Sorry, It's not in English! Hetalia - Axis Powers fanfiction Főszerepben: Magyarország, Ausztria, Poroszország, Németország Korhatár:14 Slash-re (fiú-fiú szerelemre) utaló megjegyzések előfordulhatnak! Trágár beszéd előfordulhat, de elég ritka. Német nyelvtudásom a nullával egyenlő, így minimalizáltam a német szövegek előfordulását. A sztorinak történelmi szempontból se füle, se farka, én csak felhasználtam Himaruja Hidekazu karaktereit és világát, teljességgel csakis a magam és mások szórakoztatására koncentrálva. Jó szórakozást!
Schönbrünni háromszög I. rész Elizaveta bágyadtan megremegtette pilláit, és kinyitotta a szemét. Halványan látni vélt maga előtt három férfit. - Fühlst du dich gut? Lizzy becsukta a szemét, és felsóhajtott. - Wie kamst du hier? Megint felnézett, de már élesebben ki tudta venni a fölé emelkedő három alakot. Az egyik, aki a legközelebb volt hozzá, szemüveget viselt, és íriszei mintha lilán csillogtak volna. Barna haja elegánsan hátra volt fésülve, csak egy kis tincs kunkorodott göndören az ég felé. Mögötte egy komoly, kék szemekkel bámuló, szőke pasas állt, mellette pedig egy kíváncsian vigyorgó, vörös szemű, fehér hajú férfi figyelte a földön fekvő, bágyadt leányzót. - Wer bist du? - kérdezte a szőke pasas. - Mi? - pislogott értetlenül Eliza. - Hol vagyok? A fiúk értetlenül néztek egymásra. - Welche sprache sprichst du? - ráncolta a homlokát a fehér hajú. - Sprichst du im deutsch ?- kérdezte a lánytól a szőkeség. - Mi? Nem értem, amit mondasz. I don't... don't understand... - Ah, Englisch! - bólogatott mindentudóan a fehér hajú. - Are you English? - kérdezte megint csak a szőke pasi. - I'm not! - élénkült fel hirtelen Lizzy. - I came from the Kingdom of Hungary! I'm hungarian! mondta, és egyszerre, mintha kiszállt volna belőle minden fáradság, felült, és büszkén kihúzta magát. - Magyar! Nahát! - álmélkodott a szemüveges, barna hajú férfi, és csodálkozva ránézett két társára. Összenéztek a fehér hajúval, míg a szőke fáradtan megforgatta a szemeit, és a jobbját nyújtotta a lánynak. - Gyere, kelj fel a porból – mondta, de a lány pökhendin elutasította a felkínált segítséget, és felállt a saját erejéből. - Köszönöm, de erre semmi szükség – rázta a fejét Eliza, és kíváncsian körülnézett. Egy szépen ápolt kert közepébe csöppent, nem messze tőlük pedig egy medence terpeszkedett. A három alak nyilván benne úszkált nem is olyan rég, mert csak egy-egy alsónadrág volt rajtuk, és víz csöpögött a testükről, ami... nos, meg kell hagyni, elég mutatós volt. Elizaveta legeltette is rajtuk egy kicsit zöld szemeit. - Szóval, hol vagyok? - nézett rá egyesével a fiúkra. A szőke kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, míg két társa úgy méregette, mintha már a fantáziájukkal vetkőztetnék őt.
- Schönbrünnben – felelte végül a barna hajú. - Bécsben. Ez itt az én házam. - Áh... szóval osztrákok vagytok – húzta el a száját a lány. - Remek. - Mi ketten a bátyámmal Németalföldről jöttünk – javította ki a szőkeség. - Osztrák, német – legyintett a lány. - Egyre megy! - És benned kit tisztelhetünk, meine Fräulein? - kérdezte a lila szemű osztrák. - Héderváry Erzsébet – nyújtott kezet neki a lány, de a férfi, ahelyett, hogy megrázta volna, kezet csókolt. - Én Roderich Edelstein vagyok, ők itt az unokatestvéreim, Ludwig – mutatott a szőkére. -, és Gilbert Beilschmidt. - A fehér hajú férfi vigyorogva biccentett. - Az egyetlen, és utánozhatatlan – húzta ki magát Gilbert. - Nagyon örülök – pukedlizett egyet gúnyosan a lány, majd elindult a palota felé. - Marha éhes vagyok... Van itt valami kaja? Vagy ti csak krumplit meg sört tartotok? - Elragadó egy lány – emelte égnek tekintetét Roderich, miközben magára kanyarította királykék selyem köntösét. A másik kettő is így tett, majd Eliza után siettek, aki már a lépcsőn tartott felfelé. - Meine Fräulein! - kiáltott utána az osztrák. - Várj meg minket is! - Hallod, Rod?! - fordult felé Gilbert. - Ez ugye nem az a csaj, akinek meg fogod szállni az országát? - De igen, Gilbert, ő az – mondta szemrebbenés nélkül Roderich. - Ajj, ne már! - húzta a száját a porosz. - Olyan marha szexin néz ki! És milyen kis tüzes! Hagyd már meg nekem! - Nem! Már megtettem az előkészületeket. Ő az enyém lesz. Csak még nem tud róla. - Néha nagyon magabiztos tudsz lenni, kuzin – jegyezte meg Ludwig. - Nem tűnik olyan lánynak, aki