Schmitt Pál köztársasági elnök beszéde Berlinben a Konrad Adenauer Stiftungban 2011. 03. 17. Tisztelt Házelnök úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Nobel-díjas író, Herta Müller, aki műveiben kíméletlen képet fest a diktatúrák embert nyomorító természetéről, egy magyarországi beszélgetésben egyszer azt járta körül, mennyire nem volt a kommunista Romániában őszinte nyilvánosság. Így fogalmazott: „Az igazi beszéd az »amit gondolok, azt mondom« nyilvános közegben szinte egyáltalán nem létezett. (...) Ezért tesznek ezek a rendszerek olyan sok mindent tönkre. Ettől keletkezik a skizofrénia az emberek fejében, az emberek olyan sok részre hullnak szét, hogy már nem is tudják, kik és mik ők, és hol vannak.” Nos, hölgyeim és uraim, én a mai napra úgy készültem, hogy őszintén mondjam, amit gondolok, és ezzel hozzájáruljak egy árnyaltabb Magyarország-kép kialakításához.Nagyon köszönöm a Konrad Adenauer Stiftungnak a meghívást. És köszönöm Norbert Lammert Bundestag-elnök úrnak, az Alapítvány alelnökének is: tőle származik az a találó kifejezés, hogy németek és magyarok „szomszédok közös határ nélkül”. Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat. Az Adenauer Alapítvány alapítása óta az őszinte beszéd elkötelezettje. Magyarországi működésében is a demokrácia megszilárdítása játszik a legfőbb szerepet. Abból az elvből indul ki, hogy demokrácia ott van, ahol a társadalom érdekelt ebben, és tájékozott a világ dolgaiban. Hálásak vagyunk érte, hogy a kezdetektől fontos konferenciák szervezésével, kutatói ösztöndíjakkal, tanácsadással, különféle képzésekkel segítették, és segítik ma is a magyar politikai közép megerősödését, hazám uniós integrációját. A nagyszerű politikus, Konrad Adenauer szelleméhez méltó munka ez, hiszen az európai szolidaritásra, az együttműködés kölcsönös értékeire épít. Köszönet érte! Jól emlékszem, amikor két éve, a magyar uniós csatlakozás 5. évfordulóján Magyarország kiváló barátja, az Európai Parlament akkori elnöke, Hans-Gert Pöttering elmondta: 1979-ben, amikor először lett európai képviselő, bizony nem gondolta volna, hogy még az ő életében a szocialista diktatúrából szabadult országok képviselői veszik át mandátumukat az EP-ben. Magyarország hálás mindazért, ami a magyarokat ebbe a helyzetbe juttatta, hálás a mindenkori német támogatásért. És személyesen hálásak vagyunk az olyan politikusoknak is, mint Pöttering elnök úr, aki nagyon sokat tett a közös munka sikeréért. Herta Müller abban a bizonyos beszélgetésben felrótta a diktatúrának, hogy átírta a dolgokat, meg kívánta változtatni az értelmüket, mindent a maga elképzelése szerint akart leegyszerűsíteni, és tönkretette az emberek közötti kommunikációt. Nagyon igaz: az a világ el akarta venni a hagyományokat, a gyökereket, az örök igazságokat. Legjobban azt szerette volna, ha az emberek nem akarnak semmit, csak azt, amit mások helyettük akarnak. El lehet-e azonban venni például a magyaroktól, hogy miként formáltuk egymást évszázadok során a velünk élő német ajkú közösségekkel? Munkát, jó erkölcsöt tanultunk a sváboktól, városi kultúrát a szászoktól. A felvidéki szászok, a cipszerek közül sokan úgy őrizték németségük értékeit, hogy közben magyarabbnak érezték magukat a magyarnál. Kevesen tudják, hogy ilyen országépítő tudattal bírt a világhírű magyar író Márai Sándor édesapja, Grosschmidt Géza is – meg is írta elköteleződését a fia számtalan helyen és formában. Az emberekben jól megfért egymással ez a kettős, olykor hármas identitás. Sokkal jobban, mint ugyanezek az identitások egymás mellett, külön-külön emberekben. Bizony jó páran élnek ma is Magyarországon olyanok, akiknek a nagyapja, nagyanyja még csak németül beszélt, a családban a német szó legalább olyan természetes volt, mint a magyar, így például az én családomban is. Így aztán, amikor kapcsolatokat keresünk, nem kell semmi újat feltalálnunk. Itt van készen, ezekben a sorsokban, a számtalan, sokszínűen megélt, természetes kötődésben. Közös pontokat könnyű találni. Rendre fel is szokás sorolni a történelmi ív egyes szeleteit Szent István király és Bajor Gizella házasságkötésétől a határnyitásig – vagy még tovább: a német cégek magyarországi befektetéséig. A múlt azonban csak a tudásunk egyik része. A másik, hogy történelmi hányattatásainkat fel is tudtuk dolgozni.
