SCOTNEY ST. JAMES PERZSELŐ VADON

SCOTNEY ST. JAMES PERZSELŐ VADON

SCOTNEY ST. JAMES: WARRIOR'S ECSTASY© by Lynda Varner, 1991 ZEBRA BOOKS are published by Kensington Publishing Corp. New York Első amerikai kiadás: 1991. július Minden jog fenntartva! Fordította: FAZEKAS LÁSZLÓ Kiadja havonta a KRÓNIKA-PRESS Kiadói Kft. Felelős kiadó: Somos Ágnes Szerkesztette: Münz András ISBN 963 7446 34 6 91-2224 Pécsi Szikra Nyomda Felelős vezető: dr. Farkas Gábor igazgató

ELSŐ FEJEZET

1896. JÚNIUS – Talán tudna rajtam segíteni... egy férfira volna szükségem. Alig ejtette ki száján e szavakat, Irony McBride rögtön tudta, hogy illendőbben is megfogalmazhatta volna kérését. Az iskola igazgatójának arckifejezése legalábbis semmi kétséget sem hagyott efelől. Talán az is szerencsésebb lett volna, ha nem ront be olyan szélsebesen, az ajtót sarkig tárva, az irodájába. Megköszörülte a torkát és újra próbálkozott: – Úgy értem, hogy sürgősen el kell jutnom valahová és vezetőre van szükségem. Az asztal mögött ülő férfi haragosan összevonta a szemöldökét. – Miért éppen hozzám fordul ezzel a problémával? – Az egyik tanár mondta, hogy ön az iskola vezetője – magyarázta Irony, s közelebb lépett. – Szerinte ön tud javasolni valakit, aki a segítségemre lehet. Nagyon fontos volna. – Ha beszélt a kollégámmal, akkor nyilván tudja, hogy megvannak a magunk súlyos problémái. – Igen, hallottam Mrs. Sparks meggyilkolásáról és Josiah Goodman tiszteletes úr elrablásáról. Éppen ezért kell beszélnem önnel. A férfi hátradőlt karosszékében és keze fejével megdörzsölte fáradt szemeit. – Netán tud valamit erről az égbekiáltó gaztettről? – kérdezte. – Nem, tulajdonképpen nem – vallotta be Irony. – Csupán... – Kicsoda ön? – szakította félbe türelmetlenül a férfi. – Irony McBride a nevem. – Irony McBride, ha nem tud segíteni, akkor tartok tőle, hogy csak feleslegesen rabolja az időmet. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de meg kell kérnem, hogy távozzon. – Látom, nem akar megérteni! Thief River Fallsból jövök – Irony magasra emelte degeszre tömött útitáskáját –, és nem mehetek haza dolgom végezetlenül. Éppen az önöknél elkövetett bűntény kényszerít rá, hogy folytassam, amit elkezdtem. – Hogy értsem ezt? – nézett rá értetlenül az iskolaigazgató. – Goodman tiszteletest keresem. Nála vannak... –Irony rövid szünetet tartott – bizonyos papírok és dokumentumok, amelyek a családomat illetik. Vissza akarom szerezni őket. – No de kedves Miss McBride – próbált érvelni az igazgató. – Azt az embert elrabolták. Magával hurcolta egy csapat tolvaj és gyilkos. – Annál inkább meg kell találnom – jelentette ki határozottan a lány. – Úgy tudom, Goodman éppen útra készülődött, s elrablói valószínűleg magukkal vitték a csomagját is. Nem engedhetem, hogy azok a dokumentumok még a tiszteletesnél is gátlástalanabb emberek kezébe kerüljenek. – Gátlástalan? – hápogott felháborodottan az asztal mögött ülő férfi. – Hogy beszélhet ilyen tiszteletlenül Isten szolgájáról. Szegény embert úgy lesújtotta a menyasszonyának, özvegy Sparksnénak a halála. – A menyasszonya?... –Irony annyira elcsodálkozott, hogy még a száját is nyitva felejtette. – Igen. – így már érthetőbb a dolog. Ha az egész életem rámegy, akkor is megkeresem azt az embert. – Nem egészen értem... – Nem is kell, hogy értse – szakította félbe a lány az igazgatót. – Csak azt mondja meg, ismer-e valakit, aki otthonos a kanadai határvidéken! Valakit, aki hajlandó elvezetni az Erdők-tavához.

Alig fejezte be a mondatot,Irony mocorgást hallott a háta mögül., megpördült, s egy másik férfival találta szemközt magát. Az ismeretlen nyitott könyvet tartott a kezében, de leengedte azt, s most őt méregette átható tekintetével. – Na nézd csak, Hawkes – mormogta az igazgató. – El is felejtettem, hogy maga is itt van. – Szeme résnyire szűkült, s kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Jól emlékszem, maga arról a vidékről való? Mintha említette volna, hogy szabadságra szeretne menni, mert dolga van odahaza. A váratlan felismeréstől jobb kedvre derülve, az igazgató Ironyhoz fordult: – Miss McBride, engedje meg, aogy bemutassam önnek Raphael Hawkest, az egyik okitónkat. Amennyire tudom, Raphael gyakorlott vezető. – Üdvözlöm – szólt udvariasan Hawkes, miután visszarakta a könyvet a háta mögötti polcra. Válaszként Irony csak bólintott, s igyekezett felmérni magának a férfit. Ártalmatlannak tetszik, állapította meg, talán túlságosan is ártalmatlannak ahhoz, hogy jó vezető lehessen. Olyannak mutatkozik, mint aki otthonosabban érzi magát az egyenletek világában, mint egy erdei ösvényen, de... de indián, az indiánoknak pedig veleszületett adottságuk a jó tájékozódó képesség. Ironynak jó oka volt arra, hogy idegenkedjen az indiánoktól, s normális körülmények között soha nem bízta volna rá magát egyikükre sem, de most úgy érezte, nincs más választása. A férfi egyébként nem is volt tisztavérű indián. A lány francia kanadai-indián keveréknek nézte, s el kellett ismernie, hogy mindkét ágból a legkedvezőbb vonásokat örökölte. Hiányzott belőle a francia kanadaiak nehézkessége, magas és ruganyos volt, s fekete öltönye sem tudta leplezni, milyen izmos a teste. Határozott vonású, férfias, bronzszínű arca sima volt, szerencsésen elkerülte a himlőt, amely még néhány éve is kegyetlen rendszerességgel pusztított az északon élő indián törzsek között. Csillogó, koromfekete haját csak annyira növesztette meg, hogy a tarkóján összefoghassa egy kis bőrszíjjal. Ez az apróság zavarta Ironyt, mert azt jelezte, hogy a férfi neveltetése, iskolázottsága ellenére is megőrzött valamit veleszületett vadságából. Hawkes megszokott mozdulattal levette aranykeretes szemüvegét, s tisztogatni kezdte zsebkendőjével. Nyugodtan Ironyra emelte szemét, a lány pedig megborzongott ezt az ijesztő, mégis ellenállhatatlanul vonzó tekintetet látva. A vad, leplezetlenül kutató pillantás áttörte a maga köré szőtt burkot, s valami ősi, primitív érzést pendített meg legbelül, a lány lelke mélyén. Mindez azonban csak a másodperc töredékéig tartott, s a következő pillanatban a férfi tekintete ugyanolyan civilizált volt, mint egész magatartása.Irony szégyellte váratlanul rátört érzelmeit. Alaposabban szemügyre véve látta, hogy Hawkes szeme melegbarna, szelíd, sőt kicsit talán álmodozó – igazi tanár-szem. Hogyan is érezhette fenyegetőnek ezt a tiszta, átható tekintetet? – Ha megbocsát – hallotta az ajtóból az igazgató hangját –, találkozóm van néhány hatósági emberrel a...a bűntény színhelyén. Beszéljék meg nyugodtan a uvábbiakat. – Az igazgató, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, még megeresztett egy széles mosolyt. – Apropó, Raphael, engedélyezem az eltávozást. A nyári programunk nem túl feszített, nyugodtan elmehet, de szeptemberre legyen itt. A fiatal tanár nyugodt mozdulattal összehajtotta és a zsebébe csúsztatta a szemüvegét, de Irony észrevette rajta a feszültséget. Gyanította, a férfi nem túlságosan lelkesedik azért, hogy a vezetője legyen. Nos, ami azt illeti, őt sem tette boldoggá a gondolat, hogy napokat kell eltöltenie ennek az embernek a társaságában, bár... még az is lehet, hogy jól kijönnek egymással. – Térjünk a tárgyra, Mr. Hawkes – kezdte meglehetősen száraz, üzleties hangon. – Vezetőre van szükségem és hajlandó vagyok rendesen megfizetni. Mennyit szokott kérni?

– Sajnálom, Miss McBride, nem kívánok munkát vállalni – válaszolta Hawkes. – Mindenesetre köszönöm a kedves ajánlatot. – Szó sincs semmiféle kedvességről – tiltakozott Irony. – Sürgősen szükségem van egy vezetőre. – Attól, hogy önnek sürgős, nekem még nem az – vonta meg a vállát a férfi. – Sajnálom. – Szükségem van a segítségére, Mr. Hawkes – váltott szelídebb hangra Irony. – Higgye el, ha volna más lehetőség, örömmel választanám azt. De mivel nincs... – Nem vállalhatom, hogy a vezetője legyek – szakította félbe a mondatot Hawkes. – Magamnak is van elintéznivalóm. Irony mély lélegzetet vett. – Higgye el, nagyon sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnom, de... talán mégis hajlandó lesz megfontolni a dolgot. Raphael Hawkes mindössze sötét szemöldökét vonta fel egy kicsit meglepetésében, mikor Irony egy, a katonaságnál rendszeresített Remingtont vont elő szoknyája egyik szárnya alól, s a mellének szegezte a csövét.

* * * Hawkes szobájába érve a lány letette útitáskáját és két kézre fogta a revolvert. Miközben a férfi összecsomagolt egy hátizsákba, körbejártatta tekintetét az apró helyiségben. Sima, fehérre meszelt falával, a keskeny ággyal és a kemény, egyenes támlájú székkel a szoba szerzetesi cella benyomását keltette volna, ha nincs ott az alacsony könyvszekrény, s az ablakpárkányra állított, vadvirágokkal teli korsó. Azóta, hogy a fegyvert elővette, Hawkes kísérletet sem tett rá, hogy lebeszélje tervéről.Irony arra számított, hogy megpróbálja lefegyverezni, s kissé csalódott volt, mert nem tette. Nem látszott ugyan vadembernek, de gyávának sem. Végül is nem volt baj, hogy körültekintően viselkedett, mert ha valami meggondolatlanságra ragadtatta volna magát, kénytelen lett volna lelőni. Míg összehajtogatott két inget, s a hátizsákba rakta őket, Hawkes időről-időre a lányra pillantott. Valóban azt hitte, hogy sikerül megijesztenie ezzel az ócska fegyverrel? Ismerte a Remington 44est, tudta, hogy régen az államok közötti háború idején volt a legnépszerűbb, s fogadni mert volna rá, hogy amit a nő a kezében szorongat, az is abból a korból származik. Teljesen mindegy, hogy tud-e célozni, vagy sem, mert a mordály valószínűleg abban a pillanatban szétrobban a kezében, mihelyt megpróbálja elsütni. Mégsem ez volt az oka, hogy nem ment oda hozzá és nem vette ki a kezéből. Mihelyt a lány rászögezte a fegyvert, észrevette a szemében a mérhetetlen elszántságot. Ki ez a nő? Mit keres egyszál magában Sweetwaterben és miért akar nekivágni a vadonnak egy ismeretlen társaságában? Becsukta a hátizsákot és nyugodtan, alaposan megnézte magának fogvatartóját. Átlagos magasságú nő volt, de karcsúsága, vékony csontjai miatt alacsonyabbnak látszott valódi termeténél. Vastag, erős szálú fekete haját a feje tetején kontyba tűzve viselte. Bármilyen gondosan fésülködött is reggel, a rakoncátlan tincsek már kezdték kiszabadítani magukat a fésűk és hajtűk fogságából. Egy fürt a halántékára hullott, s a fülén és karcsú nyakszirtjén is csigák göndörödtek. Sötét hajával éles ellentétet alkotva bőre világos volt, lágy őszibarackszínű. Arcát enyhe pír borította, s az orrán lévő néhány apró szeplőtől csak még vonzóbbnak látszott. Határozott álla sejteni engedte, hogy nem egykönnyen ijed meg.

A szája és a szeme volt a legvonzóbb. A hibátlanul ívelt szemöldök és a hosszú, fekete szempillák alól mélytüzű, hatalmas zöld szemek tekintettek a világba – pontosan olyan volt a színük, mint gyűrűje smaragdjáé. És mégis, a szája volt az, ami eszébe juttatta Raphael Hawkesnak, milyen régen nélkülözi már a boldogító női társaságot. A mélyvörös, telt ajkak enyhén szétnyíltak, mintha csak nemrég érintette volna őket egy férfi hosszú, forró csókja. Megérezve, hogy figyelik őket, ezek a szelíd ajkak . dühösen elkeskenyedtek. – Remélem, nem akar ostobaságot elkövetni, Mr. Hawkes – figyelmeztette Irony. – El tudom, s el is fogom sütni a fegyvert, ha muszáj. – Kitől tanult meg lőni? – kérdezte a férfi. – Tessék? – A lányt váratlanul érte a kérdés. – Lőni – ismételte meg Hawkes. – Azt kérdeztem, kitől tanult meg lőni? – Az... az apámtól, természetesen. – A lány zavartan pislogott. – Miért kérdezi? – Csak úgy – válaszolta az indián, elégedetten a szavai kiváltotta hatással. Megérezte, hogy a lány hazudott, ami azt jelenti, hogy valószínűleg soha nem sütött még el fegyvert. Elraktározta magában az információt arra az időre, amikor majd úgy dönt, hogy ideje véget vetni ennek a színjátéknak. Biztos volt benne, hogy eljön ez a pillanat, ám csak azután, hogy megtudta, mitől is olyan elszánt ez a Miss McBride. – Ugye nem hiszi, hogy használni is tudom? – A pisztoly enyhén megremegett Irony kezében. – Hölgyem, ön pontosan tudja, melyik végét fordítsa felém, s nekem ez elég – válaszolta Hawkes, és megadóan feltartotta a kezét. Még egyszer körbenézett a szobában, s egy hirtelen ötlettől vezérelve a polchoz lépett és leemelt róla egy könyvet.Irony megmerevedett és várta, hogy a férfi hozzávágja a kötetet, így próbálja meg leszerelni. Hawkes azonban nyugodtan kibogozta a hátizsákot, s belecsúsztatta a könyvet. – Versek – mondta, látva a lány arcán az értetlenséget. – Utazás közben néha jól esik olvasgatni. –Irony ámulatában önkéntelenül is lejjebb engedte a revolvert, Hawkes pedig, zavarát látva, alig tudta visszafojtani nevetését. Az ablakpárkányhoz lépett, kiemelt egy harangvirágot a cserépkorsóból, óvatosan lecsípte a szárát és gomblyukába tűzte. – Indulhatunk, Miss McBride? – kérdezte. – Élelmiszert és lovakat is kell még szeeznünk. A férfi már kint járt, mikor Irony felocsúdott és követte. Magasságos Isten, gondolta, mibe vágtam én bele? Erdei vezető, aki verseket olvas és virágot hord a gomblyukában? A fenébe is! Lépteit szaporázva beérte a tanítót, s kicsit elkésve ugyan, de figyelmeztette: – A szoknyám alá dugom a pisztolyt, de ha megpróbál segítségért kiáltani, esküszöm, hogy előveszem és szétlövöm a... a... – A pofámat? Ugye ezt akarta mondani? – Ez is csak ugyanolyan szó, mint a többi – válaszolta Irony és elvörösödött. – Igyekszem nem elfelejteni a figyelmeztetést – bólintott a férfi.

*** Hawkes elmagyarázta neki, hogy a metodista iskolától csak lóháton érdemes továbbmenni észak felé.Irony félreállt, míg a férfi az ő pénzéből vett két lovat, egy málhás öszvért, tábori felszerelést és élelmet is a helyi postaállomáson. Sweetwater Lake Minnesota állam északnyugati végében feküdt, a préri szélén, ami után már az északi erdőségek következtek. A település először csak néhány prémvadász-kunyhóból állt, s

csak azután fejlődött kisvárossá, hogy iskolát létesítettek benne az indiánok számára. Miután végetért az államok közötti háború, több egyház is nagyobb figyelmet kezdett szentelni az indiánoknak, s ez vezetett a sweetwateri misszió létrehozásához. A kicsi, szegény, minden más lakott helytől távol eső település ritkán élt meg olyan izgalmas, drámai eseményeket, mint az iskolában történt gyilkosság és az emberrablás. A boltos, miközben szárazbabot töltött egy kis zsákba, képtelen volt megállni, hogy kommentálja az eseményeket: – Azt hiszem, szegény tiszteletesből nemsokára a varjak lakmároznak. Kegyetlen gazfickók azok, akik magukkal vitték. – Alig fejezte be a mondatot, már meg is bánta, amit mondott, s megpróbált elnézést kérni Hawkes-tól: – Ne haragudjon, Raphael, tudom, hogy ojibvák voltak. – Semmi okom rá, hogy megsértődjek – válaszolta a férfi. A pultnál állt,Irony szorosan mögötte. – Aki gyilkosságot követ el, az gazfickó, függetlenül attól, hogy milyen színű a bőre. – Indiánok voltak a gyilkosok? – kérdezte meglepődve Irony. Érdekes, erről senki sem beszélt neki. A vonatról leszállván az első, amit hallott a gyilkosság híre volt, de mindenki a szerencsétlen áldozatról beszélt, s nem a bűntett elkövetőiről. – Ezek szerint akadt szemtanú is? Az öreg összecsomózta a zsákot, s a halomban álló többi áru tetejére dobta, közben folytatta a beszámolót: – Igen, akadt, bár magát a gyilkosságot nem látta. Az egyik tanító éppen azután lépett be a terembe, hogy Mrs. Sparksot megölték. Ott feküdt szerencsétlen elvágott torokkal a padlón, s véres késsel a kezében egy indián fickó állt fölötte. A tanító ordított egy nagyot rémületében és elmenekült. Mire visszajött a segítséggel, azok rnár elmentek és magukkal vitték a tiszteletest is. – Micsoda szörnyűség – motyogta Irony, de agya eközben már lázasan működött. Ha indiánok a tettesek, az alapvetően megváltoztatja a helyzetet. Arra számított, fcogy néhány csavargónak kell majd a nyomába eredni, akiknek eszükbe sem jut, hogy az erdőben eltüntessék maguk után a nyomokat. Úgy tervezte, hogy szorosan követi őket, kivárja, amíg jól leisszák magukat, s visszaszerzi az ellopott iratokat. Most már az egész elképzelés naivnak, gyerekesnek tetszett. Ha akarják, az indiánok képesek nyomtalanul eltűnni az erdőben, s a lehetetlennel határos vállalkozás lesz felkutatni őket. Különösen egy olyan vezetővel, amelyet a sors az ő útjába vezérelt... – Még szerencse, hogy sikerült elég jó személyleírást kapni a fickóról – folytatta a boltos, miközben nagy szeleteket vágott le egy fél disznóból. – Fiatal volt – annyi idős lehetett, mint maga, Raph – és a lapockáján tetoválást viselt. Azt mondják, egy kör volt ráfestve, s benne egy kiterjesztett szárnyú madár. Erről biztosan rá fognak ismerni. Hawkes egy szót sem szólt, de Irony megérezte benne a feszültséget, s gyanította, hogy a boltos leírása alapján felismerte a tetoválást. – Mi történik a gyilkossal, ha elfogják? – kérdezte. – Felakasztják – válaszolt kurtán Hawkes, s az élelemmel teli ládát felkapva a kijárat felé indult. Irony gyorsan kifizette az árut, és sietett utána. Attól tartott, ha sokáig elmarad, a férfi megszökik a lovakkal és az élelemmel, de félelme alaptalannak bizonyult. Hawkes felerősítette az öszvérre a hámot, fellendítette magát lova nyergébe, s csak azután szólalt meg: – Többen is látták őket az északnak tartó úton. Gondolom, a folyó partján akarnak haladni, hogy minél előbb elérjék az erdőséget. – Jó volna, ha mi is indulnánk, különben soha nem érjük utol őket. –Irony keze ráfeszült a revolver fából faragott, sima agyára. Feltűnt neki, hogy Hawkes kezdeti vonakodását furcsa igyekezet váltotta fel, s tanácsosnak tartotta keze ügyében tartani a fegyvert arra az esetre, ha a férfi megpróbálna rátámadni, vagy egyéb trükköt eszelne ki. Nem fogja megengedni, hogy bevezesse a vadon mélyére, s ott magára hagyja. Lehet, hogy nem

sokat tud az erdőségről, de azt nem fogja megengedni, hogy egy verseket olvasó tanító túljárjon az eszén.

*** – Látta már a nyomukat? – kérdezte Irony, több mint egyórai lovaglás után. – Nem. – Nem?! Azt hittem, az indián erdei vezetők értenek a nyomolvasáshoz. – A lány meg se próbálta leplezni csalódottságát. – Egy kis logikával viszonylag könnyen megtalálhatjuk őket. – Valóban? – Irony hangjából kételkedés csendült ki. – Szerintem a határon túlra, a tővidékre igyekeznek. Elég, ha mi is arra tartunk. – Nem túl meggyőző, amit mond, Mr. Hawkes – ellenkezett a lány. – Elárulná, mire alapozza a feltevését? Meglehetősen furcsa módszert követ ahhoz képest, hogy tapasztalt vezető. – Irony kisimított a homlokából egy hajfürtöt, és leplezetlenül lekicsinylő pillantást vetett Hawkes-ra. – Mert maga állítólag tapasztalt vezető, vagy nem? – A legjobb, akit csak találhat Sweetwaterben – válaszolt komolyan, csöppnyi kérkedés nélkül a férfi. Na persze, így már más, gondolta a lány. Ha a minnesotai Sweetwater Lake-ben ő a legjobb, az még nem sokat jelent. – Egyébként ez a térkép is engem igazol –jegyezte meg Hawkes, s egy összehajtogatott papírt vett elő a zsebéből. – Megnézhetném? – kérte el tőle Irony. A poroszkáló ló hátán imbolyogva meglehetősen nehéz volt eligazodni az ábrán, de hamarosan rájött, hogy az Erdők-tavának vidékéről készült térképet tart a kezében. A tó körül több helyen is nagy X-eket rajzoltak a térképre, s Irony elmélyülten tanulmányozta az ábrát. – Honnan szerezte ezt? – kérdezte kis idő múlva. – Goodman tiszteletes szobájából – válaszolta Hawkes. – Mit keresett ott maga? – Nem érdekes – hárította el a kérdést a férfi. – Inkább azt mondja meg, mi az, ami ennyire felkeltette a figyelmét? – Ezek az X-ek. Azt hiszem, tudom, mit jelentenek... – Mit? – Ha nem tévedek, birtokokat jelölnek... az apám birtokait. Goodman jelölhette meg őket, s ez azt jelzi, hogy tisztában volt a jelentőségükkel. –Irony kis szünetet tartott és megnyújtóztatta lovaglástól elgémberedett hátát. – A birtokleveleket Goodman ellopta a családunktól, s félek, hogy vele együtt azok is az Ő elrablói kezébe kerültek. – Ezért hajszolja hát a tiszteletest? – Ezért is. – Mit gondol, mi volt a szándéka a papírokkal? – érdeklődött a férfi. – Végül is nem az ő nevére szóltak. – Ez nem lehet akadály egy olyan ember számára, mint Goodman – jelentette ki meggyőződéssel a lány. – Gondolkodás nélkül megtette volna, hogy úgy mutatkozik be, mint az apám, eladja a földeket és aláhamisítja a szerződésre a nevet. A birtokok között vannak egészen értékesek is, melyekért jó pénzt kaphatott volna. – Vagy ő, vagy akinél éppen a papírok vannak.

– Pontosan – mondta Irony, s dühösen megvillant a szeme. – Most már talán érti, miért kérdőjeleztem meg a módszereit. Magukban minden bizonnyal nem túl fejlett a tulajdon iránti tisztelet, ennek ellenére... Hawkes megrántotta a kantárszárat, arra kényszerítve Ironyt, hogy félbehagyja a megkezdett mondatot, s ő is visszafogja a lovát. Szúrós pillantást vetett a lányra: – Kíváncsi vagyok, tisztában van-e azzal, Miss McBride, milyen megvetően biggyeszti le igéző ajkait, valahányszor említést tesz a származásomról? – T-tessék? –Irony önkéntelenül is a revolverhez kapott, amit nem sokkal indulás után a derekára erősített. – Fogalmam sincs, miről beszél! – Szerintem nagyon is tisztában van vele. – A férfi hangja ismét szelíd, udvarias volt. – Félreérthetetlenül tudomásomra hozta, hogy mélyen megveti a fajtámbelieket, ahogy ön fogalmazott. – Na jó, tisztázzuk a dolgokat, Mr. Hawkes! – csattant fel a lány. –Több, mint elítélő véleménnyel vagyok az indiánokról, de ennek semmi köze a kettőnk viszonyához. Azért fizetem magát, hogy elvégezzen egy feladatot, amihez állítólag ért. Mindaddig nem érdekel a származása, amíg eleget tesz a magával szemben támasztott követelményeimnek. – Remek – bólintott Hawkes, s a kantárszárral a nyakára vágva, lassú ügetésre késztette lovát. – Mindazok alapján, amit elmondott, felmerül azonban egy kérdés. Miért ön van itt és miért nem az apja? Civilizált úrí hölgyek ritkán utaznak magányosan, kísérő nélkül. – Az apám halott – felelte üresen kongó hangon Irony. – Az indiánok ölték meg. Választ sem várva elvágtatott Hawkes mellett, tökéletesen elfelejtkezve arról, hogy a férfi a túsza.

* * *

A délután hátralévő részében lassan, de biztosan haladlak tovább, s egy gyors folyású patak mellett pihen-mk meg vacsorát készíteni. Ironynak nem állt szándékában fegyvert adni vezetője kezébe, hogy lőhessen valamit, ám azt azért remélte, hogy a férfi fog néhány z^ln. s így friss húst is ehetnek. Hawkes azonban a környezethez cseppet sem illő sötét öltönyében leguggolt • :űz mellé és hozzálátott, hogy babot főzzön, meg soma disznóhúst süssön. Nem telt bele sok idő, az étel pompásan illatozni kezdett és Irony, aki már farkaséhes oll sietve előszedett két óntányért és villát a málnánkból. – Jobb lenne, ha levenné a húst, különben megég – szólt kis idő múlva türelmetlenül. Hawkes mélyen elmerült gondolataiban, még mindig lelkifurdalást érzett, amiért olyan szerencsétlenül szóba hozta a lány apját. A váratlan felszólításnak engedve a serpenyőhöz kapott, de a forró nyél megégette az ujját, s kezét elrántva beleborította az ételt a tűzbe. – Ó, a fenébe is! – kiáltott fel Irony, s kétségbeesetten leguggolt a tűz mellé. – Ezt jól elrontotta! Hawkes-t szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte a heves érzelemkitörés, mint a pocsékba ment vacsora. Az alkonyi félhomályban is látni vélte a gúnyos mosolyt a férfi szájaszögletében. – Halássza ki onnan! – követelte, fogai között szűrve a szót Irony. – Hamuízű lesz – figyelmeztette az indián. Irony előkapta a Remingtont, s a füstölgő húsra mutatott vele: – Azt mondtam, halássza ki! Éhes vagyok és egyéb ennivalónak színét sem látom. A férfi vállat vont, s egy villával kiemelte a tűzből a húst.

– Mi volna, ha megmosnám a patakban? – kérdezte, s látva a lány megdöbbenését, hozzáfűzte: – Máskor is csináltam már ilyet. Lemosta, s tányérra tette az ételét. Irony szabad kezével érte nyúlt, a pisztollyal pedig a kávéskannára mutatott: – Töltsön egy keveset! A Remingtont a térdére fektetve a lány megfogta a hússzeletet, lerázta róla a vizet, s csak aztán harapott bele. Hiába mosta le Hawkes, a pecsenyének még mindig hamuíze volt. Megpróbálta leöblíteni egy kiadós korttyal, de a kávé elviselhetetlenül hígnak bizonyult. – Maga aztán nem valami remek szakács, ugye? – fordult a férfihez. . – A legjobb... – válaszolt volna Hawkes, de Irony a szavába vágott: – Tudom. A legjobb, akit Sweetwaterben találhat az ember. Sikerült elkapnia a férfi tekintetét, s látta rajta, hogy csendben mulat a felháborodásán. Úgy döntött, nem vesz róla tudomást és csak azért is, az utolsó falatig megette a húst. Hawkes is végzett, homokkal kisúrolta, s a patakban elöblítette az edényeket. Sötét volt, a Hold nem kelt még fel. Hawkes, hogy egy kis fényt és meleget csináljon, néhány száraz ágat dobott a tűzre. – A....azt hiszem, hideg lesz az éjszaka – szólalt meg Irony. – Felveszek valami melegebb ruhát. – Én is szeretnék már kibújni az öltönyből – bólintott a férfi. – Itt fogunk átöltözni, a bokorban – döntötte el a lány. – Maga álljon oda... és fordítson hátat. Ne felejtse el, hogy a kezem ügyében van a fegyver. Hawkes szó nélkül fogta a hátizsákját, s a bokor másik oldalára vonult vele. Látva, hogy meg sem próbál menekülni, Irony egy kőre rakta a revolvert, gyorsan megoldotta a szoknyáját, az alsószoknyáját, s kilépett belőlük. Kordnadrágot húzott, amit még odahaza, Thief River Fallsban kért kölcsön a szomszéd fiútól, akárcsak az inget és a zekét, amivel blúzát váltotta fel. Nagynénjei miatt a férfias ruhadarabokat is ugyanolyan titokban kellett kicsempésznie a házból, akárcsak a fegyvert. Oldalra pillantva látta, hogy Hawkes már kibújt zakójából és ingéből. Hamarosan a halvány derengés is megszűnt, jelezve, hogy a férfi alsóneműjétől is megszabadult és meztelenül áll néhány lépésnyire tőle. Hálát adott az úrnak az esti sötétségért, s elfordult, de azt még látta, hogy Hawkes nadrágot vesz elő a zsákból, s kezdi felhúzni. Mikor visszafordult, a férfi már a pokrócokat igazgatta a tűz körül. Ironyra nézett és komor, zárkózott arcán most először igazi mosoly jelent meg. – Ki ne merje mondani, mire gondol! – figyelmeztette a lány. –A férfiruha sokkal alkalmasabb a lovagláshoz, mint a női, ráadásul melegebb is. – Végighevert a hálóhelyén és némileg védekező hangon hozzáfűzte: – Különben is, ezt csak addig hordom, amíg az erdőben vagyunk. Hawkes lábát keresztbe vetve ült az ágyán. Szemüvegéért és a verseskötetért nyúlt, ám ahelyett, hogy kinyitotta volna a könyvet, megkérdezte: – Mondja, Miss McBride, nincs magának fiútestvére, aki elintézhette volna ezt a dolgot? – Nincs. És lánytestvérem sincs. – Kettesben élnek az anyjával? Irony tagadólag rázta meg a fejét. – Ha a nagynénéim nem volnának, teljesen árva lennék. Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig akkor, amikor tizenkét éves voltam. Alyce és Valentine néni nevelt fel Thief Riverben. – És tőlük lopták el a papírokat? – Több volt az, mint egyszerű lopás, Mr. Hawkes – sóhajtott fel Irony, emlékezetébe idézve a különös eseményeket, amelyek végül is oda vezettek, hogy most itt ül egy erdei tábortűz mellett. – A nagynénéim köztiszteletben álló emberek voltak azelőtt is, hogy Josiah Goodman a városba

érkezett, most viszont mindenki lenézi, ha nem megveti őket. Irony egy rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Goodman vándorló evangélista és pár hónappal ezelőtt vetődött a városunkba. Tudja, Alyce néni vénlány és tökéletesen közömbös a férfiak iránt, de Tiny... nos, ő özvegy és nagyon magányos, hiányzik neki a társ. A tiszteletes szavai sajnos megszédítették és egyre több időt töltöttek együtt, mielőtt pedig észbekaptunk volna, már el is jegyezték egymást. –Irony felült, s egy nyárfa törzsének vetette a hátát. – Két héttel később az a gazember eltűnt, s magával vitte Tiny néni összes megtakarított pénzét, minden ékszerét és a birtokleveleket. Ami még szörnyűbb, a néni az egyházközség pénztárosa és Goodman az egyház pénzét is ellopta. A hívek most bírósággal fenyegetőznek, mert nem hiszik el, hogy a néni nem játszott össze vele. - Maga pedig elindult, mert elhatározta, hogy megvédi? – kérdezte csöndesen a férfi. – Elindultam, hogy visszaszerezzem, amit a családomtól és a Thief River Falls-i egyházközségtől elloptak. Nem volt más választásom. – Hát a seriff? – Túl elfoglalt és túlságosan is kevés embere van ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Az államot azért körbetáviratozta és megtudta, hogy Goodman ellen több városban is körözést adtak ki. Sok nőt becsapott és kicsalta tőlük a pénzüket. – Keserű mosoly jelent meg Irony szája szögletében. – Úgy tűnik, legalább három felesége van a vidéken. – Hát igen – bólintott Hawkes. – Kedves dolog Isten szolgájától... egy civilizált embertől, ahogy ön mondaná. – Értem, mire céloz, de nem minden civilizált ember becsületes – vágott vissza dühösen Irony. – Ugyanúgy, ahogy nem minden indián barbár. – Mr. Hawkes... – kezdte Irony, de a férfi félbeszakította: – Árulja el, maga is ugyanolyan közömbös a férfiak iránt, mint Alyce nagynénje? A lány érezte, hogy elvörösödik. – Ehhez aztán semmi köze... de ha nagyon érdekli, hát megmondom, hogy igen. – Lefeküdt, dühösen magára rántotta a takarót és keze ügyébe készítette a revolvert. Hawkes elnevette magát, aztán felállt és dobott néhány gallyat a tűzre. Gyapjúinget és Levist viselt, s Irony nem tehetett róla, állandóan arra kellett gondolnia, hogy a férfi teljesen meztelen a szűk nadrág alatt. Maga előtt is szégyellte a gondolatot és szemét szorosan összezárva azért imádkozott, bárcsak több szorult volna belé Alyce nagynénje közömbösségéből. Nem! Eddig sem engedte meg, hogy érzékei uralkodjanak rajta, és ezután sem fogja. Elszántan kinyitotta a szemét, felvett egy közelben heverő fenyőtobozt és közömbösen nézegetni kezdte. – Megenged még egy kérdést? – vetette oda Hawkes, aki közben letelepedett, s most a könyvvel az ölében ült, hátát egy fatörzsnek támasztva. – Mi lenne az? – Miért kapta ezt a furcsa keresztnevet? – Nagyon egyszerű – válaszolta a lány, de hanghordozása elárulta, hogy a dolog mégsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek mondta. A szünet, amit beszéd közben tartott, kissé hosszúra sikerült, s Hawkes látta, hogy tekintete elfelhősödött. – Apámat az erdőhöz kötötte a munkája, anyám viszont, mikor észrevette, hogy terhes, ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen Thief Riverbe, és ott szüljön meg – mesélte a lány. – Hat hónapot töltöttek külön, s mikor apám értünk jött a városba, őt már halva találta. – Szörnyű megrázkódtatás lehetett számára – vetette közbe halkan a férfi. – Igen, az volt. És a nagynénéimnek is. – Irony felkönyökölt és messze, a bokrok közé hajította a fenyőtobozt.– Mint később elmesélték, apám éppen csak rámnézett és azt mondta: Kereszteljétek

Ironynak. Aztán elment és nem is jött vissza, míg kétéves nem lettem. Hát ezért adták nekem a nagynénéim ezt a nevet, Mr. Hawkes. - Fájdalmas történet – ismerte be a férfi. – Remélem, nem szomorította el nagyon, hogy elmesélte. - Egyáltalán nem – válaszolt élénken a lány. – hozzászoktam már, hogy gyakran megkérdezik. Bárki, akivel találkozom, mindenkit érdekel, miért kaptam ezt a nevet. - Szerintem nagyon szép név. Van benne méltóság - szólt Hawkes, de közben arra gondolt, hogy a méltóság nem is annyira a névből, mint inkább ebből a törékeny, de nagyon határozott nőből sugárzik. – Üdítő a sok Mary, Ann és Charity között. – Sokszor szerettem volna, ha engem is Marynek, vagy Ann-nek hívnak... vagy ha az apám Hope-nak, Faith-nek... esetleg Joynak nevez. – Irony halkan felnevetett a gondolatra. (A Hope angolul reményt, a Faith Inlet, a Joy örömöt jelent – a fordító.) – A név semmit sem változtat az emberen, bárminek nevezik is, attól ugyanaz marad. Ne vádolja az apját, nagy fájdalmat érzett, s eleinte ezért hanyagolta el magát... – Eleinte csak a fájdalom miatt, később mindig valami másért. – Ironyt, mintha zavarta volna, hogy túlságosan kitárulkozott, s hirtelen témát váltott, hangja ismét rideg, közömbös lett: – És a maga neve? A Raphael is elég furcsán hangzik. – Nem ez az igazi – magyarázta a férfi. – Ojibvául Holdsólymot jelent a nevem, de nagyon nehéz kimondani. Mikor a metodista iskolába kerültem, a tanáraim úgy döntöttek, hogy választanak nekem egy angol nevet. Már kölyökként is gyakran dolgoztam vezetőként, ezért aztán az apokrif evangéliumokban szereplő arkangyal, Tóbiás kísérőjének a nevét kaptam meg. Tóbiás azért kelt útra, hogy visszaszerezze azt, amivel mások vak apjának tartoztak. – Apokrif evangéliumok? – kérdezte bizonytalanul Irony. – Ezek voltak azok a könyvek, amelyek nem kerültek bele a Szentírásba, mert nem héberül írták őket? – Pontosan – bólintott a férfi. – A tanáraim valószínűleg nem akartak elpazarolni rám egy igazi bibliai nevet. – Valószínűleg – erősítette meg Irony. Kicsit megbántva érezte magát, amiért a férfi hagyta, hogy eltérjenek az eredeti témától, s még csak kísérletet sem tett arra, hogy visszahozza a korábbi, már-már meghitt hangulatot. – Azért hadd figyelmeztessem valamire – folytatta Hawkes. – Vezető vagyok ugyan, mint a nevem is mutatja, de semmiképpen sem angyal. A tábortűztől megvilágított arcára nézve Ironynak a legcsekélyebb kétsége sem volt efelől. Alig leplezett gonoszságot vélt felfedezni a férfi vonásaiban. Sötét szemébe pillantva olyan érzése támadt, mintha maga Lucifer próbálná meg rabul ejteni érzékeit. Aztán Raphael Hawkes feltette a szemüvegét, kinyitotta könyvét, Irony pedig szemrehányással illette önmagát, amiért ennyire elragadta a képzelete. Hogyan is tarthatta, akár csak egy röpke pillanatig is, ezt a szelíd, ártalmatlan tanítót félelmetesnek?

MÁSODIK FEJEZET A tábortűz már csak pislákolt. Irony néha el-elbóbiskolt, de csak azért, hogy rögtön felriadjon az éjszaka hangjaira. Elszántan, egyre nehezebben egyensúlyozott álom és ébrenlét határán, s minden erejét összeszedve próbálta megakadályozni, hogy elaludjon, kiszolgáltatottá váljon.

Leragadni vágyó szemét résnyire nyitva látta, hogy Raphael Hawkes, hátát a fának vetve még mindig a verseskötetet olvassa. Tökéletesen ártalmatlannak tetszett, mint mindig, s a lány mégsem tudott bízni benne. Valahol, a nyugodt külső mögött biztosan munkál benne a düh, amiért fegyverrel kényszerítette arra, hogy vezetőjéül szegődjön. Egy férfi – pláne, ha indián vér is van az ereiben – semmiképpen sem tűri el, hogy egy nő mondja meg neki, mit tegyen. Biztosan csak az időt húzza, ki akarja várni, hogy elaludjon. Aztán elveszi tőle a fegyvert, vagy egyszerűen csak eltűnik, s őt magára hagyja. Nem... Az álmosságtól elnehezülten a revolverért nyúlt, nagy nehezen felült, s a nyárfa törzsének támaszkodott. Látva, hogy Hawkes ránéz, maga köré tekerte a plédet, s úgy tartotta a fegyvert, hogy a férfi is észrevegye. A legcsekélyebb kétséget sem kívánta hagyni afelől, hogy kinek a kezében van az irányítás. A leégő tűz halvány fényében egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha Hawkes szája gúnyos mosolyra húzódott volna, de aztán úgy döntött, hogy csak a képzelete játszott vele. Nincs az a férfi, aki humorosnak találná, ha egy nő sakkban tartja. Ironynak ezzel együtt volt egy olyan érzése, hogy Hawkes egyszerűen mulat rajta. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától a pókhálóként rátekeredő, gúzsba kötő álmot. Ujjai szorosan kulcsolódtak a Reminton agyára, erősítve benne a hitet, hogy ő az ura a helyzetnek. Feje lassan oldalra bukott...

*** A tűz még egyszer fellobbant, s Hawkes a szemközt fekvő nőre nézett. Oldalra hajtott fejjel aludt, a fegyvert markoló keze ernyedten hevert teste mellett. Összecsukta a könyvet, szemüvegét berakta a tokjába és visszacsúsztatta a zsákba. Óvatosan felállt, s a tüzet megkerülve hozzálépett. Bagoly rikoltott valahol a sűrűben és Hawkes megmerevedett, látva, hogy Irony feljebb emeli a pisztolyt. Szemei azonban csukva maradtak és továbbra is egyenletesen, nyugodtan lélegzett, pisztolyt tartó keze pedig lassan lehanyatlott. A férfi lehajolt, szelíden kivette a kezéből és mellé rakta a fegyvert. Esze ágában sem volt szándékosan, vagy véletlenül lelövetni magát, afelől viszont a legcsekélyebb kétséget sem táplálta, hogy Irony McBride gondolkodás nélkül lőni fog, ha ő bármilyen okot ad rá. Nézte a sugárzóan fiatal, álomtól megszelídült arcot, s arra gondolt, milyen bátor ez a lány. Milyen sebezhető magányosságában, és milyen naivul hiszi, hogy meg tud birkózni a vadonnal. Kénytelen volt beismerni magának, nem mindennapi elszántság van benne. Soha nem találkozott még ilyen növel... kivéve talán a saját anyját. Feljebb húzta Irony vállán a takarót, s a tűzhöz lépett, hogy felélessze. Régen volt már, hogy eszébe jutott az anyja... hogy igazán gondolt rá. Időről-időre felmerült ugyan az emlékezetében, de esak ritkán fordult elő, hogy igazán elgondolkozott azon, milyen élete is volt. Az emlékek túl sok boldogtalanságot, túl sok dühöt és fájdalmat hoztak felszínre benne. És mégis, itt, ennek a lánynak a társaságában egyszerűen képtelen volt úrrá lenni rajtuk. Takarójába burkolózva Hawkes a feléledő lángokat bámulta. Gémasszonynak hívták az anyját, s ünnepi alkalmakkor szürke gém tollát viselte fekete, egyenes Izálú hajában. Szép volt, lágy, szelíd vonásai, tartózkodó viselkedése élesen megkülönböztette a mindig hangos, durván

viccelődő többi ojibva asszonytól. I lányszor eszébe jutott gyerekként, hogy jobb volna, ha anyja az erdőben, mindenkitől távol élne, semmint lenézett tagja legyen törzsének. Lenézett, jelentéktelen tagja, mert nem volt apja vagy férje, aki megvédje, s megvetett, kiközösített, mert valamikor egy fehér férfi Izajhája lett. Hawkes még a nevét sem ismerte az apjának, mindössze annyit tudott róla, hogy prémvadász volt, aki sze-ietőjéül választotta és magával vitte Gémasszonyt, majd esecsemőjével együtt gondolkodás nélkül magára hagyta, amikor úgy döntött, hogy visszatér a civilizációba. I lawkes soha nem is akart többet megtudni róla, mert ií gy érezte, ez csak fokozná gyűlöletét, s arra késztetné, hogy gyilkos dühvel nyomába eredjen és bosszút álljon rajta. Az indián nőket, akiket a vándorkereskedők és prémvadászok névleg feleségnek, a valóságban viszont ingyen szajhának magukkal vittek, rendszerint nagyon irigyelte a törzs többi asszonya. Ezek a kiválasztottak, ha csak rövid ideig is, de faházban élhettek, ehettek a fehér ember furcsa ételeit és valódi ruhát viselhettek, nem pedig a többiek által is hordott szarvasbőr vagy durva szövésű vászonöltözetet. Ha egy ilyen asszony igazán szerencsés volt, az embere törvényesítette a kapcsolatukat és vállalta a gyerekeiket. Néhányan a városba is elkerülhettek, sőt akadtak olyan rendkívül szerencsések is, akiknek a férje úgy döntött, hogy a tóvidéken telepszik le. Gémasszony ezeknek a szerencséseknek egyik cso-portjába sem tartozott. Az embere egy szép napon elment, hátra sem nézett, s nem hagyott neki sem pénzt, sem egyebet, amiből fenntarthatta volna magát. Hawkes tudta, ha ő nincs, anyja egyszerűen beveszi magát az erdőbe, hogy a vadak között éljen, vagy éhen pusztuljon, ha sors úgy hozza. Ehelyett azonban félretette büszkeségét, visszatért népéhez, s csak annyit kért, hogy biztosítsanak neki szállást és némi ennivalót. Azok, akik valamikor irigyelték jósorsáért, most örömüket lelték abban, hogy bánthatják, s minden alkalmat megragadva emlékeztették rá, hogy megvetett, elhagyott asszony, aki csak azért élhet körükben, mert megszánták. Nemcsak őt gúnyolták, hanem a gyerekét is, bár Raphael t soha nem zavarta igazán, hogy kiközösítik. Utólag visszagondolva azonban megértette, hogy ez a kirekesztettség volt az, ami olyan közel hozta őket egymáshoz az anyjával. A falu szélén éltek, s hogy fenntarthassák magukat, az anyja betegeket és időseket gondozott, főzött és mosott másokra, gyerekekre vigyázott. Két, hasonló helyzetbe jutott nő a törzs szajhájává vált, ilc Gémasszony ennek még a gondolatát is visszautasította. Egyszer már választott magának férfit, neki adta magát – másokat már a közelébe sem engedett. Hawkes-nak gyakran eszébe jutott, miként vitte magával az erdőbe az anyja, hogy megtanítsa vadászni, nyomokat olvasni. Nem sokat tanult ezekből a kirándulásokból, mégis ezek voltak gyermekkora legkedvesebb emlékei. Egyetlen indián nőt sem oktatnak ki a lándzsa, az íj és a nyíl használatára, de apa nélkül felnövő fia kedvéért Gémasszony megpróbálta megtanulni ezek használatát. Végtelen elszántság volt benne, s ilyesfajta kitartást vélt most felfedezni Hawkes Ironyban is. Az anyja, ez a kiközösített, üldözött asszony, s ez a Thief Kiver Fallsból érkezett, jólnevelt úrilánynak látszó, végtelenül elszánt feketeség nagyon hasonlít egymásra. Valóban nagyon hasonlítanak, állapította meg újra és újra, az éjszaka sötétjét fürkészve.

*** Mikor másnap reggel Irony felébredt, a pánik volt az első érzés, ami hatalmába kerítette. Hol van a fegyver? Hawkes elvette és elmenekült vele? Elátkozva magát gyengeségéért gyorsan felült, de rögtön meg is nyugodott, látva, hogy a férfi nyugodtan alszik a kihunyt tábortűz túlsó oldalán, s a fegyver is ott hever nem messze tőle, a füvön. Felkapta és hálát adott a sorsnak, amiért Hawkes nem vette észre, milyen védtelenné vált egy kis időre.

Alaposabban megnézte a férfit, s meglepte, milyen nyugodt, ártatlan az arca, amikor alszik. Vonásaiban, melyeket mintha szobrász vésője faragott volna, volt valami vad, zabolátlan szépség. A markáns, kemény arcban idegenül hatott a lágy vonalú, érzékenységről árulkodó száj, s Irony azon kapta magát, hogy kezd együtt-érezni vele. Nem lehet könnyű számára, hogy költőnek született egy olyan világban, amely csak a harcosokat tiszteli. Bár meg sem mozdult, Irony megérezte, hogy Hawkes már nem alszik. Szemét csukva tartotta ugyan, de látszott rajta, hogy éber, s vár valamire. Csak nem arra gondol, hogy lelövi, míg alszik? Az őrült gondolat csaknem nevetésre fakasztotta, de sikerült uralkodnia magán, s felkelt, hogy felélessze a hamu alatt izzó parazsat. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye, amint szinte megbabonázva figyeli. Végül is csak egy vadember, bármilyen kifinomultnak, iskolázottnak látszik is, figyelmeztette magát szigorúan. Éppen reggelinek valót keresett, mikor Hawkes lelökte magáról a takarót és felült. – Jó reggelt, Miss McBride! – köszönt, s ásítva nagyot nyújtózkodott. – Jó reggelt! – Irony a megfeszülő ing alatt kirajzolódó izmos testet látva zavartan elfordult, de mivel a férfi nem szólt hozzá, kis idő múlva ismét odanézett. Hawkes határozott léptekkel éppen a bozót felé tartott. – H-hova megy? – kérdezte Irony, tartva attól, hogy a férfi ráébred, mennyire nem igazi az az elszántság, amellyel a pisztolyt szorongatja. Hawkes megállt, visszafordult s szemébe gúnyos fény villant. – Ne ijedjen meg, Miss McBride – mondta. – Egyszerűen csak... nem tudom, milyen kifejezést illik erre használni jólnevelt hölgyek társaságában... – Ne fárassza magát, értem, mit akar mondani – válaszolta elvörösödve Irony. Büszkén felvetette a fejét, de ettől csak még zavartabb lett, mert a gyors mozdulattól haja az utolsó csat szorításából is kiszabadult és a vállára omlott. – Ne menjen messzire és ne maradjon sokáig! – figyelmeztette a férfit. – Még mindig nálam a... – A fegyver – fejezte be helyette a mondatot Hawkes. – Tudom. Dolgát elvégezve, a fák közül kilépve a férfi egyenesen a patakhoz ment és megmosta az arcát. Irony érdeklődéssel nézte, tetszett neki a látvány, amint szempilláján, vörösesbarna bőrén megcsillannak a vízcseppek. Hawkes megigazította tarkóján a bőrkarikát. Irony pedig irigyelte sűrű, egyenes szálú hajáért, s arra gondolt, hogy az ő frizurája most úgy nézhet ki, mint egy szarkafészek. Önkéntelenül is végigsimított a kezével borzas haján, majd leguggolt, s megpróbálta előkeresni a hajkefét csomagjából. – Tévednék, vagy valóban reggelit akart készíteni? - kérdezte Hawkes, észrevéve a kendőbe tekert húsdarabot, amelyet Irony már elővett a zsákból. – Maga a szakács – vetette oda dühösen a lány. Én csak előkészítettem a főznivalót. A férfi enyhe fintorral az arcán a serpenyőért nyúlt. - Elárulná, miért nem szeret főzni? – kérdezte. – A legtöbb nőnek semmi kifogása sincs ellene. – Először is, én nem vagyok olyan, mint a legtöbb nó. – A hajcsatot szájában tartva Irony csak a fogai között szűrte a szót. – Másodsorban pedig nem arról ni szó, hogy nem szeretek főzni. Egyszerűen nem tanultam meg. – Gyors, gyakorlott mozdulatokkal kezdte feltekerni a haját. A férfit szemmel láthatólag meglepte, de szórakoztatta is, amit hallott. – Egy nő, aki nem tud főzni? Irony kivette szájából a csatot. – Elfelejti, hogy nők között nőttem fel, s bár mindkét nagynéném kiválóan főz, tartanak szakácsnőt. így aztán soha nem tanultam meg, mit kell csinálni a konyhában. – És mi lesz akkor, ha férjhez megy? – érdeklődött Hawkes. – Nem fogja elvárni a férje, hogy

gondoskodjon róla? – Biztosíthatom, Mr. Hawkes, a konyhaművészetemnek semmilyen szerepe sem lesz abban, ha egy férfi úgy dönt, hogy feleségül vesz. – Azt elhiszem. – válaszolta Hawkes, s a szeme se rebbent. Irony dühösen helyére igazította a kontyot. – Csak annyit akartam közölni... – kezdte, de nem fejezte be a mondatot. – Hé, nem figyelne egy kicsit jobban arra a húsra? Nem akarok ismét agyonégett ételt enni. Nyilvánvaló volt, hogy nem kívánt tovább beszélgetni a házasságról, s Hawkes, miközben vizet mert a patakból, s felkészítette a kávéskannát, azon gondolkodott, vajon miért nem. Csaknem felnevetett, mikor eszébe jutott a lány előző esti kijelentése arról, hogy Alyce nénikéjéhez hasonlóan ő is közömbös a férfiak iránt. Észrevette ugyanis, amint érdeklődve figyeli és sejtette, hogy nem hagyják annyira hidegen a férfiak, amint azt állítja magáról. Persze, már csak a származása miatt sem fogja soha bevallani, hogy érdeklődik iránta. Hawkes ezt megalázónak érezte, mert Irony volt az első nő, aki egyetlen pillanatnál hosszabb időre magára tudta vonni a figyelmét. A sors kegyetlen tréfájának érezte, hogy a lány ennyire ellenségesen viseltetik az indiánokkal szemben. Nem mintha ezért ő lenne a hibás, állapította meg magában, miközben a hússzeleteket forgatta a serpenyőben. Az apák sorsa, úgy látszik, meghatározóan hat gyerekeik életére. Saját tapasztalata alapján volt kénytelen megtanulni ezt a keserű igazságot.

*** Az ingoványos talajú, sűrű erdőben tovább haladva Irony nagyon figyelt, hátha észrevesz valami biztos nyomot. Egyszer vagy kétszer kialudt tábortűz maradványa-ira bukkantak, de nem tudta volna megmondani, milyen régen jártak ott emberek. Mikor megkérdezte, Hawkes csak a vállát vonogatta, megfosztva őt ezzel maradék reményétől is. Délutánra Ironynak meggyőződésévé vált, hogy soha nem találják meg az emberrablókat és Goodman tiszteletest. Semmit sem vett észre, ami csak a legcsekélyebb reményt is nyújtotta volna arra nézve, hogy a helyes irányba mennek. Fáradt volt és nagyon rosszkedvű, s hogy a helyzet még elviselhetetlenebbé váljon, az ég is elsötétült, olyan lett, mint a Thief Riverben, Valentine néni kertjében növő padlizsánok, és a szél is hirtelen feltámadt. – Esni fog – szólt hátra a pár méterrel előrébb lovagoló Hawkes. Irony dühösen emelte az égre tekintetét. – Látom, mégiscsak ért valamit a természethez – állapította meg gúnyosan. – Azt persze én is meg tudtam volna mondani, hogy mindjárt elered. A kérdés csak az, hova meneküljünk az eső elől. – Az egyetlen fedezékbe, amink van – válaszolta a férfi, tudomást sem véve a gyerekes piszkálódásról. – Ha szépen megkérem, elárulja, mi lenne az? – Az a tekercs vitorlavászon, amit indulás előtt vettünk – felelte jókedvűen a férfi, megvillantva hófehér fogait. – Ugye viccel? – Egyáltalán nem. Hacsak nem szereti, hogy végigfolyik a hátán a hideg víz, jobb ha tábort verünk. Már érzem is az eső szagát. Hawkes egy magas fenyőt választott ki, az alatt feszítette ki a ponyvát. – Biztonságos dolog viharban fa alá húzódni? – kérdezte Irony.

– Amíg nem villámlik, addig igen. Itt legalább az állatok is védve vannak egy kicsit – nyugtatta meg a férfi. Csomagjaikat is a rögtönzött tetőt alá vitték, így csak éppen annyi helyük marad, hogy kiteríthették pokrócaikat. Alig helyezkedtek el, megeredt az eső, s hamarosan átláthatatlan, szürke függöny vette körül őket. A vitorlavászon felfogta a szelet, s Irony kénytelen volt elismerni magában, hogy a férfi egészen barátságos menedéket rögtönzött. Hogy mennyire barátságosat, arra csak akkor jött rá igazán, mikor leheveredett a pokrócára és Hawkes is elhelyezkedett mellette. Valahányszor megmozdultak, összeért a válluk, s ha csak nem akart egészen mereven, moccanás nélkül ülni, Ironyi kénytelen volt a férfihoz érinteni a combját. Bármennyire feszélyezte is ez a helyzet, Irony inkább kellemesnek, mint kellemetlennek érezte. Az eső apró, sűrű cseppekben esett. Az a fajta eső volt, amely egykettőre átáztatja a ruhát, s nedvessége felszívódik a csontokba. Irony meg-borzongott. – Fázik? – kérdezte Hawkes. Aggódó, figyelmes arca egészen közel volt a lányéhoz. Irony megrázta a fejét, s csak hogy mondjon valamit, megszólalt: – Meséljen magáról, Mr. Hawkes. Hogyan lett tanító? – Biztosan tudja, hogy egy időben divatba jött a bennszülötteket okítani –válaszolt vállát megvonva a férfi. Irony, támadást vélve felfedezni szavaiban, rögtön dühösen támadt: – Nem, erről fogalmam sem volt. őszintén szólva az volt a benyomásom, hogy... hogy a bennszülöttek rettentő neveletlenek. – Ez talált – állapította meg fojtott hangon Hawkes. – Ó, a fenébe is! – csattant fel dühösen Irony. – Ezt nem kellett volna mondanom, sajnálom. Gondoltam, beszélgethetnénk, úgy könnyebben múlik az idő. Nem akartam undok lenni. Én általában nem... - Nem maga a hibás, én provokáltam – vallotta be Hawkes. – Megpróbáljuk újra? Irony megérezte, hogy a férfinak jó kedve van, bár az arcán ez nem látszott. Ritkán mosolygott, s akkor is csak alig észrevehetően. Irony azon kapta magát, hogy szigorú, csaknem mindig komoly száját figyeli, s erőnek erejével másfelé nézett. – Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb – válaszolta. – Tehát, hogyan is lett tanító? – Jól éreztem maga Sweetwaterben, és úgy gondol-um. talán segíthetek másoknak, hogy jobbá tegyék az < Iriukct. – Ezt hogy érti? – Úgy értem, hogy a régi időknek örökre végük. A mai világban nincs helyük a törzsi szokásoknak és hagyományoknak. Mindazt, amit az indiánok valaha tudtak, újfajta tudás váltotta fel, s nekünk meg kell tanulnunk alkalmazkodni a változásokhoz. – Azt gondolja, hogy az indiánoknak úgy kell élniük?... – Mint a fehér embernek – fejezte be a mondatot Hawkes. – Vagy úgy élnek, vagy elpusztulnak. – És mi van azokkal a területekkel, amelyeket a kormány az indiánoknak jelölt ki? – A rezervátumokkal? – Dühös, lenéző vigyor jelent meg Hawkes arcán. – Ezeknek nem az a céljuk, hogy segítsenek megőrizni a rézbőrűeknek eredeti életmódjukat. A fehérek saját kényelmük érdekében hozták létre őket, hogy eltakarítsák az útjukból az indiánokat. Ameddig a civilizáció képes lesz eljutni az indiánokhoz, addig elviszi közéjük saját bűneit és betegségeit is, a rezervátumok pedig egyre kisebb területre szorulnak vissza. – Maga szerint mi lenne a megoldás? – kérdezte együttérzőn a lány. – Nincs megoldás. Az egyetlen dolog, amiben az indiánok reménykedhetnek, az, hogy a fehérek között, fehérek módjára élhetnek. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezzen, sok mindennek meg

kell változnia... én pedig nem hiszem, hogy ez a változás bekövetkezik. A törzsek sorsa a kihalás. Egy újabb, nemes faj tűnik el, de ilyesmi előfordult már néhányszor a történelemben. – Nem gondolja, hogy túlságosan borúlátó? – Egy tanult ember néha kénytelen-kelletlen borúlátó. Az emberiség, természeténél fogva, időrőlidőre megismétli ugyanzokat a hibákat. – Lehet, hogy sértőnek fogja találni a megjegyzé-semet... – Sértőnek? – kérdezett vissza tettetett jókedvvel Hawkes. – Biztos, hogy nem, Miss McBride. A lány szeme villámokat szórt, de hangja nyugodt volt, amikor folytatta: – Maga nem tisztavérű ojibva. i < lig máris a fehérek világához tartozik... – Én egyik világhoz sem tartozom. Ironyt megijesztette a férfi nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangja. – Mégis az indiánok mellé állt – próbált érvelni. – Miért? – Az embernek muszáj valamihez kötődnie. – llawkes nyugodtan a lányra emelte tekintetét. – Egy Millag is, ha kiválik a galaxisból, örök időkig magányo-IM bolyonghat az űrben. – Értem – bólintott Irony. – És maga mégiscsak íi/ indián gyökereihez érzi közelebb magát. – Igen... az anyám népéhez. - És az apja? – Sohasem ismertem. Elhagyta anyámat, mikor pár hónapos voltam. - Ez szörnyű lehetett magának. Ne haragudjon... én tényleg nem akartam tolakodó lenni – mentegetőzött Irony. - Tudom. Egyébként csak akkor lett volna szörnyű, ha azután megy el, hogy felfogtam a létezését. így egyszerűen semmit sem jelent számomra. - Él még az anyja? - Nem. Tizenhét éves voltam, mikor meghalt. – Elnézést, hogy ilyet kérdeztem. Ha az ember csak egyik szülőjét ismeri, s aztán őt is elveszíti, az... az nagyon nehéz lehet. – Rendkívüli asszony volt az anyám. – Hawkes-ból mintha akarata ellenére szakadtak volna ki a szavak: Már nem is emlékezett rá, mikor beszélt utoljára valakivel az anyjáról. – ő tanított meg vadászni és nyomokat olvasni. Ironynak a férfi iránti együttérzéstől elszorult a torka. Hát csoda, hogy ilyen alkalmatlan vezető, hogy ennyire nem ért ahhoz, miként lehet eligazodni és meglenni az erdőben? Hát milyen legyen, ha nem volt apja, aki minderre megtanítsa? Megfogta a karját, s érezte, amint megfeszülnek a kőkemény izmok. – Nagyon nehéz élete lehetett, Mr. Hawkes – mondta. Irony pillantása most lágy és szelíd volt, megértés és odaadás keveredett benne. Hawkes soha nem látott még ilyen zöld szemeket. Fenyőerdőkre, titokzatos rengetegekre emlékeztették... Ironyt zavarta, hogy a férfi nem válaszolt. Megpróbálta levenni róla a tekintetét, de a szeme valahogy képtelen volt elszakadni vastag, érzéki szájától. Pillantásával végigsimította az ajkát, s olyan tisztán érezte melegét és lágyságát, mintha ujjaival tapintotta volna ki. Az eső halkan surrogva esett tovább. Érezték a nedves fű, az átázott vászon szagát. – Ne nézzen így rám – szólalt meg hirtelen parancsoló, csaknem durva hangon Hawkes. Irony, mintha álomból ébredt volna, sűrűn pislogott néhányat. – Hogyan? – Úgy, mintha azt találgatná, milyen érzés lenne megcsókolni. A lány arcát dühös pír öntötte el. – Hogy maga milyen arcátlan! – támadt rá a férfira, s dühét csak fokozta, hogy érzett némi bűntudatot. – Eszembe se jutna azon gondolkodni, milyen érzés lehet megcsókolni egy olyan

férfit, mint maga! – Okosan teszi, ha nem is gondol rá. – A férfi arca változatlanul komoly, szinte ünnepélyes volt. – Emlékszik, figyelmeztettem, hogy úriember lehetek ugyan, de angyal semmiképpen sem. Ha egy nő úgy viselkedik velem, hogy szinte felkínálja magát, nemigen szolgál ellenemre visszautasítani. - Maga... maga... – dadogta Irony, alig találva szavakat felháborodásában. – Menjen a polkolba! A férfi jókedvűen, meleg, bársonyos hangon felnevetett. – Azt hiszem, éppen oda fogok jutni. Addig is azonban, nem találhatnánk valami más témát a beszélgetéshez? – Semmi kedvem tovább beszélgetni magával, Mr. Hawkes. Azt hiszem, az a legokosabb, ha alszom egyet - vágta oda dühösen Irony. – Biztosan nem fog ártani. Kissé izgatottnak látszik, és attól talán megnyugszik majd. Ha akarja, felolvashatok magának valamilyen verset. – Ne is számítson rá, hogy mélyen elalszom, maga pedig megszökhet. – Ilyen esőben? Eszembe se jutna. Látván, amint előkeresi zsákjából a könyvét és a szemuvegét, Irony kénytelen volt hinni a férfinak. El sem tudta képzelni Raphael Hawkes-t, amint bőrig ázva, elszántan kutyagol az esőben. Arrébb húzódott tőle, megpróbált elhelyezkedni, s keze mintegy véletlenül a pisztoly markolatára csúszott. Fészkelődés közben feje a férfi lábához koccant, s úgy érezte, hogy valamilyen niödon feltétlenül igazolnia kell magát. –. Bocsánat... nagyon szűk itt a hely. Hawkes, amennyire csak tudott, odébb húzódott. – Elég kényelmes így? – kérdezte. – Igen. Köszönöm. – Talán nem is baj, hogy ilyen kevés a hely, gondolta Irony. Ha minden moccanásnál hozzáér, azzal meggyőződhet róla, hogy még mindig olt van a férfi. Semmi sem hiányzott neki kevésbé ebben a helyzetben, mint az, hogy vezetője kihasználja a kínálkozó lehetőséget és megszökjön, amíg ő alszik. Behunyta a szemét, s hallotta, hogy a férfi lapozgatni kezdi a könyvet. Megtalálta, amit keresett és nyugodt, kifejező hangon, mély átéléssel olvasni kezdte a költeményt. Mint fáradt gyermeket a meleg takaró, hangja úgy burkolta be Ironyt, nyugalmat és biztonságérzetet adva neki. Hallgatta a verset és lassan békés álomba merült. Az alvó lányra nézve furcsa, új érzés fogta el Hawkes-t. Védtelennek, kiszolgáltatottnak látta Ironyt, akit meg kell óvnia. Lerakta a könyvet és szelíden, nehogy felébressze, kényelmesebb helyzetbe igazgatta az alvót. Aztán ismét a kötetért nyúlt, s tovább olvasta fennhangon Longfellow poémáját.

*** Ironynak fogalma sem volt róla, mennyit aludhatott, de megrémült, mikor felébredvén észrevette, hogy – mintegy biztonságot keresve – arcát a férfi combjához szorítva feküdt. Felült, mereven kihúzta magát és úgy tett, mintha nem venné észre a Hawkes szája sarkában bujkáló ironikus mosolyt. A férfi látta a lány zavarát, s arra gondolt, milyen szép így, az alvás közben kibomlott, arcába hulló hajjal. A pillanat feszültségét oldandó, elköhintette magát. – Elállt az eső – mondta. – Igen? – Irony csak most nézett körbe. – Akkor jobb volna, ha tovább mennénk, s csak később

ütnénk tábort. – Felállt, s megnyújtóztatta tagjait. – Ha ilyen tempóban haladunk, soha nem érjük utol Goodman tiszteletest. Hawkes figyelte, amint kilép a rögtönzött sátorból és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az utóbbi egy óra kemény megpróbáltatás volt számára. Mindig megnyugvást talált a költészetben, de most még a vers sem tudta feledtetni vele azt az izgató érzést, amit a lány közelsége keltett benne. Milyen jó lesz ismét lóra ülni, s menni, míg csak el nem fárad és nem foglalkoztatják tovább azok az érzések, amelyeket egy esős délután... és Miss Irony McBride nyugtalanító közelsége keltettek benne.

HARMADIK FEJEZET Másnap reggel végleg maguk mögött hagyták az erdős prérit, s beértek a sűrű erdőségbe. Pár órája haladhattak még csak a fenyvesben, amikor Irony megérezte, hogy valami nincsen rendben. Hawkes feszültnek és gondterheltnek látszott, gyors, nyugtalan pillantásokat vetett hol hátra, hol az előttük húzódó ösvény két oldalára. A lány megijedt, kezdte gyanítani, hogy eltévedtek. Nem sokkal azután, hogy rövid időre megálltak ebédelni, félelmei beigazolódtak. A reggel párás és hideg volt, s induláskor felvette a zekéjét. Kora délutánra végleg kitisztult az idő, melege lett, s míg kibújt belőle a kabát beleakadt egy ágba és felhasadt. Egy jó órája lovagolhattak már, mikor Irony ismét észrevette egy ágon a kabátjából kiszakadt, kék színű ruhafoszlányt. Körbejártak tehát, s visszatértek kiindulási helyükre. Mielőtt megereszthetett volna egy csípős megjegyzést, Hawkes visszafogta a lovát és hátrafordult. - Elfáradhatott. Jobb, ha megállunk és pihenünk egy kicsit – ajánlotta. – Tessék? – Az éjszaka rengeteget forgolódott, nyilván rosszul aludt. Nem lenne tanácsos, ha lóháton aludna el – magyarázta türelmesen a férfi. Ironyt bosszantotta, hogy a férfi észrevette, milyen nyugtalanul aludt az éjszaka, s kíváncsi volt, vajon Hawkes is olyan keveset pihent-e, mint ő. Nyugtalan forgolódását megpróbálta a délutáni, rövid alvással magyarázni, de az igazság az volt, hogy nem tudta kiűzni magából az emléket, azt, hogy arcával a férfi combjához simulva ébredt. Soha, senkivel sem került még ilyen intim közelségbe, s nem volt felkészülve arra a furcsa, izgató érzésre, amit ez kiváltott belőle.Haragudott magára és rettenetesen szerette volna tudni, mi tartotta ébren Hawkes-t. – Ha megállunk, végképp elveszítjük a nyomukat - próbált tiltakozni nem túl nagy meggyőződéssel. - Többféle úton el lehet jutni a határra. Ha odamennek, könnyen megtalálhatjuk őket – igyekezett megnyugtatni a férfi. - Hát persze... kivéve, ha egészen más irányba mentek. – Alig fejezte be, Irony már meg is bánta a gúnyos mondatot. Végül is Hawkes minden tőle telhetőt megtett, hogy jó vezető legyen. – Ebbe az irányba jöttek – jelentette ki határozottan a férfi. – Honnan tudja? Megérzés. Hát persze, kitalálhattam volna, gondolta dühösen Irony. – Tudja mit? Fogjon egy pokrócot, feküdjön le oda a fenyő alá, s aludjon egy kicsit, míg én körülnézek – ajánlotta Hawkes. – De hát... – kezdte volna Irony, ám abbahagyta, mert erőt vett rajta a szánalom. Hawkes is nyilván tisztában van vele, hogy eltévedtek, csak nem akarja bevallani, nehogy nevetségessé

váljon. Na jó, ez egyszer hajlandó lesz eljátszani ezt a játékot, nem vesz tudomást a tévedésről, s ad neki egy kis időt, hogy kijavítsa a hibát. Ha körülnéz, talán tényleg sikerül meglelnie az utat, neki pedig valóban nagyon jól esne egy kis alvás. – Rendben, csinálja, ahogy jónak látja – válaszolta. – Meg sem kérdezi, miért akarok körülnézni? Nem fél attól, hogy megszököm? Bármilyen furcsa, tényleg nem félek, állapította meg magában Irony. Tudta, hogy a férfi útja is abba az irányba vezet, mint az övé, s valami azt súgta neki, hogy Hawkes ugyanúgy örül a társaságának, mint ő a férfiénak. – El kell érkeznie a pillanatnak, Mr. Hawkes, mikor megbízunk egymásban – válaszolta. – Ha úgy dönt, hogy eltűnik, akkor egyáltalán nem az a gentleman, akinek igyekezett beállítani magát. – És maga megbízik bennem? – A férfi alig mert hinni a füleinek. – Úgy döntöttem, hogy igen. – Tehát barátok vagyunk? Irony egy pillanatra elbizonytalanodott. A barátság eddig eszébe sem jutott, persze... – Igen, barátok – bólintott hirtelen elhatározással. – Akkor pedig, az isten szerelmére, ne nevezzen állandóan Mr. Hawkes-nak. A barátaim csak Hawk-nak szólítanak. – Jó, én is így teszek ezentúl. – Én pedig Ironynak... ha megengedi. A férfitól hallva a nevét, ismét furcsa érzés kerítette hatalmába, de erejét összeszedve lerázta ezt magáról. – Megengedem – választolta. – Most már viszont ideje, hogy lefeküdjek, ha tényleg aludni akarok egy kicsit. Nem vesztegethetünk el túl sok időt. Hawkes egy fához kötötte a lovakat és az öszvért, és vetett még egy pillantást az összetekert takarón ülő Ironyra, mielőtt elindult volna. A lány társa távolodó alakja után nézett és elhatározta, ha egy órán belül nem tér vissza, akkor a levegőbe lő, hogy jelezze neki, merre menjen. A frissen megkötött barátság sem tudta eloszlatni gyanúját, hogy a férfi csak még jobban el fog keveredni az erdőben.

*** Irony azt álmodta, hogy odahaza van Thief River-ben, s nagynénjeivel teázik a kis szalonban. Tisztán látta Valentine nénit, amint ott ül csipkegalléros, levendulaszínű ruhájában a bársonyborítású kereveten, teát töltött egy vékony falú, kézzel festett porcelán csészébe, s feje tetejére fésült fehér hajával, gyermekien kék szemével, rózsás arcával olyan volt, mint egy lágy színekkel megfestett pasztellkép. Éppen belépett Alyce néni is. magas volt, csinos, enyhén őszülő hajú, fehér tengerészblúzt és sötétkék szoknyát viselt. Kecses léptekkel átvonult a szobán és süteményekkel teli tálcát rakott az asztalra. Irony egymagas támlájú széken ült, s kedvenc szaténselyem ruhája volt rajta, amelynek hosszú szoknyája alól éppen csak kilátszott ünneplő, fekete cipőjének orra. A karja még mindig sajgott az erőfeszítéstől, amelybe hajának rendbetétele került, de legalább elégedett volt az eredménnyel. Az alkalomhoz illően végül csak sikerült megzabolázni rakoncátlan fürtjeit, s szorosan összefogva kontyba tűzni a haját. Tisztában volt vele, hogy előnyös neki ez a viselet, hagyja kellően érvényesülni a smaragd fülbevalót, amit reggel kapott Tiny nénitől, születésnapjára. Nyakláncán egy kis óra függött, Alyce néni ajándéka. Irony kellemetlenül összerezzent, hirtelen maga sem tudta, miért. Aztán megtalálta rá a választ,

ami legalább olyan zavaró volt, mint amilyen egyszerű. Itt van, húszévesen, érzi magán Tiny néni tekintetét, s tudja, hogy ismét rajtakapták, amint szalvétájával megpróbálta eltakarni a ruháján ejtett teafoltot. Már megint. Ejnye, hát soha nem tanulsz meg felnőtt hölgyhöz méltón viselkedni? – Láttad, mit hozott neked ez az aranyos fiatalember? – kérdezte kedvesen Tiny. A teázóasztalon egy harmadik ajándék, egy zöld szalaggal átkötött kis csomag feküdt, arra várva, hogy észrevegye. A vele szemközt ülő, őzbarna öltönyt viselő férfitól kapta. Irony rápillantott, s megeresztett egyet legelbűvölőbb mosolyából. – Ó, Nathan, milyen figyelmes öntől... Az álom lassan szertefoszlott, s Irony, bár már félig ébren volt, még mindig sajnálta a veszteséget. Hiányoztak neki a nagynénjei, a kissé zsúfolt, mégis barátságos szalonban együtt töltött meghitt percek. Tudta, hogy aggódnak érte, s arra gondolt, mily sok időnek kell még eltelnie, amíg üzenhet nekik, értesítheti őket, hogy jól van, nincs semmi baja. Halkan felsóhajtott, s szemét kinyitva a fák koronája fölött világító eget figyelte. Hawkes-szal... Hawk-kal együtt először is azt kell kideríteniük, hol vannak most, s milyen távolságra lehet a legközelebbi település. Oldalra fordult, s meglátta a tőle alig méternyire, pokrócán heverő férfit. Nem számított rá, hogy visszajön, arra pedig végképp nem gondolt, hogy gyakorlatilag melléje fekszik és békés álomba merül. Karjára támaszkodott s a férfit figyelte. Megpróbált eligazodni rajta. Hirtelen azon kapta magát, hogy megkísérel ráragasztani minden sértő, lealacsonyító jelzőt, amelyet valaha is használt az indiánokkal kapcsolatban, de hiába. Rettenetesen jóképűnek találta Raphael Hawkes-t, bármilyen kellemetlennek is érezte ezt, egyre jobban vonzódott hozzá. Biztosan csak azért van így, mert... mert annyira különbözik az otthoni férfiaktól, gondolta. Rejtélyes, Furcsa ember, ez minden. Hiába próbált meg azonban igazolást keresni magának, szemei elárulták, s a férfi testén és arcán végigvándorolva mindig visszatértek ajkai vonzó ívéhez. Bár utálta magát, amiért ilyesmire gondol, megpróbálta elképzelni, milyen érzés lenne megcsókolni. Erős, akaratos szája van... néha mégis olyan szelíd, mikor az a halvány kis félmosoly megjelenik a szögletében. Hideg vagy meleg lenne az érintése? Biztosan meleg... talán egészen tüzes, mint általában fegyelmezett, néha mégis felvillanó tekintete. Irony nagyot sóhajtott és érezte, hogy ujjain nyirkos izzadságcseppek ütnek ki. Merje, vagy sem? Hawk mélyen aludt, mellkasa nyugodt ritmusban emelkedett és süllyedt. Ha elég óvatosan csinálja, soha nem fog rájönni. Nem, nem szabad, utasította rendre magát. Nagynénéi még meg is tagadnák, ha rájönnének, hogy ilyesmi az eszébe jutott. Egy jólnevelt hölgy erre nem is gondholhat, nem hogy megtegye. Ez igaz, de jólnevelt hölgyek nem is szoktak egyedül, vagy egy félvad idegen társaságában olyan csirkefogók nyomába eredni, mint Goodman. A nénik pedig, ha vonakodva is, de beleegyeztek, hogy ezt tegye. Igen, beleegyeztek, ám csak azért, mert nem volt senki, aki vállalhatta volna helyette a feladatot, emlékeztette magát Irony. És még azért is, mert meg sem fordult a fejükben, hogy kettesben fog maradni egy... Másrészt, hányszor hallotta Alyce nénitől, hogy a gyakorlati tapasztalatot semmi sem pótolja. „Egy pillanatig se habozz, ismerj meg mindent, ami érdekel" – mondta még az utóbbi évben is legalább kétszázszor. Igen, Ironyban feltámadt a tudásvágy, s bármilyen furcsa is, a tőle nem messze fekvő férfi volt az, aki ezt az egyre növekvő érdeklődést felkeltette benne. Mi történhet, folytatta az önmagával kezdett néma vitát. Lophatnék tőle egy csókot, s ezzel kielégíthetném a kíváncsiságomat. Ha nem teszem, csak tovább foglalkoztat a gondolat.

Még Valentine néni is azok közé tartozik, akik szerint hasznos, ha az ember minél több dolgot megismer az életből. Fiatal korában Minneapolisig is elment, csak hogy beiratkozhasson egy leányiskolába... ezért is tartották Thief Riverben sokat utazott embernek. Mindent egybevetve az lesz a legjobb, ha enged titkos vágyának és megcsókolja Hawk-ot. Megteszi, aztán gyorsan elfelejti, nem is gondol rá többet. Közelebb csúszott a férfihoz, s maga sem tudta, mit szeretne jobban, azt, hogy felébredjen, s véget vessen ennek az őrültségnek, vagy azt, hogy tovább aludjon és semmiről se tudjon. Hawk meg sem moccant. Ajka először csak olyan kis időre érintette a férfiét, hogy Irony mindössze kielégítetlenséget érzett. Várt egy pillanatig, aztán hozzáhajolt, s most már határozottan rászorította a száját a férfiéra. Alig ömlött el rajta az édes melegség, Hawk felhorkant, s vállát megragadva ellökte magától. Lovaglóülésben ráült a lány csípőjére, s csukójánál fogva leszorította a kezét. – Szóval úgy döntött, hogy nem fogadja meg a tanácsomat? – kérdezte. Irony csak pislogni tudott, aztán rémült kiáltás szakad ki belőle. Hawk villámgyorsan, a szájával fojtotta el a sikolyt. Irony fuldokolva, fejét jobbra-balra hányva próbálta lerázni magáról, de hasztalan. A férfi ránehezedett s olyan erővel csókolta, hogy kénytelen volt megadni magát. Kezének szorítása csak akkor enyhült, mikor már nyugodtan feküdt alatta, de kutató ajkát akkor sem vonta el az övétől. Ironyt lebéklyózta az új, izgatóan kellemes érzés. Valahányszor megmozdította az ajkát, perzselő hullámok áradtak szét testében. Akaratát megbénította a soha nem tapasztalat vágy, s már nem is akart menekülni, másfajta megkönnyebbülés után sóvárgott. Testét a férfi testének feszítette, s a fojtott nyögést hallva maga sem tudta, hogy Hawk-tól vagy tőle származik-e a hang. Érezte, amint a férfi nyelvének hegye végigsimít ajkának belső felén, s beleborzongott a gyönyörűségbe. Hawk elengedte a csuklóját, s lágyan simogatni kezdte a szorítástól sajgó bőrét. Ujjai végigsiklottak a karján, rákulcsolódtak a vállára, majd kezei teste alá csúsztak és szoros ölelésbe fogták. Maga sem tudta, miként történt, Irony egyszer csak azt vette észre, hogy a férfi mellére simulva fekszik, lábaik összekulcsolódnak. Hawk a tarkójára csúsztatta a kezét, s ismét magához vonta őt. Nyelve kutatóútra indult, s a lány, ajkát szétnyitva, engedte, hogy beférkőzzön szájába. A gyönyör hullámai árasztották el testét, végigkúsztak gerince mentén és sürgető vággyal árasztották el belsejét. Egész testével a férfihoz simult, az pedig, kezét hátáról a derekára csúsztatva, még szorosabban préselte magához. Irony szüzessége ellenére sem volt már teljesen tudatlan, s megérezve az öléhez szoruló merev férfitestet, feltámadt benne a védekező ösztön. Egy belső hang üvöltve követelte, hogy azonnal vessen véget ennek a dolognak, különben Raphael Hawkes itt rögtön a magáévá teszi, úgy bánva vele, mint egy feslett, erkölcstelen nőszeméllyel... amire egyébként okot is adott a viselkedésével. A férfi csak a kínálkozó alkalmat ragadta meg, s ha bajba kerül – Isten irgalmazzon minden ártatlan szűzlánynak –, azt csak saját oktalan kíváncsiságának köszönheti. De nem, ennek nem szabad megtörténnie. Meg kell állítania Hawk-ot! A férfi előrenyomuló csípőjét megérezve, dühös, kijózanító felháborodás támadt benne. A még mindig oldalára erősített pisztolyért kapott, előrántotta és belevágta a támadó állába. Hawk állkapcsa hangosan összekoccant, karja elernyedt. Egy zöld és egy fekete szempár méregette egymást, néhány soha véget érni nem akaró pillanatig. Végül Irony volt az, aki nehézkesen arrébb gördült és felállt. Görcsösen markolva a férfira emelte a revolvert. – Hogy merészelte ezt? – kérdezte, a dühtől fuldokolva. – Hogy merészeltem?... Én? – vonta fel értetlenül a szemöldökét Hawk.