olyan könnyen feladná a szabadságát. - Nem kell feladnia – rázta a fejét Roderich. - Elég, ha csak nekem adja. - Dualizmus? - vonta fel a szemöldökét a szőkeség. - Ahogy mondod, mein Freund. - Ajj, most miért?! - nyafogott Gilbert. - Én láttam meg először. Ugye, West, én voltam! - Te ehhez gyenge vagy. – Roderich hangja csak annyira volt lefitymáló, amennyire az illem engedte. - Tipikus pökhendi arisztokrata vagy! - mondta dühösen Gilbert, és a testvérére nézett. - Biztos, hogy ez a mi rokonunk? Ludwig diplomatikusan vállat vont. - Hé, fiúkák, mi lesz? - szólt ki nekik az ajtóból Eliza. - Kiszolgálhatom magam, vagy jöttök ti is? Roderich és Gilbert egymásra sandított, és gyors tempóban sétálni kezdtek a lány felé. Csakhogy a porosz tudta, hogy Roderich nem vetemedne arra, hogy egy lány miatt szaporázza nemesi lépteit, így ő maga futásnak eredt, míg az osztrák rosszul leplezett fogcsikorgatással követte. - Oh, mein Gott – emelte égnek kék tekintetét Ludwig. - Mi lesz ebből? Mire Roderich beért, addigra Gilbert már végigvezette az előcsarnokon Lizát, és mire a német is megérkezett, már mindhárman az étkezőben voltak. Roderich ide-oda füttyentgetett a szolgálóknak, és maga mellé ültette a magyart, aki annyira nem volt elájulva a fényűző palotától, ellenben Gilbert vicces viselkedése megnevettette. - Szóval... öhm... Elizaveta... - próbált szóba elegyedni vele Roderich. - Csak hívj Bözsinek – legyintett nagyvonalúan a lány. - Bözzi – próbálta kimondani a nevet az osztrák. - Nem, Bözsi – rázta a fejét Lizzy, de mivel harmadik próbálkozásra sem tudta Roderich kimondani a 'zs' betűt, a lány legyintett, és hagyta, had Elizavetázza őt az osztrák. Ekkor Ludwig is tiszteletét tette a hatalmas ebédlőben. Felvont szemöldökkel nézett végig testvérén, unokabátyján és a leányzón, és már előre félt attól, hogy mi lesz ennek a kialakulófélben lévő szerelmi háromszögnek a vége. - Sajnos ma nem tudunk felszolgálni semmi magyaros specialitást – kezdte Roderich-, de esetleg, ha huzamosabb ideig vennéd igénybe vendégszeretetemet, természetesen elrendelem a konyhán, hogy
főzzenek és süssenek meg mindent, amit csak óhajtasz. - Ez nagyon kedves tőled – nyugtázta szavait Eliza. - És mondd, inni mit isztok? Mert nem mondom, bírom én a sört, de azért valami szőlő nedű most jobban csúszna. - Hidd el, meine Liebe, nem is érdemes megkóstolni az ő sörét – legyintett Gilbert. - Ezek az osztrák ficsúrok még a serfőzéshez sem értenek. - De természetes szolgálhatok a legfinomabb francia borokkal, ha esetleg az... - Francia? - vágott Roderich szavába Lizzy. - Az jó lesz! A minap jártam Francisnél. Hát, ha máshoz nem is, a szőlészethez ért az öreg francia, az biztos. Francis említésére mindhárom Roderich és Ludwig szeme elsötétült. - Mi dolgod volt annál a bájgúnárnál? – kérdezte Gilbert. - Mi? Ja, semmi különös. Csak véletlenül arra jártam. Arthurhoz mentem volna, de kicsikét eltévedtem. - És nála mi dolgod volt? Úgy hallottam, ő mostanság éli fényes elszigeteltségét. - Szerintem vannak ennél most fontosabb kérdések is – intette le az poroszt Ludwig. - Például, hogy mégis hogyan kerültél ide? Lizzy sokáig bámulta elgondolkodva a szőke németet, és mire szólásra nyitotta volna rózsás ajkait, a férfi azt hitte, végre válaszol, de helyette visszakérdezett. - Te nem Feliciano barátja vagy? - Feliciano? - köhögte a szőke, de gyorsan megemberelte magát, és egykedvűen válaszolt. - Hát, kihúztam már egyszer-kétszer a csávából, ha ezt baráti viszonynak lehet nevezni... - Annak bizony! Feli odáig van érted – bokszolta barátságosan vállon a németet. - Bár azt mondja, néha ijesztő vagy. Ludwig szégyenlősen megvonta a vállát. - Nem tudom, miért ijednek meg tőlem folyton – vallotta be. - Lehet azért, mert kicsit nagyobb vagyok az átlagnál... - Leginkább idegbetegebb vagy az átlagnál, Bruder – vihogott Gilbert, mire kapott öccsétől egy tockost. Lizzy jót nevetett rajtuk, de Roderich már nem tűrhette tovább, hogy ennyire kimarad a beszélgetésből, azért inkább intett az ajtónállónak, hogy hozhatják az ebédet. - Szóval, Eliza, hogyan kerültél ide? - kérdezte az osztrák, mire a lány megint elgondolkodott. - Hát, most hogy így kérded, fogalmam sincs. Csak arra emlékszem, hogy Arthur kántált valami hülye idegen nyelvű szöveget, narancssárga fény lett, és ide kerültem. A három férfi mindentudóan