Rendszer és életvilág

Jürgen Habermas

Rendszer és életvilág „System und Lebenswelt”. In: Theorie des kommunikativen Handelns. 1981.

Azt a paradigmaváltást, amelynek során a célt követő tevékenységet a kommunikatív cselekvés váltja fel, a meadi cselekvéselmélet vezérfonalán addig a pontig követtük, ahol újra felvetődik az interszubjektivitás és az. önfenntartás témája. A cselekvéselméleten belül végbement paradigmaváltással csak egyikét érintettük annak a két alapproblémának, amelyet az instrumentális ész kritikájának aporetikus kifejtése hagyott ránk. A másik alapprobléma a cselekvés- és rendszerelmélet tisztázatlan viszonya, az a kérdés tehát, hogy e két, az idealista dialektika széthullása után szétválni igyekvő fogalmi stratégia hogyan vonatkoztatható egymásra és hogyan lehetséges integrációjuk. Azzal az ideiglenes válasszal, amelyet ebben a fejezetben fogok kifejteni, szeretném az eldologiasodás ama kérdésfelvetését kiegészíteni, amely a weberi racionalitás-tétel marxista befogadásából adódott. Ehhez Durkheim munkamegosztáselmélete megfelelő kapcsolódási pontot nyújt. Durkheim megemlíti ugyan a munkafolyamat felosztásának egyes jelenségeit,1 a „munkamegosztás” kifejezést azonban társadalmi rendszerek strukturális differenciálódása értelmében használja. A „társadalmi munkamegosztás” elnevezést az az elmélettörténeti körülmény magyarázza, hogy a rendszerdifferenciálódás folyamatait John Millartól és Adam Smithtől Marxon át Spencerig előszeretettel vizsgálták a társadalmi munka rendszerén, tehát a foglalkozási rendek és a társadalmi-gazdasági osztályok differenciálódásán. A foglalkozási csoportok funkcionális differenciálódásának Durkheim számára is kivételes jelentősége van.2 Ő azonban hajlamos volt a társadalom komplexitását demográfiai mutatókon mérni, noha ezek elsősorban törzsi társadalmak differenciálódási folyamataira használhatók.3 A társadalmi munkamegosztás dimenziójában Durkheim bevezeti a szegmentálisan és a funkcionálisan differenciált társadalmak közötti tipológiai különbségtélelt: ehhez kritériumként a differenciálódott egységek hasonlósága, ill. mássága szolgál. A biológiai modell, amelynek segítségével tipológiáját magyarázza arra is választ ad, hogy miért nevezi Durkheim „organikusnak” a funkcionálisan differenciált társadalmakat: „Konstitúciójuk nem hasonló és homogén szegmentumok ismétlődéséből áll, hanem különböző szervek rendszeréből, amelyek közül mindegyiknek sajátos szerepe van. Ahogyan a társadalom részei sem azonos természetűek, ugyanúgy nincsenek is azonos módon elrendezve: nincsenek sem egy vonalban egymás mellé sorolva, mint a giliszta gyűrűi, sem egymásba tolva, hanem egymás mellé és alá rendelődnek egy központi szerv körül, amely mérséklő hatást gyakorol a szervezet többi részére. Maga ez a szerv már nem olyan

