Galyasági Füzetek
6
Hajdu Imre
RiPORTOK A GAL YASAGBóL
Perkupa
2001
Hajdu
Imre
RIPORTOK A GALYASÁGBÓL
Perkupa, 2001
Előszó Hajdu Imre tanár és újságíró jól ismeri a Galyaságot, hisz pályakezdőként a szini általános iskola nebulóit oktatta éveken keresztül. Később az Észak-Magyarország és az Új Észak szerkesztője, főszerkesztőjeként igyekezett népszerűsíteni a tájegység települése it... Az itt lakók mindennapjait. "Nekem nem térkép e táj " című kötetében megjelent cikkei a közelmúlt és jelen bemutatására, a mélyben érlelődő változás folyamataira hívja fel a figyelmet. Kívánom, hogy ez a cikkgyűjtemény segítsen meglátni az eddig talán észre sem vett képet, segítsen felfedezni e kistáj megannyi értékét és benne az embert.
A cikkek a következő gyűjteményes
kötetekben jelentek meg:
HAJDU Imre: Nekem nem térkép e táj - Házam, hazám Abaúj, Borsod, Gömör, Torna, Zemplén. 203 p. Hajdu-Vinpress BT. Miskolc, 1997 HAJDU Imre: Nekem nem térkép e táj 2 - Házam, hazám Abaúj, Borsod, Gömör, Torna, Zemplén. 195 p. Hajdu-Vinpress BT. Miskolc, 1998
3
SZÖGLIGET "Menj a romok közé, valIasd a köveket!" Mintha csak igazi expedícióra indulnánk. Előkerül a hátizsák, s a szalonna és a kenyér mellé egy üveg szögligeti vinkót is berak Bobaly Pista bátyám. Gyufa, zsebkés van nálunk, más nem is igen szükséges a Szádvár "meghódításához". Legfeljebb még két jó láb, amelyek bírják a gyaloglást, meg a kaptatókat a Várhegy oldalán. (Szádvár, középkori nevén Zárd vára (Castrum Zaard) szabálytalan alaprajzú,
belső tornyos vár volt. Először V István 1273-ban átirt ok/evelében említik Feltételezések szerint a tatárjárás után épült. A XIII század végén a Szini Szalonnai és Elsvafői családoké, majd IV (Kun) Lászlo, illetve Ill. András, az utolsó Árpádházi király birtoka.) Északi irányba haladva hamar elhagyjuk Szögliget legszélső házait, s kitáruikozik előttünk a Ménes-patak völgye. A szép megítélése mindig szubjektív dolog. Jómagam amegye öt legszebb tája közé sorolom ezt a nagyközönség által kevésbé látogatott vidéket. Széles völgybe szaladnak itt a hegyek. Balra az Óvár-oldal, jobbra a Sötét-oldal védelme alatt kanyarog kígyó módjára a pisztrángokban bővelkedő Ménes-patak. Tavaszt érez az egész táj. Tisztálkodnak a fák. Tölgyek, bükkösök, kőrisek, gyertyánok öltözködnek. Hamvasfehér a kökény ruhája. Elhaladunk a színházi díszleteknek is beillő vörös sziklafalak mellett, s találkozunk a Ménes felé futó karsztforrások vizével. Az egyik ilyen vízfolyás az Acskó-patak. - Tudja-é, hogy ennek a pataknak a neve egy régi magyar.falu emlékét őrzi? kérdezi szögligeti kísérőm, - Volt ilyen nevű falu, hogy Acskó? - Volt bizony. Régi írások bizonyítják. Bódvaszilas és Szögliget között feküdt, innen keletre. A XVI. század második felében pusztult el. 1566-67 telén osztrák császári csapatok ostromolták Szádvárát. Az acskóiak minden várostrom idején hírül adták a várbelieknek az ellenség létszámát, minden mozdulatát. Élőszóval, vagy harangkongatással, mikor hogy tudták. Az 1566-67 -es ostrom idején élt Acskóban egy fiatal lány, Harangozó Zsuzsika, Éjszakánként fehér ruhában, mint egy kísértet, feljárt a várba hírt vinni az ellenségről. Karácsony éjszakáján sem történt másképp. Amikor jött visszafelé a várból, mindenki menekült előle, aki csak látta. Szaladtak volna az őrt álló, járöröző császári katonák is -r-, hiszen nagyon féltek a kísértettől -, de a parancs, az parancs, őrhelyeiket nem hagyhatták el. Mivel Zsuzsika valójában sohasem volt kísértet, a megrémült őrök elfogták. A császáriak ekkor tudták meg, hogy ö a várbeliek hírvivője, s hogy haranggal is ő adott jeleket a védőknek. Bosszúból leszerelték az acskói templom harangját, ás Harangozó Zsuzsikával együtt egy mély kútba dobták. A falu teljes pusztulása után is minden karácsony éjszak megszólalt a harang az acskói kútban, a bátor leány emlékére ... (A XVl. század közepén korszerűsitik; megerősítik Szádvárát. Bebek György, az akkori várúr, innen indul a füleki török ellen, de elárulják; így törökfogságba kerül.
1567-ben a császári csapatok megostromolták a várat, amelyet Bebek felesége, 5
Patócsy Zsófia heteken át hősiesen védett. Végül is tisztességes feltételek mellett adtafel az erősen megrongált várat.) A völgyet kisebb emelkedő szeli át. - Gát volt itt valamikor, amelyik a Ménes-patak vizét duzzasztotta. Ez felelt meg a vár első védelmi vonalának ... Egyre közelebb érünk a várhegyhez. Mint óriás, elébe áll a völgynek. FenyvesseI övezett alja balra téríti a tükörvizű Ménest. A Tetves-kútnál mi jobbra vágunk. Felfelé, be a bükkösbe. Most kezdik takarójukat teríteni a fák. Alattunk a völgy legmélyén fenyves. A Poklan. Szláv eredetű a név. Lábunk alatt sokasodnak a sziklák. Ösvényünk szekérútba torkollik. - Ez volt a vár közlekedési útja. Kevesebb fény tör át a fák tetején, a sziklákat moha borítja. Szűkül a szekérút is, egyre nagyobb szögben emelkedik a hegyoldal. Gyakrabban kapkodunk levegő után. V égre egy tisztás. Fű benőtte, fák övezte erdei tér. - Ez itt a vásártér - mondja öreg kísérőm. - A Gömörbe tartó kereskedők találkozóhelye volt ez, közvetlenül itt a vár tövében. Emelkedők jönnek, bokrok sűrűsödnek. Görnyedünk néha, mégis "megsimogat" olykor egy-egy ágo Lépünk egyre feljebb, a tetőhöz közelebb, s hosszú séta után, előttünk immár a bebeki vár ... - Hajdanában a Somos-oldalban juhait legeltette egy szegény pásztor. Történt egyik alkalommal, hogy kutyája egy kis üreg előtt éktelen csaholásba kezdett. Odament a pásztor, botjával megpiszkálta lyukat. Pergett a föld befelé, szélesedett a nyílás, s hopp, egyik percről a másikra mély üregbe zuhant a pásztor. Barlang volt az, tágas, tele arannyal, ezüsttel. .. Bobaly Pista bácsi rímbe szedve így folytatta a történetet: Okos ember volt és nem mondta senkinek. / Hogy gazdagabb ő, mint egy királyi herceg. / Volt az arany
csaMmi, cserébe egyet kért az ördög: a rablott kincsek felét. Az évek múlásával rengeteg kincse gyűlt össze az ördögnek föld alatti barlangjában. A pénzét pazarló várúr irigyelte is ezért, s mérgébe, vagy más okból, egyik alkalommal megszegte a szövetséget, s a rablott kincset teljes e~észében magának tartotta meg. Megtudta e~t az ördög, éktelen haragra gerjedt. Ugy megrázta a hegyet, hogy a nagy var darabokra hullott szét. A várúr hiába próbálta újraépíttetni: Amit felrakott nappal, azt az ördög éjszaka áthordta a másik hegyre. S így ment ez hónapokon át. A hagyomány szerint az ördög által áthordott kőből emelte később Bebek, a pásztorból lett gazdag úr Szádvárát. Itt a hegytetőn az évszázad~k kőbe rakva ~allgatn~~ némán. Évről évre többet takar el belőlük a természet. Mmden évben leesik egy ko, aztán még egy. Kopnak a falak, lassan erdő lesz ez is, S odavész a múlt hiteles nyoma. . _ Én idős fejjel szívesen eljönnék ide két napra is, hogy segítsek a várudvar, a várfalak kitisztításában, a cserjék, bokrok ritkításában. Kár, hogy nem törődik vele senki. Pedig nagy vár volt ez, igen nagy ... - Bobaly Pista bátyám szavai ezek. A hátizsák a Bebek-vár belső udvarának egyetlen kis tisztásán lekerül az öreg hátáról. Jólesik a szalonna, csúszik rá a szögligeti hegy leve. Ülünk, szalonnázunk, bámuljuk a kőbe rakott múltat. Vár született egyszer 1200 táján. Hogy mennyi vihar dúltazóta az öreg falak felett? Tanács természet- és történelemkedvelőknek:
(Vándor, ki erre jársz, mászd meg a hegyeket. / Menj a romok közé, vallasd a köveket!) (1977)
közt egy kő, különleges, / Sem arany, sem ezüst, nem tudta mi lehet. Valójában gyémántkő volt, amit egy arra járó kereskedő, amikor meglátott, igencsak szeretett volna megszerezni. Cserébe egy egész marhacsordát ajánlott. De a pásztor nem adta a követ. Helyett lóra ült és vitte egyenesen a királynak, IV. Bélának. Béla király megköszönte a szép ajándékot és gazdagon megjutalmazta a pásztort. / Bebek lesz neved, lesz nemesi rangod, / Hazánkat, s királyod hűséggel
szolgálod. / Ezzel elbocsájtá a király Bebeket (Kijuhakol helyett, várakat épített.) / Szádvár volt az első, itt lakott családja / Épült Szendrő, Torna, Kraszna, Horka vára ;. Boldogkő. meg Pelsóc és még Szepes vára / Hét várból állott a Bebek uradalma. / (A XV század kezdetén a pelsőci Bebek családé a vár. A század közepén ugyan elfoglalják a husziták, de 1454-ben Komorovszky Péter huszita vezér egyezség alapján, más várakkal együtt visszaadta. Bebek Orsolya Szapolyai Imrével kötött házassága után, 1470 körül Szapolyai-birtokká vált. Mohács után Bebek Ferenc önkényesen ismét birtokába vette. Ő és fia György, itt rendezte be a családi sasfészket.) Hogyan épült Szádvár? Furcsa história. A Várheggyel szemben, déli irányban áll az Óvár-tető. Azt beszélik, valamikor a honfoglalás előtt már vár állott rajta, erős kőerődítmény. A vár ura, egy rablólovag szövetséget kötött az ördöggel, aki mindig győzelemre segítette, bárhová is ment
Áll egy falu a Ménes-patak partján Mert a falu Szögliget, írásomat egy vallomással kell kezdenem ... Erről a síkság nyíltságából óvó hegyek szűk, szép völgyébe húzódó településről páratlanul, érzelmi telítettség, mélyből gyökerező belső kötődés, vonzódás nélkül írni nem tu~ok. N~n: szülöföldem e táj, mégis, ha olykor-olykor partján baIlagva elbámulom a tiszta VIZU Ménes-patak csendes tovasiklását a sekély meder önmagát mut.~g~~ó s~~étsz~,rk~ kövei között, vagy éppen a kertek aljába szal adó domboldalak gyümölcsfáinak OSZI ill atábó l csenek el egy-egy muskotályosnak vélt szippantást, büszkén vállalt szülőfalumban sem érzem igazabbul haj dan volt gyermekkoromat. Rokonaim nincsenek sehol e páratan vidéken, ellenben akadnak jó ismerőseim.' s számuk nem is csekély. Szebb meséket, mondákat még sehol nem hallottam, mint éppen itt, az általam igen tisztelt és szeretett Bobaly Pista bátyámtóI. A fóldr~l :- az itt ugyancsak verejtéket facsaró rögről - pedig kevesen m~nd~ak nekem annyi tiszta igazságot, mint Kovács Samu bácsi, vagy az öreg Zemlényí Mihály. " , Idézve őket a többi név is emlékezetembe tódul. Greczmajer Józsefbe (~mel egykor a köcsö~fát csodáltuk meg), Ésik Andrásné, ZemlénY,i n~ni Holló ~uh~a, Horgonyi Sándor tanár úr, no és az én régi jó cimborám Iz~~ Vlim~s,. az ~ltal~os iskola igazgatója. Mindnyájan egy-egy darabját alkot jak szögligetí szmes szőttesemnek.
