REVÍZIÓ, PROPAGANDA, KISEBBSÉGI KÉRDÉS

T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft

Anton, Mioara történész (Bukarest, Institutul de Istorie „Nicolae Iorga“) L. Balogh Béni levéltáros (Esztergom, K-E. Megyei Levéltár) Csóti Csaba levéltáros (Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár) Egry Gábor történész (Budapest, Politikatörténeti Intézet) Janek István történész (Budapest, MTA Történettudományi Intézete) Kolontári Attila történész (Kaposvár, Kaposvári Egyetem) Ortutay András történész (Makó) Pallos Lajos muzeológus-történész (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum) A. Sajti Enikô történész (Szeged, Szegedi Tudományegyetem) Tra¸scˇa, Ottmar történész (Kolozsvár, Institutul de Istorie „George Bari¸tiu”) Turbucz Dávid PhD-hallgató (Budapest, ELTE BTK) Valastyán Balázs PhD-hallgató (Szeged, Szegedi Tudományegyetem)

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2010.1 Ha az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején rápillantunk Európa térképére, és figyelmünket Magyarország és Jugoszlávia külpolitikai helyzetére, illetve kapcsolataira fordítjuk, a következô kép tárul elénk: Magyarország az adott idôszakban jelentôs sikereket ért el alapvetô külpolitikai célja, a revízió megvalósítása terén. A két bécsi döntéssel és Kárpátalja elfoglalásával Magyarország jelentôs területi nyereségre tett szert. Szétporladt a körülötte lévô államok ellene irányuló szövetségi rendszere, a kisantant, Ausztria és Csehszlovákia eltûnt Európa térképérôl, Románia területileg összezsugorodott és súlyos belsô válságba süllyedt. Sikerült a német–lengyel háborúban, illetve egy darabig a nagyhatalmak fegyveres konfliktusában megôrizni az ország kívülállását, sôt több lengyelbarát lépésre is elszánta magát a kormány. Úgy tûnt, ha nem is minden aggodalom nélkül, de érdemes stabilabban beilleszkedni a Németország által kiépített nemzetközi rendbe. 1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a német–olasz– japán háromhatalmi egyezményhez. Ezzel azonban feladta az elnemkötelezettség elvét, ami a Teleki Pál miniszterelnök által eddig követett semlegességi politika végét jelentette. (A. Sajti Enikô) Összességében megállapítható, hogy a kormányzati propaganda megszervezésére a háborúra való felkészülés jegyében került sor. 1938-ban a miniszterelnökségen belül hoztak létre egy önálló ügyosztályt, amely nem rendelkezett korlátlanul minden propagandaeszköz felett. […] A társadalom megfigyelésére a belügyminisztérium hagyományos eszközein kívül a propaganda-szolgálatok is kiépítettek egy információs hálózatot, amelyhez a közvetlenül beszervezett informátorokon kívül a különféle társadalmi szervezetek is eszközül szolgáltak. Ezek együttesen a társadalom tekintélyes részét lefedték, jóllehet a hálózatnak is megvoltak a maga korlátai. A propaganda-ügyosztály létrehozása során az a szándék is munkált, hogy a szolgálat a kormányzat és a mögötte álló konzervatív jobboldal fegyvere legyen a végrehajtó hatalom gyakorlása során. Mivel ezekben az években a szélsôjobb jelentette az igazi veszélyt a kormányzat számára, az ügyosztály tevékenységén már kezdettôl fogva látszott, hogy a társadalom befolyásolására irányuló akcióik egyúttal a nyilasok hatásának ellensúlyozását is szolgálják. A szándék nem maradt észrevétlen, amint azt a miniszterelnökség propaganda-szolgálatának titkos akcióival szembeni parlamenti interpelláció is jelezte. (Pallos Lajos)

2010.1 REVÍZIÓ, PROPAGANDA, KISEBBSÉGI KÉRDÉS 1938–1944

SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE

REVÍZIÓ, PROPAGANDA, KISEBBSÉGI KÉRDÉS 1938–1944

TUDOMÁNYOS SZEMLE

Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata Virág Jenô L. Balogh Béni Csóti Csaba, Csortán Ferenc (Bukarest), Hamberger Judit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós M Û S Z A K I S Z E R K E S Z T Ô Modrián Vilmos B O R Í T Ó T E R V Sellyei Tamás Ottó ALAPÍTOTTA: FÔSZERKESZTÔ FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES MUNKATÁRSAK

REVÍZIÓ, PROPAGANDA: A. Sajti Enikô: Magyarország és Jugoszlávia a terület-visszacsatolások idôszakában; Valastyán Balázs: Társadalmi hangulat és a Délvidék visszacsatolása; Janek István: A Magyarországgal szembeni szlovák propaganda és revíziós elképzelések; Anton, Mioara: Románia Magyarország elleni propagandája; Pallos Lajos: Magyar kormányzati propaganda • KISEBBSÉGI KÉRDÉS: Egry Gábor: A román királyi diktatúra és a magyar kisebbség; L. Balogh Béni: A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben • KITEKINTÔ: Kolontári Attila: A szovjet külpolitika és Közép-Kelet-Európa • MÛHELY: Tra¸scaˇ , Ottmar: Román–magyar tárgyalások 1943 elsô felében • SZEMLE: Turbucz Dávid, Csóti Csaba, Ortutay András.

X X I I I . É V F O L Y A M 85. S Z Á M M E G J E L E N I K N E G Y E D É V E N T E . FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MIN ISZTÉR IUM , A NEMZETI KULTURÁL IS ALAPP ROGRAM, A KOM ÁR OM-ESZTERGOM MEG YEI ÖNK ORM ÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁR OS ÖNK ORM ÁNYZ ATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

LIMES 2010.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE REVÍZIÓ, PROPAGANDA, KISEBBSÉGI KÉRDÉS 1938–1944 TATABÁNYA

TARTALOM Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944 Szerkesztette: L. Balogh Béni

REVÍZIÓ, PROPAGANDA A. Sajti Enikő: Magyarország és Jugoszlávia a terület-visszacsatolások időszakában, 1938–1941............................................ Valastyán Balázs: „Vártunk, jöttetek! Éljenek a magyar honvédek!” − „Elmentek a barbárok és bejöttek a tatárok…” Társadalmi hangulat és a Délvidék visszacsatolása............................................ Janek István: A Magyarországgal szembeni szlovák propaganda és revíziós elképzelések 1939–1941 között......................................................... Anton, Mioara: Az elviselhetetlen szomszédság. Románia Magyarország elleni propagandája (1940–1944)........................................................................ Pallos Lajos: Magyar kormányzati propaganda, 1938–1941................................. KISEBBSÉGI KÉRDÉS Egry Gábor: Megoldás vagy halogatás? A román királyi diktatúra és a magyar kisebbség, 1938–1940..................................................................... L. Balogh Béni: Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944.......................................... KITEKINTŐ Kolontári Attila: A szovjet külpolitika és a Duna-medencei államok, 1938–1941........................................................... MŰHELY Traşcǎ, Ottmar: Sikertelen próbálkozás. Román−magyar tárgyalások 1943 első felében................................................................................................. Szemle Turbucz Dávid: Trianon hatása a magyar közgondolkodásra................................ Csóti Csaba: „… a mi dolgunk, senki másé”........................................................ Ortutay András: Négy hamisítvány a székelység történetéről............................. Információk ..........................................................................................................

Limes

4

Limes

Limes

5

Revízió, propaganda

A. Sajti Enikő

Magyarország és Jugoszlávia a terület-visszacsatolások időszakában, 1938−1941

Ha az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején rápillantunk Európa térképére, és figyelmünket Magyarország és Jugoszlávia külpolitikai helyzetére, illetve kapcsolataira fordítjuk, a következő kép tárul elénk: Magyarország az adott időszakban jelentős sikereket ért el alapvető külpolitikai célja, a revízió megvalósítása terén. A két bécsi döntéssel és Kárpátalja elfoglalásával Magyarország jelentős területi nyereségre tett szert. Szétporladt a körülötte lévő államok ellene irányuló szövetségi rendszere, a kisantant, Ausztria és Csehszlovákia eltűnt Európa térképéről, Románia területileg összezsugorodott és súlyos belső válságba süllyedt. Sikerült a német−lengyel háborúban, illetve egy darabig a nagyhatalmak fegyveres konfliktusában megőrizni az ország kívülállását, sőt több lengyelbarát lépésre is elszánta magát a kormány. Úgy tűnt, ha nem is minden aggodalom nélkül, de érdemes stabilabban beilleszkedni a Németország által kiépített nemzetközi rendbe. 1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a német−olasz−japán háromhatalmi egyezményhez. Ezzel azonban feladta az elnemkötelezettség elvét, ami a Teleki Pál miniszterelnök által eddig követett semlegességi politika végét jelentette.1 Jugoszlávia nemzetközi helyzete rohamosan romlott – nemcsak közép-európai szövetségesei kerültek nehéz helyzetbe (Románia), illetve szűntek meg létezni (Csehszlovákia), de nyugat-európai támogatójuk, Franciaország is kénytelen volt megadni magát az ereje teljében lévő Németországnak. Anglia, miután elvesztette a balkáni befolyásért Németországgal vívott csatát, maga is a német bombázók célpontjává vált. Az az európai rend, amelynek részeként az első Jugoszlávia megszületett, romokban hevert, az ország külpolitikai mozgásterét egyre inkább Németország határozta meg. A 40-es évek elején már csak két lehetőség között választhatott. Az első lehetőség az volt, hogy lecsatlakozik Németország mellé, ami területi integritásának megőrzésével és a háborúból történő kívülmaradás, sőt területgyarapodás (Szaloniki, Thesszaloniki kikötője) ígéretével kecsegtetett, vagy pedig szembeszáll Németországgal, amely az adott esetben tényleges támogatók nélkül megvívandó háborút jelentett. Az Anschluss, mint a belgrádi brit követség 1938-as éves jelentésében olvashatjuk, Jugoszlávia számára „a Habsburg-restaurációhoz képest a kisebbik rosszat jelentette”, abból igyekezett „minél több hasznot húzni, […] békülékeny, sőt jóváhagyó magatartást tanúsított”.2 Mindez azonban csak elfedte Belgrádnak az erősödő német balkáni behatolással kapcsolatos aggodalmát. Németország megnövekedett súlya arra inspirálta a Milan Stojadinović vezette kormányt, hogy modus vivendit találjon Németországgal,

A. Sajti Enikő

6


tovább ápolja újsütetű barátságát Olaszországgal, felgyorsítsa a kisantant-országok és Magyarország közötti tárgyalásokat, illetve szorosabbra fűzze a Balkán-szövetségbe tömörült partnereivel való kapcsolatait. Stojadinović miniszterelnök már 1937-től nyitott volt egy Magyarországgal történő tárgyalásra, beleértve a kisebbségi kérdést is. A két ország szorosabb együttműködését Olaszország kifejezetten inspirálta, Németország pedig kívánatosnak tartotta. A kisantant és Magyarország között 1937 óta folyó tárgyalások 1938. augusztus 21én, mint ismeretes, pozitív eredménnyel végződtek Bledben. Pontosabban Románia és Jugoszlávia olyan intézkedéseket hozott a területükön élő magyar kisebbségek vonatkozásában, amelyek felerősítették Budapest megegyezési szándékát.3 Hory András belgrádi követ a jugoszláv miniszterelnök Bledben tanúsított magatartását így jellemezte: „Úgy a román, mint a jugoszláv külügyek vezetője politikai és személyi okokból igen nagy súlyt helyeztek arra, hogy ebben a kérdésben valami megegyezés jöjjön létre […] Sztojadinovics azért, mert az ő elnöklete alatt működő és az ő hazai földjén összeült értekezlet számára mindenáron jelentős politikai eredményt akart biztosítani. Ebben az igyekezetében elment szinte a könnyelműség határáig, és már aug. 21-én és 22-én, mikor a siker még legalább is bizonytalan volt, már azt hirdette sajtófőnöke és félhivatalos sajtója útján, hogy a bledi konferencia fogja meghozni a megegyezést Magyarországgal.”4 A kisantant-országok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, Magyarország pedig lemondott az erőszak alkalmazásáról, míg a nyitott kérdéseket, azaz a magyar kisebbségek problémáját további tárgyalásoktól tették függővé. 5 A bledi egyezmény, mint ismeretes, soha nem lépett életbe, mivel annak véglegesítése a csehszlovákiai magyar kisebbségek helyzetét rendező és jogaikat garantáló kétoldalú megállapodástól függött, amelynek megkötésére később sem került sor. Az egyezmény Jugoszláviával és Romániával történő parafálása azonban elegendő volt ahhoz, hogy tovább folytassák a magyar−jugoszláv közeledést. Egy hónappal Bled után, illetve a müncheni egyezmény aláírása után, szeptember 22én az új belgrádi magyar követet, Bakách-Bessenyey Györgyöt fogadta Stojadinović. A követet Kánya Kálmán külügyminiszter azzal az utasítással látta el, hogy egyértelműen Belgrád tudomására hozza: a bledi egyezményt Budapest „végleges megállapodásnak” tekinti, és viszonosság esetében a Jugoszláviával szembeni politikáját ennek szellemében kívánja tovább folytatni. Sőt, a magyar kormány elérkezettnek látta az időt „a már régen tervbe vett politikai megbeszélések felvételére.”6 Erre azonban egyelőre várni kellett. A csehszlovák krízis idején Belgrád világossá tette, ha Csehszlovákiát csak Németország támadja meg, „várakozó álláspontra helyezkedik”, ha Magyarország is részt venne a támadásban, akkor a diplomáciai lépéseken kívül a tiltakozás „más módját is fontolóra vennék.” Mivel ez nem következett be, Jugoszlávia „különösebb könnyek nélkül elsiratta a kisantantot”.7 A kormány és a jugoszláv közvélemény álláspontja közötti különbséget jelzi, hogy még 1938 júliusában, mintegy hétezer jugoszláv Sokol-tag utazott Prágába a Sokol tornaünnepségre, amely a szláv testvérek melletti kiállást demonstrálta. A csehek iráni szimpátia miatt a Szudéta válság idején a jugoszláv hatóságok kénytelenek voltak betiltani a Csehszlovákia melletti szimpátiatüntetéseket is.8 A müncheni egyezményt megelőző hetekben Jugoszlávia következetesen elutasította Párizs ajánlatát egy Franciaország és a kisantant országai között kötendő, kétoldalú kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötésére, de többször is hangoztatta Csehszlovákiával szembeni kötelezettségeinek teljesítését egy magyar katonai támadás esetében.

A. Sajti Enikő

7


Mint ismeretes, Hitler fontos szerepet szánt Magyarországnak a Csehszlovákia elleni terveiben: azt szerette volna elérni, hogy Budapest egy fegyveres konfliktus kezdeményezésével teremtse meg az ürügyet a német katonai beavatkozás számára. Cserében jogosnak ismerte el Budapest Csehszlovákiával szembeni területi követeléseit. A csehszlovák krízisben való katonai részvételt azonban a magyar kormány kezdettől fogva visszautasította. A müncheni egyezmény aláírását Belgrádban vegyes érzelmekkel fogadták. Egyrészt megkönnyebbülést éreztek, hogy a válság fegyveres összecsapás nélkül ért véget, másrészt komoly aggodalommal figyelték szövetségesük területi veszteségét és Magyarország gyarapodását. Az első bécsi döntés,9 mivel azt már csak Németország és Olaszország írta alá, tovább növelte Jugoszláviában azt a benyomást, hogy Franciaország és Anglia „levette a kezét” Közép-Európáról. Ezért a korábbinál is jobban figyelembe kellett vennie két nagy szomszédja, Németország és Olaszország balkáni érdekeit, amelyek persze korántsem voltak azonosak. 1939 januárjában Belgrádban és a beljei vadászaton titkos tárgyalásokat folytattak Olaszországgal Albánia sorsáról, de Pál herceg, trónörökös visszautasította az olaszok javaslatát Albániának a két ország közötti felosztásáról.10 Míg Stojadinović miniszterelnök inkább a jugoszláv külpolitika sztoikus, esetenként pedig az optimista arcát mutatta külföld felé, Ivo Andrić külügyminiszter-helyettes az európai határok megváltoztatása kapcsán komoly aggodalmának adott hangot. Amikor Bakách-Bessenyey követ 1938. október 24-én, már a bledi tárgyalások után megbeszélést folytatott Stojadinović miniszterelnökkel a magyar−jugoszláv kapcsolatok jövőjéről, a tárgyaláson részt vevő Andrić „alig tudta palástolni nyugtalanságát” a csehszlovák válság kapcsán. Mint mondta, „Hitler minden nagyobb akciója előtt igyekezett szomszédait megnyugtatni és a legutóbbi krízis folyamán is kifejezetten biztosította az európai közvéleményt, hogy a cseh kérdés lezárása után Európában már nincs semmi területi igénye.”11 Ezen a megbeszélésen a jugoszlávok azt szerették volna elérni, ami a magyar fél által forszírozott kisebbségi kérdés mellett a magyar−jugoszláv kapcsolatok másik alapkérdése volt, hogy Magyarország tegyen „hivatalos” nyilatkozatot arról, miszerint nincsenek Jugoszláviával szemben területi követelései. Mint Stojadinović fogalmazott, Jugoszlávia „már most is félszemét behunyva tartja a felvidéki magyar követelések tekintetében, egy alkalmas nyilatkozat azonban lehetővé tenné neki, hogy mindkét szemét lecsukja.”12 Ezzel szemben Andrić, teszi hozzá Bakách-Bessenyey, úgy vélte, „Magyarország arra készül, hogy megfelelő alkalommal az itteni magyar kisebbségek visszacsatolásának kérdését is felvesse. Maga Stojadinovics, úgy látom, ebből a szempontból nyugodtabban szemléli a helyzetet, neki viszont a választások miatt, belpolitikai okokból volna szüksége egy megfelelő magyar nyilatkozatra.”13 A követ Stojadinović álláspontját ajánlotta Kánya külügyminiszter figyelmébe, amit az alábbiakkal indokolt: „1. A Sztojadinovics-kormány a csehszlovák bonyodalom első napjaitól kezdve teljesen korrekt magatartást tanúsított velünk szemben, annak dacára, hogy a közvélemény nagy része, valamint idegen hatalmi tényezők igyekeztek ellenkező magatartásra kényszeríteni. 2. Sztojadinovics számára a választási hadjárattal kapcsolatban határozott előnyt jelentene egy megfelelő hangú nyilatkozat, mellyel elnémítaná azon ellenfeleit, kik azt állítják, hogy Magyarországgal szemben tanúsított loyális viselkedéséért semmi ellenértéket nem kapott. 3. […] lengyel és olasz kollégáim, kik az itteni viszonyokat jól ismerik, melegen tanácsolták egy meg-

A. Sajti Enikő

8


nyugtató nyilatkozat kiadását. 4. […] Sztojadinovics egy kielégítő tartalmú magyar nyilatkozatot igen magasra értékelne és a csehszlovák krízis további folyamán is megértő és barátságos magatartást tanúsítana.”14 Kánya megfogadta Bakách-Bessenyey tanácsát, annál is inkább, mert Róma is erőteljesen erre intette. Kánya ugyan nem volt meggyőződve a jugoszláv gesztusok őszinteségéről, és Románia kezét látta benne, de 1938. november 12-ei képviselőházi expozéjában megtette, amire kérték. Mint Rómába megüzente, kifejezetten Ciano külügyminiszter kedvéért.15 Beszédében utalt rá, hogy a magyar−jugoszláv viszony barátságosan alakul, a „kölcsönös megbecsülésen és az érdekek közösségén alapszik, és a jövőben is kedvezően fog alakulni.” A jugoszláv miniszterelnök és külügyminiszter erre november 13-án elhangzott újvidéki beszédében reagált, ami Budapesten némi csalódást okozott, mondván, hogy az „melegebb hangú is lehetett volna.”16 Bakách-Bessenyey ugyanakkor a jugoszláv közeledés kapcsán arra figyelmeztette kormányát, hogy „Jugoszlávia barátságának határa pontosan ott van, hol tót és ruszin vidékre vonatkozó bármilyen óvatosan formulázott igényeink kezdődnek.”17 Budapest jól ismerte a jugoszláv hatalmi szerkezetbe 1939. augusztus 26-án autonóm bánságként beemelt Zágráb uralkodó politikai köreinek a véleményét is. A Horvát Parasztpárt vezére, Vladko Maček a szerb−horvát kiegyezés, az ún. Cvetković−Maček egyezmény után pár nappal Bartók László zágrábi magyar konzulnak kifejtette, hogy „a Vajdaság részére autonómiát akar kiharcolni. […] A magyar kisebbség kulturális és gazdasági jogainak mindenképp érvényt fog szerezni, mert azok jóban-rosszban kitartottak a horvátok mellett. Végső elgondolása az, hogy a vajdasági magyarok békés megegyezés (?) útján hozzánk visszakerüljenek.”18 1939 januárjában Ivo Andrić már úgy látta, a két ország közötti kapcsolatok „megegyezésre érettek”, s ha „nem is azonnal”, de egy szerződést „egy éven belül létre kell hoznunk.” E szerződés létrejöttét ugyanakkor csak abban az esetben tartotta reálisnak, ha abban Románia is részt vesz, vagy megkötéséhez előzetesen hozzájárul. Budapest ezt minden áron el akarta kerülni. Andrić egyébként ez alkalommal hűen, kommentár nélkül tolmácsolta a Stojadinović és Ciano olasz külügyminiszter között 1939 januárjában elhangozott beszélgetést, amikor is Ciano kifejezetten Magyarország és Jugoszlávia barátságának „hivatalos formába öntésére” biztatta a jugoszlávokat.19 A jugoszláv fél jóindulatát jelezte, hogy hajlandónak mutatkozott az 1939 folyamán Magyarország által kért színesfémek, köztük a réz leszállítására. Érdemes megemlíteni, hogy a jugoszláv minisztertanács 1939 januárjában egy teljhatalommal felruházott háromtagú bizottságra bízta Jugoszlávia egész érctermelése és értékesítése feletti rendelkezés jogát, amely úgy döntött, hogy „még aranyért sem”, hanem kizárólag hadianyagok fejében adnak el ércet. Főként repülőgépek, tankok, gépkocsik érdekelték őket. Sajnos a megállapodás részleteit nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy Budapest igyekezett akceptálni a jugoszláv kérést, és lőszert ajánlott fel a fémek ellenében. Az ércszállításokra vonatkozó magyar kérés teljesítése azért számított baráti gesztusnak, mert Olaszország, de különösen Németország egyre határozottabban igényt tartott Jugoszlávia egész érctermelésére. 20 A háború kitörése, majd a második bécsi döntés21 tovább szűkítette mindkét ország mozgásterét. Magyarország feladta Teleki Pál külpolitikájának lényegét, a semlegességet, és 1940. november 20-án csatlakozott a német−olasz−japán háromhatalmi egyezményhez. Megnövekedett határai mentén egyetlen olyan ország maradt, amely még nem kötelezte el magát Németország mellett, s ez az ország Jugoszlávia volt. Jugoszlávia is kívül tudott

A. Sajti Enikő

9


maradni egyelőre a háborún, meg tudta őrizni semlegességét, igaz, már nem sokáig. A jugoszláviai befolyás megszerzéséért komoly küzdelem folyt egyrészt az ország belső politikai erői, másrészt Németország, Anglia és a Szovjetunió diplomatái, a kulisszák mögött pedig a német, a brit és a szovjet hírszerzés között.22 Jugoszlávia elvesztette utolsó kisantant-szövetségesét is, Romániát, amikor az 1940. október 3-án felmondta a Balkán-szövetséget és kilépett a de jure egyébként már nem létező kisantantból. A német katonai erők romániai állomásoztatása, az olasz−görög háború, az olasz csapatok albániai jelenléte, a németek nyugati hadjárata, Franciaország kapitulációja, Anglia bombázása lehetetlenné tette egy németellenes ellensúly kialakítását. 1940 őszétől pedig már Németország fő törekvése is az volt, hogy a Szovjetunió és Németország közötti „köztes” térben tiszta helyzetet teremtsen a Szovjetunió elleni hadjárat céljából. Magyarországnak és a balkáni országoknak ekkor már lényegében csak két választási lehetőségük volt: vagy betagolódnak Németország szövetségi rendszerébe, vagy német megszállás áldozatai lesznek. Pál régens az előbbit választotta. 1941. március 25-én Jugoszlávia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ez pillanatnyilag nem tűnt rossz kompromisszumnak. Az országra nem hárultak a háborúval kapcsolatos katonai kötelezettségek, ráadásul ígéretet kapott régi álma megvalósulására, Szaloniki (Thesszaloniki) kikötőjére. A németek védelmet ígértek a bolgár, a magyar és az olasz területi követelésekkel szemben is. 1940 ősze és 1941 tavasza között tehát volt pár hónap, amikor, először a két ország történetében − más céllal ugyan − de közös érdek volt a kétoldalú kapcsolatok szerződéses rendezése. Mint már utaltunk rá, Magyarország határai mentén ekkor Jugoszlávia volt az egyetlen ország, amely még nem kötelezte el magát Németország mellett, Jugoszlávia pedig esélyt látott arra, hogy észak felől blokkolja a határait mindenfelől fenyegető veszélyt. Gróf Csáky István külügyminiszter az Avala jugoszláv hírügynökség igazgatójával 1940. november 11-én folytatott egyórás beszélgetése során ezt így fogalmazta meg: „Egyetlen kapcsolatunk a külfölddel Budapest−Belgrád−Szófia−Isztambul. Ha ez a vonal is megszakad, akkor mi is verembe esünk.”23 A fenti előzmények után a magyar diplomácia 1940 októberétől aktuálisnak látta egy szorosabb szerződés megkötését Jugoszláviával. Kedvezően hatottak azok az 1940 nyarától Budapestre érkező hírek, amelyek arról tanúskodtak, hogy enyhült Jugoszlávia elzárkózása a területi kérdések megbeszélése elől.24 A berlini magyar katonai attasé 1940. július 2-ai jelentése szerint az ottani jugoszláv katonai attasé jelezte, hogy a jugoszláv vezérkar főnöke jelezte: „katonai szempontból nem emel kifogást az ellen, hogy a baranyai háromszög, valamint Szabadka és körlete visszaadassék a Magyarországgal való kiegyezés érdekében.”25 Az esetleges területi kompenzáció kérdése Bakách-Bessenyey György követnek a belgrádi kormány egyes tagjaival folytatott informatív jellegű beszélgetésein is felvetődött. Ezzel kapcsolatos jelentései arról tanúskodnak, hogy józanul látta, ez a kérdés milyen problémákat okoz Jugoszlávia számára. Ha ugyanis Jugoszlávia Magyarországnak területi koncessziót ad, mutatott rá, akkor kénytelen lesz azt „bolgár testvéreiknek” is megtenni, utána pedig hasonló igénnyel jelentkeznének az albánok és az olaszok is, vagyis „az engedménnyel maguk indítanák el az ország dezintegrációjának folyamatát.”26 A követ először Miloje Smiljanić külügyminiszter-helyettest kereste fel, akivel, mint írta, „személyes viszonyom olyan meghitt és bizalmas, hogy bármelyik téma átbeszélését lehetővé teszi.” Smiljanić őszintén beszélt arról, hogy Csehszlovákia felbomlása és Ro-

A. Sajti Enikő

10


mánia megcsonkítása után a jugoszláv hivatalos körök is foglalkoztak azzal a gondolattal, miszerint „az újjárendezés keretében előbb-utóbb Jugoszláviára is sor fog kerülni, […] s hogy talán kevesebb veszteséggel lehetne a függő kérdéseket megoldani, ha azok rendezését maga Belgrád kezdeményezné.” Bakách-Bessenyey azzal folytatta, tőle is több oldalról kérdezték már, mik volnának azok a minimális területi követelések, amelyek révén „magyar−jugoszláv viszonylatban végleges megnyugvást lehetne teremteni.” Ő ezekre a kérdésekre, folytatta, korábban mindig a kormány hivatalos állásfoglalásának megfelelően azt válaszolta, hogy „a magyar kormány, noha természetesen örömmel üdvözölne egy jugoszláv részről jövő olyan spontán kezdeményezést, amely a magyar többségű területeket visszajuttatná az anyaországhoz, jelenleg annyira el van foglalva az erdélyi kérdéssel, hogy a magyar−jugoszláv viszony rendezése céljából kezdeményezően ez idő szerint nem kíván fellépni.” Smiljanić ezután egy esetleges lakosságcsere gondolatát vetette fel. A követ ezt az ötletet a következő szavakkal kommentálta: „Sokat gondolkodtam, amit nekem a népességcserével kapcsolatban mondott, de sajnos arra a meggyőződésre jutottam, hogy az általa ajánlott út teljesen járhatatlan, és hogy egy végleges jó viszony Magyarország és Jugoszlávia között csak két módon valósítható meg – vagy a magyarlakta területek visszaadása, vagy pedig sorsuk olyan mérvű javítása, hogy azok éppen úgy érezzék magukat és éppen olyan szabadon mozoghassanak, mint az anyaországban.” De, tette hozzá rögtön, mivel a határok spiritualizálódása jelenleg utópisztikus gondolat, csak az első lehetőség jöhet számba, azaz a magyarok által lakott területek visszacsatolása. S bár Smiljnić nem részletezte a lakosságcserével kapcsolatos elképzeléseit, a követ azt úgy értelmezte, hogy nyilván „a magyarság zömét, a területtel együtt, amelyen le van telepedve, átadják nekünk.” Budapest a terület nélküli lakosságcserét eleve elképzelhetetlennek tartotta, legfeljebb a szórványmagyarság esetében tartotta volna célravezetőnek. Bakách-Bessenyey ugyanakkor nem tartotta teljesen légből kapottnak kollégájának azt az ötletét, hogy a két ország területén élő magyar és délszláv lakosság létszámának jelentős eltérése miatt a délszlávokhoz számítanák és kitelepítenék a kárpátaljai ruténeket is. Mint ehhez az ötlethez hozzáfűzte, valóban jobb lenne, ha az ottani határszélen az orosz veszély miatt nem rutének, hanem magyarok laknának. Jelentése végén még megjegyezte, hogy véleménye szerint a jugoszláv külügyminiszterhelyettes „inkább presztízs szempontból” vetette fel a lakosságcsere gondolatát, de „már belátta a területi engedmények szükségességét”27 Pár nappal később, október 11-én a belgrádi magyar követ Aleksandar Cincar-Marković külügyminiszterrel tárgyalt ebben az ügyben. A külügyminiszter megerősítette, hogy kormánya a magyarok lakosságcsere révén történő kitelepítésével kívánja megoldani a kisebbségi kérdést, méghozzá oly módon, hogy a kicserélendő délszlávok létszámába beleszámítanák a kárpátaljai ruténeket is. Minthogy a magyarok erre nem hajlandók, tette hozzá, már „beletörődtek” a területi engedmények gondolatába is. Ismerik ugyan a magyar kormány területi igényeit, amely, úgy tudják, a Bácskára a Ferenc-csatornáig, a baranyai háromszögre és a Muravidékre terjedne ki, de ők csak a zentai és a topolyai járás lakossággal együtt történő átadásáról volnának hajlandók tárgyalni. Cincar-Marković is azt hangsúlyozta, hogy a kérdés megoldását nem merik kezdeményezni, s bár tisztában voltak azzal, hogy a megegyezés érdekében a magyar kormány eleve mérsékelte területi követeléseit, de még ezzel a mérsékelt terület átadással is „lavinát” indítanának el. Ezért „sem aktuálisnak, sem sürgősnek nem tartják a kérdést.” Bakách-Bessenyey röviden így kommentálta a helyzetet: „közeli konkrét eredményre számítani nem lehet”. A jugoszláv

A. Sajti Enikő

11


külügyminiszter, kormánya utasításának megfelelően, most is azt ajánlotta, hogy a problémát „a lakosságcsere és a terület átadás kombinációjával” oldják meg. Jelentését a követ végül azzal zárta, hogy a belgrádi kormányra kellene hagyni a kezdeményezést, abban a reményben, hogy „a kedvező időpontot nem fogják elszalasztani.” Ő, tette hozzá, addig is tovább folytatja Belgrádban az ilyen témájú beszélgetéseket, azzal a céllal, hogy jugoszláv partnerei minél jobban „megbarátkozzanak” a területi kompenzáció gondolatával.28 A magyar kormány a következő egy hónapban nem erőltette sem a területi kérdést, sem pedig a kisebbségi jogok kétoldalú szerződésben történő rendezését, amit a jugoszlávok megelégedéssel vettek tudomásul. Az 1940. december 12-én Csáky István magyar, illetve Aleksandar Cincar-Marković jugoszláv külügyminiszter által aláírt magyar−jugoszláv barátsági szerződés mindössze három rövid pontból állt: a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között „állandó és örök barátság fog fennállni”, és „tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.” A harmadik pont a szerződés ratifikációjára és kicserélésére vonatkozott.29 A barátsági szerződés ratifikálása alkalmával, 1941. február 27-én Teleki Pál miniszterelnök és Bárdossy László külügyminiszter a miniszterelnöki palotában fogadták Cincar-Markovićot. Teleki ez alkalommal így indokolta a szerződés megkötését. Csehszlovákia és Románia esetében, mondta, a magyar közvélemény nem tűrte volna el, hogy még azelőtt építsenek ki velük jó viszonyt, hogy kielégítették volna Magyarország területi követeléseit. „Ezzel szemben – folytatta – megértéssel fogadta nálunk úgyszólván mindenki, hogy Jugoszláviával szemben más sorrendet követtünk, s hogy ebben a vonatkozásban a kölcsönös bizalom s a baráti jó viszony helyreállítására törekszünk, hogy aztán az így megteremtett kedvező légkörben nyúlhassunk hozzá a közöttünk függőben lévő kérdések rendezéséhez.” Teleki ilyen függőben lévő, rendezésre váró kérdésnek nevezte a Duna Mohács és Bezdán közé eső szakaszának hajózhatóvá tételét, valamint a magyar kisebbség ügyét. Ez utóbbihoz ugyan hozzáfűzte, hogy „általában javult az atmoszféra”, több „kielégítő” intézkedésre került sor az utóbbi időben, ezeket azonban az alsóbb hatóságok nem hajtják végre.30 Majd a frissen parafált szerződés szellemében átnyújtotta Cincar-Markovićnak a magyar kormány által a délvidéki magyarok orvoslásra váró problémáiról készített jegyzéket. Az átadott jegyszék tételesen tartalmazta annak a 64 községnek a nevét, ahol még nem létesítettek elemi iskolai magyar tagozatot, illetve annak az 54 községnek a nevét, ahol csak formailag létezett ilyen tagozat. Név szerint említette azoknak a magyar tanítóknak a nevét is, akiket büntetésből Dél-Szerbiába helyeztek, s kérte a Vajdaságba történő visszahelyezésüket, illetve felsorolta azoknak a szerb tanítók nevét, akik magyar tagozatokon tanítottak, de nem tudtak magyarul. Teleki a megoldandó problémák között említette még a határszéli ingatlanforgalom jugoszláviai korlátozását, a magyar tisztviselők teljes hiányát az alsó fokú közigazgatásban, valamint a magyarokra hátrányos szövetkezeti törvényt. A jugoszláv külügyminiszter azzal próbált védekezni, hogy a magyarországi délszlávok oktatásügye sem éppen kifogástalan, de megígérte, tolmácsolja otthon a magyar kormány kívánságait. Egyúttal javasolta, hogy a vízügyi kérdéshez hasonlóan szakértői bizottság vizsgálja meg a két országban élő kisebbségek oktatásügyét. Kitért a magyarországi és a jugoszláviai görögkeleti egyház közötti kapcsolatok rendezésére, majd a két fél ígéretet tett arra, hogy kölcsönösen tudományos és irodalmi intézeteket hoznak létre.31 Teleki ezúttal nem említette a Magyar Párt újjáalakításának ügyét, mivel 1940 novemberétől a jugoszláv hatóságok tudomásul vették, igaz, nem a párt, hanem egy

A. Sajti Enikő

12


egységes kulturális szervezetnek, a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetségnek (JMKSZ) a működését. Hivatalos működési engedélyét a JMKSZ kissé később, 1941. január 30-án kapta meg. Werth Henriknek, a Honvéd Vezérkar főnökének a külügyminiszterhez intézett 1940. október közepi jelentése arról számolt be, hogy a délvidéki magyarok ekkor már helyzetük egészen más megoldásában reménykedtek. Mint Werth írta, „erős a revizionista hangulat. Nagyban vásárolják a nemzeti színű zászlónak való anyagot, nemcsak magyar, hanem szerb üzletekben is. Férfiak és nők egyaránt magyar ruhákat csináltatnak. Mindenki úgy tesz, mintha csak napok kérdése volna a magyar katonák bevonulása.” 32 * Végül a Cvetković-kormány is elvesztette külpolitikai önállóságának utolsó morzsáit. Az ország integritásának megőrzése és a háborús konfliktusból történő kívülmaradás reményében 1941. március 25-én Bécsben Jugoszlávia is aláírta a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást. Ezzel Magyarország számára értelmét vesztették azok a célok, amelyek elérése érdekében megkötötték a magyar−jugoszláv barátsági egyezményt. De a jugoszláv történelem is új utakra tért. Még haza sem ért Bécsből a jugoszláv kormányküldöttség, amikor 1941. március 26-ról 27-re virradó éjjel az angol kormány biztatására katonatisztek egy angolbarát csoportja puccsot hatott végre Belgrádban. A szerb történetírás által ma „korai öngyilkosságnak” nevezett „dilettáns puccs” radikálisan megváltoztatta Jugoszlávia nemzetközi kilátásait. Április 6-án hajnalban a jugoszláv fővárost német gépek bombázták − megkezdődött Jugoszlávia katonai lerohanása, majd felosztása. Ebben a radikálisan megváltozott, háborús helyzetben került sor a Jugoszláviával szembeni magyar területi követelések érvényesítésére. A Délvidék 1941. április 11-én történt katonai visszafoglalása egyrészt lezárta a területi gyarapodások korszakát, másrészt új koordináták közé helyezte a magyar−jugoszláv kapcsolatokat 33 Jegyzetek A magyar külpolitikára általában lásd Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919−1945. Budapest, 1983; Pritz Pál: Magyarország helye a 20. századi Európában – a magyar külpolitika esélyei. In uő: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 2005, Magyar Történelmi Társulat, 115−149. o.; Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 2005, Osiris Kiadó, 11−301. o. Az adott korszakra vonatkozóan pedig különösen Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája 1939−1941. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó; Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939−1941. 2008, Kairosz Kiadó. 2 Živko Avramovski: Britanci o Kraljevini Jugoslaviji. Godišnji izveštaji Britanskog poslanstva u Beogradu 1921−1938. Knjiga druga (1931−1938). Zagreb, 1986, Arhiv Jugoslavije, Globus, 628. o. Milan Stojadinović 1938. januári berlini látogatása alkalmából kormánya nevében kijelentette, hogy az osztrák kérdést „tisztán a német nép belpolitikai ügyének tekinti”. Ezt az álláspontját Jugoszlávia több alkalommal is megerősítette. Uo. 3 Ádám Magda: A kisantant és a magyar kisebbségi kérdés. História, 1991. 2−3. sz. 26−28. o.; A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken, 1918−1947. Budapest, 2004, Napvilág Kiadó, 88−97. o.; Hornyák Árpád: A magyar kisebbségi kérdés a magyar kormány 1

A. Sajti Enikő

13


délszláv politikájában a harmincas években. In Integrációs stratégiák a magyar kisebbség történetében. Szerk.: Bárdi Nándor − Simon Attila. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 80−88. o. 4 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K-64 Küm. res. pol. 1938-16-1371. 5 Magyarország és a kisantant országok közötti kapcsolatokra és tárgyalásokra részletesen lásd Ádám Magda: Magyarország és a Kisantant a harmincas években. 1968, Akadémiai Kiadó. 6 MOL K -64 Küm. res. pol. 1938-16-893. 7 Avramovski: Britanci o Kraljevini Jugoslaviji. Godišnji izveštaji… 626. o. 8 Uo. 630., 632. o. 9 A kérdésre legújabban lásd Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Budapest, 2002, Osiris Kiadó. Uő: „A határ megindul, az ország nagyobb lesz…”. 2008, Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Elektronikus változat: http://mek.oszk. hu. /08400/08417 (Letöltve: 2010. 08. 27.) 10 Ezekre a tárgyalásokra Stojadinović utasítására Ivo Andrić jugoszláv külügyminiszter-helyettes hivatalos emlékeztetőt készített az albán kérdésről. Andrić, ez a később Nobel-díjat kapott „katolikus szeszélyű bosnyák elme”, ahogyan Miroslav Krleža nevezte, két éven át, 1937 és 1939 között töltötte be e tisztséget Stojadinović kormányában. Feljegyzésében azt vizsgálta, hogy az 1937. március 25-én megkötött olasz–jugoszláv barátsági szerződés titkos záradékában foglaltakhoz képest, amelyben Jugoszlávia elismerte Olaszország érdekeit Valonában, a jugoszláv külpolitika milyen álláspontot foglaljon el a beljei tárgyalásokon az Albánia felosztására vonatkozó olasz javaslattal szemben. Andrić véleménye szerint a kérdés eldöntésékor abból kell kiinduljanak, hogy „mindenféleképpen” el kell kerülni Olaszországgal az összeütközést, de azt sem szabad megengedni, hogy Olaszország egyedül foglalja el egész Albániát. Albánia felosztása csak abban az esetben jöhet számításba, írta, ha az „elkerülhetetlenül szükséges”, és amelynek „nem lehet ellenállni”, de amelyből „annyi hasznot kell húzni, amennyit csak lehet.” Csak olyan felosztás tartott volna lehetségesnek, amely maximálisan szolgálta volna Crna Gora és Koszovó stratégiai biztonságát. Bizonyos északi albán területek, illetve Skadar (Shkodër, Shkodra, Scutari) visszacsatolását tartotta volna kívánatosnak. Mivel az újabb albán területekkel 2–300 ezer, főként katolikus albán került volna Jugoszláviához, azt javasolta, hogy a katolikus albánokat asszimilálják, a muzulmán albánokat pedig telepítsék ki Törökországba. Ivo Andrić Albánia felosztására vonatkozó tervezete megtalálható: http://www.27march.net/main.php?pages_id=110 (Letöltve: 2010. 08. 27.) 11 MOL K-64. Küm. res. pol. 1938-16-1266. 12 Uo. 13 Uo. 14 Uo. 15 Uo. 1938-16-1346. 16 Uo. 17 MOL K-74. I. Bejövő számjeltávirat, Belgrád. Bessenyey 1938. IX. 29-én kelt számjeltávirata. 18 Uo. Zágráb. Bartók 1939. VIII. 30-án kelt számjeltávirata. 19 Uo. Belgrád. Bessenyey 1939. I. 15-én kelt számjeltávirata; Živko Avramovski: Britanci o Kraljevini Jugoslaviji 1939−1941. Beograd, 1996, T.3., 54. o. 20 MOL K-74. I. Bejövő számjeltávirat, Belgrád. Bessenyey 1939. X. 9-én és X. 12-én kelt számjeltávirata. Magyarország ekkor Jugoszlávia hatodik legfontosabb kereskedelmi partnere volt, míg Jugoszlávia Magyarország külkereskedelmében a harmincas évek végén az ötödik helyet foglalta el. Az 1939. év első hat hónapjában az egész jugoszláv ólomkivitel fele Magyarországra irányult. A kereskedelmi kapcsolatokra bővebben lásd Vuk Vinaver: Jugoslavija i Mađarska 1933−1941. Beograd, 1976, Narodna knjiga, 423−433. o. 21 Részletesen lásd L. Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939−1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. 22 A németek egyik fontosabb hírszerzési hadállásukat a német kisebbség tagjai között építették ki. Egyik legsikeresebb rádióállomásuk Újvidéken működött, amelyet Janko Sep német

A. Sajti Enikő

14


népcsoportvezető működtetett. Az angol titkosszolgálat központja, amelynek fontos szerepe volt az 1941. március 27-ei németellenes puccsban, a trepčai bánya volt. Itt dolgozott mérnökként a brit SOE (Special Operation Executive – Speciális Hadműveleti Szervezet) későbbi jugoszláviai vezetője, a háború alatt a csetnikek katonai tanácsadója, Stanly William Baily. Tito, a jugoszláv kommunisták vezetője Moszkván és Isztambulon keresztül tartotta a szovjet hírszerzéssel a kapcsolatot. A szovjetek Zágrábban működtették legsikeresebb rádióadójukat, Josip Kopinić segítségével. Vö. A. Sajti Enikő: Josip Broz Tito. In Polonyi Péter: Mao. – A. Sajti Enikő: Tito. Budapest, 2000, Pannonica Kiadó, 227−228. o. 23 Aprilski rat 1941. Zbornik dokumenta. Knj. 1. Dokumenti mart 1938 − decembar 1940. Beograd, 1969, Odgovorni urednik Fabian Trgo, 303. sz irat, 902. o. 24 A Magyarország és a kisantant-államok között 1937-ben kezdődő tárgyalások során egyedül a jugoszláv határok garantálásának kérdése vetődött fel. 25 MOL K-63 Küm. pol. 1940-16/7-3700. 26 Uo. 27 Uo. 28 MOL K-64 Küm. res. pol.1940-16-754. 29 Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918−1945. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 505. o. 30 A délvidéki magyarok helyzetére a harmincas években lásd A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 79−107. o. 31 MOL K-64 Küm. res. pol. 1941-16-85; MOL K-28. A miniszterelnökség kisebbségi osztályának iratai. 1941-F-20119. 32 MOL K-63 Küm. pol. 1940-16/7-5775. 33 Erről részletesen lásd A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 153−416. o. Az 1944 utáni korszakra Ripp Zoltán: Példaképből ellenség. A magyar kommunisták viszonya Jugoszláviához 1947−1948. In A fordulat évei, 1947−1949. Szerk. Standeisky Éva − Kozák Gyula − Pataki Gábor − Rainer M. János. Budapest, 1998, 1956-os Intézet, 45−62. o.; A. Sajti Enikő: Bűntudat és győztes fölény. Szeged, 2010. 65−337. o.

Limes

15


Valastyán Balázs

„Vártunk, jöttetek! Éljenek a magyar honvédek!” „Elmentek a barbárok és bejöttek a tatárok…”1 Társadalmi hangulat és a Délvidék visszacsatolása

A Délvidék visszacsatolása kapcsán a magyar történeti szakirodalomban elsősorban hadtörténeti, illetve politikatörténeti munkák születtek, a társadalomtörténetre, mentalitástörténetre vonatkozóan még nem készült összefoglaló munka. Tanulmányomban ezért az utóbbi vonatkozásokat vizsgálom. A Délvidék visszafoglalását két, különböző forrás: a honvédség propagandaszázadának jelentései, valamint a szegedi törvényszék büntetőperes iratai segítségével kívánom bemutatni. Ezek közül két forrástípust használtam fel: az ún. kormányzósértési perek, továbbá a magyar állam és nemzet elleni tevékenység iratait. A perek jogi alapját az 1920. évi I. törvénycikk szabályozta. Ez az 1913. évi XXXIV. törvénycikkre nyúlt vissza, amely a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról, annak jogi következményeiről határozott.2 E dokumentumokon keresztül a visszacsatolással kapcsolatos „életérzés”, hangulat két pólusa ragadható meg: a propagandaszázad jelentéseiben a hivatalosan elvárt, tudatosan felépített, feltétel nélküli lelkes hangulat tükröződik, a büntetőperes iratokban viszont a kritikus, „úgy sem lesz jobb” nézőpont ragadható meg. E források javarészt a magyar lakosság véleményét tükrözik, a délszláv lakosság hangulata rajtuk keresztül nem ragadható meg. A szerbek revízióval szembeni valóságos és potenciális kritikáját ugyanis nem kormányzósértési perekkel, hanem más eszközökkel kezelték: a jugoszláv telepeseket például kitelepítették. Közvetlenül a visszacsatolás után pedig ún. szűrőgyűjtő internálótáborokba zárták a magyar nemzethűségi szempontból ellenségesnek tartott társadalmi csoportokat: a csetnikeket − ez a betelepített szerbek, a dobrovoljácok szinonimája volt −, a szabadkőműveseket és a kommunistákat. * Mint ismert, Budapest három feltételhez kötötte a magyar csapatok megindulását Jugoszlávia irányába: az önálló Jugoszlávia megszűnése; a jugoszláviai magyarok üldözése; katonai-politikai vákuum keletkezése a térségben.3 Mivel a magyarokkal szemben nem történtek atrocitások a Délvidéken, így a Bárdossy-kormány az önálló Horvátország létrejöttében találta meg a kellő okot az akcióban való részvételre: a miniszterelnök az április 10-i minisztertanácson kijelentette, hogy Jugoszlávia megszűnésével érvényét vesztette

Valastyán Balázs

16


az előző év végén megkötött örökbarátsági szerződés.4 1941. április 11-én megindult a magyar támadás Jugoszlávia ellen: Horthy hadparancsára5 a 3. magyar hadsereg és a gyorshadtest csapatai átlépték a magyar−jugoszláv határt.6 Kádár Gyula – aki résztvevője volt a délvidéki bevonulásnak – visszaemlékezésében megörökítette az eseményeket. Miután elérték Katymárt, írja, a „községtől nyugatra egy kilométer széles arcvonalban a IV. hadtest, tőle keletre, ugyancsak egy kilométer szélességben az I. hadtest seregtestei csoportosulnak a támadáshoz.”7 Véleménye szerint ez a felállás alkalmatlan volt a támadásra, sőt egyenesen arra utal, hogy egy jugoszláv támadás nagy károkat okozhatott volna a magyar honvédségnek. A tüzérségi tűz megkezdése után, de még az általános támadás megindulása előtt telefonon értesítették a hadtestparancsnokságot, hogy egy kerékpáros zászlóalj „ellenséges erővel nem találkozva, elérte Őrszállás községet.”8 Kádár még hozzáteszi: „… a semmit rohamoztuk volna meg, ha ez a telefonjelentés nem érkezik. […] A hadsereg-parancsnokság távolfelderítés nélkül, vaktában intézkedett […], a csapatok járőrei – ha egyáltalán kiküldték őket – hamis adatokat jelentettek.”9 Emellett utal arra is, hogy a magyar csapatok összehangoltsága elégtelen, a vezérkar vezetői képességeit megkérdőjelezte, s véleménye szerint „csak az a vigasztaló, hogy ellenséges tevékenység nincs.”10 A honvédség propagandaszázadának jelentései ezzel szemben hevesnek és küzdelmesnek írják le a délvidéki harcokat, illetve a bácskai erődvonal áttörését. A támadás előkészítése során – írja az egyik tudósító – „a határmenti községek házai csak úgy ontották a harcra készülő katonákat […] az Alföld szívétől egészen a volt Jugoszlávia határáig egyetlen hosszú sor katona volt […] a sok délfelé tartó út.”11 A tudósításban a „támadásról” mindössze két mondat szerepel, azok is általánosságokat említenek. Ebből is leszűrhető, hogy komoly katonai esemény – néhány esettől eltekintve – nem történt a bevonulás során. A tudósító konklúzióként megállapítja, hogy a „szerb erődvonal áttörése, ami nem volt könnyű feladat, sietteti az összetákolt Jugoszlávia teljes összeomlását”, valamint a magyar „szervezettség, kitartás, türelem és erő” eredményeként a „Bácska áldott termőföldjének egy része[…] visszakerült magyar kézre, mintegy húsvéti ajándékul…”12 A jugoszláv hadsereg helyett az előrehaladást elsősorban az időjárás nehezítette. A leírásokból kiderül, hogy 1941 áprilisában rendkívül változékony volt az idő: „az égbolton áprilisi tréfát játszik a természet: az egyik percben kerek arccal, vidáman nevet a tavaszi nap, másikban pedig fekete felhőfoszlányok rohannak végig az égbolton és fergeteges havazás tódul belőlük a földekre.”13 Ilyen időben „a szekerek is agyig süppednek a sárba […], kórusban cuppog benne a bakák bakancsa s a lovak is csak nehezen birkóznak vele.”14 Ennek ellenére – oldja fel az időjárás okozta sötét képet a tudósító – „a magyar katonát szereti a magyar föld: elrejti minden elől, ami árthatna neki.”15 Komolyabb katonai összecsapásra a bevonulás során csak Petrőcénél (Bački Petrovac) került sor. Itt a szerb reguláris csapatok, utolsó erejüket összeszedve, harcba kezdtek. A magyar honvédeket „pusztító erejű, ellenállhatatlan orkán”-ként említi a tudósító, akik „percek alatt megtörték” a szerbek ellenállását. Az összecsapásnak 65 magyar halottja, 212 sebesültje volt. A szerbek veszteségeiről nincsenek pontos adatok, a fent idézett jelentés szerint 38 tiszt fogságba esett.16 A több évtizedes nemzeti kiszolgáltatottság ellenhatásaként már a bevonulás előtt megjelentek a magyar sajtóban a „mindenre elszánt” csetnikekre17 vonatkozó, túlfűtött hangulatú cikkek.18 Ez alól természetesen a propagandaszázad tudósítói sem képeztek kivételt, már az első jelentésekben szerepelnek az ún. „komitácsik”.19 Kik tartoztak a

Valastyán Balázs

17


„komitácsi” és a „csetnik” fogalmai alá? A tudósító így fogalmaz: a csetnikeket a magyarság elleni „féktelen gyűlölet, bosszúszomj és halálos eskü”20 vezérli, akik eleve a magyarság elleni gyűlölet miatt léptek be a „jugoszlávok halállégióiba”, 21 a csetnik szervezetekbe. E gonosz elemek leírását így folytatja: „az ember nem akar hinni a szemének, amikor látja azt a társadalmi kaleidoszkópot, amelyet a városházára vezetett csetnikek tömege nyújt. 16 éves gyermek, elvadult arcú, dél-szerbiai hegyekből belopakodott legények, manikűrözött kezű városi urak […], öregasszonyok, kezükben puskával, suhancok és pantallós emberek revolverrel, rosszarcú férfiak és ismét gyermekek géppuskával”.22 Vagy: a tagokat „rendes katonai szolgálatuk alatt főleg alkoholistákból, erkölcsileg fogyatékos és elvetemült emberekből válogatták össze.”23 Ezeket az embereket a „visszavonuló szerb katonaság […] fegyverrel, lőszerrel, sőt élelemmel és pénzzel is bőségesen ellátva hagyta hátra…”24 – olvashatjuk. Csetnik szervezetek valóban léteztek. Szervezetük, a Csetnik Egyesület (Udruženje četnika za slobodu i čast otadžbine) az 1930-as évek során két részre, egy németbarát, illetve egy angol orientációjú csoportra bomlott. Valóban tervbe volt véve a háborúba történő bevetésük, de csak mint a reguláris hadsereg mellett működő, egyfajta kiegészítő gerilla-erőként. Mint már utaltam rá, a jugoszláv hadsereg szinte semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni a Wehrmacht ellen, és néhány nap alatt összeomlott, így a csetnikek bevetésére sem került sor.25 A városokban tartózkodó csetnik csapatok valóban lövöldöztek a bevonuló magyar katonákra, ezzel azonban minimális veszteséget okoztak a honvédségnek, a sajtó számára viszont jó alkalmat kínáltak a szerbellenes propaganda kifejtésére. A délvidéki városokba történő bevonulás – hasonlóan a felvidéki vagy az erdélyi26 bevonulásokhoz – a lakosság eufóriáját, a „hazatérés” örömét váltotta ki. Érdekes színfoltja volt a Délvidék visszatérésének Hadfy Hermann Horthy Miklósnak dedikált szerzeménye, a Délvidéki induló, mely így hangzott: „Szabadka, Zombor, Újvidék, Honvédsereg virágra lép. Visszatért most szent határunk, Ősi földet jár a lábunk, Szívünkben öröm ég! Új hajnal fénye virradt ránk, Nagyobb lett újra szent hazánk. Visszatért szép Délvidékünk, Visszaadta Horthy nékünk, Vigyázott mireánk!”27

A bevonulás ünnepélyes külsőségek között zajlott le, amelyből most csak néhány esetet idézünk a propagandaszázad tudósításai alapján. Doroszlón (Doroslovo), amely „tiszta magyar község, mindenki az utcán. A népviselet pompásabb, színesebb, mint bárhol másutt ezen a vidéken. […] A honvédség öröme leírhatatlan, mindenki otthon érzi magát és mindenkit édes testvérként fogadnak. Erdélyben sem volt boldogabb falu, mint Doroszló.” A hangulatra jellemző, hogy „az első nap reggelig állt a bál, azután érvénybe lépett a szesztilalom és megkönnyítette a pihenést a honvédeknek…”28

Valastyán Balázs

18


Szabadkán a lakosság közvetlenül a magyar offenzíva megindulása után megkezdte az előkészületeket a honvédek méltó fogadására. Vujkovics Péter például háza falára a következő feliratú vásznat feszítette ki: „Vártunk, jöttetek! Éljenek a magyar honvédek!”29 Az emberek éjjel az utcára vonulva várták a magyar katonákat, „voltak, akik sírva fakadtak, ismeretlen emberek összecsókolóztak és boldog mámorban összeölelkeztek.”30 Szinte minden házra kikerült a nemzetiszínű lobogó, több helyen azonban – megfelelő anyag híján – „húsvéti tojásfestékkel megfestett” zászlót tűztek ki.31 Az első honvédeket a polgármester mellett a magyar olvasókör, illetve a magyar katolikus kör elnöke köszöntötte. A magyar csapatok parancsnoka beszédében biztosította a magyar lakosságot arról, hogy „nem fog még egyszer előfordulni az, hogy ezen a földön idegen csizmák tapossanak.”32 A tudósítás kitér a Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló húsvéti számában lehozott, bevonulásról szóló cikkre is. Eszerint: „Magyarságunk számára diadalmasabb feltámadást nem hozhatott volna a Húsvét. […] Szegények lettünk, szétszóródtunk, de magyarságunkban, lélekben egyek, törhetetlenek maradtunk. […] Szabadka magyar lakossága örömünnepet ül. Szabadka mindig magyar város volt és az is marad.”33 Az öröm valós ünnepeit azonban gyakran árnyékolták be a csetnik lövöldözések és az azt követő megtorlások. A csetnikek szabadkai jelenlétéről már közvetlenül a bevonulás után is születtek jelentések,34 de nagyobb szabású akciójukra csak Szabadka ún. feltámadási ünnepén került sor (1941. április 12.). A Szabadság téren összegyűlt tömeget kezdték el lőni a környező épületek padlásain elrejtőzött szabadcsapatosok, de „a derék magyar honvédek rövidesen harcképtelenné tették” őket.35 Ugyanezen a napon lett egy másik, ugyancsak csetnikek által kezdeményezett lövöldözés áldozata Tusa István és Almássy Zoltán gimnáziumi tanuló.36 A honvédeket, a szabadkai bevonuláshoz hasonlóan, a „délvidéki magyar lakosság könnyes, meghatott öröme fogadta” Zomborban is. A város főútvonalának két oldalán az ünneplő tömeg sűrű sorokban sorakozott fel. Ezt a fogadási ünneplést szakította félbe egy korabeli felvételen is megörökített csetnik lövöldözés a városban, mely „pontosan nyolc órakor, valószínűleg megbeszélt jelre” indult meg. A „főutca egyik házának padlásán csetnik- géppuska kattogott, a városháza előtt több kézigránát robbant, mire a szerb templom összes ablakából megindult a géppuskatűz.”37 A magyar katonákat „meglepetésszerűen […], de nem készületlenül” érte a támadás, és „a sötétben és az idegen terepen is pompásan tájékozódó honvédjárőrök”38 hamar felszámolták a csetnikek támadó csoportját. A korábban már idézett Kádár Gyula így emlékezett vissza a lövöldözésre: „Amint az udvarra érünk, nekünk szalad egy zombori magyar, és izgatottan mondja, hogy az egyik utcában sétáló magyar katonát padláson elbújt csetnikek agyonlőtték. […] Alig fejezi be, több irányból élénk puska- és géppuskatűz hallatszik, a villanyvilágítás kialszik, teljes sötétség. […] Figyelem a lövések zaját; inkább saját fegyverek hangja. […] A következő történt: A jugoszláv »csetnik«-szervezet kb. 45−50 fiatalt hátrahagyott a városban. Ezek fegyverrel és lőszerrel ellátva padlásokon bújtak meg. A sötétség beálltával lövöldözni kezdtek járó-kelő katonákra, de inkább a levegőbe. Ettől a mi alakulatainknál pánik keletkezett. A saját legénység – nyilván már alkoholhoz is hozzájutva – ugyancsak vaktába lőtt. A szakasz- és századparancsnokok vagy nem voltak a körleteikben, vagy éppen olyan hitványan meghúzódtak, mint a hadtestparancsnokság, és semmit nem tettek a lövöldözés beszüntetésére. A cél nélkül leadott lövések a város másik végén csapódtak be, az ott elhelyezett legénység »abból az irányból lőnek a csetnikek«-alapon