498

Rendszer és életvilág jellegű, mint az imént említett esetben, hiszen ha a többi szerv tőle függ, akkor ő is függ ezektől. A központi szervnek azonban kétségkívül kitüntetett vagy ha így jobban tetszik, privilegizált helyzete van.”4 Durkheim az államot azonosítja a központi szervvel; e tekintetben még a politikailag szerveződő társadalmak „óeurópai” elképzeléseinek tartományában mozog. Ennek ellenére egyetért abban Spencerrel (és az újabb keletű funkcionalista fejlődéselméletekkel), hogy a munkamegosztás nem szociokulturális jelenség, hanem „az általános biológia egyik jelensége”, melynek feltételeit – úgy tűnik – a szervezett anyag lényegi tulajdonságaiban kell keresnünk.”5 Ezáltal Durkheim rátalál a „normáktól mentes társadalmiság”6 elemzési szintjére, amely megkülönböztethető a kölcsönös megértésre irányuló cselekvés és az életvilág rekonstruktív elemzésének síkjától, valamint a társadalmi szolidaritás formaváltozásának elemzési szintjétől egyaránt. Durkheim azt a benyomást kelti, mintha a társadalmi szolidaritás és a rendszerdifferenciálódás fokainak típusairól egymástól függetlenül akarna megbizonyosodni, hogy azután a mechanikus szolidaritást a szegmentált az organikust pedig a funkcionálisan differenciált társadalmakhoz rendelje hozná. Eközben egyelőre eldöntetlen maradhatna, hogy vajon a rendszerdifferenciálódás foka és a társadalmi integráció módja között lineáris oksági összefüggés áll-e fenn, vagy pedig hogy a tudat és a társadalom szerkezetei, mint valamilyen egész mozzanatai, belülről egymásra utalnake. Ennek a feltevésnek azonban ellentmond egy másik gondolat, ugyanis Durkheim azon nézete, miszerint az archaikus társadalmakban a kollektív tudat konstitutív jellegű, míg a modern társadalmak életösszefüggéseit a munkamegosztás teremti meg: „A társadalmi életnek kettős forrása van: a tudatállapotok hasonlóságai és a munkamegosztás.”7 A társadalmi szolidaritás formaváltozása ezek szerint a társadalomintegráció alapjaiban végbementi átrendeződést jelent. Míg a primitív társadalmak normatív alapegyetértés által integrálódnak, addig a fejlett társadalmakban az integráció a funkcionálisan elkülönült cselekvési területek rendszerszerű összefüggésein át valósul meg. E koncepció radikális végigvitelét Durkheim Spencernél találja meg, Spencer úgy gondolja, hogy „a társadalmi élet, ahogy az élet általában természetes módon csak a tudattalan és spontán alkalmazkodás, a szükségletek egyidejű nyomása révén szervezhető meg, s nem megfontolt, értelmes tervezés által. Nem hiszi, hogy a fejlettebb társa álinakat egy ünnepélyesen megvitatott terv alapján lehetne felépíteni … A társadalmi szolidaritás tehát nem volna más, mint egyéni érdekek spontán egyezésé, olyan megegyezés, amelynek természetes kifejeződései a szerződések. A társadalmi viszonya típusa a mindenfajta szabályozástól mentes gazdasági kapcsolat volna úgy, ahogy az a felek teljesen szabad kezdeményezéseiből kibontakozik. Egyszóval a társadalom csak egyének foglalata volna, akik kicserélik egymás között munkatermékeiket, olyan egymásra vonatkozás, amelynél e cserét nem valóságos társadalmi tevékenység szabályozza.”8 Spencer a munkamegosztás egységesítő jellegét egy rendszerjellegű mechanizmus, nevezetesen a piac segítségével magyarázza. Ezen keresztül képződnek azok a csereviszonyok, melyeket az egyének énközpontú hasznossági megfontolásaik alapján a polgári magánjog keretein belül tartanak fenn egymással. A piac olyan mechanizmus, amely a társadalom integrációját spontánul teremti meg, amennyiben nem morális szabályok révén hangol össze cselekvési orientációkat, hanem funkcionális összefüggéseken keresztül vonatkoztat egymásra felhalmozódott cselekvési hatásokat. Arra a durkheimi kérdésre, hogy miképpen lehet a munkamegosztás egyidejűleg

