romos házba a miséjére, ahová az élet és a politika vetette. Egyre többen voltunk már, nem csupán templomi közönség,

Első lépés - Waigand közösség

A Waigand közösség létrejötte

1988-ban költöztünk Máriaremetére, és közösséget kerestünk. A remetei közösség amelyhez ma is tartozunk, ekkor formálódott. Vezetője Waigand József atya, "Jóska bácsi", aki itt, Hűvösvölgyben élt, és akit kezdtek felfedezni a környéken lakó kisgyerekes szülők. Egyre többen jártunk a kissé romos házba a miséjére, ahová az élet és a politika vetette. Egyre többen voltunk már, nem csupán templomi közönség , egyre inkább közösség . A csapat főleg nagycsaládosból állt, akkoriban még megfizethetőbb volt a környék. Én nem leszek mindig köztetek , mondta nekünk, nem lesz papotok, barátkozzatok össze, alakítsatok közösséget, készüljetek fel a hittantanításra! - így biztatott minket.

1 / 22


Csak egy mise volt vasárnap, 1/4 10 felé kezdődött. Jóska bácsinak csak fél tüdeje volt, de nagyon sok szeretete és bölcsessége. Nehezére esett a hosszabb szentbeszéd, minden héten valakit megbízott egy témával, hogy készüljön néhány gondolattal, amit elmond az evangéliummal kapcsolatosan, ő csak kiegészítette. A sok kisgyerek Úrfelmutatáskor mind csöngetett, az atyának hatalmas csengőkészlete volt, még ma is meg van. J.b. a gyerekeknek mise után bábozott, a szülők a kertben beszélgettek egymással és az idős apácákkal, akik még a házban laktak. Néhány lelkes kismama elkezdte hétköznap látogatni a többieket Jóska b. bíztatására , és több család összebarátkozott. Nem csak a hittanoktatás indult be a szülők és később a fiatalok segítségével, de még egy sor egyéb gyümölcse is lett az együttes munkának. J.b. még megérte az Ökumenikus Iskolánk megnyitó ünnepségét, amelyet az Ő indíttatására hozott létre a közösségünk, a megnyitón még beszédet mondott. Már több, mint 10 éve nincs köztünk, és azóta tényleg nincs papunk, hétről hétre vadászunk egy-egy atyát, hál Istennek eddig nem sok héten kellett máshová mennünk. A közösségünk felvette az Ő nevét, és sok szállal kötődünk egymáshoz.

Közösségi életünk

2 / 22


Waigand atya nincs már köztünk, de a róla elnevezett Waigand közösségünk ma is él, és igyekszik a keresztény ideál szerint élni , és a keresztény értékeket képviselni a világban. Együtt sportolunk és nyaralunk, énekelünk és színészkedünk, hétről-hétre papot szerzünk, szervezzük a kápolna életét , az elsőáldozásokat és bérmálásokat.

Nagyközösség és kiscsoportok

Miután a közösségünk nagy, talán 50 család (volt már 100 körül is), ezért több kisebb csoport működik benne . Né pdalkörünk 2 hetente találkozik mindig más családnál, néhány éve keresztény történelmi témájú színdarabokat tanultunk be és adtunk elő, nem csak Remetén. Közös kirándulásokat, sporteseményeket és ünnepeket szervezünk. Támogatjuk egymást , a rászorultabbakat anyagi segítséggel is. Elkezdtük építeni a négy helyi egyházközség közötti kapcsolatot , több közös farsangi és Szilveszteri ünnepséggel, egyéb rendezvénnyel, egy vasárnapi hajókirándulással , ahol kb. 200-an voltunk, és a hajón volt a szentmise. (Kilépés, nyitás).

3 / 22


Hogy a közösségünknek pénze is legyen, egyesületet hoztunk létre, néhányan pályázatokat írn ak, és honlapunk is van. Idén újra Felsőörsre szervezzük családos nyári táborunkat, úgy mint tavaly, programokat találunk ki kicsiknek és nagyoknak. A tavaly nyári egyhetes együttlét jó alkalmat nyújtott megismernem közelebb kerülnöm olyanokkal is, akiket korábban csak felületesen ismertem.

Vannak lelki csoportjaink is, amelyeknek a fő célja a lelki élményeink és problémáink megosztása, egymás lelki támogatása, közös ima. Ezek szűkkörűek, és személyesek. A mi csoportunk (5 házaspár) talán 6-8 éve működik, a közösségben eleve barátok voltunk. Felmerült az igény bennünk, és elhatároztuk, 2 hetente rendszeresen találkozunk. Ilyenkor nagyon fontos a barátság, hogy teljes bizalommal tudjunk egymáshoz lenni a beszélgetések során.

Waigand közösségünknek kifelé ható eredményei vannak. Létrehozta az ÖKU-t, szerintem a környék legszebb iskolája. Az aulában és a könyvtárban gyakoriak a rendezvények, és szinte minden este van valami program: pl. kosár, v. torna. Az iskola munkáját az ISKOLASZÉK segíti, ez részben közösségünk tagjaiból áll. A tanárok keresztények, a nevelés ker. értékrendű, és a kikerülő gyerekek valami többletet visznek magukkal. Az iskolának nagy a vonzása.