Valastyán Balázs

19


ugyancsak vaktában lövöldözni kezdett. Fegyelmezett és jó parancsnokok kezében levő csapatokkal szemben az egész »csetniktámadás« jelentéktelen semmiség lett volna, és önmagától megszűnik.”39 A bevonulásnak voltak ártatlan, civil áldozatai is. Szintén a zombori bevonulás során történt, hogy „a hadtesttörzs egyik, egészen jelentéktelen beosztásban szolgáló tartalékos főhadnagya valahonnan embereket vesz maga mellé, és a görögkeleti templomba megy – önálló elhatározásból –, mert: »ott csetnikek vannak«. Elfogja az öreg papot, és járőre előtt küldi fel a toronyba. Lövés csattan, az elől menő pap fejlövéssel összeesik.”40 * Mint már utaltam rá, a szegedi törvényszék iratai között található kormányzósértési, illetve a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló perek a délvidéki visszacsatolás ellenkező előjelű megítélését tükrözik. Ezek vizsgálatát nem azért tartjuk fontosnak, hogy cáfoljuk a visszacsatolás kapcsán a délvidéki magyarok által átélt nemzeti felszabadulás örömét, amelyet fentebb a hadsereg propagandaszázada által készített tudósítások révén idéztünk fel. Az elemzést azért tartjuk lényegesnek, mivel e forráscsoportnak a kutatásba történő bevonásával lehetővé válik a hétköznapi emberek korabeli gondolkodásának a bemutatása. Voltak, akik a Jugoszlávia elleni támadás jogosságát is kétségbe vonták. 1941. április 12-én Kárász József felkereste Domán Mátyást annak szegedi üzletében. Baráti beszélgetésük során érintették az aktuális politikai eseményeket is. Domán, Szeged bombázására41 gondolva, annak a véleményének adott hangot, hogy „milyen aljasok a szerbek, mert megtámadtak bennünket”,42 s ezért, mondta, őket terheli a felelősség a két ország között kialakult ellenséges viszonyért. Kárász nem értett egyet barátjával. Véleménye szerint éppen a magyarok voltak azok, akik megszegték az örökbarátsági szerződést, és megtámadták Jugoszláviát. Domán ezután megemlítette, hogy „előző nap az angol rádió Hitlerről, Mussoliniről és a Kormányzó Úrról gyalázkodó hangon beszélt.”43 Kárász ekkor azt mondta, hogy „igaza van [ti. az angol rádiónak]. Megérdemli, hogy így nyilatkozzanak róla.”44 Az üzletben tartózkodók közül többen is hallották ezt a beszélgetést, és az egyik fültanú feljelentette Kárászt. Dragon János forgalmi adóhivatali tiszt – szintén egy politikai tartalmú beszélgetés során, amelyre Dombegyháza és Kevermes között, egy utazás során került sor – pár nappal a bevonulás után, április 17-én azt mondta: „nem volt helyes, hogy megtámadtuk Szerbiát, mert előtte két hónappal kötöttünk [velük] barátsági szerződést.” Majd pedig – Teleki45 öngyilkosságára utalva – így folytatta: „Vannak még becsületes emberek, kik inkább főbe lövik magukat, de nem vállalják a szószegést.” 46 Volt példa arra is, hogy a szerb lakosság fejezte ki elégedetlenségét a magyarok bevonulásával szemben. Drljačin Dušan zombori napszámos a bevonulás után azt mondta, hogy „éljen II. Péter király és pusztuljanak a magyarok és a németek […], le Hitlerrel és Horthyval.” Büntetésképpen hat havi fogházra ítélték.47 Nem egy forrás arról tanúskodik, hogy volt, aki Németország, a német hadsereg délvidéki revízióban játszott szerepét nagyította fel a magyar hadsereggel szemben. Bauer István, csávolyi német kisbirtokos például a német hadsereg magyar hadsereggel szembeni felkészültségét dicsőítette. Perirata szerint így fogalmazott: a magyar honvédek „senkik, bevándorolt vackok, ha a németek nem lettek volna a Délvidéken mind ott döglöttek

Valastyán Balázs

20


volna meg.”48 Hasonló véleményének adott hangot Csávolyon a horvát származású Világi Henrik is. Ő úgy vélte, hogy azzal lehetne növelni a magyar hadsereg ütőképességét, ha „a német tisztek vennék át a vezetést, mert a magyar tisztikar alkalmatlan a vezetésre.”49 Miatov Zsifkó, ósziváci (Stari Sivac) cipészsegéd egészen odáig ment, hogy kijelentette „ha Hitler nem volna, akkor a magyarok soha nem foglalták volna el a Bácskát.”50 A szerb csapatok kivonulása után a magyar katonaság egy részét Óbecsén a német származású Windpaszinger Béla által bérelt, moziként üzemeltetett épületben szállásolták el. Mint az előzőekben utaltunk rá, több, a magyar honvédség által elfoglalt városban, faluban a szerb lakosság köréből rálőttek a bevonuló hadseregre. Így történt ez Óbecsén is. A lövöldözés után Windpaszinger moziját is átkutatták, melynek során jelentős kár keletkezett a felszerelésben. Windpaszinger ennek láttán, haragjában, igencsak dehonesztáló módon így fogalmazott a bevonuló magyar hadseregről: „Elmentek a barbárok és bejöttek a tatárok, ezek még rosszabbak, mint amazok voltak.”51 A délvidéki németek egyébként sem fogadták szívesen a magyar csapatok bácskai bevonulását. Mint Janko Sepp52 megfogalmazta: „annyira csalódottak, elkeseredettek és nyugtalanuk vagyunk [ti. a német kisebbség]. Mit keresnek itt a magyarok?”53 Forrásaink megőrizték egy kilenc éves német kislány véleményét is. 1941. június 21-én Werner Krisztina Újszivácon (Sivac) azt mondta, hogy „…ide Horthy ne jöjjön, mert mi németek vagyunk.”54 Az őrszállási (Stanišić) Lang József 1941. május 18-án, egy kocsmai beszélgetés során – bízva a németek bevonulásában – Horthyra utalva azt mondta, hogy „úgyis ki lesz innen téve.”55 Majd pedig elkeseredetten állapította meg, hogy „a szerbek rosszak voltak s a magyarok még rosszabbak, […] nem ezeket vártuk”56 – utalva a német kisebbség azon várakozására, hogy szeretnék, ha a terület német fennhatóság alá kerülne. Volt olyan eset, amikor a német lakosság és a helyi magyar közigazgatás közötti feszültség egészen tettlegességig fajult. 1941 novemberében a német származású Vollweiter Pál adófizetés céljából kereste fel a topolyai (Bačka Topola) községi főjegyzői irodát. A helyiségbe „…»Heil Hitler« köszöntéssel és felemelt karral nyitott be…”.57 Az ott levők figyelmeztették Vollweitert, hogy Topolya immár magyar település, és Magyarországhoz tartozik. „Elég sajnos, hogy Magyarországhoz tartozik”58 − hangzott a válasz. A szintén a helyszínen tartózkodó Éhn Ferenc őrnagy felelősségre vonta Vollweitert, mire az megismételte előző kijelentését – az őrnagy válaszul „arcul ütötte”.59 A fenti eset jól példázza, hogy a két népcsoport közötti feszültség még a bevonulás után közel fél évvel is megmaradt. * Tanulmányomban kísérletet tettem eddig javarészt publikálatlan forrásokon keresztül a visszacsatolás által kiváltott nemzeti lelkesedésből, valamint a szociális elesettségből táplálkozó társadalmi hangulat megragadására. A forrásokból vázlatosan kiszűrhető a délvidéki német kisebbségnek a magyar bevonulással szembeni ellenérzése. A hivatalos vonal propagandisztikus törekvése mellett megpróbáltuk megragadni a korszak néhány hétköznapi pillanatát, ezek mögött pedig az egyszerű emberek hangulatát is. A délvidéki partizánmozgalom megindulása, megerősödése, az 1942. januári Sajkás vidéki és újvidéki razzia a magyarok és délszlávok közötti bizalmatlanság, félelem és ellenségeskedés érzését váltotta ki, a jövőre nézve pedig a bosszú és visszavágás képét vetítette előre.60

Valastyán Balázs

21


Jegyzetek „Vártunk, jöttetek, éljenek a magyar honvédek!” – Vujkovics Péter ezzel a felirattal várta a bevonuló magyar honvédeket. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 13. „Elmentek a barbárok és bejöttek a tatárok…” − mondta Windpaszinger Béla Óbecsén (Stari Bečej) 1941 áprilisában a magyar hadsereg bácskai bevonulása után. Csongrád megyei Levéltár (a továbbiakban: CsmL) Szegedi Törvényszék Iratai, b/ Büntetőperes iratok, B1794/1942 66. d., Windpaszinger Béla esete. 2 http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7416 és http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&par am=7230 (Letöltve: 2010. 07. 7.) A kormányzói hatalomról szóló törvény megtalálható még: Magyar történeti szöveggyűjtemény. I. kötet. Szerk.: Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 133−137. o. 3 A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken, 1918−1947. Budapest, 2004, Napvilág Kiadó, 154. o. 4 Uo. 154−156. o. 5 A proklamációt „válaszként a magyar határon bekövetkezett jugoszláv felvonulásra, a határincidensekre és a magyar területen végrehajtott bombaledobásokra”, valamint „a délvidéken élő magyarságnak az anarchiától való megóvására” fogalmazták meg. Kun József: A német hadvezetés magyarországi politikájához, 1941. március−június. Századok, 1965. 6. sz. 1234. o. A kiáltvány olvasható: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944) 1941. április 10. 6 Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938–1944. Budapest, 1986, Kossuth Könyvkiadó, 210−211. o. Az angolok 1941. április 7-én megszakították Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat. Már a támadás másnapján kifejezte a brit sajtó, hogy a támadással Magyarország „ténylegesen a tengely oldalára állt”, és ez a lépés „keserű utóízt hagyott hátra maga utána az angol közvéleményben”. Hozzátették, hogy az országnak ebből a lépéséből eredő „következményeket majd a háború után vállalnia kell.” MOL K-428 s) sorozat, MTI Kőnyomatos, Ki nem adott közlemények (1934−1943), 1941. április 12. 7 Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. I. kötet. Budapest, 1978, Magvető Kiadó, 367. o. 8 Uo. 368. o. 9 Uo. 10 Uo. 11 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 13. 12 Uo. 13 Uo. 14 Uo. 15 Uo. 16 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 17.; A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 157. o. 17 Csetnik: a szerb četa (csapat) szóból. Korszakunkban az elsősorban angolbarát polgári ellenállást nevezték így. Vezetőjük Draža Mihailović volt. 18 A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 166. o. 19 „…sűrűn találkozunk a szántókon elszórt kukoricaszárcsomókkal, amelyek mellett állandóan fedezve, harcra készen kell haladnunk, mert – mint értesültünk róla – ez a csetnik alakulatok tagjainak, − valódi nevükön komitácsiknak – kedvenc rejtőzködő helye.” Forrás: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 13. 20 Uo. 21 Uo. 1941. április 25. 22 1941. április 14. A propaganda-század tudósítója 1941. április 19-i jelentésében a csetnikek harcmodoráról írt a szőregi (Sirig) bevonulás kapcsán. Említ egy esetet, melynek során a magyar csapatok egy trágyadomb mellett haladtak el, „amikor egyszerre csak – csodák csodájára – megdördült a trágyadomb, és csak úgy okádta két páncélos lőréséből a golyót. […] Ezek az álcázott 1

Valastyán Balázs

22


kis erődök nem tartoztak a szorosan vett erődrendszerhez, hanem kimondottan lesipuskás célokat szolgáltak.” Forrás: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 19. 23 MOL K-428 t) sorozat, MTI Kőnyomatos, Házi tájékoztató (1927−1944), 1941. április 14. 24 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 17. 25 A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 167−168. o. 26 „Kassán az emberek boldogsága nem ismer határt. Diákok csoportokban énekelve járják az utcákat, a város nemzetiszínű lobogókkal, szalagokkal van feldíszitve. Lelkesedéssel várják a magyar hadsereget, a magyar közigazgatást, a magyar élet megindulását.” (1938. november 3.) „Amikor a Nagyváradról Kolozsvár felé vezető utcában a honvédsereg átvonult Élesden, a község lakói ünnepélyesen fogadták a honvédeket. Diadalkaput állítottak, s előzőleg már az egész községben készültek a díszitések. Óriási táblákat állítottak fel »Éljen Horthy«, »Éljen Teleki«, »Éljen Csáky« felírásokkal.” (1940. szeptember 8.) Forrás: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944) 1938. november 3., illetve 1940. szeptember 8.; Kádár: i. m. 369. o. 27 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 19. 28 Uo. 1941. április 16. 29 Uo. 1941. április 13. 30 Uo. 31 Uo. 32 Uo. 33 Uo. 34 Az egyik tudósításban Szabadkát vélik a csetnik csapatok kiképzőközpontjának. Forrás: MOL K-428 t) sorozat, MTI Kőnyomatos, Házi tájékoztató (1927−1944), 1941. április 14. 35 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 17. 36 Uo. 37 Uo. 38 Uo. 39 Kádár: i. m. 369−371. o. 40 Uo. 372. o. Özvegy Kurjacski Arzénnét a magyar nemzet és a magyar állam megbecsülése ellen irányuló vétség miatt 1941-ben perbe fogták. A per megindításának oka az volt, hogy amikor fiát 1941. április 15-én, a bevonulás után agyonverték, azt mondta: „Az egész magyarságot láncra kéne verni s azt rángatni velük […]. Bárcsak balták hullanának és [minden] magyart agyonvernének.” Forrás: CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B6184/1941 64. d. 41 A Magyarország elleni jugoszláv légitámadásokra vonatkozóan lásd Olasz Lajos: Jugoszláv légitámadások Magyarország ellen 1941 áprilisában. Hadtörténelmi Közelmények, 2004. I. 167−204. o. 42 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B3257/1941 62. d. Kárász József ügye 43 Uo. 44 Kárász végül egy év és hat hónap letöltendő fogházbüntetést kapott. Uo. 45 Teleki Pál életére és külpolitikájára vonatkozóan lásd Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris; Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika. Budapest, 2008, Kairosz Kiadó. 46 Dragon ebben az ügyben pénzbüntetést kapott, de a bíróság azt nem hajtotta végre. Dragon 1942−43 folyamán ismét hasonló kijelentéseket tett, melyek miatt ismét beperelték. Az 1944-es bírósági eljárás lefolytatására azonban nem került sor, mivel Dragont internálták. CsmL, SzTI b/ Büntetőperes iratok, B3728/ 1941, 62. d., valamint CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B2742/1944, 77.d. 47 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4407/1941 62. d., Drljačin Dušan esete. 48 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4975/1941 63. d., Bauer István ügye. 49 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B2460/1941 62. d., Világi Henrik ügye. Hozzátette még: „.A leventék csak fapuskához értenek.” Ez sokszor valóban így volt. A honvédségi propagandaszázad

Valastyán Balázs

23


írnoka számolt be a „beremendi leventék hőstettéről”. Eszerint „a kerékpáros leventék […] járhatatlan utakon, zsombékok és nádasok között sokszor derékig vízben, kerékpárjukat fejük fölött tartva a legnagyobb leleményességgel járták útjukat. Puskájuk nem volt, csak fapuskájukkal (!) a vállukon végezték el munkájukat.” Forrás: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920−1944), 1941. április 20. 50 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok B5610/1941 63. d., Miatov Zsifkó ügye. A bíróság négy hónap fogházbüntetésre ítélte. 51 CsmL, SzTI b/ Büntetőperes iratok, B1794/1942 66. d., Windpaszinger Béla esete. Büntetésül 200 pengő megfizetésére kötelezte a bíróság. A martonosi (Martonoš) Kenyeres Lászlónak is hasonló volt a véleménye: „…a szerbek alatt is nagy gazemberség volt, de a magyarok alatt még nagyobb van.” Kijelentése miatt hat hónap fogházbüntetésre ítélték. Forrás: CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok B3176/1942 66. d., Kenyeres László ügye 52 Janko, Sepp dr. (1905−2001): a jugoszláviai német Kulturbund vezetője 1939-től. 53 A. Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 164. o. 54 A bírósági végzés szerint „minthogy azonban Werner Krisztina még 12. életévét nem töltötte be […], a bűnvádi eljárás mellőzésével iskolai megfenyítését kellett elrendelni…”. CsmL, SzTI b/ Büntetőperes iratok, fBl 5477/1941 63. d., Werner Krisztina ügye 55 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4510/1941 62. d., Lang József esete. Összbüntetésül öt hónap fogházbüntetésre ítélték. 56 Uo. 57 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B5792/1941 63. d., Vollweiter Pál ügye. A bíróság tizennégy napi fogházra, valamint 1000 pengő pénzbüntetésre ítélte. 58 Uo. 59 Uo. 60 A délvidéki partizánmozgalomra, illetve az 1942. januári razziára vonatkozóan lásd A. Sajti Enikő: Délvidék, 1941−1944. A magyar kormányok délszláv politikája. H. n., 1987, Kossuth Könyvkiadó, 128−152. o.; Uő: Impériumváltások, revízió, kisebbség… 269−317. o.

Limes

24

A könyvről szóló recenziókat lásd a Szemlében

Limes

Limes

25


Janek István

A Magyarországgal szembeni szlovák propaganda és revíziós elképzelések 1939−1941 között

1939. március 13-án Hitler magához rendelte Jozef Tisót. A Führer több alkalommal is visszatért arra a momentumra, hogy korábban Magyarországgal szemben ő mentette meg Szlovákia önállóságát. Kifejtette: régóta foglalkoztatja a gondolat: ugyan megengedje-e magyar barátainak Szlovákia megszállását. Félő ugyanis, hogyha nem elégíti ki a magyarok igényeit, akkor ők más szövetségest keresnek Németország helyett. „Ha előre tudta volna, hogy Karol Sidor szembeszáll Szlovákiának a Cseh-Szlovák szövetségből való kilépésével, akkor nem idegenítette volna el magyar barátait, hanem hagyott volna mindent menni a maga útján” – mondta Tisónak.1 Hitler azt is közölte vele, ha kikiáltják önálló államukat, ő támogatja azt, ha nem, területeiket elfoglalják a magyarok.2 Hitler terve az volt, hogy ha Tisóék nem fogadják el a függetlenséget, Szlovákia területének egy részét megszállja, a maradékot pedig szétosztja a magyarok és a lengyelek között.3 Jozef Tiso és a szlovák parlament gyorsan választ adott Hitler kérdésére: a szlovákok Tiso vezetésével 1939. március 14-én kikiáltották az önálló Szlovákiát, és ezzel formailag is felbomlott a cseh–szlovák államszövetség.4 1939. március 15-én Magyarország ugyan elsőként ismerte el az önálló Szlovákiát, de a magyar politika nem fogadta el Szlovákia területének megváltoztathatatlanságát, továbbra is számolt a területi revízióval és újabb területek megszerzésével, 5 amit a későbbi események is bizonyítottak. A 38 ezer km2-nyi kiterjedésű és 2,6 millió lakosú Szlovákia egyike volt Európa legkisebb államainak. Az összlakosság mintegy 85 százalékát a szlovák nemzetiségűek tették ki, a maradékot a magyar, német, ruszin és zsidó kisebbség alkotta. Megalakulása után röviddel Szlovákia gyakorlatilag elvesztette a függetlenségét, ugyanis 1939. március 23-án Németországgal védelmi szerződést írt alá, az úgynevezett „Schutzvertrag”-ot. Ebben a Német Birodalom biztosította Szlovákia 25 éves függetlenségét, Pozsony pedig kötelezte magát, hogy külpolitikáját a német kormánnyal összhangban alakítja, és beleegyezik a német Schutzzone létesítésébe, amely az ország mintegy 5%-át érintette.6 Érdekes adalék, hogy Jozef Tiso azonban másképp értelmezte a védelmi szerződést. Ő úgy gondolta, ez egy lehetőség arra, hogy a legszorosabban együttműködhessen Németországgal, és ez a szövetség segítséget nyújt Szlovákia talpra állításához. Úgy vélte: a szerződésben lefektetett 25 év elegendő idő ahhoz, hogy szabadon elérjék azt a szintet, amikor idegen segítség nélkül is meg tudják majd magukat védeni.7 Az állam élén Jozef Tiso állt, és Hlinka Szlovák Néppártjának egypártrendszere alakult ki.

Janek István

26


1939 márciusától kezdve Szlovákia és Magyarország diplomáciai kapcsolatait négy fő kérdés határozta meg: a felvidéki részek hovatartozásának kérdése, a területükön élő kisebbségek problémája, a németek kegyeinek egymás rovására történő megszerzése, valamint a reciprocitás elve. 1939-ben a szlovák külpolitika legfontosabb célkitűzése az államiság jogi elismertetése volt mind regionális, mind szélesebb európai kontextusban. Ezenkívül meg akarták ismertetni a nemzetközi közvéleményt Szlovákiának, mint közép-európai politikai tényezőnek a létrejöttével és szerepével. A kormány egyúttal igyekezett megakadályozni azt, hogy Szlovákia idegen uralom alá kerüljön. Kezdetben tehát ezek a feladatok jelentették a szlovák külpolitika alapvető céljait. Szlovákia külpolitikai helyzete eleinte labilis volt. Budapest, Varsó és Berlin 1939. március 14. után is hatalmi övezetének tekintette ezt a területet. A németek a Szlovák Köztársaság megalakulása után néhány hónappal is hezitáltak az állam további sorsával kapcsolatosan. A német vezetés Szlovákiát „csereeszköznek” is tekintette, amelynek területét esetleg feloszthatja Lengyelország és Magyarország között. A helyzet alaposan megváltozott 1939 áprilisától, amikor Szlovákia a lengyelországi hadjárat stratégiai felvonulási területe lett, ezenfelül Németország a „mintaállam” szerepet szánta neki. E szerep bizonyítékul szolgált volna a többi meghódított állam felé, hogy azok az országok, amelyek alávetik magukat Németország akaratának, továbbra is működhetnek, és bizonyos önkormányzatot megőrizhetnek maguknak.8 A függőség ellenére a vezető szlovák politikusoknak valóban volt némi mozgásterük. * 1939. április elején a „kis háború”9 következményeként magyarellenes propagandahadjárat indult Szlovákiában. A magyar kormány elveszítette viszonylagos népszerűségét Szlovákiában, amelyet korábban azzal szerzett, hogy elsőként ismerte el a szlovák államiságot.10 Mind a szlovák vezetők megnyilatkozásaiban, mind pedig a tömegtájékoztatásban nagy hangsúlyt kapott a magyarellenesség, amelynek igen hatékony táptalaja volt az első bécsi döntés előtti országhatárok visszaállítására törekvő szlovák irredentizmus.11 A magyar politika által hirdetett Szent István-i állameszmével a Nagy-Szlovákia és a Nagy-Morva Birodalom elméletét állították szembe. Felfogásuk szerint Nagy-Szlovákia területébe az első bécsi döntéssel elcsatolt, valamint a Morvaországban élő szlovákok által lakott területek is beletartoznának. Nagy-Szlovákiából kitelepítették volna a zsidókat, a magyarokat, a cseheket és a cigányokat. Viszont haza kívánták hozni az USA-ban élő szlovákokat, és így egy olyan, számbelileg erős, nemzetileg homogén szlovák terület alakult volna ki, amely ellenállt volna mind a cseh, mind a magyar hatalmi törekvéseknek. Az ezeréves múltra hivatkozó és a kultúrfölényt hangoztató magyar propagandára is megszületett a válasz. A szlovák verzió szerint Pribina birodalmában már magas fokú kultúra virágzott, amikor a „barbár” magyarok még Ázsia pusztáin „nyereg alatt puhították a húst”. „Mit kérkednek mindig Szent Istvánnal, sokkal nagyobb volt nála Cirill és Metód” – hangoztatta a szlovák propaganda. Egyes szlovák politikusok Vácot, Esztergomot, Miskolcot követelték. A szlovák kormánynak érdekében állt a magyarok elleni hangulatkeltés, mert félő volt, hogy a magyar propaganda hatására a magyarokon kívül esetleg a szlovákság egy része is a Magyarországhoz való csatlakozást pártolná. Szlovák részről már 1939. április 10-én megkezdődött a közvélemény „megdolgozása”. Kezdetben csupán a szlovák rádió és sajtó

Janek István

27


támadta a szlovákiai magyarságot, később – beszédeikben – a politikusok is. „A sajtó a magyarokat gyilkosoknak, a magyar csendőröket vérszomjas bestiáknak nevezte”.12 A szlovák kormány arra hivatkozott, hogy Magyarországon a reciprocitás alapján több szlovák kisebbségi aktivistát inzultáltak a magyar hatóságok. (Válaszként arra, hogy a szlovák hivatalos szervek több vezető magyar értelmiségit letartóztattak.) A szlovák rendőrség házkutatást tartott a pozsonyi Új Hírek szerkesztőségében, majd betiltotta a lapot. Az indok az volt, hogy a szlovák kormány úgy értesült: a magyar hatóságok nem engedélyezik a magyarországi szlovákok egyik új nemzetiségi lapjának a kiadását. A fenti események hatására 1939. április 17-én a pozsonyi magyar követ tudatta a szlovák kormánnyal, hogy Magyarországon időközben engedélyezték a lap megjelenését. E bejelentés nyomán sem csökkent azonban a magyarok elleni támadások intenzitása. A szlovák kormány abban reménykedett, hogy visszaszerezhet bizonyos területeket Magyarországtól; a propagandával is az volt a célja, hogy előkészítse a talajt a területi revízióhoz. A propagandának erős hatása volt a szlovák lakosságra és a tisztviselőkre is. A szlovák hatóságok fellépésén kívül a szlovák lakosság részéről is előfordultak magyarellenes megnyilvánulások. 1939. április 17-én a pozsonyi utcán sétáló magyarok pártjelvényét letépték, több magyart összevertek. A pozsonyi magyar követ értesülése szerint a magyarok elleni atrocitásokat a Hlinka Gárda szervezte. A gárda tagjai arra hivatkoztak, „hogy felsőbb parancsuk szerint kötelességük bántalmazni a magyarokat”.13 A Magyarországgal 1939 áprilisában kötött sajtóbéke14 megsértése súlyos következményekkel járt, mivel nemcsak a magyar fél tiltakozását váltotta ki, hanem olyan kemény szankciók számára is alapot szolgáltatott, mint amilyen a gazdasági tárgyalások elhalasztása volt 1939 júliusában. Ján Spišiak15 budapesti szlovák követ rendszeresen felhívta a szlovák külügyminisztérium, valamint közvetlenül a szerkesztőségek, a rádió és a Propaganda Hivatal figyelmét arra, hogy az olcsó szidalmak, sértegetések semmilyen megoldással nem szolgálnak a két ország kapcsolatában, és nem járulnak hozzá Szlovákia jogos revíziós igényeinek teljesüléséhez. Megalapozott tudományos érvelést, bizonyító erejű tudományos munkákat szorgalmazott. Spišiak észrevételei nem maradtak minden visszhang nélkül. A későbbiekben a szlovák külügyminisztérium az általa képviselt irányvonalat, kötelező érvényű utasítás formájában, minden jelentősebb sajtóorgánum főszerkesztőjének eljuttatta: „Méltóságon aluli dolog apró dolgok miatt csipkedni a szomszédot vagy leköpni őt. Elegendő, ha időnként méltóságteljesen megszólalnak nagy revíziós ágyúink. Gyakori nyelvöltögetéssel nem érünk el semmit.”16 A szlovák hatóságok a helyenként felerősödő magyarellenes indulatokat – aktuálpolitikai érdekeiktől függően – hol gerjesztették, hol pedig mérsékelni próbálták. Ferdinánd Ďurčanský17 külügyminiszter a szlovák parlament külügyi bizottságában tartott egyik előadásában 1939. május elején kijelentette: a Magyarország és Szlovákia közötti viszony az elmúlt időszakhoz képest javult, de még nincs kielégítő színvonalon. Kijelentését az alábbiakkal magyarázta: a magyar közvéleményt a magyar sajtón keresztül megerősítették abban a tévedésében, miszerint a szlovák nemzet hajlandó politikai és nemzeti öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy a magyar koronához csatlakozik. Véleménye szerint azonban a magyar Szent Korona-tan elavult, és az sem vezethet eredményre, ha a magyarok gazdasági vagy politikai nyomást gyakorolnának Szlovákiára.18 1939. május elején Sztójay Döme berlini magyar követ Matuš Černák szlovák követtel tárgyalt a szlovák–magyar viszony normalizálásának lehetőségeiről, illetve a kétoldalú kapcsolatok barátságos mederbe terelésének feltételeiről. Černák úgy vélte, hogy a

Janek István

28


magyarok és a szlovákok a korábbi félreértések ellenére is egymásra vannak utalva, és barátságban kellene élniük egymás mellett. Sztójay azt kérte, hogy a szlovák kormány néhány vezető egyénisége hagyjon fel magyarellenes magatartásával, továbbá a szlovák sajtó is hagyja abba az uszítást, és a Hlinka Gárda se intézzen több támadást a magyar kisebbség ellen. Ha mindez megvalósulna, a továbbiakban kedvező légkörben tárgyalhatnának. Černák nehezményezte azonban, hogy a magyar kormány, ahogy a 19. század végén és a 20. század elején, úgy 1939-ben sem vette komolyan a magyarországi szlovák kisebbség igényeit. Sztójay szemére vetette azt is, hogy a bécsi döntés által elcsatolt területekről a szlovák nemzetiségű tanárok nagy részét kiutasították. Arra kérte tehát a magyar követet, hogy országa tanúsítson nagyobb megértést a szlovák kisebbség iránt, adja meg számára a kulturális jogokat, és a szlovák tanítási nyelvű iskolák is zavartalanul működhessenek. Amíg a magyarok ezeknek a feltételeknek nem tesznek eleget, a szlovákiai magyarok kisebbségi helyzete sem javulhat. Černák Sztójayn keresztül azt is kérte a magyar kormánytól: „[…] vegyék tekintetbe, hogy ők egy újonnan született s nemzeti életükben felébredt kis ország, amely nemzeti önállóságára rendkívül féltékeny.”19 Sztójay biztosította beszélgetőpartnerét arról, hogy a magyar kormány nem fogja a szlovákok nemzeti életét akadályozni, és területeiket sem fogják csonkítani. Egyetértett Černákkal abban, hogy a jóbaráti, szomszédi viszony mindkét állam érdeke, de jelen helyzetben azt elsősorban Pozsony magatartásától tette függővé. 1939. május 4-én, Nyitrán, az Állami Kereskedelmi Akadémia diákjai több esetben is bántalmazták a magyar hallgatókat. Az akciókban számos, Komjátról és Surányból menekült szlovák fiatal vett részt.20 A szlovák hatóságok a kedélyek lecsillapítására rendőröket küldtek ki, akik megmagyarázták a fiataloknak: „az ilyen meggondolatlan viselkedés, még ha a legjobb szándékból ered is, nekünk nem segít, hanem csak árt, hiszen azt a rosszindulatú propaganda megfelelően kihasználhatja annak bizonyítására, hogy nálunk, úgymond, rendetlenség és jogi bizonytalanság uralkodik.”21 A rosszindulatú propaganda alatt a magyar sajtót értették. A szlovák vezetés ugyanis attól tartott, hogy a magyarok esetleg a politikai bizonytalanság indokával beavatkozhatnak Szlovákia belügyeibe. A magyar külpolitika és propaganda azon elképzelését, amely szerint a szlovákok visszatérhetnek Magyarországhoz, minden szlovák politikus elvetette. 1939. június 25én a trencséni nagyülésen, Jozef M. Kirschbaum, a Szlovák Néppárt főtitkára22 mondott beszédet. Többek között kifejtette, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az elszakított szlovákokat visszaszerezzék, ezért követelik a határok igazságos revízióját, amelynek alapján valamennyi szlovák község visszatérhet a szlovák anyaországhoz. „Ami a másé, azt nem követeljük, de igenis követeljük az utolsó pontig mindazt, ami a miénk. A tőlünk elszakított testvéreinknek üzenjük, hogy tartsanak ki az eszme mellett, amelyet az elszakítás napjáig vallottak.”23 1939. június 29-én Tiso miniszterelnök Nagymihályon tartott beszédet, amely nagy felháborodást váltott ki Magyarországon.24 Beszédében az önálló szlovák hadsereg fontosságát és fejlesztésének szükségességét hangsúlyozta: „[…] mert ha nem állna a határon a szlovák hadsereg, örök ellenségeink nem férnének bőrükbe, és elvakultságukban nem riadnának attól sem vissza, hogy leigázzanak bennünket.” A szlovák hadsereg célja nem a támadás, hanem az állam védelme – mondta Tiso. Beszéde alatt a tömegből közbekiáltások hangzottak el, amelyek a szlovák revíziót és Kassát követelték. Tiso megígérte hallgatóságának, nem hagyja, hogy a szlovák nemzetet „ezeréves ellen-

Janek István

29


sége” (vagyis Magyarország) ismételten leigázza. „Déli szomszédaink napról napra azt üzenik, hogy kiéheztetnek bennünket, hogy lázadásokat idéznek elő, hogy térden állva könyörgünk majd kegyelemért. […] A déli sógornak annyi gondot okozunk, hogy meg akarnak bennünket szállni. Jobb egy darab száraz kenyér szabadon, mint zsíros kenyér rabságban. Ezt legjobban látjuk elszakított testvéreinknél. A szlovák nemzet soha nem lesz többé arra ráutalva, hogy az elnyomóktól fogadjon el kenyeret, és hogy jóindulatú szomszédainak udvaroljon. Nem is kérdezzük elszakított testvéreinktől, mi fáj nekik, mert tudjuk, hogy szívesen térnének vissza az összes szlovákok szabad államába. Ismerjük az igazságtalanságot, amelyet sógoraink ellenük elkövetnek, és tudjuk, hogy ázsiai módon bánnak velük. De egyszer majd ennek is vége szakad. Az új Európa térképe, nemcsak a mi számunkra, de minden szlovák számára szebb jövőt fog hozni.”25 A pozsonyi magyar követ kormánya nevében tiltakozását jelentette be a szlovák politikusok beszédei ellen, amelyek ismételten a kapcsolatok romlását eredményezték. A tiltakozásnak annyi eredménye lett, hogy a magyarellenes propagandát korlátozták, de azzal továbbra sem hagytak fel. „A Magyarországgal szembeni revíziós propaganda már azért is szükséges, mert ez ideig olyan erőteljesen került kifejtésre, hogy belpolitikai nehézségek jelentkezhetnének, ha hirtelen abbamaradna.” A tanács úgy hangzott, nem kell tehát megingatni Budapestnek azt a meggyőződését, hogy a magyarellenes propagandát Berlinből diktálják, de a húszéves magyar revíziós propaganda mintájára korlátozni kell a hivatalos személyek megszólalásait, és az egészet egy „nem hivatalos” szervezetnek kellene átvennie.26 E „kétpólusú” szlovák politikára a németek miatt volt szükség, akik nem nézték jó szemmel, ha a szövetségeseik között nagyon elmérgesedik a hangulat. Horváth József országgyűlési képviselő parlamenti felszólalása Szlovákia politikájáról 1939-ben 1939 júliusában a szlovák propaganda újra nyíltan állást foglalt az ügyben, hogy a szlovákoknak nem szabad belenyugodniuk országuk jelenlegi határaiba. Propagandagépezetük folyamatosan azt hirdette, hogy a szlovákok német segítséggel ki fogják harcolni a bécsi döntőbírói határozat revízióját. A szlovák részről megnyilvánuló propaganda leplezetlenül azt a célt szolgálta, hogy a visszacsatolt terület szlovák lakossága a fennálló állapotokat ne tekintse véglegesnek. Ezek a szólamok olykor komoly nyugtalanságot idéztek elő a Magyarországhoz visszatért területen mind a szlovák, mind a magyar lakosság körében. A nyugtalanság csillapítására és a lakosság megnyugtatására Horváth József27 képviselő felszólalt a magyar parlamentben. 1939. augusztus 2-án elhangzott beszédében a szlovák–magyar kapcsolatok alakulását elemezte. Megállapította, hogy a szlovák újságok gyűlölettel írtak a magyarokról, és a hivatalos szlovák személyek körében is egyre gyakrabban hallatszanak Magyarországot támadó szavak. Horváth a Szlovákiában maradt magyarság helyzetét aggasztónak ítélte meg. Idézte Esterházy Jánosnak, a szlovákiai Magyar Párt vezérének a pozsonyi parlamentben elmondott beszédét, amelyet Horváth segélykiáltásként értelmezett, mert sérelmet szenvedett a magyarok szólás-, sajtó- és véleménynyilvánítási szabadsága, illetve egyesülési és gyülekezési joga. Elítélte a szlovák

Janek István

30


hatóságok magatartását a szlovákiai magyarsággal szemben: az ok nélküli letartóztatásokat, házkutatásokat, internálásokat.28 Beszéde második részében a Magyarország elleni szlovák propagandaháború néhány példáját hozta fel. Kifogásolta, hogy a szlovák rádió lázítja a magyarországi szlovákokat.29 Példaként a szlovák rádió 1939. július 23-i adását említette, amelyben a következők hangzottak el: „Várunk benneteket, hogy értünk jöttök – jeligére üzenjük (mondta a bemondó), hogy minden igazságtalanság után el kell jönnie az igazságnak és a visszafizetés napjának.” Felháborította őt, hogy a Slovák 1939. július 9-i számában megjelent híradás szerint a szlovák katolikus diákság besztercebányai kongresszusán határozatot hoztak a szlovák revízió elindításáról a magyar területek megszerzése érdekében. Horváth, hogy hallgatóságát közelebbről is megismertesse a helyzettel, magyar fordításban szó szerint idézte azt: „Igazságos revíziót követelünk, főleg déli határainkon, hogy visszatérhessenek azok a területek, amelyek jog szerint bennünket illetnek meg. Ennek érdekében erőnket és életünket áldozni is megígértük. Főleg ti, elnyomott és üldözött testvérek Magyarországon, higgyetek a szlovák újjászületésben, amikor újra találkoztok a szlovák állam polgáraival.”30 Horváth kifogásolta Alexander Mach propagandafőnök július 23-án, a Trencsén melletti (szlovákiai) Skalkán mondott beszédét is, amelyben szerinte többek közt az alábbiak hangzottak el: „Meg kell mutatni az egész világnak, főként pedig a falánk szomszédok előtt, hogy a szlovákok mindenkor katonák maradtak. A szlovákok szövetkeztek az egyetlen szomszéddal, amely nem akarta őket felfalni. Talán a lengyelekkel kellett volna szövetkezni, vagy a magyarokkal, akik egymás után szakították le a szlovák területeket, és folytatták volna ezt a fosztogatást, ha nem akadályozták volna meg a szlovák katonák és gárdisták. És akiknek nem volt másuk a szlovákok számára, mint a járom.”31 Horváth Mach beszédét önmagában is elegendő bizonyítéknak tartotta arra, hogy érzékeltesse: Szlovákiában államilag támogatott irredenta propaganda folyik Magyarországgal szemben. Ennél súlyosabb bizonyítékként hozta fel Tiso 1939. július 16-i tapolcsányi beszédét, amelyet a szlovák rádió is közvetített. Ebből Horváth a következőket emelte ki: „Volt leigázónk – mondta Tiso – azt hiszi, joga van a Felvidékre. […] Nekünk az a feladatunk, hogy átfussuk az elmúlt ezer esztendőt és ott kapcsolódjunk be nemzetünk történelmébe, ahol elődeink elhagyták. […] Pannónia is szlovák volt – hangoztatta a szlovák miniszterelnök.”32 Horváth szerint Tiso beszéde után Alexander Mach, aki ekkor a Hlinka Gárda vezetője is volt, arra buzdított mindenkit, álljanak katonának, és maradjanak katonák mindaddig, amíg nem kapják vissza a tőlük elvett területeket. Mach biztosította hallgatóságát, hogy a revízió ideje már nincs messze. Horváth Tiso és Mach beszédei után idézte Kirschbaumot, a Szlovák Néppárt titkárát is, aki szenvedélyes szavakkal jelentette ki: „[…] nemcsak Nyitra, Surány, Komját és Megyer, hanem Esztergom és Vác is atyáink földje.”33 Nem vagyunk egyedül, tette hozzá Kirschbaum fenyegetően, hatalmas barátaink vannak, akiknek szintén van elszámolnivalójuk szomszédaikkal.34 Csáky István külügyminiszter Horváth felvetéseire válaszolva kijelentette: a magyar kormány tekintettel volt arra, hogy Szlovákia csak néhány hónapja létezik, és „mint a gyermek a játékszerének, örvendezik új államiságának. Tekintettel vagyunk arra is, hogy sokkal erősebbek vagyunk, és tekintettel vagyunk arra a körülményre, hogy tudjuk, hogy a magyarellenes hajtóvadászatot Szlovákiában a szlovák nép túlnyomó többsége nem helyesli.”35

Janek István

31


A magyar parlamentben elhangzottak óriási negatív visszhangot váltottak ki Szlovákiában, ami ismételten a két oldal egymástól való távolodását eredményezte. Szlovák–magyar diplomáciai csatározások 1940-ben 1939. december 15-én a Nástup című, a szlovák ifjúság számára kiadott, kéthetente megjelenő lapban a „nagysurányi gyilkosság”36 évfordulójáról írtak. Ez az eset a szlovák irredenta propaganda egyik szimbóluma lett, és Surány címmel verset is írtak róla, amelyet több szlovák újság publikált. Bár a pozsonyi magyar követ tiltakozott a szlovák vezetésnél a vers megjelenése miatt, a szlovák sajtóban 1939 decemberében folyamatosan magyarellenes cikkek láttak napvilágot. Erre a magyar politika is támadásba lendült. 1939. december 27-én a budapesti rádió adásában elhangzott a vád, hogy a szlovák kormány összeköttetésben áll a párizsi Csehszlovák Nemzeti Bizottsággal és Edvard Beneš elnökkel is. A szlovák közvélemény részéről hungarofil nézetekkel meggyanúsított Vojtech Tuka37 azon munkálkodott, hogy diplomáciai eszközökkel valamiféle sikert érjen el a területi revízió terén. Szlovákiában ebben az időben különbség volt a hivatalos politika és a szlovák közvélemény revíziós elképzelései között. A kormány a részleges revízió megvalósítását szerette volna elérni, a közvélemény viszont a bécsi döntőbírósági ítélet megsemmisítését tekintette volna eredménynek. A közvélemény nagyobb része ráadásul a részleges revízió követelésében gyengeséget, árulást látott, és a „mindent vissza!” jelszó jegyében képzelte el a revíziós politika sikerét. A közhangulatot kihasználva, a Hlinka Gárda röplapjaiban Magyarország reakciós, „feudális” jellegét hangsúlyozták, és összekapcsolták a „magyar–gróf–zsidó” kifejezéseket. Az általuk reakciósnak tartott magyar „rezsimmel” szemben kiemelték a nemzetiszocializmus „forradalmi” és „népi” jellegét. Azt állították továbbá, hogy a feudális Lengyelország után a feudális Magyarország következik, Németország pedig nem fog neki segíteni, mert „Hitler a nép oldalán áll, nem pedig a mágnások és zsidók oldalán”. A gárdisták a Magyarországon élő szlovákoknak szabadulást ígértek a „nemzetek börtönéből” és a „dolgozó nép kínzókamrájából”.38 1940. január 4-én Szabó György követ felkereste Ďurčanský külügyminisztert, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy egy olyan időszakban kell a követi posztot betöltenie, amikor a két ország viszonya éppen erősen „lefelé menő hullámban” van.39 Kijelentette, hogy az ellenségeskedés szlovák részről indult, mivel ők szegték meg a korábban kötött sajtóbékét. Ďurčanský erre a magyar sajtótámadásokat sorolta fel, majd szóvá tette, hogy Budapesten a Szent István-ünnepségek alkalmával a tűzijáték fényei Nagy-Magyarország határait jelenítették meg. Ezen kívül a Szabadság téren álló Észak-szobrot40 is bírálta, amely szerinte sérti a szlovákok önérzetét. Végül Durčanský egyértelműen kijelentette: nem kívánhatják tőle, hogy beszüntessenek minden propagandát a magyarok ellen, amikor ők is támadják a szlovákokat. A magyar tiltakozásoknak azonban voltak eredményei, mert 1940. január 5-én és 25-én olyan utasítást kaptak a szlovák újságok vezetői, hogy a magyarellenes támadásokat állítsák le.41 Szabó azzal a benyomással távozott a szlovák külügyminisztertől, hogy Ďurčanský a szlovák–magyar viszony javításának „rosszhiszemű szabotálója”. 1940. április 22-én Pozsonyban magyarellenes tüntetésekre került sor. Az utcákon röpcédulákat osztogattak, amelyek azt követelték, hogy pusztítsák el a szlovákiai magyarokat. Április 24-én Nyitrán fejszével verték le a magyar feliratú táblákat, és inzultálták

Janek István

32


az utcán sétáló magyarokat.42 Május 1-jén Lőcsén, Eperjesen és Nyitrán ismétlődtek meg a magyarellenes támadások, a résztvevők közül sokan a Hlinka Gárda tagjai voltak. A felvonuló tömeg plakátokat ragasztott ki az alábbi szövegekkel: „Váctól Miskolcig Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk!”; „Fogjatok puskát és sisakot a hazug magyarok ellen!”; „Szlovenszkó a szlovákoknak, Ázsia a magyaroknak! Szedjétek össze a felhalmozott rongyaitokat és menjetek Ázsiába! Azonnal mindent vissza akarunk!”.43 Eperjesen Alexander Mach tartott magyarellenes beszédet. „Lehet, hogy maholnap eldől Közép-Európa sorsa. 44 Nekünk nem kell félni. Életképességünket elismeri a külföldi sajtó is. Ezerévi elnyomásunk alatt csak drótosoknak ismert minket a külföld, azok jóvoltából, akik elnyomtak. Ma ez másként van, Magyarország irigyel minket, szeretne cserélni helyzetünkkel. A magyarok inkább magukkal, a bajaikkal törődjenek.”45 A magyarellenes hangulat szítása tovább rontotta a helyzetet. A berlini magyar követ kénytelen volt tiltakozni Ernst Woermann német külügyi államtitkárnál a német és a szlovák sajtó magyarellenes támadásai miatt. Sztójay úgy látta, hogy a magyarellenes hangulatot a szlovák kormány egyes tagjai szítják. A magyar kormány a jószomszédi viszony fenntartásában érdekelt – mondta Woermannak –, ezt tanúsítja az is, hogy a magyar sajtó nem reagált a szlovák támadásokra, és passzív magatartást tanúsított. Korábban a berlini szlovák követ járt nála, jegyezte meg Woermann, és éppen az ellenkezőjét adta elő a magyarokkal kapcsolatban. Arra hívta fel Sztójay figyelmét, hogy Szlovákia még serdülőkorát éli, ezért ők, mint szülők igyekeznek nevelő hatást gyakorolni rá. Sztójay erre a következőképpen reagált: „Hogyha ők a szülők, akkor annál is inkább tőlük kell elvárnunk, hogy rendreutasítsák, ha neveletlenségében ezeréves nagyszülőire öltögeti a nyelvét.”46 Woermann megígérte, közbenjár a szlovák kormánynál a magyarellenes kirohanások leállítása érdekében, de hozzátette, hogy ezt csak nagyon óvatosan teheti, mert Szlovákia nagyon érzékeny minden olyan kérdésben, aminek köze van szuverenitásához. A berlini magyar követ a beszélgetés tanulságát leszűrve arra hívta fel kormánya figyelmét, ne számítsanak arra, hogy a német kormány Szlovákiában magyarbarát hangulatot kelt. 1940. április 7-én a Wehrmacht megtámadta Dániát és Norvégiát, ami új reményekkel töltötte el a szlovákokat. Arra számítottak, hogy esetleg nekik is lehetőségük lesz határaik megnagyobbítására. A németek győzelme a szlovákok diadala is – beszélték Szlovákiaszerte.47 Bécsből olyan hírek érkeztek, amelyek szerint húsz német hadosztály áll készen arra, hogy Magyarországon keresztül Románia ellen vonuljon. Mach és a Hlinka Gárda erre újra egész Szlovákiában magyarellenes agitációba kezdett, és mindenkit harcba szólított a magyarok ellen, akiknek szerintük „ütött az utolsó órája”. Azt kezdték hirdetni, hogy a németekkel együtt a szlovákok is bevonulnak Magyarországra; a Dunáig elfoglalnak mindent, ami nekik jár, és felszabadítják az elnyomott magyar parasztokat a grófok s a zsidó bárók uralma alól.48 Ezek a fenyegetések negatív visszhangot váltottak ki Magyarországon. Válaszul 1940. április 30-án a magyar országgyűlés felsőházában Szüllő Géza49 éles hangú beszédet mondott Szlovákia magyarellenes magatartásáról. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy Szlovákiában olyan magyarellenes röplapokat terjesztenek, amelyek azt hirdetik: fegyverrel kell elhódítani Magyarországtól a Tiszáig, Szolnokig terjedő területeket. Szüllő szerint a szlovákok veszélyes játszmába kezdtek, az a céljuk, hogy megrontsák a magyarok és a németek közötti viszonyt. Szüllő beszédére Csáky István

Janek István

33


válaszolt, aki burkolt figyelmeztetést küldött a szlovák vezetőknek, hogy hagyjanak fel a szlovákiai magyarok üldözésével. Szüllő parlamenti beszéde erősen gondolkodóba ejtette a szlovákiai politikusokat, de a nagy revíziós reményeket tápláló szlovák közvéleményt is elbizonytalanította. Gyanakodni kezdtek, hogy a magyar képviselő figyelmeztető szavai mögött esetleg egy magyar–német megegyezés rejtőzik Szlovákia kárára. 1940. május 1-jén Ďurčanský beszédet mondott Pozsonyban, amelyben éles kirohanást intézett Magyarország ellen. Szidta a „grófokat”, és őket állította be a két ország közötti megegyezés legfőbb akadályának: „[…] nem a szlovák kormány hibája, hogy ott Délen oly magas lovon ülnek, hogy oly magasról beszélnek a szlovákokhoz és intézik hozzájuk üzeneteiket, hogy a lovas nem lát le a földre. És ha a lovas nem néz a lova lába elé, nem juthat tudatára, hogy az megbotolhat, és ő leeshet róla. És az sem a szlovák kormány hibája, hogy a szlovák ember nem képes megérteni, hogy beszélhetnek délre tőlük testvériségről, ha olyan tapasztalatai vannak, hogy a felénk forduló arc nagyon hasonlít Káin ábrázatához. Biztosítunk azonban mindenkit arról, hogy mi nem fogjuk Ábel szerepét játszani.”50 A továbbiakban kifejtette, hogy a szlovákok békét akarnak. Szlovákiában olyan államot kívánnak létrehozni, amelyben szlovákok, akiknek 45%-a idegen országokban él, meleg otthonra talál. A budapesti német követ Szüllő beszédéről jelentést készített, és azt továbbküldte a berlini külügyminisztériumba. Valószínűleg ez inspirálta Ernst Weizsäcker külügyi államtitkárt, hogy 1940. május 3-án Berlinben beszélgetést folytasson Sztójayval Szüllő Géza felsőházi felszólalásáról.51 A magyar követ kifejtette: amíg a magyar kormány vég nélküli türelemmel azon fáradozott, hogy a szlovákokkal jószomszédi viszonyt létesítsen, addig a szlovák kormány kemény harcot folytatott Magyarország ellen, méghozzá azt éreztetve, hogy mindezt a német kormány egyetértésével teszi. Sztójay hangsúlyozta, hogy a németek egyetértését ebben az ügyben a magyar kormány nem tételezte fel, és meg van győződve róla, Németországnak is érdeke, hogy a szlovák–magyar határ mentén nyugalom uralkodjék. Weizsäcker Szüllő beszédével kapcsolatban nem foglalt állást, de a magyar követnek szemrehányást tett amiatt, hogy azt feltételezik, mintha a német kormány fedezné a szlovákok magyarellenes magatartását.52 Szüllő Géza interpellációjára a szlovák parlamentben Konštantín Čulen53 szlovák képviselő reflektált. Beszédében hivatkozott arra, hogy „a magyarok a szlávoktól vették kultúrájukat, és ha a tótok nem lettek volna annyira puhák, Petőfi sem ilyen néven írt volna.” Ők nem akarnak mást, csak amihez joguk van: azt akarják elérni, hogy a szlovákok a szlovák, a magyarok a magyar államhoz tartozzanak. „A szlovákok sohasem akarnak Szent István koronája alá tartozni, ha valaki őket erre kényszerítené, inkább felgyújtanák falvaikat, városaikat, templomaikat, iskoláikat és házaikat, és az utolsó férfiig leöletnék magukat, mintsem újból visszatérjenek olyan államkötelékbe, amely rosszabb volt a rabszolgaságnál.”54 1940. július 28-án Tiso, Tuka és Mach látogatást tettek Hitlernél Salzburgban.55 A tárgyalások lényegében arról szóltak, hogy Szlovákiának szorosabban kell kapcsolódnia Németországhoz, aminek következtében a külpolitikai és belpolitikai mozgásterük tovább csökkent. Salzburg után Ďurčanský kénytelen volt felállni a külügyminiszteri székből, amit Tuka vett át, a belügyminiszteri tárcát pedig Mach kapta. Mindketten elkötelezett németbarátok voltak.

Janek István

34


A szlovák vezetés a tárgyalásokon elhangzottakat kisebb győzelemként fogta fel, s ezt a propagandájuk igyekezett is alaposan kihasználni. Tuka egyik beszédében, 1940. július 30-án idézte Ribbentrop kijelentését, miszerint „a szlovákok a Führer szívügye”. 56 A pozsonyi magyar követ a salzburgi tárgyalások után megbízható értesülésekre hivatkozva azt jelentette a magyar kormánynak, hogy a háború befejezése után a szlovákok előállhatnak bizonyos területi igényekkel: Kassa, Surány és Komját környékén népszavazást kérnének a németektől. A szlovák vezetés a győzelem mámorában úszott, és déli határai revízióját már eldöntött ténynek érezte. Tuka erről a következőképpen nyilatkozott: „[…] elintézett tény, hogy követeléseinket honorálni fogják azok, akik Európa új határait meg fogják állapítani. 1938 novemberében a bécsi arbitrázsnál a magyarok nyeregben voltak, bennünket meg senki sem ismert… Ma már […] nyeregben ülünk mi is […]. Hiába fognak a magyarok történelmi érvekkel előjönni Kassánál, ma nem azt az időt éljük, ahol történelmi érvek meghallgatásra találnak, ma a dinamikus völkisch gondolat az, amely az új határokat meg fogja vonni […]. A németek annyira megszerettek bennünket, és annyira látják, hogy milyen kiváló nép vagyunk, hogy igényeinket és követeléseinket magukévá tették.”57 Szabó a hír hallatán felkereste a pozsonyi német követet, akinél a szlovák területi igényekkel kapcsolatos német álláspont felől tájékozódott. A pozsonyi német követ azt a választ adta, hogy Salzburgban a Führer nem tárgyalt a szlovák vezetéssel területi igényekről. Ezzel szemben Tuka azt sugallta a magyar követnek, hogy a Hitlerrel folytatott tárgyalások alatt a németek hajlandónak mutatkoztak a felvetett szlovák területi igények kielégítésére. Cserébe Magyarország Erdélyben kapna kárpótlást. A szlovák sajtó is hasonló hangnemben írt: „Nem kételkedünk abban, hogy a Románia, Bulgária és Magyarország közötti tárgyalások befejezése után végre sor fog kerülni a szlovák– magyar határok igazságos rendezésére is.”58 Mach a Grenzbote c. lap 1940. augusztus 13-i számában Salzburg után címmel írt vezércikket, amelyben azt állította, hogy a szlovák–magyar kérdésben a salzburgi tárgyalás reményt ad a szlovákoknak jogos követeléseik teljesítésére. A Slovenská Sloboda augusztus 20-i száma amellett foglalt állást, hogy a vitatott területeken tartsanak népszavazást. „A szlovákok bíznak a jobb holnapban. A népszavazás a legjobb bírája a vitás kérdéseknek.” A cikk azt fejtegette, hogy az idegen uralom alatt lévő szlovákok helyzete tűrhetetlen, és a bécsi döntés – puskalövés nélkül – rabszolgasorba vetette őket, amit pedig egyetlen tisztességes ember sem kívánt volna. „Minket, szlovákokat a múlt már sok szenvedésre tanított. Örök ellenségünk kiváló kiképzésben részesített ez irányban.” – írta a lap, hangoztatva, hogy a jobb sors hamarosan eljöhet testvéreik számára. A német kormány ezzel szemben 1940-ben többször is kifejtette a szlovák vezetésnek, hogy a határok revíziója nem kívánatos, mivel láncreakciót eredményezne. Minden ország módosítani szeretné a határait, de „senki sem látná ennek a végét”.59 A diplomáciai válság kiéleződése a magyar és a szlovák állam között 1941. november elején Pozsonyban magyarellenes tüntetést robbantottak ki, amit a rendőrség nagy késéssel ugyan, de feloszlatott. A szlovák médiumok hangulatkeltése következtében azonban a felizgatott tömeg a szlovákiai magyarok által lakott városokban ismételten erőszakos cselekedetekre ragadtatta magát. A tüntetések hátterében a szlo-

Janek István

35


vák vezetés és a Hlinka Gárda állt. A rombolás és a tettlegesség mindenütt a rendőrség passzív asszisztenciája mellett zajlott; sok helyen a helyi rendőri közegek még kísérletet sem tettek arra, hogy a tüntetőket megfékezzék. Pozsonyban a tüntetés résztvevői revíziós követeléseket hangoztattak, és becsmérlő szavakkal illeték a magyarságot, illetve a szlovákiai magyarokat. Az utcán sétáló magyarokat pedig tettleg is bántalmazták.60 A szlovák kormány az atrocitások révén azt akarta érzékeltetni, hogy a szlovákiai magyarság bánhatja meg, ha nem változtatnak a magyarországi szlováksággal szembeni bánásmódon. A szlovák lakosság amiatt is tüntetett, hogy 1941 áprilisában a jugoszláviai, többségében szlovák lakosságú Petrőcön, amely időközben magyar fennhatóság alá került, a magyar statáriális bíróságok nyolc halálos ítéletet hoztak. A kivégzettek közül hat személy szlovák nemzetiségű volt.61 Szlovákiában ráadásul az a hír terjedt el, hogy Magyarországon több mint 170 szlovákot lőttek le.62 A szlovák közvélemény azonnali bosszút követelt. A pozsonyi magyar követ a magyar kormány tiltakozását jelentette be a szlovák kormánynál a tüntetések miatt, és arra hivatkozott, hogy Petrőcön nem történt szlováküldözés. Szerinte a kivégzetteket kommunista szabotázscselekmények miatt ítélte halálra a bíróság. Tuka tudomásul vette a tiltakozást, és megjegyezte: ha a tettesek Szlovákiában hasonló cselekményeket követtek volna el, ő is agyonlövetné őket. Válaszlépésként – kommunistagyanús magatartás miatt – elrendelte a pozsonyi Magyar Párt 14 tagjának letartóztatását, és betiltatta a pozsonyi Esti Újságot. Később újabb 15 magyar közéleti személyt fogatott le. A magyar követ Tukánál tiltakozott az intézkedések miatt. Tuka annyival intézte el a dolgot, hogy nem tudja megállapítani, kik a felelősök, és nem tudja, kinek állhat érdekében a szlovák–magyar viszony megzavarása. Neki azt mondták, hogy esetleg az Esti Újság körül csoportosuló zsidó-liberális-szabadkőműves elemek törekednek a viszony elmérgesítésére. 1941. november 19-ére már negyven magyar nemzetiségű szlovák állampolgárt tartóztattak le. Ellenük semmiféle vádat nem hoztak fel, viszont a szlovák kormány kijelentette, hogy mindaddig fogva tartja őket, amíg a bácskai szlovákokat nem helyezik szabadlábra. Ha nem változik a helyzet – üzente Bárdossy László miniszterelnök a szlovákoknak a pozsonyi magyar követen keresztül – határzár létrehozását fogja kezdeményezni.63 Kuhl Lajos követ négyszemközt nyíltan megmondta Tukának, hogy a szlovák kormány vagy nem tud, vagy nem akar Magyarországgal, ha nem is jó, de legalább normális viszonyt létesíteni, így ő, és ezáltal a magyar kormány is nevetségessé vált. Ennélfogva a magyar kormány jelentéstételre Budapestre rendelte.64 Štefan Polyák szlovák rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a külügyminiszter állandó helyettese viszont a pozsonyi bolgár követnek bevallotta, ezekre a cselekményekre azért volt szükség, hogy megmutathassák a hazai szlovákoknak: Szlovákia önálló állam, amely figyeli és törődik a határon túli kisebbségei sorsával, és ha szükséges, reagálni és tenni is tud érdekükben.65 Közben a helyzet lassan konszolidálódott. Ennek jele az volt, hogy Ján Spišiak budapesti szlovák követ bejelentette a magyar kormánynak, miszerint a szlovákiai Magyar Pártot regisztrálták, és a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület működését is engedélyezték.66 A szlovák sajtó magyarellenes támadó hangja szintén visszafogottá vált. A Magyar Párt nyilvántartásba vételét követően valamelyes javulás állt be a magyar kisebbség helyzetében. Azonban 1941. november 10-én Késmárkon és Iglón újabb magyarellenes tüntetések voltak, amelyek a helybeli magyar kultúrházak feldúlásával jártak.

