Scott Korb: Élet az első évben [A szöveg lábjegyzeteit dőlt betűvel a szövegbe építettük. – A szerk.] II | PÉNZ AZ 1. ÉVBEN Az igazat mondom, egy gazdag ember nehezen jut be a mennyországba. És megismétlem: könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint egy gazdagnak bemenni a mennyországba. [Máté 19,23–24] Ezután odahívta tíz szolgáját, adott mind egyiknek tíz minát, és azt mondta nekik: forgassátok ezt a pénzt, amíg vissza nem jövök. [Lukács 19,13] A Palesztinában élők i. sz. 1-ben azt tapasztalhatták, hogy a világ gazdagokra és szegényekre oszlott, jobban, mit azelőtt bármikor, ráadásul a két véglet közt szinte alig volt átmenet. Régebben a galileai paraszt dolgozott a földecskéjén, és fogalma sem volt róla, hol helyezkedik el a társadalmi ranglétrán – az idők azonban lassan megváltoztak. És a „változás” nem volt „apró”, a szó hétköznapi értelmében. A pénz i. sz. 1-ben a nemesfémen alapuló gazdaság fizetőeszköze volt. A nemesfémalapú gazdaságot Róma sürgetésére vezették be Nagy Heródes33 [33Galileában például Heródes Antipas volt az úttörő.] és utódai, és része lett mindenki, szegény és gazdag egyaránt. Az 1. században Galileában használt pénzek java részét Türoszban verték, a mai Libanon területén, amely akkoriban szintén Rómához tartozott. Türoszról fontos tudni, hogy római város volt. A római provinciákban természetesen birodalmi pénzt vertek (és ezek a pénzek úgy is néztek ki, mint amiket vertek, sőt sokszor „félrevertek”, mivel a rajtuk levő rajzolat nagyon gyakran elcsúszott, és a pénzek karimáját laposra verték34). [34Ezt hívják manapság verethibás pénznek.] Türosz Heródes királyságától északra fekvő, Földközi-tengeri városként a birodalom kereskedelmi útvonalainak csomópontjában feküdt, és közelebb volt Rómához, mint Heródes fővárosa, a „Nagy Tenger” partján fekvő Caesarea Maritima – amelyet természetesen a császárról neveztek el. Ahogyan Antipas alatt Galilea urbanizálódott és lakossága megnőtt, a nagyobb címletű, Türoszban vert pénzek elkezdték kiszorítani azokat a régebbi érméket, amelyeket a területet jó 100 évig uraló Hasmóneus-dinasztia veretett. A zsidók függetlenségi harcáról és a Hasmóneusok uralmáról a makkabeusok két könyvében olvashatunk. Josephus mindkét művében (A zsidó háború, A zsidók története) említést tesz a makkabeus felkelésről, és bemutatja nekünk Matitjáhut, Asmoneus főpap leszármazottját (innét is ered a Hasmóneus név). Ezt a zsidó szabadságharcot a szíriai hellenisztikus Szeleukidadinasztia ellen a lázadó Matitjáhu robbantotta ki és vezette. Hogy mi késztette Matitjáhut a felkelés kirobbantására? Josephus Flavius szerint a szeleukida Antiokhosz arra „kényszerítette a zsidókat, hogy ősi törvényeik ellenére körülmetéletlenül hagyják gyermekeiket, és sertéseket áldozzanak az oltáron”. Matitjáhu viszont úgy vélte, jobb „meghalni országa törvényeiért, mint dicstelenül élni”, összegyűjtötte tehát a fiait, és a helyőrség parancsnokát bárdokkal35 agyonverték. [35Mintha egy bárd nem lett volna elég.] Matitjáhu halála után egyik fia, Júdás Makkabeus – vagyis a „pöröly” – állt a felkelők élére, és sikerült is kiharcolnia a függetlenséget. Ugyanekkor nagyon jó kapcsolatokat épített ki Rómával, amivel – ma már tudjuk – nemsokára ugyanazt szabadította rá népére, ami ellen harcolt: egy idegen állam uralmát. Annyit még el kell mondanunk a Hasmóneusok palesztinai
