Saul fia-napló 1. Kôbányai János

27-35 Kobanya Saul1 9.qxp_Layout 1 2015. 10. 13. 12:36 Page 27

• Kôbányai János • SAUL FIA-NAPLÓ 1.

2015/2

Kôbányai János

Saul fia-napló 1. A Saul fia elsô cannes-i hírei nyomán – innen, Jeruzsálembôl, a magyar, majd a nemzetközi online sajtóból – szenvedélyesen, sôt: mániákusan követtem (kerestem, kutattam) minden, a filmmel kapcsolatos értesülést. Az izraeli média – a mai napig – nem közölt semmit az újabb auschwitzi époszról. Az idei cannes-i fesztivállal kapcsolatban darab ideig a sikeres színésznôbôl rendezôvé avanzsált Natalie Portmannak az Amos Oz Szeretetrôl, sötétségrôl címû könyvébôl készült filmje esélyei körül bozsgott a képernyô – megszólaltatva az írót is, aki bölcsen otthon maradt –, azonban a kedvezôtlen kritikák nyomán hamarosan elhallgatott, s aztán csak az Arany Pálma nyertesérôl közöltek egy szakszerû ismertetôt a fesztivál végén. (A francia Jacques Audiard rendezte Dheepan címû filmrôl, amely a bevándorlás/migráció európai vetületét érzékítette meg.) Az izraeli (s nem a zsidó) érdekeltség, sztori tehát hamar lejátszott. (Az Oscar-díjas színésznô Izraelben született, s alma materemben, a jeruzsálemi Héber Egyetemen is tanult két szemesztert.) Az internetbôl kiszipolyozott újabb és újabb részletecskék – noha átláttam és utáltam a média rácuppanásának öngerjedô folyamatát, amely Kertész Imre Nobel-„recepciójában”, ha nem tervezetten is, de már feltárta a maga sekély vizeken szörfözô természetét – csak tovább fokozták a híréhségemet: a vak és meddô vágyat, hogy többet tudjak meg a film rakétaszerûen égre kúszó sorsáról. Izgatottságomat nem igen titkolhattam izraeli feleségem elôtt – akinek idônként beszámoltam a fejleményekrôl, s a képernyômhöz citálva megmutattam neki a Gézáról (Röhrig) készült, egyszercsak áradni kezdô újabb és újabb fotókat a számunkra teljesen új és szokatlan tejesember-szakállal, a még bizarabb szmokinggal, sôt: csokornyakkendôvel, s az annál is megdöbbentôbben neofita otthonosságával a terepen, vagy Clara (Royer) tudósi szemüvegétôl és attitûdjétôl szintén oly elütô estélyijét – a megszokotthoz képest oly sokkszerûen vörös szônyeges és sztársziporkás háttérrel. Az izraeli feleség a budapesti látogatásaink során, a Múlt és Jövô ügymenetébôl ismeri a szereplôket, kávézóból, szerkesztôségbôl, könyvvásárok standjáról. Gézát leginkább Jeruzsálembôl, a laká-

sunkból, ahol kétszer is vendégeskedett viharos ittlétei alatt. Egyszer egy zsidó irodalmárok találkozójára ajánlottam be (Kissufim, 2009) – rendszeres szerzôm, Hava Pinhas Cohen, a fesztivál ötletgazdája jóvoltából –, másodszor pedig Novák Attilával (az ô iniciatívájából), a Szombat szerkesztôjébôl és FIDESZ-közeli történészbôl a tel-avivi magyar nagykövetség kulturális ügyekért felelôs tanácsosává avanzsált kollegával szerveztük meg, hogy dacára Géza New York-i illetôségének s magyarhoni névtelenségének, sôt: a mi egymással szemben viselt kölcsönös ellenszenvünknek, Gézát is beválasszák a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvfesztiválra (2013) meghívandó magyar íródelegáció tagjai közé, hátha akad itt kitörési lehetôsége, bár maga az ingyen repülôjegy és szállás is több, mint a semmi, azaz: valami – különösen, ha révén folytatható a barátság, ami legyen is bármilyen erôs, de azért a rapszodikus ritmusú e-mailekre és roshasanai üdvözletekre redukálódás kiszívja és megkoptatja, ahogy teszi ezt e tájon a sûrûn és kérlelhetetlenül nyilazó nap minden anyaggal, amit nem zárnak el gondosan elôle. Csábító lenne elmerülni az emlékekben. Annál is inkább, mert éppen most kezdik átvenni a fôszerepet az életemben: eredményeképp már nem az eseményeket, találkozásokat hajszolom, amelyekbôl majd emlék-kincsek kristályosodnak ki, hanem fordítva: elraktároztam már annyit belôlük, hogy felidézésük életem végéig kitöltheti azt, ami még hátravan. Ahogy már nem a mohón felvett zenéket halmozom és rögzítem gyorsan változó médiumokra – LP, CD, DVD, MP3 –, hanem idônként le is játszom ôket a magam gyönyörûségére, rá-rákeresve az asszociációk kiszámíthatatlan passwordjeire nyíló archívumban. (Leginkább a minden fölhalmozott, majd többször is átkonvertált gyûjteményt fölöslegessé tévô youtoube file-megosztó révén.) Amikor bemutatták Gézát, addigra már olvastam és megragadt bennem „Purim egyedül” címû verse (Holmi, 1990. május) – „Azt mondják, a zsidók fanatikus lelkek. / Hát nem tudom. Én fonetikus is vagyok, / azt a néhány imát, amit Nagyapától tanultam, fonetikusan tudnám leírni maximum, / tehát magyarul írok héberül is. / Ez egyben felnôtt választásom. / Fanatikám, hogy van etikám” –, ezért rögtön felajánlottam, hogy az ekkor indult, a Nyugat szerepére törô irodalmi szemle mel-

• 27 •


• Kôbányai János • 2015/2

SAUL FIA-NAPLÓ 1.