6
7
Aztán itt van Miliczki József, a postás. Vagy ahogy ő nevezi magát: postai kézbesítő. Találkozom vele majdcsak-nem mindig, amikor Szögligeten járok. Mindig mosolyog, bármi kor, bárhol botlunk egymásba, úgy is mondhatom: derűt árasztó egyéniség. Most is ott van a postán, most is mosolyog, most sem marad el a tőle megszokott kérdés: - Ma kiről készül riport? - Hogy kiről? A faluról, a téli Szögligetről, többek között magáról. Idézet jár az eszemben. Temesi Ferenc, fiatal író rövidesen megjelenő könyvében írja: " ... postásnak kellene mennem, azokat mindig várják." - A szögligeti postást mennyire várják? - Várnak engem is, különösen amikor a nyugdíjat viszem. De örülnek a levélnek, a csomagnak is az emberek. Persze, ez így van mindenhol, nemcsak Szögligeten. - Mennyi a napi levélforgalom? - Hatvan-száz darab között változik. Most ünnepek közeledtével eléri a háromszázat is. Napilapokból151 példányt járatunk. - Ez naponta hány kilométer gyaloglást jelent? - A húsz kilométer mindig megvan. - Mióta, hányadik éve csinálja ugyanezt? - Ez már a kilencedik esztendő. Előtte tizenhét évet a bányában húztam le. - Milyen emberek a szögligetiek? - Barátságosak, vendégszeretők, alapjában vévejó emberek. . Eközben a kocsma felől szekér kanyarodott be a posta elé. Pára gomolyog a ló feje körül, szépen ápolt szőrén meg-megcsillan a hideg decemberi napfény. A bakon kucsmás öreg, sofórbundában, csizmás lába plédbe bugyolálva. A postakocsi télennyáron pontosan érkezik. Jósvafő-Aggtelek állomásról a vonattói hozza, s vissza, a vonathoz szállítja a postai küldeményeket. A bakon ülő férfi Izsó Imre. Hetven esztendős. Amikor lekászálódik az ülésről pokrócot vet az egyik lábán csűdben kesely Csillag nevű lova hátára. Meg ne fázzon! - mondja -, mert a jó gazda szereti lovát. Csak ezután nyúl aszekérderékba, ahol ma alig van küldemény. A postazsákon kívül - ebben érkeznek a napilapok is mindössze egy csomag jött. A feladó a Könyvterjesztő Vállalat, a címzett pedig Török Gábor szögligeti lakos. A csomag tartalma: könyvek. Kísé:őmmel Izsó Vilmossal letérünk a köves, mégis hepehupás fóútról. Enyhén emelkedik a földút a hócsipkével terített tájban. A Potácson járunk, hangulatos falusi h~ között, és látunk kukoricaszárat, széna-, szalmakazlat őrző udvarokat, meg zajos baromfisereget. S bár tudom a választ, kérdezem kísérőmtől: - Miért szereted annyira a falusi életet? - Egyszerű dologért. A tiszta, egészséges, jó levegőjű környezetért, a mindig barátságos, tárulkozó, kevésbé szerepjátszó emberekért. Ez a falu előnye, ez az én vonzódásom titka. Csendben ballagunk tovább, nincs ellenérvem ... Ennél a háznál meg kell állnunk! Fakul már a citromsárgából és kékből kombinált meszelés, és az évről évre töpörödő mélybarna ablakú-ajtajú ház szabadkéményes kalapjával már-már skanzeni hangulatot teremt. Özv. Duder
8
Istvánné negyven éve lakik ebben a IIOesztendősre becsült házban, ahol három gyereket nevelt fel, apa nélkül, egyedül. (A férje a fronton esett el.) S ez - a most csizmát vis elő ősz haját kontyba kötő - 64 éves asszony évtizedeken át, az fogalmazásával élve apja-anyja volt gyermekeinek. Vállalt sorsának gyümölcse, az a kilenc unoka, aki olykor-olykkor megtér ide, ebbe az ősi pitarú, szabadkéményes ő
nagymamai házba. Aki falvainkat rendszeresen járja, az a jólét számtalan jele mellett, aminek örül, szomorúa~ érzékeli az építészetben teljesen uniformizálódott falvak képét. Az egyforma kockaházak tömege megtalál ható a Bodrogköztől a Matyóföldig mindenhol. Szögliget alsó része sem kivétel ez alól. Szerencsére a falu középső, és felső része még megőrizte egyedi, csak erre a községre jellemző arculatát. Ez is sajátossága Szögliget szépségének, ezek a századforduló környékén épült, hosszú gangú (nevezik ezt falaijának is), amelyek ilyen tiszta fényű napon, mint ez a mai is, bele-belenéznek az előttünk elkanyarodó Ménes-patak tükrébe. A patak vize most jéghideg. S ahogy fut a sok apró híd alatt, "üdeségtől" megborzong az ember, akárcsak a templom előtti téren a Tapolca betonmedencéjében ruhaneműket öblítő asszonyok láttán. _ Á, nem hideg ez! Télen sem fagy be. Igaz, régebben melegebb volt, akkoriban még mezítláb álltunk benne - magyarázza egyikük, Fancsalszki Istvánné. Most gumicsizma van a lábukon - az övén is -, de a művelet marad a régi. A sulyok, a csavarás, a vizes ruhák paskolását évtizedekkel ezelőtt is ugyanígy csinálták. _ Otthon mosógépben
kimossuk a ruhát, ide csak öblíteni hozzuk - ezt más
Kocsis Lászlóné mondja ... Így év vége felé a délután ból sokat ellop az este. Már szürkült, amikor elindulunk az autóbuszhoz. A tanácsházánál találkozunk a 73 esztendős Haraszti Ferenccel. Tőle kérdezem meg: - Mikor szebb Szögliget, télen-e, vagy nyáron? _ Szögliget mindig szép - válaszolja -, akár tél van. Akár nyár. Természetes egyszerűséggel mondja, s őszintén ... (1977)
Szögliget Legalább tíz esztendeje már annak, hogy a 37-es főúton, a sárospataki elágazásnál két, tizennyolc év körüli "stoppoló" lány állította meg a gépkocsinkat. . _ Elvinnének bennünket Miskolcra? - kérdezték, s mi nem mondtunk nekik nemet. Útközben kiderült, hogy pataki fóiskolások, s éppen egy sikeres vizsga után igyekeznek hazafelé. - S merre van az a hazafelé? Kérdeztem tőlük. Az. egyik~k Miskolcot nevezte meg, ám a másikuk csak ennyit mondott meg: nekem sajnos meg tovább kell utaznom vonattal. - Hová? - firtattam. _ Edelény felé - válaszolta ő szűkszavúan. - Edelényi? - erőszakoskodtam. . _ Nem, nem - tiltakozott -, attól is messzebb lakom. Egy kis faluban.
9
-- Ha nem titok elárulná annak a falunak a nevét! -- Elárulni eláruihatom, de nemigen hiszem, hogy ismeri. Én Szögligeten lakom. Ugye, hogy nem hallott róla még soha!? Úgy tettem mintha az utolsó mondatát nem hallottam volna, egy ideig nem szóltam semmit. De aztán nagy váratlanul nekiszegeztem a kérdést: - s mondja kislány, ott a maga falujában, ugye hogy Miliczki Józsi a postás. Hát kérem azt az elképedt, csodálkozó ábrázatot, amellyel a kislány rám tekintett látniuk kellett volna! - Tudja kislány, nem csak hogy hallottam már a maga falujáról, de nagyon sokszor meg is fordultam ott. Talán azért, mert számomra a legszebb, legkedvesebb falvak egyike. Mindig vonzott az a fenséges táj, az a sok kedves ismerős, jó barát. .. Izsó Vili, az iskolaigazgató, Horgonyi Sándor tanár úr, Kovács Samu bácsi, az öreg Zemlényi Mihály, Greczmajer Józsefné, akinél egykor a köcsögfát csodáltuk meg. Ésik Andrásné, Kocsis Lászlóné, Fancsalszki Istvánné, Haraszti Feri bácsi, özvegy Duder Istvánné ... Szóval kislány nem szégyellni való falu az, amely ott áll a Ménespatak partján. Sőt legyen rá nagyon büszke! E tíz évvel ezelőtti beszélgetés jutott eszembe most. No meg egy kis szégyenérzet. Mikor is jártam Szögligeten utoljára? Pirulok, mert az elmúlt öt évben biztos, hogy nem. Pedig a vonzódást, a "szerelmet" illetően azóta sem változott semmi. Most is őszintén, büszkén vállalom, amit még 1977-ben leírtam Szögligetröl. "Nem szülőföldern e táj, mégis, ha olykor-olykor partján ballagva elbámulom a tiszta vizű Ménes-patak csendes tovasiklását a sekély meder önmagát mutogató sötétszürke kövei között, vagy éppen a kertek aljába szaladó domboldalak gyümölcsfáinak őszi illatából csenek el egy-egy muskotályosnak vélt szippantást, büszkén vállalt szülőfalumban sem érzem igazabbul hajdanvolt gyermekkoromat." Vállalom, s lám mégsem megyek! Utóbbiért persze, hogy pirulok, de mentségem legyen az elfoglaltság, a kevés idő. Sajnos, most sem jut rá még egy félnap sem. Úgyhogy kedves olvasó a nem térkép e táj eme, szögligeti fejezete ezúttal sa)átos módon, emlékezetből született. Sok-sok régi látogatás, találkozás emlékéből. En azért hiszem azt, hogy ily' módon is lehet kedvet teremteni egy utazáshoz. Nem csak önöknek, saját magamnak is! Szögliget vár, Szöglíget visszavár! Már erősen szürkült azon az 1977-es decemberi délutánon, amikor a szögligeti, akkori tanácsháza előtt összetalálkoztam az akkor 73 esztendős Haraszti Feri bácsival. Egy egésznapos riportgyűjtő-út végén tőle, ott akkor csupán annyit kérdeztern: Mondja Feri bácsi, mikor szebb Szögliget, télen-e, vagy nyáron? Az öreg végigmért kissé sértődötten, majd nem kis önérzettel így válaszolt: - Jegyezd meg fiam, Szögliget mindig szép, akár tél van, akár nyár. Igen, ezt a falut, ezt a vidéket elsősorban a táj nyújtotta pazar élményekért érdemes felkeresni. Kopár- és erdőüstökű hegyek, köztük hol szoruló, hol táguló völgyek, kanyargó patak, tó, várrom - dióhéjban ezek a Ménes-patak kísérte táj jellemzői, Nekem persze sok más is. Például, legendák világa! Sőt Szögliget kapcsán nekem elsőként ezek jutnak eszembe, no meg a falu nagy mesemondója, az azóta sajnos elhunyt öreg barátom Bobaly Pista bátyám. Mi tagadás hallgattam órákon át. Mesélt. Ízesen, szépen formálta a szót. Mintha csak a népköltészet fatornyos, kopjafás, mézeskalácsos, tulipános-Iádás világából csöppent volna 10