bólogatott. - Tipikus angol – csóválta a fejét Roderich. - Hülye teabuzi – kontrázott rá Gilbert. - Biztos megint varázsolni próbált – vélekedett Ludwig. - Az a bolond azt hiszi, ért a mágiához. - Hát, ezek szerint valami mégis csak sikerült neki – vont vállat Eliza. - De ne bántsátok már annyira! Arthur nagyon kedves ember. - Pfff! - nyilvánította ki a véleményét Gilbert. - Pedig eddig kifejezetten jó fejnek tűntél, te lány! - Igen? - mosolyodott el bájosan Eli. - Ez kedves tőled, bár te nekem elsőre sem voltál szimpi... A lány véleményét hallva Roderich elégedetten bólintott, és megigazította a szemüvegét. Ebben a pillanatban szolgálók özönlötték el a termet, és mind a négyük elé letették az első fogást, ami – minő meglepetés – bécsi tyúkhúsleves volt. Jóízűen fogyasztották el az előételt, közben Ludwig figyelmét nem kerülte el, hogy a másik kettő inkább vet éhes pillantásokat a lányra, mint az ételre. Persze Elizavetát sem ejtették a fejére, pontosan tudta, hogy mi jár a két germán agyában, ezért megpróbált annyira kihívóan viselkedni,amennyire csak az egy asztalnál lehetséges. „Véletlenül” kipattintotta a blúzán a két legfelső gombot, és kinyomta a mellkasát, majd somolyogva figyelte az osztrák arisztokrata egyre vörösödő arcát, és diszkréten belenevetett a szalvétájába. - Szóval, Elizaveta – kezdett bele Ludwig, mikor leraktál eléjük a főfogást. - Mi újság Magyar honon? - Mostanság minden oké – vont vállat a leányzó. - Az a szemét Sadik sem zaklat, Mihaillal
sincsenek gondok. Úgyhogy minden a legnagyobb rendben. - Ennek igazán örülök – bólogatott kimérten Roderich. - Nagyon sokat jelent Európának, hogy számíthat a katonáidra, ha fenyeget a török. - Mpf – fintorgott Eliza. - Nyilván. Eddig csak rajtunk múlt, hogy védtük a seggeteket az oszmánoktól. Mi magyarok viszont eléggé megszenvedjük a folytonos csatározásokat, és még a nagy és dicső Osztrák Birodalom sem emelné fel a hátsóját, hogy néhány regimenttel segítse az ügyünket! Nem, ti csak hagyjátok, hogy mi védjük meg a keresztény civilizációt. Ha nem lennénk, már rég Alah nevét dicsőítenétek! - Nem is vitatjuk az érdemeidet, Elizaveta – hajtott fejet Roderich. - Tudjuk, hogy nagyon sokkal tartozunk neked. És hogy lásd, mennyire a szívemen viselem a sorsodat, felajánlom, hogy védeni és segíteni foglak, ha a törökök újra fenyegetik az országod. Elizavta gyanakodva méregette az osztrákot. - Igazán? És mit kérsz ezért a segítségért cserébe? Roderich ibolyaszín szemei megvillantak, Gilbert dühösen méregette kuzinját, míg Ludwig komolyan szemlélte az eseményeket. - Hogy kérni, meine Liebe? Nem várok érte ellenszolgáltatást, sőt! Ennél még többet is adhatok neked! Adhatok egy királyságot. Adhatok egy egész birodalmat. Adhatok neked egy hatalmas és erős monarchiát! - Monarchiát? - szűkültek össze a lány zöld szemei. - Hogyan értsem ezt mégis?! - Elizaveta, szerintem unokafivérem szándékai immáron teljesen egyértelműek – mondta negédesen Gilbert. - Azt akarja, hogy olvasszátok egybe a két országot. És felteszem, a Habsburgok által akarja kormányoztatni kialakult hatalmas birodalmatok mindkét felét. Elizaveta felpattant ültéből, és dühösen az asztalra vágta hófehér kéztörlőjét. - Nem! Soha! - kiáltotta az osztrák képébe, és nagy dirrel-durral kivonult a teremből. Roderich összehúzott szemekkel figyelte a távozó hölgyet, Gilbert elégedetten vigyorgott, Ludwig agyában pedig megint csak forogtak a mérnöki fogaskerekek. - Gondolom ezt is belekalkuláltad a tervedbe, igaz Roderich? - kérdezte a német. - Ahogy mondod, barátom. Pontosan ismerem én a magyarokat. Tudom, mivel lehet őket megfogni. - Csak vigyázz, nehogy balul üssön ki a dolog. Elizaveta messze földön híres a büszkeségéről. Nem fogja olyan könnyen adni magát. - Te még nem tudod azt, amit én, kuzin – igazította meg szemüvegét az osztrák, és jelentőségteljesen Ludwig szemébe nézett. - Sadik közeledik. Az én drága Lizzym pedig könyörögni fog a segítségemért. Gilbert elfintorodott. - Én az ő helyében inkább bevállalnám a törököket! - Még szerencse, hogy nem téged akarlak – húzta ki magát kimérten Roderich. Elizaveta karba tett kézzel, dühtől vöröslő arccal ült a lépcső tetején, és némi csalódottsággal szemlélte a kialakulófélben lévő vihart. Remek! Ha itt ítéletidő lesz, semmi esély arra, hogy még ma elhagyja ezt az istenverte palotát! Most már ő is szidni kezdte Arthurt, amiért annak az a lehetetlenül idióta rögeszméje támadt, hogy ő bizony egy nagy hatalmú varázsló. Idióta, idióta, és ezerszer is idióta! Ha ő nincs, soha az életben be nem tette volna a lábát az osztrák barlangjába! Persze az angol iránt érzett haragja teljesen elhanyagolható volt ahhoz a dühhöz képest, amit az osztrák iránt érzett. Még hogy Monarchia?! Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy majd fejet hajt egy olyan uralkodócsalád előtt, mint a Habsburgok? Mert olyat feltételezni, hogy majd ő, a nemes és dicső Héderváry Erzsébet igent mond egy hülye ficsúr nászajánlatára? Na, azt már nem! Roderich túl sokat képzel magáról, túl sok mindent elért már életében, éppen itt az ideje, hogy valaki megálljt parancsoljon neki! - Minden rendben, Meine Fräulein? - ült le mellé váratlanul Ludwig. Lizzy félszemmel rásandított, és rájött, hogy a díszes társaságból ő az egyetlen, akire nem tud haragudni. Elvégre Feliciano barátai az ő barátai is. - Ja, minden zsír – húzta el a száját a lány. - Ne haragudj a viselkedésükért. Hajlamosak túl sokat képzelni magukról.
- Mert te a szerénység megtestesült élő szobra vagy, igaz Ludwig? - fintorgott a lány, a szöszi pedig szokásához híven elvörösödött. - Én nem vagyok olyan beképzelt! - Na persze... - Már nem is haragudj, de szerintem négyünk közül te vagy az, aki a legtöbbet képzeli magáról! - Nekem legalább van okom rá – húzta ki magát Lizzy. - Na tessék, erről beszéltem! A lány vállat vont, a német pedig elgondolkodva bámulta a magyar szépséget. Elizaveta még mindig nagyon fiatalnak és gyönyörűnek tűnt, azonban a törökkel való folytonos csatározás már kiült az arcára, és szemei is fáradtabban csillogtak. Már nem volt olyan erős, mint annak előtte. - El kell fogadnod Roderich ajánlatát – jelentette ki komolyan Ludwig. A magyar dühösen fújtatott. - Nem fogok neki behódolni! - Ha jön a török nem lesz más választásod. Lizzy vállat vont, és makacsul összeszorította ajkait. - Nem érdekel. - Roderich jó ember – mondta Ludwig. - Mellette aranyéleted lehetne. - Én most is jól megvagyok. Ekkor lecsapott az első villám, és azon nyomban a szél is feltámadt. Meglobogtatta a lány hosszú, szőkésbarna fürtjeit, ami megcsiklandozta a német arcát. Összemosolyogtak, és Eliza gyorsan elfogta a haját. - Be kéne mennünk... - Én szeretem a viharokat. Jó látni, hogy a természet még mindig erősebb nálunk – mondta a lány, és nagyot szippantott az esőillatú levegőből. Ludwig bámulta egy ideig a lányt, és megértette, hogy rokonai miért vetettek rá azonnal szemet. - Találkoztál mostanság Felicianóval? - kérdezte a férfi. Lizzy ráemelte kedves, zöld tekintetét. - Nem. Rég nem láttam őt. De azt hallottam, ő és a tesója jól megvannak. - Remélem, Romano nem zaklatja őt egyfolytában. - Áh, ismered őket – forgatta szemeit Eliza. - Mindig van valami, ami miatt összekaphatnak. Mióta meghalt a nagyapjuk, nem lehet őket kibékíteni. Feliciano rám még talán hallgatna, de Romanóra soha sem tudtam hatni. Annak a gyereknek a szeme sem áll jól. - Elképesztő. Mintha nem is testvérek lennének – csóválta a fejét Ludwig. - Hát igen. Feli egy páratlanul jószívű ember. Romano pedig... - Rosszindulatú – sötétültek el a férfi szemei. Eliza elnézett a messzeségbe. A vihar már ide-oda ráncigálta a szépen gondozott fákat és bokrokat, de az eső egyenlőre még váratott magára. - Nem, ezt azért nem mondanám. Lehet, hogy egy kicsit nagy a szája, de nem ártana másoknak. - Hát, pedig engem már jó párszor elküldött a francba – húzta el a száját Ludwig. - Mert féltékeny, amiért ilyen jól elvagy az öcsikéjével. Feli nagyon szeret téged. Szinte rajongásig. A német megint elpirult, és a kezeit kezdte bámulni. - Én is bírom azt a hülyét. Helyén van a szíve. - Az már biztos – mosolygott a lány, és megpaskolta a másik vállát. - Miről folyik itt a susmus, galambocskáim? - kiáltott rájuk Gilbert, aki suttyomban a hátuk mögé lopakodott, és ezzel jól rájuk is ijesztett. - Gilbert – húzta össze szemeit az öccse. - Neked kolompot kéne a nyakadra erősíteni! - Csak nem megzavartam valamit? - vigyorgott szemtelenül a porosz. - Épp szerelmet készültünk vallani egymásnak – bólogatott nagy komolyan Lizzy, mire Gilbert jót nevetett. - Hahaha! Na persze! Nem tudtad kedves Lizzym, hogy a mi Ludwigunk halálosan bele van szerelmesedve abba a hülye olaszba? Ludwig újfent elvörösödött.