Janek István

36


Az atrocitások miatt a pozsonyi magyar követ 1941. november 11-én elhagyta Szlovákiát és Budapestre utazott.67 Bárdossy a szlovák kormány tudtára adta, hogy Kuhl Budapestre rendelését nem hozta nyilvánosságra, és csak arra adott utasítást neki, hogy ideiglenes eltávozását jelezze a szlovák miniszterelnöknek, valamint a pozsonyi német és olasz követeknek.68 A magyar kormányfő közölte, hogy addig nem küldi vissza állomáshelyére követét, amíg a szlovákiai magyarságot ért sérelmekért nem kap elégtételt, és nem látja pozitív jelét annak, hogy a magyar követ a két állam viszonyának rendezése érdekében hasznos szolgálatot teljesíthet. A helyzet a szlovák kormány számára nagyon komolyra fordult, mert Németország egyértelműen Magyarország pártjára állt. A németek nem tűrhették szövetségeseik torzsalkodását, ezért az antikomintern paktum meghosszabbítása és kibővítése alkalmából Berlinben tartózkodó szlovák és magyar miniszterelnököt 1941. november 25-én és 27-én a vitás kérdések megbeszélésére késztették.69 A letartóztatásokkal kapcsolatban mindkét fél a másikat vádolta azzal, hogy kommunistákat pártol. Bárdossy érvelése szerint a két kormánynak együtt kellene dolgoznia a kommunisták ellen, ehelyett Tuka, mint szlovákokat, védelmébe veszi őket, és retorziókat alkalmaz ottani ártatlan magyarokkal szemben. A beszélgetés heves veszekedésbe torkollott. Bárdossy a vitában kijelentette: „Eljárásuk [mármint a Tukáé – J. I.] tűrhetetlenné teszi a viszonyt közöttünk, és ha ebben a tekintetben nem kapok elégtételt, azaz ha a letartóztatott magyarokat nem bocsátják szabadon, akkor kénytelen leszek pozsonyi követünk visszahívását publikálni, sőt kormányukkal a diplomáciai viszonyt is megszakítani, de szükség esetén még tovább is menni.”70 Tuka erre azt kérte Bárdossytól, ne szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat, mert akkor neki le kellene mondania. Számára elviselhetetlen volna, ha a két ország között éppen az ő kormányzása alatt szakadna meg a diplomáciai kapcsolat. A szlovák miniszterelnök egyidejűleg ígéretet tett a Magyar Párt letartóztatott tagjai ügyének kivizsgáltatására, a szlovák tüntetők által okozott károk megtérítésére és a vétkesek megbüntetésére. Miután ezeket a kérdéseket tisztázták, a két miniszterelnök rátért a többi vitás kérdésre. Tuka a két ország közötti kapcsolat javítása feltételének az etnikai határrevíziót tekintette, és azt, hogy Magyarország ne veszélyeztesse az önálló Szlovákia létét. Bárdossy viszont kitartott azon álláspontja mellett, hogy a két ország között előbb őszinte baráti viszonynak és együttműködésnek kell létrejönnie, így az etnikai kérdések esetleg maguktól is megoldódnának. „Hónapok óta tapasztalom – fakadt ki –, hogy az a taktikájuk, hogy tőlünk ígéretek ellenében engedményeket akarnak kierőszakolni […]. Ennyi kudarcos kísérlet után én már felhagytam azzal a reménnyel, hogy a szlovák–magyar viszonyra építhessünk. Most már csak a status quo helyreállítását kívánom.”71 Végül sikerült megállapodniuk abban, hogy a szlovák kormány nem támaszt több akadályt a Magyar Párt regisztrációjával szemben, és jóváhagyja a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület alapszabályát. A magyar kormány szintén elismeri a Szlovák Nemzeti Egység Pártja szervezeti szabályzatát, és jóváhagyja a Magyarországi Szent Adalbert Egyesület alapszabályát. Tuka kénytelen volt engedni a németek nyomásának, de mindvégig úgy emlékezett az esetre, hogy Berlinben Bárdossy terrorizálta és kihasználta őt. Miután a jelentősebb nézeteltérések német közvetítéssel rendeződni látszottak, a magyar követ 1941. december 8-án Bárdossy utasítására visszatért Pozsonyba. A megegyezés azonban sem Magyarországon, sem Szlovákiában nem jelentette a kisebbséggel szembeni retorziók és a diszkriminatív intézkedések beszüntetését. A reciprocitás elve a két állam viszonyában továbbra is a nemzetiségi politika és az állam-

Janek István

37


közi kapcsolatok terén követett gyakorlat kiindulópontja maradt, és egyre keményebben érvényesült. A szlovák propaganda és revízió sem halkult el, csak valamelyest burkoltabb formában folyt. A magyar revízió Szlovákia irányába 1939 második felétől elvesztette létjogosultságát, mivel Szlovákia területén már csak 80 ezer magyar maradt. Németország számára két szövetségesének torzsalkodása kiválóan megfelelt, mivel így könnyebben kijátszhatta őket egymás ellen, és saját céljainak a megvalósítására is felhasználhatta Szlovákiát és Magyarországot. Jegyzetek Hitler és Tiso tárgyalásait lásd Akten Zur Deutschen Auswärtigen Politik 1918−1945. (A továbbiakban: ADAP), Serie D. Band. IV. Baden-Baden, 1951, 202. dokumentum, 212–214. o.; Veres Tímea: Tuka politikai visszatérése. Forum, 2007. 2. sz. 92−93. o. 2 Čierná-Lantayová, Dagmar: Podoby česko–slovensko–maďarského vzťahu 1938–1949. Východiská, problémy a medzinárodné súvislosti. Bratislava, 1992, Veda (a továbbiakban: ČiernaLantayová, Dagmar: Podoby), 14–15. o.; Bystrický, Valerián: Jozef Tiso a 14. marec 1939. In Pokus o politický a osobný profil Jozefa Tisu. Zborník materiálov z vedeckého sympózia ČastáPapiernička, 5–7. mája 1992. Zost.: Bystrický, Valerián, Fano, Štefan. Bratislava, 1992, Slovak Academic Press, 124–135. o.; Kamenec, Ivan: Slovenský štát (1939–45). Praha, 1992, Anomal, 24–27. o. 3 Hoensch, Jörg K.: Slovesko a Hitlerova východná politika. Bratislava, 2001, Veda, 173. o. 4 Čierna-Lantayová, Dagmar: Podoby, 14–15. o. 5 Ivaničková, Edita: Československo–Maďarské vzťahy v stredoeurópskej politike Veľkej Británie (1938–45). Historický Časopis, 46. évf. 1998. 2. sz. 253. o.; Milan S. Ďurica: Jozef Tiso. Lúč. Bratislava, 246. o. 6 A Schutzzone területe a Cseh-Morva Protektorátus határai előtt a lengyel határtól egészen a korábbi osztrák határig 30–40 kilométeres sávban húzódott végig Szlovákia területén. Erre a területre csak német helyőrségek települhettek, és a németek szabadon építhettek erődítményeket. 7 Slovák, 1939. május 2. 1. o. 8 Kamenec, Ivan: Trauma. Solymár, 1995, Auróra, 50. o. 9 1939. március 23–25. között a két állam között fegyveres összecsapások voltak. A magyar csapatok a határ kiigazítása indokával előrenyomultak Kárpátalja és Szlovákia határán, és mintegy 60 km hosszan, 30 km mélyen nyomultak előre. Az összecsapásoknak a németek közbelépése vetett véget. 10 Čierna-Lantayová, Dagmar: Problém vzťahu s Maďarskom v aktivitách politikov a diplomatov Slovenského Štátu 1939–45. In Z dĕjín Visegrádského prostoru. Richardu Pražákovi k pĕtasedmdesátinám. Ed.: Goneč, Vladimír, Vlček, Radomír. Brno, 2006, Masaryková univerzita, 234. o. 11 A Szlovák Köztársaság kezdettől fogva elutasította az első bécsi döntést és annak következtében meghúzott határ felülbírálását kívánta elérni. Molnár Imre: Esterházy János. Dunaszerdahely, 1997, Nap, 86. o. 12 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Külügyminisztériumi iratok (a továbbiakban: KÜM), K-63, 456. csomó, 51/pol. 1939. sz. (A pozsonyi magyar követség jelentése.) 13 MOL, KÜM, K-63, 456. csomó, 51/pol. 1939. sz. 14 Az egyezmény szövege nem maradt fenn, de utalások alapján ismerjük annak tartalmát. Eszerint egyik fél sem támadja saját sajtójában a másikat. 1

Janek István

38


Ján Spišiak (1901–1981): szlovák jogász, diplomata. 1939–1944-ig a Szlovák Köztársaság követe volt Budapesten. A háború után a szovjetek elhurcolták, majd börtönbe került. 1947-ben szabadult. Nyugdíjba vonulásáig egyetemi oktatóként tevékenykedett. 16 Slovenský Národný Archív (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony, a továbbiakban: SNA), Ministerstvo Zahraničných Vecí Slovenskej Republiky (a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériuma, a továbbiakban: MZV), 144. doboz. Sajtóügyek, 53251/40. sz. 17 Ferdinand Ďurčanský (1906–1974): szlovák politikus, jogász. 1935-től a Szlovák Néppárt színeiben nemzetgyűlési képviselő. A Nástup c. lap felelős szerkesztője. 1938. október 7-től 1939. március 9-ig Tiso autonóm kormányának minisztere. A szlovák állam megalakulása után külügyminiszter 1940-ig. Ezután nem töltött be fontosabb posztokat. 1945-ben nyugatra menekült. 18 MOL, KÜM, K-64, 89. csomó. 1940 /65. tétel. Az MTI Rádiófigyelő szolgálatának jelentése. 19 MOL, K-28, Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi osztályának jelentése (a továbbiakban: M. E. Nemzetiségi Kisebbségi. Oszt.), 6. csomó. P17111/1939. sz. 1939. május 16. 20 A két település a „kis háború“ következtében került Magyarországhoz. 21 SNA, Prezídium Krajinského úradu (a Pozsonyi Központi Tartományi Hivatal elnökségének iratai), K 256. 689/1939. sz. (Nyitra, 1939. május 4.) 22 Jozef M. Kirschbaum (1913–2001): jogász, szlovák politikus, diplomata, szlovakista. 1938-tól a Nástup c. szlovák folyóirat főszerkesztője. 1939–1940 között a Hlinka Párt főtitkári pozícióját töltötte be. Ferdinánd Ďurčanský híveként a salzburgi tárgyalások után neki is távoznia kellett Szlovákia politikai életéből, így Rómába került az ottani szlovák követségre. 1942–1945 között követ volt Svájcban. 23 MOL, K-64. KÜM, 89. csomó. 1940-65 tétel. Szám nélküli irat. 1939. július 6. 24 Fabricius, Miroslav – Hradská, Katarína (ed.): Jozef Tiso: Prejavy a články. II. kötet, 1938–1944. Bratislava Historický ústav SAV, AE Press, 2007 (a továbbiakban: Fabricius – Hradská, 2007), 132–133. o. 25 Uo. 26 SNA, MZV, 129. doboz. 8928/39. sz. Szlovák–magyar kapcsolatok. 27 Horváth József (1903–1988): katolikus pap, közíró, politikus. 1939-ben a kormánypárt listáján keresztény-szociális programmal Győr országgyűlési képviselője lett. 28 A Magyar Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban: MOKN) Budapest, Atheneum. 1940., II. kötet. 18. ülés, 1939. augusztus 2. 386. o. 29 A propaganda következményeiről és a magyarországi szlovákok helyzetéről lásd Hetényi, Martin: Slovensko–Maďarské pomedzie v rokoch 1938–1945. Nitra. 2008, 104–114. o. 30 MOKN, 1940. II. k. 18. ülés, 1939. augusztus 2. 386. o. 31 Uo. 386–387. o. 32 Uo. 387. o. 33 Uo. 34 Uo. „Hatalmas barátaink” alatt Kirschbaum a németeket értette. 35 MOKN, 1940 18. ülése 1939. augusztus. 2. II. k. 389. o. 36 1938 decemberében magyar csendőrök lőttek a nagysurányi templom előtt demonstráló szlovákok közé, akik saját nyelvű istentiszteletet követeltek. Egy ember meghalt, heten pedig megsebesültek. A magyar hatóságok sajnálatosnak mondták az esetet, és megígérték, hogy kivizsgálják. Lásd erről Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Népek ütközése, közép-európai tapasztalatok. Budapest, 1991, Püski, 98. o. 37 Vojtech Tuka (1880–1946): jogász, egyetemi tanár, politikus. A pécsi jogakadémián, majd a pozsonyi egyetemen tanított. Kezdetektől részt vett a titkos magyar katonai szervezkedésekben és a csehszlovákiai magyar politikai pártok megalakításában. Belépett a Hlinka-féle Szlovák Néppártba, annak alelnöke, 1925-től parlamenti képviselője lett. Ő dolgozta ki a párt első autonómia-tervezetét. 1929-ben, mint magyar kémet a csehszlovák hatóságok letartóztatják, és 15 évi börtönre ítélik. 1937-ben amnesztiával szabadul. A Tiso-féle szlovák állam megalakulása után 15

Janek István

39


miniszter-helyettes, majd 1939 októberétől 1944 szeptemberéig miniszterelnök. 1946-ban háborús bűnösként kivégzik. 38 SNA, MZV, 128. doboz, 51165/1940. (Szlovák–magyar kapcsolatok.) 39 MOL, KÜM, K-63. 459. cs. 9/pol. 1940. sz. (1940. január 12.) 40 Észak-szobor: irredenta szobor, amely Hungária alakjában az elcsatolt felvidéki területeket jelképezte. A szobor, amely három méter magas volt, Hungáriát keresztre feszítve női alakként ábrázolta, akihez egy kisfiú simul. A kisfiú a szlovák nemzetnek a régi anyaországhoz való ragaszkodását szimbolizálta. A két alak egységét kivont karddal előre törő kuruc alakja védte, arra emlékeztetvén, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban szlovákok is küzdöttek. A szlovák nemzetet tehát kiskorú gyermekként ábrázolta, aki védelemre szorul. A szoborcsoportot 1921-ben készítette Kisfaludy Stróbl Zsigmond. 1945-ig a Szabadság téren állt, majd eltávolították onnan. Bővebben lásd Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003, Osiris, 61. o. 41 SNA, Bratislavská župa, III. 41. doboz, 235/43. 42 A támadások tényét a szlovák források is megerősítik. Hetényi, Martin: Postavenie maďarskej menšiny na Slovensku v rokoch 1939–1940. In Pekár, Martin − Pavlovič, Richard (zost.): Slovensko medzi 14. marcom 1939 a salzburskými rokovaniami. Prešov, 2007, Prešovská univerzita, Filozofická fakulta, Universum /Slovenská republika 1939–1945 očami mladých historikov/, VI. kötet, 64. számú lábjegyzet, 108–109. o. 43 MOL, KÜM, K-63. 460. cs. 15178/1940. számú jelentés. (1940. május 18.) 44 A németek Anglia és Franciaország ellen viselt háborújára célzott. 45 MOL, M. E, K-28, 25. cs. 65 tétel, K 17666/1940. sz. 46 MOL, KÜM, K-63. 460. cs. 97/pol. 1940. sz. (1940. április 8.) 47 MOL, KÜM, K-63, 459. cs. 133/pol 1940. sz. (1940. május 20.) 48 Uo. 49 Szüllő Géza (1872–1957): csehszlovákiai magyar politikus, jogász. 1920-ban a felvidéki magyarság Országos Keresztényszocialista Párt egyik alapítója, 1925–1932 között elnöke. Országgyűlési képviselőként a prágai parlamentben tevékenykedett. A bécsi döntés után a magyar felsőház tagja (1938–1944). 1945 után a politikától visszavonulva, Magyarországon élt. 50 MOL, KÜM, K-63. 459. cs. 120/pol. (Jelentés és melléklete.) (1940. május 7.) 51 MOL, M. E, K-28. 6. csomó. 118/pol-1940. sz. P 17529/1940. (1940. május 3.) 52 Uo. 53 Konštantín Čulen (1904–1964): szlovák író, újságíró, parlamenti képviselő, politikus. 1940 márciusáig országa washingtoni kultúrattaséja is volt. 1945-ben Kanadába emigrált. Jozef Tiso rehabilitálásának egyik fő szószólója volt. 1948-ban, távollétében, a csehszlovák bíróság 30 évre ítélte el. 54 MOL, K-28, M. E, Nemzetiségi és Kisebbségi osztály. 44. cs., 124/pol. 1940. sz. Szabó György jelentése. (1940. május 16.) 55 A salzburgi tárgyalásokról lásd Pekník, Miroslav (hl. red.): Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti. II. Bratislava, 1998, Národné literárne centrum, 263–265. o; Hoensch, Jörg K.: Základné črty ríšskonemeckej politiky voči Slovensku pred Salzburgom (marec 1939 – júl 1940). In Kamenec, Ivan – Mannová, Elena – Kowalská, Eva (zost.): Historik v čase a priestore. Laudatio Ľubomírovi Liptákovi. Bratislava, 2000, Veda, 242–247. o. 56 MOL, KÜM, K-63, 460. cs. 171/pol. 1940. sz. (1940. augusztus 7.) 57 MOL, KÜM, K-64, 89. csomó, 575/1940. sz. Esterházy jelentése. (1940. augusztus 16.) 58 Slovenská politika, 1940. augusztus 1. 1–2. o. 59 ADAP, D, XII. kötet, 406. sz. 640. o. 60 A hírt megerősítette a pozsonyi bolgár követ, Konštantín Šišman is. Lásd Rychlík, Jan: Politická situácia v Európe a na Slovensku v rokoch 1941–43 v správach bulharských diplomatov (a továbbiakban: Rychlík: Politická). Historický Časopis, 47. évf. 1999. 2. sz. 286. o. 61 MOL, KÜM, K-28. 33. cs. 16300. sz. (1941. október 18.)

Janek István

40


Lipták, Ľubomír: Maďarsko v politike Slovenského štátu v rokoch 1939–43. Historický Časopis, 15. évf. 1967. 1. sz. 17. o.; G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában 1939–45. Új Forrás, 21. évf. 1989. 4. sz. 61. o. 63 MOL, KÜM, K-64, 83. csomó. 1941/65 tétel. 1941. november 19. (Bárdossy László számjeltávirata a berlini és római magyar követeknek.) 64 A pozsonyi bolgár követ értesülése szerint Kuhl azért hagyta el Pozsonyt, hogy így tiltakozzon az államilag szervezett tüntetések ellen. Rychlík: Politická, 1999. 287. o. 65 Uo. 286. o. 66 A két kormány között még a pozsonyi tüntetések előtt tárgyalás folyt a Magyar Párt regisztrálásáról és a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület (SZEMKE) engedélyezéséről. A magyarok szerint a tárgyalások befejezését az hátráltatta, hogy a szlovák kormány a konkrét kérdésekben mindig újabb és újabb feltételekhez kötötte az engedményeit, vagy utólagos módosításokkal megmásította azokat. Így megegyezésre nem kerülhetett sor. 67 SNA, MZV, 128. doboz. (Szlovák–magyar kapcsolatok. Szám nélkül.) 68 Uo. 69 G. Kovács: i. m. 61. o. 70 MOL, KÜM, K-64, 93. cs. 1941/65. tétel, 893 /res. pol. 1941. Bárdossy és Tuka berlini megbeszéléséről készített feljegyzés. (1941. november. 27.) 71 MOL, KÜM, K-64, 93. cs. 1941/65. tétel, 893 /res. pol. 1941. Bárdossy és Tuka berlini megbeszéléséről készített feljegyzés. (1941. november. 27.) 62

Limes

41


Mioara Anton

Az elviselhetetlen szomszédság Románia Magyarország elleni propagandája (1940–1944)

A közép-kelet-európai térség újjászervezése a történelmi ellentétek manipulálásával és a revizionista államok megjutalmazásával, jelentős határmódosításokkal valósult meg. A hagyományos szövetségesi rendszer felbomlása Romániát amilyen váratlan, olyan nehéz helyzet elé állította, hiszen együtt kellett működnie a revizionista országokkal. Ebben az összefüggésben a Magyarországgal való kapcsolatok kezelése valóságos kihívást jelentett a román diplomáciának. Az országképet formáló erőfeszítéseket a revizionista gondolatnak elkötelezett térség szimpátiája megnyerésére irányították át. A verseny egyenlőtlen volt, ami az első világháborút követő geopolitikai realitások egymástól eltérő értelmezéséből adódott. Míg Románia az „örök béke illúziójában” hitt, érinthetetleneknek vélve határait, addig Magyarország ettől teljesen eltérő felfogást vallott a nagyhatalmak és az utódállamok 1918−1920 közötti megállapodásairól.1 Magyarország revizionista programja etnográfiai, történelmi, földrajzi, gazdasági és stratégiai érveket használt fel, elutasítva a Versailles-ban létrehozott rendszert. Horthy Miklós már 1919 októberében kijelentette, hogy Magyarország területi követelései különösen Romániára vonatkoznak, és két cselekvési módot ajánlott: a diplomáciai elszigetelést, valamint a fegyveres beavatkozást.2 A magyar kormány revizionizmusa táplálta, egyben kiprovokálta Bukarest antirevizionista megnyilvánulásait.3 A Budapest által a két világháború között folytatott propagandakampányok fő következménye nemcsak az volt, hogy a magyar álláspontot jól megismerte a nyugati közvélemény, de az a revizionista államok szimpátiáját is elnyerte.4 Az antirevizionizmus és revizionizmus közötti vita az utóbbi teljes győzelmével végződött. Ezt szentesítette a Ribbentrop-Molotov paktum, amely újrarajzolta Közép-Kelet-Európa térképét. A bécsi döntés „elapasztotta” bizonyos mértékig a magyar elégedetlenség forrását, így a keleti hadjáratban résztvevő országok között látszólag nem volt ellentét. 5 Látszólag, mivel az erdélyi kérdés mind a román−német, mind a román−magyar kapcsolatok „főszereplője” volt. Németország két olyan szövetségesével indult harcba, amelyek célkitűzései egymással teljesen összeegyeztethetetlenek voltak. A konfliktusos helyzet kezelése érdekében 1940 szeptemberében, német sugalmazásra, Románia és Magyarország a sajtó- és propagandaügyeket érintő kérdésekben „fegyverszünetet” kötött. Mindkét fél kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy kényes ügyekben, különösen Erdély kapcsán, nem támadja a másikat. A Nemzeti Propaganda Minisztérium által kibocsátott egyik sajtónormatíva a következőket ajánlotta az újságok figyelmébe. „Magyarországgal

Mioara Anton

42


szemben tartózkodni fogunk […], hidegen és tárgyilagosan fogjuk a velünk kapcsolatos hamis állításokat helyreigazítani. E témában tilosak a sajtókampányok, mivel káros agitációnak számítanak, még akkor is, ha jogos érzelmeken alapulnak.”6 A Harmadik Birodalom külügyminisztériuma sajtóosztályának igazgatója, Paul Schmidt szerint azért volt szükség a sajtóbékére, mivel Németország minden olyan témát igyekezett elkerülni, amelyet a brit vagy az amerikai propaganda kihasználhatott volna.7 Nehezen hihető a sajtóbéke aláíróiról, hogy azt gondolták volna, országaik tiszteletben tartják majd a vállalt kötelezettséget. A német közvetítés, amely elég fenyegető volt ahhoz, hogy meggyőző legyen,8 nagyon fontos szerepet játszott a két állam közötti egyensúlyi állapot megtartásában. Németország Magyarországgal és Romániával szembeni politikáját von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter az alábbiakban összegezte. „A Magyarországgal és Romániával szembeni politikánk alapeszméje abból a gondolatból indul ki, hogy két izzó vasszerszámot a tűz fölött tartunk, és a körülményektől függően, a német érdekeknek megfelelően használjuk őket.” A sajtóbéke megkötését a két ország között 1940 őszén, a román közigazgatás kivonása és a magyar bevezetése nyomán bekövetkezett feszült viszony indokolta. Az új adminisztráció által Észak-Erdélyben elkövetett erőszakos cselekmények és visszaélések, illetve a bukaresti kormány által válaszlépésként elrendelt megtorló intézkedések miatt a két fél számos panaszt és jegyzéket küldött a tengelyhatalmaknak. Ezek eredményeként egy olasz−német (Roggeri−Altenburg) vegyes bizottság alakult, amelyet a Bukarestből, valamint a Budapestről érkezett panaszok kivizsgálására a helyszínre küldtek. De ez nem vezetett a román−magyar kapcsolatok javulásához. A német katonai tervek fényében a bizottság létrehozásának célja a megelőzés volt, és semmiképpen sem az, hogy valóságos megoldásokat kínáljon a térség lecsendesítésére. Az 1940. október 3-i minisztertanácsi ülésen Ion Antonescu ingerültségének adott hangot a Magyarország által használt propagandamódszerek miatt, amelyek Erdély új etnikai összetételét sugallták. „Ők egy halvány színnel − lilával − jelölték be az összes román falut, és pirossal, hogy szembeötlő legyen, mindazt, ami magyar. Hasonlóképpen, sárgával jelölték a német falvakat, így azok eltűnnek a piros között, és úgy jelennek meg, mintha magyarok lennének. [...] Kértem e térképek sokszorosítását, hogy a mi propagandánkat szolgálják. Természetesen pirossal jelöltem mindent, ami román, és halvány színnel mindazt, ami magyar.”9 Minden erőfeszítése ellenére (különmegbízottakat küldött Rómába és Berlinbe, emlékeztetőket állított össze), Bukarestnek nem sikerült felzárkóznia a magyar diplomáciának a tengelyhatalmak fővárosaiban elért sikereihez. A legbeszédesebb következtetést Ion Chinezu, a kolozsvári román konzul vonta le. 1940 októberében, a Roggeri−Altenburg bizottság erdélyi útjával egyidejűleg, egyik Bukarestnek címzett jelentésében ezt írta: „még most is, a legszörnyűbb tragédia kellős közepén, továbbra is hiányzunk vagy késésben vagyunk.”10 Keserű megjegyzése előrevetítette a vegyes bizottság tájékoztatására Gh. Davidescu miniszter által összeállított szóbeli jegyzéket, amelyben a román ügyet mindössze a magyarok által elkövetett erőszakos cselekmények ismertetésével szemléltették! A Roggeri−Altenburg bizottság vizsgálatának 1940. november végén közölt eredményei távolról sem elégítették ki a bukaresti kormányt. A bizottság ajánlásainak nem az volt a rendeltetésük, hogy javítsák az átadott terület román lakosságának helyzetét. A román diplomácia újabb kudarcot könyvelt el a magyarral való versengésben. Ion Antonescu 1940. novemberi, berlini látogatása egyáltalán nem váltotta be Bukarest várakozásait, miszerint a Harmadik Birodalom megváltoztatja a bécsi döntést. A német

Mioara Anton

43


vezetők felfogása szerint a Bécsben kieszelt megoldás pozitív volt, amit a bukaresti kormánynak el kellett fogadnia, és baráti kapcsolatot kellett ápolnia Magyarországgal. Hitler megállapítását, miszerint „a történelem nem állt meg az 1940. évnél”, Ion Antonescu arra vonatkozó ígéretként értelmezte, hogy amint a körülmények kedvezőek lesznek, újravizsgálják az erdélyi kérdést.11 1941 elején Románia ugyanabban a helyzetben volt: a róla alkotott kép jelentős kívánnivalót hagyott maga után, és alkalmatlannak bizonyult a meggyőzésre. Az 1941. tavaszi balkáni események új reményeket ébresztettek a román vezetésben. A jugoszláviai államcsíny veszélyeztette a Barbarossa-hadművelet elindítását célzó német terveket, és a balkáni orosz befolyás növekedését jelentette. A gyors német beavatkozás módosította az erőviszonyokat a Balkánon. Jugoszlávia ellenőrzés alá vonása ugyanazon forgatókönyv alapján valósult meg: területátadásokkal Németország szövetségesei javára. Az eseményeket követő területváltozások a Bukarest és Budapest közötti feszültség újabb forrását képezték. Ion Antonescu tábornok aláhúzta, hogy Románia elutasította a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletekben való részvételét, de ha Magyarország javára területmódosítások következnének be, úgy a román állam nem tanúsíthat semleges magatartást. „Következésképpen kértem, tiltsák meg a magyar csapatok behatolását a szerb Bánságba, kijelentve, hogy ha ilyen helyzetben találom magam, akkor én is elrendelem a román csapatok bevonulását a Bánságba, és így nyilvánvalóan egy új konfliktus születik Románia és Magyarország között.”12 1941. június 11-én Berlinbe érkezve, Ion Antonescun mélységes kiábrándultság vett erőt a németek által a Bánságra talált megoldás miatt. Ribbentrop magyarbarát magatartása szintén elégedetlenséggel töltötte el. A Hitlerrel való megbeszélése során Ion Antonescu négy dossziét ismertetett a Romániát különösen érdeklő területi, valamint a lakossággal kapcsolatos kérdésekről. Ezek az alábbiak voltak: a jugoszláv Bánság (a bánsági románok jogai és azon kérelmeik, hogy Romániához tartozzanak), a Timok völgye (a lakosság helyzete és a Romániával történő egyesülést kinyilvánító szándékuk), valamint a macedóniai, illetve a transznisztriai románok (földrajzi helyzetük, területi elhelyezkedésük).13 A bukaresti kormány eredetileg azt hitte, hogy Románia a határkiigazítások kedvezményezettje lehet, de Berlin tervei között nem szerepelt a román állam déli irányba történő kiterjesztése. A keleti hadjárat kezdete a két országot várakozó állásponton találta. Mihai Antonescu elégedetlen volt az 1940. év végi diplomáciai lépések eredménytelensége miatt, de meg volt győződve arról, hogy a német és olasz kormányok befolyásolására irányuló akciói 1941-ben sikerrel járnak majd. Folytatódott az átadott területen élő románok bánásmódjára vonatkozó jegyzékek és panaszok sora, de a hadműveletek előkészítése arra kötelezte a bukaresti hatóságokat, hogy elsősorban a keleti hadjáratra összpontosítsák figyelmüket. A román−magyar ellentétek hamarosan felszínre kerültek. 1941. július 17én Mihai Antonescu a Bukarestbe akkreditált külföldi sajtótudósítók előtt elítélte azt, hogy a magyar fél megszegte az 1940. szeptemberi sajtóbéke előírásait.14 Az incidenst a magyar sajtóban megjelent, a keleti fronton lévő román hadsereg állapotára vonatkozó közlések váltották ki. Antonescu nyilvánosan kijelentette: a román fél felmondja a sajtóra vonatkozó „fegyverszünetet”, fenntartva magának a jogot, hogy válaszoljon a magyar sajtó támadásaira. „A leglojálisabb sajtóbékét vezettük be. Mától kezdve ezért, ha a magyar sajtó támadni fog, mi válaszolni fogunk. [...] 48 órát adtam a magyar kormánynak, hogy közölje, milyen büntetésben részesítette azon újságokat, amelyek sértegetni merték a román hadsereget. Ezen elégtétel nélkül a Magyarországgal való viszonyt nem fogom

Mioara Anton

44


rendben lévőnek tartani.”15 Románia berlini követe, Raoul Bossy sértőnek nyilvánította a magyar sajtó támadásait, és közölte a német hivatalosságokkal, hogy ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt a sajtóbéke felmondása.16 A feszültségek 1941 nyarán éleződtek ki annak nyomán, hogy a bécsi diktátum aláírásának egyéves évfordulóján az Ardealul c. lap olyan cikket közölt, amely az átadott területen élő románokkal való bánásmódra tett közvetlen utalásokat. A bécsi döntést „apolitikusnak és igazságtalannak” minősítette.17 Németország közbelépett az ellentét elsimítása érdekében. A berlini román sajtótanácsosnak, Alexandru Ciordaş-nak Paul Schmidt megüzente, hogy a sajtóbéke megszegése nagyon súlyos következményekkel járhat. A bukaresti német követ, Manfred von Killinger pedig figyelmeztette Mihai Antonescut, hogy „minden − akár a sajtóban közölt, akár másfajta − irredenta megnyilvánulás ellentétes a sajtóbéke alapjául szolgáló szellemmel.”18 A kategorikus diplomáciai beavatkozás elkerülése végett a német diplomata azt javasolta a román félnek, helyezkedjen mérsékelt álláspontra, és olyan eseteket említett, amikor a román fél is megszegte a sajtóbékét. Von Killingernek adott válaszában Mihai Antonescu megpróbálta igazolni a román kormány álláspontját: jelentéktelennek minősítette az Ardelul c. lap hibáját, és úgy vélte, hogy maga a cikk egy olyan helyzetre tett utalásokat, amelyet semmiképpen sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni. „A jegyzék, amelyet átnyújt nekem, mégis igen kemény szavakkal illeti a román és a magyar kormány közötti sajtóbéke megszegését. […] Azt is hozzáteszi, hogy a dolog annál is súlyosabb, mivel az Ardealul c. lap mindazoknak az orgánuma, »akik Észak-Erdély visszaadásában Románia összeomlásának feltételét látják«. E jegyzék ezért olyan nyomasztó lelkiismereti kérdéseket vet föl bennem, amelyeket nem hagyhatok válasz nélkül.”19 Mihai Antonescu elismerte ugyanakkor a Magyarországgal való sajtóviszony kezelésének nehézségeit, aláhúzva, hogy „szent jogainkért Oroszország ellen lojálisan és becsülettel, a nagy Reich haderejével vállvetve harcolva, mi […] a valóságban az Erdély fölötti jogok elnyeréséért is harcolunk.”20 1941. augusztus 1-jén Mihai Antonescu közölte a német követtel, hogy mivel Magyarország nem tartotta be a sajtóbékét, ő semmisnek tekintette a megállapodást, aminek egyenes következménye nem lehetett más, mint annak felmondása, továbbá egy Budapest ellen irányuló kategorikus diplomáciai akció kezdeményezése. A román vezető utólag kihangsúlyozta, hogy „Killinger minden segítséget megígért a diplomáciai akció lebonyolításában.”21 Felbátorodva a harctéri fejleményektől és a keleti fronton elért első sikerektől, Mihai Antonescu, ha nem is bízott a bécsi döntés előírásainak megváltoztatásában, de abban igen, hogy legalább biztosítékokat kap a tengelyhatalmaktól nyugati határai helyreállítására. Lehet, hogy optimizmusát a német fővárosba akkreditált román diplomaták jelentései is táplálták. Ezek olyan információkkal szolgáltak, miszerint a németek nem értenek egyet a magyar közigazgatás visszaéléseivel az elcsatolt területen. Ion Gheorghe berlini román katonai attasé 1941. október 5-i jelentésében beszámolt Hermann Göring Magyarország revizionista politikáját illető kritikus megnyilvánulásáról: „Úgy gondolja, hogy a magyarok ráfizetnek majd tűrhetetlen mohóságukra és arra való képtelenségükre, hogy alkalmazkodjanak a jelenlegi politikai és szociális körülményekhez. Biztosított arról, hogy ő meg van győződve a mi igazságunkról, és hogy a jelenlegi helyzet nem lesz tartós.”22 Bukarest szemszögéből a Magyarországgal való kapcsolatok végképp kompromittálódni látszottak, ami arra késztette Romániát, hogy semmissé nyilvánítsa a bécsi döntést. Az 1941. szeptember 15-i lépés azonban nem hozta meg a várt eredményt,

Mioara Anton

45


a bécsi diktátum előírásai változatlanok maradtak. Galeazzo Ciano gróf véleménye szerint Mihai Antonescu, következésképpen a román kormány nyilatkozata egy sikertelen kísérlet volt arra, hogy az „ekét az ökrök elé kösse”.23 A tengelyhatalmak fenntartásai nyilvánvalóvá tették Mihai Antonescu számára, hogy mindaddig, amíg a keleti offenzíva zajlik, nem kerül sor határmódosításokra. A román külügyminiszter diplomáciai próbálkozásai újabb kudarcba fulladtak. Mi több, a fenti esemény egyenes következményeként lemondott az egyik legtapasztaltabb román diplomata, Alexandru Cretzianu külügyminiszter-helyettes, aki átfogó memorandumban bírálta a kormány azon döntését, hogy még jobban elkötelezi magát „a Harmadik Birodalom oldalán” (Transznisztria közigazgatása, a Dnyeszteren túli szerepvállalás, stb.).24 A Dnyeszteren túli előrenyomulás újabb kihívást jelentett: Transznisztriát. Mihai Antonescu 1941. október 13-án az egyre erőteljesebb híresztelések nyomán, miszerint Németország keleti területekkel kárpótolja majd Romániát, berlini követe, Raoul Bossy számára küldött utasításaiban leszögezte országa magatartását Transznisztria kérdésében. 1) A román kormány mindaddig nem nyilvánít véleményt a Dnyeszteren túli területi kérdésről, amíg nem ismeri az orosz kérdés megoldását. 2) A Dnyeszter átlépése nem hozható összefüggésbe Románia jogaival Nyugaton. 3) Erdély területét „olyan nemzetközi körülmények között csonkították meg, amelyek nem tartoznak Ion Antonescu marsallra.”25 Mihai Antonescu azt remélte, hogy a keleti hadjáratban való részvétellel, különösen a Dnyeszteren túl, Románia biztosítékokat nyer a bécsi döntés módosítására. A Hitlerrel való 1941. november 27-i találkozóján Mihai Antonescu „tűrhetetlennek” nevezte a Magyarország és Románia közötti állapotot, és német beavatkozást kért az észak-erdélyi román lakossággal szembeni magyar önkényeskedés leállítása érdekében.26 Hitler válasza azonban szertefoszlatta a román külügyminiszter reményeit: „Az biztos, hogy Magyarország bizonyos mértékig segített minket ebben a háborúban, átengedve csapatainkat a déli hadjárat során, mint ahogy velünk ment az Oroszország elleni háborúban. […] Ami [Románia] Nyugaton való jogait illeti, amint mondtam, eljön a pillanat ennek a különösen a mai viszonyok között nem könnyű kérdésnek a megbeszélésére is.”27 A német fenntartások azonban nem fogták vissza Mihai Antonescut, aki 1942 elején egy átfogó diplomáciai és propaganda-akció elindítását tervezte mind a tengelyhatalmak, mind a nyugati államok befolyásolására. A külföldre irányuló román propaganda egyik állandója éppen az Erdélyt illető magyar tézisek cáfolata volt. Az egyik első kezdeményezés az „Utasítások a Külügyminisztérium és a Propagandaminisztérium számára” című, a minisztertanács 1942. május 18-i ülésen ismertetett dokumentum összeállítása volt. Ez a propaganda-akciók és -témák, illetve a Románia jogai mellett érvelő dokumentációs anyag előkészítésére szolgált.28 Az okmány bevezetőjében leszögezték: „a magyar kormány egyre fokozottabb törekvése a látszólag jól dokumentált munkák − monográfiák, statisztikák − terjesztésére, arra kényszeríti a román felet, hogy a nagyközönség által bárhol megemészthető témák felvetésével válaszoljon.”29 Olyan új propaganda-témákat javasoltak, amelyek kiemelik a „román nép civilizációs küldetését”, Románia gazdasági szerepét Délkelet-Európában, a kisebbségekkel való bánásmódot, az 1919 és 1942 között elért külpolitikai eredményeket, a két világháború közötti kulturális és gazdasági haladást.30 Egy hónappal később, a minisztertanács június 16-i ülésén döntöttek a „Békekonferenciához szükséges dokumentációs anyag összegyűjtését célzó bizottság” (a „Béke

Mioara Anton

46


Iroda”) megalakulásáról. Ez a levéltári források és a könyvtárak anyagainak figyelmes feltérképezését kívánta meg, olyan munkák, tanulmányok, szintézisek megalkotását, amelyek minél több információt tartalmaznak a román állam fejlődéséről és politikájáról az elmúlt évszázadok során. A Béke Iroda, amelyet kizárólag a román érdekek háború utáni képviselete végett hoztak létre, két szempontból is fontos volt: az Erdélyért folytatott diplomáciai küzdelem és a magyar propaganda ellensúlyozása szempontjából. A propagandaminiszter utasításai a Magyarország elleni negatív propagandát irányozták elő. „Ha például összefoglalnánk a magyar politikai múltat, [...] az alábbi következtetésre juthatnánk: a magyar nép az erősekkel szemben a kétértelműséget részesítette előnyben, azokkal szemben pedig, akiket éppen a markában tartott, az elnyomást. A magyar politika ezen állandó tényezőit, ezt az európai kétértelműséget a jövőbeli európai rend bizonytalansági tényezőjeként kell beállítani.”31 Azzal az ürüggyel, hogy a jövőbeni békekonferencián Romániának szüksége lesz a nemzeti kérdés nagyon jó dokumentációjára, Mihai Antonescu elindította a „béke háborúját”.32 Stratégiájának két kiindulópontja volt. Az ideológiai és vallási rokon vonások miatt a tengelyhatalmaknál Magyarország pozíciói sokkal erősebbek voltak, mint Romániáé. Győzelmük esetén a román államnak olyan partnerekkel kellett volna tárgyalnia, akik 1940-ben Magyarország javára döntöttek. Mi több, a magyar propaganda offenzív volt, és eltitkolta az átadott területen élő románok elleni túlkapásokat. Az angolszász hatalmak győzelme esetén Románia ugyanazt az utat járta volna be, mint 1919-ben, csak ezúttal sokkal felkészültebben. A nyugati országokat időben tájékoztatták volna a döntésekről és az indokokról, amelyek arra késztették Romániát, hogy a háborút a Dnyeszter vonalán túl is folytassa. A Bukarest és Budapest közötti kapcsolatok ugyanolyan feszültek maradtak. A tengelyhatalmak az erdélyi helyzet kivizsgálása végett 1942. június 20-án a román kormány közreműködését kérték egy német–olasz különbizottság felállításához. Mihai Antonescu ezt „a román nép megsértésének” tekintette, tiltakozásai azonban nem jártak eredménnyel. Bova Scoppa követnek Antonescu felrótta: „annak, hogy Románia panaszkodott egy évig, semmi visszhangja nem volt. Az elkobzások miatt néhány magyar megharagudott, és máris hittek a magyar siránkozásoknak, elfogadván a vizsgálatot.”33 Az olasz követ válasza nem szorul kommentárra: „A magyar kormánytól eltérően, Önök nem nyújtottak be ilyen kérést.”34 Roggeri különmegbízott leszögezte, hogy a bizottság feladata nem az Erdélyben uralkodó állapotok kivizsgálása volt, hanem egy modus vivendi kialakítása, „amely biztosítja a nyugalmat a háború végéig.” Mihai Antonescu a két megbízottat arról kérdezte, ami a román közvéleményt foglalkoztatta: „mi volt az oka Magyarország kivételezett helyzetének?”35 Mihai Antonescu két célkitűzést követett: 1) regionális szinten Szlovákia és Horvátország bevonásával a kisantant újraélesztését, amelynek akciói Magyarország ellen irányultak volna;36 2) mind a tengelyhatalmak, mind − főleg a háborúból való kilépést célzó tárgyalások megindulását követően − a nyugati országok jóindulatának elnyerését. Kezdeményezései nem jártak sikerrel. Kivéve az 1942. júniusit, amikor is azért fordult Berlinhez, hogy kérje a Románia és Bulgária közötti tárgyalások újrakezdését az 1940 szeptemberében megoldatlanul maradt kérdések ügyében. A román kormány nem kért határrevíziót, hanem csak a pénzügyi-gazdasági problémák tisztázását szerette volna elérni. A kezdeményezés stratégiai jellegű volt: a Szófiával való kapcsolatok javítását szerette volna elérni Magyarország nyomásának semlegesítése végett.

Mioara Anton

47


A Magyarországgal való kommunikációs verseny megnyerése nehéz volt ugyan, de nem lehetetlen. 1942. július 22-én döntés született arról, hogy a Béke Iroda akcióterve két területre terjedjen ki: a tájékoztató propagandára, amely a kérdésben járatlan közvéleményt tájékoztatja a román kultúra és civilizáció lényeges kérdéseiről, illetve a történelemre, hagyományokra, szellemiségre irányuló dokumentációs propagandára.37 A Béke Iroda tagjai azonban szkeptikusak voltak a várható eredményt illetően. Ion Simionescu arra figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz lesz, mivel „mi szinte ismeretlenek vagyunk külföldön, de még itthon is. Egy egész felkészítő hadseregre van szükség ahhoz, hogy ismertek legyünk, és külföldön kedvező hangulatot teremtsünk.”38 Ugyanezen az állásponton volt Ion Lugoşianu is, aki szinte lehetetlennek vélte a Béke Iroda által kitűzött célok megvalósítását. 1942 augusztusában a Béke Irodához egy újabb, kizárólag az erdélyi kérdésnek szentelt bizottságot csatoltak. Az 1942 közepét jellemző bizonytalan helyzetben még nem körvonalazódott a lehetséges győztes. A bukaresti vezetés, amely szövetségi szerződés nélkül, határai helyreállításának nyíltan vállalt céljával vett részt a háborúban, készen szeretett volna állni Erdély visszaszerzésére. Azt a szólamot, miszerint „a németekkel megyünk a Dnyeszteren túlra, hogy visszaszerezzük Erdélyt”, gyakran hangoztatták a korabeli politikai és kulturális körökben. Kérdéses, hogy a bukaresti kormány milyen mértékben fogadott volna el területi kompenzációt Keleten − ami a határ Dnyeszteren túlra való kiterjesztését feltételezte −, a nyugati határok visszaállításáról történő lemondás fejében. A román politikai osztály szemszögéből a román állam szélső határát a Dnyeszternél kellett megtartani, ezzel indokolták a háborúba való belépést. Ion Antonescu a Hitlerrel való 1942. február 11-i találkozóján különben kihangsúlyozta, hogy függetlenül a németek álláspontjától, Románia nem fog lemondani nyugati határai helyreállításáról. A marsall ingerültségét von Ribbentrop beszéde váltotta ki. A birodalmi külügyminiszter Budapesten azt nyilatkozta, hogy a Románia és Magyarország közötti határkérdést véglegesen megoldották a bécsi döntőbírósági határozattal.39 1942 novemberében a Külügyminisztérium az alábbiakat tervezte: az összes románlakta területre vonatkozó igény támogatását szolgáló tudományos munkák, valamint Románia Közép- és Délkelet-Európában elfoglalt helyét tárgyaló összefoglalók szerkesztése, továbbá gazdasági tárgyú dossziék összeállítása. A Magyarországgal szembeni kommunikációs győzelem első lépése a nemzetközi közvélemény meggyőzése lett volna arról, hogy Erdély területe román térség. „Hárítsunk el bizonyos magyar témákat, de nem úgy, hogy helyükbe román követeléseket és problémákat helyezünk, hanem úgy, hogy a magyar témákat összeegyeztethetetleneknek állítjuk be nemcsak a térség vagy Románia, hanem egész Európa érdekeivel és újjáépítésének szellemi rendjével.”40 Mihai Antonescu úgy értesült, hogy Magyarország felvetette a németországi román propaganda mértéktelenségét, és a „zajos megnyilvánulások” megtiltását kérte. „A magyar kormány nemrég azt állította, hogy a németországi román propaganda mértéktelenné vált, hogy Németországot elárasztották a kiadványaink, hogy szinte minden fontos németországi városban román kiállítások, filmek és rendezvények láthatók, hogy a német sajtó és az egész német publicisztika tele van a román problémákkal, Románia azon törekvésével, hogy megismertesse a jogait.”41 A németországihoz hasonló akciókat „diszkréten” más európai fővárosokban is kezdeményeztek, hogy a nyugati sajtót minél jobban tájékoztassák a budapesti kormány intézkedéseiről az átadott területen. A sztálingrádi kudarc vészjelzéssel ért fel Mihai Antonescu számára. A Béke Irodának új, Erdély és a határokon túli románok kérdését érintő „irányelveket és utasításokat” írt

Mioara Anton

48


elő.42 Mihai Antonescu véleménye szerint az erdélyi kérdésben a bécsi döntés érvénytelenségét kimondó nyilatkozat képezte a nemzetközi közvélemény tájékoztatásának jogi alapját:43 „Mindig is azt állítottam, hogy a Nyugat problémái olyan szorosan kötődnek a Kelet problémáihoz, hogy Románia nem tud állást foglalni a kelet kérdésében azelőtt, hogy megismerné a megoldásokat Erdély kérdésében.”44 Mihai Antonescu a nyugati értelmiségi és politikai körök befolyásolása végett elrendelte a Béke Iroda bizottságainak tagjai közé tartozó egyetemi tanárok külföldre küldését.45 A Bukarest által elindított „Béke háborúja” a Románia és Magyarország közötti feszültség, illetve a háború bizonytalan kimenetelének következménye volt. Mihai Antonescu szerint nem a románok meggyőzése volt a fontos, hanem a külföldieké, akiknek befolyása lehetett a politikai döntéshozókra: „Nem hiszem, hogy a magyarokat valaha is meggyőzzük, viszont a többieket, akik objektíven, vagy éppen szubjektíven tekintenek a román–magyar viszonyra, meg tudnánk győzni.”46 A bukaresti kormány nem csak az 1940-es veszteségei helyreállításának módozatait kereste, hanem azt is, miként hozhatja magát kedvező helyzetbe a jövendő béketárgyalásokon. Törekvései az alábbi két irányba mutattak: az összes történelmi tartomány népességgel kapcsolatos kérdései, továbbá a határkiigazítások lehetősége egy etnikai határ megrajzolása végett.47 A háborúból való kilépésre és a fegyverszünet megkötésére irányuló titkos tárgyalások elkezdése ösztönzőleg hatott a Béke Iroda tevékenységére. A kezdeményezések két területet érintettek: a tájékoztató, valamint a dokumentációs propagandát. Az előbbi tájékoztató jellegű összefoglalókban, kiadványokban testesült meg, míg az utóbbi történeti jellegű kérdéseket vetett föl: a kontinuitás és a hagyományok, továbbá a határokon kívül − a Bánságban, a Timok völgyében, a Balkánon, a Dnyeszteren túl és az északnyugaton − élő románok kérdését. A nemzetközi kérdések külön szerepeltek, a következő témákkal: a Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Jugoszláviával való kapcsolatok; a Magyarországhoz és Bulgáriához fűződő viszony; a magyar−román kapcsolatok 1918−1940, valamint 1940−1943 között; az orosz ultimátum és a bécsi döntés körülményei; az Észak-Erdélyben elkövetett erőszakos magyar cselekedetek részletes dokumentálása.48 Az új program ellentmondásban volt a Roggeri−Hencke különbizottság ajánlásaival, amelyeket 1943 februárjában nyújtottak át a román kormánynak. Az ajánlások kiemelték: a sajtóorgánumok, köztük a rádió is, „tartózkodjanak a Magyarország elleni mindenfajta támadástól akár szóban, akár képekben, Romániában és külföldön is.”49 A különbizottság jelentése megállapította, hogy sem Románia, sem Magyarország nem tartotta be a bécsi döntőbíráskodás előírásait és az Altenburg−Roggeri bizottság 1940. novemberi ajánlásait. A román kormánynak felrótták a Dél-Erdélyben folytatott agresszív propagandát és a Magyarország elleni számos támadást, valamint az elrománosító politikát. Magyarországnak a román lakossággal szembeni önkényes intézkedéseit hányták a szemére, úgyszintén az agresszív propagandát és a revíziós törekvéseket. „A birodalmi kormány és az olasz királyi kormány véleménye szerint a román állammal és a román néppel szemben szavak és képek által folytatott propaganda az egyik fő oka az észak-erdélyi románok nehéz helyzetének. Ez érvényes a Bécsi Döntőbíróság közvetlen vagy közvetett bírálatára is. Ez a kritika az azt garantáló hatalmak ellen is irányul. [...] Sok jel utal arra, hogy Magyarország nem elégszik meg jelenlegi nemzeti területével.”50 A munkálatok megsürgetése végett Mihai Antonescu a kutatóintézetek és a Román Akadémia bevonását szorgalmazta. A propagandaminiszter a Román Akadémia elnökének írott levelében „mélységes szomorúságának” adott hangot amiatt, hogy „a

Mioara Anton

49


dokumentációs és nemzeti propagandaprogram, amelyet együtt tűztünk ki, feltétlenül szükségesnek tartva azt Románia érdekeinek védelmében, ilyen lassan, érthetetlen nehézségek közepette valósul meg, így kénytelen vagyok az ön román figyelmét felhívni a felelősségünkre.”51 A Béke Iroda részlegei bizonyos rendszerességgel 1943 végéig üléseztek. A háborús fejlemények nyomása alatt a bukaresti hatóságok figyelme ekkor már arra irányult, hogy a háborúból való kilépés, a fegyverszünet megkötésének kérdéseire találjon megoldást. A következő évben, bár nem számolták föl, az Iroda tevékenysége majdhogynem megszűnt.52 1944 elején nyilvánvalóvá vált, hogy Németország el fogja veszteni a háborút. Románia nem engedhette meg magának egy kompromisszumos béke megkötését, már csak azért sem, mivel a területi kérdések függőben voltak. Németország és Olaszország már nem tudta támogatni a román ügyet, a román határok sorsa a Nagy Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok szoros függvénye volt. Románból fordította: L. Balogh Béni Jegyzet Az első világháborút követő évek román−magyar kapcsolatairól lásd Lucian Leuştean műveit. Lucian Leuştean: România, Ungaria şi Tratatul de la Trianon, 1918−1920. Iaşi, 2002, Editura Polirom; Uő: România şi Ungaria în cadrul „Noii Europe“ (1920−1923). Iaşi, 2003, Editura Polirom. 2 Mihai Retegan: În balanţa forţelor. Alianţele militare româneşti interbelice. Bucureşti, Editura Semne, 23−24. o. 3 Dániel Csatári: Dans la tourmente. Les relations hungaro−roumaines de 1940 à 1945. Budapest, 1974, 28. o. 4 Barbara Jelavich: Istoria Balcanilor. Secolul al XX-lea. Vol. II. Iaşi, 2000, Institutul European. A szerző rámutat, hogy „a magyarok németországi propagandája nagyon hatékony volt; a hangsúlyt a »trianoni igazságtalanságra« helyezték, amire a németek szimpátiával tekintettek, mondván, hogy velük is meglehetősen igazságtalanul bántak el Versailles-ban.” Uo. 228. o. 5 A német megoldás részben kielégítette a magyar igényeket. Románia budapesti követe, Al. Crutzescu azt jelentette 1940. augusztus 9-én, hogy a magyar hatóságok a két ország közötti átfogó lakosságcsere hívei. „A beszélgetés során Csáky kihangsúlyozta, hogy mivel Magyarországon a népsűrűség 100 lakos/km2, Romániában pedig csak 60, ezt is figyelembe kéne venni, és a magyar propaganda ezt ki is fogja használni. Csáky kifejezte azon reményét, miszerint közvetlen megállapodásra jutnak anélkül, hogy Németország döntőbíráskodásához folyamodnának, mivel az nem lehet más egy diktátumnál, amely mindkét fél számára nehezebben elfogadható az önként hozott áldozatoknál.” „A budapesti román követség távirata a román külügyminisztériumba.” Arhiva Mininisterului Afacerilor Externe (a román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest. A továbbiakban: AMAE), fond Conferinţa Păcii, volum 98., f. 29. 6 Eugen Denize: Istoria Societăţii Române de Radiodifuziune. Vol. I., partea a II-a. Dictaturile de dreapta (februarie 1938–august 1944). Bucureşti, 1999, 182. o. 7 „Schmidt miniszter nyilatkozata Al. Ciordaş sajtótanácsosnak, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa Bukarestbe.” Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest. A továbbiakban: ANIC), Fond Ministerul Propagandei Naţionale (a továbbiakban: MPN), Informaţii, dosar 818/1941, f. 27. 8 Megjegyzendő, hogy a háromhatalmi egyezményhez való 1940. novemberi csatlakozásakor Románia aláírt egy kiegészítő titkos jegyzőkönyvet sajtó- és propagandaügyekben, amellyel 1

Mioara Anton

50


Bukarest kötelezettséget vállalt arra, hogy az egyezmény céljainak és szellemének megfelelően fog cselekedni. Bővebben lásd Mioara Anton: Propagandă şi război. Campania din Est (1941−1944). Bucureşti, 2007, Editura Tritonic, 263. o. 9 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri. Guvernarea Ion Antonescu. Vol. I. (Septembriedecembrie 1940.) Ed. Marcel-Dumitru Ciucă. Bucureşti, 1997, 134−135. o. 10 Idézi Vasile Puşcaş (ed.): Al doilea război mondial. Transilvania şi aranjamentele europene (1940−1944). Cluj-Napoca, 1995, Centrul de Studii Transilvane, Fundaţia Culturală Română, XL. o. 1942 novemberében Ion Chinezu azt javasolta a Külügyminisztériumnak és a Nemzeti Propaganda Minisztériumnak, hogy hozzák létre a magyar−román kapcsolatokat tanulmányozó központot, ahol a kétoldalú viszonyt érintő összes dokumentum fellelhető. A központnak négy részlege lett volna: irodalom-propaganda, kulturális intézmények, gazdasági, továbbá egy politikai-közigazgatási. Ion Chinezu javaslata azonban nem járt eredménnyel. Lásd Pacea de mâine. Documente ale Comisiei Constituite în vederea pregătirii conferinţei de pace de după cel de-al doilea război mondial (1942−1944). Ediţie de Petre Otu. Bucureşti, 2006, Editura Militară, 339−341. o. 11 Ion Calafeteanu: Români la Hitler. Bucureşti, 1999, Editura Univers Enciclopedic, 66. o. A külügyminiszter kabinetfőnöke, Gheorghe Barbul szerint Hitler a megbeszélésen azt mondta, hogy „még nem írták meg Erdély történelmének az utolsó oldalát.” Gheorghe Barbul: Memorial Antonescu. Al Treilea Om al Axei. Bucureşti, 2001, Editura Pro Historia, 57. o. Ion Antonescu az 1946. januári, moszkvai kihallgatásán a következőt nyilatkozta: „Hitler azt mondta nekem, hogy a bécsi döntéssel »még nem hangzott el az utolsó szó«. Ez alatt azt értettem, hogy Románia reménykedhet az Erdéllyel kapcsolatos bécsi határozat megváltoztatásában.” Lotul Antonescu în ancheta SMERŞ, Moscova, 1944−1946. Documente din arhiva FSB. Ediţie de Radu Ioanid. Iaşi, 2006, Editura Polirom, 91. o. 12 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri. Guvernarea Ion Antonescu. Vol. III. (Aprilie−iunie 1941.) Ed. Marcel Dumitru-Ciucă − Maria Ignat − Aurelian Teodorescu. Bucureşti, 1999, Arhivele Naţionale ale României, 167. o. 13 1941. június 11-i memorandum. AMAE, Fond Conferinţa Păcii, volum 114., f. 93−94.; Andreas Hillgruber: Hitler, Regele Carol şi Mareşalul Antonescu. Relaţiile româno−germane. 1938−1944. Bucureşti, 1994, Editura Humanitas, 160−163. o. 14 „Kivonat Mihai Antonescunak a külföldi sajtó képviselői előtt 1941. július 17-én tett nyilatkozatából (a magyar sajtót illetően).” ANIC, Fond Preşedinţia Consiliului de Miniştri (a továbbiakban: PCM), dosar 133/1941, f. 1. 15 ANIC, Fond PCM, dosar 133/1941, f. 2. 16 Raoul Bossy: Jurnal (2 noiembrie 1940 − 9 iulie 1969). Bucureşti, 2001, Editura Enciclopedică, 60. o. 17 ANIC, Fond PCM, dosar 594/1941, f. 2. 18 ANIC, Fond MPN – Informaţii, dosar 818/1941, f. 27−28. 19 ANIC, Fond PCM, dosar 594/1941, f. 2. 20 Uo. f. 9. Néhány nappal később, Mihai Antonescu a német figyelmeztetést „jelentéktelen incidensnek” minősítette, amely nem rontotta meg a román−német kapcsolatokat. 21 „Feljegyzés a Minisztertanács elnöke, Mihai Antonescu és Németország bukaresti követe, von Killinger között 1941. augusztus 1-jén folytatott megbeszélésről.” AMAE, Fond România. General. Note de convorbiri, volum 83/1941, f. 116. A megbeszélésekről szóló feljegyzéseket néhány nappal Mihai Antonescunak a Bukarestbe akkreditált diplomatákkal való találkozóit követően állították össze. G. Duca, Románia finnországi és svédországi követe szerint a „kis Metternich” (Mihai Antonescu) utasítást adott a jegyzetei, beszédei és feljegyzései átírására, hogy „a történelem felé ne a németek irányában tanúsított szolgalelkűségét, hanem elszánt függetlenségét és hősies ellenállását közvetítse.” George I. Duca: Cronica unui român în veacul XX. Vol. II. München, 1985, Jon Dumitru-Verlag, 34. o.

Mioara Anton

51


Ataşaţii militari transmit... (1938−1944). Ed. de Alesandru Duţu − Lenuţa Nicolescu − Alexandru Oşca. Bucureşti, 2001, Editura Europa Nova, 146−147. o.; Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri... Vol. VII. Bucureşti, 2003, 399−400. o. 23 Al doilea război mondial. Transilvania şi aranjamentele… 54. o. 24 Alexandru Cretzianu: Ocazia pierdută. Iaşi, 1998, Institutul European, 92. o.; Camil Demetrescu: Note – relatări. Bucureşti, 2001, Editura Enciclopedică, 110. o. 25 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri... Vol. VII. 410. o. 26 Calafeteanu: i. m. 97−98. o. 27 Uo. 28 ANIC, Fond PCM, dosar 26/1942, f. 12. 29 Uo. Az utasításokra visszatértek a május 29-i minisztertanácson, ahol Mihai Antonescu összegezte a tengelyhatalmaknál a bécsi döntés revíziója érdekében kifejtett tevékenységét. Értékelése szerint az 1941. szeptember 15-i nyilatkozat egy „román érvenyülési aktus” volt. Stenogramele Şedinţelor Consiliului de Miniştri... Vol. VII. 250., 399. o. 30 ANIC, Fond PCM, dosar 26/1942, f. 12. 31 Stenogramele Şedinţelor Consiliului de Miniştri…. Vol. VII. 50. o. 32 „Mihai Antonescu 1942. június 16-i beszéde a Békekonferenciára való dokumentációs tájékoztató és propaganda anyag előkészítését célzó Bizottság előtt.” ANIC, dosar 514/1942, f. 4–8. Lásd még Petre Otu : Biroul Păcii. Document. Buletinul Arhivelor Militare, 2001 (IV). 1. sz. 42–49. o. 33 AMAE, Fond Transilvania, volum 125, f. 177. 34 Uo. 35 AMAE, Fond Transilvania, volum 125, f. 190. 36 Az 1941-ben elkezdődött tárgyalások 1943-ig tartottak, de a német fenntartások miatt leálltak. Bővebben lásd Florin Anghel: O alternativă de colaborare în interiorul Axei. Spre o nouă Mică Înţelegere. 1941–1944. Revista Istorică, 1996 (VII), 3–4. sz. 233–257. o. 37 „A tájékoztató és propaganda dokumentációs anyag előkészítésével kapcsolatos, a Békekonferenciát érintő propaganda.” AMAE, Fond E9, volum 141, f. 140–141. 38 „A Béke Iroda. Sajtó- és propagandaosztály. Az 1942. július 29-i ülés.” AMAE, fond E9, volum 141, f. 218. 39 Hillgruber: i. m. 182−183. o.; Pacea de mâine... 21. o. 40 ANIC, Fond PCM, dosar 309/1942, f. 15. 41 ANIC, Fond PCM, dosar 309/1942, f. 18. 42 Uo. 43 Azt javasolta, hogy „Magyarország civilizatorikus misszióját” „megkínzott és megvert északerdélyi menekülteket ábrázoló fényképekkel” mutassák be; „Magyarország népeket védő küldetését kísérjék olyan statisztikák és bírósági végzések, amelyek azt bizonyítják, hogy Magyarországon megfosztják vagyonuktól az egyházat és a parasztokat a nagybirtokosok, sőt a zsidók javára.” ANIC, Fond PCM, dosar 26/1942, f. 13. 44 ANIC, Fond PCM, dosar 26/1942, f. 6. 45 „Értekezlet a propagandaminisztériummal, Mihai Antonescu elnöksége alatt.” ANIC, Fond PCM, dosar 1077/1943, f. 148. A Béke Irodának hét részlege volt: politikai; történelmi; sajtó és propaganda; jogi; etnikai, biológiai és statisztikai; gazdasági; pénzügyi részleg. 46 „Értekezlet a Propagandaminisztériummal, 1943. november 4.” ANIC, Fond PCM, dosar 362/1942, f. 232. 47 1942 novemberében a Külügyminisztérium az alábbi koordináták alapján tervezte a háború utáni tevékenységét: az összes románlakta területre vonatkozó igény támogatását szolgáló tudományos munkák, illetve Románia Közép- és Délkelet-Európában elfoglalt helyét tárgyaló összefoglalók szerkesztése, valamint gazdasági tárgyú dossziék összeállítása. ANIC, Fond Vasile Stoica, dosar I. 98, f. 18., 25. 48 ANIC, Fond MPN–Propaganda, dosar 1221/1943, f. 17. 22

Mioara Anton

52


Al doilea război mondial. Transilvania şi aranjamentele europene… 106. o. Az egész dokumentumot lásd AMAE, Fond Conferinţa Păcii, vol. 98, f. 218−309. 50 „Ajánlások a magyar királyi kormánynak. A román etnikumúak helyzete Észak-Erdélyben.” AMAE, Fond Conferinţa Păcii, vol. 98, f. 268. 51 AMAE, Fond Conferinţa Păcii, vol. 98, f. 145. 52 Mihai Antonescu programját − amely a kitűzött céljait tekintve meglehetősen ambiciózus volt − tovább folytatták, és dokumentációt felhasználták a békekonferencián. Az 1945 februárjában, a béke problémái és Erdély ügyében megalakított Bizottság tagjai között ott találjuk a Béke Iroda munkatársainak nagy részét. A Bizottság elnöke Eugen Filotti diplomata lett, a munkatársak között pedig ott volt Vasile Stoica, Radu Crutzescu, I. Christu, E. Ciuntu, V. Petală, Gr. Constantinescu, Z. Pâclişanu, V. Brabeţianu. Lásd „Beszámoló a béke kérdéseit vizsgáló Bizottság tevékenységéről 1945. február 1 − 1945. november 15. között.” AMAE, Fond Conferinţa Păcii, volum 94/1946, f. 36. 49

Limes

53


Pallos Lajos

Magyar kormányzati propaganda, 1938–1941*

Előzmények

A második világháború alatti magyar kormányzati propagandát két időszakra oszthatjuk. Az első az 1938 és 1941 közötti évekre esik, amikor is azt a miniszterelnökség egyik ügyosztálya végezte a miniszterelnök és az államtitkár felügyelete mellett. A másik az 1942-től 1944-ig terjedő időszak, ekkor a propagandát nemzetvédelmi propagandaminiszter irányította saját ügyosztályai révén. Az első időszak feldolgozásához elsőrendű források állnak rendelkezésünkre a miniszterelnökség társadalompolitikai osztályának 1938–1941 közötti iratanyagában.1 A szakirodalomban e forrásokat korábban Hámori Péter már felhasználta, de vázlatos áttekintése2 az osztály tevékenységének számos kérdését nem érintette. A miniszterelnökség propaganda-ügyosztálya 1938-ban jött létre. A szervezés előzményeire vonatkozóan kevés adat áll rendelkezésre. Az ügyosztály felállításáról az 1938. július 11-ei minisztertanácsi ülésen döntöttek, ahol a propagandaszervezet létesítésének szükségességéről, valamint a megtett előkészületekről Hóman Bálint tárca nélküli miniszter számolt be. Szerinte „a világháború és a nyomában járó mozgalmak egyik legfontosabb tanulsága a nemzetnevelés elsőrendű fontosságának felismerése”, és szükséges „egy olyan kormányhatósági szerv létesítése, melynek feladata a nemzetnevelés elvi szempontjainak megállapítása, a rendszeres felvilágosító propaganda központi irányítása s ezúton a történeti magyar lelkiségben gyökerező egységes nemzeti közszellem kialakítása.”3 Az új intézmény megszervezésére és a nemzetnevelés elvi szempontjainak kidolgozására az Imrédy-kormány megalakulását követően Hóman Bálint tárca nélküli propagandaminiszterként kapott megbízást. A propagandával kapcsolatos egyéb kérdések (sajtó-, rádió- és filmügyek) megoldásával Antal István igazságügyi államtitkárt bízták meg. A már említett minisztertanácsi ülésen Hóman bemutatta a felállítandó propagandaintézményre vonatkozó, Antal István által elkészített emlékiratot.4 A hatvanhat oldalas

* A tanulmány alapját az alábbi írás képezi: Pallos Lajos: Kormányzati propaganda a miniszterelnökségen, 1938–1941. KÚT. Az ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola folyóirata (IV), 2005. 2. sz. 139–161. o.