közénk. Túl a hetvenen is többször megmászta velem a Várhegyet. Bujkált a Szádvár bozóttal sűrűn benőtt várfalai között, Kalauzolt a halott falu Derenk romjain. Szögliget környékének minden természeti, és történelmi ernlékéről regék, legendák tucatját mesélte. Így például a falutól északra fekvő, meredek hegy tetején álló, romjaiban is fenséges Szádvárról. Miközben arra buzdítom önöket jöjjenek el ide, másszák meg a meredek hegyoldalt, ismerjék meg a vár egyik legendáját. Német támadta Szádvárat. Mivel a vár úrnője Patócsy Zsófia Zápolya-párti volt, 1. Ferdinánd egyik hadvezére, a magyar származású Forgách Simon vezette az ostromot. Forgách az óvár tetőről lövette a várat, éjjel-nappal, 40 napon át. A vár védői azonban vitézül helytálltak. Forgách segítségére ekkor Schwendi tábornok is sereget hozott és így még nagyobb erővel ostromolták a már teljesen romokban heverő erődítményt. Az egyik ágyúgolyó olyan kárt tett a bástyában, hogy félő volt az ingadozó várfal maga alá temeti a vár egyik fontos ágyúját, Szádvár leghíresebb katonája, Susa Ferenc maga ment oda, hogy kiemelje az ágyút a veszélyeztetett helyről, amikor megtörtént a katasztrófa. Ledőlt a várfal, maga alá temette a vitézt. A romok alól már csak élettelen testét húzták ki. Ezt látva Patócsy Zsófia úgy döntött, reménytelen a védelem, feladja a várat. De előtte kincsit biztos helyre elrejtette. Utoljára meghúzatta a vár harangját, aztán leszereltette, s az erőd kútjába dobatta. Végül Forgáchnak, aki szabad elvonulást ígért nekik, egy csomagot küldött. Ebben a zászló volt, egy nemzetiszínű lobogó, rajta a következő felirat: Ez ellen magyar sohasem harcolhat! Megdöbbent Forgách, amikor a feliratot elolvasta. - Te győztél le minket, Patócsy Zsófia - mondotta és seregével elvonult Szádvár falai alól. A legendán túl a várról nem árt tudni, hogy az első okleveles említése 1264-ből ered. Valószínűleg IV. Béla építette a tatárjárás után. A XIV. században pedig Bebek családé lett. Később birtokolta Szapolyai család, Werbőczy István, majd ismét egy Bebek, Bebek Ferenc. 1567-ben Bebek György felesége Patócsy Zsófia védte a várat, s csak hosszú ostrom után adta át a császáriaknak. Aztán volt a tulajdonosa Csáky István erdélyi fókapitány, Rákóczi Zsigmond, Esterházy Pál, Thököly Imre. A várat végül az I680-as évek végén Lipót császár leromboltatta. S ha már a történelemnél, a régmúltnál tartunk említsük meg Szögliget másik építészeti látnivalóját is a római katolikus templomot. A XIII. századi román stílusú templomot 1790 körül copf stílusban átépítették. Főhomlokzata elé ekkor emeltek tornyot. A templom helyreállítása során feltárták a román részleteit: az egyenes záródású szentély végfalán két, a hajó déli falán egy román kori ablakot és a befalazott, kőkeretes déli bejáratot. A templom elötti téren még ma is gyakori látvány (télen is!) a Tapolca vizében ruhanemüiket mosó asszonyok. Ez a víz télen sem fagy. A sulykoló asszonyok a hajdani falusi életet idézik, a kár a község középsö és felső részében megmaradt hosszúgangú (nevezik ezt falaijának is) házak, melyek sajátos arculatot, báj adnak Szögligetnek. , Annak idején megkérdeztem a falut legjobban ismerő embert, a postást Miliczki Józsefet: jellemezze a szögligetieket. Ö így vélekedett: - barátságosak, vendégszeretőek, alapjában véve jó emberek... 11
Én is így tapasztal tam. Legfeljebb még annyit tennék hozzá, hogy víg kedélyű, furfangos emberek. Bizonyságképp íme egy anekdota: Derenkről szólva említettem Dienes Józsi bácsi, italszeretetét. Az egyik alkalommal április 24-én, György napján a rozsnyói vásárra indultak a szögligeti asszonyok, csirkét, tejet, tejfölt vittek eladni. Velük ment a szóban forgó öreg is. Akkoriban szokás volt, hogy az asszonyok is vittek magukkal pálinkát a hosszú útra Amikor a hárskúti tetőre fel értek, a Szent György kápolna mellett pihenőre, étkezésre ültek le a vásárra menők. Ahogy ott ülnek, s falatoznak, egyszer csak megszólalt az öreg. - Egész úton azon gondolkodtam, hogy milyen sokat is iszom én. Most elhatároztam, hogy fogadalmat teszek. - Aztán mi lesz az a fogadalom Józsi bácsi? - kíváncsiskodtak az asszonyok. - Hát én megfogadom, hogy Szent Györgytől Szent Jánosig egy korty italt nem veszek a számba - Az asszonyok nevettek, mert nemigen hittek abban, amit az öreg mond. - Nem tudja azt megállni Józsi bácsi! - De bizony megállom ént Most azonban arra kérlek benneteket, utoljára még adjatok a pálinkátokból. Az asszonyok adtak neki, hogyne adtak volna, mégsem tesz az ember mindennap ilyen fogadalmat. Az öreg jól meghúzta valamennyi üveget, s aztán tovább indultak. Már bent Hárskút községben az útjuk a kocsma előtt vitt el. Mindenki kíváncsi volt az első próbatételre, hiszen korábbi útjuk alkalmával Józsi bácsi mindig előszeretettel betért ide. De most nem! Az öreg úgy ment el a kocsma előtt, mintha ott sem lett volna. - Lám, mégis rendes ember ez a Józsi - mondogatták többen is. - Úgy látszik tényleg komolyan gondolta azt a fogadalmat. - Amikor azonban Hárskútról kiértek, s a falu túlsó szélén lévő kápolnánál újabb pihenőt tartottak, Józsi bácsi hirtelen könyörgésben tört ki: - Jaj, asszonyok. Adjatok gyorsan egy kis pálinkát, mert mindjárt szomjan veszek! - Hát csak eddig tartott a kend hires fogadalma?! - ripakodtak rá az asszonyok. - Magának csak ennyit ér az adott szó. Elcsodálkozott Dienes Józsi bácsi. - Miért háborogtok, én betartottam a fogadalmat! - Be, majd mindjárt megmondjuk mit tartott be - szidták mérgesen az asszonyok. - Hát nem azt fogadta, hogy Szent Györgytől, Szent Jánosig egy korty italt sem vesz a szájába? - Ezt, ezt persze, hogy ezt fogadtam, és be is tartottam - válaszolta huncut mosollyal az öreg. - A fogadalmat a Szent György kápolnánál tettem a hárskúti tetőn, ott ittam utoljára. Azóta egy kortyot sem. És most nézzétek meg, hol vagyunk - mutatott a hátuk mögött lévő kápolnára. - Az asszonyok odanéztek és kitört belőlük a nevetés. A Szent János kápolnánál ültek. (1994)
12
SZIN,
SZINPETRI
Ahol mondák születtek Az öreg sárgára festett háza már-már mesébe illő. Olyan alacsony, apróablakos épület; valóságos "itt feledkezett múlt". Pedig azt beszélik a faluban, valamikor az uraság lakott benne. A nagyon öregek még ma is "kastélynak" nevezik. Persze azóta az idő túlhaladt felette. Megkopott, kifakult, megöregedett az épület. És mellette új, jóval nagyobb lakóházak nőttek ki a földből. Ez az öreg ház már olyan, akár a vénülő ember; a korral együtt töpörödik össze. Izsó Laci bácsi, az öreg szini ház mai gazdája ugyancsak megöregedett. Korát tekintve már 85' éves, bár mozgását látva még fiatalabbnak néz ki. Ősz hajú, mosolygós képű, csontos ember. Szinben a falubeliek úgy ismerik őt: a költő Izsó László. - Az első versemet még 1910-ben Amerikában írtam. Akkor voltam 20 éveskezdte a visszaemlékezést a fagerendás, hűvös szobában az öreg, és közben a másik szobából füzeteket, könyveket hozott elő. - Ezekbe írtam valamennyi versem - mondta, és az asztalra rakta a "füzetcsomagokat". Aztán ő is székre ült, és gombolyodott az emlékezés fonala. Szóba öntötte mindazt, amit 85 év alatt átélt, tapasztalt. Az ifjúságról beszélt, meg az amerikás évekről, a világháborúról, a földmíves múltról és mindenek előtt a verseiről. Ha valaki 85 évesen azon kesereg, hogy gyermekkorában mennyire szeretett volna továbbtanulni, és mégsem lehetett, annak a korát sajnálni kell. És őt magát tisztelni. - Sárospatakra szerettem volna kerülni a kollégiumba, de apám nem engedett. Utólag már csak azt bánom, miért nem menten el magamtól. Úgy, ahogyan később, 1908-ban, Amerikába is elmentem ... Akkor a kalandvágy vitte, meg a nélkülözés. Ez a sovány földű, kopár Iegelőjű vidék a megmondhatója, hogy akkor hány és hány szini és környékbeli ember vette a vándorbotot, a szerencsét kecsegtető reményt és vágott neki az óceánnak, új hazát keresni. Laci bácsi három és fél évig bírta az amerikai levegőt, de akkor már nagyon vágyott haza a Jósva völgyébe. Amikor hazaért, éppen sor alá érkezett. El is vitték nemsokára. Előbb Aradra, majd onnan Szerbiába, később Galíciába - Így kívánja a haza - mondták nekik bevagonírozáskor, magyarázatként. De neki nem kellett magyarázat! A hétvégi katonáskodás alatt sok mindent meglátott, és amit látott, arról versben is mondott véleményt. Tudta, hogy a háborúban is az aratja le a babért, aki legkevesebbet szenved: ... aki arra rég érdemes mindig hoppon marad - írta egyik Galíciában született versében. Ugyancsak a Galíciai front terméke az a gúnyos költemény is amelyet IV. Károly király koronázására írt. Aztán a háborúnak csak vége lett. Hét hosszú év után ismét hazakerült Szin községbe Izsó László. Földművelő lett, mint apja. Élte a parasztság mindennapi életét. De szántás közben, az aratás porában, vagy fuvarba menet a fejében új gondolatok, új verssorok születtek. KüIönösen érdekelték a környék természeti képződményei, az ezekhez fűződő hagyományok, történetek. Ezekről a természeti jelenségekről maga is próbált versbe faragni történeteket. Munkájában hasonlított
13
régi korok népi énekeseihez, rímfaragóihoz, akik annyi alkotással gazdagították a népköltészetet, és amelyekről az iskolában ma azt tanítják: szerzőjük a nép. I,ZSóL~cí bácsi esténké~t, letéve a paraszti terhet, szárnyalni engedte fantáziáját és lampafeny mellett a kerges kezébe fogott penna papírra karcolta a csodás történeteket. Eg~ik leg~edvesebb mondája a Szögliget felett levő Ménes-völgy története. Valamikor hajdanán ezen a vidéken élt sziklavárában Sárog Bálint uram akinek csodálatosan s~ép lányát Anikónak nevezték. Meglátta őt egyszer a szornszéd várúr fia, Szád.vW:Y A~oston és.rögtön szerelemre lobbant a lány iránt. EI is indult rögvest, hogy a~}átol, Sarog Bálint uramtól megkérje kezét. Anikó apja gőgös, büszke úr volt. KIJelentette, csak akkor adja a leányát a deli ifjúhoz, ha az hajón érkezik várához és Anikót is hajón viszi el Szádvárra. Az ifjú lovag a kemény parancsot meghallva azonnal lóra pattant, s mint a szélvész nyargalt haza. Azon nyomban összekürtöltette vára népét, jobbágyait és emigyen szól hozzájuk: " Itt folyik alattunk a kristályos patak vizfogót elébe, majd tengerré dagad! Rajta népem, rajta, ott a várkapunál. hadd nőjön a halom, míg a víz meg nem áll. "
