Regényei és elbeszélései

STANIS AW LEM

Regényei és elbeszélései Metagalaktika 5. KOZMOSZ KÖNYVEK ÖSSZEÁLLÍTOTTA ÉS SZERKESZTETTE

KUCZKA PÉTER

A FEDÉLEN I. NOVOZSENOV FESTMÉNYE © KUCZKA PÉTER EDITOR, 1983

A MAGYAR KIADÁSHOZ FELHASZNÁLT MÜVEK: STANISLAW LEM: ASTRONAUCI NIEZWYCIEZONY LE SYSTEME DE LYMPHATTR TRZEJ ELEKTRYCERZE; JAK OCALAL ÁWIAT; ALTRULZYNA IN: CYBERIADA. WYD. LITERACKIE , KRAKÓW1967 POLOWANIE; OPOWIADANIE PIRXA IN: OPOWIEICIA A PILOCIE PIRXIE. WYD. ISKRY, WARSZAWA 1980. ©BY STANISLAW LEM, WARSZAWA 1968.

HU ISSN 0209-9934

KOZMOSZ KÖNYVEK, BUDAPEST FELEL S KIADÓ: SZILÁDI JÁNOS IGAZGATÓ ALFÖLDI NYOMDA (369.66-15-1), DEBRECEN, 1983 FELEL S VEZET : BENK ISTVÁN IGAZGATÓ SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM (839621/08) FELEL S SZERKESZT : FUTAKI JÓZSEF M SZAKI VEZET : HAÁS PÁL KÉPSZERKESZT : SZECSKÓ TAMÁS M SZAKI SZERKESZT : DEÁK FERENCNÉ 88 000 PÉLDÁNY TERJEDELEM: 40,22 (A/5) ÍV, IF 4884

Tartalom A ”LEGY ZHETETLEN” (SZABÓ GY

FORDÍTÁSA) ...........................................

FEKETE ES .................................................................................................... ROMOK KÖZÖTT................................................................................................ A KONDOR...................................................................................................... AZ ELS ........................................................................................................ A FELH ......................................................................................................... LAUDA ELMÉLETE............................................................................................... ROHÁN CSOPORTJA ............................................................................................ KUDARC ......................................................................................................... A HOSSZÚ ÉJSZAKA............................................................................................ A BESZÉLGETÉS ................................................................................................ A LEGY ZHETETLEN ........................................................................................... ASZTRONAUTÁK (MÉSZÁROS ISTVÁN FORDÍTÁSA) ............................................ ELS

RÉSZ A KOZMOKRÁTOR ..............................................................................

A SZIBÉRIAI ÓRIÁS METEOR........................................................................... A JELENTÉS ............................................................................................. A VÉNUSZ BOLYGÓ ..................................................................................... 11,2 KILOMÉTER MÁSODPERCENKÉNT ............................................................... ASZTRONAUTIKAI LECKE............................................................................... CSANDRASZEKÁR PROFESSZOR ....................................................................... MÁSODIK RÉSZ A PILÓTA NAPLÓJA ....................................................................... HANNIBÁL SMITH....................................................................................... NAVIGARE NECESSE EST ............................................................................... A HALOTT BOLYGÓ ..................................................................................... A KANCS ................................................................................................ A FÖLDGOLYÓ ........................................................................................... REPÜLÉS A FELLEGEKBEN .............................................................................. A PILÓTA ................................................................................................ A DUGÓHÚZÓ SZABÁLY ................................................................................ A FEKETE FOLYÓ ........................................................................................ A KÍSÉRLET.............................................................................................. A NAGY FOLT ............................................................................................ LAO CSU PROFESSZOR................................................................................. A VÁROS.................................................................................................

PJOTR ARSZENYEV ..................................................................................... A LEGÉNYSÉG ........................................................................................... ELBESZÉLÉSEK .................................................................................................. AZ ALTRUIZIN AVAGY IGAZ TÖRTÉNET ARRÓL, HOGYAN AKARTA JÁMBORI NEVEZET REMETE BOLDOGGÁ TENNI A MINDENSÉGET, ÉS MI SÜLT KI EBB L ...................................... HOGYAN MARADT MEG A VILÁG? ............................................................................. A HÁROM KÓBOR RLOVAG ................................................................................... VADÁSZAT ...................................................................................................... PIRX ELBESZÉLÉSE............................................................................................. CORCORAN PROFESSZOR ..................................................................................... DECANTOR LÁTOGATÁSA ...................................................................................... ZAZUL KÍSÉRLETE.............................................................................................. MOLTERIS TALÁLMÁNYA ....................................................................................... LYMPHATER UTOLSÓ KÉPLETE................................................................................. DOKTOR DIAGORÁSZ..........................................................................................

A ”LEGY ZHETETLEN” (SZABÓ G FORDÍTÁSA)

Regény

Fekete es A Legy zhetetlen másodosztályú cirkáló, a Lant csillagképbeli támaszpont legnagyobb egysége, fotonmeghajtással szelte át a csillagzat széls ívnegyedét. A nyolcvanhárom nyi legénység a központi fedélzet alagút-hibernátorában aludt. Mivel aránylag rövid volt az útvonal, a teljes hibernáció helyett csupán olyan mély alvást idéztek el , hogy a test mérséklete ne süllyedjen tíz fok alá. A vezet fülkében csak automaták dolgoztak. Látómezejükben a célkereszten a nap korongja feküdt, amely nem volt sokkal fényesebb a közönséges vörös törpe csillagoknál. Amikor karimája már a fél képerny t eltakarta, az annihilációs folyamat lefékez dött. Egy darabig az egész rhajóban halálos csend uralkodott. Hangtalanul dolgoztak a klimatizáló berendezések és a számítógépek. Megsz nt az a finom remegés is, mely a hajó farából kiáramló fényoszlop sugárzásától keletkezik. Ez hajtotta eddig el re a hajót, és végtelen hosszúságú pengeként hasított a homályba. A néma és látszólag üres Legy zhetetlen a tehetetlenségi er következtében még mindig fénysebességgel száguldott. Aztán a kis lámpák elkezdtek pislogni a m szerfalakon, a középs képerny n tükröz távoli nap rózsaszín fényében. Forogni kezdtek a ferromágneses szalagok, egyre újabb és újabb készülékeket programoztak be, szikrát hánytak a kapcsolók, az áram szinte hallhatóan lüktetett a vezetékekben. Régen kocsonyává dermedt gépolajok ellenállását legy zve mély b géssel indultak a villanymotorok, majd magas vijjogásba csaptak át. A segédreaktorokból fénytelen kadmium rudak tolódtak ki, mágneses szivattyúk folyékony nátriumot nyomtak a spirális h cs be, megremegtek a hajófar borítólemezei, ezzel egyidej leg a bels falakon belül halk ropogás támadt, mintha apró állatok rajai kaparásznák karmaikkal a fémet. A zaj arról árulkodott, hogy az önjáró javítógépek már elindultak több kilométeres ellen rz és vándorútjukra, átvizsgálni minden boltozati eresztéket, a hajótest légmentességét, a fémkapcsolatok épségét. Az egész rhajó ébredezett, tele volt nesszel és mozgással, csak legénysége aludt még. Majd a soros automata, miután elnyelte programozó-szalagját, jelzéseket küldött a hibernátor-központba. A hideg légfuvallatba ébreszt gáz keveredett, a padlórácsokból meleg leveg tört fel a hajóágyak közé. Az embereknek azonban még sokáig nem akaródzott felkelni. Néhányan álmosan nyújtózkodtak; jeges álmuk rét látomások és rémképek töltötték be. Az rhajó már felkészült az ébredésre. A hosszú fedélzeti folyosók, felvonóaknák, kabinok, vezet fülkék, munkaállások és nyomáskamrák eddigi sötétségét néhány perce a mesterséges nap fehér fénye oszlatta szét. S mialatt a hibernátor megtelt emberi sóhajok és félig öntudatlan nyögések morajával, az rhajó, mintha

türelmetlenségében nem tudta volna kivárni a legénység felocsúdását, megkezdte a fékezés-el készít m veletet. A központi képerny n megjelentek a hajóorr tüzének sávjai. A fénysebesség eddigi zsibbadt nyugalmát rázkódás váltotta fel, a hajóorrban lev kifúvócsövek hatalmas ereje megpróbált diadalmaskodni a Legy zhetetlenen, melynek tizennyolcezer tonnás nyugalmi tömegét sokszorosára növelte az óriási sebesség. A térképfülkékben a légmentesen elcsomagolt rajztekercsek nyugtalanul remegtek. Itt is, ott is megmozdultak a nem elég er sen rögzített tárgyak, mintha életre keltek volna; a hajókonyhákban csörömpöltek az összeüt edények, ingadoztak az üres habfotelek támlái, a falakra szerelt övek és kötelek himbálózni kezdtek. Üveg-, fém- és anyaghangok vegyes lármája hullámzott át az egész rakétán, orrától a faráig. Ezalatt a hibernátorból már beszéd moraja szivárgott ki, a héthónapos nemlétb l, amely csak rövid álomnak tetszett, az emberek a valóságra ébredtek. Az rhajó vesztett sebességéb l. A fellegek vörös gyapjába burkolózott bolygó eltakarta a csillagokat. Egyre lassabban húzódott félre az óceán naptól csillogó, gömböly tükre. A látómez ben felt nt a kráterek pettyezte sötétszürke szárazföld. Fedélzeti állásaikban az emberek nem láttak semmit. Mélyen alattuk, a hajtóm titánzsigereiben fokozódott a tompított motorb gés, s az óriási tömeg kezes állatként engedelmeskedett. Ha egy-egy felh a kifúvócs sugarába került, a higanyrobbanástól ezüstös szín vé vált, majd széthullott és elt nt. A motorok b gése egy pillanatra feler södött. A r t korong szétlapult: így alakul át a bolygó sima szárazfölddé. Már látni lehetett a szélsodorta, sarlószer homokbuckákat, a legközelebbi kráter körül küll szer en tekerg lávacsíkok felragyogtak, mikor visszaverték a rakéta fúvókáinak napnál is er sebb tüzét. – Minden er t a tengelyre! Elektrosztatikus hajtóm veket bekapcsolni! A mutatók lustán kúsztak át a skála következ körcikkére. Simán ment az egész velet. Az rhajó, mint valami fejjel lefelé álló, t zokádó vulkán, fél mérföld magasan lebegett a homokba merült sziklacsoportoktól ragyás lapály felett. – Minden er t a tengelyre! Csökkenteni az elektrosztatikus meghajtást! Már látszott a hely, ahol a fúvókából függ legesen kiáramló sugár ostromolta a terepet, vörös homokvihart kavarva. A hajófar körül ibolyaszín villámok cikáztak, látszólag hangtalanul, mert dörgésüket a gázok er sebb üvöltése elnyomta. Az er források különbsége kiegyenlít dött, a villámok elt ntek. Valamelyik válaszfal megreccsent, a parancsnok fejmozdulatával jelezte a mérnöknek: rezonancia. Ki kell küszöbölni. De senki sem válaszolt, az rhajó b hajtóm vekkel, most már egyetlen rezzenés nélkül süllyedt tovább, mint egy láthatatlan kötelekre függesztett acélhegység. – Fél er vel a tengelyre! Gyenge elektrosztatikus meghajtást! Mintha igazi tenger hullámzana, a sivatagi homok füstölg fodrai egyközéppontú gy kbe rendez dtek. Az epicentrum, amelyet kis távolságból értek az összefonódó torkolattüzek, már nem füstölgött. Elt nt a homok, hólyagos, vörösl tükörré alakult át, fortyogó, olvadt szilícium-oxid tóvá, majd vijjogó robbanások közepette elpárolgott. A bolygó csontjáig lemeztelenített si bazalttalaja lágyulni kezdett. – Máglyákat üresjáratra! Hideg meghajtást! Az atomt z kék lángja kialudt. A fúvókák ferde brómhidrogén sugarakat fröcsköltek ki, és egyszerre kísérteties zöld fény öntötte el a sivatagot, a sziklás kráterfalakat és a felh ket felettük. Most már nem kellett attól tartani, hogy megolvad a bazalttalaj a Legy zhetetlen széles fara alatt. – Máglyákat nullára! Hideg meghajtást a leszálláshoz! Minden szív er sebben vert, minden szem a m szerekre tapadt, a görcsösen összeszorított kezek izzadtak a fogantyúkon. Ezek az ünnepélyes szavak azt jelentették, hogy már nincs visszaút, hogy lábuk valódi talajon áll, még ha egy sivár glóbusz homokja is az, de lesz naplemente és napkelte, látóhatár és felh k és szél. – Leszállás pontosan a nadíron! Az rhajót betöltötte a turbinák elnyújtott üvöltése, amint a hajtóanyagot lefelé sajtolták. Kúpszer en szétterjed , zöld t zoszlop kötötte össze a Legy zhetetlent a

füstölg sziklával. Körös-körül homokfellegek gomolyogtak, megvakították a középs fedélzetek periszkópját, csak a vezet fülkében villantak fel és hunytak ki a radar képerny jén a táj körvonalai, melyek a kiáramló sugarak mentén tájfunszer kavargásba merültek. – Érintkezéskor stop! Az rhajó fara alatt haragosan háborgott a t z, amint milliméterr l milliméterre zsugorodott össze a ránehezed rakéta súlyos tömege alatt, a zöld pokol hosszú znyilakat lövöldözött az imbolygó homokfelh k közepébe. A far és az összeégett bazaltszikla között a távolság vékony, zöld lángvonallá keskenyedett. – Nulla egész nulla! Minden motort leállítani! Bang! Egyetlen félelmetes dobbanás, mintha óriási szív szakadt volna meg. A rakéta állt. A f mérnök nem vette le kezét a biztonsági hajtóm két fogantyújáról: hátha cs döt mond a szikla. Vártak. Jellegzetes ugráló mozgásukkal forogtak tovább a másodpercmutatók. A parancsnok rápillantott a függ leges irány mutatójára, amely meg sem rezzent a vörös nullán. Mindenki csöndben várt. A meggyszín , izzásig hevült fúvókák kezdtek összehúzódni, s közben jellegzetes, rekedtes nyögéshez hasonló hangot adtak. Lassan leülepedett a több száz méternyi körzetben felvert vörhenyes porfelh . A Legy zhetetlen tompa csúcsa, a légköri súrlódástól megperzselt és ezért az si szikla színéhez hasonló oldala, érdes, kett s páncélzata bontakozott ki bel le; a vörös por lent még mindig gomolygott és örvénylett, de maga az rhajó már alaposan lehorgonyzott, szinte a bolygóhoz n tt, és vele együtt forgott lusta, végtelennek t mozgással az ibolyaszín ég alatt, amelyen a leger sebb fény csillagok világítottak, és csak a vörös nap közvetlen közelében hunytak ki. – A szokásos eljárás? Az asztrogátor felnézett a hajónaplóból, ahol az egyik lap közepén a leszállás egyezményes jele, órája állt, mellette pedig a bolygó neve: Regis-III. – Nem, Rohán. A harmadik fokozattal kezdjük. Rohán leplezni próbálta meglepetését. – Értettem. Ámbár… – tette hozzá bizalmasan, mert Horpach már nemegyszer feljogosította erre – jó lenne, ha nem nekem kellene ezt az embereknek megmondanom. Az asztrogátor kezét tisztjének vállára tette, és mintha semmit sem hallott volna, a képerny höz vezette Rohánt, mint valami ablakhoz. A leszállás közben kiáramló sugár félresöpörte a homokot, melynek helyén a szétszórt buckák koszorújában tekn szer mélyedés tátongott. Az elektronimpulzusok háromszín erny jén, mely h képet adott a külvilágról, tizennyolc emelet magasságból látták a három mérföldnyire fekv kráter sziklafüzérét. Nyugatról eltakarta a láthatár, kelet fel l pedig áthatolhatatlan fekete árnyékok gyülekeztek a lábánál. A homokvonulatok gerincén tekerg széles lávafolyamok színe alvadt vérre emlékeztetett. Egyetlen er s fény csillag lángolt az égen, illetve a képerny fels szélén. A Legy zhetetlen leszállásakor támadt világvége elmúlt, és a sivatagi szél, ez az er szakos légáramlat, mely szünet nélkül száguld a bolygó egyenlít i övezetéb l a sarkok felé, már nyaldosta a talajt az úrhajó körül, mintha a t z ütötte sebet próbálná begyógyítani. Az asztrogátor bekapcsolta a küls mikrofonhálózatot, s akkor egy pillanatra éles, elnyújtott üvöltés meg a páncélburkolaton csikorgó homok hangja töltötte be a vezet fülke magas terét. Kikapcsolta a mikrofonokat, és újra csend lett. – Eddig rendben is volnánk – mondta lassan. – De a Kondor nem tért vissza innen, Rohán. A másik összeszorította száját. Nem vitatkozhatott a parancsnokkal. Nem tegnap óta repült vele, de sohasem kerültek szorosabb barátságba. Talán túl nagy volt a korkülönbség köztük. Vagy túl kicsik az együtt átélt veszélyek. Ez az ember, akinek haja majdnem olyan fehér volt, mint öltözéke, mindig higgadtan viselkedett. Csaknem száz ember várt mozdulatlanul a helyén a megfeszített munka után. Kimerítette ket a közelítés, a Legy zhetetlen atomjaiban felhalmozott mozgási energia lefékezésére fordított háromszáz óra, a pályára térés és a leszállás. Már hónapok óta nem hallották, hogyan

dúdol a szél, és megtanulták gy lölni az rt, ahogyan csak az tudja gy lölni, aki ismeri. De a parancsnok bizonyára nem erre gondolt. Lassan átsétált a vezet fülkén, rátámaszkodott a következ szintig felnyúló fotel támlájára, s ezt morogta: – Nem tudjuk, mi ez, Rohán. – Majd hirtelen élesebben: – Mire vár még? Rohán a rendez asztalokhoz sietett, bekapcsolta a bels berendezést, és hangjában még az elfojtott indulat remegésével dörögte: – Valamennyi szint, figyelem! A leszállást végrehajtottuk. Harmadfokú földi eljárás. A nyolcadik szint készítse az energorobotokat! Kilencedik szint: árnyékolóelemeket ködésbe hozni! Védelmi szakért k a helyükre! A legénység többi része: a kijelölt munkahelyekre! Vége. Míg beszélt és figyelte, hogyan lüktet a zöld varázsszem hangja hullámzásának ütemére, úgy érezte, hogy látja az izzadt arcokat, amint a hangszórók körül megdermednek, és a váratlan meglepetést l elönti ket a harag. Csak most érthették meg, épp most kezdenek szitkozódni… – Harmadfokú földi eljárás folyamatban, asztrogátor úr – mondta, de elkerülte az öregember tekintetét. Horpach ránézett, és váratlanul, a szája sarkából elmosolyodott. – Ez csak a kezdet, Rohán. Lehet, hogy estefelé még hosszú sétára megyünk, ki tudja… A lapos faliszekrényb l vékony, hosszú kötetet vett el , kinyitotta, és a fogantyúktól zsúfolt fehér asztalra rakta, majd így szólt: – – – els

Olvasta? Igen. Utolsó jeladásuk, amelyet a hetes hiperjelfogó rögzített, egy évvel ezel tt ért el az bójáig a támaszpont közelében.

– Betéve tudom a szövegét. ”Leszállás a Regis-III-on befejezve. Sivatagos Szubdelta-92 típusú bolygó. Kiszállunk, másodfokú eljárás Ewana kontinens egyenlít övezetében.” – Igen. De nem ez volt az utolsó jelzésük. – Tudom, asztrogátor. Negyven órával kés bb a hiperközl egész sorozat morzejelszer impulzust rögzített, de nem volt semmi értelmük, aztán pedig néhányszor különös, ismétl hangokat. Haertel szerint ”farkuknál rángatott macskák nyávognak így”. – Igen… – mondta az asztrogátor, de látszott, hogy nem figyel oda. Újból a képerny el tt állt. A látómez legszélén, szorosan a rakéta mellett felbukkantak a csúszda csápszer en kilök ízei, s mint valami díszszemlén, pontos egymásutánban gördültek le rajta a t zálló szilikon páncéllal borított energorobotok, ezek a harminctonnás gépek. Csúszás közben tetejük lassan felnyílt, egyidej leg fel is emelkedtek, ennek következtében átmér jük megn tt. Miután elhagyták a csúszdát, mélyen a homokba merültek, de biztosan haladtak, félresöpörték maguk el tt a buckákat, melyeket a szél hordott a Legy zhetetlen köré. Hol jobbra, hol balra kanyarodtak, úgyhogy tíz perc múlva fém tekn sbékák lánca fogta körül az egész rhajót. Megálltak, s lassan beásták magukat a homokba, míg egészen el nem t ntek, csak a d nék vörös lejt in szabályosan elszórt fényes pontok jelezték a helyeket, ahol a Dirac-emitterek kis kupolái meredeztek. A vezet fülke habgumival borított acélpadlója megremegett az emberek talpa alatt. Alig érezhet , de mégis letagadhatatlan borzongás járta át testüket, rövid ideig tartott, mint a villámcsapás, s már el is múlt, csak egy pillanatig bizsergette az izmokat, és homályosította el a szemeket. A jelenség még fél másodpercig sem tartott. A visszatért csendet csak az alsó szintekben dolgozó motorok idehallatszó, távoli dohogása törte meg. A sivatag, a feketésvörös sziklacsoportok, a lustán henterg homokhullámok élesen kirajzolódtak a képerny kön, minden visszatért a régi kerékvágásba, de a Legy zhetetlen felett már az er tér láthatatlan kupolája lebegett, mely elzárta az rhajóhoz vezet utat. A csúszdán lefelé cammogó, kelepel antennájú fémrákok jelentek meg, ezek is váltakozva jobbra-balra indultak el. Az er téremittereknél jóval nagyobb inforobotoknak összelapított törzsük és hajlított, oldalra kinyúló fémmankóik voltak. Ezek az ízeltlábúak, mintha utálkozva kapkodták volna mélyen a homokba süpped végtagjaikat, szétszóródtak, és elfoglalták az energorobotok láncában szabadon maradt helyeket. A védelmi m veletek

végrehajtásával egyid ben a vezet fülke központi asztalán ellen rz lámpácskák fénye villogott a matt háttérben, a h energia-órák számlapján zöldes fény derengett. Mintha több tucat nagy macskaszem szegez dött volna a két férfira. A mutatók mindenütt a nullán álltak, jelezve, hogy senki sem próbál átjutni az er tér láthatatlan falán. Csak az er elosztó mutatója kúszott egyre feljebb a gigawattokat jelz piros vonalak lépcs jén. – Most lemegyek, és eszem valamit. Csinálja meg a szokásos méréseket, Rohán! – mondta hirtelen kissé fáradtan Horpach, és otthagyta a képerny t. – Távirányítással? – Ha akarja, kiküldhet valakit… de maga is mehet. E szavak után az asztrogátor széttolta az ajtót, és kiment. Rohán még egy pillanatig látta arcélét a felvonó gyenge fényében, mely zajtalanul siklott lefelé. Az er térórák táblájára pillantott. Nulla. ”Tulajdonképpen a fényképméréssel kellene kezdeni – gondolta. – Addig keringeni a bolygó körül, amíg teljes képsorozatunk nincs róla. Lehet, hogy ily módon kiderülne valami. A körpályáról végzett vizuális megfigyelések ugyanis nem sokat érnek; a szárazföldek nem tengerek, és a távcsöves megfigyel k sem árbockosárban ül matrózok. Mindjárt más lenne a helyzet, ha egy hónapon belül sikerülne teljes képsorozatot készítenünk.” A felvonó visszajött. Rohán beszállt, és lement a hatodik szintre. A keszonkamra el tti nagy tér tele volt emberekkel, akiknek tulajdonképpen semmi dolguk sem volt itt, hiszen már vagy negyedórája folyamatosan szólt a f étkezés idejére figyelmeztet négy jelzés. Utat nyitottak neki. – Jordan és Blank! A szokásos mérésekre jönnek velem. – Teljes rruhában, navigátor? – Nem. Csak légz készüléket hozzanak, és egy robotot. Talán egy arktán lenne a legjobb, hogy ne süllyedjen el nekünk ebben az átkozott homokban. Hát maguk mit állnak ott? Elment az étvágyuk? – Le szeretnénk menni, navigátor… – Csak egy pillanatra hadd szálljunk ki… Nagy hangzavar támadt. – Nyugalom, fiúk! Eljön a kirándulások ideje is. Egyel re a harmadik fokozatnál tartunk. Az emberek kelletlenül oszlottak szét. Eközben a teherszállító aknából el bukkant a felvonó, amely a legmagasabb embereknél is egy fejjel nagyobb robotot hozta. Jordan és Blank már légz készülékkel a hátukon, a villamos targoncával tértek vissza. Rohán er sen a korlátba kapaszkodott, mert a folyosó – mivel a rakéta most a talpán állt – függ leges kúttá változott, amely egészen az els gépkamráig vezetett. Feje felett és talpa alatt érezte a terjedelmes fémemeleteket, valahol a mélyben a csendes járású relék dolgoztak, hallotta a hidraulikus vezetékek finom hangját, a negyvenméteres akna mélyéb l pedig enyhe hideg fuvallat áradt fel: a gépterem klimatizátorai tisztították a leveg t. A keszonkamra két kezel je kinyitotta el ttük az ajtót. Rohán gépiesen ellen rizte a szíjak fekvését és álarcának szorítását. Jordan és Blank is belépett utána, majd a robot nehéz lépései alatt döngött a vaslemez. Ijeszt , hosszan tartó sziszegéssel tódult a leveg a hajó belsejébe. Kinyílt a küls csapófedél. A gépek csúszdája négy szinttel alacsonyabban volt. Az emberek kis felvonón ereszkedtek le, amely az imént bújt el a páncélfalból. Rácsos szerkezete a homokdomb csúcsát súrolta. A felvonókas minden oldalról nyitott volt. Alig érezték h vösebbnek a leveg t, mint a Legy zhetetlen belsejében. Beültek mind a négyen, kiengedték a fékez mágneseket, és lágyan lesiklottak a tizenegy emeletes magasságból, sorban maguk mögött hagyva a hajótest szekcióit, miközben Rohán futólag ösztönösen végigvizsgálta ket. A dokkon kívül ritkán kínálkozik alkalom arra, hogy kívülr l lehessen látni egy hajót. Jól megszolgált már – gondolta a meteor ütötte sebek láttán. A páncéllemezek helyenként elvesztették fényüket, mintha er s sav marta volna le ket. A felvonó rövid útjának végére ért, és könnyedén huppant az összetorlódott homokra. Amint kiugráltak, rögtön térden felül süllyedtek bele. Csak a behavazott területek kutatására készített robot cammogott tovább karikatúraszer en

szétlapított talpain, nevetségesen kacsázó, de biztos léptekkel. Rohán megálljt parancsolt neki, aztán embereivel figyelmesen végigvizsgálta a hátsó fúvókák torkolatát, már amennyire kívülr l ez lehetséges volt. – Rájuk fér egy kis kifújás és csiszolás – mondta. Csak amikor kimászott a hajófar alól, vette észre, milyen hatalmas árnyékot vet a hajó. Mintha széles út húzódott volna végig a homokdombokon, melyek már a lebukófélben lev nap fényében égtek. A szabályosan hullámzó homok különös nyugalmat árasztott. A hullámvölgyekben kékes árnyék, a hullámhegyeken pedig rózsaszín alkonyat derengett, és ez a meleg, finom, valószín tlenül könnyed rózsaszín azokra a színekre emlékeztette, melyeket valaha egy gyerekképeskönyvben látott. Az egész táj valószín tlenül szelíd volt. Tekintete lassan nér l d nére vándorolt, egyre újabb szibarackvirág-szín árnyalatokon, majd távolabb, fekete árnyak sarlójától hasogatott vörösl lángoláson át egészen addig, míg a sárgás szürkeséggel összefolyva csupasz vulkanikus sziklák fenyeget en meredez lapjai útját nem állták. Csak állt és bámult, ezalatt emberei sietség nélkül, jól beidegz dött mozdulatokkal végezték az immár hagyományos méréseket, kis tartályokba leveg - és homokmintákat vettek, majd hordozható szondával, melynek fúrótestét az arktán – könny járású robot – tartotta, megállapították a talaj radioaktivitását. Rohán ügyet sem vetett bíbel désükre. Az álarc csak orrát és száját takarta, szeme és egész feje szabadon volt, mert levette a vékony véd sisakot. Érezte a haját borzoló szelet, arcán a finom homokszemek szúrásait, amint csiklandozva furakodtak be arca és a m anyag szegély közé. Kezeslábasának nadrágszárát heves szél lobogtatta, a nap puffadt korongja, amelybe büntetlenül talán egy másodpercig ha lehet nézni, most a rakéta legcsúcsán akadt fenn. A szél szakadatlanul süvített, az er terek nem akadályozták a gázok mozgását, ezért nem tudta megállapítani, hol emelkedik ki a homokból ez a láthatatlan fal. Az óriási tér, ameddig a szem ellátott, kihalt volt, mintha ide ember sohasem tette volna a lábát, mintha nem ez a bolygó nyelte volna el a Legy zhetetlennel azonos kategóriájú rhajót nyolcvanf nyi legénységével; az rnek ezt az óriási kipróbált büszkeségét, mely a másodperc töredéke alatt több milliárd kilowattos teljesítményt tudott fejleszteni és azt az összes makroszkopikus méret anyagi test számára áthatolhatatlan energiamez vé átalakítani vagy csillagh mérséklet pusztító sugarakká összpontosítani, amelyek hegyláncok elhamvasztására vagy tengerek kiszárítására is képesek. Mégis itt pusztult el a Földr l jött acélszerkezet, a technika több száz éves virágzásának gyümölcse, elt nt, nyomtalanul, SOS-jelek nélkül, mintha felszívódott volna ebben a vörös-szürke pusztaságban. És ez az egész szárazföld ilyen – gondolta. Látta a magasból a kráterek himl helyeit, s az egyetlen mozgás, melyet észlelni lehetett, a fellegek lassú, szakadatlan úszása volt, amint a végtelen homokpadokra vetítették árnyékukat. – Radioaktivitás? – kérdezte meg sem fordulva. – Nulla egész nulla kett – felelte Jordan, és feltápászkodott a térdelésb l. Arca pírban égett, szeme csillogott. Hangját eltorzította az álarc. ”Vagyis a semminél is kevesebb – gondolta. – Egyébként el deink még ilyen durva vigyázatlanság esetén sem pusztulhattak volna el, az önm köd jelz berendezések riadóztattak volna mindenkit, még ha elhanyagolták volna is a szokásos méréseket.” – Légkör? – 78 százalék nitrogén, 2 százalék argon, szén-dioxid nulla, metán 4 százalék, a többi oxigén. – 16 százalék oxigén? Ez biztos? – Biztos. – A leveg radioaktivitása? – Gyakorlatilag semmi. Ez különös volt. Ennyi oxigén! Felvillanyozta a hír. Odament a robothoz, mely azonnal a szeme elé tolta a mutatókkal teli ládikát. ”Talán kipróbálták, meg lehet-e lenni légz készülék nélkül” – gondolta ostobán, bár

tudta, hogy ez nem fordulhatott el . Igaz, megesett már, hogy valaki, akit a többieknél is jobban gyötört a visszatérés vágya, a határozott parancs ellenére levette álarcát, mert a környez leveg látszatra olyan tiszta volt, olyan friss – és mérgezésben pusztult el. Ez azonban csak egy, legfeljebb két emberrel fordulhatott el . – Mindennel végeztek? – kérdezte. – Igen. – Menjenek vissza! – mondta. – És ön? – Én még maradok. Menjenek csak! – ismételte türelmetlenül. Egyedül akart már lenni. Blank vállára vette a fülüknél szíjjal összekötött tartályokat. Jordan átadta a robotnak a szondát, és nehézkesen vonszolva lábukat a homokban, elindultak. Mögöttük csoszogott az arktán: hátulról megtévesztésig hasonlított a beöltözött emberekre. Rohán a széls buckához ment. Egészen közelr l látta a homokból kiálló emitter b torkolatát, amely a véd er teret hozta létre. Nem is annyira az ellen rzés miatt, hanem inkább gyerekes kedvtelésb l felkapott egy marék homokot, és eldobta. A homoksugár mintha repülés közben láthatatlan hajlított üvegbe ütközött volna, függ legesen a földre szóródott. Szinte viszketett a keze, hogy levegye a maszkot. Jól ismerte ezt az érzést. Kiköpni a anyag szopókát, letépni a szíjakat, és teleszívni tüdejét leveg vel, amíg csak bordái engedik. ”Túlságosan elengedem magam” – gondolta, és lassan visszatért a hajóhoz. A felvonókas üresen várakozott, alja könnyen a homokba merült, lemezeit távollétének néhány perce alatt a szél már vékony homokréteggel vonta be. Még az ötödik szint f folyosóján megnézte a fali tájékoztatót. A parancsnok a csillagkabinban volt. Felment hozzá. – Egyszóval leányálom? – összegezte szavait az asztrogátor. – Semmi radioaktivitás, semmi spóra, baktérium, vírus, penészgomba, semmi… de ez az oxigén… A mintákat mindenesetre táptalajba kell helyezni. – Már a laboratóriumban vannak. Lehet, hogy a bolygó többi kontinensén van élet – jegyezte meg Rohán meggy dés nélkül. – Kötve hiszem. Az egyenlít i övezeten kívül gyenge a nap besugárzása; nem látta, mekkorák a sarkokon a hósapkák? Fogadok, hogy ott legalább nyolc, ha nem tíz kilométeres jégtakaró van. Inkább egy óceánt feltételeznék moszatokkal, algákkal – de miért nem költözött az élet a vízb l a szárazföldre? – Meg kell majd nézni azt a vizet – szólt Rohán. – Egyel re még korai megkérdezni az embereinket, de az az érzésem, hogy a bolygó túl öreg. Egy ilyen záptojás legalább hatmilliárd éves. Egyébként a nap is jó ideje abbahagyta már a ragyogást. Ez valóban egy vörös törpe. Igen, az élet hiánya mindenesetre elgondolkoztató. Sajátos formájú fejl dés, mely nem tudja elviselni a víztelenséget. Hát igen. Ez megmagyarázná az oxigén jelenlétét, de a Kondor ügyét nem. – Talán vannak különleges életformák, az óceánban rejt vízi lények, amelyek ott, a mélyben hozták létre a civilizációt – f zte tovább a gondolatot Rohán. Mindketten a bolygó Mercator-vetület nagy térképére hajoltak, amely nem volt egészen pontos, mert múlt századbeli önm köd szondák adataira támaszkodva rajzolták. Csak a legfontosabb szárazföldek és a tengerek körvonalait, a sarki hósapkák kiterjedésének határát és a legnagyobb kráterek egy részét tüntette fel. Az egymást keresztez szélességi és hosszúsági körök hálójában pirossal bekarikázták azt a helyet az északi szélesség nyolcadik foka körül, ahol leszálltak. Az asztrogátor türelmetlenül lökte félre a papirost a térképasztalon. – Ezt maga sem gondolja komolyan! – háborgott. – Tressor nem lehetett butább nálunk, nem engedett volna semmiféle víz alatti lénynek, badarság! Egyébként még ha léteznének is értelmes vízi lények, els dolguk a szárazföld meghódítása lett volna. Na,

mondjuk, legfeljebb vízzel töltött búvárruhákban… Tisztára badarság – ismételte, nem azért, hogy Rohán elgondolásának romjait is megsemmisítse, hanem mert már egészen másra gondolt. – Egy darabig itt állomásozunk – vonta le végül a következtetést, alsó szélén megnyomta a térképet, amely halk surrogással összetekeredett, és elt nt a nagy térképtartó egyik vízszintes polcán. – Várunk, és majd meglátjuk. – És ha nem? – kérdezte Rohán óvatosan. – Megkeressük ket?… – Rohán, gondolkozzon egy kicsit. Hatodik csillagév és ilyen… – az asztrogátor kereste a megfelel kifejezést, de nem találta, ezért megvet en legyintett. – A bolygó a Mars nagyságrendjébe tartozik. Hogy keressük meg ket? Jobban mondva, a Kondort – javította ki magát. – Nos, igen, a talaj vastartalmú… – ismerte be kelletlenül Rohán. Az elemzés folyamán is szórványos vas-oxid-keveréket mutattak ki a homokban. A ferroindukciós mér szerek tehát kudarcot vallottak. Mivel nem tudott mit mondani, elhallgatott. Bízvást remélte, hogy a parancsnok végül talál majd valamilyen megoldást. Hiszen nem térhetnek haza üres kézzel. Horpach sima homloka aló! meredez borzas szemöldökére nézett és várt. – Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ez a 48 órás várakozás gyümölcsöz lenne, de a szabályzat így követeli – törte meg a csendet váratlanul bizalmas hangon az asztrogátor. – Üljön csak le, Rohán. Úgy áll itt, mint a megtestesült lelkiismeret-furdalás. A Regis az összes elképzelhet között a legidétlenebb hely. Teljesen fölösleges. Nem tudni, miért küldték ide a Kondort – egyébként ez még a kisebbik baj ahhoz képest, ami történt. Elnémult. Rossz hangulatban volt, s mint ilyenkor általában, beszédesebb lett, és könnyebben bocsátkozott vitába is, ami kissé mindig veszélyes volt, mert bármelyik pillanatban elvághatta a társalgás fonalát egy rosszmájú megjegyzéssel. – Egyszóval, így vagy úgy, de valamit tennünk kell. Tudja mit? L jön már ki a kedvemért egy fotoobszervátort egyenlít körüli röppályára! De tisztességes kör alakja legyen, és fogja sz kre! Olyan hetven kilométeresre. – De hiszen az még az ionoszférában van! – tiltakozott Rohán. – Néhány körfordulat után elégnek… – Hadd égjenek! De el bb lefényképeznek mindent, amit csak lehet. S t, azt tanácsolnám, kockáztassa meg a hatvan kilométeres távolságot. Lehet, hogy már a tizedik kör után megsemmisülnek, de csak az ilyen magasságban készült képek mondhatnak valamit. Tudja, mekkorának látszik egy rakéta száz kilométeres távolságból még a legjobb teleobjektívvel is? A gombost fej hozzá képest valóságos hegytömb. Most pedig azonnal… Rohán! A navigátor már az ajtóból fordult vissza erre a kiáltásra. A parancsnok az asztalra csapta az elemzések eredményér l szóló jelentést. – Mi ez?! Mi ez a marhaság már megint?! Ki írta ezt? – Az automata. Mir l van szó? – kérdezte Rohán, és megpróbált magán uralkodni, mert már t is elöntötte a düh. ”Most kötözködni fog velem!” – gondolta; szándékosan lassan lépett közelebb. – Olvassa csak. Itt, itt! – Négy százalék metán – olvasta Rohán, és hirtelen is elképedt. – Négy százalék metán, mi? És tizenhat oxigén? Tudja, mi ez? Robbanókeverék! Meg tudja nekem magyarázni, miért nem robbant fel az egész légkör, amikor mi itt bórhidrogénen ültünk? – Tulajdonképpen… nem értem – motyogta Rohán. Gyorsan a küls ellen rz asztalhoz futott, egy kis bels leveg t engedett az elszívómércékbe, és amíg az asztrogátor baljós hallgatással sétált fel s alá a vezet fülkében, figyelte, milyen buzgón kotyognak az analizátorok üvegedényei. – Nos? – Ugyanannyi. Négy százalék metán… és tizenhat oxigén – mondta Rohán. Valóban

képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges mindez, mégis elégedettséget érzett: most legalább Horpach nem tehet neki szemrehányást. – Mutassa csak! Hm. Négy metán, hogy az ördög… na, jól van, Rohán, körpályára a szondákat, aztán kérem, menjen át a kis laborba. Elvégre is mire valók a tudósaink! Hadd törjék a fejüket! Rohán leereszkedett, elkapott két rakétatechnikust, és továbbadta nekik az asztrogátor megbízását. Aztán visszatért a második szintre. Itt helyezkedtek el a szakért k kabinjai és a laboratóriumok. Egész sor keskeny fémajtó el tt haladt el, melyeken kétbet s táblácskák díszelegtek: FM., FF., FT., FB. és így tovább. A kis laboratórium ajtaja tárvanyitva állt; a tudósok monoton hangjához id nként az asztrogátor basszusa kontrázott. Rohán megállt a küszöbön. Itt volt az összes ”F ” – a f mérnök, a f biológus, a f fizikus, a orvos és a gépterem minden technológusa. Az asztrogátor most némán ült a kézi számológép elektronm szerfala alatt, a széls karosszékben; a kreol b Moderon beszélt, kicsiny, n ies kezét ölében összefonva: – Nem vagyok jártas a gázkémiában. Mindenesetre ez valószín leg nem közönséges metán. A kötések energiája más: egy-két századnyi csak az eltérés, de már az is sokat számít. Az oxigénnel csak katalizátorok jelenlétében lép reakcióba, de akkor is nehezen. – Milyen eredet ez a metán? – kérdezte Horpach, ujjaival malmozva. – A benne lev szén mindenesetre szerves eredet . Nem sok ugyan, de kétségtelenül… – – – – –

Izotópok? Melyik korból? Milyen régi ez a metán? Kett l tizenötmillió éves. Micsoda nagyvonalúság! Félóránk volt. Ennél többet nem tudok mondani. Quastler doktor! Mit tud err l a metánról?

– Semmit. Horpach végigpásztázott tekintetével a szakért kön. Mindenki azt várta, mikor robban, de hirtelen elmosolyodott. – Uraim, hiszen önök tapasztalt emberek. Nem tegnap óta repülünk együtt. A véleményükre lennék kíváncsi. Mi most a teend nk? Hol kezdjük? Senki sem sietett a válasszal. Végül is Joppe biológus törte meg a csendet, mivel ama kevesek közé tartozott, akik nem tartottak Horpach haragjától. Nyugodtan a parancsnok szemébe nézett. – Ez nem közönséges Szubdelta-92 osztályba tartozó bolygó. Ha az lenne, nem pusztult volna el a Kondor. Tekintve, hogy annak a fedélzetén is voltak szakemberek, se nem rosszabbak, se nem jobbak, mint mi, az egyetlen dolog, amit biztosra vehetünk, az, hogy ismereteik elégtelennek bizonyultak a katasztrófa megel zéséhez. Ebb l az következik, hogy továbbra is tiszteletben kell tartanunk a harmadfokú eljárást, vagyis át kell kutatnunk a szárazföldet és az óceánt. Úgy gondolom, földtani kutatófúrásokat kell kezdenünk, s ezzel egyidej leg az itteni vizet is tanulmányoznunk kell. Máskülönben minden csak feltételezés lenne; ebben a helyzetben pedig nem engedhetjük meg magunknak ezt a fény zést. – Jó! – Horpach összeszorította száját. – A fúrások nem jelentenek problémát az er téren belül. Ezzel Nowik doktor fog tör dni. A f geológus bólintott. – Ami pedig az óceánt illeti… milyen messze van a partvonal, Rohán? – Kétszáz kilométer körül… – mondta a navigátor, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy a parancsnok tud jelenlétér l, bár nem látja: Rohán mögötte állt néhány lépésre, az ajtóban. – Kicsit messze van. De a Legy zhetetlennel már nem mozdulhatunk. Rohán, vigyen magával annyi embert, amennyit helyesnek tart, Fitzpatrikot vagy még valaki oceanológust és hat energorobotot a tartalékból. Elmegy velük a partig. Csak er burok

alatt fognak dolgozni; semmi tengeri kirándulás, semmi búvárkodás. Az automatákkal is tessék csínján bánni – nincs bel lük túl sok. Világos? Már hozzá is láthat a dologhoz. Illetve még valamit. Légzésre alkalmas az itteni légkör? Az orvosok suttogva tanácskoztak. – Elvileg igen – mondta végül Stormont, de nem sok meggy déssel. – Mi az, hogy ”elvileg”? Belélegezhet vagy sem? – Ilyen mennyiség metán nem közömbös. Bizonyos id után vérkeringési zavarok lépnek fel, melyekhez könny agyi tünetek társulhatnak. Szédülés, levertség… de csak egy óra vagy esetleg órák elteltével. – Valamilyen metánsz vel meg lehetne oldani a kérdést? – Nem, asztrogátor úr. Illetve nem fizet dik ki a sz k el állítása, mert gyakran kell ket cserélni, ezenkívül az oxigén százalékaránya is bizony elég alacsony. Ami engem illet, a légz készülékek mellett vagyok. – Hm. A többiek is? Witte és Eldjarn bólintott. Horpach felállt. – Akkor tehát kezdjük. Rohán! Mi van a szondákkal? – Azonnal felbocsátjuk ket. Ellen rizhetem még egyszer a pályákat a kilövés el tt? – Természetesen. Rohán kiment, maga mögött hagyva a laboratórium hangzavarát. Mikor a vezet fülkébe lépett, a nap éppen lenyugvóban volt. Ibolyába játszó, puffadt bíbor korongjának szélébe a látóhatáron egy sötét kráter természetfölötti tisztasággal kirajzolódó fogazott kontúrja harapott. Mintha óriásira n tt volna az ég, amely a galaktikának ezen a vidékén szinte roskadozott a csillagoktól. A nagy csillagképek mind alacsonyabban ragyogtak, majd kihunytak a sivatagi homályban. Rohán érintkezésbe lépett az rhajó orrában lev holdkivet vel. Éppen most bocsátották fel az els pár fényképez holdat. A következ kett nek egy óra múlva kell indulnia. Másnapra a bolygó mindkét félgömbjér l készített nappali és éjszakai felvételekb l az egész egyenlít i övezet képének ki kell rajzolódnia. – Harmincegyedik fokperc… hetes tet ponti szög. Pályára viszem… – ismételte a hangszóróban egy énekl hang. Rohán lehalkította, és az ellen rz tábla felé fordította karosszékét. Nem vallotta be senkinek, de mindig elszórakoztatta az a fényjáték, amely a szondák bolygó körüli pályára való kilövését kísérte. El ször a rakéta ellen rz lámpái ragyogtak fel rubintosan, fehéren és kéken. Aztán zümmögni kezdett az indítóautomata. Amikor ketyegése hirtelen megszakadt, gyenge remegés futott át a cirkáló egész törzsén. Rögtön ezután a képerny kön tükröz sivatagot foszforeszkáló fény ragyogta be. Mély dübörgésb l éles sivításba csapó hang kíséretében apró kis lövedék vált le az orrkivet l, miközben lángpatakkal árasztotta el az anyahajót. A távolodó rakéta sugara egyre gyengébben lobogott a homokdombokon, amíg teljesen ki nem aludt. Most már hallani sem lehetett a kis rakéta hangját, viszont lázas izgalomban remeg fények öntötték el az egész táblát. Sietve ugrottak ki a szürkeségb l a ballisztikus ellen rzés kis fénycsíkjai, biztató pislogással feleltek rájuk a távvezérlés gyöngyszín lámpácskái, aztán a kiégett rakétalépcs k lobbantak fel egymás után, mint színes karácsonyfadíszek, végül pedig az egész szivárványszín hangyaboly fölött vakító fehér négyszög gyulladt ki annak jeléül, hogy a m hold rátért pályájára. A hómez ként szikrázó tér közepén szürke foltocska ködlött fel, megrázkódott, és a 67-es szám rajzolódott ki bel le. Ez volt a repülés magassága. Rohán még egyszer ellen rizte a pálya adatait: de a bolygótól mért legkisebb és legnagyobb távolság is a megszabott határok közt mozgott. Itt már semmi munkája sem akadt. Ránézett a fedélzeti órára, amely tizennyolcat mutatott; aztán az itteni helyi id t jelz órára: azon huszonhárom óra volt. Egy pillanatra lehunyta szemét. Örült ennek a tengeri kiruccanásnak. Szeretett önállóan dolgozni. Álmos és éhes volt. Egy pillanatig töprengett, hogy bevegyen-e a frissít tablettákból, de úgy gondolta, hogy a vacsora elég lesz. Amikor felállt, nagy fáradtságot érzett, ezen elcsodálkozott, s már a csodálkozás is

egy kicsit magához térítette. Leereszkedett az étkezdébe. Új emberei már ott várták – a két légpárnás szállítóautomata vezet i; egyiküket, Jargot, elpusztíthatatlan jókedvéért különösen szerette, ott volt Fitzpatrik is két kollégájával, Brozával és Köchlinnel, éppen befejezték a vacsorát, amikor Rohán meleg levest rendelt, majd kenyeret és alkoholmentes palackozott sört emelt ki a fali adagolóból. Az egészet tálcára rakta, és az asztal felé tartott, amikor a padló könnyedén megremegett. A Legy zhetetlen felbocsátotta a következ m holdat. A parancsnok nem engedélyezte az éjszakai utazást. Helyi id szerint öt órakor indultak, még napfelkelte el tt. Az ilyen menetoszlopot kínos lassúsága és a szükség diktálta rendje miatt gyászmenetnek nevezték. Energorobotok nyitották és zárták be, amelyek ellipszoid alakú er térrel borítottak be minden bels gépet: az univerzális légpárnásokat, a mozgó rádióállomásokat és radart, a konyhát, a légmentes, lakható barakká önm köd en átalakuló szállítóautomatát és a kis hatósugarú hernyótalpas lézert, amelyet mindenki csak köt nek becézett. Rohán a három tudóssal az elöl haladó energorobotban foglalt helyet, ami elég kényelmetlen dolog volt, mert alig fértek el egymás mellett az ülésen, de legalább igazi utazás illúzióját keltette. A haladás ütemét a gyászmenet leglassúbb gépeihez, vagyis az energorobotokhoz kellett igazítani. Nem lehetett kéjutazásnak nevezni: a hernyótalpasok dübörögtek és b gtek a homokban, a turbinamotorok elefánt nagyságú szúnyogok módjára zúgtak, közvetlenül a hátuk mögött tódult ki a szabadba hálószer véd rácsokon át a h leveg , az egész energorobot pedig úgy imbolygott, mint dereglye a hullámok hátán. A Legy zhetetlen fekete t je hamarosan elt nt a látóhatár alján. Egy ideig az alacsonyan járó vérvörös nap hideg sugaraitól megvilágított, egyhangú sivatagban haladtak, majd egyre kevesebb lett a homok, rézsútosan meredez sziklalapok állták útjukat, melyeket óvatosan ki kellett kerülni. A légz készülékek maszkjai és a motorok állandó b gése senkiben sem ébresztett beszélget kedvet. Szorgosan kémlelték a látóhatárt, de a táj nem változott – sziklatorlaszok, hatalmas, mállófélben lev görgetegkövek; egy helyen lejt södött a síkság, és az igen lapos medence alján keskeny, félig kiszáradt patak bukkant el , melynek vízében a vörös napfény csillámlott. A patak két partja mentén végighúzódó homokpadok és k vonulatok arról tanúskodtak, hogy id nként jelent s mennyiség víz folyhat köztük. Megálltak néhány percre, hogy megvizsgálják a vizet. Kristálytiszta volt, elég kemény, vas-oxid-tartalmú, és elenyész mennyiség szulfidot is felfedeztek benne. Folytatták útjukat, most már nagyobb sebességgel, mert a hernyótalpak könnyebben gördültek a köves talajon. Nyugat fel l kisebbfajta omlások kísérték ket. Az utolsó gépkocsi állandó kapcsolatot tartott fenn a Legy zhetetlennel, a radarok antennái buzgón forogtak, a radarkezel k pedig, meg-megigazítva fejükön a fülhallgatót, a képerny el tt gubbasztottak, és étels rítmény-darabokat rágcsáltak; olykor-olykor valamelyik légpárnás alól kivágódott egy k , mintha kisebbfajta forgószél kapta volna fel, s szinte életre kelve felpattant a kavicsrakások tetejére. Majd kopár, kietlen dombhajlatok nehezítették meg az utat. Menet közben vettek néhány k zetmintát, és Fitzpatrik odakiáltotta Rohánnak, hogy a kova szerves eredet . S amikor a kékesfekete sávként húzódó víztükör felt nt el ttük, végre-valahára meszet is találtak. Apró, lapos kavicsokon zötyögve ereszkedtek le a parthoz. Egyszerre minden elnémult, a gép forró fújtatása, a hernyótalpak csikorgása, a turbinák üvöltése, amikor száz méterre t lük megjelent az ilyen közelségb l már zöld színben játszó, látszólag tökéletesen ”földi” tenger. Most bonyolult m veletet kellett végrehajtani, mert ahhoz, hogy er térrel tudják védeni a munkacsoportot, az élen haladó energorobotot elég mélyen a vízbe kellett süllyeszteni. Az el leg légzáró tömítésekkel ellátott gép a második energorobot vezénylésével, nagy hullámokat verve, a habzó vízbe merült, nemsokára már csak nehezen észrevehet sötét folt derengett a mélyben, akkor aztán a központi állomástól kapott jelre a leeresztett gépóriás a felszínre bocsátotta a Diracemittert; a part menti vizeket és a part egy részét láthatatlan félgömbként borító er tér után már hozzáláthattak a tulajdonképpeni kutatáshoz.

A tengerben valamivel kevesebb só volt, mint a földben; az elemzések mindazonáltal nem vezettek semmiféle szenzációs eredményre. Két óra múlva többé-kevésbé annyit tudtak, mint el leg. Ezért hát a nyílt tengerre küldtek két távirányított televíziós szondát, és a központi állomás képerny in követték útjukat. De alig jutottak túl a láthatáron, a jelzések meghozták az els igazi meglepetést. Az óceánban különös szervezetek éltek, alakjukra nézve nagy, csontvázas halakra hasonlítottak. A szonda láttára azonban szétrebbentek, és óriási sebességgel a tengerfenékre menekültek. A visszhangos mélységmér k másfél száz méter mélyre becsülték az óceánt azon a helyen, ahol az els él lényekkel találkoztak. Broza er sködött, hogy legalább egy ilyen halat kellene szerezni. Vadászni kezdtek rájuk, a szondák üldözték a zöld homályban libben árnyakat, és villamos töltésekkel dözték ket, de ezek az állítólagos halak hallatlan fürgeséggel siklottak tova el lük. Csak többszörös kísérlet után sikerült egyiküket megbénítani egy sorozattal. Azt a szondát, amely fogóival elcsípte, azonnal a partra irányították, a másikat eközben Köchlin és Fitzpatrik vette kezelésbe, mintákat gy jtöttek a tengerfenéken imbolygó szálacskákból; moszatoknak vagy hínárféléknek látszottak. Aztán a tenger legmélyére, kétszázötven méternyire vezényelték a kis kutatóállomást. Az er s fenékáramlat megnehezítette a szonda pontos irányítását; ezzel próbálták szétrombolni néhány nagy, víz alatti k kupacot. Végül sikerült egyet szétbontaniuk, s ahogyan Köchlin helyesen feltételezte, a k takaró alatt vékony, ecsetszer lények egész telepére bukkantak. Amikor mindkét szonda visszakerült az er tér alá, és munkához láttak a biológusok, az eközben felépített felvonulási épületben, ahol már levehették az idegesít arcvéd ket, Rohán, Jarg és a többiek közül még öten aznap el ször meleg ételt ehettek. Estig ásványminták gy jtésével, a tengerfenék radioaktivitásának, a besugárzás fokának vizsgálatával és még vagy százféle, éppen ennyire fárasztó elfoglaltsággal telt el az id . Ezeket a munkákat különös lelkiismeretességgel kellett végezni, s t sz rszálhasogató aprólékossággal, ha tisztességes eredményt akartak elérni. Napnyugtára elkészültek mindennel, amivel csak lehetett, úgyhogy Rohán nyugodt lelkiismerettel mehetett a mikrofonhoz, mikor Horpach hívta a Legy zhetetlen l. Az óceán tele volt az él világ különböz formáival, amelyek azonban kivétel nélkül elkerülték a part menti övezetet. A felboncolt hal szervezete nem mutatott semmiféle különlegességet. Becsléseik alapján a bolygón több százmillió éves volt a fejl dés. Jelent s mennyiség zöldmoszatot találtak, ami megmagyarázta az oxigén jelenlétét a légkörben. Az él világ növényi és állati szervezetekre való tagozódása tipikus volt, hasonlóképpen tipikusnak látszott a gerincesek csontfelépítése is. Csak egyetlenegy olyan szervet találtak a kifogott halban, amelynek földi megfelel jét nem ismerték a biológusok, mégpedig azt a sajátos érzékszervet, amely azonnal reagált a mágneses térer sség elenyész en csekély változásaira is. Horpach az egész csapat azonnali visszatérését rendelte el, és a beszélgetés végén bejelentette, hogy nagy újság van: valószín leg sikerült megállapítani az elpusztult Kondor leszállásának helyét. Így hát, a biológusok nagy bánatára, akik még néhány hetes kutatást is keveselltek volna, szétszedték a felvonulási épületet, begyújtották a motorokat, s a menetoszlop megindult északnyugat felé. A Kondorral kapcsolatban Rohán nem szolgálhatott további részletekkel bajtársainak, mert maga sem tudott többet. A lehet leggyorsabban a hajón szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, hogy a parancsnok megbeszéli vele az elkövetkez feladatokat, melyek felfedezési lehet ségekben talán gazdagabbak lesznek. Természetesen most mindenekel tt a Kondor feltételezett leszállási helyét kellett felkutatni. Rohán megpróbált minél többet kicsikarni a gépekb l, s emiatt a hernyótalpak alatt ropogó kövek még pokolibb lármával kísérték ket végig. A sötétség leszállta után kigyulladtak a gépek nagy fényszórói; rendkívüli, de egyben fenyeget látvány volt – a mozgó fényoszlopok szinte minden pillanatban ijeszt en imbolygó árnyképeket varázsoltak el a homályból, mintha alaktalan óriások keltek volna életre, pedig csak tanúsziklák voltak, egy szétmállott hegylánc utolsó maradványai. A bazaltban tátongó mély hasadékok

néhányszor megállásra kényszerítették ket. Végre-valahára, jóval éjfél után megpillantották a Legy zhetetlen szivarját, amely úgy ragyogott feléjük a távolból, mint valami ünnepségre kivilágított fémtorony. Az er tér sugarán belül gépsorok indultak mindenfelé, kirakták a készleteket és az üzemanyagot, a fényszórók vakító fényében embercsoportok álldogáltak a lejtaknánál. Már messzir l hallatszott e hangyabolyszer nyüzsgés moraja. A hajlongó fényoszlopok fölött hallgatagon magasló cirkáló törzsén fényfoltok nyargalásztak. Kék fények gyulladtak ki, jelezvén, hogy az er tér burkán rés nyílt, s a finom szemcséj porral vastagon belepett járm vek egymás után gördültek be a kör alakú térbe. Még le sem ugrott a földre, Rohán máris odakiáltott az egyik legközelebb állónak, akiben Blankot ismerte fel, hogy mi van a Kondorral. De a fedélzetmester semmit sem hallott az állítólagos felfedezésr l. Rohán nem sokat tudott meg t le. A négy m hold, miel tt elégett volna a légkör s bb rétegeiben, tizenegyezer képet csinált, ezeket rádió útján fogták fel, majd beérkezésük sorrendjében a térképfülkében különleges eljárással lemezre maratták. Rohán magához hívta Erett térképésztechnikust, s hogy ne veszítsen id t, zuhanyozás közben faggatta ki mindenr l, ami a hajón történt. Erett azok közé tartozott, akik a kész fényképek alapján a Kondor után nyomoztak, az elpusztult rhajó acélpontocskáját körülbelül harminc ember kereste egyszerre a homoktengerben. A bolygókutatókon kívül erre a feladatra mozgósították a térképészeket, a radarkezel ket és minden fedélzeti pilótát. Éjjel-nappal felváltva vizsgálták a beérkez fényképanyagot, s koordinátákkal jelölték meg a bolygó minden gyanús pontját. De az a hír, amelyet a parancsnok közölt Rohánnal, tévesnek bizonyult. A rendkívüli magasságból rhajónak néztek egy sziklaoszlopot, mert árnyéka csodálatos módon hasonlított a valódi rhajók árnyékához. Így hát továbbra sem tudtak semmit a Kondor sorsáról. Rohán szeretett volna jelentkezni a parancsnoknál, de már lefeküdt. Ezért a saját kabinjába ment. Bár fáradt volt, sokáig nem tudott elaludni. Reggel pedig, alighogy felébredt, a bolygókutatók vezet jét l, Ballmintól kapta az asztrogátor üzenetét, hogy adja át a központi laboratóriumnak az egész összegy jtött anyagot. Reggel tízkor Rohán már annyira éhes volt – még nem reggelizett –, hogy leereszkedett a második szintre, a radarkezel k kis étkezdéjébe, csak úgy állva hörpölgette kávéját, ekkor botlott bele Erett. – Csak nincs meg?! – támadt rá a térképészre izgatott arca láttán. – Nincs. De találtunk valami nagyobb dolgot. Jöjjön azonnal, az asztrogátor kéreti… Rohán úgy érezte, hogy a felvonó üveghengere hihetetlen lassúsággal mászik. Az elsötétített kabinban csend honolt, csak az elektromos jelközl k zümmögése hallatszott, a gép pedig egyre ontotta a nedvességt l csillogó újabb fényképeket, de senki sem tör dött velük. Két technikus a falba szerelt kis felcsapható polcról epidiaszkópszer készüléket emelt le, és éppen akkor oltották el a lámpákat, amikor Rohán kinyitotta az ajtót. A tömegben is rögtön felismerte az asztrogátor szül fejét. A következ pillanatban ezüstös fény öntötte el a mennyezetr l leeresztett vásznat. A visszafojtott lélegzetek csöndjében megpróbált a nagy, fényl felülethez furakodni. A képek nem a legjobbak voltak, ráadásul csak fekete-fehérek; rendszertelenül szétszórt apró kráterek szomszédságában kopár fennsík rajzolódott ki, amely egyik oldalán egyenes vonalban szakadt meg, mintha valami óriási kés vágta volna ketté a sziklákat; ez volt a partvonal, mert a kép többi részét az óceán egységes feketesége töltötte ki. Ett l a vonaltól bizonyos távolságra nem egészen tisztán látható, mozaikszer alakulatok húzódtak, amelyeket két helyütt felh csíkok és árnyékaik takartak el. De így sem maradt semmi kétség afel l, hogy ezek a sajátos, részleteikben homályos formák nem geológiai képz dmények. Város… – gondolta izgatottan Rohán, de nem mondta ki hangosan. Egyel re mindenki hallgatott. A vetít készüléknél álló technikus hasztalanul igyekezett élesebbé tenni a képet.