Ezért van, hogy az erős Németország fontos partnerként tekint a nála kisebb gazdasággal, kisebb befolyással rendelkező Magyarországra. És ezért van, hogy Magyarország mindig büszke erre az együttműködésre, mindenkor megbecsüli az iránta tanúsított figyelmet. Tudom, a gazdasági ésszerűséget elsősorban a hűvös józanság írja. De végső soron minden pénzügyi bizalom mélyén természetes, emberi bizalom van, s minden emberi bizalom mélyén valódi rokonszenv. Magyarországon mindig is hatalmas volt a német példa szerepe a modernizációs folyamatokban. Szívesen vettünk szemléletet és technológiát, stílust és gondolatot onnan, ahol értettük az emberek szavát, észjárását, logikáját. Ez a kapcsolat a vasfüggönyös években is segítségünkre volt. A tudományos, kutatói világban például nem szűnt meg az érintkezés, a friss információk főként német forrásból érkeztek, a magyar kutatás ezzel úgy-ahogy a nemzetközi folyamatok részese maradhatott. Mindehhez persze az is hozzájárult, hogy a Magyarországról több hullámban kivándorlók nagy számban választották – épp a hagyományok és a rokonlelkűség okán – új hazául Németországot. A megmaradó szálakból aztán a rendszerváltás után újra lehetett fonni az erősebb, barátságot megtartó hálót. Akadémikusaink közül többen német egyetemeken futottak be jelentős karriert. A kutatói-oktatási kapcsolatok, a hallgatócsere ma is örvendetesen élénkek a két ország között. Az alkalmazott kutatás-fejlesztésben világszerte élenjáró Fraunhofer Társaság 2010-ben Budapesten létrehozta első közös magyar-német intézményét. A politika is ott keresett partnert, ahol természetes szövetségest látott. Magyarország sosem feledi, hogy mennyi támogatást kapott Németországtól, a német emberektől az európai integrációhoz, a talpra álláshoz. Más kérdés, hogy ez a talpra állás csak részben sikerült, és a magyarok közül ma nagyon sokan érzik úgy, hogy a húsz év alatt a rengeteg energiával valami stabilabbat, erősebbet, igazságosabbat és főként európaibbat is építhettünk volna. Hogy milyen sokan gondolják ezt? Tavaly, a parlamenti választásokon kiderült. Olyan sokan, ami Európában egyedülálló legitimitást ad a kormányzók munkájához. Talán a szocializmus bukása körül volt utoljára, hogy ennyit beszéltek az emberek a változás szükségességéről, s akkor volt ennyire egyértelmű, hogy a dolgok már nem mehetnek úgy tovább, mint eddig. Én azt látom: a magyarok újra sínre kívánják tenni mindazt, ami kisiklott. Be szeretnék fejezni Magyarország modern, öntudatos európai állammá alakítását, s megteremteni hozzá minden szükséges keretet és eszközt. Német barátaink elhűlnének, ha