Ho~álát.tak szaporán az ifjú lovag emberei a gát építéséhez. Éjjel-nappal folyt a munka. Igy IS eltelt egy hosszú év, amire Szádváry Agoston hajóra szállhatott. De ha}óra szállt, és a gőgös Sárog Bálint látva, hogy az ifjú teljesítette képtelen kérését, mar nem mondhatott ellent. Anikó beszállt a hajóba, és a deli lovaggal elindultak Szádvár felé. Ekkor történt a tragédia. A tóvá felduzzasztott patak közben nőttön nőtt. Sárog Bálint szemefénye, a gyönyörű ménes, az egyik közeli völgyben legelészett. A csikósok későn vették észre az egyre növekvő vizet s mire észrevették, már nem volt menekvés. A ménes a habokban lelte halálát. Sárog, amikor meghallotta lovai pusztulását, eszét vesztette és sziklavárának faláról a mélybe vetette magát. "Azóta a völgyet Ménes-völgynek hívják, patak összeszorult, él benne sok pisztráng, az elágazásnál a Patkós-völgy is ott van, hol a ménes vesztét lelte a habokba. A történet óta sok idő telt el: A várat azóta az idő elnyűtte, gazdája szintén aföldbe kerűle. "
A Ménes:völ?y mondá~a c~ak e~ a sok közül, A fakuló kéziratok között még sok-sok csodas történet "Plhen'. Amikor legutóbb Szinben jártam Izsó Laci bácsi ~~ik szenved~lyén~k hódolt: kertészkedett. Gödröket ásott, s mint elmondta, kortefákat akar ültetni. Nyolcvanöt évesen is az életre gondol, ajövőre. (1975)
14
Szintől Tornakápolnáig
)
Felfelé kanyarodva a Szeicepusztára vezető szerpentinen, ezen az Isten jókedvében teremtette gyönyörű tájon, hajdan volt öreg barátom Bobaly Pista bátyám jár az eszemben. De sok csodás történetet tudott ő erről a vidékről! Minden sziklának, töbörnek, völgynek, oromnak megvolt a maga szép és izgalmas legendája, s ezt együtt, mind egyedül csak Pista bátyám ismerte. A közeli Szögligeten lakott, ott is alussza örök álmát a Ménes-patak völgyében. Isten nyugossza! Hogy miért jutott eszembe Ő, eSzelcére vezető, gyalog magam is sokszor megsétálta úton? Híres vadászó helyez, nem akárkik látogathatta vadászparadicsom! Abban az időben, amikor én éltem e tájon, például Vályi Péter a később szerencsétlenűl járt politikus jött ide gyakran, meg a két szinész, apa ésfia, Benkő Gyula és fia Benkő Péter. No és persze sok, jó pénzű nyugatnémet vadász. De hát már korábban is kedvelt vadászmező volt a Szelcepuszta-DerenkSzögliget övezte háborítatlan természet. Maga vitéz Nagybányai Horthy Miklás kormányzó úr is gyakorta megfordult itt. Vele kapcsolatban öreg barátom két történetet is elmesélt annak idején, most ezekjutottak eszembe. Egyik alkalommal a főerdész (vagy intéző volt a neve?, ezt már nem tudom) mondta a kocsisnak; hogy fogjon be a könnyű hintóba, mert nemsokára mennek le a Szini állomásra, amely Szelcétől vagy tíz kilométerre fekszik: A kocsi nem kérdezett semmit, tudta ő kérdés nélkül, hogy az állomásra vonathoz mennek; nyilván valamilyen rangos vendég érkezik, azt fogják felhozni a vadászkasté/yba. A főerdész egyebet nem mondott a kocsisnak, az úton is odafelé végig szótalan volt. ASzini állomáson a kocsis ; leparkolt" a hintóval az állomás előtti téren, az erdészúr pedig bement a váróterembe. . A kocsis csak azt látta a bakon maradva, hogy beérkezik a miskolci vonat, de néhány perc múlva a vártjólöltözött nagyságos úr helyet egy egyszerű vadászruhás ember jött a hintó felé. Az erdész urat csak később, jóval hátrább lemaradva látta kovetni. Az ismeretlen köszönt, majd készült felszállni a hintó hátsó ülésére. - Nem úgy van az - kiáltott rá a kocsis. - Az úr helye legfeljebb itt van mellettem a bakon, oda hátra csak afőerdész úr ülhet. Akkor ért oda a főerdész, hallott minden szót, nyomban falfehér lett. Ám a vendég, a vadászruhás úr csak intett neki a szemével, nyugalom, majd szótlanul végrehajtotta az utasítást és felült a kocsis mellé a bakra. A főerdész úr pedig, mint idefelé újra a főhelyen ülte végig az utat. Az út visszafelé sem volt beszédes. Szeleére érve, a vadászruhás úr leszállt a bakró/. - Köszönöm magának a fuvart - mondta a kocsisnak; majd a zsebébe nyúlt és onnan egy ezüst 5 pengőst húzott elő. - Ez meg a magáé - nyújtotta a kocsinak; mégpedig úgy, hogy az lássa, kinek az arcképe van az érme fejrészén. - Megismeri ki ez? - kérdezte a kocsist. Az rápillantott s már mondta is - hát a kormányzó ... Az úr szót már nem tudta kimondani. Elállt a lélegzete. Oh én marha - gondolhatta. Hisz' ez maga a kormányzó úri És én őt ültettem fel magam mellé a bakra! Elsápadt. De akkor a vadászruhás úr, aki maga Horthy kormányzó úr volt már nevetett. - Nincs semmi baj barátom! - mondta. - hisz' maga helyesen cselekedett. A .,főhely" mindig afőerdész urat illeti meg, s nem az egyszerű vadászt. Egyébként is én már olyan régen ültem a bakon, hogy kimondottan élveztem a helyet.
15
* A hetvenes évek elején két esztendeig munka- és lakhelyem volt e táj, Nem csoda hát, ha azt mondom: hazajöttem. Mi tagadás elfogult vagyok e vidékkel. Számomra nem csupán szép és megcsodálni való! Látott külleme mellett érzem a lelkét is, a szívdobbanását, s az így egész táplálja azt az érzést és tudatot: jó visszajönni. Hogy élni jó-e errefelé, erre a kérdésre már sokkal nehezebb választ adnom, Szép, de nagyon szegény vidék ez, A természet errefelé nem gazdag búza- és kukoricatermésekkel fizet, meg értékes ásványkincsekkel, következésképp munkahely is jóval kevesebb van, mint amennyi kellene, Kökény kéklik, galagonya, som piroslik, s boróka, fenyő zöldell e tájon bőséggel, melyet nézni, csodálni nagyon szép, vonzó turistaprogram is különösen ilyenkor ősz tájon, de csak egy-két napra, Ám ebből megélni a szociográfus, Szabó Zoltán szavaival élve - cifra nyomorúság, Könyvet érdemelne az itteni ember nehéz sorsa, már-már kilátástalan helyzete, Pedig ha van ennek az országnak olyan tája, amelyiket teljes egészében az idegenforgalom szolgálatába lehetne állítani, akkor ez a vidék az. A hatalmas tábla már Perkupa után jelzi: az Aggteleki Nemzeti Park területén járunk, szóval nem akármilyen vidéken, Turistának teremtett paradicsom terültére léptünk Az első lakott helyaSzini állomás (akarom mondani Jósvafő-Aggtelek, mert már hosszú ideje flancból így nevezik ezt az állomást, amely Aggtelektől legalább húsz, ha nem több kilométerre fekszik). De hát ilyen a szegény sorsa! Azt a keveset is elveszik tőle amilye van, Én mindenesetre szini állomásnak nevezem a jövőben is, tiszteIgésül egy szerény falunak, Az állomással átellenben falatozó, vendéglő áll, valamikor jó féle ételeket is kaphatott itt abetévedt és éhes turista, Most is van uni kum, szilva- és körtepálinka, bor is többféle, ám étket legfeljebb ropi és Balaton szelet formájában vehet magához az ember. Szerencsére az állomási vendéglőtől egy kilométerre az úgynevezett keresztút után, egy hajdani romos vízimalom helyén gyönyörűen rendbe hozott épület, no meg tábla is hirdeti: Mihalik büfé. Szerény e cím, mert több ez mint büfé. Szépen berendezett ízléses vendéglő ez, látszik rajta, gazdája megfordult már az idegenforgalmat nálunknál magasabb színvonalon gyakorló népeknél, Így igaz, Mihalik Miklós Amerikából jött haza - mint mondta a honvágy húzta vissza a szülőföldre -, s csinált egy tájba illő, az idegent minden hókuszpókusz nélkül becsalogató vendégfogadót. S mint hallottuk az ízletes fokhagymás sült falatozása közben, ennél nem áll meg, A húsz szobás panzió terve is megszületett már, s rövidesen kivitelezésre is kerül, Mihalik úr persze igyekszik több lábon megállni, a vendégfogadó mellett Szin községben diszkont élelmiszer üzletet is üzemeltet. Szin régi magyar falu, hajdan Abaúj-Torna vármegyében 1851-ben 100 katolikus, 625 református, 31 zsidó lakta. Abban az időben azt is feljegyezték róla: malmai vannak a Jósva patak mellett, s bír igen jó bort termő szőlőhegyet. Mostanság nem vallási felekezet alapján csoportosítják az itt élő népet, hanem magyar és cigány alapján, Szin egyike megyénk azon községeinek, ahol a cigánylakosság aránya igen magas, s évről évre nő. Szin látnivalóit a községet övező dombokon, hegyeken kell keresni. A falu alsó részén a Bikk meredek, s korábban fátlan domboIdalát mára visszahódította a boróka, Gyönyörű látvány, Ugyanilyen 16
hangulatos túra lehet a falu "pincesorára", a Csemerbe történő látogatás is. Hogy milyen a mostani Szini bor? Maradjunk annyiban: nem lehet meghalni tőle. Szin református temploma, a háború áldozatainak emléktáblájával ugyancsak figyelmet érdemel, miként a polgármesteri hivatal mellett az a szép kúriaépület is, ahol hajdanán Páger Antal főszereplésével Az orvos halála filmet forgatták. A falu felső végén kis katolikus templom egyszerűsége vonja magára a figyelmet, meg a Jósva széles völgyét kísérő egyre magasabb dombok ilyenkor ősszel ezer színben tarkálló üstöke. Szin egyébként már a kelta időkben lakott hely volt, a környéken feltárt : ilyenkorú leletek ércbányászatra és feldolgozásra utalnak, Szóval ezer évekkel korábban ipar volt itt, virágzó, ma viszont legfeljebb a hangyabogáncs, a kökörcsin, a berki habszegfü.virít errefelé, A Szin után következő falu Szinpetri határában a' csapás-tetői barlangból előkerült kiéti kultúra cseréptöredékei, valamint a korai vaskor kerámiái, csontszerszámai ugyancsak azt bizonyítják: régóta otthona az embernek e táj, De mielőtt Petribe betérnénk, előbb szaladjunk fel Szeleepusztára. Szin után közvetlenül jobbra, jó minőségű út vezet fel Magyarország egyik legmagasabb vadászparadicsomába, Nem csak vadásznak szemet-gyönyörködtető a táj, az itt-ott elővillanó fehér karszt, a méregzöld borókák, a termetes, zúgó fenyők, az erdőkből ki-kitárulkozó ligetek szemet, lelket, idegeket regenerálnak. Fent, Szelcén egy bekerített "vadasparkban" idetelepített dámvadakat is látunk S ki mindenkit látott maga ez a táj? Hány híres és esetenként hírhedt nagy embert? Akik itt vadásztak, vagy vadásznak nem a mai, mindennapos értelemben véve "munkanélküliek"? Legalább is engem a vadászat éppúgy hidegen hagy, mint egy lehervadt menyasszony. Többre becsülöm e táj bakancsos bebarangolását, vizeinek, virágainak felfedezését, egy szalonnasütést - a kijelölt helyeken -, s forrásainak hűs kortyait, Nehezen szabadulva a romantikus szelcei úttól, visszatérünk a Szinpetribe vezető országútra. Szinpetri innen 1-2 kilométer, s itt találjuk a mai barangolásunk egyetlen müemlékjegyzékben lévő épületét, a petri református templomot. 