örökségéről, hogy Nagy Heródes második felesége a Hasmóneus Hürkanosz király unokája volt, és Heródes az ő révén házasodott be a családba. Ez azért volt fontos, mert Heródes a Júdeától délre fekvő Idumeából származott, és ezt a területet a zsidók hagyományosan ellenséges, sőt még az első században is idegen területként kezelték. A Hasmóneusok után tehát Palesztinát Nagy Heródes és utódai uralták nagyjából száz évig. A hasmonita időkből származó pénzeket kisebb értékű vásárlások alkalmával használták – például ha kenyeret akartak venni –, vagy ha gabonát vásároltak a koldusoknak. A bronzból készült pénzeket prutarkhnak hívták, és annak ellenére, hogy nem sokat értek, mégis volt abban valami keserédes, ha valaki a birodalom előtti időkben vert pénzzel fizethetett. A türoszi, birodalmi pénzeket használták a kereskedelemben – és főleg a nagyvárosokban, mivel egy kisebb város, mint Szefórisz, semmilyen részt sem vállalt a nemzetközi kereskedelemből –, illetve ebben fizették a Templomnak az éves fél sékel adót.36 [36Ismét meg kell jegyeznünk, hogy nem lehetünk biztosak abban, a földművesek – vagy, ami még rosszabb, a föld nélküli zsidók – minden évben adóztak-e a Templomnak. J. D. Crossan és Jonathan Reed szerint a tizedfizetés legjobb esetben is „hektikus” volt, és a kutatók szerint ez láthatóan „ingerelte a rabbikat”. Mindazonáltal a türoszi érmék iránti igény megmagyarázná, hogy a pénzváltók miért nyitottak standot a Templom-hegy déli oldalán, a lenyűgöző, 300 méter hosszú királyi csarnokban (Crossan és Reed: Excavating Jesus, 198–99., 210.). Ha pedig a gazdagok pénzt akartak felhalmozni, ahogyan azt a gabonával tették, akkor természetesen türoszi ezüstben tartották vagyonukat. A pénzek, amelyeket a Hasmóneusok alatt használtak, illetve amelyek az új, birodalmi mintákat viselték, még azoknak is mondtak valamit, akik nem tudták kihámozni az érméken levő feliratokat.37 [37Mint már láttuk és később is látni fogjuk, a parasztok elsöprő többsége, valamint a gazdagok nagy része nem tudott olvasni. Az 1. század kezdetén az írni-olvasni tudók aránya a teljes lakossághoz viszonyítva 3–5 százalék lehetett (Crossan: Jesus: A Revolutionary Biography, 25.).] Az érmék mozgása pedig a Római Birodalom működéséről árulkodik. Természetesen erről a működésről sokan semmit sem tudtak – vagy nem tudtak róla annyit, mint mi –, noha maguk is a részei voltak a folyamatoknak, de csak mint egyszerű emberek, akik megpróbáltak valahogyan megélni. Emlékezzünk csak: a legtöbben sokkal szívesebben cseréltek árut a szomszéddal, mint fizettek bérleti díjat vagy álltak sorban bérért a nap végén. Valamilyen szinten azonban világos volt előttük is a helyzet. Hiszen az aprócska falvak, mint Názáret, mégiscsak a nagyobb városok vonzáskörzetébe tartoztak, például Szefóriszéba vagy a Galileai-tó partján levő fővároséba, Tiberiáséba. Ez pedig azt jelentette, hogy még Názáret gyengécske gazdasága is nagyon gyorsan függővé vált a birodalomtól és annak növekvő városaitól. A nagyobbacska galileai városok gazdasága pedig a még nagyobb, kozmopolita városoktól függött – például Caesarea Maritimától vagy Türosztól, amelyek a függőségi sor végén álló Róma felé orientálódtak, és a főváros jelentette gazdasági aspirációik végpontját. Róma ugyanis nem csupán a birodalom hatalmi, de pénzügyi centruma is volt. Általában elmondhatjuk, hogy a falvak és városok hasonló hálózatát találjuk egész Palesztinában – a Jeruzsálem környéki falvak például Jeruzsálemtől függtek –, sőt lényegében az egész birodalomban. A palesztinai városok és falvak hálózatát 1980-ban írta le egy régész, Ian Hopkins. A rendszert irányító közigazgatás hatékonysága és gazdasági előnyei bámulatosak. (Persze a cél