– Igen! Hogy merészelt így hozzám nyúlni? – Nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy maga ért hozzám először, vadmacska kisasszony. - Ne merészeljen így nevezni! Különben sem... érintettem meg. Hawk lustán feltérdelt, Irony pedig a pisztolyt szorongatva hátrált néhány lépést. – Álmodtam volna? – érdeklődött a férfi. – Csak azt akartam megnézni, hogy alszik-e – hazudta a lány, s ha már belekezdett, folytatta is: – Mielőtt megérthettem volna, mi történik velem, maga megragadott és... és letámadott. – Hazudik, és ezt maga is tudja. Irony megvetően lebiggyesztette az ajkát: – Mi okom lenne ilyesmit hazudni? – Az, hogy már két napja csak rajtam jár az esze, de nincs elég bátorsága ahhoz, hogy ezt be is vallja. - Hawk felállt, s bár nem lépett közelebb hozzá, Irony ismét hátrálni kezdett. –Ezt maga is nagyon jól tudja, nem? - Igen, pontosan tudom, milyen lelkiismeretlen gazember maga, Mr. Hawkes! – tört ki hevesen a lány. - Ezek szerint visszatérünk a Mr- Hawkes-hoz? - Azt hiszem, éppen ideje, hogy ismét tisztázzuk, kié a vezető szerep kettőnk kapcsolatában. – Ez soha nem is volt kérdéses. - Pár pillanattal ezelőtt még mintha bizonytalan lett volna efelől. – Pár pillanattal ezelőtt nagyon is biztos voltam a dolgomban. Irony, pirulásával mit sem törődve felszegte a fejét, fenyegetően megemelte a pisztolyt. – Bármit is gondolt, most én parancsolok –jelentette ki határozottan. – Azért, mert fegyver van magánál? – El tud képzelni ennél biztosabb érvet? – Nem félek attól a maréknyi ócskavastól – válaszolt Hawkes, s a lány felé lépett. – Pedig jobban tenné – figyelmeztette Irony. – Ha közelebb jön, lelövöm. Esküszöm! Hawk nyugodtan odanyúlt, kivette remegő kezéből, s egy erőteljes mozdulattal a bokrok közé hajította a Remingtont. – Azonnal hozza vissza! – szólt rá határozottnak szánt hangon a lány, de látszott a szemén, hogy nagyon fél. – Követelem! – Követeli? – Igen... elfelejtette volna, hogy melyikőnk fizet a másiknak? – Mondtam már, Irony, hogy nincs szükségem a pénzére. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a vezetőjéül szegődjek. – Figyelembe véve az alkalmatlanságát, tökéletesen igaza van, hogy nem akarja megfizettetni senkivel a szolgálatait – vágta oda dühösen a lány. – Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy felbéreltem magát, és én vagyok a főnök. – Nem hinném – szólt fejét ingatva a férfi. – Tessék? – Ha olyan illúziói támadtak, hogy magáé a vezető szerep, az csak azért volt, mert én megengedtem. – Megengedte?! –- kiabált Irony. – Maga, aki még azt sem tudja megállapítani, merre mentek azok, akiket követni akarunk? Maga, aki az egyetlen, az erdőn átvezető ösvényt is eltéveszti? Ez nevetséges! – Eltévesztem? – kérdezte haragosra szűkült szemmel Hawk. – Azt hiszi, hogy eltévedtünk? – Egész nap körbe jártunk, s csak azért nem figyelmeztettem, mert túlságosan sajnáltam magát.

Hawk csak nézett egy darabig, aztán harsányan, jóízűen felkacagott. –Sem most, sem korábban egy pillanatra sem tévedtünk el – mondta. - Akkor miért járunk körbe-körbe? - Valaki követ bennünket, Irony, s azt akartam, hogy bárki legyen is az, jusson közelebb hozzánk. – Követnek bennünket? – ámult el a lány. – Igen. Van valami ötlete, ki lehet az? - N-nincs – Irony hevesen megrázta a fejét. – el sem tudom képzelni. Hawk fürkésző tekintetét látva Irony zavarba jött, úgy érezte, mondania kell még valamit. – Látta már azt az embert? – Honnan tudja, hogy férfi az illető? – Nem tudom, csak gondolom. Nem valószínű, hogy egy nő ilyesmire vállalkozna. – Korábban én is azt hittem, de most, hogy megismertem magát... ki tudja? Irony nem vett tudomást a kis szúrásról. – Most mit fogunk csinálni? – kérdezte. - Letáborozunk és figyeljük, mikor bukkan fel. - Az lehetetlen. Ha még több időt veszítünk, biztos, hogy soha nem érjük utol Goodman tiszteletest. - Meg fogjuk találni, ne aggódjon –jelentette ki magabiztosan a férfi. – Egyelőre azonban tábort verünk. - Nem! Folytatjuk az utat. – Azt mondtam, maradunk. – Nem! Vegye tudomásul, hogy itt én parancsolok! – Bizonyítsa be! Ironyt felháborította a férfi kihívó magabiztossága, de semmi nem jutott eszébe, amivel rákényszeríthette volna, hogy engedelmeskedjék neki. Kénytelen-kelletlen kezdte belátni, hogy Hawk valószínűleg igazat mondott – egész idő alatt ő irányított, csak elhitette vele, hogy a saját akarata szerint cselekszik. Ó, milyen öntelt, milyen ostobán magabiztos volt! Rosszkedvűen hátat fordított a férfinak. – Úgy látom, magát nem lehet meggyőzni, Mr. Hawkes – vetette oda sértődötten. – Tegyen, amit akar. – Bármit? – kérdezte egy kis sértő éllel a hangjában a férfi. Irony megfordult, s megpróbált lesújtó pillantást vetni rá. – Bármit, csak tartsa távol tőlem magát. Felkapta a takarót, s elindult velük a fák közé. Az ösvénytől húsz-harminc lépésnyire talált egy helyet, ahol a patakmeder kis medencévé mélyült, megállt, s ledobta a pokrócokat. – Egészen alkalmas hálóhely – hallotta közvetlenül a háta mögül a férfit. Bár megriasztotta a váratlan hang, Irony egy szót sem szólt. Széthajtogatta a takarókat és tudomást sem vett a férfiról. Később azonban, bár még mindig némaságba burkolózott, s úgy tett, mintha teljesen lekötné a közelükben, a földön játszadozó két mókus, képtelen volt megállni, hogy néha rajta ne felejtse a tekintetét a férfin, amint az gyors, gyakorlott mozdulatokkal kiköti az állatokat, tüzet rak és hozzálát a vacsorakészítéshez. Biztosan jól elszórakozott rajta, miközben tapasztalatlannak és gyámoltalannak tettette magát. A gondolatra, hogy a férfi magában kinevette, hevesen lüktetni kezdett a vére. Túl sokszor érezte már bolondnak magát ahhoz, hogy ezt az újabb sértést megbocsássa. Eszébe jutott, hogyan hadonászott a pisztollyal, elég gyávának gondolva a férfit ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen a parancsainak. Miért engedte, hogy ezt csinálja? Miféle perverz örömöt okozott neki végignézni, miként csinál teljesen hülyét magából?

Meglátva a babbal és hússal teli tányért odanyújtó kezet, elvette ugyan az ételt, de fel sem emelte a fejét, mert úgy érezte, képtelen lenne elviselni a férfi gúnyos pillantását. Miután megette a vacsorát, amely a legjobb volt azóta, hogy eljöttek Sweetwater Lakéból, elmosta a tányért a patakban, szárazra törölte, s visszarakta a csomagba, de még mindig nem nézett Hawk-ra. Lefeküdt, hátat fordított neki és úgy tett, mintha aludna. Időt akart nyerni, hogy eldöntse, mit is csináljon.

*** Mire leszállt az este, s a tűz fénykörén kívül az erdő lötétségbe borult, Ironynak sikerült eljutnia odáig, hogy már rettegett a saját gondolataitól. Megpróbálta |ózanul elemezni a helyzetet, választani a különböző lehetőségek közül, de bármilyen megoldást is igyeketett találni az előtte tornyosuló problémákra, gondolatai újból és újból visszakanyarodtak a Raphael Hawkes-szal váltott csókokhoz. Ajka még mindig lüktetett, de hiába próbálta elhitetni magával, hogy bántották, egy belső hang mindig közbeszólt és figyelmeztette: csak elégedetlen vagy. Megpróbálva józanul elemezni, mit is érez a férfi iránt, arra a megállapításra jutott, hogy ez a furcsa kaland zavarta meg az érzékeit. Hiszen korábban is csókolta már meg férfi. Nem... nem férfi, csak egy-két fiú. Bár nagyon új volt még számára a tapasztalat, biztosan tudta, hogy Hawk volt az első, aki úgy csókolta, ahogy férfi csókol meg nőt. Korábban soha nem tapasztalta azt a lázas érzést, mint délután, s különösen nem... A halk, súrlódó neszt hallva megfordult. A tűz mellett egy indián állt, de olyan vad és ijesztő külsejű, hogy Ironynak a rémülettől a lélegzete is elakadt. Magas, karcsú ember volt, izmoktól duzzadó testén csak egy derekán megkötött rövid kendőt és mokasszint viselt. Mellkasán két kárminvörös csík húzódott keresztbe, s megjelenését még harciasabbá tette a kezében szorongatott bot. – Nem akartam megijeszteni – szólt a férfi. Közelebb lépett, s Irony csak most vette észre, hogy Hawk az. Megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt feszülő tüdejéből. Ámulva, a meglepődéstől szétnyílni akaró száját szorosan összezárva bámult az idegen arcba. Szeme alját a férfi feketére, homlokát kárminvörösre festette. A szelíd tanító eltűnt, helyét egy ijesztő barbár vette át. Bár az este nagy részét azzal töltötte, hogy csöndben átkozta Raphael Hawkes-t, Irony most az kívánta, hogy bárcsak ott lenne. A férfi, aki most szemben állt vele, idegen volt számára, s úgy érezte, bármelyik pillanatban végezhet vele. Sötét szemei a tűz fényében szinte világítottak, s a lányban olyan érzés támadt, hogy maga az ördög áll előtte. Torka kiszáradt, s gyenge, erőtlen volt a hangja, mikor megkérdezte: – Mi a csudát csinál? – Le akarok feküdni, hogy megvárjam a barátunkat – válaszolt nyugodtan Hawk. – De miért öltötte magára ezt a maskarát? – Hogy megrémítsem. Könnyebb lesz szóra bírni, ha azt hiszi, egy vad harcossal áll szemben. – Azt hiszem, ebben igaza van. – Irony örült, hogy hangja kezdi visszanyerni határozottságát. – Biztos benne, hogy csak egy ember követ benünket? – Igen. Patkolt lova van, biztos tehát, hogy fehér ember. Elszánt, mert folytatja az útját, pedig az állat már fáradt, egyre kevesebb erö van benne. Jeb Uriah a béristálló legöregebb gebéjét sózhatta rá. – Honnan tudja mindezt? – nézett rá értetlenül Irony. – A nyomokból. Minden négy patanyomból az egyik jóval mélyebb, mint a többi. A ló igyekszik a |obb első lábára nehézkedni.

– Ezek szerint maga tényleg gyakorlott vezető? Úgy értem, valóban ismeri az erdőt és tudja, hogyan kell eligazodni benne? – Igen, ismerem egy kicsit – válaszolta Hawk, és hangjában nyoma sem volt álszerénységnek. – Most már csak azt mondja meg, ha hátába került annak, aki követ bennünket, miért nem állt egyszerűen elé. - Alkalmat akartam adni neki arra, hogy kimutassa az indékait. Tudni akarom, mit tesz, ha úgy érzi, hogy alvás közben talált bennünket. – Ugye... ugye nem akarja bántani? – kérdezte Irony az ijedtségtől elkerekült szemmel. – Csak akkor, ha muszáj. Miért? Tudja talán, hogy kicsoda? – Nem! Mondtam már, hogy nem! – Rendben van. Mindaddig hiszek magának, amíg tények mást nem bizonyítanak. – Maga azt hiszi, hazudok? – fortyant fel a lány. – Nem ez lenne az első eset. – Még maga beszél? Azok után, hogy az első pillanattól kezdve félrevezetett? – Ez nem mentség a maga számára. Mindössze annyit jelent, hogy mindkettőnknek van mit a másik szemére vetni – válaszolt nyugodtan a férfi. – Ha mondtam is olyat, ami nem igaz, a legjobb szándékkal tettem. – Hát persze – bólintott Hawk. – Ismeri, mit írt James Stephen azokról, akik állandóan erre hivatkoznak? – Hagyjon engem az idézeteivel – sziszegte Irony. –Hát nem érti, milyen... milyen megalázó, lekezelő az? – Különösen, ha így áll itt, csaknem meztelenül, minden szempontból ijesztően, fűzte hozzá, de már csak magában. – Elnézést – mondta Hawk, olyan kifejezéssel az arcán, amelyből akár még mosoly is lehetett. – Késő van, úgyhogy jobb, ha megkezdem a virrasztást. – Hova megy? – Itt leszek nem messze. Ha fél, csak szóljon, meg fogom hallani. – Miből gondolja, hogy éppen magát hívom? – Kinek szólhatna? Van más is, aki segíthetne magán? – Segítek én magamon, ha kell – válaszolt visszautasítóan a lány. – Rájöttem, hogy többé nem tudok bízni magában. Erre az utolsó megjegyzésre végképp elfogyott a férfi türelme. A lány fölé tornyosult, s mutatóujját dühösen nekiszögezve, minden szót külön hangsúlyozva figyelmeztette: – Tudom, hogy rettenetesen fenn hordja az orrát, Irony. Azt is megértem, hogy kibillent az egyensúlyából, de most nem érek rá a maga gyerekes butaságaival foglalkozni. Fogadja meg a tanácsom, s próbáljon meg másképpen viselkedni! Irony tiltakozásra nyitotta a száját, de Hawk nem hagyott neki időt arra, hogy válaszoljon. – Feküdjön le és maradjon nyugton, míg nem szólok! Hadd emlékeztessem, hogy a játéknak vége, itt most én parancsolok! – Maga... maga pimasz csirkefogó! Lelketlen gazember! – Gondolom, ezt a kedves Valentine nénitől tanulta. Maradjon itt, nemsokára visszajövök. Irony csaknem felnevetett, amiért a férfi már egykét ódivatú kifejezés alapján is felismerte nagynénje stílusát. Uramisten! Olyan hosszú ideje él már velük, hogy lassan kezd ugyanúgy beszélni, mint ők. Tekintete a távolodó Hawk hátára siklott, s a felszabadult vidámságában jól kivehető volt a tetoválás - egy kör, s benne egy repülő madár.

NEGYEDIK FEJEZET Irony nem tudta, egyszerűen nem akarta elhinni. A férfi hátán lévő furcsa jel csupán egy dolgot jelenthetett. Azt, hogy Raphael Hawkes gyilkos. És nem is egyszerű, hétköznapi gyilkos, hanem olyan, aki képes volt megölni egy védekezésre képtelen asszonyt, egy idős tanítónőt, aki valószínűleg soha, senkit nem bántott életében. És ő? őt vajon miért hagyta életben? Ajkát összeharapva megpróbált valahogy rendet tenni zavaros, kusza gondolataiban. Biztos valami ördögi tervet eszelt ki vele kapcsolatban. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. Hogyan is lehetne gyilkos egy olyan ember, aki lépten-nyomon verseket idéz, valaki, aki vadvirágot szed, hogy feldíszítse a szobáját. Hawkes egyszerű, békés, szelíd ember. Lelki szemeivel isnét maga előtt látta azonban a barbár tetoválást, s érezte, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, más, mint ahogy A" gondolja. Egy dologban volt biztos, abban, hogy menekülnie kell. A revolver nélkül ki volt szolgáltatva a férfi kénye-kedvének, s attól félt, elég lesz egyszer szigorú szemébe pillantania, s Hawkes rájön, hogy felfedezte szörnyű titkát. Nem, nincs más választása, mint hogy minél előbb megszökjön, s megpróbáljon segítséget találni. Feltekerte az egyik pokrócot, s a másik alá bedugva úgy igazgatta el, hogy egy alvó benyomását keltse. Ha lierencséje van, ezzel a csellel nyer egy kis időt. Láza-|tn ügyködött, várva, hogy bármelyik pillanatban rávetődjön a kegyetlen gyilkos szörnyű árnyéka. S hogy ez nem következett be, attól némileg megnyugodott, bár i/galma távolról sem szűnt meg. Tudta, hogy Hawk valahol a közelben figyeli az ösvényt, s nem akart zajt csapni azzal, hogy elköti az egyik lovat. Kénytelen lesz gyalog, élelem nélkül menekülni. Pillantása utazótáskájára esett, s azt latolgatta, magával \ igyc-e, vagy hátrahagyja minden holmiját. Végül úgy döntött, elviszi, mert abban van egyetlen ruhája, minden |iénze, s a levelek, amit a bank és a seriff írt otthon a kanadai hatóságoknak. Ha túl nehéznek bizonyul, később is eldobhatja. Vetett még egy utolsó pillantást a táborhelyre, a meghitten lobogó tűzre, az élelmiszeres vászonzsákra. Egy h i rlelen ötlettől vezérelve vállára vette a zsákot. Nem sok ennivaló maradt már benne – némi sertésoldalas, egy maréknyi bab, kevés kávé, s szerencsére egy kis szántott marhahús is, ami segíthet neki talpon maradni, s folytatni az útját. Különben is, ha nem lesz elég ennivalója, Hawkes sem tudja majd olyan elszántan üldözni. Elképzelte, amint követi a nyomát, de a kimerültségtől és az éhségtől egyre gyengül, s rögtön meg is rótta magát, amiért olyan emberen szánakozik, akiben semmi irgalom sem volt legutóbbi, ártatlan áldozata iránt. Irony félt a sötétségtől és az ismeretlen erdőtől, de félt Hawkes-tól és attól is, amit a férfi tenne vele, ha megsejtené, hogy tudja, ő követte el a sweetwateri gyilkosságot. Elsuttogott egy rövid fohászt, hátat fordított a tűznek és elindult, bele a sötét éjszakába. Hawk a sötétségbe bámult, készen arra, hogy a legkisebb neszt is meghallja, ami az idegen közeledését jelezheti. Már fel kellett volna bukkannia, hacsak nem riadt meg valamitől. Lehetséges volna, hogy ügyesebb, mint gondolta? Talán csak csel volt, hogy gondatlanul nyomokat hagyott maga után? Meg kellett sejtenie, hogy Hawk tud róla és csapdát állít neki. Lehet, hogy ott köröz körülötte, s csak arra vár, hogy lankadjon a figyelme, és meglephesse... Kellemetlen szorongás fogta el Hawk-ot. Hátrapillantott, de csak a tábortűz fényét látta a fák között. Mi van akkor, ha a férfi, aki követi őket, sokkal agyafúrtabb, mint feltételezte? Azóta már ott állhat, az alvó Irony fölé hajolva. A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Hála neki, a lánynál nincs fegyver. Hogyan fogja megvédeni magát? Az idegen meg is ölheti, még mielőtt kiálthatna.

Valahol egy madár rikoltott, s Hawk-ot jeges félelem bénította meg. Egy pillanatig azt hitte, hogy női sikolyt hall. A sötétségbe vesző ösvényt bámulta, de nem vett észre semmiféle mozgást. Ismét hátrapillantott, s úgy döntött, otthagyja őrhelyét és visszamegy a tábortűzhöz. Ott is őrködhet, s legalább nem kell aggódnia azért, mert Irony védtelen. Óvatosan, vigyázva, hogy zajt ne üssön, elindult a tábortűz felé. Gémasszony nem volt képes megtanítani a harcosok minden fortélyára, de azt megmutatta, hogyan mozoghat nesztelenül, mint az ősök szelleme, a fák között.

*** Irony igyekezett visszafogni a lépteit, nehogy megbotoljon egy kőben vagy gyökérben. A Hold csak gyéren világított, s az a szörnyű érzése támadt, hogy félig megvakulva tapogatózik előre. Kezét előrenyújtotta, nehogy nekimenjen egy fának, s gyakran meg kellett állnia, mert a zsák nehéz volt és át kellett raknia a másik vállára. Ágak kapaszkodtak a hajába és csapódtak az arcába.Hogy levertségén úrrá legyen, elsorolta mindazokat a káromkodásokat, amelyeket valaha is hallott a nénjeinél dolgozó cselédektől. A készletből kifogyva megpróbált új szitkokat kitalálni, de még el sem kezdhette, amikor lába beleakadt egy útjában heverő fatörzsbe, s átbukott rajta. Az ütődéstől megijedve fekve maradt a földön. A legszívesebben elbőgte volna magát, de gyorsan úrrá lett az elkeseredésén. Végül is, eddig egészen szépen haladt, nem engedheti meg, hogy egy pillanatnyi kudarc leverje a lábáról. öt percig feküdt ott, aztán felállt, lerázta magáról a földet, leseperte a száraz leveleket és fenyőtűket, s a zsákot vállára véve határozottan, de a korábbinál óvatosabban folytatta az útját. Becslése szerint égy órája mehetett már, mikor egy keskeny, gyorsfolyású patakhoz ért. Letérdelt, hosszan ivott, s a hideg vízzel megmosta az arcát. Pihent egy kicsit, aztán úgy döntött, követi a kanyargó patakmedert. Ha van egy kis szerencséje, akkor a víz mellett maradva akár lakott helyre is bukkanhat. Engedélyezte magának, hogy egy röpke pillanatra felidézze emlékezetében Hawkes-t. Az égre pillantott, de a csillagok állásából képtelen volt megállapítani, hány óra lehet. Csupán sejtette, hogy jócskán elmúlhatott már éjfél. A férfi már biztosan visszatért a táborba. Ha sikerült foglyul ejtenie azt, aki követte őket, akkor biztosan nem fog a nyomába eredni. Egy fogollyal a nyakában mégsem indulhat el, de legalábbis meg kell várnia, hogy kivilágosodjon. A gondolattól felvillanyozva Irony folytatta útját, s közben elfojtott egy-egy ásítást. Újabb óra múlva kezdte komolyan fontolgatni, hogy megáll, s alszik egy kicsit. Ha sikerül valami búvóhelyet találnia, akkor rejtve maradhat, még ha Hawk üldözőbe vette is. A patakmedret követve, két újabb kanyar után fel is fedezte a kínálkozó rejtekhelyet. Hatalmas, korhadt fatörzs hevert előtte a földön, s egyik végén, más fák lehajló ágaitól takarva, mély üreg ásítozott. Ha nem kutat olyan elkeseredetten a sötétben, biztosan el is tévesztette volna. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s lábbal előre becsúszott az üregbe. Nem nyújtott teljes védelmet, teste kilógott belőle, de ennél jobb megoldást nem talált. Sajnálva, hogy nem hozott magával egy takarót is, lehajtotta a fejét. Utolsó épkézláb gondolata az volt, hogy a medvék is szeretik az ilyen korhadt fatörzsek üregeit, s valószínű, hogy mire felébred, különböző undorító bogarak másznak a hajában. Ettől máskor irtózott volna, most mégsem tartotta igazán ijesztőnek. Ásított egy utolsót és kimerülten álomba zuhant.

*** A fenébe is, Irony McBride, szitkozódott magában Hawk. Hova a kénköves pokolba tűntél?! A táborhelyen egyetlen, dulakodásra utaló nyomot sem talált, s így bármennyire bosszantotta is, kénytelen volt beismerni magának, hogy a lány saját elhatározásából ment el. Dühítette, hogy a takarók elrendezésével megpróbálta őt becsapni, s még jobban az, hogy magával vitte az összes ennivalót, a kávéskannát, sőt még a serpenyőt is. Nem mintha ezek létfontosságúak lettek volna számára, inkább azért, mert Irony lépése azt mutatta, hogy a lány számára teljesen közömbös, mi lesz vele. Valóban ilyen kevés irgalom lenne benne iránta? Csípőre tett kézzel megállt a tábortűz mellett, mokaszinjait bámulta és megpróbált valamilyen tervet kieszelni. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy utána kell mennie. Nem hagyhatja, hogy magányosan bolyongjon az ismeretlen erdőben, amely normális körülmények között is éppen elég veszélyes, és méginkább az most, amikor tolvajok és gyilkosok bandája csatangol valahol a környéken. Miért kellett éppen az éjszakának nekivágnia?! Eleshet, kitörheti a nyakát, de legalábbis kificamíthatja a bokáját. Könnyen áldozatául eshet a vadállatoknak... vagy azoknak, akik már az indián iskola óta követik őket. Valószínűleg a sötétben is megtalálná, de a tévedésnek még a lehetőségét is ki akarta zárni. olyan gyorsan és biztosan akart a nyomára bukkanni, amennyire csak lehetséges. Azt akarta, hogy biztonságban legyen Goodmantől és a többiektől, s ha ez megtörténik, ha már tudja, hogy semmilyen veszély sem fenyegeti... nos, akkor úgy elfenekeli, hogy paprikavörös lesz az a finom, sima bőre. Az égre nézett, s úgy becsülte, hogy egy-két óra lehet már csak hátra hajnalig. Az lesz a legokosabb, ha alszik egy keveset, mielőtt útnak indul. Mivel gyalog gyorsabban tud haladni, valamit csinálnia kell a lovakkal és a málhás öszvérrel. Kiköti majd őket a patakpartra, hadd legeljenek. Nem lesz semmi bajuk, míg Ironyval visszajönnek. Takaróiba burkolózott és hamar elaludt, de előtte még eljátszadozott a gondolattal, hogy mit fog kapni tőle az a szemtelen kis mitugrász, aki azóta, hogy először megpillantotta, csak megkeserítette az életét.

*** Irony rosszul ébredt. Ruhája átnedvesedett, ő maga fázott s a térde is sajgott a kényelmetlen fekvéstől, ám amikor kinyújtotta, csak még rosszabb lett, mert a korábbi ütődéstől belenyilalt a fájdalom. Mint egy vénasszony, nehézkesen kimászott az üregből és kínos lassúsággal feltápászkodott. A fák között átderengő rózsaszín hajnali fényben körülnézett, s a lélegzete is elállt, amikor észrevette a szállásául szolgáló fatörzsön húzódó mély karmolásokat. Csakis egy medvétől származhattak, s csak most döbbent rá, hogy kimerültsége milyen elővigyázatlanná tette. Nem volt ideje hosszan rágódni azon, hogy mi történhetett volna, folytatnia kellett az útját. Nagyon szeretett volna tüzet rakni és reggelit készíteni, de tudta, hogy ez most nem lenne tanácsos. Nemcsak Hawk-ot vezethetné a nyomára, hanem visszacsalogathatná a medvét is, amelyik éjszaka szerencsére nem vette észre a lakóhelyére betolakodót. Már indult volna, mikor eszébe jutott az élemiszeres zsák. Úgy döntött, magával viszi, bár könnyebb lenne nélküle. Ahhoz azonban, hogy Hawk észre ne vegye, jól el kellene rejtenie, s erre most nem volt ideje. Továbbra is a patak mentén haladt. Eszébe jutott, hogy talán át kellene kelni a vízen, s a túlsó

parton visszamenni egy darabon, s utána elindulni a fák között. Többször is hallott már róla, hogy az erdei emberek gyakran alkalmazzák ezt a fogást ellenségeik megtévesztésére. Talán ő is megpróbálhatná, jobb ötlete úgy sincs. Csak arra kellene ügyelnie, nehogy túl sokat menjen visszafelé, és Hawk karjaiba fusson, mert ezt a szörnyűséget már tényleg nem bírná elviselni. Beleszagolt a friss hajnali levegőbe – biztos volt benne, hogy enyhe füstszagot érez. Tábortűz, nem lehet más. Végre, most már közel a menekülés! Megszaporázta lépteit és áldotta a föléje boruló sűrű fenyőágakat, amelyek felfogták a fényt és megakadályozták, hogy alattuk számottevő aljnövényzet nőjön. Várjunk csak egy pillanatig, figyelmeztette magát néhány lépés után, és lelassított. Ha tábortűz is, könnyen lehet, hogy Goodman elrablóié az. Isten ments, de még az is előfordulhat, hogy körbejárt és Hawkes tábortűzéhez jutott vissza. Nem, nem, ez lehetetlen, hisz végig a patakparton jött. Ezzel együtt sem árt azonban, ha kicsit óvatosabban halad tovább. Újabb negyedóra múlva már biztos volt benne, hogy közel jár a tűzhöz, néhány perccel később pedig meg is pillantotta a lustán gomolygó füstöt. Minden apró kis neszre figyelve, lassan, óvatosan ment tovább. A fák között rozoga kunyhó tűnt fel, annak kőből rakott, a viskó falához erősített kéményéből szállt fel a füst. Mivel senkit sem látott, közelebb merészkedett. Hátulról közelítette meg a kunyhót, s mivel ablak nem nézett feléje, viszonylag magabiztosan futott át a kis tisztáson, s lapult a düledező ház gerendafalához. horkolást hallott, de túl hangosat ahhoz, hogy a kunyhóból jöhessen. Lélegzetét visszafojtva megkerülte a sarkot, s óvatosan végigment a viskó rövidebb oldala mentén. A ház elejéhez érve, vigyázva kidugta a fejét, s meglátta, kitől ered a hang. Hátát a csukott ajtónak vetve, lábait keresztbe rakva egy indián ült a földön és hangosan hortyogott. Egy őrszem! Valakinek lennie kell a kunyhóban, akire gondosan vigyáznak. Irony első gondolata az volt, hogy végre rábukkant az emberrablókra és Josiah Goodman tiszteletes az, akit odabent őriznek. Ajkába harapott és megpróbált visszaemlékezni rá, mit is mondott az a boltos, akinél indulás előtt Hawk-kal bevásároltak. Nem három emberrablóról beszélt? És ha igen, akkor a többiek vajon bent vannak a kunyhóban? Keskeny ablakot vett észre a ház falán, és rettenetesen szeretett volna benézni rajta, de közte és az apró nyílás között ott ült a horkoló indián. Az nem lehet, hogy ne tudjon elbánni egy öntudatlan és szemmel láthatóan fegyvertelen emberrel! Már tudta is, mit kell tennie. Lecsúsztatta válláról a zsákot, óvatosan kibogozta, s kivette belőle a nyeles serpenyőt. Méricskélte egy kicsit a súlyát, s úgy döntött, hogy a célnak éppen megfelel. Elindult az alvó felé, s csak azon imádkozott, nehogy a férfi felébredjen. Néhány lépésnyire lehetett csak tőle, mikor az indián testhelyzetet változtatott, s ő rémülten megdermedt. Reszketni kezdett, de megnyugodott, látván, hogy a férfi szemhéja meg sem rezdül. Nem akarta, hogy még egy ilyen rémisztő pillanatban legyen része, s futva tette meg a hátralévő távolságot, alkalmat sem adva magának arra, hogy meggondolja a dolgot. Teljes erőből az alak fejére sújtott, beleborzongva a koponyát érő serpenyő tompa puffanásába. – Oóóó! – sóhajtotta az indián és öntudatlanul oldalra dőlt. Irony remegő kezéből a földre hullott a serpenyő. Mindkét tenyerét szájára szorította, mert hányinger fojtogatta! Először fordult vele elő, hogy fizikai sérülést okozzon egy másik embernek. Az sem hozott számára megnyugvást, hogy tudta, gálád ellenség az illető. Lassan tudatára ébredt sebezhetőségének. Nem állhat örökké az összerogyott indián fölött. Össze kell szednie magát, még mielőtt felbukkan valaki. Lábujjhegyre kellett állnia és tenyerével ernyőt tartania a szeme fölé, hogy be tudjon nézni a

kunyhóba. Tudta, veszélyes amit csinál, s csak abban reménykedett, hogy bárki van is odabent, alszik az illető. Beletelt egy kis időbe, míg látása alkalmazkodott a félhomályhoz, ám amikor ez sikerült, az egyetlen ember, akit a viskóban látott, Goodman tiszteletes volt. Egy rozzant ágyon hevert a sarokban és békésen aludt. A férfi láttán Ironyt elöntötte a düh. Maga is elcsodálkozott rajta, milyen ellenállhatatlanul vágyik rá, hogy teljes erőből lesújtson rá is a nyeles edénnyel. Bárcsak meglenne a fegyvere! Akkor nyugodtan bemehetne a kunyhóba, visszaszerezhetné, ami az ő tulajdona és nyugodtan sorsára hagyhatná ezt az aljas prédikátort. Megérdemelné, amiért oly sok gyanútlan nővel elbánt. A fenébe is, pont most nincs nála a Remington! A szarvasbőrbe burkolózva lábánál heverő indiánra esett a pillantása. Nála talán lesz valamilyen fegyver. Leguggolt, a hátára fordította és elégedetten elmosolyodott. A férfi oldalán félelmetes kinézetű vadászkés lógott, s Irony, dicsérve magát előrelátásáért, elvette tőle. A széles csillogó penge majdcsak jobb belátásra bírja Goddman tiszteletest. Leemelte az ajtót rögzítő keresztrudat s belépett a sötét helyiségbe. – Goodman tiszteletes – szólította halkan az alvó férfit. – Pszt! Tiszteletes! Keljen fel! Isten mindaddig békésen szunnyadó szolgája morgott valamit, oldalra fordult és nehézkesen felült az ágyon. – Az Isten verjen meg, Három Ujj, mi történik itt? – kérdezte még félig csukott szemmel. Irony a tőrt maga elé tartva közelebb lépett az ágyhoz. – Jónapot, tiszteletes – mondta a tőle telhető legfélelmetesebb hangon. – Tessék... – a férfi megdörzsölte a szemét és felegyenesedett. – Ejnye no. A szemeim hazudnak, vagy valóban a kis Irony McBride-ot látom Thief River Fallsból? – Ugye meglepődik, hogy itt talál, tiszteletes? – Szó se róla – vonta meg a vállát Goodman. – Persze nem tudom, mit gondolnának a nagynénéi, ha látnák, milyen ruhát visel. – ők küldtek maga után... miért izgatná őket, hogy milyen ruha van rajtam? – kérdezett vissza dühösen Irony. – Most pedig jól figyeljen, mert nincs sok időm! Vissza akarom kapni a pénzt, amit ellopott tőlünk. Meg az ékszereket... s ami a legfontosabb, a birtokleveleket. Ha hajlandó visszaadni őket, esetleg meggondolom magam és kiszabadítom. – Kiszabadít? – Az elrablói fogságából. A kinti őrrel már leszámoltam. – Le... leszámolt vele? – kérdezte döbbenten Goodman. – Mit csinált, az istenért? – Fejbevágtam egy vasserpenyővel. Figyelmeztetem, hogy óriási kedvem lenne magával is ugyanezt tenni. Jobb, ha gyorsan visszaadja, ami az enyém. – Ha... ha elraboltak, miből gondolja, hogy még mindig nálam vannak? – Goodman még mindig alig bírt magához térni meglepetésében. – A fogvatartóim könnyen elvehettek tőlem. – És elvették? – Sajnos, igen. – Nem hiszek magának–jelentette ki határozottan Irony. Körbenézett a szobában, s tekintete egy hosszú szíjon lógó, bőr oldaltáskán állapodott meg. – Abban mi van? – A ruháim, semmi más. – Goodman felkelt az ágyból, Irony pedig megütközve látta, hogy mindössze egy vörös alsóruha van rajta. – Ezért is maradtunk itt kettesben az... őrömmel. A többiek elmentek, hogy biztonságba helyezzék az ékszereket és a pénzt. Nekem legalábbis ezt mondták. – Ha elvették magától az ebül szerzett kincseit, akkor miért nem ölték meg? Mi hasznuk abból, hogy életben hagyták a gyilkosság szemtanúját?

– A gyilkosságét? – A tiszteletes nadrágot húzó keze megállt a levegőben. – Arra gondol... – Annak az ártatlan asszonynak a brutális meggyilkolására gondolok – vágott közbe Irony. – Ó igen, Szegény, imádott Bessie-m. – A tiszteletes, ha késve is, de megpróbált minél gyászosabb arcot vágni. – Gyanítom, hogy én is csak a reverendának köszönhetően kerülhettem el szomorú sorsomat. Mióta az első misszináriusok megérkeztek erre a vidékre, a vadak egészséges tiszteletet éreznek Isten szolgái iránt. – Maga nem Isten szolgálja, Mr. Goodman – tiltakozott felháborodottan a lány. – Nem gondol senki másra, csak magára. Önző, aljas parazita, aki a gyengéken és hiszékenyeken élősködik. – Az olyanokra gondol, ugye, mint az ostoba nagynénjei? Ironynak alaposan össze kellett szednie magát, hogy ne vágjon vissza. Tudta, hogy nincs ideje vitatkozni ezzel a gazemberrel. – Biztos lehet benne, előbb-utóbb megfizet azért, amit tett. Most azonban csak az érdekel, hogy visszakapjam, amit ellopott tőlünk – válaszolta. A sarokban heverő táska mellé guggolt, s védekezőn maga elé tartotta a kést, látva, hogy Goodman megmoccan. – Maradjon ott, ahol van, tiszteletes, különben magába vágom. Nem nagyon értek a tőrhöz, de abban biztos vagyok, hogy meg tudom fosztani néhány becses testrészétől. – Ne legyen közönséges, Irony – figyelmeztette könnyednek szánt hangon Goodman, de azért megtorpant. – Magasságos Isten! – motyogta a lány, lázasan kotorászva a táskában. – Mocskos tolvaj! Itt van ni, Valentine néni gyémánt hajcsatja, amit az eljegyzésén viselt, maga álnok kígyó! Itt meg a gyöngyök... a rubinfüggő. – Irony összemarkolta az ékszereket és zekéje zsebébe tömte őket. – Van fogalma arról, mennyit sírt miattuk? – kérdezte, s meglengetett a tiszteletes orra előtt egy ametiszt nyakláncot. – Ezt még az édesanyja... sőt a nagyanyja is viselte. Hogyan lehetett ilyen aljas? – Miss McBride... – Goodman szavait lódobogás szakította félbe. Irony félpattant. – Gyorsan! – kiáltotta ijedten. – Ki kell jutnunk innen! Az ajtóhoz ugrott, de elkésett. A kunyhó előtt két lovas indián állt és meglepetésükben szájtátva bámultak rá. – Már késő – ugrott vissza rémülten. – Védekeznünk kell -– adta ki az utasítást, s hátrapillantott a tisztelelésre. – Ne meressze itt a szemét... találjon valamilyen fegyvert, az Isten szerelmére – kiáltott rá mármar hisztérikusan. Odakint az egyik harcos végre összeszedte bátorságát lecsúszott a lóról, s a földön heverő társához lépett. - Megölte Három Ujjat? – szólt be a kunyhóba Irony-nak. – Sajnos nem – válaszolta a lány, elszántan szóit ingatva markában a kést. – Ki ez a squaw? – kérdezte az indián most már a tiszteletestől. – Az most mindegy – vágta oda harciasan Irony, megemelte a kést. – Ha nem takarodnak innen, én... n megkéselem magukat. Kotródjanak az utamból! Az indián jókedvűen felnevetett, a lány pedig már mozdult is feléje, de Goodman nagyot ütött a csuklójára. A kés az indián lábához hullott. Irony sajgó csuklójához kapott és tehetetlenül nézte, amint a harcos felemeli és átadja Goodmannek a tőrt. – Most már nem ártana, ha normálian viselkedne, Irony – figyelmeztette a tiszteltes és ujját végighúzta a kés élén. – Nem értem... – kezdte Irony, de rögtön abba is hagyta és elkeseredetten megrázta a fejét. -– Már hogyne érteném. Magát Senki sem rabolta el, igaz? Maga a főnöke ezeknek a torokmetszőknek... Alig mondta ki, meg is rémült attól, hogy milyen találóan választotta ki a szót. Valóban torokmetszők. Pontosan így bántak el szegény Bessie Sparksszal... és az ő sorsa is könnyen ez

lehet, pláne ha észreveszik, hogy Hawk a nyomukban van. – Mit csinálunk vele? – kérdezte az indián, a társa pedig rögtön válaszolt. Irony még örült is, hogy nem érti, mert anélkül is a hideg futkározott a hátán a rémülettől. – Attól függ, hogyan viselkedik – szólt a tiszteletes. – Majd meglátjuk, igazat válaszol-e a kérdéseimre. – Futó Kutya, menj, vidd le Három Ujjat a patakpartra és próbáld magához téríteni. Zárd be kívülről az ajtót, nehogy Miss McBride-nak eszébe jusson megint feleslegesen hősködni – parancsolt rá egyikükre Goodman, s rögtön kiadta az utasítást a másiknak is: – Törött Kés, te maradj itt és tartsd a szemedet az asszonyon, míg felöltözködöm! Megértetted? A férfi bólintott, a sarokba ment és keresztbe vetett lábbal leült a földre. Irony idegesen, szorongva dörzsölgette sajgó csuklóját. – Hát akkor kezdjük, Miss McBride – szólt Goodman csizmájával küszködve. – Először is azt akarom tudni, egyedül van-e. – Miért? Számít még valakire? – kérdezte a dühtől elvörösödve Irony. – Sok ellenségem van, máskülönben nem kellene bezárt ajtó mögött aludnom. Ismétlem, egyedül jött? – Igen. – Ne hazudjon! – kiáltott rá a férfi. – Ifjú hölgyek nem szoktak kísérő nélkül utazni még akkor sem, ha ilyen ruhát viselnek. Különben is, a hölgyek nem értenek hozzá, hogyan lehet életben maradni az erdőben. Tehát, ki van magával? – Goodman felvette a kést és közelebb lépve elhúzta a lány arca előtt. – Hol vannak a társai? Irony már-már odavágta, hogy egy egész regiment katona masírozik a nyomában, de meggondolta magát, mert érezte, hogy a szemtelenséggel most nem sokra megy. – Egyedül vagyok. – Ne legyen már ilyen makacs – figyelmeztette ioodman, s arcához érintette a kés hegyét. – Sokkal jobban jár, ha szépen megmondja, amit tudni akarok. Irony szilárdan elhatározta, hogy Raphael Hawkes-ról egy szót sem ejt, nem mondja meg ezeknek a gazembereknek, hogy a férfi szorosan ott van a nyomukban. – Még egyszer mondom, egyedül jöttem – jelenne ki határozottan. – Bizonyítani persze semmivel sen tudom, így aztán kénytelen lesz elfogadni a szavamat. – Sweetwater óta követ bennünket? – Igen. – Abból csak nem lehet baj, ha ezt beismeri. – Ki tud arról, hogy a nyomunkba eredt? – Csak a nénikéim. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené, mit kérdeztem - ripakodott rá Goodman. – Sweetwaterre gondolok. – Senkinek sem mondtam meg, mi a tervem. –így semmire sem jutunk, Irony. –Goodman hangja hirtelen vészjóslóvá vált. Kezét szája elé kapta és elköhintette magát. – Ne akarja, hogy ismét ugyanazokat a kérdéseket tegyem fel. – Megint köhögnie kellett. Valami csípte Irony szemét, sűrűn pislogni kezdett. Kérdezze, ahányszor csak akarja, mást úgysem tudok mondani – vetette oda dühösen. – Senki sem tudja, merre indultam. A tűzhely felől sűrű füst áradt a szobába, s az indián mülten felpattant. – Mi történt? – kérdezte Goodman. Újabb köhögőroham rázta meg, szeméből ömlött a könny. – Ég a kunyhó – üvöltette Törött Kés, és az ajtóhoz rohant. Fejvesztetten dörömbölni kezdett, s üvöltött valamit a maga érthetetlen nyelvén. – Az Isten verjen meg, Futó Kutya, nyisd már ki az ajtót! – próbálta dühösen túlkiabálni a zajt Goodman.

Újabb nagy adag füst tolult a helyiségbe, s Irony kénytelen volt felkapni az inge alját, hogy védje vele orrát és száját. Goodman a kés markolatával kiütötte az ablakot, de a nyílás túl kicsi volt ahhoz, hogy a füst elég gyorsan távozni tudjon rajta. Most már Ironyt is hatalmába kerítette a rémület, s a többiekkel együtt üvöltözött. Csak nem ebben a nyomorúságos prémvadász-kunyhóban fogja bevégezni életét? Szegény Alyce néni... szegény Tiny, gondolta, miközben fuldokolva megpróbált levegőt venni. Soha nem fogják megbocsájtani maguknak, hogy Goodman után engedték. Csikordulást hallott, s az ajtó hirtelen kitárult. Irony előrelódult, de Goodman félrelökte, kiugrott a szabadba, ám rögtön térdre is esett és fájdalmasan levegő után kapkodott. Az indián szorosan ott volt a nyomában, azonban hirtelen, szinte a semmiből, hatalmas árnyék tűnt elő, s Irony már csak annyit látott, hogy a menekülő tehetetlenül, mint egy hasáb fa elnyúlik a földön. Nem ért rá gondolkodni a történteken, fuldokolva indult az ajtón beözönlő napfény, a friss levegő felé. Néhány lépésnyire tőle ott térdelt Goodman, s még mindig öklendezett. Az árnyék ismét megmozdult, de Irony ezúttal már egy ló farán csattanó tenyér hangját, s a nyomában felhangzó patadobogást is hallotta. Az egyik indián ló ijedten ügetett be a fák közé, s ő éppen körbe akart pillantani, hogy megnézze, mi történt, amikor két acélos kar kulcsolódott derekára, s egy domború, erős mellkashoz préselte. Felnézve Hawkes csillogó, fekete szemeit látta, de nem volt ideje sikoltani, mert egy széles, erős tenyér betapasztotta a száját. Irony rúgott és csapkodott, ám hasztalan, a férfi a házsarok mögé vonszolta. – Auu! Hagyja már abba! – sziszegte dühösen a fülébe Hawk. – Úgysem engedem el, míg meg nem ígéri, hogy csendben marad. Irony azonban még dühösebb lett a figyelmeztetéstől. Csak nem képzeli ez az alak, hogy hagyja magát nyugodtan elhurcolni egy gyilkostól?! Még elkeseredettebben próbált szabadulni a szorításból. – Meg akarom menteni, Irony – nyögte a férfi. – Nincs... szükségem rá... hogy ... megmentsen – mondta ki nagy nehezen, a szájára tapadó kézzel küszködve a lány. – Nagyon téved! Hawk a földre vetette magát, s szorításán egy csöppnyit sem lazítva, Ironyval együtt begördült a kunyhó alatti, tárolónak használt üregbe. A lányon hasalva, a férfi felemelte egy kissé a kezét, de mert észrevette, hogy Irony levegőt vesz egy jó hangos sikoltáshoz, a vállához szorította a fejét. és sima bőre, napbarnította testének illata jobban elnémította Ironyt, mintha szorosan bekötötte volna a száját. – Ne féljen – súgta Hawk. – Nem volt semmiféle tűz... eltömtem a kéményt, hogy kifüstöljem őket. Szavai nem igazán nyugtatták meg a lányt. Tüdeje még mindig hasogatott a hosszú légszomjtól, s tartott tőle, hogy el fog ájulni. Ha meg is menekült a kínos, fulladásos haláltól, Hawk most biztosan agyonvágja. Már ez sem érdekelte, túl kimerült volt ahhoz, hogy elondolkodjon rajta, mi vár rá... – Hol az ördögben voltál, Futó Kutya? – hallották egészen közelről Goodman hangját. – Hátulról rámtámadt valaki és leütött – hangzott a válasz. – Megölöm a gazembert, csak kerüljön a kezem közé. – Pontosan ezt érdemli – nevetett fel Goodman. – Meg az a taknyos csitri is. Fogd a puskát és eredj utánuk! Három Ujj, te lusta disznó, állítsd talpra a barátodat! Nem vasárnapi iskolai piknik ez, hogy itt heverjen. A távolodó zajokat hallva Ironyn dühös csalódottság vett erőt. Fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. Miért rejtőzött el Hawk, ha ő is a bandához tartozik? Biztosan be akarja csapni a

cinkosait is. Igyekszik tévútra vezetni őket, hogy ne kelljen megosztozniuk a rablott holmin. – Átkozott... – kezdte volna, de a vasmarok újból betapasztotta a száját. Ez sem volt elég azonban ahhoz, hogy elfojtsa jogos felháborodását. – Rohadt szemét! – mondta ki elfúló hangon Goodman egyik kedvenc káromkodását. Rögtön sokkal jobban érezte magát. Régóta várt már arra, hogy egyszer elragadja a düh és kimondhassa ezeket a szavakat, s most végre sikerült. A körülményeket figyelembe véve, ezért még a nénjei sem róhatnak meg. – Úgy látszik, elvitték az egyik lovat – hallották ismét a tiszteletest. – Három Ujj, te Futó Kutya mögé ülsz. A te hibád, hogy ez megtörténhetett. Siessünk, még nem juthattak messzire! Alig ültek el a kinti zajok, Irony ismét szabadulni próbált, bízva benne, hogy Hawk most már elengedi. A férfi azonban nem mozdult, fekve maradt rajta. – Pszt – súgta, egészen közel hajolva a füléhez. Kisimított egy hajtincset a lány homlokából, s Irony megértette, hogy ezzel a szelíd gesztussal jelezni akarja, nem bántja. Még vagy tíz percig csendben feküdtek, aztán Hawk arrébb húzódott és óvatosan kidugta a fejét az üregből. – Úgy látom, tiszta a levegő – mondta. Kimászott, s kezét visszanyújtva Ironynak is segített előkecmeregni. Ismét biztos talajt érezve a lába alatt, a lány megvető pillantást vetett rá, s a sarkot megkerülve bement a kunyhóba. – Eltűnt!–jajdult fel elkeseredetten. – Az az átkozott tolvaj magával vitte a táskát! – Korábbi félelme maradéktalanul elszállt, s mint egy fúria rontott neki Hawk-nak: – Ha nem avatkozik közbe és nem zavarja össze a dolgokat, már visszaszereztem volna, amit elvittek a nagynénéimtől! – Nála volt minden? – Láttam az ékszereket és némi pénzt. Csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy nála vannak a papírok is. Miért nem tudott békén hagyni? – Gyilkosok kezében volt –- emlékeztette nyugodt hangon a férfi. – Mi mást tehettem volna? – Meg tudtam volna védeni magamat! Nem volt szükségem arra, hogy közbeavatkozzon! – Azt hittem, legalább egy kicsit hálás lesz. – Erre hiába számított. Mindent tudok. Hawk. – Látom, nagyon biztos a dolgában. Árulja már el végre, mi az ördögről beszél! – A tetoválásról, amit a vállán visel, s amilyet... a boltos látott a gyilkoson. – Én nem vagyok gyilkos. – Akkor hogyan magyarázza, hogy magán is ott ez el? – Tegnap azt ígérte, hogy bízni fog bennem – idézte fel előző napi beszélgetésüket Hawk. – Csak addig tartson ki, míg a magunk megszabta körülmények között találkozunk Goodmannel, s utána mindent megmagyarázok. – Felkapta az élelmiszeres zsákot és rászólt a lányra: – Hozza a táskáját, és menjünk innen minél előbb! Irony zavartan nézte a férfit. Tévedett volna, vagy Hawk ilyen remek színész? Túl fáradtnak, piszkosnak, rosszkedvűnek érezte magát azonban ahhoz, hogy megpróbálja eldönteni. Megfordult, hogy megkeresse az egyik bokor mellé ledobott utazótáskáját, s rémülten felkiáltott –a füvön szanaszét szórva látta meg a holmiját. Felvette a viaszosvászon tokot, amelyben az otthonról hozott leveleket tartotta, s bedugta a táskába. – Ki tette ezt? – kérdezte szörnyülködve. – Teremtő Isten, hova lett az utazóruhám? – A férfira pillantott, s látta, hogy az döbbenten néz rá. – Valamivel muszáj volt betömnöm a kéményt – kezdte védekező hangon Hawk. – Elég

nehéznek és vastagnak találtam, és... – Százszázalékos skót tweedszövet volt – közölte Irony, s szemét elöntötték a könnyek. – St. Paulból kellett megrendelnem, s két hónapot vártam rá, míg megérkezett. Hogy lehetett ilyen... ilyen gondatlan? – Ez nem gondatlanság volt – tiltakozott Hawk. – Meg akartam menteni magát, s azt hittem, ilyenkor nem sokat számít egy ruha. – De igenis, nekem számít! – Ó, az ördögbe is Irony, veszek magának egy másik átkozott ruhát, csak hagyja abba. Hawk alig akarta elhinni, hogy ugyanaz a nő, aki őt fegyverrel sakkban tartva elrabolta, aki egyedül nekivágott az éjszakai erdőnek és fegyvertelenül szembenézett egy rablóbandával, ugyanaz a nő most ostoba könnyeket ont egy vacak ruha miatt. Csak finom úrinőkkel ne legyen dolga az embernek! Képtelenség megérteni őket. Elindult, s szétszóródott holmiját összeszedve Irony is követte, el a tisztásról, a még mindig füstölgő kunyhótól. Menet közben hangosan szipogott, de a világ minden kincséért sem szólt volna Raphael Hawkes-hoz. ÖTÖDIK FEJEZET Lassan, óvatosan tértek vissza arra a helyre, ahol Hawkes a lovakat hagyta. A férfi minden elővigyázatossági intézkedést megtett, nehogy szembetalálják magukat Goodmannel, vagy valamelyik emberével. Egy alkalommal, közeledő lódobogást hallva, a földre lökte Ironyt, s rádőlve testével takarta el. A lány előbb segítségért akart kiáltani, aztán gyorsan úgy döntött, hogy inkább elviseli Raphael Hawkes társaságát, mint Három Ujjét, vagy bármelyikét azok közül az ijesztő arcú indiánok közül. Képtelen volt eligazodni Hawk-on. Ha valóban ő a gyilkos, amint azt a testén lévő tetoválás jelzi, akkor miért mentette meg Goodmantől? Alaposabban elemezve a helyzetet, kénytelen volt belátni, hogy tévedett, a férfi nem az ellopott kincsekre akarta rátenni a kezét. Ha így lett volna, akkor cseppet sem törődik az ő biztonságával, megszerzi Goodmantől a táskát és elmenekül vele. Talán azért viszi magával, hogy később váltságdíjat követeljen érte. Eleget mesélt az otthoni életéről ahhoz, hogy Hawk tudja, nagynénéi elég tehetősek. Biztosan pénzt akar azért, hogy szabadon engedje. Goodman aljassága persze meglehetősen nagy érvágást jelentett a családnak, de Hawk ezt nem tudhatja. A hirtelen be-léhasító gondolattól rémülten megdermedt. Csak tudomást ne szerezzen a férfi a zsebébe tömött értékes ékszerekről! Ha mást nem is tud visszaszerezni, legalább annyi öröme legyen, hogy ezeket visszaviszi Tiny néninek. – Amennyiben nem avatkozom közbe, maga talán már halott – szólalt meg váratlanul Hawk. – Azt hiszem, fogalma sincs róla, milyen nagy veszélyben volt. – Gondolja, hogy magával nagyobb biztonságban érzem magam? – Feltételezem, sejti, hogy nem akarom elvágni a lorkát. – Honnan tudhatnám? – kérdezte dühösen a lány. – Onnan, hogy már megtehettem volna, amikor csak akarom. A lány megállt, felvetette a fejét, s dühösen a férfi arcába nézett, de nem látott benne semmi fenyegetőt, csak csendes szomorúságot. Nem volt más választása, kénytelen-kelletlen beismerte, hogy hisz neki. – Na jó, tegyük fel, így van... – Szándékolt nemtörődömséggel megvonta a vállát. – Akkor sem tudom megbocsátani azt, amit az utazóruhámmal művelt.

Vigyázva, nehogy bármi jelét is adja annak, hogy megkönnyebbült, mert már nem tartja gyilkosnak IHawk-ot, Irony határozott léptekkel tovább indult, s maga mögött hagyta a férfit, arcán az értetlenség és megkönnyebbülés furcsa keverékével.

*** Goodmannel és az embereivel nem talákoztak, így a lovakhoz visszaérve Hawk gyorsan tüzet gyújtott, s nekiállt valami ennivalót készíteni. Az evést befejezve, Irony a patakhoz ment mosogatni, s meglátván a tükörképét a vízben, elszörnyedt. – Magasságos Isten! Hogy nézek ki! – kiáltott fel. – A hajam... atyavilág, ez meg micsoda? – keze idegesen végigszántott homlokába hulló fürtjein. – Levelek... moha és néhány fenyőtű – válaszolta Hawk, s kiemelt egy kis gallyat a lány hajából. – Az arca is maszatos. – Igen? – Csupa föld és korom. Irony lekezelőnek érezte a férfi hangját, s megpróbált visszavágni: – Hát, ami azt illeti, maga sem különösebben vonzó, ahogy így elnézem. Alighogy kimondta ezt, rögtön rájött, mekkorát hazudott. A férfi igenis rettenetesen vonzó volt a felsőtestét és lábait szabadon hagyó ágyékkötőben. A testére festett harci színek elmosódtak, bepiszkolódtak, s már csak izgatóan érdekesek voltak, de semmiképpen sem ijesztőek. Irony ismét megpróbálta legyőzni iránta érzett vonzalmát, amelyről tudta, abból ered, hogy Hawk annyira különbözik minden, korábban ismert férfitól. – Kössünk egy üzletet – ajánlotta Hawk. – Ha a nap hátralévő részében... egyetlen kérdés nélkül... követi az utasításaimat, akkor este hagyok magának elegendő időt arra, hogy megmosakodjon a folyóban, mielőtt bemennénk War Roadba. – War Roadba? – Irony még soha nem hallotta ezt a nevet. – Egy kis falu, ahol eladhatjuk a lovakat, hogy vonattal menjünk tovább Rainy Riverbe, onnan pedig kenuval az Erdők-tavára. Néhány nap múlva ismét találkozunk Goodman tiszteletessel... de akkor már mi szabjuk meg a feltételeket. – Éjszakára War Roadban maradunk? Kiérezve a lány hangjából a reménykedést, Hawk alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Van ott egy kis fogadó. Irony nem is akarta titkolni, milyen megkönnyebbülést jelentett számára már a puszta gondolat is, hogy végre tiszta, vetett ágyban alhat. – Vezessen! – adta ki vidáman a parancsot. – olyan engedelmes leszek, mint egy kisgyerek a vasárnapi iskolában. Kedvesen, tartózkodás nélkül a férfira mosolygott, s Hawk szerette volna tenyerébe fogni és megsimogatni az arcát. Koszos, elnyűtt zekéjében és nadrágjában, maszatos arcába hulló kócos hajával a lány úgy nézett ki, mint egy vásott, vidám utcakölyök. Akármilyen csibészes is volt azonban, Hawk uralkodott magán, mert biztos lehetett benne, Irony, ha úgy érzi, hogy túl szabadosan viselkedik, egy sarokba szorított mérges borz dühével támad rá. Legyűrte hát a kísértést és elkezdte összepakolni a holmijukat. Ideje volt, hogy elinduljanak.

***

Goodmannek a jelek szerint nyomát vesztették, s Irony egész nap felszabadult, egyszersmind dühös is volt emiatt. Hangosan panaszkodott, amiért a tiszteletes kicsúszott a kezükből, de Hawk biztosította róla, hogy útjaik ismét keresztezni fogják egymást, s akkor legalább kipihenten és felkészülten találkoznak vele. Ha War Roadba érnek, ígérte, majd kidogozzák a tervet, hogyan csalogassák elő rejtekhelyéről a prédikátort Fél mérföldnyire sem voltak már a falutól, amikor Hawk talált egy sekély vizű, nyugodt szakaszt a War Road folyón, ahol megfürödhettek. Irony rettenetesen szeretett volna már lemosdani, de zavarta a férfi jelenléte. Húzta hát az időt, egyenként szedegette elő a zsákból maradék ruhadarabjait, s kiterítette őket szellőzni egy ágra. – Megyek, keresek egy helyet, kicsit feljebb – mondta Hawk, megérezve a lány zavarát. – Az nagyon jó lesz. Köszönöm. Alighogy a férfi eltűnt, Irony kiszedte a zsebéből az ékszereket, s a táska aljára dugta őket. Aztán fogta a még otthonról hozott szappant, s óvatosan lépkedve begyalogolt a folyóba. Soha nem fürdött még a szabadban, s ez egy kissé feszélyezte. Állandóan jobbra-balra tekintgetett, félve, hogy valaki arra jár és meglátja. Lázas sietséggel vetette le felsőruháját a parton, de csipkés alsóruháitól csak akkor vált meg, mikor már nyakig merült a folyóba. Átmosta őket a tiszta, hideg vízben, s közben arra gondolt, mit szólnának a nénikéi, ha most látnák. Biztos, hogy egyikük sem viselt még férfiruhát és folyóban sem fürdött soha.. Afelől sem volt semmi kétsége, hogy egyikük sem állna neki az alsóneműjét mosni, ha csak a legkisebb esélye is megvan annak, hogy egy férfi észreveheti. Irony kicsavarta a finom, fehér pamutból készült ruhát, s kihajította a füves partra. Bármennyire megrónák is ezért a nénikéi, egyszerűen nem tehetett mást. Csak egy váltás fehérneműt hozott magával, s ezt mindenképpen ki kellett mosnia. Majd betekeri a törülközőjébe, s éjszakára kiakasztja a szobában száradni. Ha Raphael Hawkes netán észreveszi... nos, túl fogja élni ezt a megrázkódtatást. Megszokta, s kezdte élvezni a hideg vizet. Kihasználta, hogy a szappan jól habzik, kellemesen nyugtatja a bőrét; alaposan bedörzsölte magát vele. Milyen jó érzés megint tisztának lenni! Hátradőlt, hagyta, hogy haja szétterüljön a vízen, s ujjaival átfésülte, hogy az utolsó levél- és fűdarabok is eltűnjenek belőle. Éppen hozzálátott, hogy alaposan átmossa szappannal, amikor megreccsent egy ág. Rémülten pillantott ki a partra, s védekezőn maga elé kapta a kezét. Mivel senkit sem látott, dühösen megszidta magát az oktalan ijedezésért, és folytatta a hajmosást.

*** Egy nagy, mohos szikla mögé bújva, Hawk megkönnyebbülten felsóhajtott. Az előbb ügyetlenségében majdnem olyan helyzetet teremtett, amelyet Miss Irony McBride biztosan nem bocsátott volna meg neki. Gondolhatta volna, hogy egy hölgy szeret sokáig fürödni... különösen, ha napokig nem lehetett rá módja, ő gyorsan, alaposan lemosta magát, s már sietett is vissza. Nem is ügyelt arra, hogy ne csapjon zajt, s mielőtt kilépett volna a fák közül, rátaposott egy száraz gallyra, amely az erdő csendjében akkorát reccsent, mint egy puskalövés. Abban a pillanatban észrevette a még mindig a folyóban álló Ironyt, s szerencsére vissza tudott lépni a fák közé, mielőtt a lány megláthatta volna. Biztos volt benne, hiába is mondaná, Irony úgysem hinné el, hogy nem szándékosan leskelődött. Míg a csaknem kellemetlenné vált helyzeten járt az esze, nem bírta megállni, hogy ne vessen egy újabb gyors pillantást a lányra. Irony megnyugodva szappanozni kezdte a haját, s hamarosan válla is eltűnt a sűrű hab alatt. Hawk-ot elbűvölte karjának kecsessége, keblének a vízből ki-

kibukkanó, izgató halma. Bűntudat fogta el, tisztában volt vele, hogy nem lenne szabad kilesnie, de képtelen volt elfordulni. Megigézte a látvány, amint Irony lebukott a vízbe, hogy kimossa hajából a habot. A lány egy ideig élvezte még a simogató, lágy hullámokat, végül kiemelkedett belőlük, kinyomkodta hajából a vizet, s közben vidám, csengő hangon énekelni kezdett. Hawk összerezzent, s a Tévedések vígjátékának sorai jutottak eszébe: „De nehogy én hozzam magamra károm, e szirén-dalra fülemet bezárom". Mi az ördög van vele? Irony McBride egy undok, kellemetlen nőszemély, állandóan vitatkozik, semmi sem jó neki. Azóta, hogy találkoztak, csak bajt hozott rá... miért kémkedik most mégis utána, mintha taknyos, tizenhat éves suhanc lenne, s egyetlen vonzó nőt sem látott volna előtte? Talán még tovább is vitatkozott volna magával, ha nem néz oda a part felé tartó lányra. Irony óvatosan körbepillantott, s amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett kifelé a szárazra. Hawk nem tudta megállni, hogy bele ne feledkezzen karcsú, szép ívű háta, feszes, gömbölyű feneke látványába. Soha nem gondolta volna, hogy a hosszú szoknya, vagy a bő, ormótlan nadrág ilyen csinos lábakat rejt, s azon kapta magát, hogy elképzeli őket, amint saját, izmos lábai köréjük fonódnak. – Jézusom! –sóhajtotta, s egész bensőjében lázas remegés áradt szét. Irony tiszta ruhát vett elő az utazótáskából, s gyors mozdulatokkal belebújt. Hawk állát mellére szegve állt néhány pillanatig, s megpróbált úrrá lenni izgalmán. Zavarta, hogy ilyen lázba hozta a lány látványa, és szégyellte, hogy nem bírt erőt venni magán, nem fordított hátat neki. Végre nagy nehezen úrrá lett érzelmein, s határozott léptekkel elindult visszafelé. Néhány perc múlva, fütyörészéssel jelezve érkezését, Hawk kilépett a tisztásra. Irony a fűben ült, s éppen nedves haját fésülgette. A férfira nézett és elmosolyodott. – Ennél megnyugtatóbb fürdésem még soha nem volt – mondta vidáman, észre sem véve a férfi szeme sarkában húzódó, feszültségről árulkodó mély ráncokat. Még hogy megnyugtató? Ennél izgatóbb már nem is lehetett volna, gondolta Hawk, de hangosan csak annyit mondott: – Elkészült? Kezdek nagyon éhes lenni... jól fog esni valami igazi, finom, meleg étel. War Road apró település volt, mindössze néhány lakóházból és üzletből állt, de a többnapos erdei bolyongás után Irony még ezt is csodálatosnak látta. A falut valamikor az indiánok birtokolták, s az északi hadiösvény végén épült, ahol a sziuk és az ojibvák időről-időre egymás ellen vonultak. A fehér ember azonban elűzte az indiánokat, s a városkát most prémkereskedők meg fakitermelők lakták. A főutcáról északnyugat felé tekintve az első dolog, amit Irony észrevett, egy hatalmas víztükör volt. Hawk-tól megtudta, hogy ez az Erdők-tava. – Milyen óriási! – álmélkodott a lány. – Akár az óceán. Soha nem láttam még ekkora vizet. – Pedig ez csak egy kis része – magyarázta a ifi. – A nagy vízfelület maga több mint hetven mérföld hosszú, de vannak keskeny öblei, amelyek kétszáz mérföldre is elnyúlnak. – Hogyan akarja megtalálni Goodmant egy ilyen hatalmas területen? – kérdezte nem túl bizakodó hangon Irony. – Megnézzük a térképet, s végigjárjuk azokkat a helyeket, amelyeket megjelöltek rajta. Előbbutóbb fel fog bukkanni, hogy megnézze a szerzeményeit. – Ez elég nagy ostobaság lenne részéről, nem? Sokkal egyszerűbb megoldás, ha eladja a földeket és eltűnik a pénzzel. – Goodman nem tartozik a különösebben intelli-gens emberek közé, Irony – figyelmeztette a lányt Hawk. Szereti a végsőkig kiélvezni a győzelmét. Ezúttal azonban nem egy magányos, védtelen özveggyel lesz dolga.

– Magának is akad elszámolni valója vele, ugye? – A csillogó szemek kíváncsian fürkészték Hawk arcát. – Mit tett magával? – Majd később elmesélem – válaszolt a férfi. Egyelőre vannak fontosabb dolgaink is. – Igen, táviratozni akarok a nagynénéimnek, s szeretnék egy szobát éjszakára. – Ott van Flannagan fogadója – mutatott Hawk az utca végében álló emeletes épületre. –- A távirdát Laughlin boltjában találja. Míg maga elintézi amit akar, bemegyek a béristállóba és túladok az állatokon. Ott találkozunk és elmegyünk vacsorázni. – Nem akarja megkapni a pénzét és elmenni? – Irony hangja olyan szelíd, mosolya olyan kedves volt, hogy Hawk nem tudott megsértődni a kérdés miatt. – Nem. Ha már idáig együtt jöttünk, együtt is folytatjuk. Különben is, megígértem, hogy bebizonyítom, nem vagyok gyilkos. – Én viszont mondtam, hogy elhiszem, s már gyáltalán nem félek magától. – Ennek ellenére, tegnap este olyan biztos volt a űnösségemben, hogy semmivel sem törődve, egyedül ekirohant az erdőnek. – Az a tetoválás miatt volt. Váratlanul ért a látvány, rettenetesen megijedtem tőle. – Ezt is megmagyarázom, ha eljön az ideje – ígér-a férfi. – Persze csak akkor, ha még mindig érdekli. – Persze hogy érdekelni fog. Ez a legkevesebb, :ok után, hogy átvezetett az erdőn. – Akkor most menjen, vegyen ki szobát és adja fel a táviratot. Irony hosszan nézett a lovakat meg az öszvért kantáron vezetve távolodó alak után. Hawk farmernadrágot és flanell inget viselt ismét, s kissé hosszabbra nőtt haját leszámítva úgy nézett ki, mint bárki a város lakosai közül. Úgy látszik, Raphael Hawkes egészen más ember, amikor fekete öltönyt vesz, amikor farmert visel, s amikor nincs rajta más, csak a rövid, derekára tekert indián öltözék. Irony kíváncsi volt, megtudja-e valaha is, melyik az igazi Hawkes. Flannagan fogadójába belépve az első dolog, ami a szemébe ötlött, egy felirat volt: INDIÁNOKNAK SZOBA NINCS! Meglepte a parancsoló, ellenséges hangvétel, s azon gondolkodott, mitévő legyen. Eredetileg az volt a szándéka, hogy kivesz egy szobát magának, s egy másikat Hawk-nak, de ez most már lehetetlennek látszott. Sovány, őszes hajú, kezében törlőruhát szorongató asszony jött elő valahonnan a ház végéből. – Jónapot – köszönt határozott, férfias hangon. – Szólítson egyszerűen Flannagan mamának! Miben lehetek szolgálatára? – Szobára lenne szükségem egy éjszakára – válaszolta Irony. – Azt hittem, a vezetőmnek is találok szállást – fűzte hozzá a feliratra mutatva. – Indián? – Mr. Hawkes csak félig indián. – Akkor az istállóba kell mennie. A gazda egy dollárért ad szállást a fajtájának. – De... – Sajnálom, ez minden, amit tehet – válaszolt az asszony, s hogy szavainak hatását enyhítse, kedvesen elmosolyodott. – Túl gyakran kóborolnak el mostanában a rezervátumból, s mindent elvisznek, ami a kezük ügyébe kerül. A férjem döntött úgy, hogy nem adunk szállást nekik, én csak engedelmeskedem az utasításának. – Hát persze, megértem – bólintott csüggedten Irony. – Akkor kérem azt a szobát, a vezetőmnek meg majd máshol keresünk helyet. Előre fizetett, s miután megtudta, mikor indul a vonat Rainy Riverbe, másnap reggel hét órára, a szobájába rendelte a reggelit. Felment az emeleten lévő zöld szobába – ahogy Flannagan mama nevezte –, s lerakta a magas lábú, fiókos szekrényre a táskáját meg Hawk zsákját. A bútorzat

egyszerű volt, a szoba viszont tiszta, s az ágy is puhának látszott. Kiteregette száradni a fehérneműjét, s kicsit rendbeszedte magát. Haját rendesen megfésülte, s csak azt sajnálta, hogy kalapot nem hozott magával. Végül beérte egy kendővel, az utazótáska aljáról pedig előkerült egy kis retikül. Elegendő pénzt vett magához, hogy táviratozhasson Thief River Fallsba és kifizethesse a vacsorát, s akkor se jöjjön zavarba, ha esetleg rosszul számolt. A legfontosabb a távirat volt, mindenekelőtt azt akarta elintézni. Rövid, szándékoltan szűkszavú üzenetet fogalmazott, s csak annyit közölt, hogy jól van és egész szépen halad azzal, amit eltervezett. Nem látta értelmét, hogy részletekbe bocsátkozzon, biztos volt benne, Valentine néni élénk képzelete anélkül is működésbe lép. A felvevőpulttól elfordulva egy fegyverekkel teli polcon akadt meg a szeme, s eszébe jutott nagyapja Rcmingtonja, amit Hawk olyan elővigyázatlanul a bokrok közé hajított. Az emlék, hogy milyen védtelenül állt ott Goodman előtt, arra késztette, alaposabban megnézze a fegyvereket. Biztos volt benne, hogy a gazember prédikátort üldözve, később is szembe kell majd néznie bizonyos veszélyekkel, s nem árt, ha gon-doskodik valamifajta védelemről. Sejtette, hogy Hawk ellenezné a tervét, xle hál végül is ő fizet neki, s nem fordítva. Akár tetszik neki, akár nem, kénytelen lesz llögadni a döntését. Egy barna csomagolópapírba tekert, vadonatúj 45-colttal és a hozzá való lőszerekkel gazdagabban távozott a boltból. A kereskedőnek azt mondta, a fegyvert ajándékba veszi a bátyjának, és szándékosan nem vett tudomást a férfi gyanakvó pillantásáról, amikor ragaszkodott hozzá, hogy mutassa meg neki, hogy kell megtölteni és elsütni a pisztolyt. Nem érdekelte más, csak az, hogy ne legyen még egyszer annyira kiszolgáltatva Goodmannek. Az istálló felé indulva mindössze néhány embert látott az utcán. Néhányan békésen beszélgetésbe merültek, mások viszont nem is titkolt kíváncsisággal fordultak utána. Ebben a határhoz közeli, fűrésztelepeiből élő kisvárosban nem volt túl gyakori eset, hogy egy csinos fiatal nő kísérő nélkül sétáljon az utcán. Végül is 1896-ot írunk, biztatta magát Irony. Senkinek semmi köze hozzá, ha egyedül akarok járkálni. Ennek ellenére időről-időre magához szorította a csomagot, csakhogy hallja a papír biztató zizegését, s jobbra-balra tekintgetett, hátha felbukkan végre Hawk. A férfi azonban sehol sem volt, biztosan nem sikerült még eladnia az állatokat. Irony mély lélegzetet vett, s elszántan elindult, hogy bevegye a gőgös férfiak egy újabb, nők számára szinte megközelíthetetlen fellegvárát. Az oldalajtót belökve az épületbe lépett, s rögtön meg is torpant, várva, hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. Pislogott egy párat, s látta, amint Hawk, pénzt számolgatva, kilép a tulajdonos irodájából. Alig tett néhány lépést, amikor durva, erős hang szólt rá a közelből: – Hé, Indián! Irony figyelte, amint Hawk megtorpan, s gyorsan zsebre gyűri a pénzt. Három alak bukkant elő a sötétből, s lecövekelt vele szemben. – Miben lehetek szolgálatukra, uraim? – kérdezte nyugodt hangon Hawk, miközben villámgyorsan felmérte a helyzetet. – Honnan szedted a lovakat, amiket Jake-nek most adtál el? Errefelé az indiánoknak nem szokott lovuk lenni... – A férfi ruházatából ítélve patkolókovács lehetett, s legalább másfélszer akkora, mint a szintén magas és erős Hawk. – Nem vagyok idevalósi – felete Hawk még mindig nyugodt hangon. – Ne okoskodj! – szólt közbe a kovács társa, egy magas, inas, pofaszakállas férfi. – Honnan vetted az állatokat? – Ahhoz magának semmi köze, jóember – felelte Hawk, s tett egy lépést előre. A férfiak közelebb húzódtak egymáshoz, s elzárták előle az utat.

– Szerintem loptad őket – szólalt meg kihívó hangon a harmadik. Alacsony, zömök ember volt, olyan, akár egy hivatásos bokszoló. Irony félt; látta, hogy Hawk veszélyben van, s nem tudta, miként segíthetne rajta. Szeretett volna segítségért rohanni, de az imént, ahogy War Road főutcáján végig haladt, sehol sem látta a seriff hivatalát. Nincs értelme, hogy elmenjen a talán nem is létező segítséget keresni. – Igaz ez, indián? Loptad őket? Hawk nem válaszolt. Megpróbálta felmérni támadói következő lépését. – Hadd lássuk, mennyit kaptál az öreg Jake-től! – szólt a kovács és előrenyújtotta a kezét. – Ez jó... Rendezünk egy kis gyűjtést – röhögte cl magát magasabbik társa. – Persze csak magunknak. Rendben van, fiúk? – Rendben. Nehogy azt hidd, indián, hogy önzőek vagyunk. Hagyunk neked is néhány üveg tüzes vízre valót. Másra úgy sincs szükségetek nektek, rézbőrűeknek. Vagy nem így van? – Pillanatnyilag arra lenne szükségem, hogy félre-álljanak az utamból, s engedjenek továbbmenni – mondta Hawk szilárd, rezzenéstelen hangon. – Velem egyetlen indián se merjen így beszélni! – horkant fel az izomkolosszus. Az istálló tulajdonosa, a szóváltást hallva, kidugta a fejét az irodából. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Miért nem hagyjátok békén ezt az embert? Nincs szükségem semmiféle... – Pofa be, Jake! Tudod, hogy nem szeretjük, ha tolvajok mászkálnak a városban. Mihelyt ideadja a pénzt, amit tőled kapott, egyből elmehet. Jake a dühös figyelmeztetést hallva egyből visszahúzta a fejét. – Na, mi lesz, rézbőrű?! – Ha a pénzt akarják, vegyék el! – vágta oda Hawk. Szentséges Isten, szörnyülködött Irony, s remegő ujjakkal bontogatni kezdte a csomagot. Hawk megőrült! Szerencsére a támadók közül egyik sem vette észre, hogy ott áll az ajtó mellett. Leguggolt egy szénarakás mellé és dühösen feltépte a papírt. Az elefántcsont markolatú pisztolyt szorongatva megpróbált visszaemlékezni rá, mit is mondott a boltos, hogyan kell megtölteni. A coltot lerakta a földre, kinyitotta a dobozt, s remegő kézzel rakosgatni kezdte a töltényeket a dobtárba. A szerkezet új volt, még nem járatódott be, s csak nehezen tudta felhúzni a kakast, de végül sikerült, s két kézzel maga elé tartva a pisztolyt felállt. Tisztában volt vele, hogy komoly a helyzet, nem pusztán ijesztgetésről van szó, de a legvégsőkre is elszánta magát. Meg akarta védeni Hawk-ot a három veszedelmes férfitól. Egy ököl csapódását, s nyomában elfojtott kiáltást hallva rémülten kapta fel a fejét. Elkésett volna? Nem. Hawk kissé zihálva ugyan, de ökölbe szorított kezét maga elé tartva, az újabb támadásra felkészülve állt. Lábánál ott feküdt elterülve a férfi, aki először megszólította, s akit Irony kovácsnak nézett. Nagyokat nyögött, s vér-ző szájjal lassan megpróbált feltápászkodni. . – Öljétek meg ezt a csirkefogót! – szólt oda a társainak, azok pedig rögtön közelebb léptek a kiszemelt áldozathoz. Hawk óvatosan méregette őket, megpróbálta eldönteni, melyikük támad majd először. A zömök hirtelen előreugrott, s mikor Hawk oldalra lépett, hogy kitérjen az ütés elől, a másik a hátára ve-lette magát. Szorosan átkulcsolta, a bokszoló pedig hatalmas ütést mért a gyomrára. Látva, hogy Hawk fájdalmában összegörnyed, Irony felemelte a pisztolyt és elkiáltotta magát: – Állj! – Hangja olyan határozottan csengett, hogy maga is meglepődött tőle. – Menjenek arrébb és rakják a kezüket a tarkójukra! A váratlan parancstól megrettenve, mindketten -gyorsan engedelmeskedtek. Elsőként a kovács

tért magához, s a karcsú, remegő nőt meglátva elnevette magát: – Ezt nézzétek! Micsoda hatalmas fegyvere van a kis hölgynek! – Ez igen! – szólt tettetett elismeréssel a hangjában a magas. – Hát nem ijesztő? Irony is kénytelen volt elismerni, hogy elég nevetséges látványt nyújthat, amint gyűrűs, gondosan manikűrözött ujjaival remegve szorongatja a hosszúcsövű coltot. A hatalmas termetű férfi egy lépést tett felé. – Nem szeretjük ám, ha kislányok fegyvert fognak ránk, aranyom – figyelmeztette. – Irony, az isten szerelmére, mit tesz? – kiáltott rá Hawk. – Tűnjön innen, de gyorsan! – És hagyjam, hogy megöljék? – szólt vissza dühösen a lány, a közeledő férfira fogva a fegyvert. – Maga... menjen vissza! Ha még egy lépést tesz, lelövöm! – Nem hiszem – nevetett a kovács, kivillantva megsárgult, töredezett fogait. – Szerintem nyugodtan odamehetek, s elvehetem magától azt a szép, új, csillogó játékot... Egyszer már megtették ezt vele, s Irony elhatározta, hogy másodszor senkinek sem engedi meg. – Jól gondolja meg! – mondta, s meghúzta a ravaszt. A lövés a férfi halántékát súrolta. – Istenem uram, meglőtt! – ordította a kovács és térdre vetette magát. Társai rémülten ugrottak szét, s gyorsan fedezéket kerestek, magára hagyva a döbbenten álló Hawk-ot. Irony maga is megijedt a lövéstől, a pisztoly pedig akkorát rúgott hátra, hogy porfelhőt kavarva lehuppant a földre. Tágranyílt szemmel, rémülten pislogott. – Vegyétek el tőle a fegyvert! – kiabálta a sebesült az arcára csurgó vért törölgetve. A lány felé vetette magát, Irony pedig megpróbált minél gyorsabban felállni. A férfi már-már elkapta, ám akkor Hawk előrelendült, a lábára vetette magát és lerántotta földre. – Fusson, Irony! – kiáltotta, s ütni kezdte á ko-vácsot. – Nem! – vágta rá makacsul a lány, s megpróbálta eldönteni, hogy az összegabalyodott két test közül melyikre is lőjön. – Hawk, nem maradna végre nyugton?! – Azt akarja, hogy agyonverjen? Irony már éppen valami durva szitkot készült mondani, de ijedten beharapta a szája szélét, meglátva a verekedők felé tartó magas szakállast. Hogyan is képzelhette, hogy segíteni tud Hawk-nak? Ha most lő, egészen biztos, hogy őt öli meg. – Na jó, ebből elég! – A váratlanul felharsanó új hang erős, tekintélyt parancsoló volt. Jake-től, az istálló tulajdonosától származott, aki egy kétcsövű vadászpuskával a kezében éppen akkor lépett ki az irodájából. Mondtam és komolyan is gondoltam, hogy nem szeretem a felfordulást. Engedjétek el az indiánt! A támadók megpróbálták felmérni, mennyi esélyük lenne, ha rárontanának Jake-re, de úgy döntöttek, hogy a vadászpuskával szemben nem sokat tehetnek. Morgolódva, kelletlenül álltak fel, s odább léptek Hawk-tól, aki megszabadulva tőlük, kissé torzra sikerült vigyorral az arcán odabólintott a tulajdonosnak: – Nagyon köszönöm. – Nincs mit. Fogja a hölgyet és tűnjenek el minél előbb! Ezeket a disznókat itt tartom még egy kicsit, arrébb rakatom velük a szénát... – Annyi elég is lesz nekünk, hogy elmenjünk a városból – fogadkozott Hawk, s Irony kezét megfogva kiadta az utasítást: – Gyerünk, indulás! – Várjon, a csomagom! – tiltakozott a lány. Felnyalábolta a barna papírt, amelyben még benne volt a töltényes doboz és a fegyver szíja, s Hawk után sietett. Alig értek ki az istállóból, a férfi dühösen rátámadt: – Irony! Meg ne próbáljon meg egyszer megmenteni! – De hát miért? – Ha nem vette volna észre, ura voltam a helyzetnek. Nem kellett... nem akartam, hogy

megmentsen. – Most már legalább tudja, mit éreztem ma reggel – válaszolta a lány, szilárdan állva a pillantását. – Az egészen más volt! Magának segítségre volt szüksége, nekem viszont nem. – Ezért feküdt ott arccal a homokban, hagyva, hogy két vadállat püfölje? – Nem is fordultam... – Hawk nem fejezte be a mondatot. – A fenébe is, ennek már semmi értelme! – vágta ki dühösen. – Nincs időnk, hogy itt álljunk és vitatkozgassunk. – És van még itt valami! – most Irony volt az, aki nem engedett, s folytatni kívánta a vitát. – Miért engedte, hogy azok a... a marhák kizavarjanak bennünket a városból? Már felkészültem rá, hogy ma éjjel igazi ágyban alszom. – Bízza csak rám. – Hawk felcsatolta a szíjat, tokjába csúsztatta a coltot, s kinyitotta a dobozt. Jól megtömte a zsebeit töltényekkel, s ráparancsolt Irony-ra, hogy a maradékot rakja a retiküljébe. – Nem megyünk el a városból. Jöjjön! – Hova akar menni? – kérdezte meglepődve a lány. – Vacsorázni. – Vacsorázni? Most? – Mondtam már, hogy jólesne valami igazi, meleg étel. – Na de azok az emberek... – Valószínűleg szépen elmennek a dolgukra. Egy zsúfolt teremben különben sem sokat tehetnek, mi meg majd a falnál ülünk le. – Az... akit lelőttem... rendbejön? –aggodalmaskodott Irony. – Lehet, hogy még bolondabb lesz, de egyéb baja nem történik. Irony engedelmesen hagyta, hogy Hawk Northwood étterme felé vezesse, s minél közelebb értek, a kellemes illatok annál jobban meggyőzték arról, hogy a vacsorára vonatkozó ötlet egészen jó. Néhány kíváncsi szempár fordult csak feléjük, míg elhaladtak a középen álló asztalok között, hogy helyet foglaljanak a terem végében. Harminc perccel később, amikor a vacsorát felszolgálták, s az istállóban látott férfiak még mindig nem bukkantak fel, Irony boldogan elfelejtette őket, és minden figyelmét az étellel teli, öntöttvas tálra összpontosította. Jávorszarvas szeleteket, sültkrumplit és hagymát, sonkadarabokkal együtt sütött zöldbabot és juharszirupos palacsintát kaptak. Mikor már azt hitte, hogy egy falatot sem bír lenyelni, a pincérlány almáspitét tett eléjük, s Irony az erdőben fogyasztott ételekre gondolva újult erővel látott neki az evésnek. A petróleumlámpa halvány fénybe vonta a vörös terítővel letakart asztalt, s kellemes, meghitt hangulatot teremtett. Irony már egyáltalán nem haragudott Hawk-ra, s fejét felkapva éppen mondani akart neki valamit a másnapi vonatozásról, de megriadt, látva, hogy ko-romfekete szemét rászögezve, a férfi elmélyülten figyeli őt. Kellemetlenül érezte magát, szégyenkezett, amiért olyan mohón falta az ételt, kétségtelenül túllépve ezzel az illedelmes női viselkedés határait. – Olyan nagyon éhes voltam – szólt halkan, bocsánatkérő hangon. – Ne keressen feleslegesen mentséget a viselkedésére, Irony – felelte a férfi. Lerakta a kávéscsészéjét, de tekintetét nem vette el a lányról. – Szeretem, ha egy nőnek egészséges... étvágya van. Irony elvörösödött dühében. Ez az ember egysze-rűen elviselhetetlen! A legártalmatlanabb mondatot is arcpirító kétértelműséggel tudja előadni. – Visszakísérne a fogadóba? – kérdezte, s dühösen lecsapta a villáját. – Nagyon fáradt vagyok. – Szíves örömest. – Csak... Flannagan mama azt mondta, hogy nem ad ki szobát... – Irony félt befejezni a mondatot,

de Hawk gondolkodás nélkül megtette helyette. – Indiánoknak. Tudom. – Nem mehet vissza az istállóba. – Ne aggódjon – biztatta a férfi. – Majd találok magamnak helyet. Az utcák már csendesek voltak, egyedül a városszéli kocsmából szűrődött ki némi fény és hangos zenebona. Irony körülnézett és nagyon megkönnyebbült, mert sehol sem látta Hawk támadóit. A férfi visszakísérte a fogadó ajtajáig, halvány mosollyal az arcán bólintott köszönésképpen, s már el is tűnt a sötétben. Irony már hálóingben volt és éppen a haját készült leereszteni, mikor meghallotta, hogy valaki élesen megkocogtatja az ablakot. Keze megállt a levegőben, s ijedten meredt a sötét üvegre. Csak nem azok hárman bukkantak a nyomára? Azért jöttek, hogy elégtételt vegyenek? A gondolattól, hogy nemrég vásárolt fegyvere Haw k-nál maradt, még jobban megrémült. Lehet, hogy nem szándékosan, de a férfi állandóan bajt okoz neki, s mindig a legrosszabb pillanatban. Ismét kopogtattak, de most már a suttogó hangot is meghallotta: – Irony. Engedjen be! – Hawk?! Úgy ahogy volt, mezítláb átszaladt a szobán, s az ablakhoz szorította az arcát. Kintról Hawk markáns arca nézett vissza rá. – Kinyitná már végre? – kérdezte sürgetően. Irony elhúzta a reteszt és kitárta az ablakot. – Mit akar? Hawk, ügyelve rá, hogy meg ne csússzon, a meredek tetőn egyensúlyozott. Vetett még egy pillantást hátra, az utca felé, aztán bemászott a szobába, becsukta az ablakot és helyére húzta a függönyt. – Üldözik? – kérdezte Irony. – Még nem, de észrevettem a barátainkat, amint ott ólálkodtak az istálló körül, s úgy döntöttem, tanácsosabb lesz elkerülni óket. – És most mit akar tenni? Hawk mélyen a szemébe nézett, s Ironyt hirtelen nagyon zavarta vékony hálóinge, vállára omló haja. Nyelt egy nagyot és óvatosan hátrább lépett, némán átkozva a férfit a szemében felvillanó vidám szikráért. – Nincs más megoldás – mondta halkan Hawk - magánál fogok aludni.

