Sebestyén Miklós: "Nem szabad egy pillanatra sem elkényelmesedni" • • •
2012. december 23. Wallenstein V. Róbert Fidelio -
December elején sikerrel debütált a New York-i Metropolitan Operaházban Sebestyén Miklós, akit külföldi tanulmányai és vendégszereplései miatt eddig alig láthatott itthon a magyar közönség. A 33 éves basszus – hosszú idő után az első magyar férfi énekes a világhírű dalszínházban - szívesen énekelne többet Budapesten is, sőt, még rock együttessel is játszana, ha ideje engedné. A Fideliónak New Yorkban mesélt a Met műhelytitkairól. INTERJÚ - Facebook profilképe - egy mulatságos South Park karakter - és saját honlapja - tele pszichedelikus gitáreffektekkel, rockoperai átiratokkal - alapján nem az a klasszikus operakarakter. Direkt ez az unorthodox imázs? - Nem állt szándékomban hivalkodónak, direkt figyelemfelkeltőnek mutatkozni. Úgy hiszem, koromból és életkörülményeimből fakad, hogy nem vagyok az a tipikus operaénekes alkat. Nem hiszek abban, hogy ha valaki az operában szerepel, akkor annak okvetlenül komolynak, elegánsnak és tüchtignek kellene lennie. Emberek vagyunk mind, csak nekem történetesen az a foglalkozásom, hogy operákban énekelek. Nem vagyok híve annak, ha valaki úgy éli ma az életét, mint mondjuk egy 100 évvel ezelőtti hőstenor, akiknél nyilván társadalmi alaptétel lehetett, hogy nagyvilágian, csillogó pompában szerette volna mutatni magát a színpadon kívül is. Tudom, hogy vannak ma is ilyen figurák, én nem tartozom közéjük. A honlapomon ízelítőt találni többféle zenei műfajból, melyek közel állnak hozzám. Különben az a tapasztalatom, hogy igazán profi munkahelyeken nem számít az, hogy mivel foglalkozol szabadidődben. Itt lehetnék akár gettó-rapper is, egészen addig, amíg a színpadon azt hozom ki magamból, amiért szerződtettek.
- Tavaly debütált Pesten az Operaházban, melynek elmúlt évtizede igencsak eseménydúsnak mondható. Ön svájci és németországi karrierje miatt ebből teljesen kimaradt. Milyennek tartja a megtépázott tekintélyű dalszínházunk színvonalát? - A színvonalat összességben nem tudom megítélni. Nem járok előadásokra Budapesten. Münchenben élek immáron több éve, és munkám is eddig zömmel távol tartott Magyarországtól. Az, hogy tavaly felléphettem az Operában, hatalmas élmény volt. Mai napig úgy gondolom, hogy az az eddigi legszebb színház, ahol szerepelhettem. Nyilván különös érzés, ha a barátok és a rokonok előtt a magyar közönségnek is énekelhetek a szülővárosomban. Azonban attól tartok, mostani amerikai szerződésemnek inkább ahhoz van köze, hogy 2010-ben Bécsben egy énekversenyen megtetszettem Lenore Rosenbergnek, a MET egyik vezető művészeti titkárának. Rögtön meghívtak egy helyettesítő szerepkörbe, de a kolléga nem tette meg azt a szívességet, hogy betegség miatt nekem kellett volna beugranom helyére. Az idei szezonra pedig két szerepre szerződtettek a METben. Sok olyan hitetlenkedő megjegyzés jutott el hozzám, hogy vajon mi mindent tettem meg azért, hogy ide kerülhettem?! Biztos szuper ügynököm van, és valakivel "szorosabb barátságba" is tudtam keveredni, vagy épp vélt származásomnak, a vélt nemi identitásomnak is köszönhetem a felkérést... Ilyen sületlenségeket generált Magyarországon az, hogy 33 évesen meghívtak New Yorkba... - Mit jelent az életében, hogy rögtön két szerepre szerződtették, és olyan világhírű karmesterekkel és énekesekkel dolgozhat a bemutatkozó évadában, akik a szakma legnagyobbjai? Hogy tudja józanságát megőrizni? - Nagyon jó érzés, hogy az embert elismerik. A MET olyan intézmény, amelyről a legtöbb énekes csak álmodozik. Ennél jobb helyen dolgozni operaénekesként talán nem is lehet. Ez elsősorban a szakmaiságot jelenti, a színvonalat és a hangulatot, amit áraszt ez a miliő. Ez a profizmus lehetne akár Moszkvában, Párizsban, vagy más városban is, itt az összhatás a lényeg. Az, hogy itt minden részletre gondosan figyelnek. Az első pillanattól kezdve érzékeltetik az emberrel, hogy fontos nekik, hogy Te itt szerepelsz. Ugyanakkor számomra nem változott meg a világ, még nem vettem észre, hogy 10 cm-rel a föld felett járnék. Nem vagyok ilyen típus, aki ettől elszáll. Itt olyan kollégáim vannak, akiktől nagyon sokat lehet tanulni. Szakmából és emberségből egyaránt. Akik bár világhírűek, de nap, mint nap látni rajtuk, hogy keményen megdolgoznak azért a hírnévért, amit elértek. Józanságra int, ahogy látom Anna Netrebkon, vagy akár Roberto Alagnán, hogy alázatuk az opera iránt cseppet sem csökken. Itt a korrepetitorok is világszínvonalúak, élmény és izgalmas tanulás velük minden próba. Persze adódhatnak helyzetek, amikor az ember megfeledkezik arról, honnan is jött. Én ilyenkor igyekszem Polgár Lászlóra gondolni, aki nem csak tanárom, mesterem volt, de igazi mentorként is számíthattam rá. Tőle a szakma mellett igazi emberségességet is eltanulhattam.
