Tartalom BEVEZETÉS
5
A SZORONGÁS ÉS A KRÍZIS KEZELÉSE – CIVILIZÁCIÓS KULCSKÉPESSÉG
7
AZ ÉLETÚT FORDULÓPONTJAI ÉS KRÍZISEI
11
Elméleti háttér Az alkotó folyamat Előremutató elem a krízisben
12 12 14
AZ ÁTMENETI SZAKASZOK JELLEMZŐI
16
AZ ÁTMENET SZIMBÓLUMAI
20
A Földtehénke Vasjankó Az átmenet-helyzetek összevetése
20 23 25
A LABILIS SZAKASZ A KRÍZIS MÉLYPONTJÁN
28
A SZORONGÁS KEZELÉSE
30
A szorongás megosztása, gyarapodó illetékesség
35
A GYÁSZ FOLYAMATA MINT ÁTMENET
37
Miért kell gyászolni? Válás és gyász A gyász mint folyamat
37 38 39
ÁTMENETEK ÉS TÖRÉSEK A MINDENNAPOKBAN
46
A változókor nőknél Cezúra a felnőttkor közepén Egy különösen sürgető időszak Klimax Némi kitérő: visszatekintés a lányok serdülőkorába
46 47 48 50 57
A VÁLÁS FOLYAMATA ÉS A BÚCSÚ-RÍTUSOK
63
Gyászfolyamat válásnál Megkeressük a kapcsolat lényegét Búcsú-rítusok
63 67 69
A KRÍZIS KEZELÉSE ÉS AZ ERŐFORRÁSOK MOZGÓSÍTÁSA
73
A szorongásnak sok arca van… A szorongás kezelése Beszéljünk a szorongásról A hozzátartozók problémái Kríziskompetencia Találjunk erőforrásokat! Az imagináció mint erőforrás Képzeleti terek A környezet támogatása mint erőforrás
74 74 76 79 80 82 83 84 88
HALDOKLÓK KRÍZISKEZELÉSE
89
Lehetséges reakciók A végletes élethelyzet Milyen esélyeink lehetnek?
89 90 93
ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK
94
IRODALOM
97
Részlet Az átmenet szimbólumai című fejezetből: A Földtehénke Az átmenetet a mesék sokféleképpen ábrázolják; ezekből az ábrázolásokból megérthetjük, hogyan lehet az átmenet megélése termékeny. Ilyen mese például a Földtehénke. A történet egy családról szól: szülők és két kislány. A jó édesanya meghal, Margitka és Annácska gondozása az apára marad. Hamarosan az apa újra megnősül, az új asszony „irigy Margitkára”. Egy napon a mostohaanya és Annácska úgy határoznak, hogy Margitkát „elküldik” az erdőbe. Ám Margitka meghallja, amint ezen tanakodnak és megkérdezi keresztanyját, mitévő legyen. Kétszer olyan tanácsot kap, ami sikeresen hazavezeti, harmadjára azonban a keresztanyja azt tanácsolja, jelzésül kendermagot szórjon el az úton, amit a madarak persze felcsipegetnek. Margitka kétségbeesetten bolyong az erdőben. Amikor beesteledik, mély kétségbeesésében felkapaszkodik egy fenyőfára és észrevesz egy felszálló füstöt a közelben. Elindul a füst irányába, elér egy kunyhóhoz, ahol egy tehénkét talál. Az megeteti, felöltözteti, tejbe-vajba füröszti. Csak azt köti ki, mindebből egy szót sem árulhat el senkinek. Eközben Annácskát furdalja a lelkiismeret, s nekiindul az erdőnek, hogy megkeresse a testvérét. Hosszas bolyongás után épségben, jó egészségben találja, s bár Margitka tudja, hogy nem beszélhetne a tehénkéről, mégis megteszi. Ám a tehénke ezt rögtön megtudja és azt jövendöli Margitkának, rosszabbra fordul a sora, mint eddig bármikor, mert őt, a tehénkét a gonosz mostoha levágatja. Azt tanácsolja Margitkának, kérje el a patkócskáit, a szarvát és a farkát, ezeket dugja a földbe, s akkor nagyhatalmú asszony lesz belőle. Margitka