- Mi az istenért jöttél ide?! - ordított rá a bátyára, de az csak vigyorgott, mint a tejbe tök. Eliza megforgatta a szemeit, és ezzel együtt szitálni kezdett az eső. - Szerintem menjünk be, Doitsu-san – ajánlotta a lány, és karon ragadta a németet. - Újujj, Bruder! - vihogott Gilbert. - Mit fog ehhez szólni Feliciano, ha megtudja? - Fogd be, Gilbert! - szólt rá Lizzy. - Ne akard, hogy ellássam a bajodat! - Nem félek én egy csajtól! - Nem-e? - vonta fel szemöldökét a lány, és valahonnan, a ruhája szegletéből elővarázsolt egy serpenyőt, mire a porosz ijedten nyelt egyet, és eltávolodott a leányzótól. - Na mi van, máris menekülsz? - vonta fel szemöldökét gonoszan Lizzy. Ekkor az előcsarnokban lévő lépcső tetején megjelent Roderich. - Elizaveta! - szólt, és eléjük sietett. - Beszélhetnék veled? - Na, mondjad, mit akarsz, Roddykám! - tette csípőre kezeit a lány. Roderich zavartan lépkedett egyik lábáról a másikra. - Ha lehet, négy szem közt. - Nyugodtan mondd előttünk, kuzin! - mondta nagyvonalúan Gilbert, de Ludwig megforgatta szemeit, és elrángatta onnan a bátyját. Rod és Lizzy egyedül maradtak. A lány dühösen karba tette a kezét, a férfi pedig néhány pillanatig csodálva nézte a szépséget. Eliza az osztrákra sandított, és mérgesen fújtatott, mikor látta, hogy az rajta legelteti szemeit. - Na, bökd ki, mit akarsz! - Sétáljunk egyet – ajánlotta a férfi. - Megmutatom a télikertet. - Felőlem – vont vállat egykedvűen a lány. Roderich a kezét nyújtotta a magyarnak, de az állát felszegve elutasította. A férfi hosszú folyosókon vezette keresztül a lányt, és hiába próbált beszélgetést kezdeményezni vele, Lizzy konokul hallgatott. Végül elérték céljukat. Roderich kinyitott egy kétszárnyú üvegajtót. Elizavetát nem nyűgözte le a fényűző kastély, az aranyozott kacskaringókkal díszített falak, a márványpadló és a ragyogó kristálycsillárok. De mikor a télikert látványa a szeme elé tárult, elakadt a lélegzete. A zöld ennyi sok élénk árnyalatát még sosem látta egy helyen. Rengeteg egzotikus növény nevelkedett az egyébként hatalmas, üvegfalas teremben. A sok zöld színt csak a vörös, rózsaszín, fehér, kék vagy épp sárga virágok törték meg, színpompás kavalkádot tárva a lány smaragdszín íriszei elé. Egyszerűen gyönyörű volt, és Elizaveta nem tudott betelni a látvánnyal. Roderich nagyon szerette ezt a helyet, gyakran hegedült itt a virágoknak, de most, ahogy elnézte a lány ragyogó szépségét, hirtelen úgy érezte, képes lenne lemondani a világ összes zongorájáról, hegedűjéről vagy concertiójáról, csak hogy ez a lány az övé lehessen. - Tetszik? - kérdezte a férfi. Elizaveta körül kipukkant a bűvölet buboréka, és egy pillanatra meglepetten konstalálta, hogy Roderich is ott van, de aztán gyorsan összeszedte magát, és kimérten biccentett. - Nem rossz. Bár szólhatnál a kertészeidnek, hogy néha meg kéne metszeni a citrus fát. - Elizaveta – kezdett bele Roderich, fel sem véve a lány gúnyolódását. - Tudom, hogy az ebédnél némileg elrontottam kettőnk kezdeti kapcsolatát. Most nyilván azt gondolod, hogy egy beképzelt, hatalommániás ficsúr vagyok, de kérlek hidd el, hogy ez nincs így! - Nincs? - kérdezte Lizzy tetetett meglepődéssel. - A leghatározottabban állíthatom, hogy nincs így. Félre ismertél, és tudom, hogy ebben én is legalább annyira hibás vagyok, de tudnod kell, hogy én csak a Te, az országaink és Európa érdekeit tartottam szem előtt, amikor arra kértelek, hogy egyesüljünk. Amikor arra kértelek – a férfi Elizához lépett, és letérdelt elé. -, hogy légy a feleségem! Lizzy megütközve nézett a térdeplő osztrákra, aki most elővett kék zakójából egy kis dobozkát. Lassan felnyitotta a tetejét, így láthatóvá vált a benne ülő, hatalmas, zöld gyémánttal ellátott aranygyűrű. A lány tágra nyílt szemekkel hátrált el az osztrák elől, és közben a döbbenettől némán rázta a fejét. - Kérlek, Elizaveta! Héderváry Erzzz... Erzsébet! - De... de hát – makogta a lány, hirtelen semmi gúnyos megjegyzés nem jutott eszébe. - Csak ma