megvalósításához használt eszközök a legjobb esetben is felvetnek néhány kérdést.) De hadd érveljünk a rendszer hatékonysága mellett a következőkkel: 2009 áprilisában Tom Brokaw, az NBC egykori sztárriportere, a The Greatest Generation (A legnagyobb generáció) című könyv írója megjelentetett egy cikket a New York Times-ban. Írásában elkövette az általa „eretnekségnek” hívott bűnt, mivel azt állította, hogy az Egyesült Államok adófizetői dollár milliárdokat takaríthatnának meg, ha az önkormányzatok jobban megszerveznék közfeladataikat – illetve a polgármesterek, a rendőrkapitányok, a bírák stb. munkáját – azokon a területeken, ahol jól láthatóan kettő vagy még több állami alkalmazott végzi ugyanazt a munkát. Brokaw New York megye egyik tisztviselőjét idézi, és azt írja: „az önkormányzati rendszerünk szinte semmit sem változott az elmúlt száz év során, és még mindig azok az archaikus intézmények igazgatják az életünket, amelyeket a villanykörte, a telefon, az autó és a számítógép feltalálása előtt hoztak létre”. Cikke végén Brokaw megkérdezi: „Vajon a lokálpatriotizmus mellett van-e bármilyen más ok, hogy fenntartsuk ezt a kettős rendszert napjaink szorongató gazdasági és társadalmi folyamatai közepette?” Azokban az időkben, amikor minden szem a római császárra szegeződött, és ő legalább egy évszázadra elnyomott mindenféle lokálpatriotizmust Palesztinában, a mai Amerikához hasonlítva lenyűgözően feszes adminisztrációt irányított – ami persze sokkal könnyebb, ha valakinek császári hatalma van. Végül – nem tagadva, hogy Palesztina tökéletesen és teljesen Rómától függött, az elit pedig hódolattal figyelte és próbálta utánozni Rómát – kijelenthetjük, hogy a városok ugyan nyelvben és kultúrában, építészetben és még a pénzekben is a fővárost másolták, de a vágy, hogy olyanok legyenek, mint Róma, a Várostól való távolsággal arányosan csökkent. Más szóval: minél kisebb városban élt valaki és minél szerényebb és egyszerűbb volt a város környéke, annál kevesebb dolga akadt az ott élőknek a birodalom embereivel, és annál kevesebbet találkoztak a birodalom pénzeivel. Nehéz elképzelni, hogy volt olyan ember a Római Birodalmon belül, aki távolabbinak érezte volna Róma gazdagságát, kultúráját és hatalmát, mint az egykori földtulajdonos, aki megalázottan könyörgött a saját maga által megtermelt gabonáért, vagy a názáreti paraszt, aki minden reggel arra ébredt, hogy egy darab kő volt a vánkosa. De még ők is érzékelték a messzi távolban meghúzódó birodalom jelenlétét, leginkább azért, mert nagyon jól tudták, hogy a kő, amelyre a fejüket lehajtották, illetve a föld, amit megműveltek, valójában már nem az övék. Kaptak viszont helyette néhány pénzérmét. Akármilyen furcsának tűnik is, bizonyos értelemben nem veszett el minden, amikor a terjeszkedő birodalom megjelent a horizonton. Elég nagy csapás volt, hogy az itt élők mindent elveszítettek vagy borsos árat fizettek saját tulajdonukért, de még rosszabb lett volna, ha eluralkodik rajtuk az érzés, miszerint a kő és a föld már nem is Istené. Végül is a Tóra Istene teremtette ezt az egész világot. Az ezüst fél sékel vagy egy bronzprutarkh nem a birodalom vagyonáról és a parasztok nyomorúságáról mesélt, hanem egy másik történetet mondott az 1. századi Palesztináról. És valóban. Ha a pénz elsősorban arról beszélt, hogy Róma elfoglalta Palesztinát, akkor a második történet, amit leolvashatunk róla, Isten örökkévalóságáról szól. Istenről, aki megtartotta és megvédte azokat, akiknek a lába alól a birodalom kihúzta a földet. Bár az érmék aprók voltak és ritkán bukkantak fel, céljainknak megfelelnek, mivel azon teljesen világos útjelzők közé tartoznak, amelyek végigvezetnek minket az 1. század mindennapjain. Más szóval: az első századból származó pénzekből két dolgot bizonyosan megtudhatunk:
