Örökségünk 2014. 1-2. szám
Budapest 2014.
A Nagy Imre Társaság időszaki kiadványa Megjelenik a Nagy Imre Alapítvány támogatásával
Felelős szerkesztő: Szántó László
Szerkesztőbizottság: Balahó Zoltán elnök, Haas Péter, Fodor Fanni, Némethné Dikán Nóra
Technikai szerkesztés: Lőrincz Attila Sándor, Szántó-Német András
Nyomtatás: Repro-Coop Kft. A rendezvényeinkről készült fényképeket készítették: Andics Árpád, Fakli Tibor, Linn Márton, Tóth Gyöngyi
(A címlapon Gordon György 1959-ben, Párizsban készült tusrajza, a hátsó borítón a szegedi Nagy Imre-szobor stilizált képe látható.)
TARTALOM Szerkesztői bevezető
5
Gondolatok Nagy Imre és vértanú társai temetésének évfordulóján
6
Mécs Imre visszaemlékezése
10
Fodor Gábor visszaemlékezése
14
Üzenet a távolból ‒ Dr. Kopácsi Sándorné Ibolya emlékei 1989. júniusáról
18
Rövid beszámoló a Nagy Imre Társaság júniusi emlékrendezvényéről
22
Nagy Imre és 1956 öröksége a reformkörök 1989-es politizálásában
23
‘56 nem ilyen Magyarországot akart
29
A Kisfogház Emlékhelyről
32
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
35
Húsz éves a Nagy Imre Társaság Hajdú-Bihar Megyei Szervezete
38
Nagy Imre-emléktáblát avattunk Győrben
42
Kudlik Gábor emlékére
43
Kelebiai visszaemlékezések az ötvenhatos menekültek befogadásáról
45
Tanulmányúton a Vajdaságban
47
Emlékeim
57
Ujságh Tibor
66
Szántó László
Jánosi Katalin
Lejegyezte: Fodor Fanni Lejegyezte Fodor Fanni Haas Péter
Szántó László
Géczi József Alajos Méray Tibor
Szántó László Török Zsuzsa
Erdélyi Márta
Gergely Sándor Molnár Verona
Kovács Erzsébet Szántó László
Martinkovics Imre Szántó László
Kedves Olvasó! Társaságunk 2014. évi programjának középpontjában a Nagy Imre és vértanú társai Temetéséről való megemlékezés állt. Negyedszázada annak, hogy a történelmi érdemeikhez és tragikus sorsukhoz méltó végtisztesség megadása több mint három évtizedig váratott magára. A mártírok politikai rehabilitálásának és temetésének ügye, a végtisztesség megadásának módja a magyarországi rendszerváltozás legfontosabb, az átalakulást felgyorsító szimbolikus eseménye lett. Az Örökségünk ez évi kettős számában elsőként közöljük az események néhány résztvevőjének emlékező írását, velük készült interjúk szerkesztett szövegét.
5
Örökségünk
Gondolatok Nagy Imre és vértanú társai temetésének évfordulóján 1989. június 16-a drámai, de a magyar nemzet, mindannyiunk szerencséjére békés fordulópont volt Magyarország történetében, amely a kommunista diktatúra koncepciós pere után brutálisan meggyilkoltatott, titokban elföldelt,
nébe az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, megítélését. Ez a dátum – 1989. június 16-a – huszadik századi történelmünk jeles és felejthetetlen napja; egyben nemzeti gyásznapunk, oly mélyen és erősen, mint október 6-a.
és évtizedekig jeltelen sírban nyugvó mártírjaink feltámadásának napja volt. Lelkileg egy egész nemzetet megmozgató katartikus gyászszertartásuk és temetésük napja, de egy hazugságra épített rendszer összeomlásának is jelkép erejű dátuma. Az 1989-es esztendő az '56-os forradalom és szabadságharc emlékezetes „népfölkelés” megjelölésével indult, ami hatalmas változás volt a diktatúra előző, 1956ot jelölő kategóriáihoz képest. De valójában a mártírok temetésének aktusa állította revelatív erővel az elismerés fényözö-
Öt esztendeje, a „nagy temetés” 20 évfordulóján még azt is elmondhattam e napról, hogy ez köztársaságunk szimbolikus születésnapja; hiszen bár a III. Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án kiáltottuk ki, a közemlékezet mégis „a Nagy Imre temetéshez” köti hazánk jelképes újjászületését. Ma már azonban nincsen Magyar Köztársaság. 1989 június 16 óta az idők nagyot fordultak. Mártírjaink újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet legnagyobb hatású, 6
jelképerejű eseménye volt. Egyrészt a politikai gyilkosság, a börtön-udvari elföldelés, a horrorisztikus áttemetés, majd végül az emberhez méltó temetés döbbenetes kontrasztjai miatt, másrészt (és természetesen főképpen) társadalmi, politikai következményei okán. Huszonöt év távolából azonban felmérhető, hogy különös módon akár 1956 története, úgy 1989. június 16-a emléke sem vált társadalmi méretekben pozitív közösségi élménnyé. „Különös módon” – írom – s ez persze így nem igaz. Az emlékek megosztottságában az emberi elme működésén túl mindig vannak tevőleges szereplők és politikai érdekek is. Jó darabig azt gondolhattuk, az időben visszafelé menve van egy határ, amelyben már biztosak lehetünk, amelyben már megvan a nagy, közös konszenzus – mi s hogyan történt? Ma azonban újra átértékelődik és íródik minden: így 1989 június 16-a szelleme, értékei, üzenete is új köntöst kap. Napjainkban az emlékezet és a történelem kapcsolata merőben aktuálpolitikaivá vált – számomra árulkodó szóval: emlékezetpolitika lett (ismét!) belőle, politikailag predesztinált emlékezés. Ma kritikus szinten van a bizonytalanság és a viszonylagosság, ugyanakkor jól körülhatárolható értékrendű új dogmák vannak születőben.
A változás vagy változatlanság, az értékelés kérdésköre a rendszerváltás és a temetés történetének is központi kategóriája. Nem lezárt folyamat sem a forradalom, sem szereplőinek megítélése sem. Nincs egyetlen história, sok párhuzamos történet létezik – ezt már többször, más történelmi eseménnyel kapcsolatosan is megélhettük.
Örökségünk szükséges lenne egy, a többség által átélhetően hitelesnek ítélt vélemény minimum nagy történelmi eseményeink kapcsán, – de ez a „nagy közös értékítélet” mára egyre inkább távolodik, szétesik. Helytelenítem a gyásznap történetének és történelmi értékeinek szétzilálását, teljes relativizálását, és megemlítem rögtön azt is, mennyire helytelenítem e nap politikai szereplők általi kisajátítását is.
ményem, hogy a rendszerváltás napjainkban történő teljes hiteltelenítése nem árnyékolhatja be a haza emlékezetében e revelatív nap fényét! Egy feltétlen igazság azért mindenképpen adódik számunkra e határtalan bizonytalanságban: a hallgatás nem lehet alternatíva. Nekünk is el kell mondanunk a mi saját történetünket, ha kell, kikényszeríteni jogos részvételünket a nemzeti diskurzusban, s ki
Véleményem szerint június 16-a kérdésében (bár természetesen mindegyik nézőpont megkövetelheti a magáét), egy nemzet emlékezetében mégsem lehet pozitív, előrevivő út a végletekig darabokra tördelt emlékezés. Nemzeti létünkhöz
Felhívnám a figyelmet arra is, hogy más az 1989-es rendszerváltás története és más a nagy temetés története, emlékezete, – bár a kettő egy pontban metszi egymást történelmünk görbéjén, de nem azonosak. És a leghatározottabb véle-
is kell tartanunk saját igazunk mellett. Talán ez volt és lehet Nagy Imre igazsága és üzenete is – tarts ki az Igazság, s a saját igaz eszményeid mellett! Mert (ahogy Bibó István írja): „A hazugságra épített rendszer előbb-utóbb összeomlik.”
7
Az elmúlt 25 esztendőben nagyon sokszor próbáltam a teljes elfogulatlanság, tárgyilagosság igényével beszélni e napról, különböző szempontok szerint emlékezni, értékelni. Most már azonban szeretném letenni ezt a fárasztó feladatot. Nyilvánvalóan elfogultak vagyunk valamennyien, ki érdekből, ki személyes okból, még a történészek is. S ha én valamiféle pozitívumot tudok nyújtani szerepléseimmel, megszólalásaimmal a témában, az éppen sajátosan egyéni elfogultságom lehet. Mert ez a hang, a személyesség hitelessége is kell és szükséges a múltunkról szóló kórusban. Ez a nap (június 16-a) hozzám nem 1989. június 16-áról, temetésről és nem rendszerváltásról szól elsősorban, – hanem 1958. június 15-ének éjszakájáról s 16-ának hajnaláról. A halálról. Az életről való lemondásról. Az elszánásról és a belátásról, hogy nincs tovább. Egyrészről a „nem hátrálok, nem alkuszom meg” hihetetlen és példamutató bátorságáról; másrészről a „mindez az életembe kerül!” felismeréséről, és emberileg irtózatosan nehéz elfogadásáról. E hajnalnak mindannyiunk számára félelmetes üzenete: „Jönnek és megölnek!” Szól az életvágyról, s a kétségbeesett utolsó kiáltásról: „múljék el tőlem ez a keserű pohár!” Azon a hajnalon, 1958. június 16-a hajnalán Nagy Imrét már nem csak háromszor, de többször is megtagadták, elárulták, cserben hagyták. Ezt a gyötrő
Örökségünk érzést Neki volt ideje alaposan átélni, s a keserű poharat egészen haláláig sokszorosan fenékig kellett ürítenie. S mióta a kivégzési jegyzőkönyvvel volt alkalmam szembesülni, az a nap, az a hajnal nekem az akasztás és a halál beállta között eltelt hosszú, szenvedés teli percekről szól. Mindez alig megemészthető, alig feldolgozható, és sohasem felejthető...... Vajon van-e Európában még egy nemzet, amelyik ily sokszor kényszerült kétszer temetni hőseit? Vajon ez a végletes csapongása értékítéletünknek ‒ szintén egy hungarikum, sajátosan magyar idegláz? A halálbüntetést azóta minálunk is eltörölték, hála az európai humánumnak; s ennek az én családomban csak örülni lehet. Sosem voltam a „szemet szemért, fogat fogért”-elv híve, és Nagy Imre életének üzenete nem a bosszú. A történelem nagy tanulsága, hogy vérrel a vért nem lehet lemosni, az erőszak mindig és újra csak erőszakot szül. Egyszer ennek véget kell vetni, még akkor is, ha nagy önfegyelemre, higgadtságra és belátásra van szükség e vélemény kimondására, megélésére. Az életről csak máshol, egy fentibb világban lehet ilyen totálisan végletes ítéletet hozni. Mondom ezt annak okán is, hogy hazánkban többen javasolják, illetve követelik a halálbüntetés újbóli bevezetését; tisztelettel felhívom szíves figyelmüket, hogy ezzel újra megadják a lehetőségét a politikai gyilkosságoknak is! De 1989. június 16-ának ün8
nepét megelőzte az exhumálás embert próbáló folyamata. Kegyetlen volt szembesülni – nem a szeretett halottal, hanem annak több évtizedes maradványaival. Az idő és az elhantolás körülményei rettenetes munkát végeztek. Hiába tértem vissza délutánonként a (rendészetileg is) elzárt temetőből a városba, a rendszerváltást már jelző izgatott, pezsgő légkörbe, alig tűnt lehetségesnek visszakapcsolódni e külvilág eseményeihez. Mesterséges, zárt körben éltünk, gondolatainkat szeretteink szenvedései, meggyötört testük látványa, újra felfakadó lelki sebeink, gyászunk kötötte le. Őszintén szólva, engem ez a rettenet, az exhumálás emléke sodort június 16-án a Hősök terére. Alig tudtam másra gondolni, mint nagyapám és társai áldozatára, a hihetetlen önfeláldozásra, amely előtt megsemmisülve álltam. Vajon valaha is méltónak bizonyulunk erre? Ma, 25 esztendő múltával is megkérdezem: vajon méltónak bizonyultunk-e ekkora áldozatra? A magyar nemzet méltónak bizonyult-e mártírjaink önfeláldozására, vértanú-halálára? Reményeim szerint az a nap nem csak nekünk, de valamennyi mártír hozzátartozójának, sok száz embernek is lelki igazságtételt jelentett. Ki kell mondanunk mindig: lelkünkben minden '56-os mártír áldozata értékes és feledhetetlen! A vér és szeretet okán azonban egyvalaki közülük a legdrágább, a legfájóbb szá-
momra: Nagy Imre. Nagy Imre, aki azt mondta egykoron: „Ígérem, hű fia leszek a hazának és önzetlen, becsületes szolgája a magyar népnek!” – s ezt ő haláláig szó szerinti hűséggel be is tartotta. Mindig és ismét nagy szükségünk lenne egy hozzá hasonlóan becsületes, tisztességes politikusra, egy igaz magyar hazafira, aki ma is leckét ad nekünk lelki, erkölcsi szilárdságból, aki nem hatalmi és anyagi érdekek miatt vállalta szerepét, s aki Schiller költeményét idézi fel bennem:
Örökségünk tepaté lehetett volna. Az ország, amelynek nincs vezetője, miniszterelnöke, kormánya – hamar az erősebb agres�szor ország martalékává válik, ezt megtapasztalhatjuk ma is környezetünkben. A „pesti srácokat”, az utcai harcosokat pedig a szovjet tankok még véresebben és pillanatok alatt megsemmisítették volna. Nagy Imre szerepvállalása, – ha egy személyben nem is volt képes hazáját mindentől megóvni és minden problémáját megoldani, ahogy visszamenőleg oly sokszor követelik
„Korcs lett a világ; csupa szolga meg úr, Odalett a drága szabadság, A gyávaság szepegve, remegve lapul, A sötétben győz a ravaszság. Csak egy szabad, egy nem fél: a vitéz, Nem ijeszti a halál szeme sem, belenéz.” 1958-ban Nagy Imre nem először nézett a halál szemébe. Ekkor azonban a rettenetes véget is vállalva nemzete mellé állt, pártpolitikusból államférfivá lett. Nélküle a ma méltán világhírű magyar '56 egy gyorsan levert utcai cse-
Tőle ‒, de a gyors és dicstelen bukástól megóvta a forradalmat és Magyarországot. Példamutatása, kitartása, emberi és politikai tisztasága megtartotta az országot a harcban a győzelem rövid óráiban, s erkölcsileg még halála után is. Mert bár fizikailag Kádár és az oroszok voltak a győztesek, de a mélyben jó ideig Nagy Imre, a forradalom miniszterelnökének tisztessége, hűsége, vállalt mártírhalála tartotta egyenesen a magyarság gerincét. Ezért is skandálták kiáltva a rendszerváltást követelő tüntetők az ő nevét, ezért is vált 9
az erkölcsi diadal jelképévé a temető isten háta mögötti sarkából való föltámadása és temetése. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy 1989. június 16-án nem a szervezők, a megszólalók, a mostanában igen elszaporodott önfényezők voltak a főszereplők. A politika értékelheti tetszőlegesen bár a 25 éve lezajlott eseményeket (felülpontozva a koporsókhoz dörgölőző lelkiismeret furdalásban szenvedőket és az előre tekintő karrieristákat), semmi sem változtathat a tényen: azon a napon Nagy Imre, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és Losonczy Géza emberi nagysága előtt hajtottuk porig magunkat! Ők, 1956 mártírjai állnak immár örökre a piedesztálon; az utólagos „hősök”, fotel-bölcsek, kamu-forradalmárok csak haszonélvezői a mai helyzetnek. Mártírjaink gyásznapja és feltámadásuk napja, 1958. és 1989. június 16-ája egyaránt megkövetelheti az utókor tiszteletét és a méltó emlékezést. Ebben nekünk a hagyomány és értékőrzés kell legyen a feladatunk, amely egyben örökös figyelmeztetés is kell legyen. Végezetül Nagy Imre szavait idézem: „Ha elpusztulok is, a nép majd győz ........ az ő ügyéért estem el. Őrizzetek meg emlékezetetekben, szívetekben.” (A Nagy Imre Alapítvány által 2014. június 10-én rendezett emlékülésen elhangzott köszöntő beszéd szerkesztett változata. )
Jánosi Katalin
Örökségünk
Mécs Imre visszaemlékezése Amikor kijöttem a börtönből, felkerestem a kivégzett társaimnak a hozzátartozóit. Elsőrendű vádlottunkat Nagy Józsefnek hívták, amikor meghalt, akkor 25 éves fiatal munkás volt. Ő volt a szervezkedés vezetője és a Corvin-közben harcolt…Fölkerestem a mamáját és kimentünk vele a 301-es parcellába, ami akkor hihetetlenül eldurvult hely volt és valahogyan lopakodva mentünk ki és akkor ő megmutatta, hogy körülbelül hol lehetnek a fiúk eltemetve.
A 70-es évek végén kezdtem el oda kivinni újságírókat titokban, ami nem volt könnyű dolog. ’86-ban eljött ide Varsóból a New York Times újságírója, Kaufman-nak hívták. És ezzel a Kaufman-nal, aki nagyon nyitott és értelmes ember volt,
kimentünk a 301-es-be, ott fényképek készültek és ezekből a fényképekből kettőt a New York Times címoldalán közölt Kaufman és egy hosszú cikket írt arról, hogy tisztességesen el kell őket temetni és felháborító, ami van. Ezt követően már az amerikai újságíróknak volt ide csatornájuk. A Charta '77-re is vissza kell vezetni, amikor a csehszlovák ellenzékiek egy Charta '77 című nyilatkozatot publikáltak. Itt kezdődött a szervezett ellenállásunk. És akkoriban a gazdaság már kezdett legatyásodni és szükség volt nemzetközi kölcsönre, támogatásra, plusz beindult a helsinki folyamat. A helsinki folyamatban a Kádár rezsim is részt vett. A Kádár rezsim a nagy amnesztia után megpróbált kicsit konszolidálódni. Ez csak részben érintette az ötvenhatosokat, valójában a társadalomnak szólt. Tehát megindult egy folyamat és erre a folyamatra ültünk mi rá…Lehet önkényes cezúrákat, vagy kilométerköveket betenni, ilyen volt a Charta '77, ami összefogott bennünket, szervezettebbé váltunk. És rájöttünk arra – ez egy nagy találmány volt – hogy nem kell bujkálnunk, hanem nyíltan, névvel, telefonszámmal, lakáscímmel vállaljuk a nyilatkozatainkat. Ez teljesen megzavarta az ellenfeleinket és megzavarta a titkosszolgá10
latokat. Kihúztuk a lábuk alól a szőnyeget, hiszen nem kellett nyomozni, mert mi nyíltan vállaltuk és tessék a helsinki nyilatkozat szellemében velünk szemben eljárni. Nem is jártak el nyíltan, hanem sunyi módon a háttérből irányították a retorziókat. Durva retorziók voltak, de burkoltan adták elő. Tehát ha valaki egyetemi oktató volt és aláírt, akkor áthelyezték a tanszéki könyvtárba könyvtárosnak egyetemi oktatóként, meg ehhez hasonlókat. A színész nem kapott érdemes művészi díjat és így tovább. Elindult a szamizdat, meghalt Bibó István, A Bibó-emlékkönyv is egy nagy gyűjtőhely volt, ahova lehetett írni tudományosan és be lehetett iratkozni ebbe a virtuális ellenzékbe. Ez így izmosodott, erősödött. Az ötvenedik születésnapomon összeültettem a demokratikus ellenzékbeli barátaimat, Kis Jánost, Harasztit, Rácz Sanyit, meg a többieket. Tehát akkor kapcsolódtunk össze és attól a pillanattól kezdve Nagy Imre és több száz társának az eltemetése központi téma lett. Közben a hozzátartozók is kezdtek felbátorodni, ami nem lehetett könnyű dolog. Egyrészt a gyász őket mélyen érintette, másrészt meg iszonyatos nyomásnak voltak kitéve.
Grósz Károly volt éppen a miniszterelnök, aki amerikai úton járt. Kint volt a Szilágyi Júlia Amerikában és egy sajtóértekezleten, amit a Grósz tartott, föltette a kérdést, hogy mi lesz a halottak eltemetésével. Grósz ezen rendkívül megdöbbent és akkor ígéretet tett, hogy szűk család körben megtarthatják. Közben szerveztük a TIB-et, a hozzátartozókat. Nem volt könnyű dolog, mert a hozzátartozók ‒ joggal ‒ rendkívül érzékenyek voltak, fájdalmas volt nekik és nem akarták azt, hogy bármilyen erő politikai célra használja fel az ő személyes tragédiáju-
Örökségünk Ugyanakkor látni kellett, hogy máshogy nem megy a dolog, csak ha ennek a közügy részét vesszük elő, mert ez közügy. A köz nevében pusztították el őket, ezt a köznek kell rendbe hoznia. Ez volt az elvünk és egyre keményebbek lettünk. És itt a két csoportnak kellett egymáshoz finomodnia. Az utolsó pillanatig érezni lehetett, hogy a hozzátartozók szeretnék az intimitást, személyességet megőrizni és hogy ez elsősorban az ő ügyük. Ugyanakkor mi meg azt éreztük, hogy ez közügy. A kettőt végül sikerült harmóniába összehozni, de ez két-három
őket és vállon vigyük ki a Hősök terére a koporsókat és ott legyen egy nyilvános búcsúztatás, utána a temetőben…Mi mindenképpen szerettük volna ezt egy nagy-nagy nemzeti üggyé tenni, amikor az ember szembenéz önmagával, eltemeti a hőseit és eltemeti a miniszterelnökét. És volt '88-ban ez a dramaturgiailag fantasztikus kettős eseménysorozat Párizsban és Budapesten egyszerre, egy napon…Az itthoni megemlékezés kezdődött reggel a 301-es parcellában, ahova akkor már beengedtek minket, utána a Hősök terére mentünk, ahol
kat és fájdalmukat. Mi pedig úgy láttuk, hogy csak úgy tudjuk rendbe hozni a dolgokat, hogyha ebből közügyet csinálunk. Tehát itt a közügyek és a közszempontok ütköztek a személyes emberi érzelmekkel.
éves folyamat volt. És tisztelet a hozzátartozóknak, hogy a mi radikális nyomulásunkat eleinte tolerálták, később pedig átvették. Emlékszem rá, hogy én olyan követelésekkel léptem fel, hogy a Parlament lépcsőjén ravatalozzuk fel
Rácz Sándor és Csurka István és egy harmadik személy koszorút akartak az ismeretlen katona sírjánál letenni. Pál Tibor is ott volt, akit letartóztattak. Őket elzavarták. Délután pedig a Batthyány emlékmécseshez hívtuk össze az embereket.
