Örvendetes, hogy az utóbbi időben egyre többen próbálnak

31

Műhely

Pejin Attila

Források a zsidóság helytörténeti szintű kutatásaihoz

Ö

rvendetes, hogy az utóbbi időben egyre többen próbálnak pótolni egy hiányt, ami megmutatkozott mind a makrotörténeti, mind pedig a helytörténeti irodalomban, ez pedig a zsidóság történetének kutatása. Az eddigi hallgatásnak több oka volt, de talán elsősorban az, hogy a történelmi Magyarországon lejátszódott tragédia, a holokauszt miatt sokáig hiányzott a zsidó származású szakembergárda még Magyarországon is, ahol esetleg ezt a nagy számok törvénye alapján elvárhatnánk; s a probléma itt, Szerbiában még fokozottan érezhető (ilyen tekintetben pedig nem is várható javulás). A nem zsidók részről pedig minden bizonnyal volt érdeklődés, amit azonban a kultúra mássága, idegensége miatt nem követett tett: vagyis kutatás. Ha viszont valaki közelebbről meg akarta ismerni ezt a kultúrát, nyelvi akadályokba ütközött, hiszen nemigen volt magyar vagy szerb nyelvű szakirodalom. Csak az utóbbi 10-15 évben jelentek meg (akkor viszont elég nagy számban, bár igen váltakozó minőségben) olyan munkák a zsidóság történelméről, kultúrájáról (még mindig főleg fordításokról van szó, de örvendetes, hogy vannak eredeti írások is), amik lehetővé teszik, hogy a témában jobban tájékozódhassunk, s helytörténeti kutatásaink számára egy tágabb kontextust teremtsünk meg. A hallgatás oka lehetett az is, hogy Szabadkát és Újvidéket leszámítva környezetünkben már alig élnek zsidók, akik jelenlétükkel esetleg felhívták volna a figyelmet a nagy űrre, ami helytörténeti emlékezetünkben eddig uralkodott.1 Nem véletlen, hogy a 1

Itt most nem szólnék a legtöbbször indokolatlanul érzett valamiféle bűntudatról, felelősségérzetről, amely mind az elhallgatás, mind pedig a nem zsidók zsidó történelemmel való

32

Pejin Attila

problémára a figyelmet elsősorban a temetők szokták ráterelni, hiszen az imaházak, zsinagógák legtöbbjét kártékony kezek oktalanul lerombolták, a zsidó temetőket viszont – feltételezzük, kegyeleti okokból – eddig nemigen bántották, így továbbra is felemelt mutatóujjként figyelmeztetnek bennünket a sok elmaradt tennivalóra. Az pedig bőven akad, nemcsak azért, mert hallgatásunk majdnem egyenértékű azokéval, akik szótlanul tűrték polgártársaik elhurcolását, hanem azért is, mert nagyon kevés forrás maradt, amit kutatásainkhoz felhasználhatunk, tehát a nagyon kevésből kell valamit produkálni. Persze vannak hitközségek, amelyek irattára töredékesen vagy – ez tényleg kivételesen szerencsés eset – szinte teljes egészében megmaradt, legtöbbször azonban nem ússzuk meg ilyen olcsón, s csak kemény, kitartó és nagyon türelmes (hosszú évekig tartó) munkával sikerül a sok kis töredékből összerakni valamilyen képet. Ez nem mindig éles. Készüljünk fel, hogy csak egy homályos, elmosódó fantomkép, de még ez az eredmény is megéri a fáradozást. E források feltárásában szeretnék segítséget nyújtani elsősorban a zentai, részben pedig a magyarkanizsai zsidóság történetének kutatása, kisebb mértékben pedig A bácskai zsidóság hagyatéka című kiállítás megrendezése során szerzett tapasztalatok alapján. Bibliográfiai tájékozódás (forrásmunkák) Mielőtt azonban a forrásokkal foglalkoznék, néhány szó erejéig kitérnék a szakirodalmi tájékozódásra, hiszen minden kutatás ezzel kezdődik. Természetesen itt most nincs lehetőség arra, hogy részletes, kimerítő bibliográfiai jegyzéket mellékeljek, viszont fontosnak tartom, hogy legalább egyes megkerülhetetfoglalkozásának fő mozgatórugója lehet, mivel ezt – szerencsére – egyre kevésbé a napi politika gerjeszti (bár még mindig élnek és visszaélnek vele olykor-olykor), s egyre inkább csak lélektani okokkal magyarázható. (Ettől persze még számolni kell vele!)

Források a zsidóság kutatásaihoz...

