Sinkó
Ervin
Áron
szerelme (Részlet)
A k k o r már hosszú évek óta szem elől vesztettem s abban semmi meglepő se lett volna, hogy Parisban a k a d t a m újra rá. Ha m i n d e n nagyvárosra áll, hogy váratlan v i szontlátások forgalmas színhelye, a vélet len által rögtönzött találkozások tán sehol se gyakoriabbak, m i n t abban az egyked vűen magának élő, senkit se korlátozó, m e r t senkivel sem törődő gigantikus v e n dégfogadóban, amelynek neve Paris. Április vége felé járt. Éjszakába nyúló társas együttlét után hágtam fölfelé a földalatti villamos szemetes, szürke kőlép csőjén. A már előretolt vasrács mellett, fent a kijáratnál az egyenruhás metró al k a l m a z o t t még csak engem várt meg; én v o l t a m a befejező pont az ő munkanapja végén. A kis és szegény embereknek alvilága, a földalatti v i l l a m o s után a tüdőt tágító tavaszi éjszaka varázsos meglepetés. Még a Saint G e r m a i n des Prés templomának öreg kövei is rózsaszínűén mosolyognak, m i n t h a megifjodnának a villanyfényben a selymes lágy és magas ég alatt. Ámha en nél sokkal kevésbbé barátságos is l e t t v o l na a „felvilág", a k k o r se siettem volna ezúttal haza. A mesebeli királylány megirtózva a n y i r k o s békától, a k i hálópajtása a k a r t l e n n i , felkönyökölhetett ágyában, megfoghat ta és falhoz csaphatta a kéretlen vendé get, de énnekem a szabadulás reménye nélkül k e l l e t t volna m a g a m m a l v i n n e m a fertelmes rosszkedvemet. N e m m i n t h a ez éjjel különös o k o m l e t t volna rá, hogy sze rencsétlennek érezzem magam. Csak épen társaságból jöttem, túl nagy társaságból, ahol idegenek és franciák, általában m i n d e n k i okos, g y a k r a n szellemes, sőt k e d v e i
is v o l t . Csak éppen mindnyájan s én is órákon át igen élénken beszélgettünk. D i csértünk és ócsároltunk festményeket, könyveket és színdarabokat. Találgattuk, hogy meddig lesz még elkerülhető az új háború s v i t a t t u k , hogy még egyáltalán megállítható-e Európában a p o l i t i k a i és szellemi fasizálódás folyamata — s ezen közben, míg az én szám is javában járt, elhatalmasodott r a j t a m a beszéd, a m i n den szavak csömörös fanyar íze o t t ragadt számban, m i n t h a soha többé n e m akarna elhagyni. Ezért választottam a szokott út h e l y e t t kanyargós mellékutcákat ürügyet keresve a hazaérés halasztására. S m e r t évekig él hetek v a l a m e l y városban s mégis o l y roszszul tájékozódom, hogy könnyen eltéved ve tanácstalanul kalandozok j o b b r a balra, zegzugos utcák közt sokszor botlok azelőtt soha n e m látott vagy tán addig észre n e m vett látnivalókra vagy pedig •—• m i n t ahogy ezúttal is történt — n e m ismerek iá az utcára, m e l y b e n pedig már százszor is jártam, csak n e m i l y e n irányból érve k i rá, csak n e m ebben a világításban. A Rue Bonaparte volt, m i n t ahogy a vélet lenül megvilágított — s véletlenül n e m a izemnek megközelíthetetlen magasan — elhelyezett fémtábláról leolvashattam. T o vább b a n d u k o l v a s már-már belenyugod va, hogy előbb utóbb mégis csak hazafelé fog v i n n i az út, egy k i s térrel lepett meg Paris, egy k i s térnek a csendjével. Míg a városban mindenütt másutt köz beeső perceket vagy egy-egy éji órát k i használva, csak besurranó tolvajként set tenkedve portyázik a csend, ezen a kicsi téren m i n t h a m i n d e n idnk óta s m i n d e n időkre szállt volna meg. Körül a házak is,
