GALAKTIKA 6
Table of Contents Sandro Sandrelli: A prototípus Sandro Sandrelli: Két vagy három Cantorp Sandro Sandrelli: A súgógép Gianfranco de Turris: A tudományos-fantasztikus irodalom Olaszországban Giulio Raiola: A mentési akció Gustavo Gasparini: A kör bezárul Gilda Musa: Földiesítés Damiano Malabaila: Az olcsó rend Damiano Malabaila: A Mimete néhány felhasználási módja Damiano Malabaila: Teljes foglalkoztatottság Libero Bigiaretti: Másutt élt Piero Prosperi: A világegyetem Eberhart szerint Dr. Hédervári Péter: Izolált tér-idő világok? Jeremej Parnov: Szabados jegyzetek az Isteni színjátékhoz Hírek
Sandro Sandrelli: A prototípus RPQ-115-A nagyon dühös volt: homlokfényszórói szikrát hánytak, audiói fergetegesen forogtak, és tébolyítóan zúgtak. Legfinomabb ízületeinek kenőolaja legalább 110 fokra hevülhetett, és semmi kétség nem lehetett afelől, hogy valamennyi mikrotranzisztora fehéren izzik. – Civilizációnk legnagyobb teljesítménye! – kiáltott fel újból RPQ-115-A, 360 fokos szögben többször megperdült a tengelye körül, és egész teste megremegett három lába szuperacél rugóin. Aztán széttárta karját, és újra meg újra csettintett temérdek ujjszerszámával (sajnos, az RPQ-sorozat pozitronikus áramköreinek jó része beleesett ebbe a rút hibába, és RPQ-115-A a legpimaszabbak közé tartozott). A vének a szokásos dongózümmögést hallatva megvillogtatták radarantennáikat. Fémtestük időről időre megújult ugyan, ósdi kriotonikus agyuk mégis úgy gondolkodott, mim háromezer évvel azelőtt, és jó időbe telt, amíg annyira felforrósodott, hogy meg tudta érteni az újabb fogalmakat. Végre a tiszteletre méltó CBR-002-F az egyik mellső kampójával megnyomta a phonogombot, és beszélni kezdett: – A vének tanácsára, ha jól megértette az ifjú RPQ-115-A zavaros és elkapkodott kijelentéseit, most az a feladat várna, hogy értékes időt elvesztegetve megszemlélje a legalacsonyabb osztályból való robotszolgák új és teljesen hasznavehetetlen mintapéldányát... – A legalacsonyabb osztályból való, de ettől még igencsak hasznavehető! – kiáltott fel RPQ-115-A és odapattant a vének tanácsa elé, megrázta mind a tíz karját, sőt majdnem a földre zuhant, ami hallatlan dolog volna még egy RPQ-tól is. Aztán felemelte a hangját, és tovább beszélt; – Új robotember mintapéldánya ez, igen sokat ígérő kísérletek és próbálkozások hosszú sorával hoztuk létre! Az első eredmények egész egyszerűen káprázatosak voltak! – Ha jól értettem előzetes jelentését – szakította félbe a tiszteletre méltó CAD-283-U, és baljós ócskavaszörgést hallatott (mivelhogy immáron közelgett fémteste megújításának időpontja) –, olyan újfajta robotemberről volna szó – és itt szünetet tartott, mintha hangsúlyozni akarná, micsoda eretnekségről beszél –, amelynek anyaga nem fém! RPQ-115-A válaszolt. Sztereofonikus hangszórója tökéletesen működött ugyan, de árnyalatnyi türelmetlenség rezegtette meg a hangját (RPQ-115-A-t nem úgy konstruálták meg, hogy dobbanthasson a lábával, különben megtette volna). – De hát, igen tisztelt vének, mindenki másnál jobban tudják, hogy az egész bolygón kimerülőfélben vannak az utolsó fémtartalékok is!... Ha nem akarjuk, hogy civilizációnk kipusztuljon, bizony új nyersanyag után kell néznünk!... És ismétlem, hogy a legalacsonyabb fajtából való robotszolgákról van szó! – A Fényhegyen őrzött Nagy Wolframlemez alapszövegének első cikkelye kimondja: „Ne készíts magadnak nem fémből való lényeket!” – Imígyen szólott újra dörgő hangon a tiszteletre méltó CBR-002-F, és a nagyobb nyomaték kedvéért még
hozzátette: – Ezt mondja az Írás! – Ez igaz – felelte RPQ-115-A –, de ha nem intézkedünk kellő időben, kohóinkba vághatjuk a Nagy Wolframlemezt is! – Aztán sietve tovább beszélt, nehogy ennyi káromlás hallatán a rémülettől kiégjen a vének valamennyi áramköre, és leszögezte: – A robotszolgának ez a mintapéldánya viszont teljes egészében az aminosavak legnagyobb mértékben polimerizált molekuláiból készült, benne a potom pénzért megszerezhető meszes anyagból levő tartórudakkal. És jól figyeljenek: az olajozási rendszer alapja a víz, az pedig köztudott, mekkora bolygónk vízbősége!... Ráadásul önmaguktól regenerálódó sejtek összességéből áll, és automatikusan állítja elő önnön energiáját oly módon, hogy felveszi magába a bolygónk felszínét megmételyező legegyszerűbb zöld élősdiket... – Nem tudom elképzelni – mondta CAD-283-U csikorgva. – Semmi valószínűsége annak, hogy az effajta robotgép működni tudjon! Hiszen arra sem lesz képes, hogy a legegyszerűbb instrukciókat megértse... – Dehogyisnem, tiszteletre méltó aggastyán! – kiáltott fel RPQ-115-A. Tökéletes audio- és videoszervekkel ruháztuk fel ezt a robotszolgát. Ráadásul a legtökéletesebbre kimunkált hőszabályozó rendszerrel láttuk el, meg igen érzékeny belső kémiai ellenőrzéssel, amelyet számos lokalizált idegdúc biztosít egy kettős szűrő segítségével, és ez kiküszöböli a selejttermékeket. Ezenkívül beleépítettünk egy két részből álló nagy oxigénszétosztót: ez a szivacsos anyagból készült graduátor kapcsolatban áll a külvilággal, mégpedig egy fent elhelyezett szerv segítségével; itt fent beiktattunk még egy zúzószerkezetet, itt van az üzemanyag számára szolgáló asszimilációs csatorna eleje is. A felső szerv tetejére sikerült összpontosítanunk, akárcsak a ZU-W osztály robotszolgáinál, az általános koordinátort, amely gyenge elektromos impulzusokkal működik, és az egész foszforilált műanyagból készült! – Víz! – méltatlankodott RPR-007-0, aki szinte RPQ-115-A-val egyidőben került le a szerelőszalagokról, és ebben a minőségében szívből utálta a sorozat minden darabját, ráadásul szilikonos kenőrendszerrel volt ellátva, amely lehetővé tette számára, hogy a temperálókemencékben, 400 fok mellett, anyagszétválasztásnál dolgozzon, s ezért magasabb rendű kiválóságnak hitte magát. – De hát ki hallott ennél lehetetlenebb dolgot? Mindnyájan tudjuk, hogy a víz halálos méreg. Ezek az új robotszolgák állandó veszélyt jelentenek számunkra – Nem igaz! – kiáltotta RPQ-115-A, sietve RPR-007-0 videói elé rakta a magáéit, és veszélyesen szikrázni kezdett a dühtől. – Eltekintve attól, hogy a robotember foszforilált áramköreibe beiktattunk egy hipnopedeutikus rövid áramkörű blokkot, amely szilárdan beléje csepegteti azt a tudatot, hogy a fémlények mindenekfelett állnak és mindenhatók, hogy feltétlenül engedelmeskednie és szolgálnia kell nekik, hogy soha nem követhet el olyasmit, ami a legkisebb kárt is okozhatja a fémlényeknek, szóval mindettől eltekintve: valamennyi új robotember el van látva egy kellőképpen elszigetelt lövettyűvel, amely igen szűk és ellenőrizhetően irányított vezérelhető fúvóka formájában folyékony állapotban kiküszöböli a vizet és a selejttermékeket... De hát mindez ostobaság! – beszélt tovább RPQ-115-A, és fürgén visszapenderült a vének tanácsa elé. – A mi új robotszolgánknak csupán két karja van,
azok igencsak erőteljesek és hajlékonyak, a karvégek úgy vannak tagolva, hogy bármilyen munkát képesek elvégezni, még a legfinomabbat is. Gyorsan és tökéletes egyensúlyi állapotban jár mindössze két lábán, amelyek szintén mozgékonyak, és két egyszerű és nagyon szilárd támasztóra nehezednek. Egyszóval: hasznosságához viszonyítva valóban párját ritkítóan egyszerű a konstrukciója. De még nem mondtam el a legjavát! – És RPQ-115-A itt hatásos szünetet tartott. – Egyszóval! – mondta a tiszteletre méltó CAD-283-U, és a türelmetlenségtől reszketve, minden eresztékében csikorgott. – Nos hát – folytatta diadalmas hangon RPQ-115-A –, a jövőben megszűnik a fáradságos nyersanyagkeresés, nem lesz szükség bonyolult kitermelő és feldolgozó berendezésekre, hosszú és tömör szerelő- és vizsgáló szalagokra. A mi új robotszolgánk – és ezt annak a könnyű és periferikus kétalakú struktúrának köszönhetjük, amelyet RPQ-114-M, igen kedves barátunk és munkatársunk, valóban tüneményes ötlete segítségével tudtunk megvalósítani, szóval a mi robotemberünk – képes önmagától szaporodni! A csodálkozás és az izgalom morajlása hullámzott végig az egybegyűlteken. A vének videói egymásra bámultak, riadtan reszketve hajlongtak, az F-37-esek többször a mennyezetig ugráltak, a HPN-S-ek csikorgatták mangánacél fogsorukat, a P-777-esek audiosüketítő csattintásokkal ritmikusan csapták össze és szedték szét húsz-húsz hajlékony karjuk mágneses ujjait... Szóval mindannyian, az aggastyánok csakúgy, mint az ifjoncok, a legnagyobb meghökkenésről és lelkesedésről tettek tanúbizonyságot. – Lássuk hát ezt az új robotszolgát! – szólalt meg a tiszteletre méltó CBR-002-F, és ha nem borítja módfelett tartós nikkel-palládium ötvözet, világosan látni lehetett volna, hogy kriotronjainak szikrái elsápadtak. RPQ-115-A a terem vége felé mutatott, ahol türelmesen várakozott az RPQ-1 osztály valamennyi többi tagja: igen finom alumínium lemezzel borított, hosszúkás alakú nagy batyut tartottak a kezükben. Az RPQ-1-ek tömege egyszerre megindult, odavitték a batyut, és a padlóra állították. Aztán szapora léptekkel távoztak, megint magára hagyták RPQ-115-A-t, aki kissé teátrális mozdulatot tett valamelyik karjával, és hirtelen letépte az alumínium burkolatot. A gyülekezet meghökkent, és elbűvölt videói előtt megjelent az új robotszolga prototípusa: egy méter hatvan magas volt, és az egész szerkezetet rózsaszínű műanyag borította. Videóit ugyanaz az anyag fedte be, de néhány pillanat múlva a burkolat megnyílt, és két égkék színű, csillogó video bukkant elő. Videóit élesen a vének gyülekezetére szegezte, aztán kinyitotta phononyílását, és csengő hangon megszólalt: – Szolgálatukra állok, ó, tiszteletreméltók. Első példánya vagyok az Öndinamikus-Aminosavas-Gépezeteknek. – Itt kis szünetet tartott, aztán furcsa módon széthúzta phononyílását, és a két szegletét felfelé görbítve még ennyit mondott: – Nevem ÁDÁM. Lontay László fordítása
Sandro Sandrelli: Két vagy három Cantorp Ackermann professzor érezte, hogy megborzong sovány teste. Felnézett a vaskos papírkötegből, és tanítványára, Bertinire meredt, erre az ugyancsak sovány fiatalemberre, akinek arcát vastag pápaszem védte ugyan, de nem nagyon tudta elrejteni lángoló fényű tekintetét. De hát – szólalt meg Ackermann professzor – nem ez a doktori értekezésed témája... Itt meg itt – és végiglapozott néhány oldalt, és ujjával bele-belebökött – látok fejezeteket a negyedik potenciál mezőiről, a kettős imaginárius egységekről, a kvaterniós koordináták parametrikus redukálásáról... Ami hatalmas munka, de semmi haszna! – Ackermann jól tudta, mennyire nem igaz, mennyire hamis, amit mond. Megint Bertini képébe meredt, nagy nehezen nyelt egyet, és még megkérdezte: – Mi haszna lehetne mindennek? Bertini dühös mozdulatot tett, de rögtön összeszedte magát. Ő is rámeredt a vele szemben ülő fehér hajú aggastyánra, aki belesüppedt az íróasztal mögött terpeszkedő karosszékbe. Elnézte a sötét falburkolatot, a bepárásodott rézfoglalatokat, a bőrholmikat és a súlyos szövetfüggönyöket, szóval a Felsőbb Matematikai Szeminárium elnöki szobájának berendezését. Otto Cantorp életnagyságú képe ott terebélyesedett Ackermann karosszéke felett. Bertini felsóhajtott: Cantorp, ő igen, ő nagy ember volt, de utódáról, Ackermannról ugyan mit lehet mondani? Nyúl, emberi roncs... Bertini keserűen sajnálta, hogy nem húsz évvel korábban született, és nem a nagy Cantorp keze alatt végezhette tanulmányait. Néhány pillanatig teljes némaság honolt a szobában. A kis kandallóban égő egyik fa rönk száraz dörrenéssel meghasadt. Ackermann idegesen megrántotta a csengőzsinórt. Az ajtó megnyílt. – Kérem Werfelt – szólt Ackermann. A titkár szó nélkül távozott. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és belépett Werfel, egy jó erőben levő, őszülő, rózsás bőrű hatvanas. Kérdőn nézett Bertinire, majd Ackermannra. Előrelépett. Megint Ackermann szemébe nézett. A professzor bólintott. – Megint egy? – kérdezte Werfel. – Igen – felelte Ackermann. Aztán Bertinihez fordult és megkérdezte: – Van másolatod ebből az értekezésből? – Van... még egy példány... – felelte csodálkozva Bertini. – De minek? – Helyes – mondta Ackermann. – Werfel professzor majd veled megy a dolgozószobádba, odaadod neki, és valamennyi jegyzetet is, amelyet az értekezés megírásához felhasználtál. Valamennyit, érted? Addig is... Megragadta az előtte fekvő hatalmas papírköteget, hihetetlen erővel kettétépte, és a tűzbe vágta. Bertini rémülten-dühösen felkiáltott és előreugrott, de Werfel vasmarokkal megfogta a könyökét, és visszatartotta. 8ertini kibújt a szorításból, és dühödten dadogta:
– De hát miért?... Átkozottak! – Igyekezett belerúgni Ackermannba, aki bánatos képpel kikerülte a lábát. Végül aztán Werfel lihegve. teljesen mozdulatlanná tette a tanítványt. Jó darabig egyetlen szó sem hangzott el. De aztán Ackermann visszaült Cantorp képe alá, fáradtan végigsimított a szemén, és megszólalt: – Bertini, nyugodtan gondolhatnád azt, hogy Werfel és én őrültek és gazemberek vagyunk. De nem így van. – És amikor látta, hogy Bertini rúgkapálózik, és szeretné kiszabadítani a száját Werfel vaskos szorításából, még gyorsabban, emelt hangon tovább beszélt: – Tudod, mi lehet a következménye az általad elért eredményeknek? ... Intelligensebb vagy annál, hogy meg ne értsd. Ha szabadjára eresztünk, egyetlen hét leforgása alatt, lent az elektronikai laboratóriumokban megszerkesztenél egy olyan gépet, amellyel el lehet utazni a negyedik dimenzióba! Bertini bőgött valamit. Ackermann bólintott, mire Werfel levette a kezét a fiú szájáról. A Bertiniből áradó átok- és szitoközön hihetetlen hévvel csapott Ackermannra és Werfelre, de a két professzor már nyilván hozzászokott ilyesmihez, mert a szemük se rebbent. Végül elapadt a szóözön, és Bertini szinte hörögve már csak ezt dadogta: – De hát miért?... Miért?... – Mert túlságosan nagy a kockázat – mondta Ackermann. – Halálos! – A hatodik vagy a sorban, Bertini – mondta Werfel, akire szintén hirtelen fáradtság nehezedett –, és most már te is megtudod a teljes igazságot, mert a világnak szüksége van éber vigyázókra, olyan személyekre, akik éjjel-nappal ügyelnek, nehogy mások is Cantorp tragikus útjára tévedjenek. – Cantorpéra?! – kiáltott fel Bertini. – Igen, az övére – mondta Ackermann. – Mert Cantorp volt az első, és még nem tudhatta. A többiek, Beckett, Rasmussen, Prokowsky és Ralphe, ó, igazán derék diákok voltak, elhiheted nekem, bizonyára hallottad a nevüket... Szóval a többieket mi mentettük meg, Werfel és én, és más városokba, más országokba, más egyetemekre küldtük őket, hogy mindent ellenőrizzenek és felügyeljenek: Beckett Londonban van, Rasmussen Párizsban, Prokowsky Varsában és Ralphe Buenos Airesben. De nagyon kevesen vannak. Te, Bertini, te itt maradsz, a helyembe lépsz: én már nagyon is öreg vagyok. Werfel még hozzátette: – Én pedig nem vagyok kellőképpen járatos a felsőbb matematikában. – De az ég szerelmére! – kiáltott fel Bertini, és iszonyattal meredt a két professzorra. – Mit jelentsen mindez? – Tizenöt évvel ezelőtt Otto Cantorp ült az én helyemen – mondta Ackermann. – Lángelme volt, zseni a szó tiszta értelmében. Azokat a csodálatos eredményeket, amelyeket te a doktori értekezésed kidolgozása során Hovarth nagy parabolaintegrálójának és Otokar elektronikus centráléjának segítségével elértél, ő a maga bámulatos intuíciójával egyedül érte el néhány hónapos munkával. Még ma is emlékezem arra, amikor a dékáni tanácstól rendkívüli alapot kért és kapott a nagy gép megalkotásához. Iszonyú tempóban dolgozott akkortájt. Én alighogy megérkeztem Göttingából, Cantorp a segítségemet kérte, talán azért, mert új
voltam, nem sok embert ismertem, így nem lett volna módom arra, hogy fecsegjek, és eláruljak dolgokat másoknak. Werfel mint fémkohászati szakértő vett részt a munkákban, hogy létre tudjuk hozni az áramkörök összességéhez szükséges valamennyi ötvözetet. Egyre nagyobb lelkesedéssel dolgoztunk. Cantorp valóban magával ragadó egyéniség volt: már a vége felé jártunk a szerelési munkálatoknak, ekkor lett igazán nehéz és fárasztó a kalibrálás, és Cantorp egyszerre csak levetett minden titoktartást, és mindent elmondott nekünk a legapróbb részletekig. Csodálatos volt az egész. Cantorp alkalmazta a komplex- és szuperkomplex-számok matematikáját, saját szakállára kibővítette Lobacsevszkij, Gauss, Klein, Riemann és Hamilton eredményeit, így végül sikerült kaput tárnia más világegyetemekre. Kezdetben matematikai elvonatkoztatásokról volt szó, de most már a látszólag legmerészebb álmok is kezdtek megvalósulni, és Cantorp olyan gépet szerkesztett, amely elvitte volna egy négydimenziós világegyetembe. Mert vitán felül állt: Cantorp teszi meg elsőként a nagy utazást, senki más. Hosszasan beszélt nekünk róla, miközben éjt nappallá téve dolgozott az ezüstkábelek szövevényében, vagy belekeveredett a megszámlálhatatlan fémes műanyag forgórészbe: „Nekem kell elsőnek egyedül útrakelnem... Semmiképpen nem adhatom át másnak a helyemet: ugrás ez az ismeretlenbe, és lelkiismeretem nem engedi meg, hogy bárkit is megkérjek: vállalja a kísérleti nyúl szerepét.” Hallani sem akart arról, hogy állatokat küldjünk ki előzetes felderítésre. „Ugyan mi jelentősége lehetne? – mondogatta. – Ehhez az utazáshoz ember kell, olyan egyén, akinek gondolkodó agya van, kezével kellő időben el tudja végezni a legnehezebb műveleteket, van szeme, hogy lásson, szája, hogy beszéljen, és visszatérve elmesélje, mit látott és hallott...” Ó, persze nagyon jól tudtuk, hogy időnként Cantorp igencsak rosszul gondolkodik, és hogy tudatosan cselekszik így. A tény az, hogy mindenáron ő akart lenni az első, aki átlépi a dimenziók sorompóját. És ki vethette rá ezért az első követ? Mérhetetlen nagy az ekkora vállalkozások bűvereje, csak egy isten tudna ellenállni neki. Ha nem láttam volna azt, amit láttam, még én sem és ma sem tudnék ellenállni... Végre elkészült a nagy gép. Valamennyi áramkört újra átvizsgáltuk, gyakorlatilag mikronról mikronra; a sima armatúrákat hihetetlen pontossággal beállítottuk, a görbe vonalúakat napra és órára kalibráltuk, aggályos aprólékosságunk már valóban az őrület határát súrolta. Werfel csodákat művelt az ötvözeteivel. A furcsa, mégis elbűvölő gép ott trónolt a nagy föld alatti laboratórium közepén, és leírhatatlan szuggesztív erő sugárzott az egész testből, villogó fémrészeiből, a felületeiből, hófehér tükröző ernyőiből, a számtalan párhuzamos amplifikátor elemeiből, a kábelek pókhálójából. Nyilvánvaló volt, hogy olyan gép ez, amelyet titokzatos elvek alapján építettek meg, és az a rendeltetése, hogy kaput nyisson felfoghatatlan és csodálatos világok felé. Mindenki érezte a nagy gép szuggesztív erejét. És talán ez magyarázza meg őrületünket. Ezerszer eltűnődtünk, mi is lehetett az oka, de kétségtelenül az a tény, hogy öntudatlanul engedtük Cantorpot sorsdöntő vállalkozása felé, egy különös hallucinációs őrület következménye volt. Aznap este Cantorp már korán hívott
bennünket, ez is mutatja, mily kivételes légkör uralkodott az intézetben: itt a formaságok szabják meg az emberi kapcsolatokat, és a szamárlétra világában Cantorp magasabb fokon állt. Mégis maga jött értünk. Furcsa öltözéket viselt. Nyilván olvasta Wells Időgépét, és felkészült: teljes vadászruha volt rajta, élelemmel megrakott hátizsák és tekintélyes fegyverzet. „Ugye értitek? – kérdezte. – Ilyen utazásnál óhatatlanul számolni kell az ellenséggel való esetleges találkozással... Meg aztán gondoskodnom kell táplálékról is, ha szükség esetén eltávolodom a gép által termelt intraflexiótól, vagy ha az intraflexió megszakad.. „ Inkább nem gondoltunk erre az utóbbi lehetőségre. A feltételezés csak részben volt helytálló, de sajnos, túl nagy izgalom feszült bennünk, és túlságosan bíztunk is Cantorpban ahhoz, hogy ellentüzet nyissunk. Egyszóval szombatról vasárnapra virradó éjszaka volt, a laboratóriumokban senki nem tartózkodott, mi a nagy gépteremben várakoztunk. Velünk volt Jentzen, a rector magnificus, aki élete hátralevő kevés esztendejében soha nem felejtette el, ami történt. Jentzen nem kevés észrevételt tett a kísérlet ellen: csak az utolsó pillanatban szóltunk neki, és ha korábban tudomást szerez a tervről, minden bizonnyal megakadályozza. De Jentzen csupán az angol irodalom tanára volt, és Cantorp hamarosan meggyőzte. Végül aztán Cantorp pontos instrukciói alapján lezártuk a gépet tápláló áramköröket, a géptest gyengén izzani kezdett. Cantorp búcsút intett, és helyet foglalta gép közepében felállított kis fém karszékben, az armatúrák görbe vonalú testei között, tőle jobbra és balra egy-egy nagy visszaverő fényernyő. A feszültség elérte a tetőpontot, a gép megtelt potenciával, és az éjszakai csendben a titokzatos súllyal terhes légkör ránk nehezedett. „Rajta” – kiáltotta Cantorp. Lenyomtuk az utolsó emelőket is, és iszonyú erő hatott Cantorp kabinjára, megragadta és kihajította a negyedik dimenzióba. Egy pillanatig semmi nem történt, aztán Cantorp képe kínos lassúsággal fakulni kezdett. Azt még láttuk, ahogy arcára széles diadalmas mosoly ül ki, aztán váratlanul ránk zuhant a katasztrófa. Vad, elvakult, fémes üvöltés hasított belénk: a nagy gép üvöltött, miután hirtelen fehéren kezdett izzani. Vakító örvénylés, kolosszális méretű fergeteges gubó borította be Cantorpot, és azon nyomban eltörölte őt látási mezőnkből. A gép egyre erősebben bőgött, de a hang mind komorabb lett. A szerkezet kétszer-háromszor titáni erőfeszítéssel megrándult, mintha el akarna szakadni a padlózattól, hogy őrült körforgásba kezdjen. Végül az egész morajlás fülsiketítően éles sivításban összpontosult, záporoztak az ütések, lövések, szaggatás zaja hallatszott, mintha két gigászi kéz fémlemezt szakítana ketté. Aztán az egész hangzavar dühös és hullámzó dohogássá csillapodott, amelyben őrjítő rendszeresség dobogott. A nagy örvénylés, amelyben Cantorp eltűnt, egyre szélesedett, fenyegető protuberanciák nőttek rajta, reszketett, mint a kocsonya. Werfel rázta le magáról elsőnek a bűvöletet, és hirtelen kikapcsolta a készüléket. A szétágazó nagy örvény eltűnt. Megint mély csend hullott ránk. Rémülten, iszonyodva egymásra pillantottunk. Jentzennek kitágult a szeme, égnek állt
a haja, majdnem összeomlott már, de Werfel és én sem éreztük magunkat jobban. „Úristen – nyögött fel Jentzen. – Cantorp!” Eltűnt Cantorp és a szék, amelyen ült. Talán eltűnt a négydimenziós világegyetemben, amely felé oly merészen útnak indult? Igen is, meg nem is. Mert, kedves Bertini, a valóság még őrjítőbb volt, mint amit el tudtunk képzelni. – De hát mi is történt? – kérdezte Bertini, aki már reszketett a türelmetlenségtől. – Cantorp tévedett a számításaiban? Elromlott a gép? – Szó sincs róla – mondta Ackermann és hátrafordult, felnézett a feje felett lógó Cantorp-képre. – Tudod, mi ez? – kérdezte Bertinitől, aki lihegve felelte: – Hát Cantorp arcképe! – Nem – felelte Ackermann. – Nem? – kérdezte Bertini, és úgy nézett rá, mint az őrültekre szokás. – De hisz mindenki azt mondta, hogy... – A helyzet az, Bertini – avatkozott közbe Werfel –, hogy ha figyelmesebben nézed meg a képet, észrevehetnéd, hogy Cantorpot teljes vadászfelszerelésben ábrázolja, övéből bénítópisztoly és két tőr lóg alá, térdén ismétlőfegyver fekszik, a hátán teli hátizsák. Ráadásul a mosolygó Cantorp furcsa fém karszékben ül... – Most már érted? – kérdene Ackermann. Bertini tagadóan rázta a fejét. Aztán megértette a dolgot, és hirtelen halottsápadt lett. – Csak nem azt akarják mondani, hogy... – hebegte. – Pedig így van – mondta megborzongva Ackermann, és úgy rémlett, mintha iszonyú súly nyomná agyon. – Amikor végre összeszedtük magunkat, és oda merészkedtünk a nagy géphez, a kamra teljesen üres volt. De Cantorpot semmi nem ragadta el, nem is foszlott alkotóelemeire. A kamra két oldalán elhelyezett két nagy visszatükröző ernyőn Cantorpnak ezt a két életnagyságú képét találtuk... – Két képet... – lihegett Bertini. – Igen – folytatta Ackermann, és megremegett. – Eleinte mi is azt hittük, hogy Cantorpnak két képéről van szó. Csak néhány órával később kezdtek gondolataink a helyes úton járni, és akkor megértettük, hogy nem két Cantorp-kép van előttünk, hanem maga Cantorp! – Cantorp! – kiáltott fel Bertini. – Úristen! – Jentzen is így kiáltott fel, amikor sikerült megértetnünk vele, mi is történt – mondta Werfel. – De nem volt felkészülve erre a kinyilatkoztatásra, és összeomlott. Annak az éjszakának fél év ideggyógyintézeti kezelés lett a következménye... – Nagyon nehezen találtuk meg a magyarázatot – folytatta Ackermann –, de miután megtaláltuk, végtelenül könnyű kimondani – és itt szünetet tartott. – Heteken át újra meg újra átvizsgáltam Cantorp egyenleteit, hogy rájöjjek, hol követett el hibát. – Keserűen felnevetett. – Én, Ackermann, hibát merészeltem keresni a mester számításaiban! – És megint szünetet tartott. – De végül is megtaláltam! Végzetes tévedés, elkerülhetetlen, mert olyan tévedés, amely egylényegű a négydimenziós tér effektív sajátosságaival. Te is elkövetted ezt a hibát, de elkövette Beckett is, Rasmussen is, Prokowsky is, Ralphe is, mert elkerülhetetlen hiba: a négydimenziós tér, mint minden páros számú dimenziós tér, ingatag. Cantorp gépe a másodperc
végtelen kicsiny töredékére valóban átvitte a feltalálót a maga a gép által megteremtett négydimenziós térbe, de aztán a négydimenziós tér kettéhasadt két kétdimenziós térré, és Cantorp is két másik, különálló Cantorppá hasadt, mindegyik kétdimenziós, így aztán két egyszerű felület lett belőle, amelyeknek nincs vastagságuk, és visszavonhatatlanul kívül esnek a mi világegyetemünkön! – Nem, ez nem lehetséges! – üvöltött fel Bertini. – De hát ebbe bele kell őrülni!... Csak nem akarják azt mondani, hogy ez nem képe Cantorpnak, hanem maga Cantorp, kétdimenziós állapotban?... De hát akkor ez annyit jelentene, hogy él!... És hogyan látjuk, ha csak két dimenziója van? Számunkra semmiképpen nem létezhetne! – Ez igaz – hagyta rá Ackermann egyre fáradtabban. – Elméletileg nem kellene látnunk... De hát mit tartsunk minden eddigi elméletünkről, most, a történtek után?... Nem ismerem ennek az anomáliának tudományos okát, de annyi tény, hogy látjuk Cantorpot! Talán azért látjuk, mert kezdetben része volt a mi világegyetemünknek, és ezt a távoli azonosságot nem lehet teljesen kiküszöbölni: mindenesetre kicsit bevágtuk a képet, persze a szék fémrészén, ahol ül, nehogy megsértsük a testét. Nos, a kép vastagsága zérus! – Éppen ezért feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a Cantorpéhoz hasonló más gépek készüljenek és működjenek! – kiáltott fel Werfel. – Az örvény, ha azon az éjszakán nem kapcsolom ki, minket is magával ragad, talán az egész háromdimenziós világegyetemet is, mielőtt még energiahiány miatt leáll, és ma már nem létezne a világegyetemünk; a helyén, el sem tudjuk képzelni, milyen létezési formában, két azonos, kétdimenziós világegyetem volna... Bertini hallgatott, és a kétdimenziós Cantorpot fürkészte, aki ott lógott Ackermann feje felett. – Képtelen vagyok elhinni – mondta. – De... valóban él? – Nem tudjuk – felelte Ackermann. – De lehet, hogy igen. – És újra megborzongott. – Mindig is ilyen, mozdulatlan; háromdimenziós lény, akit átvittek a kétdimenziós világegyetembe: nem tud lélegezni, vére nem kering, mert a vénák és az artériák szövevénye szétlapult a vastagság nélkül való felületen... Soha meg se moccant, de lehet, hogy a kétdimenziós világegyetemben sokkal lassabban múlik az idő... Csakhogy... – és Ackermann itt, ki tudja, hányadszor, megint szünetet tartott – csakhogy különös dologra jöttünk rá: Cantorpnak, tizenöt évvel ezelőtt, amikor beült a gépébe, még minden haja szála éjfekete volt... Most pedig, jól nézd meg, Bertini... most már őszül a halántéka... – De hát akkor él! – kiáltott fel Bertini, és felpattant a helyéről. – Él! – mondta még egyszer, és odaszaladt a kép alá, hogy közelről lássa Cantorpot. Aztán odafordult Ackermannhoz és Werfelhez, és dühösen rájuk förmedt; – De hát az soha nem jutott eszükbe, hogy megfordítsák?... Hol az a nagy gép? Miért nem próbálták meg visszafelé működtetni? Hol a másik kép? Hol a másik Cantorp? Ackermann felvette az asztalon fekvő hatalmas nagyítót, és odanyújtotta Bertininek. – Megpróbáltuk, mielőtt megsemmisült: kétségbeesett kísérletet akartunk végezni, bár jól tudtuk, milyen súlyos kockázatot vállalunk ezzel...
– Na és? – kérdezte Bertini. – Nos hát – mondta Ackermann –, látod azt a két fehér műanyag sávot a falban Cantorp két oldalán? Nem látod, hogy mindegyiken egy-egy vastag, függőleges fekete vonal van? – De igen – felelte Bertini. – Nézd meg nagyítóval azt a két vonalat. Bertini hosszú percekig némán vizsgálgatta a vonalakat. – Furcsa – fordult el aztán, és Ackermannra meg Werfelre nézett. – Két vastag vonalat látok, nagyon vastagot, de ahogy a nagyítón keresztül nézem őket, akkor is csak minimálisan vastagok... Werfel szólt közbe: – Így látszik a legerősebb mikroszkópon keresztül is. Amikor visszafelé működtettük Cantorp gépét, újra megjelent az örvény, de rögtön utána felrobbant a gép, és az egyik kétdimenziós Cantorp helyén az ernyő pontosan félbehasadt, és mindegyik félben egy mereven egyenes, vastag fekete vonal húzódott... Az a helyzet, kedves Bertini, hogy a kétdimenziós világegyetem is ingatag, és Cantorp gépe, amikor harapásába fogta a feltalálót, újból lesodorta egy alacsonyabb szintre, két újabb Cantorpra hasította, és mindegyik csupán egyetlen dimenziós. A két vonal, amelyet látsz, ugyancsak Cantorp, mégpedig egydimenziósak! És felnevetett. De nevetésében téboly és zokogás érződött. Lontay László fordítása
Sandro Sandrelli: A súgógép Az idegen a klub nagytermében velvetjét iszogatta. Zöld tollas kalapot viselt, vörös ingén zsinórok és bojtok díszlettek, ingujját könyökig feltűrte, az ingen zöld-fekete rombuszmintás mellény fa- és aranygombokkal. Fémcsíkokkal kivert fehér bőröve volt, hatalmas, lila nadrágot viselt, vörös és fekete keresztcsíkos zoknit, hozzá sárgaréz csengőkkel ékesített, hímzett mokasszint hordott. A vörös brokátfüggöny hevesen meglibbent, és egy pillanatra elrejtette az óriás elektrofreskót, mely a nagy Pokki isten föltámadását ábrázolta: az istent a Bolygóközi Szövetség hozsannázó királyai és elnökei vették körül, fönt, a jobb sarokban pedig Abubu ördög mind a száz fogát vicsorgatva menekült egy rozoga, vegyi meghajtású űrhajón. Egy kékre vált valaki lépett be futva, sűrű kiabálás és káromkodás közt, hatalmas fejét négy kezébe szorítva, másik két kezében óriási legyezők, ezekkel hűsítette magát. A presszónak háttal ült le, húsz pár lábával belekapaszkodott egy energiazsámolyba, és hangosan azt mondta: – Undorító! – És jókorát húzott a triple-pectrolexből, melyet Gondrang, rokonszenves polipoid mixerünk tett az orra elé nagy előzékenyen. – Nem... ez így
nem mehet tovább! – kiabálta a kék színű polikefál. – Ez szégyen és gyalázat! – Didingo Brokken-Brokken – szólalt meg valaki váratlanul az idegen mögött. Az legalább egy szabványmétert ugrott, velvetjét ráborítva lila nadrágjára. – Csak azt akartam mondani – közölte Dado Bimbi –, hogy ez a fölindult úr Didingo Brokken-Brokken, a nagy színházi rendező. Mellesleg tudja, hogy a nadrágja velvetes lett? – A fenébe... – kiáltott föl az idegen. – Mondja, maga szerencsétlen, ki tanította arra, hogy így beleordítson az ember fülébe? – Szegény Brokken-Brokken fel van dúlva – közölte Dado Bimbi. Az idegen „Eh I” fölkiáltással fejezte ki véleményét. – Nem kíváncsi rá, hogy miérti – Nem. – Szegény Brokken-Brokken azért ilyen feldúlt, mert nem bírja tisztességes módon összehozni az ez évi jótékony célú előadást. A színészek, akik az idén rendelkezésére állnak... Maga földi, ugyebár? – Igen – felelte az idegen. – Nos hát, az idei színészek teljesen használhatatlanok! Az ikerbolygók, az Atalanta-Minor és a Maiolica-Septem legelőkelőbb arisztokratái. De színésznek hasznavehetetlenek. Elfelejtik a szerepüket, eltévesztik a belépést, a dallamot, a hangsúlyt, mindent. Már egy standardhónapja, hogy Didingo Brokken-Brokken ezzel az előadással kínlódik, rendszerünk legelőkelőbb társasági eseménye ez. Már csak hét standardnap van hátra, és ráadásul kimerült a próbababa-készlete. Naponta legalább tíz fogy! – Eh! – dörmögte maga elé az idegen. – Maga földi, ugye? – Már mondtam, hogy igen, a fenébe is. És most lépjen le! – Akkor fölöttébb érdekelni fogja, hogy mit adnak elő nagyra becsült dilettánsaink. Akar két jegyet? Száz galaktikus bankóba kerül, és egy meztelen műanyag baba is jár hozzá. – Nem kérek. – Othello – közölte Dado Bimbi. – Sose hallottam. – Hogy lehet az? – Dado Bimbi sáfrányszínű arca mosolyra derült. – Maga biztosan tréfál. Othello: csodálatos régi dráma, a halhatatlan fantáziájú Sheckley-től... Othello parancsnoknak, a Gorilla-septimus űrhajósának. Jago-robotnak, a vénuszbeli Kassnak és a kedves kis Elektrónának tragikus története. Felejthetetlen történet. Épp attól a jelenettől őrjöng ez a boldogtalan Brokken-Brokken, amikor Othello egy quiniliai fém vibrohálóval megfojtja Elektrónát. Vagy százszor elismételték a jelenetet, de Tecnoto Kutpy, a főszereplő még mindig úgy játszik, hogy a kövek is sírva fakadnak tőle. Mint mondtam, megfojtotta már az összes fellelhető próbababát, több nincs, még rubidiumért se. Hát most ki lesz a dublőz? Én – Dado Bimbi felragyogó mosollyal mutatott magára Jágo szerepét játszom. Az idegen valamit morgott. – És gondolja el – folytatta Dado Bimbi –, minden megoldódna, ha használhatnánk megint a súgógépet. Az idegen most megtöltötte apró cseréppipáját vágott vörös neptundohánnyal;
bőrből készült, sárga-kék mértani ábrákkal díszített dohányzacskóból vette elő csipetenként. Dado Bimbi elképedt. – Érdekes! Nem rágja a dohányt! Hanem szívja! – Azt csinálok, amit akarok – sziszegte az idegen. – Ezen a bolygón mindenki ilyen dögunalmas? – A súgógép meg a Consul bolygóbeli Tappi város története igazán tragikus dolog. Az emberi meggondolatlanság remek példája, ugyanakkor a határtalan művészetszeretet bizonyítéka is. – Eh! – jegyezte meg az idegen. – Akarja hallani? – Nem. – A súgógép föltalálóját – kezdte Dado Bimbi – Pik Molandernak hívják, észak-konsuliai. Kibernetika szakot végzett a schneckembergi csillagászati egyetemen, és a bunigulisi Frankopan-intézetben specializálta magát az elektroágra. Egy szép tavaszi napon, amikor a Consulon illatoztak már a fák, és a mezőkön lágyan hajladoztak a virágok, eljegyezte magát egy fiatal tappi színésznővel. Manniténak hívták, éjfekete volt a haja, csak a bal szemére hullott egy lángvörös fürt; hosszú, borostyánszínű szempillája, apró elefántcsontfoga, finom ívű nyaka volt és nemes keble (mely fittyet hányt a nehézségi erőnek), büszke csípője, friss, mint a sivatagban az oázis, lába pedig oly tökéletes, mint egy földi galamb turbékolása. Egyszóval: elbűvölő lányka volt, ami még figyelemreméltóbb, ha számításba vesszük, hogy a Consul lakói a legfeljebb háromszáz éve áttelepült földiek tiszta vérű leszármazottai. Ám a kegyetlen sors, mely trónjáról világegyetemünk szerteágazó sorsát kormányozza, nem engedi, és sose fogja engedni, hogy boldogtalan bolygóinkon valami tökéletes legyen. Mannite kedves volt és csodaszép, de játszani egyáltalán nem tudott. Ebben nincs semmi rossz. – Dado Bimbi kezdett belejönni. – A világegyetemben millió és milliárd lény van, aki nem tud játszani – semmi szégyellnivaló nincs benne. Csakhogy a kedves kis Mannite annak ellenére, hogy tudta: megjelenése Consul ezernyi színpadának bármelyikén a művészet és a költészet megcsúfolása, kétségbeesett szívóssággal törekedett-merészkedett színpadra. Ellenállhatott ennek a harmatgyönge szívű Pik Molander? Különben a színre lépés mindig jól kezdődött, amikor Mannite megjelent a színpadon Medea vagy Elektróna valamelyik tragikajelmezében, akkor nemcsak az első sorok közönsége némult el a csodálkozástól, hanem még a hátsó fertály publikuma is elámult. Ám amikor kinyitotta a száját, döbbent moraj futott végig a sorokon, kiabálás, ordítozás kezdődött, csak úgy röpködtek a színpadra a legkülönbözőbb zöldségfélék. Hát kérdem én, ellenállhatott ennyi gyötrelemnek Pik Molander szíve? Nem, egyáltalán nem. Pik fiatal volt, szerelmes volt, zseni volt, és egy szép napon a tappi nagyszínház (na, találja ki, hogy ki volt a tulajdonosa – hát a szállításügyi miniszter, Mannite aranyos apukája, aki pár év alatt tekintélyes vagyont szedett össze), tehát a nagyszínház mellékajtajánál egy szép napon megjelent Pik Motander egy dögnehéz csomaggal. Bement a nézőtérre – a színpadon éppen nagy vihar dúlt Bicchyeri rendező és Mannite közt, aki pompás kosztümjében, a dühtől imádnivalóan kivörösödött arccal
szebb volt, mint valaha. – Nyavalyás, tehetetlen ringyó! – ordibálta a nagy Bicchyeri. – Büdös, vén kurafi! – sivította Mannite, hófehér karjával hadonászva. – Megmondlak apámnak, majd börtönbe csukat. –Á, ne nevettess már! Mindenki tudja, hogy vizsgálat folyik az ellen a disznó apád ellen. Micsoda piszkos tolvaj! – Fogd be azt a mocskos szádat, te kerítő! – kiáltotta Mannite a műanyag padlón toporzékolva. – Kurafi... – Uraim, hölgyeim – szólt közbe Pik Molander, és lihegve a veszekedők közé rontott. – Uraim, hölgyeim! – Ó, á! – csodálkozott a nagy Bicchyeri. – Á, Pik! – Mannite úgy nézett rá, mint egy gennyes pattanásra. – Szabad tudnom, mit akarsz itt? – Hoztam neked valami, valami... – dadogta Pik Molander, majd bizonytalanul hozzáfűzte: – Valami... – Dobjátok ki a betolakodót! – parancsolta Bicchyeri a díszletmunkásoknak és a színészeknek, akik a legnagyobb nyugalommal rágcsálták a hawaileveleket. – Azt azért talán mégse! – Mannite megmakacsolta magát. – Börtönbe csukatom, aki megmozdul. – Ringyó! – kiabálta a nagy Bicchyeri. – Szaralak – közolte Mannite. – Uraim, hölgyeim – lépett közbe Pik Molander. – Mit akarsz hát? – érdeklődött Mannite. – Menj innen, Pik. A félhomályos terem mélyéből újabb szitkozódás hallatszott: – Ki ez a... Ki tette ide ezt a csomagot? – Ez nem csomag ! – kiabálta Pik Molander, és lerohant a színpadról. – Ez egy súgógép. Nagy... nagy találmány. Az istenért, le ne dobja! – A csomag nagy robajjal lezuhant. – Gyilkos! – ordította Pik Molander. Fölkapta a csomagot, és kétségbeesett nyögéssel hurcolta föl a színpadra, a világosságra. Fölemelte a tetejét, kihuzigált egy csomó szerkentyűt, drótot és csövet, hosszan nézegette, vizsgálgatta, állítgatta őket, aztán letörölte magáról az izzadságot, olajos kezét göndör, gesztenyebarna hajába törölte és közölte: – Épnek látszik. Á, a fenébe is, gazemberek, hogy az ördög vinne el benneteket! – Lihegve összeszerelte a készüléket, mely a végén egy nagy barna doboz lett, rengeteg csővel, nyomógombbal, fogantyúval és pókhálófinom antennával. A doboz tetején igen bonyolult és apró szerkentyűben végződő, vastagabb és hosszabb antenna emelkedett a magasba. Hirtelen egy csattanás hallatszott, és Pik Molander csak úgy tudta kikerülni Mortimer Kuk, a főmechanikus köpését, hogy balra elugrott. – Mi a franc ez az ostobaság itt? – kérdezte Mortimer Kuk, hatalmas lábán himbálózva. – Gazember! – kiabálta magából kikelten Pik Molander. – Ha nem lennének itt hölgyek, megmutatnám én neked! Mortimer Kuk a torz nevetéstől hétrét görnyedt: – Hölgyek? Miféle hölgyek? Mannite bal lábával toppantott, erre Mortimer Kuk abbahagyta a nevetést, köhögött, és tágra nyílt szemmel, nyöszörögve nézett rá.