33

len kiadványokra felhívjam a figyelmet, amelyek végén található bibliográfiák különben is módot adnak a további kereséshez.2 Témánkat tekintve ugyanis a szakirodalmi tájékozódás még mindig nem problémamentes, bár ha valaki most szeretne belevágni települése zsidó múltjának kutatásába, összehasonlíthatatlanul könnyebben tehetné meg, mint teszem azt, húsz évvel ezelőtt. A helytörténészek zöme ugyanis a magyar és a szerb nyelven kívül más nyelvekben nemigen volt járatos, de még ha tudott is angolul vagy németül, az intézményen kívüliség nem engedte meg, hogy kellőképpen tájékozódhasson a Nyugaton (vagy Izraelben) megjelent munkákról. És persze internet sem volt akkor még. Tehát elsősorban a Magyarországon, illetve (akkor még) Jugoszláviában megjelent irodalomban tájékozódhatott, ez pedig vajmi kevés volt a boldoguláshoz. Az egyetlen komolyabb, említésre méltó projekt ebből az időszakból Magyarországon a Magyar–Zsidó Oklevéltár (Monumenta Hungariae Judaica) volt, amelynek első kötete még 1903-ban jelent meg, s az utolsó, a XIV. is elég régen, 1971-ben. Ezek a forrásközlő kötetek, illetve a bennük megjelent kísérő tanulmányok azonban legfőképpen a középkorászokat örvendeztették meg, vagy esetleg azokat, akik a kora újkori magyar zsidó történettel foglalkoztak, a többiek hoppon maradtak. A többi, különböző időszakban megjelent hasonló jellegű munka inkább 2

Nem azért, mert megkerülhetetlennek tartom, de két okból is ajánlanám az általam írt munkát (A zentai zsidóság története. Zenta, 2003); egyrészt, mert egy alternatív modellt kínál egy zsidó közösség történetének monografikus feldolgozásához, másrészt a könyv végén található bibliográfia ténylegesen felhasznált – túlnyomó részt magyar és szerb nyelven megjelent – irodalom, amihez akkor viszonylag könnyen hozzá lehetett férni, bár korántsem végleges, hiszen volt, amihez nem tudtam hozzájutni, volt, aminek létezéséről csak később értesültem. Mégis megkönnyíti a munkát, hiszen ennek a jegyzéknek a birtokában jobban lehet koncentrálni a 2003 óta megjelent írások összebogarászására, ami önmagában is elég nagy munka.

34

Pejin Attila

partizánakciónak, mint komoly intézményes háttértámogatással készült kötetnek tekinthető. Nem csoda, hogy egy ideig senki sem merte el felvállalni a magyar zsidóság történetének megírását, legalább egy rövid összefoglalás erejéig. Egyfajta hiánypótlásként 1986-ban megjelent Venetianer Lajos könyvének reprintje (A magyar zsidóság története, különös tekintettel gazdasági és művelődési fejlődésére a XIX. században), egy évvel később pedig – ugyancsak reprintként – egy valóban jelentős kiadvány, a (Magyar) Zsidó Lexikon.3 Úgy gondolom, hogy e két kiadványnak joggal tulajdoníthatunk korszakválasztó szerepet, különösen, ha a lexikonról beszélünk, amely azon túl, hogy már önmagában is hordoz bizonyos értékeket, nyilván jelentősen hozzájárult, hogy többek érdeklődését felkeltette a téma iránt (egy lexikon erre mindig alkalmas); de legalábbis előkészítette a terepet a változáshoz.4 Ezt 3

4

A lexikon már az eredeti megjelenési évében, 1929-ben sem volt „teljességre törekvő”, hiszen az adatgyűjtést nagyban nehezítették a trianoni határok, valamint a kellő számú hozzáértő munkatárs hiánya. Ezért sok olyan szócikk hiányzik, amelynek ott lenne a helye, s persze számolni kell tárgyi tévedésekkel. Ennek ellenére – kellő kritikával forgatva – megkerülhetetlen munka, különösen a témában teljesen tájékozatlanok számára, hiszen a zsidó vallásos gyakorlattal kapcsolatban is számos eligazítást kínál. Nyilván a vitathatatlan erények felismerésének folytán került sor a kötet digitalizálására, így az – a kutatók legnagyobb örömére – ma már az interneten keresztül is olvasható (két címen is megtalálhatjuk: www.mek.oszk.hu vagy közvetlenül www.zsidlex.extra.hu). Bár látszólag megbontja az időrendet, de valahova ide kívánkozik még Gonda László könyve is (A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest, 1992); úgy vélem, indokoltan, hiszen nyilvánvaló, hogy tartalmánál fogva a kézirat hosszú évek munkájának terméke. Éppen ezért a megjelenés éve nem tekinthető semmilyen indikátornak, akár ha úgy tekintünk rá, mint a nagy publicisztikai „boom”-ot beindító gyújtózsinórra,


