Regionalizáció Romániában: elképzelések, tervezetek, kilátások
A 2012 decemberében alakult, kétharmados parlamenti többség támogatását élvező második Pontakormány komoly kormányzati célokat fogalmazott meg az államreformra vonatkozólag mely magába foglalta a terület-közigazgatási reformot, a decentralizációt és legfőképp az alkotmány módosítását. Noha ezek a reform-intézkedések egész éven át a politika napirendjén szerepeltek, lényeges előrelépésekről, megvalósításokról leszámítva a különböző elképzeléseket aligha beszélhetünk, ugyanis a Liviu Dragnea miniszter vezette Közigazgatási és Regionális Fejlesztési Minisztérium számos, előre nem látott akadályba ütközött. Alábbi elemzésünk fő célja áttekinteni és értelmezni az idei év legfontosabb regionalizációs elképzeléseit és intézkedéseit, továbbá értékelni az eddig eredményeket. A tanulmány utolsó részében a rendelkezésre álló információk alapján néhány észrevételt fogalmazok meg a területi-közigazgatási reformra vonatkozólag annak kapcsán, hogy a napokban a kormány felelősségvállalással fogadta el a decentralizációról szóló törvényt.
Miért decentralizáció? Miért regionalizáció? Miért régió? A modern államok kialakulásának folyamatát az uralkodók azon szándéka szerint érthetjük meg leginkább, hogy a rendelkezésükre álló eszközök és erőforrások alapján akár abszolutista módon a politikai hatalom minél erőteljesebb centralizálására törtek. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a központilag irányított közigazgatás volt a felelős a gazdaság fejlődéséért, az oktatásért és más közpolitikákért. Azonban mára a sikeres állam fokmérője lényegesen megváltozott, és az állam egy sor gazdasági és társadalmi kihívásnak eleget téve kénytelen volt hatásköröket és döntési jogosítványokat átruházni (dekoncentrációdecentralizáció) a polgárokhoz közelebb álló területi-közigazgatási mezoszintekre, melyek sajátosan tükröződnek az intézményi berendezkedésekben. A nemzeti szintről az alacsonyabb döntési szintekre történő kompetencia-átruházásnak több oka is volt: ezek egyik része az úgynevezett globális jelenségeknek tudható be így a nemzetek közötti interdependencia, egymásrautaltság, valamint a nemzetközi kereskedelem volumene növekedésének, beleértve az ebből fakadó fejlettségbeli egyenlőtlenségeket , melyek a létező állami keretekre gyakoroltak hatást, teret engedve a régiók közötti és régiókon átívelő együttműködéseknek, hozzájárulva magának a régiónak, mint társadalmi, gazdasági, kulturális és funkcionális térségnek a kialakításához. Az okok másik része főleg az európai államokra fejtett ki nagy hatást, melyek közül megemlíthető a regionális etnikai mozgalmak tevékenységének felerősödése (Belgium, Spanyolország, Olaszország), a társadalomirányítás funkcionális elemeinek racionalizálása (dekoncentráció, regionális tervezés), a 1
regionális érdekek képviselete a regionális pártok révén, továbbá az európai integráció regionális politikájának kialakulása; ezek időben és térben mind-mind eltérő módon befolyásolták és fejtették ki hatásukat az európai államokban.1 Nem véletlen tehát, hogy már az Európai Unió alapító atyái is felismerték, hogy a régiók harmonikus fejlődése és a gazdasági különbségek csökkentése elősegítheti az integrációt. Ennek eredményeképpen a különböző EU-s alapokból finanszírozott fejlesztések megvalósítása beleértve az interregionális fejlesztéseket is regionális szinten valósulnak meg, ugyanis a források célirányos felhasználása, figyelembe véve a régió gazdasági-társadalmi erőforrásait, hozzájárulhat a fejlődéshez, a régiók közötti és régión belüli egyenlőtlenségek mérsékléséhez. Ahhoz azonban, hogy a régiók meghatározó szerepet játszhassanak a fejlesztésben, a