hogy Palesztina volt a Szentföld, és hogy ezt a földet zsidók lakták. Hogyan lehetünk ebben ilyen biztosak? Úgy, hogy az 1. század Palesztinájából fennmaradt pénzek szinte teljesen38 anikonikusak. [38Szinte teljesen: a kivételek itt is erősítik a szabályt.] A görög szó első tagja az an képző, jelentése ’nem’. Az ikon görög szó pedig képet, hasonlóságot és portrét jelent. Anikonikus tehát annyi, mint „kép nélküli”. Galileától Júdeáig, a papoktól a szajhákig, Nagy Heródestől vagy Heródes Antipastól a koldusig, aki Szefórisz zsivajtól hangos cardó-ján kéregetett, mindenki ugyanolyan pénzt használt: kép nélkülit. Ez azért furcsa, mert a Földközi-tenger partjának szinte teljes hosszában képes pénzeket vertek, olyanokat, amilyenekkel ma is fizetünk, és amelyek ma Izraelben is forgalomban vannak. Ezeken a pénzeken viszont nem volt „fej”. Állatok sem voltak. Ez pedig azt bizonyítja – amit újra és újra látni fogunk –, hogy a római Palesztina lakói a mindennapi megalázások közepette is ellenálltak a császár egyre kegyetlenebb szorításának, és megőrizték, valamint védelmezték atyáik Istenét, megőrizve és védelmezve a törvényt. Az 1. századi Palesztinában használt érmék egy minden területen anikonikus társadalom fizetőeszközei. A kép nélküli pénzeket talán még a Hasmóneusok vezették be, akik úgy vélték, a második parancsolat (ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást…) a pénzekre is vonatkozik. A pénzek tehát arról árulkodnak, hogy még ha rómaiak készítették is őket, zsidóknak készültek. Az érmék – pontosabban a mindenki által ismert, egyszerű veretek: a pálmafa, az árpakalász és kettős bőségszaru – valahol mélyen azt is kifejezték, hogy használóik zsidók, akik zsidóként is élnek.39 [39Az evangéliumokban olvasható híres jelenet, amikor Jézus kér egy pénzérmét, és felteszi a kérdést, „kinek a képe van a pénzen” (Mk 12,13–17, Mt 22,15–22, Lk 20,19–26), látszólag ellentmond az anikonikus társadalomról leírtaknak. Azonban a közvetlenül Rómának fizetett adókat – amiről a farizeusok Jézust kérdezték – valószínűleg a császár képével ellátott pénzen kellett befizetni. Az adott korban a pénzeken Tiberius képe szerepelt, és a pénzen felirat hirdette, hogy Tiberius atyja, Augustus, divi filius volt, vagyis isten fia (Crossan és Reed, 136.), amivel kétszeresen is megsértették a zsidókat. Azonban a római pénz, mely Róma érdekeit szolgálja, nem a szabályt erősítő kivétel, hiszen a pénz hangsúlyozottan nem a történetben szereplő zsidó férfi tulajdona.] Sőt azt üzenték a helyieknek, hogy Róma eltűri vagy akár tiszteli is a zsidókat. Ma pedig ugyanezt sugallják nekünk is. Emellett pedig rávilágítanak egy fontos dologra, amely egyre nyilvánvalóbb (és amit nem én fedeztem fel): Palesztina lakói hittek az Istenben, aki erre a földre vezette őket, és életük elválaszthatatlan részét képezte ez a hit. Sőt mi több: Palesztina lakói meg voltak győződve, hogy Isten vezette őket erre a földre. Reményeim szerint mostanra világossá vált, hogy a Palesztináról, az itt élőkről és az Istenükről megfogalmazott egyszerű következtetések egyáltalán nem jelentik azt, hogy a zsidók tökéletesen egységes népet alkottak, egyszerű, minden bonyolultságtól mentes életet éltek, és ugyanazokban a dolgokban és értékekben hittek.40 [40Valószínűleg ostobaságnak tűnhet, ha megemlítem, hogy ugyanez elmondható a ma Izraelben élő zsidókról is. David Brooks, a New York Times kolumnistája ennél még egy lépéssel továbbmegy, és amellett érvel, hogy a zsidókat ma éppen hogy a viták teszik egységessé. És ebben semmi sértő nincs. Brooks szerint „Izrael a legváltozatosabb kisállam, amit csak el lehet képzelni. Mindazonáltal akár egy baloldali művészt interjúvolok Tel-Avivban, akár egy jobboldali telepest Hebronban, szinte teljesen biztos lehetek abban, hogy bizonyos dolgokban azonos lesz a véleményük: erősen hisznek abban, hogy nemzetüknek küldetése van, ki vannak éhezve az érzelmileg telített pillanatokra, és képtelenek fogni a jelzéseimet, amelyekkel megpróbálom leállítani szónoklataikat arról, milyen jó lenne, ha ide költöznék, és magamévá tenném az életstílusukat.” (Brooks, „A Loud and Promised Land”, New York Times, 2009. április 16.)]