Tágabb közösségünk belefolyik a helyi városrész életébe is. Létrehozott egy

4 / 22


ERNYŐSZERVEZET-et a helyi civil szervezetekből, és sikerült befolyásolni Önkormányzati döntéseket is. Az új Művelődés ház beindításánál sikerült elérni, hogy ne egy kisebb érdekcsoport sajátítsa ki magának, hanem a helyiek számára váljon színes kultúrközponttá, ahol profi előadók, előadások mellett amatőr rendezvények is helyt kapnak.

Személyes kapcsolataink

Sok szállal kötődünk egymáshoz. Gergő fiunk esküvőjekor, nemcsak az esküvő előkészítésében vett részt a közösség, de ünnepi műsort is készített az esküvő utáni ünnepségre. Ez az iskola aulájában zajlott, és a vendégek el voltak varázsolva az esküvő utáni ünnepségtől. Ők voltak az első pár a csapatból, azóta többen beindultak, az esküvőink közösségi események.

Nagyon fontos számomra, hogy a tágabb közösség a gyerekeink számára biztos közeget je lent. Kor szerint saját csoportjaik vannak, 10-12 fős csapatok fiatal vezetőkkel, akik a rendszeres hittanos és játékos foglakozásokat vezetik. 18 éves kortól a csoportok önállósodnak, addigra általában hosszútávú barátság alakul ki köztük, még házasságok is köttetnek, és egy részük vezetővé válik az újabb csoportokban. Ezekben a csoportokban a gyerekek a világ hamis értékeivel szemben "felvérteződnek" .

5 / 22


Természetesen vannak a közösségünknek kiemelkedő, meghatározó egyéniségei, vezetők, akik különösen sok munkával, áldozattal szolgálták a közösséget. De valahogy mindenki megtalálhatja benne a helyét, mindenkinek van valamilyen értéke, amit hozzáad. Lehet, hogy egy ima, egy kápolnatakarítás, vagy hólapátolás, de ő is benne van.

A közösség idővel változik. Vannak, akik elmentek tőlünk, és vannak újak, akik jöttek. A Waigand közösség több, mint 20 éve indult, az atya rég nem él már köztünk. Ma már sokan nem is ismerték az atyát, aki karizmatikus lelkületével az elindító volt. A közösségünk hőskorában lezajlott nagy történéseknek, a kezdeti közös munkáknak a kohéziós ereje máig is hat az "őstagokban". De az új tagok másképp élik meg a helyüket a közösségben, a régi emlékek helyett új összetartó erőre van szükség, új elvárások születtek. Jelenleg éppen ebben a fázisban vagyunk, keressük az új azonosságunkat, és az új összetartó erőt.

(Juhász Bálint)

2. UGRON MÁRIA NÉNI VISSZAEMLÉKEZÉSE

6 / 22


Nem tudom, melyik évben volt, de az biztos, hogy akkor választották meg II. János Pál pápát. Én másnap elmentem Jóska bácsihoz – akit az azóta meghalt unokatestvérem révén ismertem, de semmiféle kapcsolatban sem voltam fele – megkérdezni, hogy ki ez a lengyel Vojtyla bíboros? Jóska bácsi sem tudott többet, mint hogy nagy dolog: nem olasz, sőt, vasfüggönyön inneni, kommunista országból való, a Szentlélek nyilván tudja, miért pont őt választották. Nem sokkal ezután megharagudtam a békepap plébánosunkra – azóta ő is meghalt – és attól kezdve a kápolnába jártam hétköznap-vasárnap szentmisére. Főleg idősebb házaspárok voltak, hétköznap néhány öregasszony és 3 nővér – két beteg nővérnek mise után bevitte Jóska bácsi az Oltáriszentséget. Akire jól emlékszem, Juliska néni –Kálnai Attila nagymamája. Minden nap ott volt, pedig már nagyon nehezére esett az a kicsi emelkedő a buszmegállótól a kápolnáig. Na, ez valami, amit Ti, „újak” nem tudhattok: az eredeti kápolna. Az is „meghalt” azóta. Innen a második szomszéd volt a Bátori utcában. Nem is kicsi kertben, egy erősen tatarozásra szoruló villában egy kicsi kápolnaszoba. Nekem –Jóska bácsival együtt- még ma is hiányzik. –

Aztán megjelent –úgy emlékszem, elsőként- Elek Jutka és Karcsi néhány gyerekkel és hamarosan mind többen, fiatalok. Olyanok, akiknek a gyerekei a Tömő utcába jártak Jóska bácsi hittanórájára meg olyanok, akik hallották valakitől, milyen jó itt a szentmise. Mind több gyerek jött és mind jobban idegesítették a nyugodt misékhez szokott öregeket, akik végül sorra elmaradoztak. Jóska bácsi örült a megelevenedett kápolnának. Az elmaradókért nem aggódott, mert –úgy mondta- azok szilárdak a hitben, elmennek más, nyugodtabb templomba, ide hadd jöjjenek a gyerekek. Az, hogy még nem értik a szentmisét, nem baj. Mi talán értjük? Felfogjuk milyen óriási nagy titok az Eucharistia? – Na, úgy-e!

