Vekov Károly
Sárkányok és humanisták Ki ne hallott volna a sárkányokról? Gyerekkori meséink rettegett szereplője, egy vagy több, de főleg hét fejjel, de hallottunk már ennél „fejesebb” sárkányokról is. Hogy léteztek-e sárkányok egykoron? Kíváncsi lennék, ki mit mondana erre! De a „boszorkányok pedig nincsenek” kijelentéssel vitázókhoz hasonlóan a sárkányokról is mondhatjuk, hogy Erdélyben igenis voltak… Ugyanúgy, ahogy humanisták is voltak itt mifelénk, nem is akármilyenek, akik a mai tudósokhoz hasonlóan kapcsolatban maradtak egykori tanulótársaikkal, később európai hírű jeles írókkal, filozófusokkal, értelmiségiekkel. Azt ugyan a forrásokból nem tudjuk meg, hogy milyenek is voltak a sárkányok, de az biztos, hogy mondjuk az 5-600 évvel ezelőtt élők tudták és hitték, hogy egykor léteztek. Talán azért, mert időben is közelebb voltak az egykor élt sárkányokhoz, mint mi? Az egykori utazók közül, akik megfordultak Erdélyben, és beszámolnak élményeikről, a látottakról, ha mégoly szűkszavúan is, de Enyed, pontosabban a város központjában található épületegyüttes kapcsán néhányan megemlítik a sárkányokat, illetve azok maradványait. 1583-ban a jezsuita Antonio Possevino Erdélyben járva megemlíti, hogy Gyulafehérvártól két mérföldre van Enyed, „egy nagy város kastéllyal”.1 Enyed már 1293-ban adatolt, szerepel az 1330-as évek elején a pápai tizedjegyzékben, s mint köztudott, az erdélyi káptalan birtoka volt.2 A „kastély” ma is létezik Enyed központjában, és valószínűleg elhanyagoltabb, mint volt egykoron. Nem is nagyon kutatták, így nagyon keveset tudunk róla. A város központjában található, bástyákkal és fallal övezett épületegyüttest – templom, parókia, a bejárat fölötti emeletes épületet ma Bethlen-kastélynak, régen csak kastélynak nevezték. Enyed kapcsán a kérdés szakavatott ismerője, a művészettörténész Entz Géza a középkori erdélyi építészet repertóriumában csak a templomot ismertető tömör leírásában azt írja, hogy „az egyházat szász módra nyolc külső, lőréses toronnyal megerősített, magas, ötszögben futó várfal veszi körül”.3 Művének első kötetében ugyancsak Entz megemlíti a templom déli oldalán található kápolnát, amelyet 1333-ban kezdtek el építeni, és amelyet 1334-ben már be is fejeztek.4 A bejárat feletti épületre azonban Entz nem tér ki. 1939. november 10-én Kós Károly a „A nagyenyedi Bethlen-kastély átalakítási és restaurálási munkáinak műleírása” című és a Bethlen Kollégium Előljáróságához intézett beszámolólójában erről az épületről – többek között – a következőket írja: „A Bethlen-kastély Erdély 16. századbeli reneszánsz épületeinek egyik igen sikerült alkotása, Enyednek pedig templomán kívül legértékesebb műemléke. Nemesarányú, jól tagozott
Vekov Károly (1947) – történész, ny. egyetemi docens, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, kvekov@ gmail.com 1 Călători străini despre Ţările Române (a továbbiakban: Călători străini). II. Ed. îngr. de Maria Holban – M.M. Alexandrescu Dersca-Bulgaru – Paul Cernovodeanu. Buc.. 1970. 547. 2 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. Bp. 1987. 141–142. 3 Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kvár 1996. 122. 4 Uő: Erdély építészete a 11–13. században. Kvár 1994. 133.