Már láthattuk néhány példán keresztül, hogy a különböző zsidó csoportok – királyok és kormányzók, földbirtokosok és parasztok – hogyan viszonyultak Róma hatalmához. Részben azt is láttuk, hogy a görög nyelv és kultúra nyomot hagyott – hol jobban, hol kevésbé látható nyomot – azon a világon, amelyen keresztülutazunk. A fentieket elismerve annyit azért megállapíthatunk, hogy az 1. századi Palesztina kirakós játékának három legfontosabb elemét ismerjük. Ezek: a judaizmus és összes változata, a Római Birodalom hatalma és a görög kultúra megjelenése az élet számos területén. És ha gyors pillantást vetünk a piactérre – vagyis, ahogyan akkor görögül nevezték, az agorára –, még világosabban láthatjuk a helyzetet. A piactér ráébreszt bennünket, hogy milyen hiú próbálkozás lenne kibogozni, hol ér véget a történet zsidó része, és hol kezdődik a görög, hol ér véget a görög, és hol kezdődik a római, és végül hol ér véget a római, és hol kezdődik ismét a zsidó rész.41 [41Közben elgondolkozhatunk azon, vajon Szent Pál nem erre gondolt-e, amikor azt írta, „Nincs többé zsidó vagy görög” (Galátákhoz írott levél, 3,28).] I. sz. 1-ben a római Palesztina egy önmaga farkába harapó kígyó volt – ami egyben azt is jelentette, hogy valakinek el kellett szenvednie a harapásokat. Még azokban az években is, amelyek Tacitus szerint nyugalomban teltek, az agorá-n zsibongott az élet, amely számunkra bizonyos esetekben teljesen kaotikusnak tűnhetett volna – mintha Bábelbe kukkantottunk volna be. Mivel a piactéren vásárlók görögül, latinul, héberül vagy arámiul beszéltek, a nyelvi korlátok miatt vevők és eladók néha alig értették egymást, ami parázs vitákhoz vezetett. De még ha azonos nyelvet beszéltek is a pult két oldalán állók, vagy sikerült valahogyan elég koiné szót összefűzni, hogy kiderüljön, az egyik olívaolajat akar venni a másiktól, még mindig elég nagy volt az esély arra, hogy a súlyok oldalán szereplő görög betűk, amelyek a római libra felét jelölték, a vásárló számára teljes zagyvaságnak tűntek.42 [42Egy görög betűkkel jelölt római mértékegység még ma is teljes zagyvaságnak tűnik.) Már pusztán ez utóbbi tény is meglehetős helyzeti hátrányba hozta a vevőt az olaj ára fölötti kicsinyes vitában. Vagy vegyük azt a példát, hogy mi akarjuk eladni az olívaolajat – mi, férfiak, mivel nők ilyesmivel nem foglalkoztak –, és odamegyünk az agora adminisztrátorához, hogy kifizessük a helypénzt, mégpedig olajban. Olívaolajunkat becsorgatjuk a korsóba, amelyen az adminisztrátor neve áll héberül: ’pmlsh. De hiába beszélünk héberül – és tudunk írni-olvasni az árusok elsöprő többségével ellentétben –, a felirat mintha kínaiul lenne. Hogy miért? Mert a héber szó valójában görögül van, az epimeletész szó fordítása. Ez a mai görög lecke. Fontos szót tanultunk, hasonlóan az agoranomoi kifejezéshez, ami piacfelügyelőt jelent. Az agoranomoszok biztosították a tisztességes üzletmenetet – akármilyen nyelven folyt is a kereskedés –, vagyis kiadták az engedélyeket, ellenőrizték az áruk minőségét, és figyeltek, hogy a piacon senki se csaljon a súlyokkal. A Szefórisz oszlopsoros kereskedőutcáján visszhangzó, bábelinek tűnő zűrzavar végül is összeáll az adásvétel, a cserekereskedelem és – ne legyenek kétségeink – a vevők átverésének ritmusos zajává. És ha igaz, hogy szókincsünk valamilyen mértékben befolyásolja, hogy mit gondolunk és hiszünk,43 [43 Ha ma hihetőnek tartjuk, hogy az eszkimóknak nagyjából száz különböző szavuk van a különböző minőségű hóra, akkor biztosra vehetjük, hogy a szavak és a gondolkodás közt igenis van kapcsolat („There’s Snow Synonym”, New York Times, 1984. február 4.). [Ezt a legendát régen megcáfolták – a fordító megjegyzése.], akkor ez a fülsértő ricsaj legalább annyiféle világnézetet közvetített, ahány nyelvet a piacon beszéltek vagy törtek. J. D. Crossan és Jonathan Reed szerint a judaizmus sohasem volt
