Rövid, tömörített áttekintés a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség idei programjairól

A TARTALOMBÓL: A járomba hajtandó fejekrõl • Beszélgetés Dr. Sarnyai Zoltánnal Beszélgetés Darabán Péterrel • Torz önképünk irodalma Ki a magyar? • „Nagyságod alázatos hívei életünk fottáig” Sarok jugoszlávoknak • Magyar népírtás a Délvidéken 1944/45 Három mysterium fascinans Magyarkanizsán

BESZÁMOLÓ

Rövid, tömörített áttekintés a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség idei programjairól A RÁKÓCZI SZÖVETSÉG MAGYARKANIZSAI HELYI SZERVEZETE 2010 KARÁCSONYÁRA ÉLELMISZERCSOMAGOT OSZTOTT A VÁROSUNKBAN ÉLÕ RÁSZORULÓ GYERMEKEKNEK, CSALÁDOKNAK, ÉS A NÉLKÜLÖZÕ IDÕS EMBEREKNEK. EGY NÉVTELENSÉGET KÉRÕ SZIMPATIZÁNSUNK SZERVEZETÜNKET BÍZTA MEG, HOGY AZ ÁLTALA FELAJÁNLOTT 1000 EURÓ KÉSZPÉNZBÕL FÉLSZÁZ – IGAZÁN HASZNOS, ÉLELMISZEREKBÕL ÖSSZEÁLLÍTOTT CSOMAGOT ADJUNK ÁT AZ ÁLTALUNK MEGÍTÉLT LEGRÁSZORULTABB KANIZSAI CSALÁDOKNAK. ÜDVÖZLÕ BESZÉDE UTÁN KÁVAI SZABOLCS, A HELYI SZERVEZET FÕTITKÁRA ADTA ÁT A CSOMAGOKAT. KISEBB MÛVELÕDÉSI MÛSOR KERETÉBEN ÖTVEN, SZOCIÁLIS MUNKÁSOK ÉS PEDAGÓGUSOK ÁLTAL MEGNEVEZETT RÁSZORULÓ CSALÁD KAPTA MEG AZ AJÁNDÉKCSOMAGOT. A CSOMAGOT IS SZAKEMBEREK ÁLLÍTOTTÁK ÖSSZE, HOGY AZ HASZNOS ÉLELMISZERBEN ÉS HASZNÁLATI CIKKEKBEN GAZDAG LEGYEN. Január 22-én Kanizsai helyi szervezetünk küldöttsége a Délvidéket képviselte jeles hunyt barátunk Cseh Tamás szoboravatóján. „Most alszom én, és úgy lepnek el az álmok, mint a nagyszerû hideg halak és egyszer majd megmozdul minden, még ott is a fû alatt” – hangzik Tamástól egy ki nem adott szerzeményében. Konferencia a ’44-es megtorlásokról – Szabadkán, február 12. 2011. február 12-én Pásztor István, a VMSz elnökének, a rendezvény házigazdájának a meghívására Kávai Szabolcs fõtitkár és Pósa Károly elnök a magyarkanizsai Rákóczi Szövetséget képviselve részt vettek az egész napos tanácskozáson. Február végén 17.00 órakor Dobó Tihamér Képtárban Délvidéki S. Atilla a neves vajdasági történész könyvbemutatóján vehetnek részt az érdeklõdõk. A szerzõ dedikált, de elõtte vetítéssel egybekötött elõadást tartott a térség etnikai viszonyainak a változásairól, a középkortól napjainkig. A Délvidéki rácjárások története – Lángoló temetõk címû kötet hiánypótló, tabudöntögetõ promóciójára szép számú közönség volt kíváncsi.

Mûvészetoktatási Intézmény vezetõ tanáraival, valamint növendékeikkel együtt ünnepeltünk! A magyarkanizsai rendezvényeken képviseltette magát az igazgatóság, a vezetõ tanárok, valamint a budapesti Honda Shadow Motoros Klub küldöttsége is! A két napos itt tartózkodásukat, gazdag programokkal a Rákóczi Szövetség segítette. Március 19-én pedig a Szövetségünk szervezésében és az önkormányzat támogatásával jótékony célú hangversenyt adott a Szent Õrangyalok plébániatemplom felújított muzeális értékû orgonáján, Ella István többszörösen kitüntetett és számos nemzetközi díjjal elismert magyarországi orgonamûvész. A páratlan zenei élményt nyújtó koncert egyúttal fõhajtás volt azon pedagógusok elõtt, akik pont három évtizeddel ezelõtt az elhíresült „orgonaügy” ártatlanul meghurcolt áldozatai voltak!

Március idusán Magyarországi vendégeinkkel, és a Tordasi Sajnovics János Általános Iskola és Alapfokú

A templom orgonájának végleges felújítására fordították a jótékony célú koncert bevételét. Rá egy hétre a szigetszentmiklósi Rákóczi Szövetség elnökét és képviselõit fogadtuk. 2

Impériumváltás, hatalomváltás a déli végeken – történész konferenciát tartottunk április 9-én, amelyen szegedi, szabadkai és kanizsai szakemberek, kutatók vetítéssel egybekötött elõadásait hallhatták az érdeklõdõk. A rendezvény médiavisszhangja és a reagálások alapján az idei esztendõben az volt az egyik legfontosabb megmozdulásunk. Április 26-án, mint minden évben, megemlékeztünk a városunkból 1944 tavaszán elhurcolt zsidó polgártársainkról. Immáron a Szövetségünk a fõ szervezõje a kegyeleti megemlékezésnek és a nyílt történelemóráknak. Két elõadásunk is volt ezt követõen. A bujdosás elsõ napja címmel arra emlékeztünk, hogy háromszáz esztendeje ért véget II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. A másik 2011. április 30-án A magyar Alkotmány és a Szent Korona-tan a jelen és a múlt tükrében címmel aratott széles körben sikert, városunk polgárai között. A vetítéssel egybekötött ismeretterjesztõ elõadáson, a közelmúltban elfogadott anyaországi alaptörvényrõl, a történelmi elõzményekrõl, jogfolytonosságról és az egyedi magyar alkotmányosság megszületésérõl, annak alakulásáról értekeztünk. Mindkét rendezvényt többször képernyõre tûzte a helyi televízió.

(FOLYTATÁS A 23. OLDALON)

VEZÉRMOTÍVUM

A járomba hajtandó fejekrõl HOZZÁSZÓLÁSOM A MAGYARORSZÁGI KORMÁNYT ÉRT TÁMADÁSOK KAPCSÁN MOSTANÁBAN, HA AZ ANYAORSZÁGUNK POLITIKAI PARADIGMAVÁLTÁSÁRÓL ESIK SZÓ, MÉG A HONI KÖZÍRÓK, PUBLICISTÁK MEG A MAGUKAT ÍRÁSTUDÓNAK VÉLÕK IS HAJLAMOSAK ÁLTALÁNOSÍTGATNI. GYAKORTA HALLJUK, OLVASSUK A TAMÁSKODÓ VÉLEMÉNYEKET. AZ AGGÓDÓKÉT. A KÁKÁN IS CSOMÓT KERESÕKÉT. A NYÍLTAN KÁRÖRVENDÕKÉT. NEKIK, IDEHAZA IS LÉTEZNEK KLÓNJAIK. ELÕSZERETETTEL OSZTJÁK AZ IGÉT NAPILAPUNK HASÁBJAIN. Ilyenkor pedig nyílik a bicska a zsebemben. Nem okvetlenül muszáj csantavéri eredetre gondolni (parasztosan: asszociálni), ha egy zsebben nyíló hidegfegyverrõl esik szó. Csantavér ugyan híres a parasztpofonjairól, meg a kocsmai dulakodásairól, de szabad legyen emlékeztetnem ama egyszerû tényre, hogy a falusi legények általában a környékbeli rivális kompániákkal akasztottak-akasztanak tengelyt és a vérbõségük híréhez sokat rásegítettek az oromparti, ustorkai, gunarasi izgága atyafiak is. Mert a párbajhoz dukál egy ellenfél. Ami, Rejtõ óta tudjuk ugye: urak dolga. Legalább ilyen tájjellegû szokás a botrányba fúló szétzavarós lakodalom, az anekdotába illõ mulatós temetés, vagy a hajdanvolt szüreti napi csetepaték, amikor a hektó bor mellett gyakran embervér is folydogált. Az eredeti témához kanyarítva alant peniglen: Míg az anyaországiak között viszket a polémia a ’89-es fordulatról, morálról meg a politikum árulásáról, addig nem lesz nyugalma e népnek. Még holtában se. Biztos, hogy magamagát rongyszõnyegen árulgató szajha a történelem, de tanulni mégis illene tõle. Legalább a pózokat. Mert ki emlékszik arra, hogy a mi nagy kékeres nemességünk fele labancként tépte-lyuggatta a „Fejedelem Pro Patria” föliratú zászlaját, míg a másik fele kurucként azt a nagy kékerest mutogatta „habszbujgéknak” és hullott, birtokait áldozta vagy emigrálni kényszerült? És van-é, aki elmondja, hogy Haynauval avattattuk föl a Lánchidat, hogy utána Debrecen(!) díszpolgárává válasszuk?! Hogy szakérthetett Gömbös Gyula õszi rózsával a zubbonyhajtókáján a vörös hadseregben? A nyúlszájú grófnak, a nagy nemzetvesztõnek a mai napig dukál a fõvárosi köztéri talapzat, Aba Novák freskójának restaurálását a szegedi Hõsök Kapujánál meg vénasszonyos hisztéria fogadja? Aki péppé bombáztatta PestetBudát, a szivarozó Churchill a ligetben bronzba álmodottan feszít, Horthy nyugalma pedig kenderesi családi kriptájába se? Miért lett elõbb a szegény vidéki zsidóság bevagonírozva, és miért nem a pesti gettó?

Rákosi a Csillag börtön után Szeged, Dzsugásvilij meg a fõváros díszpolgára, Wass Albert meg turistavízumot se kapott? A nemzet egy része még most is siratja Kádárt, de a pesti srácokat, Mansfeldet, meg a húsz éves medikát nem? ’57 majálisán a százezres tömeg tán lesütött szemmel integetett, míg a perecét ropogtatta? Hogy lett a gyûlölt padlássöprõbõl összedrótozottan, arccal a földnek fordítottan elkapart mártír miniszterelnök? Itt, a Vajdaságban vajon mit írtunk a hóhér stafétabotjába? Hisz a ’44-es áldozataink nevének listája még ma sem teljes. És hogy lehetett egy összedrótozott fejû pártkatonából, pribékbõl a szabad(„demorata”!?) Magyarország miniszterelnöke? Honnét, melyik eldézsmált közraktár patkánylyukából bújt-bújhatott elõ jóllakottan ez a megannyi szociálisan érzékeny, a sajtószabadságot harcosan féltõ, baloldali értékeket valló, szociáldemokrataként magát kelletõ – riszáló milliárdos niemand? Mikor lesz Magyarországon rend? A fejekben, legelébb. Ahogy minálunk is. Mert itt is sokan még mindig Titóval álmodnak. És hiszik, visszapicsogják a gügye testvériséget meg a sosem létezett egységet. Aminek mindkét állítása olyan hazug volt, mint az akkori szocialista és önigazgatású tákolmány. Emlékeznek a Száll a kakukk fészkére címû klasszikus filmre? A bolondokházába becsöppenõ fõhõs gatyába rázza az emberi roncsokat. Példát mutat nekik emberi méltóságból. Öntudatra ébreszti õket. Az egyik jelenetben az összes beteg ellenében fogad, hogy megemeli a fürdetõben lévõ iszonyú nehéz öntött vasból álló vízcsapot, holott mindenki tudja, hogy a vállalása kudarcba fog fulladni, emberi erõ ki nem mozdíthat akkora súlyt. McMurphy is tisztában van ezzel: mégis megpróbálja! Amikor elbukik, és véres tenyérrel a kút mellett zihál, a döbbent csendben körülnéz és kimondja az igazságot: Legalább õ megpróbálta. Hát így vagyok most az Orbán-kormány napi harcával is. A gazdasági keselyûk elleni küzdelmével. Legalább próbálnak! Ha bele is roggyannak, akkor sem lehet õket tétlenséggel, mulyasággal vádolni, mert bizonyos, hogy föl fognak

állni. Így kéne a mieinknek is, ahelyett, hogy az árral úsznánk, vagy a langyos tóban gunnyasztva a zavarosban fenekeznénk! Mert a sár már a szájunk széléig ér. Ezért ha jön valaki, vagy valakik, akik tennének valami hasznosat, tudom Isten, örömmel segítenék nekik. Nekem egyelõre ott nem, csak itt jár szavazati jog. A délvidéki magyarság ügyéért talán még tudunk tenni. Az „odaátiaknak” pedig csendesen szurkolok. Hajrá McMurphy! Hajrá Magyarok. Pósa Károly

MAGYARKANIZSAI FIGYELÕ A Rákóczi szövetség lapja – idõszakos kiadvány – Célunk: Közösségünket szolgálni, híven, szabadon, becsülettel! ALAPÍTÓ: Somogyi Péter (Kanizsai Figyelõ 1991) KAPCSOLAT: web: www.rakoczi.rs e-mail: [email protected] Levélcím: Rákóczi Szövetség, 24420 Magyarkanizsa, St. Sremac u. 36. sz., Szerbia-Vajdaság Fõszerkesztõ: Pósa Károly Fõmunkatárs: Kávai Szabolcs Munkatársak: Dr. Papp Árpád, Forró Lajos, Valkay Zoltán, Darabán Piroska, Bús János, Bõdõ Zoltán, Sagmeister Ernõ Fejléc és címlap: Srdic Igor Tördelés és nyomdai elõkészítés: Veres Ildikó Nyomda: Logos Print – Tóthfalu A megjelent hirdetések tartalmáért felelõsséget nem vállalunk! 3