1973-ban épült, majd az 1877-es tűzvész után nyerte el mai formáját. "Egyhajós" épület, a főhomlokzat síkjában álló nyugati toronnyal. A tornyos főhomlokzatot négy széles, erős plasztikájú pilaszter és hangsúlyos párkányok tagolják, A homlokzatot magas, barokkos vonalú toronysisak és a féloromfalak szélén egy-egy csúcsos dísz egészíti ki," Belül szép a szószék fűrészelt díszes koronája, az 1878-ban készült famennyezete, általában valamennyi fából készült, míves asztalosmunkát igazoló berendezési tárgya, Egyébként Szinpetriben nem a részleteket kell keresni! Annak ellenére, hogy akadnak szép számmal ilyen megcsodálni valók is, például a "falura nőtt" domboldal karcsú fenyői, jó néhány ház gyönyörűen faragott tornáca, ám Petri egészében a tájba beillesztve gyönyörű, Ehhez pedig az kell, hogy az ember felkapaszkodjon a Tomakápolnára vezető szerpentinen, S úgy fél útnál, amikor már kellő magasságba ért, akkor ott, ahol kibukkan a fák közül az alattunk elterülő táj, méghozzá széles horizonttal, nos akkor ott olyan kép tárul elénk, mint a legs~eb,b olasz, osztrák, svájci, német prospektusokról. Ha nekem kellene Magyarorszagrol
17
útikönyvet készítenem, a címlapra színesben ezt a képet tenném, amelyet sajnos már délutáni szürkületben fotóriporter kollégám is megörökített. Innen fentről fenséges tájban, mint egy ékszerdoboz úgy búvik karcsú templomtornyával Szinpetri. S innen fentről - ebben a nagy természet adta nyugalomban - nem is hinné az ember, hogy odalent a falu kisboltjában a nagyon szimpatikus fiatal vállalkozótól nagyon sokat csak hitelben tudnak még alapvető élelmiszereket is vásárolni. Tornakápolna mai utunk végcélja. Az elmúlt két évtized során jómagam is többször megkondítottam a lélekharangot e falu megmentéséért. A hetvenes években bizony aggasztó méretekben fogyatkozott Kápolna. Mára Szerencsére a folyamat megállt, sőt megfordult. Tornakápolna éll Egykori tanítványom, Kollár Ann~ édesapjával találkozom a falu "főutcáján", egy vízelvezető fölé készít átjárót. O mondja: níncs egyetlen üres ház sem a faluban. - Amott, ahol azt anémet rendszámú kocsit látja, most is itt van a német tulajdonos. Ezt itt szemben, a maga kedvenc házát, szintén németek vették meg. Akik ott jobbra ássák a kertet, azok debreceniek. Szóval úgy néz ki Kápolna megmarad. Ez a mai nap legjobb híre számomra. S azzal toldom meg, hogy biztatom Önöket, ejtsék egyszer útba ezt a kevesek által ismert települést, hol az én időmben is Matók, Maraffaiak, Szőrök, Kollárok, szóval melegszívű, barátságos emberek laktak. S persze néhai Pozsgai Béni bátyám, akinek ,jóvoltából" egyszer még a Szabad Európa Rádióba is bekerült a Tornakápolnáról szóló cikkünk. Tisztességes, jó magyar ember volt, a szögligeti Bobaly István meIJett a másik legjobb emlékű barátom e vidékről. Tornakápolna egyéb ként sok mindenre bizonyság. Bizonyság arra, hogy alig ismerjük szűkebb pátriánkat; bizonyság arra, hogy szép tájat látni nem csak külföldön lehet; s bizonyság arra is, nagyok és még kiaknázatlanok a lehetőségeink a falusi, vidéki turizmust illetően. (1994)
TORNAKÁPOLNA "Olyan ez a vidék, akár a drogéria" Farkas néni meséli, amikor a Maraffai család elköltözött Tornakápolnáról, az ott maradók bizony könnyeztek. Sajnálták az elmenőket, és közben önmagukat, az egyre fogyatkozó, kisebbre zsugorodó falut siratták. Mindez pedig bizonyság arra: réges-régen egymásra utalt ez a kis közösség; létszárnukból, elzártságukból, "gyaloglás-kilométerekben" mért távolságukból, de mindenekelőtt családiasságukból eredően. Aki innen "kirepül" - azért, hogy másfelé próbáljon szerencsét -, egy emberséges, tiszta levegőn nevelkedett, közös sorsot élő családból szakad ki. Olyan közösségből, amelyikben minden egyes ember tudta, tudja a másik "örömperceit" ...
* 18
Némi túlzással állíthatom, a csöpp község "szeIJemi" központja ma az egykori iskola tanítói lakásának konyhája. Lehet olyan 12 négyzetméternyi helyiség. Már évek óta ez Tornakápolna "szíve": avegyesbolt. Akad itt minden, akárcsak nagyobb helyeken, legfeljebb az áruválaszték az szegényesebb valamelyest. Például kenyeret csak háromszor hoznak hetente: hétfőn, szerdán, pénteken. Egy-egy alkalommal 28-30 darabot. Igaz, többet nem is igényel a falu. Ez a bolt az itt lakóknak nem csupán vásárlási hely. A beszélgetések, a gondolatkicserélések színtere is. Afféle fórumo Igaz, ebben a faluban esténként még összejárnak - főleg az öregek -, s ilyenkor a hajdani, pezsgöbb élem község ügyét szárnyra kapja a szó. A fiatal boltvezető, Farkas Valéria például az egykori iskola kulturális szerepét emlegeti, nem kevés nosztalgiával. Annak idején, amíg a községben volt elég gyerek, s az iskolát nem körzetesítették, többek között tevékeny bábszakkör működött az itt élő Mészáros tanító néni vezetésével. Késő estig világos volt akkor az iskola ablaka. Most meg? Alig történik valami. Az utolsó esküvő 1972-ben volt. A falunak mindössze egyetlen általános iskolása van, ő most Szendrőben tanul. Az egykori iskola felszerelési tárgyait annak idején a körzeti iskola központjába, Szinbe vitték. - Egyáltalán van itt fiatal? - kérdeztem a boltvezetötöl. - Tizennégyen vagyunk KISZ-esek. De mindössze hárman, Szőr Marika, Szőr Laci és én lakom állandó jelleggel itt. A többiek mikor, hogy járnak haza. - A KISZ szervezet munkája miből áll? - Politikai tanfolyamokat tartunk, néha bált. Jobbára csak nyáron. Akkor még csak eljönnek másfelől is, de télen ki jön fel ide? A KISZ-helyiség az egykori iskola egyetlen tanterme. Ott van közvetlenül a bolt mellett. Belesek az ablakon. Az egy-két bútor, valósággal elvész a négy fal között. Valahogy az egész nagyon árvának, üresnek tűnik ...
* Pozsgai Benjáminhoz a boltvezető tanácsára megyünk. A pirosra festett hó már a kapunál jelzi, nem régen jeles esemény történt a Pozsgai-portán, A sertésvágás nevezetes aktus ezen a tájon. Olyan család-hazaszólító ünnep. Pozsgai bácsinak hét gyermeke van, szerteszét az országban. - Nem akart közülük itthon maradni senki? Meglepődve néz rám, azt gondolja viccelek vele. - Itt élni. Kínek kell már ez a fajta élet? - Maguk mégis itt maradtak!? - Az más. Én 78 éves vagyok. Mi már hová mennénk? Nekünk már jó itt . Az istállóban, amíg van állat, a kenyerünk mindig meglesz. - Szép ez a vidék - mondom neki őszintén. - Városból kijönni ide egy-két napra, hétre, valóban élmény, mert tényleg gyönyörű ez a táj. De itt élni, a kenyeret itt keresni, vagy máshová eljárni, s onnan nap, mint nap hazajárni, az egészen más. A fiatal rákényszerül, hogy elmenjen innen ...
19
Amikor kikísér, a kapuból visszafordul a háza felé. - Mit gondol, ki fog utánam benn lakni? Hallgatok, csak a házat nézem, a díszesen faragott gangot, a hosszú épületet, s az jár az eszemben, kár lenne ha elpusztulna. Mert lehangoló látni, a Pozsgaiékkal szomszédos portán, hogyan roskadoznak az egykor lakott épület falai. - Csak az egér, csak az jön ide lakni - zökkent vissza Béni bácsi hangja a két ház elgondolkodásra késztető "látványból" -, de valamiféle megrendülés a búcsúkézfogás után is marad bennem. Csak akkor mosolygok újra, amikor utánunk szól. _ Jöjjenek el tavasszal is, amikor virágzanak a gyümölcsfák. Olyan ez a vidék akkor, akár a drogéria ...
* A falu fóterén Farkas Valériával, Szegő Sándornéval és Farkas Árpádnéval gyors számadást végzünk. Harminchét ház van a faluban, ebből tizenegy áll üresen. A község lakossága hatvannégy, ebbe beleszámoltuk azokat is, akik csak hétvégeken járnak haza. A létszám évről évre fogy. Az indok? Elmondják azt az asszonyok, ott a főtéren, hevülve, pedig legalább mínusz öt fokot mutat a hőmérő higanyszála. - Minek maradnának itt, ha Barcikán és Miskolcon keresik meg a kenyerüket? _ Van ugyan buszjárat, de pontosan a vonatokhoz nincs. Látott már ilyet? Nem elég az utazás, még gyalogoljon is az ember Szinpetriből télen, nyáron. - A megüresedett házakra nincsen vevő? - Olyan bolond nincs, aki idejönne lakni. _ Néhány érdeklődő már jelentkezett, amolyan hétvégi háznak vennék meg ezt, vagy azt az épületet, de elég keveset ígérnek, így vásárlás nem történt. - Mennyit ígérnek? _ Ki mennyit? Mató Barna bácsi például 150 ezerért adná, s hajói tudom, csak a felét ígérték neki. - Pedig évről évre több erre a kiránduló. Idén nyáron is voltak Pesttől, Hódmezövásárhelyről ... Amikor a kirándulókról beszélnek, valahogy más a hangnem. A szavak rnögött öröm is bujkál, valami remény. Talán mégsem fogy el a falu teljesen? Talán .felfedezik", s a ma még lakott, de egyre fogyatkozó falu jellege átalakul:? Talán előbb-utóbb üdülöfalu is lehet belőle? Ebben bíznak, ezt remélik, s nem reménytelenül. A vidék - amely része az aggteleki karsztnak -, szinte parancsolóan ezt írja elő. Azok az üres, szép parasztházak. Tornakápolnán nem pusztulhatnak el! (1976)
Mint a lombhullás Aznap is mint megelőzően bármikor, a postás gyalog érkezett. Szőlősardóból - mert onnan jött - idáig, négy és fél kilométer az út ...