meg is teszi mindezt, amikor nagy szomorúan hazatér. Másnap reggelre ezek a dolgok fává változnak – olyan fává, amely télen-nyáron terem. Arra jön egy hatalmas úr a beteg fiával, aki a fa gyümölcsét kívánja, hogy meggyógyuljon. Ezt természetesen csak Margitka tudja leszedni. A hatalmas úr köszönetképpen magával viszi a kislányt és az apját is (!). A lány még a csodatermő fáját is kiássa. A mostohaanyát és a húgot otthagyják. Ez a mese egy klasszikus átmeneti helyzetet ábrázol. Először azt látjuk, miként zárulnak be, lépésről lépésre, az élet megszokott lehetőségei. Ezeket a veszteségeket a régi rendszerhez való újraközeledések követik, ahogyan a valós életben is, egészen addig, amíg az elválás valóban bekövetkezhet és véglegessé válik: nincs többé visszaút. Margitkát a mostohaanya és a testvére „elküldi” az erdőbe, ez a „megölés” mintegy annak szimbóluma, hogy a régi élethelyzet most már tényleg „kimúlt”. A kislányt az erdőben eluralja a tanácstalanság, a viszonyítási pontok hiánya és a félelem. Az erdő kínálhat ugyan védelmet, de fenyegető is lehet, a tájékozódás nehézsége és a vadállatok miatt. Érzékletesen jelképezi azt az ismeretlen érzelmi tájat, ahol nem lehet élvezni a növekedést és a gazdagságot. Margitka fél – a félelem csúcspontján azokban tud tenni magáért, felmászik egy fenyőfára és észreveszi a füstöt. Ez még nem nevezhető változásnak, de a változáshoz vezető úton a fordulópont. A lappangási szakaszra a tehénke gondoskodása alatt kerül sor: félelem és tanácstalanság után jóllét és biztonság. A tehénke – nem is tudjuk, mi ő valójában, vagyis igazi mesebeli alak – először a tejet adó háziállat jelképes értelmére enged következtetni: táplál, az istálló melegét árasztja, az otthon biztonságérzetét képviseli. Az egyiptomi mitológiában Nut istennőt ábrázolják mennyei tehénként: ő küldi az esőt, amivel termékennyé teszi a földet, és még a holtakat is táplálja tejjel. A mesebeli tehénke hordozza a személytelen anyaistennő tápláló, termékeny, biztonságot adó vonásait; itt még a súlya és a neve is (Földtehénke) a földhöz kapcsolja. Talán azért, hogy olyan talapzatot nyújtson a lánynak, amelyen meg tudja vetni a lábát, gyökeret ereszthet, s erőt nyerhet ezáltal. Fejlődéslélektani szempontból a leválás az eredeti anyáról életkornak megfelelően történik. Itt az anya mint archetípus megélése következik: életérzések, sejtelmek, viselkedések, amelyeket feltehetően a kora gyermekkor anyai mezőjében lehetett megélni. Megtapasztalható az az általános anyai, ami a lélekben egyáltalán megélhető. Az ember alapélménye itt a tápláló, melengető, gondoskodó anyához való eljutás. Serdülő lánynál a Földtehénke-történet a tápláló fantáziákhoz való visszahúzódásnak felel meg. Olyan viselkedések élményéhez menekül, mint jóindulat, bőség és teljesség; ezekben éli meg magát, és így fölépíthet egy új, vonzó énképet. Ez az érlelődés gyönyörteli szakasza, távol a világ szemétől, amely azonban nem tarthat örökké, előbb-utóbb véget kell érnie.
