Sapka utópia – színes és csilingelő (Horváth Zsófi, 2015-ben érettségiző osztály)
Voltaképpen haladunk? Fejlődünk? S a haladás vajon csak előre visz? Az idő egy végtelenből végtelenbe futó vonal, amely előre halad, vagy lehetséges, hogy hátra? Vagy visszafelé? Tulajdonképpen a születés vagy a halál van előbb? S egyáltalán, mi a valóság, mi az a nagybetűs igazság? Vajon ami körülöttem zajlik, az az élet, vagy csak a képzeletem szüleménye? Vajon mikor meghalok, mi történik velem? Mikor alszom, és mikor vagyok ébren? S vajon ki és miféle lény vagyok én? Mi az, hogy Én? Ennyi bizonytalanság, ennyi megválaszolatlan kérdés… Akkor vajon honnan, miből merítsek egy képzeletbeli világ megteremtéséhez, ha az elmém – akarva, akaratlanul is - kötve van az általa ismert valósághoz? Tavasz van. Egy tágas erdőben bolyongok, gondolataimba mélyedek. A fák magasan az égbe nyúlnak, friss, zöld levelek ölelik körül a kecsesen egymásba ívelő ágakat, s ezen a lágy függönyön keresztül a nap fénye árad be a harmatos földön nyíló virágokra. A levegő tiszta, hűvös, s itt-ott kellemes virágillat hatja át. Szokatlan nyugalom, csend uralkodik, melyet a madarak derűs éneke nem megzavar, inkább elmélyít. A gondolataim, melyek az előbb oly zavartan és kétségekkel tele tolongtak a fejemben, elcsitulnak, s szívemet, lényemet valamiféle gyógyító béke hatja át. Utam egy apró rétre visz, ahol a harmatos zöld fű hűs érintése csiklandozza meztelen talpamat. Egy kis ösvényt pillantok meg. Lábam, minden irányadó gondolattól mentesen, elindul az ösvényen. A csendbe egyre élénkebben hallható sürgés-forgás hangjai vegyülnek. Lépteimet megszaporázom, figyelmemet a hangokra fókuszálom, s egyszerre olyan érzésem támad, mintha úsznék, repülnék a levegőben. Közeledem, érzem a bőrömön az élénk hangok moraját, s egyszer csak… lélegzetelállító falu… tán város tárul a szemem elé… (s mikor megpillantom, érzem, hogy hazaértem.) A tágas, dimbes-dombos mező végeláthatatlanul terül el körülölelve a magasan égbe nyúló fákkal, s telis tele van házakkal, emberekkel, állatokkal. Nyüzsgés és telítettség jellemzi, azonban ez az élettel teli tér bármennyire is kihasznál minden teret, távol áll mindennemű zsúfoltságtól, s valamiféle eleven ritmus hatja át. Elsőre nem tudom eldönteni, vajon ember vagy a természet által alkotott építmények helyezkednek-e el ezen a téren. Vannak házak, melyek a fák vonalait követve az ég felé törekednek, azonban akad olyan is, amely a föld alá süllyed. A színek, árnyékok és fények követik a természet adta vonalakat, formákat. Elmém a Gaudí által tervezett épületek organikus formáihoz tudja leginkább hasonlítani a látottakat, de talán még annál is szabadabb íveket lát. A
formák mintha folyékonyak lennének, úgy olvadnak össze a környezetükkel. Valami több, valami, számomra megfoghatatlanul békés külsőt mutat ez a hely. Az épületek közt kanyargó utcák ösvényekhez hasonlítanak, helyenként egészen kitágulnak, s ott kis terek alakulnak belőlük. Ezek a terek találkozóhelyekül szolgálnak, emberek beszélgetnek egymással, gyermekek szaladgálnak, játszanak. A járművek lovas hintókhoz hasonlatosak, habár karcsúbbak azoknál, s ahol a lovak helye van, kisebb fémkerekek helyezkednek el, és forogva hajtják a szerkezeteket. Ezek a közlekedési eszközök is mintha hajlékonyak volnának, úgy suhannak a levegőben az apró utcácskákon, hogy belevegyülnek a járókelők forgalmába, nem választódnak külön. A forgalom egy jól megkomponált tánc módjára hömpölyög. Ahogy egyre beljebb és beljebb kerülök, figyelmem elkezd az emberekre fókuszálni. Tavasz