20
Aznap is, mint megelőzően bármikor, a postás kevés levelet hozott. Például aznap csupán kettőt. Az egyiket Farkas Valériának, a boltvezetőnek címezték, a másikat, ami nem is levél, csak képeslap, Szőr József kapta ... A gyaloglásról, pontosabban a gyalogló emberről meg kívánom jegyezni, ebben a községben nem számít ritkaságnak. Mi is az apostolok szekerén mentünk Tomakápolnára, és a fizetésért Szinbe igyekvő boltvezető - útközben találkoztunk vele - sem választott más módot a közlekedésre. Persze nem is tudom, miért említek választási lehetőséget! Autóbusz ide oly', de oly' ritkán "téved"! A kevés levélről pedig el kívánorn mondani, amit a 66 éves postai kézbesítőtől hallottam. Azt hiszem, érdekes. - Hány tévé van a faluban? Mindössze négy. Rádió meg tizenkettő. Tizenkét éve vagyok itt postás. Akkor még százharmincnyolc lélek élt Tornakápolnán, ma mindössze ötvennyolc... Az már szent igaz, több udvart borít gyeptakaró, mint ahány rádió van a községben. Márpedig a gyep üres, lakatlan házat jelez. Pozsgai Benjámin, akivel ballagunk kifelé az I802-ben festett szép kis kápolnához, ő mondja: - Régen a haragosok kívántak ilyet egymásnak: gyepesedjen be az udvarod. Ez jelentette a pusztulást. .. Most rossz kívánság nélkül is egyre több a gyepes porta, az elhagyott ház. Akik benne laktak, elköltöztek. Vagy ide a templom mellé a temetőbe, vagy máshová, városra, nagyobb helyekre. Az ősszel levelét vesztő fához hasonló ez a település. Szép gondolat. Mint a lombhullás... A költözködési folyamat itt Tornakápolnán permanens, a mai napig tart. Vége legfeljebb akkor lesz, ha a falunak is vége lesz, ha elfogy. Persze vannak, akik ma még azt mondják: amíg a kenyeret ide felhozzák, maradnak. Nem kívánnak elköltözni. Mint például Szőr Endréék. A ház, amelyben laknak, takaros. A porta végében istállók melléképületek. A szobában tévé (az említett négy közül az egyik), az udvaron Zsiguli (egyetlen kocsi a faluban). A családfő Szőr Endre, 52 éves. Vájár Ormoson. A felesége háztartásbeli.. A két gyermek közül a 23 éves Sándor, kohóipari technikumot végzett, s jelenleg az LKM-ben dolgozik. Minden műszakra bejár. Ö mondja: - Jó itt lakni, nem vágyom el. .. Sindoklásul a levegőt, a környezetet említi. A másik gyermek, a 21 éves Marika, nincs állásban. Bedolgozóként varr, emellett a nyolc éve fekvő nagymamáját ápolja. - Szerettem volna továbbtanuini, kereskedelmi iskolában. Nem úgy alakult ... Persze, véglegesen még nem mondtam le róla... Szőr Endréék, tehát maradnak. De a Tornakápolnára oly' jellemző elköltözési folyamatnak ők sem tudnak útjába állni. Minden évben egy-két család rászánja magát, felkerekedik. - Most ki a következő? - Szőr Andor - mondják a kápolnaiak. Szőr Andoréknál, a Dózsa György utcában (ez a falu egyetlen utcája), a 15 éves lányukat (ő is Szőr Marika) találjuk otthon. Megjegyzem, ebben a faluban majdcsaknem mindenki Szőr, vagy Mató nevet visel. Akit mégis másképpen hívnak, például Pozsgainak vagy Szegönek, az már "bevándorlónak" számít. 21
_ Hová költöztök? - kérdem akislánytól. - Hejőkürtre. - Jobblesz ott? Tétovázik, de aztán csak azt válaszolja: jobb. Ezt bizonygat ja később elkerülő Szőr Andor is. Hejőkürtjóval nagyobb hely. A felesége különben odavaló. Mi pedig regisztráljuk: egy családdal újra kevesebb lesz, Ritó Istvánnak egy házzal ismét kevesebbe kell bekopognia. Biz' isten ilyet még nem láttam! Anadrágszíj s;zélessé,gű kukoric~tábla ~öze~én, nyakában lánccal és csengővel egy kutya ül. Olul negy, karófelére kifeszített műanyag fólia szolgál. Az ámulat azonban rövid, mert a gazda, Pozsgai Béni bátyám, mindent megmagyaráz: - Annyi itt a vaddisznó- és szarvaskár, különösen most ősszel, ho~ kénytelen voltam az öríztetésnek ezt a módját választani. Ugyes kutya ez a Csoki. Rögtön ugat, mihelyst megérzi a vad szagát, aztán meg a csengő is szól a nyakában, úgyhogy nem nagyon mer a szarvas vagy a disznó a közelbe jönni .... Sajnos a kápolnai háztáji földek termésére nemcsak a vadak fenik a fogukat. A 73 esztendős Szőr Dániel, Mató Borbála panaszkodik: _ Olyan, de olyan szép krumplink volt az idén, szinte nyakig ért a szára, hát nem felhúzgálta valami istentelen és elvitte, ami a szárral feljött! Az uram ma kiment, hogy ami még ottmaradt a földben, összeszedje. De mi maradt már ott!? Most mondja meg, ki lehet az, akit ilyesmire vitt rá a lelkiismerete? .. Tomakápolnán minden beszélgetés a termés, a jószág körül forog. A gazdálkodás életforma erre, még azoknál is, akik a hivatalos munkaidejüket a bányában, vagy gyárban dolgozzák le. Ezt mutatta ottlétünk napján a kápolnai határ, ami népesebb volt, mint a falu belül. Ezt láttuk az embertől néptelen, de libáktól, csirkéktől annál inkább benépesített fóutcácskán. Ezt hallottuk azoktól, akikkel beszélgettünk: minden lakott portán egy-két tehén ma még megtalálható, s ha már más nincs is, tejbegyűjtő még van a faluban. Tavaly a tomakápolnai tél rabul ejtett. Akkor az a tiszta havú, decemberi alkony táplált, pontosabban elültetett bennem egy érzést. Ebben a természet parkosította községben a többi évszak is minden bizonnyal rabul ejtene. S valóban, nem csalódtam. Bár tavaszt, s nyarat még nem láttam itt, arra a kérdésre, hogy Tomakápolnához melyik évszak illik leginkább, a választ meg merem kockáztatni: a mostani, az ősz. Hogy miért? A magyarázat kézenfekvő. Mindkettő, az ősz is a falu is csendes, kedves szomorkás, nosztalgikus. S abban is rokon mindkettő, hogy ugyanúgy az elmúlás árnyékát vetítik elő. De ez már korántsem kedves. Főleg a falu esetében nem. Mert egy megdermedt évszakot még - sőt mindig - követ kikelet, de ha egy falu végleg kihal, nem valószínű, hogy lesz új ébredés. Az élet törvényei ilyen esetekben "könyörtelenebbek"
...
(1978)
A kakas is szállni készül? A korábban ébredt fák, bokrok levéllel, barkával, sárga virágzattai köszöntik a tavaszt. és az ideérkezett, vagy - tévedt látogatót, idegent. Nem az első alkalommal
22
történik meg, hogy az egyéb ként évek óta ebben a megyében szolgálatot teljesítő gépkocsivezetők bevallják a felfelé kanyargó szerpentinen: ezen az úton még sohasem jártak. Aztán, amikor felér az út a tetőre, és alattunk mélyen homorodik a Kecskekút-völgy, akkor sem ők, sem más nem állja meg szó nélkül: ilyen szép tájat keveset láttam. Most a sötét-feketét felöltött égbolt egyébként is kiélezi az ember ámulatérzékét. Ilyenkor valami félelmetes is van a máskor olyan, de olyan szelíd tájban. Itt, északon és fent a tavaszt a néhány rügyező bokron, fán kívül jobbára még csak az esőcseppek höfoka jelzi. Langyos, akár a nyári záporé. De mert sok hullott belőle az elmúlt napokban, pont' ez a tavaszi eső az, ami késlelteti a csöpp falu igazi barkabontását. Pozsgaiéknál, de máshol is a kotlósalja kiscsibéit a tűzhely alatt még a konyha melege védelmezi, s a kiskertekben, a falu melletti dűlőkben még műveletlenül pihen a föld, Persze van, ami nyáron is ugyanígy marad, legfeljebb a fű ölt rajta más színű ruhát. - A tsz nem nagyon műveli, pedig még egyéni gazda koromban én, a tudatlan paraszt eredményesen termesztettem itt a csillagfürtöt, a szarvaskerepet, a lucernamagot. Mindez Pozsgai Béni bácsinak, a nyugdíjas tsz-tagnak a kesergése. Hamu alatt felizzó parázs, mint ahogy az valamennyi tomakápolnai öregnek szava. Sőt, olykorolykor lángra is lobban a parázs, amely a már-már éjszakára készülö, alvónak tűnő faluból üzenetet továbbít. - A minap a tsz kiküldött nekünk egy felszólítást, hogy nyolc napon belül fizessük be a háztáji területek műveléséhez nyújtott szolgáltatás elmúlt évi ellenértékét. De hiszen nem kaptunk mi semmi szolgáltatást! Akkor miért fizessek én a felségemmel együtt 700 forintot? Saját tehenes fogatom van. Minden munkát azzal és magam végzek. De ez semmi! Képzelje, még olyanoknak is küldtek felszólítást, akik tavaly már nem is laktak. Tomakápolnán. Maga érti ezt? Ha ők nem értik, én odacsöppent, hogy érteném? Egyáltalán érti ezt valaki? A falu dombon levő apró templomának (belül színesre, szép cifrázatúra festett, famennyezetű, faberendezésű) fatomyán a kakast rozsda marja, nem ragyog. Sőt, fémtaréjából, tollazatából jócskán ellopott már az idő. Mintha csak az elmúlt években innen elröppent családok után, illetve a most elkészülőkkel ez a kakas is szállni készülne. A templom melletti, egyébként néprajzilag is igen értékes (néhány műkő síremlékkel kissé megcsúfitott) kopjafás temetőben bizony jóval több a sírhant, mint ahány ház kérnénye odalent füstöl. Pedig itt a füstölgő kémény az élet legbiztosabb jele. Batykó Andráséktól még száll a rust. De meddig? Az otthontartózkodó feleség mondja: - Edelényben vettünk házat, lehet hogy már idén novemberben elköltözünk. Edelényben már lassan több kápolnai lakik, mint itt. - Nem sajnál elmenni? Hiszen itt csodálatosan szép a táj, jó a levegő, nem is beszélve a nagy-nagy nyugalomról. - Aki egy évben kétszer jön ide, annak elhiszem, hogy szép. De aki Kígyósoromban szénát gyújt, az kevésbé tua ebben gyönyörködni. Egyébként Edelényből majd mi is visszajövünk néha "gyönyörködni". Jó adag irónia van a mondandójában, s nyilván joggal; de végül mégsem tudja megtagadni önmagát.