26
VEKOV KÁROLY
alaprajza és homlokzata is, de külsejénél talán még értékesebb számunkra művészileg és műtörténetileg kitünő aránya, fiókboltokkal megtört dongaboltozatos belső helyiségei, melyek az első emeleten eredeti formájukban maradtak ránk, ami ilyen lakókastélyoknál ritkán fordul elő, mert azokat (kivált városiakat) többnyire átalakították a későbbi századok divatja szerint a tulajdonosok.”5 Mindebből 1566–1567-ben az olasz Giovanandrea Gromo annyit regisztrál, hogy: „Gyulafehérvártól […] északra, a húszmérföldes út felénél Nagyenyedhez, egy nagy, nyitott kereskedővároshoz érünk. Ez síkon helyezkedik el egy nagy apátsággal, melyet falazott erősség, széles és mély, vízzel teli árok és ellenlejtő övez.”6 Talán az 1556-os szekularizáció előtti egykori birtokosra – a gyulafehérvári káptalanra mint egyházi intézményre – tett pontatlan utalás a „kolostor” megnevezés. Jelenlegi tudomásunk szerint szerzetesek soha nem bírták a kastélyt, az viszont tény, hogy Enyed és környéke egyházi kézben volt, a gyulafehérvári káptalan birtoka, amint ezt számos oklevél is tanúsítja. Sőt, a kastély bejárata fölött régebben még olvasható volt egy felirattöredék: „Capitulum […] 1541”,7 amely szintén a kastély tulajdonosának – a kaput vagy a bejáratot – építő vagy tatarozó tevékenységét tanúsítja. A pár évvel később Enyedre látogató Pierre Lescalopier lényegében az Enyed központjában található épületegyüttesről más utazókhoz hasonlóan számol be. („A város felett vizesárokkal körülvett erős vár magasodik.”)8 Egy Konstantinápolyba tartó svéd követjárás kapcsán Konrad Jakob Hiltebrandtól értesülünk arról, hogy a jó ideig védelmi szempontból igen jelentős „kastély” mentette meg a város lakóinak egy részét a híres 1658-as tatártámadáskor. („Enyed egy magyar város, amely előzőleg szintén német volt; ma már kevés német lakja. Magyar módra van építve kiterjedt területen, van egy mély vizesárokkal körbevett vára, melynek köszönhetően a város lakói sikeresen védekeztek a tatárok ellen a legutóbbi török–tatár elleni háborúban. A várban található a gimnázium és a német lutheránus templom, amely a magyarral egy fedél alatt van.”9) Egy kései adat ugyanerről a szomorú eseményről ekként számol be: „a pogányság Enyed alá szállott és […] a várost mind elégették és elrontották […] az Isten csodálatosan az égből tüzet bocsátott a pogányokra, az enyedi várat avagy kastélyt meg nem vehették.”10
5 Magyar Országos Levéltár, K, 341. cím, 1944. 18. dosszié, 2–3. Nagyenyed kastélyáról lásd még Benkő Samu: Veszedelem az Őrhegy tövében 1657-ben. Dipsei Szabó István nagyenyedi krónikája. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter et al. Bp. 1998. 290–298. 6 Giovanandrea Gromo: Compendio del tutto il regno posseduto dal re Giovanni Transilvano et di tutte le cose notabili d’esso regno. Ed. Aurel Decei. Apulum 2 (1943–1945). 176.: „Da Alba Iulia tirando per piano et per alcune piacevoli colline et vallette uerso Maestro, lasciata una grossa villa nel mezzo del camino lungi circa XX miglia, si troua Agnedina, terra grossa, aperta, mercantile, posta in piano con una grossa Abbadia in fortezza di muri, cinta con largo et profondo fosso pieno d’acqua, con la sua contrascarpa.” Felületes magyar fordítása: Tima Renáta: Fejedelmek – forradalmak – vasutak. Debrecen 2000. Szerk. Takács Péter. (Erdélytörténeti Könyvek 3). 46–47. 7 Balogh Jolán: Erdélyi renaissance. Kvár 1943. 271. 8 Pierre Lescalopier utazása Erdélybe [1574]. Közreadja Benda Kálmán és Tardy Lajos. Európa Könyvkiadó, Helikon Kiadó, [Bp.] 1982. 88. 9 Călători străini. V. Buc. 1973. 576. 10 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Szerk. Szabó T. Attila et al. VI. Bp.–Buk. 1993. 230. S.v. „kastély”, 2. „Innen a chám Kolosvár felé tarta, Enyed városát is felégetvén, mellynek hogy a kastélyában a templom mellé feles nép szorult volna, azok a pogányság eltakarodása alatt nem kevéssé sürgettettek vala, de hogy azok is belől nagyon emberkedének, kastélyok alatt lennének, sokak ellövöldöztetvén, magokat keményen viselnék, békével maradtak vala.” (Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája. S.a.r. Szakály Ferenc. Magyar Helikon, Bp. 1980. 440.