lévén lenge, színes ruhákban vannak, az anyagok lágyak, könnyű, kecses esésűek, úgy simulnak a testek domborulataira. Sokan mezítláb vannak, vagy könnyű szandált viselnek. A ruhák alatt megbúvó testekről süt a mozgékonyság, az energikusság, s az arcokon valami eleven erő tükröződik. A köztük lévő kapcsolat egészen barátinak tűnik, mintha mindenki ismerne mindenkit. Egymás mellett elhaladva nyitottan mosolyognak a másikra, üdvözlik egymást, megérintik egymást, olykor pörögve-forogva táncra kelnek. Az emberek közötti viszonyt úgy tűnik, nem akadályozzák gátlások az érintésben, a szemkontaktusban. Már első pillantásra feltűnt, hogy némelyek érdekes, csúcsos, színes, manósapkára emlékeztető fejfedőt viselnek, s viselkedésükben is eltérnek a többiektől. Olykor csak ülnek az út közepén, s magukba mélyednek, máskor szaladgálva, bohóckodva keltik fel magukra a figyelmet. Odaszaladnak más emberekhez, s akár kiabálva igyekeznek megzavarni őket a jelenlegi tevékenységükben, még sincsen egy olyan ember sem, aki ezt rossz néven venné. Ahogy egyre elmélyedek ezeknek az embereknek a megfigyelésében, észreveszem, hogy egy idő elteltével átadják a sapkájukat egy másik embernek, s mintha egészen más emberek lennének, nyugodtan járnak, s kelnek a dolgukra, míg, akihez a sapka került, az folytatja elődje bohóchoz hasonlítható viselkedését. Ahogy figyelem az embereket, olyan, mintha valami játékot játszanának, amelyet rajtam kívül mindenki ismer, s remekül szórakoznának. Érzem, hogy itt valami olyan titok lappang, amelyet, ahonnan én jövök, ott nem ismernek és én magam sem ismerem. De ahogy ezeket az embereket nézem, meg akarom ismerni. A város működési elveiről: Arra a kérdésre, hogy minek az érdekei a fontosabbak: egyén vagy közösség, nem tudnék egyenes választ adni. Abban az egyben vagyok biztos, hogy
hatással vagyunk egymásra és a körülöttünk lévő világra. Ez a hatás lehet pozitív és negatív, ez sok tényezőtől függ. Én a történelmet mindig is úgy láttam, hogy összefüggésbe hozható az egyén fejlődésének a korszakaival: gyermekkor, kamaszkor, stb. Ezek a korszakok nem is feltétlenül időben vannak meghatározva, inkább az adott korszak tanításaival. Sok olyan elmélet létezik, miszerint az emberiség egy ívet ír le. Számomra valamiért az ősközösség egysége mindig vonzó volt, a harmónia a természettel, istenekkel. Úgy vélem, miután keresztülmentünk az önmagunk, a világ felfedezésén, felfedeztük határainkat és a bolygónk határait, mindezen tudás birtokában ismét vissza fogunk térni valamiféle, immár magasabb rendű harmóniához, egységhez. Arisztotelész azt mondta, hogy a művészet, a műalkotás lényeg-megragadó megismerés, a célja az ember lényegét ábrázolni, de ami szerintem ennél is fontosabb, felismerni. Az ez által kiváltott katarzis megtisztítja az embert a hübriszétől, vagyis attól a tudattól, hogy tévedhetetlen, az én értelmezésem szerint (lehetséges, hogy helytelen) az egójától. Úgy vélem, az eddigi korokban nagy szerepet játszott az ego. A hatalom, a háborúk, a hódítások véleményem szerint mind az ego által voltak hajtva. Szerintem ez az a valami, ami arra késztet bennünket, hogy meg kívánjunk felelni a környezetünk abszurd elvárásainak, s a saját magunk által megszabott elvárásoknak is. Ezek az elvárások pedig ránehezednek az életünkre, tévképzetek felé hajszolnak bennünket és falat húznak a lényegi önmagunk és a valóság közé. Az általam elképzelt közösség ego-mentes, s a művészetekre épül: az ember lényegének a felismerésére, táplálására és kivirágoztatására. A város gyakorlati működéséről: A város közösségébe