„egyhangú” vagy „monolitikus” vallás, és már i. sz. 1-ben is „ősinek és hagyományosnak” tartották. De hagyományosan nem volt egyetlen megszabott módja annak, hogyan legyen valaki zsidó. Bármennyire tudták is ezt az 1. században élők, mégis olyan pénzekkel fizettek egymásnak, amelyek azt sugallták: minden különbségük ellenére ők mindannyian zsidók. A zsidók ismerték a bábeli torony történetét a Bibliából, tudták, hogy Isten – attól tartva, hogy az épület felér a mennyekig – nem engedte, hogy a torony megépülhessen, „összezavarta az építők nyelveit”, majd „szétszórta őket a világ minden részére”. A Tóra szerint az építők mind Isten népéből származtak, vagyis zsidók voltak. Ma azért beszélnek különböző nyelveken, hogy sehol se alakulhasson ki túlzottan büszke helyi öntudat. A Szefóriszban – vagy a római Palesztina bármely más kereskedővárosában – hallható karattyolás megerősítette, hogy létezik ilyen isteni cél, és megerősítette azt a zsidó gyakorlatot is, hogy úgy gondolkodunk, ahogyan beszélünk. Azonban amikor Isten összezavarta az embereket Bábelben, nem csak azt érte el, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogyan beszél. A nyelvek zűrzavarának lett egy másik, sokkal aggasztóbb következménye is: mindenki annak alapján ítéli meg a másikat, hogy az milyen nyelvet beszél. Szefóriszban az 1. században nagyon is számított, hogy valaki arámiul, görögül, latinul vagy héberül szólal meg – vagy esetleg a fentiekből összeállított keveréknyelven. Ahogyan Názáret és a hozzá hasonló kis falvak megjelenésükben szinte semmilyen görög–római hatást nem mutattak, azokat az embereket is rögtön meg lehetett ismerni, akik ezekből a falvakból Szefóriszba és Tiberiásba mentek, hogy eladják a fölöslegüket vagy megvegyék, amit nem tudtak elcserélni a szomszéddal. A falusiakat pedig nemcsak megismerték beszédjükről, de meg is ítélték őket.44 [44A Verbal Advantage szókincsfejlesztő program rádióhirdetései egy kortalan problémára világítanak rá: az emberek a beszéded alapján ítélnek meg! Más kérdés, hogy David Foster Wallace szerint ezek a reklámok „végletekig menően fenyegetőek és megfélemlítik az embereket” (Wallace: Consider the Lobster and Other Essays, 96.).] Arámiul csak a parasztok beszéltek. Ha valaki tudott héberül, de nem tudott görögül, az egészen másra utalt, talán egyszerűen csak arra, hogy aki tudott görögül – legalább beszélni, de esetleg írni is –, az a feljebbvalója volt. Függetlenül attól, hogy az olívaolajat árusító férfi milyen nyelvtudást szedett magára, miközben az adóját fizette és a súlyait ellenőriztette, a legfontosabb lecke, amit a rómaiak fennhatósága alatt álló Palesztina csöndes és kakofon éveiben megtanult az agoranomoszoktól45 és ’pmlshektől, az volt, hogy fel tudta ismerni, éppen kivel beszél. [45Még egy utolsó dolog a felügyelőkről: a régészek Szefóriszban két agoranomosz nevét találták egy ólomsúly egyik oldalába vésve (a másik oldalon pedig az állt, hogy a súly a római livra mértékegység fele). Mindkét esetben zsidó névről van szó, ahogyan azt várhatjuk: Justus és Simeon. A nevekkel kapcsolatban azonban nagyon fontos, hogy görög betűkkel írták őket (Crossan és Reed: Excavating Jesus, 64–65.). A súlyon szereplő zsidó nevek, a római mérték és a görög írás tehát azt mutatják, hogy a zsidók hivatalokat viseltek a római gazdasági életben, de ezek a zsidók annyira egyértelműen görögök voltak, amennyire egyértelműen zsidók – vagyis egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy végül is zsidók vagy görögök.] Tudjuk azonban, hogy a csendes évek valójában nem is voltak olyan csendesek. Felmerül itt még néhány kérdés: mit mondtak a zavargások idején vert pénzek egy 1. századi zsidónak? És mit mondhattak egy ugyanekkor élt rómainak? És mit tanítanak nekünk? Kezdjük néhány pénzzel, amelyeket a zsidó felkelés idején, i. sz. 66-ban vertek Palesztina két különböző területén. A pénzeket könnyen felismerhetjük, mivel nincsenek rajtuk képek, az