Szokják meg minél korábban, hogy vasárnap jó „együtt szeretni a Jóistent”. Erre a kifejezésre nagyon jól emlékszem. Fontosnak tartotta, hogy a szülők együtt jöjjenek a gyerekekkel. Ha az egész kicsiket otthon kell őrizze az egyik szülő, akkor gond, hogy ő mikor jut el a misére.

Az a baj, hogy Jóska bácsit olyanoknak emlegetni, akik nem ismerték, nagyon nehéz. Sőt, lehetetlen az egyéniségét leírni, elmondani. A bölcsességét, a mindenkit megértő, elfogadó szeretetét. Azt, hogy 80 évesen is jobban elfogadta a fiatalok gondolkozását, mint a saját szüleik. Hihetetlenül „modern” volt a szó jó értelmében. Mindenről lehetett beszélni

7 / 22


vele. Humorérzéke volt. Ideális lelki vezető, gyóntató. Pótolhatatlan! Ezt mi, akik ismertük, mind tudjuk, és ezért van kicsit „gombóc a torkunkban” ha emlegetjük, és legszívesebben sírnánk. Pedig ő ezt biztosan nem akarja, hanem arra biztat, folytassuk, amit ő elkezdett: Krisztust követő fiatalokat nevelni, őket a hitben megerősíteni, hogy biztosan haladjanak az Istenhez vezető úton. – Könyörögj érettünk, Jóska bácsi, hogy helytálljunk!

3. DIVIACZKY KLÁRI:

Gyenesdiás. A jó Isten és férjem családja jóvoltából Gyenesdiáson örököltünk egy nagy öreg házat hatalmas kerttel. Hosszú évek munkájával sikerült használhatóvá tennünk. Feltettük magunknak a kérdést: jó lesz a gyerekeknek, és ennyi? Amikor ide kerültünk egyből jött a válasz, és megszerveztük az első gyenesi tábort 1987 nyarán - amit aztán még 11 követett.

Bárki jöhetett, mindenkit szeretettel vártunk. Jöttek picik és nagyok, testvérek és hittanos barátok. Legifjabb vendégünk a kéthónapos Elek Matyi volt. Huszonöt – negyven gyerekkel nyaralt 1-2 hétig általában 3-4 áldozatos szülő (számukra ugyan a nyaralás szó nemigen a valóságot fedte…) Egész napos program a gyerekekkel: a Balaton, kirándulás, játék, enni is kell, és aztán jött az éjszaka. Rákészülés a másnapra, meghitt beszélgetések miközben pucoltuk-pucoltuk a zöldséget, és főztünk, míg erőnk bírta. A konyhában valami egészen titkos dolgok születtek…

8 / 22


Emlékezetes élmény maradt az első vasárnapi misénk, mikor a kis falusi templomban megjelentünk az utcahossznyi gyerekkel. Öreg nénikék énekeltek ott tán már 100 év óta, s mi egyszer csak berobbantunk. Megdermedt a levegő, csend, meglepődés. A pap bácsi nem tudta, mit kezdjen velünk. Ilyen látvány a nyolcvanas évek végén azt hiszem nem sok lehetett az országban. Eleinte hangok szűrődtek: „ez biztos valami gyerekváros”. Mégis: van szülő is, meg szeretet, pici meg nagy - sehogy sem értették. Kik ezek, hogy találtak egymásra és mi tartja őket össze? Csak mosolyogtunk: „nekünk van egy Jóska bácsink”. A következő évben már vártak minket. A falu életében megmozdult valami.

Amit én kaptam tőle: sokat tanultam az ott lévő mamáktól, Elek Jutkától, Rabár Esztertől, Lakatos Maritól. Aztán jöttek a többiek (mindenki fontos volt) – sőt még papa is, Fanyűvő személyében. Röviden, Jóska bácsi lelkülettel: a közösen vállalt feladat csodálatos módon mélyíti el az egymás iránti szeretetet.

Hogy a gyenesi körülményeket egy kicsit érezzétek, kis történetet mesélek.

Június végi borús idő, tehát kirándulás. Ahogy kellett, elkapott minket az eső, mindenki csurom víz lett és sáros. Megérkezés után hamarosan keresztül-kasul a kertben több tíz méternyi szárítókötélen lógtak a ruhák. Már csak a gyerekek maradtak hátra. Képzeljétek el, amikor a jóleső fürdő helyett az emésztő megtelik, bugyog vissza és kegyetlen kéjjel árad a bűz. De hát semmi gond, volt egy Eszterünk, akinek mindig van életmentő ötlete, és szólt: „Nosza gyerekek – az idősebbekhez fordulva – mindenki kap egy piros pontot, aki megfürdet egy kicsit”. Néhány perc és már lavórokban nagy pancsolás a fűben. Szembe jön velem Köllőd Bori, elkapom (vágyva a piros pontra) és mondom:

- Gyere Borikám, meglátod, hamar túl leszünk rajta.

