Schlett István A „felvilágosult ész” esete a felsôoktatással
Elôszó A most kiadott szöveg már egy éve készült, és egy szûkebb egyetemi körben már ismert. 2003 novemberében munkahelyem, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézete vitát rendezett róla, a kéziratot sokszorosította, illetve az ELTE ÁJK honlapján is közétette. Mégis örömmel fogadtam el a Kölcsey Intézet igazgatójának azon ajánlatát, hogy a Kölcsey Füzetekben az írást közzétegye, hiszen úgy gondolom, hogy a felsôoktatás jövôje nem csupán az egyetemi oktatók, hallgatók, illetve az oktatási kormányzat, hanem az egész magyar társadalom ügye. Sajnos, az eltelt egy év alatt az írás aktualitása sem szûnt meg. Sôt, a felvetett kérdések megválaszolása még sürgetôbbé vált, hiszen ami egy évvel ezelôtt még csak egy szakértôi csoport tervezetének látszott, mára kormányzati szándékká, akarattá vált. A „fejlesztési koncepciók”, „szakmai vitaanyagok” sorát kormányelôterjesztés-tervezetek, kormányrendeletek, törvénytervezetek váltották föl, sôt – meg sem várva a jogi keretek megteremtését – elkezdôdött a felsôoktatás teljes rendszerének mélyreható átalakítását célzó felsôoktatási reform gyakorlati végrehajtása. Mondhatnám, ami egy éve még rémálomnak tûnt, most megvalósulni látszik – az oktatási kormányzat valóban egy puccsal kísérletezik. Sikerülni fog? Be kell valljam, ma pesszimistább vagyok, mint egy évvel ezelôtt. Az olvasó látni fogja, akkor arra számítottam, hogy az érintettek és az érdekeltek, az egyetemi szféra és a társadalom elutasítása korlátot állít az effajta kísérletezésnek, és észre téríti az önjelölt „szakértôket”. Sajnos, ez mindeddig nem következett be. Nem, mert a közvetlenül érintettek, maguk az oktatók és hallgatók is csak lassan mozdultak meg, és mindeddig nem voltak képesek arra, hogy a társadalom figyelmét felkeltsék e probléma iránt. Egy-egy írás persze megjelent, néhány televíziós vita is lezajlott. A Felsôoktatási Tanács, a Rektori Konferencia is megfogalmazta kritikáját, s kétségtelen, bizonyos részkérdésekben nem eredménytelenül. Ám csak a legutóbbi idôkben, talán a legutolsó pillanatban kezdôdött el az eszmélés, történt meg annak felismerése, hogy ha az egyetemi emberek, oktatók, kutatók, hallgatók, ha a társadalom nem lép fel a mindent felforgatni akaró „újító szenvedéllyel”, a „reformdühvel” szemben, a magyar társadalom jövôje szempontjából igen fontos intézményt súlyos veszteségek érhetik. Az ELTE oktatói, dolgozói, hallgatói már megmozdultak. A 2004. május 18-án rendezett fórumon elfogadott állásfoglalást több mint hétszázan írták alá, és juttatták el a miniszterhez, kérve a törvénymódosítás benyújtásának elhalasztását, újragondolását, a társadalmi vita elindítását. A fórum kezdeményezôi egy egyesület alapítását is elhatározták, pontosan abból a célból, hogy a szükséges változtatásokról folyó vitákban az univerzitás eszméjének elkötelezett oktatók, kutatók, hallgatók véleményét megfogalmazni képes szervezetként az egyik partner lehessen. Azóta a szervezet – Egyesület a Felsôoktatásért és Kutatásért (EFOK) – meg is született. A Kölcsey Intézet megtisztelô érdeklôdését is ezen eszmélés egyik jelének tekintem, és ezért járulok hozzá örömmel írásom közléséhez. *** Miként említettem, írásom közel egy éve született, s az elemzést az éppen akkor rendelkezésemre álló, 2003. július 14-i dátumot viselô CSEFT fejlesztési koncepció, szakmai vitaanyag szövegén végeztem el. Azóta számos újabb verzió született, létrejött a magyar univerzitásprogram, sôt már rendelkezésre állnak kormány-elôterjesztések is. A szövegek
természetesen különböznek, néhány elem eltûnt, újak jelentek meg, a konkrét megoldási javaslatok változtak, módosult a stílus, a szerkezet, a szóhasználat. Mégsem tartottam szükségesnek az írás átdolgozását, hiszen a szemléletmód, társadalom- és egyetemkép meglátásom szerint nem változott. E pamflet célja a koncepció bemutatása és kritikája volt, s mivel maga a koncepció változatlan maradt, véleményem, értékelésem sem változott. Budapest, 2004. június 9.