beleszülető gyermeket két család neveli és gondozza: a biológiai családja és a lélekcsaládja, amely a közösségi életbe való bekerülés folytán szabadon alakul ki. A gyermek anyjának a terhessége alatt biztosítva van az elmélyülés lehetősége, amely alatt a benne növekedő életre hangolódva egy dalt szerez, amelyet a gyermek születésekor énekel a születésnél jelenlevők köre. Ez a dal a gyermek belső lényének szól. A gyerekek növekedése során fontos szerepet kap az érintés. A gyerekek nem kötődnek szorosan a vér szerinti családjukhoz, de nem is feltétlenül szakadnak el attól. A vér szerinti kötelék ad egy alap biztonságot, de nem szigorúan határozza meg a gyermek helyzetét; megegyezés alapján, vagy spontán kialakuló módon a gyermeket nem szükségszerűen a vér szerinti családja neveli fel. Fontos biztosítani egy bizonyos korig a gyerekek körüli biztonságot, bizalmat, amellyel a világ felé fordul. A tanulási lehetőség 7-8 éves korától áll fenn, de
ekkor főleg művészeti tárgyakat tanulnak a gyerekek, lexikális tudással nem találkoznak. Annak bevezetése 14-15 éves korban történik. A tanulás nem kötelező. Minden egyén szabadon dönthet amellett, hogy mit, mikor és hogyan szeretne tanulni. Azt szeretném, hogy ez a közösség ne a kötelességekre épüljön. Az emberekre növekedésük során nem kényszerítenek rá külső értékrendeket, hanem abban igyekeznek támogatni, hogy ő kialakítson egy belső rendet. Azt gondolom, hogy az emberek alapjában véve kíváncsiak, és tudni, tanulni vágyóak. De ha valaki nem ezt az életutat választja, akkor az ebben a városban elfogadott. Minden egyén azt tevékenykedhet az életében, amit az ő belső lénye, mellyel a növekedése során segítenek a művészeti tevékenységek által összehangolni, szeret. A fiataloknak biztosítva van, hogy világot lássanak, utazzanak, mert fontos, hogy aki visszatér a közösségbe felnőttként, az önszántából tegye ezt meg. Fontosnak tartják, hogy minden ember azt végezze az életében, ami örömet okoz a számára. Ez lehet kertészkedés, tanítás, gyógyítás, építés… és még temérdek más tevékenység. A megbecsülés nem a munka haszna által van meghatározva, hanem a belefektetett figyelem, energia és a munka öröme által. Nincsen pénz a városon belül - cserekereskedelem van -, a kereskedők által ismerik a pénz fogalmát. A kereskedők által beáramló termékek értékét a kereskedő maga becsüli meg. Van magántulajdon. A közösséget egy tanács vezeti. A tanácsban változó számú tag van. A tanács magját képező csoport külön taníttatásban és beavatásban részesül; nincsen nemek szerint meghatározva az ebbe való bekerülés. Rajtuk kívül hónaponkénti cserélődéssel minden közösséghez tartozó egyén, aki bele kíván szólni a közösség vezetésébe, belekerül a tanácsba, ahol lehetőséget kap esetleges ötleteinek, kétségeinek megvitatására. Van egy tér, ahonnan több ház is nyílik. Itt foglalkozások zajlanak, melyeken az emberek megélhetik az agresszivitásukat, kiélhetik a bennük tomboló haragot, anélkül, hogy mások kárára válna. A közösségben nincsen házasság. Egyre beljebb és beljebb kanyargok a város szíve felé. Ahogy járom az utcákat, az eddig spontánnak tűnő elrendezésben kezdek felfedezni valamiféle geometriai rendszert; valamiféle spirálszerű elrendezést, amely a város középpontja felé vezet. A város középpontjában egy hatalmas, színes üvegborítású, kupolás templom helyezkedik el. Belépve spirálisan emelkedő és süllyedő lépcsők és ösvények alkotják a teret, melyeknek nem szab határt a föld szintje, s nem határozza meg a szilárd talaj. Az egész térben a lépcsők a levegőben kanyarognak.