11
Nagy rendőri készültség volt és nem engedték meg, hogy a virágokat letegyük. Többen megpróbálták a rendőrkordont áttörni, többek között Demszkyre emlékszem, Kis János, (Orbán) Viktor, Haraszti és mások. Rendőrök ráncigálták el őket. Utána átvonultunk a Szabadság térre, a tévé székházhoz, ahol ketten mondtunk beszédet Kis Jánossal és közben a rendőrök már ott rohamoztak minket. Elég nagy tömeg volt, azok megvédtek minket. Tehát vertek minket és védtek minket. Átzúdultunk a Vörösmarty térre a Münnich Ferenc utcán keresztül, mert úgy gondoltuk, hogy sok már a külföldi június 16-án és ott nem mernek minket püfölni. És ott, ahogy a Münnich Ferenc utcán meneteltünk, emlékszem, hogy Litván és az Eörsi Pista között mentem és hangosan skandáltuk Nagy Imre nevét, Maléter Pál nevét. Felemelő érzés volt, hogy ’56 óta először tudtunk köztéren kiabálni. Az emberek kijöttek az üzletekből és mosolyogva bámultak minket. A temetést hihetetlen gyorsan szervezték, az előkészületekkel kapcsolatban felmerült az, hogy ne csak Nagy Imrét és társait temessük el, hanem az összes kivégzettet, legalább szimbolikusan. Azt kértem, hogy legalább öt, nem prominens, nem ismert forradalmárt is exhumáljanak. Ezt technikai okokból már nem tudták megcsinálni. Akkor jött a hatodik koporsó ötlete, ami szintén közös ötlet volt. A helyzet napról-napra változott
Örökségünk és csodálkoztam, hogy ellenségből és utolsók utolsójából hogy kerültünk döntő helyzetbe. Kétszer tárgyaltunk a miniszterelnökkel, ez komoly siker volt. Németh Miklósék nagyon komolyan vették a dolgot, mi akkor gyanakodtunk, nem hittünk egészen, de azért úgy tettünk, mintha hinnénk. Végül helyesen tettük, hogy hittünk bennük. Június 16-án hajnalban felriadtam, hogy „Úristen, mit csináltunk!” Ki tudja, mi lesz itt. Egy elnyomott népnek, vagy nemzetnek, a megbántott embereinek a tömegei jönnek el. Hogyan tudjuk kontrollálni? Voltak rendezők, de mi van, ha azok is begyulladnak? De este boldogan aludtam el, mert egy pofon nem csattant el. A magyar társadalom hitet tett, hogy változtatni akar. Olyan nemes méltósággal temette a halottakat és temette a régi rendszert, hogy az példátlan volt. Ahogy az emberek a virágaikat letették, ahogy megálltak, ahogy elméláztak, az valami hihetetlen szépségű volt. Hihetetlen volt az egész jelenség. A beszédemben én az egész Szovjetuniót felbomlasztottam. Azt mondtam, hogy „Itt az ideje, hogy a Szovjetunió magára találó, magára ébredő népei ítéljék el a Szovjetunió akkori beavatkozását.” És mit ad Isten, rá három évre Jelcin orosz elnök eljött Budapestre és a Parlamentben megkövetett minket. Ez a jóslatom, hogy így mondjam beigazolódott. Nekünk barátaink, hozzátartozóink, rokonaink, ügytársaink voltak a halottak között, 12
ezért egészen másképp viszonyultunk a dologhoz. El kellett temetni a halottakat, az ő érdemeiket föl kellett villantani, hogy milyen nagy szerepük volt Magyarország életében, el kellett tőlük búcsúznunk, a hozzátartozók helyzetével azonosulnunk kellett és utána kellett kitekinteni az ország helyzetére és a folyó politikai tárgyalásokra. Nekem is van egy ilyen mondatom, hogy „Megbocsátásról beszélünk és kéznyújtásról, de kezet majd a szabad választások után, a szabad parlamentben fogunk nyújtani.” Nem volt biztos június 16-án '89-ben, hogy lesznek szabad választások és azok teljesen korrektek lesznek. Én költőien úgy fogalmaztam, hogy a halottak megsegítettek minket. Tehát ezután az esemény után senki nem kérdőjelezte meg a mi legitimitásunkat, egyenrangú partnerként tárgyaltak velünk. És eljutottunk oda, hogy a legteljesebb mértékű rendszerváltás történt. És ezt nekik köszönhetjük. Nekik köszönhetjük és azoknak az embereknek, azoknak a százezreknek, akik oda eljöttek és értelmesen viselkedtek. A magyar társadalom, vagy nemzet, populáció, vagy nép ‒ mindegy hogyan nevezzük ‒, az emberek eljöttek és hihetetlenül méltóságteljesen viselkedtek, a helyzethez nagyszerűen igazodva. A temetőbe is mentem, ahol ökumenikus temetés volt. Ott is voltak problémák, hiszen rengeteg kommunista világnézetű halottunk volt, azok között eredeti vallásuk szerint voltak mindenfélék, hogy le-
Örökségünk
het ezt valami olyan szimbolikus egységbe foglalni, ami a közöset vetíti ki. Ők mindnyájan a mi hőseink voltak, értünk haltak meg. Ezért a népért, nemzetért, populációért, társadalomért haltak meg. Erre jött egy nagyon jó ötlet egy művész csoporttól, az Inconnu-től, hogy kopjafákat állítanak. Ez közös, a régi, nemzeti temetkezések szimbóluma volt. Gyűjtést indítottunk, a Vásárhelyivel ketten írtunk ajánlóleveleket a gyűjtéshez és összejött annyi pénz, hogy a művészcsoport meg tudta ezt csinálni. Ezzel egy önálló arculatot kapott, tehát nem katolikus, református, evangélikus, zsidó, vagy egyéb fejfák lettek, hanem ezek a kopjafák. Az egésznek a hangulata, a lelki része, az nagyon nagy hatású volt, óriási segítséget nyújtott a rendszerváltásnak. Lejegyezte Fodor Fanni
13
Örökségünk
Fodor Gábor visszaemlékezése A történetet onnan kell kezdeni, hogy nemcsak 1989. június 16-a volt fontos, hanem egy évvel előtte is, ami történt. Hiszen a rendszerváltásra azt szoktuk mondani, hogy 1988‒1990 között következett be Magyarországon, a békés rendszerváltás és ennek a ’88-as esztendő is fontos állomása volt. Ekkor alakultak meg a különböző új politikai szervezetek. Forrongott a társadalom, egyébként a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) is 1988. március 31-én alakult, amelynek én is alapítója voltam. Az alakulást követően különböző ellenzéki szervezetek keresték egymással a kapcsolatot, ismertük akkor már jól egymást. Tudtuk azt, hogy van az MDF, Szabad Kezdeményezések Hálózataként jött létre a későbbi SZDSZ és tudtuk azt, hogy az 1956-osok is szerveződnek, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és hát ismertük az egyéb más civil szervezetek, szakszervezetek, Független Tudományos Dolgozók Szakszervezete és másoknak a törekvéseit. A lényeg az, hogy ebben az egymással való kapcsolatteremtésben egy fontos állomás volt 1956-nak a megítélése. Amiről előtte mi, mint fiatalemberek – hiszen éppen az egyetem befejezése után voltunk – viszonylag sokat tudtunk már, jártak hozzánk, Vásárhelyi Miklós például so-
kat segített ebben, de Donáth Ferencet is ismertük személyesen (aki a halála előtti pár évben járt közöttünk, fiatal egyetemisták között) és ismertük Mécs Imrét is természetesen, meg sokan másokat is, Hegedűs B. Andrást, és sorolhatnám tovább azokat, akik sokat tettek ebben az ügyben és ’56-osok voltak. Ezért számunkra ez az ügy fontos volt, nekem személyesen is, ugyanis én egy olyan családban nőttem fel, ahol
június 16-án is, amikor már komolyabban szerveződött az ellenzék, utcai demonstrációkban is megjelent, meg mert jelenni, akkor természetes volt, hogy kimentünk az Újköztemetőbe és ott felkerestük a 301-es parcellát, amely akkor nagyon másként nézett ki, mint ahogy most. Emlékszem, hogy ott a bokrok között, keresgélve a helyet, ugye június volt, tehát meleg időszak, kabátos, furcsa, gyanús emberek bukkantak fel egyszer
soha nem volt kérdés, hogy ’56 forradalom volt, tudtam, hogy hivatalosan ellenforradalom volt, de nálunk soha nem volt használatos ez a kifejezés. Tehát ’56-hoz nekünk eleve más volt a viszonyunk ilyen értelemben, úgyhogy örültem annak, hogy itt a változások elindultak. Természetes volt, hogy 1988.
csak egyre nagyobb számban. Ezek voltak a titkos rendőrök. Aztán rendkívül durva hangnemben lökdöstek minket és próbáltak kiterelni a 301-es parcellából, amiből lényegében egy idő után el is üldöztek bennünket. Tehát rendes kergetőzés folyt a bokrok között a nem az évszaknak megfelelően öltözött titkos rendőrökkel.
14
Délután volt utána a demonstráció, amit szerveztünk a Batthyány örökmécsesnél. Onnan indult ‒ onnan többeket elvittek a rendőrök egyébként, erről ma már ismert fotósorozat is készült, többek között Orbán Viktort is elvitték. De Tamás Gáspár Miklós, Kis János és mások is ott voltak, akik szintén ütéseket kaptak a rendőröktől. Én magam is ott voltam és segítettem többeket kirángatni a rendőrök kezei közül. Aztán vonultunk tovább, néhányukat elvitték, néhányukat betették rendőrkocsiba, mi pedig, az összegyűlt, összesereglett körülbelül 5-600 ember vonultunk tovább és men-
Örökségünk a tömeg. Óriási megdöbbenés volt. Az ablakokból néztek ki az emberek, teljesen bizonytalanok voltak. Volt, aki integetett, volt, aki rémülten visszahúzódott, tehát láthatóan ez egy érdekes helyzet volt, hogy mi van akkor a magyar társadalomban. Aztán egy idő után megjelentek itt is a rendőrök, mint ahogy a Batthyány örökmécsesnél is ott voltak és itt persze kísértek is minket. Mivel a Váci utcában külföldiek is járnak és egyéb okok miatt itt már sokkal intenzívebb fellépés volt. Megjelentek a friss motorjaikon – akkor Grósz huszároknak hívták őket, ugye Grósz Károly volt az
esett el és rohantak utána a rendőrök. Mi is szaladtunk persze mindenfelé, amennyire lehetett, mert ott már azért rendes üldözés volt és aztán végül Molnár Péterrel és Kis Jánossal a Petőfi Sándor utcai postánál találkoztunk nagy lihegve a rohanás után, és akkor úgy döntöttünk – főleg mi fiatalok, tehát a János csak helyeselte a tervünket – hogy akkor mi Grósz Károlynak azonnal tiltakozó táviratot adunk fel és bementünk a postára, ahol óriási megdöbbenést okoztunk a postáskisasszonynak és feladtunk Grósz Károlynak egy tiltakozó táviratot a rendőri fellépés miatt. Úgyhogy ez volt 1988. június 16-án. Eh-
tünk végig a Belvárosba. A Szabadság téren át vonultunk be egészen a Váci utcába és jelszavakat kiabáltunk, Nagy Imre – például ezt kiabáltuk az utcán, 1956 és más ilyen jelszavakat. Az emberek láthatóan meg voltak döbbenve, csatlakoztak is hozzánk, tehát mire a Váci utcába értünk, körülbelül 1000 fősre duzzadt ez
MSZMP főtitkára – és frissen beszerzett BMW motorjaikon jöttek a rendőrök, leugrottak ezekről a motorjaikról és akkor jött az oszlatás, gumibottal kergetőzés, volt egy kis könnygáz is és az orrom előtt tépték le Solt Otíliáról a nadrágját, emlékszem, hogy egy fehér nadrágban volt az Otília és ott szakadt szét rajta, ahogy
hez képest egy évvel később, 1989. június 16-a már nagyon más körülmények között zajlott. 1989. június 16-án egy rendkívül fontos, mondhatni protokolláris szabályok között lefolytatott ünnepséget találtunk. Míg egy évvel előtte még ezren voltunk legjobb esetben is, akik mertük vállalni, hogy
15
erről beszéljünk és kergetőzzünk a rendőrökkel az utcán és megemlékezzünk ’56 mártírjairól, ’89-ben már más volt a helyzet. Nem arról van szó, hogy az egész ország ott állt a Hősök-terén, de szerintem ez egy fontos szimbolikus aktus volt. Én mindig azt szoktam mondani egyébként az én diákjaimnak is, akiket tanítok az egyetemen, hogy a rendszerváltás, szemben minden közhiedelemmel – Magyarországon annyi ostoba közhely
van a közhiedelemben – ez nem csak békés volt, hanem tömeges részvétellel zajlott. És ezt érdemes leszögezni. Sokan azt szokták mondani, hogy itt az volt a baj, hogy az emberek nem vettek részt a rendszerváltásban. Dehogynem, részt vettek. Tömegesen. Ennél tömegesebben nem lehetett népi részvételt biztosítani a rendszerváltásban, mint ami Magyarországon történt. Ennek több szimbolikus aktusa volt.
Örökségünk Szerintem három nagyon fontos, bizonyos szempontból négy fontos állomása volt. A három egyébként: a Nagy Imre újratemetés, utána a „négy igenes” népszavazás ugyanabban az évben, majd a szabad választások 1990-ben. És ez a negyedik hozzátétel lényegében az MDF-SZDSZ megállapodás, amely stabilizálta az ország kormányozhatóságát a választások után és ennek eredményeképp lett Göncz Árpád az első köztársasági elnök. Tehát kialakult
televízión keresztül és hallgatták rádión, tehát az egy sokkoló élmény volt az országnak. A „négy igenes” népszavazás? A máig legnagyobb részvételi aránnyal megtartott magyar népszavazás volt. Szabad választások? Szintén tömeges részvétel. És a tömegdemonstrációkat még nem is soroltam. Tehát szemben minden közhiedelemmel, a népakaratnak megfelelően, tömeges részvétellel zajlott a rendszerváltás.
egy olyan (sajnos később nem folytatott) gyakorlat, hogy az ellenzék és kormánypárt között van gesztus-politizálás is. Ezek fantasztikus dolgok voltak egyébként. Ez a négy fontos ügy biztosította a békés rendszerváltást. Megjegyzem, mindegyik tömeges részvétellel, leszámítva az utolsót, mert az egy parlamenti aktus volt. Nagy Imre újratemetése tömeges részvétel; 300 000 ember volt ott, milliók nézték 16
Nos, ennek első állomása volt Nagy Imrééknek az újratemetése. Nekem a személyes élményem egyébként ezzel az egész eseménysorral kapcsolatban leginkább az, hogy nekünk, fiatalembereknek, akik frissen végzett egyetemisták voltunk, azért ez nagyon sokat jelentett. Nyilván sok mindenről másként gondolkodtunk, mert hiszen nem abban nőttünk fel, hanem csak részben, fiatalként szembesültünk a
Kádár-rendszer sajátosságaival. De nem abban nőttünk fel, amiben a megelőző generáció, a kompromisszumok és megalkuvások azon sorozatán, amin át kellett mennie a szüleink generációjának. Nekünk könnyebb volt a helyzetünk. De akkor is ez egy fontos, lényeges és szimbolikus állomás volt. Szimbolikus állomás azért, mert tulajdonképpen a Kádár-rendszert ott temették el. Ott vált világossá és egyértelművé, hogy milyen bűnökön keresztül vezetett ennek a rendszernek az útja. Hogy hogyan végeztek ki ártatlanul egy miniszterelnököt és tettek tönkre embereket, végeztek ki százakat és üldöztek el százezreket ebből a hazából és lett Magyarországból, ami lett. A Kádár-rendszer konszolidációjában egy megalkuvásokra és kompromisszumokra, elvtelen kompromisszumokra kényszerített ország, amely kétségtelenül gazdasági fejlődést tudott produkálni. Tehát ennek az egész rendszernek a szimbolikus temetése volt lényegében Nagy Imrééknek az újratemetése. A sorsnak a külön drámája Kádár Jánosnak a párhuzamos története és halála, ugye amely lényegében a rehabilitáló bírósági ítélettel párhuzamosan történik meg. Nekem személyesen is egy nagyon felkavaró élmény volt, fantasztikus volt érzékelni, látni azt a sok embert az utcán, érezni azt a felszabadult örömöt, ami az emberekben benne volt. Borzasztó sokan sírtak egyébként a jelenlévők közül, hiszen az életük benne volt ebben. Szó-
Örökségünk val hihetetlen volt, ennek a rendszernek tényleg ott lett vége lényegében. Az már csak idő kérdése volt, hogy mikor fejeződik be az agonizálás, de ott lett vége, ott a Hősök terén. Azon a Hősök terén, amely egyébként csodálatosan nézett ki, Rajk László csinálta, Bachmann Gáborral ‒ ha jól emlékszem ‒ a díszletét és az egésznek a tervezetét, és szerintem nagyon szép és méltóságteljes volt. Az egész ünnepség nagyon szép volt, kiválóak voltak a szónokok, mindegyik szerintem a maga karakterének megfelelően nagyon jól beszélt. És nagy megtiszteltetés volt sokunknak, akik ott álltunk, többek között a koporsóknál én Deutsch Tamással együtt a FIDESZ nevében , a FIDESZ-t képviselve álltunk díszőrséget a koporsók mellett. Az embereknek megrendítő élmény volt ez. Ahogy Orbán Viktor egyébként a legendás és szerintem kiváló beszédében utalt rá, valóban a kommunista vezetők, mint egyfajta talizmánt akarták megérinteni azt a sírt, azt gondolták, hogy azzal, hogy ott vannak, ezzel a bűneik alól feloldozást nyernek, de hát ez nem egy ilyen egyszerű történet. Ahogy az ember ment a térre és hallotta, ha jól emlékszem, Darvas Iván is azok közé a színészek közé tartozott, akik olvasták fel a neveket, az hihetetlenül felkavaró volt. Folyamatosan jöttek a nevek, a kivégzettek nevei. Nagyon szívszorító, torokszorító élmény volt. Sokan mesélték nekem aztán később vidéki17
ek, mások, akik nem tudtak eljönni, hogy ők televízióból nézték. Volt, aki azt mondta, hogy ki sem mert menni az utcára, mert arra gondolt, hogy itt lövöldözés lesz, vagy erőszak lesz. Aztán amikor kiment és látta, hogy nincs, akkor ő is arra gondolt, hogy itt egyszerűen vége. Tehát itt a szocialista rendszer egyszerűen befejezte a működését, tehát kiderült a meztelen igazság. Egyébként ha már ezt mondtam, és ezzel hadd fejezzem be, hogy kiderült a meztelen igazság, mint mondtam, számomra a családi környezet miatt ez nem volt reveláció szerű újdonság, hogy ’56 forradalom volt és mi történt ott, persze én sem tudtam minden részletet, tehát egy csomó dolgot tanultam és tapasztaltam és jöttem rá én is akkor. De sokaknak tényleg az volt. Én nagyon sokakkal, még fiatalemberekkel is beszéltem, akik tényleg nem hallottak mást és nem azért, mert rossz emberek voltak, hanem ebben nőttek fel, hogy az ellenforradalom volt és borzalmas szörnyűségek történtek és igazából jöttek a reakciósok, a fasiszták és borzalmas dolgokat csináltak. Mindazzal szembesülni, egyszer csak, hogy ebből semmi sem volt igaz, az egy óriási sokk volt. Egy óriási sokk volt egy csomó embernek. Szerintem a rendszerváltást lényegében ez az újratemetés döntötte el, szimbolikusan biztos, aztán a többi fontos állomás is kellett hozzá. Lejegyezte Fodor Fanni
Örökségünk
Üzenet a távolból
Dr. Kopácsi Sándorné Ibolya asszony emlékei 1989 júniusáról Tagtársaink nagy része bizonyára tudja, hogy Ibolya as�szony családjával Kanadában él, így csak levélben tehettem fel kérdéseimet, amelyekre kedvesen és részletesen válaszolt, megosztva velünk 1989es emlékeit. Az alábbiakban az
lya asszonnyal együtt részt vett az antifasiszta mozgalomban, ahol kényes és veszélyes feladatokat láttak el. Október 15. után csatlakoztak az aktív ellenálló Mokan Komitéhoz. Embermentő tevékenységéért szüleivel együtt Jad Vasem (a
számolja fel a készülő tüntetést. Sándor azzal hárította el a felszólítást, hogy embereinek nincsenek tömegoszlatásra alkalmas eszközei, lövetni pedig nem hajlandó (ezért későbbi letartóztatása után Szerov megfenyegette, hogy „az első
általa leírtakat ismertetem, kiegészítve néhány információval azok részére, akik kevésbé ismerik Kopácsi Sándor életét és tevékenységét. Kopácsi Sándor 1922-ben, Miskolcon született. Gimnáziumot és fémipari szakiskolát végzett, esztergályosként dolgozott. 1944-ben a német megszállást követően családjával, köztük feleségével, Ibo-
Világ Igazai) kitüntetésben részesült. A háború után beosztották az új karhatalmi szervezetbe, 1952-ben Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki. E minőségében is emberségesen, segítőkészen viselkedett. 1956. október 23-án Szerov tábornok, a KGB (szovjet titkosszolgálat) vezetője azt követelte tőle, hogy a rendőrség erőszakos eszközökkel
fára fogja felakasztatni”). Az elkövetkező napokban is kerülte a fegyveres összetűzést a forradalmárokkal, sőt tárgyalásba bocsátkozott velük. Ennek eredményeképpen alakult meg a rendőrökből és felkelőkből álló nemzetőrség, melynek Kopácsi Sándor a helyettes főparancsnoka lett. A forradalom leverése után a szovjetek feleségével együtt
18
letartóztatták. Ibolya asszonyt öt hét múlva elengedték (az ő sorsa is regénybe illene), Sándort azonban fogva tartották, és a Nagy Imre per hatod rendű vádlottjaként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Király Tibor professzor úr (jelenleg az MTA aranyérmével kitüntetett doyenje) segítségével lehetőséget kapott ahhoz, hogy megkapja diplomáját a jogi egyetemen,
amelynek elvégzéséhez 1956 októberében már csak a záró államvizsga hiányzott. Mivel továbbra is zaklatásoknak volt kitéve, nagy nehézségek árán (erről Judit lánya könyvében részletesen olvashatunk) kivándorlási engedélyt kapott. Feleségével Kanadába, már ott élő lányukhoz távozott, ahol az ottani elektromos művek megbecsült munkatársa lett.