FAGGATÓ

Beszélgetés Darabán Péterrel A KANIZSAI FIGYELÕ MEGKERESTE DARABÁN PÉTERT, A VAJDASÁGI MAGYAR DEMOKRATA PÁRT MAGYARKANIZSAI TAGOZATÁNAK ELNÖKÉT, HOGY OSSZA MEG GONDOLATAIT A KÖZELMÚLT TAPASZTALATAIRÓL, A JELEN HELYZETRÕL ÉS A JÖVÕ TERVEIRÕL. – Elnök úr, helyi szinten hogyan értékeli az együttmûködést koalíciós partnereivel? – Köztudott, hogy három tagszervezetbõl tevõdik össze a községet vezetõ Magyar Koalíció. Két párt – a VMSZ és a VMDP –, és egy civil szervezet – a Rákóczi Szövetség alkotja. Mivel lassan a mandátumunk vége felé közeledünk, idõszerûvé válik a kérdés megválaszolása. Többek közt értékelni kell majd mindannyiunknak az elmúlt idõszakot, ezen belül a koalícióban lévõ viszonyokat is. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy az elmúlt idõszakban a Magyar Koalíció egy stabil, homogén közösséget alkotva tette a dolgát. Nem voltak nézeteltérések, súrlódások – hiszen a párbeszéden volt a hangsúly. Ilyen szempontból példaértékûnek tekintem a magyarkanizsai mintát, úgy hiszem, hogy sok községnek példát mutattunk, hogy lehet dolgozni (még a politikában is) gáncsoskodások, értelmetlen csatározások nélkül is. Személyes tapasztalatom szerint több más vajdasági magyarok által lakott községben elismerik ezt nekünk. – Milyen sikerek fûzõdnek az elmúlt szûk négy évhez? – Elõre bocsátom, hogy a szó szoros értelmében véve nem vagyok tagja az önkormányzat vezetésének. Viszont elég közel vagyok az eseményekhez, így azt hiszem van rálátásom a dolgok alakulására. Sikerek vannak bõven, még ha nem is olyan látványosak, mint ahogyan azt mi szerettük volna. A 2008-as gyõztes választások után a koalíciós szerzõdés értelmében a VMDP az önkormányzati munka három területét irányítja. A Községi Képviselõ-testület munkáját, a kommunális kérdések, valamint a szociális védelem kérdéskörét. Elsõsorban ezeken a területeken tudtuk a munkánkkal segíteni a községünk elõrehaladását. A mandátum végéhez közeledve az illetékes tisztségviselõk részletesen fognak be- és elszámolni az elvégzett munkájukkal és azok eredményeivel. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz miért szégyenkeznünk. – És a hibák? – A hibákról az emberek nem szeretnek beszélni. Én sem. Lényegében nagy hibákat nem is tudnék sorolni. Inkább talán arról alkotnák véleményt, hogy mit kellett volna, vagy mit kellene másképpen csinálni. Elõször is talán többször elõ4

fordult, hogy a terveinket már a megszületésük pillanatában valóságnak hittük. Kissé körültekintõbben kellett volna eljárnunk bizonyos esetekben, mert úgy érzem a polgárok (megjegyzem jogosan) azok megvalósulását kérik rajtunk számon. Ilyen például az aqua! park vagy akár a Buducnost épületegyüttes munkahelyteremtõ koncepciója. Esetenként tapasztalható az önkormányzat és a községi közigazgatás kommunikációjának hibái. Elõfordul, hogy hibázik a községi közigazgatás valamelyik osztálya és utána a polgárok az önkormányzaton verik el a port. Ilyen példa a sajnos újra aktuális „adócsekk-ügyek”. Szóval ezeken minden bizonnyal javítani kell. – Hogyan látja a jövõt, létre jön-e a magyar koalíció országos, tartományi és önkormányzati szinten? – Ezt a két kérdést két részben szeretném megválaszolni. Az elsõ, amit tudok. Helyi, tehát önkormányzati szinten minden bizonnyal talpon marad a Magyar Koalíció. Változatlan felállással, természetesen részben új arcokkal. A kérdés másik felére adandó válasz nem csak rajtunk áll vagy bukik. Az egészen bizonyos, hogy a VMDP Magyarkanizsai tagozata mindent el fog követni azért, hogy tartományi és köztársasági szinten is magyar

összefogás alakuljon ki. Értem ez alatt, hogy a saját pártunkban létezõ – ennek ellentmondó – véleményeket és gondolatokat is megpróbáljuk semlegesíteni. Bízunk ennek sikerében is! – Amennyiben a VMDP vezetése nem egyezne a községi összefogás ötletével? – A VMDP demokratikus párt. Ezen belül a párt politikájára jellemzõ, hogy a csúcsvezetés a községi ügyekben meglehetõsen nagy autonómiát engedélyez a tagozatoknak. Egyszerûbben fogalmazva ránk van bízva a döntés. Nem látom, miért lenne ez most másként! – Magyarkanizsa községben milyen választási programcélokhoz ragaszkodna a VMDP? – Természetesen még messze vagyunk a választásoktól. Pontos választási programot még nem dolgoztunk ki, de a fõ irányvonalak már ismertek, hiszen azok állandóak. Véleményem szerint az irány jó, de a sebességet mindenképpen növelni kell. Mindent el kell követni, hogy még ebben a pénztelen világban is, maximálisan kiszolgáljuk a polgárokat. Már amennyiben újra bizalmat kapunk és vele lehetõséget a további munkára. Ennek reményében köszöntöm a lap olvasóit és a lap alkotóit, megálmodóit. Kívánok sokezres lapszámot, hálás és egyre gyarapodó olvasótábort a jövõben.

Magyarkanizsa község képviselõtestülete elfogadta a 2011-es év költségvetési módosítását A KÖZSÉG PEDAGÓGUSAINAK A KÖZSÉGI KÖLTSÉGVETÉSBÕL FIZETIK KI A JUBILEUMI JUTTATÁST

Az országban uralkodó siralmas gazdasági helyzet és a köztárasági kormány felelõtlen, megalapozatlan ígérgetései is szükségessé tették a községi költségvetés módosítását. Egyik jelentõs kiadási tétel a pedagógusok 10, 20 és 30 éves jubileumi pénze, amit három évre visszamenõleg fizet ki a község, habár a 2009. és a 2010-es tételt a köztársaságnak kellene fizetnie. Az

önkormányzat okulva a kormány eddigi – finoman fogalmazva is – bizonytalan ígéreteibõl, inkább megelõlegezte a pedagógusok jogos járandóságát, amelyet december folyamán kapnak kézhez a község pedagógusai. A Magyar Koalíció képviselõi elfogadták a költségvetés módosítását, míg a demokrata ellenzék ellene szavazott.

FAGGATÓ

Beszélgetés Dr. Sarnyai Zoltánnal A KANIZSAI FIGYELÕ AKTUÁLIS KÉRDÉSEKRÕL FAGGATTA DR. SARNYAI ZOLTÁNT, AKI A MAGYARKANIZSAI BESZÉDES JÓZSEF ISKOLAKÖZPONT VEZETÉSE MELLET AKTÍV KÖZÉLETI SZEREPLÕKÉNT TAGJA A MAGYAR NEMZETI TANÁCSNAK, MAGYARKANIZSA HELYI KÖZÖSSÉGNEK ÉS EZ ÉV OKTÓBERÉTÕL A VMSZ MAGYAKANIZSAI HELYI SZERVEZETÉNEK AZ ELNÖKE IS. – Elõször mint az MNT választott tagjához szól a kérdésem. Ön mint a Magyar Összefogás képviselõje milyen eredményeket emelne ki az MNT másfél éves munkájával kapcsolatban? – Az MNT mûködését már korábban is törvény szabályozta de a hatákonyság elmaradt a joggal elvártaktól. Az elmúlt másfél évet egy nagy szervezõ munka jellemezte. Létrejött az MNT közigazgatása és megteremtettük a vajdasági magyarság kulturális, oktatási autonómiájának alapjait. Kidolgoztuk az oktatási stratégiát, amelynek már konkrét eredményeit is érzékelhetik a magyar polgárok. Tanszercsomaggal segítettük az elsõsök tanévkezdését, felügyeljük a magyar nyelvû tankönyvek minõségét és iskolabuszt biztosítunk a szórványban élõ honfitársaink gyermekeinek, hogy magyar iskolába járhassanak. A fiatalok itthon maradását segíti az egyetemisták számára fontos ösztöndíj program. Mind a 450 elsõs hallgató aki pályázott a programra 120–150 eurós ösztöndíjban részesül. Ezen felül 70 demonstrátor (III. és IV. éves hallgatók akik segítik a „gólyák” beilleszkedését) is részesül a támogatásból. – A Magyar Összefogás listájáról a civil szervezetek és az egyház képviselõi is képviseltetik magukat az MNT-ben. Mi a tapasztalata, a civilek másként látnak bizonyos problémákat mint a VMSZ tagjai? – A civilek és az egyházak jelenléte sokszínûséget visz az MNT munkájába, de a magyarságot lényegesen érintõ kérdések körül nem volt sok vita, sõt a döntéseink 90%-át az ellenzék is támogatta. Az más kérdés, hogy egyes személyek saját politikai ambícióik elérésére próbálják felhasználni a szószéket és összehordanak hetet-havat, csakhogy benne legyenek a TV-ben. Azon kívül, hogy unalmasak nem hiszem, hogy sokat kellene velük törõdnünk. A médiával, mint érzékeny területtel kapcsolatos viták során megjelennek eltérõ vélemények, ami természetesen nem baj, sõt az a véleményem, hogy sajtószabadság és szólásszabadság nélkül semmilyen szabadság sem létezik. – Ez év októberében Önt választották meg a Vajdasági Magyar Szövetség magyarkanizsai helyi szervezetének elnökévé. A választások elõtt fél évvel milyen célokat tûzött ki a tagság és saját maga elé?

– Azon a taggyûlésen amelyen a tagság bizalmat szavazott nekem született még egy döntés, amely szerint az eddigi hét tagú elnökséget 15 tagúra bõvítjük. Ez fontos lépés, mert a tagság létszáma ma már meghaladja a 150 fõt és több szem többet lát alapon egy nagyobb elnökség közelebb tud kerülni nem csak a tagsághoz hanem a szimpatizánsokhoz is. A VMSZ helyi szervezetét alulról építkezve erõsítjük meg, nevezetesen 14 jelöltbõl választ a tagság nyolcat. Nem sok magyarkanizsai párt dicsekedhet ilyen demokratikus gyakorlattal. November 17-én a taggyûlés választása alapján az elnökség tagjai: dr. Bimbó Mihály, dr. Sarnyai Zoltán, Ladányi Erika, Koza Róbert, Koncz József, Fejsztámer Róbert Berec Sándor, Sóti Attila, Molnár Gizella, Bohata József, Jenei Ervin, Kávai Szabolcs, Kocsis Kornél, dr Lepeš Josip, Tóth Vilmos és Vajda Attila. – Milyen események, tényezõk akadályozhatják meg a Magyar Koalíció és ezen belül a VMSZ gyõzelmét a tavaszi önkormányzati választásokon? – Pontos célokat kell megfogalmaznunk a választások elõtt. Mindenképpen kritikusan kell viszonyulnunk az elmúlt

négy esztendõhöz. A meseszerû ígéretek helyett reális alapokon nyugvó irányvonalat kell felvázolnunk, amely figyelembe veszi a jelenlegi egyértelmûen rossz gazdasági és politikai helyzetet is. Nagyon fontos, hogy olyan személyeket kell állítani a meghatározott feladatok mellé, akik nem csak szakmailag tudják azokat végrehajtani, hanem azok közösségük hiteles tagjai is. Biztató jelnek tekintem, hogy a Magyarkanizsát irányító Magyar Koalíciót alkotó VMSZ, a VMDP és a Rákóczi Szövetség mint civil szervezet egysége töretlen. Egyébként nem látom alternatíváját annak, hogy nem a magyar érdekeket képviselõ párt nyerjen Magyarkanizsán, hiszen a belgrádi székhelyû pártokban politizáló magyarok csak a szerb többség szócsövei és azokat az üzeneteket közvetítik felénk, hogy õk ott fenn a fõvárosban hogyan szeretnék, hogy mi milyen módon éljük meg magyarságunkat, míg mi a magyar pártok azt fogalmazzuk meg a többségi nemzet és annak törvényes testülete, a szerb és vajdasági képviselõház irányába, hogy mi hogyan képzeljük el nemzeti jövõnket boldogulásunkat itt a szülõföldünkön.

5

MONDOLAT

Mindennapi kenyerünk A MINAP, VALAKI MEGJEGYEZTE, HOGY MILYEN NYOMORONC KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ÉLNEK A KANIZSAI ÉS A KÖRNYÉKBELI PÉKSÉGEKBEN AZ OTT DOLGOZÓK. EMELETES ÁGYAKON, KLASSZIKUS MUNKÁSSZÁLLÁS, ALIG VALAMI LUXUS. TÚL AZON, HOGY NEKEM SE LENNE NAGY KEDVEM 16 ÓRÁKAT GÖRNYEDNI EGY DAGASZTÓTEKNÕ VAGY EGY KEMENCE MELLETT, NEM NAGYON KÉNE SAJNÁLNI AZ ALBÁN PÉKSÉGEKBEN DOLGOZÓKAT. Elsõsorban jellemzõen saját tejtestvéreik képezik a munkaerõt, olyan – javarészt – Koszovóról érkezett rokonok, akiknek „odahaza” esélyük sincs munkát találni. Az itt dolgozó tudja mit csinál. Tizenvalahány év után a klán segítségével saját vállalkozásba foghat. Nyit új pékséget, cukrászdát, vagy céget alapít. A lényeg, hogy kb. 45 éves korára a sokat sajnált szkipetár barátunk saját lábára áll, és õ fogja istápolni 16 órákon keresztül az új generációt. A maga ura lesz. Szerintem elég sokan vagyunk olyanok, akiknek középkorúvá érve legföljebb egy ilyenolyan szinten befejezetlen családi házra futja-futotta. Pedig a munka után itt is dívik a maszek, hajjaj! Az ilyen fajta, hatékony albán szociális hálóról mi legföljebb csak álmodhatunk. És ezt a rendszert évszázadok alatt formálták életszerûvé. Ott még az erõs patriárchális családmodell dívik, és a legöregebb férfinak sorra kezet csókolnak utódai. Nincs válás, hálátlan gyerek, nincs kisemmizett család, nincsenek durcás örökösök. És még valami: a gyermek náluk szent! Amúgy meg se szeri se száma azoknak a hírhedett történeteknek, amik a privát szektorban dolgozók szájából erednek. Jellemzõen pont mifelénk. Ezek szerint a munkaadó kényének-kedvének ki vannak szolgáltatva az alkalmazottak, és csak

a privát, a „gazda” jó szándékától függ, hogy vadkapitalista érdekeit milyen mértékben fogja kihajtani belõlük. A középkorban törvény sújtotta azt a birtokost, aki jobbágyától az elõírt roboton fölül is munkát parancsolt. Persze, azóta sokat fejlõdött a világ... Ha a középkort „sötét” jelzõvel illetik, ezt a szép új világot vajon minek neveznénk? Rebesgetik, hogy suttyomban, fokozatosan mihozzánk is begyûrûzik az Unióban követelményként élõ szanitáris, egészségügyi, élelmezési meg a rosseb tudja miféle elõírás. A nyugati világ verdiktje. Mi meg gazsulálunk hozzá, mert a szebbik orcánkat kell mutatnunk a gazdag nagybácsinak. Pedig a HACCP-rendszert Európában is csak ott vezetik be, ott veszik komolyan, ahol nem sérti a helyiek érdekeit. Gondoljunk az utcákon parázs fölött pörgetett görög birkákra, a spanyol halpiacokra, ahol diónyi zöld döglegyek kacskaringóznak az orrfacsaró bûzben, vagy a szájtátiak örömére a kirakatban hajigált, nyújtott pizzatésztásra, akinek szõrös alkarját frissen tetovált horgony díszíti... És a füstölt francia sajtokat se plafonig csempézett laboratóriumokban érlelik, hanem favázas, penészes, több száz éves fészerekben. Csak mi, meg az anyaországi szorgalombajnokok bokázunk Brüsszel elõtt. Akik még az uborka

görbületét is kötelezõ parabolaívként képesek elõirányozni. Ahogy a disznóólakat játszótérré transzformálnák... Színes gumilabdacsokkal... Hogy a hízó nehogy „depressziós” legyen... De az igazán fontos erkölcsi problémák elõtt, mint pl. a Benes-dekrétumok, vagy általában a kissebbségi nyelvhasználat stb. lehunyja két szemét, a szemét. Visszatérve a pékekre: végsõ soron rájuk fér egy kis odafigyelés. Amióta ezekkel a gyorsított kelesztõkkel, granulátumokkal készítik a kenyereket, a reggel vásárolt hatvan dekás pihekönnyû „kenyér” estefelé már úgy morzsálódik, hogy kínkeserv vágni. És ez csak a külcsín baja. Mi lehet benne? Mit is eszünk meg naponta? Kanizsán közhely, hogy banknak meg péknek lenni most a legjobb. A Fõ utcán már fényes nappal is szaporodnak. Az internacionalizmus jegyében: kínaiakkal elegyítve. (–y) Illusztráció: Pósa Károly

A TV meztelen DÜHÖNGÜNK AZON, HA ÕFELSÉGE A TÉVÉ SZÍNVONALTALAN MOCSOKKAL SZENNYEZI OTTHONUNKAT? Való igaz, hogy a magyarországi adófizetõk pénzén tartott közszolgálati mûsorok színvonala nem eshet egy bugyorba a kufártévék által elénk tálaltakkal. Mindazonáltal fölhívnám a nyája tévénézõ szíves figyelmét arra, hogy a kilencvenes évek végéig nagyon óvatosan, vagy sehogyse küldték el a Kossuthadótól, a Petõfitõl, a Magyar Televíziótól – hogy csak a nagyokat említsem – azokat a csahosokat, akiknek nevük mellett a munkásságuk is vállalhatatlan volt a rendszerváltozás után. Az olyanokról beszélek, akiknek a hangjától-képétõl esténként visszaköpte a lakitelki sátorozás néhány ellenzéki alakja a vacsorára melegített krumplipüréjét! Az egyszeri magyar melós meg ámult, hogy a demokrácia addig tart, 6

ameddig bezárják a bányát, az öntödét, a szövõgyárat és a téeszt, nem pedig ezeket, az ismerõs rossz arcokat. Maradt hát a jó kis elvtársias-bizniszes brekegõ kórus, mígnem Antallék erõtlen kísérlete után – amikor háromszáztizenvalahány bértollnokot tettek lapátra, és mindjárt utána Európa Brüsszelig szörnyülködött a magyar antidemokrácia föléledésén (mái napig ismerõs módon) Az elsõ Orbán-kormány megpróbált rendet tenni a korábbi nómenklatúra által uralt médiapiacon. Beletört a bicskájuk. A HírTV-n, a Heti Válaszon meg még egy-két életképes cuccon kívül vajmi kevés eredményt sikerült fölmutatni. Hogy mást ne mondjak: a megyei lapok, amik a piac több mint felét adták, még napjainkban is a bal térfélre lejtenek.

