Sárhegyi Csaba: Hegyen-völgyön át

Sárhegyi Csaba: Hegyen-völgyön át

Az első út A vágyálom avagy a kezdetek "Egyszer nagy útra indulok" - ez a gondolat kezdett el bennem motoszkálni. Hogy mikor fordult meg először a fejemben, nem tudom pontosan, még gyerek voltam. Minden gyerek ábrándozik, fantasztikus elképzeléseket szövöget, jót is, de talán gyakrabban rosszat is. Velem sem volt ez másképpen, de ehhez jött még egy születési sajátosságom is: világrajövetelemet követően a hamarosan alattam zötykölődő babakocsi után nem a két lábon járás élményével ismerkedtem, hanem újabb típusú kerekesszékekkel. Ez pedig azt jelentette, hogy magatehetetlen mozgássérültként a tolószékben lényegesen több időm volt az észkerekek forgatására. És minél lázasabban dolgozott az agyam, annál eszementebb gondolatok kavarogtak bennem. Egy dolog azonban mindig foglalkoztatott: hogy önállóan tudjak közlekedni valami motoros szerkentyűvel. Teltek-múltak az évek, és magam is csodálkoztam, amikor megtanultam mindenféle motoros járgányt vezetni (később autót is). Tizenhét évesen ültem bele az első motoros tákolmányomba, amivel rövidesen meg is lógtam otthonról. Persze ezek a kezdeti szökésszerű kiruccanásaim nem mentek csak úgy, hiszen magam is tudtam, hogy súlyos központi idegrendszeri sérülésem miatt úgynevezett kényszermozgásaim vannak, és ilyen betegséggel elvileg lehetetlen közlekedni. Csak hát mindez nem tudott engem meggyőzni, főleg azután, hogy a megtett kilométerek egyre szaporodtak - baleset nélkül. Egyszer a sok-sok ábrándozást követően, 1989-ben, huszonegy éves koromban elkészült az álomtákolmány-járgány, a két Babetta segédmotor-kerékpárból a terveim szerint építve. Józsi bácsi, akit ki tudja, miért, Mesternek szólítottam, elégedetten járkálta körül keze munkáját.

2

- Ilyennek gondoltad? - kérdezte. - Igen, valahogy így képzeltem. De talán a Mester is csak sejteni tudta, hogy a Szörnyeteggel nem pusztán a közeli boltig óhajtok motorozni. Miután az utolsó csavart is meghúzta, és azt mondta, hogy "na szóval, akkor most elkészültünk", ismét kérdezgetni kezdtem: - Mit gondolsz, Mester, mennyit bír ez a kombájn egyszerre megtenni, úgy értem, milyen hosszú útra indulhatok? Józsi bá egyik kezével az üstökét vakarta, a másikkal a pocakján babrált. - Nos, ezt előre nem lehet megmondani; különben jó motorokat csinálnak ezek a csehek - felelte. Egy napon elpöfögtem Fonyódra meg Balatonlellére, ami nagy élmény volt, hiszen reggeltől estig húztam a gázt, hogy sötétedés előtt hazaérjek. Minden rendben volt. Jól elfáradtam ugyan, de másnap mentem Józsi bácsihoz élménybeszámolót tartani. - Kétszáz kilométer?! - hümmögte meglepetten mosolyogva - Mégis csak jó motort csináltak a szomszédok. Úgy látszik, lelkiismeretesen tesztelted a járgányt. A sikeres út (amit egyébként néhány rövidebb kirándulás előzött meg) feldobott, örömöm önfeledt volt. De esténként hosszabb utakról szövögettem az útiterveket, amelyeket azonban egyelőre nem tudtam megvalósítani, mert egyrészt még nem voltam tisztában azzal, mit tud teljesíteni a Szörnyeteg, másrészt nem mertem előhozakodni konkrét elképzelésekkel a családunk előtt. Szerintük ugyanis mindennek van határa. Csakhogy esetemben a képességeim határát meghatározni nemigen lehet(ett), néha magam sem tudtam. Egy este nézem a tévéhíradóban, hogy két fiatal a Hungaroringen valami rekordot akar csinálni két Babettával. Ha jól emlékszem, mintegy huszonnégy órát motoroztak megállás nélkül, s körülbelül nyolcszáz kilométert tettek meg. Erre nagyot néztem. Gondoltam magamban, ezek a fiúk igazán

3

letesztelték a kismotort! Ötven köbcentis csodagép! Na ezt egyszer én is kipróbálom! De addig még eltelt néhány év.

Az elképzelés 1995-1996 telén, huszonhét évesen már ténylegesen gondolkodtam egy hosszabb út lehetőségén. Előző év nyarán voltam életemben először az Alföldön - autóval vitt el egyik barátom -, és megszerettem azt a vidéket. A téli időszak a mozgássérült emberek életében gyakran azért is nehezebb, mert az amúgy is korlátozott életterük még inkább beszűkül. Ennek jele szokott lenni a depresszió meg a környezettel szembeni nyavalygás is. Fiatalabb koromban magam is szenvedtem ilyesmiben, de csak egy-két télen fordult elő. A havas napokat, estéket és éjszakákat inkább tervezgetésekkel töltöttem. Ezeknek a jelmondata: "Találj ki, amit csak tudsz és amivel másoknak is segíthetsz!" Ezen a télen már komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy tényleg meg kellene próbálni egy hosszabb utat. Az úti cél is kirajzolódott a fejemben: irány az Alföld! A tavasz beköszönte előtt egy alkalommal együtt volt a család meg eljöttek a nagybátyámék is. Én pedig előhozakodtam nagyszabású elképzelésemmel, miszerint a nyáron elmegyek egyedül az Alföldre a Szörnyeteggel. - Hát azt nem lehet - mondta anyám. - Persze, még mit nem! - toldotta meg Laci bátyám. - Egyedül nem lehet, esetleg kísérővel - vélekedett a nagybátyám meg a nagynéném. - De miért ne lehetne?! - hangoztattam újra meg újra. - Mert te azt hiszed, hogy neked mindent lehet! fortyant fel Laci bátyám. - Ott ragadsz valahol azzal a tragaccsal az úton, aztán mehetünk érted.

4

- Pedig klassz lenne végigberregni az alföldi tanyákon! Megy az ember úgy harminc körüli tempóval, sok mindent meglát. Az jó hosszú egyenes út Solt meg Kecskemét között. Na meg Kecskemétet is szeretném látni. - Az az útszakasz maga az unalom, a kocsik meg úgy mennek arra, mint az őrültek - érvelt tovább a középső bátyám. A legidősebb testvérem, Attila arcán nem látszott túlzott érdeklődés az ügy iránt. Szerintem megvalósíthatatlannak vélhette, üres fecsegésnek. Végül is az lett a beszélgetés eredménye, hogyha nem lesz kísérőm, akkor le kell tennem erről az elképzelésemről. Megvoltak ugyan az érveim az ellen, hogy a kíséret szükséges, de magam is kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, ha kísérővel megyek.

Tamás "felfedezése" Akkoriban már ismertem Tomit, barátságunk fejlődőben volt. Igaz, nem pendültünk egy húron egészen: keveset beszélt, inkább én szövegeltem neki mindenfélét. Tizenkét évvel volt fiatalabb nálam. Fölfedeztem, hogy Tomiban van egy adag makacsság. Megkérdeztem, eljönne-e? Eleinte a bátyjára hivatkozott, hogy menjen a nagyszájú Zoli. Nagyszájúskodásban azonban Tomi is jeleskedett. Egyik este azzal jöttem el tőlük, hogy: - Akkor holnapig hányjátok-vessétek meg, hogy ki akar jönni közületek, és döntsetek végre. Másnapra meglett az eredmény: Tomi akar jönni. Hát legyen. Nem titkolom, aggódtam a dolog miatt, mert Tomi fiatal, hátha kidől az első húsz kilométer után. Leültem néhányszor az anyjával beszélgetni. - El mered engedni velem a Tomit? - Igen. - Biztos vagy benne, hogy nem fogja feladni félúton?

5

- Ezt nem tudom. De a Tomi ha egyszer megmakacsolja magát, akkor nem fogja egykönnyen feladni. - De hát majdnem hatszáz kilométer - mondtam némi hangsúllyal. - Tud tekerni a Tomi sokat, ha jó bicikli van alatta, s veled is boldogulni fog - bizonygatta az édesanyja.

Előkészületek, felkészülés Nyár eleje volt már, mire végül bizonyossá vált, hogy Tomi lesz az útitársam. Az első feladatot a szálláshelyek megszerzése jelentette. Téli estéken kigondoltam, hogy megpróbálok olyan helyeket találni, ahol biztosítani tudják a teljes körű gondozásomat. És természetesen utam nem volt céltalan: meg akartam ismerkedni az alföldi emberekkel, mindennapi életmódjukkal, látni a tanyákat, a tájat, az állatvilágot. Ezen túlmenően kíváncsi voltam arra is, hogyan néznek rám az emberek, és az is roppant érdekesnek, illetve tanulságosnak ígérkezett, hogy hogyan tudunk Tomival együtt boldogulni. Abban a helyzetben voltam, hogy nem volt ismert minta előttem, amely szerint a felkészülést végezhettük volna. Elhatároztuk, hogy Tomi biciklivel fog kísérni, ám ehhez egy jó versenykerékpár kellett volna. Egyszer, amint jöttem-mentem városban, találkoztam magyartanár ismerősömmel. - Tudod, a kirándulás ügyében... - Mi van vele? - érdeklődött Józsi. - Bicaj kéne a kísérőmnek. - Ki megy veled? - Egy tizenöt éves fiú. Mi az, talán túl fiatal szerinted? - Ha erősen elszánta magát, akkor bírni fogja a több száz kilométert. Különben miért nem nekem szóltál, hogy bicikli kell?

6

- Gondolom, te is használod. - Van másik. Estefelé gyertek el a sráccal. Így lett az indulás előtt alig egy héttel bicikli. Utána mondtam Tominak, hogy nyergelje fel a "rózsaszín párduc"-nak becézett bringát és kezdje meg az edzést. Közben a Szörnyeteggel is próbautakat tettem a városban, Tomival is, nélküle is. Ezenkívül szállást szereztem Dunaföldváron, Kecskeméten és Csongrádon. Ebben segítettek az érintett önkormányzatok is - kivéve Dunaföldvárt, ahol az utolsó pillanatban dőlt el, hogy kapunk helyet. Ugyanis Tomi azt mondta, hogy ő egyszerre el bír tekerni Kecskemétig. - Hát ezt nem hiszem. Még ha Tamásiból indulsz, akkor is százhuszonegy kilométer. - Meg tudom csinálni - vitatkozott tovább. - Na erre előbb aludj egyet! Aludt is. Elmentem Jenő barátomhoz a Babettával és megkértem, hegesszen a járgány hátuljára egy teljesen egyszerű tolókocsitartó kampót. Jenőnek is volt egy tolókocsis fia, talán ezért is jobban át tudta érezni a dolog fontosságát, de ebben az esetben igencsak kételkedett. - Mit találtál ki megint? - kérdezte félig nevetve a szakállából. - Csak nem gondolod komolyan, hogy el lehet menni ezzel a ketyerével? Jött a felesége. - Jaj, Csabi, ne indulj el! Az az őrült forgalom! Ebben a melegben ész nélkül száguldoznak, valaki még elüthet benneteket! Inkább elviszünk mi autóval. Gondolom, anyukád is hogy fog izgulni. - Anyu már most izgul, de mondtam neki, hogy fölösleges, mert egyrészt még itthon vagyunk, másrészt a Mindenható kezében vagyunk és angyalok vigyáznak ránk.

7

Útnak eredünk Végre elérkezett július tizenötödike, az indulás napja. Azon az éjszakán nem aludtam valami jól, mert enyhe izgalmat éreztem. Szép napsütéses reggelre ébredtem, és alig vártam, hogy anyu felöltöztessen. Reggeli után röviddel megjelent Tomi is, ő bezzeg álomszuszék fajta s jól kipihente magát. Természetesen az anyukája meg Zoli testvére is jött. Segítettek bepakolni anyu öreg autójába az útimotyót. Betették a biciklit is. Ugyanis Dunaföldvár volt az első célállomás, ami majdnem száz kilométer Dombóvártól, ezért úgy gondoltuk, hogy Tomi Tamásiból indul, mert akkor kevéssel több mint hatvan kilométert kell "csak" tekernie. Miután beletettek a motoromba, egy csendes fohász és a jelenlévők részéről érződő meghatottság kíséretében kirobogtam az udvarunkról. Tamásiban egy keveset elidőztünk Zsuzsa néném finom kakaóját kortyolgatva. Nagybátyám megjegyezte, hogy nem lesze abból probléma, hogy Tomi még fiatalkorú. - Remélem, hogy nem - mondtam. - Különben különlegesen ellentmondásos helyzetben vagyunk: én vagyok a főnök, felelős is vagyok érte, ugyanakkor teljesen rá vagyok utalva. Barátom anyuval kivette a biciklit és az útitáskákat a kocsiból, és nekiálltak felpakolni a Szörnyetegre; nem volt sok cókmókunk, de így is éppen csak ráfért a kicsi kocsimra. Hátam mögött felakasztva a tolókocsim, arra ráakasztva egy elakadásjelző-háromszög, rajta az "Egyéb veszély!" jele, s az egészen még ráadásul egy pótgumi, ami olykor idegesítően reszelte a tarkómat. Valahogy olyan benyomást kelthetett az egész, mint amikor hulladékgyűjtésen az iskolások tolják a megrakott kézikocsit. Eleinte úgy éreztem, mint amikor túl feszes a biztonsági öv. Azt sem tudtam, hova tegyem a lábaimat, hogy szilárdan megtámasztva érezzem magam. A lejtős

8

utcán könnyedén betolták a motort - Tomi pedig felpattant a rózsaszín párducra és utánam eredt.

Az első próbatételek Bár sok ezer kilométer balesetmentes út volt mögöttem, és gyakran elmentem a jó idő beálltával Tamásiba, de azon túl a 61-es úton még soha nem jártam. Tudtam, hogy a barátomnak dimbes-dombos tájon hatvanöt kilométer éppen elég lesz, hiszen sík úton sem kis távolság. Persze a kismotor is érezte a terhelést: két és fél lóerő nem sok ekkora munkához. Azzal vigasztaltam magamat, hogy ahol emelkedők vannak, mégsem az égig érnek, hanem egyszer bizonyára lejteni is fognak. Félúton lehettünk, amikor az egyik faluban egy nem túl meredek, de hosszabb emelkedő következett. Láttam a barátomon a fáradtság első nyilvánvaló jeleit. A domb tetején utolérve mondtam neki: - Na most tényleg pihenj, vagy én nem megyek tovább egy tapodtat sem. Lehúzódtam Tomi mellé az út szélére, leállítottam a motort. A kísérőm le sem szállt a párducról. - Miért nem huppansz le a fűbe egy percre? - kérdeztem. - Így pihenek - jött a válasz. Ekkor tapasztaltam először, hogy a kísérőmnél az útközbeni pihenések eleinte három percig sem tartottak, és később sem engedélyezett magának tíz percnél többet. Elkezdtem volna dumcsizni egyet, de ha lejárt az idő, ő menni akart. Ahogy közeledtünk Dunaföldvár felé, láttam egyet s mást, ami előttem még ismeretlen volt. Például, hogy az emberek "minipiacoznak", vagyis a terményeiket kiteszik a ház elé, s az arra járó ember vehet hagymát, paprikát, stb. Volt olyan ház is, ahol kitettek egy dunsztos üveget vagy ládikót, amelybe bele kellett tenni a termény árát, amely egy fekete

9

táblára volt krétával felírva. Az is eszembe jutott természetesen, hogy miként lehetséges ezt így csinálni, kitenni az utcára a portékát, és nem félni attól, hogy lába kel. Hiszen több olyan házat láttam, ahol a gazda nem őrizte a terményét, hanem tett-vett az udvarban vagy a házban. Talán errefelé nem lopnak az emberek? Az országút mentén is több alkalommal láttunk terményeiket árusító gazdákat. Az egyik kanyarnál egy fiatal nő éppen a dinnyét pakolta ki a kocsijából. Amint odaértünk, éppen lehajolt a gyümölcsért. Pucér fenekét kivillantotta. Ez mindkettőnket meglepett egy pillanatra, ami elég volt ahhoz, hogy Tamás elfelejtsen kanyarodni. Nem sok kellett a galibához, mivel ő hirtelen lassított, én pedig csak azért tudtam megállni Tomi mögött, mert emelkedőn voltunk. Szerencsére csak az útról kerekezett le. - Láttad?! - kérdezte pironkodva. - Hát persze! - mondtam. - Nunát láttunk! - mondta vigyorogva. - S majdnem ráfáztunk! Nem lett volna jó a látványba belehalni. Tomi röviddel az első célállomásunk előtt egyszer csak rám kiált: - Már csak egy kilométer! És mintegy négyórás bitangolás után megérkeztünk a Dunaparti városba.

Dunaföldváron Akkor láttam életemben először ezt a várost. Sajátos hangulata volt, amit szavakkal nehezen tudok kifejezni. Régi stílusú, ódon házfalakat vagy inkább városrészeket láttam, amelyek még lélegezték koruk életét.

10

- Tudod, hol van a hely, ahová mennünk kell? - kérdeztem Tomit. - Csak annyit, hogy mi a neve és hogy közvetlenül a Duna-híd lábánál kell keresnünk. Rövid keresés után feltűnt a híd szürkésen csillogó hatalmas ívhajlata. És csakugyan ott volt a Hídfő Panzió is, amit Tomi elsőre fölfedezett. Estefelé kimentünk vacsorázni a Duna partjára. Azon kezdtünk vitatkozni (nem veszekedés volt, hanem egészséges vitatkozás!), hogyan együnk. Ugyanis Tominak azt javasoltam, előbb egyen ő, hiszen úgyis éhesebb meg fáradtabb, majd utána etessen meg engem. De csak tömködte belém a falatokat, mondván, hogy egyek csak és ne beszéljek. De, de, de mondtam én, mire Tomi a szemembe nézett és ezt a számomra ma is emlékezetes kijelentést tette: - Ide süss! Nem azért vagyunk itt, hogy vitatkozzunk, hanem hogy egymáson segítsünk! Vagy mégsem? - Barátom - mondtam döbbent meglepetéssel -, bölcsen szóltál. Ha egyszer megírom ennek az útnak a történetét, ezt a mondatodat nem hagyhatom ki. Nekem pedig ez fordult meg akkor a fejemben, miközben a híd kopottan csillogó vasszerkezetét nézegettem: időbe kerül, míg az emberek felépítik a hidakat. Ez itt a Dunántúl, az ott az Alföld, kicsit eltérő világok. Én itt bénán és csaknem magatehetetlenül, Tomi ott egészségesen, cselekvőképesen. Az állapotunkból eredő különbségeinket csak helyenként vagyunk képesek áthidalni. Kellenek a hidak, hogy a segítségükkel meg tudjuk érteni és el tudjuk fogadni egymást, ha már két partot össze nem tolhatunk. A panzióban töltött éjszaka ma is úgy rémlik föl előttem, mint a "sebességváltók éjszakája". Nehezen aludtam el én is, Tomi is. Az épület közvetlenül a híd mellett volt, a forgalom sem volt csekély, a motorzajt felerősítette a híd akusztikája. Minden percben megállt ott egy éppen érkező

11

nagyobb teherautó vagy kamionkonvoj, és ott kapcsolgattak sebességet. Egy-egy motorzúgástól érezhetően megremegett a levegő. Azzal múlattam az időt, hogy számoltam a sebességváltásokat. Reggel azzal köszöntött a fogadósné, hogy egy kis gyümölcs vár ránk, amit a Tisztelendő úr hozott. - Este tíz körül jött - mondta. - Szerettem volna találkozni vele; nyugodtan bejöhetett volna a szobánkba, ébren voltunk még. Ha legközelebb erre jár a Tisztelendő úr, mondja meg neki, hogy Isten áldja meg jóságáért.

Az 52-es úton Akkor mentem át életemben először nagyobb hídon "egyedül", ami természetesen óriási élmény volt. Valamelyest zötykölődött a járgány, ezért sem volt könnyű úgy kormányoznom, hogy bele ne menjenek a kerekek a vasúti sínekbe; főleg a hídra való fel- és lehajtásnál volt ez veszélyes, ahol rá-, illetve lekanyarodott a vonat útja. Miután átmentünk még az utána következő Duna-csatorna hídján is, megálltunk egy kicsikét. Reggel volt még; azért indultunk korábban, hogy ne a déli forróságban kelljen utunk nagyobb részét megtennünk. Szóval öregem, ha végigmegyünk ezen az ötvenkettesen, akkor a térkép szerint ötvenhat kilométer van előttünk, de erre én még rászámolok kettőt-hármat a tulajdonképpeni célig. - De tudod, mit javasolt anyu?! - emlékeztetett. - Na igen, ha tanyát akarunk látni, akkor menjünk Izsákon, illetve Ágasegyházán keresztül, bár akkor két-három kilométerrel hosszabb lesz ugyan a táv Kecskemétig, de ezen az útvonalon tanyákat is láthatunk. 12

- Engem nem érdekel annyira a tanya. - Engem igen, s még talán téged is fog. Tomi felpattant a kétkerekűre, én pedig a nyomába indultam. Itt tényleg olyan egyenes minden, gondoltam magamban, bár néha olyan érzésem volt, hogy enyhén emelkedik az út - de lehet, hogy érzékeim csaptak be. Solt előtt látom ám, hogy az út szélén néhány kamion áll. - Rendőrök! - kiáltotta a barátom. - Akkor minket is meg fognak csodálni - vélekedtem. Úgy is lett. A vezetői engedélyem a Mindenható kezében volt. Ellenőrizték személyazonosságunkat, és megkérdezték, hova megyünk. Tomi engem kísér, én pedig - mondtam - író vagyok, és az Alföldről, az itt élő emberekről is szeretnék írni. Első könyvem néhány példánya ugyanis, amelyet a szálláshelyeimen szándékoztam emlékül hagyni, ott lapult a táskámban. A közlekedés őrei megcsodálták a járgányomat, és további jó utat kívántak. Solt után jelentkeztek azok a tájbeli jellegzetességek, amelyekről például Laci bátyám beszélt: az állítólag unalmas országút. Lehet, hogy aki gyakran közlekedik egy bizonyos útszakaszon, annak idővel megszokottá, érdektelenné válik a látnivaló vagy untatja a síkság, de én nem így voltam ezzel, és azt hiszem, Tomi sem, mert neki hajtania kellett. Számomra élmény volt, hogy messze el lehetett látni. Vagy eszembe jut, hogy erről az útról viszonylag jól lehetett látni a távolban tisztán kirajzolódó fülöpszállási templomot és a körülötte lévő sok kis házat. Ez szerintem festői látvány. A lassabban haladónak nagy élmény, amikor a hosszú "semmiben" egyszer csak emberi nyomokra talál. De az úthoz közelebb eső, elszórtan megjelenő elhagyott vagy lakott, régi vagy új tanyák látványa sem kevésbé megható. Maga a puszta képe sem "puszta". A szétterülő tájban az ember lelke valahogy fölriad, érzékelhetővé válik a szabadság fogalma, eszméje. A

13

puszta lélegzik és él. Az Alföldnek, a végeláthatatlan síkságnak egészen sajátos varázsa van, amely, gondolom, nemcsak rám tett és tesz mély benyomásokat. Barátom fáradhatatlanul taposta a pedált. Nyugatról egy összefüggő felhőzet fátyolosan elvékonyodott pereme a nap alá kúszott. A szél is feltámadt. S ezzel érkezőben volt haladásunk akadályozó réme. Tudtuk, hogy ezen a sík úton jól lehet haladni, ha az idő szélcsendes. De mihelyst föltámad a szél, ráadásul oldalról vagy szembe, mindjárt megnehezíti a kerekezők dolgát. Velem együtt Tomi sem tudta megfordítani a szelet, amely nem volt erős, de láttam, hogy Tomi fárad. Ezt mindig abból tudtam, amikor belegyorsított, majd mindkét lábát levette a pedálról és lógatta. Bár többször is mondtam neki, hogy álljunk meg pihenni, de megmakacsolta magát és addig hajtott, amíg imbolyogni nem kezdett a bringával. De olyankor is csak néhány percet volt hajlandó pihenni. Egy út menti benzinkútnál Tomi előhalászta térképet. - Hol vagyunk most? - kérdezte. - Hát azt én is szeretném tudni. - Mennyi van hátra szerinted az Izsákra vezető elágazásig? - Két kilométer lehet - válaszoltam kissé bizonytalanul. Két kilométer után azonban még a nyomát sem lehetett látni. Tomi aggodalmaskodott: - Na miért nincs itt már az a lekanyarodó út - kérdezte némi szemrehányással. - Hát a térképen rajta van, anyukád meg állítólag többször utazott erre a megboldogult buszsofőr apámmal. A térképet nem én rajzoltam, anyukádat megkérdezni, apámat pedig föltámasztani nem tudom. Tehát megyünk ezen az úton és punktum. Most azonban már nemcsak a szél fogta vissza Tomit, hanem egyszerre csak valami kamionhorda jött szembe velünk, jórészt külföldiek. Ezek a sofőrök becslésem szerint néha

14

százharmincas tempóval közeledtek. Vvvuummm..., vvvuummm..., vvvuummmm... - ennyi volt a gépszörnyetegek hangja, az utánuk kerekedő orkán a Tomit szinte megállította, és az én kicsi Szörnyetegem is fulladozott. A velünk azonos irányba tartó kamionok általában lelassítottak, némelyeket azonban először csak a visszapillantó-tükörben láttam, utána már csak a távolodó járművet nézhettem elgondolkodva azon, vajon védőangyalaik képesek-e tartani a sebességet? Végre feltűnt az izsáki leágazás. Amint ráfordultunk az útra, a csenddel találkoztunk. Na ez már nem a zajos Kiskunsági Nemzeti Park gondoltam magamban. Amikor végigmentünk Izsákon, hát nemegyszer tátottuk a szánkat egyes modern, klasszikus tanyasi háznak aligha nevezhető lakóház láttán. Hogy kik lakhattak benne, nem tudakoltam meg senkitől. Mindenesetre rokonszenves település. Később változatosabb lett a táj, kisebb erdőn keresztül vezetett az utunk. A Jakabszállásra vezető útelágazásnál folytattuk menetelésünket Ágasegyháza felé. Már azon is túl lehettünk, amikor felerősödött a szél, a nap sem tudott rólunk. Tomi elfáradt. Közben szemerkélt az eső, egészen hűvös lett, s enyhén libabőrös lettem. Könnyen voltunk öltözve, én egy szál ingben meg rövidnadrágban. Tomi egyik kezével a kormányt fogta, a másikból kiflit majszolt és tekerte a pedált. - Nem fázol? - kérdezte. - Mert szólj ám, s rád húzom a melegítőt. - Kösz, nem kell. Nem akarok itt ezzel totojázni. - Na jó, akkor húzzunk bele, hogy érjünk már oda. Éhes is vagyok! - tette hozzá. - Én is - nyerítettem vissza neki. - Könnyen vagy, mert neked nem kell tekerni. - De nem is Te fázol helyettem - mondtam, hiszen tudtam, hogy több dologban vagyunk úgy, hogy ami egyőnknek előny, másunknak hátrány.

15

- Nem értem - mondta hirtelen megállva -, sosem érünk ki már a főútra? - Anyukád szerint csak pár kilométerrel hosszabb. - De ő busszal járt erre. - Na látod, hát pontosan ez a különbség. - Jobb lett volna, ha nem látunk egy tanyát sem, hanem egyenesen megyünk a főúton - bölcselkedett. Végül megpillantottuk a főutat. Tomi ettől csaknem megtáltosodott, így egykettőre megint az ötvenkettesen találtuk magunkat. Néhány útszéli pillangó integetett felénk mosolyogón kínálkozva. Aztán megérkeztünk Kecskemétre.

Kecskeméten Mintha "rám zuhant" volna a város. A mintegy háromórás viszonylagos pusztai csend után hirtelen Bács-Kiskun megye fővárosában találtam magam. Ez a lüktetés felpezsdített bennünket a fáradtságunkból, de alig vártuk, hogy megérkezzünk a Margaréta szociális otthonba, ahol a szállásunk volt. Mikor megtaláltuk, díszes szőlőlugas-alagút vezetett a bejárathoz. Rövidesen megjelent az igazgatóasszony, Lídia néni. - Nahát megjöttek végre! Éppen most telefonált az anyukája Csabának, hogy megérkeztek-e már. Megilletődötten néztünk a kedves fogadtatás láttán, na meg a fáradtság is elgyengített, főleg természetesen a barátomat. Jöttek libasorban az ápolónők és egy-két ápoló. Meghökkentek a kényszermozgásaim láttán. Tudtam, mi jár a fejükben, s miután kisegítettek a kocsimból, ki is bökték: - Maga tud vezetni? - Ha nem tudnék, most ezt nem is kérdezhetnék tőlem, hiszen itt sem volnék. 16

- S maga meg biciklivel jött? - kérdezték Tomihoz fordulva. - Igen - húzta ki magát, örülve, hogy ő is fontos ember. Csak ámultak-bámultak és közben megmutatták a szobánkat. Először laktam ilyen intézményben. Eleinte magamban sem igen jutottam szóhoz, mert minden új volt. Nemsokára megérkeztek az ennivalónkkal, utána pedig fürdetni vittek. Az első fürdetésemre csak azért emlékszem vissza, mert a fürdetőszék kifejezetten kényelmetlen tákolmány volt a leptoszóm alkatomnak. Rövidesen frissen megtisztulva pihentem Tomival a szobámban és közben levelet diktáltam neki az otthoniaknak. Sok idő azonban a pihenésre nem jutott, mert addig még csak névről ismert fiatalok jelezték látogatásukat délutánra. Megbeszéltük, hogy másnap városnézésre megyünk. Másnap már reggel a délutánt vártam a városnézés miatt. Eszembe jutott dombóvári magyartanár, aki szerint a városközpont, a nulla-kilométerkő körüli rész csodaszép, órák hosszat lehet egy helyben ülve nézelődni. Utána viszont bátyám egyik mondata villant át az agyamon: - Hát nem nagy szám az a nulla-kilométerkő. Ebéd után megérkeztek a fiatalok vagy nyolcan, s mivel én könnyen barátkozom, lelkesen üdvözöltem őket. Egyébként Tomival is jól kijöttek. Elindultunk gyalog, Tomi viszont a bicajjal jött-ment körülöttünk. Mindjárt feltűnt egy nagy mesterséges domb. Állítólag valami forgó szállodát akartak építeni rá. Az építkezés azonban a kezdeteknél abbamaradt. - Hova menjünk először? - kérdezték tőlem s egymás között is. Nehezen tudták eldönteni (hiszen sok minden látnivaló kínálkozott), mígnem javaslatomra a Városháza irányába vettük utunkat. A pompás épület portása azonban jócskán meglepődött, amikor kertelés nélkül rákérdeztem, hogy bent van-e a polgármester úr. Miután végre megértette, hogy nem valami röhejes petíciót akarok személyesen átnyújtani, beengedett.

17

Tomi meg az egyik fiatal nő segítségével eljutottunk a titkárságig. Persze lépcsőkön. A titkárnő úgy nézett ránk, mint aki fakanalat nyelt. - Mi járatban vannak? - kérdezte. Miután két mondatból nem értett semmit, zavarba jöttem és megmagyaráztam, hogy csak meg akartunk valamit köszönni a polgármester úrnak. Azt mondta, át fogja adni a köszönetünket. Ezután az említett nulla-kilométerkőhöz toltak el a fiúk, ami művészi csúfságát gyermekcsúszdaként ellensúlyozta. Amint a közelébe értünk, a gyerekek egy része odébbállt. Szóval én sem ragadtattam el tőle magam, de a kecskeméti belváros mégis szép. A nyüzsgő tér, a templomok, a harangjáték... Megszerettem a várost, ma is szívesen megyek el, ha tehetem. És a lányok is szépek. A városnézésből visszafelé jövet a már említett domb előtt Tomi megkérdezte, hogy fel lehetne-e menni a tetejére? Na igen. Több se kellett neki, rögtön a csúcson akarta érezni magát. Tanakodtak, hogy engem is fel kéne vinni. Ketten nekiveselkedtek, de bizony kemény fába vágták a fejszéjüket, mert éppen csak hogy nem kezdtek hangosan jajgatásba. - Na ezt egy életre megemlegetjük. - nyöszörögték. Javasoltam ugyan nekik, hogy ne fárasszák magukat, de mindig ezt mondták: - Már nem sok van vissza. Nekem csak annyiban volt rossz, hogy a tolókocsimon szándékosan nem használtam lábtartót, ezért a lábaim már elfáradtak a tartástól, és a derekam is rettenetesen fájt a gerincferdülésem miatt. Mindezt a kínt azonban teljesen elfelejtettem a dombtetőn elém táruló városi panoráma láttán. Így van ez: meg kell mászni a hegyet ahhoz, hogy a magasba érjünk. Az emberi küzdelmek során megtanuljuk, hogy a hegyormokról le is kell ereszkednünk, egyrészt azért, hogy újabbat mászhassunk meg, másrészt azért, hogy segíthessünk másokat is feljutni.

