Sarokba szorítva. (A falon kívül, 266-os körzet, május 16.)

2. Sarokba szorítva (A falon kívül, 266-os körzet, 2222. május 16.)

Liam Blackwood egy vaskos tölgy mögött térdelt, és átható pillantással figyelte a megtermett szarvast, amely épp akkor lépett ki a fák közül a fehér virágokkal borított tisztásra. Ujja mozdulatlanul pihent megfeszített íjának húrján, miközben kék szeme az öccsére villant. Egy szót sem szólt, csak felvonta a szemöldökét, mire Russel megrázta a fejét, és magára mutatott. Bátyja nem mozdult, de alig láthatóan biccentett. Átengedte a vadat, ám nem eresztette le a fegyverét, nehogy megzavarja a békésen legelésző állatot. Russel mély lélegzetet vett, és 37

Gombnyomásra – a trilógia első része

óvatosan megfeszítette az íját. Nem volt azonban elég ügyes, mert mielőtt elengedhette volna a nyílvesszőt, a szarvas észrevette a mozdulatát és egyetlen ugrással a vadon sötétjében termett. – A rohadt életbe! – dühöngött a fiú. Mérgében a földhöz vágta a fegyverét, majd mintha ez nem lenne elég, a bakancsával jól meg is taposta. – Két napja hajszoljuk ezt a dögöt, és most, hogy végre elkaphattam volna, egyszerűen eltűnt. Felrobbanok az idegtől! – Nyugi – eresztette le Liam is az íját. – Majd legközelebb összejön! – Nem lesz legközelebb! Elegem van a vadászataidból! Majd horgászom, ahogy eddig… – Ugyan már! Senki sem születik vadásznak! – Csak te – felelte duzzogva, és mogorván nézett végig a bátyján. Liam magas volt és izmos, igazi szálfa termetű férfi. Többnyire feketében járt, de széles vállát és vastag alkarját a vékony vászoningek sem igazán tudták eltakarni. Sötétbarna rövid haja volt, ám néhány hosszabb tincs mindig a homlokába lógott. Az arcát – bár borotválkozott –, általában finom borosta fedte, és a szeme kék volt, akár az ég. Tömör szemöldökét és egyenes orrát apjától örökölte, míg mandulavágású szeme és szép vonalú szája olasz származású édesanyját idézte. Bár Russel bosszús volt, testvérére nézve elszállt a haragja. Ő volt a példaképe, aki felnevelte és mindenre megtanította. Russel is magas volt, de sokkal vékonyabb, mint Liam. A szeme ezüstös kék volt és álmodozó. Bár elmúlt húszéves, az arca sima volt, a vonásai pedig gyermekien szépek. A haja, ha megnövesztette volna, göndör lett volna, de Russel lányosnak tartotta, ezért néhány milliméteresre borotválta. 38

2. fejezet: Sarokba szorítva

– Holnap tovább megyünk. Meglásd, végül meglesz az a szarvas! – mondta Liam. Nem foglalkozott testvére kifakadásával, hisz tudta, úgyis az lesz, amit ő akar. Megindult a rengeteg felé, ám mielőtt eltűnt volna, a válla felett hátraszólt. – Hozok valami vacsorának valót, addig rakj tüzet! – Jó – morogta a fiú, de le sem tagadhatta volna, mennyire nincs ínyére, hogy tovább kell űznie a szarvast. Ugyanakkor jól tudta, hogy a vadállatért jó pénzt kapnak majd a kapuőröktől, akiknek régóta szállítottak le különféle vadhúsokat: nyulat, vadkacsát, őzet, fácánt, és időnként szarvast. Ez érte a legtöbbet, hiszen nem csak a húsáért, de az agancsáért is szép summát fizettek a képmutató városlakók, akik odabent vegetáriánusként éltek. Sebtiben tüzet rakott, majd amikor a farakás alatti gallyacskák mohón lángra lobbantak, a csomagjaik mellé telepedett, és ábrándozva bámulta a sötét égbolt felé reppenő, fehéren izzó pernyéket. Russel sokat töprengett azon, vajon milyen lenne az életük, ha ők is a hét megalopolisz egyikében születtek volna meg, mint amilyen Manipura is volt. Csak legendákból ismerte ezeket a városokat, amelyeket a Dimenzióváltás után építettek a Föld legfőbb energiavonalai mentén, és a hét energiacsakra után neveztek el. Manipura a Napfonat csakrát szimbolizálta. Itt tanult minden fiatal, szerte a világból. A megalopoliszt égig érő energiafal védte a „vadaktól”, vagyis a városon kívül élő emberektől, és bejárási engedélyt csak azok kaphattak, akik valamilyen munkát vállaltak a gazdag családoknál. – Már megint Manipuráról ábrándozol? – hallatszott hirtelen egy mély hang a háta mögül, és a fiú a mellkasához kapott. 39