Részlet A válás folyamata és a búcsú-rítusok című fejezetből: Az életút során nemcsak szükséges átmenetek vannak, amelyek krízissé alakulhatnak, hanem kényszerűek is – és ezek is gyakran kritikussá fajulnak, már csak azért is, mert nem nagyon tudjuk, hogyan kezeljük őket. Az egyik ilyen krízis a válás.
Gyászfolyamat válásnál Szándékos válásnál (vagyis amikor az döntés eredménye) elveszítünk valakit, akivel együtt akartunk élni, talán együtt megöregedni is; de elveszítjük a kapcsolathoz fűzött reményeinket is, és sokat veszítünk mindennapi megszokott életünk biztonságából. Az efféle veszteségre nincsenek ezt a nehéz menetet megkönnyítő rítusaink, szertartásaink. A folyamat ez esetben is úgy kezdődik, hogy nem akarjuk tudomásul venni a dolgot: sokáig tologatjuk a felismerést, hogy a kapcsolatban valami alapjaiban nem működik. Rossz érzéseinkre mindig találunk valamilyen magyarázatot. Amikor a kudarcot tovább titkolni nem tudjuk, és elismerjük, hogy a kapcsolat kimúlt és nem lehet újraéleszteni, akkor jut először eszünkbe a válás lehetősége. Gondolatban talán le is pergetjük magunkban, mi várható. Így közelítünk a válás tényleges lehetőségéhez, sokszor visszatérve oda, hogy valójában nem akarunk róla tudomást venni. A tényleges válást többnyire nehéz, hosszas döntési folyamat előzi meg. Ezen belül a távolodás–újraközeledés hullámai váltakoznak. Ebben hol az elválás vágya erősödik fel, hol a szorongás a változástól, az egyedül maradástól. A tényleges döntés után, egy kezdeti átmeneti fellélegzés után a kaotikus érzelmek szakasza következik: szorongás, harag, bosszúvágy, bűntudat, gyász, csalódottság. Fontos szerepet játszik itt mindaz, ami a bűntudattal, hibáztatással és ehhez kapcsolódó érzésekkel összefügg. Ha a hibát a partnerre hárítjuk, a gyászfolyamat máris megakad. Hiszen ha minden felelősség az egyik felet terheli, akkor a másik föl van mentve, vétlen. Ez a megakadás az oka, hogy elvált felek még tíz évekkel a válás után is érzelmi töltettel nyilatkoznak, és élénken hibáztatják a másikat. A bűntudat-érzéseket nem lehet elkerülni; a válásnál elvileg mind a ketten hibásak a másikkal szemben: megszegtek egy ígéretet. Az, hogy a kiábrándulás a gyakorlatban hogyan valósult meg, hogyan értékelődtek le – kölcsönösen vagy egyoldalúan – egymás szemében, nehéz témája a kapott sebeket gyógyító pszichoterápiáknak. Az első, nehéz búcsúrituálé: bűntudatkeltés helyett történetmesélés A rendező dolga itt egyszerű: a kölcsönös vádolás helyett mindkét fél elmesélheti, hogyan hatottak egymásra kudarcos végű viszonyuk során. A bűntudat-érzések arra figyelmeztetnek, hogy valamiért felelősséget kell vállalni. Tehát elmondják egymásnak a különféle hatásokból összeálló történetet, sokrétűen, lehetőleg érzelmekkel együtt, és szépítés nélkül. Eközben el kell kerülniük a másik hibáztatásának unt paneljeit és meg kell fogalmazzák a saját felelősségüket. Érdemes figyelembe venni, hogy egy ilyen rituáléhoz önkritikára és belátásra van szükség. Amikor célzottan olyan terápiába kezdenek, amelynek célja egy békés válás, többnyire néhány epizódot dolgoznak fel, amelyekből a pár szerint az egész baj elindult, illetve például szolgálhatnak a kapcsolat egész történetére. Előfordul, hogy az első ilyen téma a „hamis kezdet”. Példaként egy ilyen epizód: Férj: „Tulajdonképpen tipikus volt az egész. Egyszer, amikor az egyik gyerek beteg lett, felhívtál a boltban, hogy akkor most mit tegyél, és hogy vajon elmehetsz-e még a fodrászhoz. Szó szerint a hajamat téptem, és azt kérdeztem magamtól: tényleg egy ilyen buta, önállótlan, hiú, önző nőt vettem feleségül? Erről neked nem szóltam semmit, csak elmondtam sorra, hogy mit tegyél, felhívtam a gyerekorvost, vagyis megtettem mindent, amit tenni kellett.” Feleség: „Emlékszem, akkor azért hívtalak fel és azért kérdeztem a fodrászt, mert mindig azt vetetted a szememre, hogy túlaggódom a gyerekek dolgait. Ezért nem hívtam fel az orvost sem. Ha nem féltem volna attól, hogy mit mondasz, már sokkal hamarabb hívtam volna. Azután, hogy felhívtalak, tényleg hülyének éreztem magam – éreztetted is velem, mennyire lenézel.” Férj: „Na igen, mivel én megoldottam, a dolog elrendeződött.” Feleség: „Ez megint olyan jellemző, hogy ezt mondod.” A pár központi témája világosan kiderül ebből az epizódból: a feleség egyre önállótlanabb lett, mert a férfi „mindent” megszabott. A férj viszont úgy érezte, mindent elő kell írnia, mert a felesége olyan önállótlan és semmit sem tud megoldani.
Elmondtak még néhány epizódot; ezek mind e téma körül forogtak. Végül mindketten megértették, hogy a saját viselkedésükkel kölcsönösen megszabták a másikét is, és ez a „közös tánc” vitte sírba a kapcsolatot. Az asszonyka dühös volt, amiért a férfi ilyen önállótlanná tette, a férj pedig amiatt, hogy egy ilyen unalmas nőt vett feleségül. Az eredmény: mindketten folyamatosan leértékelték a párjukat és saját magukat. Milyen felelősségeket kellene ebben az esetben fölvállalni? A feleségnek azt, hogy hagyta, a férje mondja meg, ő mit tegyen (vagyis kórosan alárendelődött), a férjnek pedig azt, hogy az akarata érvényesüléséhez egy ilyen személyiséget választott, és nem gondolta végig a következményeket. Ezután visszapillantottunk a párkapcsolat kezdetére, a „téves választáshoz”. Férj: „Nagyon hízelgett nekem, hogy egy ilyen szép nő érdeklődik irántam – én meglehetősen jelentéktelennek éreztem magam, alacsony voltam, és kövérkés. Tulajdonképpen rögtön tudtam, hogy egy kicsit unalmas nő, csak olyan dolgok érdekelték, amik engem nem, a kinézete meg hogy ki mit mondott a társaságban, és nem nagyon érdekelte a szex – engem viszont nagyon is.” Feleség: „Diplomás férfit akartam, olyant, aki tudja, mitől döglik a légy. Aztán találkoztam vele, de már az ismeretségünk elején éreztem, hogy lenéz, csak elfojtottam magamban. Egy barátnőmnek el is mondtam, hogy biztosan azért néz le, mert hogy én tényleg sokkal butább vagyok nála. Aztán elnyomtam ezt a dolgot. Azt reméltem, hogy valamikor majd becsülni fog, mondjuk, ha gyerekeink lesznek. De aztán csak egyre jobban lenézett – és én is magamat.” Az ilyen kezdet után rendszerint mindkét részről jön a döbbenet a választásuk miatt, és mindketten veszteségként könyvelik el. Pedig tulajdonképpen a választással jól betapasztottak egy rést az identitásukon: a férfi narcisztikus megerősítést kapott, a nő pedig továbbra is gyermek-státuszban (azaz, felelőtlen) maradhatott. A kapcsolat egyikőjüknek sem jelentett kihívást, sem pedig gyarapodást. Egymást kölcsönösen nem tisztelve kezdtek el egy közös életet. A váló felek egymásra tett hatásainak elemzésében rendszeresen