Nézzék meg a szegedi Délmagyart. Én gyújtósnak is félve használom. Az egyensúly, még ha részlegesen is, manapság látszik megvalósulni. Ám azt is konstatáljuk nap mint nap, milyen áron, meg kikkel. És hogy mennyire látszat ez a törékeny jobboldali attak, mennyire életlenek a kurucos szablyák: ott az Új Színház körüli hisztéria, ami már önmagában nonszensz. Mintha a mucsaiaknak nem lenne hova járniuk! Mintha nem lenne elégséges menynyiségû és minõségû színház Magyarországon! Mintha magyar nemzeti jellegû színjátszás nem is lenne! Hát – nincs is. (–y)

MONDOLAT

Gyógyír? ANNYI BIZONYOS, HOGY AZ A GYÓGYSZER, AMI KILENCVEN ESZTENDEI IDÜLT BETEGESKEDÉS UTÁN KEZDI CSAK KIFEJTENI HATÁSÁT MAJDNEM BIZONYÍTHATÓAN HIÁBA LETT BEADAGOLVA. A BETEG TESTNEK MÁR JÓVAL KORÁBBAN HATÉKONYABB RECEPTRE LETT VOLNA SZÜKSÉGE. HALOTTNAK A CSÓK – MONDANÁNK. HISZEN MÉG AZ EGÉSZSÉGESEK KÖZÜL IS CSAK KEVESEKNEK ADATIK MEG, HOGY A KILENCEDIK X-ET MEGÉRJÉK! ÁM EZÚTTAL MEGCSALATKOZIK A GYAKORLAT: 91 ESZTENDEI NYÛG, KÓRSÁG ÉS FÁJDALMAKKAL ÁTSZENVEDETT ÉVEK UTÁN ÚJRAÉLEDNI LÁTSZIK A NAGYBETEG, REMÉNY CSILLANT A GYÓGYULÁSÁRA! A pácienst leánykori nevén Egyetemesként emlegették, ma már egyszerûbben csak Magyar Nemzetnek hívják. Hosszan tartó betegségének a nevét pedig történészek, politikusok, szociológusok és más, a néplélek rejtelmeivel foglalkozó tudományoskodó emberek trianoni traumának nevezték el. Mint már említettem volt: több mint kilenc szomorú évtizedig ebben a kezelhetetlen kórban szenvedett a beteg. A tünetek leírása önmagukban is kétkötetnyi történelemkönyvet tennének ki. A páciens a hetedrészt történõ csonkolása után a közelmúltig ható úgynevezett fantomfájások kínozták. Az elveszett részei minden fájdalmát pszichés alapon átélte. Kísérõ tünetekként idõrõl-idõre fölbukkanó kitelepítéses módszerek sanyargatták, akkut népirtásos elemek, vissza-visszatérõ ellenséges rohamok, kisebbrendûségi komplexus, görcsös tenniakarás vagy éppen a csüggedõ apátiába megnyilvánuló beletörõdés. Mindez hirtelen feltörõ véráldozatokkal és már-már elviselhetetlen fájdalmakkal. Vér- és lakosságcserék. Idegenbe vágyódás. Emiatt gyakran le is volt szíjazva. Ezeket is tetézte, hogy az orvosi kart egyszer egy barna parancsuralmi rendszer igazgatta, aztán meg negyven esztendeig egy vörös csillagos konzílium. Az elõbbiek – bár profizmusuk még ma is elvitathatatlan – mégis félre kezelték a beteget. A vörösök ezzel szemben dilettánsok voltak, egy rakás iszákos felcser, akik a jó szándék minden jele nélkül évtizedekig

csak jegelték a pácienst, miközben folyton abban reménykedtek, hogy hamarosan úgyis cédulát kötnek a bokájára, majd lábbal elõre kilökik a sokkszobából. Mivel ez nem akart bekövetkezni, masszírozás örve alatt napi rendszerességgel ütötték a beteget, néhanapján szinte agyonverték és kulcsra zárt kórtermében diétás koszton tartották. A kórház udvarára külön engedéllyel ötévente szabadott kikéredzkednie... Történ azonban, hogy két évtizeddel ezelõtt, a kórház személyzetének cseréje után mintha remény mutatkozott volna a lassú gyógyulásra. A régi – Moszkvából származó és meglehetõsen nyers – gyógymódok helyett, új eljárások honosodtak meg a klinikán. Elsõként ablakot nyitottak, és kiszellõztették az elmúlt évtizedek áporodott levegõjét. Lássatok csodát: a nagybeteg már erre az egyszerû gesztusra is lábadozni látszott! Kitörölte csipás szemét. Ha tántorogva is, de lábra állt. Még néhány bátortalan lépést is tett. A sikeren fölbuzdulva az új, immáron aranykeretes cvikkert viselõ orvosok, számos – a gyarmatokon sikerrel alkalma-

zott, Fekete-Afrikában és Dél-Amerikában régen bevált, de Európában eddig nem látott – gyógykezelést próbáltak ki rajta. Teletömték nyugati granulátumokkal, kis apró labdacsokban bódító szerekkel. Nagyobb adagban alkalmazták az agymosást, sõt az elmék cseréjétõl sem riadtak vissza! Ennek tudható be, hogy a jóllakott, mákonytól kába beteg kétszer négy esztendõre visszasüppedt a korábbi agyhalálhoz közeli szintjére, sõt egyszer – kimondani is szörnyû: december ötödikén öngyilkosságot kísérelt meg! Ebben az idõben vízkúrának vetették alá, vízágyúkkal... A nyugati metódusokat alkalmazók mégis mindennél jobban szerették a tõkeinjekciót, bár a betegnek ez egyre drágábba került. A fehér köpönyeges nyakkendõsöknek ez mindig megérte, lévén csak fájdalomcsillapítást végeztek. A páciens ébredése után pedig fokozottan jelentkeztek a fájdalmak, a végén már szinte nem gyõzte fizetgetni kezelési költségeit! A minap azonban szétzavarták a kórterem körül ügyeskedõ konzíliumot! Amióta a nyugatiak sem bábáskodnak körülötte, a beteg megint magához térni látszik. Pedig mostanság nem kap egyebet, csak napi adagokban egy kis önbecsülést. És már a nemzeti tartása is mindjárt más lett! Az idén június 4-e óta pedig köszöni szépen, megint gyarapodó félben van. (–y) Illusztráció: internet

7

MONDOLAT

Torz önképünk irodalma ÍRTAM MÁR VALAHOL, HOGY AZ ÉLETÜNK SORÁN FOLYTON SZEMBESÜLÜNK A RENDRE BEIGAZOLÓDÓ A TÉTELLEL, MISZERINT – MINDEN RELATÍV. A GAZDASÁGI VÁLSÁG SÚJTOTTA HÉTKÖZNAPI GONDJAINK SÛRÛN FÖLVETIK A KÉRDÉST: VOLT-E EGYÁLTALÁN BIZTONSÁG, ANYAGI JÓLÉT A MI VIDÉKÜNKÖN?

Szingapúr makrogazdasági adatai elõtt aszfaltig koppanó homlokkal hajol meg minden pénzügyes szakember, ám az Ausztráliáig eltántorgó ismerõsöm szerint mégis rohadt egy hely, mert a repülõtérre menet úgy kifosztották, mintha Hegyi-Karabah tartományban fizetett volna be egy kalandtúrára. Jó, na! Nem lõttek rá. Késõbb örökölünk tõle, sebaj! De, hogy közelebbi példát is mondjak: Finnországot minden szempontból nehéz összevetni Szomáliával, az Oulu városában élõ, szociális gondozó barátom viszont állítja, hogy messze több hajléktalan hal meg ott náluk, mint a jóval lepukkantabb Afrika szarván. Vagy szervén? (Ez azért pestiesen nem semmi, egy olyan szegény országgal összevetve, ahol gyakorlatilag az összlakosság csövezik...) Az elõbbiek zsebében lehet, hogy kamerás Nokia lapul, a nézõpont és a személyes meggyõzõdés mégiscsak fölülírja a józan gazdasági mutatókat. Ezek után higgyem igaznak a hírt, hogy a finn és az osztrák életminõség a világelsõ? Azt akarom mondani, hogy nyilván a „fatengõs érában” errefelé sem evett mindenki szalonnát zsíros kenyérrel, biztos voltak a társadalom alján lézengõ rétegek. De a régió prosperitásából kifolyólag olyan szilárd ütemû fejlõdésen estünk át, amire ma sincs példa. Nézzen

mindenki utána: a kukorica és búzafélék árai majdnem öt évtizedig (!!!) változatlanok voltak. Ez a függõ viszony ugyan így békés biztonságot teremtett például a sertéshús árával. Magyarán: ha egy gazdához szegõdtem béresnek vagy tiszttartónak, akkor a megköpött tenyerembe csapott parola után is pont annyi oldalszalonnát, lisztet, posztót meg pofont kaptam, mint egy évvel korábban. Az árenda pedig szilárdabb volt, mint a kalocsai püspöki palota záróköve. Beszélgessünk többet a mostanában privátoknál dolgozó ismerõseinkkel... A jóllakottság pedig minden esetben altatja a szélsõséges indulatokat. Gondoljunk a sokat emlegetett Svájcra és a közhelyes hasonlatra, a szomszéd elirigyelt pázsitjáról. Ahogy írtam: normális, hogy vidékünkön voltak súrlódások. De a protestáns búrokra ebben az idõben kilövési engedéllyel úgy vadászhattak az angol riffek, mint a nyulakra. Nem mellékesen: a britek számlájára írható a koncentrációs táborok fölállításának ötlete is, amit pont a XIX. század végén, a már említett dél-afrikai búr civileken próbáltak ki. Ilyen elõzmények után szerintem mindenki belátja, egészségesebb, meg tán Istennek is tetszõbb, hogy inkább csattanjon néhány pofon a búcsúban. A mai napig jóformán a kiegyezés utáni évtizedeknek az, elsõ világégést megelõzõ idõszaknak az örökségébõl élünk. Csatornázás, városházák, városközpontok, utak, vasutak, pályaudvarok (A széthugyozott buszállomások már késõbbiek...), malmok, fûrésztelepek, gátak, gyárak, ipartelepek, parkok... Nem szükséges sorol-

nom. Egy ízléses városi képeslapon jóformán csak a 19. század végi, háború elõtti dolgok kapnak helyet. Persze, a képeslapok többsége nem ilyen. Beton-monstrumok, armírozott kaptárak, „lakótömbök” lóizéként merednek ránk a képeken. Például egyik legnagyobb, utolsóként is hatalmasat alkotó Gion Nándor regényeibõl, szépirodalmi munkáságából a Délvidéket tényszerûen láttatni, történelmileg helytálló és objektív következtetéseket levonni egyrészt a historikum lápvizébe kiránduló kibic bátorságára vallana, másrészt, pedig idejét múlt vagy torzított történeti–gazdasági–szociológiai, meg kismillió egyéb téveszmén alapulna, és az újabb kutatások ismeretének hiátusát föltételezné. Olyan ez, mintha Huckleberry Finn kalandjait olvasván a Mississippi ökoszisztémájáról értekezhetnénk, Karl May Winnettouja elég lenne a prekolumbián õslakosság néprajzához, vagy Fekete István Kele címû regénye alapján valaki rögtön etológusnak képzelné magát. Ugye, sántít egy kicsit? (Mármint Kele. Aki nem röpülhetett Afrikába...) Az általam mérhetetlenül tisztelt Makovecz Imre egyszer valahol úgy nyilatkozott, hogy számára a történelem egy dráma, párbeszéd – mi több – kérdés-felelet az egyén és az éppen belecsöppent helyzete között. Ez által minden személyes (parasztosan: individuális) élmény, életút egy külön történelem. Mindenki másképp éli meg ugyan azt a kort. Tehát: igazságos történelmet nem lehet írni, mert képtelenség minden egyes akkor élt ember tragédiáját-komédiáját egy csöbörbe belemerni. Olyan nagy horderejû cirkusz,

CSÁNGÓK vagyunk mindahányan? RIOGATJÁK A CSÁNGÓKAT A ROMÁN TANFELÜGYELÕK, MEG A SZINTÉN ROMÁN AJKÚ KATOLIKUS PAPOK. Ha emlékeim nem csalnak, Románia és Szlovákia is tagja a fenenagy demokráciában megellett összeurópai tömörülésnek. Milyen furcsa fintora a Sorosnak, hogy pont ezekben a krumpliköztársaságokban nyomorgatják az emberi jogokat. Elõszeretettel a magyart. A labda már nagyon régóta a magyar külpolitika zöld asztalánál pattog, de ott egy ideig csak Kinga asszony hajsütõvasa és melírtubusa, meg igazmondó tükrének szilánkjai csillogtak. A tehetség, rátermettség 8

nem. Ahogy nyolc hosszú éven keresztül tudományos-fantasztikumot mûveltek a nemzetpolitikából, az Asimovnak is tetszene. Kádár meglévõ térde egy ideje már ezen mosolyog a kriptában, Csau és Tiso mésszel nyakonlöttyintett szellemével együtt. És miért nem lehet megregulázni a román papságot? Ez a vatikáni kapcsolat? Vissza kell sóhajtoznunk a Mohács elõtti idõket, amikor egy magyar ember-

nek, a pápai trón máig egyetlen magyar várományosának még szava (és komoly esélye is) volt az egyetemes egyház politikájának alakításában? Próbálnának hasonló módon packázni a flamand katolikusokkal, vagy az északír protestánsokkal! Már néznénk is az esti hírekben a „barátságtalan gesztusokat”. Utcai tüntetések, fölgyújtott nagykövetségek, bevert kirakatok, meg diplomáciai anyázások közepette. (–y)