HATODIK FEJEZET – Nem fog az ágyamba feküdni – tiltakozott hevesen Irony. – Nem engedem meg, hallja?! – Persze hogy hallom. De már megint félreértett. Nálam van a takaróm... – Ó! – nyögött fel zavartan a lány. – Nos, ebben az esetben... azt hiszem, így nincs akadálya. Hawk a sarokba lökte a takarót, s az ajtóhoz lépve, ellenőrizte a zárat. Az eredménnyel elégedetten visszafordult Ironyhoz, aki éppen tiszta alsóneműjét tömködte vissza az utazótáskába. Megérezve, hogy a férfi őt nézi, megállt a keze. A szoba hirtelen nagyon kicsinek, nagyon csendesnek tetszett számukra. Csupán saját lélegzésüket, s az öltözőszekrényen álló petróleumlámpa halk sziszegését hallották. Nem volt szél, amely megzörgethette volna az ablakot, s utcai zaj sem szűrődött be, hogy megtörje a pillanat meghittségét.

Sötét fények villantak Hawk szemében, s bár a lány nem tudta, az járt az eszében, hogyan leste meg délután, fürdés közben. Nem most járt először női hálószobában, de ez volt az első alkalom, hogy bizalmas kettesben maradt egy úrinővel. Irony iránt érzett ösztönös tisztelete harcra kelt a vággyal, hogy kezét kinyújtsa és megérintse őt. Egyelőre azonban csak állt, s várta, mit fog tenni a lány. Ironyt a nagynénjeivel töltött évek nem készítették fel az ilyen helyzetekre. Karját összekulcsolta a mellén, s megpróbált természetesen viselkedni, bár Hawk átható tekintete nagyon zavarta. Sokszor állt már kutató pillantások kereszttüzében – gyerekkorában Alyce néni minden reggel szigorúan ellenőrizte, hogy alaposan megmosta-e a fülét s nem piszkos-e a cipője, aztán Tiny néni vette kezelésbe, megpróbálván átadni neki annak a tudásnak legalább egy részét, amit a felső leányiskolában szerzett; a Thief River Falls-i fiatalemberek elragadtatott tekintetét látva pedig a szokásosnál is jobban kivirult –, de az, ahogy Raphael Hawkes most nézte, minden korábbitól eltérő érzéseket kavart benne. Mintha lángok csaptak volna ki a fekete szempárból, s leégették volna róla a vékony pamutinget, hogy ott álljon előtte meztelenül, sebezhetően... és nagyon, nagyon zavartan. De hiszen ő utálja az indiánokat! És különben is, nem találkozott még olyan emberrel, aki annyi bajt okozott volna neki, mint Hawk. Mégis, miért gondol mindig arra, milyen érzés volna, ha megérintené? Megköszörülte a torkát s valami hétköznapi, egészen közömbös mondaton törte a fejét, miközben perzselő hőség áradt szét testében. Zavartan megnedvesítette az ajkát, s látta, hogy Hawk türelmetlenül... vagy talán izgatottan megmozdul. Arca árnyékban volt, de Irony észrevette, hogy álla megfeszül. Más körülmények között azt hitte volna, megint dühös rá, ám a szemében most nem dühöt, hanem gyengédséget látott. Anélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna a lányról, Hawk lecsatolta derekáról a szíjat, s az egyik karosszékre dobta. – Irony – mondta halkan, és közelebb lépett. A lány úgy érezte, menekülnie kellene, de nem volt hova. Erőtlenül maga elé tartotta a kezét, mintha figyelmeztetni akarná a férfit, hogy ne lépjen közelebb, ám az nem törődött az intéssel. Alig érintették ujjai a kemény mellizmokon megfeszülő inget, Hawk is felemelte a kezét, s a hálóing gallérjához nyúlt. Irony nekifeszítette a tenyerét, s megpróbálta eltolni magától, de mindjárt félbe is hagyta a mozdulatot, s inkább heves szívverésére figyelt. Hawk kioldotta és széthúzta a gallért, s hüvelykujjával lágyan végigsimította Irony nyakát. Aztán lehajolt és száját arra a helyre szorította, ahol ujja utoljára megpihent. A lány egész testével beleremegett a csókba. A férfi felegyenesedett és felindult arccal nézte. A lázas, bódító pillanatnak hangos kopogás vetett véget. Gyorsan szétváltak és bűntudatos arccal néztek egymásra. – Miss McBride – hallatszott egy női hang a folyosóról. – Flannagan mama vagyok. Beszélnem kell magával egy percre. – A szentségit! – szitkozódott Hawk. – Istenem – rémült meg Irony. – Nem szabad, hogy itt találja magát. Gyorsan bújjon be az ágy alá! Tekintetéből ítélve Hawk-nak egy cseppet sem tetszett a gondolat. – Inkább a ruhásszekrényt választanám, ha nincs ellene kifogása – mondta dühösen. – Nekem mindegy, csak siessen – sürgette Irony és határozottnak szánt hangon kiszólt: – Jövök már, egy pillanat, Mrs. Flannagan. Megvárta, míg Hawk bebújik a szekrénybe, s kitárta az ajtót. – Bocsásson meg az öltözékemért... Négy férfi nyomult a szobába, Josiah Goodman tiszteletes és a három indián. Flannagan mama

láthatóan rettenetes zavarban követte őket. – Elnézését kérem, kisasszony – mentegetőzött –, de a bátyja ragaszkodott hozzá, hogy beszéljen önnel. – A... bátyám? – kérdezte döbbenten Irony. – Igen, húgocskám – szólt közbe Goodman és fájdalmasan megmarkolta a csuklóját. – Üzenetet hoztam szerető szüléinktől. – Alig leplezett kaján vigyorral az arcán a tiszteletes odaszólt Három Ujjnak: – Kísérd le Mrs. Flannagant és szórakoztasd, míg végzek! Flannagan mamán látszott, hogy tiltakozni szeretne, de végül is nem merte megkockáztatni. – Menjen csak, jóasszony – bocsátotta útjára a prédikátor. – Hamar végzünk a húgommal, s már indulok is, az embereimmel együtt. Tudom, hogy nem szereti, ha vadak teszik be a lábukat a fogadójába. Az asszony összeszedte maradék bátorságát, és remegő hangon megkérdezte: – Minden... rendben... Miss McBride? Ironyt megkísértette a gondolat, hogy figyelmeztesse, semmi sincs rendben. Legszívesebben ráüvöltött volna, fusson és hozzon segítséget, de tudta, hogy ennek nem lenne semmi értelme. Mrs. Flannagan képtelen lenne elszökni az indián elől, annak pedig mi haszna, ha belerán-atja egy kilátástalan helyzetbe. Talán még jobb is lesz, a lemegy, s magával viszi Három Ujjat. így legalább neki és Hawknak csak három férfival kell megküzdenie. – Minden rendben, ne aggódjon – válaszolta hát. Reggel találkozunk. – Akkor jó éjszakát. A vékony asszony vonakodva indult el a folyosón, nyomában az indiánnal. A lépcső tetejéről még visszanézett, s Irony biztatóan rámosolygott. Goodman, alig ment el a fogadósné, betette az ajtót, s határozottan elé állt. – Nos, Irony kedvesem, gondolom örül, hogy újra láthat. – Egy frászt! – vágott vissza dühösen a lány, s egy határozott rántással kiszabadította a kezét. – Mit akar? – Azt hiszem, van magánál valami, ami engem illet – mondta a tiszteletes. Pillantása odatévedt a széken heverő övre, hozzálépett, s kivette tokjából a fegyvert. Apró, vizenyős szemeit körbehordozta a szobán, s egy biccentéssel jelzett Futó Kutyának, aki rögtön a szekrényajtóhoz lépett és előhúzta tőrét. – Az az én fegyverem – próbált blöffölni Irony. – Rakja vissza! – A magáé? – kérdezte megdöbbenést színlelve Goodman. – Minek egy jólnevelt ifjú hölgynek pisztoly? – Egy nőnek, aki egyedül utazik, kell valamilyen védelem. – Megdöbbentő, milyen könnyen megtanult hazudni, Irony – válaszolt utálatos vigyorral az arcán a tiszteletes. – Hogy én?! – háborodott fel a lány. – Megmondaná, mi szüksége van egy egyedül utazó hölgynek két táskára és egy pokrócra? Tartok tőle, hogy a nénikéi nagyon rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy egy hotelszobában, egy férfi társaságában töltötte az éjszakát. – Nincs itt semmiféle férfi... Irony még be sem tudta fejezni a mondatot, mikor Goodman elkapta a karját és olyan erővel csavarta hátra, hogy felsikoltott. Hawk előugrott a szekrényből és szembetalálta magát a kést szorongató indiánnal. Keze Ökölbe szorult, s már-már támadásra lendült, de Goodman következő mondata megállította: – Ha maga csak egyetlen mozdulatot is tesz, megölöm Miss McBride-ot. Irony érezte a halántékához nyomott pisztolycső hidegét. Hawk dühösen fújt egyet, de nem tett

kísérletet a támadásra. Goodman résnyire összehúzott szemmel alaposan felmérte ellenfelét. – Nem az, akire számítottam – állapította meg. – Hé, várjon csak, valahonnan ismerős nekem! Ki maga? – Raphael Hawkes. Tanító vagyok Sweetwaterben. – Hát persze! Most már emlékszem, hogy találkozniuk. De mit keres maga Miss McBride társaságában? – Kiderült, hogy közösek a céljaink – válaszolta a korábbinál sokkal nyugodtabban Hawk. – Mindketten meg akartuk találni magát. – Miért? – Irony indokait, azt hiszem, ismeri. Én pedig Bessie Sparks meggyilkolása miatt kerestem. – Valóban? – kérdezte Goodman, s látszott rajta, hogy őszintén meglepődött. – Hol van a többi embere? Sweetwaterben négyen voltak magával, vagy nem? – Ez csak rám tartozik, Hawkes. – Goodman erősebben nyomta Irony halántékához a pisztolyt. – Ezek szerint maga volt az, aki segített neki a menekülésben? Azt hiszem, tényleg van egy kis elszámolnivalónk. Nem szeretem, ha közönséges bűnözőnek neveznek. – Meg tudom érteni – vágta oda gúnyosan Hawk. – Végül is, maga nem egy közönséges bűnöző. Az az ember, aki a Biblia mögé bújik és Isten szolgájának álcázva magát hajtja végre bűncselekményeit, az a gazemberek egészen ritka fajtájához tartozik. – Nem vagyok hajlandó tovább tűrni a sértéseit – figyelmeztette vészjóslóan Goodman. – Még egy szót szól, és bájos útitársa fejét úgy fogja összekaparni a szoba négy sarkából. Irony elkapta Hawk tekintetét, s remélte, hogy a férfi megérti a szeméből kiolvasható könyörgést. Volt valami a tiszteletes hangjában, ami meggyőzte arról, hogy nem csak fenyegetőzik. Szerencsére Hawk megértette, amit kellett – alig észrevehetően biccentett és csendben maradt. – Nagyszerű. Látom, hajlik az együttműködésre. Biztosíthatom róla, hogy ennél okosabbat nem is tehetne – mondta elégedetten Goodman. – Most pedig, Irony, hadd lám, maga is ilyen engedelmes-e. Egy gyors mozdulattal az ágyra lökte a lányt. Hawk már ugrott volna, de megfékezte magát, mert Futó Kutya az arcához nyomta a tőrt. – Mit akar? – kérdezte Irony, pedig már tudta a választ. – Vissza akarom kapni, amit ellopott tőlem – fe-lelte Goodman. – Azok a nagynénéim ékszerei! Hogy meri azt mondani, hogy magától loptam őket? – kiáltott rá Irony, és dühösen felpattant az ágyról. – Ékszerek? – Hawk-on látszott, hogy nem érti, miről van szó. – Maga ékszereket vett el tőle? – Mind a családomé – jelentette ki eltökélten a lány. – Az, hogy elvettem őket, nem számít lopásnak. – Az Isten szerelmére, miért nem mondta ezt ne-kem? – Gondoltam, nem tartozik magára. – De nagyon is rám tartozik. Ha tudom, hogy ilyen ostobaságot művelt, legalább felkészülhettem volna! Arra nem gondolt, hogy Goodman mindent meg fog tenni a visszaszerzésük érdekében?! – tajtékzott Hawk. – Maga mondta, hogy egyenesen a tóvidékre megy, megnézni a birtokokat – emlékeztette a lány. – Igen, de akkor még nem tudtam, hogy maga el-vette azokat az átkozott ékszereket. – Elég! – vetett véget a vitának Goodman. – Kérem az ékszereket... most, azonnal! – Sürgető mozdulatot tett a pisztollyal, Irony pedig kivette a táskából, s az ágyra helyezte Valentine néni ékszereit. – Jóságos Isten! – fohászkodott Hawk. – Irony, maga a legőrültebb nő, akivel valaha is

találkoztam. – Csend! – mordult rá a tiszteletes, majd Futó Kutyához fordult: – Rakd be a táskámba és tűnjünk innen minél előbb! – Velük mi lesz? – kérdezte az indián, s Irony csalódott sóhajtásáról tudomást sem véve közömbösen rakosgatni kezdte az ékszereket az oldaltáskába. – Megöljük őket? – Hülye! – válaszolt velősen a tiszteletes. – Ha megöljük őket, a fogadósnővel is végeznünk kell. Vagy tán annyira ostoba vagy, hogy azt hiszed, később nem fog felismerni bennünket? – Szünetet tartott, s elgondolkozva nézte Ironyt. – Meg nem ölhetjük, de egy időre ártalmatlanná tehetjük őket – szólt végül. – Ostobaságot csinál, Goodman – mondta ingerkedve Hawk. – Talán mégis jobban tenné, ha megölne bennünket... – Hawk! – kiáltott rá rémülten Irony. – Tudja maga, mit beszél? – Ne kísérts, ember – figyelmeztette Goodman is. – Ne hidd, hogy azért, mert ma éjjel megkegyelmezek, később nem foglak megölni. Biztos lehetsz benne, hogy találkozunk még és könnyen lehetséges, hogy akkor mindkettőtökkel végezni fogok. – És akkor szemtanú sem lesz – erősítette meg főnöke szavait széles vigyorral az arcán Törött Kés. – Akkor most mit akar tenni? – próbálta kifürkészni ellensége szándékait Irony. – Ne aggódjon, drágám – nevetett Goodman. – Higgye el, nem fog fájni. Hawk és Irony értetlenül összenézett. – Kötözzétek meg őket! – adta ki az utasítást a tiszteletes. – Először maga jön, Hawkes. Futó Kutya, vigyázva, hogy ne fordítson hátat Hawk-nak, lehajolt, s egy kötelet vett ki Goodman táskájából. – Miért akar megkötöztetni bennünket? – suttogta kiszáradt torokkal Irony. – Természetesen azért, hogy ne rohanhassanak a seriffért. Szükségem van egy kis időre, hogy biztos távolságra jussak War Road-tól. – Mi akadályozhat meg bennünket abban, hogy segítségért kiabáljunk? – Hawk dühös pillantása láttán Irony rögtön rájött, milyen butaságot kérdezett. – Először szájpecekre gondoltam – mondta Goodman, s látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. – De ha már említette... talán valami eredetibb megoldáshoz kellene folyamodnom. – A szájpecek is megteszi – biztosította Irony, hogy helyrehozzon valamit előbbi balfogásából. – Nem, nem – ingatta fejét a tiszteletes. – Ennél valami sokkal jobbat kell kitalálnunk, ugye, fiúk? Na nézzük csak... - Miért nem kötteti be a szemünket, s peckelteti fel a szánkat, s takarodik el innen minél előbb? – szólt rá dühösen Hawk. – Túl egyszerű megoldás lenne. – Goodman húsos arcán váratlanul angyali mosoly jelent meg. – Ez az! Vetkőzzön, Mr. Hawkes. – Hé, várjon csak... – próbált tiltakozni Hawk, de Futó Kutya a nyakához nyomta a kést, s Irony felsikoltott, meglátva az előbuggyanó vért. – A Jóistenre kérem, tegye, amit mondott – könyörgött a férfinak. – Mi értelme van ennek – próbált még ellenkezni Hawk, de ujjai már az inggombok körül matattak. – Meg akar alázni bennünket? Goodman fejét hátravetve vidáman felnevetett, s Irony most először fedezett fel benne valami olyan vonást, ami sok hiszékeny asszonyt lépre csalt már. Josiah Goodman nem tartozott a megnyerő férfiak közé, de volt benne bizonyos méltóság, tekintélyt parancsoló magabiztosság. Átlagos termetű, hízásra hajlamos férfi volt, de enyhén őszülő, sűrű sörénye, átható pillantású zöld szeme erőt sugárzott. Ellentmondást nem tűrő, lefegyverző pillantása volt, s pontosan tudta,

mikor kell élnie vele. A belőle áradó vonzerő sok magányos asszonyt rabul ejtett már. – Figyelembe véve, mennyi problémát okoztak már nekem, a büntetés tökéletesen indokolt lesz – válaszolt Hawk-nak a tiszteletes. –Szórakoztat, ha elgondolom, hogyan néznek majd ki egymáshoz kötözve... meztelenül. – Meztelenül? –jajdult fel Irony. – Mind a ketten? – Tud jobb megoldást, amivel el lehet venni a kedvüket attól, hogy segítségért kiabáljanak? – kérdezte Goodman, s egész teste rázkódott a nevetéstől. – Képzelje el a gyászos képű Mrs. Flannagant, amint belép ide és meglátja magukat anyaszült meztelenül. Az ő tisztességes fogadójában! Akkora lesz a botrány, hogy Thief Riverig is elhallatszik a hangja, drágám. Hawk ledobta az ingét, de nadrágszíjához érve megállt a keze. – Hagyja ki őt ebből, Goodman – figyelmeztette a tiszteletest. – Ne rajta élje ki alantas bosszúvágyát! Futó Kutya megnyomta egy kicsit a kést, s Hawk arcán friss vér csordult alá. – Csend! – vakkantott rá a férfira. – Különben meghal! – Vagy kedves útitársa hal meg – tette hozzá Goodman, megmoccantva a coltot. – Nem illene bele a terveimbe, ha most megölném, de pillanatnyi kétsége se legyen afelől, hogy megteszem, ha szükséges. Dobja le a nadrágot és gyerünk az ágyra! – Vakuljon meg – szitkozódott halkan Hawk, de lerúgta a csizmáját, s kibújt a nadrágjából is. Irony gyorsan becsukta a szemét, de az a rövid pillanat, míg a férfi meztelenségét látta, örökre megmaradt emlékezetében. Goodman elengedte a lányt, a pisztolyt szorosan markolva az ágyhoz lépett és felhajtotta a takarót. – Feküdjön le, Mr. Hawkes, és nyújtózkodjon ki szép kényelmesen! Futó Kutya! Kötözd hozzá a rácshoz! Irony nem akart odanézni, de csukott szemmel Is jól el tudta képzelni a jelenetet. Hallotta Hawk tompa lépteit, az ágyrugók nyikorgását, a kötél zizegését és egy elfojtott kiáltást. – Csak nem túl szoros? – kérdezte tettetett együttérzéssel Goodman, és gonoszul felnevetett. – Milyen kár! De tudja, Mr. Hawkes, muszáj elejét venni, hogy kioldozza a csomót, mihelyt elmegyünk. – Ezt senki sem oldozza ki – jelentette büszkén Futó Kutya, s még egyszer durván megrántotta Hawk bokáján a kötelet. – Nagyszerű. Hát akkor, Irony, maga következik. A lány rémülten tágra nyitotta a szemét, ám ügyelt rá, hogy ne nézzen az ágyon fekvő férfira. – Mit akar? Csak nem... – De igen. Le a hálóinggel, kedvesem és gyerünk a barátjához, az ágyra! – Nem! –jelentette ki elszántan a lány. – Dehogynem. Szépen engedelmeskedni fog. – Az Isten szerelmére, legalább a méltósága egy részét hagyja meg – kérte a tiszteletest Hawk. – Az is éppen elég megalázó lesz számára, hogy itt találják velem. Mi szükség van rá, hogy meztelenre is vetkőztesse? – El akarja rontani az örömömet, Mr. Hawkes? – Miféle ördögien gonosz ember maga? – Irony tudta, hogy butaság volt ezt kérdeznie, de érezte, egyszerűen képtelen parancsolni indulatainak. – Ne bosszantson! – szólt rá éles hangon Good-man. – Vetkőzzön! Irony csak állt villámsújtottan, s még mindig nem tudta rászánni magát, hogy levesse a hálóingét. – Csak csalás volt hát, hogy udvarolt a nagynénémnek? – kérdezte halkan. – Még szánalmat sem

érez iránta? – Nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz, de ami azt illeti, Valentine egészen bájos kis asszony volt, a kalandom vele pedig egyike a legjobban sikerülteknek. – Ha jelent még valamit magának, kérem, gondoljon arra, mit fog érezni, mikor megtudja, hogy meztelenül találtak egy... – Irony kis szünetet tartott és mély lélegzetet vett. – Egy idegen férfival. Rettenetes csapás lesz számára. – Hát igen – nevetett Goodman. – Szegény Valentine szíve ki fog ugrani a helyéből, ha megtudja. – Hirtelen leolvadt arcáról a mosoly, s a szeme résnyire szűkült. – Maga azonban egy kotnyeles bajkeverő, Irony, s nem érdemel jobb elbánást. Közelebb lépett a lányhoz. – És most a hálóinget... – mondta, s egy gyors rántással egészen a mellvarrásig felszakította a vékony batisztot. Irony szája sikoltásra nyílt, de Goodman fenyegetően felkapta a kezét. – Csend, vagy az egészet letépem magáról! – figyelmeztette. Futó Kutya röhögni kezdett, láthatóan élvezte a jelenetet. Szeme, mint az eszelősé, villámlott, s mikor megfogta Irony karját, a lány meg sem próbált védekezni. Érezte, az lesz a legjobb, ha Goodman és emberei minél előbb végeznek és elmennek. Míg az indián az ágyhoz vezette, becsukta a szemét, hogy a kifeszítve, meztelenül fekvő Hawk megőrizhessen valamennyit méltóságából, s ő se veszítse el, ami a sajátjából megmaradt. Futó Kutya az ágyra lökte, ő pedig önkéntelenül is hátranyúlt, hogy kezével felfogja az esést. Ujjai meleg, sima bőrt érintettek. Riadtan nézett hátra, s látta, hogy Hawk mellére támaszkodik. A férfi sötét szemei rezzenéstelenül néztek vissza rá. – S-sajnálom – nyögte, s gyorsan visszakapta a kezét. Futó Kutya durván megragadta a karját és hátrarántotta, de nem préselte hozzá egészen Hawkhoz. Gyorsan csuklójára tekerte a kötelet, s Irony az ajkába harapott, nehogy felsikoltson. Az indián az ő kezét is az ágy végéhez kötözte, de a lábát szabadon hagyta. – Ennyi elég lesz a squaw-nak –jelentette ki büszkén. – Nem tud szabadulni. Irony érezte, hogy Hawk teste dühösen megfeszül. Imádkozott, nehogy a férfi olyasmit mondjon, amivel még jobban feldühíti a kegyetlen Goodmant, de tisztában volt vele, hogy óriási erőfeszítésébe kerül csendben maradnia. A tiszteletes elgondolkozva nézte őket. – Nem is tudom – szólalt meg bizonytalanul. – Mintha túl könnyen megúszták volna. Talán... Türelmetlen kopogás szakította félbe a mondatot, s az ajtót belökve Három Ujj rontott a szobába. – Emberek jönnek – figyelmeztette idegesen a többieket. – Miféle emberek? – kérdezte Goodman. – Nem tudom... talán itt laknak. – Na jó. Azt hiszem, kár lenne újabb kockázatot vállalni – morogta a tiszteletes. Ujját fenyegetően az ágyon fekvőkre szögezte. – Adjanak hálát a szerencséjüknek, hogy nincs több időnk. Ne felejtsék, ha továbbra is a nyomomban járnak, gyorsan el fogom veszíteni a türelmemet. Legközelebb, ha találkozunk, könnyen egy hangyabolyra kötözve találhatják magukat, persze meztelenül. Futó Kutya és Három Ujj még nem felejtette el a régi jó kínzási módszereket. Három Ujj Irony csaknem meztelen mellét bámulva elvigyorodott, s kezét felemelve az ágy felé indult. – Erre most nincs idő – állította meg Goodman. - Kifelé! – Ha nem is szívesen, de Három Ujj és társai engedelmeskedtek. A tiszteletes még megállt a küszöbön, s megeresztett egy utolsó figyelmeztetést: – Töltsék kellemesen az éjszakát... és ne feledjék, ha legközelebb találkozunk,

nem lesz irgalom, bármennyit is nyafog Tiny nénje érzékenységére hivatkozva Irony. – Hátat fordított nekik, becsapta maga mögött az ajtót, s hamarosan hallották, amint utolsó léptei is elhalnak. – Nem szoktam nyafogni – jelentette ki dühösen Irony, tekintetét mereven a mennyezetre szögezve. Egy pillanatig csend volt, aztán Hawk felnevetett. – Különös egy lány maga, Irony McBride. Egy meztelen férfival együtt kikötözik egy ágyra, s mással sem tud törődni, mint azzal, hogy valaki nyafogással vádolja – mondta. – Honnan szorult magába ekkora önérzet? A lány halkan szipogott, s még mindig nem nézett rá. – Nem kerestem magamnak, elhiheti – válaszolta. – Az önérzetemet, ahogy maga nevezi, a körülmények kényszerítették rám. – Aztán rádöbbent a helyzetükre. – Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudjuk kiszabadítani magunkat? – ijedt meg Irony. – Pontosan ezt akarom mondani. Ha megmoccanunk, a kötél csak még erősebben megszorul, nemhogy engedne. – Átkozott indián! – kiáltott fel dühösen a lány, de gyorsan észbe is kapott: – Bocsásson meg. Már megint megfeledkeztem magamról, pedig megfogadtam, hogy nem becsmérlem többé a népéből valókat. – Becsmérelje csak őket, ahogyan akarja – válaszolta Hawk, s magában elmosolyodott. – Az ilyenek nem tartoznak a népemhez. – Ha átkozódunk, az nem segít rajtunk. Biztos benne, hogy nem tudunk kiszabadulni? – Próbaképp megrántotta a kötelet, s felszisszent, mert az a húsába vágott. – Megpróbálhatom, Irony, de nem tűnik biztatónak a dolog – mondta a férfi. – Az is valami, hogy a szánkat nem peckelték fel. – Bárcsak ügyetlenebb lett volna Futó Kutya – felelte letörten a lány. A következő tíz percben Hawk mindent megtett, hogy megszabaduljon kötelékeitől, Irony pedig megpróbált nem odafigyelni a dobálózó, tekergő, s közben hozzá-hozzáérő férfitestre. Igyekezett kirekeszteni tudatából a fájdalmas nyögéseket is, s azzal biztatta magát, hogy Hawk erős, biztosan kibírja... s talán érdemes egy kicsit szenvedni, ha ezen az áron kiszabadulhatnak. – Nem megy – szólt elkeseredetten a férfi és felhagyott a küzdelemmel. – Nincs más megoldás, segítségért kell kiabálnunk. – Nem! – vágta rá rögtön Irony. – Tudom, ez nagyon megalázó magának, de higgye el, nincs más választásunk. Egyébként pedig, ha sikerül gyorsan kiszabadulnunk, akkor még elkaphatom Good-mant. – Hát jó – egyezett bele Irony. – Legyünk túl rajta. – Érezte, hogy ez lesz eddigi életének legszégyenteljesebb pillanata. Hogyan is kerülhetett ilyen helyzetbe? Mintegy vezényszóra mindketten Flannagan mama után kezdtek kiáltozni, s mikor nem válaszolt, hívtak mindenkit, aki hallótávolságon belül volt. Irony addig erőlködött, míg a torka ki nem száradt, s úgy be nem rekedt, hogy már szólni is alig tudott. – Senki nem hallotta – mondta elfúló hangon. – Most mit csináljunk? – Pihenjünk egy kicsit, aztán próbáljuk meg ismét. Biztosan vannak itt más lakók is. Talán akiket Három Ujj említett, végül csak meghallanak. Hawk nem mondta ki ugyan hangosan, hogy Goodman valószínűleg ártalmatlanná tette Mrs. Flannagant is, de másra nem tudta vélni, hogy az asszony nem reagált elkeseredett kiáltozásukra. Csendben feküdtek és Irony erőnek erejével megpróbálta elterelni a figyelmét arról, hogy Raphael Hawkes ott hever mellette anyaszült meztelenül. Valahányszor megmozdult, az

ágyrugók hangosan megcsikordultak, ő pedig ügyelt rá, nehogy véletlenül is hozzáérjen a férfihoz. A mennyezeten táncoló lámpafényt nézte mereven, míg bele nem fájdult a szeme, s igyekezett tudomást sem venni Hawk-ról, nehogy ezzel is erősítse benne a legyőzöttség érzését. Anélkül is éppen eléggé elviselhetetlen a helyzete. Végül is Hawk volt az, aki megtörte a csendet. – Irony – szólt rá a lányra. – Mit gondol, feljebb tudná húzni a takarót? Egy kicsivél mégis... illendőbben néznénk ki, mikor megtalálnak bennünket. – Megpróbálom. – Kinyújtózkodott, lábfejét az ágy végében összegyűrt takaró alá dugta, s igyekezett minél magasabbra felrúgni. A kopott paplan azonban ugyanoda esett vissza, ahol volt, a bokájára. Még jobban kifeszítette a testét, s tett egy második kísérletet, de ez sem járt több sikerrel. – Próbálja meg magasabbra rúgni – tanácsolta Hawk. Irony már-már visszavágott, de meggondolta magát. Ha most bevallaná az igazat, azt, hogy nehéz egyszerre a feladatra is, meg arra is összpontosítania, hogy ne vegyen tudomást meztelenségéről, a férfi biztosan prűdnek nevezné. Inkább kihúzta magát, ahogy csak tudta, s megpróbálta még magasabbra rúgni a takarót. Hawk abban a pillanatban szidni kezdte magát a bolond tanácsért, amikor megpillantotta a lendülettől visszacsúszó hálóing alól előbukkanó hosszú combokat. Uram teremtőm! Ez több, mint amit egy férfi ép ésszel el tud viselni. Már a vékony batiszt hálóing láttán is elakadt a lélegzete, most pedig legszívesebben felhagyott volna minden szabadulási kísérlettel, hogy nyugodtan átélhesse a lány közelsége keltette örömet. Irony, megijedve meztelen lábai látványától, szigorúan rászólt: – Csukja be a szemét, Hawk! Megpróbálom még egyszer. A férfi, ha vonakodva is, de engedelmeskedett, ő pedig ismét nagyot rúgott. Ezzel a harmadik kísérlettel már sikerült olyan magasra dobnia a takarót, hogy a derekukra essen. – Ennél jobban nem megy -– mondta kifulladva Irony. – Ha nem találja elég elegánsnak, nagyon sajnálom. – Nagyszerű lesz így – igyekezett megnyugtatni Hawk. – Megóvja vele Mrs. Flannagant attól, hogy megüsse a guta, mikor megtalál bennünket. Tíz hosszú percig feküdtek csendben egymás mellett, minden idegszálukban érzékelvén a másik közelségét. Valahányszor lélegzetet vett, Irony érezte Hawk illatát – a béristállóban látott szalma zsíros földet, melegen sütő napot idéző szagát, a bőr és a szappan illatát, s még valamit... egy izgató, férfias aromát, amely újult erővel idézett fel benne mindent, amire pedig szeretett volna nem gondolni. Hogy elterelje róla a figyelmét, sorra vette a nap eseményeit, s végül kénytelen volt beismerni magának, hogy nem okolhatja Hawk-ot ezért a legújabb kellemetlenségért. – Sajnálom – mondta halkan. – Szólnom kellett volna az ékszerekről, de... – Nem volt biztos benne, megbízhat-e bennem – fejezte be helyette a mondatot Hawk. – Megértem. Egyébként nem kizárólag maga a hibás. Gondolnom kellett volna rá, hogy a tiszteletes követni fog bennünket. Hagytam, hogy más dolgok kössenek le. Mármint az az incidens ott a béristállóban. – Igen, hát persze. Én pedig annyira örültem, hogy végre igazi ágyban... – Irony zavartan elhallgatott, mert már a puszta szavak is feltámasztották benne az összes korábbi, helytelen gondolatot. – Ne próbáljunk meg ismét kiabálni? – kérdezte kis idó múlva. – Megpróbálhatjuk. – Hawk örült, hogy valamivel sikerül lekötni a figyelmét. A lány bódító virágillata kész kínszenvedés volt számára. Állandóan az járt a fejében, milyen érzés lenne valóban megosztani vele az ágyat, s a gondolatok észrevehető fizikai változást is előidéztek rajta, amelyről jobb szerette volna, ha Irony nem szerez tudomást. Annyi megrázkódtatás érte már

szegényt, hogy az bőven elég egy éjszakára. Távolról sem volt biztos benne, hogy egy szerető nagynénik oltalmában felnőtt lánynak elegendő ismeretei vannak a férfitest természetéről. Kiáltozásukra, akárcsak az előbb, most sem válaszolt senki és hamarosan fel is hagytak a próbálkozással. Irony Hawk felé fordult, mert meg akarta mondani neki, hogy most már várjanak reggelig, de tekintete a takaró szélére tévedt, s a váratlan látvány megnémította. A férfi köldöke alatt fekete szőr göndörödött, s a lány meglepődött, mert eddig úgy tudta, az indiánok teste sima, szőrtelen. A takaró alatt eltűnő szőrzetet nézve hirtelen vágott belé a gondolat, mit is lát. Rémülten elkapta róla a tekintetét és megfordult. Ijesztő, egyben izgató is volt arra gondolni, hogy a közelsége ilymódon hatott Hawk-ra. Feltámadt benne a kíváncsiság, de gyorsan el is fojtotta, magára kényszerítve a jól megtanult, kötelező szégyenérzetet. Mi lehet ebben a férfiban, ami arra ösztönzi, hogy ilyen elfogadhatatlanul viselkedjen? Talán az őseitől örökölt primitív vadsága az, ami benne is felkelti a szunnyadó ösztönöket? Hasonló helyzetben vajon mindenki úgy viselkedik, mint ő? Ha egy másik nő találná magát ilyen meghitt közelségben egy férfival, vajon neki is ilyen gondolatok járnának a fejében? Tekintete önkéntelenül is újra arra vándorolt, de elpirult és szégyenkezve felkapta a fejét. Pillantása a férfi arcán húzódó csúnya vágásokon állapodott meg. – ó, Hawk, a sebei! Biztosan nagyon fájnak – szólt szánakozva. Eszébe jutott, hogy az este folyamán kétszer is megtámadták a férfit, s bűntudat vett rajta erőt. - Sokkal nyugodtabb volt az élete, mielőtt belém botlott. – Nyugodtabb, de unalmasabb is – válaszolt vidám grimasszal az arcán a férfi. Lágy, sötét tekintetét a lányon nyugtatta, s arcáról lassan eltűnt a mosoly. Hawk biztos volt benne, hogy Irony észrevette a testét hatalmába kerítő vágyát, de ezen éppen úgy nem volt képes uralkodni, mint a tekintetén, amely állandóan a lány domborodó keblére vándorolt. Hátra feszített karja miatt Irony melle hívogatóan kiemelkedett, bimbójának sötét holdudvara átütött a vékony anyagon. Elképzelte, milyen érzés lenne lágyan megsimogatni, érezni, miként keményedik meg ujjainak érintésére. A puszta gondolat is leküzdhetetlen vágyat ébresztett benne. Bárcsak szabadok volnának a kezei... Irony nagyot nyelt. Hiába küzdött ellene, érezte, hogy rá is ellenállhatatlanul átragad Hawk izgalma. Hogyan fogják kibírni ezt az éjszakát? – Mi volna... – Lázasan próbált valami megoldást találni. – Mi volna, ha elmondana egy részletet abból a poémából... tudja, amiből tegnap este idézett. A Hia-wathából. Nagyon szeretném hallani... ezzel is múlik az idő. – Rendben van – válaszolta Hawk. Érezni lehetett rajta, hogy örül a kérésnek. Irony elfordult tőle, s ismét a mennyezetet bámulta. Nem harcolt már, átadta magát annak a megnyugtató, zsongító érzésnek, amelyet Hawk mély, bársonyos hangja ébresztett benne. Longfellow sorai hosszú ideig ott csengtek még a fülében azután is, hogy a férfi befejezte a verselést, s érezte, jobb lesz, ha imádkozik és erőt kér ahhoz, hogy ellen tudjon állni a férfi közelsége okozta kísértésnek.

HETEDIK FEJEZET Másnap reggel egy, az utcán felhangzó kiáltás ébresztette Hawk-ot. Csendben feküdt még néhány pillanatig, élvezve a bensejét kitöltő nyugalmat és békét. Aztán eszébe jutottak az előző este történtek, és érezte, hogy inkább dühösnek, vagy bosszúvágyónak kellene lennie. Zavarta, hogy olyan nyugodtnak érzi magát.

Oldalra fordult és Ironyra nézett. A kényelmetlen testhelyzet ellenére a lány nyugodtan aludt, s feje olyan szögben feküdt a párnán, hogy dús, fekete haja betakarta a vállát. Fázhatott az éjjel, mert közelebb húzódott Hawk-hoz, s egyik lábát átvetette a férfién. A takaró lejjebb csúszott róluk, s Hawk éppen azon gondolkodott, hogyan húzhatná fel, mikor meghallotta a lépcsőn közeledő lépteket. – Irony – súgta a lány fülébe. – Irony, ébredjen! Azt hiszem, mindjárt itt lesz Mrs. Flannagan. – Mmm – dünnyögte Irony, s megpróbált a hátára fordulni. A csuklójára tekert kötél a húsába vágott, s a hirtelen fájdalomtól felpattant a szeme. –Tessék?... – Zavarodott volt, látszott, hogy nem tudja pontosan, hol is van. – Azt hiszem, mindjárt látogatót kapunk – próbálta észhez téríteni a férfi. – Jaj, nem! –jajdult fel Irony, s Hawk, rémült tekintetét látva már bánta, hogy ennyire megijesztette. A kívülről felhangzó kopogást hallván a lány arcára mélységes csalódottság ült ki. – Miss McBride! Jól van? Irony mély lélegzetet vett. – Minden... minden rendben, Mrs. Flannagan. Csak... –Látva, hogy Hawk biztatóan bólint, erőt vett magán és folytatta: – Azt hiszem, szükségem lenne a segítségére. Lenne kedves befáradni? Az ajtó kitárult. –Az az igazság... – A megkezdett mondatot hisztérikus sikoltás vágta el. A tulajdonosnő nyomában a szobába lépő csontos, szőke hajú lány visított. – Egy férfi - kiáltott fel döbbenten Flannagan mama is. – Az összes szentekre mondom, egy férfi van az ágyában! Ha nem lett volna olyan siralmas a helyzetük, Hawk nem állta volna meg kacagás nélkül. A nő olyan ostoba, értetlen arcot vágott, hogy azt szinte nem lehetett komolyan kibírni. – Mrs. Flannagan, megmagyarázom – próbált javítani valamit a helyzeten Irony. – És ráadásul indián! – sikoltott fel ismét a lány. – Ne üvölts, Hortense, látom anélkül is – szólt rá a gazdasszonya, majd rögtön Ironyhoz fordult: – Nos, ifjú hölgy, lenne olyan szíves és megmagyarázná... – Meztelen is – szólalt meg ismét Hortense elkerekült szemmel. – Soha nem láttam még pucér indiánt! – Ne rikácsolj! – torkollta le most már dühösen Mrs. Flannagan a lányt. – És ne bámuld azt az embert! – Az ajtó felé mutatott: – Menj a konyhába és hozz egy hússzeletelő kést! – Egy kést? – Hortense, ha lehet még tágabbra nyitotta a szemét, de most már a rémülettől. – El akarom vágni a kötelet. Siess már, na! – Hortense, durcásan morogva, hogy megfosztják egy izgató látványtól, eltűnt, Mrs. Flannagan pedig dühösen az ágyon fekvőkhöz fordult: – Megmondom őszintén, tegnap este nem értettem, mi is történik körülöttem, miért csörtet be olyan dühösen a bátyja. Most már tökéletesen meg tudom érteni. Sejtette, mire készülnek, s megpróbálta észre téríteni magukat! – Nem a bátyám... – Isten szolgája lévén, nem csoda, hogy rettenetesen felháborodott. Csak abban bízom, nem kürtöli világgá, mire vetemedtek maguk ketten. Az emberek tudják, hogy nem szoktam indiánoknak és könnyűvérű nőknek szállást adni. Mindenki nevetni fog... Ironyt elfutotta a méreg, de igyekezett uralkodni magán, s megmagyarázni a helyzetét a tekintélyéért aggódó, felháborodott nőnek: – Úgy látom, nem érti. Néhány ember üldözőbe vette a vezetőmet, s nem tudott máshova menekülni. – Gyors, bűntudatos pillantást vetett Hawk-ra. – Nem volt közöttünk semmi. – Azt látom! Egy árva lepedő sem – dühöngött Mrs. Flannagan. – és én még kétségbe vontam a

bátyja szavát, mikor azt mondta, hogy maga megfékezhetetlen! – Én nem... – Persze nem volt helyes, hogy rajtam töltse ki a dühét, de Isten a megmondhatója, minden oka megvolt a felháborodásra. Megkötöztetett, felpeckeltette a számat és a kamrába záratott, hogy ne tudjak közbeavatkozni, mikor megfegyelmezi magukat. Persze, ha megtettem volna, akkor is csak azért, hogy ne érje ekkora szégyen a házamat. Szerencsére Hortense ma korán jött munkába és idejében megtalált. – A maga jóhírének aligha fog ártani olyasmi, Mrs. Flannagan, amiről csak mi négyen tudunk – vágta el a szóáradatot Hawk. – Nagyon sajnáljuk, hogy Goodman úgy bánt magával. Lelkiismeretlen gazember, körözést is kiadtak már ellene. Napok óta a nyomában vagyunk, s mihelyt kiszabadít bennünket, folytatjuk az üldözését. Azt akarjuk, hogy minél előbb bíróság elé kerüljön. – Ha valóban így áll a dolog, akkor tanácsosabb lenne több figyelmet szentelni az üldözésnek és kevesebbet egymás szórakoztatásának – vetette oda dühösen az asszony. – Mrs. Flannagan – szólt közbe elkeseredetten Irony. – Higgye el, nem úgy történt, ahogy maga gondolja. Csak azért kötözött ide bennünket, hogy megalázzon és szégyenbe hozzon. Végtelenül gonosz ember. Hortense tért vissza rohanva, s egy nagy kést lóbált izgatottan a kezében. – Tessék! Ja igen, Mr. Fletcher és az öreg Will van odalent. Reggelizni akarnak. – Majd várnak egy kicsit – mondta a fogadósnő, s elvette tőle a kést. – Előbb ezzel végzünk. – Nekiállt, s kezdte elnyiszálni az Irony csuklójára csomózott kötelet. – Ezek szerint vannak más vendégek is – szűrte le a tapasztalatot a hallottakból Hawk. – Miért nem jöttek segíteni, amikor olyan hangosan kiabáltunk? – Valószínűleg azért, mert Mr. Fletcher süket, mint az ágyú, az öreg Will pedig minden este tökrészegre issza magát. Én is alig hallottam a hangjukat, s eszembe sem jutott, hogy ketten vannak. Irony keze kiszabadult, s a lány felszisszent, mikor a vér kezdett visszaáramlani elzsibbadt karjába és ujjaiba. Erősen beharapta az ajkát, szemébe könnyek gyűltek. – Parancsoljon, kisasszony! – nyújtotta felé a kést Mrs. Flannagan. – Kiszabadíthatja a barátját... aztán jobb volna, ha mindketten sietve eltűnnének. – Hát mégsem engedi, hogy megmagyarázzuk, mi történt? – kérdezte az asszony hajthatatlanságától megbántottan Irony. Mrs. Flannagan már kifelé terelgette a szobalányt, de megállt és visszafordult. – Nincs rá semmi szükség – mondta lesújtó hangon. – Higgye el, láttam már ilyesmit. Semmi szükségem rá, hogy mindenki... – Hát ide figyeljen, asszonyom – sziszegte Irony, mert már nem volt képes tovább fékezni felháborodását. – Hagyja, nem érdemes – figyelmeztette halkan Hawk. – Menjünk innen minél előbb. – Én... na jó – engedett az unszolásnak a lány. – Köszönjük a szíves segítséget, Mrs. Flannagan – fűzte még hozzá gúnyosan. – Ezek után természetesen többet fog fizetni – fenyegetőzött a fogadósnő. – Még pedig a szokásos bér dupláját. Irony tiltakozásra nyitotta a száját, de Hawk figyelmeztető fejbólintása és az ajtó csapódása elejét vette a további vitának. Dühös arccal nekilátott elvágni Hawk köteleit. – Ideadná a zsákomat? – kérdezte a férfi, amikor kiszabadult. – Arra is megkérném, hogy forduljon el, míg felöltözöm. – Miért? – kérdezte mély letargiába süllyedten a lány. – A jóhíremnek ezek után már úgysem

árthat semmi. – Ahogy óhajtja. – Hawk megfogta a takaró szélét, de mielőtt lelökhette volna magáról, Irony megpördült, s hangosan méltatlankodva az ablakhoz vonult. Az utcát bámulva lassan elcsendesedett, s még akkor sem szólalt meg, amikor Hawk elkészült. Lehajtott fejjel állt, keze a függönyt markolta. – Irony? – Hmm? – Min gondolkodik? A lány lassan megfordult. – Mrs. Flannagan azt gondolja rólam, hogy könnyűvérű nő vagyok... Soha, senki nem nézett még úgy rám, mint ő. Hawk közelebb lépett, s megdöbbenve látta a szeméből ömlő könnyeket. – Azért sír, mert az a boszorkány ilyet mondott magáról? – Nem sírok – tiltakozott a lány, de rögtön helyesbített is: – Illetve nem igazán sírok. Csak dühös vagyok, s ilyenkor mindig elerednek a könnyeim. Igazából nem is ő érdekel... a nagynénéim miatt vagyok szomorú. – Ha csak ez zavarja, biztosíthatom, hogy soha nem szereznek tudomást a tegnapi estéről. – Lehet, hogy igaza van... de nem esküdnék meg rá. Hawk elkapta a vállát és szelíden megrázta. –Irony, ami az éjszaka történt, az nem a maga hibája. Nem maga idézte elő a történteket, s ezt tudja is. Senki sem okolhatja magát azért, amit az az őrült Goodman tett. – Ezzel együtt is, mintha arra születtem volna, hogy szégyent hozzak a nagynénéimre. És magamra. – Ez nevetséges! – Nem, Hawk, ez az igazság. Maga ezt nem tudja. Valahányszor azt hiszem, hogy már kezdek úgy viselkedni, ahogy az egy igazi hölgyhöz illik, mindig történik valami. – Máskor is előfordult már magával ilyesmi? – Hawk szelíden elmosolyodott, s hüvelykujját végighúzva a lány arcán, letörölte maradék könnyeit. – Ilyen még nem. – Irony hátrált néhány lépést. – De mindig én vagyok az, aki kiborítja a teáját, rálép a szoknyájára... vagy megfeledkezik magáról és illetlen szavakat használ a tiszteletes úr jelenlétében. – Ezek csak apró kellemetlenségek, Irony, egészen mások, mint ami az éjjel történt magával. Ha nem teszi túl magát rajta, erre egész életében emlékezni fog, de akkor sem mondhatja, hogy önmaga idézte elő. – Állandóan olyan helyzetekbe hozom magamat, amiket jobb volna elkerülni. – Irony zöld szeme elsötétült, látszott rajta, hogy rettenetesen dühös magára. – Mi lehet a baj velem? Miért kerülök én ilyen lehetetlen szituációkba? – Talán azért, mert nem futamodik meg a kihívások elől. – Önfejű vagyok, fegyelmezetlen... és állandóan gondot okozok a nagynénéimnek. – Azt akarják, hogy másmilyen legyen? – Azt akarják, hogy jólnevelt hölgy legyek – válaszolta Irony olyan lemondó hangon, mintha valami egészen elképzelhetetlen dolgot említett volna. – Olyan fontos az, hogy úrinő váljon magából? – Nekem igen – vetette oda dacosan a lány. Hawk-ot őszintén meglepte a válasz. – Miért? – Ha nem törekszünk arra, hogy jobbá váljunk, ... a nem próbálunk meg fölülemelkedni az átlagos, hétköznapi viselkedésen, akkor... nem vagyunk jobbak...

– Irony elharapta a mondat végét és zöld szemét ijedten a férfira szögezte. – Mint a vademberek. – Hawk! Én nem úgy értettem! A fenébe is, sajnálom – mondta Irony, s ijedten szája elé kapta a kezét. – Látja! Már megint hogy viselkedtem?! – Lehet, hogy ez nem sokat jelent a maga számára, de higgye el, üdítő változatosság egy olyan nővel találkozni, aki nem törődik a hazug tapintattal és őszintén kimondja, amit gondol. Maga csak emberi módon viselkedik, s ez végtelenül távol van attól, hogy vadember legyen. – Nem biztos, hogy Tiny néni egyetértene magával – válaszolt kissé megnyugodva Irony. – De ő most nincs itt. Maga mindent megtett, hogy megbirkózzon olyan körülményekkel, amelyekkel képtelenség volt megbirkózni – biztatta a férfi. – Ez nagyon hízelgő megállapítás. Hawk kedvesen, s a maga visszafogott módján vidáman nézett a lányra. – Az elmúlt éjszaka után talán megérdemel egy kis hízelgést. Most pedig, amíg felöltözik, megyek kifizetni Mrs. Flannagant és megvenni a vonatjegyeket. Hála istennek az már nem jutott eszébe Goodmannek, hogy a pénzünket is elvigye.

*** Visszatérve, Hawk még mindig hálóingben találta Ironyt. Neki megvolt az öltönye, de a lány ruhatára, hála az utóbbi napok viszontagságának, erősen megcsappant. Választhatott a táskájából előkerült gyűrött pamutruha, s a körülményekhez még kevésbé illő nadrág és zeke között, amit az erdőben viselt. – Nem tudok mit felvenni – ez volt az első szava, mihelyt meglátta a férfit. – Gondoltam, hogy lesz ilyen gondja – válaszolt Hawk mosolyogva. – Megvettem hát a jegyeket... és ezt. – Egy barna papírcsomagot nyújtott át. – A magáé. – Mi van benne? – Nyissa ki és meglátja. Irony gyorsan feltépte a papírt, s a csodálkozástól a lélegzete is elakadt. – Egy utazóruha – sikoltott fel boldogan. – És kalap! – Tartok tőle, hogy nem olyan elegáns, mint amit tönkretettem, de ennél jobb nem volt az üzletben. Mit gondol, illik magára? Irony csillogó szemmel magasra emelte a ruhát. – Adjon öt percet, s rögtön kiderül. Hawk kiment a folyosóra, ő pedig gyorsan belebújt a kamgarnszövetből készült hosszú szoknyába és a hosszított derekú felsőrészbe. Mikor visszahívta, a férfi nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, látván, milyen izgatottan nézegeti magát a lány a tükörben. – Egészen jó -– állapította meg elégedetten. – Csak csípőben bő egy egészen picit. Hetek óta nem volt már rajtam kalap! Az említett ruhadarab legalább két évvel el volt maradva a divattól, de Ironynak így is tetszett. Hátravetette a fejét és minden lehetséges szögből jó alaposan megnézte magát. – Nagyon csinos, Irony – mondta komolyan Hawk. – Jó volna most valami költeményt idézni, de... nem jut eszembe semmi ide illő. – Még a kedvenc Hiawathájából sem? – incselkedett a lány. – Várjon csak! Van ott egy rész... – és Hawk mondani kezdte Longfellow sorait a prérin magányosan álló sudár, aranyhajú lányról, aki zöld ruhát viselt, mikor szerelmese meglátta. – Csak maga nem túl magas és a haja sem olyan színű, mint a napsugár – mondta, miután

befejezte az idézetet. – A ruhám viszont zöld – vágott vissza jókedvűen a lány. – Maradjunk abban, hogy pontosan illik rám, amit mondott. Ingerkedő mosoly jelent meg Hawk arcán. – Nem is tudom... Folytassam? – kérdezte, s a választ meg sem várva tovább szavalt a fiú szívét lángra lobbantó, vágyat és szerelmet ébresztő aranyhajú lányról. A verset hallgatva Ironynak már a torkában dobogott a szíve, de erőt vett magán, s csak ennyit mondott: – Nem, azt hiszem tényleg nem illik rám. Senki sem mondhatná, hogy aranyszínű a hajam. – És a többi? – érdeklődött nem is titkolt kíváncsisággal a hangjában Hawk. – Soha nem néztek még magára vágyakozva? Vagy szerelemmel? – Ne bosszantson, Hawk! – Irony amennyire csak bírt, megpróbált szigorú lenni. – Nincs időnk ilyen butaságokra. -– Érezte, hogy amit mondott, nem volt igazán meggyőző, s rögtön szelídebbre váltott az arca. – Természetesen senki nem nézett még így rám. – És mit gondol, miért? – kérdezte egészen lágyan a férfi. – Valószínűleg azért, mert úgy viselkedem, mint egy rakoncátlan kölyök, s nem úgy, mint egy elegáns úrinő. A nagynénéim legalábbis gyakran elmondják, ezt. A férfiak pedig az úrinőket szeretik. Azzal fogta a retiküljét, a táskáját, s elindult az ajtó felé. Hawk kifürkészhetetlen arccal nézett utána. – Ó, Irony, de sok mindent meg kell még tanulnia férfiakról – mormogta magának.

*** Szemük sarkából állandóan azt figyelve, nem bukkannak-e fel váratlanul az istállóbeli támadók, kimentek az állomásra. Senki sem törődött velük különösebben, a járókelők érdeklődését két jó korán berúgott, s most egymást püfölő favágó kötötte le. Alig harsant fel a távolból a mozdony sípja, Irony megtorpant és ijedten szája elé kapta a kezét. – ó, a fené... szóval ott felejtettem valamit a fogadóban. Vissza kell mennem érte – mondta. – Mit hagyott ott? A táskáját elhozta. – Igen, de nem tettem el a hálóingemet. – Irony olyan gyászos arcot vágott, hogy Hawk elnevette magát – A székre raktam, míg öltözködtem. Egyébként is, ez az egy van nálam, muszáj visszamennem érte. – Biztos benne, hogy olyan nagy szüksége lesz rá? Úgy értem, hogy az a hálóing már úgyis szakadt. – Azt hiszem, meg tudom varrni. Különben sem hiszem, hogy találnék errefelé nőiruha szalont. A hálóinget pedig Alyce nénitől kaptam, az utolsó születésnapomra. Hawk nagyot sóhajtott. Már megint a nagynénik! – Várjon meg itt – mondta. – Majd én érte menyek. – Nem. Én is el tudom hozni – tiltakozott Irony. Hogyan nézne ki, ha az éjszaka történtek után maga állítana be, s kérné el a hálóingemet Mrs. Flannagantől? – Mi az, hogy az éjszaka történtek után? – kérdezte megütközve Hawk. – Mindketten megyünk – döntötte el a kérdést Irony. – Már hallom a vonatot, nincs rá időnk, hogy ilyesmin vitatkozzunk. A járdán az állomás felé igyekvő embereket szétlökdösve futva indultak vissza. A sarkon

befordulva már látták is Flannaganék fogadóját, de Irony megtorpant, mert észrevette, hogy egy magas, szőke hajú, kezében kalapot tartó férfi a bejárat előtt éppen Hortense-szel cseveg. Rémülten fojtotta el a torkából feltörni készülő kiáltást. Hirtelen minden összekuszálódott benne. Nate! Teremtő Isten, Nathan Ferguson itt jár a nyomukban! El kell tűnnie, mielőtt a férfi észrevenné. Nathan Ferguson volt a seriffhelyettes Thief River Fallsban, s az egyetlen ember, akit a seriff el tudott engedni, hogy Josiah Goodman tiszteletest üldözze. Irony nagynénjei különösen kedvelték, sőt annyira, hogy el is döntötték magukban, ő az a férfi, akit Irony férjeként szeretnének látni. Kizárólag azért engedték útjára a lányt, mert szent meggyőződésük volt, hogy Ferguson-nal fog utazni. Ha tudták volna, hogy Irony a Thief River-i állomáson előre megfontolt szándékkal lerázza kísérőjét, s egyedül megy tovább, biztosan szívszélhűdést kapnak. így viszont, hogy azt hitték, unokahúguk biztos védelem alatt áll, nyugodtan elfoglalhatták magukat az esküvő tervezgetésével, amelynek számításuk szerint feltétlenül be kellett következnie a pár hazatérte után. – Meggondoltam magam, Hawk – szólt váratlanul a lány. – Menjünk vissza a vonathoz. – Tessék? – kérdezte gúnyos éllel a hangjában Hawk. – És hagyjuk ott azt a tökéletesen jó hálóinget Flannagan mamának? Egy hálóinget, amit a nagynénjétől kapott? – Ne gúnyolódjon! – torkollta le Irony, s határozottan megfordult. – Eddig egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem szabad lekésnünk a vonatot. – Csupán most érkezik. Van még elég időnk. – Nem, menjünk csak! – Attól fél, hogy az a vén boszorkány megint bántani akarja? Tudja mit? Maradjon itt, én pedig elhozom azt az átkozott hálóinget. – Nem! – Irony sűrűn pislogni kezdett, mert zavarta, hogy egyre nehezebben tud normális, ártatlan arcot vágni. – Mondtam már, hogy nem olyan fontos. Megleszek nélküle. Határozottan elindult a járdán, s miután néhány pillanatig elgyönyörködött új szoknyája ringásában, Hawk is követte. Azon törte a fejét, vajon minden nő olyan állhatatlan és kiszámíthatatlan-e, mint Irony McBride. Az állomásra visszaérve a lány azt javasolta, hogy rögtön szálljanak fel a vonatra, s Hawk-ot meg sem várva beszállt az első, útjába kerülő kocsiba. A terem végében talált két üres helyet, s leült az ablak mellé. Míg Hawk elhelyezte a csomagjaikat, figyelte, nem bukkan-e fel a szőke hajú férfi. – Mikor indulunk? – kérdezte idegesen. – Gondolom, úgy tíz perc múlva. Fel kell megvenniük a postát, s élelmiszert is a Rainy River környéki településeknek. Irony görcsösen próbált visszaemlékezni rá, emlí-tette-e Mrs. Flannagannek, hogy vonattal akarnak továbbutazni, s rémülten állapította meg, valószínűleg Igen. Vagy nem arra hivatkozva rendelt korai reggelit, hogy el kell érnie a vonatot? És most nem elég, hogy a reggelit elmulasztotta, valószínűleg szembe találkozik azzal a férfival is, akit otthonról történt eljövetele óta egyfolytában megpróbált elkerülni. Gyors pillantást vetett Hawk-ra, s megkönnyebbülve állapította meg, hogy társa nem vette észre, milyen izgatott. Megdöbbenve állapította meg ismét, milyen óriási különbség van közte és Nate Ferguson között. Hawk még így öltönyben és zakózsebéből kilátszó szemüvegével is olyan zabolátlan és veszedelmes kinézetű. Furcsa módon, ahelyett, hogy a nála lévő verses-kötet kötötte volna le a figyelmét, inkább a könyvet tartó erős kezet csodálta. Napbarnított volt és inas, s Irony tapasztalatból tudta, hogy amit egyszer azok az acélosan kemény, karcsú ujjak megszorítanak, többé nem eresztik. Félelmetes erő áradt a férfiból, ő pedig elszörnyedve gondolt rá, mit tenne

Nate Fergusonnal, ha megtudná, hogy a sweetwateri iskola óta követi őket. Valószínűleg nem fog ugyan hozzámenni Fergusonhoz, de azt sem kívánja, hogy megöljék vagy megsebesítsék. Ha ez bekövetkezne, örökre búcsút kellene mondania Thief River Fallsnak. Nagy szuszogással és csörömpöléssel a vonat meglódult. Végre elindultak! Irony úgy érezte, most már szabadabban lélegezhet. Utoljára kinézett még az ablakon... és majdnem felsikoltott. Nate Fergusont látta, amint végigrohan a peronon, s a lépcső korlátját elkapva két kocsival mögöttük felugrik az egyre gyorsuló szerelvényre. Irony a szívéhez kapott, becsukta a szemét és elkeseredetten próbált valamit kitalálni. Nathan olyan elszántnak látszott, semmi kétség, hogy utána kutatva végig fogja járni az egész vonatot. A szerelvényen nem voltak sem fülkés kocsik, sem étkező, ahol elrejtőzhetett volna. Ahhoz, hogy leugorjon, már túl késő, s különben is, Hawk ott ül mellette és elzárja előle az utat. Hawk? Támadt egy ötlete, amelyről érezte ugyan, nem túl eredeti, de bízott benne, hogy beválik. Egy ásítást elfojtva nagyot nyújtózkodott. – Olyan álmos vagyok – szólt bocsánatkérően. – Nem aludtam valami jól az éjjel. Hawk figyelmesen nézett rá, mintha arra számítana, hogy lesz még folytatás, csak éppen nem tudja, micsoda. – Igen, elég hosszú volt az éjszaka – mondta, s az arcáról lehetetlen volt leolvasni, mire is gondol valójában. – Miért nem alszik egyet? Az idő is könnyebben telik úgy. – Nagyszerű ötlet – lelkesedett a lány. – Biztos, hogy nem bánja, ha szundítok egyet? – Egyáltalán nem. Majd olvasok... hacsak magam is el nem alszom. Az volna csak a szerencse! Ha Hawk aludna, nem venné észre a minden nőt alaposan megnéző, az ülések között végighaladó idegent. – Ugye... nem haragszik, ha a vállára hajtom a fejem? – kérdezte Irony és sikerült kellően bűntudatos arcot vágnia hozzá. – Parancsoljon – válaszolt mosolyogva Hawk. A lánynak már a száján volt valami csípős megjegyzés, de sikerült megfékeznie magát. Gondoljon csak, amit akar, az lesz a legjobb. A viselkedéséből levont téves következtetéseivel később is ráér foglalkozni. Most az a legfontosabb, hogy kellően védett helyet találjon és Nate Ferguson ne vegye észre. Lejjebb csúszott az ülésen, Hawk-nak támaszkodott, s úgy hajtotta vállára a fejét, hogy kalapja éppen eltakarja az arcát az elől, aki megáll mellettük. Még arra is gondolt, hogy gyűrűjén a követ befelé fordítsa, mert remélte, hogy Nate a gyűrű láttán a férjével utazó asszonynak nézi, és anélkül, hogy alaposabban szemügyre venné, továbbmegy majd. Ügyelve rá, hogy egyenletesen lélegezzen, ötszázig számolt magában, aztán úgy tett, mintha álomba merülten egyre lejjebb bukna a feje. Addig-addig mesterkedett, míg végül sikerült bekucorodnia Hawk hóna alá. Karjával kinyúlt, s úgy ölelte át a férfit, hogy az arra jövők feltétlenül észrevegyék a kezén a gyűrűt. Érintésére Hawk megrezzent és gyorsan ránézett. Mi az ördögöt csinál ez a kis vadmacska? Egész reggel olyan furcsán viselkedett, mintha forgatott volna valamit abban a gyönyörű fejében. Irony egészen kényelmesnek találta a helyzetét, kivéve azt a pillanatot, mikor a férfi megmozdult és átölelte. Elszántan tiltakozott volna, de letett róla, mert az ölelés is azt jelezte, hogy itt egy boldog házaspár utazik. Örült, amiért fekete hajjal áldotta meg a sors, és reggel eszébe jutott, hogy befonja. Aki nem látja az arcát, azt hiszi majd róla, hogy indián, éppúgy, mint a mellette ülő férfi. Résnyire nyitott szemmel éppen a Hawk térdén fekvő könyvet olvasta, amikor léghuzat támadt, jelezve, hogy a vagon végén valaki kinyitotta az átjáró ajtaját. A közeledő lépteket hallva, Irony gyorsan becsukta a szemét és még jobban bepréselte magát a férfi hóna alá. Ahogy közelebb húzódott hozzá, Hawk lágyan simogatni kezdte a vállát. A lány

már-már átadta magát a cirógatás okozta kellemes érzésnek, mikor meghallotta a férfi mély, kihívó tónusú hangját. – Keres netán valakit? – Igen... a barátnőmet. – Irony megmerevedett, mert rögtön felismerte Nathan Ferguson hangját. – A hölgy velem van. Láthatja, hogy nem az ön barátnője. – Elnézést a zavarásért. Hallva a távolodó lépteket, Irony egy picit felemelte a fejét, s megkockáztatta, hogy kinyissa a szemét. Nathan Ferguson alaposan megnézett minden nőt a vagonban, de hála istennek Hawk határozott viselkedése meggyőzte arról, hogy nem ő az, akit keres. A kocsi elejére érve, Nathan elkeseredetten ledobta magát egy szabad ülésre. Irony azt remélte, hogy most átkozza magát, amiért nem maradt War Roadban, s úgy dönt majd, hogy a legelső vonattal visszamegy. Hirtelen megérezte magán Hawk gyanakvó tekintetét, s megijedt, hogy csaknem elárulta magát. Álomittasan elmosolyodott, még közelebb húzódott, s már nem látta a kellemes meglepetéstől a férfi szemében felvillanó szikrákat.

*** Nem sokkal később a vonat megérkezett Rainy River apró állomására. Irony megvárta, míg Nathan leszáll, s csak aztán egyenesedett ki, színlelve, mintha mély álomból ébredne. – Miért nem keltett fel? – kérdezte szemrehányó hangon, mintha zavarná, hogy már csak ketten maradiak a kocsiban. – Nem kell sietnünk, van elég időnk. Gondoltam, hadd pihenjen, amennyit csak tud. Irony gyanakodva figyelte a férfit, mert némi gúnyos felhangot vélt kihallani a szavaiból. Azonban nem volt biztos benne, ezért végül is úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást. – Megyünk? – kérdezte, s felállt. Előre indult, Hawk pedig kissé lemaradva követte a csomagokkal. Irony már a vonat lépcsőjén járt, mikor észrevette az állomásépület falának támaszkodó, s a távozó utasokat figyelő Fergusont. Gondolkodás nélkül visszafordult, s éppen szemközt találta magát az utána igyekvő Hawk-kal. – Mit történt?... – hőkölt hátra a váratlan, heves mozdulattól a férfi. –Jaj, Hawk! –kiáltott fel elkeseredetten a lány. – Hová lett a jólneveltségem? Csák most jutott eszembe, hogy még meg se köszöntem mindazt, amit értem tett. –Tessék? A lány lágyan a férfi mellkasára tette a kezét, tovább fokozva ezzel megdöbbenését. – Mi történt, Irony? – kérdezte, az egészből semmit sem értve, Hawk. A lány egy lépcsőfokkal feljebb lépett, s még közelebb húzódott hozzá. – Nem köszöntem meg illendően ezt a gyönyörű ruhát... azt, hogy átvezetett az erdőn... és minden egyebet, amit értem tett... – sorolta összefüggéstelenül. – És most hogyan akarja megköszönni? – Biztosan eszébe jut majd valami... – Irony egészen közel hajolt hozzá. A fenébe is, ez az átkozott csomag csak útban van, mérgelődött magában Hawk, s arra gondolt, hogy fele könyvtárát hajlandó lenne feláldozni, ha megtudhatná, mit forgat a fejében ez a kiszámíthatatlan lány. Nézte résnyire szétnyílt ajkát, s bár érezte, hogy a látvány csal, a felkínálkozás hamis, mégis alig bírt ellenállni a lehetőségnek. Éppen itt az ideje, hogy megtanítsa becsületesen viselkedni... – Hé, maguk! – kiabált rájuk az egyenruhás kalauz. – Szálljanak le! Tíz perc múlva indulunk, s

ha nincs jegyük, nem maradhatnak a vonaton. – Menjünk, Irony! – mondta Hawk olyan határozottan, hogy a lány nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett. Vonakodva megfordult, s óriási megkönnyebbüléssel látta, hogy Nathan már elment. Tudta azonban, hogy valahol ott van a néhány házból és indián tipiből álló apró településen, s mindenáron el akarta kerülni, hogy váratlanul belébotoljon. – Hova megyünk? – kérdezte óvatosan Hawk-ot. – Itt csak egyetlen fogadó van, így azt hiszem, az a legjobb, ha először is szobát foglalunk. Aztán elmegyek, szerzek egy kenut és élelmiszert, hogy holnap korán reggel elindulhassunk. – Miért nem indulunk ma? Nincs még olyan késő. – Elindulni... most? Anélkül, hogy aludtunk és ettünk volna? – döbbent meg a férfi. – Útközben is készíthetünk magunknak valamit – igyekezett eloszlatni Hawk kétségeit Irony. – A puha tűleveleken, a csillagos ég alatt aludni pedig sokkal jobb, mint valami olcsó fogadó poloskás és bolhás ágyában. – De Irony... – Különben is, most, hogy már idáig jutottunk, alig várom, hogy kint lehessünk a tavon – folytatta Irony, nem hagyva időt Hawk-nak a tiltakozásra. Tágra nyílt, esdeklő szemmel nézett a férfira, – Kérem, menjünk! ígérem, nem fogja megbánni! Hawk hirtelen nagyon szűknek érezte az inggallérját, meg kellett lazítania. Miféle játékot űz vele ez a lány? Tudnia kell, hogy épeszű férfi csak egyféleképpen értelmezheti a szavait... mi volna, ha komolyan venné és beváltatná vele az ígéretét, mert ez ígéret. – Nézze! – mondta Irony, s a közelben álló épületre mutatott. – Ki van rá írva, hogy kenuk eladók. Menjünk, nézzünk szét alaposabban! – Azzal már indult is, de mivel észrevette, hogy a férfi lemarad, néhány lépés után visszafordult és sürgetően rászólt: – Jöjjön már, Hawk! Minél előbb megvesszük a kenut, annál előbb kerülünk vissza az erdőbe. A lányt figyelve, Hawk fejében egy ötlet körvonalazódott. Nem fog ártani Miss Irony McBridenak, ha kicsit megleckézteti. Elmosolyodott, tetszett neki a gondolat. A lány a civilizált Raphael Hawkes-szal fog ugyan nekivágni a vad vidéknek, de ma este, miután tábort ütöttek, a barbár Holdsólyommal találja majd szembe magát a tűznél.

NYOLCADIK FEJEZET Irony már kezdte bánni, hogy úgy döntött, a kenukészítő műhelyben várja meg, míg Hawk beszerzi az útra a szükséges élelmiszereket. Először úgy érezte, még mindig jobb, ha csendben meghúzódik egy lócán az árnyékban, mintha megkockáztatja a találkozást Nathan Fergusonnal, de most már távolról sem volt biztos ebben. A műhely gazdája és két indián segítője nagyon élénken érdeklődött iránta, s leplezetlenül mustrálgató pillantásaik egyre nagyobb zavarba hozták. Miután Hawk kifizette a kenut és elment, Irony azon gondolkozott, hogyan is lesz tovább. A műhely sarkában észrevett egy asztalt, s megkérdezte a tulajdonost, nem hagyhatna-e nála egy üzenetet. Biztos volt benne, hogy Nathan, ha követni akarja, előbb-utóbb elvetődik a műhelybe. írt hát neki egy levelet, s biztosította arról, hogy jól van és nincs rá szükség, hogy a nyomába szegődjön. Emlékeztette az Erdők-tavával kapcsolatos rémisztő szóbeszédekre, s óvta a veszélytől, hogy reménytelenül elvesszen valahol az erdőben, vagy kiszolgáltassa magát a vidéken élő, cseppet sem barátságos indiánoknak.