SÁRKÁNYOK ÉS HUMANISTÁK
27
Ugyanennek a tatár támadásnak a kapcsán a közismerten fantáziadús és ezért eléggé megbízhatatlan Evlia Cselebi visszaemlékezése szerint Enyed „szép város volt, egy síkságon, nem messze a Marostól, szép kolostorokkal és palotákkal [!], vásárral és bazárral, szerájokkal és más jótékonysági épületekkel, s égette porig az elővédet vezénylő Iszmail basa, kirabolva valamennyi élelmiszerkészletüket”.11 De talán a legérdekesebb Jacques Bongars (Bongarsius), az 1585-ben Konstantinápolyba tartó francia humanista tudós és diplomata beszámolója Enyedről, aki szintén megemlíti a kastélyt. Ennek bemutatásakor hivatkozik az unitárius Kratzer Lukácsra (Lucas Gracerus), aki megmutatta neki a várost, amelyet úti beszámolójában kastélyával együtt réginek, azaz régtől fogva létezőnek nevez. Majd így folytatja: „A kastélyban óriások csontjai vannak, meg sárkányfejek, melyeket Erdély egyik barlangjából hoztak, ahol, mint mondják, roppant mennyiségben találhatók.”12 Ha még kétségeink lennének afelől, hogy valóban léteztek-e valaha „sárkányok” Erdélyben, hiszen a csontok kétségtelenül erre utalnak, a Mátyás király udvarában is megfordult olasz domonkos szerzetes, humanista nevén Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid foglalata című beszámolójából kell idéznünk: „Erdélyben vannak barlangok, amelyekben sok érintetlenül maradt [a latin szövegben: ép, azaz bőr nélküli] sárkánykoponya, valamint -csont található, nem lehet pontosan tudni, honnan és hogyan kerültek ide ezek a szörnyek, kiváltképpen azért, mert azon a vidéken ilyenfajta állatok nem élnek, bár néhányan úgy tartják, hogy az özönvíz idején Afrikából vagy máshonnan, ahol sárkányok élnek, a kiáradó víz sodrásával kerültek ide ezek a testek; egy sárkányfejet pedig ajándékba kaptam, amit részben a dolgok hitelére, részben emlékére megőrzök, hogy honfitársaimnak bemutassam.”13 A tény, hogy mind Ransanus, mind a száz évvel később Enyeden járt Jacques Bongars barlangokban talált „sárkányleletekről” szólnak, eléggé valószínűsítik, hogy mindketten ugyanonnan származó leletekről beszélnek. Hogy ezek a „sárkánynyomok” valóban létezhettek egykoron, valószínűsítik az utóbbi években előkerült „sárkányleletek” Erdélyben14 Ezek ugyan nem barlangokból, hanem a Sebes folyó árterületének kutatása során kerültek elő napjainkban a kolozsvári geológus-paleontológus Vremir Mátyás felfedező munkájának eredményeként. Az egyik, az 1,8–2 méteresre becsült „zömök sárkány”, amelyik egy eddig nem ismert dinoszauruszfajta, míg a másik. egy még frisebb lelet, egy felső kréta korbeli Eurazhdarcho Langendorfensisnek elnevezett pteroszaurusz, egy 68 millió évvel ezelőtti repülő őshüllő szárnyainak fesztávolsága 3 méter Călători străini. VI. Buc. 1976. 547–548. Călători străini. III. Buc. 1971. 157. Az eredeti szöveg: „Au chateau y a des os de geants, des tests de dracons apportez d’une montagne de Transylvanie, ou, on dict y en avait extreme quantite.” (Bărbulescu Alexandru: Archäologische Aufzeichnungen in Jacques Bongars’ Reisetagebuch. Studia Antiqua et Archaeologica IX. Iaşi 2003. 384.) 13 „In Transsilvania sunt cavernae, in quibus sunt et multa et integra licet nuda cute capita ceteraque ossa mortuorum draconum, nec satis reddi potest causa vel unde vel quomodo talia monstra fuerint ad ea loca delata eo praesertim, quod in ea regione eiusce generis animalia nequaquam gignuntur, quanquam sunt, qui opinantur per diluvii tempora ex Aphrica aut ex locis aliis, ubi gignuntur dracones, exundantium aquarum impetu ea corpora illuc fuisse correpta, ex capitibus autem illis unum mihi dono datum est,quod in rei tum memoriam meis Italis ostendendum reservo.” (Petrus Ransanus: Epithoma Rerum Hungaricarum. Curam gerebat: Petrus Kulcsár. Bp. 1977. 