– Pik, drágám – kérdezte Mannite –, mi ez a furcsa készülék? – A súgógép, gyönyörűségem – édelgett Pik Molander. – Neked csináltam. Meg a többieknek. Mire készültök? Vígjátékra? Tragédiára? – Ó, ó – kezdte a nagy Bicchyeri –, a nagy Canallion Tiberius, Capella néger királyára készülünk. Igazi remekmű, csak... – Mannitére sandított. Mannite azonban nem látta, mert a többiekkel együtt Pik Molandert nézte megbűvölten. Pik Molander ugyanis belenézett a nagy doboz egyik ablakocskájába, ahová egy lencse volt elhelyezve. A lencse ragyogó fehér sugarat bocsátott ki. – Tiberius? – dünnyögte Pik Molander. – Tessék, kész. – Kattanás hallatszott. Pik Molander fölegyenesedett, és ujját szájára téve csöndet intett, majd finoman kivonszolta a színpadról mindazokat, akik nem szerepeltek a darabban. Az űr mérhetetlen csöndje ereszkedett a színpadra. A nagy antenna a színpad felé hajolt. Mannite hirtelen átalakult, szinte megnőtt, és olyan gyönyörű lett, hogy szépsége valósággal vakított. Kinyitotta a száját, és finom, elutasító mozdulattal mondta: – Ó, jaj nekem, imádott hercegem! Ó, gyalázatos sors! Ó, gonosz város, mely rontó csápjaiddal behálózod az egész világmindenséget!... Ó, metropolis, rémisztő, áruló zsarnoki hatalmasság... Ó, Tiberius, imádott Tiberiusom, vess. rám egy szerelmetes pillantást! Ez az éj a miénk lesz, a végső búcsú előtt! Most a Tiberiust játszó színész jött előbbre (Cono Apostrophe személyesen) – tízszer lenyűgözőbben és rettenetesebben csörgette erebus staffilanu kivonatával kimázolt ébenfekete bőrén a platina- és ezüstkigyókat, majd térdre esett Mannite lábánál. – Ó, Catalpa, imádott Catalpám, istennőm! Itt halok meg veled!... Isten véled, nyomorúságos, hitvány dicsőség, gyalázatos zsarnokság, szabad egek, szabad világok, ti jöjjetek, és te, szerelem, ki időn s téren győzedelmeskedsz..: Catalpa, gyönyörűséges, csodálatra méltó Catalpa, tiéd az édes-kíméletes méreg, enyém a kegyetlen-gyors tőr! És mellébe döfte a hátborzongató, ám rugalmas tőrt, Mannite pedig kínzó lassúsággal, de tökéletes, kígyózó mozdulattal fölébe hajolt. Amikor Tiberius végleg halálba kövült, viharos taps zúgott föl a titokzatos-sötét teremben. – Pik! – Mannite Pik Molanderhez sietett és átölelte. – Pik, ez... ez... . – Csodálatos – egészítette ki a nagy Bicchyeri szinte könnyek közt. – Csodálatos, ilyet még nem láttam! – De hát hogyan? Hogyan?... – hebegte a páratlan Cono Apostrophe, és ő is leszállt a színpad tragikus magasából. – Isteni érzés, mintha 1íj világba lépne az ember. Minden megnő, szép és tökéletes lesz. Mintha egy isten kézen fogva vezetne a szédítő egekbe... – Ó, igen – erősítette meg Mannite. – Ó, Pik, Pik, ez csodálatos! – Ugyan, ugyan – szabadkozott Pik elvörösödve. – Semmiség. Egy elektronikus agy, antennák, rezonanciakeresők... Agyhullámok. Semmiség. – Agyhullámok? Rezonancia? Ó, igen – ismételgette Mannite lelkesen, és egy csókot cuppantott Pik Molander orrára. – Úgy éreztem... úgy éreztem, mintha valami eleven, bársonyfinom dolog hatolna agyamba, és szinte vezetne. És nagy-nagy öröm fogott el, mintha a gépnek – hogy is mondjam? – tetszene, lelkes örömet szerezne,
hogy velem együtt átélheti ezt a szép és tragikus drámát. – Persze, így van – mondta egyszerűen Pik Molander, akit most vállukra emeltek, és győzelmi menetben körülhordoztak. – A súgógép élvezi, átéli a világ legnagyobb drámáit, tragédiáit, vígjátékait. Én építettem ilyenre. Százezer bolygó könyvtárát fosztottam ki, és mindent betápláltam ebbe a páratlan elektronikus agyba. A világ drámatermése egy gyűszűnyi helyen: a legjobb színészek alakításában, minden mozdulatukat, minden hanglejtésüket megörökítettem. Könnyek, győzelmek, gyilkosságok és árulások, dicső tettek, vidámság, gyönyör, fájdalom: a súgógép mindezt átéli, ez az éltető eleme. Hullámaival eljut az agyba, finoman, de ellenállhatatlanul beléje hatol, és teljesen tudatában van annak az elsöprő örömnek, mely a lét és a nemlét közti utat kíséri, és egyszerre mindegyikőtök kivételes színésszé válik, mert nem játszik, hanem az életet éli, nem előad, hanem... – Ó, de akkor mi van a művészettel – kiáltott föl két színész: Pectazia és Lipio Cronio –, mi lesz az igazi művészet sorsa? – Nem éri csorba – biztosította őket Pik Molander, és szétosztott egy csomó autogramot és ujjlenyomatot. – Mindig lehet alakítani a gépen, eltüntetni vagy gazdagítani a Tapasztalatait, s újabb ezer létformát beletáplálni. Akár a Pulchraseptem metalloidjait vagy az Equor keményfejűit is játszani lehet vele. A nagy színészek mind kialakíthatják az új, személyre szóló színház formáit, s beletáplálhatják a súgógépbe, mely aztán újra életre kelti és tovább gazdagítja művészi örökségét. – Éljen! – kiáltott föl a nagy Bicchyeri, égővörös bojttal díszített sapkáját a levegőbe dobálva. – Háromszoros hurrá a súgógépnek! – Hurrá! – kiáltozták. Mannite azt javasolta, hogy éljenezzék meg Pik Molandert is. Színészek és díszletmunkások újra kiabálásba kezdtek. A nagy terem végéből kellemetlen hang reccsent közbe: – Mi az ördög folyik itt? Záróra, záróra! – Ó, sir Jeremin, az ügyelő – mondta Bicchyeri, és lehalkította hangját, fejét pedig behúzta. – Igen, igen, befejezzük. Holnap megint itt leszünk. – Aztán gyorsan megint rákapcsolt: – Visszajövünk ehhez a csodás szerkezethez, és – félbeszakította magát – és arca fölragyogott – és Othellók meg Jágók leszünk! Cono Apostrophe erős hangja visszhangként válaszolta: – Igen. És Tiberiók leszünk! És Vitulinók! – És Albufedák! – kiáltotta Bicchyeri. – És Klüteimnesztrák! – És Senecák! – kiáltotta Lipio Coronio. – És Nérók! – És Didók! – így Pectazia. – És Kleopátrák! – És Albufedák! – folytatta Bicchyeri. – És Bertie Woosterek! – És Malvoliók! – duplázott rá Cono Apostrophe. – És Mandrilliók! – És Júliák! – ezt Mannite kiabálta. – És Sofonisbák! – És Leanderek! – ezt Lipio Coronio. – És Roboléók! – És Bionappák! – ezt megint Pectazia. – És Neutronák! – És Pangoliniók! – kiáltott föl Bicchyeri. – És Canastaziók! – És Cordeliák! – lelkesedett Mannite. – És Valvoliák! – És Tantáliók! – zúgta Cono Apostrophe. – És Masuriók! – És... – akarta
folytatni Pectazia. – Kifelé! – üvöltötte sir Hathaway Jeremin. – Kifelé mind, de rögvest, nyomorult gazemberek! A köszönőrobotokkal hajigáltatok ki mindenkit, de nyomban. Kifelé, kifelé! Végül az utolsó fény is kialudt; a légkondicionáló leállt, teljes sötétség lett, szinte lüktetett a csöndben, és a hatalmas teremben egy lélek se maradt. Néhány perc telt el. Még mindig mély csönd. A szintetikus bársony, a sűrű acetil szőnyegek, a bioplasztikus karosszékek, a multisztereo hangszórók, a finom rokokó díszítésű páholyok, a Vénusz-lakóknak és a Begonia térbeli nézőknek szolgáló klimatizált akváriumok, a termonukleáris lámpák, a mozgólépcsők, az automata integrálótolmácsok, az infrahang-emocionátorok, a szintetikus könnyeztetők, a pszichofrénikus szűrők, az illatfejlesztők, a tapogatók, érintők, minden-minden mozdulatlan, élettelen. Mintha kővé dermedt volna. Csatt – (Dado Bimbi kedvelte az ütéseffektusokat) –, a sötétben, a színpadon álló nagy dobozból hirtelen megint kibújt a hosszú fényes fémrúd, azzal az utolérhetetlenül bonyolult és apró kis szerkentyűvel a tetején. Zöld fény gyúlt ki a doboz elején. Az antenna megingott, majd előbb halk, később hangosabb zúgással rezegni kezdett. Nem emberi jajpanasz hangzott föl a zöldes félhomályban. Vigasztalan, kétségbeesett kiáltás volt, magas, kozmikus hang, egy hatalmas újszülött ijedt hangja, aki fél, mert egyedül van, és éhes, elviselhetetlenül éhes. A rettenetes jajszó megint fölsikoltott. A fényes antenna bonyolult görbét írt le, majd tökéletes szabályossággal megismételte, aztán világítani, majd fehéren izzani kezdett. Vakító szikrákat bocsátott ki. A kétségbeesett, dühös kiáltás még kétszer hangzott föl. Aztán az antenna egy pillanatra megállt. Amikor újra hullámzani kezdett, a kiáltás elhalt, de a doboz belsejében a rengeteg szerkentyű boldogan és önfeledten kezdett kattogni, zakatolni. Pár száz méterrel arrébb, az épületen kívül, túl a kerten, a kantál- és a tölgyfákon, a sárga, kék és más, sose látott színű virágoskerteken, túl a vadborostyánnal, tavirózsával borított tavacskákon, túl a műanyagból készült meztelen Vénusz-szobrokon, a villódzó-lüktető faunszobrokon, luxuslakásában sir Hathaway Jeremin, a Tappi Város Birodalmi Színházának ügyelője egy mozdulat közepén megdermedt. Éppen szintetikus-elektromos mahagóni pipájára akart rágyújtani, amikor hirtelen furcsán megremegett. Tórium öngyújtója kiesett kezéből, és eltört, de sir Hathaway Jeremin ezt észre sem vette. Szürke szeme kidülledt, egy messzi, láthatatlan pontra meredt, és sir Jeremin kinyitotta a száját, furcsa grimaszt vágott, szinte vicsorgott, majd egyszerre elhaló és átható hangon azt mondta: – Empia Filiste... Elfojtott nyögést hallatott, bal keze megmozdult, fölkapta az udvari ékszerész, a nagy Gwilas-Hondo finom arabeszkjeivel dtszített, malachit nyelű, éles pengéjű papírvágót. – Nem leszek a tiéd... – folytatta sir Jeremin. Az acélpengéből baljós, de gyönyörű villám csapott ki. – ...Csak holtan! Sir Hathaway Jeremin ötödik és hatodik bordája közt a kentaurt formázó
értékes, zöld nyelű papírvágó késsel a földre bukott, és végleg ott maradt; arany- és ezüsthímzéses, finom fehér selyeminge vértől vöröslött. – És ez – mondta Dado Bimbi – még csak a kezdet volt. – Úgy – jegyezte meg az idegen. – Tappi Város Birodalmi Színháza körül – folytatta Dado Bimbi – mérföldeken át park terült el, szökőkutakkal, tavirózsás tavacskákkal, önműködő Vénusz- és faunszobrokkal. A barna doboz kétségbeesett kiáltása újra fölhangzott, és egy óriási robajlástól az egész színház megremegett. Egy irdatlan csillár lezuhant. Egy nagy, forradásos hátú varangyos béka kidugta a fejét az egyik tóból, és belekiáltotta a csöndes hold képébe: – Lenni... brek-brek... vagy nem... brek. – lenni – jegyezte meg egy apró, kárminvörös rákocska egy victoria regia levelén kuporogva: – Lenni... uuuuu; uuuuu... vagy nem lenni. – Kvá... kvá... – brekegte egy zöld levelibéka. – Fiii, fiii! – kiáltotta egy gonodendronsövény mellől egy kandurigó hirtelen fölébredve. Messze, nagyon messze a külvárosban egy nyugodtan sétálgató rendőrrobot hirtelen nagyot ugrott, majd pillanatnyi szünet után, mint az őrült, kétszáztizenhetet ugrott – nem valami rendőrhöz illően –, aztán szétesett. Közben láthatatlan energiavonalak támadtak mindenfelé a gallyak, levelek közt, és befurakodtak az álomba merült városba, s ott várakoztak tombolva. Egy tiszteletre méltó hajzatú úriember lépett ki tökrészegen Tappi város egyik éjszakai bárjából; pocakja csak úgy rengett a bíbor-arany köpeny alatt; bajusza lekonyult. Egy zöldre pingált lányka – szeme kerek, fekete – ment a részeg úrba kapaszkodva, együtt kiabáltak, énekeltek. Egyszerre zuhantak egy turbómotoros autóra, és az úr, szemét a sötét égre emelve, utolsót kiáltva azt szavalta hangosan: Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt... A bájos lányka ijedten öklendezni kezdett és fölkiáltott: – Segítség! Az öregúr kiabálva esett neki: – Meghalni – elszunnyadni – és alunni... Egy libériás inas rohant ki a bárbál. – Mi történt? Mi történt? Lihegve szaladtak oda a parkőrök, aztán néhány robotrendőr meg a bár gazdája is megjelent pár konzumnővel és egy csomó tarkabarka vendég. A konzumnők kivétel nélkül elborzadva sivítottak: – A keze! Véres! Oóóóóó... – Radames, védekezz! – ordibálták vadul a vendégek, és egymásnak estek. Egy pillanat alatt ijesztő kavarodás támadt. Majdnem mindnek volt fegyvere: tőröket, neutronpisztolyokat vettek elő. Fájdalomkiáltás, ijedt üvöltés, halálhörgés töltötte be az éjszakát, és a felfordulás egyre nőtt. – Empia Filiste!
– Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan! A keserű, füstös felhő benyomult az élők tüdejébe, a halottak elborították a járdát, a haldoklók ordítoztak, az összetaposott, összezúzott, sebesült, megcsonkított nők fájdalmasan hörögtek, érthetetlen szavakat sóhajtoztak: – Ó, jaj, cinkos gazemberek vagyunk... – Ophelia, Ophelia! Zárdába hát; eredj, hamar... Az emberek lövöldöztek, fojtogatták, marcangolták egymást, miközben antik és modern tragédiákat szavaltak széles mozdulatokkal és dagályos hanghordozással, a szembesültek időnként összeestek, aztán fölkeltek, majd megint összecsuklottak, de utolsó leheletükig ismeretlen szerepeket mondtak: – Mert hiába oltja be az erény... – Igen, büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó... – Jobb lett volna, ha anyám világra sem szül... – Ophelia, menj isten hírével, kolostorba... Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk... – Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság... – Ophelia! A megtépett emberek rettenetesen összegabalyodva hevertek a járdán: levágott végtagok, letépett fejek, patakokban folyó vér, s akik még szavalni tudtak, el-elakadó hangon adták elő: – Nem hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény... Messze, a park közepén, túl a meztelen Vénusz-szobrokon, túl a villódzó-lüktető faunszobrokon, a tavirózsákkal és vadborostyánnal borított tavacskákon, túl a sárga-kék virágágyásokon, a magas tölgy- és kantálfákon, a nagy terem közepén véres-vörös fényben ragyogott a doboz: a színpad műanyag padlója fölpúposodott, a függönyökből, a karosszékekből, az acetil szőnyegekből füst áradt. Búgás, zörgés, kopácsolás, kattogás, átható és odaadó zúgás hallatszotta nagy, izzó dobozból; a súgógép megállíthatatlanul vibrált-remegett, időnként valami különös gyönyörűségtől zokogott, kiáltozott fojtottan. Az őrület hangjai voltak ezek. Az önkívületé. A mérhetetlen, a határtalan dühé. Az északi negyedben, egy sötét szobában neutronfűrész tompa sivítása hallatszott egy plutónium páncélszekrény ajtajánál. Finom szisszenés, és a páncélszekrény eleje levált. Két árny bukkant elő a semmiből. – Ó – mondta egy hang –, több dolgok vannak földön és egen, Asimov, mintsem bölcselmetek... – Mi van? – kérdezte fojtott hangon a másik. – Baby! Baby? Baby... – Egy robbanáshoz hasonló hang: – Igen, őrült vagyok... Áruló... áruló... A másik hang még kétségbeesettebben felelt rá: – Baby, az istenért, Baby! Ó, mily színész veszett el bennem! – Egy sóhajtás és egy végső rángás zárta le a beszédet. A felhőkarcoló sötét mélyéből egy árny bukkant föl. – Mit csinálsz? – A kiáltás váratlanul született, keserű, vad feszültséggel telt meg, aztán elhalt. Majd új életre kelt: – Mit csinálsz a királyi sátor mellett?
– Uh... – szólt az árny; erős görcs rázta meg. – Én... én... alázatos cseléd vagyok! – Beszélj! – kiáltott újra a rendőr. Az árny végiggördült a kövezeten. – Alázatos cseléd vagyok, én... – Mit csinálsz a királyi sátor mellett? – dühöngött a rendőr. – Beszélj! Milliószámra nyíltak ki az ablakok az egész negyedben, a kiáltás, mint egy üvöltés, csapott az égig. – Mit csinálsz? Mit csinálsz? – És újra: – Beszélj! – Statiszták egész kórusa visszhangozta magas és mély hangon, tenor és torokhangon, különböző hangsúllyal és éllel, drámaian és elkeseredve. – Beszélj! Beszélj! Lövöldözés kezdődött, hosszabb és rövidebb sorozatok csattantak kint az utcán és bent a házakban, kiáltozás, halálhörgés. A vőlegények menyasszonyukat gyilkolták, a fiúk apjukat, a szeretők egymást marcangolták. Örült meztelen emberek töltötték meg Tappi város déli negyedét, aztán a nyugatit meg a keletit is. Északon már teljes volt a zűrzavar. A világ végét idéző jajveszékelés váratlan, apokaliptikus hangokkal csapott a troposzféráig. A rombolási düh az északi negyedben tetőzött, ahol sorozatban ütött ki a tűz, sötét fűst és elviselhetetlen égett szag – elsősorban emberi testek égtek – terjengett. A városháza legfölső emeletén Wohl polgármester véresen, de anyaszólt meztelenül üldögélt az elnöki székben, rózsaszín térdén Kenno Kodolany, az első tanácsos levágott fejét, tartotta. – Haj, szegény Yorick... – motyogta. – Hova lettek gúnyjaid, bakugrásaid, dalaid villámló élceid?... Ekkor a város első polgárának felesége rontott be – szintén meztelenül, rettenetesen kimázolva, mint egy bacchánsnő, kezében egy támadásra emelt dezintegrátorral. Teljes révületben odalépett a férjéhez, és ráordított: – Vége a komédiának! És a másvilágra küldte. – Mindenfelé tombolt a tűzvész – mesélte Dado Bimbi –, kicsapott a nyitott ablakokon, v erkélyajtókon, égtek a házak, tűzhányóként lövelltek szét az üzemanyagraktárak. – Ó! – mondta az idegen. – És eltűnt a szintetikus bársony, vörös acetilén szőnyeg, bioplasztik karosszék. – Ó! – mondta az idegen. – Ugattak a hangszórók, mint történelem előtti hajókémények sivítottak az automata tolmácsok. Az emocionátorok és a szintetikus könnyeztetők úgy sikoltoztak, mint akit élve megnyúznak. Az egész parkban fölforrtak, majd megdermedtek s újra fölforrtak a tavak, a faunok hisztérikus kacagások közepette egymás után szétrobbantak, a fluoreszkáló Vénuszok szétpattantak, elmorzsolódtak. És a békák, rákok, kandurigók, varjak vég nélküli litániába kezdtek: – Haj... – Hajhajhaj... – HajszegényYorick... – HajszegényYorick... Akik még életben voltak, folytatták az öldöklést, fölmetszették egymás hasát,
széthasították egymás koponyáját, dezintegrátorokkal és hatalmas kardokkal estek egymásnak, ügyesen lenyisszantottak minden végtagot, fejet. Iszonyatos hangok ordítoztak az árkádok alatt, a pincékben, a tereken, a hálószobákban: Ó, hullt remény, lehullt birodalom, Királyunk kiontott vére! Merope, ne szaggasson a fájdalom, Űzz el gyanakvást, gyűlöletet végre. Fény és derű kísérjen e napon. Egy hullahalom tetején, mielőtt az udvart elborító lángok elemésztették volna, egy rettenetes, véres-poros öregember a füstös fekete égnek emelt karral szavalta: Nem hittél volna nekem; Mert hiába oltja be az erény.. Tappi lakosai nyakára hágtak a gép összes színházi szövegének, Szofoklésztől az Ontanus quater-i Tellurióig, Menandrosztól Lascáig, Minától Lope de Vegáig, Moratinig, Zacconüg, Craigig, Millerig, Mélasig, az Andromakhétól Bertoldóig, a Peer Gyntig, a Merope-ig, és előadásuk egyre elszabadultabban örvénylett az utcákon, mint egy tornádó, mint ezer megvadult ősgyík, olyan erősen, olyan hatalmasan söpört végig az utcákon, és irama csak akkor csökkent, amikor a felhőkarcolók összeomlottak, és maguk alá temették a félelmetesen üvöltöző statiszták százait; de megint fölgyorsult, amikor a drámai hév magával ragadta, és az előadott művek legfennköltebb és legtragikusabb részeinél együttesen az egekbe emelte őket. – Végül a súgógép nem bírta fokozni intenzitását – mondta nyugodtan Dado Bimbi. A doboz már fehéren izzott, s a végén fölrobbant. Félelmetes pokol, fekete gombafelhő dagadozott a város fölött, lángkígyók villództak benne, és elpusztította, lángtengerré változtatta a várost, borzalmas, elpusztíthatatlan erővel gyűrte, zúzta maga alá. És a végén a lakosait is elpusztította. Az egész Consul bolygó remegett, a robbanásba az egész világűr belesüketült. Ahol valaha Tappi feküdt, a szerencsétlen város, azon a helyen gigantikus kráter keletkezett. – Ó! – jegyezte meg az idegen. – Gigantikus kráter keletkezett! – erősítette meg Dado Bimbi. Az idegent nem rendítette meg a hír. Dado Bimbi harmadszor is elmondta: – Gigantikus kráter keletkezett! – Hallottam! – ordította az idegen. Fölállt, feldúltan hadonászott, zöld tollas kalapját ferdén a fejére csapta. – hallottam, az ördögbe is! Én hülye, hogy az Atalanta-minorra jöttem, micsoda mocskos bolygó! Dado Bimbi nem vesztette el a nyugalmát. Udvariasan megigazított az idegen ingén egy bojtot, és azt mondta: – És Pik Molanderről azóta se hallani. Talán meghalt a gyönyörű Mannitével meg a többi milliónyi emberrel együtt? Lehet, hogy eltűnt a fekete gomba izzó magjában? – Nem – tiltakozott az idegen. – Talán elpusztult a...
Dado Bimbi arrébb tolta a velvetes poharat, félbeszakította kérdését, és újabbat tett föl: – Mit mondott? Ijesztően támolygott; arca kékesszürke lett. – Azt mondtam, hogy nem – közölte az idegen, és kiköpött. – Anyáááááám... – nyögte Dado Bimbi. Az idegen szemébe nézett. – Maga... honnan tudja? A nagy klubteremben, a vörös brokátfüggöny és a nagy elektrofreskó közt iszonyatos ordítás hangzott föl; az idegen bömbölt, amennyire csak hangszálai engedték. – Onnan – kezdte, és hideg elszántsággal pofon vágta Dado Bimbit –, hogy én vagyok Pik Molander. Tíz galaxiséve utazom egyik űrből a másikba, hogy felejtsek. És most, amikor már majdnem sikerült, ezer ördög! És most, amikor már majdnem sikerült... A, maga átkozott gazember, mocskos disznó, hülye, hülye, hülye, hülye, hülye... Dado Bimbi a földi ütéseitől összeesett, és a mixer, Gondrang csodálkozó szeme láttára a bárpult lábához gurult, Pik Molander pedig hirtelen összecsuklott, rettenetes, kétségbeesett zokogás fogta el, de olyan, hogy többé senki se tudta megvigasztalni. Székely Éva fordítása
Gianfranco de Turris: A tudományos-fantasztikus irodalom Olaszországban Magától értetődik, hogy az olaszországi SF-ről szólva csakis az olasz szerzek munkásságára gondolunk. Először is azt kell leszögeznünk, hogy valójában csak mintegy huszonöt éve létezik az olasz sci-fi. Ily módon tehát természetesen nem vehetjük számításba a népszerű Emilio Salgari (1863-1911) néhány regényét, akit sokkal inkább Sandokan és Yanez nevű hőseinek kalandjai tettek ismertté, semmint anticipációs elbeszélései. A híres Luigi Motta (1881-1955; regényeit sem vesszük tekintetbe, amelyek közt nagyon érdekesek is akadnak. S végül figyelmen kívül hagyjuk az olyan írók szórványos műveit, mint Cicogna, Scerbanenco és Pestellini. Műveik a tudományos-fantasztikum előtörténetéhez tartoznak, s az említett írókat általában elő futárnak tekintik. Miután ezt leszögeztük, feleslegesnek tetszik messzebbre visszamenni az időben. Az első olasz tudományos-fantasztikus elbeszélés, amit mint sci-fit adtak ki, 1949-ben jelent meg. Sandro Sandrelli Le ultime 36 ore di Charlie Malgol (Charlie Malgol végső 36 órája) című művéről van szó; a szerző akkor huszonhárom esztendős volt, s napjainkban a műfaj egyik legtekintélyesebb olasz szerzője. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy egy-két napilap már előbb is közölt eredeti
SF-elbeszélést. Bizonyára sok ilyen elbeszélés született, de szerzőjének fiókjában maradt, mégpedig azért, mert akkoriban nem voltak olyan szakkiadványok, amelyek szívesen fogadták volna a sci-fit; a többiek pedig csak megvetéssel tekintettek ezekre a gyermekded bohóságoknak minősített elbeszélésekre. Egy szó, mint száz, az olasz SF hivatalosan csak 1949-ben született. Újabb három év telt el, míg 1952 áprilisában megjelent az első olasz SF magazin, a Scienza Fantastica, Lionello Torossi szerkesztésében. E lap hasábjain mutatták be először az olasz közönségnek a legnevesebb angolszász írókat: Clarke, del Rey, Kornbluth, Leinster, Mullen, Fyfe, Sprague de Camp stb., és majdnem minden elbeszélésüket az Astounding Science Fictionből vették át. Ugyanitt jelent meg az első olasz science fiction regény, melyet egy szakfolyóiratból vettek át. Rövid, kissé naiv, de jól megirt mű volt: Il ratto delle Sabine (A Szabin nők elrablása), a szerző Massimo Zeno, azaz maga Torossi. Később az említett folyóirat novellapályázatot hirdetett olvasói körében, három művet jutalmaztak és közöltek. Sajnos, akkoriban még nem jött el az ilyen folyóiratok ideje; így a Scienza Fantastica megjelenése a hetedik számmal be is fejeződött. Azért még ugyanez év októberében a nagy milánói kiadó. Mondadori piacra dobta a Romanzi de Uraniát: ez volt az első rendszeresen megjelenő gyűjtemény, amelyet teljes egészében a külföldi SF-regényeknek szenteltek, de amelybe itt-ott becsúszott néhány olasz mű is, többé-kevésbé amerikaias hangzású, elképesztő álnevek alatt. Gyakran változott a megjelenés ritmusa, az ár, a borító, valamint a közölt szövegek minősége vagy mennyisége – napjainkban például egyetlen számban egyetlen szerző több kisregénye vagy novellája jelenik meg –, de a kiadvány azóta is folyamatosan napvilágot lát. S annak ellenére, hogy más szakkiadványok megpróbálnak versengeni vele, most is ez a legjelentősebb, több mint harmincezer olvasóval – ami, úgy tetszik, Olaszországban a SF-rajongók maximális „állandója”. Ugyanakkor, amikor a Romanzi di Urania első kiadványa megjelent, elterjedt a fantascienza szó, amelyet Giorgio Monicelli, az idős főszerkesztő talált ki – őt leginkább Bradbury Marsbéli krónikák című írásának szép fordítása tette ismertté –, s azt mondhatnók, hogy ez az amerikai név szó szerinti fordítása, és noha ez a szó meglehetősen hosszú ideig rosszalló kicsengésű volt az „áru” miatt, amelyet fémjelzett, ma már közhasznú kifejezés, bár egyesek kitartóan morognak miatta. 1952 novemberében ugyancsak a Mondadori piacra dobta az Urania című havi folyóiratot, amely eléggé tiszavirágéletű volt – egy éven át jelent meg! Rövid, de dicsőséges év, hiszen itt olvashattunk először olyan szerzőket, mint Asimov, Leiber, Simak, Anderson, Latham, Weinbaum, Sheckley stb. Olasz szerzők természetesen nem kaptak helyet az Uraniában. Az Urania 1953-ban gyászos véget ért, de ugyanebben az évben egy másik milánói kiadónál, Landininál egy másik SF-regénysorozat indult, a Gaiassia. Mindössze három száma jelent meg. Sikertelenségét részben szegényes kiállításának és közleményeinek, részben pedig a Mondadori-kiadvány konkurrenciájának köszönhette.
Megint csak egy nagy milánói kiadó, Garzanti indította meg a Magazine of Fantasy and Science Fiction olasz kiadását – amelynek, mint tudjuk, francia kiadása a Fiction. De Kornbluth, Anderson, M. Z. Bradley, Coppel, Reynolds, Ward Moore stb. kiváló elbeszélései ellenére is csak 1954 novemberétől 1955 májusáig volt életképes. Az olasz szerzők többé sehol sem kaptak teret. Míg végre 1955 januárjában meg nem jelent a Mondi Astrali, amely képregényeket közlő folyóirat volt, és csak hazai szerzők elbeszéléseit publikálta. Akik persze még mindig efféle rikító álnevek alatt csúfoskodtak, mint Franz Marius Kanapa, K. Professzor, B. N. Stefanius, hogy csak a legcifrábbakat említsük. Ezek a művek eléggé naivak és többségükben meglehetősen épületesek voltak. De mégis, ez volt az első kiadvány, amelyet teljes egészében olasz elbeszéléseknek szenteltek. A folyóirat csak néhány számot ért meg. Ezekben az években néhány szórványos kísérlet már-már sikeresnek bizonyult, a többi azonban majdnem mind elvetélt. Napjainkban e régi kiadványok roppant keresettek a „rajongók” körében, s hihetetlen összegeket kínálnak értük. Az igazi olasz SF még nem kecmergett ki az ősködből: még csak néhány szórványos sikert könyvelhetett el; a hazai szerzők, akiknek sikerült belopózkodniuk az egyetlen folyóirat hasábjaira, amely csakugyan méltó volt' nevére – az Urania – csak három-négy regényük közlését érték meg, vagy egyszerre, vagy folytatásokban, mintegy a szám kiegészítéseként. Az 1957. év éppen olyan döntőnek bizonyult, mint amilyen az 1952-es volt. Januárban újabb Galassia látott napvilágot. Csak öt számot ért meg. De annyi haszna mégis volt, hogy közölt néhány – csalárdul külföldi íróknak tulajdonított – olasz regényt, valamint néhány szintén hazai elbeszélést folytatásokban, és megszervezte a hagyományos novellapályázatot az olvasók körében. Ennek a pályázatnak köszönhetjük, hogy viszontláttuk Sandro Sandrelli nevét – aki kétszer is első díjat nyert és néhány más nevet. Júniusban újabb milánói kiadó, Ponzoni indította meg a Cosmo című folyóiratot, amely csak regényt közölt – köztük számos francia művet –, de sajnálatos módon mindig megnyirbálta őket, hogy egy bizonyos oldalszámot tegyenek ki. A szokásos folytatásokban közölt olasz elbeszéléseken és regényeken kívül, amelyeket a szerzők mindig valódi nevükkel szignáltak, a Cosmo több hazai szerzőtől megjelentetett még más műveket is, ezeket azonban – amint „illik” – nem létező külföldi szerzőknek tulajdonította, mert attól tartott, hogy a nyilvánvalóan olasz „árut” nem tudja eladni. A Cosmo ma már nem olyan jelentős, mint kezdetben a hazai szerzők „monopóliuma” révén. Valójában már csak nagyon keveset publikál tőlük, és csaknem mindig folytatásokban, helyesebben szólva töltelékanyagként. A művek minősége általában jó volt, különösen ha számításba vesszük, hogy Olaszországban ezek voltak a műfaj első fecskéi. Sokan kedvelték az űroperett műfaját, s az űr meghódítását meg az atomháborút ábrázolták. Az „olasz sorozat” legjelentősebb képviselője Gianfranco Briatore és Roberto Rambelli volt. Szeptemberben Rómában megjelent az Oltre il cielo első száma. amely – Olaszországban teljes újításként egyszerre közölt SF-elbeszéléseket és tudományos vagy népszerűsítő cikkeket az űrhajózásról meg az űrrakétákról. A folyóirat már a
kezdet kezdetén egyszerre közölt külföldi (Sheckley, Clarke, Silverberg, Brown, Wyndham) és hazai elbeszéléseket, s liberálisan elfogadta a már ismert szerzőkön kivül olvasói közreműködését is. Ami az utóbbiakat illeti, nem késlekedtek, sok írást küldtek be, s kiváló is jócskán akadt köztük. Az Oltre il cielo hazánkban ma már jól ismert számos szerzőnek egyengette az útját, például Piero Prosperininek, Ivo Prandinnak, Alcide Montanarinak. Lino Aldaninak, Renato Pestrinierónak, Ugo Malagutinak, Maurizio Vianónak, Luis Piazzanónak; újra bedobta a köztudatba Sandrellit, és megszilárdította G. L. Staffilano meg Massimo Lo Jacono sikerét. Bizonyos ideje azonban – az olasz SF nagy kárára – néhányan közülük saját érdekükben felhagytak az írással. Így aztán sok olvasó sajnálja Vincenzo Croce, Giovanna Cecchini hőseinek kalandjait; Mario Stollo, Gian Luigi Gonano és főként Gianni Vicario elbeszéléseit, az utóbbi többszöri rábeszélés ellenére, szigorúan betartja elhatározását, miszerint többé nem foglalkozik SF-fel. Ami az Oltre il cielo alapító főszerkesztőjét, Cesare Falessit illeti, már alig ír valamit. Pedig valaha – különböző olasz, francia és angol álneveken – saját folyóiratában és másutt rengeteg elbeszélést publikált. Az Oltre il cielónak néhány éven át – 1958-tól 1960-ig – volt egy francia kiadása. S a francia SF-kedvelők számos olaszból fordított elbeszélést olvashattak benne. Azt hiszem, a franciák nem fognak megcáfolni, ha kijelentem, hogy ezek az írások semmivel sem maradtak el az amerikai „mesterek” írásai mögött, sem leleményességben, sem formában, sőt az olaszok már kezdték kialakítani sajátos eredetiségüket. Abban az időben, amikor az Oltre il cielónak megvolt a francia és olasz kiadása, a folyóirat szép számmal közölte ismert francia szerzők, mint például Carsac, Guignard és mások elbeszéléseit. Ezek voltak az első francia művek, amelyek Olaszországban megjelentek. Elmondhatjuk, hogy az olasz szerzők ebben a folyóiratban töltötték „inaséveiket”, legalábbis ami az elbeszélést illeti, mert regény csak három jelent meg. A századik szám után, általában az SF-nek, sőt hazai művek kritikájának szentelt cikkeket is olvashattunk a lapban, valamint néhány rádió- és televízióadásról szóló recenziót. Engedtessék meg, hogy itt megemlítsük azt a cikket, amelyet Sebastiano Fusco közreműködésével írtunk, s amely leleplezte a „botrányos fordításokat”. Kifejtettük, hogy a fordítások általában veszettül rosszak: írtunk a húzásokról, a kivonatolásokról, melyekkel „sűrítették” a regényeket, nehogy a nekik szánt oldalszámot túlhaladják. Ez a cikk meghozta gyümölcsét, hiszen a három, külföldi regényeknek szentelt kiadvány közül az egyik már ezt a megjegyzést teszi az írások elé: „teljes szöveg”. Ugyancsak az 1957-es évben, valamint a következőben konkoly módra szaporodtak a szánalmas kiállítású lapocskák. Az idő tájt volt ez, amikor a világon majd mindenütt repülő csészealjakat „láttak”; s az alkalmi kiadók felhasználták ezt a pszichózist, különös kiadványokat dobtak piacra, amelyekben egyszerre találhattunk gyermekded űroperettet és eléggé lapos, erotikus elbeszéléseket. Borítólapjukon leginkább tekintélyes domborzatú, „űrbikinibe” bújtatott szép lányok díszelegtek, dezintegrátorral hadonászva, amely tüzet-lángot okádott, a hátteret általában különféle űrhajók és galaktikák szolgáltatták. Ez az úgynevezett sexy-SF 1959-ben tűnt le, a
kiadványokkal együtt, amelyek hirdették. Közben 1958 júniusában fontos esemény zajlott le: a Galaxy olasz kiadásának megindítása. Ennek a lapnak semmi köze a már említett Galassiához. A kockázatos és gyakran veszélyeztetett vállalkozás végül is úgy tetszik, sikerült. Ez az egyetlen amerikai tudományos-fantasztikus folyóirat, amely olasz kiadásban megjelenik. Arról itt nem szólunk, milyen vitatható a lap szerkesztése; azt azonban megpróbáljuk lemérni, milyen hasznot hajtott kiadása az olasz SF-nek. Hosszas tépelődés és habozás után főszerkesztője 1961 januárjában megnyitotta a lapot az olasz olvasók-szerzők előtt, amint az Oltre il cielo már előbb megtette. De itt egészen másként alakult a dolog: a külföldi részt teljesen különválasztották az olasztól, az utóbbi „Accademia” címszó alatt adta közre a hazai műveket. Özönlöttek az írások, ami a szerkesztőséget meglepte, mert még abban is kételkedett, hogy egyáltalán létezik nemzeti SF-irodalom. Mit mondhatnánk a minőségről? Eleinte csakugyan remek írások jelentek meg Lo Jaconótól, Aldanitól, Carusótól; valamivel később pedig Cappellini Lettera ad un docente (Levél egy docenshez) című írása, amely a mai napig is a történelmi SF egyetlen olasz képviselője. Ezeknek az elbeszéléseknek volt egy közös vonásuk: tisztességes terjedelműek voltak. Ami azonban nem tartott sokáig, s szép lassan odajutott a lap, hogy egyszerre öt-hat elbeszélést közölt, de legfeljebb két-négy oldal terjedelemben. Ez természetesen csakis árthatott mind az írásoknak, mind a leleményességnek. Ugyanez év januárjában a Galaxy kiadója – a piacenzai La Tribuna újabb, harmadik Galassiát dobott piacra. Ez a külföldi regények rendszeresen megjelenő gyűjteménye volt, hazai szerzőknek fenntartott melléklettel, amely a Gazzettino címet viselte. Azért mondjuk, hogy „viselte”, mert azóta már megszűnt. De ennek a Galasslának a javára írhatunk egy Italgalassia különszámot (1961. október), amelyet teljes egészében az olasz elbeszéléseknek szentelt, és amelyben annak az időszaknak a legjelesebb szerzői szerepeltek. Amint láthatjuk, a kezdeményezések, noha korlátozottak, de már nem elszigeteltek: néhány árva folyóirat körül vagy egy-egy városban szerzői csoportosulások alakultak. A szerzők levelezni kezdtek egymással, s elvitatkozgattak. Barátian. Legalábbis a kezdet kezdetén! Vagyis a jó szándék vonzotta és összehozta az embereket. S Lino Aldani La fantascienza című könyvecskéje, amely 1962 elején jelent meg, sokat tett a SF alaposabb megismertetéséért, noha nem mindenben értünk egyet magával a művel. 1962 decemberében a milánói Minerva kiadó újra próbálkozott a Magazine of Fantasy and Science Fiction olasz kiadásával. A kísérlet azonban, mint nyolc évvel ezelőtt, a tizedik szám után kudarcba fulladt. Ne higgyük, hogy e kudarc okát a közönség értetlenségében kell keresnünk. Sőt ellenkezőleg; s bizonyosak vagyunk benne, hogy a folyóiratnak feltétlenül sikere lett volna, ha igazán képzett szerkesztő áll az élén, aki valóban jól válogat a rendelkezésére álló kiváló elbeszélésekből. Valamivel korábban, ugyanez év októberében a legrégebbi olasz SF-kiadvány, az Urania, amelynek kelendősége csökkenőben volt, új főszerkesztőt kapott, új köntösben jelent meg, és végre rászánta magát, hogy némi helyet szenteljen
olvasóinak, s ily módon próbálja újra feltornászni a példányszámot. A címe Il Marziano in cattedra (Mars-lakó a katedrán). Az ötlet nem volt rossz, de fölöttébb rosszul kivitelezett: egy képzeletbeli Mars-lakó „leckék” formájában „javította ki” az olvasónövendékek „házi feladatait”. A legjobb „dolgozatokat” jutalmazták. De hamarosan rájöttek, hogy az ezerszám beérkező írások eltávolodása a megadott témától éppúgy elkerülhetetlen, mint ahogyan képtelenség „kijavítani” a műveket tucatnyi oldalon. Olyannyira, hogy hamarosan megváltoztatták elképzelésüket, s Antologie (Antológiák) címmel az Urania most már arra szorítkozik, hogy a beérkezett különféle elbeszélések, rajzok és költemények közül csak a legjobbakat közli. Annak ellenére azonban, hogy a helyzet javult, s az öntelt tanácsait bőven osztogató, balsorsú Mars-lakó eltűnt a porondról, úgy látjuk, ez még mindig nem az igazi. És bízvást eltűnődhetünk rajta, hogy ezek helyett a tizenkét éves gyerekeknek való „antológiák” helyett – amelyekbe soha egyetlen ismert szerző sem dolgozott – az Urania főszerkesztője vajon miért nem szánja rá magát tisztességes terjedelmű, gondosan megszerkesztett és megirt, „igazi” olasz elbeszélések közlésére. Hogy kiegészítsük a képet, végül szólnunk kell a Legújabb kiadványról, amely nem is folyóirat, még csak nem is rendszeresen megjelenő kiadvány. Az Interplanetről van szó, a Sandro Sandrelli szerkesztésében megjelenő tudományos fantasztikus gyűjteményekről, amelyekből évente kettő lát napvilágot, s a négy első számot teljes egészében az olasz szerzőknek szentelték. A kiadványnak sikere volt; ez arra ösztönözte főszerkesztőjét, hogy helyet adjon a hazai és nemzetközi téren egyaránt neves íróknak, Buzzatinak, Arpinónak, Flaianónak, Landolfinak. Egyébként Sandrelli még más újításokkal is javítani szándékozik sikeres kezdeményezését. De térjünk vissza az 1962-63-as időszakhoz. Ebben az időben ugyanis változások történtek: 1962 áprilisában az Oltre il cielo is átalakult, kettévált a tudományos ismeretterjesztő és az irodalmi részleg, ezzel is hangsúlyozva függetlenségét. Érdekesebb ebből az időszakból a Triesztben megtartott Science Fiction Filmfesztivál (1963. július) és az ezzel egyidőben feltűnő, Futuro (Jövő) című, kéthavonként megjelenő folyóirat. Többé-kevésbé mindkét kezdeményezés a három meglevő orgánumból, a Cosmóból, a Galassiából és az Uraniából kiszorult írók szorgalmazására indult. A fesztivált egy újságíró, Giulio Raiola szervezte azzal a céllal, hogy alkalmat adjon az olasz íróknak a találkozásra; s csakugyan, a filmvetítéseken, könyv- és folyóirat-kiállításon túl létrejött valamiféle kerekasztal-konferencia a legjelesebb írók részvételével. Sajnos, olyan szerencsétlenül alakult a vita, hogy a fesztiválrendezőket zavarba hozta, és mások vették át az irányítást, úgyhogy mire a kilencedik fesztiválra sor került, már nem találtak megfelelő formát, bár a rendezvények külföldön és belföldön egyaránt érdeklődést keltettek. A Futuro a hazai írók kárpótlásának jegyében született. Szerkesztői: Giullo Raiola, Massimo Lo Jacono és Lino Aldani volt. Azzal a céllal indult, hogy Fórumot ad a mind stílusában, mind tartalmában magas színvonalú műveknek; közölt interjúkat
is neves olasz irodalmi személyiségekkel, megismertette az olvasókat kevéssé híres külföldi írókkal, vitákat indított, valamiféle katalizátor szerepét vállalta, mégpedig olyan pillanatban, amikor az olasz SF pezsegni kezdett; életre hívott számos klubot a SF-rajongók köréből, melyek a folyóirat megszűnte után is működtek. 1964-ben, hat év és 72 szám után megszűnt a Galaxy. Oka az volt, hogy válságba jutott az angol-amerikai kispróza, helyette a regényirodalom indult virágzásnak. A következő év, az 1965-ös új jelenségnek lett tanúja Olaszországban, a fan magazine-oknak, vagyis a fanzine-oknak, a stencilezett, korlátozott példányszámban megjelenő kiadványoknak, melyeket a rajongók jelentettek meg. Az első júliusban látott napvilágot, a III. trieszti Science Fiction Fesztivál alkalmából. 1965 októberében jelent meg Valentino De Carlo és a grafikus Ferruccio Alessandrini szerkesztésében a Gamma. A Futuróhoz hasonlóan ez is a „kiszorultak” orgánuma volt, s azt tűzte ki célul, hogy „komolyan” veszi a SF-t. Szándékai jók voltak, ízléssel és mértékkel a gyakorlatban is megvalósultak, legalábbis bizonyos ideig. Aztán váratlanul külső változások kíséretében megváltozott magatartása az olasz írókkal, akik néhány kellemetlenség után otthagyták a Gammát. 1968 márciusában, 27 szám után elbúcsúzott olvasóitól a Gamma. Búcsúja szerencsétlen kötetke volt, mely részben nemrégiben másutt megjelent novellákat közölt újra. Szerkesztője-kiadója jelenleg novellákat és regényeket tartalmazó SF-évkönyveket rendez sajtó alá. Mielőtt lezárnánk jelen szemlénket, idézünk néhány kezdeményezést az 1968-70-es szünet előttről. Jelentkezett egy csoport fiatal szerző, író és kritikus. Új és érdekes írásokkal álltak elő, nagyobbrészt egyetemi hallgatók voltak, természettudományokkal foglalkoztak, tehát felkészült, művelt emberek, még ha az irodalomban kezdők is. Idézzünk néhány nevet: Piero Prosperi, Massimo Pandolfi, Mauro Antonio Miglieruolo, Riccardo Valla, Ugo Rota, Sebastiano Fusco, Carlo Pagetti és mások. Ez azt mutatja, hogy léteztek hatékony erők, potenciálisan és valóságosan is, amelyek képesek lehettek volna belülről megújítani az olasz SF-t, fölváltani az idősebb nemzedéket, mely már készült elhagyni a mezőnyt, csakhogy a publikálási lehetőségek épp ekkor kerültek válságba. 1968 és 1971 közt az olasz tudományos fantasztikum mélypontjára süllyedt, de erre az időpontra esett felvergődése is a hullámvölgyből, mégpedig bizonyos mellékkörülmények közvetett segítségével. Az olasz szerzők mintha megint eltűntek volna: az Urania 1967 márciusában megváltoztatta ugyan köntösét, a távoltartás politikáját azonban tovább folytatta; a Galassia nem tartotta be 1969 januárjában tett ígéretét, hogy rendszeresen és kritikai komolysággal helyet biztosít olasz elbeszéléseknek; az a kísérlet is megbukott, hogy az Apollo űrrepülései alkalmából újra megindítják az Oltre il Cielót. Sajátosabb volt az az esemény, mely a La Tribuna szerkesztőjéhez, Ugo Malagutihoz fűződik. Ő indított útnak 1967 májusában egy kéthavonta megjelenő kritikai és irodalmi folyóiratot, melyet csak előfizetéses alapon lehetett megvenni. Nova Sf volt a címe. Sikerén felbuzdulva növelte oldalszámát, és javított külső
megjelenésén. Két könyvsorozat is kapcsolódott a folyóirathoz. A kezdeményezés hasznos volt mind az íróknak, mind az olvasóknak, annál is inkább, mivel a szerkesztő, úgy látszik, megfeledkezett a régi nézeteltérésekről, és kapcsolatba lépett az olasz SF legrangosabb képviselőivel: valamiféle modus vivendit talált a fejlődés érdekében. Sajnos, a dolgok nem úgy haladtak, ahogyan mindenki remélte: a szerkesztő-kiadó csöndbe burkolózott, az európai folyóiratról nem esett szó, olasz íróktól alig publikált a Nova. Tehát erre se vezetett út. Szerencsére azonban megkezdődött a föllendülés, melynek kétségkívül két fő oka volt: egyik az Apollo Holdra szállása, mely ismét népszerűvé tette az ismeretterjesztő irodalmat, az űrhajózást; a másik az okkult tudományok, a mágia, a misztérium divatja. Mindebből hasznot húzott a tudományos-fantasztikus irodalom, az érdeklődés megint tematikája és írói felé fordult. Annál inkább, mivel néhány neves író búcsút mondott a realista témáknak, írt néhány sikeres fantasztikus könyvet, s nyert számos irodalmi díjat. „Komoly” kiadók lefordíttattak néhány külföldi SF-regényt, s egy váratlan gazdasági fellendülés arra késztette a milánói Nord kiadót, hogy megjelentessen egy amerikai SF-sorozatot, méghozzá nem fűzött, hanem kötött alakban. A sorozat egy letűnt milánói folyóirat, a Cosmo nevét viselte, és 1970 első hónapjaiban jelent meg, volt ugyan benne néhány kevésbé izgalmas írás, de a tetszetős külső, valamint az, hogy már hiányzott egy havonta rendszeresen megjelenő sorozat, melyet újságárusoknál is lehet kapni, mégis fölkeltette a közönség kíváncsiságát. Amikor már „bevezették” a sorozatot, szerkesztését rábízták az egyik legfelkészültebb fiatal SF-szakértőre, a torinói Riccardo Vallára: választásai rögtön feltűntek színvonalasságukkal. A sorozat olyan sikeres volt, hogy a Nord kiadó újabb két szériát indított, egyiket a SF klasszikusainak szentelve. A kedvező eredmény még két kiadót buzdított arra, hogy hasonló sorozatokat adjon ki tekintélyes kivitelben és drágábban, mint az Urania és a Galassia sorozatai voltak. Ezek a sorozatok az amerikai és az angol SF-ből válogatnak. Lassan kitöltődik tehát az űr, melyet az előző években megszűnt sorozatok, folyóiratok hagytak maguk után – de nagyon sajátosan: ugyanis regénysorozatokról van szó (legfeljebb novellás kötetekről), nem pedig igazi folyóiratokról. Nyilvánvaló és tetemes hátrány az olasz SF-irodalom számára az, hogy hiányzik az Egyesült Államokban megjelenő Analoghoz, a francia Fictionhoz, a spanyol Nueva Dimensionhoz hasonló, cikkeket, információs anyagot tartalmazó, levelezést lebonyolító, vitát kezdeményező kiadvány, s ezért nehezebben alakul ki kapcsolat kiadók, szerzők, olvasók közt, mely pedig minden SF alapja, eszmék alakítója és újabb írásainak forrása. Mint láttuk, az olasz SF története elsősorban speciális folyóiratainak és a körülöttük csoportosuló írók tevékenységének története. Van azonban egy olyan jelenség, melyet nem lehet elhanyagolni, még akkor se, ha ma már nem olyan jelentős, mint régebben. És ez a fandom. Mit jelent ez az angol szó? A fan és a domain (rajongó és egy bizonyos tárgykör) összevonásából keletkezett, és bizonyos területen a rajongók tevékenységét, a mi esetünkben a SF-rajongók körét jelenti. Semmiféle más irodalmi tevékenységben nincs akkora szerepe a népszerűségnek, a tömegnek, mint a
tudományos fantasztikumban. A fandom kifejezéshez kapcsolódik a fanzine, azaz a fan magazine, melyet a fan csoportok adnak ki. Pár oldalas gépelt vagy stencilezett, néha nagyobb terjedelmű kiadványok ezek, és pontosan kinyomozható létrejöttük oka. Írói babérokra vágyó olvasók hívták életre őket, akik szenvedélyesen vágyódtak arra, hogy elmondhassák véleményüket, valamint olyan írók, akik a folyóiratoknál nem kaptak publikálási lehetőséget. Az Egyesült Államokban a húszas évek végén jelentek meg a fanok és fanzine-ok, szinte egyszerre a SF-irodalom felvirágzásával és népszerűsödésével, Olaszországban az 1963-65-ös időszakban. Itt is úgy kezdődött a tapogatózás írók és rajongók közt, hogy levelezni kezdtek az írók, a szerkesztők és az olvasók: Lino Áldani a La fantascienza, Sandro Sandrelli az Interplanet köteteiben vette fel a kapcsolatot az írókkal. A pezsgést serkentette a különböző csoportosulások közti barátság és ellenségeskedés; 1963-ban az I. Science Ficion Fesztivál során Triesztben különültek el világosabban a frontok: egyik oldalon az olasz SF-irodalom védelmezői, másikon a támadói. Az első csoport a kéthavonta megjelenő Futuro köré sereglett, mely a folyóirat 1964. novemberi megszűnése után különböző klubokra hagyta örökségét. Egyik ilyen klubja, a trentói, az olasz SF talán legszínesebb csoportosulása. 1963-ban egy fiatal milánói rajongó kiadott egy stencilezett bulletint, melyet megküldött az akkor létező összes SF-folyóiratnak. Futuria Fantasia volt a címe Ray Bradbury tiszteletére, aki valaha ezt a nevet adta gyerekkori lapjának. Ez volt az első ilyenfajta kiadvány Olaszországban. Különböző viszontagságok, viták és pálfordulások után megbukott a kísérlet, csupán két szám jelent meg. Csak 1964-ben születtek az első igazi kezdeményezések a fanzine területén. Ennek oka, hogy csupán ekkoriban lendült fel a SF-kritika. Cikkek jelentek meg a Futuro és az Oltre il Cielo hasábjain, a Galassia regényeit magyarázó jegyzetekkel látták el, kijött a La Tribuna Science Fiction Book Clubjának bulletinja. Mindez felkeltette az olvasók érdeklődését, közvetlenebbül akartak részt venni a science fiction ügyében, érződött, hogy fórumot akarnak – és ez volt a fanzine. 1964 végén Nápolyban megjelent Lucio Ciccone Nuovi Orizzonti (Új horizontok) c. kiadványa, 1965 júliusában az Aspidistra, ugyanez év szeptemberében a fiatal velencei újságíró, Sandro Sandrelli nagyon személyes Interplotja, októberben Carlo Bordoni Carrarában kiadott MicroMegája. 1966-67-ben Milánóban a Numeri Unici (Páratlan számok), az Orsa Maggiore és a Verso le Stelle (A csillagok felé), Torinóban Riccardo Valla kitűnő Sevagramja, Roberto Temporini Hybridje, Diego Gabutti Numeri Specialija; Triesztben Fabio Pagan és Gianfranco Battisti Decimo Pianetája (Tizedik bolygó). Sajnos azonban az ígéretes helyzet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: sejthető volt, hogy hamar lelohad a lelkesedés a hibák vagy a szerkesztő érdektelensége miatt, s valóban, az első eredmények után 1968-ra kifulladt a mozgalom, s ebben az évben megszűntek a legjobb kiadványok. Az utolsó megmaradt csoport, a velencei Centro Coltori Science Fiction készítette azt a nagy jelentőségű katalógust, mely az olasz nyelven megjelent SF-művek címjegyzékét tartalmazza 1968
júniusáig bezárólag. Mi volt a válság oka? Elsősorban az a téves feltételezés, melyre az olasz fandom épült: gyakran kizárólag a hivatalos kiadói politikával való szembenállás hívta életre, az a cél, hogy vélt vagy valódi sérelmeket toroljon meg, s ki nem élt írói ambícióknak adjon teret. Célja tehát negatív volt, passzív és destruktív, úgyhogy amikor egyik vagy másik folyóirat megváltoztatta címét vagy eltűnt a színről, akkor a fanzine is megszűnt, mivel nem volt önálló, aktív és pozitív elvi alapja. Krízishez vezetett az is, hogy a mozgalom dilettantizmusra épült, a műfaj rajongói hamar elvesztették bátorságukat, lelkesedésüket, kedvüket, idő- és pénzzavarba kerültek. És végül sok fiatal író hamarosan más vizekre evezett. Ha tehát meg akarjuk vonni a SF mérlegét e tekintetben, akkor mit mondhatunk erről a négy évről? Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy kiábrándulásokkal teli korszak volt. Kiábrándító, mert a szerkesztők nagy része zavaros fejű, határozatlan és elvi alapokat nélkülöző ember volt: így a fanzine nem vált olyan küzdőtérré, mint vártuk. Az olasz SF története – mint láttuk azonos a többé-kevésbé rendszeresen megjelenő SF-folyóiratok történetével. Nemigen voltak olyan magányos egyéniségek, akik a különböző orgánumoktól függetlenül tudták volna előbbre vinni a SF ügyét. Akik mégis voltak, mint például Dino Buzzati, azok inkább a szélesebb kortársi kultúra területén dolgoztak. Milyen mérleget készíthetünk tehát az olasz írók SF-termésének vizsgálatakor? Létezik-e egyáltalán, s ha igen, milyen mértékben, milyen hatékonysággal és milyen kilátásokkal? 1963 táján az első és legfontosabb cél az volt, hogy az olasz írók szakadjanak el az angolszász és más idegen tudományos fantasztikum hatásától. Meg kellett szabadulniuk bizonyos kötelező nómenklatúrától: lassan elmaradtak a különböző Johnok, Bobok, Frankok, Smithek, Brownok, s megjelentek az európai és az olasz nevek. A következő lépés a környezet átformálása lett: a SF-történetek hátterében Anglia és az Egyesült Államok helyett európai és latinos környezetre ismert az olvasó. Aztán végleg felhagytak a titokzatossággal, és Olaszországba helyezték cselekményüket, a jövő, a jelen vagy a múlt Itáliájába. Tehát az ösztönösen vagy tudatosan felépített cselekménnyel elérték azt, amit eleinte lehetetlennek tartottak: leszoktatták az olvasót a közhelyekről, arról, hogy egy SF csak Londonban vagy New Yorkban játszódhat, esetleg Los Angelesben. (Híres mondása Carlo Frutterónak, az Urania szerkesztőjének: „Luccában nem érhet földet egy repülő csészealj!”) Rájöttek hát, hogy Olaszországban is játszódhat SF-regény. És ez az írók, a közönség és a kritikusok gondolkodásának szükségszerű fejlődése volt. Elmondhatjuk tehát, hogy ma már van a science fictionnak olasz útja? Hosszú kísérletező évek után elmondhatjuk, hogy mind stílus mind tartalom szempontjából ma mar van olasz SF. Kétségtelen azonban, hogy még hosszú út áll előttünk, tekintve, hogy számos fékezőerő késlelteti a további fejlődést, mégis fölvázolhatjuk az olasz sci-fi irodalom néhány sajátos vonását. Az olasz SF-termés kilencven százaléka inkább fantasztikus, mint tudományos.