23
_ Hová költöztök? - kérdem akislánytól. - Hejőkürtre. - Jobblesz ott? Tétovázik, de aztán csak azt válaszolja: jobb. Ezt bizonygatja később elkerülő Szőr Andor is. Hejőkürt jóval nagyobb hely. A felesége különben odavaló. Mi pedig regisztráljuk: egy családdal újra kevesebb lesz, Ritó Istvánnak egy házzal ismét kevesebbe kell bekopognia. Biz' isten ilyet még nem láttam! A nadrágszíj szélességű kukoricatábla közepén, nyakában lánccal és csengővel egy kutya ül. Ólul négy, karófélére kifeszített műanyag fólia szolgál. Az ámulat azonban rövid, mert a gazda, Pozsgai Béni bátyám, mindent megmagyaráz: - Annyi itt a vaddisznó- és szarvaskár, külö~ösen most ősszel, ho~ kénytelen voltam az őriztetésnek ezt a módját választani. Ugyes kutya ez a Csoki. Rögtön ugat, mihelyst megérzi a vad szagát, aztán meg a csengő is szól a nyakában, úgyhogy nem nagyon mer a szarvas vagy a disznó a közelbe jönni ... Sajnos a kápolnai háztáji földek termésére nemcsak a vadak fenik a fogukat. A 73 esztendős Szőr Dániel, Mató Borbála panaszkodik: _ Olyan, de olyan szép krumplink volt az idén, szinte nyakig ért a szára, hát nem felhúzgálta valami istentelen és elvitte, ami a szárral feljött! Az uram ma kiment, hogy ami még ottmaradt a földben, összeszedje. De mi maradt már ott!? Most mondja meg, ki lehet az, akit ilyesmire vitt rá a lelkiismerete? .. Tornakápolnán minden beszélgetés a termés, a jószág körül forog. A gazdálkodás életforma erre, még azoknál is, akik a hivatalos munkaidejüket a bányában, vagy gyárban dolgozzák le. Ezt mutatta ottlétünk napján a kápolnai határ, ami népesebb volt, mint a falu belül. Ezt láttuk az embertől néptelen, de libáktól, csirkéktől annál inkább benépesített fóutcácskán. Ezt hallottuk azoktól, akikkel beszélgettünk: minden lakott portán egy-két tehén ma még megtalálható, s ha már más nincs is, tejbegyűjtő még van a faluban. Tavaly a tornakápolnai tél rabul ejtett. Akkor az a tiszta havú, decemberi alkony táplált, pontosabban elültetett bennem egy érzést. Ebben a természet parkosította községben a többi évszak is minden bizonnyal rabul ejtene. S valóban, nem csalódtam. Bár tavaszt, s nyarat még nem láttam itt, arra a kérdésre, hogy Tornakápolnához melyik évszak illik leginkább, a választ meg merem kockáztatni: a mostani, az ősz. Hogy miért? A magyarázat kézenfekvő. Mindkettő, az ősz is a falu is csendes, kedves, szomorkás, nosztalgikus. S abban is rokon mindkettő, hogy ugyanúgy az elmúlás árnyékát vetítik elő. De ez már korántsem kedves. Főleg a falu esetében nem. Mert egy megdermedt évszakot még - sőt mindig - követ kikelet, de ha egy falu végleg kihal, nem valószínű, hogy lesz új ébredés. Az élet törvényei ilyen esetekben "könyörtelenebbek" ... (1978)
A kakas is szállni készül? A korábban ébredt fák, bokrok levéllel, barkával, sárga virágzattaI köszöntik a tavaszt. és az ideérkezett, vagy - tévedt látogatót, idegent. Nem az első alkalommal
22
történik meg, hogy az egyébként évek óta ebben a megyében szolgálatot teljesítő gépkocsivezetök bevallják a felfelé kanyargó szerpentinen: ezen az úton még sohasem jártak. Aztán, amikor felér az út a tetőre, és alattunk mélyen homorodik a Kecskekút-völgy, akkor sem ök, sem más nem állja meg szó nélkül: ilyen szép tájat keveset láttam. Most a sötét-feketét felöltött égbolt egyébként is kiélezi az ember ámulatérzéket. Ilyenkor valami félelmetes is van a máskor olyan, de olyan szelíd tájban. Itt, északon és fent a tavaszt a néhány rügyező bokron, fán kívül jobbára még csak az esőcseppek höfoka jelzi. Langyos, akár a nyári záporé. De mert sok hullott belőle az elmúlt napokban, pont' ez a tavaszi eső az, ami késlelteti a csöpp falu igazi barkabontását. Pozsgaiéknál, de máshol is a kotIósalja kiscsibéit a tűzhely alatt még a konyha melege védelmezi, s a kiskertekben, a falu melletti dűlőkben még műveletlenül pihen a föld. Persze van, ami nyáron is ugyanígy marad, legfeljebb a ru ölt rajta más színű ruhát. - A tsz nem nagyon műveli, pedig még egyéni gazda koromban én, a tudatlan paraszt eredményesen termesztettem itt a csillagfürtöt, a szarvaskerepet, a lucernamagot. Mindez Pozsgai Béni bácsinak, a nyugdíjas tsz-tagnak a kesergése. Hamu alatt felizzó parázs, mint ahogy az valamennyi tornakápolnai öregnek szava. Sőt, olykorolykor lángra is lobban a parázs, amely a már-már éjszakára készülö, alvónak tűnő faluból üzenetet továbbít. - A minap a tsz kiküldött nekünk egy felszólítást, hogy nyolc napon belül fizessük be a háztáji területek műveléséhez nyújtott szolgáltatás elmúlt évi ellenértékét. De hiszen nem kaptunk mi semmi szolgáltatást! Akkor miért fizessek én a felségemmel együtt 700 forintot? Saját tehenes fogatom van. Minden munkát azzal és magam végzek. De ez semmi! Képzelje, még olyanoknak is küldtek felszólítást, akik tavaly már nem is laktakTornakápolnán. Maga érti ezt? Ha ők nem értik, én odacsöppent, hogy érteném? Egyáltalán érti ezt valaki? A falu dombon levő apró templomának (belül színesre, szépcifrázatúra festett, famennyezetű, faberendezésű) fatornyán a kakast rozsda marja, nem ragyog. Sőt, fémtaréjából, tollazatából jócskán ellopott már az idő. Mintha csak az elmúlt években innen elröppent családok után, illetve a most elkészülökkel ez a kakas is szállni készülne. A templom melletti, egyébként néprajzilag is igen értékes (néhány műkő síremlékkel kissé megcsúfitott) kopjafás temetőben bizony jóval több a sírhant, mint ahány ház kéménye odalent füstöl. Pedig itt a füstölgő kémény az élet legbiztosabb jele. Batyk6 Andráséktól még száll a rust. De meddig? Az otthontartózkodó feleség mondja: - Edelényben vettünk házat, lehet hogy már idén novemberben elköltözünk. Edelényben már lassan több kápolnai lakik, mint itt. - Nem sajnál elmenni? Hiszen itt csodálatosan szép a táj, jó a levegö, nem is beszélve a nagy-nagy nyugalomról. - Aki egy évben kétszer jön ide, annak elhiszem, hogy szép. De aki Kígyósoromban szénát gyűjt, az kevésbé tua ebben gyönyörködni. Egyébként Edelényből majd mi is visszajövünk néha "gyönyörködni". ló adag irónia van a mondand6jában, s nyilván joggal; de végül mégsem tudja megtagadni önmagát.
23
Így mondta, hazajövünk. .. Jó egy éve, egy akkori cikkemben azt kérdeztem. Tornakápolna pusztulását, fogyatkozását látva, a szép kis templomunk tetején rozsdás~d~ kakas sugallt~ .~t~e~ alapján: a kakas is szállni készül? Lám azóta a templomnál IS végeztek felújítási munkákat, ha a létszámban nem is sokan, vannak már visszatérők és újtelepesek. Ezek szerint mégsem száll el az a kakas? De jó lenne egy-két év múlva ugyanennek a mondatnak a végére kérdőjel helyett felkiáltójelet tenni! (1980)
Kápolnai tél Mégpedig tornakápolnai. Merthogy az én tudomásom ~zerint is van pél?ául Sajókápolna, sőt Kápolna csak úgy egyedül, magában, nem ISmessze, a szomszédos Heves megyében. És nyilván akad még az országban másfelé is olyan község, amely a kápolna szót nevében megőrizte. Kisebbek, nagyobbak, szépek, kevés~é szépek, Ez a .miénk" például kicsi. Nagyon kicsi. Es szép. Nagyon szep. Nagynak egyébként soha nem volt nagy, de valamikor mégiscsak tekintélyesebb településnek számított. Úgy elfogyott azonban, akár a telihold. Az égen ma már csupán az utolsó negyed sápadozik. . Amikor most legutóbb ott jártunk,' hó borított mindent. Fehéren, tisztán, békésen. Hogy van-e még a hóból azóta is, nem tudom. Itt Miskolcon, ha kinézek az ablakon, már nyoma sincs. De ki tudja. Ott hátha még maradt b~lőle. Pe~sze, ~a nincs, az sem baj. Pozsgai Béni bácsi unokája - ha Barcikáról Újra meglátogatja kápolnai nagyapját - legfeljebb nem a tyúkokat fo~a hógolyózn!: Talál h:lyette ~~ játékot. Mert biztosan talál, hiszen az egész környék gondtalan játszadozásra ~sablt. Hogya játszótárskeresésben lesz-e szerencséje, .azt viszont nem .tudorr;. ~lzony, néhány házzal odább, Kolláréknál a sajószentpéten unoka, Szerenesi Andras jogosan panaszolta: nemigen van kivel játszania. Ami igaz, az igaz. Itt Tornakápolnán manapság nem túlságosan gyakori a gyermekáldás. Ez. nemc~ak azért v~n,. sőt elsősorban nem azért, mert ma már minden faluból, tehát mnen ISvárosba VISZikel szülni a kismamákat. Más itt a baj. Nem nagyon találunk olyanokat, akiket a kismama korosztályba még besorolhatnánk. Kollárékhoz a falu talán legszebb téli ünnepén, a disznóölés kellős közepén toppantunk be. Munka volt bőven. Két hízót vágtak. Asszony, ember, aki talpon volt mindenki szorgoskodott. A húst már az esti, vacsorához sütötték, de közben töltötték a hurkát, kolbászt, sózták a füstölőre szánt szalonnát. Olyan családot összeszólító ünnep a disznóölés errefelé. Természetes, hogy otthon volt min~en gyermek, unoka és persze a vők is, akikre többek között a zsírsütés felelősségteljes feladatát bízták. A gazda Kollár József, aki a perkupai téeszben, mint gépszerelő dolgozik, munka ide, teendő oda, szíves szóval, vendégnek kijáró tisztelettel kóstolóra invitál. S pár őszinte szóra. Elbeszélte: a gyerekek már máshol élne~, .ő azonban - bár mé~ csak 54 éves - nem akar innen elköltözni. Mosolygott, a fejet ingatta, nem menne o
26
el semmi pénzért. Vadregényes, szép vidék ez, vadászgatni is szeret; ahogy mondta, kimondottan neki teremtette a természetfelelős. Tar Gyuláné, a nem is tudom hányadik szomszéd, ugyancsak hasonlót bizonygatott: mi öregek már itt maradunk... Talán itt, talán nem... Pozsgai bátyám mindenesetre félig tréfálkozva megjegyezte: ezt az itt maradást sem lehet százszázalékosnak venni, hiszen feltalálták már az öregek otthonát. Ahol ma még laknak a faluban, ott legtöbb helyen ugatott a kutya. Ebből tudtuk, nem kihalt a ház. Meg hát a jószágnyomokból, a hóba sepert utakból. Pozsgaiéknál az ámbitus szőlőlugasán még a tavalyi szőlő fonnyadozott a csupasz venyigéken. Mutattam, de az öreg legyintett rá: nem való az semminek. Majd jön a tavasz, .új hajtások, s addigra a madarak is lecsipegetik, bár tudomásom szerint sem nagy barátai a savanyúságoknak. Hírként mondták - reménykedő optimizmussal -, hogy a közelmúltban elkelt a községben egy házhely, s egy üres épület is gazdára talált. Bizakodnak egy csipetnyit a kápolnai öregek. A 61 éves Farkas Pista bácsi még uránt, aranyat és platinát is emleget. Hogy ez található a földben itt Tornakápolna környékén. Fúrtak itt '25-ben, '26-ban. Akkor mondta a fófúrómester, bizonyos Kruppa nevezetű. Aztán voltak itt '68-ban is fúrni a pécsiek. Ki tudja ... Hátha egyszer még a hírünk szárnyra kél a világban. Nemesfém-remények, kedvesek, bájosak. Az én reményeim igazán szerényebbek: a jó levegő. Bár Kollár Józsi bátyám szavai - azóta mindig bennem motoszkálnak - ezt erősítik: - Szívinfarktusban itt még nem halt meg senki... (1981)
Hogy újra beszélgessünk Amikor először jártam itt - s ennek már II esztendeje -, éjszaka volt. Gyalog jöttünk fel a harmadik faluból. Nem az egyébként szép szerpentinen, a fó úton, hanem valahol átvágva egy ligetes erdőrészen, lerövidítve ezzel a gyalogolnivalót. Sok illatú, szép tavaszi este volt, teliholddal. A falu előtt, a hátteret adó, kékesen derengő égboltban két hatalmas fa - ha emlékezetem nem csal, tölgyek voltak kontúrja feketéllet. Mint két álmot vigyázó, őrt álló katona Egyszeriben fenségesek és félelmetesek voltak. S ott mögöttük nem messze, mint kemencepadkán a jó testvérek, egymáshoz lapultak az aprónak tűnő házak, pajták, ólak. Az embert, jószágot altató Tornakápolna. Már akkor, ott megállapítottam, - s később többször is -, hogy az urbanizáció minden vívmánya közepette ez a falu megőrzött valamiféle jeszenyini hangulatot: szilvavirág-ruhás, fehér tavaszt, szénaselyrnű nyarat, mézízü, gyümölcsös őszt, és hószagú, tiszta telet. S tulajdonképpen azóta, az említett első találkozás óta Tornakápolnára visszajárok...