Pallos Lajos

54


dokumentum áttekintette a propaganda társadalmi funkcióit, történeti előzményeit, majd részletesen foglalkozott a tervbe vett intézmény céljaival és felépítésével. A közvetlen előzmények kapcsán megemlítette, hogy már Gömbös Gyulának szándékában állt egy központi jellegű propagandaszervezet létesítése. Kitért arra is, hogy a Darányi-kormány alatt, 1937. január 22-én a honvédelmi miniszter állt elő egy javaslattal, amely szerint háború esetére létre kellene hozni a társadalmat a kormányzati céloknak megfelelően befolyásoló propagandaszervet. Erre a minisztertanácsi jegyzőkönyvekben nem találtunk utalást, viszont a kormány 1938. április 6-i ülésén a pénzügyminiszter a miniszterelnökség kiadásainál megemlített egy 300 ezer pengős összeget, amelyet az új „sajtó- és propagandaközpont” kiadásainak fedezésére szántak.5 Antal emlékirata a célok ismertetését követően részletesen foglalkozott az új intézmény szervezeti felépítésével, amelyben a tulajdonképpeni propaganda-ügyosztály mellett külön sajtó-, idegenforgalmi és egy központi ügyosztály is szerepelt. Ez utóbbi ügyosztályon a propaganda elvi irányítása, a többi kormányzati szervvel történő kapcsolattartás és egy katonai alosztály tevékenysége zajlott volna. Antal tehát egy minisztériumhoz hasonlatos intézményt képzelt el, amelybe számos minisztériumból vont volna össze feladatköröket. A miniszterelnökségről például a sajtóosztályt, a külügyminisztériumból a sajtó- és kulturális osztályt, valamint a külföldön élő magyarok gondozásának ügyeit vonta volna az új propaganda-intézményhez. Tervezete gyakorlatilag minden minisztériumot érintett, különösen a kultusztárcát. Az emlékirat függeléke a német Propaganda- és Népfelvilágosító Minisztérium és az olasz Népművelésügyi Minisztérium szervezeti felépítését tartalmazta. Az emlékirattal kapcsolatban Hóman legfőbb észrevétele az volt, hogy egy ilyen új, ennyire szerteágazó, valamennyi tárca hatáskörét érintő feladatkört sem a miniszterelnökség, sem valamely szakminisztérium hatáskörében működő hivatal nem láthat el megfelelően, s egy idő múlva valóban önálló minisztérium létesítése válik szükségessé. Ugyanakkor azonban egy ennyire speciális feladatkört ellátó intézmény létrehozása csak a miniszterelnök legszemélyesebb közreműködése mellett történhet, mivel ennek során több tárcát érintő hatásköri kérdéseket kell megválaszolni. Hóman ezzel indokolta lemondását a tárca nélküli propagandaminiszteri állásáról. Az új kormányhatósági szerv létrehozását a miniszterelnökség hatáskörébe ajánlotta, a szervezési munkálatok vezetésére pedig Antal Istvánt javasolta. Hóman a minisztertanács figyelmébe ajánlotta azt is, hogy az új intézményt csak akkor állítsák fel, ha a különböző hatásköri problémákat előzőleg gondosan letárgyalták. A minisztertanács elfogadta Hóman javaslatait, és ezzel Antal a miniszterelnökségre került át szolgálattételre a propaganda-intézmény megszervezése céljából.6 A miniszterelnökség V. ügyosztályának létrejötte Az V. (propaganda) ügyosztályt végül is nem Antal István, hanem dr. Kovrig Béla OTI aligazgató, a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának közgazdaságtani oktatója7 szervezte meg. Az akkor 38 éves Kovrig már komoly tudományos múltat tudhatott maga mögött. Erről tanúskodnak megjelent publikációi. Szociálpolitikai munkái: A magyarországi munkanélküliség problémái és orvoslása (1924), Szociálpolitika (1936), A munka védelme a dunai államokban (1944) mellett társadalompolitikai érdeklődését mutatják Az új Oroszország (1926) és a Fasizmus –

Pallos Lajos

55


hitlerizmus (1934) című művei. Kovrig gyors karrierjében állítólag szerepet játszott nevelőapja, Dréhr Imre, aki a korábban megszűntetett Népjóléti Minisztérium utolsó államtitkára volt.8 Elméleti felkészültsége mindemellett vitathatatlan volt. Kovrig – a legkorábbi, részben keltezetlen iratokból következtetve – már 1938 augusztusában megkezdte az osztály tevékenységét a különböző helyekről a miniszterelnökségre berendelt munkatársakkal.9 Az V. ügyosztály tulajdonképpen a korábbi IV. (Társadalompolitikai) Osztály helyett jött létre. A IV. osztályt 1932-ben, Károlyi Gyula miniszterelnöksége alatt, a megszűntetett Népjóléti Minisztérium bizonyos feladatainak átvétele céljából hozták létre.10 Hatáskörébe tartoztak például a szociális és gazdaságpolitikai, egyesületi, statisztikai ügyek, valamint az állam- és társadalomellenes mozgalmak, továbbá az emigráció figyelemmel kísérése.11 Vezetője Bencs Zoltán volt, aki az átszervezés befejezésekor munkatársaival együtt távozott a miniszterelnökségről. Az immár a propaganda céljaira átszervezett osztály a feladatok, a személyi beosztások meghatározását és elosztását követően, szeptemberben megkezdte a tárgyalásokat a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériummal, mivel ezzel összefüggésben merült föl a legtöbb hatásköri probléma. A tárgyalások eredményeként számos, korábban a kultusztárca által felügyelt terület került át a miniszterelnökség hatáskörébe. Így például a felnőttek népművelésével kapcsolatos feladatok és eszközök, mint a népművelő rádióelőadások, a szabadidő-mozgalom, a film területén a Magyar Világhíradó. Ugyanakkor mind a miniszterelnökség, mind a külügyminisztérium sajtóosztályának jogköre csorbítatlanul megmaradt, ami ezeken a területeken előrevetítette az új ügyosztály hatáskörének korlátait. A Társadalompolitikai (Szolgálat) Osztály feladatköre és személyi állománya Az ügyosztály feladatai a következők voltak: az országos közszellem és közvélemény megfigyelése, vizsgálata; a nemzeti közgondolkodás elvi alapjainak kialakítása; a kormány intézkedéseinek hangulati előkészítése; az országvezetés nemzeti célkitűzéseinek megfelelő gazdasági és szociális közfelfogás kialakítása; gazdasági összefüggések megmagyarázása; népvédelmi intézmények korszerűsítése; az állam kényszerintézkedéseinek értelmezése és hatásainak megfigyelése; a társadalmi együttműködést zavaró jelenségek megfigyelése, a nemzeti közvélemény kialakítására irányuló törekvések és módszerek rendszeres vizsgálata; a filmügy nemzetpolitikai szempontból történő általános irányítása; a rádiónak a politikai nevelés szolgálatába állítása; a szabadidő-mozgalom irányítása; az időszerű kérdések irodalmának feldolgozása, és ezzel a törvényhozói munka előkészítésének támogatása; a külföldre irányuló propaganda.12 A társadalom befolyásolását az alább felsorolt eszközökkel kívánták elérni.13 Sajtó (A miniszterelnökség sajtóosztályával egyeztetve.) Az állam által finanszírozott lapokban hangulatkeltő cikkek készítése, szakírók felkérése különféle témákra, rovatvezetőkkel való sajtómegbeszélések különféle témákról, olyan külföldi sajtóanyagok leközlése, amelyek az ottani gazdasági helyzet súlyosságát állítják szembe a hazai viszonyokkal.

Pallos Lajos

56


Film A filmpolitika irányítását a Filmipari Alapot Kezelő Miniszterközi Bizottság, az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság és a Magyar Híradó révén kívánták megvalósítani. Ez a filmcenzúrába történő beleszólást, valamint a megfelelőnek tartott propaganda-, kulturális- és játékfilmek előállításának kezdeményezését jelentette. Rádió A rádiót is kiemelt eszköznek tekintette az ügyosztály, ezért a rádión keresztül zajló propaganda általános nemzetpolitikai irányítására törekedett. Egyrészt a népvevők, a falurádió és a falusi hangszórók számának növelésére törekedett, másrészt népművelő rádióadások, rádióviták révén bele kívánt szólni a Magyar Rádió műsorának összeállításába. Társadalmi egyesületek, szervezetek, illetve hivatalos társadalmi, közigazgatási tényezők bevonása a propagandába a) A megbízhatónak tartott társadalmi szervezetek (Országos Frontharcos Szövetség, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, MOVE, Katolikus Népszövetség, TESZ, ipartestületek, gazdakörök stb.) felkérése arra, hogy egy-egy elnöki megnyitón, vagy egy felszólalás alkalmával – az ügyosztály által adott direktívák alapján – intézkedjenek a társadalom befolyásolására alkalmas beszédek elhangzása ügyében. A tömegmozdulások szervezését is a társadalmi egyesületekre bízták volna. b) Az önkormányzatokkal való kapcsolatok kialakítása. Szociális tanácsadók és szociális titkárok számára körlevelek szerkesztése. Hivatásszervezetek kialakítása, hogy a szélsőséges irányzatok helyett a „hagyományos életformák” őrződjenek meg a dolgozók körében. Képzőművészeti propaganda Részben hirdetmény jellegű, részben pedig az arra legalkalmasabb grafikusok által készített képes plakátok terjesztése, valamint különféle történelmi és művészeti levelezőlap-sorozatok előállítása pályázatok útján. Különböző bélyegek, jelvények, emlékérmek és emlékpénzek készíttetése. Könyvek a propagandában A könyvek alapvetően népkönyvtári sorozatok darabjaiként, valamint vidéki vándorkönyvtárak révén szerepeltek a propagandában. Emellett az ügyosztály – például pályázatok kiírásával – támogatni kívánta a nemzeti önismeret kialakítását szolgáló szépirodalmi és szakmunkák kiadását. „Suttogó propaganda” és röplapok A propaganda irányítói a közvéleményt befolyásoló legközvetlenebb eszköznek a suttogó propagandát és a röplapterjesztést tartották.14 A suttogó propaganda révén a kormányzati céloknak megfelelő szlogeneket, nézeteket kívánták terjeszteni kávéházakban és egyéb nyilvános helyeken előforduló, beépített személyek révén, anélkül, hogy a szövegek kormányzati eredete kiderülne. Mivel az V. ügyosztály működésének első időszakában (1938–1940) nem vállalta nyilvánosan a kormányzati propagandát, ezért a röplapokon is eltitkolták a származás helyét, és a suttogó propagandához hasonlóan ezt

Pallos Lajos

57


a tevékenységet is rejtve végezték. Ennélfogva e két „rejtett” területet együtt kezelték az ügyosztályon, azonos előadók végezték az ezekkel kapcsolatos tevékenységet. Mindezek mellett a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatáskörében is maradtak bizonyos eszközök, mint például a „nemzetnevelő célú” kiállítások, amelyek segítették a miniszterelnökség propagandatevékenységét. A társadalom megfigyelését az alábbi eszközökkel próbálták megvalósítani. Sajtófigyelés A propagandaosztály feladatai közé tartozott egyrészt annak ellenőrzése, miként közölték az újságok a kormányzat által kiadott anyagokat, másrészt annak megfigyelése, hogy a társadalom milyen panaszai olvashatók ki a sajtóból. Társadalmi egyesületek, szervezetek, érdekképviseletek, tömegmozgalmak megfigyelése Ezt a velük való kapcsolattartás, és a rendezvényeiken való személyes részvétel útján kívánták elérni. Plakátok és röpiratok megfigyelése Ez elsősorban a fővárosban zajló „plakátháború” és röpirat-terjesztés megfigyelését jelentette, vagyis a kormányzattól balra és jobbra álló politikai szervezetek nyomtatványait igyekeztek így számon tartani. A hazai propaganda mellett a Társadalompolitikai Szolgálat feladatainak részét képezte a külföldi propaganda is majd másfél évig. 1939. október 1-jétől ezt a feladatkört a miniszterelnökségen szervezett ún. Tájékoztatási Ügyosztály vette át, később pedig, 1941-ben átkerült a Külügyminisztériumba.15 A miniszterelnökség V. ügyosztályán ez egyrészt a hazai kormányzati politika, törvényhozás külföld felé vetítését jelentette a külügyi szolgálat és a külföldi sajtó magyarországi tudósítóinak tájékoztatása révén, másrészt a külföldön (de nem az utódállamokban) élő magyarok közgondolkodásának megfigyelését, a nemzethez való tartozásuk tudatának ébrentartását a külföldi magyar szervezetek révén. Jóllehet az ügyosztály személyzetének kiválasztásánál tekintettel voltak erre a feladatkörre is, úgy tűnik, hogy a belső propagandával kapcsolatos összetett és kiterjedt tevékenység mellett a munkatársaknak nem jutott elég idejük az egészen másfajta munkát igénylő külföldi propagandára. Feltehetően ezeket a konzekvenciákat vonták le akkor az illetékesek, amikor ezt a feladatot kivonták az V. ügyosztály tevékenységéből. Az ügyosztály személyi állományát16 más minisztériumok, illetve különféle intézmények munkatársaiból állították össze, „szolgálattételre való berendelés” útján. Feltehetően maga Kovrig szervezte meg a „stábot”. Erre utal, hogy az Országos Társadalombiztosítási Igazgatóságtól és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetétől is került az osztályra munkatárs. Az ügyosztály előadói magasan képzett, széles körben jártas, többnyire negyven év körüli személyek köréből kerültek ki, akiket Kovrig tudatosan választott ki a tervbe vett feladatokhoz. Közülük megemlítjük Balogh László minisztériumi titkárt, Asztalos Miklós történetírót, múzeumi alkönyvtárost, a zenetörténetből doktorált Pataky Mária

Pallos Lajos

58


tanügyi segédtitkárt, vagy a több külföldi országban tanult Gedényi Mihály tanügyi segédfogalmazót. A Társadalompolitikai Szolgálat működése 1938–1940 között A Társadalompolitikai Szolgálat (V. ügyosztály) a budavári Úri utca 18. számú épületben folytatta tevékenységét. Az ügyosztály megszervezésének folyamata valamikor 1939-ben fejeződhetett be, mert Kovrig Béla egy 1939. július 5-i keltezésű, Teleki Pál miniszterelnöknek címzett jelentésében még a korábbi IV. Társadalompolitikai Osztály és a helyére szervezett propagandaosztály viszonyának tisztázását kérte.17 Ettől függetlenül, az új ügyosztály már 1938 nyarának végétől folyamatosan dolgozott. Az akkor kialakított feladatkör az 1938. szeptember 16-ai mozgósítás következményeként tovább bővült, és a hadiállapotnak megfelelően lett átalakítva.18 A módosítás alapvető elemeit olyan feladatok képezték, mint a magyar küldetéstudat erősítése, a hadviselés céljainak értelmezése, a hadigazdasági kultúra terjesztése. A számításba vett eszközök egy közvetlenebb propaganda irányába mutattak: irányított publicisztikai cikkek megfelelő tipográfiai hangsúlyokkal; optimista szellemű novellák, regények megjelentetése; helyszíni rádiós közvetítések a visszacsatolt területekről; a szövetséges országok játék- és háborús riportfilmjeinek bemutatása; a magyar hadisikerek ismertetése; a polgári lakosság kioktatása filmhíradók révén a gázvédelemről, légoltalomról. A hadra kelt sereg körében végzett propaganda a hadvezetőség feladata volt. (Később a hadseregnek az V. ügyosztállyal való kapcsolattartása végett a vezérkartól Mamusich Lóránd századost osztották be.) Kovrig a háborús propaganda-szolgálat tárgyában készített, 1939. augusztus 29-i tervezetében tovább részletezte a szükségesnek tartott tennivalókat. Háború idején például a fronton tartózkodó apák és az otthon levő gyermekek közötti helyszíni rádiós közvetítéseket tervezett. Az osztály 1938. évi működéséről szóló jelentésben az állt, hogy a szervezeti keret alapjait lefektették, az egyes tisztviselők munkakörét kialakították.19 Ez a dokumentum egy másik, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés között született irattal együtt már az osztály első akciójáról is tudósított.20 Az akció keretében a müncheni egyezményt követő helyzet magyar szempontból történő kihasználása mellett indítottak propagandát, mivel a kedvezőtlen erőviszonyok miatt az erőszakos megoldás nem jöhetett szóba.21 A rendelkezésünkre álló adatokból úgy tűnik, hogy az V. ügyosztály 1939 folyamán a sajtószolgálat mellett a társadalom befolyásolását és megfigyelését szóbeli csatornákon keresztül igyekezett megvalósítani, sikeresen.22 E feladatok teljesítése végett az ügyosztály megszervezte a Magyar Szolgálatot, amelynek társadalmi alapjait a Kalot, az Evangéliumi Munkásszövetség (EMSZO), a KIE és a gróf Zichy Rafaelné vezette nőegyesületek alkották; a Nemzeti Szolgálatot, amely a Tűzharcos Szövetség információs szervezete volt, továbbá a Nemzetvédelmi Szolgálatot, amely a fajvédőket szervezte az ügyosztály tevékenységéhez. E három szervezet mellett olyan egyéni megbízottakat is beépítettek, akik polgári foglalkozásuk révén tekintéllyel rendelkeztek saját társadalmi környezetükben, és hajlandóak voltak tájékoztatni a közhangulatról, valamint terjesztették az ügyosztálytól kapott anyagokat. Az ügyosztály arra törekedett, hogy egy adott településről legalább két személy jelentsen. A jelentésekből igyekeztek kihámozni a valóságnak legmegfelelőbb adatokat.

Pallos Lajos

59


A megfigyelő és tájékoztató szolgálat megfelelő működése ellenére az V. ügyosztályt 1940 elején átszervezték. Az erre vonatkozó adatok ellentmondásosak. Egyes iratok alapján úgy tűnik, mintha az ügyosztály összes nemzetnevelő feladatát átvette volna a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a személyzettel, sőt az épülettel együtt.23 Egy másik dokumentum viszont arról tudósít, hogy az V. ügyosztályról néhányan valóban átkerültek a kultusztárcához, de Kovrig Béla − néhány előadóval együtt − maradt.24 Az V. ügyosztály irataiban ráadásul megtalálhatóak Kovrignak a miniszterelnökhöz írott jelentései egészen 1941. május 13-ig,25 amelyekből az is kiderül, hogy Kovrig jelen volt az 1940 elején átszervezett ügyosztály év végi, újabb átalakításakor is. Érdemes elidőzni az átalakulás előzményeinél. Teleki Pál asztalára két beadvány került 1940 őszén. Az egyik Kovrigé, aki egy tervezet és egy emlékeztető keretében kifejtette, hogy a Társadalompolitikai Szolgálat átalakítására nincs szükség, viszont az osztály év eleji redukálását követően az ott dolgozó három ember nem elég, hanem legalább nyolc előadó kell, akikkel a munka az addigi keretek között folytatandó.26 Az emlékeztető ugyanakkor vitába szállt egy másik, feltehetően Alföldy Alajos által készített tervvel, amely egy nagyobb nyilvánosságot élvező Nemzeti Tájékoztató Központ terve mellett szállt síkra. Alföldy tervezetéhez képest Kovrig azt állította, hogy a „társadalompolitikai szolgálat” elnevezés alkalmas fedőnév, ugyanis a nyílt propaganda nem célravezető, mert attól „irtózik” a magyar. A Nemzeti Tájékoztató Központ működését ellenben a legnagyobb nyilvánosság előtt képzelte el egyfajta társadalmi tanácsadó és információs szervként, továbbá panasziroda felállítását tervezte, a lakosságot pedig arra akarta biztatni, hogy levelezőlapon küldjön információkat a közéletről.27 Teleki végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy 1940. november 18-án a Társadalompolitikai Szolgálat hatáskörének kiterjesztése végett létrehozta a Nemzetpolitikai Szolgálatot. A korábbi alkalmazottakat az új szolgálatba osztotta be, amelynek vezetését − Kovrig irányítása mellett − Alföldy Alajosra bízta igazgatói minőségben, a felügyeletet pedig Zsindely Ferenc államtitkár látta el.28 A Nemzetpolitikai Szolgálat, 1940–1941 A Nemzetpolitikai Szolgálat lényegében a Társadalompolitikai Szolgálat eredeti feladatkörét vette át, amelyből mindössze a filmcenzúra maradt ki, mivel azt a kultusztárca illetékes osztálya felügyelte. Számos olyan feladat került vissza a miniszterelnökségre, amelyet az V. ügyosztály korábban átadott a kultusztárcának. Ebből arra következtethetünk, hogy a kormányzati propaganda ügyét mégis megfelelőbbnek tartotta a kormányzat a miniszterelnökségen intézni, amelynek propaganda ügyosztálya, ha csökkent létszámmal is, de 1940 folyamán is működött. A Nemzetpolitikai Szolgálat tevékenységi köre öt nagy egységre oszlott: kiadványok támogatása, társadalomszervezés, szóbeli úton kifejtett propaganda (ideértve a suttogó propagandát is), nemzetiségi propaganda, nemzetnevelő előadások tartása.29 Kiadványok támogatása A támogatás körébe a falusi nemzetnevelő plakátok, az Országépítés című folyóirat, a Nemzeti Összekötő, a Nemzeti Könyvtár sorozata, a Magyar Kereszt Kölcsönkönyvtár és különféle ad hoc kiadványok tartoztak. A falusi nemzetnevelő plakátokból átlagosan három jelent meg kéthavonta. A több tízezres példányban kinyomtatott plakátok többsé-

Pallos Lajos

60


ge magyar volt, de készültek román és német, kisebb számban szlovák, ruszin, vend és bunyevác nyelvűek is. Az Országépítés című folyóirat havonta kétszer jelent meg, 200 ezer példányban. A Nemzeti Összekötő a szolgálatnak a vele kapcsolatban álló egyesületekhez intézett körlevele volt.30 A Nemzeti Könyvtár füzeteinek kiadására vonatkozó havi költségelőirányzat konkrétan 300 ezer példány kinyomtatását irányozta elő azzal, hogy az eladott példányszámokból származó bevételek fedezik a nyomdai költségeket. A már a Társadalompolitikai Szolgálat által megkezdett sorozatból összesen több mint 25 füzet jelent meg 1940-ben, majd 1941-ben is legalább ugyanennyi. A sorozat 42−43. számában Kovrig Béla az akkor már elhunyt Teleki Pál politikai gondolatait jelentette meg. A Magyar Kereszt Kölcsönkönyvtár a vidék könyvtári ellátását célozta. Társadalomszervezés Ez alatt a különféle társadalmi szervezetek, mozgalmak anyagi támogatását értették. A Magyar Szociális Népmozgalmat havi tíz toborzó gyűlés, népvezető- (agitátor-) képző tanfolyamok, valamint egy 500 ezer példányban, havonta megjelenő röpirat előállítási költségeihez való hozzájárulás révén támogatták. Részt vállaltak a népkörök fenntartásában is. 25 népkör működött, és havonta egy-egy újabb szervezésével számoltak. A mozgalom támogatására havi 25 ezer pengőt fordítottak. A Kalot támogatását a népvezető tanfolyamok működésének, továbbá a székelyföldi Kalot, valamint az akkor alakuló délvidéki és muraközi Kalot tevékenységének finanszírozása révén oldották meg, havonta 11 ezer pengővel. Az Evangéliumi Munkásszövetség, az EMSZO támogatását a munkásvezetői tanfolyamok, a gyűlések és a szolgálat feladataival kapcsolatos irányelvek terjesztésével összefüggő anyagi hozzájárulás képezte, havi kétezer pengővel. Az EMSZO keretében szervezett Protestáns Gazdasereg költségeihez is hozzájárult a szolgálat, kezdetben havi 3700, később évi 16 900 pengővel, amit nagyobb részben kiadványokra, kisebb részben a vidéki fiókhelyiségek bérleti díjának fedezésére fordítottak.31 A Magyar Dolgozók Hivatásszervezetének értelmiségi tagozatát ötszáz, ipari tagozatát ezerötszáz, mezőgazdasági tagozatát pedig tízezer pengővel támogatták. A Keresztény Ifjúsági Egyesület, a KIE protestáns téli népvezetői tanfolyamok szervezésére kapott havi kétezer pengőt. Az Egyesületi Nemzeti Összekötők vidékenkénti összejöveteleit havonta ezer pengővel támogatták, de a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) és a Kassai Társadalmi Egyesületek Együttműködése elnevezésű szervezett is kapott havi ötszáz pengő támogatást. Szóbeli úton terjesztett propaganda A szóbeli propaganda a Magyar Szolgálathoz tartozó szervezetek, valamint a suttogó propaganda által valósult meg. Az egyes szervezetek erre a célra alkalmankénti összegeket kaptak a Nemzetpolitikai Szolgálattól. 1941 közepén a Kalot 3700, a KIE nyolcszáz, az Országos Tűzharcos Szövetség hatezer, a Katolikus Nőegyesületek Szövetsége és a Magyar Fajvédők Szövetsége kétszáz-kétszáz pengő támogatást kapott erre a feladatra. Ezeket az összegeket az egyes szervezeteknél különféle célokra használták fel, így például körlevelek kibocsátására, vagy a szolgálattól kapott anyag átírására, sokszorosítására, terjesztésére. Az Országos Tűzharcos Szövetség, amely a leggyorsabban mozgósítható

Pallos Lajos

61


szervezet volt, a támogatást részben a Honvédelmi Minisztérium vezérkari főnökségétől, részben pedig a szolgálattól kapta. A fővárosban zajló suttogó propagandát hatan végezték. Fejenként napi öt pengőt kaptak kávéházi és közlekedési költségtérítésre, amely összegért kötelesek voltak naponta legalább három nyilvános helyen szerepelni. Nemzetiségi propaganda 1941 első felében az ügyosztály három területen folytatott akciókat a nemzetiségek között. A Dunántúl nemzetiségi szórványai körében tizenhat, állandóan utazó szórványgondozó titkár dolgozott, akiknek az volt a feladatuk, hogy havonta egy-egy faluban hat propagandaestet rendezzenek. Ezenkívül a nemzetiségi szórványlakosság számára csoportos utazásokat szerveztek színmagyar és történelmi jelentőségű vidékekre, magyar dal-, néptánc- és játékversenyeket rendeztek gyerekek számára. A nemzetiségi propaganda második területe is a Dunántúlhoz kötődött: a Kalász igyekezett a Volksbundhoz nem csatlakozott német nemzetiségűek körében asszony- és leányköröket létesíteni. A harmadik területet az erdélyi magyarság szórványainak gondozása képezte. Ez falusi propagandaestek, valamint nemzetpolitikai tájékoztatást célzó tanfolyamok szervezését jelentette. Az erdélyi magyar szórványok gondozására a református lelkészek és a Kolozs megyei cserkészek is kaptak anyagi hozzájárulást a szolgálattól. Nemzetnevelő előadások A propagandának ez az eszköze elsősorban az ősztől tavaszig terjedő időszakokra korlátozódott, amikor az egyesületi élet is jobban pezsgett. A városokban havonta átlagosan hetven előadást terveztek a társadalmi szervezeteken keresztül. Valószínűleg ezekhez az előadásokhoz állították össze a listákat, amelyeken a különböző témakörök kapcsán (nemzeteszme, nemzeti sajátosságok, magyar lángelmék, falusi kultúra, Erdély, szomszéd népek) a számításba vett előadók neveit sorolták fel.32 Néhány ismert név: Makkai Sándor, Joó Tibor, Szvatkó Pál, Kerecsényi Dezső, Hamvas Béla, Halász Gábor, Szabó Zoltán, Kniezsa István és Genthon István. További kutatást igényel annak kiderítése, hogy a listákon szereplő személyek közül valójában kik és milyen előadásokat tartottak a különféle egyesületek szervezésében a szolgálat anyagi hátterével. A falvakban a Széchenyi Munkaközösség égisze alatt rendeztek propagandanapokat. Ezeken a munkaközösség fiatal előadói − keskenyfilmvetítővel felszerelkezve − egy-egy gazdasági, honismereti és nemzetpolitikai természetű előadást tartottak. A társadalom befolyásolását célzó tevékenység mellett a Nemzetpolitikai Szolgálat tovább folytatta a társadalom megfigyelését is. Ennek csatornái még az elődszervezet alatt épültek ki. Elsősorban különféle intézmények, társadalmi szervezetek tagjai révén érkeztek információk a szolgálathoz. A szolgálat levéltári iratanyagának tekintélyes részét ezek a jelentések képezik. Elemzésük külön tanulmányt érdemel, ezért itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az egyházi személyek (Péhm /Mindszenty/ József, Varga Béla) vagy a Nemzetpolitikai Szolgálat Székelyföldi Kirendeltségének jelentései33 nem csak a szolgálat működésének tanulmányozásához, hanem a korszak politikai, társadalmi viszonyainak elemzéséhez is értékes forráscsoportot jelentenek. A Nemzetpolitikai Szolgálat, mint a miniszterelnökséghez tartozó kormányzati szerv 1942 tavaszán szűnt meg, és az 1942. április 17-én tárca nélküli nemzetvédelmi és propaganda miniszterré kinevezett Antal István felügyelete alá került. Ahhoz a személyhez

Pallos Lajos

62


tehát, aki négy évvel korábban már egy önálló kormányzati propaganda-intézmény létrehozásán fáradozott. A Nemzetvédelmi Szolgálatot nevének meghagyásával illesztette az új szervezeti keretbe. A háború második felében a kormányzati propaganda feladata tehát a Nemzetvédelmi Propaganda Minisztérium felügyelete alá került. Tevékenységének vizsgálata azonban már jóval nehezebb feladat, mivel iratanyagát nem őrzi az Országos Levéltár. Összefoglalás A miniszterelnökség keretébe tartozó propaganda-szolgálatok fő szervezeti és tartalmi kérdései a fennmaradt iratokból jórészt rekonstruálhatók. Tevékenységük alaposabb megismeréséhez elsősorban a különféle társadalmi szervezetek levéltári anyagai, e szervezetek, illetve a szolgálat által közvetlenül kiadott nyomtatványok (plakátok, röpla pok),34 valamint a rádió, a film, a sajtó és a könyvkiadás (pl. a Nemzeti Könyvtár füzetei) propaganda-szolgálattal kapcsolatos adatai tanulmányozása járulhat hozzá. Összességében megállapítható, hogy a kormányzati propaganda megszervezésére a háborúra való felkészülés jegyében került sor. 1938-ban a miniszterelnökségen belül hoztak létre egy önálló ügyosztályt, amely nem rendelkezett korlátlanul minden propagandaeszköz felett. Ugyanakkor a propaganda-ügyosztálynak egy igen széles, talán túlságosan is tág feladatköre volt, ahhoz szabott terjedelmes eszköztárral és sokoldalúan képzett munkatársakkal rendelkezett. Valószínű, hogy a feladatkörökkel kapcsolatos hatásköri problémák is hozzájárultak az ügyosztály többszörös átszervezéséhez. A kormányzati szándékoknak megfelelően, a társadalom befolyásolását a szolgálat önállóan végezte különféle társadalmi szervezetek, illetve nyomtatványok által, míg a sajtó, a film és a rádió irányítása nagyobbrészt más kormányzati szerveken keresztül történt, és csak részben a szolgálat közreműködésével. A társadalom megfigyelésére a belügyminisztérium hagyományos eszközein kívül a propaganda-szolgálatok is kiépítettek egy információs hálózatot, amelyhez a közvetlenül beszervezett informátorokon kívül a különféle társadalmi szervezetek is eszközül szolgáltak. Ezek együttesen a társadalom tekintélyes részét lefedték, jóllehet a hálózatnak is megvoltak a maga korlátai.35 A propaganda-ügyosztály létrehozása során az a szándék is munkált, hogy a szolgálat a kormányzat és a mögötte álló konzervatív jobboldal fegyvere legyen a végrehajtó hatalom gyakorlása során. Mivel ezekben az években a szélsőjobb jelentette az igazi veszélyt a kormányzat számára, az ügyosztály tevékenységén már kezdettől fogva látszott, hogy a társadalom befolyásolására irányuló akcióik egyúttal a nyilasok hatásának ellensúlyozását is szolgálják.36 A szándék nem maradt észrevétlen, amint azt a miniszterelnökség propaganda-szolgálatának titkos akcióival szembeni parlamenti interpelláció is jelezte.37 E kérdések részletesebb kifejtéséhez azonban a források további alapos kutatása szükséges.

Pallos Lajos

63


Jegyzetek Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 29. Társadalompolitikai osztály 1938–1941. Hámori Péter: Kísérlet egy „propagandaminisztérium” létrehozására Magyarországon. Századok (131), 1997. 2. sz. 353–382. o. 3 MOL K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1938. július 11. 37. napirendi pont. 4 MOL K 58. 13. csomó. II/1/a tétel. 10. számú irat. 5 MOL K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1938. április 6. 32. napirendi pont. 6 Antal István miniszterelnökségi szervező munkájáról kevés adat áll rendelkezésre. A néhány éve megjelent memoárjai sajnos erre az időszakra már nem terjednek ki. (Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása 1932–1936. Antal István sajtófőnök emlékiratai. Szerkesztette: Gergely Jenő. Budapest, 2004.) 7 Életútját összefoglalja Szabó László: Kovrig Béla a kolozsvári magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem élén. Limes, 1996. 3. sz. 145147. o. 8 Hámori: i. m. 355–356. o. 9 Ehhez lásd MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 1. dosszié, 1–9. f. 10 Hámori: i. m. 371. o. 11 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 1. dosszié, 58. f. 12 Uo. 1–28. f.; MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 2. dosszié, 9–40. f. 13 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 1. dosszié, 3–9., 16–23., 29–31. f.; MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 2. dosszié, 34–40. f.; MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 33–46., 51–69. f. 14 Lásd például Kovrig Bélának a miniszterelnökhöz írt beszámolóját az V. osztály sürgős akcióiról. 1939. február 25. MOL Társadalompolitikai Osztály. 1. csomó c) dosszié, 60. f. 15 A magyar királyi kormány 1939. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és statisztikai évkönyv. Budapest, 1941, 3. o.; A magyar királyi kormány 1941. évi működéséről. Budapest, 1943, 3. o. 16 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó b) dosszié, 12−13., 28., 30., 51., 55−60. f.; Vö. 13. jegyzet. 17 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 187−189. f. 18 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 2. dosszié, 48−57. f. 19 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) dosszié, 16−23. f. 20 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 43−46. f. 21 Erről, valamint az egyéb akciókról, mint például az ellenforradalom 20. évfordulójának 1939-es megünnepléséről lásd Hámori: i. m. 358−367. o. 22 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 1−10., 51−69. f. 23 MOL K29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 2. dosszié, 72−80 f. 24 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 2. dosszié, 68. f. Éppen ezért nem értünk egyet Hámori Péterrel, aki Kovrig tevékenységét az V. ügyosztályon az 1940. januári átszervezéssel befejezettnek látja. (Hámori: i. m. 368. o.) 25 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 186−210. f. 26 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 1−15. f. 27 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 26−33. o. 28 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó a) 1. dosszié, 38−57. f., különösen 57. f. 29 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó b) dosszié, 2−11. f. és különösen c) dosszié, 16−23. f. 30 Lásd Kovrig 1941. április 30-i jelentését a miniszterelnökhöz. MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 200. f. 31 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó b) dosszié, 3−11. f. 32 MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó c) dosszié, 178−179. f. 1 2

Pallos Lajos

64


MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó e) és f) dosszié. A Magyar Nemzeti Múzeum plakáttárában például több tucat, a Nemzetpolitikai Szolgálat által 1941-ben kibocsátott plakát található. 35 Varga páter például azt jelentette, hogy a parasztok között nem talál olyan embert, aki az információ-szolgáltatást vállalná. MOL K 29. Társadalompolitikai Osztály, 1. csomó, f. dosszié. Varga Béla 1940. decemberi jelentése. 36 Lásd Kovrig korábban idézett beadványait és jelentéseit, továbbá a 33. számú jegyzetben hivatkozott jelentéseket. 37 Csia Sándor nyilas országgyűlési képviselő interpellációja 1940. november 20-án. Az 1939. évre hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VI. Budapest, 1940. 156. ülés, 677−678. o. 33

34

Limes

65

Kisebbségi kérdés

Egry Gábor

Megoldás vagy halogatás? A román királyi diktatúra és a magyar kisebbség, 1938−1940*

II. Károly, a kortársai által is ellentmondásosnak tartott román uralkodó 1938. február 10-én új kormányt nevezett ki a parlamenti támogatással amúgy sem rendelkező, Octavian Goga vezette erősen nacionalista kormány helyett. Feloszlatta a választások után még össze sem hívott, így procedurális értelemben létre sem jött parlamentet, és felfüggesztette az érvényes, 1923-ban elfogadott alkotmányt. Az új kormány, Miron Cristea pátriárka vezetésével − tagjai sorában a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt fiatal generációinak jelentős politikusaival csakúgy, mint számos korábbi miniszterelnökkel − egy új, korporatista alapokon nyugvó, a nemzeti egység eszméjére épülő, azt megtestesíteni szándékozó rendszer létrehozására vállalkozott, ami azonban a mindezt kevéssé tükröző királyi diktatúra elnevezést kapta. Mindenesetre az 1930as évek folyamán amúgy is egyre inkább jobboldalra tolódó, ezen belül az akár jogi diszkriminációig fajuló kisebbségellenességet mindinkább legitim politikai programnak elfogadó Romániában az új rendszer születése, a minden ellentmondásával együtt mégis csak a liberalizmus univerzális értékein nyugvó alkotmányosság felfüggesztése, első látásra nem sok jót ígért a magyar kisebbségre nézve. Ennek ellenére a királyi diktatúra rövid periódusát nem egysíkú, pusztán diszkriminációra épülő és a kisebbségek – mindenekelőtt a magyar kisebbség – lehetőségeit tovább szűkítő politika jellemezte. A probléma egy külön kisebbségi minisztérium formájában viszonylag fajsúlyos képviseletet kapott a fokozatosan kialakított kormányzati szerkezetben, sőt a kormány és a király arra is hajlandó volt, hogy kibocsásson egy külön kisebbségi statútumot.1 Ezek mellett pedig a kormányzat közvetlen tárgyalásokat kezdett a magyar kisebbség különböző képviselőivel azok sérelmeinek orvoslására, kéréseinek teljesítésére. A tárgyalások tartalma és témái általánosságban ismertek, ám a történeti irodalom a korszak kapcsán főleg a magyar kisebbségen belül kibontakozott hatalmi harcra2 és a kormány beavatkozási kísérleteire koncentrált, továbbá a tárgyalások sikertelenségét hangsúlyozta, mindenekelőtt a kormányzat rugalmatlanságát felelőssé téve ezért.3 Holott a vonatkozó források és a tárgyalások hossza – még 1940 elején is folytak – azt sugall A tanulmány elkészítését segítette az MTA Bolyai János Fiatal Kutatói Ösztöndíja és a New Europe College, Bukarest Europa Fellowship.

*

Egry Gábor

66


ják, hogy a felek semmiképpen sem látták reménytelennek a megegyezést, legalábbis addig, amíg a nemzetközi helyzet – és nem a tárgyalások sikertelensége – el nem sodorta annak lehetőségét. Ahogy a területi revízió lehetősége egyre reálisabbá vált, és a román kormányzat ennek elkerülését állította politikájának középpontjába, úgy vált a magyar kisebbség biztonságpolitikai kérdéssé. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy egy másik nézőpontból, a tárgyalások tartalma és a kisebbségi minisztérium hozzáállása felől nézve mutassam be és értékeljem a királyi diktatúra, elsősorban persze a Silviu Dragomir kisebbségi miniszter nevével jellemezhető korszak politikai törekvéseit. Mindezt elsősorban a kisebbségi minisztérium azon irataira alapozom, melyekben rendszeresen számba vették a kéréseket és azok teljesítését. Ezzel összefüggésben persze nem kerülhetőek meg a magyar kisebbség vezetőinek törekvései, azok változása sem. Mindez természetesen nem alkalmas arra, hogy átfogóan bemutassa a korszak kisebbségpolitikáját. Arra azonban alkalmasnak tűnik, hogy segítségével érzékeltessem a kisebbségi minisztérium helyét és szerepét a kisebbségpolitikában, felvázoljam tevékenységének jellegzetességeit. Abban bízom, hogy mindez képes kiegészíteni és árnyalni eddigi képünket, ezáltal közelebb visz annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy vajon a királyi diktatúrának a korábbi időszakhoz képest mindenképpen nagyvonalúbb kisebbségpolitikája vajon szemfényvesztés volt-e, vagy pedig a modus vivendi megtalálásának őszinte szándéka állt mögötte. Magyarok Romániában és a királyi diktatúrában 1918 végének erdélyi eseményei, mindenekelőtt a Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) fellépése a közigazgatás átvételére, illetve ezzel párhuzamosan a román hadsereg előrenyomulása olyan új helyzetet eredményezett, amelyre az erdélyi magyarok nem tudtak előre végiggondolt módon reagálni.4 Mindazonáltal a magyarság vezető csoportjainak kikristályosodó stratégiája, részben Budapest támogatásával, passzivitást javasolt – legalábbis formálisan –, vagyis azt, hogy ne tegyenek semmi olyasmit, amit a békekonferencián az adott helyzet, a román uralom elismeréseként lehetne bemutatni. Ne vegyenek részt a politikai életben, a hivatalnokok és közalkalmazottak ne tegyenek esküt. Ez az elképzelés, noha természetesen sokak egyéni választásai nem estek egybe vele, a magyar eliten belül domináns maradt 1920 közepéig-végéig, a békeszerződés aláírásáig és ratifikálásáig. Ezt követően azonban felerősödött azok hangja, akik a visszavonultság feladását, aktív politikai fellépést javasoltak, méghozzá a korábban a politikában meghatározó társadalmi csoportok – mindenekelőtt a középbirtokosok és az arisztokrácia – háttérbe szorításával. A többek között Kós Károly és Kecskeméthy István teológiaprofesszor vezette csoport – melynek polgári radikális, illetve Károlyipárti gyökerei is közismertek voltak – meg is alakította a Magyar Néppártot, melynek elképzeléseit Kós, Zágoni István (az Ellenzék majd a Keleti Újság egyik szerkesztője) és Paál Árpád Kiáltó Szó című munkája alapozta meg.5 Részben a Néppárt kihívására felelt a hagyományos elit, amikor létrehozta a Magyar Szövetséget, egy szándéka szerint minden magyart egyesítő, átfogó társadalmi szervezetet, amely lényegében a magyarság autonómiáját teremtette volna meg. A Néppárt vezetői is vállalták a csatlakozást. Azonban a román hatóságok ilyen autonóm szervezkedést nem engedélyeztek, azt be is tiltották, helyette viszont politikai párt megszervezését javasol-

Egry Gábor

67


ták. Az 1922 őszi választásokra készülve végül megalakult a mindkét irányzatot magába foglaló Országos Magyar Párt (OMP, 1922. november).6 Ezzel el is dőlt a passzivitás vagy aktivitás kérdése. Az OMP, amely egyébként végig úgy határozta meg magát, mint a magyarság nem politikai, hanem társadalmi szervezete, 1938 februárjáig folyamatosan részt vett Románia politikai életében, indult a választásokon, képviselői és szenátorai aktív szerepet játszottak a kétkamarás parlament munkájában. A politikai részvétel mindazonáltal változó taktikai és stratégiai elképzelések alapján történt.7 Az első időszakban (1922−1926) az OMP vezetői úgy látták, hogy valamelyik román párt segítségével, azt támogatva, a választásokon és a parlamentben lehet esélyük követeléseik megvalósítására. Az 1923-ban kötött csucsai paktum az Alexandru Averescu tábornok vezette Néppárthoz (Partidul Popular) kötötte az OMP-t, de a következő időszakban folytak tárgyalások a román politikai élet domináns erejével, a Ion. I. C. Brătianu vezette, 1922-től 1926-ig kormányzó liberálisokkal is.8 1927-re nyilvánvalóvá lett, hogy a paktumok politikája legfeljebb részleges eredményeket hozhat. Az OMP előbb a kisebbségek választási összefogására tett kísérletet, majd az önálló politizálás mellett döntött, és emellett kitartott gyakorlatilag a királyi diktatúra bevezetéséig. 1928-tól 1933-ig a politikai életben a Iuliu Maniu és Ion Michalache vezette Nemzeti Parasztpárt bizonyult a legerősebbnek, majd ismét liberális korszak következett. Az OMP ekkor arra tett kísérletet, hogy a kisebbségi kérdés átfogó rendezését kérve, kiemelje azt a román pártpolitikai térből, megakadályozva azt, hogy az egyes pártok egymásra licitálva igazolják nemzeti elkötelezettségüket.9 Ekkor azonban már aktív szerepet vállalt a politikai intrikákban az 1930-ban hazatért és trónra került II. Károly is, és nehezen megállíthatónak tűnt az egyre erősödő, szélsőjobboldali Vasgárda. Végül a két nagy párt kompromisszumképtelensége lehetőséget adott Károlynak, hogy az egész alkotmányos berendezkedést felborítva új rendszert vezessen be, korporatív alapokon.10 Ami Románia kisebbségpolitikáját illeti, ezt alapvetően az új, nagyon különböző részekből létrejött állam gyors egységesítésének és részben uniformizálásának igénye határozta meg.11 Ebből a szempontból nézve a kisebbségek – melyeket a román elit nagy része által az ország szuverenitását csorbítónak látott kisebbségi szerződés is védett – leginkább leküzdendő problémát jelentettek, az amúgy is meglévő különbségeket csak tovább fokozták. A kisebbségpolitika és ezen belül a magyarságpolitika12 az egyéni jogok egyenlőségének liberális elvi kiindulópontjáról elrugaszkodva nem egyszerűen megtagadta a kisebbségi közösségek, köztük a magyarság intézményes közösségi integrációját, hanem erőteljesen korlátozta nem állami intézményeik működését is. Az 1918 előtt működött szervezetek (például az EME vagy az EMKE) működését sokáig akadályozták, vagyonukat elkobozták. Az egyházi oktatás helyzetét nem csak az állami támogatás hiánya nehezítette, hanem a tantervi korlátozások (pl. a történelem és földrajz román nyelven történő oktatása), a nyilvánossági jog megvonása, sőt az intézmények tannyelvének megváltoztatására tett kísérletek is.13 A közigazgatásban tevékenykedő magyar tisztviselők helyzetét a román nyelvvizsga letételének követelménye nehezítette, időről időre elbocsátási hullámokra került sor körükben, megoldatlan volt sokuk nyugdíjának folyósítása. Hivatalos rendelkezések sora tett kísérletet arra, hogy a magyar nyelv használatát előbb a közintézményekben, majd a nyilvános tereken (pl. a cégtáblákon, plakátokon) is visszaszorítsa.14 A nemzeti kisebbségek művelődését erősen korlátozta a cenzúra, illetve a rendezvények engedélyeztetésének gyakorlata. Végül megemlíthető az állampolgársági kérdés rendezetlensége is.

Egry Gábor

68


Mindezeket a magyar kisebbség vezetői sérelmek hosszú sorának tartották, melyek orvoslására az 1930-as évek egyre inkább jobbra tolódó15 Romániájában mind kevesebb esély nyílt. Miután a 20-as évek paktumpolitikája nem hozott eredményeket, és az önálló politizálás következő évei sem hoztak áttörést, a magyar kisebbségen belül stratégiaváltás iránti igény jelent meg, nem függetlenül egy új generáció megjelenésétől. Miközben a hagyományos vezető réteg immár csupán a revízió révén látta megoldhatónak a problémákat (egyes csoportjaik, pl. Gyárfás Elemér, Sulyok István, Paál Árpád a hitleri Németországhoz való ideológiai közeledést tartották célravezetőnek),16 az 1930-as évek elején színre lépő „fiatalok” a kisebbségi közösség átfogó, mindenre kiterjedő, befelé forduló megszervezésében látták a kiutat. Úgy vélték, ha sikerül minden társadalmi csoportot egyetlen organizmusban összefogni, akkor a befelé forduló közösség saját erőforrásaira támaszkodva, lényegében az állami politikától függetlenül is megtarthatja nemzeti öntudatát. Az átfogó társadalomszervezés eszméje ráadásul teret nyert a hagyományos elithez tartozók körében is.17 A királyi diktatúra az előbb említett társadalomszervező elképzelésekhez hasonló állam- és társadalomszervezetet vázolt fel egész Románia számára, a kisebbségek helyét ezen belül azonban nem jelölte ki. Értelemszerűen a magyarok helyzete sem volt világos, csak annyi volt biztos, hogy a pártok 1938. március 31-étől hatályos feloszlatása az Országos Magyar Pártra is vonatkozik.18 Ráadásul kezdetben az új rendszer széleskörű rendeletalkotási jogokat biztosított a hadsereg hadtestparancsnokságainak is. Ezt a kolozsvári arra használta ki, hogy 1938. február 23-án szigorú rendelkezéseket hozott, megtiltva a vacsorák rendezését, szigorúan előírva a román nyelv használatát a közhivatalokban vagy éppen a tömegközlekedésben (állomásnevek közlése).19 Mégis, a király kezdettől fogva kísérletet tett a helyzet valamiféle rendezésére, 20 amire az is lehetőséget kínált, hogy az autoriter rendszerben megszűnt a politikai verseny, és így a politikai erők sem folytatták nyilvános versenyfutásukat a kisebbségi kérdésben.21 Az sem volt mellékes, hogy a kormányzat úgy értékelte az első magyar kezdeményezéseket még 1938 márciusában (Teleki Ádám és Bánffy Miklós, a magyar egyházfők és Szász Pál memorandumait), mint amelyek egy új, mérsékelt, Romániába való beilleszkedést megcélzó irányvonal jelei.22 Kezdetben a helyzet nem tűnt kedvezőnek: a februárban kibocsátott új alkotmány kifejezetten hangoztatta a román nemzet elsőbbségét a kisebbségekkel szemben. Az új közigazgatási törvény pedig olyan közigazgatási beosztást hozott létre, amely biztosította, hogy a 10 tartomány mindegyikében román többség legyen. (Sőt, Háromszéket egyenesen Kárpátokon túli megyékkel vonták össze egy tartományba.) 1938. december 16-án megalakult az új rendszer tömegszervezete, a Nemzeti Újjászületés Frontja, anélkül, hogy az új szervezeten belül a kisebbségek helyzete rendezett lett volna. Mindazonáltal hamar megtörténtek az első lépések a kisebbségi kérdés intézésére is. 1938. május 1-én a Kisebbségi Ügyosztály a kultuszminisztérium keretéből a miniszterelnökséghez került, és főkormánybiztosság rangjára emelték. Augusztus elején pedig megjelent a már említett kisebbségi statútum is.23 Ez a dokumentum – annak ellenére, hogy alkalmazása sokszor a helyi hatóságok jóindulatától függött24 – elvileg 20 éve nehezen érvényesíthető jogokat biztosított, és régóta megoldatlan sérelmeket orvosolt, mint a névelemzés gyakorlata a beiskolázásoknál vagy az államsegély hiánya a kisebbségi egyházak papjainak és tanszemélyzetének. S noha az utólagos értékelések szerint kibocsátása megkésett volt, az elkövetkező időszakban

Egry Gábor

69


mégis fontos hivatkozási alapot képezett, és a magyar kisebbség képviselői s a kormányzat közti egyeztetések is ezen alapultak.25 A kapcsolatfelvétel már 1938 áprilisában megtörtént, ekkor Alexandru Vaida-Voevod azt kérte, hogy az egyházak egy emlékiratban fejtsék ki kéréseiket és sérelmeiket. Nyár végétől aztán Gyárfás Elemér, korábbi szenátor és a Katolikus Státus világi elnöke került előtérbe, részben arra hivatkozva, hogy az OMP utolsó legitim módon megválasztott elnöke, Bethlen György, aki magát a kisebbség jogszerű vezetőjének tartotta, külföldön tartózkodik, részben azonban arra célozva, hogy Bethlen távollétében annak politikai ellenfelei, Bánffy György és az EMGE elnöke, Szász Pál esetleg elfogadhatatlan engedmények árán jutnának megállapodásra a román féllel.26 A tárgyalások, melyekbe később – kezdetben egymástól függetlenül – bekapcsolódott mind a Bethlen, mind a Bánffy vezette csoport, részben a kisebbségi követelések teljesítéséről, részben pedig a magyarságnak a Nemzeti Újjászületés Frontjába való betagozódásáról szóltak. Az utóbbi tekintetében a Front elkülönített részeként, Bánffy elnökletével és a fiatal generáció számos képviselőjének (Mikó Imre, Albrecht Dezső, Venczel József, László Dezső stb.) közreműködésével megalakult Magyar Népközösség létrehozása (1939. február 11.) jelentette a megoldást.27 Az előbbieket illetően már maga a szervezet megalakulása is összefüggött egy sor kisebbségi panasszal és az orvoslásukra tett kísérletekkel. A kormányzat már 1938 nyarán emlékiratot kapott Bánffy Miklóstól a magyar kisebbségi panaszokról (ezek egy része visszaköszönt a kisebbségi statútum pontjai között), mint az egyházi iskolák működésnek biztosítása, a magyar tannyelvű állami iskolák kérdése, arányos képviselet a közigazgatásban.28 A Front megalakulását követően Dragomir néhány magyar politikus belépése fejében ajánlatot tett az iskolai beiratkozás kérdésének rendezésére, az iskolák államsegélyének költségvetési biztosítására, magyar tagozatok létrehozására, az elbocsátott hivatalnokok nyugdíjának folyósítására és a hatóságok toleránsabb viselkedésére.29 Részben erre válaszul, a magyar fél – Bethlen, Bánffy és a fiatal generáció képviselői – egy sokkal átfogóbb kívánságlistát állítottak össze 1939 januárjában. Jó részük teljesítését – noha inkább csak általánosságokban – a kormány részéről Dragomir és Armand Călinescu belügyminiszter meg is ígérte, és ezt követően jött létre a Magyar Népközösség (MNK).30 Az MNK az 1939. májusi választásokon kilenc képviselőt és két szenátort juttatott a törvényhozó testületbe. A Népközösség politikai tevékenységének legfontosabb részét a kijárás és az ügyintézés tette ki, hiszen a szó korábbi értelmében vett, nyilvános politikai élet megszűnt. Ennek megfelelően a képviselők, szenátorok és a Front vezetőségének tagjai mindenekelőtt a miniszterekkel és vezető tisztviselőkkel érintkezve próbálták előadni a sérelmeket és a kívánságokat. 1939. április 19-én Bánffy és Szász Pál juttattak el egy, a helyi hatóságok sérelmes működését taglaló szöveget Călinescu miniszterelnöknek. 1939. szeptember 21-én ugyancsak Bánffy egy nagy emlékiratban taglalta a kisebbségi kéréseket és sérelmeket, amit 1940. január 6-án megismételt, tekintettel arra, hogy már egy év telt el a Népközösség megalakulása óta. Mindezek mellett rendszeresek voltak a megbeszélések is a magyar közösség képviselői és a kormányzat szakpolitikusai, tisztviselői között.31

Egry Gábor

70


A kisebbségi minisztérium és a magyar kisebbség A kisebbségpolitika új szerepének kijelölésében fontos lépés volt, amikor a korábban minisztériumi ügyosztályként működő szervezetből főkormánybiztosság lett, és átkerült a miniszterelnökséghez. A korábbi ügyosztálynak már a helye – a kultuszminisztériumban működött – is utalt arra, hogy elsősorban az egyházak és intézményeik kérdéseivel foglalkozik. A főkormánybiztos viszont – új pozíciójából – már az egész kormányzati munkára ráláthatott. Ezt megerősítette a szervezet élén bekövetkezett személycsere is. Zenovie Păclişanu 1922 óta a minisztériumi szakigazgatásban működött lényegében kisebbségi szakpolitikusként, és ez nyilván a probléma megközelítésében is megmutatkozott. Utóda, Dragomir, kolozsvári egyetemi tanárként, folyóirat-szerkesztőként más társadalmi állással és tőkével bírt, részese volt annak a világnak, melyben partnerei is otthonosan mozogtak. Ugyanakkor ő sem volt politikus, inkább a szakértő és a jószolgálati közvetítő szerepére felelt meg. Igaz, a nagyon látványos32 politikai előélet hiánya csak hasznos lehetett, ha meg akarta nyerni partnerei bizalmát, akik sokszor szembesültek már azzal, hogy a politikusok milyen könnyen rendelik alá a kisebbségi kérdést a nemzeti lelkesedésnek. Mint említettem, a királyi diktatúra vezetőiben – számos ok miatt – megvolt a szándék legalább a kedélyek lecsendesítésére, és ehhez kerestek partnereket, miközben az új kormányzati struktúra révén legalább koordinálni szerették volna a különböző minisztériumok ilyen irányú tevékenységét. Ugyanakkor sem a főkormánybiztosság, sem a minisztérium nem rendelkezett alárendelt szervekkel, nem utasíthatta az államigazgatást vagy a megyei közigazgatást. Csak arra volt lehetősége, hogy a társminisztériumokat kérje bizonyos lépések megtételére, illetve a kormányban képviseljen egyes ügyeket. Ez utóbbi esetében azonban Dragomir politikai súlyának hiánya inkább hátrány lehetett, és szüksége volt a kormány erős embereinek támogatására. (Elég csupán arra gondolni, hogy a Népközösség megalakításakor jó néhány magyar igényre azt kellett válaszolnia, hogy azokban csak Călinescu illetékes.) Mindenesetre az új központi közigazgatási szervezetnek három fontos funkciója különíthető el. Egyfelől szakértői szerepet játszott, munkatársai különböző tanulmányokat, szakvéleményeket, elemzéseket készítettek a kisebbségi kérdésről, főként politikai felhasználásra. (Mindazonáltal ezen a téren volt versenytársa, mivel a propagandaminisztérium is előszeretettel rendelt szakmunkákat különböző kisebbségi témákra vonatkozóan.) Ugyancsak fontos volt a minisztérium kapcsolattartó és kijáró szerepe. Létrejöttével a kisebbségi szervezetek és személyek (továbbá politikusok) egy, a kormányzati hierarchiában viszonylag magasan elhelyezkedő politikushoz fordulhattak különböző kéréseikkel, panaszaikkal, remélve, hogy azok elintézéséhez és megoldáshoz segítséget kaphatnak. Annál is inkább, mert kifejezetten feladata volt nyomon követni a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok és rendelkezések alkalmazását a különböző közigazgatási szervek részéről. Végül meg kell említeni a minisztérium és vezetője politikai szerepét is. Ez nem csak a kisebbségpolitikai gyakorlat koordinálására szorítkozott, hanem fontos elem volt, hogy a miniszter lett a magyar politikusok természetes tárgyalópartnere is.33 Alaposabban szemügyre véve, hogy mit is végzett a minisztérium ezeken a területeken, és ez alapján milyen szerepfelfogás, kisebbségekhez való viszony és kisebbségpolitikai szándék tapintható ki, érdemes a szakértői funkcióval kezdeni. A minisztérium szakértői a legkülönbözőbb témákban készítettek szakértői anyagokat, összeállításokat. Ezek között