találkoztunk... - Hisz ismersz már régóta, drága Lizzym – mondta gyengéden az osztrák, és követte az üvegfalig hátráló leányzót. - Mióta vagyunk már szomszédok? Közös a történelmünk. A világ már így is egyként emlegeti a nevünket. Csatlakozz hozzám, Lizzy, és megvédelek minden bajtól, amíg világ a világ! Elizavetának ennyi már elég is volt. Dühösen elhátrált Roderich-től, és az ajtóhoz lépett. Ott szembefordult vele, és kiabálni kezdett. - Ennyire gyengének tartasz? Azt hiszed, egyedül nem vagyok képes megvédeni magam? Vagy olyan hazugsággal akarsz álltani, hogy ebből az őrültségből nekem is hasznom lenne?! Én független vagyok, és szabadnak születtem! A puszták leánya vagyok! A véget nem érő alföldeken kell nyargalnom a pejlovammal, nem pedig egy beképzelt, tuskó arisztokrata oldalán páváskodnom! azzal fogta magát, elviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót, ami szilánkosra tört. Roderich csalódottan nézett utána. Szomorúan lehunyta szemeit, majd a gyűrűre nézett. Smaragd. Csak úgy, mint a lány szemei. Egyszerűen gyönyörűek... Elizaveta mérgesen csörtetett végig a folyosókon, de az egyik fordulóban beleütközött valakibe, és majdnem elesett. Az ismeretlen azonban megragadta a két karját, és magához húzta a derekát. Lizzy ijedten nézett fel, alig néhány centiméterre Gilbert égővörös szemeitől. - Mi a baj, kicsi Lizám? - kérdezte a porosz, szemei ravaszkásan csillogtak. A lánynak elakadt a lélegzete a férfi szemtelen közelségétől. Ismételten annyira ledöbbent, hogy mozdulni sem tudott. Gilbert ezt ki is használta. Egyik kezével még jobban magához szorította a lányt, másikkal pedig elfésült a szeméből egy dióbarna tincset. - Ő ijesztett meg ennyire? - nézett mélyen a lány szemébe, és végigsimított az arcán. - Szegény, drága Elizám... Elizaveta ettől magához tért révületéből. Még hogy szegény?! Hogy meri őt ilyen jelzővel illetni ez a senkiházi?! Kirántotta magát a porosz szorításából, és elhátrált tőle. - Hozzám ne érj még egyszer! - sziszegte, majd ezt a germánt is magára hagyta. Ludwiggal az előcsarnokban futott össze. - Ah, Guten Aben, Elizaveta – intett barátságosan a német, a lány azonban se szó, se beszéd elviharzott mellette. - Elizaveta? - pislogott utána a férfi, de mikor látta, hogy Eliza a kijárat felé tart, utána kiabált. - Hé, ne menj ki! Hatalmas vihar van odakint! De persze a lányt ez egy kicsit sem izgatta. Mit neki a nagy viharok, ha össze van zárva három... na jó, kettő beképzelt, idióta hülye majommal! Muszáj volt kitörni innen, egyszerűen muszáj, mert soha nem állhatta a bezártságot, ő szabadnak született, és most úgy érezte, hogy a négy fal között megfullad. Ludwig ijedten sietett a fejvesztett lány után. Kint tombolt az ítéletidő. A szél hihetetlen gyorsasággal süvített, nem csak a fákat és a kisebb növényeket, de immáron Elizaveta haját, és hosszú zöld ruháját is össze-vissza tépte. Bár még csak alkonyodott, a fekete felhők éjszakai sötétségbe vonták a tájat, és Eliza alig látott valamit. Mégis egyre csak rohant előre, lehetőleg minél messzebb a palotától. - Elizaveta! - Ludwig alig látott valamit, karjával védte a fejét a szél dobálta hordalékoktól. Nagyjából még ki tudta venni az előtte loholó lány karcsú sziluettjét, de a szél miatt nem hallhatták egymást. - Eliza! A lány a téglakerítésnél állapodott meg, és leroskadt a tövébe. Összehúzta magát, és a tenyerébe temette az arcát. Hevesen vette a lélegzetet, de nem a kevéske futás volt ennek az oka, hanem Roderich és Gilbert felzaklató viselkedése. Alig tudta visszanyelni a könnyeit, az eső pedig csurom vizesre áztatta mindenét. Ludwig végre beérte a földön kuporgó lányt. Leguggolt mellé, és a vállára simította a kezét. Lizzy felnézett rá, de nem bírt sokáig bámulni a férfi kék szemeibe, ezért inkább a mocsarassá ázó földet vette szemügyre. - Mi a baj, meine Liebe? A lány dühösen ránézett. - Nem vagyok a te kedvesed! - mondta, és lerázta magáról a német kezét. - Persze, hogy nem – bólintott sietve a férfi. - Én is tudom.