– Voltak vételi zavarok? – törte meg az általános csendet az asztrogátor nyugodt hangja. – Nem – hangzott a sötétb l Ballmin válasza. – A vétel tiszta volt, de ez a harmadik hold utolsó képei közül való. A felbocsátást követ nyolcadik percben már nem válaszolt a jelzésekre. Ez a kép feltehet en akkor készült, amikor a lencsék már megsínylették a h mérséklet emelkedését. – A felvev gép magassága az epicentrum felett nem volt hetven kilométernél több – csatlakozott újabb hang az eddigiekhez; amennyire Rohán meg tudta ítélni, az egyik legügyesebb bolygókutató, Malt szólalt meg. – De az igazat megvallva, én ötvenöt-hatvan kilométerre becsülném… Tessék csak figyelni… Sziluettje eltakarta a képerny egy részét. Áttetsz m anyagból kerek kivágásokkal készült sablont fektetett a képre, és sorban hozzámérte a kép másik felén látható tucatnyi kráterhez. – Határozottan nagyobbak, mint az el bbi képeken. Egyébként – tette hozzá – ennek nincs különösebb jelent sége. Akárhogy is nézzük… Nem fejezte be, de mindenki tudta, mit akart mondani; hamarosan úgyis ellen rzik a kép pontosságát, amikor átvizsgálják majd a bolygónak azt a vidékét. Még egyszer utoljára mindenki szemügyre vette a vetít vásznon látható képet. Rohán már nem volt olyan biztos benne, hogy várost ábrázol-e, vagy inkább csak a romjait. A homokbuckák hullámos, vékony vonalkához hasonló árnyékai arról tanúskodtak, hogy a szabályos mértani alakulat már régóta kihalt, ezek az árnyékok változatos formákban folyták körül minden oldalról, más részük a sivatag homokáradatába fulladt. Ezenkívül a romok mértani alaprajza két egyenl tlen részre tagolódott egy fekete, cikcakkosan a szárazföld belseje felé haladó vonal – szeizmikus repedés – mentén, amely néhány nagy ”épületet” is kettészelt. Világosan látszott, amint az egyik d lés közben fennakadt a szemközti parton, s szinte hidat alkotott a szakadék két széle között. – Fényt kérek! – harsant fel az asztrogátor hangja. Amikor kivilágosodott, rápillantott a falióra számlapjára. – Két óra múlva startolunk. Nagy hangzavar keletkezett, a f biológus emberei tiltakoztak legerélyesebben, akik a kísérleti fúrások folyamán már kétszáz méter mélyen jártak a gépeikkel a talajban. Horpach határozott mozdulattal véget vetett a vitának. – Minden gép visszatér a fedélzetre. Kérem, helyezzék biztonságba az eddig összegy jtött anyagot. A képek átnézését és a további vizsgálatokat a szokott módon folytassák. Hol van Rohán? Á, maga itt van? Jó. Hallotta, mit mondtam? Két óra múlva minden ember legyen a startállásokban. A kirakott gépek behajózása gyorsan, de rendben történt. Rohán süket maradt Ballmin könyörgéseire, aki azt kérte, hogy még tizenöt percig hadd folytassák a fúrásokat. – Hallotta, mit mondott a parancsnok? – ismételte a szerel ket noszogatva, akik hatalmas darukon közelítették meg a kiásott vezetékeket. Sorban vándoroltak a tehernyílásokba a fúrófelszerelések, az ideiglenes rácsos hídlások, az üzemanyagtartályok. Amikor már csak a feldúlt talaj árulkodott az elvégzett munkákról, Rohán Westergarddal, a mérnök helyettesével a biztonság kedvéért még egyszer körbejárta az abbahagyott kutatások színhelyét. Aztán minden ember elt nt a hajó belsejében. Csak ekkor kelt igazán életre körös-körül a homok, a rádió útján visszahívott energorobotok serege is besorjázott a hajóba, s a Legy zhetetlen páncéllemezei mögé szippantotta a gépcsúszdát és a személyfelvonó függ leges aknáját. Egy szempillantásig még mozdulatlanul állt, aztán a fúvókákból kiáramló s rített leveg fémes sivítása túlharsogta a szél egyhangú bömbölését. Porfelh gomolygott a hajófar körül, zöld villanások lobbantak fel benne a nap vörös fényével versenyezve s a lankadatlanul tomboló dübörgésben, mely megrázkódtatta a sivatagi tájat, és megsokszorozódva ver dött vissza a sziklafalakról. Lassan a leveg be emelkedett az rhajó, csak egy sziklába égetett gy t és üveggé dermedt homokbuckákat hagyott maga után, aztán hosszú kondenzcsíkot húzva, növekv sebességgel elt nt az ibolyaszín égen. Jóval azután, hogy az útját jelz fehérl zfoszlányok utolsó nyomai is szétfoszlottak a légben, és a futóhomok kezdte betakarni a

csupasz sziklát és a félbehagyott ásatásokat, nyugat fel l sötét felh jelent meg. Alacsonyan szállt, majd szétterpeszkedett, gomolygó csápjaival körülölelte a felszállás helyét, és kis ideig egy helyben lebegett. Amikor pedig a nap már er sen nyugat felé hajlott, fekete es cseppek kezdtek hullani a sivatagra.

Romok között A Legy zhetetlen leszállt a gondosan kiválasztott helyen, az úgynevezett ”város” küls határától 5-6 kilométernyire északi irányban. A vezet fülkéb l egészen jól lehetett látni a körvonalait. Épületei most sokkal inkább keltették mesterséges alkotmányok hatását, mint a m holdra szerelt obszervátor fényképeinek puszta megtekintésekor. Ezek a szögletes, alulról felfelé keskenyed , különböz magasságú építmények több kilométeres szakaszon húzódtak végig, de feketés, helyenként fémesen csillogó felületükön még a leger sebb távcs sem tudott részleteket megkülönböztetni, egyébként úgy látszott, hogy a legtöbb olyan lyukas, mint a szita. Ez egyszer még el sem hallgatott a kih fúvókák fémes kopogása, a hajó máris kiengedte belsejéb l a lejtaknát és a felvonó állványzatát, energorobotok gy jével vette magát körül, de még ez sem volt elég. Az alacsony dombok miatt lentr l láthatatlan ”várossal” szemben kijelölt ponton, az er térburok belsejében, öt terepjáró csoportosult, hozzájuk csatlakozott a náluk több mint kétszerte nagyobb, szürkéskék fedel , szörny séges bogárhoz hasonlító önjáró antianyagvet . A munkacsoport parancsnoka Rohán volt. Az els terepjáró nyitott lövegtornyában állva várta, mikor nyitnak kaput az er téren a Legy zhetetlen fedélzetér l kiadott parancsra. A két legközelebbi halmon álló inforobotpár folyamatosan ég zöld fénynyalábokat lövellve világította meg el ttük az utat, s a kettesével felsorakozott kis menetoszlop, Rohán terepjárójával az élen, nekiindult. A gépekben versengve búgtak a motorok, homokszök kutak törtek fel az óriási gumitöml s kerekek nyomán, elöl pedig, a vezet terepjáró el tt kétszáz méterrel, a felderít robot kúszott. A talaj szintje felett lebegve, sebesen rángatózó tapogatóival szétlapított tányérra hasonlított, a bel le kiáramló leveg felkapta a homokbuckák tetejét, mintha láthatatlan tüzet csiholt volna fel bel lük. A menetoszlop után kavargó porfelh sokáig nem ülepedett le a mozdulatlan légben, s a gépek vonulását vörhenyesen gomolygó foszlányai jelezték. Egyre hosszabbra nyúltak az árnyak: a nap nyugvófélben volt. A menetoszlop csaknem teljesen betemetett kráter mellett haladt el, és húsz perc múlva a romok széléhez ért. Itt felbomlott az eddigi rend. Három üres gép el revágott, és vakítóan kék fényekkel jelezte, hogy létrehozta a helyi er teret. A másik két járm , melyben emberek ültek, begördült a mozgó er tér alá. Ötven méterrel mögöttük vonszolta magát emeletes, ízelt lábaival caplatva az óriási antianyagvet . Mikor egy homokkal beszórt drótgubancon haladtak át, rövid id re meg kellett állniuk, mert az antianyagvet egyik végtagja a homok miatt észrevehetetlen hasadékba csúszott. Két arktán leugrott a parancsnok kocsijáról, és kiszabadította a szorult helyzetben lev kolosszust, így a menetoszlop továbbhaladhatott. A ”város” a valóságban egy cseppet sem hasonlított földi településekhez. Emberi szem számára teljesen szokatlan, kefeszer en sörtés felület , sötét tömegek meredtek ki a vándorló homokd nékb l, s ki tudja, még milyen mélyre süllyedtek bennük. Megnevezhetetlen alakú tömbjeik több emeletnyi magasságot értek el. Nem nyílt rajtuk sem ablak, sem ajtó, még falaik sem voltak, inkább számtalan irányban egymást keresztez és red kbe rendez , az érintkezési helyeken megvastagodó, igen s hálózatnak látszottak, máshol bonyolult, nagyméret arabeszkre emlékeztettek, mintha egymást átjáró viaszlépek vagy három- és ötszög szitalyukak alkották volna ket. Minden

nagyobb alkotórészben és minden felületen valamiféle rendszert lehetett felfedezni, ha nem is olyan világosan láthatót, mint a kristályokban, de kétségbevonhatatlan, meghatározott ritmusú ismétl dést, bár ezt sok helyen a pusztulás nyomai megtörték. Ezek a homokból függ legesen kiemelked alkotmányok, melyek szögletesre nyesett ágak s szövevényére hasonlítottak (de ezek az ágak nem kedvük szerint n ttek, mint az igazi fákon vagy bokrokon, hanem vagy ívszer en hajlottak meg, vagy két ellenkez irányba csavarodó spirált alkottak), úgy borultak egymásra, mint a leeresztett felvonóhíd a szemközti partra. A jobbára északi irányból fújó szelek minden vízszintes felületen és enyhébb emelkedésen feltornyozták a futóhomokot, úgyhogy a távolból számtalan ilyen rom zömök, levágott csúcsú piramisra emlékeztetett. Közelr l rögtön kiderült, hogy a látszólag sima felület mi is tulajdonképpen: ágas-bogas, élben végz rudak és fémlapok szövedéke, amely helyenként olyan s volt, hogy a homok is meg tudott kapaszkodni benne. Rohán rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy ezek kiszáradt, elpusztult növényzettel borított, kocka és piramis alakú sziklák. De néhány lépésnyi távolságból szétfoszlott ez az illúzió; ugyanis a pusztulás z rzavarából ismét kibontakozott az él formáktól elüt szabályszer ség. A romok nem voltak kimondottan tömörek, mert át lehetett látni a fémszövedék résein, de nem voltak üresek sem, mivel belsejük is fémszálakkal volt tele. Alélt csend lengte körül a kihalt tájat. Rohánnak eszébe jutott az antianyagvet , de az er alkalmazásának sem lett volna értelme, hiszen nem voltak olyan bels terek, ahová érdemes lett volna behatolni. A viharos erej szél csíp s homokförgetegeket kergetett a magas bástyák között. A feketéll lyukak szabályos mozaikjait belepte a homok, amely az építmények lábainál kis patakokban leperegve miniat r lavinákhoz hasonló, meredek kúpokban gy lt össze. Sz nni nem akaró, kásás nesz kísérte ket végig útjukon. Az önjáró Geigerek kelepel antennái és ingázó csövei, az ultrahangmikrofonok és a sugármér k hallgattak. Csak a kerekek alatt csikorgott a homok, az er lköd motorok b gése is kihagyott, amikor kanyarodva irányt változtattak; a menetoszlop hol elt nt az óriási tömegek hideg és mély árnyékában, hol pedig ismét el bukkant a skarlátvörösen csillogó homokban. Végre elértek a tektonikus töréshez. Ez száz méter széles szakadék volt, látszólag feneketlenül tátongott, s a valóságban is roppant mély lehetett, mert még azok a homokzuhatagok sem tudták megtölteni, melyeket a meg-megújuló széllökések söpörtek le partjairól. Megálltak, és Rohán repül felderít robotot küldött át a másik oldalra. Képerny n figyelte, mi kerül a gép televíziós lencserendszerének látómezejébe, de semmi újat sem tudott felfedezni. Egy óra múlva visszahívták a felderít t, s mikor az elfoglalta helyét a többi gép között, Rohán rövid eszmecserét folytatott Ballminnal és Gralev fizikussal, akik egy kocsiban ültek vele, s úgy határozott, hogy néhány romot alaposabban megnéznek. El ször ultrahangos mélységmér vel próbálták megállapítani, milyen vastag homokréteg borítja a ”holt város utcáit”. Kegyetlen munka volt. Az ismételt mérések eredményei nem egyeztek, valószín leg azért, mert az alapzatot alkotó szikla kristályai megsínylették a hatalmas törés okozta megrázkódtatást. Úgy látszott, hogy a tekn szer en horpadt terepet hétt l tizenkét méterig terjed homoktakaró tölti ki. Kelet felé, az óceán irányában indultak el, és miután tizenegy kilométeren át kanyarogtak a sötétl romok között, melyek egyre jobban belesüppedtek a homokba, végül teljesen elt ntek, s kopár sziklákhoz értek. Így olyan magasan szakadt le a tengerpart, hogy a sziklák lábát verdes hullámok zaja alig hallható neszként jutott el hozzájuk. Ez a csupasz, homokmentes, természetfölöttien sima sziklavonulat, mely a meredek partvonalat képezte, észak felé hegycsúcsok halmazává tornyosult, és szaggatott körvonalát az óceán tükrére vetítette. A maguk mögött hagyott ”város” most vörhenyes ködbe merült, csupán szabályosan kirajzolódó, fekete vonal látszott bel le. Rohán kapcsolatot teremtett a Legy zhetetlennel, tájékoztatta az asztrogátort eddigi eredményeikr l, amelyek tulajdonképpen a nullával voltak egyenl k, majd pedig, továbbra sem feledkezve meg az el vigyázatossági rendszabályokról, a menetoszlop visszaindult a romokhoz.

Útközben kisebb baleset történt. A bal szélen haladó energorobot, valószín leg apróbb irányítási hiba következtében, túlságosan kiszélesítette az er tér hatókörét, amely ily módon súrolta az egyik, élekben végz , viaszlépszer építmény oldalát. A térer sség intenzitását mér m szerekkel összekapcsolt antianyagvet , amelyet valaki úgy állított be, hogy támadás esetén automatikusan reagáljon, az er leadásban jelentkez ingadozást annak félreérthetetlen jeleként értelmezte, hogy valaki megpróbált áttörni az er téren, és rál tt az ártatlan romra. Az összegörbült építmény, amely egy földi felh karcoló nagyságával vetekedhetett, szinte teljes egészében elvesztette piszkosfekete színét, átizzott, és vakítóan felragyogott, hogy aztán a másodperc töredéke alatt fortyogó fémes ként záporozzon szerteszét. Amint a talajra hullottak, elpárologtak a nagy h mérsékleti különbség miatt. Az annihiláció következtében ugrásszer en megn tt a sugárzás, a Geigerek automatikusan bekapcsolták a riasztóberendezéseket, Rohán pedig szitkozódott, és megígérte, hogy alaposan ellátja a baját annak, aki így programozta be a készüléket. Sok id t vesztegetett el, amíg lefújta a riadót, és tájékoztatta a Legy zhetetlent, ahonnan észrevették a vakító villanást, s azonnal érdekl dtek, hogy mi volt az. – Legalább annyit megtudtunk, hogy fémes anyagról van szó. Valószín leg wolfram- és nikkelötvözet volt – mondta Ballmin, aki nem tör dött a hirtelen riadalommal, hanem megragadta az alkalmat, és színképelemzésnek vetette alá a romokat nyaldosó lángot. – Fel tudná becsülni a korukat? – kérdezte Rohán, miközben letörölte az arcára és kezére rakódott finom homokot. Már maguk mögött hagyták a roncs összekunkorodott darabját, amely túlélte a katasztrófát; s most tört szárnyként lógott az útra, ahol elhaladtak. – Nem. Annyit mondhatok, hogy pokolian régiek. Pokolian régiek – ismételte. – Meg kellene néznünk közelebbr l… és nem kérdezem meg az öreget, engedi-e, vagy sem – tette hozzá Rohán hirtelen elhatározással. Bonyolult objektum el tt álltak meg, amelynek oldalágai közös középpont felé tartottak. Két villanyfáklya jelezte, hogy az er téren rés nyílt. Közelr l minden zavarosnak látszott. Az építmény oromzatát ”drótkefékkel” borított háromszöglet lemezek alkották, belülr l ezeket a lemezeket ágvastagságú rudak rendszere tartotta; kívülr l még valamiféle szabályosságot is mutattak, de bent, mikor er s reflektorok fénye mellett megpróbáltak benézni, a rúder összes södött, vastag fonatokra bomlott, majd ismét összeállt, így együtt az egész gigászi sodronyhoz hasonlított, amely millió és millió összecsavart vezetékb l készült. Villanyáram, polarizáció vagy maradék mágnesesség nyomait keresték bennük, végül még radioaktivitást is – mindhiába. Az er tér bejáratát jelz zöld villanyfáklyák nyugtalanul pislogtak. Fütyült a szél, és különös dalba kezdtek a fémerd n átsüvít légtömegek. – Mi lehet ez az átkozott dzsungel? Rohán letörölte az izzadt arcára tapadó homokot. Ballminnal együtt a repül felderít alacsony korláttal körülvett fedélzetén állt, amely tíz-egynéhány méter magasságban lebegett velük az ”utca” fölött, ha lehet így nevezni azt a homokkal borított, háromszöglet térséget, amely két roncs találkozásakor adódott. Mélyen alattuk álltak a gépek és a játékfigurákhoz hasonló emberek, akik hátrahajtott fejjel nézték ket a magasban. A felderít továbbrepült. Most az éles pengékkel teli feketés fémfelület fölött voltak, melynek összeroncsolt, girbegurba lapjait helyenként ama bizonyos háromszöglet lemezek borították, de ezek sem feküdtek egy síkban: hol oldalra, hol felfelé görbültek, betekintést nyújtva a belül tátongó sötétségbe. A fémágacskák és a viaszlépszer tálcák kusza szövevénye olyan s volt, hogy nemcsak a napfény nem tudott rajta áthatolni, de a reflektorok sugarai is er tlenül vesztek el benne. – Mit gondol, Ballmin, mi lehet ez? – ismételte Rohán. Harapós kedvében volt. Homloka kivörösödött, szeme égett a sok törölgetést l, még a b re is fájt, és néhány percen belül továbbítania kellett újabb jelentését a Legy zhetetlennek, holott még azt sem tudta,

hogyan nevezze azt a jelenséget, melyet le kell írnia. – Nem vagyok látnok – felelt a tudós. – Még régész sem. Egyébként az az érzésem, hogy még a régészek sem tudnának válaszolni erre a kérdésre. Mégis mintha… – elhallgatott. – Mondja csak! – Ez itt nem lakóépületnek látszik. Nem valamilyen lény lakásának a romjai, érti, mire gondolok? Ha egyáltalán hasonlítani lehetne valamihez, legfeljebb géphez. – Géphez? De miféle géphez? Információgy jt höz? Vagy valamilyen elektronikus agy lehetett?… – Talán maga sem gondolja komolyan… – felelt flegmatikusan a bolygókutató. A robot oldalra húzódott, szinte érintette a fémpálcákat, amelyek rendetlen összevisszaságban meredeztek a meggörbült lemezek között. – Nem. Itt nem volt semmiféle áramkör. Hát lát itt valami ellenállást, szigetel t, árnyékolást? – Lehet, hogy éghet anyagból voltak. T z is elpusztíthatta ugyancsak a végét járja – válaszolt Rohán meggy dés nélkül.

ket. Hiszen ez a roncs

– Lehet – egyezett bele váratlanul Ballmin. – Mit mondjak tehát az asztrogátornak? – A legokosabb az lenne, ha közvetlenül, televíziós képen mutatná meg neki ezt az egész különös micsodát. – Ez nem város volt… – mondta hirtelen Rohán, mintha gondolatban összegezte volna a látottakat. – Semmi esetre sem – helyeselt a bolygókutató. – Legalábbis nem olyan, amilyent mi gondolunk. Itt nem laktak ember formájú lények, még csak hozzájuk hasonlók sem. A tengeri létformák viszont egészen közel állnak a földiekhez. Tehát a szárazföldön is logikus lenne létezésük. – Igen. Én is mindig erre gondolok. Egyetlen biológus sem akar err l beszélni. Magának mi a véleménye? – Azért nem akarnak róla beszélni, mert valószín tlen dolognak látszik; mintha valami nem engedte volna kilépni az életet a szárazföldre… Mintha lehetetlenné tette volna a vízb l való kiemelkedést… – Egy nagyon közeli szupernova robbanása lehetett valamikor ilyen hatású. Hiszen tudja, hogy a Lant zétája néhány millió évvel ezel tt nova volt. Lehet, hogy a kegyetlenül er s sugárzás a szárazföldekr l kipusztította az életet, de az óceánok mélyén él szervezetek megmenekültek… – Ha olyan lett volna a sugárzás, amilyennek lefesti, akkor ma feltétlenül a nyomaira kellene bukkannunk. Holott a talaj radioaktivitása a galaktika e vidékéhez képest rendkívül alacsony. Aztán meg a sok millió év folyamán bizonyosan újrakezd dött volna a fejl dés, ha nem is hozott volna létre gerinceseket, csak egyszer bb életformákat a part menti vizekben. Megfigyelte, hogy a part teljesen kihalt? – Igen. Ennek valóban ilyen nagy a jelent sége? – Óriási! Az élet szabály szerint el ször a part menti sekély vízben jelenik meg, csak aztán húzódik az óceán mélyére. Itt sem lehetett másképpen. Valami kiszorította innen. És érzésem szerint a mai napig sem engedi kilépni a szárazföldre. – Ezt mib l gondolja? – Abból, hogy a halak félnek a szondáktól. Az általam ismert bolygókon egy állat sem félt a gépekt l. Az ismeretlen dolgoktól sohasem félnek. – Azt akarja mondani, hogy ezek már láttak mélységmér ket? – Nem tudom, mit láttak. De mire való a mágneses érzékszervük? – Átkozott egy história! – tört ki Rohán. A szétszaggatott fémfüzérekre nézett, áthajolt

a korláton, a pálcikák elferdült, fekete végei rezegtek a légörvényben, melyet a repül robot kavart. Ballmin hosszú laposfogóval sorban letördelte az alagútszer nyílásból kiálló drótokat. – Mondok magának valamit – szólalt meg. – Itt soha nem lehetett túl magas a mérséklet, már csak azért sem, mert a fém szétolvadt volna. Így tehát a maga zvészelmélete is megd l… – Itt minden elmélet megd l – dünnyögte Rohán. – Egyébként nem értem, mi köze van ennek az rületes gubancnak az elveszett Kondorhoz. Hiszen ez itt tökéletesen halott dolog. – De hátha nem mindig volt az. – Ezer éve, igen, de nem néhány évvel ezel tt. Itt már nincs sok keresnivalónk. Leszállunk. Nem is szóltak többet, amíg a gép az expedíció zöld jelz fényeivel szemben le nem ereszkedett. Rohán utasította a technikusokat, hogy hozzák m ködésbe a televíziós kamerákat, és sugározzanak helyzetképeket a Legy zhetetlennek, maga pedig a tudósokkal együtt bezárkózott a legnagyobb szállítóautomata vezet fülkéjébe. Miután oxigént fúvattak a kicsiny helyiségbe, nekiláttak a szendvicseknek, és kávét töltöttek a termoszokból. Fejük felett kerek világítótest égett. Rohánnak jólesett fehér fényét látni, annyira megutálta már a bolygó vöröses nappalait. Ballmin kiköpött, mert a homok, amely alattomosan beszivárgott légz készülékének szopókájába, most, evés közben megcsikordult a fogai között. – Emlékeztet ez engem valamire – szólalt meg váratlanul Gralev, miközben becsavarta a termoszt. S , fekete haja csillogott a lámpafényben. – Megmondanám, hogy mire, de csak azzal a feltétellel, ha senki sem veszi túl komolyan. – Már az is sokat segít, ha csak emlékeztet valamire – felelt Rohán tele szájjal. – Mondja, mire? – Közelebbr l semmire. De hallottam regélni valamit… mindenféle meséket a Lantlakókról. – Ez nem mese, valóban léteztek. Achramian egész tanulmányt írt róluk – jegyezte meg Rohán. Gralev háta mögött, a m szerfalon lámpácska kezdett lüktetni annak jeléül, hogy a Legy zhetetlen közvetlen összeköttetésbe lépett velük. – Bizony. Payne feltételezése szerint némelyiknek sikerült megmenekülnie. De én szinte teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ez nem igaz. A nova robbanásakor az utolsó szálig elpusztultak. – Ez tizenhat fényévnyire innen történt – mondta Gralev. – Nem ismerem Achramiannak ezt a könyvét. De egyszer, már nem emlékszem, hogy hol, hallottam menekülési kísérletük történetét. Valószín leg rhajókat küldtek a szomszédos csillagok bolygóira. Már elég jól ismerték a fénysebesség rhajózást. – No és aztán? – Ennyi az egész. Tizenhat fényév nem olyan iszonyatos távolság. Lehet, hogy itt szállt le egyik hajójuk… – Maga szerint most itt vannak? Illetve a leszármazottaik? – Nem tudom. Egyszer en kapcsolatba hoztam velük ezeket a roncsokat. Építhették volna k is… – Milyenek voltak tulajdonképpen? – kérdezte Rohán. – Ember formájúak? – Achramian szerint igen – válaszolt Ballmin. – De ez csak feltételezés. Kevesebbet tudunk róluk, mint az ausztráliai majomemberr l. – Ez különös… – Egyáltalán nem különös. Bolygójuk több mint tízezer évig egy nova kromoszférájában fürdött. A felületi h mérséklet id nként meghaladta a tízezer fokot. A bolygó kérgének

még legbels bb k zetei is teljes átalakuláson mentek keresztül. A tengereknek nyomuk sem maradt, a bolygó csontig kiégett. Gondolják meg, száz évszázadnyi id a nova tüzében! – A Lant-lakók, itt? De miért kellett volna elrejt zniük? És hol bujkálnak? – Talán már kipusztultak. Egyébként hiába is kérdeznek, úgysem tudok többet mondani. Eddig is csak hangosan gondolkoztam. Csönd lett. A vezérl asztal felett riadójel gyulladt ki: Rohán felpattant, és fejére illesztette a fülhallgatót. – Itt Rohán… Hogyan? Ön az? Igen! Halló… Jó, azonnal visszatérünk! – Sápadtan fordult a többiekhez. – A másik csoport megtalálta a Kondort… innen háromszáz kilométernyire…

A Kondor A rakéta messzir l olyan volt, mint valami ferde torony. A körötte összegyülemlett homok még csalókábbá tette ezt a látszatot: nyugati oldalán jóval magasabbra emelkedett, mint a keletin, mert az uralkodó szelek ebb l az irányból fújtak. Az rhajó mellett néhány félig eltemetett vontató állt, még a látszólag mozdíthatatlan, felnyílt tetej energiavet is alaposan elsüllyedt a homokbuckákban. A hajófar viszont homokmentes mélyedésben pihent, még a fúvókák torkolatát is látni lehetett. Ennek köszönhették, hogy csak vékony homokréteget kellett elsöpörni, ha hozzá akartak férni a lejtakna körül szétszórt tárgyakhoz. A Legy zhetetlen emberei megálltak a torlasz szélén. A járm vek, melyeken ideérkeztek, már széles körben uralták a terepet, az emitterekb l kibocsátott er nyalábok véd er térré egyesültek. A szállítóautomatákat és inforobotokat húsz-harminc méternyire hagyták attól a helyt l, ahol homokgy övezte a Kondor talapzatát, s a homokdomb csúcsáról a mélybe néztek. Az rhajó lejtaknáját ötméteres hézag választotta el a talajtól, mintha leeresztése közben váratlanul megállásra kényszerítette volna valami. A személyfelvonó állványzata viszont szilárdan állt, s az üres felvonókas nyitott ajtaja mintha befelé hívogatta volna az embert. Körülötte néhány oxigénpalack látszott ki a homokból. Alumínium faluk olyan fényes volt, mintha néhány perccel ezel tt dobták volna el ket. Kicsit távolabb valamilyen kék tárgy – mint kés bb kiderült, m anyag tartály – kandikált ki a homokbuckából. A hajó lábánál lev mélyedésben egyébként rengeteg szanaszét szórt tárgy hevert: üres és teli konzervdobozok, teodolitok, fényképez gépek, távcsövek, állványok és kulacsok. Egyikmásik teljesen ép volt, a többin sérülések nyomai látszottak. ”Tisztára olyan, mintha valaki két kézzel szórta volna ket ki a rakétából!” – gondolta Rohán, mikor fejét a személyzeti bejáró sötéten tátongó nyílása felé fordította: a csapóajtó tárva-nyitva állt. De Vries kis légi felderít je teljesen véletlenül bukkant a kihalt hajóra. De Vries nem is próbált behatolni, azonnal értesítette a bázist. Aztán Rohán csoportja kapta azt a feladatot, hogy megfejtse a Legy zhetetlen hasonmásának titkát. Mihelyt kiugráltak a gépekb l, a technikusok már szaladtak is szerszámosládáikkal. Rohán vékony homokréteggel borított, domború tárgyat pillantott meg, s mivel azt gondolta, hogy kis glóbuszt talált, cip je orrával arrébb rúgta. Még akkor sem jött rá, hogy micsoda, kihalászta hát a sárgásfehér golyót a homokból. Nem tudta elfojtani kiáltását: mindenki feléje fordult. Emberi koponya volt a kezében. Aztán még más csontokat és emberi maradványokat, s t egy csontvázat is találtak, kezeslábasban. Lefittyent alsó állkapcsa és fels fogsora között még ott volt a légz készülék szopókája, a nyomásmér negyvenhat atmoszférán állt meg. Jarg letérdelt, és lecsavarta a palack szelepét: a gáz elnyújtott sziszegéssel tódult ki bel le. A tökéletesen száraz leveg sivatagban a reduktor fémrészein még egyetlen rozsdafolt

sem látszott, a csavarok egész könnyen forogtak. A felvonót eredetileg a kasban lehetett m ködésbe hozni, de most hiába nyomkodták a gombokat, valószín leg nem volt áram a vezetékben. A negyvenméteres liftaknán felmászni kockázatos vállalkozásnak látszott, és Rohán habozott, felküldjön-e ”repül csészealjon” néhány embert, de közben két technikus, akik kötéllel biztosították egymást, már mászott is felfelé az állványzat küls oldalán. A többiek némán követték tekintetükkel kapaszkodásuk minden mozzanatát. A Kondor pontosan ugyanolyan kategóriájú hajó volt, mint a Legy zhetetlen, legfeljebb néhány évvel korábban került ki a gyárból, de küls re semmi különbséget nem lehetett felfedezni rajtuk. Az emberek hallgattak. Bár sohasem beszéltek róla, jobban szerették volna, ha valamilyen baleset, mondjuk, a reaktor felrobbanása szakította volna ezer darabra. Mindenkit megdöbbentett, ahogyan itt állt, a sivatag homokjába süppedve, némán oldalra billenve, mintha a talaj megingott volna tartólábai alatt, mindenféle emberi csontok és tárgyak nagy összevisszaságában, látszólag mégis érintetlenül. A ”hegymászók” közben elérték a személybejáró csapóajtaját, könnyedén betaszították, és elt ntek szem el l. Nem voltak bent sokáig, Rohán mégis hamar nyugtalankodni kezdett, de váratlanul megremegett a felvonó, egyméternyit emelkedett, aztán szépen leereszkedett a homokra. Ugyanakkor a nyitott bejárati ajtóban megjelent az egyik technikus sziluettje; intett, hogy fel lehet menni. Rohán, Ballmin, Hagerup biológus és egy Kralik nev technikus indult felfelé. Rohán pusztán megszokásból végigsimogatta tekintetével a hajó er teljes, domború törzsét, amint elsuhant a felvonó korlátja el tt, és ma el ször, de nem utoljára, szinte k vé dermedt a meglepetést l. A titán-molibdén ötvözetb l készült páncéllemezeken itt is, ott is lyukak éktelenkedtek, mintha valamilyen irtózatosan éles és kemény eszközzel szurkálták volna össze; ezek a nyomok nem voltak mélyek, de annyi volt bel lük, hogy szinte kiragyázták a hajó egész küls burkolatát. Rohán vállon ragadta Ballmint, de már is felfigyelt erre a rendkívüli dologra. Igyekeztek alaposan megvizsgálni a páncélon ütött sebeket. Mindegyik olyan apró volt, mintha valami vés hegyes végét döfték volna bele, de Rohán tudta, hogy nincsen olyan vés , amely át tudná járni a cementált felületet. Ez csak valamilyen kémiai pusztítás következménye lehetett. Így hát nem tudott meg sokat, a felvonó máris rövid útjának végére ért, és be kellett lépni a keszonkamrába. A hajó belseje fényárban úszott: a technikusok ismét üzembe helyezték a s rített leveg vel m köd generátort. A csodálatosan finom, apró szemcséj homok csak a magas küszöb környékét takarta vastagabb rétegben: a szél hordta ide a nyitott csapóajtó hasadékán át. A folyosókon nem volt homok. A harmadik szint helyiségei tisztán, rendben és fényes kivilágításban fogadták a látogatókat, itt-ott hevert ugyan egy-egy eldobott tárgy – oxigénmaszk, m anyag tányér, könyv, ruhadarabok. Lejjebb, a térképészeti és csillagászati kabinokban, az étkezdékben, a legénységi szálláson, a radartermekben, a hajtóm nél, a fedélzeti és összeköt folyosókon megmagyarázhatatlan káosz uralkodott. Még ijeszt bb látvány tárult szemük elé a vezet fülkében. Itt a képerny kön és a szerfalon nem maradt egyetlen ép üvegfelület sem. Mivel a berendezés üveg alkatrészei mind szilánkmentes táblákból készültek, valamilyen irtózatos ütés következtében ezüstös porrá omlottak szét, amely vastagon takarta a vezérl asztalokat, fotelokat, még a vezetékeket és kapcsolókat is. A szomszédos könyvtárban, mintha zsákból öntötték volna ki ket, szanaszét hevertek a mikrofilmek, egy részük kibontva és düledez kupacokba hajigálva, széttépett könyvek, törött körz k, logarlécek; spektrális és analitikai szalagok egy kupacban a Cameron-féle nagy csillagkatalógusokkal, ez utóbbiakat valaki különös el szeretettel, de érthetetlen türelemmel gyötörhette, csomónként szaggatva ki vastag, merev m anyag lapjaikat. A klubhelyiség és a szomszédos vetít terem bejáratát összegy rt ruhadarabok halmai és a karosszékekr l lehántott b rcafatok torlaszolták el. Egyszóval minden olyan állapotban volt, mintha – Terner fedélzetmester szavai szerint – rült páviáncsorda garázdálkodott volna a rakétában. Ennyi pusztulás láttán szinte megbénult a nyelvük, szótlanul járták be egyik fedélzetet a másik után. A kis navigációs

kabinban, a fal mellett, összeaszott emberi tetem feküdt, vászonnadrágban és pecsétes ingben. Valamelyik technikus, aki els nek ért oda, ponyvával takarta le. Valóságos múmia volt; megbarnult, ráncos b re csontjaira tapadt. Rohán az utolsók között hagyta el a Kondort. Forgott vele a világ, ájulás környékezte, melynek meg-megújuló rohamait csak akaraterejének végs megfeszítésével tudta visszaverni. Olyan érzése volt, mintha lidérces, hihetetlen álmot látna. De a körülötte lev k arckifejezése bizonyossá tette, hogy minden, amit látott, valóság volt. Rövid rádióüzenetet menesztettek a Legy zhetetlennek. A legénység egy része a kihalt Kondornál maradt, hogy mégis valamilyen rendet teremtsen. El leg azonban Rohán megparancsolta, hogy gondosan fényképezzék le a hajó összes helyiségét, és írásban pontosan rögzítsék, hogy milyen állapotban találták. Ballminnal és Gaarbbal, az egyik biofizikussal indult vissza; a terepjárót Jarg vezette. Széles, mindig mosolygó arca most mintha elkeskenyedett és elsötétült volna. A higgadt sof r sima vezetéséhez szokott több tonnás kocsi most durván hánykolódva kanyargott a homokbuckák között, s óriási homokszök kutakat fröcskölt jobbra-balra. El ttük az energorobot siklott, melyben most nem ült senki; a véd er teret feszítette föléjük. Egész id alatt hallgattak, mindenki a maga gondolataival foglalkozott. Rohán tulajdonképpen félt az asztrogátorral való találkozástól, mert nem tudta, mit is mondjon neki. Az egyik leg rületesebb, éppen ezért a legborzasztóbb felfedezést eddig nem osztotta meg senkivel sem. A nyolcadik szint fürd szobájában egy szappandarabon emberi fogak nyomaira bukkant. Pedig szó sem lehetett éhezésr l; a raktárak zsúfolva voltak a szinte érintetlen élelmiszerkészletekkel; még a tej is kit en konzerválódott a házban. Félúton rádiójeleket kaptak egy kis önjáró kocsitól, mely nagy porfüggönyt hagyva maga után, robogott feléjük. Lassítottak, erre a másik kocsi is megállt. Ketten ültek benne, a már nem fiatal Magdov technikus és Sax idegfiziológus. Rohán megszüntette az er teret, ily módon közvetlenül beszélhettek egymással. Röviddel távozása után a Kondor hibernátorában megfagyott embert találtak. Talán fel lehetne még éleszteni, ezért Sax az ehhez szükséges berendezést is magával hozta a Legy zhetetlen l. Rohán úgy döntött, hogy is vele megy, és ezt azzal indokolta, hogy a tudós járm vét nem védi er tér. Valójában pedig örült, hogy elodázhatja a beszélgetést Horpachhal. Helyben megfordultak tehát, és nagy homokfelh t kavarva, visszafelé iramodtak. A Kondor körül lázas tevékenység folyt. A homokbuckákból egymás után bányászták el a legkülönböz bb tárgyakat. Fehér vászontakarók alatt külön helyen feküdtek az emberi tetemek, már húsz volt bel lük. M ködött a lejtakna, a Kondor álló reaktora is adott már áramot. A gomolygó porfelh l hamar felismerték ket, és utat nyitottak nekik az er téren át. Már volt itt egy orvos, a kis Nygren doktor, de asszisztencia nélkül nem akarta közelebbr l megnézni a hibernátorban talált embert. Rohán élt a helyzetéb l adódó el jogokkal – itt ugyanis magát a parancsnokot helyettesítette –, és felkísérte a két orvost a fedélzetre; a szétvert berendezést, amely még az el bb lehetetlenné tette, hogy a hibernátor ajtajához jussanak, már eltávolították. A mutatók mínusz tizenhét fokon álltak. Ennek láttán a két orvos jelent ségteljesen összenézett: szavak nélkül is megértették egymást; persze Rohán is tudott annyit a hibernációról, hogy megállapíthassa: ez a h mérséklet a klinikai halálból való visszatéréshez túl magas, a hipotermikus álomhoz pedig túl alacsony. Nem látszott valószín nek, hogy a hibernátorban lev embert különösebben el készítették volna arra, hogy megfelel körülmények között fel lehessen majd éleszteni, inkább véletlenül kerülhetett oda, olyan érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, mely jellemz volt a Kondorral történt egyéb eseményekre. Magát az áldozatot csak kés bb pillantották meg, miután már h álló rruhába öltöztek, és a csavarkerekeket elforgatva, kinyitották a súlyos csapóajtót: széttárt karokkal, fehérnem ben feküdt a földön. Rohán segítségével az orvosok kis, leterített asztalra fektették a testet, három, árnyékmentes lámpa alá. Ez valójában nem m asztal volt, csak amolyan fektet féle, a hibernátorban végzett apróbb orvosi beavatkozások idejére.

Rohán, aki a Kondor embereinek jó részét ismerte, viszolyogva nézett ennek a megfagyottnak az arcába. De nem ismerte. Ha tagjai nem lettek volna merevek és jéghidegek, azt gondolhatták volna, hogy alszik. Szemét lehunyta, a száraz, légmentes kabinban b re természetes színét sem vesztette el, inkább csak sápadtnak látszott. B r alatti szövetei mikroszkopikus jégkristályokkal voltak teli. A két orvos, immár másodszor, sokatmondóan összenézett. Aztán nekiláttak, el vették m szereiket. Rohán leült az egyik üres kajütágyra. Az ágyak rendesen leterítve, két hosszú oszlopban sorakoztak; a hibernátorban kifogástalan rend volt. Egyszer-kétszer összekoccantak a fémm szerek, az orvosok összesúgtak, végül Sax otthagyta az asztalt, s megszólalt: – Minden hiába. – Nem él – tört ki Rohánból, nem annyira kérdésképpen, mint inkább az orvos szavainak egyetlen lehetséges következtetéseképpen. Nygren eközben a klimatizátor kapcsolótáblájához ment. Egy pillanatig meleg fuvallat mozgatta meg a leveg t. Rohán felkelt, távozni akart, mikor arra lett figyelmes, hogy Sax visszamegy az asztalhoz. Kis, fekete táskát vett fel a padlóról, kinyitotta, és Rohán megpillantotta azt a készüléket, amelyr l már sokat hallott, de használat közben még sohasem látta. Sax nyugodt kézmozdulatokkal, szinte kimérten bogozta ki a lapos elektródákban végz vezetékeket. Hat elektródát er sített leukoplaszttal a halott koponyájához. Majd leguggolt, és három pár fülhallgatót vett el a táskájából. Fülére illesztette az egyik párat, és még mindig meghajolva, csavargatni kezdte a táskában lev készülék gombjait. Szemét lehunyta, arckifejezése tökéletes összpontosításról tanúskodott. Hirtelen összeráncolta szemöldökét, még mélyebbre hajolt, elkattintott egy kapcsolót, majd hirtelen letépte a fülhallgatót. – Nygren kolléga! – mondta furcsán elváltozott hangon. A kis doktor átvette t le a hallgatót. – Mit hall?… – suttogta Rohán remeg ajakkal, lélegzetét is visszafojtva. Ennek a készüléknek ”sírkopogtató” volt a neve, legalábbis az rhajósok sajátságos nyelvén. Abban az esetben, ha nemrég állt be a halál, vagy a test még nem indult bomlásnak, mint most sem, meg lehetett ”hallgatni a halott agyát”, illetve azt, ami a tudatában legutoljára megmaradt. A készülék elektromos impulzusokat küldött a koponya belsejébe; ezek a legkisebb ellenállást tanúsító úton futottak végig, vagyis azokon az idegszöveteken, amelyek a haláltusa el tti szakaszban a funkcionális együttest képezték. Ez az eljárás nem mindig hozta meg a várt eredményt, de olyan hírek keringtek róla, hogy néhány esetben sikerült ily módon nagy horderej értesüléseket szerezni. Az adott körülmények között, amikor annyi minden függött attól, sikerül-e fellebbenteni a fátylat a Kondort övez titokról, a ”sírkopogtató” alkalmazása nagyon hasznos lehetett. Rohán már arra is gondolt, hogy az idegfiziológus eleve nem számított a felélesztési kísérlet sikerére, és csak azért utazott ide, hogy meghallgassa, mit ”mond” a halott agya. Mozdulatlanul állt, szájpadlása egészen kiszáradt, és szíve hevesen dobogott, amikor Sax neki is átnyújtott egy fülhallgatót. Ha ez a mozdulata nem lett volna olyan egyszer és természetes, nem merte volna feltenni, Sax nyugodt pillantására azonban mégis felvette. Az orvos fél térdre ereszkedett, és óvatos mozdulatokkal továbbcsavarta az er sít gombját. Kezdetben az áram búgásán kívül semmit sem hallott, és tulajdonképpen nagy megkönnyebbülést érzett, mert nem is akart mást hallani. Bár saját maga el tt sem fogalmazta meg világosan, de szerette volna, ha ennek az ismeretlen embernek hallgatna az agya. Sax feltápászkodott, és igazított valamit a fülhallgatóján. Akkor Rohán a kabin fehér falán elöml fényen át megpillantott valamit; ködszer , meghatározhatatlan távolságban lebeg képet látott, amely szürke volt, mintha hamuval szórták volna be. Szinte akaratlanul lehunyta a szemét, ekkor az el bb látott kép egyszerre élesebben jelent meg. Mintha egy rhajó bels folyosója lett volna a mennyezeten futó csövekkel; teljes szélességben emberi testek torlaszolták el, melyek mozogni látszottak, de az egész kép remegett és hullámzott. Az emberek félmeztelenek voltak, ami kevés ruha volt rajtuk, az is rongyokban lógott, természetellenesen fehér b rükön tarkállott valami, ami nem látszott sem foltnak, sem kiütésnek. Ez a jelenség véletlenül adódó zavaró hatás következménye

is lehetett, mert még a falon és a padlózaton is csak úgy hemzsegtek ezek a fekete vonalkák. A látvány megingott, széthúzódott, elferdült és hullámzott, elmosódott fényképre hasonlított, mintha a lencse elé vastag vízfüggöny került volna. A borzalmas látvány hatása alatt Rohán villámgyorsan kinyitotta a szemét: a kép elszürkült, szinte teljesen elt nt, de árnyékát még mindig rávetítette a környez valóság fényes tárgyaira. De Sax újból manipulált a gombokon, és Rohán gyenge motyogást hallott, mintha a saját fejéb l jönne: ”…ala…ama…lala…ala…ma…mama…” Ennyi volt az egész. Az er sít ben hirtelen vinnyogni és nyávogni kezdett az áram, és a szakaszosan ismétl , rületesen nyivákoló hangok durva, csúfos röhejként visszhangzottak a fülhallgatókban. Pedig csak az áram volt az; a készülék egyszer en túl er s rezgéseket fejlesztett már. Sax leszerelte és összetekerte a vezetékeket, majd begyömöszölte ket a táskába, Nygren pedig a leped t a halott arcára borította, akinek eddig makacsul összeszorított szája, talán a meleg áramlat hatására (most csaknem forróság volt a hibernátorban – ami Rohánt illeti, csupa veríték volt a háta) lassan kinyílt, és különös, csodálkozó kifejezést öltött magára. Így t nt el a fehér lepel alatt. – Mondjanak valamit… Miért nem beszélnek?! – robbant ki Rohán. Sax szíjait húzogatta, felállt, s odalépett hozzá.

rruhájának

– Uralkodjék magán, navigátor… Rohán szeme összesz kült, keze ökölbe rándult, hatalmas er feszítéssel megpróbált lecsillapodni. Nem sok sikerrel, ilyen pillanatokban nagyon nehezen tudta csak megállni, hogy ki ne törjön. – Bocsánat… – dünnyögte. – De mit jelent ez az egész? Sax kikapcsolta terjedelmes rruháját, amely a padlóra csúszott. Amilyen megtermettnek látszott az el bb, most, hogy lehántotta magáról, ismét sovány, görbe, sz k mell , vékony, ideges kez emberré változott vissza. – Semmivel sem tudok többet, mint maga – mondta. – Tán még kevesebbet is. Rohán ezt egyáltalán nem értette, de belekapaszkodott Sax utolsó szavaiba. – Hogyhogy?… Még kevesebbet? – Nem én voltam itt az el bb – ezen a holttesten kívül semmit sem láttam. Maga van itt reggel óta. Nem mond semmit magának az el bbi kép? – Nem. Illetve – ezek az emberek mozogtak rajta. Akkor még éltek? Mi volt rajtuk? Azok a foltok… – Nem mozogtak. Ez érzéki csalódás. Az engramok fényképszer en Néha több kép mozaikszer en összeáll; ilyen itt nem volt.

rz dnek meg.

– És azok a foltok? Az is érzéki csalódás? – Nem tudom. Minden lehetséges. De azt hiszem, hogy nem az. És maga szerint, Nygren? A kis orvos még csak most szabadult meg rruhájától. – Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy hamis látszat, lehet, hogy nem. menynyezeten, ugye, nem volt?

A

– Ilyen folt? Nem. Csak rajtuk… és a padlón. És néhány a falakon is… – Ha még egyszer kivetítenénk, az egész képet beborítanák – mondta Nygren. – De ez sem biztos. Túl sok véletlen tényez játszik közre az ilyen er sítéseknél… – És az a hang? Az a… az a suttogás? – kérdez sködött kétségbeesetten Rohán. – Egyetlen értelmes szó volt: ”mama”. De hiszen hallotta… – Igen. De mondott még valamit. ”Ala… la-la…” – ez ismétl dött. – Persze hogy ismétl dött – morogta Sax –, mert az egész koponyafali kérget átkutattam, vagyis a hallási emlékezet egész körzetét – magyarázta Rohánnak. – Ez volt a legrendkívülibb dolog…

– Ezek a szavak? – Nem. Nem a szavak. A haldokló bármire gondolhat; ha az anyjára gondolt volna, még igen természetes is lenne. De hallási kérge teljesen üres. Tökéletesen üres, érti? – Nem. Nem értem. Hogyhogy üres? – A parietális lebenyek átkutatása általában nem vezet eredményre – magyarázta Nygren. – Túl sok engram szokott ott lenni, túl sok meg rz dött szó. Ez körülbelül olyan, mintha valaki száz könyvet akarna olvasni egyszerre. Abból csak z rzavar keletkezik. De neki – nézett a fehér leped alatt elnyúló alakra – nem volt ott semmi. Azon a néhány szótagon kívül egyetlenegy szó sem. – Így igaz. Végigmentem a szenzorikus beszédközponton egészen a sulcus Rolandiig – mondta Sax. – A szótagok azért ismétl dtek, mert ezek voltak az utolsó megmaradt fonematikus elemek. – És más… semmi? – Semmi! – Sax olyan türelmetlenül kapta fel a súlyos készüléket, hogy fogantyújának rbevonata szinte felsírt. – Egyszer en nincs és kész. Engem hiába faggat, hogy mi történt velük. Ez az ember teljes hallási emlékezetét elvesztette. – És az a kép? – Az megint más. Azt látta. Lehet, hogy semmit sem értett a látottakból, de a fényképez gép sem érti, mégis megörökíti a kiszemelt tárgyat. Egyébként nem tudom, értette-e, vagy sem. – Legyen szíves segíteni, kolléga úr! A két orvos elcipelte a készüléket. Az ajtó becsukódott. Rohán egyedül maradt. Olyan kétségbeesés kerítette hatalmába, hogy az asztalhoz ment, felemelte a vászonleped t, félredobta, és kigombolta a halott ingét. A ruhadarab közben felengedett, és egészen puha tapintású lett. Figyelmesen megvizsgálta a halott mellét, mely érintésére megrándult: re rugalmassá vált, amint felolvadtak a szövetek, az izmok is hajlékonyabbak lettek, s eddig természetellenesen tartott feje most ernyedten félrebillent, mintha valóban aludna. Rohán valamilyen járványos betegség, mérgezés, csípés nyomait próbálta felfedezni testén, de nem talált semmit. Bal kezének két ujja szétnyílt, apró sebesülés tárult fel közöttük. A seb vérezni kezdett, szélei enyhén szakadozottak voltak. Vörös cseppek hulltak az asztal fehér habbevonatára. Ez már sok volt Rohánnak. Vissza sem takarta a halottat, kirohant a kabinból, és szétlökdösve az útjába álló embereket, egyenesen a bejárat felé tört, mintha üldözte volna valaki. Jarg a keszonkamránál kapta el, felsegítette légz készülékét, még a szopókát is bedugta a szájába. – Megtudtak valamit, navigátor? – Semmit, Jarg. Semmit, semmit. Fogalma sem volt, kivel ereszkedett le a felvonóban. A gépekben minden fordulatnál felüvöltöttek a motorok. Meger södött a szél, és szárnyára kapva a homokot, megmegújuló rohamokkal ostromolta a hajótörzs érdes, egyenetlen felületét. Rohán tökéletesen megfeledkezett err l, a tathoz ment, és lábujjhegyre állva végigtapogatta a recés fémet. A páncél olyan volt, mint valami málladozó felület szikla, durva göcsörtökt l pettyezett srégi k tömb. A szállítóautomaták között megpillantotta Ganong mérnök magas alakját, de eszébe sem jutott megkérdezni, hogyan vélekedik err l a körülményr l. A mérnök éppen annyit tudott, mint . Azaz semmit. Semmit. Tíz-egynéhány emberrel tért vissza, a legnagyobb szállítóautomata kabinjában, a sarokban ült. Alig hallotta társai hangját, mintha nagyon messzir l jött volna. Terner fedélzetmester valami mérgezést emlegetett, de lehurrogták. – Mérgezés? Mit l? A sz k mind kit állapotban vannak! A tartályok teli oxigénnel. Érintetlen víztartalékok… élelmiszer b ven… – Láttátok, milyen volt, akit a kis navigációsban találtunk? – kérdezte Blank. – Én ismertem… De nem ismertem volna föl, ha nem lett volna rajta a pecsétgy je… Senki sem válaszolt. A bázisra érve, Rohán azonnal Horpachhoz sietett, aki a televíziós

adás és egy csoport jelentései révén már mindenr l értesült. Ez a csoport korábban tért vissza, s több száz kész fényképet hozott magával. Rohán titokban fellélegzett, hogy a parancsnok nem t le várja a beszámolót. Az asztrogátor figyelmesen végigmérte, majd felállt az asztal mell l, ahol eddig a környék térképét borító fényképmásolatokat tanulmányozta. Ketten voltak a nagy navigációs kabinban. – Szedje össze magát, Rohán – mondta. – Tudom, mit érez, de most az a legfontosabb, hogy hideg fejjel tudjunk gondolkozni. Uralkodjunk magunkon. Meg kell találnunk ennek az rületes históriának a kulcsát. – Minden biztonsági felszerelésük megvolt: energorobotok, lézerek, antianyagvet k. A antivet még mindig ott áll a hajó mellett. Megvolt mindenük, ami nekünk van – szólt színtelen hangon Rohán. Egy székre roskadt. – Bocsánat… – mondta. Az asztrogátor kis üveg konyakot vett el a faliszekrényb l. – Régi orvosság, de id nként beválik. Igya ki, Rohán. Valamikor a csatamez kön használták… Rohán szó nélkül kortyolt a tüzes folyadékból. – Ellen riztem az er aggregátorok közös fogyasztásmér jét – mondta szinte szemrehányó hangsúllyal. – Senki sem támadott. Egyetlen lövést sem adtak le. Egyszer en… egyszer en… – Meg rültek? – fejezte be a mondatot nyugodtan az asztrogátor. – Legalább ebben szeretnék biztos lenni. De lehetek-e? – Látta a fedélzetnaplót? – Nem. Gaarb vitte magával. Itt van? – Igen. A leszállás dátuma után csak négy bejegyzés található. Azokra a roncsokra vonatkoznak, amelyeket maga is megvizsgált, és… a ”legyekre'”. – Nem értem. Milyen legyekre? – Én sem tudom. Szóról szóra ezt írják. Nyitott könyvet emelt fel az asztalról. ”A szárazföldön életnek semmi nyoma. A légkör összetétele…” Itt az elemzések eredményei következnek… na, ez az… ”18.40-kor a roncsoktól visszatér második hernyótalpas osztag helyi homokviharba került, melyet légköri kisülések kísértek. A rádióösszeköttetést a zavarás ellenére is tartottuk. Az osztag jelenti, hogy legyekre bukkant, amelyek nagy mennyiségben…” Az asztrogátor elhallgatott, és letette a könyvet. – És aztán? Miért nem fejezi be? – Mert itt a vége. Ezzel az utolsó bejegyzésnek is vége szakad. – Semmi több? – A többit megnézheti. Odanyújtotta neki a nyitott könyvet. Azon a lapon olvashatatlan kaparások hemzsegtek. Rohán nagy szemeket meresztve böngészte a kusza firkálmányt. – Ez mintha b bet lenne… – mondta halkan. – Igen. Ez meg G. Nagy G. Tökéletesen olyan, mintha kisgyermek írása lenne… Nem igaz? Rohán, kezében az üres pohárral, hallgatott. Régi vágyálmaira gondolt: valamikor arról ábrándozott, hogy fogja vezetni a Legy zhetetlent. Most hálát adott a sorsnak, hogy az expedíció felel sségének súlya nem az vállára nehezedik. – Hívja össze, kérem, a szakcsoportok vezet it. Rohán! Ébreszt ! – Bocsánat. Értekezlet, asztrogátor? – Igen. Jöjjön mindenki a könyvtárba.

Negyedóra múlva mindenki a nagy, négyszögletes teremben ült, amelynek színes, zománcfény falai mögött könyvek és mikrofilmek rejt ztek. Talán az volt a legborzasztóbb, hogy a Kondor és a Legy zhetetlen helyiségei a megtévesztésig hasonlítottak egymásra. Persze, hiszen ikerhajók voltak – és Rohán, bárhová nézett is, sehogy sem tudta elhessegetni magától az rület képeit, melyek mélyen emlékezetébe vés dtek. Itt mindenkinek állandó helye volt. A biológus, az orvos, a bolygókutató, az elektronikával és a híradástechnikával foglalkozó mérnökök, a kibernetikusok és a fizikusok félkörben felállított karosszékekben ültek. Ebb l a tizenkilenc emberb l tev dött össze a hajó stratégiai agya. Az asztrogátor a félig leeresztett fehér képerny el tt elnökölt. – Minden jelenlev ismeri a Kondor fedélzetén tapasztalt körülményeket? Egyhangú, igenl morgás volt a válasz. – Eddig – mondta Horpach – a Kondor körül dolgozó csapatok huszonkilenc tetemet találtak. Magán a hajón harmincnégyet, ezek közül egyet kit en konzervált a hibernátorban uralkodó alacsony h mérséklet. Nygren doktor, aki most tért vissza a helyszínr l, részletes jelentést fog tenni… – Nincs sok mondanivalóm – állt fel a kis doktor. Lassan az asztrogátorhoz ment. Egész fejjel alacsonyabb volt nála. – Csak kilenc, múmiává aszalódott testet találtunk, nem beszélve arról, amelyet a parancsnok már említett, és kés bb még külön megvizsgálunk. A többi csak csontváz, illetve hiányos csontváz, ezeket a homokból ástuk ki. Csak a hajó belsejében volt lehetséges a mumifikáció, ahol lehet vé tették a körülmények: a leveg gyér páratartalma, a rothasztó baktériumok gyakorlatilag elhanyagolható mennyisége és a nem túl magas h mérséklet. A szabad leveg n talált holttestek bomlásnak indultak, amit az id szakos es zések meggyorsítottak, mert a homok itt jelent s százalékban tartalmaz vas-oxidot és vas-szulfidot, amelyek gyenge savakkal reakcióra lépnek… Egyébként azt hiszem, ezek lényegtelen részletek. Ami a szóban forgó reakciók létrejöttének kielégít bizonyítását illeti, a kémikus kollégák segítségére kell támaszkodnunk. Mindenesetre a küls tér körülményei között a mumifikáció már csak azért sem jöhetett létre, mert számításba kell venni a víz és a benne oldott anyagok közrem ködését, amelyhez még a homok több éves tevékenysége is hozzájárult. Ez utóbbival magyarázható a rengeteg, fényesre csiszolódott csontfelület. – Bocsánat – szakította félbe az asztrogátor. – E pillanatban, doktor úr, az a legfontosabb, hogy mi okozta az emberek halálát… – Semmi jel sem utal er szakos halálra, legalábbis ami a legjobban meg rz dött tetemeket illeti – felelt készségesen az orvos. Nem nézett senkire sem, saját kezének tanulmányozásába mélyedt, mintha mások számára láthatatlan dolgot fedezett volna fel rajta. – Az általános kép úgy alakul, mintha természetes halállal pusztultak volna el. – Természetes halállal? – Küls , er szakos behatások nélkül. Néhány különálló, hosszabb csonton tapasztalhatók ugyan törések, de ezek a károsodások kés bbi eredet ek is lehetnek. Ennek megállapítása további kutatásokat igényel. A b rfelületek teljesen épek, mind a ruhában talált, mind pedig az egészen csontvázszer tetemeken. Nincs egyetlen seb, nem számítva az apróbb horzsolásokat, amelyek bizonyára nem voltak halálos sérülések. – Akkor hát mit l pusztultak el? – Fogalmam sincs. Arra is gondolhatnánk, hogy éhségt l vagy szomjúságtól… – Az élelmiszer- és vízkészletek érintetlenek – szólt közbe a helyér l Gaarb. – Tudom. Egy pillanatra csend támadt. – A mumifikáció els dleges feltétele, hogy a szervezetb l elvonjuk a vizet – magyarázta Nygren. Még most sem nézett senkire. – A zsírszövetek átalakulnak, és ez könnyen nyomon követhet . Nos… ezek az emberek vízelvonáson estek át. Mintha hosszabb ideig éheztek volna.

– De akit a hibernátorban találtunk, nem mutat ilyen jeleket – vetette közbe a fotel mögött álló Rohán. – Ez igaz. Valószín leg fagyhalált halt. Ismeretlen oknál fogva került a hibernátorba; lehet, hogy egyszer en elaludt, a h mérséklet pedig hirtelen zuhanni kezdett. – Lehetségesnek tart tömeges mérgezést? – kérdezte Horpach. – Nem. – No de, doktor úr… mégsem lehet ilyen kategorikusan… – Pedig bízvást állíthatom – felelt az orvos. – Planetáris körülmények között mérgez anyag vagy a tüd n át, a belélegzett gázokkal vagy a b rön át vagy az emészt utakon keresztül juthat a szervezetbe. Az egyik legjobban meg rz dött tetem légz készüléket viselt. A palackban oxigén volt. Még órákra elég lett volna… ”Ez igaz” – gondolta Rohán. Lelki szemei el tt megjelent az az ember, látta a koponyájára tapadt b rt, amely arccsontjain barnás foltokban maradt meg, látta homokot permetez szemgödreit. – Ezek az emberek nem ehettek semmi mérgez t, mert itt egyáltalán nincsen semmiféle ennivaló, illetve a szárazföldön nincs. De a tengerb l sem fogtak ki semmit. A szerencsétlenség röviddel a leszállás után történt. Alig küldték ki az els osztagot a roncsok közé. Ennyi az egész. Egyébként éppen itt jön McMinn. McMinn kolléga, végzett már? – Igen – válaszolt az ajtóban álló biokémikus. Minden tekintet rászegez dött. Áttört a széksorok közt, és megállt Nygren mellett. Még rajta volt a hosszú laboratóriumi köpeny. – Elvégezte az elemzéseket? – Igen. – McMinn doktor vizsgálta meg a hibernátorban talált ember holttestét – magyarázta Nygren. – Meg tudná-e mondani, most rögtön, mit észlelt? – Semmit sem – felelt McMinn. Haja olyan világos szín volt, hogy sznek is lehetett volna nézni. Ilyen világos volt a szeme is. Még szemhéjait is hatalmas szepl k lepték el. De hosszú lóarca láttán most senki sem mosolygott. – Nincs sem szerves, sem szervetlen méreg. Minden enzimatikus szövettársulás normális állapotban. Vér: rendes. A gyomorban megemésztett ételkoncentrátum- és cukormaradványok. – Hogyan pusztult hát el? – kérdezte Horpach. Mint mindig, most is nyugodt volt. – Egyszer en megfagyott – felelt McMinn, és csak most vette észre, hogy még köpenyben van. Kikapcsolta, és a legközelebbi üres fotelre dobta. A sima szövet lecsúszott a padlóra. – Tehát mi a véleménye? – faggatta tovább makacsul az asztrogátor. – Nincs véleményem – mondta McMinn. – Annyit mondhatok csak, hogy nem mérgezés áldozatai voltak. – Valami gyorsan hasadó radioaktív anyag ölte volna meg ket? Vagy er s sugárzás? – A kemény sugárzás nyomokat hagy maga után: véredénytágulást, kiütéseket, változásokat a vérképben. Ilyen elváltozások nincsenek. Olyan radioaktív anyag sincs, amely nyolc éven át halálos adagban sugározna, és aztán nyomtalanul elt nne. A radioaktivitás itt alacsonyabb fokú, mint a Földön. Ezek az emberek nem találkoztak semmiféle sugártevékenységgel, err l kezeskedem. – Csak megölte ket valami! – mondta emelt hangon Ballmin planetológus. McMinn hallgatott. Nygren súgott neki valamit. A biokémikus bólintott, és kiment a széksorok között. Akkor Nygren is leszállt az emelvényr l, és visszaült a helyére. – Sehogy sem akar alakulni a dolog – mondta az asztrogátor. – Az biztos, hogy a biológusoktól nem várhatunk segítséget. Van még valakinek hozzáf znivalója? – Igen!