499

Jürgen Habermas evolúciós természettörvény és a társadalmi szolidaritás egy meghatározott formájának teremtő mechanizmusa9, Spencer világos választ ad. A nem normatív piacmechanizmus révén irányított társadalmi munkamegosztás a „magánszerződések óriási rendszerében” csupán normatív kifejeződését találja meg. Ez a válasz azonban tudatosítja Durkheimben, hogy ő másként értette a kérdést. A Spencerrel folytatott vitában világossá válik, hogy Durkheim az organikus szolidaritást nem egy rendszerszempontú, az egyéni cselekvők értékorientációitól függetlenített társadalmi integráció fogalmaival szeretné magyarázni, azaz nem egy normáktól mentes szabályozó mechanizmus – „egy a kereslet és a kínálat következtében állandóan helyzetváltoztató információcsere”10 – fogalmaival. Hiszen a cserekapcsolatokban Durkheim „semmi olyat” nem talál, amely a szabályok hatásához volna hasonlatos”. Úgy véli hogy ilyen hatás még funkcionálisan differenciált társadalmakban is csak erkölcsi szabályok társadalomintegratív ereje révén jöhet létre. A kizárólag rendszerszerűen integrált társadalom Spencer által felvázolt képére utalva teszi fel Durkheim a szónoki kérdést: „Valóban ez jellemezné azokat a társadalmakat, amelyeket a munkamegosztás egységesít? Ha így volna, valóban kételkedhetnőnk stabilitásukban. Mert ha az érdek közelebb hozza is egymáshoz az egyéneket, akkor is csak pillanatokra, s csak külső kötelékekkel kapcsolhatja egybe őket. A csere során a különböző résztvevők egymás körein kívül rekednek. Mindenki ugyanaz marad, s teljességgel a maga ura, amint lezajlott az üzlet. Tudataik csak felszínesen érintkeznek, s nem hatják át egymást, nem kapcsolódnak össze. Ha jól megnézzük, láthatjuk, hogy minden érdekharmónia szunnyadó vagy egyszerűen elnapolt konfliktust takar. Ahol azonban egyedül az érdek uralkodik, ott minden egyes egyén – mivel semmi sem fékezi az egymással szemben álló önző követeléseket – az összes többivel hadilábon áll, és semmilyen fegyvernyugvás sem képes hosszabb időre megszakítani ezt az örök ellenségeskedést. Az érdek valójában a legkevésbé maradandó dolog a világon.”11 A társadalmi szolidaritás organikus formáját is értékek és normák által kell biztosítani. Ugyanúgy, mint a mechanikus, az organikus szolidaritás is kifejezője a szerkezetében bármiképp is megváltozott kollektív tudatnak. Utóbbit nem lehet egy olyan rendszermechanizmussal helyettesíteni, mint amilyen a piac, amely az érdekorientált cselekvések felhalmozódott hatásait hangolja össze. „Jogosulatlanul állítják tehát szembe a hitek közösségen alapuló társadalmat az együttműködésen alapulóval, amikor csak az elsőnek tulajdonítanak erkölcsi jelleget, s a másodikban pusztán gazdasági csoportosulást látnak: Valójában az együttműködésnek is éppúgy megvan a saját erkölcsisége.”12 Ezek szerint oksági összefüggésnek kellene lennie a társadalmi rendszer előrehaladó differenciálódása és az integrációt hatékonyan elősegítő, önálló erkölcs kifejlődése között. Alig találhatók azonban olyan empirikus evidenciák, amelyek alátámasztanák ezt a tételt. A modern társadalmak más képet mutatnak. A rendkívül bonyolult piacgazdasági rendszer differenciálódása szétrombolja a szolidaritás hagyományos formáit anélkül, hogy egyidejűleg létrehozná azokat a normatív orientációkat, amelyek biztosíthatnák a szolidaritás organikus formáját. Az egyetemes erkölcs és a politikai akaratképzés demokratikus formái Durkheim saját megállapítása szerint túlságosan gyengék ahhoz, hogysem ellensúlyozhatnák a munkamegosztás dezintegráló hatásait. Durkheim szerint az iparikapitalista társadalmak az anómia állapota felé sodródnak, s ezt az anómiát ugyanazokra a differenciálódási folyamatokra vezeti vissza, amelyekből a „természettörvényeknek