Örökségünk E bevezető után ideje, hogy átadjuk a szót Ibolya asszonynak: „1975-ben nagy tortúra után megkaptuk inkább marhalevélnek, mint szabályos okmánynak látszó útlevelünket. Emellett tiltakozásunk ellenére megfosztottak bennünket magyar állampolgárságunktól. Elutazásunk előtt csak Nagy Imre mártír miniszterelnök özvegyét, Maca nénit kerestük fel lakásán, ahol Szil-
1989-ben az ottawai magyar nagykövet (Bányász Rezső, aki előzőleg kormányszóvivő volt ‒ a szerk.) hívott fel bennünket, hogy személyesen szeretné közölni: nem vagyunk többé büntetés alatt, ezzel megszűnt hazamenetelünk tiltása. Elmondtuk, hogy ez a gesztus sokat jelent nekünk, és nincs bennünk gyűlölet a minket ért igazságtalanságok miatt. Egyúttal kértük a kormány hozzájárulását, hogy eleget
ágyi József és Rajk László feleségével is találkoztunk. Maca néni szeretettel búcsúzott tőlünk. Figyelmeztette Sándort, hogy nagy feladatot adott neki az élet, mert ő az, aki hitelesen tud beszámolni a szörnyű perről és temetetlen halottainkról. Sándor zokogva fogadta meg, hogy utolsó leheletéig ezért a célért fog küzdeni, és ezt az ígéretét maradéktalanul be is váltotta. 19
tehessünk a POFOSZ meghívásának mártírjaink újratemetésére. Másnap a nagykövet közölte, hogy a Kormány részéről nincs akadálya, hogy hazautazzunk az ünnepi eseményre. Azt, hogy a temetésen részt vehettünk, nem Sándor egykori vádlott társainak köszönhettük. Ezt tudomásul vettük, mert a lényeg volt fontos, és az, hogy Nagy Zsókáék és más barátaink milyen szeretettel fogadtak minket.
Mint megtudtuk, Sarlós Bandi (Andrew Sarlós világhírű pénzügyi tanácsadó és befektető, egykori nemzetőr, a Vértanúk terén álló Nagy Imre szobor egyik finanszírozója ‒ a szerk.) járt közbe érdekünkben. Ő intézte el, hogy kapjunk meghívót, megvette számunkra a repülőjegyet, és ő foglaltatott szobát részünkre a Royal szál-
Örökségünk szállóban szobánkba telepített lehallgató készülék elromlott, és azt kellett kellett kivárnunk, míg megjavították. Barátaink szeretete és ragaszkodása enyhítette ezt a kezdeti kellemetlenséget. Óriási megtiszteltetés volt Sándornak, hogy Nagy Zsóka rögtön megkérte: Méray Tibor beszéde előtt ő búcsúztassa Imre bácsit a Rá-
temben megélhetem azt a napot, amikor a harang őértük is szól… Az elmúlt 14 évben emigráns társaimmal együtt e nap eljöveteléért harcoltam… Maléter Pál az 1958-as júniusi tárgyalás egyik szünetében azt mondta: Sándor, te valószínűleg életben maradsz. Ne feledd: Tököl, Sashalom, Gorkij fasor, Fő utca… és igen, a tőr-
lóban. Bandi korábban, Sándor angolul megjelent könyve után keresett fel bennünket, és igazi családi barátok lettünk. Budapesten, a repülőtéren legalább százötven barátunk várt minket, de a hatóságok közölték, hogy még várakoznunk kell ‒ úgy látszik, nem volt elég 14 év, és csak órák múlva hagyhattuk el a repteret. Később – ha jól emlékszem – Kis János hívta fel Sándort, hogy kiderítette: a Royal
koskeresztúri parcellában rendezett gyászszertartáson. Ezt Sándor a Hősök terén tartott felemelő ünnepség után meg is tette.” Most szakítsuk egy időre félbe Ibolya asszony visszaemlékezését, és idézzünk fel néhány szép gondolatot Kopácsi Sándornak a 301-es parcellában, 1989. június 16-án elhangzott beszédéből: „Reményeim és álmaim között nem szerepelt, hogy éle-
becsalás helyétől az utolsó állomás: Kozma utca, kisfogházudvar, a gyalázatos kivégzés színhelyéig. Most eljöttem feleségemmel a tanúságtevésre, megbékélt szívvel, bosszúvágy nélkül, a változás reményét hordozó Magyarországra, hogy tisztelegjek a mártírok emberi, politikai nagysága előtt…Hiszem, hogy Nagy Imre politikai programja és végakarata támadt fel ezen a napon, és ez az, ami kivezet-
20
heti országunkat a válságból. Az újrakezdés, a megújulás, az életakarat programja…Június 16-át az 56-os forradalom és szabadságharc gyászünnepének tekintjük, amelynek a megbékélés napjává kell magasodnia. A bűnbakkeresés és bosszúállás helyett a megbékélés szellemére, társadalmi békére van szükség…31 év a búcsú hosszú folyamata volt… Imre bácsi! Megértük, hogy eszméid és magatartásod a magyar történelem példájává magasztosult. Harcostársaiddal körülvéve nyugodjál békében.” És most adjuk vissza szót Ibolya asszonynak: Életünk egyik legszebb eseménye volt az akkor otthon töltött idő, és az, hogy megérhettük: bajtársaink emberi környezetben aludhatják örök álmukat. Akkor még nem volt politikai címkézés, mindenki szerető bajtárs volt. Azóta megváltozott a világ, legnagyobb fájdalmamra elharapózott a gyűlölködés. Remélem, előbb-utóbb ez el fog múlni, és felebarátaink megtanulják, hogy a gyűlölet olyan szörnyű méreg, amely azt is tönkre teszi, aki ilyen érzelmeket kelt mások iránt. Idén júliusban töltöttem be 90. életévemet, sajnos nem tudtam részt venni a jubileumi ünnepségeken. Remélem, októberig jobb állapotban leszek, és haza tudok látogatni.” A Kopácsi házaspár 1990-től Sándor 2001-ben váratlanul bekövetkezett haláláig felváltva Budapesten és Kanadában élt. Sándor magas kitüntetéseket kapott, altábornaggyá lép-
Örökségünk tették elő. Magyarországi tartózkodása során aktív közéleti tevékenységet folytatott. Alapító tagja és nagy tekintélyű alelnöke lett a Nagy Imre Társaságnak, emellett a Polgárőrség országos főparancsnoka volt, majd megszervezte és vezette az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítványt. Emlékét Társaságunk mellett a nevét viselő Baráti Kör és a hivatalos belügyi szervek is nagy tisztelettel ápolják. Budapesten, az ORFK előtti sétányt róla nevezték el. Ibolya asszony családjával Torontóban lakik, de onnan is figyelemmel kíséri, bölcs tanácsaival segíti a NIA és a NIT tevékenységét, és ha teheti, minden évben hazalátogat . Októberben mindannyian szeretettel várjuk az újabb magyarországi találkozást. Haas Péter
21
Örökségünk
Rövid beszámoló a Nagy Imre Társaság júniusi emlékrendezvényéről A NIT Elnöksége Nagy Imre és vértanú társai temetésének 25. évfordulója tiszteletére 2014. június 13-án rendezett Emlékezés napja című, egész napos programra hívta meg az egyesület tagjait. A program
az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában tartott Emléküléssel kezdődött, melyen jelen volt Fónay Jenő, Méray Tibor és Regéczy-Nagy László. Elsőként vendéglátónk, Gyarmati György, a levéltár főigazgatójának Finálé és nyitány: Nagy Imre temetése címen tartott előadása hangzott el. A szép számban megjelent tagság alapvetően új s nem éppen szívderítő ismereteket szerezhetett a korabeli állambiztonsági szolgálatoknak ‒ közvetve a pártvezetésnek ‒ a temetés előkészítését és megrendezését titkosrendőri eszközökkel befolyásolni, sőt szűk korlátok közé szorítani kívánó intézkedéseiről, magatartásáról. Géczi József Alajos, a Szegedi Tudományegyetem docense volt az emlékülés másik előadója. Ő ‒ Szembenézés: reformkörösök Nagy Imréről és 1956-ról szóló előadásában ‒ személyes élmények és tapasztalatok birtokában mutatta be az állampártot, a politikai rendszert „belülről”, demokratikus elvek alapján átalakítani szándékozó mozgalomnak 1956 és Nagy Imre politikai rehabilitálásáért folytatott küzdelmét. Az izgalmas, érdekes előadások után megtekintettük a külső szemlélő számára különlegesnek tűnő szaklevéltárat, a rendelkezésre álló rövid időben némi ízelítőt kapva az intézmény feladatköréről és munkájáról. 22
Az emlékezés a Budapesti Fegyház és Börtön területén található Kisfogház Emlékhellyel való ismerkedéssel folytatódott. Fónay Jenő, az emlékhely ötletgazdája, egykor hónapokat ott eltöltött ötvenhatos halálraítélt, és Rédey Sarolta igazgató kalauzolt bennünket 1956 legtragikusabb momentumait megörökítő emlékhelyen. Valószínűleg mindannyiunkban megrázó élmények rögzültek a halálsor celláinak és az akasztás helyszínének, a bitófák látványa után. Megrendülten hallgattuk Fónay Jenő személyes élményeit, így a rettenetes napokban túlélést elősegítő humor pillanatait is felvillantó emlékező szavait. Az épület udvarán létesített, a kivégzettek neveit márványtáblán megörökítő Emlékfalnál Csikós-Török Zsuzsanna és fia, Bukowski Márk Nagy László Az én szívem játszik című, Török Ferenc által megzenésített versét adta elő, majd Török Zsuzsa elmondta a költő Táncbéli táncszók című versét. Az Emlékezés napja a Rákoskeresztúri Újköztemető 301-es parcellájában, Nagy Imre sírjánál fejeződött be. Méray Tibor a temetésre emlékezve felidézte a Nagy Imre és mártírtársaival szemben kivégzésük után is tort ülő antihumánus, gonosz lélekre valló könyörtelen bánásmódot. Hangsúlyosan szólt az őket halálba küldők súlyos politikai és erkölcsi felelősségéről, végül nem titkolt keserűséggel beszélt Nagy Imre és 1956 szellemi és erkölcsi örökségének sorsáról. Kedves Olvasó! Az Emlékezés napján elhangzott előadás szerkesztett szövege, és a programhoz kapcsolódó írások olvashatók a következő oldalakon.
Örökségünk
Nagy Imre és 1956 öröksége a reformkörök 1989-es politizálásában A reformkörök 1988 kora őszén Csongrád megyéből indultak el, a májusi állampárt-értekezletet hamar követő csalódások hónapjaiban. A Grósz Károly keltette megújulási remények gyorsan szertefoszlottak. Miközben az általa képviselt „reformkonzervatív” irányvonal már 1988 augusztus végén kifulladt, vidéken még tartották magukat a tőle balra(!) álló „ókonzervatív”, „sztálinista” vagy ha úgy tetszik ”posztneosztálinista” erők is.
szocializmusnak” nevező sztálini modellt tagadó horizontális struktúra volt. Kezdettől hirdette a modernizációs zsákutcából való kitörést, az állampárt, a pártállam lebontását, a „szabad versenyes választásokat”. (!) Pozsgay Imre január 28-ai nyilatkozata után kirobbanó hisztérikus és félelmetes visszarendeződési hangulat nyomán általánossá vált körükben a felismerés: 1956 újraértékelése, Nagy Imre történelmi szerepének tisztázása nélkül nem juthatnak előbbre.
„Az 1989 februárjára, márciusára országossá szélesedett reformköri mozgalom az állampárt addigi működését és a magát korszerűen „létező
A társadalomhoz, a történelmi helyzethez, de önmagukhoz képest sem. Az is kiderült a februártól június 16-ig tartó időszakban: 23
a visszarendeződés erői reformfrazeológiával rutinosan álcázzák magukat, de 1956 felidézésekor dühödten színt vallanak. (Később már ebben sem.) Különösen amióta Pozsgay ‒ saját szavaival ‒ „politikai hontalanná” vált, majd átsátorozott az ún. „nemzeti” táborba, gyakran emlegetik, hogy önös érdekektől motiváltan kicselezte Grósz Károlyt. Elébe vágott az értékelés „rendes” nyilvánosságra hozatalának. Úgymond elcsente és sajátjaként adta elő a történészek álláspontját. E szemrehányások súlyát több szempont is felülírja. Népfelkelésről beszélve ő PB-tagként, az állampárt hivatalos vezetőjeként, ráadásul államminiszterként rúgta ki a Kádár rendszer egyik legfontosabb legitimációs oszlopát. Nem az álláspontja volt új, hanem az így teremtett politikai és morális szituáció. Népfelkelést mondott és nem forradalmat, hiszen nem politikai öngyilkosságra készült, hanem radikális modellváltásra. (Ekkor még sokan gondolták: a késői sztálini berendezkedés után piacszemléletű demokratikus szocializmus jöhet.) Nagy Imre nevét nem ejtette ki – ez majd a reformkörökre várt. Ám minden tájékozott magyar tudta: 1956. október 28-án Nagy Imre miniszterelnöki szózatában használta a népfelkelés minősítést az ellenforradalom helyett.
Örökségünk Ekkor hirdette meg a fegy- benézésre. Családi körben 1989 februárjában az MSZMP verszünetet, és a forradalmi esetleg újra lehet Nagy Im- KB ijedtében látszólag még a „népi” intézmények integrálá- rét temetni – fejtegette egy többpártrendszert is elfogadta. „Az MSZMP-nek tudosát a változó hatalmi struktúrába. Nem csoda hát, ha attól a '89 január végi szombat-vasárnaptól hetekre magasra szökött a hisztéria és ezzel együtt a „visszarendezés”, a „szocialista vívmányok” megvédésének követelése. De százezreket töltött el a puszta rettegés. Eddig abban a hitben, hiszemben élhettek, hogy 1956-ban és utána a jó oldalon álltak. Most meg hirtelen ők lettek az ellenforradalmárok. Sokan saját 56-63-as revánsuk fordított előjelű megismétlődésétől féltek. De voltak köztük számosan hatalmon kívüli, örök USA-ban készült interjúban. másul kell vennie, hogy nem vesztes hétköznapi kommu- (Még egy amerikás nagyné- szervezheti maga köré a többnisták, akik legfeljebb dűlő- ni is előkerült egy fotó erejé- pártrendszert …” mondták felelősi, maximum tanácstagi ig.) Itthon viszont rendőrök- erre a debreceni reformköröbeosztásig jutottak az ötvenes kel verette szét a Nagy Imre sök. években. Az addigi életüket kivégzésének harmincadik „Különös érzékenységgel fiúgy-ahogy igazoló világ szét- évfordulójára összegyűlt tün- gyeljük a megyeszékhelyünporladását nézték rémülten és tetőket. Sőt nemtelen takti- kön született Nagy Imre szemeghasonlottan. A majd száz kázásba is fogott. Nagy Imrét mélye körül ismét fellángoló, éves történelmi tapasztalat lejárató dokumentumokat, indulatoktól terhes vitát…” szerint rendszerváltás, kur- híreszteléseket emlegetett… – tért rá a legérzékenyebb zusváltás eladdig békésen még Pedig Grósz nem vett részt az témára március elején a Sosohasem ment végbe. „Igenis 1956-os megtorlásokban. Sőt mogy megyei reformkör. Aki Nagy Imre áruló volt és ti is ő Miskolcon maradt a „ne- elfogadja, hogy 1956 ellenforazok vagytok” ordítozta ma- héz napokban”, miközben a radalom, Nagy Imre ellenforgából kifordulva egy nyugdí- november végétől újra bátor radalmár, sőt idegen ügynök jas agrárproletár egy csorvási elvtársak Szlovákiába szök- volt, az „a szocializmus tagyűlésen, miközben feltépett tek. Valószínűleg ráérzett: az laján” szabadon alapíthat páringgel rohant felém – „lega- egypártrendszer belülről és tot” ‒ ez volt az akkori „hatallább akkor ti reformkörösök kívülről jövő fellazítása, 1956 mi centrum” üzenete. lőjetek le, de most rögtön!” –, és Nagy Imre megítélésének „1956 ‒ egy maroknyi csoporkiabálta hozzá vöröslő fejjel. feszegetése az egész rendszert ton kívül az egész nép szemPozsgay is versenyt futott az kérdőjelezi meg. Mivel döntő befordulása (volt) a sztálini idővel. Grósz Károly 1988 ellencsapásra végig nem szán- rendszerrel” ... „az események nyarán, alig egy hónappal a ta rá magát, akarva-akaratla- nemzeti függetlenségi jelleget „pünkösdi pártértekezlet” nul felértékelte Pozsgayt is, a is öltöttek.” – szögezte le a Buután elmulasztotta a refor- reformkörösöket is, az ellen- dapesti Kereskedelmi és Venmkommunisták utolsó utáni zéket is, de Nagy Imre rehabi- déglátóipari Főiskola reformköre, az 1956 után meghurcolt történelmi esélyét is a szem- litálásának ügyét is. Horn Miklós hitelesítésével. 24
Keserű Imre, a Csongrád megyei és külön is a szentesi reformkör a sajtó szimpátiáját kezdettől elnyerő egyik vezéralakja az év elején felvetette a munkásőrség feloszlatását. Mivel ő az előző év decemberében az MSZMP megyei pártértekezletén küldöttként is szerepelt, kijelentése heves reagálásokat váltott ki. Az érintettek egyike a Munkásőrség Baráti Körének egy helyi összejövetelén akasztófát emlegetett az „efféléknek”. (Első helyen természetesen Pozsgay Imrének.) A tavasz folyamán mindez egy a békés átmenetet védelmező, az erőszak alkalmazását megakadályozó garanciákat kereső sajtókampánnyá szélesedett. A Budapesti (később I-es sz.) Reformkör április 6-ai dokumentuma kinyilvánította „Kifejezzük azt a meggyőződésünket, hogy a Nagy Imre per koncepciós per, célját tekintve pedig politikai gyilkosság volt.” „A koncepciós perek valamennyi áldozatával egyetemben Nagy Imre és társai jogi erkölcsi rehabilitálását is elengedhetetlennek tartjuk.” A Novák Zoltán, Szántó György, Vajda János és mások által szignált dokumentumhoz Szabó Zoltán még hozzátette: „Reformálni csak működőképes rendszert lehet. A jelenlegi nem az. Rendszerváltásra van szükség…” Ez a megfogalmazás bekerült a reformkörösök budapesti és ország platformtervezeteibe is. A fenti kitételeket egy MSZMP-n belüli – még ugyan felülről el nem ismert – szerveződés mondta ki. Miként
Örökségünk decemberben a Csongrád-megyei pártértekezleten, Grósz Károly veszélyérzete most is azonnal működésbe lépett. A dühödt kifakadások mellett a KB következő ülésén (április 12.) vad támadások indultak a párton belüli „jobboldali elhajlók” ellen. Újraszavazással Pozsgayt hajszál híján kipot�tyantották a Politikai Bizottságból. A május 20-21-ei szegedi országos reformkörös tanácskozás az egész mozgalom álláspontját fogalmazta meg külön dokumentumban: „Nagy Imre, a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagja (diszkrét üzenet a pártcentrumnak, és a még élő Kádár Jánosnak) az ország 1956-os törvényes miniszterelnöke politikai koncepciós per áldozata lett. Az MSZMP reformköreinek országos tanácskozása a felelősök helyett megköveti a hozzátartozókat, egyúttal javasolja, hogy az MSZMP Központi Bizottsága még a június 16-ai gyászszertartás előtt…” (Későn, nagyon későn, de legalább előtte (!) hangzott el több érzelemtől fűtött hozzászólásban) - „… ebben a szellemben foglaljon állást. A reformkörök képviselői részt kívánnak venni Nagy Imre és társai temetésén, és kérik a szertartás szervezőit, hogy helyezhessék el a síron koszorúikat.” Ezt az állásfoglalást, mint a rádiós Kerekes Andrással a „Múltunk a jelenben” szekció társlevezetője jómagam olvastam fel vasárnap este az MTV Napzárta műsorában. Természetesen e témában sincs 25
békesség máig sem a néhai reformkörösök lelkében. A politikai gyilkosság minősítést öldöklő vita után az országos dokumentumból kihagytuk. Mi az óvatosabbak – opportunisták – talán feldolgozási idő akartunk hagyni a még az árok túlsó oldalán bizonytalankodó baloldali lelkeknek és agyaknak. Egy-két nappal később például Horn Gyula külügyminiszter ebben az ügyben levált Grósz Károly főtitkárról. A tiszavirág életre ítélt, de a rendszerváltás egyik főszereplőjévé vált mozgalom ezekben a májusi hetekben volt politikai és morális pályája zenitjén. Mintegy reagálva az EKA május 19-én elküldött, a visszarendeződés veszélyét felemlítő levelére, a tanácskozás leszögezte: 1.) „A hatalom képviselőinek szakítva az eddigi halogató taktikával” (itt nyilvánvalóan Grósz és Fejti György magatartására céloztak) „azonnali érdemi tárgyalásokat kell kezdenie az EKA képviselőivel. Ha a KB ennek a felszólításnak nem tesz eleget, akkor szükségesnek tartjuk, hogy a hatalom nevében a kormány (azaz Németh Miklós!) tárgyaljon.” 2.) „meg kell egyezni a választások időpontjáról, rendjéről” … „a demokratikus átmenet feltételeit megteremtő sarkalatos törvényekről.” 3.) Felhívták a tagokat, hogy „nevük és párttagsági könyvük feltüntetésével követeljék: őszre hívjanak össze pártkongresszust… amelynek küldötteit a tagság demokratikusan, platformok alapján alulról fölfelé válassza meg.”