lett a szintén frissen indított, egykor Nyugat-ellenpólus Múlt és Jövô (1911–1944) is legyen versei otthona. („Búskomor költemény”, „Zaklatott ima”, „Budapest, Nagymama”, MésJ, 1991/1. – ez utóbbi verse be is került elsô verseskötetébe: hamvasztókönyv, Budapest, 1995.) Ezúttal célszerûnek látszik elhagyni a lehet, munkás, azonban az idôben kronologikusan elôrearaszolás okán mégis kényelmes epikus szálat és lehetôséget. (Volt már egy ilyen kísérletem, hasonló szituációban: Kertésznapló, Budapest, 2003, szintén itt, a MésJ-ben indítva: 2002/4.) Igaz, Gézával több lenne a feldolgozandó anyag idôben és térben: huszonöt év, három kontinens, Budapest–Jeruzsálem–New York háromszögében. Ugyanis könynyebb felfûzni egy ismert(é vált) hôs köré egy (ön)életszakaszt (készen kapott, magától mûködô epikai szál!), mint „élesben” meghatározni, hogy ki is az illetô a számomra, azaz: milyen viszonyban vagyok vele. Leginkább azért, mert nehezebb azt megvizsgálni, hogy miként értékeli át ezt a viszonyt a világhír és -siker, idôben és térben. Ugyanis: a híressé válás cezúrát von. Utána már „semmi sem ugyanaz, ami volt”. Sôt: ami elôtte volt, annak az emléke, sôt: maga az emlék kisugárzása sem maradhat ugyanaz. (Kertész Imre Nobel-díj utáni „Kertésznaplói” – Mentés másképp, Budapest, 2111; A végsô kocsma, Budapest, 2014 – ezzel foglalkoznak, a barátság másik, a híressé, azaz: még magányosabbá katapultált oldaláról nézve és értékelve az emberi viszonyokat.) Minden irodalmárral kapcsolatos viszonyt az aktuális „kulturális erôtér” befolyásol. (Legalább használjam a jeruzsálemi léthez ürügyet és alkalmat szolgáltató disszertációmban – könyvben: Szétszálazás és újraszövés, Budapest, 2014 – kifejlesztett fogalmat.) Ugyanis az elvileg személyes érzéseken alapuló „baráti” viszony kölcsönösen legitimál a politikai és ízléstrendek keretezte ringben, amelyet éppen ezért jól felismert döntéssorozatok formálnak, pedig csak a szeretetnek, szimpátiának szabadna. Szeretek Gézával beszélgetni, lôdörögni, sütizni, sakkozni, ahogy még létmeghatározó (önmagam megcsinálta) szerkesztôi pozícióm elôtt a Fölöspéldány velem egyívású tagjaival: Szilágyi Ákossal, Györe Balázzsal – vele a leginkább – , Kemenczky Judittal, Szkárosi Endrével, Temesi Ferivel. (Utólag belegondolva: ezek a kapcsolatok is a „kulturális erôterek” mentén szakadtak szét, amikor a Kádárkor uniformis világa után, negyven év múltán viszszaállt a történelmi, s ezért szerves megosztottság állapota, s vele az öröklött ellenpólusok mentén homogenizálódott kulturális erôterek.)

Az irododalmi barátságokat ki nem mondott elvárások – is – befolyásolják. Géza, számomra vitathatalan, már az elsô verse elolvasásakor felfedezett, s mégpedig a kollektív zsidó emlékezetbôl kibontott s a zsidóság keretei között továbbfejlesztett tehetsége: nevezetesen, hogy ô egy nagy költô. Ebbôl fakad a lehet, féltékeny elvárásom, hogy verseit elsôsorban a Múlt és Jövôben publikálja, azaz: a tehetségével legitimálja ezt a „kulturális erôteret”, mert a lap szamizdat-marginális folyamatos túlélését csak ilyen rendkívüli teljesítmények igazolhatják. S leginkább azért, mert fehér holló-ritka kulturálisegzisztenciális attitûdje nem is egy szintén eldöntött hiten, hanem inkább egy azon felüli tudáson alapszik: nevezetesen, hogy zsidónak lenni all after all nívós, elôkelô dolog az európai, s benne a magyar kultúrában. Ez a Múlt és Jövô (1911–1944, 1988– ) leglényegibb ügye és üzenete. Noha e tudást/hitet nem igazolja vissza semmilyen elôzmény-példa. Már az elsôk: Kiss József és Makai Emil fellépésétôl kezdve a zsidók számára megkérdôjelezôdött a magyar kulturális térben elfoglalható „egyenlôség”. Bizonyára ezért, éppen ôk, akik meghatározó zsidó költôi programmal léptek föl pályájuk kezdetén, teremtették meg a nem zsidó, ún. univerzális fórumot A Hétet, a Nyugat dobbantóját, mégpedig a meghatározó magyar zsidó funkció beteljesítésére – amelynek az volt a programja, hogy „szétszálazza és újraszôjje” a magyar kultúrát. Nem úgy, mint a régi és az új Múlt és Jövô, amely a zsidó kultúrát szálazza szét, s szövi újra magyar fonalakból. Ellenpéldát csak Kertész Imre furcsa, majdnem megmagyarázhatatlan teljesítménye s e teljesítmény sikere nyújtott. S az is csak ideig-óráig, s persze kényszerbôl – meghajolva a Nobel-(elô)ítélet elôtt. (A zsidó programmal fellépô, s az ahhoz mindig hû Pap Károly kánonba emelését, életében és utána, éppen a „nem zsidó zsidók” akadályozták meg. Ha valamiben sikeresnek mondhatom programomat – az az ô igazi posztumusz világhíre „megcsinálása” volt. Az Azarelt hét nyelvre „adtam el” [angol, német, spanyol, francia, holland, héber, orosz], s a kiadások kitûnô sajtót is kaptak, noha, igen jellemzô módon, ez a Márai Sándoréval vetekedô recepció nem csorgott vissza a magyar médiába. Pap Károly – hogy megint, legalább én használjam a disszertációm egyik kutatási kérdését [nevezetesen azt, hogy a zsidó irodalmárok milyen kulturális erôterekben, s ezekben magukat milyen százalékos arányban megosztva publikáltak] – az írói jelenlétét tekintve szinte mértani pontossággal osztotta meg magát a Patai József szerkesztette Múlt és Jövô és a Nyugat között. Azaz: a zsidó és ún.