„Kérem, menjen haza, Nathan" – írta végezetül. ..Mondja meg a nénikéimnek, hogy jól vagyok, s rögtön hírt adok magamról, mihelyt sikerült visszaszereznem Goodmantól, amit ellopott tőlünk." Összehajtogatta a levelet, megcímezte Fergusonnak és megkérte a tulajdonost, hogy adja át a fiatal seriffhelyettesnek, ha véletlenül erre jár. Miután ezt megbeszélték, a további társalgás fonalát határozottan elvágva, hátat fordított, s a műhely végében leült egy lócára. A koszos bőrruhát viselő két indián egy félig kész kenu mellett állt. Ironyt már érkezésekor is alaposan megnézték, és most is őt figyelték. Valahányszor felpillantott, egyikük mindig elkapta róla a tekintetét, a másik viszont leplezetlenül bámulta, s vigyora, mohó tekintete csöppnyi kétséget sem hagyott afelől, mit gondol róla. Bár a zömök francia kanadai hajóépítő is ugyanolyan nyíltan mustrálta, az ő pillantása nem zavarta annyira a lányt, mint az indiáné. Talán most először értette meg igazán, mire is vállalkozott, amikor egyedül nekivágott a vad vidéknek. War Road, bármilyen isten háta mögötti hely volt is, ehhez a kis településhez képest civilizáltnak számított. Rainy Riverben Szép számmal lehetett indián kunyhókat is látni, lakóik pedig szabadon jártak-keltek a falusiak között, ki elrongyolódott bőrruhában, ki a kormányzattól az indiánokkal kötött szerződések teljesítése fejében kapott városi öltözékben. Az a néhány nap, amit Hawkes-szal töltött, valahogy elsöpörte az indiánokkal szembeni utálatát, ám az érzés most feltámadt, sőt fokozódott is, látván a két férfi tiszteletlen pillantásait. Ajkába harapott, s azon gondolkodott, nem csinált-e óriási ostobaságot, amikor megszökött Nathan Ferguson elől. Végül is ő az egyetlen ember ezen a vad vidéken, akit igazán ismer, s akiben megbízhat. Irony úgy fordult, hogy a két férfi ne láthassa az arcát, s a folyóra bámult. A túlsó parton, amely – mint Hawk-tól megtudta – már kanadai terület, kunyhókat, indián tipiket, s egy rozzant mólóhoz kikötött csónakokat látott. – Nem inna egyet a kis hölgy? – A műhely tulajdonosának váratlanul felharsanó hangja annyira megijesztette Ironyt, hogy rémülten a lóca szélébe kapaszkodott, s még azt sem vette észre, hogy a gyalulatlan deszkából szálka fúródott az ujjába. A francia egy kis fémpoharat nyújtott felé, s érezte a rum erős illatát. – N-nem, köszönöm – rázta meg a fejét Irony. A tulajdonos elvigyorodott és lehajtotta az italt. Koszos ingeujjával megtörölte a száját, s közben a lányt ügyelte. – A maga embere a félvér? – kérdezte. – Mit parancsol?! – Ironyt magát is meglepte, mennyire hasonlít a hangja Valentine néniéhez, mikor az valami miatt meglepődik. A kérdés durvasága megriasztotta. Mi következhet még ezután? – Az a félvér... egészen jóképű fickó, nem? Irony nyugalmat tettetve megvonta a vállát. – Nem is figyeltem. Azért fizetem, hogy a vezetőm legyen, s nem törődök azzal, hogyan néz ki. – A vezetője! Hát ez jó! – A francia, félig hátrafordulva a figyelő indiánokhoz intézte szavait. – Valami azt súgja nekem, hogy ez a vezető nem szűzföldeken csatangol... Az indiánok harsányan nevettek a durva tréfán, s hogy megtoldják, mondtak is valamit a maguk furcsa, érthetetlen nyelvén. – És mondja csak, kisasszony, becsülettel megszolgálja a bérét? – fordult vissza a lányhoz a kenukészítő. Irony felállt, s minden erejét összeszedve megpróbálta megőrizni méltóságát. – Azt ajánlom, menjen vissza a munkájához – mondta határozottan. – Nincs kedvem folytatni ezt a beszélgetést. – Nekem sincs kedvem beszélgetni – értett vele egyet a férfi. – Viszont a kenukészítésbe is

belefáradtam. – Közelebb lépett, s Ironyt megcsapta áporodott, rumtól bűzlő lehelete. Érezte, hogy tévedett, mikor alábecsülte a férfi okozta veszélyt, s csak az indiánokat tartotta veszedelmesnek. – Kellemesebb dolgokkal is elfoglalhatjuk magunkat, kisasszony – tette hozzá a kenukészítő. – Fogalmam sincs, mire... – Esetleg mutathatna valamit abból, amire a félvér tanította, utána meg én mutatok olyat, amit még nem ismer. – Igazán ragyogó ötlet. – Hawk hangja mindenkit váratlanul ért, s Irony és a francia is riadtan kapta arra a fejét. Hawk az ajtókeretnek támaszkodva állt, állkapcsa idegesen megfeszült. – Kezdhetné talán azzal, hogy megmutatja a hölgynek, hogyan döglik meg egy disznó Villámgyorsán lehajolt és felegyenesedett, s kezében megvillant a csizmájából előrántott, újonnan vásárolt tőr. Előrelépett, a fészer falának szorította a franciát, s a nyakához nyomta a kés hegyét. Az indiánok nem mozdultak, egyetlen pillantás is meggyőzte őket arról, hogy nem érdemes főnökük segítségére sietniük. – Uram... kérem... – hápogott a kenukészítő. – Hawk, ne! – kiáltott rémülten Irony is. – Engedje el, hisz nem bántott! – Megsértette magát – válaszolt komoran Hawk. – Igen, de Mrs. Flannagan is azt tette, őt mégsem akarta miszlikbe aprítani. – Nő, és én nem ölök nőket. Ebbe a hájas disznóba viszont szívesen belevágom a késem. – Engedje el – könyörgött Irony, bár már rájött, hogy Hawk, ha valóban végezni akart volna a férfival, rég megtette volna. – Csak azután, hogy bocsánatot kért. – Sacré bleu – káromkodott a kanadai. – Félreértette a szándékaimat... én csak beszélgetni akartam. Hozzá sem értem... – Nagyon bölcsen tette – figyelmeztette Hawk. – Nehéz volna kenukat építeni ujjak nélkül. A férfi halottsápadt lett, szeme rémülten elkerekült. – Tudtam, hogy a maga asszonya! – nyögte. – Mon Dieu! Én csak egy itallal akartam megkínálni. – Hallottam, mivel kínálja! Kérjen bocsánatot! A férfi borostás arcán izzadság gyöngyözött, miközben erőt vett magán, s kinyögte a bocsánatkérő szavakat: – Kisasszony, végtelenül sajnálom, amit tettem. Nem kívántam megsérteni önt és az emberét. – Nem az emberem! – kiáltott rá Irony. – Hawk, mondja meg neki! Hawk elengedte a rémült franciát, hátralépett, s visszacsúsztatta csizmaszárába a kést. – Melyik az én kenum? – kérdezte. – Az ott, a parton – mutatott a folyó felé a kenukészítő, s már valamivel könnyebben vette a levegőt. Hawk felkapott két élelmiszeres zsákot, berakta őket a kenuba, s visszatért a pad mellett hagyott takarókért és egyéb csomagokért. Mikor a lányhoz ért, az dühösen rásziszegett: – Azt akarom, mondja meg neki, hogy... hogy nem vagyok az asszonya. – Elkészült, mehetünk? – Hawk mintha meg se hallotta volna a kérést. – Mondja meg neki, hogy csak a vezetőm – követelte idegesen, az öklét harapdálva a lány. Hawk közömbösen megvonta a vállát. – Ha velem akar jönni, jobb, ha beszáll – mondta. Lement a partra, s nekigyürkőzve tolni kezdte a víz felé a kenut. Irony dühében legszívesebben toporzékolt volna. Még csak az hiányzik, hogy a francia, Nathannal találkozva megerősítse mindazt, amit Flannaganéknél hallott a közte és Hawk között

lévő viszonyról. Nathan pedig mindent elmond Tiny és Alice néninek, akik már attól is éppen elég dühösek lesznek, ha megtudják, hogy megszökött Nathan elől, miközben ők azt hitték, hogy az ő biztos oltalmában keresi a tőlük elrabolt holmikat. Kénytelen volt azonban belátni, hogy képtelen változtatni Hawk elutasító magatartásán. – Ne felejtse el odaadni a levelet Mr. Fergusonnak – szólt oda az egészen megjuhászodott kenuépítőnek, s elindult a folyó felé. – Várjon, Hawk! Elfelejtette, ki pénzeli ezt az expedíciót? A férfi egy szót sem szólt, némán nézte, amint szoknyáját felkapva beszáll, s olyan magabiztosan helyezkedik el a törékeny jármű végében, mintha fél életét a vízen töltötte volna. Irony nyugalma csak látszólagos volt. Aggasztotta a kenu látszólagos törékenysége, s felháborította, hogy Hawk olyan közömbösen viselkedik. Soha nem utazott még így, bár többször is vágyakozva figyelte odahaza, amint a kenuk végigsiklanak a Thief River vizén. Tiny néni mindig azt mondta, hogy nagyon veszélyes jármű, s Irony kezdte érteni, miért. Mikor Hawk ellökte a parttól, s maga is beugrott, a csónak annyira megsüllyedt, hogy a pereme csak néhány centire került a víz színétől. Iiony azzal próbálta nyugtatni magát, hogy valamikor régen, az ősidőkben a prémkereskedők sokezer mérföldet megtettek ezeken a törékeny járműveken. Néhány napos utazást csak ki fog bírni az Erdők-taván. Hawk könnyedén evezve a fősodorba irányította a kenut, s az evezőt bevonva hagyta szabadon továbbsiklani. Nem sok idő múltán a folyó széles kanyart írt le, mindkét parton elmaradtak mögöttük a házak és a mólok, s Irony arra gondolt, hogy ezzel valószínűleg hosszú időre búcsút vett a civilizációtól. Nyugtalanította a gondolat, s úgy érezte, nem ártana helyreállítani a tekintélyét, bár az korábban sem volt túl nagy. - Miért hagyta, hogy az a férfi azt higgye, a maga...a maga... Úgyis tudja, mire gondolok! Hawk arca nem változott, csak szemén látszott, hogy nem tetszik neki, amit hall. – Nem gondolja, hogy most már meglehetősen értelmetlen a jó híréért aggódnia? – kérdezte. – Abban a pillanatban, amikor kísérő nélkül elhagyta Thief Rivert, vállalta, hogy mindenféle sértő feltételezésekre ad okot. - Lehet, de akkor is! - Inkább az otthon maradottak véleménye miatt aggódjon, s ne azért, mit gondol magáról egy bugris kenukészítő, akivel soha többé az életben nem fog találkozni. Hawk tisztában volt vele, hogy pontosan azt használta fel érvként, amit reggel még olyan hevesen tagadott, de úgy érezte, most egészen más a helyzet. Hallva, hogy Mrs. Flannagan sértegeti, gyöngéd féltés támadt benne, meg akarta védeni Ironyt, a francia durva közeledése viszont felkorbácsolta benne az indulatokat, s a legszívesebben nekiment volna bárkinek, aki az útjába kerül. – Maga szerint tehát hozzá kell szoktatnom magamat a gondolathoz, hogy errefelé így fognak kezelni? – kérdezte felháborodottan a lány. – Csak azt mondom, készüljön fel rá, hogy akikkel találkozik, bizonyos találgatásokba bocsátkoznak. Végül is nem sok fiatal nő megy el otthonról, hogy egyedül nekivágjon a vadonnak. – Megvolt rá az okom, hogy ezt tegyem. – Csakhogy ők éppen ezt nem tudják. Mindössze egy csinos fiatal nőt fognak látni egy kétes származású férfi társaságában. Magától értetődik, hogy a legrosz-szabbat fogják feltételezni. – De az nem igaz, s ezt maga is tudja! – Gondolja, hogy tudom? Hawk halk, félreérthető szavai és sötét szemének elszánt pillantása furcsa bizsergést váltott ki Ironyból. Maga sem volt biztos benne, hogy félelem-e, vagy más természetű izgalom... esetleg

mindkettő. Mindössze annyit tudott, hogy jobb, ha befejezik ezt a témát. – Ööö... mikor állunk meg éjszakára? – kérdezte, csak hogy ne kelljen csendben ülnie. – Megállni? Hisz csak most indultunk. Már elfelejtette volna, hogy maga akart minél előbb visszakerülni az erdőbe? Ironynak eszébe jutott az az ostoba, teátrális jelenet, amit az állomáson rögtönzött. Szemérmetlenül kacér és kihívó volt, de remélte, hogy Hawk el fogja felejteni. Most már csaknem biztos volt benne, hogy mélységesen tévedett. – Éhes vagyok – mondta szánalmat ébresztő hangon. – Ne felejtse el, hogy ma még nem ettünk! – Nem felejtettem el, sőt ha jól emlékszem, magam ajánlottam többször is, hogy együnk valamit. – Hawk majdnem elnevette magát, látva, mennyire elszontyolodott szavaitól a lány. – Rendben van – mondta kissé megenyhülten. – Nemsokára keresek egy helyet, ahol letáborozhatunk. Különben is, van néhány dolog, amit nem ártana tisztáznunk. Irony a folyó tiszta, hideg vizébe dugta a kezét, s úgy tett, mintha a környező tájban gyönyörködne. Közben azonban azon gondolkodott, miféle dolgokról beszél a férfi. Teremtő Isten! Mit akarhat tőle?!

*** Körülbelül egy órával később, Hawk a Rainy River egyik időszaki mellékágába terelte a csónakot. Párszáz lábnyit evezett még, aztán kimutatott a partra. – Itt fogunk éjszakázni. Ezen a helyen nem bukkanhatnak ránk a folyón utazók. – Gondolja, hogy Goodman itt van valahol a környéken? – Irony rögtön értette, mire gondol a férfi. Felfogta a szoknyája alját, készen arra, hogy kiugorjon és segítsen partra vontatni a kenut. - Könnyen meglehet – válaszolta Hawk. Lökött egy utolsót a csónakon, s érdeklődéssel figyelte, hogyan lép ki a partra bokáját és alsószoknyáját kivillantva Irony. – Sokkal könnyebb lenne ez a kenu, ha maga is méltóztatna kiszállni – szólt rá mérgesen a lány. – Ahogy parancsolja, hölgyem – válaszolt Hawk és hosszú lábait megnyújtóztatva felállt. A partra lépett, segített kihúzni a kenut, s rögtön hozzálátott kihordani a málhát. Szalonnát, sült krumplit és puha fehér kenyeret ettek, amit Hawk indulás előtt vásárolt a faluban. Ironynak eszébe jutottak nagynénjeivel együtt elfogyasztott, szaftos makaróniból és csirkehúsból álló vasárnap esti vacsoráik, s bár a frissen sült kelttészta és a köszmétés pite emléke önkéntelenül is mosolyt varázsolt az ajkára, úgy érezte, hogy ezek a túlságosan is civilizált étkek semmiképp sem vetekedhetnek a Hawk-kal megosztott lakoma fogásaival. A ropogósra pirult szalonna, s a parázsban megsütött krumpli okozta élvezeteket csak növelte a lassan esti sötétségbe burkolózó természet szépsége. A hatalmas fenyőfák koronája fölött látta a mályvaszínű, arany sávokkal tarkított eget, elgyönyörködött a csöndes vízre telepedő árnyakban. Míg ettek, Hawk egy szájában leveles ágat tartó, nyugodtan tovaúszó hódot is mutatott neki. Úgy jött el Thief River Fallsból, hogy valami sürgető érzés hajtotta. Félt, hogy kezd kifutni az időből, s menthetetlenül kezd elmúlni az a kor, amikor még izgalomban, kalandban lehet része. Felnőtt, nagynénjei már azt várták, hogy férjhez menjen és megállapodjon, s valahányszor meghívták teára Nathant, egyre jobban érezte, hogy gúzsba kötik a vele szemben támasztott várakozások. Tisztában volt vele, hogy húszévesen elérte az asszonykor küszöbét, s a halogatással a vénlánnyá válás veszélyével játszik, de nem volt még felkészülve arra, hogy lemondjon az ifjúságról, s ami ezzel együtt jár, a szabadságáról. Amikor Goodman tiszteletes olyan rútul rászedte Tiny nénit, úgy érezte, hogy kapott még egy utolsó esélyt. Sikerült félrevezetnie Nathant, s olyan elszántsággal nekivágni a tóvidéknek, ami őt magát is meglepte.

Élvezte a kalandot, egyszersmind megdöbbentette, milyen örömét leli a szokatlan, nem mindennapi körülményekben. Korábban azt hitte, az jelenti majd a boldogságot, ha izgalmaktól mentes hétköznapi életet él Thief Riverben, egy nagy fehér házban, gondoskodik a családjáról és tevékeny tagja lesz a helyi nőegyletnek. Úgy tervezte, hogy nagyra becsült, köztiszteletben álló hölgy lesz belőle, olyan, mint a nagynénéi. Most, a folyóparton ülve, az esti szellőtől megmoccanó levelek zizegését hallgatva, már távolról sem volt biztos abban, hogy valóban ilyen életre vágyik. Hogyan is versenyezhetne az ezzel a gyönyörűséggel? Lemondóan sóhajtott. A vadont mégsem az olyanoknak találták ki, mint ő. Ráadásul jól emlékezett rá, mit tett ez a vidék az apjával, s nem akarta, hogy vele is ez történjen. A legjobb, ha kiélvezi még ezt az utolsó kalandot, aztán határozottan hátat fordít az erdő megkapó szépségének, és visszatér, hogy vállalja azt az életet, amire született. – Vettem magának egy kis sátrat – szólt Hawk, felriasztva egyre borúsabbá váló gondolataiból. – Megyek, felállítom, mielőtt egészen besötétedik. A homályban eltűnő férfi után nézett, és nem sok kellett volna hozzá, hogy kuncogni kezdjen. Raphael Hawkes talán szentül hiszi, hogy a lelke mélyén barbár, de a cselekedetei elárulják. A sátor a civilizációhoz kötődő tárgyak közé tartozik, s a tény, hogy vásárolt neki egyet, azt jelzi, elfogadja a tekintélyét. Néha úgy viselkedik ugyan, hogy félnie kell tőle, de a férfi végül is tudja, kettőjük közül kit illet meg a parancsolás joga. Biztos volt benne, hogy a nagynénéitől kapott nevelés valami olyan határozott, felsőbbrendű vonással ruházta lel, amit maga sem vett észre eddig. Elmosogatta az edényeket, s a fiatal nyírfák között elindult oda, ahol Hawk a kis vászonsátrat felverte. Menet közben levette kalapját, kiszedte hajtűit, s leengedte sűrű hajfonatát. A hűs esti szél meglibbentette a haját, s lágyan végigsimított a nyakán. Irony kigombolta magasan záródó ruhája legfelső gombját, s arcát elégedetten odatartotta a szellőnek. Látta, hogy odafent az égen már fényesen világítanak az első csillagok. – Gyönyörű este, ugye? – kérdezte Hawk, megriasztva a lányt. – ó... igen, valóban az. – Irony visszahőkölt, látva, mennyire megváltozott a férfi. Zakóját már korábban levetette, de most inge is ki volt gombolva, s a nadrágon kívül szabadon lógott alá, feltárva széles, meztelen mellkasát. Míg a lány egyre növekvő nyugtalansággal figyelte, az inget is lerántotta magáról, s egy alacsonyan kinyúló faágra dobta. – Azon gondolkodom, Irony – kezdte –, emlékszik-e még arra, mit mondott nekem az állomáson. – Hát persze – válaszolta a lány, s útitáskájára helyezte kalapját. Azt már nem fűzte hozzá, hogy remélte, a férfi hamar el fogja felejteni az egészet. – Én... én azt mondtam, hogy szeretnék minél előbb visszakerülni az erdőbe. Hawk közelebb lépett, s mielőtt Irony rájöhetett volna, mit is akar csinálni, mindkét kezét megragadta. – És erre emlékszik? – Közelebb húzta magához és tenyerét mellkasához emelte. Irony legszívesebben megsimogatta volna a meleg bőrt, de ellenállt a kísértésnek, s behajlította ujjait. – Emlékszik, hogyan támaszkodott nekem, s hogyan nézett rám? A szeme tele volt ígéretekkel. A lány levegő után kapkodott. – Semmi ilyesmit sem tettem – tiltakozott, pedig tudta jól, hogy valóban ez történt. Nem mondhatta meg Hawk-nak, hogy csak az utána kutató Nathan Fergusonról akarta elterelni a figyelmét. – Félreértette a viselkedésemet. – Kirántotta kezét a férfiéból. – Félreértettem? – Hawk ismét magához rántotta, s olyan erővel szorította kezét a mellkasára, hogy érezte heves szívdobogását. – Mondja csak, hogyan érthet félre egy férfi olyan egyértelmű pillantást, amilyet maga vetett rám? Olyan nyíltan bátorító szavakat, amilyeneket maga mondott. Irony megpróbált elhúzódni, de Hawk másik keze a derekára kulcsolódott és nem engedte.

– Emlékszik, mit mondott nekem, Irony? – Nem. – Hazudik! – kiáltott rá Hawk, s fejét lejjebb hajtva egyenesen a szemébe nézett. – Azt mondta, hogyha sietünk... – Semmi szükség rá, hogy megismételje – próbált tiltakozni Irony. – Szóval mégiscsak emlékszik? – Nem és biztosan nem is volt fontos, amit mondtam. – Szerintem nagyon is fontos volt. –Ajkához emelte a kezét, s amint szája végigvándorolt ujjai érzékeny bőrén, Irony térde megroggyant, és már hálás volt azért, hogy a férfi olyan szilárdan tartja. – Azt mondta – folytatta Hawk, s forró lehelete égette a lány bőrét –, hogy ha gyorsan indulunk, s visszajövünk az erdőbe, nem fogom megbánni. Irony megpróbálta viszonozni rezzenéstelen tekintetét, de erőt vett rajta a bűntudat, s pislogni kezdett. – Csak arra gondoltam... így sokkal közelebb jutunk ahhoz, hogy megtaláljuk Goodmant – próbálta kivágni magát. – Lehet, hogy erre gondolt, de a szavai azt jelezték, hogy így sokkal közelebb jutok magához. – Hawk vasmarka megfeszült, s magához rántotta a lányt. Mielőtt Irony bármit tehetett volna, elengedte a kezét és szorosan átkulcsolta a derekát. – Természetesen arra gondoltam, hogy valamilyen módon... megjutalmaz. Irony megpróbált úrrá lenni a félelmén és olyan magabiztosan szólni, amennyire csak lehetett: – Ha nem enged el azonnal, én... én... – Igen? Sikítani fog? – Hawk nevetni kezdett, leheletével felborzolva a lány halántékán a finom pihéket. – Sikoltozzon csak, Irony! Senki sincs itt, aki meghallja. – Gazember! Miért akarja mindenáron félremagyarázni a szavaimat? – Dehogy magyarázom félre, drágaságom. Pontosan úgy értettem őket, ahogyan mondta, csak éppen arra nem gondolt, hogy el is fogadom nagylelkű ajánlatát. – Én nem ajánlottam magának semmit! – kiáltotta a lány és körmeivel belemarkolt a férfi húsába. – Pedig ajánlott, s ezt maga is jól tudja. Figyelmeztettem, nem is egyszer, hogy nem vagyok szent. Ha olyasmit kínálnak, amit magam is akarok, azt elveszem. Hawk gyorsan lehajolt és nyakon csókolta a lányt. – Hagyja abba! – Irony, érezve, hogy a férfi ajka az övét keresi, vadul rázni kezdte a fejét. Hawk kénytelen volt egyik karjával elengedni a derekát, hogy megfoghassa az arcát. Szorítása enyhült, s az alkalmat kihasználva Ironynak sikerült ellöknie magától. Hogy biztos legyen a dolgában, rúgott is egyet jó erősen, s pontosan térden találta a férfit. – A szentségit! – szitkozódott Hawk, s leroskadt a földre. Irony megpördült és rémülten rohanni kezdett, de alig telt bele pár másodperc, már hallotta is a férfit, amint csörtet utána. Elfutott a kihúnyóban lévő tűz mellett, s majdnem felbukott az odakészített fában. Lába beleakadt az egyik élelmiszeres zsákba, s krumpli, edények, evőeszközök röpködtek szerteszét. Átugrotta a kávéskannát, sikerült kikerülnie egy serpenyőt, s csak futott tovább lélekszakadva. Csak akkor lassított le egy kicsit, amikor megpillantotta a parton kikötött kenut. Ha eljut odáig és vízre tudja tolni, mielőtt Hawk utolérné, akkor megmenekült. – Eszébe ne jusson – hallotta a férfi figyelmeztetését most már egészen közelről. Hátranézett, s látta, hogy Hawk, kezét előrenyújtva már csak néhány lépésnyire jár tőle. Gyorsabban, gyorsabban... Már csak pár méternyire volt a kenutól, amikor Hawk megcsúszott egy elgurult krumpliszemen, s egyetlen lendülettel behozva hátrányát hátulról nekicsapódott. Mindketten a földre zuhantak.

Irony megpróbált szabadulni, lerázni magáról a ránehezedő testet. – Maradjon nyugton! – parancsolt rá Hawk, s egyik vállát a földre szorítva legördült róla. – És hagyjam, hogy... – Ironynak sikerült talpra vergődnie. Bár érezte a szoknyáját markoló kezet, s a mély, vizenyős talaj is hátráltatta, előrelendült, egyelőre nem is gondolva rá, mit fog tenni, ha eléri a vízpartot. hangos reccsenéssel leszakadt egy gomb, s a szoknya kezdett lecsúszni a derekáról. Irony most még ezzel sem törődött, csak menekült tovább. Hawk, bár a térde nagyon fájt, jókedvűen felkacagott, mikor a tépett ruhadarab a kezében maradt. Elhajította a szoknyát és ismét a lány után vetette magát, követve a sötétben villogó fehér alsószoknyát. – Raphael Hawkes! – kiáltotta a lány, térdre esve a parton. – Takarodjon az utamból! Mi az ördögöt akar? Hawk-nak nagyon tetszett az elszántsága – háttal a víznek, négykézláb süppedve a parti homokba, kiszolgáltatva egy férfi kényére-kedvére sem adja meg magát. Kíváncsi volt, meddig folytatná a küzdelmet, ha ő nem hagyná abba. Talán az élete végéig, súgta neki legbelül egy hang. Esze ágában sem volt persze odáig folytatni a színjátékot. Nem akart mást, csak megijeszteni egy kicsit, megfizettetni vele a reggeli szemtelenséget. Ideje tudomásul vennie, hogy ez itt a vadon, ahol ifjú fehér hölgyek legalább olyan ritka jelenségnek számítanak, mint a háromlábú grizzly, s azt is, hogy nem ajánlkozhat fel egy férfinak anélkül, hogy az örömmel el ne fogadná. – Irony, maga megígért nekem valamit. – Hawk keze a lány karjára kulcsolódott, s Irony, bár nem volt hova hátrálnia, csak a folyóba, összes maradék erejével küzdött ellene. A férfi letérdelt és magához szorította. – Azt akarom, hogy be is váltsa az ígéretét! Egyik keze a lány derekára kulcsolódott, másik a tarkóját tartotta, s Irony mozdulni sem bírt. Tágra nyílt szemekkel nézte, hogyan közeledik hozzá a férfi arca. A követelőző ajkak érintését érezve, szíve még hevesebben kezdett verni. Nem tudott elhúzódni tőle, gondolatai összezavarodtak, s el is felejtkezett róla, hogy az előbb még menekülni akart. Hawk egy pillanatra hátrahajolt, mélyen a szemébe nézett, s ismét csókolni kezdte durva, követelőző, s mégis oly lágy ajkaival. Ledöntötte a fövényre és testével takarta be testét, Irony pedig vállának szorította a kezét, hogy lelökje magáról, de a mozdulat félbemaradt, s csak megmarkolta a karját. – Irony... Irony... – súgta elfúló hangon a férfi. ő szóra nyitotta a száját, de Hawk ismét betapasztotta, kiszívta belőle a lelket, s az ellenállás szándékának maradékát is. Forró, nedves ajka mohón falta az övét, s bár Irony megpróbált közömbös maradni, ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy viszonozza a férfi odaadását. Vállát megemelte, szorosan hozzásimult, s Hawk beleborzongott az érintésbe. Keze lágyan érintette a lány arcát, szájának mohó követelőzése alábbhagyott, nyelve szelíden, gyöngéden felfedező útra indult, s Irony korábban soha nem tapasztalt tűz lobogását érezte egész bensőjében. Egy forró kéz csúszott ruhájának nyakkivágásába, s kezdte kigombolni a maradék gombokat. Hűvös szellő borzongatta meg testét, enyhülést hozva a belsejéből perzselő hőségben. Míg ruháját gombolgatta, Hawk apró, izgató csókokkal borította be ajkát, szemeit, halántékát. Hawk nem akart ilyen messzire elmenni, de az alatta fekvő lány megadása, a zöld szemeiben fellobbanó vágy megfosztotta maradék józanságától is. Úgy érezte, nincs a világon semmi, ami most útját állhatná. Magába akarta szívni tekintetével, tapintani akarta testének legtitkosabb zugait is, s csak egy pillanatra merült fel benne a gondolat, hogy valóban olyan barbár-e, mint ahogy azt a lány eleinte gondolta róla. Benyúlt a ruha alá, s a vékony ingen keresztül tenyerébe fogta Irony telt, kerek keblét. Érintésére a lány egy pillanatra megmerevedett, de nem húzódott el tőle. Ezen felbátorodva Hawk ujjai közé fogta megmerevedett mellbimbóját, s Irony felkiáltott, de hogy félelmében, vagy a gyönyörtől, a

férfi nem tudta volna megmondani. Lágyan, óvatosan simogatni kezdte, s a lány megfeszülő teste jelezte, milyen örömet okoz neki az érintés. Hawk sürgető vágyat érzett, s kezét elvéve száját tapasztotta oda a lány mellére. – Istenem! – nyögte Irony, s a férfi tarkójára kulcsolta a kezét, vigyázva rá, nehogy elvonja figyelmét gyönyörteli foglalatosságától. Lángcsóvák csaptak végig testén, s tehetetlenül, mégis boldogan adta át magát az élvezetnek. A józanságnak már csak halvány szikrája pislákolt benne, s bár egy pillanatra felrémlett előtte Valentine néni döbbent arca, őt is gyorsan kirekesztette gondolataiból. Szégyenkezés nélkül vágyott rá, hogy a férfi folytassa, amit elkezdett, bármi legyen is a vége. A vad öröm, amit Hawk érintése keltett benne, talán a legboldogítóbb érzés volt, amit valaha is tapasztalt. Olyan mindent elsöprő izgalom lett úrrá rajta, ejtette rabul egész lényét, amilyet korábban el sem tudott volna képzelni. Hawk, arcát a lány édes illatú bőréhez szorítva, kétségbeesett erőfeszítéssel próbált úrrá lenni magán. Hová tűnt elszántsága, nyugodt magabiztossága? Csak rá akart ijeszteni, de nem akarta magáévá tenni, most viszont, ha nem hagyja abba gyorsan, amit elkezdett, képtelen lesz megálljt parancsolni magának. Mi az a mágikus erő ebben a nőben, ami nem engedi, belehatol, rabul ejti szívét és lelkét, amelyekről pedig már azt gondolta, hogy sikerült elzárni őket minden kísértés elől. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szeretkezzen vele, de nem a pillanatnyi kielégülés kedvéért. Tudta, hogy akár ezerszer az övé lehet, akkor sem lesz képes betelni vele. Többet, sokkal többet akart, mint egy időre a testét birtokolni, s érezte, hogy éppen ezért véget kell vetni ennek a játéknak, amelynek irányítása máris kezd kicsúszni a kezéből. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy el tudja tolni magától. Kezére támaszkodva lassan felemelkedett, ám csípője ettől még erősebben szorult hozzá, s a lány átkarolta a derekát. Nem is tudta, mit tesz, mégis, ez a mozdulat csaknem megtörte Hawk maradék szilárdságát is. – Istenem! – nyögte. – Ne mozgassa a csípőjét, Irony... kérem! A lány megütközve, kissé ijedten nézett rá, mert azt hitte, elrontott valamit. – Nem... minden rendben – igyekezett megnyugtatni, s közben ezerszer elátkozta magát, amiért ilyen ostobán véget vet élete eddigi legboldogabb, legmámorítóbb pillanatainak. – Csak... csak be kell fejeznünk ezt... mielőtt valami jóvátehetetlen történik. – Megemelkedett, s félkézre támaszkodva letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot. Irony hitetlenkedve nézett rá. – Ne merészelje! – kiáltotta dühösen. – Ne merészelje abbahagyni! – Tessék? - Maga kezdte, de most én akarom, hogy befejezze! A lány szeme villámokat szórt, s ezúttal Hawk-on volt a sor, hogy megrémüljön. – Maga nem tudja, mit beszél, Irony – suttogta tehetetlenül. A lány arcánál fogva visszarántotta magára, s perzselő csókja ismét felgyújtotta a férfi érzékeit. Vágytól lüktető ajka, követelőző teste a maradék ellenállást is csaknem kisöpörte Hawk-ból. Milyen egyszerű volna nem törődni semmivel, s az alkalmat kihasználva, megtenni azt, amit vár tőle! Kihasználni! Ez volt az a gondolat, ami végül is megálljt parancsolt neki. Bármit tesz is, Irony rábízta magát, egyedül van vele, egy számára ismeretlen, ellenséges vidéken és bízik benne. Rajta kívül nincs senki, aki megvédhetné. A becsülete tiltja, hogy visszaéljen ezzel a bizalommal... bármennyire is fogja átkozni magát ezért az elhatározásért az előttük álló hosszú éjszaka során. – Nem, Irony – mondta, s szelíden kiszabadította magát a lány öleléséből. – Nem tehetjük... Hibás vagyok, hogy belekezdtem.

A lány könyökére támaszkodott és hitetlenkedve nézett rá. – Csak meg akartam egy kicsit leckéztetni – folytatta Hawk. – Meg akartam mutatni, milyen felelőtlenség flörtölni egy olyan férfival, aki könnyen elfeledkezhet róla, hogy úriember, vagy arról, hogy maga úrinő. Úrinő? Irony a hallottaktól még jobban megdöbbent. Lehet, hogy nem egészen úgy viselkedett, amint az egy úrinőhöz illik, de akkor is, nem neki kellene inkább véget vetni ennek a helyzetnek? Hogyan merészeli megsérteni azzal, hogy erősebbnek és okosabbnak próbálja mutatni magát nála? Anélkül, hogy alaposan átgondolta volna, mit tesz, felkapta az egyik, az elemózsiás zsákból kihullott lábast, gyorsan megmerítette a folyóban, s a férfira zúdította a vizet. Hawk prüszkölt, köhögött, de oldalához szorított kezét meg se mozdította. – Ha már annyira le akarja hűteni a helyzetet, ez talán segít – vetette oda dühösen Irony. Elhajította a lábast, felállt, s egyetlen szó nélkül bevonult a sátorba. Hawk ázott haját kisimította, és utánanézett. Teremtő Isten, végül is mi történt itt? ő akart leckét adni a lánynak, s a dolog azzal végződött, hogy maga kapott leckét, ráadásul olyat, amit már évekkel korábban jól meg kellett volna tanulnia: az a férfi, aki gondatlanul játszik a tűzzel, biztos, hogy előbb-utóbb megégeti az ujját. Felállt, levetette a nadrágját. Ha már úgyis vizes lett, jobb, ha egész testét lehűti a folyóban. Érezte, hogy Ironytól nemcsak az ujja perzselődött meg. A lány emlékétől egész teste, egész lelke lángban égett, de olyan lángban, hogy szikrái egészen a csillagos égig csaptak.

KILENCEDIK FEJEZET Ironyt még másnap reggel, ébredéskor is mardosta a szégyen. Utazóruhájának szoknyáját gondosan összehajtva a sátor bejárata előtt találta, de ahelyett, hogy békülési kísérletet látott volna ebben, úgy tekintette, mint Hawk meglehetősen ízléstelen utalását előző esti szemérmetlen magatartására. Elrakta ruháit, fiúruhát öltött, haját két hosszú varkocsba fonta, s csak azt sajnálta, hogy nincs sapkája és nem dughatja alá őket. Női mivoltának legszívesebben minden jelét eltűntette volna. Elhatározta, hogy ettől a pillanattól kezdve a lehető legvisszafogottabban viselkedik, s nem ad alkalmat Hawk-nak arra, hogy eszébe juttassa meggondolatlanságát. A nap első felében azonban a férfi szinte alig törődött vele. Attól kezdve, hogy visszatértek a Rainy Riverre, tekintete hol a partokat fürkészte, hol a vizet, mintha keresne valamit. Ironyban a kíváncsiság végül is legyőzte a tartózkodást és megkérdezte: – Mit keres ilyen elszántan? – Nem mit, hanem kit. Hogy.egészen pontos legyek, Goodmant. – Gondolja, hogy ő is erre tart? – Biztos vagyok benne –jelentette ki meggyőződéssel Hawk. – Van valami, amire korábban nem gondoltam, pedig kellett volna. –- Húzott egyet az evezővel, s ettől karjának izmai úgy kidomborodtak, hogy majd szétfeszítették az ingét. Ironynak komoly erőfeszítésébe került, hogy elszakadjon a látványtól, s a széles partot szegélyező fákra összpontosítsa figyelmét. – Mi lenne az? – kérdezte meglehetősen hosszúra nyúlt szünet után. – Rá kellett volna jönnöm, hogy Goodman számára előnyösebb, ha vevőt szerez, mielőtt megjelenik az apja birtokain – magyarázta a férfi. – így rögtön megmutathatja neki a földet, megkötheti az üzletet, s nem kockáztatja, hogy belebotlik valakibe, aki személyesen ismerte az

apját. Zsebre rakhatja a pénzt és eltünhet vele, még mielőtt a rászedett vevő gyanút fogna. – Értem. Mit jelent ez a mi számunkra? – Azt, hogy minél előbb Goodman nyomára kell bukkannunk. Mihelyt ez eszembe jutott, rögtön kérdezősködni kezdtem a faluban, s úgy tűnik, Goodman valóban találkozott egy keletről érkezett férfival. Vásároltak két kenut, s néhány órával korábban távoztak, mint mi. – Gondolja, hogy valahol itt vannak a közelben? – Lehetséges. Korábban indultunk, mint eredetileg terveztem... – Hawk szünetet tartott, s bár Irony megérezte, hogy a férfi szeretne a szemébe nézni, továbbra is makacsul a partot bámulta. – Több ember, két kenuval lassabban halad, mint mi. Valószínű hát, hogy bármikor megpillanthatjuk őket a folyó valamelyik kanyarulatában. – Mit akar tenni, ha ez bekövetkezik? – Arra gondoltam, hogy ezt magára bízom. – Hawk halványan elmosolyodott. – Valami tervének csak kellett lennie, mikor bosszúvágytól hajtva elindult Thief Riverből. – Arca ismét komolyra váltott, és hangja sem árult el semmit gondolataiból, mikor megkérdezte: – Mi volt a szándéka vele? Agyon akarta lőni, vagy megkötözve bíróság elé akarta cipelni? Irony hallgatott. Mint oly gyakran, ebben az esetben sem gondolkodott előre. Igen, mikor útra kelt, a bosszúvágy vezette, de ezt az érzést hamar elhomályosította benne az izgalom, hogy egyedül van, s életében először egyedül dönt minden lépéséről. Nagynénjei sem említették, miféle büntetést érdemel az alávaló Goodman. Egyszerűen úgy képzelték hogy Nathan nyomára bukkan a tiszteletesnek, nehéz béklyót ver kezére és lábára, s ezzel a jó győzedelmeskedik is a gonosz fölött. – Irony – próbálta szelíden noszogatni a férfi, hogy válaszoljon. – Gondolkodom! – utasította el határozottan a lány. – Ugye tudja, hogy jogi szempontból nem sok lehetősége van kanadai területen? Irony zöld szeme szikrákat szórt. – Nem foglalkoztam a jogi finomságokkal – vetette oda dühösen. – Goodman sem törődött velük. Azt hiszem, csak... csak a nyomára akartam bukkani és valahogy visszavinni Thief Riverbe, hogy bíróság ítélkezzen fölötte. Ez lenne az egyetlen lehetőség arra, hogy Tiny néni visszanyerje a becsületét. Ne felejtse el, arra is választ kell még adnia, milyen szerepe volt Bessie Sparks meggyilkolásában. – Ez mind igaz – ismerte be a férfi. – Most már csak azt mondja meg, hogy mindezt egyedül akarta véghezvinni? Irony ölébe nyugvó, szorosan összezárta ökleit bámulta. Szerette volna tudni, észrevette-e a férfi, milyen rémülten szorítja össze őket. – El tudtam volna intézni – mondta halkan. – Ha még nem felejtette el, volt nálam fegyver. – Hát persze. – Hawk helyeslése egészen ártatlanra sikerült, bár Irony egy cseppet sem volt biztos benne, hogy valóban ilyen szándékkal mondta. – Azzal a nagyszerű pisztollyal a kezében bármit elérhetett volna. Szerencsére tegnap tudtam venni egy másikat a faluban. – Nagyszerű. Ezzel meg is oldódott minden probléma. Hawk nem bírta tovább, s őszinte elismeréssel a hangjában kijelentette: – Irony, a viselkedése egyszerűen lenyűgöző. Esküszöm, néha a Iegdörzsöltebb pókerjátékosok is tanulhatnának magától. – Ho-hogy érti ezt? – kérdezte meglepetten a lány. – Teljesen kiismerhetetlen az arca. – A férfi a kenu peremére fektette a lapátot, s a végéről lecsöpögő vizet figyelte. – Tudom, hogy forgat valamit a csavaros eszében, de fogalmam sincs róla, mi lehet az. – Csak a lehetőségeket próbálom számba venni, hogyan lehetne bíróság elé állítani Goodmant.

Valamit majdcsak kitalálunk... kitalálok. – Biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálunk – közölte határozottan Hawk. – Szóval segít? – Elfelejtette, hogy én is érdekelt vagyok az ügyben? Tudni akarom, ki ölte meg azt a tanítónőt, s erősen gyanítom, hogy Goodman tiszteletesnél találom meg a választ. – Kije volt magának Bessie Sparks? – Irony szerelte volna, mégsem tudta megállni, hogy feltegye a kérdést. – A barátom volt és ártatlan áldozat lett belőle. – Ez minden... Hawk felvette a lapátot és ismét evezni kezdett. – Irony, maga már megint nagyon ügyesen témát váltott, de ezúttal nem hagyom félrevinni a beszélgetést. Később majd mesélek magának Bessie Sparksról és arról, miért foglalkoztat a halála, most viszont azt akarom, magyarázza meg, miért engedték a nagynénjei, hogy egyedül elinduljon erre az útra. Minél többet hallok róluk, annál kevísbé hiszem, hogy ilyesmibe beleegyeznének. – Már mondtam, hogy nem volt más rajtam kívül, aki vállalhatta volna – válaszolt Irony, még mindig a távoli partra függesztve szemét. – Annak alapján, amit elmondott róluk, nem hinném, hogy jobban érdekelnék őket az anyagiak, mint a maga biztonsága. Biztos, hogy mindent elmesélt nekem? Kiérezve szavaiból a szemrehányást, Irony visszafordult a férfi felé, s kissé meglepte, milyen átható tekintettel néz rá Hawk. Legszívesebben mindent elmondott volna neki, bevallotta volna, hogy lerázta kísérőjét, de az azóta is kitartóan követi őket, s csak azért nem beszélt róla, mert nem akarta feldühíteni vele Hawk-ot. Legyűrte vágyát, mert úgy érezte, ha ezt elmondaná, azzal csak felesleges gondot okozna a férfinak. Remélte, hogy a kenukészítőnél hagyott levél megnyugtatta Nathant, s a seriffhelyettes visszafordult. Hogy a témát lezárja, úgy tett, mintha megsérődött volna a férfi kíváncsisága miatt, s akaratosan felszegte a fejét. Hawk azonban nem vette tudomásul a visszautasítást, tovább kérdezett: – Mit tud mondani az apjáról? – Ironyt váratlanul érte a kérdés. Szerepéből kizökkenve lehorgasztotta a fejét. – Ki volt, hogy szerzett birtokot az Erdők-tava környékén? A lány úgy döntött, hogy ez sokkal kevésbé veszélyes téma, mint az előző, s erről akár beszélhet is. – Sámuel McBride-nak hívták. Minnesota északi részén nőtt fel és fiatalemberként csatlakozott egy csoporthoz, amelyik a kanadai határvidéket igyekezett felderíteni. A nagynénéim szerint annyira megtetszett neki a környék, hogy úgy döntött, ott fog élni. - Hogyan találkozott az édesanyjával? – A családjának odahaza fűrészmalmai voltak, s néha délre kellett utaznia, hogy ellenőrizze őket. Egy ilyen utazás során találkozott anyámmal. Nagyon rövid időn belül összeházasodtak, s ő követte a férjét a tóvidékre. Nem egészen két évvel később visszatért Thief Riverbe, hogy megszüljön engem... innentől kezdve már tudja a történetet. – Hogyan tett szert birtokokra az apja Kanadában? - folytatta a kérdezősködést Hawk. – Vásárolt egy kevés földet, hogy ásványi kincsek után kutasson rajta, s talált is elég szép mennyiségben aranyat. Annak az árán aztán újabb földeket vásárolt. Összebarátkozott a vidéken élő indiánokkal, s a birtokai jó részét nekik adta. Olyan emberek voltak, akik nem érezték jól magukat az állami rezervátumban... – Nekik adta a birtokát? Hogy értsem ezt? – Megengedte, hogy ott éljenek és úgy használják, mintha sajátjuk lenne. Amikor... meghalt, a végrendeletében meghagyta, hogy az indiánok ottmaradhatnak, ameddig csak akarnak, s azt

kérte, soha ne adjam el azokat a földeket, és ne tegyek velük semmi olyat, ami miatt a bennszülötteknek el kellene költözniük. – És maga tiszteletben tartja a kívánságát? – Igen. Egy cseppet sem szeretem azokat az embereket, de azt hiszem, engedelmeskednem kell a haldokló apám kívánságának. – Miért van ilyen rossz véleménnyel az indiánokról? – kérdezte csendesen Hawk. – Úgy tűnik, az apja egészen másképp vélekedett róluk. Irony kurtán, keserűen felnevetett. – Ó igen, valóban nagyra tartotta őket. Többet törődött ezekkel a mosdatlan, tanulatlan vadakkal, mint a saját családjával. – Mint a saját lányával. Ugye erre gondolt? – Hawk provokálni akarta a lányt, hogy végre elmondja az igazat magáról, és arról, miért vágott neki az útnak, de alig mondta ki, már sajnálta is a kérdést, mert látta, hogy fájdalmat okozott vele Ironynak. – Igen, azt hiszem tényleg ezt akartam mondani. Végül is elég nehéz volt anya és apa nélkül felnőni. – Tudom, milyen lehetett. – Soha nem voltam képes megérteni, hogy az apám... miért nem akar látni engem. – Talán nem is arról volt szó, hogy nem akarta látni magát. Talán csak voltak bizonyos kötelezettségei, amelyekről maga nem tudott. – Ha nagy ritkán levelet küldött a nagynénéimnek, csak arról írt bennük, hogyan akarja megtisztítani a földet az indiánoknak, milyen öntözőrendszert és házakat kíván építeni nekik. Csak ezek a dolgok érdekelték. – Míg beszélt, Irony kinyúlt a kenuból és megpróbált elkapni egy közelükben úszó tollat. – Még kiskoromban volt egy fehér ember, aki együtt élt a törzsemmel – idézte fel emlékeit Hawk. - ő mindig azt mondta, hogy a fehérek rengeteg dolgot elvettek az indiánoktól, s ő azt szeretné, ha ennek legalább egy kis részét visszaadhatná nekik. Talán a maga apja is így érzett. – Rendben van, de mégsem helyes, hogy ezt tartotta a legfontosabbnak. – Nem, valószínűleg nem – ismerte be vonakodva Hawk. – Gyerekként képtelen voltam felfogni, miért érdeklem kevésbé az apámat, mint az indiánok. Nehéz volt elfogadnom, hogy soha nem jön haza és nem visz el magához. Egy ideig folyton arról álmodoztam, hogy vele fogok élni a vadonban, de ahogy nagyobb lettem, fokozatosan letettem róla. A születésnapjaimra, ha egyáltalán eszébe jutottak, néha küldött valamilyen ajándékot egy felénk vetődő utazóval. Végre sikerült elkapnia és kiemelnie a vízből a tollat. – A barátaim játékokat, könyveket, vagy pónilovat kiptak a születésnapjukra, én bőrruhát, tollból készült fejdíszt, vagy gyógyító erejű sámánbotot. A többiek azt hitték, hogy szerencsés vagyok, de én tudtam, hogy ők azok. Ha szükségük volt valakire, mert elromlott a korcsolyájuk és meg kellett javítani, vagy meg akarták verni őket a nagyobb gyerekek... mindig ott volt az apjuk. Én csak Tiny vagy Alyce nénihez futhattam... Félreérthetőnek érezte, amit mondott, így hát Irony sietve kijavította magát: – Nem arról van szó, hogy nem tettek meg értem mindent. De az nem ugyanaz. – Én is apa nélkül nőttem fel – szólt csendesen I lawk. – Tudom, milyen érzés az, ha az ember más, mint a többi. Nekem persze legalább volt anyám. – A gyerekek végül is teljesen ki vannak szolgál-i.iiva a szüleiknek, nem? – Nem annyira a szüleiknek, inkább a sorsuknak. Végül is, az apjának nyomós oka lehetet rá, hogy úgy éljen, ahogy élt. – Azt hiszem, ezért vágtam neki ennek az útnak is – isrnerte be Irony. – Vissza akartam szerezni

az ellopott ékszereket, a pénzt, meg akartam akadályozni, hogy eladják apám földjeit, de legalább ilyen fontos volt számomra, hogy lássam az Erdők-tavát és megpróbáljam megérteni, mi volt az, ami akkora erővel vonzotta erre a vidékre. Hawk csak bólintott s érezte, hogy a lány most, ezzel a néhány mondattal többet elárult magáról, mint összes korábbi beszélgetéseik során együttvéve. Szerette volna, ha sikerül megtalálnia a választ nyugtalanító kérdéseire, s végre megnyugszik. – Valahol itt temethették el – folytatta Irony. – Nem hozták haza a holttestét. – Ha kívánja, segítek megkeresni a sírját. – Köszönöm, Hawk... nagyon kedves. – A nap folyamán első ízben Irony elmosolyodott. – Furcsa, hogy ennyire magára kell hagyatkoznom. – Miért? – Be kell vallanom, hogy minél közelebb érünk a célhoz, annál... annál jobban félek. Egész életemben féltem az indiánoktól és utáltam is őket, most pedig közéjük készülök. Éjszaka néha felriadok és kiver a hideg veríték, hacsak rájuk gondolok. Aztán megnyugszom, mert eszembe jut, hogy nem lesz semmi baj, mert maga is ott lesz velem. – Irony kis szünetet tartott, csak aztán folytatta. – Utána pedig az jut eszembe, hogy maga is indián. – Mióta együtt vagyunk, biztosan rájött, hogy nekem is vannak jó és rossz tulajdonságaim, mint minden embernek, függetlenül a bőrszínétől. Ha majd találkozik a tavon az ojibvákkal, hamar rájön, hogy ők is olyanok, mint mások. Irony, a világon vannak jó és rossz emberek is, de hogy melyik csoportba tartoznak, annak nemigen van köze a származásukhoz. – Remélem, igaza van. Én azonban úgy éltem le addig az életemet, hogy az indiánokat vádoltam saját boldogtalanságomért. Különösen az apám haláláért. – Hogyan halt meg? – Egy törzzsel élt és tőlük kapta a betegséget. Ahogy a nagynénéim elmesélték, himlőjárvány volt az indiánok között, apám pedig, mert azt hitte, hogy ő nem kaphatja el a betegséget, megpróbált segíteni az ápolásban. Végül ő is megbetegedett és meghalt. – Ez nem az indiánok bűne – figyelmeztette a lányt Hawk. – A himlő a fehér ember betegsége, ő ment az indiánok közé, amikor behatolt a lakóterületükre. Irony tiltakozásra nyitotta a száját, de meggondolta magát. – Igaza van. Úgy látszik, még annál is többet kell megtanulnom az apám itteni életéről, mint gondoltam. – Sok magányos és fájdalommal teli év van maga mögött, Irony, de hiszem, hogy képes lesz megbirkózni az emlékeivel. Néha olyan a szeme, mint egy igazi harcosé. Maga erős egyéniség. – Ezt most bóknak veszem – mondta enyhén elpirulva a lány. – Annak szántam. – Köszönöm. – Ujjaival végigsimította a kékes-szürke tollat és megkérdezte: – Milyen madáré ez? – Szürkegémé – válaszolta Hawk. – Anyám totemállatáé. Csendben evezett tovább, s a körülmények furcsa szeszélyére gondolva elmosolyodott. Milyen érdekes, hogy a folyón sodródó toll éppen Irony kezébe került – az egyetlen emberébe, aki a vasakaratú, megtörhetetlen Gémasszonyra emlékeztette. Nem sokkal később Hawk törte meg a csendet: – Közeledünk a folyó torkolatához. Az az érzésem, hogy Goodman valahol itt táborozik. – Miből gondolja? – Füstszagot érzek. Irony is beleszagolt a levegőbe, de hasztalan tette. Újonnan támadt tisztelettel nézett a férfira.

– Mit teszünk, ha Goodman tényleg itt van? – Megpróbálunk úgy elhaladni mellettük, hogy ne vegyenek észre bennünket. Nem messze innen van egy sziget, ahol letáborozhatunk és várhatunk. – Várhatunk? – Irony nem értette, mit forgat fejében a férfi. – Arra, hogy Goodmanék kifussanak a tóra. Lehet, hogy még mindig vár valakit, s én is szeretném látni azt a személyt. Ha már a tavon járnak, könnyű lesz megfelelő távolságról követni őket és megállapítani, pontosan mit is terveznek. – És hogy jutunk el arra a szigetre? – Kimegyek a partra és körülnézek egy kicsit. Ha nem Goodmanék vannak itt, akkor nincs miért aggódnunk. Ha pedig ők, akkor kitalálok valamit. – Hawk a part felé irányította a kenu orrát. – Nem fél attól, hogy egyedül kell ittmaradnia? – Nem... de mit csinálok, ha nem tér vissza? – Visszajövök, ne aggódjon. – Vigyázzon magára! – kérte a lány. – ígérem, nem fogom hagyni, hogy Goodman észrevegyen – válaszolt komolyan Hawk. – Egyébként valószínű, hogy másra sem figyel most, mint a kártyára. Kisegítette a lányt, aztán elrejtette a kenut a parti bokrok között. Irony hosszan nézett utána, még azután is, hogy eltűnt a fák között, majd sétálni kezdett a parton, örülve, hogy végre megmozgathatja elgémberedett lábait. Hawk, mielőtt elment volna, figyelmeztette, hogy legyen óvatos és bújjon el a fák közé, ha felbukkan a folyón egy másik kenu. Biztos volt benne, hogy a férfi tud vigyázni magára, s inkább azon gondolkodott, vajon visszafordult-e Nathan Ferguson, vagy még mindig a nyomukban jár. Hawk egy félóráig sem volt távol, s visszatérve Ironyt egy, a naptól felforrósodott kövön ülve találta, amint egy piros virágok körül röpködő kismadarat figyelt elmélyülten. A férfi lépteit hallva, felkapta a fejét és boldogan elmosolyodott. – Sikerült? – Úgy van, ahogy gondoltam, Goodman az, az embereivel. – Hawk ledobta magát a lány mellé a fűre. – Van velük egy idősebb férfi is, gondolom ő a vevő. úgy tűnt azonban, mintha várnának még valakire. – Tovább megyünk? – Igen. Goodman és az emberei jól bepálinkáztak és éppen pókereznek. Szerintem az orruk előtt is elevezhetünk, akkor sem figyelnek ránk. Ezzel együtt, mikor elhaladunk a táboruk mellett, feküdjön le a kenu aljába, s maradjon láthatatlan. Irony beleegyezően bólintott. Nem volt számára csábító a gondolat, hogy ilyen rövid időn belül ismét találkozzon Goodman tiszteletessél. . Hawk felállt és kezdte kigombolni vörös- fekete kockás ingét. – Nem akarom, hogy megismerjenek – mondta és bedobta az inget a csónakba. – Enélkül olyan lehetek, mint bármelyik, halászni induló indián, feltéve, hogy Goodman egyáltalán felemeli a fejét a lapokból. Hawk besegítette Ironyt, s maga is beszállt a kenuba. Mielőtt kezébe vette volna az evezőt, kikapcsolta tarkóján a haját összefogó bőrszíjat. Ujjaival beletúrt és szétrázta a sörényét, amely így egészen a válláig ért. – Máris barbárabb kinézetem van, ugye? – kérdezte kis mosollyal a szája szögletében. Valóban barbárabb, gondolta Irony. És vadul, lenyűgözően szép. – Igen, nagyon félelmetesnek látszik – válaszolta. – Ha meglátja, Goodman akkor sem jön rá, hogy maga Raphael Hawkes. Körülbelül két mérföldnyire a folyó torkolatától volt egy régi, elhagyott szőrmekereskedő-

állomás és Goodmanék ott ütöttek tábort. A kenu alján fekve Irony a lélegzetét is visszafojtotta, míg eleveztek a rozoga épületek előtt. Egy hangot sem hallottak, úgy látszott, a partról észre sem vették őket. A lány lassan kifújta a levegőt. – Túljutottunk már rajtuk? – kérdezte. – Maradjon még egy kicsit – szólt rá Hawk. – Csak a biztonság kedvéért. Irony szót fogadott, fekve maradt, s a kenut csendben, szakértelemmel irányító félmeztelen férfit nézte. Tekintetét rabul ejtették az evezés közben bronzszínű bór alatt kidagadó izmok. Mintha beszélnének, s egy női kezet hívnának, hogy érintse meg őket. Azon gondolkodott, milyen érzés lenne végigsimítani a vállán, le egészen sima mellkasáig, sőt azon is túl, a feszes hasa alatt sötétlő bolyhokig. Hawk oldalra fordulva a partot fürkészte, Irony pedig az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson, megpillantván tökéletes profilját. A kristálytiszta, kék ég előtt élesen kirajzolódó nemesen férfias arcél lenyűgöző hatást tett rá. A szél, most, hogy közel jártak a folyó torkolatához, felerősödött és belekapott a férfi fekete hajába. Ironyt elfogta a vágy, hogy beletúrjon a sűrű fürtökbe, s ujjaival kitapogassa alattuk a meleg, lágy bőrt. – Most már biztonságban vagyunk – mondta Hawk. – Felülhet. Irony látta, hogy a férfi furcsán néz rá, mintha megérezte volna, hogy figyeli. Eszébe jutott a fogadalma, és szilárdan elhatározta, hogy ezentúl valóban tartózkodóbb lesz.

*** Nem messze a folyótorkolattól, egy sziget homokos partján kötöttek ki. Hawk elmondta, hogy addig várnak Ott, míg Goodmanék fel nem tűnnek. Másképp úgysem unhatnak az Erdők-tavára, csak úgy, ha elhaladnak ellőttük. Kipakoltak, s a kenut is kikötötték egy süppedős, mocsaras részen a bokrok közé. Táboruk, amelyet jól elrejtettek a fák, délkeletre, a hatalmas tó bejárata felé nézett. Ironynak nagyon tetszett a sziget, s miután ettek valami hideget, rögtön felfedezőútra indult. Hamarosan rájött, hogy a déli part nyugalmasabb, izelídebb, mint az északi, amelyik a nyílt víztükörre nézett, éppen ott, ahol a tó a legszélesebb volt. Ezen a részen erősebben fújt a szél és fehér, tarajos hullá-mokat kergetett a homokos part felé. Irony, mint egy gondtalan gyerek, letérdelt, mélyen a homokba túrt, s pici kagylók és színes kavicsok után kutatott. Hawk néhány lépésnyire állt tőle, s távolba néző szemmel az óriási víztükröt fürkészte. – Ilyen lehet az óceán – mondta Irony, odatartva arcát a szélnek. – Mindig arra vágytam, hogy egyszer megláthassam. – Ezt a részét úgy nevezik, Nagy Átló – magyarázta Hawk. – Itt a legnagyobb a nyílt vízfelület. – Veszélyes lehet átkelni rajta. – A tapasztalatlanok számára igen, de sokaknak egy könnyű kenu is elég hozzá. Irony egy ideig elgyönyörködött nemes vonásaiban, majd révedező tekintetét látva, megkérdezte: – Mire gondol? – Arra, hogy jó itthon – válaszolt a férfi és leült mellé a homokba. – Régen nem jártam erre. – Itt élt? Hawk a távolba mutatott. – Nem itt, hanem arra, észak-keleten, egy szigeten. Ugyanez az ég borul ott is a tó fölé, s az otthonomnak nevezett sziget partjait is ugyanez a víz mossa. – Maga érzelgős! – szólt rá szelíd szemrehányással Irony.

– Indián örökség. – Néha mégis olyan cinikusnak látszik. – Az pedig a fehér örökség – válaszolta a férfi kiismerhetetlen tekintettel. – Meséljen a gyerekkoráról. Szeretnék többet tudni róla. – Különösebben nincs mit mesélni róla. Azt már tudja, hogy az apám prémvadász volt és otthagyott bennünket, anyámat és engem. – Igen, de az édesanyjáról még semmit sem tudok. Milyen asszony volt? – Gémasszonynak hívták. – Irony önkéntelenül is a füle mögé tűzött szürkegém-tollhoz nyúlt. – Igen – folytatta mosolyogva Hawk –, ö is gémtollat viselt a hajában. – Ne haragudjon – mondta zavartan a lány. – Nem akartam fájdalmas emlékeket ébreszteni magában. . Hawk Irony kezéért nyúlt. – Ne vegye ki azt a tollat – kérte. – Nem okoz fájdalmat vele. Az anyámmal eltöltött gyönyörű időkre emlékeztet. Ironyt boldoggá tette az erős férfikéz szorítása, de rögtön figyelmeztette is magát, hogy tartózkodóbb viselkedést fogadott, s elvonta a kezét. Hawk nem tulajdonított különösebb jelentőséget a mozdulatnak; a homokot kezdte morzsolgatni. – Gyönyörű idők voltak igen, annak ellenére, hogy a közösségben nem igazán tisztelték anyámat. Kényelmes faházunk volt a falu szélén, vadásztunk, halásztunk – mesélte tovább. – Voltak játszópajtásai? – Amikor még kicsik voltunk, a törzs összes gyereke együtt játszott. Később, ahogy nagyobbak lettünk, kezdtek elkülönülni egymástól a tiszteletreméltó szülök gyerekei és az olyanok, mint én... a félvérek. – De hát ebben nem maga volt a hibás – kiáltott fel Irony, s őt magát is meglepte, mennyire fáj neki annak az egykori kisfiúnak a kirekesztettsége. – Ez igaz, de az Ószövetségben is az van megírva, hogy az apák bűneiért fiaiknak kell lakolniuk. – Akkor is becstelenség. – Irony kis kupacba kotorta a homokot, s belemarkolva lassan átcsorgatta ujjai között. – Lehet, hogy az, de én nem törődtem vele – válaszolta Hawk. – Körülbelül ekkor történhetet, hogy a barátaimmal kitaláltuk az Éjszakai Csavargókat. – Az Éjszakai Csavargókat? Mi az, valami klub? – csodálkozott Irony. – Annak is lehet nevezni – bólintott rá a férfi. – Öten .voltunk -– nagyjából egykorú fiúk, mindannyian fehér ember fiai és mindannyiunkat elhagyta az apja. Különböztünk a törzsbeli gyerekektől, s elhatároztuk, hogy összefogunk és alkotunk egy titkos kört. Tulajdonképpen nem volt ez más mint önvédelem. Kiállhattunk egymásért, ha valamelyikünk bajba került... – Miféle bajba? – Olyasmibe, amibe az ember gyerekkorában keveredik. – Például ha bántják, mert nincs apja? – Igen, és nem áll mellette senki, hogy megvédje, ha szükség van rá. Az egyik főnökünk fia valóságos hadjáratot szervezett ellenünk, hogy elűzzön bennünket a közösségből. Nem várhattunk segítséget senkitől, csak saját magunktól. – És mi történt? – kérdezte riadtan Irony. Hawk arcáról semmiféle érzelmet sem lehetett leolvasni, mikor válaszolt. – Az Éjszakai Csavargók közül az egyik megmentette a fiú életét, mire az apja kiadta a parancsot, hogy hagyják békén őket. – Maga volt az, ugye? Maga mentette meg annak a fiúnak az életét! – Igen, de ennek nincs különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy az Éjszakai Csavargók voltak a

barátaim, ők jelentették számomra a családot. Azután, hogy megjártuk az Álmok Helyét, örök hűséget esküdtünk egymásnak. – Az Álmok Helyét? – Ez a kifejezés is új és idegen volt Irony számára. – Az egy sziget, ahová törzsem minden ifját elviszik, hogy látomásaiban feltáruljon előtte, milyen sors vár rá – magyarázta Hawk. – Régi ojibva szertartás ez. Mikor a fiú közeledik tizenhatodik életévéhez, elviszik a szent helyre és otthagyják, míg meg nem látja, mi vár rá az életben. – A lányt nézte, de Irony észrevette, hogy gondolatai a távoli múltban kalandoznak. – Utána kap egy háromszögletű kendőt az anyjától, ami azt jelképezi, hogy felnőtté vált. Attól kezdve az lesz a párnája, az ágya, a takarója. Háromszögletű, tehát befejezetlen jelezve, hogy az anyai szeretet végtelen. Ha a fiú úgy kívánja, attól kezdve önállóan élhet, de az anyja továbbra is ott van a közelében, hogy bármikor segítsen, ha szüksége van rá. – Maga egyedül élt, miután visszatért az Álmok Helyéről? – Nem. Úgy döntöttem, egész életemben anyám mellett maradok. Végül is ő hagyott el. – De nem saját akaratából! – Nem, saját akaratából soha. – Hawk ismét a vizet bámulta. Irony pillantása a férfi vállát díszítő furcsa tetoválásra vándorolt. – Ez a tetoválás – kérdezte –, ugye ez is az Éjszakai Csavargókhoz kapcsolódik? – Igen. A kör a Holdat jelenti, a rajta átrepülő madár pedig egy sólyom. Mind az ötünknek ugyanilyen tetoválás van a testén... – Hát persze! – kiáltott fel Irony, meglepetten a váratlan felfedezéstől. – Amikor meghallotta, hogy Bessie Sparks gyilkosának ugyanilyen tetoválása van, rögtön arra gondolt, hogy az Éjszakai Csavargók közül az egyik. Igazam van? – Sajnos igen – sóhajtotta a férfi. – Ezért is érdekel annyira a jó tiszteletes és elfajzott indiánokból álló bandája. Meg akarom tudni, ki volt az, aki elárulta azokat az eszméket, amelyeknek tiszteletében felnőtt. – Nem sejti, ki lehet a négy közül? – Nem, fogalmam sincs. – Hawk lesöpörte kezéről a homokot. – De ma már csak hárman vannak. Az Éjszakai Csavargók közül az egyik meghalt a himlőjárványban. – Mit fog tenni, ha megtalálja azt, aki Goodmanhez szegődött? – Nem tudom, Irony, s hogy őszinte legyek, erősen kétlem, hogy egyáltalán létezik ez az ember. A tiszteletes körül eddig csak három indiánt láttunk: Futó Kutyát, Törött Kést és Három Ujjat. A tetovált férfiról szóló történet lehet, hogy csak mese. Hatalmas, tarajos hullám csapódott a partnak, s habos tajtékja elmosta az Irony építette homokdombot. A lány hozzálátott, hogy újra megcsinálja, s hogy erősebbé tegye, nedves kezével több homokot lapogatott az aljára. – Magának is volt látomása, Hawk? – kérdezte elgondolkozva. – Tudja, mi van megírva a sorsában? – Tudom – válaszolta Hawk és vidám szikrák táncoltak a szemében. – A szellemek megsúgták, hogy egy makacs, kócos hajú, félig asszony, félig gyerek nőszemély fog végigrángatni maga után a vidéken. – Ó, maga!... – Irony durcásan nézett a férfira, dc hangjából ezúttal hiányzott minden él. – Komolyan kérdeztem. Tényleg volt látomása? – Azt álmodtam, hogy egy hatalmas fehér bagoly siklik a folyó fölött, egyik parttól a másikig a sötét igen. Mintha a hátán ültem volna, mert ugyanúgy láttam a fák koronáját és a víztükröt, ahogyan ő láthatta. Aztán alábukott, hogy halat fogjon, én pedig éreztem arcomon a süvítő szelet, s szemem káprázott a vízről visszaverődő holdfényben. Olyan érzés volt, mintha csillagok között suhantunk volna.

– Mi volt ennek a jelentése? – kérdezte a lány. Nem tudta kivonni magát az elbeszélés hatása alól. – A törzs vénei sok órát eltöltöttek azzal, hogy megfejtsék – válaszolta Hawk. – Végül úgy döntöttek, hogy a bagoly a nagy tudás jelképe... – Tanító – vágott közbe Irony. – A két part közötti ingázás pedig azt jelentette szerintük, hogy a bölcsesség forrását kutatva mindig két világ között fog vándorolni a lelkem. - És a halfogás? Hawk mosolyogva adta meg a választ: – A magyarázatnak, azt hiszem, ez a leggyengébb része. A vének szerint azt jelentette, hogy bármennyit tanulok is, megőrzöm magamban egy harcos szívét. – Égy költő lelke... és egy harcos szíve – ízlelgette Irony a gondolatot. Felemelte a fejét és elmélyülten vizsgálgatta a férfit. – Azt hiszem, ez a legjobb elemzés magáról, Hawk. Nekem úgy tűnik, valóban ilyen. Soha nem ismertem férfit, aki... Nem tudta befejezni a mondatot. Tekintetük egymásba kapcsolódott, s a hangulat könnyedsége egy szempillantás alatt tovatűnt. A férfi pillantása megbabonázta a lányt, s Irony úgy érezte magát, mint egy csapdában vergődő nyúl. Hawk melléből mély, elkínzott sóhaj szakadt fel, érte nyúlt, s ölébe húzta a lányt. Szelíden hátradöntötte, s gyöngéden, mégis izzó szenvedéllyel szájon csókolta. Irony érezte, hogy elég egyetlen tiltakozó mozdulat, s rögtön elengedi, ha viszont nem moccan, azt fogja hinni, hogy ő is kívánja, amit tesz. Szeretett volna elfutni, de még jobban vágyott rá, hogy maradjon. Tudta, ki kellene bontakoznia öleléséből, határozottan el kellene löknie magától – ehelyett a nevét suttogta és hagyta, hogy még szorosabban ölelje. A csók kezdett követelőzőbbé válni, s mikor Hawk a homokra eresztve őt föléhajolt, Irony érezte a férfi heves szívdobogását. Nem törődött a rájuk csapódó vízzel, csak azt érezte, hogy feltámadó érzelmei lassan maguk alá temetik. Hawk csókja perzselte, követelőző vágya kiszívta belőle az erőt. Irony megadóan átölelte a vállát, s maga is csókra nyitotta a száját. Mintegy menedéket keresve szorosan hozzásimult, hagyta, hogy testével elfedje, maga alá gyűrje, leigázza. Hawk mohón falta az ajkát, nyelvével vadul kutatott a szájában, s a vágy kisöpört belőle minden józanságot, amelyre pedig olyan büszke volt. Előző este Irony olyan sebezhetőnek tetszett, most viszont jóval magabiztosabbnak, érettebbnek látta. Vagy csak képzelődik, szeretné mindezt elhitetni magával? Képtelen volt eldönteni, s ereje sem volt hozzá, hogy tovább gyötörje magát ezzel. Keze a lány melle után kutatott; rettenetesen vágyta már megérinteni. Megtalálta, s a simogatástól beléhasító gyönyörtől Ironynak a lélegzete is elakadt. Férfi így még soha nem nyúlt hozzá. A testét borító nedves ruha alatt libabőrössé vált, mellbimbója megduzzadt, sajgott a vágytól, s követelőzően meredt a férfi tenyerének. Hawk kissé felemelkedett, s elfúló hangon bocsánatot kért: – Nem akartam, hogy fájjon... – Nem fájt – súgta Irony, zihálva szedve a levegőt. – Hawk... – nyögte, s már maga sem tudta, arra akarja-e kérni, hogy hagyja abba, vagy könyörögni akar, hogy folytassa. – Rettenetesen kívánom – hörögte a férfi. Szavai magához térítették a lányt, felébresztették benne a maradék józanságot. Érezte, hogy maga is végtelenül vágyik a férfira, azt akarja, hogy magáévá tegye, elvegye azt, amit még senkinek sem volt hajlandó odakínálni. Azt is tudta azonban, hogy nem lehet. Egyszerűen nem teheti meg! Erőszakkal emlékeztette magát arra, hogy Raphael Hawkes, ez az ojibvák törzséből való indián,

mindazt megtestesíti, amit egész életében utált, amitől mindig rettegett. Egész sorsát meghatározta, hogy apja teljes egészében az indiánoknak szentelte magát, s neki ezért csak a fájdalom jutott. Nem fogja követni a példáját, nem engedi, hogy rabul ejtse Hawk érzékisége és saját ostoba, kielégítetlen vágya. – Nem! – kiáltott fel határozottan. – Ne, Hawk! Be kell fejeznünk! Olyan erővel, amit maga sem feltételezett volna, ellökte magától a megzavarodott férfit. Felpattant és rogyadozó lábakkal futásnak eredt, s közben pontosan tudta, hogy nem Hawk, hanem a saját vágyai elől menekül. – Irony, várjon! – kiáltott rá a férfi, s már ismét ott járt mögötte, készen arra, hogy elkapja és újból karjaiba zárja. – Hagyja békén a hölgyet, különben megölöm! Az ismeretlen férfihangtól származó dühös parancs magukhoz térítette őket, vissza abba a világba, amelyikről már kezdtek elfelejtkezni. Megfordultak, s látták, hogy alig tíz lábnyira mögöttük, harcias pózban egy szőke férfi áll. A késő délutáni nap fénye megcsillant pisztolya csövén, s a mellényére tűzött fényes bádogcsillagon. – Ki az ördög maga? – kérdzete Hawk. – Nathan! – sikoltotta Irony. – Nathan Ferguson!

TIZEDIK FEJEZET – Átkozott gazember! – szitkozódott Nathan. – Itt helyben agyon kellene lőnöm. – Mielőtt meghúzná a ravaszt, nem mondaná meg, miért? – kérdezte Hawk megtévesztőén nyugodt hangon. – Nagyon jól tudja, miért! – Inkább azt mondanám, hogy nagyon sok mindent nem tudok. Tudom például, hogy magát láttam a vonaton... de nem tudom, mi köze van Ironyhoz. – A vőlegénye vagyok. Nathan Ferguson. Seriffhelyettes Thief River Fallsból, Minnesotából. – A vőlegénye? – Hawk gyors pillantást vetett Ironyra, aki villámsújtottan, rémülten, tágra nyitott szemmel állt közöttük. – Nagyszerű, nagyszerű. Feltételezem, maga volt az, aki az utóbbi néhány napban követett bennünket, s csak azt nem tudom, ő miért nem tett soha említést magáról. – Nézze! Semmi kedvem itt állni és ostoba párbeszédet folytatni. Különösen azok után nem, amit az előbb láttam. – Azt hiszem, maga félreértett valamit, Ferguson. – Fogalmam sincs, hogyan érthettem volna félre bármit is. Pontosan tudom, min mehetett keresztül maga miatt ez a kislány, s azt is, hogyan fenyegette meg, nehogy életjelt adjon nekem magáról a vonaton. – Nathan közelebb lépett a lányhoz, s anélkül, hogy pisztolyát leengedte volna, szabad karjával átölelte a vállát. Valamit súgott neki, amit Hawk nem hallott, mire Irony szaporán bólogatni kezdett. Nathan nyakán megfeszültek az erek. – Most azt állítja, hogy jól érzi magát, Irony, de Isten az atyám, néhány perccel ezelőtt nem úgy nézett ki – mondta indulatosan. Mintha a félbeszakított jelenet emléke még nagyobb haragra gerjesztette volna, lépett egyet előre, s Hawk felé bökött a revolverrel. – Kezd fárasztani, hogy állandóan rámszögezi azt a fegyvert – figyelmeztette Hawk. – Irony, ha számít magának valamit ez a fickó – s azt hiszem, számít –, akkor jobb volna, ha mielőbb adna némi magyarázatot.

Irony nem volt biztos benne, kiről mondta Hawk kettőjük közül, hogy megérdemel némi magyarázatot. Sokáig nem volt ideje gondolkodni rajta, mert meghallotta, hogy Nathan felhúzta a revolver kakasát. Gyorsan kitörölte szeméből a könnyeket és ellépett a férfitól. – Nathan, minden rendben van... tényleg rendben! – szólt esdeklően. – ő nem... nem bántott. Nathan Ferguson szánakozó arcot vágott. – Drága Irony – mondta – most már nincs oka a félelemre. – Hawk gúnyos felhorkanásáról tudomást sem véve, határozottan kijelentette: – Végre tudom az igazságot. – És mi lenne az igazság? – kérdezte Hawk. Karját összekulcsolta a mellén, arcára őszinte érdeklődés ült ki. – Nagyon örülnék, ha magam is hallhatnám. Legalább egyszer. – Tudom, mit tesznek maguk indiánok az elrabolt nőkkel; ne higgye, hogy mi ott Thief River Fallsban semmiről sem hallunk. Irony pontosan olyan, amilyenre a maga fajtája vágyik – szelíd, hiszékeny, ártatlan. – Nathan összeszorította a fogát, hogy úrrá legyen háborgó érzelmein. – Átkozott vadember! Irony még mindig nem mert Hawk-ra nézni. Összekulcsolta, majd szétválasztotta kezeit, s olyan figyelemmel nézte őket, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elrepülhetnek. Nathan vigyázva, hogy a pisztoly állandóan ellenfelére szegeződjön, letérdelt a homokba és bontogatni kezdte az egyik magával hozott zsákot. – Mihelyt ezt megtaláltam, rögtön tudtam, mit tett. – Felállt és utálkozó arccal Hawk lába elé hajított valamit. –Remélem, nem fogja azt mondani, hogy erről semmit sem tud! Hawk lehajolt és felemelte Irony szakadt hálóingét. A lányra nézett, s egy szót sem szólt. – Aztán eljutottam a kenukészítőhöz, s megkaptam tőle a levelet, aminek a megírására rákényszerítette. Rögtön tudtam, hogy megkeresem magukat, még ha az életem rámegy is! – Levelet? – Hawk csomóba gyűrte, s olyan erővel hajította Ironyhoz a hálóinget, hogy a lánynak érte sem kellett nyúlnia. – Tud valamit bármilyen levélről, Irony? – Igen, de hadd magyarázzam meg – mondta elfúló hangon a lány. – Semmi szükség rá, drágám! –ellenkezett Nathan. A hölgyek a fogadóban mindent elmondtak, amit tudni akartam. Persze, mivel nem ismerik önt, rögtön a legrosszabbra gondoltak, de én tudom, milyen körültekintően nevelték a nagynénjei, s azt is, hogy maga igazi úrinő. Ez a mocskos... elnézést, szóval ez a rézbőrű barbár rákényszerítette, hogy eltűrje a tolakodását. így volt? – Nem, Nathan! – tiltakozott hevesen Irony. – Nem így volt. Higgye el! És egyáltalán nem barbár. A neve Hawk... illetve hát Raphael Hawkes, és ő a vezetőm. Ez minden. Higgye el, igazi úriember. – Megragadta Nathan karját, s a legártatlanabb szemekkel nézett rá. – Még... még verseket is tud idézni. – Csak nem azt akarja mondani, hogy... hogy elcsábította? – Nem! Azt akarom mondani, hogy semmi sem történt közöttünk. – Kettesben volt vele egész idő alatt, s most azt akarja, hogy elhiggyem, semmi sem történt? – méltatlankodott Nathan. – És aminek az előbb szemtanúja voltam? Megpróbált elmenekülni előle, vagy nem? Ironynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán el kellene mondani Nathannak az igazat, de letett róla, mert egy belső hang azt súgta, hogy a férfi úgysem hinné el. – - Bizonyos értelemben igen – válaszolta meglehetősen bizonytalanul. – Tulajdonképpen... nos... szóval... – Irony azt próbálja elmondani, hogy megcsókoltam – vetett véget dadogásának Hawk. – Őt viszont nem érdekelte a dolog. Azt hiszem, félreértettem a viselkedését. Irony szavai és Hawk csalódottságról árulkodó beismerése annyira megnyugtatta Nathant, hogy elhatározta, nagylelkű lesz és nem feszegeti tovább a témát. – Hát igen, ez könnyen megtörténhetett – zárta le a beszélgetést. – Maguk... szóval az ilyen...

– Barbárok? – sietett segítségére meglehetősen durván Hawk. – Igen, mi barbárok nem tudjuk, hogyan kell illendően viselkedni. – Hawk!... – Irony végre összeszedte a bátorságát, s a férfira nézett, de arckifejezése végtelen fájdalmat ébresztett benne. – Itt hagyom magukat, hadd beszélgessenek – szólt Hawk, s rögtön indulni is akart. – Hé, indián! –szólt utána Nathan. –Ne próbáljon megszökni, a golyóm úgyis utoléri. – Lőjön csak, ha annyira akar. Ennél biztosabb módszer nincs is, amivel ide lehetne hívni Goodmant és a bandáját. – Micsoda? – Megmagyarázom, Nathan – ígérte Irony. – Előbb azonban engedje meg... Nem tudta folytatni, mert Ferguson hatalmas nyögéssel kétrét görnyedt és gyomrára szorította a kezét. – Jézusom! – sikoltott Irony. – Mi történt? Nathan arca elvörösödött, szemei zavartan kutatták a sziget belsejében növő bokrokat. – A szamócától lehet, amit ma reggel ettem – nyögte. Irony hallotta, amint Hawk jókedvűen felnevet mögöttük. – Ugy érti, hogy... – Hasmenése van – adta meg a választ Hawk. – Diaré – erősítette meg Nathan gyászos arccal. Újabb nyögés szakadt ki belőle. – Az Isten szerelmére, rakja már le azt a pisztolyt és fusson a bokrok közé – szólt rá határozottan Hawk. – Ne aggódjon, a menyasszonya még szűz lesz, amikor visszajön. Megvetően végignézett Ironyn és a seriffhelyettesen, majd elindult a táborhely felé. – Sajnálom, Irony, de muszáj... – kezdte elkínzott arccal Ferguson. – Menjen csak, Nathan, nem lesz semmi bajom – biztatta a lány. – Megvárom a táborban. A seriffhelyettes nem vitatkozott, visszadugta tokjába a pisztolyát és villámgyorsan eltűnt a bozótban. Irony az árulkodó hálóinget szorongatva elindult Hawk után. A táboruk mellett találta. A férfi egy nyírfának támaszkodott, s a szigettől délre húzódó nyugodt víztükröt nézte. – Sajnálom, Hawk – szólt rá a lány. – Meg kellett volna... – Miért nem mondta, hogy már eljegyezték és hamarosan férjhez fog menni? – Erről szó sincs. – Irony felsóhajtott, mert érezte, hogy a férfi nem hisz neki. – A nagynénéim azt hiszik, hogy feleségül megyek Nathanhoz. Ez minden. Illetve... – Illetve? – kapta fel a fejét Hawk. – Azt hiszem, ő is meg van győződve róla. – És maga? A lány tagadóan rázta a fejét. – Én nem akarok férjhez menni senkihez. Ezért is szöktem el tőle a Thief River-i állomáson. – Tehát maga elszökött, ő pedig azóta is követi? Irony soha nem látta még ilyen szigorúnak a férfit. – Igen. – Ezek szerint egész idő alatt tudta, hogy a nyomunkban jár? – Talán jobb lett volna, ha megmondom magának – ismerte be a lány. – Csakhogy a becsületesség nem a legerősebb oldala, ugye? – Attól féltem, bántani fogja. Hawk dühösen kihúzta magát, s úgy válaszolt: – Hadd mondjak valamit. Ha egyáltalán eszembe jutott volna, hogy bántsam a maga hős seriffhelyettesét, az a pillanat itt lett volna az előbb, amikor magához ért. – Hátat fordított és egyből indulni akart.

– Hawk, várjon... kérem! – Irony a karjához ért, s Hawk megtorpant. Mozdulatlanul, felszegett fejjel állt. – Én... – a lány hangja suttogássá halkult és reszketett az izgalomtól. – Nem a vőlegényem... nem jelent számomra semmit... úgy nem. A férfi megfordult s az arcába nézett. – Mitől vált hát olyan megkönnyebbültté, mikor megpillantotta? – Én... én nem is tudom. Megijedtem... aztán hirtelen ott volt előttem egy ismerős, aki biztonságot nyújtott. – Szegény kislány! – csattant fel dühösen a férfi. – Egyedül a kéj vágyó barbárral! – Ne legyen dühös... – Ne legyek dühös?! – Hawk szinte már üvöltött. – És miért ne, ha szabad kérdeznem?! – Nem az én hibám, megijedtem... – Hát persze, hogy nem a maga hibája. Minden oka megvolt rá, hogy megrémüljön. Hisz maga is a jólértesült Thief River-i polgárok közé tartozik, akik pontosan tudják, mit tesznek az indiánok az elrabolt asszonyokkal. Irony tekintetébe kiült a fájdalom, visszahallva Nathan durva, ostoba szavait. – Nem! – próbált tiltakozni. – Én nem! Nem tudok semmi ilyesmit! Fagyos, fenyegető mosoly jelent meg Hawk arcán. – Akkor talán nem árt, ha megmutatom, mitől is menekült meg. Vasmarkával elkapta, s egy nyírfának szorította a lányt. – Hawk! – könyörgött Irony. – Ne... A férfi durván, mintha büntetni akarná, megcsókolta a lányt. Mohón falta az ajkát, testét a fának szorította, s ellenkezésével mit sem törődve szabadjára engedte a bensejét mardosó dühöt. Néhány pillanatra megszűnt civilizált tanító lenni, ellenkezés nélkül átadta magát mélyen elfojtott primitív ösztöneinek. Vágytól és indulatoktól zihálva, mélyen a lány szemébe nézett. Irony megpróbálta elfordítani a fejét, de Hawk ujjai állkapcsára szorultak, s kényszerítették, hogy állja a tekintetét. – Ettől félt? –kérdezte fojtott hangon. – Rettegett, hogy elfelejtkezem a jó modorról, s igazi asszonyként bánok magával... nem nyafogó úrilányként? Megijedt, hogy magához nyúlok, anélkül, hogy engedélyt kérnék rá, vagy megvárnám nagynénjei jóváhagyását? – Hawk, én... – Hallgasson! – dördült rá Ironyra a férfi. – Hallgasson és ki ne nyissa a száját, ha hazudni akar. Akkor nyissa csak ki, ha meg akar csókolni, s úgy, ahogy az első pillanattól kezdve vágyott rá! Ráhajolt, nyelvével szétválasztotta a lány szorosan összezárt ajkait, s vadul szívni kezdte őke. Irony felnyögött, s ez a nyögés egyszerre fejezett ki félelmet, dühöt és belenyugvást az elkerülhetetlenbe. Hawk a lány háta mögé nyúlt, magához rántotta, s Irony érezte a testére tapadó tenyér forróságát. A férfi keze végigsiklott a hátán, ő pedig engedett merev tartásából és lassan hozzásimult. Érezte, hogy hasztalan próbál ellenállni neki, s a vágynak is, amelyet benne ébresztett. Hawk kisöpört belőle minden tartózkodást, s arra késztette, hogy engedje megtörténni azt, amire maga is vágyott. Mindig is tudta, hogy nem ismeri még az igazi szerelmet, a valódi szenvedélyt, s most azt akarta, hogy Hawk tanítsa meg rá. Hiába félt a férfiban lakozó indiántól, hiába szeretett volna jólnevelt úrinővé válni, most csak arra vágyott, hogy Hawk ledöntse a homokba, s megmutassa neki mindazt, amit nem ismer a szerelemből. Nem pusztán kíváncsiság volt ez, Hawk valóban drága. lett számára. A kettesben eltöltött nappalok és éjszakák megtanították rá, hogy a külső álarc mögé nézzen, s az olyan ritka pillanatokban, mint amilyet Nathan érkezése előtt a parton élt át, tökéletesen a hatása alá került ennek a magányos, visszahúzódó, nehezen feltárulkozó férfinek.