arra lyukadunk ki: a másik leértékelésével parallel a felek saját magukat is leértékelték. Sajnos, a tanulságok levonása már a viszony végletes megromlása után történik – ha megtörténik. A kölcsönhatások rekonstruálása gyakran komoly belátást eredményez a kapcsolat pszichodinamikájába. Egy férj, a felesége szerint egyszerűen nem figyelt rá – majd rendkívüli módon felháborodott, amikor az asszony bizonyos döntéseket hozott, feltételezve, hogy a férjének azok tetszeni fognak, bár nem beszélték meg. A férfi azt vetette a feleség szemére, hogy manipulálja őt. Az asszony eközben tehetetlen volt és dühös: Mégis mit kellett volna tennie, talán térden csúszva könyörögnie, hogy figyeljen oda rá? Úgy érezte, a párja viselkedése kifejezetten agresszív, sőt körmönfontan az, mert utólagos. Ennek a párnak azt kellett megértenie, hogy létezik passzív agresszió: amikor az egyik fél nem figyel oda, azzal azt üzeni: „Nem vagy érdemes arra, hogy odafigyeljek rád.” Ha hangosan és érthetően kimondaná, hogy nem akar odafigyelni rá, az valószínűleg igen agresszívnek tűnne. Ha nem mondja, csak úgy viselkedik: ezt nevezzük passzív agressziónak. Galád csapdahelyzet a partner számára! A passzív-agresszív nem vállalja fel az agresszió felelősségét (sokszor nem is hiszi, hogy ő egyáltalán agresszívan viszonyul), tehát megharcolni is nehéz vele. Csak az összefüggéseket tisztázva tudja a pár megérteni, hogyan sétáltak be mindig ugyanabba a csapdába. … Megkeressük a kapcsolat lényegét Amennyiben a válás gyászfolyamata nem reked meg egymás hibáztatásánál és a bűntudatnál, el lehet kezdeni keresni az elveszített kapcsolat lényegét, azt kutatva, mi marad meg akkor is, ha az ember már nem kötődik szorosan a másikhoz. Valami olyasmit kell kérdezünk magunktól: mit látott bennünk a partnerünk a kapcsolat kezdetén; mi az, amit kölcsönösen megszerettünk a másikban, milyen vágyak és ígéretek keltődtek bennünk. Ha sikerül feltennünk ezeket a kérdéseket (ki-ki magának), akkor bekövetkezhet egyfajta újraközeledés. Ez néha odáig is elmehet, hogy az ember már nem érti, egyáltalán miért is vált el. Ha az újraközeledés nem következik be, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a korábban választott partnerünket és saját magunkat is leértékeljük, sőt még azt az időt is, amit a másikkal töltöttünk. Ha valóban végigvisszük a szűken vett gyászfolyamatot, akkor ebben a szakaszban megfogalmazhatjuk, milyen tudattalan vagy tudatelőttes (sejtett) elvárásaink voltak a partnerünkkel szemben, és miért érezzük úgy, magunkra
maradtunk ezekkel a be nem teljesült kívánságokkal. Típustörténetek következnek. A nő olyan férfit keresett, aki tudja, hogyan kell megbirkózni az élettel. Titokban azt remélte, hogy jó „mestert” talált, s aztán lassacskán ő maga is eltanulja a másiktól ezt a jártasságot. Vagyis úgy gondolta, hogy egyszer majd kilép a „gyermekszerepből”, és kompetens nő lesz (tehát határozott, céltudatos, aki tudja, mit akar és eszközei is vannak azok eléréséhez). Most – legyen ez hét év és két szülés után – pedig azt kérdezi magától: vajon lehetségese ez még valamikor is. És a férjére dühös, aki megakadályozta, hogy ezt a félig tudatos, de általában kimondatlan vágyát megvalósítsa. Egy férfi párválasztását az vezérelte, hogy a partnere személyében olyasvalakit talált, aki