Sarner állt fel, az atomfizikus. – A Kondor saját magában hordozta tragédiájának magyarázatát – szólt. Sastekintetét végighordozta a jelenlev kön. – Vagyis adott benne a magyarázat, de nem tudjuk rögtön felfogni. A kabinokban tapasztalt felfordulás, az érintetlen készletek, a tetemek testtartása és elhelyezkedése, a tönkretett berendezés- minden erre utal. – Ennyi az összes mondanivalója? – vetette közbe unottan Gaarb. – Csak türelem. Sötétben tapogatózunk. Meg kell találnunk a kivezet utat. Egyel re nagyon keveset tudunk. Valahogyan az az érzésem, hogy nem szívesen emlékezünk bizonyos jelenségekre, amelyekkel a Kondor fedélzetén találkoztunk. Ezért térünk vissza olyan csökönyösen a mérgezés és az ennek következtében kitört tömeg rület feltételezéséhez. Saját érdekünkben – és rájuk való tekintettel is – tárgyilagosan kell szembenéznünk a tényekkel. Kérek, jobban mondva, egyenesen felhívok mindenkit, itt rögtön adja el , mi volt számára a legelképeszt bb dolog a Kondoron, amit esetleg még senkinek sem mert megmondani, vagy amir l azt gondolta, hogy legjobb lenne elfelejteni. Sarner leült. Rohán szappandarabokról.

rövid

tusa

után

beszámolt

a

fürd szobában

látott

Aztán Gralev kért szót. Elmondta, hogy a szétszaggatott könyv- és térképhalmazok alatt vastagon állt a kiszáradt ürülék. Valaki üres konzervdobozon vette észre emberi fog nyomait. Mintha szét akarták volna rágni a fémet. Gaarbot a hajónaplóban lev macskakaparás és a ”legyekre” való utalás rázta meg legjobban. Nem tudott napirendre térni felettük. – Tegyük fel, hogy a ”város”-t kettészel tektonikus törésb l mérges gázok szivárogtak el , és a szél a rakétáig sodorta ket. Mivel óvatlanságból nem csukták be a csapóajtót… – Csak a küls csapóajtó volt nyitva, Gaarb kolléga. A keszonkamrában lev homok is bizonyítja. A bels zárva volt… – Talán csak akkor csukták be, amikor a mérges gázok hatása már érezhet vé vált… – Hiszen ez lehetetlen, Gaarb. A bels csapóajtót nem tudja kinyitni, ha a küls nyitva van. Egyszerre nem nyithatók, hogy eleve kiküszöböljünk minden óvatlanságot vagy nemtör dömséget… – Akkor is minden kétséget kizáróan hirtelen történt az egész. Tömeges rület; arról nem is beszélve, hogy rrepülés közben el fordulhatnak kellemetlen pszichózisok, de a bolygókon sohasem, ráadásul néhány órával a leszállás után nem. Az egész legénységen eluralkodó tömeg rület csak mérgezés következménye lehetett… – Vagy infantilizmusé – jegyezte meg Sarner. – Hogyan? Mit mond? – Gaarb megdöbbent. – Tréfál? – Nincs kedvem ilyenkor tréfálni. Azért beszéltem gyermekességr l, mert ezt még senki sem említette. Mégis – azok a kaparások a hajónaplóban, azok a szétszaggatott csillagászati évkönyvek, azok a kínnal rajzolt bet k… ugye, látták ket? – De mit akar ezzel mondani? – kérdezte Nygren. – Ez talán kórtünet? – Nem. Ilyen betegség nincs, igaz, doktor úr? – Persze hogy nincs. Ismét csend támadt. Az asztrogátor elt dött. – Félek, hogy így zsákutcába jutunk. A halál utáni lehallgatások mindig bizonytalan kimenetel ek. De így nem tudjuk, mi ellen védekezzünk. Sax doktor… A neurofiziológus ismertette a hibernátorban megfagyott ember agyából nyert képet, nem feledkezve meg az elhunyt hallási emlékezetében megmaradt szótagokról sem. El adása után kérdések özönével árasztották el, Rohán is kereszttüzükbe került, mert a kísérletben is részt vett. De semmire sem jutottak. – Ezek a foltok összevágnak a ”legyek”-kel… – mondta Gaarb. – Egy pillanat. Talán több halált okozó tényez vel kell számolnunk! Tegyük fel, hogy a legénységet mérges csípés rovarok támadták meg, az ilyen apró szúrások nyomait aztán nem könny felfedezni a

mumifikálódott b rön. A hibernátorban talált ember pedig ide menekült a rovarok el l, nehogy a többiek sorsára jusson… és megfagyott. – De miért esett halála el tt amnéziába? – Hogy miért vesztette el az emlékezetét, ha jól értem? Ezt már teljes bizonyossággal megállapították? – Amennyire támaszkodni lehet a nekroptikus vizsgálatok eredményeire. – És mi a véleménye az állítólagos rovarokról? – Ezzel kapcsolatban hallgassuk meg inkább Laudát. Lauda volt a hajó f paleobiológusa; felállt, és megvárta, míg mindenki elcsendesedik. – Nem véletlen, hogy eddig nem beszéltünk az úgynevezett ”legyek”-r l. Aki csak egy kicsit is foglalkozott biológiával, tudja, hogy egyetlen szervezet sem tud meghatározott él környezeten kívül élni, hogy az els dleges egységre épül a környezet, az összes benne lev fajokkal együtt. Ez áll a kozmosz általunk ismert többi részére is. Az élet vagy rendkívül változatos formákban nyilatkozik meg, vagy egyáltalán létre sem jön. A növényzet egyidej fejl dése híján rovarok sem alakulhattak ki, de más szimmetrikus rendszerekt l, például a gerincesekt l sem függetleníthették magukat. Nem akarok most általános fejl déselméletb l el adást tartani, gondolom, elég, ha biztosítom önöket arról, hogy ez lehetetlen. Itt nincs semmiféle mérgez légy vagy más csúszómászó ízeltlábú, nincsenek pókocskák vagy hártyásszárnyúak. Még velük rokon formák sincsenek. – Nem lehet ennyire biztos magában! – kiáltott közbe Ballmin. – Ha a tanítványom lett volna, Ballmin, most nem lehetne itt a hajón, mert a vizsgán elbuktattam volna – válaszolt rendíthetetlenül a paleobiológus, és a jelenlev k akaratlanul is elmosolyodtak. – Nem tudom, hogy áll a planetológiával, de fejl désbiológiából elégtelen! – Helyben vagyunk, ebb l a szakért k szokásos vitája lesz! Nem kár az id ért? – súgta valaki hátulról Rohánnak. Rohán megfordult, és Jarg széles, lebarnult arcával találta magát szemben, amint jelent ségteljesen rákacsintott. – Akkor talán a rovarok nem itteni eredet ek – hajtogatta a magáét Ballmin –, ide is hozhatták ket… – Honnan? – A nova bolygóiról… Most mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jó id be telt, míg sikerült lecsillapítani a kedélyeket. – Kollégák! – mondta Sarner. – Tudom, honnan vette Ballmin ezt az ötletet. Gralev doktortól… – Azt már nehezen – vetette közbe a fizikus –, nem vállalom a szerz séget. – Kit . Tegyük fel, hogy nem engedhetjük meg magunknak a valószín en hangzó feltételezések luxusát. Hogy rült hipotézisekre van szükségünk. Rendben van. Biológus urak! Tegyük fel, hogy ezeket a rovarokat a nova bolygóiról hozta ide valamilyen hajó… Elképzelhet , hogy alkalmazkodni tudtak a helyi körülményekhez? – Ha mindenáron ragaszkodunk az rült feltételezéshez, akkor igen – egyezett bele Lauda a helyér l. – De még van néhány dolog, amire csak további rült hipotézisek adhatnak magyarázatot. – Vagyis? – Vagyis világosságot kell deríteniük arra, mi rágta meg a Kondor egész küls páncélzatát, mégpedig annyira – ezt a mérnökökt l tudom –, hogy a hajó alapos tatarozás nélkül rrepülésre teljesen alkalmatlan. Azt hiszik talán, hogy ezek a ki tudja milyen rovarok molibdénöntvény fogyasztására rendezkedtek be? Hiszen az egész világ r legkeményebb anyagai közé tartozik. Petersen mérnök, van valami, ami elbánhat ezzel a páncéllal? – Ha jól cementálták, semmi – felelte a f mérnökhelyettes. – Gyémánttal lehet kicsit

megkarcolni, de ehhez több tonna fúróhegy és sok ezer munkaóra szükséges. Akkor már érdemesebb savakkal próbálkozni. De nem szerves eredet savakkal, és ezeknek is legalább kétezer foknyi h mérsékleten, megfelel katalizátor jelenlétében kell hatniuk. – Maga szerint mi marta össze a Kondor páncélzatát? – Fogalmam sincs róla. A látszat olyan, mintha éppen ilyen savfürd ben ült volna a megfelel h mérsékleten. De el sem tudom képzelni, hogy csinálták ezt plazmaívek és katalizátorok nélkül. – Valószín leg a ”legyei”, Ballmin kolléga – mondta Lauda, és leült. – Úgy gondolom, nincs értelme a további vitának – szólalt meg az asztrogátor, aki eddig hallgatott. – Talán még korai volt. Nincs más hátra, folytatnunk kell a kutatásokat. Három csoportra oszlunk. Az els a roncsokkal foglalkozik. A második a Kondorral, a harmadik pedig ki-kiruccan a nyugati sivatag belsejébe. Ezzel teljesen kimerítettük lehet ségeinket, mert ha sikerül is a Kondor néhány gépét beindítani, nem tudok tizennégynél több energorobotot levenni a körzetr l, és a továbbiakban is kötelez a harmadik fokozat…

Az els Mindenfel l izzó, csúszós feketeség övezte. Fulladozott. Kétségbeesett mozdulatokkal próbálta eltaszítani a ráfonódó, szinte anyagszer tlen tekervényeket, eközben mind mélyebbre merült; torka elszorult, ajkára fagyott a kiáltás, hiába keresett fegyvert, nem volt nála semmi. Még egyszer megfeszítette minden erejét, hogy kiáltson. Fülsiketít hang rázta fel álmából. Rohán félig még bódultan ugrott ki az ágyból. Csak annyit tudott, hogy sötétség vészi körül, amelyet csupán a szakadatlanul vijjogó vészcseng hangja szakít meg. Ez már nem lidérces álom volt. Bekapcsolta a világítást, felrántotta kezeslábasát, és a felvonóhoz rohant. Már minden szinten emberek tolongtak. Szünet nélkül sivított a sziréna, a falakon vörös Riadó feliratok lángoltak. Beszaladt az irányítófülkébe. Az asztrogátor nappali öltözékben állt a legnagyobb képerny el tt. – Már lefújtam a riadót – mondta nyugodtan. – Ez csak es , de azért nézze meg, Rohán. Nagyon szép látvány. Valóban: a képerny n, mely az éjszakai égbolt fels részét mutatta, megszámlálhatatlan villamos kisülés szikrája villózott. A magasból hulló es cseppek a Legy zhetetlent kehelyként borító láthatatlan er térburokba ütköztek, és ahogyan egy szempillantás alatt mikroszkopikus robbanásokban lángoltak fel, az egész tájat százszorosára növelt északi fény tündöklésével árasztották el. – Jobban kellett volna az automatákat beprogramozni… – mondta halkan Rohán, aki id közben teljesen felocsúdott. Egészen kiment a szeméb l az álom. – Meg kell mondanom Ternernek, hogy ne kapcsolja be az annihilációt. Különben akár egy maréknyi homok is, melyet errefelé hoz a szél, felriaszthat bennünket a legszebb álmunkból… – Mondjuk, hogy próbariadó volt. Amolyan hadgyakorlatféle – válaszolta az asztrogátor, aki úgy látszik, várakozáson felül jó hangulatban volt. – Most négy óra van. Visszamehet aludni, Rohán. – szintén szólva, nincs kedvem. És magának? – Már aludtam. Nekem elég négy óra alvás. Az rben eltöltött tizenhat év után az emberben egészen másképp alakul az ébrenlét és az álom ritmusa, mint ahogyan a jó”öreg Földön megszoktuk. Azon töprengtem, Rohán, hogyan lehetne a kutatócsoportok számára a legnagyobb biztonságot nyújtani. Elég kemény dió ez: mindenhová el kell cipelni az energorobotokat, és mindenütt ki kell fejleszteni az er térburkot. Mit tanácsol? – Mindenkinek saját emittert adhatnánk. De ez még nem old meg mindent. Az er buborékban lev ember semmihez sem nyúlhat hozzá… tudja, hogy van ez. Ha pedig túlságosan gyenge az energetikus buborék sugárzása, szépen össze lehet égni. Láttam én

már ilyet. – Arra is gondoltam, hogy senkit sem engedünk elmászkálni, és távirányítású robotok segítségével dolgozunk – ismerte be az asztrogátor. – Nos, ez rendben is lenne, ha néhány óráról vagy egy napról volna szó, de az az érzésem, hogy tovább maradunk… – Tehát mi a szándéka? – Minden csoportnak er térrel körülvett kiindulási bázisa lesz, de az egyes kutatóknak bizonyos mozgásszabadságot kell adnunk. Különben annyira biztosítjuk magunkat balesetek ellen, hogy meg sem tudunk moccanni. Kötelez feltétel, hogy az er burkon kívül dolgozók mögött védett embernek kell állnia, aki figyeli a másik minden mozdulatát. Mindig szem el tt légy – ez a legfontosabb szabály a Regis-III-on. – Hová oszt be engem? – Szeretne a Kondornál dolgozni?… Látom, hogy nem. Jó. Marad a város vagy a sivatag. Választhat. – A várost választom, asztrogátor. Mindig az jár a fejemben, hogy ott kell keresnünk a rejtély megoldását… – Lehetséges. Akkor tehát holnap, jobban mondva ma, mert már hajnalodik, összeszedi tegnapi csapatát. Adok magának még két arktánt is. Érdemes kézi lézereket vinni, mert az az érzésem, hogy az a valami kis távolságból hat… – Micsoda? – Azt én is szeretném tudni. Még valamit, konyhát is vigyen magával, hogy teljesen függetlenek legyenek, és szükség esetén akkor is tudjanak dolgozni, ha csak rádióösszeköttetésük van a hajóval… A vörös, bágyadt sugarú nap lebukott az égbolton. A furcsa épületek árnyai megnyúltak és összeolvadtak. A szél fáradhatatlanul kergette a futóhomokot a fémpiramisok között. Rohán a nehézkes járm tetején ült, távcs vel figyelte Gralevet és Csent, akik az er tér határán kívül szorgoskodtak a feketés ”lépesméz” lábánál. A szíj, melyen kézi világítórakéta-vet je fityegett, húzta a tarkóját, ezért amennyire lehetett, meglazította, de nem veszítette el szem el l a két embert. Csen kezében a plazmás ég úgy villogott, mint egy kicsiny, de vakító fény briliáns. A járm belsejéb l a hívójel ütemesen ismétl hangja ütötte meg a fülét, de fejét egy pillanatra sem fordította el. Hallotta, amint a járm vezet je válaszol a bázisnak. – Navigátor! A parancsnok rendelkezésére azonnal vissza kell térnünk! – kiáltotta izgatottan Jarg, fejét kidugva a l torony nyílásán. – Vissza? És miért? – Nem tudom. Egyre csak az azonnali visszatérés jelét ismétlik, négyszer pedig az EV-t adták. – Az EV-t? H , de elzsibbadt minden tagom! Pedig ezek szerint sietnünk kell. Adja ide a mikrofont, gyújtsa meg a fényszórókat! Tíz perc múlva a küls övezet minden embere elhelyezkedett a járm vekben. Rohán, amennyire ezen a hepehupás terepen lehetett, maximális sebességgel vezette kicsiny kocsioszlopát. Blank, aki most az összeköt szerepét töltötte be mellette, hirtelen átnyújtotta neki a hallgatót. Rohán leereszkedett az égettm anyag-szagú fémkabinba, s miközben a ventillátor légáramlata kellemesen borzolta haját, Gallaghernek a nyugati sivatagban dolgozó csoportja és a Legy zhetetlen közötti jelváltást figyelte. Mintha vihar készül dött volna. A barométerek már reggel óta alacsony légnyomást jeleztek, de a sötét, lapos fellegek még csak most úsztak el a látóhatár mögül. Felettük tiszta volt az égbolt. Ami a légköri zavarokat illeti, igazán nem panaszkodhattak: úgy recsegtek a fülhallgatók, hogy csak morzéval lehetett fenntartani az összeköttetést. Rohánnak megbeszélt jelcsoportokat sikerült fognia, de túl kés n kapcsolódott be az adásba, ezért nem tudta kihámozni, mir l is van szó. Csak annyit értett meg, hogy Gallagher csoportja is teljes g zzel halad a bázis felé, az rhajón pedig készültséget rendeltek el, és minden

orvosnak a helyén kell lennie. – Orvosi készültség – mondta Ballminnak és Gralevnek, akik várakozó tekintettel néztek rá. – Valamilyen baleset. De valószín leg nem súlyos. Talán omlás volt, valakit betemethetett… Azért mondta ezt, mert mindenki tudta, hogy Gallagher embereinek földtani jelleg kutatásokat kellett végezniük egy el zetesen felderített helyen. Az igazat megvallva maga sem hitte, hogy munka közben valamilyen hétköznapi baleset történhetett. A bázistól alig hat kilométernyire voltak, de a másik csoportot, úgy látszik, korábban vonták vissza, mert amikor megpillantották a Legy zhetetlen sötét, függ legesen álló testét, egészen friss hernyótalpnyomokat kereszteztek, amelyek ilyen szélben nem maradtak volna meg félóráig sem. A küls er tér határa felé közeledtek, és az irányítófülkét kezdték hívni, hogy adjanak engedélyt a belépésre. Felt en sokáig kellett várniuk, amíg végre feleltek a hívásra. Végül is kigyulladtak az ismer s kék fények, és a bels gy széléig hajtottak. A Kondor csoportja már itt volt. Tehát ket hívták be el ttük, nem Gallagher geológusait. Néhány hernyótalpas a csúszdánál állt, mások összetorlódtak, és elzárták az átjárást, mindenütt fejvesztett, térdig a homokban gázoló embertömeg nyüzsgött, automaták lámpásai villogtak. Már bealkonyodott. Rohán nem egyhamar igazodott el ebben a z rzavarban. Hirtelen vakító fehérség oszlop lövellt a magasba. A hatalmas reflektor óriási világítótoronyhoz tette hasonlatossá a rakétát. A fényoszlopok messze a sivatagba nyúlva pásztáztak át mindent felülr l lefelé, majd pedig oldalt, mintha valamilyen rhajósereg közeledne. A nyitott er tér fényei újból felcsillantak. A gépek még nem álltak meg, de Gallagher emberei már leugráltak, a csúszda fel l el gördült még egy kerekeken járó reflektor, és a félreállított, összezsúfolt gépek falán embercsoport tört keresztül. A hordágyon, melyet körülfogtak, feküdt valaki. Mikor a hordágy elhaladt mellette, Rohán szétlökdöste az el tte állókat, és k vé dermedt. Az els pillanatban azt hitte, hogy valóban szerencsétlenség történt, de a hordágyon fekv embernek meg volt kötözve keze-lába. Úgy hányta-vetette magát, hogy szinte recsegtek a kötelékek, amelyek fogva tartották, száját óriásira tátotta, és rettenetesen nyöszörgött. Már régen elhaladt a reflektorok fénykarikáit követ embercsoport, de Rohán, aki csak állt a sötétben, még mindig hallotta ezt a nem is emberi jajongást, amelyhez hasonlót még sohasem tapasztalt. A fehér fényfolt a benne mozgó kis alakokkal egyre kisebbre zsugorodott, felkúszott a lejt s pályán, és elt nt a tehernyílás szélesen tátongó bejáratában. Rohán kérdez sködni kezdett, hogy mi történt, de a Kondor csapatából való emberek vették körül, akik éppen annyit tudtak, mint . Elég sok id be telt, míg összeszedte magát, hogy valamilyen rendet teremtsen. Az eddig mozdulatlan gépcsorda dübörg motorokkal kapaszkodott fel a lejtaknán, a felvonó felett kigyulladtak a fények, egyre fogyott az el tte álló tömeg, végül az utolsók között Rohán is feljutott, az alaposan megterhelt arktánokkal egyetemben, amelyek nyugalmát szerfölött gonosz gúnyolódásnak érezte. A rakéta belsejében az informátorok és a bels telefonok elnyújtott csengetése hallatszott, a falakon még mindig égtek az orvosokat riadóztató felhívások, de hamarosan kialudtak – egyre nyugodtabb lett a légkör. A legénység egy része már lement az étkezdébe, lépések kopogása és beszélgetés sz dött át a folyosóról, valamelyik elkésett arktán nehézkesen lépegetett a robotok rekesze felé, végre-valahára mindenki elvonult, pedig úgy állt, mint akit megbénított a tehetetlenség tudata, mintha még az a remény is elveszett volna, hogy megért valamit a történtekb l, mintha bizonyossá vált volna, hogy erre nincs és nem is lesz semmiféle magyarázat. – Rohán! Gaarb állt el tte. Ez a kiáltás magához térítette. Összerezzent. – Maga az, doktor?… Látta? Ki volt az? – Kertelen.

– Micsoda? Lehetetlen… – Egész végig láttam t… – Hogyhogy végig? – Együtt voltam vele – mondta Gaarb természetellenesen nyugodt hangon. Rohán látta szemüvegén a folyosó fényeinek csillogását. – A sivatagi kutatócsoporttal?… – nyögte ki. – Igen. – És mi történt vele? – Gallagher kit zte a szeizmikus kutatás helyét… Kanyargós, kis sziklaszorosok útveszt jébe jutottunk – mondta lassan Gaarb, mintha nem is neki, hanem saját magának próbálná pontosan felidézni a történteket. – Szerves eredet , puha k zetek vannak itt, melyeket kivájt a víz, csupa barlang meg üreg, a lánctalpasokat fent kellett hagynunk… Szorosan felzárkózva haladtunk, tizenegyen voltunk. A ferrométerek nagyobb mennyiség vas jelenlétét mutatták: keresni kezdtük. Kertelen arra gondolt, hogy itt valamilyen gépek vannak elrejtve… – Igen, nekem is mondott ilyesmit… És aztán? – Az egyik üregben, melynek fala teljesen sima, az iszap alatt – sztalaktitok és sztalagmitok is vannak ott – automataféleségeket talált. – Igazán? – Igen, de nem olyant, amilyenre maga gondol. Teljesen elkorhadt már az egész, pedig nem a rozsda tette tönkre, valamilyen nem rozsdásodó ötvözetb l van, de mégis teljesen szétmaródott, félig elhamvadt, egyszóval: tiszta roncs. – Talán mégsem… – De bizony, mert ez az automata nem kevesebb, mint háromszázezer éves… – Ezt honnan tudja? – A masina tetején, ahogyan párolgott a víz, és lecsöpögött a boltozati sztalaktitokról, kalcit ülepedett le. Gallagher maga is végzett egy-két mérést, hogy felbecsülje a párolgás tempóját az üledék kialakulásának és vastagságának alapján. Háromszázezer éves a legszerényebb számítások szerint is… Egyébként tudja, mihez hasonlít nagyon ez az automata? Azokhoz a romokhoz! – Tehát ez nem is hétköznapi szerkezet… – Nem bizony, ez mozoghatott is, de nem két lábon és nem úgy, mint a rák. Egyébként nem volt id nk utánanézni, mert rögtön ezután… – Mi történt? – Id l id re megszámoltam az embereimet. Én védett voltam, vigyáznom kellett rájuk, ez érthet … No de mindenki álarcban volt, tudja, hogy van az ilyenkor, teljesen egyformák vagyunk, a kezeslábasok sem voltak már különböz szín ek, úgy összekentük magunkat az agyaggal. Egyszer csak észrevettem, hogy hiányzik egy emberem. Mindenkit összetereltem, és keresni kezdtük. Kertelen nagyon megörült a felfedezésnek, és tovább hajtatott… Arra gondoltam, hogy biztosan eltévedt egy oldalágban… Sok ott a zsákutca, de mind rövid, talaja egyenletes, és kit ek a látási viszonyok… Végre el bukkant egy kanyar mögül. Már ilyen állapotban volt. Nygren, aki velünk jött, azt gondolta, talán gutát kapott… – Tulajdonképpen mi baja? – Nincs magánál. Illetve nem is err l van szó. Járni, mozogni tud, de képtelen kapcsolni. Beszédképességét is elvesztette. Hallotta a hangját? – Igen. – Most mintha kissé lehiggadt volna. De eleinte még rosszabbul volt. Senkit sem ismert meg közülünk. Az els pillanatban ez volt a legrettenetesebb. Kertelen, hol bujkál, kiáltottam, meg úgy ment el mellettem, mintha teljesen megsüketült volna, keresztültört rajtunk, és a szorosban felfelé tartott, de olyan furcsa léptekkel, hogy

mindenkiben megfagyott a vér. Egyszóval, mintha kicserélték volna. Hívásunkra nem felelt, tehát üldöz be kellett vennünk. Mi volt ott! A végén aztán meg kellett kötözni, különben nem tudtuk volna visszahozni. – Mit mondanak az orvosok? – Latinul beszélnek, mint mindig, de ennél többet ók sem tudnak. Nygren és Sax a parancsnoknál vannak, ott kérdez sködhet… Gaarb szokása szerint fejét félrehajtva, nehézkes léptekkel távozott. Rohán beszállt a felvonóba, és felment a vezet fülkébe. Ott nem talált senkit, de a térképkabinok el tt elhaladva, a félig nyitott ajtón át meghallotta Sax hangját. Bement. – Mintha teljesen elvesztette volna az emlékezetét. Pontosan olyannak látszik – mondta a neurofiziológus. Háttal állt Rohánnak, és a kezében tartott röntgenfelvételt vizsgálta. Az asztrogátor az íróasztal mögött ült, el tte a nyitott fedélzeti napló hevert, kinyújtott karjával a polcoknak támaszkodott, amelyek tele voltak légmentesen elraktározott csillagtérképekkel. Némán hallgatta Saxot, aki lassan visszacsúsztatta a képet borítójába. – Amnézia. De egészen különleges esete az emlékezet elvesztésének. Nemcsak arra nem emlékszik, hogy ki volt, de elfelejtett beszélni, írni, olvasni; ez már tulajdonképpen több, mint amnézia: ez tökéletes széthullás, a személyiség megsemmisülése. Nem maradt bel le semmi, kivéve egy-két igen primitív, ösztönszer mozgást. Járni és enni tud, de csak ha szájába adják az ételt. Képes megfogni dolgokat, de… – Lát és hall? – Igen. Kétségtelenül. De fogalma sincs arról, mit lát. Nem különbözteti meg az embereket a tárgyaktól. – Reflexek? – Rendesek. Ez központi ügy. – Központi? – Igen. Agyközponti. Egyébként emlékezetének még nyomai sincsenek. – Tehát az a Kondoron talált ember… – Igen. Ebben biztos vagyok. Ugyanaz az eset. – Láttam egyszer már valami hasonlót… – mondta az asztrogátor egészen halkan, szinte suttogva. Rohánra pillantott, de mintha észre sem vette volna. – Az rben történt… – Á, tudom! Hogy el bb nem jutott az eszembe! – szakította félbe izgatottan a neurofiziológus. – Amnézia, mágneses ütés következtében… – Igen. – Még nem láttam ilyen esetet. Csak elméletileg ismerem a fogalmat. Ez akkor volt, amikor egyszer nagy sebességgel haladtak át er s mágneses mez n? – Igen. Azaz… sajátos körülmények között. Nem is a térer sség a legfontosabb tényez , hanem az, hogy mennyi a gradiense, és milyen hirtelen áll be a változás. Ha nagy gradiensek vannak az rben, és ugrásszer en viselkednek – a m szerek már nagy távolságból észlelik ket. Azel tt ilyen eszközeink nem voltak… – Igaz, igaz… – ismételte az orvos. – Ammerhatten majmokon és macskákon végzett ilyen kísérleteket. Irtózatos erej mágneses mez k hatása alávetette ket, amíg csak el nem vesztették emlékezetüket… – Hogyne, mert hiszen ennek van valami köze az agy elektromos serkentéséhez is… – De ebben az esetben – töprengett hangosan Sax – Gaarb jelentésén kívül összes emberének tanúvallomása is birtokunkban van. Veszedelmesen er s mágneses mez … de hiszen akkor több százezer gauss is meglehet… – Több százezer még nem is sok. Millió és millió – mondta szárazon az asztrogátor. Csak most állapodott meg a tekintete Rohánon. – Jöjjön csak nyugodtan, és csukja be az ajtót. – Millió és millió?! És a hajó m szerei nem jeleztek volna ilyen er s mez t?

– Az attól függ – felelt Horpach. – Ha nagyon kis térben összpontosul, vagy ha olyan terjedelme lenne, mint ennek a glóbusnak, és ha kívülr l árnyékolja valami… – Egyszóval, mintha gigászi méret Kertelen?

elektromágnes sarkai közé dugta volna a fejét

– Még az sem lett volna baj. A mez nek meghatározott rezgésszámmal kell oszcillálnia. – De ott nem volt semmiféle mágnes, semmiféle gép, kivéve azokat a rozsdás roncsokat – semmi, csak vízmosta sziklaszorosok, kavicshegyek és homok… – És barlangok – vetette közbe könnyedén, szinte közömbösen Horpach. – És barlangok… talán arra gondol, hogy valaki behúzta egy ilyen üregbe, és ott mágnes lett volna? Ki van zárva, hiszen… – Akkor hogyan magyarázza? – kérdezte a parancsnok olyan szenvtelenül, mintha untatta volna a beszélgetés. Az orvos hallgatott. Éjjel három óra negyven perckor riadójelek szirénázó hangja töltötte be a Legy zhetetlen minden szintjét. Az emberek felpattantak ágyukból, és miközben úgy szitkozódtak, mint a zápores , futás közben öltözködve rohantak rhelyükre. Öt perccel az els cseng csörömpölés után Rohán már az irányítófülkében volt. Az asztrogátort még nem találta ott. Odaugrott a legnagyobb képerny höz. A szurokfekete éjszakát keleten fehér felvillanások sz tték át, mintha valamelyik radiáns fel l meteorraj zúdulna a rakétára. Az er teret ellen rz m szerekre pillantott. maga programozta be az automatákat, tehát nem reagálhattak sem es re, sem homokviharra. El repült valami a sötétségbe burkolózó sivatagból, és lángoló gyöngyfüzérekre fröccsent szét, lövedékei az er tér felületére hullottak, és titokzatos szilánkjai hol parabolaszer pályán tüzes csíkot húzva pattantak le róla, míg fényük lassan elenyészett, hol pedig lecsúsztak az er tér domború kupolája mentén. A homokbuckák csúcsai egy pillanatra el villantak a sötétségb l, majd ismét elt ntek, lustán rezegtek a mutatók – aránylag nem volt nagy a Dirac-emitterek által felhasznált er mennyiség, amellyel ezt a titokzatos bombázást visszaverték. Rohán éppen akkor hallotta meg háta mögött a parancsnok lépteit, amikor a színképelemz készülék mutatóinak állását kezdte vizsgálni. – Nikkel, vas, mangán, berill, titán – olvasta le a világító számlapról a mellette álló asztrogátor. – Sokat adnék, ha tudnám, mi ez. – Fémrészecskees nagyméret ek…

– mondta lassan Rohán. – A kisülésekb l ítélve, nem lehetnek

– Szívesen megnézném megkockáztathatjuk?

ket közelebbr l… – dünnyögte a parancsnok. – Mit gondol,

– Kapcsoljuk ki a teret? – Igen. A másodperc töredékéig. Egy-kett behullana a körbe, a többit viszont kirekesztenénk, amikor újból bekapcsoljuk az er teret… Rohán sokáig nem válaszolt. – Üsse k , megpróbálhatjuk – szólalt meg végül habozva. De még miel tt a kapcsolóasztalhoz ért volna a parancsnok, a fényes nyüzsgés – éppen olyan hirtelen, mint ahogyan jött – elt nt, s rájuk zuhant az a sötét éjszaka, amelyet csak a galaktika központi csillagtársulásaitól távot kering , holdtalan bolygók ismernek. – Nem sikerült elkapnunk ket – morogta Horpach. Még sokáig pihent keze a kapcsolón, majd könnyedén biccentett Rohánnak, és kiment. Minden szintet betöltöttek a riadó lefújását jelz , jajongó szirénahangok. Rohán felsóhajtott, még egyszer a koromsötét képerny kre pillantott, majd elment aludni.

A felh Már kezdték megszokni a bolygót – egyhangú, sivatagos tájait, a természetellenesen világos felh foszlányok elmosódott árnyékait, a nappal is ragyogó, er s fény csillagokat. Megszokták a kerekek és az emberi léptek alatt csikorgó homokot, a lomha, vörös napot, amelynek ereje meg sem közelítette a földiét, úgyhogy, ha az ember hátat fordított neki, melegség helyett csak néma jelenlétét lehetett érezni. Reggelenként a csapatok kivonultak a megjelölt munkahelyekre, ormótlan bárkákhoz hasonló imbolygással t ntek el az energorobotok a homokbuckák között, leülepedett a porfelh , és a Legy zhetetlennél maradtak arról beszélgettek, mi lesz ebédre, meg hogy mit mondott a radaros fedélzetmester a híradósnak, vagy megpróbálták emlékezetükbe idézni annak a gyakorlott pilótának a nevét, aki baleset következtében fél lábát elvesztette a Terra-5 navigációs m holdon hat évvel ezel tt. Üres kannákon ülve társalogtak a hajó törzse alatt, melynek árnyéka úgy forgott lassan körbe, mint egy óriási napóra mutatója, amíg annyira meg nem nyúlt, hogy már az energorobotok vonalát érintette. Attól kezdve egymás után tápászkodtak fel, és kiálltak figyelni, mikor jönnek vissza a többiek. Azok pedig alighogy megérkeztek, fáradtan és éhesen roskadtak le, szinte nyoma sem volt rajtuk annak a láznak, amely a ”város” fémroncsai között folytatott munka közben lobogott bennük. Egy hét elteltével a Kondor munkacsapata sem hozott szenzációs újdonságokat, mint eleinte, bár még azok a szenzációk sem jelentettek többet, mint hogy sikerült azonosítaniuk egy ember földi maradványait, amelyeket aztán ideszállítottak a Kondorról, és gondosan becsomagoltak. (Nem lehet másképpen nevezni ezt az eljárást, amikor is az itt talált tetemeket gondos munkával légmentesen záródó tartályokba helyezték, amelyek aztán a hajófenékre vándoroltak.) Ez a munka is, amely az els napokban olyan borzasztónak látszott, kés bb megszokottá vált. Annyira megszokottá, hogy a Kondor helyiségeiben matató emberek, akik újra és újra átfésülték a homokot a hajófar körül, a kezdeti lelkesedés helyett olyan fáradtságot éreztek, mintha elfelejtették volna, mi történt a Kondor legénységével, és nevetséges apróságok gy jtögetésével szórakoztak, melyekr l senki sem tudta, kié lehettek valaha. Így hát, mivel nem találtak olyan dokumentumokat, melyek a titokra fényt derítettek volna, összeszedtek mindent, ócska harmonikától a kínai nyelv keresztrejtvényig, s ezek a tárgyak, miközben lassan lekopott róluk az eredetükhöz tapadó titokzatosság máza, kézr l kézre jártak, és a legénység közös tulajdonába mentek át. Rohán, aki sohasem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, egy hét elteltével éppen úgy viselkedett, mint a többiek. Csak nagy néha, mikor egyedül volt, ötlött fel benne a kérdés: miért is van itt tulajdonképpen, és akkor úgy érezte, hogy egész tevékenységük, egész lázas igyekezetük, a bonyolult kutatások, átvilágítási eljárások, a talajminták gy jtése, a különböz k zetrétegek furkálása, amelyeket még nehézkesebbé tett a III. fokozat szigorúsága (az er terek nyitogatása és csukogatása, a pontosan kiszámított l távolságú lézerpisztolyokkal való felfegyverkezés, az állandó optikai ellen rzés, a szüntelen számolgatás, a több csatornás híradólánc), érezte, hogy mindez csak nagy önámítás, hogy végeredményben csak újabb balesetre várnak, újabb szerencsétlenségre, és megpróbálják elhitetni magukkal, hogy nem így van. Kezdetben minden reggel összegy ltek az emberek a Legy zhetetlen tábori kórháza el tt, hogy érdekl djenek Kertelen állapota fel l. Nem is annyira a titokzatos támadás áldozatának tekintették, mint inkább valamilyen nem is emberi lénynek, csudabogárnak, nem maguk közül valónak, mintha hittek volna mindenféle fantasztikus mesében, és lehetségesnek tartották volna, hogy a bolygó gonosz ellenséges er i szörnyeteggé varázsolták egyik társukat. Kertelen valójában csak nyomorék volt; kiderült ugyanis, hogy agya, akár az újszülött gyereké, érintetlen és tiszta, de befogadóképes. Az orvosok nekiálltak hát, és Kertelen újból beszélni tanult, éppen úgy, mint a kisgyermek; a kórteremb l nem állati nyöszörgés sz dött ki többé, de ez a ”beszéd” mégis rettenetes volt, mert a feln tt ember torkát egy csecsem értelmetlen g gicsélése hagyta el. Egy hét elteltével Kertelen mondogatni kezdte az els szótagokat, felismerte az orvosokat, bár még nem tudta nevükön szólítani

ket. Úgy a második hét elején az iránta tanúsított érdekl dés lohadni kezdett, annyival is inkább, mert az orvosok kijelentették, hogy úgysem fog tudni semmit sem mondani a baleset körülményeir l, még ha teljesen talpra áll is, jobban mondva, amikor majd véget ér ez a szokatlan ”gyereknevelés”. Eközben rendes kerékvágásban haladtak a munkálatok. Szépen gy ltek a ”város” térképei, amelyek a ”bozótpiramis”-építmények részleteit ábrázolták, bár rendeltetésük továbbra is homályos volt. Az asztrogátor belátta, hogy a Kondorral kapcsolatos további kutatásoknak nem lenne sok értelmük, és felfüggesztette ket. Magát a hajót ott kellett hagyniuk, mert burkolatának kijavítására nem vállalkoztak a mérnökök, különösen annyi munkával a nyakukon. Ezért csak néhány energorobotot, szállítóautomatát és légpárnás siklót, valamint különféle berendezéseket költöztettek át a Legy zhetetlenhez, a hajóroncsot pedig – mert alapos kifosztása után tulajdonképpen roncs lett bel le – gondosan bezárták, s azzal vigasztalták magukat, hogy majd egy következ expedíció, vagy talán még az övék, sikeresen visszajuttatja a honi kiköt be. Ekkor Horpach északra dobta át a Kondor csapatát, mely Regnar csoportjához hasonlóan Gallagher embereihez csatlakozott: így Rohán lett a kutatások f irányítója, s ezért csak rövid id re (és nem is mindennap) hagyhatta el a Legy zhetetlen körzetét. A föld alatti források által kivájt sziklaszorosokban mindkét csoport különös dolgokra bukkant. Az üledékes iszaprétegekkel egy ismeretlen vörösesfekete anyag rétegei váltakoztak, mely nem bizonyult sem geológiai, sem planetáris eredet nek. A szakemberek nem tudtak mit kezdeni vele. Olyan volt az egész, mintha az si bazaltalapra, a bolygó kérgének aljzatára néhány millió évvel ezel tt rengeteg fémszilánkot vagy egyszer en csak fémes eredet hulladékot teregettek volna; gondoltak arra is, hogy óriási vas- és nikkelmeteor robbant szét a Regis légkörébe érve, és lánges kíséretében olvadt össze az srégi sziklával, de ezt a feltételezést hamar elvetették. Ezek a fémrészek aztán lassacskán oxidálódtak, kémiai reakcióra léptek környezetükkel, és végül barnásfekete–bíborvörös színezet üledékrétegekké alakultak át. Az eddigi feltáró vágatok fokozatosan olyan talajrétegekbe értek, melyeknek sajátos geológiai felépítése még tapasztalt planetológus számára is nagy fejtörést okozott volna. Amikor aztán a több mint egymilliárd éves bazalthoz fúrtak kutat, kiderült, hogy a rárétegz dött k zetekben az er sen el rehaladott újrakristályosodás ellenére is szerves szén mutatható ki. Rögtön arra gondoltak, hogy itt valamikor tengerfenék volt. De a valódi szén rétegeiben már több olyan növényfajta lenyomatát fedezték fel, amelyek csak szárazon tudtak vegetálni. A bolygó szárazföldi szervezeteinek listája egyre gyarapodott és tökéletesedett. Már ismeretes volt el ttük, hogy háromszázmillió évvel ezel tt az itteni dzsungeleket shüll k népesítették be. Az egyik sállat gerincoszlopának és elszarusodott állkapcsának maradványai láttán a tudósok örömmámorban úsztak, ám a legénység többi része nem osztozott lelkesedésükben. Mintha a szárazföldi fejl dés két szakaszban játszódott volna le: az él világ els alkonya körülbelül százmillió évvel ezel tti id szakra esett; akkor er szakos küls hatás, valószín leg a közeli nova felrobbanása következtében kipusztultak a növények és állatok. Aztán mégis feltámadt az élet, és új formákban indult virágzásnak, bár az igazat megvallva, a pontosabb osztályozást a leletek állapota és gyér száma lehetetlenné tette. A bolygón sohasem alakultak ki eml sökhöz hasonló él szervezetek. Kilencvenmillió év múlva bekövetkezett a második csillagrobbanás, de most már nagyobb távolságban; nyomait elemi izotópok alakjában sikerült felfedezni. Hozzávet leges számítások szerint a kozmikus sugárzás akkori er ssége nem volt a bolygón olyan nagy, hogy hullahegyek maradtak volna utána. Annál érthetetlenebb volt, hogy attól kezdve a növényi és állati leletek egyre ritkábban fordultak el a fiatalabb zetrétegekben. Viszont egyre nagyobb mennyiségben találtak ilyen ”sajtolt iszapot”, antimon-szulfidokat, molibdén- és vas-oxidokat, nikkelsókat, kobaltot és titánt.

Ezek a hat-nyolcmillió éves, aránylag vékony fémrétegek helyenként nagy er sség radioaktív gócokat tartalmaztak, de ez a radioaktivitás fiatal volt a bolygó hosszú múltjához képest. Következésképpen arra lehetett gondolni, hogy abban a bizonyos id szakban er s, de csak egyes helyeken el forduló nukleáris reakciósorozatot idézett el valami, s ennek termékei ”fémiszapokban” ülepedtek le. Elvetették a ”radioaktív vasmeteor” hipotézisét és más, egészen fantasztikus feltételezéseket is, amelyek e ”melegen sugárzó” különös gócok és a Lant bolygórendszerének katasztrófája, civilizációjának pusztulása között próbáltak kapcsolatot teremteni. Arra is gondoltak ugyanis, hogy a Regis-III. meghódítására tett kísérletek közben atomháború robbant ki a veszélyeztetett bolygórendszerb l érkez hajók között. De így sem tudták megmagyarázni a fémrétegek különös méreteit, mert a próbafúrások folyamán más, távol es vidékeken is találkoztak velük. Mindenesetre megcáfolhatatlannak látszott az az éppen annyira rejtélyes, mint nyilvánvaló tény, hogy az élet pontosan akkor- néhány millió évvel ezel tt – sz nt meg a bolygó szárazföldjein, amikor a fémrétegek keletkeztek. Az él szervezeteket nem radioaktív tevékenység semmisítette meg: a teljes sugárzásmennyiséget átszámították nukleáris robbanások egyenértékeire, amelyek alig tettek ki húsz-harminc megatonnát, ez százezer évekre elosztva természetesen nem jelenthetett olyan robbanásokat (ha egyáltalán atomrobbanások voltak, s nem más magreakciók), hogy komolyan fenyegethették volna a biológiai formák fejl dését. A tudósok arra gyanakodtak, hogy a ”város” romjai és a fémüledékek között valamilyen kapcsolatnak kell lennie, s ezért további kutatásokat javasoltak. Ez persze rengeteg nehézségbe ütközött, mivel a feltárási munkálatok hatalmas földtömegek megmozgatását követelték. Az egyetlen kézenfekv megoldás a tárna lett volna, de a föld alatt dolgozó embereket már nem védték volna az er terek. A munkálatok folytatását az tette lehet vé, hogy huszonkét méter mélyen, egy vasoxidokban b velked rétegben különös formájú, rozsdás fémhulladékokra bukkantak, amelyek mikroszkopikus gépezetek korrózió marta, darabokra esett alkatrészeire emlékeztettek. A leszállástól számított tizenkilencedik napon a bolygón eddig még soha nem látott, hatalmas, sötét felh gomolyok érkeztek arra a vidékre, ahol a bányászcsapatok dolgoztak. Délután felé kitört a vihar, amely az elektromos kisülések hevessége szempontjából jóval túltett a földi viharokon. A sziklát és az égboltot szakadatlanul csapkodó villámok függönye kötötte össze. A megáradt vizek a kanyargós sziklaszorosok között zubogtak, s elöntéssel fenyegették az újonnan vájt járatokat. Az embereknek ki kellett jönniük, és az automatákkal együtt az er tér f kupolája alatt húzták meg magukat, amelynek kilométeres hosszúságú villámok ostromát kellett állnia. A vihar lassan nyugat felé vonult, és villámoktól átsz tt, fekete fala az óceán horizontjára ereszkedett. A Legy zhetetlenre visszatér bányamunkások útközben rengeteg apró, fekete fémcseppecskét találtak a homokban. A hírhedt ”legyek”-kel azonosították ket. Óvatosan szedtek bel lük, és a hajóra vitték ket, ahol a tudósok nagy érdekl déssel foglalkoztak velük, de egy szóval sem mondták, hogy rovarok maradványai lennének. Megtartották az elmaradhatatlan szakmai értekezletet, amelyen többször heves vitában törtek ki. Végül úgy döntöttek, hogy expedíciót küldenek északkeletre, túl a kanyargós sziklaszorosokon és a vasvegyülettelepeken, mert a Kondor járm veinek hernyótalpain sok figyelemre méltó ásványdarabkát fedeztek fel, amelyekkel az eddig átkutatott területeken még nem találkoztak. A rákövetkez napon Regnar vezetésével indult útnak az energorobotokkal, a Kondor cammogó antivet jével, szállítóautomatákkal és robotokkal kit en felszerelt menetoszlop. A robotok közül tizenkét arktánt automatikus kotró- és fúróberendezésekkel láttak el. Az expedíció huszonkét tagján kívül a gépek oxigén-, élelmiszer- és nukleárisüzemanyag-készleteket is szállítottak. A hajóval állandó rádiós és televíziós kapcsolatuk volt, amíg a bolygó domború széle el nem vágta az egyenes vonalban terjed ultrarövid hullámok útját. Akkor a Legy zhetetlen l állandó pályán mozgó, automata televíziós közvetít állomást l ttek fel, amely a további vételt is lehet vé tette. A menetoszlop egész nap mozgásban volt. Éjszakára a kocsik védelmi vonalba rendez dtek,

és er térövezettel vették körül magukat, másnap pedig tovább folytatták útjukat. Délután Regnar közölte Rohánnal, hogy megáll néhány rom lábánál – amelyeket egy kis, lapos kráter közepén a homok csaknem teljesen betemetett –, mert közelebbr l is meg szeretné nézni ket. Egy óra múlva a rádióvétel min sége állandó és er s zavarás következtében romlani kezdett. A híradótechnikusok ezért rövidebb hullámsávra álltak át, ahol jobb volt a vétel. Nem sokkal azután, hogy a kelet felé vonuló vihar mennydörgései alábbhagytak (keleten dolgozott az expedíció is), a kapcsolat hirtelen megszakadt. A vétel teljes megsz nését tucatnyi, egyre er söd fading el zte meg, a legfurcsább mégis a televíziós kép egyidej rosszabbodása volt, pedig ez nem függött az ionoszféra állapotától, mert atmoszférán kívüli m hold továbbította. Egy órakor az összeköttetés teljesen megszakadt. A technikusok, de még a segítségül hívott fizikusok is értetlenül álltak a jelenség el tt. Mintha valahol a sivatagban fémfal emelkedett volna, hogy elvágja a Legy zhetetlen l 170 kilométer távolságban lev csoportot. Rohán, aki mindvégig az asztrogátor mellett tartózkodott, észrevette, hogy a parancsnok nyugtalankodik. Kezdetben maga nem talált okot az aggodalomra. Arra gondolt, hogy ez a sajátos árnyékoló hatás éppen az expedíció útirányát követ viharfelh nek tulajdonítható. A fizikusok viszont kételkedtek abban, hogy a légkörben ilyen vastag ionizált réteg jöhet létre. Úgy hat óra felé, mikor a vihar már lecsendesedett, de a kapcsolat még nem állt helyre, miután a szünet nélkül ismételt hívójelekre egyszer sem érkezett válasz, Horpach két, repül csészealjhoz hasonló felderít gépet küldött a helyszínre. Az egyik néhány száz méterrel a sivatag felett repült, a másik viszont négy kilométer magasra emelkedett, hogy az els nek televíziós közvetít állomása lehessen. Rohán, az asztrogátor, Gralev és még jó néhány ember, köztük Ballmin és Sax is, az irányítófülke f képerny je el tt állt, itt közvetlenül megfigyelhettek mindent, ami az els gép pilótájának látómezejébe került. A mélyfekete árnyékkal kitöltött, kanyargós sziklaszurdokok övezetén túl sivatag terült el, végtelen homokbucka-vonulatokkal, amelyek most feketés csíkoknak látszottak, mert a nap éppen lemen félben volt. Ebben a ferde megvilágításban a táj különösen komor jelleget öltött, az alacsonyan sikló gép alatt id nként kisebb kráterek t ntek fel, betemette ket a homok. Néhányat csak a századok óta kialudt vulkán központi kúpja révén lehetett észrevenni. A terep lassan megemelkedett, és egyre változatosabb lett. A homoktengerb l magas sziklagerincek váltak ki. különös, töredezett, csonka láncrendszerekben. A magányos sziklatuskók szétesett rhajókra vagy óriási szobrokra emlékeztettek. A sziklavonulatok lejt it szakadékok határozott vonala jelezte, melyeket apró kúpok pettyeztek. Majd a homok végérvényesen elt nt, helyét meredek szikla- és k torlaszokkal tarkított, vad vidék foglalta el. Itt is, ott is messzir l patakoknak látszó árkok kanyarogtak, a bolygó kérgének tektonikus törései. A vidék holdbeli tájra emlékeztetett. Ekkor megromlott a televíziós vétel, amelynek els jelei a kép remegésében és id szakos eltolódásában nyilvánultak meg. Parancsot adtak az emissziós er növelésére, de a látási viszonyokat ez sem javította meg tartósan. Ett l kezdve a fehéres szín sziklákat egyre sötétebbek váltották fel. A magasba tör , barnás árnyalatú hegycsúcsokon, melyek lassan kikerültek a látómez l, baljós, fémes fény játszadozott; s mintha a puszta kövön s , de halott növényzet tenyészne, mindenhol bársonyos, fekete foltok váltak ki. Ekkor szólalt meg az els géppel összekapcsolt rádióvev . A pilóta azt kiáltotta, hogy hallja az automatikus helyzetmeghatározók hangját, amelyekkel az expedíció vezet járm vét szerelték fel. De az rhajó irányítófülkéjében állók csak a pilóta halk, szinte elhaló hangját hallották, amint Regnar csoportját hívja. A nap már egészen alacsonyan járt. Vérvörös fényében fekete, felh szer en gomolygó fal t nt el , amely a sziklák szintjét l számítva ezerméteres magasságot ért el. Abból, ami mögötte volt, semmi sem látszott. Ha nem mozgott volna lassú, megfontoltan imbolygó gomolygással, különös hegyvonulatnak is lehetett volna nézni ezt a hol tintasötétség , hol fémes, skarlátlila színben játszó feketeséget. Ahol a nap sugarai rést ütöttek rajta, egy

pillanatra titokzatos csillogás cikázott fel mélyében, mintha fekete jégkristályok vadul szikrázó rajai kavarogtak volna benne. Az els pillanatban az volt a néz k érzése, hogy a felh siklik a repül gép felé, de ez optikai csalódás volt. A repül csészealj közeledett egyenletes sebességgel a különös akadály felé. – TL-4 hívja a bázist. Rámenjek-e a felh re? Vétel! – hangzott fel a pilóta fojtott hangja. Az asztrogátor a másodperc töredéke alatt válaszolt: – Egyes hívja TL-4-et, álljanak meg a felh el tt! – TL-4 hívja a bázist, megállok – felelte rögtön a pilóta, és Rohánnak úgy tetszett, hogy megkönnyebbülés csendül ki szavaiból. Már alig néhány száz méter választotta el a gépet a rendkívüli jelenségt l, amely szélesen kiterjedve, majdnem az egész látóhatárt eltakarta. Most az egész képerny t ennek a fantasztikus – hiszen függ leges – tengernek óriási szénfekete felülete takarta el. A gépek állni látszottak hozzá képest, de hirtelen, még miel tt akárki is felocsúdhatott volna, a nehézkesen hullámzó tömeg hosszú, terjeng s ködoszlopokat lövellt ki magából, amelyek elhomályosították a képerny t. A kép ezzel egyidej leg megtört, remegni kezdett, és egyre gyengül kisülések szövedékévé alakult át. – TL-4, TL-4! – hívta a híradós. – Itt TL-8 hívja a bázist, adjak-e képet, vétel! – Bázis a TL-8-hoz, adjon képet! A képerny kuszán vibráló fekete csíkokkal telt meg. Az el bbi képet mutatta, de most négy kilométeres magasságból. Látták, amint a felh hosszan elnyúló, s tömege úgy terpeszkedik rá egy hegyoldalra, mintha el akarná vágni a hozzá vezet utat. Tömege lustán mozgott, szélei mintha félfolyékony állapotban lev anyagból lettek volna, de az els gépet, amelyet az imént kebelezett be, nem sikerült megpillantani. – Bázis hívja TL-8-at, hallja TL-4-et? Vétel! – TL-8 bázisnak, nem hallom. Átállok az interferenciasávra. Figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4, TL-4! – hallották a pilóta hangját. – TL-4 nem felel, átállok az infravörös sávra, figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4 nem felel, megpróbálom a radarral bemérni a felh t… Az elsötétített irányítóteremben mindenki lélegzet-visszafojtva állt, szinte megkövültek a várakozásban. A képerny n vibráló gyenge kép nem változott, a sziklagerinc úgy emelkedett ki a feketeségtengerb l, mint egy tintaszín óceánba merül sziget. Magasan az égen arannyal átsz tt bárányfelh k vonultak, a napkorong már a látóhatár szélét érintette, néhány percen belül várható volt a sötétedés. – TL-8 hívja a bázist – jelentkezett ismét a pilóta, hangja mintha elváltozott volna az alatt a néhány másodperc alatt, amely utolsó jelentkezése óta eltelt. – A radar tömör fémr l ver dik vissza, vétel! – Bázis hívja TL-8-at, alakítsd át a radart televíziós képpé, vétel! A képerny elsötétedett, kihunyt, egy pillanatig fehér fény izzott rajta, aztán zöldbe váltott át, és milliárdnyi remeg pontban sziporkázott. – Ez a felh vasból van – mondta valaki, vagy inkább csak lehelte Rohán háta mögött. – Jazon! – kiáltott az asztrogátor. – Itt van Jazon?! – Jelen! – verg dött át a többiek sorfalán a nukleonszakért . – Felmelegíthetem ezt egy kicsit?… – kérdezte hidegvérrel az asztrogátor a képerny re mutatva, és mindenki azonnal megértette. Jazon húzódozva válaszolt: – Értesíteni kellene TL-4-et, hogy maximálisra állítsa az er térgömbjét… – Ne butáskodjon, Jazon! Nincs összeköttetésem… – Négyezer fokig… egy kis kockázattal… – Köszönöm! Blaar, mikrofont! Egyes számú hívja TL-8-at, irányítson lézereket a felh re, mérsékelt er vel, trillió ergig az epicentrumban, folytonos tüzelés a tet ponti szög mentén!