• 28 •



univerzális kulturális tér között. Ahogy a másik, nemcsak írásban, de attitûdben is példaképem: Komlós Aladár. Géza elsô kötetét, a hamvasztókönyvet Pap Károly emlékének ajánlotta – noha róla soha egy sort sem írt –, feltehetôleg e hely/állás-foglalással azonosuló gesztusként. Clara Royerral, a Saul fia másik alkotójával szintén Pap Károly hozott össze. Lefordította franciára egy kötetre való elbeszélését, aminek a megjelenését a kiszemelt párizsi kiadó csôdbemente akadályozott meg, de írt róla tanulmányt is: „Az apai Törvénytôl az anyai írásig, Pap Károly és Gelléri Andor Endre”, Múlt és Jövô, 2008/4.) Tehát, az ellenôrizhetetlen és változó érzelmi szimpátián kívül, s akár azok ellenére: Gézával a zsidó kultúra (irodalom) elegáns voltáról való meggyôzôdés szalmaszála s az abba való folyamatos, elkeseredett kapaszkodás köt össze. Ezen, ha akarnánk, sem változtathatnánk, hiszen annyi energiát és imázst fektettünk belé. Azonban az izraeli feleség kérdésére felelni, sôt: megfelelni még gyötrôbb – noha nem haszon nélküli, mert felkészítenek az elôállott „helyzet” kezelésére. – Mondd, miért olyan fontos neked ezzel foglalkozni? Vagy inkább: miért foglalkoztat ez téged annyira? S a célratörésében oly elviselhetetlen kérdései nyomán muszáj, hogy megelevenedjenek a Múlt és Jövôben a Gézához hasonlóan zsidó fiatalemberek „barátságai”, akik lelkesen kezdtek publikálni, dolgozni a folyóirat és könyvkiadó „kulturális terében”, de miután rájöttek, hogy karrierjükben ez csak akadályt jelent, sietve elhagyták a fölröptetéshez erôtlennek mutatkozó kifutópályát. Döntésüket kompenzálandó igyekeztek minden nyomot eltüntetni, amely az elindító fórumhoz kötötte ôket – el kellene pusztítani az összes fellelhetô folyóiratpéldányt! –, például a Pannonhalmi Szemle szerkesztôi szerepe tömjénfüstjébe távolodva föl az Olümposzra, avagy inkvizítori (legtöbbjük zsidó volt a spanyol aranykorban is) hévvel megbillogozni Judeomán Móriczka címmel, hogy a nem a megfelelô helyen felállított startkövet ágyazatából kirobbantsa Géza annak idején megkeresett: „Jánosom”, nálad nem megy, egy sort sem írnak a könyvemrôl (hamvasztókonyv, 1995), ne haragudj, ha megpróbálom máshol – Fogság, Széphalom, 1997; Éj, Széphalom, 1999; Sziget, Széphalom, 2000 –, de máshol sem „ment” az, ami eredendôen a tartalma és attitûdje okán „nem mehetett”. (A rebbe tollatépett papagája, Múlt és Jövô, 1999; Törvény, Múlt és Jövô, 2006; Honvágy, Múlt és Jövô, 2010.) – Géza is el fog hagyni! – Tört fel belôlem, önmagam számára is meglepôen a vallomás. (Sôt: az el-

2015/2

hagyás fogalmát lélek-szótáramban árulásnak fordítva.) Teljesen logikátlanul. Hiszen Géza huszonöt éve hû a Múlt és Jövôhöz, azaz: az ügyhöz, még egyszer: a hithez, hogy zsidónak lenni a szellemi életben is elegáns. Friss világhírének semmi köze a folyóirathoz. Sôt – ebben Kertész Imrével szemben is egyedi példa – az irodalomnak sincs köze. Vagy ha igen, az irodalmi magatartása nyerte el benne Jób-jutalmát, mert ez „írta” a fantasztikus sikerbe fölfúródó „önéletrajzát”. Azaz az irodalmi marginalitás attitûdje „jött be”. Mégpedig kristálytisztán, mert Géza „véletlenül” maga is filmrendezô. A rendszerváltás korában készített, s akkoriban a tévében (egy volt még) gyakran vetített ötperces filmetûdjei sikeresnek számítottak, ezért megalapozhatták volna filmes pályafutását. Érthetetlen volt, hogy a már akkor is a társadalmi elfogadottságában sikertelen költészetért – az utolsó igazán sikeres magyar költô Nagy László (Felsôiszkáz, 1930 – 1978, Budapest) volt, s egy szûkebb szubkultúrában Petri György (Budapest, 1943 – 2000, Budapest) – hirtelen kilépett a filmes világból, s a Magyar Zsidó Múzeum tárlatvezetôi posztjára cserélte jól induló filmrendezôi lehetôségeit, azon az alapon, hogy „nem fogok egész életemben pénzért szaladgálni és kuncsorogni”. A marginalitás kettôs, mégpedig ellenirányú mozgások és erôkifejtések egymásnak szikrázása. A látszólag mozdulatlan viszonyben két erô(tér) feszül egymásnak: a többségé, amely tudatosan erre pozicionált „szakértôi”, vagy pedig csak a tehetlenségi nehézkedése révén margóra szorít, valamint a margólétet „vállalóé” – aki e szorításnál erôsebbnek hiszi magát és az igazát. Az egymásnak feszülés roppant energiáiból szabadul föl nagy ritkán az elsöprô siker – a többség legnagyobb megdöbbenésére. A margólétbe vonult számára mindebben nincs semmi meglepô. Azért vállalta a margólétet, mert százszázalékosan biztos abban, hogy önmaga választásában neki van igaza – életében vagy halálában. (Vállalta? Messzire vezetô – noha igencsak idetartozó – kétely. Vajon a margólétet „vállaló” tudna-e nem a margón, hanem a mainstreamben élni? Feltehetôen: nem. Ezért a „vállalás” hôsiessége is elveszíti értékét. Hiszen a margón élônek a többségi normális élet lenne az ún. „vállalás”. Annál is inkább természetes állapot ez, mert a sorssá írt önéletrajzát a legritkábban igazolja-legitimálja viszsza a siker, s ezért csak a saját lelke igazát éli „egoista”, „nárcisztikus” módon.) Kertész Imrével is megtörténhetett volna – hiszen több mint negyed évszázadot töltött el számottevô siker nélkül a Sorstalanság megírása után –, hogy soha nem ér nyomá-

• 29 •



SAUL FIA-NAPLÓ 1.

