1
Sárosi Bálint Kié a cigányzene? A vitát, amit Lisztnek a cigányokról és a cigányzenészekről írt nagyhatású könyve okozott, rég lezártnak tekinthetjük. A könyv vitatott megállapításai mégis máig kísértenek. Liszt egyértelműen kijelenti, hogy a cigányzene – mint neve is jelzi – a cigányok alkotása. Elemeiben is felsorolja, mi benne a cigányoké: „Ők voltak első szerzői ezen dallamoknak, ezen rhytmusoknak, első bevezetői ezen stylnek s e cifrázatoknak, első tulajdonosai ezen hangközöknek, mely zenéjüket megkülönbözteti…”1. Kottában legkorábban a galántai cigányzenészektől 1800 körül lejegyzett táncok és nem sokkal később Bihari dallamai között próbálhatunk cigányelemeket keresni, de ilyet ezekben a darabokban nem tudunk megkülönböztetni. Hogy korábban milyen lehetett Magyarországon a cigányzenészek által játszott zene, arra csak a zenészek magyarországi múltjából tudunk, hozzávetőlegesen következtetni. A cigányzenészek európai megjelenése összefügg a török hódítók előnyomulásával. A zenészek nem a cigányság tömegével jöttek. Kis számban, szórványosan, leginkább kettesével –, vándorzenészként jelentek meg Magyarországon. Magyarországi megjelenésükről a legkorábbi adat 1489-ből származik. Csepel-szigeten, Beatrix királyné környezetében pénzt adtak, valószínűleg kettejüknek. A számadáskönyvi adat csak annyit árul el róluk, hogy valamilyen lantféle pengető hangszeren játszottak. További majdnem két évszázad hasonlóan szűkszavú 6-8 adatából sem tudunk meg róluk ennél sokkal többet. Vannak viszont már korábbról is legendák, légből kapott értesülések. Ilyeneket, ha az újabb időkben itthon nem is, külföldön szakirodalomként is terjesztenek. Az 1980-90-es években egy Alain Antonietto nevű francia szerző az Études Tsiganes című folyóiratban cikksorozatot közöl a közép-európai hangszeres cigányzene történetéről. Ő úgy tudja, hogy már a 13. század elején, II. Endre királyunk udvarában is voltak cigányzenészek. Azt is tudni véli, hogy Mátyás király haditetteiről cigány énekmondók zengedeztek. A fiatal II. Lajos király pedig cigányzenészek mellett mulatta el a királyi kincstár vagyonát. — Egy másik francia, Patrick Williams, cigányfeleségével tett rövid magyarországi látogatás után kisebb terjedelmű könyvet írt élményeiről. Az 1996-ban megjelent könyv címe meglepően emlékeztet Liszt könyvére: Les Tsiganes de Hongrie et leur musique. Azt írja a cigányzenészekről, hogy „van zenéjük az idegenek számára és van egy másik önmaguk számára”. Reményi Edéről, a 19. század világhírű hegedűművészéről azt írja, hogy a fényes szalonok világából időnként visszatért a pusztába, cigány „testvéreihez”, hogy felfrissüljön és velük együtt az ottani „vad” zenét – vagyis 1
Liszt Ferenc: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon ˙(Székely József fordítása) Pest 1861. 269.lap. Az eredeti: Franz Liszt: Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie. Paris 1859.