És ez nem azért alakult így, mert az írók jobban vonzódnak a köznapi értelemben vett fantasztikumhoz, hanem mert nem értenek a dolog technikai részéhez. Ha megvizsgáljuk a régi gárda írásait, láthatjuk, hogy kísérleteztek eddig ismeretlen tudományos ötletekkel és megoldásokkal. Később, talán mert az új nemzedék még a felkészülés stádiumánál tartott, egyre ritkábban lehetett olvasni ilyesfajta tudományos ihletésű írást, inkább olyan tudományos-fantasztikus megoldásokhoz folyamodtak, melyeket író és olvasó egyaránt ismert és elfogadott, melyekhez nem kellett technikai magyarázat, se új vagy eredeti tudományos megoldás. Az olasz SF másik jellegzetessége, hogy – legalábbis legjobb alkotásaiban nem öncélú, nem felszínes cselekményekben bővelkedő. Mindig van ideológiai célkitűzésük, sose folyamodnak mesterkélt, üres ötletekhez, fogásokhoz, csak hogy szórakoztassák az olvasót. Ennek következménye, hogy mindig központi helyre kerül az Ember. Az ember, aki saját problémáival küzd, vagy a jövő, a világegyetem, a földön kívüli lények, a gépek, az eltorzult társadalom kérdésével. Ehhez a ponthoz érve fölvetődik a kérdés: milyen jövőt kínálnak az olasz SF-szerzők? A válaszból az olasz SF-irodalom újabb jellegzetességére következtethetünk: akár a neorealizmus, akár a romantika igen tág értelemben vett SF-követőlről beszélünk, mindig megfigyelhetjük a látásmód meglehetős egyformaságát. Nyilván az utópiaellenes örökséget folytatva, a jövő világát negatívan, kiút nélkül ábrázolják, ahol a ma összes súlyos problémája rázúdul az emberre. A végső stádium a következő: íróink igen gyakran a mai Itália társadalmi, gazdasági, családi, vallási, szellemi életének hibáiban, tévedéseiben vélik megtalálni a későbbi helyzet kulcsát. Gyakran foglalkoznak – konkrétan – a választási rendszer, a betegsegélyző, a kormánypolitika, az állam és az egyház viszonyának, az autóforgalomnak, a biztosításnak, a bürokráciának, az urbanisztikának a kérdéseivel. A nagyobb hatás kedvéért sűrűn folyamodnak konvencionális SF-sémákhoz is. Az olasz SF különböző korszakait áttekintve összefoglalóul elmondhatjuk, hogy kialakultak „iskolák”, „áramlatok”, írói csoportok, sajátos jegyekkel és látásmóddal. Kétségtelen, hogy Olaszországban két fő elv szerint csoportosítják a SF-t: az egyik a Cosmo és az Urania körüli írókhoz vezet; ezeket úgy tekintik, mint akik az irodalmat pusztán menekülésnek vallják, vannak ugyan „eszméik”, de elsősorban szórakoztatni akarnak, a huszadik század mesemondóinak csaptak föl. A másik vonulatot nagyjából a Futuro írói alkotják, akik a SF-t elvi harci eszköznek tartják, ideológiai fegyvernek, valamiféle „üzenet” közvetítőjének. Bármennyire ködös is ez a felosztás, létezik, és megvan a hatása. E két áramlat kört is áll természetesen számos szerző, főleg fiatalok és kezdők, akik még nem vallanak elég világos és tiszta elveket. A helyzet végül is elég furcsa. Míg egyik oldalon arról beszélnek, hogy a SF halódik (mivel a tudomány eredményei túlhaladták), a másik oldalon azt látjuk, hogy a nem SF-re specializált kiadók soha annyi SF-regényt és novellát nem adtak ki, mint napjainkban, ezzel egyidejűleg viszont a hazai SF publikálásának alig van lehetősége, s ezzel az a látszat alakul ki, mintha olasz SF nem létezne. Mégis megvan a remény, hogy valami vagy valaki megoldja a helyzetet, a mostani vajúdó kezdeményezéseknek ad valami lökést talán az első Eurocon, melyet az olaszok rendeztek meg 1972ben
Triesztben. Sikere, azok a személyes kapcsolatok, melyek itt kialakulhatnak az európai s talán az óceánon túli írókkal, lökést adhat s hitet ébreszthet azokban, akiknek szívügyük az olasz tudományos-fantasztikus irodalom föllendülése. Szoboszlai Margit és Székely Éva fordítása
Giulio Raiola: A mentési akció 3. Csillaghalmaz Rendőrfelügyelősége A szektorparancsnok kezébe (Hiperposta – Szigorúan titkos) Központi Rendőrhivatalunk példátlan dolgokról értesít. Olyan dokumentumok kerültek a kezünkbe, melyek az utóbbi idők legbotrányosabb ügyéről rántják le a leplet Hivatalunk jóvoltából szerencsére a dolog előbb jutott tudomásunkra, mintsem a botrány a nagyközönség elé került volna.Egy gátlástalan banda – eredete már tisztázottnak látszik – fosztogatja az Önök zónájának C kategóriájú világait, és a Rendőrfelügyelőségnek ez nem jutott tudomására. Ebből az gyanítható, hogy néhány tisztviselő összejátszik a bandával.Mellékelve talál egy dokumentumot, melyet az Ön fennhatósága alá tartozó Szektor 23. Rendszerének harmadik bolygóján élő humanoid naplóféléjéből kivonatoltunk. A szóban forgó humanoid – és ez a legsúlyosabb részlete az ügynek – a mai napig fogságban van a banda bázisbolygóján, a 12. Rendszer 5. bolygójáról van szó, ugyancsak az Ön Szektorában. Vele van egy másik ugyanilyen egyed – csak az nőnemű.Azonnali és mélyreható vizsgálatot kérek az Ön Felügyelőségétől, és utána részletes jelentést. Terjesszen elém javaslatokat is az ügy gyors és végleges elintézésére.A dolog kényes, elsősorban azért, mert belekeveredtek C kategóriájú egyének, akik a törvény szerint még ki vannak zárva mindenféle rendszeren kívüli kapcsolatteremtésből. Ismétlem, munkánk kivételes mulasztásáról van szó: ha a bolygók képviselői a Székhely Legfelsőbb Bíróságánál tudomást szereznek az ügyről, a következmények módfelett kínosak lehetnek: ért engem?!Várom vizsgálatát és a jóváhagyásomra beterjesztendő javaslatait. Még egyszer emlékeztetem, hogy Ön – és csakis Ön a felelős a 3. Csillaghalmazért és az ebbe a Szektorba tartozó Rendszerekért.Főfelügyelő I. Fölszaladt a Ponte degli Scalzi lépcsőjén az omladozó, bedeszkázott régi pályaudvar mellett. Kifulladt, mire fölért. Öregszik, gondolta bosszankodva. Nekitámaszkodott a mellvédnek, nézte a Canal Grande vizét. Egy pillanatra meg kellett pihennie, szíve gyorsan vert a futástól. Ujjai alatt érezte, hogy az érdes
követ apró repedések barázdálják, mikroszkopikusan finom hézagok hálója szövi át meg át. Ez a híd fiatalabb, mint a többi, előbb-utóbb mégis össze fog omlani. Lauro úgy gondolt a Városra, mint egy halottra, mint olyan valamire, ami napról napra jobban elenyészik, csontjai elmállnak, és lassan az egész felismerhetetlenné válik. A vasbetonnal és acélpántokkal megerősített házak még állnak; a Cannaregióban (valaha az egyik legfontosabb városnegyed volt) már csak a legmagasabb házak csúcsai látszanak ki a vízből. Ott, ahol a Canal Grande partja volt, most csak tetők, oromzatok, erkélyek sorakoznak. A szemben levő part viszont többé-kevésbé épen maradt, a süllyedés alig érintette. A legmagasabban fekvő részeken naponta ötször-hatszor elönti a víz az alacsonyabb emeleteket, de a nagy paloták ott vannak még, s ha düledezve és repedezve is, de tanúskodnak még arról, hogy milyen volt a Város tíz évszázaddal ezelőtt. Ha elnézte a Várost, amely magasba emelt romkarjaival olyan volt, mint a fulladozó, ha elnézte a Várost, amely kőtengerré és sárhalommá enyészve süllyed a csatornák mélyére, akkor saját öregségének előérzete is rátört hirtelen; a huszonhét éve sem tudta megszabadítani ettől a súlytól. Most nincs ideje tűnődni, haza kell sietnie az ellenőrzés miatt. Mégis volt valami a levegőben vagy a kanális vizében, nem értette pontosan. Valami (rohadt, gennyes dolog) bujkált a paloták lábánál a zöld felszín alatt, a sárban, ahová a szeptemberi nap távoli visszfényt vetett. Vagy talán a sótól foltos, a nedvességtől málladozó falakban. A lépcsőn lefelé meglátta a turistákat. A Város évszázadok óta mindenféle-fajta ember búcsújáró helye. Most is a bolygótelepekről, a Mars vörös sivatagjaiból vagy a Vénusz mocsaraiból jöttek. A „charter”-ek, a rendes és a különjáratok, a nagy bolygóhajók, melyek a Rendszer részeit kötik össze, a Holdon szállnak le, ahol a Város Bolygóközi Idegenforgalmi Hivatala létesített egy irodát a pályaudvar kupolacsarnokában. Lauro egyszer járt ott, jól emlékezett mindenre. Egy fémrobot ecsetelte, milyen előnyökkel jár a kéthetes tartózkodás a Lagúna úszó falvaiban, ahol érvényben van a „minden fizetve” elve, és a nagy vetroflex táblákra mutatott, melyeken tökéletes kivitelben hol megjelentek, hol eltűntek a csatornák, a Basilica d'Oro romjai, a Sóhajok hídja (műanyag kövekből, eredeti arányaiban újjáépítették) meg a vadonatúj, hatalmas Danieli, mely száztizenkét emeletével az egész lagúnavidéket uralja. Amikor Lauro megmondta a robotnak, hogy a Városból jött, sőt húsz éve ott lakik, a fémhivatalnok hirtelen megdermedt, és sivító hangot adott ki. Aztán lassan arrébb ment, de látszott, hogy a dolog nagyon megviselte elektronikus berendezéseit. Lauro elment a turisták mellett, akik a híd lábánál gyülekeztek. Mind nők voltak, s alaposan megnézték őt. (Istenem, nagyon kiéhezettek, a bolygókon egyre kevesebb férfi van. Az utóbbi időben szemtelenségük a helyi férfiakkal egészen az erőszakosságig és az agresszivitásig fokozódott. Éjszaka, kihaltabb utcákon nem tanácsos egyedül sétálni férfiaknak.) Gyorsan befordult a San Simione Piccolo-templomnál. Itt mindig át kellett ugrania néhány nagy repedést a kövezeten, melyek alján víz csillogott.
Tele volt már a Város vízzel, elég volt egy semmiség, egy széllökés, egy erősebb eső, és a víz máris megjelent a földszinteken, még apálykor is. Sietnie kellett, nehogy meglepje a dagály, mely időnként – naponta ötször-hatszor – elönti a Várost, s fél méter magasan áll a kis utcákon és a tereken. Volt, aki itthon maradt, és csak a víz elvonulása után ment el. Mások, ha el kellett menniük, mágneses csónaktalpat kötöttek föl. Ezeknek a talpaknak a segítségével élt tovább a Város – az üzletek és az áruházak a magasabb emeleteken voltak – a Mercerián a víz színén sétáltak az emberek, a fiatalabb nemzedékek másképp el se tudták képzelni az életet. A San Marco teret már olyan gyakran árasztja el a víz, hogy a párocskák a Pazetta vizből kiálló két oszlopa közt adnak találkát egymásnak: a bronzoroszlán annyi idő után is a helyén áll még, de a szegény Todaro elvesztette már a fejét, csak áll ott, és változatlanul megölni készül egy legalább tizenhárom százada halott sárkányt. Az öbölben emelkedik a vadonatúj Danieli, melyet műanyag-cementből építettek, és remek hatású, élénk színű örökfestékkel díszítettek (egyesek azt állították, hogy magasabb a Harangtoronynál, mely pár százada ráomlott a Bazilikára, és sose építették újjá). A téli hónapokban az egész lagúnavidéket fűtik, a Bio-Solaris Hőerőművek járult hozzá nagylelkűen. Az Erőművek egyébként a Naprendszer egyik leggazdagabb emberének, Valerio Mandera mérnöknek tulajdonában vannak. A Hőerőművek a mitikus Marghera városban emelkednek; építésük heves vitákat váltott ki a konzervatívok és a modernek közt. Az Atomkor Előtti Műemlékek Felügyelősége élénken ellenezte az erőművek építését, azzal érvelt, hogy Margherában az archeológiai ásatások folytatása elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megismerhessük az elmúlt korokat. Valóban nagyon fontos kutatásokról volt szó; mindenki emlékszik a legfurcsább leletre, amit találtak: egy topott sárgaréz lapra, melybe a Montecatini Rt. feliratot vésték. A tudások rájöttek, hogy egy nagy hatalmú és garázda lombardiai törzsi csoport neve ez, amely közvetlenül az utolsó atomháború előtti években vonult a Lagúnához. Valerio Mandera azonban – elsősorban a polgármester segítségével – győzött; megvették a területet, és fölépültek a Bio-Solaris Hőerőművek. Az erős akaratú mérnök nyomban kiadta a jelszót: „A Bio-Solarisszal egész évben nyár van a lagúnavidéken.” Ezért aztán az Idegenforgalmi Hivatal most valamiféle jótevőként tiszteli, az ÁSZT (Általános Szállodatársulás) megválasztotta elnökévé – ők tudják, miért. Lauro fülét hegyezve állt meg: a környék hirtelen kihalt, a víz állandó hullámverés közepette, élőn és hatalmasan emelkedni kezdett; a Város ura volt. Mintha ezer csáppal kapaszkodna a part csúszós köveibe. A Canal dei Tolentiniben most egy áradó folyó zúg, időnként kidugja a partra egy-egy habcsápját, mely hirtelen születik az egyre gyorsabban szaladó víz sima hátán. Lauro futásnak eredt hirtelen félelmében, melyen nem tudott úrrá lenni, s minél hamarabb biztos menedékbe szeretett volna jutni. Hiába mondta magának, hogy butaság, sós víz az egész csupán, és legfeljebb a cipőjét áztatja el. A félelem nem belőle, hanem a vízből áradt. És nem a megszokott vízből, a nyílt tengerből, amelyben
sokszor úszott nyaranta, hanem abból, amelyik most ugrásra készen kapaszkodik a csatorna szélébe. Futás közben a két part közt fölpúposodó vízhátat nézte, mely már nem volt olyan sima, kapkodó fehér habokat látott rajta. Beszaladt a lakásához vezető utcácskába, és e pillanatban hallotta, hogy a víz dübörögve zúdul a járdára. Kicsap egyszer, aztán még egyszer, aztán újra meg újra; a víz baljóslatú dübörgéssel tör ki a csatornából, tele dühvel; aztán másféle, szaggatott zúgással csapódik a régi köveknek. Kinyitotta a kaput, és két ugrással a lépcsőkön termett. A víz már-már fölnyúlt, időnként át is csapott a küszöbön. Hihetetlen gyorsasággal utánaszaladt a lépcsőn is. A lépcsőfordulóból visszanézve látta, hogy a lépcsőfokok pillanatok alatt eltűnnek. Aggódva várta, hogy az emelkedés megszűnjön. „Egyszer majd nem áll meg, és akkor itt a vég.” Bizonyos volt benne: eljön a nap, amikor a szörny nem fog ott lent megállni és alulról fölnézni rá, hanem utána jön a lépcső tetejéig. Most azonban a hetedik lépcsőfokon erejét vesztve megállt a víz: fadarabokat, szakadt dobozokat, újságfoszlányokat meg egy hátán himbálódzó, puffadt hasú, döglött fehéregeret sodort a kapuba. „Csodálatos megmenekülés.” De nem voltak illúziói. Egyszer majd a víz nem fog megállni, s hang nélkül „elnyeli” a Várost, talán éjjel lesz, s egy bűzös zöld örvény elsöpör mindent, ami megmaradt belőle, házakat és embereket, hidakat és templomokat, gondolákat és turistákat. És ez a nap (esküdni merne rá) nincs messze. II. Az ablakok előtt valaha kert volt. Ezt egy múltbeli emlékből tudta, mert a házban senki se emlékezett rá. Ennek legalább két évszázada, ha nem több, de valamit meg lehet tudni azokról a régi időkről, ha az ember fölmegy a legfölső emeletre, a laboratórium melletti szobákba. Nehéz feljutni a tető alatt húzódó lépcsőkön. Az utolsó két lépcső leszakadással fenyeget, egy napon majd végleg letörik: a lépcső fából készült, csupa repedés, lyuk, valószínűleg nagyon rossz állapotban vannak a tartógerendák. A legfölső emelet, ahová senki se jár, csupa por és piszok. Rengeteg hulladék gyűlt fel az elmúlt idők alatt. Ide hordtak föl az alsóbb emeletekről mindent, amit meg akartak menteni a víztől. Az elfelejtett limlomok közt állandóan piros szemű egerek surrognak, s ha a zseblámpa fényére egy sarokba gyűlnek, meredten, kábán bámulnak, aztán szétszaladnak a régi karosszékek alá, a málladozó tapéta mögé. Szerencsére megmaradnak itt fönt, sőt ha lehetne, még följebb mennének, annyira rettegnek a víztől. Szétszaladnak a sötétben, amikor keresztülmegy – ő az egyetlen, aki időnként benéz a szobákba az erezett márványasztalkák, a rozsdás zárú, öblös fiókos szekrények, a már soha, senkinek nem kellő rongyokkal megtömött bőröndök, sötét hátterű képek közt, melyeken a rájuk vetődő fényben furcsa parókás fejek tűnnek elő. A képek a nagyapa testvérének gyöngéi voltak, mióta meghalt, vagy harminc éve,
senki se törődik a képekkel. Az egész emelet ilyen állapotban van, kivéve a laboratóriumi részt: ez új szárny, ő építtette pár éve. Ezekből a szobákból is meg lehet közelíteni a laboratóriumot, de erre hosszabb az út. Lauro jobban szeret a G felvonóval menni közvetlenül, éppen ezért szereltette föl, ezen szállítja az anyagot is. Az egyik szobában egyszer talált egy gyűrött, megsárgult papírt, egy sarokasztalkán hevert. Bevitte a laboratóriumba, de nagy része olvashatatlan volt. Kisebbik részén apró, finom, elegáns női írást lehetett látni. A levelet bizonyos Elisa Facco írta, legalább kétszáz éve (dátum nem volt rajta, a papír fölső széle hiányzott), a papír megsárgult, a tinta vörösesbarnára fakult. Az aláírás jól látszott, az Elisát nagy betűkkel, gondos vonásokkal vetették papírra, a Facco apróbb betűs volt, hevenyészettebb. Ez az Elisa egy férfinak írt, talán valamelyik családtagnak. Tiszteletteljes kifejezésekkel, néha tréfásan. Egy másik nőről beszél, a „feleség”-ről, valószínűleg a címzett feleségéről. A kertről is szól, csodálatos hely lehetett, ha a gyerekek ott szaladgálhattak, meg virágot lehetett szedni. Később is ír a kertről, amikor azt mondja: „Sokáig néztem a kertet a dolgozószobámból, mielőtt elindultam.” Furcsa levél, tele van finom bánattal; Elisa szerette volna elrejteni szomorúságát a távollevő előtt, a levél mégis csupa fájdalmas, sötét fordulat. Egy helyen így ír: „Nehéz elfelejteni az Ön Városát, a hidakat, a lenyugvó nap fényét a parton...” Aztán meg így: „...leg pusztulásra ítélt” és „az az érzésem... látom többé.” A laboratóriumi asztalra dobta a megsárgult papírt, és elnyúlt a díványon: gondolkozott. Milyen lehetett ez az Elisa? Talán már nem volt egészen fiatal. Finom, zárkózott nő, ez világosan kiderül a levélből, azokat a banalitásokat a tapintatlan tekintetektől félve írta, a levél illetéktelen olvasóitól óvakodott. Egyetlen érzelmi utalás van a szokványos szavak közt, ez a Városra vonatkozik: „...leg pusztulásra ítélt.” 6, persze, azt akarta írni: „valószínűleg”, de Lauro már tudja, hogy „biztosan” pusztulásra ítéltetett. Mindenki elhagyta, utolsó élő darabjaira is csak az olyan emberek tartanak igényt, mint az ASZT elnöke és a polgármester. Belefullad az üzérkedők és politikusok cselszövényeibe, mielőtt még a tengerbe fulladna bele. Nincs mese, a Város halálra ítéltetett. A Tudományos Bizottság se jutott semmire harminc év múltán. Lauro még gyerek volt, hatéves, amikor egy éjszaka leforgása alatt a Cannaregio eltűnt. Több ezer halott volt, a legtöbben a pánik áldozatai, aránylag kevesen közvetlenül a szerencsétlenségé. Cannaregio úgy merült el, mint egy lyukas pléhdoboz, nem egészen huszonnégy ára alatt vagy tizenkét métert süllyedt. Néhány lökés, mindegyiknél egy méter lefelé. A tudósok szerint a mélyebb, de szilárdabb rétegekbe ágyazódott bele, és csakugyan, később nem mozdult többé. Most az egész Cannaregio csatorna és a Rio Santi Apostoli közti rész víz alatt van, csak a Cá d'Oro felső erkélye látszik ki. A Bolygóközi Idegenforgalmi Hivatal ügyesen kihasználta a helyzetet, föld alatti sétautakat szervezett a külföldieknek. A jelszó: „Nézze meg az
elmerült Város csodálatos palotáit. Álombeli látomás az ultraflex szkafanderen át. Az Adriai-tenger delfinjeivel úszkálhat ott, ahol kétezer éve a dózsék sétáltak.” Lauro kinyújtózik a heverőn, friss fény önti el a laboratóriumot. Egyetlen delfin sincs ott lenn, tíz méterrel a víz színe alatt, csak a mély iszap. De a szerencsétlenség utáni lankadt turistaforgalom megint elképesztő mértékben nőtt. És miután a Városban nem volt szállóhely (tízmilliójával érkeznek a bolygótelepekről), építettek egy úszó városnegyedet, amely a papírvix szállodarendszerben az atomkorszak első éveinek stílusát utánozza: különleges műanyagot használtak kövek helyett, minden gazdaságos, ésszerű és antikmajmoló. Az idegenek odavannak érte. Két évvel később – Lauro jól emlékszik rá – következett a Giudecca: nyolc-kilenc métert süllyedt. Már csak néhány magasabb palota fala és pár templomtorony látszik ki a vízből. Ekkor hasadt ketté a San Georgio Harangtornya, s mint egy csonka ujj uralja most a kis szigetet. Fölült a díványon. A régi levél az asztalon hevert, elhagyatva, mint egy jelentéktelen darab papír. Lauro mintha látná is Elisa Faccót kétszáz évvel ezelőtti ruhájában, amint végigmegy a napsütötte parton, és a Dózse-palota meg a Szent Márk-templom közt bemegy a Piazettára. Ma iszapos romhalmaz az egész, Elisa csontjai is ki tudja, hol porlanak. Az a nő, aki kétszáz éve a Város legcsodálatosabb házai közt sétálhatott a napfényben, mégis milyen csöndes és szomorú volt. Utolsó sétája, búcsúsétája, csupa balsejtelem lehetett. A múltnak ez az asszonya teli volt a halál titokzatos illatával, azon a ragyogó napon az elmúlást érezte, ez áradt feléje a csatornákból, a sötét kis utcácskák mélyéből, a behajtott kapuk nyikorgásából. Valami már akkor bujkált a büszke paloták tövében, a Canal Grande zavaros vizében, a mélyen ülő iszapban. Az akkor még ép Városban talán már aggódva fürkészte Elisa a vég jeleit a „Járdák”, a „közök” és a „terecskék” mentén, rátámaszkodhatott egy kút kávájára, nézte a málladozó házakat. Végigsétált a Cannaregión vagy a Castellón, a Gettó sikátorain, vagy messzebb is elment, a S. Pietro felé, amely nagy terével lenéz a szigetekre. Megérintette a sebesült kövek repedéseit, nekidőlt a hidak mellvédjének, és elnézte a Város tükörképét, mely az első szellőre vagy evezőcsapásra szétesett, eldőltek az épületek, elmozdult a part, felborultak a szobrok, és összefolytak a mozgó-billegő palettán az emberek is. Most azonban itt a pillanat. A gépek rideg-mozdulatlan várakoznak a laboratóriumban. Az acélállványra szerelt sugárvető egyedül fogja végrehajtani a műveletet. Hamarosan bekapcsol, pontosan 21 órára van beállítva, csak három perc van hátra. Az atomórára van kapcsolva, a gravitációs állandókkal összhangban fogja megkezdeni a munkát. A megadott pillanatban kigyulladnak a kapcsolótáblák és a világító jelzőkészülékek, és akkor már csak egy kapcsolót kell elfordítani. A széles vászon szemben függ a falon. tökéletes képet fog adni. A nagy gravimágneses szonda több nemzedék álma volt. A régi frekvenciaimpulzuson alapuló szondák szűk hatósugarúak voltak. A vetítővászonnal azonban – amely mindjárt működésbe lép – hűbb lesz a kép, és ha minden jól megy, akkor könnyen értelmezhető. A föld belseje rétegesen kerül majd a képernyőre a gravimágneses vonalak segítségével, amelyek hűen adják vissza a föld kisebb vagy
nagyobb gravitációját. A képet értelmezve a gép kezelője száz kilométer mélységig láthatja a Föld belsejét. Beljebb a sugárvető nem hatol, ennyi a hatósugara. Most itt ül Lauro a képernyő előtt, keze a kapcsolón, szeme az átelleni fal első kapcsolótábláján; pontosan 21 óra, halk sípolás, a jelzőlámpa fölvillan. Határozottan megfogja a kapcsolót, és háta mögött a készülék, a sugárvető működésbe lép. A képernyő kivilágosodott. Kusza vonalak futnak keresztül-kasul, furcsa szögeket és hurkokat alkotva: az embernek az a benyomása, hogy villódzó kígyófészekbe pottyant. Száz méter mélységre állította be a sugárvetőt, és a képernyőn megjelennek a Föld mélyében egymáson fekvő rétegek gravimágneses vonalai. A sugárvető közben lassan a kívánt mélységbe hatol. A csillogó kígyóvonalak összegabalyodtak, Laurónak eszébe jut sokévi munkája és reménykedése, hite saját képességeiben, a többiek értetlenkedése. A többiek sose akartak hinni benne. Amikor a fizika szakon mindig azon a terven látták dolgozni, amelyről a professzorok azt tartották, hogy „szép, szép elméletben, de a gyakorlat az más”, egyetemi tanársegéd kollégái még keményebben csúfolódtak rajta. Volt, aki „szondakukac”-nak, volt, aki „doktor mágnes”-nek csúfolta, mások „vén gravi-bohóc”-nak. Lauro sose vette föl a tréfát, tudta, hogy tulajdonképpen irigység lapul mögötte. Ez a készülék, amely most, ha minden igaz, működni fog, nyomban véget vet a Különleges Testület habozásának, és megkezdik a Mentési Akciót. Lassan mozdulnak az emberek, nagyon lassan, harminc éve dolgoznak, és semmit se értek el. Elképzelhetetlen fölfedezésekre és eredményekre jutott 2400-ra a tudomány: a technika az emberiség dicsősége lett, az emberek háromszáz év alatt meghódították és benépesítették a Naprendszer összes bolygóját, most kutatják át a Jupitert és a Szaturnuszt. A kozmosz élettelen terei előtt se álltak meg az emberek. De a Föld méhe lefogta futásukat, a harmadik bolygó labirintusai még mindig zárva vannak. A mai napig nem akadt szem, mely belátna ezekbe a mélységekbe, és valamennyire is pontos képet adna róluk. Most van mert ő megszerkesztette ezt a csodálatos szondát: a Bizottságnak se lesz több mentsége ki kell mondania az ítéletet: élet vagy halál a Városra. Lassul a villódzó vonalak mozgása. A sugárvető nyilván hamarosan eléri a kívánt mélységet, a száz métert. Igen, megállnak, elrendeződnek a vonalak. A képernyőn zavaros, nagy, többé-kevésbé sötét foltok jelennek meg, szabálytalan formájú csomók tömörebb képződmények, melyek – az elektronlassító segítségével – sötétebb színt öltenek, sötétebb szürkét, mint a képernyő többi része, mely itt-ott erősebb vonalakkal átszőtt világosabb szürke színű. Tökéletes: a szonda a gravimágneses adatokból pontosan azt a képet emeli ki, amit várt ebben a mélységben, körülbelül százötven négyzetméteres körzetben (de hét négyzetkilométeres „metszetet” is lehet készíteni, csak a hatótávolságot kell növelni). Tehát száz méterrel a Város alatt a talaj egyenletes, közepes sűrűségű, tömörsége helyenként nagyobb, mint itt is, ahol egy sűrűbb földcsomó metszete látszik, mely a képernyőn sötétebb a többi résznél. És az egész alluviális talaj. A szonda remekül működik, nem volt hiábavaló annyi év munkája és megaláztatása. Egyedül küzdött, és most sikerült. Mit fognak szólni a kollégái, mit
fognak szólni a tudások ezekhez a remek összjátékban működő tökéletes gépekhez? Meglátjuk, mi lesz, amikor megfelelő helyen bemutatót tart a Különleges Bizottságnak, a Rendszer különböző sarkából odagyűlt ötven embernek. Lázas kíváncsiság fogta el: ő veti az első pillantást a szűz mélységekbe. Előbb azonban odamegy egy kis szekrényhez, kivesz egy üveg régi whiskyt, melyet kivételes alkalmakra tartogatott. Egészségedre, kedves szonda, mélységek mágikus kutatója, még nagy utakat teszünk meg együtt! Megint odament a sugárvetőhöz, és most háromezer méteres mélységre állította be. A sugárvető szünet nélkül dolgozik, a fal mögött ólomzár alatt egy atomgenerátor rejtőzik, ez működteti. A képernyőn több ezer éves sötétségbe temetett, naptól elzárt mélységek gravimágneses vonalai villódznak. Aztán hirtelen fehér pont jelenik meg a képernyőn. Lauro csodálkozva nézi. A mutató kétezer-hétszáz méteren áll, a fehér pontocska pedig szemmel láthatóan nő, növekszik. Gyorsan ellenőrzi a műszereket. Minden rendben. Minden remekül működik, a gépek szabályosan hajtják végre feladatukat, a sugárkapcsoló is szabályosan zúg-rezeg, az ellenőrző lámpák kialudtak, egyszóval minden rendben. A fehér pont azonban már a képernyő felét elfoglalja, és egyre nő. Valami történik, amit nincs módjában ellenőrizni. Valami hiba jelentkezett? De nem, ez se lehetséges, a képernyő többi része azt mutatja, amit kell: ha valami baj lenne, az egész ernyő fehér lenne. Valami lyuk van ott lenn, ez nyilvánvaló. De annyira hihetetlennek és őrültségnek látszik, hogy Lauro önkéntelenül elcsavarja a skálakapcsolót. Most még nagyobb a vizsgált metszet. Hétezerszer hétezer méter, ez a Maximum, a Város egész altalaja a képernyőn van. Ám ez az átkozott fehér lyuk még mindig megvan: a skála változtatásával hirtelen kisebb lett, de most megint egyre nő. Lauro tágra nyílt szemmel nézi a fehérséget, az űrt, mely egyre jobban elfoglalja a képernyőt. És tökéletes kör alakot ölt. Egyszerre azonban (a szeme a mélységmutatóra téved: pontosan kétezer-nyolcszáz méter) megváltozik a lyuk formája. Ismerős lesz a rajza, valahol már látott hasonlót. Lassan múlnak a másodpercek, aztán a fehér űr, mely már szinte egészen betöltötte a képernyőt, hirtelen eltűnik. A mutató kétezer-kilencszázötven méteren áll, a gravimágneses vonalak pár pillanatig megint ide-oda hajladoznak, majd lecsillapodnak, és mozdulatlanná dermednek. Háromezer méterrel a Város alatt szilárd, homokos, kavicsos talaj van, agyagos, alluviális rétegekkel. Ki tudja, hol végződik ez a talajfajta, és milyen mélységben kezdődik a sziklás rész, lehet, hogy négy-ötezer méter mélységben. A sokk erős. Mi van a Város alatt? Torka kiszáradt, keze remeg, de újra kell kezdenie. s rá kell jönnie, mi lehet ott. Ellenkező irányba csavarja a sugárkapcsolót, és kétezer-kilencszázhúsz méteren rögzíti. Elindítja a szondát. Girbegurba vonalak a képernyőn, aztán mint egy váratlan villanás, megjelenik a fehér szakadék. A gép megállapodik a kívánt mélységben. Nagyon nagy a fehér folt, arányai is érdekesek, ötször hét kilométeres. Furcsa, de ismerős forma, hosszúkás, látott már ilyesmit, de nem emlékszik, hol.
A furcsa téglatest nagyon nyújtott, hosszabb oldalai nem egyenesek, hanem kanyargósak. Egy fejnek látszik, mely nyaknál elkeskenyedik, aztán megint kiszélesedik, és végül… Nem, ez lehetetlen, ez lehetetlen! Most ismert rá, bizonyosan ráismert: ilyen volt valamikor a Város kerülete, amikor még ép volt minden negyede, és kint volt a tengerből. Igen jobboldalt ez a Cannaregio, aztán az ellenkező irányban, baloldalt a Giudecca. A szűk nyak a Castello szűkülete, s a Sant'Elena előtt az Arsenale. A Lagúna másik része is megvan a hihetetlen rajzon, még a Lídó is látható. Hülyén mered a hatalmas, mozdulatlan és rejtélyes fehér foltra – kétezer-kilencszáz méterrel a Város alatt. Mintha a terek és az utcák, a csatornák és az épületek kétezer-kilencszáz méter mélységbe vetnék óriási árnyékukat. Gondolatai körtáncot járnak. Nehéz elképzelni ilyen mélységű üreget, pedig a műszerek nem hazudnak. A kupolás üreg 2950 méternél kezdődik, és 2700 méterig tart, tehát körülbelül 250 méteres. Ki csinálta? Ráadásul a folt körvonalai tökéletesek. Pontos céllal, művészi módon végzett munka. Dühödten látott megint munkához. Mérni, ellenőrizni, nevet adni annak a lyuknak ott lent! Egy órát méricskél, számítgat. Képtelenség, a lyuk pontosan a Váras alatt van, függőlegesen a lakott terület alatt. Lauro pontosan meg tudná mutatni a fehér folton a Santa Crocénak megfelelő területen azt a pontot, ahol a lakása van. A lyuk 253 méter magas, valami alagútfélében végződik, nem kupolában, mint gondolta. Az alagútnak is van egy magasabb, félgömbszerű része, ezt mutatta ki először a szonda. A lyuk falai körülbelül százötven méter magasak, itt kezdődnek az alagút görbületei. A lyukba teljes egészében belehelyezhető a város, mint egy óriási csomagolóládába. Lefeküdt a díványra, szeme kivörösödött, feje szédült a fáradtságtól. Úgy domborodik a képernyőn a régi Város képe, mint egy kivilágított térkép a falon. Micsoda felhajtás lesz, ha megmutatja a Bizottságnak: kinevetik majd, sarlatánnak mondják, vagy őrültnek nézik. Senkitől se várhatja, hogy elhiggye ezt az egészet. Az egész Rendszerben nincs olyan gép, olyan szerkezet, amely ilyen méretű lyukat tudna ásni. A gépek a laboratórium akváriumi világításában egyenletesen dohognak, zúgnak, jól kirajzolódik a képernyőn a hatalmas nyílás képe, éjfél után egy ára. Mint egy megszállott, úgy dolgozott három órán át. Most elalszik, de álma csupa örvénylő izgalom, tele zavaros rémképekkel. III. A videofon csöngése hasít agya sötétjébe. Fölugrik. Négy ára. Hideg van, megborzong, szája keserű. Végigsimítja izzadt homlokát, nagyokat lélegzik. Rémálmok gyötörték, valaki becsomagolta egy fehér dobozba az egész Várost, óvatos női kezek fölkapták az
utcákat, házakat, csatornákat, és betették a dobozba: a víz csillogott az óriási árokban, a Város új volt és ép, a Harangtorony aranyangyala úgy csillogott, mint a több évszázados színes fényképeken. Élet költözött az ősi templomokba, büszkén virított a Salute összes kupolájával, a San Giorgio Harangtornya, a Dózse-palota csak úgy világított a Bazilika lunettáinak mozaikja mellett, és a tér csupa napfény volt, rengeteg ember nyüzsgött rajta. A magasból olyan volt a Város, mint egy zöld erekkel behálózott test, itt-ott hófehér lépcsős hidak trónoltak rajta. A Riva degli Schiavoni széles sávban folytatódott a Giardini felé, kissé balra az Arsenale-öböl szinte játékszernek látszott a szűk utcácskák és csatornák tekervényei közt. Logikátlanul folytatódott az álom, mint minden álom; a Tolentinin találta magát, a víz nyugodt volt, mozdulatlan, alig áramlott. Észrevette, hogy valaki áll mellette, odafordult, és a háta mögött meglátott egy nőt. Közelebb akart lépni hozzá, meg akarta szólítani, ám a nő egyre távolodott, végigment az utcácskákon, terecskéken, meg-megállt, és megnézte a házakat, a hidakat, a csatornák nyugodt vizében tükröződő látképet. Akart mondani neki valamit, de nem tudott, a nő megőrizte szomorú csöndjét. Mint egy szürke árny, úgy suhant a nő a hámló vakolatú házak mentén, át a hidakon, végig a régi oszlopok mellett. Egyre távolodott, és ez őt halálos aggodalommal töltötte el. Aztán megint ott volt mellette, egy régi sarokasztalnál, de megint hátat fordított neki. A nagy fehér doboz az asztalon feküdt, benne a Város, és a nő egy nagy ív sárga papírral betakarta az egészet, és apró, elegáns betűkkel sűrűn írni kezdett, s ő akárhogy is erőlködött, nem tudta elolvasni a címet, mint ahogyan a nő arcát se tudta megpillantani, csak a papíron szaladó kezét látta, mint óriási lepkék szálldostak a képernyőn kavargó fekete szakadékok és fénynyelvek közt. A gépekhez rohant, és leállította őket. Elég volt egy pillantás, azonnal eszébe jutott minden. Elhatározta, hogy nem foglalkozik többé velük. Eladja a szondát a Mars-bizottságnak a föld alatti kutatásokhoz, azok gyakorlatias emberek, értékes ásványokat fognak keresgélni vele. A Várossal nem törődik többé, jobb lesz, ha elmegy: nagyon sok dolog nem fér a fejébe. Ismét megszólal a videofon. Megnyomja a gombot, kivilágosodik a kis képernyő. Herta, az újságírónő arca jelenik meg. Amikor meglátja őt, szája elé kapja a kezét, mintha megijedt volna, de kék szeme nevet. – Mit műveltél, gravitációs mester? Csúnyább vagy a sokévi átlagnál, és milyen nyúzott! Zavarok? Neki is nevetni volna kedve, vigye az ördög az egész gépet! – Igen, zavarsz. Éppen alszom. Mi újság? Ti, újságírók sose vagytok tekintettel ránk, szegény tudós emberekre. – Alázatosan bocsánatot kérek, de feltétlenül beszélnem kell önnel, híres-neves professzor; ezért kellett félbeszakítanom álombéli tivornyázását. Vagy tévedek? Gondolom, nőkkel álmodott. – Pokoli megérzéseid vannak, egy vörös hajú lánnyal álmodtam, híres újságíró, együtt voltunk, és...