– Ah, de megijesztettél – suttogta, majd a tenyerébe temette az arcát. – Majdnem megállt a szívem. Liam elnevette magát. – Az azért nem megy olyan könnyen, kiskomám! – Az öccse ölébe lökött egy nyulat. – Én levadásztam, a sütés rád marad! – jelentette ki, majd komótosan a tűz mellé telepedett. A kabátzsebéből előhúzott egy laposüveget, és alaposan meghúzta. – Kérsz? – Kösz nem. Nem érek rá iddogálni, mert aztán lesheted a nyársadat. – Ha nem, nem – vonta meg a vállát a férfi, és kezét a tűz felé tartotta, hogy átmelegedjen. – Almabor van benne. Még csak nem is erős. A vadászathoz tiszta fej kell… – Az almabortól tiszta marad? – gúnyolódott Russel. – Tiszta hát – mosolyodott el. – De mondd csak, miért sóvárogsz annyira a városi élet után? – váltott hirtelen témát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy az öccse kezében egy pillanatra megáll a kés. – Nem tudom, tesó. Én valahogy nem vagyok idevaló… Nem érzed? Te harcos vagy. Minden helyzetből győztesen kerülsz ki. De én…, mintha tévedésből kerültem volna ide. Nekem a kutatásaimmal kellene foglalkoznom a saját, jól felszerelt laboromban, a fal túloldalán, ahol minden eszközt és segítséget megkapnék. Szebbé tehetném a világot a találmányaimmal. – Azok idekint is jól jönnek – dörmögte Liam. – Neked köszönhetjük, hogy szinte mindenünk megvan, akárcsak a megalopoliszokban élőknek. Nagyon is itt a helyed közöttünk. – Nem értesz engem – sóhajtott szomorúan. – Idekint korlátozottak a lehetőségeim. Vannak olyan műszerek és 40


alapanyagok, amikhez, ha megfeszülök, akkor sem tudok hozzájutni, így csak bizonyos keretek közt dolgozhatok. Mintha az őskorban akarnék repülőgépet építeni, de csak kőbunkóm lenne hozzá. Magad is láthatod, hogy nem vagyok jó vadász, és ha nem lennél folyton mellettem, a mutánsok már rég megzabáltak volna. Időközben megnyúzta, megtisztította, és nyársra szúrta a nyulat, ám mielőtt a tűz fölé tette volna, a hátizsákjából előhúzott egy fémdobozt. Kinyitotta, belemarkolt a benne lévő zöld porba, és alaposan bedörzsölte vele a húst. – Mi ez? – nézett rá hitetlenkedve a bátyja. – Fűszersó. Magam készítettem. Liam harsogva felnevetett. – Hihetetlen vagy, öcskös! Ha a mindennapokban is ennyire talpraesett lennél, már rég kormányzónak választottak volna. – Csak várd ki a végét – morogta Russel, és Liam meg mert volna esküdni rá, hogy az öccse szemében megvillanó tűz nem a fahasábok lángjait tükrözi. – Hát nem tudom – Liam keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Én megőrülnék, ha a városban kéne élnem, és az lenne a legfőbb programom, hogy meditáljak. Még jó, hogy idekint le se szarják, milyen az aurám. Russel felröhögött és a laposüveg felé nyúlt. – Még jó, hogy már mindenhol van aurablokkoló. Nem értem, ezek a majmok odabent miért ettől tesznek mindent függővé. Nem létezik, hogy ők sosem éreznek haragot, és sosincs kedvük falhoz vágni valamit. – Szétmeditálták az agyukat – sóhajtott Liam, és hanyatt dőlt a bőrkabátján, miközben a csillagos eget nézte. – Szerintem 41