Irony megérezte a férfiban dúló fájdalmat, s ösztönei azt is megsúgták, hogy ezt ő okozta. Nem volt biztos benne hogyan bántotta meg, csak azt tudta, bármit megtenne e sebek behegesztéséért. Félelmét szánalom váltotta fel, de ez sem tartott soká, elsöpörte az ellenállhatatlan vágy. Ajkai megnyíltak, s már nem küzdött tovább. Ernyedt ujjai közül kihullt a gyűrött hálóing, karja a férfi nyakára kulcsolódott. Lábujjhegyre állt, duzzadó keblét Hawk mellének szorította, s már az ő nyelve volt az, amely a másik szájában kutatott. Érezte, amint Hawk teste megremeg, s fenntartás nélkül átadta magát a csók örömének. A férfi váratlanul elhúzódott tőle. – Csak nem élvezi Irony? – kérdezte, s szavai hidegzuhanyként hatottak a lányra. – Nem fél? Nem retteg már attól, hogy valami ilyesmit teszek? – Tenyerét Irony fenekére csúsztatta, s kissé megemelve magához rántotta. Keményen meredező hímtagját érezve, a lányból a maradék erő is csaknem elszállt, s érezvén, hogy képtelen volna megállni a lábán, Hawk nyakába csimpaszkodott. Vállgödrébe fúrta az arcát, hogy elfojtsa feltörni készülő, követelőző kiáltását. Hawk lazított valamennyit szorításán, s engedte, hogy visszacsússzon a földre. – És mi van, ha ezt csinálom? – mondta, tenyerét a lány mellére tapasztva. Keze csak egy pillanatra állt meg, lázas sietséggel kezdte kigombolni blúzát, s mivel nem boldogult vele rögtön, egy dühös rántással felszakította, letépve róla a gombokat. Irony sikoltani akart, de csak kéjes nyögés lett belőle, mikor megérezte az ingváll kivágásában kutató kezet. Érezte, hogyan bomlanak ki a vállán feszülő szalagok, s fejét hátravetve boldogan tartotta oda meztelen mellét a ráhajló férfinak. Beleremegett a mellbimbójára záródó ajkak érintésébe, s fájdalmas, mégis gyönyörteli borzongás futott végig egész testén. – Ó, Hawk – nyögte, s már alig volt ura akaratának. Még egy másodperc és könyörögni fog neki, hogy fektesse a homokra, s tegyen meg vele mindent, amit tud. Már az sem érdekelte, hogy Nathan Ferguson bármelyik pillanatban visszajöhet. Az erkölcs követelményei, melyeknek tiszteletét nagynénjei olyan elszántan igyekeztek beleplántálni, távolinak és nevetségesnek tűntek számára, s csak azt kívánta, hogy Raphael Hawkes szeresse, szeresse a végtelenségig... – Ó, Hawk – ismételte meg halkan, gúnyosan a férfi. – Már nem is találja olyan szörnyűnek a barbárt, sőt tetszik magának, ugye? Elégedett lenne, ha ledönteném a homokra és befejezném, amit ilyen sikeresen elkezdtünk.Nehezen tudott csak úrrá lenni indulatain, s még egy futó csókot nyomott a lány ajkára. –Tépjem le magáról a maradékot is? Ezt szeretné? – Forró kezével benyúlt a szoknya dereka alá, s a lány ismét beleborzongott az érintésbe. – Legalább egyszer hallgassa meg az igazságot, Irony – folytatta Hawk. – Nem tőlem, hanem önmagától fél. Halálosan megrémült, hogy képtelen lesz nemet mondani, ha magához érek. Attól retteg, hogy nem tud és nem is akar ellenállni. Irony némán megrázta a fejét, de nem azt tagadta, amit a férfi az előbb mondott, hanem a lehetőség ellen tiltakozott, hogy otthagyja, mert nem akar szeretkezni vele. - Továbbra is hazudik? – Hawk gyorsan elvonta töle a kezét. – Egyébként már nem is számít... most már itt a vőlegénye, és megvédheti a közeledésemtől. - Nem kell, hogy bárki is megvédjen magától – suttogta a lány. - Azt hiszem, tényleg nem – bólintott Hawk. – Soha többé nem akarok magához érni. Ha kedve van a homokban henteregni, kérje meg rá a seriffhelyettest. Hátralépett, s úgy folytatta: – Ha visszajön, mondja meg neki, hogy elmentem, odarejtem a kenuját a miénk mellé. – Mit akar tőlem... mit tegyek? – kérdezte riadtan, kétségbeesetten Irony. – Ne maradjon a parton, nehogy Goodmanék meglássák. – Hawk tett néhány lépést, s még visszafordult - Engem pedig hagyjon békén, tartsa távol magát tőlem. Elment, Irony pedig legyűrte feltörni készülő zokogását, s négykézlábra ereszkedve keresgélni

kezdte a homokban a blúzáról leszakadt gombokat.

*** A bokrokban tett kirándulásáról visszatérve Nathan egy tökéletesen nyugodt Ironyt talált, aki egy kissé gyűrött, de még így is csinos pamutruhában, tökéletes kontyba fésült hajjal egy kövön ült, s a szakadt hálóinget varrta. – Istenem, most pontosan úgy néz ki, mintha odahaza lenne Thief Riverben, a nénjei szalonjában – lelkendezett a seriffhelyettes és leült a lány lábához a fűbe. Bátortalanul Irony térdére tette a kezét. – Örülök, hogy ismét olyannak látom, mint régen. Mikor először megpillantottam itt a szigeten, nem is tudtam, mit gondoljak – A szomszéd fiútól kértem kölcsön azokat a ruhadarabokat – mondta a felindulástól kissé még mindig remegő hangon a lány, de rögtön erőt is vett magán és sokkal határozottabban folytatta: – Alkalmasabbak rá, mint a női ruha, hogy ilyen vidéken utazzon bennük az ember. – Biztosan igaza van, de így sokkal vonzóbb. A tisztás túlsó végéből edénycsörgés hallatszott; Hawk nekiállt vacsorát készíteni. Húst szeletelt egy serpenyőbe, s bár egy pillanatra sem nézett rájuk, minden idegszálával érezte jelenlétüket. – Nem hiába mondják, hogy adj tűt egy nőnek, s rögtön varrni kezd, bárhol legyen is, ugye? – próbált tréfálkozni Nathan, tudomást sem véve a másik férfiról. Irony arcán megfejthetetlen mosoly jelent meg. – Alyce nénitől tanultam – magyarázta. – Ő nevelt arra, hogy állandóan legyek felkészülve minden lehetőségre. – Míg ezt mondta, a táskájába visszatett blúzra gondolt, amelyről ismét nem hiányzott egyetlen gomb sem. – Minden hasznos dolgot, amit tudok, a nagynénéimnek köszönhetek – fűzte még hozzá. – Nagyon szeretik, s a legjobbat akarják önnek – vette át a szót Nathan. – Irony, drágám, mi indította arra, hogy elszökjön előlem? Nem gondolt arra, mennyire kétségbe fogok esni? Az sem jutott eszébe, milyen szörnyű érzés lenne a nénikéinek, ha elmondanám nekik az igazságot? – Ezek szerint nem mondta el nekik? – kérdezte megkönnyebbülten a lány. – Pedig már aggódtam miatta. – Nem volt rá időm – válaszolta a férfi. – A következő vonatot sem vártam meg, hanem béreltem egy lovat és rögtön maga után indultam. – Kis grimaszt vágott, s Ironynak egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy visszajöttek a gyomorgörcsei. – Mint később kiderült, jobban tettem volna, ha mégis a vonatot választom. Már majdnem sikerült utolérnem, mikor lesántult a lovam, s rengeteg időm ráment, míg tudtam venni egy másikat. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Irony. - Az a fontos, hogy megtaláltam, más nem számít. - Nathan bizalmasan ismét a lány térdéhez nyúlt. – Többé el sem hagyom, vigyázok magára. Váratlanul Hawk tornyosult föléjük. Nathan riadtan felnézett, s Irony sem állta meg, hogy rá ne pillantson. Az indián ijesztően komor arccal egy gőzölgő csészét nyújtott a seriffhelyettesnek. - Igya ezt meg! – parancsolt rá a tanácstalanul bámuló Nathanra. – Ettől meggyógyul. Ferguson elvette a csészét, beleszagolt és gyanakodva megkérdezte: – Mi ez? - Csalángyökér-tea. Szerencséje, hogy arrébb, a vízenyős részen találtam néhány növényt. - De még milyen szerencse. - Biztosan segíteni fog – próbálta meggyőzni a seriff-helyettest Irony is.

Ferguson nagy levegőt vett, s belekortyolt a forró italba, de rögtön ki is köpte. – Fujj! Meg akar mérgezni?! - A maga helyében én meginnám – válaszolt nyugodtan Hawk. – Nagyon nehéz úgy vigyázni egy hölgyre, ha közben állandóan a bokrokba kell szaladgálnia az embernek. Nathan megdermedt, de mint Irony sejtette, nem annyira a tea rossz ízétől, mint inkább a dühtől. A lány arra is esküdni mert volna, hogy vidám szikrákat látott felvillani Hawk szemében, bár a férfi arca komoly maradt. – Feltettem főni a krumplit, már csak a húst kell belerakni. Én majd később jövök – szólt oda a lánynak. – Nem akar vacsorázni? – Nem vagyok éhes. Hawk határozottan hátat fordított nekik és eltűnt a sűrűsödő homályban. Nathan mielőtt megszólalt volna hosszan nézett a távolodó, bőrruhás alak után: – Most tényleg úgy néz ki, mint egy igazi indián. Kíváncsi vagyok, miért öltözött át? – Talán azért, mert valóban indiánnak érzi magát – válaszolt Irony, bár egészen másban látta a hirtelen változás magyarázatát. Érezte, hogy Hawk megsejtette, miért utasította vissza és úgy döntött, hogy nyíltan vállalja a származását, ami olyan menthetetlenül elválasztja őket egymástól. Tudta, örülnie kellene annak, hogy így történt, de képtelen volt rá. Lázasan lüktetett benne a férfi által felkeltett vágy és kétségbeesetten gondolt arra, hogy elveszít valami nagyon fontosat, ami még nem is volt az övé.

*** A sziget szél felőli oldalát vadul ostromolták a hullámok. Hawk szándékosan választotta ezt a helyet, hogy egyedül maradhasson, mert ez tökéletesen megfelelt hangulatának. A lassan leszálló ezüstös párán át az egyre sötétedő tavat bámulta, az elmúlt napokra gondolt és keserűen átkozta magát, önnön ostobaságát. Ahhoz képest, hogy meglehetősen tanult ember, egyik butaságot a másik után követte el azóta, hogy megismerte Irony McBride-ot. Elég ostoba volt ahhoz, hogy megfeledkezzen származásáról, a társadalomban elfoglalt helyéről, őrült módon figyelmen kívül hagyta, hogy bármennyit változott is, ő már örökre e vad vidék gyermeke marad, Irony pedig, hiába próbál lelépni arról a piedesztálról, amelyre nagynénjei és Ferguson állították, nem tud szakítani neveltetésével. Hogyan gondolhatta, hogy bármi is történhet közöttük! Vadul le-föl járt a parton, megpróbálva lecsendesíteni háborgó érzelmeit. Hogyan engedhette, hogy az együtt eltöltött napok megfosszák józan eszétől, s már ne kényszerűségből cipelt tehernek érezze a lányt, hanem meglássa benne a vonzó, kívánatos nőt? A felismeréstől, hogy önmagának is hazudik, léptei Önkéntelenül lelassultak. Tudta, ha őszinte akar lenni, el kell ismernie, hogy Irony abban a pillanatban felkeltette érdeklődését, mikor vezetőt követelve beviharzott a sweetwateri iskola igazgatójának irodájába. Az emlék még most is mosolyt varázsolt szigorúan összeszorított szája szögletében. Olyan volt, mint egy apró, játékos forgószél, s ő csak állt és nézte elbűvölten. Később pedig, valahol útközben, elsöprő erejű tornádóvá vált, ő pedig lehetetlenül hagyta, hogy magával ragadja. A hamis remény azóta élt benne, hogy a lány az erdőben, mikor azt hitte, alszik, kíváncsiságból

megcsókolta. Most már biztos volt benne, hogy Ironyt csak az őszinte érdeklődés vezette, s nem az a fajta, egy cseppet sem ártatlan kíváncsiság, amelyet korábban a nőktől megszokott. Mindig elszórakoztatta, ha arra gondolt, hány fehér asszony is van Sweetwaterben, aki felajánlkozott már neki, persze csak titokban. Vonzotta őket a veszélyes kaland. Néhányuk testét elfogadta, a többségét visszautasította, s nem tulajdonított nagyobb jelentőséget ezeknek a futó viszonyoknak, mint maguk a nők. Irony esete azonban – legalábbis így érezte – egészen más. A lány nem azért vonzódott hozzá, mert indián, hanem annak ellenére. Az indiánok utálatában nőtt fel, s gyermekkorát megismerve Hawk kezdte megérteni ezt az indulatot. Felkeltette a lány érdeklődését, Irony meg akarta csókolni és érinteni, s az ő részéről sem számított többre. És mégis, tőrbe csalta érzékeit és elfeledtette vele, hogy csupán kísérletezik, újfajta tapasztalatot próbál szerezni. Mekkorát tévedett, mikor azt hitte, a lány is azt érzi, amit ő érez iránta. Milyen félreérthetetlenül tudomására hozta ezt, mikor öleléséből a biztonságot nyújtó Nathan Fergusonhoz menekült. Soha nem lesz képes elfelejteni a kínzó féltékenységet, amely akkor kerítette hatalmába, amikor a seriffhelyettes meghitten hozzáért. A legrosszabb, hogy Nathan Fergusonnak jogában áll megérinteni, megsimogatni a lányt, neki pedig nem. Soha nem is volt joga hozzá, s erre már régen rá kellett volna jönnie. Irony végül is ártatlan abban, ami történt, ő volt az, aki elfelejtette az élet nehezen megtanult leckéit és bolondot csinált magából. Olyasmire vágyott, amit soha nem érhet el. Mikor lesz már képes tudomásul venni, hol a helye? A vízparton állt, s érezte, hogy a szél alábbhagyott, bár nem tudta eldönteni, hogy végképp elnyugszik-e, vagy csak erőt gyűjt magának, mielőtt ismét feltámadna. Korábbi tapasztalatai alapján úgy döntött, hogy tanácsos a rosszabbik esetre számítani. Nem volt ritka eset, hogy a természet rettenetes erejét megmutatva, hatalmas szélvihar söpört át a Nagy Átlón, s a nyár közepén is magával hozta észak fagyos leheletét. Éppen kapóra jön neki, gondolta. Elég boldogító, lelket melengető napot élt meg az utóbbi időben, semmi szükség rá, hogy túlságosan hozzászokjon. Valamelyest megnyugodva folytatta a sétát. Talán jó is, hogy Ferguson éppen most bukkant fel, s elejét vette a további, kiszámíthatatlan eseményeknek. Jelenléte segít emlékezetében tartani, hogy ő csak egy felbérelt vezető. Annak a kevés dolognak az alapján, amit erről az érzésről tudott, úgy tetszett számára, nagyon közel jutott ahhoz, hogy szerelmes legyen Irony McBride-ba. Hála istennek félbeszakadt a dolog, még mielőtt feltámadt volna benne a kiolthatatlan érzés. Ha még egy napot kettesben töltenek, ki tudja, milyen ostoba nyilatkozatra ragadtatja magát? Még egy nap... Már-már megadta magát nehéz, letaglózó érzéseinek, mikor észrevette, hogy az egyik, a parton végigkúszó hullám váratlan ajándékot hozott neki. Lehajolt és felemelte. Vizesen, csapzottan az a gémtoll feküdt a tenyerén, amit korábban Irony viselt a hajában. Akkor hullhatott ki belőle, mikor a parti fövenyen dulakodtak... Még jó, hogy így történt. Nathan Ferguson már annak sem igazán örült, hogy fiúruhában találja szerelmét. Mit szólt volna ahhoz, ha meglátja, hogy Irony egy bennszülött asszonyt utánoz? A tollat összekulcsolt kezébe zárva felidézte magában Ironyval kapcsolatos emlékeit. Újból maga előtt látta a lányt, amint a folyóban fürdik, meglepett arcát, mikor elsütötte a revolvert a béristállóban, csábító alakját a vékony hálóingben. Eszébe jutott, amint ott feküdt a kenu alján, miközben eleveztek Goodmanék tábora mellett, s az is, ahogyan tágra nyílt, igézően zöld szemei az arcát fürkészik. Végül a legkínzóbb emlék: Irony, amint vágytól kigyúlt arccal a karjában fekszik a parton, s szíve egyszerre dobban az övével. Erre az Ironyra fog emlékezni, valahányszor csak a tollra néz... az ő Ironyjára. Arra, aki még

azután is itt marad vele ezen a vad vidéken, hogy az igazi Irony és vőlegénye hazautaztak Thief River Fallsba.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Mindhármuk számára nehezen telt el az este. Csendben ültek a tűz körül, és egyikük sem akart elsőként elmenni lefeküdni. Irony idegenkedett a gondolattól, hogy kettesben hagyja Hawk-ot és Nathant, Nathan nem kívánta, hogy a lány Hawk társaságában maradjon, s Hawk is, hiába emlékeztette magát újból és újból arra, hogy ő csak egy pénzért felfogadott vezető, dühös lett, valahányszor arra gondolt, hogy Irony és Nathan kettesben, felügyelet nélkül marad. Kellemetlen, feszélyezett csöndben vártak majdnem éjfélig. Végül Hawk felállt, jelentőségteljes pillantást vetett Nathanra, s az egyik felfordított kenut Irony sátra mellé húzva megágyazott magának. Boldogan, hogy valaki rászánta magát a kezdő lépésre, Irony is felpattant és sietve jó éjszakát kívánt Nathannak. Ferguson ragaszkodott hozzá, hogy egészen a sátorig kísérje, és a lány biztos volt benne, hogy meg is csókolja, ha Hawk nincs ott a közelükben. Annyira elege volt belőlük, de magából is, hogy hálás volt Hawk-nak, amiért jelenlétével megakadályozta, hogy hódolója ily módon adjon kifejezést érzelmeinek. Nathan így kénytelen volt beérni azzal, hogy megszorítsa Irony kezét és olvadó tekintetet vessen rá, ám Hawk még ezt is szűkre szabta azzal, hogy váratlanul felköhögött. Ferguson kénytelen volt elfordulni a lánytól, s nekilátni, hogy a sátortól alig öt lábnyira elkészítse hálóhelyét.

* * * Másnap reggel szürke égboltra és északról fújó erős szélre ébredtek. Az öböl máskor oly békés vize most vadul háborgott, s ugyanolyan színű volt, mint a felhőktől elsötétült ég. – Úgy néz ki, ma sehová sem megyünk – állapította meg Hawk. – Nem hiszem, hogy olyan veszélyes a helyzet – ellenkezett Nathan, a vízre mutatva. – Ha ezen a nyílt szakaszon túljutunk, beérünk a szigetek közé, s ott már védve leszünk. – Feltéve, hogy sikerül odáig eljutni – mondta Hawk. – Tíz láb magasak a hullámok. Egy szempillantás alatt megtelik vízzel a kenuja. Nathan büszkén kihúzta magát, de még így is egy jó fejjel alacsonyabb volt, mint Hawk. – Vegye tudomásul, hogy nem vagyok zöldfülű – válaszolt dühösen. – Meggyőződésem, hogy a déli part mentén elevezhetünk, és különösebb nehézség nélkül eljuthatunk a szigetekhez. – Menjen és kísérelje meg! Irony azonban itt marad! – Álljon meg a menet! Ettől a pillanattól kezdve én parancsolok, s ha én azt mondom, hogy jön, akkor jön! – Nathan, Hawk! – szólt rájuk Irony. – Muszáj maguknak rólam vitatkozniuk? Szeretném hinni, hogy magam dönthetek arról, mit akarok tenni. – Nem – vágta rá szinte vezényszóra egyszerre a két férfi. – Nem? – ismételte meg a választ Irony, mint aki nem hisz a fülének. – Semmi bajunk sem lesz, ha itt maradunk a biztonságos és remélhetőleg száraz parton – szólt bocsánatkérően Hawk. - Miért veszítenénk el egy napot? – erősködött tovább Nathan. – Ha most tovább megyünk,

később könnyebb dolgunk lesz. – Miből gondolja? – szögezte neki a kérdést Hawk. – Goodman úgysem tesz egy tapodtat sem ebben az időben. - Honnan tudja? – Okosabb annál, semhogy megkockáztassa az átkelést. – Arra akar célozni, hogy én nem vagyok elég okos? – dühösködött Nathan. - Nemcsak célzok rá, hanem meg is mondom – Válaszolt rendíthetetlen nyugalommal Hawk. Látván, hogy kezd veszélyessé válni a helyzet, Irony a férfiak közé lépett. – Hagyják abba! – parancsolt rájuk. – A vitatkozással semmire sem megyünk! – Rendben van, a vitának vége – bólintott Hawk. – Ferguson tegyen, amit akar, maga meg én itt maradunk és megvárjuk a vihar végét. Hátat fordított és faképnél hagyta az elképedt Nathant. – Felháborító ennek a csirke... hm, vadembernek az arroganciája –jegyezte meg lekezelően Ferguson. – Ne nevezze vadembernek!– utasította rendre Irony. – Ha itt maradunk összezárva ezen a szigeten, a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy civilizált módon viselkedünk. Ha tudni akarja, maga se viselkedett illendőbben, mint ő. – Én csak magára gondolok, Irony – válaszolt megbántottan Nathan. – Tudom, milyen fontos magának, hogy Goodman mielőbb kézre kerüljön. – De hogyha Hawk azt mondja, hogy veszélyes tovább menni, én hiszek neki. – Irony választ sem várva hátat fordított az elképedt férfinak. A sziget közepén növő fák valamelyest felfogták a szelet, s így az nem zúdult rá teljes erővel táborukra, a nyirkosságtól és a hidegtől azonban semmi sem védte meg őket. Irony sátra és a Hawk által kifeszített takarók védelmébe húzódtak. Míg Nathan beszámolt Ironynak az eljövetele óta Thief Riverben történtekről, Hawk krumpliból, vadon növő hagymából és jávorszarvas húsából nekiállt reggelit készíteni: Felkészítette az ételt, de továbbra is ott maradt a tűz mellett, s kettejük beszélgetését figyelte. Úgy tetszett számára, hogy Irony, miután meghallgatta, amit nagynénéiről mondott, nem túlságosan érdeklődik Nathan beszámolója iránt. A férfi láthatólag tudomást sem vett erről, s megpróbált közölni vele minden érdekfeszítő hírt szülővárosukról. Hawk gúnyosan elmosolyodott. Akár bevallja Ferguson, akár nem, tudja, hogy Irony jól érzi magát itt, a civilizációtól távoli, vad vidéken, s nyugtalan is emiatt. Irony megpróbált eligazodni egymásnak feszülő érzelmei között. Csak azután jött rá, milyen jó volt kettesben lenni Hawk-kal, hogy Nathan megérkezett, s megzavarta ezt az együttlétet. Ugyanakkor bűntudatot is érzett, mert tudta, hogy a férfi csak miatta vállalta ezt a sok fáradsággal járó utazást. Nagynénjei mellett hozzászokott, hogy az ő szemükkel lássa a világot, s mégis, mennyire élvezte a szabadság napjait. Igen, Hawk mellett szabad volt. ő is rászólt néha, utasításokat adott neki, de csak a saját érdekében... és úgy, hogy soha nem korlátozta frissen elnyert önállóságát. Ha mondott is neki valamit, azt csak azért tette, hogy biztonságban legyen, s nem azért, hogy uralkodjon rajta. Nathanban ezzel szemben túlságosan is erős a birtoklásvágy, szent meggyőződése, hogy tudja, mi a legjobb neki. A legkisebb lehetőséget sem akarja meghagyni számára, hogy szabadon válasszon. Nem számított rá, hogy még mielőtt hazatérne, máris ilyen mértékben fogják korlátozni önállóságában.

***

Alig végeztek az evéssel, eleredt az eső. A sűrűn hulló cseppek hatalmas, szürke függönyként ereszkedtek a vízre, s nem volt előlük menekülés, átáztattak mindent és mindenkit. Irony elkeseredetten bemenekült a sátorba, Nathan pedig rögtön csatlakozott hozzá. Hawk néhány vastag hasábot dobott a tűzre, bízva benne, hogy az eső ellenére is sikerül életben tartani, holmiját bedugta a felfordított kenu alá, aztán könyvvel a kezében követte őket. – Hé, túl szűkös itt a hely három ember számára - tiltakozott Nathan. – A világ minden kincséért sem kergetnénk ki az esőre, Ferguson – válaszolt Hawk, s Irony alig bírt erőt venni magán, hogy el ne mosolyodjon. – Vegyem úgy, hogy nem áll szándékában távozni? – kérdezte maradék méltóságát összeszedve Nathan. – Vegye. Lehet, hogy kevés a hely, de legalább száraz. Egyébként, ha nem akarjuk, hogy ide is befolyjon az eső, le kell feküdnünk. – Hogy érti ezt? – A vászon miatt – adta meg a lakonikus választ Hawk. – Ha hozzáérünk, átüt rajta a víz. A fejünk majdnem a sátor tetejéig ér, jobb, ha lefekszünk. Ledőlt, s végignyúlt a sátor egyik oldala mentén. Irony, mivel nem volt kedve hozzá, hogy érezze a hátába csurgó vizet, rögtön követte a példáját. – Ezt csak úgy mondja – próbálta megcáfolni Nathan, s mint a gyermek, aki nem hisz a szülői figyelmeztetésnek, saját tapasztalata alapján próbált megbizonyosodni a hallottakról. A válla fölött hátranyúlva ujját a vászonhoz nyomta, s abban a pillanatban vízcseppek jelentek meg az anyag belső felületén. Irony lenéző pillantást vetett rá, aztán karját feje alá rakva elfordult tőle. – Vehetett volna jobb sátrat is – morogta Nathan, s hasra fordulva ő is lehevert. Kissé megrázkódott, mikor az erőlködéstől még mindig érzékeny hasizmai a kemény talajhoz értek. Irony megpróbált oda sem figyelni a férfi mocorgására, a sűrű esőt figyelte. A vízcseppek szinte összefüggő falat vontak köréjük, megfosztották őket környezetük látványától, s csak a szagokat és a hangokat hagyták meg érzékszerveiknek. Pár másodperc is elég volt azonban ahhoz, hogy Irony megérezze Hawk hozzányomódó csípőjét, testének meleg, vonzó illatát, hallja lassú, egyenletes lélegzését. – Irony! – szólt rá Nathan. – Cseréljünk helyet! – Tessék? – A lány fülét megütötte, s nagyon zavarta a követelőző hang. – Jöjjön ide, s engedjen engem középre! – Miért? Nagyon kényelmes itt. Nathan szigorú pillantást vetett rá, s már-már elkeseredett hangon próbált valamiféle magyarázatot adni. - Nem helyes... szóval hogy közvetlenül... - Miért volna az helyesebb, ha maga mellett feküdne? - kérdezte türelmetlenül Hawk, nem győzve kivárni a magyarázat végét. - Például azért, mert jegyesek vagyunk és összeházasodunk. - Nathan, kérem – szólt közbe Irony. – Nem jegyeztük még el egymást, hivatalosan legalábbis nem. És legyen szíves, ne kezeljen úgy, mintha... mintha nem tudnék vigyázni magamra. Semmi kivetnivalót nem találok ebben a helyzetben. - Tökéletesen igaza van – értett egyet vele Hawk - különben is, jobb helye van itt középen, ahol mindketten szemmel tarthatjuk. Irony dühös felhorkanását hallva kurtán felnevetett, hátat fordított nekik és belelapozott a könyvébe. Irony csendben feküdt, s az esőcseppek dobolását hallgatta. Bármennyire is nem akarta, gondolatai állandóan visszatértek a tóparton lejátszódott jelenethez, amit Nathan

megjelenése félbeszakított. Egyre jobban szégyellte magát – nem azért, mert csaknem megadta magát az egész lényén elhatalmasodó vágynak, hanem mert engedte, hogy gyerekes sértődöttsége irányítsa cselekedeteit. Nem az fájt neki, hogy feldühítette Hawk-ot, hiszen ilyesmi többször is előfordult már közöttük, hanem az, hogy súlyosan megsebezte. Megérezte vajon a férfi, hogy részben azért utasította vissza, mert indián? Rájött, hogy gyermekkora minden szelleme, gonosz lidérce feltámadt benne, s ezért neki kellett megfizetni az árat? És mégis, mi mást tehetett volna? Még mindig örült annak, hogy időben visszanyerte józanságát, s ez megakadályozta abban, hogy elkövesse élete eddigi legnagyobb hibáját.

*** Kora este volt már, mikor az eső elállt, de a nedves, hideg szél továbbra is odaszögezte őket a felélesztett tábortűzhöz. Hawk elővette a kenu alól a serpenyőt, a tűz fölé helyezte, hogy felmelegítse vacsorájukat. Csendben ettek, s miután az evőeszközöket és tányérokat elmosogatták, Hawk elővette a térképet, amelyet Sweetwaterből, Goodman szobájából hozott magával. – Mi az? – érdeklődött Nathan, s egy csésze kávéval a kezében leült mellé. – Térkép. Be vannak jelölve rajta a birtokok, amelyeket Goodman el akar adni. Van itt valami, amit nem értek. Nathan elvette a térképet, egy ideig elmélyülten tanulmányozta, aztán vállat vont és visszaadta. – Nem tudok eligazodni rajta. – Aki nem ismeri az Erdők tavát, az nem is igazodik el ezen a rajzon – mondta Hawk. – Nézzük csak... Ha ez a folt a Nagy Szigetet jelöli, akkor a birtokoknak egy része arra a vidékre esik, ahol felnőttem. Meséljen nekem az édesapjáról, Irony! – Már mindent elmondtam róla, amit lehetett – válaszolt megütközve a lány. – A halála előtt mennyi ideig voltak a birtokában ezek a területek? Irony gyors pillantást váltott Nathannal, mielőtt válaszolt volna. – Amennyire tudom, évekig. – Nem lehetséges, hogy közvetlenül a halála előtt szerezte meg őket valakitől? - Nem... legalábbis nem hiszem. Amennyire emlékszem, már kislánykoromban is a padlásszobában őrizték azokat a birtokleveleket. - Melyik évben halt meg az édesapja? - Mit számít ez? – kérdezett közbe elégedetlenül Nathan. - Melyik évben, Irony? – Hawk tudomást sem vett a másik férfiról. - Tizenkét éves voltam... 1888-ban kellett, hogy legyen. Hawk ismét beletemetkezett a térkép tanulmányozásába, s amikor felemelte a fejét, valami furcsa kifejezés látszott az arcán. – Maga látta ezt a térképet. Biztos, hogy az X-ek az édesapja birtokait jelölik? -kérdezte. - Annyira biztos, amennyire olyasvalaki biztos lehet benne, aki most először látja a tavat – válaszolta a lány. – Odahaza, a könyvtárszobában azonban volt egy nagy térkép, s úgy emlékszem, azon is ugyanezek a helyek voltak bejelölve. Tiny néni legalább félévenként írt apámnak, s mindig pontosan tudni akarta, hova címezze őket. – Irony közelebb hajolt, s a térképet vizsgálgatta. – Erre a hatalmas öbölre és a kis szigetekre emlékszem. Apám úgy nevezte őket, hogy a Három Nővér. Ez a nagy sziget pedig éppen az Ő birtokával szemben van... legalábbis úgy emlékszem.

– Nem értem, hogyan juthatott ezeknek a területeknek a birtokába – mondta szinte csak magának Hawk. – Arra akar célozni, hogy törvénysértő vagy becstelen módon jutott hozzájuk? – szegezte neki kihívóan a kérdést Nathan. – Nem. – Ajánlom is. A családom hosszú évek óta ismeri a McBride-okat, s teljes joggal kijelenthetem, hogy Sámuel Zackett McBride nem az a fajta ember volt, aki bármilyen piszkos üzletben részt vesz. Hawk arcára most mélységes megdöbbenés ült ki. – Sámuel... Zackett McBride? – ismételte meg hitetlenkedve a nevet. – Igen, az apám – mondta Irony. – Valami baj van talán? – Nem, semmi. – Hawk összehajtogatta és inge zsebébe süllyesztette a térképet. – Megyek, megcsinálom a fekhelyemet, mielőtt teljesen besötétedik – mondta.– A felhőkből ítélve az éjszaka is esni fog és szeretnék szárazon maradni. Elindult, s közben az agya lázasan dolgozott. Zackett... Zack. Hawk nem tudta, soha nem is kérdezte a teljes nevét. Úgy könyvelte el magának Zack-et, mint egy furcsa, excentrikus gondolkodású embert, aki néha együtt telelt a törzsével. Széltől cserzett bőrű, szakállas férfi... akinek smaragdzöld szeme élesen elütött az ojibvák fekete szemétől. Nézte, hogyan száll le lassan a sötétség, s azon törte a fejét, miért hitették el Irony-val, hogy meghalt az apja. Hacsak nem téved egészen nagyot, mihelyt a McBride birtokokra teszi a lábát a lány, rögtön rá fog jönni, hogy Zack nagyon is él. Szája enyhén mosolyra görbült. Jobb lesz, ha elveszi tőle a pisztolyt, mielőtt találkozik Zack McBride-dal.

*** Sötét, felhős éjszaka volt, s Nathan egy alacsonyan lógó ágra akasztotta a magával hozott viharlámpát, hogy bevilágítsa a táborhelyet. Zavart arccal elnézést kért, s tett még egy utolsó kirándulást a bokrok közé, mielőtt végleg leszáll az éj. Alig ment el, Irony Hawk keresésére indult. A lámpa fénykörén túl, a felfordított kenu mellett talált rá, amint éppen takaróit terítette szét. - Hawk – szólította meg óvatosan, tudatában annak, hogy amúgy is törékeny, könnyen sebezhető viszonyuk az utóbbi napban jelentősen megváltozott. – Mit történt? Olyan zavartnak látszik. A férfi ránézett, s nem tudta, elárulja-e neki apjával kapcsolatos gyanúját. Mi volna jobb a számára? Az, ha felkészülten, vagy az, ha gyanútlanul nézne szembe a megváltozott helyzettel? Félrelökte a takarókat és felállt. Meg fogja mondani neki, határozta el magát. Neki is meg kell bizonyosodnia róla, igaz-e, amire gyanakszik. Persze, már több mint öt éve nem látta Zack-et. Ennyi idő alatt akár történhetett is vele valami. Nem lenne kegyetlenség részéről, ha azt mondaná, hogy él, s aztán kiderülne, hogy mégsem? Felsóhajtott. Csak ne nézne rá ez a lány ilyen tágranyílt, bizalomteli tekintettel. így nehéz lesz hazudni neki, az igazságot elmondani pedig teljesen lehetetlen. Fogalma sem volt, mit tegyen. – Hol van Nathan? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit. – Azt hiszem, elvonult a bokrok közé. – Még mindig kínozza a... problémája? – Nem, azt hiszem a tea segített. – Akkor jó.

– Hawk, miért nem válaszol a kérdésemre? – zárta el előle a menekülés útját Irony. – Egy cseppet sem voltam zavart. Nem is tudom, miért gondolta. Irony erőt vett félelmén, s a férfi karjára tette a kezét. – Azért, mert ennyi idő után már ismerem annyira, hogy észrevegyem – mondta. – Lehet. – Mi történik itt? – vágta el a beszélgetés fonalát a melléjük lépő Nathan. – Valami baj van? – Dehogy, nincs semmi baj – válaszolta Irony, megpróbálva titkolni ingerültségét. Kezdte nagyon utálni, hogy soha, egy percre sem maradhat kettesben Hawk-kal. Igaz, a túl sok együtt töltött idő erősen kompromittáló helyzetbe sodorta, mégis, szerette volna, ha néha nyugodtan elbeszélgethetnek. – Hawkes már megint molesztálta? – Nathan keze a derekára csatolt revolver felé mozdult, bizalmatlan tekintetét egy pillanatra sem vette le Hawk kifejezéstelen arcáról. – Nathan, az Isten szerelmére! – kiáltott rá Irony, nem bírván tovább türtőztetni magát. – Semmi szükség rá, hogy ilyen durva legyen. Számtalanszor megmondtam már, hogy Hawk mindig igazi úriember módjára viselkedik. Nathan dühösen felhorkant. – Gondolom – mondta megbántottan. – Ha annyira úriember, talán megmondaná, miért csalogatja magát minden különösebb ok nélkül egyre beljebb és beljebb erre a vidékre. – Megvan rá az ok... Goodmant üldözzük. Hawk összébb húzta a szemét, s Irony megérezte, nem tetszik neki, hogy megvédte. Túl jelentéktelennek tartotta Nathan kérdését ahhoz, hogy válaszoljon rá. - Ha valóban így van, miért nem fogjuk el most, miért nem vetünk véget ennek az egésznek? – kérdezte Nathan, s szemének diadalmas csillogása elárulta, hogy úgy érzi, ő lett a vita győztese. – Goodman mindössze néhány mérföldre táborozik innen. Miért nem fogjuk el, mielőtt eltűnne a szigetek között? Irony rövid pillantást vetett Hawk-ra, s úgy döntött, nem törődik a férfi rosszallásával. – Ha nagyon tudni akarja, megmondhatom, hogy Hawk nemcsak Goodmant üldözi. Jó okunk van feltételezni, hogy az az ember, aki megölte a sweetwateri iskola egyik tanárát, előbb vagy utóbb csatlakozik hozzá. Hawk őt akarja elfogni. - Maga fizeti ezt az expediciót, vagy nem? – vágott vissza dühösen Nathan. – Nem köteles figyelembe venni Hawkes szándékait vagy elképzeléseit. – Ez igaz, de nem volna jobb, ha Goodmannel együtt a gyilkost is elfognánk, ha már esélyünk van rá? - És közben képes lenne magát is megöletni? - Ez nem történhet meg. – Nem tudom, mitől olyan biztos ebben. – Attól, hogy bízom benne, Hawk vigyáz rám... ránk. – Úgy látom, maga teljesen elveszítette a józan ítélőképességét, Irony – fakadt ki Nathan. – Mint vőlegénye... és mint olyan ember, akitől nagynénjei elvárják, hogy megvédje önt, ragaszkodom hozzá, hogy haladéktalanul vessünk véget ennek az ostoba színjátéknak. Nem tudom, mit tervelt ki, Hawkes, de határozott szándékom, hogy megakadályozzam. Reggel Ironyval együtt visszamegyünk Rainy Riverbe. Letartóztatom Goodmant, s indulunk haza Minnesotába. Maga pedig tegyen, amit akar! Hawk nyugodt fejbólintással válaszolt a dühkitörésre. – Nagyszerű volt, Ferguson – mondta. Mielőtt Irony tiltakozhatott volna, letérdelt és bemászott a kenu alá. A lány dühösen támadt rá a seriff-helyettesre:

– Ezt még megbeszéljük reggel, Nathan! Most csak annyit mondok, hogy Hawk nélkül sehova sem vagyok hajlandó menni. Megértette? – Ó, hát persze – sziszegte dühösen a férfi. – Azt hiszem, kezdem egészen jól érteni. – Még csak meg sem kérdezem, mire célzott ezzel a megjegyzéssel. Jó éjszakát! – vetette oda a lány és eltűnt a sátorban. – Irony... A hívásra nem jött válasz.

*** Irony korán ébredt. Teljes szélcsend volt, s bár egész éjszaka esett, már érezni lehetett a sátorfalon átsütő nap melegét. A rossz idő véget ért. Gyorsan felöltözködött, fiúruháját vette fel, amit Nathan olyan illetlennek talált. Tudta, hogy tovább fognak menni, és semmi kedve sem volt pamutruhájához, amely csak akadályozta volna a mozgásban. A sátorból kilépve rögtön meglátta Hawk-ot. A férfi a tűz mellett guggolva reggelit készített; a kenuk már ismét vízre eresztve és megpakolva vártak az indulásra. Ironyt vonzotta a víz, de emlékezett még Hawk figyelmeztetésére, hogy ne menjen arra a részre, ahol a közelben elhaladó Goodmanék észrevehetik, s ezért inkább az északi partra indult. Élvezte ezt a két napot a Fenyőfák szigetén, s szeretett volna még egy pillantást vetni a tájra. Hawk némán figyelte és örült, hogy a lánynak lesz még legalább egy-két gondtalan napja.Aztán, ha elérik a belső szigeteket... - Hawkes, szeretnék beszélni magával! A váratlan hangra Hawk felkapta a fejét. Nathan állt ott, föléje tornyosulva. - Miről van szó? - Ironyről. - Nos? - Nézze, maga is beláthatja, milyen elfogadhatatlan....milyen veszélyes számára, hogy magát vonzónak találja. Ne is próbálja tagadni, hogy van maguk között valami. Nem vagyok vak, látom, amit látok. - Idegesen beletúrt szőke hajába,és már-már kétségbeesett arccal folytatta: - Először annyira aggódtam érte, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat sem vettem észre. De később, amikor együttes erővel meggyőztek róla, hogy...hogy nem bántotta, nos, akkor kezdtem odafigyelni bizonyos jelekre. - Mint például? - Például arra, hogy alig tudja levenni magáról a szemét - ömlött tovább a szó Nathanból - Arra is mindig talál valamilyen ürügyet, hogy magához érjen, mint például tegnap, a sátorban, vagy este, amikor félbeszakítottam a beszélgetésüket. - Ferguson, hadd mondjak magának valamit..... - Nem, én akarom magát figelmeztetni. Ismerem Ironyt és ismerem a nagynénjeit. Az isten szerelmére, ember, hát nem érti, hogy muszáj véget vetnem ennek? Tönkreteheti Irony életét, ha...ha sokat foglalkozik magával. Éppen eléggé ártott már a jó hírének ez az őrült utazás is. Csak úgy tehetjük jóvá ami történt, ha rögtön összeházasodunk, mihelyt visszatérünk Thief River Fallsba. Az emberek elég hamar felejtenek. Hawkes, gondoljon arra, micsoda botrány lesz belőle, ha elterjed a híre, hogy Ironyt megbecstelenítette egy félvér. Hawk felpattant, Nathan pedig előrántotta revolverét. – Tegye el a pisztolyt, Ferguson! Nem veszem fel a sértést. Legszívesebben megölném ugyan az

előbbi mocskos rágalom miatt, de nem teszem. Annál sokkal fontosabb számomra Irony. – Megérti tehát, mit akarok mondani? – Igen. És természetesen igaza van. Mit akar, mit tegyek? – Menjen el. Most rögtön, még mielőtt Irony visszatér. – És magukkal mi lesz? – Haza fogom vinni őt. – És Goodman? – Útban hazafelé letartóztatom és magunkkal viszem. – Kössünk egy megállapodást – ajánlotta Hawk, aki közben visszanyerte nyugalmát. – Milyen megállapodásra gondol? – Hazaviszi Ironyt a nagynénjeihez és elfeledkezik Goodmanről. Én követem, gondoskodom róla, hogy megbűnhődjön, s a McBride birtokok is visszakerüljenek tulajdonosaikhoz. – Bízhatom magában? – Nem hiszem, hogy lenne más választása – mondta komoran Hawk; – Pofonegyszerű lenne hazafelé menet megállni a táboránál és letartóztatni – próbált ellenkezni a seriff-helyettes. – Ne higgye. Az embereivel együtt elhagyta a tábort. Nem sokkal napkelte után láttam őket elhaladni mellettünk. – Már az Erdők-taván vannak? Az ördögbe is, Hawkes, miért nem szólt? Hawk elmosolyodott, bár tekintete továbbra is komoly maradt. – Azért, mert hasznosabbnak tartottam hallgatni. – Szavát adja, hogy elfogja Goodmant? – Igen, feltéve, hogy közben nem ölnek meg. – Nagyon jó. Én pedig hazaviszem Ironyt. Egy cseppet sem fog tetszeni neki, de majd megértetem vele, hogy ez a leghelyesebb. - Sok szerencsét. - Igen, azt hiszem szükségem lesz rá – válaszolt mosolyogva Nathan, de újból komolyságot erőltetett magára. – Nézze, Hawkes! Mindent figyelembe véve azt hiszem, maga egy rendes ember. A legfontosabb azonban mégis Irony érdeke. Ha más körülmények között találkoztunk volna... – Akkor is csak félvér lennék – vágott közbe Hawk. – Ne haragudjon azért a megjegyzésért. – Az igazság rám is érvényes, nem vagyok kivétel - válaszolt határozottan Hawk, s úgy döntött, nem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy Nathan magatartása valószínűleg azért változott meg, mert sikerült őt eltávolítania az útjából. – Az igazság néha nagyon kellemetlen dolog – mondta elgondolkozva Nathan. – Van azonban még valami, amiben meg kell állapodnunk. – Éspedig? – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha elmenne, még mielőtt Irony visszajön. – Valószínűleg igaza van. Megyek, összeszedem a holmimat – mondta Hawk. – Mennyi pénzzel tartozik magának Irony? Hawk gondosan összetekert pénzköteget vett elő nadrágja zsebéből. – Nem tartozik semmivel – válaszolta. – Itt van, ami a lovak árából maradt. – De hát a bére... – próbált tiltakozni Nathan. – Szükségem lesz a kenura. Más fizetség nem kell. Saját takaróin és zsákján kívül mindent kipakolt, s a vízre tolta a csónakot. – Köszönjön el helyettem Ironytól – mondta, elfogadva Nathannak a barátság megkésett jeleként

kinyújtott kezét. – És ügyeljen rá, hogy boldog legyen. – Megteszem, ami tőlem telik – bólintott Ferguson.

*** Tíz perc sem telt bele, s kagylókkal és tarka kövekkel a kezében visszatért Irony. – Nézzék, mit találtam! – dicsekedett vidáman. Nathan éppen a szalonnát rakta tányérokra, de a hirtelen beállt csöndben felpillantott, s megdöbbent, látva, milyen ijedt arcot vág a lány. – Hol van Hawk? – kérdezte elcsukló hangon Irony. – Elment. – Elment? Hova? Miért? – Azt gondoltuk... azt gondolta, hogy jobb lesz, ha nélkülünk megy tovább – magyarázkodott zavartan Nathan. – Látta korábban elhaladni mellettük Goodmanéket, s nem akarta nyomukat veszíteni. Úgy érezte, csak akadályoznánk... – A fenébe vele! – szitkozódott Irony és egy dühös mozdulattal a bokrok közé vágta szerzeményeit. Könnyeivel küszködve arra felé nézett, amerre érzése szerint a férfi mehetett. Hosszabb ideje igyekezett már hozzászoktatni magát az elhagyatottság érzéséhez, de most rá kellett jönnie, hogy Hawk távozása sokkal nagyobb fájdalmat okoz neki, mint amilyet apja hiánya miatt valaha is érzett.

TIZENKETTEDIK FEJEZET – Nem! – kiáltotta Irony. – Nem! Nem és nem! – De drágám... – Nem! A lány dühösen toppantott, s valami furcsa megkönnyebbülés félét érzett. Jólesett neki, hogy legalább most az egyszer nem úgy viselkedik, mint egy finom úrinő, hanem fejét felvetve szabad folyást enged dühének és fájdalmának. – Figyeljen rám, kedvesem – próbálta megnyugtatni Nathan, s a kezéért nyúlt. – Én mindössze azt javaslom, hogy fejezzük be ezt az értelmetlen utazást és menjünk haza. Nem szeretné már látni a nagynénjeit? – Nem! – vágott vissza Irony, s dühösen elrántotta a kezét. Fejét indulatosari felkapta, hogy sűrű haja szétterült a vállán. – Nem akarok hazamenni és nem akarom látni a nénikéimet! Legalábbis addig nem, amíg vissza nem vihetem nekik azt, amit elvettek tőlük! – De hisz mondtam már, hogy Hawkes majd gondoskodik erről. – A fenébe Hawk-kal! – Könyörgök, drágám, ne beszéljen így - kérte fájdalmas arccal Nathan. – Tudom, most csalódott, de akkor sincs szükség rá, hogy ilyen szavakat használjon. Ne felejtse el, maga úrinő! - Akarja, hogy mondjak valamit? – kérdezte vészjósló hangon a lány. – Rohadtul belefáradtam már abba, hogy úrinő legyek! – Látva, hogy a férfi közbe akar vágni, figyelmeztetően felemelte a kezét. – Ne mondja, hogy ne káromkodjak, mert ezentúl mindig ezt fogom tenni, ha olyan kedvem lesz! Nathanon látszott, hogy nemigen tudja, mit tegyen.

- Mivel nyugtathatnám meg? – kérdezte elveszetten. - Semmivel! Olyan dühös vagyok, hogy ez életem végéig kitart. - Mégis, mivel békíthetném meg egy kicsit? – esdekelt a seriffhelyettes. - Azzal, ha követjük Hawk-ot... és Goodmant. - Ezt nem tehetjük, Irony. Megígértem Hawkes-nak, hogy hazaviszem. - nem ártott volna, ha előbb velem beszéli meg, mert én nem vagyok hajlandó hazamenni. Folytatom az utat az apám birtokaira –szögezte le határozottan a lány. - Próbáljon belátóbb lenni! A francba a belátással! – Irony boldog volt, látva Nathan mélységes megdöbbenését. - Mi történt magával, hogy így viselkedik? – kérdezte értetlenül a férfi. - Lehet, hogy ilyen az igazi természetem, Nathan. Lehet, hogy mindig így fogok viselkedni, ha összeházasodunk. – Felkapta az egyik málhászsákot és behajította a kenuba. – A maga helyében én még meggondolnám azt a házassági ajánlatot. - Most csalódott... ezen túl fog jutni – tiltakozott Nathan. - Jó volna, ha ezt nem mondaná többször –- figyelmeztette Irony. – Amíg élek, dühös leszek Hawk-ra. És magára is, mert engedte elmenni. A férfi, csak hogy csináljon valamit, idegesen babrálni kezdte az egyik zsákot. – Nathan! – szólt rá éles hangon a lány. – Miért vág ilyen bűnbánó arcot? Nem lehetséges, hogy több köze van Hawk távozásához, mint amennyit beismert? Ferguson nagy nehezen erőt vett magán, s félve a lányra nézett. – Én... én csak azt hittem... – dadogta –, hogy az lesz a legjobb... ha örökre eltűnik az életéből. – Micsoda? – Kizárólag a maga érdekében tettem, higgyen nekem. Gondolnia kell a jóhírére. – A fenébe! – átkozódott a lány. – A fenébe magával, Hawk-kal és minden férfival! – Nyugodjon meg... – Majd csak akkor, ha letartóztatta Goodmant. Szálljon be és induljunk! Nathan berakta a kenuba a csomagokat, s tett még egy utolsó, reménytelen kísérletet az ellenállásra. – Nem megyünk Goodman után – mondta makacsul. – Indulunk haza. Irony már a csónakban állt, kezében az evezővel. – Én követem a tiszteletest, maga pedig csináljon, amit akar... bár, ami azt illeti, úszva elég messze van innen Minnesota – mondta lenéző gúnnyal a hangjában, s a lapátot a vízbe merítve megtolta a kenut. Nathan némán káromkodott, de végül csak meggondolta magát, s utána gázolva bemászott a járműbe. – Még csak térképünk sincs, Irony – próbálkozott meg némi utóvédharccal. – Pillanatokon belül el fogunk tévedni. – Én jól emlékszem a térképre, magának pedig van iránytűje. Nem igaz? – utasította el ezt az érvet is Irony. – Hát... igen. – Mivel tudja, milyen irányba indult Hawk, nincs más dolgunk, mint követni. Ha sietünk, még meg is előzhetjük, ha pedig nem sikerül, akkor addig megyünk, míg ismerős helyre nem bukkanunk. – Hogyan találhatnánk ismerős helyet, mikor soha nem jártunk még ezen a tavon? – Jól megnéztem a térképet. Apa birtoka valahol a Nagy Szigettől északkeletre van. Meg fogjuk találni. Nathan beletörődve sóhajtott egyet és az evezőért nyúlt.

– Nagyon remélem, hogy tudja, mit tesz, Irony – szólt lemondóan. Ha bármi is történik magával, a nagynénéi leszedik a fejem.

*** Órák óta úton voltak már, de Irony még mindig dühösen hallgatott. Gyerekesnek érezte ugyan az indulás előtti dühkitörését, de örült, hogy végre, az illendőség szabályait felrúgva, őszintén kimondta, amit gondolt. Ezzel el is ment a kedve a további beszélgetéstől. A tó hatalmas, egybefüggő szakaszának átszelése nem bizonyult olyan könnyűnek, mint eleinte gondolta. A viszonylag gyenge szél is magas hullámokat keltett, amelyek néha úgy dobálták a kenut, mint egy törékeny gyufaszálat. Előfordult, hogy mást nem is tudott tenni, csak rémülten belekapaszkodni a csónak oldalába, s bízni benne, hogy a komor arccal, összeszorított szájjal evező Nathan egyensúlyban tudja tartani a járművet. Amikor meglátta az első, a szél ellen valami csekély védelmet nyújtó szigetet, megkönnyebbülten fefsóhajtott, de Nathan aggódó arckifejezésén ez sem változtatott. Irony rájött, a férfi azért olyan komor, mert engedni volt kénytelen. Ő is jelentős fejleménynek tartotta ezt kettejük kapcsolatában, s érezte, ha valaha összeházasodnak, azután is mindig így lesz. ő makacsul ragaszkodni fog saját elképzeléseihez, Nathan pedig elég gyenge lesz ahhoz, hogy ha dühösen is, de engedjen neki. Az évek során aztán belőle egy örökké veszekedő, házsártos satrafa, a férfiból pedig egy állandóan akadékoskodó, nyűgös, megkeseredett mártír válik. Elmosolyodott, felidézve magában, hogyan bánt vele Hawk az első pillanattól kezdve. Gyengeségnek nyoma sem volt benne, és sem ő, sem más nem tudta rábeszélni arra, amit nem akart. Vele a kompromisszumokért vívott állandó küzdelem lenne az élete, de hogy nem lenne unalmas és előre kiszámítható, az is biztos. Alig gondolt bele a lehetőségbe, máris leolvadt arcáról a mosoly. Együtt élni vele? Mi nem jár az eszében? Egymástól élesen elütő világokból érkeztek, s szinte semmi közös sincsen bennük. A férfi származása, neveltetése, a környezetük véleménye – mindez elképzelhetetlenné teszi, hogy tartósan együtt maradjanak. Még ha ellenállhatatlanul vonzódna is hozzá és nem tudná elképzelni nélküle az életet, akkor sem vallaná ezt be Hawk-nak. Biztosan nem tudná viszonozni az érzelmeit, mert ha igen, akkor nem hagyta volna itt, egyetlen búcsúszó nélkül. Csillapulóban lévő dühe ismét feltámadt. Valószínűleg soha többé nem látja Raphael Hawkes-t, de mit számít ez?

*** Déltájban már a szigetek útvesztőjében jártak, de Irony még mindig nem vett észre semmit, ami akár csak távolról is emlékeztetett volna a Három Nővérre, vagy a térképről ismert egyéb pontokra. Tartottak egy kiadós pihenőt, hogy megebédeljenek, aztán folytatták útjukat. Késő délután már leplezetlen aggodalom tűnt fel Nathan arcán, és Irony is kezdte belátni, hogy valószínűleg nagy hiba volt vezető nélkül nekivágni az Erdők-tavának. – Biztos benne, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte végül, s idegesen körbehordozta tekintetére környező apró szigeteken.

– Az iránytű szerint északkeletnek tartunk – válaszolta Nathan.– Ez a helyes irány, vagy nem? – Igen, csak éppen azt nem értem, hogyan haladhatunk arrafelé – ellenkezett Irony. – Nézze, hol áll a Nap! Nem nyugaton kellene lennie? Nathan zavartan krákogott egyet és ismét elővette az Iránytűt. Nézegette egy ideig, aztán megrázta, még el is fordította, mielőtt válaszolt volna: – Most is azt mutatja, hogy arra van északkelet. Nem értem... Irony a láthatár felé tartó Napra mutatott: – Lehet, hogy nem pontosan nyugaton, de valahol nyugati irányban kell lennie. Ez pedig azt jelenti, hogy délkelet felé tartunk. Rossz irányba megyünk, Nathan, hát nem érti?! – Fogalmam sincs, hogy volna ez lehetséges – rázta meg a fejét tagadóan a férfi. – Nekem se, de ez az igazság. Biztosan rossz az iránytű. – A tóhoz vezető úton végig jól működött – nézett értetlenül a kezében tartott műszerre Nathan. – El sem tudom képzelni, miért ne lenne most is jó. – Hogyan térhettünk el ennyire a helyes iránytól? – háborgott a lány. – Még azt sem tudjuk, mennyi ideje jövünk már erre. – Magának kellett volna figyelni a Napot – próbált visszavágni a seriffhelyettes, miközben igyekezett a helyes irányba fordítani a csónakot. – Nem törődhetek mindennel egymagam. – Már hogyan is törődhetne! – torkollta le dühösen a lány, de rögtön el is szégyellte magát. A férfi karjára tette a kezét és sokkal békülékenyebben folytatta: – Sajnálom. Nem kellett volna magát okolnom miatta. – Nekem sem kellett volna ezt mondanom. – Nathan aggódva felpillantott az égre. – Már sötétedik, s ha nem tévedek, azok a felhők, ott északon, újabb vihart jeleznek. – Menjünk még napnyugtáig, azzal is továbbjutunk, aztán letáborozunk és felverjük a sátrat, mielőtt megjön az eső. Meglátja, minden rendben lesz, Nathan – biztatta a férfit Irony. Újabb két óra telt el, s mindketten kénytelenek voltak bevallani maguknak, hogy semmi sincs rendben. Éles szél támadt és sodorta magával a ködszerűen szitáló sűrű, apró szemű esőt, s az este is váratlan gyorsasággal kezdett rájuk borulni. – Figyeljen, hátha lát valahol megfelelő táborhelyet – figyelmeztette Nathan feszült hangon Ironyt. Kis szigetek között haladtak, melyeknek sziklás partja meredeken emelkedett ki a vízből. Ahhoz, hogy bármelyiken tábort üssenek, fel kellett volna mászniuk a magas partra, s ez a csomagokkal lehetetlennek tetszett. Irony fázósan összehúzta a vállát és szerette volna, ha van nála kalap, hogy megvédje a szitáló esőtől. Fáradt volt és éhes, s már csak az tartotta benne a lelket, hogy hitte, hamarosan megmelegedhet a tábortűz mellett. Önkéntelenül is Hawk jutott eszébe, amint ott ül valahol saját tábortüzénél és azt szerette volna tudni, gondol-e rá, akár csak egy picit is. – Ott! – kiáltott fel hirtelen és előre mutatott. – Nézze! Nem messze tőlük, mint egy hosszú móló, lapos sziklanyelv nyúlt egy szigetről a tóba, s bár több nagy szikla is meredezett körülötte, megfelelő kikötőhelynek mutatkozott. Nathan arca felderült és újult erővel kezdett lapátolni. - Nyugodt helynek látszik – mondta vidáman. – Felállítjuk a sátrat, főzünk egy jó, meleg vacsorát... Szavait hangos reccsenés szakította félbe, a kenu megállt, Irony pedig a korábbi mozgás lendületétől előrebukott az aljába. - Teremtőm! – kiáltott fel Náthán, s a kezéből kihulló evező után kapott, de hasztalan. – Nekimentünk valaminek! Újabb reccsenés hallatszott, s ezt már a gyorsan beáramló víz surrogása követte. Irony rémülten

nézte a keze körül örvénylő, ruháját pillanatok alatt átáztató jéghideg vizet. - Süllyedünk! –sikoltotta, s megpróbált talpra vergődni. – Elsüllyedünk, Nathan! Nathan felállt, kezét nyújtotta neki, de a gyorsan beáramló víztől elnehezült csónak megdőlt és kibillentette egyensúlyából. Hangos kiáltással zuhant a tóba, magával rántva az egyik vászonzsákot is. Irony utazótáskája után kapott, de az is belecsúszott a vízbe és pillanatok alatt elsüllyedt. A kenu középtengelye körül lassan, szinte méltóságteljesen körbefordult és lebukott a víz alá, magával ragadva a rémülettől tehetetlenné vált lányt. Irony reflexszerűen sikoltani akart, de a víz már a feje körül csapkodott, és szája keserű, iszapos lével telt meg. Harcolt, küszködött, hogy szabaduljon a jéghideg tó fogságából. Fülében doboló szívvel, levegőre áhítozó tüdővel a feje fölött derengő világosság felé hajtotta magát. Felbukkanva köhögés vett erőt rajta, amitől még jobban elgyengült és megzavarodott. Már csak ahhoz volt ereje, hogy nagy nehezen a víz színén tartsa magát, s rémülten kutasson Nathan után. Felsikoltott fájdalmában, mikor térde egy víz alatti sziklának ütközött – valószínűleg annak, amelyik szétzúzta kenujukat. A kőbe kapaszkodva nagy nehezen a víz színe fölött tudta tartani a fejét, s ide-oda cikázó tekintettel a gyorsan leereszkedő homályt fürkészte. A kenu nyomtalanul eltűnt, s már csak a viharlámpa úszott a vízen, de pár másodperc múlva az is alábukott és sűrű buborékokat eregetve lesüllyedt a tó mélyére. Mély, halálos csönd ereszkedett a tájra. Irony rémülten kutatott Nathan után, de sehol nem látta a férfit. – Nathan! –sikoltott fel elkeseredetten. – Nathan! – Érezte, hogy lassan elszáll belőle az erő és hangja suttogássá halkul. – Édes Istenem, Nathan, hol van?

*** Hawk eleinte átkozta az esőt, aztán egészen megfeledkezett róla. Azóta, hogy eljött a Fenyőfák Szigetéről, lényegében másra sem tudott gondolni, csak Irony McBride-ra. Tudta, hogy Nathan Fergusonnak igaza volt. A legokosabb, amit tehetett, hogy szétválasztotta őt és Ironyt. Szilárdan elhatározta, hogy betartja ígéretét, mindent megtesz a tiszteletes kézrekerítése érdekében, és szerette volna ha a lány biztonságban visszatér Minnesotába. Biztos volt benne, hogy Nathan Ferguson minden további bonyodalom nélkül vissza tudja vinni Ironyt Thief Riverbe. Miért fordult hát akkor vissza mégis? Komoran bámulta az előtte elterülő, lassan sötétbe burkolózó víztükröt. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, meg kell bizonyosodnia róla, hogy Irony már nincs a Fenyőfák Szigetén. Cáfolhatatlan bizonyítékot akart szerezni arra, hogy Fergusonnak sikerült rábeszélnie a lányt a hazamenetelre, s érezte, hogy mindaddig képtelen lesz megnyugodni, míg nem látta saját szemével az elhagyott táborhelyet. Akkor bír csak szembenézni mindazzal, ami még rá vár, ha tudja, hogy Irony biztonságban elhagyta az Erdők-tavát. Egy búvármadár ijesztő, távoli rikoltása jutott el hozzá. Hawk beleborzongott a különös hangba. Mennyire emberi tud lenni néha egyes állatok segélykérése. Eszébe jutott az öregektől hallott régi legenda, amely szerint a búvármadarak nem mások, mint vízbe fulladt fiatal lányok szellemei. Ismét felhangzott, de erőtlenül el is halt a madár segélykérő kiáltása, Hawk pedig, bár maga sem tudta, miért, teljes bizonyossággal érezte, hogy Irony veszélyben van. Halálos veszélyben, és feltétlenül szüksége van rá. Nem tudta, milyen messzire lehet tőle, sem azt, hogyan fogja megtalálni. Mindössze annyit

érzett, hogy a veszély rettenetes és csak abban bízott, hogy a furcsa megérzés, amely figyelmeztette rá, a lánynak is nyomára fogja vezetni.

*** Irony még soha életében nem fázott ennyire, s bár örült, hogy életben maradt, ez is egyre kevésbé számított neki. Hatalmas erőfeszítéssel ugyan, de sikerült megfordítania a fejét. Nathan pár lábnyira hevert tőle a homokon, szeme csukva volt, arca halottsápadt. Erős, ziháló lélegzése jelezte csak, hogy nem halt meg. Irony szívét még mindig jeges félelem szorította össze, ha arra gondolt, milyen elkeseredetten kapaszkodott abba a sziklába és kutatott Nathan után. Mikor a víz alatt keresgélő keze a férfi lábához ért, ijedtében felsikoltott. Aztán maradék erejét összeszedve zakójánál fogva nagy nehezen felrángatta a sziklára. Hátát a kőnek támasztotta, mellkasát püfölve üvöltve követelte, hogy adjon már valamilyen életjelt, s örömében a könnye is eleredt, mikor meghallotta első, gyenge lélegzetvételét. Egymást átölelve kapaszkodtak a sziklán, míg Nathan annyira visszanyerte az erejét, hogy úgy érezte, képes lesz kiúszni a partra. Irony nem tudott úszni és lába is megdermedt a jéghideg víztől, de a férfi biztatta, hogy ha belekapaszkodik, mindketten kijutnak a szigetre. – Csak ne essen pánikba és ne rántson le – suttogta a hidegtől elkékült ajakkal. A lány csupán bólintott, szükségtelennek érezte figyelmeztetni, hogy nem is lenne ereje lerántani. Abban sem volt biztos, hogy ismét a felszínre tudna-e vergődni, ha Nathan elengedné, s hagyná, hogy lesüllyedjen. Túlságosan is fázott, túlságosan is fáradt volt. Eddig csak lába volt élettelen, most már egész testét annak érezte, s már az sem érdekelte, hogy életben marad-e, vagy meghal. Egyre élesebben merült fel azonban emlékezetében Hawk, s alakjával együtt feltámadt benne a düh is, amiért elhagyta. Elszánta magát az életbenmaradásra, ha másért nem, hát azért, hogy bosszút álljon lelketlenségéért. A dühtől némileg erőre kapva elengedte a sziklát és bele kapaszkodott Nathanba. Érezte, nincs más választása, rá kell bíznia magát a férfira. A szigettől mintegy tízméternyire Nathan csizmája végre talajt ért, s onnan már görcsösen egymásba kapaszkodva együtt vergődtek partra. Lerogytak a homokra, s megpróbáltak némi erőt gyűjteni, mielőtt tovább mennének, hogy menedéket találjanak az egyre sűrűbben hulló eső elől. Irony szemei lassan lecsukódtak. Csak egy percet pihen még, aztán tényleg összeszedi magát és tovább megy, fogadkozott magában. Ismét eszébe jutott Hawk és nem értette, hol lehet, miért nem jön már...

* * * Hawk megpróbált úrrá lenni a torkát fojtogató rémületen Valami azt súgta neki, hogy közel van Ironyhoz és tudta, hogy nem engedheti át magát félelmének, mert az szinte bizonyosan hibás döntésekhez vezet. Lassan, ritmusosan ismételgette a lány nevét, úgy, ahogyan az ojibvák a föld és az ég szellemeihez esdekelnek. Újult erővel tört rá az Ironyért érzett aggodalom, s hogy maga alá ne gyűrje, még hangosabban kezdte mondogatni a nevét, s végül elkeseredetten ordította bele a sűrű, csillagtalan, sötét éjszakába. Valahol a távolban egy magányos farkas üvöltött fel, válaszolva elkínzott kiáltására.

* * * Irony hallottta a farkasüvöltést, de már túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy megijedjen tőle. Valahonnan közelebbről egy bagoly lágy huhogása is hallatszott, s a lány elmosolyodott. Szerette a baglyokat, Thief Riverben, a hálószobája előtti öreg tölgyfán is lakott egy. A hang valahogy furcsán megváltozott, s a saját nevét kezdte kihallani belőle. – Irony! Irony... Nathan is felemelte a fejét a homokból és feszülten figyelt. Csak egy bagoly, akarta mondani a lány, de ajka nem engedelmeskedett akaratának, hang nem jött ki a torkán. Nathan felült, karját összekulcsolta reszkető testén, s várta a sötétségből jövő hangot. – Irony! Irony McBride! – Ide! – kiáltotta Nathan, de hangja erőtlenül elcsuklott. – Itt vagyunk! Irony összerezzent, s arra gondolt, hogy oda kellene mennie a férfihoz. Nathan a szörnyű megpróbáltatástól kimerülten biztos hallucinál. – Itt vagyunk! – kiáltott ismét Ferguson. – Irony! – válaszolt rá a visszhang. A lány érezte, hogy a tóról felszálló pára körbeveszi, lassan beburkolja, s elzár előle minden hangot. Már csak a partot érő hullámok csobogását, egy moszkitó zümmögését hallotta. Illetve, valami furcsa csikorgást, mintha lépkedne valaki a parti fövenyen. Aztán mintha fa ütődött volna fának. Egy férfi alakja bukkant elő a ködből és Irony bódultan nézte, mint közeledik feléje. Odaért, lehajolt hozzá, s ő még akkor sem félt. – Hawk – motyogta, s a széles, erős mellkasra hajtotta a fejét. – Miért jöttél ilyen későn?

* * * Hawk megdöbbent, érezte, milyen márvány hideg Irony bőre. Egyelőre nem tehetett mást, bebugyolálta egy takaróba, a némi védelmet nyújtó, felfordított kenu mellé fektette, s ment tüzet rakni. Hosszan kellett keresgélnie a bokrok között, míg talált elég száraz fát, amit meggyújthatott, s a vastagabb, nedves darabokat csak akkor rakta rá, mikor már volt elegendő parázs. A csizmaszárból előhúzott késsel fenyőgallyakat vágott, hogy legyen mivel megágyazni Ironynak a kenu alatt. Míg dolgozott, Nathant kérdezgette, aki a tűz mellé húzódott és igyekezett életben tartani azt, a Hawk által odahordott fával. - Mi történt? Hol a kenujuk? Egy sziklának ütköztünk és darabokra tört. – És a felszerelésük? - Az is a tó fenekén. – Ferguson elkeseredetten felsóhajtott. – Örültünk, hogy magunkat menteni tudtuk - Nincs ennivalójuk és száraz ruhájuk? - Semmi sem maradt. Hawk elkészült a rögtönzött ággyal, s magához intette a seriffhelyettest: – Jöjjön ide és vesse le azokat a vizes ruhákat. Keresek magának valami szárazat. Kotorászott egy ideig a zsákjában, s végül vastag flanellinget és egy erős vászonnadrágot nyújtott oda Fergusonnak. – Ironyról is le kell venni a vizes ruhát – mondta, inkább magának, mint Nathannak. – Már így is

teljesen áthűlt a teste. Nathan éppen az ingét húzta le, de keze megállt a levegőben.. – Természetesen – válaszolt Hawk és határozottan a szemébe nézett. – Csak nem gondolja, hogy holmi ostoba konvenciók miatt hagyom, hogy megbetegedjen? – Én.;, szóval... maga végül is... idegen – dadogta Ferguson. – Irony talán jobban szeretné, ha én csinálnám. – Nem. Törődjön csak magával, őt pedig bízza rám – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Hawk. – Annyira fázik, hogy már egyáltalán nem érdekli, ki segít rajta. - De ez az én dolgom - tiltakozott Nathan - Én vagyok a vőlegénye. Én csinálom. Hawk arcán látszott, hogy ezúttal nem fog engedni. – Nem! Foglalkozzon magával. És forduljon meg, nem akarom, hogy bámulja, míg... védtelen. – Nem gondolja, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg fogom látni? – próbálkozott meg egy utolsó, nem túl szerencsés ellenvetéssel Ferguson. – A szentségit magának! – üvöltött rá Hawk, legyűrve bensőjében a reménytelenség érzését, amelyet a seriffhelyettes szavai idéztek elő. – Forduljon el, különben belevágom a tóba és ott is hagyom! A Hawk civilizált külseje alól előtörő vad, barbár düh végül is jobb belátásra térítette Nathant, aki nem vitatkozott tovább, hanem elfordult és kezdte lehúzigálni magáról a vizes ruhákat. Hawk abban a pillanatban megfeledkezett róla és minden figyelmét Ironyra, a lány halottsápadt arcára fordította. Szelíden lehámozta róla a takarót és kigombolta az ingét. Alatta az átázott fehérnemű szorosan tapadt a lány testére, s mivel nem tudta lehúzni róla, egy határozott rántással szétszakította. Levette csizmáját és több számmal nagyobb, derekán szorosan összefűzött nadrágját is, majd egy takaróval erőteljesen dörzsölni kezdte, hogy meginduljon a véráramlás és felmelegítse elgémberedett tagjait. Érezte keze alatt testének igéző formáit, de most nem törődött mással, csak azzal, hogy felmelegítse, s ezzel biztonságba juttassa a lányt. Háta mögött megszűnt a ruhasuhogás, jelezve, hogy a másik férfi befejezte az öltözködést. Érezte, hogy Irony nem szeretné, ha Nathan meglátná meztelenségét, ismét betakarta a lányt. Zsákjából újabb száraz inget vett elő, s testével eltakarva belebújtatta Ironyt. A lány ezalatt egy pillanatra sem tért magához, s még akkor is aludt, mikor lefektette a kenu alatt fenyőágakból vetett ágyra és karját köré kulcsolta. Erőtlenül felsóhajtott és közelebb bújt Hawkhoz. - Mi az ördögöt csinál maga? – kérdezte Nathan, de hangja már korántsem volt olyan harcias, mint korábban. Valószínűleg megérezte, hogy Hawk nem sokat fog törődni ellenvetésével. – Megpróbálom egy kicsit felmelegíteni. - Nem gondolja, hogy talán én... hogy nekem kellene? – Magam is elboldogulok -– válaszolt nyugodtan Hawk. – Jobban teszi, ha maga is pihen. Vegye el a másik takarómat. Nathan nem válaszolt, beburkolózott a pokrócba, lefeküdt és némán a sötétbe bámult. – Mit kerestek itt? – kérdezte Hawk hosszú hallgatás után. – Azt hittem, hazaviszi Ironyt. – Nem akart jönni. Hawk kurtán felnevetett. – Nem lep meg. Mintha megéreztem volna. Tudtam, hogy vissza kell fordulnom. – Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna: – Jó, hogy meghallotta a kiabálásomat. A maga hangja volt az egyetlen, amiből tájékozódhattam. – Mi van Goodmannel? – érdeklődött Nathan. – Elveszítette a nyomát? – Nem veszítettem el, csak nem követtem tovább, hanem visszafordultam. A szigetek között megtaláljuk, amikor kell.

– Remélem, igaza lesz. Irony rettenetesen feldühödik, ha kiderül, hogy engedtük kicsúszni a kezünk közül. – Egyelőre sokért nem adnám, ha már láthatnám őt dühöngeni. Nagyon sokért...

* * * Irony felébredt, s csak annyit tudott, hogy a testét beburkoló korábbi, kellemes melegség megszűnt. Megborzongott, s igyekezett bepréselni magát a teste alatt érzett kellemes puhaságba. Csak lassan jutott el tudatáig, hogy friss fenyőgallyak illatát érzi, ágak cirógatják a lábát, s világos van. A nap már fent járt az égen, de hevét nem érezte, hiányzott neki az éjszakai meleg. Mozdulni próbált, ám a testébe olyan éles fájdalom nyilallt, hogy felhagyott a további kísérletezéssel. Lassan kinyitotta a szemét, s csak akkor látta, hogy a tótól legalább tízlábnyira, fenyőágyon fekszik. A víz vakítóan csillámlott a fényes napsütésben. Hunyorított, hogy ne bántsa annyira a szemét, s lassan kirajzolódtak előtte egy férfi körvonalai. Anélkül, hogy tisztán látta volna, rögtön megérezte, hogy Hawk az. Ajkai halvány mosolyra húzódtak, mikor észrevette, hogy a férfi meztelen. Háttal állt neki, mintha éppen arra készülne, hogy lemerüljön a vízbe. A legkisebb szégyenérzet nélkül végigjártatta tekintetét széles, furcsa tetoválással díszített vállán, végigfuttatta a gerincoszlopon izmos tomporán, egyenes, erős lábain. Milyen szép, állapította meg. Miért is lett úrrá rajta olyan szégyenérzet akkor éjszaka, amikor Goodman egymás mellé kötözte őket a fogadóban? Hát hogy lehet szégyenkezni egy ilyen gyönyörű, tökéletes férfitest láttán? Nézte, amint feje fölé emeli izmos karjait, s már biztos volt benne, hogy az a melegség, amit az éjszaka érzett, ezektől a szorosan testére kulcsolódó karoktól származott. Jó volna még egy kicsit élni, ha a hátralévő időben ezek a karok óvnák a hidegtől. Hawk olyan gyorsan tűnt el előle, hogy csakis a vízbe ugorhatott. Bársonyos feketeség telepedett rá, szeme lecsukódott, s már nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ismét kinyissa. Elégedetten adta meg magát a rátörő álomnak, mert tudta, hogy Hawk most már ott lesz mellette, s más nem is érdekelte.

* * * Hawk feje felbukkant a vízből, úszni kezdett a part felé, s az utolsó néhány métert már a sekélyesben gázolva tette meg. Kezében ott volt a törött viharlámpa és Nathan iránytűje. – Nincs értelme még egyszer lemerülni – mondta, s letette Nathan mellé az iránytűt. – Nem hiszem, hogy bármi használható lenne még odalent. Nem is számolta, hányszor merült alá a tóba, mire kimentette a szárazra Irony útitáskáját és Nathan zsákjait. Az egyik élelmiszeres zsákot képtelen volt megtalálni, a másik pedig felszakadt, de sikerült elhoznia belőle egy vízforraló kannát, két csészét, néhány kanalat és villát, s pár szem krumplit. – Nem működik ez az átkozott iránytű – mondta Nathan, s a homokba heverő műszerért nyúlt. – Ezért is tévedtünk el. – Az Erdők-taván gyakran megbolondulnak az iránytűk – magyarázta Hawk. – Sok a mágneses erő a sziklákban, az téríti ki a mutatót. – Ezt nem tudtam. – Nathan az előtte álló Hawk-ra nézett, s egy cseppet sem zavarta meztelensége. Természetesnek tetszett számára, szinte a táj részének. – Azt hiszem, sok mindent

nem tudok még erről a vidékről. – Becsületesen helytállt, Ferguson – ismerte be Hawk. – Nemcsak a tóval kellett megbirkóznia, Ironyt is ki kellett mentenie. – Olyan rossz állapotban van... – Él, hála magának. – Nem csináltam semmi... – kezdte zavarodottan Nathan, de Hawk nem hagyta, hogy befejezze. – Elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy a partra húzza és segítségért kiabáljon. – Tulajdonképpen ő mentette meg az életemet. Ha nem rángat ki a vízből... – Nathan beleborzongott a gondolatba. – Elmúlt, ne gondoljon rá – igyekezett megnyugtatni Hawk. – Most az a legfontosabb, hogy Ironyt rendbe hozzuk. Vágok egy kis húst és megpróbálok halat fogni, hogy erőlevest főzhessünk neki. Muszáj ennie valami táplálót. Gondolom, magának is jólesne valami meleg étel – fűzte hozzá mosolyogva. – Az az igazság, hogy gyenge vagyok, mint egy kölyökmacska – mondta Nathan, s visszamosolygok. – Tudja mit, kezdje el sütni a krumplit, míg én halat fogok. Mikor néhány óra múlva Irony másodszor is felébredt, a Nap már alacsonyan járt. Egész teste lázban égett, fejében iszonyú zúgás támadt, torka elszorult, mintha vattát tömtek volna belé. Halványan emlékezett rá, hogy Hawk meleg húslevessel itatta meg, s közben hűs, nedves kendővel törölgette az arcát. Látszott rajta, hogy rettenetesen aggódik, s ő szólni is akart hozzá, meg akarta mondani neki, hogy jól érzi magát, de valamiért képtelen volt kiejteni egyetlen szót is. Lassan elfordította a fejét, a férfit kereste. A tűz mellett látta meg, Nathan társaságában. Beszélgetésbe merültek, s a testtartásuk elárulta, hogy ez most nem ellenséges szócsata, hanem meghitt baráti beszélgetés. Irony örült, hogy Hawk és Nathan többé nem ellenségei egymásnak. Megkönnyebbülten sóhajtott, s lassan ismét öntudatlanságba süllyedt.

TIZENHARMADIK FEJEZET Mikor még kislány volt, Alyce néni gyakran olvasott fel neki északi legendákat egy régi könyvből, s őt mindig elbűvölte a vad harcosok ereje, fantáziáját megragadta furcsa, babonákkal átszőtt vallásuk. Még mindig emlékezett rá, milyen rosszul aludt egyszer, miután meghallgatta az egyik viking törzsfő haláláról szóló elbeszélést. Olyan életszerű volt a leírás arról, hogyan helyezték emberei a főnököt egy hosszú csónakba, hogy rakták mellé pajzsát és dárdáját, s hogyan indították utolsó útjára a lángoló csónakon, hogy Ironynak álmában is visszatért a jelenet, és sírva ébredt. Most újból visszatért az álom, csak ezúttal nem a hős viking, hanem ő feküdt a meggyújtott csónakban, s hiába próbált kiabálni, néma maradt. A csónakot vadul dobálták a hullámok, ő pedig érezte a körülötte felcsapó, testét beborító lángokat. Miért nem jön valaki, hogy megmentse? Hát nem látják, hogy nem halt meg és küszködik, mert nem akarja, hogy élve eltemessék? Hol van Hawk? Ó, Istenem, hol van Hawk? Irony dobálta magát a kenu aljában, feje jobbra-balra rándult, s közben értelmetlen szavakat motyogott. Hawk szenvedő arccal nézte egy darabig, aztán nem bírta tovább, odanyújtotta az evezőt Nathannak. – Vegye át – szólt rá. – Képtelen vegyok itt ülni és csak figyelni...

Nathan átvette a lapátot és óvatosan helyet cseréltek. A kenu elejére érve Hawk takaróstul felnyalábolta Ironyt, s hátát a jármű peremének vetve úgy helyezkedett el vele, hogy feje a mellkasán nyugodjon. - Sss – súgta, kisimítva homlokából csapzott haját. - Itt vagyok, szerelmem, meglásd, minden rendben lesz. Tekintete egy pillanatra találkozott Nathanével, s most első ízben sem dühöt, sem féltékenységet nem látott felvillanni a férfi szemében. Nathan ugyanúgy aggódott, mint ő. - Evezzen, amilyen gyorsan csak tud – kérte szeliden. - Mielőbb el kell jutnunk vele a faluba. Imádkozzon, hogy találjunk ott valakit, aki tudja, mit kell tenni vele.

*** - Próbálkoztam szömörce- és nyírfateával, ribizlilével, de egyik sem segített – magyarázta Hawk és elcsigázottan megdörzsölte a szemét. – Nem tudom, mit lehet még tenni, Hó. A karcsú, sudár termetű indián asszony figyelmesen hallgatta, aztán megkérdezte: – Hogy került hozzád a fenér asszony? Miért hoztad éppen hozzám? - Hosszú történet – hárította el az érdeklődést Hawk. – Később majd elmesélem. Hozzád pedig azért hoztam, mert jobban értesz a betegségekhez, mint a legtöbb gyógyító ember. - Fontos neked, hogy a fehér asszony meggyógyuljon? Hawk rezzenéstelen szemmel állta a másik fürkésző tekintetét. – A legfontosabb a világon – mondta. Hó halkan felsóhajtott és elfordult a férfitól. – Megteszem, amit tudok – ígérte. – Köszönöm. – Hawk felállt, vetett egy utolsó pillantást Ironyra és kilépett a kunyhóból. Gyűlölte, hogy ennyire tehetetlen. Bevetett minden, a gyógyítással kapcsolatos tudományt, de Irony állapota semmit sem javult. Hol borzalmas hidegrázás, hol tikkasztó láz tört rá. Egyszer, vagy kétszer tért csak magához útközben, de tekintete akkor is zavaros volt, s Hawk még azt sem tudta, hogy őt vagy Nathant megismerte-e. Irony betegsége megrémítette. A lány mindig olyan életvidám, energiával teli volt, hogy lelke legmélyéig megrázta, amiért ilyen gyengének, védtelennek látta. Vádolta magát, mert elhagyta, s közben még azt is hitte, hogy ez volt élete addigi legokosabb döntése. Hányszor megfogadta már az utóbbi néhány napban, hogy ilyen őrültséget soha többé nem tesz, s történjen bármi, önként soha nem hagyja el többé Ironyt. Csak akkor megy el mellőle, ha ő küldi, s meg is győzi arról, hogy komolyan gondolja, amit mond. Meggyőzni viszont nehezen fogja tudni azok után, ahogyan hívta, s ahogyan belekapaszkodott lázas önkívületében. Nem felejtkezett el róla, hogy őt hívta, nem Nathant, s megfogadta, hogy a lánynak sem engedi ezt elfelejteni.