A reformkörösök sokak politikai forgatókönyvét felborították. Előrehozott, trükkös választás helyett állampártbontó kongresszust harcoltak ki. A MSZMP KB május 29én megadta magát, őszre tűzte ki az időpontot. Egy (vagy
több?) megújult demokratikus baloldali párttal és nem a múlt kövületével kívántak nekimenni az alkotmányos garanciákkal szabályozott szabad választásoknak. Általános mércévé tették a baloldalon is az 1956-os népfelkelés, forradalom felvállalását, Nagy Imre és mártírtársai rehabilitálását, emlékük, hagyatékuk beemelését a nemzet és a baloldal pantheonjába. A résztvevők boldogságos és keserves pillanatokat éltek át ezekben napokban. Az újszegedi liget szabadtéri színpadán, a szombat délelőtt nagygyűlésen Lovászi József, Keserű Imre után a reformok robotosa, Nyers Rezső, majd a legitimációs oszlopok robbantója, Pozsgay Imre következett. Beszéde végén felragyogott a nap, és szinte már
Örökségünk giccsesen megszólaltak Szeged város déli harangjai. A reformpolitikusok (néhány napon belül Németh Miklós, Szűrös Mátyás és Horn Gyula is) magukévá tették a mozgalom sarkalatos álláspontjait. (Nem vállalták fel magát a mozgalmat.)
Júniusra már az állampárt országos testületei is agonizáltak. Fent is létrejött egy „informális szerveződés”: négytagú elnökség, Grósz Károly, Nyers Rezső, Németh Miklós és Pozsgay Imre részvételével. (3:1 a reformpolitikusok javára!) Grósz Károly, aki nem tudta magát rászánni döntő lépésre, sem előre sem hátra – ez egyben történelmi érdeme – a csúcson egyedül maradt. Ez az állampárti csúcs, azonban már „nem az” a csúcs! … Ám amíg áprilist és májust a reformkörösök és általában a reformszocialisták reform konzervatívokkal folytatott hősies iszapbirkózásai dominálták, június már az ellenzéké volt. (Egyébkén előtte a március is.) Május 18-án kelt levelében az EKA még kérlelt (Hozzáférhető, de nemigen idézik.): 26
„Az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó nyolc szervezet érdeklődéssel várja az Önök tanácskozását. Reméli, hogy komoly figyelmet fordítanak a Magyar Szocialista Munkáspárt és az Ellenzéki Kerekasztal között megindult, a Magyar Szocialista Munkáspárt által megakasztott sőt FELSZÁMOLT (kiemelés tőlem) tárgyalások ügyére. … A Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának legutóbbi kijelentése szerint szabad választásokra legkorábban csak hat év múlva kerülhet sor.” (A nyolc szervezet tizenöt aláírásából a FIDESZ-é három. Ebből csak Fodor Gáboré olvasható, ám ez bizonyára véletlen.) A pártcentrum még ezekben a napokban is, már egészen buta módon tartotta magát a politikamentes „családias” temetés „koncepciójához”. Ez a szűklátókörű, technokrata semlegességbe burkolt sztálinista álláspont az akkori drámai napokban nevetségessé vált. Már amennyire a nemzeti gyásznapra készülődve ilyen kifejezés egyáltalán használható. A Nagy Imre perről szóló kopogós reformkörös mondatok május 21-én a sodrás elé vetett gerendákat szalmaszálakká gyengítették. 1956 és Nagy Imre ügyében a közös nevező tehát megszületett. (Bár a társadalom többségéhez hasonlóan, Kádár János megítélésében már polarizálódtak a vélemények.) Az ellenzékhez való viszonyról ugyanakkor végig kibékíthetetlennek tűnő viták dúltak. Támogattuk az EKA-val való érdemi tárgyalásokat, de so-
kak javaslatát elhárítva, nem hívtuk meg őket a tanácskozásra. A hódmezővásárhelyi népművelő Szoboszlai Zsolt, ‒ aki februártól kulcsszerepet játszott Pozsgay és reformkörösök melletti mozgósításban ‒, a fentiek miatt a Jussban már júniusban megjelentette az Egy az utunk…? (én is) kiléptem az MSZMP-ből c. politikai esszéjét. Ebben a reform-
Örökségünk választásokon a lengyel kommunista párt, s ezzel a félig szabad, azaz limitált választások stratégiája, az időnyerésre játszó, moszkvai „visszafordulásra” váró (?) – (el!)halasztott rendszerváltás hatalmi politikája. Egy-egy kritikusabb periódust kivéve (pl. az október 6‒7-ei magyar és NDK-beli események) megkezdődött a
A szerényen és bűntudattal kéredzkedő reformkörösök nem kaptak méltó helyet a gyászszertartáson. Az előzetes megállapodást átlépve, az utolsó pillanatban közölték a Reformkörök Országos Koordinációs Tanácsával, hogy koszorúzó delegációjuk „zsúfoltság okán” sajnos nem kaphat helyet a protokoll listán. Mivel minden más baloldalhoz so-
körösök „centrumát” szépen besorolta az átmentők, a vis�szarendezők ördögi táborába. (Ám őszinte érzelmekkel átfűtve.) A politikai szituáció akkoriban gyorsan változott. Havonta, hetente, egyik napról a másikra új történelmi helyzet alakult ki. Június 5-én nagyot bukott a
„radikális” reformpolitikusok, a „szellemi baloldal” és a reformkörösök leértékelődése. (Sőt Tamás Gáspár Miklós tudományos nekrológban vett búcsút a baloldaltól.) Nagy Imre és mártírtársai emberi mércével első temetése nemzeti-nemzetközi méretű társadalmi megmozdulássá nőtt június első napjaira.
rolt személyiség valamilyen fedőnév, ill. fedőszervezet alatt „settenkedett oda” a koporsókat megérinteni (mint azt Orbán Viktor leleplezte), a szociáldemokratákon kívül nem vitt más baloldali szervezet koszorút a négy reformkommunista mártír csontjaihoz.
27
Örökségünk Azaz mégis vitt. Mégiscsak Magyarországon voltunk és vagyunk. A júliusban majd saját megyei pártszervezetüket is szanáló radikális zalai reformkörösök személyes kapcsolat révén (Göndör István, Károlyi Izsák Attila a titok tudója, valamint Vári László és Dull Gábor) – bebocsátást nyertek az első sorba. Még be is mondták őket „Az MSZMP … (fütty, zúgás) – Zala megyei reformkörösei (éljenzés, taps) helyezik el koszorújukat …” Orbán Viktor szavai ‒ ott álldogálva a Hősök terén, „leeresztett koszorúval” ‒ nem estek jól. Hazaérve megírtam a Békés átmenet a leszámolás felé c. szösszenetemet a Délmagyarországba. Engedelmükkel itt az előadásom vége felé közeledve akkori magamat idézném. Fáj a szívem, hogy a - nem létező szocializmus – modernizációs zsákutcája a szocialista gondolatot ilyen – mindenki által leköpdöshető – helyzetbe juttatta. […] Sokan már régóta vívjuk a párton belül, és önmagunkkal is a harcunkat Nagy Imre és 1956-öröksége ügyében. [...] Ha az MSZMP addig nem volt képes saját halottainak (Nagy Imre volt az egyik alapító) a keresztény és szocialista hagyományok szerinti eltemetésére, valamint politikai rehabilitálására, el kell hogy viselje, hogy ezt helyette, és akár ellenében mások tegyék meg.” Bizonyára még sok mozzanatot lehetne felidézni a reformkörösök 1956-tal, Nagy Imrével kapcsolatos június utáni kisebb-nagyobb tetteiről. A szeptemberi II. országos, Budapesten tartott reformkörös tanácskozás a „létező szocializmus” kritikai elemzését elvégezte, támaszkodva a Szegeden kiküzdött megállapításokra. Az 1989. október 6‒9-e közötti állampárt bontó, Szocialista Pártot alapító kongresszuson történelmi kényszerektől determinált felemás kompromis�szumok születtek 1956-al kapcsolatosan is: „Győztünk, de már nem mi voltunk azok.” Ha már ezzel Mészáros Balázs muzeológust, a Somogy megyei reformkörös vezért idéztem, a végén említsük meg novemberi kaposvári „csínytevését”. Nagy Imre szülőháza utcájának mindkét végére elhelyezett egy szabványos közlekedési táblát: „Tankkal behajtani tilos”. Ezzel a rendezvényhez intézett levelében az akkori szovjet nagykövet is egyetértett. … Reméljük, most is így tenne. Géczi József Alajos
28
Örökségünk
'56 nem ilyen Magyarországot akart Ahol most állunk, ott 25 esztendeje egy üres sírgödör tátongott és várta azt a férfit, akinek majd az idők végeztéig nyughelye lesz. Azt a férfit, akit 30 évvel korábban, 1958. június 16-ának hajnalán galádul meggyilkoltak, közönséges bűnöző módjára akasztófán küldtek a halálba s akinek a holttestét először a börtön udvarán egy gödörbe lökték, ócska bútorokat, lim-lomot hányva a koporsóra, majd 1961. február 24-én kiásták onnan, kátránypapírt drótoztak a tetemre, és áthozták ide, a szomszédos Újköztemető 301-es parcellájába és hamis név alatt Borbíró Piroskaként, arccal lefelé elföldeltek.
gonoszság odáig ment, hogy a szálfa termetű tábornok lábait összetörték, hogy ugyanabba a gödörbe gyömöszölhessék, mint a kis termetű újságírót. Mi volt Nagy Imre és valamennyiők bűne? Az, hogy egy új, szabad, demokratikus Magyarországot akartak. Ezért a Magyarországért kellett meghalniuk. Nagy Imre, amikor 1953-ban kormányra került, intézkedések egész sorával tette élhetőbbé, emberségesebbé a magyarok életét. Megszüntette az internálótáborokat, a kötelező vasárnapi munkát az üzemekben, engedélyezte a parasztok szabad kilépését a kényszer-szövetkezetekből, az addig tiltott, bezárt kis üzletek
Ugyanígy jártak el legközelebbi küzdőtársaival, Losonczy Gézával, Szilágyi Józseffel, Maléter Pállal és Gimes Miklóssal – az utóbbiak esetében a
újranyitását – a derűt, a jobb kedvet, az asszonyok színesebb ruháit, a „kismagyarok” vidámabb életét. Ellenségei két évet sem adtak 29
neki, aztán leváltották, valójában házi őrizetben tartották. Hozzá, a pártjából kiközösítetthez fordultak a lengyel események nyomán 1956 októberében mozgásba lendült fiatalok, és a megrémült, idegenszívű csatlósoknak nem maradt más választásuk, minthogy nagy riadalmukban őt kérjék fel – fogcsikorgatva – miniszterelnöknek. Fölösleges volna részleteznem a forradalom történetét – mindnyájan ismeritek. Legfeljebb annyit, hogy ha volt ember, aki szót értett diákokkal, felkelőkkel, munkástanácsokkal, vidéki küldöttségekkel, aki mindent megtett a békés fejleményekért, aki hitt a Budapestre érkezett szovjet vezetők ígéreteinek, aki olyan demokratikus, többpárti kormányt alakított, amelyik a magyar szabadság megőrzése mellett jó viszonyt szeretett volna ápolni a hatalmas erejű Szovjetunióval, s ugyanakkor a szomszédainkkal és a nyugati világgal is, az az ember Nagy Imre volt. És akadt a párt vezetésében valaki, akiről úgy tűnt, hogy megbízhat benne és számíthat rá. Ez a valaki, akinek a nevét sem kívánom a számra venni, 1956. október 30-án egyebek közt ezt olvasta fel a Kossuth Rádióban: „Én a magam részéről kijelenthetem, hogy az előttem szólókkal, Nagy Imre,
Tildy Zoltán, Erdei Ferenc ismerőseimmel és barátaimmal, általam nagyra becsült és tisztelt honfitársaimmal teljes mértékben egyetértek”. Ugyanez a valaki november elsején 21 órakor ezeket mondotta a mikrofonba: „Népünk dicsőséges felkelése (…) kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk, ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi féle önkényuralom és kalandor politika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok,
Örökségünk mintern-ügynök társaságában már át is szökött a szovjetekhez. Nincs itt sem idő, sem hely a részletezésre. Hogyan jelentette ki, mikor szovjet tankokkal Budapestre jött: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni […] Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket.” Minden szava hazugság volt. Az első perctől kezdve eltökélte, hogy megöli Nagy Imrét. Mikor 1957 januárjában – éppen az ő ingatag rendszerének támogatására – Budapestre érkezett a kommunista mozgalom egyik legnagyobb te-
áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől.” Az egyetlen, aki nem állt helyt, az ő volt. Mert alig fejezte be a szép szavait, egy régi ko-
kintélye, a kínai Csou-En-laj, és arra emlékeztette őt, hogy őnáluk az úgynevezett főbűnösöket nem végzik ki, mert azok bármikor elővehetők és 30
felhasználhatók, – az az ember, aki egy nagy senki volt Csou-hoz képest, pimaszul kioktatta a kínaiakat, hogy nálunk más a helyzet, mert Nagy Imre áruló szerepe egyre láthatóbb és bizonyíthatóbb. Azaz: már akkor tudta és eltökélte, hogy meggyilkolja Nagy Imrét. Említettem, hogy nem kívánok a részletekbe bocsátkozni: hogyan torkolt le egy politikai bizottsági tagot, aki 1958 februárjában azt javasolta: a leendő ítélet után gyakoroljanak azonnal kegyelmet. „Ez nem járható út” – vágott vissza ingerülten. Hogyan várt türelmesen másfél éven át, – amikor igazából a kivégzést már az oroszok sem akarták – egy átmeneti Hruscsov‒Tito összezördülésre, arra, hogy ezt kihasználva Nagy Imrééket meggyilkolhassa. És mégis, mikor a végzet már megfosztotta az elméje működésétől és az őrület vett rajta erőt, még akkor is igyekezett „kimosni” magát: még akkor is azt hazudta, hogy ha Nagy Imre aláírta volna lemondását, akkor életben maradhatott volna. Még bomlott ag�gyal is arra akarta hárítani bűnét, akit gyűlölt – gyűlölt, mert különb volt nála. Azóta, barátaim, a gyilkos eltűnt a saját sírjából is – és Nagy Imre itt van velünk, és amíg magyar él e földön, ő is él és élni is fog. Mint ahogy él az egész művelt világ tiszteletében és megbecsülésében is. Más kérdés, de megkerülhetetlen: vajon Nagy Imre és 1956 szellemisége – túl a ke-
gyes megemlékezésekben – mennyiben él és érvényesül ma Magyarországon? Nem az önelégültség, sokkal inkább a keserűség idézi fel bennem – és ha megengeditek – idéznék Nektek is néhány sort abból, amit Nagy Erzsé-
Örökségünk Amit negyedszázada csak sejtésként, balsejtelemként jeleztem, mára keserű, szinte elviselhetetlenül keserű valóság lett. Más országokban is ilyen és van, ahol még döbbenetesebb a helyzet?
bet felkérésének eleget téve, ugyanitt, e mellett a sír mellett 25 éve mondtam: „Nagy Imre és mártírtársai – lettek légyen bár kommunisták, nem-kommunisták vagy antikommunisták – nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris több milliónyi szegény még szegényebb lesz s ahol pöffetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll, ki tudja, nem ez-e a legnagyobb veszély?”
Lehetséges, de legyen ez az ő gondjuk. Ám az, hogy nálunk tíz- vagy százezrek – a kiváltságosok, az ügyesek – dőzsölnek, úszkálnak a javakban és eközben 3 millió magyar él nyomorban, a létminimum határán vagy jócskán az alatt, és már eddig félmillió magyar fiatal és kevésbé fiatal ment el ebből a kis országból nyugatra – nem cifrázom: bárki bármilyen oldalon küzdött 56-ban, senki sem ilyen Magyarországot akart! Nem olyat, ahol valaki azt mondhatja: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” 31
Nekem erről Csokonai Vitéz Mihály és József Attila jut eszembe: mert őnekik aztán a tüdőbajon és a gyilkos vonatkerekeken kívül igazán semmijük sem volt – de talán annyit mégis értek, mint bármelyik mai miniszter vagy milliárdos.
Drága Barátaim! Az az ember, akinek a sírjánál állunk, többé nem tud megszólalni. De ha szólhatna, nem hiszem, hogy nem így érezne és nem így gondolkodna. Imre bácsi: légy velünk és míg élünk, adj nekünk hitet és bátorságot, és adjál majd az utánunk következőknek is! (Elhangzott Nagy Imre sírjánál, 2014. június 13-án.) Méray Tibor
Örökségünk
A Kisfogház Emlékhelyről Ajtónyitás...sóhaj...búcsúzás „Isten veletek! Éljen Magyarország!” Minden oly hirtelen A csend ma sem véletlen a hosszú néma csend a kémlelő hallgatás. Hallod!? Már csattognak a lópaták zörög az átkozott kocsikerék. Istenem! meddig bírják még? Lenyelt könnyek...szégyellős, eldugott szipogás. (Részlet Fónay Jenő A Kisfogházban (ahol élned és halnod kell) című verséből
Az 1896-ban épült, egykori nevén Gűjtőfogház, ma Budapesti Fegyház és Börtön Kozma utcai épületegyüttesének részét képezi a Kisfogház. A kétemeletes és több mint 400 férőhelyes épületben ‒ működésének szinte kezdeteitől ‒ többnyire politikai foglyokat őriztek. Az 1949-50-ig kiépített, ún. proletárdiktatúra fenntartásának egyik legfontosabb eszközeként alkalmazott büntetőügy kiemelt, egyik rettegett helyszíne lett a Kisfogház. A súlyos börtönvagy halálbüntetésre ítéltek száma lényegesen megnőtt, túlzsúfolttá vált a börtönnek ez a részlege. Az épület földszintjének egyik oldalán a nem jogerősen halálraítéltek két személyes cellái sorakoztak, míg azokkal szemben alakították ki a jogerősen halálraítéltek siralomházát. 32
Örökségünk
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni példátlan megtorlás idején legalább kétszázan töltötték életük utolsó napjait, óráit a Kisfogházban. E helyen akasztották fel a forradalom ismert vezetőit és más résztvevőit. A halálbüntetésre, majd fellebbezés után életfogytiglanra ítélt Fónay Jenő félévet töltött a halálsoron, átélve sok-sok bajtársa kivégzésének elmondhatatlan perceit. Éppen az utóbbi tény miatt egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnöke kezdeményezte 2001-ben emlékhely kialakítását a Kisfogházban. A POFOSZ javaslatát támogatta
33
az Igazságügyi Minisztérium és a BVOP Parancsnoksága. A kezdeményezők célja az volt, hogy az eredeti állapot lehetőség szerinti helyreállításával létesüljön egy olyan emlékhely, amely bemutatja a jelen és a jövő nemzedékeinek a helyszínt és a körülményeket, melyek között a forradalom kivégzett mártírjai, áldozatai eltöltötték utolsó napjaikat. A Kisfogház Emlékhely 2001. november 4-én tartott avatásán Mádl Ferenc köztársasági elnök, Dávid Ibolya igazságügyi miniszter és Fónay Jenő mondtak megnyitó beszédet. Egy későbbi interjúban olvasható, hogy a korabeli állapotnak megfelelően rekonstruálták a cellákat, valamint a vesztőhelyet. A három bitófát ma is függöny választja el az előtértől, ahol felolvasták a halálos ítéletet. A mindenkori látogató valószínűleg a bitófák megtekintésekor érzi át legmélyebben a kivégzettek tragédiáját. Az emlékhely nemcsak a korhűen berendezett cellák és vesztőhely látványával, hanem a halálraítéltek fényképeinek a folyosón és a cellákban való elhelyezésével, valamint verseik, feljegyzéseik bemutatásával is segít a látogatóknak megismerni és megérteni azt a sok szörnyűséget, ami történt a terror áldozatául esett mártírokkal. A börtön főépülete és a Kisfogház között Emlékudvart alakítottak ki, amely egyaránt színtere a mártírok és áldozatok tiszteletére tartott közösségi és személyes megemlékezéseknek.
Örökségünk
Az Emlékfalon elhelyezett fekete márványtáblákra vésették fel a kivégzettek neveit a POFOSZ és az Igazságügyi Minisztérium által felkért történészekből és jogászokból álló szakértői bizottság javaslata alapján. Az eltelt közel másfél évtizedben végzett kutatások eredményeként további, 1956 után politikai okokból kivégzettek nevei váltak ismertté. Az Emlékfal mérete lehetőséget nyújt arra, hogy azok hozzátartozói, és/vagy ismerősei márvány- vagy műmárvány táblán örökítsék meg nevüket s emléküket.