18

Amikor leevickéltünk, elindultunk vissza az otthonba, hogy megpihenjünk az élménydús, de testet-lelket elfárasztó séta után. Este telefonhoz hívtak: az a valaki keresett, akit mi még a városba való érkezésünkkor hasztalan kerestünk, hogy megmutassa nekünk az utat. - Ott vagytok még? - kérdezte Józsi bácsi a telefonban. - Igen. - Szükségetek van valamire? Nem akartam szemtelen lenni, de gyümölcsöt kívántam. Igen. Legyen szíves hozni nekem néhány szem permetezetlen sárgabarackot. Késve ugyan, de megérkezett Józsi bácsi egyik ismerőse kíséretében, aki szülészorvos volt. Ez föltett pár szakmai kérdést a betegségemről. Persze gondoltam, hogy nem ismeretlen előtte az állapotom, de azon bizony elcsodálkozott, hogy ebben az állapotomban is tudok vezetni; s csak növelte a meglepetését, amikor elmeséltem neki, hogyan tanultam meg autót vezetni. - És merre szándékoztok továbbmenni? - érdeklődött Józsi bácsi. Eredetileg Kiskunfélegyházán át akartunk menni Csongrádra, de az 5-ös úton nem lehet bicajozni, meg nagy a forgalom is, ezért úgy gondoljuk, hogy a negyvennégyesen megyünk Kunszentmárton felé, pontosabban Csépán át - mondtam cseppnyi határozatlansággal. - Az lenne a legjobb, ha Tőserdő felé mennétek javasolták mind a ketten -, mert arra még rövidebb is valamelyest. Ez az elképzelés már délután is fölmerült bennünk, mivel a fiatal barátaink szerint is ez a legrövidebb út. Így emellett döntöttünk.

19

Újra országúton Bár többen megmagyarázták nekünk, hogyan juthatunk ki a városból a kunszenti útra, de nekünk, akik nem ismertük még a várost, meglehetősen bonyolult volt. Az is nehezítette a dolgot, legalábbis nekem, hogy állandóan figyelnünk kellett egymásra, nehogy összeakadjanak a járműveink. Szorosan követtük egymást, hogy a lüktető forgalom sodró áradata ne szakítson el bennünket. Mert ilyenkor nem is lehetett rosszabb dolog, mint hogy egymást keresgessük ahelyett, hogy az útvonalra figyelnénk. Kecskemét határában az első benzinkútnál megtankoltam, majd a kútkezelőtől megkérdeztem, hogy mennyit kell mennünk Tőserdőig, hogy biztos legyek magamban is meg a térképben is. - Hát az egy olyan harminc kilométer - mondta készségesen. Na akkor - gondoltam magamban - minimum két és fél órát ülünk a nyeregben, de akkor ez rekord, mert ezeket a hatvan kilométereket nemigen tudjuk három órán belül ledarálni. Tomi kezdetben ugyan jó tempóban taposta a pedált, de a nap heve rövidesen próbára tette. Nem bírt óránkénti tizenöt-húsz kilométeres sebességnél gyorsabban tekerni, így én sem mehettem gyorsabban. Ezzel persze egyrészt a motororomnak sem használtam, mert a röpsúlyos kétfokozatú váltó állandóan egyik fokozatból a másikba kapcsolt, oda-vissza. Az út mentén helyenként teheneket meg juhokat láttam legelészni. Messzebbről lehetett látni a juhászt is. Engem az ilyen látvány meg tud ragadni, ez maga a természet. De benne volt a kettősség érzése: mi a zajos országúton a mesterséges ketyeréinken, amott meg az ember és természet békés összképe. És vajon meddig lehet még részünk ilyen látványban? Mivel lassan haladtunk, nekem is melegem lett. Ezért megegyeztünk, hogy egyszer-kétszer belegyorsítok. Ilyenkor egészen lelassítottam, hogy Tomi menjen jó előre, s amikor

20

mintegy százötven méterre lehetett, utána eredtem. Mire beértem, a már körülbelül harmincas tempónál keletkező menetszél jólesően felfrissített egy kis időre. Közben rövidesen megérkeztünk a leágazáshoz. Az eddigi sík terephez képest errefelé zöldebb, mozgalmasabb és élénkebb lett a táj. Keskenyebb és kanyargósabb úton haladtunk. Áthaladtunk egy kis tanyaszerű falun, ha jól emlékszem, Tiszaalpáron. Annyiból maradt emlékezetes ez a hely, hogy vastagon szállt a por az úton. Szemünkbe is, szánkba is jutott belőle, csak úgy csikorgott a fogam tőle. Amikor egy másik autó vagy nagyobb jármű jött szembe, valóságos pororkán kerekedett, s a keskeny úton persze nem fértünk el. Elhagytuk már a falut, amikor Tomi fáradni kezdett. Az én váltóm elromlott, nem kapcsolta a második sebességet. Mindez már Bokros határán túl ért bennünket. A barátomnak elfogyott a vize, s panaszkodó megjegyzéseket tett, hogy mindjárt szomjan hal. - Miért nem töltötted meg az üveget a faluban kérdeztem méltatlankodva. - Hát mert azt hittem, hogy kibírom Csongrádig felelte. - És nem bírod? - De igen! - makacsolta meg magát. Őrült tempójú taposásba fogott. Mivel a kocsim nem tudott sebességet váltani, messzire lemaradtam. Mikor ezt észrevette, megfordult. - Nem győzök utánad menni, mert tökéletlenkedik a váltóm - mekegtem. - Be kéne indítani a másik motort - vélekedett. - Majd..., hátha rendbe jön. Közben megérkeztünk egy tanyához. Nógattam, menjen be vízért. Elindult a tanya felé, hamarosan vissza is jött a megtöltött flakonnal.

21

- Szóljunk valakinek, hogy segítse betolni a jobb oldali motort, mert az nehezebben indul. - Nem kell, majd megtolom egyedül - mondta bizakodón. Ám fáradt lehetett, és nem tudott elég gyorsan szaladni. Futott vagy húsz métert, visszament a bicikliért. Már harmadszor próbálkozott kitartóan; becsületére legyen mondva, nem mérgelődött, hogy nem indul a járgányom. Éppen arra jött egy lovas kocsi, rajta talán ketten ülhettek. Mondom a barátomnak, mikor újra nekiveselkedett a tolásnak. - Meg kéne kérnünk ezeket, hogy segí... - de a felberregő motor hangja belém fojtotta a szót. Barátom verejtékes arcán diadalmas öröm ült. Ez motor ugyan gyengébb volt, de hibátlanul működött. Eszembe jutott, milyen jó, hogy ilyen megoldással sikerült megépíttetnem a gépemet: ha az egyik motor leáll, akkor húz a másik. A kilométerek lassan fogytak. Többször is pihenőt tartottunk. Fellélegeztünk, amikor kiértünk a 451-es főútra. Mintegy tízpercnyi menetelés után a déli tikkasztó napsütésben végre kirajzolódtak a város körvonalai. Tomi nemsokára éneklő hangon felkiáltott: - Csoongráááád! Mindketten kurjongattunk örömünkben, amire meg is volt minden okunk, hiszen vagy kétszáztizenöt kilométert tettünk meg eddig szerencsésen. A megtett hatvan kilométer is úgy rémlett, mintha kétszáz lenne.

Megérkezés az "Aranyszigetre" Fáradtak voltunk mindketten, mégis élénkítő hatással volt ránk a megérkezés élménye és az út menti magas fák jótékonyan hűsítő árnyéka. Első látásra megtetszett a város, alighanem azért, mert körülbelül akkora, mint Dombóvár, ezért később

22

könnyebben el is tudtunk igazodni. Még jó darabon mentünk, mire a város másik végén ráleltünk az Aranyszigetre. Első pillantásra is szép volt az elénk táruló, nemrégiben elkészült épületegyüttes, rendezett, tiszta és aránylag csendes helyen, a közelében elszórtan épülő családi házak szomszédságában. A hátsó kapun mentünk be. Hamarosan megjelent Ibolya igazgatónő meg néhány nővér, illetve Jani, a portások egyike, akivel hamarosan mindketten megbarátkoztunk. Amikor először megláttak minket, láthatóan meglepődtek, gondolom, azért, mert nem tudták pontosan, miben nyilvánul meg a központi idegrendszeri sérültségem. De a következő pillanatban már a kocsimból az útimotyónkat pakolták, Tomi pedig két kerékre hátrabillentve a tolókocsimat megindult velem a többiek kíséretében az épületbe. A harmincas éveiben járó igazgatónő fürgén lépkedett mellettünk, s kiadta a parancsot, hogy azonnal adjanak nekünk enni a nővéreknél. Ez váratlanul ért, levegőt venni sem jutott időnk, és máris bent találtuk magunkat az étkezőben. - Ez a két fiatalember a dombóvári vendégünk, akikről beszéltem már nektek; Csaba központi idegrendszeri sérült, ezért vannak rajta ezek a mozgások. Remélem, hamar meg fogtok barátkozni velük - mutatott be minket az igazgatónő a nővéreknek. Mivel hirtelen sok új arc közé jutottam, ez zavart, ömlött rólam a veríték. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy az ebben a helyzetben intenzívebbé váló túlmozgásaimon uralkodni tudjak. - Mit idegeskedsz? - kérdezte a barátom. Csak az ilyenkor szokásos, majd elmúlik. nyöszörögtem elfúló hangon. - De így nem foglak tudni megetetni - mondta. - Tudom, hogy nehezebb lesz, de ez van. Hozták az ételt, az lett, amire számítottam. Végül is természetesen meg tudott etetni, közben az én feszültségem is csökkent. Amint körbenéztem a nővéreken, feltűnt, hogy néha

23

felénk pislognak. Vélhetően nekik is szokatlan lehetett a feszengő, kapálódzó mozgásom látványa. Különben zajos és jókedvű társaság volt, sokat nevetgéltek, főleg a fiatalabbak. Mondanom sem kell, hogy hamar megbarátkoztam az otthonban dolgozó személyzettel. Jani, a portás eleinte kutatón méricskélt, de előbb Tomival, majd velem is könnyed beszélgetésbe elegyedett. Főként pedig a Babettáról tudtunk kezdetben sokat beszélgetni, mivel ő is azzal járt-kelt a városban. Mikor szóba került, hogy gondom van a váltóval, megígérte, hogy rendbe hozza. Szavát később meg is tartotta. A másik portást Pistinek hívták, vele akkor még csak néhány szó erejéig jutottam; később tőle kértem egy várostérképet, hogy könnyebben ismerkedhessem Csongráddal. Délután megjelent az egyik odavalósi levelező-barátnőm, aki által még megismerkedhettem néhány fiatallal. Tünde cseppnyi hitetlenkedéssel vette tudomásul, hogy magatehetetlen "világjáró" is létezik. Neki többek között azt köszönhettük, hogy délutánokra programokat talált ki; később bemutatott a családjának. A szülei is mozgássérültek voltak valamilyen baleset során, ezért könnyebben megbarátkoztam velük, főként az apjával. A nővérekkel ugyancsak hamar összebarátkoztunk, én mindegyikkel, Tomi főként a fiatalokkal. S persze megkedvelték a barátomat, aki miután megmelegedett az otthon légkörében, egészen nekibátorodott. Ha rájött a gyerekeskedés, akkor valóságos pantomimművésszé lépett elő, olyan grimaszokat vágott, hogy sokakat megnevettetett. S persze voltak szellemes beszólásai is. Amikor túlságosan belement a játékaiba, akkor le kellett állítanom. Volt egykét kedvenc fiatal ápolónője, akikért kamaszos rajongással lelkesedett. - Remélem, reggel a Szilvi fog ébreszteni! - mondta.

24

- Én pedig remélem, hogy a Verocska! - ütöttem tovább a vasat. Vera azért lett az én kedvencemmé, mert sosem tudott csöndben maradni, rengeteget beszélt s nevetett a maga egyedi hangján. Azt hiszem, nem szabad megfeledkeznem azokról sem, akikért tulajdonképpen ezek az otthonok és az ápolók, gondozók vannak: a lakókról. Kecskemét kapcsán azért nem ejtettem szót róluk, mert ott kevés időt töltöttem közöttük. Csongrádon sem sokat, de azért először itt ismerkedtem meg komolyabban a szociális otthonokban élőkkel. Beszélgettem egynéhány lakóval, s érdekes benyomásokat, tapasztalatokat szereztem. De segített ebben az a beszélgetés, amelyet egy alkalommal az igazgatónővel és Böbével, a gazdasági osztály vezetőjével tartottunk. Ők rám voltak kíváncsiak, én meg az ő hivatásbeli tapasztalataikra, illetve ezen túlmenően a tágabb értelemben vett alföldi életmódra. Mert bizony azt is el kell mondanom, hogy éreztem és láttam is mentalitásbeli különbséget a két országrész között. Szóval az itt élő idős embereket megbecsülték, szerették. Az otthon vezetői mindenféle programot szerveztek számukra; egyébként külföldi szociális otthonokat is tanulmányoztak, s a hasznos tapasztalatokat itt kamatoztatták. Az ápolónőknek (még a portásoknak is), úgymond, voltak kedvenc öregjeik, kit ezért, kit azért szerettek jobban vagy kevésbé. Találkoztam bentlakóval, aki festett, méghozzá egész jól. Bekeretezett képei ma is díszítik az otthon folyosóit. Ugyanakkor láttam olyanokat is, akik megkeseredtek öregkorukra, és a számukra megváltó halálra vártak. Érdekes, meglepő (ugyanakkor elgondolkodtató, az intézményre nézve pedig dicséretes) volt a számomra, hogy ebben az otthonban az idős emberek elismerően beszéltek az ápolóik munkájáról meg a vezetők munkájával is elégedettek voltak.

25

Emlékszem, Böbével jó hosszút beszélgettünk. Dicsérte a kitartásunkat, és közben a dunántúli emberekről érdeklődött. Na azért Böbét sem féltettem: határozott, korrekt véleményei és a céltudatossága megragadott. Hasonlóan jellemezhetném az igazgatónőt is; mindkettőjükkel gyorsan megbarátkoztam, úgyhogy hamar megittuk a pertut (igaz, csak képletesen, mert alkoholt lehetőleg nem iszom). Eközben Tomi Tündével kódorgott a városban. Örültem annak, hogy elszórakozta a délutánt, mert nem akartam, hogy mindig csak velem kelljen törődnie. Ugyanis tisztában voltam azzal, hogy a ráutaltságom néha elfárasztotta. Mert hát azért csak ő volt az, aki etetett-itatott engem, este és reggel levetkőztetett, felöltöztetett, tehát csaknem mindent megcsinált, a fürdetést kivéve. Nem ezek a dolgok maguk fárasztottak engem is, hanem e szükséges tennivalók visszatérő periodikussága. De elmondhatom, hogy a barátom ezek miatt sohasem éreztette vagy fejezte ki a neheztelését. Magam pedig törekedtem arra, hogy csak abban segítsen, amiben feltétlenül kell. Mégis viszonylag sokat voltunk együtt, hiszen végeredményben nem voltak új ismerőseink a már említetteken kívül. Egyik este Tündivel elsétáltunk a pontonhídra, ahonnan egészen megragadott a holdfényben sejtelmesen csillogó Tisza és a part mentén kikötött csónakok ringatózása. Persze maga a pontonhíd is élményt jelentett, mivel volt benne valami, ami természetközeli volt. Kitaláltuk, hogy menjünk el egy jó helyre vacsorázni. Mivel addig az üzemanyagra valón és egykét liter üdítőn kívül semmire nem költöttünk, elhatároztuk, hogy megvendégeljük magunkat egy olcsó kerti étteremben. Este tizenegy felé járt, amikor visszasétáltunk az Aranyszigetbe. Csongrádról valahogy ellentmondásos benyomásaim születtek. Az emberek nyugodtabbnak látszottak, néha ráérősen beszélgettek. Ez a nyugalom azonban nem feltétlenül volt az igazi, hanem fásult rezignáltságot leplezett. Ugyanis többeket hallottam arról beszélni, hogy nincs munkalehetőség

26

a városban, sorozatosan szűnnek meg munkahelyek és az emberek elvándorolnak a városból. Úgy tudom, ezen a vidéken a legmagasabb az öngyilkosságok száma, s ezt ott is megerősítették, bár egyetlen konkrét friss esettel sem illusztrálták. Ennek igazságából én csak annyit érzékeltem, hogy sok ember arcára mintha a környező világ iránti érzéketlenség ült volna. A város ilyen szempontból álmosnak hatott, jóllehet nem nevezném forgalmatlannak. Másnap délután Jani portásbarátunk nekiállt a Szörnyeteg szerelésének. Én is ismerem a járgányomat, de Jani professzor volt. - Na, látod - tartotta szemem elé az egyik alkatrészt -, ez tele volt olajjal, s emiatt nem tudott felkapcsolni a ketyeréd. Szerencsére nem kellett alkatrészt cserélni; Jani derekasan megtisztította a gépet. Mentem egy próbakört, amelyben rögtön bebizonyosodott, hogy a javítás eredményes volt. (Igaz, nem volt teljesen végleges, de még vagy száz kilométeren kifogástalanul üzemelt a motor.) Este Tünde meg egy-két ismerős sétálni hívott. Na persze erre nem kellett különösebben nógatni bennünket. Kiballagtunk a parkba és ott nagy beszélgetésbe fogtunk emberi sors- meg valláskérdésekről. Ez idő tájban már mindenütt működtek az országban karizmatikus csoportmozgalmak. Mivel ökumenikus beállítottságú vagyok a magam módján, így engem sok keresztény közösségben meg lehetett találni. Magát a karizmatikus ébredést sem tartottam rossz eszmének, csak azt nem szerettem, amikor a frissen alakuló keresztény közösségek ezúttal sem bírtak egységben maradni, hanem magukat különböző néven elnevező keresztények lettek, akik a tiszta evangélium hirdetése (és gyakorlati megélése) helyett egymást bírálgatják. Ezúttal nem felejtettünk el időben visszatérni az Aranyszigetbe. Készülődtünk a pihenésre, amikor bekukkantott hozzánk Szilvi, a Tomi kedvence, hogy menjünk ki hozzájuk,

27

mert valami finomsággal óhajtanak kedveskedni. Nem kellett kétszer mondani, s így nemsokára a nővérszobában találtuk magunkat. Jólestek a tortaszeletek; a barátom meg kezdte a mókázást. Talán nem is lett volna vége ennek az éjszakának, ha a torta, a lelkesedés, egyáltalán: ha ez az éjszaka örökké tarthatott volna. Reggelre tehát volt miből kipihennünk magunkat. Kilenc felé elkészültünk, s nekiálltunk ismét mindent berakni, felrakni az ördögszekérre. Nem volt nagy búcsúzkodás, hiszen még vissza szándékoztunk térni. Jani még indulás előtt beállította a láncot, és az igazgatónő meg néhány nővér integetése közepette elindultunk utunk végállomására.

Tanyavilág - Szóval - kérdezte Tomi -, hány kilométer ide az a Gádoros, s kikhez is megyünk ott voltaképpen? - Hát úgy harminc kilométer. Amúgy meg ahhoz a levelezőtársamhoz megyünk, akivel idestova tizenhat esztendeje tartom a kapcsolatot. Nem csak ő lesz ott, ha majd odamegyünk, megismered a többieket is. A csongrádi benzinkútnál ismét megtankoltam, majd elindultunk Szentes felé. Csongrád külterületénél néha felfelvillant a Tisza, de nemigen nézelődhettem, mert figyelnem kellett a forgalomra, meg az előttem intenzíven hajtó barátomra. Észre sem vettem, megérkeztünk a hídra: mentem, s egyszer csak teljes szépségében elém tárult a folyó látképe. Valamit magam is felfedezni véltem rajta abból a szőkeségből, ami Petőfit is megihlette a folyóról írt versében. Persze, gondolom, az ő idejében csak még szebb lehetett a Tisza. Ismét nagy élmény volt a hídon való áthajtás, bár ezt a hidat nem tudtam annyira megcsodálni, mint Dunaföldvárnál, ahol az

28

ívelt vasszerkezet látványa mélyebb benyomást tett rám. Ugyanakkor öröm is volt megérkezni a "túloldalra", hiszen azelőtt a legmesszebb (igaz, akkor egyedül!) csak kilencven kilométerre merészkedtem el otthonról, most meg majdnem két és félszer voltunk távolabb, két nagy folyóval a hátunk mögött. Tomi alig várta már, hogy Szentesen legyünk; az egyik kanyar után már kirajzolódott a város, s amikor ezen a nyílegyenes szakaszon voltunk, örültünk, hogy mindjárt ott leszünk. Csakhogy ez a "mindjárt" még bő tízperces menetelést követően sem volt teljesen közel. Szótlanul megelőztem a kísérőmet, akit így a tükörből tartottam szemmel. Végül is minden távoli dolog megközeledik egyszer, és ez velünk sem esett másképpen. A város határában azonban egyszer csak nem láttam a rózsaszín párducot. Majd' minden ötödik másodpercben visszapillantóztam, az nem lehet, hogy eltűnjön. Baja nem eshetett, azt biztosan észrevettem volna. Ekkor kapizsgáltam, hogy hiszen az út mellett ott a kerékpárút, de az meg jóval lejjebb volt az út szintjétől és a fák is takarták, egyszerűen nem láttam rá. Mivel közben lelassítottam, mert hátha lemaradt a Tomi, az történt, hogy én maradtam le őtőle. Ezt azonban csak akkor tudtam meg, amikor nekiiramodtam és egy helyen észrevettem, hogy egész lassan tekeri a bringát, hogy utolérjem. Ebből azonban nem csináltam ügyet, mert tudtam, hogy ő végig látott engem. A kerékpárút végétől ismét szorosan egymás nyomában róttuk a kilométereket. Szentes tetszett nekem, elég nagy forgalom és emberek nyüzsgése jellemezte. Itt a gyalogosoktól tartottam, pontosabban attól, hogy valaki kilép a Szörnyeteg elé. Egész lassan hajtottam, csak csodálkozni tudtam, hogy nem ütöttem el senkit, hiszen egyesek úgy mentek át az úttesten, mintha az is járda volna. Na és a kerékpárosokra is oda kellett figyelnem, ugyanis ők sem voltak restek egy pár olyan manővert bemutatni, amitől égnek állt a hajam. Így nem tudtam

29

nézelődni, pedig egy-két szép, emlékmű jellegű templom nem kerülhette el a pillantásomat. Ismét véget ért a főút, rákanyarodtunk a Gádorosra vezető szakaszra, ahol kerülgetni kellett a töredezett aszfalton levő döcögőket. Jobboldalt a vasút, amely már régóta felújításra vár, baloldalt egy-egy rogyadozó tanyaépület tűnt olykor szembe egy pillanatra a síkság végtelenségében. Nagy élmény volt, amikor ezeken a helyeken legelésző tehenet és kecskéket láthattunk. És az a sok liba szintén hangulatos képet varázsolt a pusztai tanyákra. Közben egészen meleg lett, Tomi kezdett fáradni meg méltatlankodni is, hogy mikor érünk már oda. Amikor végre megpillantottunk egy házat, azt gondoltuk, hogy megérkeztünk. Csalatkoztunk emiatt egyszer-kétszer, mivel csak egy tanyasi ház volt és nem lehetett tudni, hogy az egy település első épülete-e, mert a sík területen minden ház közel egyforma magas volt, s egyiktől nem lehetett látni a másikat. - Falu a láthatáron! - ordítottam el magam. Megérkeztünk! Csak annyiban tévedtem, hogy az Fábiánsebestyén volt. Tomi mérgelődött, hogy hiszen azt mondtam, csupán harminc kilométerről van szó. Beláttam, hogy csakugyan rosszul számítottam ki, s még vagy tíz kilométer van a célig. A nagy melegben elfáradt a barátom, a motorom is durrogni kezdett. Mondtam Tominak, hogy kapaszkodjon bele a Szörnyetegbe. Így érkeztünk meg Gádorosra. A falu elején a motorom leállt. Tomi megtolta, ekkor beindult, elmentem vagy másfél kilométert, de megálltam, hogy Tomi utolérjen. Vagy három perc múlva jött lassan; mérges volt, hogy minek mentem ennyire előre. - Hát te miért nem jöttél? - Mert ez a szamár leverte a láncot - keseregte. - Na menjünk.

30

Ekkor azonban a csökönyös ördögszekér nem indult be, s a barátom nekiállt gyertyát cserélni. Közben odajött egy részeg alak, hogy majd ő segít, s nekiállt kántálni: - Látod, haver, én is olyan vagyok mint te, nekem is falábam van. - Jó, jó, pajtás, lehet, de nekem nincs falábam. - De nekem van, méghozzá saját gyártmányú - mondta részeg huncutsággal. Állítását bizonyítandó, felhúzta térdig a piszkos nadrágját. - Ez nem közönséges faláb ám, hanem bejárata is van! - tette hozzá. Csakugyan igazat mondott: a lábán volt egy nyitható ajtó és abban egy félig tele pálinkásüveg. Mit tagadjam, mindketten elkerekedett szemmel és nevetve néztünk egyet az emberi leleményesség megnyilvánulása láttán. - Mit szólsz hozzá? - kérdezte a részeg, várva az elismerést. - Ötletes dolog. Gondolom, ha rajtad múlna, már sorozatban gyártanák. Tomi közben befejezte a gyertyacserét, majd megkért valakit, hogy segítsen betolni a motort - minden rendben volt. Utána még mentünk két-három utcát, és máris helyben voltunk. Mire felocsúdtam, már kijöttek a vendéglátóink. - Há mi van? Asse tudod má, hogy hová kő gyünni? Iszen vótá má itt egycör! - kérdezte nevetve Jutka meg Erzsi mama egyszerre a náluk jellegzetes tájszólás szerint, amelyet én mindig szerettem hallgatni eredetisége miatt. Miután ismét lemálháztuk magunkat, ebédhez hívtak. - Má aszittük, nem gyüttök - mondta Erzsi mama - oszt vártunk, s majdnem e’hűlt minden. S miközben etetett engem, felidéztük az egész történetet: Jutkával tizenkét éves korom óta levelezem. Miután öt évvel később férjhez ment, ritkább lett ugyan a levélváltás, de nem szűnt meg. Tizenöt évnyi levelezés után találkoztunk először, amikor Csaba elvitt hozzájuk.

31

Érdekes falu volt, ahol laktunk, bár a tanyai jellege is kissé megmaradt még. Őszintén szólva, Gádoros meglepetés volt nekem: aránylag rendezett porták, minden utca aszfaltozott, vezetékes gázfűtés. (Egy-két tolnai falu is példát vehetett volna róla.) És az itteniek elmondása szerint minden utcában van egy kocsma. Estefelé elmentünk tolókocsival az utcán sétálni. A levelezőtársam meg az öccse javasolta, hogy menjünk el a sarokra megnézni a lovakat, mert azok nem akármilyenek ám! - Ezek igen híres csikók - mondta Jani, Jutka öccse -, mert még a Bessenyei Ferenc is vót itt megnézni őket! Amennyire én értettem hozzá, csakugyan szép lovak voltak. - Na és te mit dolgozol? - kérdeztem az agglegény Janit, akivel különben hamar megbarátkoztunk. - Jelenleg libapásztor vagyok. Jutka levelezőtársam valamikor Szentesen dolgozott egy üzemben, ahol konnektorokat raktak össze. De cukorbeteg lett, leszázalékolták. Most otthon van, hímzett terítőket csinál. A férje pedig, ahogyan ő fogalmazta: - Jósti csak dolgozik mindig. Józsival este találkoztam először. Szikár, kevés beszédű ember, aki napestig traktorozott a földeken. Tomi is szerette a traktorokat, így beszédbe elegyedtek. Erzsi mama pedig otthon tevékenykedett a ház körül; gyakran fájlalta a lábát, de minden gondja-baja mellett becsülettel ápolta a súlyos beteg férjét. Jutka anyukája tulajdonképpen mindig a falujában élt, Szentesnél messzebb nem volt még. Másnap Józsi elvitt bennünket az öreg Zsigulival a falut megmutatni. Természetesen nem kell azt gondolni, hogy rengeteg nevezetes műemlék van ott, de ha az ember nem közömbösen nézi az életet, a dolgokat, akkor mindjárt más.

32

Délután eljött Jutka nővére, Erzsi a két tinikorú kamaszlányával. A két szép lány természetesen felkeltette Tomi érdeklődését, de nem lett szerelem belőle. Az egész családnak leginkább a tévé volt az egyetlen tájékoztató és szórakoztató forrása. Kapcsolgatták egyik csatornáról a másikra s nézték a műsorokat egymásután. Átjött az egyik szomszédasszony is. Valamikor a mi vidékünkre egy kis baranyai faluba költözött. Tetszett a stílusa, bár ő nem annyira beszélt tájszólással: - Tudom ám, hogy hun van Dombóvár! Én is arra laktam. - Na és hogy tetszett? - Nagyon! - mondta jó hangosan. - Arra olyan jó emberek laktak. Erős összetartás van bennük, nem úgy, mint erre. Meg olyan érdekes az, hogy ott egymást érik a faluk meg a városok. - Hát akkor miért tetszett visszajönni? - kérdeztem. - Hát, nem is tudom, mert szerettem én ott lenni. De egyszer csak előjött a honvágy. - Érdekes - jegyeztem meg -, mert én meg az alföldi emberekről gondoltam azt, amit maga a baranyaiakról. Szóba került egy sorstársam, aki néhány utcával arrébb lakott. Ez az ember tolókocsis, de ügyes keze van: csodaszép maketteket épít fából. Ennek ellenére mégis elhagyja magát. Csodáltuk egymást: én az ő kézügyességét, ő meg azt, hogy útnak mertünk eredni. Még a délután folyamán észrevettem, hogy néhány ház előtt ott van az öreg lóca, amely bizonyára sok történetet tudna elmesélni, ha tudna beszélni. S még ma is kiültek rá az öregek. Sajnos ezek a kivénhedt padok nemsokára elkorhadnak, s nem valószínű, hogy a mai nemzedék újakat fog ácsolni. Meghal a lóca s vele együtt egy emberi kapcsolatteremtő lehetőség is. Este lélekben ismét készülődtünk most már a visszaútra. Nehéz szívvel tettem ezt, mert megszerettem a világot, amelyben két napot töltöttünk, tudva azt, hogy ide

33

gyakran nem tudok eljönni, s ők sem hozzánk. Ekkor azonban a honvágy is felébredt bennem. S éreztem azt is, hogy mekkora feladat még a visszatérés. Körülbelül huszonöt órán keresztül kell bírnunk, legalábbis nekem meg a motoroknak. Ugyanis ekkor már volt egy terv a fejünkben. Reggelre csodaszép időre ébredtünk. Persze nem engedtek el egykönnyen bennünket, marasztaltak másnapra is, (s maradtunk is volna szívesen), de a terven nem volt tanácsos változtatnunk, mivel Csongrádon nagy galiba is kerekedhetett volna, ha nem érünk oda a megállapodás szerint. Ezenkívül elhatároztuk, hogy minden helyre, amely tíz-húsz kilométernél messzebb esik, lehetőleg még délelőtt induljunk el. Mert ha esetleg valami baj történik, akkor nappal könnyebb elhárítani. Búcsúkönnyek nélkül indultunk visszafelé, mégis mélyen az emlékezetemben maradt, amint az integető kezek egyre kisebbek lettek, majd eltűntek, amikor elkanyarodtunk a híres lóistálló mellett. Most azonban két biciklis kísérőm volt, ugyanis Jutka testvére, Jani elkísért bennünket a túrabicaján. Így gyorsabban is telt az idő a menetközbeni beszélgetés miatt, ami inkább kettejük között folyt, mivel én nem hallottam a motorberregéstől, illetve nem akartam üvöltözni sem. Jani sokat beszélt a libáiról (ezt itt ugyebár szó szerint kell érteni), meg hogy milyen a modern libapásztori élet, azaz egy hatalmas raktárépületben őrizni éjjel a rengeteg szárnyast. Ha jól emlékszem, majdnem Fábiánsebestyénig elkarikázott velünk. Janitól való elválásunk után ismét kettesben róttuk a kilométereket. Most már annyival könnyebb volt, hogy a hazafelé való utazás lendületet adott a barátomnak is. Bár szeretem a pusztát, a csendjét, de ha nem találkoztunk emberekkel, akkor alig vártam, hogy kiérjünk a főútra. De azért a visszaúton is megcsodáltam a sok libát, a békésen legelésző tehenet és az ugrándozó kecskéket. Láttam a

34

nagy fóliasátrakat is, illetve néhány gazdát, akik a földeken dolgoztak. Pihenni nem álltunk meg. Most már csak mintegy tizenkét kilométer volt hátra. Szentes után a motorom ismét vacakolt a váltójával. Egyenes úton sem akarta felkapcsolni a második sebességi fokozatot. Közben eléggé felmelegedett az idő, s láttam, hogy Tomi megint nehezen hajt - persze megbosszulta magát, hogy egészen Szentesig nem volt hajlandó pihenni. Alig vártam, hogy újra megpillanthassam a Tiszát. Amikor odaértünk, a híd lábánál az út lejteni kezdett, ekkor gázt adtam, hogy hátha felkapcsol a ketyerém. Úgy is lett, majdnem ötvenes tempóra felgyorsultam, de csak rövid ideig örülhettem a menetszél enyhülést adó, hűsítő levegőjének, mivel tudtam, hogy Tomi lemaradhat tőlem. Vagy fél kilométert kellett neki behoznia. Amikor mellém ért, kifakadt: - Miért jöttél ennyire előre?! Hát hogy bírjak én ennyire tekerni?! Persze te könnyen vagy, mert csak húzod a gázt és mész - mondta nekikeseredetten és lihegve a hajtástól. - Bocsáss meg, többet nem csinálok ilyet - mondtam, hiszen nem tagadhattam, hogy igaza van. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz: ő a fáradtsága miatt, nekem meg egy kis lelkifurdalásom volt. Azonban újabb nézeteltérés támadt köztünk Csongrád határában arról, hogy melyik út vezet hamarább az Aranyszigethez. Tomi szerint jobbra, szerintem egyenesen kellett menni. - De hát ha egyenesen mész, akkor a városközpontba jutunk! - mondta Tomi bosszankodva. - Ezt tudom én is, de csak erre ismerem az utat. Amerre te mondod, az szerintem nem oda vezet. - De igen! És vagy két kilométerrel rövidebb - kiabálta elkeseredetten. - Nem bánom, arra megyünk, amerre én is ismerem az utat! - rivalltam rá. - Ja, mert te olyan okos vagy! - nyerítette sértődötten.