MONDOLAT mint a második világháború kevés volt az emberi történelem folyamán, de nem mindegy ki meséli el nekünk: az-e, akinek tömegsírból kihantolt lódenkabátjában a verseit megtalálták, vagy az, aki vaskörösztöt kapott posztumusz, miután kizuhant az õrtoronyból... Ha egy író személyes fájdalmát-örömét írja meg valamirõl: szíve-joga. De az intimus privátim perspektívaként ítéltessen! Általánosítani nem szabad belõle. Arra valók a rideg, száraz adatok, tények, a statisztikák, meg a kutatók által jól-rosszul megírt tanulmányok. A ma tankönyvei pedig – nagyon helytelenül – pont az általánosítás könnyebbik útját választják. Csak az elmúlt 150 évre vonatkozólag bérmentve egy-két pontos és fontos információ: a Monarchia által biztosított vámterület, közös mérték- és pénzrendszer, forgalmi és kereskedelmi szabályok, a szabadalmi jog, a hatalmas birodalmi piac biztonsága együttesen olyan páratlan lendületet adott ennek a régiónak (beleértve a temesi Bánságot is), hogy 1867-ben a magyarországi nemzeti össztermék évi növekedési üteme tartósan az egyik legnagyobb lett Európában. Szeged, Budapest után, a történelmi Magyarország legnagyobb városává nõtte ki magát. Újvidék a Közép-Európa és a Balkán közötti gazdasági és kereske-

delmi csere legfontosabb központja lett. Temesvár városa pedig olyan, nemzetközileg is kirívó gazdasági növekedést produkált, hogy a kortársak és a szakírók magyar Manchesterként emlegették. A középkorról – a nagy kedvencemrõl – pedig csak annyit, hogy míg a Európa nyugati felén járványok, meg akkut éhínségkatasztrófák pusztították a hökkenten nézõ ottaniakat, addig a Tarcal pincéiben a római légiók által telepített szõlõkbõl készült borokat itták, forgalmazták és a Tiszában csíkászókról a rengõ hal csak azért nem ette le a pálmafás lambadagatyát, mert akkor az még nem volt népviselet. Nemzeti konfliktusról tanítanak az iskolában. „Népek börtöne.” Olvassuk el a 1868. évi XLIV. Törvénycikket, ami kiterjedt a közigazgatásra, bíráskodásra és az oktatásra is. Némelyik passzusánál a mai Nemzeti Tanácsunk is ujjával csettintene! Hülyék, erõszakoskodó fráterek persze mindenkor és mindenhol voltak. Ahogy az ilyen-olyan deviancia tünetei is föl-föl bukkannak, pláne egy olyan gondokkal terhelt szerb társadalomban, amelynek az utóbbi néhány évtizedben még önmagát sem sikerült definiálnia. Ettõl a vajdasági emberek többsége igenis dolgos, fegyelmezett és lojális, mert óramû pontosan fizeti adóját, számláit, tiszteli-megtûri a másikat, erõn fölül vállal maszekot, munkát vagy

ügyeskedik és a saját családjának boldogulásán túl nemigen érdekli más semmi. Hogy Illyés Gyula Puszták népe mit ír, az már más lapra tartozik. Már kötelezõ olvasmányként sem szoptam be ezt a maszlagot. Mostanában derül ki, hogy véletlenül igazam volt. Az író tolla kicsit vastagabban fogott. A baloldali revolúciónak meg jól jött a kizsákmányoló propaganda-szöveg. Hatása máig kimutatható. Pedig lehet, hogy csak néhány tárgyilagos tudósnak kéne zöld asztalnál hasonló színû ágra vergõdnie, és a konklúziójukat a nemzeti tantervbe illeszteni tüstént. Nem tenne rosszat a jövõ generációinak önbecsülésileg. Ezért állítom váltig, hogy ne az írók és irodalmi remekmûveik alapján ítéljünk korokat vagy embereket! Például Dumas regényeiben XIV. Lajos igazi sármõrként lett leírva. Valójában pedig az az igazság, hogy egy nyomoronc törpe volt, fogak nélkül, és a nyitott szájpadlásából áradó bûz versenyre kelt az egy életen át a valagán éktelenkedõ nyílt tályoggal. Ráadásul teli volt kisebbségi komplexussal. A mi tanügyünk „hatékony” segédletével ebben az utóbbiban szenved a vajdasági magyarság nagyobbik része is. Talán tenni kéne róla, hogy ne így legyen. (–y) Illusztráció: Pósa Károly

Tanmese a délvidéki magyar pártoknak TÖRTÉNT EGYSZER, HOGY A SZULTÁN ELSZÁMÍTOTTA MAGÁT. A TÖRÖKÖK HÓNAPOK ÓTA SIKERTELENÜL OSTROMOLTÁK A VÁRAT. A PERZSÁK MINDEN TÁMADÁSUKAT VISSZAVERTÉK. Az idõ multával az ostromló hadseregre nagyobb veszélyt jelentett a tûzõ nap, a járványok és a Szír-sivatag bõr alá befúródó minden férge, mint a dacosan ellenálló vár kisszámú perzsa serege. Ahogy múltak a hetek, jelentkezett az ostromló hadsereg katonáinak legveszedelmesebb ellenfele: az unalom. Egy eseménytelennek induló napon aztán az történt, hogy a török táborban összeveszett két janicsár. Valami piszlicsáré dolgon vitatkoztak össze, szó szót követett, és a végén már egymás torkának akartak ugrani. A szultán elé vitték az ügyüket, mert a hadba vonulók között kegyetlen szigorral büntették a fegyveres párbajt, ám a szultán – tapasztalva seregén a fásultság veszedelmes jeleit – engedélyezte a két harcos nyilvános párviadalát. A két janicsár legott derékig vetkõzött, handzsárt ragadtak és az összesereglõ közönség gyûrûjében, ajkukon vad kiáltással egymásnak estek. Szikráztak a pengék, amikor összecsaptak. Mindenki tudta, hogy életre-halálra szól a küzdelmük. Bajtársaik hangos szóval biztatták õket, azok ketten pedig immáron több sebtõl vérzõn is tovább kaszabolták egymást.

A szokatlan lármára a vár védõi is megjelentek a falakon, egyre nagyobb számban tódultak a bástyákra. A perzsák nézték és nevették az ingyenes látványosságot. Még fogadást is kötöttek egyikremásikra. A két janicsár pedig bõszen vagdalkozott, iszonyatos sebeket ejtve a másikon. A nagy vérveszteség miatt már nem hallották az õket buzdítók lármáját, nem látták a körülöttük tolongókat és a vár falain kacagó perzsákat se: csak egymás szemét látták, csak egymás halálát akarták. Erejüket megfeszítve, halálra váltan még utoljára összecsaptak, és a handzsárok egyszerre járták át a két ellenfél testét. Ahogy hevertek a földön, egymás mellett haldokolva, az egyik janicsár félig öntudatlanul, magyar nyelven az édesanyját kezdte hívni. Ezt meghallva, az ellenfele oda fordította a fejét, és megkérdezte, hogy netán õ is

magyar-e? Elhaló hangon susogtak néhány szót egymásnak. Kiderült, hogy mindketten magyarok, egy vidékrõl származnak és gyermekkorukban egy faluból rabolták el õket a törökök. Aztán a két janicsár már nem beszélt, csak nézték egymást, majd szépen egyszerre lehelték ki lelküket. Közös sírba temették el õket. Az ostrom pedig dicstelen véget ért, mert néhány hétre rá teljes kudarcba fulladt. Aztán már csak a perzsák gyõzelmi énekétõl volt hangos a Szír-sivatag. Szöveg és illusztráció: Pósa Károly

9

FRICSKAFÉSZEK

A demokrata párt csatlósa a Vajdasági Szociáldemokrata Liga A ‘9O-ES ÉVEK HÁBORÚS IDÕSZAKÁBAN A VAJDASÁGI MAGYARSÁG KÖRÉBEN MÉLTÁN VOLT NÉPSZERÛ PÁRT A VSZL ÉS ANNAK KARIZMATIKUS ELNÖKE NENAD CANAK. KEMÉNYEN KIÁLLT A BÉKE ÉS A MOZGÓSÍTÁST MEGTAGADÓ KATONAKÖTELES FIATALOK MELLETT. v

Ez volt a dicsõséges múlt. Ma már megkopott a népszerûsége a pártnak is és annak elnökének is. Nenad Canak ma már csak a kisstílû politikai üzletecskéknek a szereplõje. Aprópénzre váltotta egykori kikezdhetetlennek hitt nimbuszát. Erre a tényre 2008-ban lettem figyelmes, amikor már önálló listát sem tudott állítani, hanem a Demokrata Párt országos választási listáján szerepeltek a ligás képviselõjelöltek. Ennek ára volt. Ezzel a VSZL elvesztette politikai függetlenségét és önálló arculatát. Ma már hol van a vajdasági érdekekért oroszlánként küzdõ „öreg motoros”? Nyugodt lelkiismerettel megállapíthatom, hogy sehol. Szavak szintjén még „vajdasgiaskodik”, de amikor szavazni kell, akkor szemérmesen nyomja meg párttársaihoz hasonlóan a Vajdaság kifosztásáról szóló törvényeket. Gondoljunk csak az elmúlt évek szerbiai költségvetésének elfogadására. Csak a Vajdasági Magyar Szövetség képviselõi mertek ellenállni a Dp igazságtalan, Vajdaságot megrövidítõ költségvetési javaslatának. A ligások ugyanígy a belgrádi gazdáik utasítására szavazták meg a magyarság kollektív bûnösségét v

jogerõre emelõ vagyon-visszaszármaztatási törvényt is. Most, hogy a VMSZ és a magyar kormány rábírta a „belgrádi fiúkat” a diszkriminatív törvény módosítására a ligások is érzik, hogy rossz oldalra álltak. Legalábbis a vajdasági magyarság szemében. November elején kibogozhatatlan körmondatokban próbáltak magyarázkodni mint rossz diák bizonyítványosztáskor. Választások elõtt igyekeznek – remélhetõleg sikertelenül – csatasorba állítani a vajdasági magyarság egy jelentõs részét. Csakhogy ennek a „seregecskének” a fõparancsnoksága nem Újvidéken, hanem Belgrádban van. A DP fõvárosi székházában komoly szerepet szánnak a ligásoknak: Fel kell szívniuk minél több kisebbségi, fõleg magyar szavazatot, ezzel is gyengítve a szerbiai parlamentben a MAGYAR és a VAJDASÁGI érdekérvényesítést. Igen a vajdaságit is, mert a Tisztelt

Házban már csak a VMSZ négy képviselõje küzd sikerrel a tartományunkat alkotmányban megilletõ költségvetési pénzekért. Ezek a tények! A ligások ha valóban komolyan küzdenének Vajdaság gazdasági, politikai autonómiájáért, akkor éppoly lendülettel kampányolnának a vajdasági szerbek körében is mint ahogy teszik ezt a kisebbségek esetében. Csakhogy a „belgrádi fiúk” nem azért tartják õket... Kávai Szabolcs Fotó: internet

Nõk a politikában A KANIZSAI FIGYELÕ EGY MINI KÖZVÉLEMÉNY KUTATÁST VÉGZETT AZZAL A KÖZTÁRSASÁGI TÖRVÉNNYEL KAPCSOLATBAN, HOGY A PÁRTOK VÁLASZTÁSI LISTÁJÁN A JELÖLTEK LEGALÁBB EGYHARMADA A SZEBBIK NEM KÉPVISELÕI LEGYENEK. LAPUNK ÖT FÉRFIT ÉS ÖT NÕT KÉRDEZETT MEG A TÉMÁVAL KAPCSOLATBAN. A megkérdezett férfiak egyhangúlag ellenzik a fent említett törvényt. Többségük azzal érvelt, hogy így esetleg nem a rátermettség, a hozzáértés diadalmaskodik a választásokkor, hanem csak a nemi hovatartozás. A kontraszelekció nem tesz jót az egyébként is siralmas állapotban leledzõ politikai életünknek. A „srácok” egy része ellenpéldával rukkolt ki, mint pl. mi lenne, ha nemi kvótát vezetnének be az oktatásügyben, ahol egyértelmû a nõi dominancia. Ezzel nagyjából ki is fulladt a férfiak érvelése. Természetesen a hölgyek-lányok egyhangúlag a törvény mellett kardoskodtak. Sõt egy csinos amazon még föl is háborodott: Mi az, hogy csak egyharmad? Miért nem fele-fele arányban csücsülnek a „bölcsek” padsorában a férfiak és a nõk? 10

Következzenek a nõk leggyakoribb érvei: Bizonyos problémák esetében a nõk nagyobb érzékenységgel, empátiával rendelkeznek. Másképp, talán jobban látják a megoldandó feladatokat. Egy családos nõ eleve hátrányban van egy férfival szemben. A munkahelyi esetleg politikai gondok után otthon is helyt kell állnia mint anya, mint feleség. Ez a törvény csak az igazságtalanságot próbálja kompenzálni. A lelkes nõi érvelések ellenére azonban egy megkérdezett sem vállalna politikai szerepet. A körkérdés eredményeit lejegyezte: Kávai Szabolcs, aki mivel nõs megtartja véleményét saját magának. Illusztráció: internet

FRICSKAFÉSZEK

Ki a magyar? ÖRÖK KÉRDÉS. SOKAN, SOKFÉLE MÓDON PRÓBÁLTÁK MEGVÁLASZOLNI. AKINEK MAGYAR AZ ANYANYELVE, AZAZ „NYELVÉBEN ÉL A NEMZET”. EGYSZERÛEN AKI MAGYARNAK ÉRZI MAGÁT, VAGY NÉPSZÁMLÁLÁSKOR MAGYARNAK VALLJA MAGÁT.

