Scherer Péter: ez a két faszi komplett elmebeteg Lénárt Ádám 2014. 09. 20. 11:17 A színészek fürdőnadrágot és úszósapkát húznak, a nézőket pedig a mélyvízbe dobják a Nézőművészeti Kft. ma esti nyílt próbáján, de az előadás legfontosabb kérdése, hogy vajon meg lehet-e úszni a választást. Scherer Péterrel készülő bemutatójuk, A hal nem hal bele kapcsán beszélgettünk.
Tóth Krisztina éppen a napokban nyilatkozta, hogy a Pillanatragasztó októberi könyvbemutatóján ön olvas majd fel a kötetből, mert szerinte ezek a monológok nagyon illenek a személyiségéhez. Ön is úgy érzi, hogy közel áll a szövegeihez? Tóth Krisztina az egyik Ady/Petőfi utáni beszélgetésünknek volt a meghívott vendége, ahol a hozzászólásaival is nagyon jó benyomást tett rám, az írásait pedig egyébként is nagyra értékelem. Miután az Ady/Petőfit követően és később a rádióban is felolvastam néhány szövegét, személyesen hívott fel, és kért meg, hogy működjek közre a Pillanatragasztó kötetbemutatóján. Két csodálatos írást fogok felolvasni. Az egyik főszereplője egy újgazdag fazon, aki hajtja a pénzt és úgy gondolja, hogy mindent megtesz a családjáért, de alapvetően egy érzéketlen tuskó.
Scherer Péter Shakespeare: Ahogy tetszik című színművének próbáján Forrás: MTI/Kollányi Péter
A másik pedig egy hajléktalan párról szól, akik bemennek az Ikeába ünnepelni, mert ott átmenetileg tető kerül a fejük fölé. Ez persze csak a végén derül ki, és az áruház neve ki sincsen mondva. Nagyon szomorú. Azért nehéz beszélni ezekről a novellákról, mert annyira tűpontosan vannak megírva, hogy egyetlen szót sem lehetne kihúzni belőlük vagy hozzájuk írni. Nem akarom túlmisztifikálni, de amit Krisztinától olvastam, a Pixel, a Magas labda és most ez a két írás az új kötetből, mind nagyon tetszik.
Új bemutatóra készülnek a Nézőművészeti Kft.-vel. A hal nem hal bele is ennyire erősen beszél a máról? Hogyan találtak rá a darabra? A dramaturgunk, Gyulay Eszter fedezte fel ezt a kortárs francia darabot. A szerzője Emmanuel Robert-Espalieu, akiről a darabot fordító Gáldi Éva mesélte, hogy az ankarai francia konzulátuson dolgozott kultúrattaséként, és emellett írta a darabjait. Nagyon sikeres szerző. A hal nem hal bele nagyon mai darab, politizál, de nem aktuálpolitizál. Műfaji szempontból egyébként nagyon furcsa, nehezen meghatározható darab. Érzem benne a jobban megírt, ízlésesebb kabarétréfák hangulatvilágát, de bőséggel merít a 60-as, 70-es évek angol abszurdjából is, elég csak a rövid szövegek gyors váltásaira gondolni. Ugyanakkor a történet mindössze két úszóról szól, akik egy medencében versenyeznek egymással. Fürdőgatyában fogjuk játszani, ez szerintem már önmagában sokat elárul az előadásról. Mind a ketten vadul fogyózunk. Az egyikükön piros úszósapka van, a másikunkon kék. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a francia trikolór két erős színe, de ez persze nincs kimondva. Az egészben van egy nagyon erős abszurditás. Az egyik szereplő egyszer csak megszólítja a másikat: „Maga nagyon-nagyon rokonszenves nekem. – Igen? Nagyon köszönöm. – De pont ezért, mert ennyire rokonszenves, el kell hogy mondjam... – Igen? – Hogy sapkát kellene váltania. – Sapkát? Mi a baj vele? – Hát az, hogy kék. – Kék, igen, és? – Hát ez a probléma. Ez csak egy tanács, egy baráti tanács.” És a végén kiderül, hogy a másik teljesen rá van kattanva erre, már megbuherálta a sapkaautomatákat, hogy mindenki pirosban ússzon.