Bori rám néz tágra nyílt szemekkel:

De Klári néni, én már kétszer fürödtem…

9 / 22


Ui. utólag: terveinknek nincs vége. A jövő is rólunk szól – az unokákkal.

4. SEIDL HANCSI:

Arról szeretnék nektek mesélni, hogy milyen sokat jelentett nekünk, hogy nem csak a szentmiséken találkoztunk, hanem hét közben is. Péntek esténként a házaspároknak összejövetelt szerveztünk, ahol komoly téma volt, utána beszélgetés. Erre Jóska bácsi már nem jött el, csak mindig biztatott bennünket, hogy ez nagyon fontos. Azután stoppoló estet rendeztünk, ahol - miközben végre a nagy halom varrni való is egy kicsit apadt - megbeszéltük a fontos dolgokat és egy kicsit elkezdtük szervezni az életet pl. a házi óvodát. Négy mama összefogott és minden nap máshol voltak a kicsinyeink, ami nekik is nagy élmény volt és nekünk is nagy könnyebbség. Azután elkezdtük szervezni a nagyobb ünnepségeket. A legelső Mikulás est Pintér Pityuéknál volt, ami egy felejthetetlen alkalom volt, mert mi szülők tanultunk be egy színdarabot, (ami káposztafejekről szólt), és rengeteget nevettünk, mire felkészültünk. Névre szóló ajándékokat készítettünk, a nagyobbak könyvet kaptak, amit külön felírtunk, hogy jövőre nehogy ugyanazt kapják. A kisebbeknek meg kis lapozgatós képeskönyvet csináltunk, amit elhozhattak a misére és nézegethették. Az együttes munka nagyon nagy élményt jelentett. A közös farsang és a szilveszter is ekkor kezdődött. A pontos doboz is ekkor indult útjára, mert Jóska bácsi – bár már rozoga volt – de bejárt a Tömő utcába hittant és szentmisét tartani, nekünk meg fájt a szívünk, hogy 3 átszállással kell bemennie minden héten többször.

10 / 22


Ezért megbeszéltük, hogy minden család beadja az egy főre jutó jövedelmének 10%-át, hogy mehessen taxival. A következő nehézség az volt, hogy rábeszéljük őt, hogy elfogadja ezt tőlünk, de megmagyaráztuk neki, hogy ez csak a mi önző érdekünk.

5. SEIDL ÁGOSTON:

Két percben az Ökumenikus Iskoláról

Minden mindennel összefügg. Különösen ebben a közösségben.

Az előbb hallottunk Gyenesről, a gyenesi nyaralásokról. S lám, a keresztény iskola gondolata is ott fogalmazódott meg, a gyenesi körtefa alatt, Rabár Eszter szájából: „Csináljunk iskolát!”.

S hogy az iskola keresztény, ökumenikus szellemiségű lett, abban benne van Jóska bácsi belénk plántált gondolata is, mert emlékszünk rá, hogy ő mennyit imádkozott az Egyház egységéért, ezt mennyire szívén viselte. Nem kimondott javaslata volt ez, hanem sokszor elmondott gondolatait tudtuk így konkrét formába önteni.

11 / 22


Mi adta a bátorságot ennek a közösségnek, hogy még a rendszerváltás előtt le merjünk ülni az akkori hatalommal tárgyalni, mi adta a bátorságot ahhoz, hogy felkeressük az adyligeti laktanya ezredes-parancsnokát, hogy ugyan adjon már egy épületet az iskola számára? Nem állt mögöttünk egy híres hitszónok, nem állt mögöttünk az Egyház valamely nagyformátumú híressége, de magunk mögött tudhattuk ennél többet: Jóska bácsi szerető egyetértését, imáit.

Sokszor felemlegettük már szerénységét. Az Ő szerénysége nem felvett viselkedés volt, hanem valóban ilyen volt a lénye. Úgy volt szerény, ahogy csak az igazán sokat tudók, a belülről igazak tudnak szerények lenni. Egy jellemző mondatára emlékeztetlek Benneteket: csak Jóska bácsinak volt szabad szólítani, s egyszer mondta is, hogy csak az szólíthatja őt „főtisztelendő”-nek, aki megmondja neki, hogy kell valakit „főtisztelni”.

Megfogalmazta vágyát, hogy szeretné látni elindulni az Ökumenikus Iskolát, s ez megadatott neki, mert 1990-ben ott ülhetett az ünnepélyes iskolaavató évnyitón, s az Ő áldásával indulhatott az Iskola.

Az elmúlt 13 évben kb. 800 gyerek tanult már az iskolában: ilyen növény cseperedett az elvetett magból. S hogy Jóska bácsi szellemiségét ápoljuk, arra íme az illusztráció: a „Waigand József díj”, amit évenként ad ki a Széphalom Alapítvány azoknak, akik jelentősen hozzájárulnak az Iskola, a környék keresztény, ökumenikus szellemiségéhez.

12 / 22


Jól kifejezi ez a díj, hogy Jóska bácsi lelke mind a mai napig velünk van, s támogatja az Iskolát munkájában. 6. NYILASI GÉZA:

Most néhány gondolatot szeretnék elmondani arról, hogy Jóska bácsi hogyan próbálta az egyre növekvő létszámú csapatot közösségé formálni.