Magyarország jelenlegi határain kívül élõ magyarok körében még nagyobb súlya, jelentõsége van a fenti kérdésnek. Gyakran az aktuálpolitika is megpróbál saját szája íze szerint különféle választ adni. Gondoljunk csak arra, hogy a mi magyar pártjaink képviselõi is igyekeznek a magyar nemzetbõl kirekeszteni azokat a magyarokat, akik más belgrádi vagy újvidéki székhelyû pártok tagjai. Lehet, hogy némi igazság van ebben a kirekesztõsdiben, de nagy hiba lenne általánosítani. Személyesen ismerek olyan kanizsai embereket akik tagjai a Demokrata Pártnak mégis a magyar nemzet iránti elkötelezettségük megkérdõjelezhetetlen. A Tisztelt Olvasóban felmerülhet a jogos kérdés, hogy akkor miért nem egy magyar pártban – van belõlük elég – kamatoztatják tehetségüket és küzdenek közösségük érdekeiért. Õszinte beszélgetésekkor én is feltettem már nekik ezt a kérdést. Kivétel nélkül azt a választ kaptam, hogy magyar közösségüket, városukat legeredményesebben a DP-n keresztül tudják képviselni. „Belgrádból jön a pénz” – mondják. Szerintem inkább nem jön. A pénz ritkán jön házhoz, azért meg kell küzdeni. Ha kell még Belgráddal is, ahogy teszi ezt a négy VMSZ-es képviselõnk a fõvárosban. Meg kell küzdeni, mert úgy tûnik mintha Tadic Kedves Vezetõnek az északi határsáv mellet élõk nem lennének olyan kedves alattvalói mint a déli részeken élõk. Ha szigorúan a pénznél maradunk a fent említett, kihangsúlyozom jószándékú kanizsaiak érvelése teljesen súlytalanná válik a jövõ tavasszal esedékes választások után, hiszen borítékolható a dilettáns, inkább a koszovói problémával szerencsétlenkedõ mintsem a munkanélküliség problémáját orvosoló demokrata kormány bukása. Számíthatunk arra, hogy jövõre Magyarkanizsa Községben a magyarok is tömegesen hagyják el a Demokrata Pártot. Rájönnek arra, hogy nem sok

gesztenyét tudnak kikaparni saját nemzeti közösségük, rosszabbik esetben saját maguk számára. Ha félretesszük a piszkos anyagiakat és csakis az erkölcsi, emberi és érzelmi szinten közelítjük meg a magyar érdekvédelmet akkor is elégtelenre vizsgáztak a magyar demokraták: A szerb parlamentbenülõ „magyar” Dp-sek (velük kapcsolatban nyugodt lélekkel vállalom az idézõjelet) megszavazták a vajdasági magyarság kollektív bûnösségérõl szóló törvényt. A DP közép és alsó szintû vezetõi, illetve egyszerû tagjai sem tudtak tenni a gyalázatos törvény meghiúsítása érdekében. Valószínûleg azért, mert saját párjukon belül is súlytalanok és csak az a szerepük, hogy Belgrád akaratát tolmácsolják a vajdasá-

gi magyarság felé és nem fordítva. Logikus a kérdés: Akkor mit keresnek ott? E sorok írója arra kéri õket, hogy hagyják ott az álszent „sárgákat” és jöjjenek át a Magyar Koalícióba. Természetesen mi nem ígérhetünk kényelmes fotelokat, csak kemény, kitartó, becsületes munkát. Kérem, fogjunk össze, mert egyre kevesebben vagyunk. Végezetül a politikai kitérõ után tartozom a saját válaszommal a címben szereplõ kérdésre: Az biztos magyar, aki egy magyar–szerb labdarugó mérkõzésen a magyar válogatottnak szurkol. Ön Tisztelt Olvasó kinek szurkol egy Demokrata Párt–Magyar Koalíció küzdelemben? Kávai Szabolcs Illusztráció: Pósa Károly

– Fatüzelésû kemencében sült pizzák nagy választéka. – Faszénen sült rostélyosok. – Születésnapok, évzáróbulik, családi események alkalmából is vállalunk házhozszállítást Magyarkanizsa község területén. – Házipálinkák, szerémségi borok nagy választéka várja kedves vendégeinket. Damjanics u. 27. Tel: 024/877-888 11

FRICSKAFÉSZEK

Sarok jugoszlávoknak (I. rész) A MINAP ZAKLATOTT EGY ISMERETLEN TELEFONBETYÁR HÖLGY, AMIÉRT HORGOSON TITO ELLEN ÁGÁLTAM. GONDOLOM, EGY MÁIG HARCOLÓ PARTIZÁNMENYECSKÉRÕL LEHET SZÓ: NEM MUTATKOZOTT BE. NÉMI ÉLLEL A HANGJÁBAN ARRA UTALT, HOGY ENGEM ÉS AZ EGÉSZ CSALÁDOMAT ISMERI, EZÉRT... SZERENCSÉRE (AZ Õ SZERENCSÉJÉRE) A FELESÉGEM BESZÉLT VELE, NEM VOLTAM ODAHAZA. MINDAZONÁLTAL ITT ÉRZEM KÖTELEZÕNEK, HOGY VÉGRE SZÓ SZERINT TISZTÁBA TEGYÜK-TEGYEM KÖZELMÚLTUNK MÁIG ELFOSOLÓDÓ SZENNYÉT.

KEZDÕ RÚGÁS Folytatásos publicisztikát írogatni nagy felelõsséggel jár. Csupa kényelmetlen dolgot vállal magára az ember, kell a rossebnek a régimódi folytonosság. Fölaprózódott a világ: ma, aki írni akar rövid verseket, japán haikut, de minden képen rímtelen ötsorosakat szeret költeni. A bátrabbak 1500 karakteres mini novellákat szerkesztenek. Kevesebb velük az ej-uhhnyem, mint például a mélyebb lélegzetû elbeszélésekkel, vagy ne adja a Teremtõ – egy regénnyel. Az utóbbit – a hossza miatt – a nagy többség amúgy se fogja elolvasni, a modern versért meg ugyanúgy jár az irodalmi babér, a bélelt boríték... És az elbájolt hölgykoszorúnak könnyebb négy és fél sort hazudni, mint kilenc fejezetben 180 oldalt. A rovatban az a fárasztó, hogy elõre kell gondolkodni, ki kell találni a sorozat holnaputáni részét is, valami vezérszálat beleszõni a folytonosság jegyében. Nem születhet mindenki Lékó Péternek, hogy elõre lássa a következõ remijét. Oka van tehát annak, hogy mégis próbálkozom. A jugoszlávizmusra, mint jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmet. Szokták azt is mondani: górcsõ alá venni, ami régiesen mikroszkópot jelent. De ez a téma korántsem légypiszoknyi, mert itt sötétlik körülöttünk. Szerencsétlenebb napokon bele is léphetünk, mit tagadjuk: elég gusztustalan is tud lenni. De leginkább a körmünk alatt gyülemlik feketén. És bármelyikünknél fölbukkanhat. Az ide kerülõ írásokat nem csak azoknak a nyájas olvasóknak szánom, akik a mai napig vájlingnyi könnyet hullatnak egy olyan eszméért, rendszerért, vagy ha tetszik: egy országért, amely önmagát sem tudta megfelelõen definiálni, hanem azok-

12

nak is, akik hamis történelmi tudatuktól vezérelve – szép magyar szóval – „jugónosztalgiát” éreznek lépten-nyomon, három évtized multával a dedinjei orchideák közé dugványozott marsall után. Egy oldalacskát, sarkot, szögletet (Mondjuk így: kezdõ rúgást?) igazán megérdemelnek. Akik találva lesznek, tessenek hát dülleszkedni. Se szeri, se száma a kiadványoknak, írásoknak és elemzéseknek, amelyek a korszakkal, a jugoszláv érával foglalkoznak. Tévémûsorokban, fórumokon szidják, vagy dicsérik a rendszert. Tito képmása, a szocialista címer, a zászló a tejes bögrétõl kezdve a törölközõn át az elektromos szex-segédeszközig mindenütt látható és megvehetõ. Lóg a kép, a csillagos trikolór a kocsmákban, üzletekben, meg némely albán péknél, gondolom, az elsiratott testvériség-egység silány mementójaként. Tömegsírok meg leaszfaltozva, hûtõkocsis hullákkal, ugye. Ettõl már csak az a megdöbbentõbb, amikor visszapillantó tükrön csüng a szivarozó fõ elvtárs, egy himbálózó rózsafüzér mérsékelten világias társaságában. Az utóbbi eset is szemléletesen példázza azt a fajta tanácstalanságot, két- vagy többértelmû szemléletet, ami ezt a jugónosztalgikus hozzáállást jellemzi. Rögtön az elején szeretném letisztázni, hogy nem azokkal a polgártársakkal van gondom, akik pusztán emlékezni szeretnének fiatalságukra. Emberileg teljesen érthetõ, hogy mindenkinek azon idõszak számít igazán fontosnak, amikor megesett vele a nagy buli a Nejlonban, a sokadik szerelmével végre kettyinthetett, megvehette élete elsõ Moskva-tipusú frizsiderét, a fazékzöld Zastaváját, vagy a családjának megmutathatta a horvát tengerparton a lógó mellû sváb nyanyákat. Ez körülbelül az a jelenség, amit a magyar társadalom jó része érez, vagy vél Kádár nevének hallatán. Csakhogy míg Magyarországon a gulyáskommunizmust jórészt a föntebbi, ifjonckori bohóságok, biztonságérzet alapján hüppögik vissza (és Kádár Jánost a krumplilevesével csak kevés számú szegény hülye isteníti a mai napon is), addig nálunk Szerbiában–Vajdaságban ideológiai síkon még mindig várat magára a nagy ébredés. Hogy még árnyaltabb legyen a kép – nekem konkrétan – azokkal a vajdasági

magyarokkal lenne majd vitám, akik még 2011-ben is kidagadó nyaki ütõerekkel, hangosan, mellet düllesztve vallják azt, hogy „annak idején” jobb volt magyarnak lenni. Akik szerint nekünk nem illik és nem is nem kell „magyarkodni”. Akik szombatonként tarjagos képpel üvöltik a színmagyar lakodalmak, bankettek, bálak zenei repertoárjába kötelezõ érvénnyel beiktatott „Jugoszlávijót”. Ugyanezen alkalmakkor átizzadt ingben, pecsétgyûrûvel a kóló taktusára szaporán toporognak, de a csárdás két tyúklépését vagy nem ismerik, vagy fontosabb nekik a kisfröccs, mert olyankor ülve maradnak. Akik – még ha ötfõs társaságban beszélgetnek is – amennyiben közéjük csöppen egy idegen ajkú, akkor szokott példás álompolgári reflexbõl átváltanak szerb szóra. Akik nem ismerik és éneklik a magyar himnuszt, hanem szilveszterkor a Héj, Szlovéni-t krittyogják, akiknek egy szerb– magyar vízilabda-meccsen át se villan az agyukon az a nehéz szó, hogyaszongya: önazonosság-tudat. Azokat fogom kíméletlenül kipellengérezni, akik ilyen-olyan érdekbõl – magukat nagy pofával magyarnak aposztrofálva – úgy politizálnak belgrádi, újvidéki székhelyû pártokban, hogy csak a többségi nemzet vállveregetését érdemlik ki nap, mint nap. Akiknek buksi fejét simogatja az állami média, miközben kirakatban suvickoltatják velük a piros csizmát. Akik olyanokat mondanak a negyvennégyes kivégzésekrõl, hogy „borítsunk a múltra fátylat”. Szép számban lehetnek majd azok, akik egy-egy esetben önnönmagukra ismernek. Ha csak annyit értünk el ezzel a sorozattal, hogy némelyeket gondolkodásra, vagy esetleg egészséges vitára ösztönzünk, akkor is érdemes volt tasztatúrát nyomogatni. Meglátjuk. Egy ember nehezen változik. Sok ember még nehezebben. Nekünk egy kórosan buta szemlélet változása a célunk, nem a megváltás. Azt mindenkinek maga kell, hogy kiérdemelje. Legelõször a tiszta lelkiismeretébõl fakadóan. (A következõ rész címe: Jugoszláv Tudományos-fantasztikus Köztársaság.) (–y) Illusztráció: Pósa Károly

FRICSKAFÉSZEK

Sárgarigók mezeje 1989.

JÚNIUS 28-ÁN, TIZENEGY ÉS FÉL ÉVVEL EZELÕTT HANGZOTT EL KOSZOVÓN AZ A BESZÉD, AMELYRÕL SOK SZAKÉRTÕ ÁLLÍTJA: AZ ELSÕ SZIKRA VOLT A FÛRÉSZPORRAL MEGTÖMÖTT BALKÁNI FÉSZERBEN. Sokan és sokat beszélnek a legendás fellépésrõl, de tudjuk-e mit mondott Szlobodan Milosevics húsz évvel ezelõtt? – teszik föl a kérdést napjaink zsurnalisztái. És most itt kell egy pillanatra nagy levegõt vennünk és megállnunk. Ez a szarházi miatt emberek százezrei haltak meg, lettek földönfutóvá, hullottak szét családok és szûnt meg a konföderális Jugoszlávia ötlete. Ne állítsa most nekem senki hüppögve, 2011 vége felé, hogy milyen helyre kis beszédet mondott az állatja Rigómezõn, mert ott olyan valaki szónokolt – aki mellé Néró vagy Caligula is bátran oda photoshopolhatta volna magát –, és aki hidegvérrel kivégeztette tanítómesterét – Ivan Sztambolityot. Számolatlan gaztett róható a számlájára. Személyes érintettségem okán alkotmányos jogomnak vélem õt utálni. Miatta hagytam ott egyetemet, szerelmet, boldog haveri kört és Pest alsóbb bugyrában húztam meg magamat egy évre, emberes hónapokon csövezve a Margit-szigeten, meg az akkori Széna téren. Hát ne sajnálkozzon senki emberfia Milosevityen. Pláne ne dicsérje. Történelmi féreg volt és akként is végezte. Megérdemelte. Mondják mostanság, hogy milyen okos és nagyra hivatott ember volt, mert például a Hágában folyó perében is magát képviselte, nem egyszer komoly zavarba ejtve az ügyészt és bíráit. Hát erre nekem ez a pontokba szedett válaszom:

Elsõ sorban – Minden diktátor valamilyen szinten okos. Még az ellenségei húsából lakmározó Idi Amin Dada is az volt, ellenkezõ esetben nem élvezhette volna a rezsimjének bukása után még két-három évtizedig összegrundolt millióit, valahol Afrika boldogabb csücskében. Ha jól tudom, pár éve tisztes öregkort megélve múlt ki. Elhunyóban bizonyára hagymásan spékelt, grillezett politikai ellenzékiekkel álmodott. A Duce, Mao, meg a vonatrabló Dzsugásvilij–Sztálin apánk se hétköznapi fazonok voltak. Emiatt nem kell fölnézni rájuk. Akkor már inkább rock-sztárok legyenek a példaképeink... Másodjára – az öreg Isten csak a tudója, mi lett volna, ha Pozsarevácon idõben megejtenek anno még egy abortuszt. Ahogy a bricsesznadrágos Führer is maradhatott volna a tájképfestésnél. Az akvarelljei látványába tán nem pusztult volna bele senki. Harmadszor – Ha ez az agyament nyugati demokrácia emlõjén ellett igazságszolgáltatás úgy ahogy van alakilag elizélt már régen, és emiatt egy középszintû bûnözõ is zavarba tudja hozni õket: az nem a vádlott szellemi színvonalát minõsíti – sokkal inkább a maga végtermékébe fúló jelenkori – nyugatinak nevezett – gondolkodás csõdjét hivatott bemutatni. Igyekezzünk, nem sokáig dühönghetünk rajta. Ennek az okcidentális civilizációnak már nem lesz még három évtizede se pojácának lenni.