35

az állítást alátámasztani látszik a tény, hogy a kilencvenes évektől mintha valamiféle áttörésre került volna sor (ennek egyéb okait itt boncolgatni valóban nincs mód), persze elsősorban Magyarországon.5 Néhány részletében megvalósulni látszott a ma-

5

vagy éppen ellenkezőleg: mint olyan kiadványra, amely már a megnövekedett érdeklődés hatására jelenhetett meg. Gonda munkájáról mindenképpen elmondható, hogy hiánypótló (az ilyen kiadványok minden hiányosságával és erényével), emiatt megkerülhetetlen. Ide kívánkozik még az is, hogy kiadás előtt áll Haraszti György kézirata, amely újabb kísérlet a magyarországi zsidóság történetének áttekintésére, amelynek értékét külön emeli majd a párhuzamos – és igen részletes – kronológia, illetve egy komoly irodalomjegyzék Nem mintha ez a trend Jugoszláviában nem lett volna megfigyelhető, hiszen tény, hogy a kutatások itt is felélénkültek. Ellenben itt a zsidóság valóban elenyésző számú tudományos potenciállal rendelkezett, másrészt közbejött a háború, az ország széthullása, újabb kivándorlások, ami a lehetőségeket tovább csökkentette. S míg Magyarországon külön kutatócsoport vállalt magára bizonyos feladatokat, emellett a budapesti székhelyű, nagy múltú Országos Rabbiképző (amely most már phD-képzésre akkreditált Zsidó Egyetem „is”) újabb és újabb potenciális kutatókat nevel (a „közönséges” egyetemeket nem is említve), addig nálunk mind az ex-jugoszláv korszakban, mind most szinte csak a belgrádi székhelyű Zsidó Történelmi Múzeum képezi az egyetlen műhelyt, amely megpróbálja felvállalni és publikálni az ilyen kutatásokat. Rendszeresen jelentet meg tanulmányköteteket, olykor egy-egy monográfiát, ami azonban elenyészően kevés ahhoz a szellemi örökséghez képest, amelynek letéteményese. A mi számunkra külön sajnálatos, hogy ez az igen redukált tevékenység is még mindig „szefárdorientált”. Kárpótlásul azért ajánlanám Pavle Šosberger könyvét (Jevreji u Vojvodini. Kratak pregled istorije vojvođanskih Jevreja. Novi Sad, 1998), amely azonban címe ellenére sem nyújt egységes történeti áttekintést, csupán lazán szerkesztett írásokból álló kötet; több minősíthetetlen hiányossága ellenére is megkerül-

36

Pejin Szerző Attila

gyar zsidóság nagy tudású polihisztorának, Scheiber Sándornak még majd fél évszázaddal korábban megfogalmazott programja a „tudományos tennivalókról”, elsősorban az MTA Judaisztikai Kutatócsoportja „beindulásának” köszönhetően.6 Ennek nyomán több fontos munka jelent meg a Hungaria Judaica sorozat egy-egy köteteként, amelyek között számunkra legfontosabbak azok, amelyek forrásközlésekkel, bibliográfiákkal, repertóriumokkal segítik a kutatók munkáját.7 A Kutatócsoport mellett időnként mások is „beköszönnek” egy-egy cím erejéig a hiánypótló törekvések felerősödésének

6

7

hetetlen kiindulópont a vajdasági zsidó közöségek történetének kutatásához. Scheiber Sándor: Zsidó tudományos tennivalók Magyarországon. In Szolgaságból – szabadságba. Budapest, 1947. E tennivalókat elevenítette fel, illetve egészítette ki saját meglátásaival Raj Tamás („Zsidó” tudományos tennivalók Magyarországon. In Kriza Ildikó szerk.: A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből. Budapest, 1990. 247–257. p.) Időrendi sorban ezek Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. Térképek, rajzok, adatok. Budapest, 1991; Haraszti György: Magyar zsidó levéltári repertórium I. A–B köt. Hazai levéltárak. Budapest, 1993; Scheiber Sándor: Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája (1847–1992). Sajtó alá rendezte Scheiberné Bernáth Lívia és Barabás Györgyi. Újabb anyaggal kiegészítette Barabás Györgyi. Budapest, 1993; Komoróczy Géza szerk.: Magyarországi hitközségek. 1944. április. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán I. Adattár (A–B). Budapest, 1994; Spitzer, Shlomo J. – Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest, 2003; Barabás Györgyi: Magyar zsidó levéltári repertórium II. Magyarországi zsidó hitközségek, egyletek, társulatok alapszabályai 1705–2005. Budapest, 2007; Frojimovics Kinga: Magyar zsidó levéltári repertórium III. Magyarországi zidó anyakönyvek 1760-tól napjainkig (Hazai levéltárak és irattárak). Budapest, 2007.