simán lehet, hogy tényleg nincsenek negatív érzelmeik. Becsapni úgysem tudják egymást, aki meg nem illik közéjük, egyszerűen kihajítják az erdőbe. – Látod, ez az! – élénkült fel Russel. – Azzal, hogy kivetik őket a vadonba, a halálos ítéletüket írják alá. Mindenki tudja, hogy a városlakók idekint nem sokáig húzzák. Vagy a vadak zabálják fel őket, vagy a korcsok karmai közé kerülnek. Tehát tudatosan rosszat tesznek az embertársukkal. Ez vajon miért nem látszik a szenátorok aurájában? – Hmm… talán azért, mert törvényként értelmezik az ítéletet. Nem indulatból cselekednek, érted? De ha már itt tartunk, a körzetünkben van két fazon, akit le kellene vadásznunk. Már ha életben vannak még. Russel arca elsötétült. – Jajj, Liam, te tudtad ezt! Nem is a szarvas miatt jöttünk ide! – Jó, ez is benne volt… – Ne nézz hülyének! Te végig erre készültél! – Na és? Ha elmondtam volna, nem jössz velem. – Nem is – duzzogott Russel. – Hogy verhettél így át? – Ez férfimunka, öcsi. Meg kell tanulnod verekedni… – Egy hete sincs, hogy begyógyult az állam! – Hát, akkor most ne veresd szét – vigyorgott rá Liam. – Legalább elhoztad a pisztolyokat? – El, hát. De nem megölni kell őket, csak elfogni. – Aha, a szarvassal is remekeltem. Nem látod, hogy nem megy ez nekem? – Ne hőbörögj már, inkább együnk, aztán keressük meg azt a két idiótát. Ha itt éjszakáznak, nem élik meg a reggelt. A vékony hús nemsokára ropogósra sült a nyárson. Liam 42


jókedvűen, Russel pedig meglehetősen bosszúsan falatozott, amikor a sötét égbolton megjelent a városból kivetített hatalmas fényújság. A világoskékkel világító rovatokban egymás után pörögtek a képek és a filmek, és bár nem a kintieknek szólt a híradás, a közelben élők mindannyian látták. A főoldalon hatalmas képes anyag számolt be egy tudós eltűnéséről, aki a katonaságnak dolgozott. Ebben nem lett volna önmagában semmi rendkívüli, de a férfi sírját kiásták, a holttestét pedig elrabolták. Dr. Noah Cohen – vibrált a felirat a felhőkön, majd megjelent a férfi arcképe. – De ki rabol el egy hullát? – csóválta hitetlenkedve a fejét Russel, majd lenyelte az utolsó falat húst, és belekortyolt az almaborba. – A nekrofilok – vágta rá röhögve Liam, majd hátbaverte az öccsét, amikor az köhögni kezdett a félrenyelt italtól. – Pfúj, de undorító vagy! – nézett rá rosszallóan. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszedbe? De a bátyja csak nevetett. – Vicceltem, nyugi. Nem kell mindent olyan komolyan venni. Néha úgy érzem, mintha nem is az öcsém, hanem a nagyapám lennél. Kicsit lazíthatnál… – Áh, nem tudok… Kevés nekem ez az élet, Liam. Tudod… – kezdett bele, amikor a bátyja a szájára tette a kezét, és nemet intett a fejével. Azonnal megértette. Vagy szökött rabok, vagy a mutánsok ólálkodnak a közelben. Zsebéből parányi sprayt vett elő, és a tűzre irányította, majd megnyomta a tetején lévő gombot. A palackból semmi sem távozott, a tüzet viszont a füsttel együtt egy szempillantás alatt magába szippantotta. A szenes farakás úgy feketéllett 43