ba a siker. S ebben nem az lett volna az igazán tragikus, hogy további jelentékeny mûveit nem írja meg (ugyanis már megírta azokat), hanem a világ nagyrésze nem ismeri meg a munkáit: azaz mi lettünk volna szegényebbek, és nem ô. Hiszen az öröm, a kielégülés elegédettsége (igen, ez csak a szexuális kielégüléssel összehasonlítható), amely egy nagy mû megírásával jár – kijutott neki. Azonban fölösleges lenne lebecsüllni, hogy – mint a bibliai Jób, az élete végén – mégis részesült a siker mindennapi dimenziójában is. Leginkább ennek köszönheti például azt, hogy a mai napig közöttünk van. (A mai magyar egészségügyben az ô betegségével – ha nem lenne kivételes hírû-sikerû személy, esélye sem lenne az életben maradásra.) Az effajta siker nem tekinthetô kompenzációnak. (S ezért a Jób-példa sem egészen találó.) Ugyanis azt senki nem adhatja vissza neki, hogy nem volt sikeres fiatal vagy sikeres középkorú író. Amikor megismertem – a szigligeti alkotóházban –, már ismert, kisebb sikereket elkönyvelt, reményekre jogosító pályakezdô voltam, ô pedig egy régen leírt, kedves fordító. („Volt valami érdekes regénye, amit senki sem ismer” – kezdte a jellemzését Somlyó György, akkori mentorom, aki bemutatott neki.) Géza is megírt egy tekintélyes költôi életmûvet, amelynek – a súlyához képest – szinte nem volt recepciója. Az antirecepció elválaszthatatlan az ôt közlô-elismerô-éltetô, de életben nem tartó, hasonló „kulturális tér” recepcióhiányától. A saját életével írt, igencsak autentikus és egyedi önéletrajzi thrillerje olyan mélységes szakadékokba dobta ôt, olyan mély egzisztenciális és szellemi magányba és megpróbáltatások közé, amelybôl csak ilyen sikerdetonáció útján lehet – esetleg – kiszabadulni. Láttuk: a „váratlan” siker égre kúszó rakétájához energia szükséges, ami pedig az antisiker, a pokolraszállásvettetés ellen kifejlesztett roppant ellenállásból, azaz: a leglentebb lenti létnek hátatfeszítésbôl ered. Ez a fölismerés akár megnyugtató ír is lehet mindazok – köztük jómagam – számára, akikben fölötlik, hogy miért nem vele esett meg ez a siker! Rá lehet keresni a saját életrajz-életben: megjártad a poklot? Hiszen a siker-rakétának ez az igazi kilövô állomása és ballisztikus pályára irányító ereje. (Nem jártam a pokolban. Noha vonzott, ezért is jártam a balkáni háborúban a partjain – „látogatóként”. Nem ez a sorsom. Lehet, oda nem is mindenkit engednek be, mert ez is egyfajta kiválasztottság kegyelmének köszönhetô. Noha meglegyintett a siker szele. Amikor Martin Scorsese ügynökétôl – igaz, csak tízezer dolláros – szerzôdést kaptam egy Ámos Imre életérôl szóló filmre. Az apokalipszis aggadája címû könyvecském – Budapest, 1999 – alap-

ján, amelynek az angol nyelvû változatát egy frankfurti könyvügynök – könyvekrôl átnyergelve Hollywoodnak szállítandó sztorikra – majdnem eladott. Illetve eladott, mert még egy, a festôrôl szóló jellemrajzot is írattak velem – ez lett az Apokalipszis képköltôje – Budapest, 2005 – címû monográfiám „Ámos Imre személyisége” nevet viselô fejezete (35–55. old.), hogy ha nem is a pénzemnél – az én költségemre kellett angolra fordíttatni –, de a befektetett munkámnál maradjak. Végül is Scorsese egy holokauszt-film helyett – ahogy elképzeltem, Polanski A zongoristájára akart duplázni, hogy végre begyûjtse az áhított Oscar-díjat – mégis egy újabb gengszterfilmet választott. Még a balkáni háborús tudósításommal, a Szarajevói jelentéssel – Budapest, 1996 – s a megragadott, egy életben nem sokszor elôforduló lehetôséget kiaknázandó folytatással, a Balkáni krónikával – Budapest, 1998 – juthattam volna a nemzetközi porond közelébe, de lefordíttatását megakadályozta egy újvidéki kolléga (?) eltérítô „szakértôi jelentése”. Nekem is az lehetett volna a legnagyobb elônyöm egy ilyen begyûrûzendô sikerbôl, hogy minden gond és erôfeszítés nélkül élhetném a folyamatos önéletrajzom a „kulturális térben”, ahová tartozónak érzem magamat. Írnának a könyvemrôl – bármit, csak bizonyos terjedelemben, ahol helyesen írják le a nevemet –, s ha írok valamit, azzal a magabiztos, csak a tárgyra koncentráló erôfeszítéssel dolgozhatnék rajta, hogy nem tölt el – ami sajnos, néha átüt magán a születô szövegen is –, hogy közben azon szorongok, hogyan jelentettessem meg. Gézának miért „kellett pokolra mennie?” Azért, hogy, mint elô- és példaképe, József Attila, „dudás” lehessen! (A Saul fia elôtt egyetlen számottevô filmszerepet játszott el, Madaras József televíziós sorozatában – Eszmélet, 1988 – a fiatal József Attilát.) Mi a dudás-sors? A sorstalanságot sorssá értelmezô-író önéletrajz. A születés-származás le- és megtagadhatatlan, csak jól megismerhetô meghatározottságaiból – idetartoznak a „kollektív emlékek” is – készen kapott anyagnak a befelé figyelô megismerése és felszínrehozása útján írt (és élt) önéletrajzi elbeszélés. Ez a narratíva Gézánál – akár a Saul fiában – a gyerek, s mégpedig nem egy konkrét, hanem a gyerek mint fogalom, mint egyetemes leitmotiv köré kristályosodik ki. A gyerek köré, akinek „nincsen apja, se anyja”. Ez Géza életrajzának ama – a „vége” feliratig kísérô – meghatározó kezdô mondata. Az ô elbeszélése azzal kezdôdik, hogy az anyja elhagyta. (Kit? Ôt, vagy az apját? A traumaszámlát mindenképp a gyerek fizette meg.) Az életet indító trauma kiheverhetetlen, csak valamilyen