37

köszönhetően, de azért is, mert a témában való kereslet és kínálat mintegy egymást ösztönözte. Akár eredeti, magyar nyelven írt munkákról, akár fordításokról, akár reprintekről lett légyen szó. Kicsit kaotikus is ez a publicisztika, mintha valamilyen vetélkedés lenne egyes kiadók között, ami felszínre hozza a minőséget, de proporcionális hiányosságot is eredményez, ti. némely problémával többen is foglalkoznak, némely fehér foltok pedig továbbra sem foglalkoztatnak senkit. Kicsit a bőség zavarával is küszködhetünk, ezen belül pedig felvetődik annak kérdése is, mely kiadványok képeznek valós értékeket, s melyek azok, amelyek nyugodtan megkerülhetők, hiszen most valóban minden „kapható”. A számunkra igazán fontos kiadványok – sajnálatos módon – leginkább arról ismerhetők fel, hogy kis példányszámban jelennek meg, ezért drágák, és kereskedelmi forgalmazásba nem vagy alig vagy ritkán kerülnek. Az internet nélkül éppen ezért elkerülnék a figyelmünket. A sok „egyéb” között mindenképpen kiemelkedik Randolph L. Braham bibliográfiai, illetve a magyarországi holokauszttal kapcsolatos történetírói munkássága. Az 1988-ban megjelent kétkötetes munkája8 után mind többet „fordítják”, így az angolul nem tudó olvasók (bár az ilyenek száma egyre csökken) számára is hozzáférhető (legutóbbi ilyen jelentős munkája a magyarországi holokauszt többkötetes topográfiai katasztere) Ugyancsak felhívnám a figyelmet a Központi Statisztikai Hivatal történeti demográfiával foglalkozó köteteire, mindenekelőtt pedig Kepecs József munkájára (A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest, 1993). Végül pedig se szeri, se száma azoknak a kisebb-nagyobb tanulmányoknak, amelyek különféle folyóiratokban, tanulmánykötetekben szétszórva jelennek meg; nem egy közülük különleges figyelmet érdemelne, a megjelentetés helye-módja miatt viszont megtörténhet, hogy egyáltalán nem is tudunk róluk. 8

A magyar holocaust I–II. Budapest – Wilmington, 1988.

38

Pejin Attila

Mindennek nyomán nem kell csodálkozni, hogy szinte minden évben megjelenik legalább egy (olykor több) hitközségi monográfiai is. Ezek egymástól nagyon eltérő színvonalú kötetek, hiszen többnyire helytörténészek írják őket, akik Magyarországon is zömmel műkedvelők, akiknek hiányzik a kellő szakmai felkészültsége. Lévén, hogy helytörténeti munkákról van szó, számunkra csupán két szempontból jelentősek; az egyik, hogy (akár elfogadható, akár elrettentő) példaként szolgálhatnak, másrészt pedig segíthetnek a szakirodalmi tájékozódásban (persze feltéve, ha szerepel bennük irodalomjegyzék, mert néha nem). Bár ez már csakugyan nem tartozik a szűkebb kutatási területhez, érdemes elolvasni olyan könyvet is, amely a zsidó vallási gyakorlattal foglalkozik (különösen ha nem zsidó kutatókról van szó, vagy pedig olyanokról, akik teljesen szekulárisan nevelkedtek), hiszen kutatásaink során elkerülhetetlenül találkozni fogunk olyan kifejezésekkel, amelyek ilyen szempontból gondot okozhatnak (elég csak megemlíteni a felekezeti egyesületek példáját).9 Ellenben egy viszonylag friss kiadvány már a levéltárban kereshető-található, héber nyelvű források kezeléséhez, kis mértékben pedig értéséhez ad hasznos útmutatókat (Dávid Gábor – Toronyi Zsuzsanna: Segédlet a héber iratok kezeléséhez. 9

Mint említettem, ebben a Zsidó lexikon is segíthet, de több olyan könyv is megjelent az utóbbi tíz-tizenöt évben, ami elmélyítheti a tudásunkat, ám én persze csak azt ajánlhatom, amit én is használtam, pl. Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon. Budapest, 1987; Donin, Hayim Halevy: Zsidónak lenni. Budapest, 1991 (népszerűsége miatt újra kiadták, s pillanatnyilag itt-ott még kapható). Ugyancsak problémát okozhat még a zsidó naptár (hónapnevek, dátumok átszámítása), ennek dekódolásában kronológiai kézikönyvek, öröknaptárok szolgálnak, újabban pedig az interneten is találhatunk olyan honlapokat, amelyek ún. naptárkonvertáló programot működtetnek, ezek segítségével pedig bármely időszámítás szerint leírt dátumok könnyedén megfejthetők. (Ilyen pl. a www.naptarak.com.)