A Kisfogház Emlékhelyet a kormányzat által 1992-ben alapított Szabadságharcos Közalapítvány működteti. Szántó László 34
Örökségünk
Tisztelt Miniszterelnök úr! Kedves Nagy Imre! Azért fordulok levélben Önhöz, mert így talán személyesebben tudok írni az elmúlt hónapokról, az Önnel való kapcsolatomról, az Ön miatt érzett szomorúságomról. És bármilyen különös, a szeretetről, ami szépen, lassan nyílt ki, mint egy virág. Nem akarok képmutató lenni: elég keveset foglalkoztam az Ön munkásságával korábban. Még akkor jártam középiskolába, mikor ’56-ról azt tanították: ellenforradalom volt. A rendszerváltás évében született meg a kislányom, az újratemetési szertartást karomban egy csecsemővel néztem a televízióban, s könnyeimmel küszködve szorítottam magamhoz a gyereket, miközben a Himnuszt hallgattuk vigyázzállásban. Akkor és ott először éreztem és értettem meg az Ön üzenetét, hogy itt élned-halnod kell. És hogy történjen bármi, nem szabad feladni soha belső meggyőződésünket. Huszonöt év telt el azóta. Lányom külföldön dolgozik, fiam is egy másik országban próbál szerencsét, van egy harmadik gyermekem, aki még itt van, akit próbálok itt tartani, ha marad még valami a hitemből. Amikor év elején megkérdezték tőlem, segítenék-e az Ön emlékezetének ápolásában, bizonytalan voltam. Általánosságok jutottak csak eszembe: kommunista, cvikkeres professzor, halálraítélt, mártír, kegyelmet nem kérő csöndes értelmiségi, hős... Családunkban van egy történész, fiatal bölcsész, akitől rögtönzött történelemórát vettem. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Ön bár kommunista volt, mégse keményvonalas, élt a Szovjetunióban, de nem tartozott a bennfentes szovjet körökhöz, miniszterként irányította az ötvenes évek elején a begyűjtést, mégsem vált gyűlöltté a nép szemében. A mezőgazdaság, a falusi társadalom problémáinak kiváló ismerőjeként Ön megértette s politikájával képviselte a nép többségének igényeit. Ebben is különbözve az akkori pártfunkcionáriusoktól. Viselkedésében, szóhasználatában inkább volt valami tudós-professzoros. Aztán eszembe jutott az újratemetés napja, a lobogó hajú, fiatal demokrata, aki olyan magával ragadóan beszélt az Ön karizmatikus személyiségéről. Akkor úgy tűnt, Ön lesz a XX. század nagy magyar politikusa, akinek megítélése, helye a legnagyobb történelmi személyekhez lesz mérhető. Ehhez képest meglepő, hogy huszonöt évvel később, az újratemetés évfordulóján visszafogottan ünnepelt az ország. Az Ön neve sajnos kikopott a közbeszédből, mintha kiment volna a divatból. Vajon ez spontán folyamat, vagy a hatalom tudatos emlékezetpolitikája alakította így? Szinte látom most magam előtt, ahogy kerek szemüvegét megigazgatja, s így felel kérdésemre szelíd mosollyal: „Kedves hölgyem! Előbb vagy utóbb helyükre kerülnek a dolgok. ” 35
Örökségünk
Kedves Nagy Imre! Talán ez az a momentum, amivel először megszólított engem. Aztán udvarias invitálásra eljutottam az Ön egykori otthonába, ami most Nagy Imre Emlékházként fogadja a látogatókat. Valószínűleg elégedetten járná körbe az óvott-vigyázott régi lakást, s örömmel nyújtózna saját foteljában,
mely azóta is visszavárja gazdáját a dolgozószobában. Ott van ám minden tárgy, amit szeretett, nagy becsben, üvegvitrin mögött a pipája, az írógépe, és az a huncut kis szemüveg, ami annyi hányattatást túlélt már. Érdekes kontrasztnak találná, és hümmögne is egy kicsit azon, hogy az írógép utódja a számítógép, mennyi csudára képes! Korabeli történetek, levelek, dokumentumok, fotók virtuális formában, filmek és híradások a múltból, s egy kihantolás képei, síró családtagokkal. Nem, Miniszterelnök Úr, ezt inkább ne tessék nézni, inkább mutassa meg nekem, hogy működött az étellift itt, a nappali mellett! Az Ön nevét viselő társaság ‒ vidéken és Budapesten – emlékezni gyűlt össze júniusban. Utazás az időben: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában , a Kisfogházban, a Rákoskeresztúri Újköztemetőben. Készültem én is a fővárosi programra. S mint „egy csecsszopó, akiben megnő az értelem”, úgy éreztem magam azon a napon. Ugye szereti Ön Radnótit? Akinek szintén hazája volt ez a „lángoktól ölelt kis ország”. A vers végén már rendesen szorította valami a torkom. A Történeti Levéltárban kezdődött megemlékezésen, dr. Gyarmati György főigazgató előadása alatt tovább épült bennem az Ön iránti tisztelet. Az újratemetés értelmetlen és buta kifejezéssé vált, hiszen a becstelen elföl36
delés helyett ’89-ben végre méltó végtisztességet kaptak Önök, ’56-os elítéltek. Tudom, nem jó ezt hallani, és azt is tudom, nincs bocsánat, de kérem, ne hagyjon még itt, annyi mindent szeretnék elmondani! A temetés huszonötödik évfordulója volt tehát. Gitárral a hátán megérkezett a húszéves fiam. A megemlékezés következő állomásán már ő is közreműködött. A Kisfogházban Fónay Jenő fogadott bennünket. Az a Fónay Jenő, akit kétszer is halálra ítéltek, aki a legtöbb időt töltötte a halál árnyékában az ’56-os elítéltek közül, hiszen négy hónapon át minden áldott nap számíthatott a kivégzésre. Az idős mérnök visszaemlékezése a fogházban visszaforgatta az idő kerekét. Ott álltunk maroknyian emlékezők. Jenő bácsi mesélt és sírt. 1958-ban járunk… Érezzük a fájdalmat, a megaláztatásokat, a zárka hűvösét, az összezártságot, az embertelenséget. Nézzük a fekete-fehér képeket a falakon, a végtelennek tűnő névsort olvassuk, látjuk magunk előtt, ahogy hajnalban kirángatnak valakit a cellából és viszik a bitóra. „Most viszik Imre bácsit!” – kiált föl Fónay Jenő, emlékezik arra a napra, a fehér Skodára, arra, hogy dél volt és hogy számtalan pofont kapott az ordibálásért. Beleborzongunk a múltidézésbe. A fiam, az öntörvényű, a
Örökségünk szabadság-gyerek, az alternatív-lázadó zenész áll a zárkában, hátán a gitár és nem mozdul, hiába szólok hozzá. Tekintete valahol egy távoli történetben, egy legendában, amit egy öreg bácsi mesél elcsukló hangon. Már az akasztófát nézzük, s meghallgatjuk, hogyan roppantották el a nyakcsigolyát, szakszerű módon ketten segédkezve a kivégzésnél. Itt esett a földre „Imre bácsi” cvikkere, itt az emlékfal, itt a kopjafa… Fölkap a ringlispíl, már szédülök, mikor meg kell szólalni, mikor itt a vers ideje. „ Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.” – hallom saját elfojtott hangomat, és Nagy László mintha ide írta volna. „Elköltözni csúnya volna deszka közé csomagolva, mert mibennünk zeng a lélek, minket illet ez az élet!” Fiam szeme is furcsán csillog, ahogy üti a gitár testét, belekapaszkodunk egymás tekintetébe, s tudom, ugyanarra gondolunk. Imre bácsira és a többiekre, s már kiabálom, hogy „Aki minket meggyaláz, gyötörje meg azt a láz, pokol legyen lakhelye, égjen el a tüdeje!” És a vers most is segít és válaszol: „Én is nyitok aranytorkot, mint a rigó, úgy rikoltok…” Kedves Imre bácsi! Tudom már, hogy az Ön nagysága miről szól. Tudom, hogy Ön volt az egyetlen, aki nem kért kegyelmet. Még a halál árnyékában is képes volt történelmi távlatban látni az eseményeket. Ne haragudjon, de azt hiszem Ön elsősorban nem államférfiként, hanem emberként volt nagyszerű. Ugye megbocsát, hogy így gondolom? Az Ön nagysága sokkal inkább abban állt, ahogy a forradalom eltiprása és a megtorlás során viselkedett. Az ellentmondásos életút, a fokozatosan nemesedő jellem, saját korábbi tévedéseinek belátása, a történelmi összefüggések reális felismerése: ezek azok a tulajdonságok, melyek Önt példaképpé, s főleg a mai baloldal példaképévé emelik. A Rákoskeresztúri Újköztemetőben, a 301-es parcellában fejeződött be a megemlékezés, a végtisztesség negyedszázados évfordulóján. A fiam távolról nézte az eseményeket. Csak ült a földön, a fakeresztek mellett, farmerban, befelé fordulva. Tudtam, hogy tudja, hogy érti az üzenetet. Az Ön jó barátja, Méray Tibor emlékezett a sírnál. Aztán elfogytak a szavak is. Koszorúk, virágok, egy harang, emlékek, idős emberek fiatalsága, fiatalok számára a legenda 1956, ott maradt a temetőben. Buszra szálltunk. Hazaindultunk, öregek és fiatalok, ki-ki a saját otthonába, szerte az országban. Vittük magunkkal azt a napot, amit együtt éltünk meg közösen. A buszon egy idős úr pálinkával kínál. Valahogy az is odaillő. A fiam vállára hajtom fejemet, és örülök, hogy velem van. Becsukom a szemem. Látom, ahogy fekete aktatáskával a kezében elindul, fölteszi szemüvegét, kalapját, megfordul és búcsút int felém: „Mennem kell, ne haragudjon a hölgy, majd folytatjuk a beszélgetést! Várom egy teára, ha van egy kis ideje, ugorjon be hozzám! Aztán hozza ám a többi gyereket is!” – köszön el huncutul kacsintva Nagy Imre. Így lesz, Imre bácsi! Itt leszek. Addig is szeretettel ölelem,
Török Zsuzsa
37
Örökségünk
Húsz éves a Nagy Imre Társaság Hajdú-Bihar Megyei Szervezete Megyei szervezetünk 2014. június 16-án, Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatával közösen szervezve ünnepelte meg fennállásának 20 éves jubileumát. A jeles eseménynek a Belvárosi Művelődési Ház adott otthont. A rendezvény egyben lehetőségét adta annak is, hogy megemlékezzünk Nagy Imre és
Az ünnepi program felkért szónokai a következők voltak: Erdélyi Márta (a jubiláló szervezet új elnöke), Mervó Zoltán (tiszteletbeli elnök), Filep Tibor (történész), Balahó Zoltán (a NIT országos elnöke) és Pajna Zoltán (Debrecen alpolgármestere). Erdélyi Márta bevezető köszöntőjében kiemelte: ’56
Hajdú-Bihar Megyei Szervezetének 20 éves története” címmel. A bevezetőből kiderült, hogy az alapítók örömmel követték a névválasztásban a budapesti mintát, hiszen meggyőződésük szerint Nagy Imre 1953as miniszterelnöki intézkedései vetették el a későbbi, már szükségszerű változások mag-
mártírtársai kivégzésének 56., újratemetésüknek pedig 25. évfordulójáról. Az előadások helyszínén, a Pódium Teremben a Nagy Imre Társaság két évtizedes múltját bemutató tablósorozat várta az érdeklődőket, melyet ‒ Budapest, Tatabánya és Nyíregyháza után ‒ most nagy örömünkre Debrecenben állíthattunk ki. A rendezvényen jelen voltak a szomszédos nyíregyházi és miskolci társszervezetek képviselői is.
szellemi örökségének ápolása, megőrzése és továbbadása terén az elmúlt 20 év során a NIT helyi csoportja felelősségteljes, hagyományteremtő és társadalmilag elismert munkát végzett. A cél ennek az aktivitásnak a megtartása, a tagság folyamatos megújításával pedig a feladatkörök bővítése. Ezt követően Mervó Zoltán beszámolója következett, amit egészségügyi okok miatt Erdélyi Márta olvasott fel, „A NIT
ját. Elvei mellett rendíthetetlenül kitartott, és az akasztófa árnyékában sem tagadta meg nemzetét. Halálos ítéletének kihirdetésekor sem kért kegyelmet! A megalakulásról szólva megtudhattuk, hogy a Nagy Imre Társaság 1992 őszi budapesti megalakulását követően nem sokkal, 1993-ban Földvári Rudolf felkérte dr. Darin Sándort a Társaság debreceni csoportjának megszervezésére. Az alakuló ülésre 1994 októ-
38
berében került sor, 10 fő volt politikai elítélt részvételével. 1997-ben a taglétszám már 43 fő volt, jelenleg viszont csupán 21 főt tartunk nyilván. Az elmúlt két évtized során számos neves vendég tisztelte meg jelenlétével szervezetünk rendezvényeit, pl.: Földvári Rudolf, Nagy Erzsébet és férje Vészi János, Nagy Imre unokái: Jánosi Katalin és Ferenc, Kopácsi Sándor (nyugalmazott rendőr vezérőrnagy), Gyenes Judit (Maléter Pál mártír honvédelmi miniszter özvegye), dr. Szilágyi Júlia (Szilágyi Jó-
Örökségünk képviseljük a megyét, pl.: éves küldöttgyűléseken, központi programokon, Nagy Imre emléktáblák, domborművek avatásán; a Nagy Imre Emlékház és a 301-es parcella meglátogatása. Kósa Lajos polgármester az „Őrváros Debrecen Közalapítvány” kuratóriumának elnöki tisztségére 2002-ben szervezetünk elnökét, Mervó Zoltánt kérte fel. 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján a Déri Múzeum dolgozóival közösen emlékeztünk meg ’56ról a múzeum dísztermében.
Emlékház; Magyar Nemzeti Múzeum: „20 éves a NIT” ünnepség; Országháza; gödöllői Grassalkovich-kastély; Terror Háza; 301-es parcella; Farkasréti temető; Kaposvár: Nagy Imre születésének 100. évfordulója; Nyíregyháza és Miskolc: a NIT testvérszervezetek meglátogatása. A húsz év során alapítóink és tagjaink közül többen is részesültek kitüntetésben, emléklap elismerésben. Göncz Árpád köztársasági elnök Filep Tibort Nagy Imre Emlékplakettel tüntette ki 1998-ban
zsef mártír személyi titkár lánya), Losonczy Géza özvegye, dr. Hevessy József, Kósa Lajos debreceni polgármesterek, dr. Szathmári Ibolya (a Déri Múzeum igazgatója). Közéleti tevékenységünk sarokpontjai a város polgárainak jelenlétében rendszeresen megtartott — Nagy Imre érdemeire emlékező — koszorúzások: február 25., március 15., június 16., augusztus 20., október 23., november 4. Országos társasági rendezvényeken is
Szervezője Szathmári Ibolya igazgató volt. A Debrecen Televízió — az említett események kapcsán — gyakran készített rólunk híranyagot, csoportunk tagjaival pedig riportot. Tanulmányi útjaink az ország különböző pontjain a Nagy Imréhez kötődő kegyeleti megemlékezésekhez kapcsolódtak. Ugyanakkor közösségépítő és kulturális igényeket kielégítő szerepük is volt, pl.: Nagy Imre
ötvenhat történetének kutatásában szerzett érdemeiért. A 2004-től már a Nagy Imre Alapítvány és Társaság által adományozott Nagy Imre Emlékplakettet az alábbiak kapták meg: Takács László, Darin Sándor, Deli Kálmán, Surányi Ferenc és Biczó Gyula. 1996. október 23-án Bíró Lajos és Mervó Zoltán a Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét vehették át az Országházban. A köztársasági elnök 2010-ben a Nagy Imre Érdemrendet adományozta Mervó Zoltánnak.
39
Tisztségviselőink: Az 1994 októberében megalakult szervezetünk első elnökévé dr. Darin Sándort, alelnökévé Mervó Zoltánt, gazdasági vezetőjévé Takács Lászlót választották. 1998-ban, a NIT éves közgyűlésének döntése nyomán Darin Sándor az országos elnökség tagja lett. Mervó Zoltán 1999-től töltötte be szervezetünk elnöki tisztségét, az alelnök Bán Zoltán lett. A gazdasági ügyek intézését 2002-től Deli Kálmán vette át. A beszámoló végén — a jövőre is tekintve — meg kell említeni, hogy a csoport tagjainak jelentős része már elért egy olyan kort, amikor a stafétabotot át kell adni a fiatalabbaknak. Ez történt idén tavasszal, amikor Mervó Zoltán lemondott elnöki megbízatásáról s a tagság Erdélyi Mártát, a Déri Múzeum Baráti Körének tagját választotta meg elnöknek. A megújuló, megfiatalodó NIT csoportunk remélem elődeik lelkesedésével ápolja majd tovább ’56 szellemi örökségét, Nagy Imre és mártírtársainak az emlékét! Filep Tibor történész „Sorsomat a nemzet kezébe teszem” című előadásában kiemelte: Sokat tanultunk Nagy Imrétől, aki ‒ az Erkölcs és etika és A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve című tanulmányaiban — éles szemmel ismerte fel a szovjet típusú kommunizmus tarthatatlanságát és embertelenségét. Ugyanakkor bízott abban, hogy demokratikus alapokon is fel lehet építeni a szocializmust, internálótáborok, börtönök és akasztófák nélkül. Arról is
Örökségünk
megemlékezett, hogy a 100. évforduló jegyében rendezett, Nagy Imre életútját, munkásságát bemutató 12 előadásból álló sorozat milyen fontos szerepet töltött be, amiért köszönet illeti Földvári Rudolf szervezőt, az előadó debreceni és fővárosi történészeket. Az előadás után Faludy György Nagy Imre című megrendítő versét Erdélyi Márta szavalta el. Balahó Zoltán, a NIT országos elnöke köszöntőjében a következőket mondta: „Nem egyszerű dolog a mai világban egy olyan civil egyesületnek a
40
dolga, amelyik tulajdonképpen történeti identitásból és elkötelezettségből született meg a rendszerváltozást követő években, és első számú feladata, hogy névadójának, Nagy Imre mártír miniszterelnöknek az emlékét országos szinten ápolja, gondozza és fenntartsa. Ebben próbálnak helytállni immár több mint két évtizede a helyi szervezetek —, és ebben a küzdelemben a Hajdú-Bihar Megyei Szervezet is élen jár!” Elnök úr a továbbiakban köszönetet mondott Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányza-
Örökségünk
tának, hogy partner volt az emléknap megrendezésében, valamint megköszönte mindazok munkáját, akik ebben a hagyományápoló munkában az eddigiek során részt vettek. A Nagy Imre Társaság országos elnöksége nevében ezután — erkölcsi elismerésként — Nagy Imre emlékplakettet adományozott Mervó Zoltánné dr. Vajda Róza ny. főlevéltárosnak, Bán Zoltán ny. üzemeltetési osztályvezetőnek és Martinkovics Imre nyá. alezredesnek. Pajna Zoltán alpolgármester úr zárszavában kiemelte: a debreceniek szabadság utáni erős vágyát igazolta, hogy a fővárosi tüntetéssel egy időben zajlott az egyetemisták által elkezdett megmozdulás, melyet – az országban elsőként – halálos áldozatokat követelő fegyveres beavatkozással igyekeztek feloszlatni. Debrecen város nevében nagyra értékelte Nagy Imre emlékét őrző tevékenységünket. A forradalom, ami ’56-ban látszólag elveszett,
egy életre azzal a tanulsággal szolgált, hogy a szabadsághoz kötődő hitünket soha nem lehet feladni. Nagy Imre mártír miniszterelnök példája ezt azzal is megkoronázta, hogy a nemes célokért életét is feláldozta. Megköszönte Mervó Zoltán tiszteletbeli elnök eddigi áldozatos munkáját, és kifejezte reményét, hogy a jövőben fiatalok is csatlakoznak a hagyományőrző szervezethez. Végezetül hangsúlyozta, örül, hogy ez az emlékülés Debrecent is képviselve csatlakozik a hasonló jellegű országos rendezvényekhez. Egy felemelkedő nemzet számára ugyanis nagyon fontos, hogy jeles eseményeinket együtt érezve és gondolkodva tudjuk megünnepelni. Az állófogadást követően került sor az ünnepi koszorúzásokra. Előbb Nagy Imre emléktáblájánál (Kossuth u. 12‒14.) Mervó Zoltán mondott beszédet, majd Erdélyi Márta szavalata után a kegyelet koszorúit helyezték el a megemlékezők. 41
Ezt követően Szilágyi József egykori iskolájánál, az ott elhelyezett emléktáblánál (Péterfia u. 1‒7.) folytatódott a megemlékezés. Erdélyi Márta
Örökségünk
Nagy Imre-emléktáblát avattunk Győrben
A Nagy Imre Társaság Győr és Környéke Szervezete már megalakulásának évében, 1996-ban emléktáblát avatott Nagy Imre születésének 100. évfordulóján. Az egyik tagtársunk családjának adományaként készült emléktáblát a Nagy Imre út 1. számú házának falán avattuk fel június 6-án. Az emléktábla avatására a győri városháza egyik dísztermében rendezett megemlékező ünnepség után került sor közel száz résztvevővel. Az emléktáblán szervezetünk koszorúja mellett az önkormányzat koszorúját Balogh József polgármester úr helyezte el. Már a 2000-es évek közepén foglalkoztatott bennünket a gondolat, hogy Nagy Imre emlékét olyan emléktábla őrizze Győrben is, amelyen az új emléktábla felső mezejé-
ben az ő arcmását dombormű örökíti meg. A költséges dombormű megrendelése 2014-ig húzódott, amikor kezdeményezésünkre váratlan lehetőség kínálkozott a kivitelezésre. Az emléktábla elkészítésére a városunkban élő és alkotó Lebó Ferenc neves szobrászművészt kértük fel, aki a rendelkezésére álló viszonylag rövid idő ellenére igent mondott a felkérésre. A Nagy Imre út 1. szám alatti ház tulajdonosa, a Pesztenlehrer család készséggel hozzájárult a korábbinál nagyobb emléktábla elhelyezéséhez. Az emléktábla költségének több mint felét Balogh József korábbi polgármester adományából fedeztük. A hiányzó összeget Borkai Zsolt polgármester úr és a Nagy Imre Társaság Elnökségének hozzájárulása pótolta. Az emléktábla avatására 2014. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 25. évfordulóján került sor ünnepélyes keretek között. Az avatásra Simon Róbert Balázs alpolgármester és országgyűlési képviselő urat kértük fel, aki avatóbeszédében meleg szavakkal méltatta Nagy Imre történelmi szerepét, humanizmusát és a demokrácia, benne a parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettségét. Az emléktáblát Balogh József és Simon Róbert Balázs leplezte le, kifejezve ezzel a különböző pártok Nagy Imre iráni tiszteletét is. 42
Az újonnan avatott emléktáblán elhelyeztük a Nagy Imre Társaság Győr és Környéke Szervezetének babérkoszorúját, koszorút helyezett el Simon Róbert Balázs az önkormányzat képviseletében, a Szigethy Attila Társaság Győr Városi Szervezete nevében Tihanyi László, az 1956-ban kivégzett Tihanyi Árpád tanár fia, és még más szervezet képviselői és magánszemélyek is. A Pesztenlehrer család tagjai is részt vettek az avatási ünnepségen, akik Nagy Imre iránti tiszteletük kifejezéseként gyönyörű virágokkal díszítették az avatás színhelyét. Az ünnepség megkezdése előtt mint a NIT Győr és Környéke Szervezetének elnöke és országos alelnöke, köszönetemet fejeztem ki név szerint mindazoknak, akik lehetővé tették az emléktábla elkészítését és felavatását. Az avatási ünnepségről részletesen, fényképekkel illusztrálva beszámolt megyei lapunk, a Kisalföld és a győri televízió három adásában is. Az avatás hírét a Népszava is közzé tette. Gergely Sándor
Örökségünk Életének 63. évében, rövid betegség után 2014. április 12-én elhunyt Kudlik Gábor, a NIT Szabadkai Tagozatának alapító elnöke. A munkásságát és személyiségét felidéző íráson túl, mintegy tisztelgésként Gábor úttörő jelentőségű munkássága előtt is, közöljük az ötvenhatos magyar menekültek befogadásáról készült visszaemlékezéseket és a vajdasági tanulmányutunkról készült beszámolót.