71–72. Magyar változata: Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata. Közreadja Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet. Bp. 1985. 76. 14 Csiki Zoltán, Vremir Mátyás, L. Stephen Brusatte, Mark A. Norell: An aberrant island-dwelling theropod dinosaur from the Late Cretaceous of Romania. = Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America PNAS. Vol. 107. no. 35. 11
12
28
VEKOV KÁROLY
volt, és tíz kilónál kevesebbet nyomott. Ez utóbbit ugyanott, a dél-erdélyi Sebes folyó üledékében találták.15 Mit bizonyítanak a fentebbi adatok? Először is azt, hogy szó sincs barlangi medvékről vagy mamutokról, amint arra korábbi Ransanus-kutatók gondoltak,16 hanem a korabeli szóhasználattal élve „sárkányokról”, azaz olyan őshüllőkről, amelyek egykor valóban éltek Erdély területén, és amelyeket későbbi századokban sárkányoknak neveztek, napjainkban pedig pontos rendszertani elvek alapján a -saurusok sokszínű családjának tagjaiként határoztak meg. A másik fontos megállapítás, hogy ezek a leletek – mind a 4–500 évvel ezelőttiek, mind pedig napjaink felfedezései – Dél-Erdélyhez kapcsolhatók, mi több, mind Enyed, mind pedig a Sebes patak vidéke Gyulafehérvár, az erdélyi püspökség székhelyének közelében találhatók. Ransanus, a szerzetes történetíró nem mondja ugyan meg, hogy hol lehettek azok a barlangok, feltételeznünk kell, hogy nem túl messzire Gyulafehérvártól. Ez viszont ráillik akár Szászsebes környékére, ahol Vremir Mátyás felfedezte a már említett leleteket. A szászsebesi dekanátus egyházügyi szempontból különben is a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá tartozott.17 Tehát kuriózumokat innen begyűjteni egyáltalán nem volt lehetetlen. Noha egykor a „sárkányfejeket” őrizhették Gyulafehérváron is a humanisták kedvelte antik emlékek mellett, tény, hogy ilyen leleteket – amint az Bongars szövegéből egyértelműen kiderül – Enyeden is őriztek, nevezetesen a káptalan tulajdonában lévő „kastélyban”. Több mint valószínű, hogy Ransanus is itt láthatta az őslénycsontokat. Enyeden a káptalani birtokközpontnak az enyedi „kastély” lehetett a székhelye. Sőt a „kastélyba” gyűjthették be az enyedi káptalani birtokról a terményeket. Begyűjtéskor, ha máskor nem is, a káptalan képviselői itt várták be, majd vehették át a nekik járó terményt, amit itt is raktároztak el vagy tároltak, akárcsak a más jellegű földesúri járadékokat. Tehát biztonságos raktározási hely volt az enyediek számára a kastély, és kétségtelen, hogy az volt a katolikus egyházi javak 1556-os szekularizációja előtt is. Káptalani tizedjegyzékekből ismerjük is azoknak a kanonokoknak, főespereseknek a nevét, akik éppen az enyedi káptalani birtok jövedelmeiből részesedtek,18 nem beszélve a dekánról, akinek elsőrendű feladata volt a káptalani javakat/jövedelmeket, így az enyedieket is adminisztrálni. Amúgy a terménytárolás gyakorlatára, mely szerint az enyediek a „kastélyban” tárolhatták terményeiket, egy kései, a reformáció utáni adat is utal. („Az Enyedi Kastélyban a Nemességnek, kiknek az előt-is Kamorájuk volt, ha elvétetet, restituáltassék […] a’ Nemes rendek-is a’ Kastélyhoz tartozó rend szerint valo tereh viselést […] supportállyák.”19) Nem kétséges, hogy a „sárkányleletek” felkelthették az amúgy művelt gyulafehérvári káptalani tagok érdeklődését, akik értékelni tudták a leleteket, ha másképp nem, hát mint kuriózumokat. A Bongars előtt majd egy századdal korábban Gyulafehérvárra ellátogató Ransanust a káptalaniak bizonyosan elvitték Enyedre, ahol meglátva a kastélyban található 15 A zömök sárkányról: http://www.balaurbondoc.ro/balaur_hu.html (az EME honlapján); Zay Éva: Mégsem mesebeli az erdélyi sárkány. Új dinoszaurusz fajtára bukkantak Szászsebes környékén. Szabadság. 