39

Budapest, 2006) nemcsak levéltárosoknak, akiknek eredetileg szánták, hanem a kutatóknak is. Forrástípusok A holokauszt nemcsak az emberáldozatról szólt, hanem tragikus, felmérhetetlen pusztítást végzett a történelmi Magyarország zsidóságának kulturális hagyatékában is. Emiatt munkánk kezdetekor olykor kétségbeejtően reménytelennek tűnik egy-egy zsidó közösség történetét kutatni, annyira kevésnek tűnik a rendelkezésünkre álló forrásanyag. Valamilyen csoda folytán ránk maradt a magyarkanizsai hitközség irattárának jelentős része, s ennek köszönhetően látjuk igazán, hogy a többség esetében mi minden is ment veszendőbe. Másrészt viszont – ha hiányzik az irattári anyag – kénytelenek vagyunk jobban odafigyelni a többi forrástípusra, megtanuljuk értékelni a jelentéktelennek tűnő apróságokat, s még egy szabószámla vagy orvosi vény is értékes lehet, ha tudunk belőle olvasni. És itt elérkeztünk egy elsődleges felosztáshoz: ti. vannak olyan írott források a zsidósággal kapcsolatos kérdésekben, amelyeket maguk a zsidó közösségek hoztak létre, s vannak olyanok, amelyeket a nem zsidó közösség (környezet).10 10

Mind a zsidó közösségek által kibocsátott iratok, mind pedig a nem zsidó, de a zsidósággal kapcsolatos források tekintetében kitűnő segítségünkre lehet Haraszti Györgynek a 7. lábjegyzetben említett munkája (Magyar zsidó levéltári repertórium I. A–B köt. Hazai levéltárak). Bár van olyan terv, hogy ugyanilyen formában határon túli – magyar zsidó vonatkozású – repertóriumok is készüljenek, eddig csak egy szűkebb területet felölelő munka jelent meg (Pejin Attila: A zentai Történelmi Levéltár zsidó vonatkozású anyagának áttekintése. Zenta, 1999). Ellenben ehhez a témához (is) hasznos kiindulópontunk lehet még Fodor István – Apró Erzsébet: A vajdasági levéltárak magyar provenienciájú fondjai és állagai 1918-ig című kiadvány (Budapest, 2008), amely bár nem szűri ki számunkra a zsidósággal kapcsolatos forrásokat, de segíti feltárásukat.

40


A zsidó közösségek által létrehozott források. – Az ideális állapot mindenképpen az, ha fennmaradt a hitközségi irattár. A szervezett hitközségek működése a neoabszolutizmus és provizórium korától kezdve követhető nyomon, hiszen ebben az időben a birodalmi rendezőelv figyelme arra is kiterjedt, hogy a lakosságot – beleértve a zsidókat is – „napra készen” nyilván tartsa. Ennek nyomán a nagyobb közösségek rabbijait anyakönyvek vezetésére kötelezte (itt-ott megjelennek a temetők törzskönyvei is), ugyanakkor az addig viszonylag lazán (kisebb megszakításokkal korlátlan belső autonómiával) működő kehilák (közösségek) elöljáróságai differenciáltabb szerepkört kaptak. Ezek a körvonalak aztán a magyarországi zsidóság egyenjogúsítása (1867) után konkrét formát nyertek mind az anyakönyvi kerületek, mind pedig a hitközségi szerveződés tekintetében. Fontos megemlíteni, hogy a hitközségek belügyminisztériumi jóváhagyás által szentesített alapszabályok szerint működtek, s ugyanez vonatkozott a közösség által megalakított egyletekre is. Az 1850-es évektől tehát egyre több olyan irat képződött, amely megkerülhetetlen (és elsődleges) forrás a kutatásokhoz.11 Ha valamilyen ranglistát állítanánk fel, első helyre legtöbben nyilván az anyakönyveket tennék, ami érthető, hiszen nemcsak a család(fa)kutatóknak fontos, hanem migrációs mozgásirányok feltárását is segíti. Ez a zsidóság szempontjából különös jelentőséggel bír, hiszen anyaország nélkül, évszázadokig különböző országokban szétszórva, többnyire bizonytalan jogállásban, egyes foglalkozásoktól, ingatlanbirtoklástól eltiltva korán hozzászoktak a mobilitáshoz, nemcsak egy országon belül, hanem 11

Természetesen a hitközségi iratok között találhatunk korábbi időkből származókat is. Emellett pl. a temetők törzskönyveinél megtörténhetett, hogy – utólagos pótlásként – nyilvántartásba vették azokat is, akik a törzskönyv megnyitása előtt haláloztak el.