Kudlik Gábor emlékére
Gábor nyílt szívű, egyenes ember volt. Nem volt tolakodó, de a délvidéki virtus tipikus képviselőjeként vagány és bátor a maga nemében. Bizalomra érdemes, szelíd, békeszerető és rendkívül toleráns. Ezért sokan keresték a barátságát. Életét keresztény önzetlenséggel és alázattal élte. 1990-ben, amikor Vajdaságban létrejött a történelmi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, annak alapító tagjaként erre nagyon büszke volt. Életét a közösségnek szentelve élte. Akkor mint amatőr, újsütetű politikus rájött arra, hogy nagyon jó, hogy
van végre politikai szervezet, de ez édeskevés; szükség van civil egyesületekre is. A délszláv háború akkortájt már kezdetét vette, egymás után érkeztek a katonai behívók. És Ő is, eleget téve a katonai behívónak megjárta a poklot. A háborúból hazatérve megalapította a Vox Humana nevű karitatív szervezetet. Ennek egyik vezetőjeként az élelmezéssel volt megbízva, így ingyenkonyhát is vezetett évekig. Alapítója és tagja volt a Szabadkán működő Nyitott Ajtó vitafórumnak. Több száz érdeklődő számára tartottak 43
hetente találkozókat, lakossági fórumokat. Időközben a politikától függetlenül, a közérdekű, karitatív tevékenység révén kapcsolatba került a szerbiai civil élettel. Miután a pártpolitikával felhagyott, részt vett olyan képzéseken, melyek szükségesek egy civil szervezet működtetéséhez. A hozzá hasonlóan gondolkodókkal, a közösséget rendkívüli módon hatékonyan ösztönözve és érzékkel 2000 áprilisában, a legkeményebb milosevicsi érában megalakította a Nyitott Távlatok Polgárok Egyesületet.
Gábornak, aki civilben telekommunikációs szakember, szívügye volt a kisebbségi kollektív jogok érvényesítése Vajdaságban, mert akkor még álmodni sem lehetett a szerbiai kisebbségi törvényről. Bekapcsolódott a szerbiai civil élet forgatagába, és nem is sejtette, hogy mi vár rá, hiszen a 2000. szeptember 24-ei országos választást elcsalták, és következett az október 5-ei
nagyszabású tüntetés, mely után Milosevics kénytelen volt elismerni a vereségét. A kampányok és megmozdulások idején a civil szervezetek végezték a legnagyobb munkát, és e szervezetekkel együtt ebben az ellenzéki, nem veszélytelen munkából Gábor is keményen kivette a részét. Tántoríthatatlanul képviselte a szabadság eszméjét, pedig sokszor megfélemlítették, megalázták. Ekkor 400 civil szervezet aláírt egy dokumentumot, melyben többek közt megfogalmazták, ha most nem történik változás, akkor
Örökségünk az elmúlt évtized teljesen elfecsérelt idő volt. Mint egy magyar civil szervezet elnöke, nagyon jó kapcsolatot ápolt a szerb civil szféra tagjaival is, és létrehozta a szerbiai kisebbségi civil szervezetek Fórumát. Kifinomult érzékkel viszonyult a magyar történelmi hagyományokhoz, emlékekhez. 2001-ben az ’56-os eseményekkel a Vajdaságban, „mélységében” egy civil szer-
vezet sem foglalkozott. A délvidékiek teljesen másként élték meg 1956-ot, mert a titói rendszer nagyon sokáig szim-
patizált Nagy Imre reformtörekvéseivel. Majd kb. 20 ezer menekült érkezett az országba és a legnagyobb befogadó központ éppen Szabadka volt. 2001-ben Orbán Viktor és Zoran Djindjic adta át a szabadkai főkonzulátus épületét, és Kudlik Gábor az azt követő palicsi Szent István-napi ünnepségen kezdeményezte azt, hogy foglalkozzunk 1956-tal, a forradalom és szabadságharc hagyományának ápolásával. Már 2001 novemberében sikeres konferenciát tartottak a témában, majd megalakult a Délvidéki ’56-os Műhely, ami a középiskolások és tanárok számára is lehetőséget nyújtott a téma iránti érdeklődés felkeltésére, a közelmúlt magyar történelmének jobb megismerésére. 2005ben megalapította Nagy Imre Társaság Szabadkai Tagozatát. Haláláig szinte minden évben tartottak tudományos tanácskozást vagy emlékezést a két évforduló tiszteletére, rangos magyarországi, szerbiai és szomszédos államokban élő történészek, irodalmárok közreműködésével. Kitartó munkájának köszönhető, hogy Szabadka azon kevés, határainkon kívüli nagyváros közé tartozik, ahol emléktábla örökíti meg Nagy Imre történelmi szerepét. Sokoldalú, lelkes munkája elismerésre méltó, példátlan és személye pótolhatatlan nemcsak a vajdasági magyarság számára, de a magyarországi barátok, ismerősök, a Nagy Imre Társaság számára is. Molnár Verona, Szabadka
44
Örökségünk
Kelebiai visszaemlékezések az ötvenhatos menekültek befogadásáról Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 57. évfordulójára rendezett megemlékezés színhelye 2013-ban Kelebia, a Hotel Villa Majur, amely 1956-ban még szövetkezeti tulajdonban levő birtok, valamikori Piukovics major volt. Pár száz méterre állt a határőrház, az volt a gyülekezőhely, oda irányították a menekülteket. Adatközlőink szerint a katonaság, a határőrök korrekt magatartást tanúsítottak, a menekülők előtt megnyitották a határt. A menekültek adatait feljegyezték és csoportosan a palicsi befogadó állomásra vitték őket. Különösen sokat segített, főleg mint fordító, falunk tanítója Lajkó Péter, aki éjjel-nappal rendelkezésre állt. Fordított a határőrháznál, a szövetkezeti otthon termeiben, vagy az iskola épületében segített és fogadta a menekülőket. Nem csak a határőrház közelében jöttek át menekülők, sokan a határhoz közeli tanyákra, vagy a faluba érkeztek meg, főleg éjjel és kértek menedéket. Csóvity Margit, Szalma István, Berényi János, Kovács Gyula, Barna Martin, Tőcsér Mihály és Hornyák Erzsébet adatközlők szerint 1956. novemberétől 1957. január végéig jöttek a menekültek. Sokan voltak, nagyon hideg volt, meleg étellel-itallal kínálták meg őket. Egy éjszakát itt töltöttek és
továbbmentek. Nem tudnak lén állók megkérdezték tőle, róla, hogy valaki itt maradt hogy mit cipel; a kislány azt volna Kelebián. felelte, az öccsét, aki még egy éves sem volt. Tőcsér Mihály, 1933-ban született kelebiai lakostól 2011. május 12-én hallottam a következőket: „A határhoz közel, a falu utolsó házában laktam. Szomszédaim a Mácsai Piros néniék és a Drobina család voltak. Nagy hideg tél volt. Sokan jöttek a menekülők, voltak akik az istállóban kaptak helyet, mert már a lakásban nem volt hely. A katonák is jöttek, parancsnokuk egy Duskó nevezetű, azt mondta, hogy mindenkit küldjünk a határőrházhoz. Nagyon sok ember nem várta meg a reggelt, a tanya sötét volt, Szabadka világított, korán elmentek. A katonaság a tanyákról és a Híreket a Szabad Európa Rá- Mélykúti úttól kombival, ún. dión keresztül tudtak meg, maricával gyűjtötte össze az amelyet titokban hallgattak. embereket és vitte a határőrA rádiót lepedőbe, takaróba séghez. Szegényen, de megkíburkolva a templomtoronyba náltuk a menekülteket vacsovitték és ott hallgatták, nem rával. Leginkább Pestről jöttek, merték otthon hallgatni. Más- mondták, hogy a forradalom nap egymást értesítették a la- alatt sodródtak a tömeggel, kosok a hallottakról. Rengeteg később keresték őket, ezért elszomorú emberi sorsot láttak, menekültek. Amerikába szeretismertek meg a helybeliek. A nének eljutni, mondták, hogy Kelebiáról Szabadkára vezető majd jelentkeznek, egy idősebb úton, meg bent a városban, a férfi és négy fiatalember, de Halasi úton, tömegesen gya- nem kaptam levelet. Hónapologoltak a menekültek. Ebben kig jöttek, legalább 3 hónapig. a tömegben egy 10 éves korú Amikor bekopogtattak, megkislány egy zsákot cipelt. Na- kérdezték, hogy jugóban vangyon nehéz volt neki, ezért sű- nak-é, beszélünk-e magyarul. rűn meg-meg állt. Az út szé- Amikor magyarul feleltünk azt mondták: Hála Istennek!” 45
Örökségünk Hornyák Erzsébet, 1940-ben született kelebiai lakos, 2013. október 10-én, így emlékezett: „Fiatal voltam, 16 éves, a szövetkezet birtokán dolgoztam 1956. novemberében. A férfiak kosarat fontak, mi lányok pedig a fűzfavesszőket vágtuk és készítettük a részükre az udvarban. Ide a birtokra érkeztek a menekültek Magyarországról. Egy szoba volt befűtve, ott megmelegedhettek. Jöttek teherautóval, motorbiciklivel, de gyalogosan is. Legjobban az maradt meg az emlékezetemben, amikor egy teherautó érkezett meg egy fahordóval. Elcsodálkoztunk, amikor a hordóból emberek másztak ki, így tudtak csak a határon átjönni. Úgy mesélték, hogy megállították őket, de a teherautó sofőrje azt mondta, hogy borért jönnek a birtokra és akkor tovább engedték őket, nem ellenőrizték , hogy mi van a hordóban. A határhoz közel laktunk, este bekopogtattak, édesapám kiszólt szerbül Ko je? (Ki az?). A férfi, aki bekopogtatott megkérdezte, hogy tudunk-e magyarul, később elmondta, hogy a szerb szó hallatára megörült: >Már jugóban vagyunk, hála Istennek<. Édesanyám szegényes vacsoránkkal megkínálta a menekült családot, ott aludtak és másnap indultak tovább. Amikor megkérdeztük, hogy hova mennek: >nyugatra, ez volt a válasz. Később levelet kaptunk tőlük, megírták, hogy Ausztriában vannak, szerencsésen megérkeztek és hálásak, hogy akkor befogadtuk őket. A levél sajnos nem maradt meg.” Ezekből a visszaemlékezésekből megtudhattuk, hogy a kelebiai lakosok megértőek és segítőkészek voltak a hazájukból menekülni kényszerülő magyarok iránt. A kelebiai történések alapos kutatása még várat magára. Kovács Erzsébet
46
Örökségünk
Tanulmányúton a Vajdaságban A Nagy Imre Társaság egyik legeredményesebben működő szervezete Szerbiában, a vajdasági Szabadkán működik. A tagozatot alapította és eredményes tevékenységét irányította, szervezte nemrég elhunyt elnöke, Kudlik Gábor. Látogatásunkkal is kifejeztük nagyrabecsülésünket az Ő és tagtársai munkássága iránt. Utunk során szándékunkban állt megismerni és megtekinteni Nagy Imre és 1956 emlékezetének ápolását szolgáló munkájuk tárgyiasult eredményeit, valamint a meglátogatott városok magyar vonatkozású kulturális és építészeti emlékeit, intézményeit. A kétnapos tanulmányút szervezésében a NIT tatabányai és szabadkai szervezete működött közre. Köszönet a munkájukért. 2014. szeptember 27‒én, szombaton a határátlépésnél való, még elviselhető időtartamú várakozás után némi késéssel érkeztünk meg Szabadkára, ahol csatlakozott hozzánk Kudlik Zoltán, szabadkai szervezetünk vezetőségi tagja, aki a nap folyamán kalauzolt bennünket. Látogatásunk első helyszíne Kelebija (a régi Alsó-Kelebia) volt. A középkori eredetű falu ma közigazgatásilag a Szabadka Városi Önkormányzatok néven működő közigazgatási egységhez tartozik 17 másik falu társaságában. A 2100 lé-
lekszámú helység lakosainak háza falán Sólyom László volt közel hatvan százaléka ma- köztársasági elnök és Blau Péter, a Helyi Közösség elnöke. gyar.
1956. novembere és 1957. tavasza között számos magyar menekültet fogadott be átmenetileg a határ menti község a közel 20 000 menekült közül. Elképzelhető, hogy milyen komoly gondokat okozott a menekültek elszállásolása egy ekkora településen. A menekülők többségét a községházában kialakított átmeneti táborban helyezték el. A közösség vezetői, a NIT Szabadkai Tagozatával együttműködésben évek óta tervezték megörökíteni az 1956-os magyar menekültek befogadását emléktábla állításával. Végül az ötvenhatos magyar magyar forradalom és szabadságharc 57. évfordulója alkalmából, 2013. október 26án avatta fel a táblát a Község47
A községházánál Kudlik Zoltán röviden tájékoztatott bennünket a Szabadkai Tagozat munkájáról, fontosabb eredményeiről, majd Tisity Gábor, a Helyi Közösség Tanácsának elnöke és Kovács Erzsébet tanácstag fogadott bennünket. Az emléktábla megkoszorúzásával zárult rövid kelebiai látogatásunk. Szabadkára visszatérve, utunk a Bajai úti temetőhöz, Kudlik Gábor sírjához vezetett, hogy lerójuk tiszteletünket munkássága előtt. Gábor elévülhetetlen érdemeket szerzett Nagy Imre munkásságának, mártíromságának és 1956 történetének, világtörténeti jelentőségének a vajdasági közvéleménnyel való megismertetésében.
Örökségünk
Ezután nagyon tartalmas, érdekes városnézés következett, fontos magyar kultúrtörténeti emlékek, értékek megtekintésével és megismerésével. Az évszázada százezret közelítő lélekszámú város lakóinak száma napjainkban is hasonló nagyságú. Szabadka a dualizmuskori Magyarország egyik legjelentősebb, legtehetősebb
nagyvárosa volt. Különleges értékét képezik a 19-20. század fordulójának éveiben épített, a magyar szecessziós építészeti stílus legszebb alkotásai közé tartozó köz- és magánépületei. Természetesen a városképen nyomot hagytak az elmúlt évszázad gyakori közigazgatásai és uralmi változásai, maga a „határszéli”
48
állapot; mindezek ellenére a belvárosban számos, remek építészeti emlék látható felújított, vagy kissé elhanyagolt állapotban. Városnéző sétánk Fain Sonja, a Szabadkai Városi múzeum munkatársának kalauzolásával kezdődött, a város főterének látványát uraló legkülönlegesebb épületnél, az 1910-ben elkészült, majd véglegesen 1912-ben átadott Városházánál. Komor Marcell és Jakab Dezső tervezők alkotói fantáziáját és az építők munkáját dicséri az építészeti műremek. Nem túlzás azt állítani, hogy az egyszerűen pompázatos épület a magyar szeces�szió egyik kiemelkedő alkotása. Tekintélyes mérete, magas tornya, tetőzetének kiképzése és külső díszítése rögtön magára vonta figyelmünket, de talán ennél is nagyobb hatást gyakorolt ránk belső tereinek
Örökségünk
látványa. A tekintélyes főlépcsőn jutottunk fel a tanácsteremhez, amelynek káprázatos, szecessziós formavilágát a magyar folklór elemei, a stilizált virágok, a virágformájú kerámiaékszerek és a kovácsoltvas dekorációk teszik teljessé. Hely hiányában csak a főtérre néző díszes ablakairól essék szó, nemcsak szépségük, hanem sorsuk okán is. A történelemformáló királyainkat és más nagyjainkat ábrázoló üvegablakok Róth Miksa fővárosi műhelye üvegművészetének nagyszerűségét hirdetik. Biztosan nem a véletlen műve, hogy a bejárattal szemben Mária Teréziát és I. Ferenc Józsefet ábrázoló alkotások látványa fogadja a belépőt. Az első világháború után lefüggönyözték az ablakokat, majd 1941-ben a magyar hatóság láthatóvá tette; 1945 után rövid ideig ismét függönnyel takarták el az üvegablakokat, majd az 1970-es években
kiszabadították azokat sajátos „fogságukból”. Különféle mendemondák keringenek arról, hogy milyen okból adott erre engedélyt a korabeli hatóság. A következő évtizedben megkezdték a városháza teljes felújítását. Az épületet elhagyva, a főtéren várakozó esküvői csoportokkal találkoztunk, melyek egyikét hagyományos zenekar
49
kísérte a városházáig. Persze figyelmünket hamar elterelte a főtéren látható Kék szökőkút látványa s a körülötte zajló élet. A tér másik pontján látható Zöld szökőkút 1985-ben, míg ez az alkotás 2001-ben készült el a Zsolnay-gyár által, a száz éve készült tervrajzok alapján gyártott kerámia-csempékből. Jelenleg csak a Kék szökőkút működik.
Örökségünk
Városnéző utunk a múzeum kiállításainak megtekintésével folytatódott. A több mint egy évszázada megindult szabadkai múzeumi tevékenység derékba tört a trianoni béke utáni viszonyok között, de csodával határos módon az addigi gyűjtőmunka eredményei nem vesztek kárba. A városi múze-
umot 1948-ban alapították, s Raichle L. Ferenc, a szecesszió kiemelkedő építészének egykori díszes palotájában kapott helyet a közgyűjtemény. Később a városházában működött a múzeum 2008-ig, amikor is az egykori Minerva Nyomdának helyet adó szecessziós épületbe költözhetett az intézmény.
50
A látogatás során megtekintettük a Vajdasági Magyar Képtár 1830‒1930 című, ez év tavaszán megnyitott kiállítást, ismerkedve a vajdasági festészet kiemelkedő alkotásaival. A Memento Geréb Klára (1897–1944) című tárlatot is megtekintettük, amely a szabadkai zsidók deportálásának 70. évfordulója alkalmából készült. Geréb Klárának, az egykori lapkiadó és nyomda egyik tulajdonosa, Fenyves Lajos feleségének és más kiváló grafikusoknak a műveit láthattuk a tárlaton. A szabadkai szecessziós építészetnek a Városházához hasonlóan monumentális emléke az 1902-ben felavatott Zsinagóga. A többezres lélekszámú szabadkai zsidóság az akkori Magyarország egyik legnagyobb zsinagógáját építtette meg. Az épület tervezői azonosak a Városházáéval s részben hasonló stílusban, népies jellegű motívumok alkalmazásával díszítették,
Örökségünk
ugyanakkor a keleti építészet egyes formajegyeit is magán viseli. A zsinagógát leromlott állapota miatt a világ tíz legveszélyeztetettebb műemléke közé sorolták. Évekkel ezelőtt megkezdték felújítani, egyebek közt a magyar kormány támogatásával, de a szűkös pénzügyi források miatt lassan halad az épület renoválása. Belvárosi sétánkat Agyanszki Máté (történelemtanár) és Urbán Viola (építész) vezetésével folytattuk az egykori Főgimnázium 1900-ban elkészült épületének megtekintésével. A gimnázium leghíresebb magyar tanítványa Kosztolányi Dezső, kinek édesapja tizennyolc éven át vezette az intézményt. Fiát az utolsó tanévben kizárták a gimnáziumból egy szellemes, valamint egy pimaszul kritikus megjegyzése miatt. A Kossuth Lajosról kérdező történelemtanárának egy rímes
mondattal felelt: „Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton, született Monokon.” Mindezt tetézte az önképző körben versét bíráló tanárának adott csípős válaszával: „A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok a véleményére kíváncsi”. A költő emlékét nagy tisztelettel ápoló magyar egyesület kezdeményezésére, születésének 100. évfordulóján, 1985-ben felavatták mellszobrát – Almási Gábor helyi szobrász alkotását. Ugyanitt, már a róla elnevezett emlékparkban ez év márciusában avatták fel a „távozó” gimnazista Kosztolányit ábrázoló szobrot, Szarapka Tibor alkotását. Az 1988 óta Svetozar Marković nevét viselő, több tanítású nyelvű gimnáziumban 1991-ben Emlékszobát avattak, amelyet ugyancsak megnéztünk. A Főtér egy másik pontján áll az egykori Népszínház át51
építés alatt lévő épülete. A dualizmuskori Magyarország egyik első kőszínháza szállodaépület részeként 1854ben épült. Itt kezdte pályafutását a társulat leghíresebb tagja, Blaha Lujza. Napjainkra leromlott, veszélyessé vált az épület, ezért 2007-ben bezárták. Az átalakítás évek óta akadozik, így ma már csak a meghagyandó korinthoszi stílusú oszlopsorát és timpanonját láthattuk az építkezési védőháló alatt. A belváros legszebb, szépen felújított szecessziós épületekkel díszített Korzó (egykor Kossuth Lajos) nevet viselő utcáján zárult városnéző sétánk. Szabadkai programunkat a Nagy Imre utcában, Sebestyén Tibor nyugalmazott színész házánál folytattuk. A ház falán a Nyitott Távlatok Egyesület és a Nagy Imre Társaság állított emléktáblát névadónk
Örökségünk
tiszteletére, amelyet 2013. június 29-én avatott Jánosi Katalin és Kudlik Gábor. Sebestyén Tibor Bogdán József papköltő versével tette bensőségessé az emléktábla megkoszorúzásának perceit. Késő délután érkeztünk a Palicsi tóhoz, nemcsak a nevezetes üdülőhely meglátogatása, hanem az ott elhelyezett emlékkő megtekintése céljából. Az 1956-
os forradalom után számos menekülő magyarnak adtak helyet a palicsi nyaralóépületekben kialakított táborban. A humanitárius gesztust megörökítő emlékkövet, Szarapka Tibor alkotását 2006. október 20-án avatták fel a palicsi Néphősök parkjában. A Kudlik Gábor által vezetett Nyitott távlatok Egyesületnek és a NIT Szabadkai Tagozatának köszönhető,
52
hogy a városi önkormányzattal együttműködésben került sor a közös emlékezés e nemes gesztusára. A gazdag első napi program után a Ludasi tó melletti Róka tanyán működő tájház-turisztikai központban látott bennünket vendégül estebédre Hulló István, a szabadkai városi múzeum igazgatója, mint az Etnolife Hagyományőrző Egyesület
Örökségünk
vezetője. A kellemes hangulatú vacsora előtt vendéglátónk tájékoztatott bennünket a környék értékeiről, a hely történetéről és az egyesület tevékenységéről. A ritka természeti értekkel bíró homokvidéken elhelyezkedő, régi tanyasi csárdákra emlékeztető évszázados tanyaház felújítása, bővítése és az újabb építmények létesítése két évtizede folyamatos.
A Róka tanyáról az Újvidéki Ferences Rendház Horgos melletti Domus Pacis (Béke Otthona) nevet viselő lelkigyakorlatos és közösségi házához buszoztunk, ahol éjszakára megpihenhettünk az élményekkel teli, egyúttal fizikailag fárasztó nap után. Az elsősorban hitéletet szolgáló helyet 1997-ben nyitották meg
53
szép természeti környezetben (mesterségesen kialakított tavacska mellett), s azóta is folyamatosan bővítik. Az egyházi célú lelkigyakorlatokon, szemináriumokon, elmélkedő fórumokon kívül világi programokat is befogadnak, sőt szállást nyújtanak kulturális és turisztikai programok résztvevőinek.