500

Rendszer és életvilág megfelelően” kellene alakulnia még egy új erkölcsnek is. Ez a dilemma bizonyos értelemben megfelel a társadalmi racionalizálódás weberi paradoxonjának. Ezt a paradoxont Durkheim először is a munkamegosztás normális jelenségeinek az „anomikus munkamegosztástól” való megkülönböztetése révén kívánja feloldani. Az anomikus munkamegosztás mintapéldája nála „a munka és a tőke ellenséges szembenállása”.13 Azok az elemzések azonban, melyeket Durkheim könyve harmadik fejezetében végez el, nyilvánvalóvá teszik azt a hibás kört, amelybe belekerült. Egyrészt ragaszkodik ahhoz a tételhez, miszerint azok az erkölcsi szabályok, amelyek lehetővé teszik az organikus szolidaritást, „normális esetben magából a munkamegosztásból következnek”.14 Másrészt a munkamegosztás bizonyos formáinak diszfunkcionális jellegét ezen normatív szabályok hiányával magyarázza: hiányzik a funkcionálisan specifikált cselekvési tartományoknak az erkölcsileg kötelező normákhoz való hozzáerősítése. „Ha mindezen esetekben a munkamegosztás nem teremt szolidaritást, ez azért van így, mert a szervek viszonyait nem szabályozzák, mert ezek az anómia állapotában vannak.”15 Durkheim nem tudta feloldani ezt a paradoxont. E helyzetből előremenekülve – amint azt a mű második kiadásához írt „Előszó” és a hivatáserkölcsről tartott későbbi előadásai mutatják – felállítja a követelményt: a modern foglalkoztatási rendszer foglalkozási ágai képezzenek kiindulópontot az egyetemesen igazolt normatív szabályozások számára. Nem Durkheim válasza, hanem kérdésfeltevése tanulságos, mikor is a rendszerdifferenciálódás fokozatai és a társadalmi integráció formái között lévő empirikus összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Ezen összefüggések elemzése csak akkor lehetséges, ha megkülönböztetjük a cselekvések koordinálásának mechanizmusait – amelyek a résztvevők cselekvési orientációit hangolják össze – azoktól a mechanizmusoktól, amelyek a nem szándékolt cselekvési összefüggéseket a cselekvések következményeivel való funkcionális összefüggésük révén stabilizálják. Egy cselekvési rendszer integrációját az egyik esetben normatív úton biztosított, ill. kommunikatív módon elért egyetértés révén állítják elő, míg a másik esetben egyedi döntéseknek a cselekvők tudatán túlmenő, nem-normatív szabályozása által. A társadalom cselekvési orientációkhoz kapcsolódó szociális és a cselekvés-orientációkba belenyúló rendszerszerű integrációjának megkülönböztetése a társadalom fogalmának megfelelő differenciálására késztet. Akár a társadalmi interakció meadi alapfogalmából, akár a kollektív reprezentáció durkheimi alapfogalmából indulunk ki, a társadalmat mindkét esetben a cselekvő egyének résztvevői szemszögéből, egy társadalmi csoport életvilágaként gondoljuk el. Ezzel szemben a részt nem vevők megfigyelői szemszögéből a társadalmat csakis cselekvések rendszereként foghatjuk fel, miközben a cselekvések – a rendszerállapot fenntartásához váló hozzájárulásaik mértékében – funkcionális helyi értékre tesznek szert. A társadalmi rendszer fogalmát mármost hasonlóképpen lehet összefüggésbe hozni az életvilág koncepciójával, ahogyan Mead a természetes, illetve objektív jelentéseket – amelyeket a biológusok egy organizmus fajspecifikus környezetében megfigyelt viselkedésmódjainak tulajdonítanak – az ennek megfelelő cselekvések szemantizált jelentéseire vonatkoztatja amelyek a cselekvő számára életvilágán belül hozzáférhetők. A szociokulturális világ kialakulását – amint láttuk – Mead úgy rekonstruálja mint átmenetet az előbb szimbolikusan, majd nyelvileg közvetített interakció fokához. Eközben az állati viselkedés funkciókörében betöltött helyi értékből következő természetes jelentések szimbolikus, az interakcióban részt vevők számára intencionálisan hozzáférhető jelenté-