*** Irony megpróbálta elfordítani a fejét, de az erős, szúrós füst egész testét beborította. A fanyar aroma ingerelte a torkát, köhögésre késztette és könnyeket csalt a szemébe. Küszködött, de nem tudott menekülni az éles, átható illatú felhőből.... Legalább a világ nem hullámzott már vele úgy, mint korábban. Meleg, kellemes puhaság ölelte körül, nem félt már attól, hogy a lángoló, hullámokon táncoló hajó magával ragadja a halálba.

Keze megrebbent, s abban a pillanatban egy másik, erős és biztos kéz kulcsolódott rá. A szemét sem kellett kinyitnia, anélkül is tudta, hogy Hawk van ott, s ő volt az, aki a hajóról elhozta. Hawk eddig mindig megmentette, és semmi kétsége sem volt afelől, hogy ezután is mindig meg fogja menteni, ha kell. A megnyugtató gondolat biztonságérzettel töltötte el és boldogan elmosolyodott. z/ Irony sápadt arcát megvilágító mosolyt látva Hawk felnézett és tekintete összetalálkozott Vízre Hulló Hóéval. – Most már jobban lesz? – kérdezte. Az indián nő bólintott. – Azt hiszem, igen. Talán a fütölés tette, vagy a verbénatea, esetleg a gyógyító ember ráolvasásai. – Fejét kissé oldalra hajtva rátette kezét Hawk karjára. – Persze az is lehet, hogy az állandó könyörgéseid gyógyították meg – mondta nehezen kifürkészhető arccal. Hawk érezte, hogy lassan elvörösödik. – Honnan... honnan tudod? – nyögte ki nagy nehezen. - Nagyon régen ismerjük már egymást, Hawk – válaszolt mosolyogva az asszony. – Belelátok a szívedbe, tudom, mi van benne. Annyira aggódtál a szép sápadtarcúért, hogy bármit megtettél volna, csakhogy megyógyuljon. A férfi nem is próbálta titkolni zavarát. - Nem akartam kihagyni egyetlen esélyt sem – vallotta be.- Imádkoztam a fehér Istenhez, de ajándékot adtam a nagy Manitunak is. – Szereted őt, ugye? – Hó... – Régen tudom már, hogy engem már nem szeretsz – szakította félbe nyugodt hangon az asszony. -Nem sokáig szerettél. – De nem Irony miatt – védekezett Hawk. – őt mindössze pár hete ismerem. – Tudom. – Sajnálom, hogy így megváltoztak a dolgok, Hó. – Amikor a családjaink arról beszéltek, hogy egymáshoz adnak bennünket, még nem tudhatták, mit hoznak majd az évek. – A nő a tűzhöz lépett, s egy kis agyagtálba kimert néhány kanálnyit a gőzölgő erőlevesből. – Anyád nem tudhatta, hogy elmégy majd a missziós iskolába és megtanulod, hogyan kell élni a civilizált világban. Az én szüleim sem gondolhatták, hogy, bár tanultam valamennyit, örökre itt maradok, mert nem tudom elképzelni az életemet a tó és az erdők nélkül. Irony mellé ült, s míg Hawk a lány fejét tartotta, belédiktált néhány kanállal a meleg levesből. – Két különböző emberré váltunk – mondta, mintegy lezárva a történetet. Hawk bólintott. – Mindig azt hittem, hogy együtt fogunk élni, Hó. Örültem, hogy te leszel a feleségem. Aztán... valami belső hang, máig sem igen értem, hogyan... visszatartott attól, hogy hazajöjjek. Most pedig, hogy megismertem Irony McBride-ot, már minden más. – Értem. – Nem akartam, hogy így történjen. – Megértelek, ne emészd magad – próbálta mosolyogva megnyugtatni a nő. – Megpróbáltam gyűlölni a te Ironydat, de nem meni. Még így betegen is érezni rajta, hogy nem mindennapi teremtés. - Irony a legkülönösebb nő, akivel eddig találkoztam. Hó vigyázva, nagy odaadással tovább etette Ironyt. - Te különlegeset érdemelsz, Hawk.

- Te is, Vízre Hulló Hó – válaszolt a férfi, s tekintetük egy pillanatra ismét egymásba kapcsolódott. - Sajnálom, hogy én nem lehettem az. Jól megértettük volna egymást... békés életünk lett volna. – A gondolattól enyhe kis mosoly jelent meg Hawk markáns arcán. - Lehet, hogy Ironyval soha nem fogunk együtt élni, de ha igen, békés, nyugodt életről szó sem lehet. - Miért mondod ezt ilyen elégedetten? – kérdezte nevetve Hó. Hawk egy kissé zavartan válaszolt: – Megtanultam szeretni ennek a nőnek a... a kiszámíthatatlanságát. Annyira más, mint a többiek - Akárcsak anyád? - Igen, nagyon is úgy, mint az anyám. Hó félretette a félig kiürült tálkát, s komoly arccal megkérte a férfit: – Mesélj nekem a te Ironydról, Hawk. Mitől olyan rendkívüli jelenség. Hawk szelíden a prémekre fektette a lányt, és megfogta a kezét. Még most, amikor jobban volt is, félt attól, hogy örökre elveszítheti, ha nem ügyel rá. - Amikor először találkoztunk, éppen az igazgató irodájában voltam a sweetwateri iskolában. Mint a szélvész bevágtatott és azt mondta: Egy férfira volna szükségem... - Egy férfira? – Hó meglepetésében ajka elé kapta a kezét. – Ó, Hawk, ilyet biztosan nem mondott! – De igen – állította a férfi. – Egy öreg, rozsdás revolver volt nála, amit a nénikéi padlásán talált. Rám fogta és azt követelte, hogy... Hawk sötét tónusú, meleg hangját hallgatva Irony lassan álomba merült, a legmélyebb és legnyugodtabb álomba azóta, hogy rátört a betegség. A tűz barátságosan pattogott mellette, odakint pedig az északi égbolt előbb bíborszínűvé vált, majd teljesen besötétedett.

*** Irony ásított, nyújtózkodott egyet, s hosszú napok óta először izmai engedelmeskedtek akaratának, és fejét is teljesen tisztának érezte. Kinyitotta a szemét és megpillantotta a föléje hajló Hawk-ot. – Éhes vagyok – mondta. – Mitől vagyok ennyire éhes? – Attól, hogy a hét nagy részében alig evett szilárd ételt. – Egy hétig? – csodálkozott a lány. – Miért... mi történt velem? – Átfagyott a hideg vízben, mikor a kenu felborult – magyarázta Hawk. – Ugye emlékszik rá, hogy szerencsétlenül jártak? – Igen. Erre emlékszem... – válaszolt zavartan Irony. – És Nathan? Jól van? – Nagyszerűen. A lány a takarón fekvő, lesoványodott, fehér kezét nézte. Lassan felemelte egyik karját, s a csipkés kézelőjű hálóinget tanulmányozta. – Ez honnan van? – kérdezte végül. – A holmim beleveszett a tóba. – Felhoztam a víz alól az útitáskáját. Kitisztították és megszárították a ruháit. - A papírok? A birtoklevelek? – kérdezte ijedten a lány, s közben érezte, hogy az a kevés erő, amit sikerült összegyűjtenie, lassan elszáll belőle. - A viaszosvászon megvédte őket. Átnedvesedtek ugyan, de az írás nem mosódott el rajtuk, tökéletesen használhatók. - Mi van Goodmannel? – érdeklődött tovább - Senki nem látta errefelé. Futárokat küldtem a többi faluba, hogy figyelmeztessem őket, és Nathan is a környéken portyázik. Bármelyik nap hírt kaphatunk felőle.

- Nathan elment? Ezért nem jött hát el meglátogatni. - Rettenetesen aggódott magáért – igyekezett megnyugtatni a lányt Hawk. – Megkönnyebbülés volt számára, hogy csinálhat valamit, és nem kell tétlenül ülnie, várva, hogy meggyógyuljon. Hawk nem akarta még megmondani a lánynak, hogy Nathant a Zack nevű férfi felkutatására küldte, akiről erősen gyanította, hogy Irony apja. Úgy érezte, lesz még idő alaposabban is átgondolni ezt a kérdést. - Hol vagyunk, Hawk? – Irony körbenézett, s tekintete megállapodott a gyékény szőnyegeken, a fal mellett szépen sorba rakott edényeken. – Egy... indián házban? - Vigvamban – javította ki mosolyogva Hawk. Az egyik barátomé. - Ó – Irony szeme a nyitott tűzhely fölött, háromlábú állványon lógó fazékra tévedt. – Gondolja, hogy van benne valami ehető? - Ragu. Mindjárt adok magának. Irony nézte, amint Hawk húst és zöldségeket mer a fazékból egy kis tálba. A tűzhely környékén is ugyanolyan otthonosan mozgott, mint odakint, a vadonban. Hirtelen az jutott eszébe, hogy a baleset soha nem következett volna be, ha Hawk nem hagyja ott őket a Fenyőfák Szigetén. Akkor nem betegedett volna meg és a Goodman elfogására indított expedíció sem került volna veszélybe. Elég erős volt már ahhoz, hogy dühös legyen, amiért betegsége meghátrálásra kényszerítette, de ettől rögtön eszébe jutott az is, hogy Hawk volt az, aki ápolta. Érezte, milyen igazságtalan lenne, ha ostoba vádaskodással hálálná meg odaadását. A férfi visszatért mellé, s Irony látta a szeme körül elmélyült ráncokat, elhomályosult tekintetét. Lerítt róla, hogy rettenetesen fáradt, s nem sokat aludhatott az utóbbi napokban. – Köszönök mindent, amit tett, Hawk – mondta neki szelíden. A férfi nem válaszolt, de tekintetén látszott, hogy örül a lány szavainak. Megmerítette s óvatosan ajkához tartotta a kanalat. – Nem kell etetni – tiltakozott Irony, de keze rögtön remegni kezdett, amint megfogta a kanalat. – Egy hétig vagy Hó, vagy én etettük – próbált ellenkezni vele Hawk. – De most már jobban vagyok. – Irony evett néhány falatot, de a keze hamarabb elgyengült, mint ahogy étvágya alábbhagyott. – Majd én befejezem – ajánlotta a férfi. Irony tiltakozás nélkül feladta frissen visszanyert önállóságát, s visszafeküdt a prémekre. – Köszönöm – mondta elgyengült hangon. Éppen végzett az utolsó falattal, mikor a vigvam bejáratát takaró bőr félrelibbent, s belépett valaki. Irony keze Hawk karjára kulcsolódott és megszorította, mikor meglátta a magas, karcsú indián asszonyt. - Irony, ez itt Vízre Hulló Hó – mutatta be a jövevényt a férfi. – ő ápolta magát. Ne féljen tőle. A két nő egy ideig kíváncsian méregette egymást, aztán Hó leereszkedett Irony fekhelye mellé. – Örülök, liogy már jobban érzi magát, Irony. Nagyon beteg volt – mondta. Irony szeme elkerekedett a meglepődéstől. – Maga tud angolul? – csodálkozott. – Erre nem számítottam. - Egy férfitól tanultam, aki évekig élt közöttünk - válaszolta Hó. – Mindannyiunkat tanított, de a gyerekek többet megjegyeztek belőle, mint a felnőttek. Irony szeretett volna többet is hallani erről a férfiról, de elfáradt, s már csak nehezen tudott ébren maradni. Majd később megkérdezi, nyugtatta magát. Tudni szerette volna, hogy sok olyan ember volt-e, aki elhagyta az otthonát és az indiánok között élt. Hó talán az apjáról is hallott valamit. Furcsának találta a gondolatot, egy idegen esetleg többet tud róla, mint a saját lánya. Látva, mennyire álmos, Hó felállt és kedvesen megkérdezte

– Miért nem pihen egy kicsit, Irony? Később majd segítek megfürödni magának, ha akar. Irony boldogan bólintott, s a meleg, puha prémekbe süppedt. Lecsukódó szemével még látta, hogy Hó és Hawk a vigvam kijárata felé indul. Ő tehát Hawk barátja, gondolta, s nem volt igazán boldog a íelfedezéstől. Vízre Hulló Hó szép volt, fiatal, sudár termetű. Szép vonású, ovális arcát derékig érő, hollófekete haj keretezte. Férfiaknak nem szoktak csak úgy ilyen barátaik lenni.

*** Két nappal később, amikor már nagyon elunta a fekvést, Irony közölte, hogy szeretne felöltözni. Hó nem vitatkozott vele, még csak megjegyzést sem tett, mikor a lány elgyöngült lábai felmondták a szolgálatot, s kénytelen volt leülni. Odavitt neki mindent, amit kért – frissen mosott alsószoknyáját, ingvállát, felsőruháját. Az együtt eltöltött idő hatására Irony már el is felejtette, kezdetben mennyire idegenkedett Hótól. A másik nő egész más volt, mint amilyennek az indiánokat elképzelte. Ugyanolyan civilizáltan viselkedett, mint ő, s igaz ami igaz, a női művészetekben sokkal jártasabb volt nála. Ironynak még jól is esett látni nyugodt magabiztosságát, ahogyan főzött vagy éppen varrt. A szarvasbőr ruhájára erősített apró fémfüggők lágyan csilingeltek, valahányszor megmozdult, s kellemes, nyugtató hatással voltak a lányra lábadozása napjaiban. Mikor ébren volt, Hó a törzs többi tagjáról mesélt neki. Történeteket mondott a barátairól, Éneklő Fűről és Reggeli Viharról, Szürke Farkasról, a vének vénjéről, s Kineuról és Addikról. Bár még egyiküket sem látta, Irony úgy érezte, hogy Hó életteli beszámolói alapján kezdi mindannyiukat megismerni. Ha Ironyról kellett gondoskodnia, Hó sohasem fáradt el. Gyógyfüvekből teákat készített neki, ragut és erőlevest főzött. Kukoricalisztből mindennap megsütötte a lapos kenyeret, amelyet Irony kezdett igazán megkedvelni. Az indián lány szemmel láthatóan örömmel tett-vett vendége körül, s egy alkalommal szégyenlősen be is vallotta Ironynak, hogy hiányozni fog neki, ha teljesen meggyógyul és elmegy. Irony is úgy érezte, vissza fog vágyni Hóhoz. Egyetlen dolog zavarta vele kapcsolatban – az, hogy nyilvánvalóan nagyon közel állt Hawk-hoz. Szemmel láthatóan olyan jól ismerte, hogy a gondolatait is kitalálta. Mikor a férfi felolvasott Ironynak a Hiawathaból, Hó előbb hozott neki egy csésze édes ribizlilét, semmint rájött volna, mennyire kiszáradt a torka. Még meg sem jelent, s ülőhelye már elő volt készítve számára, s ha olyan időben érkezett, amikor enni szoktak, mindig volt annyi étel a fazékban, hogy is jusson. Irony nem akart irigy lenni Hóra, de képtelen volt legyűrni magában ezt az érzést. Valami nagyon mély, hitványnak tartott ösztön támadt fel benne, valahányszor Hawk és Hó összemosolygott, vagy Hawk meghitten a lány vállára tette a kezét, esetleg vizet hozott neki a tóról. Utálta magát, amiért féltékeny, de indulatai erősebbnek bizonyultak nála. Érdekes módon Hót ettől még ugyanúgy szerette, s közelsége csak még jobban tudatosította benne, mit érez Hawk iránt, s mit érzett már korábban is, bár egészen eddig a pillanatig hevesen tagadta. Éppen végzett az öltözködéssel, mikor megérkezett a férfi. Látva, hogy Irony ruhát vett, s haját is hátrakötötte egy Hótól kölcsönkapott, gyöngyökkel díszített szíjjal, szélesen elmosolyodott. - Jobban érzi magát? - Igen, és unom már a fekvést – válaszolta Irony, s egy bizonytalan lépést tett felé. – Már visszatért az erőm – bizonygatta. – Nem kell elsietni a dolgot. Beletelik még egy kis időbe, míg újból rendesen tud járni. Egyelőre

az is elég, ha kiül egy kicsit a napra. Anélkül, hogy figyelmeztette, vagy engedélyét kérte volna, ölébe kapta a lányt és elindult vele a szabadba, s már menet közben szólt vissza Hónak, hogy vigyen utánuk néhány takarót. A fényre érve Irony gyorsan becsukta a szemét, s mikor a napsütéshez ismét hozzászokva kinyitotta, észrevette, hogy egy indián falu közepén állnak. Kissé riadtan csimpaszkodott Hawk nyakába, míg a félgömb alakú házakat, a sovány, hangosan csaholó kutyákat, a félmeztelen gyerekeket, s a sárgásbarna bőrű felnőtteket figyelte, akik megjelenésére félbehagyták munkájukat és leplezetlen érdeklődéssel néztek rá. Azóta, hogy Hó vigvamjában felébredt, tudta, hol van, de most, hogy saját szemével is látta, kicsit megijedt. Hawk megérezte ideges remegését és erősebben szorította magához. Határozott léptekkel elindult, s közben halkan, nyugodt hangon beszélt hozzá: – Minden rendben lesz, Irony. Egyszerűen csak kíváncsiak magára. – Tisztelettudóan odabólintott néhány, egy csokorban álló öregasszonynak, azok pedig fogatlan szájukkal visszamosolyogtak rá és hangos beszélgetésbe kezdtek. – Mikor Nathannal együtt idehoztuk, nyakig pokrócokba volt bugyolálva, s nem sokat láttak magából. Kevés fehér emberrel találkoztak még életükben, s most szeretnék alaposan megnézni maguknak. – Miről beszélnek? – kérdezte súgva Irony, s hátrapillantott, az egymás szavába vágva tereferélő asszonyokra. – Nagyon tetszik nekik a haja – válaszolta Hawk, s maga is elmosolyodott. – Ugyanolyan színű, mint az övék, de olyan göndör, hogy szerintük biztosan valami szellem lakozik benne. – Néha én is azt hiszem, valami rontás van rajtam, annyit kell bajlódnom vele – nevette el magát Irony. A kezdeti feszültség felengedett benne. Mióta csak az eszét tudta, állandóan azon töprengett, milyenek lehetnek az Erdók-taván élő indiánok, így nagyon jól meg tudta érteni egy másfajta ember iránti kíváncsisálgukat. Kénytelen volt beismerni, hogy távolról sem látszanak olyan ellenségesnek, ahogyan ő gondolt rájuk, amikor elindult Thief River Fallsból. - Ugye jól esik egy kis napsütés? – kérdezte Hawk, s óvatosan leengedte a Hó által gondosan odakészített takarókra. –Nekivetheti a hátát ennek a nagy kőnek, úgy kényelmesebb lesz. - Itt marad? – kérdezett vissza Irony, látván, hogy egy csapat gyerek közeledik feléjük. - Igen, de nem kell félnie – mondta Hawk és leült mellé. A gyerekek körbeállták őket, s bár kíváncsian nézegették a lányt, nem merték megszólítani. Irony megnyugodott, s Hawk-ra nézett. - Már nem félek – mondta, látva arcán a feszült várakozást. – Nem tudom, mit mondjak nekik, hogy meg is értsék. - Mondjon bármit – válaszolta a férfi. - Sz szervusztok – szólt bátortalanul a lány. – az én nevem Irony McBride. A gyerekek vidáman rámosolyogtak, de egyikük sem szólt, Irony pedig úgy nézett Hawk-ra, mintha csak azt akarná közölni vele, hogy ugye, én megmondtam. Kiválasztott magának egy hosszú varkocsos, maszatos arcú kislányt, s most már őt szólította meg. – Mi a neved? A gyerek szájához kapta a kezét és nevetgélő, egymás között sugdolózó társaihoz fordult. – Ugye mondtam, hogy nem fognak megérteni – szólt Irony, s kissé csalódott volt, amiért igaza lett. – Nagyon is jól megértették – válaszolt Hó. – Mindössze arról van szó, hogy nem tudják biztosan, beszélhetnek-e magához. – Az érdes, kemény hangzású ojibva nyelven mondott néhány szót a gyerekeknek, s azok közelebb léptek hozzájuk.

A maszatos arcú kislány nagy, tágra nyílt fekete szemeivel figyelte még egy darabig Ironyt, aztán felbátorodva tett egy lépést és mutatóujjával megérintette az arcát. – Miért vagy pöttyös? – kérdezte, s kissé meg is ijedt a saját merészségétől. – Pöttyös? – Irony értetlenül nézett körül, fogalma sem volt róla, miről beszél a gyerek. – A szeplői – világosította fel Hawk. – Az utóbbi néhány hétben elég sokat volt napon, s az orra körül szeplős egy kicsit. – Egy úrinőnek nincsenek szeplői – ellenkezett Irony, s azt kívánta, bárcsak lenne nála egy tükör, hogy megnézhesse magát. – Egy úrinőnek lehet, hogy nincsenek, de magának vannak – kötekedett Hawk, s közelebb hajolva a lány fülébe súgta: – És hogy őszinte legyek, ettől még tüneményesebb az arca. Irony zavartan lesütötte a szemét, s ujjaival végigsimított az arcán. – Olyan vagy, mint egy őzgida – szólalt meg ismét, most már teljesen felbátorodva a kislány. – Nagyon szép. – És téged hogy hívnak? Megmondod a neved? – kérdezte Irony, örülve, hogy végre sikerült szóra bírni a gyereket. – Felszálló Köd. – Gyönyörű név. Kik a barátaid? Ahogy a gyerekek egymás szavába vágva sorolni kezdték angol és indián neveiket, a lányból végleg elmúlt a félsz. Az apróságok hamarosan letelepedtek melléjük és úgy társalogtak velük, mintha már régtől fogva ismernék egymást. Irony csak egyes szavakat értett meg beszédükből, de élvezte a nyelv különös zenéjét és a gyakran felharsanó kacagást. - Hamarosan egy csapat asszony – Irony gyanította, hogy az anyák – állt meg a közelükben. Nem szóltak egy szót sem, csak komoly pillantásokkal méregették a lányt, mintha attól tartanának, hogy rossz hatással lesz csemetéikre. - Miért nem mondanak semmit? – kérdezte suttogva Irony. - Még nem döntötték el, milyen véleménnyel legyenek magáról – figyelmeztette Hawk. – Irigylik a ruháját, a bőre színét, a göndör haját. Félnek, azért jött ide, hogy megbabonázza és elvegye tőlük a férjeiket. - ó, Istenem! – kiáltott fel a lány, s egy gyors pillantást vetett a távolabb álló, de azért feléjük figyelő férfiakra. – Nincs közöttük egy sem, aki kellene, még ha ezüsttálcán hoznák is elém. - Egyetlen egy sem? – érdeklődött Hawk. - Nincs – válaszolta a lány, bár szemei azt mondták: csak te. – Örülök neki – válaszolta Hawk és ojibva nyelven pergő társalgásba kezdett az asszonyokkal. Azok nevettek, bólogattak, s már sokkal barátságosabban néztek Ironyra, mint korábban. Néhányan tört angolsággal mondtak is neki valamit, míg azok, akik csak saját nyelvükön beszéltek, élénk gesztusokkal kísérték szavaikat. – Mit mondott nekik, hogy ennyire barátságosak lettek? – érdeklődött a lány. Hawk közelebb hajolt, a füle mögé igazított egy elszabadult hajszálat, s csak aztán válaszolt: – Megmondtam nekik, hogy maga nagyon félénk, s remélem, tesznek róla, hogy jól érezze magát a falujukban. – Nagyon szerencsés, lenni Hawk asszonya – mondta az egyik nő Ironynak, s megértően hunyorított is hozzá. – ő van igazi férfi. – Maga... azt mondta nekik, hogy... hogy én... hogy mi... – habogott elvörösödve Irony. – Legalább megtörtem vele a hallgatásukat – válaszolt mosolyogva a férfi, s megbánásnak nyoma sem volt az arcán. – Ó, Hawk, hogyan tehette? Mielőtt túlságosan belemerülhettek volna a témába, egy sovány, foltos kutya jelent meg

kölykeivel, s Irony figyelme az állatok felé fordult? – Nézze! Hát nem aranyosak? Négy jól táplált, bohókás kölyök trappolt az anyja után, s kissé lemaradva egy soványabb, erősen sántító kiskutya követte őket. – Mi baja van szegénynek? – kérdezte részvéttel a hangjában Irony. – Eltörte a lábát – válaszolt Hawk helyett a legbarátságosabb indián asszony. – Éppen jó lesz fazékba. – Nem! – kiáltott fel rémülten Irony és megpróbált lábra állni. Hawk megfogta a karját és visszatartotta. – Csak tréfál – mondta. – Jézusom, Irony, csak nem gondolja komolyan, hogy megennék? - Honnan tudjam, mit gondoljak? – kérdezett vissza dühösen a lány. - Tréfa jó – nevetett az asszony. - Nekem nem nagyon tetszett – jegyezte meg morcosan a lány, s rögtön kérlelni kezdte Hawk-ot.Ugye elkéri nekem ezt a kiskutyát? Biztosan akarom tudni, hogy nem fenyegeti veszély. - Rendben, elintézem – ígérte a férfi. Felállt, s felkapta a földről a félelmében reszkető, gyámoltalan jószágot. A kiskutyának fekete-fehér foltos, mókás pofácskája volt. - Olyan, mintha álarcot viselne – lelkendezett Irony, és kinyújtotta kezét az állatért. – Hát nem drága, Hawk? - Láttam már szebb kutyát is életemben – közölte a férfi, de közben vidáman mosolygott. - Most már a te kutyád, Iron-nii? – kíváncsiskodott Felszálló Köd. – Megtartod? - Szabad? – Irony kérdőn nézett Hawk-ra. – Nem fog hiányozni senkinek? - Sánta, s már nem is fog megjavulni a lába – figyelmeztette Hó. - Nem baj – Irony ölébe vette a kiskutyát, az pedig tökéletes biztonságban érezve magát, kényelmesen elhelyezkedett, s nyalogatni kezdte a kezét. – Nagyon szeretném, ha az enyém lehetne... tényleg. - Akkor el van intézve – zárta le a témát Hawk. - Ha bármit kíván, Irony, elég, ha szól. A lány a férfi vonzó arcába nézett, s lángoló tekintetét látva azon gondolkodott, mit is akart mondani valójában ezzel a meglehetősen kétértelmű mondattal.

*** A következő néhány napban Irony gyorsan visszanyerte erejét. Hawk karjára támaszkodva, kutyákkal, gyerekekkel és hangosan trécselő asszonyokkal a nyomában minden reggel hosszú sétákat tett. Kutyája, akinek a Lator nevet adta, végig ott téblábolt körülötte, míg el nem fáradt, s Hawk vagy ő fel nem vette. Éppen egy ilyen sétára indultak volna, mikor egy reggel férfiak kis csapata állta útjukat. Hawknak már csak annyi ideje volt, hogy figyelmeztesse, a csoportot Fehér Daru főnök vezeti, s már ott is álltak néhány lépésnyire tőlük. A főnök üdvözlésként felemelte a kezét, Irony pedig csak idegesen mosolygott, mert fogalma sem volt róla, mit ír elő ilyen esetekre a protokoll. Sajnos, Tiny néninek, aki alaposan kitanította arra, hogyan kell illedelmesen köszönteni a királynőket, nem volt alkalma elmagyarázni, miként is viselkedjen, ha egy indián főnökkel találkozik. – Örülök, hogy látom, Iron-nii – szólította meg mély, dörgő hangon Fehér Daru. – Én is örülök, hogy találkoztunk. – Az indián példáját követve Irony is mélyen meghajolt. – Nagyon beteg volt. – Igen, de most már jobban vagyok.

– Az jó – bólintott elégedetten Fehér Daru. Ironyra mély hatást gyakorolt a méltóságteljes viselkedésű, idős ember. Gazdagon díszített, rojtos bőrruhát viselt, s varkocsba font hajába két sas tollat tűzött, főnöki méltósága jeleként. Erősen barázdált arca olyan volt, mintha vörös homokkőből faragták volna ki, s bár nem mosolygott, Ironynak mégis az volt az érzése, hogy fekete szeme szelíden, barátságosan nevet. Inkább tekintélyt parancsoló, s mégis nyájas apának tetszett számára, semmint vérszomjas barbárnak. – Fehér Daru és népe ajándékot akar adni – folytatta az indián. – Vigvamot építünk, ahol nyugodtan élhet, míg sokszor változik a Hold. Irony értetlenül nézett Hawk-ra. – Saját vigvamot, nekem? - Azt akarják, hogy jól érezze itt magát – magyarázta a férfi. – Építenek magának egy házat, ahol szabadon ellehet, ameddig csak akar. - Én......nagyon köszönöm – válaszolt Irony, akit rettenetesen zavarba ejtett ez a nagylelkűség. – Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna. - Bátor asszony –jelentette ki határozottan a főnök - Ennyi elég. - Mivel érdemeltem ki, hogy ilyen sokat tegyenek értem? - érdeklődött Irony, mikor Fehér Daru és a törzsi tanács tagjai elmentek. – Végül is idegen vagyok itt. - Valószínűleg tényleg az az oka, amit Fehér Daru mondott: elismerésnek szánják a bátorságáért – válaszolta Hawk. - Lehet. – Irony lehajolt és megvakarta a lábához törleszkedő Lator fejét. – Tudja, néha már-már azt szeretném, ha itt lenne az apám... hogy lássa, milyen jól megvagyok ezen a vidéken. Hawk erre már nem felelt, csak nyelt egy nagyot. Ha feltevése igaznak bizonyul, Irony sokkal közelebb áll vágyának megvalósulásához, mint az kívánatos lenne, gondolta. Kellemetlen előérzete támadt, s hogy elűzze magától, a gyerekek bolondozását figyelte egy darabig, aztán folytatták a sétát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Fehér Daru főnök törzsének tagjai a falu szélén építették fel Irony vigvamját, egy fenyőligetben, amely eltakarta a többi háztól. Hawk megmagyarázta a lánynak, hogy azért választották ezt a helyet, mert azok a fehérek, akiket eddig megismertek, szerettek néha senkitől sem háborgatva visszavonulni és úgy gondolták, Irony is így fog viselkedni. A lány nem is bánta, hogy némileg elkülönül a többiektől. Örült neki, hogy önálló lakóhelye lesz, saját külön partszakasszal. Tudta, ha Goodmant sikerül hamar elfogni, s a kalandnak ez a része csak rövid ideig tart, akkor is jó érzéssel fog visszagondolni rá. Kis híján hangosan felnevetett, mikor eszébe jutott, mit szólna Tiny és Alyce néni, ha megtudnák, milyen helyen lakott egy ideig. Meglepetés volt számára, hogy férfiak és nők egyaránt kivették részüket a vigvam építéséből. Korábban azt hitte, hogy az ilyen jellegű munkát, s mindenféle ház körüli teendőt az indiánoknál az asszonyok végeznek. Figyelte, amint a férfiak kivágják és lehántolják a fiatal fenyőfákat, s tizenöt és húsz láb átmérőjű ovális alakzatban leverik őket a földbe. Tetejüket kupolaszerűen középre hajlították, az asszonyok pedig hársfáról vett hánccsal összekötötték. A vázat fakéregből vágott széles lapokkal burkolták, s ajtót hagytak rajta, amelyet függönnyel takartak el. Irony egészen meghatódott, hogy vigvamja berendezéséhez valamennyi falusi hozzájárult valamivel. Az edények katonás rendben sorakoztak az egyik fal mentén, velük szemben pedig két, állatbőrökből készült fekvőhelyet helyeztek el. Az egyik asszony félénken kezébe nyomott

egy teljes, szarvasbőrből készült öltözetet, két másik pedig vadonatúj mokasszinokkal ajándékozta meg. Néhány nagyobb fiú fát hozott neki, a kisebbek pedig még össze is vesztek azon, ki menjen el vízért. Munkájukat befejezve az indiánok körbeállták, s várták, elégedett lesze az eredménnyel. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta a lány, akit őszintén zavarba ejtett a váratlan nagylelkűség. – Csodálatos az egész! Hawk ojibvául is elismételte szavait, a falu lakói mosolyogva meghajoltak, s ment mindenki a maga dolga után. – Megdöbbentő a bőkezűségük – mondta Irony, amikor kettesben maradtak. – Csak azt szeretnék, ha jól érezné magát – válaszolta Hawk, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. – Thief River Falls civilizált lakói nem tennék meg értem ugyanezt, ha én látogatnék el hozzájuk? Irony máskor figyelmen kívül hagyta volna a férfi hangjában bujkáló enyhe gúnyt, de pillanatnyi, különös hangulata ezt most nem engedte meg. – Tartok tőle, ha maga jönne a városunkba, gyanakvás és bizalmatlanság fogadná... legalábbis, amíg alaposabban meg nem ismernék – mondta. Hawk vidáman csillogó szemmel nézett rá és megjegyezte: – A betegsége megfosztotta a harciasságától. - Gondolja? – kérdezte a lány megjátszott felháborodással. – Próbáljon csak még egyszer rossz hírbe keverni, s majd meglátja, milyen harcias vagyok! A férfi mélyről fakadóan, boldogan felnevetett, s a karjába kapta. – Nagyon hiányoztál, Irony. - Annyi mindent tettél értem, Hawk... mindig hálás leszek neked érte – válaszolt a lány, s az ő szeméből is elégedett öröm sugárzott. - Csitt! – figyelmeztette a férfi. – Bármennyit is segítettem, az nekem okozott örömet. - Hó azt mondja, te mentetted meg az életemet. - Nathannak sem volt kisebb része benne, és neked sem. Irony tekintete lejjebb siklott, s a férfi nyakán lüktető éren állappodott meg. – Miért hagytál el, Hawk? – kérdezte csendesen. – Miért nem búcsúztál el legalább? - Akkor azt hittem, így lesz a legjobb – válaszolt Hawk, és még szorosabban ölelte magához. – Aztán rájöttem, hogy tévedtem. - Hogy érted ezt? – nézett rá csodálkozva a lány. - Ne vágj ilyen meglepett arcot – dorgálta meg a férfi. - Mindig be szoktam ismerni, ha tévedek. - Eddig nem nagyon vettem észre – mondta csöppnyi szemrehányással a hangjában, de mosolygó arccal Irony. Hawk egy pillanatra kiengedte öleléséből, de rögtön meg is fogta a vállát. – Figyelj rám – mondta komoly Hreciil. – Nagy hibát követtem el, mikor engedtem, hogy ostoba társadalmi konvenciók szabályozzák a cselekedeteimet. Azt hittem, jobb lesz bizonyos távolságot tartani, mert kezdtek túl erőssé válni az érzéseim. Tudtam, hogy egyre többet jelentesz számomra, s reméltem, hogy te is így érzel. Közben féltem is attól, hogy erre bátorítsalak... Aztán, még két órája sem voltam tóled távol, megértettem, hogy nem az érzéseink a rosszak, hanem az a társadalom, amelyik bűnnek tekinti, hogy két ember szereti egymást, s kizárólag azért, mert különbözik a származásuk. Miért magasabbrendű az egyik ember bőrszíne, mint a másiké? – Hawk... – Engedd, hogy ezt befejezzem, Irony. Tudom, mire neveltek, s nekem is gyakran meg kell küzdenem az előítéletekkel – néha a saját népemével. Az együtt eltöltött idő azonban megtanított arra, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a hagyományok.

– Hawk, én... – Döntöttem, Irony, és azt akarom, hogy tudjál róla. Lehet, hogy félig indián vagyok, lehet... – Most te figyelj rám, Hawk – vágott közbe a lány, s tenyerét rátapasztotta a férfi szájára. – Ezek a dolgok többé nem számítanak. – Te nem... – Nem törődöm velük – fejezte be a mondatot Irony. Elvette tenyerét a férfi szájáról, de továbbra is ott tartotta az arcán. – Sok fontos dolgot tanultam az utóbbi hetekben, s az egyik ezek közül az, hogy az életet élvezni kell, rá kell jönni minden ízére. Jól éreztem magam az erdőben – Irony lábujjhegyre állt és arcát odaszorította Hawk-éhoz. – És nagyon jó volt együtt lenni veled. Irony szája lassan a férfi szájához ért, s érezte, hogy Hawk a közeledés keltette meglepetéstől kissé összerezzen. Lágyan simogatni kezdte a nyakát, szorosan hozzásimult, s erősebben csókolta, míg végül a férfi karjai gyöngéden köréje fonódtak, s szelíden végigsiklottak a hátán. - Én is döntöttem - súgta a lány, egy pillanatra félbehagyva a csókot - Nem tudom, mi lesz, ha visszatérek Thief Riverbe, de most, amíg itt vagyok, veled akarok lenni. Szavait éppúgy nem lehetett félreérteni, mint hawk válaszát. karjai acélabroncsként zárultak köréje, ajka az övére tapadt, felemelte, s mint drága foglyot szorította magához, miközben egyre szenvedélyesebben csókolta. Irony átölelte a nyakát, s boldogan, hogy vágyuk végre zbadon utat tör magának, viszonozta acsókot. Nem gondolt már arra, miként vélekednének róla az otthoni barátok, a szomszédok, ismerősök. Nem létezett más számára, csak ez a szálfatermetű férfi, aki úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni, s akinek csókjaitól lángban égett egész belseje. - Hawk - súgta a fülébe - Nem gondolod, hogy be kellene mennünk? - Mmmm - morogta az, s most arcát, nyakát csókolta. - Gyere, menjünk be! - ismételte meg a kérését mosolyogva a lány. A testét tartó karok olyan hirtelen engedték el, hogy lezökkent a földre és meg kellett kapaszkodnia a férfi ingében, hogy el ne essen. Hawk érte nyúlt, megtartotta, de rögtön hátra is lépett. - Mi történt? - kérdezte értetlenül a lány. - Vannak... vannak dolgok, amiket alaposabban át kellene gondolnunk - válaszolt zavartan, érzelmeivel küszködve a férfi. - Pont most? - Irony alig akart hinni a fülének. Azt várta, hogy Hawk, megdöbbenését látva elneveti magát, de a férfi udomást sem vett róla. Annyira lekötötték gondolatai, hogy Irony gyanította, nem is hallotta, mit mondott neki. – Vannak kockázatok, amiket nem vállalhatunk – mondta végül, s eltökélten megrázta a fejét. – Én... sajnálom, Irony, de ezt nem tehetjük. – Megfordult, s csaknem futva menekült vissza a falu felé. Irony villámsújtottan nézett utána. Visszautasította! Hiába szerette volna, nem tudott mást mondani arra, ami történt. Raphael Hawkes, a tapasztalt erdei vezető, aki számtalanszor megmutatta már bátorságát, olyan rémülten futott el egy szerelmes, vágyakozó lánytól, mintha a pokol minden szelleme ott lihegne a nyomában.

*** Irony elgurította a bőrből varrt labdát a vigvamban, Lator pedig, rossz lábától cseppet sem zavartatva utánavetette magát. Boldogan hozta vissza gazdájának, ő pedig, anélkül hogy különösebben odafigyelt volna, újból eldobta. A kutya vidám csaholása egy pillanatra kiszakította

gondolataiból, s elégedetten állapította meg, hogy Lator hízott és meg is erősödött, mióta magához vette. Eszébe jutott, hogyan vizsgálgatta óvatosan a kutya beteg lábát Hawk az első nap. Lator barátságosan nyalogatta a férfi kezét, mintha csak tudomásukra akarta volna hozni, hogy nem fáj neki a törött láb. Sántaságát megtanulta ellensúlyozni, futás közben egészséges lábaira helyezte testsúlyát, s ahogy nőtt, egyre jobban lépést tudott tartani a többi kutyával. Mégsem játszott velük túl gyakran, Irony mindennél fontosabb volt számára, s el nem maradt volna mellőle. Ha valaki felbukkant a közelükben, Lator hangos morgással fogadta, s csak akkor nyugodott meg, ha Irony rászólt, hogy jóbarát az illető. Hawk volt az egyetlen személy, akit fenntartás nélkül elfogadott. Hawk. Valahányszor eszébe jutott, Irony újból átélte azt a zavart, fájdalmas érzést, amelyet a férfitól kapott visszautasítás váltott ki belőle. Illetlenül követelőző, túlságosan is őszinte volt talán? Talán nem kellett volna ennyire merészen, minden női tartózkodást félretéve viselkednie. Sóhajtva megvakarta Lator fejét. Fájdalmas volt visszagondolni rá, hogy bár a férfi is kívánta őt, inkább elfutott előle, semhogy szeretkezzen vele. Miért? Hiába próbálta kiűzni emlékezetéből, állandóan arra gondolt, hogyan ért hozzá hawk, mikor még az erdőben jártak, hogyan csókolta, feltámasztva mindkettejükben a szenvedélyt, s csak nehezen kerülte el, hogy szabad folyást engedjenek a vágyaiknak. Mi történhetett? Mi változtatta meg a férfi viselkedését? A szemközti falra erősített apró fémtükörhöz lépett. Fehér Daru feleségétől kapta, s Hawk elmondta neki, hogy az asszony még a rezervátumban vette, mielőtt a törzs tagjai úgy döntöttek, hogy visszatérnek szülőföldjükre, a tó szigeteire. Értékes ajándéknak számított, azt bizonyította, milyen nagyra tartja a főnök felesége Ironyt. Leemelte a tükröt és vizsgálgatni kezdte benne magát. Arra gondolt, talán észre sem vette eddig, mennyire megváltozott azóta, hogy Hawk először megpillantotta a sweetwateri iskolában. Kissé megijedt, mikor meglátta napbarnított bőrét, az orrán sötétlő szeplőket. Erőt vett magán, és közelebb hajolva, kritikusabb vizsgálatba fogott. Függetlenül attól, mit gondolnak általában az emberek, mit ír elő a divat, sokkal egészségesebben néz ki, mint korábban, állapította meg. A napot kerülve és citromos vizet használva korábban sikerült eltüntetnie szeplőit és fehérnek megőrizni bőre színét, de most be kellett látnia, hogy sokkal jobban áll neki a napbarnított, enyhén rózsás bőr. Ami a szemét illeti, az ugyanolyan csillogó zöld volt, mint korábban és nem változott a szája sem. A haja, az persze egészen más kérdés. Még otthon is, ahol pedig minden szükséges eszköze megvolt hozzá, nagy erőfeszítésébe került rendben tartani, azóta pedig a szél, a nap, a víz szörnyű dolgokat művelt vele. Ha azt akarta, hogy kicsit is rendezettnek tűnjön a frizurája, kénytelen volt a haját sűrű varkocsokba fonni, mert különben kócosan, ezerfelé állva omlott a hátára, vállára, hullott állandóan a szemébe. Hawk szerencsére felhozta a tóból a hajkeféjét, de még azzal sem sikerült eléggé megszelídítenie, őszintén be kellett ismernie, hogy kócos hajzuhataga meglehetősen vad külsőt kölcsönöz neki, amelyet biztosan nehezen tud elfogadni egy férfi, aki hozzászokott, hogy a nők medvezsírral kenik be a hajukat, mielőtt simára fésülnék és szoros copfba fonnák. Belemarkolt a sűrű, fekete boglyába, s tarkóján szorosan összefogta, mikor hirtelen új gondolata támadt. Hawk azt mondta, vannak kockázatok, melyeket nem vállalhatnak. Kockázatok? Mire gondolhatott?... Csak nem arra utalt, hogy esetleg gyerekük lesz? Irony a zavarbaejtő gondolattól elvörösödött és szemrehányást is tett magának, hogy ő erre nem gondolt. Mégis, a szíve sokkal könnyebb lett ettől a felismeréstől. Hát persze! Hawk-ot az riasztotta meg, hogy együttlétük, vágyuk beteljesülése az ő egész további életét megváltoztathatja. Egy csecsemővel a karjában nem térhet vissza Thief Riverbe. Akkora botrány támadna belőle, hogy az biztosan sírba vinné a nagynénéit.

Boldogan elmosolyodott. Hawk végül is nem őt utasította vissza, nem ellene volt kifogása. Lator figyelmeztetően morgott, jelezve, hogy valaki közeledik a vigvamhoz. Boldogan ugrott a bejáratot takaró szarvasbőrhöz és félrerántotta. - Hawk, én......, ó, te vagy az, Hó... Hallgass már, Lator - szólt rá a kutyára, s csak nehezen tudta titkolni csalódottságát. –Gyere be! – hívta beljebb az indián lányt. - Úgy látszik, mást vártál. – Hó elfojtotta feltörni készülő nevetését. – Ne félj, nem maradok sokáig, csak egy kis levest hoztam vacsorára. - Nem vártam senkit – tiltakozott Irony. – Csak arra gondoltam, hogy esetleg Hawk... – nem fejezte be a mondatot, inkább beleszagolt az edénybe. – Hmm! Isteni illata van! Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál rám! - Szerettelek volna megajándékozni annak örömére, hogy saját vigvamot kaptál – válaszolta Hó, s a tűzhely fölé függesztette az edényt. –Talán Hawk is eszik belőle - tette hozzá, s leült az egyik takaróra. - Nem hiszem – Irony a tűz másik oldalára telepedett és zavartan igazgatni kezdte magán a ruhát – Korábban volt itt és... –A jó barátjává vált fiatal nőre nézett és vonakodva megkérdezte: – Hó, kérhetnék tőled tanácsot egy... egy egészen személyes ügyben? - Hát hogyne. - Én... szóval azt hittem, hogy Hawk... hogy itt marad velem éjszakára... szóval... érted, mire gondolok? – Igen – válaszolt bátorító hangon az indián lány. – Nagyon szégyentelen vagyok? – Egyáltalán nem. Hawk az a férfi, akit minden asszony örömmel fogadna a fekvőhelyén. Irony mintha félt volna feltenni a következő kérdést, de rövid gondolkodás után mégis rászánta magát: – Te... te is gondoltál már így rá? – Egy időben igen – válaszolt enyhén lemondó mosollyal az arcán Hó. – Aztán kiderült, hogy ő nem így gondolkodik. - Irony meglepett arcát látva a lány folytatta: Tudod, a szüleink valamikor azt akarták, hogy férj és feleség legyünk, s hosszú ideig mi is elfogadtuk ezt. Aztán Hawk elment... felnőttünk és más emberek lettünk. – Te hozzá akartál menni? – Őszintén szólva nagyon szerettem volna, de Hawk meggondolta magát – vallotta be Hó. – De miért? – Nem hiszem, hogy különösebben foglalkozott volna ezzel. Egyszerűen így alakult. Régen sejtettem már, hogy így lesz, s mikor téged magával hozott, már egészen biztosan tudtam. – Miattam? – érdeklődött zavartan Irony. – Nagyon sokat jelentesz számára – jelentette ki határozottan Hó. – Lehetetlen nem észrevenni, hogy vágyik utánad. – Gondolod, hogy így van? – Biztos vagyok benne. – De... de hát lényegében elmenekült előlem! Hó vidáman felnevetett, ám rögtön a szája elé is kapta a kezét. – Szegény ember, biztosan egészen megzavarodott. Semmi kétség, nagyon szeretné megosztani veled az ágyad, csak éppen fél a következményektől. – Attól, hogy gyerekünk lesz? - Igen. Gondolj csak bele, Irony! Mit csinálsz, ha ez következik? Irony összerezzent a gondolatra, de összeszedte magát, fejét határozottan felszegve válaszolt: – El fogok boldogulni vele.

- Az lehet, de Hawk-nak muszáj gondolnia rád – figyelmeztte Hó. – Tudja, hogy ez tönkreteheti az életedet. - Nem volna jobb, ha ezt magam döntenem el? - Hawk a gyerekért is nagyon aggódna – folytatta békítő hangon az indián lány. – Ismerem annyira, hogy tudjam, eszébe sem jut, hogy feleségül vehetne, nem akar viszont az apja lenni egy olyan gyereknek, akiről nem gondoskodhat. - Óó – sóhajtott fel csalódottan Irony. - Ne nézz már ilyen szomorúan, barátnőm – figyelmeztette vidámabb hangon Hó. – Van más megoldás is. - Mi lenne az? – kérdezte elbátortalanodva Irony. - Ugye nem túl sok gyereket láttál a faluban? - Nem. Egy tucatnyian, ha lehetnek. - Ez nem véletlen, megvan az oka – magyarázta Hó. - Szegény emberek vagyunk, nem születhet minden családban sok gyerek, az asszonyok tehát tesznek róla, hogy ne is történjen meg. - Hogyan lehetséges ez? – Vannak, akik egy, az erdőben termő gyökeret rágcsálnak, mások baradicskóróból, vagy más növényekből fözött teát isznak. Egyszerű módszer, de az ojibváknál eddig bevált. – Hó előrehajolt és bizalmasan Irony karjára tette a kezét. – Nálad is segíteni fog. Irony mélyen elpirult, de nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: – Nem lep meg, hogy ilyesmit kérdeztem? – Egyáltalán nem. Örülök, hogy ez történt veled és Hawk-kal. Olyan hosszú ideig volt magányos, és örülök, hogy végre rád talált. Senki sem tudhatja, mi lesz néhány nap, néhány hónap múlva, de most, ma este... biztos vagyok benne, hogy sokkal okosabb vagy annál, semhogy hagyd elveszni ezt a pillanatot. – Igen – bólintott rá Irony szilárd elhatározással. – Köszönöm, Hó. A másik asszony gyors, kecses mozdulattal felállt, s már indult is, de a bejárattól még visszaszólt: – Hozok neked füveket, de... valamit én is kérnék tőled. – Mondd csak! – Tudnál... szóval tudnál mesélni a barátodról, Nathan Fergusonról? – Hó elpirult és zavartan lesütötte a szemét. – Nagyon csinos férfi, ugye? – Valóban az – válaszolta Irony és megértően elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy érdekel. Kérlek, ülj le és mindent elmondok róla, amit tudok. Hol kezdjem? Hó visszaült a takaróra, egy ideig hallgatott, s csak a kezét nézegette, aztán erőt vett magán és kibökte: – Először is azt szeretném tudni... van-e Nathannak felesége?

*** A Hold már magasan járt az égbolton, s Hawk még mindig nem jött el. Irony elfogyasztotta a levest, Latort is megetette, s mivel a férfi még mindig nem volt ott, már le is tett arról, hogy várja. Megvan az oka, hogy távol maradjon, s ő semmit nem tud tenni ez ellen... legalábbis egyelőre. Már késő este volt, mikor rászánta magát, hogy vizet öntsön a mosdótálba, megmosakodjon és felvegye a hálóingét. Az elején húzódó apró öltéseket nézve eszébe jutott az az éjszaka, amit Flannagan mama fogadójában töltöttek. így utólag visszagondolva rá, alig állta meg, hogy hangosan fel ne nevessen. Micsoda ártatlanság volt még akkor! Fekvőhelyén ülve álmodozva bámulta a tüzet, mikor végre felhangzottak a közeledő léptek. Lator

fejét felkapva feszülten figyelt, de mégsem mukkant, megérezve, hogy Hawk lesz a látogató. Megállt a bejáratnál, halkan szólította a lányt, majd a takarót félrehajtva belépett. Irony megfordult és ráemelte tekintetét. - Nem gondoltam már, hogy el fogsz jönni – mondta csendesen. - Nem akartam, de képtelen voltam távol maradni tőled - válaszolta a férfi és mellé térdelve vállára tette a kezét. - Mondd, hogy menjek el, Irony! - Én azt kérem, hogy maradj. Hawk kitámasztotta homlokát, s csak némi hallgatás után kérdezte meg: –Biztos vagy benne, szerelmem? - Igen, egészen biztos. - Akkor... meg kell beszélnünk valamit. - A baradicskóróból főzött teát? – nézett szelíden mosolyogva a szemébe Irony. Mulatott magában, látva, hogyan vörösödik el zavarában a férfi. - Valami olyasmit – nyögte ki nagy nehezen Hawk. - Rájöttem, mi zavar annyira és beszéltem róla Hóval - vallotta be a lány. – Kaptam tőle néhány tanácsot. - Alaposan átgondoltad? - Hawk, én már nem az vagyok, aki Thief River Fallsból elindult – folytatta eltökélten Irony. – Akár elhiszed nekem, akár nem, én is képes vagyok felnőni. Kérlek, ne hidd azt, hogy nem gondoltam át ezerszer is mindent. – Megsimogatta a férfi arcát, s teljes odaadással nézett rá. – Míg beteg voltam, végig arra gondoltam, hogy csak veled akarok lenni. Figyeltelek, amint ápolsz, s biztosan tudtam, mihelyt meggyógyulok, ez lesz a legnagyobb vágyam. – Nem kell ilyen nagylelkűnek lenned – mondta visszahúzódóan Hawk. – Biztosíthatlak róla, hogy ennek semmi köze a nagylelkűséghez – nevette el magát Irony. – Az az igazság, hogy valahányszor együtt láttalak benneteket Hóval, mindig arra gondoltam, milyen csodálatosan illetek egymáshoz. Ő az, akit választanod kellett volna. – Féltékeny voltál? – Igen – ismerte be a lány, s bele is pirult. – Nem nagyon büszkélkedhetem vele, különösen azok után nem, amit Hó tett értem. Hawk! Nem számít, hogy mi lesz később, most csak az a fontos, hogy veled lehessek. Holnap, a jövő héten, vagy bármikor, lehet, hogy hazamegyek, s egyszer még férjhez is mehetek valakihez, bár az biztos, hogy nem Nathanhoz. Te is meg fogsz házasodni, de azt akarom, hogy legyen mire emlékeznünk a hátralévő években. – És nem félsz, nem sajnálod? – Azt nem mondhatnám – bizonytalanodott el egy kicsit a lány. – De inkább sajnáljak valamit, amiben részem volt, mint hogy örökre vágyjak valami után, amit nem volt bátorságom megtenni. Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy állandóan csak arra gondoljak, milyen lett volna szeretni téged. Hawk átölelte, a szájára hajolt, Irony pedig boldog sóhajjal adta át magát a csóknak, kiűzve ezzel a végső tartózkodást is a férfiból. – Irony. Édes, édes Irony – suttogta Hawk. A lány ujjai már az ingét gombolgatták, ő pedig leült mellé, hogy könnyebben ölelhesse. Irony lehúzta a válláról az inget, s lágyan végigsimította erős, domború mellkasát. Erezte a férfi szívdobogását, s fejét hozzáhajtva magába szívta testének illatát, melyben a napsütötte réteké keveredett a sötét fenyőerdőkével. Hozzádörgölőzött, a nyakát .csókolgatta, s boldog volt, hogy a férfi olyan hevesen reagál érintésére. Ajkuk szorosan összezárult, s Hawk-nak nem kellett kényszerítenie, vagy hízelgéssel elvennie többé a csókot. Ironyban tombolt a vágy, s csak tapasztalatlanságát sajnálta, azt, hogy nem tudja

úgy kifejezni érzéseit, olyan örömet szerezni Hawk-nak, amilyet akar. Megérezte ugyanakkor, hogy a férfi boldog, mert ő vezetheti be a szerelem rejtelmeibe. Hawk nyelve élvezettel végigtapogatta ajka belső felét, s Irony türelmetlenül várta, hogy vezesse tovább, újabb örömök felé. Mielőtt Raphael Hawkes-szal találkozott volna, soha nem gondolt rá, hogy ilyen érzés lehet az, ha egy férfi és egy nő szereti egymást, s mikor eszébe jutott, akkor sem hitte volna, hogy ilyen bódító érzéki örömöt okozhat. Hawk végigcsókolta a nyakát, mélyen le, a hálóing kivágásáig, s neki az járt az eszében, hogy nem tudná elképzelni ezt soha más férfival. Hawk-ot, csak Hawk-ot akarta, s félt is tőle, hogy ez már így marad egész életében. Érezte, ha nem tarthatja meg, más soha nem kell neki. Csak Hawk... - Irony – suttogta a fülébe izgatott hangon a férfi. - El sem tudod képzelni, mennyit álmodtam erről, mennyire kívántalak. - Én is vágytam utánad, s csak most jövök rá, mennyire. Hawk reszkető kézzel kigombolta a hálóinget, lehúzta a lány válláról, s mellére hajolva lázasan végigcsókolta. Ujja kutatóan körbesiklott, s egy pillanatra megállapodott megduzzadt mellbimbóján, de csak azért, hogy rögtön távozzon is és átadja helyét ajkainak. Lágyan a takarókra döntötte a lányt, s míg tovább csókolta, keze bejárta a testét, karcsú nyakától duzzadó mellén át lapos hasáig, s minden érintése újabb tüzet gyújtott Ironyban. Mikor Hawk a dereka alá nyúlt és erősen magához szorította, a nadrágon keresztül is érezte megmerevedett hímvesszőjét. Némán, csak magában esdekelve kérte, hogy siessen, tegye meg vele... maga sem tudta, hogy mit. Csak abban volt biztos, hogy amire vágyik, azt egyedül Hawk-tól kaphatja meg. A férfi egy pillanatra magára hagyta, s míg kibújt nadrágjából, Irony is megszabadult a derekára csúszott hálóingtől. Kicsit ijesztő, de bizsergető érzés is volt számára meztelenül látni a férfit. Az elsietett fogadóbeli pillantások nem készítették fel erre a férfias szépségre, teste tökéletes formáira. Szerette volna tovább nézni, eltelni látványával, de Hawk fékezhetetlen vágya nem hagyott rá időt. Föléje hajolt, Irony pedig, bár tekintete kissé riadttá vált, lehúzta magához. – Tudom, először fájdalmas lesz – súgta a fülébe. – Majd arra gondolok közben, hogy később mit fogok érezni... – Szerelmem... milyen csodálatosan bátor vagy. Bátrabb, mint a legelszántabb harcos... Hawk, a lányért érzett aggodalmát legyűrve testébe hatolt. Sűrű hajába túrva lázasan csókolta és saját hörgésével fojtotta el a torkából előtörő fájdalmas kis sikolyt. Szorosan hozzásimult és lágyan simogatta, míg érezte, hogy a lány lassan megnyugszik. - Ígérem, hogy legközelebb másképp lesz – súgta a fülébe – A gyönyörtől fogsz sikoltani, nem a fájdalomtól... megígérem. - El is várom – válaszolta a lány elcsukló hangon. A férfi teste mozogni kezdett, s a lány is átvette egyre gyorsuló ritmusát. - Ó – tört fel Ironyból a kéjes kiáltás. – Hawk... az előbb kicsit fájt, de ez... ez csodálatos... Örömkitörése tovább fokozta a férfiban feltámadó gyönyört, s túljuttatta azon a ponton, míg még ura volt érzékeinek. Teste még gyorsabban mozgott a lányéban, mintha végleg el szeretne merülni benne. Irony nyögései a fülében doboltak, s extatikus gyönyört keltettek benne. - Teremtő atyám! – nyögte, még erősebben szorítva magához Irony testét. - Ó, Hawk! – kiáltott fel a lány, s abban a pillanatban mindketten úgy érezték, mintha a világegyetem robbant volna szét körülöttük. Ironyt maga alá temette, legyűrte a soha nem érzett gyönyör, s csak kiáltotta, nyögte, sikoltotta Hawk nevét. Nehezen ocsúdtak csak a révületből, s Hawk még hosszú ideig úgy érezte, mintha szabadon lebegne, akárcsak tizenhat éves korában, amikor az Álmok Helyén járt. Valamikor az éjszaka közepén tért csak magához, egy közeli fán megszólaló bagoly hangjára.

Lenézett a karjában pihenő lányra, s egész lényén soha nem érzett gyöngédség áradt szét. Lágyan megérintette az arcát és kisimított szeméből egy rakoncátlan hajtincset. Boldog békéjét mindössze egyetlen gondolat zavarta meg – az, hogy miként fog viselkedni Irony, ha Zackett McBride megérkezik a faluba. Szinte semmi kétsége sem volt afelől, hogy ő a lány apja. Muszáj lesz előre figyelmeztetni, hogy enyhítse a fájdalmat, melyet váratlan felbukkanása okoz majd. Nagyon megszenvedte az apja hosszú távollétét és végtelenül lesújtotta halálának híre. Hogyan fogadja majd a tényt, hogy a halálhír hamis volt, az apja élt és virult az utóbbi nyolc évben? Hawk szorosabban magához ölelte, s Irony álmában is boldogan bújt hozzá. Majd kigondolja, miként mondhatná meg neki, valahogy majdcsak elcsitítja feltámadó dühét. Szerette, s nem akart fájdalmat okozni neki, de tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Nem tehet mást, mint azt, hogy ott áll mellette, mikor rázúdul a csapás. Nem is vágyott másra, csak arra, hogy ezt tegye, amíg a lány engedi. Ha lehet, egészen életük végéig. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Irony nyugodt, békés mosollyal ébredt, s arra gondolt, milyen boldogító érzés, ha valaki nem úgy viselkedik, mint az egy úrinótól elvárható lenne. - Min mosolyogsz? – érdeklődött Hawk, maga is kivillantva egészséges, fehér fogsorát. - Úgy is tudod – válaszolta Irony, s valami érthetetlen szégyenérzettől vezetve lesütötte a szemét. Hawk magához vonta és megcsókolta meztelen vállát. - Igen, tudom. Ez az éjszaka a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Irony őszintén meglepődött, s ettől még szégyenlősségéről is megfeledkezett. Tágranyílt, csodálkozó szemmel nézett a férfira, aki pillantását látva felnevetett és még erősebben szorította magához. - Ne nézz úgy, mintha nem hinnéd, amit mondok figyelmeztette. – Úgy igaz, ahogy hallottad. Soha nem ismertem senki hozzád foghatót, Irony. - Pedig biztosan sok nővel találkoztál már, akik... gyakorlottabbak. Biztosan szebbek is és... – kezdte bátortalanul a lány. - Csitt! – szólt rá a férfi, s nyakát végigcsókolva a száján állapodott meg. – Egyedül te számítasz, más soha nem is számított. A csók egyre szenvedélyesebbé vált, s Hawk hangja is az izgalomtól remegővé, miközben fülébe súgta: – Szép vagy, Irony... a legszebb, legelbűvölőbb nő... A lány nevetve próbált kibontakozni az ölelésből. – Hagyd abba, Hawk – kérlelte a férfit. – Fényes nappal van... bárki jöhet... Mintegy szavai igazolásaként távoli kiáltás és kutyák ugatása hallatszott a falu felől. Lator is álmosan felmordult, de rögtön vissza is hajtotta a fejét a tűz melletti vackára. Hawk egy pillanatra megmerevedett, s már-már érvelni kezdett, hogy szerelmeskedni nem csupán éjszaka lehet, de inkább letett róla. Irony már így is hatalmas lépést tett és nem akarta tovább siettetni. Természetes, hogy nyugtalan, ha arra gondol, meglátja valaki, amikor elmegy tőle. Húsz éven át arra nevelték, hogy feltétlenül őrizze meg tisztességét, nem várhatja el hát, hogy egyetlen édes, hosszú éjszaka hatására szakítson mindazzal, amiben felnőtt. – Úgy látszik, ébredezik a falu – állapította meg, s mégegyszer megcsókolta. – Máris megyek. – Visszajössz este? – fordult hozzá bátortalanul Irony, mintha attól félt volna, hogy az őszinte kérdés örökre a szemérmetlenség bélyegét üti rá.

– El se tudnál kergetni magadtól – válaszolt mosolyogva Hawk. Lelökte magáról a takarót és a ruhájáért nyúlt. – Azt hiszem, lemegyek és megfürdöm a tóban – mondta, miközben nadrágját húzta. – Nem akarsz velem jönni? – Nem, köszönöm! Rettenetesen hideg lehet még ilyen korán reggel – hárította el az ajánlatot Irony, s még bele is borzongott. – Inkább vizet melegítek és megfürdöm. - Városi asszony – mondta kötekedő hangon Hawk. - Barbár – vágott vissza a lány, de szava inkább hallatszott becézésnek, mint bántásnak. - Irony – a férfi arca hirtelen komolyra váltott. – van valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Kiülsz velem egy kicsit, miután megfürödtem? A napon is nyugodtan megreggelizhetünk. - Az jó lesz – válaszolta a lány, s az ő tekintete sem volt már olyan felhőtlen. – Iszom... iszom egy kis teát míg vissza nem jössz. Hawk, egy szál nadrágban, meztelen felsőtesttel megállt a bejáratnál, kinézett, s mivel senkit sem látott, gyors léptekkel elindult a vigvamot megkerülő, a tópartra vezető ösvényen. Irony vizet készített a tűzre és feltekerte a matracokat. Közben egy pillanatra megállt a keze, s visszagondolt a Hawk-kal eltöltött éjszakára. Bármennyit álmodott is róla korábban, arra nem volt felkészülve, hogy az élmény leglázasabb vágyálmait is felül fogja múlni. Megivott egy csészével a Hótól származó gyógyfüvekből főzött teából, lemosta magát egy szivaccsal és úgy döntött, hogy felpróbálja az indiánoktól kapott bőrruhát. Puha volt és kényelmes, jól is állt neki, mégis olyan furán érezte benne magát, hogy szerette volna, ha van egy nagyobb tükre, amelyben alaposabban megnézheti, hogyan mutat rajta. Éppen befejezte a fésülködést, amikor meghallotta, hogy odakint a nevét kiáltják. Gondolván, hogy csak Hawk lehet az, kilépett a vigvamból, s meglepődött amikor meglátta, hogy Nathan fut feléje az ösvényen, nyomában három-négy emberrel. Iiony elmosolyodott és elébe sietett, hogy üdvözölje. – Nathan, hát visszajött?! – lelkendezett és megragadta a férfi kezét. – Maga pedig teljesen meggyógyult, mint hallom – felelte vidáman a seriffhelyettes. – Csak nézem és ámulok. Indián ruhát visel és saját vigvamja van! Rá se ismer magára az édesapja! Irony arcáról egy szempillantás alatt leolvadt a mosoly. – Az... az apám? – dadogta hitetlenkedve. – Igen. Elhoztam magammal. – Nathan a mögötte álló férfihoz fordult. – Jöjjön már és köszönjön a lányának, Zack! Irony a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne sikoltson, s a szeme döbbenten elkerekedett. – Miről beszél maga, Nathan? Az apám nyolc éve meghalt. – Nem, dehogy halt meg – válaszolt még mindig vidáman csillogó szemmel a férfi. – Hawk nem mondta? – Ő tudta? – motyogta Irony, s tekintete a Nathan mellé lépő, bőrruhás férfira siklott. – Szervusz, Irony – köszönt az idegen. – Én... emlékszel még rám? Hát hogyne emlékezett volna?! Ugyanolyan, kissé görnyedt tartásban járt, mint régen, csak kellemes, napbarnította arcán lettek mélyebbek a ráncok. Sötét haja kezdett őszbe fordulni, és inas kezén erősebben rajzolódtak ki a bütykök. Gyönyörű, mélytüzű szeme azonban ugyanolyan volt, mint amilyennek emlékezetében élt, s hangja is ugyanaz a mély, bársonyos zengésű hang, amire egész életében annyira vágyott. – Maga nem ért semmit – szólt hidegen a férfihoz, s elfordult tőle. – Az apám meghalt. Hosszú idővel ezelőtt. Zack McBride hozzálépett s a vállára tette a kezét. – Irony! Megmagyarázom... csak egy kis esélyt adj rá!

A lány megpördült és dühtől szikrázó szemmel nézett rá. - Esélyt? - süvített a hangja. – Valamikor rengeteg lehetősége lett volna rá, hogy beszélgessen velem, de úgy látszik érdekelte. Most nekem nincs rá időm! - Meg akarom magyarázni, miért hitettem el mindenkivel, hogy meghaltam! - Már nem számít! - jelentette ki üresen kongó hangon Irony. - Már meggyászoltam. Ami engem illet, halott is marad. Sokkal egyszerűbb lesz így. - De..... Érezve a körülöttük álló indiánok kíváncsian rászegeződő tekintetét, a lány megfordult, s vigvamja felé indult. Pár lépést tett csak meg, mikor Hawk bukkant fel előtte az osvényen. Nadrágban, ingét meztelen vállára csapva gondtalanul lépkedett, mellkasán vízcseppek csillogtak, hátrafésült haja is nedves volt a fürdéstől. Az eléje táruló látványt megpillantva gyorsan leolvadt ajkáról a mosoly. - Teremtőm, Irony! – kiáltott fel, s nyugtalanul összezárta, majd kinyitotta öklét. – Zack...ő még nem tudja... - De, már tudja - világosította fel Nathan. – Az is, ember, azt hittem, megmondja neki! - Én... ma reggel akartam beszélni róla – válaszolt zavartan Hawk. - Miért ilyen későn? A múlt héten indultam el megkeresni Zack-et. - Úgy gondoltam....- a férfi nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni magával. - Először annyira beteg volt... mikor pedig jobban lett, úgy gondoltam, hogy anélkül is van éppen elég gondja. Nem ronthattam rá csak úgy egyszerűen... vártam a megfelelő pillanatot... – Aggódva Ironyra nézett: – Úgy akartam megmondani, hogy minél kisebb megrázkódtatás érjen. – Mennyi ideje tudod? – a lány hangja most szigorú, számonkérő volt. – Már hosszabb ideje gyanítottam. Biztos csak akkor lettem benne, mikor Nathantól hallottam, hogy Sámuel Zackett McBride-nak hívják az apádat. Zack volt a neve annak a férfinak is, akit gyerekkoromban megismertem. – Miért nem szóltál erről? – Előbb biztos akartam lenni a dologban. Arra gondoltam, ha ugyanarról az emberről van is szó, meghalhatott, mióta utoljára találkoztunk. Csak azután akartam szólni róla, hogy megbizonyosodtam, él. Hallgass rám, Irony, én... – Tudom – vágta oda dühösen a lány. – Az én érdekemben tetted! – Igen. Senki nem akart hazudni neked. Én soha nem akarlak bántani – mondta szinte esdeklő, halk hangon Hawk. – Úgy tűnik, életem nagyobbik részében hazudtak nekem. – Irony ellenséges pillantást vetett az apjára. – Ami pedig a bántást illeti, azon évekkel ezelőtt túltettem magam, amikor még gyerek voltam és vártam haza az apámat, aki nem jött. Nem értettem, hogyan utálhat annyira, hogy látni sem akar! – Teremtő Isten, Irony! Engedd, hogy megmagyarázzam! – esdekelt az apja. – Bármit mondana is, annak már nincs jelentősége – válaszolt eltökélten a lány. Megfordult, s ajkába harapva, nehogy elsírja magát, beszaladt a vigvamba.

*** - Nos, most mitévők legyünk? - kérdezte Nathan és tanácstalanul nézett egyik férfiról a másikra.

- Majd én beszélek vele - jelentette ki Hawk, és idegesen beletúrt nedves hajába. - Semmi értelme - vetette közbe lemondóan Zack. - Komolyan gondolta amit mondott, látni sem akar, s a szörnyű az, hogy nem is hibáztathatom érte. - Most csalódott. Az isten szerelmére, Zack, magának fogalma sincs arról, hogy min ment keresztül, hogy eljusson idáig, s megvédhesse ami a magáé. Még mindig törődik magával, ez egyértelmű..... - Valamikor talán törődött. - Kezét nadrágzsebébe dugva Zack szenvedő arccal bámulta maga előtt a földet. - Azt hitte meghaltam, s már gyerekkorában hozzászoktatta magát , hogy ne foglalkozzon velem. - Figyelmeztetnie kellett volna, Hawk - kapcsolódott be ismét Nathan. - Megfogadta, hogy ezt teszi. - A fenébe is! - csattant fel dühösen Hawk. - Én akartam, ahogy meg is mondtam. Egyszerűen csak nem volt még rá alkalmam. - Akkor mivel foglalkozott, ha szabad kérdeznem? - Nathan hangja leplezetlenül kihívóvá vált. - Igen - csatlakozott hozzá Zack is. - Ezt én is kérdezhetném. - Hawk meglepetten nézett rájuk, de mielőtt válaszolni tudott volna, Zack folytatta: - Évek óta nem láttalak, Hawk. Magas, szép szál férfi lett belőled, s nem tartom helyesnek, hogy túságosan is otthonosan mászkálsz a lányom vigvamja körül. - mondta rosszalló hangon. - Most fürödtem a tóban. - De miért éppen az Irony háza melletti szakaszon? - érdeklődött Nathan. – Maradjon ki ebből a beszélgetésből, Ferguson – figyelmeztette Hawk. – Akkor most én kérdezem – vette át a szót Zack. – Miért éppen ezen a részen támadt kedve fürödni? – Miért nem kérdezi meg őt, az Isten szerelmére? – morogta dühösen Hawk. – Azért, mert nem hajlandó szóba állni velem. – Hát én sem fogok beszélni magával. Legalábbis erről nem. Ha kíváncsi valamire, forduljon hozzá! – Az körülbelül olyan lenne, mintha a róka szájából megpróbálnám kiimádkozni a tyúkot – legyintett Zack. – Mikor megláttam a szarvasbőr ruhájában, varkocsba font hajjal, azt gondoltam, talán szót tudunk érteni egymással. Az előbb viszont az utolsó porcikájáig ugyanaz a finnyás, felháborodott úrinő volt, mint a nővéreim. Éppen olyan magasan hordja az orrát, mint Valentine az ő korában. – Összeszedi magát és előbb vagy utóbb meghallgatja – próbálta nyugtatni Zack-et Nathan. – Hawk-ot talán igen, de engem nem. – Ez az egész szerencsétlen helyzet az én hibám – ismerte be Hawk. – Rögtön meg kellett volna mondanom neki, amikor magához tért. – Egyetértek – bólintott Nathan. – Hagyok neki egy kis időt, hogy felocsúdjon a megrázkódtatásból, aztán beszélek vele. – Talán segít, ha megmondod neki, miért hitettem el mindenkivel, hogy meghaltam –javasolta Zack. – Ha megértené, hogy... Miért is ne mondhatnám el neki? Hawk határozottan megrázta a fejét. – Beszélek vele, megpróbálom megbékíteni, de a magyarázatot tartsa meg neki. Azzal hátat fordított és határozott léptekkel elindult a falu felé.

***

Irony egész nap ki sem lépett a vigvamból, s csak Hó merte meglátogatni. Ragut vitt neki és kenyeret, s elmondta, Fehér Daru külön figyelmeztette, hogy gondoskodjon a kedves vendégről. Ironynak nem sok étvágya volt, de hálásan megköszönte Hó gondoskodását, az indián lány pedig, bár látszott rajta, hogy foglalkoztatja a dolog, tapintatosan nem tett említést sem Zack McBride érkezéséről, sem Irony makacs elzárkózásáról. A délután lassan a vége felé járt. Irony dühösen lerángatta magáról a szarvasbőr ruhát, bevágta egy sarokba és saját, a gyakori mosástól kifakult pamutruháját vette fel. Leült a fekhelyre, maga mellé hívta Latort, s keserűen végiggondolta mindazt a rosszat, amit apjának köszönhetett. Mire leszállt az este, sikerült annyira felhergelnie magát, hogy majd szétvetette a düh. Nem bírt megmaradni a vigvamban, kiment, s egy órán át járt fel és alá az elhagyatott parton. A sok mászkálástól elfáradva végül leült egy kőre, s az apró szigetekkel pettyezett hatalmas, sima víztükröt bámulta. Az alkonyi ég előtt élesen kirajzolódó magas fenyőfák látványa, a búvármadarak időnként felhangzó éles kiáltásai megnyugtatták, s dühe csendes szormorúságnak adta át a helyét. Az apja itt van, egy karnyújtásnyira tőle. Mit nem adott volna gyerekkorában ezért a lehetőségért. Belegondolni is fájdalmas volt, mennyi kérdéssel, rajongó szeretettel árasztotta volna el. Csaknem elsírta magát, mint arra a magányos, szülői szeretetre vágyó kislányra gondolt. Az az idő azonban elmúlt, most nem szeretetre, becézgetésre, hanem olthatatlan, soha véget nem érő haragra vágyik, gondolta, míg közeledett magányosan álló házához. Örökre ki akarta rekeszteni szívéből az apját, hogy ne bánthassa, ne okozhasson neki fájdalmat többé. A vigvamba lépve Hawk-ot pillantotta meg. A szoba közepén térdelt, s a tüzet táplálta gondosan összeválogatott, vékony fadarabokkal. – Mit keresel itt? – támadt rá a lány, s örült, hogy még Hawk-ra is ilyen dühös tud lenni. Az éjjel még itt feküdtek egymás karjában, most pedig ki tudná vájni a szemét. – Beszélnünk kell... – Egy frászt kell! – kiáltotta Irony, de Hawk még csak meg sem lepődött, hogy ilyen kifejezéseket használ. Persze, hiszen már tudja, mennyire nem vagyok úrinő, állapította meg magában Irony. – Azt akartam mondani, hogy beszélnünk kell az apádról – fejezte be most már nyugodtan a mondatot a férfi. – Nincs róla semmi beszélnivalónk. Hordd el magad! – dühösködött tovább a lány. – Addig nem megyek, míg meg nem hallgatod, amit mondani akarok. – Ha nem mégy el, sikítani kezdek, és az egész falu a segítségemre siet – figyelmeztette Irony, ám mielőtt még újabb mozdulatot tehetett volna, Hawk már talpon volt, megragadta a vállát és enyhén megrázta. – Sikíts, de biztos lehetsz benne, hogy megbánod – szólt rá szigorúan. – Vedd le rólam a kezed! – Hajlandó vagy meghallgatni? – Nem, amíg csak élek és mozgok. - Ne bosszants fel! - Irony ijedségét látva egyből megszelídült és elengedte a lányt. – Ne haragudj, nem úgy értettem – mondta bocsánatkérően. – Tudod, hogy soha nem bántanálak. Csak annyira feldühítettél. - Én dühítettelek fel téged? – háborgott a lány és óvatosan hátrább lépett. – Te hazudtál nekem... - Én nem hazudtam! - Meg kellett volna mondanod, figyelmeztetned kellett volna, hogy él az apám. – Keze fejével elkeseredetten letörölte a szeme sarkában összegyűlt könnyeket.- Hogy tehettél velem ilyet, Hawk?

- Magam sem tudom, hogy engedhettem ennyire összezavarodni a dolgokat – tépelődött a férfi. – Hidd el, meg akartam mondani neked. Ezért is kértem reggel, hogy menjünk ki és beszélgessünk. - Kicsit hosszan halogattad ezt a beszélgetést, nem gondolod? – tett szemrehányást leplezetlen keserűséggel a hangjában a lány. - Dehogynem! – vágta oda dühösen Hawk. – Ha elölről kezdhetném, rögtön megmondanám, mihelyt kinyitod a szemed. – Közelebb lépett Ironyhoz és indulatosan folytatta: – Esetleg akkor kellett volna szólnom, mikor olyan gyönge voltál, hogy Hónak kellett megitatnia levessel? Vagy akkor lett volna helyes közölnöm veled, mikor felkeltél az ágyból? Talán az lett volna az igazi, ha akkor mondom meg, mikor először végigmentél a falun? Igen, az volt a megfelelő pillanat. Hogy élvezted volna, ha egyszerre jössz rá, hogy egy indián faluban vagy, amellett pedig az apád él és egészséges. Óriási hibát követtem el, hogy nem így tettem. Bocsáss meg nekem! - Ne gúnyolódj – próbált visszavágni a lány. – És főleg ne tégy úgy, mintha nem lett volna rá alkalmad! – Szerintem nem volt. – Tegnap este sem? Nem mondhattad volna meg akkor? Vagy attól féltél talán, hogy... – a lány mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna – ... akkor nem fekszem le veled? – A kettőnek semmi köze egymáshoz, Irony – szólt szelídebben, a lány heves kitörésétől meglepetten Hawk – Tegnap éjjel más dolgok jártak az eszemben. – Volt szerencsém tapasztalni! – kacagott fel már-már hisztérikusan a lány. Hawk határozottan eléje lépett és rászólt: – Tudod jól, hogyan értettem. – Megpróbálta megfogni, de Irony kisiklott a keze közül. – Légy szíves gyere ide! Nem engedem, hogy ezzel az ostoba dühöngéssel elrontsd azt, ami az éjjel történt velünk... – Ostoba?! – kapaszkodott bele a szóba Irony. – Hogyan merészeled te ostobaságnak nevezni, ha én valami miatt fel vagyok háborodva? Biztosíthatlak, hogy nagyon is komolyan gondolom! – Ne akard azt mondani, hogy már elfelejtetted, milyen jó volt ostoba kislány helyett végre igazi nőnek lenni! – Kislány? Ostoba? – sziszegte Irony, s egy csészét felkapva úgy vágta Hawk-hoz, hogy az éppen a halántékát találja el, ha még idejében félre nem hajlik. – Ebből elég! – kiáltott rá most már dühösen a férfi. – Úgy látszik, csak egyféleképp lehet veled értelmesen beszélni. – Ne merészelj hozzám nyúlni! – sikoltotta Irony, megriadva elszánt arckifcjezésétől. – Komolyan mondom, Hawk... Az ajtó felé iramodott, de Hawk elkapta, s kényszerítette, hogy szembe forduljon vele. Irony felkapta a lábát és jó erősen sípcsonton rúgta. - Auuu! – kiáltott fel a férfi. – Elfelejtettem, hogy ez a kedvenc szokásod! Irony a hajába markolt és megrángatta, s mikor Hawk védekezőn felkapta a kezét, kirántotta magát a szorításából. Lator, mert azt hitte, hogy csak játszanak, vidáman csaholt, s Hawk lába körül ugrálva a nadrágja után kapdosott. Irony a távolabbi falhoz préselte magát, s zihálva próbálta visszanyerni erejét, Hawk pedig lehajolt és szelíden simogatva, csendes szóval nyugtatgatni kezdte a kiskutyát. Erős, mégis gyöngédséget sugárzó kezét nézve az előző éjszaka emlékei rohanták meg Ironyt. Milyen lágyan simogatták ezek a kezek, milyen gyönyört keltett benne az érintésük. Alaposan össze kellett szednie magát, hogy ne hagyja elillanni a haragját. Hogyan lehetett volna olyan szelíd, szerelmesen odaadó Hawk előző éjjel, ha valaha is bántani akarta volna. Talén még sincs igaza, hogy ilyen hevesen nekitámadt. A férfi megveregette az állat fejét, s lassan, pattanásig feszült izmokkal, a további harcra

felkészülve kiegyenesedett. Elszántságát látva Irony is rögtön megfeledkezett előbbi gondolatairól. Hawk ugrásra készen állt előtte, s valami vad, primitív elszántságot érzett benne. Menekülni próbált előle, edényeket, takarókat hajítva hozzá, hogy akadályozza mozgásában. Hátranézve látta, hogy a férfi szája torz mosolyra görbül, s rájött, hogy élvezi a helyzetet. - Ne merj nevetni rajtam! – követelte Irony, bár érezte, hogy neki is egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül megőrizni komolyságát. – Jobb, ha feladod – tanácsolta Hawk. – Örökké úgysem menekülhetsz előlem... – Azt te csak hiszed! – A lány a bejárat felé vetette magát, de két erős kar elkapta a derekát és lerántotta a padlót borító prémekre. Tekergett, dobálta magát, elkeseredetten próbált szabadulni a ránehezedő férfitest alól. – Szállj le rólam! – kiáltott Hawk fülébe. – Vedd le... – A ruhámat? Ahogy parancsolod. Elengedte a vállát, s nyugodtan gombolgatni kezdte az ingét. – Hawk! De hát mit képzelsz? – kérdezte felháborodottan a lány. – Azt, hogy azon a nyelven beszélek veled, amelyen a legjobban megértjük egymást – hangzott a nyugodt, a legcsekélyebb felindulástól is mentes válasz. Hawk kibújt az ingéből, lerúgta a mokaszinját, s már a nadrágját gombolgatta. – Hát ez nem igaz! – hápogott felháborodottan Irony. – Csak nem képzeled, hogy... hogy megengedem... hogy te... A férfi kilépett nadrágjából, s a legnagyobb nyugalommal rábólintott: – Pontosan erre gondoltam. – Hát nagyon tévedsz! – próbált még harcolni Irony. – Nem tűröm, hogy hozzám érj... – hangja elakadt, s képtelen volt befejezni a megkezdett mondatot. Nézte az eléje magasodó meztelen férfitestet, s mindaddig nem is nyerte vissza lélekjelenlétét, míg Hawk le nem térdelt mellé. Akkor tett még egy kísérletet, megpróbált elmászni előle, de a lábikrájára kulcsolódó erős marok megállította. – Gyere ide, Irony – szólt nyugodtan a férfi, s szelíden maga felé húzta. Rávágott a kezére és megpróbált szabadulni a szorításából. – Mit képzelsz? – Azt hiszem, ezt már elmondtam, drágám. Szeretkezni akarok veled. Nem tudok jobb módszert, amivel eloszlathatnám csöppnyi félreértésünket. – Szeretkezni? Ennek semmi köze a szerelemhez, ezzel csak azt bizonyítod, hogy elég erős vagy és meg tudod szerezni magadnak, amit akarsz! – Ebből a szempontból te sem panaszkodhatsz, drágám – mondta Hawk, s még közelebb húzta magához a földön fekvő lányt. Irony szoknyája a derekára csúszott, s beleborzongott a gyönyörűségbe, mikor megérezte a lábszáráról combjára felkúszó kezet. - Nagyon bízol a képességeidben – mondta, felháborodást erőltetve magára. – Tegnap éjszakai viselkedésed alapján semmi okom nincs kételkedni magamban – válaszolta a férfi, s a további vitát elvágva, megcsókolta. Irony eleinte érzéketlenül feküdt karjaiban, maga sem tudva még, miként válaszoljon a szemtelen támadásra, ám amint megérezte, hogy Hawk szája nem akar parancsolni neki, s csupán kér, de nem követel, ellenállása lassan semmivé foszlott. Bármennyire dühös volt is rá kevéssel korábban, Hawkjelentette számára a biztonságot, azt a védelmet a megpróbáltatásokkal szemben, amelyet még senki sem nyújtott neki az életben. A gondolattól is megrémült, hogy esetleg elveszítheti. A férfi is megérezte, hogy már nem harcol ellene, de biztos csak akkor lett győzelmében, amikor a lány szorosan hozzábújt és átölelte a nyakát. Újabb csókra vágyva szája kissé szétnyílt, s a

feltámadó szenvedély Hawk-ot is egész testében megbizsergette. – O, Irony – súgta két szenvedélyes csók között. – Ha tudnád, mennyire bántott, hogy részem volt ebben... – Pszt. Ne beszéljünk most erről. Később ne felejts el azért emlékeztetni, milyen dühös vagyok rád – mondta a lány és ajkával tapasztotta be száját. Hawk kigombolta, az indulattól zihálva lehúzta válláról a ruhát, s a szőrmékkel kibélelt fekvőhelyre emelve fejezte be a vetkőztetést. Lehajolt, hogy duzzadó mellét megcsókolja, Irony pedig felkiáltott a gyönyörtől, s türelmetlenül magára húzta. Együtt jutottak el a boldog öntudatlanságig, ahol nem volt szomorúság, nem volt fájdalom, csak mérhetetlen, tudatukból minden egyebet kisöprő gyönyör. Némán, az örömtől zihálva feküdtek egy darabig, míg alábbhagyott bennük a tomboló érzés, s átadta helyét valami végtelenül megnyugtató, csöndes békességnek. – Dühös vagy még? – kérdezte Hawk. – Egy kicsit – mondta Irony, s a vállába fúrta a fejét. – És te? – Rád nem is voltam dühös. – Akkor kire? – Magamra. Ez az egész az én hibám. – Nem igazán – válaszolt a lány, s a megjegyzést újabb hosszú hallgatás követte. – Miért kellett visszajönnie az apámnak? – törte meg végül a csendet Irony. – Miért kellett ezt tennie velem? – Meglásd, minden rendben lesz – bátorította Hawk. – A legrosszabbon már túlvagyunk és biztos vagyok benne, hogy találsz majd valamilyen megoldást. Irony felsóhajtott, jelezvén, hogy ő távolról sem olyan biztos ebben. – Megtehetem például, hogy odaadom a birtokleveleket az... az apámnak és visszamegyek Thief Riverbe. – Igen, megteheted – értett egyet vele Hawk. – de dönthetsz azonban úgy is, hogy itt maradsz, békét kötsz Zack-kel és végigcsinálod, amit elkezdtél. A lány elgondolkodva nézett rá hatalmas, csillogó zöld szemeivel, de nem válaszolt.