Terve tudatos volt. Kialakult a mise utáni agapé rendszere. Amíg Jóska bácsi bábozott a gyerekeknek, addig mi, felnőttek, elkészítettük a másik helyiségben a szörpöket, a kekszeket, a rágcsálnivaló puffancsokat, majd következtek a jóízű beszélgetések. Tilda néni és Noémi testvér is részt vett benne. Amikor Jóska bácsi el tudott szabadulni a gyerekektől, ő is bekapcsolódott. Néha azt vettük észre, hogy dél van. Eközben természetesen (látva a sok szemetet, sarat) elindult a takarítás. Először csak Jóska bácsi szobájában, majd egyre kijjebb-kijjebb. Először csak önkéntes alapon szerveződött – még a hólapátolás is. Később ebből nőtte ki magát a rendszerbe szedett, kiosztásos alapon történő takarítás, aminek végső kifejlett képe a mai takarítási rendszer lett. Minden területen szerettünk volna segíteni Jóska bácsinak –pld.a mosását is átvállaltuk: Jutka, Eszter, Hancsi, Sz.Márti majd én. Akkor került továbbadásra, amikor valaki áldott állapotba került. Legutoljára hozzám jutott és itt meg is állt. Két okból – egyrészt, mert nem kerültem áldott állapotba, másrészt – mert sajnos, Jóska bácsi visszatért szeretteihez.

Jóska bácsi sugallatára elkezdődött a szociális gondoskodás, abban a formában, hogy a kápolna padlásán összegyűjtöttük az általunk már nem használt, jó minőségű ruhákat. Közösségünk sok tagja a gyerekek 8-10 éves koráig innen jutott ruhákhoz-cipőhöz. Az a 80-90-es években egy új szemléletet hozott közénk. Kialakította bennünk a másokról való tudatos gondoskodást.

Tudatosan gyűjtöttünk és kerestük mások számára olyan dolgokat, ami fontos és hasznos volt a család részére. Nemcsak ruhákat, hanem autóra, sok egyéb mindenre is sor került. – Később vásárokat szerveztünk – ruhavásárt. Ebből nőtte ki magát a NOE (hidegkúti szervezete Körmendy Ildikó és Ágoston vezetésével.

13 / 22


7. Kálnay Babi:

Mi nem hívőként kerültünk ide.

Attila nagymamájától már sokat hallottunk a kápolnáról. Összeismerkedtünk Mártival, biztatott minket, legalább a gyerekek miatt ismerjük meg Jóska bácsit.

Ellenálltunk, érveltünk: azért, mert valaki nem hívő, lehet rendes ember, és ha majd úgy érezzük, jövünk. A csoda megtörtént… 91’ Húsvétvasárnapján. Talán ezt hívják „meghívásnak”. (De az is biztos, hogy a Mamika és mások imái is hozzásegítettek.) Nagy örömmel és szeretettel fogadtak minket.

Maga a MISE azért vált fordulóponttá, mert Jóska bácsi és a közösség számunkra az addig elfogadhatatlan Istent emberközelbe hozta. A gyerekek csengetése, mint az angyalok muzsikája, olyan volt. A természetesség megérintett minket.

14 / 22


Útkeresők voltunk, példával és jó szóval terelgettek. Nagy élmény volt Surány is.

Jóska bácsi nagy hatással volt ránk nyugalmával, lelki derűjével, szellemi frissességével, és ahogy a gyerekekkel foglalkozott. Különleges pofonhelyettesítő „pikt und paktum”-ját azóta se felejtjük.

Ha kérdéssel fordultunk hozzá, bátorított, nem minősített, azt tanácsolta, mindennek a gyümölcsét vizsgáljuk meg. Amikor elérkezettnek látta az időt, javasolta, rendezzük életünket. Ő és a közösség minden segítséget megadott hozzá. Hittankönyvet kaptunk, beszélgetésre, előadásra, lelkigyakorlatra hívtak. Jóska bácsi még az év október 8-án, polgári házasságunk 14. Évfordulóján összeesketett minket.

Következő tavasszal született 3. Fiúnk, együtt keresztelte meg őt bátyjaival. Itt kérdés volt, kik legyenek a keresztszülők, Ő a legnagyobb természetességgel mondta: „hát, nézzetek itt körül!” Ezért alakult úgy, hogy minden gyerekünk keresztszülője a közösségből való.

Annyi szeretetet kaptunk, hogy kerestük, mi mit tehetünk. Először a lehullott almát szedtük, hogy ne csípjék meg a darazsak a gyerekeket, segítettünk Jóska bácsit bábozáskor, Tilda nénit az előkészületekben. Jóska bácsi buzdítására bekapcsolódtunk a liturgikus tevékenységekbe, bibliakörbe, vezetőségbe, olvasók szervezésébe. Az Imakor azért lett fontos, mert így a közösséget hordozhattuk imáinkban, akkor még a Noémi testvér szentlelkes vezetésével. A komatálról egy közös lelkigyakorlaton hallottunk a Tömő utcai közösségtől. Harmadik gyermekünk születésekor magunk is megtapasztaltuk, milyen jó, ha valaki bekopog egy-egy ebéddel. Alkalom volt ez egy kis beszélgetésre, ismerkedésre. Így jött a gondolat, legyen ez itt is szokás …. és lett!