35

Az első nagyobb kereszteződésnél rájöttem, hogy csakugyan mégis a barátom javasolta úton kellett volna jönnünk. Igaz, nekem mindegy az a két kilométer, de ő mégis csak fáradtabb. - Na, most akkor innen merre? - kérdezte, amikor észrevette arcomon, hogy egy pillanatra magam sem tudtam, hol vagyok. - Azt hiszem, igazad volt - jegyeztem meg megadóan és zavartan. - Na, ugye megmondtam! - mondta dühösen meg valamennyire diadalmasan is, tudván, hogy most csődöt mondtam. Így érkeztünk meg a szálláshelyünkre.

Újra az "Aranyszigeten" Miután begördültünk a kapun, Jani vett bennünket elsőként észre, és jött ki Verocska kíséretében segíteni. Tomi mindjárt megkérdezte tőle, hogy ha azon az úton jöttünk volna, amelyiken ő akart, akkor rövidebb lett volna-e? Természetesen igen. Egy picit persze kínosan éreztem magam az egész miatt, de gondoltam, hogy legalább tanulok belőle. Közben elmondtam Janinak, hogy megint berzenkedett a váltóm. A portás ismételten felajánlotta segítségét. - Mikor indultok tovább? - Holnap reggel szeretnénk. Úgy hallottuk a tévében, hogy két-három nap múlva rossz idő érkezik, ezért is egy nappal korábban akarunk hazaérni. Lassacskán Tomi neheztelése is elpárolgott, hiszen ő is megértette, hogy nem szándékosan csináltam neki a kitérőt. Délután Verával beszélgettünk egy keveset; kérdeztem tőle mindenfélét a családjáról, a munkahelyéről meg az élet nagy kérdéseiről. Úgy látszott, ez a nővér örökvidám életre született, hiszen semmit nem panaszkodott. De a többiek sem.

36

Látszólag mindenki jóban volt mindenkivel. Az egész Aranysziget otthon igyekezett tényleg aranysziget lenni. Délután még beszélgettünk egy rövidet az igazgatónővel is. Persze marasztalt bennünket (és elvileg még két-három napig maradhattunk is volna), de most már nemcsak a rossz idő esetleges megjöttére hivatkoztunk, hanem a honvágyunkra. Tomi felhívta az egyik kecskeméti ismerősünket, hogy tudna-e segíteni abban, hogy kivezessen bennünket a városból az 52-es útra. Az volt még a nagy tervünk, hogy megkérjük, vigye el Tomit Dunaföldvárig, onnan ő ismét bicajjal folytatná útját Tamásiig. A barátunk ráállt, hogy segíteni fog. Este most egészen korán visszamentünk az Aranyszigetre, hogy kipihenjük magunkat, hiszen másnap mintegy százharminc kilométert kell majd kerekeznie Tominak, nekem pedig valamivel több mint száznyolcvanat. Elbúcsúztunk azoktól a nővérektől, akikkel már nem találkozhattunk másnap, majd Tünde is hazament. Lefeküdtünk s imádkoztunk - ez utóbbit sosem felejtettük el megtenni napnyugta és napkelte idején. Egyszerűen a saját szavunkkal megköszöntük Istennek a mindennapi kegyelmét és áldását kértük azokra, akik gondoskodtak rólunk és az otthon maradt szeretteinkre. Reggel a szokásosnál jobban izgultam, hiszen tudtam, hogy legalább száznyolcvan kilométert kell pöfögtetnem. Portásunk ugyan megint rendbe tette a motort, de kételkedtem benne, hogy végig kitart. Akik ott voltak, mind kijöttek (beleértve egy-két lakót is) integetni. És elindultunk. Nehéz szívvel hagytam el a várost, ami ellentmondásos volt, hiszen honvágyat is éreztem. Általában megszerettem ezeket az alföldi városokat, mert más hangulatot árasztottak, mint a dunántúli települések. Míg felénk egy-egy nagyobb völgyben is rejtőznek kisebb-nagyobb falvak, városok, ugyanakkor az Alföldön a szétterülő síkságból ezek mind kiemelkednek. Ez az élmény egész utamon végigkísért.

37

Hazafelé Éreztem, ha nem tudok folyamatosan húszas tempónál gyorsabban haladni, akkor a váltó nem fog sokáig gond nélkül kapcsolni. Most azonban nem volt mese, mert legkésőbb délre Kecskemét külterületén kellett lennünk, és erre három óránk volt. Az útvonal sem módosult: újra Tiszaalpár, illetve a tőserdei elágazás felé igyekeztünk. Az egyik szűk kanyarban egy akkora monstrum nyergesvontató jött szembe, hogy nem fértünk el az útszűkületben. Erre én elsőbbséget adtam, amire ráfaragtam, mert a nagy teherszállító kocsi által felkavarodott por belement a szemembe, és nemegyszer meg kellett állnunk, hogy kitöröljük a szememet. S hogy még lassabban haladjunk, természetesen a váltó is elromlott. Egyes sebességgel vánszorogtunk a főútig. Ekkor beindítottuk a másik motort, és imádkoztunk, hogy időben megérkezzünk. Sőt még egy megpróbáltatás következett: alig tíz kilométerrel Kecskemét előtt a gyújtógyertya felmondta a szolgálatot. A barátom ezúttal nagyszerűen uralkodott magán, hideg, feszült nyugalommal kicserélte a gyertyát, ezután több gond nem volt. Negyed órával a megbeszélt időpont előtt megérkeztünk a kijelölt helyre, a benzinkút mellé. Itt Tomi nekiállt szétszedni a váltót, kipucolta, ahogyan csongrádi portásbarátunknál látta. Közben megérkezett Zsolt, aki segített összerakni a gépet. Azonban a javítás eredménye csak egészen rövid ideig tartott, bizonyossá vált tehát, hogy Dombóvárig a gyengébbik motorral kell kibírnom. Kisvártatva megjött Hunor is, hogy kivezessen a város túloldalára. Betették a rózsaszín párducot a fehér Opelbe, én pedig Hunor autóját követtem. Amikor kiértünk a főútra, elbúcsúztam Hunortól, utána már a visszapillantóban figyelhettem az engem követő fehér Opelt. Végül kiértünk a városból. A járgányom nem bírt harmincnál gyorsabban haladni, a szorosan mögöttem

38

haladó autó is zavart. Így mentem vagy két kilométert, de megelégeltem a dolgot, lehúzódtam az út szélére s megálltam. - Öregem - mondtam Zsoltnak -, ha ilyen tempóban követtek, akkor ez sokba fog kerülni. Nem tudtok felkapcsolni, felforrhat a hűtővizetek. S mindennek tetejébe egy rakás kocsi kullog mögöttetek, akiknek örökösen intenetek kell, hogy menjenek nyugodtan. Szóval azt javaslom, itt álljatok meg, s félóránként induljatok utánam. - Igazad van - válaszolta Zsolt. - De inkább úgy legyen, hogy előremegyünk körülbelül tíz kilométert, aztán megvárjuk, hogy utolérj. Ezután tehát szakaszosan egyedül haladtam az 52-es úton. Izgultam, hogy esetleg valami gond lesz, de imádkoztam is, hogy ne legyen. Ugyanakkor a félelem is eluralkodott rajtam, mivel eddig megszoktam, hogy kísérő van mellettem a Tomi személyében, s most hirtelen magamra maradtam a puszta úton. Nemsokára megbátorodtam, hiszen mégsem voltam teljesen egyedül, mivelhogy mások is úton voltak. Hamarosan - mikor már megnyugtatott a motor folyamatos, egyenletes berregése még élveztem is, hogy egyedül roboghatok a pusztán - egyedül, de a többi közlekedővel együtt. Így érkeztem meg mintegy hat óra múlva a Duna-hídhoz. Ekkorra már fáradt meg éhes voltam, de mindezt elfelejtettem addig, amíg átmentem rajta. Ezután Dunaföldváron azzal leptek meg a barátaim, hogy ők megint előremennek. Ugyanis Zsolt nagyvonalúan felajánlotta, hogy elviszi Tomit Tamásiig, és akkor biztosan odaérünk délután fél ötre. Ezt én nem is bántam, mert így gyorsabban tudtam haladni. Örültem, hogy ismét a Dunántúlon vagyok, jó volt a dimbes-dombos vidék változatossága a hosszú egyenes után. Azonban lassabban tudtam haladni a gyengébb motorral az emelkedők miatt. Ugyanakkor megújult rácsodálkozással néztem az egymásután következő településeket. Megértettem, hogy mit jelenthetett az alföldi asszonynak Baranyában laknia.

39

Idővel azonban erőt vett rajtam az éhség. Tudtam, hogy azért vagyok éhes, mert a túlmozgások csillapítására, illetve a mozdulatok helyes koordinálására nemegyszer nagy erőfeszítés is szükséges, amely sok energiát felemészt. Már csak tízpercnyi utam lehetett hátra, amikor durrogni kezdett a járgány - tudtam, a gyújtógyertya haldoklik. Ekkor egy halk fohászt küldtem az egek Urához. A motor szuszogva cammogott a ki tudja hányadik domb tetejére, és a következő pillanatban elém tárult az ismerős kisváros látképe. A Tamási helynévtáblánál megpillantottam a fehér Opelt. Beálltam mögé. Halálosan kivoltam, meg sem tudtam szólalni eleinte. Olyan lettem, mint egy puhára kitömött rongybaba, az akaratlan mozgásaim is elhagytak, csak ennyit tudtam pihegni: - Vizet... Zsolt hozta is rögtön a maradék üdítőt, közben nevetett, amin nem csodálkoztam, mert tényleg ferde képet vághattam. - Teljesen elzsibbadt a kezem - mekegtem néhány korty után. - És azt sem tudom, hogy a kezem a lábam vagy a lábam a kezem. Te jó ég, úgy nézek ki, mint aki kikészült?! kérdeztem rémülten. Azok meg csak nevettek, s noszogattak: - Igyál még, hogy visszatérjen beléd a lélek. Tanakodtunk, hogy elmenjünk-e hazáig, de nemet mondtam. Zsoltnak megköszöntük a segítségét, ő pedig megfordult és sokáig integetve elindult visszafelé. - Na Tomikám - kezdtem immáron felfrissülten -, most igyekezzünk a nagybátyámékhoz. Azt hiszem, nézni fognak egyet rajtunk, főleg amikor azt fogják hinni, hogy velem együtt tekerted le ezt a száznyolcvan kilót. S talán már kész az ígért palacsinta is. Még oda sem értünk a nagybátyámékhoz, már szaladtak is kinyitni a kaput. Természetesen hangos üdvrivalgás következett. Zsuzsa néném sietett telefonálni anyuéknak, hogy épségben megérkeztünk, s hogy olyan feketére le vagyok sülve,

40

mint az öreg ördög. Közben nagybátyám füle hallatára a barátom meg az unokatestvérem között ment a beszélgetés: - Száznyolcvan kilométert kerekeztél ma?! - Hát igen - bólintott somolyogva Tomi. Fantasztikus! Fogadd őszinte gratulációmat! áradozott az unokatesóm és színpadiasan hajlongva kezet fogott a maratoni biciklissel. Jóska bátyám is csak úgy ontotta az elismerést: - Csak dicsérni tudom a kitartásodat! Le a kalappal! Hihetetlen, hogy meg tudtad csinálni! Én pedig nem akartam lelőni a poént. Nem is jutottam szóhoz, mert először a sok kérdésre kellett válaszolnom, utána meg betömték a számat palacsintával. S mivel fáradtak voltunk, rövidesen kádba tettek, ahol mindjárt el is tudtam volna aludni. Amikor pedig tényleg szundikálnom kellett volna, a testemen fokozatosan elhatalmasodó izomláz miatt nem tudtam. Másnap mindjárt átvillant az agyamon, hogy ma otthon leszünk. Meglepő dolgon kaptam magam: honvágyam lett visszafelé. Hiányozni kezdtek azok a kedves emberek, akiket immáron jó ismerősökként, barátokként tarthattam számon. Érdekes, hogy nem az jutott eszembe, mikor mehetek el újra, hanem hogy mikor mehetek vissza. Visszavágytam megmagyarázhatatlanul. Bánkódtam, hogy bárcsak még töltöttünk volna egy napot Kecskeméten, hiszen megvolt a lehetőség. Nemsokára forró kakaó mellett mesélgettük élményeinket a nagybátyáméknak. - Láttam ezt-azt, de idő kell, míg megfogalmazódik bennem az, amit talán csak később lehet meglátni - jegyeztem meg mintegy magamnak is. Ezután rövidesen újra a motoromban voltam, és készültünk a nagy hazaérkezésre. Ismét magasra csapott a lelkesedésem, de eszembe jutott és figyelmeztettem is hangosan a barátomat a többiek jelenlétében:

41

- Ne ugráljunk annyira, mert még nincs vége a kirándulásnak! - Már nem sok van vissza! - vetette oda a nagybátyám. - Annak nem, aki nem vezet - mondtam célzatosan, arra gondolva, hogy a nagybátyámék nem szeretnek utazni. És aztán nekiereszkedtünk az utolsó kilométereknek.

Hazatérés Ahogy kikanyarodtunk a 61-es útra, fölidéztük emlékeinket. - Nem voltam fárasztó? - kérdeztem Tomit. - Hiszen elboldogultunk, nem? - válaszolta. - Persze, persze, csak eszembe jutott egy-két dolog, ami miatt összekülönböztünk; például, amikor Csongrádon különböző utakon akartunk menni. - Na ott nekem volt igazam! - emlékeztetett. - Csodáltam is, hogy nem püföltél el mérgedben - mondtam nevetve. - Hát, nem sok hiányzott hozzá. - Szóval tényleg nem voltam terhedre az eltelt kilenc nap alatt? - kérdeztem újra. - Emlékszel, mit mondtam, amikor először etettelek Dunaföldváron a Duna-parton? - Pontosan: nem azért vagyunk együtt, hogy vitatkozzunk, hanem hogy segítsünk egymáson. - Hát akkor tudod is a választ - mondta természetes egyszerűséggel. Persze a barátomnak is lettek élményei. Az utolsó néhány kilométeren fölemlegette a kecskeméti barátainkat, a bohóckodásait, a csongrádi "szépnővérkéket", a gádorosi falábút és még ki tudja, mi minden nem jött elő újra köztünk. Nemsokára egészen közelről kirajzolódtak városunk körvonalai. Most már elengedtük magunkat, majd’ szétrobbantunk az 42

örömtől. Pár száz méterrel a helynévtábla előtt egymás mellé álltunk, (azt képzelve, hogy mintegy beérkezünk valami célba), és szorosan egymás mellett haladva egyszerre érkeztünk be Dombóvárra. Meghatottság vett erőt rajtam, amikor befordultam az ismerős kertvárosba; az utcánkba érve rögtön megpillantottam anyut, Tomi anyukáját és Zolit, akik már kint álltak a ház előtt, mert meghallották a Szörnyeteg berregését. A nagyi sem volt rest átballagni a járókeretével. A megérkezés örömünnepe tehát e szűk családi körben zajlott. Ismét palacsinta volt a terítéken. Leszállt az est. Az ünneplés délutáni hangos rivalgása csendes örömként csillapodott meg a lelkemben, amely valószínűleg egész életemen át meg fog maradni.

Néhány utógondolat Ez a történet szerintem túlmutat önmagán. Olyan elemeket hordoz, amelyektől különös helyzetek jöttek létre. Manapság az emberek nagy része azért indul el kirándulni valahova, hogy, ahogyan ezt magában a szóban is megtalálom, "kiránduljon" (tehát kiszakadjon) a megszokott környezetéből, új dolgokat lásson, élményei legyenek és nem utolsósorban azért, hogy jól érezze magát. Amikor itt-ott feltették a kérdést, hogy hogyan éreztük magunkat a kiránduláson, a szokásos "nagyon jól!" felelet a saját fülemben is hamisan csengett. (Ha csak egyszerűen jól éreztük magunkat, akkor ezt a könyvet meg sem írtam volna.) Ugyanis a mi esetünkben sokkal több kellett ahhoz, hogy ezt az utat végig tudjuk csinálni. Először is a közvetlen környezetem (egy-két ember kivételével) nem rajongott a dologért, amit részben meg is tudtam érteni a felhozott érveik alapján. A "támogató hozzáállásuk" nagyrészt abból állt, hogy olyan ördögöket

43

festettek a falra, amivel természetesen alaposan megbombázták a bátorságomat. Mert gondoljunk csak bele abba, hogy az ember megy a kis ördögszekerével az úton, és azon is izgulnia kell, nehogy valami nagy gond legyen, mert akkor otthon még rosszabb lesz szembenézni az "ugye, megmondtam én előre!" véleményt hajtogató kétkedőkkel. Persze voltak olyanok is, akik ugyan azt mondták, hogy biztosan sikerülni fog az út, de rájuk volt írva, hogy csak mondták, de nem hitték. Egyébként, ha tényleg a vészmadaraknak lett volna igazuk, akkor még nehezebb lett volna újra megpróbálni. A kirándulás másik nézőpontja Tomi személye volt. Jóformán alig tizenöt esztendős volt, és most kölcsönösen tartoztunk egymásért felelőséggel. S maga ez is érdekes pont volt, hiszen Tomi jogi értelemben nem volt felnőtt, tehát nem volt felelősségre vonható. Én pedig elvileg felelősségre vonható vagyok a csaknem százszázalékos magatehetetlenségemben. Még egyéb érvek is szóltak amellett, hogy ezt a kirándulást így nem lehet megcsinálni. Ámde eszembe jutott: ahhoz, hogy az ember új dolgot érjen el, mernie kell értelmes módon másként gondolkodni és aszerint cselekedni. És nem utolsósorban a teremtő és gondviselő Istenbe valamint Jézus Krisztusba vetett hitem döntötte el bennem a kérdést, hogy a dolgot igenis meg kell csinálni. Visszatérve az útitársamra, tudtam, hogy a kirándulásunk kísérleti próbaköve lesz annak is, hogyan tud egy egészséges és egy magatehetetlen ember boldogulni egymással, hogy mit fognak kihozni belőlünk az előre látott s a még nem sejtett helyzetek. Talán még azt sem lenne túlzás állítanom, hogy Tomi a kirándulás ideje alatt bizony felnőtt lett. Magam is meglepetéssel tapasztaltam, hogy egy-egy gyerekes megnyilvánulása mellett mennyire komolyan és kitartóan tudta végezni a velem való feladatokat. És ami igen fontos: őszintén, előítéletek nélkül. Ha csak arra gondolok, hogy Kecskeméten vagy hat órán keresztül talicskázott engem a

44

belvárosban, akkor is köszönet illeti őt. Mindemellett még ott volt az etetésem, az ágyra fektetésem és a felvevésem, stb. Ezek bizony áldozatok voltak; s lehet, hogy jobb lett volna neki egyedül, mert akkor neki könnyebb lett volna, de az a csodálatos, hogy így sem érezte magát rosszul. Persze amennyire tőlem telt, arra törekedtem, hogy ne használjam ki őt, vagyis ami nem volt létfontosságú, azt nem követeltem meg tőle. Ugyanakkor elismeréssel adózva tapasztaltam, hogy teljesen tisztában volt az állapotommal, és derekasan helytállt a létfenntartásomhoz nélkülözhetetlen teendők ellátásában. Bár gyerek volt, felnőttet is túlszárnyaló felelősséggel tette a dolgát. Hogy Tamás a hazafelé tartó utunkon százhúsz kilométert személygépkocsival utazott, az én szememben semmi esetre sem jelentette azt, hogy kudarcot vallott, mivel nem kerekezte végig a távot. Ugyanis tisztában voltam azzal, hogy egyrészt így is több mint négyszáz kilométert hajtott. És ez nem kevés, ha azt is hozzászámítjuk, hogy az ellátásom is munka volt a számára. Teljesítményét tehát nem pusztán a megtett kilométereken kell mérni, hanem azon, ami ennél sokkal több és mindenképpen dicséretet érdemlő. Nem kételkedem afelől, hogy utunk (és életünk) a Gondviselés kezében volt (és van mindig). A Mindenhatónak legyen hála utunk sikeréért. Itt elég csak arra gondolnom, hogy milyen betegség meglétével vezettem a több mint ötszáz kilométeren, és sem nekem, sem a barátomnak nem lett defektje.

45

A második út Felkészülés az "egyedülálló" útra 1996 telén még elevenen bennem éltek az emlékezetes nyári kirándulásunk élményei. Azt terveztem, hogy a következő nyáron ismét kirándulni megyek, de ezúttal másfelé. Megkérdeztem a barátomat, elkísérne-e ismét? - Szívesen, de csak augusztus vége felé érek rá. mondta. "Sebaj, akkor megkérdezem az egyik barátnőmet" gondoltam magamban. Erzsi benne is lett volna, csakhogy a nyári iskolai gyakorlatai miatt neki is csak augusztusban lett volna ideje rá. Ugyanis azért volt aggályos az augusztus, mert akkor a szociális intézményekben dolgozók közül többen a szabadságukat töltik. Végül is Erzsi ezt mondta: - Örömmel elmennék veled augusztus vége felé, de ha úgy nem jó neked, akkor inkább ne várj rám. - Semmi baj, Erzsi, akkor megpróbálom egyedül - mondtam. Persze ezt neki könnyebb volt mondani, mint a családnak. Anyunak is szép lassan mondogatni kezdtem, hogy nem biztos, hogy lesz kísérőm. - Akkor nem mész sehova! - mondta rémült, de természetes féltéssel. A testvéreim pedig csak ennyivel bíztattak: - Abból nem lesz semmi. Még a tamási nagybátyámnak is, aki pedig bátorítani szokott újító törekvéseimben, tágra nyílt a szeme: - Nahát ezt azért nem lehet ám, kell, hogy legyen melletted valaki. És persze nem mertem ugrálni én sem, hogy márpedig igenis lehetséges kísérő nélkül végigjárni az utat, hiszen tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa. Most sem volt előttem 46

ismert eset, aminek alapján nekiállhattam volna kidolgozni az útitervet. Így hát nem maradt más hátra, mint az eddigi tapasztalataimat újra átgondolva magam találjam ki az egészet. Egyházi és szociális intézményekkel leveleztem. A válaszok, ha nem is egyszerre s azonnal, de megérkeztek. Csörög a telefon este fél tíz körül: - Sárhegyi Csaba vagyok, szép jó estét kívánok! Kihez van szerencsém? - Itt Várszegi Asztrik, pannonhalmi Főapát. Természetesen majd kibújtam a bőrömből örömömben, főleg miután a Főapát úr elmondta, hogy szeretettel fogadnak a bencések. - Remélem, találkozhatok önnel is, nagy megtiszteltetés lenne a számomra! - Nos, nekem sok dolgom szokott lenni - mondta -, de Pannonhalma itt van, Pannonhalma megvan, tehát bármikor megtalálhatod. Ez volt az első válasz, amely természetesen nagy örömmel töltött el. Később egy délelőtt újra megcsörren a telefon: - Megkaptuk a levelét, szívesen fogadjuk Bicskén. Azonban szeretnénk elmondani, hogy otthonunkban szellemileg sérült emberek élnek, s nem tudjuk, hogy ez esetleg nem zavarná-e önt? Természetesen nem zavart, hanem felkeltette az érdeklődésemet, hiszen ezáltal bepillantást nyerhetek ezeknek az embereknek a világába. Gyakorlatilag mindenki válaszolt a levelemre és mindenhol biztosították a szállást, szociális gondozásomat. Már majdnem le kellett mondanom arról, hogy Esztergomot is megláthassam, de az utolsó pillanatban biztossá vált, hogy mehetek. Amikor a közvetlen környezetem látta, hogy mindenhol készen állnak a fogadásomra, belenyugodtak abba, hogy útnak eredjek. Bár most a legtöbben úgy nyilvánítottak véleményt, hogy nem szóltak semmit. Anyu kivétel volt, ugyanis gyakran

47

kifejezte aggodalmait. Jenő meg a neje, Marika néni ezúttal is a "rettenetes" forgalmat emlegették. A magyartanár (aki ekkor már osztályfőnököm is a szakközépiskolában, ahol magántanuló vagyok) sem szólt sokat. Azzal támogatott, hogy kérésemre korábban vizsgázhattam a június eleji indulás miatt. Tudtam, hogy lélekben bátorít. S aki még lélekben mellettem volt, Zsolt, a legjobb barátom, akinek az esküvőjére feltétlenül haza kellett érnem. Mindeközben egy budapesti térképszaküzlet megajándékozott az útitervemben szereplő célállomások várostérképeivel, hogy könnyebben megtaláljam a szálláshelyeket. Sanyihoz, a motorszerelőhöz is elmentem egyszer-kétszer: - Sanyi, úgy megcsinálj mindent a Szörnyetegen, hogy Sopronig meg vissza ki kell bírnia. - Ki fogja bírni - nyugtatott meg nevetve. Már minden készen s alig egy hét volt vissza az indulásig, amikor hirtelen megbetegedtem. Jött a doki a szurikkal, de a vélhetően fagylalt okozta szalmonellózist nem lehetett egykönnyen legyőzni. Így a június eleji indulásnak lőttek. Egy teljes hónappal elhalasztottam az útra kelést.

Elindulok Nem egészen egy héttel a július elsejei indulás előtt már gyakorlatilag meggyógyultam, és tűkön ültem, hogy végre útnak eredhessek. Közben természetesen izgultam; főként éjszaka néha nehezen tudtam elaludni, mert minden lehetséges fenyegető veszélyt végiggondoltam, ami közbejöhet s meghiúsíthatja az egész elképzelésemet. Ez a félelemambivalencia egészen az indulás napjáig kísértett. Az indulás napján a napsugár első érintésére felébredtem. Minden korábbi szorongásom megszűnt, és jóleső izgalommal készültem a rajtra. Anyu arcán bár felfedeztem az

48

aggodalom cseppnyi nyomát, de mosolyogva leplezte. A Szörnyeteg is egész különösen hatott annyiban, hogy felszereltettem rá egy közepes nagyságú magyar lobogót (amit a helyi polgármesteri hivataltól kértem s kaptam). Az üléspárnám alá pedig betettem egy másik, speciális zászlót, amelynek egyik oldalára "S.O.S.!", a másikra pedig "SEGÍTS!" felirat volt ráírva messziről is jól látható betűkkel. Mivel most nem volt kísérőm, anyu mindenesetre felöltöztetett egy rikító sárga esőkabátba, -nadrágba. Ennek nagy előnye volt, hogy a menetszelet nem engedte át, viszont ha felmelegedett az idő... Pár perccel indulás előtt Attila bátyám is eljött búcsúzni, majd néhány puszi meg anyai intő-óvó szó után kipöfögtettem a kapunkon. Közben hosszasan néztem a visszapillantó tükörben anyám és a bátyám egyre kicsinyedő alakját, s a lelkemben megindultságot éreztem: "vajon viszontlátom-e őket három hét múlva?" Amikor kikanyarodtam a kertvárosból a főútra, vettem egy mély lélegzetet, mert éreztem, hogy most valami olyasmit teszek, amiben még nem volt gyakorlati tapasztalatom. Eszembe jutott, hányszor de hányszor megnéztem a térképet s megszámoltam a kilométereket, hogyan lehetne rövidebb, meg hogy merre van kevésbé meredek emelkedő. - Szóval - motyogtam magam elé a rendőrlámpa zöld jelzésére várakozva -, kezdhetem a visszaszámlálást. Mielőtt kiértem volna a városból, megálltam az arra lakó legjobb barátom háza előtt. - Zsoltiii!!! - ordítottam el magam az út széléről. Meg is jelent mindjárt. - Nem izgulsz? - kérdezte. - Dehogyisnem! Na de azért nem annyira ám! - Hű, micsoda szerelésben vagy! - jegyezte meg és közben végigmustrálta, hogy mi minden "őrültség" van rajtam meg a járgányomon. Megnézte a papírra gépelt részletes útitervemet és elismerően nyugtázta:

49

- Te egész gondosan feljegyeztél itt mindent, ezzel térkép nélkül is oda lehetne találni; ha nem most lenne az esküvőm, akkor én is elmentem volna veled. - Hát, kedves öregem - lelkendeztem -, tényleg észbontó ez az egész. Remélem, sikerül célba érnem. - Szóval akkor a végcél Sopron? - Az csak a végállomás. A végcél az, hogy három hét és három nap múlva hazaérjek. Az egybekeléstekről a világért sem szeretnék távol maradni. - Ajánlom is! - mosolyodott el. Még néhány vidám szó következett, majd a barátom egy erőteljes lendítéssel betolta a motoromat. Első pihenőhelyem ezúttal is tamási nagybátyáméknál volt. Zsuzsa néném sütött palacsintát és jó kakaósan tömködte be a számba az utcán. A náluk pihenő nagyi odacammogott a kerítéshez, örült és sírt egyszerre. Közben valami járókelők jöttek arra, akiknek a nagynéném nagy lelkendezéssel újságolta, hogy mire készülök. Tamás unokatestvérem is megdicsérte a papíron szereplő útitervet. Közben a nap mind inkább melegített, s rajtam is gyöngyözött a verejték. - Na - mondtam -, ideje indulnom, mert ebben az esőszerelésben pokoli melegem lesz, és jólesne a kellemes menetszél. S még ötven kilométer van előttem. Amikor kiértem Tamásiból, eszembe jutott, hogy innen kezdve egy darabig nem lesznek ismerős arcok. De már harmincöt kilométeren túl is vagyok. Annyiból jobb volt egyedül hajtanom, hogy gyorsabban mehettem. Egyenes úton jól tudtam tartani a kedvenc sebességemet az óránkénti harmincharmincöt közötti tartományban. Mégis ténylegesen ritkán sikerült ennyit megtennem óránként, mivel az emelkedők lerontották az átlagomat. Cecéig az út félig-meddig ismerős volt már, de azért most más volt, mert egyedül voltam. Öröm volt vezetni a dimbes-dombos, falvakon átvezető kanyargós utakon. Közben a nap egyre magasabban járt, és már láttam

50

lelki szemeimmel, hogy mennyire ki fogok izzadni, mire beérek Sárbogárdra. Már ekkor kiderült tehát, hogy mi lesz utazásom egyik kellemetlen oldala. Az mindenesetre megfordult a fejemben, hogy nem fogok esőszerelésben utazni, hanem szükség esetén feladatom magamra, de ezt az ötletet el kellett vetnem, mert boldog-boldogtalan nem tudta volna könnyen rám húzni a műanyaggöncöt. Különben is, ha pont országúton lett volna rá szükség, akkor meg az autósokat kellett volna stoppolnom. Cece után már fullasztóan melegem volt, de azzal bíztattam magam, hogy már nem sokat kell mennem Sárbogárdig.