– Elég, ne gúnyolódj. Tudod jól, hogy még nem vagyok híres. Különben pedig még álmodban se megyek az ágyadba. Lauro végigsimítja a haját, nem lehet valami szalonképes. – Ugyan, ágyba, mit képzelsz! Nagyon álmos vagyok, ilyesmihez jobban föl kellene ébrednem. Mindketten elnevetik magukat. Ám Herta nyomban elkomolyodik, ismerős, határozott mozdulattal veti hátra vörös haját. Csakugyan nyugtalan, Lauro fölfedezi, hogy egy nyilvános videofonfülkéből beszél. – Hol vagy? – kérdi. A lány szájára teszi az ujját. – A közelben, fölmegyek hozzád, nyisd ki nekem a „G”-t. Mindjárt ott vagyok. – A készülék elsötétedik. Valami baja lehet Hertának. Mit akar tőle? Valami nagy dolog lehet, ha csak úgy iderohan a laboratóriumba, hajnali négykor. Pedig máskor fényes nappal is visszautasította, mikor meghívta egy italra. Megnyom egy gombot, kinyitja a „G” ajtót. Aztán a fürdőfülkében hideg vízzel megmossa az arcát, hogy fölébredjen. – A fene egye meg, ilyenkor beállítani valahová! Amikor visszamegy, Herta éppen berobban, mint a szélvész. Megáll a laboratórium közepén, rámutat a kapcsolótáblákra meg a verttőre. – Működik? – kérdi gyanakodva. Fölül a fémasztalra, hátratámaszkodik, keze az asztal túlsó szélén. Ruhája annyira ki van vágva – az utolsó divat szerint –, hogy egészen köldökig belátni, sőt pár centivel tovább is. De ha nem lenne ez a divatos kivágás – szeszély, szokás, ki érti a divatot? –, nyúlánk, karcsú teste akkor is áttetszene az átlátszó ruhán. A csípőjén szorosan rásimuló ruha – most így hordják – négy finom, aranyszegélyű redőben hull alá. Hosszú lába nagyon jó alakú, kék sintex-harisnya van rajta. Lauro csupasz csápokra gondol, amelyek készek, hogy megragadják őt. Kissé zavartan nézi a lányt. Herta mosolyog, szemmel láthatóan kedveskedni akar. – Tessék – mondja –, annyiszor hívtál, most itt vagyok. Csak inni jöttem, persze. Szomjas vagyok. Lauro a szekrénykéhez siet, ott van a régi whisky, reméljük, ízleni fog neki, más nincs. Nem olyan kitanult, mint a kollégái, akik egy Ganimedesről származó itallal kínálják a nőket, amiben valami ajzószer van. Ő megmaradt a régi italoknál, nem bízik az újdonságokban. Herta iszik. – Így már jobb! – Keresztbe veti a lábát. – Figyelj ide – mondja Lauro –, valami fontosat akartál mondani. Kíváncsivá tettél. És ne vesd így át a lábad, mert nem tudok beszélni. Hallod? – Rendben, professzor – válaszolja Herta, és megigazítja a ruháját –, térjünk a lényegre. – Egy pillanatig nézi Laurót, aztán megváltozott hangon folytatja: – Nem tudom, kihez mehetek ezzel a dologgal, talán te tudsz segíteni. – Reméljük, nem valami viszonzatlan szerelmi ügy. Most nem vagyok
formában, hogy vigasztalni tudjalak. Herta kétkedve nézi, mintha valami kis komolyságot keresne benne. – Jó, elmondom – kezdi. – De előbb: ismered a Bizottság tagjait? – Ha a Különleges Bizottságra gondolsz, akkor ismerem néhány városi tagját személyesen is. A többiek kívülállók, húszan vannak vagy még többen a különböző bolygókról. De mi van velük? – Hát éppen onnan jövök, fogadás volt a Danieliben, a teraszon, a polgármester adta. A szokásos unalmas dolog, nem részletezem. Lauro közbe akart szólni, de Herta nem hagyja. – Ne szakíts félbe, különben nem mondom tovább. Furcsa história, és nem álmodtam. Kezébe veszi a poharat, megrázza a jégkockákat. – Nos, egy hónapja vagyok a nyomukban, valami nincs rendben körülöttük. A főnök pár hete kemény munkát adott: „Menj – mondta szokott atyai hangján –, menj el, kicsikém, és nézd meg a munkálatokat. Hamarosan befejeződnek. Hallgasd meg, mit mondanak, nézd meg, mit csinálnak. Talán van valami döntés kilátásban. Írj egy sorozatot a Mentési Akcióról, és a lap kiváló dolgozója leszel.” Érted? Így áll a helyzet. Egy pillanatig gondterhelten hallgat. – Egy hónapig jártam hozzájuk, együtt ebédeltem, vacsoráztam velük, láttam őket dolgozni, fecsegni, elmélkedni. Hát, professzor, valami nem stimmel, és én félek. Csakugyan aggódik, ez látszik rajta. Azért veszi észre, mert a lány most megfeledkezett felelőtlen sportlady szerepéről, büntetését váró kislánynak látszik. – Az, hogy furcsák, túl enyhe kifejezés – folytatja Herta, és leszáll a fémasztalról –, nem emberek. Ez van. – Nem emberek. Akkor micsodák? – (A lány túl sokat ivott a Danieliben, azért beszél összevissza.) Herta fölsóhajt. – Jó, el kell mondani töviről hegyire, akkor nem nevetsz, az biztos. Amikor elkezdtem odajárogatni, nyomban észrevettem, hogy valami furcsa van a viselkedésükben. Amikor idegenek közt vannak, teljesen normálisak, legfeljebb apró furcsaságaik vannak, mint az öreg profoknak általában. Beszélgettek, vitatkoztak, hadonásztak, mint mások. Ám amikor azt hitték, egyedül vannak, hát akkor... akkor olyanok voltak, mint az utcakövek, és szaggatottan mozogtak. Egyszer láttam egyiküket, egy széken ült, mintha oda lett volna szögezve, szeme merev volt és tágra nyílt. Aztán egyszer meg betévedtem oda, ahol a zárt üléseket tartják. Tévedésből mentem be, nem is vettek észre. Egy erkélyajtóban álltam. Benéztem, és elképesztő látvány tárult elém. Az „ötvenek” mozdulatlanul, peckesen ültek, mind egyfelé fordultak, egy emelvényen álló tárgyalóasztal felé. Valamiféle fényes gömb volt az emelvényen, kékes sugarakat bocsátott ki. Nem lámpa, ahogy először hittem, vagy valami szerkezet, inkább másféle dolog lehetett, szédítő gyorsasággal mozgott... Valami élő dolog volt, érted? Kékes villámokat szórt és forgott, lüktetett, mint egy medúza. Az összes nagyöreg ott volt a Bizottságból, kezdve Schinitzer elnökkel, egészen az ukrán Loris Estremotovig és a többiekig. Mind csukott szemmel ültek,
mintha transzban volnának. Mind, érted? Közben az asztalon forgott a fényes gömb, színét is változtatta, a zöldtől a világoskékig. Összezsugorodott... fuj! Csak álltam és néztem, aztán leléptem, bementem a presszóba, és valami erőset rendeltem, nagy szükségem volt rá. Négy napig gondolkodtam. Találkoztam velük a hallban, beszélgettünk, és azt hittem, álmodtam az egészet. Tegnapelőtt félórás interjút készítettem Kariskyval, a Vénusz-küldöttel. Udvarias ember, valaha amolyan szépfiú lehetett. Párszor nagyon fesztelenül közeledett hozzám, látszik, hogy tud udvarolni. Ahogy elnéztem, nem tudtam felfogni, hogy két nappal előbb ott lehetett a többiekkel azon a „megbeszélésen” azzal a kék-zöld gömbbel. Mert abban bizonyos vagyok, hogy a gömbbel beszélgetni szoktak, csukott szemmel, szavak nélkül... Lauro zavartan nézi a lányt, arra gondol, hogy már két hihetetlen dologgal került szembe; ha Herta elbeszélése igaz, hogy a Bizottság csukott szemmel egy zöld gömböt hallgat és... á, jobb, ha nem gondol rá az ember, elad mindent a Bizottságnak, használják föl a Mars-kutatásokhoz, ő meg elmegy innen, a Város kezd olyan lenni, mint egy lidércnyomás. Igen, ez lesz. Herta újabb pohárral töltött, és most szórakozottan iszik, Lauróra néz, de nem látja. – Nem fért a fejembe a dolog, féltem, de a kíváncsiság csak gyötört. És az volt az érzésem, hogy valami nagy fogást csináltam, mármint a szakmámban. Vártam a kedvező alkalmat, többet akartam megtudni, és ma este, félórája el is jött. Elmentem a fogadásra, a teraszra, természetesen ott volt a sajtótól az összes srác. Fordultam egyet a meghívottak közt, tudtam, hogy valamit fogok csinálni, csak azt nem tudtam, mit. Egyszer csak látom hogy jön az öreg Schinitzer azzal a hosszú fehér szakállával, és udvariasan mosolyog mint mindig. A polgármester pedig megy eléje, azzal a vörösre fújt parasztarcával, „Kedves professzor úr”, „kedves ügyvéd úr” és a többi. A frissítőkkel megrakott asztalhoz mennek, és látom, hogy a polgármester fölemel egy poharat, és beszélni kezd, a többiek köréjük gyűlnek, zúgnak a 3-D (három dimenziós) tévékamerák. „Uraim és hölgyeim – mondja a dagadt –, nem tudom, hogyan köszönjem meg, hogy elfogadták meghívásunkat...” satöbbi, satöbbi, fejből tudjuk a beszédeit, a titkára írja neki. Én a felvonóhoz mentem, senki se vett észre, gondoltam, lemegyek a tizennegyedik emeletre, ott van az Elnök szobája. Nem tudom, mi történt velem, azt fogod mondani, hogy megőrültem De meg kellett tennem, azon az áron is, hogy esetleg bent végzem, különben egész életemben gyötört volna a kíváncsiság, és tudod, hogy azt nem bírnám ki. – Mit kellett megtenned? – Hát igen, bementem az Elnök szobájába. Botránkozz meg, barátom, magánlaksértés, nevezd így, ha akarod. Csönd, ne szakíts félbe. Felhörpinti a maradék whiskyt. – A zsebemben ott lapult egy tolvajkulcs, egy mágneses ajtókulcs, amelyet különben tilt a törvény. Akkor szereztem, amikor egyszer Thaormine lakásába csöppentem a rendőrséggel, tudod, akit az a gazdag norvég nő megerőszakolt. Nem vették észre, a blúzomba dugtam, magas nyakú ruhát viseltem, semmiség volt az egész. Nos, könnyűszerrel kinyitottam a 2120-as szoba ajtaját, a folyosón egy lélek se járt, az emeleti robotpincérek is a polgármester beszédét hallgatták. Olyan szoba, mint
a többi, semmi szokatlan. Aztán az ágy lábánál levő asztalon megláttam egy furcsa kis dobozt, körülbelül negyven centi hosszú lehetett, inkább nagyobbfajta tojáshoz, mint páncélszekrényhez hasonlított. Fölvettem és észrevettem, hogy két tökéletesen egyforma részből áll, mondhatnám azt is, hogy két fél tojásból. Gyerekjáték volt kinyitni a vacakommal, ebből is látni való, hogy ezek milyen biztosak magukban, miután harminc éve itt dolgoznak. A tojás kis kattanással kettéválik. Noteszfélét találtam benne, lapjai valami zöld anyagból voltak, még sose láttam ilyent, feljegyzések lapultak benne. Kifényképeztem az egészet, itt van. Aztán egy másik felvonóval visszamentem a teraszra, a polgármester még mindig beszélt, nyolc-tíz perc telhetett el. – Megbocsáthatatlan dolgot műveltél – kiált föl nyomban Lauro nagyon komolyan –, ha nem tévedek, legalább három-négy bűnt követtél el, egy csomó súlyosbító körülménnyel! Ha nem számítjuk a vendégjog megsértését... – Tisztelt Bíróság, a védelem kifogást emel. Ez a Bíróság nincs abban a helyzetben, hogy ítélkezhessen, álmos, kócos és kifogásolható körülmények közt jelent meg egy hölgy színe előtt. Nevetve odamegy Lauróhoz, és átöleli a nyakát. – Kérlek, légy jó fiú, segíts szegény Hertának. Hiszen barátok vagyunk, nem? – Barátok, barátok... szerinted mit kell most tennem? Herta egy csókot cuppant az arcára, és az erkélyre siet, ahol a fényképezőgépet hagyta. – Tessék, ezt kell tenned, kincsem, meg kell fejtened, hogy mi ez. Kinyitja a gépet, és kivesz belőle öt sűrűn teleírt zöld papírt. – Tessék, ezek a fényképek – mondja –, de én egy kukkot sem értek belőlük, mintha óegyiptomi írással lenne, látod ezeket az ábrácskákat? Elveszi Lauro a képeket, és nézegeti őket. Szeme tágra mered. Nekidől a falnak, és nézi, nézi a fotókat: az elsőn kisilabizálhatatlan jegyzetek közt a Város vázlatos rajza látszik, annak a mély üregnek a térképe, melyet az ő szondája is kimutatott. – Mi az? – kérdi Herta. – Rosszul vagy? Leroskad a díványra, és azt az átkozott képet nézi. Nincs ereje, hogy megszólaljon, iszik egy korty whiskyt, melyet a lány nyújt neki. Az ital egy része kilöttyen az ingére, észre se veszi. – Tudtam – kiált föl Herta –, tudtam: volt valami baljóslatú ezeken a fotókon! Annyira, hogy rosszul lettél tőluk. Nem, ne mondd, hogy tévedek, valamitől megijedtél. Tudni akarom, mitől! Agya hiába keres kapcsolatot a fotó és a többi dolog közt. De hát tulajdonképpen mi ez a Bizottság? Valami titkos állami dologról lehet szó. Igen, bizonyosan így van. De a gödör vagy mi az ördög, azt minek ásták? És mire ez a nagy titokzatosság? Hiszen a Mentési Akciót is a három bolygó adófizetőinek pénzéből fedezik, és nem katonai terv; aztán meg ki ellen irányulna? Továbbra is bizonytalanságban van, a részletek nem illeszkednek össze, még mindig messze a megoldás. A lány rájött, hogy valami szenzációs dologról van szó, mindent tudni akar, mindent meg akar írni, hogy a fene vinné el a sajtót! Komolyan kell beszélnem vele, valamit el kell árulnom az igazságból, és mindenfélét ígérgetnem kell. Az semmibe se
kerül. – Figyelj ide, itt a nagy alkalom. Az újságírói karrieredről beszélek természetesen. Valami szenzációt szagolok itt; ha sikerül tisztáznunk a dolgokat, a Bolygóközi Videóra kerülnél, minta nagy sztárok meg a Szaturnusz-expedíció űrhajósai. De ha nem hallgatsz rám, ha a magad feje után mégy, akkor mindent elrontasz, és szerencsétlenséget hozol magadra. A reggeli lap, amely semmit se tud (kissé nehezen is tájékozódhattak volna, legalábbis remélem), úgy veti majd rá magát a koncra, mint egy kiéhezett kutya, és akkor neked semmi se maradna. Világos? – Nem, nem értem, de nem baj: mondd csak, hogy mit kell tennem. Lauro zsebre vágja a fotókat. – Szükségem van rájuk, tanulmányoznom kell őket, talán ki tudok sütni valamit. De rettenetesen álmos vagyok, előbb aludnom kell. Te is aludj egyet. Feküdj le itt a díványra, abban a fiókban találsz takarót. Nem, én átmegyek oda, van ott egy G-ágy, remekül alszom rajta. Holnap megint beszélünk a dologról, vagyis ma, hiszen fél hat. Jó éjszakát. Herta mosolyog, leveszi syntexharisnyáját. Lauro nézi, nagyot sóhajt, megrázza az üres üveget, kár, még egy kortyot szívesen ivott volna. Eloltja a villanyt, és otthagyja Hertát. Kint már szürkül. IV. A 3-D híradó rendkívüli kiadásokat sugárzott a Városháza összeomlásáról. A vörösfekete cím alatt a délutáni lap egész terjedelmét a szerencsétlenségnek szenteli. Lauro ül a G-ágyon, az újságot a tartójára helyezte (de a falra vagy az asztalra is tehette volna, a 3-D újság úgy is működik.) A kilenchasábos cím gyorsan és fényesen villog: „Szerencsétlenség: a Ca' Farsetti összeomlott, harminchat halott és százhatvan sebesült.” És az alcím: „Á polgármester hősies viselkedése: utolsónak menekült, hidegen szembenéz a veszéllyel – A Sporttanács tagja G-öv nélkül veti le magát a tizenkettedik emeletről, és elmerül a Canal Grande iszapjában – Újabb zavargások előtt állunk? – Pánik a Városban.” Rövid villanás fönt, az utolsó két hasábon: aztán mögötte lassú egymásutánban megjelennek a szerencsétlenségről készült fotók. Kiváló színes 3-D fényképek, aztán egy kisfilm, mely az összeomlás pillanatait mutatja: látni a Riva del Carbont, amint kártyavárként omlik össze, és tűnik el a vízben, magával sodorva az épület előtt veszteglő „járműveket” és automata gondolákat. Aztán a homlokzat hatásos panorámaképe, alulról felvéve, látni a repedést, melytől lassan kettévált a palota: tetődarabok, téglák, kövek tonnaszámra zúdulnak a főkapun menekülő tömegre. Az objektív félelmetes pontossággal örökítette meg az összeomlás minden pillanatát. Most a fölső ablakokat látni, ahonnan G-övekkel fölszerelt emberek ugrálnak kifelé. Vincenzo Gastaldi képviselőt látni, amint nehézkesen átveti magát az erkélyen, de előbb keresztet vet (jó lesz a felvétel a közelgő választásokon – gondolta Lauro –, felültetik vele a EVPP – Egyesült Vallásos Proletárpárt – híveit). Tovább peregnek a drámai képek („Részvétnyilvánítás a Bolygókon – Gyűjtés a
Holdon – Az Aszteroid-övezet munkásai a gyász jeléül egy hónapig tartózkodnak a munkától – Kit terhel a felelősség? A Robotista Párt vádolja a földi technikusokat és a Kormányt – Egy automata munkás figyelmeztette a hatóságokat – Parlamenti vizsgálat van folyamatban”), majd lejjebb újabb fényképek. Egy filmbeszámolóban a 431 /N/11-es Automata határozottan kijelenti: „Volt egy repedés a Tanácsterem alatt, de nem törődtek vele.” Látni lehet, amint a riporter arca egyetértően fölsugárzik, amikor a gépnek odanyújtja a mikrofont. A cikkek bőséges részletekkel számoltak be, hogy s mint történt a dolog, de a második kiadásban négy hasábra szorult a szerencsétlenség, a többi részt a bolygóközi labdarúgótorna foglalta el, teljes filmközvetítés a „Mare imbrium” és a „Tibet Futball-Club” mérkőzésről. A harmadik kiadás a belső oldalakra száműzte az eseményt, az első oldalon egy divatos énekesnővel készült interjú jelent meg, ezzel a látványos címmel: „Még hat gyereket akarok, aztán visszamegyek énekelni.” A maradék oldalakat a reklám foglalta el: Valerio Mandera mosolygott bizakodón az olvasóra hat hasábon át, mellette a felírás: „A Bio-Szoláris Hőerőművekkel a lagúnavidéken egész évben nyár van:' Ledobta az újságot. A három kiadásból és a sportfilmből meg lehetett tudni mindent, ami a Rendszerben történt, kivéve a csakugyan fontos dolgokat. De hát vannak egyáltalán fontos dolgok? Az órára nézett. Huszonkét óra múlt, és Herta még nem mutatkozik. Ha még pár percig nem jelentkezik, egyedül fog elindulni, sürget az idő, már csak két ára van hátra. Most ő is kételkedni kezdett. Nem volt könnyű kisilabizálni Schinitzer följegyzéseit. Érthetetlen nyelven íródtak, de szerencsére jórészt matematikai képletekből álltak. És a matematikai képletek közel állnak hozzá, bár még így is vannak dolgok, amelyeket nem értett meg. A szondával bemért adatokból indult ki, ismerte az árok méreteit. Ezek elég világosan fölismerhetők az Elnök jegyzeteiben is. Ezután már matematikai érzékére támaszkodva eljutott a többi megfejtéséhez; amikor idáig ért, sietve fölhívta Hertát videofonon a szerkesztőségben, hogy azonnal jöjjön. Már csak két óra van hátra, talán már annyi sem. Egy sóhajtással végigfeküdt a G-ágyon, és néhány arasznyira a föld fölött hintázni kezdett, mint máskor is. Fárasztó napok voltak mögötte, tovább nem bírta volna. Amikor rájött, hogy miről van szó, félelmében elrohant az Elnöki Palotába, az Elnökhöz, aki egyáltalán nem ostoba, őt is érinti a dolog, az ő bőréről is szó van. De semmi: megrekedt a mindennapi dolgoknál, ezer és ezer szállal kötődik a napi dolgokhoz, a politikához, a pénzhez, az Elnök csak akkor használja az eszét, ha pénzről van szó. Aztán meg: hogyan magyarázzon meg bizonyos dolgokat ennek a szerencsétlennek, ha maga se lát mindent tisztán, ha maga se tud pontosan válaszolni ennek a nagyszabású problémának minden kérdésére? Lemondott róla. Az egész őrült história titka a Város alatt rejtőzik – és a Bizottság tagjainak fejében, akik minden valószenűség szerint nem urai önmaguknak. Valamiféle szuggesztióról lehet szó, telepátiáról vagy hasonlóról, Lauro semmit se ért belőle. Egy
azonban bizonyos: a Bizottság legalább harminc éve nem csinál semmit. A Mentési Terv, mellyel a Várost kellene megszabadítani a veszélytől, Pénelopé vászna, melyet megszőnek, aztán folyton fölfejtenek. Ezen a ponton nincsenek kétségei. Schinitzer meg a többiek viszont tudnak egy másik tervről, titkos részletek birtokában vannak, még a számításokat, a határidőket is ismerik. Herta mestermunkát végzett, de sajnos mit sem ér. Hónapok kellenének ahhoz, hogy meggyőzzék a hatóságokat, és csak két órájuk van. Egyetlen eszköz maradt, de nyomban munkához kell látni, akkor talán van még valami remény. Amennyiben Herta késik, úgy is jó: egyedül kezd hozzá. Hallotta a felvonó zúgását, aztán rögtön kinyílt az ajtó. Herta jött, haja csigákba göndörítve keretezte sápadt arcát. Fémesen csillogó ammónium-tex kezeslábas volt rajta. Nyakában ott lógott a 3-D fényképezőgép, kezében jól megtömött, hatalmas mars béli aspex-táska. Kékeszöld csizmája majdnem térdig ért. – Herta, ülj le, és jól figyelj, a bőrünket kockáztatjuk. – El tudom képzelni drágám, abból, amit tíz perccel ezelőtt a telefonba mondtál. A lapnál megőrültek. A Városháza összeomlása óta mindenütt földmozgásokról, -rengésekről beszélnek. Azt hiszem, talán csak ezer ember maradt a Városban. – Igazuk van, ha menekülnek. Jobb lenne, ha te is elmennél, még van rá idő. Herta leült a G-ágyra, most nem volt olyan magabiztos, ijedt kislánynak látszott. – Nem, együtt csináljuk végig ezt a dolgot, ha te maradsz, akkor én is maradok. Aztán meg kíváncsi is vagyok, látni akarom, mi lesz a vége. Akkor is, ha nagyon félek. – Akkor eldöntöttük: együtt csináljuk végig, és együtt félünk. Előbb azonban mindent meg kell tudnod. Az árára nézett: huszonkét óra húsz, egy óra és negyven perc áll rendelkezésükre. – Valahol a Városban, pontosan nem tudom, hol, van egy gép, egy szerkezet, nem is tudom, minek nevezzem, mert nincs róla pontos képem. Kozmikus adatokra van beállítva, és akkor lép működésbe, amikor bolygónk pályájának bizonyos pontjára ér. Nem tudom, miért állapították meg így, de ez a helyzet. órákig számítgattam a te fényképeid alapján. A „szerkezet” pontosan éjfélkor, körülbelül egy óra negyven perc múlva lép működésbe. A fényképeken egy csomó számítás és megdöbbentő matematikai képlet utal az objektum helyére. Azt hiszem, jól értelmeztem őket, pedig valami egészen másféle matematikáról van szó, mint amit mi ismerünk, végtelenül egyszerű és ugyanakkor elképesztő. Ha életben maradunk, valószínűleg bekerülök a történelembe, mint korunk matematikai zsenije, és igazi találmányom, a szonda csak kitérő állomásként, időtöltésként fog szerepelni egy olyan koponya számára, mint én. Micsoda tészta! Mintha egy polip vagy hangya vagy méh matematikai terminusokban akarná kifejezni mondanivalóját. Olyan matematika lenne, amely az ő életmódjuknak a terméke, és olyan fogalmakkal lenne tele, amilyeneket mi nehezen értenénk meg. Nem tudom, érthető-e, amit mondani akarok, de átkozottul nehéz megmagyarázni. Amikor a szerkezet működésbe lép – folytatja Lauro –, ismeretlen eredetű erőtér szabadul föl: ha pontosan értelmeztem az adatokat, az erőtér
nagyobb erővel fogja körül a Várost, mint egy acélöv. Az egész lakott terület, valamint a Történelmi Városközpont víz alá került részei a régi Marittimától a S. Elenza legszélső pontjáig, a Fondamente Nuovétől a Giudeccáig minden egy energialádába lesz zárva. Ezzel egyidejűleg a terület elsüllyed, de nem fokozatosan, mint a Giudecca vagy a Cannaregio; ezek nyilván kipróbálták, kikísérletezték, hogyan fog lezajlani a dolog. Az alámerülés, gondolom, most nagyon gyors lesz, tizedmásodpercek alatt lezajlik. Kétezer-hétszáz méterre alattunk, olyan területen, ahol képtelenségnek látszik (de gondolkodó méhek, hangyák vagy polipok számára elképzelhető és kivitelezhető), fölfedeztem egy üreget, egy gödröt, amelyet nem tudom, ki csinált. Nagyságát, formáját, helyzetét tekintve megfelel a Városénak. Egyszóval valami üres dobozféle, öntőforma-szerűség, amelybe nyilván a Történelmi Városközpontot akarják „elhelyezni”. Doboznak nevezem, mert nem tudom másnak keresztelni. Nemrégiben ellenőriztem, és láttam, hogy kezd fölemelkedni a „forma”, 21 órakor már csak ötszáz méterre volt alattunk. Ezért inog a Város, ezért omlott össze a Ca' Farsetti. Most körülbelül ötven méterre lehet a lábunk alatt, erre mérget vehetsz. Herta tágra meredt szemmel nézte Laurót, a táska is kiesett a kezéből, és a férfi úgy tett, mintha nem venné észre; közben egy zsákba bedobált különböző dolgokat. Köztük egy sugárpisztolyt. – Barátaid a Bizottságnál teljesen ártatlanok. Valaki hatalmában tartja őket, nem tudom hogyan és mióta uralkodik rajtuk. Semmit se tesznek a saját akaratukból. Az a kékeszöld gömb, amit az asztalon láttál, az kétségkívül tudhat valamit. Még egyszer körülnézett, a laboratóriumot barátságos fény öntötte el, csönd volt ezek a szobák látszottak a világ legbiztonságosabb helyének. – Menjünk, keressük meg azt az erőcsomópontot... Talán sikerül elvágnunk, és a háló nem csukódik ránk. De komoly kétségeim vannak, hogy sikerül-e. A Város sötét és szomorú volt, a régi köveken ritkás eső kopogott, a kövezet csúszós volt és fénylett, a kőkockák közt pocsolyákká gyűlt az esővíz. A tenger nemrég vonult vissza, mindenfelé tengeri növények és különböző maradványok borították az utcácskákat. Szorosan egymáshoz bújva haladtak a csillagok fényében, az állati csontokra emlékeztető töredezett járdamaradványokon. Sötét tereken vágtak át, a csukott ablakok, a cégtáblák fényesen csillogtak az esőtől. Sötétszürke árnyak mozdultak itt-ott a csatornákban. Herta szótlanul haladt mellette. Nem mindig tudott lépést tartani, a férfi léptei hosszabbak voltak, nyílt tengeren úszkáló hajó imbolygására emlékeztettek. A lány kisebbnek és gyöngébbnek tetszett az éjszakai sötétségben. Lauro azt a női arcot látta most a rombadőlt Város hátteréből kiemelkedni, és megint szimbólumnak érezte, a közeli vég újabb jelének. Mindig úgy gondolt Városára, mint egy asszonyra; futólag látott női arcok jutottak eszébe, melyeket boldogabb években régi, szép mívű ablakokból, mint falra akasztott képkeretekből látott kihajolni. És hajlékony, kecses női alakoknak vélte a partok közt ívelő hidakat, és női kebleknek a hatalmas templomok kupoláit, amint a nyári alkonyatban messziről fölébe hajoltak.
Egy asszonyi város feküdt előtte a nagy szeptemberi éjszakában, teste visszatükröződött a tenger vizében. Sok ezeréves vízből született, magában hordta a bajt, mely megölte. Az emberek elhagyták a Várost, mind elmenekültek, mint patkányok a süllyedő hajóról, otthagyták az ősi iszapszigeteket, ahol márványpaloták őrizték egy elmúlt kor emlékét. Fényes, színes-lobogós élet után itt maradt a Város kihaltan, élettelenül. Nem először. Az emberi történelem tele van tengerbe süllyedt, eliszaposodott, elmállott városokkal. A Várost megelőző hatalmas polgárváros, a legendás Metamauco egyetlen éjszaka alatt tűnt el a tengerben, és senki se találta nyomát többé. Semmit se leltek Metamaucóból, sem a hatalmas tereket, amelyekről az ősi krónikák beszélnek, sem a templomokat, palotákat, sem az első dózsék sírját, akik – a legenda szerint aranyszarkofágban, oldalukon karddal nyugosznak a homok alatt. A régi, elsüllyedt városok, Metamauco, Ammiano, Costanziaca fölött közönyösen ringatja hullámkarjait az emlékezet nélküli tenger, apa, férj és sírásó egy személyben. A San Toma-i átkelőnél automata gondolába szálltak, és a fekete csónak átszállította őket: mögöttük a Ca' Foscari sötét halma, a másik oldalon a Ca' Farsetti romjain túl a Rialto-híd maradványai törik meg a csatorna vonalát. Gyorsan fölmentek a kis műanyag híd lépcsőin, és még egyszer, utoljára megnézték a két partot. A víz emberi hangon, halk sírással nyaldosta a köveket, simogatta a kapualjak málladozó lépcsőit, a düledező falakat, a hármasával sorakozó ferde cölöpöket a házak előtt. A „szélcsend” órája volt, az áramlás néhány negyedórára leállt; a víz felszíne hatalmas tükörhöz hasonlított, benne a Város képe. Lauro megfogta Herta karját, és maga után húzta. A lány arcán fénylő cseppek nem mind az esőtől származtak. Átvágtak a város nagy „terein”, a Sant'Angelón, aztán a Campo Maninon (az esti D-3 lap szerkesztősége is be volt csukva, még a portás is elment), majd a San Lucán vágtak át, végigmentek a Bacino Orseolo mentén, ahol a kikötött gondolák nyikorogva várakoztak, és a hajóorr „vasai” mint haszontalanul kirántott kardok meredeztek. Itt a San Marco, szemben az új Procuraiák és a ledőlt Harangtorony, melyet sose építettek újjá. Aztán a Basilica d' Oro romjai; fantasztikus állkapocs, fogai az oszlopok meg a falcsonkok. Egy pillantás a csatornanyílásokra, látja, hogy csillog a víz. Nemsokára kezdődik a tengerzúgás, fél óra múlva három méter magas víz borítja az egész teret és a templom romjait. 23 óra 45 perc, sietni kell. Ha Lauro számításai helyesek, akkor a „csomópont” itt lesz valahol a romok között, jól elrejtve, mivel a turistacsoportok gyakran járnak erre. Ezért hozták a zsákot, van benne egy elektronikus detektor, mely ultra rövidhullámú nyomkeresőjével bizonyosan rálel arra a „dologra”. Végigmentek a Bazilika oldalán, a kapu nyitva volt. Bent csönd és sötétség. A még álló falakon a pillérek közt, melyek valaha a kupolákat tartották, még látni imitt-amott a századok során épen maradt aranyég mozaikjait. 23 óra 50 perc. Kivette a pisztolyt a zsákból, és az övébe tűzte. Herta közben a műanyag tokból kihúzta a súlyos detektort, Lauro pedig megmarkolta a fogantyúkat. Egy tekintet a környékre: minden csöndes, a nagy, csonka pillérek olyanok, mint a
lombjukat vesztett fatörzsek. A nyitott Sant Isidoro kapun át – ezen léptek be – már látszott a tenger növekvő árja. Elfordított egy fogantyút, és a detektor azonnal engedelmesen felzúgott. Vörös izzás mutatta a fokokra beosztott skálát, amelyen egy mutató teljes 360 fokos ívet fogott be; annak a „valaminek” az irányában fog megállni, abban az irányban, ahol valamiféle gép ötvenméteres körzetben energiát bocsát ki. Lauro mozdulatlanná dermedt, fél szeme a skálán, fél szeme a templom sötétjét fürkészi, a pisztoly a kezében. Háta mögött Herta lélegzését hallja. A detektor hirtelen kialudt. Nem lobbant lángra vagy sivított föl, nem is robbant szét, egyszerűen nem működött. Lauro káromkodva, lázasan babrált a fogantyúkon, nyomógombokon és emeltyűkön. Ám a detektor olyan volt, mint egy döglött kutya, a mutató mozdulatlanul állt a nullán. Herta kiáltását hallotta, erre kezében a pisztollyal fölugrott. Az a „dolog” úgy ragyogott, mint egy kis nap, fölöttük lebegett, hirtelen gyúlt ki, és nyugodtan forgott. A hatalmas kékeszöld gömb szinte élőlényhez hasonlított. Reménytelenül nyomtó a gombot, miközben a föld félelmetes recsegés-ropogás közepette remegni kezdett. A víz már olyan magasan állt, hogy habosan betört a kapu alatt a templomba. Az erőtér már működött, pontosan éjfél volt. A pisztoly is kimúlt, nem működött többé. Elkeseredve odavágta a gömbhöz, de nem találta el. Valami szikrázó erő, mint olvadt üveg borult rájuk a magasból, olyan volt, mint egy hatalmas felborult pohár. Lauro nekiugrott a láthatatlan börtönnek, de mintha áttetsző acélfarnak rontott volna. Herta mozdulatlan, kivehetetlen foltként hevert a földön a sötétben. A Város belezuhant a mélységbe, a sima falú, hatalmas kútba. Lesüllyedt a palotáival és a romjaival, a gondolákkal és azzal a kevés emberrel, aki még ott maradt. Lezúduló sziklák – a csapda bezárult. Aztán sűrű sötétség és csönd. Lauro, mielőtt elvesztette eszméletét az erőtérben, mely magába zárta, rájött, hogy a zuhanás a hipertérbe arról a talapzatról, amelyen a Város most nyugodott. mint valami hatalmas emelőgépen, nem fogja megölni őket. A nagy lagúnát a tenger táplálta, ezeregy csatornán férkőzött be a hosszúkás, mély vízzel övezett szigetekhez. A vörösesfehér sziklaalap sima márványlapnak látszott. Halvány fényeket kibocsátó lények szálldostak az égen. A hatalmas kékes nap sűrű villámlásokat csalt ki a talajból. A hatalmas víz közepén mintha megremegett és elpattant volna a levegő, a nagy repülő lények nyomban eltávolodtak; gyönge hullámok keletkeztek azon a helyen, és elhaltak a távoli partokon. Á Város úgy született, mint egy álom, aranykupolák és magas épületek csipkés tetői emelkedtek a bolygó kékes légterébe. Mintha a tengerből emelkedtek volna ki az új földrészek, fémes hang szárnyalt a magasba, egy pillanatig szinte megállt a levegőben, aztán elhalt. A nagy tömeg lassan alakot öltött, végigzuhant a kecses hidakkal megtört csatornákon. Milliárdnyi repülő lény zsibongott ünnepi hangulatban; vékony fénycsíkok villogtak még a Város fölött. Biztosan támaszkodott új sziklaágyára, ősrégi volt és mégis ifjú ez az arc, mint
egy nő mosolya. A csupa sérülés- és seb-testében az örökkévalóság jegye rejtőzött, egy titkos úton át tudott lépni időt és teret. A lények ott repdestek-vibráltak a Város fölött. Fent könnyű, fehér spirál gomolygott, a magasabb tetők már a kékes eget érték. A zsongás nőttön-nőtt, ezüstös hangok csilingeltek. A téren és a girbegurba nagy csatornán érces hullám zúgott át, színes habok ültek az oszlopokra, csüggtek a tetőkön, mint csillogó füzérek. A nagy égi nyüzsgés lassan ismét fölszállt a magasba, és újabb tájak felé indult, aztán a nyílt tengeren, túl a hosszúkás szigeteken, túl a Lidón, nekivágott a látóhatárnak. Énekük visszhangja is elült lassan. Aztán a Város egyedül maradt az új bolygó nagy csöndjében, hangtalanul és magányosan, mint egy lehorgonyzott hajó. 3. CSILLAGHALMAZ RENDÖRFELÜGYELÖSÉGE 17. PERIÓDUS – TST – INTERSTELLÁRIS IDŐ A Központi Székhely Rendőrhivatalának A Főfelügyelő figyelmébe Hipertérposta – Szigorúan titkos – Sürgős Amint kézhez kaptam figyelmeztetését, azonnal elrendeltem a titkos nyomozást, amely eredményes is volt.A nyomozásból kiderül, hogy:1. Tisztviselőink semmilyen kapcsolatban nem állnak a banda tagjaival.2. A harmadik bolygón, melyről Ön irt, történt néhány kisebb jelentőségű dolog. A banda főnökeit és tagjait már letartóztattuk, és az Ön utasítása szerint Felügyelőségünk börtönébe zártuk.3. Gondos ellenőrzést tartottunk a szóban forgó bolygón – a 12. Rendszer 5. bolygóján – és egy egész galaktikus „múzeumot” fedeztünk föl, melyet a bűnözők az S világokból rabolt „darabokkal” rendeztek be. Csatolok egy teljes listát a „darabokról”, melyek mind kitűnő állapotban vannak. Ami a harmadik bolygót illeti, a banda a szóban forgó Városon kívül egy Colosseumnak nevezett kör alakú építményt is elrabolt, valamint az egyiptominak nevezett F típusú civilizáció néhány piramisát. Ezeket az objektumokat éjnek idején teljesen hasonló műanyagcement építményekkel pótolták.4. Úgy számítjuk, hogy a bűntevékenység addig tartott, míg Székhelyünk három fordulatot tesz meg. Ennek a gyanús ügyletnek a bevételei körülbelül 800 billiót jövedelmeztek. Ennek az összegnek egy részét a bűnözőknél megtaláltuk és elkoboztuk.5. Szilárd meggyőződésem, hogy a Régi Művészetek Galaktikai Múzeuma (az elnevezés a bűnözőktől származik) működését természetesen a Székhely fennhatósága alatt – tovább kell hogy folytassa. Úgy vélem, hogy ha értesítjük a fejleményekről a Bolygók Gyűlését, akkor hangoztatni kell a Rendőri Testület érdemeit a képviselők előtt.6. A két különnemű egyed, aki az 5. számú bolygón fogságban volt, kifejezte óhaját, hogy ott szeretne maradni. Azt hiszem, nagyon jól érzik magukat, annál is inkább, mivel a városi őr feladatát látják el, valamint ők vezetik a turistacsoportokat is a Városban. A
nőnemű egyed terhes, és ez a tény azt sejteti, hogy újra benépesedik a félig kihalt világ, ahol a humanoidok sokkal jobb körülmények közt élnek, mint eredeti bolygójukon.7. Ami a Várost illeti, a bűnözők szervezetének volt ideje arra, hogy tökéletesen elhelyezze, egy nagy mesterséges lagúnába telepítse, amely majdnem olyan, mint az eredeti, csak sokkal biztonságosabb. A hímnemű humanoidot megkérdeztük, szükségesnek véli-e, hogy a Várost visszahelyezzük a harmadik bolygóra, s ő teljesen negatív választ adott, mondván, hogy ez a Város pusztulását jelentené.Várom további utasításait. Személyes meggyőződésem, hogy helyes lenne lezárnunk az ügyet, és hivatalosan is megnyitnunk a Régi Művészetek Állami Galaktikai Múzeumát, a humanoidot pedig helyezzük a Galaktikai és Oktatásügyi Művészeti Minisztérium állományába, mint függetlenített őrt. Helyes lenne – bár ez nem tartozik az én hatáskörömbe –, ha fölemelnék a belépődíjat, a Múzeum-Bolygóra, ez a tekintélyét is növelni fogja, manapság ugyanis nem nagy a tekintélye, mivelhogy magánkézben van; tekintetbe kellene venni ugyanis, hogy Kormányunknak sokkal nagyobb igényei vannak, mint egy bolygóközi gonosztevőbandának.Mély tisztelettel várom további utasításaita 3. Csillaghalmaz Szektorparancsnoka Székely Éva fordítása
Gustavo Gasparini: A kör bezárul Kent kényelmesen elnyúlt egy fotelban, és rágyújtott egy cigarettára. Tökéletesen elégedett volt önmagával és az élettel. Az intésére szolgálatkészen odasiető pincértől még egy Martinit rendelt, és önelégült mosollyal még egyszer végigfutott gondolatban a gondosan kidolgozott terv főbb pontjain. Életének fő műve lesz ez, méltó betetőzése pályafutásának, s utána méltósággal nyugalomba vonulhat, akár az emlékiratait is elkezdheti papírra vetni. A jeges Martinit hörpölgetve Kent átengedte magát a feltóduló emlékek áradatának, attól kezdve, hogy tizenkét évvel ezelőtt szinte véletlenségből adódott az első lehetősége. Akkor nem volt más, mint egy esetlen, egyéniség nélküli fickó, az ám! Bertilla, az öreg bárónő komornája ébresztette rá igazi elhivatottságára. Így kezdte hát, a bárónő ékszereivel, jó pár milliós kis kollekció volt. Félig hunyt szemmel újra végigélte első vállalkozásának mozzanatait. ily távolinak tűnt, s nemcsak időben, hanem kivitelezésben is, mintha nem is ő csinálta volna. És most, a sors szeszélyéből, ezt az utolsó mestermunkáját ugyanazon a helyszínen fogja végrehajtani, ahol azt az első, ifjonti huszárvágást. Csak éppen most egészen más a tét, mint holmi közönséges ékszerek! Kedvtelve idézte vissza utolsó titkos megbeszélését az idegen Hatalom ügynökeivel, a mesés összeget, amit munkájáért már előlegként kézhez kapott, s ami csak jelentéktelen semmiség ahhoz képest, amit a mikrofilmek átadásakor fog kapni. Utolsó diadala eszményien egyesíti tehát tizenkét éves mozgalmas pályafutásának
kezdő- és végpontját. Bertilla! Felidézte lángoló hajának vad lobogását, rőt lángnyelvek a meztelen válla makulátlan bőrén, szemének zafír-csillogását, fülébe csendült édes ragadozó kacagása. Végigsimított a homlokán. Mennyi idő telt el azóta! Mégse tudta soha elfelejteni. De hogyan is lehetne elfelejteni azt a szörnyű éjszakát? Az eső vad áradatban ostromolta a villa falait és ablakait, a kert fái nyögtek a dühöngő szél korbácsütései alatt. A sötétségbe időnként beléhasított egy-egy villám kékes cikázása, s egy pillanatra életre keltette a képeket és az antik bútorokat, mintha az éj közepén hirtelen felvillanó, áruló fényben futólag megmutatnák valódi arcukat, s feltárnának valami rejtélyes titkot. Kent óvatosan, lábujjhegyen haladt előre az elemlámpa fényében. Végre ott állt a páncélszekrény előtt. Úgy volt, ahogyan Bertilla mondta, az ósdi zárszerkezetet minden nehézség nélkül kinyithatta, a szekrény azonban teljesen üres volt. Kent nem tudott visszafojtani egy káromkodást. Hova tűntek az ékszerek? A lány azt állította, hogy a bárónő szinte soha nem veszi ki őket ebből a szekrényből; éppen erre az éjszakára keresett volna más helyet nekik? Érezte, hogy lassan elönti a düh. A kertben a vízözön tombolt, s ő keserűen gondolt a kapu előtt begyújtott motorral várakozó autóra, a lányra, aki a kocsiban ül, és várja őt, és vak dühében újra elkáromkodta magát. Mit tegyen? Örültség volna most, éjnek idején nekiállni, hogy megkeresse az ékszereket. Célszerűbb az egészet egy kedvezőbb időpontra halasztani, amikor legalább nagyjából tudja, merre találja őket. És ha valaki már megelőzte, és elemelte a szajrét az orra elől? Dühösen elhessegette magától ezt a feltevést, és a kijárat felé indult. A kert olyan volt, mint a viharos tenger. A fák fekete árnya úgy hullámzott a földön, mintha fékevesztett hatalmas hullámhegyek tombolnának, az eső és a szél ostorcsapásai mintha mindent el akarnának nyelni vad dühöngésükben. Kent a kapu felé szaladt, igyekezett a fák árnyékában maradni, és már szinte a fél kertet átszelte, amikor megpillantott valamit, ami villámcsapásként érte. Egy dús lombú fa alatt, mintegy tíz méterre az orra előtt, Bertilla állt, szenvedélyesen összefonódva egy férfival, aki mohó csókokkal borította el a lányt. Valami megpattant Kent szívében, és agyára sűrű függönyként ereszkedett az elkeseredett düh. Néhány tántorgó lépéssel közelebb ment az ölelkező párhoz, keze görcsösen megmarkolta a zsebében levő revolvert. Úgy érezte, az egész világ összeomlik körülötte, Bertilla szerelme nélkül az egész élete értelmetlenné vált. Szinte öntudatlanul elővette a revolvert, és felhúzta a ravaszt. Látta, hogy a lány egy pillanatig bénultan rámered, kétségbeesett erőfeszítéssel próbál megérteni valamit, amit nem ér fel ésszel, aztán szája rémült kiáltásra nyílik, de a golyó örökre elnémította. Látta, amint a szakadó esőben furcsán, mint a magára hagyott marionettfigura, még tesz egy félfordulatot, aztán mintha a szél sodorná el, súlyosan lezuhan az ázott földre. A férfi az egész rövid jelenetet kővé dermedten nézte. Furcsa módon ismerős
arcának eltorzult kifejezése érthetetlen erővel hatott Kentre. Rémület? Megdöbbenés? Szorongás? Nem tudta volna megmondani. Egy pillanatig habozott, és a férfi, úgy látszik, ki akarta használni ezt a rövid felindulást, hogy rávesse magát, hirtelen előrelépett, de Kent újra tüzelt, kétszer, háromszor, mígnem az ismeretlen összerogyott, és mozdulatlanul elterült a földön. Néhány, végtelennek tűnő pillanatig Kent dermedten nézte a lábánál fekvő két testet. A férfi arca belemerült a sárba, görcsbe rándult kezével a latyakba markolt. A lány haját az eső a viaszos arcra tapasztotta, szeme üvegesen meredt a semmibe, szája kiáltásra tátva merevedett meg. A szétcsapkodta fák árnya hol elborította a két holttestet, hol meg visszahúzódott, mint a parti hullámverés a fövenyen, és ez a váltakozó fényárny-játék Kent lelkében valami hipnotikus hatást keltett, a megsemmisülés émelyítő örvényét, amelyben úgy érezte, menthetetlenül elmerül. Heves erőfeszítéssel sikerült kitépnie magát ebből a lidércnyomásból, a férfi fölé hajolt, és sietve átkutatta a zsebeit. Ahogy várta is, az ékszerek azonnal a kezébe kerültek. Gyorsan magához vette őket, és fejvesztetten elrohant a kertkapu felé. A szélzúgás és a mennydörgés szerencsére elnyomta a lövések hangját ismételgette gépiesen, amíg becsapta maga mögött az autó ajtaját, és beindította a kocsit. Hamarosan már messze járt a villától, a zsebe tele ékszerekkel, a szíve azonban olyan üres volt, mint egy elhagyott ház. Kent hevesen kizökkentette magát az álmodozásból, és elhajította a cigarettavéget, amely már az ujját perzselte. Tizenkét év! Jókora utat megtett azóta! Igaz, eleinte nagyon nehéz volt. Az emlék, a Bertilla iránti szenvedély és a lány árulása egy pillanatra sem hagyta nyugton, szüntelenül gyötörte, és megakadályozta, hogy a munkának szentelje magát. Válasz nélkül maradó kérdések zaklatták. Ki volt az a férfi? A lány szeretője? Ha az volt a tervük, hogy véres kelepcébe csalják, és elhalásszák a zsákmányt az orra elől, vagy még inkább, hogy rajtakaphassák betörés közben, miután a zsákmány már a zsebükben volt, miért árulták el magukat ilyen ostoba módon, miért hagyták, hogy meglepje őket? És mit szóljon ahhoz az őrülthöz, akit azon az éjjelen a bárónő villájában találtak? Az újságok hetekig foglalkoztak vele. Azt állította, hogy külföldi, hogy a jövőből jött, és más efféle sületlenségeket beszélt. Őt vádolták az ékszerrablással és a kettős gyilkossággal, bár sem a fegyver, sem a zsákmány nem került e1ő. Ezt egy nyilvánvaló bűntárs feltételezésével magyarázták, akinek sikerült meglépnie. Az őrült börtönkórházba került, ott is halt meg, amint azt az újságok annak idején, pár év múlva meg is írták. Mennyit kínozták Kentet ezek a rejtélyes kérdések! Aztán szép lassan, mint hajóroncs a tengerben, a múlt lesüllyedt a lelke mélyére, és Kent újra dolgozni kezdett. Azt lehet mondani, hogy valóban erre a munkára született, mert rövidesen tekintélyes mester lett a maga területén. Munkastílusa senkiéhez nem volt hasonlítható, a kimunkált technika és a vakmerő ösztön szerencsés elegye volt, az apró
részletek mesteri összhangja, amely a pontos és nem minden humor nélkül] kivitelezés tökéletes hibátlanságában teljesedett be. A világ rendőrségeinek réme lett. És vegyük még hozzá, hogy sok magas állású rendőrtisztviselő, aki szemernyit sem sejtett működésének különleges természetéről, igen nagyra becsült barátjának tartotta! Röpke mosollyal emlékezett vissza arra az esetre, amikor egy vadonatúj hajót tüntetett el egy dél-amerikai köztársaság megbízásából, hogy aztán az a szükséges külső átalakítások után az illető ország flottájának büszkesége legyen – és meg sem állt volna az önelégült emlékek útján, ha egy pillantás az órájára nem figyelmezteti, hogy ideje munkához látni. Most, hogy Hodgkin professzor sofőrje volt, és a szabadnapja a végére járt, Kentnek vacsoraidőre vissza kellett térnie gazdája villájába. Az akció időpontjaként – a professzor és a személyzet szokásainak teljes részletességű, gondos tanulmányozása és az összes körülmény figyelembevétele után – ezt az éjszakát választotta ki. Pontosan nyolckor asztalhoz ült a villa konyhájában, a szakácsnő és az inas társaságában, és jókat nevetett, amikor azok ketten a professzor bogarairól meséltek. Fél tizenegykor, miután kikapcsolták a televíziót, végignézte a szakácsnő lefekvés előtti, mindennapos szertartásait. Éjfélkor, az inassal folytatott hagyományos kártyaparti után, jó éjszakát kívánt, és szokása szerint még tíz percig a konyhában maradt, hogy elszívja az utolsó cigarettát, mielőtt aludni menne. Amikor már biztos volt abban, hogy a villa minden lakója álomba merült, Kent nesztelenül kiosont a szobájából, és egy elemlámpával világítva végigsiklott a hosszú folyosón. Nem tudta megtiltani a szívének, hogy meg ne dobbanjon, amikor elhaladt a szoba előtt, amely tizenkét évvel ezelőtt Bertilláé volt. Akkor is így osont végig, nemegyszer lopakodva a sötét folyosón, torkában dobogó szívvel, a keskeny fénycsík felé, amely a lány szobájának ajtaját mutatta a sötét padlón, és a szobában ott várta Bertilla, vörös haja szétterült hófehér vállán, szemében szenvedélyes, villódzó fények égtek. Múltak az évek, egyik a másik után, és mélyen eltemették, de nem oltották ki ezt a felejthetetlen emléket. A villát, amely akkor a bárónőé volt, most Hodgkin professzor lakja, az akkori primitív kis csirkefogóból pedig nemzetközi tolvaj lett; sok minden megváltozott a világban, de az emlék érintetlen volt Kent szívében, mint az óceán mélyére süllyedt aranykincs. Lágy, csillagfényes éjszaka volt, simogató, kora nyári éj. A szunnyadó kertből az ablakokon édes illatok áradtak be, és távoli emlékek zsongásával kábították Kentet, de ő erőt vett magán, ismét ura volt gondolatainak, és óvatosan behatolt a professzorlaboratóriumába. A szoba közepét a kábelek és fémvezetékek hatalmas pókhálójával keretezett nagy acéllap foglalta el, és Kent ezúttal sem tudott ámuló pillantás nélkül elmenni mellette. A páncélszekrény az egyik sarokban várta tapasztalt ujjainak értő simogatását,
és Hodgkin professzor iratai hamarosan már a kezében is voltak. Miután elkészítette a mikrofotókat a képletekkel és egyenletekkel zsúfolt papírlapokról, Kent gondosan visszahelyezte őket, és csöndesen becsukta a páncélszekrényt. Holnap ezek a képletek már egy idegen ország tudósainak asztalán fognak feküdni, és bár Kent messze volt attól, hogy megértse, mit is tartalmaznak ezek az iratok, azzal nagyon is tisztában volt, hogy nyilvánvalóan valami nagy horderejű dologról van szó, legalábbis erre mutat az, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonítanak ennek az akciónak azok ott, a titkosszolgálatnál. Egy alig érzékelhető kis zaj a folyosóról hirtelen megriasztotta: valaki óvatosan a laboratórium felé tartott, s Kentnek alig volt ideje elrejtőzni egy kis fülkében, amikor az ajtó zajtalanul kinyílt, és valaki belépett a szobába. Kent a szinte teljes sötétségben is azonnal felismerte: James Power volt, Hodgkin asszisztense. Hogyan jött be a villába? Mi dolga van ebben az időpontban a laboratóriumban? Egy macska ügyességével mozgott a sötétben, és Kent meghökkenten tette fel a kérdést magának: vajon Power valódi céljai a professzor mellett véletlenül nem azonosak-e az övéivel. Ez esetben csak gratulálhat neki: soha nem gyanította volna, hogy Hodgkin asszisztense titkos ügynök! Power meggyújtott egy kis lámpát, és nagy gyakorlattal állítgatni kezdte az acéllap melletti kapcsolótábla karjait és gombjait; a szobát egyszeriben halk zúgás töltötte be, az acéllapot pedig lassan valami halovány fénykisugárzás vette körül. A zúgás észrevehetően erősödött, súlyos, tompa búgássá alakult, nagy, koncentrikus hullámokban terült szét a helyiségben egyre sűrűbben, egyre fojtogatóbban, és Kent megijedt, hogy még felébreszti a professzort. Egy pillanatra sem vesztette szem elől az acéllap előtt álló Power széles vállát; egyszerre csak Power hirtelen sarkon fordult, és pillantásuk találkozott. Az asszisztens váratlan fürgeséggel rávetette magát, de Kent sem volt kezdő, ügyesen félrehajolt, és sikerült bevinnie egy balhorgot Power állkapcsára. Az ütés azonban csak súrolta az asszisztens állát, és Power most néma dühvel rontott rá újra. A két férfi halálos küzdelemben hempergett a padlón: Kent módszeresen és pontosan ütött, Power azonban nem mindennapos állóképességről tett tanúságot, és volt egy pillanat, amikor már-már sikerült harcképtelenné tennie Kentet, akinek a fejét ismételten a padlóhoz verte. Kent kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadult a szorításból, kifulladtan talpra ugrott, de Power elfojtott szitkozódással újra nekiesett. Kent leszegett fejjel, faltörő kosként beleöklelt az asszisztens gyomrába, és a lendülettel rátaszította az acéllapra. Még hallotta Power rémült ordítását, amikor ő maga is mellézuhant a fénylő, sima felületre. Ibolyaszínű fényhullám csapott fel körülöttük, elmerültek a vakító fénytengerben, és Kent eszméletlenül rogyott ellenfele testére. Amikor magához tért, Kent megpillantotta maga alatt Power még mindig élettelen testét. A szobát most teljesen betöltő sötétségben, megfeszített érzékszervekkel igyekezett lecsúszni az acéllapról, amely már elveszítette előbbi fényét, de nem sikerült tájékozódnia: mintha az acéllap eltűnt volna!