emeleteik ellenére kicsinek tűntek. H a n g t a l a n u l állták körül a kis kerek teret, m i n t egymás kezét tartó gyerekek, a k i k kör táncra i n d u l v a csodálkozva válnak egy szerre mozdulatlanná. A sötét ablakok csak a tér szélén álló fekete bronzlámpa visszaverődő fényétől csillámlottak vagy a tér közepén magányosan álló öreg v a d gesztenyefa már sűrűsödő széles koroná jának egy-egy rezzenetlen lombját tük rözték. H a Áron f r a k k b a n b u k k a n t volna elém, kevésbbé lep meg, m i n t hogy i t t és így látom viszont. M e r t a vadgesztenyefa nagy barna árnyékába r e j t v e p a d is v o l t i t t s a padon, kissé előrecsúszva, két kezét hátul, a nyakszirtjén összekulcsolva moz d u l a t l a n u l m i n t körül a házak s neszte lenül m i n t i t t minden, Áron. M i n t ahogy lehetetlen v a l a m e l y Watteau-kép kereté ben egy m o d e r n gépkocsi, úgy n e m t u d t a m ezt az éjszaka elvarázsolt teret é;. Áront egy együttesben felfogni. A kép, m e l y egy emberről él bennünk. sokkal inkább alig ellenőrizhető, számta lan apró benyomásból, m i n t azokból s megnyilatkozásokból tevődik össze, me l y e k e t több-kevesebb joggal, általában lé nyegeseknek szoktam nevezni. Áronhoz, ahogy Áront én eddig ismertem, s e m m i kép se i l l e t t , hogy ő legyen az a magá nyos, hosszú lábait messzire kinyújtó rö v i d gumikabátos alak, a k i ebben az órá ban m i n t e g y az éjszaka vagy a saját szíve verése hallgatásába elmerülve ült i t t . A tőle elválaszthatatlan, n y a k i g zárt, sovány testéhez simuló szürke vitorlavászonzub bonyon kívül semmi se egyezett Áronról való ismerős képemmel. Különböző körül mények között és sokszor, de soha máskép eleddig n e m láttam, m i n t tevékenyen, m i n t elfoglalva. H a erről a térről beszél tek volna n e k i s arról, hogy o t t különö sen éjfél után, m i n t g y e r m e k e t az anyja, ölébe r e j t a csend, Áron, a k i t én ismer tem, az nevetve rázta volna a fejét:, n e m érek rá effélékre vesztegetni az időt. N e m m i n t h a bárki is összetéveszthette volna Áront azokkal a kiállhatatlan, m i n d i g lihegve elfoglalt személyiségekkel, a k i k úgy tesznek, m i n t h a a nap m i n d e n órájában m i n d e n k i úgy várná, sürgetné, követelné éppen őket, m i n t színházi r u h a tárost előadás után a legfegyelmezetle nebb p u b l i k u m . Áron épp ellenkezőleg m i n d i g ráért — dolgozni. Semmiféle h e l y zet vagy környezet n e m v o l t képes rá, hogy akadályozza őt a szorgalma naiv f o l y t o nosságában. N a i v m i n t m i n d i g , Áronról szólva is, nemcsak a hívő biztonságát, ha nem v a l a m i szinte rideg józanságot jelent.
A k i őt a küzdelmei, örökös illegalitása, nehéz börtönei és vakmerő szökései heves világításában a f o r r a d a l o m romantikusá nak, afféle vörös gróf Monté Christonak vélte, annak Áron — n e m fogom elfelej teni szavait — azzal felelt: — A m i rendkívüli az én pályafutásom ban, az n e m az én, h a n e m a munkám ter mészetéből következik. A pártmunkát se azért választottam, m e r t természetemnek jobban felelt meg, m i n t más tevékenység. Az én g y e r m e k k o r o m m a l , az én társadal m i helyzetemből adódó megismeréseim m e l n e m v o l t más választásom, m i n t az életnek ez az útja. Ez az, a m i t szépirodal m i művekben sorsnak neveznek. N e m elő zetes gondos mérték után szabják k i , még csak n e m is úgy kapod, m i n t a konfekciós árut, m e l y legalább féligmeddig megfelel a te méreteidnek — rád adnak egy sorsot és viselned k e l l akkor is, ha óriásokra szabták. S m e r t így van, m e r t így volt, igyekeztem s állandóan továbbra is ipar k o d n o m k e l l , hogy lehetőleg kitöltsem, hczzánőjjek. A k i a legendás Áront kereste, arra az Áron személye könnyen kiábrándítóan hathatott. V a g y pedig m i n d e n esetre meg lepően, m e r t másképen v o l t vonzó, m i n t ahogy az ember várta. Áron számára, úgy látszott, az ő életének kielégítő és egyet len magyarázata, hogy ő lelkiismeretes és mindenek előtt szorgalmas pártmunkás. Az ő ajkán a szónak: szorgalom — olyan ihletetten ünnepélyes v e i t a csengése, m i n t talán csak még egy fogalomnak, a szónak: az Internationale. Nemcsak a közvetlen pártmunkában v o l t fáradhatatlan. Pártmunkási kötelességét látta abban is, hogy magát kiképezze. Hosszúkás