2
a cigányok saját zenéjét játssza. Ez utóbbi értesülést, már ő is írásos forrásból veszi. A forrás egy román származású amerikai újságíró, Konrad Berkovici The Story of the Gypsies című, 1928-ban New York-ban kiadott könyve..2 Hasonló érdekességeket lehetne idézni az angol Edwin Evans 1926-ban kiadott The Gypsy in Music című könyvéből, mely Liszt könyvének angolosítása, átdolgozása, kibővítése. Különben Patrick úr óvatos volt: magyarországi adatgyűjtése idején elkerülte a tudomány képviselőit. Egyenesen a szórakozó helyekre és a „pusztába” ment tájékozódni. Ezeken a helyeken ugye szóval kezdhette kérdéseit, és garantáltan azokat a válaszokat kapta, amelyeket már előre megálmodott. Cigányzenészek által játszott zenéről a 17. század végéig nincs adatunk. Ilyen adatot először 1683-ban a Konstanzban publikált regényes útirajzkönyvben, az Ugarischer oder Dacianischer Simplicissimus…-ban találunk. Daniel Speer, a Simplicissimus álnevű szerzője, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem környezetében találkozik két cigány trombitással, akik, mint írja, „gyalázatosan” (schandlich) játszanak – ami a német és lengyel darabokat illeti”3 .Magyar darabot nem említ, de van a könyvben egy figyelemre méltó megállapítás, melyből arra lehet következtetni, hogy magyarok között a cigányzenész már nem ritkaság, mert „majdnem minden magyar nemes embernek van egy hegedűs vagy lakatos cigánya”4. Közel 180 évvel később Brassai Sámuel közmondást is idéz magyar nemes ember és házi cigánya kapcsolatáról. Eszerint „az erdélyi nemes embernek kell lenni kopójának, bivalyának és cigányának.” (Egy cigányról van tehát szó, aki a legtöbb esetben mindkét funkciót, a hegedűsét és a kovácsét is, betöltötte – ahogy ez székely falvakban még a 20. század első felében is gyakori volt.) Az ugyancsak 1683-ban megjelent politikai röpiratból, az Ungarische Wahrheitsgeige-ből olyan együttesről értesülünk, melyben hegedűsök játsszák, legfeljebb oktáv párhuzamban a dallamot, és kísérő hangszerként duda szól. Cigányokról itt nincs említés, de feltételezhetjük, hogy legalábbis a hegedűsök cigányok voltak. Tudjuk, hogy a cigányzenészek térhódítása előtt Magyarországon – mint még sok helyen Európában a 18. század előtt – duda volt az általánosan kedvelt tánczenei hangszer. A 18. század elején – mint ezt Apor Pétertől tudjuk – Apafi Mihály erdélyi fejedelem dudazenére táncolt. Metamorphosis Transilvaniae című emlékiratában Apor Péter arról is megemlékezik, hogy erdélyi mulató urak farsang idején cigányhegedűsök és dudások kíséretében látogatták egymást. Valószínű., hogy ezek a dudások nem voltak cigányok, ahogy cigányzenészdudásról korábbról sem és a későbbi időkből sem tudunk. 1812-ben a Pesten 2
Idézi Spur Endre: Miért „cigányzene” a magyar nóta Amerikában? In: A Délamerikai Magyar Hirlap Évkönyve [Évf., nap?] 3 Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus, Vorstellend seinen Wunderlichen Lebens-Lauff…1683. Konstanz , (Repr .1 923) 363. lap. Magyar vagy egyéb dallamról a könyvben nincs szó. 4 u. ott 330. lap.
3
állomásozó Esterházy gyalogezrednek katonatoborzáshoz cigánybanda mellett dudása is volt. Ez sem volt cigány. Nem kizárt, hogy dudáján a bandával együtt is játszott. Abban az időben a duda-hangzás és a dudajellegű, nem váltott harmóniákkal történő kíséret a cigánybandák többségében még lehetett általános. Korszerű európai igényekhez igazodó harmonizálással csak olyan együttesek tudtak megpróbálkozni, amelyeknek úri pártfogójuk volt és rendszeres oktatásban részesültek. Az első név szerint ismert híres cigányzenész, az 1730 körüli években, Barna Mihály volt, Csáky Imre bíboros egyik udvari muzsikusa, a Szepes megyei Ilyésfalván. Negyedmagával muzsikált: kontrás, hárfás és kisbőgős kíséretével. De amint a róla szóló híradásban olvassuk: „az utóbbi három nem volt cigány, csak Barna Mihály egyedül”.5 Pedig voltak ott még cigányzenészek. Közülük tizenkettővel versenyeztették is Barna Mihályt, aki fölényesen legyőzte őket. Ezért patrónusa libériába öltöztette, és életnagyságú portrét festetett róla.6 Ugyanaz az 1776. évi bécsi újságcikk, amely Barna Mihály nevét megörökíti, az egyetlen hitelesnek tekinthető híradás Czinka Pannáról is. E szerint Czinka Pannát sajógömöri „ura és apai gondviselője” – Lányi János, a falu akkori birtokosa – tanítás céljából „a legjobb rozsnyói hegedűs gondjaira” bízta. Czinka Pannának már négytagú cigánybandája volt. Ebben férje volt a bőgős, férjének egyik testvére volt a kontrás, másik testvére a cimbalmos. A férj nemcsak bőgőzött – kovács is volt. Czinka Panna pedig: „ha nem a muzsikálással volt elfoglalva, mosott, kenyeret sütött és hasonló háztartási feladatokat látott el, vagy férjének segített a kovácsműhelyben, amit igen szívesen tett.” Azt is írja róla az idézett bécsi Anzeigen…, hogy „adódó ünnepségekre különböző tekintélyes urak, hogy zenéjét élvezhessék, 20-30 mérföldnyire is elhozatták Gömörről”. Hihetőleg ezek az urak csak a prímásnő játékát minősítették, a kíséretre, ha ez a táncritmusban nem vétett, nem ügyeltek. Czinka Pannától a „nemes tánc” sem lehetett idegen, hiszen neki tanult zenész mestere is volt. Nemes táncot, azaz az urak által táncolt divatos, idegen táncot az ő idejében (1772-ben halt meg, születési idejét nem ismerjük) úgy látszik már falusiak is táncoltak – ha nem is lelkesedtek érte, mint ezt Gvadányi József 1765-ben keltezett Badalai dolgok című verséből tudjuk. Idézem a vers néhány sorát, mely szerint Putyu a cigányprímás ugyanúgy szenved, mint a táncoló falusi előkelőség, sőt maga a táncot rendező, tréfás kedvű huszártiszt költő is: Lassú nemes táncot, hogy vonni kezdették Nagy méltóságosan lépéseket tették De a nemes nótát ördög sem értette, Az Abderidáktól eredetét vette; Csak kevésbé álltam Putyunak mellette: 5
Anzeigen aus saemtlichen kaiserl. Erblandern. VI. Jahrgang II. Stück, l. Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja 1776-1903. Nap Kiadó, Budapest 2004, 21. lap 6 l. Anzeigen 1776, VI/II. Magyarul: Sárosi 2004, 21. lap
4
Mind fülem, mind fogam s gyomrom fájt felette. Folyt már a nemes tánc, a bíró elől ment, Felfújta pofáját, a fejét tartá fent; Nevettem, lábával mivel gyakran döbbent. Putyu meg csikorgott, mint kerék, mely nem kent. Azért is a nótát frissre fordítottam „Húzzad magyarosan, Putyu!” – kiáltottam. Ezzel mindnyájukat úgy megindítottam, Hogy házam letörik! már attól tartottam. Vagyis Putyu tudhatott cigány nótákat, beszélhetett társaival vagy otthon a családjával cigányul (mert akkor a zenészek még beszéltek cigányul), de játszania azt kellett, amit rendeltek tőle. És csak azzal a zenével tudott sikert aratni, ami közönsége ízlésének megfelelt. Voltak szerencsésebb kortársai, akik könnyebben és gyorsabban követhették a divatot és az idők szavát. Ilyen volt az az öt cigányzenész, akiknek 1751-ben galántai Esterházy Ferenc gróf kiváltságlevelet adott. Ebben a kiváltságlevélben a gróf így rendelkezik: „Akarjuk, hogy mai napságtul fogva ők mindenkitül udvari szabad muzsikásoknak neveztessenek és böcsültessenek.”7 A zenészek a kiváltságlevélben név szerint fel vannak sorolva, de hangszereikről, zenei szerepükről nincs említés. Minthogy őket a gróf minden egyéb munka alól mentesíti, okkal feltételezzük, hogy szolgálaton kívüli idejükben tanulniuk kellett. Tanulniuk, még hozzá nem csupán a maguk erejéből, hanem kottaértő zenész irányítása mellett. Ilyen előzmény után nem meglepő, amiről mintegy harminc évvel később a Pressburger Zeitung 1784. márc. 13-i számából értesülünk, hogy a galántai cigányok kitűnő zenészek és „sohasem játszanak kotta nélkül”. S hogy tánczenén kívül „koncerteket és szimfóniákat” is játszanak. A 18. század közepétől, ahogy erősödik a nemzeti mozgalom, úgy növekszik a társadalom magasabb rétegeinek igénye a hagyományos zene korszerűsítésére. Ebben az időben már a cigányok az írástalan magyar hangszeres zenei hagyomány elismert, hivatásos képviselői. Így akaratlanul is részeseivé válnak az un. verbunkos korszak zenei nyelvújító mozgalmának, amely rengeteg új elemmel bővíti a magyar hangszeres zenei hagyományt. A megújuláshoz vezető első nagy lépéseket nem cigányok, sőt nagyrészt nem is tősgyökeres magyarok, hanem németből, csehből frissen asszimilált szerzők teszik. Az 1780-as évektől kezdve Bécsben sorra jelennek meg az Ungarische Tänze , Ungarische Nationaltänze, Hongroises és ezekhez hasonló című verbunkos-gyűjtemények. E zongorára készült gyűjtemények darabjainak jó részét csak a kotta őrzi. De – változatban –viszonylag sok fennmaradt belőlük a paraszti tánczenében, leginkább Erdélyben. A stílus viszont szinte elsöprő erővel 7