– TL-8, folyamatos t z trillió ergig az epicentrumban – ismételte rögtön a pilóta, majd egy másodpercig semmi sem történt. Aztán nagy villanás, és a középs felh gomoly, amely a képerny alsó részét teljesen kitöltötte, színt váltott. El ször mintegy szétken dött, aztán elvörösödött és felforrt; lángfalú örvényként kavargott, amely szinte beszívta magába a szomszédos felh nyúlványokat. Hirtelen ez a mozgás félbeszakadt, a felh óriási gy formára nyílt szét, és az így adódott ”ablakon” belátás nyílt a rendezetlen összevisszaságban hever sziklákra, csak finom fekete por vagy inkább pernye szálldosott még a leveg ben. – Egyes hívja TL-8-at, menjen le a tüzelés maximális hatóerejének vonalára! A pilóta megismételte a parancsot. A felh nyugtalanul gomolygott a rés körül, és megpróbálta nyúlványaival betölteni, de valahányszor lesújtott kitüremked szegélyére a vakító fény t zsugár, visszahúzta ket. Ez így ment néhány percig. De nem lehetett sokáig folytatni a játékot. Az asztrogátor nem mert az antivet teljes erejével lesújtani a felh re, mert valahol benne bujkált a másik gép. Rohán kitalálta, mire számított Horpach: abban reménykedett, hogy a másik repül nek sikerül a megtisztított térbe jutnia. De még mindig nem bukkant fel. A TL-8 most csaknem mozdulatlanul lebegett, és vakító lézersugarakat l dözött a fekete kör forrongó peremébe. Az égbolt elég világos volt még felette, de a gép alatt lassan árnyék borult a sziklákra. A nap lenyugodott. A völgyben fokozatosan leszálló alkonyat ördögi fényben tündökölt. Mintha kitör ben lev vulkán torkába néztek volna a felette gomolygó füstön át, olyan piszkosvörös, remeg fátyol lepte be az egész látómez t. Most csak a lassan s söd homály látszott, melynek mélyében z tombolt és fortyogott. A titokzatos anyagból álló felh megtámadta a bekebelezett gépet, és rettenetes izzással égett a repül t övez er térburokban. Rohán az asztrogátorra pillantott, aki k vé meredve állott, a t z imbolygó visszfénye játszott kifejezéstelen arcán. A fekete kavargás és a benne dúló t zvész, amely olykorolykor oldalra is csapdosott lángnyelveivel, a képerny egész középs részét elfoglalta. A távolban látható, magas sziklacsúcsot bíborfénnyel árasztották el a hideg, vörös nap utolsó sugarai, s most kimondhatatlanul földivé tették a tájat. Annál valószín tlenebb volt a felh belsejében lejátszódó esemény látványa. Rohán várt; az asztrogátor arca semmit sem árult el. Pedig határoznia kellett: vagy a másik segítségére küldi a fels gépet, vagy sorsára hagyja, és megparancsolja a felderít nek, hogy repüljön tovább északkeleti irányba. Hirtelen váratlan dolog történt. Vagy a felh be került alsó gép pilótája vesztette el a fejét, vagy magától romlott el valamilyen berendezés, elég az hozzá, hogy a fekete örvénybe vakító középpontú fény hasított, a felh szétfröcskölt a szélrózsa minden irányába a robbanástól, s a TL-8-at úgy megdobta a légnyomás óriási ereje, hogy hintázásával egy ütemre kezdett táncolni a televíziós kép is. Aztán a feketeség visszaszivárgott, összeállt, és mindent eltakart. Az asztrogátor el rehajolt, és olyan halkan, hogy Rohán nem érthette, mondott valamit a mikrofonoknál ül híradósnak, de az utóbbi csaknem kiáltva rögtön megismételte: – Antilöveget készíts! Teljes er l, a felh re folytonos tüzelés! A pilóta megismételte a parancsot. Abban a pillanatban az egyik technikus, aki az oldalsó képerny n figyelte, hogy mi történik a gép mögött, felkiáltott: – Vigyázat! TL-8! Menj fel! Menj fel! Menj fel! Az eddig még szabadon maradt nyugati oldal fel l egy orkán sebességével száguldó fekete felleg örvénylett el . Egy pillanattal azel tt még a nagy felh egyik szárnya volt, de leszakadt róla, és az irtózatos iramtól megnyúlt csápjaival meredeken felfelé tört. A pilóta még a figyelmeztetés el tt egy ezredmásodperccel felfigyelt a dologra, és gyertyaegyenesen a magasba szökkent, de a felh , fekete oszlopokkal ostromolva az éget, üldöz be vette. Hol egyik, hol másik felh oszlop volt t z alatt, s amikor a legnagyobb, legközelebb es t találat érte, a fekete gomolyag kettévált, még sötétebb lett. Hirtelen az egész kép remegni kezdett. Abban a pillanatban, amikor a felh egy darabja a rádióhullámok útjába került, megrontva a gép és a bázis közötti összeköttetést, a pilóta valószín leg el ször használta

az antianyagvet t. A lövés hatására a bolygó egész légköre egyetlen lángtengerré változott; a nyugaton dereng bíborfény úgy elt nt, mintha szétfújták volna, a zegzugos vonalakban kavargó háborgásból még egy pillanatra kibontakozott a felh és a felette gomolygó füstoszlopok, amelyek felpuffadtak és elfehéredtek, majd egy második, még rettenetesebb robbanás izzó t zes vel árasztotta el a gáz- és g zfelh kben elpárolgó sziklaerd t. Ezt láthatták utoljára, mert a következ pillanatban az egész kép még egyszer megremegett, kisülések szikrái sz tték át, majd elt nt. Csak az üres, fehér képerny vakító fénye ragyogott az elsötétített irányítófülkében, és visszaver dött néz i halálsápadt arcáról. Horpach utasítást adott a rádiósoknak, hogy próbálják meg hívni a két gépet, aztán Rohánnal, Jazonnal és a többiekkel átvonult a szomszédos navigációs fülkébe. – Véleményük szerint mib l van ez a felh ? – kérdezte minden bevezetés nélkül. – Fémrészecskékb l áll. Távirányított, egységes centrumú emulzióféle lehet – mondta Jazon. – Gaarb? – Szerintem is. – Van más elgondolás? Nincs? Annál jobb. FM, melyik szuperkopter van jobb állapotban, a miénk vagy a Kondoré? – Mindkett üzemképes, asztrogátor. De ami engem illet, inkább a miénk mellett döntenék. – Jó. Ha nem tévedek, maga, Rohán, már régóta szeretne kisétálni az er térerny alól… Most alkalma lesz rá. Kap tizennyolc embert, dupla automata felszerelést, nagy hatósugarú lézereket és antilövedékeket… Van még valamink?… (Senki sem válaszolt.) Hát igen, egyel re az antianyagnál még nem találtak fel tökéletesebbet… 4.31-kor indul, vagyis napkeltekor, és megpróbálja felkutatni északkeleten azt a krátert, melyr l utolsó híradásában Regnar beszélt. Ott létrehozza az er teret, és védelme alatt leszáll. Útközben lehet leg a legnagyobb távolságból sújtson le mindenre; semmi bevárás, megfigyelés, kísérlet, semmi takarékoskodás, ne sajnálja az üt er t! Ha összeköttetésünk megsz nne, cselekedjék saját belátása szerint. Ha megtalálta a krátert, szálljon le, kérem, de óvatosan, nehogy a többiek fejére üljön… gondolom, valahol arrafelé lehetnek… Az egész falat beborító térképen a feltételezett pontra bökött. – Ebben a pirossal bekarikázott körzetben. Ez ugyan csak vázlat, de egyel re ennél jobb nincs. – Mit csináljak a leszállás után, asztrogátor? Megkeressem ket? – Ezt magára bízom. Csak ne felejtse el, hogy a leszállás helyét l számított ötven kilométeres körzetben semmit sem szabad célba venni, mert a mi embereink lehetnek mögötte. – Egyetlen földi célpontot sem? – Egyáltalán semmit sem. Eddig a vonalig – az asztrogátor határozott mozdulattal osztotta két részre a térképen ábrázolt területet – bármilyen fegyverrel támadhat. Ett l kezdve csak er térrel védheti magát. Jazon! Mennyit bír ki a szuperkopter er mezeje? – Több mint egymillió atmoszférát négyzetcentiméterenként. – Mi az, hogy ”több mint egymillió”? El akarja nekem adni? Azt kérdeztem, hogy mennyit! Ötmilliót? Húszat? Horpach mindvégig tökéletes nyugalommal beszélt, éppen ezzel a tulajdonságával hatott legjobban a fedélzeten. Jazon zavartan köhécselt. – Kett és félre próbálták ki a mez t… – Ez mindjárt más! Hallotta, Rohán? Ha a felh ennyire megszorítja, meneküljön. Felfelé a legajánlatosabb. Egyébként nem tudok mindent el re kiszámítani… – Órájára nézett. – Az indulástól számított nyolc óra múlva minden hullámsávon hívni fogom. Ha nem sikerül, optikai vagy ”trójai” m holdakkal próbáljuk felvenni a kapcsolatot. Lézerrel fogunk morzézni. Ez eddig mindig eredményes volt. De többre kell felkészülnünk, mint amit eddig

láttunk. Ha a lézerek is csütörtököt mondanak, újabb három óra múlva startol és visszajön. Ha engem nem talál itt… – Ön is el akar menni valahova? – Ne szakítson félbe, Rohán. Nem. Egyáltalán nincs szándékomban kimozdulni innen, de nem t lünk függ minden. Ha én sem leszek itt, térjen bolygó körüli pályára. Csinált már ilyet szuperkopterrel? – Igen, kétszer, a Lant deltáján. – Rendben. Akkor tudja, hogy kicsit bonyolult dolog, de nem lehetetlen. A pályának állandónak kell lennie; pontos adatait még a start el tt Ströhm megadja. Ezen a pályán keringve vár rám 36 óráig. Ha id közben nem jelentkeznék, visszatér a bolygóra. Elrepül a Kondorhoz, és megpróbálja üzemképes állapotba hozni. Tudom, micsoda munka. Még sincs más kilátásunk. Ha csodával határos módon minden sikerül, menjen vissza a Kondorral a támaszpontra, és jelentse a történteket! Van valami kérdése? – Igen. Megpróbálhatok-e kapcsolatba lépni velük: azzal a központtal, amely a felh t irányítja, ha véletlenül sikerülne rábukkannom? – Ezt is magára bízom. Mindenesetre a kockázat is értelmes határok közt mozogjon. Persze semmit sem tudok, de úgy gondolom, hogy ez a bizonyos irányítóközpont nem a bolygó területén van. Ezenkívül létezésér l nem vagyok meggy dve… – Hogy érti ezt? – Az elektromágneses színképtartományt ugyanis állandó rádiós lehallgatással ellen rizzük. Ha valaki sugarak segítségével irányítaná azt a felh t, már régen észleltük volna megfelel jelek formájában. – Talán magában a felh ben van a központ… – Lehetséges. Nem tudom. Jazon, elképzelhet , hogy elektromágnesességt l független távirányítási eszközök létezzenek? – Ha az én véleményem érdekli, akkor nemet kell mondanom. Nincsenek. – Mi az, hogy az ”én véleményem”? Mi érdekelhetne más? – Amit tudok, nem lehet azonosnak venni azzal, ami létezik. Ami létezhet. Mi nem ismerünk ilyen eszközöket. Ez minden. – Telepátiával… – jegyezte meg valaki a hátul állók közül. – Err l a témáról nincs mit mondanom – vetette közbe szárazon Jazon. – Mindenesetre a világmindenség ismert körzetében még nem fedeztek fel ilyesmit. – Uraim, ne vesztegessük az id t medd vitára! Rohán, szedje össze az embereit, és készítse el a szuperkoptert! Az ellipszis alakú pálya adatait Ströhm egy óra múlva szállítja. Ströhm kolléga, ötezres földtávollal számítsa ki az állandó pályát, legyen szíves! – Igenis, asztrogátor! Az asztrogátor benyitott az irányítófülke ajtaján. – Mi újság, Terner? Semmi? – Semmi, asztrogátor. Csak recsegések. Sok elektrosztatikus zörej, más semmi. – Emissziós színképnek semmi nyoma? – Semmi. Vagyis egyik repül csészealj sem használja fegyverét; feladták a harcot – gondolta Rohán. Ha lézersugárral támadnának, vagy akár csak indukciós vet kkel, a Legy zhetetlen szerei több száz kilométer távolságból jeleznék. Rohánt annyira leny gözték a drámai események, hogy eszébe sem jutott nyugtalankodni az asztrogátortól kapott feladat miatt. Egyébként ideje sem lett volna rá. Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét. Ellen riznie kellett a kopter minden berendezését, újabb hajtóanyagtonnákat tölteni bele, felrakni rá a készleteket és a fegyvereket, úgyhogy a megadott id pontra éppen csak készen lettek. A hetventonnás, kétemeletes gép hatalmas porfelh t verve emelkedett a leveg be, és egyenesen

északkeletnek fordult, amikor a vörös napkorong szegélye megjelent a látóhatáron. Rohán rögtön az indulás után tizenöt kilométerre ment fel; a sztratoszférában a legnagyobb sebességgel haladhatott, ezenkívül nagyobb esélye volt arra, hogy elkerülje a fekete felh t. Legalábbis ezt remélte. Lehet, hogy igaza volt vagy talán csak szerencséje, de alig egy óra múlva már le is szálltak a ferde napfényben sütkérez , homok borította kráterbe, melynek mélyén még homály derengett. Amíg a kitóduló forró gázoszlopok homokfelh ket kavartak alattuk, a televíziós operat rök azzal a jelentéssel riasztották a navigációs kabint, hogy a kráter északi részében valami gyanúsat látnak. A nehéz repül szerkezet megállt, és enyhén remegett, mintha láthatatlan rugón himbálózna, s ötszáz méter magásságból részletesen megvizsgálták a jelzett helyet. Az er sít képerny n hamvasvörös háttér el tt apró, derékszög formák látszottak, amelyek mértani pontossággal helyezkedtek el egy nagyobb, acélszürke alakzat körül. Rohán, Gaarb és Ballmin, akik egymás mellett ültek a kormányoknál, egyszerre ismerték fel bennük Regnar expedíciójának járm veit. Késlekedés nélkül leszálltak a közelben, de nem feledkeztek meg az el vigyázatossági rendszabályokról sem. A kopter teleszkópos ”lábai” alig hagyták abba a lassú, rugózó mozgást, máris leeresztették a süllyeszt t, és két felderít gépet küldtek ki mozgó er tér védelme alatt. A kráter belseje csorba szél , nagy lapostányérra emlékeztetett. Közepén a vulkanikus kúpot a láva feketésbarna kérge borította. A mozgó felderít néhány perc alatt tette meg a másfél kilométeres utat – többékevésbé ennyi választotta el ket egymástól. A rádió-összeköttetés kit volt. Rohán Gaarbbal beszélgetett, aki a vezértranszport rben ült. – Vége az emelked nek, mindjárt meglátjuk ket – ismételte néhányszor Gaarb. Egy pillanat múlva felkiáltott: – Megvannak! Látom ket! Majd nyugodtabban: – Úgy látszik, minden rendben. Egy, kett , három, négy… mindegyik gép a helyén; de miért állnak a napon? – És az emberek? Látja ket? – faggatta Rohán idegesen hunyorogva a mikrofon el tt. – Igen. Valami mozog ott… két ember… hopp, még egy… és valaki az árnyékban fekszik… látom ket, Rohán! Hangja eltávolodott. Rohán hallotta, amint odaszól a vezet jének. Válaszul tompa dörej árulkodott arról, hogy füstrakétát l ttek fel. Gaarb hangja visszatért: – Üdvözöljük ket… a füst kicsit zavarja a látást… rögtön eloszlik… Jarg… mi van? Na! Hogy a… Hé! Emberek! Kiáltása egyszerre betöltötte az egész kabint, majd elnémult. Rohán hallotta a motorok elcsendesed berregését, futó lépések zaját, majd a távolban elvesz szólongatást, egykét elmosódó kiáltást, aztán semmi többet. Csend. – Halló! Gaarb! Gaarb! – ismételte zsibbadt ajakkal. Lépések közeledtek a homokon, a hangszóró sercegni kezdett. – Rohán! – lihegte Gaarb megváltozott hangon. – Rohán! Ugyanaz, ami Kertelennel! Eszméletlenek, nem ismernek meg bennünket, nem beszélnek… Rohán, hall engem?! – Hallom… mindenki, kivétel nélkül…? – Azt hiszem… még nem tudom, Jarg és Terner az egyikt l a másikhoz futkos… – Hogyhogy, és az er tér…? – Az er teret kikapcsolták. Nincs. Nem tudom. Úgy látszik, kikapcsolták. – Összecsapás nyomai? – Nincs, semmi. A gépek állnak, teljesen épek, sértetlenek; k pedig fekszenek, üldögélnek, hiába rázogatja ket az ember. Hát ez meg? Csak nem?! Rohán elmosódott hangokkal vegyes nyöszörgést hallott. Összeszorította száját, de nem tudta legy zni az egész belsejét görcsbe rántó émelygést.

– Egek, hisz ez Gralev! – harsant fel Gaarb kiáltása. – Gralev! Ember! Nem ismersz meg? Feler sített lélegzete hirtelen betöltötte a kabint. – is… – sóhajtotta. Egy pillanatig hallgatott, mintha er t gy jtött volna. – Rohán… nem tudom, boldogulunk-e segítség nélkül… El kell vinnünk ket innen. Küldjön még embereket… – Azonnal! Egy óra múlva a szuperkopter fémtörzse alatt állt meg a lehangoló menet. Az expedíció huszonkét emberéb l csak tizennyolc maradt; négyük sorsa ismeretlen volt. Többségük ellenkezés nélkül hagyta magát elvitetni, de ötüket er nek erejével kellett elrángatni onnan, ahol találták ket. A hordágyak a kopter alsó fedélzetén rögtönzött kórházba vándoroltak. A többi tizenhárom, ijeszt en elváltozott arckifejezés embert külön helyiségbe cipelték, ahol ellenállás nélkül, önként hagyták magukat lefektetni az ágyakra. Ruhájukat, cip jüket úgy kellett lehámozni róluk, mert egyedül olyan elesettek voltak, mint egy csecsem . Rohán, aki a jelenet néma tanújaként állt az ágysorok közti kis folyosón, megfigyelte, hogy míg a lefektetettek többsége tétlen mozdulatlanságba merevedik, néhányan – azok, akiket er vel kellett idehozni – természetellenes hangon sírnak és jajveszékelnek. Gondoskodott orvosi felügyeletr l, majd pedig az egész gépparkot bevetette az elt ntek felkutatására. Most szinte dúskált a gépekben, mert az otthagyott járm veket is beindították, s azokba is saját embereit ültette. Éppen az utolsó osztagot eresztette útnak, amikor a tájékoztató a kabinba szólította; a Legy zhetetlen l hívták. Nem is csodálkozott, hogy sikerült az összeköttetés. Már semmin sem tudott csodálkozni. Röviden beszámolt Horpachnak a történtekr l. – Kik hiányoznak? – tudakozódott az asztrogátor. – Benningsen, Korotki, Mead és maga Regnar. És mi újság a repül gépekkel? – kérdezte most Rohán. – Semmit sem tudok róluk. – És a felh ? – Három emberb l álló osztagot küldtem ki reggel. Egy órával ezel tt jöttek haza. Még nyomát sem találták a felh nek. – Semmit? Semmit sem találtak? – Semmit sem. – A repül gépeket sem? – Azokat sem.

Lauda elmélete Lauda doktor kopogott az asztrogátor fülkéjének ajtaján. Amikor belépett, a parancsnok éppen a fotogrammetrikus térképre rajzolt valamit. – Mi újság? – kérdezte Horpach, fel sem emelve fejét. – El szeretnék mondani valamit. – Nagyon sürg s? Tizenöt perc múlva indulunk. – Azt hiszem, sürg s. Úgy érzem, hogy kezdjük megérteni, mi is történik itt… – mondta Lauda. Az asztrogátor letette a körz t. Tekintetük találkozott. A biológus cseppet sem volt fiatalabb a parancsnoknál. Csoda, hogy még engedték repülni. Úgy látszik, nem tudott élni enélkül. Inkább id s m szerésznek nézte volna az ember, mint tudósnak.

– Úgy gondolja, doktor? Hallgatom. – Az óceánban van élet – mondta a biológus. – Az óceánban van, a szárazföldön pedig nincs. – No és? A szárazföldön is volt élet, Ballmin leletei bizonyítják. – Ez igaz. De ezek a leletek több mint ötmillió évesek. Aztán minden szárazföldön él szervezet kipusztult. Fantasztikusan hangzik, amit most mondani fogok, asztrogátor, és az igazat megvallva, egyetlen bizonyíték sincs a kezemben, de… mégis így kell lennie. Fogadjuk el, hogy valamikor, esetleg több millió évvel ezel tt más bolygórendszerb l származó rakéta szállt le a Regisen. Mondjuk, a nova régiójából jött. Most már gyorsabban, de nyugodtan beszélt. – Tudjuk, hogy a Lant zétájának kitörése el tt értelmes lények lakták a rendszer hatodik bolygóját. Magas fejlettség , technikai típusú civilizációban éltek. Tegyük fel, hogy a Lantlakók felderít hajója itt szállt le, de katasztrófa áldozata lett. Vagy más szerencsétlen baleset történt, amelynek következtében a legénység minden tagja elpusztult. Mondjuk, felrobbant egy reaktor, láncreakció indult el… elég az hozzá, hogy a Regisre érkez hajóroncs fedélzetén nem maradt életben senki. Ott maradtak viszont… az automaták. Nem olyanok, mint a mieink. Nem ember formájúak. Nos, ezek az automaták épségben maradtak, és elhagyták a hajót. Er sen szakosított, homeosztatikus gépezetek voltak, amelyek igen mostoha körülmények között is fenn tudják magukat tartani. Nem volt viszont senki sem, aki parancsokat adhatott volna nekik. Az a részlegük, mely agyberendezés tekintetében leginkább hasonlíthatott a Lant-lakókhoz, valószín leg kísérletet tett a hajó kijavítására is, bár az adott helyzetben ennek nem volt sok értelme. De hiszen tudja, hogy van ez. A javítórobot mindent kijavít, amire beállították, függetlenül attól, hogy használ-e vele valakinek vagy sem. Kés bb azonban másfajta automaták kerekedtek felül. Függetlenítették magukat t lük. Lehet, hogy az itteni állatvilág rájuk támadt. Létezhettek a Regisen gyíkszer hüll k, tehát ragadozók is, és bizonyosfajta ragadozó minden mozgó dologra rátámad. Az automaták felvették a harcot, és legy zték ket. Erre a harcra fel kellett készülniük. Olyanformán alakították át tehát saját magukat, hogy a lehet legjobban alkalmazkodhassanak a bolygón uralkodó viszonyokhoz. Véleményem szerint már eleve eldöntötte a harc kimenetelét az a tény, hogy ezek az automaták szükség esetén újabb automatákat tudtak el állítani. Nos, mondjuk, repül szerkezetekre volt szükség a repül óriásgyíkok legy zéséhez. Természetesen fogalmam sincs konkrét részletekr l. Csak azért említem ezt a példát, mert körülbelül így képzelném el a helyzetet a természetes fejl dés keretei között. Lehet, hogy itt nem voltak óriásgyíkok; talán föld alatti, ormányos csúszómászók léteztek helyettük. Nem tudom. Tény viszont, hogy id múltával ezek a gépezetek kit en alkalmazkodtak a szárazföldi körülményekhez – és sikerült kiirtaniuk a bolygón minden létez él szervezetet. Állatit is, növényit is. – A növényvilágot is? Ezt mivel magyarázza? – Tulajdonképpen semmivel. Több tucat különböz elméletet is el rángathatnék, de az ilyesmi nem kenyerem. Egyébként még nem mondtam el a legfontosabbat. A bolygón megtelepedett gépek utódjai, isten tudja, hány száz nemzedék után már egyáltalán nem hasonlítottak az sgépezetekhez, vagyis a lantbeli civilizáció termékeihez. Ért engem? Ez azt jelenti, hogy élettelen fejl dés jött létre. Gépi berendezések evolúciója. Mert mi a homeosztát alapvet feltétele? Fennmaradni változó körülmények ellenére is, a legnehezebb, a legellenségesebb körülmények között. Ezeknek az önfejleszt szervezeteknek új nemzedékeire nagyobb veszély már nem leselkedett, legalábbis az itteni állat- és növényvilág részér l. Csak energia- és nyersanyagforrásokat kellett találniuk, hogy pótalkatrészeket és utódszervezeteket hozhassanak létre. Még bányászattal is foglalkozniuk kellett, hogy feltárják a fémérclel helyeket. El deiket, melyek azon a feltételezett hajón érkeztek ide, kezdetben valószín leg sugárenergia ködtette. De a Regisen egyáltalán nincsenek radioaktív elemek. Ilyen energiaforráshoz tehát nem juthatnak. Mást kellett keresni. Feltehet en komoly energiaválsággal küszködtek, ezért hamarosan sor került a gépezetek egymás közti harcára. A megmaradásért, a létért való küzdelemre. Hiszen ezen alapszik a fejl dés. A

kiválasztódáson. A magas fokú értelmi szervezettség , de megmaradásra képtelen berendezések, mondjuk azok, amelyek méreteikb l ered en jelent s mennyiség energiát igényeltek, nem bírták a versenyt a náluk alacsonyabb értelmi szinten álló, de az energiát takarékosabban és jobb hatásfokkal hasznosító gépezetekkel… – Várjunk csak. Ez ugyan kevésbé fantasztikus lesz, de a fejl désben, az evolúciós játékban mindig a fejlettebb idegrendszer lénynek kell nyernie, nem igaz? Ebben az esetben, mondjuk, idegrendszer helyett elektromos rendszerr l van szó, de az alapelv nem változik. – Ez igaz, asztrogátor, de csak egynem szervezetek viszonylatában, amelyek természetes módon alakultak ki az illet bolygón, nem pedig más rendszerb l érkeztek. – Ezt nem értem. – Egyszer en arról van szó, hogy a Földön él szervezetek biokémiai körülményei szinte mindig változatlanok maradtak, és a jelen pillanatban sem változnak. A moszatok, az am bák, a növények, az alacsonyabb és fels bbrend állatok csaknem azonos sejtekb l épülnek fel, lényegében ugyanabból az anyagfajtából, vagyis fehérjéb l; ilyen alapállásból kiindulva válhat differenciálódási tényez vé az, amir l ön beszélt. Persze ez sem az egyetlen tényez , de mindenesetre az egyik legfontosabb. De itt másképp történt. A Regisre érkezett legfejlettebb gépezetek saját radioaktív tartalékaikból merítették a szükséges energiát, de az egyszer bb berendezések, mondjuk, kisebb javítórendszerek, napenergiát raktározó elemekb l táplálkozhattak. Ily módon az el bbieknél sokkal kedvez bb helyzetben lehettek. – De a magasabb szinten álló gépek megfoszthatták volna ket napelemeikt l… Egyébként mire jó ez a vita? Azt hiszem, nem érdemes több id t vesztegetni erre a témára. – De igen, asztrogátor, ez életbe vágóan fontos, nagyon komoly dolog, mert véleményem szerint itt rendkívül sajátos jelleg élettelen fejl dés játszódott le, méghozzá a körülmények véletlen alakulása folytán, kivételes feltételek között. Röviden összefoglalva így látom a dolgot: ebben az evolúcióban azok a szerkezetek gy ztek, amelyek el ször: a legeredményesebben miniatürizálódtak, másodszor: telepekbe álltak össze. Az el bbiek hozták létre az úgynevezett fekete felh ket. Úgy képzelem el, hogy apró m rovarokból állnak, amelyek szükség esetén valamilyen közös cél érdekében fels bbrend , nagy rendszerekben társulhatnak. És éppen felh k formájában. A mozgó gépezetek idáig jutottak a fejl désben. A telepek pedig azt a különös fémvegetációt fejlesztették ki, amelyet mi egy város romjainak néztünk… – Ön szerint tehát az nem város? – Természetesen nem. Egyáltalán nem város, hanem letelepedett gépezetek hatalmas csoportosulásai, élettelen, de szaporodásra képes képz dmények, sajátos szerveik segítségével napenergiát tudnak felvenni… azt hiszem, éppen azokkal a háromszög lemezekkel… – Ön szerint ez a ”város” továbbra is vegetál? – Nem. Az az érzésem, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva ez a ”város”, jobban mondva ez a ”fémerd ”, veszített a létért való harcban, és most csak rozsdás hulladék az egész. Egyetlenegy képz dmény tartotta fenn magát a mai napig: ezek a mozgó szerkezetek, amelyek az egész szárazföldet meghódították. – Miért éppen k? – Nem tudom. Különféle elgondolásokkal próbálkoztam. Lehet, hogy az utóbbi hárommillió év folyamán a Regis-III napja gyorsabban h lt, mint el leg, úgyhogy e ”szervezetek” hatalmas telepei már nem tudtak elegend energiát felvenni. De ezek csak ködös elképzelések. – Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondja. Mi a véleménye, ezeknek a ”felh knek” van valami irányítóközpontjuk a bolygó felületén vagy a föld alatt? – Azt hiszem, nem létezik ilyesmi. Talán maguk a mikrogépezetek alakulnak át ilyen központtá, ”élettelen agy”-félévé, amikor meghatározott módon állnak össze. A

szétszórtság el nyös lehet számukra. Laza rajokat alkotnak, ennek köszönhet , hogy mindig kapnak napfényt, vagy viharfelh k nyomába tudnak szeg dni, mert nincs kizárva, hogy légköri kisülésekb l is fedezik energiaszükségletüket. De veszély esetén – vagy tágabb értelemben –, ha valami hirtelen változás létüket fenyegeti, összekapcsolódnak… – Mégis, valaminek ki kell váltania az összekapcsolódás reakcióját, máskülönben hol keressük azt a hallatlanul bonyolult agyat, amely ”rajzás” közben emlékszik az egész rendszerre? Az elektronikus agy ugyanis ”okosabb” bármelyik alkotórészénél, Lauda. Hogyan tudnának ezek az alkotórészek szétválás után maguktól visszatérni a helyükre? El bb az agy tervének kellene megfennie… – Nem szükséges. Már az is elég, ha egy-egy alkotórész csak annyira emlékszik, milyen más részekkel kapcsolódott össze közvetlenül. Tegyük fel, hogy az els számú alkotórésznek hat más alkotórész meghatározott pontjaival kell találkoznia; ezt mindegyikük ”tudja” saját magáról. Ily módon az egyes elemekben raktározott adatmennyiség egészen csekély lehet, ezenkívül csak valamiféle hívójelre van szükség, körülbelül ilyen értelm re: ”Vigyázat! Veszély!”, amelynek észlelésekor mindegyikük elfoglalja helyét az alakzatban, és azonmód létrejön az ”agy”. De ez csak primitív vázlat, asztrogátor. Gondolom, az ügy sokkal bonyolultabb, már csak azért is, mert ezek az alkotórészek bizonyára elég gyakran elpusztulnak, ami azonban nem befolyásolja az egész tevékenységet… – Jó, jó, de sajnos, nincs id nk arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk. Tudna valami kézzelfogható tanulságot levonni számunkra ebb l az elméletb l? – Bizonyos értelemben igen, de csak negatív irányban. Több millió éves gépi evolúcióval, olyan jelenséggel állunk szemben, amilyennel eddig nem találkozott ember a galaktikában. Az alapvet kérdést mindig szem el tt kell tartanunk. Az általunk ismert gépek mindegyike dolgozik valakinek, nem pedig saját magának. Ezért hát emberi néz pontból a Regisen burjánzó fémszövedékek vagy a fekete felh k létezése képtelenség, igaz, hogy éppen ilyen ”képtelen” dolognak lehetne tartani például a földi sivatagokban tenyész kaktuszokat is. A dolog lényege abban rejlik, hogy ezek a gépezetek kit en alkalmazkodtak az él szervezetekkel vívott harchoz. Az az érzésem, hogy csak a kezdet kezdetén ölték meg ket, amikor a szárazföldön még pezsg élet volt; az ölésre fordított energia kés bb pazarlásnak bizonyult. Ezért más módszerekhez folyamodtak, melyek a Kondor katasztrófáját, Kertelen balesetét és utoljára pedig… Regnar csoportjának megsemmisülését eredményezték. – Miféle módszerek ezek? – Nem tudom pontosan, min alapszanak. Csak egyéni véleményemmel szolgálhatok: a ”casus Kerteleniensis” nem más, mint az emberi agyban raktározott információk csaknem tökéletes megsemmisítése. Ez állati agyra is vonatkozik. Az így megnyomorított él szervezetek természetesen elpusztulnak. Ez a megölésnél egyszer bb, gyorsabb s egyszersmind takarékosabb módszer. Ebb l ered en végkövetkeztetésem, sajnos, borúlátó. Lehet, hogy még túl enyhén is fejeztem ki magam… Hasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vagyunk, mint k, mégpedig több oknál fogva. El ször is, él lényt ezerszer könnyebb elpusztítani, mint valami gépezetet vagy technikai berendezést. Azonkívül az evolúciójuk olyan körülmények között zajlott le, hogy egyszerre harcoltak él szervezetek és ”fémtestvéreik”, értelmes automaták ellen. Kétfrontos háborút viseltek tehát, amelynek során kiirtották az él szervezetek mintájára készült gépezeteket és az értelmes gépek intelligenciájának minden jelét. A több millió éves küzdelem alatt rendkívüli sokoldalúságra és a pusztítóképesség tökélyére tehettek szert. Attól tartok, csak akkor gy zhetjük le ket, ha mindet elpusztítjuk, de ez szinte lehetetlen… – Ez meggy dése? – Igen. Illetve elegend er összpontosításával megsemmisíthetjük az egész bolygót… De hiszen nem ezért jöttünk ide, arról nem is beszélve, hogy nincsenek meg hozzá az eszközeink. A maga nemében egyedülálló helyzettel találjuk magunkat szemben, mivel – ahogy én látom – ami az értelmet illeti, mi vagyunk felül. Ezek a gépezetek ugyanis nem rendelkeznek szellemi hatalommal, csak kit en alkalmazkodtak a bolygó viszonyaihoz,

hogy elpusztítsanak mindent, ami értelmes vagy mindent, ami él. Ezért ami nekik nem árthat, számunkra gyilkoló hatású lehet.

k viszont élettelenek.

– De hát milyen meggondolásból meri biztosra venni, hogy nincsenek felruházva értelemmel? – Most kertelhetnék, és tudatlanságommal mentegethetném magam, de megmondom kereken: ha egyáltalán van valami, amiben bizonyos vagyok, akkor ez az. Miért nem képviselnek szellemi er t? Bah! Ha így lenne, már régen megszabadultak volna t lünk. Ha leszállásunktól kezdve sorban. végiggondolja a Regisen lejátszódott eseményeket el kell ismernie, hogy teljesen ésszer tlenül támadnak. Ahogy éppen adódik. – No… de ahogyan elvágták összeköttetésünket Regnarral, aztán a felderít gépek ellen intézett támadás… – Hiszen egyszer en csak azt ismétlik, amit ezredéveken át csináltak. Az általuk kiirtott magasabb rend automaták is bizonyosan rádióhullámokkal érintkeztek. Ennek a közvetítésnek a lehetetlenné tétele, az összeköttetés szétzúzása volt egyik els dolguk. A feladat megoldása szinte önként adódott, mert a fémfelh nél nincs jobb árnyékoló a világon. És most? Mit tehetünk mi? Védenünk kell magunkat és automatáinkat, gépeinket, amelyek nélkül meg sem tudunk moccanni; k viszont kényük-kedvük szerint man verezhetnek, helyileg adott, gyakorlatilag kimeríthetetlen megújulási forrásaik vannak, ha egy részüket elpusztítjuk, megsokszorozódnak, ezenkívül nem árthat nekik semmi, ami az élet számára halálos veszélyt rejt magában. Nélkülözhetetlenekké válnak legkegyetlenebb fegyvereink: az antianyaggal való bombázás… de még így sem lehet valamennyit megbénítani. Megfigyelte, hogy viselkednek támadás esetén? Egyszer en szétszóródnak… Nekünk viszont állandóan véd er tér alatt kell lennünk, ami korlátozza stratégiánkat, k tetszés szerint csoportokra oszolhatnak, helyet változtathatnak… és ha err l a szárazföldr l kiirtanánk is ket, egy másikon ismét megjelennének. De végeredményben nem az a dolgunk, hogy mindet megsemmisítsük. Véleményem szerint el kellene repülnünk innen. – Ahá. – Így van. S mivel ellenfeleink az élettelen fejl désnek kétségtelenül nem pszichés alakulatai, a probléma nem vet dhet fel el ttünk úgy, mintha bosszút kellene állnunk a Kondorért, vagy meg kellene torolnunk legénységének halálát. Ez ugyanaz lenne, mintha megkorbácsolnánk a tengert, mert elsüllyedt benne egy emberekkel teli hajó. – Ha valóban így állnának a dolgok, sok igazság lenne a szavaiban – mondta felállás közben Horpach. Két kézzel támaszkodott a telerajzolt térképre. – De ez végeredményben csak feltevés, és mi nem térhetünk haza feltevésekkel. Bizonyosságra van szükségünk. Nem bosszúra, hanem bizonyosságra. Pontos ismeretekre, a tények megállapítására. Ha ez meglesz, ha a Legy zhetetlen tartályaiba zárjuk ennek a repül gépállatvilágnak mintapéldányait – ha egyáltalán valóban van ilyen –, akkor azt fogom mondani, hogy itt már nincs több keresnivalónk. Akkor már a bázis dolga lesz, hogy eldöntse, mit tegyünk a továbbiakban. Mellékesen megjegyzem, nincs semmi biztosítékunk arra, hogy ha ezek a szerkezetek itt maradnak a bolygón, nem fejl dnek-e olyan irányban, hogy a végén a bolygóközi hajózást is fenyegetik majd a galaktikának ebben a körzetében. – Ha erre valóban sor kerülne, akkor is csak száz- és százezer vagy inkább több millió év múlva. Asztrogátor, még mindig attól tartok, úgy fogja fel a dolgokat, mintha gondolkozó ellenféllel néznénk farkasszemet. Ez itt valaha értelmes lények berendezése volt, de elt nésük után önállósodott, és több millió év leforgása alatt tulajdonképpen a bolygó természeti er inek részévé lett. Az élet a tengerben maradt, mert odáig nem hatolt el a gépi evolúció, de nem is engedi ki az életet a szárazföldre. Ezzel magyarázható a légkörben talált mérsékelt százalékarányú oxigén – tengeri moszatok állítják el – és a kontinensek küls képe. Sivatagos, mert ezek a szerkezetek semmit sem építenek, nincs civilizációjuk, egyáltalán semmijük sincs önmagukon kívül, semmi értékeset nem alkotnak: ezért természeti er ként kell kezelnünk ket. Maga a természet sem alkot semmiféle értéket. Ezek teljesen öncélú képz dmények, csak azért léteznek és m ködnek, hogy tovább létezhessenek.

– Hogyan magyarázza a repül gépek pusztulását? Er tér védte ket… – Az er teret másik er tér nyugodtan megsemmisítheti. Egyébként, asztrogátor, ahhoz, hogy a másodperc töredéke alatt teljesen eltöröljük az emberi agy emlékezetét, olyan er sség mágneses teret kell egy pillanaton belül létrehozni a fej körül, amelyet összes fedélzeti berendezésünkkel is csak nehezen tudnánk fejleszteni. Óriási transzformátorokra, feszültségátalakítókra, elektromágnesekre lenne ehhez szükség… – És ön szerint nekik megvan mindez? – Szó sincs róla! Nincs semmijük sem. Ezek kis téglák, melyekb l minden felépülhet a pillanatnyi szükséglet szerint. Jelzést kapnak: veszélyeztetés! Felt nt valami a láthatáron, amit az általa el idézett változások, például az elektrosztatikus tér megváltozása jelez… a szállongó raj rögtön ”felh aggyá” áll össze; felébred bennük az emlékezet: már voltak ilyen lények, így és így kellett velük szemben viselkedni, hogy elpusztuljanak… és megismétlik az eljárást… – Rendben van – szólt Horpach, aki már jó ideje nem is hallotta az id s biológus szavait. – Elhalasztom az indulást. Most értekezletet hívunk össze, szerettem volna ugyan elkerülni, mert nagy veszekedés lesz a vége, lángra lobbannak majd a tudósszenvedélyek, de nem tehetek egyebet. Félóra múlva a központi könyvtárban, Lauda doktor… – Bárcsak meggy znének, hogy tévedek, akkor egy igazán elégedett embert mondhatna magáénak a fedélzeten… – szólt békésen a doktor, s olyan halkan, ahogy jött, kiment a fülkéb l. Horpach nagyot nyújtózkodott, a fali tájékoztatóhoz ment, és miután megnyomta a bels hangszóróhálózat billenty jét, összehívta a tudósokat. Mint kiderült, a szakemberek többsége hasonló elgondolásokat dédelgetett magában, de Lauda volt az els , aki ilyen határozottan megfogalmazta. A ”felh ” pszichés vagy nem pszichés volta körül mégis fellángoltak a viták. A kibernetikusok inkább arra hajlottak, hogy stratégiai képességgel megáldott, gondolkozó rendszernek ismerjék el. Élesen támadták Laudát. Horpach tisztában volt azzal, hogy ezeknek a támadásoknak szenvedélyességét nem is annyira Lauda elmélete váltotta ki, hanem inkább az, hogy legel ször nem tudós kollégáival, hanem az asztrogátorral vitatta meg a kérdést. Bármennyire is a legénységhez tartoztak a tudósok, mégis valamiféle ”állam az államban” szerepét játszották a fedélzeten, és elvárták bizonyos íratlan törvények tiszteletben tartását. Kronotos, a f kibernetikus azt kérdezte Laudától, hogy szerinte miként tanulta meg a ”felh ” az emberek megtámadását, ha képtelen értelmes gondolkodásra. – Hiszen ez egyszer – válaszolt a biológus. – Egyebet sem csinált millió és millió éven át. A Regis slakóival vívott harcra gondolok, amelyek központi idegrendszerrel rendelkez állatok voltak. Éppen úgy tanultak meg támadni, ahogyan a földi rovar támad rá áldozatára. Ugyanazzal a pontossággal csinálják, ahogyan a darázs befecskendezi mérgét a szöcske vagy más bogár ideggócaiba. Ez nem értelem, ez ösztön… – És honnan tudták, hogyan kell megtámadni a repül gépeket? Eddig még nem találkoztak velük… – Ezt nem tudhatjuk, kolléga. Ahogy már mondottam önöknek, két fronton harcoltak. A Regis él és élettelen lakóival, az utóbbi esetben tehát automatákkal… Ezek az automaták a helyzetüknél fogva kénytelenek voltak a legkülönböz bb energiafajtákat használni védelmi és támadási célokra… – De ha nem voltak köztük olyanok, amelyek repülni is tudtak… – Azt hiszem, kitaláltam, mire gondol a doktor – jegyezte meg az FK helyettese, Saurahan. – Ezek a nagy automaták, a makroautomaták, együttm ködésük érdekében kapcsolatot tartottak fenn. Az elszigeteltség, a megosztottság pusztíthatta el ket legkönnyebben, ha valaki ezt akarta elérni, elegend volt lehetetlenné tenni közöttük az összeköttetést… – Nem arról van szó, meg lehet-e magyarázni a ”felh ” viselkedésének különböz formáit anélkül, hogy azonnal az intelligencia feltételezéséhez menekülnénk, hiszen minket sem kerget a tatár – felelte Kronotos. – Nem az a feladatunk, legalábbis egyel re, hogy

olyan elméletet állítsunk fel, amely egy csapásra magyarázatot ad mindenre, inkább olyan elméletre van szükségünk, amelynek segítségével biztonságos körülmények között dolgozhatunk. Ezért jobb értelmesnek gondolni a ”felh t”, mert így óvatosabbak leszünk. Sokkal jobban fogunk vigyázni. Viszont ha rögtön elhinnénk Laudának, hogy a felh nem intelligens, de a valóságban mégis annak bizonyulna, ilyen hibáért könnyen rettenetes árat fizethetnénk… Ezt nem mint elméleti szakember mondom, hanem els sorban mint stratéga. – Nem tudom, kit akarsz legy zni: a felh t vagy engem – felelt nyugodtan Lauda. – Nem feledkeztem meg az óvatosságról, de a felh nek nincs több intelligenciája, mint egy rovarnak, jobban mondva nem is egy rovarnak, hanem inkább egy hangyabolynak. Ha ugyanis másképp lenne, már régen nem élnénk. – Bizonyítsd be! – Nem mi voltunk els homo típusú ellenfelei, hiszen volt már velünk dolga: ne felejtsük el, hogy itt járt el ttünk a Kondor. Namármost: ezek a mikroszkopikus ”legyek” könnyen bejuthatnának az er tér belsejébe, ha a homokba ásnák magukat. Hiszen az er tér csak a homok színéig ér. Ismerniük kellett a Kondor er tereit, tehát kitanulhatták volna ezt a támadási módot. Mostanáig eszükbe sem jutott. Vagy ostoba a ”felh ”, vagy ösztönösen cselekszik… Kronotos nem akarta megadni magát, de Horpach közbelépett, és azt tanácsolta, hogy a további vitát halasszák kés bbre. Konkrét javaslatokat kért a legvalószín bbnek látszó elméletek alapján. Nygren felvetette, nem lehetne-e fémsisakokkal árnyékolni az embereket, hogy védekezhessenek a mágneses tér hatása ellen. De a fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem vezet eredményre, mert a nagy er sség tér örvényáramot kelt a fémben, amely magas h mérsékletre hevíti fel a sisakot. S amikor párologni kezd, nem tehet mást az ember, mint hogy lekapja a fejér l, és ez a már ismert következményeket vonja maga után. Már estébe hajlott az id . Horpach az egyik sarokban Laudával és az orvosokkal beszélgetett, a kibernetikusok külön csoportot alkottak. – Azért mégis furcsa, hogy a magasabb értelmi szinten álló szerkezetek, ezek a makroautomaták, vereséget szenvedtek – mondta valaki. – Ez is olyan kivétel lenne, amely er síti a szabályt, nevezetesen azt, hogy a fejl dés az egyszer l a bonyolult felé halad, egyre tökéletesedik az önfenntartás, az ismeretszerzés, az ismeretek felhasználása… – Éppen azért nem volt a nagy automatáknak sok esélyük, mert már a kezdetek kezdetén igen bonyolultak voltak, és a fejl dés nagyon magas fokán álltak – felelt Saurahan. – Vagyis magas szinten specializálták ket, hogy segíthessék épít iket, a Lantlakókat céljaik megvalósításában, s amikor gazdáik elt ntek, szinte megbénultak, mert nem volt senki, aki irányította volna ket. Viszont azok az alakzatok, amelyek a mostani ”legyek” formájában maradtak fenn (korántsem arra gondolok, hogy már akkor is léteztek, s t kizártnak tartom, sokkal kés bben kellett keletkezniük), viszonylag primitívek voltak, és ezért a fejl dés nagy távlatai nyíltak meg el ttük. – Talán még jelent sebb tényez is közrejátszhatott ebben – vetette közbe Sax doktor, aki most érkezett. – Gépezetekkel van dolgunk, és a gépezetek sohasem úgy ”javítják meg” magukat, mint az él lény, az él szövet, amely a sebesülés után újraalkotja magát. A makroautomatának, még ha meg tudna is javítani egy másikat, ehhez szerszámokra, egész gépparkra van szüksége. Elég volt megfosztani ket ezekt l az eszközökt l, hogy megbénuljanak. Akkor aztán a repül szerkezetek könnyen végeztek velük, annál is inkább, mert ket sokkal kevésbé fenyegette az elromlás veszélye… – Ez hallatlanul érdekes – mondta hirtelen Saurahan. – Ebb l az következik, hogy valóban univerzális automatákat egészen máshogyan kell építeni, mint ahogy mi csináljuk: kis, elemi alkotórészekb l kell kiindulni, m sejtekb l, amelyek kölcsönösen helyettesíthetik egymást… – Ez nem is olyan új dolog – mosolyodott el Sax –, hiszen az él szervezetek is éppen ilyen elv alapján fejl dnek, mégpedig nem véletlenül… Éppen ezért bizonyosan az sem

véletlen, hogy a ”felh ” ilyen kicserélhet elemekb l áll… Ez csak nyersanyag kérdése: a megrongált makroautomatának olyan alkotórészekre van szüksége, amelyeket csak fejlett ipar tud el állítani, míg néhány pár kristályszemcséb l vagy termisztorból, esetleg más, egyszer részecskéb l álló rendszer nyugodtan tönkremehet anélkül, hogy ez végzetes lenne, mert milliárdnyi hasonló rendszer ugorhat be rögtön helyette. Horpach látta, hogy ezután már nem várhat többet, és berekesztette az ülést, de a jelenlev k alig akarták tudomásul venni, annyira belemelegedtek a vitába. Horpach az irányítófülkébe ment, hogy tudósítsa Rohán csapatát az ”élettelen fejl dés” elméletér l. Már sötét volt, mire sikerült összeköttetést teremteni a Legy zhetetlen és a kráterben lev szuperkopter között. A mikrofonnál Gaarb jelentkezett. – Csak hét emberem van – mondta –, ebb l kett orvos, akik a szerencsétlenül jártakat gondozzák. A többiek alszanak, kivéve a híradóst, aki itt van velem. Igen… teljes er térvédelem alatt vagyunk. De Rohán még nem érkezett meg. – Nem érkezett meg? Hát mikor ment el? – Délután hat óra körül. Hat gép van vele és a csapat másik fele… úgy beszéltük meg, hogy napnyugtakor már itt lesz. Tíz perccel ezel tt ment le a nap. – Rádió-összeköttetésük van? – Egy órával ezel tt sz nt meg. – Gaarb! Miért nem jelentette ezt nekem azonnal?! – Mert Rohán el re megmondta, hogy az összeköttetés egy darabig szünetelni fog, ugyanis igen mély sziklaszorosba ereszkednek le, tudja, hová… A járatok úgy tele vannak ezzel a mohaszer , fémes disznósággal, amelyr l minden visszaver dik, hogy gyakorlatilag lehetetlenség venni a jeleket… – Kérem, Rohán megérkezésekor azonnal értesítsen… ezért felelni fog… így egykett re elvesztünk mindenkit… Az asztrogátor még beszélt, de Gaarb kiáltása félbeszakította: – Jönnek, asztrogátor! Látom a fényeiket… felfelé jönnek a lejt n, ez Rohán… egy, kett … nem, csak egy gép jön… rögtön megtudok mindent… – Várok. Amikor Gaarb meglátta a reflektorfényeket, melyeknek hintázó csóvái szinte súrolták a földet, majd egy-egy pillanatra eltalálták a táborhelyet is, hogy utána ismét elt njenek a hepehupás terepen, felkapta a közelben fekv rakétapisztolyt, és kétszer a leveg be l tt. Szédületes hatása volt – minden alvó azonnal talpra ugrott, a gép eközben nagy kanyart írt le, a központban virrasztó híradós biztosította az átjárást az er téren, és a kék fényekkel jelzett sávon begördült a porlepte hernyótalpas, majd elt nt a szuperkoptert tartó homokbucka mögött; a most érkez kis, háromszemélyes, kétélt felderít ben Gaarb döbbenten ismerte fel a rádiós kocsit. A sürg sen ideirányított reflektorok fényében a többiekkel együtt a még mozgó járm felé futott. Alig állt meg a gép, egy ember ugrott ki bel le, rongyos kezeslábasban, arcát vér- és sárfoltok borították, s míg a hangját nem hallotta, nem tudta, ki jött vissza. – Gaarb – nyögte, a tudós vállába kapaszkodva; lába felmondta a szolgálatot. Többen odaugrottak, hogy támogassák, és rákiáltottak: – Mi történt?! Hát a többiek?… – Nin-csenek… már többiek… senki… – suttogta Rohán, és elájult. Éjjel tizenkét óra felé sikerült az orvosoknak magához téríteni. Az alumínium barakk védelme alatt meghúzódó oxigénsátorban mondta el mindazt, amit félórával kés bb Gaarb megtáviratozott a Legy zhetetlennek.

Rohán csoportja A Rohán vezette menetoszlop két nagy energorobotból, négy hernyótalpas terepjáróból és egy kis kétélt járm l állott. Az utóbbiban foglalt helyet Rohán és Terner fedélzetmester, a kormánynál Jarg ült. A harmadfokú eljárás által el írt alakzatban haladtak. Legelöl az üres energorobot gurult, mögötte siklott Rohán kétélt felderít je, kicsit távolabb a többi négy gép, mindegyikben két ember, a sort a második energorobot zárta be; elöl haladó géptestvérével együtt er térkupolával védelmezte az egész csoportot. Rohán azért szánta el magát erre az expedícióra, mert még a kráterben sikerült Regnar négy elt nt emberét megtalálniuk a ”villanykutyák”, szagló mér eszközök segítségével. Világos volt, hogy ha nem bukkannak rájuk, éhségt l vagy szomjúságtól pusztulnak el, amint a sziklák útveszt jében tehetetlen kisgyermekekként bolyonganak. Az els kilométereket a m szerek útmutatása alapján tették meg. Hét óra körül az egyik sziklaszoros bejárata el tt – a szurdokok itt kiszélesedtek és ellaposodtak – tisztán kirajzolódó lábnyomokat pillantottak meg a szinte teljesen kiapadt patak iszapos medrében. A sekély iszapban, amely nagyon keveset száradt a nap folyamán, háromféle lábnyomot lehetett megkülönböztetni, a negyediket már félig elmosta a kövek között gyengén csordogáló víz. A határozott körvonalú nyomokból arra következtetett, hogy a Regnar csoportjához tartozó emberek súlyos bakancsai hagyhatták ket, mikor a szurdok belsejébe igyekeztek. Kevéssel odébb, a sziklákon elt ntek a nyomok, de ez nem kedvetlenítette el Rohánt, mert látta, hogy befelé a szurdok oldalai egyre meredekebbek lesznek. Valószín tlennek látszott, hogy az emlékezetüket elvesztett emberek ezekre felmászva képesek lettek volna elmenekülni. Rohán arra számított, hogy hamarosan megtalálja ket a rengeteg éles kanyar miatt áttekinthetetlen szurdok belsejében. Rövid tanácskozás után a géposzlop továbbhaladt, míg végül olyan terepre értek, ahol mindkét partot különös alakú, rendkívül s növés fémbozót borította. Ecset formájú, bolyhos alakulatok voltak, magasságuk egy-másfél méter között váltakozott. A csupasz sziklák repedéseit kitölt , feketés iszapban gyökereztek. Itt-ott magányosan meredeztek, másutt egységes, tömött szövedékké s södtek, mely rozsdás, kefeszer rétegekben lepte be a szurdok mindkét hajlatát, csaknem a legaljáig ért, ahol a nagy k tömbök között megbújva vékonyka csermely folydogált. A ”romok” között itt is, ott is üregek tátongtak. Némelyikükb l vízér szivárgott, a többi száraz volt, vagy legalábbis annak látszott. Rohán emberei reflektorokkal próbáltak bevilágítani az alacsonyabban lev üregekbe. Az egyik ilyen barlangban számtalan apró, háromszög kristályt találtak, amelyeket a boltozatról csöpög víz nagyrészt elborított. Rohán jó maréknyit zsebre vágott bel lük. Még fél kilométert tettek meg az egyre meredekebb szorosban. Mivel a gépek hernyótalpai egészen idáig könnyedén kapaszkodtak fel az emelked n, és minthogy újabb két helyen találtak lábnyomokat a csermelyt kísér száraz iszapban, bizonyosak voltak, hogy jó irányban haladnak. Az egyik kanyar után a szuperkopterrel fennálló rádióösszeköttetés észrevehet en megromlott, amit Rohán a fémszövedékek árnyékoló tevékenységének tulajdonított. A fent húsz és lent körülbelül tizenkét méter széles szurdok mindkét oldala helyenként szinte függ leges falakban szakadt le, amelyeken, mint valami megmerevedett fekete prém, drótfonatú cserje tenyészett. Buja telepei egynem nek látszó s takaróval lepték be a szurdok két oldalát, s t a magaslat csúcsait ostromolták. A járm karaván két, elég széles sziklakapun haladt át; ez kissé lassan ment, mert a technikusoknak nagyon pontosra kellett venniük az er tér hatósugarát, ha nem akartak a sziklákba ütközni. Az energiamez egyetlen ütése elég lett volna ahhoz, hogy az erózió által szétrepesztett és feldarabolt sziklapillérek azonnal k lavinákra essenek szét. Természetesen nem magukat féltették, hanem az elt nt embereket, akiket – ha a közelben lettek volna – az omlás megsebesített vagy meg is ölt volna. Körülbelül egy óra telt el a rádió-összeköttetés megszakadása óta, amikor a mágneses

mér szerek erny in s villanások jelentkeztek. Úgy látszik, az irányjelz k elromlottak, mert amikor le akarták róluk olvasni, honnan érkeznek ezek az impulzusok, összevissza forogtak. Csak feszültségmér kkel és polarizáló m szerekkel sikerült megállapítani, hogy a mágneses er tér ingadozásának oka a szurdok falán tenyész szövevényben rejlik. Csupán most vették észre, hogy ez a szövedék itt egészen más, mint a sziklaszoros el szakaszában: nem volt rajta a rozsdás bevonat, bokorszer alkotórészei magasabbak, nagyobbak és valahogyan feketébbek voltak, mivel drótjaik vagy ágaik helyenként furcsán megvastagodtak. Rohán úgy döntött, hogy nem nézi meg ket közelebbr l. Nem akart az er tér megnyitásával kockázatot vállalni. Valamivel gyorsabban haladtak, mialatt az impulzusmér k és a mágneses m szerek egyre növekv aktivitást jeleztek. Ha felpillantottak, láthatták, hogy a feketés szövedék fölött mindenütt remeg a leveg , mintha magas h mérsékletre hevítették volna, és a második sziklakapu után észrevették, hogy a bokrok felett eloszló füsthöz hasonló gubancfoszlányok keringenek. De mindez olyan magasságban játszódott le, hogy a jelenség természetét még távcs vel sem lehetett kifürkészni. Igaz, a Rohán kocsiját vezet Jarg, akinek sasszeme volt, azt mondta, hogy ezek a ”füstöcskék” apró rovarok rajaira emlékeztetnek. Rohán már kissé nyugtalankodott, mert a kirándulás hosszabbra nyúlt a tervezettnél, de még mindig nem látszott a kanyargós szurdok vége. Most gyorsíthattak, mert elt ntek a haladást idáig gátló k torlaszok a patak medrében, amely errefelé már szinte teljesen kiapadt, mélyen a hordalékkövek alatt bujkált, s csak a kocsik meg-megállásakor hallatszott a hirtelen beállt csendben a láthatatlan víz t mormolása. A következ kanyar mögött az el bbieknél sz kebb sziklakapu t nt fel. A mérések után a technikusok kijelentették, hogy bekapcsolt er térrel nem lehet rajta átmenni. Az ilyesfajta teret ugyanis nem szabhatják önkényes formájúra, mindig forgástestváltozatnak kell lennie, tehát gömbnek, ellipszoidnak vagy hiperboloidnak. Az el bb úgy sikerült átjutniuk a szurdok elkeskenyed részén, hogy lapos meteorológiai léggömb alakjára nyomták össze a láthatatlan er teret. Most viszont semmiféle ügyeskedéssel sem tudták volna megoldani a dolgot. Rohán rövid haditanácsot tartott Tomman fizikussal és a két er tértechnikussal, majd közösen úgy döntöttek hogy megkísérlik az átjutást, de csak egy pillanatra és ráadásul csak részlegesen kapcsolják ki az er teret. Els nek az üres energorobot fog majd átmenni kikapcsolt er emitterrel; a sziklakapu mögött azonnal megállítják, hogy homorú, kagyló formájú er terével el re is fedezze ket. Amikor pedig a négy nagy kocsi és Rohán felderít je halad át a keskeny kapun, csak felülr l lesznek védettek: a sort bezáró utolsó energorobot a sziklakapu mögött azonnal hozzáilleszti majd ”kagylóját” az els gép ”kagylójához”, hogy ily módon újra teljes védelmet biztosítsanak. Minden terv szerint ment, s éppen a negyedik hernyótalpas járm haladt át a sziklaoszlopok között, amikor különös rengés futott végig a leveg ben; nem hang, hanem rengés, mintha sziklatömb esett volna le valahol a közelben, a szurdok sörtés falai füstölögni kezdtek, fekete felh vált le róluk, és rületes sebességgel a kocsioszlopra rontott. Rohán kétélt je elé akarta ereszteni a nagy szállítóautomatákat. Éppen az utolsó áthaladására várt, amikor meglátta a szurdok meredélyeir l hirtelen lezúduló feketeséget és az elöl felvillanó óriási fényt. A sziklakapun túljutott els energorobot már bekapcsolta az er teret, és nagy lánggal égett benne néhány felh gubanc, de túlnyomó részüknek sikerült a lángok alá férk zni és a gépekre vetni magukat. Rákiáltott Jargra, hogy azonnal indítsa be a hátulsó energorobotot, és kapcsolja össze a két er teret, mert ilyen helyzetben a k omlás veszélye már nem számított. Jarg rögtön hozzálátott, de nem sikerült bekapcsolnia a teret. Valószín leg azért – jegyezte meg kés bb a f mérnök –, mert a készülékek klisztronjai túlságosan bemelegedtek. Ha a technikus néhány másodperccel tovább hagyta volna gerjedni az áramot, kétségtelenül ”beugrik” az er tér, de Jarg elvesztette a fejét, és ahelyett hogy még egyszer próbálkozott volna, kiugrott a gépb l. Rohán kezeslábasánál fogva elkapta, de a rémülett l megzavarodott ember

kiszakította magát a szorításból, és a szurdok mélye felé futott. Mikor maga Rohán ugrott a géphez, már kés volt. A meglepett emberek kiugráltak a szállítókból, és szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, a kavargó felh gubancok szinte láthatatlanná tették ket. A látvány annyira valószín tlen volt, hogy Rohán meg sem próbált cselekedni. (Egyébként nem is lehetett volna – ha bekapcsolja az er teret, agyonsújtja az embereket, mert még a meredélyekre is felkapaszkodtak néhányan, mintha a fémbozótban akartak volna elrejt zni.) Tehetetlenül állt tehát az üres gép mellett, várva, mikor telik be az sorsa is. Háta mögött Terner a l toronyból derékig kihajolva, s rített lézersugarakkal ostromolta az eget, de a tüzelés már semmit sem használt, mert a felh nagyobb része túl közel volt. Rohánt a kocsioszlop els felét l mindössze hatvan méter választotta el. A szerencsétlenül járt emberek úgy fetrengtek és hánykolódtak itt a földön, mintha fekete lángok nyaldosták volna körül ket, biztosan kiáltoztak is, de szavukat, mint minden más hangot, beleértve az els energorobot zúgását, amelynek er terében még mindig remeg zsarátnokként égtek a támadók miriádjai, túlharsogta a felh mélyen zeng , elnyújtott moraja. Rohán, derékig kiemelkedve kétélt jéb l, még mindig csak állt, meg sem próbált elrejt zni a gépben – ahogy kés bb maga magyarázta –, nem halált megvet bátorságból, hanem egyszer en azért, mert erre nem is – de egyáltalán semmire sem – gondolt. A fekete lavina alá temetett emberek elfelejthetetlen látványa csodálatosképpen hirtelen átalakult. A megtámadott férfiak már nem fetrengtek a köveken, nem is menekültek már a drótszer szövedékbe kapaszkodva. Lassan felálltak vagy leültek, a több kis tölcsérre oszlott felh mindegyikük felett mintegy helyi örvényként keringve körülsimogatta törzsüket vagy csak a fejüket, aztán háborogva eltávozott, mind magasabban zümmögött a szurdok falai mentén, még az alkonyba hajló égboltot is eltakarta, majd lassan elhaló neszezéssel visszasiklott a sziklák közé, leülepedett a fekete dzsungelben, és elt nt. Csak a mozdulatlan alakzatok árulkodtak arról, hogy nem álom volt, ami az el bb történt. Rohán nem akarta elhinni, hogy megmenekült, és fogalma sem volt, minek köszönheti ezt; szemével Ternert kereste, de a l torony üres volt, úgy látszik, a fedélzetmester közben kiugrott, aztán megpillantotta a közelben, amint a lézerpuska tusát még mindig melléhez szorítva, bambán maga elé meredt. Rohán kiszállt, egyik embert l a másikhoz futott. Nem ismerték fel. Szólítására egyik sem rezzent fel. Többségük nyugodtnak látszott, a köveken ültek vagy feküdtek, kettenhárman felálltak, és a gépekhez mentek, a vakok lassú, elesett mozdulataival tapogatták végig a szállítóautomaták oldalait. A következ pillanatban Rohán megtudhatta, mit jelentett a Kondor vezet fülkéjének válaszfalába égetett kerek lyuk, mert amikor fél térdre ereszkedve elkapta Ballmin doktor vállát, és kétségbeesésében tiszta er l megrázta, mintha szentül hitte volna, hogy így sikerül magához térítenie, a fejét l nem messze ül k közül valaki kihúzta tokjából Weyrvet jét, és véletlenül meghúzta a ravaszt. Rohán rákiáltott, de a tettes oda se hederített. Lehet, hogy megtetszett neki a villanás, mint kisgyereknek a t zijáték, mert nekiállt az egész atomtölténytár elpufogtatásának, hogy körös-körül szinte sisteregve felizzott a leveg , és Rohánnak a földre vet dve a kövek mögé kellett kúsznia. Ebben a pillanatban vad dobogás hallatszott, és a kanyar mögül izzadságtól csöpög arccal, zihálva rohant el Jarg. Egyenesen az rült felé futott, aki nagy élvezettel dözgetett a Weyrrel. ”Állj! Hasalj! Hasalj!!!” – ordított rá teli torokból Rohán, de mire a megzavarodott Jarg megállt, egy rettenetes lövés eltalálta a bal vállát, Rohán világosan látta arcát, mikor karja t l leszakadt, és a leveg be repült, majd a borzasztó sebb l bugyogni kezdett a vér. A lövöldöz ezt észre sem vette, Jarg pedig mérhetetlen csodálkozással nézett el ször a vérz csonkra, aztán levágott kezére, majd megfordult és elesett. A weyres ember felállt. Rohán látta, hogy az áttüzesedett vet lángsugara szikrákat csihol az er s kovaszagot árasztó k tömbökb l. A férfi sután mozgott; úgy viselkedett, mint egy, csörg t tartó csecsem . Két, oldalt ül ember között hasított a lángsugár a

leveg be, ezeknek szemük sem rebbent a vakító fény láttán; még egy pillanat, és egyikük arcába kapja az egész töltetet. Rohán el rántotta tokjából saját Weyrét – most sem megfontolásból, hanem ösztönösen cselekedett –, és l tt, de csak egyetlenegyszer. Az rült mindkét kezével görcsösen melléhez kapott, fegyvere megcsörrent a kövön, maga pedig arccal utána zuhant. Rohán már teljesen magához tért. Bealkonyodott. Mindenkit a lehet leghamarabb el kellett szállítani a bázishoz. Csak saját kis kétélt je állt rendelkezésére, mert amikor el akarta indítani az egyik szállítóautomatát, kiderült, hogy kett közülük úgy egymásba gabalyodott a sziklakapu legsz kebb pontján, hogy csak daruval lehetett volna szétszedni ket. Maradt még a hátulsó energorobot, amelybe legfeljebb öt ember fért volna bele, neki pedig kilenc él , bár öntudatlan emberrel kellett számolnia. Arra gondolt, legjobb lesz mindet egy helyre gy jteni és megkötözni, nehogy elszökjenek, vagy kárt tegyenek egymásban; aztán bekapcsolja mindkét energorobot er terét, hogy védettek legyenek, maga pedig segítség után néz. Nem akart senkit sem magával vinni, mert a kis kétélt terepjárón nem volt semmi fegyver, így támadás esetén csak saját magát veszélyeztette. Már sötét este volt, mire végzett ezzel a nem mindennapi munkával; az emberek ellenkezés nélkül t rték, hogy megkötözze ket. Félrefarolt a hátsó energorobottal, hogy a kis kétélt nek szabad kijárása legyen, beállította az emittereket, távirányítással bekapcsolta a véd er teret (ezen belül maradtak az összekötözött emberek), maga pedig visszaindult. Ily módon a leszállást követ huszonhetedik napon a Legy zhetetlen legénységének csaknem a felét ártalmatlanná tette a bolygó.