Egry Gábor

71


található tanulmány az erdélyi kisebbségek gazdasági helyzetéről,34 a két világháború közti időszak közegészségügyi fejleményeiről,35 a kisebbségi pártok politikai törekvéseiről,36 vagy a Magyar Népközösség statútumának tervezetéről.37 Ezek elkészítésének célja meglehetősen különböző lehetett. A Népközösség statútum-tervezetéről írott vélemény az annak elfogadásáról való döntéshez szolgált segítségül. A politikai törekvésekről írt tanulmány elsősorban a kisebbségpolitikai lehetőségek számbavételét segítette, a gazdasági helyzet vagy a közegészségügyi fejlődés áttekintése pedig a szakpolitikák etnikai dimenziójának megalapozása mellett arra is szolgált, hogy pozitívan állíthassák be az 1918 óta eltelt két évtizedet. Ennek megfelelően nem állítható, hogy ezek a szakértői anyagok kifejezetten kisebbség-barátok lennének. Kiindulópontjuk román nemzeti, nem csak abban az értelemben, hogy érveket kívánnak szolgáltatni egy esetleges vitához. (Például a kisebbségek gazdasági helyzetéről szóló tanulmány hangsúlyozza, hogy még 1938 végén is az Erdélyben működő gazdasági egységek vezető és középszintű pozícióiban a kisebbségek aránya 70−80%-os.38 Mindez részben érvet jelenthetett a gazdasági diszkriminációt kifogásoló kisebbségekkel szemben is, egyúttal alátámaszthatta azon politikai szándékokat, melyek a román elemet szerették volna előnyben részesíteni.) Legalább ilyen fontos, hogy az anyagokból kirajzolódik a szakértők kisebbségképe és felfogása Romániában elfoglalt a helyükről. Két fontos elemet érdemes itt kiemelni ezzel kapcsolatban. A kormányzat nem feltétlenül fogadta el a közösség meghatározását illetően azok véleményét, akikkel egyébként éppen az adott közösség képviselőjeként tárgyalt. Így például a kormányzati iratok a magyarok törvényhozásbeli képviselői közé számolták azokat a munkásokat, akik szintén bekerültek a törvényhozásba, noha nem a Népközösség, hanem munkásszervezetek jelöltjeiként.39 Ezzel természetesen elsősorban azt lehetett igazolni, hogy a magyarok képviselete a parlamentben kielégítő, de mindenképpen figyelemre méltó az etnikai elv ilyen alkalmazása. A másik fontos jellegzetesség annak következetes képviselete, hogy a magyar közösség – illetve annak szervezete, a Népközösség – nem különülhet el a romániai társadalom egészétől, nem lehet a Fronttól elkülönült szervezet, különösen olyan nem, amely kulturális tevékenységnek álcázva politizál.40 Ez azonban nem egyszerűen csak az egységes ország és egységes társadalom víziójának alkalmazása a magyarokra is. Magának a kisebbségpolitikának is az egyik célja volt az, hogy a magyarokat betagolja, megszüntesse veszélyesnek, illojálisnak látott elkülönülési szándékukat. S miután a minisztérium vezetői és tisztviselői – amint az kiderül a kisebbségek politikai programjairól írott szakértői anyagból is – úgy látták, hogy a királyi diktatúrában éppen ez a betagolás valósul meg, valójában saját eredményeiket hangsúlyozták, és minisztériumuk létét legitimálták.41 Lényegesen összetettebb volt a minisztérium kijáró, közbenjáró és érdekképviseleti funkciójának gyakorlása. A minisztériumba százával érkeztek az egyéni kérések olyan kisebbségiektől, akik a minisztérium közbenjárásától remélték sérelmük orvoslását. Volt köztük olyan, aki néhány évvel korábbi elbocsátása után most a nyugdíja megállapítását kérte, olyan is, akit ekkor bocsátottak el, és ezt szerette volna semmissé tenni, vagy akit áthelyeztek, és szeretett volna visszakerülni korábbi helyére. Természetesen sokuk esetében nem hiányzott a befolyásos vagy annak vélt pártfogó sem. Tamás László (a dokumentumokban Vasile) esetében Ferenczi Zsigmond volt képviselő kérte a minisztert, hogy járjon közbe a postánál nevezett áthelyezésének visszavonása érdekében. 42 Rudi Ádám képviselő négy, a bethleni állomáson szolgáló vasutas: Vladár Sándor, Csizma-

Egry Gábor

72


dia András, Laár István, Konrádi János áthelyezése ügyében kereste meg a minisztert. (Laárt Târgu Jiuba, a másik hármat Besszarábiába vezényelték.)43 Dóczi István erdészeti brigádvezetőt Erzsébetvárosból Besszarábiába helyezték át, és szeretett volna visszatérni onnan.44 Bereczki György, aki a bethleni bíróságon dolgozott, szintén az áthelyezését szerette volna semmissé tenni.45 Kolumbán Bendegúz, mezőszentpéteri (Sânpetru de Câmpie) református lelkész ügyében a református egyházkerület igazgató tanácsa élt beadvánnyal, miután Kolumbánt az uralkodó megsértése miatt ötezer lej pénzbüntetésre ítélték.46 A beadványokat a minisztérium általában érdemben vizsgálta, nem egy esetben támogatólag továbbította az illetékes minisztérium vagy állami szerv felé. Az is árulkodó azonban, mely esetekben tartózkodtak a beavatkozástól. Mindenekelőtt a tisztviselők áthelyezése kapcsán vezették rá a referensek az aktákra, hogy „nem tudunk közbeavatkozni”. Az említett esetek közül Bereczki áthelyezése (fegyelmi eljárással) nem bizonyult elég fontosnak. A négy vasutas és az erdészeti brigádvezető áthelyezése „állambiztonsági okból” történt, 47 ezért a minisztériumnak nem volt lehetősége interveniálni. Kolumbán esetében pedig a büntetést még túl enyhének is vélték az elkövetett vétség súlyához képest, ezért nem látták értelmét a fellépésnek.48 Tamás László ellenben megmaradhatott Marosvásárhelyt. Az egyéni kérelmek mellett a közbenjáró funkció fontos részét képezték az egyedi intézményekre vonatkozó beadványok. Ezek közé tartozik az a tucatnyi, egymással versengő kérelem, melyekben Stefan Wieser, a szatmári Gau egyik vezetője, Fiedler István püspök és szatmári falvak lakói kérik a magyar vagy a német tannyelv bevezetését egyházi iskoláikban.49 Ugyancsak ide tartozik az a kérelem, melyben a református egyház kéri, hogy a nemrég megnyílt brassói és sepsiszentgyörgyi iparos iskoláiban a román nyelvet, Románia történelmét és földrajzát ne csak „etnikai román” tanárok adhassák elő.50 Ezekben az esetekben is tanulságos a minisztérium reakciója. A szatmári iskolák esetében arra hívták fel a figyelmet: nem igazán egyezik az állam érdekeivel, ha megengedik, hogy a német oktatási nyelvet minden további nélkül felváltsa a magyar. Az ipariskolák tanerői esetében pedig a kérelemre rávezetett jogi szakvélemény azt emelte ki, hogy az alkotmány 27. paragrafusa szerint az államnak joga van előnyben részesítenie a vér szerinti románokat. Ide sorolhatóak azok az esetek is, amikor a panasz nem kisebbségi, hanem állami intézményre vonatkozott. Így a Magyar Népközösség vezetői 1939 októberében jelezték a minisztériumnak, hogy a cenzúra érthetetlen módon megcsonkítja a magyar lapokban megjelenő híreket.51 Nem csak azt találták sérelmesnek, hogy a Népközösség hivatalos közleményei sem láthattak napvilágot teljes egészükben. Még értetlenebbül szemlélték, hogy a cenzúra azon híreket sem engedi nyomtatásba, amelyek kifejezetten kedvező színben tüntették volna fel a román közigazgatást. Így például amikor az oktatásügyi minisztérium újra kiadta a kultúrzónára vonatkozó rendeletet, majd a magyar képviselők közbenjárására néhány nap múlva visszavonta azt, vagy amikor a kolozsvári polgármesteri hivatal szintén magyar kérésre – és a kisebbségügyi minisztérium támogatásával – két hónap elteltével biztosította költségvetésében a kisebbségi iskolák számára szükséges összeget, a cenzúra az erre vonatkozó tudósítások megjelentetését is megtiltotta.52 Noha nem egy esetben a döntés a vélt állam- és nemzeti érdeket követe, a kisebbségi minisztérium ezeket a panaszokat sem süllyesztette el vizsgálat nélkül. Kezelésük rendje rendszerint az volt, hogy a minisztérium esetleges saját véleménye mellett az

Egry Gábor

73


illetékes tárcától kértek tájékoztatást, esetenként a vonatkozó ügyiratokat. Ez történt a firtosmartonosi (Fârtanuşi) unitárius népiskola esetében is.53 Ennek fenntartói azt reklamálták a minisztériumban, hogy az állami tanfelügyelőség a harmadik és negyedik osztályos tanulókat átirányította az állami iskolába. A minisztérium szóban kért tájékoztatást az oktatási minisztériumtól. Itt vizsgálatot rendeltek el, majd átküldték a tanfelügyelő vizsgálati jelentését. Ebben az állt, hogy az iskolában Gálfy Irma tanítónő megfelelően tudott románul ahhoz, hogy a felsőbb osztályokat tanítsa, míg apja, Gálfy Ferenc nem. Ezért úgy osztották fel az egyes osztályokba tartozó tanulókat, hogy Gálfy Ferenc az első és második osztályban tanított, míg lánya minden más korosztályban. Viszont így a rá jutó tanulók száma meghaladta az engedélyezett 30 főt. Mivel apja nem tudott románul, és amúgy is 27 első- és második osztályost tanított, az iskolai hatóságok – amelyek egyébként a jelentés szerint valóban a törvényben meghatározott beiratkozási határidő után kezdték meg a tanulók beíratását az állami iskolába –alapos okkal kérték a gyerekek átirányítását. Azt azonban a vizsgálati jelentés is megállapította, hogy amennyiben a szülők ehhez nem járulnak hozzá, akkor a megoldás csak az lehet, hogy az egyházi fenntartót kötelezik egy újabb tanerő alkalmazására. Egy másik esetben54 a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület kérte, hogy a krasznaszentmiklósi (Sânmiclăuş) állami iskola mellett létesítsenek magyar tagozatot. A minisztérium referense elvi jelleggel fejtette ki, hogy noha a jelentős román többségű községben a törvényben a tagozat létesítésének feltételéül megszabott 20 tanuló adott, azonban számuk nem elegendő arra, hogy szintén törvényi kötelezettség alapján egy új tanítói állást hozzanak létre. (Ehhez negyven diákra lett volna szükség.) Éppen ezért − anyagi okokból − azt javasolta, hogy heti két órában a magyar nyelv iskolán kívüli tanítását rendeljék el, amit a magyarul jól beszélő tanító képes lenne elvégezni. A minisztérium politikai tevékenysége elvileg két részre bontható. Felügyelte a kisebbségekre vonatkozó rendelkezések alkalmazását, és tárgyalt azok intézményeivel, illetve képviselőivel. Mivel azonban területi szervezettel nem rendelkezett, nem voltak helyi hivatalnokai, akik legalább egy-egy megyében folyamatosan figyelemmel kísérték volna a helyzetet, vizsgálódhattak volna, nem is alakíthatott ki átfogó képet a helyzetről, ehelyett rá volt utalva a kisebbségek részéről beérkezett panaszokra, sérelmekre. Nem véletlen tehát, hogy nem egy esetben általánosan megfogalmazott panaszokra úgy reagáltak, hogy mindössze egy-két konkrét esetet ismernek, amit már megoldottak, vagy legalábbis megtették a megfelelő lépéseket.55 S noha ez a válasz alkalmas lehetett arra is, hogy egyszerűen elhárítsák a kérést, a panaszok kezelésére fordított energia inkább azt sugallja, hogy legalább ilyen fontos volt az információk valós hiánya is. Mindenesetre, amint azt a krasznaszentmiklósi iskola említett esete is mutatja, a minisztérium elsősorban konkrét esetek kapcsán alakított ki elvi álláspontot. Ezt le is szögezték egy 1940. február 22-én kelt iratban, amely a magyar kisebbség kívánságainak teljesítését összegezte. Itt a magánalkalmazottak állami állásközvetítésének és hivatalos képviseletének esetleges kisebbségi vonatkozásaira utalva írják, hogy majd akkor alakítják ki elvi álláspontjukat, ha ilyen irányú kérelmet kapnak.56 A tárgyalások alapvetően a kérelmek kezeléséhez hasonló modellben zajlottak. A különbség az volt – és ez tette azokat általános politikai jelentőségűvé –, hogy az egyházak vagy a magyarság képviselői ilyenkor összefoglalták a különböző sérelmek, panaszok és igények sorát, lényegében átfogó kisebbségpolitikai programot előterjesztve. Ezek poli-

Egry Gábor

74


tikai jelentőségét növelte, hogy a vonatkozó memorandumokat az intézmények, illetve a kisebbség vezetői jegyezték, a találkozókon nem egy ízben ők is részt vettek. A kérelmek ennek megfelelően igen változatosak voltak. A minisztériumban lényegében három nagy csoportot különítettek el: az egyházi, az iskolai és az egyéb problémákat (ezeket néha közigazgatási problémákként foglalták össze), egyúttal azt is jelezve, hogy a kisebbségi kérdés a kormányzat számára elsősorban a kisebbségi egyházak és oktatás ügyét jelentette. (Nem véletlen, hogy az egyházakkal külön is kapcsolatot tartott a minisztérium.) A legfontosabb megoldásra váró problémák között találjuk egyebek mellett a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület, az Aradi Evangélikus Szuperintendencia elismerését; az erőszakos, a szülők akaratával ellentétes iskolai beiratkozások problémáját; új iskolák alapítását; a kisebbségi tanárképzést; a lelkészek és tanítók egyenlő, vagy legalább méltányos államsegélyét; a 14%-os községi iskolai kvóta arányos elosztását az állami és a felekezeti iskola között; a lelkészek fizetés-kiegészítésének felfüggesztését, amennyiben eljárás indul ellenük már az ítéletet megelőzően; nem ortodox és görög katolikus tábori lelkészek szolgálatba állítását; az Erdélyi Múzeum Egyesület és a csíki magánjavak kérdésének rendezését; a kisebbségi fiatalok saját vallása szerinti istentiszteletet a Straja Ţării keretei között; a román sajtóban megjelenő újságcikkek hangvételét, vagy a sportegyesületek külön magyar föderációba egyesítésének problémáját.57 A folyamat a memorandumok benyújtását követően általában tájékozódással folytatódott. A minisztérium összegezte a problémákat, és kérdést intézett az illetékes minisztériumokhoz, szervekhez. A válaszok alapján aztán összeállítottak egy referátumot, ami részletezte, hogy az egyes kérdésekben mi az illetékesek álláspontja, és ez alapján melyik kérelem tűnik teljesíthetőnek. Úgy tűnik, hogy az 1939. szeptember 20-i memorandum, majd az 1940. január 6-i emlékirat feldolgozása is ily módon történt.58 Mivel az egyes kérések megoldása meglehetősen különböző tempóban haladt (már amennyiben persze a kormányzat egyáltalán teljesíthetőnek tartotta a kérést), ezért időről időre összegzések is készültek a már megoldott és a még megoldandó problémákról. Ezek nyilvánvalóan „sorvezetőként” is szolgáltak a tényleges tárgyalásokon. Például az 1940. március 14-i alkalommal a miniszter és a magyarok képviselői pontról pontra tekintették át a kérések teljesítését.59 Ezek mellett a minisztérium arra is vállalkozott, hogy a szakminisztériumok és a kisebbségi intézmények, például az egyházak és az oktatási minisztérium találkozóit is megszervezze. Ezeken természetesen csak a vonatkozó kérdéseket vizsgálták. A szakminisztériumok hozzáállása eltérő volt. A belügy és az oktatásügy általában gyorsan reagált; az előbbi kísérletet tett a kisebbségi kérelemnek megfelelő, vagy legalább a fennálló helyzethez képest kedvezőbb intézkedésre, az utóbbi a kérelmek többsége esetében ugyanígy járt el. (Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy az alsóbb hatóságok mindezt mindenhol be is tartották.) A védelmi minisztérium ellenben egyáltalán nem reagált, mint ahogy a propagandaminisztérium sem. Az átfogó memorandumok kezelése során a minisztérium láthatóan törekedett arra, hogy az elfogadható, elsősorban gyakorlati kérések teljesítését kieszközölje, még akkor is, ha az illetékes minisztériumtól eredetileg elutasító választ kapott. Így az Aradi Evangélikus Szuperintendecia elismerését kezdetben a kultuszminisztérium elvetette, végül azonban sor került egy törvényjavaslat kidolgozására annak elismeréséről. A papok fizetés-kiegészítésének a hatósági vizsgálat idejére történő felfüggesztése gyakorlatát a minisztérium eredetileg fenn kívánta tartani, ám 1940 februárjában már a kisebbségek igénye szerint megoldott kérésként tartották számon. Más esetekben alapos tájékozódásra

Egry Gábor

75


került sor. Például az akaratuk ellenére állami iskolákba beíratott kisebbségi tanulók kapcsán kiderítették, hogy összesen 979 ilyen esetről volt tudomása a szakigazgatásnak; ezeket egyenként felülvizsgálták, és mintegy 814 esetben lehetővé tették a felekezeti iskolába való utólagos beiratkozást.60 Emellett pedig a vonatkozó jogszabályok is olyan módon változtak, hogy az kedvezőbb helyzetbe hozza a kisebbségieket. Mindezek mögött persze nem csupán jóakarat húzódott meg. Ahogy egy 1938. november 17-én, az oktatási minisztériumhoz intézett átirat fogalmazott: a kisebbségek nagyon elszántan követelik mindezt, nem egy esetben már a Népszövetségnél is panaszt tettek, és kérelmeiknek sokszor valóban van jogi, törvényes alapja. Az állam érdekei pedig a bizonytalan viszonyok között megkövetelik, hogy az elégedetlenséget és a felfokozott hangulatot minden eszközzel csillapítsák.61 Végül meg kell említeni azokat a közvetlen tárgyalásokat, amelyek régóta húzódó vitás kérdések megoldását célozták. Ezek közé tartozott a csíki magánjavak problémája, az EME gyűjteményeinek kérdése, a máramarosszigeti református líceum, a Katolikus Státus követelései. Ezeket kétoldalú bizottságok vitatták meg. A minisztérium 1940 elején mindegyik esetben úgy vélte, hogy a megállapodás már közel van. Az EME esetében a kormány delegációját vezető Alexandru Borza 1940. március 9-én már be is számolt a megállapodásról, amely rendezte a vitatott gyűjtemények, ingatlanok és könyvek helyzetét.62 Halogatás vagy megoldáskeresés? Mindezek tükrében talán nem meglepő, hogy a minisztérium saját működését nem tartotta sikertelennek, és persze a kisebbségek helyzetét is javulni látta, elsősorban az oktatás terén. Ez persze érthető, ám nem akadályozhatja meg a minisztérium szerepének és helyzetének árnyaltabb értékelését. Ezzel kapcsolatban minden bizonnyal a legfontosabb sajátos pozíciója. Szervezete és helye a kormányon belül eleve meghatározta, hogy feladata inkább a közvetítés, mint a politikaformálás. Egységes, átfogó szakpolitikát nem is dolgozott ki, részkérdésekkel foglalkozott, összefoglaló jelleggel elsősorban szakértői anyagokat készített. Ennek megfelelően leginkább praktikus problémák praktikus megoldását keresték. A minisztérium jellege probléma-menedzselő és nem politika-alkotó volt, ennek megfelelően választották ki a vezetőjét is, még ha a problémák megoldását a vezetői nem egyszer valóban őszintén keresték. Ugyanakkor az is világos, hogy közvetítő és érdekképviseleti feladatát komolyan vette. Vezetői és hivatalnokai nem pusztán kötelességszerűen léptek fel a beérkezett panaszok kapcsán, hanem láthatóan érveltek is a szakminisztériumokkal, olykor sikeresen vitték keresztül az eredetileg elutasított kívánságokat is. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy legyenek kisebbségi partnerei, akik elfogadják a játékszabályokat, ha esetleg csupán ideiglenesen is. Ebben az értelemben az engedmények kiharcolása közös érdek volt: a kisebbség képviselői saját, a közösségükön belül is vitatott szerepvállalásukat igazolhatták, míg a minisztérium saját létét támaszthatta alá. Mindazonáltal a minisztérium nézőpontja alapvetően román nemzeti maradt és ezen a kereten belül közelítette meg a felmerülő kérdéseket. Az engedmények nem igen léptek túl az 1919-es kisebbségi szerződésben meghatározott jogokon és az ebből következő kisebbségpolitikán, céljuk pedig a feszültségek csökkentése volt egy meglehetősen bizonytalan

Egry Gábor

76


időszakban. A konkrét sérelmek orvoslásának előtérbe helyezése is egyértelműen ezt szolgálta. Az erre irányuló szándék egyáltalán nem lebecsülendő, és vélhetően sokak esetében őszinte is volt, noha megoldásnak ezt ekkor már csak kevesen fogadták volna el a magyar kisebbség részéről. Ám ahogy a minisztérium létrehozását külső fejlemények siettették, úgy munkájának eredményeit is elsodorták a világban történtek. Jegyzet Ennek formája – lényegében a minisztertanács naplója – hagyott maga után kívánni valót, hiszen nem bírt a törvény erejével. Mindazonáltal a román jogrendben a „minisztertanácsi napló” (Jurnal al Consiliului de Miniştri) nem pusztán a kormányüléseken történteket rögzítette (pontosabban azt nem is tartalmazta), hanem egyedi kormányzati döntéseket rögzített, melyek kötelező erővel bírtak, nem csupán az alárendelt szervekre nézve. Ilyen módon rögzítették például a Vasgárda feloszlatását kimondó határozatot is 1933. december 9-én. 2 Legújabban lásd Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A magyar kisebbség politikai stratégiái Romániában 1930–1940. Csíkszereda, 2007, Pro Print. 3 Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941, Stúdium, 4 Az átmenet időszakára vonatkozóan lásd Szász Zoltán: Forradalmak és nemzeti mozgalmak a Monarchia összeomlása után. In uő. (szerk.): Erdély története. III. kötet. Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó, 1701–1732. o.; Egry Gábor: Közvetlen demokrácia, nemzeti forradalom. Hatalomváltás, átmenet és a helyi nemzeti tanácsok Erdélyben 1918–1919. Múltunk, 2010. 3. sz. (Megjelenés előtt.) 5 Bárdi Nándor: Die minderheitspolitischen Strategien der ungarischen Bevölkerung in Rumänien zwischen den beiden Weltkriegen. Südost-Forschungen, 1999, 267−311. o. 6 György Béla: A romániai Országos Magyar Párt története. PhD disszertáció. ELTE BTK, 2006. 7 A fejlemények időnként az egységet is megkérdőjelezték. A Néppárt 1928-ban felújította működését, és időről-időre jelentkezett az OMP ellenzéke is. Bárdi: Die minderheitspolitischen Strategien... 267−311. o. 8 Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés a romániai Országos Magyar Pártban 1923−1924. In Etnopolitika. Budapest, 2003, TLA, 153−195. o. 9 Uő: Pártpolitika és kisebbségpolitika. A romániai Országos Magyar Párt javaslata és annak visszhangja 1934−35-ben. Magyar Kisebbség, 1998. 3–4. sz. 128−185. o. http://www.jakabffy.ro/ magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=10&cikk=m980315.htm 10 Hans-Christian Maner: Parlamentarismus im Rumänien (1930–1940). Demokratie im autoritären Umfeld. München, 1997, Oldenbourg Verlag. 11 Mariana Hausleitner: Die rumanisierung der Bukwoina. Die Durchsetzung des nationalstaatlchen Anspruchs Großrumäniens 1918–1944. München, 2001, Oldenborug Verlag; Dietmar Müller: Staatsbürger auf Widerruf. Juden und Muslime als Alteritätspartner im serbischen und rumänischen Nationscode. Ethnonationale Staatsbürgerschaftskonzepte 1878–1941. Wiesbaden, 2005, Harrasowitz Verlag. Megjegyzendő azonban, hogy a politikai szándék ellenére az egységesítés fontos területeken is lényegében csak a kommunista hatalomátvételt követően ment végbe. 12 Bárdi Nándor: A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája 1918−1938. Kisebbségkutatás, 2007. 1. sz. 7−18. o. 13 A szatmári sváb iskolák esetére lásd Baumgartner Bernadette: Kisebbség a kisebbségben. PhD Disszertáció. PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola, 2010; A zsidókra Gidó Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalomszervezési kísérletek. Csíkszereda, 2009, Pro Print Kiadó. 14 Mindazonáltal alapos kutatások hiányában nem lehet tudni, miként alakult a kisebbségi tisztviselők száma és sorsa, mint ahogy azt sem, vajon a formális tiltás mellett ténylegesen milyen nyelvhasználati viszonyok uralkodtak. Egyes források arra utalnak, hogy e rendelkezések 1

Egry Gábor

77


végrehajtása távolról sem volt teljes és átfogó. Jelenleg a bukaresti Andrei Florin Sora végez erre irányuló kutatómunkát. 15 Maner: i. m. 16 Horváth: i. m. 17 „A Magyar Párt.” Medgyesi Lapok, II. 48. sz. 1935. december 25. 1. o.; „Egyről másról.” Uo. 4. o. 18 Horváth: i. m. 215. 19 Mikó: i. m. 205. o. Az OMP pártirodáit bezárták. Kolozsvár rendőrkvesztora két hónappal később megerősítette, hogy a hatóságok büntetni fogják még azt is, ha egy vendéglőben, ahol nagyobb számú román nemzetiségű vendég tartózkodik, magyar nótákat játszanak, ha valaki a telefonba először nem románul szól bele, vagy éppen nyilvános helyen nem románul köszön a vendégeknek. Horvát dr. rendőrkvesztor nyilatkozata. Ellenzék, LX. 92. sz. 1938. április 22. 2. o. 20 Armand Călinescu naplójegyzeteiben beszámol róla, hogy a király már az 1938. március 6-i kormányülésen is a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségét latolgatta, miután Nicolae Iorga felvetette, hogy a nemzeti kisebbségek nem támogatják a kormányt. Egy évvel később Călinescu – ekkor már miniszterelnök – audiencián vett részt az uralkodónál, akivel arról beszéltek, hogy a kisebbségi kérdés megoldatlansága Németországnak lehetőséget ad Románia destabilizálására. Éppen ezért a lehetséges lépések között szerepelt a kisebbségekkel való jó viszony, kíméletes bánásmód. Armand Călinescu: Însemnări politice, 1916–1939. Ed. îngrijită şi prefaţată de Dr. Al. Gh. Savu. Bucureşti, 1990, Humanitas, 382., 417. o. 21 Mikó: i. m. 207–208. o. 22 Programe si organizaţii politice ale minorităţilor din România până la constituţia din 27 februarie 1938. Arhivele Naţionale Istorice Centrale Bucureşti (a továbbiakban: ANIC) Fond Preşedinţia Consiliului de Miniştri (a továbbiakban: PCM), dosar 45/1938. 74. f. 23 Horváth: i. m. 216–217. o. 24 Ez azonban az egész két világháború közti időszakra vonatkozóan elmondható, és nem csak a jogbiztosító, hanem a jogkorlátozó rendelkezések tekintetében is. 25 Horváth: i. m. 217–218. o. 26 Uo. 219–220. o. Bánffy és Bethlen ellentétére lásd Bárdi Nándor: Die minderheitspolitischen Strategien… 267−311. o.; Horváth: i. m. 27 A tárgyalásokat, valamint Bethlen, Bánffy, a magyar és a román kormányzat, mindenekelőtt Silviu Dragomir kisebbségi főkormánybiztos, majd miniszter taktikázását részletesen ismerteti Horváth: i. m. 223–229. o. 28 Uo. 222. o. 29 Uo. 224. o. 53. jegyzet. 30 Uo. 227–230. o. 31 Uo. 231–232. o. 32 A két világháború közti Romániában az egyetemi tanárok a legritkább esetben működtek a politikán kívül, az egyetemek működésében látványosan csapódtak le a politikai ellentétek. 33 Ebben a minőségében meg is dicsérte Gyárfás Elemér. Horváth: i. m. 232. o. 34 ANIC PCM dosar 108/1939. 1–7. f. 35 Uo. 15–29. f. 36 ANIC PCM dosar 45/1938. 63–84. f. 37 Uo. 120–125. f. 38 ANIC PCM dosar 108/1939. 2. f. 39 ANIC PCM dosar 45/1938. 78. f. 40 ANIC PCM dosar 45/1938. 125. f. 41 ANIC PCM dosar 45/1938. 78–79. f. 42 ANIC PCM dosar 289/1939. 445–450. f. 43 Uo. 203–204. f. 44 Uo. 198–200. f. 45 Uo. 190–195. f.

Egry Gábor

78


Uo. 215–216. f. 1939-től vált gyakorivá, hogy illojálisnak vélt magyar tisztviselőket az ország keleti részébe helyeztek át. 48 Kolumbán vétke − előadása szerint − az volt, hogy az iskola épületébe érkező csendőrök a király képét a budapesti nemzetközi vásárt ábrázoló képek (tehenek, lovak stb.) között találták. 49 ANIC PCM dosar 39/1938. 19–66. 50 Uo. 106–107. f. 51 ANIC PCM dosar 289/1939. 427–430. f. 52 Uo. 429. f. A cenzúra sajátos működését és slendriánságát jól illusztrálja Ioan Lăcustă: Cenzura veghează. Bucureşti, 2007, Editura Curtea Veche. 53 ANIC PCM dosar 45/1938. 18–21 f. 54 ANIC PCM dosar 214/1940. 16–17. f. 55 Lásd pl. ANIC PCM dosar 214/1940 83. f. A 14%-os községi iskolai kvóta elosztása kapcsán 1940 első két hónapjában csak egy panasz érkezett, a sepsiszentgyörgyi ref. elemi iskolától. Uo. 86. f. A nemzeti munkavédelmi törvény (ez megszabta az üzemekben alkalmazandó románok/ román állampolgárok arányát) alkalmazása kapcsán csak két panasz érkezett, a sepsiszentgyörgyi dohánygyár és a zsombolyai Böhm-gyár kapcsán, mindkettőt a magyar kisebbségi kívánságoknak megfelelően orvosolták. 56 Uo. 86. f. 57 ANIC PCM dosar 214/1940. 18–32. f.; 81–92. f.; 48–64. f. 58 A szeptember 20-i memorandum esetében a minisztérium kulturális osztálya november 24-i keltezéssel készített egy „bizalmas” jelzésű összefoglalót. Uo. 48–54. f. A január 6-i emlékirat esetében 1940. február 22-én készült ilyen tartalmú feljegyzés. Uo. 81–92. 59 Uo. 18–32. f. 60 Uo. 83. f. 61 ANIC PCM dosar 39/1938. 86. f. 62 ANIC PCM dosar 214/1940. 65–73. f. Borza meglepő nyíltsággal, ugyanakkor kiegyensúlyozottan foglalta össze a vita történetét is. A megegyezést természetesen elsodorta a második bécsi döntés. 46 47

Limes

79


L. Balogh Béni

Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést követő mintegy négy év során a magyar–román viszony a mélypontra süllyedt. Leginkább két kérdéskör terhelte: a (kezdetben legalábbis) csupán burkoltan megfogalmazott, de – főleg román részről – rendkívüli súllyal bíró területi követelések és a nyíltan jelentkező kisebbségi kérdés. A Romániában maradt mintegy félmillió magyar és a Magyarországhoz került több mint egymillió román a két állam „túszává” vált: mindkettő egyfajta politikai eszközzé degradálta e kisebbségeket, felismerve a bennük rejlő zsarolási potenciált. Ezzel összefüggésben már 1940 őszén utat nyitottak a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politikának, amely mindvégig szinte elviselhetetlenné tette a kisebbségi létet a határ két oldalán. Írásunkban röviden ismertetjük, miként alakult 1940−1944 között az észak-erdélyi román és a dél-erdélyi magyar kisebbség sorsa, majd felvázoljuk a két kormány nemzetiségpolitikai célkitűzéseit. Mindvégig a kisebbségi kérdés „nagypolitikai” vonatkozásait helyezzük előtérbe, míg a tényleges közigazgatási gyakorlat, a szakpolitikák, továbbá a kisebbség és a többség mindennapi viszonya nem, vagy csak érintőlegesen képezik vizsgálódásunk tárgyát. Románellenes atrocitások Észak-Erdélyben 1940 őszén A döntés kihirdetését követő napok eufórikus hangulatában kevesen figyeltek fel a Bécsből hazatérő Teleki Pál miniszterelnök augusztus 30-án, a Keleti pályaudvaron elhangzott komor hangú beszédére, amelyben mindenkit óvott az elbizakodottságtól. „Újra előttünk áll az a feladat, amely egy sok nemzetiséget magában foglaló államnak vezetésével jár. Becsülje meg ezt a nemzet minden tagja. […] Senki se handabandázzék, senki a nemzet bizalmával és értékeivel vissza ne éljen. Ez az, amivel hazajöttünk” – figyelmeztetett.1 Teleki tisztában volt az észak-erdélyi nemzetiségi viszonyokkal, mindenkinél jobban értette „a három nemzet, négy nemzetiség és öt vallás” történelmileg kialakult, bonyolult kapcsolatrendszerét. Szeptember 4-i, felsőházi beszédében elmondta: reméli, talál majd Erdélyben olyan embereket, akik húszesztendős szenvedésük alatt megtanultak a nemzetiségekkel bánni, „nemcsak papíron vagy rendeletekben”.2 „Mi nem megtorolni, hanem építeni akarunk és fogunk” − fejtette ki ugyanaznap a képviselőház-

L. Balogh Béni

80


ban. „Remélem − folytatta −, hogy a gyakorlatban is be tudjuk tartani ezt a bölcsességet, mert ilyet mondani könnyebb, mint a gyakorlatban végrehajtani.”3 A nagy tapintatot igénylő kisebbségi kérdés kezelését illetően azonban a miniszterelnöknek kezdettől fogva komoly aggályai voltak. Horthy Miklósnak írott, szeptember 1-jei levelében arra hívta föl a kormányzó figyelmét, hogy tapasztalatai szerint az „anyaországbeli” magyarok a „mind kiirtjuk, kikergetjük ideológiájában élnek”, és ez egészen más, mint amit Erdélyben helyes alkalmazni, de az erdélyi magyarok felfogásától is különbözik.4 Ugyanaznap, Mester Miklós országgyűlési képviselő javaslatára, 5 az alábbi kérésekkel fordult Bartha Károly honvédelmi miniszterhez és Werth Henrik vezérkari főnökhöz: „1) a magyar királyi honvédség mindennemű szervei mind a szóbeli, mind az írásbeli érintkezésben az oláh elnevezés helyett a román elnevezést használják. 2) általában humánus magatartást tanúsítsanak a román ajkú lakossággal szemben.” Indoklásként felhozta, hogy az „oláhok [!] sértőnek találják magukra nézve ezt a megnevezést. Ez persze szubjektív megítélés dolga, de ha egyszer sértőnek találják, akkor ezt respektálnunk kell. Az előbb említett második intézkedés gyakorlati megvalósítását jelenti a helyes értelemben felfogott szentistváni gondolatnak.”6 Azonban a vezérkar − és személyesen Werth − sok szempontból nem tartotta „időszerűnek” Teleki nemzetiségpolitikai nézeteit, és megtagadta a miniszterelnök Magyar nemzetiségi politika című kiadványának terjesztését a hadseregben. A tisztek körében uralkodó hangulatra jellemző volt, hogy az Észak-Erdélybe küldendő tisztikar tagjaival 1940 nyarán folytatott beszélgetései során Kádár Gyula − visszaemlékezései szerint −, ha nem is hallott „vérre vágyó bosszúkijelentéseket, de a románok iránt igen kevés megértést” tapasztalt.7 Igaz, a katonai vezetés egy része tisztában volt a nemzetiségi kérdés fontosságával. „Nemzeti létünk, felemelkedésünk vagy bukásunk függ attól, hogy szerencsés kézzel tudjuk-e ezt a kérdést megoldani” − olvasható a Honvédelmi Minisztérium egy szeptember 13-i előterjesztésében.8 A magyar Fővezérség augusztus 31-i irányelvei pedig egyértelműen kimondták: „a felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra lesz szükség, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani. Egyéni bosszúk kielégítését meg kell tiltani és akadályozni.” A dokumentum szigorúan előírta a kisebbségekkel szembeni korrekt magatartást. „A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt [legyen − L.B.B.], és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti. Ilyenkor a »román« szót alkalmazzuk.” 9 Ellenszegülés vagy fegyveres ellenállás esetére viszont kíméletlen megtorlást helyezett kilátásba, különösen akkor, ha az „román vagy kommunista elemektől” indult ki. Felelős magyar tényezők már a honvédség bevonulását megelőzően nyugalomra és méltóságteljes magatartásra intették az észak-erdélyi magyar lakosságot. E gesztusok, valamint a bevonulás során elhangzott megbékélési nyilatkozatok őszintesége nem vonható kétségbe, hatásosságuk azonban megkérdőjelezhető volt. A bevonulás során ugyanis igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor, amelyek közül a legkirívóbbak a honvédség egyes alakulatai által elkövetett ördögkúti, ippi vérengzések voltak.10 A Szilágy megyei Ördögkút községben szeptember 9-én rálőttek a bevonuló honvédségre, mire az mintegy 80 falubeli románt kiirtott, és fölperzselt 27 házat. Ákosi Károly alezredes zászlóaljparancsnok felelősségét az sem csökkenti, hogy a vérengzés előtt a honvédek

L. Balogh Béni

81


soraiban a lövöldözés miatt kitört a pánik. Az ugyancsak Szilágy megyei Ipp helységben a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század a szeptember 13-áról 14-ére virradó éjszaka 154 helybeli románt végzett ki, férfit, nőt, öreget és gyermeket. Az eset előzménye az a rémhír volt, miszerint egy román ember pokolgépet rejtő almás kosarat adott néhány nappal korábban a honvédeknek, két katona halálát okozva ezzel. (A két haláleset valójában gondatlanság miatt következett be.) Tény, hogy a bevonuló honvédeket a Szilágyságban sokszor érték szórványos lövések, ez azonban semmi esetre sem indokolta a hasonló mértékű kegyetlen megtorlást. Zilahon is történt atrocitás: szeptember 7-én az átvonuló honvéd csapatok öt románt gyilkoltak meg.11 Ismerünk olyan eseteket is, ahol a bevonuló honvédek akadályozták meg a magyar lakosság leszámolását a románokkal. A Szilágycseh melletti Oláhhorvát községben például szeptember 7-én Éltető Gábor főhadnagy beszélte le a felhergelt tömeget a lincselésről.12 Több román katonai jelentés szerint a számos incidens egyik kiváltó okát az képezhette, hogy a bevonulás során a román falvak lakossága megtagadta a magyar zászló kitűzését, ami oda vezetett, hogy „a magyar csapatok fogadására [a szomszédos településekről – L.B.B.] ezekbe a falvakba érkezett magyarok a románok elleni agres�szióra vetemedtek”.13 Bánffyhunyadon a bevonulás napján, szeptember 10-én a helyi görögkeleti pap megjegyzéseivel kivívta maga ellen a tömeg haragját, amely aztán kiterjedt egy román rendőrre is. Mindkettőjüket meglincselték.14 Kolozsváron a szeptember 11-i bevonulást követő első éjszaka rendbontásra, kődobálásra került sor, román nyelvű cégtáblákat rongált meg a tüntető tömeg.15 A bevonulás mámoros pillanataiból felocsúdva, egy korabeli szemtanú, Jordáky Lajos kritikusan jegyezte fel naplójába két nappal később, ugyancsak Kolozsváron: „Erős terror alatt tartják a város románságát a székely szolgalegények.16 Sajnálatos incidensek történtek, erősen román minta szerint. Ablakbetörések, verések, halálos merényletek úgy, ahogy ez már Délkelet-Európában szokásban van. A baj az, hogy ilyenkor nem azok a románok szenvednek, akik megérdemelnék – mert azok pénzükkel elmenekültek –, hanem a szerencsétlen ártatlanok vagy félrevezetettek.”17 A román lakosok körében félelem, sőt rettegés előzte meg a magyar csapatok bejövetelét. Az észak-erdélyi románságon eluralkodott általános hisztérikus hangulatot jól érzékelteti, hogy a határnál, a Feleki-tetőn lévő román csendőrőrsön öt–hat rémült kolozsvári menekült sírva mesélte a bizottság előtt, hogy Kolozsváron aznap, 12-én reggel a magyar lakosság és a rendőrség minden ok nélkül elkezdte letartóztatni, kínozni és megölni a románokat. Kolozsmonostoron állítólag 30 embert tartóztattak le és vittek el ismeretlen helyre, Szamosfalván öt román rendőrnek levágták a füleit s az orrát, az Opera előtt álló őrt pedig „megölték és darabokra vágták”.18 A rémregénybe illő történetek azonban valótlanok voltak, a pánikba esett, félrevezetett vagy a valóságot tudatosan elferdítő menekültek elbeszélésén és a korabeli román propagandaanyagokon kívül azokat semmilyen egyéb forrás nem támasztja alá. Az észak-erdélyi bevonulás során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban. A kegyetlenkedésekről szóló történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. Nem véletlen, hogy az egyik román katonai alegység augusztusi – tehát még jóval a honvédség bevonulása előtti – információs jelentése Dücső Csaba: Nincs kegyelem című művéből19 vett terjedelmes idézetekkel hívta fel a nagyvezérkar

L. Balogh Béni

82


figyelmét arra, „hogy mire számíthatunk mi románok ha jönnének a magyarok, olvassátok és aggódjatok!”20 A rémhíreket − mint látni fogjuk − a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak képviselői előtt. Valeriu Pop, a román kormány megbízottja már 1940. október 14-én azt bizonygatta Berlinben Joachim von Ribbentrop német külügyminiszternek, hogy a magyar atrocitások nem egymástól elszigetelt, véletlenszerű esetek, hanem összefüggő „rendszert” képeznek.21 Bukarest álláspontja ezt követően sem változott, az ottani közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része pedig mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. * A honvédség bevonulásával egyidejűleg − 1940. november 26-ig − katonai közigazgatás lépett életbe Észak-Erdélyben.22 Ez alapjában véve alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére, és sokszor kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel − pl. ártatlan emberek (köztük sok román) tömeges internálása, több száz, főleg Bihar megyei román telepes család kiutasítása − jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Újabb súlyos románellenes atrocitásokra is sor került. Ezek közül a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon történteket mind a mai napig nem sikerült kellőképpen tisztázni. Eddigi ismereteink szerint szeptember 23-án az omboztelki templomtoronyból a honvédekre lőttek, állítólag a helybeli román pap fia, mire Csordás Endre főhadnagy, aránytalanul szigorú megtorlásként, tizenegy személyt, férfiakat, nőket, gyermekeket végeztetett ki. Ugyanaznap Vasasszentgothárdon a magyar katonák megöltek két zsidó lányt és két román parasztot. A kolozsvári román népbíróság 1946. márciusi ítélete szerint az omboztelkei gyilkosságok Wass Albert író, míg a szentgothárdiak szintén az ő és édesapja, Wass Endre biztatására történtek. Ez azonban a per során nem nyert bizonyítást.23 Ion Antonescu tábornok, államvezető közben már szeptember 18-án határozatba adta az észak-erdélyi románok ellen elkövetett atrocitások pontos nyilvántartásának elkészítését.24 Az 1940. szeptember 21-i kabinetülésen a „kondukátor” hosszasan ecsetelte a személyes irányelvei alapján folytatandó, állhatatos sajtókampányok fontosságát, sikeres példaként említve a magyar atrocitások tálalásának ügyét, amely „bombaként robbant” a román sajtóban.25 A román lapokban valójában uszító és gyűlölködő hangú magyarellenes kampány folyt. Ennek élén a legnagyobb példányszámú román napilap, a Stelian Popescu nevével fémjelzett, magyarellenes hangvételű Universul állt. Sok más újság mellett kivette belőle részét a kormánytámogatást élvező, Pamfil Şeicaru által vezetett, szintén népszerű Curentul, vagy a Iuliu Maniuhoz közelálló Zaharia Boilǎ lapja, a Kolozsváron, majd Nagyszebenben megjelenő România Nouǎ. A román sajtó folyamatosan a „magyar barbarizmus eszelősségéről”26 és az észak-erdélyi románok „golgotájáról” írt. Hisztérikus hangvételű írások számoltak be Észak-Erdély átadásáról és a magyar uralom bevezetéséről, apokaliptikus képet rajzolva az ottani románság helyzetéről. Az atrocitásokat sokszor eltúlozva, felnagyítva állították be, máskor rémhíreket közöltek a „turáni vadsággal, puszta szadizmusból elkövetett mészárlásokról”.27 A sajtó ezáltal nagyban hozzájárult a szenvedélyek felizzásához, a román lakosság felháborodásához.

L. Balogh Béni

83


Ugyanez elmondható a nagyszámú, különböző egyesületekbe szerveződött észak-erdélyi román menekültről is. Széles körben propagált rendezvényeik, az Erdély kultuszát ápoló rituáléik28 jelentős mértékben felerősítették az atrocitások híreinek hatását, beszámolóik pedig − mint már említettük − nemegyszer valótlanságokat tartalmaztak. A romániai közhangulat „feltétlenül és sürgősen az atrocitások kategorikus beszüntetését” követeli az átadott területen, és a dél-erdélyi magyar kisebbség megleckéztetését szorgalmazza – állt egy októberi román hangulatjelentésben.29 A kölcsönösségen alapuló kisebbségi politika kezdetei A bosszúvágytól sem mentes, indulatokkal terhelt légkörben már a bécsi döntés másnapján megkezdődött a dél-erdélyi és „regáti” magyar alkalmazottak elbocsátása, Romániából való kiűzése. Kormányutasításra tömegesen kezdték áthelyezni a magyar származású vasutasokat, pénzügyi és igazságügyi tisztviselőket a kiürítés előtt álló, de még román közigazgatású észak-erdélyi területre. Vörnle János külügyminiszter-helyettes szeptember 6-án közölte a budapesti román követtel, hogy Bukarest eljárása „könnyen retorziókra vezethet, és így nem szolgálja a két szomszédos ország közti megbékülés szellemét”.30 A figyelmeztetés később a rádióban is elhangzott: kisebbségi politikáját Magyarország pontosan ahhoz szabja majd, hogy a román kormány miként bánik az ott élő magyarsággal.31 A dél-erdélyi magyarok üldözése ennek ellenére tovább folytatódott. Igaz, Ion Antonescu egy szeptember 17-i nyilatkozatban arra kérte a hatóságokat és minden románt, hogy tanúsítsák a legkorrektebb magatartást a kisebbségiekkel szemben.32 Felhívása azonban hatástalan maradt, annál is inkább, mert közben ő maga is a magyarok – és az összes kisebbség – Romániából való eltávolításának politikáját követte. A szeptember 18-i minisztertanácson az államvezető a nem „őslakó” magyarok és bolgárok „tapintatos, de energikus” eltávolításának szükségességét hangsúlyozta. Megemlítette, hogy az utóbbi időben sok magyar eltávozott, de a „valódi” magyar iparosok például a helyükön maradtak. Meg kell oldani az eltávolításukat – folytatta –, hiszen egyrészt kémgyanúsak, másrészt „így sohasem tudjuk felemelni a román iparos osztályt”.33 A kisebbségi kérdésre Antonescu szeptember 21-én újból visszatért. Azt szorgalmazta, hogy az államapparátusból minden kisebbségit el kell küldeni, de „progresszív módon, nem pedig erőszakos intézkedésekkel”.34 Az október 1-jei kormányülésen egyértelműen fogalmazott: „Meg kell mutatnunk a sajtó által, hogy Románia csak a románoké kell legyen, és minden nem románnak azt tanácsoljuk, hogy maguktól menjenek el, mert eljön majd a pillanat, amikor nem fogjuk itt tartani őket.”35 Válaszlépésként a dél-erdélyi magyarok kiűzésére, Budapest erélyes retorzióra szánta el magát. A hatóságok október 4-én több mint 280 vezető nagyváradi román értelmiségit gyűjtöttek össze és toloncoltak ki hét tehervagonban az országból, köztük Nicolae Popovici püspököt. Kolozsvárról háromszáz román családot kellett a rendelkezés értelmében kiutasítani. A kiszemelteket − akik közül többen már ezt megelőzően elhagyták a várost − írásban értesítették, hogy kézipoggyászaikkal két órán belül legyenek a vasútállomáson. A román viszontválasz még aznap megszületett. Az államvezető kilátásba helyezte, hogy szükség esetén „összeszedik” a romániai magyarság vezetőit, és koncentrációs táborokat létesítenek.36 Az aznapi kormányülésen elmondta: nem önkényesen,

L. Balogh Béni

84


hanem felmondással kell két-három hónap alatt minden magyartól megszabadulni. „Nincs mit tennem a magyarokkal, amikor vannak románjaink, akik éhen halnak. Ugyanaz a helyzet, mint a zsidókkal.”37 1940. október elején tehát kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással, de 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának egyik legfőbb jellemzője maradt. A Teleki-kormány, amely 1940 őszén mérséklőleg próbált fellépni az észak-erdélyi katonai közigazgatással szemben, most maga is a megtorlás útjára lépett. A magyar miniszterelnök több mint két hónap távlatából visszatekintve is úgy látta, hogy kormánya az „első perctől kezdve” a megbékélés fontosságát hangoztatta. Némi önkritikus éllel azonban hozzátette: „egyetlen egyszer veszítettük el az idők során türelmünket, akkor, amikor a magyarüldözések és kiutasítások túlságosan nagy méretet kezdtek ölteni”.38 A magyar kormány 1940. október elején valóban „elveszítette a türelmét”, és ennek hosszabb távú nemzetiségpolitikai, illetve diplomáciai kihatásai is voltak. Ami az elsőt illeti: a kisebbségek helyzetét javító kölcsönös gesztusok mindkét oldalon elmaradtak, és ezt mind az észak-erdélyi románok, mind a dél-erdélyi magyarok megsínylették. Diplomáciai téren pedig a kisebbségi kérdés október eleji elmérgesedése is hozzájárult a Budapesten folyó magyar–román „likvidációs” tárgyalások megszakadásához,39 azon „felismeréshez”, hogy a két kormány közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. A kisebbségek helyzete 1941−1944 között 1940. október közepén Günther Altenburg és Delfino Roggeri vezetésével egy német–olasz vegyes bizottság alakult az Észak- és Dél-Erdélyben elkövetett atrocitások kivizsgálására.40 Ennek, valamint az észak-erdélyi polgári közigazgatás bevezetésének köszönhetően, 1940. november végétől megszűntek a kisebbségek ellen irányuló kirívó atrocitások mind Észak-, mind pedig Dél-Erdélyben. Ami ezután következett 1944 őszéig Erdély mindkét felében, az a kisebbségek szempontjából − C. A. Macartney szavaival − „csupán hideg terror volt, kifejezett atrocitások nélkül”.41 A magyar kormány a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl. Ebből kifolyólag feljogosítva érezte magát olyan intézkedések megtételére, amelyek az észak-erdélyi magyarság által korábban elszenvedett legkirívóbb igazságtalanságok és jogtalanságok „részbeni reparálására”, jóvátételére adtak módot, helyreállítva úgymond a nemzetiségek közötti „igazságos egyensúlyi helyzetet”. Az északerdélyi románság szemszögéből ez azt jelentette, hogy az amúgy is kisebbségbe került népcsoport helyzete – a második bécsi döntés előtti állapotokhoz viszonyítva – számottevő romlást mutatott minden téren.42 Azt, hogy a saját jövőjét mennyire kilátástalannak ítélte meg e közösség, jól tükrözte a Romániába menekültek kirívóan magas száma is: a korabeli román statisztikák szerint a második bécsi döntéstől 1944 márciusáig 221 ezer román távozott Észak-Erdélyből, igaz, közülük 28 ezren nem onnan származtak.43 A magyar kormány intézkedései különösen súlyosan érintették az észak-erdélyi románság gazdasági pozícióit. Az 1941. februárban megjelent 1440/1941. M.E. sz. rendelet egyik pontja szerint, aki „hatósági kényszer” miatt adta el ingatlanát a román uralom alatt, az visszaperelhette. Egy másik paragrafus kimondta, hogy mindenki eljárást indíthat

L. Balogh Béni

85


kárenyhítés miatt, ha az ingatlanát a bécsi döntés előtt „értéken alul” adta el Erdélyben, és emiatt súlyos károsodást szenvedett. A rendelet nem tett különbséget a különböző nemzetiségű magyar állampolgárok között, mégis elsősorban a románok ellen irányult, és leginkább őket sújtotta. Más, hasonló célú jogszabályok is születtek. Az 1890/1941. és 2790/1941. M.E. sz. rendeletek lehetőséget nyújtottak a román földreform által elkobzott községi legelők visszaszolgáltatására az eredeti tulajdonosoknak, az 1630/1941., valamint az 3400/1842. M.E. sz. rendeletek pedig a román uralom alatt megszerzett bányaengedélyekre vonatkoztak.44 A 2540/1941. M.E. sz. rendelet a román tulajdonban álló, vagy elhagyott fogadók, panziók kényszerbérletbe adását írta elő.45 A román nemzetiségű tisztviselők, kereskedők, kisiparosok, vendéglő- vagy üzlettulajdonosok igen sok esetben hátrányos megkülönböztetésben részesültek. Míg 1940 augusztusában 877 román ügyvéd volt nyilvántartva Észak-Erdélyben, addig 1942 októberére 161-re csökkent a számuk. Igaz, volt közöttük, aki önként távozott Romániába.46 Jelentősen lecsökkent a román orvosok száma is, 1943-ban pedig egyes adatok szerint már csak 12 gyógyszertár volt román kézben.47 Sok román ügyvédet, kereskedőt, kisiparost aránytalanul nagy adókkal terheltek, és különböző ürügyek alatt rendszeresen zaklattak a hatóságok. Ami az észak-erdélyi román oktatásügyet illeti, Budapest nem titkolt szándéka az volt, hogy az iskolákban az erdélyi románság Magyarországhoz hű generációit nevelje fel, és így vegye elejét bármiféle irredenta mozgolódásnak.48 Ezért a magyar kultusztárcának megfelelt az 1940. augusztus 30-i állapot (amely 1918-at követően alakult ki, annak nyomán, hogy a román egyházak önként lemondtak iskoláik többségéről az állam javára), és a román nyelvű oktatást állami kézben hagyta. 1943-as adat szerint Észak-Erdélyben 692 román nyelvű vagy román tagozattal is rendelkező állami népiskola működött,49 ezenkívül volt egy román tanítási nyelvű gimnázium (Naszódon), négy román gimnáziumi tagozat és két polgári iskola.50 Mindez igen kevésnek bizonyult a több mint egymilliós románság létszámához képest. Az írott sajtó terén sem volt jobb a helyzet: 1942 nyarán mindössze három román nyelvű lap jelent meg Észak-Erdélyben. A román egyházak helyzete is rossz volt. A második bécsi döntés után Észak-Erdélyben három görög katolikus és három görögkeleti püspökség maradt, de ezek közül Budapest hivatalosan nem ismerte el azokat, amelyeket 1918 után hoztak létre. A görögkeleti egyház tevékenységére a magyar lakosság nagy része mint a román megszállás egyik szimbólumára tekintett, és sok helyen lerombolta vagy megszentségtelenítette azok templomait. 1941 tavaszáig a Székelyföldön – azzal az ürüggyel, hogy az 1940. novemberi földrengés során megrongálódtak – hat ortodox templomot lebontottak, ötöt kifosztottak és hármat raktárrá alakítottak át.51 A hatóságok gyakran a görög katolikus vallású személyekre is potenciális ellenségként tekintettek, függetlenül attól, hogy azok románoknak vagy magyaroknak vallották magukat.52 A románok mozgásszabadságát, valamint szabad nyelvhasználatát semmiféle előírás vagy jogszabály nem korlátozta. Ha igaz volt a bukaresti magyar követ 1941. júliusi értesülése, akkor észak-erdélyi útja során dr. Petru Groza, a későbbi miniszterelnök is „nagyon kellemesen meg volt lepődve afelett, hogy ott mindenki kénye-kedve szerint, sőt feltűnő módon is használhatja a román nyelvet.”53 Mégis egyre gyakoribbak voltak a panaszok, miszerint egyes alsóbb fokú magyar hatóságok „rossz bánásmódban” részesítik a magyarul nem beszélő ügyfeleket.54 A türelmetlen, gyakran intoleráns magyar közhangulat, valamint az észak-erdélyi magyarok egy részénél a románokkal szemben megnyilvánuló revánsvágy a mindennapok során olyan konfliktushelyzeteket eredmé-

L. Balogh Béni

86


nyezett, mint amilyenről Illyés Gyula 1942. januári naplójegyzeteiben olvashatunk. 55 Általános érvényűnek tekinthető Ablonczy Balázs megállapítása a turizmus terén végbement észak-erdélyi magyar térfoglalásról: „nemcsak a könyvekből, hanem a térből (utcatáblák, épületek, vagy egyszerűen csak a település utcái, illetve a buszok), majd pedig a tulajdonukból is kiszorultak a románok és a zsidók.”56 A kirekesztő magatartás eluralkodása folytán Erdély már nem a hagyományos transzilvanista történelemértelmezésből ismert együttélés mitikus helyszíne volt, hanem inkább bezárkózó közösségek világa, ahol magyar állt szemben románnal, azaz „mi” a „másik”-kal.57 * A dél-erdélyi magyarság túlnyomó többsége a felfokozott várakozás hetei, hónapjai után „második Trianon”-ként élte meg a bécsi döntést. Szabó József emlékei szerint, amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”58 A reménytelenség érzése, a román sajtó és az észak-erdélyi román menekültek által is gerjesztett magyarellenes közhangulat, továbbá a bukaresti és a helyi hatóságok diszkriminatív intézkedései miatt 1940 augusztusától 1944 februárjáig mintegy 200 ezer romániai magyar menekült el vagy települt át Magyarországra.59 1941. január végétől megszűnt a magyarok életét és testi épségét is nemegyszer veszélyeztető vasgárdista terror, ettől kezdve elsősorban a dél-erdélyi magyarság vagyoni biztonsága forgott a legnagyobb veszélyben.60 A román kormányzat a magyar lakosság módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. Ezt a célt szolgálta a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, az önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, a közszükségleti cikkek elosztásánál érvényesített hátrányos megkülönböztetés, a közmunkáknál való túlzott igénybevétel, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. Az ipari üzemek és a közhivatalok magyar alkalmazottait jórészt elbocsátották, a gazdákat pedig a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. Az egyik legsúlyosabb intézkedést a román közellátási államtitkár 1942. június 7-i (megkülönböztető módon csak a magyarokra vonatkozó) 1460-as számú bizalmas körrendelete jelentette, melynek alapján a magyar lakosság összes búza- és kukoricakészletét el kellett kobozni.61 A rendelet az 1942 májusában, Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettes által meghirdetett program részét képezte. Ez a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul – az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva –, fegyveres erőszak alkalmazását helyezve kilátásba ellenállás esetén.62 A terv a tengelyhatalmak beavatkozása, az ún. Hencke–Roggeri különbizottság vizsgálódásai63 folytán hiúsult meg. A kiszolgáltatottság és jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarságban. 1941. június elején egy bizalmas kormányrendelet megtiltotta a magyar nyelv nyilvános használatát, majd a postai levél- és táviratforgalomban korlátozták a nyelvhasználatot. Az intézkedések egy részét hivatalosan visszavonták később, de a hadtestparancsnokságok útján bizonyos körzetekben 1942-ben újabb tiltások léptek életbe. Az utazási korlátozások – kisebb-nagyobb megszakításokkal – mindvégig érvényben voltak. A 20 km-es határ menti zónában még az egyik faluból a másikba való közleke-

L. Balogh Béni

87


déshez is a csendőrség engedélye kellett. Az erre vonatkozó rendszabályok – általános érvényük ellenére – különösen a magyarokat érintették érzékenyen az engedélyek kiállításánál tapasztalható önkényeskedések miatt. Súlyos sérelemnek számított még a magyar férfiakkal való embertelen bánásmód a katonai és munkaszolgálat során, a román menekültek jogtalan beszállásolása magyar családokhoz, vagy a legtöbbször megalapozatlan hadbírósági eljárások.64 A magyar nyelvű állami oktatás szinte teljesen ellehetetlenült: az iskolák magyar nyelvű tagozatainak többségét vagy bezárták, vagy románul folyt ott is a tanítás. Magyarul elsősorban a hitvallásos iskolákban tanítottak, a magyar diákoknak azonban kevesebb, mint fele járt oda. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarság szellemi élete összezsugorodott, a cenzúra, az utazás korlátozása, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, vagyonukat elkobozták, épületeiket lefoglalták. A magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesvárott nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a könyv, a naptárak, a sajtó biztosította.65 * A dél-erdélyi magyar és az észak-erdélyi román kisebbség jogvédelmének állandó jelleggel működő szervei 1941 februárjától a brassói, illetve a kolozsvári székhelyű német–olasz tiszti bizottságok voltak. Holly Case szerint ezeknek volt egy nyíltan vállalt és egy hallgatólagos céljuk. Az elsőt a kisebbségek védelme, míg a másodikat a két ország közötti, a tengelyhatalmak érdekei által megkívánt béke megőrzése képezte.66 A bizottságok előtt álló kihívás nagy volt, mivel jobban kellett teljesíteniük, mint − Case szavaival − elődjük a közvetítésben: a Nemzetek Szövetsége.67 Valójában alacsony hatékonysággal működtek, ami azonban nem kizárólag a bizottság tagjainak a felelőssége. A román–magyar feszültség „levezetése”, a két kisebbség helyzetének számottevő javítása ugyanis eleve irreális elvárás volt a két, szűkös eszköztárral rendelkező bizottsággal szemben. Magyar és román nemzetiségpolitikai célkitűzések A Teleki Pál, majd ezt követően a Bárdossy László és Kállay Miklós által vezetett magyar kormányok az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát követték. Ennek legfőbb pillérét azonban a magyarság kárpát-medencei „ezeréves” küldetésének gondolata képezte, amelyet Bibó István illúziónak és „végtelenül gyermekesnek” nevezett.68 Teleki így foglalta össze nemzetiségpolitikájának lényegét: „mindenféle olyan jogot, amely az állam egységét nem sérti, […] megadunk mindenkinek”.69 Az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása, az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén70 kívánták kezelni a nemzetiségi kérdést. Telekit idézve: „a régi magyar hagyomány szerint nem brutális, hanem jóságos vezetésre” gondoltak, amelynek egyik legfőbb követelménye