amúgy is r i t kán mosolygó k r e o l arca még inkább e l k o m o l y o d o t t s elöl erősen kopaszodó feje a gond súlya alatt hajolt előre, ha kiejtette — s n e m ritkán ejtette k i a szót: „Szelle m i fejlődés". Ügy beszélt erről, m i n t ahogy betegek az o r v o s u k k a l a m a g u k állapotá ról való megfigyeléseiket közlik. M i n t ál talában mindazok, a k i k n e k n e m v o l t mód j u k b a n azokhoz az alapvető ismeretekhez j u t n i , a m i t többé^kevésbbé még a rossz is kola is megad, m i n d u n t a l a n megesett ve le, hogy v a l a m i banális idegen szó vagy szakkifejezés ijesztő akadályként t u d t a útját elállni. I l y e n k o r hajlandóbb v o l t túl becsülni, m i n t semmibe v e n n i annak a fontosságát, a m i t n e m értett. Hiába, hogy igen b o n y o l u l t elméletek között otthono san mozgott. M i n t h a m i n d i g incselkedve futna előle az, a m i t utói akar érni s ahe lyett, hogy előremehetne, sokszor egy-egy puszta szó m i a t t vissza k e l l e t t f o r d u l n i a a
á magyarázat, a m i t emberektől vagy l e x i konoktól és szótáraktól kapott, természet szerűen sokszor újabb magyarázatokat igényelt és n e m egyszer csakis ismeretei nek újabb hiányaira döbbentette. Ügy lát szott, nála l e l k i i s m e r e t i követelménnyé nőtt a tudás, bár valószínű, hogy ebben az ő „fejlődési" farkaséhségében közreját szott a betűnek atavisztikus imádata is, lévén ő annak a népnek sarja, m e l y tűzzel égetett meg s l e r o m b o l t m i n d e n bálványt, hogy földig hajoljon a magateremtettc egyetlen bálvány, a könyv szentsége előtt. Áron ha olvasott, jobbján kockás i r k a feküdt, m e l y b e az ő szűk, apró betűivel sűrűn jegyezgetett. Különböző börtöneirő] n e m igen beszélt, de egyikről-másikról, ahol könyvhöz t u d o t t j u t n i vagy valamely a p o l i t i k a i foglyok közt szervezett k u r z u son vehetett részt, elismerő szavakkal em lékezett meg: „Sikerüli o t t szellemileg profitálnom." S n e m egyszer h a l l o t t a m szájából ugyanezeket a szavakat, h a v a l a m e l y társaságban kellemesen eltöltött délutánjáról számolt be. Szívesen járt tár saságba s legtöbbször akadt valakire, a k i v e l v a l a m i t megmagyaráztatott magának. Ha nem, a k k o r ő magyarázott. A társas élete azonban a nappalra korlátozódott. Egyszer vele m e n t e m v a l a m i nagy meetingre, ahol ő is csak p u b l i k u m volt. S rnint a gyerekeknek a munkásasszonyok nak ölében, este tíz óra tájt Áronnak is
leragadt a különben m i n d i g erősen, szinte erőlködve figyelő sötét szeme. Estére már fáradt volt, m e r t naphosszat, o t t is, ahol mások csak szórakozva pihentek, ő d o l gozott. Lehetséges hogy m i n d e n a Pártba v e tett hite mellett, ha homályosan is, vala m i t az életben mégis, m i n d i g is n y u g t a l a nítónak érzett. Lehetséges, hogy nemcsak a lelkiismeretes és szorgalmas pártmunkási kötelességérzetből akarta szüntelen erőfeszítéssel a „szellemi fejlődést", ha nem látva a sok magabiztos önelégült e m bert, tán azt remélte, az ő naivitásával, hogy ha még több könyvet olvas, ha még alaposabban b i r t o k b a veszi a tudományt, akkor őelőtte se m a r a d s e m m i se kérdés, rejtély és kétség. I l y e n n e k i s m e r t e m Áront s m a sem h i szem, hogy tévessen láttam. Csak éppen n e m egészében láttam őt, egésznek vet tem, a m i csak sok részlet v o l t . M i n d e n addigi róla való emlékem és a tény között, hogy ő v o l t az, a k i azon az elvarázsolt kis téren, a késői órában a padon ül, m a már n e m érzek ellentmondást, de a k k o r csak vonakodva h i t t e m a szememnek, míg meg n e m győződtem róla, hogy soványan, a m i t i k u s vitorlavászonzubbonyában, h o m loka fölött csak még erősebben megkopa szodva, ő v o l t az, ő a görbe orrával, csú nya húsos ajakkal, Áron. S a késő óra e l lenére, láttam, még csak n e m is alszik.