- Most, hogy Polgárról mesél, eszembe jutott egy sajnos nagyon aktuális jelenség. Maguknak miért Svájcban kellett együtt dolgozniuk? Úgy értem, miért kell két tehetséges magyar művésznek külföldön boldogulnia? - Hogy a Tanár úrék miért mentek el, arra én nem tudok választ adni. Neki nagyon jó helye volt, magas színvonalon tudott dolgozni, nagyszerű körülmények között. Mellette sokat vendégszerepelhetett is. Miért kellett nekem elmenni? Nos, diplomatikusan azt kell mondanom - és ez az őszinte válasz is - hülye lettem volna nemet mondani Polgár Lászlónak! Én 18 éves korom óta tudtam, erre a pályára kell mennem. Szerencsém volt. Otthon el tudtam végezni az angol szakot, és amellett még jutott erőm énekelést, zenét is tanulni. Jött egy komoly lehetőség, amelyet ki kellett használnom. Sok áldozattal járt, de ennek így kellett lennie. - Valahol nyilatkozta, fiatalabb korában rossz diplomata volt. Többet kellett volna hallgatnia és mosolyognia bizonyos helyzetekben. Fejlődött-e már képessége annyira, hogy minden további nélkül ki tud igazodni a Met feltételezhetően sajátságos diplomáciai rendszerében? - Ha az ember jól érzi magát, van önbizalma, és tudja, hogy mindent belead, ami a képességeiben van, akkor nincs szüksége arra, hogy erőltetetten jó pofizzon. Ha ide bejön dolgozni, akkor pontosan tudja, hogy ez a csúcsok egyik csúcsa. És ilyenkor kell józannak maradnia, hiszen abban a pillanatban követi el az ember a hibát, ha azt gondolja, megérkezett valahova. Szerintem ezt csak akkor szabad így tekinteni, ha az ember 80 évesen visszapillant, és azt mondja, lám, eljutottam valahová. Nem szabad egy pillanatra sem elkényelmesedni! Még ha mondják itt a házban, hogy szuper vagy, mindig 110%-ot kell hozni, mert itt mindenki rémesen kedves veled, de tudnod kell józanul kezelni a saját helyedet!