Kint ítéletidő tombolt; vad erővel ömlött az eső, a kert fái között dühöngve süvöltött a szél. A sötétséget hirtelen villám tépte szét, és Kent egy elfojtott kiáltással talpra ugrott: a szoba nem a laboratórium volt! A bútorok ismeretlenek voltak, nem emlékezett rá, hogy látta volna őket valamelyik szobában! A villámok szinte összefolyó fényénél Kent megpróbált tájékozódni. A kijárat felé menet észrevett egy elég mély, üres fülkét, amely teljesen olyan volt, mint az ott a laboratóriumban, amelyben Power érkeztekor elrejtőzött. Kilépett a folyosóra és óvatosan átment a többi szobán. Mély megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a szobák elhelyezése ugyanaz maradt, de a bútorzatuk egészen más volt. Kent úgy érezte, hogy szétpattan a feje, még egy pillanat, és elveszti az eszét. Egy súlyos ingaóra, melynek ittléte teljesen érthetetlen, kongatni kezdte az órákat. Kent felszökkent a borzalomtól: tizenegy ütés! De hiszen világosan emlékszik, hogy egy óra előtt hagyta el a szobáját. Megőrült volna? A szobában ismét fehér villámfény lobbant, és Kentet egyszerre elfogta valami bizonytalan „déjá vu” érzés. Hát persze! Nem először látja ezt a szobát! És ez a nagy ingaóra... Bombaként robbant kusza gondolataiba az emlékezés: igen, az öreg bárónő bútorai ezek! Valami csoda folytán, amiben a professzor pokoli gépezete lehet a ludas, ő és Power visszazuhant az időben... mennyit is? A szíve heves dobogásba kezdett, s ezer homályos, zűrzavaros gondolat gabalyodott össze agyában, szétbonthatatlan gombolyagként. Ha ez így van... – de nem akarta, nem merte remélni! – akkor még életben találhatja Bertillát, egészen más fordulatot adhat az események menetének, teljesen megváltoztathatja a sorsát! Azzal, hogy előre tudja tizenkét év eseményeit, mesés gazdagságra tehet szert, az Északi Rt. részvényeivel például vagy a chilei foszfáttal... Bertilla!... Csodálatos, hasonlíthatatlan életet élhetne le vele, a szerelem és a szépség nagyszerű szimfóniáját) Hát lehetséges? A fékezhetetlen, részeg elragadtatottság mámorában végigfutott a folyosón, de amikor a lány szobája elé ért, hirtelen összeroppant, az ájulás határán volt: és ha mindez, ami történt, nem más, mint egy álom, megbomlott elméjének, őrült érzékszerveinek kegyetlen, delíriumos hallucinációja? Remegve ért az ajtóhoz, az könnyedén engedett a nyomásnak. „Bertilla!...” – suttogta elveszetten, és belépett a szobába. A lány repesve futott felé, a karjába vetette magát. – Kent! – kiáltotta gyöngéd, izgatott hangon. – Már itt vagy! Valami baj van? Kent a mellére szorította, képtelen volt megszólalni. Ha ez álom, soha többé nem akar felébredni! Érezte a lány testét, lágyan, melegen tapadt az övéhez, azt a testet, amely tizenkét évvel ezelőtt élettelenül rogyott le a park lucskos faleveleire. Csókolta, mohón, hevesen, a nyakát, az ajkát, s a lány szenvedéllyel viszonozta, és néhány édes örökkévalóság-morzsáig Kent elfeledett mindent, a boldogság teljessége minden mást elnyomott. A lány hangja térhette magához. – Olyan... más vagy – mondotta feldúltan –, kedvesebb és... szebb! – Boldogan nevetett, szerelmesen beletúrt a férfi hajába. – Ígérd meg, hogy mindig olyan leszel,
mint ma éjjel! Megígéred? Kent nem válaszolt, ismét az ajkát kereste. A lány azonban gyöngéden kibontakozott az ölelő karokból. – Ideje munkához látni! – mondta tréfás szigorral. – Mivel már itt vagy, magam kísérhetlek oda. – Munkához? – motyogta Kent bizonytalanul. – Persze! Nemcsak csókolózni jöttél! – vágott vissza nevetve a lány, és kézen fogva kihúzta a folyosóra. Kent gondolatai hevesen hánykolódtak, mint a hullámok a viharos tengeren; a villámok lobbanásai megvilágították alakjukat, ahogy óvatosan, a falhoz simulva osontak. – Micsoda betyár idő! – kacagott halkan Bertilla. – Mintha kifejezetten nekünk csinálták volna, nem igaz? Kent csak egy kézszorítással válaszolt. Megértette. Mint egy mozaikkép darabkái, minden részlet a helyére illeszkedett, és kirajzolódott az egész kép. Igen! El fogja lopni az ékszereket most már másodszor az életében! Ez lesz az első és utolsó becstelen cselekedete az új életben, ez adja meg a pénzügyi alapot, hogy meggazdagodjék az Északi Rt.-vel vagy a chilei foszfáttal, vagy bármilyen más szerencsés ügylettel, amelyről tudja, hogy az elkövetkező évek során be fog következni. A legnagyobb könnyedséggel nyitotta ki a páncélszekrényt: valóságos gyerekjáték. A villámok fényénél a drágakövek úgy csillogtak, mint az éjszakai égbolt csillaghalmazai. – Hogy ragyognak! – kiáltott fel elbűvölten Bertilla. – Nem annyira, mint a te szemed! – suttogta Kent lágyan, miközben vigyázva a zsebébe csúsztatta az ékszereket. Gondosan visszazárta a szekrényt, aztán kézen fogta a lányt. – Most pedig gyerünk! – kiáltotta visszafojtott türelmetlenséggel. – Hadd menjek be legalább egy bőröndért! – tiltakozott gyengén Bertilla. – Nem, nem! Nincs rá idő! – intette le nyugtalanul Kent. Kiléptek a házból, az elszabadult elemek vadul rájuk zúdultak. Kézen fogva futottak a fák alatt a kertkapu felé, de bármilyen gyorsan futottak is, a széllökésektől bukdácsolva, kifulladtan, bőrig ázva, Kentnek úgy rémlett, hogy az az átkozott kapu, ahelyett, hogy közelednék, egyre távolabb kerül tőlük. Úgy érezte, hogy valami sorscsapás folytán a kert határai végtelen távolságba húzódtak szét, és maga a kert valami áthatolhatatlan, labirintusszerű dzsungellé változott, mint valami lázálom, amelyből nem szabadulhatnak többé soha. – Álljunk meg egy pillanatra, nem bírom tovább! – nyögte lihegve Bertilla. Nekidőltek egy fatörzsnek, nehezen szedték a lélegzetet. A lány a melléhez simult. – Kent, úgy félek! – suttogta a lány, felé emelve esőáztatta, zavart arcát. – Félek, de boldog vagyok! A lány ajka szenvedélyes, andalító muzsika volt, gyönyörteli örvény, amelybe Kent boldogan belehullott. Hirtelen megérezte, hogy a lány görcsösen megmerevedik a karjaiban, mintha
korbácsütés érte volna, s Kent egyszeriben kizökkent az előbbi boldogságos örvényből. Felpillantott, és meglátta a rájuk szegezett revolvert, a rájuk meredő őrült tekintetet. A lány arcán fájdalom vonaglott végig, lassan kinyitotta a szemét, és követte a férfi megdöbbent pillantását. Kiáltani akart, de egy rövid, száraz dörrenés megelőzte a kiáltást, és Kent érezte, hogy kicsúszik a karjai közül, s egy merev félfordulattal élettelenül omlik a földre. Védekezni akart, kikiáltani az igazságot, hogy megmeneküljön a borzalmas csapdából, amely köréje zárult, de érezte, hogy hangját elnyeli felbolydult vérének dübörgése, amely ott zakatolt, tombolt a fülében, mint valami afrikai tamtam, és egész teste a rémület mozdulatlan szobrává dermedt, önmaga kegyetlen, kérlelhetetlen és könyörtelen képmása előtt. Amikor Kent hirtelen előrelépett, még látta, hogy a rászegezett fegyverből lángnyelv csap ki, aztán a sáros föld meteorsebességgel zuhant az arcába, és az ázott lomb undorító izét érezte ajkai között. Székely Sándor fordítása
Gilda Musa: Földiesítés – Gyere csak – mondja Nia-Nia, és elnyúlik a mohos földön. Az óriási pyntex árnyéka széttöredezve bukik le az ágakról. Épp hogy csak átdereng rajta a Simios alkonyi bíborfénye, aztán halványlilán megül Nia-Nia homlokán. Roger kérdése válasz nélkül maradt. Tudja, mégse állja meg, hogy ne kérdezze meg újra és újra: – Szeretsz? Nia-Nia enyhén bosszankodva lehunyja szemét. Karját széttárja a mohos földön, vár. – Hazudj, ha akarsz, Nia-Nia, csak mondj már valami mást is. Ne csak azt, hogy „gyere”. Ez oly kevés. Nia-Nia felül. Olívzöld szemével, melyet aranyos-fekete szempillák öveznek, nyugodtan nézi Rogert. – Javíthatatlan vagy – és ujjával a hajába túr, mintha fésülködni akarna. Kevés. Nia-Nia egyszerű ösztönlény, mindenkivel egyformán barátságos, neki is úgy adja oda magát, mint a többieknek; ha nem Így viselkedne, nem is lenne igazi librisi, hanem földi lenne, mint ő. Addig rendben van, hogy szórakozottan néz rá, nem hazudik nyakra-főre, hogy örömet szerezzen neki, illúziókba ringassa, és olyan érzéseket keltsen benne, amilyenek a féltékeny-türelmetlen földi asszonyokhoz fűzték, akik már akkor azt kérdezték, szereti-e őket, amikor még maga se tudhatta. Mit akar? Hogy egy librisi nő szerelmes legyen? Roger tudja, hogy a librisi férfiak elfogadják, amit az alkalom kínál, de sose bonyolódnak drámai helyzetekbe,
mindenkit szeretnek, és senkit se, egy pikkelyes pyntexlevél éppúgy megigézi őket, mint egy áttetsző szárnyú merisia vagy egy szép librisi lány. De senki se szerelmes, senki se sír, szenved, senki se érzi magát lekötve, megbéklyózva, senki se csalódott, minden olyan egyszerű, magától értetődő és egyértelmű. Elég, ha ránézel egy lányra, egy tekintettel, egy simogatással tudtára adhatod, mit akarsz tőle, és a lány belemegy. És fordítva is: ha egy librisi lány meglát egy ösvényen vagy egy utcán valakit, aki megtetszik neki, ugyanígy ránézhet és kész. Végigfeküdhetnek a mohos földön, vagy kereshetnek egy ágyat, és barátságosan elbeszélgethetnek vagy szeretkezhetnek, senki se talál benne kivetnivalót. S ha újra összetalálkoznak, vagy szeretkeznek megint, vagy nem, attól függ, milyen kedvükben vannak; egy félóra-óra múlva pedig szerethetnek mást – senki se féltékeny, senki se rendez jeleneteket. Kromoszóma-kérdés, gén-probléma az egész: Roger sokáig tanulmányozta a problémát, mikroszkópjával sok ezer tárgylemezt megvizsgált, analizálta a DNS molekulákat, fölfedezte az R-18-at – Így nevezte el azt a dezoxipurinbázist, amely a foszforcsoportot, a heterodinamikus savakat és a glukóz egy részét helyettesíti: a libriaiak molekulaszerkezetében nem léteznek a szenvedélyeket meghatározó gének. – Roger, ne kényszeríts hazugságokra. Nia-Niának igaza van: jobb, ha semmit se mond, hagyja, hogy minden a Libria szokásai szerint történjen. Csak legalább egy fellobbanás, pillanatnyi kitörés hozna valami változást ebbe a közönybe – már életet érezne maga körül. Két éve él Librián, Lyrben, egy kisvárosban. Véletlenül került ide, űrhajója a Grant II-re készült, de katasztrófa érte, és az űrrakéta leszállásra kényszerült, de ez alatt a két év alatt se tudta megszokni a librisi életet; igaz, Nia-Nia se tanult tőle semmit. Roger megfogja Nia-Nia karját, és megrázza. Legalább föl kéne lázadnia, meg kéne ismernie az erőszakot. Nia-Nia azzal a távollevő tekintettel nézi, mint mindig, szembogarának olívzöldjében csodálkozás tükröződik. Szájához teszi a mutatóujján viselt stragulahéjat, fütyülni akar, de Roger ellöki a kezét, ne hívjon segítséget, mondja, nem akar ő semmi rosszat, nem gazember ő. – Azt hittem, könnyű veled élni, Nia-Nia. Nia-Nia, amilyen egyszerű lélek, nem értheti az ilyen beszédet; sose tudja elrejteni a gondolatait és a vágyait, el se tudja képzelni, hogy ha elmegy Triplihez, szerelmeskedik vele egy kicsit – miután Rogerral is szerelmeskedett –, akkor ezzel fájdalmat okoz neki. – Fájdalmat, Roger? És elindul nyugodtan, hátra se nézve. Alakja ring a vörösen tükröző ruhában. Roger kétszer is hívja, visszafordul. A férfi már nem tudja, mit mondjon neki: a válla fölött hintázó ágak közt csak azt szeretné mondani, hogy várja meg, el akarja kísérni, beszélni akar még vele. Nia-Nia fölemeli a kezét, a stragulagyűrűs ujját, búcsút int – vagy figyelmezteti? és nem szól semmit, nem mondja, hogy a viszontlátásra, csak a hátát mutatja, alakja hol eltűnik, hol újra fölbukkan a fák közt.
A nyitott ablakon a Nixa fényével beárad a Mir erdő illata és csöndje is. Roger nem látja az ablakot, háttal fekszik neki, bőrén érzi az ide-oda áramló friss fuvallatot. A házat oltalmazó óriási pyntex ágai susognak. Egy erősebb légáramlatra az erdőben valahol a fűbe pottyan egy gyümölcs. A susogás és a puffanás után még mélyebb a csönd aztán váratlan reccsenés; amikor kinyitja a szemét, még erősebb a mécsvilág. Kilenc – számolja a gerendákat, melyek a kunyhót tartják, ahol magányosan él, magányosan eszik, magányosan olvasgat, magányosan folytatja kutatásait. Helyesebben, pár hónapja felhagyott a kutatással. A mikroszkóp a dobozában rejtőzik, a gyorsítók, a kémcsövek, az üvegcsék a szekrény mélyén. Már nem érdeklik. A libriaiak is úgy élnek, mint ő, többnyire egyedül – és boldogok. Boldogok? Nekik mi a boldogság? Itt nincsenek ellentétek, itt virul az élet, mondogatják a libriaiak, pedig itt a semmi virul, semmilyen formában nem ismerik az ellentéteket, se egyéni, se társadalmi vonatkozásban, még érzelmeikben sem. Nincsenek is érzelmeik, csak a barátságot ismerik. De barátság ez egyáltalán? Közöny, igen, ez jellemzi a libriaiak életét. Apátia. Üresség. Semmi. Ha fölrázhatná őket, megismertethetné velük a haragot, a lelkesedést, az érzelmek gazdag tárházát, akkor nem érezné magát ilyen egyedül. Nia-Nia nem jelent valódi boldogságot, csupán a szeretkezés egy-két percnyi borzongató gyönyörét. Legalább az az illúziója meglenne, hogy átültette beléje szenvedélye egy részét, hogy igazi asszonnyá formálta, aki időnként hevesen kitör, ismeri a visszautasítást, sőt még a féltékenységet is elfogadná, csak lenne egy kissé földibb Nia-Nia. De nem az! Miért dolgoznak? Mert örömüket lelik benne. Miért játszanak? Mert örömüket lelik benne. Miért szeretkeznek? Mert örömüket lelik benne. De minden egyformán tetszik nekik, örömükben nincsenek fokozatok, különbségek, minden egy szinten van, például a tízesen: tízesen a turkogranisz-szedés, tízesen az ingmosás, tízesen a kockázás, tízesen a győzelem, minden tízes, vagyis semmi. Abszolút semmi. Nincsenek társadalmi osztályok, olyan szoros kötelékek fűzik őket egymáshoz, hogy Roger nem is érti; mindig mindenben egyetértenek, sose civakodnak, sose verekednek, titkos egyezményes békében élnek; pillantások, rövid párbeszédek, kézszorítások – ez minden. A Föld távoli bolygó, egy másik rendszerben kering, pontos, erőszakos törvények szerint. A Földön az emberek a pénz után futkosnak, a karrierjük izgatja őket meg a tőkefelhalmozás; béklyóba veri őket az aránytalanságok és megoldatlan ellentmondások közt vergődő termelés folyamata, a hatalomért folyó harc, mely évezredek óta részegíti és torzítja őket; tízórás műszakokban dolgoznak, szinte sose pihennek. A házakat kettős ablakkal zárják le, a járdákat műanyag tetőkkel védik, hogy a járókelők minél tovább élvezzék a kondicionált levegőt, London alatt alagutakat fúrtak. A földön fertőzött a levegő, itt viszont erdőillat árad a szobákba a nyitott ablakokon át, nincs zaj se, most is az éjszakai nilir tiszta hangját hallani – örök vakáció. Igen, de örök unalom is. És a Földön mindannyiunkon felelősség nyugszik: mert vállalunk egy elhibázott társadalmat, segítjük a munkánkkal, alárendeljük magunkat ennek a társadalomnak,
engedelmeskedünk neki, hasonlókká válunk ahhoz, aki hasonlóknak akar tudni bennünket, szélhámosok és államférfiak bőrébe bújunk, pedig sose voltunk és sose leszünk azok, beosztott technikusok, mérnökök, vegyészek, ellenőrök, banktisztviselők, kifutók, a humán tudományok tanárai, szenátorok, pszichológusok, könyvelők, professzorok vagyunk, „igenis”, mondogatjuk, és kalapot emelünk és hajlongunk és hajbókolunk, nemet csupán magunkban mondunk, elégedetlenkedünk, de valódi lázadásra képtelenek vagyunk. Karrier, pénz, pozíció: olyan fontos? Nem fontosabb, hogy jellemünket, gondolatvilágunkat gazdagítsuk? Élvezzük a szerelmet, a barátságot, a természetet? Vagy ezek a vágyak csak egy konformista idealizmus maradványai, a lelkileg tönkretett kispolgárság vágyálmai, szökés a legendabeli paradicsomba, aranykorba, nem létező eldorádóba? Mert hiszen idealizmus azt hirdetni, hogy mondjunk le a pénzről, és szerelmesünkkel menjünk át egy másik bolygóra, olyanra, de azért mégis másmilyenre, mint Libria, ahol vannak még emberi kapcsolatok, nemcsak az örökös „igen, szívem”, „igen, drágám”, mert ebből sose alakul ki mély kapcsolat vagy érett szemléletmód, lényegét tekintve örökké ilyen marad; egy olyan egydimenziós civilizáció, amely mögött se történelem, se tapasztalás nem áll. Az R-18 a közönnyel egyenlő. Valaki óvatosan kopog az ajtón, nem akarja fölébreszteni. Ám Roger ébren van és kiszól: – Ki az? – Képtelen várakozás feszíti, a másodperc törtrészéig azt képzeli, hogy valami szokatlan esemény küszöbén áll, egy nem várt – vagy nagyon is várt – alak, Nia-Nia érkezik, történik valami, ami megtöri a mindennapok, hónapok egyhangúságát, azt se bánná, ha valami szerencsétlenség híre jönne, csak valami történne már. Librián azonban senki se érkezik ellenséges arccal, semmilyen hír nem lehet aggasztó, még a halálé se, mert itt senki se örül, senki se sír, ha valaki meghal vagy beteg lesz, mindenbe belenyugszanak szótlanul, mert minden hozzátartozik a természethez, és a természettel nem lehet harcba szállni. Amikor Glicos belép, és a képzelgések futama véget ér azzal, hogy Glicos köszön, s megkérdi, nem zavar-e: Roger nem tudja, mit válaszoljon. Talán nem zavarja, mert megszabadítja egy megoldhatatlan problémától. – Hoztam valamit enni. Vacsorázzunk együtt? Füstölt guanda, turkogranisz-kenyér, listex-levél. – Akartál mondani valamit? – Roger, rájöttem, hogy szükséged van valakire, aki melletted legyen. Nekünk, libriaiaknak ilyesmire nincs szükségünk, tudod, de te földi vagy. Látom, hogy nyugtalan vagy, rosszkedvű, néha elfog a rémület, amit nem értek, mintha a bolygó szét akarna robbanni alattad. Szeretnék építeni magamnak itt az erdőben egy kunyhót. – Szívesen laknál itt? Glicosnak mindegy, csak egyszer változtatott lakást, amikor elment a Brus felé, hogy megnézze, van-e ott valami érdekes.
– Mért akartad megnézni, van-e ott valami érdekes? – Mert itt már mindent ismerek. – És ez nem elég neked? – De. Vagyis nem. – És ott milyen? – Mint itt. – Figyelj ide, Glicos: én földi vagyok, és valószínűleg nem értjük majd meg egymást. Tudod, hogy véletlenül kerültem ide, a Grant II. földi telepén kellene lennem, nem a Librián. Másképp gondolkodom, mint ti, a molekuláris felépítésem is más. Persze nem tudod, mi az a molekuláris szerkezet, mindegy, nem hasonlítunk egymásra. – Éppen ezért szeretnék idejönni lakni. Ha nincs ellenedre. – De hát valóban akarod? – Azt hiszem, igen. – Furcsa. Először fordul elő, hogy egy librisi lerázza apátiáját. – Mért furcsa? Talán Glicos hasonlít hozzá néhány dologban, tanulmányozni fogja mindenesetre, érdemes elfogadnia ajánlatát: kissé földibb módon élhet majd mellette, ha Glicosban csakugyan rejtőznek érzések: vágy, kíváncsiság. – Jó. Építsd meg a házat, ha akarod, de ne messze. Glicos a libriaiak természetességével öleli át. Roger hetekig kutat, kísérletezik, és kideríti, hogy Glicos molekuláris fölépítése analógiát mutat a földivel: nukleoproteidek, dezoxiribonukleinsav; a DNS nukleotid-komponensei a normális cukormolekulákat, a normális foszforsavakat, a heterodinamikus savakat, a purinbázist tartalmazzák, s ehhez járul az R-18, a dezoxipurin-bázis, amelyet a többi librisi szervezetének molekuláris felépítésében már kimutatott. Glicosnak tehát lehetnek szenvedélyei, bár az R-18 konstans jelenléte befolyásolja. Talán éppen emiatt az elem- és génkeveredés miatt olyan bizonytalan, ezért fűti tudásvágy, ezért olyan érzékeny. – A szüleid libriaiak voltak? Glicos erre elmeséli, hogy anyja sokszor beszélt egy Librián kívüli barátjáról: űrhajósokkal érkezett, és egy hétig maradt. Nem tudja, hogy ez-e az apja, talán még az anyja se tudja. – Földiek voltak azok az űrhajósok? – Nem tudom, nem hiszem. Roger emlékszik, hogy az űrutazásokról szóló kézikönyvében olvasott egyszer egy hírt: harminc évvel ezelőtt eltűnt egy Simios-rendszerbeli expedíció. Glicos talán egy librisi-földi kereszteződés. Ahogyan lassan múlnak a napok, Roger egyre jobban meggyőződik – de a laboratóriumi vizsgálatok is bizonyítják, bár maga az ellenkezőjét szeretné –, hogy a földi és a librisi gének kémiai összetétele kizárja az elvegyülés lehetőségét. Glicos, amióta mellette él, megtanulta őt utánozni, sőt – úgy tetszik – tudata homályos mélységéből szinte igazi emberi indulatok is föltörnek. Egyszer még vitába is keveredtek valami rosszul megfőtt rizs miatt; Glicos elrohant, és valami olyasmit kiabált, hogy tőle Roger elmehet abba az országba, vagyis visszamehet a Földre,
Londonba. Máskor meg, egy délután, Glicos a kockakártya-körből dagadt arccal jött haza. – Nem tudom, hogyan kezdődött, talán az én hibám, győzni akartam, és egy kártyát eldugtam a kézelőmbe. S amikor kellett, elővettem. Porfir meglátta, és azt mondta, hogy ez így nem szabályos. Udvarias volt, mint mindig. De én megdühödtem, amiért rajtakapott, összesöpörtem a kártyákat, és „halvérű tuskó, hülye ázalék” felkiáltással behúztam neki. Porfir teljes nagyságában fölemelkedett – ismered, magasabb, mint én –, és visszakézből önkéntelenül megütött. Erre rájöttem, hogy túllőttem a célon, de Porfir nyugodt maradt, csak egy kicsit csodálkozott. Máskor meg Nia-Nia miatt kaptak össze. Roger és Nia-Nia egymást átölelve feküdt az ágyban, amikor Gllcos kopogott, és választ se várva belépett, és lelökött egy turkogranisz kosarat. Roger kiugrott az ágybál, és nekiesett Glicosnak. Glicos válaszolni akart a támadásra, de leverte a mécsest. – Ó, de sajnálom! – kiáltott föl. – Az nem elég, szerezz nekem másik lámpást! Glicos mozdulatlanul, tétován, szinte közönyösen állt, az R-18 konstans már fölébe kerekedett a dühkitörésnek. – Nem értem, mért mondtam ilyen csúnyákat, és mért dühödtem így fel. – Ilyet se láttam még – jegyezte meg Nia-Nia; hangja nyugodt volt és színtelen, semmi félelem nem érződött rajta. És Roger még dühösebb lett: – Remélem, többször nem fordul e1ő, mert legközelebb megöllek. Nia-Nia, te kizárólag az enyém vagy. Szerelmes vagyok beléd, és nem akarom, hogy bárki közénk álljon! Így éldegél Roger a Librián, megszakításokkal, de tovább tanulmányozza a bolygó környezetét, eszik, alszik, játszik, mint a többiek, a legnagyobb természetességgel veszi ki részét mindenből, s már-már azt hiszi, hogy teljesen idomult környezetéhez. Szervezete és tudata – úgy látszik – tudomásul veszi ezt a hasonulást, csak akkor fogja el dühroham és nosztalgia, amikor eszébe jut a Föld és a földi élet. Ilyenkor elhatározza, hogy nem válik libriaivá, nem hagyja, hogy fölébe kerekedjen ez a rózsás-édeskés környezet. Azonnal tenni akar valamit, rá akarja erőltetni a bolygóra saját magát, a maga civilizációját, annak legjavát. „De hát egyedül nem változtathatom meg az összes libriait”. Félálmában Roger hetekig arról képzeleg, amikor hajnalban a favágáshoz készülődő Glicos léptei vagy a párás-nyomasztó sirokkóval beköszöntő új évszak fölébreszti, hogy idő előtt megöregedett, hogy a libriaiak magukhoz hasonlították, még a molekuláris szerkezetét, s ezzel a jellemét, a vágyait is megváltoztatták. Majd hirtelen fölriad, verejtékben fürödve, reszkető kézzel. „Lehetetlen. Nekem kell úrrá lennem a környezeten. Én vagyok a civilizált, én vagyok a földi ember, és a földieknek mindig át kell alakítaniuk a bolygót, melyet fölfedeztek. Talán képes vagyok földiesíteni néhány librisit.” Talán Glicost; de nem menne bele, van egyénisége. Ha Nia-Nia belemenne,
talán őrajta kísérletezhetne, legalább annyira átformálhatná, hogy Glicoshoz hasonlítson, aki egyik végletből a másikba esik, erőszakosságból apátiába, szenvedélyességből közönybe zuhan: az idegközpontokra hatva megpróbálhatná megsemmisíteni vagy legalább meggyengíteni az R-18-ast. Nia-Nia megérkezett, nyugodt, mint mindig. Roger egyedül van a kunyhóban, a mikroszkóp fölé hajol. Az űrrakétáról magával hozott minden szükséges anyagot: Nia-Nia nem értette, mire kéri Roger. Roger se beszélhetett neki a molekuláris szerkezetről, az öröklődés és a környezet kölcsönhatásáról, a rejtett génekről, a dezoxiribonukleinsavról. Zavartan és félrevonulva nézte, mint amikor egyszer Roger néhány kisfilmet vetített le a kunyhóban az angol szinkrotronpályákról; a kisfilmekre véletlenül bukkant a mentőcsónak fedélzetén. Ugyanaz a szenvtelen csodálkozás. Ám aztán némi csábítgatás, buzdítás után Nia-Nia egészen derűsen ment bele a kísérletbe. – Esküdj meg, hogy nem veszélyes. Az első injekció készen várakozik a fiolában. Nia-Nia lefekszik az ágyra, belekapaszkodik a párnába, ajkát összeharapja. – Nyugalom, nem fog fájni. Utána ebben a helyzetben alszik el, Roger betakarja. Nia-Nia két hónapig minden másnap eljön, várja, hogy Roger elkészítse a fecskendőt. Egyik nap a férfira emeli tekintetét, és tetőtől talpig végignézi, elidőzik a csípőjén, majd újra a tarkóját vizsgálgatja; tekintete annyira új, hogy Roger kénytelen megkérdezni, mit akar. Nia-Nia nem tud válaszolni, csak nézi, nézi, most a szája körvonalát követi, tekintetével körülrajzolja: fölső íve középen kis völgybe görbül, két szélén viszont rögtön felível, a száj szögletében pedig egészen elvékonyodik; az alsó íve kissé előreálló, határozott, szája széles metszésű, duzzadt-rózsaszín. Amikor Roger a csöndre és Nia-Nia arcának meghatározhatatlan kifejezésére visszafordul, a lány csalódott tekintetét lehunyt szemhéja mögé rejti, karját behajlítja a párnán, és megtámasztja a homlokát. Ahogyan a kísérlet előrehalad, Nia-Nia arca fokozatosan lesz egyre sápadtabb és sápadtabb, tekintete szokatlan mélységeket tár fel, mintha hirtelen megismerni vágyná mindazt, amin régebben csak átsiklott a tekintete. – Nia-Nia, szeretsz? Nia-Nia nem mondja, hogy igen. Roger csalódott: az átalakulás szabályosan halad, de a mélyebb hatás nem akar bekövetkezni. Nia-Nia más már, mégis ugyanaz; ül az ágyon, úgy nézi a falat, az asztalt, a fiolát, Roger arcát, az ablak előtt ringatózó pyntex-ágat, mintha először látná. Ám a világhoz való viszonya még mindig passzív, még mindig libriai. Nia-Nia még hipnotikus álomban él, elfogadja Roger szerelmét, de nem viszonozza, öntudatlan magányának kemény kérge azonban már repedezik. Roger attól tart, hogy a repedések résekké tágulnak, és a további kísérlet váratlan pszichikai hatást, esetleg traumát, idegközponti károsodásokat okoz. Megpróbálta félbeszakítani ezt a kényes demiurgoszi beavatkozást, amely csak egy alkotó istenhez méltó, akinek nincsenek érzései, és nem akar birtokolni. Nem Pygmalion ő, csak egy biokémikus, aki új, nagyszabású és veszélyes kísérletsorozatba fogott, melyet talán már a közeli jövőben minden libriain elvégeznek. A szerelem
indította rá, mégis beláthatatlan következményekkel járó társadalmi felelősséget érez; a tudományos kíváncsiság ösztökéli, mely lassan hiúsággá válik: földi megbecsülésre és hírnévre áhítozik. Pedig ő maga is tagja a fajelmélet ellen küzdő szervezetnek, ő maga is ellene van a kémiai-pszichikai eljárásoknak, rettenetes agymosásoknak, azoknak a totális ellenőrzési-szabályozási rendszereknek, melyeket az uralkodó osztályok léptetnek életbe a földiek és a földön kívüliek ellen. Az emberiség néhány évszázadon át százával követett el erőszakos cselekményeket, végzett gyarmatosítást vértelen, de annál alattomosabb elnyomó eszközökkel. Erőszak, erőszak mindig, akkor is, amikor jóhiszeműséggel takaróznak. Persze ő is jóhiszemű. De maga előtt se titkolhatja – az elbizakodott biztonságával –, hogy túlkapást követ el. Tette törvénytelen, mert egyéni kezdeményezés; ha kormány, hadsereg, hatáság állna a háta mögött, akkor Nia-Nia földiesítése nem ébresztene benne bűntudatot, mely elbizonytalanítja, és kétségeket támaszt benne. – Még körülbelül tíz kezelés, és olyan földi leszel, mint én. Egy hét múlva fogytán a készítmény. Az ajtóra fölvéste a hatvannegyedik rovást. Egy délután ébredés után Nia-Nia egy turkograniszt kér. Hirtelen ránéz a gyümölcs héjának kusza erezetére, ujja közt megforgatja és elcsodálkozik: – Milyen szép. – Mért látod szépnek? Nia-Nia a turkograniszt rágcsálja, az ablakhoz megy: a Simios bíborfényét elnyelik a növények – megint vége egy napnak, egy nilir rákezd éji dalára. Nia-Nia végül megváltozott, fátyolos, monoton hangon megszálal, s mint egy felfedezést, mondja: – Mért olyan bonyolultak a dolgok? Roger darabokra vágja a llstex-levelet, stragula-olajjal megöntözi. Együtt vacsoráznak, szótlanul. Ám amikor meg akarja simogatni, Nia-Nia elhárítja a karját. – Mit akarsz? – De hát Nia-Nia, nem érted? – Hagyj békén. – Akarod, hogy félbeszakítsuk a kísérletet? Nia-Nia válasz nélkül kimegy. Először merészkedik egyedül az erdő sűrűjébe, ahol már ösvények sincsenek. Roger titokban követi, a fák-bokrok árnyékába húzódva látja, amint hadonászik, meg-megremeg, gyökerestül kitép egy cserjét, a levegőt meg az alacsony növényzetet, a füvet, a leveleket csapkodja vele, mint egy korbáccsal. Mégis ő akarja, hogy folytassák a kúrát, ahogyan ő nevezi, nem fél a fecskendőtől, a vegyszerektől; tartózkodását is elvesztette, mely az első időkben arra késztette, hogy szinte megbújjon az ajtó mögött, míg csak Roger nem hívja. Roger végül utoléri, kiveszi kezéből a korbácsot, és a lányt a karjába szorítja. Nia-Nia nehezen lélegzik, zavartan lehajtja a fejét, mintha izgalmát akarná elrejteni. – Mi van veled, Nia-Nia? Ijedtnek látszol. Valami mocorog tudata mélyén. De képtelen szavakba önteni, csak annyit mond: – Mért ilyen szomorúak a dolgok? – Nem szomorúak.
– Akkor hazudnak. De azért hálás vagyok neked. Most úgy érzem, látom és megértem azt, amit régen nem láttam és nem értettem. Roger ráveszi, hogy térjen vissza, elvonja figyelmét, arról magyaráz, mi a különbség a két hasonló és mégsem egyforma mellékbolygó, a Nixa és a Hold között. A Nixa lassabban kering, megvilágított része csak kéthavonta jelenik meg, lassú, egykedvű hold, nem tudja, mit akar, erre-arra kitér, pályája elhajlik, mint a Földön mondják. Aztán a jázminokról mesél, melyek csak éjjel nyílnak ki, a tojásrakó emlősökről, a meteorológiai jelenségekről, melyek elképesztik és megnyugtatják Nia-Niát. Roger úgy érzi, most először látja a mosoly édes vonását Nia-Nia arcán: az első libriai mosoly, az első mosoly, mióta leszállt ezen a közönyös bolygón. Boldogság fogja el. Otthon folytatják a beszélgetést. Nia-Nia is csodálatos lényekről beszél, melyeket sose látott, csak hallott róluk, állatokröl, melyeknek kölykeik nem hasonlítanak szülőikre, egy legendás albisról, amely már a burokban énekel, mielőtt még világra jött volna; porfelhőkről, melyekről a libriaiak azt állítják, hogy kozmikus eredetűek, s éjszakánként finom, fényes hamuréteggel vonják be a talajt; hegyekről, melyek követ és tüzet okádnak. Roger mosolyog. – Nálunk is vannak ilyenek, vulkánnak hívják. Kopognak. Göndör fej jelenik meg az ajtónyílásban. – Zavarok? – Nem, Mira, gyere csak – mondja Roger. Mira beljebb jön. Tavaszias kék ruhát visel, grafusillat árad belőle, Rogerhoz megy. Nia-Nia egy szempillantás alatt megváltozik: fölpattan, közéjük ugrik, és leken egy pofont Mirának. – Majd így megtanulod, hogy nem kell az erdőbe jönnöd. Mira megsimítja könnyes arcát. – Nem értelek, Nia-Nia. Mi van veled? – Semmi, ha olyan nagyon érdekel. Menj innen, tágíts, tűnés! Mira nézi a kedves kis Nia-Niát, aki most olyasmiket kiabál, amiket nem is ért. És nem tudja, hogy amikor elment, Nia-Nia kinyitja az ajtót, és nézi, mint tűnik el a sötétben. Nia-Nia ölbe tett kézzel ül az ablak előtt. Glicos kunyhóját nézi. Aranyszálakkal vegyes fekete haja homlokába és rosszkedvű szemébe hullik. Mira lép ki Glicos ajtaján, tiszta és elegáns, kék szalag fogja át a homlokát. Nia-Nia kiszalad, fog egy követ, és teljes erejéből elhajítja. Mira felsikolt a fájdalomtól, lehajol, sírva dörzsölgeti a bokáját. Nem veszi észre Nia-Niát, aki nyomban visszament a házba. Az ágy vetetlen, az asztalon az előző esti tányérok, turkogranisz-héjak, apróra vágott listex-levelek, félig ürített poharak. Nia-Nia tölt magának egy pohár lyt, a hab túlcsordul, még tölt, a folyadék kilöttyen az asztalra. Iszik, a ly kicsöppen a szája sarkán, újabb pohárral iszik, aztán még eggyel. Kiszalad, nekiesik Glicos ajtajának, hangosan kopog. Glicos még az ágyban fekszik. – Mit csinált itt Mira? – Szórakoztatott.
– Mi szükséged van erre a hülye nőre?! Ha még egyszer meglátom itt, agyoncsapom! – Agyoncsapod? Mit érdekel, hogy itt van-e? – Itt, a Mir erdőben én parancsolok. – Parancsolok? Mióta parancsol valaki a Librián? – Én parancsolok. Mira többet ne jöjjön ide! Glicos szeretne fölugrani az ágyból és a karjába kapni Nia-Niát. – Szeretsz? Nia-Nia kétértelmű kifejezéssel nézi egy darabig, aztán szótlanul fölemeli a kezét, de nem azért, hogy megsimogassa, nem, hanem hogy pofon vágja. – Ebből tanulhatsz. Glicos nem tudja, mit kellene megtanulnia: talán azt, hogy ne tegyen fel ilyen kérdéseket, Librián nem szokás, persze parancsolgatni se szokás, hiába mondja Nia-Nia, hogy itt ő parancsol. Nem tett ját neki Roger, alattomos, hatalmaskodó és kötekedő lett. – Nem értlek, Nia-Nia. Mondd csak, de ne légy ideges, mért vagy ilyen furcsa? Erre Nia-Nia sírva fakad, ruhája ujjával törülgeti a szemét. – Én... Ha Roger nem... – Olyan, mint egy gyerek. Roger turkogranisszal, listexszel, mézzel, guandával és két üveg lyvel megrakodva jön haza. Nia-Nía még mindig az ablaknál ül. – Nem vetetted be az ágyad? – Nincs kedvem. Roger... Nem szeretem már ezt a házat. Olyan csúnyák a bútorok! Olívzöld szeme elsötétül. – Csinálhatok új bútorokat. Építhetünk másik házat. De mik ezek a foltok a ruhádon? – Nem tudom. – Lyfoltok. Már reggel is iszol. Rosszat tesz, nem érted? – De, csak nem érdekel. De ha még egyszer idejön, megölöm. – Ki ? – Mira. Azt akarom, hogy többé ne tegye be a lábát az erdőnkbe. – Az erdőnkbe, az erdőnkbe! Tudod, hogy nem a miénk, az erdő mindenkié. Glicost láttad? – Nem – mondta Nia-Nia, és ebben a nemben különös szenvedély bujkált, merőben új vonás, melyet Roger megpróbál elemezni, de túlságosan nem akar elmélyülni benne, mert Nia-Nia kitörései a földi nők hisztérikus jeleneteire emlékeztetik. – Ha bosszant, hogy Glicos itt lakik az erdőben, elküldöm. Elégedett vagy? Elégedett? Roger a kunyhó előtti térségen egy pyrex-törzset gyalul, asztalt és új székeket fog csinálni; Nia-Niára gondol, aki ebben a pillanatban az ablaknál ül, mint hosszú napok óta mindig. Már nem olyan derűs, mint régen, ruhája már nem olyan tiszta, csillogó. Arca lesoványodott, szemében elfojtott harag, elégedetlenség, ki nem mondott szenvedély izzik; hol sir, hol nevet, néha kiabál, máskor meg összeszorított szájjal, összevont szemöldökkel órákig bolyong az erdőben. Roger önvizsgálatot tart, szeretné a falba verni a fejét: talán túladagolta az
injekciót, és Nia-Nia a ló másikoldalára esett, a közönyből a legnagyobb szenvedélyességbe zuhant. Szereti őt Nia-Nia? Azt mondja, hogy szereti, de szerelmeskedni nem akar vele. Amikor pedig Roger megkérdi, miért, vállat von. Nia-Nia tudja, hogy ő viszont nagyon szereti, tudja, mennyire szenvedett, amikor Nia-Nia nem szerette, mert nem tudott szeretni; és most, a kísérlet befejezése után majdnem egészen földi lett: szenvedélyes, tétova, következetlen. Csak az a kérdés: valódi szenvedély vagy a vegyszerek mesterséges hatása dolgozik-e benne? Asszonyt vagy robotot fabrikált belőle? Földi nőt vagy egy szerkezetet keltett életre? Igaz, hány földi ember van, aki nem több, mint életre keltett robot! Az igazi kérdés: mennyivel tette szebbé az életét? Roger most nem kibúvókat és elméleteket akar gyártani, a puszta igazságot keresi: vajon miért akarta megváltoztatni Nia-Niát? És be kell vallania, hogy önzésből, azt akarta, hogy szeressék, és bosszút akart állni a földi életen. Ám akarata és elképzelései ellenére formálta kiegyensúlyozatlan, hiú nővé, aki folyton kívánságai és lehetőségei közt vergődik. De hát miért boldogtalan? Tulajdonképpen mi hiányzik neki? Lehet, hogy csak egy szép ház, új bútorokkal? Mindenesetre túlságosan emlékeztet a földi nőkre. Boldog földi asszonyt akart csinálni belőle, ha a „boldog” és a „földi' egyáltalán összeegyeztethető fogalom. Nem sikerült. Bemegy a házba. Nia-Nia mozdulatlanul kuksol az ablaknál, alig fordul Roger felé, amikor a férfi bejelenti: – Bemegyek a városba. – Megfogja Nia-Nia törékeny vállát, gyöngédsége gyöngédséget követel, a nő azonban rá se néz, meg se mozdul, egy szót se szól, az erdőt nézi, de másutt, mint mielőtt Roger belépett. – Nia-Nia, szerelmem, mire vágyódsz? Mitől vagy ilyen boldogtalan? Nia-Nia fölnéz, szeme csupa sötét szomorúság, félelem, ellenséges villogás, Roger még sose látta ilyen félelmetesnek; és ha nem tudná, hogy Nia-Nia mennyire szereti, haragot és reménytelen gyűlöletet olvasna ki belőle. Az aranyos-fekete szempilla megmozdul, és Nia-Nia már újra másfelé néz, megint az erdőt fürkészi. Roger szátlanul kimegy: talán most megszabadul a librisi rémképeitől. Az erdő szélén Glicosba botlik, aki mirtexet szed. – Jó, hogy látlak, Glicos. El kell innen menned. – Elmennem? És mi jogon parancsolgatsz te nekem? – Csák úgy vettem magamnak a jogot. – Az erdő mindenkié, és én ott vagyok, ahol akarok. – El kell menned, méghozzá nyomban. Nem bírom elviselni, hogy Nia-Nia bosszankodik miattad. – Mondd meg világosan és érthetően, hogy féltékeny vagy, legalább az igazat mondd. Ftoger ráveti magát Glicosra, üti-veri. – Undorító minden-lében-kanál librisi, törődj a magad dolgával, és ne pimaszkodj! Glicos ökölcsapásokkal válaszol. Verekedés közben egymásra esnek. Roger – hátrálva beleesik egy gödörbe. – Glicos, bocsáss meg, béküljünk ki. Glicos dühe már elpárolgott, talán az R-18 kerekedett felüt.
– Csak akkor békülök ki veled, ha nyugton hagysz, ha itt lakhatom az erdőben. Mért ilyen fontos neki? Valami lehet e mögött. – Semmi gyanús nincs benne. Szeretem az új házamat, jobban szeretek a Mir erdőben lakni, mint a Nagy Úton. Aztán meg barátok vagyunk, nem? Veszekedéseken, vitákon, ökölcsapásokon, sértegetéseken nyugvó barátság; mégis, Glicos jó lehet még arra, hogy gyorsan kielégítse Nia-Nia szeszélyeit és vágyait. Aztán meg, ha szükség lesz rá, bármikor elzavarhatja erőnek erejével is. – Figyelj ide. Az erdőben maradsz, és a segítőtársam leszel. – Hát nem segítettelek eddig is? – Eddig a barátom voltál. Most a segédem leszel, és kész. – Vagyis a szolgád. – Segédet mondtam. Nem értesz te semmit. – Segédet. Aki távol tartja magát Nia-Niától. – Okos vagy. – Most okos vagyok, vagy nem értek semmit? Hát köszönöm, barátom. Ó, bocsánat, uram, Roger úr. – Hagyd ezeket az ostobaságokat, és figyelj ide: Nia-Nia unja, hogy mindig ugyanazokat a zöldségeket kell ennie. Mit gondolsz, nem ölhetnél meg néhány állatot? – Megölni? Minek? – Hogy megegyük. Megtanítlak pisztollyal lőni, és elmész vadászni. Aztán nyárson megsütjük a húst. Egy kicsit neked is csinálok. – Csakhogy én nem öltem még soha állatokat, csak néhány raptilt villával. És Porfir meg Tripli segített. – Most fogsz. És pisztollyal egyedül is lehet. – Mért nem mész te vadászni? – Nekem ezer más dolgom van. Alkonyatkor Roger lőni tanítja Gllcost. Fekete köröket rajzoltak egy fehér rongyra, és kiszögezték egy fatörzsre. Nia-Nia komoran figyeli őket az ablakból. Minden lövésre összerázkódik. Glicos tanul. Lassan megjön a kedve, tetszik neki a dolog, az erő és a fensőbbség tudatát ülteti el benne. Két nap múlva bemegy az erdőbe: ha akarja, egy lövéssel leszedhet egy ágat, egy gyümölcsöt, eltalálhat egy turkograniszt a levegőben. Rálő egy merisiára, elsőre elhibázza, másodjára is, harmadjára is, de aztán tökéletesen sikerül, a merisia egy bokorba pottyan, tolla vörösre válik, áttetsző szárnya és apró meleg teste nem verdes már Glicos kezében. Az öröm egészen elvakítja. – Hát megtettem. Elviszem Rogemak. De azt gondolja: „Nia-Niának viszem el, a kis Nia-Niának”, aki kunyhója ablakából nézi őt, s aki távol tartja magát tőle. „Lehet, hogy ennyire megváltozott? Mit csinált vele az az átkozott Roger? Én is megváltoztam Roger mellett, azelőtt sose dühöngtem, sose verekedtem, káromkodtam. Azelőtt talán jobb volt. De nem, most jobb, teljesebb lénynek érzem magam.” Nia-Nia egyedül van a kunyhóban. Amikor Glicos belép, és odaadja a véres merisiát, bágyadtan kérdi: – Mért ölted meg? – Miattad, Nia-Nia.
– Miattam csináltál ilyesmit? – Csak miattad. Nia-Nia elsápad. Olívzöld szeme tágra nyílik, elmerülten nézi Glicost, de nem látja, mintha valami ijesztő látvány bűvölné meg. – Mindent megtennél, ismétlem, mindent, ha én kérnélek ráz – Igen. Amikor Glicos meghallja Nia-Nia kívánságát – egy név és egy parancs csupán –, úgy érzi, hogy a librisi közöny egészen érzéketlenné teszi. – És mit kapok cserébe? – Elmegyek hozzád este, amint meghallom. – És ha nem sikerül? – Sikerülnie kell. Nagyon könnyű. Mira belép Glicos kunyhójába, mint majdnem minden este. Égszínkék ruha van rajta. Göndör fürtje a homlokába hull. – Mi van, Glicos? – kérdi lágyan. – Fern azt mondta délután, hogy szükséged van rám. – Szeretnék mutatni valamit, és ha tetszik, neked adom. Mindig nagyon kedves vagy velem. Mira kezébe veszi a furcsa tárgyat, Glicos a lány mellének irányítja a csövet, a szív irányába. – Nyomd meg ezt itt, ravasznak hívják. Üregnyi mély seb, mellén csupa vér lesz a ruhája. Mira a földre hanyatlik, tágra nyílt szemében ismeretlen csodálkozás, döbbenet, haja úgy hullik hátra, mint egy levágott bokor. Két percbe se telik, Nia-Nia máris megérkezik. – Na, itt van, végre nem jön többet. Nem akarom látni, dobd ki innen. Már repül is a ruhája, az ágyra veti magát. Glicos azonban lecsüngő karral, mozdulatlanul áll a szoba közepén, az ágyon meztelenkedő Nia-Nia és a földön fekvő Mira közt, akinek kék ruháján egyre terjed a vörös folt. – Mit csinálsz? Hagyd azt ott, gyere ide. Glicos ebben a fúriában, ebben a szégyentelen fölkínálkozásban nem ismer Nia-Niára; a mozdulatlan Mira látványától üres-mély szédülés fogja el, ő ölte meg Mirát. És miközben Nia-Nia az ő nevét mondja, kitárul az ajtó, és megjelenik Roger. – Mit csináltok, szerencsétlenek! Glicos nem mozdul, Nia-Nia gyűlölködve, bosszúállón, féltékenyen nézi Glicost, és csak annyit kiabál: – Nincs többé, többet nem jöhet hozzád! – Tehát Nia-Nia féltékeny rád – mondja Roger. – Játék volt, félelmetes tréfa. Engem azzal áltatott, hogy belém szerelmes, közben éjszakánként hozzád járt. – Semmit se értesz, Roger. Nia-Nia sose volt nálam, rád és Mirára féltékeny. Megparancsolta, hogy öljem meg. – Megparancsolta? És engedelmeskedtél? – Megtanítottál lőni, merisiákat ölni. Egy merisia vagy Mira, úgy éreztem, mindegy. – Nem mindegy, te hülye gyilkos! Egy nő nem állat. Lehet, hogy nem érzed a
különbséget? – Mindegy az! Mindegy az! – hajtogatja Nia-Nia. Pedig Nia-Nia remekül tudja, hogy más dolog, ha merisiát öl valaki, és más, ha Mirát öli meg. Pontosan meg tudja különböztetni, szét tudja választani a két dolgot, még ha bonyolultabbak és zavarosabbak is a szenvedélyei, mint a földieké. – Istenem, istenem, micsoda tragédia, s az én hibámból, én felelőtlen! Roger tudja, hogy mindent elhibázott, attól kezdve, hogy elindult a Földről, hogy velük akart élni, hogy azt követelte: változzanak meg, pedig minden külső behatás erőszakhoz vezet. Talán még a vegyszerek adagolását is elvétette. Félszavakat kiabál, de Glicos nem fogja fel, Nia-Niát bámulja, aki révedezve nézi Mirát, amint összevérezi a padlót, a földre esett pisztolyt. Valami förgeteg felkapja a falakat, majd elengedi. Roger hangja, Nia-Nia combja, a tükrös-vörös ruha, a mécses, a tükör, az üveg darabokra hullik, úgy kavarog. Roger szeme, Nia-Nia keze, Mira haja, Nia-Nia hangja, a pisztoly, mind elszabadul, és megzabolázhatatlanul örvénylik; mintha valamit megértene: megállni, csak a pisztoly tud megállítani, mozdulatlanná merevíteni. És a vakon kilőtt golyók átlyuggatják a falakat, a szekrényt, az ágyat, Roger homlokát, a kék ruhát, a tükrös-vörös ruhát, a lepedőt, aztán minden leáll, Glicos is megáll, csak Nia-Nia hadonászik. – Glicos, gyere. Ezek nincsenek többé. Glicos mintha álmából ébredne, megérti. Kitalálja Nia-Nia bonyolult és agyafúrt tervét, rájön, hogy van építő és romboló szellem, felismeri a lány szenvedélyét, mely Mirát vetélytársnővé, Rogert pedig titkos ellenséggé tette, a vágyát, hogy megszabaduljon mindkettőjüktől, hogy csak hozzá tartozhasson, Glicos pedig csak őhozzá. És most, a két holttest láttán – az egyik a barátnője, a másik a barátja – üresnek érzi magát, már nem kívánja Nia-Niát, semmit se kíván, mozdulatlan közönnyé olvadt össze benne minden. Az asztalra teszi a fegyvert, fogja Nia-Nia ruháját, és olyan librisi egykedvűséggel néz a lányra, mintha egy merisiát vagy egy turkográniszt látna. – Öltözz fel, menj haza. Nekem el kell temetnem a barátaimat. Nia-Nia az ágy lábához veti a ruhát, a férfi mellé ugrik, és csüggedten átfogja a nyakát. – Glicos, szeretlek, mindig téged szerettelek, az egyetlen szerelmem vagy. Glicos nekilöki az asztalnak, a mécses leesik és eltörik. Aztán háromszor elkeseredetten belefúj a stragula-héjba. A veszély jelére a városi kapunál álló őrök segítségére rohannak. Már hallani is lépteiket a kavicson. Riper, Porfir, Tripli és Fern ront a kunyhóba. Ám a sötétben semmit se látni, semmit se érteni, vad robaj rázza meg a falakat; két villámlás közt csípős füst kavarog a levegőben. És amikor Tripli végül meggyújt egy fáklyát, Rogert és Mirát látja a földön; Nia-Nia véres mellel fekszik hanyatt az asztalon, és még mindig azt a furcsa füstölgő holmit szorongatja. Porfír a szívverését hallgatja. – Él. Vigyük el Martinhoz.