501

Jürgen Habermas sekké formálódnak át. E szemantizálódási folyamat hatásaira oly módon változik meg az objektum-világ, hogy az önvezérlő rendszer etológiai modelljét, – amelyben minden eseménynek vagy állapotnak funkcionális helyi értéke alapján tulajdonítanak jelentést – fokozatosan felváltja a kommunikációelméleti modell, amely szerint a cselekvő személyek cselekvéseiket saját helyzetértelmezéseikhez igazítják. Az életvilágnak ez az elmélete mindenesetre emberi társadalmak esetében csak akkor lehetne kielégítő, ha a szemantizálódási folyamat már minden természetes jelentést felemésztett volna, vagyis ha az interakciók összes mindenkori rendszerszerű összefüggését beemelte volna az életvilág látóhatárába, s ezzel az interakcióban résztvevők intuitív tudásába. Ezt a merész, de empirikus feltevést nem lehet a társadalom cselekvéselméleti megalapozású koncepciójával analitikus szinten előre eldönteni. Minden kommunikációelméletre leszűkített társadalomelméletnek korlátai vannak, amelyeket figyelembe kell venni. Az életvilág koncepciójának, amely a kölcsönös megértésre irányuló cselekvés szemszögéből adódik, csak korlátozott társadalomelméleti hordereje van. Javaslom ezért, hogy a társadalmakat egyidejűleg rendszer és életvilág egységének képzeljük el (1). Ez a fogalom alkalmas arra, hogy egy olyan társadalmi evolúciós elméletben, amely különbséget tesz az életvilág racionalizálódása és a társadalmi rendszerek komplexitásának növekedése között, kézzelfoghatóvá, vagyis az empirikus elemzés számára hozzáférhetővé tegyük a társadalmi integráció formái és a rendszerdifferenciálódás fokozatai között Durkheim által szemügyre vett összefüggést (2). Eközben Lukács tárgyiasságforma-fogalmának analógiájára a kölcsönös megértés formájának fogalmát szeretném kifejteni, amelynek segítségével az eldologiasodás problémáját kommunikációelméletileg lehet megragadni. Ezzel a fogalmi eszköztárral veszem fel majd zárójelben ismét Weber kordiagnózisának fonalát, és teszek javaslatot a racionalizálódás paradoxonának újrafogalmazására. Jegyzetek 1 2

3

4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15

Émile Durkheim, Über die Teilung der sozialen Arbeit, Frankfurt/M. (a továbbiakban: Ffm), 1977, 79. „… a munkamegosztás nemcsak a gazdasági világ sajátja. Kényszerítő befolyását a társadalom legkülönbözőbb területein figyelhetjük meg. A politikai, az adminisztratív és az igazságügyi funkciók egyre jobban specializálódnak.” Durkheim, i. m. 80. o. „A munkamegosztás változása közvetlen viszonyban van a társadalmak terjedelmével és népsűrűségével. Amennyiben az állandó társadalmi fejlődés menetét követik, úgy a társadalmak szabályszerűen nagyobb népsűrűséget és kiterjedést értek el.” Durkheim, i. m., 302. o. Durkheim, i. m., 222. sk. Durkheim, i. m., 81. Vö. N. Luhmann, Bevezetés a Durkheim-kötethez, in: Durkheim, i. m., 17-34. Durkheim, i. m., 266. Durkheim, i. m. 242. Durkheim, i. m., 81. Durkheim, i. m., 257. Durkheim, i. m., 243. Durkheim, i. m., 268. Durkheim, i. m., 396. Durkheim, i. m., 408. Durkheim, i. m., 410.

502