41

ha kellett, másutt keresték a boldogulást (a kikényszerített migrációkról nem is szólva). Az anyakönyvekből viszont származási helyekre, rokoni kapcsolatokra könnyen fényt deríthetnénk. Sajnos kevés zsidó közösség anyakönyvei maradtak ránk, s azokat is olykor több lelőhelyen találhatjuk meg; így pl. az újvidéki székhelyű Vajdasági Levéltárban is található egy külön fond, amely a tartomány egész területéről származó anyakönyveket tartalmaz (F: 402); a zentai tapasztalatok alapján azonban megállapítható, hogy esetleg csak egyes évkörökre vonatkozóan. Érdemes ellátogatni a belgrádi Zsidó Történeti Múzeumba is, de ne legyenek túlzott reményeink. Ugyancsak lehet próbálkozni anyakönyvi hivatalokban is, valamint egyes levéltárakban. Annak ellenére, hogy kezdetben német nyelven íródtak (majd csak a kiegyezés után térnek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre), ez nem kellene hogy problémát okozzon a kutatónak, hiszen a bejegyzések szűkszavúak, csak a legszükségesebbre szorítkoznak. A fő probléma inkább az, hogy a legtöbb közösség anyakönyvei vagy megsemmisültek, vagy feltáratlanul lappangnak valahol. Az anyakönyvekkel rokon „műfaj” a temetők törzskönyve, ahova az elhunytak adatait, illetve sírhelyét írták be. S ha már a temetőknél vagyunk, mondanom se kell, milyen kincsesbányát találhatunk itt, különösen, ha az anyakönyvek teljes hiányával szembesülünk, de a tapasztaltabb kutató nemcsak életrajzi adatokat olvas le a sírkövekről, hanem az eltemetettek társadalmi rangjára, vagyoni állapotára is következtethet. Itt azonban már komolyabb nyelvi akadályokkal is számolnunk kell; azon túl, hogy 1867 előtt a sírkőfeliratok nyelve német vagy jiddis volt, mindenképpen beleütközünk a héber írásba. Még akkor is, ha egy sírkőfelirat kétnyelvű, a más-más nyelvű szövegeknek eltérő mondanivalójuk volt, tehát nem egyszerű fordításként jelentkeztek. Az előzőekben felsorolt források a közösség tagjait elsősorban mint egyéneket láttatják-ismertetik meg velünk. Ha azon-

42

Pejin Attila

ban tovább akarunk lépni, s jobban megismerni a közösség belső életét is (és itt még szó sincs a tágabb közösséggel való kapcsolatról!), jó lenne megtalálni a hitközség iratait – jegyzőkönyveket, pénztárkönyveket, adókönyveket –, hiszen ezek segítségével tárulhat az részleteiben is elénk. Forrásképzőként jelentkezhet maga a hitközség, valamint a hitközség mellett vagy attól függetlenül működő, felekezeti jellegű egyesületek, közülük is mindenekelőtt a Hevrá kádisá (Szentegylet), valamint a Nőegylet. A Hevrá kádisá elsődleges feladata a halottakkal való törődés, a temetéssel, valamint a temetővel kapcsolatos teendők voltak. Az ún. hevrá-könyvek az alapszabályokon kívül tartalmazták a törzstagok névsorát is, és értékes tartalmuk mellett ráadásul olykor díszesen illusztráltak is. A nőegyletek jegyzőkönyvei viszont a zsidó nők korabeli társadalmi mozgásterébe engednek bepillantani.12 A nagyobb közösségek felekezeti iskolát is működtettek, amelyek a többi elemi népiskolához hasonló forrásanyagot szolgáltatnak; ha szerencsénk van, az általunk kutatott közösség iskolai évkönyveket is kiadott, ezek pedig – mondani sem kell – igazi kincsesbányáknak számítanak. lelőhelyeik viszont nem a levéltárak, hanem a könyvtárak. (Budapesten, a Széchényi Könyvtárban például sikerrel lehet próbálkozni vajdasági közösségek népiskolai évkönyveivel.) A nagyobb közösségek felekezeti lapokat is megjelentettek (Szabadka, Újvidék); ezekben közeli kisebb közösségekről is megjelentettek rövidebb híreket. Érdemes emellett országos jellegű zsidó hírlapokat is vallatni, hiszen ezekben szintén találhatunk adatokat bármely hitközségről.13 12 13

A felsorolt forrástípusoknak mindegyike megmaradt a magyarkanizsai hitközségre vonatkozóan. Lásd a 7. lábjegyzetben említett bibliográfiát, amely a hírlapok, folyóiratok fontosabb adatai mellett (megjelenési évkör, kiadó, szerkesztő stb.) közli a lapok lelőhelyeit; többségük a Széchényi Könyvtárban található, sajnos nem teljes évfolyamok, némely pedig csak szórványpéldányokkal szerepel.