Kudarc Mint minden igaz történet, Rohán elbeszélése is különös és ellentmondásos volt. Miért nem támadta meg a felh sem t, sem Jargot? Miért nem nyúlt Ternerhez sem, amíg a kétélt ben ült? Miért menekült el Jarg, ha aztán visszajött? Az utóbbi kérdésre aránylag könny volt választ adni. Valószín nek látszott, hogy azért tért vissza, mert páni félelme lecsillapodott, és eszébe jutott, hogy a bázistól körülbelül ötven kilométer választja el, s ezt elegend oxigéntartalék hiányában képtelenség megtenni. A többi kérdés továbbra is nagy fejtörést okozott. Ezek megválaszolása életfontosságú volt a legénység számára. De elgondolások és feltevések helyett most tettekre volt szükség. Horpach éjfél után tudta meg, mi lett Rohán csoportjának sorsa: félóra múlva már indultak az rhajóval. Nem a leghálásabb feladat egy rcirkálót eredeti helyét l alig kétszáz kilométernyi távolságra átdobni. A hajót egész id alatt úgy kell vezetni, hogy függ legesen álljon a zsugáron, sebességének aránylag kicsinek kell lennie, s ezért rengeteg hajtóanyagot fogyaszt. Az ilyen munkához nem szokott hajtóm vek meg sem tudtak volna moccanni a villanyautomaták szakadatlan segítsége nélkül, így aztán az acélóriás enyhén himbálózva haladt az éjszakában, mintha lágyan hullámzó tengeren ringatózna. A Regis-III-on álló megfigyel rendkívüli látványban gyönyörködhetett volna, amint a lángsugarak fényében szinte elvesz tömeg mozgó t zoszlopként hasított a sötétbe. Nem volt könny az útirány megtartása sem. Az atmoszféra fölé kellett emelkedniük, majd farral el re visszaereszkedtek bele. Mindez megfeszített figyelmet követelt az asztrogátortól, annál is inkább, mert a keresett kráter vékony felh takaró alatt rejt zött. Végre-valahára, még virradat el tt a Legy zhetetlen leszállt a kráterben, két kilométerre Regnar régi táborhelyét l. A szuperkoptert, a gépeket és a barakkokat rögtön átköltöztették a cirkáló mellé, délutánra pedig a tet l talpig felfegyverzett ment osztag is megérkezett Rohán életben maradt

embereivel, akik egészségesek voltak ugyan, de öntudatlanok. Újabb két helyiséget kellett a betegek rendelkezésére bocsátaniuk, mert az eredeti hajókórházban már nem volt szabad hely. Csak azután foghattak a tudósok a rejtély kibogozásához: miért menekült meg Rohán és kis híján Jarg is, ha nem történik az a szerencsétlenség az rült lövöldöz miatt. A kérdés megoldhatatlannak látszott, hiszen egyforma volt ruházatuk, fegyverzetük is, tehát külsejükben nem üthettek el a többiekt l. Annak sem lehetett különösebb jelent sége, hogy Ternerrel együtt hárman ültek a kis terepjáróban. Horpach is nagy kérdés el tt állt: hogyan tovább? Elég világos volt a helyzet ahhoz, hogy olyan adatokkal térhessen meg a bázisra, amelyek indokolnák a visszafordulást, s egyben fényt derítenének a Kondor tragédiájára is. Az, hogy a tudósokat nagyon izgatták ezek a fém m rovarok, a sziklákra telepedett ”gépnövényekkel” való életközösségük meg a felh ”pszichikus” voltának kérdése – még azt sem tudták bizonyosan, csak egy van-e vagy több, s vajon a kisebb felh k összeállhatnak-e valamiféle nagy egységgé –, mindez annyit sem nyomott volna a latban, hogy csak egy órával is meghosszabbítsa a Regis-IIIon való tartózkodást, mégis a maradás mellett döntött, csak azért, mert Regnar csapatából – a vezet t is beleértve – még négy ember hiányzott. Az elt ntek nyomai Rohán csoportját a szurdokba vezették. Kétségtelen volt, hogy az elt ntek nagy gyámoltalanságukban mind ott pusztulnának, ha a Regis élettelen lakói békén hagynák is ket. Tehát át kell kutatni a környéket, mert ezek a boldogtalanok, értelmes cselekvésre képtelenek lévén, csak a Legy zhetetlen segítségére számíthattak. Csak azt tudták megközelít pontossággal megállapítani, hogy mekkora körben keressék az elt nteket, a barlangok és szurdokok útveszt jében ugyanis nem juthattak tíz-húsz kilométernél messzebbre. Oxigénkészülékük már kimerül félben lehetett, de az orvosok biztosan állították, hogy a bolygó leveg jének belégzése nem halálos, abban az állapotban pedig, amelybe ezek a szerencsétlenek kerültek, a vérben felszívódó metán okozta szédülésnek valóban nem volt különösebb jelent sége. A kutatási terület nem ígérkezett nagynak, de annál nehezebbnek és áttekinthetetlenebbnek. Még kedvez feltételek esetén is hetekig tartott volna minden sikátor, hasadék, barlang vagy üreg átfésülése. A kanyargós horhók és süppedések kövei alatt vízvájta folyosók és barlangok újabb rendszere rejt zött, amely csak helyenként kapcsolódott a fels szinttel. Az sem látszott lehetetlennek, hogy az elt nt emberek ilyen rejtekhelyen húzzák meg magukat, még arra sem számíthattak, hogy együtt találják ket. Az emlékezetüket vesztett, kisgyereknél is gyámoltalanabb emberek képtelenek lettek volna együtt maradni. Ráadásul ezen a környéken tanyáztak a fekete felh k. A Legy zhetetlen félelmetes fegyvertárára és technikai eszközeire sem számíthattak ezekben a kutatásokban. A bolygó föld alatti folyosóiban nem használhatták a legbiztosabb védelmet nyújtó er teret, így hát a következ választási lehet ségük maradt: vagy azonnal visszafordulnak, és ezzel halálra ítélik az elt nteket, vagy kockázatos keresgélésekbe bocsátkoznak. Az utóbbi is csak az elkövetkez néhány napon, legfeljebb egy héten belül kecsegtetne reális eredménnyel. Horpach tudta, hogy további kutatások esetén embereinek már csak földi maradványait találnák meg. Másnap reggel az asztrogátor magához kérette a szakért ket, lefestette el ttük a helyzetet, és a segítségüket kérte. Néhány marék ”fémbogár” állt rendelkezésükre, melyeket Rohán hozott zubbonyának zsebében. Még az éjszakát is a vizsgálatnak szentelték. Horpachot er sen foglalkoztatta az effajta alakulatok gyökeres kiirtásának lehet sége. Újra felvet dött az a kérdés is, hogy mi mentette meg Jargot és Rohánt a ”felh ” támadásától. A tanácskozás közben az üvegedénybe zárt ”foglyok” az asztal közepén díszelegtek. Alig maradt bel lük egy tucat, a többi a vizsgálatok folyamán megsemmisült. Ezek a tökéletes hármas szimmetriájú, Y-ra emlékeztet alakulatok – hegyesen végz száraik közepén megvastagodva kapcsolódtak össze – szénfeketének látszottak a rájuk es fényben, amelyet olajzöld és kékeslila árnyalatokban játszva vertek vissza. Apró síkokból

összetev oldalaikkal néhány földi rovar potrohára hasonlítottak, és rózsa alakúra hasított briliánsokra emlékeztettek. Belsejükben ugyanez a mikroszkopikus méret felépítés ismétl dött. A homokszemeknél több százszor kisebb elemek automatikus idegrendszerfélét alkottak, amelyben egymástól részben független alakzatokat lehetett megkülönböztetni. Az Y szárainak belsejét kitölt kisebb rész a ”rovar” mozgásközpontjánák feladatát látta el, amely a szárak mikrokristályos szerkezetében valamilyen univerzális energiaakkumutátorral és transzformátorral rendelkezett. A mikrokristályok különböz kapcsolódásaiktól függ en hol elektromos, hol mágneses teret hozták létre vagy váltakozó er teret, amelyek aránylag magas h fokra tudták felmelegíteni a központi részt; akkor aztán az elraktározott meleget egyenes vonalban kisugározták. Az így keletkezett légmozgás lökhajtásszer en vitte ket el re a kívánt irányban. A kristályok külön-külön inkább lebegtek, mint repültek, és képtelenek voltak pontosan kormányozni magukat repülés közben, legalábbis a laboratóriumi kísérletek ezt mutatták. Viszont amikor száraik végével egymásba kapaszkodtak, aerodinamikus képességük az összekapcsolódó alakzatok számával egyenes arányban n tt. Minden kristály három másikkal kapcsolódott össze, ezenkívül szárainak végz désével még egy kristály központi részéhez csatlakozhatott, ami az így keletkez együttesek több réteg felépítését tette lehet vé. A kapcsolathoz nem volt feltétlenül szükség teljes érintkezésre, már a végz dések közeledése is elegend volt ahhoz, hogy mágneses terük egyensúlyban tartsa az egész szerkezetet. Meghatározott ”rovar”-mennyiség esetén halmazuk számos szabályszer séget mutatott, a küls ingerek ”ösztönzésére” meg tudta változtatni mozgásirányát, alakját, s ségét, a belsejében lüktet impulzusok gyakoriságát. Bizonyos változásra a mágneses tér ellenkez el jel vé alakult át, s ahelyett hogy továbbra is vonzották volna egymást, a fémkristályok szétváltak, az ”egyéni szétszórtság” állapotába kerültek. Az ilyen mozgásokat irányító központon kívül minden fekete kristálykában még egy kapcsolódási rendszer, jobban mondva csak annak töredéke helyezkedett el, mert ez utóbbi valamilyen nagyobb egység részének látszott. Ez a magasabb rend egység, amely valószín leg csak hatalmas mennyiség alkotórész társulásakor jött létre, volt a felh tevékenységének tényleges hajtómotorja. Itt azonban megállt a szakért k tudománya. Nem ismerték a magasabb rend rendszerek növekedési lehet ségeit, és különösen az maradt tisztázatlan, van-e ”intelligenciájuk”, vagy sem. Kronotos szerint minél több alakzat egyesül a nagy egészben, annál nagyobb problémák tornyosulnak a tudósok elé. Ez elég meggy en hangzott, de a kibernetikusok és az információs szakemberek még sohasem hallottak olyan szerkezetr l, azaz valamiféle ”tetszés szerint táguló agyról”, amely a feladatok nagyságához szabná méreteit. A Rohán szerzeményéb l való alakulatok nem mind voltak sértetlenek. Túlnyomó részük viszont típusreakciókat mutatott. A magányos kristály csaknem mozdulatlanul tudott egy helyben lebegni, képes volt emelkedni vagy süllyedni, ingerforrás felé közeledni vagy azt elkerülni, emellett teljesen ártalmatlannak látszott, semmiféle energiát sem bocsátott ki, még ha pusztulás fenyegette is (pedig a kutatók különböz vegyszerekkel, égetéssel, er terekkel, sugárzásokkal estek neki). Úgy el lehetett ”taposni”, mint a legesend bb földi bogárkát – azzal a különbséggel, hogy a kristályfém páncélt valamivel nehezebb összezúzni. Egyesülésük után viszont még aránylag kicsiny ”rovar”-halmazok is megfelel er tér létrehozásával védekeztek a küls mágneses térrel szemben. Melegítésre infravörös sugárzással próbáltak megszabadulni a h l. A kísérletek félbeszakadtak, mert a tudósoknak csak maréknyi kristályuk volt. Az asztrogátor kérdésére a ”f -f k” nevében Kronotos válaszolt. A tudósoknak több id re lenne szükségük a további kutatásokhoz, mindenekel tt pedig nagy mennyiség kristályt szeretnének beszerezni. Ezért azt javasolták, küldjenek expedíciót a szurdokba, amely az elt ntek felkutatása közben össze tudna szedni legalább húsz-harmincezer rovart. Horpach beleegyezett. De azzal is tisztában volt, hogy emberéletet már nem

kockáztathat. Azt a gépet akarta a sziklaszorosba küldeni, amely eddig még nem vett részt egyik akcióban sem. Különleges rendeltetés , nyolcvantonnás, önjáró gépóriás volt, csak nagy ritkán használták: komoly sugárfert zés vagy óriási nyomás és igen magas mérséklet esetén. Az egymás között csak ”Ciklopsz”-nak becézett gépet a cirkáló mélyében alaposan a tehertér aljzatához rögzítették Eredetileg nem akarták a bolygó területén használni; az igazat megvallva, a Legy zhetetlen még sohasem hozta ködésbe Ciklopszát. Fél kézen meg lehetett számolni azokat a helyzeteket – a támaszpont összes rhajóját is beleértve –, amelyek e végs eszköz alkalmazását követelték meg. Fedélzeti nyelven ”elküldeni a Ciklopszot valamiért” – annyit jelentett, mintha a poklok kapuinak döngetésére készültek volna; még senki sem hallott a Ciklopsz vereségér l. A daruk csúszdára tették a gépet, ahol a technikusok és programozók vették kezelésbe. Er teret fejleszt , közönséges Dirac-rendszerén kívül antianyagbomba-vet je is volt, tetszés szerinti irányban vagy egyszerre mindenfelé szórhatott antiprotonokat. A Ciklopsz páncélgyomrába épített vet cs az er terek interferenciája révén lehet vé tette, hogy több méterrel a talaj szintje fölé emelkedjék, nem volt tehát sem az aljzathoz, sem pedig kerekekhez vagy hernyótalpakhoz kötve. Nyitott páncélormányán ki tudta dugni ”markolókanalát”, ezt a teleszkopikus kézfélét, amellyel ásványmintákat gy jthetett, fúrásokat vagy más munkákat végezhetett a helyszínen. Bár a Ciklopszról sem hiányzott az er s rádióadó és televíziós közvetít állomás, arra is el készítették, hogy elektronikus agya irányításával önállóan is cselekedhessék. Petersen mérnök hadm veleti osztagának technikusai gondosan kidolgozott programot töltöttek ”agyába”: az asztrogátor ugyanis arra számított, hogy a szurdokon belül elveszti kapcsolatát a géppel. A programban szerepelt az elt ntek felkutatása, akiket a Ciklopsz úgy vesz majd fel, hogy el bb er térfallal védelmet biztosít számukra – saját er terén kívül még egyet fejleszt –, ezután pedig érintkezési pontjaikon összenyitná a küls és bels (önmagát véd ) er teret. Ezenkívül az t támadó kristályokból is b séges zsákmányra kell szert tennie. Az antianyagvet t csak végszükség esetén szabad használnia, ha közvetlen veszély fenyegeti véd er terét, mivel a magrombolási folyamat – a dolog jellegénél fogva – sugárfert zötté tenné a terepet, ami az elt ntek számára életveszélyes lenne, ha esetleg az összecsapás közelében tartózkodnak. A Ciklopsz teljes hossza nyolc métert tett ki, ennek megfelel en jó ”vastag” is volt – törzsének átmér je meghaladta a négy métert. Ha nem fért be egy üregbe, vagy ”acélkezével” szélesítette ki útját, vagy er térrel lökdöste szét és mállasztotta el a sziklákat. Még a tér kikapcsolása sem árthatott neki, mert keramit-vanádium páncélzata a gyémánt keménységével vetekedett. A megtaláltak fogadására külön automatát helyeztek el a Ciklopsz belsejében, még az ágyakat is el készítették. Végül az összes berendezés ellen rzése után a páncéltest meglep könnyedséggel végigsiklott a leeresztett csúszdán, és mintha táthatatlan kéz tartaná a leveg ben – legnagyobb sebességét elérve sem vert porfelh t –, kigördült a Legy zhetetlen er terének kék fényekkel jelzett kapuján, majd egykett re elt nt a hajófarnál gyülekez k szeme el l. A Ciklopsz és a vezet kabin közti rádiótelevíziós összeköttetés körülbelül egy óra hosszat kifogástalanul m ködött. Rohán a hatalmas, romba d lt templomtoronyhoz hasonló oszlopról – amely félig eltakarta a sziklafalakhoz való bepillantást – ismerte fel a szurdok bejáratát, ahol a támadás érte ket. Az els nagy k görgeteghez érve valamelyest csökkent a sebesség. Olyan hangtalanul dolgozott a Ciklopsz atomhajtóm ve, hogy a képerny el tt állók még a k kupacok alatt bujkáló patak csörgedezését is hallották. A híradósok két óra negyven percig tudták fogni a képet és a hangot, ekkor a Ciklopsz a szurdok simább, járhatóbb szakasza után a rozsdás szövedékek labirintusába ért. Hála a rádiótechnikusok er feszítéseinek, még négyszer sikerült üzenetet váltani, de az ötödik adás már annyira torzítva érkezett, hogy csak sejteni lehetett tartalmát: a Ciklopsz elektronikus agya jelentette, hogy a gép szerencsésen halad tovább. Ekkor Horpach a megbeszélt terv szerint televíziós adóval felszerelt repül szondát

bocsátott fel a Legy zhetetlen l. A szonda meredeken az égboltba fúródott, és egy másodperc alatt elt nt. A központba azonban rögtön befutottak a jelei – ezzel együtt megjelent a mérföldes magasságból látott fest i táj képe, melyet a rozsdás és fekete szövedékfoszlányokkal tarkított öreg sziklák tettek még változatosabbá. Egy perc múlva minden nehézség nélkül követhették, hogyan siklik a Ciklopsz fényes acél ékszerként a szurdok mélyén. Horpach, Rohán és a szakcsoportok vezet i az irányítófülke erny i el tt álltak. Jó volt a vétel, de felkészültek arra az eshet ségre is, hogy megromlik vagy félbeszakad, ezért indulásra készen várakoztak az újabb szondák, amelyek majd folytatják a közvetítést. Az FM úgy vélte, hogy támadás esetén bizonyosan megszakad a kapcsolatuk a Ciklopsszal, de legalább magát a csatát figyelemmel lehet kísérni. A Ciklopsz elektromos szemei még nem vehették észre, de a képerny k el tt állók láthatták a széles látómez ben, amely a magasan lebeg teleszonda révén tárult ki el ttük, hogy már csak néhány száz méter választja el a gépet a sziklakapunál összetorlódott szállítóautomatától. A Ciklopsz feladatai közé tartozott az is, hogy visszafelé jövet vontatóra vegye az összeütközéskor egymásba akadt két hernyótalpast. A magasból zöldes dobozkáknak látszottak az üres szállítóautomaták, az egyik mellett félig elszenesedett kis figura hevert, annak az embernek a holtteste, akit Rohán l tt le lézerpisztolyával. Közvetlenül a kanyar el tt, amely mögött a sziklakapu csúcsai meredeztek, a Ciklopsz megállt, és a szurdok aljáig merészked fémbozót sörtéi felé közeledett. Megfeszített figyelemmel kísérték minden mozdulatát. Elöl ki kellett nyitnia er terét, hogy keskeny nyílásán kidughassa a ”markolókanalat”, amely hosszú ágyúcs módjára csúszott ki hüvelyéb l, s a végén csüng fogazott marokkal megragadott egy nyaláb cserjét, és látszólag er feszítés nélkül szakította ki a sziklatalapzatból, majd behúzta zsákmányát, és a szurdok közepére farolt. A m velet simán és könnyedén zajlott le. A szurdok felett lebeg teleszonda révén, rádiókapcsolatot teremtettek a Ciklopsz agyával, amely közölte velük, hogy a fekete ”rovarok”-tól hemzseg mintát tartályába zárta. A Ciklopszot már csak száz méter választotta el a katasztrófa színhelyét l. Páncélfarával a sziklának támaszkodva ott állt Rohán csoportjának hátulsó energorobotja, a k kapuban az összegabalyodott szállítóautomaták rostokoltak, valamivel el ttük az els energorobot vesztegelt. A leveg leheletfinom remegése arról tanúskodott, hogy még most is fejleszt er teret, éppen úgy, ahogyan Rohán hagyta csapatának széthullása után. A Ciklopsz el bb távvezérléssel kikapcsolta a fenti energorobot Diracjait, aztán megnövelte a lökhajtás erejét, és a leveg be emelkedve, elegánsan átvitorlázott a bogárhátú szállítóautomaták fölött, majd az átjárón túl visszaereszkedett a kövekre. Ebben a pillanatban valamelyik néz ajkát figyelmeztet kiáltás hagyta el. Visszhangzott t le a Legy zhetetlen vezet fülkéje. Hatvan kilométer választotta el a szurdoktól, ahol a két partot belep fekete sz rzetb l füst csapott ki, és olyan hevesen rontott hullámaival a földi gépóriásra, hogy az abban a pillanatban teljesen elt nt, mintha szurokfekete palást borult volna rá. Egy szempillantás alatt cikázó fény szelte át a támadó felh t. A Ciklopsz nem használta rettenetes fegyverét: csak a felh energiatere ütközött össze a gépet véd er térrel. Most egyszeriben mintha anyagiasult volna az er tér: hol óriási lávahólyaggá dagadt, hol pedig összeesett a nyüzsg feketeség óriási takarója alatt, és ez a különös játék elég sokáig tartott. A néz k úgy érezték, hogy a számukra láthatatlan gép most próbálja visszaverni a támadók miriádjait, amelyek egyre inkább sokasodtak, mert a szurdokba újabb és újabb felh lavinák hengeredtek le. Már nem látszott az er terek lángolása, a két élettelen, de hatalmas er pokoli birkózása néma csendben folyt tovább. Végül a képerny el tt állók felszisszentek: a remeg , fekete buborék elt nt a sötét örvényben; a felh óriási, kavargó tölcsérré alakult át, amely a legmagasabb sziklacsúcsokat is megszégyenít magasságban, kilométeres tornádóként rült köröket írt le, s míg lent láthatatlan ellenségét szorongatta, kékes árnyalatokban tündökölt. Senki sem szólt, mindenki tudta, hogy a felh így próbálja összeroppantani az energiabuborékot, amelyben, mint mag a gyümölcsben, a gép rejt zött. Rohán szeme sarkából az asztrogátorra pillantott, aki éppen szólásra nyitotta ajkát, hogy megkérdezze a mellette álló f mérnökt l, mennyit bír el még az er tér – de

mégse mondott semmit sem. Nem volt rá ideje. Minden elt nt a másodperc töredéke alatt: a fekete örvény, a szurdok falai, a fémbozót… Mintha t zokádó vulkán tört volna ki a sziklás hasadék torkában. Füstoszlop és fortyogó láva, k darabok, végül pedig hatalmas, ködfátyolba burkolózó felh robbant a magasba, mialatt a patak felforrt vizéb l keletkezett g z másfél kilométeres magasságban gomolygott azon a helyen, ahol a televíziós közvetít állomás lebegett. A Ciklopsz bekapcsolta antianyagvet jét. Senki sem mozdult vagy beszélt a vezet fülkében, de belül mindenki az édes bosszú örömét ízlelgette, ezt az érzést még az sem tudta megkeseríteni, hogy a bosszúnak nem volt sok értelme. Minden arra utalt, hogy a felh végre méltó ellenfélre talált. A támadás pillanatától kezdve minden kapcsolatuk megszakadt a Ciklopsszal, ezután csak azt láthatták az emberek, amit a repül szonda ultrarövid hullámai közvetítettek a hetven kilométeres körzetben remeg légen át. A vezet fülkén kívül is tudomást szerezhettek az emberek a szurdok belsejében dúló harcról. Az alumínium barakk szétszedésével megbízott osztag abbahagyta a munkát. A látóhatár északkeleti pereme megvilágosodott, mintha még egy nap lett volna ott kel ben, hogy elhomályosítsa az égbolton állót, majd a fényt behemót nagy gombára emlékeztet füstoszlop emésztette el. A teleszondát irányító technikusok visszarendelték a t zvonalból a gépet, és négy kilométer magasra küldték. Csak így tudták kikerülni az állandó robbanások által keltett orkánszer légáramlatok övezetét. Nem látszottak a szurdokot övez sziklák, fémbolyhos oldalaik, még a róluk leszakadt fekete felh sem. Bugyborékoló t z- és füstáradat borította el a képerny ket, lángoló cafatok parabolái cikáztak; a szonda hangvev berendezései hol er sebb, hol gyengébb, de szakadatlan dübörgést közvetítettek, mintha a szárazföld egy részén földrengés dúlt volna. Furcsa volt, hogy az embertelen küzdelem nem akart véget érni. Húsz-harminc percen belül felizzott a szurdok mélye, és a Ciklopsz körül minden magas h mérsékletre hevült, meglágyultak és szétomlottak a sziklák, lávává alakultak át, s valóban, a szurdok kijárata felé igyekv bíborvörös fényben úszó patak a t zfészekt l már több kilométeres távolságban kanyargott. Horpach egy pillanatig arra gondolt, hogy talán megakadtak a vet elektronikus kapcsolói, mert szinte hihetetlennek látszott, hogy a felh ilyen irtózatos csapás után is folytatni tudja a támadást, de mikor a szonda újabb parancsra még feljebb, egészen a troposzféra határáig emelkedett, a képerny n feltáruló látvány megcáfolta elképzeléseit. A látómez most már körülbelül negyven kilométeres körzetre terjedt ki. A sziklaszurdoktól felszabdalt térségen meglep mozgolódás kezd dött. A sziklafalak sötét foltokkal borított oldalairól a repedésekb l és üregekb l újabb és újabb fekete gubancok úsztak el csigalassúsággal – de ez csak a megfigyel pont távolsága miatt látszott így –, majd a magasba lendültek, repülés közben egyesültek és összes södtek, aztán pedig a harc kell s közepébe vetették magukat. Néhány percig azt a látszatot kelthették, mintha a közepébe tóduló fekete lavinák megújuló ostromai elfojtanák az atomtüzet, mintha tömegükkel képesek lennének ránehezedni és elnyomni, de Horpach jól ismerte az emberi kéz alkotta szörnyeteg energiatartalékait. Egyetlen fülsiketít , most már pillanatra sem sz dörgés áradt a hangszórókból a vezet fülkébe, ezzel együtt három kilométer magas lángok l tték szitává a támadásba lendült felh nagy, lomha testét, és lassacskán valamiféle tüzes malommá alakultak át. A leveg minden ízében remegett és hajlongott az izzástól, amelynek központja lassan eltolódott. A Ciklopsz kideríthetetlen okok folytán farolni kezdett, s bár szünet nélkül folytatta a harcot, fokozatosan a szurdok torkolata felé hátrált. Talán elektronikus agya számolt azzal a lehet séggel is, hogy az atomrobbanások lenyesik a szurdok sziklás oldalait, s azok a gépre omlanak. Ez pedig cselekvési szabadságában korlátozta volna, még ha sértetlenül kerül is ki a szorítóból. Elég az hozzá, hogy a harcoló Ciklopsz tágasabb terepre próbált jutni, mialatt az rült kavargásban minden összeolvadt: antivet jének lángja, a t zvész füstje, a felh darabok és a romba d sziklatornyok hamuja.

Úgy látszott, hogy a ”világfelfordulás” tet pontjára hágott. A következ pillanatban mégis hihetetlen dolog történt. Láng csapott át a képerny n, majd félelmetes, szemsért fehérség ragyogott fel rajta, milliárdnyi kisülés tarkította, és az újabb antianyag-áradatban minden megsemmisült a Ciklopsz körül – a leveg , a darabok, a g z, a gázok és a füstök –, mindez irtózatos erej sugárzássá változott át, amely kettéhasította a szurdokot; egy kilométeres karjaival az atomdúlásba rántotta a felh t, majd a leveg be röpítette, mintha a bolygó belsejében dúló er k lökték volna ki magukból. A Legy zhetetlen beleremegett az irtózatos ütésbe, melynek epicentrumától hetven kilométer választotta el, a rengéshullámok végigfutottak a sivatagon, a csúszda alatt vesztegl expedíciós szállítóautomaták és energorobotok arrébb csúsztak, néhány perc múlva pedig kegyetlenül bömböl forgószél csapott le rájuk, égy pillanatra vörösen izzó fénnyel öntötte el a gépek mögé rejt zköd emberek arcát, majd örvényl homokfalat emelve továbbkavargott a sivatagban. Valamilyen szilánk eltalálhatta a televíziós szondát is, bár az a kataklizma központjától tizenhárom kilométernyire lebegett. Adását nem szakította meg, de a vétel er sen megromlott, ami a képen jelentkez s vibrálásban nyilvánult meg. Eltelt egy perc, s mikor a füst kissé eloszlott, Rohán feszült figyelemmel nézte a harc következ szakaszát. Mert még nem ért véget, mint ahogyan egy pillanattal ezel tt várta. Ha él lények a támadók, ez a soraikban rendezett vérfürd bizonyosan visszavonulásra készteti ket, de legalábbis óvakodtak volna az elszabadult pokol közelébe kerülni; itt azonban élettelen harcolt az élettelennel, az atomt z nem hunyt ki, csak alakját és támadásának f irányát változtatta meg – és Rohán akkor értette meg el ször, jobban mondva csak sejtette, anélkül hogy tisztán megfogalmazta volna, milyenek is lehettek valamikor a Regis-III sivatagi homokján lejátszódott ütközetek, melyekben az egyik robot összezúzta és szétverte a másikat, milyen kiválasztódási formákhoz fordult az élettelen fejl dés, és hogy mit jelentettek Laudának ezek a szavai: a m rovarok gy ztek, mert k alkalmazkodtak a legjobban. Ekkor rögtön eszébe ötlött, hogy ilyen alkalom bizonyára adódott már valaha a bolygón, nevezetesen a billiónyi alkotórészb l álló felh élettelen, elpusztíthatatlan emlékezete, amely napenergia segítségével raktározódott el kristályaiban, hasonló összecsapásokban szerezhette ismereteit, hogy hasonló magányos bölényeket, súlyos páncélzatban járó óriásokat, atommammutféle robotokat nemegyszer kényszerítettek térdre századokon át ezek az élettelen csöppségek, amelyek jelentékteleneknek látszottak a mindent elpusztító lángokhoz, a sziklákat szitává lyuggató lövésekhez képest. És hogy mégis fenn tudtak maradni, hogy e hatalmas szörnyek szétvert páncélzatai rozsdás kacatok módjára hevertek a sivatagban, a homokba temetett elektronikus csontvázakkal együtt, melyik valaha finom m szerek lehettek – ez valami hihetetlen, kimondhatatlan virtusra vallott, ha szabad ezt a szót használni a titáni felh kristályaira. De találhatott-e jobb kifejezést?… És akarata ellenére sem tudta megtagadni t le csodálatát, látva, hogy még az eddigi ”vérengzés” sem tudta letörni… Mert a felh tovább rohamozott. A magasból szemlélt vidéken most csak a magányos sziklacsúcsok, a legmagasabbak látszottak. Minden más, a szurdok egész labirintusa elt nt a fekete hullámok áradata alatt, amely a szélrózsa minden irányából körkörösen tódult a zörvény magja felé, mely nem volt más, mint a háborgó izzás pajzsa mögé rejt Ciklopsz. A látszólag értelmetlen, óriási ”vér”-áldozatokat követel ellenállás nem volt teljesen hiábavaló. Rohán és a többiek, akik most már eler tlenedve szemlélték a vezet fülke képerny jén tükröz látványt, tisztában voltak ezzel. A Ciklopsz energiatartalékai gyakorlatilag kimeríthetetlenek voltak, de az állandó magrombolásos tüzelést l a legbiztosabb véd berendezések – a sugárzást elhárító-visszaver tükrök – ellenére a csillagh mérséklet kis töredéke az antivet ket is érte, végigfutott csövükön, és ily módon a gép belsejében is egyre melegebbnek kellett lennie. Ezért folytatódott olyan makacsul a támadás, ezért rohant rá azonnal a felh mindenfel l, s a páncélburkolathoz minél közelebb sújtott le az antianyag újabb csapása a tömegestül vesztükbe rohanó kristályokra, annál er sebben melegedtek fel a gép berendezései. Már régen nem bírta volna ki egyetlen ember sem a

Ciklopsz belsejében, keramit vértje talán már meggypirosan izzott – de csak a lüktet t z kék hólyagját látták a füstkupola alatt, amely lassanként, méterr l méterre a szurdok kijárata felé húzódott, úgyhogy a felh els támadásának helye három kilométerre innen, északi irányban tárult a szemük elé: láva- és salakrétegek borították az ijeszt en összesült talajt, a szétaprított sziklákon hamuvá égett fémbozótok lógtak, közöttük összeolvadt rögöcskék, a h sugártól eltalált kristályok maradványai himbálóztak. Horpach kikapcsoltatta a hangszórókat, melyek eddig fülsiketít dörgéssel töltötték be a vezet fülkét, és megkérdezte Jazont, mi történik, ha a Ciklopsz bels h mérséklete túllépi az elektronikus agy ellenálló-képességének határát. A tudós egy pillanatig sem habozott. – Kikapcsolódik az antianyagvet . – És az er tér? – Az nem. A t zharc ezalatt a szurdok bejárata elé, a síkságra tev dött át. A tintaóceán felforrt, felpuffadt, és nagy örvényléssel, pokoli löketekben zuhant a t z tátott torkába. – Talán már most… – törte meg Kronotos az elnémított képerny k csendjét, amelyeken most csak a viharosan háborgó kép látszott. Eltelt még egy perc. A t zörvény fénye hirtelen elsápadt. Betakarta a felh . – T lünk hatvan kilométerre van már – válaszolt a híradótechnikus Horpach kérdésére. Az asztrogátor riadót rendelt el. Mindenkit a helyére hívtak. Az úrhajó behúzta a csúszdát, a személyfelvonót, és becsukta a csapóajtót. Újabb fény villant át a képerny n. Ismét el nt a t zörvény. Most az egyszer nem támadott a felh ; alig világosodtak ki a t z martalékául esett foszlányai, többi része hátrálni kezdett a szurdokok birodalma felé, beleolvadt árnyékba borult útveszt jükbe, és a néz k el tt – látszólag épen – megjelent a Ciklopsz. Továbbra is farolva, nagyon lassan haladt, még mindig folyamatos tüzeléssel ostromolta környezetét: a köveket, a homokot és a dombokat. – Miért nem kapcsolja ki a vet t? – kiáltott fel valaki. Mintha meghallotta volna, a gép beszüntette a lángszórást, megfordult, és egyre növekv gyorsasággal száguldott a sivatagban. A repül szonda a magasban kísérte. Egyszerre csak mintha valami t zfonál csapott volna hihetetlen sebességgel arcukba. Ebb l megértették, hogy a Ciklopsz vet je a szondát vette célba, és most a lövés mentén atomjaira hasított leveg darabok csíkját látják – ösztönösen hátrah költek, mintha attól tartottak volna, hogy a lövés átszakítja a képerny t, és felrobban a vezet fülke belseje. Rögtön ezután elt nt a kép, és a képerny n csak fehér fény remegett. – Szétl tte a szondát! – kiáltotta a kapcsolótábla el tt ül technikus. – Asztrogátor úr! Horpach másik szondát lövetett fel; a Ciklopsz már olyan közel volt a Legy zhetetlenhez, hogy rögtön megpillantották, alig érte el a szonda a kell magasságot. Újabb fonálszer felvillanás, és ez is megsemmisült. Miel tt a kép elt nt volna, magát az rhajót is megláthatták a szonda látómezejében; a Ciklopsz alig tíz kilométernyire volt le. – Megbolondult vagy mi – mondta a készülék mellett a második technikus emelt hangon. Ezek a szavak szöget ütöttek Rohán fejébe. A parancsnokra nézett, és rögtön látta, hogy egyet gondoltak. Úgy érezte, hogy tagjait, fejét, egész testét ostoba, ólmos álom zsibbasztja el. De kiadták a parancsokat: az asztrogátor fellövette a negyedik, aztán az ötödik szondát is. A Ciklopsz sorban leszedte ket, mint egy céllövöldében szórakozó mesterlövész. – Teljes er t kérek – szólt Horpach anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a képerny l. A f mérnök két kézzel csapott a vezérl asztal billenty zetére, mint egy akkordot kivágó zongoram vész. – Induláshoz er t hat perc múlva – mondta. – Teljes er t kérek – ismételte Horpach az el bbi hangsúllyal, a vezet fülkében pedig

olyan csönd támadt, hogy még a vezetékek zümmögését is hallották a zománcozott válaszfalak mögött, mintha méhraj kelt volna életre. – A telepek túl hidegek – kezdte az FM, de Horpach szembefordult vele, és változatlan hangon csak ennyit mondott: – Teljes er t kérek! A mérnök szó nélkül nyúlt a f kapcsolóhoz. A hajó mélyében felb gtek a riadószirénák, távoli dobpergésként feleltek a harci állásokba futók léptei. Horpach ismét a képerny re nézett. Senki sem szólt, de már valamennyien felfogták, hogy bekövetkezett, amit lehetetlennek hittek: az asztrogátor magával a Ciklopsszal készült harcba szállni. A villogó mutatók már katonás rendben sorakoztak. Az er indikátor öt, majd kés bb hat számjegy mennyiségeket mutatott kémlel nyílásain. Valahol szikrát hányt egy vezeték – ózonillat terjengett. A vezet fülke hátsó részében a technikusok egyezményes jelekkel értekeztek, ujjaikon mutatták, hányadik ellen rz berendezést kell elindítani. A következ szonda lelövése el tt a kinyújtott ormányú Ciklopszról adott képet, amint éppen sziklavonulatokon küzdötte át magát, aztán a képerny megint elnéptelenedett, vakítóan fehér, ezüstös fényben játszott. Minden pillanatban várható volt, hogy a gép a közvetlen látóhatáron jelenik meg. A radaros fedélzetmester már készüléke mellett rködött: a hajóorrból televíziós felvev gép emelkedett ki, hogy a látómez még tágasabb legyen. A híradós technikus fell tte a következ szondát. A Ciklopsz nem egyenesen a Legy zhetetlen felé tartott, amely tökéletesen bezárkózva, teljes harci készültségben állt az er térpajzs védelme alatt. Orrából szabályos id közökben teleszondákat röpített fel. Rohán tudta, hogy a Legy zhetetlen állja az antianyagtöltések ostromát, de a lövés energiájának elnyelése igénybe veszi a hajó er tartalékait. Ebben az esetben a visszavonulás látszott a legértelmesebb megoldásnak, vagyis állandó pályára kellett volna térni. Minden pillanatban ilyen értelm parancsra várt, de Horpach hallgatott, mintha arra számított volna, hogy a Ciklopsz elektronikus agya valami csudával határos módon kijózanodik. Valójában pedig már-már leragadó szemhéjai mögül a homokdombok között hangtalanul suhanó sötét test mozdulatait figyelte, majd megkérdezte: – Állandóan hívják? – Igenis. De nincs összeköttetésünk. – Szólítsák fel azonnali megállásra! A technikusok valamit babráltak a vezérl asztalokon. háromszor, négyszer fénycsíkok lobbantak fel. – Nem felel, asztrogátor.

Kezük

nyomán

kétszer,

”Miért nem indul már? – töprengett Rohán. – Nem tud belenyugodni a vereségbe? Horpach! Ez képtelenség! De már mozdul… Most – most kiadja a parancsot.” Az asztrogátor azonban csak egyetlen lépést tett hátrafelé. – Kronotos? A kibernetikus kivált a többiek közül. – Jelen. – Mit csinálhattak vele? Rohán fülét rögtön megütötte ez a szó: ”csinálhattak”, Horpach úgy beszélt, mintha valóban gondolkozó ellenféllel lenne dolga. – Az automata rezg körök kriotronokból vannak – mondta Kronotos, de hangjából érz dött, hogy csak feltevésekre támaszkodik. – A h mérséklet felszökött, elvesztették szupervezet -képességüket… – Tudja vagy csak találgatja mindezt, doktor? – kérdezte az asztrogátor. Különös társalgás volt, mert közben mindenki maga elé meredt: a képerny re, ahol már szonda közbeiktatása nélkül is látszott a Ciklopsz, amint egyenletes, de nem egészen határozott mozgással haladt el re, id nként oldalra tért, mintha bizonytalankodna, merre menjen. Többször rál tt a már fölösleges teleszondára, amíg eltalálta. Látták, amint vakító

fény üstökösként hull alá. – Az egyetlen, amit el tudok képzelni, a rezonancia – mondta rövid habozás után a kibernetikus. – Ha mágneses terük keresztezte az agy öngerjeszt irányzatát… – És az er tér? – Az er tér nem árnyékolja a mágnesességet. – Kár – jegyezte meg szárazon az asztrogátor. A feszültség lassan alábbhagyott, mivel a Ciklopsz most már határozottan távolodott anyahajójától. A köztük lev távolság, amely egy perccel ezel tt volt a legkisebb, n ni kezdett. Az emberi felügyelet alól kisiklott gép az északi sivatag végtelenjébe veszett. – Az FM fog helyettesíteni – mondta Horpach. – Maguk pedig, kérem, fáradjanak le.

A hosszú éjszaka Rohán arra ébredt, hogy fázik. Félálomban összekuporodott takarója alatt, és az ágynem be fúrta arcát. Aztán kezével is próbálta védeni, de egyre hidegebb lett. Tisztán tudta, hogy úgyis fel kell ébrednie, mégis húzta-halasztotta ezt a pillanatot, maga sem tudta, miért. Hirtelen az ágy szélére ült a szuroksötétben. A jeges fuvallatot egyenesen arcába kapta. Feltápászkodott, és csendesen szitkozódva a h szabályzó után tapogatózott. Mikor lefeküdt, teljes h tésre állította a kapcsolót, olyan fülledt meleg volt. A kis kabin leveg je lassan felmelegedett, de már nem tudott újra elaludni: félig ülve maradt a takaró alatt. Karórájának világító számlapjára pillantott – a fedélzeti id szerint három óra volt. ”Megint csak három órát aludtam” – dühöngött. Még mindig fázott. Sokáig tartott az értekezlet, éjfél körül széledtek szét. Mennyi haszontalan fecsegés – gondolta. Most ebben a sötétben mit nem adott volna, ha már újra a bázison lehetne, ha elfelejthetné ezt az átkozott Regis-III-at, élettelen gépek által kiötlött szörny séges holt világával együtt. A stratégák többsége a felszállást tanácsolta, csak a f mérnök és a fizikus állt kezdett l fogva Horpach pártján, szerettek volna maradni, amíg csak lehet. Egy a százezerhez, de talán még ennyi sem volt a valószín sége annak, hogy Regnart és három elt nt emberét életben találják. Ha el leg nem pusztultak is el, csak az menthette volna meg ket az atompokoltól, ha a harc színhelyét l nagyon messze voltak. Rohán sokért nem adta volna, ha tudja, vajon csak miattuk nem indult el az asztrogátor – vagy más okok is közrejátszottak. Mert ami itt valójában megtörtént, egész másképp hangzana a jelentés száraz szavaival, a bázis nyugodt fényében, ahol be kellene vallani, hogy az indulás óta elveszett a gépek fele, a f fegyver, a Ciklopsz is, az antianyagvet vel együtt, amely mostantól kezdve minden itt leszálló hajó számára külön veszélyt fog jelenteni; hogy hat emberáldozat is van, ráadásul a legénység fele kórházi ápolásra szorul, és talán soha többé nem repülhet. S miután az embereket, gépeket és legjobb berendezésüket elvesztették, megszöktek – mert mi más lenne most a visszatérés, ha nem közönséges szökés – a csöpp kristályok el l, amelyek egy kis, sivatagos bolygó szülöttei, a földi tudomány által oly régen túlszárnyalt lantbeli civilizáció élettelen maradványai! De olyan ember lenne-e Horpach, aki ilyen megfontolásokból kiindulva dönt? Talán maga sem tudja, miért nem indul még? Vár valamire? De mire? Nos, igen – a biológusok szerint van esély arra, hogy saját fegyverükkel gy zzük le a rovarokat. Ha fajuk fejl dés eredménye – okoskodtak –, irányítani lehet további evolúciójukat. Jelent s mennyiség fogoly példányon mutációkat kell létrehozni, meghatározott jelleg , örökölhet változásokat, amelyek szaporodásuk folyamán átmennek a következ nemzedékre, és elsorvasztják ezt az egész kristályos fajt. Ennek a változásnak igen bonyolultnak kell lennie, amely átmenetileg még el nyöket is biztosíthat, de ugyanakkor el kell érnie, hogy az új fajnak vagy változatnak Achilles-sarka: gyenge pontja is legyen, ahol megsebezhet . De az elméleti szakemberek, szokásuk szerint, most is csak a leveg be beszéltek: fogalmuk sem volt, milyen legyen a mutáció, milyen

eszközökkel vihet keresztül ez a változás, hogyan tehetnek szert jelent s mennyiségre ebb l az átkozott kristályból anélkül, hogy újabb harcba bocsátkoznának, mert az talán még a tegnapinál is keservesebb kudarccal végz dne. És ha minden sikerül, mennyit kellene várniuk ennek a további fejl désnek az eredményeire? Bizonyára nem egy napot vagy hetet. Akkor hát körhintaként keringjenek a Regis körül egy, két vagy esetleg tíz éven át? Nem lenne semmi értelme. Rohán érezte, hogy nem jól állította be a szabályzót; megint túl meleg volt. Felkelt, ledobta magáról a takarót, megmosakodott, gyorsan felöltözött és kiment. A felvonó valahol másutt volt. Benyomta a hívógombot, és miközben a félhomályban ugráló jelz lámpák fényében várakozott, fejében érezte az álmatlan éjszakák és a megfeszített munkában eltelt nappalok egész súlyát, a halántékában lüktet vér zúgásán át a hajó éjszakai csendjét hallgatta. Id nként felbugyborékolt valami a láthatatlan vezetékekben, az alsó szintekt l idáig sz dött az üresjáratban dolgozó motorok tompa dohogása, még mindig indulásra készen álltak. Fémíz , száraz légáramlat lengte be a függ leges aknák fel l az el teret, ahol várakozott. Az ajtószárnyak széthúzódtak, belépett a felvonóba. A nyolcadik szinten kiszállt. A folyosó itt elkanyarodott, a törzs páncélborítása mentén futott, kék lámpafüzér világította be. Csak ment el re, maga sem tudta, hová, gépiesen lépkedett át a légmentesen záruló válaszfalak magas küszöbjein, egyszer csak a nagy reaktor kezel legénységéhez tartozó néhány ember árnyékát pillantotta meg. A helyiség sötét volt, csak a több tucat mutató világított a számtáblákon. Az emberek egymás fölött elhelyezett fotelekben ültek. – Nem élnek már – mondta valaki. Rohán nem ismerte meg a beszél t. – Mibe fogadjunk? Öt mérföldes körzetben ezer röntgen volt a sugárzás. Végük van. Erre mérget vehetsz. – Akkor minek ülünk itt? – morogta egy másik. Nem hangja, hanem helye után – a gravimetrikus ellen rz berendezés el tt ült –, Blank fedélzetmestert vélte felfedezni benne. – Mert az öreg nem akar hazamenni. – Te hazamennél? – Mi mást tehetnék? Itt meleg volt, és jellegzetes szag terjengett a leveg ben, mesterséges feny illat, amellyel a légkondicionáló próbálta elfojtani a munka közben felmeleged páncélburkolat lemezeir l és plasztiktelepeib l áradó szagot. Ebb l aztán olyan keverék jött létre, amelyr l azonnal meg lehetett ismerni a nyolcadik szint környékét. Rohán a fotelben ül k számára láthatatlanul a habgumi borítású válaszfalnak támaszkodott. Nem mintha el akart volna bújni: egyszer en nem volt kedve bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Most még ez is nekünk jöhet… – szólalt meg valaki rövid szünet után. Egy pillanatra megjelent a beszél arca, ahogy el rehajolt az ellen rz berendezés varázsszemeinek félig rózsaszín , félig sárga visszfényében: mintha a reaktor fala nézte volna az alatta kuporgókat. Rohán a többiekkel együtt azonnal kitalálta, mir l beszél. – – – –

Van er terünk és radarunk – mordult vissza kelletlenül a fedélzetmester. Sokra megyünk az er térrel, ha telibe kapunk vagy trillió erget… A radar nem engedi át. Nekem mondod? Jobban ismerem, mint a tenyeremet.

– – – – –

No és? Csakhogy antiradarja is van. Eltérít berendezései… De hiszen teljesen lerobbant. Elektronikus rült… Szép kis rült. Voltál a vezet fülkében? Nem. Itt voltam lent.

– Na látod. Én viszont igen. Kár, hogy nem láttad, mikor szétl tte a szondákat. – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy k hangolták volna át? Az ellen rzésük alatt lenne?

”Mindenki « róluk» beszél – gondolta Rohán. – Mintha valóban értelmes él lények lennének…” – Tudja a proton! Talán csak az összeköttetést tették tönkre. – Akkor miért támadna ránk? Megint csend támadt. – Nem lehet tudni, hol van most? – kérdezte az, aki nem volt a vezet fülkében. – Nem. Tizenegykor kaptuk az utolsó jelentést. Kralik mondta nekem. Látták, amint kanyargott a sivatagban. – Messze? – Mi van, beijedtél? Vagy kilencven mérföldnyire innen. Neki egy órácskába kerülne. Még annyiba se. – Nem unjátok még ezt a sok süketséget? – szólt közbe dühösen Blank fedélzetmester. Profilja élesen kirajzolódott a pislogó lámpácskák színes hátterében. Mindenki hallgatott. Rohán lassan megfordult, és ahogy jött, halkan távozott. Útközben elhaladt a két laboratórium mellett. A nagyobbikban sötét volt, a kisebbikben égtek a lámpák. A mennyezetbe épített világítótestek fénye a folyosóra esett. Benézett. A kerek asztal mellett a kibernetikusok és a fizikusok ültek – Jazon, Kronotos, Sarner, Liwin, Saurahan és még valaki, aki a többieknek hátat fordítva programozta be a nagy elektronikus agyat a ferde válaszfal árnyékában. –…Két lépcs zetes eljárás kínálkozik megoldásként, az els magrombolással, a másik önmegsemmisítéssel vagy összetett m veletekkel – mondta Saurahan. Rohán nem lépte át a küszöböt. Megint csak megállt és hallgatózott. – Az els lépcs zetes eljárás láncreakciós antianyagvet bemegy a szurdokba, és ott marad.

folyamat

megindításán

alapul.

Az

– Már volt ott egy… – mondta valaki. – Ha nem lesz elektronikus agya, még egymillió fokos h mérsékleten is m ködik. Plazmavet re van szükség, a plazma nem fél a csillagh mérsékletekt l. A felh úgy fog viselkedni, mint eddig – megpróbálja megfojtani, rezonanciába akar lépni az irányító áramkörökkel, de nem lesz benne egyetlen áramkör sem, semmi az égvilágon a hipermagreakción kívül. Minél több antianyag lép reakcióba, annál nagyobb lesz a rombolóereje. Ily módon egy helyre lehet csalogatni és széthasítani a bolygó egész nekroszféráját… Nekroszféra… – t dött Rohán – hopp, megvan, ezek a kristályok élettelenek: ezek a tudósok! Mindig kitalálnak valami szép új elnevezést… – Legjobban az önmegsemmisít megoldás tetszik nekem – mondta Jazon. – De hogy képzeli tulajdonképpen? – Nos, azon alapul, hogy el zetesen két nagy ”felh agy”-at fejlesztünk ki egymástól függetlenül, aztán összeütköztetjük egyiket a másikkal. Az eljárás lényege az, hogy az egyik felh versenytársának tekintse a másikat a létért vívott harcban… – Értem, de hogyan akarják ezt megvalósítani? – Nem könny éppen, de lehetséges, mivel a felh értelmes gondolkodásra…

csak álagy, vagyis nem képes

– Mégis biztosabbnak látszik az összetett megoldás, az átlagos besugárzás csökkentésével – szólt Sarner. – Elég lenne négy darab ötven-száz megatonnás hidrogéntöltet mindegyik félgömbre – az összesen nem egészen nyolcszáz… Az elpárolgó óceánok vizei megnövelik a felh takarót, fokozódik a kisugárzás, és ily módon a szimbiózistelepek nem kapják meg a szaporodásukhoz szükséges energiaminimumot… – Bizonytalan adatokra támaszkodva nem lehet számolni – tiltakozott Jazon. Látva, hogy kezd dik megint a szakmai vita, Rohán visszahúzódott az ajtóból, és folytatta útját. Nem felvonóval, hanem gyalog ment vissza a kanyargós acéllépcs kön, melyeket rendszerint nem használtak. Egymás után maradtak el mögötte az egyre magasabb fedélzetek lépcs fordulói. Látta, hogy De Vries csoportjának javítóm helyében a

mozdulatlanul feketéll nagy arktánok körül hegeszt készülékek fényei villognak. Messzir l belesett a hajókórház kis, kerek ablakán: bent letompított, violaszín lámpák világítottak. Fehér köpenyes orvos haladt át nesztelenül a folyosón, mögötte a kisegít automata vitte a csillogó m szereket. Elment az üres és sötét étkezdék, a klubhelyiségek és a könyvtár mellett; elhaladt az asztrogátor kabinja mellett, és fél lépésre megállt t le, mintha hallani szerette volna hangját, de az ajtó sima lapja mögül nem sz dött ki semmi nesz, még egy kis fénysugár sem, a kerek hajóablakon is gondosan meg voltak szorítva a vörösréz fej csavarok. Csak a kabinba érve érezte, hogy elfáradt. Karját tehetetlenül lógatva leroskadt az ágyra, lerúgta cip jét, majd tarkója mögött kezét összefonva üldögélt, és közben az alacsony mennyezeten gyéren pislákoló éjszakai lámpásra bámult, amelyet két félgömbre szelt a kék lakkmázon végigfutó hasadás. Nem kötelességb l járta be a hajót, nem is a többiek életére és beszélgetésére volt kíváncsi. Egyszer en rettegett az éjszakától, mert olyan képek rohanták meg, amelyekre nem akart emlékezni. Emlékei közül a legborzalmasabb annak az embernek a képe volt, akit azért ölt meg egészen közelr l, hogy másokat ne ölhessen meg. Így kellett tennie, de ett l még nem könnyebbült meg. Tudta, hogy ha most eloltja a lámpát, újból megpillantja azt a jelenetet, látni fogja, amint ez az ember tétova, bamba mosollyal lépked a kezében himbálózó Weyr csöve mögött, majd átlépi a köveken fekv , kar nélküli testet. Az a tetem Jargé volt, aki azért tért vissza, hogy ostobán elpusztuljon csodával határos megmenekülése után, egy másodperc múlva pedig a másiknak kellett holtan összeroskadnia, mellén megtépett, füstölg kezeslábasában. Hiába próbálta elkergetni ezt a képet, makacsul megjelent ismét, érezte az átható ózonszagot, a fegyver agyának heves visszarúgását, amelyet akkor izzadt ujjai közt szorongatott, és hallotta az emberek nyüszítését, akiket kés bb lihegve és zihálva összeterelt, hogy mintegy kévébe kösse ket, valahányszor közel került hozzá egy-egy ismer s áldozat eltorzult arca, szíven ütötte kétségbeesett tanácstalanságuk. Valami koppant: leesett a könyv, amelyet még a bázison kezdett olvasni. Fehér papírdarabbal jelölte meg, hol tart, azóta egy sort sem olvasott; de mikor is lett volna rá ideje! Végignyújtózott az ágyon. A stratégákra gondolt, akik most a felh k kipusztítására gyártottak különböz terveket, és megvet mosolyra rándult ajka. ”Az egésznek nincs semmi értelme… – gondolta. – El akarják pusztítani… de hiszen mi is, mi mindannyian el akarjuk pusztítani, de ezzel senkit sem támasztunk fel. A Regis néptelen bolygó, az embernek nincs semmi keresnivalója rajta. Akkor miért ez a dühödt makacsság? Hiszen úgy is felfoghatnánk, hogy embereink vihar vagy földrengés áldozatai lettek. Semmilyen céltudatos akarat, egyetlen ellenséges gondolat sem állt utunkba. Élettelen önszervez folyamat… Érdemes minden er nket és energiánkat arra fecsérelni, hogy megsemmisítsük, csak azért, mert rögtön ádáz ellenségként kezeltük, aki el bb orvul rátámadt a Kondorra, aztán pedig nekünk esett? Még hány ilyen különleges, az emberi képzel er t meghaladó meglepetést tartogat az r? Vajon mindenhová pusztító eszközöket kell magunkkal vinnünk az rhajókon, hogy összezúzzunk mindent, ami ellentmond elképzeléseinknek? Hogy is nevezték el? Nekroszféra, tehát holt fejl dés, az élettelen anyag fejl dése, talán a Lant-lakók tudnának mondani róla valamit, elvégre a Regis-III az hatáskörükbe tartozott; lehet, hogy itt akartak megtelepedni, amikor csillagfizikusaink megjósolták a napjuk novává alakulását… Talán ebben volt utolsó reményük. Ha ilyen helyzetben lennénk, természetesen harcolnánk, szétvernénk ezt a fekete, kristályos szemetet, de így?… Milyen címen rostokolunk itt, a bázistól egy parszeknyi távolságban, a Földt l több mint három fényévnyire, miért áldozzuk fel embereinket, és a stratégák miért törik fejüket éjszakákon át a legjobb romboló módszereken, hiszen bosszúról itt szó sem lehet…” Ha most Horpach itt állna el tte, ezt mind szemébe mondaná. ”Végeredményben egyszer en óvatlanok voltunk, túlságosan bíztunk fegyvereinkben és m szereinkben, hibát követtünk el, és most viseljük a következményeket. Mi, csak mi vagyunk b nösök.” Ezt gondolta a félhomályban, és szemét lehunyta, mert úgy égett, mintha homok szóródott volna szemhéjai alá. ”Az ember még nem emelkedett hivatása magaslatára – f zte tovább némán gondolatmenetét –, még nem érdemli meg a galaktocentrikus lény szép

elnevezését, ahogyan már régóta emlegetik; nem az a feladatunk, hogy csak hozzánk hasonló jelenségeket keressünk és próbáljunk megérteni, hanem az, hogy ne avatkozzunk bele abba, amihez semmi közünk, a nem emberi dolgokba. Hódítsuk meg az rt, rendben van, miért is ne? De ne támadjuk meg azt, ami benne létezik, ami millió és millió év folyamán, mindent l és mindenkit l függetlenül csak saját anyagi er ire és energiaforrásaira támaszkodva megteremtette létegyensúlyát, s olyan tevékeny, aktív életet hozott létre, mely egy cseppet sem jobb vagy rosszabb a fehérjetársulások léténél, legyenek azok állatok vagy emberek.” Éppen amikor így elmerült a tejútrendszerben létez formák kölcsönös megértésének fennkölt gondolataiba, úgy tört Rohánra a riadószirénák vijjogása, mintha t t döftek volna idegeibe. Ábrándozását egyszeriben elsöpörte a fedélzeteket betölt , tolakodó hang. A következ pillanatban kivágódott a folyosóra, és a fáradt léptek nehézkes ritmusához igazodva, a forró emberi leheletek áramában együtt loholt a többiekkel, és még miel tt bezuhant volna a liftbe, érezte – nem is érzékeivel vagy egész testében, hanem mintegy eggyé válva a hajóval, amelynek most molekuláját alkotta – azt a látszólag szinte igen távoli és gyenge, de mégis a cirkáló egész testén, a tat bordáitól az orrig végigfutó remegést, egy semmihez sem hasonlítható er ütését, amelyet – ezt is érezte – a Legy zhetetlennél is nagyobb valami kapott, és rugalmasan el is hárított. – az! az! – hallotta a vele együtt futók kiáltásait. Sorban elt ntek a felvonókban, sziszegve összecsukódtak az ajtók, a legénység egy része nem bírta kivárni, hogy sorra kerüljön, ezért végigdörömbölt a csigalépcs kön, de a különböz kiáltások és a fedélzetmesterek sípjainak hangzavarát, a riadószirénák szüntelen vijjogását és a fels szintr l lehallatszó dobogást is elnyomta a második hangtalan, de annál er sebb rengés, mintha a következ lövést l származott volna. A folyosókon egyet-kett t pislantottak a lámpák, aztán újból felragyogtak. Rohán sohasem gondolta volna, hogy ilyen lassan mászik egy lift. Csak állt, és észre sem vette, hogy még mindig tiszta er l nyomja a gombot, már csak egy ember maradt vele, Liwin kibernetikus. A felvonó megállt, és miközben kiugrott bel le, Rohán az elképzelhet legmagasabb hangú fütyülést hallotta, amelynek fels regisztereit, tudta, az emberi fül képtelen észlelni. Mintha egyszerre jajdult volna fel a cirkáló minden titáneresztéke. A vezet fülke ajtaján beesve fogta fel, hogy a Legy zhetetlen t zzel felelt a t zre. De az összecsapás ekkor már a vége felé járt. A képerny ég hátterében feketén magaslott el tte az asztrogátor, a mennyezeti világítás nem m ködött, talán szándékosan kapcsolták ki, a képerny n lefutó csíkok mögött a látómez síkját teljesen árnyékba borította a robbanás óriási pöfeteggombája, amely szárával a talajba kapaszkodva, kalapjánál pedig teljesen mozdulatlanul állt, miután atomjaira hasította és megsemmisítette a Ciklopszot és körülötte háromszoros átmér n belül mindent. A leveg ben még mindig visszhangzott a robbanás rettenetes, üveges hangú döreje, amelyet a technikus monoton motyogása kísért: – Húsz egész hatszáz a nulla pontban… kilenc egész nyolcszáz a kerületen… egy egész négyhuszonkett a térben… – 1420 röntgen van a térben, eszerint a sugárzás áthatolt az er térbarikádon… – kapcsolt Rohán. Nem hitte volna, hogy ilyesmi is lehetséges. De amikor ránézett a központi er elosztó tárcsájára, megtudta, hogy mekkora töltetet használt az asztrogátor. Ezzel az energiával fel lehetett volna forralni egy közepes nagyságú beltengert. No persze – Horpach nem akart további lövéseket kockáztatni. Talán el is túlozta egy kicsit, de most legalább megint csak egy ellenségük maradt. Eközben rendkívüli látvány bontakozott ki a képerny kön: a gomba fodros, karfiolszer kalapja a szivárvány minden színében égett, a legezüstösebb zöldt l a legmélyebb barackszíneken át a kárminvörös árnyalatokig. Rohán csak most vette észre, hogy a sivatag egyáltalán nem látszott, mint vastag ködtakaró borult rá az ötven-hatvan méternyire felvert homok, valódi tengernek t nt, ahogy hullámzott felette. A technikus pedig folytatta a skála leolvasását:

– 19 000 a nullpontban… nyolc egész hatszáz a kerületen… egy egész és nulla kett térben…

a

A Ciklopsz felett aratott gy zelmet mély hallgatással vették tudomásul, mert saját, leger sebb egységüknek szétverése nem a legjobb alkalom volt arra, hogy diadalünnepet üljenek. Az emberek lassan eloszlottak, a robbanás gombája még mindig terjengett a légkörben, csúcsán hirtelen újabb színsor robbant fel, ez egyszer még a látóhatár alatt bujkáló nap sugarai villantak meg benne. Már a jeges cirruszfelh k fölé emelkedett, és jóval fölöttük lila-arany, borostyán és platina színekbe váltott át. A képerny l kisugárzó visszfények végighullámzottak a vezet fülkén, úgyhogy teljesen olyan lett, mintha a fehér vezérl asztalokon valaki földi virágok színeit hintette volna szét. Rohán még egyszer elcsodálkozott, amikor szemügyre vette Horpach öltözékét. Az asztrogátor köpenyben volt – abban a hófehér gálaköpenyben, amelyet utoljára a bázison rendezett búcsúünnepségen látott rajta. Bizonyosan az els keze ügyébe es ruhadarabot rántotta magára. Halántékán összeborzolódott sz haja, kezét zsebre dugta, és megszemlélte a jelenlev ket. – Rohán kolléga – mondta váratlanul kedves hangon –, fáradjon be hozzám. Rohán el relépett, és ösztönösen kihúzta magát, az asztrogátor sarkon fordult, és az ajtó felé tartott. Így haladtak át egymás mögött a folyosón, miközben a szell aknák fel l a s rített leveg zúgásán keresztül a lenti szinteken gyülekez emberek fojtott, szinte haragos moraja jutott el hozzájuk.