L. Balogh Béni

88


a „türelem érzése és gyakorlata a nemzetiségek felé”.71 Ezt az elvárást jogszabályokban is megfogalmazták, így például a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről szóló, 1941. április 24-én hatályba lépett 1941:V. törvénycikkben.72 A térségben szinte egyedülálló törvény hat hónapig terjedhető fogházbüntetést helyezett kilátásba, ha valakit nemzetiségi érzületében megsértettek, és egy évig terjedhető fogházbüntetést akkor, ha azt nyilvánosan követték el. Szintén a Szent István-i nemzetiségpolitika jegyében, nem sokkal a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását.73 Feltehetően 1943 novemberében keltezett az a bizalmas miniszterelnöki rendelet,74 amely a nemzetiségi kérdés helyes kezeléséről szólt, különös tekintettel a román nemzetiségre. Ez a legfőbb szempontnak a magyarság szellemi, gazdasági, erkölcsi megerősítését tekintette, azoknak a hátrányoknak a megszüntetését, amelyeket a román uralom alatt szenvedett el. Ennek azonban „semmi körülmények között nem szabad úgy történnie, hogy ebből a nemzetiségekhez tartozók magukra nézve sérelmet, hátraállítást láthassanak.”75 A tisztviselőktől az emberséges, szeretetteljes bánásmódot várta el, „még az olyan nemzetiségivel szemben is, aki lelkében nincsen velünk”. Az egész dokumentumot az ezeréves magyar államiság jövőjébe vetett rendületlen hit hatotta át, és az a meggyőződés, hogy a románsággal szemben tanúsított türelmes politika révén „leszünk politikailag nagykorúak, leszünk európaiak, leszünk igazán magyarok, leszünk a történeti Magyarország megvalósítói és megtartói.”76 Az elvek és a tényleges közigazgatási gyakorlat között azonban mély ellentmondás feszült. Helyi szinten ugyanis − akárcsak a román hatóságok Dél-Erdélyben − a legtöbbször a kölcsönösségen alapuló „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján jártak el. Voltak a fenti, „hivatalos” magyar nemzetiségpolitikától eltérő elképzelések is. Ezek egy része a kisebbségeket vagy „kirekesztette” volna az országból, vagy önkéntes beolvadásra kényszerítette volna őket. Ezt vallotta például a szélsőjobboldali nézeteiről ismert kolozsvári egyetemi tanár, Baráth Tibor is.77 Wild József nyugállományú vezérkari százados az egykori székely határőrvidéket kiterjesztette volna BeszterceNaszód vármegye területére is, telepítésekkel szorítva ki az ottani román lakosságot.78 Boér György, a „törzsökös magyarság” mozgalom főszóvivője szintén a Székelyföld „kibővítését” javasolta a honvédelmi minisztériumnak. A Beszterce-Naszód vármegyei „idegeneket, mint kevésbé megbízhatókat” az Alföldre telepítette volna, mivel ott „úgy sincs elég munkaerő a futóhomok lekötésére”. „Összegezve az egészet, – írta – székely lakta vármegyékkel akarjuk körülvenni egész Erdélyt.”79 Az erdélyi magyar elit megosztott volt a kérdés kapcsán. A véglegesen 1941 májusában, Kolozsváron megalakult Erdélyi Párt a nyilvánosság előtt viszonylag toleráns nézeteket hangoztatott a kisebbségekkel szemben, a háttérben azonban már korántsem voltak ennyire türelmesek a vezetői.80 Amint Bárdi Nándor írja,81 a kisebbségiből többségi helyzetbe került észak-erdélyi magyar politikusok egy jelentős része a korábbi kisebbségvédelmi értékek helyett a „nemzetépítő” szemlélet híve lett, a háború utáni telepítések lehetőségét sem zárva ki. A magyar kormányok (a román vezetéstől eltérően) a háború ideje alatt nem számoltak kitelepítéssel vagy lakosságcserével az erdélyi kérdés megoldásaként. Amidőn Werth 1941. augusztus 19-én egy memorandumában azt javasolta: az ezeréves magyar határokon belül élő összes szláv és román lakost telepítsék ki, hogy a Kárpát-medence kizárólag

L. Balogh Béni

89


a magyarság élettere legyen, Bárdossy ezt határozottan elvetette, kivihetetlennek és károsnak minősítve az ötletet.82 A második bécsi döntés után hatalomra került Antonescu-rezsim egyik legfőbb távlati célkitűzése viszont − az 1939-es határok között − a homogén nemzeti állam létrehozása, az összes nem román lakosnak az országból való eltávolítása lett. Etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető − amint azt már láttuk − úgy vélte, hogy a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért a társadalom minden területét meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. A fenti célt szolgáló „nemzetpolitikai” nézetek talán legteljesebb összefoglalóját a neves román demográfus, Sabin Manuilă 1941. őszi lakosságcsere-tervében83 találhatjuk meg. Manuilă részletes tervezetet állított össze a magyar–román viszály végleges rendezéséről, a lakosságcsere romániai alkalmazási lehetőségeiről, amelyet 1941. október 15-én megküldött Ion Antonescunak. Mivel a dokumentumot az államvezetővel történt egyik találkozóját követően állította össze, az fő vonásaiban bizonyára Antonescu nézeteit is tükrözte. A tervezet az 1940 előtti román határokból indult ki, s az elérendő fő célt az etnikailag homogén Románia létrehozása képezte. Ennek érdekében „az összes centrifugális szándékú kisebbséget a jövő román Romániájából át kell helyezni a határokon túlra, s az országba hozni az összes vér szerinti románokat, legyenek azok bárhol, s meg kell húzni a román Románia, az örök Románia új határait, hogy a politikai határok pontosan megfeleljenek az etnikai határoknak.”84 „Ideális” megoldásnak a lakosságcserét tartotta. A „centrifugális” kisebbségektől (magyarok, oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek) a több lépcsőben végrehajtandó, „teljes és kötelező lakosságcsere” révén szabadult volna meg. Ennek során Nagy-Románia területéről 3,5 millió lélek távozott, és mintegy 1,6 millió román érkezett volna. Ami az erdélyi magyarokat illeti, a tervezet szerint ők részben a Bácskába és a szerb Bánságba (az utóbbi terület Magyarországhoz kerülne), részben a Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémeti sávba (a mintegy 5800 km2-nyi területet Románia átengedné Magyarországnak), a székelyek pedig Kárpátaljára költöznének a rutének helyébe, akiket viszont Ukrajnába telepítenének. Ezzel, illetve a többi kisebbség áttelepítésével egy 91%-os román nemzetállam jött volna létre, amelynek területe nagyjából 5000 km2-rel kisebb az 1939-es Nagy-Románia területénél. Manuilă tervezete elsősorban a kedvezőtlen külső körülmények (a háborús fejlemények, a szomszédos országok egyetértésének és – feltételezésünk szerint – Németország jóváhagyásának hiánya) miatt nem valósulhatott meg. Bár a dokumentum nem vált a kormány hivatalos programjává, az Antonescu-rezsim népességpolitikája mindvégig jórészt Manuilă eszméivel összhangban alakult.85 Meg kell említenünk, hogy Vasile Stoica, a háború alatti román béke-előkészítést a háttérből irányító tapasztalt diplomata is összeállított 1941-ben egy lakosságcsere-tervet,86 amelynek főbb pontjai igen hasonlítottak Manuilă elképzeléseihez. Stoica a magyar–román konfliktus egyetlen megoldásának az etnikai határok kialakítását tekintette, és Manuilă-hoz hasonlóan ő is egy kisebb határmódosítással összekapcsolt népességcserét javasolt. Nehéz megállapítani, a társadalom egyes csoportjai miként viszonyultak Dél-Erdélyben a lakosságcsere kérdéséhez. Feltehetően mind román, mind magyar részről volt egy-egy réteg, amely szívesen áttelepült volna, a legtöbben azonban a másik népcsoporthoz tartozó személyek távozását kívánták. Sztankay Zoltán brassói magyar kir. konzul 1941. október 30-i jelentése szerint Dél-Erdélyben a „három erdélyi nemzet” (magyar, „szász”, román) fiatalsága a „koreszmék”, a türelmetlen nacionalizmus hatása alatt áll, és „át nem

L. Balogh Béni

90


hidalható űr tátong” közöttük. Szerinte a nemzetiszocialista szász fiatalság kitelepítené Dél-Erdélyből a románokat, ugyanezt tennék a dél-erdélyi magyarok közül is sokan, ha Dél-Erdély visszakerülne Magyarországhoz, míg a vasgárdista befolyás alatt álló román fiatalok „lemészárolnák” a magyarokat ugyanúgy, mint sok zsidót Romániában.87 Összegzés A második bécsi döntést követő hónapokban Teleki Pálnak a megbékélés fontosságát hangoztató kisebbségpolitikai elképzelései nem, vagy csak részben valósultak meg. Szekfű Gyula 1947-ben papírra vetett keserű, önkritikus sorai szerint a miniszterelnöknek „a románok felé mondott szavait senki sem hallotta meg, vagy nem vette komolyan. […] Az »integritást« kerestük, a haza bérceit, folyóit és kastélyait, s elnéztünk a hozzánk visszakerült emberek, nemzetiségek feje fölött.”88 Az észak-erdélyi bevonulás során, majd a katonai közigazgatás idején a román lakossággal szemben elkövetett kirívó magyar atrocitások jelentősen hozzájárultak a két ország között amúgy is igen feszült légkör elmérgesedéséhez. A román kormány Berlinben és Rómában igyekezett politikai tőkét kovácsolni az atrocitásokból, és azt állította, hogy azok összefüggő „rendszert” képeznek. 1940. november végétől a határ mindkét oldalán megszűntek a kisebbségek ellen irányuló kirívó atrocitások, és beköszöntött a „hideg terror” időszaka. Budapest rövid távon az 1918 előtti, a magyarság számára messzemenően előnyös állapotokat szerette volna lehetőség szerint visszaállítani, hiszen a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl. A „Szent István-i” nemzetiségpolitika elveit − ÉszakErdély vonatkozásában − a fenti keretben kell értelmeznünk, hiszen minden viszonylagos toleranciájuk mellett azok végső soron az ottani románok jogait szűkítő, míg a magyar lakosság jogait kiterjesztő szándékot takartak. A távlati cél az ún. Szent István-i, soknemzetiségű magyar állam létrehozása volt, amelyben a magyarság primátusát minden nemzetiségnek önként el kell ismernie. Bukarest ezzel szemben a második bécsi döntést megelőző, a románoknak kedvező helyzetet tekintette kiindulópontnak. Az Antonescu-rezsim legfőbb külpolitikai célját Észak-Erdély visszaszerzése képezte, ezt szolgálták nemzetiségpolitikai elképzelései is: az észak-erdélyi románság megtartása, valamint Dél-Erdély „megtisztítása” a magyaroktól. Jegyzetek Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Sajtólevéltár, MTI Rt. iratai, Kőnyomatosok (K 428 a. sorozat) Napi hírek / Napi tudósítások, 1940. augusztus 31. 3. o. http://mol.arcanum.hu/mti/ opt/a090929.htm?v=pdf&a=start (Letöltve: 2010. július 23.) A beszédet a kormány félhivatalos lapjának számító Magyarország sem reggeli, sem esti kiadása nem közölte, viszont olvasható volt Pethő Sándor lapjában, a Magyar Nemzet 1940. augusztus 31-i számában. 2 Az 1939. évi június hó 10-re hirdetett Országgyűlés Felsőházának Naplója, I. kötet, 1940. szeptember 4., 401. o. 1

L. Balogh Béni

91


Az 1939. évi június hó 10-re kihirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban: KN, 1939), VII. kötet, 1940. szeptember 4., 4. o. Idézi L. Balogh Béni: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés 1940 őszén. Limes, 1996. 3. sz. 81. o. 4 Horthy Miklós titkos iratai. Sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szűcs László. Második kiadás. Budapest, 1963, Kossuth Könyvkiadó, 238. o. 5 KN, 1939, XI. kötet. Mester Miklós interpellációja, 1941. november 19., 406−407. o. 6 Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL), M. kir. honvéd vezérkar főnöke 1919−1945 (a továbbiakban: VKF) 4602/eln. 1-1940. Teleki kérése ellenére számos korabeli magyar hivatalos (nem csak katonai) irat a „román” helyett az „oláh” megjelölést használta. E tényre Sárándi Tamás hívta fel a figyelmemet. 7 Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Budapest, 1978, 348. o. 8 HL, VKF. 4661/eln. 1-1940. 9 HL, M. kir. I. gyorshadtest parancsnokság, 289/I. hdt. I. b – 1940. Idézi L. Balogh: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés… 4. o. 10 Lásd pl. Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az 1940-es erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritate, 2004/Tavasz, 58–77. o.; Ottmar Traşcă: Relaţiile româno–ungare şi problema Transilvaniei, 1940−1944 (I). In Anuarul Institului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLI, 2004. Iaşi, Editura Academiei Române, 319–321. o. 11 Vasile Puşcaş (ed.): Transilvania si aranjamentele europene, 1940−1944. Cluj-Napoca, 1995, Centrul de Studii Transilvane. Fundaţia Culturală Română, 1. sz. dokumentum, 10. o. 12 Illésfalvi Péter et al.: Erdély a hadak útján 1940–1944. H. n., 2005, Puedlo Kiadó, 24. o. 13 Florica Dobre et al.: Anul 1940. Armata română de la ultimatum la dictat. Documente. Vol. II. Bucureşti, 2000, Editura Europa Nova, 206. sz. dokumentum, 343. o.; Vö. uo. 187. sz. irat, 306. o. 14 Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1941. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó, 286. o.; Varga János: Levente és értelmezője nyomán. In Tanulmányok Erdély történetéről. Szakmai konferencia Debrecenben 1987. október 9−10. Szerkesztette Rácz István. Debrecen, 1988, Csokonai Kiadó, 220−222. o. 15 MOL Az észak-erdélyi ügyek fővezérségi kormánymegbízottja (K 53) 1-1940-35. 16 A Kolozsváron élő székely szolgalegényekről lehet szó. 17 Jordáky Lajos: Napló. Kézirat. Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattára, Kolozsvár. Jordáky Lajos kézirathagyatéka. I. Személyes és családi iratok. 2. tétel, 3. füzet, 1940. szeptember 13., 155. o. Köszönöm Bárdi Nándornak, amiért rendelkezésemre bocsátotta a naplórészlet másolatát. 18 Dobre: i. m. II. kötet, 192. sz. dokumentum, 311. o. 19 A könyvről lásd Varga: i. m. 213–220. o. 20 Dobre: i. m. II. kötet, 75. sz. dokumentum, 137., 140–141. o. 21 Arhiva Ministerului Afacerilor Externe (A román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest), fond 71/ Ungaria, vol. 90., f. 208−209. 22 Erről újabban Sebestyén Elemér – Szabó Péter: Magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben és a Székelyföldön 1940 őszén. Századok, 2008. 6. sz. 1383–1420. o. 23 Vö. Vekov Károly: Perújrafelvétel. A Wass Albert-ügy. Rubicon, 2005. 6. sz. 45−50. o. 24 1940 őszén a magyar kormány is utasítást adott a román hatóságok által korábban elkövetett atrocitások dokumentálására. (Sárándi Tamás szíves közlése.) 25 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri. Guvernarea Ion Antonescu. Ed. Marcel-Dumitru Ciucǎ et al. Vol. I. (septembrie–decembrie 1940). Bucureşti, 1997, 1940. szeptember 21., 68. o. 26 România Nouă, 1940. október 8. 27 Benkő Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940–1944). Pro Minoritate, 2002/Ősz, 11. o. 28 A Tordán tartózkodó menekültek egy része például rendszeresen feljárt a Feleki-tetőre, és onnan nézte az elhagyott Kolozsvárt. (Egry Gábor szíves közlése.) 29 Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest, a továbbiakban: Arh. N.I.C.), fond Inspectoratul General al Jandarmeriei, dos. 20/1940., f. 250. 3

L. Balogh Béni

92


Idézi L. Balogh: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés… 80. o. Reggeli Magyarország, 1940. szeptember 10. 32 Magyar Kisebbség, 1940. október 1. 468. o.; Külügyi Szemle, 1940. november, 526. o. 33 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri… Vol. I., 1940. szeptember 18., 31–32., 57. o. 34 Uo. 1940. szeptember 21., 75. o. 35 Uo. 1940. október 1., 133. o. 36 L. Balogh: A magyar−román viszony és a kisebbségi kérdés… 83. o. 37 Stenogramele şedinţelor Consiliului de Miniştri… Vol. I., 1940. október 4., 155. o. 38 Esti Magyarország, 1940. december 19. Idézi L. Balogh Béni: Az „idegháború” kezdete. Magyar– román tárgyalások 1940 őszén. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 109. o. 39 Lásd L. Balogh: Az „idegháború” kezdete… 114−116. o. 40 Vö. Tilkovszky: i. m. 288–289. o. 41 C. A. Macartney: Teleki Pál miniszterelnöksége, 1939–1941 (Az OCTOBER FIFTEENTH: A History of Modern Hungary 1929–1945. XII–XIX. fejezete). Budapest, 1993, Occidental Press, 152. o. 42 Az észak-erdélyi román kisebbség helyzetéről lásd Romsics Ignác (főszerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány /A Magyarságkutatás könyvtára XVI./, II. 55., 56. sz. iratok. 43 Arh. N.I.C., fond Preşedinţia Consiliului de Miniştri (a továbbiakban: fond PCM), dos. 677/1943– 1944., f. 65. 44 Puşcaş: i. m. 4. sz. dokumentum, 71. o.; Traşcă: i. m. 335. o. 45 Ablonczy Balázs: Védkunyhó. Idegenforgalmi fejlesztés és nemzetépítés Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között. Történelmi Szemle, 2008. 4. sz. 529. o. 46 Puşcaş: i. m. 4. sz. dokumentum, 67. o 47 Uo. 68. o. 48 Benkő: i. m. 22. o. 49 Puşcaş: i. m. 4. sz. dokumentum, 75. o. 50 Benkő: i. m. 22. o. 51 Traşcă: i. m. 339. o. 52 A székelyföldi görög katolikusok 1940 utáni kálváriájáról lásd Hámori Péter: Székely–oláh katolikus sorstörténet. Regio, 2007. 2. sz. 189–222. o. 53 Romsics: Magyarok kisebbségben és szórványban… II. 41. sz. irat, 307. o. 54 Puşcaş: i. m. 4. sz. dokumentum, 78. o. 55 Az autóbuszra Gyergyószentmiklóson felszálló, hangosan beszélő román csoportnak egy magyar rikkancs azt kiáltotta: „beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már!” Az ugyanazon a buszon Tamási Áronnal együtt utazó Illyés rendreutasította a rikkancsot. Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 1942. január. Erdélyi Helikon, 1942. 8. sz. 511–512. o. Vö. Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar−román viszony 1940−1945.) Budapest, 1968, Akadémiai Kiadó, 208. o. 56 Ablonczy Balázs: Védkunyhó… 532. o. 57 Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére 1940−1944. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó /Politikatörténeti Füzetek XXV/, 156. o. 58 Idézi Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. 81. o. 59 Az összes távozó fele, mintegy 100 ezer magyar a bécsi döntést követő fél évben hagyta el Romániát. (A romániai menekültek főbb adatai az 1944. februári összeírás szerint. Statisztikai Szemle, 1944. 9–12. sz. 410. o.) Szabó József és családja meneküléséről lásd Ablonczy László: i. m. 98−99. o. 60 A dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti helyzetére lásd MOL Sajtólevéltár. Sajtóarchívum, Erdéllyel foglalkozó lapkivágatok, kéziratok és cikkgyűjtemények (K 610) Délerdélyi Adattár, 91. 30 31

L. Balogh Béni

93


cs. I−XVIII.; Vö. Romsics: Magyarok kisebbségben és szórványban… II. 41., 49., 50–54., 59., 60., 63. sz. iratok. 61 L. Balogh Béni: Dél-erdélyi magyarság 1940–1944. Kronológia. 1942. június 7., 9–25., 15., 23.. http://balogh.adatbank.transindex.ro/ (Letöltve: 2010. július 23.); Csatári: i. m. 139–140. o. 62 Arh. N.I.C., fond PCM, dos. 139/1942, f. 4−7. 63 Lásd Puşcaş: i. m.; Szász Zoltán: Válság-monitoring Erdélyben 1940−1942. A német−olasz különmegbízottak vizsgálódásai. In Krausz Tamás (szerk.): Kelet-Európa: történelem és sorsközösség. Budapest, 2006, 270−284. o. 64 Vö. L. Balogh Béni – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 165. o. 65 Bővebben Tinódi Gábor: A dél-erdélyi magyarság szellemi élete. In Záhony Éva (szerk.): Hitel. Kolozsvár 1935–1944. Tanulmányok. I. kötet. 1991, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 295–308. o. 66 Holly Case: Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during World War II. Stanford, California, 2009, Stanford University Press, 157−158. o. 67 Uo. 160. o. 68 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In uő: Válogatott tanulmányok. Első kötet, 1935−1944. Budapest, 1986, Magvető Könyvkiadó, 621. o. 69 MOL Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai (a továbbiakban: K 28), 267. cs., g. dosszié, Erdélyi Értekezlet jegyzőkönyve, 10. o. 70 Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940–1944 között. Limes, 2006. 2. sz. 49. o. 71 Teleki Pál: Szent István birodalma 1941-ben. In uő: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerkesztette és az utószót írta Ablonczy Balázs. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 516. o. 72 Közli Balogh Sándor (főszerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai 1848−1993. Budapest, 2002, Napvilág Kiadó, 68. sz. irat. 73 Benkő: i. m. 22. o. Az 1940. október 18-i Erdélyi Értekezlet résztvevői között éles vita folyt a tervezett intézkedésről. Lásd MOL K 28 267. cs., g. dosszié, Erdélyi Értekezlet jegyzőkönyve. A vitát összefoglalja Bárdi: A múlt, mint tapasztalat…. 50–52. o.; Egry: i. m. 138−141. o. 74 Másolatát 1943. december 21-én adta ki a vezérkar főnöke egy tiszti parancs mellékleteként „kihirdetés és foganatosítás végett”. HL M. kir. Honvédelmi Minisztérium 1919−1945 (a továbbiakban: HM) 3/szárnysegéd-1944. 55.205/eln.4.vkf.-1943. sz. Vkf. Tiszti parancs és Melléklete. 75 HL HM 3/szárnysegéd-1944. 55.205/eln.4.vkf.-1943. sz. Vkf. Tiszti parancs Melléklete, 1. o. 76 HL HM 3/szárnysegéd-1944. 55.205/eln.4.vkf.-1943. sz. Vkf. Tiszti parancs Melléklete, 3–4. o. 77 Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939–1944. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó, 171–173. o. 78 HL HM 17.205/eln.1.a-1941. 79 HL HM 56.963/eln.1.a-1940. 80 Egry: i. m. 138. o. 81 Bárdi: A múlt, mint tapasztalat…. 58. o. 82 Horthy Miklós titkos iratai… 59. sz. dokumentum, 306–307. o. 83 Közli Sorina Bolovan – Ioan Bolovan: Problemele demografice ale Transilvaniei între ştiinţǎ şi politicǎ. Studiu de caz (1920–1945). In Camil Mureşanu (coord.): Transilvania între medieval şi modern. Cluj-Napoca, 1996, 119–131. o.; Angol fordítását lásd Viorel Achim: The Romanian Population Exchange Project Elaborated by Sabin Manuilă in October 1941. In Jahrbuch des italienisch-deutschen historischen Instituts in Trient, XXVII. Bologna 2002, 609–617. o.; Vö. Szász Zoltán: Tévutak keresése. Áttelepítési tervek a magyar–román konfliktus feloldására 1940 táján. História, 1999. 8. sz. 17–19. o. 84 Idézi Szász: Tévutak keresése… 18. o. 85 Achim: The Romanian Population Exchange Project… 607. o.

L. Balogh Béni

94


Lásd L. Balogh Béni − Olti Ágoston: A román−magyar lakosságcsere kérdése 1940−1947 között. In Cholnoky Győző (szerk.): Földönfutók. A Magyarországot érintő kényszertelepítések a II. világháború alatt és után. Budapest, 2008, Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás Könyvek/, 33–34. o. Feltehetően ugyanezt ismerteti Viorel Achim: A második világháború évei alatti román lakosságcseretervekről. Múltunk, 2007. 4. sz. 10., 12. o. Achim szerint a tervezet végső változata 1942. május 1-jén készült el. 87 MOL K 28 40-0-25.339/1941. 88 Szekfű Gyula: Forradalom után. Hasonmás kiadás. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Glatz Ferenc. [Budapest], 1983, Gondolat Kiadó /Történetírók Tára/, 67. o. 86

Limes

95

Kitekintő

Kolontári Attila

A szovjet külpolitika és a területi-hatalmi átrendeződés Közép-Kelet-Európában 1938−1941 folyamán

Tanulmányunk célja, hogy megkíséreljük feltárni a Szovjetunió viszonyát a középkelet-európai térségben 1938−1941 folyamán bekövetkezett területi változásokhoz. Ennek megértéséhez mindenekelőtt a szovjet külpolitika néhány általános jellemzőjével kell megismerkedni. A két világháború közötti szovjet külpolitika meglepő fordulataival többször hozta zavarba a kortársakat. Ugyanakkor, ha figyelmesebben megnézzük, akkor a kacskaringósnak látszó külpolitikai vonalvezetés mögött nagyon is világos prioritások húzódtak meg; amit változásnak, vagy fordulatnak érzékelünk, az többnyire a célok eléréséhez rendelt eltérő eszközök alkalmazását jelentette. 1. A szovjet külpolitikának voltak bizonyos „nemzeti” céljai. Ide tartozik a nyugati határok kiigazítására irányuló törekvés, Besszarábia, Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia kérdése, de ide sorolható a cári rendszertől „megörökölt” szándék a tengerszorosok feletti ellenőrzés megvalósítására. 2. A szovjet diplomácia alapvető érdeke volt Európa háború utáni megosztottságának fennmaradása. Moszkva a pillanatnyi érdekeinek megfelelően beszélt az „imperialista rablóbékék” áldozatairól és haszonélvezőiről, vagy éppen a béke megőrzésében érdekelt országokról és a békét veszélyeztető agresszív államokról. Minden, az ellentétek meghaladására irányuló kezdeményezést (genovai konferencia, Aristide Briand francia külügyminiszter Egyesült Európa terve stb.) potenciális veszélyforrásnak tekintettek, mert úgy vélték, hogy az európai államok együttműködése szovjetellenes talajon fog kibontakozni. Itt meg kell jegyezni, hogy Európa megosztottságának nem a Szovjetunió volt az oka, mint ahogy nem Moszkva volt az ellentétek feloldásának kizárólagos gátja sem, de a szovjet külpolitika cselekvési szabadságát kétségtelenül növelte, hogy kívülállóként manőverezhetett az egykori győztesek és legyőzöttek között. 3. A mindenkori szovjet politikai elit, bármilyen drasztikus változáson is ment keresztül a vizsgált időszakban, nem szakított azzal a meggyőződéssel, hogy a szocializmusnak (vagy legalábbis amit annak véltek), mint fejlettebb társadalmi formációnak fel kell váltania a kapitalizmust, és kedvező körülmények esetén a világ első proletárállamának kötelessége segíteni ezt a folyamatot. A korszak elején ez a törekvés különösen az 1920-as lengyel−szovjet háború és az 1923-as németországi események kapcsán mutatható ki.1 A korszak végén, tehát az általunk vizsgált években, 1938−1941-ben a „világforradalom”

Kolontári Attila

96

Kitekintő

elvont, teoretikus emlegetése egy sokkal konkrétabb megfogalmazásnak adta át a helyét: ez a „szocializmus frontjának kiszélesítése” volt. Az események értelmezését nehezíti, hogy a „rendszer exportja” ebben az esetben összefonódott a Szovjetunió nagyhatalmi törekvéseivel, az előbb említett „nemzeti célok” megvalósításával, a sztálini érdekszférapolitikával. Ráadásul a szovjet érdekszféra nyugati irányú kiterjesztése 1941 júniusában a német támadással megtört, a háború utáni térnyerésre már a nemzetközi viszonyok teljesen új konstellációja mellett került sor. A folyamatot nem elegendő pusztán a Szovjetunió „jogos biztonsági igényeivel”, az orosz külpolitika hagyományos hatalmi törekvéseinek felújításával magyarázni. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hitleri Németország mellett a Szovjetunió volt az egyetlen ország, amelynek terjeszkedése nemcsak a háborús körülmények között, de békeidőben is együtt járt a megszállt területek korábbi gazdaságitársadalmi struktúráinak teljes szétrombolásával, a társadalom meghatározott csoportjainak elűzésével, kitelepítésével vagy megsemmisítésével, tömeges represszióval. A prioritások mellett több fontos körülményt is figyelembe kell venni a kérdés vizsgálatánál: a szovjet külpolitika „kétszintes” jellegét, a külügyi népbiztosság berkeiben és a diplomáciai karban 1937 és 1939 között lezajlott tisztogatásokat, a személyi állomány összetételének megváltozását, továbbá azt, hogy a vizsgált időszakban Sztálin napi szinten és közvetlenül irányította, felügyelte a szovjet külpolitikát.

A kétszintes szovjet külpolitika azt jelenti, hogy a diplomáciai struktúrákon túl, Moszkva kezében volt még egy eszköz érdekei érvényesítésére: a Kommunista Internacionálé („Komintern”). A hivatalos államközi kapcsolatokat a Külügyi Népbiztosságon és a diplomáciai képviseleteken keresztül bonyolították. Mindaz, ami e keretek közé nem fért be: propagandatevékenység, az adott ország bizonyos társadalmi, nemzetiségi stb. csoportjainak megnyerése, munkásmozgalmi akciók szervezése, a kommunista pártok tevékenységének irányítása – a Komintern hatáskörébe tartozott. Mivel a Szovjetunió, mint állam érdekei sokszor nem estek egybe a világforradalom ügyét képviselő Komintern érdekeivel, a két szervezet között az 1920-as években nagyon komoly rivalizálás folyt; a konfliktusokat sokszor csak az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának Politikai Irodája tudta hatalmi szóval elsimítani. Az 1930-as évek végére azonban Sztálin mindkét szervezet felett szoros kontrollt épített ki, ezáltal mind a Külügyi Népbiztosság, mind a Komintern a főtitkári intenciók engedelmes végrehajtójává vált.2

A tisztogatások kapcsán a szakirodalom aláhúzza, hogy azok nagymértékben ártottak a Szovjetunió nemzetközi megítélésének a készülő háború előestéjén. A külvilág számára leginkább látható és érdeklődésére leginkább számot tartó két struktúra (a Külügyi Népbiztosság apparátusa és a Vörös Hadsereg tisztikara) sorainak megritkítása a nemzetközi politika porondján komoly kételyeket ébresztett Moszkva megbízhatóságával kapcsolatban. Vagyim Rogovin adatai szerint 1939 őszéig öt népbiztos-helyettes, 48 követ, 30 osztályvezető, 28 konzul és 113 egyéb munkatárs esett áldozatul a repressziónak.3 Az 1938−1941-es időszakra a személyi állomány jórészt kicserélődött. A Külügyi Népbiztosság vezetése 1939 májusától Vjacseszlav Molotov kezébe került. Ez nem egyszerűen a közvetlen főtitkári kontroll erősödését jelentette, de innentől kezdve Sztálin és Molotov gyakorlatilag kézi vezérléssel irányították a szovjet külpolitikát. „Centralizált diplomáciánk volt. A követek semmiféle önállósággal nem rendelkez-

Kolontári Attila

97

Kitekintő

tek… Sztálin és én mindent szorosan a kezünkben tartottunk. Akkor ez nem is lehetett másképp” – emlékezett vissza Molotov évtizedekkel később a háború előtti helyzetre.4 Molotov ebben az időben Sztálin legközelebbi bizalmasa volt, ez azonban nem jelentett egyenrangú partnerséget a két politikus között. Molotov helyetteseinek kinevezésére a sztálini káderpolitika logikája szerint került sor. A koncepciós perek hírhedt főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij és a belügyi apparátusból érkező, Berija bizalmasának számító Vlagyimir Georgijevics Gyekanozov Sztálin akaratából, Molotov ellenkezése dacára kerültek posztjaikra. Feladatuk többek között az volt, hogy hivatali főnökükkel szemben ellensúlyt képezzenek.5 * Az 1938-as csehszlovák válság közvetlenül is érintette a Szovjetuniót, amelynek kölcsönös segítségnyújtási szerződése volt Prágával. E meglehetősen egyértelműnek látszó szövetségesi elkötelezettséget azonban rafinált megszorító feltételek bástyázták körül. Itt mindenekelőtt a szerződéshez csatolt jegyzőkönyv második pontját kell megemlíteni, amely a következőképpen hangzott. „Egyidejűleg mindkét Kormány elismeri, hogy a kölcsönös segítségnyújtási kötelezettség közöttük a jelen Szerződésben meghatározott feltételek mellett csak akkor lép érvénybe, ha a megtámadott félnek Franciaország is segítséget nyújt.”6 A francia−csehszlovák−szovjet „együttműködés” amúgy is kölcsönös bizalmatlansággal volt terhes; az érvényben lévő konzultációs megállapodások dacára a felek mindegyike folytatott külön utas próbálkozásokat, mindegyikük puhatolózott a Berlinnel való megegyezés lehetősége iránt.7 További komoly repedések keletkeztek a francia−szovjet szövetségi rendszerben a spanyolországi polgárháború eseményeinek eltérő megítélése és kezelése kapcsán. A csehszlovák krízis idejére már mindkét fél belemanőverezte magát egy olyan helyzetbe, amikor szívesebben szabadultak volna meg a szerződésből adódó kötelezettségektől, mintsem, hogy eleget tegyenek azoknak. A „csehszlovák válsággal” párhuzamosan, részben azzal összefüggésben, a szovjet külpolitikán belül a „kollektív biztonság” elgondolását egyre inkább felváltotta egy izolacionista politika. Az átmenet fokozatosan történt, így volt olyan periódus, amikor akár ugyanattól a személytől ellentétes tartalmú megnyilatkozásokkal találkozhatunk az adott kérdésben. 1938 februárjában mind a Pravda, mind a Bolsevik című újság közölte Sztálin Válasz Ivanov elvtársnak című írását. Sztálin abban az elméleti kérdésben adott iránymutatást, hogy vajon véglegesnek tekinthető-e a szocializmus győzelme a Szovjetunióban. A válasz nemleges volt, mivel az ellenséges kapitalista környezet úgymond állandó kihívást és fenyegetést jelent a szocialista állam számára. Ezt a problémát Sztálin szerint csak úgy lehet megoldani, ha „a nemzetközi proletariátus komoly erőfeszítéseit egyesítjük szovjet népünk még komolyabb erőfeszítéseivel. Erősíteni és fejleszteni kell a szovjet proletariátus és a kapitalista országok munkásosztályának internacionalista kapcsolatait. Egy ellenünk irányuló támadás esetére meg kell szervezni, hogy a tőkés országok munkásosztálya segítséget nyújtson a mi munkásságunknak, ahogyan meg kell szervezni, hogy a mi munkásosztályunk is minden lehetséges módon támogassa a kapitalista országok proletariátusát… Egész népünket mozgósított állapotban kell tartani a katonai támadás veszélyével szemben, hogy semmiféle »véletlen esemény«, külső ellenségeink semmilyen trükkje ne érjen készületlenül bennünket.”8 A sztálini gondolatmenetben az osztályszempontú megközelítés felülírta az amúgy is halódó

Kolontári Attila

98

Kitekintő

„kollektív biztonsági rendszer” logikáját. A szovjet politika rezdüléseit nyomon követő Robert Coulondre francia követ azt a következtetést vonta le a megnyilatkozásból, hogy a főtitkár előkészíti a talajt a Szovjetuniónak egy esetleges európai fegyveres konfliktustól való távoltartásához.9 Amikor 1938 őszén Párizsban szerettek volna világos választ kapni arra, hogy mit tesz a Szovjetunió, amennyiben Németország megtámadja Csehszlovákiát, akkor a sztereotip kibúvó válasz az volt, hogy a francia segítségnyújtás előfeltétele a szovjetnek.10 A Csehszlovákia megsegítésében érintett két hatalom – Franciaország és a Szovjetunió – közül egyik sem óhajtotta a kártyáit kiteríteni, mindegyik előbb a másiktól szeretett volna garanciát kapni. Az egyre inkább a „süketek párbeszédére” hasonlító üzengetés végül a müncheni egyezménybe és a Szudéta-vidék elcsatolásába torkollott. A „rendezésnél” a Szovjetuniót kihagyták az „európai hatalmi koncertből” (ez a két világháború közötti időszakban állandó rémképe volt a szovjet diplomáciának). A szovjet magatartást vizsgálva azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy a Szovjetunió maga is a kívülálló szerepének megőrzésére törekedett. Moszkva tehát átmenetileg a háttérbe húzódott, kiváró pozícióba helyezkedett. A hivatalos megnyilatkozások a müncheni egyezményt és annak minden következményét (így az első bécsi döntést is) igazságtalannak, a csehszlovák nép akaratával ellentétesnek jelentették ki. * Az 1938-ban megindult területi változásoknak (Anschluss, München, első bécsi döntés) újabb, földcsuszamlásszerű lendületet adott az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet−német megnemtámadási szerződés és az ahhoz csatolt – elsősorban Moszkva által szorgalmazott – titkos záradék, amely a diplomácia „virágnyelvén” felosztotta a két nagyhatalom közé ékelődő területeket. A paktum és annak megkötése azóta is történészi, politikai vagy éppen érzelmi töltetű viták kereszttüzében áll. Próbálták kényszerű húzásnak beállítani, vagy éppen Sztálin legnagyobb tévedésének, esetleg erkölcsileg megengedhetetlen lépésnek is nevezték.11 Már Trockijnál megjelent, azt követően pedig nagy karriert futott be az a megközelítés, miszerint itt végeredményben a két diktátor egymásra találásáról, szövetségéről van szó, amely mintegy természetes következménye volt a két rendszer belső fejlődésének.12 A végső döntést, alapos mérlegelés és legközelebbi bizalmasaival való egyeztetés után, Sztálin valamikor augusztus 19−20-án hozta meg. A „fordulat” azonban nem volt előzmények nélküli. 1939 folyamán végig megfigyelhető, hogy Berlin és Moszkva kódolt és kevésbé kódolt üzeneteket küldött egymásnak a kapcsolatok javításának lehetőségéről, az erre irányuló szándékaikról. A szovjet diplomácia részben itt is a két világháború közötti időszak vezérfonalát követte, amikor a leginkább csak rémképeiben létező „müncheni egységfront” megbontására a német−szovjet megnemtámadási szerződés megkötését tekintette megfelelő eszköznek. A döntést elősegítette, hogy Hitler az adott pillanatban az érdekszférák elhatárolásával többet adott a szovjeteknek, mint amit a britekkel és a franciákkal való, nehézkesen alakuló tárgyalások során Moszkva remélhetett. Sztálin a Hitlerrel kötött alku pillanatában biztos volt benne, hogy ily módon, megszabadítva Németországot a kétfrontos háború rémképétől, egy nagy európai összecsapás felé egyengeti az utat. A főtitkár egy olyan szituációt tartott kívánatosnak, melyben a szembenálló felek az elhúzódó küzdelemben legyengítik egymást, a harcoló országokban

Kolontári Attila

99

Kitekintő

megérik a helyzet a társadalmi forradalomra, a Szovjetunió pedig haderejével döntő befolyást tud gyakorolni az események menetére. A történeti szakirodalomban éles vita tárgyát képezi, hogy vajon Sztálin a fenti gondolatokat már a paktum megkötése előtt, 1939. augusztus 19-én kifejtette-e a Politbüró tagjai előtt. „Háború vagy béke. Ez a kérdés kritikus szakaszba érkezett. Megoldása teljes mértékben attól függ, hogy milyen álláspontot foglal el a Szovjetunió… ha mi elfogadjuk az önök számára ismert német javaslatot a megnemtámadási szerződés megkötéséről, akkor Németország minden kétséget kizáróan megtámadja Lengyelországot, ebben az esetben Anglia és Franciaország belépése a háborúba elengedhetetlenné válik. Ilyen körülmények között jó eséllyel maradhatunk távol a konfliktustól, és előnyös helyzetben lévén megvárhatjuk, amíg eljön a mi időnk. Éppen ezt követelik saját érdekeink.”13 Szeptember 7-én, a Komintern-vezetők előtt tett kijelentései hitelességéhez azonban már nem férhet kétség, mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a sztálini gondolatmenet nem a paktum megkötésének következménye volt, hanem időben megelőzte azt. „A kapitalista országok két csoportja (gyarmatokban és nyersanyagban szegény, illetve gazdag országok) között háború folyik a világ újrafelosztásáért, a világ feletti uralomért. Nincs ellenünkre, hogy jól egymásnak essenek és meggyengítsék egymást. Nem rossz, ha Németország keze által megrendül a leggazdagabb kapitalista országok (elsősorban Anglia) helyzete. Hitler, anélkül, hogy ezt felfogná, vagy akarná, megrendíti, aláássa a kapitalista rendszert… Mi manőverezhetünk, támogathatjuk az egyik felet a másikkal szemben, hogy jobban egymásnak essenek. A megnemtámadási paktum most Németországot segíti, a következő pillanatban a másik felet kell támogatnunk.”14 „A kapitalista országok kommunistáinak határozottan fel kell lépniük saját kormányaik és a háború ellen. A háborúig teljesen helyénvaló volt a fasizmus és a demokratikus rendszerek szembeállítása. A háború alatt az imperialista hatalmak között ez a különbségtétel már helytelen.”15 A harcban álló felek közti különbségtétel (agresszor és agresszió áldozatai) ezen a ponton megszűnik, mindannyian ugyanannak az imperialista háborúnak lesznek a résztvevői, amelynek az 1914−18-as világégéshez hasonlóan, újabb országokat kell kiszakítania a kapitalista világrendszerből.16 A kommunista pártok „átállítása” az új irányvonalra a Kominternen keresztül nem ment teljesen zökkenőmentesen. A szeptember 8−9-én elkészült, és a kommunista pártoknak szétküldött új direktívákban pontosan visszaköszöntek a sztálini intenciók. „A jelenlegi háború imperialista és igazságtalan, melyben a harcban álló országok burzsoáziája egyformán bűnös. Ezt a háborút egyetlen országban sem támogathatja a munkásosztály, még kevésbé a kommunista pártok”. A kommunisták utasítást kaptak, hogy képviselőik ne szavazzák meg a háborús hiteleket országaikban, lépjenek fel saját országuk burzsoáziája ellen, a dolgozó tömegeknek pedig magyarázzák meg, hogy a háború csak nyomort és szenvedést hozhat számukra. Határozottan el kellett határolniuk magukat minden olyan akciótól, melynek célja a „fasiszta Lengyelország, a lengyel elnyomó rezsim” védelme volt. Ennek ellenére a Brit Kommunista Párt lapjának, a Daily Workernek a szeptember 11-i vezércikke a következő cím alatt jelent meg: Lengyelországot elárulni annyi, mint Nagy-Britanniát elárulni. Az angol kommunisták Moszkvával szembeni engedetlensége személycserékhez vezetett a párt élén: október elején a párt akkori első emberének, Harry Pollitnak távoznia kellett posztjáról, és kikerült a Politikai Irodából is.17 Moszkva 1939-től, kívül maradva a háborús cselekményeken, külpolitikájában sikerrel alkalmazta a „minimális kockázat – maximális haszon” elvét. 1939−1940 folyamán több

Kolontári Attila

100

Kitekintő

lépcsőben elfoglalta és beolvasztotta a szovjet államba a német−szovjet megállapodások során neki jutatott területeket. „Egyetlen revizionistának minősített állam, még Magyarország sem alkalmazta olyan sikerrel a revizionizmus politikáját, mint Oroszország, az a nagyhatalom, amelynek képviselője az antirevizionizmus prófétájaként tetszelgett Genfben.” – írta emlékirataiban Ullein-Reviczky Antal 1947-ben, a Szovjetunió háború előtti térnyerésével kapcsolatban.18 A Magyar Külügyminisztérium Sajtóosztályának egykori vezetője jól érzékelte azt az ellentmondást, amely az 1930-as évek szovjet retorikája és 1939−41 gyakorlata között feszült. A revízió és a status quo problémájához a Szovjetunió egészen másképp viszonyult, mint az egykori győztesek, illetve legyőzöttek. A szovjet külpolitika a kívülálló pozíciójából pillanatnyi érdekeinek megfelelően lehetett „revíziópárti” vagy „revízióellenes”, akár ugyanabban a relációban is. Számára ez pusztán taktikai kérdés volt, nemzetközi síkon a problémák megoldását a szocializmus világméretű győzelmétől remélték.19 Saját területi aspirációit Moszkva igyekezett elválasztani a Párizs környéki békék revíziójától, képes volt kivárni a megfelelő pillanatot érdekei érvényesítésére, és gondosan ügyelt az ideológiai csomagolásra. A szovjet érdekszféra-politika a vizsgált időszakban nem választható el a német−szovjet hatalmi versengéstől. Bármennyire is hangoztatták ugyanis akár Berlinben, akár Moszkvában a kétoldalú kapcsolatok stabil, jószomszédi jellegét,20 mindkét ország felső vezetése tisztában volt vele, hogy a két nagyhatalom közötti összecsapás elkerülhetetlen.21 A kérdés csupán az volt, hogy erre mikor és milyen kondíciók mellett kerül sor. A háború kezdeti szakasza Sztálin számításait igazolta: a konfliktus európai méretű háborúvá szélesedett, Moszkva pedig megőrizte a „nevető harmadik” pozícióját. 1940 tavaszának-nyarának látványos német sikerei, Franciaország összeomlása és a nyugati hadjárat gyors lezárása azonban alapjaiban borították fel a sztálini koncepciót. A szovjet−német kapcsolatok rendszerében ekkor jelentkeznek majd az első látható repedések. * A szovjet „revízió” első állomása Lengyelország volt. Az országot Sztálin Dimitrovval folytatott megbeszélésén olyan fasiszta államként jellemezte, amely elnyomja az ukránokat és beloruszokat. „Ennek az államnak a felszámolása a jelen viszonyok közt azt jelenti, hogy egy kapitalista, fasiszta állammal kevesebb lesz. Mi rossz lenne abban, ha Lengyelország szétverése eredményeképpen új területekre és újabb népességre terjesztenénk ki a szocializmust.”22 Ennek megfelelően a Komintern megtiltotta szekcióinak, hogy a kommunisták belépjenek a spanyol nemzetközi brigádok mintájára Lengyelország megsegítésére formálódó légiókba.23 A szovjet akció kapcsán érdemes felhívni a figyelmet az időzítésre. Német részről már szeptember 3-án szorgalmazták, hogy a Vörös Hadsereg kezdje meg előrenyomulását. Molotov azonban a következőt válaszolta az ezt firtató Schulenburgnak: „Egyetértünk Önökkel, hogy a megfelelő pillanatban teljességgel elkerülhetetlen lesz konkrét lépések megtétele. Úgy véljük azonban, hogy ennek az ideje még nem jött el.”24 Míg tehát Berlin minél hamarabb be akarta vonni Moszkvát a közös akcióba, addig a szovjetek igyekeztek olyan látszatot adni a fejleményeknek, hogy itt nem Lengyelország negyedik felosztásáról van szó, hanem olyan kényszerhelyzetről, amikor Lengyelország összeomlása következtében a szovjet kormány az ország biztonsága érdekében kénytelen határozott ellenintézkedéseket tenni. Ezt sugallta az a jegyzék is, amelyet a moszkvai lengyel követnek, Wacław Grzybowskinak szándékoztak

Kolontári Attila

101

Kitekintő

átnyújtani. „A német−lengyel háború bebizonyította Lengyelország életképtelenségét… Varsó, mint lengyel főváros nem létezik többé. A lengyel kormány szétesett, nem ad életjelt magáról. Ez azt jelenti, hogy a lengyel állam és kormánya gyakorlatilag megszűnt létezni… A szovjet kormány nem viszonyulhat közömbösen ahhoz, hogy a Lengyelország területén élő vérrokon beloruszok és ukránok védtelenül maradtak, kiszolgáltatva a sors szeszélyének.”25 De erre utal az a körülmény is, hogy a Vörös Hadsereg egységeinek az eredeti parancs értelmében szeptember 12-éről 13-ára virradóra kellett volna átlépni a szovjet−lengyel határt. Mivel Varsó német elfoglalása késett, ezért az akciót szeptember 17-ére halasztották.26 A belső használatra készített dokumentumok egyébként kevésbé voltak szemérmesek a szóhasználatot illetően. Az alakulatoknak kiadott parancsban a következőképpen határozták meg a harcfeladatot: „meg kell semmisíteni és fogságba kell ejteni a lengyel haderő alakulatait, melyek az ország felosztásának vonalától [!] keletre helyezkednek el.” 27 Lépésüket a szovjetek igyekeztek a német katonai akciótól elválasztva láttatni, így a külvilág számára elsődlegesen az etnikai momentumot, a belorusz és ukrán lakosság felszabadítását, illetve védelmét hangsúlyozták. Érvelési pozíciójukat erősítette az a körülmény is, hogy a szeptemberi területcserével (Litvánia szovjet érdekszférába sorolása, a Varsótól keletre eső lengyel területek átengedése Németországnak) a Szovjetunió nyugati határa nagyjából a Curzon-vonalat követte, amit annak idején maguk az angolok és franciák javasoltak. A szovjet argumentumok Londonban és Párizsban nem voltak hatástalanok. Szorult helyzetükben mind a britek, mind a franciák azzal áltatták magukat, hogy a nyugati irányú szovjet térnyerés végső soron a német érdekekkel szemben történik. Richard Austen Butler külügyminiszter-helyettes egyenesen kijelentette Ivan Majszkij londoni szovjet követnek, hogy a brit kormány egy etnikai jellegű, csökkentett területű Lengyelországban gondolkodik, és szó sem lehet Nyugat-Ukrajna, valamint Nyugat-Belorusszia visszaadásáról a lengyeleknek.28 A szovjet akció tehát − Lengyelország német lerohanásával ellentétben − nemhogy hadüzenetet, de még formális tiltakozást sem váltott ki a hivatalos brit és francia politikai körök részéről. Némileg más forgatókönyv szerint zajlott a balti államok bekebelezésének közel egy évig húzódó folyamata. Az Észtországgal, Lettországgal és Litvániával aláíratott kölcsönös segítségnyújtási szerződések nemcsak tartalmilag, de szinte szövegszerűen is megegyeztek. A szovjet csapatkontingensek megjelenése a balti országokban 1939 őszén egyelőre nem járt együtt a rendszer szovjetizálásával. Ahogy Sztálin jellemezte a helyzetet: „Megtaláltuk azt a formát, amely lehetővé teszi, hogy ezeket az államokat a Szovjetunió érdekszférájába kapcsoljuk. Eközben szigorúan tiszteletben kell tartanunk belső rendszerük önállóságát […]. Nem fogunk törekedni a szovjetizálásukra. Eljön az idő, amikor ezt maguk teszik meg.”29 A látszólagos szovjet mérséklet ismét elérte a kívánt hatást a nyugati hatalmaknál. Amint Jakov Szuric párizsi követ jelentette 1939. szeptember 30-án Moszkvába, francia részről elismeréssel nyugtázták, hogy a szovjet érdekek védelme a balti térségben együtt jár az érintett államok szuverenitásának tiszteletben tartásával.30 Ugyanakkor a szovjet vezetők nem riadtak vissza a nyílt fenyegetéstől sem. A kereskedelmi tárgyalásokra Moszkvába érkező Karl Selter észt külügyminisztert Molotov minden kertelés nélkül megfenyegette, hogy amennyiben nem írja alá a kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amely szovjet katonai bázisok létrehozását teszi lehetővé észt területen, úgy a Szovjetunió keményebb eszközökkel fog gondoskodni saját biztonsága védelméről.31 A nagyobb

Kolontári Attila

102

Kitekintő

nyomaték kedvéért harckészültségbe helyezték a lett és az észt határ mentén állomásozó szovjet alakulatokat. Végül mindkét balti állam engedett, Litvánia esetében pedig napokon múlt, hogy német protektorátussá vagy szovjet tagköztársasággá válik-e.32 A balti államok szovjetizálásának időpontja 1940. május-júniusában érkezett el. A nyugati hadszíntéren elért gyors német sikerek arra ösztönözték Moszkvát, hogy szorosabb kontrollt építsen ki a térség felett. A szovjetek helyzetét megkönnyítette, hogy itt már kevésbé kellett figyelni London, és főleg Párizs reakcióira. Ennek megfelelően érvrendszerük is elnagyoltabb volt. A külvilág és saját országuk közvéleménye felé a „balti antant” szovjetellenes tevékenységét, a három állam Moszkva ellen irányuló katonai szövetségét hangsúlyozták, amely hol angol−francia, hol német támogatásra építette a maga terveit, úgymond komolyan fenyegetve ezzel a Szovjetunió biztonságát. (A „balti antant” néven ismert együttműködési megállapodást az érintett államok 1934-ben írták alá, azt a Szovjetunió annak idején üdvözölte, és 1939 őszén sem emelt kifogást ellene.) Természetesen a balti államok politikai elitje szívesen megszabadult volna a rájuk kényszerített szerződések ódiumától és a szovjet katonai jelenléttől, de 1940 késő tavaszán, kora nyarán semmiféle aktív tevékenység kifejtésére nem volt képes ebben az irányban. A másik érv, a szovjet katonák elleni támadások, szovjet katonák elrablása, szintén gyenge lábakon állt. Az esetek többségéről utólag bebizonyosodott, hogy vagy dezertálásról volt szó, vagy átmeneti, engedély nélküli távollétről, amely rendszerint ivászatba torkollott.33 A fenti mozzanatok tehát nem okai voltak a már elhatározott szovjetizálásnak, hanem Moszkva szándékainak igazolására szolgáltak. Az időzítés pedig a balti térségen kívüli események alakulásával állt összefüggésben. A Finnország elleni háború nagymértékű presztízsveszteséget jelentett a Szovjetunió számára. Nem csak azért, mert a külvilág szemében ez esetben egyértelmű agresszornak tűnt fel − emiatt 1939 decemberében kizárták a Népszövetségből −, de azért is, mert a Vörös Hadsereg hónapokig nem tudta megtörni a finnek ellenállását. Természetesen itt is gondoskodtak a háború „igazságos és jogos” jellegéről (mainilai incidens), és dühödt sajtókampányt folytattak a „népellenes, háborús gyújtogató finn rezsim” ellen.34 Finnország ellenállt a rá nehezedő nyomásnak, nem volt hajlandó a szovjetek által javasolt határkiigazítás elfogadására, kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírására, és abba sem egyezett bele, hogy területén szovjet támaszpontok létesüljenek. Szovjet részről egyébként már 1938 augusztusában (tehát még „München” előtt!) olyan követeléseket támasztottak, melyek elfogadása súlyosan sértette volna Finnország szuverenitását. Ezek szerint a Szovjetunió garantálta volna Finnország területi integritását és katonai segítséget nyújtott volna annak megvédéséhez, közreműködött volna a finn védelmi erők felfegyverzésében, hozzájárult volna az Aaland szigetek remilitarizálásához, ha a szigeteket ő maga is használhatja. A Szovjetunió katonailag meg kívánta erősíteni a Hogland- (Suursaari-) szigetet a Finn-öböl keleti részén.35 A háború során a kezdeti cél − a határmódosításokon túl − Finnország teljes belső rendszerének átalakítása volt, mint ahogy valószínűleg a lépésenként megtett finn engedmények is ehhez vezettek volna. Az Otto Kuusinen vezette finn bábkormány (a Finn Demokratikus Köztársaság Népi kormánya) létrehozása Teriokiban, a vele megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés, a Finn Kommunista Párt Központi Bizottságának Moszkvában megszövegezett kiáltványa a finn néphez − mind erről tanúskodnak.36 Csak a katonai kudarcok és a nemzetközi bonyodalmak miatt ért véget a háború a határkiigazításhoz vezető moszkvai békével, 1940. március 12-én. A szovjet politikai

Kolontári Attila

103

Kitekintő

vezetésnek és propagandagépezetnek pedig fel kellett dolgoznia azt a tapasztalatot, hogy a finn dolgozók tömegével szálltak szembe a „felszabadító” Vörös Hadsereggel. Moszkva azonban továbbra sem mondott le Finnország szovjetizálásának tervéről. Molotov 1940. novemberi berlini látogatása során makacsul, ugyanakkor eredménytelenül követelte, hogy a német csapatok hagyják el Finnországot, és az 1939. augusztus 23-i titkos záradék alapján az ország kerüljön teljes egészében szovjet érdekszférába. A berlini látogatás kapcsán találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy Németország európai hegemóniáját érezve, Moszkva kísérletet tesz a neki juttatott érdekszféra kiterjesztésére. A tervezett szovjet terjeszkedés iránya ez esetben megfelelt a cári külpolitika tradícióinak. A szovjet elképzelések között az alábbiak szerepeltek: a Duna-delta megszerzése, kölcsönös segítségnyújtási szerződés Bulgáriával, katonai támaszpontok az országban, továbbá a tengerszorosok feletti kontroll biztosítása.37 A fenti elképzeléseket azonban az éleződő német−szovjet viszony közepette nem sikerült keresztülvinni. * Ami a magyar revíziós törekvésekhez való szovjet viszonyt illeti, ezen a téren is a szovjet külpolitika már említett prioritásainak, valamint a szovjet−német hatalmi versengés-együttműködés kettősségének volt meghatározó szerepe. Magyarország Csehszlovákiával szembeni revíziós törekvéseit Moszkva határozottan ellenezte.38 A diplomáciai lépések terén ez kimerült abban, hogy a szovjet diplomaták a kétoldalú megbeszélések során elégedetlenségüknek adtak hangot a magyar magatartással kapcsolatban. 1938. október 17-én Vlagyimir Patyomkin külügyi népbiztos-helyettes közölte a magyar területi követeléseket részletező Jungerth-Arnóthy Mihály moszkvai magyar követtel, miszerint ők a müncheni egyezményt igazságtalannak és jogtalannak tartják, ezért minden olyan fejleményt helytelenítenek, amely ezzel áll összefüggésben.39 Molotov – már az első bécsi döntés után – az októberi forradalom évfordulójának előestéjén, a Nagyszínházban tartott beszédében is mindössze egy rövid mondatot szentelt Magyarországnak. Miután hosszasan ecsetelte, hogy a négy nyugati imperialista hatalom hogyan győzte le a csehszlovák kormányt, utalt arra, hogy Lengyelország szintén kivette részét a zsákmányból, továbbá „mohón leharapta a maga jókora falatját Magyarország is”.40 Jungerth sikertelenül próbálkozott azzal, hogy politikai beszélgetései során a kérdés hátterének megvilágításával Magyarország irányában kedvezőbb, megértőbb állásfoglalásra bírja a szovjeteket. Ez még akkor is igaz, ha Budapestre küldött jelentéseiben, vagy a háború után papírra vetett feljegyzéseiben a követ sokszor arról számolt be, hogy fejtegetéseivel sikerült meggyőznie egyik vagy másik szovjet diplomatát.41 A szovjet külügyi dokumentumokban Magyarország olyan országként tűnik fel, amely visszafordíthatatlanul elkötelezte magát a fasiszta Németország oldalán.42 A Szovjetunió továbbra is érzéketlen maradt Magyarország sajátos, a trianoni békeszerződésből adódó problémái iránt. A szovjet diplomácia a kérdésben semmiféle olyan koncepcióval nem rendelkezett, amely az adott nemzetközi helyzetben a magyar politika és közvélemény számára elfogadható lett volna. A diplomaták viszonylagos visszafogottsága a tiltakozás terén a München után kialakult helyzettel, a szovjetek kivárási taktikájával magyarázható. Az első bécsi döntés elítélése azonban a dokumentumok nyelvezetéből egyértelműen kiolvasható. Viktor Plotnyikov budapesti ügyvivő egyik jelentésében például következetesen „meg-

Kolontári Attila

104

Kitekintő

szállt területekről” beszélt, és kizárólag a magyar bevonulás negatív következményeit hangsúlyozta: „fasiszta leszámolás” a zsidó lakossággal, a közigazgatás helyi közegeinek felváltása „budapesti jövevényekkel”, nagyarányú áremelkedés, a gazdasági helyzet romlása. Az elégedetlenség − a jelentés szerint − helyenként magyarellenes tüntetéseket eredményezett „Vissza Csehszlovákiába!” jelszóval.43 A szovjet sajtóban, a csehszlovák válság kiéleződésével párhuzamosan, heves kampány indult Magyarország ellen; a „fasiszta” és az „agresszor” kifejezések állandó jelzőkként társultak az ország neve mellé. A magyar politikusokat úgy ábrázolták, mint akik kizárólag Berlin és Róma gátlástalan kiszolgálásában, a magyar nép és a nemzeti kisebbségek elnyomásában jeleskednek. „Ez a királyság története során a kora középkortól Trianonig sok istent szolgált. A magyar feudális osztály kiszolgálta a lengyel királyokat [sic – K. A.], a török szultánokat, a Szent Római Birodalom császárait, az osztrák Habsburgokat, sőt a cseh királyokat és az augsburgi Fugger-bankházat is. Kései utódai pedig Hitlert és Mussolinit szolgálják.”44 „A magyar fasizmus igényt tart Szlovákiára és Prikarpatszkaja Rusz egy részére, a közös határra a pánok Lengyelországával, szemmel láthatóan azért, hogy kényelmesebben tudjanak vadászatra utazni egymáshoz.”45 Az első bécsi döntés után pedig az újságok olyan adatokat közöltek a Magyarországhoz került területek nemzetiségi összetételéről, melyeknek semmi közük nem volt a valós viszonyokhoz. Így például Kassa körzetében 77,2%-nyi szlovák és cseh lakosságról, és mindössze 12,5%-os magyar népességről írtak. Ugyanezek a számadatok Losonc körzetében: 68,7% – 25,8%, Léva vidékén: 68,6% – 27,7%. A munkácsi körzetben 56,3%-os ukrán [!] népesség mellett mindössze 18%-nyi magyart említettek.46 Kárpátalja esetében a fenti kép újabb árnyalatokkal gazdagodott. A terület magyar birtokbavételével végül is a szovjetek számára egy kevésbé rossz forgatókönyv valósult meg. Kárpátalja kapcsán diplomáciai berkekben és a korabeli sajtóban többször elhangzott az „ukrán Piemont” kifejezés. Emögött az a feltételezés húzódott meg, hogy a terület kiindulópontja lehet egy német védnökség alatt álló Nagy-Ukrajna megteremtésének.47 „Különös figyelemmel kísérik Moszkvában a rutén föld sorsát. A külpolitika hivatalos vezetői meg vannak győződve, hogy Ruszinszko jelenlegi formájában életképtelen, és hogy csak úgy tartható fenn, ha Németország, szovjetellenes politikai céljai érdekében, nagy pénzáldozatokkal fészkeli be ott magát. Ez a megoldás érthetően erős ellenszenvvel találkozik Moszkvában, mivel leplezetlen támadási célzatot jelentene a Szovjetunióval szemben” – írta egy jelentésében Jungerth.48 Az ukrán kérdés az egyik volt azok közül, melyek mentén Berlin és Moszkva között 1939 elejétől kezdve megindult az üzenetváltás a kapcsolatok normalizálásának szándékáról. Január 12-én Hitler birodalmi kancellár a diplomáciai testület újévi fogadásán közölte Alekszej Merekalov berlini szovjet követtel, hogy Németországnak nincsenek Ukrajnával kapcsolatos, szovjet érdekeket sértő tervei.49 1939. március 10-én Sztálin a XVIII. kongresszuson tartott főtitkári beszámolója külpolitikai részében terjedelmes részt szentelt Kárpát-Ukrajna problémájának. A gondosan felépített, helyenként erős iróniával tarkított beszéd nem annyira a küldötteknek, mint inkább Németországnak és Hitlernek szólt. A Kárpátalja és Ukrajna „körül csapott zajt” Sztálin az angol és francia politikai körök mesterkedésének tulajdonította, akik mindent elkövetnek, hogy konfliktust provokáljanak Németország és a Szovjetunió között. Egyébként is nevetségesnek tartotta a főtitkár, hogy a „muslicához” (Kárpátalja) csatolják az „elefántot”(Szovjet-Ukrajnát). 50