43

A nem zsidó (makro)közösség által létrehozott, a zsidó ságot érintő források. – Ha már az előző kategóriában az anyakönyvek kiemelt helyet kaptak, forrásértékük miatt itt is ezzel a típussal kezdenénk, hiszen a polgári anyakönyvezésnek köszönhetően 1896-tól már folyamatosan nyomon követhetjük az itt élő zsidó családok, egyének demográfiai változásait. A zsidóságot is érintő, de nem zsidó közösség, vagyis a politikai község által létrehozott (levéltári) források többsége a zsidókat a nem zsidó lakosokhoz hasonlóan a közösség polgáraiként kezelik, nem tesznek különösebb kivételt, nem kapnak kiemelt helyet, kivéve ha tipikusan felekezeti kérdésként foglalkoznak vele (pl. a zsidó népiskola kérdésében, vagy a zsinagógaépítéssel kapcsolatban. Kivételt képezhetnek a hírlapok, különösen az 1880-as évek végétől kezdve, amikor a politikai csatározás olyannyira elfajult vidéken is, hogy a politikai demagógia eszköztárában itt-ott megjelent az antiszemita felhang is, különösen országgyűlési képviselőválasztások idején. Fontos forrásokat képeznek a különféle egyletek iratanyagai is, hiszen a zsidóság többsége (az ortodoxokat, illetve a hászidokat leszámítva) nem különült el környezetétől, sőt ellenkezőleg, igyekezett tevékeny szerepet vállalni egy-egy közösség társadalmi életében. A gimnáziumi évkönyvek – a népiskolaiakhoz hasonlóan – megint csak olyan mindenütt hasonló, de sokféleképpen megközelíthető és értelmezhető adatokat szolgáltatnak, amelyek egyéb források szűkében különösen felértékelődhetnek. Az 1867 előtti időszakra vonatkozóan viszont egyéb forrástípusokat kereshetünk, amelyek erre a korszakra voltak jellemzőek. A XVIII. század második felében, amikor a mai Vajdaság területén tartós jelleggel egyre több helyütt kezdtek letelepedni a zsidó családok, elég nehéz feltárni velük kapcsolatos dokumentumokat. A tolerált (megtűrt) jogállásból eredően a zsidóság ún. türelmi adót volt kénytelen fizetni, ennek azonban írásos nyoma is maradt összeírások, adókivetési összegek

44


formájában. Peres ügyeik másik zsidókkal vagy nem zsidókkal, lakosítási kérelmeik, dicalis összeírások rovatbejegyzései mind olyan forrásoknak számítanak, amelyek segítségével tettenérhetjük s körvonalazhatjuk a zsidóság letelepedését, a zsidó közösségek korai történetét, illetve fokozatos bekapcsolódásukat a tágabb közösség gazdasági munkamegosztásába, társadalmi életébe. S most a kezdetektől a tragikus véghez ugorva, a kutatások fontos forrásai lehetnek az 1941 és 1944 között képződött iratok, valamint a hírlapi tudósítások, amelyek nyomon követik a zsidóság jogfosztását (zsidórendeletek helyi érvényesítése) egészen munkaszolgálatba hívásukig, illetve deportálásukig. Fájdalmas, de fontos forrást képeznek a holokauszt áldozatainak összeírásai, amelyeket közvetlenül a háború után hajtottak végre.14 „Zsidó” tudományos tennivalók a Vajdaságban – helytörténeti szinten Illő, hogy – Scheiber Sándor emléke előtt is tisztelegve egyúttal – ennek az írásnak a végén mi is megfogalmazzunk valamilyen programot. A bevezetőben röviden vázoltam, mi minden jelent meg eddig a magyar zsidóság (ezen belül vidékünk zsidósága) tör 14

A holokauszt áldozataival kapcsolatban különösen felvetődik az internet használatának lehetősége, hiszen a jeruzsálemi székelyű kutatóközpont-emlékműkomplexum, a Yad Vashem által létrehozott adatbázis szabadon használható (www.yadvashem. org). Legyünk azonban óvatosak, mert – mint minden hasonló adatbázist – ezt is különféle források alapján állították össze, az adatgyűjtések körülményei, módja viszont nem egyszer megkérdőjelezhetik az adatok hitelességét. Kutatásainkkal mi is hozzájárulhatunk ezek pontosításához, javításához, ezáltal ennek a valóban jelentős, gigantikus projektnek a hasznosságához akár kegyeleti, akár tudományos tekintetben.