tagállamoknak a régiókat olyan hatáskörökkel kell felruházniuk, olyan regionális intézményekkel kell ellátniuk biztosítva ezek hatékony adminisztratív kapacitását, a humán-erőforrást, továbbá a költségvetési vonzatokat , mellyel a régió a fejlődés megkerülhetetlen elemévé válhat. A rendszerváltást követően Romániában a regionalizációt, a régióban való gondolkodást nem támogatta a kormány, a kezdeti elutasítás2 csak az Európai Unióhoz való csatlakozási igénynek és az EU által támasztott követelményeknek betudhatóan változott meg: e fordulópontnak az előzményeihez tartozott a PHARE regionális fejlesztési előcsatlakozási alap által finanszírozott programok (1996-1998) folyósítása, továbbá a kormány és az EB által kidolgozott Zöld könyv, mely a román regionális politika alapdokumentumává vált (1997). Az 1998-ban létrehozott, több megye csoportosulására alapozott, 8 fejlesztési régió megalakításánál (151/1998-as törvény, majd a 315/2004-es számú törvény a regionális politikáról) többnyire figyelmen kívül hagyták a gazdasági potenciált, a történelmi hagyományokat vagy a földrajzi-kulturális tájegységeket. Ennek eredményeképpen a régiók az elvárásokhoz mérten még a „pénzszivattyú” szerepének is alig felelnek meg, a regionális diszparitások nemcsak a régión belül növekedtek, hanem más EU-s tagállamok régióihoz viszonyítva is óriási lemaradásokat könyvelhettek el (lásd az alábbi táblázatot). Az egy főre jutó regionális GDP az EU 27 tagállamában, NUTS2-es szint, 2010 (vásárlőerő-standardban kifejezve, EU 27=100) A legfejlettebb régiók
A legkevésbé fejlett régiók
1.
Inner London (UK)
328
1.
Severozapaden (BG)
26
2.
Luxembourg (LU)
266
2.
Severen tsentralen (BG)
29
3.
Bruxelles-Cap. / Brussels Hfdst. (BE)
223
3.
Nord-Est (RO)
29
4.
Hamburg (DE)
203
4.
Yuzhen tsentralen (BG)
30
5.
Île de France (FR)
180
5.
Severoiztochen (BG)
36
2
6.
Groningen (NL)
180
6.
Yugoiztochen (BG)
36
7.
Bratislavský kraj (SK)
176
7.
Sud-Vest Oltenia (RO)
36
8.
Praha (CZ)
172
8.
Sud-Est (RO)
38
9.
Stockholm (SE)
168
9.
Sud-Muntenia (RO)
39
165
10.
Észak-Magyarország (HU)
40
10. Wien (AT)
Horvátország 2013-ban csatlakozott az EU-hoz, a két NUTS2-es régiójában az egy főre jutó GDP vásárlóerő-standardban kifejezve 2012-ben 59%-a volt az EU-s átlagnak. Forrás: Regional GDP per capita in the EU in 2010. Eurostat, 2013.
Regionalizáció 2013 – ami eddig történt Annak tudatában, hogy Románia milyen gyengén teljesített a 2007-2013-as programozási időszak forrásainak lehívásában, és hogy – vélhetően – az ország ugyanilyen kilátások elé néz az elkövetkezendő fejlesztési időszakra is, a Victor Ponta vezette kormány határozott lépésre a területiközigazgatási reform megvalósítására szánta el magát. A legtöbbet hangoztatott érvek a régiósítás szükségessége mellett, mely szorosan kapcsolódtak a decentralizációhoz, a következők voltak: a régiók és a regionális intézmények olyan (döntési)hatáskörökkel való felruházása, melynek következtében megnövekszik az EU-s alapok lehívásának hatékonysága; a fejlesztési régiók közigazgatási régiókká alakítása hatékonyabban járulhat hozzá a területfejlesztéshez, gazdasági fejlődéshez, ugyanis a jelenlegi régiók, melyek a megyék társulásaként jöttek létre, bebizonyították, hogy a források szűkössége miatt képtelenek a régió egészét érintő projektek lebonyolítására, kevésbé együttműködőek (a megyék közötti együttműködések hiányzanak, az EU-s intézményekkel csak a központi intézményeken keresztül kommunikálhatnak); a régiók jogi személyként és választott vezetőkkel hatékonyabban részt tudnak venni az interregionális együttműködésekben, és így elősegítik a gazdasági-társadalmi fejlődést. A Ponta-kormány elszántságára látszik utalni, hogy az év