Még egy gondolat! Tavaly, amikor Attila munkahelye bizonytalanná vált, kértük Jóska bácsi égi közbenjárását. S nem sokkal később Attila munkát kapott az Ökuban. Amikor ez eldőlt, azon a reggelen egy nagy szivárvány ívelt át a kápolna és az iskola fölött… Ez is csoda volt…

15 / 22


8. Fanyűvő:

Sportélet a pesthidegkúti Waigand-közösségben

Jóska bácsi testi egészségi állapotából közvetlenül a legkevésbé sem, viszont az általa képviselt lelkiségből-szellemiségből annál inkább következik, tehát (így azt hiszem, teljes joggal) Őrá vezethetjük vissza mindazt, ami a testedzések egy markáns vonulata mentén közösségünkben az elmúlt 14 évben történt. Kezdvén a történetet azzal, hogy akadt egy már-már fanatikusnak tekinthető, talán önnön fiatalkori testi satnyaságát azóta is folytonosan ellensúlyozó ember, aki azonban e „kompenzációs program”-ját különös módon mégis teljes egyedüllétben, csaknem titokban folytatta. Mígnem e munkálkodás útjának bizonyos lehetséges, pozitív közösségi perspektívái, illetve ezek közkinccsé tételének alapötlete a Diviaczky Kláriban 1989. nyarán meg nem született, mégpedig egy elképesztően egyszerű, ám talán éppen ezért számomra annyira velőtrázó kérdés formájában, mely szerint:

16 / 22


„ – Kedves Fanyűvő, voltaképpen te miért nem népszerűsíted azt, amit csinálsz, egyúttal az ifjúság, a gyermekeink körében is? ”

Érdemi válaszom e kérdésre hirtelen egyáltalán nem volt, mint ahogyan nem is lehetett. Tehát 1989. szeptemberében néhány gyerekkel közösen – szombati napokon – elkezdtük a terepfutó edzéseket, valamint vasárnap hajnalonként a Nemzeti Sportuszodában az úszóedzéseket. E kettőhöz azután – bár már csak évekkel később – csatlakoztak a favágó tréningek, valamint a szobai erőedzések népszerűsítése is, mely utóbbiakhoz általunk kifejlesztett segédeszközök is hozzátartoznak. A hatalmas méretű, speciális favágó fejszéket természetesen a „klubszertár” őrzi, melyeket mindig csak a közös összejövetelek alkalmával veszünk magunkhoz, ellenben a szobai izomerősítések különleges eszközeit – úgy, mint „ kiskorlát ”, illetve a különféle rátétekkel kiegészített, lehajlított végű nyújtórúd –, már körülbelül 10 ifjú barátunk lakásában volt módunkban felszerelni. Miután pedig ezek az eszközök „ jó helyre kerültek ” – hiszen a tulajdonosaik használják is őket –, én „ ránézvést is ” meg tudnám mondani, hogy kik kaptak belőlük, elvégre e fiúk testalkatán látványos módon kiütközik az előnyös változás.

Nos, ennyi a történet, mogyoróhéjban. Maga a folyamat persze már nem volt ennyire egysíkú, amit legjobban talán maguk az érintettek tudnának igazi hitelességgel részletezni. Mindazonáltal klubunk 10 éves megalakulásának jubileumi bankettjére (1999. október 9. napjára) 117 egykori és momentán tag volt hivatalos (e társaság bő 3/5-e el is jött a rendezvényre), és természetesen gyarapodásunk azóta sem állt meg. Vagyis szerény becslésem szerint ezidő alatt mintegy 130 főre tehető azok létszáma, akik a fent említett tevékenységekben több-kevesebb kitartással részt vettek. Egyidejűleg túl sokan sosem voltunk – bár akadt olyan nagyszerű nap is, mikor úszás után több, mint 25-en ültük körül nálunk az asztalt, elvégre a dolgokhoz az együttes vidám, kalácsos reggelik éppúgy hozzá tartoztak. A terepfutás persze „ piszkos” és „fárasztó”, tehát nem csoda, ha ezt – együtt velünk – tartósan nem sokan csinálták, jóllehet, a követelményeket mindig a mindenkori résztvevők induló képességeihez szabtuk, és mindig mindent együtt terveltünk ki, illetve hajtottunk végre. No, azért volt olyan gyermek (ma már felnőtt), akivel – képletesen szólva, és csupán a közösen megtett út hosszát érzékeltetve – kb. „ Vlagyivoszto kba, meg vissza ” elfutottunk, de azért nem ez volt a jellemző, az illető pedig azóta már sajnos „ nyugdíjba ment ”. Mindazonáltal – és legnagyobb örömömre – úgy tűnik, hogy ez előbb említett személy méltó

17 / 22


utódját közben már sikerült megtalálnunk.