Eliza dühösen karba tette a kezeit. - Mi a baj? - kérdezte megint a szöszi. - Nem mondod el? - A hülye rokonaid – szűrte a fogai között a lány, mire Ludwig kék szemeiben megvilágosodás csillant. Összeráncolta a homlokát. Nos igen, konkrétan pont valami ilyesmire számított tőlük, de remélte, hogy Eliza azért nem fog ennyire kiakadni. Gyengéden megfogta a lány két karját, és felhúzta őt a sárból. - Na gyere! - szólt. - Igyunk egy kis sört! Ludwig betámogatta őt a palotába, és vigyázott, nehogy a szél elfújja a pillekönnyű leányzót. Bent a palotába aztán leültek a szalonba, Ludwig odaparancsolta az egyik szolgálót, és négy rekesz sört rendelt tőle. Nem mintha nem bírták volna a piát, de a tizedik üveg után már nem igazán voltak maguknál, és a hangulat igencsak a tetőfokára hágott. - Cóval... öhm... Szóval – kezdett bele Ludwig, aki a lányhoz hasonlóan már igen csak illuminált állapotban volt. - Nem mész hozzá-á Ro... Roderich bátyuskámhoz... - Nem! – csapta az asztalra a sörös poharat a lány, és megtörölte a szája szélét. - Az egy... Seggfej! Ludwig helyeslően bólintott, majd mélyen a korsó aljára nézett. Elizaveta közben énekelni kezdett valami magyar nótát. Ludwig alig értett belőle valamit, de azért lelkesen vezényelt egy sörösüveggel. - Pálinka, szerelmem – kántálta a lány. - Légy az egyém... meghalok én... a gyümölcsfáim tetején! - Ott – bólogatott a férfi. - Szerelmem, pálinka... - Légy az enyém! - Az enyém... - Na, énekeld te is! - csapott Lizzy a férfi hátára, mire az böffentett egy nagyot. - Álmamim kéklő egén, gyümölcsfáim tetején! - Pálinka, szerelmem, légy az enyém! - óbégatta Ludwig, aztán valami kábult felismerés csillant kék szemeiben. - De biért pont pálinka? Sört ide, asszony! - lengette meg hosszú karját a szobalánynak. - Aber, Herr – cincogta a cseléd. - Már megittak fejenként tíz üveggel. - Hozzá' sört! - kiáltott rá Eliza, mire a lány ijedten ugrott egyet, majd sűrű pukedlizések közepette kisietett a szalonból. Ludwig a szájához emelte az üres üveget, és furcsa, értelmetlen szöveget kezdett susogni bele, ami Elizavetát leginkább a Feliciano névre emlékeztette. - A mennyországban – kezdett énekelni megint Lizzy. - A bankárok svájciak... - A rendőrök angolok – bólogatott Ludwig. - A németek... mik vagytok ti? - hajolt közel a lány a férfihoz, és sörszagot lehelt az arcába, amitől az az ájulás szélére került. - A bátyám szerin' fenségesek – jelentette ki Ludwig, mire a lány fejen vágta. - A lófaszt vagy te fenséges! - Naha! - csuklott Ludwig, és dörzsölni kezdte szőke üstökét. - Ne bánts, Fräulein! - A németek vízvezeték szerelők – mondta nagy komolyan a lány, mire Ludwig úgy nézett rá, mintha nyolc feje, tíz lába és csáprágói lennének. - Aszonygya... vízvezeték? Há' normális vagy? Lizzy ránézett, kinyitotta a száját, és akkorát büfögött, hogy azt még a tengerentúli Alfred F. Jones is meghallhatta.- Há' mé', nem? - Nem! Mi mérő nökök vagyun'! - Nökök vagytok? - vonta fel bambán a szemöldökét a lány. - Az. Mérő nökök! - csapott az asztalra, majd elordította magát. - SÖRT IDE, ASSZONY! - A frananciákok meg... - Szakácsok – bólintott rá Ludwig. - Utálom – mondta Lizzy. - Én is – bólogatott a férfi, bár fogalma sem volt, mit utál a másik. - Borzalmas az összes! - E-egyet értek... veled.