Sárbogárdon Csakugyan úgy is lett. A szálláshelyem a főúton volt, de azt hittem, hogy sosem találom meg. Ugyanis én ahhoz szoktam hozzá, hogy minden kereszteződésnél ki van írva az utca neve. Itt azonban csak egyszer, az utca elején tüntették fel, ezért el-elbizonytalanodtam, hogy jó úton járok-e. Akkor is nehezen nyugodtam meg, amikor vagy harmadszor kérdeztem meg: - Ez még mindig az Ady út? Jó úton jártam. Eszembe jutott: hányszor vagyunk úgy az életben, hogy elkezdünk valami jó dolgot, de egy idő után mégis kételkedők leszünk: csakugyan helyesen cselekszünk-e. Sokan bemegyünk ilyen-olyan mellékutcákba, és vagy teljesen elkeveredünk, vagy zsákutca lévén, visszafordulunk. Végül is én akkor ott nem tévedtem el, csak meg-megálltam kérdezősködni. Amikor megérkeztem az otthon nyitott kapubejárója elé, nem is teketóriáztam, mint a rakéta, máris ott voltam az épület bejáratánál. Éppen ott volt egy idős néni, aki szerencsémre mindjárt megértette a kérésemet, hogy küldjön ki egy ápolót. Meg is jelent mindjárt, egy pillanatra alaposan meglepődött rajtam, amin nem is lehetett csodálkozni. Odajött hozzám. 51

- Ki tud szállni a kocsijából vagy elég leszek én kisegíteni? - kérdezte. Hát ez jó kérdés - gondoltam magamban -, kissé fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt el tudjam dönteni. - Jobb lenne segítséget hozni, hogy ne legyen gond szóltam. Nem is lett, mert jött egy fiatalabb ápolónő, és néhány perces megbeszélés (ami tulajdonképpen az általam elmondott "használati utasításom" volt arról, hogy miként lehet a legkönnyebben a motorból a tolószékbe tenni) után hamarosan a hűs szobában találtam magam egy-két lakó társaságában. Először szóhoz sem tudtam jutni, feszélyezve éreztem magam. Ezen az sem segített, hogy egyszer csak az egyik velem szemben ülő alak nevetni kezdett, ahányszor csak ránéztem. Eleinte azt hittem, hogy rajtam kacag, de rövidesen értésemre adta, hogy az egyik szobatársát hülyének tartja. Mindenesetre egyszerűen arról volt szó ebben az esetben, hogy egymás nyomorúságát nevették ki. Hamarosan megérkezett a nővér az ebéddel, aminek azért is örültem, mert végre tudtam valakivel beszélgetni, ugyanis a szobatársak kezdetben hallgatagok voltak. Így tudtam meg, hogy az öregotthon épülete egykor szülőotthonként szolgált. Arról beszélgettünk, hogy nagyjából hogyan zajlik az élet a bentlakók között, milyen a kapcsolatrendszer. Mindenesetre már itt világossá vált számomra, hogy nem mindegy, hogyan éljük mi emberek az életünket. Vagyis az időskor lehet keserves is és életvidám is. Délutánra jelentkezett egy látogatóm, Imre bácsi, az idős református lelkész, akivel egy ideje már leveleztem, de még nem ismertem személyesen. Ezért kiültem a bejárati teraszféleségre s ott vártam őt. Körülöttem volt néhány ember, viszonylag csendesen hallgattak. Az jutott eszembe, hogy ezek az emberek valószínűleg már mindent elmondhattak egymásnak. Vagy talán én vagyok a zavaró tényező? Egyikőjük, már ki tudja, hányadszor, hívta a nővért. Láthatóan

52

agyvérzése volt, mert rettenetesen nehezen tudott beszélni; vizeletgyűjtő-zacskója félig tele volt ugyan, de továbbra is nagy erőlködéssel kérte a feketéjét, ami tudomásom szerint serkenti a veseműködést. Ám a nővér valószínűleg hallótávolságon kívül volt. Én csak azt nem értettem, hogy volt ott a beteg körül néhány járni tudó társa, de egyikük sem ment be szólni az ápolónak. Közben beszédbe elegyedtem azzal az idős bácsival, akit a megérkezésemkor kinevetett a lakótársa. Az öreg mesélt egy-két érdekesnek mondható történetet azokról az időkről, amikor a fronton járt. De nem jutottunk messzire, mivel Imre bácsi érkezése miatt félbeszakadt a beszélgetés. Imre bácsival való találkozásom ma is kedves emlék számomra. Az akkor a hetvenes évei végét taposó lelkész bámulatos életerővel bírt, amely a szilárd hitében és hivatástudatában gyökerezett. Fordulatos és tanulságos történeteket mesélt el nekem az életéből és emellett hitkérdésekről is beszélgettünk. Elgondolkodtatott, hogy az elkötelezett hívő életforma milyen nagy erőtartalékot jelent az embernek időskorában is. Imre bácsi csaknem nyolcvan éves és biciklin jár, no meg rengeteget utazik. Csaknem háromórás beszélgetés után Imre bácsi elfáradt és hazament, pedig még szívesen beszélgettem volna tovább. Estefelé éreztem, hogy én is elfáradtam, de ezt el kellett hessegetnem magamtól, hiszen gyakorlatilag a kezdeteknél voltam még. Az járt a fejemben, hogyan fogok este aludni, hiszen most egyedül voltam. Ez azt jelentette, hogy úgy kell töltenem az éjszakát, hogy minél kevesebbet forduljak az ágyon, hogy ne csússzon le rólam a takaró. Ugyanis azt akartam, hogy minél kevesebb gondom legyen mind nekem, mind a nővéreknek, vagyis csak abban kelljen a segítségemre lenni, amiben elkerülhetetlenül szükséges. Ám - lehet, pont azért, mert elfáradtam - nem tudtam könnyen elaludni. Amikor végre nagy nehezen elszenderedtem, hatalmas durranás ébresztett

53

fel. Csoszogó léptek zaját meg néhány káromkodásfélét és az éjszakás nővér hangját lehetett hallani. Reggel a napsugár első érintésére ébredtem. Az időérzékemet elvesztettem. Körbepillantottam az ágyamból, felfedeztem három vekkert is, de mindegyik más időt mutatott. - Merre találok itt benzinkutat? - kérdeztem a nővért már a reggelinél. - Ahogy kiérsz a városból, a vasút után mindjárt. Eszembe jutott az éjszakai ijedelmem: - Mi volt az éjjel a szobám körül? Valami nagy csattanásszerű durranásra riadtam fel. - Ja igen - mosolyodott el a nővér -, ez a szobájában lakó idős bácsi műve lehetett. Bár nem én voltam most az éjszakás, de ő szokott majdnem minden éjszaka szódát csinálni, s olyankor durrognak a patronok. Lassacskán nekiálltunk szedelőzködni, mert megint meleg idő ígérkezett. Habár esőt nem jeleztek aznapra, mégis felvettem az esőkabátot. Viszonylag rövid időt töltöttem tehát itt, de éreztem, hogy megszerettek. Marasztaltak is, de nem maradhattam. Elbúcsúztam azzal, hogy a hazafelé tartó úton még úgyis betérek. Betolták a felmálházott Szörnyeteget, és útnak eredtem Székesfehérvár felé.

Úton Székesfehérvárra Amint kiértem a város végére s áthaladtam a vasúti síneken, egyre jobban lestem a benzinkutat, amely az otthonban kapott tájékoztatás szerint alig két kilométerre található. Ám a kilométerek csak fogytak, de a benzinkútnak nyoma sem volt; eszembe jutott, hogy még a vasúti átjáró előtt volt egy leágazás, s valószínűleg ott lehetett. Sebaj, gondoltam magamban, hiszen csak alig negyven kilométer van Székesfehérvárig, és talán elég lesz az üzemanyag. Közeledtem 54

egy lakott település felé; már az első háznál tartottam, amikor hirtelen valami olyan hangot adott a Szörnyeteg, hogy egészen megijedtem, mert rángatott is. - Ó, csak a lakott területre érjek be! Alig haladtam el két ház mellett, a járgányom megállt. Közben csodálkoztam, hogy hol is lehetek, mert ez a település nem szerepelt a térképemen. Az egyik udvarban cigánygyerekek hancúroztak, és mikor észrevettek engem, hanyatt-homlok futottak át az úttesten. - A bácsinak fáj a lába? - Hova megy a bácsi? - Milyen kocsi ez? Ilyen meg ehhez hasonló kérdéseiket alig győztem megválaszolni. Bár még kisgyerekek voltak, de elég értelmesen felfogták, hogy segítségre van szükségem, és hívták az apjukat. Az apa először csodálkozva nézelődött. Megkértem, hogy nézze meg a gyertyát, mert lehet, hogy a gyújtás vacakol. - Van ebben benzin? - kérdezte, és megkopogtatta a benzintartályt. Mindjárt hallatszott, hogy inkább négy liter levegő van benne; egy hosszú útszéli szalmaszálat dugott a tartályba, s egyértelművé vált, hogy üzemanyag nélkül nem mehetek tovább. Én meg közben még mindig attól féltem, hogy valami nagyobb motorhiba van. - A legközelebbi kút körülbelül nyolc kilométerre van ide. Várj, hozok egy kis benzint, hogy elérj odáig - mondta a gyerekeivel "birkózó" apa. - Köszönöm, de előbb próbáljuk meg elindítani a másik motort, mert annak a tankjában van üzemanyag. A gyerekek is egészen odavoltak, hogy tolhassák a Szörnyeteget. Megköszöntem az apa segítségét majd a gyerekek hangos kiabálása közepette folytattam az utamat. Aggódtam, hiszen ha mégsem az a gond, hogy teljesen kifogyott a benzin, akkor egy motorral kockázatos lenne az

55

utazási tervet végigcsinálnom. Féltem, hogy vissza kell fordulnom, de ez is benne volt az utazásban. Elképzeltem, hogyan néznének rám otthon, hogy alig mentem száz kilométert, és máris fel kellett adnom. Ha kudarc ér, egykönnyen nem fogom tudni még egyszer megpróbálni. Amikor megpillantottam a benzinkutat, az üres tankba csak annyi üzemanyagot kértem, hogy Székesfehérvárig biztosan elég legyen. Ám a kútkezelő hiába tolta a járgányt, nem akart beindulni. Ekkor az üzemképes motorral gurulva próbálkoztam. Már majdnem feladtam, amikor a legváratlanabb helyen és pillanatban felpörgött a másik motor. A két motor meglódult. Későn álltam meg, így hátrafelé kellett volna tolatnom, de nem tudtam segítséget hívni, mert a benzinkúti üzlet háta mögött voltam. Ezért a füves területen keresztül megkerültem az épületet. Ahol azonban vissza akartam jönni a műútra, volt egy csatornaárok, amely nem látszott a fűtől. Ebbe annak rendjemódja szerint beleorroltam. Szerencsére, onnan már észrevettek, és a kútkezelő meg az időközben odaérkező busz sofőrjének a segítségével kihúztak a bajból. Bár némileg izgatottan a "balesettől", továbbindultam Székesfehérvár felé. Mire megérkeztem a város határához, már megnyugodtam, de most más fajta izgalom lett rajtam úrrá: hirtelen bent találtam magam a délelőtti csúcsforgalomban. Mivel az útvonalat előrejelző táblákat is figyelnem kellett, egészen kifáradtam az erőltetett figyelésben. Székesfehérvárig ugyanis a megszokott forgalomban vezettem, és a sárbogárdi közlekedés sem esett nehezemre. Itt azonban gyakorlatilag le sem tudtam olvasni az utcanévtáblákat, mivel sok esetben valami eltakarta őket, illetve a lüktető gépkocsiáradatban nem állhattam meg minden útkereszteződésben. Furcsa volt, hogy minden pillanatban autók jöttek mögöttem. Némelyikük túl lassúnak találta az én "béna" tempómat és veszélyes előzésbe kezdett. Ilyenkor gyakran csak a reflexszerű félrehúzódásokra

56

volt időm gondolni. Így érkeztem meg a Balatoni úti szociális otthonba. Látták rajtam, hogy a saját verejtékemben fürdök (aminek természetesen elsődleges oka az esőszerelésem volt a meleg napsütésben), ezért rövidesen kerítettek valakit, aki megfürdetett. Emlékezetes maradtam neki, mert nem volt éppen könnyű dolog egy egérlyuknál alig nagyobb zuhanyozóban a fürdetést elvégezni. Ezután megmutatták a helyemet, amelyet az eseti vendégek részére tartottak fenn. Ott adtak enni is; jól esett a tikkasztó meleg után a csendes, tiszta helyen pihennem. Amikor rásegítettek az ágyra, ezt mondtam a nővérnek: - Legyen szíves idehozni a Bibliámat. Ha pedig esetleg elaludnék, ébresszenek fel három után. A Szentírás olvasásával nem jutottam messzire, mert elálmosodtam. Aludni pedig nemigen tudtam az olvasólámpa erős fénye miatt; a kapcsolója nem volt igazán a kezemre, de egy ötletes megoldással (a kapcsolót a faltól elhúzva elengedtem, ami a falnak ütközve működésbe jött) sötétet csináltam. Amikor felébredtem, rögtön éreztem, hogy elmúlhatott már három óra. Na, mindegy, gondoltam magamban, várnom kell egy keveset. Megint elmúlt vagy félóra, most már más véleményre helyezkedtem. Arra gondoltam, hogy esetleg a váltáskor elfelejtették megmondani, hogy itt vagyok. Mikor megpillantottam egy alakot elmenni az ajtóm előtt, elordítottam magam: - Nővééér! - Egy idős néni kukkantott be, akinek mondtam, hogy szóljon a nővéreknek. Hamarosan jött is az egyik, akit ismertem már, hiszen őt kértem meg, hogy ébresszen fel. - Mennyi az idő? - kérdeztem. - Négy óra múlt. Jaj, ne haragudjon, de nem akartam felébreszteni, mert olyan mélyen aludt. - Nincs semmi baj, csak azt hittem, hogy elfelejtették, hogy itt vagyok.

57

Délután kitolattam magam az udvarra. Volt ott egy idős néni, aki érelmeszesedéses lehetett; általában valamilyen könyv volt nála. Mindig mindenkihez beszélt. Amint meglátott, rögtön megszólított: - Hogy hívnak, kedvesem? - Csabának. - És mondd, neked is műfogaid vannak? - Még nem, hál' Istennek. - Biztos? És ki tudja, mikor lett volna vége a furcsa kérdéseinek, ha az egyik ápolónő le nem állítja. Mindenesetre, egyszerkétszer odajött hozzám, s igen elszórakoztatott a teljesen váratlan kérdéseivel. Este már egészen nekibátorodtam és ide-oda roliztam a kerekesszékemmel. Amint a társalgóban egymagam néztem a helyi televízió műsorát, hirtelen összerezzentem, mert valaki hozzám ért. Erzsi volt, az éjszakás nővér, tőlem talán két évvel idősebb. - Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Azt mondták, te vagy az a bizonyos vendégünk. - Örülök, hogy ilyen hamar megtudtad - mondtam. - Az a helyzet, hogy beleolvastam a könyvedbe, és szeretnék majd beszélgetni veled, ha végeztem a többiekkel. - Ülök rendelkezésedre. Vagy háromnegyed óra múlva jött is. Élénk beszélgetésbe fogtunk az egészségesek és sérült emberek kapcsolatrendszeréről. Nagyban hangoztattam a vesszőparipáimat, miszerint a mozgássérülteknek mindenáron törekedni kell arra, hogy bent legyenek az egészséges emberek között, amennyire önállóan csak tudnak. - Ha állandóan csak a négy falat tapétázzuk, akkor nem vagyunk az egészségesek szeme előtt és nem szoknak meg minket. Sok sérült azt gondolja, hogy lenézik meg mit tudom én mivel diszkriminálják. Pedig egyrészt ez nem igaz, amikor

58

pedig igen, azt is részben annak köszönhetjük, hogy nem ismernek minket, mert sokan rezervátumban akarunk élni. - Ebben igazad van - mondta Erzsi -, de azért nem általánosíthatsz teljesen. - Na persze tudom én is, hogy ez a dolog eléggé összetett. De mondd csak, mit mondtak rólam a kollégáid? - Amikor bejöttem dolgozni, megkérdeztem, hogy megjött-e az új fiú. De meg ám! - hangzott a felelet. Na és milyen? kérdeztem én. Ne is kérdezd! Nem akármilyen eset! - mondták jelentőségteljes arckifejezéssel. - Számítottam erre a reakcióra, mivel a leveleimben, amelyeket a célállomásokhoz küldtem, csak annyi szerepelt, hogy központi idegrendszeri sérülésem van, ebből pedig sok minden nem derül ki elsőre. - De hát hogy tudsz vezetni? - kérdezte Erzsi. - Ez Isten kegyelme. Mindig éreztem, hogy képes vagyok rá. S persze nemcsak ezt az ördögszekeret tudom vezetni, hanem az otthon a garázsban vesztegelő autómat is. Még jó darabig elbeszélgettünk, végül megkértem Erzsit, legyen szíves ágyba dugni engem, mert másnap kipihenten szeretném az utamat folytatni. Reggel egészen frissen ébredtem, ezúttal a nővérek sem felejtettek benn a szobában. Az időjárás szépnek ígérkezett, így most esőszerelés nélkül terveztem a továbbutazást Bicskére. Vagy ezerszer megkérdeztem a nővéreket, hogy hogyan jutok ki a Lovasberény felé vezető útra, mivel Székesfehérvár számomra hirtelen New Yorkként hatott a képzeletemben. Féltem, hogy elkeveredek a városi forgatagban, ezért szorongva vettem búcsút az ápolóimtól. - Remélem, hogy egy jó két hét múlva újra találkozunk! kiáltoztam nekik, miközben betolták a Szörnyeteget. - Vigyázz magadra! - mondták, de a többit már elnyelte a beinduló motor berregése.

59

Ahogyan ez gyakran lenni szokott, a napsütéses valóságban mégsem volt annyira félelmetes a városi forgalom. Nehéz volt ugyan a rendőrlámpákat számolni és pont a hetediknél jobbra fordulni. A negyedik lámpánál elbizonytalanodtam, megijedtem, hátha eggyel kevesebbet számoltam. Annyit mindenesetre tudtam, hogy a hetedik rendőrlámpánál lesz egy benzinkút is. Úgy is lett, és mindjárt be is hajtottam, mert tankolnom is kellett, elvégre nem szerettem volna még egyszer benzin nélkül maradni. Néhány kútkezelő mindjárt odasomfordált és a ketyerémet bámulták. - Honnan jössz, hová tartasz? - kérdezték tankolás közben. - Dombóvár-Esztergom-Sopron-Dombóvár - mondtam szándékos közömbösséggel. Erre kikerekedett a benzinkutas szeme. - Ezzel a...? Milyen motor ez? Riga? Romet? - Igen, ezzel; Jawa Babetta. - De hát ezzel a masinával? - Még csak százharminc kilométernél vagyok, tehát semmi kedvem sincs dicsekedni. A benzinkutasok nagylelkűen meghívtak egy üdítőre, de miután mondtam, hogy üvegből nem tudok inni, pohárból meg csak úgy, ha megitatnak (szívószálat pedig nem találtak), belegyömöszölték a kólásüvegeket a táskámba, hogy majd ahol megpihenek, ott megigyam az ő egészségükre. Megköszöntem nekik a szívességüket, és ráfordultam az útra. Jóllehet tizenhárom éve vezetek és mintegy százhúszezer kilométert tettem meg balesetmentesen az ország útjain, most találkoztam először olyan forgalmi helyzettel, hogy rendőr irányította a közlekedést az egyik kereszteződésben. A képzeletemben elő kellett vennem a KRESZ idevonatkozó szabályait, de rájöttem, hogy itt most erre nincs idő. Lelassítottam, és figyeltem, hogy az előttem haladók mikor kapják a zöld utat. Szerencsém is volt, mert előttem vagy három kocsi lehetett csak, és

60

amikor elindultak a szabad jelzésre, teljes gázzal mentem utánuk. Közben természetesen eszembe jutottak a rendőr karjelzéseinek a jelentései is. S egyszer csak vége lett Székesfehérvárnak is.

Úton a "másvilágba" Szép ez a lóberényi út - gondoltam magamban. Nem volt teljesen ismeretlen előttem, mert az egyik jó barátom néha elvitt Lovasberénybe, ahol jelenleg is él. Reméltem, hogy találkozom vele is és kellemes meglepetést okozhatok neki, hiszen aligha merte gondolni, hogy egyszer egyedül is eljutok oda. Rajta keresztül még volt ott néhány ismerősöm, akikhez szintén betérhettem. Most azonban nem lesz sok időm, mert végeredményben Bicske volt a következő célállomás, ahol majd az a bizonyos "másvilág" lesz. Tele tüdővel szívtam tehát az országút levegőjét, szemem itta a látványt, agyam lázasan gondolkodott, ajkam pedig néha fohászt küldött a Mindenhatóhoz. Tudat alatt végigimádkoztam az utat. Minden egyes hajszálam az Örökkévaló szeme előtt van, az Ő akarata nélkül pedig nem veszhet el egy sem. A természet látványa közel vitt Istenhez, és erősítette a Beléje vetett hitemet. Amikor önálló haladó mozgást végezhetek, az számomra maga a boldogság, a szabadság útja, ünnep. Hittem és hiszem, hogy útjaimat angyalok kísérték. S amint kanyargott velem az országút, üdvözöltem az útszéli fákat, mezőket s a bogarakat is, amelyek néha a szememnek ütközve fejezték be az életüket. Ilyen esetben természetesen én is megállásra kényszerültem, és nem kis cirkuszba került, mire kipiszkáltam a szememből a hívatlan látogatót. Megörültem, amikor végre feltűnt Lovasberény. Eszembe jutott a Tamással való barátságunk. Ha mi ketten egyszer nevetni kezdünk, akkor alig lehetett leállítani bennünket. 61

Nem felejtem el, amikor egy istentiszteleten az orrom alá dugta a Bibliát, amelybe egy köztünk unalomig ismételgetett mondatot (amelyet egy lelkésztől hallottam s mondtam el a Tominak) írt: "Lányok pedig mindig lesznek!" Ezt a szöveget később már-már üdvözlésként használtuk egymás között, ha valami bajunk volt a nőkkel. Most tehát el voltam készülve, hogyha Tomi otthon lesz, akkor nem fogunk unatkozni. Megálltam a ház előtt, és egy éppen arra járó emberkét megkértem, hogy legyen szíves kihívni Földesi Tamás urat. Sajnos nem volt otthon, de jött helyette a felesége, meg még néhány ismerős, akiknek szintén meglepetést okozott a megjelenésem. Tomi felesége, Hajni sem volt megfosztva a humorérzéktől, tehát így sem unatkoztam. Elképesztően néztem ki, mert noha esőkabát sem volt rajtam, mégis melegem volt. Egyebet sem csináltam, csak ittam és ittam a finom meggyszörpöt. Hoztak cseresznyét és egy hatalmas vödröt, amibe hangos koppantásokkal köpködhettem a cseresznyemagot. Közben szakadt rólam az izzadság, mert feszült voltam az előttem álló út miatt. A körülöttem lévő ismerős arcok is némi hitetlenkedést árultak el a hadonászó végtagjaim láttán, de tudtam, hogy mindez csak a külső szemlélőt tévesztheti meg. Mondtam is nekik: Látom, csodálkoztok, hogy hogyan vagyok képes ilyesmire, de tudtommal ti is hisztek Istenben meg a csodáiban, és szerintem most valami hasonlót láthattok. Lehet, hogy az én esetem teljesen egyedi, illetve egy új kategória bevezetése. Mivel azt hitték, hogy ott maradok náluk, hát még nagyobbat néztek, amikor mondtam, hogy egy jó óra múlva Bicskén kell lennem, majd tovább Esztergom felé, s remélhetőleg Sopront is láthatom majd. - Tyűha! - mondták meglepetten. - Esztergom felé kerülsz Sopronba? Miért nem mész Győr felé, hiszen így rövidebb?

62

- Azért nem megyek a rövidebb úton, mert Esztergomot, a Bazilikát, a Dunát látni szeretném, és mivel Komáromon keresztül megyek Győrbe, egy darabig a Duna mentén mehetek, ami a "nagy tervem" nagy élménye lesz, főleg ha napos idő lesz. Másrészt viszont a hosszabb út tovább tart. Még megittam néhány pohár meggyszörpöt, közben elmeséltem egy-két vidám történetet az életemből. Aztán beletettek a kocsimba, és elindultam. Lovasberény után ismét olyan vidék következett, amely számomra még szűzföld volt. Egyszerre emelkedőhöz érkeztem, aminek azt hittem, sohasem lesz vége. Izgultam, hiszen az alig két lóerős kismotorról kérdéses volt, hogy fel tud-e menni, illetve, nehogy besüljön a dugattyú; egyedül pedig nem tudtam a másik motor szabadonfutóját sebességbe tenni, s más autók sem jártak arra, akiktől segítséget tudtam volna kérni. Mindenesetre kímélő tempóban araszoltam felfelé, és megmegálltam, nehogy túlmelegedjen a motor. Éreztem, mennyire kiszolgáltatott vagyok, de nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés, nem volt szabad kétségbeesnem. Sokáig tartott, mire elértem az emelkedő végét. Itt kárpótolt a balról elém táruló dimbes-dombos vidék látványa - lelkemet a levegőbe emelte. Bár szerettem a földrajzot az iskolában és jó is voltam e tantárgyból, de most hirtelen nem értettem, hogy mi volt ez a hosszú emelkedő s ez a szép dombvidék? Később ráeszméltem, hogy amit a mi környékünkről Mecsek hegységként ismerek, azt itt Vértesnek nevezik. Na ettől egészen felhangolódtam, hogy nocsak, mekkora kegyelem: egyedül és majdnem teljesen magatehetetlenül eljutottam egy Dombóvártól százötven kilométerre fekvő hegységbe, ráadásul egy ilyen kismotorral. Már vártam, mikor érkezem meg a 100-as számú útra, ahonnan állítólag csak pár kilométer van Bicskéig. Látom ám, hogy a távolban valami széles úton haladnak az autók. Amikor megérkeztem a kereszteződéshez, hirtelen elbizonytalanodtam a

63

zöld útvonaljelző tábla láttán, amelyre "Budapest 30 km" volt írva. Hát akkor most jobbra vagy balra? - kérdeztem magamtól. Jobbra Budapest felé kell mennem, balra Tatabánya felé mennék - hangzott a válasz a fejemben. Az út megint emelkedett, a Szörnyeteg ismét csak lassan tudott haladni. Mentem vagy három kilométert, és egyre türelmetlenkedtem, hogy miért nincs itt még Bicske, mert itt kell lennie valahol. Feltűnt egy hatalmas raktárépület a szemem előtt, gondoltam, bemegyek, megkérdezem, tényleg a helyes úton vagyok-e. Valami nagy szállítócég lehetett, hatalmas parkoló és kamionok vesztegeltek ott. A sorompó leeresztve, sehol egy lélek, aki kinyissa, kártyával működött talán. De én nem kamionnal voltam, és félig alatta, félig mellette átbújtam a sorompónál a járgányommal, egyenesen arrafelé tartottam, ahol egy embert láttam egy teraszféleségen állni. - Legyen szíves lejönni hozzám! - kiáltottam oda neki. Az ember pedig a kezével intett, hogy menjek én közelebb. - Merre kell menni Bicskére? Mondta, de nem értettem, ezért felordítottam: - Merre kell menni Bicskére? Legyen szíves mutatni, mert nem értem a motorzajtól. Ha pedig leállítom a motort, magának kell lejönnie betolni. Erre a kezével mutatta, és megnyugodtam, hogy nem tévesztettem el az utat. - Hány kilométer van még vissza? - kiáltottam neki teli torokkal. Feltartotta három ujját. Erre megköszöntem, megfordultam és kihajtottam a telepről. A sorompót is felnyitották. Nagy nehezen (ugyanis erős forgalom volt) újra ráfordultam a széles útra, és húztam a gázt ahogy csak tudtam. Nemsokára megpillantottam a táblát a "Bicske" felirattal. Amint behajtottam a városba, az első embertől megkérdeztem, hol van a szociális otthon. Az út szélén bandukolt, és mikor hátulról megszólítottam, megfordult.

64

Néger volt. Egy pillanatra zavarba jöttem, de azért megkérdeztem, hogy tudja-e, merre van az otthon. Tört magyarsággal mondott valamit, amiből egy jottányit sem értettem, de azért megköszöntem a felvilágosítást. Egy másik, ezúttal fehér embert szólítottam meg: - Legyen szíves megmondani, hol van itt a szociális otthon. - Itt ilyen nincs, kérem - felelte. - Az lehetetlen, mert itt van nálam a levél tőlük. - Nem tudom - tárta szét a kezét. - Akkor azt mondom, hogy azt az otthont keresem, ahol a szellemileg sérült emberek élnek. - Ja, maga a bolondokházát keresi?! - esett le neki a tantusz. - Ha így kérdezi, akkor mindjárt tudom. Megadta az útbaigazítást, én meg elindultam. Alig száz méterre voltam az épülettől, amelynek a falitábláján ez a hosszú felirat állt: Fejér Megyei Ápoló Gondozó Otthon Szakosított Szociális Otthon. A magas kapuval elzárt hófehér épület előtt néhány fehérköpenyes sündörgött; egyikük hitetlenkedett, de megmutattam neki a levelet, amiből megértette, hogy nem tévesztettem el a házszámot. Hívta az egyik illetékest, aki jött is többek kíséretében. A már megszokott kezdeti rácsodálkozásokat követően elkezdődött a lehorgonyzásom. Beletettek a tolókocsimba, a Szörnyeteget pedig betolták egy garázsba, kulcsra zárták, nehogy valaki a lakók közül elpiszkálja. Engem pedig egy ápoló vett kezelésbe, akivel percek alatt megbarátkoztam. Józsinak elképesztő beszólásai voltak az udvaron ténfergő szerencsétlenekhez, amit először furcsálltam, de rájöttem, hogy nem azért teszi, mert nem szereti őket, hanem magát szórakoztatta ezzel. Miután Józsi mindent körbemutogatott az udvaron, bevitt az épületbe. Mindjárt a bejáratnál szembefordított valamivel, amiről addig még nem is hallottam.

65

- Ezekben a ketrecekben vannak a legszerencsétlenebbek, akik azt sem tudják, hogy a világon vannak. Egy pillanatra megrázott a látvány, alig bírtam odanézni, amint egy fiatal lány csaknem meztelenül, négykézláb ringatta magát előre-hátra, talán hónapok, évek óta. Elszorult a szívem, hiszen ott hirtelen pontosan megértettem, mit jelent, ha az ember szellemileg sérült. Fájt a tudat, hogy vannak, akik ilyen ketrecben élnek. Azt hiszem, sokan a köznapi életben fel sem tudjuk fogni, hogy egyesek milyen megkötözöttségben vannak. Az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha az a szerencsétlen abban a ketrecben mégis tud magáról egy-egy pillanatra, de nem tudja kifejezni. Szóval rettenet járta át a lelkemet, felvillant előttem, hogy én is és bárki ott lehet abban a ketrecben, és hogy csak hajszálon múlik mindnyájunk egészsége, élete. Józsi továbbtolt engem, majd egy ajtóra mutatott: - Ez itt a gumiszoba. Egy másik ajtó félig nyitva. - Nézz be, itt azok vannak lekötözve, akik még a ketreceseknél is rosszabb állapotban vannak. Hát itt sem mertem kimereszteni a szememet, csak odaodapislantottam. Amire fölfogtam volna, mit is látok, továbbmentünk. Javasoltam Józsinak, hogy toljon ki a levegőre, mert a látvány letaglózott. Józsi visszatolt az épület egyik látványos részébe. Körbetekintettem a láthatóan új épületrészen, arra gondoltam, hogy ha nem tudnám, akkor biztosan nem találnám ki, hogy a szellemileg sérült emberek otthonának vagyok egy napig a lakója. Közben eszembe jutott, hogy megizzadtam és még mindig izgulok, s olyankor intenzívebben kalimpálnak a kezeim meg a lábaim. Amint valamelyest megnyugodtam, megjelent egy csodaszép fiatal nővér a levessel meg a második fogással. A látványtól megint izegni-mozogni kezdtem, de teljesen nem jöttem zavarba. Gondoltam gyorsan magamban, hogy nem érdekel,

66

mit fog gondolni rólam ez a szőkeség, mert az én látványom úgyis csal, és ha majd esetleg beszélgetek vele egy-két órát, már alig lesznek túlmozgásaim. Kezdetben nehezen ment az etetésem, de a nővérke nem csinált gondot a kilöttyent levesből. Ennél sokkal nehezebb dolgok is vannak, mondta. Tíz perc múltán viszonylag fesztelenül tudtam már beszélgetni vele. Miközben etetett, megjelent Józsi egy göndör feketehajú fiatalemberrel. - Ő lesz veled délután, ha én elmegyek - mondta Józsi. A délutáni ápolóm félszegen nézett rám, de vele is hamar megbarátkoztam. Javasolta, hogy elvisz megfürdetni. - Borotválkoznom is kellene, de azt meg tudom egyedül is csinálni - jegyeztem meg. - Nem, majd én megborotvállak - ajánlotta Zoli. - Nem hiszed talán el, hogy én is meg tudom csinálni? kérdeztem a szemébe nézve. - De igen, elhiszem, csak szeretnék segíteni. A fürdetést remekül megoldotta, s hogy neki még könnyebben menjen, mindenféle vidám történettel szórakoztattam. A fürdés után nekiállt borotválni. Mint kiderült, életében először csinálja. Félt, hogy valamit elront, emiatt jól beleizzadt a munkába. Később bemutattak a szobatársamnak, akit szintén Józsinak hívtak. Ő csak enyhe fokban volt sérült, beszélgetni is tudtam vele. Találkoztam egy másikkal, aki mindjárt azt akarta, hogy nézzem meg a hifi berendezését. Felcipeltek hát az emeleti szobájába, ahol szertartásosan kinyitott egy nagy ruhásszekrényt, amely egy mini hifit meg két-három rádiósmagnót rejtett. Ez volt a mindene, ezért dolgozott mert dolgozott is valamilyen speciális munkakörben. S ahogy telt-múlt az idő, megismertem néhány ott élő sérültet, akiknek egy része számomra ismeretlen világban élt és gondolkodott. Volt olyan eset, aki félóránként nagy örömmel berontott az épületbe kezében néhány mezei virággal meg