folyamán (egy év leforgása alatt!) kívánta megvalósítani e reformot, de a konkrét elképzelésekről leszámítva a vázlatos kormányprogramot és egy, januárban, a Gândul-ban megjelent cikket aligha beszélhetünk. A reform érdekében 2013 februárjában memorandumot fogadott el, melyben egy stratégiai-tervezési tanácsot (CONREG Consiliul Consultativ pentru Regionalizare) és egy technikai bizottságot (CTIRD Comitetul Tehnic Interministerial pentru Regionalizare-Descentralizare) hozott létre, továbbá 14 pontban véglegesítette a tervezett reformok ütemtervét. Lényegében a CONREG tanács amely a tudományos szféra, a választott tisztségviselők és a civil társadalom képviselőiből áll feladata szakmailag megalapozni a reformfolyamatot, elvégezni a 3
szükséges kutatásokat, elkészíteni a hatástanulmányokat és jelentéseket, összegezni a szakmai konzultációk eredményeit3, és mindezt beépíteni a reform tervezetébe. A CTIRD bizottság munkáját Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes irányította, amely a reform koordinálásáért felelős, tagjai a területi-közigazgatási és decentralizációs reformban érdekelt minisztériumok vezetői. A szakmai és koordinációs munka mellett a minisztérium az ország több részében ismertető fórumokat, nyilvános meghallgatásokat, konzultációkat szervezett, noha még ekkor sem volt a Szociálliberális Szövetségnek (USL) konkrét elképzelése a regionalizációt illetően. Azt, hogy hogyan néznek ki a régiók, milyen döntési jogosítványokkal rendelkeznének egy-egy, az USL pártszövetség által kiszivárogtatott, a sajtóban megjelent hírből, politikusok nyilatkozataiból lehetett következtetni, ami a szakértők, a politikusok, de a sajtóorgánumok és a média számára megnyitotta a találgatások és spekulációk időszakát.
A pártok régiósítással kapcsolatos állásfoglalásai, tervezetek, vélemények a) Tervezetek, álláspontok magyar oldalon Az RMDSZ már a kezdetektől ellenezte a nyolc fejlesztési régió közigazgatási hatáskörrel való felruházását, 16 régióról szóló elképzelése, melyben szerepel a székelyföldi (Maros, Hargita és Kovászna megyék), továbbá a partiumi régió (Szilágy, Bihar és Szatmár megyék) már 2009 óta ismert. A szövetség úgy véli, hogy a jelenlegi régiós felosztás nemcsak rossz, hanem egyenesen fékezi Románia fejlődését is. A legtöbbet hangoztatott szakmai érvek: (1) a gazdagabb régiók még gazdagabbak lettek, a szegényebbek pedig még szegényebbé váltak; (2) régiókon belül az egyes megyék közötti fejlettségbeli különbségek is növekedtek; (3) a régiók lehatárolásokkor tartsák be az ide vonatkozó EUs normákat; továbbá (4) a jelenlegi régiók adminisztratív jogosítványokkal való felruházása nem teszi hatékonyabbá az EU-s alapok lehívását. Ugyanakkor az RMDSZ a kormány decentralizációra irányuló tervezetét mindvégig támogatta kormányzati hivatali ideje alatt ez főként az egészségügy és az oktatás terén nyilvánult meg a jelenlegi megyék hatásköreinek megtartásával. Az EMNP tervezetében az RMDSZ-el szemben nem a létező közigazgatási egységekből, a megyékből indult ki, hanem a regionális identitások által lehatárolt területi egységekből, melyben fontos szerepet játszanak az alulról jövő kezdeményezések, továbbá a térszerkezeti kapcsolatok. Ennek az elvnek a figyelembe vételével 15 NUTS2-es régió hozható létre, ebből 3 metropolisz-régió: Bukarest fővárosi régió, a brassói agglomeráció, valamint Galac-Brăila városok (melyek együtt egy konurbációt alkotnak). A javaslat a régiók hatásköréről megállapítja, hogy ennek többségét felülről (nemzeti szintről) kell kapnia, a hatáskörök delegálása pedig az aszimmetrikus regionalizmus elve alapján történelmi, 4