a csillagos ég alatt, mintha hetekkel ezelőtt hagyták volna ott. Russel elmosolyodott. Lehet, hogy vadászni nem tudok, de az tuti, hogy lángelme vagyok – gondolta, és a zsákjába nyomta a szerkezetet. Liam eközben előrenyomult az erdőben. Nesztelenül közlekedett, akárcsak a ragadozó nagyvadak. A szemére húzta kerek szemüvegét, és ettől kezdve UV zöld fényben látta a rengeteget. A fák szinte egymásba értek, vastag törzsükre sűrű futónövényzet kapaszkodott, és a cserjeszinten ázott avarszag illata terjengett. A leveleket derengő kék aura borította be, amitől minden sokkal dúsabbnak tűnt, mint a sötétben. Mivel korábban esett, nehezebb volt kivenni az erdőben menekülő lépteket, de Liamnek különösen éles volt a hallása. Nem hiába volt vadász, aki bár a városfalon kívül élt, rendszeresen üzletelt a kapuknál dolgozó őrökkel. Manipura vezetői ugyanis vérdíjat tűztek ki az általuk veszélyesnek ítélt emberekre, akiknek a levadászását előszeretettel bízták a kint élő fejvadászokra. Valószínűleg ez volt az ok, amiért hagyták, hogy a városok felett kivetített fényújságokat mindenki láthassa, a hírek végén ugyanis rendre közzétették a keresendő szökevények fotóját és minden velük kapcsolatos információt. Russel a bátyja mögött lépkedett, szintén szemüvegben, és keze különleges, idegbénító lövedékkel működő fegyverére simult. Jó lenne, ha dulakodás nélkül megúsznánk, gondolta, és óvatosan megnyomta a puska gombját, amitől az egy másodperc alatt feltöltődött. Tudta, ha Liamnek lőnie kell, nem fog habozni éles lőszert használni, ő azonban nagyra becsülte az emberéletet, még akkor is, ha bűnözőkről volt szó. Aztán mindketten meglátták őket. A két férfi városi ruhát 44


viselt; fényes, világosszürke, testhezálló nadrágot és garbót, ami nem sokat segített nekik a menekülésben. A fák feletti fényújság megvilágította őket, így jól láthatóvá vált az aurájuk, amelynek szivárványszínű ködjébe a rettegés szürke foltokat égetett. Csetlettek-botlottak a saras földön, a bőrük sok helyen felhasadt a beléjük akadó szúrós bokroktól. Csak idő kérdése volt, hogy a közelben élő mutáns ragadozók kiszagolják a vérüket… Liam eléjük lépett, és célzott. A fegyver éles lámpája a két férfi arcába világított. – Megállni! – dörrent rájuk, mire azok megdermedtek. – Kérem! – nyöszörgött az egyik –, ne lőjön! – Kezeket a magasba! – folytatta Liam, és elindult feléjük, hogy megkötözze őket. Russel hálás volt a sorsnak, hogy ilyen könnyedén alakult minden. Az egyik férfi azonnal feltette a kezét, a másik azonban a derekához kapott, és miután a háta árnyékban volt, nem lehetett pontosan kivenni, miért. Liam nem várt. Szélsebesen rávetődött, és magával rántotta a földre, majd behúzott neki egy jókorát. Ám az sem volt rest, lefejelte ellenfelét, mire a mellette álló férfi is Liamre vetette magát. Ő azonban nem veszített a lendületéből, és keményen ütni-verni kezdte mindkét városlakót, akik egyre kevésbé tudták hárítani a rendre betaláló balegyeneseket. Russel nagyot sóhajtott. Jól tudta, Liam pillanatok alatt végez mindkettővel, ha azok ketten nem kapnak észbe. – Álljatok le! – próbálkozott először békésen, de amikor a látta, hogy a dulakodók ügyet sem vetnek rá, megcélozta őket, majd beléjük lőtt. A két férfi rongycsomóként rogyott a földre. – Áh, Russel – kelt fel szitkozódva Liam. – Miért kellett beleavatkoznod? 45