— Áron! összerezzent, s m i n t a k i t túlságos negligében leptek meg s n e m t u d j a hogyan szedje rendbe magát, a maga mellé tett kalapja után kapott. Ültében kiegyenesed ve nyújtotta felém a kezét. — T e vagy az? Fáradt v o l t a hangja m i n t a mozdulat és örömtelen a kézszorítása. M i n t akinek n e m könnyű a csend után, m e l y e t m e g zavartak, eligazodni az élő hangok vilá gában, úgy felelt a kérdésemre, hogy előbb utánam m o n d t a — Hogy mióta v a g y o k Parisban? M a érkeztem Parisba. V o l t v a l a m i szokatlan az egész embe ren, nemcsak a helyzeten, m e l y b e n talál tam. A legkevésbbé b o n y o l u l t magyará zat, a m i r e találtam, a föltevés volt, hogy csak a szokásos pénztelensége az oka, hogy i t t i l y e n k o r s így magányosan találom. S m e r t emlékeztem rá, hogy valahányszor pénzbeli segítséget k e l l e t t valakitől elfo gadnia, sokkal kevésbbé v o l t bohém, m i n t bármelyik tőrőlmetszett megszorult nyárs polgár s m e r t gondoltam a r r a is, hogy t a lán azért _is vár i t t hajléktalanul az é j szaka múlására, m e r t még nincsenek meg a hotelben fölmutatandó hamis papírjai — miután letelepedtem melléje a padra, vendégül hívtam éjszakára az én szo bámba. — Köszönöm. V a n már szobám. I t t a hotelem, n e m messze, Rue Racine. Igazad van, ideje volna már nyugovóra térni. Legfőbb ideje — m o n d t a magát nógatva s fejét csóválva m i n t v a l a m i szolid csa ládfő, a k i maga számára érthetetlenül v a l a m i kicsapongásba keveredett bele. — Legfőbb ideje, úgy-e? — s úgy nézett rám, m i n t h a véleményemre várna, a következő p i l l a n a t b a n azonban t e k i n t e t e szórakozot tan s i k l o t t l e arcomról. F e l a k a r t a m k e l n i , hogy e l i n d u l j u n k . — Mindjárt, mindjárt — m o n d t a és az tán m i n t azok a camelot-knak nevezett párisi u t c a i árusok, k i k a járókelőket sza v a i k n a k bámulatos zuhatagával igyekez nek megállítani és lenyűgözni, h i r t e l e n élénk, túl élénk beszédbe fogott, beszélt és beszélt. V o l t ebben bizonyos erőltetettség s szavainak a vehemenciája o l y a n át látszóan n e m önmagáért, o l y a n k e l l e m e t len volt, hogy a sértodöttségnek érzésé v e l együtt támadt f e l bennem a kívánság, hogy faképnél h a g y j a m . N e m m i n t h a t e l jesen érdektelen dolgokat beszélt volna. — Megfigyelted-e — így kezdte hamis elfogulatlansággal, a k a r t élénkséggel — vaj jón kérlek rnegfigy elted-e, hogy m i n denütt az ingyenes közhasználatra szánt
padok o l y a n kényelmetlenek, m i n t ez. melyen most ülünk? Kérdezte, de n e m várt feleletre. N y i l ván semmi se érdekelte kevésbbé, m i n t az én esetleges válaszom s mindjárt ömaga folytatta, az ő magyarázgató, tanítós modorában, m e l y ezúttal rám különösen kellemetlenül hatott. — A z o k n a k óriási számához képest, a k i k n e k az utcapad életszükséglet, a vá rosokban botrányosan kevés az utcai ülő alkalmatosság. Ez az első, a m i szembetű n i k . Három kategória az, akiknek szüksé gük v a n az utcapadokra: a k i k vendéglőbe n e m mehetnek és padon fogyasztják el szegényes ebédjüket, továbbá a k i k n e k nincs pénzük, hogy kávéházban folytassák társaséletüket s végül a mindkétnembeli ifjúság, m e l y n e k nincs pénze más találka helyre. Egyszóval a rosszul fizetettek és a munkanélküliek. M i n t mindenben