Mert „ha az ember színt választ, akkor azzal családot, tábort, etikát, címert, felségjelet választ” – írja a színlap. Meg lehet úszni a választást? Ha nem, akkor hogyan kerülhető el az a megosztottság, amiben élünk? Van erre bármiféle válasza az előadásnak? Ez a két faszi komplett elmebeteg. De ahogy a szerző a történetet folytatja, abban több válasz is benne rejlik. Például az előbbi jelenet így folytatódik: „– Öreg, a kék sapkások ideje lejárt, el fogtok tűnni a víz felszínéről. Holnapig gondolkodhatsz, több időt nem kapsz.” Másnap a faszi megszüli a megoldást, és bejön egy sárga sapkában. A pirosat nem veszi fel, mert lázad, viszont annyi tartás nincs benne, hogy a kéket megtartsa. Ezen a másik persze teljesen kiakad, összeverekednek, mire a piros sapkás bevallja, hogy régen ő is a kék sapkások táborát erősítette.
Parti Nagy Lajos Bivaly-szuflé című komédiájának próbáján Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt De ezzel még nem oldódott meg a kettejük viszonya, mert nemcsak a színek, hanem a színárnyalatok alapján is különbséget lehet tenni. Erre nincs megoldás. Felmerül a párbajozás lehetősége, de képtelenek pártatlan tanút találni, mert a piros sapkás a piroshoz húz, a kék a kékhez, a zöld fél belekeveredni, a fekete a gyász színe, a rózsaszínnek meg nehogy már szóljunk. „– Miért, mi a baj a rózsaszínnel? – Hát nem is tudom, olyan... – Olyan mi? Mi a probléma? Úgy érzi, hogy a rózsaszín sapkás férfiak azok... – Nem én érzem így, mondják. – Mondják? – Igen! Ezt beszélik. – De maga nem érzi így, csak ezt beszélik, aha, értem.”
Alapvető kérdéseket feszeget a darab a lehető legegyszerűbben. Hogyan lesz ebből színházi előadás? Van benne egy trükk. A hal nem hal bele öt nap alatt játszódik, minden nap találkoznak, de minden második jelenet után egy álomjelenet következik. Ezekben az álomképekben pedig egyre durvábban megtörténnek azok a dolgok, amikről beszélnek, tehát olyan, mintha két síkon futna a történet. Szóval klasszul van megírva, mi nagyon élvezzük a munkát, bízom benne, hogy a nézőknek is tetszeni fog.
A színlapon önön kívül csak Gyulay Eszter és Katona László neve szerepel. Hogyan kell elképzelni a közös munkát? Általában Eszter felügyel minket, de megkértük Kovács Krisztiánt, Kapát (Mucsi Zoltánt) és Puskás Tamást is, hogy nézzék meg a próbákat, és mondjanak véleményt. Egy kétszereplős darab azért nem olyan nagyon bonyolult dolog, szóval össze lehet rakosgatni, de mivel magamat nem látom kívülről, számítok a barátok ötleteire, tanácsaira.
A Színházak Éjszakáján tartják A hal nem hal bele nyílt próbáját. Mire utal a bohóckodás az alcímben? A program összeállításakor még nem tudtuk, hogy mennyire leszünk készen eddigre, de elég jól állunk, ezért arra gondoltunk, hogy lepróbáljuk a teljes előadást. Az egész alig több egy óránál, utána pedig kikérjük a közönség véleményét. Szeretnénk kötetlenül beszélgetni a nézőkkel, de lesznek konkrét kérdéseink is, például, hogy milyen zenét hallanának szívesen a jeleneteket elválasztó részekben. Az előadás végére is két variációnk van, mind a kettőt meg fogjuk mutatni, és arra leszünk kíváncsiak, hogy melyik tetszett nekik jobban. Az Ady/Petőfi nyilvános próbáján például egy néző vetette fel, hogy miért nem kérjük fel Lackfi Jánost egy-egy Ady- és Petőfi-vers összefűzésére. János nagy örömmel vállalta el a feladatot, és öt verséből kettő bele is került az előadásba.