A libriaiak nyugodtak, mint mindig, talán kicsit csodálkoznak. Csak Glicos néz körül elborzadva. Kimegy a férfiak után, akik Nia-Niát viszik, a nőt, aki annyira fölkavarja, egyszerre taszítja és vonzza, aki megtanult ölni, megismerte az erőszakot, pontosan úgy, mint egy földi nő. Székely Éva fordítása
Damiano Malabaila: Az olcsó rend Mindig örömömre szolgál, ha találkozhatom Simpson úrral. Nem olyan, mint az ügynökök általában, akik a hivatalbál kirendelt ügyvédekre emlékeztetnek: valóban szerelmese a NATCA gépeknek, hamvas bizalommal hisz bennük, gyötrődik hiányosságaik miatt, vagy ha elromlanak, és diadaluk az ő diadala is. Vagy ha nem ilyen, legalább ilyennek mutatkozik, ami – a legtöbb gyakorlati hatást nézve – egyre megy. Az üzleti kapcsolatoktól eltekintve is majdnem hogy barátok vagyunk, de nem láttam 1960 óta, amikor megvettem tőle a Verscsinálót: iszonyú munkájába került, hogy ki tudja elégíteni a nagy sikert aratott modellt kívánók igényeit, naponta éjfélig dolgozott Aztán Nagyboldogasszony körül telefonált, és megkérdezte, érdekelne-e egy turbogyóntató: hordozható példány, gyorsan működik, Amerikában nagy a kereslet, Spellman bíborosnak tetszik. Nem érdekelt, és ezt kerek perec meg is mondtam neki. Pár hónapja Simpson úr minden bejelentés nélkül becsöngetett hozzám. Ragyogott az arca, a karjában pedig – gyengéd szeretettel, mint egy dajka – hullámkartonból készáll dobozt tartott. Nem vesztegette a szót udvariaskodásra. – Íme – mondta diadalmasan –, ez a Mimete: a sokszorosítógép, amelyről annyit álmodtunk. – Sokszorosítógép? – kérdeztem, és alig tudtam elrejteni kibuggyanó csalódásomat. – Ne haragudjon, Simpson, de én soha nem álmodtam sokszorosítógépről. Csak nem akar jobbat az eddig beváltaknál? Ide nézzen például. Húsz líra és néhány másodperc egy kópia, és kifogástalan kópia; szárazon működik, semmi reagens, két év alatt egyetlen hibás példány sincs. Simpson úr lelkesedését azonban nem könnyű lelohasztani. – Már megbocsásson, de sík felületet lemásolni, arra mindegyik jó. Ez azonban nem csupán felületet sokszorosít, hanem mélységet is. – És illedelmesen sértődött képpel még hozzátette: – A Mimete igazi sokszorosítógép. – óvatosan elővett az aktatáskájából két stencilezett, színes fejléces lapot, és letette őket az asztalra. – Melyik az eredeti? Figyelmesen megnéztem a lapokat: valóban egyformák, de vajon nem egyazon újság két példányáról van-e szó, vagy ugyanannak a negatívnak két pozitívjáról? – Nem. Nézze meg jobban. Látja, példaanyagként külön ezt a dunna papírt
választottuk, amelynek a keverékében sok az idegen test. Azonkívül sokszorosítás előtt szándékosan betéptük ezt a sarkát. Vegye csak a nagyítót, és vizsgálja meg nyugodtan. Nem sietek: ezt a délutánt önre szántam. Az egyik másolat meghatározott pontján vékony szalmaszál dudorodott a papírban, mellette sárga szilánk; a második kópia ugyanazon helyén ott volt a szalmaszálacska és a sárga szilánk. Azonos volt a két szakítás, egész a nagyítóval kivehető legutolsó bolyhokig. Bizalmatlanságom lassan kíváncsisággá változott. Közben Simpson úr egész iratcsomót vett elő az aktatáskájából. – Ez az én fegyvertáram – mondta mosolyogva, kedvesen idegenes hanghordozással. – Az én ikercsapatom. – Kézzel írott levelek, bennük találomra különböző színű aláhúzások; felbélyegzett borítékok, bonyolult műszaki rajzok, tarka gyerekes ákombákomok. És Simpson úr mindegyiknek megmutatta a pontos másolatát, elölről is, hátulról is. Figyelmesen megvizsgáltam a szemléltetőanyagot: valóban semmi kívánnivalót nem hagy hátra. Teljes hűséggel visszaadja a papír szemcsézettségét, minden jelet, minden színárnyalatot. Feltűnt, hogy tapintásra is érezni lehet a kópiákon az eredetik érdességét, a pasztellvonások olajosságát, a tempera hátterek gipszes szárazságát, a bélyegek domborulatát. Közben Simpson úr tovább próbált rábeszélni: – Nem valami előző modell tökéletesítése ez: maga az elv, amelyen a Mimete alapul, forradalmi újítás, és mérhetetlenül érdekes nem csupán gyakorlati, hanem elméleti szempontból is. Nem utánoz, nem tettet, hanem újraalkotja a modellt, úgyszólván a semmiből alkotja újra... Felhorkantam: kémikus szívem hevesen tiltakozott e lehetetlenség ellen. – Hohó! Hogyan? A semmiből? – Megbocsásson, elragadtattam magam. Persze hogy tulajdonképpen nem a semmiből: azt akartam mondani, hogy a káoszból, a teljes zűrzavarból. Igen, ezt teszi a Mimete: rendet visz a zűrzavarba. Lement az utcára, és az autó csomagtartójából felhozott egy kis fémhengert, olyan palackot, amilyenben folyékony gázt szokás tartani. Megmutatta, miképpen kapcsolódik egy hajlékony csövön keresztül a Mimete kamrájához. – Ez a tápanyagtartály. Meglehetősen bonyolult keverék van benne, az úgynevezett pabulum, amelynek az összetételét egyelőre nem hozzák nyilvánosságra. Fort Kiddiwanee-ben a NATCA szakemberei kiképző tanfolyamot tartottak, és ha jól értettem, amit mondtak, a pabulum feltehetően a szén és a többi fő életelem vajmi kevéssé állandó vegyületeiből áll. Működése elemien egyszerű: magunk között szólva nem is nagyon értem, miért kellett a világ négy sarkából összehívni mindannyiunkat Amerikába. Látja? A lemásolandó modellt beletesszük ebbe a kamrába, a másikba meg, amely azonos alakú és térfogatú, ellenőrzött gyorsasággal bevisszük a pabulumot. A sokszorosító folyamat során a modell minden egyes atomjának pontosan megfelelő helyen rögződik egy azonos atom, amelyet a tápkeverékből vonunk ki: szén kerül oda, ahol szén volt, nitrogén oda, ahol nitrogén volt és így tovább. Nekünk, ügynököknek természetesen szinte semmit nem árultak el ennek a távolból történő újjáalkotásnak a mechanizmusából, azt sem magyarázták meg, hogy a kérdéses
iszonyú információtömeg miképpen jut át az egyik kamrából a másikba. Annak a közlésére azonban felhatalmaztak bennünket, hogy a Mimetében egy nemrég felfedezett genetikai folyamat ismétlődik meg, és hogy „a modellt ugyanaz a viszony fűzi a másolathoz, mint a magot a fához”. Remélem, az ön számára mindennek van értelme, és kérem, bocsássa meg cégem tartózkodását. Nyilván érti, miről van szó: a készülék nem minden részlete van még szabadalmaztatva. Minden egészséges üzletkötési szabálytól eltérően képtelen voltam elrejteni ámulatomat. Valóban forradalmi technika ez; az alacsony hőmérsékleten és alacsony nyomás alatt megvalósuló szerves szintézis, rend születése a zűrzavarból csendben, gyorsan és olcsón: négy nemzedék óta erről álmodnak a vegyészek. – Elhiheti, hogy nem könnyen jutattak el idáig. Ahogy mesélik, a Mimete-tervhez beosztott negyven szakember, akik már ragyogóan megoldották az alapvető problémát, azaz a szintézis irányítását, két éven át csupán a tükörkópiákig jutottak el, szóval a felfordított, következésképpen használhatatlan másolatokig. A NATCA igazgatósága már azon a ponton volt, hogy ennek ellenére is megindítja a sorozatgyártást, pedig a készüléket minden sokszorosításhoz kétszer kellett volna üzembe helyezni, ami dupla költséget és dupla időt jelentett volna; a közvetlen reprodukálással készült első példány állítólag véletlenül született meg, egy gondviselésszerű szerelési tévedés eredményeképpen. – Fütyülök erre a mesére – feleltem. – Nincs olyan találmány, amellyel kapcsolatban nem kürtölnének világgá sztorikat a véletlen szerencsés közbejöttéről. Alkalmasint a kevésbé leleményes konkurrensek. – Meglehet – válaszolta Simpson –, annyi tény azonban, hogy még nagy utat kell megtenni. Szeretném, ha már most tudomásul venné, hogy a Mimete nem gyorsan sokszorosít: százgrammos modell lemásolásához legkevesebb egy egész óra kell. Van aztán még egy, magától értetődő korlátozás: nem vagy csak kevéssé tökéletes formában sokszorosíthatók olyan eredetik, amelyek a pabulumkészletből hiányzó elemeket tartalmaznak. Másfajta, tökéletesebb, speciális pabulumokat előállítottak már különleges igények kielégítésére, de úgy látszik, néhány elemmel, főleg a nehézfémekkel még nincs minden rendben. Például (és egy bűbájos miniált kódexlapot mutatott) ma még nem tudják reprodukálni az aranyozást: erről a kópiáról is hiányzik. Még kevésbé lehet fémpénzt sokszorosítani. Amikor idáig ért, megint felhorkantam, de ezúttal nem kémikus szívem reagált, hanem a vegyésszel együtt élő és vele szorosan egybefonódó gyakorlati ember. Fémpénzt nem, de bankjegyet igen? Ritka bélyeget igen, vagy – ildomosabban és elegánsabban egy gyémántot igen? Talán mert a törvény bünteti azt, „aki hamis gyémántot állít elő és terjeszt”? Talán mert forgalomban vannak hamis gyémántok? Ki tilthatja meg nekem, hogy beledugjak a Mimetébe néhány gramm szénatomot, tisztes tetraéderes helyzetbe rendezzem el őket, aztán az eredményt eladjam? Senki: a törvény nem, de a lelkiismeret sem. Ilyen dolgokban az a lényeg, hogy elsőnek érkezzünk, mert nincs fürgébb fantázia, mint a haszonra mohán áhítozóké. Ezért aztán véget vetettem minden huzavonának, tisztességesen megalkudtam a Mimetére (egyébként nem volt nagyon
drága), kaptam 596 engedményt, lehetőséget arra, hogy 120 nap alatt fizessem ki, minden hónap végén, és megrendeltem a készüléket. Két hónap múlva megkaptam a Mimetét és hozzá 50 font pabulumot. Közeledett a karácsony: családom felment a hegyekbe, egyedül maradtam a városban, nagy buzgalommal nekiláttam vizsgálódni és dolgozni. Mindenekelőtt többször figyelmesen elolvastam a használati utasítást, szinte már betéve tudtam; aztán fogtam a kezem ügyébe eső első tárgyat (közönséges játékkocka volt), és felkészültem a lemásolására. Betettem a kamrába, a készüléket az előírt hőfokra temperáltam, kinyitottam a pabulum tárált szelepecskéjét, és várakoztam. Halk zümmögés hallatszott, majd a reprodukáló kamra levezetőcsövéből gyenge gázszerű sugár lövellt ki: furcsa szaga volt, olyan, mint a tisztátalan újszülötteké. Egy óra elmúltával kinyitottam a kamrát: egy kocka volt benne, alakra, szinte, súlyra pontosan egyezett az eredetivel. Langyos volt, de rövidesen átvette a környezet hőmérsékletét. A másodikból megcsináltam a harmadikat, a harmadikból a negyediket: semmi nehézség, semmi akadály. Egyre jobban érdekelt, ugyan miképpen is működhet belülről a Mimete. Simpson nem tudta (vagy nem akarta?) kellő pontossággal megmagyarázni, a használati utasítás ' sem tett róla semmi említést. Levettem a B kamra légmentesen záró tetejét, kis fűrésszel ablakocskát vágtam rajta, a nyílásba apró üveglapot helyeztem, jól odapecsételtem, majd visszaraktam a tetőt. Ezután megint beraktam a kockát az A kamrába, és az üvegen keresztül figyelmesen néztem, mi is történik a B kamrában a másolás során. Igen érdekes dolgot láttam: a kocka alulról alakult ki, fokozatosan, egymásra rakodó hajszálvékony rétegenként, mintha a kamra fenekéből nőne ki. A másolási folyamat közepére tökéletesen alakult a kocka fele, és jól lehetett látni a fa metszetképét minden erezettel. Megengedettnek látszott az a következtetés, hogy az A kamrában valamely elemző berendezés vonalról vonalra vagy rétegről rétegre „végigtapogatja” a lemásolandó testet, aztán a B kamrába továbbítja azokat az utasításokat, amelyek a pabulumból vett egyes részecskéknek, talán maguknak az atomoknak a rögzítéséhez szükségesek. Megelégedtem az előzetes próbával. Másnap kis briliánst vásároltam, és tökéletesen sikerült másodpéldányt készítettem belőle. Az első kettőből újabb kettőt csináltam, a négyből újabb négyet, és így tovább geometriai haladványban egész addig, míg a Mimete kamrája megtelt. A művelet végére érve képtelen voltam felismerni a torzsalapító briliánst. Tizenkét munkaóra alatt l2^12 -1 darabot, avagy 4095 új briliánst nyertem: a berendezésre induláskor fordított összeg bőségesen amortizálódott, és úgy éreztem: jogom van újabb – érdekesebb és anyagilag kevésbé érdekes – kísérletekbe kezdeni. Másnap minden nehézség nélkül másodpéldányt készítettem egy cukorkockából, egy zsebkendőből, egy vasúti menetrendből, egy pakli kártyából. Harmadnap megpróbálkoztam egy kemény tojással: a héja vékony és omlós lett (alkalmasint a kalcium hiánya miatt), de a fehérje és a sárgája külsőre és ízre teljesen
normális volt. Ezt követően kielégítő másodlatot nyertem egy csomag Nazionale cigarettából; egy doboz svéd gyufa tökéletesnek látszott, de a gyufaszálak nem gyulladtak meg. Egy fekete-fehér fénykép kópiája mérhetetlenül halványra sikerült – mivel nem volt ezüst a pabulumban. Karórámnak csak a szíját tudtam reprodukálni, maga az óra attól kezdve használhatatlan lett, az okokat nem tudnám megmagyarázni. Negyednap megkettőztem néhány friss bab- és borsószemet és egy tulipánhagymát: azt reméltem, hogy segítségükkel ellenőrizhetem a készülék csíráztatóképességét. Ezenkívül megdupláztam tíz deka sajtot, egy kolbászt, egy cipót és egy körtét, reggelire meg is ettem az egészet, de nem éreztem, hogy bármiben is különbözne az eredetitől. Megbizonyosodtam afelől, hogy folyadékot is tudok sokszorozni, ha a B kamrában ugyanakkora vagy nagyobb edényt helyezek el, mint amely az A kamrában a modellt tartalmazza. Ötödnap felmentem a padlásra, és hosszas keresgélés után találtam egy eleven pókot. Annyit bizonyosra vettem, hogy lehetetlen volna pontos másolatot készíteni mozgásban levő dolgokról, ezért kitettem a pókot a hideg balkonra, és megvártam, amíg megmerevedik. Aztán beraktam a Mimetébe: egy óra múltán megkaptam hiánytalanul a pontos másolatát. Az eredetit egy csepp tintával megjelöltem, a két ikret üvegedénybe raktam, ezt feltettem a vízmelegítőre, aztán leültem és vártam. Fél óra múltán a két pók egyidőben megmozdult, és nyomban viaskodni kezdett. Egyformán erősek és ügyesek voltak, és több mint egy órán át harcoltak, de egyik sem tudott felülkerekedni. Ekkor két skatulyába különítettem el őket: másnapra mindkettő szőtt egy-egy kör alakú, tizennégy sugaras hálót. A hatodik napon darabokra szedtem a kert kőfalacskáját, és találtam egy téli álmát alvó gyíkot. Másodpéldánya külsőleg teljesen normálisnak látszott, de amikor szobahőmérsékletre tettem, láttam, hogy nagyon nehezen mozog. Pár óra elteltével kimúlt, és megállapíthattam, hogy elég gyenge a csontváza, különösen a hosszú lábcsontok hajlékonyak, akár a gumi. A hetedik napon megpihentem. Telefonáltam Simpson úrnak, és megkértem, a lehető leghamarabb keressen fel: elmeséltem neki, milyen kísérleteket végeztem (a gyémántokról természetesen hallgattam), és a tőlem telhető legközömbösebb hangon és képpel néhány kérdést és javaslatot mondtam el. Mi a Mimete pontos helyzete a szabadalmat illetően? Lehet-e tökéletesebb pabulumot kapni a NATCA cégtől? Olyat, amelyben, ha kis mértékben is, megtalálható az élethez szükséges valamennyi elem? Kapható-e nagyobb Mimete, ötliteres, amely képes volna megkettőzni egy macskát? Vagy kétszáz literes, amely másodpéldányt tudna előállítani egy... Láttam, hogy Simpson úr elsápad. – Uram – szólalt meg –, én... én nem vagyok hajlandó önt követni ezen az úton. Automatikus költőket, számítógépeket, gyóntatómasinákat, fordító- és másolóberendezéseket adok el, de hiszek a halhatatlan lélekben, hiszem, hogy az én lelkem is halhatatlan, és nem akarom pusztulásba vinni. És nincs is szándékomban közreműködni olyasminek a létrehozásában, amire... amilyenre ön gondol. A Mimete az, ami: ötletes gép dokumentumok másolására, és az, amit ön javasol, az... már megbocsásson, de disznóság.
Nem vártam, hogy a szelíd lelkű Simpson úr ily hevesen fog reagálni, és igyekeztem jobb belátásra bírni: megmagyaráztam neki, hogy a Mimete igazán valami, több mint egyszerű hivatali másológép, és az a tény, hogy még a megalkotói sem látják ezt világosan, nagy szerencse lehet az én számomra és neki is. Hangsúlyoztam a gép értékének kettős jellegét: egyfelől a gazdaságit, hogy rendet teremt, következésképpen gazdagságot; másfelől, talán így mondhatnám, a prométheuszit, azt, hogy új és kifinomult eszköz, amelynek segítségével növelhetjük az életmechanizmusokra vonatkozó ismereteinket. Befejezésül, bár homályosan, utaltam a gyémántokkal szerzett tapasztalatomra. De hasztalan: Simpson úr nagyon megzavarodott, és látható módon képtelen volt felfogni szavaim értelmét. Nyilvánvaló ellentétben eladói és tisztviselői érdekeivel kijelentette, hogy „ez csak mesebeszéd”, hogy ő csupán a bemutató katalógusban kinyomtatott adatokban hisz, hogy őt nem érdeklik sem a kalandos gondolatok, sem a pénzüzletek, hogy ő mindenképpen kívül akar maradni ezen az egészen. Úgy láttam, mintha még valamit hozzá akarna tenni, de aztán csak kurtán elköszönt és távozott. Mindig fájdalmat okoz egy barátság megszakadása: elhatározott szándékom volt, hogy ismét kapcsolatba lépek Simpson úrral, és élt bennem a szilárd meggyőződés, hogy megtalálhatjuk az egyetértés vagy akár az együttműködés alapját. Persze, ehhez az kellene, hogy telefonáljak vagy írjak neki, csakhogy – sajnos, gyakran előfordul az ilyesmi az intenzív munka idején – napról napra halogattam a dolgot egész február elejéig, amikor is a postámban megtaláltam a NATCA körlevelét, mellette, Simpson úr saját kezű aláírásával, a milánói ügynökség fagyos hangú névjegyét: „Tisztelt uraságod tudomására hozzuk a NATCA körlevelét, amelyet csatolunk eredetiben és fordításban.” Senki nem tudja kiverni a fejemből, hogy maga Simpson úr biztatta fel a céget ennek a körlevélnek a szétküldésére, mivel ostobán moralizáló skrupulusok éltek benne. Nem idézem a szöveget, szétrobbantaná e jegyzet kereteit, de a zárórész imígyen hangzik: „A Mimete, akárcsak a NATCA többi létező vagy készülő másológépe, csupán és kizárólag irodai dokumentumok reprodukálására készül és kerül forgalomba. Az ügynökségek arra nyertek felhatalmazást, hogy a készülékeket csakis törvényesen bejegyzett kereskedelmi vagy ipari társaságoknak adják el, nem pedig magánszemélyeknek. Ezeket a modelleket mindenképpen csak akkor bocsátják rendelkezésre, ha a vásárló kijelenti, miszerint kötelezi magát arra, hogy a készüléket nem használja tel a következő célokra: papírpénz, csekk, váltó, bélyeg vagy más ezekhez hasonló, olyan tárgyak sokszorosítására, amelyek meghatározott pénzbeli ellenértékkel bírnak; festmények, rajzok, metszetek, szobrok vagy más képzőművészeti alkotások sokszorosítására; növények, állatok, élő vagy holt emberi lények vagy azok részeinek sokszorosítására.
A NATCA elhárít magától minden felelősséget, ha ügyfelei vagy a készülékeket bármely címen használó személyek az általuk aláírt nyilatkozattal ellentétes értelemben használják a termékeket.” Meggyőződésem, hogy ezek a korlátozások nem különösebben mozdítják elő a Mimete kereskedelmi sikerét, és meg is mondom ezt Simpson úrnak, ha még lesz alkalmam találkozni vele, amit őszintén remélek. Hihetetlen, hogy közismerten értelmes személyek néha mennyire a saját érdekük ellen dolgoznak. Lontay László fordítása
Damiano Malabaila: A Mimete néhány felhasználási módja A világon az utolsó, akinek a háromdimenziós sokszorosítógép a kezébe kerülhet: Gilberto. Ennek ellenére rögtön megkaparintotta a Mimetét, egy hónappal a piacra dobás után, és három hónappal azelőtt, hogy az ismert rendelkezés megoltotta készítését és használatát, tehát Gilbertónak bőven volt ideje arra, hogy bajba keveredjék. A készülék akkor került a kezébe, amikor képtelen voltam bármit is tenni; a San Vittore börtönben tartózkodtam, hogy megfizessek úttörő munkámért, és álmomban sem jutott eszembe, hogy ki és miképpen folytatja majd tevékenységemet. Gilberto századunk fia. Harmincnégy éves, derék tisztviselő, öröktől fogva jó barátom. Nem iszik, nem dohányzik, csupán egyetlen szenvedélye van: gyötri a holt anyagot. Van egy kamrája, műhelynek nevezi, ott reszel, fűrészel, forraszt, ragaszt, csiszol. Órát, hűtőszekrényt, villanyborotvát javít; szerkentyűket készít, hogy reggel begyújtsa a vízmelegítőt, aztán fotocellás zárakat, repülőgépmodelleket, akusztikus szondákat, amelyekkel eljátszadozik a tengerben. Ami pedig az autóit illeti, pár hónapnál tovább egyik sem bírja nála: örökké szétszedi és újra összeszereli, fényezi, olajozza, átalakítja őket, mindenféle mütyürkéket szerel rájuk, aztán megunja az egészet, és eladja. Felesége, Emma (bűbájos teremtés) bámulatra méltó türelemmel viseli el mindezt. Éppen hogy hazatértem a börtönből, amikor csengett a telefon: Gilberto jelentkezett. Áradt belőle a lelkesedés: húsz napja van a birtokában a Mimete, és azóta húsz nappalt és húsz éjszakét szánt rá. Lihegve mesélte el, mily csodálatos kísérleteket végzett, és milyeneket fog még végezni; megszerezte Peltier könyvét (Théorie générale de l'Imitation), valamint Zechmeister és Eisenlohr értekezését (The Mimes and other Duplicating Devices), beiratkozott egy gyorstalpaló kibernetikai és elektronikai kurzusra. Elvégzett kísérletei sajnálatosan hasonlítottak az enyémekre, amelyekért oly drágán megfizettem; próbáltam megmagyarázni neki, de hasztalan: telefonon nehéz félbeszakítani azt, akivel társalgunk, Gilbertót különösen. Aztán mégis véget vetettem a társalgásnak, letettem a kagylót, és mentem a dolgomra. Két nap múlva újra szólt a telefon: Gilberto hangja feszült a megrendültségtől,
de vitathatatlan büszkeség sütött belőle. – Azonnal beszélnünk kell. – Miért? Mi történt? – Másodpéldányt csináltam a feleségemből – felelte. Két óra múlva befutott, és elmesélte dőre vállalkozását. Megkapta a Mimetét, elvégezte valamennyi kezdő szokásos mókáit (a tojás, a csomag cigaretta, a könyv s a többi), de aztán belefáradt, a Mimetét a műhelybe vitte, és az utolsó csapszegig szétszedte. Egész éjszaka törte a fejét, tanulmányozta az értekezéseket, és rájött, hogy nem lehetetlenség a modellt egyliteresből nagyobbá átalakítani, és nem is nehéz. Nyomban írt a NATCA-nak, és nem tudom, milyen ürüggyel, hozatott 200 font speciális pabulumot, vett mindenféle lemezt, idomdarabot és tömítést, és egy hét alatt elvégezte a munkát. Egyfajta mesterséges tüdőt szerkesztett, negyvenszeresre gyorsította, és átalakította a Mimete timerét, összekötötte a két részt egymással és a pabulumtartállyal. Hát ez Gilberto: veszélyes férfiú, apró, ártalmas Prométheusz, leleményes és felelőtlen, dölyfös és ostoba. Mint már mondottam, századunk fia, sőt: századunk jelképe. Mindig arra gondoltam, hogy egy szép napon képes és összefabrikál egy atombombát, ledobja Milánóra, hogy „lássa a hatását”. Ha jól értettem, Gilbertóban még nem élt pontos elképzelés, amikor elhatározta, hogy felnagyítja a sokszorosítógépet, legfeljebb az – ami tipikusan gilbertói –, hogy „csinál magának” egy nagyobb sokszorosítót, a saját két kezével és viszonylag olcsón, hiszen házi könyvvitelében igen ügyesen eltünteti a követel rovatot, ehhez csak egyfajta szellemi bűvészkedésre van szüksége. Mint mondotta, az az iszonyú ötlet, hogy másodpéldányt csinál a feleségéből, csak később merült fel benne, amikor elnézte mélyen alvó feleségét. Úgy látszik, nem lehetett különösebben nehéz számára: Gilberto erős és türelmes férfiú, a matracot és rajta Emmát az ágyról átcsúsztatta a sokszorosítógép tartályába; több mint egy óráig tartott, de Emma nem ébredt fel. Egyáltalán nem látom tisztán, Gilbertót mi is ösztönözte arra, hogy még egy feleséget alkosson magának, és ezzel megsértsen jó néhány isteni és emberi törvényt. Mint a világ legtermészetesebb dolgát mesélte el, hogy szerelmes Emmába, hogy Emma nélkülözhetetlen számára, és ezért üdvös dolognak tartotta, hogy két példánya legyen belőle. Lehet, hogy jóhiszeműen mesélte (Gilberto mindig jóhiszemű), és a maga módján, gyerekesen, hogy úgy mondjam: alulról felfelé, valóban szerelmes Emmába, de szilárd meggyőződésem, hogy egész más meggondolásokból csinált másodpéldányt a feleségéből, rosszul értelmezett kalandvágyból, egészségtelen hérosztratoszi ízlésből; pontosan azért, hogy „lássa a hatását”. Megkérdeztem, arra nem gondolt-e, hogy mielőtt ily szokatlan módon rendelkezik Emmával, megbeszélje vele a dolgot, beleegyezését kérje. A haja tövéig elvörösödött: ennél sokkal rosszabbat csinált, Emma ugyanis nem magától aludt oly mélyen: altatót adott neki. – És most hol tartasz a két feleségeddel? – Nem tudom, még nem döntöttem. Egyelőre mindkettő alszik. Majd holnap meglátjuk. Másnap semmit nem láttunk, vagy legalábbis én nem láttam semmit. Az
egyhónapos kényszerű semmittevés után hosszabb utazásra indultam, két hétig távol voltam Milánótól. Tudtam, mi vár rám, amikor visszatérek: segítenem kell Gilbertónak, hogy kimásszon a slamasztikából, mint akkor is, amikor gőzhajtású porszívót csinált, és megajándékozta vele hivatali főnökét és feleségét És valóban: alighogy hazaértem, sürgés családi tanácsba hívtak: Gilberto, jómagam és a két Emma részvételével. A hölgyekben volt annyi jó ízlés, hogy megjelölték magukat: a második, a törvénytelen, egyszerű fehér szalagot viselt a hajában, ettől kissé apácás lett a külseje. Egyébként fesztelenül hordta I. Emma ruháit; szemmel láthatóan minden tekintetben azonos volt a tulajdonossal: az arca, a foga, a haja, a hangja, a beszédmódja, egy vékony forradás a homlokán, a tartóshullám, a járása, a nemrég véget ért nyaralásban szerzett barna bór. Láttam azonban, hogy erősen náthás. Várakozásommal ellentétben úgy tetszett, hogy mindhárman igen vidámak. Gilberto ostobán büszkének mutatkozott, nem is annyira azért, amit művelt, hanem inkább mert a két nő jól megértette egymást (ami persze nem az ő érdeme). A hölgyek őszinte csodálatot ébresztettek bennem. I. Emma tüntető módon anyai gyöngédséggel vette körül új „húgocskáját”, II. Emma pedig méltóságteljes és szerető gyermeki tisztelettel viseltetett iránta. Mindennek ellenére Gilberto sok tekintetben elriasztó kísérlete jelentős módon megerősítette az utánzásról szóló elméletet: a huszonnyolc éves korában megszületett új Emma a prototípusnak nem csupán azonos porhüvelyét örökölte, hanem teljes szellemi kincsestárát is. II. Emma bámulatos egyszerűséggel mesélte: születése után csak két-három nappal bizonyosodhatott meg afelől, hogy az emberi nem történetében ő az első, úgyszólván szintetikus nő: vagy talán a második, ha figyelembe vesszük Éva homályosan azonos esetét. Alvó állapotban jött a világra, mivel a Mimete reprodukálta az I. Emma ereiben csörgedező altatót is, és amikor felébredt, „tudta”, hogy ő Gattiné született Emma Perosa, Gilberto Gatti könyvelő egyetlen felesége, aki Mantovában született 1936. március 7-én. Jól emlékezett mindarra, amire I. Emma jól emlékszik, és rosszul arra, amit I. Emma sem tud nagyon. Tökéletesen emlékezett a nászútra, „iskolatársainak” nevére, a gyermeki és meghitt részleteire annak a vallási válságnak, amelyen I. Emma tizenhárom éves korában ment át, és amelyről soha senkinek nem szólt. Természetesen jól emlékezett a Mimete megjelenésére a lakásban, Gilberto lelkesedésére, sok beszédére és a kísérletekre, így aztán nem csodálkozott el különösebben, amikor tudomására hozták, hogy egy önkényes teremtő cselekedetnek köszönheti létét. Abból a tényből, hogy II. Emma meghűlt, arra kellett következtetnem, hogy a kezdetben tökéletes azonosságuk nem lehet tartós életű; még akkor is, ha Gilberto a legméltányosabb kétnejű férfiú lesz, még ha szigorúan szerelemforgó rendszert vezet be, még ha tartózkodik is attól, hogy valamelyik nőnek kedvezzen (ami lehetetlen feltételezés, hisz Gilberto kétbalkezes, és mindent összekever), még akkor is óhatatlanul különbözőség fog mutatkozni. Elég arra gondolni, hogy a két Emma fizikailag a térnek nem ugyanazt a részét foglalja el: nem mehetnek át egyszerre egy szűk ajtón, nem hajolhatnak be ugyanazon a pénztárablakon, asztalnál sem egy helyet foglalnak el: ezért különböző bajoknak (lásd meghűlés), különböző élményeknek
vannak kitéve. Végzetszerűen differenciálódni fognak szellemileg, akár testileg, és ha már differenciálódtak, vajon Gilberto képes lesz-e arra, hogy egyformán közelítsen hozzájuk, vagy távolodjon tőlük? Nyilvánvalóan nem, és ha valamelyiket a legkevésbé is jobban kedveli, a törékeny hármas egyensúly hajótörésre van kárhoztatva. Gilberto elé tártam meggondolásaimat, és igyekeztem megértetni vele, hogy ez nem az én alaptalan, pesszimista feltételezésem, hanem a józan észen jól megalapozott előrelátás, szinte matematikai tétel. Azt is igyekeztem megmagyarázni neki, hogy jogi helyzete legalábbis kétséges, és hogy én sokkal kevesebbért börtönbe kerültem. Házastársi kapcsolatban áll Emma Perosával, II. Emma is Emma Perosa, de ez még nem szünteti meg azt a tényt, hogy két Emma Perosa van. Gilberto azonban meggyőzhetetlennek mutatkozott: ostoba vidámságban élt, az ifjú férjecskék lelkiállapotában, és miközben magyaráztam neki, látható módon máson járt az esze. Nem énrám nézett, hanem belemerült a két nő szemlélésébe, akik e pillanatban éppen tréfásan veszekedtek, ugyan melyikük üljön a mindkettőjük által kedvelt karosszékbe; Gilberto nem válaszolt az érvelésemre, hanem közölte, hogy nagyszerű ötlete támadt: hármasban Spanyolországba utaznak. – Mindent megfontoltam: I. Emma be fogja jelenteni, hogy valahová elkeverte az útlevelét, másodpéldányt kér, és azzal utazik. Sőt, dehogyis! Ó, de ostoba vagyok! Én magam csinálok másodpéldányt, a Mimetével, még ma este. Nagyon büszke volt erre az ötletére, és erős a gyanúm: csak azért választotta Spanyolországot, mert a spanyol határon nagyon szigorúan ellenőrzik az okmányokat. Két hónap múlva tértek vissza, és a dolgok már kezdtek összegabalyodni. Szemmel láthatóan hármuk viszonya a jómodor és a formális udvariasság szintjén mozgott, de nyilvánvaló volt a feszültség. Gilberto nem hívott meg, ő jött el hozzám, és már egyáltalán nem lelkesedett. Elmesélte, mi történt. Meglehetősen ügyetlenül mesélte el, mert arra képes ugyan, hogy a cigarettásdobozra lefirkantson egy differenciálegyenletet, arra viszont vigasztalanul alkalmatlan, hogy kifejezze érzelmeit. A spanyolországi utazás egyszerre volt szórakoztató és fáradságos. Sevillában, egészpapos zsúfolt program után, az ingerültség és a fáradtság légkörében vitatkozni kezdtek. A két nő kapott össze, mégpedig az egyetlen témán, amelyet illetően nézeteik eltérhetnek, és valóban el is térnek. Szükséges és megengedett volt-e Gilberto cselekedete vagy sem? II. Emma igennel válaszolt, I. Emma hallgatott. Ez a hallgatás elegendő volt ahhoz, hogy felboruljon az egyensúly: ebben a pillanatban Gilberto már választott is. I. Emmával szemben egyre növekvő zavart érzett, napról napra súlyosbodó bűntudatot; ugyanakkor mind jobban vonzódott az új asszonyhoz, és ez az érzelem ennek megfelelően felfalta mindazt, amit a törvényes feleség iránt érzett. Még nem szakítottak, de Gilberto érezte, hogy már közeli az idő. A két nő kedélyállapota és jelleme is differenciálódott. II. Emma egyre fiatalabb, figyelmesebb, támadóbb, nyíltabb lett; I. Emma kezdett bezárkózni negatív magatartásába, a sértődött lemondásba, a visszautasításba. Mi a teendő? Azt javasoltam Gilbertónak, ne kezdeményezzen meggondolatlanul, és szokás szerint
megígértem neki, hogy gondom lesz rá, magamban azonban szilárdan elhatároztam, hogy távol maradok ettől a búbánatos zűrzavartól, és nem tudtam elnyomni a megelégedettség gonosz és szomorú érzését, hogy lám, mennyire bevált a jóslatom. Soha nem hittem volna, de egy hónap múlva Gilberto sugárzó képpel állított be a hivatalomba. A legjobb formájában volt, ontotta a szót, lármázott, látható módon meghízott. Jellemző egocentrizmusával minden kertelés nélkül rátért a témára. Gilberto szerint, amikor neki jól megy sora, mindenkinél minden rendben van; olyan az alkata, hogy képtelen felebarátaival törődni, viszont megsértődik és elámul, ha felebarátja nem törődik vele. – Gilberto igazi agykombájn – jelentette ki. – Szempillantás alatt mindent elrendezett. – Gratulálok, és megdicsérlek szerénységedért: másfelől ideje volt már, hogy megjöjjön az eszed. – Ugyan! Ide figyelj, nem értettél meg. Nem magamról beszélek: I. Gilbertót értem. Ő az agykombájn. Szerényen szólva nagyon hasonlítok ugyan hozzá, de ebben a buliban kevés részem volt: csak múlt vasárnap óta létezem. Most már minden rendben van, már csak az anyakönyvi hivatallal kell tisztáznom II. Emma és az én helyzetemet. Nincs kizárva, hogy valami kis trükkel kell élnünk, például összeházasodunk II. Emmával, hacsak nem akar ki-ki a neki tetsző hitvessel egybekelni. Persze, aztán munkát is kell keresnem, de meggyőződésem, hogy a NATCA szívesen elfogadna, mint a Mimete és többi hivatali gépe propagandistáját. Lontay László fordítása
Damiano Malabaila: Teljes foglalkoztatottság – Pontosan úgy van, mint 1929-ben – mondta Simpson úr. – Ön még fiatal, nem emlékezhet rá, de most is pontosan az a helyzet, mint akkor volt: bizalmatlanság, ernyedtség, a kezdeményezés hiánya. És azt hiszi, hogy az Államokban, ahol mégsem mennek olyan rosszul a dolgok, a kisujjukat is mozdítják, hogy a segítségemre legyenek? Szó sincs róla! Mit gondol, éppen az idén, amikor valami új, valami forradalmi kellett volna, mivel hozakodott elő a NATCA tervezési osztálya, mind a négyszáz technológus és az ötven tudós? Ezzel ni, ide nézzen, ez az egész! – Fémdobozt vett ki a zsebéből, és megvetően az asztalra dobta. – Megmondaná, hogyan lehet szeretettel végezni az ügynöki munkát? Nem mondom, csinos jószág, de higgye el, bátorság kell ahhoz, hogy az ember egész esztendőben vevőtől vevőhöz jár, de csak ezt tudja kínálni, és próbálja bebeszélni az embereknek, hogy ez a NATCA 1966-os nagy újdonsága? – Mit tud csinálni ez a masina? – kérdeztem. – Látja, ez a bökkenő: mindent tud, és semmit sem. A gépek általában
szakosítva vannak: a traktor vontat, a fűrész fűrészel, a verscsináló verset ír, a fotométer fényt mér. Ez viszont mindenre jó, vagy majdnem mindenre. Minibrain, azaz miniagyvelő a neve: szerintem még az elnevezés se sikerült. Nagyképű és homályos, nem is lehet jól lefordítani: szóval nincs kereskedelmi vonzereje. Négysávos szelektor, ennyi az egész: akarja tudni, hány Eleonóra nevű nőt operáltak meg vakbélgyulladásban 1940-ben Szicília területén? Vagy 1900-tól napjainkig az egész világ öngyilkosai közül mennyi volt balkezes és egyben szőke? Elég, ha megnyomja ezt a billentyűt, és egy pillanaton belül megkapja a választ, de csak akkor, ha előzőleg betáplálta a jegyzőkönyveket, de hát ne haragudjon, ez kevés. Szóval szerintem durva tévedés ez, és drágán megfizetnek érte. Azt hiszik, az benne az új, hogy zsebben hordozható, és meg lehet fizetni: Akarja? Ide huszonnégyezer lírát, és máris az öné: még annyi se, mint ha Japánban készült volna. De tudja, mit mondok? Ha még az idén nem adnak valami eredetit, fütyülök a hat évtizedemre és benne a harmincöt év szolgálatra, és otthagyom őket. Nem, nem tréfálok. Szerencsémre más kártyákat is tartok a kezemben: nem akarok hencegni, de úgy érzem, többre vagyok képes, mint hogy konjunktúra idején szelektorokat dobjak piacra. A végére jártunk annak a lukulluszi bankettnek, amelyet a NATCA mindennek ellenére továbbra is évente megrendez legjobb vevői számára, és az egész beszélgetés alatt kíváncsian figyeltem Simpson kedélyállapotát. Szavaival ellentétben egyáltalán nem látszott csüggedtnek: éppen ellenkezőleg, szokatlanul felhevült és vidám volt. Vastag okuláréja mögött fürgén villogott szürke szeme: vagy lehet, hogy ez csak a bor hatása volt, hisz bőven ittunk mindketten. Elhatároztam, hogy megkönnyítem számára a bizalmas közlések útját. – Nekem is meggyőződésem, hogy ennyi tapasztalattal a háta mögött többre képes, mint hogy irodagépekkel házaljon. Eladni nehéz dolog, néha kínos, mégis olyan mesterség, amely nyitva tartja az emberi kapcsolatokat, mindennap ad valami újat... De hát nemcsak a NATCA van a világon. Simpson elfogadta a neki felkínált cselt. Itt van a kutya eltemetve: a NATCA emberei tévednek, vagy eltúlozzák a dolgokat. Régen rájöttem már, hogy a gép nagyon fontos, nem lehetünk meg nélküle, alapvető feltétele egész világunknak, de nem mindig a legjobb megoldás a problémáinkra. Nem nagyon értettem, mire akar kilyukadni, ezért tovább szondáztam. – Persze, az emberi agy pótolhatatlan. Az elektromos agyak tervezői hajlamosak megfeledkezni erről az igazságról. – Ne, ne – felelte Simpson türelmetlenül –, ne is említse nekem az emberi agyat. Először is nagyon bonyolult, aztán nincs bizonyíték arra, hogy valaha is képes lehet önmagát megérteni, végezetül már túl sokan foglalkoznak vele. Nem mondom, derék népség, önzetlen, de túl sokan vannak; a halomnyi könyv, az ezernyi szervezet, a sok-sok NATCA, amelyek se nem jobbak, se nem rosszabbak az enyémnél, ezek mind különböző szószokban főzik az emberi agyat. Freud, Pavlov, Turing, a kibernetikusok, a szociológusok, mind az agyat manipulálják, denaturálják, gépeink pedig igyekeznek lemásolni. Nem, én egész másra gondolok. – Elhallgatott, mintha tétovázna, aztán az
asztal fölé hajolva, halkan folytatta: – És ez nem csupán elképzelés. Eljönne hozzám vasárnap? Simpson a háború végén potom pénzért szerezte meg a dombon ezt a régi villát. A feleségemmel mentem. A házaspár szívélyesen és udvariasan fogadott bennünket; nagyon örültem, hogy végre megismerhettem Simpsonnét, ezt a törékeny, már szürke hajú, nyájas hölgyet, aki tartózkodó ugyan, mégis emberi melegség sugárzik belőle. A kertbe vittek, a medence partján foglaltunk helyet; a beszélgetés szórakozottan és kuszán vontatott volt, főleg Simpson hibájából. A levegőbe bámult, fészkelődött a széken, minduntalan pipára gyújtott, de aztán hagyta kialudni; lerítt róla, hogy szinte komikusan siet, le akarja már zárni a bevezetőt és rátérni a lényegre. Meg kell hagyni, elegánsan csinálta. Miközben felesége felszolgálta a teát, ő megkérdezte: – Asszonyom, megkínálhatjuk egy kis fekete áfonyával? Bőven terem a völgy túloldalán, és kiváló. – Nem szeretnék fáradtságot okozni... – kezdte a feleségem, de Simpson közbevágott: – Szó sincs róla! Aztán kihúzott a zsebéből egy kis szerkezetet, amely Pán sípjára hasonlított, és háromszor belefújt. Könnyű és pattogó szárnyzizegés hallatszott, a medence vize megfodrozódott, fejünk felett szitakötők viharzottak el. – Két perc az egész! – mondta diadalmaskodva Simpson, és megindította karstopperóráját. Simpsonné büszkén és kissé szégyenkezve elmosolyodott, bement a házba, kihozott egy üres kristálykupát, és az asztalra helyezte. A második perc végére a szitakötők apró bombázóhulláma visszatért, több százan lehettek. Egy helyben libegtek felettünk, szinte fémes zizegést hallattak, aztán egyenként lecsaptak a kupára, meglassították röptüket, lepottyantottak egy-egy szem áfonyát, majd villámsebesen felrepültek. A kupa néhány pillanat alatt megtelt, egyetlen szem áfonya sem hullott mellé, és még friss harmat rezgett rajtuk. – Mindig sikerül – mondta Simpson. – Látványos bizonyítás, de nem eléggé pontos. De ha már látta, nem kell azzal próbálkoznom, hogy szavakkal győzzem meg. Most pedig nyilatkozzon: ha ezt meg lehet csinálni, mi értelme volna kikísérletezni olyan gépet, amelynek megparancsolhatjuk, hogy két hektár erdőben szedjen fekete áfonyát? És mit gondol, elképzelhető-e olyan gépet megtervezni, amely két perc leforgása alatt minden zaj nélkül, üzemanyagot nem fogyasztva elvégzi a munkát, nem romlik el, és nem teszi tönkre az erdőt? Meg aztán a költség, a költségre gondoljon! Mibe kerül egy szitakötőraj? Nem is szólva arról, mily bájosak ezek a kis állatok. – Ezek olyan... olyan manipulált szitakötők? – kérdeztem ostobán. Óhatatlanul lopva riadt pillantást kellett vetnem a feleségemre, és féltem, hogy Simpson észreveszi, és megérti jelentését. Feleségem szenvtelen arcot vágott, de világosan éreztem, hogy nem tetszik neki az egész. – Nem manipuláltak: a szolgálatomban állnak. Sőt, pontosabban szólva,
szerződést kötöttünk. – Simpson hátradőlt a széken, és elnézően mosolygott, élvezte riposztja hatását. Aztán tovább beszélt: – Hát igen, talán az lesz a legjobb, ha az elejétől fogva mindent elmesélek. Gondolom, olvasta Von Frisch zseniális munkáit a méhek nyelvéről: a nyolcas tánc módozatai és az étel távolságát, irányát és mennyiségét illető jelentése. Tizenkét évvel ezelőtt haraptam rá a témára, és azóta a hétvégeken minden szabad órámat a méheknek szentelem. Kezdetben csak azt akartam megpróbálni, tudok-e a méhekkel a nyelvükön beszélni. Érthetetlen, miért nem gondolt erre még senki: rendkívül könnyen megy. Jöjjön, nézze meg. Kaptárt mutatott, amelynek az elülső falába homályos üveget vágott. Ujjával néhány görbe nyolcast rajzolt az üveg külső felére, és nem sokkal később egy kis raj szállt ki zümmögve az ajtócskán. – Sajnálom, hogy ezúttal becsaptam őket. Szegénykéim, délkeletre, kétszáz méterre innen, az égvilágon semmi nincs, csak meg akartam mutatni önnek, hogyan törtem meg a jeget, a meg nem értés falát, amely elválaszt bennünket a rovaroktól. Eleinte megnehezítettem magamnak a dolgot: képzelje el, hogy hónapokon keresztül én magam jártam a nyolcas táncot, teljes terjedelmemben, szóval nem csupán az ujjammal, igen, itt előttünk, a réten. Így is megértettek, csak nehezen, meg aztán strapás, nevetséges dolog volt. Később láttam, hogy sokkal kevesebb is elegendő; láthatta, elég akármilyen jel, akár egy gallyal, az ujjal, csak az a lényeg, hogy megfeleljen a kódjuknak. – És a szitakötőkkel is...? – A szitakötőkkel egyelőre csak közvetett kapcsolataim vannak. Ez volt a második lépés: hamarosan észrevettem, hogy a méhek nyelve jóval túlmegy az ennivaló jelzésére szolgáló nyolcas táncon. Ma már be tudom bizonyítani, hogy vannak más táncaik, akarom mondani: más figuráik is. Még nem fejtettem meg mindegyiket, de azért össze tudtam állítani egy néhány száz szóból álló kis szójegyzéket. Íme, nézze meg: itt vannak a megfelelői egy csomó olyan opusú főnévnek, mint „nap”, „szél”, ,.eső”, hideg”, „meleg” s a többi; igen gazdag a növénynevek választéka; ezzel kapcsolatban megfigyeltem, hogy legalább egy tucat különböző figurájuk van például az almafa jelölésére, attól függően, hogy magas, kicsi, vén, egészséges, elvadult fáról van-e szó, és így tovább, kissé úgy, ahogy mi vagyunk a lovakkal. Ki tudják fejezni, hogy „begyűjteni”, „szúrni”, „esni”, „repülni”; a repülésre szintén meghökkentően sok a szinonimájuk: az ő sajátos repülésük más, mint a szúnyogoké, a pillangóké és a verebeké. Ezzel szemben nem különböztetik meg a járást, a futást, az úszást és a járművön való közlekedést, számukra a talajon vagy a víz színén történő minden helyváltoztatás „csúszás”. A többi rovarra, főleg a szárnyasokra vonatkozó szókincsük alig kisebb a mienknél, viszont a nagyobb állatokat illetően beérik egy végtelenül sommás nomenklatúrával. Négylábúakra vonatkozó jelük – az egértől a kutyáig, illetve a birkától felfelé – mindössze kettő van, és nagyjából úgy fordíthatók le, hogy „kicsi négyes” és „nagy négyes”. Férfi és nő között sem tesznek különbséget, nekem kellett megmagyaráznom nekik, mi a különbség köztük. – És ön beszéli ezt a nyelvet?