• 30 •



önkifejezô mûvészetbe szublimálható-kompenzálható. (Ki nyeri a versenyt? A trauma, vagy a folyton újrafogalmazó önéletrajzi szublimáció?) Az intézeti (árvaházi) évek kitörölhetetlenek – illetve a sziszifuszi módon megkísérelt kényszeres kitörlése a mûvészet falára íródik föl. Folyamatosan lávázó vulkánként veti ki magából az anyagot, amit ha nem használ fel a mûvészi önéletrajz, akkor elégeti a mûvészt. Az intézeti történetekbôl kiindázó – mint a kollektív emlékezetbôl szôtt auschwitzi – fikciók a hamvasztókönyvben, a mai napig minden verseskötetében egy-egy fejezetet képeznek. (S ez lesz – az árva fiú anyakeresése – a nagypróza motívuma is, a kéziratot láttam is fizikai valójában Géza bronxi stúdiólakásában, sokszor beszéltünk róla, mint kiadói tervrôl is. Félek, nem fog megfelelni az elvárásoknak, leginkább Gézáénak. Nem lehet ilyen sokáig írni-formálni. Az epikus szerkezetet és az eredendô emléket legyûri a ráhullámzó sokrétegû másfajta idô. Lehet, csak emigráns társának, Lesznai Annának sikerült ez a fontolva araszolás, aki harminc évig írta a Kezdetben volt a kertet, szintén életrajzi regényt, de ô több mint száz évet fogott át, s ôt is épp az „eltûnt idô” megragadása akadályozta a befejezésben. Lesznai a regényírás mellett rendszeresen írt sokminden mást, azaz edzésben volt – ezt ajánlottam Gézának is, írjon alkalmazott írást: esszét, kritikát, naplót, és fordítson, verseket héber nyelvbôl. Persze ez a magam tapasztalata – nagyon kíváncsian várom, hogy milyen próza hûlhet ki a tiszta költészet kohójából.) Aki az anyját keresi – megmarad gyereknek. Géza azért választotta a lengyel szakot, mert anyját lengyelnek tudta, s azt képzelte, visszatért Lengyelországba, ô pedig utánament Krakkóba tanulni – ahonnan egy órányira fekszik Auschwitz... Gézát a gyerek mint egyszerre morális eszme s egzisztenciális lelki szükséglet vitte az USA-ba is – felnôtt élete pokolbugyrába. Ahol – elvileg – mint magyar költônek semmi dolga. (Leginkább azért – ismét csak elvileg –, mert ma nincs emigrációs helyzet. De e kérdés kitárgyalása – noha megérdemelné – messze térítene.) A próza se igen, de a líra nem bírja az emigrációs viszonyokat. Lehetett volna vakációs apa – ahogy a feleség „melegen” és irónia nélküli jóindulattal ajánlotta, miután Magyarországról New Yorkba lopta a két gyermeküket. Géza még erkölcsileg is felmenthette volna magát – hiszen zöld kártya nélkül, bírósági és rendôrségi vegzálásoknak kitéve, minden megélhetési (lakhatási) háttér nélkül az tette ki az életét, hogy az egykori, illetve örökre árva gyermekei közelébe maradhasson, mert csak így lehet: „autentikus”. „Egy soromat sem tekinthetném autentikusnak, ha én, az egykori

2015/2

állami gondozott, egészen a fizikai éltem határáig nem tennék meg mindent, hogy a gyerekeimnek élô, eleven apja legyek.” („Autentikusnak lenni”, Múlt és Jövô, 2007/3.) S ez a helyzet sodorta az élet utolsó útjai misztériumának folyamatos tapasztalatához. Gyerek és halott. Ez az emberi élet két, konstans, mondhatni triviális állapota, állomása. Végállomása, ahonnan indulunk és ahová érkezünk. A Gézára mért életben rendre ez az ambivalensen két funkciójú állomás áll a központban. S ez a trauma tetoválta s a billogot a saját testébôl kivágó sziszifuszi tapasztalat mint önéletrajz-élet szervült a Saul fiába. A film végén Saul-Géza mosolya a lengyel parasztgyerek – a GYEREK! – láttán, ez a nagy színészi teljesítménynek tûnô csodálatos emberi rezdülés olyan egzisztenciális és a kollektív tudatalattiban leülepedett tartalmakat hozott fel, amely ritka mozzanat élet és mûvészet mezsgyéjén – ezért a mûvészet történetében is. Tudatosan, vagy csak az erkölcsi autenticitás okán járja Röhrig Géza a poklot, ezt még nem lehet meghatározni. (A kollektív emlékezetben naggyá nôtt mûvészek, például Radnóti Miklós és Ámos Imre tudták, hogy a választott tanú szerep – tanú szerepre választott önéletrajz – hozzátartozik a nagy mûvészethez, azért tették fel rá az életüket, mert „oly korban éltek”, amikor e tapasztalat hiánya kérdésessé teszi az igazi mûvészet érvényét.) Hogy megjárta a poklot, ahol feltételezésem szerint még a mai napig is ott leledzik, arról személyesen is meggyôzôdhettem New Yorkban, 2006-ban, amikor a Ph.D-mhez járó külföldi tanulmányút ösztöndíját vettem igénybe, a New York Public Libraryben ôrzött Patai József-dossziét kutatandó. Az idôm javarészében Gézával lógtam, aki kijött elém a repülôtérre – ezt soha nem tudom eléggé meghálálni neki –, hogy elvezessen Bitó László lakásához, aki odaadta egy hónapra a lakáskulcsát (az ösztöndíj csak a megélhetésre volt elegendô) – nélküle nemhogy nem találtam volna, de az ajtót sem sikerült volna kinyitnom. Persze megint csábító lenne belefogni ennek a hónapnak az epikus leírásába. Azonban intimpistáskodásnak tartanám, ha az ott megismert vagy elbeszélt valóságot én írnám meg. Vajon nem mondják el ezt a New Yorkban írt utolsó két kötete versei? (Ezt az emigránslét-magányt rekonstruálja és érzékíti meg a néhány évvel késôbb – 2009 – róla készített Honvágy címû portréfilmem, ami azért született, mert Géza azt mondta: „Neked vissza kell jönnöd, olyan keveset lehettünk együtt. Keríts valami ösztöndíjat, én is segítek találni.” Végül a visszajövés ürügye egy portréfilm lett, mivel korábban egy Ámos Imreportréfilmmel – Az Apokalipszis képköltôje, 2005 –

• 31 •



SAUL FIA-NAPLÓ 1.

filmrendezôvé neveztem ki magamat, leginkább azért, mert „egoista” és „nárcisztikus” személyiségem nem tudott megosztozni a „kié a film?”, a rendezôé, vagy az ötletadó forgatókönyvíróé kérdésében, s ezt a tervet adtam be a Dunatáj Alapítványnak, amely felkarolta az ötletet, s ha takarékosan is, de biztosította a feltételeket, s fôleg a kiutazást, azonban a négy nap intenzív forgatásból nem lett nagy newyorkozás, se újraösszemelegedés, s sajnos azóta sem akadtam semmi kapaszkodóra – magyarul: szponzorra – , hogy azt a varázslatosan gazdag New York-i hónapot folytathassuk. A filmen elmondott versei, az ô hangja és arca autenticitása révén megragadják a gyerek- és halott-közelség naprakészre kimerevített feszültségét: „emigráns”, a New York-i gyûjtôben, „honvágy”, „rossz pillanat! – „volt nejed hogy szíved szilánkosra törje / szeretkezett-e már a rögzítôdre / térdig érô nyomot hagytál-e / gyermekeiddel, kikért ott hagytad hazádat / elhitették-e, hogy apjuk egy vadállat, tût és tüzet hordtál-e tüdôdben…” – csak verseket vettünk fel az ôt jellemzô helyszíneken, mert az interjúszerû „elmondom az életemet” „beszélô fej” – Jancsó Miklós kifejezése – szituációt méltatlannak tartottam volna hozzánk.) Kertész Imre a saját, az irodalom területén érte el sikerét, jól beágyazva a legnagyobb könyvkultúrájú „piac”: a német infrastruktúrájába, amely ôt egzisztenciálisan és szellemileg azóta sem hagyta el. Géza sikere azonban… Itt megáll az eddig sem túl gördülékeny toll (billentyûzet), mert bizonyos szinten a színész szó/fogalom nem fejezi ki pontosan azt a jelenséget, amelyet ô a Saul fiában betölt. (S ezért tûnt olyan blaszfémikusnak a cannes-i szmoking és csokornyakkendô a velejáró táncrenddel. Mégpedig nem, vagy nemcsak hobó-haszid imázsával, attitûdjével oly ellentétes etikett-követés okán, hanem azért, mert a film kivételességének a záloga nem Géza játéka, hanem a jelenléte. Teljesen magát adja benne, mégpedig úgy, hogy a szereplô mégsem ô. (Mondjuk, ha nagyvárosi hobó költôt alakítania valamely filmben, lehet, adekvát szerepválasztás lenne, de nem nagy kunszt.) Géza „jelenlét”-azonossága a kollektív emlékkel s annak ábrázolásával való viszonyában lakozik, amelyre ô, e filmtôl teljesen függetenül feltette – ráírta – az életét és igazságát. A hamvasztókönyv szituációs versei – az 1990es évekbôl – a Saul fiának legalább olyan forrásai, mint a jól megkutatott sonderkommandós dokumentumok. Géza tényversei szintén fikciók, de valami hasonló sámáni hitelességgel idézik fel a huszadik századi Apokalipszist, mint maga a Saul fia szintén páratlanul kvadrofón hatással fellépô kép- és hangvilága. Milyen véletlenek sorozata helyezte a New York-i emigráns költôt az Apokalipszis-tanú szere-