Szakértôk és laikusok. Mirôl van szó? A politikai gondolkodás sajátosságaival foglalkozván, szakmai érdeklôdésemet bizonyosan felkeltette volna a CSEFT program keretében készült és az OM honlapján egy névtelenségbe burkolódzó operatív csoport által közzétett szakmai vitaanyag, hiszen nagyon világosan, mármár karikatúraszerû élességgel mutatja fel a politikai gondolkodás történetében idôrôl idôre felbukkanó gondolkodásmód és szemlélet jegyeit. Írásra azonban aligha ösztönzött volna, hiszen a hasonló gondolkodás- és szemléletmódot tükrözô szakértôi anyagok sokasága született a közelmúltban – különösen a nyolcvanas, a rendszerváltást megelôzô években –, de születik mostanában is. Egy a sok közül – mondhatnánk legyintve, amelyre ugyanaz a sors vár, mint a többi tervezetre, amely a „felvilágosult diktátor”, pontosabban szólva: az elképzeléseinek végrehajtására alkalmas despotát keresô „felvilágosult szakértôk” agyából pattant ki. Az európai társadalomfejlôdés során kialakult struktúrák ugyanis ellenálló képességet mutattak az efféle kísérletekkel szemben, s nincs okunk feltételezni, hogy e képességüket mára elvesztették, netán hogy holnapra elvesztik. Ám két tény mégis gondolkodásra késztet. Természetesen már nem mint politológust, hanem kettôs értelemben is érintett individuumot: az állampolgárt, illetve az egyetemi munkáját élethivatásának tekintô tanárt. Az egyik az, hogy a közzétett dolgozat címlapján ez áll: „A szakértôi anyagok szintetizálása az FTT 2003. június 18-i ülésén elhangzottak, valamint a megküldött és közvetlenül beépíthetô javaslatok, továbbá az OM felsô vezetése észrevételeinek figyelembevételével”. A másik pedig az, hogy – miként hírlik – egyfelôl e koncepció elfogadtatása érdekében az „OM felsô vezetése” háttéralkukba kezdett, másfelôl pedig a közvetlenül érintettek (az OM apparátusa, illetve az egyetemi-fôiskolai testületek) kihagyásával, valamiféle – arcukat ugyancsak nem vállaló – jogász szakértôk bevonásával a kodifikációs munkálatok elkezdôdtek. Azaz: a jelek arra utalnak, hogy a „reform” kormányzati – de legalábbis miniszteri – akarattá vált, sôt, a végrehajtásba is belefogtak, anélkül, hogy a döntést megelôzô vita akárcsak elkezdôdött volna, és azelôtt, hogy az alkotmányos elvek értelmében arra hivatottak a politikai döntést az alkotmányos procedúrák szabályainak megfelelôen meghozták volna. Mintha tehát az „OM felsô vezetése” követné a szakmai vitaanyag által javasolt eljárást: a döntést az érintettek (a felsôoktatási szféra, a szakigazgatás) a nyilvánosság, a demokratikus intézmények kikerülésével meghozta, és a végrehajtást is elkezdte a kész helyzet megteremtésének igényével. Akárha egy puccs napjait élnénk; titokban döntés született, aminek eredményeivel a közvetlenül érintettek (az egyetemi szféra, a szakapparátusok), illetve a közvetve érdekeltek (az egész magyar társadalom), valamint a döntéshozatalra jogosult demokratikus intézmények (beleértve a kormányzatot, a pártokat, a parlamentet) fait accompliként szembesülhetnek. Ekkor már tehetetlenül.1 Láttunk már karón varjút – mondhatnánk legyintve, s gondolom, igazunk lenne. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyesfajta puccs jelenlegi körülményeink között sikeres lehetne. A despotaszerepre jelentkezô talán még akadna. Láthatjuk, a „felvilágosult ész” képviselôi jelen vannak, és tanácsaikat formába öntötték. De hol vannak azok az eszközök, amelyekkel biztosítani tudná az érintettek és érdekeltek tehetetlenné tételét? Hol vannak azok az eszközök, melyek révén kiiktathatóvá válnak a demokratikus intézmények? Hogyan lehetne egyszerre „megpuccsolni” az egyetemi és a tudományos szférát, az államigazgatást, a nyilvánosság és a demokrácia intézményeit? Ám – gondolom – szorongásra mégis van 1
Ami egy éve gyanú volt, mára igazolódott. A végrehajtás gôzerôvel folyik, anélkül, hogy nyilvános vitára sor került volna, s anélkül, hogy a törvénymódosítást akárcsak megfogalmazták volna.
okunk. Egy efféle kísérlet megkezdéséhez talán megvannak, s ha még nincsenek, megteremthetôk a feltételek. És bár abban biztosak lehetünk, hogy – miként a felvilágosult despotát keresô filozófusok ígéreteibôl – e szakértôi utópiából sem lesz soha valóság, ám zûrzavar lehet. Jobb lenne tehát elkerülni az ilyesféle kísérleteket. Nos, ezért gondolom, hogy – mint a Magyar Köztársaság állampolgárának, valamint az ELTE egyetemi polgárának – nemcsak jogom, hanem okom is van a fellépésre. Sôt, ez kötelesség. Polgári kötelesség, ha tetszik, hiszen egyfelôl a közjó és a közérdek védelme minden állampolgár, az univerzitás eszméjének megôrzése minden egyetemi polgár esküvel vállalt kötelessége. *** Elfogadom: az oktatásszervezés egy szakma, ha szakma, akkor szakértôi is lehetnek. Elismerem, oktatásszervezési tapasztalataim alig-alig vannak, sôt mi több, az oktatásszervezés problémái alig-alig foglalkoztatnak. Az oktatásfinanszírozás kérdésein is ritkán töprengek, inkább csak morgolódom. Ebbéli ismereteim tehát igen csekélyek, szakértônek végképp nem tekinthetem magam. Mivel a közvetlenül megélt, „nyers” tapasztalatokról pedig tudom, hogy a maguk konkrétságában és egyediségében alkalmatlanok általános következtetések megalapozására, ilyesmire nem vállalkozom. Eszem ágába se jut tehát, hogy a vitaanyagként elôterjesztett tervezetet részleteiben vitassam, még kevésbé az, hogy korrekciós javaslatokat tegyek. Nem „szakmai” és végképp nem „szakértôi” véleményt kívánok kifejteni. Érintettként és érdekeltként, állampolgárként és egyetemi polgárként, laikusként kívánok szólni, vitatva persze a vitaanyag „szakértôinek” azon feltevését, hogy a „laikusok” illetéktelenek volnának a felsôoktatást gyökeresen átalakítani kívánó reformban. És vitatva természetesen azon vélekedést is, miszerint ez esetben szakmai kérdésrôl van szó, melynek kapcsán csupán a szakmai vitának van értelme és érvényessége. Elismerem tehát: politikai vitát kezdeményezek. Hozzátéve azonban, hogy annak nem a manapság elterjedt, a pártpolitikai csetepatékra szûkített, hanem – hogy úgy mondjam – eredeti értelmében, amelyben az adott politikai közösség alapvetô kérdéseirôl, a közjóról, a közérdekrôl, a közösség fennmaradását biztosító értékekrôl, normákról, eljárásmódokról van szó. Úgy vélem ugyanis, hogy a felsôoktatás