Örökségünk
Vasárnap derűs napra ébredtünk. A szállásunkon elköltött reggeli után a határ menti Horgosra látogattunk. A mintegy hatezer lakosú település hos�szú, évezredes múltra tekinthet vissza, bár a történelem viharai miatt időnként elnéptelenedett. A török hódoltság után Kárász Miklós Antal szegedi főjegyző vásárolta meg a királyi kamarától a szomszédos területekkel együtt s telepítette újra. Napjainkban mintegy hatezres lélekszámú település lakóinak több mint 80 százaléka magyar anyanyelvű, így azután a Helyi Közösség (önkormányzat) minden képviselője magyar. Horgosi programunkon Kozma Rita, az Iringó Környezetvédő és Honismereti Civil Szervezet elnöke és Horvát Hilda elnökségi tag fogadott és kalauzolt bennünket. Mielőtt megtekintettük volna a helyi nevezetességeket, megnéztünk két kiállítást. A régi postaépületben a Barka Ha-
gyományőrző Csoport nagyanyáink kézmunkáit idéző kiállítása volt látható, majd a Játszóházban egy elég különös látnivalóhoz volt szerencsénk. Az általános iskolások gyűjtőmunkájának és tanárnőjük, Kis-Iván Anna szakmai hozzáértésének eredményeként állt össze a Giccs hagyománya című kiállítás anyaga. A község főterén áthaladva fedeztük fel Szent István kissé mas�szív benyomást keltő szobrát, s mint később megtudtuk, a 2010-ben felavatott szobor az első a maga nemében a Vajdaságban. Ezután csatlakozott hozzánk Nagygyörgy Zoltán helytörténész, a község és a környék történelmi, kulturális és családtörténeti témáinak elhívatott kutatója. Elsőként az egykori Kárász-kastélyhoz kalauzolt bennünket, amely meglehetősen leromlott, sőt veszélyeztetett, felújítás-kezdeti állapotban van. 1795-ben készült 54
el a barokk stílusú, földszintes épület, eredetileg a földbirtokos család nyári kúriájaként. 1945 után el kellett hagyniuk a kastélyt, melyben előbb partizánok kaszárnyája működött, majd 1956-ban a menekült magyaroknak nyújtott átmeneti szálláshelyet, akár csak számos helybeli család. Az épület felújítását megkezdték 2011-ben, de pénz hiányában eddig csak állagmegóvást célzó munkákat végeztek. A kastélyt nagy méretű, meglehetősen rossz állapotú egykori angolkert veszi körül. A meglepően tekintélyes nagyságú, igényesen megépített és díszített római katolikus templomba és kertjébe látogattunk ezután. A kastéllyal csaknem egy időben elkészült, barokk stílusú templom alatti kriptában helyezték örök nyugalomra a Kárász család tagjait. Közülük – a dinasztiaalapító mellett – Kárász Benjáminról kell szólni, aki az
Örökségünk
1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Csongrád vármegye és Szeged szabad királyi város főispáni tisztét töltötte be. A forradalomban vállalt szerepe miatt börtönbüntetésre ítélték. Ezt a tényt örökíti meg a templom külső falán elhelyezett emléktábla, melyet a Bartók Béla Magyar Művelődési Egyesület állíttatott 2008-ban.
A főispán komoly szerepet játszott Horgos fejlődésében, hírnevének növelésében azzal is, hogy birtokának egy részét bérbe adta gazdálkodóknak, ő maga pedig vegyes fajtájú erdőt telepített Kamaráspusztán. A kellemes, erdős területen szabadkai és szegedi tehetős emberek kezdtek nyaralóházakat építeni, különösen a Szeged–Fiume vasút-
55
vonal megnyitása után. Persze nemcsak a vasút, hanem örököse, Kárász Géza hóbortja is elősegítette a nyaralóhely fejlődését, ugyanis bajor mintára „lovagvárat” kezdett építeni s egyebek közt emiatt olcsón kellett árvereztetni birtokának jelentős részét. Itt épült meg Magyarország első tiszti üdülővillája, és számos gazdag nemes és polgár nyaralója.
Örökségünk
A viharos évszázad hatása itt sem múlt el nyomtalanul, mára a még létező épületek túlnyomó többsége romos állapotban van. Szerencsére mai tulajdonosa már felújíttatta az egyik legérdekesebb, az úgynevezett „órás villát”. Brauswetter Ottó szegedi órásmester nyaralójában Bartók Béla is megfordult 1906-ban, délvidéki gyűjtő útján, ugyanis itt kottázott le egy frissen gyűjtött népdalt. Ennek megörökítésére állított emléktáblát a már említett egyesület 2006-ban. Vajdasági tanulmányutunk a nyaraló megtekintésével zárult. Elmondhatjuk, hogy mindaz amit láttunk és hallottunk, épülésünkre szolgált. Meggyőződhettünk arról, hogy a vajdasági magyarok milyen erős hittel őrzik s ápolják történelmi és kulturális, közük 1956-os hagyományaikat. Nagyon sok érdekes és tanulságos élménnyel és ismerettel gazdagodva térhettünk haza emlékkirándulásnak is nevezhető tanulmányutunkról. Szántó László
56
Örökségünk Hagyományunkhoz híven ezúttal is közöljük az 1956-os forradalmi események egy résztvevőjének a visszaemlékezését, aki a katonai vezetés által rábízott feladatot látott el a Parlamentnél az utolsó napokban. Bizonyára nem lesz érdektelen az olvasó számára, hogy miként látta, miként emlékezik az Országházon belül és kívül történtekre egy Kaposvárról a fővárosba őrzésvédelmi feladatokra kirendelt parancsnok.
Emlékeim 1956. október 30-ától november 4-éig a Parlament őrzés-védelmét ellátó zászlóalj parancsnoka voltam. 1956ban Kaposvárott szolgáltam, a 26. Lövészezred 2. Zászlóaljának törzsfőnökeként. Az ezred részt vett az 1956-os jeges ár elhárításában a Dunán, Gerjen térségében, majd kora-őszig az átszakított Duna-gát építésében, Bogyiszló-észak térségnél. A nyár folyamán hírek érkeztek a Petőfi Kör üléseiről, a erről szóló szűkszavú sajtójelentések ellenére is élénk vitáink voltak egymás között tiszttársaimmal. Rajk Lászlóék temetését már a gátépítésből visszatérve Kaposvárott hallgattuk közösen az üti-szoba melletti helyiségben. Visszaemlékszem az egyik tiszttársamra, aki Rajkék halálra ítélése érdekében több száz aláírást gyűjtött össze, és akkor a sírással küszködve „hogy lehettem ilyen marha” felkiáltással ostorozta önmagát. Ilyen hangulatban ért bennünket október 23-a. Késő éjjel riadót és összetartást rendeltek el. Felemás, érthetetlen, hiányos tájékoztatást kaptunk,
és azt az utasítást is, hogy menjünk az emberek közé. Fiatal emberek között töltöttem az életemet, és mindig jól éreztem magam közöttük. Egykori századomhoz, a géppuskás századhoz mentem le.
Az akkori szokásoknak megfelelően az ország különböző részeiből behívott katonák voltak. Zömükben parasztgyerekek, de voltak közöttük budapesti és más nagyvárosból származó fiatalok is. A 57
fiuk bizony meredeken tették fel a kérdéseiket: Mi történt? Mi folyik most Pesten? Közösen hallgattuk a néprádiót, ezt is úgy, hogy én hozattam le az enyémet az irodámból, mert akkor csak a kultúrszobában lehetett rádió. Felélénkültek az események Kaposvárott is. Tüntetésekre került sor, sortűz is dördült a tüntetők feje felett, néhány fegyelmezetlen katona jóvoltából sebesülés is történt. 1956. október 28-a vasárnapra esett, 24-étől összetartás volt, ami azt jelentette, hogy a laktanyát nem hagyhattuk el. A nős tiszteket 27-én este éjszakára hazaengedték, reggeli visszajövetelükkor azt újságolták, hogy a város lakossága újabb tüntetésre gyülekezik a város központjában. Délelőtt 9.30 tájban arról értesítették az ügyeletes tisztet, hogy a tömeg a Zalka laktanya felé megy. Bötykös százados, az ezredparancsnok úgy intézkedett, hogy a század erejű ügyeletes alegység sorfallal zárja le a laktanya bejáratához vezető utat. Eközben az elöljáró a parancsnokot telefonhoz hívatta, ekkor érkezett meg az előzetes intézkedés az ezred Budapestre rendeléséről.
Örökségünk
A laktanya bejáratánál a további teendőket Kovács Sándor őrnagy, az ezredparancsnok politikai helyettese látta el. Az ezred két SZU-76-os rohamlövegét küldte a tüntetők ellen, hogy bármilyen áron akadályozzák meg a tüntetők laktanyához való eljutását. Ostoba parancs volt. A két rohamlövegre egy-egy tiszt ugrott fel, az egyikre Kléninger József főhadnagy, az ezredtörzsfőnök helyettese, a másikra Somogyi Lajos főhadnagy. Az a Somogyi Lajos, aki a forradalom leverése után hat évig rejtőzködött egy kacsaól alá ásott üregben, erről 1992-ben dokumentumfilm is készült. Ez a két tiszt volt, akik megakadályozták a kezelőket abban, hogy megbocsáthatatlan ostobaságot kövessenek el a tüntetőkkel szemben. A forradalom leverése után mindkettőjüket kicsinálták. A tüntetők megkerülték a rohamlövegeket és odaérkeztek a laktanya bejárata elé. Ott a sorfal állította meg őket. A tüntetők több ezren vol-
tak, közöttük sok ismerős, és több, a nyáron leszereltetett tiszttársamra is ráismertem. A tüntetők szóvivője előadta jövetelük célját, színvallásra és a sapkáinkról a csillag eltávolítására szólítottak fel bennünket. Kovács Sándor politikai tiszt válaszolt, eléggé ostobán, hogy a zsebükben lévő pénzen is csillag van, és ez ellen nem tüntet senki. Erre a tüntetők arcon dobálták a zsebükben lévő forintosokkal, filléresekkel. A tüntetőkkel a politikai tiszt tiltakozása ellenére megegyeztünk, színt vallottunk, levettük a sapkánkról a csillagot, és eldobáltuk. A tüntetők elvonultak. A 2. zászlóalj parancsnoka szabadságon volt, a felesége azokban a napokban szült. Az ezredparancsnok engem bízott meg a zászlóalj parancsnoki teendőinek ellátásával. A Budapestre történő rendelésünkre vonatkozó intézkedés több problémát is felvetett: az ezred létszáma nem volt feltöltött, és nem volt elegendő gépjárművünk. A jelzett fela58
dat ‒ objektumok védelme ‒ a zászlóaljak szerepét helyezte előtérbe. Az ezred közvetlenek katonáit átvezényelték a zászlóaljakhoz és azokat kb. 220 fős létszámra töltötték fel, a hiányzó gépjárműveket a hadosztály parancsnokság pótolta. 29-én délben az állomány gépjárműveken ült és várta az indulási parancsot, ami késett. A ho. parancsnok, Martics ezredes mindenáron meg akarta akadályozni az átvezénylést. A menetvonal megválasztása is gondot okozott. Sok falun, városon kellett átmenni, és nem akartuk irritálni a lakosságot. Azt akartuk demonstrálni, hogy mi nem a forradalom leverésére, hanem ellenkezőleg a védelmére menetelünk. Valamennyi kocsira jól láthatóan fel volt erősítve a Kossuth címer. Parancsnokunk az utazó menetet választotta, menetrend: élén gépkocsin a zenekar indulónkat játszva, ezredparancsnok, zászlóaljak szolgálati sorrendben, végül az ezred közvetlenek. Az indulás végül másnapra halasztódott, október 30-án délben indultunk el, 25-30 km-es menetsebesség volt előírva. Menetvonal: Kaposvár, Dombóvár, Tamási, Simontornya, Dunaföldvár, majd a 6-os számú úton Budapest. A menet rendben történt, a lakosság a Kossuth címert látva megtapsolt bennünket. Menet közben szovjet gépkocsioszlopokkal is találkoztunk, feltűnt, hogy a felszerelt, befűzött hevederű géppuskák mögött tisztek álltak. Tisztelgéssel üdvözöltük őket, amit ők nem igazán viszonoztak.
Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) pihenő volt, már sötétedett és két fegyvert elloptak a barátkozó civilek. Két katona odaadta fegyverét két fiatalnak, hogy kipróbálják milyen nehéz, ők aztán elszaladtak a fegyverekkel. A parancsnok parancsvételre előre rendelt bennünket, a zenekart hazaküldte, innen már biztosított menetben haladtunk tovább, egy előőrs század és egy végbiztosító szakasz kiküldésével. Budapest határában katonai küldöttség várt. Az itt várakozó tisztek beve-
Örökségünk datokban ismertette a helyzetet, és szabta meg a feladatot. Körülbelül a következőket mondta: Bajtársak! Tűzszünet van. Most a legnagyobb ellenség az ÁVO. (ÁVH – a szerk.) A fontosabb objektumok védelmét a Magyar Honvédség – nem Magyar Néphadsereget mondott! – veszi át. Ezért jegyezzék! Megparancsolom. Az 1. zászlóalj az Akadémia utcai pártközpont, a 2. zászlóalj a Parlament, a 3. zászlóalj a Honvédelmi Minisztérium őrzés-védelmét kapja feladatul. További információt a
zettek bennünket a Budaörsi úton lévő Petőfi laktanyába, késő este 22 óra tájban érkeztünk meg. Létszámellenőrzésnél mindenki megvolt, majd sietős vacsora következett. Közben a zászlóaljparancsnokokat, a fegyvernemi főnököket a szemben lévő épület első emeleti tantermébe rendelték parancsvételre. Itt szembesültünk a tényleges helyzettel. Egy ezredes lépett elő, Mecséri ezredes, a páncélos hadosztály parancsnoka. Rövid tőmon-
helyszínen kapnak. Kérem Önöket, végezzék becsülettel dolgukat! Mivel nem volt helyismeretem és budapesti térképem sem, kísérőt kértem és kaptam, egy főhadnagy vezetett bennünket a Parlament épületéhez. Menetvonalunk a következő volt: Budaörsi út, Alkotás u., Vérmező út, Mártírok útja, Margit híd, Parlament. A Széna téren haladtunk át, amelynek a bevezető szakasza barikáddal volt lezárva, a kövezet 59
fel volt szedve, a barikádokon tüzelőállások voltak kiépítve. Kitömött orosz egyenruhákat láttunk hatalmas transzparensekkel, „Ruszkik haza!” feliratokkal. A főhadnagy ismerte a jelszót, Szabó bácsiék átengedtek bennünket, s körülbelül éjfélkor érkeztünk meg a Parlament épületéhez. A Parlament előtt, a Kossuth téren Keresztes János őrnagy, a kormányőrség parancsnoka fogadott. Kiszállva a gépkocsiból jelentkeztem nála, és a következőket kértem: mivel az emberek 29-étől gépkocsin ültek és vártuk a parancsot, amely óráról-órára késett, az emberek két napja nem aludtak, két óra alvási időt kértem. Kettőzött őrséget állítottunk a Parlament köré, a többiek 3 óráig aludtak a főbejárat feletti félemeleti teremben, jó vastag szőnyegen. Közben megérkezett Papp Béla százados, az ezredtörzsfőnök (t. i. a kaposvári ezredé – a szerk.) a Honvédelmi Minisztériumból. Hármasban megbeszéltük a várható feladatokat, mivel nekünk nem volt helyismeretünk, Keresztes őrnagy azt kérte, hogy ő állítsa fel az őrségeket, szabja meg a feladatát a három-három embernek, akik egymást váltva látják el feladatukat. Abban egyeztünk meg az ezredtörzsfőnökkel, hogy a szolgálati utat kiiktatjuk. Az összes feladatot Keresztes őrnagy ismeri, átszervezheti, ha szűkségét látja. Bennünket csak tájékoztat, az egészet ő tartja kézben. Október 31-én reggelre minden megoldódott:
• az állomány elhelyezése a minisztertanács titkárságán, • étkezés: a Parlament étkezdéjéből vitték el a katonák, a tisztek az étkezdében ettek, • kijelölték az irodákat, a tartózkodási helyeket. A következő feladatokat láttuk el: • őrzésvédelem: miniszterelnök, minisztériumok, fontosabb irodák, Kossuth Rádió stúdiója, földszinti bejáratok a középső főbejárat kivételével – ezt 31-én délutántól a Kossuth Akadémia egyik hallgatói szakasza védte, • a képviselők irodákban hagyott vadászfegyvereit, önvédelmi fegyvereit összeszedtük és őrség őrizte, • minden délután járőrök fésülték át a földszint, a félemelet és az első emelet helyiségeit, és eltávolították azokat, akiknek nem volt bent tartózkodási engedélyük, • a tárgyalásra érkezők csak fegyver nélkül mehettek a tárgyalások helyszínére, a fegyvereiket elvettük, majd távozáskor visszakapták, • a közrend biztosítására éjszakára közös járőröket (katona, rendőr, nemzetőr) küldtünk ki a számukra meghatározott útvonalakra. Egyéb feladatok is keletkeztek. Az 5. századot a Nemzeti Bank védelmére kellett kiküldeni Plósz főhadnagy vezetésével. A szovjetek november 4-én nem fegyverezték le őket, be sem léptek a bank terüle-
Örökségünk tére. November közepéig ellátás nélkül őrizték a bankot, amíg a pénzügyi szakemberek elő nem kerültek. A 6. század Baán Gyula főhadnagy vezetésével november 3-án részt vett a Külügyminisztérium visszafoglalásában, amit a Dudás-csoport elfoglalt. Fegyverhasználat nélkül fegyverezték le az osztagot a honvédelmi miniszter parancsára. A tanácsok és posták dolgozói rendszeresen tájékoztatást adtak a szovjet csapatmozgásokról. A határ menti települések postáiról kaptunk sűrűn
zetőrök, katonák egyaránt. Semmitmondó eligazításait csak később értettem meg, amikor pályája felfelé ívelt. Mivel az Akadémia utcai pártközpont nem volt messze, és az 1. zászlóalj törzsfőnöke, Gácsi János főhadnagy őriztette az épületet, ezért többször jártam ott, egyrészt az együttműködés megszervezése, másrészt egyéb okok miatt. Ott akkor már érdemi munka nem folyt, néhány KB-, PB-tag égette a kazánban a különböző iratokat. Bejártuk az épületet, voltam Rákosi Mátyás dolgo-
híreket arról, hogy hány harckocsi, gépjármű érkezett át a határon, és merre tartanak. Ha Keresztes őrnagy nem volt elérhető, hozzám kapcsolták ezeket a hívásokat. Az erdőkbe körletekben települt erőkről is jelentettek a tanácsok vezetői. Budapest védelmi körzetekre volt osztva, mi a Bem körzethez tartoztunk. A parancsnoksága a Mátyás laktanyában volt, a parancsnoka pedig Csémi Károly ezredes volt. Odajártunk eligazításra nem-
zószobájában is. Meglepett a golyóálló ablaküveg, és ott volt a páncélszekrénye is. A fiuk felhozták az őrszobából a kulcsait is, itt találtuk meg a párttagsági könyvét, amibe egyetlen bélyeg sem volt beragasztva. Úgy látszik a pártbizalmija nem mert elmenni hozzá a tagdíjért. A páncélszekrényben találtuk meg Rajk László kihallgatási jegyzőkönyvét. Stencilezett anyag volt, kis példányszámban készült, elolvastam, de érdemben már nem emlékszem rá.
60
Nehéz volt nyomon követni, a kihallgatók különböző jelekkel voltak jelezve, a végén volt egy jelmagyarázat, ebből lehetett megtudni melyik jel mit jelent. Találtunk még ott egy dossziét, amire a következő volt írva: Nagy Imre ügy, benne a 3-as papíron tintával írt szöveg, amibe már nem olvastam bele, nem volt rá idő. Ezeket az okmányokat át akartuk adni a kormánynak de ez november 4-ig nem volt lehetséges, utána pedig nem volt aktuális. A hadosztály újságszerkesztőjére bíztuk ezeket a dokumentumokat, aki átadta Martics ezredesnek, a hadosztály parancsnokának. (Az itt olvasható esemény kapcsán jelezni kívánjuk, hogy Rákosi tagsági könyvének „megtalálásáról” és egyáltalán hollétéről más történetek is keringenek,
Örökségünk A Kossuth Rádió adása a Parlament épületéből történt. A stúdió a félemeleten, egy világítóudvar mellett volt. Ebből az volt a hasznunk, hogy a hozzátartozóinknak küldött üzeneteket a jólelkű rádiósok soron kívül továbbították. A napok rendben, fegyverhasználat nélkül teltek. Október 31-én volt egy kisebb tüntetés a Parlament előtt. A tüntetők a szovjet csapatok kivonulását követelték, a miniszterelnök úr is szólt hozzájuk. November 3-án szép napsütéses, késő őszi nap volt. Egy ügyet kellett intéznem a Kálvária téren, visszafelé gyalog jöttünk a kísérőmmel együtt. Sokan sétáltak az utcán, kart-karba öltve mondogatták, hogy vége a sztrájknak, hétfőn megyünk dolgozni.
– pl. a Magyar Honvéd nevű újság 1956. november 2-án beszámolt arról, hogy a Széna téri felkelők egy csoportja bejutott a Rákosi-villába, s az ott lévő páncélszekrényben megtalálták Rákosi tagkönyvét. ‒ a szerk.)