– Nem akartam, hogy ölj… – Nem állt szándékomban – morogta a férfi, és ingujjával megtörölte az állát. Lihegve nézett az öccsére. – Nem láttad, hogy nyerésre állok? Russel megvonta a vállát. – Mi értelme veszélybe sodornod magad, ha sokkal egyszerűbben is elintézhetjük őket? – Szeretem érezni, hogy élek – lihegett Liam, majd a földön heverők felé bökött. – Meddig lesznek eszméletlenek? – Három órát biztos, de mivel a nyakukba lőttem a chipet, lehet, hogy hatig is, mivel ez a gyógyszer az idegpályákra hat. Telibe találtam mindkettőt. – Hát ez óriási! Akkor most cipelhetjük őket. – Lesheted, hogy cipelem ezeket az idiótákat… – füstölgött Russel, majd látva bátyja haragos arckifejezését, bűnbánóan hozzátette. – De ki tudom szedni belőlük a lövedéket, mielőtt felolvadna az ampulla, és akkor félóra múlva maguknál lesznek. – Akkor láss hozzá! – mordult rá Liam. – És csinálj valamit a sebeikkel, mert idegyűlnek a mutánsok! Russel a sebesültekhez lépett, akik teljességgel halottnak tűntek. Előkeresett a zsákjából egy tollszerű műszert, majd gyakorlott kézzel kiemelte a férfiak nyakába fúródott apró chipet. –  Hmm… – dünnyögte –, egy kicsi azért bekerült a véráramba… – Mi van? Akkor mégiscsak kiütötted őket? – Bocs, egy óra múlva talán felébrednek – szabadkozott, majd egy zöld színű tollal, ami erőteljes fényt és különös, ánizsillatot árasztott, lezárta a sebeiket, aztán egy kendővel letörölte róluk a vért, amely az anyagon azon nyomban elpárolgott. 46


– Akkor imádkozz, öcskös, hogy a dögök ne szagolják ki a vért. Ha nem ütöd ki őket, már a kapu felé tartanánk velük. – Rendbehozzam a sebed? – Kösz, nem kell, csak egy horzsolás. Inkább vedd elő a csodamasinádat, és ha bármit látsz, ami felénk közelít, lődd bele a chipjeidet! – Nem értem, miért nem így vadásztunk a szarvasra is… Liam hitetlenkedve nézett az öccsére. – Mert megtiszteljük az állatot. – Aha, értem – bólogatott Russel, de elröhögte magát. – Szóval ezekbe mehet az idegpálya-blokkoló, de a szarvast tiszteljük. – Ezek bűnözők, mit tiszteljek rajtuk? – Nem tudhatod, mi elől menekülnek. – Nem igazán érdekel. Körözik őket és pont. Amúgy, ha olyan nagyon jók lettek volna, nem penderítik ki őket odabentről. – Miért? Te talán jó vagy? Liam tudta, hogy kényes kérdéshez értek. – Nem, öcsi, nem vagyok az, de hidd el, nem sokban különbözöm a bent élőktől. – Túlságosan elnéző vagy magaddal szemben… – Téged meg túlságosan is elvarázsol az oly csodásnak tartott paradicsomi világ. Miért gondolod, hogy odabent minden tökéletes? Az emberi természet szélsőséges. Nem létezik, hogy valaki állandóan békés és mosolygós, és soha semmi rosszat nem tesz. Egyszerűen nem ilyennek teremtett minket az Isten. Russel felnevetett. – Attól, mert te forrófejű vagy és mindenen felkapod a vizet, még mások lehetnek békések. Valamiért őket választották ki, 47