mindenkor mellette áll. Ez titkos reménye volt, kimondatlanul, ám fiatal neje valahogyan ráérzett erre az igényre – és évekig meg is tette. Ám ahogyan érettebbé vált, kezdett neki fontos lenni a saját karrierje. A férfi most nagyon bizonytalannak érzi magát, mert meg van győződve arról, hogy senki nem áll többé mellette. Az is előfordulhat, hogy a két félnek van valami olyan közös dolga, amit sokáig kedvtelve csináltak közösen. Ám elhidegülésükkor kiderül, hogy valamelyikük vagy egyikük sem képes azt egyedül folytatni. Ez lehet valamilyen közösen vállalt érdeklődés, mondjuk a zenehallgatás (költséges lejátszó, hangfalak stb.), vagy opera-látogatás, tánciskola stb. Ennek feltételeit egyikük sem tudja egyedül megteremteni, illetve csak az, aki magával vitte a stúdiót, vagyis az életminőséget. A másik fél pedig ott marad kifosztva, szegényebben, mint valaha: a siker aspektusai az ex-partnerre vetítődnek ki. Igen sokszor valójában mindketten nincstelenné váltak. Még tegyük hozzá: sokféle életlehetőséget maga a szerelem teremt meg, és az emberben az elvesztéséig nem is tudatosul, mivel mindig is a partnere dolga maradt. Jó példa erre az az asszony, aki a partnerével tanult meg „nevetni”. Az összeházasodásuk utáni években sokkal vidámabb lett, mint korábban bármikor – szinte lubickolt a párkapcsolatban. Ám mindig a férjnek kellett kezdeményeznie a könnyed perceket; az asszony nem értette meg, hogy ő is kezdeményezhetne ilyen alkalmakat. Ez a képesség a partnere dolga maradt, és így nem volt véletlen balszerencse, amikor a válással együtt a nevetés és a vidámság is eltűnt az életéből. Csak jóval később, amikor terápiára került sor, az álmai révén tudatosult benne ez a képesség a sajátjaként. A gyászmunka ebben a szakaszban, amelyben a kapcsolat lényege bensővé válik és lassan közeledik a külső elválás, egyéni ügy. Itt az alkalom, hogy ráeszméljünk a saját értékeinkre és túllépjünk a kapcsolati identitáson. Ebben a folyamatban megélhetjük, milyen vágyak tapadtak ehhez a kapcsolathoz – és talán egy új párkapcsolatnál is megjelennének –, az is kiderül, milyen tulajdonságokkal terheltük meg a párunkat, amelyekért nekünk kellett volna felelősséget vállalni, miben adtunk át valamit a párunknak, amit nekünk kellett volna képviselni. De az is előfordulhat, hogy miközben ezt a leltárt készítjük, rájövünk, mennyi felelősséget vállaltunk a másikért, milyen gyakran hagytuk, hogy átgázoljon a mi határainkon, milyen gyakran fojtottuk vissza az emiatt érzett dühöt, mert meg akartuk óvni a kapcsolatot, amivel éppen hogy halálra óvtuk. Sok ember nagyon rosszul viseli, hogy az élete adott pontján később rossznak bizonyult döntést hozott: „Bárcsak annak idején inkább Hufnágel Pistivel kezdtem volna!” Itt segíthet, ha az ember sorra-rendre végigfantáziálja, milyen lett volna az élet a végül nem választott partnerrel. Ennek során valószínűleg arra jön rá, hogy akkor is lettek volna gondok, ha másfélék is. Érdemes a döntéshelyzetet még egyszer részletesen elképzelni: mennyire érthető az akkori tudás fényében az utólag hibásnak tűnő választás? Mindennek a végiggondolása nem párként, hanem egyénileg történik, adott esetben terápiában. Így tudatosulnak a kapcsolatot kísérő vágyak és kapcsolati viselkedések. Ezen kívül gyűlik az alapanyag a majdani búcsú-rítusokhoz.