demográfiai, gazdasági jellegzetességeik, helyi sajátosságaik, a kulturális és kisebbségi identitások figyelembe vételével történhet, vagyis a régióknak egymásétól eltérő, sajátos jogállást lehet biztosítani. Szintén a szakmai anyagokhoz kapcsolódik Hargita Megye Tanácsa Elemző Csoportjának dokumentuma: Javaslatcsomag a régióátszervezési és területi-közigazgatási reformmal kapcsolatban. A javaslat szerint rendkívül kockázatos lenne, ha a jelenlegi tervezési statisztikai régiókat közigazgatási jogosítványokkal ruháznák fel, mert ezek az állam- és közigazgatásra, továbbá az ellátórendszerekre nézve beláthatatlan következményekhez vezetnének. Inkább egy olyan „reformfolyamat” volna szükséges, melynek első körében átszervezik a jelenlegi régiókat, majd az új rendszer hatásköreit/kompetenciáit fokozatosan bővítenék. A jelentés összefoglalja azokat a fejlesztéspolitikai, gazdaságfejlesztési, módszertani kritikákat, továbbá a területi kohézió szempontjából és a kulturális alapon megfogalmazható bírálatokat, mely a fennálló rendszer működését jellemezte. A dokumentum két okból fontos adalék az eddig tárgyalt tervezetekhez képest. Egyrészt a regionális reform kapcsán az alapok kezelése, a közigazgatási funkció és a fejlesztési régiók méretének vizsgálatára alapozva új, kisebb régiókat tartana ideálisnak, közigazgatási szerep nélkül és saját operatív programmal, közreműködő szervezeti hatáskörrel. Másik újdonsága: tárgyalja azokat a lehetséges forgatókönyveket, melyek a Központi régió jövőbeli lehatárolása esetén Székelyföld számára elfogadhatóak. Az első változatban Hargita, Maros és Kovászna megye, második esetben Hargita, Kovászna, Maros és Beszterce-Naszód megye, harmadik esetben Hargita, Kovászna Brassó és Maros megye alkotna egy régiót, mindhárom esetben Marosvásárhely régióközponttal.
b) A Demokrata-Liberális Párt, a CONREG és a Román Akadémiai Társaság álláspontja Az ellenzéki Demokrata-Liberális Párt (PDL) vehemensen ellenezte az egész regionalizációs folyamatot és azt, hogy az törvénytervezetet parlamenti vita nélkül fogadnák el, noha a kormányzó demokrataliberálisok 2011-ben „szupermegyékben” gondolkodtak, a fejlesztési régiók szélesebb döntési jogosítványokkal való felruházásával, amely lényegében hasonló volt a mostani kormány elképzeléseihez. A párt elnöke, Vasile Blaga szerint a jelenlegi reform következtében a régiók a SzociálLiberális Szövetség kiskirályainak (baroni local) „vazallus régióivá” válnának. A fentebb említett stratégiai-konzultatív tanács, a CONREG regionalizációról szóló jelentése csak május 16-án vált elérhetővé, s mindeddig ez a szakmai csoport által készített egyetlen, szakmailag is megalapozott dokumentum.
5
A Dumitru Sandu egyetemi tanár koordinálásával készült szakértői jelentés készítői a téma szakavatott képviselőinek tekinthetők, összességében azonban maga a jelentés és a levont következtetések tekintetében elmondható, hogy a dokumentum, noha szakmai alapokra épül, nem egyéb, mint a kormány elképzeléseit alátámasztani hivatott tanulmány. A jelentés csakhamar a politikai, de szakmai körökben is komoly vitákat, bírálatokat váltott ki, nem ok nélkül. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a társadalmi, gazdasági és demográfiai érvek részletes ismertetése előtt, a regionális diszparitások dinamikája és a funkcionalitás alapján a régiók területi beosztásáról öt modellt tart elképzelhetőnek:
nagy régiók, több kritérium alapján történő lehatárolás (8 fejlesztési régió az 1998-as régiósítás alapján); nagy régiók, kulturális-történelmi kritériumok alapján (8 történelmi régió); kis, homogén régiók (16 régió); nagy régiók, a megyék mint közigazgatási egységek megszüntetésével; teljes terület-közigazgatási átszervezés, a községek, megyék és régiók határainak átrajzolásával.