22 (2010). szept. 1. 16 Lásd a 12. jegyzetben, 226–227. és a 11. jegyzetben (Călători străini, III. 157, 39. jegyzet). 17 1331. jún. 20., 1477 (Lásd Barabás Samu: Erdélyi káptalani tizedlajstromok. Huszti András levele. Történelmi Tár 1911. 406, 418–419.) és 1504 (Erdélyi Káptalan Levéltára. Biblioteca Documentară „Batthyaneum”. Capitlul din Alba Iulia. III. 165 (lelt. sz. 917), fol. 1r. 18 Lásd káptalani tizedjegyzékek: 1496 (Barabás: i.m. 417, 421, 428, 429, 430–431.), 1497 (uo. 424.) és 1504 (A gyulafehérvári káptalan levéltára. Biblioteca Documentară „Batthyaneum”. Capitlul din Alba Iulia. III. 165, leltsz. 917, 4, 5, 14, 15, 16). 19 Lásd a 10. jegyzetben.
SÁRKÁNYOK ÉS HUMANISTÁK
29
őshüllőmaradványokat, az őt kalauzoló káptalaniak szívesen adtak neki emlékül gyűjteményükből egy „sárkányfejet” – valószínűleg jut is, marad is alapon! –, ha már ilyen jelentős külföldi személyiség ellátogatott hozzájuk. Mindezeken túl van még egy közvetett, ám mégis fontos érv az enyedi kastély kiemelkedő művelődéstörténeti jelentőségére vonatkozóan. Janus Pannonius elégiáinak addigi legteljesebb kiadásában, amelyet 1522-ben jelentetett meg Bolognában az ott jogi tanulmányait folytató Wolphard Adorján,20 később kolozsi főesperes, majd püspöki helynök21 van egy nagyon érdekes utalás. A kiadott Janus Pannonius-versek kapcsán Wolphard megemlíti a humanista műveltségű és nagy olvasottságú Pelei Tamás kanonoktársához intézett 1522. december 10-i ajánlásában, hogy Janus-kéziratok nagy számban voltak találhatók „az ő enyedi múzeumukban” (sunt nonnullae museo in nostro Enyediensi).22 A kor humanista szóhasználatának megfelelően itt nyilván nem mai értelemben vett múzeumról van szó, hanem metaforikusan inkább a „múzsák otthonáról/lakáról”. Tehát egy olyan helyről, ahol ha csak képletesen is, de a Múzsákkal lehetett találkozni. Egy ilyen helyen megfértek egymás mellett humanista szerzők művei, akár kéziratban, mint Janus Pannonius versei, akár más korok irodalmi, történelmi, filozófiai művei vagy humanista szerzők kiadott művei, nemkülönben a gyulafehérvári káptalaniak által kedvelt ókori emlékek is (feliratok, érmek, szobrok stb.)23, melyekben Erdély, az egykori Dacia igencsak bővelkedett. Ezek mellett, mint letűnt korok egykori érdekessége, nyugodtan megfértek a „sárkánymaradványok” is. A középkori és a humanista műveltséget ötvöző gyulafehérvári káptalani tagok, a Várdai Ferenc püspök körül létrejött második erdélyi humanista kör tagjai nyilvánvalóan szívesen elidőztek az „enyedi múzeumban”, akár amíg a beszolgáltatandó terményekre várakoztak, akár pedig egyszerű kedvtelésből. Amúgy kérdés, hogy a Janus Pannonius Marcellus panegyricusának kiadásához Várdai Ferenc püspökhöz intézett Wolphard-ajánlásban található utalás, nevezetesen az, hogy a kiadás alapjául szolgáló Janus-kéziratok sárosak, mocskosak és gyűröttek voltak, enyedi vagy máshonnan származó kéziratokra vonatkozik-e.24 Enyedre inkább azért gondolhatunk, mert ugyanabban az ajánlásban Wolphard megemlíti, hogy Janus Pannonius összes művének