A templom teréből három elkülönülő rész nyílik, az egész tér négy részre oszlik: a lefelé kanyargó lépcső egy tűzhöz vezet, amely soha nem alszik el, körülötte emberek táncolnak, dobolnak, kurjongatnak, kiabálnak és énekelnek. Ez a hely úgy tetszik, mint az egész város szíve. Ezt a tüzet mindig más csoportok táplálják, önként vállalkozók végzik ezt a feladatot, ebben a közösség a tanácsokon egyezik meg. A következő tér a föld szintjével megegyező helyet kap a templomon belül. Ennek a résznek nincsenek falai, hanem oszlopok határolják el a templom egészétől. Ez a tér a humornak van szentelve, s temérdek sapkás ember gyűlik össze benne minden este. A város közössége külön figyelmet tulajdonít a humornak, hogy az emberekből az évszázadok során felgyülemlett komolyságot, keserűséget és a rossz elnyomását segítsen kigyógyítani. Úgy tartják ebben a városban, hogy a spontaneitás és az intelligens humor tápot ad a lélek boldogságának, amelynek szüksége van napi etetésre. A sapkák, melyek járnak-kelnek a város lakói között, arra szolgálnak, hogy ha valakiben olyan érzések támadnak fel, amelyek a másik emberek megzavarásáért és a saját lelki békéjének a megzavarásáért kardoskodnak, akkor a sapka viselése feljogosítja, hogy bolondként viselkedjen, kifejezze ezeket az érzéseket, anélkül, hogy önmagában vagy másokban tovább szítsa ezeket. A templom ezen részén az emberek egymásnak humoros dolgokat mesélnek, amely aznap történt velük, vagy esetleg bemutatják, miféle nevetséges dolgokat műveltek, hogy megosszák egymással ezeket a tapasztalatokat és együtt nevessenek. Egy magasabb szinten egy zárt teret találunk, amely az érintésnek és az emberi kapcsolatoknak van szentelve. Az emberi kapcsolatok itt nem csak a másik emberrel való kapcsolatot, hanem az önmagunkkal való kapcsolatot is jelentik. Ebben a térben fogadja a közösség az újszülött gyermekeket, s éneklik el az ő lényének a dalát. A legfelső szintről zene szól. Ahogy egyre feljebb lépdelek a lépcsőkön, a zene lüktetése átrezegteti az egész testemet. Ez a zene légiesebb, mint a tűz körüli dob ritmikus lüktetése, valami szellemi rend hatja át. Olyan, mintha a fejem felett csupán a plafon lenne, de még mindig nem találtam meg azt a helyet, ahonnan a zenét hallom. Ekkor látom, hogy a lépcső átvezet az eddig tetőnek hitt szinten és egy csodálatosan fényes, fehér tér bontakozik ki a szemem előtt, mely a templom legtetején helyezkedik el. A templom csúcsa mintha az égbe vezetné azt az éteri muzsikát, amely itt szól. Ebben a térben búcsúztatják el a halottakat, egy szertartás közepette. Amikor belépek, éppen egy ilyen búcsúztatás zajlik. Az emberek körkörösen helyezkednek el, fehér ruhában vannak, s énekelnek. A tér legközepén egy férfi és egy nő fekszik, halottak. Ahogy egyre közeledem, látom, ahogyan felszáll
valami a testükből, s a zene hangjaival együtt a templom csúcsán keresztül kirepül a világegyetembe. Én is szállok velük. Ahogy repülök, egyre távolodom a várostól. Így, távlatból nézve, világosan kivehető a geometrikus elrendezés. Egyre távolodom, már csak az erdőt látom. Az ébresztőórám csörgése ébreszt. Autók zaját hallom… Az imént egy álmot írtam le. Az álmomat, hogy milyen közösségben élnék jelenleg a legszívesebben. Nem tudom, hogy lehetséges-e a megvalósulása, de az, hogy a képzeletemben létezik, nagyon megnyugtatóan hat rám. Ha máskor nem is, hát az álmaimban vissza fogok oda térni… lehetséges, hogy megváltozik, vagy felbomlik, és egy másik kerül a helyére. De egy pillanatig, ha csak az én képzeletemben, de létezett…