A harmadik utas gazdasági modell most döglött be oly örvendetesen, gyorsan, látványosan, levegõért hüppögve, hogy attól csak a világot megrázó válság-valóság-show kéjjel bizsergettetõbb. Mõszjõk és miszterek, uraim és hölgyeim, immáron végleges bizonysággá vált, hogy mindazon hazugsághalmok, amelyeket jó száz éven körösztül lazán egymásra vasvillázott a mûvelt világnak hitt szellemi elit, nem egyéb, mint tudatosan elfuserált légvár-tákolás. A nagybetûs Nyugat ezúttal Augiász istállójának kitakarítása helyett annak ganajjal való feltöltésén munkálkodott. Tetszenek látni a következményeket? Vagy inkább: tetszenek érezni ezt az orrfacsaró bûzt? Tudják ez minek a szaga? A salétromos puskaporé, a foszladozó emberi húsé, a kiömlött és égõ kõolajé, a csernobili erdõ korhadó fáié, a nagyvárosok utcáin lángoló gumiabroncsoké, a könnygázé meg a paprikasprayé, a folyóban úszó haltetemé, a vegyi tûzben szétrohadó mûanyagé és még kismillió másé, amit ebben az ordenáré pöcegödör szagkavalkádban már meg sem érez kényes kis orrunk. Mert mindezt belengi a hazugság és a pénz mocskos szaga. Ami gyakran egy legyek által körüldongott gõzölgõ végtermékbõl is képes nemzeti hõst láttatni. Ideje lenne szellõztetnünk. (–y) Illusztráció: Pósa Károly

13

MAGYARÁZÓ

Most vagy soha? Nem illik a választópolgárt hülyének nézni, még kevésbé lehülyézni. Az, hogy fejlett vagy magát csupán abban a színben feltüntetni igyekvõ demokráciák egyik alapvetõ sajátossága a választás útján kinyilvánított „szabad” akarat és ennek hatására kialakuló végakarat, igen gyakran a „most, vagy soha” fatalizmusát sugallja. Pedig a képlet ennél egyszerûbb: a most a megválasztandó, a hatalommal menyecsketáncot járó politikumra, a soha a választópolgárra vonatkozik. Aki volt már – és ki ne lett volna – lakodalomban, az tudja, hogy éjfél után a menyasszony új ruhába öltözik – kivetkõzik magából és új életet kezd (ehh, még egy kézenfekvõ metafora) és a násznép, tehetségéhez mérten szitába, tányérba dobja a menyecskepénzt, amit a násznagy fakanállal kavargat. Persze emögött a szimbolikus cselekmény mögött sok minden megbújik, de esetünkben a kavargatás a legfontosabb: ez ugyanis azért történik, hogy ne láthassa az örökösen leskelõdõ retyerutya, hogy vajon ki mennyit dobott be. A násznép pedig várja, hogy mikor kerül rá sor a táncoltatásnál. Ha azt gondoljuk, hogy az idõnként sorra

kerülõ választás és egy menyecsketánc között egyértelmû a párhuzam, az magára vessen. Mert ugye nincs több menyasszony, hogy a nekünk tetszõt vigyük táncba, hanem a „...ha akarja vigye, ha nem, hagyja itt...” elve érvényesül. A pillanatnyi politikai kínálatot szemlélve bizony nincs könnyû helyzetben az a nagykorú, aki választani szándékozik. Mert furcsa helyzetbe kerül. Ha két szélsõséges példa mentén akarnám leírni a legjellemzõbb vonásokat, hát az állattartó és a vendéglátós mentalitását kellene röviden öszszefoglalni. Anélkül persze, hogy e két tisztességes szakmát feketíteném, azok vadhajtásai érdemelnek figyelmet. Az egyik – legyen elsõ az állattartó példája – a juhokat nem nyírta és gondozta, hogy azok sokáig hasznára legyenek, hanem mit sem gondolva a holnapra, inkább a haramiacimborák kedvéért nyársra húzta szép lassan mindet, hogy aztán farkast kiáltson. A másik is ismerõsünk az a pincér, aki a véletlenül felbukkanó vendéget mindig becsapja, a másikat kegyetlenül átvágja, hogy dolga végeztével elégedetten dörzsölje össze a tenyerét, miközben csak

úgy a bajsza alá dörmögi elégedetten, hogy lám, már megint jól jártam. Arra persze nem gondol, hogy a vendég lehet ittas, de hülye azért ritkábban és ezek után a legkevesebb, hogy másik étterembe vagy vendéglõbe fog járni, olykor még a nevezetes várost is elkerüli majd. Hogy miért hozakodok elõ ezekkel a látszólag elszigetelt példákkal? Mert nem a nyájak õrzõirõl, vendéglátóiparról és legfõképpen nem az elégedett pincérekrõl szándékozom traktátust írni. És nem a sunyi lókupecrõl vagy még kevésbé a közéleti személyekrõl, hanem arról a szomorú tényrõl, hogy valahol a nagy haladásunk, fejlõdésünk közepette elveszett egy olyan dolog, aminek kiterjedése nincs, halmazállapota sincs, de súlya annál inkább: ezt a valamit egyesek becsületnek, mások felelõségnek nevezhetnének. Tudom, hogy a két fogalom nehezen boronálható össze, de valahol ugyanúgy összesimulnak, mint a kupec a pincérrel és alkalmasint közéleti személyekkel. Ejj, mondtam én már az elején, hogy nincs könnyû helyzetben a mai választó. Dr. Papp Árpád

Bácska, Bácska über alles PÁLINKA (I. RÉSZ)

Egy Törökkanizsán napvilágra jött matematikus barátom – aki egyébként civilben sakknagymester – azt tartja, hogy a kajszipálinka tulajdon képen egyfajta kölnivíz, amit normális ember nem a gigájába, hanem a gallérja mellé önt. Õ a szilvára esküszik, jóllehet pregnáns kísérõje az átható, büdös szaga, megtántorodik tõle a szondáztató rendõr is. Mifelénk már jó másfél évszázada nagyban dívik az almából fõzõcskézés, ami megint csak emberfüggõ eredményt produkál. Ha szarházi készíti, és spórol a cefrézendõ gyümölcs minõségén, vagy ne adja a Teremtõ, netán cukorral vadítja a masszát, akkor kész a katasztrófa, a guggolós pálinka. (Mindig azt hittem, hogy a nevét a hasmenéses ember guggoló pózából kapta, de nem. Akit egyszer ilyennel kínáltál, az a házad elõtt, a léckerítés árnyékában guggolva oson el, hogy be ne hívják még egyre...) Almából is lehet nagyon klassz cuccot készíteni. Személyes példám az eleddigi egyetlen esküvõnk, amikor a tizenkét liter sárga delicseszbõl készített pálinka hajnali kettõre – hogyhogy nem – elfogyott, ám a kajszibaracknak 14

még több mint fele megvolt. De az a pálinka olajosan tapadt a pohárhoz, huszonegy és fél fokos volt, és ha megrázta valaki mûértõ ítész, hát „békaszömes” lett a fölszíne, vagyis percekig tartotta a láncát. Teszem hozzá, március idusán történt az aktus, igen zegernye idõben. Valószínûleg a hideg rásegített a fogyasztásra, ezért lehetett jó móka a kedves vendégseregnek ennyi pálinkát abszolválnia. Nem kéne kifelejteni a nagy kedvencet, a birsalma-pálinkát, amibõl még a rossz is jó tud lenni. De van lánycsöcsû almából erjesztett, meg hogy a stílusnál ragadva fejezzem be: kutyatökû szilvából fõzött is. Amúgy boros lennék, égetett szeszt, pláne ilyen huszon-gyógynövényes összehazudozottat (pelinkovácok kisezer fajtája!) csak mint szegény Petõfi, ágyban, párnák közt, legvégsõ esetben. Ne legyen félreértés: az Unicum is legalább ekkora szélhámosság végterméke, csak nagyon fájin az a reklámszeméthegy, aminek hatására belefurakszik a köztudatba. A Zwack-féle vilmoskörte pedig szemen sem szedett átverés, elég ha megfordít-

juk az üveget és az apró betûs „gyümölcs ízû alkoholpárlat” pironkodó bevallását elolvassuk. Hát boltba ne is nagyon vizslassunk tisztességes piát. A házi az mindig házi marad. Még a nyolcvanas évek közepén két ízben is kerékpár túráztunk egy-két hétig Szlavónia meg Nyugat-Szerémség borvidékein, Karlócától Eszékig. Aki a jó borokat szereti, annak melegen ajánlom (kis képzavar következik) a hûvösen gyöngyözõ vörösmarti (Zmajevo) borpincék flaskáit. Az õslakos horvát gazdák is törik a magyart, nagyon szívélyesek, ha szólunk nekik demizsonba, vagyis „rinfúzba” mérik a drága nedût. Áraik jók, amit onnét tudok, hogy újvidéki ismerõseink rendre oda járnak hét végén föltankolni az otthoni készletet. Pedig a Tarcal (Fruska Gora) borai se lõrék. Persze, ott is fontos, hogy a pincészet, kifõzde gazdája ismerõs, rokon, régi osztálytárs vagy minimum bohém ifjúkori lyuksógor legyen. Bácska, Bácska, über alles! (A majdani megátalkodott folytatásom címe: 7 ok, amiért Magyarországon nem szabad pálinkát innunk) (–y)

VÍZTÜKÖR

„Nagyságod alázatos hívei életünk fottáig” RÁKÓCZI SZERBJEI SZERTE A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN MÁRCIUS 27-ÉN EMLÉKEZTEK MEG II. RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM SZÜLETÉSÉNEK 335. ÉVFORDULÓJÁRÓL, UGYANAKKOR AZ IDÉN 300 ESZTENDEJE ANNAK, HOGY A KURUC FÜGGETLENSÉGI HARC ZÁRÓEPIZÓDJAKÉNT ALÁÍRÁSRA KERÜLT A SZATMÁRI BÉKE, AMELY UGYAN TELJES FÜGGETLENSÉGET NEM HOZOTT MAGYARORSZÁGNAK, DE MEGTEREMTETTE A POLITIKAI ALAPJAIT ANNAK A FELVIRÁGZÁSNAK, AMELY MAJD NÉHÁNY ÉVTIZED MÚLTÁN, MÁRIA TERÉZIA ÉS II. JÓZSEF URALKODÁSA IDEJÉN BONTAKOZOTT KI. Ismeretes, a XVII. század végén Magyarországra menekülõ szerbek letelepítésével, majd késõbb a határõrvidék megszervezésével a bécsi udvar legalább három célt kívánt elkérni: a felfegyverzett szerb katonaparasztság volt hivatott távol tartani a törököket, általuk biztosították az országhatár dél felõli lezárását a Keletrõl érkezõ gyakori pestisjárványok idején, és – harmad-, de nem legutolsósorban – a szerb csapatokat uszították a magyarokra minden olyan esetben, amikor azok felemelték fejüket a császári elnyomás ellen. Ez a bécsi taktika két évszázadon keresztül valójában szinte hibátlanul mûködött. Rákóczi oldalán 1703, vagyis a függetlenség zászlajának kibontása után igen gyorsan ott találjuk a korabeli Magyarország minden nemzetének, népcsoportjának a tagjait: a ruszinokat és szlovákokat feltûnõen nagy számban, de a felvidéki szász városok német nyelvû polgárságát, sõt román jobbágyokat is. Már ugyanazon év augusztusában a fejedelem kiáltványt bocsát ki a szerbekhez is, hogy csatlakozzanak a függetlenségi harchoz. Cserébe autonómiát és a személyi szabadságok biztosítását ígéri. Felhívásának nincs nagy foganatja, ugyanis Csarnojevics pátriárka, akit már egy ideje félig-meddig túszként tartanak internálva az osztrák fõvárosban, szabadon bocsátásáért mintegy cserében

a magyar kurucmozgalom elleni szerb fellépés mellett határoz. Döntésének végzetes következményei lesznek, véres, kíméletlen háború indul meg a magyarok és a szerbek között. 1704-ben a kurucok sikeres bácskai hadjáratát maga a fejedelem vezeti, de ezzel az összecsapásoknak nincs végük, csupán áttevõdnek a Dunántúl és az Alföld más területeire. Jellemzõ mind a szerb, mind a magyar utókor rossz memóriájára, hogy egy idõ után már csupán az ellentétekre emlékezett szívesen, azt viszont kevésbé vagy egyáltalán nem emlegette, hogy Csarnojevics politikájának legalább részleges cáfolataként szerb csapatokat is találni Rákóczi „Pro Libertaté”-s zászlai alatt, még ha ez korántsem általános jelenség. Hogy valóban harcoltak szerbek a kurucok oldalán, bizonyítja az alábbi példa. 1704 nyarán keltezték a Hunyad vármegyében, „Erdélyország szélliben, úgymint Vaskapun, Lasszón, Dobrasancon, Bukován, Margán, Gründán, Szagyisuron és Óabán lakozó Rácz katonaság” nevében Rákóczihoz azt a levelet, amelyben arra kérik a fejedelmet, hogy engedélyezze visszatérésüket szálláshelyeikre. „Ha pedig Na(gysá)god tovább is méltóztatik parancsolni, hogy táborozzunk, arra is készek lévén mindenkor, de alázatosan instáljuk (értsd: kérjük – Cs. B.), méltóztassék valami fizetést kegyelmesen rendelni,

hogy mind ilyetén fogyatkozott állapotunkban cselédünket (értsd: családunkat – Cs. B.) táplálhassuk (...)” A levélírók a sóval való kereskedés biztosítását és a harmincad (ez egy korabeli adónem – Cs. B.) eltörlését is kérik, valamint csapatuk számára a szabad kapitányválasztást. „Az iránt is alázatosan instálunk Na(gysá)godnál, lehessen szabad kereskedésünk a sóval. Harminczaddal, valamint ennek elõtte, ne tartozzunk, hogy kenyerünket az által kereshessük, mivel a földnek soványsága és nyári idõben is a havak nagysága miatt soha nem szánthatunk, hanem a sóért a török búzával tartott s avval kereskedhettünk ez ideig is. (...) De kapitányt is kivánunk magunk között rendeltetni, kitül függjünk, minthogy egy részit nemzetünknek méltóságos Generális úr, Pekry Lõrincz eõ N(agysá)ga Csuda Balázs urunk commendója (értsd: parancsnoksága – Cs. B.) alá adta, s más része pedig Ivan Belgredán kapitány urunkkal vagyon – melyek iránt kegyelmes válaszát N(agysá)godnak alázatosan várjuk Nagyságodnak alázatos hívei életünk fottáig.” Rákóczi – bácskai hadjáratából viszszafelé tartva ekkoriban éppen Szeged mellett táborozott – így aztán július 31-én saját kezû aláírásával itt szentesítette a kurucok oldalán harcoló Hunyad megyei szerbek által kért könnyítéseket. Csorba Béla

Vinarija Nagy-S Sagmeister Borászat MAGYARKANIZSA, N. TESLA U. 13., TEL: 874-191, MOB: 062/779-664 Borászatunk a világ legjobb borvidékei egyikén, a SZERÉMI Tarcal hegyen mûveli szõleit, ahonnan hajdan római császárok szüreteltek, s amely az Árpád-korban, majd a Hunyadiakkal bezárólag a magyar királyi borászati központot jelentette. Szívügyünk volt a hegyre visszatelepíteni az õshonos fajtákat: a Furmintot, a Hárslevelût, a Kadarkát, és a Szerémi zöldet. Ezen kívül Pinot Noir, Ezerjó,

Fehér Bakator és Vadfekete szõlõkkel foglalkozunk. Az ÜRÖGI határ történelmi dûlõiben (a nyárádi Kányás, ill. az ürögi Kõ és Dévás) vagyunk jelen összesen 5,5 ha területtel, de van még 2 hektárunk a karomi Krisztusban is, amely a telepítésre vár. A tõkéinket alacsony hozamra terheljük a minõség érdekében, s gyomirtókkal sem szennyezzük a földet.

A borászatban a természetességre fektetjük a hangsúlyt, fajélesztõket, s más adalékanyagokat nem használunk. Végezetül, de nem utolsósorban örömmel tölt el bennünket, hogy a szõlõhegyen nemzetiségre való tekintet nélkül igazi barátokat szereztünk.