67

fűszállal, és boldogan átadta valamelyik nővérnek, hozzátéve, hogy ezt az igazgatónőnek hozta. Beszélgettem a nővérekkel is. Meg akartam tudni, milyen az élet ezek között a sérült emberek között. Elmondták, hogy vannak jobb napjaik meg nehéz időszakok is. Ezekkel az emberekkel csak szeretetből lehet foglalkozni, mert aki nem szeretetből teszi, az nem is tud megmaradni ilyen helyen. A nővérek a legtöbb sérült megnyilvánulásait ismerik, ezért részben mindig tudják, mire számítsanak adott eseteknél. Ezeket a sérült embereket meg kell tanulni megérteni, mert anélkül még több a gond velük. Miközben ezekről a dolgokról beszélgettünk, az egyik nővér elkiáltotta magát: - Gyertek gyorsan! A Rozi felmászott a teraszra! Igaz, még nem mászott fel, csak akart, hogy egy nagyot ugorhasson. Estefelé Zoli ápolóbarátom meg Józsi, a szobatársam kíséretében elmentünk, hogy megmutassák nekem Bicskét. Érdekes volt, amint Józsi néha egészen szellemes megjegyzéseket tett az autó hátsó ülésén. Zoli is elelmosolyodott olykor rajtuk. Amikor visszatértünk, meglepetésemre palacsinta várt. Tettem ugyanis egy teljesen ártatlan megjegyzést a kedvenc ételemről, és ezt komolyan vették. A nővérek közül ketten is nekiálltak palacsintát sütni. Ezzel is éreztették velem, hogy megszerettek; marasztaltak is. És bár maradtam volna, de tartani akartam magam az eredeti útitervemhez. Talán legközelebb - gondoltam magamban. A szobában Józsi elmélyülten nézte a tévét. Roppant mulatságos lehetett, mert olykor hatalmasakat nevetett. Néha egyszerű kérdéseket intéztem hozzá, viszont meg kellett szoknom, hogy egyes kérdéseket olykor képletesen megmagyarázva tegyek fel, hogy biztosan megértse. Ha azt kérdeztem tőle, felébresztem-e, ha esetleg éjszaka nyugtalanul alszom, nem igazán értette meg. Ezért úgy

68

kérdeztem, hogy szokott-e énekelni éjjel. Erre azt mondta, hogy ő tud énekelni, este is. Ezután azt kérdeztem, hogy szabad-e nekem is éjszaka énekelni. Igen, mondta, s erre megmagyaráztam neki, hogy nem merek énekelni, nehogy felébresszem. Ez a beszélgetés a valóságban természetesen hosszabb volt, de legalább segített megértetni magamat. Azonban Józsival egy bizonyos szinten egész jól kijöttem és őt is megszerettem. Másnap reggel Zoli ébresztett és segített elvégezni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Utána kitolt a társalgóba, ahol egy új, kövér ápoló állt. Amikor meglátta a túlmozgásaimat, leplezetlen utálattal nézett rám (egyébként a többi sérültre is). Vélhetően azt gondolta, hogy én is szellemi sérült vagyok. Bár zavart a dolog, mégsem fedtem fel előtte, hogy én nem vagyok az otthon lakója. Persze azon elgondolkodtam, hogy ha valaki megveti ezeket a szerencsétleneket, akkor ne dolgozzon ilyen munkakörben. - Figyelj - mondtam később Zolinak -, az a köpcös ápoló lenézi ezeket a szerencsétleneket, utálja őket. Miért? - Mert hülye. - Látom, te egészen másként viszonyulsz a szellemileg sérült emberekhez - jegyeztem meg. - Tudod, eszembe jut, hogy bármelyikünk beleszülethet vagy egyéb ok miatt belekerülhet egy ilyen helyzetbe. No meg vannak itt olyan sérültek, akik igen erősen tudnak ragaszkodni egyesekhez, annyira szeretik az ápolóikat a maguk módján. - Ezt én is észrevettem, s arra gondoltam, hogy mennyire más lenne a világ, ha mi, úgynevezett normális emberek is gyermekien szeretni tudnánk egymást. Lassacskán készülődhettünk. Mit tagadjam, szívesen maradtam volna még. Röviddel indulás előtt az egyik főnővér javasolta, hogy menjünk át a szomszédos vendéglőbe, mert olyant még biztosan nem láttam. És valóban igaz volt. Ha jól

69

emlékszem, egy erdélyi magyar vállalkozó építtette. Ragyogó kézimunkákkal - túlnyomórészt fafaragással - voltak díszítve a belső éttermi helyiségek, amelyek magukon viselték az egyes nemzetiségek sajátosságait. Volt ott székelyszoba, svábszoba, és így tovább. Egy szó mint száz: először mukkanni sem tudtam a látványtól, és remélem, hogy még lesz szerencsém az életben betérni oda. Ám egyéb meglepetések is értek az induláskor: például teletankolták a tartályomat. S ha tudtak volna, egy egész élelmiszerraktárat is feltettek volna a Szörnyetegre. Fennmaradt még a kérdés: melyik úton menjek tovább Esztergom irányába? Én Tök, illetve Perbál felé Dorogon át terveztem, de Józsi bácsi szerint, aki az Otthon sofőrje volt, arra van egy-két kemény meredek emelkedő, félő, hogy a kicsi Szörnyeteg nem bírja. Így egy másik útvonalat javasoltak Szomor illetve Bajna irányába. Ezen is volt egy nagyobb kapató, de felajánlották, hogy odáig elkísérnek, s ha nem menne fel a kocsim, akkor felhúzatják. Elindult hát előttem a Toyota mikrobusz, s hamarosan meg is érkeztünk az emelkedőhöz, amit szemmel észre sem vettem, hanem csak azt érzékeltem, hogy a masinám egyre lassul. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha még lesznek ilyen emelkedők és nem tudok felmenni. Persze két motorral semmi gond, csak hát egyedül nem tudom a másikat sebességbe tenni. Közben észrevettem, hogy a járgányom fokozatosan gyorsul, és az előttem haladó mikrobusz féklámpája is felvillan. Józsi bácsi meg a mellette ülő főnővér kiszállt az autóból. - Csaba, nagyszerűen csinálod! Csak így tovább! És le ne térj arról az útról, amit megbeszéltünk, mert ha ezen a dombon fel tudtál jönni, akkor a többi sem okozhat gondot mondták bíztatóan. Ezután elindultam a már lejtős úton tovább. Valahol el kell fordulnom majd balra - jutott eszembe, méghozzá az egyik falu előtt. Megint elbizonytalanodtam, és mérges lettem magamra, hogy nem tudtam pontosan megjegyezni az útvonallal kapcsolatban

70

tanácsoltakat. A távolban feltűntek egy település körvonalai, közelebb egy buszmegállóban várakozó buszt vettem észre. Megálltam mellette s megkérdeztem a sofőrt, hogy hol kell balra kanyarodnom. - Még vagy háromszáz méter - felelte. Na erre megörültem, hogy nem tévedtem el. Örömöm azonban nem tartott sokáig, mert alighogy ráfordultam a mellékútra, egy hosszú, szemmel alig észrevehető emelkedőn találtam magam. Izgultam, mert a Szörnyeteg egészen lelassult. Imádkoztam, még a járgánnyal is "beszéltem", hogy ne hagyjon cserben. Tudtam, legkésőbb délután négy órára meg kell érkeznem Esztergomba, mert ha nem, akkor bonyolulttá válik a helyzet. Abban reménykedtem, hogy nem lesz több ilyen húzatós emelkedő; azért is volt rossz izgulni, mert ilyenkor nem tudtam a tájban gyönyörködni. De egyszer csak gyorsulni kezdett alattam a gép, a digitális sebességmérő fokozatosan emelkedő számokat mutatott. Fellélegeztem, és most már a mészkőhegyeket is megcsodálhattam. Csak azért szorítottam, hogy a keskenyebb, alsórendű úton biztonságos oldaltávolságban tudjak maradni a mellettem elhaladó járművektől. Mivel a Szörnyeteg elég feltűnő jelenség volt, szinte minden autós lelassított, és így nem kellett attól tartanom, hogy nagy sebességgel megelőznek. No meg olyan vezetéstechnikát alkalmaztam, hogy inkább az út felezővonalához közelebb hajtottam, és mikor engem előzni kezdtek, lehúzódtam az út szélére. Ezáltal mindig biztonságos oldaltávolságot tudtam tartani. Azt hiszem, itt valahol majd megint be kell kanyarodnom - ötlött fel bennem. Rövidesen megpillantottam a zöld táblát, miszerint egyenesen vezet az út Esztergom felé. Ám én okos, elkanyarodtam balra, egy faluba, mert valamiért úgy emlékeztem, hogy erre kell mennem. De közben éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért megkérdeztem egy arra járót, hogy hogyan érem el a célomat. Az illető azonban úgy ment tovább,

71

mint aki nem hallotta. Megkérdeztem egy másikat, az meg nem tudta. Megint egyre inkább melegem lett, pedig még vagy öthat órám volt. Gondoltam magamban, elég furcsa faluban vagyok, ember alig, s akit találok, az meg úgy néz, mintha nem értené az emberi nyelvet. Végre akadt valaki, s mondta, hogy meg kellene fordulnom, vagy pedig a falu másik végén is ki tudok jutni arra az útra. Közben már rájöttem, hogy nem kellett volna bejönnöm ebbe a faluba, hanem amerre a tábla mutatta, arra kellett volna mennem. Hát jó, akkor kimegyek a falu másik végén. Amikor odaértem és megpillantottam a meredek emelkedőt, rögtön ömleni kezdett rajtam a veríték. Az utolsó épület egy kiskocsma volt, csak innen jöhet segítség gondoltam, de nem kértem, mert egyedül akartam megpróbálni. Teljes gázt adtam, ám nemigen tudtam a rossz úton nekifutni, s ha tudtam volna, akkor sem bírt volna a motor felkapaszkodni. Félúton megálltam, hirtelen fogalmam sem volt, hogyan tudnék megfordulni. Észrevettem, hogy egy ember siet felém. Amint közelebb ért, láttam, hogy az, aki a kocsmánál ült. - Mi van apuskám, nem megy fel a masina? - kiáltotta a kockás inges. - Igen, uram - fordultam feléje. - Akkor segítek - mondta az ismeretlen ismerős -, húzd neki a gázt és feltolom. - Be kéne indítani a másik motort, akkor oké. De ahhoz előbb vissza kellene gurulnunk, mert nem bírom olyan sokáig fékezve tartani. - Nem, majd feltolom, csak adj neki gázt! - mondta, s közben tolt is. Vagy negyven métert tolta, majd zihálva megszólalt: - Álljunk meg, hadd pihenjek. - Annyira meredek ez az emelkedő, hogy nem bírom a fékkel visszatartani! - kiáltottam hátra a füstben, ugyanis

72

húztam a gázt, hogy ne guruljak hátra. - Keresztbe kellene fordulni a kocsival, és pihenni egyet. Közben futott felfelé az ember fia is, lehetett vagy tíz év körüli. - Gyere, fiam, segíts föltolni ezt a kocsit a dombtetőre - mondta neki. Felém fordult: - Add neki még egyszer a kakaót! Az emberen gyöngyözött az izzadság, a fia pedig teljes lelkesedéssel veselkedett neki. Rajtam is csurgott a víz a déli nap hevében meg az izgalomtól. Tudtam, most ezen az emberen múlik, hogy megérkezzem Esztergomba. Közben felértünk a dombtetőre. - Uram, nagyon köszönöm! Ha nem jön utánam, nem tudom, mikor jutok ki abból a gödörből. - Ha legközelebb erre jár, illetve Esztergomba akar menni, ne térjen le a főútról. Most pedig igyekezzen, hogy odaérjen! - Ezer köszönet! A fiúnak is! Ezt nem fogom elfelejteni! - Szerencsés utat! - kiáltotta utánam, és a főútra kanyarodva eltűntek a szemem elől. Milyen jó lenne, ha a mindennapokban is hasonlóképpen segítenénk egymásnak feljutni a dombtetőkre! - jutott eszembe, miközben izzadt arcomat simogatta a frissítő menetszél. Abban tehát meggyőződtem, hogy most eltévedtem, de arra is emlékeztem, hogy a tokodi elágazásnál nem mehetek Tokod irányába, mert ott megint egy nagy emelkedő várna rám. Következett a 11-es út, majd a 10-es. És a távolban megpillantottam a sziklán trónoló esztergomi Bazilika körvonalait. - Istenem, hát már itt vagyok! - mondtam magamnak és a lassan csillapuló izgalmak mellett csendes meghatottságot éreztem.

73

Esztergom Bár a Bazilika egészen közelinek látszott, mégis jó néhány kilométer volt még hátra a város határáig. Elég erős volt a forgalom, jobban kellett tehát figyelnem. Ami viszont most előnynek tűnt, hogy ezúttal nem szociális otthont kellett keresnem, hanem a Városházát. Amint befelé mentem a városba, egy nagy kör alakú sárga templom mellett haladtam el, amely először a pécsi dzsámira emlékeztetett, ám később megtudtam, hogy itt ezt a templomot Körtemplomnak hívják. Egy jobbkanyar után a Széchenyi tér következett - helyben voltam. Amikor beüzentem a portásnak, rögtön kinyitotta a boltíves kapukat, és végre beállhattam a hűs bejárat alá. Mindjárt értesítették Kati nénit, a szociális osztály vezetőjét, hogy megérkeztem. Feszengtem a járgányomban, de ezt most inkább az izgalmak és a fáradtság okozták. Rövidesen megjött Kati néni (akit melegszívű, nagyszerű szociális érzékkel megáldott asszonynak ismertem meg) néhány fiatal és szebbnél szebb titkárnő kíséretében, akiket sorban bemutatott. Kedves szavakkal, közvetlen módon, mindenféle "hivatalos" mesterkéltség nélkül üdvözöltek. Rögtön hoztak innivalót is, mert látták, hogy veszedelmesen ki vagyok száradva. - Nemrég telefonált az anyukája, hogy megérkezett-e. Izgul, megyek is mindjárt, és megnyugtatom. Szólok Imre bácsinak is, ahol majd lakni fog - mondta Kati néni anyáskodóan. Jólesett ez a fogadtatás. Hirtelen úgy éreztem tőle magam, mintha ezer éve ismerném ezeket az embereket. Nemsokára megérkezett Imre bácsi is, akit szintén hamar megszerettem. Azon tanakodtunk, hogy miként juthatok el a szálláshelyemre. Kati néni elintézte, hogy egy mikrobusz után kell mennem.

74

Van-e valamilyen nagyobb emelkedő útközben? kérdeztem. - Igen, egy helyen van. Ha esetleg nem menne fel a motorod, akkor felhúzatjuk - mondta a mikrobusz vezetője. Elindult hát a konvoj, elől a mikrobusz, utána én, mögöttem meg Imre bácsi Skodája. A mikrobusz vezetője araszolva hajtott; a déli forróságban az én járgányom is bemelegedett, és mikor megérkeztünk az említett emelkedőhöz, hiába tették be a másik motort sebességbe, lefulladt a Szörnyeteg. Előkerült hát a vontatókötél, ami talán hosszabb is volt a szokásosnál. Mindenesetre a Volkswagen mikrobusz vezetője csodálatos érzékkel húzott engem; az egyik forgalmas kereszteződésben még a forgalom is leállt, amíg áthúztak. Ezt aztán élveztem. Persze csak utólag, mert akkor nem értem rá arra, hogy a bámészkodókkal foglalkozzak. Így érkeztünk meg a szálláshelyemre, Imre bácsiék családi házához. Hogy Esztergomban családnál helyeznek el, az még a kirándulás előtt dőlt el az utolsó pillanatokban. Imre bácsiéknál olyan kezekbe kerültem, amiről álmodni sem mertem volna. Ugyanis volt nekik egy kislányuk, aki az enyémével azonos sérüléssel született. Isten azonban tizenegy évesen magához szólította; nem tudták pontosan kideríteni, mi okozta a tragédiát. Bevallom, tartottam attól, hogy az én jelenlétem esetleg felhozza a szomorú emlékeket. De végül is nem kellett emiatt zavartatnom magam. A kétszintes ház alsó nyári szobájában helyeztek el, így a tolószékkel ki tudtam gördíteni magam az udvarra, a szemem megpihentettem a fákon meg a mindenféle bokrokon. Jött Imre bácsi felesége, Erzsi néni, aki egyébként olyan intézetben dolgozott, ahol halmozottan sérült gyerekek voltak. Erzsi néni egyébként állami elismerésben is részesült a foglalkozása terén nyújtott kiváló eredményeiért. Most az ebédet hozta. Nehezen ment az etetésem, mert mindketten némi zavarban voltunk: neki nem volt tapasztalata velem, én pedig nem voltam teljesen

75

nyugodt az új környezetben, ezért a szokásosnál erősebben mozogtam. Mindenesetre ezt a dolgot később Imre bácsi meg Kati néni intézte, mivel Erzsi néni mindennap dolgozott az otthonban. Délután benézett hozzám Kati néni, és elmondta, hogy milyen programokat terveztek nekem. Elmeséltem neki, hogy eredetileg Esztergom-Kertvároson át terveztem jönni, mert ott lakik egy levelezőtársam, akit csak fényképről ismerek. És Kati néni, hogy újabb örömet szerezzen nekem, néhány óra múlva odaállított hozzám a Verával. A meglepetés óriási volt, majd' kiszédültem a tolókocsiból. Ezután Verával beszélgettem erről-arról; közben bejött Imre bácsi a vacsorával, amit odaadott Verának, hogy ő etessen meg. Azon már csak én csodálkoztam, hogy gyakorlatilag gond nélkül meg tudott etetni, hiszen ő is először csinálta, és én is nehezen eszem, amíg meg nem szokom az illetőt. Az is eszembe jutott, hogy milyen különös a Verával való barátságunk abban az értelemben, hogy én előbb jutottam el Esztergomba mint ő Dombóvárra. Miután Vera elment, már fáradtságot éreztem. Imre bácsi elvitt fürdetni, ami a hely szűkös volta és a túlmozgásaim miatt nehézkes volt, de végül is sikerült. Erzsi néni is segédkezett az öltöztetésnél. Erősen csodáltam és hálás voltam, hogy amit ez a család értem vállalt, azt végtelen türelemmel végezte. Jólesően terültem ki Imre bácsi segítségével az ágyon - rövid imádság után elszenderedtem. Másnap délelőtt megérkeztek az embereim, akiket városnézésre szerveztek mellém. Vajk, Gábor és Franciska mindhárman alaposan felkészültek Esztergom város nevezetességeiből művészeti, történelmi és irodalmi téren. Úgy emlékszem, Franciska idegenvezető a Bazilikánál. Önzetlenek voltak ezek a fiatalok. Igaz, a tolószékemmel lavírozni nem tartozott a mesterségükhöz, de később belejöttek. Nekem ugyan fárasztó volt a lábaimat lábtartó

76

híján tartani, de inkább azt akartam, hogy ezáltal is erősödjenek. Ha elfáradtam - amit az is jelzett, hogy egyre gyakrabban ért le a cipőm a földre -, akkor megkértem a segítőimet, hogy billentsenek két kerékre és talicskázzunk. Esztergom egészen sajátos hangulatú, szép város. Amikor megérkeztünk a Bazilika előtti térre, egyikük megkérdezte. - Szerinted milyen magas a kupola tetején álló kereszt? - Hat méter - mondtam némi gondolkodás után mintegy száz méterről. Megtudtam, hogy egy méterrel becsültem alá. Bent a Bazilikában mindegyik segítőm mondta a magáét. Egyikük a történelmi, másikuk a művészeti, a harmadik meg az irodalmi oldalról magyarázott. - Nézd ennek a szobornak a csipkemintázatát! - mondta Vajk. - Ritka híres, sehol nincs ilyen Európában. - Ez az oldalkápolna vörös márványból készült magyarázta Franciska -, méghozzá süttői márványból; te is átmész Süttőn majd a Komáromba vezető utadon. Alig győztem felfogni a temérdek adatot. Mindenesetre amikor felnéztem lentről a kupola középpontjába, azt hittem, hogy rögtön rám szakad az egész. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen tudás és pontosság kellett egy ilyen nagyszabású alkotás létrehozásához. Ma is építhetnének ilyeneket. Ezután kitoltak a Bazilika mögötti teraszra, ahol legalább egy fél napot tudtam volna gyönyörködni a Duna látványában. Közben eleredt az eső, és az emberkéim derűs beszólásaim közepette rám tornászták a sárga esőkabátot. Érdekes érzés volt átlátni a szomszédos Szlovákiába, ahonnan szintén voltak jó ismerőseim. Bár a túloldalon üzemelő gyár füstje elködösítette a tájat, de még így is szép tudott lenni a számomra. A fiatalok megmutattak még egyéb nevezetességeket is, én viszont lassacskán elfáradtam a sok tolókocsis zötykölődésben, javasoltam hát, hogy menjünk vissza. Végül is a segítőimet sem akartam kifárasztani, csuromvizesen

77

megérkeztünk a szállásomra; Imre bácsi egy nagy törölközővel a kezében megkérdezte tőlem, hogyan tetszett a város. - Nagyon - mondtam -, de ahhoz még napokat kellene itt lennem, hogy amit nem láttam, azt is megnézzem. De akkor egyedül kellene végigkószálnom itt mindent. Különben sajnos ez az eső alaposan elmosta a terveinket. Ezzel még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy nem lettem volna elégedett a fiatal barátaimmal, hiszen becsülettel és szeretettel segítettek. De az tény, hogy itt is megértettem, mennyivel más, ha az ember szabadon tud közlekedni, legyen szó gépkocsiról vagy kerekesszékről. Egészen más lelki folyamatokat élek meg akkor, ha tolnak, s megint más, ha magam mehetek. Időközben segítőim elbúcsúztak. Utána Imre bácsi megetetett. Beszélgettünk az esztergomi emberekről, életről. Valamennyire éreztem is a tájbeli különbségeket, egyes szavak jelentéstöbbletét vagy eltérő jelentését. Délután Kati néni kíséretében megkeresett egy mozgássérült újságírónő, akivel a sajátságos dolgainkról beszélgettünk. Azt meg kell jegyeznem, hogy rajtam kívül csak egy tolókocsissal találkoztam a Bazilika körül, ő is német turista volt. Elgondolkodtam azon, hogy ő volt az első tolókocsis, akit láttam. De hol van akkor az a sok mozgássérült, aki éppenséggel kint lehetne? Természetesen nem belőlem kell kiindulni, jutott eszembe, de nem is sérült mindenki annyira, mint én. Ismét este lett. Még egy teljes napom volt Eszteregomban; az esti híradóban aggódva figyeltem, hogy elromlik az idő az indulásom napjára. Mindegy, gondoltam magamban, újabb megpróbáltatások elé nézek. Elaludtam. Vasárnap reggel korábban ébredtem és már vártam Imre bácsit, hogy mielőbb bekopogjon hozzám, és felsegítsen a tolókocsimba. Misére mentünk az egész családdal. Megismertem Kati néni férjét, Gyuszit, és unokáját, a szeretetreméltó kis Palikát. Gyuszival is nagyszerűen összebarátkoztunk. Ezután

78

újabb segítőim érkeztek: Tamás és Tibor a feleségükkel meg a kicsi gyerekekkel. Ők is elvittek városnézésre; velük elmentünk a Duna sétányra, s most alulról nézhettem meg azt a helyet, amelyet egy nappal előbb a Bazilika teraszáról láttam. Ezek az emberek egy kis keresztény családi közösséget is alkottak. Velük is elbeszélgettem sok mindenről, meg elővettem a vesszőparipáimat is a sérültek-egészségesek kapcsolatáról. Már délutánba hajlott az idő, amikor visszavittek a szállásomra. Az időjárás morc arculatot öltött, megjelentek az esőfellegek. Megköszöntem segítőimnek a szeretetteljes szolgálatukat, majd elbúcsúztunk. Estefelé megjelent Kati néni, Gyuszi és Palika. Elbeszélgettünk az eltelt három napról. Most már nem ijedtek meg, ha olykor kétkerékre billentettem magam a tolószékben. Tudtam: nekik és szállásadóméknak sokat köszönhetek. Én csak egyet tudtam tenni: mindig csak a legszükségesebb dolgokban kértem segítséget. Kati néni is kifejezte, mennyire örültek, hogy nem voltam finnyás (itt a "finnyás" szó "nyűgős"-et jelent). Bevallom, nehéz szívvel gondoltam arra, hogy másnap tovább kell mennem. Egyrészt azért, mert szerettek, és én is megszerettem őket. És természetesen családnál lenni egészen más volt, mint a szociális intézményekben. Másrészt az időjárás elromlóban volt. De az élet ment tovább, a vendégszeretettel nem akartam visszaélni, és a tervemen sem akartam módosítani. Reggel korán ébredve láttam, hogy esik, de a szél megállt. Hét óra tájban megérkezett Imre bácsi, rövidesen Kati néni meg Gyuszi is. Miután beletettek a motoromba (a gyertyákat megtisztította már Imre bácsi), mondtam Gyuszinak, hogy megpróbálom a másik motort is beindítani. Hamarosan mindkét motor vígan pöfögött. Megnyugodtam hát, hogy ha egyik elromlana, akkor a másik a segítségemre lehet. Ezután Gyuszi elővette a vontatókötelet, de most azért, hogy a nagy lejtőn visszatartsa az én motoromat. Imre bácsi segített a lejtő

79

széléig gurulnom. Ott egy erős, meleg kézszorítással, öleléssel és néhány búcsúszóval elváltunk egymástól. Meghatódtam, és az jutott eszembe, vajon fogom-e még látni ezt az áldott jó embert és a családját. Leereszkedtünk a kanyargó dombon, zökkenőmentesen ment minden. Utána az egyenesen Gyuszi leoldotta a kötelet. - Köszönök mindent - mondtam. Gyuszi is megölelt és kezet szorított velem. - Vigyázz magadra! Kati néni is odajött hozzám némi aggodalommal az arcán, megpuszilt és Isten kezébe ajánlotta az utamat. A visszapillantó tükrömben nézve megvártam, amíg megfordulnak. Gázt adtam, s a Szörnyeteg megnyugtató hangon gyorsult. A következő pillanatban a tükörben feltűntek a Bazilika homályos ködbe vesző körvonalai. Szomorú voltam egy ideig, úgy éreztem, hogy jóbarátoktól kellett búcsút vennem, de később teljes erővel az előttem lévő útra összpontosítottam. Az otthoni tervezgetésnél arról álmodoztam, hogy ezen az útszakaszon jó darabig gyönyörködhetek a Dunában. Ám ebben nagyrészt csalódnom kellett a rossz idő miatt. Fáztam, a kezeim teljesen elgémberedtek a kormányon. Eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha most a Puli kisautómat vezetve róhatnám itt a kilométereket, mert akkor nem kellene dideregnem. Néha át-átpillantottam Szlovákiába, de a Felvidék dombjait csak tompán láttam a közben egyre inkább ködöző esőben. Ha jobbra néztem, kiláttam az országunkból, ha balra néztem, akkor meg beláttam az országunkba. Jobbra a Duna és a Felvidék, balra a Gerecse. Bár főúton mentem, a forgalom nem volt erős. Közben végre megláttam az első lakott települést, Tátot. Majd következett Nyergesújfalu, Piszke, Süttő... Eszembe jutott a Bazilikában látott vörös márvány. Ahogy haladtam tovább, megérkeztem Almásfüzitőre is. Egyszer csak egy vörös csillagos gyárszerű épületre lettem figyelmes, rajta a felirattal: "A munka becsület és dicsőség dolga!"

80

Megkérdeztem magamban, hogy ez a szocializmusra emlékeztető jelszó vajon hordoz-e még igazságot? Vagy ez az egykori timföldgyár egy olyan jelképnek hagyatott meg, mint az országutak mentén néhány helyen egy-egy nagy baleset emlékeztetője, a megbarnult műkoszorúval árválkodó fejfák? Egyébként ez a vidék amúgy is az elmúlt negyven év porlepte gazdasági "fejlődését" jelképezte. Érződött az egykori dicső munkásjelleg. Persze mindez most eléggé lerobbant állapotban. Pedig amúgy szép ez a vidék, fel kellene virágoztatni. Nemsokára egy vörös fénnyel villogó vasúti átjáróhoz értem, amit nem szerettem, mert a motort nem akartam leállítani, mivel csak tolásra indult. Az átjáró előtti leágazáson megállt mellettem egy tehergépkocsi. A sofőr a járgányomat mustrálta, s a vonat elhaladására várva beszélgettünk. Amikor mondtam neki, hogy Dombóvárról indultam, egészen kikerekedett a szeme, csaknem kiszédült a vezetőfülkéből. - És meddig mész? - kérdezte. - Gibraltárig - mondtam mókásan. A vonat áthaladt, a gépkocsivezető jó utat kívánt, én pedig elindultam. Mintegy tíz perc múlva megérkeztem Komáromba.

Komáromban Még Esztergomban vagy százszor megnéztük Gyuszival Komárom várostérképét, én a biztonság kedvéért, Gyuszi meg azért, mert szerette a térképeket. Azt jól láttam, hogy Komárom hosszú település, de a valóságban azt hittem, sosem érek a másik végére, ahol ismét egy szociális otthon várt rám. Befordultam egy mellékutcába, szememmel a házszámot kerestem. Ha nincs kint a tábla, azt hittem volna, hogy egy olyan régi lakás előtt állok, amelyben több család lakik. Nagy nehezen megállítottam egy biciklist, akkorát kiáltottam rá, hogy kis híján belehajtott a vizesárokba. Becsöngetett, valaki 81

kinyitotta a nagykaput, s bepöfögtettem - bepöfögtettem volna, csakhogy a gyertyám elkormosodott. Rövidesen széles mosollyal az arcán megjelent az igazgató assszony. Kiszedtek a motorból, és mivel járatlanok voltak a tolókocsival való közlekedtetésemben, két-három ember sündörgött körülöttem, hogy a magas küszöböknél a kézzel eszkábált hordozható farámpán átjuttassanak a következő helyiségbe. Közben megtudtam, hogy ahol vagyok, az nemcsak szociális otthon, hanem hajléktalanszálló is. Az épület lehetett vagy százéves, néhány helyen egészen leromlott állapotban. Az önkormányzatnak nemigen volt pénze a felújítására, s hogy mégsem dőlt össze, az Anikó igazgatóasszonynak volt köszönhető. Legelőször Lacival ismerkedtem meg, aki érkezésemkor kinyitotta a kaput. Eleinte csak félszavas, de közvetlen mondatokkal közeledett hozzám, de igazán akkor jöttünk elevenébe, amikor a hajléktalan szobatársam segítségével fürdetni vittek. Ez az ottani fürdőfülkében számomra sem volt a legkényelmesebb. Tettem néhány ironikus megjegyzést magamra meg a "meztelen valóságra" vonatkozóan, erre mindhárman felszabadult röhögésben törtünk ki. A hajléktalan, enyhe mértékben dadogó Sanyika csutakolt, Laci meg a széken tartott, amiről mindig lecsúsztam. Laci emiatt a szó szoros értelmében félig elázott, és egész mókásan nézett ki, hogy az egyik fele teljesen száraz maradt. Az engem fürdető hajléktalan pedig higgadt nyugalommal tocsogott a tengerré vált fürdőben. Miután ezzel végeztünk, bevittek az igazgatói szobába, amely a maga nemében teljesen egyedi volt. Az első benyomásom az volt, mintha nem jó helyen volnék. Megértettem, hogy ebben az épületben az igazgató szobája nemigen különbözhet az egyéb szobáktól. Itt nem volt padlószőnyeg, süppedős bőrfotelok. Csak néhány akta, az asztalon álló teleírt határidőnapló meg a telefon emlékeztetett arra, hogy ez a központ. De volt más. Élet. Az asztalon egy akvárium, a

82

helységben néhány szobatiszta kutya. Anikó igazgatóasszony rendkívül szerette az állatokat. Már az udvaron is voltak hajléktalan kutyusok. Egyik nagy gond volt, hogy a felvett emberek, munkanélküliek, csak néhány hónapig lehettek alkalmazásban, később újak jöttek helyettük. Mire az emberek megszokták a munkát, menniük kellett. Lacinak is két hete volt hátra az ottlétem idején. Nem volt például mosónő sem, ezért Anikó (is) csinálta ezt a munkát. Eddig még nem jártam olyan szociális intézményben, ahol az igazgató a betegek szennyes fehérneműjét mossa. Szóval az itt lévő néhány fős személyzet mindenes volt. Anikó is hamar megbarátkozott velem. Egyik első dolga volt, hogy odahívta a helyi televíziót. Úgy látszik, kuriózum lettem. Nemcsak a televízió jött, hanem egy újságíró riporter is. Fényképeket készített rólam, amelyek a másnapi helyi lapban megjelentek. Nem vagyok rajongója a tévéfelvételeknek, de arra gondoltam, nem árt, ha egyesek tudják, hogy a legmagatehetetlenebb ember is sok mindenre képes, ha akar és a környezete is segíti. És ebben benne van az is, hogy teszem azt a súlyosan mozgássérült emberek sem egyformák, és ez a kategória így félrevezető. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyes súlyosan mozgáskorlátozott ember is megtanulhat önállóan közlekedni, ami bizony nem kis dolog, hiszen így akár a munkahelyére is bejárhatna, ha lenne hova. Mert nem hiszem azt sem, hogy egyetlen súlyosan mozgássérült ember sem képes semmire. Elérkezett a lefekvés ideje. Az ágyban azon gondolkodtam, milyen érzés lehet hajléktalannak lenni. Vannak közöttük olyan emberek, akik nem tehetnek arról, hogy az utcára kerültek. Itt is annyira egyedi esetek vannak, hogy nem mindig könnyű dolog egyértelmű megállapításokat tenni. Akad közöttük olyan, akiben kiváló képességek vesznek el. Másnap reggel arra ébredtem, hogy zuhog az eső. Egyszer már motoroztam esőben, de akkor csak tizenöt kilométerre

83

voltam otthontól. Ez most más lesz - gondoltam magamban. A hajléktalan szobatársam felöltöztetett. Megcsörrent a telefon, anyu hívott, hogy milyen Komáromban az idő. Megnyugtattam, hogy ragyogó idő van, hétágra süt a nap - nem tettem hozzá, hogy felhők fölött. Anikó felhívott valakit telefonon, hogy pontosan mondja el, miként juthatok el a győri otthonba. Felírta egy papírra, nejlonba tette és feltűzte a kocsin elöl felakasztott szatyorra, amiben a szerelőkulcsok voltak. Közben megjöttek a tévések meg a szakállas újságíró is, hogy felvételt, illetve fényképet készítsenek a továbbindulásomról. Volt is nagy sürgés-forgás körülöttem. Laci rám húzta az esőszerelést, és nagy zsivajgás közepette kitoltak, majd beleültettek a Szörnyetegbe. Az eső sűrű koppanásokkal zörgette a csuklyámat, ami zavart az oldalsó kilátásban. Mindent megköszönve elbúcsúztam a többiektől is, kifordultam az esőáztatta útra. Alig hogy gázt adtam, mindjárt éreztem, hogy nem kis szenvedéseknek leszek kitéve az előttem álló mintegy ötven kilométeres szakaszon. Még Komáromban meg kellett állnom a pirosan villogó vasúti fénysorompónál. Egy autó fékezett hirtelen mellettem, kiugrott belőle a szakállas újságíró. Kattogtatta a fényképezőgépet, nekem meg az jutott eszembe, hogy milyen szerencsétlen látvány lehetek ebben a szerelésben görnyedezve a pöfögő szekeremben. A zsurnaliszta is elázott a nagy igyekezetében. Aztán jött a vonat a sok emberrel - én pedig elindultam Győr felé.