A Duna partján jöttünk fel a Parlament felé. Egy hajót láttunk kikötve a part mentén, és katonák biztosították a környéket. Az egyik tiszttől megkérdeztem, hogy mit biztosítanak. Közölte, hogy a szovjet 61
nagykövetség családtagjainak behajózását, még meg is örültünk, hogy csomagol a követség. Két alkalommal voltam a miniszterelnök úr közelében. Október 31-én reggel a Parlament Duna felőli középső bejáratát őrző katonával beszélgettem. A lépcsők alján egy gépkocsi állt meg, egy rendőrtiszt-helyettes kinyitotta a Škoda ajtaját, a kocsiból a miniszterelnök úr szállt ki, és megindult a lépcsőn a bejárat felé. Az őr utasításomra kinyitotta az ajtót, mert az ő feladata úgy szólt, hogy itt nincs bejárás. Amikor a miniszterelnök úr belépett, előléptem, tisztelegtem és jelentkeztem nála, mint a kaposvári 26. lövészezred 2. zászlóaljának parancsnoka, aki a Parlament őrzés-védelmét kapta feladatul. Megköszönte a jelentést, kezet fogott, és harsányan megjegyezte: Somogyi „rossebb bakák”! Megvallom, akkori hiányos irodalmi műveltségem okán rosszul esett ez a kijelentés. Mentem is Keresztes őrnagyhoz, hogy az öreg milyen módon fizetett ki. Mintha most hallanám, azt mondta: ülj le és figyelj! Ismered a somogyi embereket, akiket ha sérelem ér, nem az összes szentet hívják le az égből, csak annyit mondanak: A rossebb egye meg! Ezt a sok „rossebb egye meg” kifejezést mondogató embert 1914-ben elvitték a háborúba, köztük a miniszterelnök bajtársait is. Ott nevezték el őket, - szólás-mondásuk alapján somogyi „rossebb bakák”-nak. Az akkori haditudósítások úgy szóltak, hogy a somogyi „rossebb bakák” elfoglalták ezt és ezt a várost, vagy megállították az oroszok támadását.
Ez nem sértő, hanem dicsérő titulus. Ezt akkor én egy életre megjegyeztem. Találkoztam Maléter ezredes bajtárssal is, aki ezredesként érkezett, és mint honvédelmi miniszter vezérőrnagyként távozott. Jelentkeztem nála, felkísértem őket a miniszterelnök úrhoz, s amíg a megbeszélés tartott, addig én Gosztonyi Pétert hallgattam, aki alhadnagyként kísérte a miniszter urat. Érdekes történeteket mesélt a [Kilián] laktanya védelme érdekében folytatott harcokról, a Corvin közről. Történészként Svájcban élt, sajnos már meghalt. Emlékszem a tárgyalásokra érkezett szovjet katonai küldöttségre, amelyet a honvédelmi miniszter úr személyesen fogadott, s a tárgyalások végeztével személyesen kísérte ki a küldöttség tagjait gépkocsijukhoz. 1956. november 3-án az épületben békés volt a hangulat olyannyira, hogy a miniszterelnök úr, Tildy Zoltán, B. Szabó István és Bibó István kivételével mindenki hazament a Parlamentből. A sajtótájékoztató befejezése, a tárgyaló küldöttség Tökölre távozása után nyugovóra tértünk egy hosszabb alvás reményében, mivel másnap vasárnap volt. November 4-én hajnalban, kb. 4 óra körül telefoncsengés ébresztett, a HM-ből hívtak, riadót rendeltek el a zászlóalj részére. A parancs így szólt: a szovjet csapatok megkezdték a bevonulást Budapestre, és a külső védelmi gyűrűben a védőkkel harcban állnak, készüljünk fel a Parlament védelmére. De tüzet nyitni csak
Örökségünk Nagy Imre miniszterelnök személyes parancsára szabad. Gyors eligazítás a századparancsnokoknak, készüljenek fel a védelemre, de tűzparancs nélkül lőni tilos. Öt óra körül a Kossuth térre érkezett egy tapolcai zászlóalj, ‒ amely meg volt erősítve egy páncéltörő üteggel ‒, egy nagybajuszos százados vezetésével, olyan paranccsal, hogy vegyenek részt a Parlament védelmében. Megkértem a századost, addig várakozzanak, amíg keresek valakit, aki sorsukról, feladatukról dönt. Elindultam Keresztes őrnagyot, a kormányőrség parancsnokát megkeresni. Egy felbolydult méhkasra hasonlított az épület, mindenki ébren volt, lótás-futás, a termekben csoportok beszélgettek, végre megtaláltam az őrnagyot,
rozni. Úgy határozott, hogy az épületet félkörben vegye körül, a parkosított részen ássa be magát, és a tűzparancsra vonatkozó külön rendelkezést ne felejtsem el átadni, azaz ők is csak külön parancsra tüzelhetnek. A Tapolcáról érkezett zászlóalj védelmi feladatával nem értettem egyet, oktalanságnak tartottam a parkban beásni őket, de a parancsot továbbítottam. A nagybajuszos százados is méltatlankodott, de a parancs az parancs. Gyorsan intézkedett, szétbontakoztatta zászlóalját, a 76 mm-es üteget is tüzelőállásba küldte. Messziről harckocsi motorok zúgását, lánctalpak csörgését lehetett hallani. Harckocsi ágyuk, lövegek torkolattüzei villantak a távolban, már egészen közelről hallatszott a har-
aki a miniszterelnök úrnál volt és éppen jelentett neki. A miniszterelnök úr ült, és lehajolva fűzte a cipőjét, közben hallgatta a jelentést. Közelebb léptem, tisztelegtem és engedélyt kértem, hogy az őrnag�gyal halaszthatatlan ügyben beszélhessek. Intett, hogy igen, és én az érkezett zászlóalj feladatát kértem meghatá-
ci zaj. A hajnali derengésben 7 óra körül érkeztek be és vették körül a Parlament épületét a szovjet harckocsik és s gépesített gyalogság. A harckocsik között csupán 1 - 2 méteres térköz volt. A magyar lövegek és a szovjet harckocsik között a senki földje, mindössze 8 - 10 méter volt. A földszinten, a déli be-
62
járat közelében tartózkodtam, a telefon mellett a zászlóalj írnoka ült ‒ hasztalanul ‒, mert azon már semmilyen hívás nem érkezett. Közel egy órán keresztül néztünk farkasszemet a szovjetekkel. A tapolcai zászlóalj katonái felálltak, a lövegkezelők a lövegek körül álltak, fáztak, de ugyanezt tették a szovjet lövegek kezelői is. Visszamentem a Duna felőli oldalra. A folyosón, egy piros borítású pamlagon Mindszenty bíboros ült titkárával, Turchányi atyával és négytagú kíséretével, Vajtai, Tóth, Stifft főhadnagyokkal és egy tiszthelyettessel, akik mögöttük álltak. A bíboros úrhoz két civil lépett, halkan valamit a fülébe súgtak, valószínűleg azt, hogy a civilek akadályoztatás nélkül elhagyhatják az
Örökségünk tak az épületből. A személyzet, főleg nők, de a férfiak is kezdtek távozni, a harckocsik személyzete nem állította meg őket. Ezt látva a bíboros úr és titkára is távoztak a személyzettel együtt, akkor még nem szállták meg az épületet a szovjetek. Kb. 8 óra körül a Zrínyi Akadémiáról idevezényelt alezredes, aki tudott oroszul, a senki földjén beszélte meg egy szovjet ezredessel megadásunk, fegyverletételünk módját. Ennek lényege az volt, hogy a fegyvereket, lőszereket külön-külön a Kossuth téren halomba kellett rakni. A tisztek megtarthatták pisztolyaikat. A fegyverletétel erkölcsi megaláztatását csak az tudja átérezni, akivel ez már megtörtént. Ez történt az ország
épületet. A hírre a bíboros úr titkára feltekerte a reverendát, biztosítótűvel rögzítette, hogy ne lógjon ki a fekete télikabát alól. A főbejárat közelében egy másik pamlagon Kopácsi Sándor rendőrezredes ült a feleségével és kíséretével, valószínűleg ők is a kijutás lehetőségét találgatták, de ők csak a fegyverletétel után távozhat-
legtöbb laktanyájában, így ezt a szégyenérzetet nem csak én éreztem. A katonák, akiket a fegyver szeretetére, megbecsülésére neveltünk, ki sírva, ki sírással küszködve úgy dobálták fegyvereiket a fegyverkazalba, hogy azokban minél nagyobb kár keletkezzen. A gépkocsivezetők elvagdosták a kocsik elektromos vezetéke63
it, erre pedig senki nem adott nekik parancsot. A katonákat, tiszthelyetteseseket a Kossuth tér déli részén gyülekeztették, innen a szovjetek harckocsikkal a város határáig kísérték, majd szélnek eresztették őket. Bennünket, tiszteket visszakísértek a Parlament épületébe, a középső bejárattól balra eső terembe tereltek, és egy fegyveres őrt állítottak az ajtó elé. Volt egy rádió is a teremben, bekapcsoltuk, a Kossuth adón nem volt adás, a szolnoki adót viszont lehetett fogni. Ekkor tudtuk meg, hogy új kormány alakult. Később valaki a Szabad Európa Rádiót állította be, híreket mondtak, többek között azt is hallottuk, hogy súlyos harcok vannak a Parlament környékén, az épület lángokban áll, miközben itt egy lövés sem dördült. (A fennmaradt hanganyag szerint a SZER délelőtti adásában nem hangzottak el ilyen hírek. ‒ a szerk.) Az ajtó előtt álló őr nem vette túl komolyan a feladatát, nyugodtan járhattunk ki és be, nem akadályozott abban. Az étterem alkalmazottai nem hagyták el az épületet, sőt biztosítottak bennünket arról, hogy amíg itt tartózkodunk, étkezésünkről gondoskodnak. Ebéd után a minisztertanács titkárságán rendeztük be hálóhelyünket úgy, hogy a folyosóról és a termekből odahordtuk a pamlagokat, és azokon aludtunk. Magyarul tudó politikai munkatársakat küldtek közénk, akikkel élénk vitáink voltak.
Az eljárást sérelmeztük, ahogy velünk elbántak – mégis szövetségesek voltunk, és azt is sérelmeztük, hogy fegyveres őrrel őriztetnek bennünket. Grebennyik vezérőrnagy az ebédnél, amikor a legtöbben tartózkodtunk az étteremben, tolmács útján tudomásunkra hozta, hogy mire visszaérünk a teremben, az őr már nem lesz az ajtónk előtt. Azt viszont tudnunk kellene, hogy a foglyok nem viselhetnek fegyvert, nekünk pedig az oldalunkon fityegtek a pisztolyaink. Közölte: napközben arra mehetünk az épületen belül, amerre akarunk, viszont nem hagyhatjuk el azt, és éjszaka aludjunk, mert ős őrök fáradtak és nem szeretné, ha baleset történne. November 7-én, kb. 9 óra körül még az ágyban lustálkodtunk, mikor belépett Uszta vezérőrnagy, és ránk rivallt: Önök még itt alszanak az ágyban! Délben ebben a teremben akar ülésezni a minisztertanács. Csomagolják össze a holmijaikat, tájékoztatót tartok önöknek a főemelet megjelölt termében. Ez a terem a Duna felőli oldalra esett. Arról tájékoztatott bennünket, hogy a szovjet beavatkozás szükséges volt, Budapesten már rend van. Amikor ezeket a szavakat mondta, a Margit híd pesti hídfőjéből kb. 5 – 6 harckocsi kezdte ágyúzni a várat, a teremben kuncogás. Szabó bácsit, a Széna téri csoport parancsnokát harckocsi ágyúkkal akarják meggyőzni, hogy adja fel a várat – közölte velünk. Ha magnóm lett vol-
Örökségünk na, és hangszalagra tudtam volna venni Uszta Gyula akkori vezérőrnagy tájékoztatóját, akkor ma bizonyíthatnám, hogy az ő akkori és a társadalom mai megítélése az '56-os eseményekről igen közel áll egymáshoz. Ő is jogos népfelkelésnek nevezte a lezajlott eseményeket. Mivel Uszta vezérőrnagy parancsa úgy szólt, hogy mindenki hazamehet családjához, így én a Mindszentyt kísérő páncélosokkal, Tóth József és Vajtai Gyula főhadnaggyal jöttem ki az épületből, mivel hozzátartozóim Rétság közelében laktak, így utunk egybe esett. A rétságiak kocsiját megrongálták, így gyalog indultunk el, csendes hármasban. A VIII. kerületbe akartunk eljutni, a Nagy Diófa utcáról akartunk átmenni a Rákóczi úton, de a Blaha Lujza térről egy harckocsi hosszába lőtte a Rákóczi utat. Szemünk láttára ölt meg áthaladót. A Nagy Diófa utca első bérházánál tanakodtunk, hogy mi legyen, erre kinyílt az ajtó és a házmesternő beinvitált bennünket. Egy órán belül volt szállásunk, és azt is eldöntötték kinél kapunk vacsorát, reggelit és ebédet. November 8-ig élveztük a vendégszeretetüket. Mivel a kivezető utak le volta zárva,viszontagságos kerülővel jutottunk el Alsópetényig. A fiúk nálunk aludtak. Reggel küldött értük kocsit Garami ezredes, ezredparancsnok. November közepén mentem vissza az alakulatomhoz Kaposvárra. Aláírtam a tiszti nyilatkozatot, az akkor alaku64
ló tiszti karhatalomba viszont nem léptem be, nem azért mintha már akkor tudtam volna, hogy lesz egyszer egy rendszerváltás, és ez még jól jöhet. Azért nem léptem be, mert én, aki a forradalom vezetőinek közelében voltam, a bensőm tiltakozott, hogy ellenük fegyvert fogjak. Nem volt szükségem a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetésre, gyerekeim enélkül is boldogultak iskoláik elvégzésében. Más feladatokat vállaltam, vittem katonákat Győrbe, Sopronba, Mexikópusztára, kora tavaszig Záhonyban dolgoztam, az átrakást segítettem. 1957 kora tavaszán megkeresett Kovács őrnagy, az ezredparancsnok volt politikai helyettese. Azért a múlt idő, mert az ezredet feloszlatták 1956-os szereplése miatt. Kovács őrnagy a kezembe nyomott egy gépelt szöveget, amelyen feljelentést kellett volna tennem az ezred parancsnoka, Bötykös százados ellen. Én ezt nem vállaltam, mert semmi nem volt igaz belőle, erre megfenyegetett, hoyg majd együtt ülünk a vádlottak padján a budapesti szereplésünk miatt. Felkerestem Bötykös századost, és közöltem vele mi készül ellene. Alig két héten belül a feloszlatott alakulatunkhoz egy velem egy időben végzett személyügyi tiszt, aki elintézte áthelyezésemet, és 1957 kora tavaszán Debrecenbe helyeztek, ahol 1985-ig dolgoztam különböző beosztásokban. 1985-től nyugállományban vagyok.
Örökségünk
Melléklet a visszaemlékezésemhez A rendszerváltáskor behívatott volt parancsnokom, Mihálka alezredes, a Hajdú-Bihar Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság parancsnoka és rábeszélt, hogy vállaljak napi 4 órás munkát, és segítsek, amiben tudok. Rám bízta a megyében lakó, 1956-ban elítélt és leszerelt tisztek rehabilitációjának intézését. A HM-ben kapott eligazítás alapján végeztük ezt a feladatot, az élőkkel még ma is jó barátságot ápolok. A Munkásőrség fegyvereinek begyűjtésében is segítettem. Kihasználva a lehetőséget, a HM-en keresztül kapcsolatba léptem Mindszenty bíboros úr egykori kiszabadítóival, ‒ mint '56 utáni elítélteket, őket is rehabilitálták ‒, így legalább megtudhattam a lakcímüket. Ebben az időben kerültem kapcsolatba dr. Györkei Jenő nyá. alezredes hadtörténésszel, aki dr. Gosztonyi Péter Svájcban élő hadtörténész megbízásából '56-os történeteket gyűjtött. Ő szervezte meg a találkozót 1991. november 13-ra, a Hadtörténeti Intézetben, Kéri Kálmán vezérezredes úr rezidenciáján, ő akkor ott lakott. Amikor megtudta, kik vagyunk, rendelkezésünkre bocsátotta lakosztálya egy részét. A találkozón részt vettek: Garami József nyá. vezérőrnagy, a rétsági harckocsizó ezred 1956-ban volt parancsnoka, a bíboros úr kísérői, Vajtay Gyula, Tóth József, Stift Róbert, Deli József nyá. alezredesek és dr. Györkei Jenő. A találkozó végén Tóth József javasolta, hogyha megérjük a forradalom 50. évfordulóját, akkor kérni fogjuk a lehetőséget a házelnöktől, hogy részt vehessünk a Parlamentben rendezett ünnepségen. A résztvevők úgy határoztak, hogy én legyek a felelőse a részvétel elintézésének. Sajnos, mire az 50. évforduló elérkezett, csak Tóth József alezredes úr volt életben rajtam kívül. Őt Budapesten, Máriaremetén, a Lékai László Betegotthonban ápolták, még 2006 augusztusában meglátogattam, egy délelőttöt átbeszélgettünk. Sajnos, 2006 szeptemberében ő is meghalt. 2006. szeptember 9-én egy dokumentumfilmet készítettünk a Parlament épületében, a film elkészítését Filep Tibor debreceni újságíró, történész barátom kezdeményezte. A film elkészítésére az akkori házelnök-asszonytól, kértem és kaptam engedélyt. Azt is megígérte, hogy részt vehetek az 50. évfordulós ünnepségen. 2008. december 8-ára meghívót kaptam dr. Sipos József NIT-elnöktől, ahol a Szabadság Hőse emlékérmet átadták részemre is. 1992. március 15-én Emléklapot vettem át a köztársasági elnök úrtól. A Nagy Imre Társaság tagja vagyok annak megalakulása óta. Martinkovics Imre nyá. alezredes
65
Örökségünk
Ujságh Tibor
Nyolcvanöt éves korában örökre eltávozott közülünk Nagy Imre és 1956 politikai és eszmei örökségének fáradhatatlan népszerűsítője, akinek életútját meghatározta a közösség szolgálata iránt érzett kötelességtudata. Tibor bácsi 1929. augusztus 23-án született Budapesten. Tanárképző főiskolai tanulmányai után a Fejér megyei Sárbogárdon tanított, ahol rövid idő múltán a község és a járás oktatási és kulturális közéletének fellendítésével szerzett szakmai és erkölcsi megbecsülést. Ott élte át, a szó szoros értelmében az 1956-os forradalom eseményeit. Tekintélyének köszönhetően, fiatalember létére megválasztották a járási nemzetőrség parancsnokának. A megtisztelő és felelősségteljes megbízatást egy olyan településen vállalta, melynek határában szovjet katonai egység állomásozott. Ujságh Tibor a helyi forradalmi megmozdulások olyan főszereplői közé tartozott, akik a független haza és demokratikus átalakulás iránti elkötelezettség jegyében a forradalmi vívmányok megvédését a közrend, az élet- és vagyonbiztonság megőrzésével szolgálták, elkerülendő a vérontást, elősegítve a remélt békés átalakulást. 66
A szovjet katonai hatóságok Őt is deportálták több ezer sorstársával együtt Kárpát-Ukrajna fővárosába, Ungvárra. Hazaengedése után internálták, hónapokig vizsgálati fogságban tartották, végül 3 év börtönbüntetéssel sújtotta a Fejér Megyei Bíróság. A Legfelsőbb Bíróság által csökkentett börtönbüntetés letöltése után több évre eltiltották az oktató-nevelő munkától. A forradalomban való részvétele miatt a dél-somogyi Inke-Darvaspusztára száműzték tanítani, egy osztatlan iskolába. Sokak közülünk valószínűleg a mielőbbi „megszabadulást” választották volna abban a helyzetben, azonban az Ő humánuma, a hátrányos helyzetű pusztai kisdiákok iránt érzett szolidaritása csodát művelt. A pusztai iskolához képest példátlan számban továbbtanuló gyerekek sikerei csakúgy, mint az évtizedekkel később, személyesen és levélben kifejezett köszönetnyilvánításai visszaigazolták a nevelés iránti szilárd hittel, a tanulók iránti szeretettel végzett munkáját. Ujságh Tibor Osztopánban folytatta tanári-néptanítói munkáját az 1970-es évektől. Az általános iskolában végzett rendkívül eredményes oktató-nevelőmunkáján túl meghatározó szerepet játszott a község ifjúsági és felnőtt kulturális és közéletének fellendítésében. Eredményes munkáján túl egyéniségének erőteljes humanizmusa, erkölcsi szilárdsága volt az a többlet, ami nemcsak a falu közösségének, hanem a megye pedagógus társadalmának is rangos egyéniségévé avatta. Az 1956-ról való több évtizedes kényszerű hallgatás után számára is elkövetkeztek a lelki felszabadulást ideje. Az 1990-es években bekapcsolódott az ötvenhatos forradalom meghurcolt, megsértett résztvevőit ös�szefogó szervezetek munkájába, a tanári munkájához hasonló elhivatottsággal. Tanult és kiválóan tájékozott, művelt emberként számos sorstársának vagy azok hozzátartozóinak segített az elszenvedett sérelmekért nyújtott kárpótláshoz való hozzájutásban.
Örökségünk Azok közé tartozott, akik nem szűntek meg elemi iskolája falán emléktábla elhelyezésécselekedni, szóban, írásban és tettekkel a for- nek. Tibor bácsi pedagógusi elhivatottsága e radalom és szabadságharc nemzeti egységet munkájában is kamatozódott. A felnőttek és is megteremtő függetlenségi és demokratikus a diákifjúság körében, Somogyban és a mehagyományának megőrzéséért. Ez a munkája gyehatáron túl gyakran tartott előadásokat, nemcsak helyi, hanem országos hatókörű volt. vett részt iskolai tanórákon és ünnepségeken.
Így, például lehetetlent nem ismerő fáradozásainak is köszönhető, hogy az egykori ungvári börtönben emlékfal örökíti meg az ötvenhatos forradalmárok deportálását. Ujságh Tibor munkásságának szinte új fejezete bontakozott ki Kaposvár szülötte, Nagy Imre mártír miniszterelnök kaposvári, somogyi emlékezetének ápolása, történelmi szerepének megismertetése érdekében végzett tevékenységével. Az 1990-es évek közepén megalapította a Nagy Imre Társaság Kaposvár székhellyel működő somogyi szervezetét. Nem sajnálta sem az időt, sem a fizikai és lelki fáradalmakat annak érdekében, hogy az országos egyesület egyik legnagyobb fiókja jöjjön létre a névadó szülőföldjén. A helyi szervezet képviseletében részese volt a Nagy Imre-szobor állításának kérdéseit megvitató tárgyalásoknak, majd kezdeményezője annak, hogy a szobrot övező közterületet a vértanú miniszterelnökről nevezzék el, akárcsak az egykori 67
Ő kezdeményezte, hogy helyi szervezetünk rendszeresen vigyen el kaposvári közép- és általános iskolai tanulókat a Nagy Imre Emléktúrára, amelyet a badacsonyi önkormányzatok közreműködésével rendeznek. Ujságh Tibor életútját, annak eredményeit számba véve nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, olyan embertől, olyan baráttól búcsúzunk, aki teljes életet élt utolsó pillanatáig, akire valóban illik a gyakran használt jellemzés: családját, szűkebb és tágabb közösségét pótolhatatlan veszteség érte örök távozásával. Nyugodjék békében! Szántó László