még ezekben a padokban is fellelhető ennek a társadalomnak r e j t e t t arculata. Semmi más se kellene, m i n t hogy ennek a p a d nak a támlája kissé szélesebb és k e vésbbé egyenes legyen s hogy ha még az ülését csak v a l a m i v e l homorúbbra csinál tatták volna, az ember ahelyett hogy be lefájduljon az ülésbe az ülepe meg a k e resztcsontja, élvezhetné a pihenést. Ahhoz, hogy az ember zárt főúri p a r k o k b a n m i n denkinek szabadjon sétálgatni ,hősi és v é res f o r r a d a l m a k kellenek. Újabb s még véresebb f o r r a d a l m a k az előfeltétele o l y csekély vívmánynak is, m i n t a m i l y e n a gondosabban készült, csekélységgel h o m o rúbb utcai pad. N e m különös? A történe l e m m i n t árdrágító, m i n t a legzsarolóbb árdrágító? — így beszélt Áron s egyszerre már nemcsak beszélt, hogy beszéljen, öt letszerű kíváncsiságai, bizonyos hévvel f o r d u l t hozzám a kérdéssel. — M o n d d , szoktak neked is efélék eszedbe j u t n i ? — Szoktak. K u r t a , szándékosan goromba v o l t a vá laszom, m e r t sértett a szerep, m e l y e t Áron osztott k i nekem. A n g o l terminológiával „ambulatory t r e a t m e n t " - n e k hívják azt a gyógykezelést, m e l y e t bizonyos mérgezé seknél alkalmaznak, hogy megakadályoz zák a pacienst az alvásban; járatni k e l l a friss levegőn, szakadatlanul beszélni hoz zá, m i n d e n módon meggátolni, hogy viszszamerüljön a mérgezettség ön t u d a t l a n ságába. Úgy látszott, hogy Áron egyszemélyben a páciens és az orvos s én csak ürügy vagyok, szóval tart, hogy magát tartsa szóval. Kételkedem benne, hogy egyáltalán ráért-e Áron valaha is bárkivel is bajtársiasságon túlmenő személyes ba rátságot ápolni. Mégis attól kezdve, hogy
m i , még m i n d k e t t e n fiatalok, összetalál koztunk, számtalanszor keresztezték egy mást útjaink és m i n d i g v o l t egymásnak m i t m o n d a n u n k s h a n e m is dicsekedhet t e m azzal, hogy barátok v o l t u n k , viszo n y u n k b a n n e m egyszer a b i z a l o m közel járt az intimitáshoz. N e m ép utolsó talál kozásunk alkalmával történt, hogy Áron ugyanebben az egérszürke vitorlavászon zubbonyban, hosszú nyakán a kiugró ádámcsutkájával, fehér u j j a i t m i n t e g y lát h a t a t l a n zongora billentyűin futtatva, bá nattól súlyos szemekkel, magyarázta ne kem, hogy m e g k e l l t a n u l n i a szabad b o l dog nevetést s hogy miként t a n u l t a ő meg. hogy az embernek önmagát k e l l szeretnie? Évekig n e m láttuk egymást s v o l t u n k a n y n y i r a közel egymáshoz, hogy i l y meglepő viszontltáás első órájában általános elme futtatások h e l y e t t v a l a m i személyes szót várhassak e l tőle, egy szót, a m i az ő szava s a m i t csak hozzám intézhet. S most már t u d t a m , hogy magam előtt is t i t k o l v a , csak azért n e m m e n t e m haza a legrövidebb úton, m e r t bár csak fanyar szájízt hoztam a társaságból, m e g i n t társaság után kíván koztam, azt remélve, hogy segítségemre lesz a véletlen s újabb ismerősökkel hoz össze. Csakugyan a n n y i r a szeretnék társa ságban lenni? N e m , a társasösztön n e m a n n y i r a a vágy, hogy másokkal legyünk, m i n t inkább a vágy, az o l y ritkán megva
Zorán
Petrovics