Kolontári Attila

105

Kitekintő

Kárpátalja tehát átmenetileg kikerült a német és a szovjet érdeklődés homlokteréből, ami megkönnyítette Magyarország számára a terület elfoglalását. A szovjetek ezúttal inkább csak megszokásból tiltakoztak, figyelmüket és energiájukat ekkor már a német relációban terezett változás előkészítése kötötte le. A tiltakozás egyébként közvetett formában történt, mivel 1939 márciusában, az Antikomintern Paktumhoz történt magyar csatlakozás miatt, Budapest és Moszkva között a diplomáciai érintkezés szünetelt. 51 Kárpátalja kérdése új megvilágításba került, amikor 1939 őszén, Lengyelország felosztását követően a Szovjetunió közvetlenül is szomszédja lett Magyarországnak. A magyar vezetés számára fontos volt annak tisztázása, hogy Moszkva mennyire tekinti véglegesnek az új határt, megáll-e a szovjet expanzió a Kárpátok gerincén. A területre ugyanis, mondván, hogy ukránok lakják, már a 19. századi orosz politikai pánszlávizmus szemet vetett.52 A kérdésben tanúsított szovjet magatartás kiválóan példázza a kétszintes külpolitika működési mechanizmusát. Hivatalos csatornákon keresztül a szovjetek semmi olyasmit nem mondtak vagy tettek, ami Budapesten aggodalomra adott volna okot. Mihail Kalinyin, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke 1939 októberében hangsúlyozta Kristóffy József, az új magyar követ előtt, hogy a Szovjetuniónak semmiféle követelése nincs Magyarországgal szemben. Patyomkin külügyi népbiztos-helyettes a magyar−szovjet határról pedig kijelentette, hogy az a legstabilabb határszakasz egész Európában. 53 Hasonlóan megnyugtatóan hathattak a korabeli magyar közvéleményre és politikai elitre az 1848−49-es honvédzászlókat Magyarországra kísérő Anton Geraszimov szovjet vezérkari ezredes szavai: „Attól sose félhet Magyarország, hogy a mai Ruszinszkóból akár egy talpalatnyi földet is igényelne a szovjet, aminek többek között két fontos oka van: a jelenlegi természetes határt megbontani teljesen felesleges lenne azért a néhány talpalatnyi földért, sőt mindenütt természetes határokra törekszenek. A 200 milliós Oroszországnak nincs szüksége a ruszinokra.”54 Ebből a „kórusból” csak egyetlen helyen hallhattak volna ki disszonanciát a figyelmes fülek, amikor is Molotov 1940. június 25-én úgy fogalmazott Schulenburgnak, hogy a szovjet kormány „nem vetette fel Magyarországnak Kárpátalja hovatartozásának kérdését, mivel azt nem tartja aktuálisnak”55 A megfogalmazásban benne rejlett, hogy a kérdés előbb-utóbb aktuálissá válhat. A németek valóban megpróbálták kijátszani a magyarok Romániával kapcsolatos aspirációinak mérséklésére ezt az ütőkártyát, Budapesten azonban ekkor erre kevésbé figyeltek.56 1940 nyarán a magyar külpolitika irányítói elsősorban arra koncentráltak, hogyan lehetne kamatoztatni a Románia elleni szovjet fellépést a magyar revíziós célok megvalósítása érdekében. Más csatornákon keresztül azonban a magyar kormány olyan értesülésekhez juthatott, amelyek korántsem tűntek olyan megnyugtatóaknak, mint a szovjet diplomaták kijelentései. A Szputnyik agitatora c. újság 1939. december 24-i száma térképet és rövid ismertetőt közölt Magyarországról. A térképen a trianoni határokat és az első bécsi döntés következtében visszakerült területeket vastag vonallal jelölték; Kárpátalját (a térképen „Kárpát-Ukrajna”) e vastag vonalon kívül ábrázolták, és a magyar hadsereg által megszállt területként említették. Kárpátalját a Szovjetuniótól mindössze egy vékony vonal választotta el. A cikkről beszámoló Kristóffy nem minden aggodalom nélkül jegyezte meg, hogy a Románia részeként el nem ismert Besszarábiát is ily módon szokták feltüntetni a térképeken.57 Az intenzív kárpátaljai kommunista tevékenység, az illegális röplapok jelszavai mind arról tanúskodnak, hogy Moszkvának igenis voltak tervei a területtel.58

Kolontári Attila

106

Kitekintő

A moszkvai rádió Budapesten fogott adásainak hangvétele kifejezetten ellenséges volt: Magyarországot második Finnországnak nevezték, ahol a britek és franciák, a lengyel menekülteket felhasználva, szovjet- és németellenes propagandát fejtenek ki a háborús konfliktus kiszélesítése érdekében. A Szovjetuniónak ugyan nem áll szándékában a magyar belügyekbe beavatkozni, de egy második Finnország létét a Kárpátokban nem fogja eltűrni − hangoztatták.59 A szovjet célok és az ehhez rendelt taktika Rotman Miklós visszaemlékezéseiből válnak világossá. A kommunista párt kárpátaljai területi bizottságának egykori titkára beszámolt Schönherz Zoltán 1939. őszi, moszkvai utazásának eredményeiről. Schönherz, a kassai illegális pártbizottság titkára a Komintern vezetőivel, Georgi Dimitrovval, Dmitrij Manuilszkijjel és Klement Gottwalddal tárgyalt a kárpátaljai helyzetről, és a tőlük kapott utasításokkal a tarsolyában érkezett vissza Magyarországra. Az instrukciók értelmében a kommunista tevékenységnek erősítenie kell Kárpátalja – a magyar kormány által is elismert – különállását. Parasztszövetséget, paraszttársaságokat, majd kedvező körülmények esetén egy legális parasztpártot kell létrehozni Kárpátalján. Egy olyan népi nemzetgyűlés összehívásán kell munkálkodni, amely az állami hovatartozásról is dönteni hivatott „a nemzetek önrendelkezési jogának lenini elve” alapján.60 Az „első szinten” kiváró szovjet politika a „második csatornán” keresztül igyekezett előkészíteni a hazai és a nemzetközi közvéleményt arra az esetre, ha Kárpátalja kérdése „aktuálissá válik”. Új szempontok merülnek fel a magyar revíziós követelések szovjet megítélésénél a román relációban. Ezek tisztázása annál is inkább fontos, mert a magyar történeti köztudatban gyakran felbukkan az a vélekedés, hogy a Szovjetunió Magyarországnak juttatta volna Erdélyt, ha az ország semleges marad a német−szovjet háborúban. „Ősforrásként” Kristóffy József 1941. június 23-i, a Molotovval lezajlott találkozójáról Budapestre küldött táviratának egy mondatára szokás hivatkozni, miszerint a Szovjetuniónak „nem volt észrevétele, hogy a magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele.”61 Azon túlmenően, hogy a távirat szovjet dokumentumpárjában semmiféle jövőre vonatkozó kitétel nem szerepel, és Molotov csak a múltbeli területi növekedésről (protyiv oszusesztvljonnogo uvelicsenyija tyerritorii) tesz említést, a beállítás egyéb szempontból is problematikus. A „megvalósult területi növekedés” értelemszerűen a második bécsi döntőbírósági eljárás határozatait jelentette, amit a Szovjetunió annak idején erősen sérelmezett. Hivatalos diplomáciai csatornákon keresztül magát a metódust és a konzultáció elmaradását nehezményezte. A Komintern vonalán, a magyar és a román kommunisták részére megfogalmazott instrukciókban a tartalmi elemeket támadta. Eszerint a döntés imperialista diktátum, amely figyelmen kívül hagyja az érintett népek akaratát, és Észak-Erdélyért cserébe Magyarország saját függetlenségének elvesztésével fog fizetni. A direktíva a magyar és a román kommunisták feladatává tette, hogy harcoljanak a reakciós uralkodó körök ellen, a két ország dolgozóinak proletár szolidaritásáért és a Szovjetunióhoz való közeledésért.62 Moszkva magatartását ezen a téren 1940 folyamán nem valamiféle „történelmi igazságérzet” vagy Magyarország iránti szimpátia, hanem döntően két nagyon is reálpolitikai mozzanat befolyásolta. Az egyik az, hogy a szovjeteknek is voltak területi igényei Romániával szemben, így a magyar (és a bolgár) törekvések „támogatása” fokozott nyomásgyakorlást tett lehetővé Bukarestre. A másik, hogy az egyre feszültebbé váló szovjet−német viszony tükrében a szovjetek számára kapóra jött volna, ha egy

Kolontári Attila

107

Kitekintő

magyar−román konfliktus során zavar keletkezik Németország szövetségi rendszerében és gazdasági hátországában. A Besszarábia és Észak-Bukovina birtokbavételét megelőző egyeztető tárgyalásokon Molotov német és olasz diplomaták előtt úgy fogalmazott, hogy Magyarország és Bulgária Romániával szembeni területi követeléseinek „van alapja”.63 A kijelentés annak biztos tudatában hangzott el, hogy az a megfelelő csatornákon keresztül eljut a címzettekhez: Budapestre, illetve Szófiába. Az üzenet ugyanakkor nem csak a magyaroknak és a bolgároknak szóló biztatás volt, hanem figyelmeztetés Berlinnek és fenyegetés Bukarestnek. A megfogalmazásban benne rejlett, hogy Romániának egyszerre három szomszédjától is tartania kell, jobban teszi tehát, ha eleget tesz a szovjet kívánalmaknak, elejét véve a három állam esetleges együttes fellépésének. A németeket pedig arra próbálta ösztönözni, hogy amennyiben Romániában továbbra is ellenőrzésük alatt kívánják tartani az eseményeket, ha biztosítani akarják gazdaságuk és hadseregük számára a nélkülözhetetlen román olajszállításokat, akkor maguk is az engedékenység irányába befolyásolják a román kormányt. Fontos megjegyezni, hogy a szovjet kormány a besszarábiai akció előtt közvetlenül nem egyeztetett a magyarokkal (és a bolgárokkal sem), ami arra utal, hogy nem kívánta stratégiai partnerként bevonni ezt a két országot a probléma megoldásába. A Bukarestnek 1940. június 26-án átnyújtott ultimátumról a magyar fővárosban először Bárdossy László bukaresti követtől értesültek.64 A kétoldalú szovjet−magyar diplomáciai érintkezés során természetesen mind Moszkvában, mind Budapesten többször szóba került a „román kérdés”. Nyikolaj Saronov szovjet követ az ultimátum átadásának másnapján, június 27-én arról érdeklődött UlleinReviczky Antalnál, hogy a magyarok nem kívánnak-e háborút kezdeni Románia ellen, amennyiben igen, akkor felkészültek-e rá.65 Kristóffy József moszkvai követet még június 23-án utasította Csáky István külügyminiszter, hogy próbálja meg kipuhatolni, miként gondolkodnak Moszkvában a román−magyar problémáról. A feladat nem bizonyult könnyűnek, mert Kristóffy szovjet tárgyalópartnerei, Molotov külügyi népbiztos és helyettese, Vlagyimir Gyekanozov csak igen általános formában nyilatkoztak a magyar igények „megértéséről”. Gyekanozov politikai naplójában saját bevallása szerint szándékosan tért ki a határozott állásfoglalás elől a magyar diplomáciát leginkább érdeklő kérdésben, nevezetesen hogy a Szovjetunió miként reagálna egy Romániával szembeni magyar fellépésre.66 Bár a következő hetekben Kristóffy némi kedvező elmozdulást vél felfedezni a szovjet álláspontban, még a válság tetőfokán, a Turnu Severin-i tárgyalások megszakadásának időpontjában sem sikerült semmi közelebbit megtudnia a Szovjetunió várható magatartásáról. „Egy óra beszélgetésünk a legbarátságosabb hangon folyt le ugyan, de Molotov láthatóan igyekezett úgy megválogatni szavait, hogy azokba az általános barátságos kijelentéseken túl konkrét ígéretet ne lehessen belemagyarázni” – összegezte Kristóffy a találkozó tapasztalatait Budapestre küldött számjeltáviratában.67 Kristóffy – a várható magyar−román katonai konfliktus fényében – konkrét kívánságokkal jelentkezett a külügyi népbiztosnál: Moszkva ne csökkentse az új szovjet−román határon állomásozó csapatai számát és harckészültségi fokát, adjon el Magyarországnak bombázó- és vadászrepülőgépeket, továbbá kérte, hogy a szovjet sajtó tanúsítson barátságos magatartást Magyarország irányában.68 Csáky utasításával tulajdonképpen „tippet adott” Moszkvának, hogy melyek lennének azok a szovjet lépések, melyek Magyarországot a fegyveres megoldás vállalására bátorítanák. Ezekből

Kolontári Attila

108

Kitekintő

a szovjet kormány azt lépte meg, amit a Berlinnel való nyílt konfrontáció kockáztatása nélkül megtehetett. A bécsi döntés előestéjén jegyzékben fenyegette meg Romániát, hogy amennyiben folytatódnak a határincidensek és szovjet részről veszteségek lesznek, úgy a következményeket a román kormánynak kell viselnie.69 A szovjet lépés azonban nem érte el a szándékolt eredményt, mivel Hitler – eredeti szándékaival ellentétben – a döntőbírósági megoldással átmenetileg elhárította egy magyar−román háború lehetőségét a német szövetségi rendszeren belül. A Jugoszláviával szembeni magyar fellépés egyértelműen kiváltotta a szovjet politika rosszallását. Jugoszlávia körül, és általában a Balkánon, 1941 tavaszán bonyolult nagyhatalmi játszma folyt. Ennek eredményeként német részről kikényszerítették az ország csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez, majd ezt követően az angol és a szovjet titkosszolgálatok nekiláttak egy belpolitikai fordulat előkészítésének. A szovjet szál pontos részletei egyelőre nem rekonstruálhatók. Az akció lebonyolítására Belgrádba vezényelték Mihail Abramovics Milsteint, a GRU parancsnokhelyettesét.70 A szakirodalom egy része rámutat arra, hogy Bozsin Szimics ezredes, a „Fekete kéz” egykori tagja, aki fontos szerepet játszott a március 27-i belgrádi fordulatban, szoros kapcsolatban állt a szovjetekkel. 1941. január-februárjában Moszkvában járt, otthon pedig állandó összeköttetést tartott fenn Musztafa Golubiccsal, a szarajevói merénylet résztvevőjével. Golubics ekkor a Jugoszláv Kommunista Párt tagja és a szovjet katonai felderítés rezidense volt Jugoszláviában.71 Szudoplatov adatai szerint a puccs sikeres lebonyolításában még egy szovjet ügynök játszott fontos szerepet – Milan Gavrilovics, Jugoszlávia moszkvai követe.72 A jugoszlávok a fordulatot követően katonai szövetséget szerettek volna tető alá hozni a szovjetekkel, kölcsönös segítségnyújtási kötelezettséggel, míg Moszkva mindössze egy barátsági és megnemtámadási szerződés megkötésére mutatott hajlandóságot. Az április 6-án, moszkvai idő szerint hajnali három órakor aláírt megállapodás végül is olyan kompromisszumot tartalmazott, ami a szovjet elképzelésekhez állt közelebb, mivel nem írt elő konkrét cselekvési formákat, mindössze annyit tartalmazott, hogy amennyiben a szerződő felek egyikét támadás érné, a másik fél továbbra is a baráti viszony politikáját (polityika druzsesztvennih otnosenyij) folytatja a megtámadottal szemben.73 A magyar háborúba lépés megítélése kapcsán Moszkva értelemszerűen figyelmen kívül hagyta azt a „finomságot”, hogy ez esetben a magyar érvelés logikája szinte 100%-ig megegyezett azzal, ahogyan korábban a szovjetek próbálták igazolni a maguk Lengyelország elleni akcióját. Mindkét érvelés alapját az alábbi indokok szolgáltatták: annak az államnak a szétesése (a térségben kialakult hatalmi vákuum), amellyel megnemtámadási (örök barátsági) szerződés volt érvényben; a vérrokon nemzeti kisebbségek (ukránok, beloruszok, magyarok) védelme; egy valamikor létezett és nemzetközileg elismert politikai határvonal elfoglalása (ezeréves határok, Curzon-vonal). A magyar érveket Bárdossy László körtávirata alapján Kristóffy József 1941. április 12-én hozta Andrej Visinszkij tudomására. A külügyi népbiztos helyettese egyáltalán nem mutatkozott megértőnek. Utalt arra, hogy Magyarországnak is vannak nemzetiségei, Magyarországot is érheti hasonló szerencsétlenség, mint Jugoszláviát. A kijelentést Kristóffy burkolt fenyegetésként értékelte, szerinte a közeljövőben számítani lehet a „ruténkérdés” felvetésére.74 A Szovjetunió elleni német támadás azonban minden erre irányuló esetleges szándékot felülírt, és Kárpátalja átengedését a hatalomba visszasegített csehszlovák politikusoktól kellett később kicsikarnia Moszkvának.

Kolontári Attila

109

Kitekintő

* Összességében elmondhatjuk, hogy a térségben 1939−1941 között lezajlott területi átrendeződés során a Szovjetunió − amennyiben érintett volt − kezdeményező szerepet játszott; más változásokat pillanatnyi érdekeiből kiindulva támogatott, tudomásul vett vagy éppen ellenzett. A szovjet lépéseket nem lehet kizárólagosan a kétségtelenül létező és nagyon komoly német kihívásra adott kényszerű reakciónak tekinteni. Moszkva nem egyszerűen csak szövetségi rendszert épített ki maga körül az érdekszférájába került országokból, de a neki juttatott területekre rákényszerítette a maga politikai, gazdasági társadalmi rendszerét is. A szovjet vezetés a változásokat a kapitalizmus és a szocializmus közötti világméretű összecsapás részeként fogta fel, és ennek megfelelően a szovjet térnyerést a szocializmus frontjának kiszélesítéseként értékelte. Jegyzet Kolontári Attila − Seres Attila: Az 1917. évi oroszországi októberi forradalom „exportjának” kérdéséhez. Világtörténet, 2008. tavasz−nyár, 55−68. o. 2 Lebegyeva, N. Sz. – Narinszkij, M. M.: Komintern i vtoraja mirovaja vojna (do ijunya 1941 goda). In Isztorija Kommunyisztyicseszkogo Internacionala 1919−1943. Szerk.: Csubarjan, A. O. Moszkva, 2002, Nauka, 145. o. 3 Rogovin, V. Z.: Mirovaja revoljucija i mirovaja vojna. Moszkva, 1998, Tyipografija „Novosztyi”, 209. o. 4 Szto szorok beszed sz Molotovim. Iz dnyevnyika Feliksza Csujeva. Moszkva, 1991, „TERRA”, 98. o. 5 Mlecsin, L. M.: Minyisztri inosztrannih gyel. Moszkva, 2003, Centrpoligraf, 240−241. o. 6 Dokumenti Vnyesnyej Polityiki SZSZSZR. (A továbbiakban: DVP SZSZSZR.) 18. kötet. Szerk.: Gromiko, A. A. et al. Moszkva, 1972, Politizdat, 336. o. 7 Itt szovjet részről mindenekelőtt Karl Radek és David Kangyelaki szerepét kell megemlíteni. Mindketten Sztálin személyes megbízásából tárgyaltak a németekkel a szovjet−német viszony javításának lehetőségeiről. Előbbi Moszkvában az ottani német követség diplomatáival, utóbbi Berlinben a szovjet kereskedelmi kirendeltség vezetőjeként. 1937 folyamán Vojtěch Mastný, Csehszlovákia berlini követe tájékozódott egy csehszlovák−német megnemtámadási szerződés megkötésének esélyeiről – egyébként eredménytelenül. Pierre Laval francia külügyminiszter pedig többször is kijelentette, hogy az európai béke és biztonság nem képzelhető el Franciaország és Németország megegyezése nélkül. Utódja, Yvon Delboche 1937 végén Berlinben anélkül tárgyalt német kollégájával, Konstantin von Neurath-tal, hogy erről a szovjetekkel egyeztetett volna. 8 Bolsevik, 1938. 4. sz. 12−16. o. 9 Belouszova, Z. Sz.: SZSZSZR v kontyeksztye mezsdunarodnih otnosenyij v 1930-h godov. In Szovjetszkaja vnyesnyaja polityika 1917−1945. Szerk.: Nyezsinszkij, L. N. Moszkva, 1992, Mezsdunarodnije Otnosenyija. 148. o. 10 Dokumenti i matyeriali po isztorii szovjetszko−csehoszlovackih otnosenyij. (A továbbiakban: DIM.) 3. kötet. Szerk.: Poszpelov, P. Moszkva, 1978, Nauka, 485. o. 11 Meltyuhov, M. M.: Upuscsennij sansz Sztalina. Szovjetszkij Szojuz i borba za Jevropu 1939−1941 gg. Moszkva, 2002, „Vecse”, 65. o. 12 „Sztálin és Hitler kezet nyújtottak egymásnak. Az álarcok lehullottak. A sztálinizmus és a fasizmus szövetségesek.” Idézi Volkogonov, D. A.: Sztalin. 2. kötet. Moszkva, 1996, Novosztyi, 34. o. 13 A problémát az okozza, hogy nem áll rendelkezésünkre autentikus dokumentum, 1

jegyzőkönyv az eseményről (a sztálini gyakorlatot ismerve, ilyen gyaníthatóan nem is

Kolontári Attila

110

Kitekintő

készült), ezért a történészek egy csoportja a nyugati sajtóban 1939. november 28−29én megjelent szövegváltozatokat hamisítványnak tartja. (Krausz Tamás: Néhány megjegyzése a Molotov-Ribbentrop paktum értelmezéséhez. In Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. Szerk.: Majoros István et al. Budapest, 2010, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, 365. o.) Más kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a sztálini beszéd pontosan, szinte szó szerint megismétli azokat a kitételeket, melyek a megnemtámadási szerződéshez csatolt titkos jegyzőkönyvben szerepelnek. [!] Ez utóbbit csak 1948-ban publikálták az Egyesült Államokban. Ráadásul a november végén megjelent cikk valóban az 1939. augusztusi állapotokat rögzíti, nem szerepelnek benne az 1939. szeptember 28-i barátsági és határmegállapodási egyezményben rögzített változások. Mindezek tükrében lehetségesnek tartják, hogy az információk valóban a Kremlből szivárogtak ki, bár ennek pontos körülményeit nem ismerjük. (Dorosenko, V. L. − Pavlova I. V. − Raak R. Ch: Nye mif: recs Sztalina 19 avguszta 1939. goda. Voproszi Isztorii, 2005. 8. sz. 3−20. o.)

Firszov, F. I: Arhivi Kominterna i vnyesnyaja politika SZSZSZR v 1939−1941 gg. Novaja i novejsaja isztorija, 1992. 6. sz. 18−19. o.; Lebegyeva – Narinszkij, 2002, 150−151. o. 15 Firszov, 1992. 3. sz. 18−19. o. 16 1939. október 31-én, a Legfelsőbb Tanács V. ülésszakán elmondott beszédében Molotov Németországot olyan államként jellemezte, amely a háború mielőbbi befejezéséért, a békéért küzd, míg Anglia és Franciaország uralkodó körei a konfliktus kiszélesítésében érdekeltek, a háborús gyújtogatók szerepét vették magukra. (Lebegyeva − Narinszkij, 2002, 155. o.) 17 Lebegyeva − Narinszkij, 2002, 151−153. o. 18 Ullein-Reviczky Antal: Német háború – orosz béke. Budapest, 1993, 57. o. 19 Erre a gondolkodásmódra kiváló példa Sztálin már említett írása (Válasz Ivanov elvtársnak). A főtitkár előbb Lenint idézi: „… a Szovjetköztársaság és az imperialista államok együttes létezése huzamosabb ideig elképzelhetetlen. Végül vagy az egyik, vagy a másik győzni fog.” Majd így vonja meg a mérleget: „Magam is azt szeretném, ha… nem volnának a földön olyan kellemetlen dolgok, mint kapitalista környezet, háborús veszély, a kapitalizmus restaurációjának veszélye stb. De sajnos ezek a kellemetlen dolgok továbbra is léteznek.” (Bolsevik, 1938. 4. sz. 12−16. o.) 20 „Csak megerősíthetjük, hogy véleményünk szerint a kialakult szovjet−német jószomszédi és baráti [sic!] viszony nem valamiféle véletlenszerű, konjunkturális megfontolásokon nyugszik, hanem a Szovjetunió és Németország alapvető állami érdekein” – jelentette ki Molotov 1940. augusztus 1-én, a Legfelsőbb Tanács ülésén elmondott beszédében. Idézi Volkov, V. K.: Szovjetszko−germanszkoje protyivoborsztvo na Balkanah vo vtoroj polovinye 1940 goda: motyivi i haraktyer. In Vojna i polityika 1939−1941. Szerk.: Csubarjan, A. O. et al. Moszkva, 2001, Nauka, 396. o. A hivatkozott tanulmány szerzője egyébként Moszkva baráti gesztusait tartja olyan elemnek, amely a szovjet vezetés Berlin iránti őszinte és valódi szándékairól tanúskodik. Véleményével nem tudunk egyetérteni. 21 Nem csak Hitler nem adta fel a Mein Kampf ban lefektetett alapelveket és a keleti élettér elméletét, de a szovjet katonai és politikai vezetés sem tévesztette szem elől Németországot, mint potenciális ellenfelet. Ezt bizonyítja, hogy a szovjet vezérkar berkeiben 1939 októbere és 1941 májusa között öt terv-változat született egy Németország elleni háború esetére, a szovjet haderő felvonulása a nyugati határra ezekkel összhangban zajlott. (Meltyuhov, 2002, 301.o.) 22 Lebegyeva − Narinszkij, 2002, 150. o. 23 Lebegyeva, N.: Germano−szovjetszkoje vzaimogyejsztvije i likvidacija polszkogo goszudarsztva. In Vosztocsnaja Jevvropa mezsdu Gitlerom i Sztalinim. Moszkva, 1997, „Indrik”, 175. o. 24 Oglasenyiju podlezsit. SZSZSZR−Germanyija 1939−1941. Összeáll.: Felstyinszkij, J. Moszkva, 2004, Terra, 90. o. 14

Kolontári Attila

111

Kitekintő

Dokumenti Vnyesnyej Polityiki. 22/II. kötet. Szerk.: Mamedov, G. E. et al. Moszkva, 1992, Mezsdunarodnije otnosenyija, 96. o. A jegyzék tartalma egyébként az adott pillanatban nem felelt meg a valóságnak, hiszen Varsó bevételére csak szeptember 28-án került sor, az ország más részein pedig még október folyamán is tartott a lengyel csapatok ellenállása. Az államfő, a kormány és a hadsereg főparancsnoksága az ország területén tartózkodott, és próbálta szervezni az ellenállást. (Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, 2006, Balassi, 194. o.) 26 Lebegyeva, 1997, 176−177. o. 27 Szlucs, Sz.: Gitler, Sztalin i genezisz csetvjortogo razgyela Polsi. In Vosztocsnaja Jevvropa mezsdu Gitlerom i Sztalinim. Szerk.: Volkov, V. K. et al. Moszkva, 1999, „Indrik”, 168. o. 28 Csubarjan, A. O.: Szovjetszkaja vnyesnyaja polityika (1 szentyabrja – konyec oktyabrja 1939 goda). In Vojna i polityika 1939−1941. Szerk.: Csubarjan, A. O. Moszkva, 2001, Nauka, 10. o. 29 Uo. 12. o. Sztálin cinikus megjegyzése 1939. október 25-én hangzott el a Dimitrovval, a Komintern első emberével folytatott megbeszélésen. 30 Csubarjan, 2001, 13. o. 31 Meltyuhov, 2002, 146. o. 32 Meltyuhov, 2002, 145. o. Hitler 1939. szeptember 15-én írta alá a parancsot a kelet-poroszországi német erők számára, hogy álljanak készenlétben Litvánia elfoglalására. Ezekben a napokban kezdődtek meg a tárgyalások Moszkvával a területcseréről. 33 Meltyuhov, 2002, 159−160. o. 34 Nyevezsin, V. V.: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, 1998, AIRO-XX, 83−84. o. 35 Leopold László: A medve ölelése. Az 1939−40-es szovjet−finn háború diplomáciai előzményei. Világtörténet, 2001. tavasz−nyár, 53. o. A fenti javaslatok Borisz Jarcev (Ribkin), a szovjet követség másodtitkára, az NKVD tisztje és a finn pénzügyminiszter megbeszélésein kerültek szóba. Jarcev Sztálin személyes útmutatásai alapján cselekedett. 36 Ennek részleteit lásd Nyevezsin, 1998, 89−91. o. 37 Molotov berlini útjának részleteiről lásd Seres Attila – Sipos Péter – Vida István: Kontinentális blokk vagy keleti hadjárat? Iratok V. M. Molotov 1940. novemberi berlini látogatásáról. Századok, 2005. 1. sz. 135−199. o.; 1941 god. Dokumenti. 1. kötet. Szerk.: Bezimenszkij, L. A. et al. Moszkva, 1998, Mezsdunarodnij fond „Gyemokratyija”, 349−395. o. 38 Erről részletesen lásd Kolontári Attila: A Szovjetunió és az első bécsi döntés. Limes, 2007. 2. sz. 21−35. o. 39 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K-63-1938-21/28/ 3665. 40 DIM, 1978, 586. o. 41 MOL K-63-1938-21/28/ 3665; Politikatörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban: PIL) 972. f. 9. ő. e. / 114−115.; 152−153. o. 42 Arhiv Vnyesnyej Polityiki Rosszijszkoj Federacii (Az Oroszországi Föderáció Külpolitikai Levéltára, a továbbiakban: AVP RF), F. 05. Op. 18. P. 142. gy. 53./ 23−24. o.; AVP RF F. 011. Op. 2. P. 12. gy. 37./5−7. o. 43 AVP RF F. 077. Op. 19. P. 108. gy. 2./ 2−3. o. 44 Izvesztyija, 1938. szeptember 14. 2. o. A. Szmirnov: Vengerszkij mjacs („Magyar labda”) című cikke. 45 Izvesztyija, 1938. szeptember 22. 2. o. A. Szmirnov: Mecsti i gyejsztvityelnoszty vengerszkogo revizionizma („A magyar revizionizmus álmai és valósága”). 46 Pravda, 1938. november 5. 1. o.; Izvesztyija, 1938. november 5. 2. o. 47 MOL K-63-472. cs. 75/4. t./ 52. o. Szent-Iványi Domokos: A trianoni Magyarország külpolitikájának vázlata. 48 A moszkvai magyar követség jelentései 1935−1941. Szerk.: Pastor, Peter. Budapest, 1992, Századvég, 167. o. 49 Nadzsafov, D. G.: SZSZSZR v poszlemjunhenszkoj Jevrope. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 2. sz. 80. o. 50 Pravda, 1939. március 11. 2. o. 25

Kolontári Attila

112

Kitekintő

Litvinov külügyi népbiztos Schulenburg moszkvai német követnek átadott, Csehszlovákia feldarabolása miatt tiltakozó jegyzékében olvasható egy megjegyzés arról, hogy „a német kormány lépése jeladásként szolgált a magyar csapatok durva behatolásához Karpatszkaja Rusz területére, és az ott élő lakosság elemi jogainak megsértéséhez.” Pravda, 1938. március 20. 11. o. 52 Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből. Budapest, 1993, 99. o.; Danyilevszkij, Ny. J.: Oroszország és Európa. In Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk: Sisarina, Ljubov − Gazdag Ferenc. Budapest, 2004, 121. o. 53 AVP RF F. 06. Op 3. P. 36. gy. 466./ 31. o., AVP RF F. 011. Op. 6. P. 36. gy. 15./ 23. o. 54 Idézi Zseliczky Béla: Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében, 1920−1945. Budapest, 1998, Napvilág, 61. o. 55 1941 god. Dokumenti. 1. kötet. Szerk.: Bezimenszkij, L. A. et al. Moszkva, 1998, Mezsdunarodnij fond „Gyemokratyija”, 53. o. 56 Otto von Erdmannsdorff budapesti német követet utasították, hozza a magyar kormány tudomására: amennyiben a magyarok nem követnek el meggondolatlanságot, betartják Berlin tanácsait, úgy a németek garantálják, hogy Kárpátalja kérdése nem lesz időszerű, ellenkező esetben ezt nem áll módjukban megtenni. Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához, 1940−1941. (A továbbiakban: DIMK.) 5. kötet. Szerk.: Juhász Gyula. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó, 267−268. o. 57 Pastor, 1992, 222. o. Besszarábiáról a Szovjetunió sohasem mondott le, álláspontja szerint azt Románia jogtalanul tartotta megszállva. Ennek megfelelően, a világatlaszoktól kezdve az iskolai térképeken keresztül a sajtóban megjelent alkalmi térképvázlatokig, minden kiadványban a területet gondosan elhatárolták Romániától, míg a Szovjetuniótól rendszerint csak egy vékony vonal választotta el. 58 A Kárpátalján terjesztett röplapok a Szovjetunió szomszédságát hangsúlyozták, mint olyan körülményt, amely lehetővé teszi, hogy a dolgozók hosszú évek elnyomatása után „valós képviselők révén fejezzék ki akaratukat: melyik államhoz kívánnak tartozni, és milyen társadalmi rendet szeretnének létrehozni a maguk számára.” (Zseliczky, 1998, 63. o.) 59 MOL K-30-7. cs.-B/95/a/ 28. o.; MOL K-30-7. cs.-B/95/a/ 180/1940 13. o. 60 A kárpátaljai kommunista tevékenység részleteiről lásd Rotman Miklós visszaemlékezését. In Tanúságtevők. 4/b. kötet. Szerk.: Petrák Katalin. Budapest, 1984, 444−456. o. 61 DIMK, 5. kötet, 1214. o. 62 Lebegyeva – Narinszkij, 2002, 172. o.; Meltyuhov, 2002, 194. o. 63 1941 god. 1998, 1. kötet, 52−54. o. 64 AVP RF F. 077. Op. 20. P. 109. D. 3./ 69. o. 65 AVP RF F. 077. Op. 20. P. 109. D. 3./ 69. o. 66 AVP RF F. 077. Op. 20. P. 109. gy. 1./ 51−52. o. 67 DIMK, 5. kötet, 520. o. 68 Uo. 508−509. o. 69 Szovjetszko−ruminszkije otnosenyija 1917−1941. 2. kötet. Szerk.: Avgyejev − Ungureanu et al. Moszkva, 2000, Mezsdunarodnije otnosenyija, 370. o. 70 GRU – Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije Genstaba Krasznoj Armii (A Vörös Hadsereg Vezérkarának Felderítési Főosztálya). 71 Pjatnyickij, Oszip: Komintern na veszah isztorii. Minszk, 2004, Harveszt, 255. o. 72 Gavrilovicsot – Szudoplatov adatai szerint − a szovjet hírszerzés a Külügyi Népbiztosságon keresztül szervezte be. Az általa irányított szerb agrárpárt vezetői ott voltak a hatalomátvétel szervezői között. (Gibianszkij, L. J.: Jugoszlavija pered licom fasisztszkoj agresszii. In Vosztocsnaja Jevropa mezsdu Gitlerom i Sztalinim. Szerk.: Volkov, V. K. et al. Moszkva, 1999, „Indrik”, 466. o.) 73 DVP XXIII. 2/2. kötet. 522−523. o.; Gibianszkij, 2001, 220−221. o. 74 Pastor, 1992, 304. o. 51

Limes

113

Műhely

Ottmar Traşcă

Sikertelen próbálkozás. Román−magyar tárgyalások 1943 első felében

Jól ismert tény, hogy az 1940. augusztus 30-i német−olasz döntőbíráskodás nyomán Romániának mintegy 42 ezer km2-nyi területet és mintegy 2,5 millió lakost kellett átengednie Magyarországnak.1 A német vezetést előzetesen pontosan informálták Erdély bonyolult demográfiai helyzetéről, kihangsúlyozva, hogy az augusztus 16−24. közötti Turnu Severin-i tárgyalásokon előterjesztett maximális magyar területi követelés – 66 ezer km2 – alaptalan volt. A kérdéses terület etnikai összetételének ismeretében, 2 a német döntéshozók mégis szándékosan figyelmen kívül hagyták a realitásokat. A román−magyar konfliktus kezelésére Hitler által választott megoldás elsődlegesen a Harmadik Birodalom politikai, katonai és gazdasági érdekeit tartotta szem előtt. Nevezetesen: a stratégiai fontosságú Keleti-Kárpátok német ellenőrzésének biztosítását Magyarországon keresztül, a Ploieşti környéki olajmezők védelmét,3 és végül, de nem utolsósorban, a két állam Németországnak való alárendelését, a német érdekek szerinti kizárólagos uralom biztosítását.4 Ennek fényében semmiképp nem meglepő, hogy a két döntőbíró – Joachim von Ribbentrop és Galeazzo Ciano – reményeivel szemben a román−magyar kapcsolatok egyáltalán nem javultak, sőt, visszafordíthatatlanul tovább romlottak az elkövetkező időszakban.5 Az 1941−1942-es időszak román−magyar kapcsolatainak rövid áttekintéséből elsősorban az tűnik ki, hogy a kétoldalú viszonyt a feszült erdélyi helyzet határozta meg, amely az önkényes bécsi döntés következménye volt. A problémakör, ami majdnem teljesen lefoglalta a budapesti és a bukaresti döntéshozók figyelmét, energiáját, természetesen a kisebbségek helyzete volt – a románoké Észak-, a magyaroké Dél-Erdélyben –, amelyet a következetesen folytatott megtorló és kisebbségellenes politika miatt mindkét kormány (nem teljesen alaptalanul) „elviselhetetlennek” tartott. Románia és Magyarország számára további cél volt a Harmadik Birodalom „jóindulatának” megszerzése, amelyre az Erdély birtoklása körüli vitájuk miatt volt szüksége mindkét félnek. A két ország ugyanis továbbra is azt hitte – homlokegyenest ellentétes meggondolások alapján –, hogy a bécsi döntés csupán egy, a körülmények által diktált szerencsétlen megoldás, amelyet (így vagy úgy, akár fegyveres akció árán is) mindenképp meg kell változtatni.6 A tengelyhatalmak hivatalait ezért ekkorra már szó szerint elárasztották a magyar és román panaszok, a kölcsönös vádaskodások, amelyek zömükben a kisebbségekkel való bánásmódra, a revizionista propagandára, illetve a bécsi döntés passzusainak megsértésére vonatkoztak. A háborúban elvileg szövetséges két állam közötti nézeteltérések nyomán így rendkívül kellemetlen és feszült helyzet alakult ki, amely miatt a berlini és római vezetőknek rendszeresen be kellett avatkozniuk, hogy

Ottmar Traşcă

114

Műhely

megfelelő mederben tudják tartani a román−magyar kapcsolatokat. A tengelyhatalmak megkövetelték az 1940. augusztus 30-i döntés feltétel nélküli tiszteletben tartását, legalábbis a háború idejére. Ettől függetlenül a két hatalom, de különösen a Harmadik Birodalom nem átallotta tovább fokozni az Erdély körüli román−magyar versengést azzal, hogy a kérdéses terület birtoklását támogató lépéseket tett mindkét állam irányába. A német−olasz közbenjárás azonban sem 1940, sem 1942 végére nem hozott olyan érdemi eredményeket a kisebbségek helyzetének javulása terén, mint amelyeket Románia és Magyarország remélt.7 Az azonban igaz, hogy az Altenburg−Roggeri bizottság 1940 őszén végzett vizsgálódása után már nem voltak olyan elítélendő atrocitások és tömeges kiutasítások, amelyek a szeptember és november közötti időszakot meghatározták, és ez igazolni látszott a tengelyhatalmak 1941 eleji reményeit a román−magyar viszony, illetve a kisebbségi politikák javulását illetően. Az optimista nézeteket azonban a román−magyar kapcsolatok későbbi alakulása egyáltalán nem igazolta. A berlini és római hivatalokban remélt javulás nem következett be a kisebbségek helyzetében, sőt, további folyamatos és helyrehozhatatlan rosszabbodás volt megfigyelhető a román és a magyar kormány által bevezetett diszkriminatív intézkedések nyomán. Így az 1940 szeptemberétől 1942 decemberéig tartó periódus során egyfajta hidegháborús szembenállás jellemezte a két állam kapcsolatát, ami 1942 nyarán majdnem egy „valódi” háborúba torkollott. Jelen tanulmány célja az, hogy német, román és magyar levéltári forrásokra támaszkodva rekonstruálja a Bukarest és Budapest közötti viszony javítását célzó 1943-as kísérlet történelmi kontextusát, a két ország közötti párbeszéd alakulását, és az okokat, amelyek végül annak kudarcához vezettek. * A keleti fronton és az Észak-Afrikában 1942-ben elszenvedett német vereségek következtében a román és a magyar politikai vezetés a tengelyhatalmaktól való fokozatos eltávolodással próbálkozott. Ez abban mutatkozott meg, hogy visszavonták a keleti fronton vereséget szenvedett csapataikat, megtagadták további kontingensek kiküldését, továbbá stockholmi, ankarai, lisszaboni és madridi csatornákon keresztül helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat a szövetséges nagyhatalmakkal az Egyesült Nemzetekkel kötendő fegyverszünet céljából. Ebben az összefüggésben az első tapogatózó jellegű román−magyar tárgyalások célja a két ország közötti párbeszéd normalizálása volt. Paradox módon az ürügy valószínűleg a Vasgárda vezetője, Horia Sima szökése volt a berkenbrücki táborból, ahol mint politikai fogoly raboskodott.8 Mivel a román minisztertanács alelnökét, Mihai Antonescut úgy informálták, hogy Horia Sima Olaszországba menekült, a román vezető 1942. december 28-án a bukaresti olasz követet, Renato Bova Scoppát arra kérte, hogy a római kormány segítségével kerítse kézre a szökevényt. Másnap az olasz diplomata továbbította Mihai Antonescunak Galeazzo Ciano gróf válaszát, amely szerint (az információ azonban téves volt) Horia Simát már elfogták Magyarországon, és onnan fogják továbbszállítani a Reich területére. A román külügyminiszter, rendkívül elégedetten, úgy nyilatkozott Bova Scoppának, hogy „ez esetben azonnal köszönetét fogja kifejezni” a magyar félnek. „Ha a magyar kormány ennyire lojálisan viselkedik, akkor nincsenek olyan politikai ügyek, amelyeket ne tudnánk megoldani.” Ezzel késznek mutatkozott a Magyarországgal való kapcsolatok római közbenjárással történő javítására. Valóban, ugyanezen a napon – bár a román kormány közben megtudta, hogy Horia

Ottmar Traşcă

115

Műhely

Sima mégis Olaszországban van őrizetben és nem Magyarországon – Mihai Antonescu Traub István bukaresti magyar ügyvivőn keresztül „hálás köszönetét fejezte ki a román kormány nevében” Kállay Miklós miniszterelnöknek „a korrekt magatartásáért”, amelyet Budapest tanúsított e Románia számára kényes helyzetben. Mihai Antonescu megnyilatkozása párbeszédre való felkérés volt a magyar partner számára, amelyet Traub azonnal megértett, és azt javasolta Budapestnek, hogy a román kormányhoz intézett hivatalos válaszában hangsúlyozza ki, miszerint Horia Sima szökése kapcsán a magyar kormány az olaszhoz hasonlóan járt volna el.9 A magyar vezetés egyetértett Traub javaslatával, és egyértelművé tette Bukarest számára, hogy „ugyanígy, és a román kormánnyal teljes egyetértésben járt volna el, és tekintettel lett volna arra, hogy Horia Sima felbukkanása ne zavarja meg a bolsevizmus ellen elkötelezetten küzdő Románia belső rendjét.”10 Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések sora nem ért véget. A Kállay és Eugen Filotti budapesti román követ között 1942. december 31-én lezajlott beszélgetés során Filotti kifejtette, hogy Ion Antonescu marsall és helyettese, Mihai Antonescu aggodalommal figyelte a két állam közötti áldatlan állapotokat, hangsúlyozva, hogy Románia készen áll a kétoldalú viszony javítására. Kállay, noha ezzel egyetértett, leszögezte: ha a román kormány folytatja a bécsi döntés felülvizsgálatára irányuló törekvését, lényeges kérdések kapcsán nem indulhatnak tárgyalások a két ország között.11 Az 1942-es év végi kapcsolatfelvétel az első lépést jelentette a kétoldalú viszony enyhülése útján. Némileg meglepő módon a kezdeményezés a bukaresti kormány részéről érkezett, ami véleményünk szerint azzal magyarázható, hogy a román katonai és politikai vezetés egy magyar támadástól tartott, amely a sztálingrádi román katonai kudarc nyomán a két ország közötti erőegyensúly-eltolódás nyomán következett volna be. A bukaresti kormánykörök véleménye az volt, hogy ez a veszély csökkenthető, vagy akár kizárható a magyar kapcsolatok javításával. Budapesten pedig úgy értékelték a román kezdeményezést, hogy így végre sort lehetne keríteni azon ügyek tisztázására, amelyekről az 1940 őszén megszakadt tárgyalásokon is szó volt, így például a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A román kezdeményezés lényegében a tengelyhatalmak érdekeit is szolgálta, hiszen a kétoldalú viszony javulásával Németország és Olaszország megkövetelhette a két államtól, hogy további egységek küldésével növelje katonai részvételét a keleti hadjáratban, amire eddig a feszült viszony miatt nem volt lehetőség.12 Mivel azonban Mihai Antonescuval, illetve Kállay Miklóssal szemben mély bizalmatlanságot tápláltak Berlinben és Rómában,13 a tengelyhatalmak vezetői úgy döntöttek, hogy közelről figyelik a megbeszéléseket. 1943 első napjaiban folytatták a tárgyalásokat, amelyeken továbbra is a román fél játszott kezdeményező szerepet. A magyar ügyvivő jelenlétében Mihai Antonescu úgy nyilatkozott január 5-én, hogy „aggódik a szláv veszély miatt”, amely mind Magyarországot, mind Romániát fenyegeti, és újból megerősítette a párbeszéd iránti készségét. „Nem azért vagyok itt − mondta −, hogy gyűlöletet szítsak, hanem azért, hogy az országomért munkálkodjak. Ha propagandaminiszterként az a feladatom, hogy önbizalmat és kitartást adjak népemnek a totális háború idején, akkor külügyminiszterként köteles vagyok olyan döntéseket hozni, amelyek túlmutatnak a jelenen.” A megbeszélés végén Antonescu arra kérte Traub Istvánt, hogy közölje Kállayval a román fél elgondolásait és a párbeszédre való nyitottságát.14 Megismerve a román javaslat tartalmát, a magyar miniszterelnök szükségesnek látta annak megvitatását a minisztertanács ülésén. Az erre az alkalomra Kállay által kidol-

Ottmar Traşcă

116

Műhely

gozott memorandum megerősítette annak szükségességét, hogy a sikeres tárgyalások előfeltételeként javítani kell a két ország között uralkodó légkört, és napirendre kell tűzni a bécsi döntés gyakorlati végrehajtásával kapcsolatos kérdéseket. A memorandum felsorolta azon ügyeket, amelyeket a magyar fél fontosnak tartott a bukaresti kormány szempontjából: az észak-erdélyi román kisebbség státusának szabályozását, a románt idegen nyelvként oktató iskolák ügyét, egyes vagyonelkobzásokkal kapcsolatos intézkedések eltörlését, és végül, de nem utolsósorban, az 1940 októberében kiutasított 1200 román értelmiségi visszafogadását. „Nem számít – írta Kállay –, hogy ezen kérdések kapcsán mennyire nehéz számunkra engedményeket tenni a román félnek, úgy vélem, kompromisszumos megoldásokra kell törekednünk. Sok esetben a tengelyhatalmak szerint is jobban tennénk, ha végre feladnánk hajthatatlanságunkat.”15 1943. január 7-én a minisztertanács elfogadta a tervezett intézkedéseket, és felhatalmazta a magyar kormányt, hogy kezdje meg a tárgyalásokat a román féllel. Budapest döntését a bukaresti magyar követségnek küldött 1943. január 11-i utasítás tartalmazta – ez gyakorlatilag a Kállay-féle nyilatkozat összegzése volt –, aminek tartalmát Nagy László követ közölte Mihai Antonescuval.16 Az 1943. január 19-i találkozón a román minisztertanács alelnöke egyetértett azzal, hogy meg kell találni a két állam közötti vitás ügyek megoldásának eszközeit, ennél többre azonban nem volt hajlandó, és visszautasította azt a javaslatot, hogy tegyen nyilatkozatot, amelyben jelzi a román−magyar viszony javítása melletti elkötelezettségét. A magyar diplomata azzal a benyomással távozott, hogy Mihai Antonescut erre a lépésre leginkább a „Maniutól és támogatóitól való félelem sarkallta”.17 A román külügyminiszter nyilatkozatai tehát csak részben feleltek meg a magyar elvárásoknak, Budapest mégis úgy döntött, folytatja a tárgyalásokat.18 A január 19-ei találkozó az előzetes kapcsolatfelvétel végét jelezte, a tárgyalások csak 1943. február 17-én folytatódtak. Csatári Dániel szerint a tárgyalások ideiglenes félbeszakadásának oka a román hadsereg újjászervezésére, felszerelésére és a „magyar veszély” megszüntetésére vonatkozó ígéretek voltak, amelyeket Hitler tett az 1943. január 11. és 12. között lezajlott magas szintű német−román találkozón. Ezek az ígéretek egy időre mérsékelték Mihai Antonescu arra irányuló buzgalmát, hogy javítsa a kétoldalú kapcsolatokat.19 E magyarázat számunkra nem meggyőző. A korabeli német feljegyzésekből valóban kitűnik, hogy a román hadsereg újjászervezése és Magyarország magatartása az 1943. januári Hitler−Antonescu tárgyalások központi témája volt.20 A román államfő Führerhez intézett nyilatkozatában utalt is Románia és a szomszédos országok katonai potenciálja közötti aránytalanságra, amit a sztálingrádi katasztrófával magyarázott.21 Lehetséges tehát, hogy amit a német vezetés hangoztatott, az bizonyos mértékig hozzájárult Antonescu buzgalmának mérsékléséhez, de ezen ígéretek önmagukban nem képeztek biztos garanciát addig, amíg a magyar katonai erő sértetlen volt. Véleményem szerint a román fél érdeklődésének csökkenését a Budapesttel való kapcsolatok normalizálását illetően ténylegesen az magyarázta, hogy a voronyezsi fronton a második magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett, ami miatt visszaállt a katonai egyensúly a két állam között. A román kormány azon törekvése, hogy javítsa viszonyát Budapesttel, valóban megszűnt, de csak egy időre. A román vezetés döntését, miszerint 1943. február 17-én újból felveszi a kapcsolatot a magyar féllel, az alábbi fontos politikai és katonai események befolyásolták: a casablancai értekezlet (január 14−26.), a 6. német hadsereg maradék csapatainak bekerítése Sztálingrádnál (február 2.), és nem utolsósorban az, hogy február

Ottmar Traşcă

117

Műhely

8-án átnyújtották a két kormánynak a Hencke−Roggeri vizsgálóbizottság jelentését és javaslatait. A Casablancában elfogadott feltétel nélküli megadás követelménye, valamint a Közép- és Délkelet-Európába egyre beljebb nyomuló Vörös Hadseregtől való félelem növekvő diplomáciai aktivitásra késztette a náci Németország szövetségeseit (csatlósait) annak érdekében, hogy a nyugati nagyhatalmak segítségével kilépjenek a háborúból. Úgy véljük, hogy ez a Románia számára meglehetősen kedvezőtlen politikai és katonai konstelláció volt az, ami visszavezette a román kormányt a tárgyalóasztalhoz. Bukarest abban reménykedett, hogy a két ország viszonyában egyfajta modus vivendit talál, vagy éppen közös politikai platformot alakíthat ki a tengelyhatalmakkal való szövetségből történő párhuzamos, egyidejű kilépésre. Mihai Antonescu február 17-én fogadta a magyar követet, akinek kifejtette, hogy az egy hónappal korábbi beszélgetésük óta a két országot fenyegető „bolsevik, illetve szláv veszély” egyre nő. „Ha tenni szeretnénk valamit ez ellen, akkor gyorsan kell cselekednünk. A rendkívüli idők megkövetelik a felelős politikusoktól az azonnali döntéshozatalt.” Emellett hangsúlyozta, hogy a két szomszédos állam közötti kapcsolatok „radikális rendezésére” van szükség.22 A magyar kormány pozitívan reagált. A február 25-én küldött válaszában Kállay nem csupán azt fejtette ki, hogy osztja Mihai Antonescu aggályait, és szükségesnek tartja a kétoldalú kapcsolatokat terhelő viták megoldását, de – átvéve a kezdeményező szerepet – arra is javaslatot tett, hogy „egy kormányon kívüli, nagy tekintélyű politikus, aki teljesen tisztában van a kérdéssel, kötelezettség nélkül folytasson tárgyalásokat egy azonos rangú román partnerrel egy harmadik állam területén.” Függetlenül e tárgyalásoktól, Kállay előzetes megállapodásokat is igényelt olyan sürgető ügyekben, mint a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete, a romániai munkatáborokban dolgoztatott magyarok elviselhetetlen állapotának a javítása és az észak-erdélyi román menekültek tordai magyaroknál történő kényszerű elszállásolásának a megszüntetése.23 A román kormány elfogadta Budapest feltételeit, így a márciusban sorra került konzultációkon tisztázódtak a tárgyaláson sorra kerülő ügyek – különösen azok, amelyek a kisebbségek helyzetének javítására vonatkoztak. Magyar oldalon gróf Bánffy Miklóst, román részről pedig Gheorghe Mironescut nevezték meg tárgyalópartnerként.24 Bánffy személyében a magyar kormány az erdélyi ügyeket és a két ország viszonyát jól ismerő,25 elsőrangú politikust jelölt ki – ugyanez a román kormány küldöttéről nem volt elmondható. Aurică Simion román történész szerint azért esett a választás Gheorghe Mironescura, mert Mihai Antonescu nem akart a tárgyalásokon olyan ügyeket érinteni – ahogy azt Budapest szerette volna –, amelyek a bécsi döntés gyakorlati alkalmazásával függtek össze. Ellenkezőleg, a román külügyminiszter lényeges kérdéskörként csupán a bécsi döntés elfogadhatatlanságát jelölte meg, az ebből fakadó következményekkel együtt.26 A magyar kormány tárgyalási pozícióját az 1943. március 16-i utasítások, valamint az április 30-i levél határozták meg, amelyeket Kállay Miklós küldött gróf Bánffy Miklósnak. „Az álláspontok kifejtésekor – állt az utasításokban – kérem, hangsúlyozottan emelje ki, hogy őméltósága Mihai Antonescu, a minisztertanács alelnökének kezdeményezése nyomán Excellenciád olyan utasításokat kapott a magyar kormánytól, hogy hallgassa meg a román kormány elképzeléseit a [román−magyar viszonyt illető − O. T.] radikális rendezésről. Az ön feladata csupán annyi, hogy tájékozódjon a román−magyar viszony rendezését illetően, és puhatolja ki az álláspontokat.” A miniszterelnök utalt arra is, hogy a budapesti kormány határozottan elutasítja a bécsi döntés revíziójának a megtárgyalását, de az ellen nem emelt kifogást, hogy az 1940 őszén felfüggesztett tárgyalások

Ottmar Traşcă

118

Műhely

függőben maradt kérdéseit megvitassák. Az április 30-i levélben – ami valójában a március 16-i utasítások kiegészítése volt – Kállay a román hatóságok által a dél-erdélyi magyar kisebbség ellen tanúsított bánásmódot elemezte, kiemelve, hogy a magyar kormány elsőként a „legégetőbb” panaszokat kívánja megoldani, ezt követően kerülne szó a két ország kapcsolatainak függőben lévő kérdéseiről.27 A két állam közötti viszony javítását célzó budapesti és bukaresti erőfeszítéseket nem zavarták meg a birodalmi kancellárnak a Hitler−Antonescu (április 12−13.) és a Hitler−Horthy (április 16−17.) találkozókon tett kijelentései, amelyek a Mihai Antonescu és Kállay Miklós által kezdeményezett, a német érdekekkel ellentétes diplomáciai manőverekre utaltak.28 Sőt, a megbeszélések áprilisban is folytatódtak. Április 15-én Filotti átnyújtott egy listát Kállaynak, az észak-erdélyi román kisebbséget sújtó bánásmódot illető követelésekkel.29 Egy hasonló dokumentumot, ami a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzetével foglalkozott, április 23-án nyújtott át magyar részről Mihai Antonescunak. A román külügyminiszter elégedetten nyugtázta, hogy a magyar miniszterelnök fogadta Filottit, és újfent hangsúlyozta, hogy a „köztünk lévő ellentétek eltörpülnek ahhoz a veszélyhez képest, ami államainkat fenyegeti, és ezért meg kell értenünk egymást, akár a kölcsönös önfeláldozás árán is.”30 A román−magyar viszony szemmel látható javulását ebben az időszakban nem pusztán a román és magyar politikusok megnyilatkozásainak békülékeny hangneme jelezte, hanem számos újságcikk is, amelyek a „kisállamok érdekközösségére, illetve a Románia és Magyarország közötti békés megegyezés szükségességére” utaltak. 1943. május 29-i beszédében Kállay Miklós újból kinyilvánította elhatározását, miszerint független külpolitikát kíván folytatni, amely tiszteletben tartja a kisebbségek jogait, „mivel szomszédainkkal több a közös, mint az ellentétes érdekünk.” Ezenfelül – hogy nyomatékot adjon elhatározásának –, az észak-erdélyi román kisebbség helyzetének javítását célzó intézkedéseket vezetett be. Mihai Antonescu kérésére felfüggesztette az észak-erdélyi románok vezetője: Emil Haţieganu és bűntársai elleni bírósági eljárást, néhány román funkcionáriust visszahelyezett hivatalába, és megkönnyítette a román állampolgárok utazási engedélyeinek kiadását.31 Érzékelvén a magyar miniszterelnök gesztusjellegű intézkedéseit, Mihai Antonescu hasonlóan válaszolt: elhalasztotta az Észak-Erdélyi Kiutasítottak és Menekültek Szövetségének tervezett akcióit, engedélyezte a temesvári Déli Hírlap példányszámának növelését, továbbá kijelentette, hogy kész felülvizsgálni a romániai munkatáborokba összegyűjtött, magyar nemzetiségű állampolgárok helyzetét.32 A légkör tehát elég barátságosnak tűnt ahhoz, hogy – számos halasztás után33 – Bánffy Miklós megérkezzen 1943. június 18-án a román fővárosban. A Gheorghe Mironescuval június 19-én és 23-án Sinaián tartott titkos beszélgetések − amint az várható volt − a két fél összeegyeztethetetlen álláspontja miatt nem jártak konkrét eredménnyel. Az első találkozón, a budapesti utasításokat követve, Bánffy előadta küldetésének célját, miszerint „magánemberként hallgassa meg a román kormány elgondolásait, és azokról hűen számoljon be otthon.” Meglepetésére Mironescu kijelentette, hogy a bécsi döntés révén román területek kerültek Magyarországhoz, és Románia ezeket a területeket vissza akarja kapni, „ő csupán a területek visszaszerzésének megvitatására van felhatalmazva.” Az ellentmondásokkal teli tárgyalás rávilágított a Románia és Magyarország közötti nézeteltérésekre és a kompromisszum lehetetlenségére. A június 23-i második találkozó sem hozott érdemi változást. A Mihai Antonescuval folytatott konzultációit követően Mironescu közölte Bánffyval, hogy „a bécsi döntés érvényte-

Ottmar Traşcă

119

Műhely

lenségét kimondó román kormány nem kezdeményezhet tárgyalásokat ezen az alapon”, de a „két ország közötti légkör javítása érdekében” hajlandó 1) a kisebbségekkel való bánásmódot, 2) a pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatokat és 3) a határforgalmat érintő kérdéseket megvitatni. A román kormány azonban a fenti ügyek tárgyalását egy teljes jogkörrel felhatalmazott személy jelenlétéhez kötötte, ami gyakorlatilag a tárgyalások végét jelentette, ugyanis Bánffy – nem rendelkezvén ilyen jogkörrel – visszautasította Mironescu javaslatát.34 Ugyanakkor a Iuliu Maniu házában lezajlott Maniu−Bánffy titkos megbeszélések is kudarcba fulladtak. Maniu teljesen egyetértett a magyar ellenzék véleményével, miszerint Romániának és Magyarországnak egyszerre kéne kiválnia a tengelyhatalmakkal való szövetségből, de kategorikusan kijelentette: ellenzi a területi status quo megtartását, ami véleménye szerint nem lehetséges, és figyelmeztette Budapestet, hogy „ne ragaszkodjon a Szent István idejében fennállt határokhoz, mivel a demokratikus világban ez a szakadékba taszíthatja.”35 A Bánffy−Mironescu tárgyalások kudarca, amit leginkább a bukaresti döntéshozók Észak-Erdély visszatérése ügyében tanúsított álláspontja eredményezett, arra késztette Kállay miniszterelnököt, hogy kiderítse, a román kormány miért állította figyelme középpontjába a területi kérdéseket. 1943. június 27-én, Nagy László követtel való találkozása során Mihai Antonescu felrótta neki a bécsi döntéssel kapcsolatos magyar álláspontot. Kijelentette, a román−magyar kapcsolatok „radikális rendezésén” azt értette, hogy Bukarestbe érkezik egy teljes jogkörrel felhatalmazott magyar delegátus, akivel területi kérdéseket vitatnak meg. Gróf Bánffy Miklós utazását hiábavalónak vélte, és kitartott az álláspontja mellett, miszerint a Románia és Magyarország közötti viszony rendezésének feltétele a területi kérdések megoldása.36 Mivel a közvetlen megegyezés lehetősége egyre távolodott, mindkét kormány a tengelyhatalmakhoz fordult. A berlini és római követek részére 1943. július 2-án küldött utasításaiban Kállay megkérte őket. hogy tájékoztassák az ottani kormányokat arról, hogy Románia egyoldalúan felmondta a bécsi döntést. A tárgyalások kudarcáért kizárólag a román félre hárította a felelősséget, de hangsúlyozta Budapest hajlandóságát a megbeszélések folytatására.37 A maga részéről Mihai Antonescu Manfred von Killinger bukaresti német követet informálta a tárgyalások alakulásáról. A tárgyalások sikertelenségéért a magyar kormányt okolta, és segítséget kért Berlintől Budapest ellenében.38 Figyelembe véve azonban az elmúlt időszak hivatalos román politikai vonalvezetését, illetve a németek előkészületeit a régóta tervezett kurszki nyári offenzívára, Mihai Antonescu kezdeményezése teljesen rosszul sült el, mivel Berlinben látványos visszafogottsággal és ingerültséggel fogadták. „A Bánffy−Mironescu tárgyalásról írott jelentése egyértelműen mutatja, hogy Mihai Antonescu mentalitása semmit nem változott” – tartalmazta a távirat, amit 1943. június 26-án küldött Joachim von Ribbentrop külügyminiszter a bukaresti német követségnek. „Azt követően, hogy felvette a kapcsolatot a britekkel és az amerikaiakkal, […] az első adandó alkalommal megpróbálja a magyarokat megelőzve a figyelem középpontjába helyezni az észak-erdélyi románság problémáját, és még a németek támogatását is meg akarja ehhez szerezni, ami a bécsi döntéssel szembeni támogatás lenne.” Ribbentrop továbbá azzal is megvádolta a román külügyminisztert, hogy próbálkozása jócskán megnehezítette a tengelyhatalmak háborús erőfeszítését, ezért Killingernek azt javasolta, tanúsítson teljes visszafogottságot a román–magyar vitában Mindenáron elkerülendőnek tartotta, hogy „Mihai Antonescu manőverei” révén Németországot összefüggésbe hozzák a Bánffy−Mironescu üggyel.39