A beszélgetés Rohán, akit egyáltalán nem lepett meg a meghívás, belépett az asztrogátor fülkéjébe. Igaz, hogy ritkán fordult meg benne, de amikor egyedül tért vissza kráterbeli támaszpontjukra, és a Legy zhetetlen fedélzetére hívták, Horpach éppen itt fogadta. Az ilyen meghívások általában nem sok jóval kecsegtettek. Az igazat megvallva Rohánt akkor úgy megrázta a szurdokban történt szerencsétlenség, hogy az asztrogátor haragjától már nem félt. Egyébként nem is mosta meg a fejét, csak nagyon részletesen kifaggatta a felh támadásának körülményeir l. A beszélgetésben Sax doktor is részt vett, aki úgy vélekedett, hogy Rohán azért menekült meg, mert ”stupor”, vagyis olyan kábultság és döbbenet kerítette hatalmába, amely gátolta az agy elektromos tevékenységét, úgyhogy a felh már betegként kezelte, mintha is átesett volna a támadáson. Ami Jargot illeti, az idegfiziológus szerint a sof r csak tiszta véletlenb l úszta meg a támadást azzal, hogy kiszaladt a gy l. Terner viszont, aki csaknem egész id alatt megpróbálta a többieket és saját magát is védeni lézerjével, kötelességével teljes összhangban cselekedett, de paradox módon éppen ez lett a veszte, mert agya rendesen dolgozott, és ily módon felhívta magára a felh figyelmét. Emberi értelmezés szerint a felh kétségtelenül vak volt, és az ember csak mozgó célpont volt számára, amely jelenlétét agykérgének elektromos potenciálja révén árulta el. Horpachhal és az orvossal mérlegelték is az emberek védelmének ezt a lehet ségét: ”mesterséges döbbenet” állapotába kell hozni ket megfelel vegyi készítmény alkalmazásával, de Sax elismerte, hogy ez a szer túl kés n hatna, amikor hirtelen szükség lenne ”elektromos álcázás”-ra, viszont stupor jelleg kábult állapotban nem lehet akcióba küldeni az embereket. Végeredményben Rohán vizsgálatai nem vezettek kézzelfogható eredményekre. Arra gondolt, hogy Horpach szeretne még egyszer visszatérni erre az ügyre. Megállt a fülke közepén, mely kétszer akkora volt, mint az kabinja. Közvetlen összeköttetése volt a vezet fülkével, és a falban a bels berendezésekhez szóló mikrofonok egész sora rejt zött, de ezenkívül egyetlen jel sem utalt arra, hogy évek óta itt lakik a hajó parancsnoka. Horpach ledobta a köpenyt. Alatta nadrágot és trikót viselt,

melynek lyukacsain át kilátszott széles mellének s , szes sz rzete. Rohántól kissé oldalt ült le, tenyerével súlyosan egy kis asztalra nehezedett. Nem volt semmi rajta egy elny tt, b rkötés könyvecskén kívül, amelyet Rohán eddig még nem látott. Amikor tekintetét err l az ismeretlen olvasmányról magára a parancsnokra emelte, az volt az érzése, hogy most látja el ször. Halálosan fáradt ember ült el tte, aki meg sem próbálta leplezni homlokához emelt kezének remegését. Most mintegy varázsütésre megvilágosodott el tte, hogy egyáltalán nem ismeri Horpachot, pedig már negyedik éve teljesít szolgálatot mellette. Sohasem jutott eszébe, hogy elt djön azon, miért nincs semmilyen személyes holmi az asztrogátor fülkéjében, semmi olyan apró, néha játékos, néha naiv csecsebecse, amit az emberek magukkal visznek az rbe, hogy gyermekkorukra vagy otthonukra emlékeztesse ket. Ebben a pillanatban mintha megértette volna, miért nincs ilyesmi Horpachnál, miért nincsenek a falakon a Földön maradt szeretteinek elsárgult fényképei. Nem volt rá szüksége, mert nem a Földön, hanem itt volt otthon egészen. Talán most, életében el ször sajnálta is. Er s karja, válla és tarkója nem árulkodtak öregségr l. Csak keze feje volt öreges, az ujjcsontokra tapadó ráncos bór elfehéredett, amikor kinyújtotta kezét, és látszólag közömbösen, szórakozottan figyelte enyhe remegését, mintha valami addig ismeretlen jelenséget vett volna tudomásul. Rohán igyekezett nem észrevenni, de a parancsnok, fejét könnyedén oldalra hajtva, szemébe nézett, és szinte szégyenl s mosolylyal ezt morogta: – Túlzásba vittem, ugye? Rohánt nem is annyira ezek a szavak, mint inkább az asztrogátor viselkedése vágta fejbe. Nem tudott felelni. Csak állt, Horpach pedig megdörzsölte széles tenyerével bozontos mellét, és hozzátette: – Talán jobb is így. – És néhány másodperc múlva, ritka mit tegyek…

szinteséggel: – Nem tudtam,

Volt ebben valami megrázó. Rohán sejtette, hogy az asztrogátor napok óta éppen olyan tanácstalan, mint k, de csak ebben a pillanatban tudatosította magában, hogy ezt sohasem hitte igazán, mert végeredményben mindig abban reménykedett, hogy az asztrogátor több dolgot lát el re, mint bárki más, hiszen ennek így kell lennie. És most hirtelen megmutatkozott el tte a parancsnok szinte kett s arculata, amikor Horpach félmeztelen alakjára pillantott, erre a fáradt testre, remeg kezére, és sejtése, mely eddig, nem hatolt le tudatáig, szavaival most beigazolódott. – Ülj le, fiú – mondta a parancsnok. Rohán leült. Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, vizet locsolt arcára és tarkójára, sebtiben és er teljesen ledörzsölte magát, zubbonyba bújt, begombolta, és leült vele átellenben. Ránézett gyenge, nedves szemével, melyet mintha mindig er s szél bántott volna, és hanyagul megkérdezte: – Hogy is állunk a te híres… védettségeddel? Megvizsgáltak alaposan? ”Hát csak err l van szó” – villant át Rohán agyán. Torkát köszörülte. – Természetesen, az orvosok megvizsgáltak, de semmit sem találtak. valószín ség szerint Saxnak volt igaza ezzel a stuporral.

Minden

– No persze. Más semmit nem mondtak? – Nekem nem. De hallottam… amint azon tanakodtak, miért csak egyszer támadja meg áldozatát a felh , aztán sorsára hagyja. – Ez érdekes. No és? – Lauda úgy véli, hogy a felh az agy elektromos tevékenységének különbsége révén választja szét a normálisokat a megtámadottaktól. A már sértett agy tevékenysége olyan, mint az újszülötteké. Legalábbis nagyon közel áll hozzá. Úgy látszik, hogy az a döbbenet is, amelybe én estem, hasonló képet nyújt. Sax szerint vékony fémsapkát lehetne készíteni és elrejteni az ember hajában… éppen olyan gyenge impulzusokat keltene, mint a sérültek agya. Amolyan ”láthatatlanná tev sapka” lenne. És hogy ily módon lehetséges lenne elrejt zni a felh el l. De ez mind csak feltételezés. Egyáltalán nem biztos, hogy

beválik. Egy-két kísérletet szerettek volna végezni. Nincs viszont elegend mennyiség kristályuk. Azokat, amelyeket a Ciklopsznak kellett volna elhozni, nem kaptuk meg… – Hát igen – sóhajtott az asztrogátor. – Nem is err l akartam veled beszélni… Amit most mondok, maradjon köztünk. Helyes? – Igen… – mondta Rohán, és bels feszültsége megújult. Az asztrogátor most kerülte tekintetét, mintha nehéz lenne elkezdenie. – Még nem határoztam – szólt hirtelen. – Másvalaki az én helyemben már elvetette volna a kockát. Visszatérünk – vagy maradunk… De ezt nem akarom. Tudom, hogy gyakran eltér véleményen vagyunk… Rohán kinyitotta a száját, de Horpach egy könny kézmozdulattal belefojtotta a szót. – Nem, nem… Most itt az alkalom. Én adom neked. Te fogsz dönteni. Megteszem, amit mondasz. Rápillantott, aztán hirtelen lehunyta fáradt szemhéját. – Hogy… hogy én? – dadogta Rohán. Minden mást várt, csak ezt nem. – Igen, éppen te. Természetesen úgy, ahogy megbeszéltük: minden köztünk marad. Te határozol, és én végrehajtom. Mindenért én felelek a bázis el tt. Tisztességes feltételek, nem igaz? – Ezt… komolyan mondja? – kérdezte Rohán csupán id nyerés végett, mert úgyis tudta, hogy igaz minden. – Igen. Ha nem ismernélek, gondolkozási id t is adnék. De tudom, hogy a saját fejed után mész… hogy már régen határoztál is… de ezt sohasem tudnám meg t led. Ezért itt azonnal kell válaszolnod. Egy pillanatig te lehetsz a Legy zhetetlen parancsnoka… Nem megy rögtön? Jó. Adok egy perc gondolkozási id t. Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, tenyerével végigsimította arcát, szinte sercegett ujjai nyomán az szes borosta, és mintha semmi sem történt volna, el vette a villanyborotváját. A tükörbe nézett. Rohán látta is meg nem is. Els érzése a harag volt: Horpach szinte lerohanta, amikor felruházta a döntés jogával, illet leg kötelességével: el bb szavát vette, aztán a nyakába varrta az egész felel sséget. Rohán ismerte annyira, hogy tudja: mindent el re kitervelt, és ebben megingathatatlan. A másodpercek egyre szálltak, és egy pillanat múlva, rögtön nyilatkoznia kell, pedig most semmi sem volt a fejében. Összes érvei, melyeket olyan szívesen az asztrogátor arcába vágott volna, melyeket éjszakai elmélkedései alatt szinte vastéglákból épített fel magának, halomra d ltek. A négy ember nem él – ez majdnem bizonyos. Ha nincs ez a ”majdnem”, akkor nem kellene egy cseppet sem fontolgatni, latolgatni, már hajnalban elrepülhetnének. De most ez a ”majdnem” n ni kezdett benne, egyre jobban elgondolkoztatta. Amíg Horpach tisztje volt, úgy vélte, hogy azonnal indulniuk kell. De most érezte, hogy ilyen parancsot nem tudna kiejteni a száján. Tudta, hogy ez nem tenne a Regis ügyére pontot, minden csak akkor kezd dne igazán. Ebben semmi szerepet sem játszott az, hogy felel sséggel tartoznak a bázisnak. Ha valóban itt maradna az a négy ember, már sohasem mehetne minden úgy, mint régen. A legénység szeretett volna menni. De emlékezetébe idézte éjszakai körsétáját, és tudta, hogy egy id után elgondolkoznának rajta, aztán pedig beszélni kezdenének. Azt mondanák magukban: ”Látjátok? Négy embert itt hagyott és elrepült.” Ezenkívül semmi más nem számítana. Minden embernek tudnia kell, hogy a többiek nem hagyják el semmilyen körülmények között sem. Hogy mindent el lehet veszteni, de a legénységnek-élve vagy halva – a fedélzeten kell lennie. Ez az alapelv nem szerepelt a szabályzatban. De ha nem így viselkedtek volna, senki sem tudott volna repülni. – Nos? – szólt Horpach. Letette a borotvát, és leült vele szemben. Rohán megnyalta ajkát. – Meg kell próbálni… – Mit? – Megkeresni ket…

Megtörtént. Tudta, hogy az asztrogátor nem fog ellenkezni. Most csaknem teljesen bizonyos volt abban, hogy Horpach éppen ezt várta, hogy szándékosan rendezett így mindent. Hogy ne egyedül kelljen vállalnia a kockázatot?… – – – –

Megkeresni. Értem. Rendben van. De tervszer en kell cselekednünk. Valami józan, alapos módszer… Eddig is józanul jártunk el – mondta Horpach. – Ismered az eredményeket. Mondhatok valamit?

– Tessék. – Ma éjszaka a stratégák gy lésén voltam, illetve hallottam, amint… de ez mellékes. Különféle elméleteket gyártanak a felh atomizálására, holott nem az a feladatunk, hogy elpusztítsuk, hanem négy emberünket akarjuk megtalálni. Ha megint valamilyen antiprotonos világégést zúdítunk a nyakukba, még ha él is közülük valaki, még egy ilyen pokolból nem kerül ki ép b rrel, az biztos. Senki sem. Kizárt dolog… – Én is így gondolom – felelte lassan az asztrogátor. – Ön is? Akkor jó… tehát? Horpach hallgatott. – Talán k… találtak valamilyen más megoldást? – k…? Nem. Rohán szeretett volna még kérdezni valamit, de nem volt mersze. Ajkára fagyott a szó. Horpach úgy nézett rá, mintha várt volna valamit. De mit mondhatott volna Rohán – a parancsnok talán azt feltételezi hogy egyedül, a saját kútfejéb l valami tökéletesebbet találhat ki, mint az összes tudós, kibernetikus és stratéga az elektromos agyakkal egyetemben? Képtelenség. Mégis türelmesen függesztette rá szemét. Hallgattak. A csapról ütemesen leváló vízcseppek szokatlanul hangosan kopogtak a tökéletes csendben. És kölcsönös hallgatásukból valami olyasmi kerekedett ki, amit l Rohánnak elzsibbadt az arca. Már egész arca, b re bizsergett tarkójától állkapcsáig, mintha ráfagyott volna, amikor Horpach nedves, most kimondhatatlanul öreg szemébe nézett. Már csak ezt a két szemet látta. Már mindent tudott. Kimérten bólintott. Mintha ”igent” mondott volna. ”Érted?” – kérdezte az asztrogátor tekintete. ”Értem” – felelt pillantásával Rohán. Minél jobban er södött benne ez a tudat, annál inkább érezte, hogy ilyesmi nem lehetséges. Hogy senkinek sincs joga ezt kérni t le, még saját magának sem. Tovább hallgatott hát. Hallgatott, de most már csak színlelte, hogy nem tudja, hogy nem találta ki, mir l van szó; abban a naiv reményben ringatta magát, hogy még semmi sem hangzott el, hogy a szemek játékát nem kell komolyan venni. Azt lehet hazudni, hogy nem értette – mert tudta, érezte, hogy Horpach sohasem fogja magától kérni. De ezt is látta rajta, mindent látott. Mozdulatlanul ültek. Horpach tekintete megenyhült. Már nem várakozást fejezett ki vagy er szakos sürgetést, hanem együttérzést. Mintha azt mondta volna: ”Értem. Jól van. Így legyen.” A parancsnok lehunyta szemét. Még egy pillanat, és a kimondatlan egyezség érvényét veszti, s mindketten úgy tehetnek, mintha egyáltalán semmi sem történt volna. De az az elfordított tekintet már kimondta az ítéletet. Rohán meghallotta saját hangját. – Elmegyek – szólt. Horpach mélyen sóhajtott, de Rohán nem vette észre, olyan pánikot keltett benne saját kijelentése. – Nem – mondta Horpach. – Így nem mész el… Rohán hallgatott. – Én nem kérhettem ezt t led… – vallotta be az asztrogátor. – Önként jelentkez t sem kereshettem. Nincs hozzá jogom. De te magad is tudod, hogy így nem repülhetünk el. Csak egyetlen magányos ember tud oda bemenni… és tud onnan kijönni. Sisak, gépek, fegyverek nélkül. Rohán alig hallotta.

– Elmondom neked a tervemet. Gondolkozz rajta! Nyugodtan elvetheted, mert még minden kett nk közt marad. A következ képpen képzelem: légz készülék szilikonból. Semmi fém. Elküldök oda két terepjárót, ember nélkül. Magukra vonják a felh t, az elpusztítja ket. Ugyanakkor érkezik a harmadik terepjáró. Emberrel. Itt kockáztatunk a legtöbbet: mert a lehet legközelebb kell hajtani, hogy ne veszítsünk id t a sivatagon való áthaladással. Az oxigéntartalék tizennyolc órára elég. Itt vannak az egész szurdok és a környék légi felvételei. Úgy gondolom, hogy nem az eddigi expedíciók útját kell követni, hanem a lehet legközelebb hajtani a fennsík pereméig, és onnan leereszkedni a sziklákon. A szurdok fels részébe. Mert ha egyáltalán vannak valahol, akkor csak ott lehetnek. Ott életben maradhattak. A terep nehéz, rengeteg a barlang és a szakadék. Ha megtalálod mindannyiukat vagy ha csak egyet is… – Éppen ez az. Hogy szedjem össze ket? – kérdezte Rohán az ellentmondás ördögi örömével. Ezen a ponton cs döt mond az egész terv. Milyen könnyen feláldozná t Horpach… – Kapsz rá megfelel , enyhe kábítószert. Van valami ilyesmi. Természetesen csak akkor lesz rá szükséged, ha nem akar a maga jószántából veled menni. Szerencsére járni tudnak abban az állapotban. ”Szerencsére” – gondolta Rohán. Keze ökölbe szorult az asztal alatt, de vigyázott, hogy Horpach észre ne vegye. Egyáltalán nem félt. Még nem. Ez az egész annyira valószer tlen volt. – Abban az esetben, ha a felh figyelmét felkeltenéd, mozdulatlanul a földre kell hasalnod. Gondoltam valami szerre ilyen esetre is, de túl kés n hatna. Marad az a fejvéd , az a villanyálca, amir l Sax beszélt… – Már van ilyen? – kérdezte Rohán. Horpach felfogta a kérdés rejtett értelmét. De nyugodt maradt. – Nincs. De egy óra alatt csinálhatunk. Hajban elrejtett hálócska. Az áramimpulzusokat kelt kis készüléket bevarrjuk a kezeslábas gallérjába. Most adok neked egy óra id t. Többet is adnék, de minden eltelt óra csökkenti megmentésük esélyeit. Amúgy sincs már sok. Mikor döntesz? – Már döntöttem. – Ne butáskodj! Nem hallottad, mit mondtam? Csak azért volt az egész, hogy megértsd: még nem szabad visszaindulnunk. – Hiszen úgyis tudja, hogy elmegyek. – Nem mehetsz el, ha én nem adok rá engedélyt. Ne felejtsd el, hogy még mindig én vagyok itt a parancsnok. A kérdés olyan komoly, hogy nem lehet önérzeteskedni. – Értem – mondta Rohán. – Azt szeretné, hogy ne érezzem kényszernek? Rendben van. Akkor hát… de arra is vonatkozik az egyezség, amir l most beszélünk? – Igen. – Akkor hát tudni akarom, hogy ön mit tenne az én helyemben. Cseréljünk, de most fordítva, mint az el bb… Horpach egy pillanatig hallgatott. – És ha azt mondanám, hogy nem mennék? – Akkor én sem megyek el. De tudom, hogy úgyis megmondja az igazat… – Akkor nem mész el? Szavadat adod? Nem, nem… Tudom, hogy ez fölösleges… Az asztrogátor felállt, Rohán is követte. – Még nem felelt nekem. Az asztrogátor ránézett. Magasabb, megtermettebb és szélesebb vállú volt, mint . Látszólag éppen olyan unottan nézett rá most is, mint a beszélgetés elején. – Mehetsz – szólt. Rohán ösztönösen kiegyenesedett, és az ajtó felé tartott. Az asztrogátor keze hirtelen megrándult, olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani, vállon ragadni, de Rohán ezt már nem látta. Kiment, Horpach pedig mozdulatlanságba

dermedve állt a becsukódó ajtó mögött, és sokáig így maradt.

A legy zhetetlen Az els két terepjáró hajnalban gördült le a csúszdán. A buckák keletre néz oldalai még az éjszaka sötétjében feketélltek. Az er tér széthúzódott, utat nyitott a gépeknek, és a kék fények csillogása közben visszacsukódott. A harmadik gép hátulsó peremén ült Rohán, közvetlenül a cirkáló fara mellett, kezeslábasban, sisak és üvegellenz nélkül, csak a légz készülék kis maszkja volt arcán, kezét térdén összefonta, mert így kényelmesebben nézhette az ugráló másodpercmutatót. Kezeslábasának bal fels zsebében négy injekciós ampulla volt, a jobb fels ben laposra sajtolt étels rítmény-tabletták, térdvéd zsebeit pedig apróbb szerszámokkal tömték meg: volt itt sugárzásmér , kis mágneses mér szer, tájoló és a terep levelez lap nagyságú, mikro-légifelvételes térképe, amelyet csak er s nagyítóval lehetett használni. Hatszoros réteg , leheletvékonyságú plasztikszalagok övezték, öltözetéb l gyakorlatilag minden fémet kiiktattak. Egyáltalán nem érezte a hajába rejtett dróthálót – legfeljebb, ha szándékosan mozgatta fejb rét; a benne kering áram jelenlétét sem érzékelte, de ködését a gallérjába varrt mikroadó segítségével ellen rizhette, ha odarakta az ujját: a kemény kis henger ugyanis kimérten ketyegett, err l a lüktetésr l tapintásával könynyen meggy dhetett. Keleten vörös csík húzódott, a szél is feltámadt már, és a homokbuckák csúcsait nyesegette. A látóhatár szélét képez f részfogú, alacsony kráteren lassan végigömlött a vörös fény. Rohán felemelte fejét: úgy határoztak, hogy nem lesz kölcsönös összeköttetése a hajóval, mert a rádióadó m ködése azonnal elárulná jelenlétét. De fülében babszemnyi vev készülék rejt zött: a Legy zhetetlen alkalomadtán jelzéseket küldhetett neki. Most éppen ez a kis készülék szólalt meg, teljesen olyan volt, mintha a fejében beszélne valaki. – Figyelem, Rohán. Itt Horpach! A hajóorr mér szerei növekv mágneses tevékenységet jeleznek. A terepjárók már valószín leg a felh alatt vannak… kibocsátok egy szondát… Rohán a világosodó égboltra nézett. Nem látta, hogyan startolt a rakéta, amely függ legesen szökött az égbe, eloszló fehér füstcsíkot húzva maga után, elborította vele az rhajót, majd szédületes sebességgel tovaszállt északkeleti irányban. Teltek a percek. A vén nap puffadt korongja szinte ráterpeszkedett már a kráter peremére. – Kisebbfajta felh támadja az els terepjárót… – szólalt meg a hang a fejében. – A másik akadálytalanul halad tovább… az els a sziklakapuhoz közeledik. Figyelem: ebben a pillanatban csúszott ki ellen rzésünk alól az els . Optikai megfigyelésünk alól is… eltakarta a felh . A második most kanyarodik be a hatodik szorosba, még sértetlen… Most kezd dik a támadás! Kicsúszott ellen rzésünk alól a második is, már ellepték… Rohán! Figyelem! Tizenöt másodperc múlva indulsz terepjáróddal, attól kezdve saját belátásod szerint cselekedj! Bekapcsolom az indítómutatót, sok sikert… Horpach hangja hirtelen eltávolodott. Gépies, másodpercenkénti ketyegés váltotta fel. Rohán kényelmesen elhelyezkedett, lábát felhúzta, átbújt a terepjáró fels mellvédjéhez er sített villanyvezeték hurokja alatt. A könny járású gép hirtelen megremegett, és simán el relendült. Horpach mindenki mást a hajó belsejébe rendelt, Rohán majdnem hálás volt ezért, mert kibírhatatlannak talált volna mindenféle búcsúzkodást. Így aztán a terepjáró ugráló pereméhez kötözve csak a Legy zhetetlen óriási, majd egyre kisebbed oszlopát látta; a homokdombok mentén egy pillanatra felvillanó kék fényjelezte, hogy a gép most halad át az er tér határán. Rögtön azután sebessége fokozódott, és a ballontöml kt l felvert vörös felh eltakarta el le a kilátást; alig látta alóla a hajnali színekben pompázó égboltozatot.

Helyzetét nem lehetett különösen szerencsésnek mondani – bármelyik pillanatban öt is megtámadhatták. Ezért nem ült be, hanem ahogyan eltervezték, felállt, el refordult, és a mellvédbe kapaszkodva a gép peremén vetette meg a lábát. Ily módon az üres járm lapos háta fölött láthatta a vele szemben rohanó sivatagot. A terepjáró legnagyobb sebességével haladt, id nként akkorákat ugrott és úgy rázkódott, hogy Rohánnak teljes er l meg kellett kapaszkodnia. A motort alig lehetett hallani, csak a szél süvöltött fülébe, szemébe homokszemek pattantak, a gép két oldalán olyan homokszök kutak permeteztek, hogy átlátszatlan falukon még azt sem vehette észre, mikor hagyta el a kráter gy jét. A terepjáró valószín leg északi peremének egyik homokos hágóján furakodott ki bel le. Rohán hirtelen énekl hangú jelek közeledésére lett figyelmes; a teleszonda adójából származott, amelyet olyan magasra l ttek fel, hogy hiába er ltette szemét, nem találta meg az égbolton. Azért kellett olyan magasan lebegnie, hogy ne vonja magára a felh figyelmét, jelenléte elengedhetetlen volt – másképpen nem lehetett irányítani a hajóról a terepjáró mozgását. A gép hátsó falán kilométerórát szereltek fel, hogy könnyebben tájékozódhasson. Eddig tizenkilenc kilométert tett meg, és minden pillanatban várta, hogy felt njenek az els sziklák. De az alacsonyan járó napkorong, amely eddig jobb kéz fel l kísérte – vörös fénye alig hatolt át a nyomában kavargó homokfelh n –, most kissé mögéje került. A terepjáró tehát balra kanyarodott – Rohán hiába próbálta eltalálni, vajon ez az eltérés is el re ki volt-e számítva, vagy változást jelent az eredeti útirányhoz képest: ha igen, ez azt jelenti, hogy a vezet fülkéb l észrevették a felh valamilyen el reláthatatlan hadmozdulatát, és most szeretnék minél messzebbre vinni t le. A nap elt nt egy pillanatra az els , enyhén hajlott sziklahát mögött. Aztán ismét el bukkant. A ferde megvilágításban vad lett a táj, és egyáltalán nem emlékeztette a legutóbbi expedíció alkalmával látott vidékre. De akkor magasabbról, a szállítóautomata l tornyából figyelte. A terepjáró hirtelen ijeszt en dobálózni kezdett, és néhányszor úgy nekivágta páncéljának, hogy szinte fájt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ez a veszett hánykolódás, amelynek hevességét még a ballontöml k sem tudták csillapítani, le ne dobja a keskeny peremr l. A kerekek táncoltak a köveken, magasra felverték a kavicsot, néha irtózatosan er lködve egy helyben forogtak. Rohán tudta, hogy ez az rületes vágtatás több kilométeres körzetbe is ellátszik; kezdett komolyan gondolkozni azon, ne állítsa-e meg a gépet – közvetlenül vállánál meredezett a fékez fogantyú –, hogy aztán leugorjon róla. De akkor hosszú kilométereket kellett volna gyalogolnia, ami a gyors célba jutás amúgy is gyér esélyeit csökkentette volna. Fogait összeszorítva, görcsösen a fogantyúkba kapaszkodott, amelyek most korántsem látszottak olyan biztosnak, mint utazása kezdetén, és kicsire összehúzott szemmel, a gép lapos orra mögül az emelked terepet vizsgálta. A rádiószonda éneke id nként elnémult, de mégis ott kellett lennie fölötte, mert a terepjáró ügyes mozdulatokkal kikerülte a magasra tornyosodó sziklatörmeléket, néha elkanyarodott, lassított, majd ismét teljes gázzal felfelé tört. Kilométerórája a 27-esen állt. A térképen kijelölt útvonal 60 kilométernek látszott, de valójában hosszabb volt, hiszen hemzsegett a cikcakkos kanyaroktól. Most már nyoma sem volt homoknak: a hatalmas, kih félben lév nap korongja komoran, szinte fenyeget en lebegett a sziklafüzérek fölött, a gép lázas igyekezetében rángatózva, elkeseredetten felb gött a sziklagörgetegeken, meg-megcsúszott a csikorgó zátonyokon, az abroncsok vinnyogva felsírtak, amint er tlenül küzdöttek az egyre meredekebb, omladékos pályával. 29 kilométer – a szonda dallamos jelzésén kívül semmit sem hallott. A Legy zhetetlen hallgatott; vajon miért? Úgy tetszett neki, hogy az a feketés, elmosódó körvonalú szakadék, amelyet éppen a vörös nap alatt lát, a szurdok fels pereme, ahová be kell mennie, de nem itt, hanem sokkal följebb, észak fel l 30 kilométer… Mindenesetre a fekete felh nek se híre, se hamva. Talán már kikészítette a másik két gépet. Vagy egyszer en sorsukra hagyta ket, megelégedve azzal, hogy az összeköttetés megszüntetésével elvágta ket a hajótól? A terepjáró úgy hánykolódott, mint egy kétségbeesett állat: a maximális fordulatszámmal dolgozó motor dübörgését néha a torkában érezte. Sebessége egyre csökkent, de így is

várakozáson felül jó iramban haladt; jobb lett volna légpárnást választani? De az túlságosan nagy és nehéz gép, aztán meg nem érdemes ezen töprengeni, mert most már a helyzeten úgysem lehet változtatni… Órájára szeretett volna pillantani. De képtelen volt egy másodpercre is szeméhez emelni a kezét. Megkísérelte hajlított térdekkel tompítani a borzasztó rázkódást, amit l szinte kiszakadtak bels részei. A gép eleje hirtelen felemelkedett, nyaktör merészséggel oldalra s egyszersmind felfelé vágódott, csikorogtak a fékek, de már mindenfel l repültek a kövek, hangosan doboltak a vékony páncéllemezeken, a terepjáró élesen bekanyarodott, lelassított, egy darabig a k görgeteg patakja mentén haladt, az omlás lassan megsz nt… A gép lassan visszakanyarodott, és makacsul felfelé mászott a lejt n. Most már látta a szurdokot. Megismerte az undorító szövedék feketés, lekaszált f höz hasonló foltjairól, melyek a meredek sziklapartokat borították. A szurdok szélét l els pillantásra fél mérföld választotta el. 34. kilométer… Az ereszked t, ahol még végig kellett mennie, a z rzavarosan összetorlódó omladékok hullámzó tengerhez tették hasonlatossá. Kizártnak látszott, hogy a gép át tudjon verg dni rajta. Arról lemondott, hogy esetleges átjárók után fürkésszen, hiszen úgysem irányította a terepjárót. Inkább arra vigyázott, szem el l ne tévessze a körülötte ásító sziklatorkokat, mert bármelyik pillanatban kiúszhatott mögülük a fekete felh . – Rohán… Rohán… – hallotta hirtelen. Szíve er sebben vert. Megismerte Horpach hangját. – A terepjáró valószín leg nem visz el a végcélig. Innen nem tudjuk kielégít pontossággal megállapítani a lejt hajlását, annyi bizonyosnak látszik, hogy már csak öthat kilométert utazhatsz; amikor a terepjáró elakad, gyalog kell továbbmenned… Ismétlem… Horpach még egyszer elmondta ugyanezt. Legfeljebb 42-43 kilométer, marad még körülbelül tizenhét; ezen a terepen legkevesebb négy óra, ha nem több – számította ki gyorsan Rohán. De talán tévednek, és a terepjáró mégiscsak átjut… A hang elhallgatott, most megint csak a szonda ütemesen ismétl , dallamos hangja hallatszott. Rohán ráharapott a maszk szopókájára, mert minden nagyobb zökken nél felsértette a száját. A nap sugarai már nemcsak a legközelebbi hegyet érintették, de még mindig alacsonyan állt. Kisebb-nagyobb k tömbök, sziklalapok t ntek szemébe, id nként rávet dött hideg árnyékuk. A gép most sokkal lassabban haladt; ha felemelte tekintetét, szétfoszló cirruszfelh ket látott az égen, amelyen még néhány csillag is ragyogott. Egyszer csak valami különös dolog történt a terepjáróval. Hátsó része leült, eleje felemelkedett. Egy pillanatig úgy hintázott, mint egy ágaskodó ló… még egy másodperc, és Rohánt maga alá temetve zuhan vissza, ha nem ugrik ki idejében. Térdére és kezére esett, a vastag véd keszty k és térdvéd k ellenére is fájdalmas ütést érzett, vagy két métert gurult a köveken, amíg meg tudott állni. A terepjáró egy darabig sivítva kapálódzott kerekeivel, aztán bedöglött. – Figyelem… Rohán… Ez a 39-ik kilométer… a kocsi nem tud továbbmenni, gyalog kell folytatnod… a térkép szerint tudsz tájékozódni… a terepjáró itt marad – arra az eshet ségre, ha nem tudnál máshogy visszatérni… a 46-os és 192-es koordináták metszéspontján vagy… Rohán lassan feltápászkodott. Sajgott minden porcikája. De csak az els lépések voltak nehezek. A lehet legmesszebbre akart kerülni a két sziklaküszöb közé szorult terepjárótól. A nagy ”obeliszk” el tt leült, kivette a térképet a zsebéb l, és megkísérelte betájolni. Nem ment könnyen. Végre-valahára meghatározta helyzetét. A szurdok fels peremét l légvonalban alig egy kilométer választotta el, de nem is álmodhatott arról, hogy ezen a helyen lejuthat; a szakadék oldalait tömör fémszövedék takaró borította. Fent haladt tehát el re, és egész id alatt azon törte a fejét, ne próbáljon-e az el re kiszemelt helynél közelebb behatolni a szurdokba. Mert ahhoz legalább négy órát kell menetelnie. Még ha sikerül is a terepjárót üzembe helyezni, a visszaútra további öt órát kell számítania, és még hol van a lejutásra szükséges id , nem is beszélve a keresgélésr l?! Hirtelen úgy érezte, az egész tervb l hiányzik a józan észnek még a szikrája is.

Egyszer en hiábavaló s egyszersmind h si tett volt, amely – az feláldozásával – megnyugtatta Horpach lelkiismeretét. Egy pillanatra olyan dühroham öntötte el, hogy szinte elhomályosult el tte minden – hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, mint egy taknyos kölyköt, hiszen az asztrogátor el re kifundált mindent. Lassan lecsillapodott. ”Nincs visszaút – ismételte magában –, meg kell próbálnom. Ha nem sikerül lemennem, ha délután háromig nem találok meg senkit, visszamegyek.” Tizenöt perccel múlt hét. Igyekezett hosszú, kimért lépésekkel haladni, de nem túl gyorsan, mert az er feszítést l jelent sen megn tt volna az oxigénfogyasztás. Jobb kezének csuklójára er sítette az irányt t, hogy ne térjen le a kijelölt útvonalról. Néhányszor azonban függ leges falú szakadékokat kellett kerülgetnie. A Regisen jelent sen kisebb volt a nehézkedés, mint a Földön, ez legalább viszonylagos mozgásszabadságot jelentett még ilyen nehéz terepen is. Felkelt a nap. Füle hozzászokott az állandó gépzajhoz, amely az eddigi expedíciók alatt mintegy véd takaróként simult köréje, most a nagy csendben rendkívül élesen hallott mindent. Csak néha csendült fel a szonda ütemes, most már sokkal gyengébben hallatszó hangja, ezért izgalomba hozta minden fuvallat, mely végigsöpört a sziklaéleken, mert úgy érezte, hogy azt a jól ismert és felejthetetlen, halk zöngést hallja benne. Lassan beleszokott a menetelésbe, és ismét szabadon foglalkozhatott gondolataival, ahogy automatikusan lépkedett k l k re. Lépésmér is volt a zsebében, nem akarta túl korán megnézni számlapját, elhatározta, hogy csak egy óra múlva veszi el . De mégsem bírta ki, és még miel tt letelt volna a tervezett id , el halászta a karórához hasonló szerkezetet. Keser en csalódott: még három kilométert sem tett meg. Túl sokat kellett keringenie a tet n, és ez lassította a menetet. ”Akkor tehát nem három, nem is négy óra még, hanem legalább hat…” – gondolta. El vette a térképet, és térdére ereszkedve még egyszer betájolta. A szurdok fels pereme hét-nyolcszáz méterre látszott keleti irányban, az egész id alatt többé-kevésbé vele párhuzamosan haladt. Egy ponton vékony, kanyargó hézag vágta ketté a sziklás lejt n tenyész fekete szövevényt: kiszáradt patak medre lehetett. Megpróbálta kifürkészni. Letérdepelt, és míg feje fölött fütyülve zúgott a szél, egy pillanatig még habozott. Aztán mintha nem is tudná még, mit fog tenni, felállt, gépiesen zsebre vágta a térképet, és eddigi haladási irányához képest derékszögben indult el, egyenesen a szurdokba vezet meredélyen. Úgy közeledett a néma, széttöredezett sziklák felé, mintha a föld minden pillanatban meg akarna nyílni alatta. Irtózatos félelem szorította össze szívét. De azért ment, és továbbra is ijeszt en üres kezét lóbálta. Egyszer csak megállt, és a síkságra nézett, a pusztaságba, ahol a Legy zhetetlen állt. Nem láthatta, mert a hajó a látóhatár mögött volt. Ezt tudta, de mégis rápillantott a horizont szélén vöröses égboltra, amely lassan gomolyfelh kkel telt meg. A szonda jelzésének éneke úgy elhalkult, hogy nem is tudta, hallja-e, vagy csak hallucinál. Miért hallgat a Legy zhetetlen? Azért, mert nincs semmi mondanivalója – adta meg magának a választ. Már egészen közel járt a groteszk szobrokhoz hasonló, erózió marta fels sziklákhoz. Hatalmas árokként tárult ki el tte a sötétségbe burkolózó szurdok: a feketeséggel belepett falaknak még feléig sem jutottak le a napsugarak. Itt is, ott is fehér, mészk szer t k fúródtak a sörtés szövedékbe. Egy pillantással felmérte a köves mélybe vezet másfél kilométeres, függ legesen leszakadó hatalmas lejt t. Annyira védtelennek érezte magát, mint egy céltábla, és ösztönösen letérdelt, hogy a kövekhez tapadjon, mintha beléjük tudna olvadni. Nem volt semmi értelme, hiszen megfigyelést l nem kellett tartania. Annak, amit l félnie kellett, nem volt szeme. Lefeküdt az enyhén langyos k lapra, és lenézett. A légi felvételes térkép teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, mert madártávlatból ábrázolta a terepet, ijeszt en függ leges rövidülésben. Szó sem lehetett arról, hogy lejuthasson a fekete bozótot kettészel vékony mezsgyén. Nem huszonöt, hanem legalább százméteres kötélre lett volna szüksége, nem is beszélve kampókról, kalapácsokról; de nem volt nála semmi ilyesmi, nem készült fel hegymászásra. Ez a vékony rés eleinte csak enyhén lejtett, de aztán megszakadt, elt nt szeme el l egy kiálló sziklahát alatt, és már csak messze, lent bukkant el , a leveg ben úszó kékes ködfátyol mögött. Ha lenne ejt erny je – jutott

eszébe ez az rült gondolat. Makacsul még egyszer körbejáratta tekintetét a sziklás lejt kön, attól a ponttól, ahol feküdt, egy hatalmas, gombaszer k tömb tövében. Csak most érezte meg el ször, hogy az alatta tátongó nagy térség fel l meleg légáramlat lengedez. S valóban, a szemközti lejt k körvonala enyhén remegett. Ez a szövedék napsugár-akkumulátor volt. Amikor tekintete délnyugat felé kalandozott, meglelte a hegyes sziklacsúcsokat a sziklakapuval, a katasztrófa színhelyén. Nem ismerte volna fel ket, ha a többi sziklával ellentétben nem lettek volna olyan fényesek és feketék, mintha vastag zománc csurogna rajtuk – a Ciklopsz és a felh csatája közben küls rétegeik a forrás h fokán lehettek… De onnan, ahol meglapult, nem látta sem a szállítóautomatát, sem az atomrobbanás nyomait a szurdok alján. Csak feküdt, és egyszerre nagy kétségbeesés fogta el: le kellett mennie, de nem volt odavezet út. Ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy most vissza kell mennie, és megmondhatja az asztrogátornak: minden lehet t megtett, elszánta magát a dönt lépésre. Felállt. Szeme sarkából elkapott valami mozgást a szurdok mélyében, ösztönösen visszahúzódott a k mögé, de aztán kiegyenesedett. ”Ha minden pillanatban hasra vágódom, nem sokra jutok…” – gondolta. Most közvetlenül a szakadék mentén haladva keresett lejáratot; pár száz lépés után a mélység fölé hajolt, de mindig ugyanaz a kép tárult szeme elé – ott, ahol a szurdok oldala enyhén lejtett, fekete szövevény lepte be, ahol viszont kopár volt, függ legesen szakadt le. Véletlenül belerúgott egy k be, mely lefelé gurult, és még néhányat magával rántott. Százlépésnyire alatta a kis lavina dübörögve nekivágódott a tüskés falnak, a bel le kiszivárgó füstcsík megcsillant a napfényben, a leveg be emelkedett, és egy pillanatig úgy lebegett, mintha körülszimatolna; Rohán szinte sóbálvánnyá merevedett. Kis id múlva azonban a füst felhígult, és hangtalanul felszívódott a tündökl szövevényben. Kilenc felé járhatott az id , amikor egy újabb k tömb mögül kihajolva észrevette, hogy lent a mélyben, a völgy legeslegalján – itt a szurdok er teljesen kiszélesedett – világos pontocska mozog. Remeg kézzel kikotorta zsebéb l kihúzható kis távcsövét, és ráirányította… Ember volt. A nagyítás gyenge volt ahhoz, hogy legalább az arcát kivehesse, de kit en látta lábának ütemes mozgását. Lassan ment, enyhén bicegve, mintha húzta volna egyik, talán sebesült lábát. Rákiáltson? Nem volt mersze hozzá. Jobban mondva megpróbálta, de nem jött ki hang a torkán. Gy lölte magát ezért az átkozott gyávaságért. Most már bizonyosan tudta, hogy nem fordulhat vissza. Jól megjegyezte magának azt a helyet, amerre a másik ment – felfelé tartott az egyre szélesed völgyben, a fehérl görgeteghalmok felé –, is ugyanebbe az irányba indult futva a szakadék peremén, k tömbökön és tátongó szakadékokon ugrált át, amíg a szopókában sípoló légzése elfulladt, és szíve hevesen dörömbölni kezdett. ” rültség, így nem fogom bírni…” – gondolta tanácstalanul. Lassított, és egyszerre széles vágat tárult ki el tte hívogatóan. Lejjebb fekete bozótcsápok borították. Lent meredekebben szakadt le a lejt … Talán akad ott valami átjáró. Az óra döntött: majdnem fél tíz volt már. Ereszkedni kezdett, el ször arccal a mélység felé, de amikor túl meredekké vált a szakadék, megfordult, most már kezével is segített, a fekete szövevény egészen közel volt, látszólag mozdulatlanul, és némán ontotta magából a meleg párát. Halántékán kidagadtak az erek. Felállt egy rézsútos k lapra, bal lábát megvetette a szomszédos k lapon, és lenézett. Vagy negyvenméternyi mélységben széles padot pillantott meg, ahonnan jól látható kopár sziklagerinc vezetett tovább a fekete bokrok élettelenül meredez bojtjai között. De ehhez a megváltó sziklapadhoz a leveg n át vezetett az út. Felnézett a magasba: jó kétszáz méter lehetett már mögötte, ha nem több. Úgy érezte, hogy szívverését l még a leveg is remeg. Egyet-kett t pislantott, aztán lassú, tétova mozdulatokkal nekilátott, hogy kibontsa a kötelet. ”Csak nem rültél meg…” – szólalt meg benne egy hang. Oldalazva csúszott lefelé, így ért el a legközelebbi bokorhoz. Hegyes nyúlványait rozsdás bevonat borította, és tapintására g zölögni kezdett. Megérintette a

bokrot, maga sem tudta, mit várt ett l. De nem történt semmi. Csak száraz, nyekerg zizegést hallott, er sebben megrángatta, de a bokor szilárdan ült, rácsomózta f szárára a kötelet, még egyszer meghúzta… Hirtelen jött bátorságrohamában még egy másik, majd egy harmadik bokor tövére is rátekerte, összeszedte magát, és teljes er l megrántotta. A megrepedezett k tömbbe kapaszkodó gyökerek er sen tartották. Mászni kezdett, egy darabig a sziklára tudta helyezni testsúlyának egy részét, amíg cip talpával odatapadt, de nemsokára himbálózva függeszkedett. Egyre gyorsabban csúszott térde között a kötéllel, jobb vállának mozdulataival fékezve az esést, figyelmesen körülnézett, és leugrott .a sziklapadra. Most megpróbálta kiszabadítani a kötetet. A bokrok nem eresztették. Rántott rajta még egyet-kett t. Meg se moccant. Erre szétvetett lábbal leült a padra, és egész testéb l húzni kezdte, mire a kötél baljós sziszegéssel átszelte a leveg t, és alaposan tarkón vágta. Minden ízében összerándult. Ült még néhány percet, mert lábát túl tör döttnek érezte ahhoz, hogy az ereszkedés folytatására vállalkozhasson. De nem vesztette szem el l a mélyben gyalogló kis figurát. Már valamivel nagyobb volt. Furcsának találta, hogy olyan fényes: az ember fejformájában, jobban mondva fejfed jében is volt valami különös. Tévedett, amikor azt gondolta, hogy már túljutott a nehezén. Az igazat megvallva, ezt nem fogalmazta meg magában világosan. Mégis reménykedett, úgy látszik, hiába. A további útszakasz technikailag sokkal könnyebb volt, de az élettelen, rozsdásan csörg bokrokat szinte zsírosan fényl , fekete cserje váltotta fel, melynek s jében azonnal felismerte az apró gyümölcsökhöz hasonló, jellegzetes drótgumókat. Hébe-hóba halkan zümmög felh cskék rajzottak ki bel lük, és keringeni kezdtek a leveg ben, akkor egy pillanatra megállt – azért nem tovább, mert akkor sohasem jutott volna el a szurdok aljáig. Egy darabig szétterpesztett lábakkal, lovaglóülésben lökte magát el re, aztán a szikla gerince szélesebb lett és kevésbé meredek, úgyhogy bár nem minden nehézség nélkül, kezével is állandóan segítve, de haladt el re. Mégsem örülhetett minden pillanatban a hosszú ereszkedés újabb eredményének, mert figyelmét meg kellett osztania: hol jobbra, hol balra tekingetett; egyszer-kétszer olyan közel kellett mennie a rajzó bokrokhoz, hogy ecsetszer drótjaik kezeslábasát súrolták. Mégis, egyszer sem közeledtek feléje a leveg ben úszkáló füstcsíkok, amelyek felszikráztak a napfényben. Amikor végre-valahára a görgetegen állt, alig néhány száz lépésnyire a szurdok aljától, ahol csontszer en lekopott hordalékkövek fehérlettek, már tizenkett felé járt. Mire kikecmergett a fekete cserje övezetéb l, a lejtót, ahol lejött, félig beragyogta a magasan járó nap. Most felbecsülhette volna a megtett út nagyságát, de hátra sem tekintett. Lefelé rohant, testsúlyát igyekezett egyik lábáról a másikra, k l k re helyezni, hogy minél gyorsabban haladjon; de az amúgy is ingadozó görgeteg óriási tömege nagy zakatolás közepette megindult vele együtt, egyre hangosabban dübörgött, majd – a kiszáradt patakhoz már egészen közel – hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, és úgy elesett, hogy oxigénmaszkja is félrecsúszott a tíz-egynéhány méteres gurulás közben. Már-már felpattant, hogy nem tör dve a zúzódásokkal, továbbrohanjon, mert attól tartott, hogy szem el l téveszti a felülr l látott embert – mindkét sziklafalon, de különösen a szemben lev n, tömegével tátongtak a fekete barlangtorkok –, amikor felfigyelt valamire, és anélkül hogy tudná, mit is tesz, visszazuhant az éles, hegyes kövekre, és szétterjesztett karokkal mozdulatlanná merevedett. Könny árnyék vet dött rá a magasból, és egyre er söd , monoton zúgás kíséretében, mely a süvöltést l egészen a legmélyebb hangokig végigment minden regiszteren, fekete, alaktalan gomolyag folyt köréje. Talán le kellett volna hunynia szemét, de mégsem tette. Utolsó gondolata az volt, hogy vajon nem tett-e kárt a hirtelen elvágódás a kezeslábasába varrott kis készülékben. Aztán talán kicsit akarattal is, teljesen elhagyta magát. Még a szemét sem mozdította el, mégis látta, mint lebeg felette a felh nyüzsg tömege, mint nyújtja lefelé lustán himbálózó csápját, amelynek végét egészen közelr l látta – olyan volt, mintha egy tintaszínben játszó örvény torkába nézett volna. Úgy érezte, hogy millió kis leheletb l összetev meleg légáramlat érinti ezernyi ponton arcát, fejb rét, egész testét. Érezte, hogy kezeslábasát valami megcsiklandozza a mellén;

csaknem áthatolhatatlan homály vette körül. Egyszer csak az apró légtölcsérhez hasonló nyúlvány, amely eddig kitartóan lebegett felette, visszahúzódott a felh be. A zümmögés éles hangba csapott át. Még fogai is bizseregtek t le, szinte fejében érezte az egészet. Elgyengült. A felh csaknem függ legesen a magasba szökkent, fekete ködként terjengett a két sziklafal között, különálló, egy középpont körül forgó gomolyagokra esett szét, visszaúszott a mozdulatlan, fémes bozót közé, és elt nt. Jó darabig még úgy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy halott. ”Már kész” – villant át az agyán. Talán nem fogja tudni azt sem, hogy kicsoda is voltaképpen, azt sem, hogy került ide, és mi dolga van itt, és ett l a gondolattól olyan rémület fogta el, hogy villámgyorsan felült. Hirtelen mosoly tolult az ajkára. Hiszen ha gondolkozni tudott, ez azt jelentette, hogy megmenekült. Nem ártott neki a felh , sikerült becsapnia. Megpróbálta elfojtani a torkát csiklandozó rült nevetést, amely görcsösen rázta egész testét. Kész hisztéria – gondolta, és feltápászkodott. Csaknem teljesen megnyugodott, legalábbis azt hitte. Megigazította az oxigénmaszkot, körülnézett. A fentr l látott ember már sehol sem volt. De lépteit hallotta. Már messze járhatott, elt nt a szurdok közepéig benyúló sziklatömb mögött, amely felülr l gurulhatott le valamikor. Utána eredt. A lépések zaja egyre közelebbr l és természetellenesen hangosnak hallatszott. Mintha vascip ben cammogott volna az az ember. Futás közben éles fájdalom hasított sípcsontjába, bokájától egészen a térdéig. ”Biztosan eltört a lábam…” – gondolta, kétségbeesetten kalimpált kezével, megint nem kapott leveg t, már majdnem fulladozni kezdett, amikor végre megpillantotta, akit keresett. Egyenesen haladt el re, gépies, nagy léptekkel taposta a köveket. A környez sziklafalak csattogva verték vissza léptei zaját. Egy világ omlott össze Rohánban. Nem ember volt, hanem robot. Az egyik arktán. Sohasem gondolt arra, hogy mi lett a sorsuk, mi történt velük a katasztrófa után. A középs szállítóautomatában voltak, amikor a felh megtámadta ket. Már csak húsz-harminc lépés választotta el t le, amikor észrevette, hogy a robot tehetetlenül lógatja összetört bal karját, valaha fényes, domború páncélja pedig tele volt karcolásokkal és horpadásokkal. Csalódása nagy volt, mégis valahogy jobb kedve kerekedett arra a gondolatra, hogy legalább lesz társa a többiek megtalálásáig. Kiáltással akarta magához hívni a robotot, de valami visszatartotta ett l, ezért meggyorsította lépteit, megel zte, és útjába állva várt, de a két és fél méteres óriás mintha észre sem vette volna. Rohán közelr l észrevette, hogy medvefülre emlékeztet radarantennája félig össze van törve, bal szemének lencserendszere helyén pedig szakadozott szél üreg tátong. Mégis magabiztosan lépkedett, csak a bal lábát húzta egy kicsit. Rohán rákiáltott, amikor a köztük lev távolság néhány lépésnyire zsugorodott össze, de a gép, mint valami vak ember, egyenesen keresztül akart menni rajta, ezért az utolsó pillanatban ki kellett térnie az útjából. Még egyszer a robot után futott, hogy elkapja a fémmancsát, de a gép közömbös és gyors mozdulattal leszakította magáról, és továbblépkedett. Rohán belátta, hogy ez az arktán is a támadás áldozata lett, hiába is próbálkozik vele. Mégis, valahogy nehezére esett sorsára hagynia ezt a magatehetetlen gépet, ezenkívül az is furdalta az oldalát, hogy tulajdonképpen hova igyekszik ez a robot, mert lehet leg egyenes irányban haladt, mintha valamilyen úticélja lenne. Rövid gondolkozás után – ezalatt a gép már tíz-tizenöt méterre távolodott el t le – úgy döntött, hogy a nyomába ered. A robot végül a görgeteg lábához ért, és megpróbált felmászni rajta, egy cseppet sem tör dött azzal, hogy széles talpai alatt megindul az omladék. A görgetegnek körülbelül a közepéig kapaszkodott fel, akkor hirtelen elvágódott, visszacsúszott, de tovább kapálózott a leveg ben a lábával, ami más körülmények között talán nevetésre ingerelte volna a jelenet tanúit. Aztán feltápászkodott, és újból nekilátott a hegymászásnak. Rohán gyorsan sarkon fordult és továbbment, de még sokáig hallotta a görgeteg moraját és a meg-megismétl fémes csoszogást, amelyet a sziklafalak megsokszorozva vertek vissza. Most gyorsan haladt el re, mert a patakmederbe ágyazott lapos

tömbökön át aránylag sima volt az út, és enyhén lejtett is. Felh nek nem volt se híre, se hamva, csak a sziklafalak fölött id nként finoman megremeg leveg tanúskodott a fekete szövedék pezsg tevékenységér l. Így jutott el a szurdok legszélesebb, völggyé táguló részéhez, amelyet meredek sziklafalak határoltak. Két kilométernyire innen emelkedett a sziklakapu, a katasztrófa színhelye. Most ötlött fel benne, hogy mennyire hiányozni fog neki a szagló-mér eszköz, aminek nagy hasznát vehette volna emberi nyomok keresésében, de ezt a nehéz gépet gyalog nem cipelhette magával. Nélküle kellett hát boldogulnia. Megállt, és sorban végigfürkészte a sziklákat. Kizártnak látszott, hogy valaki magában a fémszövedékben keresett volna menedéket. Maradtak tehát a barlangok, az üregek és a sziklakatlanok, ahol állt, négyet számolt meg bel lük; függ leges falú, magas k küszöbök takarták el belsejüket szeme el l, rögtön látta, hogy megmászni sem lenne gyerekjáték. Ezért úgy határozott, hogy el bb a barlangokat járja sorra. El leg, még a fedélzeten, azt is megvitatta az orvosokkal és pszichológusokkal, hol érdemes keresnie az elt nteket, jobban mondva, hol húzhatták meg magukat. De mindent összevetve nem sokra jutottak, mert az amnéziás emberek viselkedése kiszámíthatatlan. Abból, hogy négyesben szakadtak el Regnar csoportjának többi tagjától, arra lehetett következtetni, hogy a többieknél sokkal mozgékonyabbak voltak, és bizonyos mértékben arra is számíthatott, hogy együtt fogja megtalálni mindannyiukat, mert a négy ember nyoma az eddig átkutatott területen még nem vált szét. Persze csak akkor, ha még élnek egyáltalán, és a sziklakapun túl nem széledtek szét a szélrózsa minden irányába. Rohán sorban átkutatott két kisebb és négy nagyobb barlangot, amelyekbe elég könny volt a bejutás, csak néhány perces, veszélytelen mászásba került a ferdén álló, hatalmas lapokon. Az utolsó barlangban félig a víz alá süllyedt fémroncsra bukkant. Els látásra azt gondolta, hogy egy másik arktán csontváza lesz, de ahhoz rettenetesen régi volt, és az általa ismert szerkezeti megoldások egyikére sem emlékeztetett. A sekély tavacskában, amelyet a simára csiszolt mennyezetr l visszavert, gyenge nappali fény világított meg, szerfölött különös, hosszúkás valami pihent, talán ötméteres kereszthez lehetett volna hasonlítani; borítólapjai már régen szétestek, és az iszappal összekeveredve, rozsdától vörös rétegekben ülepedtek le a vízfenéken. Rohán nem vesztegethetett sok id t a nem hétköznapi lelet alaposabb szemrevételére, pedig talán azoknak a makroautomatáknak egyike lehetett, melyeket az élettelen fejl désben gy ztes felh elpusztított. Csak emlékezetébe véste alakját, valamiféle fémszálak és vezetékek bizonytalan körvonalait, amelyek inkább repülésre, mint járásra szolgáló alkalmatosságok lehettek; de az id múlása egyre jobban siettette, ezért egy percig sem késlekedve hozzálátott a következ üregek átkutatásához. Rengeteg volt, olykor-olykor magas k falakban sötéten tátongó ablakszemeknek látszottak lentr l a völgyb l, jobbára vízzel borított föld alatti folyosóik és járataik, amelyek nemegyszer függ leges kutakhoz és jéghidegen csörgedez vizeny khöz vezettek, olyan bonyolult labirintust alkottak, hogy alig mert beljebb menni. Egyébként is csak kis zseblámpája volt, amelynek aránylag gyenge fénye különösen er tlennek bizonyult a több emeletes és magas boltozatú, óriási barlangrendszerekben, mert néhányszor ilyenekbe is betévedt. A végén, amikor már majdnem összeesett a fáradtságtól, leült egy hatalmas, a napsugaraktól felmelegített, lapos k re az imént átkutatott egyik üreg szádája el tt, és elrágott néhány étels rítmény-tablettát, majd patakvízzel enyhítette szomját. Néhányszor már úgy hitte, hogy a felkereked felh zümmögését hallja, de valószín leg csak az el bbi arktán sziszifuszi er feszítésének visszhangja volt, amely a völgy magasabban fekv vidékeir l jutott fülébe. Miután elköltötte sz kös kis ebédjét, sokkal frissebbnek érezte magát. Az egészben azt találta a legfurcsábbnak, hogy egyre kevesebbet tör dött veszélyes szomszédságával – pedig bárhova tekintett, fekete szövedék futott fel a lejt kön. Leereszkedett az üreg el tti magaslatról, ahol megpihent, és akkor vékony, rozsdaszín csíkban húzódó valamit pillantott meg a völgy szemközti oldalának kopár k tömbjein.