pébe, s onnan dobbantva a nemzetközi siker megemésztô lávafényébe – bizonyára korai még fölgöngyölíteni. Ugyanakkor a végeredményt, Nemes Jeles László döntését nem lehet eléggé értékelni, hiszen az ún. véletlenek sorozatára ô tette fel bátor és zseniális választásával a pontot. Az ô harmadik generációs „látása”-választása – a saját, még fiatalabban írt önéletrajza, amely eleddig szintén az Apokalipszis vonzásában szerkesztôdött, bizony megérne egy alapos utánajárást. (Erre kérdeztem rá Jeruzsálemben egy még hozzám képest sem túl ügyesen operált videóinterjúban. Úgy gondoltam, hogy a Múlt és Jövô Saul fiaszámának jó felvezetôje lenne egy rendezôt megszólaltató, youtube-ra feltett [Múlt és Jövô TV] anyag. Felfogtam, csak akkor lehetek empatikus Lászlóval, ha meghagyom turistának. Ez minden interjú alaphelyzete és követelménye. A fiatal rendezô kommunikációra való megnyílása abban merült ki, hogy – már-már bensôségesen – nem leplezte elôttem a kétéves folyamatos koncentrációban elfáradását, s csak estére érett be, lehet, számító empátiám, s ezért a felvétel a fantasztikus, mert történelmet lehelô díszletben folyamatos feszültségben telt amiatt, hogy lesz-e elég fényünk. László ugyanis egy itteni filmes barátjától Ben Jehudának az egykori, a tenyérnyi etióp negyedben húzódó házát kapta szállásul egy hétre, maga és élettársa, az empatikusan strapabíró Zsófi, valamint édesanyja számára [egyébként ô, Anikó az én eredeti, s már-már történelmi távlatú barátom és MTK-drukkertársam: a mellette híressé váló filmrendezôk, Jeles András és Nemes Jeles László csak az ô tartozékai] – amely kívül-belül alig változott azóta, hogy a héber nyelv visszaállítója [ez legalább annyira meghatározó, mint a zsidó államé] itt élt és dolgozott roppant, [ki]halhatatlan mûvén. A zsúfolt és színes levantei nyüzsgésbôl nem volt egyszerû visszacsatolni a soá sötétjébe, s mindeközben az egész nap szikrázó fény rohamosan fogyott [erre László is többször figyelmeztetett „szakmailag”], ezért a 20 milliméteresre cserélt, nagyobb fényerejû objektív is szemcsésen és életlenül vette a sötétség terjeszkedésével versenyt futó beszélgetést.) Nem is Géza és László, a holokauszt utáni második és a harmadik nemzedék személyes életútjaiban horgad a Saul fia oly sokkszerû hitelessége, hanem ennél átfogóbb kollektív emlékezetmozgásban és -dinamikájában. Nevezetesen: az Apokalipszis narratívái, a túlélô tanúk elmaradtával, miért éppen a szemtanúk utáni nemzedékek látásában tökéletesedtek ki? (Jehosua ben Joszéf közvetlen társai egyetlen evangéliumot sem írtak, az összeset három-négy emberöltôvel késôbb kompilálták és

• 32 •



rögzítették tekercsekre, majd annál is késôbb kanonizálták a kollektív emlékezet számára.) Lehet, hogy a kollektív emlékezet egy metafizikusabb és állandóbb, esztétikalag érvényesebb tartalmat homogenizál, ha egyre fogynak, majd elmennek az eredeti tanúk? Beteljesítve Kertész Imrének nem is a jóslatát, hanem inkább a staféta-fáklyát átadó invitálását: „Amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövôn, semmint a múlton gondolkodom.” (Stockholmi beszéd, 2002.) Kertész sikere is elmaradhatott volna. (Többek között a „nemzetközi helyzet alakulása” okán. Imre, amikor a Nobel-díja után elôször találkoztunk egy kiadós beszélgetésre – mint régen a Pasaréti út cukrászdáiban, ám ezúttal a budapesti Kempinski szálló halljában, azt mondta: Ma – ez két évvel a stockholmi díjátadó után történt – már nem kapnám meg, mert kevésbé kedvezô a zsidó, s vele a holokauszt megítélése.) Ugyanígy elmaradhatott volna ez a Cannes-ban még csak elrajtolt siker Géza életrajzából is. (Vajon az „igazi” színésszel, akivel eredetileg tervezték, de a gázsija elvitte volna a film költségvetése felét, ugyanazzá vált volna a film?) Önéletrajzának mûfaji „rendezetlensége” és a csak nagy alapmotívumokra fókuszált kiválasztottsága vajon merre hajthatja innen Géza sorstalanságát folyamatosan hiteles sorssá korrigáló elbeszélését? Visszahajlása az erre a kollektív emlékezetre eredendôen süket és vak (pártállástól független, csak más és más argumentációjú, azonban a magyar holokauszt eltussolásában közös érdekû) közegbe, vajon milyen következô, az elôzôekkel szerves kapcsolatot tartó fejezetet írhat? (Kertésznek elsô dolga volt arréb batyuzni a tájról, amely csak emigrációban [az övé belsô volt] képes ilyen teljesítmény-koncentráció kihordására, befogadására pedig semmiképp sem.) Ha a magyar holokauszt tapasztalata – a nem zsidó elkövetôk és zsidó áldozatok interakciója – nem bontakozhat ki a társadalom diszkurzusában, akkor hogyan fogadhatná el ugyanezt kívülrôl a szájába tolt orvosságos kanálból? Magyarországon celebbé válni, de emigrációban – ismeretlenül, hatást nem kiváltva – maradni? (Magam is külföldön élek, ám egy Magyarországon és magyar közegben megjelenô folyóiratot és könyvkiadót vezetek, de olyan emigránssal, aki annyira jól értesült a magyar híreket, pletykákat, irányzatokat illetôen, mint Géza, még nem találkoztam – ô ugyanis függôsége okán sokkal up to dateebb a magyar valóságban élô, s ezért azt kevésbé áttekintô kollegáinál. A New York-i együtt csavar-