15

GYÖKEREK ÉS FÖLLEGEK

Három mysterium fascinans Magyarkanizsán …A VILÁGBAN A TITOK URALKODIK… AZ

ALÁBBIAKBAN HÁROM KANIZSAI TOPOSZT, HELYSZELLEM-ÖSSZETEVÕT VALLATUNK ÉS FAGGATUNK ABBÓL A CÉLBÓL, HOGY TITKUKRÓL, HA AZ EGYÁLTALÁN LEHETSÉGES, A HÉT TÜRKÍZ-FÁTYOL EGYIKÉT, MÁSIKÁT LELEBBENTSÜK... másutt a városban. Olyan, mintha itt lenne a kanizsai Sokan beszélik, és úgy is van, hogy Kanicsönd forrása. A feltételes zsa városa jórészt temetõkre épült. Talán módot persze menten el is a temetõkben honoló csöndre gondolhahagyjuk, mert érdemes katott a húszas években ittjártakor Csuka tegorikusan és határozotZoltán költõ, amikor ebbéli élményét tan kijelenteni: A kanizsai versbe foglalta és e sorokat leírta: „...Ó csönd forrása maga a FöldKanizsa/Vad szelek bõgnek feletted/És vár. Miért, és hogyan, kérha elállnak, harsányan rikoltó csönded/ dezhetnénk? Tán a szélvészek zúgásánál is mellbemarA Földvárakról, mint kolóbb.” A csönd szép városa gondolatát jelenségekrõl tudni kell, legszebben Gál László fogalmazta meg, 2. számú ábra: A kanizsai Kurgán-Kálvária amit késõbb az 1960-as években emléke- hogy elsõsorban nem várak, látványa az eredeti Keresztút felõl nem katonai létesítmények, zetbõl és utánérzésbõl írták át a Kanizsai Ezért nagyon vigyázni kell az aranyat érõ Írótáborban. Azóta a jelzõ a bácskai tisza- hanem valami mások. Elneparti városkán maradt. Kanizsa a csönd vezésük magyarul pontosan így hangzik: csöndre... erre a sûrû, szinte kézzel tavárosa, mondják többen. Mondják, és A föld vár (vár – várakozik – a föld). Szó pintható csöndünkre... és próbáljuk meg a mai világban mindinkább „hiánycikk- szerint türelmesen vár valamire. Meg- nem megzavarni... nem megzavarni! nek” számító csöndre gondolnak. Egy- újhodásra, változásra, szeretetre, meg- Avatatlan kézzel nem hozzányúlni! szerûen a csöndre. Pedig hát honnan az értésre, békére és legfõképpen csöndre. a csönd? Hol van annak a forrása? Mitõl A Földvárak szívpontján ugyanis (majd- II. A KURGÁN-KÁLVÁRIA lehet Kanizsán ilyen „hangos” a csönd? nem) mindig csönd honol. A létrezgés KERESZTJEINEK ÉS STÁCIÓINAK Erre a kérdésre igen könnyû feleletet kap- itt mindig nulla. Ez valójában az építõ KÉRDÉSE: ni, mert ha valaki a megfelelõ órákban jellegû csönd rezgésszáma: 0. A kanizsai A következõ lépésben a kanizsai Kálvária a kanizsai Földváron jár (a Földvár a vá- Földvár is egy ilyen csöndforrás-hely (mely különlegeségérõl szólnék (2. számú ábra). csönd azután, mint jótékony energiaros keleti részén található – ma a város Mert az nem egy szokványos lineáris patak az utca-artériákon szétáramlik, és szerves része lásd az 1. számú ábrát) annak menthetetlenül meg kell hallania jótékony csönddel táplálja városunkat). szenvedéstörténetrõl szól. Attól egy kiezt a csöndet. Itt, a Földváron mintha Mivel a Földváron csönd van, ennél fog- csit összetettebb, melyet a hely történea csönd még mélyebb lenne, mint bárhol va szakrális hely is. A csönd által szent. tének ismerete viszont világosan felold. Az elsõ és legfontosabb kérdés tehát a kanizsai Kálváriával kapcsolatban az, hogy miért nem néznek a „Golgota-domb” keresztjei a dombra vezetõ keresztút felé? A kérdéses keresztek ugyanis inkább a város, és nem pedig az északi irányba helyezkedõ mai tizennégy stációs keresztútra néznek! Mondanom sem kell, hogy ez a tény, mint majd azt látni fogjuk, a mostani stációk késõbbi eredetét igazolja. Próbáljunk meg értelmes választ adni kérdésünkre. A város közelében található „alföldi piramist” (azaz kurgánt; kurhányt, vagy kör-hányt) vagy 5-6 ezer éve emelték egy õsi, szent helyen. E hely azért szent, mert itt több szakrális vonal találkozik és „köt termékeny házasságot” földalatti vízerekkel. A karmelita eredetû emberharmonizációt elõsegítõ kanizsai Kálváriát – felismerve a hely szentségét – kurgánunkra a XVIII. század hatvanas éveiben állították Klobusiczky kalocsai érsek javaslatára. Ez, az 1768-ban emelt elsõ Keresztút még 1. számú ábra: A kanizsai Feudvar Luigi Fernando Marsigli 1694-es rajzán

I. A CSÖNDVÁROS FOGALOMRÓL

16

GYÖKEREK ÉS FÖLLEGEK zatos és ájtatos építésre vall, míg a kettesszámú kapu, a régi rendszerhez való kapcsolódást (is) jelöli. A kanizsai Kálvária mûködési képletének egyedisége; unicuum-a ezekbõl az ismeretekbõl már sokkal jobban és világosabban érthetõ.

III. VAJON A „JÁNOS, A HALÁSZ” SZOBOR HALÁSZ-E?

3. számú ábra: Az 1768-ban emelt Keresztút a II. József korabeli 1783-as keltezésû katonai térképen

hét stációs volt, s egy korabeli térkép tanúsága szerint a régi katolikus temetõtõl (a mostani Ady-iskolától) kezdõdõen megközelítõleg Észak-Kelet irányból közelítette meg „Kalvarienberg-ünket” (3. számú ábra). Errõl a tényrõl a történelmi adatok szépen és érthetõen értesítenek bennünket, tehát ezért fordul – nem véletlenül – Krisztus Urunk feszülete az elõbb említett irányba, az eredeti, elsõdleges Via dolorosa irányába! Kérdésünkre kielégítõ választ kapván vizsgálódjunk tovább. A Keresztút mûködése egyszerû: odafelé „felnyitom” magamat az égiek elõtt, majd visszafelé „lezárom”. A jelenlegi katolikus temetõt a XIX. század közepén alakították ki, és ebbõl kifolyólag 1856-ban új; a mostani stációkat is megépítették. „Mûködésük” az eredeti stációk végett mégsem a szokásos rézsûs-rendszerû! Hanem baloldalról indulva végigjárva jobb oldalon fejezzük be a keresztutat (4. számú ábra). Két „kapuja” közül a második, a „Jézus találkozása Édesanyjával” nevezetû (négyes számú) stációnál található. Ez viszont megegyezett a régi hetes számú stáció helyével! Itt a szív-csokornál épült egybe a régi és az új keresztút! Összegzésként elmondható tehát, hogy az egyes számú kapu megléte alá-

4. számú ábra: A kanizsai Kálvária „mûködési” elve

Karnyújtásnyira a volt Szent János utcától, a Földvár lábánál lévõ Tiszai rév közvetlen közelében, a valamikori Kõröstorkolat tõszomszédságában, nem messze attól a helytõl, ahol az 1860-as évektõl kezdve Nepomuki Szent János szobra és hídja, majd 1902-tõl Szent János zsilipje állt, mintegy hirdetve, hogy ez itt az átmenet, az átkelés helye új szobor emelkedik: Jánosé ez, a halászé (5. számú ábra). Ha egy közösség megfelelõ helyen szimbólumokkal terhes szobrot emel, akkor az, képes hidat képezni az Alsó és Fölsõ világok között. Talán érvényes mindez a „csönd városának” eme szögletében a metamorfózison átesett, csendre intõ – a Kõrös négyszögesítésén lágyító – „János, a halász” szobrára is, mely szerencsésen elfoglalhatta a genius loci-nak megfelelõ és megilletõ helyét. Mert ami volt, az most újra van, csak kicsit másképp. A hidak és vízen járó emberek védszentjét idézõ halász szobra a magától értetõdõ kísérõjelenségeivel együtt, mint például a csónak, a „kõhíd”, az alagút, a kút egyrészt horizontális értelemben tér és idõbeli hidat képez a múlt és a ma között. Másrészt a történelmi memória jelenvalóvá tételével, a felsõ világok felé is hidat nyithat: ha a csöndre intést, a befelé fordulást, a csöndre hallgatni tudást, a hellyel történõ azonosulást, mint imát a „két part géniusza” közötti átmenetben megértjük és megéljük. De, ez nem minden. Mert el kell mondanunk azt, hogy a János, a halásznak elnevezett nem mindennapi szobor több és még nagyobb titkokat rejt. Attribútumai ugyanis mind a sumír, mind az afrikai dogonok istenségeit; illetve teremtésmítoszát is idézi. Nézzük meg miért? A sumír Oannes istenség halszerû lénye a legenda szerint valahol a mezopotámiai Eridunál szállt ki a tengerbõl, hogy különbözõ mesterségekre; mint például földmûvelésre, mûvészetekre, számolásra, téglavetésre és házépítésre tanítsa az embereket. Emberi nyelven beszélt, de földi ételt nem vett magához. Éjszakára mindig visszament a tengerbe, vízi házába. Hal feje és hal farka volt (6. számú ábra). Sokáig tanította az embereket majd egyszer csak eltûnt. Helyette, nemsokára újabb hal-emberek jöttek. Összesen hétszer. Õket a káld-sumírok Ea istennel azonosították. Nos, ha ezek ismeretébe megvizsgáljuk a kérdéses szobrot, akkor nem nehéz azt azonosítanunk Oannes istenséggel, a vízház urával... és ez pedig a kanizsai

5. számú ábra: János, a halász szobra

János, a halász szobrot csónakostól, mindenestül átértelmezi és átváltoztassa, újabb jelentéstartalommal gazdagítja... és a kezdetekhez, a Genezishez közelíti... Ez azért is érdekes, mert több archaikus népi mítosz mellett az afrikai dogonok szerint is a teremtõ képmására teremtett ember szintén halformájú volt! És hogyha mindehhez hozzávesszük a János név középkorias alakját, akkor a (J)o(h)annes és az Oannes magától értetõdõ egybecsengése akár egy csönddel teli sokat sejtetõ titokkal is felér... Valkay Zoltán Illusztrációk:

6. számú ábra: Oannes sumír istenség halszerû lénye

17

SZÉGYENFOLT

Magyar népírtás „Este késõn az anyám – nem tudom, hogy fölébresztett e, vagy ébren voltam – azt mondta: hallod hogy lõnek, lövöldöznek? Most végzik ki az apánkat.” Szakács Ferenc visszaemlékezése Forrás: Halottak napja Bajmokon, dokumentumfilm

1944 októberében a szovjet hadsereg és Tito kommunistái visszafoglalták a Vajdaság nagy részét. A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy gyõztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult. A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérõ kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt átcsapott a fenti jelszóval ellátott, válogatás nélküli öldöklésbe, és ez sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken. A mai történettudomány számára már ismert, hogy 1944 végén és 1945 elején az OZNA (Népvédelmi Osztály) egységei, partizánalakulatok és néhány helybéli szerb nemzetiségû polgár népirtást hajtott végre a magyarok között a Délvidéken. Történt mindez a fõparancsnok, Tito tudtával és beleegyezésével. Az itt maradásért a bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetni 1944 október– november–decemberében. Kutatások szerint „Becslésem szerint háromezer egy-két száz embert öltek meg. Ha azt számoljuk, hogy csak az elsõ napon november 4-én a huszonkilenc egy és kétlovas szekér háromszor fordult, a kocsikon pedig legalább 10-10 meztelen test volt, nem lehet kevesebbre gondolni. Esténként agyonverték az embereket, kidobálták õket az udvarra, reggel pedig a havas esõvel belepett tetemeket felraktuk a szekérre, és vittük õket a sintérházhoz.” Brasnyó József visszaemlékezése Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok, 2007

„Amikor bejöttek értünk a szobába, azonnal lövöldözni kezdtek. Anyámat elvitték, engem pedig hidegvízbe állítottak. Sokáig álltam a jeges vízben. Késõbb bekísértek a kisbíró szobájába, és mindjárt puskacsövet dugtak a számba. Akkor voltam 16 éves, és soha senkit nem bántottam. A szobában, ahova bekísértek körülbelül 300 ember lehetett. Egyeseknek leszaggatták a körmûket, másoknak a lábát verték össze puskatussal, volt akinek a nemi szervét vágták le, – ezeket mind kivégezték.” Madarász Pál visszaemlékezése Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok, 2007 18

„Pár nap múlva láttam apámat. Odavittem az ebédet a pinceajtóba és beláttam. Az emberek ott feküdtek meg ültek. Apám feljött a lépcsõn. Ekkor már nagyon össze volt verve, szíjjat hasítottak a hátából.” Sörös Péter visszaemlékezése Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007 20 000, más források szerint 40 000 ártatlan magyar – köztük nõk és gyerekek – vált a partizánok áldozatául. Legnagyobb részüknek azon kívül, hogy magyarnak született és magyarnak vallotta magát, más bûne nem volt. Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Egy-egy korábban elcsattant pofon vagy kocsmai összeszólalkozás is halálos ítéletek sokaságát hozta. A gyilkosok nem akármilyen módon gyilkoltak. A kivégezés elõtt heteken át verték és kínozták a szerencsétleneket. Néhol teljesen elferdült beteges hajlamról tanúskodnak a tettek. A legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyûjtõtáborokba, akiknek egy része ott el is pusztult. Ilyen táborok voltak: Jarek, Dunabökény, Szépliget, Dakovo. Ezekrõl a dolgokról sokáig nem volt szabad beszélni. Csak az idõsek s a tömegsírok peremérõl megszökött emberek mesélték el egymásnak hideg téli estéken. A délvidéki és az anyaországi magyaroknak csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bûnökre volt szabad emlékezni. El kellett feledni a Tisza-parti futóárkokba belelövöldözött, a községházak pincéjében agyonvert, megkínzott embereket. Forrás: http://tomegsirok.hu/