Közelebb menve rájött, hogy ezek a foltok – vérnyomok. Már régen megalvadtak, színük is elváltozott, és ha a k nek nem lett volna a kalcitéval veteked , felt fehér színe, bizonyosan észre sem veszi. Egy darabig megpróbálta kideríteni, merre vezetnek e vérnyomok, de nem sokra ment. Így hát találomra elindult felfelé a lejt n, mert úgy gondolkozott, hogy ez az ember bizonyára a Ciklopsz és a felh harca közben sebesült meg, majd igyekezett eltávolodni a zfészekt l. A nyomok keresztezték egymást, néhol megszakadtak, míg végül annak az üregnek közelébe vezettek, melyet az els k között kutatott át. Annál nagyobb volt megdöbbenése, amikor kiderült, hogy szádája mellett függ leges, kúthoz hasonló, sz k hasadék nyílik, amelyet eddig nem vett észre. Épp oda vezetett a vérnyom. Rohán letérdelt, és a félhomályba burkolózó nyílás fölé hajolt, s bár el volt készülve a legrosszabbra, mégsem tudta, elfojtani az ajkára toluló kiáltást, mert tekintete Bennigsen vicsorgó fogú koponyájával, üres szemgödreivel találkozott: megismerte aranykeretes szemüvegér l, melynek lencséi a sors különös szeszélye révén épen maradtak, és tisztán ragyogtak a sziklasír fölé hajló mészk lapról visszaver fényben. A geológus fennakadt a kövek között, ezért teste függ legesen lógott, vállával beékel dött a sziklakút természetes falai közé. Rohán nem akarta így hagyni a holttestet, de amikor er t vett irtózatán, és megpróbálta kihúzni a tetemet, a vastag kezeslábason át is érezte, hogy szétoszlik keze között. A bomlás, melyet az állandóan ide süt nap tevékenysége meggyorsított, már megtette a magáét. Rohán csak kezeslábasának ingzsebén húzta szét a cipzárat, és kivette bel le a tudós azonossági lapját, s még miel tt elment volna, minden erejét megfeszítve idevonszolt egy közelebb hever k táblát, és ráborította a sziklasírra. Így találta meg az els t. Már messze járt Rohán, amikor eszébe jutott, hogy meg kellett volna mérnie a tetem radioaktivitását, mert ennek foka bizonyos mértékben fényt deríthetett volna Bennigsen és a többiek sorsára: a túlságosan er s sugárzás ugyanis arról árulkodna, hogy a halott az atomháború közelében tartózkodott. De hát elfelejtette, most pedig a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó elgördíteni a sírkövet. Egyszersmind az is világossá vált el tte, milyen nagy szerepet játszik kutatásaiban a véletlen; hiszen arról a helyr l is azt gondolta, hogy igen alaposan átfésülte a környéket. Újabb ötlete támadt, meggyorsította lépteit, hogy a vérnyomok mentén haladva eljusson kiindulási helyükhöz. Csaknem egyenes vonalban vezettek lefelé a völgyön, mintha az atomharc színtere felé tartanának. De már néhány száz lépéssel arrább hirtelen elkanyarodtak. A geológus rengeteg vért veszített, éppen ezért különösen meglep volt, hogy ilyen messzire tudott jutni. A katasztrófa óta egy csöpp es sem esett, ezért a sziklákat még mindig vérfoltok tarkították. Rohán felkapaszkodott az ingadozó rakásokon, és tágas, tekn szer mélyedésben, egy kopár sziklaívborda alatt találta magát. Els pillantása egy robot fémlábának természetfelettien nagy talpára esett. Oldalra lve hevert, szinte teljesen szét volt l ve, minden valószín ség szerint Weyrb l kapott egy sorozatot. Valamivel odébb, félig ül helyzetben, csaknem kétrét görnyedve egy ember támaszkodott a k tömbnek, domború véd sisakja feketéllett a koromtól. Halott volt. Az antivet még ott fityegett oszladozó kezében, fényes csöve a földet súrolta. Rohán nem mert rögtön hozzányúlni az ül férfihoz, csak leguggolt, és úgy próbált arcába tekinteni, amit az oszlás éppen úgy eltorzított, mint Bennigsenét. Aztán felismerte a széles, lapos geológustáskát, amely a férfi most soványnak látszó vállán függött. Maga Regnar volt az, a kráterben megtámadott expedíció vezet je. A radioaktivitás méréseredményei azt mutatták, hogy az arktánt egy Weyrt l származó lövés zúzta össze: a jelz készülék ritka elemekre jellemz izotópokat jegyzett fel. Rohán magához akarta venni a geológus azonossági lapját is, de most az egyszer nem vitte rá a lélek. Csak táskáját oldotta le, mert így nem kellett testéhez nyúlnia. De csak ásványminták voltak benne. Rövid gondolkodás után kivágta a geológus monogramját táskája b réb l, eltette, majd a k halomról még egyszer körültekintett a néma színtéren, és megpróbálta elképzelni, mi is történt itt tulajdonképpen. Valószín nek látszott, hogy Regnar l tt a robotba, de vajon t támadta-e meg vagy Bennigsent? Egyébként tud-e

védekezni az amnéziába esett ember valamilyen támadás ellen? Belátta, hogy képtelen kibogozni a rejtélyt, de még további kutatás várt rá. Újból órájára pillantott: öt óra felé járt. Ha csak a saját oxigéntartalékával számol, már vissza kell fordulnia. De eszébe jutott, hogy lecsavarhatja Regnar készülékeir l is az oxigénpalackokat. Az egész szerkezetet levette tehát a halott hátáról, és megállapította, hogy az egyik palack még tele van. Saját üres palackja helyett ezt vette magához, majd nekilátott, hogy k halmot emeljen a tetem fölé. Csaknem egy órájába került, de úgy gondolta, hogy a halott b kez en kárpótolta oxigéntartalékaival. Amikor a kis sírhalom elkészült, Rohánnak eszébe jutott, hogy érdemes lett volna magához vennie a fegyverét is, a kis Weyrt, amely még bizonyosan nem volt teljesen kil ve. De kés bánat, eb gondolat; megint üres kézzel kellett távoznia. Hat óra felé járt; olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Lenyelt egyet a maradék négy serkent tabletta közül, és egy perc múlva új er re kapva indult tovább. Halvány fogalma sem volt, merre folytassa a keresést, ezért ment, amerre látott, egyenesen a sziklakapu felé. Már csak egy kilométer választhatta el t le, amikor a mér szer növekv radioaktivitást jelzett. Egyel re elég alacsony fokú volt, ezért továbbhaladt, miközben szorgosan tekingetett jobbra-balra. Mivel a szurdok kanyargós lefutású volt, csak néhány sziklafelület viselte az olvadás nyomait; minél beljebb haladt, annál gyakrabban jelentkezett ez a jellegzetes, megrepedezett máz, míg végül megdermedt hólyagokkal teli, hatalmas k tömböket pillantott meg – az irtózatos h sugarak csapása alatt kérgük szinte felforrt. Errefelé tulajdonképpen nem volt semmi dolga, mégis ment tovább egyenesen, a csuklójára csatolt szer halk, egyre gyorsuló ketyegésbe kezdett, a mutató a beosztásokon táncolva, rülten ugrált végig a skálán. Végül megpillantotta a távolban a sziklakapu maradványait, tekn szer tölcsér tátongott a helyén, mintha egy irtózatos er vel szétfröcsköl tavacska vize fagyott volna meg fantasztikus módon. A sziklacsoportok vastag lávakéreggé alakultak át, a fémbozót valaha fekete sz rméje elhamvadt cafatokban lógott; középütt, a sziklafalak között, világosabb szín , óriási repedések futottak végig. Rohán sebesen otthagyta ezt a helyet. Megint a véletlen sietett segítségére, amikor már a csatatér mögött, a következ , sokkal szélesebb sziklakapuhoz ért: nem messze attól a helyt l, amerre az el bb megfordult, valamilyen csillogó fémtárgy került az útjába. Oxigénkészülék alumínium reduktora volt; a szikla és a kiszáradt patakmeder között, egy lapos mélyedésben, összeégett kezeslábasban egy hát feketéllett. Egy fej nélküli holttesté. A légnyomás borzasztó ereje a k rakások fölé röpítette, aztán a sziklához mázolta. Kissé odébb teljesen ép pisztolytáska hevert, egy Weyr lapult benne, alaposan bele volt szorítva, és olyan fényes volt, mintha most tisztították volna ki. Rohán birtokába vette. Meg akarta állapítani a halott személyazonosságát, de lehetetlen volt. Folytatta tehát útját a szurdokon felfelé, keleti lejt jén már vörösbe váltott át a fény, s egyre magasabbra emelkedett ez a lángfüggöny, ahogyan a nap lassan lebukott a hegygerinc mögött. Háromnegyed hét volt. Rohán nagy kérdéssel küszködött. Eddig minden jól ment, legalábbis olyan értelemben, hogy küldetését teljesítette, ép b rrel megúszta az egészet, akár vissza is mehetett a támaszpontra. A negyedik ember halálához meggy dése szerint nem fért semmi kétség, de hát ezt többé-kevésbé már a Legy zhetetlenen is tudták. Azért jött ide, hogy megbizonyosodjék. Joga lett volna ezek után a visszatéréshez? Oxigénkészlete, melyet Regnar készülékének köszönhetett, további hat órára volt elegend . De még el tte állt az egész éjszaka, amely alatt semmit sem tudott volna csinálni, nemcsak a felh miatt, hanem inkább azért, mert már közel állt a teljes kimerüléshez, végleg fogytán volt ereje. Lenyelt még egy serkent tablettát, és mialatt hatását várta, megpróbált valami értelmes – vagy legalábbis annak t – haditervet kieszelni. A nyugaton ég , egyre vörösebb esti pír elöntötte a fenti sziklapárkányokon tenyész fekete szövedéket, bokraiból magányos lándzsahegyek döf dtek a fénybe, és mély

ibolyaszínben játszottak. Rohán még mindig habozott. Ahogy ott ült a hatalmas szikla alatt, messzir l a felh vészjósló, közeled zúgását vélte hallani. Bármennyire hihetetlen, egyáltalán nem ijedt meg. A felh höz való viszonya egyetlen nap folyamán meglep változáson ment át. Tudta, jobban mondva úgy érezte, hogy tudja, mit engedhet meg magának, mint az alpinista, akit nem rettent meg a jégmez k falai közt leselked halál. Igaz, hogy maga sem volt teljesen tisztában a benne végbement változással, mert nem maradt meg emlékezetében az a pillanat, amikor – legel ször – észrevette a fekete szövedék zordon szépségét, ahogyan a sziklákon az ibolyaszín minden árnyalatában tündökölt. De most, amikor már látta is a fekete felh ket – egyszerre kett rajzott el a szemközti meredek lejtökr l –, meg se moccant, még menedéket sem keresett, arcával a tömbökhöz tapadt. Egyébként testhelyzetének nem volt semmi gyakorlati jelent sége, ha még m ködött az elrejtett kis szerkezet. Ujjai hegyével a kezeslábas anyagán keresztül megérintette éremszer en kerek alját, és göbjein finom lüktetést tapintott ki. Nem akarta kihívni a veszélyt, ezért csak kényelmesen elnyújtózott, hogy ne kelljen fölöslegesen mozgolódnia. A felh k most a szurdok mindkét oldalát ellepték; fekete gomolyaikon mintha valami rendez áram futott volna végig, mert szegélyeiken összes södtek, csaknem függ leges oszlopokat hoztak létre, miközben bels részeik egymás felé dagadoztak, és egyre közelebb kerültek. Olyan volt az egész, mintha valami titáni szobrász formázta volna ki szédületesen gyors, láthatatlan kezével. Néhány rövidebb kisülés villant át a leveg n a két felh legközelebb es pontjai között, amint látszólag egymás felé repültek, de azért mindegyikük megmaradt a maga oldalán, csak egyre fokozódó ütemben csapkodtak központi gomolyagaikkal. A villámlások fénye különös módon sötét volt; mindkét felh úgy ragyogott fel bennük egy pillanatra, mint milliárdnyi, röptében megdermedt, ezüstfekete kristály. Aztán, amikor a sziklák már jó néhányszor visszadörögték a gyenge, elfojtódó robajt, mintha hirtelen hangtompító anyagot borítottak volna a szurdokra, a fekete tenger két örvénylése végletekig megfeszített rengéssel egyesült és egymásba olvadt. Alattuk sötétség borult mindenre, mintha már lebukott volna a nap, majd rögtön ezután furcsa, hullámzó vonalak jelentek meg benne, és Rohán csak hosszas gondolkozás után fedezte fel bennük a völgy k padlatának eltorzult, groteszk tükörképét. Aztán a felh mennyezet alatti leveg tükrök hullámzani kezdtek és kiterjedtek, majd egy pillanat múlva óriási, feje búbjával az alkonyi eget verdes emberi alakot pillantott meg benne, amint mozdulatlanul meredt rá, holott a kép maga szüntelenül remegett és táncolt, mintha egy titokzatos, állandóan alábbhagyó, majd ismét megélénkül ritmust követne. És megint több másodpercnek kellett eltelnie, amíg felismerte benne saját tükörképét, amely a felh széls gubancaitól keretezve lebegett az rben. Annyira elképedt, annyira mellbe vágta a felh nek ez a rendkívüli m ködése, hogy mindenr l megfeledkezett. Átvillant agyán a gondolat, hogy a felh talán tud róla, tud a szurdok k tömbjei között meglapuló, utolsó, életben maradott, parányi emberkér l, de nem rémült meg erre a gondolatra sem, nem azért, mert túlságosan valószín tlennek tetszett – immár semmit sem tartott lehetetlennek –, hanem egyszer en részt szeretett volna venni ebben az egyre homályosabb misztériumban, melynek lényegét – ebben bizonyos volt – nem foghatja fel sohasem. Óriási tükörképe, amelyen keresztül halványan derengtek a távoli sziklás lejt k – a völgy fels részén, ahová nem ért el a felh árnyéka –, lassan szétoszlott. A felh l ekkor számtalan nyúlvány türemkedett el ; amikor visszaszippantott egyet, helyébe rögtön ott volt a másik. Egyre s söd , fekete es kezdett hullani bel lük. t is elárasztották az apró kristályok, érezte könny érintésüket a fején, leperegtek a kezeslábasán, és megültek ráncai között, a fekete es egyre hullott, a felh hangja pedig, ez a jellegzetes süvöltés, amely mintha már nemcsak a völgyet, hanem a bolygó egész légkörét betöltené, egyre magasabban zengett; helyenként örvényl ablakok nyíltak rajta, melyeken át látszott a der s ég, a fekete lepel középen kettéhasadt, két hatalmas, elnehezült szárnya szinte kelletlenül leereszkedett a szövedékekre, majd mozdulatlanná

merevedett és elt nt. Rohán még mindig nem moccant ült helyéb l. Nem tudta, lerázhatja-e magáról a kristálykákat, amelyek teljesen belepték; vastagon ültek a k tömbökön is, az eddig csontfehér patakmeder is olyan lett, mintha tussal locsolták volna be. Óvatosan kézbe vett egy háromszög kristályt, mire az szinte feléledt; alig érezhet meleget árasztott magából tenyerébe; és felrepült, amikor Rohán ösztönösen kinyitotta markát. Akkor mintegy adott jelre minden feltámadt körülötte. Ez a mozgás csak az els másodpercben volt rendszertelen. Aztán a fekete pontok valami talaj menti füsttakarót alkottak, összetömörültek, és eggyé olvadva, oszlopszer en a magasba emelkedtek. A látvány olyan volt, mintha maguk a sziklák füstölögtek volna, mint óriási láng és fény nélküli áldozati fáklyák. De a legrejtélyesebb dolog még hátravolt: mert amikor a kirepül raj csaknem gömb alakú kis felh ként lebegett a völgy kell s közepe felett, a lassan sötétbe burkolódzó ég hátterében, mint valami óriási, pelyhes-fekete léggömb, az el bbi felh k felemelkedtek a szövedékekr l, és rületes lendülettel a léggömbre rontottak. Rohán légrobbanás döbbenetes, csikorgó hangját vélte hallani, de talán csak érzéki csalódás volt. Majdnem bizonyosan tudta, hogy harc játszódik le szeme el tt, hogy az el bbi felh k kivetették magukból és a szurdok aljára szórták a m rovarokat, mert meg akartak t lük szabadulni, amikor az összecsapás veszélyessé kezdett válni. A felh k szétoszlottak, a pelyhes gömbnek még írmagja sem maradt. Egyszer en bekebelezték. Még egy pillanat, és már ismét csak a sziklacsúcsok vöröslöttek a nap utolsó sugaraiban, a hatalmas völgy némán és üresen terült el el tte. Rohán eközben már feltápászkodott, bár lába kicsit remegett. Nevetségesnek érezte magát azzal a Weyrvet vel, amelyet olyan siet sen elrabolt a halottól, s t feleslegesnek érezte magát a tökéletes halál e birodalmában, ahol csak a holt létformák tudtak gy zedelmesen fennmaradni, hogy olyan titokzatos tevékenységet folytassanak, amely nem él szemnek való. Nem borzalommal, hanem csodálkozással vegyes bódulattal vett részt egy pillanattal ezel tt abban, ami történt. Tudta, hogy egyetlen tudós sem lesz képes osztozni érzéseiben, de most már nemcsak az elt ntek elpusztulásának hírnökeként akart visszatérni, hanem mint olyan ember, aki követelni fogja, hogy érintetlenül hagyják itt a bolygót. ”Nem minden és nem mindenütt a miénk” – gondolta, miközben lassan lefelé ballagott. Az égen tükröz fény megengedte, hogy gyorsan elérjen a harc színteréig. Ott azonban hosszabbra kellett fognia lépéseit, mert az üveggé dermedt, a s söd sötétségben rémes árnyaknak látszó sziklák sugárzása egyre er sebb lett. A végén már futni kezdett; lépteinek zaját felváltva verték vissza a k falak, és ett l a nem sz visszhangtól kísérve, amely óriásira nagyította rohanását, erejének végs megfeszítésével ugrott szikláról sziklára, elmaradt mellette egy felismerhetetlenségig összeolvadt géproncs, amíg aztán a kanyargós lejt höz ért, de a sugárzásmér varázsszeme itt is rubinpirosan ragyogott. Nem volt szabad megállnia, bár fulladozott, ezért szinte alig lassítva a tempót, egészen addig csavarta a palack reduktorát, amíg meg nem akadt. Még ha elfogy is az oxigén a szurdok kijáratáig, még ha be is kell lélegeznie a bolygó leveg jét, kétségtelenül jobban jár, mintha itt vesztegetné az idejét, ahol minden szikladarab gyilkos sugárzást árasztott magából. Hideg hullámokban ömlött szájába az oxigén. Könny volt futni, mert a lávapatak, amely a megvert és hátráló Ciklopsz nyomában maradt, helyenként szinte üvegsima volt. Szerencsére terepjáró bakancsa er sen tapadt a talajhoz, nem csúszkált. Most már olyan sötétség borult mindenre, hogy csak a zománctakaró alól itt-ott kivillanó világosabb kövek vezették tovább, egyre lejjebb. Tudta, hogy legalább három kilométeres ilyen útszakasz vár még rá. Akárhogy is er lködött, képtelen volt bármiféle számítást is elvégezni, de id nként rápillantott a mér szer pirosan lüktet varázsszemére. Ha még egy órát tölt itt, az atomt zben meglágyult és szétmorzsolt sziklák között – akkor a dózis nem haladja meg a kétszáz röntgent. Legrosszabb esetben

egy és negyed óráig; eztán – ha nem ér el a sivatag széléig – már nem lesz érdemes sietnie. Úgy a huszadik percben érkezett el a mélypontra. Szíve dörömbölt és zakatolt mellkasában, mint valami kegyetlen és legy zhetetlen er , az oxigén folyékony t zként égette torkát és légcsövét, szeme el tt szikrák táncoltak, de a legborzasztóbb az volt, hogy botladozni kezdett. Igaz, a sugárzás valamelyest gyengült, a jelz készülék úgy világított a sötétségben, mint valami hunyó parázs, de mégis tudta, hogy futnia kell, futni tovább, pedig lábai már felmondták a szolgálatot. Minden porcikája sajgott, minden azt kiáltotta benne, hogy hagyja abba, álljon meg, s t roskadjon le a látszólag olyan hideg, olyan ártalmatlan, repedezett zománccal bevont lapokra. Amikor fel akarta emelni fejét, hogy megnézze a csillagokat, megbotlott, és kitárt karokkal el rebukott. Kapkodva szedte a leveg t. Feltápászkodott, kiegyenesedett, tétován botorkált, oldalazva, aztán újból megtalálta az ütemet, nekilendült. Id érzékét már elvesztette. Egyáltalán, hogyan tudott tájékozódni ebben a koromfekete éjszakában? Nem emlékezett már a megtalált halottakra, Bennigsen csontvigyorára a szétzúzott arktán mellett, a kövek alatt pihen Regnarra, a fejetlenre, akit nem sikerült felismernie, még a felh l is elfeledkezett. Szinte összeroppantotta ez a sötétség, véraláfutásos szeme üres tekintettel meredt a sivatag fölé boruló hatalmas csillagos égboltra, a homokos pusztaságot már csak csalóka délibábnak gondolta; vaktában futott, szemhéján patakokban csurgott a sós veríték, olyan kifogyhatatlan er vel küzdött, hogy id nként még arra is képes volt, hogy elcsodálkozzon magán. Ez a rohanás, ez az éjszaka végtelennek t nt. Tulajdonképpen már semmir l sem tudott, amikor egyszer csak nehezebb lett az el rehaladás, lába egyre mélyebbre merült, a kétségbeesés utolsó rohamában még felemelte fejét, és hirtelen megértette, hogy kiért a sivatagba. Még látta a csillagokat az égen, aztán miközben lába összecsuklott alatta, tekintetével a m szer fényét kereste, de nem találta: sötét volt, hallgatott. A láthatatlan halál már mögötte volt, a megdermedt lávatekn mélyében, ez volt utolsó gondolata, mert amikor arcával megérezte a homok szúrós hidegségét, álomba merült, jobban mondva csak zsibbadt állapotba, amelyben még egész teste kétségbeesetten dolgozott, bordái tágultak, szíve hevesen lüktetett, de a teljes kimerültség homályán át aztán más, mélyebb sötétségbe zuhant, amíg el nem vesztette eszméletét. Hirtelen felocsúdott, fogalma sem volt, hol van. Körültapogatózott, keze hideg homokot ért, amely kifolyt ujjai közül, felült, és akaratlanul is felnyögött. Fulladozott. Teljesen magához tért. A manométer foszforeszkáló mutatója nullán állt. A másik palackban még tizennyolc atmoszféra volt a nyomás. Kinyitotta a szelepet, és felállt. Éjjel egy óra volt. A csillagok éles fénnyel ragyogtak a fekete égbolton. Megállapította a helyes irányt, és elindult. Háromkor lenyelte az utolsó tablettát. Valamivel négy óra el tt kifogyott az oxigénje. Mikor eldobta a légz készüléket, és nélküle folytatta útját, el ször bizalmatlanul lélegzett, de amikor a hideg nappali leveg megtöltötte tüdejét, sebesebben kezdett lépegetni, igyekezett semmire sem gondolni a homokbuckákon való menetelésen kívül, miközben néha térdig süppedt bennük. Kicsit részegnek érezte magát, de nem tudta, hogy a légkör gázainak vagy egyszer en csak a kimerültségnek tulajdonítsa-e. Arra számított, hogy ha négy kilométert tesz meg óránként, délel tt tizenegykor már a hajón lesz. Megkísérelte lépésmér n ellen rizni haladásának ütemét, de nem sok sikerrel. A Tejút hatalmas, fehér sávja két egyenl tlen részre osztotta az égboltot. Már annyira hozzászokott a csillagok gyenge fényéhez, hogy minden nagyobb buckát ki tudott kerülni. Csak gázolt a homokban rendületlenül, míg a látóhatár legszélén, csillagtalan r formájában valamilyen szögletes, szabályos alakzatot pillantott meg. Nem tudott rájönni, mi az, arrafelé vette útját, futni kezdett, egyre mélyebbre süppedt, de észre sem vette, végül kinyújtott, vakon tapogatózó karjai kemény fémbe ütköztek. Egy üres, elhagyott terepjáró volt, talán azok közül, melyeket az el nap reggeléh küldött ki Horpach, vagy talán egy másik, esetleg Regnar csoportja után maradt itt; ezzel nem is tör dött, csak állt

lihegve, mindkét kezével a gép lapos orrába kapaszkodott. Majdnem a földre roskadt, olyan fáradt volt. Szeretett volna lerogyni a gép mellé, elaludni, és csak nappal útnak indulni… Lassan felküzdötte magát a domború páncéltet re, tapogatózva megkereste a csapóajtó fogantyúját, kinyitotta. Felgyulladtak a lámpák. Becsúszott az ülésbe. Igen, most már bizonyosan tudta, hogy mérgez en hatott rá ez a gáz, elkábította, mert képtelen volt megtalálni a kapcsolókat, nem emlékezett arra sem, merre keresse ket, semmit sem tudott… Végül keze magától beleütközött a kifényesedett gombba, megnyomta, a motor halkan felberregett és beindult. Felnyitotta a pörgetty s tájoló fed jét, már csak ezt az egyetlen számot, a visszatérés útvonaláét tudta biztosan, egy darabig teljes sötétségben gördült el re a terepjáró, Rohán teljesen megfeledkezett a fényszórók létezésér l… Ötkor még sötét volt, ekkor el tte a távolban, fehér és kékes fény csillagok között, magasan a látóhatár felett ragyogó, rubinvörös pontot pillantott meg. Értetlenül hunyorgott. Vörös csillag? Ilyen még nem volt… Úgy érezte, hogy ül mellette valaki, bizonyosan Jarg, meg akarta t le kérdezni, mire vélje ezt a csillagot, de hirtelen úgy kijózanodott, mintha fejbe verték volna. A cirkáló orrának fénye volt. Egyenesen arrafelé tartott, a sötétben pislákoló rubincsepp lassan n tt, végül vakítóan ragyogó gömb lett bel le, melynek fénye a fels páncélborításról ver dött vissza. A különféle órák között piros varázsszem pislogott, és tompa cseng hang szólalt meg, jelezve, hogy az er tér közelében jár. Rohán kikapcsolta a motort. A gép egy bucka lábához kanyarodott, és megállt. Nem tudta biztosan, vissza tud-e majd ülni a terepjáróba, ha egyszer kiszáll bel le. Ezért benyúlt az egyik süllyesztett polcra, kivette a rakétapisztolyt, és mihelyt a kezében érezte, könyökét a kormányra támasztotta, másik kezével marokra fogta, és megrántotta a ravaszt. Narancsszín sugár robbant a sötétségbe. Rövid repülés után hirtelen szétsziporkázott, mert az er védelem üveg módjára átlátszó falába ütközött. Folyamatosan tüzelt, amíg az üt szeg szárazon nem csattant. Nem volt több tölténye. De így is észrevették, a legels k bizonyosan riasztották a vezet fülkében virrasztó ügyeletest, mert csaknem egyidej leg két hatalmas jupiterlámpa gyulladt ki a hajó csúcsa alatt, és fehér nyelvükkel a homokot nyaldosva, a terepjárón keresztezték egymást. Rögtön ezután kivilágosodott a csúszda, és a személyfelvonó egész aknája is lámpák hideg tüzében égett. Egy szempillantás alatt futólépésekt l visszhangzottak a süllyeszt k, már a far közelében lev homokbuckákon is fellángoltak a reflektorok, fényoszlopaik szakadatlanul pásztázták a környéket, majd kék fények sövénye villant fel, utat mutatva az er tér kapujához. Rohán, akinek a rakétapisztoly kiesett a kezéb l, nem is tudta, mikor csúszott le a gép oldalán, és imbolygó, túlságosan nagy léptekkel, természetellenesen kiegyenesedve, kezét ökölbe szorítva – hogy elrejtse ujjainak leírhatatlan remegését –, elindult a húszemeletes hajó felé, amelynek mozdulatlan tömege olyan fenségesen úszott a fényárban, a lassan világosodó égbolt hátterében, mintha valóban legy zhetetlen lenne. Zakopane, 1962-1963

ASZTRONAUTÁK (MÉSZÁROS ISTVÁN FORDÍTÁSA)

ELS RÉSZ A kozmokrátor

A szibériai óriás meteor 1908. június 30-án Közép-Szibéria lakóinak tízezrei rendkívüli természeti tüneménynek lehettek tanúi. A jelzett nap hajnalán egy vakító fehér t zgolyó jelent meg az égen, s rendkívül gyorsan száguldott végig rajta, délkelet-északnyugati irányban. Látható volt a több mint ötszáz kilométer széles jenyiszeji kormányzóságban. Pályája mentén remegett a föld, remegtek az ablakok, hullott a vakolat, a falak megrepedeztek, a távolabbi helységekben pedig, ahol a meteor nem volt látható, er s dübörgést hallottak, ami általános rémületet keltett. Sokan I azt hitték, hogy itt a világ vége; az i aranybányákban a munkások abbahagyták a munkát, a rémület még a háziállatokra is átterjedt. Alig t nt el a t zgolyó, néhány pillanat múlva lángoszlop lövellt fel a láthatár mögül, ezt négyszeres robbanás követte, amely egy 750 km sugarú körben mindenüvé elhallatszott. A földkéreg megrendülését Európa és Amerika minden szeizmográfja feljegyezte, a robbanás okozta léghullám pedig, a hang sebességével haladva, egy óra alatt elérte a 970 kilométernyire fekv Irkutszkot, 4 óra 41 perc múlva az 5000 kilométernyi távolságra lev Potsdamot, 8 óra múlva Washingtont, s végül – miután a föld- i golyót körülszárnyalva 34 920 kilométernyi utat tett meg – 30 óra 28 perc múlva másodszor is észlelték Potsdamban… A legközelebbi éjszakákon, Európa közepes földrajzi szélességein annyira er s, ezüstös fény , világító felh k jelentek meg az égen, hogy Heidelberg-ben Wolff csillagász nem tudta a bolygókat fényképezni. A robbanás ereje által széjjelvetett részecskék hatalmas mennyisége feljutott egészen a légkör határáig s néhány nap alatt a túlsó féltekére is. Abbot amerikai csillagász éppen ebben az id ben vizsgálta a légkör tisztaságát, s megállapította, hogy az június vége felé er sen csökkent. E jelenség okát akkor még nem ismerte. A közép-szibériai katasztrófa óriási méretei ellenére sem keltett figyelmet a tudományos világban. A jenyiszeji kormányzóságban egy ideig fantasztikus hírek keringtek a meteorról; hol azt mondták, hogy olyan nagy volt, mint egy ház, hol valóságos hegyhez hasonlították, beszéltek emberekr l, akik állítólag látták, amikor leesett, de a leesés helyét messze a saját járásuk határán túl sejtették. Az újságok is sokat írtak róla, de komolyabb kutatásokat senki sem végzett, s lassanként az egész történet kezdett feledésbe merülni. Csak 1921-ben volt folytatása, amikor is Kulik szovjet geofizikus, egy régi falinaptár kitépett lapján véletlenül elolvasta az óriás meteor lehullásáról szóló közleményt. Nem sokkal kés bb hatalmas területeket utazott be Közép-Szibériában, s azt tapasztalta, hogy az ottani lakosság emlékezetében még mindig élénken él az 1908. évi rendkívüli jelenség.

Kikérdezte a szemtanúkat, s meggy dött róla, hogy a meteor Mongólia fel l tört be Szibéria légi terébe, elrepült a határtalan síkságok fölött, s valahol északon, minden úttól és emberi lakóhelyt l távol, az áthatolhatatlan tajgában zuhant le. Ett l kezdve Kulik lelkes kutatója lett a szakirodalomból tunguz bolida1 néven ismert meteornak. Ideiglenes helyszínrajzot is készített a területr l, ahol – véleménye szerint – a meteor lehullhatott, s átadta Obrucsev geológusnak, amikor az 1924-ben egyéni tanulmányútra indult arra a vidékre. Obrucsev a Geológiai Bizottság megbízásából kutatásokat végzett a Köves-Tunguszka folyó vidékén, s így jutott el a vanovarai kereskedelmi kirendeltséghez. Kulik számításai szerint azon a vidéken kellett lehullania a meteornak. Obrucsev igyekezett a bennszülöttekt l értesüléseket szerezni, ami azonban nem volt könny , a tunguzok ugyanis titokban tartották a meteor lehullásának helyét, mert azt szentnek tekintették, magát a katasztrófát pedig úgy magyarázták, hogy a t z istene szállt le az égb l a földre. Annyit mégis megtudott, hogy a kirendeltségt l néhány napi járóföldnyi-re az serd fái sok száz négyzetkilométernyi területen kid lve hevernek, s hogy a meteor nem Vanovara körzetében zuhant le, amint Kulik hitte, hanem legalább 100 kilométerrel távolabb északra. Mikor Obrucsev közzétette összegy jtött értesüléseit, az ügy egyszerre nagy port vert fel, s 1927-ben a szovjet Tudományos Akadémia Kulik vezetésével elindította az els expedíciót a szibériai tajgába, a meteor helyének felkutatása végett. Az expedíció, elhagyva az emberlakta területeket, több heti nehéz utat tett meg a tajgán át, s így jutott el a szélvészpusztította övezetbe. A meteor pályája mentén az erd legalább száz kilométernyi távolságon ki volt döntve. Kulik ezt írta a naplójába: „Még mindig nem tudom átfogni e jelenség óriási méreteit. Ez az er sen dombos, csaknem hegyes vidék sok-sok versztnyire húzódik a láthatáron túl… Északon a Chusmo folyó mentén fehér hótakaróval borított hegyek húzódnak. Innen a megfigyel állomásunkról az erd nek nyoma sem látszik: a tajga kidöntve, a gyökerestül kitépett kormos fák tízezrével hevernek a fagyos földön, s köröskörül, sok kilométeres sávban fiatal cserje tör a nap, az élet felé… Elámul az ember, ha látja ezeket a harmincméteres erdei óriásokat, amint egymás hegyén-hátán hevernek dél felé forduló koronájukkal… Távolabb a háttérben a cserje pásztásan nyúlik be a megmenekült tajgába, s csak a távoli hegyek csúcsain látszanak a fáiktól megfosztott területek fehér foltjai.” Az expedíció, az elpusztított erd övezetébe jutva, több napon át haladt a t zeges talajt elborító, kidöntött üszkös fatörzsek között. A földön hever fák csúcsai mindenütt délkelet felé mutattak, vagyis abba az irányba, ahonnan a meteor jött. Végül május 30-án, tehát egy teljes hónappal azután, hogy a vanova-rai kirendeltséget elhagyták, elérték a Csurguma folyó torkolatát, s itt ütötték fel ezen az útjukon immár a tizenharmadik táborukat. A tábortól északra amfiteátrumszer , hegyekkel övezett, tágas völgykatlan terült el. E helyütt jött rá az expedíció els ízben, hogy az erd sugárszer en van kidöntve. „Bejártam – írta Kulik – a hegyeknek ezt az amfiteátrumát a völgykatlan körül nyugat felé, sok versztnyi utat tettem meg a hegyek kopár gerincein, s a viharverte erd fái koronájukkal nyugat felé fordulva hevertek a földön. Óriási ívben körüljártam a völgykatlant dél felé, s a fák mintha meg lettek volna babonázva, itt dél felé fordították koronájukat. Visszatértem a táborba, s most már kelet felé indultam el a hegycsúcsokon. Itt a kidöntött fák kelet felé fordultak. Minden er met megfeszítve ismét elindultam dél felé a hegycsúcsokon, s a kidöntött fatörzsek koronái itt dél felé fordultak. Nem volt már semmi kétség: a meteor lezuhanása helyét jártam körül! A lángoló meteortömb magas mérséklet anyaga bevágódott a völgybe a dombok, mocsarak és tundrák közé. S mint mikor a vízsugár, ha lapos felületbe ütközik, minden irányban szerteszéjjel freccsen, akképpen a légnyomás is több tíz mérföldnyi területen ledöntötte az erd t, s így idézte el ezt a borzalmas pusztulást.”

1 Bolida (görög) – a normális hullócsillagoknál nagyobb és fényesebb meteor

Az expedíció résztvev i meg voltak gy dve róla, hogy a legnagyobb nehézségeken már túl vannak, s csakhamar megtalálják a helyet, ahol a gigantikus tömeg becsapódott a földkéregbe. Másnap elindultak a völgykatlanba. Az erd csak helyenként volt kidöntve, s fárasztó és veszélyes volt benne az út, különösen a nap els felében, amikor a szél er södött. Az ágaiktól megfosztott, élettelen fatörzsek ugyanis hol itt, hol ott d ltek le rettenetes recsegéssel, teljesen váratlanul, s könnyen rázuhanhattak volna az expedíció tagjaira. Állandóan a fák tetejét kellett tehát lesniük, hogy szükség esetén idejében elugorhassanak, de ugyanakkor figyelni kellett a földet is, mert a tundrában hemzsegett a sok mérges kígyó. Utasaink a kopár dombok által övezett völgykatlanban még más dombokat, sík tundrákat, mocsarakat, árterületeket és tavakat is találtak. A tajga párhuzamos sorokban, egymás mellett hever lehántott fatörzsek alakjában feküdt a földön. A fák koronái a szélrózsa minden irányába, gyökerei a völgykatlan közepe felé fordultak. A ledöntött fákon világosan látszottak a t z nyomai, mert apróbb ágaik meg voltak szenesedve, a vastagabbaknak pedig a kérgük volt megpörkölve. A völgykatlan közepe táján, az összetördelt fák között sok tölcsért találtak, melyeknek átmér je öt-tizenöt méter között váltakozott. Az els expedíció csak ennyit állapított meg, mert élelmiszere elfogyott, az emberek kimerültek, s így azonnal vissza kellett térniük. Kulik és társai meg voltak gy dve, hogy a völgykatlanban felfedezett sáros fenek s gyakran zavaros vízzel telt tölcsérek mind kráterek, s mélyükön a meteor repeszei nyugszanak… A MÁSODIK EXPEDÍCIÓ A LEGNAGYOBB ER FESZÍTÉSEK ÁRÁN GÉPEKET SZÁLLÍTOTT A TAJGA ÚTTALAN ÚTAIN, MAJD A GÉPEK SEGÍTSÉGÉVEL A TÖLCSÉREK FELÁSÁSA ÉS KISZÁRÍTÁSA UTÁN ELVÉGEZHETTÉK AZ ELS PRÓBAFÚRÁSOKAT. A MUNKA SZAKADATLANUL FOLYT A RÖVID, DE FORRÓ NYÁRON ÁT, S A FOJTOGATÓ LEVEG BEN CSAK ÚGY HEMZSEGTEK A MOCSÁRBÓL FELSZÁLLÓ MÉRGES SZÚNYOGOK RAJAI. A FÚRÁSOK NEM JÁRTAK EREDMÉNNYEL. NEM TALÁLTÁK MEG A METEOR REPESZEIT, DE MÉG A FÖLDDEL VALÓ ÖSSZEÜTKÖZÉS NYOMAIT SEM, MERT SEHOL NEM LÁTTAK ÚGYNEVEZETT SZIKLALISZTET, VAGYIS A NAGY H SÉGT L MEGOLVADT K ZÚZALÉKOT, ÉS -TÖRMELÉKET, PEDIG ILYEN ESETEKBEN AZ JELENTKEZNI SZOKOTT. EHELYETT TALAJVÍZRE BUKKANTAK, S AZ A GÉPEKET ELÖNTÉSSEL FENYEGETTE. MIKOR AZTÁN A TALAJVIZET ÓRIÁSI MUNKA ÁRÁN BETONGY KKEL ELZÁRTÁK S TÚLJUTOTTAK RAJTA, A FÚRÓK AZ ÖRÖKKÉ JEGES ISZAPBA HATOLTAK. DE AMI MÉG ROSSZABB, A HELYSZÍNEN MEGJELENT T ZEGKUTATÓK, A TALAJSZAKÉRT K ÉS GEOLÓGUSOK EGYBEHANGZÓAN KIJELENTETTÉK, HOGY AZ ÁLLÍTÓLAGOS KRÁTEREKNEK SEMMI KÖZÜK A METEORHOZ, MERT EZEK A KÉPZ DMÉNYEK A TALAJVÍZMOSTA T ZEG RÉTEGZ DÉSÉNEK NORMÁLIS KÖVETKEZMÉNYEI, S ILYENEK A MESSZE ÉSZAKON IS MINDENÜTT TALÁLHATÓK. MOST TEHÁT MÁGNESES DEFLEKTOMÉTEREKKEL KEZDTÉK MEG A METEOR RENDSZERES FELKUTATÁSÁT. TERMÉSZETESNEK LÁTSZOTT, HOGY EGY ILYEN ROPPANT VASTÖMEGNEK AZ IRÁNYT K MUTATÓJÁRA GYAKOROLT VONZÁSSAL MAGNETIKUS ZAVAROKAT KELL OKOZNIA, DE A KÉSZÜLÉKEK SEMMIT SEM ÁRULTAK EL. DÉL FEL L, A FOLYÓK ÉS PATAKOK MENTÉN A LED LT FÁK TÖBB KILOMÉTER SZÉLES SORA VEZETETT A VÖLGYKATLAN FELÉ; MAGÁT A VÖLGYKATLANT LEGYEZ SZER EN FOGTÁK KÖRÜL A FÖLDÖN HEVER TÖRZSEK. KISZÁMÍTOTTÁK, HOGY EZT A PUSZTÍTÁST EGY EZERTRILLIÓ ERG NAGYSÁGREND ENERGIA FELSZABADULÁSA IDÉZTE EL , A METEORNAK TEHÁT ÓRIÁSINAK KELLETT LENNIE, S ÍME MÉGSEM TALÁLTAK EGYETLEN DARABKÁT, EGYETLEN SZILÁNKOT, EGYETLEN KRÁTERT ÉS EGYETLEN HELYET SEM, AMELY MAGÁN VISELTE VOLNA ENNEK A BORZALMAS ZUHANÁSNAK A NYOMAIT. Egyik expedíció a másik után nyomult be a tajgába a legérzékenyebb m szerekkel. Megszerkesztették a háromszögelési pontok hálózatát, megvizsgálták a hegyek lejt it, a sáros tavak és patakok fenekét, még a mocsarakban is fúrásokat végeztek – de hiába. Már elhangzottak olyan vélemények is, hogy bizonyosan k meteorról van szó-ami nem valószín , mert a meteoritika nem ismer ilyen nagy méret k meteort –, de ha az lett volna is, a környéknek akkor is tele kellett volna lennie darabjaival. Mikor aztán közzétették a ledöntött erd re vonatkozó kutatások eredményét – egyszerre újabb talány merült fel. Már korábban észrevették, hogy a fák ledöntése nem volt egyenletes, és a földön hever törzsek sem mindig mutattak a völgykatlan közepe felé. Sót mi több, néhol a katlantól alig néhány kilométernyi távolságban érintetlen, még csak nem is kormos feny erd zöldellt, s ezzel szemben tíz-egynéhány kilométerrel távolabb ismét ezrével hevertek a ledöntött vörös- és feketefeny k. Megpróbálták ezt az úgynevezett

„árnyhatással” magyarázni: a tajga egy része úgy menekült meg, hogy a hegygerincek elfedezték a légnyomás el l, egyes helyeken pedig a kidöntött fák azért mutatnak más irányba, mert ott a pusztításnak semmi köze a katasztrófához, hanem közönséges vihar okozta. De a területnek légifényképezés útján készített térképe sorra megdöntötte ezeket a feltevéseket. A sztereoszkópikus felvételeken tisztán látszott, hogy egyes erd részek valóban koncentrikusan hevertek a völgykatlan körül, más területek pedig érintetlenül maradtak. Az erd pusztítás arra vallott, hogy a robbanás nem minden irányban hatott egyenl er vel, hanem a katlan közepéb l kisebb-nagyobb áramlatok lövelltek kifelé, s hosszú sorokban kidöntötték a fákat. A kérdés hosszú éveken át kiderítetlen maradt, csak a tudományos sajtó hasábjain indultak néha viták a tunguz meteorról. A legkülönböz bb feltevések láttak napvilágot; mondták, hogy a meteor egy kisebbfajta üstökös feje volt, vagy s rített kozmikus porfelh lehetett, de egyik sem tudott minden tényt megmagyarázni. 1950-ben, mikor a meteor már kezdett feledésbe merülni, egy fiatal szovjet tudós új feltevéssel állt a nyilvánosság elé, s ez rendkívül merészen megmagyarázott mindent. Két nappal azel tt, hogy a tunguz meteor megjelent Szibéria fölött – írta a fiatal tudós-, egy francia csillagász apró égitestet figyelt meg, amely nagy sebességgel repült át távcsövének látómezején. Az illet csillagász nem sokkal kés bben közzé is tette ezt a megfigyelését, de sem ö, sem más nem hozta kapcsolatba a szibériai katasztrófával, mert ha az a kis égitest azonos lett volna a meteorral, akkor egészen más vidéken kellett volna lehullania. Csak egyetlen esetben lehetett volna azonos a tunguz meteorral, de ez meg annyira valószín tlen volt, hogy egy pillanatra sem gondolt rá senki. Ez az eset ugyanis az, ha a meteor szabadon változtathatta volna repülésének irányát és sebességét, mint egy irányított rakéta. S az ifjú tudós éppen ezt állította. A tunguz meteor néven ismert hullócsillag bolygóközi rakéta volt, amely a Cet csillagképe fel l, hiperbolikus pályán közeledett a Földhöz, s hogy a leszállást el készítse, egyre sz kül ellipsziseket írt le bolygónk körül. Ekkor pillantotta meg távcsövén át a francia csillagász. A gép földi fogalmak szerint nagyon nagy volt, súlya néhány ezer vagy akár tízegynéhány ezer tonnára becsülhet . A benne ül lények nagy magasságból vizsgálva a Föld felületét, leszállás céljára a távolról is jól látható, terjedelmes és erd tlen mongóliai síkságot választották ki, mely szinte arra volt teremtve, hogy sík homokján fogadja a csillagközi repül gépeket. A lövedék hosszú repülés után közelítette meg a Földet, s repülés közben elérte az ötven-hatvan kilométeres másodpercenkénti sebességet. Nem tudni, a gép fékez motorjai már a Földhöz való közeledéskor is meg voltak-e sérülve, vagy pedig az utasok nem vették eléggé figyelembe légkörünk terjedelmét – elég az hozzá, hogy gépük a leveg ellenállása okozta er s súrlódástól igen gyorsan a fehér izzásig hevült. Ez a rendkívüli sebesség volt az oka, hogy nem sikerült leszállnia Mongóliában, hanem mintegy harminc-negyven kilométernyi magasságban száguldott el fölötte. Valószín , hogy az utasoknak a leszállás el tt még néhányszor körül kellett volna repülniük a Földet, azonban akár a motorok sérülése, akár valami egyéb ok sietségre kényszerítette ket. Csökkenteni akarván a sebességet, megindították a fékez motorokat, amelyek azonban egyenetlenül és szakadozottan m ködtek. A motorok m ködésének egyenetlen hangját hallották Szibéria lakosai ama bizonyos mennydörgésszer robajokban. Mikor a gép a tajga fölé került, a fékez motorokból kirobbanó ég gázok ereje döntögette ki a fákat, utcákat vágva az erd ben. így keletkezett a ledöntött fák száz kilométer hosszú utcája, amelyen kés bb a szibériai expedíciók végighaladtak. A Köves-Tunguszka táján a gép kezdte elveszíteni sebességét. Az erd vel és mocsarakkal borított hegyes vidék nem volt alkalmas a leszállásra. Az utasok át akartak repülni fölötte, a gép orrát felfelé irányítva ismét megindították hát a hajtómotorokat. De már kés volt. A gép, ez a fehér izzásig hevült óriási fémtömeg, elvesztette stabilitását, lelezuhant, a motorok egyenetlen m ködése ismét fel-feldobta, ingadozni, majd bukfencezni

kezdett. A motorokból kiáramló hajtógázok hol közelebb, hol távolabb döntögették ki az erd t, egész utcákat vágva benne s a fák koronáit és ágait megpörkölve. A gép utoljára akkor emelkedett fel, amikor a dombok küls gy jén repült át. Itt aztán a völgykatlan fölött nagy magasságban bekövetkezett a katasztrófa. Valószín leg az üzemanyagkészletek robbantak fel. A fémtömb szilánkokra szakadt a borzalmas robbanás következtében. Ez a megvilágítás minden tényt megmagyarázott. Megmagyarázta, hogyan történt az erd elpusztítása, miért volt az, hogy a fák néhol csak kid ltek, másutt meg is pörköl dtek, s hogyan történt, hogy egyes helyeken egész szigetek maradtak érintetlenül. De miért hullott széjjel a gép annyira, hogy egyetlen szilánkját sem tudták megtalálni? Milyen üzemanyag az, amely a napnál fényesebben villanhat fel, s tíz kilométernyi sugarú területen megpörkölheti a tajgát? A tudós ezekre a kérdésekre is megfelelt. Csak egy mód van – mondotta –, amellyel egy er s szerkezet , bolygóközi járm vet szabad szemmel nem látható szilánkokra lehet szétrobbantani s csak egyetlen olyan üzemanyag, amely a napfény erejével ég. Ez a mód az atomenergia felszabadulása, az üzemanyag pedig – az atommag. Mikor a járm motorjai megtagadták az engedelmességet, az atomüzemanyagkészletek felrobbantak. Az óriási lövedék a húsz kilométeres lángoszlopban g zzé vált és elt nt, mint a forró t zhelyre hulló vízcsepp. A fiatal tudós feltevése nem keltett akkora visszhangot, amekkorára számítani lehetett volna. Túlságosan merész volt. Egyesek úgy találták, hogy nagyon is kevés ténnyel tudja alátámasztani állítását, mások azt mondták, hogy a meteor talányát a bolygóközi rakéta talányával helyettesíti, végül akadtak, akik az egész feltevést a képzel tehetség szüleményének nevezték, s úgy vélekedtek, hogy az ilyesmi inkább regényírónak való, mint komoly meteorkutatónak. Noha volt sok hitetlenked hang, az ifjú tudós mégis újabb expedíciót vezetett a tajga mélyébe, hogy a lezuhanás helyén megvizsgálja a sugárzóképességet. Sajnos, számolni kellett azzal, hogy az atomhasadás rövid élet termékei az elmúlt negyvenkét év alatt szétszóródtak. A völgykatlan felületi iszap- és márgarétegei a vizsgálat során csak kevés radioaktív elemet mutattak ki. Olyan keveset, hogy abból semmiféle következtetést nem lehetett levonni, mert hiszen a közönséges talajban is van elenyész mennyiség sugárzóképes részecske. A különbségek nem lépték túl a mérési hiba határait. Jelenthettek nagyon sokat, de nagyon keveset is, aszerint hogy milyen volt a kísérletez meggy dése. A kérdés tehát eldöntetlen maradt. Csakhamar elcsendesült a tudományos lapokban folyó vita utolsó visszhangja is. A napilapok egy ideig még szell ztették a kérdést, hogy honnan érkezett a bolygóközi rakéta, s kik lehettek az utasai, de ezek a medd találgatások csakhamar helyet adtak az óriási volgai és donyeci er vek el rehaladott építésér l szóló híreknek, a Turgaj-kapu atomenergiával történt végleges áttörésének, valamint az Ob és Jenyiszej vizének a Holt-tengerbe való átirányítását 131 célzó munkálatoknak. A távoli északon a tundra zárt tömbjei évr l évre jobban ben tték a ledöntött fák rétegeit, s azok egyre mélyebbre süllyedtek a süpped s talajba. A t zeg rétegz dése, a folyópartok alámosása és új partok keletkezése, a jégáramlás és hóolvadás – ezek az eróziós folyamatok összefogtak s elmosták a katasztrófa utolsó nyomait is. Úgy látszott, hogy a rejtély egyszer s mindenkorra a feledés homályába merül.

A jelentés 2003-BAN BEFEJEZ DÖTT A FÖLDKÖZI-TENGER VIZÉNEK RÉSZLEGES ÁTÖMLESZTÉSE A SZAHARÁBA, S A GIBRALTÁRI VÍZI ER VEK MOST EL SZÖR SZOLGÁLTATTAK ÁRAMOT AZ ÉSZAK-AFRIKAI HÁLÓZATNAK. SOK ESZTEND ELTELT MÁR AZ UTOLSÓ KAPITALISTA ÁLLAM BUKÁSA ÓTA. VÉGE FELÉ JÁRT A VILÁG IGAZSÁGOS ÁTALAKÍTÁSÁNAK NEHÉZ, FÁJDALMAS ÉS NAGY ID SZAKA. NYOMOR, HÁBORÚ ÉS GAZDASÁGI RZAVAR IMMÁR NEM FENYEGETTE A FÖLD LAKÓINAK NAGY TERVEIT. Országhatárok nem állták útját a kontinensen a magasfeszültség

áramhálózatok

szaporodásának; atomer vek, munkások nélküli automata gyárak meg fotokémiai transzmutátorok létesültek, ahol a Nap energiája a széndioxidot és vizet cukorrá alakította át. A növények évmilliárdok óta végzik ezt a munkát, de most az ember is eltanulta. A tudománynak soha többé nem kellett pusztító eszközöket termelnie. A kommunizmus kezében a világ átalakításának mindennél hatalmasabb eszközévé vált. Úgy látszott, hogy a Szahara öntözése és a Földközi-tenger vizének felhasználása villamos turbinák hajtására olyan hatalmas események, amelyeket hosszú évekig semmi túl nem szárnyalhat, s íme, alig egy esztend vel kés bb már egy olyan merész terv megvalósításába fogtak, mely még a Gibraltár-afrikai Hidroenergetikai Kombinátot is elhomályosította. A Nemzetközi Éghajlat-szabályozó Hivatal az id járás helyi megváltoztatásának, az es felh k irányításának s a leveg tömegek megmozgatásának szerény próbáiról áttért a frontális támadásra az emberiség legnagyobb ellensége ellen. Ez az ellenség a bolygó sarkai körül évmilliók óta megfészkel dött fagy. Az Antarktiszt, a világ területének hatodrészét több száz méter vastag páncélba burkoló, Grönlandot és a jeges-tengeri szigetvilágot bilincsbe ver örök jégnek, az Ázsia és Amerika északi partjait leh tengermelléki hideg áramlatoknak egyszer s mindenkorra el kellett t nniük. E cél elérése végett fel kellett melegíteni az óceánok és a szárazföld óriási területeit, meg kellett olvasztani több ezer köbkilométer tömeg jeget. Az ehhez szükséges h mennyiséget trillió kalóriákban mérték. Ilyen gigantikus energiát nem szolgáltathatott az urán. Ehhez az egész rendelkezésre álló uránmennyiség kevés lett volna. Szerencsére azoknak a tudományoknak egyike, amelyekr l régebben azt hitték, hogy semmi közük az élethez – a csillagászat- felfedezte a csillagok állandó tüzet éltet energiaforrást: a hidrogénnek héliummá történ átalakulását. A Föld légkörében és k zeteiben nincs sok hidrogén, de az óceánok kimeríthetetlen tartályai ennek. A tudósok gondolatmenete egyszer volt: a sarkok közelében a Nap h mérsékletét elér óriási t zfészkeket kell létesíteni, s ezek majd megvilágítják és felmelegítik a jégsivatagokat. E terv megvalósításának látszólag elháríthatatlan akadályai voltak. MIKOR AZ EMBEREK ELKEZDTÉK A HIDROGÉNT HÉLIUMMÁ ÁTALAKÍTANI, KIDERÜLT, HOGY EGYETLEN FÖLDI ANYAG SEM BÍR AZ ILYEN REAKCIÓBAN FEJL TÖBB MILLIÓ FOKOS H SÉGNEK ELLENÁLLNI. A LEGTARTÓSABB SAMOTT-TÉGLA, A PRÉSELT AZBESZT, A KVARC, A MIKA, A LEGNEMESEBB WOLFRAMACÉL – MINDEN NYOMBAN G ZZÉ VÁLT, AMINT A VAKÍTÓ ATOMT ZZEL ÉRINTKEZETT. MOST MÁR MEGVOLT HÁT A ANYAG, MELLYEL FEL LEHETETT OLVASZTANI A JÉGMEZ KET, KISZÁRÍTANI A TENGEREKET, MEG LEHETETT VÁLTOZTATNI AZ ÉGHAJLATOT, FELMELEGÍTENI AZ ÓCEÁNOK VIZÉT ÉS A SARKOKON EGYENLÍT VIDÉKI SERD T LEHETETT TEREMTENI, DE NEM VOLT MEG AZ ANYAG, AMELYB L A F ANYAG SZÁMÁRA MEGFELEL KEMENCÉT LEHETETT VOLNA ÉPÍTENI. Mivel azonban a kit zött célja felé tör nehézséget is sikerült legy zni.

embert semmi fel nem tarthatja útjában, ezt a

Ha nincsen olyan anyag – vélekedtek a tudósok –, amelyb l a hidrogénnek héliummá való átalakításához szükséges kemencét fel lehet építeni, akkor hát egyáltalán ne építsünk kemencét. De az atomtüzet a Föld felületén sem lehet meggyújtani, mert az a Föld kérgét azonnal megolvasztaná, belesüllyedne, s katasztrófát okozna. Ennélfogva egyszer en fel kell függeszteni a légkörben, mint ahogy fel vannak függesztve a fellegek, de a szabadon irányítható fellegek. A tudósok elhatározták, hogy mesterséges sarkköri napokat létesítenek, több száz méter átmér izzó gázgömbök alakjában, amelyeknek a távolban elhelyezett fújtatok fogják a hidrogént szállítani, s ugyancsak biztos távolban felépített berendezések fejlesztik majd a hatalmas elektromágneses mez ket, amelyek ezeket a m napokat a megfelel magasságban tartják. A MUNKÁLATOK ELS SZAKASZÁT HÚSZ ESZTEND RE TERVEZTÉK, S EBBEN A SZAKASZBAN MEGKEZDTÉK AZOKNAK A VILLAMOS ER VEKNEK AZ ÉPÍTÉSÉT, AMELYEKNEK AZ VOLT A HIVATÁSUK, HOGY AZ IRÁNYÍTÓ BERENDEZÉST ELLÁSSÁK VILLANYER VEL. ILYEN VILLANYER VEKET ÉPÍTETTEK ÉSZAK-GRÖNLANDBAN, A GRANT-SZIGETEKEN, A FERENC JÓZSEF-SZIGETCSOPORTON ÉS SZIBÉRIÁBAN, HOGY EZEK EGYÜTTESEN ALKOSSÁK AZ ÚGYNEVEZETT IRÁNYÍTÓ ATOM G T. EGÉSZ GYÁRAK INDULTAK EL KEREKEKEN ÉS HERNYÓTALPAKON A FAGYOS, NÉPTELEN, HEGYES VIDÉKEKRE. GÉPEK IRTOTTÁK A

TAJGÁT, EGYENGETTÉK A TEREPET, FEJLESZTETTÉK A MELEGET, AMELY FELOLVASZTOTTA AZ ÉVMILLIÓK ÓTA ÖSSZEFAGYOTT TALAJT, GÉPEK RAKOSGATTÁK A KÉSZ BETONTÖMBÖKET, AMELYEKB L A GÉPKOCSIK SZÁMÁRA A M UTAK, A HÁZAK ALAPJAI, VALAMINT VÉD GÁTAK ÉS KORLÁTOK KÉSZÜLTEK A JÉGMEZ K VÖLGYEIBEN. AZ ACÉLTALPAKON MOZGÓ GÉPEK – A MARKOLÓK, EKSZKAVÁTOROK, FÚRÓTORNYOK, TALAJEGYENGET ÉS RAKODÓGÉPEK ÉJJEL-NAPPAL DOLGOZTAK, UTÁNUK KÖVETKEZTEK A TÖBBIEK, S FELÁLLÍTGATTÁK A MAGASFESZÜLTSÉG VEZETÉK PÓZNÁIT; TRANSZFORMÁTORÁLLOMÁSOKAT, LAKÓÉPÜLETEKET EMELTEK, EGÉSZ VÁROSOKAT ÉS REPÜL TEREKET ÉPÍTETTEK, AHOL AZONNAL MEG IS JELENTEK A HATALMAS SZÁLLÍTÓ REPÜL GÉPEK.

E munkálatoknak óriási visszhangja támadt. Az egész világ figyelme a távol Északra irányult, ahol fagyban és hófúvásban épültek fel az Atom Gy betontornyai és acéllencséi, hogy azok segítségével majdan átvehesse a leveg ben függ , platina fényben izzó hidrogéngolyók irányítását. Ilyen építkezési hely volt Tunguszka környéke is. Márga- és agyagdombok között mély gödröket vájtak a sziklakeménnyé fagyott talajban, és hatalmas betoncölöpökön építették fel a vasutat helyettesít rakéták kilöv állomásait. A munka folyamán az ekszkavátor egy hét méter mély akna fenekér l nagy darab rögöt szakított le, s az a szállítószalagon eljutott a köveket apró kaviccsá rl zúzógépbe. Itt aztán megakadt. A hatalmas gép egy pillanatra megállt, s mikor a gépkezel több áramot adott, a cementált acélból készült kemény fogak megreccsentek és kitörtek. A gépet széjjelszedték, s a hengerek közé ékel dve megtalálták a ködarabot, amely olyan kemény volt, hogy a reszel k alig fogták. A leletr l véletlenül értesültek a tudósok, akik Tunguszkában várakoztak a Leningrádba induló repül gépre. Megszemlélték a rejtélyes követ és elvitték magukkal. Másnap már ott volt a leningrádi Meteorkutató Intézet laboratóriumában. ELEINTE AZT HITTÉK, HOGY METEORRÓL VAN SZÓ, KIDERÜLT AZONBAN, HOGY FÖLDI EREDET BAZALTDARAB, AMELYBE BELEOLVADT EGY ALAKJÁRA ÉS NAGYSÁGÁRA NÉZVE GRÁNÁTRA EMLÉKEZTET , MINDKÉT VÉGÉN KIHEGYEZETT HENGER. A LÖVEDÉK KÉT CSAVARMENETES RÉSZB L ÁLLT, DE EZEK OLYAN ER SEN ÖSSZE VOLTAK CSAVARVA, HOGY A BURKOT KERESZTÜL KELLETT F RÉSZELNI, S CSAK ÚGY FÉRHETTEK A BELSEJÉHEZ. A TUDÓSOK SEGÍTSÉGÜL HÍVTÁK A FIZIKAI INTÉZET TECHNOLÓGUSAIT IS, S CSAK NAGY ER FESZÍTÉSEK ÁRÁN TUDTÁK FELNYITNI A REJTÉLYES BURKOT. BELSEJÉBEN EGY ORSÓ VOLT, PORCELÁNHOZ HASONLÓ ÖTVÖZETB L, S EGY CSAKNEM ÖTEZER MÉTER HOSSZÚSÁGÚ SODRONY VOLT RÁCSAVARVA. EGYÉB SEMMI. Négy nappal kés bb nemzetközi bizottság alakult, s ez fogott hozzá a tekercs megvizsgálásához. Hamarosan kiderült, hogy az orsóra csavart sodrony valamikor meg volt mágnesezve. A fels rétegek valamikor er s h hatás alá kerültek, s így elvesztették mágnesességüket, amely csak a mélyebb rétegekben maradt meg jól. A tudósok szinte eltévedtek a sok feltevés útveszt jében, hogy honnan származhat ez a rejtélyes tekercs. Senki sem merte els nek kimondani a feltevést, amely mindnyájuk nyelve hegyén volt. A dolog akkor lett világossá, mikor a technológusok elkészítették a sodrony anyagául szolgáló ötvözet vegyvizsgálatát. A Földön sohasem gyártottak ilyen ötvözetet. A lövedék tehát nem volt földi eredet . Feltétlenül összefüggésben kellett lennie a hajdan olyan nagy port felvert tunguz meteorittal. Valakinek ajkán elhangzott az els megállapítás, egyetlen szó: „Jelentés”. S igaz is, a sodrony meg volt mágnesezve, mintha egész hosszában „teleírták” volna villamos rezgésekkel, úgyhogy az a maga nemében valóságos „bolygóközi levél” volt. Az acélszalagra felvett hangjátékokra emlékeztetett, amit réges-régen alkalmaztak a rádió- és távbeszél -gyakorlatban. Csakhamar elterjedt az a feltevés, hogy a kérdéses járm utasai, a kritikus pillanatban, mikor a motorok felmondták a szolgálatot, igyekeztek megmenteni azt, amit a legértékesebbnek tartottak, vagyis a mágneses rezgésekkel a sodronyra „írt” dokumentumot, s a katasztrófa el tt kidobták a rakétából. De voltak ett l eltér vélemények is, amelyek szerint a tekercset a robbanás légnyomása vetette ki a rakétából, s err l tanúskodtak a tekercs burkán látható változó h hatások. A tudományos és napisajtóban hosszú viták folytak a bolygóközi rakéta keletkezésér l. Úgyszólván egyetlen bolygó sem volt a naprendszerben, amelyet meg ne gyanúsítottak volna, hogy az l tte ki a rakétát. Még a távoli Uránusznak és az óriási Jupiternek is voltak

hívei, nagyjában azonban a közvélemény két részre: a Vénusz és a Mars pártjára oszlott. Ez utóbbi csaknem kétszerese volt az el bbinek. Ebben az évben óriási érdekl dés támadt a csillagászat iránt. Hihetetlen példányszámban jelentek meg a népszer m vek, s t a szakkönyvek is, a m kedvel csillagászati m szerek, különösen a távcsövek iránti kereslet pedig olyan óriási méreteket öltött, hogy olykor a legnagyobb raktárak is teljesen kiürültek. S t a csillagászati témakör behatolt a m vészetbe is. Fantasztikus regények jelentek meg a rejtélyes marslakókról, akiket a szerz k a legvalószín tlenebb tulajdonságokkal ruháztak fel. Némelyik televíziós állomás heti tudományos m sora keretében különleges csillagászati hangképeket adott. Rendkívüli népszer ségre tett szert az Utazás a Holdba cím televíziós látványosság, amelyet Berlin sugárzott, s az északi félteke minden rádióállomása közvetített. A néz k saját lakásukban szemlélhették a Hold felületét, háromezerszeres nagyításban, amit az tett lehet vé, hogy a televíziós adókészüléket a heidelbergi csillagvizsgáló nagy távcsöve közelében szerelték fel. A közben megalakult Nemzetközi Tolmács Bizottság megkezdte – amint az Humanité tudományos levelez je mondta – híres „harcát a sodronyért”. A legkiválóbb egyiptológusok és szanszkritológusok, valamint a holt és veszend be ment nyelvek szakért inek minden munkája valóságos gyerekjátéknak látszott a tudósokra váró feladathoz képest. A „jelentés” nyolcvan és egynéhány milliárd magnetikus rezgésb l állt, melyeket a fémhuzal kristályos anyagában rögzítettek meg. Az egyes rezgéscsoportokat rövid, nem mágneses szakaszok választották el egymástól. Felmerült a gondolat, hogy minden ilyen szakasz egy-egy külön szó, de ez a feltevés téves is lehetett. Természetes, hogy az állítólagos „jelentés” lehetett egyszer en a különböz mér szerek feljegyzése is. Több tudósnak az volt a véleménye, hogy még ha a „jelentés” valóban szavakkal van is megírva, ennek a nyelvnek a szerkezete mer ben eltérhet a Földön ismert valamennyi nyelvét l. De azért k is azt vallották, hogy nem szabad lemondani arról a lehet ségr l, amely a történelem során most els ízben nyílik meg a tudomány el tt. A tudósok el tt ott hevert minden magyarázat nélkül egy köteg mágneses sodrony, s így fogtak munkához. A legnehezebb volt a kezdet. Az egész huzalt keresztülengedték egy készüléken, amely az összes mágneses rezgéseket filmre rögzítette. Az értékes eredeti bekerült a föld alatti kincstárba. Ett l kezdve a munkálatok befejezéséig filmmásolatok álltak a tudósok rendelkezésére. A BEVEZET

TANÁCSKOZÁSOK SORÁN ELHATÁROZTÁK, HOGY AZ EGYETLEN SIKERT ÍGÉR ÚTON FOGNAK HALADNI. MINDEN NYELV SZAVAI BIZONYOS TÁRGYAKAT ÉS FOGALMAKAT JELENT SZIMBÓLUMOK. ÉPPEN EZÉRT A KIHALT NÉPEK ÍRÁSÁNAK, A TITKOSÍRÁSOKNAK ÉS MINDEN HASONLÓ KRIPTOGRAMNAK A MEGFEJTÉSÉNÉL ÁLTALÁNOS ÉS MINDEN NYELVRE ÉRVÉNYES SZABÁLYOK SZERINT JÁRNAK EL. KERESIK A LEGGYAKRABBAN EL FORDULÓ SZIMBÓLUMOKAT, MEGVIZSGÁLJÁK, HOGY AZ ILLET NYELV KÉPES, BET S VAGY SZÓTAGOS JELLEG -E, S AMI A LEGFONTOSABB, KERESIK AZT A MÓDOT, AMELY LEHET VÉ TENNÉ LEGALÁBB EGYETLEN KIFEJEZÉS JELENTÉSÉNEK MEGFEJTÉSÉT.

Itt a tudósoknak rendszerint segítségére siet a szerencsés véletlen, így volt ez az egyiptomi hieroglifák megfejtésénél, amikor akadt egy sírk , amelyen a képírás mellett görögül is fel volt jegyezve ugyanaz a szöveg. Ugyanígy volt a babiloniak ékírásával is. Igen ám, de ezeknek az ismeretlen nyelveknek alkotói mind ugyanolyan emberek voltak, mint azok, akik most a kutatásokat végezték, valamikor itt éltek, ugyanezen a bolygón, ugyanennek a Napnak a melege éltette ket, ugyanezeket a csillagokat, növényeket és tengereket nézték, s mindez természetesen kedvez hatással volt az általános szimbólumok kifejl désére. Most azonban egészen más volt a helyzet. Milyen közös fogalmaik lehettek az ismeretlen lényeknek és az embereknek? Hol volt az a pont, ahol a két különféle világ lényei között tátongó feneketlen szakadékot át lehetett hidalni? Ez az összeköt láncszem nem lehetett más, mint – az anyag. AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEM, A TALPUNK ALATT MEGHÚZÓDÓ LEGAPRÓBB HOMOKSZEMT L A LEGTÁVOLABBI CSILLAGIG, UGYANOLYAN ATOMOKBÓL ÁLL. A TÉR MINDEN ZUGÁBAN UGYANAZOK A TÖRVÉNYEK ÉRVÉNYESEK AZ ANYAGRA NÉZVE, ÉS MINDEGYIK TÖRVÉNYT A MATEMATIKÁVAL LEHET KIFEJEZNI. HA A „JELENTÉS” MEGÍRÁSÁNÁL A MATEMATIKA ESZKÖZEIT HASZNÁLTÁK FEL – GONDOLTÁK A

TUDÓSOK –, AKKOR VANNAK ESÉLYEINK. MEGFEJTHETETLEN MARAD.