nem minket. Ha tele lennének negatív érzelmekkel, nem tudnának odabent élni. Vagy szerinted nem jönne le minden rossz az aurájukból a többieknek? – Nem tudom, tesó – sóhajtott Liam. – Talán egy részük valóban jó ember. Végigmeditálják az életüket a végleges felemelkedés reményében. De a szenátorok… ájtatos kígyók, hidd el nekem. – Gyűlölöd őket, ezért nem látsz tisztán. Ha tényleg gonoszak lennének, látszódna rajtuk, mégis nekik van a legnagyobb, legragyogóbb aurájuk. Ráadásul mindnek aranyszínű, ami a legmélyebb hitet és tudást mutatja. Magad is láthatod, nincs rejtegetnivalójuk. Vagy mindez varázslat lenne? – Olyasféle… – Te egyszerűen menekülsz a valóság elől. – Szerintem meg te menekülsz a valóság elől. Egy látszatvilágba vágysz, ahol sokkal több a hazugság, mint a miénkben. A sötétben hirtelen mozgolódás támadt, és mindketten felugrottak, de már késő volt. A fák tetejéről sötét árnyak vetődtek rájuk. Russel egyetlen lövést tudott leadni, mielőtt elragadták volna a fegyverét, Liam azonban golyózáport zúdított a támadóikra. Dühös morgás, majd velőtrázó üvöltés volt a válasz, és az arcukra valahonnan vér fröccsent. Bár az éjjellátó szemüveg a segítségükre volt, a mutánsok olyan gyorsan mozogtak, hogy nehéz volt követni őket. Liam egy éles bozótvágót rántott elő, és nagy elánnal az állatokra támadt. Russel egy tőrrel védekezett és több dögöt is megszúrt, de az egyik csúnyán belemart az alkarjába, amitől szitkozódni kezdett. – Hogy rohadnátok meg mind ott, ahol vagytok! – Jól vagy? – nézett felé aggódva Liam, és maga mögé lökte 48


a testvérét. Vadul lőtte és kaszabolta a gyorsan mozgó, nagydarab, éles fogú állatokat, akik fáradhatatlanul támadták őket. A hadsereg kísérleti állatai voltak ezek a szörnyek, akiket azért hoztak létre, hogy szabályozzák az odakint élő populációt. Liamék azonban ismerték a dögöket, és tudták, hogyan kell elpusztítani őket. Végül elhullott az utolsó mutáns is, mire kimerülten rogytak le a földre. – Minden rendben? – nézett az öccsére Liam. Igyekezett vigyázni rá, most mégis megrendülve látta, hogy Russel igencsak rossz állapotban van. – Megszívtam – nyögte fájdalmasan a fiú, és a fogai közül vér szivárgott elő. – Az egyik átszúrta a mellkasomat. – Az nem lehet – kúszott mellé Liam, ám a sebet látva sötétkék szeme elfeketedett. – Azonnal orvoshoz viszlek! Russel fáradtan felnevetett. Újabb adag vér buggyant ki a szája szélén. – Ugyan, tesó… nekem harangoztak! – Ne beszélj így! – förmedt rá a bátyja, és sebesült öccsét a vállára kapta. Elindult a városkapu felé, de előtte belerúgott a földön heverő menekültbe, aki akkor kezdett magához térni. – Mozdulj már! – Mi van? – nézett rá kábán az idegen, de Liamnek nem volt türelme társalogni. – Indulj! – ordított rá, mire az feltápászkodott és meglódult. – Hol a társam? – kérdezte hebegve, és szemmel láthatóan komolyan meg volt rettenve, látva, hogy minden vértől ragacsos. – Megzabálták a mutánsok. A válasz tömör és haragos volt, a férfi pedig felnyüszített félelmében. 49