Győr Ekkor már szó sem lehetett kellemes kirándulásról, a szél szembefújt, visszafogta a Szörnyeteget. Világossá vált, hogy meg kell szenvednem a győri utat. Az út viszonylag kihalt 84

volt, kevés kocsi járt. Ha most valami nehézségem támad, kit fogok tudni megállítani ebben a cudar időben? Kinek lenne kedve ilyenkor motort szerelni? Mindez egy pillanat alatt átvillant az agyamon. Ránéztem a ronggyá ázott cipőimre, s eszembe jutott, hogy ezt is eldobhatom, fölvehetem a pótcipőket. Igaz, be kellett volna tekerni a lábaimat nejlonzacskóba. A következő pillanatban megfagyott ereimben a vér: nem tudok cipőt cserélni, sem ruhát, mert az útitáskám nincs a kocsimon! Megijedtem, hogy esetleg leesett. Egészen kétségbeestem, de csak néhány pillanatig. Majdnem harminc kilométerre voltam Komáromtól, Győrig pedig húsz volt vissza, tehát nem fordultam meg. Mérges voltam magamra, hogy ekkora bakit csináltam. De közben azt vettem észre, hogy az eső csipkedi is az arcomat. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, majd amikor a vizes aszfaltra néztem, láttam, amint az apró fehér jéglabdák pattogtak. Arcomon patakzott az eső, miközben a Szörnyeteget erős széllökések tartották vissza. Fennhangon kértem Istent, hogy tartson meg engem a motorommal meg az útitervemmel együtt. Eszembe jutott anyu meg az otthoniak, hogy vajon mit gondolnának most rólam? Hogy nem vagyok normális. Hogy milyen őrültségeket csinálok. Megint eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha most autót vezethetnék, amiben nem ázom-fázom. Talán egyszer arra is sor kerül. De most az a fontos, hogy ezt kell végigcsinálnom. Még vagy félórán át küszködtem magamban és küzdöttem az elemekkel. Szakaszosan esett az apró jeges eső, a levegő egészen lehűlt, a botkormányt markoló kezemen az esőkabátom ujján becsurgott a víz, úgyhogy egészen megdermesztette a karomat. Közben vizelnem is kellett. Végre feltűntek az első jelei annak, hogy Győr közelében vagyok. Az út kiszélesedett, megjelentek az út menti reklám-hirdetőtáblák, a forgalom is felerősödött. Az eső is egészen alábbhagyott, amikor megérkeztem Győrbe. Egyre jobban feszengtem. Ha akkor beleeresztek a nadrágba, az azt is jelentette volna, hogy

85

kiesek a tervezett ritmusból. Hát olvasgattam a szatyorra feltűzött részletes útvonalleírást. Elsőre odataláltam a Kossuth-hídhoz és onnan a szociális otthonhoz. Csakhogy megint esett, és alig tudtam egy árva lelket találni, akit beküldhettem az épületbe, hogy hívjon ki már valakit. Megjelent egy nővér, aki először nem tudott semmiről. Hosszas magyarázkodás után végre megértette, hogy miért kerültem oda, és rövidesen megjelentek a segítőim. Velük hamar összebarátkoztam, és készségesen segítségemre voltak. Elsőként teleeresztettek egy kádat forró vízzel, beletették az elgémberedett testemet. Barna és Kriszti eleinte csodálkoztak az elszántságomon, és nem értették mindjárt a betegségemet sem. A lassan lefolyó víz elvitte a hólyagom tartalmát is. Mivel az útitáskám, amibe ruháimat csomagoltam, nem volt ott, rám húztak valami pizsamát. Ezután betettek az ágyba, majd Kriszti hason fekvő helyzetemben megetetett. Bejött Barna, közölte, hogy az útitáskám útban van Győrbe. Megnyugtatott, hogy mégsem veszett el. Vagy egy óra múlva széles mosollyal betoppant a szobámba Anikó. Mindketten nevettünk az egészen, de én még mindig hülyén éreztem magam a bakim miatt meg amiatt, hogy az igazgatóasszonynak ide kellett fáradnia. Anikó felöltöztetett, aminek örültem, mert végre megszabadultam az utált pizsamáktól, és belekerülhettem a tolókocsimba. Magamra maradtam a szobában, ahol egy idős férfi lakott, Bécsi bácsi. Nos, amikor ez a Bécsi bácsi meglátta, hogy a tolószékkel arrébb gurultam, felpattant és odajött hozzám: - Miért mozogsz? - Miért ne? - Mert neked nem szabad mozognod, maradj egy helyben! Erre Bécsi bácsi behúzta a kerekesszék rögzítőfékjeit. Egy darabig szemmel tartott, majd kiment. Ekkor én kiengedtem

86

a fékeket. Amikor a visszatérő Bécsi bácsi meglátta, egészen tűzbe jött: - Mit csinálsz? Miért mentél arrébb? - mondta hangosan s újra befékezte a tolókocsimat. Sikerült felidegesítenie, ezért határozottabban szóltam hozzá: - Kedves uram, odamegyek, ahova akarok! Az öreg kiment, behívatta a főnővért, aki megnyugtatta, hogy nem fogok kipottyanni a tolószékből, hagyjon csak engem nyugodtan. A főnővér távozása után csak ennyit mondott: - Hát akkor csak menj. Később megismertem az öreget, egész jól el tudtam vele beszélgetni, érdekes történeteket mesélt az életéből. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hisz-e Istenben. - Nem tudok hinni, nem hiszek a papoknak, mert azok hazudnak - mondta lehorgasztott fejjel. - De hát minden pap csak nem hazudik - jegyeztem meg. Később rájöttem, hogy sok idős ember ateista vagy azzá válik. Amit talán az is okoz, hogy ezek a nagyvárosi szociális otthonok, bármennyire felszereltek legyenek is, mégiscsak mesterséges otthonok. Különben már Székesfehérváron észrevettem, hogy a lakóknak legalább a fele nincs feltétlenül abban a helyzetben, hogy mindenképpen ilyen intézményben kelljen élnie. Nemegyszer hallottam ugyanis efféle megjegyzéseket a lakók szájából elhangozni: - A fiam egy utolsó gazember. - Gyűlölöm a fiam feleségét. - Az öcsém, az a rohadt alak... Szóval világossá vált, hogy élnek itt olyanok is, akik egyszerűen nem bírták elviselni egyes családtagjaikat. De ez nem minden esetben azt jelentette, hogy a nehezen elviselt családtagok büntetésből tették be a hozzátartozójukat az otthonba, hanem ők maguk akartak idejönni. Másik érdekes megfigyelésem az volt, hogy az otthonok lakói közül sokan a

87

végletekig kiszolgáltatták magukat, pedig nem szorultak rá. Sokan annyira elhagyták magukat, hogy jóformán még az ágyból sem akartak felkelni. S hogy ez mind természetes időskori mentális probléma lenne, azt nehezen tudtam elhinni. Bár számítottam arra, hogy az ilyen otthonokban nem fog mindig fiatalosan pezsegni az élet, de itt Győrben a néha elképesztően passzív öregek tunyasága fárasztotta az agyamat. Egy alkalommal kint ténferegtem a tolókocsimmal az otthon teraszán. Odamentem egy fonott karosszékben ülő lakóhoz, hogy beszélgessek vele. Úgy hatvanéves lehetett. Alig szóltam hozzá, amikor egyszer csak a lábam mellett egy tócsa szélesedett. Eleresztette a vizeletét, felállt s elment hangtalanul. Gondoltam, inkontinens ez a szerencsétlen. Később megkérdeztem az egyik nővért, hogy tényleg az-e. - Nem. Csak vannak itt olyanok is, akik egyszerűen lusták még a vécére is kimenni. Gondolják, itt a nővér, akit azért fizetnek, hogy őket kitakarítsák. Vannak itt olyan esetek, biztosan észrevetted tette hozzá -, akik pelenkáztatják magukat, jóllehet el tudnának menni az illemhelyre. A nővérek pedig tették a dolgukat. Nem mindenki volt született vérbeli nővér, vagy ha igen, akkor tartania kellett magát. Mert akárhogy is nézem, ezt a munkát (a vérbelieknél: elhivatást) nem lehet igazán megfizetni, illetve a fizetésük részben jelképesnek volt mondható. A nővérek ugyanis ha kelletlenül és fáradtan, ha örömmel és szívós kitartással, de egész munkaidő alatt talpon voltak, mert nemegyszer jutott egy ápolónőre tizenöt-húsz vagy még több gondozott. Délutánra vártam a Jehova Tanúit; bár magam nem osztozom egyes vallási nézeteikben, de mint Istenben hívő és a szeretet életalapelve szerint élni akaró ember, annak a bibliai újszövetségi parancsnak is igyekeztem megfelelni, hogy minden emberrel békességben éljünk. Egy ideje leveleztem egy fiatal lánnyal, aki közben Tanú lett és akivel már

88

találkoztam néhányszor. Ő jött egy hittestvére kíséretében, hogy elvisznek sétálni, majd ebédelni az emeletes lakásukba. Mire megérkeztünk Timiékhez, már hárman voltunk, s a két fiú lépcsőfokonként felhúzott a második emeletre. Felérkezésünk után magamra maradtam Timivel; "szerelmi vallomásaimmal" ostromoltam, de nem lehettem valami meggyőző és érdekes, mert elaludt rajta. Végül megjött az anyukája meg a húga, és később még mások is. A következő nap a tegnapihoz hasonlóan telt. Megint eljöttek Timiék, s így újra a városba mentünk. Igaz, nem szeretem, ha tolószékkel tologatnak, mert önállóan közlekedni egészen más, de a hangulatos társaság és a néha szóba kerülő teológiai kérdések elfeledtették velem a tolókocsit. Na meg hát nézelődve figyeltem a kisalföldi embereket. Ugyanis szeretem az emberek sokszínű nyüzsgését, és különösen jól jött ez az otthonban való délelőtti unatkozás után, mert Barnával és Krisztivel egészen keveset találkoztam, el voltak foglalva a délelőtti fürdetésekkel. Szóval Győrnek is van sajátos arculata. Érdekes, hogy az embereknek több mint a fele, akikre rámosolyogtam vagy akiknek köszöntem, visszamosolygott és szintén köszönt. Ez is bizonyítja többek között, hogy itt is vannak kedves emberek, illetve, hogy a sérülteket nem nézik le, csak meg kell tennünk az első lépést. Végül is örültem, hogy benne lehettem ebben a forgatagban. Persze e tekintetben sokat köszönhettem Timiéknek, illetve a hittestvéreinek. Estefelé egész vidám hangulatomban toltak a Kossuth-hídon visszafelé az otthonba. Szomorú lettem, hogy másnap már nem találkozhatom velük, mert ismét úton leszek. A nagy esőzések után most viszonylag jó idő ígérkezett. Az esőszerelésem azonban vállnál kiszakadt még az érkezésemkor, mert nem tudták rendesen lehúzni rólam. Izgultam, hogyan jutok ki Győrből, ami azért mégsem kisváros. Na de nem foglalkozhattam sokáig ezzel, mert a félelem,

89

akárcsak a harag, rossz tanácsadó. Tankolnom is kellett, tehát volt elintéznivaló. Barna és Kriszti búcsúzott, mindenkinek megköszöntem mindent, azután Barna néhány ápoló és lakó kíséretében kigördített az útra. A Szörnyeteg nagy füstöléssel beindult és nekiiramodtam az útnak. Boldog voltam, hogy eljutottam kicsi hazánk egyik nagy városába, és csak úgy bámulnak rám az autósok. Igaz, a járgány a benne ülő sárga emberrel és a nemzeti színű lobogóval messze feltűnő jelenség volt. A vörösen világító rendőrlámpáknál megállva gyakran megesett, hogy a mellettem lévő forgalmi sávból kérdéseket intéztek hozzám az autósok. - Mi ez? - Milyen gyártmány? - Tüntetni mész? - Mindkét motor megy? - Honnan jössz? - Dombóvárról - feleltem vigyorogva. ?! Nem értem. - Dooom-bóóóó-vááááárróóól! - énekeltem neki szótagolva. - Dombóvááár?! Hiszen az legalább kétszáz kilométerre van ide! És ezzel? A zöldre váltó lámpánál már csak "jó utat!" kiáltottak és hitetlenkedő vagy csodálkozó arccal belevesztek a városi forgatagba. Közben megpillantottam a benzinkutat, ahol meg is tankoltam, de nemcsak benzint, hanem útbaigazítást is kértem, hogy miként folytassam tovább az utamat. Nem volt nehéz, áthaladtam egy felüljárón vagy hídon; innen egészen jól lehetett látni a megáradt vizet. Ezután nemsokára megérkeztem egy forgalmas csomóponthoz, s ettől kezdődően már a Sopron felé vezető úton pöfögött a kismotor. Bár nem esett az eső, mégsem volt kellemes az időjárás. Utamnak ezen a szakaszán nagy akarati erőfeszítésre és odafigyelésre volt szükség, mert rengeteg kamion jött, és a fékpedál helyett inkább a gázt meg a dudát nyomták, ami eleinte zavart, de megszoktam.

90

Állandóan a tükörbe kellett pislantanom, hogy ne érjenek váratlanul ezek az országúti óriások. No és persze nemcsak mögöttem, hanem szembe is jöttek, néha elképesztő tempóban. Errefelé mindenesetre a táj is megváltozott, érződött a nyugati határ közelsége. Például a Komárom környéki szakaszon lehetett látni eldobott szemetet, erre azonban alig. Az út minősége helyenként káprázatos volt, legalábbis a motoromból nézve és érezve. S talán ezért is mentek gyorsabban az autók. Bár nem következtek a települések sűrű egymásutánban, de amelyeken áthaladtam, tisztaságot és rendezettséget tapasztaltam. Csorna után Farád következett. A térképem szerint itt kellett lefordulnom az újabb megállóhelyem irányába.

Jobaházán Rákanyarodtam a Jobaházára vivő alsóbbrendű útra. Pihentető megváltást jelentett ez a főúti nagy forgalom után. Amikor egy-egy célállomáshoz közeledtem, mindig elképzeltem magamban, milyen lesz ott, kik és hogyan fogadnak. Hamarosan meg is érkeztem a csendes, takaros kis faluba. Egy széles kapu előtt találtam magam és a mellette álló házikóra ki volt írva, hogy "Posta" meg "Szociális otthon Jobaháza". Száz méterrel arrébb egy kastélyszerű épület mellett találtam magam. Az egyik melléképülethez hajtottam, leállítottam a berregőt. Hirtelen nem volt ott senki, de sebaj, gondoltam magamban, majd csak észrevesznek. Mire fújtam egy-kettőt, már fel is fedeztek, s körém sereglettek az ápolókból, lakókból összecsoportosult emberek. Kisegítettek a gépemből, és tikkadtságomat látva hoztak egy jó nagy adag szörpöt, ami most valami mennyeien ízlett. S közben szép lassan megismerkedtem ezekkel az emberekkel. Ez a jobaházi szociális otthon azért nyerte el a tetszésemet, mert 91

csendes, nyugodt, nem mesterséges környezetben feküdt. Az udvaron két hatalmas, több száz éves platánfa ölelkezett össze, amelynek az egész udvart betakaró árnyékában szívesen pihentem meg. Az volt a benyomásom, hogy egész családias légkör vett körül itt mindenkit. Nem volt ez az otthon szupermodern, egynéhány része felújítás alatt állt vagy arra szorult, de itt az emberek beszélgettek, volt életkedvük. Ez az otthon önellátó volt, s úgy működött, mint egy kis farm. Imre, a foglalkoztató, akivel hamar megbarátkoztam, tolószékkel körbekocsikáztatott és megmutatta, hogy mi minden van ott. Csak tátottam a számat a csodálkozástól. És bár én végül is tájékozatlan vagyok egy szociális otthon működtetése, fenntartása felől, de elismeréssel bólogattam, amikor megláttam a nagy sertésólat, vagy a hatalmas telket, ahol mindenféle konyhára valót termeltek. A lakók közül néhányan ebben a kertben tettek-vettek, tehát elfoglaltságuk is volt. Amennyire ottlétemkor meg tudtam ítélni, ez a lakóközösség összetartott, és az ápolószemélyzet is szívvellélekkel tette a dolgát. Megismerkedtem Norbival, meg az anyukájával, Mariannal. Az előbbi volt a szakács és hentes is, ha kellett, Mariann pedig nővér. Kiegyensúlyozott emberek voltak, sokat tudtam velük beszélgetni. Az akkor ott lakók közül a begipszelt lábú Tibi volt a szóvivő, vele is megbarátkoztam; mindenkinek tudott valami szellemeset mondani. Néha vitatkoztam vele, hogy ne engedje magát elhagyni, hanem tegyen meg minden tőle telhetőt a jobb sors érdekében. De a többieket is megszerettem. Este az egyik öreg bácsi kikelt magából, hogy miért alszom a szobájában, miért nem megyek ki onnan, de a nővér egyetlen szavára megnyugodott. Az éjszakám zavartalanul telt, bár a szobámban az egyik ember elég szörnyű állapotban volt, és ettől szomorú voltam. Reggel az ő köhécselésére ébredtem. Megértettem, mekkora kegyelemben van részem, hogy immáron

92

mintegy háromszázötven kilométer van mögöttem, és a hajam szála sem görbült meg. Ez arra adott erőt, hogy még inkább higgyek a Gondviselésben. Új ápolónők jelentek meg, ők is nagyszerűen bántak velem, tehát rövidesen útra készen állhattam, pontosabban, ülhettem a tolókocsimban. Aggódtam, hiszen tudtam, hogy Sopron megint zajos hely lesz, a forgalom sem kicsi. Néhány perc múlva a sok "Szerencsés utat!", "Vigyázz magadra!" meg "Mikor jössz vissza?" szavakkal a fülemben elindultam az útra, amely egészen közel az osztrák határnál a visszaút kezdetét is jelenti majd. Megint kint voltam hát a forgalmas főúton, és szívem mélyéből imádkoztam, hogy szerencsésen érkezzem meg, hiszen az a vállalkozásom fél győzelmét jelenti. Kapuvár határában már messziről észrevettem, hogy az út szélén álló rendőrök nekem intenek. Lehúzódtam hát és megálltam. - Milyen kocsi ez? - kérdezte a rendőr. - Rokkantkocsi. Természetesen az ilyenkor szokásos papírokat kérték. Én erre csak azt tudtam mondani, hogy van személyim, a jogsimat meg az orvosoknál keressék. Csodálkoztak, amikor megmondtam, hogy tudom, szabálysértést követtem el, de tizenhárom év és százhúszezer kilométer balesetmentes vezetés van mögöttem. - De hát akkor miért nincs jogsija magának? - Azért, mert sajnos a dokik nálunk még nem ismerték fel, hogy az úgynevezett súlyos mozgássérültek között is vannak egyedi esetek, akiknek ezirányú képességeit egyedi elbírálással kellene megvizsgálni. A másik gond meg az, hogy a súlyos mozgássérültek közül az, aki esetleg képes lenne hasonló dologra, nem mer nekifogni. S mivel én tudom, hogy mire vagyok képes, egyszerűen megbolondulnék, ha a négy fal között kellene vegetálnom. Én is magukkal együtt örülnék, ha végre felmutathatnám a jogsimat. Ne gondolják azt, hogy öröm engedély nélkül vezetni.

93

Elmondtam, hogy azért vagyok úton, hogy megismerhessem ezt a vidéket, az embereket, s hogy egyszer könyvbe foglalhassam a tapasztalataimat. - Most mi figyelmeztetésben részesítjük magát - mondták a rend őrei -, igyekezzen, hogy mielőbb meglegyenek a szükséges papírjai. Reméljük, meglesz, mikor legközelebb találkozunk. Végül egyikük balról, másik jobbról megmarkolta a Szörnyeteget, ami második nekifutásra beindult. Én pedig hirtelen dühös lettem, de nem a rendőrökre, hiszen nem rajtuk múlik a jogosítványom, hanem az orvosi szemléletre, hogy miért csak olyan lehet egy rehabilitáció, ahogyan az egészségesek elképzelik. Mert vannak a súlyos mozgássérültek között például szájjal festők, de valahogyan ezek is kivételek, hát akkor miért ne lehetne az én vezetni tudásom is kivétel? Miért is vagyok úton? - kérdeztem magamtól. Azért, mert TUDOK vezetni és NORMÁLIS ember vagyok. NORMÁLIS EMBERI ÉLETET AKAROK ÉLNI, AMENNYIRE EZT A KÉPESSÉGEIM LEHETŐVÉ TESZIK! És a képességeimet Isten után én ismerem a legjobban. Az országút közben változatosan kanyargott, a táj gyönyörű látványa lassan elfeledtette velem a keserveimet, egészen örömtelivé vált a vezetés. Mikor egy hosszú lejtőn találtam magam, eszembe jutott, hogy visszafelé elege lesz itt a motoromnak. Emelkedő következett, s a következő pillanatban szemem elé tárult Sopron szép fekvésű panorámája.

Soproni kalandozások A soproni otthon szintén a modernek közé tartozott. Rövidesen fölvittek a szobámba. Tetszett, mert egyedül lehettem ott, de nem tetszett, mert égre nyíló ferde ablaka volt, amin át csak a felhőket nézhettem. Végre lesz lehetőségem Bibliát 94

olvasgatni, jutott eszembe, s mindjárt nekifogtam, miután a szokásos bemutatkozásokon átestem. Mélyen a gondolataimba merülve talált Marika, aki valahogyan távoli rokonunk is volt. Hét éve, hogy elköltözött Dombóvárról, s megszerette Sopront. Jól ismertük egymást, tudtam, hogy számíthatok a segítségére. Azt is tudtam, hogy néha egészen szokatlan dolgok jutnak eszébe, nagy híve és szakértője a gyógynövényeknek meg az egészséges táplálkozásnak. Végül is neki köszönhettem, hogy nem kellett naphosszat az otthonban sínylődnöm. Alig hogy megérkezett, mindjárt elvitt sétálni. Egyszerre akart megmutatni mindent, közben a vesszőparipájával is előhozakodott, hogy mennyire egészségtelenül táplálkoznak az emberek. Nagyokat bólintottam rá, hiszen magam is úgy véltem, hogy sok egészségtelen dolgot eszünk mi magyarok. Közben figyelmeztettem Marikát, hogy ő bármilyen egészségesen is táplálkozzon, túl van a negyvenen, ne fárassza ki egyszerre magát velem. Mert azért tisztában voltam azzal, hogy nem lehet gyakorlás nélkül kilométereket tologatni a soproni dimbes-dombos utcákon. Javasoltam neki, hogy pihenjünk meg náluk. Igen ám, csakhogy Marika lakásába feljutnom nehézkesnek ígérkezett. Ám ő nem volt szívbajos, leszólított egy harminc év körüli, megtermett fiatalembert, hogy legyen szíves felsegíteni a lépcsőkön. Az emberben egy pillanatra megállt az ütőér, de némileg tétovázva kötélnek állt. Roppant érdekes és furcsa volt, hogy egy idegen, aki talán életében azelőtt sosem csinált ilyet, most felvonszol a lépcsőkön. Eközben Marika leszaladt a tolókocsimért. Mire visszaért vele, kimerülten rogytam bele a segítőm karjaiból, és csak egy elhaló "köszönöm"-öt tudtam a fiatalembernek mondani. Marika úgynevezett egészséges vacsorát adott, aztán megkért egy újabb embert az utcáról, hogy segítsen lejutnom a lépcsőkön. A dolog most könnyebben ment, Marika

95

visszarolizott engem az otthonba. Innen tényleg hullafáradtan kerültem a nővérek jóvoltából a paplan alá. Másnap az otthonban élőkkel ismerkedtem. Egy asszonyhoz éppen akkor hozta valaki a templomból a szentostyát. A másik idős néni sírós hangon ismételgette a balesetben meghalt fia tragédiáját. A szépen berendezett szobákban a lakók az ágyukból bámulták a tévét. Egy fiatalabb ember naponta többször végigtámolygott a hosszú folyosón. Nem volt valami bizalomgerjesztő az arca, bozontos üstöke és kidülledt szemei először megrémisztettek. Arra gondoltam, hogy be van gyógyszerezve, szellemileg sérült vagy őrült. Az egyik ápolónőtől azonban megtudtam, hogy teljesen normális, csak vak, ezért imbolyog naphosszat néma csendben a folyosón. Ismét jött Marika, és rávett arra, hogy menjek el vele Balfra, mert az csodálatos vidék, ő odajár forrásvízért. Beletettek hát a Szörnyetegbe, s útnak eredtem. Marika biciklivel kísért, de lemaradt, ezért be kellett mindig várnom. A hegyekben, erdőkben való gyönyörködésemnek egy hatalmasan sötétedő esőfelleg vetett véget. Mondtam Marikának, hogy nem akarok elázni, megfordultam és teljes gázzal száguldottam visszafelé. Olykor negyvenöt-ötven kilométeres sebességet is elértem egy-egy lejtős szakaszon. Versenyre keltem a minden pillanatban kitörni készülő viharral. Már nyitva volt a kapu, gyorsan behajtottam, ezután csak arra volt idő, hogy letakarják a Szörnyeteget és engem fedél alá juttassanak. Nem telt bele másfél perc, és tomboltak az elemek. Aggódtam, hogy Marikával mi lehet, de bíztam Istenben, hogy kitart mellette, ha már én nem. A vihar elültét követően rövidesen megjelent a segítőm, nem ázott el, mert megbújt egy útszéli buszmegállóhely kicsi faházikójában. Ő is megnyugodott, hogy szárazon megúsztam. Ezután már csendesen véget ért ez a nap is, nekem pedig eszembe jutott, hogy holnap vagyok itt utoljára. A honvágy is jelentkezett.

96

Az utolsó soproni reggelre virradóan jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy egészen kipihentem a tegnapi izgalmakat. A segítőm ismét megérkezett, s javasolta, hogy eltol a hegyekben lévő kertjébe. A melegtől elfáradt, s úgy vélte, hogy nem bírja a dolgot tovább. Mondtam, nincs semmi baj, menjen csak nyugodtan a kertjébe, hanem engem toljon oda a közeli parkolóba, és ha jön az ott álló valamelyik kocsinak a gazdája, megkérem, vigyen vissza a szociális otthonba. A vidék szép volt, jó darabig elgyönyörködtem benne, de amint a nap egyre magasabbra hágott, mindinkább melegem lett, és nem volt semmi árnyék, ahova begurulhattam volna. Körülbelül egy óra telhetett el így. A parkolóban három kocsi állt. Feltűnt néhány ember, akik a parkoló felé közeledtek. Nagy szerencsém volt. Izgultam, mert azelőtt ilyesmit még nem csináltam. - Uram! - kiáltottam oda egyiküknek. Felemelte a fejét a kocsi felnyitott hátsó ajtaja alól, és körbenézett, honnan szólhattak. - Uram! - mondtam még hangosabban. - Legyen szíves idejönni hozzám! Tétován indult meg felém, arca tanácstalan meglepetést tükrözött. - A segítségét szeretném kérni - kezdtem. - Vissza kellene vinnie engem az itteni szociális otthonba. Elmondtam, hogyan kerültem ide. Mondanom sem kell, hirtelen meg sem tudott szólalni. - Várjon egy picit! - mondta, és odament a feleségéhez megbeszélni a dolgot. Fél perc múlva mind a ketten visszajöttek a mellettük lépkedő gyerekükkel. - Ha meg tudja mondani, illetve mutatni az utat, akkor természetesen segítünk - mondta kedvesen az anyuka. Ezután apránként megmagyaráztam a férjének, hogy miként tud legcélszerűbben besegíteni a kocsiba, majd pedig a tolókocsim összecsukása következett, ami egész könnyen ment. Azért az ember megjegyezte, hogy hogyan lehet valakit

97

tolószékben magára hagyni egy parkolóban, hogy ez micsoda felelőtlenség. Bólintottam rá, hogy hát persze, igaza van, de magamban megköszöntem Marikának, hogy viszonozta figyelmetlenségemet. Közben elmeséltem, hogy egyedül jöttem el Sopronba a saját tervezésű járművömön. Leesett az álluk, hirtelen úgy néztek rám, mintha most valaki más ülne mellettük. - Hát akkor te mindent meg tudsz oldani! - mondták csodálkozó elismeréssel. - Mindent azért nem - kezdtem el szerénykedni. - De tudjátok, egyáltalán nem bánom, hogy a kísérőm otthagyott. Így legalább bebizonyosodott, hogy az úgynevezett magatehetetlen ember is képes autóstoppal utazni. Délutáni pihenésemből, már az otthonban, egy kedves arcú nővér ébresztett fel. Elmesélte, hogy kisgyerekkora óta nővér akart lenni. Éváról az volt a benyomásom, hogy ő tényleg erre a hivatásra született, szívvel-lélekkel beszélt a munkájáról, és a tapasztalatom szerint nemcsak beszélt róla. Nem volt a legfiatalabbak közül való, de felfedeztem benne azt a varázslatos szépséget, ami csak belülről jöhet az emberből. Emlékezett rám a korábbi tévés szerepléseimből. Nem csinált tabut semmiből; megkérdezte, van-e barátnőm, és miután mondtam, hogy ugyan barátnőm van egynéhány, de kedvesem, amire ő gondol, éppen nincs; megnyugtatott, hogy nem baj, ugyanis este az egyik legszebb nővér lesz az ápolóm. Közben megérkezett Marika, és gyorsan elmeséltem neki, hogy hogyan értem vissza az otthonba. Rövid csevegés után még egyszer elmentünk a városba nézelődni. Sok helyen valami egészen különös hangulatot árasztottak azok a régi épületek, utcák és terek. Erről írnom nincs sok értelme, mert az ilyesmit mindenkinek magának kell megtapasztalnia. A Fő téren felfedeztem a régi autók mintájára kicsinyített formában épített elektromos autókat, amelyekkel a turistákat sétáltatták. Odamentem a tulajdonosaikhoz, hogy

98

lefényképezhessem a tetszetős kiskocsikat, de nem akarták megengedni, mert féltek a konkurenciámtól. A lassacskán estbe hajló alkony figyelmeztetett bennünket, hogy ideje visszaindulnunk a szállásomra. Amikor megérkeztünk, már várt a vacsora. Na és ott volt a délutános nővér által beharangozott legszebb nővér. De most nem foglalkoztam vele különösebben, mert Marika nekiállt összepakolni az útimotyóm egy részét, hogy reggel kevesebb teendőm legyen az indulás előtt. Mondtam neki, hogy honvágy nyugtalanít. Bejött a világszép ápolónő egy másik nővérrel, és segítettek ágyba bújnom. Majd azt mondta, hogy ha végeztek a többi beteggel és engem nem terhel vele, visszajönne beszélgetni velem, mivel tudja, hogy úgyis elmegyek holnap. - Oké, gyere csak nyugodtan - mondtam, de nem fenyegetően. Jó félóra múlva csakugyan jött is. Halántékomon gyöngyözött az izzadság, nemcsak a meleg miatt, hanem azért is, mert többnyire ezt váltja ki az új arcok látványa, amíg hozzá nem szokom, de még inkább az, hogy Gabi tényleg szép volt. Nem estem mindjárt bele, de az ágyamon ülő huszonéves fiatal nővér meztelen combja alig három centire illatozott az orromtól. Vérforraló volt. Egyszerre örültem és szenvedtem, de nem veszítettem el az eszemet. Mindemellett jól elbeszélgettünk az élet dolgairól, és én végül megköszöntem az Istennek, hogy ezt megadta. Miután Gabi elment, lassan lecsillapodott a vágy. Fáradt és kiégett voltam, mint egy sivatagi teve. Végül imádság ringatott álomba.