– Most még gyengén, de elég jól értem, és arra volt jó, hogy megfejtsem a méhkas néhány súlyos titkát: hogyan döntik el a hímek kipusztításának időpontját, mikor és miért engedik meg a méhkirálynőknek, hogy életre-halálra megküzdjenek, miképpen állapítják meg a herék és a dolgozó méhek számbeli arányát. De azért nem árultak el mindent: bizonyos titkaikat megtartják maguknak. Igen méltóságteljes népség ez. – A szitakötőkkel is táncolva beszélnek? – Nem, a méhek csak egymással és – ne haragudjon a szerénytelenségért – velem érintkeznek táncolva. Ami a többi speciest illeti, mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy a méhek csak a legfejlettebb fajtákkal állnak kapcsolatban, főleg a többi, közösségi életet élő rovarral és azokkal, amelyek csoportszokásokat követnek. Például meglehetősen szoros – bár nem mindig baráti – kapcsolat fűzi őket a hangyákhoz, a darazsakhoz és éppen a szitakötőkhöz; a sáskáknak és általában az egyenesszárnyúaknak viszont csak parancsolgatnak, és fenyegetik őket. Annyi tény, hogy a méhek valamennyi más rovarral tapintócsápjaikon keresztül érintkeznek. Kezdetleges kódrendszer ez, viszont oly gyors, hogy teljességgel képtelen voltam követni, és félek, hogy hiába minden, csak kívül esik az emberi lehetőségek határain. Egyébként, ha őszinte akarok lenni, nem csupán nem remélem, de nem is kívánom, hogy a méheket kiiktatva léphessek érintkezésbe a többi rovarral: úgy érezném, tapintatlanságot követnék el velük szemben, meg aztán oly lelkesen közvetítenek, mintha gyönyörűséget lelnének benne. De hogy visszatérjek erre a – nevezzük így – rovarközi kódrendszerre, az a benyomásom, hogy nem igazi és valóságos nyelv: úgy láttam, nem mereven konvenciókon alapul, inkább a pillanatnyi intuíció és fantázia szüleménye. Kissé hasonlíthat ahhoz a bonyolult és sommás mádhoz, ahogy mi, emberek érintkezünk a kutyákkal (gondolom megfigyelte, hogy nincs külön ember-kutya nyelv, mégis nem kis mértékben megértjük egymást mindkét irányban), viszont minden bizonnyal sokkal gazdagabb, ahogy ön is láthatja az eddigi eredményekből. Végigvezetett bennünket a kerten és a lugason, és felhívta a figyelmünket arra, hogy egy szem hangya sincs erre. Nem használtak rovarölő szert: felesége nem szereti a hangyákat (Simpsonnénak, aki velünk jött, lángvörösre gyúlt az arca), ezért Simpson úr szerződést kínált fel nekik. Gondoskodik valamennyi telepük ellátásáról egészen a külső falig (megmagyarázta, hogy ez évi két-háromezer líra mindössze), ők pedig kötelezik magukat arra, hogy a villától számított ötven méter sugarú körben lebontanak minden hangyabolyt, nem építenek újat, és napi két óra alatt, öttől hétig, elvégeznek a kertben és a villában minden mikrotisztítási munkát, elpusztítják a kártevő lárvákat. A hangyák elfogadták az egyezséget, ám nemsokára a méhek közvetítésével panaszt tettek egy hangyalesőtelep ellen, amelynek tagjai az erdő szélén feldúltak egy homokos sávot. Simpson bevallotta, hogy akkortájt még azt sem tudta, hogy a hangyalesők a szitakötők lárvái: később megjelent a helyszínen, és borzadállyal szemlélte vérengzéseiket. A homok tele volt apró, kúp alakú lyukakkal, és amikor egy hangya a peremre merészkedett, nyomban lezuhant a gödröcske
fenekére, és az ingatag homokhalmaz eltemette. A gödörfenékből két ádáz, görbe állkapocs meredt ki, és Simpsonnak el kellett ismernie, hogy a hangyák panasza jogos. Mint mondotta, büszkeséget, egyben zavart érzett, hogy ilyen döntésre hivatott: az ő választásától függ az egész emberi nem jó híre. Kisebb népgyűlést hívott össze. – A múlt szeptemberben történt, emlékezetes ülés volt. Méhek, hangyák és szitakötők voltak jelen: felnőtt szitakötők, amelyek keményen és illemtudóan védték lárváik jogait. Felhívták a figyelmemet arra, hogy ez utóbbiak semmiképpen nem vonhatók felelősségre étrendjükért: alkalmatlanok a helyváltoztatásra, és választhatnak: vagy kelepcébe csalják a hangyákat, vagy éhen pusztulnak. Erre azt javasoltam, hogy biztosítani fogok számukra kellő napi adag megfelelő táplálékot, olyasfélét, amivel a tyúkokat etetjük. A szitakötők gyakorlati próbát kértek: a lárváknak kifejezetten ízlett az étel, mire a szitakötők késznek mutatkoztak jó szolgálatot teljesíteni annak érdekében, hogy függesszenek fel a hangyákra káros mindenféle tevékenységet. Ekkor ajánlottam fel nekik külön juttatást az áfonyás erdőben teljesítendő minden kiszállásra, de ilyen tevékenységet ritkán kérek tőlük. A legértelmesebb és legerősebb rovarok közé tartoznak, és sokat várok tőlük. Elmagyarázta, hogy nem érezte volna túlságosan korrekt dolognak bármiféle szerződést felajánlani a méheknek, hisz máris nyakig vannak munkával, viszont előrehaladott stádiumban vannak a tárgyalásai a legyekkel és a szúnyogokkal. A legyek ostobák, nem sokat lehet kihozni belőlük, legfeljebb annyit, hogy ősszel nem háborgatják az embert, és hogy nem járnak az istállóba és a trágyadombra. Fejenként napi négy milligramm tej ellenében igent mondtak: Simpson arra gondol, hogy egyszerű sürgős üzenetek közvetítésére használja fel őket, legalábbis addig, amíg a villában felszerelik a telefont. A szúnyogokkal folytatandó tárgyalások más okokból ígérkeztek nehéznek: nem elég, hogy semmire sem alkalmasak, de kifejezésre juttatták, hogy nem akarnak, sőt nem is tudnak lemondani az ember vagy legalábbis valamely emlősállat véréről. Tekintve, hogy ott van a medence vize, a szúnyogok nem lebecsülhető kellemetlenséget jelentenek, ezért Simpson hőn áhított valamiféle megegyezést: tanácsot kért a körzeti állatorvostól, és úgy határozott, hogy kéthavonta fél liter vért vesz az istálló egyik tehenétől. Ha kevéske citrátot tesz bele, nem alvad meg, és ha beosztja, elegendőnek kell lennie a vidék valamennyi szúnyogja számára. Hangsúlyozta, hogy ez önmagában véve nem nagy dolog, de még mindig sokkal olcsóbb, mint egy DDT-permetezés, ráadásul nem borítja fel a környék biológiai egyensúlyát. Ez a részlet nem minden fontosság nélkül való, mert a módszert szabadalmaztatni lehetne, és hasznosíthatnák valamennyi malária sújtotta vidéken: véleménye szerint a szúnyogok elég hamar megértik, mennyire nyilvánvaló érdekük kerülni a plasmodiummal való fertőződést, ha pedig a plasmodiumok kipusztulnak, az nem nagy kár. Megkérdeztem tőle, nem lehetne-e hasonló meg nem támadási szerződést kötni az emberek és a lakások más élősdieivel is. Simpson hangoztatta, hogy ez idáig nehéznek mutatkoznak a tárgyalások a nem csoportosan élő rovarokkal, másfelől viszont nem is szorgalmazta nagyon a megbeszéléseket, mivel még a legjobb esetben is vajmi kevés haszonnal kecsegtetnek; továbbá véleménye szerint ezek a rovarok éppen azért képtelenek a csoportos életre, mert hiányzik belőlük a
kommunikációs készség. Ennek ellenére a káros rovarokat illetően már kidolgozott egy szerződéstervezetet, amelyet a FAO is jóváhagyott, és az a szándéka, hogy megvitatja a sáskák egy delegációjával nyomban az alakváltozás periódusa után. Közvetítésre egy barátját kérte fel, aki az EAK-ban és Libanonban képviseli a NATCA-t. Már lement a nap, behúzódtunk a szalonba: feleségemet és jómagamat csodálkozás és zavar töltött el. Képtelenek voltunk megmondani Simpsonnak, mit gondolunk, végül aztán feleségem elszánta magát, és nagy nehezen kijelentette, hogy valóban... valóban újszerű és nagy „micsodába” vágta a fejszéjét, amelyből sok tudományos és költői dolog fejlődhet ki. Simpson félbeszakította: – Asszonyom, soha nem feledkezem meg arról, hogy üzletember vagyok, sőt a legnagyobb üzletről még nem is szóltam. Kérem, egyelőre senkinek ne tegyenek róla említést de tudniok kell, hogy ez a munka mélységesen érdekli a NATCA fejeseit, különösen a Fort Kiddiwanee-i Kutatóközpont agykombájnjait. Eléjük tártam a dolgot, természetesen előbb tisztáztam a szabadalmi helyzetet, és úgy látszik, érdekes kombináció születik maja belőle. Nézze meg, mi van ebben! – Apró papírdobozt tolt elém, nem nagyobb egy gyűszűnél. Kinyitottam. – De hisz ez üres! – Majdnem üres – helyesbített Simpson. Nagyítót nyomott a kezembe: a skatulya fehér fenekén hajszálnál vékonyabb, talán egy centiméter hosszú szálat láttam, a közepe táján enyhén kidudorodott. – Egy ellenállás – magyarázta Simpson. – A szál vastagsága kétezred, az ereszték öt, és az egész négyezer lírába kerül, de nemsokára kétszázért is kapható lesz. Ez az első darab, amelyet a hangyáim állítottak össze fenyőkócból, a legerősebb, leghajlékonyabb szálakból. Nyáron oktattam ki egy tízes csoportot, azok meg továbbadták tudásukat a többieknek. Látnia kellene őket, egyedülálló látvány: kettő megragadja az állkapcsával a két elektródot, a következő három fordulattal megcsavarja és egy csepp gyantával rögzíti őket, aztán hárman együtt leteszik a darabot a szállítóra. Hárman 14 másodperc alatt összeszerelnek egy ellenállást, ebbe beleszámítanak a holt idők is, és huszonnégy órából húszat dolgoznak. Persze szakszervezeti kérdés lett belőle, de az ilyesmit mindig el lehet igazítani; a hangyák ki vannak elégítve, efelől nem lehet kétség. Természetbeni juttatást kapnak, amely két részre oszlik: az egyiket személyre szólónak mondhatnám, ezt a munkaszünetekben fogyasztják el, a másik a kollektív, ez a hangyaboly tartaléka, amelyet a hasi erszényekben raktároznak el, összesen napi 15 gramm az egész munkacsapatnak, azaz ötszáz dolgozó hangyának. Ez a háromszorosa annak, amit egész napos gyűjtéssel össze tudnak szedegetni itt az erdőben. De ez csak a kezdet: most képezek ki újabb csapatokat más „lehetetlen” munkákra. Egy brigád húzza meg egy spektrométer diffrakciós hálózatát, ezer sor nyolc milliméteren, egy másik megjavítja a miniatürizált nyomtatott áramköröket, amelyek eddig, ha elromlottak, a szemétbe kerültek; egy harmadik csoport fényképnegatívokat retusál; négy csoport segédmunkákat végez az agysebészetben, és már most kijelenthetem, hogy pótolhatatlanok a hajszálerek
vérzésének megállításánál. Elég, ha csak egy pillanatra elgondolkodunk, és máris tucatjával jutnak eszünkbe olyan munkák, amelyek minimális energiakifejtést követelnek meg, de nem végezhetők el olcsón, mert ujjaink túlságosan vastagok és lassúak, mert a mikromanipulátor túl sokba kerül, vagy mert túl sok műveletet kell elvégezni túl tágas területen. Kapcsolatba léptem már egy mezőgazdasági kutatóállomással, lelkesítően izgalmas kísérletekre gondolok: szeretnék betanítani egy hangyabolyt a „kiültetett” trágyák szétosztására úgy, hogy egy szem jusson minden magra; egy másik hangyaboly úgy javítaná meg a rizsföldek talaját, hogy kiszedi a gyomot, amikor még csírázik; egy hangyaboly tisztítaná a silókat, egy másik mikrosejtoltásokat végezne... Higgye el, rövid az élet, átkozom a fejemet, hogy ily későn kezdtem el. Aki egyedül van, oly keveset tud végezni! Miért nem vesz maga mellé társat? – Azt hiszi, nem próbáltam meg? Hajszálon múlt, hogy börtönbe nem jutottam. Rájöttem arra, amit az önök közmondása úgy mond, hogy... Jobb egyedül. – Majdnem börtönbe került? – Oda bizony, O'Toole miatt, éppen hat hónapja történt. Fiatal ember, optimista, intelligens, fáradhatatlan, meg aztán tele van fantáziával, ötletbánya. De egyik nap furcsa mütyürkét látok az asztalán, kivájt műanyag gömböcskét, nem nagyobb, mint egy szőlőmag, benne valami porocska. Tudja, éppen a kezemben tartottam, amikor verik az ajtót: az Interpol, nyolc nyomozó. Tucatnyi ügyvéd tudott c ék kihúzni a csávából, alig tudták őket meggyőzni, hogy semmit sem tudok az egészről. – Miről nem tudott semmit? – Az angolnák históriájáról. Persze hogy nem rovarok, de ők is tömegestül vándorolnak, évente ezrével. Az a szerencsétlen megállapodott velük, mintha bizony tőlem nem kapott volna elég pénzt. Valami döglött léggyel korrumpálta őket, azok meg sorban kijöttek a parthoz, mielőtt útnak indultak volna a Sargasso-tenger felé: fejenként két gramm heroint kaptak, a hátukon vitték a golyócskában. Odalent persze már várta őket Rick Papaleo jachtja. Mint mondottam, már a leghalványabb gyanúval sem illetnek, de napvilágra került az egész, és most az adóhivatal minden lépésemet figyeli. Azt hiszik, hogy csillagászati összegeket keresek, folyton bizonyságot akarnak szerezni. Régi história ez, nem? Találd fel a tüzet, ajándékozd meg vele az emberiséget, aztán egy keselyű az idők végeztéig tépi-marja a májadat. Lontay László fordítása
Libero Bigiaretti: Másutt élt Joe Russel végül legyőzte félelmét, kinyitotta a kertre nyíló ajtót, és látta, amint egy gyerekalak közeledik feléje, aki azonban csak termetre hasonlított gyerekhez, egyébként a gyönge holdfényben is látszott, hogy nem gyerek, még csak nem is apró
emberke. A furcsa alak akár négylábú is lehetett, annyira hosszú volt a karja. Az ismeretlen lény Joe-tól tízlépésnyire felemelte karját: zárt ökléből, vagyis végtagjának abból a hatalmas végződéséből, amely az ökle lehetett, hirtelen erős ibolyaszínű fény lövellt ki egymás után háromszor. És ettől a pillanattól Joe nem tudott többé megmozdulni, bár öntudatát és akaratát épségben megőrizte; kővé dermedt, hangja elhalt. Mindent látó, mindent halló szoborrá változott...” Giovanni Corsetti ennél a résznél bóbiskolt el; a tudományos-fantasztikus regény ezen az estén is kicsúszott a kezéből, és pontosan a papucsára esett. Egy másodperccel előbb, már öntudatlanul, ösztönösen eloltotta a villanyt; aztán ugyancsak ösztönösen vagy szokásból „jó éjszakát” dörmögött csak úgy bele a világba. A másik emberi lény ugyanis, aki a szobában tartózkodott, a felesége volt, ő azonban nem fogadhatta, mivel fél órája az igazak álmát aludta. Álma nyugodt és mély volt, szinte sose rándult meg, sose változtatott hirtelen helyzetet, sose fulladt el a lélegzete, nem vált egyenetlenné, mint Giovanninak, aki egyébként igazi álmatlanságban azért nem szenvedett. A tudományos-fantasztikus regény nemrég lépett Giovanni Corsetti életébe; olvasni mindig olvasott az ágyban elalvás előtt, történelmi regényeket, szórakoztató életrajzokat, néhány komoly történelmi könyvet is, melyeknek ritkán jutott a végére. Felesége – olvasásának közönyös tanúja – hol büszkélkedett férje szokásával, hol sajnálkozott miatta, és olyan színben tűntette fel, mintha valami filozófus lenne: „mindig a könyveket bújja”, vagy mintha a gondolkodás hőse lenne: „művelődéssel tölti az éjszakákat”. A valóságban Giovanni úgy szerette az olvasást, mint mások a mozit: passzívan fogadta magába, átengedte magát a történelem ködébe vesző tetteknek, eseményeknek és személyi intrik9knak. Egy idő óta a múlt eseményei helyett jobban érdekelték a jövő dolgai, beteges kíváncsiság fogta el az ismeretlen iránt. Miután némi ellenállást és bizalmatlanságot leküzdve fölfedezte magának a tudományos-fantasztikus regényeket, az új olvasmányokat is ugyanazzal a passzív kulturális érdeklődéssel fogadta magába. Csak feleségének beszélt róla időnként. Elena, vagyis Lella mérsékelt érdeklődéssel hallgatta. Jobban szerette volna, ha a férje most is az apró-cseprő hivatali dolgokról mesél, mint annak idején, vagy megosztja vele az ő gondjait, aggodalmait, melyek Luisa lányuk létezéséből adódtak. Mégis minden este meghallgatta férjét, mert általában egyedül voltak. Egyébként igazán szerette: harminc éve, hogy összeházasodtak, és a házasélethez, hogy úgy mondjam, hozzátartozó veszekedéseket, rossz hangulatokat és értetlenségeket leszámítva, életük boldog békében csörgedezett. Külsőleg, különösen feleségéhez képest, Giovanni még fiatal ember volt, haja fekete, hasa lapos, pedig betöltötte ötvenhetedik évét. Lella sóhajtozva bizonygatta időnként, hogy tízzel kevesebbet mutat. – Bezzeg én... – tette hozzá. – Bezzeg te... – nyugtatgatta ilyenkor Giovanni, de nem nézett rá, lelki szemével látta csak. – Bezzeg te még ma is az én szép Lellám vagy. Nem volt igaz: megszürküli haja, meggömbölyödött és elformátlanodott alakja,
a régen csakugyan szép arcát végigszántó ráncok az idős asszonyok szomorú táborába száműzték. Ám Giovanni is csak külsőleg volt fiatal. Lelke mélyén már megrokkant, a fiatalos lendület kiveszett belőle, egyébként sose bővelkedett benne. Viszont Lella mozdulatai, hangja, hirtelen feltörő nevetése, hogy hevességéről, vágyairól ne is beszéljünk, töretlenül bájos-fiatalosak maradtak, s ez olyan feltűnő volt, mint egy élénk színű szalag egy halom rongyon. Lella szerette volna érzelmi életét, kitöréseit továbbra is frissen tartani, de Giovanniban nem talált visszhangra, ezért valósággal szégyenkezve húzódott vissza. És nem volt elég ez a megaláztatás, nem volt elég a tükör, melyről gúnyolódva nézett vissza saját arca, állandóan itt volta lánya, Luisa, a drága Lilla („Lilla, Lella” – mint egy tréfás refrén, úgy hangzott Giovanni szájából), és emlékeztette, hogy már megette kenyere javát. – Mama, a te felfogásoddal... Mama, te ezt nem értheted... Luisa bezzeg mindent értett, mindenben biztos volt, mohó, tiszteletet parancsoló, majd kicsattanó huszonnyolc éve mindentől megvédelmezte. Éveiből épült bástyái mögé apja és anyja nem léphetett be: saját koruk, öregségük távolából figyelhették csak a látványosságot. Az ő szemükben Luisa hivatali és szerelmi bonyodalmak, telefonbarátságok, váratlan távozások, séták, összejövetelek forgószelében élt, s ők legfeljebb futtában váltott szavak révén kérhettek részt ebből az életből. Giovanninak is megvolt a maga élete: ott volt a hivatal; ahol harminc éve dolgozott olyan kitartó középszerűséggel, hogy bizonyos méltóságot és tekintélyt vívott ki. Az irodából fáradtan és szórakozottan tért haza, nekifogott egy újságnak vagy könyvnek, és csak mint valami zavaros és unalmas zajt hallotta a felesége és a lánya hangját, mely néha a veszekedés magas régióiba csapott. Néha kénytelen volt félbeszakítani az olvasást, és rájuk kiabálni: „Hagyjátok abba!” Kiáltását ilyenkor rövid csend követte, aztán sugdosás, és a végén a hangok megint az előbbi magasságokig csaptak. Giovanni szerette volna, ha azokon az estéken, amikor egyedül maradtak, a felesége kicsit több kíváncsiságot mutat a jövő csodálatos világa iránt, melyet az újfajta olvasmányok egészen közel hoztak hozzá. Szerette volna, ha kérdezősködik, akkor bevezethette volna ebbe a fantasztikus világba, melyben így egyedül kellett élnie, mert kollégái se érdeklődtek iránta. Felesége meghallgatta ugyan, de szemrehányást tett neki, amiért ilyen szenvedélyesen vonzódik ezekhez az ostobaságokhoz, miközben a komoly dolgok közömbösen hagyják. Például a lányukkal kapcsolatos dolgok, az az elkeserítő valószínűtlenség, hogy férjhez menjen, azok a nehézségek, amelyeket a viselkedésével támaszt. Giovanni – a saját véleménye szerint – jó apa és jó férj volt. Estéit mindig otthon töltötte. Lehet ennél többet kívánni? Figyelmes volt, gondoskodó, háza igazi úri lak, a kert közepén szökőkút aranyhalas medencével, a házban hat szoba, három a földszinten, három az emeleten, aztán a mellékhelyiségek, s húszévi törlesztés után – három év múlva – az egész teljesen az övék lesz. Fizetése nem túl nagy, de pótlásnak ott van az apjától örökölt két lakás bére. Egyszer majd Luisáé lesz minden, tehát igazán nincs mit a szemére hányni.
Megengedhette magának azt a fényűzést („egész életemben gürcöltem”), hogy a Mars-emberekre és a Vénusz-lakókra gondolhasson, a jövőre (amely már meg is kezdődött, mint imitt-amott olvasta), a bolygóközi űrutazásokra – annyi, mint átmenni egyik városnegyedből a másikba; a Földről a Holdra jutni, mondjuk, annyi, mint Rómából Nápolyba. Tudományos tény többek között az is, hogy a jövőben az emberek nem fognak dolgozni, mindent a robotok végeznek majd el. A tudomány előre látja ezt a – hogy is hívják – kibernetika segítségével. Giovanni mosolygott, amikor a kollégái tudatlanságára gondolt. „Képzeld – mesélte a feleségének –, egyikük se tudja, mi az a kibernetika...” Ő bezzeg elolvasta a lexikon ide vonatkozó címszavát, és legalább valami megközelítő fogalma van a dologról. Giovanni tudta, mik azok a galaxisok, ismerte a tér görbületének fogalmát, biztosan tudta, hogy vannak bolygók magasabb rendű emberekkel. Idő kérdése csak, talán éveké, talán csak hónapoké, gondolta Giovanni, és egy napon leszállnak a Földre, meghódítják, és új életet teremtenek rajta. A Föld meghódítása: éppen ez volt a címe annak a science fiction regénynek, amelyet Giovanni aznap este olvasott. Amikor mély álomba merült, a könyvnek azok a szavai, amelyeknél lassan-lassan ellankadt a figyelme, nem kísérték el. Álma sötét volt és üres. Pár óráig tartott, aztán hirtelen megszakadt, és amikor felébredt, részben az volt az érzése, hogy az olvasást folytatja, részben az a benyomása volt, hogy valami szokatlan dolog ébresztette föl: valami zaj, melyre csak bizonytalanul emlékezett. Lámpát gyújtott, megnézte az órát: tíz perccel múlt kettő, három órát aludt. Gyakran fölébredt ilyen tájban. Rendszerint arra, hogy ki kell mennie. Ám ezen az éjszakán, bár semmi szokatlant nem észlelt, tovább kísérte valami erős zaj vagy dörrenés kusza emléke. Kiment a fürdőszobába, aztán nem tért vissza az ágyba, hanem végigment a folyosón, leosont a földszintre vezető lépcsőn. A konyhába indult. Ivott egy pohár vizet, eszébe jutottak a könyv szavai, mintha megtanulta volna őket: „Joe Russel végül legyőzte félelmét, kinyitotta a kertre nyíló ajtót...” Úgy érezte, mintha ő lenne Joe Russel, és a kertben valami szokatlan történne. Óvatosan kinyitotta az üvegezett ajtót. Nyugodt, meleg éjszaka volt, majdnem fülledt, sokszor van ilyen éjszaka szeptember közepén Rómában. Megkerülte a villa sarkát, egy pillantással be akarta tekinteni az egész kertet. Nyugtalanul indult el papucsában csoszogva, és nyomban észrevett valami furcsát, látni még nem lehetett, de érezhető volt valami furcsaság, ami felébresztette a szunnyadó kertet. Elöntötte a félelem, megremegett, de sikerült uralkodnia magán, néhány pillanatig mozdulatlanságra kényszerítette magát, rá akart jönni, hogy mi okozza homályos zavarát. Még benne motoszkált az álom, meg a pár órával előbb olvasott könyv, agya azt súgta, hogy most következik be az a bizonyos esemény: „Helyben vagyunk, ezen az éjszakán ereszkednek le. Már le is szálltak. Az én kertembe, egészen közel hozzám! Bátorság, Joe Corsetti, vagyis Giovanni Russel, semmi kétség: a kertben, ott az árnyékban valaki él, lélegzik, fülel.” Giovanni tudta, hogy nem tehet semmit: nem kiálthat segítségért, nem védekezhet. Meg tudják bénítani a földi emberek hangját, akaratát, idegeit, izmait („Joe kővé dermedt, hangja elhalt”).
Giovanni csakugyan kővé dermedt. Legalábbis ez volt a benyomása. Ott lent, a pálma sötét árnyékában, az alacsony fal mellett, a virágágyban valami megmozdult, fehéren villant a sötétben. Mintha hosszan elnyúló, bizonytalan körvonalú valami csúszkálna a földön; aztán az alak félig fölemelkedett, majd visszaesett, majd megint fölemelkedett, a bokor sokáig susogott. Furcsa – gondolta Giovanni –, nem váltak láthatatlanná. Azt hiszik, senki se látja őket. Giovanni – mozdulatlan szobor, de a szeme lassan megszokja a sötétséget, már újra lát – tisztán megkülönbözteti a tárgyakat, a formákat, árnyékukat. Látja, hogy az élő, csúszkáló dolog most lábra áll, és mintha kettéválna. Giovanni látja, hogy csakugyan két alak, az egyik világosabb, a másik sötétebb,, most kettéválnak, elszakadnak egymástól, A sötétebb (mintha egy férfi volna) elindul a kapu felé, amely megcsikordul, ahogyan kinyitja, aztán visszaint a másiknak: az most vigyázva, de határozott léptekkel a ház felé indul, belép a nappali ajtaján. Giovanni még mindig bénultan áll, de azért rájön, hogy a női alaknak látszófigura hasonlít a lányára. Már éber: teljes biztonsággal ráismer, de még rá kell jönnie, hogy csakugyan ő-e, vagy közülük valaki az ő alakjában. Csakugyan Luisa az, Giovanni mégse tudja (talán nem is akarja) felfedezését különválasztani benyomásától, sejtelmeitől, attól a bizonyosságtól, hogy valami természetfeletti ébresztette föl álmából. Fölfedezését mégis le kell szállítania a természetfölötti szintjéről a váratlan szintjére: be kell látnia, hogy Luisa egy férfit fogadott a kertben, szeretője van. Föl kellene háborodnia, de csak csodálkozik, másra volt elkészülve, bár ez is eléggé felkavarja. Megvárta, amíg Lufisa óvatosan beteszi az ajtót, aztán megpróbált megmozdulni és sikerült, visszatért a konyhán keresztül. Óvatosan fölment a lépcsőn, rátalált a meleg ágyra, felesége lélegzetére. Az asszony nyögve fölébredt. – Miért nem alszol? Minden éjszaka ez megy, engem is fölébresztesz... milyen önző vagy... – Lementem a kertbe – mondta Giovanni. – Láttam valamit... valami... – A Mars-lakókat láttad, tudom. Most próbálj meg elaludni. – Mást láttam. – Jó, jó, majd holnap elmeséled. Holnap – gondolta Giovanni – nem mesélek én neked semmit. Minek is mesélnék? Mit lehetne tenni? Csak jelenetek lennének. Lufisa független nő. Talán azt mondaná: „Megőrültél, papa?! Én, a kertben, éjjel?...” Vagy csak annyit mondana: „Az én dolgom.” Az ő dolga, Giovanninak semmi köze hozzá. Ki az a Luisa? Giovanni sose tudott róla semmit, mint ahogyan a feleségéről se tudott semmit. Ő másutt élt, az űrben, a csillagok szabad világában. És most ki kell szállnia az űrhajójából, földet kell érnie, és meg kell néznie neki, a Mars-lakónak, hogy milyenek is ezek az emberi lények, hogyan viselkednek, különösen a lánya, és el kell csodálkoznia rajta, fájlalnia kell; azzal a homályos tudattal hogy idegen, azzal a zavaros érzéssel, hogy bűnös. Képtelen volt arra, hogy világosan megfogalmazza gondolatait, de úgy érezte, valaki szemére veti, hogy azt hiszi: „a jövő már megkezdődött”, és közben a jelennel sincs tisztában.
Székely Éva fordítása
Piero Prosperi: A világegyetem Eberhart szerint MEGJEGYZÉS Újabb kutatások (i. sz. 2278) bebizonyították Cserkaszov orosz asztrofizikus (1957-2023) kutatásainak alapvető igazságát: ő ugyanis A. Einsteinnek a relativitásra vonatkozó különleges elméletéből (1905) kiindulva és a Hubble-Humason-törvényt (1929) módosítva azt a következtetést vonta le, hogy a világegyetem olyan gömb, amelynek sugara jelen pillanatban megközelítően ötmilliárd fényév. A világegyetem jelenlegi határait ezek szerint a leggyorsabb és a legtávolibb galaktikák vonnák meg, amelyek megközelítőleg a fény sebességével haladva, ötmilliárd év alatt (feltételezhetően ez a világegyetem életkora) a középponttól a fenti távolságnak megfelelő messzeségbe értek el. – A fene egye meg, langyos – mormogta Henry Barnes, miközben kávéját szürcsölte. Az alatta levő emeletről felhangzott Eberhart szitkozódása. Már két napja próbálta megjavítani azt a nyavalyás elektronikus számológépet, de eddig csak még jobban elrontotta. Henry a vezérlőtáblára rakta a csészét, közben egy kis kávé kiloccsant a navigációs papírokra. Szórakozottan arra gondolt: ha az űrhajó nem kap mesterséges gravitációt ahogy az űrhajózás hősi korszakában sem volt –, akkor a kávé most nem ömlik ki, hanem sok-sok kis buborékban a levegőben lebeg. Aztán ernyedten hátradőlt a székben, és elmélyülten figyelte a mennyezet valamelyikpontját. Lent Eberhart még mindig káromkodott. – Abbahagyhatod már, Paul! – kiáltott le Barnes. – Úgysem boldogulsz vele. Számítógép nélkül nem tudtak útitervet kidolgozni. Ezért keringenek már két napja a XVI. Trafalgar körül. Barnes nem csodálkozott el különösebben, amikor Eberhart felfedezte a számítógép hibáját. Már két éve nyíltan hangoztatja, és nem fárad bele hangoztatni, hogy az SS-86 Fulgur mindig is érces űrhajának álcázott ócskavas volt (aki nem tudná: az érces űrhajók ingajáratot bonyolítanak le a világegyetem égitestei között, és értékes érceket keresnek). Ráadásul a hiba nem az ő asztala. Ő csak pilóta és műszerész-motorkezelő, Eberhart viszont nem csupán hajóparancsnok, hanem navigátor, asztrofizikus és elektronikai szakértő is. Következésképpen az ő feladata minden javítás. Barnes (és alapjában véve Eberhart is) továbbá azért sem izgult különösebben, mert az űrhajót (és vele együtt a legénységet) semmi veszély nem fenyegette. Mióta megjelent a telerádió már nincsenek nagy veszélyek az űrben: a telerádió, mint
köztudott, olyan készülék, amely nem is a fény, hanem a gondolat sebességével bocsát ki üzenethullámokat. Idő kérdése az egész. Csupán telerádió-üzenettel kell fordulni az M-37 csillagrendszerben székelő központi parancsnoksághoz és kérni, hogy küldjenek egy csereszámológépet, vagy legalább egy speciális technikust (így is tett a két asztronauta, amint észrevette a hibát), aztán szépen megvárják, amíg a központ elszánja magát, és egy szupergyors űrhajóval kiküld valakit – most éppen várakoznak. Csupán idő kérdése az egész, de hát éppen ez dühítette őket. Mert nemrég nyílt meg a XVII. Ércvadászat, és néhány szabványhét leforgása alatt a szemük láttára fog hemzsegni minden környező égitest a versenytársaktól. Ha nem tudná, mi az ércvadászat, egyszer majd elmesélem. De szép sorjában kell haladnunk. Barnes benyúlt a karfa üregébe egy csomag drazséért, de ebben a pillanatban a fülébe hasított a telerádió csengetése. Gépiesen előrehajolt, és megnyomta a válaszgombot. Fél perc múlva hangot hallott, de olyan vékony volt és távoli, mintha a túlvilágról érkezne. – Halló, halló! Halljátok? Feleljetek! Itt a Föld. Halljátok, amit mondunk? Barnes majdnem lenyelte az éppen a szájában levő drazsét. Lentről felhallatszott Eberhart hangja. Nyilván meghallotta a csengetést. – Mi az isten az, Henry? – Hívnak bennünket – mondta rekedten Barnes. – A Földről. Eberhart a szavába vágott: – A parancsnokság? Mondd meg nekik, hogy szaporán küldjék a csereszámológépet. Büdös disznók, azt hiszik, hogy... Mi a francot mondtál? A FÖÖÖLD? – Az – erősítette meg Barnes. – A Földről hívnak bennünket. Gyere fel, beszélj velük. Te vagy a parancsnok. Néhány szitok hangzott el, aztán Eberhart súlyos léptei döngve közeledtek a kis lépcsőn. Barnes megragadta a mikrofont. – Halló, Föld, halló! Hallotok bennünket? Az utóbbi évtizedekben, amikor a műszaki és űrhajózási fejlődés központja fokozatosan átkerült az M-37-re, a Föld kimaradt az űr meghódításából. Ahogy mondják, a Föld most már lakó- és üdülőégitest, mágnások töltik ott a szabadságukat, ha szórakozni van kedvük, meg az a kevés – de valóban kevés – személy, aki visszavágyódik az anyaégitestre. Eberhart éppen akkor lépett be a kabinba, amikor megint hallani lehetett a Földről érkező hangot. – Halló, halló! Kik vagytok? Feleljetek, kérlek. Üzenet minden űrhajónak vagy állomásnak, amely fogni tudja, amit mondunk: feleljetek! Eberhart gorombán félrelökte Barnes-t, és rászállt a mikrofonra. – Itt az SS-86 Fulgur érces űrhajó – mondta, és megköszörülte a torkát. – A mikrofonnál a parancsnok, Paul Eberhart. Eltelt jó néhány másodperc, amíg válasz érkezett a Földről. – Halló, Eberhard parancsnok!
– Eberhart – javította ki Eberhart, és köhintett egyet. – Azt mondod, hogy Eberhart? Nagyon jó! Itt a telefórum, New Chicago, Illinois, a Föld. A telerádiótok most egy vonalban van a világ kommunikációs hálózatával, és persze annak a teremnek a hangszóróival, ahonnan beszélünk veletek. Ebben a pillanatban milliók hallgatják a hangotokat. l – Érdekes – állapította meg Eberhart, és iszonyúan ostobának érezte magát. Hálát adott az égnek, hogy az összeköttetés egyben nem vizuális is. Így legalább megkímélhet millió és millió nézőt attól, hogy lássák háromnapos szakállát és piszkos, kihevült arcát. – Úgy gondoljuk, Eberhart parancsnok, érdekes lesz számotokra részt venni a vetélkedőnkben – mondta a földi hang. – De előbb beszéljetek magatokról. A közönség szeretné tudni, hogyan élnek, mit csinálnak, mit gondolnak a kemény űremberek. Ércmunkát említettél, igaz? Helyes, akkor mondd meg, mióta vagytok az űrben. Milyen érzés huzamos ideig ott élni? Mennyi ideig tartott legutóbbi utazásotok? Örömet szerez-e nektek a munkátok? Eberhart válaszolt minden érdeklődésre, ami pedig az utolsó kérdést illeti, igyekezett a jó modor határai között maradni. Aztán odafordult Barnes-hez. – Mi a nyavalya az a vetélkedő? – kérdezte súgva. – Valamiféle játék, amin nyerni lehet – válaszolta a pilóta. – Azt hiszem, a tizenkilencedik vagy a huszadik századból való. A Földön még mindig divatban van. – Térjünk a lényegre, parancsnok – mondta a milliónyi fényév távolságból érkező hang. – Szívesen nyernétek háromszázezer napkötvényt? A két űrhajósnak kiszáradt a torka. Háromszázezer kötvény: éppen a kétszerese a Fulgur típusú űrhajó értékének. És a napkötvény egyetemes pénz, érvényes a kozmosz minden civilizált pontján. Eberhart halálsápadtan nekifeküdt a mikrofonnak, és belesóhajtotta: – Folytassátok! – Parancsnok, ma este az össznyereményt az imént említett összegben állapítottuk meg. Te űrlakó vagy, ezért a számodra egy idevágó kérdést választottunk. Bizonyára tudod, hogy a jelenlegi kutatások szerint mekkora a világegyetem sugara, akkor pedig ki tudjátok számítani a köbtartalmát. – Minek a köbtartalmát? – értetlenkedett Eberhart. – Hát a világegyetemét! – mondta a hang. – Lehetőleg tízes számrendszerű összegben. Bizonyára van nálatok a fedélzeten nem is egy számító-berendezés, azoknak nem lehet különösebben nehéz munka. Tíz perc mostantól számítva. Rajta! A hang elhallgatott. Barnes már a szájához emelte a mikrofont, Eberhart azonban leállította. – De hát meg kell mondanunk nekik, hogy elromlott a számítógép! – lihegett a pilóta. – Nem tudjuk elvégezni a számítást. Eberhart lenyomta a részleges kikapcsolás billentyűjét, így a telerádió fogni tudott, de adni nem, aztán felkiáltott: – Barnes, te átkozott hülye! Kizárnak bennünket a játékból. Háromszázezer kötvény, hát nem érted?! Ekkora summáról még beszélni se hallottam!
– De hát számítógép nélkül nem-tud-juk-el-vé-gez-ni a számítást! – harsogott a pilóta. Eberhart mintha nem is hallaná. – Szaporán, két ceruzát és néhány ív papírt! Csipdesd magad! – Megőrültél, Paul? Nem vagyunk rá képesek, nem... – Átok és dögvész, csipdesd magad! Már eltelt harminc másodperc! Barnes szuszogva beletúrt a vezérlőasztal fiókjába, és előhúzott egy csomó tiszta papírt. Ceruzát már nehezebben talált. Eberhart izgalma a tetőfokra hágott. – Siess, te átkozott csiga! Emlékszel még, hogyan kell szorozni. – Iskolában tanultam – felelte Barnes, majd hozzátette: – Tizenkilenc éve! – A pokolba vele! Azt kérdeztem, tudsz-e még szorozni. – Hát igen... egy kicsit. – Annyit én is tudok. No, akkor kezdjük. Te is külön végezd el a műveleteket, én is, aztán összehasonlítjuk az eredményt. A gömb köbtartalma annyi, mint... – Paul, ilyen rövid idő alatt nem tudunk elvégezni ekkora számítást! Mindig a számítógépet használtuk összeadásra, szorzásra, osztásra, kivonásra. Manapság ki végez el műveleteket fejből kézzel? – Nyugi. Hogyan lehet megkapni a gömb köbtartalmát? – Valamikor tudtam. Több képlet is van rá... Csak egyre emlékszem: négyharmad... – Négyharmad, és aztán? – Megvan: négyharmad görög pi szorozva a sugár köbével. – Nagyon jó. És ha még azt is tudnám, mi a fene az a görög pi, nyeregben volnánk. – A görög pi periodikus szám. Megközelítő értékének 3,14-et vehetünk. – Hogy te mennyit tudsz... – Még a régi módszerek szerint neveltek – mondta Barnes nem minden gőg nélkül. – Köpök rá. Csináljuk már. A világegyetem sugara körülbelül 5 000 000 000 fényév. 3,14 négyharmada szorozva ötmilliárd köbével... – írjuk inkább úgy, hogy ötször tíz a kilencedik hatványon. – Tőlem! Gyerünk, írd te is! Szaporán! Nem szórakozásból csináljuk! Mire elvégezték a műveletet, négy perc telt el a rajttól. Alaposan beleizzadtak. – Ötvenkétezer háromszázhuszonöt szorozva tíz a huszonötödikennel – olvasta az eredményt Eberhart. – A fene egye meg – tűnődött Barnes. – Nekem ötvenkétezer-kétszázhuszonöt s a többi jött ki. – Mert rosszul adtad össze a végén, átkozott tökfej! Ne vesztegessük az időt. Mi az a szám, amit kaptunk? –A világegyetem köbtartalma köbfényévben... gondolom. – Nagyszerű. De a fényév nem decimális mérték. Tehát az egészet át kell tennünk kilométerbe, mint minimumot. Barnes elsápadt. – Paul, van halvány fogalmad is arról, hány köbkilométer van egy köbfényévben? – Nincs, de rögtön megtudjuk – mondta Eberhart, és egy másik papírra
kezdett írni. – Egy fényév annyi, mint kilencezer-négyszázhetvenegymilliárd kilométer. – Egy kilométer ide vagy oda nem számit – mondta elgondolkozva Barnes. – Oké! Ennek a számnak úgy kapjuk meg a harmadik hatványát, ha kétszer megszorozzuk önmagával. Gyerünk! Belemerültek a számolásba. Kétszer is ellenőrizniök kellett a műveleteket, mielőtt egyezett a két eredmény. Több mint hét percet vett igénybe az egész. – Paul – nyögött fel Barnes –, harminckilenc jegyű szám! Nyolcszáznegyvenkilencmilliárd-ötszáznegyvenhétmillió-százkilencvennégyezer-száz tizenegy szorozva tíz a huszonhetedikennel. – Pontosan. Ennyi köbkilométer van egy köbfényévben. Most már csak a világegyetem fényévben számított köbtartalmával kell megszorozni... – Fogadni mernék: azt hiszed, hogy megcsináljuk a hátralevő két és fél percben. – Ahogy mondod. Csak arra nem lesz már időnk, hogy az eredményt ellenőrizzük. De azért érdemes megpróbálni. Újra kezdték a verejtékezést. Barnes rosszul írta egymás alá a második részszorzat számjegyeit, elölről kellett kezdenie az egészet. Amikor ismét megszólalt a Föld, Eberhart már a vége felé járt. Barnes még a felénél sem tartott. – Halló, Eberhart parancsnok – mondta a hang. – Harminc másodperc múlva lejár a határidő. – Kuss, te átok! – morogta Eberhart. – Eltévesztettem miattad a végső összeadást. – Bátorság, parancsnok. Még huszonöt másodperc a ... Eberhart dühös mozdulattal lenyomta a gombot, és teljesen kikapcsolta a telerádiót. Aztán vicsorítva befejezte az összeadást. Amikor ismét lenyomta a kommunikációs billentyűt, még tizenegy másodperc volt hátra a tíz perc leteltéig. – Figyelem, földiek – mondta, és erőlködött, hogy el ne nyelje a szavakat. – A világegyetem térfogata köbkilométerben kifejezve négyszáznegyvennégytrillió-ötszázhuszonötbillió-ötszázhatvankilencmilliárdháromszáztizennyolcmillió-ötszáznyolcvanezer-hétszázötven szorozva tíz az ötvenegyedikennel. Összesen hatvankilenc számjegy. Nem feleltek azonnal. Örökkévalóságnak tűnt a némaság. – Jól van, Eberhart parancsnok. Ellenőrizni fogjuk számításaitok pontosságát. Most légy szíves, add meg a kilométer egyetemes meghatározását. Eberhartnak görcs állt a kezébe, iszonyúan fájt a feje. Amikor megszólalt, hangja inkább vagy nagyon is hörgéshez hasonlított. – Egy kilométer annyi mint ezer... nem, várjatok csak. A kilométer egymillió-négyszázezred része a Nap nevű csillagnak, annak a középnagyságú sárga törpének a Tejúton. Senki nem felelt. A két űrhajós csak hosszú percek múltán vette észre, hogy megszakadt az összeköttetés. Az elkövetkező órákban és napokban hiába várták, hogy hangot halljanak a Földről. Többé senki nem felelt.
– Nem értem – szólalt meg Akrut 2112. – Magunk is kiszámíthattuk volna ezt az összeget. – Persze – vágott vissza Mogran 3876. – Ellenőrizni is fogjuk a mi eszközeinkkel, hogy egészen bizonyosak legyünk. De nagyon mulattatott, hogy éppen közülük az egyikkel mondattam meg. Érzed a dolog komikumát? – Nem. Csak annyit értek, hogy sokat kockáztattál, azt, hogy azok a lények megsejtik a terveinket. – Ó, azok soha nem tudnák elképzelni, milyen meglepetést tartogatunk a számukra. Még akkor sem, ha rájönnek, hogy senki nem hívta őket a Földről. Túlságosan korlátozott azoknak a lényeknek a szellemi képességük... Elég, ha arra gondolunk, hogy azt hiszik: az ő világegyetemükön kívül több nem is létezik. – Meg aztán nem is kell nekünk ilyen pontos szám. Elég lett volna valami megközelítő adat, hogy nagyjából ki tudjuk számítani, mekkora erejű legyen a hadseregünk. – A pontosság soha nem árt – mondta Mogran 3876. – Most pedig folytassuk a munkát. Csak azt sajnálom, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, azok közül a lények közül egyiknek sem lesz ideje arra, hogy számot vessen a dologgal. És tovább dolgoztak a gigantikus ágyún, amely majd elsöpri a közönségesen „emberek világegyetemének” nevezett kozmikus szigetet, hogy helyet adjon az ő világegyetemüknek, amely ugyancsak folytonosan és feltartóztathatatlanul terjeszkedik. Lontay László fordítása
Dr. Hédervári Péter: Izolált tér-idő világok? Térjünk most át elméletibb megfontolásokra. Fogalmat akarunk szerezni a kosmikus felhő sűrűségéről. Különböző érvek bizonyítják, hogy az rendkívül csekély. Az egyik bizonyíték Einstein elméletén alapszik. Bármekkora sűrűség esetére van a kosmikus felhő kiterjedésének egy lehetséges felső határa. Például egy, a vízéhez hasonló sűrűségű gömb átmérője nem lehetne 400 millió mérföldnél nagyobb... Józan számításról van szó, mely eredetileg Schwarzschildtől származik. Az Einstein-féle tömegvonzási törvény értelmében az anyag minden darabja görbületet idéz elő az általa elfoglalt térben. Ha a darabot megnagyobbítjuk, úgy nagyobb tér nyer ugyanolyan görbületet. A nagyobbítást mindaddig folytathatjuk, míg a görbület körbe nem ért. és be nem zárult, ekkor szükségképpen meg kell állnunk (Ez a megállapítás arra az esetre érvényes, ha a tér-idő geometriája Riemann-féle, úgynevezett pozitív görbülettel jellemzett geometria. Negatív görbületű – Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometria érvényessége esetén a szövegben említett bezáródásra nem kerülhet sor). Hasonló dolog történik a vízgömbnél is; ha 400 millió mérföld átmérőjűvé nőtt, akkor a tér már olyan szorosan zárja körül, hogy sehova sem fér el több víz vagy bármi más.