Ottmar Traşcă

120

Műhely

Mihai Antonescu római látogatását követően úgy tűnt, hogy jelentősen megnövekedtek a tárgyalások folytatásának esélyei, de Benito Mussolini letartóztatása és Olaszország szétesése végképp megpecsételte a román–magyar tárgyalások sorsát.40 Ezzel véget ért az 1942 decemberétől tartó enyhülés a kétoldalú viszonyban, és a két ország közötti viszony visszatért a „normalitáshoz”. Más szóval visszatért az 1942. december előtti állapot, amit a kisebbségekkel szembeni intézkedések, a harcias nyilatkozatok, a fenyegető újságcikkek, a tengelyhatalmaknál tett panaszok, a másik fél németellenes magatartását bepanaszoló attitűdök jellemezték. Ion Antonescu marsall például az 1943. július 18-án, Nagyszebenben elhangzott beszédében újra megerősítette Románia azon elhatározását, hogy visszaszerzi Észak-Erdélyt, és nyíltan megfenyegette Magyarországot.41 A magyar válaszra nem kellett sokat várni; 1943. augusztus 19-i beszédében Kállay Miklós miniszterelnök újból megerősítette, hogy szeretné visszaállítani a Szent István-i országhatárokat.42 Ugyancsak augusztusban, a magyar külügyminisztériumnak a román–magyar kapcsolatokról szóló egyik jegyzéke szerint Bukarest politikájának állandó jellemzője az Észak-Erdély mindenáron való visszaszerzését célzó törekvés, és a Mihai Antonescu által kezdeményezett közeledés is ezt a célt szolgálta. A jegyzék szerzői szerint a román diplomáciai közeledés valódi indítéka az volt, hogy Bukarest szerint Magyarországot sokkal kedvezőbben ítélték meg a nyugati szövetségesek Romániánál. Következésképp a jegyzék azt javasolta, hogy a magyar félnek minden jövőbeni tárgyalást a bukaresti kormánnyal le kell mondania, mivel a Ion Antonescu által követett németbarát politikai irány – akárcsak Mussolinié Olaszországban – „nyom nélkül el fog tűnni a román politikai fórumról.”43 A Románia és Magyarország közötti tárgyalások kudarca, valamint a két ország feszült viszonya a Harmadik Birodalom hozzáállását is befolyásolta. Berlinnek el kellett fogadnia, hogy a két állam kapcsolata jelentős rosszabbodásnak indult a Bánffy–Mironescu tárgyalások eredménytelensége nyomán. „Az utóbbi időben – olvasható Andor Hencke államtitkár 1943. augusztus 13-i jegyzékében – a román–magyar kapcsolatok terén új feszültségek jelentkeztek. Miután Bánffy bukaresti, a viszony enyhítését célzó utazása eredménytelennek bizonyult, mindkét állam viselkedése feszült. Bár mindkét oldalon a másik fél kisebbségellenes intézkedéseivel, sajtóközleményeivel és irredenta tüntetéseivel magyarázzák saját magatartásukat, mégis az a benyomásunk, hogy a román kormány Erdély iránti érdeklődése jelenleg erősebb.” A jegyzék ezzel kapcsolatban megemlítette Ion Antonescu marsall július 18-i, revizionista tartalmú beszédét, a berlini román követ közbenjárásait, valamint a marsall beszéde által kiváltott, újságcikkekben és a magyar politikusok beszédeiben megnyilvánuló budapesti reakciókat. Kiemelte hogy Németország beavatkozása ebbe a „nyilatkozat-háborúba nem kívánatos”. Ráadásul a Románia és Magyarország közötti közvetítési kísérletei egyértelmű kudarca miatt a német vezetés a jövőt illetően visszafogott magatartást kívánt tanúsítani a román–magyar kapcsolatok terén, mindkét fél panaszait figyelembe véve, a diplomáciai képviseleteknek vagy a megfelelő bizottságoknak továbbítva azokat.44 * Összegzésként elmondható, hogy az 1940. augusztus 30-i bécsi döntést követően a reményteli berlini és római várakozások ellenére a román–magyar kapcsolatok folyamatosan romlottak. A feszült helyzet nagyrészt azon diszkriminatív intézkedések

Ottmar Traşcă

121

Műhely

következménye volt, amelyeket Budapest és Bukarest foganatosított az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbséggel szemben. Továbbá mind Románia, mind Magyarország úgy tekintett a bécsi döntésre, mint egy elhibázott, ideiglenes megoldásra, amit – mindkét ország politikai és katonai vezetése szerint – meg kell változtatni diplomáciai úton, vagy ha a helyzet úgy kívánja, egy katonai konfliktus árán. Mivel a döntést nem lehetett felülvizsgálni Berlin beleegyezése nélkül – amely az európai kontinens vezető hatalma és a bécsi döntés legfőbb védnöke volt – Románia és Magyarország ádáz rivalizálásba kezdett mind politikai, mind katonai, téren, hogy megszerezzék Németország „jóindulatát” az erdélyi kérdés végleges rendezéséhez. A román−magyar versengésben döntőbíróként szereplő Németország számára a helyzet kétségtelenül sok lehetőséget nyújtott. Saját érdekei szerint manipulálhatta a két országot, és megelőzhette, hogy ös�szefogjanak ellene.45 A hadi helyzet romlásával párhuzamosan azonban nyilvánvalóvá váltak a német lehetőségek korlátai is, mivel Románia és Magyarország megtagadta a „bolsevizmus elleni szent keresztes hadjárathoz” való emberi és anyagi hozzájárulásának növelését, amit azzal indokoltak, hogy a másik fél potenciális veszélyt jelent számukra. Hitler az Erdély birtoklásáért folyó területi vitában ezért egyik félnek sem kedvezett, s e nehéz kérdés megoldását következetesen a háború befejezése utáni időkre halasztotta. Egy háborús győzelem esetén az Erdély sorsával kapcsolatos német tervekre az általunk ismert dokumentumok és szakirodalom semmilyen kézzelfogható bizonyítékkal nem szolgálnak,46 így csak feltételezéseink lehetnek. Köztudott, hogy a nemzetiszocialista párt és a romániai német etnikai közösség radikális köreiben, továbbá bizonyos diplomáciai körökben az önálló, vagy német protektorátus alatt álló Erdély gondolata több ízben is felbukkant, mind a második világháború alatti, mind az azt megelőző időszakban.47 Maga Hitler is hasonló álláspontot képviselt a William Keppler államtitkárral folytatott beszélgetése során.48 Bár a Führer, mivel bizalmi kapcsolatba került Ion Antonescu marsallal, szakított ezzel a gondolattal, de ez nem jelenti azt, hogy a háború megnyerése esetén ne helyezte volna német fennhatóság alá Erdélyt. Ez az opció két szempontból is hasznos lett volna Berlin számára: kielégítette volna a fent említett körök kívánságát, és megelőzte volna a román–magyar konfliktus kirobbanását Erdély birtoklása kapcsán. Állításunk alátámasztására példaként felhozhatjuk az eredetileg a magyaroknak ígért szerb Bánság német katonai közigazgatás alá helyezését, vagy a német vezetés azon próbálkozását, hogy Antonescu területi törekvéseit keleti irányba terelje. Azonban ha Erdéllyel kapcsolatban voltak is ilyen tervek, a háborús viszonyok között azokat nem lehetett megvalósítani. 1944 tavaszán Hitler egy őszinte pillanatában, a várható vereség terhe alatt, maga is kénytelen volt beismerni, hogy a Románia és Magyarország közötti konfliktus megoldása többé már nem Németországtól, hanem a Szovjetuniótól függ, azaz attól a hatalomtól, amely Közép- és Délkelet-Európában átveszi a Harmadik Birodalom vezető szerepet.49 Ez volt azon kivételes esetek egyike, amikor Hitler előrejelzése pontosnak bizonyult, hiszen a Kreml támogatása döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a vita Románia javára dőlt el. Angolból fordította: Peragovics Tamás

Ottmar Traşcă

122

Műhely

Jegyzetek Román statisztikai adatok szerint a Magyarországnak átadott terület 42 610 km 2 volt, lakóinak száma pedig 2 388 774, akik közül 50,2% román, 37,1%-a magyar, 2,7%-a pedig német nemzetiségű volt. Aurică Simion: Dictatul de la Viena. Ediţia a 2-a, revizuitǎ. Bucureşti, 1996, 363. o. Magyar adatok szerint viszont a bécsi döntéssel Magyarországnak juttatott terület 43 104 km 2 volt, lakosainak száma 2 577 000, akik közül 1 343 000 magyar (52,1%), 1 069 000 román (41,5%), 47 000 német (1,8%) és 116 000 (4,6%) egyéb nemzetiségű. Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest, 1992, 144−145. o.; Rónai András: Térképezett történelem. Budapest, 1989, 243−255. o. 2 A román–magyar területi konfliktus demográfiai aspektusait a bukaresti Német Követség elemezte 1940. augusztus 9-i, Berlinnek címzett beszámolójában, amelyet „híres német szakemberek” véleményeire alapoztak. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes Berlin (a továbbiakban: PAAAB), R 29921, Büro des Unterstaatssekretärs, E 176583-176585. Telegramm Nr.1326 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 09.08.1940, gez. Fabricius; Akten zur deutschen Auswärtigen Politik 1918–1945. Serie D: 1937–1945, Band X, Die Kriegsjahre, Dritter Band, 23 Juni bis 31 August 1940. (A továbbiakban: ADAP.) Frankfurt am Main, 1963, doc. nr. 407, 467–470. o. (Aufzeichnung über die Unterredung zwischen dem Führer und dem Grafen Ciano auf dem Obersalzberg am 28.08.1940 in Anwesenheit des Reichsaussenministers v. Ribbentrop und der Botschafter v. Mackensen und Alfieri und des VLR Hewel). 3 Die Tagebücher von Joseph Goebbels. Teil 1. Aufzeichnungen 1923–1941, Band 8. April–November 1940. Herausgegeben von Elke Fröhlich, bearbeitet von Jana Richter. München, 1998, 298. o. 1940. augusztus 31-i feljegyzés. 4 „A Románia és Magyarország közötti döntőbíráskodás – írta Eugen Filotti budapesti román követ 1941. július 20-i jelentésében – mesteri húzásnak tűnik a Reich politikájában. Mindkét államot magához láncolta úgy, hogy az egyiket megerősítette, a másikat pedig elszigetelte és meggyengítette.” Arhiva Ministerului Afacerilor Externe (a román Külügyminisztérium Levéltára, Bukarest. A továbbiakban: AMAE), fond 71/ Germania, vol. 83., f. 165. A budapesti román követség 5169/1. jelentése, 1941. július 20. 5 Lásd pl. Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar−román viszony 1940−1945). Budapest, 1969. 6 PAAAB, Deutsches Konsulat Klausenburg, Paket 1/6, Gemischte deutsch−italieniseche Sonderkommission. Telegramm des deutschen Konsulats Klausenburg vom 05.08.1942, gez. von der Damerau. 7 Az 1940-ben és 1942-ben folytatott német−olasz közvetítő tárgyalásokról lásd PAAAB, R 29923, Büro des Unterstaatssekretärs, E 177318-177327. Auszug aus dem Schlussbericht der nach Ungarn und Rumänien entsandten deutsch−italienischen Untersuchungskommission; R 27458, Handakten Hencke, Bericht der nach Ungarn und Rumänien entsandten deutsch–italienischen Sonderbeauftragten-Kommission vom 21.12.1942, gez. Hencke, Roggeri; R 29706, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 10 adh. 8 Horia Sima szökésének, valamint további Vasgárda-tagok németországi elfogatásának a román−német kapcsolatokra gyakorolt hatásairól és annak részleteiről lásd PAAAB, R 28884, Büro des Reichsaussenministers, Rumänien, Rumänische Legionäre, Horia Sima; Bundesarchiv Koblenz (a továbbiakban: BK), Kleine Erwerbuing 589, Auzeichnungen und Schriften der in den Lagern von Rostock, Fichtenheim, Dachau und Sachsenhausen internierten Legionäre (1941−1944); Armin Heinen: Legiunea „Arhanghelul Mihail”. Mişcare socială şi organizaţie politică. O contribuţie la problema fascismului internaţional. Bucureşti, 1999, 441−445. o.; Aurică Simion: Preliminarii politico-diplomatice ale insurecţiei române din august 1944. Cluj-Napoca, 1979, 229−243., 256−263. o.; Cristian Troncotă: Eugen Cristescu. Asul serviciilor secrete româneşti − memorii, mărturii, documente. Prefaţă de dr. Dan Zamfirescu. Bucureştu, 1994, 76−79., 195−197. o. 1

Ottmar Traşcă

123

Műhely

Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Külügyminisztérium iratai, K 64–1943–99–27/ b, 703. és 705. számjeltáviratok a bukaresti magyar követségről (1942. december 29. és december 30.) 10 MOL, K 64–1943–99–27/b, 693. számjeltávirat (1943. december 30.); K 64–1943–99–27/b–9698. Feljegyzés a Ghyczy Jenő – Eugen Filotti beszélgetésekről, 1942. december 30. 11 MOL, K 64–1943–99–27/b–9727. Feljegyzés a Kállay Miklós – Eugen Filotti beszélgetésről, 1942. december 31. 12 Joó András: Kállay Miklós külpolitikája.. Magyarország és a háborús diplomácia 1942−1944. Budapest, 2008, 148−149. o. 13 1943. január 10-én Ciano például a következőket jegyezte fel naplójában. „Azt hiszem, jól tennék a németek, ha szemmel tartanák a románokat. A király és Antonescu magatartásában és szavaiban visszakozást látok. Hirtelen békülékenységük Magyarországgal is gyanús nekem. Ha az orosz offenzíva nem lett volna ennyire sikeres, aligha került volna minderre sor.” Ciano gróf naplója, 1939–1943. H. n., 1999, Ármádia Kiadó, 470. o.; Ribbentrop úgy tekintett Mihai Antonescura, mint egy „alattomos, hűtlen, áskálódó mitugrászra”, egy „pompázatos utcai énekesre”. Giuseppe Bastianini: Uomini, cose, fatti. Milano, 1959, 94., 322. o. Vö. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933−1944. Összeállította és sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Loránt, Juhász Gyula. Budapest, 1968, 539. sz. irat, 718−719. o. 14 MOL, K 64–1943–99–27/b, 10. számjeltávirat a bukaresti magyar követségről (1943. január 6.); a bukaresti magyar köetség 21. sz. jelentése (1943. január 9.) 15 Lásd még: Csatári: i. m. 232−234. o. 16 MOL, K 64–1943–99–27/b. A külügyminisztérium utasításai a bukaresti magyar követség részére, 1943. január 11. 17 MOL, K 64–1943–99–27/b. 23. számjeltávirat, 1943. január 20.; a bukaresti magyar követség 1943. január 30-i, 49. sz. jelentése. 18 A magyar fél számára az jelentett problémát, hogy Mihai Antonescu semmilyen határozott elgondolással nem rendelkezett azt illetően, miként lehetne a Magyarországgal való kapcsolatokat javítani. MOL, K 64–1943–99– 27/b. A külügyminisztérium 1943. január 25-i utasításai a bukaresti magyar követségnek; A Ghyczy Jenővel folytatott beszélgetését követően a budapesti német követ azt jelentette Berlinnek, hogy „innen úgy tűnik, a kezdeti tapogatózások eredménytelennek bizonyultak, pedig a nehézségekkel, amelyek a két fél közötti kapcsolat javítását akadályozzák, tisztában vannak.” PAAAB, R 29708, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 12, E. 184105184106. Telegramm Nr. 106 der deutschen Gesandtschaft in Budapest vom 22.01.1943, gez. Jagow. 19 Csatári: i. m. 235. o. 20 Akten zur deutschen Auswärtigen Politik 1918−1945. Serie E: 1941−1945, Band V, 1. Januar 1943 bis 30. April 1943. Göttingen, 1978. 30. irat, 54−59. o.; 31. irat, 59−63. o.; 44. irat, 84−87. o.; 45. irat, 88−95. o. 21 Antonescu–Hitler. Corespondenţă şi întâlniri inedite (1940–1944) . II. kötet. Ed. Vasile Arimia − Ion Ardeleanu − Ştefan Lache. Bucureşti, 1991, 52. sz irat, 9−20. o.; Simion: Preliminarii politicodiplomatice… 239−240. o. 22 MOL, K 64–1943–99–27/b. A bukaresti magyar követség 69. számjeltávirata, 1943. február 18. 23 MOL, K 64–1943–99–27/b. 1943. február 25-i, 75. számjeltávirat; 1943. március 1-jei utasítások. 24 MOL, K 64–1943–99–27/b. A bukaresti magyar követség 1943. március 10-ei, 100., az 1943. március 27-ei, 126.. számjeltáviratai, valamint a külügyminisztérium által a bukaresti magyar követségnek küldött 1943. március 17-ei, 111. és az 1943. március 27-ei, 133. számjeltávirata. Lásd még Die Weizsäcker–Papiere 1933–1950. Herausgegeben von Leonidas E. Hill. Berlin, 1974, 334. o. 25 Gróf Bánffy Miklós kijelölésében egyéb okok is közrejátszottak. Mihai Antonescunak a román−magyar viszony javítását célzó diplomáciai lépéseihez hasonló akció körvonalazódott a két állam demokratikus ellenzéke részéről is, amelyet a román oldal kezdeményezett. A 9

Ottmar Traşcă

124

Műhely

nyugati szövetségesek körében végzett, Románia háborúból való kilépését célzó tapogatózásai közepette Iuliu Maniu, a román ellenzék megkérdőjelezhetetlen vezetője azt akarta megtudni, hogy a magyarországi ellenzéknek vannak-e hasonló szándékai. Ezért 1942 vége felé Maniu egy megbízottján keresztül üzenetet küldött gróf Bethlen Istvánnak az ún. „békepárt” vezetőjének, miszerint találkozni kíván vele. Bethlen beleegyezett, de azonnal ráébredt, hogy a szigorú német felügyelet miatt a találkozó kivitelezhetetlen. Ezért egy olyan megbízható személyt keresett, aki végre tudja hajtani a feladatot, és elfogadható partner Iuliu Maniu számára is. A választása gróf Bánffy Miklósra, a Bethlen-kormány egykori külügyminiszterére esett, aki a román−magyar kapcsolatok kitűnő ismerője volt. Bánffy elfogadta a felkérést, de egy új probléma merült föl, ami a román fővárosba való utazása törvényes feltételeivel függött össze. Miközben Bethlen a megoldást kereste, meghívást kapott Kállaytól a minisztertanács ülésére, a román kormány javaslatainak megvitatása céljából. Mivel az ülésen szóba került egy magyar delegált Bukarestbe küldésének a lehetősége, Bethlen megragadta az alkalmat, és Bánffy Miklós személyére tett javaslatot, amelyet elfogadtak. Bánffy Miklósnak így kettős küldetése volt. Az első félhivatalos küldetés volt, amelyet a magyar kormánytól kapott a román kormány képviselőjével való tárgyalás céljából. A másodikkal Bethlen bízta meg nem hivatalosan azért, hogy lépjen kapcsolatba Iuliu Maniuval a politikai és katonai együttműködés érdekében, a háborúból való közös kilépés végett. Lásd Bánffy Miklós: Emlékeimből (1932). Huszonöt év (1945). Második, bővített kiadás. Kolozsvár, 2001, 337. o.; Joó: i. m. 149. o. 26 Simion: Preliminarii politico-diplomatice… 302. o. 27 MOL, K 63–1943–255–27/7 II, 356−364., 366−368. o. Kállay Miklós miniszterelnök levele és utasításai Bánffy Miklós grófnak 1943. március 16-án és április 30-án. Lásd még PAAAB, R 29709, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 13, E. 185901. Telegramm Nr. 723 der deutschen Gesandtschaft in Budapest vom 17.04.1943, gez. Werkmeister; Bánffy: i. m. 337. o.; Csatári: i. m. 241. o.; Joó: i. m. 149. o. 28 ADAP, Series E, Band V, doc. nr. 300., 583−589. o.; doc. nr. 306., 594−605. o.; doc. nr. 315., 621−640. o.; doc. nr. 316., 640−644. o.; Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós − Szűcs László. Budapest, 1963, 75. sz. irat, 392−397. o. A római nagykövetségre 1943. április 22-én, a német külügyminisztérium által küldött jelentés rendkívül pontosan és részletesen bemutatja Mihai Antonescu „bűneit”. PAAAB, R 29709, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 13, E. 185932-185939. Telegramm Nr. 511 des Auswärtigen Amtes vom 22.04.1943, gez. Rintelen; AMAE, fond 71/Germania, vol. 92., f. 273−274. A berlini román követség 1943. április 21-én kelt 43901. számú távirata. 29 A Bukarestben összeállított lista lényegében a magyar kormány által az erdélyi román kisebbséget érintő diszkriminatív intézkedések kritikáját tartalmazta gazdasági (vagyonelkobzások, működési engedélyek visszavonása, stb.), vallási és kulturális téren (az egyház és a papok helyzete), sötét képet festve a román lakosok helyzetéről, akiket vagy katonának vagy munkatáborokba hívtak be. Csatári: i. m. 242. o.; AMAE, fond 71/Germania, vol. 92., f. 325−329. Feljegyzés Mihai Antonescu és Manfred von Killinger 1943. május 20-i beszélgetéséről. 30 MOL, K 64–1943–99–27/b. A bukaresti magyar követség 1943. április 23-i, 167. számjeltávirata. 31 Csatári: i. m. 243. o. 1943. március 4-én Mihai Antonescu úgy fogalmazott, hogy a román−magyar kapcsolatok „javultak nemrégiben”. AMAE, fond 71/Germania, vol. 92., f. 12. Feljegyzés Mihai Antonescu és Manfred von Killinger 1943. március 4-i beszélgetéséről. 32 Csatári: i. m. 243. o. 33 Joó András szerint Bánffy Miklós utazásának többszöri halasztása politikai megfontolásból történt, ugyanis áprilisban Budapest és Bukarest Olaszország támogatását próbálta megszerezni a háborúból való közös kilépés érdekében. akár egy közös diplomáciai vállalkozást is létre lehet hozni a háború együttes elhagyására. Joó: i. m. 150. o. 34 MOL, K 64–1943–99–27/b–203. A bukaresti magyar követség 1943. június 26-i, 219. számjeltávirata; AMAE, fond 71/Ungaria, vol. 97., f. 414−426; PAAAB, R 29709, Büro des

Ottmar Traşcă

125

Műhely

Staatssekretärs, Rumänien, Band 13, E. 186177-186178. Telegramm Nr. 3471 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 23.06.1943, gez. Killinger; Csatári: i. m. 247−248. o.; Simion: Preliminarii politico-diplomatice… 304−305. o.; Bánffy: i. m. 338. o.; Joó: i. m. 150. o. 35 Bánffy: i. m. 338−340. o.; Csatári: i. m. 248−249. o.; Simion: i. m. 305−306. o.; Joó: i. m. 151. o. 36 MOL, K 64–1943–99–27/b. A bukaresti magyar követség 1943. június 27-i, 253. sz. távirata. 37 MOL, K 64–1943–99–27/b. A berlini és római magyar követségeknek küldött 1943. június 2-i 108., 109., 75. és 76. sz. táviratok. 38 PAAAB, R 29709, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 13, E. 186177-186178. Telegramm Nr. 3471 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 23.06.1943, gez. Killinger; Vö. AMAE, fond 71/Germania, vol. 92., f. 361−362. Feljegyzés Mihai Antonescu és Manfred von Killinger 1943. június 23-i beszélgetéséről. 39 PAAAB, R 29,709, Büro des Staatssekretärs, England, Band 13, E. 186190-186191. Telegramm Nr. 1005 vom 26.06.1943 des Auswärtigen Amtes, Gez. Június 28-án Ribbentrop és Steengracht is rámutatott a berlini román megbízottnak, hogy folytatni kell a tárgyalásokat a két állam között, mert „mindkét fél érdeke, hogy egy kompromisszumos megoldást találjanak”. AMAE, fond 71/ Germania, vol. 92., f. 378−381. A berlini román követség 2989/P1-es jelentése 1943. június 28-án. 40 Joó: i. m. 152. o. 41 Timpul, 1943. július 20.; PAAAB, R 29710, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 14, E. 182362-186363. Telegramm Nr. 4065 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 18.07.1943, gez. Killinger; E. 182364-182371: Telegramm Nr. 4080 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 19.07.1943, gez. Killinger; E. 182378-182379. Telegramm Nr. 4109 der deutschen Gesandtschaft in Bukarest vom 20.07.1943, gez. Killinger. 42 Csatári: i. m. 251. o. 43 Joó: i. m. 152. o. 44 PAAAB, R 29710, Büro des Staatssekretärs, Rumänien, Band 14, E. 182489-182493. Aufzeichnung betreffend die letzte Entwicklung der ungarisch−rumänischen Beziehungen, vom 13.08.1943, gez. Hencke. 45 A Harmadik Birodalom Erdély kérdésében tanúsított kétkulacsosságát mindkét állam – de leginkább Magyarország – döntéshozatala jól érzékelte, mégsem tudtak érdemben tenni ellene. Emlékirataiban Horthy Miklós így fogalmazott: Berlinben „az erdélyi kérdést állandóan úgy kezelték, hogy hol a románokkal, hol velünk szemben használhassák fel csalétkül.” Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, 1993, 236. o.; „Amikor kormányfő lettem − olvashatjuk Kállay emlékirataiban −, távolabbi célokra tekintve úgy véltem, hogy a románokkal okvetlenül valamiféle modus vivendi-t kell találnom. Ezt a célomat nem értem el, nem is érhettem el. Az objektív okokon kívül, főképpen a kölcsönös, határtalan bizalmatlanság miatt nem. Az volt a bökkenő, hogy ellenségeskedésünk miatt nem alakíthattunk közös frontot Németország ellen, amely kinevezésemkor már teljesen uralta Romániát, minket pedig állandóan fenyegetett, s így egymással vetekedve igyekeztünk elnyerni a németek kegyét. Én ugyan sosem léptem erre az útra, de elődeim s főleg a hadseregünk annál inkább. Voltaképpen csak azért léptünk hadba, s küldtünk egy egész hadsereget az oroszok ellen, mert a románok akkor már teljes erővel részt vettek a háborúban, mi azonban még nem, amivel azt kockáztattuk, hogy elveszítjük a németek jóindulatát és Erdélyt. Ezt a németek hivatalosan és nem hivatalosan nem győzték nekünk hangsúlyozni, és propagandájuk egyik leghatásosabb fegyvere volt ez.” Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942−1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. I. kötet, Budapest, 1991, 87. o.; Még Ion Antonescu marsall is megvádolta Hans Friessner vezérezredest – nem sokkal a letartóztatása előtt –, hogy Erdély kérdésében kétszínű politikát folytat, és hogy a Führer nem tartja be azon ígéretét, miszerint az 1940. augusztus 30-i döntést nyíltan semmisnek deklarálja. Simion: Preliminarii politico-diplomatice… 408. o. 46 A háború utáni német tervek, amelyeket a Harmadik Birodalom különböző tisztviselői és intézményei dolgoztak ki, leginkább pontatlan és önellentmondó jellegük miatt figyelemre méltóak. A terveket az aktuális berlini érdekekhez és a globális világégés politikai-katonai fejleményeihez igazították.

Ottmar Traşcă

126

Műhely

Vö. Pál Pritz: Pax Germanica. Német elképzelések Európa jövőjéről a második világháborúban. Budapest, 1999. 47 Lásd még a kolozsvári német konzul, Ulrich von der Damerau-Dambrowski 1941-es feljegyzését: „Spannungen im europäischen Südostraum und Vorschläge zu deren Beseitigung“. PAAAB, Deutsches Konsulat Klausenburg, Paket 8/11, Südostraum III. 48 Artur Phleps nyugalmazott tábornok a birodalmi kancelláriának címzett, 1940. december 2-I memorandumában például azt kérte, hogy a Kárpátok ívét változtassák Délkelet-Európa erődítményévé azáltal, hogy az alsóbbrendűnek vélt erdélyi román lakosságot a Kárpátoktól délre telepítik át, és a helyükbe németeket telepítenek. „Mindenesetre a német településeket meg kell tisztítani a románoktól, hogy szabadon fejlődhessenek, német minta szerint, ahogyan az 1919-ig, a román uralom kezdetéig volt. [.. .] A német népet kizárólag a németek tudják, és nekik is kéne vezetniük, különösen ott, ahol az államalkotó nép alsóbbrendű.” BK, R 43 II Reichskanzlei -/1486 A. D 674554-674570. Memoire über die Währung deutscher Belang in England, we 02/12/1940, gez. Arthur Phleps. A romániai német etnikai közösség vezetője 1944. június 2-án, egy Berlinnek küldött jelentésében, a következőképpen vélekedett az ország politikai helyzetéről. „Nem gondoljuk, hogy érdekünkben állna egy szövetséges háborúból való kilépését segíteni, vagy legyengíteni az erejét ellenséges híresztelésekkel, de azt hisszük, hogy megvan az esély – a kormány átalakításával és német szakemberek behívásával, de a román szuverenitást tiszteletben tartva –, hogy megtartsuk ezt az országot értékes szövetségesünkként a konfliktus végéig. Fenn kell tartanunk a biológiai gyengülési folyamatát is, hogy a háború után ne tudja újra megszállni és meghódítani a Kárpát-medencét.” Bundesarchiv Berlin, NS 19 – Persönlicher Stab des Reichsführers SS -/2146. Bericht über die politische Lage in Rumänien, vom 02.06.1944, gez. Andreas Schmidt; Vö. Andreas Hillgruber: Hitler, Regele Carol şi Mareşalul Antonescu. Relaţiile germano−române, 1938−1944. Bucureşti, 1994, 147. o.; Vasile Ciobanu: Contribuţii la cunoaşterea istoriei saşilor transilvăneni 1918–1944. Sibiu, 2001, 254−255. o. 49 Nem sokkal azután, hogy biztosította a Marsallt a második bécsi döntés érvénytelenségéről, 1944. április 6-án, a hadi helyzetről tartott megbeszélésen a román−magyar konfliktus kapcsán Hitler azt mondta, hogy „az egész kérdés magától meg fog oldódni, ha az oroszok ideérnek.” Hitlers Lagebesprechungen. Die Protokollfragmente seiner militärischen Konferenzen 1942−1945. Herausgegeben von Helmut Heiber. Stuttgart, 1962, 555. o.

Limes

127

Szemle

Trianon hatása a magyar közgondolkodásra

A trianoni békeszerződés 90. évfordulóján a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Ablonczy Balázs legújabb könyve, amelynek célja nem a trianoni békeszerződés történetének a bemutatása. Emiatt nem is foglalkozik Trianon okaival és következményeivel. Pontosabban szólva Ablonczy Balázs a következmények egy sajátos típusával kapcsolatos kutatási eredményeit teszi közkinccsé: huszadik századi magyar legendákról ír. Megszületésüket Trianon kétségbevonhatatlan traumája eredményezte. Egy olyan döntés magyarázataként születtek meg, amelyet – joggal – igazságtalanságként élt meg a magyar társadalom. Válságos időszakok ráadásul termékeny talajt biztosítanak az efféle valóságértelmezéseknek. Az ésszerű magyarázatok háttérbe szorulásával előtérbe kerül az irracionális gondolkodásmód, ami megnehezíti, akár lehetetlenné is teheti az önvizsgálatot. Ablonczy Balázs könyvében a magyarság kollektív tudatát, múltszemléletét befolyásoló legendákról van szó, amelyek az eltelt 90 év során oly sikeresen beépültek a magyar közgondolkodásba, hogy még mostanság is rendszeresen felfeltűnnek az internetes fórumokon, a korszakkal foglalkozó filmekben, a sajtóban, vagy éppen tévés műsorokban. Léteznek, hatnak és befolyásolnak, így minden oka megvolt a szerzőnek arra, hogy e témában * Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010, Jaffa Kiadó, 158 o.

írt korábbi munkái kiegészítése céljából újból ezzel a rendkívül érzékeny társadalmi jelenséggel foglalkozzon. A könyv az előszóval és az összegzéssel együtt 14 fejezetet tartalmaz. A felépítése logikus, könnyen áttekinthető. A 12 fejezet közül három általánosabb jellegű, amelyek a magyar történettudomány, a magyar politika és a magyar társadalom felől közelítik meg Trianont. A rövid történeti összefoglalás után e fejezetekben a szerző elsősorban a rendszerváltozás utáni időszakkal foglalkozik. A kiválasztott legendák kilenc fejezetben kerülnek elemzésre, s közülük is egy, elsősorban az osztályozásukra tesz kísérletet. Időnként, sajnos nem is ritkán hallani azt a megállapítást, miszerint a magyar történészek nem foglalkoztak kellő mértékben Trianonnal. A történeti Trianon című fejezet rövid, s ahogy olvassuk, nem teljes áttekintést ad az eddig megszületett alapvető szakmunkákról. Ezeket látva nehezen állítható, hogy ne lenne az érdeklődőknek lehetősége kiegyensúlyozott munkákat olvasni a magyar történelem e sorsfordulójáról. Feladatok természetesen vannak, Ablonczy meg is nevez öt lehetséges kutatási irányt, amelyek kiegészíthetik, árnyalhatják a Trianonról alkotott tudásunkat. A politika Trianonja fejezet sajnos csak egy meglehetősen rövid, de mégis lényegre törő politikatörténeti áttekintést ad arról, hogy a huszadik század egyes korszakaiban miként viszonyult a magyar politika a békeszerződéshez. Arányaiban ennél sokkal

Limes

128

részletesebb a rendszerváltozást követő időszak elemzése. Ez az aránybeli eltérés persze elfogadható, ha a trauma jelenre gyakorolt hatását, vagy az aktuális válaszokat helyezzük előtérbe. Erre a logikai ívre épül rá a Trianon a társadalomban fejezet, amely – szintén röviden – az egyes pártok választóinak attitűdjeit vizsgálja. Ablonczy hangsúlyozza, hogy az egyes pártok saját választóik igényeihez is alkalmazkodva alakították ki a Trianonról alkotott álláspontjukat. Így a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége nemzetpolitikáját a szavazóik elvárásai és a saját magukról alkotott önképük határozták meg, azaz nem szükséges valamiféle „nemzetellenes” szándékot keresni, bár ennek ellenére kétségtelen, hogy e pártoknak rendszeresen szembe kell(ett) nézni az ehhez hasonló jelzőkkel. Külön megemlíthető a Trianonnal kapcsolatos alapvető ismeretek hiánya is, amely sajnálatos módon általános jelenség a magyar társadalomban. Az meg külön is hangsúlyozandó, hogy a téma iránt fogékonyabb jobboldali választók sem alkotnak ezen a téren kivételt – hangsúlyozza a szerző. Mielőtt az egyes legendák tartalma, keletkezési körülményei bemutatásra kerülnének, Ablonczy Balázs egy osztályozási kísérletre vállalkozott. Besorolhatók-e az általa tárgyalt legendák az összeesküvés-elméletek közé? – teszi fel a kérdést. Meglátása szerint maximum a szabadkőművesek szerepével és a hajózható patakokkal kapcsolatos legendák rendelkeznek az összeesküvések jellemző vonásaival (40–41. o.). A továbbiak Ablonczy szerint kultuszépítési kísérletnek (Apponyi Albert személye), spekulációnak (Georges Clemenceau magyar menye), téves ismeretnek (a békeszerződés aláírásának helye), a frusztráció következményének (a tudatlan antant szakértők), vagy egyszerűen csak csalásnak, átverésnek (hamis dokumentumok előállítása) tekinthetők.

Szemle Az egyes legendákkal kapcsolatos forrásokra és szakirodalomra támaszkodó könyvfejezetekben közös, hogy egy olyan társadalmi igényről szólnak, amely valamiféle válasz kívánt adni a trianoni nemzeti tragédiára. Az igazságtalannak és elfogadhatatlannak tekintett döntés szelektíven konstruált okaival, körülményeivel szembesülhetünk a könyv ezen oldalain, amelyek az elmúlt 90 évben az erre fogékony társadalmi csoportok köreiben arra voltak, sőt hivatottak még ma is, hogy valamiféle magyarázatot adjanak a történtekre. A miért történhetett meg ez az igazságtalanság velünk kérdésére ugyanis egyszerűbb azt a választ adni, hogy Apponyi Albert kitűnően felépített, meggyőzőnek gondolt érveket felvonultató, több nyelven is előadott beszéde a békekonferencián elsősorban a franciák rosszakaratának köszönhetően nem ért el eredményt – olvasható különféle változatokban is ez az interpretáció. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a határok megváltoztatására – ha nem is feltétlenül Apponyi beszédének hatására, de – 1920. február-márciusában volt még némi remény. A döntést, amely megerősítette a korábbiakat, végül a nagyhatalmak a saját érdekeik alapján hozták meg. Georges Clemenceau személyes motivációiról is gyakran hallani Trianon okai kapcsán. Eszerint fiának elrontott házasságával magyarázható a francia politikus magyarokkal szembeni ellenszenve, amely azonban, mint megtudjuk, a rendelkezésre álló források alapján nem igazolható. Ráadásul Clemenceau döntéseit nem az érzelmei, hanem „helyesnek tartott elvek és stratégiai megfontolások” határozták meg (68. o.). A kötet következő fejezete az aláírás helyszínét érintő tárgyi tévedés tisztázására törekszik. Az, hogy a köztudatban, de időnként még a tudományos irodalomban is tévesen szerepel a helyszín, egész egyszerűen a téves és pontatlan tudás, a felületes tájékoztatás eredményének tekinthető, ami-

Limes

129

re már az 1920-as magyar sajtóban is volt példa. Emiatt kilóg a legendák közül abban a tekintetben, hogy nem kínál magyarázatot a miért kérdésére, ami az ismertetett legendákban valamilyen formában rendre felmerült. A „hajózható patakok balladája” az elfogadhatatlannak, így időlegesnek vélt határok létrehozásának hátterére kínál magyarázatot. A történettudomány álláspontja szerint stratégiai okok, mégpedig a vasútvonalak és nem a folyók befolyásolták az új határokkal kapcsolatos döntéseket. A közvélemény felé, ezzel szemben, az etnikai elvet hangsúlyozták a döntéshozók. Erre az ellentmondásra és az igazságtalannak gondolt állapotra reflektál az 1920-as évek második felében megjelent, majd egyre szélesebb körben ismertté vált legenda, miszerint „a csalás és a butaság együttese” felelős ezért az állapotért (82. o.). Azt tudjuk, hogy a békekonferencián Masaryk nem mutatott ilyen tárgyú fényképeket az Ipolyról. Ráadásul a cseh memorandumok sem mondták hajózhatónak az Ipolyt és a Ronyvát. Nem is volt rá okuk, miután nem a trianoni, hanem annál délebbi határt szerettek volna elérni, bár így is „a mértéktelenség és számtalan esetben a pirulás nélkül előadott hazugság jellemezte” az előadott cseh követeléseket (85. o.). E legendáriumban központi helyet foglalnak el az 1918/1919-es eseményekért, így Trianonért is felelőssé tett magyar és külföldi szabadkőművesek. Tény, hogy a polgári radikálisok között voltak szabadkőművesek, maga Jászi Oszkár is az volt. A fennálló dualista rendszerrel szembeni ellenszenvük is ismert. Ennek ellenére 1918 őszén Jászi is azok közé tartozott, akik ragaszkodtak Magyarország területi integritásához, de Ablonczy további elgondolkodtató példákat is említ. Az sem vitatható, hogy a francia szabadkőművesek nem kedvelték az Osztrák-Magyar Monarchiát. Tevékenységük igazolására az 1917. június

Szemle végi tanácskozás jegyzőkönyvére hivatkozik az erre fogékony irodalom, azonban ebben nem szerepel olyan döntés, miszerint a Monarchiát meg kellene szüntetni. Nem is beszélve a jegyzőkönyvhöz kötődő egyéb tévedésekről, amelyeket Ablonczy Balázs meg is nevez, hangsúlyozva, hogy az egytényezős – nehezen igazolható – magyarázatok ismételten sikeresen megkerülik Trianon valódi okait. A „tudatlan szakértők” toposza (lásd még a hajózható patakok történeténél is) szintén erős magyarázóerővel rendelkezik. A konferencián a szakértők szerepe, súlya eltérő volt. Legtöbbjük tudásához ráadásul nem férhet kétség, ez a tudás azonban a döntéshozatal folyamán alárendelődött a nagyhatalmi érdekeknek. Ebben a fejezetben a szerző azt írja, hogy „sem Károlyi Mihályt, sem Kun Bélát (bár még ő állt hozzá a legközelebb), sem Friedrich Istvánt” nem hívták meg a békekonferenciára (119−120. o.). Romsics Ignác azonban megemlíti az Ablonczy által is használt, többször hivatkozott könyvében, hogy 1919. április 30-án a Négyek Tanácsa döntött a magyarok meghívásáról. Az elküldött meghívó azonban elakadt Bécsben. A meghívás tehát megtörtént, a meghívót a magyar fél nem kapta kézhez.1 A „kisebb geszták” közé a szerző a román prostituáltak történetét, a meghatározott ideig érvényes békeszerződés elméletét és egyéb nemzetközi jogi érvelést sorol, de röviden foglalkozik azokkal a külföldi személyekkel is, akik őszintén, vagy éppen nyerészkedés céljából támogatták a magyar ügyet a két világháború között. Miután Trianon „mind a mai napig velünk van”, így új keletű legendák is napvilágot láttak (151. o.). Egy 2001 februárjára datálható fiktív pápai intézet Trianon felülvizsgálatát kérő petíciója egyszerűen átverésnek tekinthető. Az ún. „rózsadombi paktum”, amelynek két pontja vonatkozik Trianonra, pedig hamisítvány. A modern összeesküvés-elméletek számos jegyével

Limes

130

rendelkezik, mint erre Ablonczy rámutat, az egyesült államokbeli emigrációs sajtóból a magyar radikális és szélsőjobboldali orgánumokba eljutó „paktum” szövege. Ablonczy Balázs e struktúrában ismerteti mindazt, amit az általa kutatott legendák tartalmáról, keletkezési körülményeiről és funkciójáról az elmúlt években sikerült összegyűjtenie. Ezeket rendre ütközteti a saját kutatási eredményeivel, illetőleg a történettudomány által eddig feltárt ismeretanyaggal. Látható, hogy a legendák valóságos elemei ellenére is olyan magyarázatokat adtak és persze adnak ma is, amelyek megkerülik Trianon reális okainak a tárgyalását, ráadásul a téves, megalapozatlan ismereteket erősítik. A könyv összegzése pontokba szedve áttekinti a Trianonhoz vezető út fontosabb állomásait, ami a kötet megfelelő zárásának tekinthető. A Trianon legendák című könyv jól olvasható, jegyzetekkel alaposan alátámasztott munka, bár nyilvánvalóan pontatlanságból, de az 50. oldalon a Pesti Napló említett tudósítására és a 88. oldalon

Szemle Boldizsár Iván Lebegők című önéletírására nem hivatkozik a szerző. A könyvben leírt megállapítások a történészek és a történelem iránt érdeklődök számára is továbbgondolásra érdemesek, még akkor is, ha az olvasó különféle okokból talán nem is ért egyet minden megállapításával. Különösen szimpatikussá teszi a munkát az utolsó bekezdése, amely számos, nyilván szándékosan is egymásnak ellentmondó javaslatot vet fel arra vonatkozóan, hogy miként lehetne kezelni az elszenvedett traumát. Ablonczy Balázs e felvetésekre választ nem ad, de jelzi, hogy dönteni nekünk kell, mert ez „a mi dolgunk” (158. o.). Turbucz Dávid Jegyzetek 1

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 140. o.

Limes

131

Szemle

„… a mi dolgunk, senki másé”*

Ablonczy Balázs könyvének lényege a kötet utolsó sorában olvasható: „a mi dolgunk, senki másé.” Trianonról lévén szó, ez a sor jól tükrözi azt az alapállást, ami Ablonczy legenda-elemzéseit jellemzi. Vagyis azt a nézőpontot, hogy a teljes trianoni kérdéskör nekünk és csak nekünk, magyaroknak fontos és érdekes, elemzése, értékelése, a nemzeti tudatban történő feldolgozása a mi felelősségünk. Mint a kötetből kiderül, a trianoni legendárium ma már igen kiterjedt. A legjelentősebb hírnévre szert tett elmeszülemények némelyike megmosolyogtató (pl. az Apponyi-legendárium), másik részük naiv (lásd a Clemenceau magyar menyéhez fűződő viszonyából „levezetett” „országcsonkítást”), de akadnak olyan leágazásai is a Trianon-legendáknak, amelyek riasztóan burjánzóak és más összeesküvés-teóriákkal összekapcsolódva borzolják a racionalitás iránt vonzódók idegeit. (Például a „szabadkőműves összeesküvés”, vagy az ún. „rózsadombi paktumnak” a trianoni békeszerződés fennmaradását szolgálni hivatott pontjai.) Ablonczy témaválasztása semmiképpen sem tekinthető véletlennek. A humort és az öniróniát sem nélkülöző fejezetekben a legendáknak hitelt adó közvélemény * Ablonczy

Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010, Jaffa Kiadó, 158 o. Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010, Jaffa Kiadó, 158 o.

iránt megértést és türelmet tanúsító szerző érzékelhetően és bevallottan nem arra törekedett, hogy az e történetek iránt érdeklődőket eleve tudománytalanoknak vagy elvakultaknak tekintse. Sokkal inkább arra, hogy megértesse: a Trianon-legendák lehetnek a magyar folklór részei, de nem adhatnak választ a múlt kérdéseire, és még kevésbé alkalmasak a jelen problémáinak magyarázataként szolgálni. A történelem iránt érdeklődő szélesebb közönség ismerheti és ismeri is Ablonczy Balázs nevét, akár a Teleki Pálról írt kitűnő könyve, akár a korábbi, történeti témájú éjszakai beszélgetések, médiaszereplések révén. A hazai bölcseleti folyóiratok ismerői számon tartják úgy is, mint a Kommentár című folyóirat szerkesztőjét, és tagadhatatlan, hogy személyét sokan és nem is ok nélkül hozzák kapcsolatba a Magyarországon sokáig nem is létezett szellemiséggel, a neokonzervatív eszmei áramlatokkal. Az, hogy Ablonczy egy olyan kérdéshez nyúlt, amelyről minden történelem iránt fogékony olvasónak van valamifajta véleménye, azt is jelenti, hogy egy vállaltan konzervatív meggyőződésű magyar történész épp azokat a legendákat veszi sorra, melyek elsődleges fogyasztói leginkább a hazai politikai paletta jobb oldalán helyezkednek el. Bár Ablonczy hangsúlyozza – és igaza van –, hogy mind a bal-, mind a jobboldalon élnek és hatnak különböző Trianon-legendák, nehéz lenne nem észrevenni a szerző azon szándékát, hogy könyvét elsősorban

Limes

132

a hozzá eszmeileg közelebb álló, a történelmi kérdések iránt nyitott és fogékony, épp ezért sokféle történelem-értelmezési hatásnak kitett, leginkább jobboldaliként meghatározható nagyközönségre gondolva írta. A Trianon-témakör ma még, illetve feltehetően még nagyon sokáig, Magyarországon politikai választóvonalként is funkcionál, és a „ki mit gondol Trianonról” kérdésre adott válasz nem egyszer automatikus politikai besorolást von maga után – tapasztalataim szerint tekintet nélkül egyébként a „besorolt” személy erre vonatkozó magánvéleményére. Ablonczy, miközben számba veszi a Trianon-legendákat, ezt olyan nézőpontból teszi, ami korábban nem volt sajátja a témával foglalkozó hazai történetírásnak. Nevezetesen „belülről” szól Trianonról, hangsúlyosan vállalva családja kötődését, személyes érzelmi viszonyát a trianoni békéhez és az azokhoz köthető történetekhez, mítoszokhoz, legendákhoz. Véleményem szerint mindeddig három olyan könyv jelent meg a trianoni kérdéskör elemzése kapcsán, melyek alapvető fontosságúak mind a hazai történetírás, mind a történelem iránt érdeklődő itthoni közvélemény szemléletének formálásában. Az első könyv Ormos Mária Padovától Trianonig című diplomáciatörténeti műve volt.1 A másik két „zsebkönyv” párhuzamosan, 2001-ben jelent meg, szerzői e köteteknek Romsics Ignác és Zeidler Miklós. Előbbi a Trianoni békeszerződés című könyvében, 2 utóbbi a Revíziós gondolat című munkájában3 elszakadt a kizárólag diplomáciatörténeti megközelítéstől. E két könyvet a hazai történetírásban számos más kiváló munka követte (illetve − részben − előzte meg). Ezek jellemzője, hogy a Trianon-kérdéskör egy-egy területének máig ható problémáit elemezték. A Trianon-legendák azonban olyasmiről szól, amitől a „történész-céh” általában ódzkodik beszélni. Nevezetesen arról, hogy

Szemle egy-egy történeti trauma, esetünkben a trianoni békeszerződés következményei olyan mély érzelmi reakciókhoz vezethetnek, melyek esetében a probléma-magyarázatok higgadt és racionális megoldására egész egyszerűen nincs társadalmi igény. Ablonczy Balázs könyve azt is jelzi, hogy ezek a magyarázatok, legendák, mítoszok nem intézhetők el azzal, hogy a tudományos élet szereplői legyintenek rá. A legendák velünk és köztünk élnek, mi magunk is alakítjuk őket, − meglehetős lustaságra és gyávaságra vall hát úgy tenni, mintha tőlünk függetlenül, a tudomány „elefántcsonttornyától” távol levő „butaságokról” lenne szó csupán. (E sorok írója nemegyszer tapasztalta tudományos konferenciák utáni esti beszélgetéseken e legendák némelyikének igencsak izzó hangon történő előadását – történész kollégáktól is.) Arra pedig, hogy a Trianon-legendák hogyan képződnek és miként terjednek, azt hiszem, jó példával szolgál a most tárgyalt kötet (is). Nem csodálkoznék ugyanis azon, ha a szerző által csak egy félmondat erejéig megemlített gondolatkísérlet a határkijelölő bizottságokban helyet foglaló japán küldöttek, pontosabban Japán politikai motivációjának vizsgálhatóságáról, néhány év múlva hivatkozási alap lenne egy Trianonhoz kapcsolódó, az 1920-as években már felröppent gondolatnak, mely Trianon kapcsán a magyarokkal szimpatizáló „rokon turáni fajnak” minősítette a térségünk iránt egyébként teljes passzivitást és deklarált érdektelenséget mutató japánokat. Egy ilyen legenda cáfolataként pont azok a határmegállapító bizottsági iratok szolgálhatnak, melyeket a jegyzetek tanúsága szerint Ablonczy Balázs is megtekintett. Hát igen, legendák könnyen, gyorsan és bármiből születhetnek! Csóti Csaba

Limes

133

Jegyzetek Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918–

1

1920. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó.

Szemle Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001, Osiris Kiadó /Osiris Zsebkönyvtár/. 3 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001, Osiris Könyvkiadó /Osiris Zsebkönyvtár/. 2

Limes

134

Szemle

Négy hamisítvány a székelység történetéről

Hermann Gusztáv Mihály székelyudvar helyi történész nevéhez széleskörű tudományos munka fűződik a székely történelem, elsősorban a 17−19. századi székely rendi identitás kialakulása és változása témakörében. A Limes olvasói két írásával is találkozhattak eddig a folyóirat hasábjain: a „Székely Nemzeti Láda” mítoszát cáfoló (1998. 4. sz. 2. kötet), majd a székelyek történetét 1848-ig összefoglaló (2004. 1. sz.) tanulmányaival. A szerző e könyv megírásával nem kön�nyű feladatot vállalt, ugyanis többirányú, máig ható és élő, s újraéledő érzékenységeket sérthet tisztázó törekvésével. A kötet bevezetőjében − Az eltérített múlt (Kik? Miért? Hogyan?) − leszögezi: „Célszerűnek tartjuk jó előre figyelmeztetni az olvasót, ha olyan világrengető kinyilatkoztatásokra számít e könyvben, aminőket napjaink sikeres bestsellereiben találni, jobb ha félreteszi. A szerző nem szembemegy az akadémiai vonallal, ellenkezőleg, egyetlen kivételtől eltekintve jeles szaktekintélyek forráskritikai megállapításai nyomán minősített hamisítványok utóéletét követi: azt, miképpen hatottak és hatnak ezek a későbbi korok történetírására, történetszemléletére, történeti köztudatára.” (6. o.) Ezt követően áttekintést nyújt a történelmi források meghamisításának az írásbeliség* Hermann Gusztáv Mihály: Az eltérített

múlt. Oklevél- és krónikahamisítványok a székelyek történetében. Csíkszereda, 2007, Pro-Print Könyvkiadó, 239 o.

gel egykorú múltjából. A példák közt ott találjuk az ossziáni balladákat, Thaly Kálmán kuruc verseit, a Nagy Konstantin-féle alapítólevelet, a román és cseh múltszépítés, -építés példáit. Az anyagi haszonszerzéstől a nemzeti dicsőség megalapozását szolgáló önzetlen tevékenységen át a hamisított értékek által szerzett dicsőségig szinte mind szerepelnek az elkövetők motivációi között. Hermann négy hamisítványt mutat be részletesen. Munkamódszere általában az, hogy részletesen ismerteti a hamisítványok felbukkanását követő első reakcióktól kezdve egész napjainkig a teljes történetet, majd levonja a következtetéseket. A szerző nem elfogult: minden véleménnyel megismerkedhetünk, és mindegyiket végiggondolhatjuk. Nem ítélkezik − a döntést az olvasóra bízza. Korrekten bemutatja az ellenérveket: a forrás felbukkanásától kezdve végigköveti az érvek és ellenérvek vitáját, nem ítélkezik előre. Tájékozottsága, olvasottsága lenyűgöző − napjainkban ez üdítő élmény. Kezdjük a berecki oklevéllel. A hamisítók általában szívesen tértek vissza Zsigmond korához, hiszen Zsigmond volt „a király, a császár”. Így nem véletlen, hogy az I. Lipót által 1701-ben megerősített berecki kiváltságlevél is Zsigmond korából eredeztette a kiváltságokat. Az átírás alapja egy, az érdekelt felek által készített másolat volt. Berecknek (jelenleg Kovászna megye) az ebben foglalt kiváltságait fél tucatnyi korábbi hiteles királyi és fejedelmi jogbiztosí-

Limes

135

tó oklevél nem tartalmazta. A hamisítvány szerzői számára a fontos az lehetett, hogy soha nem létező kiváltságokat ismertessenek el. A történelem csúf tréfája: ez később alapjául szolgált annak a vitának, hogy a Székelyföldön ki volt előbb, a székelyek vagy a románok. Mégis román történész, Maria Holban volt az, aki az oklevél hitelességével kapcsolatban kifogást emelt. Az ő formai érvei és Jakó Zsigmond véleménye (aki az 1701-es oklevél kiadásának körülményeinek elemzése során a túl részletes leírást, vagy a latin keresztény székelyek és az ortodox románok közös bíráskodásának képtelenségét észrevételezte) perdöntőnek bizonyultak. 1965-ig viszont nem merült fel kétség az oklevél hitelességét illetően. Kemény József is ismerte. Kemény elismert történész volt, felfedezéseit közérdeklődés kísérte. Tagányi Károly írta róla 1893-ban: „Míg élt, egész Erdély történelmének anyaga úgyszólván az ő monopóliuma volt. Kiváltságos helyzetének fölényét és biztonságát azonban nálánál senki jobban ki nem használta. A levéltárak ajtajain kívül rekedt történetírók közt valóságos oraculum gyanánt tündökölt, de hiúsága, kielégíthetetlenül mindig új meg új hymnuszokra szomjúhozott. Így történt aztán, hogy amikor igazi fölfedezései lassankint el-elfogyatkoztak, a maga és mások ámítására hamis oklevelek gyártására adta magát.” (28. o.) Sem Hermann Gusztáv Mihály, sem magam nem tudom bizonyítani, de valószínűnek tartom: a berecki oklevél adta az ötletet Kemény Józsefnek, hogy egy újabb székelyföldi árpád kori várról tárjon elő bizonyítékot. A tárgy azonos: a Székelyföldön román kenézség, várszolgálat. Az oklevél hamis voltát cáfoló román történészek fő érve az volt, miért hamisított volna egy magyar gróf olyan oklevelet, amely elismeri a románok 1301-es székelyföldi jelenlétét. Hermann véleménye az, hogy a kor erdélyi közvéleménye számára a szász

Szemle törekvések tűntek veszélyesebbeknek, föl sem merült, föl sem merülhetett, hogy egyegy oklevélre alapozva megkérdőjelezhető lesz a székelység elsőbbsége Erdélyben. A szóban forgó 1301-es, oláhfalvi oklevélnél gróf Kemény József a bécsi titkos levéltárban lévő eredetire hivatkozott, ilyen oklevél azonban Bécsben nincs, nem is volt. Hermann a Kemény-féle hamisítványt „elhajított bumerángként” jellemzi, s bemutatja, hogy a hamis adatokra milyen hamis következtetések épültek. Ha ugyanis volt két román kenézség a Székelyföldön − a berecki és az oláhfalvi −, s léteztek román kenézségek Erdélyben (ez tény) − akkor Erdély őslakói úgymond a románok voltak, s a székelyek „elmagyarosodott románok”. A könyv legterjedelmesebb része A csíki krónika és a székely „virtuális múlt” című 110 oldalas tanulmány, amely korábbi változatok után e kötetben kapta meg végleges formáját. A székelyeket − a magyarokhoz hasonlóan − a hunoktól származtató krónika időkerete megelőzi a fenti két oklevél által idézett képzelt középkort, hiszen a hun korszaktól tárgyalja a székelység történetét. Legrégebbi ismert másolatát 1796-ban készítette Farkas Nepomuk János nyugalmazott csíksomlyói plébános. Állítása szerint az eredeti krónika 1533ban lett egybeszerkesztve, s ő egy 1695-ös „hites” másolatot vett alapul. Az érdeklődő olvasó számára itt is visszaköszön, hogy a hamisítványok többségének valójában nincs eredetije, amit vizsgálni lehetne a forráskritika legegyszerűbb, legkézenfekvőbb eljárásaival. Természetesen nem csak ez jelenti a hitelesség hiányát. Hermann a kézirat 1796-os felbukkanásától kezdve részletesen bemutatja annak ma feltalálható példányait. Kisebb eltérésekkel ezek mind egy változaton alapulnak − nyilvánvaló, hogy azt 1533 és 1796 között nem ismerték. A tanulmány bemutatja a krónika fogadtatását, az első örömteli ismertetéseket, majd az egyre erősödő kételyeken át Nagy Géza,

Limes

136

Szádeczky Lajos véglegesen elutasító véleményeit. A Székely Oklevéltár kiadásának elkezdője, Szabó Károly kiállt a krónika hitelessége mellett. Hóman Bálint Történelem és forráskritika című munkájában viszont már csak egy elejtett megjegyzésben írja, hogy az általa különben kitűnőnek tartott Szabó Károly „súlyos módszertani hibát” követett el „az otrombán hamisított Csíki székely krónikának heves védelmével”. (152. o.) A tudomány egyértelmű ítélete ellenére napjainkban is sokan ragaszkodnak a csíki krónikában leírt rabonbánok képzetéhez. (A krónika szerint a rabonbánok voltak a székelyek vezetői a 11. századig.) A vitát az zárhatná le, ha sor kerülne a krónika teljes szövegének elemzésére. A szerző helyesen állapítja meg: „…nagyon sok ember számára a székelyek hun származásának, és ezen belül a csíki krónika eredetiségének kérdése nem pusztán tudományos ügy. Minden népnek, illetve sajátos közösségi jegyekkel rendelkező embercsoportnak − így a székelynek is − megvan a maga eredetmítosza, mely ritkán egyezik a történetileg adatolható valósággal. E mítoszok magva a legtöbb esetben réges-régi tudós spekuláció, mely bekerült a múlt korok történeti irodalmába, sőt, gyakran többékevésbé széles körben folklorizálódott (a hun-székely leszármazás hagyománya meglehetősen széles körben). Ha valamiről évszázadokon át úgy írnak és beszélnek, mint megtörtént tényről, az a történelem

Szemle részévé válik akkor is, ha a dolgok valójában másként történtek.” (181. o.) A negyedik, befejező rész Orbán Ottó története. A „legnagyobb székely”, Orbán Balázs testvéröccse egy 1914-es cikksorozatában valós történelmi elemeket dolgozott össze családi, mesés legendákkal. Elbeszélése szerint őse, Orbán Elek a család lengyelfalvi birtokán látta vendégül két hétig a Törökországba menekülő II. Rákóczi Ferencet, aki ott ásta el mesés kincseit. Önmagáról azt állította, hogy Konstantinápolyban járva, a szultán engedélyével megtekintette az Orbán Elek által ott öntött és nagy becsben tartott két ágyút, amelyek mintául szolgáltak a törökök által később készített ágyuknak. Orbán Elek feltehetően a valóban létezett és tényleg erdélyi származású Orbán mestert − akinek óriáságyúi 1453-ban áttörték Bizánc falait − „olvasztotta egybe” háromszáz évvel később élt, Rákóczi-párti ősével. Hermann szerint Orbán Ottó saját zavaros ügyeinek elfedése, személyes nimbuszának növelése végett kezdett családi legendák gyártásába. Történetei évtizedekkel később újra és újra felbukkantak − mivel a meseszerű áltörténelem mindig vonzóbb olvasmány a tudományosnál. A székelyföldi történelmet kevésbé ismerő olvasó számára is elgondolkodtató és tanulságos a négy hamisítvány és máig érő hatásuk története. Ortutay András

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2010/2. szám: Ideológiák és politikai gyakorlatok 1989 után. I. ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I-II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

REVÍZIÓ, PROPAGANDA, KISEBBSÉGI KÉRDÉS

Recommend Documents