– Kussolj, ha nem akarod, hogy visszajöjjenek – förmedt rá Liam, mire újra csend lett. Russel eközben elveszítette az eszméletét, de bátyja érezte, hogy gyengén még ver a szíve és lélegzik. Nem törődve a hátára nehezedő súllyal, óvatosan futásnak eredt. Meg kell mentenem őt – gondolta – bármi áron! Néhány perccel később szórt fény szűrődött be a fák közé, és Liam tudta, hogy a falak alatt járnak. Hamarosan kitisztult az erdő, és az ősöreg tölgyfáktól alig tíz méterre égig érő fényfalak tűntek fel, amelyek kékesfehér színben vibráltak. A levegőt elektromosság szaga töltötte meg, és érezhetően melegebb lett. Meg sem próbált a fal közelébe férkőzni, egyenesen a kapukhoz futott. Ömlött róla a víz, és minden izmában szaggató fájdalmat érzett, de összeszorította a fogát és hamarosan elérte az őröket. – Mi történt? – kérdezte Thomas, akit a vadászok régről ismertek. – A dögök megtámadtak minket, miközben ezekkel küzdöttünk – biccentett a háta mögött ziháló menekültre, aki még mindig riadtan nézett a háta mögé, mintha a mutánsok támadásától kellene tartania. – Az egyik átszúrta Russel tüdejét. Orvosra van szükségünk. Thomas és Paul összenéztek. – A fenébe is, Liam. Hisz tudod, hogy nem mehettek be, hacsak nem vállaltok valami munkát … – Bűnözők százait vadásztuk le nektek az elmúlt években! – csattant fel ingerülten. – Nem látjátok, hogy milyen állapotban van az öcsém? Paul őszinte sajnálattal nézett rá. – Tudod, hogy nem rajtunk múlik… 50


– Nem igaz, hogy nem tehettek semmit! – izzott fel Liam szeme, és haragosan nézett a katonákra. – A szavamat adom, hogy megteszek bármit, amit csak kértek, csak mentsétek meg őt! – Liam, iszonyú helyzetbe hozol minket – dörmögte Thomas, de néhány lépéssel távolabb sétált tőlük, és beszólt a központba. Paul eközben bilincset tett az elfogott rab csuklójára, és betaszította egy balra eső vasajtón. Aztán eltűnt a kapu mögött, majd kisvártatva visszatért egy ovális, lapos műszerrel, amelynek a végén egy átlátszó csipesz volt. – Add a kezét! – bökött Russel felé, mire Liam felemelte az öccse jobb csuklóját. Az őr a mutatóujjára csíptette a szerkezetet, amely szemmel láthatóan picit megbökte az ujját. Eztán a szerkezet felszínén élénkzöld írás jelent meg, majd gyors egymásutánban szavak és számok sokasága. – Mi ez? – Amolyan gyorsteszt. A gép felméri az állapotát, így az orvosok gyorsabban hozzáláthatnak a kezeléséhez. – Gondolod, hogy… Az őr bólintott. – Magas lesz az ára, de Tom biztosan elintézi neked – veregette vállon a vadászt. – Ne aggódj, mindjárt itt lesz a segítség! Liam lerogyott a Földre, és Russel halott sápadtnak tűnő bőrét nézte. A fiú zihálva vette a levegőt, és a szája sarkából még mindig csordogált a vér. – Minden rendben lesz! Hallod? – súgta elkeseredetten eszméletlen öccsének, és a félelemtől összezsugorodott a gyomra. Hányszor hallgatta Russel vágyakozását Manipuráról… Most pedig itt van, a csodák városának kapujában… és haldoklik. Ő pedig hiába nevelte fel, és hiába volt apja helyett apja, arra kell 51