Egy rövid, viszonylag kevésbé megalapozott érvelés után lényegében csak az első három lehetőséget számba véve vonja le a következtetést (a tanulmány első részében!): hogy az 1998-ban létrehozott fejlesztési régiók azok, melyek leginkább megfelelnek a „funkcionális egységek” kritériumának, így ezeken nem indokolt változtatni; viszont ez annyiban javítható, ha a Dél és Bukarest-Ilfov régiót összevonnák.4 Ettől a ténytől eltekintve a jelentés még egy jól megalapozott dokumentummá is válhatott volna, ugyanis szembenéz az utóbbi, több mint 20 év fejlesztéspolitikai kudarcával, a vidékváros közötti különbségek növekedésével és egyes térségek és megyék elmaradásával. Azonban az okok „mélyebb” feltárására az elemzés már nem tesz kísérletet, a továbbiakban az előre levont következtetését kívánja megalapozni a megyék és vidéki települések fejlettségbeli különbségének, a népességáramlás, a kulturális térségek tekintetében. A jelentés politikai kiindulópontját mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a megyéket szociálisan és kulturálisan homogén területi egységnek tekinti, így Maros megye egészében véve kulturális szempontból Kolozs megyével, és nem Hargita valamint Kovászna megyével alkot egy kulturális térséget. A jelentés számos kritikát és bírálatot kapott. Az azonban már megállapítható, hogy mivel mellőzték a dokumentumból az aktuális gazdasági helyzetelemzést, és legalább elvi szinten nem tértek ki a régiók jövőbeli döntési jogosítványaira, az irányítási és finanszírozási kérdésekre, a jelentés tulajdonképpen ott ér véget, ahol kezdődnie kellene. Így alapjában véve nem nyújt újabb értelmezési keretet a regionalizáció elméleti, szakmai és politikai kérdéseinek tárgyalásához. A regionalizáció kérdéskörével foglalkozik a 90-es évek közepén alakult think-thank, a Román Akadémiai Társaság (Societatea Academică din România) is éves jelentésében. A regionalizáció és EU-s alapok alfejezetben a dokumentum leszögezi: a románok EU-s csatlakozás után azt remélték, hogy az 6
EU-s alapok hozzájárulnak majd a regionális kohézió erősítéséhez, és csökkentik majd a megyék és régiók közötti különbségeket. A lehívott összegek és az adatok tekintetében megállapítható, hogy pontosan az ellenkezője következett be, növekedtek a régiók és a megyék közötti különbségek. Vajon az EU-s alapok hatékonyabb kezelése, a regionális intézmények átszervezése, vagy a regionalizáció lenne az, mely megoldaná a problémákat? - fogalmazhatjuk meg a kérdést a jelentés tanulmányozása alapján. Mindenképpen, egy elhamarkodott és kevésbé megalapozott regionalizációs reform állapítja meg a jelentés több veszélyt is magában hordoz:
Regionális szinten sokkal szorosabbak a kapcsolatok, ami kedvez a korrupciónak, a nepotizmusnak, így a közbeszerzési eljárásoknál újabb problémák keletkezhetnek; A régiók és a megyék közötti különbségek hangsúlyosabbá válnak, főleg ha a megyei és a regionális adminisztráció nem képes a helyzetet reálisan felmérni és ezen változtatni; Egy regionális szintű adminisztráció kiépítése hosszú folyamat eredménye: az új intézmények létrehozásával a regionális bürokrácia növekszik, és ezek menedzsmentje nem válna hatékonnyá; A megyei tanácsok és a regionális intézmények közötti kooperáció hiánya, mely többnyire abból adódik, hogy eltérő nézeteket vallanak a régió fejlődését illetően; Az etnikai alapú viták erősödése, ugyanis a régiók megerősítése kapcsán nehéz lesz megindokolni, hogy a magyar közösségnek miért ne lenne joga egy olyan régióhoz, melyet többségében ők irányítanának.