tudnák, mi minden zajlott az elmúlt pár esztendőben Magyarországon nagyon nem „európai módon”. A napjainkban zajló törvénykezés minden részletében a stabilitást, a törvényesség és az erkölcsi normák visszaállítását, az állami önkorlátozást, az őszinteséget, a számon kérhető hatékonyságot szolgálja. Ezért én mindazoknak, akik ma értetlenkedve figyelik a magyarországi történéseket, azt mondom: higgyék el, semmi más nem történik, mint annak bevégzése és megerősítése, amihez 1989-90-ben fogtunk hozzá. Mi akkor a szabad európai országok, a nyugati államok példáját láttuk magunk előtt. S ma éppoly elkötelezettek vagyunk az európai értékek mellett, mint akkor, és szabadságharcaink, forradalmaink során mindig. Hölgyeim és Uraim! Herta Müller neve ma már elhangzott, szeretném újra segítségül hívni. Ő, aki a német irodalom 10. Nobeldíját szerezte, az anyanyelvén túl a szülőhelyével és sorsával kicsit mindannyiunk történeteit meséli. A bánáti falu, ahol született és nevelkedett, tisztán német ajkú volt, de a nagyapja átjárt a magyar faluba a magyar hentessel sakkozni. Igazi kelet-közép-európai valóság, hogy egy településsel odébb már csak románul beszéltek, s a közelben még színtiszta szlovák falu is volt. Ez az ezeréves egymás mellettiség a mi közös életünk színtere, a közös tapasztalatunk.És ez kellene, hogy legyen a kölcsönös megértésünk záloga. Amikor Herta Müller először nézhette át a róla írott titkos jelentések egy részét, döbbenten tapasztalta, hogy az egyes emberekről készült akták olyan kifejezések alatt található meg, mint „irredenta magyarok”, „náci németek”, „nacionalista zsidók”. Afféle sajátos iktatási rendként szerepelt ez boldog-boldogtalan securitatés (titkosszolgálati) dossziéján, kíméletlenül jelezve az állam hozzáállását a nemzetiségekhez.
Korlátolt, diktatórikus hatalomhoz méltó kifejezések ezek. Summázatai egy ostoba ideológiának, amely megbontotta az évezredes együttélések békéjét, eltagadta a múltat, és nemzeti sztereotípiák alapján minősítette az embereket. Ennek a politikának köszönhetjük, hogy komplett kisebbségek tűntek el szülőföldjükről, a más nyelvet beszélők gyűlölettel kezdték méregetni egymást. Gondolkodó ember sosem eshet olyan csapdába, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló ítéleteket mondjon. Kölcsönösen megérdemeljük egymástól az igazságot, a valós és árnyalt képet, a történelmi összefüggések megértését. Megérdemeljük az emberiesség, szolidaritás, a közös tapasztalatok jegyében, és az egymásrautaltság okán. Mert kitől is várhatnánk józan figyelmet, ha nem azoktól, akiket ismerünk, s akik ismernek minket?