* 27
Bizony, van már egy esztendeje is, hogy utoljára itt voltam! Készültem, ~ogyne készültem volna, csak hát mindig elmaradt valamiért. Be ~ell ~allanom, m?st IS ~s~ véletlenül ugrottunk be. Mivel azonban e tájon jártunk, ugy ereztem, az illendőség úgy kívánja, ha csak egy mi újság? Kérdés erejéig is, ~e időt, kell sz~ítan.unk ~ kitérőre. Hogy újra beszélgessünk. Meg egy kicsit a fotos kollega kedveért IS, aki még nem járt ebben az elrejtett faluban. Igazán kár, hogy ép~en kö~ van, s ~attunk a mély völgyekből, a szemközti hegyekből semmi sem láts~lk. Pedig cs~pan ezért, a látványért is érdemes Szinpetrinél letérni a. tomak~P?lnaJ . útra~ Most jege~ az :lt, óvatosan jövünk, de így is hamar felérünk, hiszen nehany kilométer csak a távolsag. (Kápolna távolsága nem az út kilométer-hosszában mérhető.) Kollárék kapujánál áll meg a gépkocsi. A családfő épp az udv~ron tesz-ve~z: Afféle téli munka, hólapátolás, udvarrendezés. Jön elénk aklskapuba, regr ismerősként üdvözöl, s máris invitáÍ befelé a meleg konyhába. Alighogy.leülünk, az asztalon már ott kínálja magát a hetekkel korábbi disznóölés eredménye, a fagyos szalonna, a kellően megszikkadt kolbász. Mi több, egy üv.eg is el~ke,~ült! Tm:al~~ igazi halott-támasztó orvosság. Simasága, ugy~akkor .ereje ,a petr~ foz~~s.~ dlcserJ; no meg a házigazdát, aki jóféle gyümölcsöt, birset, szilvát es almat gyüjtött hozza alapanyagul. , Kollár József ez a termetre derék férfiú, ötvenöt éves. Ebből 31 esztendőt a traktor nyergében töltött el. Panaszkodik is, hogy ez a hossz~ idő nem múlt el nyomtalanul. Sajnos, az egészsége az utóbbi id?ben :en~e~len~edlk., . A másik híre mégjobban szíven üt. Pozsgai Bém bacsI: akinek korabb~~ ml?den alkalommal betértern, s aki helybéli idegenvezetőm, volt Itt a faluban s komyekén, már nem él. Az elmúlt nyáron temették. A szomorú hír hallatán hosszan hallgatunk, s a korábban jóleső falat sem igen akar csúszni. Aztán mégiscsak újra belekezdünk. Az evésbe is, a beszélgetésbe is. _ Akkor még azt sem tudják, hogy a Sz~r D~i bácsi házát ,megvette egy nyugatnémet - halljuk az alábbi újságot. - Ugy bl~o~y! A f:lesege egyé?ként magyar. Már fel is újították az épületet. Nagyon baratsagosan, ugy veszem eszre, szeretnek itt lenni ... Itt mindig téma volt, ki költözött el, ki jött a faluba, h~y ház áll ü:e.se~, illet;e talált gazd ára. Csoda? Ebben a faluban már ötvenen sem elnek. A n;a.slk .~smeros, akihez Kollárék után még bekukkantunk - Ször Endre -, azt állítja: osszesen harminchatan vannak. Ö például nyugdíjas. Onnosról, a bányától ment nyu~díjba. ~ost idehaza, ~nt minden falusi: gazdálkodik. Az istállóban két tehén, de mmt mondja, most nem hires a takarmány, úgyhogy a tejjel sem lehet dicsekedni. Tőle tudom, hogy a nem nagy létszám ellenére vagy 100 liter tejet azért mindennap lead ez a falu. Eleimes, szorgos nép ez a kápolnai. A felesége ott jártunkkor éppen Erzsi-babot ~álogatott. Eladásra. Kérdem a gazdát: Maguk nem szándékoznak innen elmenni? . _ Hova mennénk? - kérdez vissza. - Ennél jobb hely máshol SIllCS. Van pálinkánk, egészséges levegőnk, jó vizünk, s ez a lényeg. Egyébként a korábbi évekhez képest fordulat, hogy a régebben elköltö~,ők már ~em s~ándékozn~ megválni kápolnai ingatlanaiktólhallom ugyancsak tole. A néhány mar eladott,haz kivételével - az említett németen kívül van ebben debreceni gyógyszerész IS megtartják az ősi fészket. Hétvégi háznak. Bevallom, a helyükben én is hasonlóan
28
cselekednék, hiszen Tomakápolnáról még az odatévedt idegen is nehezen vágyik el. Hát még azok, akik itt születtek, itt voltak gyerekek! Nem csoda hát, hogy amikor búcsúzunk Szőréktől, Kolláréktól, érezzük, a köszönés ez esetben és itt nem formalitás. Viszontlátásra! (1982)
TERESZTENYE Teresztenye - reménnyel-e? Már jó ideje bóklászunk a régi temetőkert szépen megfaragott fejfái között, Betűzzük a fákba bevésett alkalmi versezeteket, gyönyörködünk a hantok közét elborító sárga kökörcsin és a kék vinca minor színpontjában. No és persze a dombok, hegyek karéjozta idelátszó sok, már-már csupa-zöld fa közül előpirosló háztetőkben, színes és hófehér házfalakban! Lenyűgöző panoráma, idilli kép! Fel is ötlik bennem: csak nem azért került a temető is ide, hogy az ősök leletekinthessenek? A magyarázatot, amely természetesen prózaibb, Kunt Ernő: Temetők az aggteleki karszt falvaiban című könyvében az egyik teresztenyei atyafi adja meg: ,,itt mindig domboldalban vót az alkalmas hely neki. Száraz a talaj nem szántóföldnek való. A határ kicsi vót, a község népes. Minden talpalatnyi földet felhasználtak: kukoricának, búzának ... " Mindez persze a múlt. És a jelen? Azt tudakolni le kell ballagnunk újra a völgybe. S míg rójuk az ösvény métereit, van időnk summázni, amit teresztenyéről már ideérkeztünk előtt is tudunk: azt, hogy nincs tanács, téesz, üzem, iskola, tanító, pap; A munkaképes férfiak egy része Onnosbányára jár; de akadnak téesz-dolgozók is. Az emberek többsége már túl van a nyugdíjkorhatáron. (Természetesen, ez nem jelent valamiféle tétlenséget, hiszen még a község legidősebb asszonyával, a 87 éves Ötvös Mihálynéval is odakinn a Sózóalja határrészben találkoztunk takarmányrépamag vetése közben.) A summázatból nem fe1ejthetjük ki a község szép műemlék jellegű, faharangtomyos templomát, amely festett mennyezetévei nagy érték. Autóbusz naponta öt alkalommal jön, illetve megy, jobbára vonatokhoz időzítve. Orvos Perkupáról jár ki. Kéthetenként, szerdán van orvosi rendelés. S milyen szerencse, éppen szerdát írunk. Így dr. Hagymási József körzeti orvost a hajdani parókia egyik szobájából átalakított rendelőben megkérdezhetjük: milyen Teresztenye orvosi diagnózisa? - Egy ilyen rendelés alkalmával nyolc-tíz ember keres fel. Ezenkívül háromnégy fekvőbeteghez is ellátogatok, vagyis a lakosság egyötödévei találkozom orvosbeteg viszonylatban. Teresztenye öregedő község. Ezzel függ össze, hogy szív- és keringési, valamint mozgásszervi megbetegedések fordulnak elő az itt élőknél leggyakrabban. Összességében azonban azt mondhatom: a teresztenyeiek
29
átlagéletkora magasabb az országos átlagnál, s ez a település nyugodt életvitelének, a község kiváló levegőjének is betudható ... Asszony jön velünk szemben az úton. Kerékpárt tol, a kormányon postatáska. Gál Gézáné Teresztenye ésTornakápolna postai kézbesítője. - Ma negyven levél, üdvözlőlap érkezett a faluba. Jó része más húsvéti üdvözlet. A napilapok közül hat Népszabadság, Népszava, nyolc Észak jár, ezenkívül Nők Lapja és Szabad Föld ... A vegyesbolt előtt éppen előnevelt csirkét árusítanak, amikor odaérkezünk. Alig fél órával korábban hozta a szállítmányt asziiasi ÁFÉSZ gépkocsija. - Százhuszonöt darabot rendeltem a falunak. Azért nem többet, mert magunk is szoktunk csirkét ültetni - sorolja a községi boltvezető, Osváth Bertalanné. Tőle tudjuk, azt is, hogy a baromfi mellett több portán szarvasmarhát is tartanak, s a saját szükségleten kívül napi hatvan liternyi tejet is beszállítanak a begyűjtőhelyre a teresztenyeiek. Tulajdonképpen a bevezetőben idézett .rninden talpalatnyi helyet felhasználtak" a létszám arányának megfelelően, kicsit ma is érvényes. Lám a Sózóaljában Huszár Zsiga bácsi feleségével burgonyát ültet, tőlük nem messze egy asszony a kapa után babot vet, még odább takarmányrépamagot vetnek. A falu legfiatalabb házaspárjánál, Vereséknél, - Veres János a perkupai tsz gépkocsivezetője - az istállóban látunk két üszőt, ketrecekben nyulat, az udvaron szabadon baromfit. Hátul a kaszálóként használt kertben rengeteg szilva és más gyümölcsfa hozza termését évről-évre. Veres János, ez a harmincéves fiatalember ebben az aligfaluban úgy fogalmaz: nem rossz itt élni ... Velem született egykori falusi mivoltom súgja: valóban nem, mert az ugyan igaz, hogy sok minden hiányzik, ami nagyobb helyen, városon megtalálható, viszont van, ami itt kincs, s városon: nincs. Ez pedig a jelenben, a rnában egy kicsit már a jövő csírája, reménye. Pontosabban, olyan tényező: amely ítéletet, döntést alkot(hat), kisfalvak, alig-lakosú települések sorsáról. Hogy Teresztenyére milyen jövő vár? További fogyatkozás, vagy reális reménye a tovább élésnek, sőt fejlődésnek? Bízzuk a prognózist Ször Dezsöre, Teresztenye szülöttjére, a perkupai községi Közös Tanács elnökére, aki szalonnafalatozás közben.. a szépen rendben tartott szülői ház kertjében, ahol közvetlenül mellettünk a hegy alól kristálytiszta víz buzog a felszínre, apró patakként továbbfutva a községen, s köröttünk gyümölcsfák (főleg szilva), meg erdő madárdallal, isteni levegővel, szóval ebben a mesés környezetben úgy fogalmaz: - A jövőnk, a reményünk ez, a községnek ez a csodálatos természeti adottsága! Mi nagyon bízunk benne, hogy Teresztenye előbb-utóbb üdülőfalu lesz. Ennek a tendenci ának spontán jelei máris tapasztalhatók. Az üresen álló házak közül már nem egy gazdára talált, miskolciak, zsolcaiak az új tulajdonosok, akik a hétvégék nagy részét itt töltik. A bódvaszilasi ÁFÉSZ is nyilván a majdani üdülőfalu reményében kezdett hozzá tavaly ősszel egy új vegyes- és italbolt építéséhez. A tervek szerint ezek ez év november 7-én kerülnek átadásra. Teresztenye nem a világ vége! Könnyen megközelíthető, jó útja van, az autóbuszjárat sűrűségével sincs baj. Aki pedig vállalja, hogy idejön: az biztos, hogy itt mindig nyugalomra lel. S ez manapság olyan, de olyan nagy érték! (1984) 30
TARTALOM
Előszó
3
-------------------------------
SZÖGLIGET "Menj a romok közé, vallasd a köveket!" (1977)
5
--------------------
Áll egy falu a Ménes-patak partján (1977)
7
Szegliget (1994) .
9
SZIN,
SZINPETRI
Ahol mondák születtek (1975)
l3
Szintől Tornakápolnáig (1994)
15
TORNAKÁPOLNA "Olyan ez a vidék, akár a drogéria" (1976) Mint a lombhullás (1978)
-------------------
18 20
A kakas is szállni készül? (1979)
22
A kakas mégsem száll el? (I980)
24
Kápolnai tél (1981)
26
Hogy újra beszélgessünk (1982)
27
TERESZTENYE Teresztenye - reménnyel-e? (1984)
-----------------------
29
31
A G,Jyasági Fii%etekkn
eddig mefljelent:
1. Bogsán Oyula: Tájjellegu ételek 2. &geán Oyula: OomLatartö,nt.ú házilag
3. Horváth Imre: A varh6ci reformátwl temetö rirjelei 4. Baláz" Dénes: Kiizdelem a köveL ellen
5. Détshy Mibály: Egy ismeretlen magyar vár - Szádvár 6. Hajdu Imre: Riportok a GalyaságLól