A jelentés cáfolja a regionalizációnak a kormány által deklarált célját, miszerint a régiók közigazgatási szintre való emelésével hatékonyabbá válna a forráslehívás. A Német Társaság a Nemzetközi Együttműködésért kutatása alapján, amely az kelet-európai EU-s tagállamok közigazgatási rendszere és az EU-s források lehívása közötti viszonyt vizsgálta, megállapította, hogy nincs jelentős összefüggés a forráslehívás és a közigazgatási decentralizáció között. A források eredményes lehívása sokkal inkább a hatékony adminisztráció függvénye, a célkitűzések reális felmérése és az Operativ Programok eredményes felhasználása. A jelentés szkeptikus abban a tekintetben, hogy Romániában, egy viszonylag rövid idő alatt megvalósított regionális szintű közigazgatási decentralizáció az elkövetkezendőkben hatékonyan működne. A Társaság javaslata egyértelmű: helyezzen Románia nagyobb hangsúlyt az EU-s alapok menedzsmentjére (beleértve a kontroll-mechanizmusokat is) és ne a terület közigazgatási átszervezésre. A jövőben szükséges a Regionális Fejlesztési Ügynökségek (ADR) megerősítése, hogy a fejlődés mozgatórugóivá legyenek, váljanak az Operatív Programok Irányító Hatóságaivá, és vállaljanak nagyobb szerepet az interregionális együttműködésekben, továbbá töltsenek be lobby szerepet a különböző EU-s intézményeknél. A bemutatott javaslatokból és tervezetekből, továbbá a pártok álláspontjaiból a regionalizációra és területi közigazgatási átszervezésre nézve világossá vált, hogy nincs meg a minimális konszenzus sem 7
politikai, sem szakmai téren a regionalizáció szükségességéről, a jövőbeli régiók lehatárolásának alapjairól, továbbá arról sem, hogy a létrehozni kívánt régiók milyen hatáskörökkel, döntési jogosítványokkal rendelkezzenek. A regionalizációs reform a pártok közötti minimális konszenzus megteremtése nélkül, valódi társadalmi konzultáció, továbbá mélyreható tervezetek kidolgozásának hiányában aligha lehetséges, így a kormánypártok reformra irányuló igyekezete a felsorolt elemek figyelmen kívül hagyásával csak részleges megoldásokat jelenthet, amelyek nem biztos, hogy összhangban lesznek a kitűzött célokkal és az elvárt eredményekkel.
Hogyan tovább? A parlament őszi ülésszakának kezdetével a területi közigazgatási reform egyre inkább háttérbe szorult és lekerült a politika napirendjéről. Ennek egyik oka jogi-procedurális, ugyanis a kormányzó SzociálLiberális Szövetség a reformmal együtt (a régiók közigazgatási szintre való emelésével) az alkotmány módosítását is kilátásba helyezte. Azonban a referendumról szóló törvényt mely az érvényességi küszöb 30%-ra való lecsökkentését írta elő az államfő az Alkotmánybíróságon megtámadta. Az Alkotmánybíróság november 14-én elutasította az államfő keresetét, azonban még ebben az esetben is kevés az esély arra, hogy az alkotmány módosításáról szóló népszavazásra a 2014-es államfőválasztás első fordulójában sor kerüljön, ugyanis az alkotmánybírósági döntés átvételétől számítva az államfő legtöbb 10 napon belül a jogszabályt ki kell hirdesse. Így valószínűsíthető, hogy az államfő a törvényes keretek adta legutolsó pillanatban fogja kihirdetni a törvényt, megnehezítve ezzel a jogszabály alkalmazását. Abban az esetben, ha erre mégis sor kerülne, a területi közigazgatási reformra vonatkozó idei elképzelések alapján nem várhatunk a kormánykoalíciótól jelentős változásokat a közigazgatási reform tekintetében, nevezetesen azt, hogy a jelenlegi régiókat a társadalmi és gazdasági fejlettség, továbbá a történelmi és kulturális hagyományok mentén átszervezzék, és döntési kompetenciáikat bővítsék. A területi közigazgatási reform elé gördülő másik akadályt a kormányzó pártok helyi elitjei és megyei tanácselnökei jelentették, akik e reformban jogköreik csorbulását, befolyásuk csökkenését látták, és egy belső harc bontakozott ki a tanácselnökök között a jövendőbeli régióközpontokról. A megyei tanácselnökök és a helyi elitek ellenállását a kormány egy zseniálisnak mondható eszközzel oldotta meg: decentralizációs törvénytervezetet dolgozott ki, melyet kormányzati felelősségvállalással fogadott el. A dokumentumból kiderül, hogy a megyei tanácsok hatáskörébe kerül számos dekoncentrált ügynökség és igazgatóság, ezek infrastruktúrája (mozik, épületek, táborhelyek), melyet továbbra is központi költségvetésből finanszíroznak. 5 A reform tulajdonképpen egy nagy engedmény a kormánypártok megyei képviselőinek (a Szociáldemokrata Párt 22 megyei tanácselnöki pozícióval, míg a Nemzeti Liberális 13-al rendelkezik), így az elfogadott jogszabály értelmében, hatáskörük bővül, pozíciójuk megerősödik és semmi okuk nem lesz arra, hogy továbbra is akadályokat gördítsenek a regionalizáció útjába. 8
A megyei tanácsok és a megyék hatásköreinek bővítése ellentétben egy igazi decentralizációs reformmal, mely a szubszidiaritás elve alapján a helyi önkormányzatok hatáskörét szélesítené teljes mértékben „kisiklatja” a tervezett területi-közigazgatási reformot, ugyanis ennek következtében kevésbé indokolt egy regionális szint létrehozása közigazgatási hatáskörrel, esetleg döntési jogosítványokkal való felruházása, és továbbra sem nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen mi lenne e regionális szintnek a szerepe a közigazgatásban, a különböző szakpolitikák és fejlesztések megvalósításában.