*** Hawk még hajnal előtt távozott, de nem sokkal napkelte után megjött Hó, hogy beszámoljon a legfrissebb hírekről. – Azt az embert ugye Goodmannek hívják? – kérdezte. –Tegnapeste Uszó Medve falujától nem messze ütött tábort. A főnök ideküldte egyik harcosát, hogy értesítse Hawk-ot. – Mi lesz most? – Hawk, Nathan és ap... és Zack már készülődnek, hogy mielőbb indulhassanak. Szembe akarnak nézni Goodmannel és az embereivel. Hawk szólt, hogy mondjam meg neked, szükségük lesz a nálad lévő papírokra. – Rendben van – bólintott Irony. – Magam viszem el őket.

*** Hawk nézte Ironyt, amint közeledik a kis csónakkikötőhöz, ahol néhány ember a rövid utazáshoz szükséges felszerelést rakta éppen csónakokba. Fiúruháját viselte és soha nem volt még ilyen

gyönyörű. Zack is észrevette, felegyenesedett és elfüttyentette magát. – Uram Atyám, ez az én lányom? – kérdezte döbbenten. – Jobban teszi, ha rámhagyja a dolgot. Engedje, hogy én beszéljek vele – kérte Hawk. – Boldogan. Irony, apjáról tudomást sem véve, egyenesen Hawk-hoz lépett. Találkozott a tekintetük, s a lány olyan elszántan, támadásra felkészülten nézett a férfira, hogy Hawk nem állta meg, elmosolyodott ettől a harciasságtól. – Elhoztad a leveleket? – kérdezte a tőle telhető legártatlanabb hangon. Irony a bő, karcsú alakjához képest túlméretezett kabát zsebére csapott. – Itt vannak, de én is veletek megyek – mondta eltökélten. Zack meglepetésében csuklott egyet és tehetetlenül elfordult. – Veszélyessé válhat a helyzet, ha Goodman ellenállásra szánja el magát – figyelmeztette a lányt Hawk. – Nem érdekel. Akkor is megyek! – Jól meggondolta ezt, Irony? – próbált közbeavatkozni Nathan. – Hát persze. Hó majd vigyáz Latorra, míg vissza nem jövök. Minden holmim itt van a zsákban, tőlem bármikor indulhatunk. – Nem is tudom – mondta elbizonytalanodva Hawk, s tanácstalanul megdörzsölte az arcát. – Hawk, én mindenképpen megyek –jelentette ki megfellebbezhetetlenül a lány. – Én kezdtem el a dolgot, látni is akarom, hogyan fejeződik be. – Azt hiszem, erre nemigen mondhatok semmit. – Nem. Hogy akarod, melyik kenuba szálljak? – Abba – mutatott Hawk az egyik járműre. – Az az enyém. Irony bólintott, s már indult is, a férfi pedig vidáman, szeretettel nézett utána. Gondolatai Irony körül forogtak, de azért meghallotta a háta mögül Zack McBride elégedetlen, zsörtölődő hangját: – Érdemes volt rád bízni, fiam, jól elbántál vele. Piszkosul jól.

TIZENHATODIK FEJEZET Úszó Medve táborába a szigetek között vezetett az út, de a széljárta erdők, az esőmarta sziklák ezúttal nem tudták lekötni Irony figyelmét. Elhatározása, hogy csatlakozik Hawk-hoz és a többiekhez, hirtelen született, s nem olyan alapos megfontolás után, ahogy azt Nathannal megpróbálta elhitetni. Most már kezdtek megfogalmazódni kétségei, s tulajdonképpen maga sem tudta, miért nem adta oda a papírokat és miért nem utazott vissza Minnesotába. Naptól barnára sült kezére, egyenetlenül lekopott körmeire nézett. Teremtőm, mit fog mondani Tiny néni, ha meglátja őket! Hányszor elmondta neki, hogy egy hölgy kezének mindig ápoltnak kell lennie? Talán ez az emlék is közrejátszott abban, hogy a hazatérés gondolata most még kevésbé vonzotta, mint korábban. Eszébe jutott, milyen gyanakodva figyelte őt Nathan. Végleg feladta volna házassági terveit? Mennyit sejt abból, ami közte és Hawk között történt, s mennyit fog ebből elmondani a nagynénjeinek vagy bárki másnak Thief Riverben? Felsóhajtott, mert kénytelen volt beismerni magának, hogy a jóhíre megőrzésére napról-napra kevesebb esélye marad. Szeretett volna egy kicsit kettesben maradni Nathannal, hogy kideríthesse miként vélekedik most róla. Az eszébe sem jutott, hogy megkérje, senkinek ne mondjon el semmit. Ehhez túlságosan is

büszke volt. Ám ha sikerül megtudnia a férfi véleményét, akkor sokkal jobban felkészülhet arra, ami rá vár. Sajnos Nathan a másik kenuban ült, s még csak rá sem nézhetett anélkül, hogy meg ne fordult volna. Azt pedig a világért se tette volna meg, mert nem akarta, hogy apja azt higgye, őt figyeli, vele foglalkozik gondolatban. Ahogy a délelőtti napsütés erősebbé vált, Hawk és a kenu orrában ülő indián levetette az ingét, s Irony kissé megriadt, mikor észrevette a vállán sötétlő tetoválást – a férfi szintén az Éjszakai Csavargók közé tartozott. Azzal nyugtatta magát, hogy ha Hawk-nak csak a legcsekélyebb gyanúja is lenne, hogy része volt Bessie Sparks meggyilkolásában, akkor nem fogadná el ilyen nyugodtan a jelenlétét.. Irony önkéntelenül is összehasonlította a két embert, s megállapította, bár a fiatal indián nagyjából egykorú Hawk-kal, vékonyabb, kevésbé erőteljes testalkatú, mint ő, s egész megjelenése távolról sem olyan civilizált. Medvezsírral bekent, tollakkal és gyöngyökkel díszített haja két hosszú varkocsba fonva hullott a hátára, bőre sötétebb, vonásai élesebbek voltak. Az út nem egészen fél napig tartott, s kora délután egy kis, fenyőfákkal sűrűn benőtt szigeten kötöttek ki. - Itt fogunk letáborozni –jelentette be Hawk és segített kiszállni Ironynak a kenuból. – Sas, Rőt Farkas, menjetek és derítsétek fel, mit csinálnak Goodmanék! Mi itt megvárunk benneteket. A két indián beleegyezően bólintott. Rőt Farkas, aki a másik kenuban utazott, valamivel magasabb és vaskosabb volt Sasnál, s bár nem olyan jóképű, mint Hawk, azért elég vonzó férfi. Mindketten nyugodtak és magabiztosak voltak, s Irony látta, hogy Hawk feltétel nélkül megbízik bennük. – Irony, még be sem mutattam neked a barátaimat – fordult hozzá Hawk. – ő Sas, ő pedig Rőt Farkas. Mindketten az Éjszakai Csavargók tetoválását viselik és ők kísérték el Nathant, mikor elindult, hogy megkeresse... Zack-et. A lány udvariasan köszönt mindkettőjüknek, s közben jelentőségteljes pillantást vetett Hawk-ra, amit a férfi rögtön elértett. – Eltérően tőlem Sas és Rőt Farkas megházasodott és a törzzsel maradt – folytatta a magyarázatot. – Azóta, hogy visszajöttek a missziós iskolából, egyikük sem hagyta el a tóvidéket. Ezek szerint nem is vehettek részt Goodman bűntetteiben, s mivel rajtuk kívül már csak egy ember maradt az Éjszakai Csavargók csapatából, Hawk pontosan tudja, hogy egykori barátai közül ki az, aki valamilyen oknál fogva bűnözővé vált. Figyelmesen nézte a férfit, de Hawk arca kiismerhetetlen volt, nem tudta megállapítani, mit érez vagy mit gondol. Tábort ütöttek, ettek valamit, s a két indián az egyik kenuval elindult felderítő útjára. Nathan közölte, hogy megpróbál halat fogni vacsorára, Zack McBride pedig, miután egy gyors pillantást vetett Ironyra, rögtön felajánlotta a segítségét és csatlakozott hozzá. Ironyt szórakoztatta, de egy picit el is szomorította, hogy apja ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát a társaságában, mint ő a Zack-ében. Nem kellene, hogy így legyen, gondolta, de az adott körülmények között mi mást várhatna bármelyikük is? – Megyek, sétálok egyet – mondta hirtelen elhatározással, s a sziget közepén növő fenyőerdő felé indult. Hawk, látva, hogy Zack milyen szomorú arccal néz a távolodó lány után, bátorítóan az idősebb férfi vállára lette a kezét. – Minden rendben lesz, Zack. Hagyjon neki egy kis időt – mondta bizakodóan.

***

A sziget csúcsáról gyönyörű látvány tárult a lány elé. Az utóbbi hetekben annyi vizet, szigetet, égbenyúló fenyőt látott, hogy Irony már-már úgy érezte, védetté vált az érintetlen északi természet szépségei iránt. Mégis, ebben a látványban volt valami szívet szorongatóan gyönyörű. A hajába kapó, ruháját meglengető szél tarajos hullámokat kergetett a sötét, zöldeskék vízen a parti sziklák felé, s a szikrázó napsütésben fantasztikus, mélykék égbolt borult a táj fölé. Irony mély lélegzetet vett, s átadta magát a lenyűgöző vidék csodálatának. Úgy érezte, valami különös, bátorító erő van ebben a tájban. Meghitt nyugalmat árasztott, s a szabadság érzetét keltette benne. A szél lágy volt és hűsítő, az erdő biztonságot, védelmet ígért. Érezte ugyanakkor, hogy az idillinek látszó vidék megpróbáltatásokat és veszélyeket is rejteget. Szépsége és nyugalma mögött is érezhető volt a vad, kérlelhetetlen erő, amely ellenállhatatlan kihívást jelent az olyan férfiak számára, mint Hawk és az apja. Különös érzés volt bevallani magának, hogy érzi és kezdi megérezni ezt a kihívást, annak a harcnak az igézetét, amit az embernek kell vívnia azért, hogy életben maradjon ezen a vidéken és ne pusztítsák el a természet erői. Az itteni emberek élete nem könnyű, de legalább izgalmas, s a fennmaradásért naponta vívott küzdelmük során aratott sikerek révén mindig érezhetik az eredményét. Sokkal inkább, mint a teapartiknak, a jótékonysági vacsoráknak és az alkalmankénti báloknak, állapította meg Irony a tarajos hullámok fölött csapongó sirályokat figyelve. Itt élni sokkal izgalmasabb, mint csendben otthon ülni és az ezüstöt pucolgatni, vagy lyukas ruhákat stoppolni. Mi baja van? Mi történt vele azóta, hogy bepakolta táskáját és eljött a nagynénjeitől? Az utóbbi időben többször is megesett, hogy úgy érezte, egyáltalán nem ismeri magát. Milyen lesz, ha a kaland után hazatér és megpróbál visszailleszkedni a szürke, unalmasan ismétlődő mindennapokba? Még rágondolni is szörnyű volt. – Gyönyörű látvány, ugye? – hallotta váratlanul Hawk hangját a háta mögül. A férfi olyan halkan jött, hogy észre sem vette lépteit. – Igen. Azon gondolkoztam, hogy ráunhat-e egyáltalán valaki. – Ha eléggé szereti Északot ahhoz, hogy itt éljen, akkor nem. Minden évszak más, de a maga módján mindegyik csodálatos. – Hiányzott neked, ugye? – Igen, s csak most jövök rá, mennyire. – A lány mellé lépve, Hawk a távolban kéklő hegyekre emelte tekintetét. – Minnesota is szép, arrafelé is sok az erdő, de az Erdők-tava olyan gyönyörű, amihez fogható nincs a világon. – Gondolkodsz rajta, hogy... hogy itt maradj? – kérdezte csöppnyi szorongással Irony. – Néha eszembe jut, de rögtön utána az is, hogy kötelezettségeim vannak az iskolában. Irony előre fordult, s arcát odakínálta a Napnak. Hawk is viaskodik tehát, állapította meg magában. Kötelességei vannak, melyeket teljesíteni akar, de a tóvidék iránti vágyat sem tudja elfojtani magában, ő ráadásul itt született és itt is nevelkedett fel, mennyivel erősebbek lehetnek a kapcsok, amik idefűzik. – Nem volna csodálatos, ha mindig tudnánk, mit kell tennünk az életben? – kérdezte a lány elgondolkozva. – A legtöbb ember tudja, mit kell tennie – válaszolta Hawk. – A gond az, hogy tudunk-e elég bátorságot gyűjteni és azt tenni, amit akarunk. – Igen, azt hiszem, igazad van – mondta Irony a férfi szemébe nézve. – Te bátor ember vagy, Hawk. Tudod, mit akarsz tenni? – Korábban nem tudtam, de most már igen. – Valóban? És mi az? Hawk vállánál fogva maga felé fordította a lányt, lassan, szeretettel végigsimította a karját, s közelebb vonva magához, hozzá hajolt.

– Először is meg akarlak csókolni – mondta. – Ehhez eddig nem volt szükséged különösebb bátorságra. – Nem vagyok benne olyan biztos, szerelmem – mondta a férfi, míg szája a lány ajkát kereste. – Pisztolyt fogtál rám, térden rúgtál, kitépted a hajam és edényeket vagdostál a fejemhez. Azt hiszem a legtöbben egyetértenének velem, hogy ezek elviseléséhez elég nagy bátorságra van szükség. – És megérte? – kérdezte nevetve Irony. – Úgy tűnik... – válaszolta Hawk, s csókokkal borította arcát, szemét, száját. A kabát alá nyúlva keze a lány derekára siklott, s oldalát, hátát végigsimítva érezte, hogy teste megremeg: Ajka már nemcsak elfogadta, hanem boldogan viszonozta is a csókot, felgyújtva Hawk-ban a még erősebb vágyat. Sóvárgásába azonban kis nyugtalanság is vegyült, hisz nem akart ő... semmi komolyat. Nem egyedül vannak, nincs rá idejük, hogy elmerüljenek egymás élvezetében. És mégis, a lány olyan szép, olyan igéző, hogyan lenne képes várni, míg hazatérnek, s egyedül maradnak valamelyikük vigvamjában? Kezébe fogta a lány mellét, lélegzése szaporábbá vált, s józanságból fakadó fenntartásainak maradéka is kezdett szertefoszlani, amikor megérezte a szájában Irony kutató nyelvét. Hiába tiltakozott az esze, mondván, hogy rögtön fejezzék be, képtelen volt kiszakítani magát az ölelésből. Mokaszinba bújtatott lába alatt érezte a földet borító fenyőtűket, s ellenállhatatlan vágy vett erőt rajta, hogy a szamócabokrok között gyöngéden rájuk fektesse a lányt, s ott jussanak el együtt a kielégülés, a boldog gyönyör csúcsaira. – Irony – nyögte két csók között. – Ezt nem tehetjük... – Én is ezt mondtam a múlt éjjel, de nem tudtalak meggyőzni – lihegte vágytól felhevülten a lány. – Tudom, de az akkor más volt – próbált tiltakozni Hawk, ám az ujjai már nem engedelmeskedtek akaratának, s Irony ruháját kezdték gombolgatni. – Bárki erre jöhet, Nathan, vagy... Mintha csak őt akarták volna igazolni, léptek hallatszottak a közeli bozótból. – Figyelj! – szólt rá riadtan Irony. –Valaki jön! Kirántotta magát Hawk öleléséből és gyorsan hozzálátott, hogy begombolja az ingét. A férfi leejtette a kezét és olyan zavartan, gyámoltalanul nézett, mint valami tapasztalatlan, a szerelemmel éppen csak ismerkedő kölyök. Alig telt bele néhány másodperc, vidáman fütyörészve Zackett McBride lépett ki az erdőből a kopasz dombtetőre, s megpillantván őket, döbbenten nézett rájuk. - Mi az ördög folyik itt, Hawk? – kérdezte gyanakodva. – Mondtam is Nathannak, hogy túl sokáig vagytok távol. - Nem történt semmi különös, Zack. - Nekem viszont úgy tűnik, hogy... - A legkevésbé sem érdekel, mit gondol – szakította félbe Hawk. Határozott akart lenni, de érezte, hogy elvörösödik. – Csak a kilátásban gyönyörködntük Ironyval. - El tudom képzelni – morogta Zack. – Nézd, te felnőtt ember vagy, Irony pedig... szóval ő még fiatal, városon nevelkedett és nem tudhatja, mire számítson a magadfajtától. Nem szeretném, ha... - Hogy merészel így beszélni! – kiáltott rá az apjára a lány. – Honnan van bátorsága hozzá, hogy miután egész életemben soha nem törődött velem, hirtelen úgy viselkedjen... úgy viselkedjen, mint az apám! - Ha nem tudná, az apja vagyok, kisasszony! – vágott vissza Zack. - Eddig ezzel nem sokat törődött! Most már el se kezdje! Anélkül, hogy még egyszer ránézett volna, Irony elsietett a férfi mellett, vissza a táborba.

*** A vacsora nem volt a legkellemesebb, csendben, feszült hangulatban fogyasztották el a parázson sütött halat. Nathan, bár hol Ironyra, hol az apjára vetett egy-egy óvatos pillantást, igyekezett kimaradni a dologból. Hawk ezzel szemben azt figyelte, hogyan kerülik azok ketten egymás tekintetét, s hogyan ügyelnek rá, nehogy beszélgetésbe bonyolódjanak. Látta, hogy itt már csak egy harmadik személy segíthet. – Akkor majd én – mondta, inkább csak magának, s leült Irony mellé, pontosan szembe Zack McBride-dal. Irony meglepetten nézett rá, mivel azóta, hogy az apja rájuk bukkant a tisztáson, Hawk gondosan ügyelt rá, hogy megfelelő távolságot tartson közöttük. Nem azért, mert félt tőle, ezt tudta, hanem azért, mert valami miatt tiszteletet érzett az idősebb férfi iránt. – Mit mondtál? – kérdezte tőle. – Azt, hogy éppen ideje valamilyen módon véget vetni ennek az ostobaságnak – válaszolta Hawk. – Miféle ostobaságnak? – érdeklődött gyanakodva a lány. A tűz másik oldalán ülő Zack is gondterhelt pillantást vetett rá teáscsészéje karimája fölött. – Annak, amit te és Zack műveltek. – Ööö... azt hiszem, megyek és elteszem magam holnapra – szólt sietve Nathan. Felállt, kávéja maradékát a tűzbe löttyintette, s motyogva valamit a fáradságról, gyorsan otthagyta őket. – Hawk, azt hiszem, jobb, ha nem foglalkozol ezzel – intette a fiatalabb férfit Zack. – Szerintem is – erősítette meg Irony. – Végül is nem rád tartozik. – De igen – jelentette ki határozottan Hawk. – Rám is tartozik, mert ettől függhet, hogy megsérüle valamelyikünk, vagy esetleg meg is ölik. - Hogy érted ezt? – csodálkozott a lány. - Holnap szembe kell néznünk Josiah Goodman-nel, s neked mindenki másnál jobban kellene tudnod, hogy semmi jóra nem számíthatunk tőle. – Fegyver van nála és az embereinél is. – Szembefordult a lánnyal, s komoly arccal figyelmeztette: – A biztonságunk attól függhet, mennyire értjük meg egymást, mennyire összehangoltan cselekszünk. Bízhatom benne, hogy segítesz apádon, ha a szükség úgy hozza? - És én mikor bízhattam meg benne? – kapta fel dacosan a fejét Irony. - Nem ezt kérdeztem – szólt rá nyugodtan Hawk. - Mondtam, hogy semmi értelme – próbált újból tiltakozni Zack. - Itt az ideje, hogy megbeszéljétek a dolgokat, nyíltan megmondjátok egymásnak a magatokét. Egyikőtöknek sem fog ártani, ha tudja, mit gondol róla a másik. - Egy cseppet sem érdekel, mit gondol rólam – kiáltott dacosan Irony. – Ő sem törődött soha azzal, hogy én mit gondolok. - Ez nem igaz – tagadott megbántottan Zack. - De igen! Hawk, nem várhatod el tőlem, hogy végigüljem és meghallgassam, amit mond. Én erre nem vagyok hajlandó! Indulatosan legyintett egyet, s már indult volna, de Hawk megfogta a karját, s nem engedte. - Maradj nyugton! – szólt rá keményen. – Magán a sor, Zack, mondja el, amit akar! - De ő nem hajlandó... - Kezdje már, az Isten szerelmére! Meddig nézzem még, hogy dühösen, harcra készen kerülgetik egymást? – Mit mondjak? – kérdezte tehetetlen dühvel Zack, s levágta bádogbögréjét az egyik, tűz melletti kőre.

– Elmondhatná például, miért hazudott és hitette el mindenkivel, hogy meghalt – vágta oda dühösen Irony. – Én csak a... – Hadd figyelmeztessem, Zack, hogy Irony utálja, ha arra hivatkoznak előtte, hogy valami az ő érdekében történt – vágott közbe Hawk. – Ha zöldágra akar vergődni vele, ezt a kifejezést felejtse el. Irony lesújtó pillantást vetett a férfira és megpróbálta kiszabadítani a kezét, de csak annyit ért el, hogy Hawk még szorosabban fogta, s közelebb húzta magához, úgy, hogy csípője a lány combjához ért. A legcsekélyebb kétséget sem hagyta afelől, hogy egyhamar nem áll szándékában elengedni. – Sajnálom, de hát ez az igazság – szólt tehetetlenül Zack. – Talán a legelején kellene kezdenem, Irony, abban az időben, amikor anyád meg én összeházasodtunk. Irony büszkén, elutasítóan felvetette a fejét, és bár a legdurvább szavakat szerette volna hozzávágni, azon kapta magát, hogy figyel, türelmetlenül várja a magyarázatot, amelyet olyan hosszú ideje szeretett volna már megkapni. – Én... szóval szerettem anyádat. Szerettem, ahogy csak férfi nőt szerethet. Nem hittem, hogy hajlandó lesz velem jönni erre a vidékre, hisz ő is városban nevelkedett, akár a nagynénéid. Hozzászokott a társasági vacsorákhoz, a jótékonysági teadélutánokhoz, meg a többi, ehhez hasonló hülyeséghez. Aztán kiderült, hogy szeretné látni ezt a vidéket, szeretne többet megtudni az érintetlen természetről és arról, hogyan birkóznak meg vele a vörös emberek, ő mondta így, ezek az ő szavai... Még mindig magam előtt látom, amint ott ül a kenu orrában, haját fújja a szél és izgatottan, elragadtatottan néz körül. – Anyám szerette ezt a vad, civilizálatlan vidéket? – A kérdés Ironyt is meglepte egy kicsit. Elhatározta, hogy a legcsekélyebb érdeklődést sem fogja mutatni aziránt, amit Zack mond, de ezt meg kellett tudnia. Lehet, hogy az erdők, a tavak iránti szeretetét nemcsak az apjától, hanem anyjától is örökölte? – Nagyon szerette. Mikor rájöttünk, hogy... szóval hogy útban vagy erre a világra, alig tudtam rávenni, hogy visszamenjen a városba. Azt hittem, nagyobb biztonságban lesz ott, ahol tanult orvos ügyel rá, s a nővéreim ápolhatják. Végül, Alyce és Tiny nénéd levelei meg az én szüntelen unszolásom megtették a magukét, és beleegyezett. Hosszú szünetet tartott, amit csak a tűz pattogása és a partot mosó hullámok csobogása töltött meg hangokkal. Irony maga sem tudta, valóban hallotta-e apja mély, elkínzott sóhajtását, vagy csak a képzelete játszott vele. – Tévedtem – folytatta végre nagy nehezen, elszorult torokkal Zack. – Isten legyen irgalmas hozzám, óriásit tévedtem! Soha nem lett volna szabad elküldenem, jobban tettem volna, ha hagyom, hogy egy vigvamban, egy indián bábaasszony segédletével szüljön meg.- A múltba merülten egy ággal piszkálgatni kezdte a tüzet, s nézte a parázsból felcsapó szikrákat. – Rettenetesen boldog voltam, mikor Thief Riverben leszálltam a vonatról – folytatta. – Örültem, hogy gyerekünk van és hamarosan visszakapom Emilyt. Az egyik szigeten építettem magunknak egy faházat, s már alig vártam, hogy hazavihessem őket. Először az este folyamán, Irony úgy érezte, mondania kell valamit, de semmi sem jutott eszébe, amivel enyhíthette volna az apja hangjából még ennyi idő múltán is kiérezhető mérhetetlen fájdalmat. Szinte maga előtt látta a boldogan mosolygó fiatalembert, aki valószínűleg futva tette meg az állomástól hazáig vezető utat, hogy megtudja, felesége meghalt a szülésben. Még csak elbúcsúzni sem tudott tőle, nem mondhatott neki utolsó istenhozzádot. Nem talált mást, csak a ház ablakaiba kifüggesztett gyászkoszorúkat, s egy új sírkövet a temetőben. Apja nézőpontjából hallva az eseményeket, kezdte kicsit másképp látni azokat. Hogyan képes

elfogadni valaki a számára legkedvesebb lény halálát, ha még a temetésén sem lehet ott, s olyan váratlanul tör rá a hír, hogy ki se tudja üvölteni magából fájdalmát? Irony ölében nyugvó, összekulcsolt kezeit nézte, s ekkor jött rá, hogy Hawk már jó ideje nem fogja a karját, csak csendben, szótlanul ül mellette. Hallania sem kellett, anélkül is tudta, hogy a Thief River-i ház kísértetjárta hellyé változott Zackett McBride számára, s minden szobájában felesége emlékével találta magát szemben. Biztos, hogy ezerszer újra élte házasságuk kezdeti napjait, a Valentine-nal és Alyce-szal indulásuk előtt eltöltött boldog órákat. Képtelen lehetett rá, hogy szeretettel nézzen kislányára, aki, ha akaratlanul is, de a felesége halálát okozta. – Egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek veled, Irony – folytatta vallomását Zack. – Aranyos, törékeny, hintőportól illatos, s a nagynénéid készítette bájos ruhákat viselő kisbaba voltál. Tiny és Alyce állandóan azon veszekedett, melyikőjük, s mit csináljon körülötted. – Halkan, örömtelenül felnevetett. – Én csak útban voltam, s ráadásul azt sem tudtam, hogy folytassam az életem. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem vállalhattam, hogy gondoskodom rólad. Ha azt mondom, hogy magammal hozlak és egy indián dajka gondjaira bízlak, a nővéreim akkora botrányt csaptak volna, hogy Duluth-ig elhallatszik. Irony tudta, hogy ebben tökéletesen igaza van. – És később? Amikor már nagyobb voltam? – kérdezte. – Kétéves korodban láttalak újra, de akkor csak még rosszabb volt. Rám néztél és sírva a nagynénéidhez futottál, ők azt mondták, hogy ez természetes, a szakállamtól, hosszú hajamtól, a szarvasbőr ruhámtól ijedtél meg, ám én éreztem, hogy nem éreznéd jól magad itt, ezen a vidéken, velem. Tudtam, hogy jobb, ha otthagylak, a nagynénéid gondjaira bízlak. – Nem is sejtetted, mennyire szerettem volna, ha együtt lehetek veled? – kérdezte a lány, most először tegezve apját. – Nem... nem is gondoltam, hogy sejted, mennyire vágyom utánad – ismerte be a férfi. – Nem tudhattad, hogy levelek tucatjaiba kezdtem bele, megírva a testvéreimnek, hogy megyek érted. Aztán eltéptem őket, egyiket sem volt bátorságom elküldeni. Számot vetettem magammal, a környezetemmel, és soha nem mertem vállalni, hogy megfosszalak azoktól az előnyöktől, amiket a város kínál. – Én pedig az apám után vágyakoztam – mondta keserűen Irony. – Nem volt akkora szükségem a szép ruhákra, a játékokra, az iskolára, mint rád. – Sajnálom – mondta szelíden és nagyon őszintén Zack. – Nem sejtettem, hogy így érzel. – Valahányszor ajándékot küldtél, azt kívántam, bárcsak magad jöttél volna inkább. Tudtad, hogy mindig betegséget színleltem, amikor az iskolában olyan ünnepség volt, amelyen a gyerekek szülei is részt vettek? – Valentine egyszer megmondta – bólintott a férfi. – Akkor határoztam el, hogy elmegyek érted és magammal hozlak. Még azt is eldöntöttem, ha nem érzed itt jól magad, akkor visszaköltözöm Thief Riverbe, amit talán már az elején meg kellett volna tennem. – Azt mondod, el akartál jönni értem. Miért nem jöttél hát? – Én mentem... – De... – A tizenkettedik születésnapodon volt – mesélte Zack. –- Benne jártunk már a délutánban, amikor a házhoz érkeztem. Meg akartalak lepni, ezért úgy mentem be, hogy senki ne vegyen észre, Tiny és Alyce a konyhában beszélgetett, de más hangokat is hallottam, s rögtön tudtam, hogy a zsúrodat tartjátok. – Szünetet tartott, hogy igyon egy kortyot, Irony pedig visszafojtott lélegzettel várta a folytatást. – Nem akartalak zavarba hozni azzal, hogy a barátaid úgy lássanak, ahogy az erdőből visszajöttem, ezért csak titokban lestem be a szalonba, és... jóságos Isten, Irony,

kész nagylány voltál. Nem akartam hinni a szememnek. Ott ültél a kereveten, teáztál a barátaiddal és pontosan úgy néztél ki, mint a nagynénéid. – Emlékszem arra a partira – merült el emlékeiben a lány –, de soha nem sejtettem, hogy te is ott jártál. – Gyönyörködtem a csipkés ruhádban, zöld szalaggal megkötött hajadban és... alig bírtam magamhoz térni a megdöbbenéstől, mennyire hasonlítasz az édesanyádra. Kész hölgy voltál, Irony, szép, okos fiatal hölgy. Mit nyújthattam volna neked? Szeretetet, kiáltott volna rá legszívesebben a lány. Szeretetet, törődést, annak a tudatát, hogy tisztában vagy a létezésemmel, s hogy valami fontosat jelentek számodra. Ehelyett csak annyit kérdezett: – És aztán mi történt? – Csak álltam ott és nem tudtam, mit tegyek. Aztán az egyik lány az apjával kezdett dicsekedni, azzal, hogy milyen gazdag, s hogy ő fogja építeni a legnagyobb házat Thief Riverben. Tudod, mit válaszoltál? Irony kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét: – Már nem emlékszem. – Azt mondtad, nem az a fontos, hogy valaki gazdag, hanem az, hogy mit tesz a pénzével. Elmesélted nekik, hogy a te apád is gazdag volt, de arra költötte a pénzét, hogy segítsen az indiánoknak, s gondoskodjon róla, hogy iskolába járjanak, legyen jó ruhájuk és ennivalójuk. Olyan jónak, olyan nemesnek írtál le... csak akkor értettem meg, milyen ostoba, önző alak voltam. Ott határoztam el, hogy kilépek az életedből. Azt akartam, hogy elhidd, halott vagyok, s örökre elfelejts, ne gondolj rám többet. Mesés, gyönyörű képet alkottál rólam magadnak, s nem voltam rá képes, hogy ezt szétromboljam. – Hamis halálhíredet költötted? – Igen. Eljöttem a városból, anélkül, hogy bárkivel lalálkoztam volna, visszatértem a tóhoz, s az egyik harcossal levelet írattam a nagynénéidnek arról, hogy súlyos betegségben meghaltam – Zack fájdalmas mosollyal az arcán felnézett. – Szerettem volna valami hősies halálról íratni, de ennyire hazug még én sem lehettem. – Mennyit vádoltam éveken keresztül az indiánokat – sóhajtott fel Irony. – őket tartottam felelősnek azért, hogy elmentél, hogy nem törődsz velem, sőt még a halálodért is. – Tudom, hogy nehéz lesz megszokni a gondolatot – vallotta be Zack –, de hidd el, soha nem akartam hazudni, vagy hogy bántsalak téged. Mindig úgy éreztem, nincs más választásom, nem tehetek mást, mint amit teszek. Sajnálom. – Én is. – Nagyon szeretném, ha valahogy el tudnád felejteni és megbocsátanád ezt nekem – kérte Zack. Irony nem válaszolt és hallgatása olyan hosszúra nyúlt, hogy Hawk nem bírta tovább, megbökte a térdével. Ha nem teszi, a lánynak eszébe sem jutott volna, hogy még ott van, annyira megfeledkezett róla. – Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e elfelejteni azt, ami történt – mondta végül –, de most már legalább jobban értem. Idővel azért a megbocsátás is eljöhet. Ez legjobb esetben is csak halvány ígéret volt, azonban mindkét férfi belenyugodott, egyik sem akarta tovább feszíteni a húrt. Irony felállt és elbúcsúzott: – Megyek, lefekszem. – Beszélgethetünk esetleg holnap... vagy valamikor? – próbálkozott Zack. – Igen, az jó lesz – felelte Irony. Elindult, de pár lépés után megállt és visszafordult. – Már csak egy dolgot szeretnék kérdezni – mondta. – Tessék.

– Tudtak róla a nénikéim? Mármint arról, hogy élsz? – Nem – válaszolta Zack. – Nem vonhattam be őket is a csalásba. Soha nem hazudtak neked, Irony. – Akkor jó – sóhajtott fel a lány. – Ezt már nem tudtam volna elviselni. Tiny és Alyce néni jelentette számomra az egyetlen biztos pontot gyerekkoromban. Hála Istennek legalább amiatt nem kell bánkódnom, hogy a velük töltött utolsó nyolc év egyetlen nagy hazugság volt. Már hallótávolságon kívül járt, amikor mély, reszkető sóhaj szakadt fel Zack-ből. – Ez volt a legnehezebb dolog egész eddigi életemben vallotta be. – A fene essen beléd Hawk, hogy rákényszerítettél... és hálásan köszönöm. – Korábban sort kellett volna már keríteni erre a beszélgetésre, Zack. – Igazad van. Mit gondolsz, hogyan fogadta, amit mondtam? Szerinted eljön az a pillanat, amikor már nem fog utálni? – Már most sem utálja magát, Zack – közölte Hawk széles mosollyal az arcán. – Honnan tudod? – Nem rúgta térden, nem csapta fejbe serpenyővel és nem vágott magához semmit – Hawk vidáman felnevetett. – Nem mindennapi ember a lánya, Zack. – Igen, erre magam is kezdek rájönni – bólintott az idősebb férfi.

*** Rőt Farkas és Sas a hajnali órákban tért vissza a táborba, s Irony takaróiba burkolózva végighallgatta, amint beszámoltak Hawk-nak a felderítés eredményéről. – Goodman valóban itt van – kezdte Rőt Farkas és civilizált beszédstílusa nagyon meglepte Ironyt. – Nézeteltérései támadtak a vevőjével, John Randolph-fal. Hallottuk, amint közölte Goodmannel, hogy kártérítést akar adni Úszó Medve népének, mert nem szeretné, ha csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül megfosztanák őket a területtől, ahol élnek. – Gondolom, Goodman dühös, hogy épp egy olyan emberrel kellett összeakadnia, akinek erkölcsi fenntartásai vannak – vetette közbe Hawk. – Holnap délig adott időt Randolph-nak a döntésre, de közölte vele, hogy törzsi gyűlést már nincs ideje összehívni. – Hát persze hogy nincs – bólintott Hawk. – Semmiképp sem akar Úszó Medve törzsének szeme elé kerülni, mert ők rögtön megmondanák, hogy nem ő McBride. – Ezek szerint tehát sürgeti az idő, gyorsan kell cselekednie. – Láttátok Hiúzt? – Ő is ott volt a prédikátorral – válaszolta Sas. – Nem vett észre bennünket, de mi alaposan meg tudtuk nézni magunknak. – Tehát ő az – állapította meg komoran Hawk. – Reméltem, hogy az egész csak tévedésnek bizonyul. – Nem tévedés – erősítette meg szavait Rőt Farkas. – Hiúz ott van, s amennyire meg tudtuk állapítani, egyetlen lépésnyire sem marad el Goodmantől. – Rendben van, ma meglátogatjuk a táborukat, s elbeszélgetünk egy kicsit a barátunkkal, hogy megtudjuk, mi is hát a helyzet – zárta le a megbeszélést Hawk.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Hawk nyomában a homokos ösvényen végighaladva Irony először Josiah Goodman tiszteletest vette észre. Egy takarón ült a földön, széles hátát feléjük fordítva, s hevesen gesztikulálva éppen magyarázott valamit. Egyik oldalán Randolph ült, a másikon pedig egy fiatal indián, akit a lány még soha nem látott. Akiket ismert, Futó Kutya, Törött Kés és Három Ujj valamivel távolabb álltak, s fejüket összedugva mélyen elmerültek a beszélgetésben. Hawk egy bokor mögé húzódva hirtelen megtorpant, s Irony beléütközött. Hátához érve érezte, hogy a férfi teste pattanásig feszült az izgalomtól. – ő a barátod? – kérdezte suttogva, s a fiatal indián felé intett. Hawk bólintott, a kezéért nyúlt, s óvatosan maga mellé húzta. – Azt akarom, hogy szorosan mellettem maradj – súgta egyenesen a fülébe. – Meg akarlak védeni, ha esetleg rosszul alakulnak a dolgok. Irony szólásra nyitotta a száját, de ujját rátéve Hawk belefojtotta a szót: – Pszt! Legalább most az egyszer ne vitatkozz. Olyan félig komoly, félig kötekedő pillantással nézett rá, hogy a lány dühe rögtön elpárolgott, s elmosolyodott. Hawk-on látszott, hogy a legszívesebben rögtön a karjába kapná és megcsókolná, de erőt vett magán, elhúzta a kezét, s hátat fordítva neki tovább figyelte az előttük zajló eseményeket. Kicsit várt, aztán közelebb intette magához a mögötte haladókat, hogy ők is hallják a tőlük nem messze zajló vitát. – Nézze, Randolph, semmi értelme, hogy ezekért az ostoba barbárokért aggódjon – győzködte a vevőt Goodman. – Az itteni földek nagy része amúgy is a kormány tulajdonában van, majd az gondoskodik róluk. – Megmondtam magának, hogy találkozni akarok a főnökökkel – tartott ki álláspontja mellett Randolph. – Miért viselkedik úgy, McBride, mintha nem akarná, hogy bármiféle kapcsolatba is kerüljek velük? Mintha pofonvágták volna, úgy hatott Ironyra, hogy a füle hallatára valaki az apja nevén merte szólítani Goodmant, de rögtön belátta, hogy a megtévesztett vevő a legjobb szándékkal sem tehetett mást, ha már a tiszteletes így mutatkozott be neki. – Maga képzelődik, Randolph -– tért ki az egyenes válasz elől a prédikátor. A táskájáért nyúlt és papírokat vett elő. – Itt vannak az adásvételi szerződések. Akarja, hogy aláírjam őket, vagy sem? – Én azt mondanám, hogy inkább ne írja alá, mert nem maga a jogos tulajdonosa ezeknek a birtokoknak – kiáltotta oda jó hangosan Zack. Hawk jelt adott, s már rohant is a tanácskozók felé. Rőt Farkas és Sas puskáját lövésre készen tartva gondoskodott róla, hogy Goodman emberei semmit se tehessenek. Goodman a fegyveréért kapott, de meglátva a Nathan kezéből rámeredő revolvert, mozdulatát félbehagyta, kezét tehetetlenül maga mellé ejtette. Hawk a Hiúznak nevezett fiatal indiánra vetette magát, s kését torkához szorította. – Régen találkoztunk, Hiúz – mondta halkan, fojtott indulattal a hangjában. A torkának szoruló penge ellenére a férfi rezzenéstelen szemekkel állta tekintetét. Irony meg mert volna esküdni rá, hogy egy pillanatra elégedettséget látott felvillanni a szemében, de ha így is volt, csak egy szemvillanásnyi ideig tartott. Hiúz arca rideg és kifejezéstelen volt, s nem szólt egy szót sem. Ezzel szemben Randolph végre nagy nehezen megtalálta a hangját: – Ki az ördögök maguk? Mi a fene ez az egész? – kérdezte, s felháborodottan ugrott talpra. – Ne aggódjon, barátom – szólt rá Irony apja. – Azért vagyunk itt, hogy megóvjuk egy súlyos ballépéstől. A nevem Zackett McBride, és én vagyok ezeknek a földeknek az igazi tulajdonosa.

Ez a férfi a minnesotai Thief River Falls helyettes seriffje, ő pedig Mr. Raphael Hawkes. John Randolph-on látszott, hogy teljesen összezavarodott. – Nem értek semmit az egészből – vallotta be. – ő azt mondta, hogy ő McBride – mutatott Goodmanre. – Ez az ember tolvaj, szélhámos – világosította fel Zack. – Prédikátornak adja ki magát és abból él, hogy idős hölgyeket meg hiszékeny bolondokat... elnézést, ezt nem kellett volna mondanom. – Hagyja csak, azt hiszem, megérdemeltem – legyintett Randolph. – Ha igaz, amit mond, jócskán rászolgáltam a minősítésre. – A lányomnál, Ironynál van egy igazoló levél a Thief River-i serifftől és a tulajdonjogot megerősítő nyilatkozat a bankunktól. Magam pedig boldogan megmutatom, hogy az aláírásom sokkal jobban hasonlít a birtoklevélen szereplőhöz, mint az övé. Irony előlépett, Goodman pedig fújt egyet, s úgy nézett ki, mint egy felfuvalkodott, nagy, dühös kandúr. – Már megint maga! – mondta utálkozva. – Hát már soha nem hagy békén? – ígérem, hogy miután visszakerült Minnesotába és ítélkezett maga fölött a bíróság, soha többé nem fog látni – vágott vissza a lány. – Bíróság? – kapta fel a fejét Randolph. – Ezek szerint hivatalosan is keresik ezt az embert? – Keresik bizony – erősítette meg Nathan. – Csalás, sikkasztás és sokszoros bigámia miatt adtak ki ellene körözést. A hatóságok szívesen meghallgatnák a vallomását arról is, hogy szerinte mi történt egy bizonyos Miss Bessie Sparks-szal. Látván, hogy a tanítónő nevének említésére Hiúz megmerevedik, Ironynak összerándult a gyomra. Ezek szerint Hawk egykori barátjának valóban része volt az asszony meggyilkolásában. – Ki az a hölgy, akit említett? – érdeklődött Randolph. – A sweetwateri missziós iskola tanítónője – adta meg a választ Nathan. – Kettőjük közül valamelyik meggyilkolta – elmetszette a torkát. – Teremtő Isten! Miféle gyilkos gazemberek közé kerültem?! – kiáltott fel Randolph egészen belesápadva. – Amit mondtak, azt még be is kellene bizonyítani – vetette közbe nyeglén Goodman. – Bizonyítékot akar? – kérdezte felháborodottan Irony. – És ezek micsodák? – Összemarkolta, s a tiszteletes orra alá dugta a földön heverő birtokleveleket. – És a nagynénéim ékszerei, amiket a táskájában tart? És a pénz, amit ellopott tőlük? Szerintem ez éppen elég bizonyíték! – Ha érdekli magukat az igazság, megmondhatom, hogy egy minnesotai seriffhelyettesnek ezen a területen semmiféle hatásköre sincs – küzdött továbbra is rendíthetetlenül Goodman. – Ha érdekli az igazság, az a bizonyos minnesotai seriff-helyettes ezzel a legkevésbé sem törődik – jelentette ki Nathan. Közlöm majd a bíróval, hogy a határ másik oldalán fogtam el magát, s mivel kettőnk állítása áll szemben egymással, majd ő eldönti, melyikünknek hisz. – Ami engem illett, tanúsíthatom, hogy az az igaz, amit ő mond – közölte Hawk. – Én is – csatlakozott hozzá Irony. Gondolom, tőlem sem várja el, hogy a maga oldalán tanúskodjam –jelentette ki Zack. – Menjenek a pokolba! Mind! – kiabált nagyon dühösen Goodman. – Mondja csak, hogyan jutott eszébe, hogy felajánlja nekem megvételre ezeket a területeket? – kérdezte gyanakodva Randolph. – Ugye nem ismerte a nővéremet? - Már hogyne ismertem volna – vágott vissza kihívóan Goodman. – Csak éppen ő még az igazi nevemen, Josiah Goodmanként ismert meg... mikor eljegyeztük egymást. – Maga volt hát, aki kicsalta Lilliantől a férje nyugdíját! Aljas, sötétlelkű gazember! –ordította Randolph és hatalmas öklével Goodman arcába vágott. Nathan a puskáját rázva próbálta jobb

belátásra bírni a verekedőket, s Zackett is odaugrott, hogy szétválassza őket. Elkapta Randolph karját és félrelökte, de visszafordulva éppen beleszaladt a prédikátor öklébe. – Átkozott! –sikoltotta Irony. – Hogy merészelte megütni az apámat? – Meglóbálta táskáját és úgy vágta fejbe vele Goodmant, hogy az hátratántorodott és leült a földre. Fel sem állt onnan, csak nézett maga elé zavarodottan és keze fejével vérző orrát törölgette Randolph ismét a tiszteletesre akart rontani, de McBride, miután furcsa, csodálkozó pillantást vetett a lányára, visszatartotta. – Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég neki, barátom – figyelmeztette a felhevült férfit. – Hogy van... apám? – Irony hangja bizonytalan volt, mintha csak ízlelgetné a hosszú idő után ismét megtalált szót. – Nem sebesültél meg? – Nem... nincs semmi bajom. – Összenéztek, s mindkettejük pillantásában ott volt az ígéret, hogy rajtuk nem fog múlni a békülés, ha a másik is úgy akarja. – Kegyed aztán becsületesen oda tud sózni, ha kell – állapította meg elismerően Randolph. – Csak azért, mert ez a szörnyű ember olyan sok rosszat tett a családommal – válaszolt kissé szégyenkezve Irony. – Tudom, nem igazán illik egy úrinőhöz, amit tettem, de meg kell mondanom, élveztem. – Vannak dolgok, amelyek fontosabbak, mint a jólneveltség – vetette közbe Hawk, s Irony látta, hogy tökéletes egyetértés sugárzik a szeméből. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy néhányszor fejbe csapja Goodmant. Szörnyű! Úgy látszik, egyszer s mindenkorra civilizálatlan ösztönlény vált belőle. – Gyerünk, vigyük őket a táborunkba! – adta ki az utasítást Nathan. – Ott majd eldöntjük, hogyan lesz a legbiztonságosabb Minnesotába szállítani őket. – Azt hiszem, ami ezt a hármat illeti, leegyszerűsíthetjük a dolgot – figyelmeztette Rőt Farkas. – Mivel ők csak úgy hozzácsapódtak Goodmanhoz és feltehetően nem volt részük a gyilkosságban, miért ne vihetnénk el őket Sassal Úszó Medve táborába? A törzsi törvények szerint fognak ítélkezni felettük és megkapják a megfelelő büntetést. – Mi a véleményed, Hawk? – érdeklődött Zack. – Egyetértek. A törzsi törvények szigorúak, de igazságosak – válaszolta a kérdezett, s rögtön utána Hiúzhoz fordult: – Szeretném, ha veled is ez történne, barátom, de sajnos a te bűnöd túl súlyos ehhez. A vonzó arcú, éjfekete szemű fiatalember erre sem válaszolt. Hawk dühösen megvonta a vállát és durván ulpra rángatta. – Kötözzék meg jól őket! – adta ki az utasítást Sasnak Nathan.

*** Nem sok idő telt bele, s felkészültek az indulásra. Sas és Rőt Farkas jól összekötözte a három foglyot, hogy a prédikátor legnagyobb kenujával a közeli indián táborba vigye őket. Goodman, hátrakötözött kézzel Zackett kenujában ült, s úgy bámult maga elé, mint egy durcás gyerek. Csapzott haja a homlokába hullott és tekintete is erőtlenné, megtörtté vált. Fejét vállai közé húzta, már nyoma sem volt benne annak az erős, energikus férfinak, aki annyi magányos, hiszékeny nő fejét elcsavarta. - Úristen, hogy lehettem ilyen ostoba – korholta magát Randolph még aközben is, hogy beszállt a másik kenuba. – Anélkül, hogy ismertem volna, kaptam tőle egy levelet, amelyben azt állította, hogy ismerte elhunyt sógoromat, s úgy értesült, kedvem lenne birtokot vásárolni a tóvidéken. És én bolond bedőltem neki.

- Talán egy kis elégtételt jelent majd a nővére számára, ha hazamegy és elmondja neki, hogy Goodman önt is rászedte – figyelmeztette Irony. Randolph egy ideig fancsali képpel bámult maga elé, de végül elmosolyodott és rábólintott: – Igen, azt hiszem kénytelen leszek ezt beismerni. ők négyen ültek az egyik kenuban, Hawk és Nathan pedig a másikban, közöttük a szorosan hátrakötött kezű, fejét büszkén felvető Hiúzzál. Goodmannel ellentétben ő a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy legyőzték és Irony gyanította, hogy azok közé tartozik, akik soha nem hajlandók elfogadni a vereséget. Az éjszakát még a táborukban töltötték, mert nem akartak sötétedés után nekivágni a tónak, s míg az indián mozdulatlanul ült és némán bámulta a tüzet, Goodman tekergett kötelékeiben és megállás nélkül siránkozott. Keserűen panaszolta, mennyire fáj az orra, amely valószínűleg el is törött. Nathan végül nem bírta tovább, s puskáját nekiszegezve ráordított, hogy maradjon csendben. Goodman nem is szólt többet, de takaróján végigdőlve változatlanul tovább nyögdécselt. Hawk, Irony és Zackett sokáig elüldögélt a tábortűz mellett. Zack két csésze erős kávét is megivott, míg elég bátorságot merített ahhoz, hogy megszólaljon: – Köszönöm, hogy kisegítettél délután, Irony. Örülök, hogy ott voltál mellettem. – Be kell vallanom valamit – válaszolt félénken a lány. – Én... tulajdonképpen még örültem is, hogy így alakultak a dolgok. Ne érts félre, nem annak, hogy téged bántottak, hanem annak, hogy volt egy kis küzdelem Goodman elfogásakor. – Felsóhajtott és bocsánatkérően rámosolygott a két férfira. – Akkora utat tettem meg miatta, s annyiszor elképzeltem magamban ezt a pillanatot, hogy először egy kicsit csalódott voltam, mert minden olyan simán ment. Valahogy többet vártam... - Túl könnyen fogtuk el őket, igaz? - kérdezte Zack hamiskás mosollyal az arcán. - Az a küzdelem, bármilyen rövid volt is, végül mégis csak izgalmassá tette a dolgot - állapította meg elégedetten Irony. - Ha egyszer majd hazamegyek, évekig lesz mit mesélnem a Thief River-i teapartikon. - Ezt nem valami vidáman mondtad - állapította meg Zack. - Tudod, hogy nem kell ott maradnod, ha nem akarsz. - Megígértem Nathannak, hogy segítek elkísérni Goodmant és az indiánt Thief Riversbe, a nővéreimet is meg akarom látogatni, de aztán visszajövök. Velem tarthatsz, ha van kedved. - Lenne, de gondolj a nénikéimre. Megszakadna a szívük, ha otthagynám őket. Meg különben is, mit csinálhatnék én itt? - Ugyanazt, amit a városban - jelentette ki az apja. - Férjhez mehetsz, lehet egy csapat gyereked és tehetsz is valamit másokért. Ezeknek az indiánoknak legalább akkora szükségük van a segítségre, mint bárkinek odahaza. Thief River-ben ott az egyház és a nőegylet, ha segíteni kell az elesetteken, de az indiánok a magamfajtákon kívül senkire sem számíthatnak. Irony már nem is figyelt arra amit az apja mondott, annyira lekötötte a fogyelmét az, amit az elején hallott tőle. Férjhez mehet? Vajon miért mondta ezt? Rettenetesen szerette volna megkérdezni tőle, hogy kire gondolt, kit tudna elképzelni férjének, de Hawk jelenléte miatt nem merte megkockáztatni. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Beleegyezne-e vajon az apja, hogy egy félvér indiánhoz menjen feleségül? torkában dobogó szívvel a férfira pillantott. Hawk láthatóan nem különösebben figyelt a beszélgetésükre, egy gallyal a tüzet piszkálgatta. Nyilván fel sem merült benne a házasság gondolata. Nem számít, mondta magában Irony és elfordult tőle. Úgysem maradhatna itt. A nagynénjeinek szükségük van rá, arra számítanak, hogy öreg napjaikat gyerekek között, egy boldog családban tölthetik el. Nem okozhat nekik csalódást... A lány tévedett, amikor azt hitte, Hawk nem figyel oda. A férfi pontosan érzékelte hangulatának

minden rezdülését és alig bírt nyugton maradni, mikor Zackett McBride lánya házasságát említette, mintha eleve Irony-ra bízná és jóváhagyná a döntést. Mire akar kilyukadni Zack? És mit fog mondani Irony az ajánlatra? Nagyon szerette volna tudni a választ. Megérezte, hogy a lány erősen gondolkodik, de nem sejtette, mi jár a fejében. Tudni szerette volna, eszébe jutott-e már, hogy hozzá is mehetne feleségül, mert ha igen, akkor nem engedi el. Másrészt, ha ráerőlteti magát, nem fogja-e később keserűen megbánni, mikor a lány rájön, hogy hibát követett el, és megpróbál szabadulni döntése következményeitől? Nem, Ironynak egyedül, külső kényszer nélkül kell eldöntenie, itt kíván-e maradni. Hawk elmosolyodott, mert eszébe jutott, mekkora változáson ment át a lány az utóbbi két napban. Végül még az apjával is megbékélt. Nem szabad sürgetnie, engednie kell, hogy tisztázza magában érzéseit, s döntsön az Erdők-taváról, róla, s esetleges közös életükről.

*** Irony ébren feküdt, s a fenyőfák ágai között a halványan derengő eget nézte. Megérezte, hogy Hawk sem alszik, s azt is, hogy a férfi nem a néha felhangzó, furcsa éjszakai hangokra figyel. Neki magának nehéz, kínzó gondolatai voltak, megpróbált valamilyen megoldást találni rá, hogy maradhasson, ne kelljen hazatérnie. Mit szólna hozzá Hawk, ha tudná, mire gondol? Bátorítaná vagy lebeszélné róla? Bárcsak megkérdezhetné tőle. Akármennyire is lekötötte figyelmét problémája, később csak elnyomta az álom. Felébredve, első pillantása a tőle néhány lépésnyire fekvő Hawk-ra esett, s látta, hogy már ő sem alszik. Olyan gyöngédséggel, olyan szeretettel nézett rá, amilyenről Irony csak álmodni mert. – Nagyon hiányzol, Irony – súgta neki, kis mosollyal a szája szögletében. A lány tudta, mire gondol, hisz neki is nagyon hiányzott a férfi. Túl kevés idejük volt arra, hogy egyedül maradjanak, kettesben. Legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megsimogassa, de nem merte. Túl közel feküdt hozzájuk Nathan és Zack. Arra gondolt, talán más lesz a helyzet, ha visszatérnek Fehér Daru falujába, a Karibu-szigetre, de rögtön eszébe jutott az is, hogy az apja és a seriffhelyettes késedelem nélkül indulni akar foglyaival Minnesotába. Páni rémület kerítette hatalmába a gondolatra, hogy egyetlen éjszakát sem tud már együtt tölteni Hawk-kal. Talán rábeszélhetné, hogy velük tartson, ez lenne az egyetlen megoldás arra, hogy hosszabban együtt maradhassanak. Agyában lázasan kergették egymást a gondolatok, s végül szilárd elhatározásra jutott. Lehet, hogy visszatér Thief River Fallsba, korábbi életéhez, de addig semmiképp sem, míg el nem tölt még egy éjszakát Hawk karjaiban és meg nem mondja neki, mennyire szereti.

*** Egy gyors reggeli után rögtön tábort bontottak. Hawk és Nathan ismét egy kenuba szállt Hiúzzál, Goodmant pedig Zack gondjaira bízták. Feldagadt orrával, gyáván behúzott nyakával a prédikátor szemmel láthatóan senkire sem jelentett már veszélyt. Siránkozott, hogy a kötél túl szoros és vágja a csuklóját, míg Zack rá nem unt, s fel nem vetette, hogy akár el is oldozhatnák. – Ez a reszkető nyavalyás nem fog több gondot okozni – erősködött, amikor Nathan megpróbált tiltakozni. – Ha csak megmoccan, fejbevágom az evezővel. Legfeljebb nem a bíróság fog

ítélkezni felette, hanem a halak eszik meg. Goodman dühös pillantást lövellt felé, de összeszorította a száját és nem szólt, Nathan pedig, ha vonakodva is, engedett a kérésnek és szabaddá tette a fogoly kezeit. Irony Randolph csónakjának végében ült, s a környező tájban gyönyörködött. A tó nyugodt arcát mutatta, vize a távolban kéknek látszott, s a közelükben váltott csak át zöldre. Mély volt, de a nap sugarai egészen az aljáig hatoltak, s Irony néha ezüstös halakat látott felvillanni a kristálytiszta mélységben. A csendes öblökben sápadt, sárga szirmú vízililiomok tündököltek, s a lány megpróbált szakítani egyet. Víz alatti száruk azonban olyan hosszú és erős volt, hogy hamarosan felhagyott a próbálkozással. Álmodozásából arra riadt föl, hogy Hawk kenuja az övéhez koccan, s a férfi egy vadászkésével levágott virágot nyújt felé. Elvette tőle, közben ujjuk összeért, s kezük össze is kulcsolódott volna, ha a két jármű szét nem válik ismét. Boldogan elmosolyodott, s megszagolta a virágot. A liliomnak alig volt illata, de szirmai lágyan simogatták piruló, érzelmektől felhevült arcát. A fák koronája fölé emelkedő füst jelezte, hogy közel járnak már Fehér Daru főnök falujához. Hamarosan meglátták a parton játszadozó, a kenuk érkezésére váró gyerekeket, s mikor befutottak a csendes öbölbe, több felnőtt is ott volt már fogadásukra. - Látom Hót! – kiáltott fel boldogan Irony. – Nézzétek! Lator is ott van vele! A kiskutya vadul csaholva rohangászott fel-alá a parton. Alig feneklett meg Randolph csónakja a sekély vízben, boldogan ráugrott Ironyra, s csaknem ledöntötte a lábáról. A lány, Goodman táskáját a hóna alatt szorongatva, nevetve mászott ki. A főnököt és elmaradhatatlan kísérőit megpillantván, feléjük indult, hogy beszámoljon Goodman és Hiúz elfogásáról, mikor egy ismerős hang állította meg. – Irony! Irony, drágám! – Teremtő Isten! – a lánynak a meglepetéstől a lélegzete is elállt. – Valentine néni? De hisz ez lehetetlen! Hitetlenkedve, csodálkozástól elkerekült szemmel nézte az ösvényen feléje siető alacsony, kövérkés asszonyt. Valóban Tiny néni volt az, s mögötte, a maga nyugodt, sokkal méltóságteljesebb módján ott lépkedett Alyce néni is. 1rony a megdöbbenéstől moccanni sem tudott. Nem is az lepte meg igazán, hogy nagynénjeit ott látja, a Karibu-szigeten, hanem a ruházatuk, amelyhez foghatót még soha életében nem látott rajtuk. Mindketten vastag, kockás flanellblúzt viseltek, szorosan betűrve valami vászonból készült, nadrágszoknyához hasonló ruhadarabba. – Tiny néni?! – kiáltott fel végre, erőt véve magán, s ez volt az a pillanat, amikor a parton elszabadult a pokol. Goodman éppen akkor mászott ki a kenuból, s Tiny tekintete rögtön megakadt rajta. Először csak rosszallóan lebiggyesztette az ajkát, majd még szinte ugyanabban a pillanatban rémülten tágra nyitotta és fülsiketítőén felsikoltott. – Zackett! Ez nem lehet igaz! Te meghaltál! – ezekkel a szavakkal a szívéhez kapott és ájultan összerogyott. Alyce is rémülten felkiáltott, mellé térdelt és jajgatva kérte, hogy jöjjön valaki segíteni. Zack zavartan nővérei felé indult, s egy pillanatra elfeledkezett foglyáról. Goodmannek ennyi is elég volt ahhoz, hogy régi erejét, határozottságát villámgyorsan visszanyerve kirántsa kezéből a puskáját. Látva, mi történt, mindenki sóbálvánnyá merevedett. – Ne csináljon ostobaságot, Goodman – figyelmeztette a tiszteletest az elsőként magához térő Nathan, s a pisztolyához kapott, ám mielőtt elővehette volna, Goodman már maga elé rántotta a nővérét élesztgetni próbáló Alyce-t. A fegyver csövét a halántékához szorította, s az asszony rémülten behunyta a szemét. – Ha csak egyetlen mozdulatot is tesz valaki, megölöm ezt a nőt – jelentette be elszánt hangon.

Hawk dühösen felhorkant s indulattól remegő hangon megkérdezte: – Mit akar, mit tegyünk? – Dobják a tóba a fegyvereiket! – parancsolta a prédikátor. Nem volt más választási lehetőségük, Goodman lázasan csillogó, elszánt tekintete meggyőzte őket arról, hogy amit mondott, nem üres fenyegetőzés és valóban kész lenne végezni Alyce nénivel, ha bárki ellenállást tanúsítana. Nem sok vesztenivalója volt, ezt mindannyian tudták, ezért szó nélkül engedelmeskedtek utasításának. – És most? – kérdezte dühösen Zack. – Menjenek fel a partra... mind! - Lassan, vonakodva csatlakoztak a rémülten, tehetetlenül álló falusiakhoz. – Maga – kiáltott rá Ironyra. – Dobja a kenuba a táskámat! – De... – Irony keserűen gondolt arra, hogy a tiszteletesnek végül mégis sikerül megmenekülnie előlük, de sem ő, sem más nem tehetett semmit, ha nem akarta valóban halálos veszélybe sodorni Alyce-t. Tehetetlenül engedelmeskedett hát, s bedobta a csónakba a táskát. – Most pedig menjen a többiekhez! – utasította ismét Goodman. – Mit akar tenni? – kérdezte nyugalmát némileg visszanyerve Hawk. – Túszként magammal viszem Miss Alyce-t. Ha bárki üldözni merészel, golyót eresztek a fejébe és bedobom a vízben. – És ha nem üldözzük? – kérdezte Zack. – Biztonságban lesz akkor a testvérem? – Igen. Nem akarok mást, csak tizenkét órás előnyt. Goodman a kenu felé hátrált, magával vonva a megrémült Alyce-t. – Ha ezt megkapom, reggel sértetlenül megtalálják az egyik szigeten. - Honnan a fenéből tudjuk, hogy melyiken keressük? – vetette oda dühösen Hawk. Goodman egy durva mozdulattal a kenuba lökte Alyce-t, maga is utánalépett és gúnyos vigyorral az arcán visszaszólt: – Majd keresik, s előbb-utóbb rábukkannak. Még az is lehet, hogy hagyok egy jelzőtüzet, ha úgy látom, valóban nem követett senki. – Nem fogunk üldözni, te rohadék, de ajánlom, hogy nagyon vigyázz rá, nehogy valami bántódása essék! Irony nem ismerte a dühös közbeszólót. Szakállas, szarvasbőrruhát viselő férfi volt, aki a beszélgetés végére a tömeg elé verekedte magát. Feltételezte, hogy ő lehet az az erdei vezető, aki Valentine és Alyce nénit elkalauzolta a Karibu-szigetre. – Ha csak a hajaszála is meggörbül, kivágom azt a rohadt májadat és darabonként megetetem veled! Goodman felnevetett s látszott rajta, hogy élvezi a többiek fölötti hatalmát. Nyoma sem volt már benne az alázatnak és megfélemlítettségnek, amit korábban tettetett. Evezőjével eltolta a kenut a parttól, puskáját keze ügyében tartva leült és erőteljes mozdulatokkal lapátolni kezdett. Alyce meg sem moccant a lábánál, csak rémülten nézett vissza a parton maradókra. – Magán kívül van az ijedtségtől, azt sem tudja, mi történik körülötte – állapította meg szenvedő hangon Zack. – Nem hiszem – rázta meg a fejét Irony. – Először biztosan félt, de szerintem most már úgy gondol az egészre, mint egy izgalmas kalandra. – Kaland?! Lószart! – szitkozódott a szakállas vezető. – ízekre szedem a gazfickót, ha a kis hölgynek bármi baja történik! Szavait hallgatva Ironyban ébredezni kezdett a remény. Josiah Goodman tiszteletes már eddig is elég sok ellenséget szerzett magának, de most olyanra akadt, akit a világon semmi nem állíthat meg, gondolta. A kenu egyre kisebbre zsugorodott szemük előtt, végül el is tűnt a távolban, ők pedig csak álltak a parton és néztek egymásra elkeseredett arccal, tehetetlenül.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Hol vagyok? – kérdezte magáról még mit sem tudva Valentine néni. – Álmodom? – Tiny néni – szólt hozzá szeretettel a föléje hajló Irony. – Nem sérültél meg? Fel tudsz ülni? A gömbölyű, őszülő hajú asszony határozottan lesöpörte magáról a segíteni akaró kezeket. – Jól vagyok, csak azt mondjátok meg, hogy Sámuel Zackettet láttam-e az előbb, vagy sem? – Engem láttál, hát persze hogy engem – válaszolt Zack és közelebb lépett. – Nem haltam meg, Valentine. – Amint látom, tényleg nem – mondta csípősen a hölgy. – Ne nézz már ilyen ostobán, gyere, segíts felállnom! Zack és Irony a hóna alá nyúlva talpra segítették, s Irony még a ruháját is lesimította. Legszívesebben rögtön megkérdezte volna tőle, honnan tettek szert a tőlük meglehetősen szokatlan öltözékre. – Gondolom, van valami elfogadható magyarázatod rejtélyes felbukkanásodra – szólt rá szikrázó szemekkel Tiny a testvérére. – Igen, persze. Elég bonyolult ügy, s el is akarom mondani, csak... tudod... közben történt itt ennél fontosabb dolog is. – Éspedig? – Alyce néni – mondta óvatosan Irony. – Túszul ejtette és magával vitte Goodman tiszteletes. – Micsoda? – Valentine ismét a szívéhez kapott és megtántorodott, s talán el is esik, ha a magas, szakállas férfi el nem kapja. – Nem esik bántódása, ha tizenkét órán belül nem próbáljuk meg követni őket – próbálta megnyugtatni a testvérét Zack. – Még hogy nem lesz bántódása? Annak a gonosz lelkű csirkefogónak a társaságában? – háborgott Tiny. Hogyan engedhettétek meg, hogy magával vigye? – Nem volt más választásunk, asszonyom – szólt közbe Nathan. – Goodman megszerezte a bátyja fegyverét és azzal fenyegetőzött, hogy lelövi Miss Alyce-t. – A fenébe is, az egész az én hibám – kesergett Zack. – Ha nem esik meg a szívem azon az alávaló gazemberen... – Most már ne gyötörd magad – intette le a nővére. – Mit tehetünk a kiszabadítása érdekében? – Tartok tőle, hogy engedelmeskednünk kell Goodman utasításának, Valentine néni – szólalt meg Hawk is, s látva, hogy Tiny felkapja a fejét a megszólításra, elmosolyodott és udvariasan meghajolt. – Elnézését kérem, hogy ilyen közvetlenül beszélek önhöz, de Irony annyit mesélt a nagynénéiről, hogy úgy érzem, mintha már régről ismerném önöket. Raphael Hawkes a nevem. Én kísértem idáig az unokahúgát a sweetwateri missziós állomástól. Tiny kedvesen elmosolyodott és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Hawkes, még ha ilyen körülmények között is – mondta. Irony nem tehetett róla, csöppnyi kacérságot vélt felfedezni nagynénje hangjában. Érezte, hogy Tiny bizonytalan származása ellenére is figyelemreméltó embernek találja Hawk-ot. – Hawk... Mr. Hawkes egészen kiváló vezető – szólt, hogy ő is mondjon valamit, s nagynénje figyelmét nem kerülte el, mennyire zavarban van. – Örülök, hogy szerencséd volt és olyasvalakire akadtál, aki jártas ezen a vidéken. Mikor a Thief River-i állomásfőnöktől megtudtam, hogy a derék Nathan nélkül indultál útnak, fel sem tudtam fogni, hogy lehettél ennyire könnyelmű. Azt sem értettem – Tiny most már Nathanhoz címezte

szavait –, hogy maga miért nem tért vissza és miért nem mondta el nekünk az igazságot. Szegény Alyce, majdnem elfelejtkeztem róla! – kiáltott fel és ismét Hawk-hoz fordult: – Ön tehát azt állítja, Mr. Hawkes, hogy feltétlen követnünk kell Goodman utasítását? – Igen, azt hiszem egyelőre ez minden, amit tehetünk. - És ami a későbbieket illeti, mit javasol? A szomorú körülmények ellenére Ironynak az ajkaba kellett harapnia, hogy el ne nevesse magát. Nem emlékezett rá, hogy Tiny néni valaha is tanácsot kért volna valakitől, mit tegyen. – Megadjuk Goodmannek a tizenkét órás előnyt, aztán Nathan, Zack és én elmegyünk megkeresni a testvérét – válaszolta Hawk. - Csak azt ne higgyék, visszatarthatnak attól, hogy magukkal menjek – szólt közbe indulatosan a Valentine mellett álló öles termetű férfi. – Legszívesebben levágnám a... – Az orrát? – vágott közbe sietve Tiny. – Nem hiszem, hogy ez bármit is segítene, Madden. – Azt hiszem, még nem ismerjük egymást – mondta Irony, aki már jó ideje szeretett volna többet tudni a különös idegenről. – Madden Heywood a nevem – mondta a férfi és szelíden hatalmas tenyerébe fogta a lány kezét. – A nagynénjei vezetőjüknek fogadtak, mikor úgy döntöttek, hogy átjönnek Kanadába. – Madden csodálatos ember – jelentette ki Tiny. – Egyszerűen mindent tud az erdőről. Fogalmam sincs, hogyan boldogultunk volna nélküle. – Örülök, hogy csatlakozik hozzánk, Mad – mondta Hawk és ő is kezet nyújtott. – Jó, ha többen vagyunk. Nem tudjuk, hol teszi ki Goodman Alyce-t, s fontos volna, hogy amilyen hamar csak lehet, megtaláljuk. – Nem egészen értem ezt a választékos beszédet, fiam, de gondolom, azt akartad mondani, hogy ajánlatos volna, ha előbb megtalálnánk Miss McBride-ot, mint a vadállatok. – Igen... nagyjából erről van szó – bólintott rá Hawk a nyílt beszédre. – Vadállatok? – sikoltott fel Tiny. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj – igyekezett megnyugtatni Irony. – Hawk! – Hiúz most szólalt meg először azóta, hogy kiszálltak a kenuból. .– Én is veletek akarok menni. Nathan már tiltakozni akart, de Hawk feltartotta a kezét és csendre intette: – Hagyja beszélni, Nathan! – A barátjához fordult és megkérdezte: – Miből gondolod, hogy beleegyezünk? – El akarom fogni. – Mi is azt akarjuk. – Nem annyira, mint én – vágta oda gyűlölettől villámló szemmel Hiúz. – Azt akarom, hogy én végezhessek vele! Hawk csaknem elégedetten bólintott. – Sejtettem, hogy van itt valami, amit nem tudunk – mondta. – üljünk le és beszéljük meg a dolgot.

*** Fehér Daru főnök nagylelkűen saját kunyhóját bocsátotta a rendelkezésükre, s amikor letelepedtek, indián asszonyok jelentek meg szarvashússal és tuszkakora-rizzsel teli tálakkal. Irony észrevette, Hó úgy helyezkedik, hogy ő szolgálhassa ki Nathant, s a férfi, bár a többiekre nem sok figyelmet fordított, felkapta a fejét, mikor a lány eléje térdelt és telemerte tálját. Az ételt átvéve visszamosolygott Hóra, s Irony örült, mert látta, hogy hosszan néz a kecses léptekkel

távolodó lány után. Éppen azon gondolkodott, mikor válthatna néhány szót Nathannal a barátnőjéről, mikor Hawk megnyitotta a tanácskozást: – Hadd halljuk hát a történetedet, Hiúz! Miért csatlakoztál Goodmanhoz? A fiatal indián obszidiánkő feketeségű szemét körbejártatta a jelenlévőkön, mintha csak fel akarná mérni, mennyi esélye van rá, hogy higgyenek neki, s lassan, érdes hangon belekezdett: - Két évvel ezelőtt Koochiching Falls mellett telepedtem le. Feleségül akartam venni egy lányt, aki az ottani missziós állomáson élt és dolgozott. Már csak két nap volt hátra az esküvőnkig, amikor valaki rátört a szobájában, s úgy megverte, hogy majdnem belehalt a sérüléseibe. Hiúz itt szünetet tartott, s a kunyhóban szinte vágni lehetett a csöndet. – Goodman? – kérdezte egy idő után Hawk. – Igen. – De miért? – kiáltott fel elszörnyedve Nathan. – Mit ártott neki az a lány? – Visszautasította a közeledését – válaszolta nyugodt hangon, de dühtől szikrázó szemmel Hiúz. – ő akkor a misszió egyik tanítónőjével járt jegyben, de ez sem zavarta abban, hogy más nők után rohangásszon, különösen, ha azok szépek és fiatalok voltak. - Hiúz az érintetlenül előtte álló rizsestálra nézett és folytatta: – Waubagone napokig beszélni sem tudott, nem tudta megmondani, ki bántotta. A szobájában viszont ezt találtam... – A nyakában lógó bőrzacskóért nyúlt, s egy finommívű láncon függő aranykeresztet vett elő belőle. – Nem volt ismerős számomra, így megmutattam az egyik tanítónak, s az megmondta, hogy Goodmané. Meg akartam ölni azt az embert, de a fehér ember törvényei nem engedik meg, hogy a régi módon kiálljunk a becsületünkért. Nem volt más választásom, ki kellett várnom, amíg távol kerülünk a civilizációtól. – Ezért csatlakozott hát ahhoz a rohadt csirkefogóhoz – vetette közbe Madden Heywood. – A körülményeket figyelembe véve nem tehetett mást. – Goodman menyasszonyát a sweetwateri missziós állomásra küldték, s a férfi követte oda – folytatta a történetet Hiúz. – A nő mindaddig nem sejtett semmit, míg egy nap titokban el nem mentem hozzá, hogy elmeséljem, mi történt. Bevallotta, hogy már egy jó ideje gyanakodott Goodmanre, mert látta, mennyire mohó, milyen nagyon vágyik a pénzre. A férje évekkel korábban meghalt és elég szép összeget hagyott rá, s felkeltette a gyanúját, hogy a tiszteletes megpróbálta rábeszélni, adja oda neki a pénzt, hadd fektesse be. Mikor meghallotta a történetemet, megígérte, hogy amennyire csak tud, segít. – Az a nő... ugye Bessie Sparks volt a neve? – kérdezte Irony: – Igen. - Mi történt aztán?–kérdezte türelmetlenül Hawk. - Bessie Sparks veszekedni kezdett Goodmannel, amikor a prédikátor emberei felbukkantak az iskolánál, ő pedig rájött, hogy a férfi el akarja hagyni! Fejéhez vágta, hogy bűntetteket követett el, többek között megtámadta és összeverte Waubagone-t. Goodman rettenetesen dühbe gurult, kést kapott elő. - De miért téged láttak véres tőrrel a kezedben a holttest fölött? – Hawk a beszélőre szögezte a szemét, Hiúz azonban nyugodtan állta a tekintetét. - Arra léptem be, hogy Goodman a padlón fekvő, leszúrt nőt nézi. Kikaptam a kezéből a tőrt, félrelöktem, csak akkor vettem észre, mit tett... hogy a nő halott. - Borzalmas – nyögött fel Tiny. - Az én hibám volt – tett szemrehányást magának Hiúz. – Számítanom kellett volna rá, hogy ez be fog következni. - Nem tudhatta, hogy Mrs. Sparks ilyen hevesen fog rátámadni – próbálta nyugtatni Irony. – Ne vádolja magát.

- Nem lett volna szabad őt is belevonnom. Nem, ez az én hibám volt, s úgy éreztem, most már két bűntettet kell megtorolnom. Elhatároztam, követem Goodmant, s mikor már olyan vidéken járunk, ahol a törvény... – Száját dacosan összeszorítva Hiúz elszántan felkapta a fejét. – Éjszakánként, mikor a bosszúvágytól nem tudtam aludni, a legválogatottabb kínzásokat gondoltam ki. Meg akartam ölni, de úgy, hogy maga könyörögjön a megváltó halálért. – Nem is tehetett mást – szólt bátorítólag Heywood. – Mikor elmenekült Sweetwaterböl, azt mondtam neki, hogy egy időre el kell mennem, de megígértem, hogy Rainy Riverben csatlakozom hozzá. Míg ő megkereste Randolphot, én visszamentem Koochichingbe, hogy lássam Waubagone-t. – Meggyógyult a menyasszonya? – érdeklődött aggódó hangon Valentine. – A sebei már csaknem teljesen behegedtek, de az elméje elborult – mondta keserűen Hiúz. – Nem hiszem, hogy valaha is olyan lesz megint, mint régen. Ezért kértem hát, hogy veletek mehessek és segíthessek nektek kézrekeríteni Goodmant – fejezte be. – Ha a tizenkét óra letelik, szabad leszel, s jöhetsz velünk vagy indulhatsz egyedül, ahogy akarod – ígérte a barátja. – Várjon csak egy kicsit – tiltakozott Nathan. - Mi bizonyítja, hogy ez az ember igazat mond és tényleg nem ő a gyilkos? – Én hiszek neki – szólt egyszerűen Hawk. – Hiúz becsületes ember. Az első pillanattól kezdve nehezemre esett meggyőzni magamat arról, hogy olyan bűnöket követhetett el, mint Goodman. – Csak azért, mert gyerekkorukban barátok voltak? – ellenkezett Nathan. – Legyen észnél, Hawk, minden ember megváltozhat! – A vértestvérem, hiszek neki. – De... – A szavamat adom rá, hogy magam állok a helyébe, ha Hiúz becsap bennünket. Letartóztathat, bíróság elé állíttathat, ha bebizonyosodik, hogy tévedtem. – Ne nézzen ennyire zöldfülűnek! – vetette oda dühösen Nathan. – Higgye el, fiam, ahhoz képest, hogy a törvény embere, sokat kell még tanulnia, míg meg tudja ítélni, igazat mond-e valaki, vagy sem – szólt rá a seriff-helyettesre Heywood. – Hiúz nem hazudik, Hawk pedig bátor ember, ezt lefogadom. A legbecsesebb ülepemet is odatartom bárki elé, hogy belédurrantson, ha nincs igazam. – Tegyenek, amit akarnak – legyintett dühösen Nathan. – Goodmant mindenképpen el kell fogni, s szükség lehet mindenkire, aki segíteni tud. – Meg fogjuk találni, esküszöm az őseim sírjára – jelentette ki eltökélten Hiúz.