Visszafelé A nap szétszórta sugarait, Sopron képe a visszapillantótükörben lassú fokozatossággal kicsinyedett. Megérkeztem a hosszú

emelkedőhöz,

amely

miatt 99

még

idefelé

jövet

aggodalmaskodtam, hogy nehéz lesz feljutnom rajta. Nem lett gond, de a hajtóláncom megnyúlt. Egy darabig nehézség nélkül róttam a kilométereket. Nyugalom árasztott el, nem kellett a túlmozgásaim ellen küzdenem, és most zavartalanul örömömet leltem a vezetésben. Eszembe jutott, ha most látnának az illetékes dokik, akkor azt hinnék, hogy csak viccből megyek motoros rokkantkocsival, hátamon az összecsukott tolószékkel. Hát igen, a fenébe is, most mehetnék itt egy normális automata váltós autóval meg jogsival a zsebemben. Azonban a motorom kezdődő durrogása véget vetett a gondolatmenetemnek. Kapuvárnál le is állt. Eszembe jutott, három nappal ezelőtt az ellenőrzés miatt álltam meg ebben a városban, most meg néhány méterrel a rendőrlámpa előtt műszaki okok miatt. Sejtettem, hogy a motor kimelegedett, és gyújtógyertyacserére lesz szüksége. Elég forgalmas kereszteződés előtt vesztegeltem, a lámpa közben már talán tízszer is zöldre váltott, de nem jött senki a segítségemre. Nem estem kétségbe, gondoltam, nem baj, ha pihen a motor. Kiabálgattam ennek-annak, és végre egy ember felfedezte, hogy segítségre szorulok. - Mi történt? - kérdezte. - Gyertyát kellene cserélni - kiabáltam túl a mellettem éppen induló kamion motorzúgását. - Próbáljon meg elindulni, nincs messze ide a benzinkút, ott biztosan tudnak segíteni. Mivel félreállni sem lehetett a szereléshez, beláttam, hogy ha igazán akarna segíteni ez az ember, akkor sem tudna. - Na jó - mondtam -, akkor legyen szíves megtolni. Elsőre beindult, ám vagy ötszáz méter után megint durrogni kezdett, nem ment gyorsabban húsz kilométeres sebességnél. A lényeg azonban, hogy elpufogtattam az üzemanyagtöltő-állomásig. A kútkezelő jött, hogy megtankoljon, én pedig elmondtam neki, hogy segítenie kellene. Készségesen neki is állt a gyertya kicserélésének,

100

101

ezután üzemanyaggal is ellátta a kocsit. Mivel állítólag minden ötezredik autósnak, aki ott tankolt, valami meglepetés járt, hát kihoztak még egy szatyor nápolyit is. Örültem neki, de még inkább annak, hogy a motor beindult, és hibátlanul működött. Közben mindent magamba ittam, amit szemem látott és orrom szagolt (a fülemnek csak a motorberregés jutott), hiszen tudtam, ezt az utat nem tehetem meg minden héten, de ha megtehetném, akkor is csak ez az igazi, mert ez az első. Mert mégiscsak több mint kétszáz kilométerre voltam otthonról, a Gondviselés kezébe téve az életemet, egyedül, majdnem teljesen magatehetetlenül - és ez akárhogyan néztem is, nagy esemény. Közben megérkeztem Jobaházára vezető leágazáshoz. Itt észrevettem, hogy az üresjáraton szaladó motorom hajtólánca leesett, az úttesttől talán két centire lógott. Így futottam be ismét a csendes otthonba, ahol már vártak; a begipszelt lábú Tibi már messziről meghallotta és észrevette a jöttömet, és rövidesen ott voltak a többi ismerős arcok is. Ezután megfürdettek, kitolattam magamat a platánfák árnyékába. Közben elbeszélgettem néhány ott lakó idős emberrel, s örültem, hogy többükben fölfedeztem a természetes életkedvet. A pihenő után azt vettem észre, hogy Mariann valami füzetbe irkál. Kiderült, hogy ezek az idős emberek egy kis benzinrevalót adtak össze nekem. Nem akartam elfogadni, de nem engedték, hogy nemet mondjak. Mindenesetre a lelkem mélyéig meghatott ez a gesztusuk, hiszen tudtam, hogy egyszerű, nyugdíjas emberekről van szó. Éppen ezek a gondolatok kötöttek le, amikor jött a Mariann a hírrel, hogy anyu telefonált, másnap eljön Győrbe. Ettől mindjárt megvidámodtam, hiszen régen volt már olyan, hogy anyut ilyen sokáig nem láttam. Most meg két hete s egy napja vagyok úton. Leszállt az est, ismét előjöttek bennem az ellentétes érzéseim: szerettem volna maradni még Jobaházán (és ez csak rajtam múlott), de ugyanakkor vágytam hazafelé is. És a honvágyam erősebb volt.

102

Reggel alig vártam, hogy felsegítsenek az ágyamból. Nemsokára megérkeztek Mariannék, Imre a vécére segített el, és a mosakodást is elintézte. Néha szokatlan volt, hogy mosdatnak, mert azt egyedül is meg tudom csinálni, de a legtöbb helyen csak segítséggel tudtam bejutni a fürdőkbe. A mosdókagylókhoz viszont az alacsony tolókocsim miatt nehezen tudtam hozzáférni. Ezért a borotválkozásomat sem tudtam egyedül megoldani, de Imre ezt is remekül végezte. Ezután megetettek, és mintegy félóra múlva útra készen álltam. Jó idő volt, a motor is kiegyensúlyozottan járta a kilométereket. A Győrbe vezető úton természetesen erős forgalom volt, a kamionok nagy sebessége miatt nemegyszer kénytelen voltam egészen az út szélére húzódni. Nem egészen két óra alatt megérkeztem Győrbe, ahol most már útbaigazítás nélkül megtaláltam a szocotthont. Most csak egy ismerősre bukkantam, Emire, a fiatal ápolónőre. Nemsokára jött a főnővér s mondta, hogy anyu telefonált, hogy a Timiéknél van, és délután jönnek. Ebéd után kitolattam magam a teraszra, gyönyörködtem a napsütésben. Egyszerre odajött hozzám az aranyos Emi nővér, beszélgetésbe fogtunk. Felállt, elment az egyik rózsabokorhoz a kertben, leszakított egy nyílóban lévő rózsát, majd szó nélkül az ölembe tette. Ma sem tudom, mi késztette erre. S bár nem lettem fülig szerelmes bele a rózsás gesztusa miatt, de örültem volna, ha barátok lehettünk volna, mert felfedezni véltem valamit Emiben. Közben lejárt a munkaideje, és rövidesen ápolónői mivoltát jelző fehér köpeny nélkül jött oda hozzám elköszönni. Kitoltam magam az utcára, hogy annyival előbb találkozzam anyuval. Legalább félórája ténferegtem már és nézegettem az otthon mellett közvetlenül álló műemlék katolikus templom architektúráját, amikor végre megjelent anyu meg Timi. Örültem mindkettőjüknek, hiszen Győrben rajtuk kívül nemigen voltak ismerőseim. Megtudtam, a soproni segítőm, Marika beszélte rá anyut, hogy látogasson meg.

103

Megkértem anyut, jöjjön fel velem a szobámba, és amire nincs szükségem, vigye haza. Megmutattam neki a teljesen szétázott cipőmet, az árulkodó jelét annak, hogyan sütött hétágra a nap, amikor elindultam Komáromból. Hatalmas lelkesedéssel elmeséltem neki eddigi utam főbb eseményeit. Bármennyire is szerettem volna, hogy maradjanak még, anyunak indult a vonata, és Timinek kellett visszakísérnie a vasútállomásra. Amikor elmentek, odaroliztam a templom bejárata elé; nyitva volt a nemsokára kezdődő mise miatt. Egy ott várakozó embert megkérdeztem: - Itt van már a tisztelendő úr? - Még nincs itt a kanonok úr. - Én nem idevalósi vagyok; szeretnék beszélni a kanonok úrral. - Akkor figyeljen egy erős, kövér testalkatú urat, ő lesz a kanonok úr. Vagy félóra elteltével meg is pillantottam, biztos voltam abban, hogy nem tévedek. Még mielőtt odaérkezett volna hozzám, az előbbi várakozó már mondta is neki, hogy érdeklődtem utána. - Örülök, hogy megismerhetem - mondtam a bemutatkozás után. - Szeretnék beszélgetni önnel. Tudna rám szakítani egy félórácskát? Ha a mise után megfelel, igen válaszolta készségesen. Természetesen megfelelt. Megkértem egy járókelőt, hogy toljon vissza az otthon épületébe. A kanonok úr pedig csakugyan megérkezett az ígért időpontban. - Születésed óta beteg vagy? - kérdezte. - Igen. Habár ez nem annyira betegség, mint inkább állapot. - És tényleg magad jöttél? - Hihetetlen, de így van. - Ez igen - bólintott elismerőleg a kanonok úr.

104

- Én is hitetlenkedem néha, amikor csak fogynak a kilométerek. Az első perctől isteni kegyelem kísér. - Úgy van - erősítette meg. Megkértem, hogy beszéljen nekem a győri emberekről alkotott benyomásairól, véleményéről. Már nem mindenre emlékszem pontosan vissza, de megkísérelem párbeszédszerűen felidézni. - Érdekelne, hogy milyen a vallásos emberek aránya? - Talán húsz százalék, de aki rendszeresen gyakorolja a vallást, eljár a templomba, az még ennél is kevesebb. Papból sincs elég, és az egyházban is több élet kellene, hogy legyen. Ami nem a hagyományok megszakítását jelentené, hanem az új és jó szellemi áramlatok beengedését, gyakorlatát. - És mennyire vannak jelen itt az egyéb egyházak, felekezetek, karizmatikus csoportok? - Hát én csak inkább a Jehova Tanúiról hallottam meg a Hit Gyülekezetéről. Be szoktak néha jönni ebbe az otthonba is, de nem tudják megtéríteni az itt élőket. Az utóbbiak imádkoznak egyesekért, s erre azt is lehet mondani, hogy ebben végeredményben semmi ártalmas nincs. És természetesen én is be szoktam jönni. Sajnos az emberekben kevés az Istenbe vetett megingathatatlan hit. - Tudja, kanonok úr, ezt én is tapasztalom. De hadd kérdezzem meg, hogy ebből az otthonból hányan szoktak rendszeresen átjönni misére? - Talán egy vagy kettő. S ez különös, hiszen van idős bácsi, aki másfél kilométerre lakik innen és eljön a misére, az itt lakónak meg száz métert sem kellene gyalogolnia odavissza. Bevallom, ezen elcsodálkoztam, de tudomásul vettem, hiszen hallottam már egy-két lakónak a hitéről. Sosem állítottam, hogy a vallásos emberek jobbak a hitetleneknél, pontosabban fogalmazva, a hitetlenkedőknél, de az kétségtelen, hogy egészen másként néz ki és él az az ember,

105

akinek van hite, reménysége, mint az, akinek nincs. Mert az élő Istenbe helyezett hit és bizalom mindenkit meg tud eleveníteni, elég csak magamból kiindulnom. A kanonok úr készülődött. Megköszöntem a beszélgetést, kezet szorítottunk. - Isten kísérjen minden utadon! - mondta távozóban, és eltűnt a lépcsőfordulóban. Nem sokkal ezután lelifteztem néhány nővér kíséretében a kocsimhoz, hogy belepakoljanak. Ekkor azonban megjelent egy negyven év körüli férfi: - Mit csináltok itt, lányok? - kérdezte emelt hangon. - Ez az úr utazik - mondta egyikük. - Nem megy sehova, amíg a főnővér nem engedélyezi! - De hát nekünk azt mondták... - kezdték a lányok. - Nem mehet! - szakította félbe. S közben én is megmagyaráztam neki, hogy mi az ábra, de annyira tökfej volt, hogy jobbnak láttam megvárni a főnővért. Rövidesen meg is jött, megnyugtatta a férfit, hogy nyugodtan nyissa csak ki a helyiség ajtaját, ahol a Szörnyeteg várt rám. Kigördítettek kedvenc helyemre: az útra. Itt egy rövid futás következett a nővérek részéről, és a következő percekben már a Rába folyó másik partján igyekeztem kifelé Győrből. Eleinte féltem, hogy erre, a Bakonyi-vidék közelében lesznek-e olyan kaptatók, ahol esetleg nem tudok majd felmenni, de még olyan sem volt, amelyik miatt visszakapcsolt volna az automata váltó. Egy Nyúl nevű falun haladtam át, és ismét felszabadult örömmel vezettem a kanyargós, enyhén dimbes-dombos úton. Arra gondoltam, hogy immáron az utamnak a kétharmadán túl vagyok, ami egyrészt öröm volt, mert nem sokára otthon leszek, másrészt lehangolt, hogy lassan a vége felé tartok.

106

Pannonhalmi élmények Hat-nyolc kilométerre már feltűntek előttem a távolban ködlő pannonhalmi kolostor körvonalai, és ahogyan közeledtem, egyre jobban kibontakozott előttem a pompázatos látvány. Amikor megérkeztem a faluba, megkértem egy helybelit, hogy tegye sebességbe a másik motort is, mert tudtam, hogy az odavezető emelkedőn a Szörnyeteg csak a két motor együttes erejével tud felmenni. Gázt adtam. A lejtő alján még egész jól gyorsult a Szörnyeteg, de az emelkedőn nehézkesen cammogott. Végül is megérkeztem a Főapátság bejáratához. Közben egy papi ruhába öltözött ember jött felém valakinek a kíséretében; üdvözöltem, ők is engem, beszálltak egy kocsiba és elhajtottak. Csak később tudtam meg, hogy a Főapát úr volt. Vele sajnos a huzamosabb ideig tartó távolléte miatt nem sikerült személyesen találkoznom. Nemsokára odajött hozzám egy fehérköpenyes, velem egykorú férfi, s szólított, hogy menjek utána. Az udvar egyik részében néhány kocsi parkolt, én is beálltam az egyik mellé. Itt az emberem átsegített a tolókocsimba. Tamásnak hívták, később meg is barátkoztunk, habár csak ritkán tudtunk találkozni. Felvitt lifttel a nem tudom hányadik emeletre. Egy folyosón találtam magam, amelynek falain két-három méter magas festmények lógtak. Tamás mondta, hogy itt várjam meg Ambrus atyát, azzal magamra hagyott. Hirtelen megéreztem, hogy ez itt egy másik világ, mint amit eddig láttam. Ez itt nem szociális otthon, nem családi környezet, nem az én otthoni környezetem, nem az utakon látható valóság. Hanem valami más, most még nem jobb, nem szebb, csak más. Miközben a rám zuhanó benyomásaimat és élményeimet próbáltam a helyére tenni, egy magas, vékony, szikár, kopaszodó ember közeledett felém mosolyogva.

107

- Pintér Ambrus vagyok - mutatkozott be szelíd, de határozott természetességgel a hangjában. - Akkor önre várok - mondtam, és én is bemutatkoztam. Ezután Ambrus atya hozott egy összecsukható tábori széket, leült velem szemben és kérdezett. Milyen segítségre van szükségem, hogyan akarom eltölteni a napjaimat. Mondtam, hogy felesleges dolgokkal senkit nem szeretnék terhelni, örülök, ha abban segítenek, ami nélkülözhetetlen. Megkérdeztem, hogy volt-e már itt hozzám hasonló vendég. - Volt itt mozgássérült, de ő kísérővel jött. Ilyen eset, mint te, talán most van itt először. Közben kiderült, hogy ő vállalta a gondozásomat, amikor pedig nem ér rá, akkor sem kell félnem, lesz segítség. Ezután megmutatta a szobámat. Csöndes, nyugodt hely volt, és örültem neki, hogy itt ideális helyem lesz a vallásos elmélyedésre is. Nemsokára hozta Ambrus atya az ebédet, és könnyedén megetetett. Az étkezések egyben a beszélgetések percei is voltak; megtudtam, hogy az atya sokáig ápolta idős édesanyját, tehát volt gyakorlata ezen a téren, és ezt mindjárt tapasztalhattam. Azt is hozzá kell tennem, hogy hatvanas korára meglepően friss és jó erőben volt. Délutánra máris programot talált nekem. Miután megtudta, hogy felügyelet nélkül is elvagyok, elvitt a Galériába, és ott magamra hagyott. Csigalassúsággal tologattam magam a kiállított tárgyak, festmények között. Mivel még nem jutott idő az átöltözésre, abban a szerelésben ténferegtem ott, amiben utaztam - egypár helyen meglátszott a nadrágomon az olajfolt, jelezve, hogy nem luxusautóval jöttem. Csaknem három óra múlva jött értem az atya, megvacsoráztunk egy nagy teremben, amelyben muzeális értékű fizikai mérőeszközök voltak egy hatalmas üvegszekrényben. Mint megtudtam, Ambrus atya fizikatanár is. Na meg ennek a

108

teremnek az egyik ablakából gyönyörű kilátás nyílt a vidékre, amelyben hosszú percekig elmerülten tudtam szemlélődni. Amint magamba merülten üldögéltem ott, halk léptek kopogására rezzentem össze. Azt hittem, az atya jön értem, de lassan ocsúdva észrevettem, hogy két fiatal bencés állt meg mellettem fekete rendi ruhában. Arnold és Emmánuel bencések mutatkoztak be. Megtudtam, hogy ők lesznek a segítségemre, amikor az atya nem ér rá vagy távol lesz. Egy kis beszélgetés után ismét magamra maradtam. Eszembe jutott, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy egy sziklaszirten álló kolostorban tölthessek el néhány napot. Ekkor azonban megérkezett Ambrus atya, hogy ha akarom, elvisz a szobámba aludni. Reggel Ambrus atya ébresztett, ezúttal rendi ruhába öltözve, ami egy pillanatra szokatlanul hatott, de gyorsan eszméltem, hogy most kolostorban vagyok és egy bencés rendi pap az ápolóm. Kibújt a kámzsájából, felöltöztetett, elsegített a wc-re, megmosdatott, és vagy fél óra múltán már a reggelit adta a számba. Mindezt valami fáradhatatlan energiával végezte. A délelőtt folyamán megbeszéltük, hogy napközben az ő lakószobájában lehetek, mivel onnan egész széles kilátásom van a tájra. Úgy is lett. Nagyon szerettem a rengeteg könyve között időzni. Kicsit érezhettem annak a légkörét, hogyan él egy bencés szerzetes és tanár. De nem ültem a szobában egész nap. Délután például megkértem a pártfogómat, hogy toljon el a mintegy kétszáz méter hosszú folyosó végére, s onnan én egyedül elkezdtem szép lassan visszatolni magam, miközben zavartalan csöndben nézegethettem a falon függő kisebb és hatalmas méretű festményeket. Csaknem két óra hosszáig tartott, mire visszaérkeztem a kiindulási ponthoz. Estefelé Ambrus atya kivitt tolókocsival a várfalhoz. Mivel nem láttam át jól rajta, megkértem, állítson fel és támasszon neki a kőfalnak. Sovány testemet nyomta a széle, de

109

a bakonyi hegyvidék elém táruló látványa kárpótolt a fájdalomért. Balra a zöldbe burkolózott hegyek látszottak egy közeli falu házacskáival, jobbra pedig a kisalföldi síkság. - Látod, onnan jöttél tegnap. Az, amit ott látsz, az Győr. - A térképen egészen közel van, s lám, milyen a húsz kilométeres távolság a valóságban! Ezután Ambrus atyával vesperásra mentem. Az odavezető folyosókon minden alkalommal megcsodáltam a remekbeszabott boltíveket. Közben megint elfogott az az érzés, hogy valami titokzatos világba csöppentem. És ez még inkább felerősödött bennem, amikor megérkeztünk a templomba. Itt több évszázadot repülhettem vissza az időben, amikor felhangzottak a gregorián-dallamok nem tudtam közömbös maradni, megrendülten hallgattam. Láttam a jelenlevő bencések átszellemült, éneklő áhítatát. Vajon mi visz rá valakit arra, hogy egy ilyen szigorú életformában élje le az életét? Nap mint nap gyakorolják a rendi életet, ugyanakkor jelen vannak a hétköznapi életben is, hiszen Ambrus atya fizikatanár is. Bencés rendi szerzetesnek lenni próbatételt is jelent, és bizony nem mindenki képes megfelelni az első hallásra sem könnyű követelményeknek. A harmadik napon megkérdezte, hogy ismerem-e a BékésDalos-féle bibliafordítást. Mondtam, hogy csak hallottam róla, de még nem olvastam, ezért örülnék, ha adna egy példányt. - Ugyanis éppen egy vendégem van a szobámban, Békés Gellért, az egyik fordító. Volna-e kedved találkozni vele? - Örömmel! - kiáltottam fel. Nagyszerű élmény volt találkozni az idős Békés Gellért bencés páterrel. Akkor érkezett meg külföldi útjáról, amely során egy nagy ökumenikus találkozón vett részt; mivel Ambrus atya mint írót mutatott be neki, aki szeretné egyszer az igazi keresztény ökumenét meglátni, hát inkább erről a

110

találkozóról beszélt nekem Békés atya. Nagyon megragadott szellemi frissessége, éleslátása. Búcsúzóul megajándékozott az általa és a szintén bencés Dalos Patrik által készített, dedikált Újszövetség-fordítással. Ezután Arnoldra és Emmánuelre bízott az atya, mert neki két temetést is el kellett intéznie. Jól elboldogultak velem, és nagyon érdekes beszélgetéseket folytattunk. Emmánuel az idősebb, kicsit halkszavúbb, elmélkedő eszmecserékre kész ember volt. Gyakran beszélgettünk az ökumenéről, mivel a magam részéről a keresztényi szeretet meghazudtolásának tartom, hogy különböző vallású keresztények nem akarják egymást elfogadni. "Hát részekre szaggatott-é a Krisztus?" teszi fel a kérdést Pál apostol az egyik újszövetségi levelében. Végül is nem az a baj, ha egyik ember a katolikus egyház tagja, a másik protestáns istentiszteletre jár, hanem az, amikor vallásos önigazultság érzése uralkodik el rajta. Még rosszabb, ha a vallásos önigazultságában az ember nem tudja felismerni, vagy ha mégis, akkor elismerni a tévedéseit. Így a másik fél igazának elismerése is lehetetlen. Szerintem ez az egyik nagy akadályozója a keresztények egységének. Délután megkértem fiatal bencés barátaimat, hogy toljanak ki az udvarra levegőzni. Itt találkoztam egy öreg pappal, aki azon fortyogott, hogy miért nem dolgozhat még aktívan, mert ő még tudna... Az apátságban ugyanis olyan papok is éltek, akiket már nyugdíjaztak, illetve akik egészségi állapotuk romlása miatt nem tudták ellátni a feladataikat. Egy részük folytatott valamilyen tevékenységet, mások teljes körű gondozásra szorultak. Estefelé megérkezett Ambrus atya. Borral és feketével kínált, de elutasítottam. - Te szigorú aszkéta tudsz lenni - mondta enyhe csodálkozással. - Miért fosztod meg magadat ettől az élvezettől?

111

- Két okból. Bort azért nem iszom, mert az én életformámban gyakran szükséges, hogy arrébb mozduljak, és ezt csak a motorommal vagy a kisautómmal tudom megtenni. Amennyire tőlem telik, igyekszem betartani a KRESZszabályokat, tehát nem akarok ittasan vezetni. Másrészt a kávé vizelethajtó hatású, a szükségemet elvégezni pedig körülményes. Úgy állítottam be magam, hogy erre naponta kétszer legyen szükség. De most kivételt tettem: megittam a pertut Ambrus atyával, két korty bort - szívószálon. Elérkezett az apátságbeli tartózkodásom utolsó napja. Reggel az atya ébresztett. Mivel délelőtt ismét dolga volt, ezúttal is Arnold és Emmánuel vett kezelésbe. Délelőtt misére vittek a templomba, ahol a vesperásokat is tartották. Amikor ránk csukódott a liftajtó, Arnold hozzám fordulva megjegyezte: - Nem akármilyen liften utazol ám! - Miért? - Mert ez szent lift! - Mitől szent? - kérdeztem újra. - Amikor nem is olyan régen itt járt II. János Pál pápa, ő is ezt a liftet használta. A mise szertartása a sok száz éves templomban megint sajátságos hatással volt rám. A ceremónia némiképp eltért attól, amit általában megszoktam. Sok tömjént füstöltek, illetve áldozáskor borba mártott ostyát szolgáltattak ki. Délután hazatelefonáltam, hogy már csak két napot kell várni rám. Ugyanis elhatalmasodott rajtam a honvágy, és ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy a következő két állomáson már nem pihenek meg éjszakára. Közben az Ambrus atyától kapott részletes autóstérképen újra meg újra összeszámoltam a kilométereket, de akárhogyan erőlködtem, nem lett kevesebb Tamásiig százhatvanhétnél. Kinéztem az ablakon. Elláttam a Gerecséig, a Vértesig, és idelátszott a móri árok

112

is. Közelebb pedig a 81-es főút vékony csíkján a gombostűfej nagyságú autók araszoltak. Azon az úton megyek hazafelé, jutott az eszembe, és megremegett a gyomrom a legalább hét órás út gondolatára. Tamással a fürdetésem alatt jól elbeszélgettünk. Mennyi jó ismerőst, barátot találtam eddigi utamon, akiket milyen jó lesz, ha újra viszontláthatok egyszer az életben. Estefelé megérkezett Ambrus atya, én pedig mindjárt közöltem vele, hogy lesz miért imádkozzon, mert holnap nem Székesfehérvárig megyek, hanem majdnem hazáig. Megkértem, korán reggel ébresszen, hogy minél előbb útra kelhessek, nehogy valami esetleges műszaki hiba miatt rám esteledjen az országúton. Megbeszéltük a másnapi indulási terveimet, majd nemsokára rám borult a Főapátságban töltött vendégeskedésem utolsó éjszakája. Reggel kigurultam a felmálházott motoromban egy új, Ambrus atyától ajándékba kapott nagy, zöld esőkabátba becsomagolva az útra. Ekkor az atya a Ladája elé bekötötte vontatókötéllel a Szörnyeteget, így az ő fékjével visszatartva, biztonságosan jutottam le a meredek lejtőn. Vagy öt kilométerre lehettünk már Főapátságtól, amikor megállt előttem, én is leállítottam a motort. - Csaba, nézz csak vissza! Hátrafordítottam a fejemet. A felkelő nap sugaraiban csodálatosan szép látványt nyújtott a Főapátság impozáns épülete. - Ugye, szép? - kérdezte. - Igen. Ezután megöleltük egymást, már amennyire ez a kocsimban lehetséges volt, megköszöntem az áldozatkész segítségét. Ezután egy erős lendítéssel megtolta a kocsimat, s nemsokára eltűnt a szemem elől.

113

Hazafelé Alig gurultam néhány kilométert, amikor ijedten vettem észre, hogy a motorom fulladozik. Valószínűleg kimelegedett a lejtőn. Amikor beláttam, hogy rövidesen leáll, behúzódtam az alsóbbrendű út kellős közepére, hogy feltűnőbb legyek a segítségnyújtás szempontjából. Melegem lett, hiszen eszembe jutott, hogy még százhatvan kilométer van vissza. S erre még autó is alig járt. Először kétségbeestem, majd Istenhez fordultam, hogy ne hagyjon el. Ezután elővettem - először - a segélykérő zászlót. Vagy öt perc múltán végre feltűnt egy kocsi velem szemben, de nem állt meg. Újabb öt perc türelempróba után jött a következő kocsi, ezúttal mögöttem. Ez megállt. Csakhogy nő volt, aki életében nem szerelt (igaz, a gyakorlatban én sem), és így csak a jó szándékát tudta mutatni. - Akkor menjen nyugodtan tovább - mondtam neki -, majd csak jön erre valami mentőangyal. A következő autós tényleg segített. Letolt az út szélére, kiterítette a szerszámokat, tett bele másik gyújtógyertyát, s a járgány mindjárt be is indult. Megköszöntem a segítségét, és... nem mentem három kilométert, megint lengethettem a segélykérő zászlót. Ez már közvetlenül a főút közelében volt. Rövid kényszerpihenő után az első autós megállt. Még egyszer ugyanaz a felhajtás, beletette az utolsó új gyújtógyertyát. Ezzel ki is értem a főútra. Ott észrevettem, ha lassabban hajtok, és néha megállok pihenni, akkor nem fulladozik a motor. Bár pont a műszaki hibák miatt jól tettem, hogy korán indultam, ugyanakkor tudtam, az eddigi leállások miatt és ezzel az alig huszonöt kilométeres sebességgel legalább egyórás késéssel fogok megérkezni. Ez ugyan nem zavart, de még mindig az út elején voltam, illetve nem tudtam, milyen domborzati viszonyok lesznek, azaz milyen terhelések várnak még a motoromra. Ugyan ott volt a pótmotor, de az gyengébb. Közben

114

megnyugodtam (bár nem teljesen), hogy ha gond is lenne, erre elég erős a forgalom, biztosan könnyen akad segítség. Ezért hát az útra meg a tájra figyeltem. Jobbra a Bakony, balra a Vértes hegyvonulatai felemelő érzést nyújtottak. Aztán megérkeztem Kisbérre; alaposan megnéztem a kis fehér templomot, amit tiszta időben az apátság ablakából is lehetett látni. Nemsokára megérkeztem Mórra is, majd feltűnt, hogy lassabban haladok, a Szörnyeteg visszakapcsolt. Emelkedőhöz érkeztem. Mire felértem rajta, a motor megint fulladozni kezdett. Pihentem hát, erre rendbejött. Vagy öt kilométert mehettem, amikor zörgésre lettem figyelmes. Látom ám, hogy a hajtóláncfeszítő egészen meglazult, tehát mindenképpen meg kellett állnom és segítséget kérnem. Elővettem hát ismét az S.O.S. zászlót. Habár itt volt forgalom, jöttek a szebbnél szebb nyugati autók, lassítottak (már amelyik), de megállni nem jutott eszébe senkinek. Vagy ötven kocsi ment el így. Végül egy Trabant állt meg. A sofőr kiszállt, letolta a kocsimat az út szélére. Két perc alatt meghúzta a lelazult csavart. Ezután betolta a motort, megköszöntem a segítségét, és a dolog el volt intézve. S egyszer csak megérkeztem Székesfehérvárra. Itt most már könnyen megtaláltam a szociális otthont, ahol már vártak, hiszen a terv szerint ott aludtam volna. Meglepődtek, amikor mondtam, hogy nem szállok ki a járgányomból, legyenek szívesek ebédet adni és megyek tovább, mert kínzó honvágyam lett. Miközben a már ismerős kedves nővér etetett, elmeséltette velem az egész utamat, meg hogy milyen tapasztalataim voltak a többi szociális intézményben. Betolták a motoromat és nagy füstöléssel folytattam az utamat hazafelé. Innen kezdve már ismerősebb lett a vidék, hiszen alig három héttel ezelőtt jártam erre. Másfél óra múltán megérkeztem Sárbogárdra. Itt is meglepetést okoztam, hiszen egy nappal későbbre vártak. Mondanom sem kell, akárcsak Székesfehérváron, marasztaltak, mondván, hogy ne fárasszam ki

115

magamat. De nem tágítottam. Ahogyan közeledtem Tamási felé és mindinkább ismerősebb lett a vidék, egyre jobban örült a lelkem. Ugyanakkor minden egyes baj nélkül megtett kilométer után egy picit jobban izgultam, hiszen ennek az útnak egyik nagy tétje volt, hogy sikeresen megérkezzem. A műszer már a hétszázadik megtett kilométert mutatta, ezen a napon a száznegyvenötödik volt. Fáradt lettem. Tamási előtt tizenkét kilométerrel elromlott a sebességváltóm, csak egyesben tudtam menni, ami azt jelentette, hogy átlagosan húsz kilométeres sebességgel, nagyobb fogyasztással, valamint többszöri pihenővel, nehogy túlmelegedjen a motor. S az egyre gyakrabban következő dombok is nehezítették a haladást. De végül csak megérkeztem. Reggel fél hétkor indultam Pannonhalmáról, és most délután fél négyet mutatott az óra. A nagybátyámék szaladtak kinyitni a kaput, én pedig a fáradtságom ellenére is örültem, hogy végre a jól ismert arcok vesznek körül. Anyu is megkapta a megnyugtató telefonhívást, hogy szerencsésen megérkeztem, és már mindössze egy napot kell várnia. Csak este, az ágyban fekve éreztem és fogtam föl, hogy mennyire elfáradtam, s hogy összességében mekkora út van mögöttem. Másnap a pótmotorral elindultam hazafelé. Egészen meghatott belülről az ismerős vidék látványa, illata, és ez az örömteli meghatottság még nagyobb lett, amikor a távolban feltűnt a város, majd a Dombóvár helynévtábla. Megálltam Zsolték útba eső háza előtt, és majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a kert mögül feltűnt a felém jövő, a közelgő esküvőjére lázasan készülődő legjobb barátom alakja. Gyorsan lerohantam egy rövid élménybeszámolóval, és nekiereszkedtem az utolsó három kilométernek. Anyu már a kapuban várt, mert meghallotta a motorom berregését. És nemsokára hálatelt szívvel és jóleső elégedettséggel ültem a tolókocsimban az udvarunkon, és a

116

képzeletemben újra végigéltem kilométeres út történetét.