- Hogyan fogadták az első napokban? - Már-már zavarba ejtően figyelmesek itt az újonnan érkezettekkel. Az egyik ügyelő odajött hozzám, hogy pontosan megtanulja, miként kell ejteni a nevem. Egy társasági összejövetelen bemutatkoztunk egymásnak Simon Keenlyside világhírű baritonnal. Legnagyobb döbbenetemre pár hét múlva az utcán, a nevemen szólítva köszöntött egy mosollyal az arcán. Tehát itt az ember óhatatlanul is rákényszerül arra, hogy azonosuljon ezzel a szokásrenddel. Ami eddig számomra talán mindennek a csúcsa, az az "artistic liason" intézménye. Olyan művészeti asszisztensekről van szó, akiket azért fizeti az operaház, hogy a sok külföldi fellépő minden baját, óhaját kielégítsék. Hetente hozzák a próbákra a fizetési csekkjeinket, segítenek vis maiorok esetén - például a múltkori hurrikán idején kollégákat fogadtak be saját házukba... - vagy csak partikra invitálnak, mintegy bevezetve minket az amerikai társasági életbe - így segítve a beilleszkedésünket. Az én ilyen segítőm egy tündéri bécsi származású hölgy, Sissy Strauss. Ő errefelé helyi legendának számít: a partijai valóságos filmélmények, olyan társasági események, ahol nemcsak az operavilág színe-java (Anna Netrebko, Elina Garanca, Dima Hvorostovsky, René Pape - hogy csak néhányat említsek) fordul meg, hanem mindig új és nagyon érdekes emberekkel találkozhat az ember - ENSZ-diplomatákkal, tudósokkal,
"nagyvilági emberekkel"... Alkalomadtán akár 150-200-an is megfordulnak Sissy lakásban. Én idén - lévén a családom nem lehet itt velem - a karácsonyomat is Sissynél töltöm. Már ki is adta a házi feladatot: magyarul kell majd elénekelnem a Csendes éjt... Ami még itt kellemes meglepetésként ért, az a rendszeres csütörtök esti közös kocsmázás, amire körlevelekben emlékeztetik az érdeklődőket. Ezek a műhelylátogatások a próba-koordináló osztály főszervezésében esnek meg, hivatalos rá majdnem mindenki a házból, így nem ritkán olyan világsztárokkal koccinthatunk, mint Dima Hvorostovsky vagy Bryn Terfel. Ilyen alkalmakkor is azt érzi az ember, hogy ezek a világsztárok abszolút közvetlen és normális emberek, így az újak életét is megkönnyítik azzal, hogy egyenrangú félként, tisztelettel viszonyulnak hozzánk. - Van-e komoly különbség egy Metben esedékes próbafolyamatban és mondjuk egy olyan felkészülés között, amit Magyarországon az Operában tapasztalt? - Szerencsém van, hogy nem vagyok izgulós alkat. Bár itt nagyon sokat gyakoroltunk ahhoz, hogy minden úgy menjen, ahogy annak mennie kell. Több mint két hetet készültünk az Aidára. Tavaly, amikor csak vésztartalékként voltam itt, a Boleyn Annát vagy három hétig próbáltuk. Ezek nemzetközileg is alapos felkészülési időnek számítanak. Na most Pesten nekem egy furcsán szervezett próbafolyamat adatott, amelyben szűk két napom volt arra, hogy belerázódjak egy olyan szerepbe, amit előtte még nem is énekeltem... A Metben zenekari próba, korrepetitori próba, összpróba mellett azzal a karmesterrel is gyakorolsz, aki este is vezényli a darabot. Maestro Fabio Luisi, a ház jelenlegi vezető karmestere például nem rest szombaton reggel 8-tól próbálni olyan énekesekkel, akiknek erre szüksége van. A maestro délben leteszi pálcáját, inget, zakót vált, gondolom, gyorsan megebédel, és délután egy órától már készen áll a matinéelőadás dirigálására is...
- Számít-e Önnek a kapcsolat a magyar közönséggel? Mikor láthatja ismét a hazai publikum? - Nagyon fontos nekem, hogy kiknek énekelek. Most különösen jól esett, hogy voltak itt Amerikában élő rokonaim, és odahaza vagy Németországban, ahol élek sok barát és rokon is láthatta az Aida HD-közvetítését. Ami fájt egy kicsit, hogy a feleségem és 9 hónapos kisfiunk nem lehetnek itt velem ezekben a boldogságos napokban. Bár amikor a premier után a telefonomon egy üzenet várt nejemtől, hogy gratulál, mert élőben hallotta a Met online közvetítését, akkor eléggé meghatódtam. Ami a magyarországi fellépéseket illeti: mivel szabadúszó vagyok, így többfelé is énekelek jövőre. Tavasszal a Don Carlosban ugyanitt a Metben, majd Bécsben szerepelek. Utána nyáron valószínűleg a Müpában Fischer Ádámmal a Wagner Napokon találkozhatok magyar közönséggel. Ki tudja, ha addigra összeállna a korábbi rockzenekarom, meglehet, előtte még szervezünk néhány kalóz-fellépést is Magyarországon. Csak a müncheni opera kórusában éneklő másik metálos barátom mellett szükségünk lenne még néhány fix emberre... (nevet) http://fidelio.hu/opera/interju/sebestyen_miklos_nem_szabad_egy_pillanatra_sem_elkenyelm esedni