Kedves Barátaim! Bizonyosan nem véletlen, hogy annak idején kik bábáskodtak a közös piac, az európai egység születésénél. Schuman és De Gasperi is a saját országának a határvidéken született, életre szóló tapasztalatot gyűjthetett az együttélés buktatóiról és a megértés szükségességéről. Monnet és Adenauer is elkötelezett humanistaként, hívő emberként a szolidaritásra fűzte fel az együttműködés gondolatát. Mondván: háborút már sokfélét próbáltunk – miért ne próbálhatnánk meg azt, ami a népek keveredéséből amúgy is logikusan adódna, miért ne próbálhatnánk meghatározni közös érdekeket és értékeket? És megszületett a szupranacionalitás elve. Mely szemben az internacionalizmussal, nem akarja összedarálni és eltűntetni a nemzeti célokat. Inkább azt mondja: határozzunk meg a saját érdekeket összekötő együttes terveket, amelyekkel a közös versenyképességen keresztül minden állam jól jár. A múlt héten az Európai Parlamentben jártam, a plenáris ülésen kaptam felszólalási lehetőséget Magyarország uniós elnöksége kapcsán. Arra használtam ezt az alkalmat, hogy a közösségi alapértékekre irányítsam a figyelmet. Azokra az elvekre, amelyek egykor nem csak közös jogot, piacot és pénzt adtak Európának, de közös szellemiséget is. Ha meg kellene határozni ma az Unió szellemiségének bástyáit, az nem lehetne más, csak a szolidaritás és a felelősség. Ezekre alapoz a magyar elnökség is, amikor feladatokat határoz meg a közös pénz megvédésére, az európai szemeszter keretében a költségvetések egyeztetésére, vagy a kohéziós alapok megőrzésére. A felelősség nem hanyagolható el a kisebbségek esetében sem: legyen szó egy 12 milliós európai nép, a romák helyzetéről, vagy a más országokban élő magyarok sorsáról. A Lisszaboni Szerződésben is lefektetett európai elv, hogy a nyelvi, kulturális sokszínűséget meg kell őrizni. A felelősség fontos a szomszédságpolitikában, a déli és keleti partnerségben éppúgy, mint az európai polgárok számára legjobban belátható távolságokban. A makro-regionális együttműködések, így a magyar elnökség alatt elkészülő Duna Régió Stratégia is azt a célt szolgája, hogy a földrajzi adottságot közös fejlesztéspolitikával erősítsük meg és használjuk ki együtt. Örömmel vesszük, hogy ebben Németország is koordináló szerepet vállal. Egy hete a Parlamentben azt is elmondtam, hogy nekünk, magyaroknak ma az egész életünket kell újragondolnunk, ehhez pedig megértő, távlatos gondolkodású partnereket remélünk. Bebizonyosodott, hogy új európaiságunkat nem építettük elég biztos alapra. Húsz év alatt sem találtunk megnyugtató megoldást egy sor kérdésre. Az egész közösség érdeke, hogy Magyarország stabil lábakon álljon, ismét a térség példaadó államaként tartsák számon. Valaha a magyarok voltak az elsők, akik rést ütöttek a szovjet birodalom falán, és kinyújtották kezüket a szabadság felé. A rendszerváltók között is élenjárók voltunk. Most azt kell bebizonyítanunk, hogy nem csak a rossz dolgok lebontása megy nekünk, de a jó megépítésére is képesek vagyunk. Ugyanaz az eltökéltség dolgozik most a magyarokban, amellyel 1848-49-ben a modernizációért és függetlenségért, 1956-ban a szabadságért vívtunk hősi, 1990-ben pedig vértelen forradalmat.
Európában is lezárulni látszik egy korszak, komoly útkeresés zajlik. Az Uniónak most olyan soros elnöke van, mely országban éppen azokat a nagy, strukturális változásokat vezénylik le, amilyenek egész Európára várnak. Nagy, rosszul működő, változtathatatlannak hitt rendszereket kell újraszervezni, a válságoknak ellenállóbb, a fejlődést biztosító, a versenyképességet megőrző feltételek kellenek. Az a tény, hogy ma Magyarországon minden a változás, a megújulás szükségszerűségéről szól, csak még fogékonyabbá tesz minket a közös európai jövő alakítására. Olyan tapasztalat birtokában vagyunk, amely világossá teszi, hogy vissza kell térni a közösségi érdekek hatékonyabb érvényesítéséhez. Súlyos döntéseket kell meghozni, de az állam saját magán kezdte az ésszerűsítést és lefaragást. A költségvetési hiány és az államadósság drasztikus csökkentése zajlik, s ez gazdasági partnereink érdeke is. Ennek következtében ma jobban és szilárdabban állunk, mint sok más uniós ország. 