érmék hordozta történet meg értéséhez viszont tudnunk kell olvasni.46 [46Az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy i. sz. 70 körül, miután Jeruzsálemet földig rombolták, még a városban élő írástudatlanoknak is lehetett valami fogalmuk arról, hogy a pénzek mit is akarnak mondani. A Szefóriszban ugyanekkor vert pénzek viszont valószínűleg el sem jutottak a városi írástudatlanokhoz vagy vidékre, ahol az emberek tökéletesen beérték az ő bronzprutarchjaikkal – talán jobban, mint bármikor máskor a történelem során.] Ezeket olyan embereknek verték, akikkel még nem foglalkoztunk. A délen fekvő Jeruzsálemben és az északi Szefóriszban ugyanis zsidók vertek pénzeket rómaiaknak. Bár az érméken nem volt semmilyen ábrázolás, nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Az i. sz. 70-es évben végbevitt pusztítás előjátéka ként a Jeruzsálemben vert pénzek szó szerint vették az „első év” magasztos koncepcióját. Ezek a pénzek tehát egészen más történetet mesélnek, a háborúét (amiről később lesz majd szó). A rómaiak elleni felkelés második évében a zsidók úgy döntöttek, hogy újra kezdik az időszámítást. Jeruzsálemben legalábbis47 [47Helyi öntudat, ugyebár.] az emberek olyan pénzekkel fizettek, amelyek egy új teremtéstörténetet meséltek el. A régészek által kiásott pénzeken a következő feliratok szerepelnek: „második év/Sion szabadsága”, „harmadik év/Sion szabadsága”, illetve „negyedik év/Sion megváltása”.48 [48Nagy Heródes valami hasonlót tett, amikor megkapta a zsidók királya címet, ugyanis pénzeire görögül íratta rá, hogy „3. év”, de ezt az egyszerű kijelentést azzal módosította, hogy utána írta: Héródou basileós, vagyis Heródes király uralkodásának 3. éve.] Ezeket a pénzeket tehát azokban az években verték, amikor a Josephus Flavius által zsidó háborúnak nevezett harcok zajlottak. Természetes, hogy az „első év” feliratú pénz azt jelentette volna, hogy további pusztító évekre számítanak (mivel a pénzek a háború első évét jelezték volna), nem csoda tehát, hogy a második évvel kezdték a pénzek verését. (Legalábbis nem találtak első év feliratú pénzt.) A negyedik évben pedig – amikor elpusztult Jeruzsálem – nyilvánvalóvá lett, hogy az ötödik év soha nem fog eljönni. Amikor Jeruzsálemben a harmadik évet írták, az északi Szefórisz pénzverésért felelős arisztokratái és hivatalnokai úgy döntöttek, hogy ők egészen más utat választanak – ezen nem is csodálkozhatunk. Ők ugyanis egészen másképp álltak Rómához, mióta – ötven-egynehány éve – Antipas újjáépíttette a várost, amit a birodalom földig rombolt.49 [49Josephus Flavius beszámolóját Szefórisz lerombolásáról megfelelő kritikával kell kezelnünk, mivel szinte semmilyen régészeti bizonyíték sincs arra, hogy a rómaiak lerombolták a várost. Josephus Flavius ráadásul előszeretettel túlzott Róma brutalitását illetően (Reed, 117.) – jóllehet erre Róma aligha szorult rá. Akárhogyan is történt, az bizonyos, hogy Antipas minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyerje Róma jóindulatát, és ez ugyanígy folytatódott végig az 1. század folyamán.] Pénzein Szefórisz békét hirdetett Rómával. A feliratokkal viszont kicsit túllőttek a célon. A pénzek egyik oldalán ez szerepel: „Caesar Nero Claudius” – Nero császár teljes neve –, a másik oldalukon pedig: „Vespasianus alatt, EirénopolisNeronias-Szefóriszban”. Vagyis: a pénzen megneveztek még egy római vezetőt (Vespasianus a következő évben lett császár), és két teljesen új néven is feltüntették