2015/2

gásaink idején törtek ki a Gyurcsány Ferenc kormánya elleni zavargások – amelyeket Géza munkahelyén, egy elegáns zsidó ravatalozó irodájában mûködô hatalmas teljesítményû computer képernyôjén követtünk estérôl estére, az Astoria környékére bekötött honossággal, miután befejeztük a közeli Amsterdam Avenue-n található Hungarian Pastry Shopban a rituális piramis-szelet (angolul: Seven Layer ) elfogyasztását. (Ez a magyar süteményeit tradicionálisan ôrzô cukrászda – amelyben már keresztény etióp lányok szolgálnak fel – Géza törzshelye, a filmünkben is itt mondta el a legaktuálisabb programversét – a cigánygyilkosságokat is egy magasabb költôi egészbe rendezô március édesén címût.) Mindennek ellenére, ha jól számolom, Géza részérôl a MésJ elhagyásának most nincs semmi haszna. Éppen akkor lecsatlakozni a mainstreamnek az ôt margólétre szorító kulturális erôteréhez – amikor éppen annak ellenére vívott ki akkora sikert, amekkorát ez a kulturális erôtér a legkivételezettebbjeinek sem képes nyújtani…? – Ha így lenne is, meg kell értened, s zokszó nélkül el kell fogadnod! – így az izraeli feleség. – Te nem ô vagy. Neki gyerekei vannak, neki minden fillér fontos, neki felelôssége van! – koppintott az orromra, hogy nekem nincs gyerekem, s ezért sem véletlen, hogy „felelôtlenül” – hoszer ahrajut, ez eposzi jelzôm – töltöm az idômet a Múlt és Jövôvel, oly érthetetlenül, hiszen a hideg vízre valót sem keresem meg vele. Az izraeli feleség rábírt, hogy keressem a számomra is mániákusnak tûnô érdeklôdés okát – bizonyos irányt adva az önmagamban való kutakodásnak: Irigy, féltékeny vagy? Bevallhatod, hiszen ez természetes – de a következô bugyorba leszállás stációiba már nem avattam be, mert végképp nem értené meg. Igen. A megdöbbentô mennyiségû és minôségû és a legtökéletesebb váratlanságból feltörô siker vonz mágneses örvényként a hírek nyomába, s nem, vagy nemcsak a szorongás az elárultatástól. Mi a siker? És fôleg: mi közöm hozzá? Mi közöm hozzá? A film vagy Géza sikeréhez semmi kapcsolódási felületem nincs. A sikerhez mint fogalomhoz annál inkább. A hozzánk hasonszôrûek, a velünk együtt bandázók, s épp a siker útján tôlünk végleg eltávolodók sorsát vagy szerencséjét a magunk sikere vagy sikertelensége mérlegén mérjük. A siker = visszaigazolás. Hogy nem szerencsekerékre, hanem olyan politikai, mûvészi igazságra tétetett fel az egyszál élet, azaz abban a narratívában íratott meg az önéletrajz, amelyre a születés (azonosság) és az abból kibontott képességek a leginkább kijelöltek.

• 33 •



SAUL FIA-NAPLÓ 1.

A sikernek két fajtája van: az életben learatható, valamint a posztumusz. Ez utóbbiról lehet azt állítani, hogy a halál után elôbb-utóbb bekövetkezik, s e fikcióval a bebizonyítatlanságba odázva és legitimálva a vágányt, amelyre egy-egy élet kocsiját rágördítették – noha mégsem ártana, ha már az élet tartama alatt is, bumerángként visszaérne kibocsátójához a nagy visszaigazolás. Általa még meggyôzôbb lenne ez a meg- és kiválasztott önéletrajz, a cselekvések és szakadatlan döntések bekezdéseiben újra és újra választva-fogalmazva. Feltételezhetô, a sikernek akadnak szép számmal egyéb kellemetes mellékkörülményei is, de a siker legpraktikusabb következménye, hogy olyan gyakorlati és egzisztenciális visszajelzést nyújt, amely nemcsak legitimálja, de meg is engedi, hogy az élet azzal teljék el, amire azt feltették. Magyarul: huzamosan meg lehet élni belôle, s a kasszagép-csörgéssel beköszöntô állapot visszafelé is legitimálja a szûk vagy másokra támaszkodó, mások „számlájára”, „rovására” végigszenvedett esztendôket. (Az izraeli feleség tanítványaként elsajátítottam a leckét: az ember nem a saját számlájára hajtja a sikert, kivéve az „egoista”, „nárcisztikus” embereket – példáért nem kell meszszire menni.) A siker azonban visszamenôleg is az egész életre fölszabadít az egoizmus és a nárcizmus vádja alól, s olyan tekintélyes alkotóvá emel, aki betöltötte hivatását. A Saul/Gézához (vagy Kertész Imrééhez) hasonló siker tanúja lehet-e kívülálló? Az ebben vívódó kétely munkálhatott a személyes ismerôsök, kollégák szinte hisztérikusan euforikus reakcióiban. (Különösen Kertész Nobel-recepciójában lehetett tetten érni ezt a megzavarodott magatartást. E jelenségnek külön fejezetet szenteltem a róla szóló „akadémikus” könyvecském – Jób díja, Budapest, 2003 – „Kertész két apródja” fejezetében.) A magyar vagy majdnem: a magyar zsidó siker külföldön durran, szinte minden honi elôzmény nélkül, majd onnan visszagyûrûzve és karizmatizálódva aratja a magyar babért. Teszi megkérdôjelezhetetlenné, s ezzel – nem ellentmondás! – szervetlenné a magyar recepció – a siker – irányát és mértékét. Amikor már itthon nincs a teljesítménynek tétje – csak habja.Viszont legitimál, sôt, retroaktívan beágyaz. Megengedi nemcsak megalkotni, de meg is jelentetni, terjeszteni, diszkusszálni, azaz: érvényesíteni ama „önéletrajzot”. Ez a gondnélküliség ugyanis nemcsak a keserves érvényesülési ballaszt-élettôl szabadíthat meg, hanem ugyanezt az energiát a kiküzdése helyett – a permanens sértôdöttség eltitkolhatatlan mellékíze nélkül – magába az igazságba lehetne fektetni, mégpedig úgy, hogy az ebbôl a helyzeti energiából egy teljesen új, sokkal