2010 jelentős elvárásokkal, példátlanul erős legitimációval adott feladatot a magyar politikusok kezébe – függetlenül pártállásuktól és kötődéseiktől. A magyarok azt várják, azt kérik számon demokratikusan megválasztott vezetőiktől és képviselőiktől, hogy erős törvényekkel és méltó alkotmánnyal adják meg az új élet kereteit, fogalmazzák meg jövőnk alapvetéseit. Amit egykor egy hazugságra épülő állam elveszíthetett, azt a magyarok nemzetként megőrizték. Ezért fontosnak és üzenet-értékűnek érzem, hogy Magyarország alkotmánya ezentúl azt az évszámot viseli majd, 2011-et, amikor a történelem egyfajta elégtételeként először tölthettük be az Európai Unió soros elnöki tisztét. Először bizonyíthattuk be igazán, sok-sok munkával, békés, építő körülmények között is demokratikus elkötelezettségünket, és állíthattuk a közösség szolgálatába magyaros elszántságunkat. Úgy gondolom, hogy egy nemzet életében az alkotmányozásra alkalmas idő mindig akkor következik el, amikor elég erős ahhoz, hogy beismerje korábbi hibáit, hosszú évtizedekre érvényes igazságokat mondjon ki; és elég kitartó ahhoz, hogy végigvigye azt, amibe belefogott. Legalább ennyire fontos, hogy európai alapokra építkezzünk: az új magyar alkotmány emberi jogi fejezetéhez az Európai Alapjogi Chartát tekintjük zsinórmértéknek. Ugyanakkor mindaz, ami most Magyarországon történik – hiszem – egy távlatos gondolkodás része. Európának is sok mindent át kell értékelnie. Ha néhány dologban mi leszünk azok, akik a változást elindítják, arra csak büszkék lehetünk. Kertész Imrét ebben az országban nem kell bemutatnom. Szerinte – idézem– „...a szembenézés önvizsgálat is egyszersmind, az önvizsgálat megtisztulás, a megtisztulás pedig felemelkedés, és a szellemi Európához való csatlakozás.” Ebben bizony egyet kell értenünk vele. A szembenézés azt is jelenti, hogy a dolgok végre azok legyenek, amik. S mi legyünk annyira igényesek, hogy megtisztítjuk a szemüvegünket – amelyen át egymást nézzük – a rá rakódott félreértésektől. Olyanoktól például, hogy a magyarok valami misztikus hatalomként akarják szerepeltetni alkotmányukban a Szent Koronát. Aki azonban ismeri a magyar történelmet, tudhatja, hogy milyen ősi, s mondhatni progresszív hagyománya van nálunk a nemesi ellenállásnak. A Koronával jelképezett közösség épp a hatalom korlátozásaként fontos. Annak jeleként, hogy a nemzet több, nagyobb, mint az ország, és annak államformája vagy vezetése. Bár a szimbólumok könnyedén félremagyarázhatók, de ez nem ok arra, hogy a történelmi hagyományt a sutba dobjuk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Németország a legnagyobb befektető Magyarországon, az első számú kereskedelmi partnerünk. Tehát nem csak a múlt értékei, de a jelen erős érdekei is összekötnek minket. Örömmel halljuk a német konjunktúráról szóló híreket, s hogy a fejlesztések folyamatosak – épp ma tájékozódtam a Daimler cég kecskeméti nagyberuházásáról.
Mi meg szeretnénk védeni ezt a sok próbát kiállt, hagyományosan jó kapcsolatot, mert mindenkinek jó: hazámnak adóbevételt, munkahelyeket és stratégiai gondolkodást hoz, a német cégeknek pedig hasznos terjeszkedést, hatékonyságot és növekedést. Szeretnénk, ha a magyarországi átalakító folyamatokat, a törvénykezést, az alkotmányozást Önök is annak látnák, ami: a magyarok felelősségteljes akarat-kinyilvánításának, a modern, erős, nem csak szavakban demokratikus állam érdekében megtett lépéseknek. És a valós teljesítményünk alapján vonna mérleget a munkánkról Németország is. Őszintén hiszem, hogy a „szellemi Európának” mindig is a része voltunk. Az erős Európának pedig ezzel a megtisztulással, a sok hazugság után az igazság kimondásával és az ahhoz való ragaszkodással lehetünk a része. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