problémája a társadalom, és nem csupán egy szakma, nem csupán egy sajátos intézményrendszer problémája (noha természetesen az utóbbiaké is). Ha így van, akkor mindenekelôtt ezt a vitát, a politikai vitát kell lefolytatni. A részletek kidolgozása elôtt tehát az alapkérdéseket kell felvetni, megvitatni és a döntéshozók2 számára tudatosítani. Elismerve, hogy ez a kérdés mindenkire tartozik, én most arra teszek kísérletet, hogy vitát provokáljak az egyetemi és a tudományos szférán belül, hogy aztán – a vita eredményeképpen – jól artikulált és a nyilvánosság színterein megjelenô állásfoglalás, esetleg állásfoglalások születhessenek meg arról, hogy ezen oktatókból, kutatókból, hallgatókból álló közösség milyen egyetemet, milyen felsôoktatást akar.3 Szeretném hangsúlyozottan leszögezni, hogy e kiindulópont nemcsak a „szakértôi” pozíció elutasítását, hanem az „érdekvédôi” pozíció zárójelbe tételét is feltételezi. Nem azért, mert 2
Döntéshozókon természetesen nem csupán a kormányt, még kevésbé egyik miniszterét, de nem is csupán a parlamentet értem. Demokratikus körülmények között – és ki vitatná el, hogy Magyarország demokratikus ország – az érintettek és érdekeltek számos eszközzel rendelkeznek arra, hogy döntéseiket érvényesítsék. Úgy gondolom, az egyetemi közösségeknek is megvan ezen képességük. 3 Reményem nem volt teljesen megalapozatlan. Az ELTE 2004. május 18-án rendezett fórumán született állásfoglalást mintegy 750 oktató és hallgató írta alá. E szervezkedés folytatásának tekinthetô az egyesület megalakítása is.
úgy gondolnám, hogy a felsôoktatási szféra fenntartása és mûködtetése nem igényelne több pénzt, nem is azért, mert fölöslegesnek tartanám a felsôoktatásban dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítását, különösen, ha a fiatal kollégáimról van szó. Hanem pusztán azért, hogy valóban az alapkérdésekrôl, a célokról, az egyetemi szféra feladatairól és persze a társadalmi berendezkedésrôl, a közügyek helyes intézésérôl, az elfogadható eljárási módokról stb. – egyszóval az értékekrôl és elvekrôl folyhasson a vita. Továbbá jelzem: a problémát leszûkített módon közelítem meg. Nem a felsôoktatás egészérôl (ami egy lehetséges osztályozás szerint magába foglalhat minden olyan oktatási formát, ami a középfokú oktatást követi), hanem csupán az európai hagyományban „universitasnak” tekintett egyetemrôl fogok beszélni. És nemcsak azért, mert magam is egy ilyen „universitas” polgára vagyok, hanem elsôsorban azért, mert véleményem szerint egy sajátos minôségrôl van szó, amelynek más jellegzetességei, funkciói, éthosza van, mint a kiterjesztett értelemben vett „felsôoktatás” néhány másfajta intézményének. A felsôoktatási szféra egynemûsítése – vélem – már önmagában is súlyos problémákhoz, értékpusztuláshoz, diszfunkciókhoz, zûrzavarhoz, életünk elszegényítéséhez, ha tetszik: „versenyképességünk” gyengítéséhez vezet. Lám, messzirôl, sokkal messzebbrôl kell indulni, miként azt a szakmai vitaanyag szerzôi teszik. Két alapkérdést kell mindenekelôtt tisztázni. Az egyik így szól: mi az egyetem? A másik pedig még távolabbra mutat: milyen társadalomban akarunk élni?