SZÉGYENFOLT

a Délvidéken 1944/45 Az emlékezés sírkövébe vésve

JELÖLETLEN TÖMEGSÍROK DOKUMENTUM-JÁTÉKFILM A Jelöletlen tömegsírok c. film története Forró Lajos azonos címû kötetén alapszik. A rövid, ám annál több üzenetet közvetítõ film az 1944-es, szerb partizánok és délvidéki (magyarkanizsai, martonosi és adorjáni) magyarok közötti véres eseményeket játssza újra. A megfilmesített történetek egyike sem fikció, a több tízezer áldozat tragédiája még így is inkább cenzúrázva, mint eltúlozva jelenik meg a filmvásznon. Nyugodt, szemet gyönyörködtetõ pillanatok megragadásával indít a történet. A vízpart néma, a nap színes fényei a víztükrön békérõl suttognak, a bicikli kereke lassan fordul küllõrõl küllõre, a templom hûvös oltalmában idõs asszonyok mormolják szokásos imájukat. Az idill megtörik, amikor a biciklit némán és egyre hevesebben hajtó, addig a kerékpár láncának ritmikus kattogása mögé bújt idegen fennhangon ordibálni kezdi Tito nevét, Jugoszlávia nemzeti lobogóját diadalittasan maga fölött lengetve, a templom gyülekezetét pedig teljesen felkavarva. A történet megértését az eseményeket bemutató képsorok közötti dokumentációs jellegû riportbevágások segítik. Azok mesélnek, akik emlékeznek a véres idõkre, melyet szomorú, de sokan nem ismernek. Családtag, történész egyaránt hallatja hangját; elmondják, magyar édesapjukat, nagyapjukat miként kínozták – akár halálra is – a szerbek. Nem gyûlölködnek, csak felfedik az addig elhallgatott eseményeket: falvak tömegeinek férfipolgárait ölték halomra a partizánok válogatott, brutális módszerekkel, amit dühtõl elborult emberi elme csak kitalálni képes. A film pedig jelenetekbe formázza az elcsukló szavakat: láthatjuk az addig erejük teljében lévõ, középkorú magyarokat átlõtt mellkassal a Tiszának zuhanni, láthatjuk a martonosi községháza pincéjében az állatok módjára tartott, szalmán kínlódók sebeit a szokásos napi ütleg után. Láthatjuk, amint az alig tíz esztendõs kisfiú parancsszóra, élvezettel eltorzult arccal veri a fogvatartottat, s láthatjuk

a vértõl vöröslõ arcú plébánost a megzavarodott és értetlen halálraítélteket gyóntatni – a háttérben közben a halk zongoraszó vonósok gyászos hangjával és éles puskaropogás zajával telítõdik. A terror betört a meleg családi otthonba, szétszakított, családfõ nélkül hagyott sok tízezer családot. Kevesen élték túl a brutális népirtást, de akik túlélték sem mondhatók szerencsésnek. Sándor János rendezõvel az élen az alkotók, a közremûködõ színmûvészek és a szerzõ célja is a gyilkosok kilétének felfedése volt, hogy még egy ilyen tragédiát ne kelljen elviselnie a magyar határokon túl ragadt honfitársainknak, s hogy ne úgy kerüljenek a köztudatba az áldozatok, mint öldöklõ magyarok, akiktõl meg kellett szabadítani a Délvidéket. Hiszen egyetlen „bûnük” magyarságuk volt. Tömegsírokban, névtelenül fekszenek pár centire a föld alatt, s a szerb állam csendet próbál erõszakolni az ügy köré. A film már kitaposott egy hosszú utat a végtisztesség elérése felé, s emléket állított a megtorlatlan események oltárán. Míg az emberek emlékeznek, addig van esély a csend megtörésére. Török Rozália Fotó: TiszapART TV

A témával foglalkozó könyvek A témával eleinte kizárólag a nyugatra menekült visszaemlékezõk foglalkoztak. Nagy Ferenc, Sulyok Dezsõ, Homonnay Elemér, Szigety György és mások után Magyarországon Illés Sándor temerini születésû újságíró érdekes és a rendszerváltozásig egyedi regényt jelentetett meg a témával kapcsolatban 1977-ben. Sirató címû mûvében regényes változatban meséli el a temerini vérengzés történetét a tömegsír peremérõl megszökött Horvát István kisbíró elbeszélése alapján. Jugoszláviában elsõként Burány Nándor Összeroppanás címû mûvében a zentai vérengzésekrõl számol be. A téma feltárása a ’90-es években kezdõdött. Matuska Márton délvidéki újságíró a Magyar Szó napilap hasábjain 1990. október 14-tõl 1991. február 27-ig tartó sorozatban, 130 részben közölte olvasóival és a világ nyilvánosságával az események vázlatos menetét, valamint részleteket az 1944-45-ös vérengzés lefolyásáról. Késõbb kutatásait Megtorlás napjai címmel könyv formájában is kiadta. Idõközben az anyaországban megjelent Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában címû könyve. Ez a munka hiteles és tudományos történelmi képet nem fest az eseményekrõl, inkább regényes változat, amelyben a szerzõ írói átéléssel ábrázol. Dr. Mészáros Sándor 1995-ben adta ki a halotti anyakönyvek vizsgálatán alapuló kutatásait Holttá nyilvánítva címmel, amelyben többek között az áldozatok névsorának bõvítésére tesz kísérletet. Aleksandar Kasas újvidéki történész nevéhez fûzõdik az elsõ szerb nyelvû átfogó munka. Kasas beletekinthetett a háborús bûnöket vizsgáló bizottság bizonyos irataiba, és ennek alapján dolgozta fel a történteket. Helytörténeti kutatásokból világosan kiderül, hogy adatai pontatlanok és nincsenek leellenõrizve. A szerzõre valószínûleg nyomás nehezedett az akkori Jugoszláv vezetés részérõl is. Az anyaországban a témával kapcsolatos áttörést jelentette A. Sajti Enikõ Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. címû 2004-ben megjelent könyve. Az elsõ igazán tudományos igényességgel készült mû, amely a dokumentumok, levéltári adatok, korabeli újságok összesítésével világít rá a történtekre. Forrás: Forró Lajos: Jelöletlen ömegsírok. Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007

19

NAPLÓDZKODÓ

Egy képzeletbeli magyar demokrata naplója Ma reggel jól indult a napom. Az éjjel Borisszal álmodtam. Ott ült körünkben, a nõi tagozatunk ingyenes pedikûrös akcióján, közben fényezte magát és körmeit. Titokban vetett rám egy oldalpillantást, számba vehetõ koalíciós partnerként méregetett, amitõl kék alapon sárga csillagok kezdtek ugrálni a szemem elõtt. Elaléltam. Olyan csinos volt! Azzal a kis flekkel a búbján a fiatal, energikus Gorbacsovot idézte. Vagy Brezsnyevet? Mindig összekeverem a nyavalyás oro-

szokat. Olyan sokan vannak, szegény apu mennyit szidta õket! Egyébként is a Seseljék rajonganak értük annyira, mi köztudottan az európai nyugat irányába orin..., orentló..., orieántló... igazodunk. Délelõtt telefonáltam a központba, hogy értesítsem Belgrádot az aggasztó fejleményekrõl: ezek a félfasiszta génekkel bíró magyarok itt nálunk tömegével veszik föl a pesti kézbõl nyújtott állampolgárságot! Én is magyar vagyok a javából – a tûsarkú piros csizmámat a menyecsketáncom óta rakosgatom! – de engedtessék meg: ahová adózunk – én speciel a sarki hivatalba – oda valónak tartjuk magunkat. Mi közöm nekem Pesthez? Nekem Orbán ne dirigáljon! Az elsõ férjem révén már akkor magyar útlevelem volt, amikor még ezek a frissen avatottak át se biciklizhettek a határon. Azt se tudták, hol épül a szegedi Cora! Mondtam is az aktivistáinknak: Lesz itt Kánaán nemsokára, csak elõbb szerezzük vissza Koszovót! Ez most a legfontosabb! Országos ügy. Vagyis nemzetközi. Olyan tehát, mint a nõnap. Csak az albánok nem kétmillió virágszál. Vagy ha igen: mákvirágok. Viszont egy istennek sem akarnak aján-

GAS-GO Központi-fûtés szerelés, javítás Tulajdonos: Bödõ Gábor

Magyarkanizsa, Fõ utca 31. Tel: 063/70-20-085 024/873-603

dék bokréta lenni Szerbia subaráján. A parlamentben meg csupa érdektelen dolog miatt áll a nemzet rigómezei ügye. Vagyon-visszaszármaztatás? Vasúti törvény? Vajdaság jogai? Ezeknek tegyünk engedményeket? Hisz a Nemzeti Tanácsukba csupa magyar ül, egy szerb se kapott helyet! Hol itt a tolerancia? Én rendes patrióta vagyok, Ha Belgrád megkér, ellenállok a magyar nacionalizmusnak. Himnuszra nem állok fel, Petõfi Anyám tyúkjánál juszt kukorékolni fogok, bedugom a fülem amikor Lajkó Félix hegedül, kiköpök ha Fradi falfirkát látok, tokaji boraimat szétlocsolom, kajmakot reggelizek csevappal, Morzsa kutyámat eztán Mrvicának hívom, kizárólag szerb föliratos filmeket nézek a Pinken, és ha Belgrádból érkezett pártértesítõt kapok, örülni fogok a sárga bélyegzõnek, mindenki látja majd, ha elém teszik: büszkén meg is nyalom. (–y) Illusztráció: Pósa Károly

Egy képzeletbeli magyar Ligás naplója Ma nagyon korán keltem. Hintjük az igazságot, miért kollektív bûnösök a nagymutterék, meg a Lukács bácsi özvegye, és mi hasznunk van nekünk ebbõl. Pirkadat elõtt indultunk plakátolni. Világos nappal az ilyesmit nem szeretem csinálni. Röstellem. Megszólítanak a járókelõk; mind magyarok; egyik sem antifasiszta, mint mi; kérdéseket tesznek fel, nekem meg folyton magyaráznom kell a politikai hovatartozásomat, ami viszont elõttem is homályos ügy. Szociáldemokrata Liga? Nem vagyok se szoci, se demokrata, a ligát meg csak a fociban szeretem. Mennyivel szebben hangzana: Foci- és Áldemokrata liga. Ennek amellett, hogy igaz, még értelme is lenne. Ám az elnökség szerint ben20

nünk pont az a szép, hogy még ennyire kevesen is ilyen árnyaltak vagyunk. Vagyis: árnyalunk. Most éppen a Demokrata Pártnak. Mi sokszínûséget viszünk a politikába tudniillik. Olyanok vagyunk, mint a szivárvány. Ez utóbbi hasonlatot is hümmögve fogadom, mert a szivárványról a homoszexuálisok jutnak az eszembe. Viszont õket nem szeretem. De a mi rettegett toleranciánk miatt az efféléket is muszáj. Kínos, nagyon kínos. Ezért inkább hagyom, hogy a plakátjaink beszéljenek helyettem. Aki negyed óra alatt átböngész egy lepedõnyi papírt, táncsak megvilágosodik? Az igazat bevallva, én sem olvastam végig a szöveget, de vakon hiszek Csanakban. A sétabotja nekünk Tito-marsallbot.

Szegény Nenadnak a fürtjei fehérednek, a stressztõl meg egyre hízik! Hogy a csodába ne görcsölne, amikor Belgrádban folyton a szeretett Vajdasága ellen muszáj szavaznia! Pedig értünk még a szerb Big Brother-házba is bevonult! Már két évtizede többnyire az ördöggel is szövetkezik szent céljaink, az autonómia érdekében, aminek a fele már teljesült: Csanaknak van autója. De a fránya „-nómiát” folyton kurtítgatnák ellenfeleink, a demokraták. Akik máskülönben a szövetségeseink. Titokban én sem értem. De majd egy új plakátunk ezt is elmagyarázza. Elvégre még szociáldemokraták vagyunk. Vagy mittudomén... (–y)

KISKÉPÛ KEDVENCEINK ALBUMA

21

KISKÉPÛ KEDVENCEINK ALBUMA

Illusztrációk: Pósa Károly

22

BESZÁMOLÓ RÖVID, TÖMÖRÍTETT ÁTTEKINTÉS A MAGYARKANIZSAI RÁKÓCZI SZÖVETSÉG IDEI PROGRAMJAIRÓL (FOLYTATÁS A 2. OLDALRÓL) A magyarkanizsai Rákóczi Szövetség csapatát építõ Dognár Viktor barátunk kajszibarack-pálinkája elsõ helyezést ért el a rangos, számos résztvevõt fölvonultató tótkomlósi K2 nemzetközi Bográcsfõzõ- és pálinkaversenyen! 2011. május 19-én a Zarándok Keresztet fogadtuk a Szent Õrangyalok Plébániatemplomban, ahol a liturgia végén megáldották, majd a templom kórusa és a hitközség tagjai alkalmi mûsorral köszöntötték a Csíksomlyóra tartó szimbólumot. A Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) Csongrád megyei vezetõsége, élükön dr. Palotai Jenõ ny. ezredessel 2011. május 26-án városunkba érkezett, akiket rövid történelmi városnézõ sétával fogadunk, majd ezután részletes megbeszéléseket folytatunk a bácskai ’48-as, elsõ és második világháborús katonasírok, síremlékek, emlékmûvek összeírásának, dokumentálásának és részletes feltérképezésének módjáról, amit a helyi szervezetünk vállalt fel, a 2011-es és a 2012-es évben, Magyarország Honvédelmi Minisztériumának segítségével. Június 4-én, szombaton, a városi képtárban alkalmi megemlékezéssel egybekötött elõadást szerveztünk a 91 évvel ez elõtt aláírt békediktátum mementójaként. A hét végén pedig (június 3–5.) magyarországi motoros túrázó barátaink voltak a magyarkanizsai alapszervezetünknek és a helyi Fanatic Riders klubnak a vendégei. A SHOC tagsága minden alkalmat megragad a határon túli magyarsággal történõ kapcsolattartásra. Július elején az Egyesült Magyar Ifjak és a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség társ-szervezésében idén hatodik alkalommal jött létre a nyáron: a Délvidéki EMI-tábor – ismét a magyarkanizsai

Tisza-parton! A négy napos rendezvényen több ezer délvidéki és anyaországi fiatal vett részt. Szeptemberben (ahogy az egész év folyamán több ízben is) történelmi vetélkedõt szerveztünk általános iskolásoknak, akiket könyvjutalomban részesítettünk. Honismereti elõadásokat tartottunk. Október 6-án koszorúztunk az aradi vértanúk emléke elõtt tisztelegve, majd A tizennegyedik tábornok címmel zenésverses esti mûsort szerveztünk a József

Attila Könyvtárban, ahol Mülhauser Martina gitáros–énekes adott koncertet. Október 9. Helyi szervezetünk elnöke, tiszteletbeli elnöke és a neves építész magyarkanizsai tisztelõi is ott voltak a Farkasréti temetõben Makovecz Imre, a Mester búcsúztatásán. Itt született Magyarkanizsa címmel helyi szervezetünk tevékeny részt vállalt az október 20-i Község Napi ünnepségek megrendezésében. Október 27-én a Szövetség elõadást tartott az ideológiákról József Attila könyvtárban. November 1-én Horgoson és Kanizsán az 1944 végén kivégzett ártatlan magyarokra emlékeztünk, koszorúztunk. A Szövetség meghívására Dr. Darai Lajos, a ZMTE titkára, a magyar múlt jeles kutatója tartott elõadást városunkban, november 17-én, csütörtökön, amit követett A totalitárius rendszerekrõl kialakult tévhitek címû elõadásunk, november 23-án. December elején a Kecskeméti Rákóczi Szövetség turul-kiállítását tekinthették meg szimpatizánsaink és az érdeklõdõk. Egész évben kéthárom heti alkalmakkor ülésezett az elnökség, az évi közgyûlésünket 9-én tartjuk meg. Az idei év leltárját meglehetõsen elnagyoltan tudtuk csak közre adni, nézzék el nekünk! Számos, kisebb megmozdulásunk helyhiány miatt sajnos kimaradt a mostani, távirati tömörségû felsorolásból. Jelenleg futó programjainkról a következõ számban értesülhetnek tisztelt olvasóink! Fotók: www.rakoczi.rs 23

ÉLETKÉPEINK

Gatya

madza félig b g fölött – etyár

Nyugdíjasok kispadon

Középtávú de

mográfiai terv

Vadnyu

gati fü

eink

nyegetünk

lnököt fe Minisztere

rdõ a t á

borban

A könyvtáros és hû olvasója

nagykoalíció Demokra(ilta lusztráció)

Egy múzeum tárg

yai