Következtetések A jelenlegi kormányt többször érte az a vád, hogy nincs olyan jövőképe, amelynek alárendelné a kormányzati célokat. Ehelyett olyan reformokat helyez kilátásba, amelyekről még politikai körökben sincs konszenzus, ráadásul olyan rövid idő alatt igyekszik ezeket megvalósítani, közvita nélkül, hogy már előre borítékolható a kudarc. Ez mondható el a területi közigazgatási reformról is, mely több mint fél éven át uralta a közbeszédet, a médiát, de egy sikeresnek mondható reform irányába leszámítva a tanulmány első felében bemutatott tervezeteket kevés lépést tettünk, noha az EU-tagállamainak tapasztalataiból megállapíthatjuk: egy területi közigazgatási reform megvalósításához nemcsak az ország helyzetének alapos ismeretére, gazdasági, társadalmi és kulturális adottságainak felmérésére és átfogó társadalmi konzultációra van szükség, hanem időre is, amíg a politikum felismeri és elfogadja a reform szükségességét, továbbá erről egy minimális konszenzust alakít ki. Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig a területi közigazgatási reformhoz hasonló komoly szakmai és politikai vitákat mellőző „ügyek” csak arra alkalmasak, hogy a fontosabb kormányzati döntésekről (beleértve a kudarcokat is) eltereljék a közfigyelmet, és olyan „ál-vitákat” generáljanak, melyeknek alig van társadalmi haszna. A napokban elfogadott decentralizációs törvény, mely megerősítette a megyei tanácselnökök pozícióját, ugyan elhárította a regionalizációt ellenző helyi elit ellenállását, azonban a regionalizációs reform indokoltságát jórészt megszüntette, mert a megyei tanácsok megerősítése után immár kevésbé tűnik szükségesnek a regionális szint közigazgatási hatáskörökkel való felruházása. A kormánynak ez a lépése is jelzi, hogy a társadalmat érintő reformok bevezetésekor nem elég körültekintő és következetes, nem számol az esetleges ellenállással, mely végső soron a teljes reformot meghiúsíthatja.
9
Jegyzetek
1
Horváth Gyula: Decentralizáció és regionalizmus Európában. Habilitációs előadás, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaság-tudományi Kar, 2001, 28-35. p. 2
A Nicolae Văcăroiu kormánya ellenzett mindenfajta regionális együttműködést, így a Kárpátok Eurórégió megalakulásakor Szatmár és Máramaros megyék tanácselnökeit leváltással fenyegette meg, abban az esetben, ha aláírják a társulási megállapodást. 3
A kormány által az ország különböző pontjain szervezett szakmai konzultációk szerepe leginkább abban állt, hogy legitimálja a már előre kidolgozott elképzeléseket. Ezekre a konzultációkra leginkább az ismertető kampány kifejezés illik, de átfogó társadalmi konzultációról egyáltalán nem beszélhetünk. 4
A fejlesztési régiók jelenlegi beosztását nemcsak a Ponta-kormány támogatta, de a Boc-kabinet tervezete is. A status-quo fenntartása azért is indokolt, mert nem lehet a fejlesztési régiók beosztását egyik napról a másikra (akár egy év alatt) megváltoztatni; ezt meg kell előzze az Európai Bizottsággal folytatott egyeztetések sorozata. 5
Lege privind stabilirea unor măsuri de descentralizare a unor competenţe exercitate de unele ministere şi organe de specialitate ale administraţiei publice centrale, precum și a unor măsuri de reformă privind autoritățile administrației publice locale și funcționarii publici: http://www.cdep.ro/pls/proiecte/upl_pck.proiect?idp=13755.
10