Az úszásnál viszont nem a meteorológiai és terepi nehézségekkel volt a baj – melyeket ezek szerint a futás közben tapasztalt természeti szépségek sem tudtak kellően ellensúlyozni –, hanem a hajnali kelésekkel, ami végezetül annyira megrostálta a mezőnyt, hogy jelenleg már több, mint egy éve vasárnap hajnalonként sajnos újra csak egyedül vagyok a Nemzeti Sportuszoda nyitott, 50 m-es versenymedencéjének 7-es pályáján. Pedig de jó volna (higgyétek el, hogy nem csak nekem), ha egyszer (netán többször is, és főleg, ha rendszeresen) újra meglepnétek ott engem! Mellesleg megjegyezve, hogy az úszásnál kifejlesztett, kézre erősíthető ellenállásfokozó lapátjaim rendszeres használatának előnyeit sem csupán egyedül fedezhettem fel, mivel ilyen, általam készített segédeszközzel több, egykori barátom is rendelkezik. Régi szép idők, amikor gyakorta többen is (volt, aki békalábakkal is felszerelkezve) csiklandozták kezükkel (vagy lapátjaikkal) úszás közben a talpamat, minek következtében azután mindannyiszor igyekeznem kellett fokozni az alaptempót. Micsoda kedves versengések voltak ezek! Pláne, mikor sikerült meg is előzniük engem, minek utána már nekem kellett „ kapaszkodnom ” a nyomukban, hogy az újabb helycsere azután vagy megtörténhessék, vagy sem. No, ennyit e szép napokról. Az úszómedencében pedig az emlékezés időnkénti örömkönnyei amúgy sem látszanak, hiszen az emberen eleve úszószemüveg van.

De térjünk vissza még egy pillanatra a futáshoz. Itt mindenképpen szólnunk kell arról is, amikor 1994-ben (ismét csak nem saját ötlet, hanem Dr. Baráth Gábor felvetése nyomán) elkezdtünk a „ verseny”-szférába is kitekinteni, kezdvén mindjárt a marathoni (vagyis 42,192 km-es) távval. Itt azok száma, akik közülünk ezt versenykörülmények között legalább életükben egyszer teljesítették, jelenleg már 11-re rúg (2003. április 27-e után e szám minden valószínűség és remény szerint már eléri az apostoli léptékű 12-őt, hiszen e napon az eddigi legfiatalabb [hiszen jelenleg még 16 éves sincs] versenyzőnk is tagjává válik eme exkluzív társaságunknak).

A hosszú távú túraversenyek („Kinizsi 100-as” [102 km], „Beac-Maxi” [112 km], „Dögölj meg ” [50 km], „ Budai hegység távoli csúcsai ” [ezt Tarján Dini szervezi, téli éjszakai verseny, kb. 30 km-es és egyre népszerűbb a hivatalos sportéletben is]) is egyre inkább a profilunkba tartoznak, melynek során mind a legyaloglós, mind az ugyanezen távokat futva teljesítők tábora is egyre szélesedik.

Az országos marathon váltó bajnokságon is el szoktunk indulni (itt 6 fős csapatok

18 / 22


vesznek részt, váltóban kell futni, fejenként 7 km-t), és nem kizárt, hogy 2003-ban már 4 résztvevő csapatunk is lesz. A dolgokat érzékeltetendő, mindenképpen érdemes megemlítenünk, hogy például a 2002. évi országos marathoni bajnoksággal egyidejűleg szintén volt (2 féle) váltó szám is, melyek közül az ötfős csapatok versenyében az ún. „ Bajor Banda ” (vagyis az 5 Bajor gyermek) a 170 induló csapat közül a 28. lett.

Természetesen a legkülönfélébb félmarathoni és egyéb (olykor terepi, mint pl. a Canada-dry terepfesztivál) futóversenyeken is elő szoktunk fordulni.

Úszóedzéseink hatékonyságát többen már többször is lemértük a különféle Balaton-átúszó versenyeken: mind a Balatonfüred-Tihany távon (3,6 km), mind Révfülöp és Boglárlelle között (5,2 km).

Favágótechnikájukat, valamint a fekvőtámaszok és húzódzkodások terén elért képességeiket több „ Regnum-trophy” versenyen többen is eredménnyel kamatoztatták.

Az ún. „Téli túra” versenyekről már szinte szót sem érdemes ejtenünk, hiszen az hovatovább remetei háziversennyé vált.

Végezetül szeretném megemlíteni a – minden szempontból – eddigi legnagyobb közös megmérettetésünket, melyre a Bécs-Budapest Szupermarathoni váltóversenyén nyílott módunk, éppen 2002-ben. Itt öt nap alatt összesen 415 km-t kellett teljesítenünk (az ötfős csapatokból minden nap 4-en futottak), és a 126 profi formáció között a középmezőnyben sikerült végeznünk, – szintúgy egy másik, „ félregnumi” alakulat is, dr. Szilassy László barátunk vezérletével. E verseny, és közben a két csapat egymás közötti, meg a többiekkel folytatott nemes, eufórikus hangulatú versengése, barátkozása, mindannyiónk számára teljességgel felejthetetlen élményeket jelentett. Ha Isten és a szponzoraink is úgy akarják, e versenysorozaton idén újra ott leszünk!