hasznosabb és eredményesebb önéletrajzot lehetne írni. (Géza versei egy egész kolumnán jelentek meg a siker visszagyûrûzése nyomán az Élet és Irodalomban, a jelenlegi magyar „kulturális tér” zászlóshajó-médiumában, amely eleddig nem kényeztette el a publikálás és a recepció gesztusaival. („Péter”; „Itt”; „Origo”; „Önarckép”; „Miskolc”, 2015. június 12.) Anélkül, hogy legalább most írattak volna az életmûvérôl egy átfogóbb elemzést. Egy jelzést, hogy a most színészként híressé vált személyiség költô, akivel ezért az irodalmi szemlének eredendôen dolga lenne. Ezt „elintézni” egy interjúval ugyan kevesebb elmélyülést és fáradságot igényel, de ami a populáris tévés személyiségeknek (Friderikusz, Baló), vagy akár a Blikk szintû bulvársajtó érdeklôdését felkeltette, az a vezetô kulturális erôtér ingerküszöbét tovább már nem borzolta. – Jánosom – kezdte el Géza, alig bontakozván ki a vállapogató ölelésbôl, a Pasaréti téren, júniusban, amikor én a könyvhétre jöttem, ô pedig újabb promóciók okán látogatott két hétre haza. – A te érdeked is, a mi közös érdekünk, hogy a Magvetônél jelentessem meg a következô kötetemet. Az ügyet, amit képviselünk, ki kell végre vinni a nyilvánosságba, szélesebb közönség számára. Közönségtalálkozókra járok, zsúfolt házak elôtt mesélek a zsidóságról, haszid filozófiáról, a soáról – tátott szájjal hallgatják, és megtapsolnak. Nem maradhatunk örökre a marginalitásban! Elmegyek tôled, de csak azért, hogy megerôsödve, egy megnyert közönséggel térjek vissza. Erre kell kihasználni ezt a sikert, ami, tudom, csak idôleges. Nézd a Heller Ágnes példáját. Világhírû, és neki már mindegy, hogy hol publikál – nálad, s ezzel a zsidóság súlyát, rangját növeli. (Abban igaza van Gézának, hogy Ágnes szinte egyedül viseli a Múlt és Jövô ügye legitimálását a magyar „kulturális tér”-ben, sôt: a legjobb barátai ellenére teszi ezt.) (S abban még inkább igaza lehet – noha nem hiszem, hogy belegondolt volna, jómagam is csak most, s bizony de félretolnám a kérdést, pedig péhádézô teoretikusként sem tehetném, ahol pontosan elemeztem ezt a szerepet –, hogy ha nincs egy költôje egy irodalmi fórumnak – vessük el a sulykot: ahogy a Nyugatnak Ady volt, vagy az ellen-Nyugat Szép Szónak József Attila, Gézának sok szempontból mintaadója –, akkor lehet-e tovább legitimitása a folyóiratnak?) E kételyek persze nemcsak a buszvégállomástól a Pénzügyôr-pálya kantinjáig tartó tízpercnyi-se úton öklendezôdtek fel – oda hívtam meg Gézát ebédelni, nem ismerte ezt a máig az étlapján és a berendezésén a Kádár-korszakot ôrzô étkezdét –, hanem most is, hogy leírom ôket, felnyitván az alig leülepedett, a rendszerváltozás korát cezúrává lezáró, emlékuszadékoktól hemzsegô archívumot,

• 34 •



amelybôl a keserû íz felszivárog. Ugyanis a Pénzügyôr kantinban elfogyasztott ebéd óta bizonyossággá vált paranoiás rosszérzésem. A Vörösmarty téren nemcsak könyvek cserélnek gazdát – elôször adtunk el tíz darab fölött Röhrigverseskönyvet, miután kitettem eléjük a 168 Óra ama számát, amelyen Géza látható a címlapon (sajnos épp a leginkább a Saul fiához passzoló hamvaszókönyv és A rebbe tollatépett papagája már régen elfogyott) –, hanem az irodalmi élet hajszálcsövecskéin áramló hírek is. Ott ért a meglepetés (?) – mint az érintettet, aki utoljára tudja meg a házasságtörést, s addig mindenki rajta röhögött vagy sajnálkozott –, hogy Géza a Magvetôhöz vitte azt a kötetet, amit még a Cannes-ba indulása elôtt, hosszú levelezés során, az elküldés idejét hétrôl-hétre tologatva, mint rendesen a Múlt és Jövônek kívánt leadni. Barátian töltöttük el az ebédet, s újból nagy – lehetne kompromisszumosnak is nevezni – terveket szôttünk, az új helyzetnek megfelelôen, amelyeket ezúttal professzionálisan szerzôdésekbe is kívántam rögzíteni, ha a következô héten találkozunk a szerkesztôségben, szintén egy gasztronómiai él-

2015/2

ménnyel megkoronázandó. A tervezett ebédbôl nem lett semmi, mert a következô találkozóján is ennie kellett, de leginkább azért, mert már ez egy egészen más típusú találkozás volt, mint az elôzô, mert közben állandóan csilingelt a két mobiltelefonja, s fürge sms-ek vették körbe, majd egyre türelmetlenebbül ostromolták – interjúért, forgatási helyszínekért – a kis szerkesztôségi szobát, ezért anélkül váltunk el, hogy bármit is megbeszéltünk és papíron rögzítettünk volna, korántsem termékeny bizonytalanságban hagyva a huszonöt éves viszonyt és szerepeket, azaz: az elhelyezkedést a világ földrajzi és szellemi térképén. Vagy mégis egyfajta bizonyosságban? Magamban viszont biztosnak kell lennem! Ezért csak úgy írhatok a Saul fiáról hitelesen, ha egyúttal tisztázom, világossá teszem a magam önéletrajzát, amelyben – lehet, traumaoldó önterápia útján – elhelyezem azt az embert, aki ezt a több generáció óta, az én közegemben („kulturális erôteremben”) is formálódó kivételes filmet befogadja.

A Múlt és Jövô Kiadónál még kapható Röhrig Géza verseskötetei

• 35 •

2015. július közepe, vége

Saul fia-napló 1. Kôbányai János

Recommend Documents