a városukat. Az egyik görög név volt – Eirénopolis, vagyis a béke városa –, míg a Neronias ismét Nero császárra utal. A következő évben vert pénzek a tipikus zsidó mintát követik: nincs rajtuk kép, de ezúttal a római szenátusra utalnak, és a császárt mint régi barátot köszöntik. Az SC betűk jelentése senatus consulto, vagyis „a római szenátus határozata szerint”. Nem csoda, hogy Josephus Flavius azt írta Szefóriszról, hogy „Galilea legerősebb városa”, és az egyetlen város, amely békét akart. A pénzeken levő feliratok és Josephus Flavius szavai ugyanazt a történetet mesélik el, amely, mint azt ki is
következtethettük, alapjában véve Rómáról szól. Végezetül tegyük fel a következő kérdést: mi van azzal a pénzzel, amelyet nem ismernénk fel, és amelyet szintén nyugtalan időkben vertek? Itt érkezünk el a kivételhez, amely erősíti a szabályt. Az 1. századi Palesztinában vert érméken ugyanis nem voltak ábrák, és a legtöbbet a birodalom verette a zsidóknak. Az érmék arról árulkodnak, hogy használóik zsidók. Még azok a pénzek is, amelyek látszólag kivételt képeznek – például a „béke városában” vert érme, amely bejelenti a békét –, tulajdonképpen ugyanolyan zsidó pénzek voltak, mint amazok, amelyeket a Hasmóneus-dinasztia alatt vertek, sőt a szefóriszi pénzeknek még az anyaga is ugyanaz volt: bronz. Mégis mit gondolhatott Nagy Heródes, a zsidók királya, amikor egy egész sorozat olyan pénzt veretett, melyen egy sashoz hasonló alak látható. Ez a sas ráadásul, mint látni fogjuk, a Templom homlokzatán is megjelent, Crossan és Reed szerint „egyértelműen jelezve a Rómának való alávetettséget”. A szerzők megállapítása mindenképpen megállja a helyét a Templomot illetően, sőt a pénzeket illetően is, hiszen tudjuk, hogy Palesztina milyen viszonyban volt Rómával. Heródesnek azonban egyáltalán nem kellett volna ilyen gesztust gyakorolnia.50 [50Crossan és Reed azt állítják, hogy a sast úgy helyezték el a Templomon, hogy azt sem a városból, sem az épületből ne lehessen látni. Ellenben tisztán láthatták azok a római méltóságok, akik a király palotái felől közelítettek az épülethez. A sas emlékeztette őket, hogy Heródes a Templommal valójában nem azt a bevehetetlen erődöt alkotta meg, aminek az épület látszott (Crossan és Reed, 200.)] Úgy gondolom, Heródesnek egyszerűen elment a józan esze – elvesztette a hitét, avagy a vallását –, amikor úgy döntött, hogy ilyen pénzeket veret. És ugyanez megmagyarázza, miért tetette ki a sast a Templomra. Aztán amikor a vég utolérte Heródest, a halál úgy jött, mintha Isten akarna ily módon bosszút állni. Heródes pedig hasonlóképpen válaszolt. Azt írták róla, hogy kihívóan viselkedett, és ez bizonyára igaz is volt. Heródes dacolt Istennel. Mégis a faragott képek keltette düh és felfordulás volt az, ami megragadta a történészek és a régészek figyelmét. Többek közt Lee Levine-ét, aki először vetette fel nekem, hogy kapcsolat lehet a pénzek és a sas szobor közt, és véleménye szerint az, hogy Heródes egyáltalán veretett ilyen pénzeket, azt bizonyítja, hogy a király élete végén megőrült. A sasos érmék egy ember történetét mesélik. Ez nem a nép története. Heródes tehát a kivétel, az ő pénzei azok a kivételek, amelyek erősítik a szabályt. A római Palesztina a zsidók Istenének földje volt. Ezt mondták a pénzek, és ezt mondják ma is, nekünk. Élete végén Heródes, betegen és eszét vesztve, az Isten ellen szegült, nem a királyságában élők ellen. Akármennyire is király volt élete végéig, azután, hogy ezeket a pénzeket verette, és felhelyeztette az aranysast a Templomra, nem volt többé a zsidók királya. Fordította: Jutai Péter Scott Korb: Élet az első évben. Mindennapok az első századi Palesztinában. Európa Tudományos Diákkönyvtár Európa Könyvkiadó, 2012 ISBN 978 963 079 3582