kiadását tervezi, amiből arra lehet következtetni, hogy ezek a keze ügyében voltak. Mivel Wolphard már egy 1512. évi bécsi Janus-kiadáshoz is írt kísérő verset, nem kizárt, hogy ez lelkesítette fel, hogy az Erdélyben található kéziratokat kiadja. És amikor jogi tanulmányait folytatandó 1521-ben Itáliába utazott, magával vitte a Janus-kéziratokat Bolognába. Hogy kiadási szándékát miért nem valósította meg, nem tudjuk. Ebben talán közrejátszott Várdai Ferenc püspök 1524 őszén bekövetkezett halála. A Gyulafehérváron működött humanistákról összefoglaló képet Balogh Jolán nyújtott 1943as, az erdélyi reneszánszról szóló nagy összefoglalójában. Az elpusztult gyulafehérvári humanista könyvtárak nagyságáról és milyenségéről talán a Pelei olvasmányairól, akárcsak hétköznapjairól és kanonoktársairól Erasmus Adagiájába beírt széljegyzetei nyújtanak valamelyes Ernuszt Johanna: Adrianus Wolphardus. (Értekezések a magyarországi latinság köréből 1.) Bp. 1939. 1519-ben kanonok, állítólag 1521-ben kolozsi, 1531-ben krasznai főesperes és püspöki helynök (Vö. Vekov Károly: Locul de adeverire din Alba Iulia. Secolele XIII-XVI. Cluj-Napoca 2003. Melléklet.) 22 Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Edd. Eugenius Abel, Stephanus Hegedüs. Bp. 1906. 490. 23 Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. I. Kvár 1943. 49–70. 24 Analecta nova, 487. 20 21
30
VEKOV KÁROLY
képet.25 Sokat ugyan nem tudunk a káptalani könyvtárról, de azt igen, hogy a szekularizációt követően a gyulafehérvári hiteleshely kezelésében volt, ahol a requisitorok őrizték egészen a 17. századi nagy pusztulásig. Nyilvánvalóan a káptalan levéltára mellett, azaz a székesegyházban lehetett ez a hely.26 Wolphard azonban nem erről, hanem egy Enyeden létező „múzeumról” beszél. „A mi múzeumunkban” kifejezés nyilván nem fejedelmi többes, hanem – mivel Peleihez szóló szövegről van szó – számukra, a humanista műveltségű káptalaniak számára közös helyet jelöl, méghozzá Enyeden. Ez pedig nem lehetett más, mint a régen, akárcsak ma „kastélynak” nevezett épület a város központjában, amely a középkorban Enyed mezővárosát birtokló gyulafehérvári káptalan tulajdona volt, amit csak még hangsúlyosabban aláhúz, hogy napjainkig a kastély udvarán, azaz a falakon belül található a középkori templom, valamint a papilak. De az a többletinformáció is elgondolkodtató, amit Hiltebrandt beszámolójából megtudunk, hogy a kastélyban működött a németek és magyarok által használt templom szomszédságában az iskola (gimnasium), ami azt sejteti, hogy egy ilyen oktatási intézmény létezett Enyeden már korábban is, azaz a középkor folyamán. A „kastély” tehát nem csupán védelmi célokat szolgált, hanem a szellemnek is fellegvára volt. Meglehet, hogy a kastély bejárata fölötti torony, illetve emeleti rész volt a Wolphard említette „múzeum”. Hogy a kuriózumok szempontjából a 15–16. század fordulóján Erdély a külföldi humanisták figyelmének középpontjában állt, és feltehetően nem véletlenül, bizonyítja Aldus Manutius, a neves humanista könyvkiadó állítása. Ő, akinek számos magyarországi, sőt erdélyi barátja is volt, említi az 1502. évi Valerius Maximus-kiadás bevezetőjében, hogy Padovában, egy humanista baráti társaságban beszédtéma volt – és ez, ha nem egy egzotikus toposz, akkor tényként kell elkönyvelnünk –, hogy van egy torony Daciában (mármint Erdélyben) tele kézirattal, ahonnan még sok minden, azaz akár antik szerzők művei is előkerülhetnek.27 Ma semmiképpen sem dönthető el, hogy a fenti beszámoló éppen