- Te melyiket u... útálod a legjobban? - érdeklődött a lány. - Hát... hátaaa... azt. Meg azt nagyon, meg au a másik... uff! Lizzy helyeslően bólogatott, és úgy nézett a németre, mint aki teljesen megérti annak véleményét. - Én csak azt a hogyishíjjákot szeretem – morfondírozott a lány. - Ja! Ja, hát igen... az... az már valami. - Na ugye... - Én megmondtam. - Én mondtam. - Ja, ja! Tudom én! - Nah, aztán... hogy van tovább? - Bier, will Frau... Bier, go-o-ot Bier! - Az nem – rázta a fejét Lizzy. - Rosszat mondasz. - Én – próbálta kihúzni magát a férfi, és kinyújtotta a mutatóujját. - Én sohasem... mondok... rosszat! Soha. Soha, de soha! - Igazad van, pajtás! - Na ugye – nyugtázta Ludwig a lány szavait, majd megint elüvöltötte magát. - HOL A SÖRÖM?! - Az olaszok pediglenesen... - énekelt megint a lány, és a férfi, ellágyult arcvonásokkal folytatta: - Ők a szeretők – vigyorgott bambán, majd elfeküdt az asztalon. Eliza bárgyún ránevetett a német szőke tarkójára, és csipkedni kezdte arcának elérhető felét. - Ludi! Ludika! - csapkodta az arcát, de a férfi teljesen kiütötte magát. Elizaveta a fülébe ordított. Ludwiiiig! Kejjé' má' fö'! Böff! Ekkor kinyitódott az ajtó. - Itt a söröd, gyerek... - kezdte Elizaveta, de csalódottan látta, hogy valójában Gilbert jött be. A porosz ránézett a két jómadárra és a szétdobált sörösüvegekre, és vigyorogva megcsóválta a fejét. - Ejj, ejj, ejj, galambocskáim – ciccegett a férfi. - Csak nem kirúgtunk a hámból? - Mennyé' anyádba! - vágta rá Elizaveta. - Enyje, drágaságom, hogy felvágták a nyelved? - somolygott a férfi, közben testvéréhez lépett, és megvizsgálta. - Nem semmi. - füttyentett. - Jobban bírod a piát mint az öcsikém? - Magyar vagyok! – emelte magasba üres poharát a lány. - Sírva vigadok! - Ja, ja – bólogatott a férfi. - Azért még lábra tudsz állni? - Má' hogy ne?! - vágta rá a lány, ellökte maga alól a széket, és fenékre ült a földön. - Azzannya... megnőtt a világ! Gilbert jót vigyorgott a lányon, majd a hóna alá nyúlt, és felemelte. - Micsáná', az anyád?! - ráncolta a homlokát Elizaveta, de nem igazán tudott ellenkezni, a porosz pedig könnyű szerrel a karjaiba vette. A lány feje lehanyatlott, és tágra nyílt szemmel bámulta a feje tetejére állt világot. - Öööö-ú! - Hogy mit csinál az anyám? - morfondírozott Gilbert, miközben kivitte a lányt a szalonból, és két arra járó őrt megkért, hogy Ludwigot is támogassák fel a szobájába. - Ő bizony már réges-rég nem csinál semmit. - Óóó – nyújtotta el a hangot Eliza, és figyelte, ahogy elsuhan alatta a lépcső, amin Gilbert cipelte felfelé. Szipogni kezdett. - Én nem ismertem az anyukám... se az apukám. Nekem nincs is testvérem. Nincsenek rokonaim... Hüpp-hüpp! Böff! - Roppant nőies tudsz lenni, drágaságom – jegyezte meg a férfi. - Viszont ott van Feliks! - derült fel a lány arca. - Feliks! Jaj, én szegény, drága Feliksem! - Ja, ja – forgatta a szemeit Gilbert. - Ő bizony olyan... olyan, mint neked Ludi. Kicsi cuki Feliksecske... - Cuki?! - húzta el a száját a férfi, épp mikor végre a lépcső tetejére ért. Nem mintha olyan nehéz lett volna a lány, csak össze-vissza hadonászott, így Gilbertnek nehéz volt megtartania az egyensúlyát. - Pálinka, szerelmem, légy az enyém! Szerencsére Roderich már gondoskodott Elizaveta elszállásolásáról, elrendelte két szobalánynak, hogy készítsenek elő a hölgynek egy tágas, gazdagon fölszerelt szobát, és maradjanak a közelében
mindig, ha a magyar esetleg óhajtana tőlük valamit. Gilbert tudta, hogy melyik szobát szánták a lánynak, így egyből meg is találta a helyiséget. Könyökével benyitott, és gyengéden az ágyra fektette a lányt. - Álmaim kéklő egén, gyümölcsfáim tetején! Pálinka, szerelmem, légy az enyém! - énekelte a lány, közben a bordó baldachint tépkedte. - Hagyd azt, te lány! - fogta le Gilbert Lizzy kezét, mire a lányból kipukkadt a röhögés. - Mi olyan vicces, meine Liebe? - A németek mérő ökrök! Hahaha! Ezt nem igazán értette Gilbert, de azért megmosolyogta a lány jókedvét. - Nem ártana, ha aludnál egy kicsit, galambom – mondta, és lehúzta a lányról a sáros csizmáját. Fú, ez de szutykos! Milyen mocsárban jártál, báránykám? - A Mennyországban az olaszok a szeretők – motyogta a lány, miközben kioldozta a fűzőjét, és elhajította a sarokba, aztán hangosan felsóhajtott. - Jaj, hogy én milyen egyedül vagyok! Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se semmim csak egy nagy lófasz... Gilbert felvonta a szemöldökét, majd vállat vont, és döbbenten vette észre, hogy Elizaveta tovább vetkőzik. Kigombolta a virágokkal hímzett blúzát, aztán lerángatta magáról a szoknyáját. Gilbert elvigyorodott. Esze ágában sem volt leállítani a magyart. - Gilbert... - szuszogta a lány, és álmos tekintettel felnézett a férfira. - Én már harmadnapja nem... nem... - Harmadnapja mit nem? - hajolt közelebb a lányhoz, és lefeküdt mellé az ágyra. Átkarolta őt, és simogatni kezdte az arcát. Lizzy lehunyta a szemét, és arcát a porosz vállába fúrta. - Halált hozó fű... Gyönyörű szép szív... A férfinak fogalma sem volt, hogy miről hadovál ez a szépség, csak azzal törődött, hogy végre ilyen közel van hozzá. Magához húzta, és hagyta, hogy elfeküdjön a mellkasán. Az arcát csiklandozták a selymes hajtincsek, ő pedig belecsókolt a lány hajába, aki édesen szuszogva aludt el a porosz karjaiban. Folyt. Köv.