Egyébként pedig jelenleg is tartanak a közös futóedzések (2 csoportban) – sőt, itt már filiáléról is beszélhetünk, hiszen az előbb említetteken felül a Fegyinek külön futóköre is működik (a Mongúzok közül verbuválódott gyerekekkel) –, valamint (és természetesen) a „ Favágó Klub

19 / 22


” fennen virágzik (8 fővel).

Nos, ennyit röviden mindezekről, hozzátéve természetesen, hogy amit csinálunk – vagyis a sport –, voltaképpen csupán ürügy atekintetben, hogy lelkileg-szellemileg is összeszedett és szilárd emberekké válni segíthessük az ifjúságot. Azt, hogy az elmúlt 14 év alatt e gyermekek, majd a belőlük felserdült ifjak – akiknek egy része időközben már önálló, családos emberré is vált – e közös munka során mit kaptak, természetesen pontosan nem tudhatom, erről talán egyenesen őket magukat kellene megkérdeznünk. Beszámolni tehát voltaképpen és lényegében csak arról van módom, amit számomra jelentett az a kegyelem, hogy körükben időzhettem, és talán még maradhatok egy darabig. Mert nekem ez az egész nem kevesebbet, mint az életemet jelenti, vagy talán – sőt, minden bizonnyal – még annál is többet. Köszönöm Istenem, köszönöm Jóska bácsi, köszönöm türelmes feleségem, köszönöm ifjú barátaim, köszönöm, köszönöm!

9. Zombori Tamás visszaemlékezése

Mi vagyunk az „utóbb születetteknek” egyik példánya. Talán azért vagyunk mi extrém példány, mert azt hiszem, hogy messzebről, mint mi a közösségbe nem jött senki. Tudjátok, a hattagú családunkból öten Buenos Aires-ben születtek. 1995 novemberében jöttem ide azzal a tervvel, hogy keresek munkát Magyarországon. Akkor lényegében két nagy problémával szembesültem: az egyik az, hogy munkát szerezzek, de a másik legalább ilyen fontos volt: hogy társadalmilag hogyan fogom megoldani azt, hogy a családomat egy közösségbe, egy társadalmi körbe beiktassam, amelynek hasonló értékei legyenek, mint amilyenekben mi éltünk ott Buenos Aires-ben az ottani kis magyar kolóniában. Szerencsére adott volt Mártival (Szentpéteri) a rokonságom. Emlékszem, november 15-e volt, vasárnap és elkezdett havazni. Márti elmondta, hogy hova menjek misére, de mi nem találtuk meg a kápolnát. Persze ő nem

20 / 22


mondta, hogy az a hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy kápolna, hanem inkább, mint egy családi ház. Én akkor elkeveredtem a Máriaremetei úti „beton templomba” és később mentem el hozzájuk, ahol Márti el kezdett mesélni a közösségről, Jóska bácsiról, a Regnumról, az iskoláról. Ebből én azt gondoltam, hogy hoppá, ez az, ami nekem kell. Jóska bácsiról azt mesélte, hogy bábozással misézik. Ez talán nem is volt egészen úgy igaz, ahogy én elképzeltem, de akkor én ezt úgy gondoltam, hogy, ha egy papnak olyan friss lelkisége van, hogy bábokkal tud misézni, akkor ő biztosan tudja, hogy nem az a fontos, hogy a szószékről beszéljen, hanem, hogy, amit mond, az eljusson a címzetthez. Szóval én még nem tudtam, hogy is van ez a bábozás, de annyira tetszett nekem, hogy Mártinak mindjárt mondtam, hogy én szeretnék ebbe a közösségbe tartozni. Végül is így oldódott meg a második nagy probléma.

Mit tud adni, a kápolna közössége Jóska bácsi után? Tulajdonképpen ez a közösség tette lehetővé, hogy egy külföldön élő magyar család, aminek az lett volna a sorsa, hogy beleolvad az őt befogadó országba, mégis visszakerült az anyaországba és itt Magyarországon éli tovább az életét. Köszönöm Nektek!

10. Dyekiss Emil visszaemlékezése

Én néhány éve kerültem ide a kápolnába a Virágon keresztül. Sokszor előfordultam itt, de csak esetlegesen. Az esküvőnk kapcsán született az az elhatározás, hogy ezentúl ide fogunk tartozni. Én a Regnumban nőttem föl, ott kaptam egy második közösséget a családomon kívül. 1985 óta a szüleimmel Káposztásmegyerren laktunk. Ekkor már tudtam, hogy milyen fontos, hogy ne csak misére járjunk a templomba, hanem ott legyen egy közösség is. Itt nagyon jó, hogy Regnum és a kápolna összefonódik. Ezt mi ajándékba kaptuk. Jóska bácsit én már nem ismerhettem. A kislányomat is ajándékba kaptuk és feladatként is. Köszönjük szépen!

21 / 22


22 / 22

romos házba a miséjére, ahová az élet és a politika vetette. Egyre többen voltunk már, nem csupán templomi közönség,

Recommend Documents