Enyedre vagy akár a gyulafehérvári székesegyház tornyára vonatkozna-e. De az mindenképpen bizonyos, hogy legkésőbb a 15. sz. vége felé létezett az enyedi „kastélyban” egy gyűjtemény, amelyet Wolphard Adorján „a mi múzeumunknak” nevezett. Ez, ha nem is a mai fogalmak szerinti múzeum volt, a humanista kor „studiolojának” felelhetett meg,28 a múzsák székhelyének, amit később, a szintén ott őrzött ritkaságok és kuriózumok miatt Európában „Wunderkammernek” is neveztek, amiből később a mi múzeumaink is kialakultak. A fentiek ismeretében megkockáztatnánk még egy állítást, nevezetesen azt, hogy talán nem is olyan véletlen, hogy Gyulafehérvárról Enyedre költöztették a Bethlen Kollégiumot. Valószínűleg élt az emléke ennek a Wolphard Adorján által említett „múzeumnak”, amely akár létezhetett is még az átköltöztetéskor, mint ahogy ugyancsak előzményként, a „kastélyban” működött az enyedi iskola, amelynek hasznos segédeszköze lehetett a káptalaniak gyűjteménye. Az enyedi kollégium korai – 18. századi – leltáraiban még szó esik az ott őrzött
25 Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszái Erasmus Adagiájához. Fővárosi Könyvtár Évkönyve 1939. (1940). 43–137. 26 Vekov Károly: Hol működött a gyulafehérvári hiteleshely kancelláriája. Református Szemle XCVI(2003). 6. 638–641. 27 Gerézdi Rabán: Janus Pannonius magyar barátai. = Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Bp. 1968. 154. 28 Karsay Orsolya: Uralkodók és studiolók. = Uralkodók és korvinák. Az Országos Széchényi Könyvtár jubileumi kiállítása alapításának 200. évfordulóján. Bp. 2002. 19–36. Angol változata: Potentates and Corvinas. Uo. 37–53.
SÁRKÁNYOK ÉS HUMANISTÁK
31
„csoda-gyűjteményről”,29 csak ezt mindenki a későre áttelepített kollégiummal hozta kapcsolatba, nem pedig annak jóval korábbi enyedi előzményével. Ezt azonban ma már nehezen tudjuk ellenőrizni, ugyanis Enyed keményen megsínylette egyrészt a kuruc kori háborúskodásokat – Tige felégeti, majd Rabutin hadai pusztítanak ott a 18. század elején –, nem beszélve az 1849. január 6-i pusztításról. Egy biztos: az enyedi kollégium gyűjteményeinek sem a 18. század végi leltárában, sem a későbbiekben már nem szerepelnek a „sárkányleletek”, ahogyan az egykor ott tevékenykedő humanistákra sem emlékezik ma már senki.
Dragons and Humanists Keywords: Enyed, Transylvanian chapter, Ransanus, Adorján Wolphard, dragon remains, remains of reptiles A source from the 15th and another one from the 16th century speak about “dragon” remains in Transylvania. These fossils can be related to the southern part of Transylvania having been mentioned by Petrus Romanus and Jacques Bongars. The latter saw them in Enyed/Aiud in 1585. Ransanus may have seen the “dragon bones” in the same place , that is Enyed , in the so called castle, the property of the Transylvanian chapter. It consists of a church, the bastions and the castle walls around it and some other buildings. Supposedly the building over the entrance could have been the “museum” mentioned by the humanist Adorján Wolphard, later a archdeacon and vicar general, who published several Janus Pannonius manuscripts found there in Bologna 1521 and 1522. They might have kept there these remains of reptiles probably similar to those (a dinosaur and a pterosaur) discovered close to the centre of the Transylvanian bishoprie and to the town of Enyed, along the banks of the river Sebes by Mátyás Vremir a little while ago.
29
Benkő Ferenc: Enyedi ritkaságok. Parnassusi időtöltés. VII. Kvár 1800. 30.