lósuló vágy, hogy a másokkal való együtt létben örömünket leljük. A legritkább esetben vezet célra s m i n d i g tapintatlanság egyenesen m e g m o n d a n i valakinek, hogy csalódtunk benne s még is n e m f o j t o t t a m magamba a kitörő pa naszt. — Társaságból hazafelé t a r t o t t a m — így kezdtem a lamentációmat — s talán azért, m e r t öregszem, újra az történt, m i n d sűrűbben esik m e g velem, hogy egyegy ember első pár szava után, m i n t szak ember egy-egy gombból az u n i f o r m i s r a , úgy ismerek rá az első szavak nyomán egy-egy gondolatvilágra. A m i rosszabb a déjá v u érzésénél is, én a déjá l u unalmá v a l legtöbbször mindjárt kívülről t u d o m és előre u n o m a fejtegetéseket s az érve ket, a m i k következni fognak. S előre t u dom, előre u n o m , a m i t ellenvetésként vagy a r g u m e n t u m n a k m a g a m fogok újra — hányadszor s m a j d még hányszor! e l mondani. Sematikus és megdöbbentően csekély manapság a szóbakerülő gondolat világok száma. Talán azért v a n így, m e r t öregszem, de m i n d g y a k r a b b a n esik meg velem, hogy társaságban m i n d e n és m i n d e n k i csak emlékeztet. H o g y tehát a te szavaddal kérdezzelek: m o n d d Áron. szok tak neked is efélék eszedbejutni? M o n d d Áron, j u t o t t már eszedbe, hogy m i l y kí sértetiesen sovány a m a g u n k f a j t a embe-
Fruska
Góra
rek társas összejövetelének a repertoárja? A j k n a k és n y e l v n e k hangos mozgásával hangos mozdulásra i n g e r e i m más ajkakat és nyelveket, hogy legkedvezőbb esetben olvasott és élt tapasztalatoknak f e l k a v a r t üledéke, az az okosság szökkenjen szavak ba, m e l y u g y a n legkevésbbé se nélkülöz h e t i s mégis az embernek — vagy ahogy egykori, régebbi németek nevezték: a k e délynek a legtöbb is keveset nyújt, o l y keveset! M o n d d Áron, lehetséges-e, hogy negyven életéveddel még m i n d i g n e m jöt tél rá, hogy m i l y e n keveset profitálunk az o l y a n másokkal töltött órákból, m e l y e k ben legföljebb, hogy m e g i n t a te szavadat használjam, sikerül „szellemileg profitál nunk"? N e m jobb-e személytelen gondo latokat, akárcsak tárgyi ismereteket rövi debb úton, kézikönyvekből szerezni meg? Inkább m i n t parasztlakodalmakon együtt zabálni és i n n i , inkább együtt sírni vagy átkozódni, v e r e k e d n i vagy ölelkezni, de a lélek böjtje, a szegénység, hogy ha n e m t u d u n k egymással mást kezdeni, m i n t „eszmecserét", eszméket cserélgetni! Hosszúra nyúlt a tirádám azért, m e r t a m e n n y i r e a téren magányosan világító bronzlámpa fényénél a nagy fa árnyéká ban Áron halvány arcát láthattam, az v o l t az érzésem, hogy bár figyelmesen f o r d u l felém, zárt k a p u t döngetek hiába. Még az a gyanú is felmerült bennem, hogy Áron nem. is h a l l j a , m i t beszélek. V a g y azérl hallgat makacsul, m e r t megértette, hogy ővele n e m v a g y o k hajlandó eszméket cse rélni s másképen n e m akar vagy n e m ké pes beszélni? A z t j e l e n t i - e hallgatása, m e l y az én tirádámat követte, hogy: jó. a k k o r nincs egymásnak m i t m o n d a n u n k N e m együtt, csak egymás m e l l e t t ülve h a l l g a t t u n k . H a e n n y i év után bárki más régi emberével találkozik v a l a k i , magától kínálkozik a kérdés: honnan jösz? meddie» maradsz? De valakitől, a k i m i n t Áron m i n d i g hadilábon áll a polgári legalitással, akinek, m i n t Áronnak, kockázatos felada taihoz legtöbbször hozzátartozik, hogy hí v a t l a n szemek elől elrejtse