A Nézőművészeti Kft.-t a Nézőművészeti főiskola, az előadást pedig a színészek és a nézők közötti jelenidejű párbeszéd, az igazi találkozás igénye hívta életre. Hogyan gondolja újra ezt a viszonyt A hal nem hal bele? Ez a darab saját magától is több ponton a közönség felé fordul. Itt a nézők tulajdonképpen a medencében úsznak. Kézenfekvő a díszlet, bennem az is felmerült, hogy egy uszodában játsszuk a darabot, és biztos, hogy nagyon jól működne, de akusztikai szempontból nagyon problematikus. Visszatérve az interakcióra, van például egy olyan álomjelenet, amikor a piros sapkás kipecázza a kéksapkást, nyilván adja magát, hogy a horgászbottal a nézők közül fogja ki a halat. Ráadásul a Centrál Kisszínpadán fogjuk játszani az előadást, ami tényleg olyan, mintha a nézők a vízben állnának és a színpad volna a medence széle. Szóval az interakció is adja magát, de nem fogjuk bántani a nézőket.
A Nézőművészeti főiskolát 2003-ban mutatták be, én a Szkénében láttam, most a Centrál tűzte műsorra, de rendszeresen viszik vidékre is. Hogyan változott a közönség hozzáállása az utóbbi tíz évben? Nézze, az őrületesen avangárd és formabontó társulatok működése után a Szkénében ez már nem volt annyira extra. Hogy a kőszínházakban mi a helyzet, nem tudom megítélni. Azt látom, hogy hiába teszi próbára a nézőket A fajok eredete, a Centrál és a Szkéné közönségét nem olyan könnyű zavarba hozni. Az egyik jelenetben például azért, hogy meg tudjunk csinálni egy filmet, kimegyünk a nézők közé egy-egy persellyel, és Kapa megszólal: „Hát akkor egy kicsit kéne adakozni. Nem volt érthető?
Akkor elmondom még egyszer. Elő kellene venni a pénztárcákat.” Mire én jövök egy hosszú ministráns bottal, a végén műanyag üveggel: „Hagyjad Zolikám, a hátsó sorokat majd én megcsinálom.”
A Kossuthkifli című tévésorozat forgatásán Forrás: MTI/Kallos Bea
És vannak, akik beleadnak? Persze, sokan beledobnak. Van egy kis dobozkánk, amiben az adományokat gyűjtjük, és időnként iszunk egy sört belőle vagy ebből vesszük meg a fogyóeszközöket. Hogy elfogadóbb és nyitottabb lett-e a közönség, azt nem tudom, mert mindenki azt mondja, aki látta a Nézőművészeti főiskolát és szerette, hogy „baromi jó, de ha engem kiszólítanátok, belehalnék”. De amikor a másikat szólítjuk ki, azon viszont teli torokból tud röhögni. Úgyhogy az első sorokba nálunk valószínűleg csak akkor váltanak jegyet a nézők, ha nem kapnak máshová – vagy akkor, ha tényleg ezt akarják.
Régóta a tantermi színház elkötelezett híve – elég csak A gyávára vagy az Ady/Petőfire gondolni. A jövő színházba járó generációjának kinevelése az elsődleges célja ezeknek az előadásoknak? Nagyképűség volna azt mondani, hogy ezek az előadások eleve így születtek. Az iskolai színház úgy kezdődött, hogy Novák János mutatott egy német monodrámát. Először csak felolvasó színházat csináltunk a Klamm háborújából, de annyira jól sikerült, hogy díjakat nyertem vele, és már több mint kétszázszor játszottam el.
Egyszerűen megszerettem a tantermi színházat, mert engem is megfiatalít, és a fiatalok gondolkodását is könnyebb így megérteni. Nem tudom, hogy a közönség változott-e, de nagyon szimpatikus, hogy a mai fiatalok ennyire nyitottak, és a véleményüket ennyire határozottan vállalják.
A saját gyerekeit mennyire érdekli a színház? Milyen nézővé cseperedtek? Soha nem erőltettem a színházba járást, de egyre inkább kezdenek rákapni. A mostani Ördögkatlan Fesztiválon Boriska lányom legalább hat-hét előadást megnézett, többek között a Titkainkat, a Szókratész védőbeszédét, a Vöröst és A mi osztályunkat. Esténként én általában játszom, ezért közösen elég ritkán jutunk el színházba, de a lányaim engem rendszeresen megnéznek, segítenek szöveget tanulni, szóval egyre jobban érdekli őket a színház. Egyelőre Fruzsi és Bori sem készül színésznőnek, de hát majd meglátjuk. http://www.origo.hu/kultura/20140919-scherer-peter-interju.html