*** – Ez tehát a saját vigvamod? – kérdezte Tiny néni, és érdeklődéssel nézett körül az otthonos helyiségben. – A főnök építtette... azt mondták, elismerésül – bólintott Irony, kissé aggódva, mit fog szólni nagynénje a fakéregből készült falakhoz, a döngölt földpadlóhoz. – Nagyon kellemes. Soha nem gondoltam volna, hogy az indiánok ilyen civilizáltan tudnak viselkedni – jelentette ki elégedetten Tiny, s lábát keresztbevetve leült az egyik prémre. – Mit gondolsz, nem teázhatnánk egyet? Hoztam magammal egy doboz kínai teát. Irony vizet mert a kannába és nekiállt tüzet gyújtani. Kerámiacsészéket, agancsból faragott kanalakat és nyírfakéregből készült cukortartót vett elő, s közben arra gondolt, hogy ez a szertartás bizony erősen különbözni fog attól, amit odahaza megszoktak. Eszébe jutottak a frissen

mosott, keményített szalvéták, a finom Haviland porceláncsészék, az ólomkristály cukortartó, s tudni szerette volna, elviselhetőnek tartja-e Tiny néni azokat a körülményeket, amelyeket Fehér Daru főnök faluja nyújtani képes. – Hoztunk magunkkal néhány ruhát is – mondta Valentine, Irony öltözékére nézve. – Gondoltuk, esetleg szükséged lehet rá. – Finoman elköhintette magát. – Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy úgy fogsz öltözködni, mint egy utcagyerek. – Utazás közben egészen kényelmes volt ez a ruha – mosolyodott el bocsánatkérően Irony. – Állandó, itthoni viseletre már nem annyira alkalmas. Meglepetten hallotta, hogy Tiny vidáman felkacag. – Biztosan feltűnt neked, milyen újdivatú szoknyát varrtunk magunknak Alyce-szal. Minneapolisban hordanak most ilyet biciklizéshez, onnan vettük az ötletet. Az utazáshoz ez is kiválóan megfelelt. – Igen, egészen... strapabírónak látszik – mondta kissé kényszeredetten a lány, s ráöntötte a tealevelekre a zubogó vizet. – Nem megy ki a fejemből, hogyan szánhattátok rá magatokat Alyce nénivel erre az útra. – Aggódtunk érted, drágám. Mindössze annyit tudtunk rólad, hogy egyedül vagy valahol ezen a vad vidéken. – Nem kaptátok meg a táviratomat? – Nem. Biztosan azután érkezett meg, miután elindultunk. – Sajnálom, hogy ennyi aggodalmat okoztam, hidd el, nem esett semmi bajom. – Irony lefedte és félretette a teáskannát. – Azt hittem, nem fogjátok megtudni, hogy... hogy elveszítettem Nathant. Tiny nyilván úgy döntött, nem vesz tudomást Irony apró kis hazugságáról. Ártatlanul elmosolyodott és megjegyezte: – Milyen szerencse, hogy ilyen kellemes fiatalemberrel hozott össze a véletlen, mint Raphael. Ugye jól értettem, hogy tanító? – Igen, Sweetwaterben. – Nem az a fajta, akiből kinézné az ember, hogy gyakorlott erdei vezető. Hogyan akadtál rá? – Öö... ez bizony hosszú történet – nyögte ki zavartan Irony. – Rettenetesen unnád, ha elmondanám. Miért nem mesélsz inkább valamit a ti vezetőtökről? Hogyan fogadtátok fel éppen Madden Heywoodot? - Mikor elhatároztuk, hogy utánad jövünk – mesélte Tiny, miközben átvette a teával teli agyagcsészét unokahúgától –, elmentünk tanácsot kérni Fletcher Carstairshez, a kereskedőhöz. Gondoltuk, hátha ismer valakit, aki a vezetőnk lehetne. Tudod, nála elég sok ember fordul meg. – És ő ajánlotta Mr. Heywoodot? - Láttunk nála egy hirdetményt, amiben Madden, mivel éppen nem volt munkája, felajánlotta vezetői szolgálatait az arra rászorulóknak. Természetesen igen tekintélyes bérért. Látni kellett volna az arcát, amikor Alyce-szal elmentünk a fogadóba, ahol megszállt, és közöltük vele, bogy szükségünk lenne rá. Mindent megtett, hogy lebeszéljen bennünket az utazásról, de minket, McBride lányokat nem olyan fából faragtak, hogy könnyen megijednénk bármitől is – Tiny vidám, dallamos hangon felnevetett. – Hamarosan nem győzte tovább érvekkel, és most itt vagyunk. Elszégyellte magát, hogy ilyen jókedvű és gyorsan abbahagyta a nevetést. – Persze, minden egészen más lenne, ha nem rabolták volna.el Alyce-t – mondta kis bocsánatkéréssel a hangjában. – Ha nem bíznék annyira Maddenben, a te Hawk-odban, meg abban a gyönyörű, álmodozó szemű Hiúzban, hát nem is tudom, mi lenne velem. Így viszont biztos vagyok benne, hogy épen és egészségesen visszahozzák. – Elfojtott egy ásítást s még megjegyezte: – Valószínűleg így sem fogok tudni aludni az aggodalomtól. Irony erre már oda sem figyelt, teljesen lekötötte gondolatait, hogy nagynénje, szinte csak

mellékesen, a „te Hawk-od"-ként említette Raphael Hawkes-t. Ha rágondolt, már ő is sajátjának tekintette a férfit, de nem sejtette, hogy ez mások számára is ilyen nyilvánvaló lehet.

*** Alig szállt le az este, Tiny kimerülten álomba zuhant. Békés szuszogását hallva, Irony kilépett a vigvamból, s a keskeny ösvényen a tópartra indult. Szüksége volt a magányra, arra, hogy egyedül maradjon gondolataival. Azóta, hogy a szigetre visszatértek, az események rettenetesen felgyorsultak, s minden összekavarodott benne. Aggódott Alyce néni miatt, s még azt sem döntötte el, visszatérjen-e a civilizációba, vagy az itteni életet válassza. Lépteket hallott maga mögött, s anélkül, hogy hátrafordult volna, tudta, Hawk az. Megérezte, hogy a férfi eljön, mert látni akarja. A két erős kar ölelése nyomán melegség áradt szét testében. – Sejtettem, hogy itt foglak találni – súgta a fülébe Hawk, s nyakszirten csókolta. – Olyan gyönyörű az este. Nézd a csillagokat! – válaszolta Irony, de rögtön meg is bánta, mert a férfi szót fogadott, száját elvonta nyakától, s az égre nézett. A lány megfordult, szorosan odabújt hozzá és megcsókolta az állát. Közben, a szeme sarkából, egy fényes villanást vett észre. – Mi volt az? – Lángoló csillag – válaszolta Hawk. – Legalábbis az indiánok így nevezik. – Láttam már ilyet máskor is. A nagynénéim arra tanítottak, hogy kívánni kell valamit, ha feltűnik az égen. – Az én népem azt hiszi, hogy ezek a csillagok a halál előhírnökei, aki ilyet lát, az hamarosan meghal. – Ijesztő – mondta Irony, s még szorosabban szorította magához a férfit. – Anyámtól hallottam, de ő mesélte azt is, hogy létezik egy másik, ennél sokkal szebb legenda – magyarázta Hawk. – Mondd el – kérte a lány, s befészkelte a fejét a vállgödrébe. - Arról mesélt, hogy a lángoló csillagok a holtak lelkei, s a földi ember csak egy pillanatig látja őket, amíg az égen át egy más világba jutnak, s újból életre lelnek. Mi azt hisszük, hogy gyorsan elégnek, de a legenda szerint folytatják útjukat a végtelen égen, s egy másik életben mások gyönyörködnek bennük. – Nagyon szép mese – mondta halkan a lány. – gondolod, hogy nem csak egyszer élünk, s van ujjászületés? – Az idők kezdete óta vitatkoznak már erről, s volt néhány egészen nagy ember is, aki hitt benne. – És te? Hiszel abban, hogy nemcsak egy életünk van? – Lehetséges, bár az is lehet, hogy nem – vont vállat Hawk. – Ezért igyekszem a lehető legjobban kihasználni azt az életet, amit most élek – Jellemző rád, hogy ezt mondod –jegyezte meg mosolyogva Irony. – Tudtad, mennyire érződik a gondolkodásodon a két különböző civilizáció hatása? Hawk némán megrázta a fejét. – Mindent magadba fogadsz, ami illik hozzád és részévé teszed az életednek – folytatta töprengő arccal Irony. – Kifinomult vagy, s közben megmaradt benned valami ősi ártatlanság. – És ez tetszik neked? – kérdezte a férfi. – Nagyon. Felágaskodott, hogy megcsókolja, s érezve a derekára fonódó karokat, boldogan csimpaszkodott a nyakába. A csók hosszú volt és édes, s mindkettőjüknek azt juttatta eszébe, milyen régen nem volt már alkalmuk egyedül maradni.

– Ez az utóbbi néhány nap keményen próbára tette bennem a jólnevelt úriembert – vallotta be Hawk. – Rettenetesen kívántalak, s a végén már azt se tudtam, meddig leszek képes megállni, hogy hozzád ne érjek. – Számoltam az órákat, hogy mikor érünk már végre vissza – ismerte be Irony is. – Alaposan kiterveltem, miként foglak elcsábítani... A férfi boldogan, nevetve szorította magához. – Irony, drágám, felesleges az ilyesmit tervezgetned. Minden pillantásod, minden mozdulatod maga a csábítás. - Szeretlek, Hawk. - Én is szeretlek, ebben az életben és az összes többiben is, ha létezik még más ezen kívül. Valamikor, ha már mindkét nagynénéd biztonságban lesz, Goodman pedig a börtönben, megpróbálom neked elmondani, milyen nagyon is szeretlek. – Hawk lágyan megcsókolta Irony csukott szemét. – De addig is, állandóan mondogatom, szavakkal és más módon is... - fűzte hozzá játékos hangsúllyal. - Ebbe inkább ne menjünk most bele, mert a végén még elfelejtem, hogy a nénikém itt alszik, tőlünk pár lépésnyire – intette le szerelmesen Irony. - Ha túl vagyunk a mostani gondokon, találunk majd időt, hogy beszélgessünk... mindenről, amiről beszélnünk kell. Ígérem neked. - Igen, én is... – akart válaszolni a lány, de a váratlanul felharsanó hang félbeszakította: - Irony! Itt vagy? A vigvam előtt egy fehér folt tűnt fel, s Irony rájött, hogy Tiny néni, csak úgy, hálóingben, a keresésére indult - Itt vagyok, nénikém – kiáltott vissza neki. – Mindjárt megyek... - Aludj jól, szerelmem – búcsúzott Hawk, s még egy csókot adott neki. – Holnap találkozunk. Irony visszasietett a vigvamhoz. – Csak sétáltam egyet, Valentine néni – magyarázta a nagynénjének. - Vigyázz, el ne ess a sötétben. - O, dehogy. Ugye milyen gyönyörű az éjszaka? - lelkendezett Tiny, miközben Irony megpróbálta szelíden visszaterelni őt a kunyhóba. Hawk egy lucfenyő mögé húzódva figyelte őket, s földbe gyökerezett a lába a megdöbbenéstől, meghallva Valentine utolsó szavait: – Elnézést, majd el is felejtettem. Jó estét, Raphael!

*** Alig világosodott ki a hajnali égbolt, mikor a kenuk elindultak Alyce McBride felkutatására. A Hawk-kal folytatott rövid, heves vita után Ironynak sikerült meggyőznie a férfit, hogy őt is vigyék magukkal. Zack és John Randolph a második csónakkal ment, Heywood és Nathan a harmadikkal, Hiúz pedig egyedül, egy külön kenuban vágott neki a kutatásnak. Sugár alakban távolodva, több négyzetmérföldes területet kutattak át a Karibu-szigettől északra és nyugatra eső szigeteket, elfogadva Hiúz véleményét, hogy Goodman minden bizonnyal északnak, Kenora felé indult el. – Figyeljék, látnak-e valahol tüzet, vagy egyéb jelzést – figyelmeztette Hawk a többieket. – Aki előbb megtalálja Alyce-t, az minden tíz percben kétszer lőjön a levegőbe mindaddig, míg a többiek oda nem érnek. Az első óra még hamar eltelt, de aztán úgy érezték, hogy csigalassúsággal vánszorog az idő.

Torkuk megfájdult a sok kiabálástól, szemük belefáradt a lázas kutatásba, s ahogy a kenuk távolodtak egymástól, egyre nagyobb lett a valószínűsége, hogy nem veszik észre az esetleges jelzést, sőt eltévesztenek és kihagynak a keresésből egy szigetet. A váratlanul eldörrenő lövések először megrémítették Ironyt, de felfogva jelentésüket, rögtön új reménnyel töltötték el. – Valaki megtalálta! – kiáltotta boldogan. – Hála Istennek! Hawk a hang irányába fordította a kenut, s hamarosan meghallották a második lövést is. Apjának kék inge volt az első, amit a szigethez közeledvén Irony észrevett, s ettől kissé megnyugodott. Boldogsága pedig teljes lett, mikor megpillantotta beszéd közben hevesen gesztikuláló, szemmel láthatóan ép és egészséges nagynénjét is. Hiúz a parton, kenuja mellett várt, s mikor észrevette, hogy Hawk és Irony is jön, búcsút intett, s elindult abba az irányba, amerre Alyce néni mutatott. Alig koccant a kenu a parthoz, Irony boldogan kiugrott belőle. – Alyce néni! Jól vagy? – ugrott boldogan az idős hölgy nyakába, s lelkesen megszorongatta. – Hoztunk ennivalót és melegebb ruhát... – Jól vagyok, jól, csak össze ne roppants – igyekezett csillapítani saját túláradó érzelmeit is Alyce. – Leszámítva néhány horzsolást a karomon és az illetlenül nagy étvágyamat, nem is volt olyan kellemetlen ez az éjszaka itt a szabadban. – Mondtam is apának, hogy az egészet kalandnak fogod tekinteni – válaszolta lelkesen Irony. – Az biztos, hogy ilyen izgalmas dolgok soha nem történtek velem Thief River Fallsban – ismerte be Alyce. – Izgalmas? – ismételte meg motyogva Hawk. Irony elbeszélése alapján megállapodott, méltóságteljes idős hölgynek képzelte el a lány nagynénjeit, de már távolról sem volt biztos benne, hogy valóban helyes véleményt alkotott róluk. – Mikor az az alávaló csirkefogó megértette velem, hogy nem kíván megölni, kezdtem igazán élvezni ezt a kis kirándulást – folytatta beszámolóját Alyce néni. – Tegnap este egy vidracsaládot láttam a vízben játszadozni, az égbolt pedig csodálatosan szép volt. Zack, kezdem megérteni, miért vonz téged annyira ez a vidék, miért nem tudsz elszakadni tőle. – Alyce, aranyom! – kiáltotta valaki a hátuk mögül. Megfordulva látták, hogy a harmadik kenu is megérkezett és hatalmasakat lépve Madden Heywood fut feléjük. Odaérve felkapta és boldogan megpörgette Alyce-t, aki szintén nevetett örömében. – Az éjszakát minden baj nélkül túléltem a szigeten, Madden, de még egy ilyen üdvözlés és örökre végem – mondta végül, komolyságot erőltetve magára. Szavai kijózanítóan hatottak a férfira is, mert szelíden letette, sőt zavarában el is vörösödött. – Elnézést... én csak annyira örültem, hogy ismét láthatom – mondta szégyenkezve. – Én is nagyon örülök, hogy látom – válaszolt kissé bátorítóbban Alyce. – Biztos benne, hogy az az elvetemült prédikátor elment? – kérdezte Heywood. – Még az éjszaka. Ha jól emlékszem, néhány órával hajnal előtt. – Meg tudja mondani, merre indult? – A hangokból ítélve, valószínűleg északnyugatnak. Hiúz már el is hajózott utána. – Nekünk is ideje lenne indulnunk – figyelmeztette Hawk. – A nővére nagyon aggódik önért. Miközben válaszolt, Alyce szemében pajkos kis fények cikáztak: – Rendben van, de előbb mutatni akarok valamit. Arrébb ment néhány lépésnyire a parton, félretolt egy kis, kavicsokból rakott halmot, s egy kis területen elsöpörte alóla a homokot. – Teremtő atyám! – kiáltott fel Zack. – Ez meg honnan került elő! A többiek is földbe gyökerezett lábbal álltak körülötte, s nézték a földből előkerült pénzt és ékszereket.

– Goodman táskájából loptam ki őket – válaszolta diadalmas mosollyal az arcán Alyce. – Az a gazember tegnap este perverz örömét lelte abban, hogy jól bevacsorázzon előttem, s nekem egy falatot se adjon. Az ételt nem is bántam annyira, mint azt a finom, illatos, meleg kávét. Képtelen voltam megállni, hogy valamilyen módon bosszút ne álljak rajta. Valahányszor attól az áldott és jó sok kávétól kénytelen volt elvonulni a bokrokba, mindig kiloptam valamit a táskájából és elrejtettem ide. – Felállt s elégedett arccal lesöpörte kezéről a homokot. – Alig bírtam megállni nevetés nélkül, mikor elégedett képpel maga mellé rakta a táskát és lefeküdt aludni. Ha tudta volna, hogy Tiny ékszerei és pénze helyett csak egy marék kő van bennük! – Alyce néni, te egyszerűen csodálatos vagy! – kiáltotta boldogan Irony, magasba emelve egy ametiszt nyakláncot. – Tiny néni odáig lesz a boldogságtól. – Goodman annál kevésbé – állapította meg Zack. Megüti a guta, ha felfedezi a köveket. A fenébe is, de szeretném látni az arcát, mikor rájuk bukkan! – Mi volna, ha visszavinnénk a hölgyeket a faluba és Hiúz után mennénk? – érdeklődött Heywood. – Ha szerencsénk van, még időben érkezünk és láthatjuk az előadást. – Jó ötlet – értett egyet vele Nathan. – Azt hiszem, én magával tartok. Már a kenuk felé tartottak, mikor Heywood gondterhelt arccal megtorpant, egy gyors mozdulattal felkapta Alyce-t és ölben vitte a csónakhoz. Irony nagynénje halkan felsikoltott ugyan meglepetésében, de arcán látszott, hogy nincs ellenére a segítség, s meg sem próbált szabadulni a férfitól. – Eldöntöttem a dolgot – mondta dörmögő hangján Heywood. – Boldog vagyok, hogy újra látom és annyit sem törődöm azzal, hogy ki mit gondol, mint egy jávorszarvaslepénnyel. – Mi az a jávorszarvaslepény? – kérdezte Irony Hawk-tól, nevetését csak nehezen visszatartva, amikor bemásztak a kenuba. – Hmm... elég mindennapos dolog errefelé. Mindenesetre nem árt, ha óvatos az ember és nem lép bele – válaszolt a férfi, s az evezőért nyúlt. – És én még azt hittem, hogy a költészet mindig romantikus.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Irony szinte boldog volt, hogy Goodmant nem sikerült még elfogni, mert így halasztást nyert a Thief River falls-i utazás. A prédikátort üldöző Hiúzhoz végül csak Madden Heywood csatlakozott. Hosszas vita után úgy döntöttek, hogy a többiek a faluban maradnak arra az esetre, ha a csalást felfedező Goodman visszajönne, hogy bosszút álljon, amiért megfosztották kincseitől. Abban is egyetértettek, hogy Irony és a nénikéi egészen az esős idő beálltáig maradnak, várva Madden és Hiúz visszatértét, s csak augusztus végén indulnak haza Minnesotába. Így aztán maradt még egy kis ideje. A késő nyári napok lassan, békésen teltek, de a lányon mégis valami lázas nyugtalanság vett erőt. Maga sem tudta eldönteni, hogy a közelgő ősz keltette benne ezt az érzést, vagy szüntelenül Hawk körül röpködő gondolatai. Azóta, hogy Alyce néni szerencsésen megmenekült, még egyszer sem volt alkalmuk rá, hogy hosszabb időre tanúk nélkül, kettesben maradjanak. Tiny és Alyce az ő vigvamjába, Nathan, Zack és John Randolph pedig Hawk-hoz költözött. Gyakran találkoztak ugyan, de mindig mások jelenlétében és be kellett érniük azzal, hogy néha egymásba kapcsolódhatott a tekintetük, vagy mintegy véletlenül, futólag megérinhették egymást. Egyre nehezebben viselték ezt az állapotot, s egymás szemébe nézve tudták, hogy a másikban is ott ég a kielégítetlen vágy. Ironynak elég

volt, ha csak rápillantott a férfi, térdei rögtön elgyengültek, s szíve majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen dobogott. Végül már nem is volt képes másra gondolni, csak arra, hogyan maradhatna vele kettesben.

*** A nyár talán legmelegebb délutánja volt, s a pokolian fülledt időben északon sűrű viharfelhők gyülekeztek. Hawk szinte észre sem vette őket, gondolatait, mint az utóbbi időben mindig, Irony kötötte le, s úgy érezte, tűrőképessége határáig jutott. Ha még egy napot úgy kell eltöltenie a közelében, hogy meg sem ölelheti, tudta, bele fog őrülni. Képtelennek érezte magát arra, hogy még egy éjszakát áthánykolódjon, lázas, érzéki álmoktól gyötörten a fekhelyén. Elhatározta, nem vár tovább, megkeresi és magával ragadja oda, ahol csak kettesben vannak, s ha a lány apja utánuk megy és felháborodásában golyót röpít a fejébe, akkor legalább olyasmiért hal meg, amiért érdemes. Irony vigvamja felé tartva Hó kunyhója előtt vezetett az útja, s csodálkozva látta, hogy a két nagynéni az indián lány társaságában kint üldögél a szabadban, s éppen a bőrfestés művészetét tanulja. Szenvedélytől feszült, komor arcát megpróbálta szelídebbre igazítani, s még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából. – Ha Ironyt keresi, nincs otthon – szólt rá vidáman Tiny. – Kiment az erdőbe, hogy áfonyát szedjen a vacsorához. – Megkért – vette át a szót hamiskás mosollyal az arcán Alyce –, ha véletlenül felbukkanna, mondjuk meg, hogy a nyárfaligetben lesz. A hír hallatán Hawk-nak már nem is kellett kényszerítenie magát arra, hogy mosolyogjon. – Azt hiszem elmegyek és megkeresem – mondta vidáman. – Biztosan elkel neki egy kis segítség az áfonyaszedéshez. Alyce és Tiny jókedvűen összenézett. – Egészen biztos – helyeselt mély meggyőződéssel Tiny. – Azt is megmondhatja neki, hogy felesleges nagyon sietnie – fűzte hozzá Alyce. – Jól érezzük magunkat, nagyon kellemesen töltjük az időt. Tekintetét a föld felé fordítva, hogy a hölgyek észre ne vegyék szeme boldog csillogását, Hawk egy udvarias bólintással elköszönt. Nyugodt léptekkel ment tovább az ösvényen, de látótávolságon kívül érve teljes erejéből futni kezdett. Ironyt a nyárfaliget végén, egy kidőlt fán ülve találta. Figyelte a lány a lába körül ugrándozó Latort, amint megugatja a néha aláhulló, elsárgult leveleket. Hawk egészen hozzászokott már, hogy vagy a bő fiúkabátban, vagy a sok mosástól kifakult pamutruhájában látja, s nem volt felkészülve az elébe táruló váratlan látványra. Irony vékony, zöld gallyakat utánzó mintákkal díszített, könnyű fehér kartonruhát viselt, fekete haját magasan feltűzte és nyakába lógó zöld szalagot kötött belé. A férfi lépteit meghallva felállt, s a karjaiba futott. – Azt hittem, már soha nem jössz. Olyan régen várlak – súgta neki két csók között. Hawk nem válaszolt, csak még erősebben szorította magához, s a nehezen türtőztetett szenvedélytől hajtva egyre erősebben csókolta. Érzéseit csak fokozta, hogy Irony ugyanolyan tűzzel viszonozta a csókot. A lány keze előbb a nyakát simogatta, majd vállán át lecsúszott a szarvasbőr ing kivágásába. – Mennyire vártam már, hogy megérints – mondta a férfi, s egy pillanatra hátralépve, sietve kibújt ingéből. Megfogta Irony kezét, s testére vonva körbevezette erős, izmos mellén. Irony beleremegett az érintésbe, s érezte, amint ujjain, karján át felkúszva melegség önti el a testét. Szétterpesztette a tenyerét, s nem hagyva ki egyetlen ujjközt sem, végigcsókolta Hawk

mellét. A hosszú várakozás megtörte ellenállóképességét, s a férfi érezte, nem sokáig bírja már visszatartani magát. Reszkető ujjakkal nyúlt a lány ruhájához, hogy kigombolja a keble két halma közt hosszan lefutó gombokat. Megérezve türelmetlenségét, Irony szelíden félretolta a kezét és gyors mozdulatokkal maga gombolta ki a ruhát. Lerázta magáról, megoldotta alsószoknyáját is és kilépett belőle. Már csak csipkés nadrágja és ingválla volt rajta, mikor Hawk magához vonta, megcsókolta, s az előbbinél is türelmetlenebb mozdulatokkal az utolsó ruhadarabokat is kezdte lefejteni róla. Látni akarta, amint ott áll előtte meztelenül, napfényben fürdő testtel. Egymást vetkőztették lázas sietséggel, s mikor minden ruhájuktól megszabadultak, a lány kézen fogta, s a néhány lépésnyire tőlük a fák között, fenyőgallyakból vetett, köpenyével letakart ágyhoz vezette a férfit. Hawk-ot a boldogság hullámai öntötték el, hiszen Irony várt rá, s szelíd kezekkel a helyet is elkészítette, ahol átadhatják magukat tomboló vágyaiknak. Szinte hihetetlen volt számára, hogy ez a törékeny, a szigorú hagyományok szellemében nevelt lány ilyen szenvedéllyel képes viszonozni érzelmeit, ilyen odaadással engedi át magát sürgető vágyainak – jobban leigázva ezzel, mint arra bárki és bármi képes lehetne. Irony McBride legyőzte, rabjává tette, s ő boldogan vállalta, tiszta szívből kívánta ezt a rabságot. Irony ledőlt a köpenyre, magához vonta a férfit, s Hawk boldogan takarta be testével. Valahonnan a magasból egy nyárfalevél ereszkedett alá, s a lány mellére hullott. Hawk az arcával söpörte félre, s mikor odaért, szájába vette a lány duzzadt, rózsaszín mellbimbóját, fehér izzásig fokozva a testében tomboló tüzet. Hawk nevét suttogva, Irony köréje kulcsolta a karját, körmei végigszántottak a férfi gerince mentén. – Nem bírom tovább – nyögte Hawk, s elmerült a testében. – Én sem – válaszolta zihálva Irony. – Annyira vártam már... – Később... – lihegte a férfi – ... lassan, szelíden akarlak szeretni... de most... Istenem, Irony... olyan sokáig kellett várni... – Tudom, tudom – mondta fejét dobálva a lány, s szája már képtelen volt rá, hogy értelmes szavakat formázzon. Még hallotta Hawk elnyújtott kiáltását, aztán mintha az egész világegyetem vad táncba kezdett volna körülötte. Mintha az űrben száguldott volna, teste lebeged, ragyogó fényesség vette körül, szemei előtt színes szikrák táncoltak, s leírhatatlanul boldog kiáltás tört ki a torkán.

*** Arra ébredt, hogy Lator áll mellette, s szájába tartva vadul rázza Hawk ingét. – Játszani akar – figyelmeztette mosolyogva a férfi. – Fáradt vagyok, nincs kedvem – válaszolta még mindig boldog önkívületben Irony. – Menj, játssz vele te! – Én inkább... – súgta Hawk –... hé, hozod vissza! Felpattant, a víz felé rohanó kutya után vetette magát, de Lator előbb ért oda, s fogai között az inggel becsörtetett a tóba. A hasáig érő vízben aztán megállt, visszafordult, s figyelte, hajlandó-e bekapcsolódni a férfi is az izgató játékba. – Hozd vissza! – kiáltott rá nevetve Hawk. – Teljesen átáztatod. A kutya nem hallgatott rá, vidáman morogva megrázta a fejét, s alaposan megfürdette az inget. Irony nézte, amint Hawk utánagázol, elveszi tőle, s míg Lator a legkisebb sértődöttség nélkül tovább úszik, kicsavarja és alaposan kirázza belőle a maradék vizet. – Gyere ide – hívta Hawk, miután az ázott bőrt kihajította a füves partra. – Nem. Rettenetesen hideg lehet – tiltakozott Irony. – Felhős az ég, s ilyenkor mindig meleg a víz. Gyere, hiányzol. Belevetette magát a vízbe, erős karcsapásokkal a kutya után úszott, s Irony boldogan figyelte

önfeledt játszadozásukat. Nem tudta elképzelni, hogy ilyesmi Thief River Falls környékén megtörténhetne, de itt olyan természetes, olyan magától értetődő volt a jelenet. És ő ezt adná fel, ezt a tiszta örömöt, ha úgy döntene, hogy itthagyja Hawk-ot és visszamegy arra a helyre, amelyen kívül valaha el sem tudott képzelni más otthont magának. – Gyere, Irony! – kiabálta ismét Hawk, s a lány ezúttal engedett a hívásnak. Meztelenségét egy cseppet sem szégyellve belegázolt a vízbe, amely – ahogy Hawk ígérte – valóban meleg, játékra csábító volt. A férfi kinyújtott kezét látva gondolkodás nélkül gázolt beljebb. Hawk-hoz érve incselkedve kikerülte, s folytatta útját a mély víz felé. – Elfelejtetted, hogy nem tudsz úszni? – szólt utána Hawk. – Tudok... – mondta volna Irony, de a hirtelen mélyülő meder kicsúszott a lába alól, s el is merült volna, ha Hawk idejében oda nem ér és el nem kapja a derekát. Magához vonta, Irony pedig a pillanatnyi ijedtségen túljutva boldogan csimpaszkodott a nyakába. Hawk magához rántotta, s ajkával melegítette fel a lány víztől lehűlt ajkát. – Menjünk vissza – súgta a fülébe, mielőtt nyakát és vállát is végigcsókolta volna. Kijjebb vitte, a sekélyesben az ölébe kapta, s míg Irony boldogan elfészkelődött a mellén, elindult vele a partra. Lator vidáman csaholva, türelmetlenül várta őket a víz szélén. A távolból mennydörgés hallatszott, s a szél is kezdett feltámadni, egyre több sárguló levelet sodorva le a fákról. – Mi lenne, ha visszemennénk a vigvamba? – javasolta Irony, amikor Hawk szelíden leeresztette a földre. – Vihar lesz... a nagynénéim pedig azt mondták, vendégségbe mennek, a délutánt nem töltik otthon. – Nem rossz ötlet – egyezett bele Hawk. – Csak az a kár, hogy fel kell öltözni. Irony belebújt csipkés fehérneműjébe, s kezdte összeszedegetni többi ruháját. – Nem maradunk így sokáig, ne félj – ígérte. Hawk felhúzta nadrágját, belelépett mokasszinjába, de az átázott inget nem volt kedve felvenni, azt csak a vállára hajította. Mikor Irony is belebújt zöldmintás ruhájába, hozzálépett, segített neki begombolni, s az utolsó gombhoz érve szenvedélyesen megcsókolta. – Irony – mondta, s komolyan, kutatóan nézett a szemébe. – Szeretném, ha megtennél nekem valamit. – Mi legyen az? – kérdezte a lány. Hawk zavartan megrázta a fejét, kissé elfordult, s a távolban felvillanó villámot nézte. – Tudom, hogy türelmesebbnek kellene lennem – nyögte ki nehezen. – Várnom kellene, míg... amíg biztosan tudom már, hogy eléggé szeretsz és teljesíted a kérésemet. – Szeretlek – mondta halkan, őszintén Irony. Hawk izgatottan megragadta a vállát és mélyen a szemébe nézett: – De eléggé szeretsz-e? – Eléggé, mihez? – kérdezte mosolyogva, ám alig titkolt türelmetlenséggel a hangjában a lány. – Ahhoz, hogy itt maradj velem – válaszolta a férfi, s lágyan megcsókolta. – Irony, ne hagyj el... kérlek, soha ne menj el tőlem! – Hawk, én... – kezdte Irony, erősen megszorítva a kezét, de a vadul csaholó, Hawk lábának ugró Lator nem hagyta, hogy befejezze a megkezdett mondatot. Az árnyas, partmenti szakaszon egy kenu közeledett feléjük, s utasát csak akkor ismerték meg, mikor már egészen közel ért hozzájuk. Josiah Goodman tiszteletes, gonosz vigyorral az arcán, húzott még egy utolsót az evezővel, aztán lerakta, puskájáért nyúlt és célba vette őket. – Örülök, hogy újból találkozunk – mondta nem sok jót ígérő hangon. – Ha megengedik, elmondanám, hogy nagyon élveztem előbbi játszadozásukat. Irony elpirult ugyan, de büszkén felvetette a fejét, s nem hagyta, hogy szégyenérzete még

sebezhetőbbé tegye. Hawk a kezéért nyúlt és bátorította. – Az Istenért, Goodman – rivallt rá a prédikátorra –, miért jött vissza?! – Mint tudja, van egy kis elintézetlen ügyünk – válaszolta visszataszítóan vigyorogva a tiszteletes. – Bármilyen dolgunk is volt egymással, annak már vége. – Szó sincs róla, kedves barátom. – Mit akar? – kérdezte Irony, bár sejtette, még mielőtt a választ meghallotta volna. – A pénzt és az ékszereket, amit az az átkozott nagynénje ellopott tőlem. – A kenu megfeneklett, s Goodman kilépett a térdig érő vízbe. A járművet maga után húzva, puskáját rájuk szögezve indult feléjük. – Kezdetben élveztem ezt a kergetőzést, de most már fogytán a türelmem, s kedvem támadt véget vetni ennek a dolognak. – Nem tudom, hogyan segíthetnénk magának, Goodman – figyelmeztette Hawk. – Sem Ironynál, sem nálam nincs a pénz... – Ne hazudjon! – kiáltott rá a prédikátor, s két kézre fogta a puskát. – Nem hazudik! – próbálta védeni Hawk-ot Irony. – Lehet, hogy most nincs nála a pénz, de ha jót akar, tizenöt percen belül megszerzi – mondta kissé vészjóslóan Goodman. – Nem tudom ilyen hamar előkeríteni – próbált tiltakozni Hawk. – Pedig meg kell tennie, ha élve akarja visszakapni kis játszótársát. Jöjjön ide! – adta ki a parancsot Irony-ra szögezett fegyverrel a tiszteletes. Irony ijedten nézett Hawk-ra, s ő bólintott: – Úgy tűnik, nincs más választásunk... egyelőre. Mikor közelebb lépett hozzá, Goodman elkapta a lány kezét és durván maga mellé rántotta. Lator dühösen ugatni kezdett, s neki is ugrott volna, ha Hawk még idejében vissza nem tartja.

*** – Hallgattassa el azt a dögöt, különben lelövöm! – figyelmeztette a prédikátor. – Maradj csendben, Lator! – figyelmeztette a kutyát Hawk, s hogy megnyugtassa, simogatni kezdte. Irony lélegzetvisszafojtva azt várta, mi fog következni, mert tudta, hogy Goodman, ha puskáját elsütve elárulja magát, akkor mindkettőjüket kénytelen lesz lelőni, nem lévén más választása. – Menjen s hozza a pénzt, indián! – adta ki a parancsot Goodman. – Kerítse elő, akárhol legyen is, de ne szóljon senkinek, hogy itt vagyok. Ha megteszi, vagy nem tér vissza negyedórán belül, Miss Ironynak igen fájdalmas halála lesz. Nem fog jobban járni az sem, aki megpróbál követni, amikor elmegyek. – Irony – szólt aggódva a férfi, s erőt kellett vennie magán, nehogy megpróbáljon hozzá rohanni. – Ne aggódj, nem lesz semmi bajom – bátorította a lány. – Sietek, ahogy csak tudok. – Vigye magával a kutyát is, és zárja be valahova – figyelmeztette Hawk-ot Goodman. Hawk felnyalábolta az állatot, s elindult vissza, a falu felé. – Még valamit – szólt utána a tiszteletes. – Ostobaság lenne, ha megpróbálna fegyvert venni magához. Megvárta, míg Hawk eltűnik, aztán a part felé lódította a lányt. – Gyerünk a kenuba! – parancsolt rá. – Ott fogunk várni. Az ég közben teljesen besötétedett, a távolban villámok cikáztak. Irony összekuporodott a kenu

alján, s a szíve olyan hevesen vert, hogy a messzeségből hozzájuk elérő mennydörgést is alig hallotta.

*** Tíz perc sem telt bele, s Hawk már vissza is tért. Nem okozott gondot neki, hogy megszerezze, amit Goodman követelt. A pénz egy vászonzacskóban, az ékszerek Tiny néni táskájában voltak, s mivel a két hölgy még nem tért haza, feltűnés nélkül elhozhatta őket Irony vigvamjából. Mielőtt visszaindult volna, még egyszer megsimogatta Latort, s gondosan rögzítette maga után a bejáratot takaró állatbőrt. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy egy tőrt is vegyen magához, s elrejtse valahol a testén, de úgy döntött, hogy nincs értelme megkockáztatni. Ing és csizma nélkül nem lenne hova dugnia, s Goodman pillanatok alatt megtalálná, márpedig olyan elszánt, annyira sarokba szorítva érzi magát, hogy a legkisebb fenyegetés láttán is képes lehet bármire. Ha ki akarják vágni magukat a veszélyes helyzetből, kénytelenek lesznek kizárólag találékonyságukra hagyatkozni. És persze egy nagy adag szerencse sem ártana. – Magával akar vinni bennünket? – kérdezte szemrehányó, felháborodott hangon Irony. – Miért, mit gondolt? – kérdezte fölénye biztos tudatában Goodman. – Azt hitte talán, szabadon engedem magukat, hogy fellármázzák az egész falut? Nem, kedvesem, ehhez túl sokszor álltak már az utamba. Egyszer s mindenkorra el akarok tűnni innen, és ehhez szükségem van egy kis biztonságra. – Mit akar tenni velünk? – próbálta kifaggatni a lány. – Tudja mit, hadd legyen ez meglepetés – vigyorgott kajánul a tiszteletes. A Karibu-szigettől távolodva Irony egyre ijedtebben vizsgálta a partot, de hiába reménykedett, nem látott senkit, aki segítségükre siethetett volna. Csupán a fák koronája fölé emelkedő füst jelezte, hogy mások is van-nak a közelben. Hawk-nak tehát nem volt alkalma fi-gyelmeztetni a többieket. Goodman magával viszi és le-lövi őket, s még csak esélyük sincs rá, hogy szabaduljanak tőle. Elég volt azonban egy pillantást vetnie Hawk-ra, s látta, hogy a férfi még nem adta fel, várja a kedvező pillanatot, amikor anélkül cselekedhet, hogy őt még nagyobb veszélybe sodorná. Irony csak abban bízott, hogy képes lesz segíteni neki, ha eljön az ideje. Túl sok meg-próbáltatást éltek már át együtt, egymásért, ahhoz, hogy most Goodman legyőzze őket. Villámlott, s egy pillanatra tisztán láthatta a tiszteletes elszánt, gonosz arcát. Az utóbbi néhány nap viszontagságai szemmel láthatólag megviselték, s még elszántabbá tették. Harminc perce haladhattak már, mikor Goodman felemelte a kezét és figyelmeztette az evező Hawk-ot: – Oda megyünk. Irony megfordult, s egy kis szigetet látott, amelynek csöndes, természet formálta kikötőjét egy durván faragott, vérszomjas sast és feketemedvét ábrázoló totemoszlop vigyázta. – Mi ez a hely? – kérdezte félelemtől elszorult torokkal. – Az Álmok Helye – válaszolta Hawk. – Ide hoztak, mikor tizenhat éves voltál, hogy meglásd a sorsodat? A férfi bólintott. – Ez egy szent hely, Goodman – figyelmeztette a prédikátort. – Miért állunk meg itt? – Mert ehhez van kedvem – válaszolt az elutasítóan, s a kenu aljáról egy köteg kötelet vett magához. – Kifelé! A partra érve Irony megérezte, hogy Hawk-ban megérett a végső elhatározás, elszánta magát a

cselekvésre. Látta, hogy vállán megremegnek az izmok, s keze ökölbe szorul. Megpróbált résen lenni, s felkészülni rá, hogy ha nem is tud segíteni neki, legalább ne legyen útban, ne akadályozza, hisz az életük függött attól, le tudja-e gyűrni fegyvertelenül a tiszteletest. A partról egy fenyőligeten át keskeny ösvény indult egy tisztásra, s Goodman fegyvert tartó keze türelmetlen mozdulatával jelezte, hogy arra menjenek. A tisztásra érve Hawk megtorpant, Irony pedig érezte, hogy eljött a pillanat. Eljött és el is múlt. Alig moccant meg Hawk, Goodman felkapta a fegyvert, s halántékára sújtott vele. Hallva a tompa puffanást, s látva, mint rogy össze öntudatlanul Hawk, Irony rémülten felsikoltott. Lerogyott a férfi mellé, de Goodman rögtön ráparancsolt, hogy álljon fel. – Segítsen odacipelni ahhoz a fához – adta ki az utasítást egy közelben magasodó fenyő felé mutatva. – Én nem... – próbált tiltakozni Irony, de elharapta a szót, mikor a tiszteletes durván az arcába bökte a fegyver csövét. – Ne legyen ostoba, Irony! Nincs kedvem a viccelődéshez! Az ijedtségtől tompultan lehajolt, Hawk hóna alá nyúlt, s Goodmannel együtt vonszolni kezdték a magatehetetlen testet. Kétszer is meg kellett állniuk, hogy erőt gyűjtsenek, de végül, anélkül hogy Hawk magához tért volna, sikerült odacipelniük a fához. Ha néha kábultan fel nem nyög, Irony azt hitte volna, hogy szerelme halott. – Kötözze oda jó erősen! – parancsolta Goodman, s odadobta a kötelet. – Eszébe ne jusson hősködni, Irony! Maga meg azok az átkozott nagynénjei már így is épp elég gondott okoztak nekem. A lány nem tehetett mást, engedelmeskedett, s körbetekerte a roggyant térddel a fának támasztva álló, magatehetetlen testet. – Szorosabban – figyelmeztette a tiszteletes. – Van ott egy kisebb kötél is, azzal a csuklóját kötözze meg! – Miért teszi ezt? – kérdezte elkeseredetten Irony. – Megkapta, amit akart, most már úgysem állhatunk az útjába. – A pénz és az ékszerek valóban nálam vannak, de nem csak ezért jöttem, kedvesem – válaszolt hátborzongató szívélyességgel Goodman. A lány megkötötte az utolsó csomót is és szembe-fordult vele. – Mit akar még? – Látni, ahogy maga és ez a mindenbe beleavatkozó félvér meghal – jelentette ki nyugodtan a prédikátor. – De hát semmi oka rá, hogy megöljön bennünket. Hawk nincs eszméleténél, s én nem tudok szembeszállni magával. Azt se tudja senki, hogy visszajött. Mérföldekre lehet innen, mielőtt bárki... – Elég volt! – ordított rá ellentmondást nem tűrő hangon Goodman. – Álljon a fához! – Nem... nem engedem, hogy megölje! – sikoltotta Irony, s rávetve magát testével takarta el Hawk-ot. – Nagyszerű. Haljanak meg egymással szemben, ha úgy akarja. Nekem teljesen mindegy. Goodman felkapta a maradék kötelet, s kezdte körbetekerni rajtuk. Irony valahányszor moccanni próbált, a halántékához szorított puskával tartotta sakkban, s a lány fel is hagyott az ellenállással, mert félt, hogy a tiszteletes egy ütéssel őt is elkábítja, s akkor tényleg tehetetlenek lesznek. Goodman olyan szorosan összekötözte őket, hogy lélegezni is alig bírt, s rémülten döbbent rá, hogy ebből a helyzetből lehetetlen lesz szabadulniuk. Csalódottan felnyögött, de az égből jövő újabb morajlás elnyomta a hangját, s ő hálás volt ezért. Nem akarta, hogy Goodman észrevegye, milyen kilátástalan vakrémület kerítette hatalmába.

– Most pedig, kedves gyermekem, engedelmével búcsúzom – a tiszteletes hátrább lépett, sátáni elégedettséggel az arcán vetett még rájuk egy pillantást, aztán hátat fordított és elindult az ösvényen. Irony megvárta, míg látótávolságon kívül ér, s csak aztán dőlt ernyedten, némi megkönnyebbüléssel Hawk-nak. Goodman nem lőtte agyon őket! Alig merte elhinni, hisz olyan elszántan bizonygatta, hogy végezni fog velük. Nyilván úgy döntött, megelégszik azzal, hogy kikötve pusztuljanak el. Irony Hawk mellére szorította a fülét, s figyelte a szívverését, közben csak az járt az eszében, hogy nem haltak meg, még mindig van némi esélyük. A füstszagot megérezve, először nem is tudta, mi az, s csak akkor jött rá, mikor többször is beleszagolt a levegőbe. – Hawk! – nyögte halálraváltan. – Édes Istenem! Hawk! Felgyújtotta a szigetet! - Megpróbált szabadulni, de a húsába vágó kötelek szilárdan tartották. – Hawk! Térj magadhoz! Könyörgök! Hawk! – igyekezett életre kelteni az ájult férfit. Ott, ahol az ösvény a bokrokba veszett, már sűrű füst gomolygott, de amint fejét körbefordítva meggyőződött róla, Goodman máshol is meggyújtotta a növényzetet. A száraz levelek hamar lángra kaptak, s már csak idő kérdése volt, mikor söpör végig a szigeten a széltől felkorbálcsolt, mindent elemésztő tűzvész. Hawk felnyögött, kissé megemelte a fejét és mély lélegzetet vett. – Hawk, könyörgök, ébredj fel! Ki kell szabadulnunk innen! – esdekelt a lány. – Irony? – motyogta a férfi, s lassan kinyitotta a szemét. – Goodman a fához kötözött bennünket és felgyújtotta a bokrokat. Itt égünk, ha nem szabadítjuk ki magunkat! – Moccanni sem tudok – nyögte Hawk, s erejét összeszedve megfeszítette a testét. – Nem megy. – Muszáj, különben meghalunk! – biztatta a lány. Már hallották a lángok lobogását, a vékonyabb fenyők törzsén felkúszó tűzben elpattanó ágak reccsenését. Körülöttük egybefüggően lángoltak a bokrok, s hőhullám érte el őket. A felettük dörgő ég, a gyorsan elharapózó tűz mintha a poklot keltette volna életre körülöttük. A lány becsukta a szemét, mert csípte a széltől feléjük hajtott füst, s Hawk mellére szorította az arcát. – Mit tegyünk? – suttogta rémülten. – Remélem, a nagynénéid megtanítottak imádkozni... – mondta lemondóan a férfi. Egymásnak feszítették testüket, s elkeseredett erőfeszítéssel próbáltak kibújni a kötelekből. – Nem megy – nyögte Irony. – Itt fogunk égni! – Ne add fel a reményt! – biztatta Hawk, halántékára szorítva a száját. – Míg élünk, mindig bíznunk kell! Hangja meghazudtolta szavait, Irony sohasem hallotta még ilyen elkeseredettnek, s érezte, hogy Hawk sem hisz már menekülésükben. - Szeretlek, Hawk – mondta neki, ráemelve könnyekben ázó arcát. – Én is szeretlek – válaszolta a férfi, s mosolya úgy hatott a lányra, mintha hűsítő balzsam vonta volna be fájó testét. – Jobban szeretlek az életemnél... jobban, mint bármit, ezen az eltűnő világon. – Ha meg kell halnunk, legalább együtt halunk meg... – suttogta a lány. – ... így már nem is félek annyira. – Arcát a férfi mellébe fúrta, s elgyötört hangon folytatta: – Nem akarom... Most veszítsünk el mindent, mikor megtaláltuk egymást?... A tűz pattogása erősebb lett, a hőség perzselőbb, s Irony egész testében remegett. – Beszélj hozzám, Hawk! – kérte a férfit. – Beszélj, hogy ne veszítsem el a bátorságomat! A férfi elkínzott lélegzetvételét hallva még szorosabban hozzásimult, mepróbálva valami csekély vigaszt nyújtani neki.

– Emlékszel arra a napra, mikor Rainy Riverből jövel gémtollat találtál a vízben, s a hajadba tűzted? – idézte fel a számára oly kedves emléket Hawk. – Igen. Később aztán elveszítettem. – Én megtaláltam... a parton esett ki, mikor Nathan ránk bukkant. – Azt az estét nem felejtettem el – válaszolt Irony, s már-már a régi hangján felnevetett. – Megőriztem azt a tollat. Most is az ingem zsebében van. – Miért? – Mert jelkép. Jelképe mindannak, amiért szeretlek, ami közös benned és anyámban. Rajtad kívül csak ő volt fontos az életemben... – Hawk! – kiáltott fel elszörnyedve Irony, észrevéve a fűben szoknyája szegélye felé kúszó lángot. – Nézz rám, Irony! – szólt rá a férfi. – Csak az arcomra figyelj, s arra, amit mondok... A lány ráemelte tekintetét, s a fa mögött, a tisztás szélén egy alakot vett észre. – Goodman! – nyögött fel Irony. A férfi úgy állt ott, a tomboló lángok között egyre szűkülő résben, mint maga az ördög. A tűz mind közelebb nyomult hozzá, de mielőtt elérhette volna, megfordult, s öles léptekkel el akart sietni. Kiáltás hallatszott a sötétből, s mintha a semmiből jött volna, két alak bukkant fel a prédikátor előtt. – Hiúz! – hallották Goodman megdöbbent kiáltását. – Hogy kerülsz ide? – Hawk elengedett, hogy felkutassam és elfogjam magát – válaszolta jeges hangon az indián. – Heywooddal egész nap a nyomában voltunk. – Miért vadásztál rám? – Emlékszik arra az indián lányra, Waubagone-ra? Miatta – válaszolta Hiúz. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – vetette oda Goodman. – Szerintem nagyon is jól tudja. – Hiúz tett egy lépést a tiszteletes felé. – Éreznie kellett, hogy fizetni fog azért, amit az asszonyommal tett. – Az asszonyoddal? – csattant fel Goodman. – Egész idő alatt csak a kedvező alkalomra vártál hát, hogy megölj, ugye? – Igen – felelte elszántan a fiatalember. – Sajnálom, hogy nem tudtam megtenni már azelőtt, hogy megölte Bessie Sparksot. Most viszont maga az Isten adta a kezembe! Az ég hatalmasat dördült, s a fölöttük tornyosuló felhőkből hatalmas csöppekben hullani kezdett az eső. Egy perc sem telt belé, s mindet elárasztó, hatalmas zápor zúdult rájuk. – Én pedig azért a disznóságért jöttem, amit Miss Tinyvel, Miss Alyce-szal, meg ki tudja hány más nővel tett – harsant fel Madden Heywood hangja. – Még szerencse, hogy visszajött. Nagy kár lett volna, ha el tudja kerülni az igazságszolgáltatást. – Igazság? – vicsorgott Goodman. – Mit tudnak maguk ketten az igazságszolgáltatásról? – Én azt, amit magától tanultam – felelte Hiúz. – Elégedjen hát meg vele. – Nem! Goodman a puskájáért nyúlt, s ahogy a vállához rántotta, ugyanazzal a mozdulattal már lőtt is. Heywood elcsukló kiáltással a vállához kapott és térdreesett. Látva, hogy Hiúz odaugrik hozzá segíteni, Goodman nem törődött tovább velük, határozott léptekkel elindult. – Csak horzsolt a lövés – figyelmeztette Heywood az. indiánt. – Menjen utána, ne hagyja elmenekülni! Miután meggyőződött róla, hogy valóban nincs nagyobb baj, Hiúz engedelmeskedett, s füstben, sűrűn zuhogó esőben Goodman után vetette magát. Pár perc múlva Heywood is feltápászkodott, s Hawk-hoz és Ironyhoz lépett. – Még jó, hogy eleredt az eső és elfojtja a tüzet – morogta. – Könnyen itthagyhattuk volna a

fogunkat.- Övéből vadásztőrt húzott elő és elvágta köteleiket. Menjen, segítsen a barátjának, Hawk. Én nem tudok... – nyögte és megtántorodott. Hawk már futott is arra, amerre Hiúzt látta eltűnni, s meggyőződve róla, hogy Heywood képes járni, Irony is hamarosan követte. Az ösvény végén lélegzetvisszafojtva megtorpant, mert észrevette a három férfit. – Ha bármelyikük közelebb jön, lövök – hallotta a puskáját vállához emelő Goodman hangját. Hiúz, a figyelmeztetéssel mit sem törődve határozottan lépkedett tovább. – Nem félek magától, Goodman – mondta, s rendkívüli eltökéltség érződött a hangjából. – Maga készüljön a halálra! – Nevével tökéletes összhangban, puha, fenyegető macskaléptekkel közeledett a prédikátorhoz. – Készüljön rá, hogy hamarosan Teremtője színe előtt fog állni! – Hallgass! – ordított rá már-már hisztérikusan Goodman. – Maradj ott, ahol vagy, különben lövök! – Milyen érzés szembenézni valakivel, aki nem fél magától? – ingerelte tovább Hiúz. – Nem vagyok asszony, sem védtelen fiatal lány. – Soha nem bántottam az asszonyodat, Hiúz! – Megesküszik rá? Maradék bátorságát összeszedve Goodman felemelte a kezét: – Sújtson le rám az Isten haragja, ha hazudok! Mintha csak válasz lett volna szavaira, az égből szikrázó villám csapott a mellette lévő óriási fába. A vastag törzs gyufaszálként tört ketté, s egy recsegve letörő hatalmas ág a föld felé zuhant. Goodman felordított rémületében, megpróbált kitérni az útjából, de elkésett, a rázúduló fa a földre döntötte. Irony is felsikoltott rémületében, s Hawk karjába vetette magát. Remegve bújt hozzá, s csak lassan tudatosodott benne, hogy a zápor zuhogását leszámítva, hirtelen minden hang elhalt körülötte. Lassan felemelte a fejét, Hawk esőáztatta arcába nézett, s látva rajta a furcsa kifejezést, arra fordult, ahol Goodman feküdt, az ág alá szorulva. – Még él, Hawk, de semmi esélye sincs. A fa tönkre zúzta – szólalt meg először a tiszteletes mellett álló Hiúz. Hawk félretolta Irpnyt. – Maradj itt – súgta neki, s Hiúz felé indult. Irony csak azt érezte, hogy semmiképp sem akar elmaradni tőle, s szinte önkívületben követte a férfit. Csak akkor állt meg, mikor észrevette Goodman halottsápadt arcát. A tiszteletes orrából és szájából vér szivárgott és kínlódva megpróbált mondani valamit. – Aaaa... fáj... – nyögte alig hallhatóan. – Kérem... öljenek meg... Hiúz némán rászegeződő tekintetét látva Hawk bólintott. Ironyért nyúlt, s karjába vonta, hogy eltakarja előle az ijesztő látványt. – Meg kell tenned, fiam – szólalt meg mögülük Madden Heywood. – Ennyi könyörületet mindenki megérdemel. Hiúz előhúzta tőrét, egy végtelennek tetsző pillanatig elmélyülten tanulmányozta, aztán mély lélegzetet vett és letérdelt Goodman mellé. Irony érezte a hátán Hawk megfeszülő karját, s még mélyebben fúrta fejét a mellébe. Örült, hogy nem kellett látnia Goodman halálát, de tudta, hogy Hiúz szavai örökre megmaradnak emlékezetében. – Nem akartam, hogy halála megváltás legyen a számára. Szent földön végezte be, döntsön róla Manitu – mondta az indián. Ránézett a kezében tartott, véres tőrre, s egy határozott mozdulattal behajította a tóba. Letépte a nyakába akasztott bőrzacskót, kivette belőle a láncon lógó keresztet és ráejtette Goodman holttestére. –Megbosszultalak, Waubagone.

– Menjünk vissza a táborba – törte meg Hawk a Hiúz szavai után beállt csendet. – Heywood sebét el kell látni, s a többiek is biztosan tudni akarják, mi történt. – Mit teszel velem, Hawk? – kérdezte Hiúz büszkén felemelt fejjel. – Láttad, amint megöltem egy embert, s a fehérek törvényei szerint ezért büntetés jár. – Elég büntetésben volt már részed, barátom – válaszolt szelíden Hawk. – Ami másokat illet, elég, ha annyit tudnak, hogy Goodmannel a villámtól ledőlt fa végzett. Visszajövök az Éjszakai Csavargókkal, eltemetem, s örökre a mi titkunk marad, ami történt. – Menj vissza az asszonyodhoz, Hiúz – mondta hozzátéve Heywood. – Szüksége van rád. – Arra gondoltam, hogy télre elviszem északra, Red Riverbe – felelte lehajtott fejjel az indián. – Menj hát, s a nagyapák szellemei vigyázzanak rád – vett tőle búcsút Hawk. Az ojibva indiánok szokása szerint összeütötték alkarukat, s Hiúz már indult volna, de Heywood megállította. – Fogd ezt – mondta, s feléje nyújtotta tőrét. – Egy férfi nem lehet meg jó kés nélkül ezen a vidéken. Isten óvjon, fiam. Miután Hiúz elment, Hawk még körbejárta a szigetet, hogy megbizonyosodjon róla, mindenhol elaludt a tűz. – Gyere, menjünk haza! – mondta visszatérve, s kezét nyújtotta Ironynak. – Igen – bólintott mosolyogva a lány. – Hála Istennek, hazamehetünk.

HUSZADIK FEJEZET Az Erdők-tava ezernyi színben csillámlott a délutáni, aranysárga napfényben. Irony olyan hosszan nézte a vizet, hogy már kezdett belefájdulni a feje. Goodman halálával, a McBride-ok tulajdonjogának helyreálltával, s apjához fűződő viszonya rendeződésével hosszú kalandja is a végéhez közeledett. Ideje volt már, hogy egyszer s mindenkorra eldöntse, mit akar tenni. Az elhatározás, hogy örökre együtt marad Hawk-kal, könnyen megszületett. Tulajdonképpen már azelőtt eldöntötte, hogy a férfi megkérte volna, ne hagyja el. A neheze azonban még hátra volt – mindezt nagynénjeivel is közölnie kellett. Összeszedte erejét, felkészült a keserű összecsapásra és elindult megkeresni őket. A faluba érve mindkettőjüket Hó vigvamja előtt találta. Az indián lány csak szelíd, baráti mosollyal üdvözölte, de Tiny néni képtelen volt fékezni lelkesedését: – Irony, ezt nézd meg – kiáltott oda neki. – Hó megtanított rá, hogy kell készíteni azokat a tündéri nyírfakéregedényeket. – Nagyon szép... – Sokkal izgalmasabb, mint a csipkekészítés. A jövő héten már ebbe szedhetjük a rizst – lelkendezett tovább nagynénje. Irony nem állta meg, elmosolyodott, amint végignézett a flanellinget és nadrágszoknyát viselő, rendezetlenül feltűzött hajú Tinyn, akiből most bizony senki nem nézte volna ki, hogy a Thief River Falls-i nőegylet nagy tekintélyű elnöknője. – Én csak akkor tartok veletek, ha Madden is jobban lesz, s velünk tud jönni – jelentette ki határozottan Alyce. – Nem hiszem, hogy magára lehetne hagyni. Irony már-már figyelmeztette, hogy egy indián falu még rizsbetakarítés idején sem ürül ki teljesen, de volt valami a néni magatartásában, ami visszatartotta ettől. Szeretettel nézte, amint a

magas, karcsú Alyce odalép a vigvam előtti matracon sütkérező Maddenhez, s megitatja egy cserépedényből. Megvizsgálta, gondosan eligazgatta a férfi vállát borító kötést, s feljebb húzta rajta a takarót. Ahhoz képest, amilyen lekicsinylően beszélt egész életében a férfiakról, túlságosan is aggódni látszott Madden Heywood kényelméért és egészségéért. – Nem kell velem ennyit törődni – szólt rá hálás tekintettel Heywood. – Nem vagyok én csecsemő. – Madden, maga olyan sokat tett a testvéremért és értem, hogy nem utasíthat el, ha megpróbálok ebből visszaadni valamit – intette le a férfit Alyce. Látva, hogy Irony érdeklődéssel figyeli őket, kicsit talán túl élénken megkérdezte: – Mi a baj, Irony? Akarsz tőlem valamit? – Igen, szeretnék – válaszolt a lány, s belegondolva, milyen nehéz feladatra vállalkozott, nagyot sóhajtott. – Beszélnem kell veletek. – Muszáj most rögtön? – kérdezte kicsit kelletlenül Tiny. – Hó éppen meg akarta mutatni, hogyan lehet díszíteni ezeket a kosarakat. - Később is lesz rá időnk – ígérte az indián lány. Úgy látom, Ironynak sürgős a dolog. - Csak nem Raphael miatt aggódsz? – kérdezte Tiny. – Elment, hogy... – egy pillanatra elakadt és megborzongott – ... hogy eltemesse Goodmant. A többi férfi is ott van, nem történik semmi baja. - Most nem Hawk-ról van szó, illetve nem csak róla... – Irony nem tudta, hogyan kezdjen bele kellemetlen mondandójába. - Miért nem mennek le a partra? Ott nyugodtan beszélgethetnek – javasolta Hó. – Majd én vigyázok Mr Heywoodra. - Köszönjük, Hó – mondta Alyce, hálásan az ajánlatért. – Gyere, Irony! Fontos dologról lehet szó, ha ennyire izgatott vagy miatta. Lesétáltak a tóhoz, s Alyce és Tiny kényelmesen elhelyezkedett a napsütötte, meleg köveken, Irony viszont úgy érezte, képtelen volna nyugodtan ülni. Idegesen sétálni kezdett a parton. - Mitől vagy ilyen nyugtalan? – kérdezte Tiny. Irony szorosan összekulcsolt öklére nézett, s mély lélegzetet véve belevágott: – Valamit meg kell mondanom nektek... illetve előbb azt szeretném mondani. hogy nagyon hálás vagyok mindazért, amit értem tettetek. Tudom, milyen áldozatokat hoztatok miattam és azt is, hogy néha nehéz dolgotok volt velem. - Mire akarsz kilyukadni, te lány? – kérdezte türelmetlenül Valentine. - Ne sürgesd, hadd mondja el, ahogy ő akarja – csitította mosolyogva testvérét Alyce. Irony megnyalta az izgalomtól kiszáradt ajkát és küszködve folytatta: – Magam sem tudom, mire számítottam, mikor elindultam... arra biztosan nem, hogy megtalálom az apámat... s arra sem, hogy beleszeretek ebbe az érintetlen vidékbe. – És másba – szúrta közbe csipkelődve Tiny. Irony riadtan kapta fel a fejét, de nagynénje nem nézett rá, úgy tett, mintha kizárólag szoknyája igazgatásával lenne elfoglalva. – Hhu... Van valami, amit feltétlenül el kell mondanom – kezdett bele újból mondandójába Irony. – Ezt már mondtad, drágám – figyelmeztette nevetve Alyce. – Igen? – kérdezte megütközve Irony. – Ja igen, persze. – Zavartan hátrasimította haját. – Tudom, hogy nagyon váratlanul fog érni benneteket, de... szóval én úgy döntöttem, hogy nem... – Hogy nem térsz vissza Thief River Fallsba – fejezte be helyette a mondatot Tiny. Irony, mintha megnémult volna, csak nézett rájuk tágranyílt szemekkel. – Igen. Honnan tudtátok? – nyögte ki végül nagy nehezen. – De nem csak erről van szó. Én... – Raphaellel akarsz maradni – mondta helyette ezúttal Alyce. – Azt hiszem, de nem is... tudom, hogy... – Szereted – Tinynak mostmár egészen diadalmas volt a hangja.

A lány eltátotta a száját csodálkozásában és lehuppant az egyik kőre. – Ti ezt tudtátok? – Hát persze – mondta kissé szemrehányóan Alyce. – Középkorúak is elmúltunk már ugyan, de még nem vagyunk szenilisek. – Nem... nem vagytok csalódottak? – kérdezte halkan, aggódva a lány. – Csalódottak? – támadt rá Valentine. – Az Isten szerelmére, miért lennénk azok? – Nem egészen ilyen életet szántatok nekem – Irony körbemutatott a fákon, a távolba nyúló sima víztükrön. – Ez bizony elég távol esik Thief Rivertól. Soha nem lesz belőlem nőegyleti elnök... vagy az egyházközség pénztárosa. Nem mehetek el veletek többé vásárolni és teára sem hívhatlak meg benneteket. – Irony, ezt nem mondhattad komolyan – szólt rá Valentine. – Azt hitted, olyan önzőek vagyunk, hogy tönkre akarjuk tenni az életedet? Feltételezted rólunk, hogy akár a boldogságod árán is magunk mellett akarunk tartani? – Nem. Mindig tudtam, hogy a legjobbat akarjátok nekem, csak annyira fájt, hogy képtelen vagyok igazi úrinővé válni, amilyennek ti szeretnétek látni... – Micsoda ostobaságokat fecsegsz itt össze? – torkollta le Alyce. – Olyannak szeretünk, amilyen vagy. Tényleg azt hitted, hogy mást várunk el tőled, másnak szeretnénk látni? – Gondoltam, azt szeretnétek, ha megtanulnék elegánsan viselkedni – nevette el magát szégyenkezve Irony. – Azt hittem, meg kellene tanulnom végre felszolgálni a teát anélkül, hogy Ieönteném vele magamat, vagy mást... hogy fékeznem kellene a nyelvemet. – Tényleg azt hitted, hogy szerintünk fontosak ezek a dolgok? – Tinyn látszott, hogy most már valóban kezd mérges lenni. – Szégyellem magamat miattad, kislányom. – Elszomorít, hogy ennyire félreértetted, mire próbálunk megtanítani – jelentette ki Alyce. – Az semmit sem számít, hogyan iszod a teádat, vagy hogyan kened a vajat a kenyeredre. Az az igazán fontos, hogy képes vagy-e teljes életet élni, a maga összes örömével és szomorúságával, hogy tudsz-e többet törődni másokkal, mint magaddal. – Te ilyen ember vagy, Irony, s mi nagyon büszkék vagyunk rád – vette át a szót Tiny. – Van fogalmad róla, milyen besavanyodott vénlányokká váltunk volna, ha te nem vagy? – Én pedig azt hittem... – Mit hittél? Azt, hogy megtagadunk, mert a legkisebb jelét sem adtad annak, hogy kedved lenne hozzámenni Nathan Fergusonhoz? Hogy őszinte legyek, még a sors különös kegyének is tekinthetjük, hogy Josiah Goodman felbukkant az életünkben. Szándékai ellenére ő adta meg a lökést ahhoz, hogy szembenézz önmagaddal, s ráébredj, mit is akarsz valójában. – De én... – Arra gondolsz, hogy elmenekültél Nathan elől, fiúruhába öltöztél, fegyvert fogtál másokra, sőt rá is lőttél egy emberre, s úgy csörtettél át az őserdőn, mintha a bostoni belvárosban járnál? – sorolta Tiny Irony feltételezett bűneit. – Arról se feledkezz meg – figyelmeztette testvérét Alyce –, hogy serpenyővel vágott fejbe egy embert, majdnem a tóba fulladt, s csaknem elvitte a láz, mielőtt letelepedett volna az indiánok között. Ezek után pedig még volt mersze szemrehányást tenni az apjának megkérdőjelezhető viselkedése miatt. – Honnan tudjátok ti mindezt? – csodálkozott Irony. – Természetesen Raphaeltől – válaszolta Tiny, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Gondolta, nem árt, ha mi is tudunk róla. – Mindent elmondott nektek? – kérdezte gyanakodva Irony. , – Nem, de amiről nem beszélt, azt magunktól is kitaláljuk, drágám – kuncogott Alyce. Irony jobbnak látta, ha ezt a témát nem feszegeti tovább.

– Két másodpercbe is beletelt, míg rájöttünk, honnan fúj a szél – jelentette ki büszkén Tiny. – Elég rátok nézni, mikor együtt vagytok... – És nem haragszotok? – csapott le rá az unokahúga. – Nem vagytok csalódottak? – Miért haragudnánk? – kérdezte őszinte csodálkozással Alyce. – Azért, mert elég okos voltál ahhoz, hogy felismerd egy emberben az igazi értékeket? Csalódottnak kellene lennünk, mert a világ egyik legcsodálatosabb emberébe szerettél bele? – De félig indián –jegyezte meg félénken Irony. – Félig pedig költő – egészítette ki a jellemzést Tiny. – Ezen kívül tanító, harcos – egyszóval férfi, Irony. Férfi, aki úgy néz rád, mint a legdrágább kincsére. – Te magasságos Isten! – csapta össze a kezét türelmetlenül Alyce. – Akkor lennénk csalódottak, ha nem lett volna annyi eszed, hogy beleszeress Raphaelbe. – Nem látnánk a méregtől, ha elszalasztanád a boldogságodat csak azért, mert... mert többet törődsz a társadalmi konvenciókkal, mint magaddal. – Nem számít, mit mondanak majd az emberek? Az otthoniak. – őszintén szólva annyira sem érdekel a véleményük, mint... mint egy jávorszarvaslepény – vágta ki elégedetten Alyce. A frissen megtanult kifejezést hallva, Irony nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék. Kétségei azonban nem oszlottak még el teljesen és megkérdezte: – De mi lesz veletek? Hogyan hagyhatlak ott csak úgy benneteket? A félénk kérdést hallva a két nagynéni cinkosan összekacsintott. – Nem is olyan biztos, hogy sor kerül erre – válaszolta Alyce. – Lehet, hogy még gyakrabban is látsz bennünket, mint gondolnád. – Tudod, Irony – ragadta magához a szót Tiny –, nemcsak azért jöttünk utánad a tóvidékre, mert hiányoztál nekünk és annyira aggódtunk miattad. Miután elmentél otthonról, őszintén számot vetettünk magunkkal, s rájöttünk, hogy az életünk csupa jelentéktelen ostobaság körül forog. Mit süssünk a nőegyleti összejövetelekre, mennyire keményítsük ki a kézimunkákat, meg ehhez hasonlók. Irigyeltünk a csodálatos kalandért, kislányom. – Aztán egy szép napon úgy döntöttünk, hogy mi is keresünk magunknak kalandot – Alyce szeme felcsillant, ahogy visszaemlékezett a nagy elhatározásra. – Mikor találkoztunk Maddennel, már éreztem, hogy sikerülni fog. Olyan izgatott voltam, hogy napokig nem tudtam aludni. – Még Zackett levelei után sem tudtuk igazán, milyen is ez a vidék – tette hozzá Tiny. – Nem voltunk felkészülve ennyi gyönyörűségre, erre a korlátlan szabadságra. Olyan volt ez az utazás, mint egy későn jött megvilágosodás. – Valóban? – kérdezte Irony, mert még mindig nem tudta, hova akarnak kilyukadni nagynénjei. – Nehogy azt hidd, hogy ezek után jámborul visszatérünk Thief Riverbe és ott éljük le, ami még hátra van az életünkből – jelentette ki határozottan Alyce. – Azok után, hogy végre megtaláltuk a testvérünket... és Madden Heywoodot... nos, azt hiszem, a nyarakat többnyire itt fogjuk tölteni. – Úgy döntöttünk, az a legjobb, ha a helyszínen követjük nyomon, hogyan alakul Nathan és Hó viszonya. Nagyon megszerettük ezt a lányt és biztosak akarunk lenni abban, hogy a fiatalember szándékai tisztességesek. – Telente, mikor Minnesotában vagyunk, Raphaellel és a gyerekekkel eljöhettek meglátogatni bennünket – ajánlotta Tiny. – Vele egyébként már minden részletet megbeszéltünk, majd ő elmondja neked. Irony csak hallgatta őket, és nem hitt a fülének. Minden részletet megbeszéltek Hawk-kal? Hát soha nem tanulják meg, hogy egyedül is képes dönteni a sorsáról? Dühös tiltakozásra nyitotta a száját, de széles mosoly lett belőle. Kezdte megérteni, hogy ha bele is avatkoznak néha az életébe, csak azért teszik, mert szeretik és nem mindegy nekik, mi történik vele. Hogyan is

utasíthatna el három ilyen őrangyalt. A dühös tiltakozás helyett végül csak ennyit mondott: – Kíváncsi lennék a részletekre. – Hamarosan megtudhatod – válaszolta Alyce. – Úgy látom, visszajöttek a férfiak, biztos vagyok benne, hogy elég sok megbeszélni valótok lesz Raphaellel. – Igen... nagyon sok. Mire a kenuk kikötöttek, már egész kis tömeg gyűlt össze a parton. Az alvó Maddent odahagyva, félénken közelebb ment Hó is, hogy üdvözölje Nathant. Kart karba öltve értek oda Ironyhoz, s Nathan barátságosan rámosolygott a lányra. – Hawk-tól hallottam, hogy megkérte, maradjon. Szeretném, ha tudná, hogy nagyon örülök neki. – Köszönöm, Nathan. Igazán nemes lélekre vall, hogy nem bánja, amiért így alakultak a dolgok. – Semmi okom panaszra – válaszolta a férfi és Hóra mosolygott. – Valószínűleg elég gyakran fogunk találkozni... Úgy tervezem, elég sok időt töltök itt ezentúl. Irony boldog mosollyal az arcán nézett a távolodó pár után. – Ugye, milyen aranyosak így együtt? Édes Istenem, ez olyan romantikus – sóhajtott fel a mellette álló Tiny. – Azt hiszem, ideje lenne megnéznem Maddent – pattant fel türelmetlenül Alyce. – Hó mintha mással lenne elfoglalva, én pedig nem szeretem, ha egyedül marad – mondta, s szinte futva indult a férfi felé. – Vén bolond – csóválta meg a fejét Tiny. – Irdatlanul hosszú ideig várt egy férfira, az igaz, de ha már elbukik, miért egy elefánt eleganciájával teszi? – Üdvözlöm, asszonyom – lépett oda John Randolph. – Úgy tűnik, rajtunk kívül mindenki megtalálta a párját. Mit szólna, ha meghívnám egy kis sétára vacsora előtt? – Nagyon örülnék neki, Mr. Randolph – válaszolta legelbűvölőbb mosolyával Valentine. – Úgyis szerettem volna már többet hallani arról, hogy kíván segíteni a bátyámnak az itt élő ojibvák helyzetének javításában. – Örömmel elmondom, ha velem tart – mondta a csábító pillantásoktól olvadozva a férfi. – Irony! A lány megfordulva apját látta közeledni, s mellette Latort, amint dühösen megugat minden arra repülő bogarat, fáról lehulló levelet. – Tessék, apa. Zackett McBride összevonta a szemöldökét és komornak szánt arccal megkérdezte: – Igaz, amit Alyce-tól hallottam, hogy itt akarsz maradni? – Ellenzed? – Természetesen nem. Persze csak akkor, ha a dolgok megfelelően rendeződnek. – Miféle dolgok? – kérdezte a lány a lehető legártatlanabb tekintettel. – Szóval... – Zack zavartan köhintett, de végül csak kibökte: – Remélem, nem gondolod, hogy engedlek az egyház áldása nélkül együtt élni Hawk-kal? Irony valami csúnyát készült mondani, de még idejében megfékezte magát. Lehet, hogy nem is három, hanem négy jószándékú őrangyala lesz? – Apa, én megértelek, de az az igazság, hogy Hawk meg se kérte a kezem. – A csirkefogó! – szitkozódott Zack. Irony szelíden, megnyugtatóan karjára tette a kezét. – Azt is meg kell mondanom, hogy... szóval akkor is vele maradok, ha soha nem akar feleségül venni. – Ennyire szereted? – Még ennél is jobban. Tudom, hogy jó nevelést kaptam, s ilyesmire még gondolnom se lenne

szabad, de hidd el, túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy valami ósdi társadalmi konvenció miatt elveszítsem őt. Zack felvetette a fejét és nagyot nevetett: – Látom, nem olyan fából faragtak, hogy engednéd irányítani magadat a konvencióktól. – Arca ismét komollyá vált és meggyőződéssel kijelentette: – Nem aggódom miattad, Irony. Ha Hawk csak fele olyan okos, amilyennek gondolom, az első adandó alkalommal gyűrűt húz az ujjadra. – Megkapjuk hozzá az áldásodat? – kérdezte a lány. – Meg. – Köszönöm, apám. Ez nagyon fontos nekem – Irony átölelte Zack-et, aki boldog zavarában megveregette a hátát. – Már jön is a fiatalember – súgta a lány fülébe. – Adj neki lehetőséget, hogy maga javasolja a házasságot. – Igenis, uram – bólintott boldogan Irony. Zackett menni készült, de néhány lépés után megtorpant. – Irony – szólt furcsa mosollyal az arcán. – Köszönöm, amiért elhitetted velem, hogy számít egy kicsit a véleményem. – Bármilyen különösnek is tartod, tényleg számít, s nem is kicsit – fortyant fel Irony. – Még valamit... – Tessék! – Ha gyereketek lesz, adjatok neki közönséges, egyszerű nevet... legyen Sam, vagy Mary, vagy valami hasonló. Ne nehezítsétek meg az életét egy olyan furcsa névvel, mint én a tiédet. – Apa, akár hiszed, akár nem, mióta eljöttem otthonról, egészen büszke vagyok a nevemre – jelentette ki határozottan a lány. – Soha nem lettem volna ilyen elégedett, ha Louise-nak. Arabellának, vagy Marthának hívnak. – Kissé belepirult a vallomásba, de elszántan folytatta: – Ha valaha is komolyan fenyeget a veszély, hogy nagypapa leszel, biztos lehetsz benne, hogy tőled kérünk segítséget a névválasztásban. – Én... örömmel segítek – válaszolta Zack a boldogságtól elcsukló hangon. – Miben kell segíteni? – érdeklődött hozzájuk lépve Hawk. – Időben megtudod, fiam – nevette el magát Zack. – De mennyire megtudod... Latorral a nyomában McBride elindult vissza, a faluba, Hawk pedig zavartan megkérdezte Ironyt: – Miről van szó? – Nem olyan sürgős. Majd később elmondom – válaszolta a lány. Némán nézte a szívének oly kedves férfit. Hawk csak nadrágot viselt, ingét a melegben levetette, s a vállára dobta, a lány pedig nem bírta megállni, hogy meg ne simogassa dagadó izmú, boltozatos mellkasát. – Nincs kedved sétálni egy kicsit? – érdeklődött Hawk. Irony csak most vette észre, mennyire feszült a férfi. Láthatóan nagyon megviselte Goodman eltemetése. – De igen – mondta a lány, s kézen fogta. A fövenyes parton indultak el, a faluval ellenkező irányban, s Irony vigvamját is jócskán maguk mögött hagyták már, mikor a lány megkérdezte: – Minden rendben ment? – Igen – mondta csendesen Hawk. – Elhoztuk az Álmok Helyéről Goodmant, s egy másik szigeten temettük el. – Felsóhajtott, s lábát keresztbe vetve leült a homokba. – Úgy döntöttem, elmondom Nathannak, mi történt és megmutatom neki a holttestet. Ha bármi közbejön és Hiúznak esetleg bíróság elé kell állnia, talán javít a helyzetén egy hatósági ember tanuvallomása Goodman halálának körülményeiről.

– Jól tetted – értett egyet vele a lány. – Nathan nyilván meggyőződött róla, hogy a tiszteletes mindenképpen meghalt volna, s ezt a bíróságnak figyelembe kell vennie, ha valaha is tárgyalás lesz a dologból. – Bízzunk benne, hogy soha senki sem vonja kétségbe a szavunkat – mondta Hawk a távolba meredve. – Bízzunk benne, hogy Hiúz és Waubagone is megtalálja végre a nyugalmat és a boldogságot. Irony a férfi mögé lépett, elvette tőle az inget, s masszírozni kezdte vállát és nyakát. Hawk hátrahajtotta a fejét és elégedetten adta át magát a kellemes érzésnek. – Valamit meg kellene beszélnünk – mondta a lány, s kissé erősebben markolt bele a kemény izmokba. – Igen? – Hawk érezhetően még semmit sem gyanított. – Tegnap, mielőtt Goodman megzavart bennünket, kérdeztél tőlem valamit.- Hawk némán bólintott. – Akkor nem tudtam válaszolni neked. – Irony mögé térdelt és átölelve, hátához szorította az arcát.– Erről akarok most beszélni. – Ajka megsimogatta a Hawk vállát díszítő furcsa tetoválást, keze lágyan végigsimított a férfi vállán és karján. Hawk egy türelmetlen kiáltással megpördült, elkapta és az ölébe vonta, Irony pedig vidáman felnevetett. – Az Isten szerelmére, válaszolnál már végre? – kiáltott rá türelmetlenül a férfi. – Csak nem azt akarod mondani, hogy különösebben számít a véleményem? – incselkedett vele Irony. – Hogy érted ezt? – Rájöttem, hogy Fehér Daru falujának szinte minden lakójával beszéltél már a jövőnkről, engem leszámítva. – Én? – kérdezte leplezhetetlen bűntudattal a hangjában Hawk. – Na jó, egyszer talán említettem Zack-nek... – Meg Valentine és Alyce néninek – folytatta a felsorolást Irony. – Nathanról és Hóról már nem is beszélve. Hawk elgyötörten becsukta a szemét, s szinte könyörgő hangon mondta: – A fenébe is, ugye nem akarsz most emiatt jelenetet rendezni? – Csak akkor, ha azt mondod, hogy mindez az én érdekemben történt – nevetett a lány, s viccelődve hozzádörzsölte az orrát. – De én... ó, a pokolba is – habogott a férfi. – Belefáradtam már ebbe a játékba. Mondd meg, hozzám akarsz-e jönni feleségül, vagy sem? – Feleségül? – most Ironyn volt a sor, hogy meghökkenjen. – Most hallom tőled először ezt az ötletet. – Mit gondoltál, mit akarok kérni tőled? Azt hitted, arra kérlek, hogy enélkül maradj itt? – Azt sem bántam volna – mondta Irony, s a férfi fejét magához húzva, hosszú csókkal akart végetvetni a beszélgetésnek. Hawk azonban úgy érezte, még nem tisztáztak mindent véglegesen, s elhúzódott tőle. – Mondd meg egyszer s mindenkorra, hajlandó vagy-e hozzámjönni? – Igen – válaszolt határozottan a lány. – Csak így, ilyen könnyedén? – évődött a férfi. – Semmi vita? Meg sem kérded, hol és hogyan fogunk élni? – Igen, ilyen könnyedén – szakította félbe a lány. – Hozzád megyek és követlek bárhová. – Arra gondoltam, hogy az iskolaév alatt Sweetwaterben élhetnénk... hacsak nem találsz nekem egy tanári állást Thief River Fallsban... Látva, hogy a lány a meglepetéstől a száját is eltátja, most ő nevette el magát jókedvűen, s

nyomott egy csókot Irony szeplős orrára. – Hajlandó lennél Thief River Fallsban élni? – csodálkozott a lány. – De hát miért? – Mindig arról meséltél, milyen csodálatos város – válaszolta Hawk. – Alyce és Tiny nénit nagyon megszerettem, s talán Zack-et is rá tudjuk venni, hogy velünk töltse a telet. – És nyaranta? – Visszajövünk az Erdők-tavához és úgy élünk, mint a barbárok. – Hawk megcsókolta, s a fövenyen hanyatt dőlve magával vonta. – Szeretlek, Irony – mondta remegő hangon. – Bárcsak el tudnám mondani, mennyire szeretlek. – Írja meg versben, Mr. Hawkes – javasolta a lány. – De majd csak később... Vége

A sorozat kizárólagos terjesztője az ESÉLY Kiadó és Kereskedelmi Kft. Viszonteladói üzletház: 1072 Budapest, Wesselényi utca 33.