jövése-menése nyomait — legalább is tapintatlanság ilyen embertől megkérdezni, hogy m i járatban van. A köztünk támadt csend kezdett úgy elhatalmasodni, m i n t v a l a m i jóvátehetet len kudarc. A szellemi gutaütöttségnek egy fajtája v o l t ez. Éreztem, hogy a l a b i rintussá váló csendben m i n d e n múló perc cel m i n d messzebb tévedünk egymástól. Mégse, még m i n d i g semmi más se j u t o t t eszembe, csak o l y a n kérdések, a m i k e t fel n e m v e t h e t t e m . K e z d t e m átkozottan osto bának találni, hogy még m i n d i g i t t ülök, ahelyett hogy felállnék és magára hagyva 7
Áront, mennék u t a m r a . M e g a k a r t a m m o n d a n i Áronnak, hogy már csak magam r a boszankodom. — Valódi, vérbeli franciák n e m ülhet nének soha így, eféle l e l k i spasmusban egymás mellett, m i n t most m i k e t t e n — szóltam s igyekeztem, h o g y a rövid neve tésem ne hangozzék erőltetetten hangos nak. — A hibás én vagyok. M i n d e n k i akin fogott Paris nevelése, ahelyett, hogy éhes kíváncsisággal fürkészte v o l n a a pado"> magányosan virrasztó embert, elfordította volna a fejét, spontán diszkrécióval. Ha azonban rádismerve mégis idekerült v o l na melléd, értené a módját az elfogulat lan csevegésnek. Azért-e m e r t közönyösebb, m i n t m i , a k i k a társasélet hagyomá nyos civilizációján kívül élő barbárok v a gyunk? iMinden esetre bölcsebb. A z udva riassági szólamok, a könnyed formák n e m csak neki, de a vis-á-vis jenek is védelmet nyújtanak. M i n d e n k i diszkréten megőrzi a maga külön határait s ezzel tán inkább könnyít e g y i k a másik terhén, m i n t az, a k i n e m éri be a maga kényelmével. Egymás m e l l e t t ültünk, de m i n t h a sö téten keresztül v a l a m i távoli túlsó p a r t r a kiabáltam volna át. Csak tudtára a k a r t a m adni, hogy én is tudatában vagyok, nekem is kínos, hogy n e m b i r u n k egymással m i t kezdeni és úgy gondoltam, hogy ezután most már csakugyan m e n n i fogok. Áron egyetlen m o z d u l a t t a l se marasztalt, de ép ez az ő m e r e v némasága akadályozott. N e m t u d t a m v o l n a megmondani, hogy m i ért. Hogy f e l k e l j e k és elmenjek, hegy őt így i t t h a g y j a m , ezt v a l a m i o l y a n mértékű brutalitásnak éreztem, a m i fölülmulta erő m e t s amire Áronnal szemben voltakép semmi o k o m se v o l t . Talán csak az h a t o t t rám, hogy Áron sápadt k r e o l arca a szo kottnál is sápadtabbnak tűnt. Minél groteszkebb, kibírhatatlanabb vol1 i t t mellette, annál világosabban, annál vonzóbban idéződött f e l előttem az a kis íeketebajuszos fiatal metroalkalmazott, a k i kezével a már féligcsukott vasrácson várta, míg felérek én, az állomás lassan bandukoló utolsó utasa. S hogy újra fü lembe csengett a felriasztó, barátságosan sürgető, elégedett hangja: „On ferme. monsieur, on f e r m e " — egyszerre ráesz méltem, hogy voltakép m i v o l t az, ami után kerülőkkel halasztott hazautlamban v a k vággyal óhajtoztam. Semmikép se o l y a n társaság után, m i n t az Ároné! M i r e áhítoztam? S e m m i másra, m i n t a metró nak erre a k i s íeketebajuszos alkalmazott jára, a k i a sapkáját egyéni ízlése szerint télrecsapva, kissé a balszemére húzva úgy viselte, m i n t h a az n e m is volna egyenruha