Ha elővigyázatosságból nem merültünk alá a vízbe, úgy saját magunk számára sincs hely. Ugyanazon felső határhoz még más úton is eljuthatunk, megfontolva, hogy amennyiben a gömb eléggé nagy, úgy roppant vonzóereje folytán sem fény, sem pedig más nem menekülhet ki belőle; tehát teljesen önmagában álló zárt mindenség jönne létre. Idézetet iktatok közbe, hogy tekintéllyel fedezzem magamat: „Egy, a Földdel azonos sűrűségű. a Napénál 250-szer nagyobb átmérőjű, lénytő csillag vonzása lehetetlenné tenné, hogy bármely sugara is elérjen bennünket; ez okból lehetséges tehát, hogy éppen a világegyetem legnagyobb fénylő égitestei láthatatlanok számunkra.” Talán ezt önök csak az einsteini forradalom további szörnyű következményeinek fogják Tekinteni, amelyet a „tisztességes” tudományos „ kutatásra mért, és vissza fogják sírni a régi jó időkel, amidőn Newton, Laplace és a mólt más áriásainak tanítása még az épelméjűség igaz útján tartotta a tudományt. De ne szórjunk elhamarkodott vádakat Einsteinre. Az idézet Laplace Systeme du Monde-fából való (1796). Maga Newton is gondolt már arra, hogy a fény esetleg alá lehet vetve a gravitációnak, és Laplace idejében ezt általánosan fel is tételezték. Egy évszázaddal később, melyben (a hullámelmélet következtében) általánosan azt hitfék, hogy a lényre nem hat a tömegvonzás, 1919-ben nyertük az első megfigyeléses bizonyítékot a gravitációnak a lényre való hatását·illetőleg. (Pontosabban megfogalmazva: arról van szó, hogy „a fénysugárnak az általános relativitáselmélet szerint, gravitációs tér hatására el kell görbülnie, hasonlóan a gravitációs térben elhajlított test pályájának elgörbüléséhez. Az elmélet szerint valamely égitest mellett elhaladó fénysugár az égitest felé hajlik... Hozzátesszük, hogy az elmélet szerint az elhajlást fele részben a Napnak (newtoni) vonzóereje, fele részben pedig a térnek a Naptól eredő geometriai módosulása (görbültsége) okozza”. Albert Einstein: A speciális és általános relativitás elmélete II. kiadás. 117, oldal. Vámos Ferenc fordítása. Gondolat, 1965)) A fenti, hosszú idézet Sir Arthur Stanley Eddington (1882-1944) angol csillagásztól származik. Eddingtonnak nemcsak a csillagok belső szerkezetére vonatkozó kutatásai váltak híressé; sokat tett a relativitáselmélet matematikai továbbfejlesztése érdekében is. (Ebből az időből származik a következő híres anekdota. Eddington állítólag egy alkalommal előadást tartott fizikusok számára az általános relativitáselméletről. Az előadás végén valaki – a hallgatóság nevében megköszönte az ismertetést, majd ezzel fejezte be: „Professzor úr igazán büszke lehet arra, hogy egyike annak a két embernek a világon, aki valóban érti a relativitás elméletét.” Eddington zavartan elmosolyodott, majd halkan megkérdezte: „Ki a másik?”) 1919-ben Eddington résztvevője volt annak az expedíciónak, amely a május 29-i napfogyatkozás alkalmával lefényképezte az elsötétült napkorong közelében látszó Plejadok csillagkép csillagait, majd a fényképek kimérése révén megállapította, hogy a távoli csillagokról érkező és a Nap közelében elhaladó fény útja valóban és
olyan mértékben görbül el a Nap gravitációs terében, amint azt Einstein előre jelezte. Ezzel Eddington egyikévé vált azoknak a tudósoknak, akik megfigyelési úton bizonyították be az általános relativitáselméletet és annak talán legfontosabb részét, az einsteini gravitációelméletet. Eddington az idézett sorokat a harmincas évek elején vetette papírra, amikor a relativitáselmélet már széles körökben ismert és elfogadott volt (a könyv, amelyből idéztünk, Donhoffer Szilárd fordításában, A természettudomány új útjai címen jelent meg magyarul). Csakhogy az elmélet útja az elismerés felé s ahhoz, hogy a tudományos tényfelismerés rangjára emelkedhessen, korántsem volt sima és egyszerű. A nagyközönséget, „hála” az akkori idők népszerű cikkeinek, az elmélet hallatlanul felvillanyozta. Bár a kezdeti időkben még számos nagy fizikus is értetlenül, nemegyszer kifejezetten ellenségesen állt vele szemben, az elmélet bevonult a szalonokba, és „társaságbeli csevegés”, élcelődés tárgyává lett. Valójában természetesen vajmi keveset értettek meg belőle. Soha tudományos elméletet keservesebb sors nem ért még! Ami az önmagukba záródó, a miénktől tökéletesen izolálódó tér-idő világok gondolatát illeti, ez már benne rejlett az általános relativitáselméletben, de a relativisztikus kozmológiák kiépítéséhez olyan rendkívüli matematikai apparátus birtoklására volt szükség, hogy még a fizikusok közül is csak kevesen (például Lemaitre, Friedmann, de Sitter) szánták rá magukat, hogy a kérdéssel behatóbban foglalkozzanak. Komoly lendületet adott azonban az ügynek az, hogy Hubble, az egyik legkiválóbb amerikai csillagász a húszas évek végén felfedezte és a kölcsönös távolodás jeleként értelmezte a galaktikák színképében mutatkozó vöröseltolódást. Ezzel igazolta, hogy a világegyetem nem stacionárius, hanem – a fiatal szovjet matematikus, Friedmann kozmológiájában kifejtett elvekhez hasonlatosan – jelenleg a tágulás állapotában van. Túlságosan messzire vezetne, ha most a világegyetem tágulásával kapcsolatos nézetek további fejlődését kívánnánk nyomon követni, kezdve Lemaüre belga apát idealista s a természettudományba a „Causa Sui”-t visszacsempészni kívánó kozmológiájától egészen a legújabb időkben kidolgozott „Nagy Önrobbanás” fizikailag megalapozott és materialista alapon álló elméletéig. Ehelyett a relativisztikus kozmológiák elméletének egy másik vonatkozásáról kívánunk röviden szólni, mégpedig az úgynevezett fekete lyukakkal kapcsolatban. Mindenekelőtt egy megjegyzést. Az önmagukba záródott tér-idő világok, a legújabban feltételezett fekete lyukak nem azonosak azzal, amelyről Eddington írt, s amely már Laplace-nál is szerepelt. Azonosság helyett meglepő hasonlatosságról beszélhetünk, amelyhez az a felfedezés vezetett, hogy a világegyetemben léteznek elképzelhetetlenül sűrű és rendkívül kicsiny térfogatú égitestek (neutroncsillagok), amelyek valószínűleg szupernovarobbanások után maradnak vissza. Feltehetően a szétrobbant szupernova magját képviselik. Keletkezésük (ha a szupernova robbanását tekintjük a neutroncsillagok megszületése időpontjának, és nem vesszük figyelembe, hogy anyaguk már korábban is létezett, csakhogy akkor még a szupernova belsejébe zárva) olyan változásokat hoz létre a tér-idő szerkezetében, amely igen közeli
rokonságban áll a fekete lyukak környezetében az elmélet szerint lejátszódó folyamatokkal. Az általános relativitáselméletből az következik, hogy minél kisebbé válik egy égitest térfogata, miközben tömege gyakorlatilag változatlannak tekinthető, annál nagyobbá lesz környezetében a téridő görbülete, vagy ami ezzel egyértelmű, a sűrűség növekedésével egyre kisebbé válik az e görbületre jellemző sugár. (A további eszmefuttatások ismét a Riemann-féle geometria esetében érvényesek. A Riemann-geometriában egy háromszög belső szögeinek összege mindig nagyobb 180 foknál. Ezzel szemben a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometriában egy háromszög belső szögeinek összege soha nem éri el a 180 fokot. Ez az utóbbi a lábjegyzetben már említett negatív görbületű geometria, míg a Riemann-félében a görbület pozitív. A két geometria határesete a közönségesen ismert, zérus görbületű Eukleidész-féle geometria, amelyben a háromszögek belső szögeinek összege mindenkor és pontosan 180 fok.) Megemlíthetjük, hogy a Nap által keltett tér-idő görbület sugara jóval nagyobb, mint amilyen a Föld által létrehozotté, s ez utóbbi jóval nagyobb egy kisbolygó keltette görbület sugaránál és így tovább. Ha mármost a Napot mind kisebb és kisebb térfogatúvá komprimálnánk, az általa keltett görbületi sugár mind kisebbé válna. Előbb-utóbb a görbületi sugár a Föld által keltettéhez lenne hasonló, majd még kisebbé alakulna, olyanná, mint egy kisbolygó létrehozta görbületi sugár és így tovább. Ennek a folyamatnak megfelelően a tér-idő görbülete egyre nagyobb és nagyobb lenne a Nap környezetében. Ha megismételnék azt a vizsgálatot, amelyet Eddington az 1919-i napfogyatkozáskor végzett, akkor a fénysugaraknak egyre erősebb elgörbülését észlelnénk a Nap szomszédságában. Nékünk szerencsére nem áll módunkban, hogy egy ilyen „Nap-zsugorítást” gyakorlatilag is elvégezzünk – a természetben azonban megvalósulnak olyan folyamatok, amelyek a görbületi sugár gyors és óriási méretű csökkenésével, illetve egyes égitestek környezetében a tér-idő görbületének növekedésével járnak együtt. A szupernovák robbanása után fennmaradó, hallatlanul sűrű égitestekről, az újabban pulzárokkal azonosított neutroncsillagokról már szóltunk. Mai ismereteink szerint a neutroncsillagok átmérője csupán néhányszor tíz kilométer, vagy talán még ennél is kisebb, tömege azonban a Napéval összemérhető! Nagyon kicsiny térfogatban tehát roppant tömeg koncentrálódik, ami azzal a következménnyel jár, hogy a neutroncsillag környezetében a tér-idő görbülete már rendkívül erős. De ez a tér-idő világ még nem zárkózott önmagába! Ezt bizonyítja, hogy a neutroncsillagokról (fogadjuk el most azt a még nem bizonyított, de rendkívül valószínű feltevést, hogy ezek a pulzárokkal azonosak) elektromágneses sugárzás érkezik hozzánk. A pulzárok rádiójelzéseit kezdetben értelmes lények rádióüzeneteinek vélték. Ma már tudjuk, hogy a szóban forgó égitesték saját, természetes eredetű sugárzásáról van szó, amely rendkívül pontosan, azonos időközökben ismétlődik (innen származik a pulzár elnevezés; a sugárzás szabályosan „pulzál”, lüktet). Ha a tér-idő már záródott volna a pultár körül, akkor az így a miénktől, vagyis a „külső' világegyetemtől teljesen izolálódott világból semmiféle elektromágneses sugárzás nem szabadulhatna ki többé. A pulzárt tehát nem
észlelhetnénk. Mi történik azonban, ha a pulzár anyagán is úrrá lesz a gravitáció, s megkezdődik a Hoyle és Narlikar által feltételezett gravitációs kollapszus, implózió (befelé robbanás)? Igaz, Hoyle és Narlikar az implózió elméletét az égitestek egy nem kevésbé különleges, másik típusára, a kvazárokra dolgozta ki, nem pedig az akkoriban még fel sem fedezett pulzárokra – de ennek ellenére számos tudós híve annak a gondolatnak, hogy gravitációs kollapszus a tisztán neutronokból felépülő pulzárokkal is előfordulhat. Ekkor keletkezik a fekete lyuk, ekkor záródik be a tér-idő szerkezet a még kisebb térfogatúvá és még nagyobb sűrűségűvé vált égitest körül! A fekete lyuk tehát nem más, mint egy önmagába záródott tér-idő világ, amelynek belsejében rendkívül magas hőmérsékletű és elképzelhetetlenül nagy sűrűségű anyag foglal helyet (tehát az anyag nem semmisül meg a tér-idő szerkezet bezáródásakor). De ebből a fekete lyukból semmiféle anyagi test vagy sugárzás nem szabadulhat ki többé. Ginzburg akadémikus szerint a fekete lyuknak még „kívülről” észlelhető mágneses tere sincs. Hasonló véleményt képviselt a világhírű Landau professzor, valamint Zeldovics akadémikus, a szovjet kozmológiai iskola egyik vezető szaktekintélye is. Most felmerülhet az a kérdés: észlelhetők-e az ilyen önmagukba zárt tér-idő világok? S léteznek-e egyáltalán? Zeldovics szerint mindkét kérdésre egyértelműen igennel felelhetünk. Csak egyedül a saját Tejútrendszerünkben 10 millióra vagy esetleg ennek tízszeresére becsülhetjük a fekete lyukak számát. Hasonló lehet az arány (100 milliárd csillagra 10-100 millió fekete lyuk jut) más galaktikákban is. Észlelésünk lehetősége elé elvi akadályok nem tornyosulnak. A fekete lyuk valóban „fekete”, abban az értelemben, hogy a ráeső sugárzást elnyeli, Ha tehát sikerül olyan kettős vagy többszörös csillagokat találni, amelyeknek rendszerében egy (vagy többszörös, például kettős, hármas, négyes rendszerek esetében esetleg egynél több) komponens nem látható, de tömegénél fogva a rendszerbe tartozó másik vagy többi csillag mozgásában hatása kimutatható, akkor sikerült a fekete lyukat vagy fekete lyukakat ténylegesen felfedezni. Egyébként a csillagászok más módszereket is kidolgoztak már, amelyeknek segítségével a fekete lyukak nyomozása megoldható, feltéve, hogy az illető fekete lyuk valamely kettős vagy többszörös csillagcsoport egyik tagja (kettős, fizikailag összetartozó csillagok rendszere esetében csillagpárról beszélhetünk, kettőnél több komponens esetén azonban ez a kifejezés természetszerűleg nem helyes, és ezért alkalmaztuk itt a „csillagcsoport” elnevezést, amelyen ezúttal nem valamilyen csillaghalmazt kell érteni). Magányos fekete lyukak is létezhetnek természetesen, de ezeknek észlelési technikájára vonatkozóan még nem alakult ki elvi módszer. Az egész „feketelyuk-probléma” azzal vált a közelmúltban nevezetesebbé és szélesebb körökben ismertté, hogy a Bjurakanban (Örményország, Szovjetunió) 1971-ben tartott nemzetközi tudományos kongresszuson N. Sz. Kardasev fizikus beszélt róla, mégpedig az űrhajózás kapcsán. Azt a hallatlanul érdekes kérdést vetette fel: mi történne egy űrhajóval, ha megkísérelné, hogy behatoljon egy fekete lyuk belsejébe, s ezzel kiszakadna a „külső” világegyetem tér-idő rendszeréből. Véleménye
szerint az űrhajósok bizonyos kedvező feltételek esetén megvalósíthatnák ezt a fantasztikus feladatot. Körülbelül olyan helyzetbe kerülnének, mint Wells híres időgépének utazója: a jövőbe vagy a múltba érkeznének, mihelyt áthatoltak az önmagába záródott tér-idő világ „falán”. Jeremej Parnov: Szabados jegyzetek az Isteni színjátékhoz Így másba szálltam át az első körből kevesebb hely van kerítve e mással s annál több fájdalom, mely jajba föltör. Itt Minos, szörnyű fogcsikorgatással áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek, ítél, parancsol, farkcsavargatással. (A Dante-idézetek Babits Mihály fordításai) A Pokol ötödik énekének kezdőstrófái ezek. Ugyanez az ének, mint ismeretes, azzal végződik, hogy Dante a részvéttől és önnön tehetetlenségétől eszméletét veszti. A zseniális flórenci azon boldogtalanok lelkével találkozott, akiket a bűnös földi szerelem kárhoztatott örökös szenvedésre. Hírhedett bujálkodók és nagynevű cédák jelentek meg előtte a homályos, jajszós forgatagban. Ott lebegett a két boldogtalan szerelmes, Paolo és Francesca is. És az igazat megvallva, Dante nem nagyon igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy Isten igazságosan ítélte meg a pokol lakóit. Elmondhatjuk hát, hogy a világrend alapjainak revíziója már meglehetősen régen, több mint négy évszázaddal ezelőtt megkezdődött. És ebben nincs semmi csodálatos. Hogy következetes maradjon, a reneszánsz még a pokolba is kénytelen volt emberséget vinni. Nagyszerű kezdet volt ez. Azóta a pokol nagy fejlődésen ment keresztül. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég, ha egy pillantást vetünk Sátán úr föld alatti börtöneinek örök rabjaira, egy másik olasz – egy kortársunk – szemével. Előbb azonban, nyájas olvasó, kössünk békés egyezséget, A pokolra szállás – nem tréfadolog, itt semmiféle titkolózásnak, félreértésnek nincs helye. ázóval, hogy miben kell megállapodnunk? Mindenekelőtt, kérem, higgyék el a puszta szavamra, hogy az olasz tudományos-fantasztikus irodalom nem kíván kevesebbet, mint továbbrajzolni az Isteni színjáték első részét. Hát igen, ez az első és alapvető pontja az egyezségnek. Ha ezt elfogadhatónak tartják, akkor A Mester és Margarita szerzőjének szavaival csak azt mondhatom: „Utánam, kedves olvasó...” Különben nem is utánam, az én szerepem csak később kezdődik. Most azonban, signor Faust lesz a kísérőnk, a mi Vergiliusunk, Sergio Turone Reklámhadjárat című
elbeszéléséből. Ó, hatalmas Huszadik Század! Belépünk a kapcsológombsor nélküli kényelmes felvonóba, az ajtó nesztelenül becsukódik, és a fülke – ezt persze nyilván nélkülünk is tudja mindenki – süllyedni kezd. Ijesztő gyorsasággal, de minden fizikai ártalom nélkül. Amikor az ajtó kinyílik, már a pokolban leszünk. Magnóllák és naphevítette píniák illata. Homokpartok s az azúrkék vízben vöröses szirtek. Vitorlások és vízibiciklik. Tarkabarka ernyők és rikító bikinis, barna bőrű lányok. Természetesen vendéglők, hűtőpultos bárok is vannak, ahol jég csillog a „gin and tonic” poharában, van kaszinó... Hát ez a pokol? De hát tulajdonképpen, mondják meg, minek is kínozni ezeket a remek... lelkeket, akik a női napozó bejáratánál tolonganak, vagy mondjuk, ezt a nagy orrú lelket, akinek keskeny vágású nagy száján oly földi, oly szarkasztikus mosoly ül? – Bonjour, monsieur Voltaire! Igen, ő az, saját személyében. És látják, a helyi vezetőségnek volt elég esze, és rájött, hogy egy ilyen embert egyszerűen értelmetlen dolog volna örökös kínokra kárhoztatni. Mi rosszat is tett életében, azonkívül, hogy könyveket írt? A könyveit azonban mindmáig kiadják és olvassák, tehát nem is lehetnek azok olyan rosszak, és ha monsieur Voltaire meg is engedett magának némi ateizmusféleséget, hát – már megbocsássanak – miért tekintse ezt a pokol halálos bűnnek? Ez logikus, nem. Még ha azt vesszük is, hogy signor Sátán nem maga jutott el ehhez az oly emelkedett gondolkodásmódhoz, csupán elsajátította mindazt, amit a dantei részvét eredményezett, még akkor is nagy haladást kell megállapítanunk. A guelfek és ghibellinek háborúzása idején a pokol csak az ógörög bölcseknek engedélyezett könnyítéseket. Hát bűnösek ezek az érdemdús férfiak abban, hogy Krisztus születése előtt éltek és haltak, és ezért nem követhették az igazi istenhitet? Sergio Turone pokla már messzebbre jutott. És ha a menny a maga megrögzött konzervatizmusában továbbra is örök gyötrelemre kárhoztatta nem csupán a gyilkosokat és árulókat, hanem a filozófusokat, költőket, filmrendezőket, sőt még a szenvedélyes szeretőket is, a pokol mindezeket jóval liberálisabb módon szemlélte. A pokol megtanulta, hogy türelmesnek kell lenni, s egyre elnézőbb lett. Ebből származik ez a gyökeres átalakulás is, a tájkép átformálódása, a berendezés megváltozása. És ne csodálkozzanak azon, olvasóim, hogy a második kör negyedik bugyra jobban hasonlít Caprira vagy Biarritzra, mint a... pokolra. Szóval nincs más hátra, be kell ismerni, hogy ezek a kellemes változások nem is olyan váratlanok. Sőt ellenkezőleg, logikusak és törvényszerűek. Ha pedig így van, teljességgel érthető, hogy a helyi vezetőség jó reklámra törekszik. A pokolnak reklámszakemberre van szüksége, hogy a közvélemény végre meg tudjon szabadulni az evvel a csodálatos – mondjuk – szociális intézménnyel kapcsolatos sok évszázados előítéletektől. Egyébként miért is ne szolgálhatná egy jó szakember a pokol érdekeit? Hát nem reklámoztak nagy csinnadrattával egy sűrített tejkonzervet, amelytől már az első napon hetvenöt gyerek meghalt, vagy azt a készítményt, a szülési fájdalmak
megszüntetésére, amely családok ezreit tette szerencsétlenné? Vagy nem éppen Itáliában volt az a botrány a margarinnal, amelyben egy morzsányi zsiradék sem volt? Vagy vegyük azt a nemrégi botrányt, Itáliától nem olyan messzire, Görögországban, ahol kitűnően megszervezték a százszázalékosan mesterséges úton előállított bor árusítását? Ezért indul hát a pokolbéli jogtanácsos, signor Faust a felszínre, rövid kiküldetésbe. Szakemberre van szüksége. Természetesen – figyelembe véve a munka mibenlétét nem szükséges, hogy az illető túlságosan ájtatos vagy nagyon szimpatikus legyen. Nyilvánvaló, hogy a szép fizetségért John Turrizi elvállalja a munkát. A maga módján rendes ember. Mégiscsak jobb a pokolnak csinálni reklámot, mint a maffiának. „A maffia – önkényes igazságszolgáltatás...” Nem, ez túl szagos dolog, akkor már inkább a Sátán Belzebub & Co. Annál is inkább, mivel John nem is a pénzért vállalja a munkát. Be se váltja a csekket. Hiszen a bőkezű signor Faust az állandó kiküldetési megbízást is átadja neki... a pokolba. Igen, éppen oda, ahol az imént jártunk: píniák, napozók, villák az öböl partján, kaszinó. Hol is kezdje munkáját a reklámkirály? Úgy tűnik, panaszt fog tenni a maffiára, amely már leadott egy figyelmeztető géppisztolysorozatot a reklámcég székházára... Mit teszel, jóember?! Hát nem tudod, hogy a maffia nem szereti a tréfát? Nyilván tudja... Igen, tudja, milyen fába vágja a fejszéjét. Á panasz benyújtása után leül a parkban egy padra, és csendes mosollyal várja, mikor dördül el a lövés a lefűrészelt csövű puskából. Az ember, akit a második kör negyedik bugyra vár, siet, hogy minél előbb elhagyja a földi poklot! Ezzel el is válhatunk első kísérőnktől. Engedelmükkel most én vállalom magamra ezt a szerepet. Arra akarom csupán felhívni a figyelmet, hogy ha a Reklámhadjárat hőse inkább a poklot választja, mint azt az esztelen világot, amelyben él, akkor ez a világ rosszabb a pokolnál... Ahol leértünk az ereszkedőre, sziklás hely volt és benne annyi romlás, hogy minden látás megborzadna tőle. Így kezdődik a tizenkettedik ének, így kezdődik a leereszkedés a hetedik körbe, ahol Dante a rablókkal és gyilkosokkal találkozott. Aligha lehetett volna valami újdonsággal ámulatba ejteni a középkóri városlakót felebarátaink kiirtása terén. És mégis, még Dante lidérces képzelete sem volt képes olyan irracionális mélységekbe ereszkedni, ahol eljövetelük pillanatát várták a csírái annak, ami a mi századunknak ítéltetett, amit halálgyárnak nevezünk. Mi is a pokol gyászos geográfiája a ínaga köreivel és bugyraival, ha a lágerkaputól a gázkamráig vezető úttal hasonlítjuk össze? Vagy a klasszikus föliratot: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, a lágerkapu jelmondataival: „A munka szabaddá tesz” és „Mindenkinek a magáét”?
Herr Morgenteufelt, Sergio Turone Ellopott lélek című elbeszélésének hősét rémlátások gyötrik. Ez az egészséges és jómódú pék, egy semleges és gazdag ország polgára, még senkit nem ölt meg. De ha meg is fertőzte egy kissé a fajgyűlölet rosszindulatú vírusa, azért még nem kellene feltétlenül rémálmoktól szenvednie, amelyekben ezrek gyilkosaként áll a bíráság előtt! Micsoda? Hogy parancsra gyilkolt? De hiszen minden gyilkos ezt mondja! Vajon Herr Morgenteufellel is ilyen csúnya a helyzet? Vajon a megfelelő körülmények között ő is képes volna... De minek megvárni ezeket a körülményeket? Nem volna helyesebb, mint Sergio Turone teszi, mikroszkopikus méretekben létrehozni őket? Azt kérdik, minek? Hát azért, hogy megtudjuk, milyen láthatatlan folyamatok zajlanak a tudatalattiban (amíg még a tudatalattiban vannak!) a morgenteufelek fejében. Mellesleg megjegyzem, a neveket nem a véletlen szülte. Morgenteufel és Goldenteufel! Véletlen volna egy rövid elbeszélésben egy ilyen egybeesés? Teufel németül ördögöt jelent. Lehet, hogy ez az ördög ma épp kenyérsütéssel foglalkozik, de jöjjön csak valami új Führer, és húzzon rá fekete mundért... Bújjon csak elő a közönséges gyilkos a potenciális emberevőből. Ez persze nem oldja meg a helyzetet. De hát mit lehet tenni, ha a burzsoá szociológia és a burzsoá jog a baj gyökerét nem a fajgyűlölet-komplexusban keresi, amely ott áskálódik a „jó szándékú” polgár tudatalattijában, hanem mondjuk, a külföldi vendégmunkások bűnöző hajlamaiban. Megértik most már, miért hasonlít ez a mi utazásunk az Isteni színjáték első részében leírt sétához? Utánam hát, olvasó! Vigyen át bennünket ugyanaz a felvonó az őrültek városába. Itt a gyűlölködés fortyog. És ez a gyűlölködés az egész életre rányomta letörölhetetlen bélyegét. Az ember társadalmi arculatát itt a fekete célkörbe vágódott lyukak száma határozza meg, a társadalmi súlyt a felkötött négerek mennyisége dönti el. A város a szövetségi elnök meggyilkolására készül. Készülődnek a rendőrök, a detektívek, a biztonsági és igazságügyi szervek is. Az eljövendő gyilkos neve, ennek a majdani nemzeti hősnek a neve közszájon forog. Csupán maga az elnök nem tud semmit, csupán az ő hitvese gondol a toalettre, amelyben majd az állam kormányzójának fogadásán megjelenik. A fogadás azonban elmarad. Az ünnepélyes menet útját másodpercnyi pontossággal kiszámították. Minden rendőr aprólékosan ismeri az egész akciót és benne a maga szerepét. A kereszteződésnél, ahol az elnöki gépkocsinak meg kell állnia, már fel vannak állítva a színes televízió kamerái, és egyikük egyenesen arra az ablakra irányul, ott, a hatodik emeleten, ahonnan a három lövést leadják. Csak hármat! Mindent rögzítettek, szinte lekottáztak. Ismert a rendőr is, aki majd a gyilkost letartóztatja; s ismert a hely is, ahol ez megtörténik; felkészült az az ember is, aki majd merényletet fog elkövetni a gyilkos ellen... De hát mi ez? Gúnyirata nemrégiben Dallasban lejátszódott eseményekről, amelyek túlzás nélkül – az egész világot megdöbbentették? Vagy talán egy lehetséges változata ezeknek az eseményeknek? Miért fantasztikus ez az elbeszélés, amikor semmi fantasztikus nincs benne? Mindez szinte dokumentális valóság, csak valami torzító s némileg nagyító tükörben nézve!
Mindezeket a kérdéseket válasz nélkül hagyom, vagy helyesebben, az egészre egyetlenegy választ adok: a pokolban vagyunk. A pokol mindig is a valóság tükrözése volt. Nézzük például, kiket ültetett Dante a hetedik körbe. Mondanak számunkra valamit is 'ezek a nevek: Guido Guerra, Tegghiaio Aldobrandi vagy Rusticucci? Dante számára viszont fontosabb volt, hogy őket ültesse a katlanba, mint akár Brutust vagy Cassiust. Minden írónak joga van ahhoz, hogy azokat a kortársait küldje a pokolba, akik ezt az ő véleménye szerint megérdemlik. Jegyezze meg ezt a szabályt, olvasóm, erre talán még szükségünk lehet szomorú utunkon. Egyelőre hagyjuk el ezt a kört és ezt a gyűrűt, ahol Ugo Malaguti és Luigi Cozzi hősei a „Lövészet élő célpontra” fedőnevű gyilkosságra készülődnek. Könnyű s egyszerű dolga volt Danténak, amikor a bűnöket körökre és gyűrűkre osztotta, mintha valami színházról beszélne. Ez a kor filozófiai nézetéből adódik, mivel akkor a mennyiség és minőség fogalmát még nem dialektikus összefüggéseiben szemlélték. Ott, ahová most visz a felvonó, minden a feje tetején áll, mintha a pokol nem is volna már az a fentebb említett torzító és kissé nagyító tükör, hanem valami hatalmas reflektorrá alakult, amely az optika törvényei szerint állítja fejtetőre a képet. Nincs ebben semmi rendkívüli! Nézzük például Bradbury Fahrenheit 451 című írását. Mivel foglalkoznak a tűzoltók ebben a pokolban? Könyveket égetnek, nem pedig tüzet oltanak, ahogy ez ősidők óta szokás. Gyújtanak, és nem oltanak! Így hát minden fejtetőre állt. A megszokott koordináták ilyetén felfordításának szimbóluma lett ez a szám – 451 fok Fahrenheit, az a hőmérséklet, amelyen a papír lángra lobban. Aztán itt van egy másik szám – harminchét fok Celsius. Ez, mint ismeretes, az emberi test normál hőmérsékletének felső határa. Már persze a normál világban. A pokol reflektorfényénél ez a szám az erőszak szimbólumává válik. Itt a kizsákmányolásnak új, szörnyűséges formáját, az aesculapokráciát ismerjük meg. Az emberiség megismerte már a kiválasztott kékvérű patriciusok uralmát – a demokráciát, a katonauralmat – a marsokráciát, a pénzeszsákok igáját – a plutokráciát, a papi uralmat – a teokráciát és a szennyes politikai csirkefogók uralmát – a pornokráciát. Ugyancsak szép számmal fordulnak elő a történelemben az ezekből az alapformákból keveredő eklektikus összetételek, a diktatúrák és oligarchiák legkülönbözőbb formái Az aesculapiusok – az orvosok – uralmát azonban még nem ismerte. Nézzük, hogyan történik ez a pokolban. Szokványos város. Az embereknek van munkájuk, házuk, kötelességeik és szórakozásaik, pihenésük, szabad idejük és politikai jogaik. Mi nyomasztja hát az ittenieket, mitől olyan komorak, mintha attól félnének egyre, hogy elfelejtenek valamit, elmulasztanak valami fontosat? Félénken körülpillantva tapogatják zsebüket, nyomkodják hasukat. Az utasok fulladoznak a hőségtől az autóbuszban, de nem merik leereszteni az ablakokat. Furcsa egy népség! Mitől félnek? Hisz akármennyit mehetünk, még egy rendőrt se látni. Kiderül, hogy mindaz, amitől óvott bennünket gyermekkorunkban az anyai gondoskodás, ebben a városban százszorosan tilalom alatt áll. Tilos este a kertben sétálni (a pszichométer fokozott párásságot mutat), tilos elfeküdni a füvön, tilos este
kávét inni, elszívni még egy cigarettát, felhajtani még egy pohár konyakot. Tilos, tilos... Arról van ugyanis szó, hogy a polgár kötelezettségei az Orvosszövetséggel szemben teljesen önkéntesek, és bármely pillanatban felmondhatók. Igen, arról van szó, hogy az egészségvédelmi rendszer, abban a törekvésében, hogy minden szabályt betartasson, az abszurdumig emelkedett. Az elbeszélés egyik hőse szerint a módszerek, amelyekhez az Orvosszövetség folyamodik, feltétlenül törvényellenesek, de meglehetősen logikusak. Logikusak az önmegóvásra és virulásra törekvő hierarchia szempontjából. De hiszen erre törekszik minden hierarchia. És ebben van a lényeg. Aldani megmutatja, hogy a kapitalista társadalom körülményei között minden hatalomra jutott hierarchia arra törekszik, hogy kibújjon az ellenőrzés alól, és helyzetét minden elérhető módszerrel megszilárdítsa. És ha ezek a módszerek történetesen törvénytelenek, a hierarchia egyszerűen semmibe veszi a törvényeket. Ekkor már teljesen érdektelen, hogy a hierarchia milyen zászló alatt került hatalomra. Még ha ez a zászló fehér volt is, vörös kereszttel vagy félholddal... Ebből aztán levonhatjuk a keserű, de teljesen helyénvaló következtetést: jobb az önző érdekre építeni, mint a hivatásbeli becsületre. Mindez abból adódik, hogy az adom-veszem világ feltételei közt nem is létezhet hivatásbeli becsület. A hierarchia konkrét, pragmatikus értelmet tulajdonít neki: a becsület – azon rendszabályok összessége, amelyek nemcsak hogy nem ártanak a hierarchiának, hanem ellenkezőleg, erősítik azt. Minden egyebet az Orvosszövetség kifejezetten becstelenségnek tekint. Ki a bűnös abban, hogy egy egész ország hangtalanul és láthatatlanul, kormányváltozás nélkül, a rádióállomások és repülőterek elfoglalása nélkül lesüllyedt a pokolba? Erre a kérdésre egyenes és világos választ ad a professzor, akit az Orvosszövetség idegen testként taszít ki: „A nyereségvágyunk rontott el mindent.” Szemmel láthatóan bonyolultabb ez a probléma, mint ahogy a professzor látja. Kétségtelen, hogy a nyereségvágy a társadalmi rendszert egy bizonyos ideális állapod felé taszítja: a maximumot elvenni, a minimumot nyújtani, és konzerválódni ebben az egyensúlyi állapotban, lehetőleg mindörökre. Ez alól az Orvosszövetség sem kivétel. Valóban elvesz mindent, amit tud, és pontosan azt a kiszámított minimumot nyújtja, amely önnön belső újratermeléséhez szükséges. A professzor tehát egészében helyesen jellemezte a hierarchiát. Csak egyetlen fontos részletről feledkezett meg, amely a rendszer stabilitását biztosítja: csupáncsak egészségügyi felügyelőkkel és magas pénzbírságokkal ez nem megy! Az események logikája megmutatja, hogy az Orvosszövetségnek saját rendőri szervezetet kellett felállítania, és szépen átalakult fasiszta diktatúrává. Aldani elbeszélésében ez a gondolatmenet nincs végig kifejtve, mi azonban tudjuk, hogy a monopolkapitalizmus feltételei között a hierarchiák elkerülhetetlenül diktatúrává alakulnak át. Szóval a pokol ama körében, ahol a hagyományos kénköves-szurkos katlanok helyett az Orvosszövetség sterilizáló autoklávjai állnak, az individuum részére megmaradt egy kis rés. Az egyén elszakíthatja az őt a Szövetséghez kötöző szálakat, sőt még ki is csúfolhatja ezután a felügyelőt, aki a színes alkoholpróba-tablettákat akarja beadni neki.
Erre az útra lép a lázadó Nico is. Belefáradt a félelembe, belecsömörlött a pirulákba, a hőmérőkbe, a lealázó ellenőrzésekbe. El akar végre szívni egy egész csomag cigarettát egy nap, a friss levegőn akar végre inni egy jót, közönséges üvegpohárból, a fűben akar ölelkezni a kedvesével. Hát nem lehet ezt megérteni? Nem óhajtja átadni minden pénzét az Orvosszövetségnek, úgy találja, hogy egészsége védelméért túl sokat vesznek el tőle. Nem volna hát jobb mindezt a pokolba küldeni, s a felszabaduló pénzösszegen inkább egy csinos autót venni? Bánja a fene, hogy most egyetlen orvos sem siet a segítségére, hogy egyetlen patikus sem ad neki még aszpirint se. Hiszen kutya baja... De csak egy kis balszerencse kell, valami ostoba rozsdás drót, és meghal a mi kis lázadónk a véletlen karcolástól. Sajnos, peche volt – vérmérgezés... Na és ha még valaki akad, aki követi Nico példáját, és aztán nem karcolja meg a nyakát? Akkor mi van? Mi lesz, ha ez a merész fickó kimegy a kocsiján a város főterére, és teli torokból kikiabálja, hogy milyen jól érzi magát, mióta kilépett az Orvosszövetség gyámságából? Az elbeszélés Nico betegágyánál ér véget. Mi azonban tudjuk, hogyan reagált Benito Mussolini állama a legelső próbálkozásokra, hogy valaki a fasizmus ellen agitáljon. Az agitátornak a torkába fojtották a szót. A hierarchia tehát előbb vagy utóbb feltétlenül nyílt fasiszta diktatúrává alakul. A fasizmus pedig már nem ismer meg nem engedett eszközöket. És itt nincs lényeges különbség a titkosrendőrség, az Orvosszövetség és mondjuk, az adóhivatal között. Hallják az ágyúrobajt, a fémcsikorgást és csörömpölést? Látják a lövések vakító villanásait s a tűzvész fényét? Nem, ez nem a „pokol tüze”, még csak nem is háború. Mindössze az adóbehajtó ez, aki elhárít minden akadályt az adófizető erszényéhez vezető útról. Persze nem lett volna muszáj mindenáron valami hátsó értelmet keresnünk Mauro Antonio Milleruolo humoreszkjében, az Optikai csapda című elbeszélésben. De vajon ez a robaj és füst nem abból a körből és abból a gyűrűből származik-e, ahol a hőmérők és injekciós tűk csörögnek? Egy magas part szegélyén lépegetve, mely állott nagy törött szirtek köréből, jutottunk még rémségesebb tömegbe. (Tizenegyedik ének) Felvonónk most olyan pincébe ereszkedett, amely már kissé a hagyományos pokolra emlékeztet. Itt, a vasbeton bunkerban üldögél egy ember, aki elfelejtette már, milyen illatot áraszt a napszikkasztotta fű, és hogyan simogatja az arcot és a mellet a langyos szellő. Itt ül, ebben a mély bunkerban már sok-sok esztendeje, s egyre csak egy bizonyos primitív műveletet ismételget. Előtte egy bonyolult optikai berendezés képernyője, amelyen két vörös korong formálódik, és kúszik egymásra. Néha előfordul azonban, hogy az átfedéskor a korongok nem esnek tökéletesen egybe, ilyenkor az ember megnyom egy gombot... Hogy ezután mi történik? Atomtöltésű ballisztikus rakéták röppennek fel a föld alatti bázisról, hogy pályára álljanak, és pár perc múlva megsemmisítsék a láthatatlan
ellenséget? Vagy talán feltárulnak a titkos hangárok, és az égbe lövik a támadó vadászgépeket? Nincs kizárva persze az sem, hogy a gomb lenyomására egy egész kontinens rakétaelhárító rendszere lép működésbe. Az ember azonban, aki a gombot lenyomja, nem tudja, milyen következményekkel jár ez a művelet. Csak találgathatja, hiszen „biztonsági okokból” ül a bunkerban. Nyilván ugyanilyen „okokból” nem tudhat semmit se magáról, se feladatáról. Van egy elbírás, amely így hangzik: „Fontos stratégiai faladatokat csak alacsony intelligenciahányadosú emberre szabad bízni. Semmiképpen (vastagon aláhúzva) nem bízhatók szakemberekre”. A Biztonsági okokból című elbeszélés végén a szerző, Emio Donagio kimutatja, hogy tulajdonképpen mi is az értelme az idézett előlrásnak. Minket azonban most más érdekel. Szerencsére mi a pokolban vagyunk. Hiszen csak ott lehet megpillantani a néptelen bolygót és a föld mélyére süllyedt városokat, az egymással szembenéző rakétakilövő állványokat. Egyébként a mi igazi Földünkön is van jó pár ember, aki a pokoli atomlángokról álmodozik. Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját, ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok, amely meg nem tűr ágyán egy fű sarját. Ezek a sorok a tizennegyedik énekből valók, amely a hetedik kör harmadik gyűrűjéről beszél, ahol valamikor a pokol folyói folytak. Most modem városok állnak ott: üveg, aszfalt, beton. De miért elhagyottak a kivilágított utcák? Miért állnak némán és holtan a sokemeletes buildingek, mint holmi sírkövek? A város nem egyesíti az embereket. Olyan lett, mint egy temető, ahol elkülönített kriptákban üldögélnek a még életben levő halálra szántak. A civilizációt „a cég ajándéka” pusztította ki. Mielőtt azonban Primo Levinek (Malabaila néven szerepel kötetünkben) ehhez az elbeszéléséhez nyúlnánk, egy kis kirándulást kell tennünk a fantasztikumba. Fantomológia – ez a címe Stanislaw Lem Summa technologiae című filozófiai könyve hatodik fejezetének. Ezt mondja ebben: „A probléma, amit meg fogunk vizsgálni, a következő: hogyan kell létrehozni egy olyan valóságot, amely a benne élő értelmes lények számára semmiben nem különbözik a normális valóságtól, de más törvényeknek van alávetve?” Primo Levi elbeszélésében megtette az első lépést a megoldás felé vezető úton, habár a fantomatika negatív aspektusainak feltárásában tulajdonképpen Lino Aldanié az elsőbbség, aki az emlékezetes Álomfilm című elbeszélést írta. Nem fogjuk azonban összemérni Aldani Álomfilmjét Primo Levi novellájával. Sokkal inkább érdekel bennünket a fantomatika morális oldala. Ez pedig véleményem szerint A Cég ajándéka című elbeszélésben elég bőven ki van fejtve. Már egészen hozzászoktunk a szuperkibernetikus pokol olyan képeihez, mint a négy „képernyőfalon” beszélgető rokonság (Fahrenheit 451) ...Láttunk már rosszabbat is, :araikor az idegen érzékelések és érzések világa teljes rabszolgaságba alázza az
embert, aki úgy hozzá van láncolva a fantomatához, mint fegyenc a vasgolyóhoz. Tudjuk végül, milyen gondban van a haladó nyugati közvélemény amiatt, hogy a televízió a képernyőkről eláraszt bennünket az erőszak és a szex özönével, és kiszorítja a nyárspolgár életéből a könyvet, a színházat, a festészetet. A televízió még messze van a fantomatától, még nem alakította ki a visszacsatolásos rendszert a nézővel, de már sikerült ellopnia lelkét és agyát. Mit mondjunk hát akkor arról a pszeudorealitásról, amelyelvileg megkülönböztethetetlen a való élettől, s amelyet a pokoli fantomaták szőnek a bűnösök részére? Hogyan is lehetne kiszabadulni az öleléséből? A szürke hétköznapiság, a szabványos lakás, a szokványos életmenet és a zsémbes feleség helyett a fantomata sűrített, színes kalandot kínál. Megkapható az ökölvívó, a futballista, a filmcsillag, az űrhajós, a gengszter minden érzete és érzése, megkapható a brazíliai őserdő, a Szahara, az Északi-sark, s mindez olyan gazdagon árnyalt érzésskálával, amilyennel csak nagy művészek rendelkeznek. Feltárulnak a titkos szadista ösztönök és az elnyomott komplexusok is. Intim estét tölthetünk el a filmcsillaggal, sőt beleolvadhatunk ebbe a filmcsillagba (hölgyek számára készük program) éppen abban a szerfölött pikáns pillanatban, amikor a sztár öltözőjébe belép a szeretője. Minden elérhető, minden lehetséges. Még a test is fölöslegessé válik. És ez nem is csoda, ha cserébe másikat, jobbat kapunk, ha a tükörbe pillantva a legutolsó divatnak megfelelő szabvány férfiszépséget látjuk. A lényeg azonban nem is a külsőségekben van. Ennek a szépfiúnak minden érzete, mind az öt érzékszerve, szervezetének minden rezdülése a miénk lesz. Szeretünk az ő szenvedélyével, és gyilkolunk az ő gyűlöletével, ha pedig ő a kalandokban bővelkedő élete során néha éhezik vagy szomjazik, hát az se baj! A program úgy van összeállítva, hogy a hős mindenképpen megmenekül, és akkor kipróbálhatjuk a rég várt ital végtelen édességét. Hát nem nagyszerű egy festőművész bőrébe bújni? Természetesen abban a pillanatban, amikor sikerül egy gigászi gondolatot megjelenítenie a vásznon, abban a pillanatban, amikor a mester lehajtja fejét, hogy ráhelyezzék a babérkoszorút... Csábító lehetőség, ugye? Mindezt jól ismerik a fantasztikus irodalom olvasói. Levi talán csak egy kicsit világosabban fogalmazott meg néhány igen fontos gondolatot. S nemcsak a fantomatika jövendő veszélyeinek kvintesszenciája van bennük, bennük van a vád a mozi- és televízió-műsorokkal szemben is, amelyek az erőszak és a gyűlölet tömegét zúdítják az emberekre, hiszen minden néző gondolatban a képernyő hőseinek helyére képzeli magát. Lépkedünk a pokol városainak lumineszkáló fénnyel elöntött aszfaltján. A város kő-üveg méhkasainak minden sejtjében ül egy lélek, tulajdon lelki szegénységének önként vállalt kötelékeivel a fantomarához láncolva. Szörnyűbb végzetet még maga Dante sem tudna elképzelni. A nyárspolgár azonban, a hallucinátor-géppel tökéletesen boldognak érzi magát. Így éri el a halál is (mellesleg milyen is lehet a halál a pokolban?) – fel se ébred, megszűnik egy szalag forgatása közben. De mi is a maga halála annak az embernek, aki már ezer idegen halállal halt meg. Mi is neki a halál, amikor már rég eltékozolta személyiségét, beolvasztotta a rendező kigondolta ragyogó
életsorsokba? Van-e erejük az olyanfajta embereknek, mint mondjuk, Gigi Milesinek Anna Rinonapoli Barát című novellájában, hogy szembeszálljanak az édes bűvölettel? Igaz, a katolikus vallás őrangyalának szerepét játszó robot nem fantomara, de a szegény Gigi fülébe ébren is álommeséket súgdos. Az élet kegyetlen és reménytelen prózájában legalább valami aprócska láng pislákol, s elvezet a ködös távolba, ahol bizonyára nagyon szép minden, és az emberek (milyen szívesen hisszük el!) jóságosak és bölcsek. A vénséges, elnéző páter nemcsak a mennyei paradicsomot ígéri valami kis kalábriai parasztlánykának, hanem jó helyet az itteni életben is... Pontosan ilyen meséket mond – és persze megfelelő jutalomért – a robot is a mi Ciginknek. Ej, te Gigi! Nem a robot, a fantomara kéne neked, akkor egyszeribe megkapnál mindent, amiről még álmodni se mertél, hiszen azt sem tudtad, hogy ilyesmi lehetséges. Ráadásul semmi kiábrándulás! Te keresed Milenát, a neked rendelt, elvarázsolt leányzót, akit a robot neked ígért. Keresd, keresd! Itt van, itt a te Milenád, itt ül a szomszéd asztalkánál, és pizzát falatozik. Eredj csak, ébreszd fel hát az alvó hercegnőt! De hát miért omlik össze a világod, Gigi, amikor a hercegnő közönséges utcalánynak bizonyul? Egyre messzebb hatolunk a hetedik kör szürke ködébe. Cigi jajgató árnya mögöttünk marad. De hát miért is olyan szörnyű a sorsa? Hiszen ez teljesen szokványos eset! Miért olyan nyomasztó hát az emléke? Talán azért, mert ez egyszerűen az élet, s nem valami fantomatikus álom? Így gyűlnek a fények a lencse kíméletlen gyújtópontjában. Megperzselik a szívünket, elvakítják a szemünket, és nem tudunk többé az eltávozó öregek után pillantani. Az öregek idézőcédulát kaptak, elmennek az egészségügyi intézményekbe, elmennek, örökre. Micsoda szörnyű elidegenedés, micsoda baljós metamorfózisa a burzsoá intézményeknek! A hadsereg széthordja a „behívókat”, az orvosok, pontosan úgy, mintha állatok mesterséges megtermékenyítéséről lenne szó, elvégzik a „próbát”, és egyben a bíró s a hóhér szerepét is vállalva, likvidálják a fölösleges szájakat. Annak az irracionális borzadálynak a konkrét megvalósulása ez, amely már Kafkának felrémlett. És vád ez a termelés kapitalista módszere ellen és egyenesen a bajok gyökere ellen. …Ez csupa zsarnok, ki nagy vagyont rabolt és vérbe fürde. (Tizenkettedik ének) Még mindig a hetedik körben, most visszamegyünk az első gyűrűbe. Dante idejében itt a felebarátaik és azok javai elleni erőszakosok (zsarnokok, gyilkosok, rablók) lakoztak. Itt láttuk Morgenteufel árnyát. Úgy látszik, ugyanide lehetne beszállásolni az összes fajgyűlölőt és gyarmatosítót. És éppen róluk van szó Anna Rinonapoli elbeszélésében, a Bandagal-ban. A Nes bolygó kitűnő modell – nem tudnám másként nevezni – a kolonializmus jelenkori problémáinak tanulmányozásához. Ne zavarja önöket, kedves
olvasók, a gyarmatosítók galaktikai öltözéke és a bennszülöttek zöld haja. Ez csöppet sem leplezi a földi problémákat, annál is kevésbé, mivel Anna Rinonapoli nem is igyekezett leplezni, ellenkezőleg, még erősebben ki akarta emelni őket a csillagvilág háttere előtt. És nem arról van szó, hogy az olasz írónő megpróbálta a földi bajokat más bolygóra átírni. Nem. Ő a Bandagal elbeszélést avval a szilárd meggyőződéssel írta, hogy az ő Nes bolygója segíteni fog a politikától távol álló olvasónak, hogy jobban megértse környezetét. Miről beszélnek az ezüstös galaktikai öltözékbe bújt emberek? Hát természetesen a pénzről, a nőkről, italról, bútorról, régiségekről és más effélékről. És ez érthető. Az irodalmi hősöknek azonkívül hogy monologizálnak, és végrehajtják a szerző által rájuk rótt kötelességüket, egyszerűen élniök is kell. De füleljünk csak... Élettér. Elmaradottság. Kultúrmisszió. Bennszülöttek. Nem mosdanak. Büdösek. Integráció stb. Ez a fajelmélet szókincse – a huszadik század rákfenéje. Ez az ezüstruhás emberek szókincse. Mi is ez az elmaradott Nes bolygó? A Dél-afrikai Köztársaság? Rhodesia? Kik ezek a galaktikus „civilizátorok”? Ültetvényesek Alabamából? Kikről van szó, amikor bennszülöttekről beszélnek? Afrikaiakról? Vagy olasz vendégmunkásokról, amikor a morgenteufelok emlegetik őket? Bajosan lehet ilyen módon feltenni a kérdéseket. A Bandagal senkiről nem beszél konkrétan, ugyanakkor mindenkiről beszél. Nem véletlen, hogy a Bandagal gyarmatosító cégei egyáltalán nem kétértelmű neveket viselnek: Új-Amerika, Új-Itália, Új-Anglia. Ezek a hatalmas monopóliumok, amelyek a nemrégi gyarmatosítás részvevőinek nevét viselik, arra törekednek, hogy egy gigászi, bolygóközi kartellban egyesüljenek. Persze ma, a „közös piacok”, a „szabadkereskedelmi zónák” korában ez csak természetes. Nem téveszthetnek meg bennünket az olyan neologizmusok, mint Killergal (galaktikus gyilkos), asztrogeng (csillaggengszter), kibergeng (kibernetikus gengszter) stb. Könnyű az elbeszélés címét is megfejteni: bandagal – nem más, mint galaktikus bandita. Dobjuk el a „csillag” és „galaktikus” meghatározásokat, és azonnal a Földön találjuk magunkat. Levi szavait kell itt idéznünk, aki azt mondta, hogy ő a kortársakról ír és a kortársaknak, csak éppen mindent galaktikus öltözékbe bújtat. Ott állnak az első gyűrű tüzes folyójában Torboli, Patrenet, Besson és az árnyak légiói, a prototípusaik. Nem szükséges aprólékosan magyarázgatni az elbeszélés antirasszista és antikolonialista szellemét. Ez anélkül is azonnal szembetűnik. Kissé homályos a főhős – az aprócska Tortorelli kiberkönyvelő – ábrázolása. Szemmel láthatóan ő maga is bandagal. Éppen őbelőle akarta az írónő az alapvető gonoszságforrást megformálni. Ehhez fel is használta a már E. T. A. Hoffman által kidolgozott hagyományos eszközöket. Valóban, Tortorelli időnként úgy áll előttünk, mint valami sajátos Hüvelyk Matyi; néha még Torbolival vagy Patrenet-val is egyetértünk, amikor ijedten kérdezik maguktól: „Ki ez? Talán maga az ördög?” De miért van az, hogy a torbolik, patrenet-k, bessonok mellett ez az aprócska bandagal, akinek céljaira nem derül világosság, majdhogynem szimpátiát ébreszt bennünk maga iránt? Úgy látszik, ez a szerző akarata ellenére történik így. Mi azonban jól ismerjük a rasszizmus undorító
ábrázatát, hogysem azt ilyen nem teljesen világos „galaktikus” gonosztettekkel el lehessen homályosítani. És úgy látszik, a szerző kudarca itt váratlanul győzelembe csap át. A bandagal félresikerült figurája mellett különösen szánalmasnak hatnak ezek a „civilizátorok”, „kultúraterjesztők”, akik ott fuldokolnak a pokolbéli folyó zubogó vizében. ...és így jutottunk ki a csillagokhoz. Így végződik az Isteni színjáték első része. Hagyjuk el mi is a föld alatti tájakat, és igyekezzünk az éteri magasságokba. Az olasz sci-fi néhány elbeszélésének cselekménye a paradicsomban játszódik, ráadásul a szó szerinti és nem átvitt értelemben vett Paradicsomban, s ez bizonyul utazásunk legkevésbé érdekes részének. Hiszen Danténál is a pokol jóval hatásosabbra sikerült, mint a kissé színtelen és sótlan Paradicsom. És mit is lehet mesélni a Paradicsomról, ahonnan még az angyalok is menekülnek? Nem vár ott ránk semmi érdekes. Itt van például Sandro Sandrelli humoreszkje, a Prototípus. Ebben az Ószövetségtől némileg eltérő magyarázatát találjuk az ember teremtésének. Sandrelli felveti egy időtlen idők óta létező protocivilizáció lehetőségét, amelynek értelmes egyedei nem fehérjealapon élnek, s létrehozzák ősünket, Ádámot, mint az autodinamoaminosavas robotok mintapéldányát. Eredeti ötlet, nem igaz? De ezért nem érdemes a Paradicsomba törekedni. így hát utazásunkat befejezettnek tekinthetjük. A nap és a csillagok az égi mechanika törvényei szerint mozognak. Az emberi társadalmat pedig a munka mozgatja, és hogy ez a munka mindenütt szabad és örömteli legyen, az embereknek tudniok kell, mivel fenyeget a munkát leigázó éjszaka. A haladó olasz tudományos-fantasztikus irodalom jelentősen részt vesz ebben a közös nagy feladatban. Székely Sándor fordítása
Hírek JAPÁN ROBOT Hosszas kísérletezés után japán tudósoknak sikerült kifejleszteni egy olyan automata gépet, mely minden emberi beavatkozás nélkül, közvetlenül a műszaki rajz alapján alkatrészeket szerel össze. A Mesterséges Gondolkodásról tartott második nemzetközi konferencián, a tokiói Hitachi Ltd, központi kutatólaboratóriumában dolgozó csoport vezetője, dr. Masakazu Ejiri számolt be munkájuk eredményéről. A kutatócsoport egy komputerizált „intelligens” robotot konstruált, mely képes a tervrajzot értelmezni, s ennek alapján összeállítani az alkatrészeket.
A robot három részből áll: a szem, az agy és a kéz. A „szem” két vidicon televíziós kamerát használ: az egyiket a látásra és az alkatrészek megszemlélésére, a másikat a műhelyrajz felbontására. Ez hagyományos, egyszerű vonalas rajz, a már összeszerelt tárgy homlok- és oldalnézete, választóvonalakkal az egyes alkotóelemek között. Az egész rendszer vezérlője az „agy”, egy HITAC-7250-es középméretű komputer. A „kéz” párhuzamos, egyszerű szorítóelem, bizonyos mozgási szabadságfokkal. Működésben a robot először letapogatja a rajzot – némileg hézagos tervek alapján is képes pontosan dolgozni –, ezalatt az „agy” megszerkeszti valamennyi alkatrész háromdimenziós képét és a már kész tárgy térbeli összefüggéseit. A következő szakaszban a második televíziós kamera – a „szem” – átvizsgálja a szerelőasztalon levő alkatrészeket, és összehasonlítja ezeket a műszaki rajz alapján az egyes alkatrészek azonosítására készült képpel. Miután az „agy” – a vezérlő komputer – kidolgozta a szerelés egymásutániságát, a „kéz” sorrendben megragadja az egyes alkatrészeket, a megfelelő szögbe fordítja, és pontosan az előírt helyzetben rögzíti, s ezalatt a televíziós „szem” állandóan ellenőrzi. Az első „intelligens” robotot 1970 folyamán szerkesztették; 125 000 fontba került, de ebbe még nem építették be a HITAC-7250-es komputert. Ez a robot csupán sík feleletű idomok kezelésére képes. Dr. Ejiri véleménye szerint egyelőre még csak „rendkívül költséges játékszer”, de reméli, hogy a jövőben sikerül robotjának a képességeit fokozni. A japán kormány nagy érdeklődéssel kíséri a mesterséges intelligencia területén folytatott kutatómunkát. 1971 nyarán úgy határozott, hogy az elkövetkezendő nyolc év folyamán évi negyvenmillió fonttal támogatja az ilyen típusú kísérleteket. Az összeg kb. 55%-a magántársaságokhoz kerül, több mint 30%-a állami kutatóintézetekbe, a fennmaradó néhány százalék pedig az egyetemek tanszékeire. (New Scientist and Science Journal, 1971. szeptember 9.) PAOLOZZI ROBOTJAI Érdekes kiállításon mutatta be életművét a negyvenhét éves Eduardo Paolozzi a londoni Tate Galleryben. Paolozzi a „pop-art” egyik előfutára, p aki évtizedek óta azon dolgozik, hogy a „tömegkultúra” és a művészet kapcsolatát megteremtse. Tizenöt évvel ezelőtt már kollázsokat készített, s megjósolta az elgépiesedés, az alkoholizmus és az erőszak ábrázolását, melyet később az amerikai művészek saját kultúrájukban felfedeztek. Paolozzi és az általa segített Független Csoport a tömegkultúra termékeit a művészet forrásának tekinti. A hatvanas években Paolozzi nagyméretű gépszobrokat kezdett készíteni egy angol fémfeldolgozó üzem segítségével. Ezekben a művekben robotok, városok, épületek és gépek keverednek – egyik szobra, a „Birodalmi Háború Múzeuma”, valósággal a technika könyörtelenségének lenyűgöző látomása. Paolozzi erősen ironikus szemlélete művész. Londoni műtermét telezsúfolta robotszobrokkal, amelyek néha múmiákra, néha Frankenstein szörnyetegére, néha
géprabszolgákra emlékeztetnek, és kérlelhetetlenül forognak, zörögnek '.: mozognak, csörömpölnek, s talán a távoli vagy közeli jövő gépeinek prototípusai. „A technika világának racionális rendszere mondta Paolozzi – éppen olyan lenyűgöző és ihlető lehet a művészet számára, mint a kongói varázsló fétisei – a tudomány jelenségei kifejező képekké váltak...” A FEJLŐDÉS KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSA Gépek és emberek címmel tudományos ismeretterjesztő sorozatot mutatott be a francia televízió. A szokványos, már-már sablonos cím azonban komoly, izgalmas és egyáltalán nem szokványos riportokat, interjúkat, vitákat takart. Gép-e az ember? Miben különbözik az ember az állattól? Léteznek-e döntő kritériumok, amelyek másfajtáktól elhatárolják? Az eddigi biológiai fejlődés kibernetikaivá alakul-e? Önállósulnak-e a robotok, föléje kerekednek-e alkotójuknak? Létezik-e a szabadság tudományos meghatározása? – ilyen és hasonló kérdéseket tettek fel különböző tudósoknak, pszichológusoknak, orvosoknak, biológusoknak, genetikusoknak, kibernetikusoknak a riporterek. A tudósok általában óvatos válaszokat adtak, de válaszaik gyakran súrolták a science-fiction határát. A fiatal Nicola Negroponte egy elektromos ajtóról beszélt, amely megismeri gazdáját, üdvözli, majd utasítja a hűtőgépet a vacsora tálalására és az üzenetek átadására. Bertram Raphael, a Stanford Egyetem kutatója, „a mesterséges intelligencia egyik pápája”, beszámolt egy Shakey, vagyis „Tántorgó” nevű robotról. Shakey kerekeken guruló, nagy fémdoboz, egyetlen szeme van, fémszálakkal tapogat maga körül, rádión keresztül kapja a parancsokat egy számítógépföl. Shakey képes felmérni környezetét, kitapogatja a szobában elhelyezett tárgyakat, megkeresi a legrövidebb utat, leszedi a kért tárgyakat, szóval intelligens állatként cselekszik. A sorozat utolsó adásában Edward Fretkinneh a MIT kutatójával beszélt a riporter. „Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz a fejlődés következő fokozata – mondta Fretkin. – Az emberi teremtmény elérte fejlődése csúcsát. Sokkal intelligensebb teremtmények és mechanizmusok fognak bennünket felváltani. Meglesz a helyük a fejlődés rangsorában...” Fretkin tisztánlátását kissé elhomályosította a szakmai elfogultság; az embert túlszárnyalni a gépek sohasem fogják, hiszen az ember előtt még a társadalmi fejlődés óriási lehetőségei állnak, véleménye mégis érdekes, hiszen nyilván jól ismeri a gépek fejlődésének perspektíváit. GYEREKEK ÉS SZÁMÍTÓGÉPEK Az Observer című angol lap rajzpályázatot hirdetett tizennégy éven aluli gyerekeknek. A feladat szerint gépeket kellett szerkeszteni olyan célokra, melyekre ma még nem használják a számítógépet. Az eredmény minden várakozást felülmúlt, és a képzelet olyan csapongásáról tanúskodott, melyre senki sem számított, és amely nagy örömet szerzett a zsűri elnökének, az excentrikus gépeket tervező Rowland Emennek.
Érdemes megemlíteni néhányat a gyerekek fantasztikus gépei közül. Volt a pályázaton időjósgép, űrállomás, időgép, futballeredményt megjósoló gép, kézimunkázó gép, repülő csészealjakat felderítő készülék, orrtörlő gép, tévét bekapcsoló gép. Néhány szerkezet a szennyezett levegő tisztítására szolgált, de volt sztrájkok eredményét eldöntő masina is. A hétéves Michael Green olyan gépet tervezett, amely szerinte a „halottakat hasznos dolgokká alakítja, például kutyává, virággá vagy rágógumivá”... A legérdekesebb talán a tízéves Gillian Williams állatokat összezsugorító gépe volt. „Ez a gép nagyon hasznos lesz akkor – mondta az alkotó –, ha a világon elfogy a hely, mert kis helyen sok állatot lehet legeltetni...”