117

a

hétszázötvenkilenc

A harmadik út röviden Irány: újra az Alföld! - Hiszen nincsen három hete sem annak, hogy hazajöttél, s már megint menni akarsz?! - kérdezte anyu szemrehányón. - Igen, anyám! Azt hiszem, most már nyugodtabb lehetsz felőlem, hiszen bizonyítottam. Két főbb tényező is késztetett arra, hogy ismét útra keljek: az egyik, hogy ugyan majdnem minden tekintetben elégedett voltam a sikeres utammal, de egy dolog hiányzott: az igazi meleg, nyári jó idő. A másik pedig az, hogy megszerettem az Alföldet, az ott megismert kedves barátaimat, akik már hiányoztak. És ebből megszületett bennem egy újabb tíznapos csongrádi út terve, amelyben csak Dunavecse számított új állomásnak. A Szörnyeteget a szerelő barátom megint lelkiismeretesen felkészítette. Mint kiderült, az előző utam vége felé megjelent üzemzavarokat dugulás okozta. Ragyogó augusztus végi napsütéses reggel köszöntött rám az indulás napján. Anyu arcán most is aggodalom tükröződött, de talán kevésbé, mint amikor először indultam egyedül útnak. Korábban indultam, hogy még délelőtt megérkezzem az út első célállomására, a mintegy százhuszonöt kilométerre lévő Dunavecsére. Dunaföldvár előtt néhány kilométerrel megállítottak a rend őrei. Sajnos ezúttal sem tudtam nekik jogosítványt mutatni. Erre segítőkészen javasolták, hogy írjak a belügyminiszternek, ő biztosan tud segíteni. Amikor továbbmentem, megint végiggondoltam, hogy miként lehet az, hogy még egy büdös KRESZ-vizsgát sem tehetek, pedig hülye nem vagyok. S közben megérkeztem a Duna-hídhoz. Előtte lassítottam, hogy a Hídfő panzió meg a Duna-part láttán felidéződjék bennem mindaz, amit több mint egy évvel ezelőtt Tomival együtt megéltünk itt. Újra át a hídon! Figyeltem, nehogy beszoruljon a kerék a sínek közé, de ezúttal nem volt szerencsém. Megijedtem, mert eszembe jutott, mi lesz, ha jön 118

a vonat. De sikerült kiugrasztanom a kereket, s ezzel az ijedelmem is elmúlt.

Dunavecsén Lassacskán negyedik órája voltam már úton, amikor megérkeztem Soltra. Innen elkanyarodtam Dunavecse felé. Határtalanul boldoggá tett, hogy megint az Alföldön vagyok; ha balra fordítottam a fejemet, láttam a nemrégen elhagyott dunántúli tájat, jobbra tekintve pedig a hatalmas síkság végeláthatatlan látványát pásztázta a szemem. Dunavecsén egy sorstársamnál szálltam meg, akinek az öccse viselte gondomat. Délután kimentünk a Duna-partra, ahol a sorstársam testvére motorcsónakkal szórakoztatta az ismerőseit. Engem is elvitt egyet a Dunán. Tolószékkel együtt tettek bele a csónakba, és egy fiatal srác tartotta menetközben is, hogy biztonságban legyek. S persze emiatt csak lassan ment a csónak, de nekem így is nagy élményt nyújtott a "vízen járás". Különben sok időt eltöltöttem a parton üldögélve, ami legalább ugyanakkora élmény volt, mint a csónakban utazni. Rendkívül lélekemelő hatással volt rám a csendes megállíthatatlansággal hömpölygő folyó. Nyugalmam azonban nem lehetett teljes, mert a szúnyogok ellen nem tudtam védekezni. Este meglátogattuk a sorstársam közeli rokonait. Életemben először voltam nagycsaládban. Számomra jó érzés volt látni, amint a szülők tíz emberkéért fáradoztak. Amikor az apa sorban bemutatta a gyerekeit, zavarban voltam, hiszen tíz perc múlva újra be kellett volna mindegyiket mutatnia, hogy nekiülhessek megtanulni a neveiket. Tapasztaltam, hogy a család, amely a gyakorlatban is törekszik megfelelni a keresztény értékrendnek, az előálló nehézségeket könnyebben tudja feldolgozni, áthidalni, megoldani. 119

Másnap reggel azzal köszöntem el a kedves dunavecsei barátaimtól, hogy majd a visszautamon ismét találkozhatunk. Eszembe jutott, hogy ma következik megint az 52-es út, és Tomi ezúttal nem kísér - de a Gondviselés igen.

Újra Kecskeméten Elindultam hát a hosszú egyenesen. A táj egy évvel ezelőtt maradandóan megragadott engem, és most sem veszített a varázsából; ez a hosszú, sokak számára talán unalmas út is közrejátszott abban, hogy az Alföldet ennyire megszerettem. És ez alkalommal igazi nyári meleg volt. Izzadtam és ragadt rám az út pora is. Nem baj, gondoltam, a világjárón hadd lássék meg, hogy utazott. Ezúttal nem fordultam el Izsák felé, hanem egyenesen mentem. Egyszerre türelmetlen autódudálásra lettem figyelmes. Odanézek, és kirobbanó örömmel vettem észre, hogy egy dombóvári ismerősöm integetett ki a kocsiból. Amikor mintegy két-három kilométerrel arrébb megláttam egy autóspihenő udvaráról széles karlendítésekkel felém hadonászni, lefékeztem, megfordultam és beálltam a lombos fákkal övezett parkolóba. A földim üdítővel kínált, de mondtam, hogy a biztonságos vizeletszabályozásomat nem akarom felborítani. Szóba került, hogy miért nem a Puli autómmal indultam útnak. - Hát az csakugyan jobb lenne, de amikor ilyen ragyogó idő van, jobb a motor. Nyitott, akár egy Porsche Cabriolet, és az ember szabadon kilát mindenfelé - mondtam lelkendezve. - Nem hittem volna, hogy itt találkozunk! - jegyezte meg nevetve. - Én sem. De most legalább kellemesen meglepődhettem, és megtudhattam, milyen nagy öröm találkozni a földimmel száznegyven kilométerre otthonról. Na meg legalább tudtam pihenni is, mert van, aki betolja a motoromat. 120

Rövid beszélgetés után folytattam tovább az utamat, és vagy öt perc múlva hangos dudálással elhúzott mellettem az ismerősöm Peugeot-ja. Amint közeledtem az időközben kedvenc városommá lett Kecskeméthez, feltünedeztek az országút mentén integető pillangók. Most azonban többnyire fiatalok voltak, nem úgy, mint egy évvel azelőtt. Kecskemétre megérkezni élmény volt. Az országúti csendet felváltotta az emberek színes nyüzsgése, és ezt igen szeretem. Most is a Margaréta otthonba igyekeztem. Nemsokára a szobámban ülve fújhattam ki magamat; ez a szoba tetszett annyiban, hogy egyedül lehettem ott, és két hatalmas ventilátorral frissíthettem a levegőt. A nővérek közül senkit sem ismertem meg egy évvel azelőttről, de az újakkal is hamar meg tudtam barátkozni. Csak a körülbelül félóra elteltével a szobámba toppanó Lídia igazgatóasszony mosolygós arca emlékeztetett arra, hogy egyszer már jártam itt. Elmeséltem neki, hogy alig egy hónappal korábban érkeztem meg a sikeres nagy próbautamról, amihez képest ez az út inkább csak annyiban izgalmas, hogy a járgányommal ne legyen baj. - Remélem - fűztem hozzá -, hogy nemsokára eljön az idő, amikor egy normális autóval látogathatok el ide. Beszélgettünk még a korábbi utamon szerzett tapasztalataimról a szociális otthonokkal kapcsolatban. - És most mit fog itt csinálni délután? - kérdezte kedves hangon Lídia néni. - Két barátnőm látogatására számítok, s gondolom, magukkal visznek egy alapos városnézésre. Délután egy megtermett, kövér ápoló fürdetett. A nővérekre tett, humoros, csipkelődő és helyenként pajzán megjegyzéseivel kitűnően elszórakoztatott. Később bejött hozzám egy fiatal, kedves és szép nő. Erikának hívták, és mentális gondozóként dolgozott az otthonban. Vele is jól

121

elbeszélgettem. Egyszer csak szól Erika, hogy telefonon keres a szívem hölgye. - Jelenleg nincsen szívem hölgye, ezért felettébb érdekes lenne, ha ő keresne. Ez csak az egyik barátnőm lehet. Úgy is volt. Erikával kitolattam magam az utcára, hogy ott várjam meg a rég nem látott levelezőtársamat. Rövidesen meg is érkezett Marianna. Örültem neki, hiszen öt éve nem láttam, és volt miről beszélgetni. Nemsokára megjött a másik barátnőm is, aki viszont régebben Dombóváron lakott. Ketten elvittek tolókocsival a városba. Mivel Marianna vonathoz sietett, elbúcsúztunk egymástól, és ezután végleg Timivel maradtam. Timi pedig egyre ügyesebb lett a tolókocsi irányításában, s azt hittem, hogy pályára fog állni, mint a Hold, és sosem fogunk megállni. - Pihenjünk már egyet valami szép helyen, mert most én fáradtam el a lábaim tartásában - javasoltam. A pihenőt tényleg szép helyen szemelte ki Tímea, ahol nagy beszélgetésbe fogtunk. - Tebenned akkora akaraterő van - kezdte -, hogy ennyi spiritusszal igazán sokat tehetnél a sorstársaidért. - Ti egészségesek gyakran úgy mondjátok ezt, mintha bennetek nem volna akaraterő, pedig biztosan van, vagy ha nincs, hát lesz, ha értelmes célokat akartok hittel megvalósítani. Szóval én nem hiszem, hogy ez a nagy akaraterő csak a sérült emberek sajátja. Ahhoz, hogy a mozgássérültekért tehessek valamit, mindenekelőtt arra lenne szükségem, hogy szabadon közlekedhessek egy normális kocsival. De végeredményben én nem tudom megmondani egyetlen sorstársamnak sem, hogy mire lenne képes. Ezt mindenkinek magának kell tudnia. Nehézsége mindenkinek van, de ezek leküzdésében nem mindig a mások által elképzelt megoldások a célravezetőek. Ha tehát valamit el szeretnék érni, de nem tudom még, hogyan, akkor gondolkodom, hiszek és végül

122

cselekszem. Amiről biztosan meg vagyok győződve, hogy másnak nem ártok vele, azért hittel és kitartással harcolok. Órákig beszélgettünk még, amíg lassacskán este lett. Timi visszatolt a Margarétába. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy a visszaúton még találkozunk egyszer. A nővérek egyike megetetett, és megkértem, hogy fektessen le. Alig kapcsolta le a villanyt, máris visszajött, hogy délután kerestek. Mivel nem találtak bent - hát most újra eljöttek. Nagy örömömre megjelent két barátom, azok, akik egy évvel ezelőtt olyan nagyszerűen elszórakoztattak. Megint egy izgalmas beszélgetés következett, és alig akartam elengedni őket. Velük is abban maradtam, hogy majd a visszaúton ismét találkozunk és akkor eljönnek a többiek is.

Csongrádon Napsütéssel és jóleső kipihentséggel ébredtem másnap reggel. Úgy terveztem, nem Tőserdőn, hanem Kiskunfélegyházán át indulok a következő állomásra. Ez azt jelentette, hogy most egyedül fogok motorozni az 5-ös számú úton. Nem volt nehéz kikeverednem Kecskemétről. Még egy kilométert sem mentem, amikor észrevettem, hogy nincs a nyakamban a pénzesbugyrom. Azt hittem, elszakadt a vékony zsinórja. Megijedtem, hiszen abban volt minden útipénzem. Visszarobogtam a benzinkúthoz, hogy esetleg megtalálom az út mentén. A kútkezelő megtalálta, hiszen el sem veszett, hanem a szél a hátamra fújta. A Kiskunfélegyházáig tartó út megint eszembe juttatta a Sopron-közeli utat, mert itt is rengeteg kamion jött utánam és velem szemben. Egyrészt élveztem, hogy a kicsi tákolmányommal a hatalmas óriások között róhatom az aranyszürke országút kilométereit, másrészt viszont fárasztott a feszült figyelem, hiszen egy-két monstrum akkor is előzött, amikor szembeforgalom is volt. Ilyenkor egészen 123

le kellett mennem az útról. Az út valamivel több mint egy órán át tartott. Embert alig láttam. Ezután megváltást jelentett, amikor a távolban, a soha véget nem érő pusztaságban feltűnt Kiskunfélegyháza. Amint beértem a városba, csak sejtettem, hogy merre kell majd mennem Csongrád felé. A táj ezúttal is szép volt de élettelen. Ember sehol, állat sehol. Beljebb a szántóföldön egy zöld színű, új és modern hatalmas traktor árválkodott. Azon gondolkodtam, hogy erre miért nincsenek emberek meg tehenek? Talán mert augusztus van és nincs munka a földeken? Igaz, nem tudhattam mindent én sem. Egyszer csak Csongrád határában látom, hogy egy motoros rendőr integet. Megálltam. - Kérem a jogosítványát, a forgalmit meg a személyi igazolványát - mondta a rendőr. - Sajnálom, de csak a személyit tudom adni. Ott van az útitáskám oldalában. - Jó, akkor húzza a gázt! Az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél. Mindenesetre Kecskeméttől Csongrádig az út csaknem hetven kilométer volt, amit valamivel kevesebb mint százötven perc alatt tettem meg. Vastagon rám ragadt az út pora, no meg szomjas voltam, mint a ló. Első dolgom volt bemenni Tünde levelezőtársamhoz; megkértem, hogy adjanak innom valamit. Miután megpihentem, megkértem Tünde édesapját, hogy legyen szíves elmagyarázni az utat az Aranysziget otthonba. De nem magyarázkodott, hanem beült a háromkerekű motoros rokkant kocsijába, amely még az enyémnél is viharvertebb volt, és a hét kerék elindult a városban. Az Aranyszigetben több ismerős arcra találtam, és ennek igen megörültem. Bár most többen is csodálkoztak: - Hát egyedül megtetted ezt a hosszú utat?!

124

Ibolya igazgatóasszony azonban a többiek jelenlétében hőst csinált belőlem, és hirdette, hogy szerinte még ennél is többre lennék képes, ha akarnék. Az etetésemet a fiatal Erika, becenevén Picur ápolónőre bízták, akivel hamar összebarátkoztunk. Ezúttal egész kellemes környezetben, a könyvtárszobában helyeztek el. Délután valahogy odatévedt az akkor éppen szabadságon lévő kedvenc ápolónőm, Vera, aki bezárt a szobámba, s mindjárt szemrehányást tett, hogy miért nem írtam meg, hogy jövök. - Mert akkor nincs meglepetés - mondtam. Nemsokára megjött Tünde édesapja is, és mivel mindketten mozgássérültek voltunk, akadt beszédtéma. Misi bácsit felváltotta az érkező lánya, és rajta keresztül megint újabb ismerősökkel gazdagodtam. Másnap reggel Picur ébresztett egy másik nővér kíséretében. Érdekes teremtés volt ez a Picur. Mint barátot erősen megszerettem. Először azt gondoltam róla, hogy talán nem is csongrádi. Nagyszerűen lehetett vele beszélgetni, és elnéztem, milyen szívós kitartással látta el a feladatait. Az etetésemet mindig kifogástalanul megoldotta. Nem volt még tizenhat éves. Megint igazi nyári nap ígérkezett. Aggódtam, mert a Gádorosra vezető út harmadrendű, és gyér forgalma miatt esetleg nehezebb segítséget kérnem szükséges esetben. De Aki hitem szerint mindig kísérte utamat, végül is nyugodttá tett.

Gádorosi pillanatképek Szentesig megint gondtalanul vezettem. A forgalom is olyan volt, amilyent a mi vidékünkön megszoktam. A Tiszán való átkelés semmit sem veszített a varázsából. Most egyedül voltam két nagy folyammal a hátam mögött. Amint letértem az alsóbbrendű útra, figyeltem a tanyai világ még megmaradt 125

jellegzetességeit. De most nem láttam az út szélén legelésző kecskéket, a tehenek sem mutatkoztak. Emlékeztem arra a helyre, ahol a rengeteg baromfit láttam, ám most még csak egy madártollat sem tudtam felfedezni. Hova lettek? Hiszen egy évvel ezelőtt még itt voltak, amikor erre jöttünk. Amint továbbhaladtam, megláttam a fóliasátrakat, ám ezeket is meglehetősen elhanyagolt, megtépázott állapotban találtam. Ember pedig sehol. Nemsokára megérkeztem Gádorosra. Tudtam, ott kell befordulnom Jutkáké utcájába, ahol a lovak vannak, amelyeket annak idején "még a Bessenyei Ferenc is itt vót megnézni!". De üres volt az istálló. Jutka otthon hímzett, amibe Erzsi mama, Jutka nővére besegített. Jutka férje most is napestig traktorozott. Jani pedig már nem volt libapásztor, nem volt mit őriznie. A kocsmák viszont nem mentek tönkre. A szomszédasszony pedig újra szeretett volna a Dunántúlon lakni. Erzsi lányai egy évvel öregebbek és szebbek lettek. Csak egy dolog maradt változatlan: az én szeretetem irántuk és az övék irántam.

Hazafelé Csongrádon még eltöltöttem egy napot, s ennek köszönhetően Tünde jóvoltából újabb barátaim lettek. Az Aranysziget otthon egyik portásával negyedóra alatt olyan bensőséges kapcsolatba kerültem, amelyet a gyóntató papok is megirigyelnének. Volt egy ápolónő, aki vallási kérdésekben kérte a véleményemet. Elindultam hazafelé. Kiskunfélegyházán megnéztem a cifra palotát a másik oldalról.

126

Kecskeméten hiába marasztalt Lídia igazgatóasszony (és még Erika is), kötöttem az ebet a karóhoz: szeretnék egy nap alatt hazaérni Dombóvárra, ami kétszáztizenöt kilométeres rekordot jelentene. Ugyanakkor bántam is, hiszen Kecskemét a kedvenc városom. És találkozhattam volna még Timivel meg a többiekkel is. S ezért kimaradt Dunavecse is. Tamási előtt azonban megint elromlott a váltóm, nem tudom miért, de mindig ott voltak bajok a motorral. Mindenesetre a nagynéném sütötte palacsinta - na meg a közben megjelenő fáradtságom - megint erősebb hatást tudott rám gyakorolni, mint a rekord felállítása. Egy nappal később pedig ismét otthon voltam. Hála Istennek.

Befejező gondolatok A könyvemben leírt mintegy ezernyolcszázötven kilométer története életem egyik újabb mérföldkövét jelentette a szabadság útján. Azt hiszem, könnyű kalandoknál vagy szórakozásnál mindenképpen többről volt szó. Az utam próbatétel volt a megpróbáltatás tudatos keresése értelmében. A célja pedig, hogy közelebb kerülhessek az egészséges emberekhez, akiktől a betegségem, illetve az előítéleteik néha még elválasztanak. Hogy képes vagyok a járművezetésre, az számomra már több mint egy évtizede vitathatatlan és nagy jelentőségű. Ugyanakkor ez még nem jelenti azt is, hogy százszálékosan elértem a járni tudó embertársam által elérhető szabadságot. Bár az emberek gyakran vannak úton és többféle utat tudnak járni, és ezáltal közvetlenül személyes kapcsolatba kerülhetnek másokkal, számomra ez az út leginkább a személygépkocsik által használt úton valósulhatott meg. A gépkocsik közlekedését törvények szabályozzák, amelyek a biztonságos előrejutást és egyben a szabadságot jelentik.

127

És ennek több aspektusa is van, ebből szeretnék egy szimbolikus, de találó levezetést elmondani. Párhuzamos közlekedésű úton haladok a forgalomban, ami nekem nagy öröm. Mellettem a belső forgalmi sávban hajtanak az erősebbek, a gyorsabbak, az egészségesek, akik természetesen hamar lehagynak engem. Az én utam a külső sávban vezet, ahol a lassabban haladó járművek közlekednek. Amikor esetleg előzni szeretnék vagy balra kanyarodni vagy egyszerűen csak besorolni a belső sávba, akkor először is jeleznem kell, majd megvárni, míg végre besorolhatok (vagy beengednek), és taposni a gázt, hogy gyorsabban haladjak. Mert ha nem tudom mindezt, akkor hamarosan újra kikényszerülök a külső sávba. És ez így van rendjén. Ahhoz, hogy ezeket a belső sávba történő besorolásokat az adott keretek között megtehessem, új utakra kanyarodhassak, jeleznem és cselekednem kell. A belső forgalmi sávban való közlekedésem számomra ünnepélyes jelképe annak, hogy én is be tudtam sorolni (engem is beengedtek) az egészségesek közé, hogy velük együttmozoghatok, -élhetek. És minden sorstársamat szeretném arra buzdítani, hogyha érzi, tudja, hogy rendelkezik valamilyen képességgel, amely által értelmes dolgokat tud megvalósítani, és amely által be tud olvadni az egészségesek társadalmába, akkor adjon jelzéseket és cselekedjen. Ha nem is volt boldog kiváltság, de mindenképpen megérte ebben az állapotomban végigjárnom ezeket az utakat. Nem a magamutogatás, hősködés vagy az egyes közlekedési szabályok felelőtlen semmibevétele (a jogosítvány nélküli vezetés legalizálása) motivált, hanem hogy azok közé mehessek, azok között lehessek, akik közül való vagyok én is. És általában minden normális embernek szüksége van más normális emberek társaságára. Példaképemtől, Jézus Krisztustól azt tanultam, hogy Ő az Út, az Igazság és az Élet, és Rajta keresztül juthatunk el,

128

ismerhetjük meg leginkább az Istent. Ő pedig a Szeretet. És én mindenekelőtt az Úton akarok járni, hogy a földi útjaimon mindenkor szeretetben élhessek az embertársaimmal. 1998. március.

Sárhegyi Csaba

Utószó Szokatlan életforma a Csabáé. Védangyala aznap talán bosszús volt, és mivel a porba nem tudott, rúgott hát őbelé, amikor megszületett. A rúgás eredménye: gyógyíthatatlan agysérülés. Ez leglátványosabban a karmozgások irányítatlanságában, élénk kalimpálásában mutatkozik meg. Kanál, toll, kulcs, fogkefe a kezében csak nagyobb akarati erőfeszítés árán marad meg. Reggel, amikor fölébred, az ágyból ki kell venni. Az ételt a szájába kell adni. Ha menni akar, egyedi építésű járművébe (vagy az autójába) be kell ültetni, majd onnan ki kell venni. Alapszükségleteit csak segítséggel elégítheti ki. Ha levelet ír (néha százával) vagy éppen könyvet (ez a második), ágyára kell fektetni, rakoncátlan karjait megtámasztva vadássza a billentyűzet betűit. Fárasztó lehet, de a kapcsolatokat ápolni kell, ha arra törekszik, hogy a "normális" emberekéhez hasonló hétköznapokat élhessen. Pedig nézzük csak: az ember, akit Csaba normálisnak nevez, beteges lény. Másoktól öntudatosan elkülönül, szeret legalább önmaga előtt kiművelt tartásúnak föltűnni. Egyéniség: ízlésére és elveire kényes. Ha útnak indul, leginkább külhoni, varázslatosan vadregényes és hűvös hegyek közé, a jótékony hatású, tüdőt erősítő csípős levegőre vágyik, fáradt idegeit gyógyítja. Elégedetten használja korunk kényelmi szolgálatait, és ha alkalom adódik, nem tétovázik erkölcsi szorítóövén lazítani: ízlésének legjobban megfelelő hajszínű, hamvas bőrű, törékeny leányok derekát öleli szenvedélyesen, s közben: ó, te édes nő vagy, sóhajtja

129

forró szájába, de nem érzi a gyilkos penészt, ami a szívét borítja. Mindeközben Csaba (nem mert elhatárolódik a középszerűtől, hanem mert igényei ezt parancsolják) az Alföldre indul, eső áztatja, nap perzseli, csak hogy elvegyülhessen, föloldódjék a gyönyörű észrevétlenségben, és így közelebb kerülhessen az emberekhez, akiket egészségesnek gondol. Pedig betegek, jaj, sokkal reménytelenebbül, mint ő, mert nem is tudják. Míg ők útjaik során kikapcsolódnak, szétszóródnak, lazítanak, Csaba erejének, figyelmének és összpontosításának felsőfokán kell tartania magát csak ahhoz is, hogy a szomszéd városba eljusson. S bár nyilván ő is szívesen ölel, benne a tisztelet és tapintat a vérnél erősebb. Nem mert elvei vannak, hanem mert az élet azt követeli, hogy gyűjtsük erőinket, ne fecséreljük. Szóval szokatlan életforma, de sorstársainak nézőpontjából is az. Ha napjait azzal töltené - mint teszik ezt sok százan az ő állapotában lévők közül -, hogy az ablak elé kiül, félrészegen és félhangosan piszkol és szidalmaz minden arra járót, magában az ég ellen bosszút forral és képzeletében vaskos trágárságokat táplál - ha ezt tenné, megértenénk. Ehelyett viszont izmait tornáztatja, hogy ne sorvadjanak, olvas, hogy szelleme tájékozódjék, kapcsolatokat épít, hogy lelke gazdagodjon. Tervez, épít, tele van ötletekkel, állandó mozgásban van. Talán mert mozgássérült. Szerencsés alkat, egyetlen feladat végrehajtásával nem elégszik meg. Most egyszerre csak három utat jár, és ez kiváló önmérsékletről tanúskodik. Az egyik út a szakma, a megélhetés. Továbbtaníttatásáról - talán mert mindenkinek túlságosan bonyolult lett volna - tizennégyéves korában lemondtak. Újabb tizennégy év elteltével nekiállt érettségi bizonyítványt szerezni. Szükséges is, mert diplomát csak így szerezhet, hogy azután őhozzá méltó kenyérkereső foglalkozást űzhessen. Végtére is micsoda dolog az, édesanyánk nyugdíjából fedezni kiadásainkat? (Pláne: meddig lehet és mi lesz, ha már

130

nem?) Persze tanulni senkinek sem kényelmes. De mekkora elszánást követelhet az, hogy jegyzetelési lehetőség nélkül tantárgyanként húsz-huszonöt tételből fölkészüljön, a puszta emlékezetére hagyatkozva? Milyen lehet öt tantárgy négy évfolyamának tankönyveit az ujjak engedetlensége miatt ajakkal végiglapozni? Talán még csak nem is izgalmas megszokta: vastag könyvön, a Biblián nevelkedett. Közben pedig a másik úton is haladnia kell, amelyen a jogosítvány megszerzéséig kell eljutnia. Tartós szembeszéllel: a szemlélettel kell megküzdenie, nem emberekkel, és ez nehezebb. Egészségi bizonyítványt nem kap, mert a felelősséget vállalni senki nem meri. Már itt elakad, és akkor hol van még a KRESZ-vizsga és a terepgyakorlat? Közben pedig annyit vezetett balesetmentesen, hogy azzal a Földet háromszor megkerülhetné. De jogosítványt nem kaphat ha egy vizsgabiztos meglátja a kormánykerék után kapkodó kezeit, az autóból kiugrik, mielőtt meggyőződhetne a balkanyar ívének kimunkáltságáról. Azt elérte, hogy Dombóváron büntetlenül közlekedhet, de országúton a vakszerencse dolga, mennyire korlátolt a közeg, akinek látókörébe kerül. A harmadik út, amelyet Csaba éppen ró, a legizgalmasabb kaland, ez a családalapítás. Az ember, érdekes, egy idő után saját fészket akar, és ennek megépítéséért fáradságot és áldozatot képes vállalni. Férfiaktól tudom: valami ismeretlen eredetű, szívtáji nyugtalanság az embert csontig átjárja, hónapokig és évekig nem hagyja nyugodni, egészen addig, amíg a "konyhamosolyt" meg nem szerzi (a konyhát, amelyben a feleség jóízű vacsora után, maszatos képű gyermekei feje fölött elmosolyodik). Csaba nem jár bálba, fürdőbe, iskoláit magánúton végzi; a szokásos párkereső ösvényekre nem léphet. Marad hát a levelezés és az állandó személyes jelenlét, vagyis az utazás. Lehetőleg minél több és minél hétköznapibb, mondhatjuk, közönségesebb helyre. A csapdát nyitva kell

131

tartani. Nem azért, mert akkor a vad biztosan besétál, hanem azért, hogy ha be akar sétálni, megtehesse. A csapdaállítás ugyan kockázattal jár, az ember a rengetegben könnyen eltéved. Ha egy nő rózsabimbót helyez egy férfi ölébe, vagy illatos combját az orra alá tolja, akkor az vagy kéjes elégtételt vesz a kihívásért, vagy kénytelen barátságtalanul viselkedni. Mindkettő kockázatos, és Csaba - láttuk a könyvében - ilyen helyzetben egyiket sem teszi. Hanem önmagával a harcot fölveszi, hogy a tehetetlenség legbelül huhogó kísértete meg ne szállhassa, és azokat a rugókat továbbra is feszesen tartsa. Mert azok a rugók csakis azért vannak, nem másért, hogy a sok selejtes, ványadt után az igazira, a hibátlanra lecsapjanak. Utazásai során Csaba meggyőződött arról, hogy Magyarországon a segítőkészség, hűség, becsület, jószándék nem veszett ki. Nem azért indul útnak, hogy erről a feltételezéséről megbizonyosodjék, viszont ha az ellenkezője igazolódik, vagyis hogy sajnos kiveszett, akkor nem is érdemes továbbmenni. Jöjjön a defekt, ne legyen többé palacsinta, vesszünk éhen az útszélen. Csaba eddig mindig hazaérkezett. Most is mindhárom útjában hazaérkezőben van. Betegsége gyógyíthatatlan, de tünetei nem legyőzhetetlenek: az irányjelzőt megpöccenti, tükörbe pillant, magasabb sebességi fokozatba kapcsol, és a gyorsítósávba besorol. Íme, köztünk halad, és senkinek sincs útban - íme, boldog, és nem a mi rovásunkra. Ha motorja durrogni kezd és járművével az útpadkára húzódik, rossz gyújtógyertyáját, kérlek titeket, cseréljétek ki jó szívvel. Csöndes Otília

Dombóvár, 1998. április

132

Köszönetnyilvánítás Az alábbiakban szeretném hálás köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik útjaim sikerét közvetve vagy közvetlenül elősegítették: Mindenekelőtt a mindenható Istennek. Dombóvárról: Édesanyám, testvéreim. Balázs József, Magyar Jenő, Polgármesteri Hivatal, Pusztai Sándor, Tompos Tamás, a kísérőm, Bucskó Erzsébet, Süveges Zsolt, Weber József, Csöndes Otília, Dr. Farkasdi András apát-esperes, 516. sz. Ipari Szakképző Intézet. Dunaföldvárról: Albu György és neje (Hídfő Panzió) Tamásiból: Antal József és neje. Sárbogárdról: Szociális Szabó Imre ref. lelkész.

otthon

vezetői

és

a

Székesfehérvárról: Egyesített Szociális vezetői és ápolói, Sipos Csabáné (Erzsi).

nővérek,

Intézmény

Bicskéről: Fejér Megyei Ápoló Gondozó Otthon Szakosított Szociális Otthon, Bakosné Szabó Ilona (igazgató), Polgár Istvánné (Katika), Mihályi Pálné (Annuska), Székely Zoltán, Billege József. Esztergomból:

Kollár

Imre

és

családja,

Tóth

Györgyné

(Katika), Tóth György, Csák Veronika (Roni), Tóth Franciska, 133

Szívós Gábor, Bánhidy Vajk, Wild Tamás és családja, Orosz Tibor

és

családja,

Ft.

Forgács

Alajos

(Máltai

Szeretetszolgálat). Komáromból: (Anikó)

Krízis

igazgató,

Gondozási

Mérész

László,

Központ, Sanyika,

Szűts

Tamásné

Komáromi

Lajos,

Komáromi Városi Televízió. Győrből:

Polgármesteri

Hivatal,

Egyesített

Szociális

Intézmény vezetői és ápolói, Mihácsi Barna, Pető Krisztina, Hajtó

Emőke,

Jankovics

Tímea

-

Jankovics

Nikolett

(és

az

anyukájuk, Erzsi néni), Vass Gábor. Pannonhalmáról: Várszegi Asztrik Főapát, Pintér Ambrus atya, Hortobágyi Arnold és Medgyessy Emmánuel bencések, Izer Tamás. Sopronból: Polgármesteri Hivatal, Egyesített Szociális Intézmény vezetői és ápolói, Pócza Jenő, Vadas Gabriella, Hirschler Gáborné (Éva), Jánosek Mária. Jobaházáról:

Az

Idősek

Otthona

vezetői

és

ápolói,

Szoláki Norbert (szakács) és anyukája Mariann, Takács Imre (foglalkoztató). Kecskemétről: Polgármesteri Hivatal, Margaréta Otthon, Dr.

Vörös

Stefanovits

Lídia

igazgató,

Teréz,

Raush

Takács

Erika,

Kovács

Józsefné

József,

Hoffer

Zoltán,

Kokovai

134

Mónika,

Széplaki

Hunor,

Gáspár

Zsolt,

Krisztián

Marianna,

Horváth Tímea. Csongrádról: Polgármesteri Hivatal, Aranysziget Otthon, Derdákné Harmatos Ibolya igazgató, Erzsi (Böbe) a könyvelő, Molnár Endréné Árva Judit, Jóna Zsuzsanna, Lajos Szilvia, Erki Judit, Bujdosó Imréné, Csöndes Veronika, Szikora Erika "Picur", Oravecz János, Rádi István, Gere Mihály és neje, Gere Tünde és barátai. Gádorosról:

Bende

Józsefné

Zalai

Julianna,

Bende

József, Erzsi mama, Jancsi. Továbbá: Magyar Térképház Kft., Budapest, a közlekedési rendőrök, a sok autóstársam, akik figyeltek és vigyáztak rám.

135