előírásos tartozéka. Társaságnak n e m személyszerint ennek a sapkának a gazdáját kívántam, h a n e m egyet azok közül a pá r i s i százezrek közül, k i k e t ő képviselt a szememben s a k i k után a n y u g t a l a n vá g y a m a t épp ez az én kis feketebajuszos bú csúztatóm szította f e l bennem. S e m m i mást, csak épp hogy v a l a k i i l y e n szóbaállj o n velem, de úgy, m i n t ahogy egymással el-elszórakoznak, m a g u k közül valónak e l fogadva beüljön v e l e m az első kis b i s t r o t ba egy pohár borra, sőt a m i még gyönyö rűbb, más tucat e m b e r r e l együtt a zinc előtt álldogálva, e l f o g u l a t l a n u l folytassak vele egyet azok közül a dallamosan r a p szodikus és csodálatosan súlytalan beszél getések közül, m e l y e k e t a zinc-nél Paris b i s t r o t - i naponta többszázezerszer h a l l a nak s melyek, hozzátartoznak a digestionhoz, akár a számtalan színpompás aperi tif . . . Vágynak nevetségesen szerény. Mért van az, hogy annak, a k i n e k már vágyódni k e l l utána, elérhetetlenebb az elérhetet lennél? A m i millióknak magától adódó szürke hétköznap, mért elérhetetlen az énnekem? — kérdeztem magamban egy m a j d n e m ellenséges pillantással Áronra. N e m Áronnak, legalább a n n y i r a m a g a m nak is szólt ez a keserű, fájdalmas elége detlenség. M i n t a dantei túlvilági u n i v e r zumban, ez életben is m i n d e n k i n e k m e g v a n a maga örökkévalósági, változtatha t a t l a n illetőségi helye. A változatosság m i n d e n káprázata m e l l e t t m i n d e n k i mégis csak mindörökké ugyanabba az egy kör be, az ő körébe v a n áthághatatlanul be zárva. I t t ülök Áron m e l l e t t és semmi ab ból e l n e m érhető, a m i után vágyódtam és m i n d e n , mindaz, a m i t levetni, a m i elöl az éjszaka e l m e n n i akartam, mióta az e l
érhetetlen francia metröalkalmazott egé szen behúzta mögöttem a víg zajjal csu kódó rácsos vasajtót. Ezt éreztem, ez v o l t a-gondolatmenetem s n e m volna m i n d e n n e k helye az Áronról szóló történetben, h a e k k o r és ezzel kap csolatban v a l a m i egész váratlan n e m tör ténik. Áron szólalt meg olyan hangon, m i n t akinek v a l a m i merész és egyben vidám öt lete támadt: —• Te . . . te . . . m i t szólnál hozzá, ha i n nánk valamit? Csak úgy, a zinc mellett? Szinte ijedten ismételtem: — Hol? A zinc mellett? Áron felémforduló, n a g y o n sápadtarcát, ajka körül a meg -megvonagló, tétova m o solyát néztem s láttam, hogy nemcsak jól h a l l o t t a m , jól is értettem. Mindazt, amit én m e l l e t t e ülve gondoltam, n e m magam, hanem k e t t e n együtt, sőt különös úton, tán a csend által sajátosan megnőtt befo gadó képességgel, tán épp ő általa, de m i n den esetre egymással és — egymásról gon d o l t u k . És egyszerre szívemben őiránta az a melegség támadt, m e l y e t az ember csak sajátmagával szemben szokott érezni: a teljes megértésnek fájdalmas hőhulláma. M e r t most megértettem, mért üdvözölt oly kevés lelkesedéssel. N e k i is u g y a n a r r a lett volna szüksége, amire n e k e m és én nem máskép, h a n e m ugyanúgy, ugyanabból a?, okból j e l e n t e t t e m csalódást, saját b i l i n cseinek megcsördüiését és csörgését Áron nak, m i n t ő énnekem. A z t h i t t e m , hogy csak egymás m e l l e t t ültünk, h o l o t t csak u g y a n találkoztunk, m i n t ama régi szín darabokban, m e l y e k b e n egy-egy r e j t e t t anyajegyről vérrokonok egyszerre egy másra ismernek.