várnia, hogy egy felsőbb hatalom igent vagy nemet mondjon. A homlokán lüktetni kezdett egy ér, és úgy érezte, felrobban, ha nem történik valami. A kétségbeesés és a düh elemi erővel mardosta a szívét, de némán tűrt, amíg Thomas vissza nem tért. – Rendben! – bólintott Liam felé, aki megkönnyebbülten szorította meg az őr kezét. – Köszönöm! Az adósod vagyok. Kitárult a csillogó krómkapu, és a következő pillanatban egy elektromos autó tolatott feléjük. Magas, vékony, ezüstruhás robotok pattantak le róla, és a földön fekvő fiúhoz siettek. Egy átlátszó, vastag falú ágyra emelték, amely a súlya alatt megsül�lyedt, s őt magát körülvette egy átlátszó, nyúlós folyadék. Az arcára egy maszkot tettek, és hagyták, hogy teljesen elmerüljön a zselészerű anyagban. Eztán felkapták az immáron koporsónak tűnő dobozt, és berakták az autóba, majd néma csendben eltűntek. Liam zaklatottan nézett utánuk, ám mielőtt megszólalt volna, Thomas beszélni kezdett. – Az átlátszó anyag segít a sejtek regenerálódásában, és tehermentesíti a testet. A maszkon keresztül oxigént kap. Perceken belül a műtőben lesz. Jó kezekben van, ne aggódj miatta! Az aurája békés, kékes színben hullámzott körülötte, csakúgy, mint a másik őré, és Liam tudta, hogy igazat beszél. A lelke mégis zaklatott volt. Még sosem szakadt el a testvérétől, és őszintén aggódott érte. A szüleik rég meghaltak, és azóta ő volt a fiú mindene. Szerette volna, ha révbe ér, és bár bejutott Manipurába, nem egészen úgy, ahogy elképzelték. Azt is sejtette, hogy a gyógykezelés ára nem lesz csekély, de eldöntötte, lesz, ami lesz, megteszi, amit kell. – Ötezer kreditet kell megszerezned az év végéig – dörmögte 52


a szőke katona, és megvakarta a fejét. – Sajnálom, barátom, tudom, hogy ez nagyon sok. Liam keserűen felnevetett. – Nincs is ennyi szökevény. Mégis, honnan szedjek össze ennyi pontot? Ötvenet adtok egy-egy rabért! – Akadnak azért ötszázasok, és néha egy-egy ezres is… és sok időd van rá. Menni fog! Nézd – nyújtott felé egy tenyérbe simuló üzenetközvetítőt. Ezen tartjuk nyilván a szökevényeket. Amikor új adatok kerülnek a rendszerbe, mindig jelez a gép. A segítségedre lehet, hogy megtaláld a legértékesebbeket. – És ha nem sikerül levadásznom ennyi fejet? Mi lesz Russellel? – Huh, Liam… – Paul arcán őszinte sajnálat tükröződött. – Nem tudom, de Talbottal nem tanácsos ujjat húzni. Ha nem törleszted az adósságodat, a legkevesebb, hogy magad is üldözötté válsz. Manipura törvényei szigorúak, jól tudod. Az ezredes nem kedveli a szabályszegőket. – Rendben, fiúk! – biccentett feléjük, és zsebre tette a lapos tárgyat. – Még egyszer köszönöm! – Járj szerencsével! – mondták azok, majd visszaálltak az őrhelyükre, Liam pedig nekiiramodott az erdőnek. Nem akart gondolkodni, nem akart aggódni, és legfőképpen nem akart szem előtt lenni. Jól tudta, hogy a kapuk környékén repkedő apró kamerák minden mozdulatát figyelik, és mivel nem látják az auráját, a testhőmérsékletéből, a pulzusából és a gesztusaiból próbálják megfejteni a lelkében dúló viharokat. A futás azonban keresztülhúzta a számításaikat. A fiatal férfi szélsebesen rohant a fák között, és úgy tűnt, teste egyedül a mozgásra összpontosít. A szíve egyenletes sebességgel dörömbölt, az arcán pedig nem 53


látszott semmi. A fák egyre sűrűbbek lettek, és elnyelték az alattuk rohanó feketeruhás alakot, aki egy pillanatra sem lassított. Néhány perccel később a kamerák szeme már csak a hatalmas ágakat és a súlyos lombkoronákat látta, amelyek lustán hajladoztak az éjszakai lanyha szélben.

54

Sarokba szorítva. (A falon kívül, 266-os körzet, május 16.)

Recommend Documents