L. Journal of the Gypsy Lore Society 42 (1963). 50-53. Ugyanitt a kiváltságlevél fénymásolata is látható.
5
hatott a nemességnek és a polgárságnak játszó legjobb cigányzenészek muzsikájára, arra a zenére, amely később a cigányzene nevet kapta. Ebben a gyökerestől átalakult stílusban mégis sok minden megmaradt, amiben a magyar ember magára ismer, s ez már mindjárt Bihari példáján is érzékelhető volt. A Bihari nevével fennmaradt verbunkosok nem rosszabbak, nem különbek a többi verbunkos szerző sikerült darabjainál. Ahogy e darabokat ő, a zseniális cigányprímás, a régi hagyományúakkal egyeztetni tudta, annak hiteles magyarságát senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni. Ő utána is minden generációnak megvoltak a maga kitűnő prímásai, akik az európai zenével bőségesen felfrissített stílus szerint játszottak tovább. Ezzel a zenével a magyar cigányzenészek a lehető legtávolabb jutottak mindattól a sokféle zenétől, amit sokféle cigányzenészek játszanak sokféle nép között Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában. Romantikus magyar ízléshez szabott zene, amely jól beleillik az európai ízléskörbe. Rá van szabva a cigányzenészekre annyira, hogy ha az átlag-külföldi a „cigány” szót hallja, ma is a magyar cigányzenész képe villan át az agyán – hegedűvel a hóna alatt. Magyarságukra világjárásukban mindig büszkék voltak a cigányok. Boldogan viselték a díszes huszáruniformist egy-egy külföldi városban. A messziről jött ember szavahihetőségével elmondott egyik igaz történetük szerint, mikor egy német városban kaszárnya előtt haladtak el és az őrparancsnok tisztelgést vezényelt katonáinak, mert tábornokoknak nézte őket. Hívták és szívesen látták őket fejedelmi udvarokban is. Erről szól az „egy cigány, egy király”- história, amely szerint ilyen sorrendben ültek Londonban egy királyi ünnepség asztalánál. Kuruc érzelmű magyarságuknak nem egyszer itthon is, külföldön is tanújelét adták, ha erre alkalom kínálkozott. Az első világháború előtt a Habsburg trónt dicsőítő ünnepi beszéd után például számolni lehetett azzal, hogy a jelen levő cigánybanda kockázat árán is a „Mégis huncut a német…”-szövegű nótát fogja játszani. Kié a cigányzene?… A kérdésre válaszért fölösleges volt, ha mégoly vázlatosan is, végigtekinteni 500 év történetén. Elég meggondolni: mit hozhattak magukkal a zenészek Magyarországra érkezésükkor abból a zenei eszközkészletből, amellyel már Liszt születésekor is rendelkeztek. Hangszereiket nem hozhatták – ezekkel szorosan összefüggő játéktechnikájukat sem hozhatták. Különleges zenei rátermettséget nem hoztak, mert zenében nem jobbak az emberiség átlagánál. Korábbi repertoárjukat sem honosíthatták meg Magyarországon. Egyetlen különleges adottságukról azonban korábbi időkből nincs értesülésünk. Ez az íratlan szórakoztató zenét művelő, kiszolgáló zenész alkalmazkodó képessége. Az a képesség, ahogy ők tudták a tánczenét legjobban „talp alá” rakni. Ahogy személyre szabott hegedüléssel a legjobbak ma is édes könnyet csalnak a szemekbe, és ékesszólóan hegedülik ki a szerelmes szívből az elmondhatatlant. Szorosabb értelemben vett sikeres zenealkotóról a cigányzenészek között a verbunkos szerző Biharin és a nótaszerző Dankó Pistán kívül nem tudunk. Ők
6
szándékuk szerint is, eredmény szerint is magyart alkottak. Ugyanúgy, ahogy rajtuk kívül rengeteg cigányprímás is magyar zenei anyanyelvén, csárdás- és nótaszerzéssel próbálta a Parnasszust megostromolni. Más nyelven akarva sem tudhatta. Mert a magyarok zenéje természetesen a cigányoké is. Azoké a cigányoké, akiknek néhány évszázadon át tartó magyarosodás után elég okuk és joguk van magukat teljes értékű magyarnak vagy annak is tekinteni. (Elhangzott 2011. május 5-én, az MTA Felolvasótermében az MTA I. osztályának Liszt Ferenc-emlékülésén, a zeneszerző születésének 200. évfordulójára emlékező Liszt-évben.)