Cím Források a zsidóság kutatásaihoz...

45

ténetével kapcsolatban. Helytörténeti viszonylatban látszólag könnyebb kiosztani a feladatokat, ez azonban talmi önámítás, mert a mikroszintű kutatások még nagyobb – néha lehetetlen, megoldhatatlan – feladatok elé állíthatnak bennünket. Hiszen ha makroszinten nincsenek összefoglaló munkák (mint amilyen pl. a magyarországi zsinagógákról megjelent), amelyek útmutatóul szolgálhatnának egyes témák feldolgozásához, akkor bizony nekünk kell valahogy (legalább egy minimális szinten) ezt elvégezni, egyfajta előtanulmányként. Ez eleve meg szokta haladni az erőnket, hiszen békaperspektívából (helytörténészként) nehéz rálátni az egészre. Azt tudom tanácsolni, legyen mindenki szerény, alázatos, s próbálja hasznossá tenni munkáját azáltal, hogy adalékokat szolgáltathat, összképeket árnyalhat, miközben persze helytörténeti szinten – lehetőségei és képességei szerint – azért megírhatja települése zsidóságának történetét. Itt viszont nem tudok mintát javasolni, mert itt nemcsak a kutató képességei, tárgyi tudása lehet meghatározó, hanem pl. az alkalom. Ha valakit nem szorít határidő, vagy nem (csak) emlékező-kegyeleti szempontok vezérlik (egy-egy évforduló kapcsán), akkor nagyon jó kis monográfiák születhetnek. Ha azonban csak a tárgyi felkészültségünkből indulunk ki (szem előtt tartva – minden lekicsinylő szándék nélkül –, hogy a helytörténet-kutatók többsége nem hivatásból gyakorolja ezt a tevékenységet, meg azt, hogy nem zsidó származású, így még a kulturális miliő által elsajátított minimális ismeretei sincsenek a zsidóságról), akkor azt kell mondanom, hogy mindenki találja meg a saját műfaját, legyen az „csak” egy emlékkönyv, hitközségmonográfia, vagy akár egy település zsidóságának elemző szinten feltárt-megírt történeti monográfiája. Persze nem kell mindenáron könyvet írni, hiszen a Bács ország honismereti folyóirat kiváló hely a legkülönfélébb adalékok, rövid lélegzetű cikkek megjelentetéséhez, de itt van persze a mi Almanachunk is. Külön értéket képviselhet

46


a használaton kívüli zsidó temetők (többségük ilyen) valamilyen szintű feldolgozása, akár csak egyszerű leírásban, akár részletes kataszterben vagy adatbázisban gondolkodunk, hiszen tevékenységünkkel hozzájárulhatunk megőrzésükhöz is, ami annál is inkább kívánatos, mert a zsinagógák többségét ’45 után lebontották, s a temető maradt szinte mindenütt az egyetlen monumentális objektum, amely még őrzi az egykor tevékeny, virágzó zsidó közösségek emlékét.15 Utolsó intelemként elmondanám még azt is, hogy ne ragadjuk ki ezeket a közösségeket a kontextusból. Ez nagyon kényelmes dolog (bár még mindig eléggé összetett feladat), de szem előtt kell tartani, hogy pl. a zentai zsidóság nagy vonalakban követte mindazokat a trendeket, amelyek 1918-ig (némely kérdést illetően pedig tovább is) végigkísérhetők a magyarországi zsidóság életében. Másrészt ugyanakkor ez a közösség egy politikai község – Zenta város – részeként is „működött”, amely település viszont megint egy nagy egész – előbb Magyarország, majd a Jugoszláv Királyság – kötelékében fejlődött. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor valóban hasznos adalékokkal szolgálhatunk – helytörténeti szinten – a mai Vajdaság területén egykor élt zsidó közösségek történetéhez.

15

A zentai Ádám József példája nemcsak említésre méltó, hanem követendő, mert nemcsak a zentai, hanem az adai és moholi temetők sírköveit is lefényképezte, Excel-adatbázisba szerkesztette (kivéve a csak héber feliratú emlékeket), ezáltal pedig igen megkönnyítette mindazok munkáját, akik e temetők sírköveit „csupán” történelmi forrásként kívánják használni, ugyanakkor azonban felkeltheti a művészettörténészek, néprajzkutatók kíváncsiságát is.

Örvendetes, hogy az utóbbi időben egyre többen próbálnak

Recommend Documents