ELLENKEZ

ESETBEN A

„JELENTÉS” EGYSZER S MINDENKORRA

E feltevés elfogadása azonban csak az els lépés volt a nagyon fáradságos, hosszú úton. Úgy látszott, hogy most már csak át kell nézni a „jelentést”, s megkeresni benne a legáltalánosabb fizikai törvényszer ségeket, ez azonban ebben a szakaszban lehetetlen volt. El ször is ilyen törvény rendkívül sok van, de ami még rosszabb, nem lehetett tudni, milyen algoritmikus rendszert használtak a „jelentés” készít i. Mi a kilenc alapszámmal és egy nullával dolgozó tízes rendszert tekintjük egyedül helyesnek és természetesnek, de a matematikusok már nem tartják annak. Azért fogadtuk el, mert a kezünkön tíz ujjunk van, s hajdan a kéz volt seink számológépe. Elméletileg azonban akárhány ilyen rendszer létezhet, a kettes rendszert l, melyben csak két számjegy van, az egyes és a nulla, a hármason, négyesen, ötösön át egészen a végtelenségig. A Tolmács Bizottság, munkái során, gyakorlati szempontokból csupán hetvenkilenc rendszert vett figyelembe – a kettest l a nyolcvanasig. A feladat tehát így hangzott: át kell vizsgálni több millió mágneses rezgést, és mindegyik értékét külön ki kell számítani, hetvenkilenc számrendszerben. Ez már magában véve is több mint egybillió számítást jelentett, pedig ez még csak a kezdet volt, mert az eredményeket ismét át kellett nézni s keresni közöttük olyanokat, melyek megfelelnének a fizikai állandóknak. De olyan állandó is, mint amilyen a lövedék és az elemek atomsúlya – több száz van. De még ez sem minden, mert hiszen a számoknak ebben a tengerében el fordulhat egészen véletlenül is, hogy egy-egy eredmény megfelel valamelyik állandónak, igy tehát meg kellett indítani az ellen rz számításokat is. E munkálatok a tulajdonképpeni megfejtésnek még mindig csak a bevezetését jelentették, és mégis – a számítások szerint – az ezer legjobb számoló egész életét kitöltötték volna. A valóságban azonban huszonhét nap alatt végezték el. A Tolmács Bizottság rendelkezésére állt a világnak abban az id ben legnagyobb Elektron Agya, egy hatalmas gép, amely négy emeletsort foglalt el a leningrádi Matematikai Intézet épületében. Ennek az óriásnak a munkáját a szakemberek egész törzskara irányította az Intézet épületének legmagasabb emeletén elhelyezett Vezérl Állomásról. Ott közölték az Aggyal a parancsot, hogy meg kell vizsgálnia a „jelentés” összes jeleit, s keresnie kell azokat, amelyek hasonlítanak a fizikai állandókhoz. Ezt a m veletet minden esetben el kell végeznie minden megadott számrendszerben, a kettest l a nyolcvanasig, s az így elért eredményeket ellen rizni kell. Munkájának minden szakaszát fel kell jegyeznie és haladéktalanul közölnie. A VEZÉRL ÁLLOMÁS FEHÉR MÁRVÁNYBÓL ÉPÜLT KÖR ALAKÚ TEREM VOLT, S BENNE ZÖLDES KÉPERNY K VILÁGÍTOTTAK. EZEKEN A JELZ TÁBLASZER ERNY KÖN JELENTKEZTEK AZ EL REHALADÓ VELETEK EREDMÉNYEI. ATTÓL A PILLANATTÓL KEZDVE, HOGY A PARANCSOT TARTALMAZÓ ELS PERFORÁLT SZALAGOK ELT NTEK A GÉPEZET BELSEJÉBEN, ÉS KIGYÚRTAK A JELZÉSEK, EGÉSZEN ADDIG, AMÍG A VÖRÖS ELLEN RZ LÁMPÁK KIALUDTAK – HATSZÁZNEGYVENEGY ÓRA TELT EL SZAKADATLAN MUNKÁBAN. EZ ALATT AZ ID ALATT AZ AGY MÁSODPERCENKÉNT ÖTMILLIÓ SZÁMÍTÁST VÉGZETT, S ÉJJELNAPPAL SZÜNET NÉLKÜL DOLGOZOTT, MÍG A SZOLGÁLATOT TELJESÍT TUDÓSOK NAPONTA HATSZOR VÁLTOTTÁK EGYMÁST. LEHETETLEN ÉRZÉKELTETNI AZ ELVÉGZETT MUNKA ÓRIÁSI MÉRETEIT. ELÉG, HA MEGJEGYEZZÜK, HOGY A „JELENTÉS” NYELVE NEM IS ANNYIRA BESZÉDRE EMLÉKEZTETETT, MINT INKÁBB VALAMI RENDKÍVÜLI ZENÉRE, MERT AZ, AMI A FÖLDI BESZÉDBEN A SZAVAKNAK FELEL MEG, OTT MINTEGY KÜLÖNBÖZ „HANGÁRNYALATOK” ALAKJÁBAN JELENTKEZETT. Néha azonban még az Agy óriási befogadóképessége is sz knek bizonyult az összes nélkülözhetetlen számítások elvégzésére. Ilyenkor az automatikus relék bekapcsolták a föld alatti kábeleket, amelyek a F Agyat összekötötték az ugyancsak Leningrád területén köd más Elektron Agyakkal. Leggyakrabban az Elméleti Aerodinamikai Intézet Elektron Agya sietett a F Agy segítségére. Végre elérkezett a pillanat, amikor a képerny kön kigyúltak az eredmények. A berreg k élesen megszólaltak a Vezérl ben, de az ügyeletesek e figyelmeztetés nélkül is azonnal felugráltak a pultoktól, s elmélyedtek a „jelentés” els fogalmainak szemlélésében, amelyek immár az emberi elme számára is hozzáférhet kké váltak.

Az els megfejtett mondat így hangzott: „Szilícium, oxigén, alumínium, oxigén, nitrogén, oxigén, hidrogén, oxigén.” Ez a Földet jelentette. A négyszer ismétl „oxigén” szó mindannyiszor más gyakoriságú rezgéssel volt jelezve. Megértették, hogy a „jelentés” e helyen a Föld fizikai tulajdonságairól beszél. A szilícium- és alumínium-oxidok a földkéreg legf bb alkatrészei. Magát a Föld kérgét a leveg nitrogénje és oxigénje veszi körül, és hidrogén-oxidul -vagyis a tengerek és óceánok vize borítja. De ez a látszólag egyszer mondat sokkal többet mondott. El ször is, az ilyen kifejezéseknek, mint szilícium, oxigén, alumínium, volt bizonyos jellegzetességük, s mikor másutt, önállóan fordultak el , általában az „anyagot” jelentették. Azután ezt a nyolc szóból álló mondatot egy magasabb rend függvénynek vetették alá, s akkor a görbült felületet jelentette. Itt a gömb alakról, vagyis a Föld kérgér l volt szó. Ett l kezdve a „jelentés” megfejtése már simábban haladt el re, ámbár akadtak nem egészen világos helyek, s ezeknél parázs viták fejl dtek ki. Ahogy a megfejtés munkája el rehaladt, mindinkább kirajzolódott a Földnek és a világnak az az általános képe, ahogyan – a történelem folyamán most el ször – nem emberi lények látták. A „jelentés” néhány részre oszlott. A bevezetés bolygónk fizikai leírását, felületének topográfiai alakulását, a kontinensek és a tengerek alkatát, valamint vegyi összetételét foglalta magában. De nem ebben rejlettek a nehézségek. Az els nézeteltérés akkor keletkezett a tolmácsok között, amikor a „jelentés”-ben a földi városokról volt szó. Noha a lövedék igen nagy magasságban és nagyon gyorsan repült, az ismeretlen lényeknek sikerült észrevenniük a Föld tervszer gazdasági berendezéseit: a gyárakat, a házakat, utakat, sót az embereket is a földeken és az utcákon. Érthetetlen volt azonban, hogy az észlelt jelenségek általános leírásánál az embert valami egészen mellékes dolognak tekintették, mintha nem is t tartották volna a földi civilizáció tervez jének és épít jének. A „jelentés” az embereket „hosszú cseppeknek” nevezte (amint a magyarázatból kiderült, arról a „nyúlós, lágy masszáról” van szó, amelyb l testünk áll), s valami nagyobb, homogén massza részeinek tartotta, amelyt l csak pillanatnyilag különültek el, ama „cseppek” alakjában. Ez a massza a „jelentés” szerkeszt i számára nyilván valami jól ismert, mindennapi dolog lehetett, mert azt a feltevésüket nyilvánították, hogy az emberek olyan masszából vannak alkotva, mint (az itt következ szót nem lehetett megfejteni, mert az egyetlen földi nyelvben sincs meg). A „jelentés” további részében leírták a városokat, a lakóházakat és a különféle berendezéseket, mint például a vasúthálózatot, a pályaudvarokat, kiköt ket, mégpedig olyan pontosan, hogy aki olvasta, önkéntelenül elámult azon, hogy milyen pontos megfigyel m szereket kellett használniuk a bolygóközi rakéta utasainak. De a leírás alapjainál itt is megvolt a fogalmaknak ugyanaz az érthetetlen eltorzulása: a „jelentés” szerz i állhatatosán kutatták a földi technikai civilizáció létrehozóit, mert nem is sejtették, hogy az emberek azok. Hogy emellett az emberekr l is tudomást szereztek, az kétségtelen, mert néhány mondattal tovább ezt írták: „látókörünkben számos hosszú csepp jön-megy”. A tudósok a „jelentés” e részének pontos mérlegelése után arra a következtetésre jutottak, hogy a fogalmaknak ez az eltorzítása, ez a „tévedés” egyáltalán nem véletlen, s éppen ebben rejlik az ismeretlen lények titka. Új, bár szintén nem egészen világos nyomra vezette ket a „jelentés” további részének egy tömör megjegyzése. A „jelentés” szerz i, miután megismételték azt a korábbi véleményüket, hogy a m szaki berendezések alkotóit sehol sem lehet látni – hozzátették: „talán azért, mert (s itt ismét egy megfejthetetlen szó következett) hasonló méret ek”. A TALÁNY KULCSÁT ÉPPEN A MEGFEJTHETETLEN SZÓBAN SEJTETTÉK. AZT A FELTEVÉST, HOGY EZ EGY OLYANFÉLE JELZ LEHET, MINT „KICSINY” VAGY „APRÓ” – EL KELLETT VETNIÜK, MERT A „JELENTÉS” NYELVÉBEN E JELZ K REZGÉSEI EGÉSZEN MÁSKÉPPEN ALAKULTAK. HA A KÉRDÉSES SZÓ NÉVMÁS VOLNA, AKKOR A MONDAT ÍGY ALAKULHATNA: „MERT HOZZÁNK HASONLÓ MÉRET EK”. A vizsgálat kimutatta, hogy a legkisebb tárgyak, amelyeket az ismeretlen utasok a Föld fölötti repülésük magasságából még megláthattak – hét-nyolc centiméter nagyságúak

voltak. Ha tehát feltételezték, hogy azért nem láthatják a „földi civilizáció megteremt it”, mert azok „hozzájuk hasonló méret ek”, ebb l az következnék, hogy az ismeretlen lények rendkívül aprók, vagyis semmi esetre sem nagyobbak nyolc centiméternél. A „jelentésnek” ebb l az egyetlen részéb l lehetett következtetni a rejtélyes utasok méreteire. Sajnos azonban az egész feltevés szerfelett ingatag volt, mert a „jelentés” nyelvében egyetlenegy olyan névmást sem lehetett találni, mint „mi”, „én”, „mienk” stb. A „jelentés” további részében s különösen a vége felé egyre s bben akadtak „fehér foltok”, vagyis olvashatatlan részek. Ezeket nem lehetett megfejteni akár azért, mert a mágneses írás gyengült, akár pedig azért, mert olyan fogalmak szerepeltek benne, amelyeket sem a rezgések elemzése útján, sem pedig a „próbák és hibák” módszerével nem lehetett kibet zni. A „próbák és hibák” módszere abban áll, hogy a kérdéses szó helyébe a legvalószín bb fogalmakat helyettesítik be. Ezt a módszert a gyakorlati matematikusokból és nyelvészekb l álló vegyes bizottság szinte határtalan türelemmel alkalmazta. A „jelentés” befejezése rövid, de rendkívül tárgyilagos leírását adja a repülés befejezését jelent tragédiának. A mér szerek által feljegyzett adatokról van itt szó, amelyek tisztán mutatják az atombomlás folyamatának hirtelen gyorsulását, a mérséklet óriási emelkedését és a hajtómotorok m ködésében beállott zavarokat. A további magnetikus jelek már elmosódtak. Rövid, csendes szakasz következik, azután két tisztán olvasható szó, „a biztosíték kiégett”. Ezzel a „jelentés” megszakad. Amint említettük, a tudósok nagy vonalakban már ismerték a „jelentés” tartalmát, mivel pedig valószín volt, hogy az eddig meg nem fejtett szakaszok megfejtése egyes részletkérdéseknél lényegesebb új eredményt nem hoz, a Tolmács Bizottság rátért a munkálatok következ szakaszára. Saját kebelén belül három külön szakosztályt alakított, a különféle kérdéskörök feldolgozása végett. Az els szakosztálynak – Kluever professzor vezetése alatt – az volt a feladata, hogy gy jtse össze és b vítse ki a rejtélyes lényekr l szerzett ismereteinket. A bizottság nagyobbrészt természettudósokból, vagyis biológusokból, zoológusokból, botanikusokból és orvosokból állt, de képviselve volt benne egy er sen fejl új tudomány, az asztrobiológia is, amely az idegen égitesteken észlelhet életmegnyilvánulások kutatásával foglalkozik. A második szakosztály a „jelentés” megfejtését ellen rizte, összehasonlítva az eredetivel, vagyis ama híres mágneses sodronnyal, melyet e célból ismét el vettek a Meteorkutató Intézet föld alatti kincstárából. Végül a harmadik és utolsó szakosztály a „jelentésnek” eddig meg nem fejtett részeit igyekezett kibogozni. Tagjai között volt sok matematikus és fizikus, akik leginkább az Elektron Agy Központi Vezérl Állomásán ültek, folytonosan arra kényszerítve a gépezetet, hogy a legkényesebb, legbonyolultabb számításokat megeméssze. Ez a szakosztályok tagjai között némi súrlódásra is okot adott, mert a biológusok panaszkodtak, hogy a fizikusok megszállták a Matematikai Intézetet és lehetetlenné teszik, hogy más is igénybe vehesse az Elektron Agyat. S mikor az emberek milliói a rádió, sajtó és televízió útján megismerkedtek a „jelentés” közzétett részének tartalmával, a Tolmács Bizottság munkájában drámai fordulat állt be. A F FELFEDEZÉSNEK MINTEGY BEVEZETÉSE VOLT A BIOLÓGUSOK SZAKOSZTÁLYÁNAK EGY VITÁJA, AMELYRE VENDÉGKÉNT MEGHÍVTÁK CSANDRASZEKÁRT, A NAGY HINDU MATEMATIKUST IS. AZ EGYIK TUDÓS HIVATKOZOTT A „JELENTÉS” FENTEBB EMLÍTETT SZAKASZÁRA, AMELY ARRA ENGEDETT KÖVETKEZTETNI, HOGY AZ ISMERETLEN LÉNYEK APRÓ MÉRET EK, S AZT A GONDOLATOT VETETTE FEL, HOGY EZEK KÖZÖSSÉGBEN ÉL ROVAROK LEHETNEK, MINT A MÉHEK VAGY A HANGYÁK, AZZAL A KÜLÖNBSÉGGEL, HOGY AZOKNÁL HASONLÍTHATATLANUL MAGASABB ÉRTELMISÉG EK. KLUEVER PROFESSZOR, A SZAKOSZTÁLY ELNÖKE ERRE A KÖVETKEZ KÉPPEN FELELT: – A magas értelmiség nagyméret agyat feltételez, márpedig a rovaroknak nem lehet nagy agyvelejük, ugyanabból az okból, amiért nem lehet nagyméret testük sem. Ezt alkatuk nem teszi lehet vé. Légz szerveik nem bírnák testüket elég oxigénnel ellátni, ha az néhány centiméternél nagyobb volna, s éppen ez az oka, hogy rendkívül nagyméret rovarok nincsenek és soha nem is voltak. Ellenfele erre megjegyezte, hogy az ismeretlen lények légz szervei mer ben másfélék

lehetnek, mint a rovarokéi. Kluever professzor erre úgy replikázott, hogy 139 az olyan rovarok, amelyeknek ideg- és légz rendszere más, mint a rovaroké – az véleménye szerint nem rovarok… Éppen ilyen joggal lehetne az állatokat idegrendszerrel, vérkeringési rendszerrel és izomrendszerrel rendelkez növényeknek nevezni. Mert az egyik esetben éppen úgy, mint a másikban, melyik jellegzetesség marad változatlan a puszta néven kívül? Heves vita fejl dött ki, amelyben mindegyik fél védte a maga álláspontját. Már úgy látszott, az este ebbe a medd vitába fullad, amikor egyszerre Csandraszekár professzor kért szót, aki eddig csendes hallgatója volt a tanácskozásnak. – Egy bizonyos ötlettel jöttem ide – kezdte –, amely talán némi fényt vet a szóban forgó kérdésre. Pontosan áttanulmányoztam a szemtanúk vallomását, akik látták a tunguz meteor lezuhanását. Egybehangzóan állították, hogy a meteor megjelenésekor látszottak a fák, házak árnyékai, s ezek az árnyékok a meteor repülésével ellentétes irányba vonultak. Ebb l az következik, hogy a „jelentést”, legalábbis a záró részeit nem él lények írták. EZ A MEGÁLLAPÍTÁS MEGDÖBBENTETTE A JELENLEV KET: RÁMEREDTEK A MATEMATIKUSRA, AZ PEDIG A TÁBLÁHOZ LÉPETT, EL KERESETT EGY NAGYOBB DARAB KRÉTÁT, S AZONNAL SZÁMOLNI KEZDETT. OKFEJTÉSÉNEK EZ VOLT A MENETE: A LEZUHANÁS PILLANATÁBAN SÜTÖTT A NAP, HA TEHÁT A TÁRGYAK A METEOR FÉNYÉNÉL ÁRNYÉKOT VETETTEK A NAPOS TERÜLETEKRE, AKKOR KÉTSÉGTELEN, HOGY A METEOR FÉNYE ER SEBB VOLT, MINT A NAPÉ. TERMÉSZETES, HOGY A H MÉRSÉKLETE IS MAGASABB VOLT A NAPÉNÁL. A PROFESSZOR TUDTA, HOGY A LÖVEDÉK MENNYI IDEIG TARTÓZKODOTT A FÖLD LÉGKÖRÉBEN, S EBB L KISZÁMÍTOTTA, HOGY A JÁRM BEN – TEKINTET NÉLKÜL A BUROK VASTAGSÁGÁRA – LEGALÁBB HATSZÁZ FOK MELEGNEK KELLETT LENNIE. ILYEN H SÉGET PEDIG EGYETLEN ÉL LÉNY SEM BÍRT VOLNA KI. A „JELENTÉST” AZONBAN A REPÜLÉS EGÉSZ IDEJE ALATT ÍRTÁK, EGÉSZEN A KATASZTRÓFA PILLANATÁIG. EBB L NYILVÁNVALÓ, HOGY: VAGY AUTOMATA M SZEREK JEGYEZTÉK A SZÖVEGET, ÉS A RAKÉTÁBAN NEM VOLT ÉL LÉNY, VAGY PEDIG AZ ISMERETLEN LÉNYEK ALKATA MER BEN MÁS, MINT AZ ÁLLATOKÉ VAGY A NÖVÉNYEKÉ. A biológusok feszült figyelemmel hallgatták végig Csandraszekár fejtegetéseit, azokat meggy eknek ismerték el, s elhatározták, hogy másnap közlik a Tolmács Bizottság közgy lésével. Mikor azonban másnap reggel összegy ltek az Intézet kistermében, valamennyi tudóssal együtt ket is meghívták a Nagy Oszlopcsarnokba egy rendkívüli ülésre, titkos tárgysorozattal. Ez általános csodálkozást keltett, mert eddig a Bizottság nem alkalmazott ilyen szigorításokat. A gy lés zárt ajtók mögött folyt, a megszokott vendégeket sem hívták meg. Az aznap elnökl Ramon y Cárral professzor, a veracruzi Istituto Nációnál del Astronomia küldötte, kijelentette, hogy a harmadik szakosztály a maga munkája során olyan nagy horderej tényre jött rá, amelynek azonnali megvizsgálása rendkívül fontos, mert az egész világ sorsa függhet t le. Ezután Lao Csu professzornak adta át a szót. A kínai fizikus nem saját helyér l beszélt a mikrofonba, ahogyan eddig szokták, hanem felment az elnöki emelvényre, nyilván azért, mert látni akarta minden hallgatójának arcát. Nem valami érces hangon, de az egész teremben jól hallhatóan bejelentette, hogy a harmadik szakosztálytól kapott felhatalmazás folytán olyan nagyjelent ség felfedezést kíván a tisztelt gy lés elé terjeszteni, amelynek horderejét most még senki sem mérheti fel. Míg az elnök bevezet jében elhangzott nagy szavak senkiben sem keltettek különösebb hatást, hiszen általánosan ismerték az öreg mexikói csillagász déli temperamentumát, addig a fizikusnak már els mondata is felvillanyozta az egész termet, mert Lao Csu a Tolmács Bizottság legjózanabb és legkritikusabb elméinek egyike volt. Lao Csu beszéde további során elmondta, hogy milyen újabb módszert alkalmazott a harmadik szakosztály a „jelentés” megfejtésénél. Ez a módszer abban állt, hogy röntgensugarakkal lefényképezték a sodronynak azokat a részeit, amelyeken a mágnesesség elmosódott. Végezetül szó szerint ismertette annak a szakasznak szövegét, amelyet ezzel a módszerrel sikerült megfejteni. A szöveg így hangzott: A második rotációs elem után megkezd dik a bolygó besugárzása. Amikor az ions ség a felére esik, megkezd dik a Nagy Mozgás.

A zsúfolásig megtelt teremben halotti csend volt. Lélegzés sem hallatszott, de még a székek megszokott nyikorgása sem. Látszott, amint a behunyt szemmel feszülten figyel emberek két kézzel szorítják fülükhöz a hallgatót. Egyesek lázasan jegyezgették a kínai tudós szavait. Lao Csu kétszer is megismételte a megfejtett szakasz szövegét, azután közölte, hogy a harmadik szakosztály hajlandó a szöveget így értelmezni: a rotációs elem bizonyos id egység, amely elég hosszú id szakot jelenthet, s alighanem egy földi évvel hasonlítható össze. Mit jelent „a bolygó besugárzása”? Nyilván bizonyos sugárzó energiával való behatást, amely ionizálást eredményez. Melyik bolygóról van itt szó? Ez nem egészen bizonyos, mert ez is a rekonstruált szakaszok egyike, mely korábban teljesen olvashatatlan volt, bizonyos jelek azonban azt mutatják, hogy a mi bolygónkról – a Földr l van szó. Mi célja lehet a Föld besugárzásának? Ez sem egészen biztos, mondta Lao Csu, de úgy látszik, az ismeretlen lényeknek az a szándékuk, hogy hatalmas energiamennyiséget zúdítanak a Földre, s mikor ennek hatása bizonyos id múlva megsz nik, megkezd dik a „Nagy Mozgás”. Ha a „Nagy Mozgáson” az ismeretlen lények invázióját kell érteni, akkor az említett szakasz csak azt jelentheti, hogy el akarják pusztítani itt az életet s aztán megszállni az egész Földet. Zárószavaiban hangsúlyozta, hogy mindez elég fantasztikusan és valószín tlenül hangzik, s az említett következtetés levonására, vagyis a Föld megszállására vezet okoskodás egyes láncszemei is elég lazán kapcsolódnak egymáshoz. Mégis, az adott helyzetben nem szabad akadékoskodni és túlságosan szigorú tudományos követelményekhez ragaszkodni, hiszen a történelemben még sohasem tapasztalt valamir l, az egész emberiség létének veszélyeztetésér l van szó. Olyan óriási veszedelem ez, hogy lehet ségét feltétlenül mérlegelni kell, ha megannyira valószín tlennek látszik is. EZUTÁN AZ ELNÖKL RAMON Y CÁRRAL PROFESSZOR VETTE ÁT A SZÓT, S MIUTÁN A JELENLEV KET NYUGODT MEGFONTOLÁSRA INTETTE, MEGKEZD DÖTT A VITA. EGYESEK ÚGY VÉLTÉK, HOGY A KÖVETKEZTETÉS HELYES, ÚGY LÁTSZIK AZONBAN, A DOLOG MÉGSEM OLYAN AGGASZTÓ, HISZEN A BOLYGÓKÖZI RAKÉTA CSAK AZ ELS FELDERÍTÉS VOLT, S A TÖMEGES INVÁZIÓ BIZONYÁRA CSAK A RAKÉTA SZERENCSÉS HAZATÉRÉSE UTÁN KÖVETKEZETT VOLNA. MIVEL PEDIG A JÁRM VET KATASZTRÓFA ÉRTE, A VESZEDELEM – HA VOLT IS – ELMÚLT. ENNEK LEGBIZTOSABB JELE, HOGY A KATASZTRÓFA ÓTA IMMÁR CSAKNEM SZÁZ ESZTEND TELT EL A LEGTELJESEBB BÉKÉBEN. MÁSOK ÚGY VÉLEKEDTEK, HOGY NÉHÁNY ÉVTIZED CSUPÁN EMBERI FOGALMAK SZERINT NAGY ID . LEHETSÉGES – MAGYARÁZTÁK –, HOGY A ROTÁCIÓS ELEM KÉTSZÁZ ÉVET VAGY MÉG HOSSZABB ID T JELENT. AZ ISMERETLEN LÉNYEK LEHETNEK NAGYON HOSSZÚ ÉLET TEREMTÉSEK. HOL A BIZTONSÁG AFEL L, HOGY ÉLETTARTAMUKAT NEM ÉVEZREDEKKEL MERIK-E? Az elnök felszólította az els szakosztályt, hogy közölje, mi a véleménye az ismeretlen lények természetér l, amelyek a világ r mélyéb l érkezett s eddig általános érdekl déssel és csodálattal övezett vándorokból egyszerre az emberiség halálos ellenségeivé váltak. A biológusok Csandraszekárt jelölték ki, aki a gy lésen ismertette okfejtését. Válaszképpen az egyik fizikus megjegyezte, hogy a kérdést talán elejét l fogva hibásan fogták fel: ki tudja, az egész bolygóközi lövedék nem volt-e egy kezdeményez er vel és önállóan cselekv képességgel felruházott „gépágy”? Könnyen lehetséges, hogy alkotói egyáltalán nem voltak a járm ben. E beállítás szerint a „jelentés” minden sajátossága ama hatalmas „gépagy” m ve volt, amely a „jelentést” készítette, nem pedig ismeretlen lényeké, akikr l ebben az esetben nem lehetne tudomásunk, így tehát az egész ügy visszatért oda, ahonnan kiindult. A Tolmács Bizottság rendkívül nehéz helyzetbe jutott. Milyen álláspontot foglaljanak hát el az emberiség veszélyeztetettségének kérdésében? Egyáltalán fennáll-e a veszedelem? Lehetséges, hogy az ismeretlen lényeknek valóban szándékuk volt a Földet gyarmatosítani, de vajon megvoltak-e ennek a reális lehet ségei? Az elnök éjfél után egy órakor felfüggesztette a vitát. Mikor a gy lést berekesztette, közölte, hogy a következ ülésre csak két nap múlva kerül sor, mert van remény rá, hogy addigra az asztrofizikusoknak a legkiválóbb matematikusokkal meger sített szakosztálya az ismeretlen lények eredetére vonatkozólag újabb tényeket terjeszthet a közgy lés elé. ALIG NÉHÁNYAN TUDTÁK, HOGY AZ ASZTROFIZIKUSOK EMLÍTETT MUNKÁJA MÁR AZ EL ÉJJEL ÓTA

FOLYIK, VAGYIS ATTÓL A PILLANATTÓL KEZDVE, HOGY A BIZOTTSÁG ELNÖKSÉGE MEGISMERKEDETT A „JELENTÉSNEK” A HARMADIK SZAKOSZTÁLY ÁLTAL MEGFEJTETT SZAKASZÁVAL. A MATEMATIKAI INTÉZET LEGFELS EMELETÉN TIZENEGY TUDÓS TARTÓZKODOTT, TELJESEN ELKÜLÖNÍTVE.

Míg Lao Csu és Csandraszekár a Tolmács Bizottság ülésén volt, az Elektron Agy minden munkájának irányítását Arszenyev asztrofizikus vette át. Összeállította a lövedék repülésére, valószín sebességére, motorjainak erejére vonatkozó számadatokat s végül a csillagos égbolt 1908. évi térképét. Rendkívül nehéz volt a számítás, mert a sok százezer lehet ség közül folytonosan ki kellett válogatni néhány meghatározott értéket. Az egész feladatot huszonkilenc órai szakadatlan munkával végezték el. Másfél nappal az ülés után, amelyen a Bizottság tagjai megismerkedtek a végzetes szakasszal, a három tudós az Agy képerny je el tt állva olvasta le a végs eredmény jegyeit, aztán szótlanul egymásra néztek. Arszenyev közelebb lépett: óriási termet ember volt, le kellett hajolnia, hogy a zöldes fény képerny re pillanthasson. A dolog nem kétséges. A rakétát a mi naprendszerünk egyik olyan bolygójáról l tték ki, melynek pályája a Föld pályáján belül fekszik. Eszerint két bolygó, a Merkúr és a Vénusz közül lehetett választani. S a tudósok ismét a fémasztalok fölé hajoltak, s ismét pattogtak a rövid szavak. A vezérl asztalokon hol felemelkedtek, hol lesüllyedtek a kapcsolók fehér billenty i. Alig hallható zizegéssel kapcsolódott be a munkába az ezer meg ezer újabb áramkör. Az elosztótáblák széles réseiben bíborszín ellen rz lámpák égtek. Mikor a képerny kön utoljára rezdültek meg a fehér vonalak, minden világossá vált. A Merkúrról, e lávából és hamuból álló vulkanikus bolygóról, mely legközelebb van a Naphoz, s mindig ugyanazt a félgömbjét fordítja feléje, s amelynek nincs is légköre – szó sem lehetett. Nem maradt hát más, mint a Vénusz, az Esthajnalcsillag, amelyet ragyogó fehér fellegek borítanak, s felületét emberemlékezet óta eltakarják az emberi szem el l.

A Vénusz bolygó Éjfél elmúlt. A Bizottság ülése már hét órája tart az asztalok körül, amelyeken halomszámra hevernek a diagramok és a filmszalagok. Az asztrofizikus szakosztály tagjai a terembe léptek, mire a jelenlev k hirtelen elhallgattak. Mindenki Arsze-nyevre, Csandraszekárra és Lao Csura nézett, de azoknak arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Tíz-egynéhány munkatárs és asszisztens kíséretében igyekeztek a helyükre. Mikor Arszenyev kihirdette a számítások eredményeit, egyszerre csend lett. – TEHÁT A VÉNUSZ? – KÉRDEZTE VALAKI A TEREM MÉLYÉR L. Arszenyev válasz nélkül leült, s kezdte szétrakni a magával hozott papírokat. – Nem lehetséges itt tévedés? – kérdezte ugyanaz a hang a biológusok asztalától. A KÉRDEZ STURDY DOCENS VOLT, EGY GUTAÜTÉSRE HAJLAMOS, VÖRÖS NYAKÚ, S ÜSTÖK , ALACSONY FÉRFI. – Az Elektron Agy téved néha – felelte Arszenyev. – Igaz ugyan, hogy minden hattrillió számításra esik egy hiba, de ezt is figyelembe vesszük, és még az éjjel megismételjük a számításokat. – NEM ERRE GONDOLTAM – MAKACSKODOTT A BIOLÓGUS. EL FELTÉTELEIRE. EBBEN NEM LEHET HIBA?

– HANEM A SZÁMÍTÁS ELMÉLETI

Arszenyev mindkét kezével kisimította a papírokat, ö volt a Tolmács Bizottság egyik legjellegzetesebb alakja. Haja sz ke, termete óriás, vállai kissé elórehajlottak, mintha egész alkatát valami nagylelk túlzás régmúlt arányai szerint méretezték volna. Harmincéves korában alkotta meg élete legnagyobb m vét azzal, hogy új elmélet alapján adta magyarázatát számos atomon belüli jelenségnek. Harminchét éves volt. Noha ült, fejjel kimagaslott szomszédai közül, néhány pillanatig ellenfelére nézett, mintha hosszabb válaszra készül dnék, s mindnyájan megremegtek, amikor mély hangján kimondta ezt az egyetlen szót:

– Nem. Kluever professzor, a lipcsei német biológus, az aznapi elnök, azt javasolta, hogy az egyik csillagász mondjon el a Vénuszról a nem szakembereknek mindent, ami a szóban forgó problémával összefügg. A javaslatot elfogadták. Az asztrofizikusok szakosztálya kis id múlva Behrens doktor bolygókutatót jelölte ki. A tudós azonnal fel is állt, s bekapcsolta a helye el tt felszerelt mikrofont. Fiús arcú, karcsú, csaknem sovány fiatalember volt, mozdulatai kissé hirtelenek. Míg beszélt, szemüvegét levette, s játszott vele, közben pedig bizonytalanul nézegetett, mint a rövidlátók általában. Arszenyev közben suttogva beszélgetett kartársaival, s hatalmas testével a szék karján áthajolva utasításokat adott asszisztenseinek, akik azokat gyorsírással feljegyezték, aztán lábujjhegyen távoztak a teremb l. Bár mindenki figyelemmel hallgatta Behrenst, a teremben mégis érezni lehetett valami nyugtalanságot. A fejek egymáshoz hajoltak, s hol itt, hol ott röpködtek suttogó megjegyzések. Közben pedig a fülhallgatókban párhuzamosan több nyelven hallatszott a fiatal tudós el adása. – A VÉNUSZ – KEZDTE – NAPRENDSZERÜNK MÁSODIK BOLYGÓJA. ÁTMÉR JE HÁROM SZÁZALÉKKAL, TÖMEGE PEDIG TIZENNYOLC SZÁZALÉKKAL KISEBB, MINT A FÖLDÉ. MIVEL AZ ÉGBOLTON MINDIG A NAP KÖZELÉBEN VAN, MEGFIGYELÉS SZEMPONTJÁBÓL NAGYON HÁLÁTLAN BOLYGÓ. A FÖLDT L VALÓ TÁVOLSÁGA A NAPPAL VALÓ FELS EGYÜTTÁLLÁS SZERINTI KÉTSZÁZÖTVENKILENCMILLIÓ KILOMÉTER ÉS AZ ALSÓ EGYÜTTÁLLÁS SZERINTI NEGYVENMILLIÓ KILOMÉTER KÖZÖTT INGADOZIK. E szavaknál Behrens kissé bizonytalanul tekintett a nyelvészekre. Nem tudta, megértike a csillagászati szakkifejezéseket, de az sz tudósok olyan nagy figyelemmel hallgatták, hogy tovább folytatta, mert félt, hogy meg találja bántani ket. – A Vénusz tengelyforgási ideje a legújabb kutatások eredménye szerint tizennyolc nap, tehát sokkal hosszabb, mint a Földé. Ezt régebben optikai m szerekkel nem lehetett megállapítani. A Vénusz felületét ugyanis sohasem látjuk, mert tömör felh burok takarja. Legutóbb kísérletek történtek, hogy teletaktorokkal áthatoljunk a felh burkon a bolygó felszínéig. A tisztelt kartársak bizonyára tudják, hogy az új típusú radartávcs re gondolok, amellyel ultrarövid rádióhullámokat lehet kibocsátani. De ezek a kísérletek sem jártak eredménnyel, ami igazolta Wildt régi feltevését, hogy a Vénusz felh i nem vízg zb l, sem cseppfolyós halmazállapotú anyagból állnak, hanem szilárd kristályok nagyobb részecskéib l, amelyek er sen széjjelporlasztják a sugárzást. Ezért van a Vénusznak olyan er s fénye, s a Nap és a Hold után a legfényesebb égitest. Légköre kiterjedés tekintetében megközelíti a Földét, de vegyi összetétele szerint mer ben eltér a miénkt l. A Vénusz színképelemzése kimutatja, hogy ott a vízg z és az oxigén mennyisége nem több, mint a Föld vízg z- és oxigénmennyiségének öt százaléka, ezzel szemben a széndioxid, amely a Föld légkörének alig 0,03 százalékát teszi ki, a Vénusz légkörének f alkotórésze. Szólnunk kell még a felh k összetételér l, ami hosszú éveken át rejtély volt számunkra. Mai ismereteink feljogosítanak annak a feltételezésére, hogy ezeket a fellegeket bolyhos formaldehid-kristályok vagy még inkább olyan vegyület bolyhos kristályai alkotják, mely a formalinból áll el az ibolyántúli sugarak hatására. Mivel a bolygó nagyon lassan forog, a nappali és éjszakai félgömb között kilencven Tokig terjed , óriási h mérsékletkülönbségek állanak el , amelyek rendkívül er s légáramlásokat okoznak, különösen a terminátor, vagyis a megvilágított félgömböt a meg nem világítottól elválasztó vonal környékén. Feltételezni kell tehát, hogy a Vénuszon minden hajnalt és minden alkonyatot borzalmas erej orkánok és viharok kísérnek. A szél elérheti ott a kétszázötven kilométeres óránkénti sebességet, amit a Földön csak a Déli-sarkvidéken tapasztalhatunk, a leger sebb hóviharok idején. Ami a bolygó felszínének alakulását illeti, arról sajnos semmi bizonyosat nem mondhatok a kartársaknak. Legutóbb jelent meg Jellington és Schraeger nagyon érdekes munkája. A két tudós feltételezi, hogy a Vénusz kérge a galalithoz és a vinilithez hasonló képlékeny masszából, vagyis olyan anyagból állhat, amelyet a Földön csak mint az emberi kéz mesterséges alkotását ismerünk. Mindezt csak mint érdekességet közlöm kedves kartársaimmal, mert alátámasztására semmiféle adatunk nincs. ALIG ÜLT LE BEHRENS, FÉLSZEG MEGHAJTÁSSAL, MÁRIS STURDY DOCENS KÉRT SZÓT, UGYANAZ, AKI AZ IMÉNT AZT KÉRDEZTE ARSZENYEVT L, HOGY A SZÁMÍTÁSOKBA NEM KERÜLHETTEK-E VÉLETLENÜL

HIBÁK IS.

– Fenntartásaimat teljes mértékben igazolta Behrens doktor el adása – mondta. – Kétségtelen, hogy az említett fizikai viszonyok, különösen pedig az oxigén és víz hiánya, továbbá azok a felh k, amelyek a bolygót úgyszólván egy hatalmas formalintartállyá teszik, teljesen kizárják, hogy ott él lények létezzenek, önnek szintén ez a véleménye, nemde, Behrens doktor? Behrens ismét levette pápaszemét, s gondosan megtörülgetve azt felelte, hogy a XIX. század vége felé egy kit tudós nagyon logikusan felépített tanulmányt írt, melyben bebizonyította, hogy az ember sohasem fog tudni a leveg nél nehezebb repül gépet csinálni, mert ha sikerülne is ilyen gépet el állítani, az sohasem bírna felemelkedni a földr l, de ha még ez is megtörténnék (ami pedig teljes képtelenség), akkor sem lehetne kormányozni. Mivel – mondotta tovább – nem szeretnék hasonló lenni az említett tudóshoz, inkább lemondok arról, hogy Sturdy docens kérdésére válaszoljak. – DE HISZEN A VÉNUSZ MÉRGEZ LÉGKÖRE LEHETETLENNÉ TESZI, HOGY OTT ÉLET LEGYEN – BERZENKEDETT STURDY. – AHELYETT HOGY ANEKDOTÁKKAL TÖLTENÉNK AZ ID T, INKÁBB TÉRJÜNK A TÉNYEKRE. TÉNY AZ, HOGY NÉHÁNY ÉVTIZEDDEL EZEL TT EGY BOLYGÓKÖZI RAKÉTA ZUHANT LE A FÖLDRE… – Melyben, amint Csandraszekár professzor kimutatta, nem voltak él lények – vágott szavába a szomszédja. – Jól van! Nem voltak! De a rakéta nem származhatott a Vénuszról, mert akkor ott él lényeknek kellene lenniük, akik a rakétát megtervezték! Nem természetes ez?! Ismét csend lett, s a fejhallgatókban csak az öreg biológus asztmás lihegése hallatszott. Azután Arszenyev, bozontos szemöldökét összevonva, a vita során immár másodszor mondta ki e szót: – Nem. S a megdöbbent biológust nyugodtan végigmérve tette hozzá: – Nem természetes. Szavában annyi határozottság volt, hogy a tudósok egy pillanatra megdermedtek, mert villámként hatott rájuk annak a rendkívüli világnak a képe, ahol gondolkodó és cselekv , de mégis élettelen lények vannak. Az elnökl Kluever professzor felállt, s a teremben hol ide, hol oda tekintve felemelte kezét. – Tisztelt kartársak! – mondta. – Javaslat érkezett, hogy tegyünk fel három kérdést a Tolmács Bizottságnak, amelyek fölött aztán külön vita indulna. A kérdések a következ k: 1. FELTÉTELEZEND A FÖLDI ÉLETET?

-E, HOGY A VÉNUSZON LAKÓ ISMERETLEN LÉNYEKEL AKARJÁK PUSZTÍTANI

2. Ha igen, akkor feltételezend -e, hogy az emberiséget valóban veszedelem 3. FENYEGETI RÉSZÜKR L? 4. Ha igen, akkor tehetünk-e valamit ez ellen? Dzsugadze docens, a logikai szakosztály tagja kért szót. – VÉLEMÉNYEM SZERINT – MONDTA – SZAVAZÁSSAL CSAK AZ ELS KÉRDÉST LEHET ELDÖNTENI, MELY INKÁBB MEGGY DÉSÜNKET ÉRINTI, MINTSEM A TÉNYEKET. SOKKAL HIÁNYOSABBAN ISMERJÜK A „JELENTÉS” NYELVÉT, SEMHOGY SZÁZ SZÁZALÉKIG BIZONYOSAK LEHETNÉNK ANNAK A SZAKASZNAK A JELENTÉSE FEL L, AMELYBEN A „FÖLD MEGSZÁLLÁSÁRÓL” VAN SZÓ. MIVEL NEM TUDJUK BIZTOSAN AZ IGAZSÁGOT, FELTÉTELEZÉSEKRE VAGYUNK UTALVA, S EZEKRE VONATKOZÓAN MINDNYÁJAN ELMONDHATJUK VÉLEMÉNYÜNKET. EZZEL SZEMBEN A KÉT UTOLSÓ KÉRDÉST ILYEN MÓDON NEM DÖNTHETJÜK EL, MINT AHOGY NEM DÖNTHETNÉNK EL SZAVAZÁSSAL AZT SEM, HOGY ENNEK AZ ÉPÜLETNEK A TETEJE ÜVEGB L VAN-E VAGY FÉMB L. EBBEN A TEKINTETBEN EGYSZER EN AZ ÉPÍTÉSZT KELLENE MEGKÉRDEZNI, AKI EZT A HÁZAT ÉPÍTETTE. ITT UGYANIS BIZONYOS TÉNYEKR L VAN SZÓ, AMELYEKET A SZAKEMBEREK ISMERNEK, TEHÁT NEKIK KELL EZEKR L NYILATKOZNIUK.

Dzsugadze javaslatát elfogadták. A teremben megvolt a megfelel berendezés, tehát a szavazás minden akadály nélkül, gyorsan lezajlott. Minden tudós el tt három gomb volt: a bal gomb jelentette az „igent” – a jobb a „nemet”, míg a középs azt jelentette, hogy az illet tartózkodik a szavazástól. Mikor az elnök jelt adott, mindnyájan a gombok felé nyúltak, s néhány másodperc múlva az automata már közölte is az eredményt. A hetvenhat jelenlev közül az els kérdésre hatvannyolcan igennel, ketten nemmel szavaztak, hatan pedig tartózkodtak a szavazástól. Jellemz , hogy a szavazástól tartózkodók valamennyien a logikai szakosztály tagjai voltak, így hát a túlnyomó többségnek az volt a véleménye, hogy a „jelentés” végzetes szakasza szerint az ismeretlen lények meg akarják szállni a Földet. Az elnök kihirdette a szavazás eredményét, aztán a vitát másnap estig elhalasztotta. Id közben bizottságot kellett alakítani, amely a második és harmadik kérdésre választ adjon. Az asztrofizikusok, mérnökök, technológusok és atomvegyészek meg is alakították az úgynevezett különleges bizottságot, amely egész éjszaka, másnap délel tt tizenegyig tanácskozott az Intézet kistermében, akkor a tagok nyugovóra tértek, hogy este tízkor megjelenjenek a Tolmács Bizottság plénuma el tt. Lao Csu professzor volt az el adó. Kartársai arcán tisztán látszott, hogy nem aludtak ki magukat. Egyedül ö volt olyan, mint máskor: tartása nagyon egyenes; kissé rövid, sötét kabátot viselt, s fekete haja simán tapadt koponyájához. – MIEL TT A F

PROBLÉMA EL ADÁSÁHOZ FOGNÉK – KEZDTE BESZÉDÉT –, BÁTOR LESZEK EGY KÉRDÉSRE VÁLASZOLNI, AMELY CSAK AZ IMÉNT ÉRKEZETT HOZZÁM. A KÉRDÉST STURDY KARTÁRS ÍRTA ALÁ A NYELVÉSZ SZAKOSZTÁLY NÉHÁNY TAGJÁVAL EGYÜTT. AZ EMLÍTETT KARTÁRSAK A KÖVETKEZ KÉPPEN OKOSKODNAK: MIVEL A VÉNUSZON URALKODÓ VISZONYOK RÁNK NÉZVE PUSZTÍTÓ HATÁSÚAK, A NÁLUNK URALKODÓ VISZONYOKNAK IS UGYANILYENEKNEK KELL LENNIÜK A VÉNUSZ LAKÓIRA NÉZVE. EBB L AZ KÖVETKEZIK, HOGY EGYETLEN JÓZAN OK SEM INDÍTHATNÁ EZEKET AZ EGYÉBKÉNT ÉRTELMES LÉNYEKET ARRA, HOGY A FÖLDRE JÖJJENEK, HISZEN ABBÓL SEMMI JÓ NEM SZÁRMAZNÉK RÁJUK. NOS, ENNEK AZ OKOSKODÁSNAK AZ ELS RÉSZÉR L MÁRIS KIJELENTHETEM: NON SEQUITUR! NEM KÖVETKEZIK! A TISZTELT KARTÁRSAK ÚGY VÉLEKEDNEK, HOGY HA MI NEM ÉLHETÜNK A VÉNUSZON, A VÉNUSZ-LAKÓK SEM ÉLHETNEK A FÖLDÖN. EZ NEM KÖVETKEZIK AZ EL ZMÉNYEKB L. MI NEM ÉLHETÜNK A VÍZBEN, DE AZ AUSZTRÁLIAI TÜD S HALAK MEGÉLHETNEK A SZÁRAZFÖLDÖN. NAGY KÁR, HOGY STURDY DOCENS NEM ER SÍTETTE MEG PÁRTJÁT LEGALÁBB EGY BÖLCSÉSSZEL.

A teremben halk moraj futott végig, a kínai tudós pedig zavartalan nyugalommal folytatta: – Fennmarad még a kérdés, mi jó származhatik a Vénusz lakóira abból, ha a Földet megszállják. Ha a tisztelt közgy lést nem untatom vele, elmondanék egy anekdotát, amely nagy honfitársam, Csuangdze bölcsész nevéhez f dik, mondta el, hogy két filozófus egy kis hídon állt, s a vízben lubickoló halakban gyönyörködött. Az egyik így szólt: „Nézd, hogy kerget znek és lubickolnak a vízben ezek a halak. Ez az szórakozásuk.” Erre a másik így felelt: „Honnan tudhatod te, hogy ez a szórakozásuk, holott nem vagy hal?” De az els visszavágott: „Honnan tudhatod te, aki nem vagy én, hogy én nem tudom, mi a halak szórakozása?” Nos, tisztelt kartársak, én a második filozófus álláspontját fogadom el. Csak irigyelhetem Sturdy docenst azért, hogy ö tudja, mi jó a Vénusz-lakóknak. A JELENLEV K KÖRÉBEN ELFOJTOTT NEVETÉS HALLATSZOTT. LAO CSU A KÉRDÉST TARTALMAZÓ PAPÍRLAPOT FÉLRETÉVE, VÁLTOZATLAN NYUGALOMMAL FOLYTATTA: – A nekünk feltett két kérdést összefogtuk és egyetlen kérdésnek tekintettük. Azért mondom, hogy nekünk, mert a különleges bizottság nevében beszélek. Nos, a dolgok veleje az, vajon egy bolygóról meg lehet-e támadni a másikat. Erre a kérdésre azt feleljük: igenis, lehet. Akiket a jelenlev k közül szerencsém volt a Peking melletti nagy bevatron-állomásunkon vendégül látni, azok nagyon jól tudják, hogy másfél évvel ezel tt megkezdtük ott egy gyorsdeuteron-szóró gépezet építését. Nagyméret , hatalmas berendezésr l van szó. Célunk az, hogy gyorsdeuteron lövedékeket l jünk ki a Junóra, erre a kicsiny bolygóra, amely a Föld és a Mars között kering a Nap körül. A lövedéknek teljesen porrá kell zúznia a kis bolygót. Azt reméljük, hogy a visszahatás eredményeként

megláthatjuk a kis ködgy t. Egyszer en szólva, meg akarunk teremteni egy mesterséges mintát, amely a bolygórendszerek keletkezését szemléltetné. Azért említem ezt a tervet, amelyet már régen kidolgoztunk, mert tisztán mutatja, hogy igenis, meg lehet semmisíteni egy bolygót a másik bolygóról reá irányított hatással. Természetes, hogy a célunkul választott bolygó átmér je alig százkilencven kilométer, míg a Vénuszé tizenkétezer-négyszáz, a Földé pedig tizenkétezer-hétszáz kilométer. De nekünk az volt a célunk, hogy a bolygót atomjaira zúzzuk. Ahhoz azonban, hogy egy olyan bolygón, amilyen a Föld, lehetetlenné váljék az élet, elég volna egy kétakkora adag deuteront reá sugározni, mint amekkorát a Junóra akarunk kil ni. Így tehát mind a két feltett kérdésre igenl választ adtunk. – A szakosztály, melynek véleményét közlöm – folytatta Lao Csu –, úgy véli, hogy eljárásunk számára három út áll el ttünk. Mindenekel tt felmerült a gondolat, hogy írjunk egy levelet a „jelentés” nyelvén s egy távirányított rakétával küldjük el a Vénuszra. Sajnos, az a sz kös szókincs, amit ebb l a nyelvb l ismerünk, nem elégséges ahhoz, hogy megírjuk mindazt, amit egy ilyen okmányban a Vénusz lakóival közölni akarnánk. Ezt igazolták a tegnap éjjel végzett kísérletek is. Természetesen meg lehetne írni azt a levelet valamelyik földi nyelven is, de nem tudhatjuk, vajon a Vénusz lakói hajlandók volnának-e azt olyan nagy munka árán megfejteni, mint ahogy mi tettük a „jelentéssel”. Másodszor, ki lehetne küldeni a Vénuszra egy rakétahajót, amely már egy év óta próbarepüléseket végez, s legutóbb leszállás nélkül repülte végig a „Föld-Hold-Föld” útvonalat. Amint a tisztelt kartársak bizonyára tudják, a Kozmokrátorra gondolok, amelynek a terv szerint a jöv év els hónapjaiban kellene elindulnia a Marsra. Végül a harmadik lehet ség az, hogy Peking melletti bevatron-állomásunkról egy teljes adag deuterontöltetet l jünk ki a Vénuszra. Ez volna természetesen a legegyszer bb és leggyökeresebb megoldás, mindazonáltal a különleges szakosztály egyhangúlag megengedhetetlennek tartja, már csak azért is, mert az, hogy a Vénusz-lakók úgynevezett inváziót terveznek a Földre, egyel re még csak a mi meg nem er sített feltevésünk. A fizikus itt elhallgatott. Az egyik tudós felhasználta ezt az alkalmat, s mindjárt megkérdezte, hogy ennek a rendkívül fontos kérdésnek – amint mondta – az egész ügy „kulcskérdésének” megfejtéséhez nem lehetne-e felhasználni az Elektron Agyat. – Sajnos nem – felelte Lao Csu. – Sem a Nagy Agy, sem más gépezet nem teheti ezeket a hiányos ismereteket teljessé. Lao Csu lehorgasztotta a fejét. – Ezzel be is fejeztem a különleges szakosztály jelentését. Elhallgatott, de nem ült le. Szemhéja néhányszor megrebbent, aztán szétnézett a teremben, s hozzátette: – MOST PEDIG MINT A KÖVETKEZ KÉRDÉST.

TOLMÁCS BIZOTTSÁG TAGJA KÍVÁNOM SZAVAZÁS ALÁ BOCSÁTTATNI A

Ránézett a kezében tartott lapocskára, s onnan olvasta: „A RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLÓ ESZKÖZÖK OLY HATALMASAK, HOGY M SZAKI SZEMPONTBÓL TELJESEN SZABADOK VAGYUNK, VAGYIS AZ ISMERETLEN LÉNYEKKEL SZEMBEN KÖVETEND ELJÁRÁSUNK KIVÁLASZTÁSA NEM FÜGG ANYAGI FELTÉTELEKT L, TEHÁT AZ ERKÖLCSI MEGÍTÉLÉS KÖRÉBE TARTOZIK. VAJON EBBEN A HELYZETBEN ELS KKÉNT KELL-E TÁMADNUNK, VAGY PEDIG A FESZÜLTSÉG BÉKÉS MEGOLDÁSÁRA KELL-E TÖREKEDNÜNK, MÉG AKKOR IS, HA AZ NAGY NEHÉZSÉGEKBE ÜTKÖZNÉK, VAGY VESZEDELEMMEL JÁRNA?” Lao Csu leeresztette kezét, melyben a papírlapot tartotta. Olyan mély csend állt be, hogy tisztán hallatszott az elnökség feje fölött magasan elhelyezett nagy kronométer ketyegése. – Íme, ez az én javaslatom. Tudom, hogy nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy a kérdésben döntsünk, mindazonáltal azt hiszem, az emberiség számolni fog véleményünkkel. Csak ennyit akartam mondani. Az elnök kijelentette, hogy az elnökség tudomásul veszi a különleges szakosztály

jelentését, s köszönetet mond a szakosztály fáradozásáért, a továbbiakban pedig vitára bocsátja Lao Csu professzor javaslatát. Mivel senki sem javasolt módosításokat, a javaslat szövegét elfogadták, s megkezd dött a szavazás, hogy a javaslatban megjelölt két lehet ség közül melyiket fogadják el. Éjfél után három órára járt az id . A felh k, amelyek azel tt világosabbak voltak a mennyboltnál, most kezdtek sötétülni. A magas ablakokon át, az eddig homályba merült keleten mély repedés alakjában rajzolódott ki az ég és föld közötti határvonal lilás ködökkel szegélyezett sávja. Az elnök titkárával beszélgetett, de szemét nem vette le a szavazógép jelz erny jér l. Mikor a számológép megállapította, hogy minden jelenlev szavazott, az elnök felállt. – Hetvenhat szavazat esett a konfliktus békés megoldása mellett – jelentette. – Ez a határozat természetesen nem végleges, de most nem is arról van szó. Közel nyolcszázezer év óta él a Földön az emberi nem. A nemzedékek fáradságos és ezernyi szenvedéssel telt útján nemcsak azt tanulta meg, hogyan kell uralkodnia a természet er in, hanem azt is, hogyan kell kormányoznia a társadalmi er ket, amelyek évszázadokon át meghiúsították a haladást, és az ember ellen fordultak. A kizsákmányolás, a gy lölet és a harc korszaka végre néhány évtizeddel ezel tt a szabadság és a népek együttm ködésének gy zelmével lezárult. De nekünk nem adatott meg, hogy megpihenjünk és megelégedjünk az eddigi eredményekkel. Az új korszak küszöbén bekövetkezett az emberi civilizációnak a földön kívülivel való érintkezése, s íme, halálos ítéletet hoztak ellenünk. Mit kell tennünk? Az idegen bolygóról érkezett fenyegetésre ütéssel feleljünk-e, amely megsemmisíti a támadókat? Megtehetnénk ezt, annál is inkább, mert t lünk mer ben különböz lényekkel van dolgunk, akikben sem emberi érzelmeket, sem emberi értelmet nem feltételezhetünk. S mégis, mivel a háború és a béke között választhattunk – mi a békét választottuk. Ebben a lépésünkben az embernek az egész világegyetemmel való mélységes kapcsolatát látom. Elmúlt az a korszak, amikor a Földet az összes égitestek közül egyedül kiválasztott bolygónak tartottuk. Tudjuk, hogy a végtelen rben a mienkhez hasonló világok milliói keringenek. Mit számít az, hogy azokon a tartós lét, vagyis az élet formái teljesen ismeretlenek el ttünk. Mi emberek sem jobbaknak, sem rosszabbaknak nem tarthatjuk magunkat a világegyetem többi lakóinál. Igaz, hogy határozatunk el reláthatatlan kockázattal, óriási nehézségekkel és veszélyekkel jár. És mégis egy véleményen vagyunk. Mi tudósok éppen úgy a társadalmat szolgáljuk, mint annak minden más tagja. Egyenl k vagyunk az egyenl k között, de egy dologból több adatott nekünk, mint másoknak, s ez – a felel sség. S mi vállaljuk ezt a felel sséget, mert ismerjük a világ iránti kötelességünket. EGY PILLANATRA ELHALLGATOTT. AZ ABLAKOKON ÁT LILA DERENGÉS SZ DÖTT A TEREMBE. A VÁROSON TÚL, A TÁVOLBAN, A FELH KARCOLÓ MAGASSÁGÁBAN JÓL LÁTHATÓAN HOMÁLYOS RUBINFÉNYBEN ÉGETT A LÁTHATÁR KELETI SZÉLE. – Kis id múlva felolvasom azoknak a kartársaknak a nevét, akiket megkérek, hogy maradjanak a teremben, mert nyomban megkezdjük az eddigi munkánkról szóló jelentés elkészítését, amelyet holnap – jobban mondva ma, mert hiszen az új nap már virrad – a Legf bb Tudományos Tanács elé kell terjesztenünk. De még el bb mindnyájuktól meg kell valamit kérdeznem. Esetleg az lesz a határozat, hogy a Vénuszra küldjük ki azt a bolygóközi rakétahajót, amelynek az eredeti tervek szerint a Marsra kellett volna repülnie. Azt szeretném hát tudni, a jelenlev k közül ki kívánna részt venni egy ilyen expedícióban? Halk nesz támadt, amely lassan a hátratologatott székek zörgésébe csapott át. A tudósok, mintha összebeszéltek volna, nem használták a szavazókészülékeket, hanem egyik sor a másik után, asztal asztal után állt fel az elnök felé irányzott tekintettel, míg végül az egész terem általános mozgásban volt. Az elnök szintén felállt, s tekintetét száz reá szegez szem kereszttüzében végigjártatta egyik arcról a másikra. Csodálkozott, hogy öreg és fiatal mind menynyire egyformává lett, de hiszen mindegyiket egy és ugyanaz az érzés hevítette. Ajka alig észrevehet en megremegett. – Tudtam – suttogta s kiegyenesedett, mert méltó akart lenni arra, hogy ezeknek az embereknek a szemébe nézhessen, aztán hangosan szólt: – Köszönöm, kartársak. Megfordult, mintha a háta mögött keresne valakit, de nem volt ott senki. Csak a

visszavonuló éjszaka sötét fénye sz dött be a magas ablakokon. Az elnök az asztalhoz lépett, két kézzel becsapta a nagy könyvet, amelybe a szólásra jelentkez k nevét jegyezték fel, és így szólt: – Ezzel a Tolmács Bizottság utolsó ülését berekesztem. A tudósok a karszékek sorai között lev átjárókban meg-megállva vonultak kifelé a teremb l. Mindenütt élénk beszélgetésbe merült csoportok alakultak. Az elnöki asztal köré gy ltek azok, akiknek részt kellett venniük a jelentések megszövegezésében. Végül a terem kiürült, s aki utolsónak hagyta el, az eloltotta a lámpát. Besötétedett, már csak a láthatáron izzó hajnalpír világított. A mélyen úszó nehéz felh k széjjelhúzódtak. A sötétkék égen kigyulladt egy fehér pont, egy ragyogó csillag, s oly fényesen világított, hogy az ablak keresztje halvány árnyékot vetett a terem mélyébe, s az üres szék- és asztalsorok körvonalai láthatókká váltak a szürkés derengésben. A Vénusz el zte meg a napkeltét. Azután az aranyos fénnyel szegélyezett felh k szélei hirtelen fellángoltak, a mozdulatlan szikra halványulni kezdett, végül egészen elt nt az ébred nap vakító fényében.

11,2 kilométer másodpercenként A csillagközi utazás gondolata csaknem olyan régi, mint maga az emberi nem. Az ember az állatok között az els , aki fejét felvetve, bele mert nézni azokba a beláthatatlan mélységekbe, amelyeket az éjszakák tártak fel el tte. A legrégibb vallási mítoszokban és regékben találunk elbeszéléseket repül , tüzes szekerekr l és h sökr l, akik ezeket a szekereket kormányozták. Az ember igyekezett ellesni a repülés titkát, amelyet olyan kit en ismernek a madarak, de sok évszázad eltelt, amíg els ízben felemelkedett a Földr l a szelekkel szemben még védtelen, vak és kormányozhatatlan gépezet, a Montgolfier testvérek hevített leveg vel töltött léggömbje. A XVIII. század bölcsel i célzatos, oktató jelleg elbeszéléseikben h seiket néha léggömbökön küldték a csillagokra. De kés bb is, amikor ezt a leveg nél könnyebb szerkezetet kiszorította a leveg nél nehezebb repül gép, az embernek meg kellett gy dnie róla, hogy még mindig nagyon messze van attól, hogy a tér minden irányában szabadon mozoghasson. A repül gépek csak ott emelkedhettek fel, ahol elég s volt a légkör. A légi járm veknek csekély magasságban kellett a föld fölött keringeniük, alig valamivel ama légtenger feneke fölött, amely ezer kilométeres rétegben öleli körül bolygónkat. Miel tt a XIX. század alkonyán megszületett volna az asztronautika, vagyis a bolygóközi utazásokkal foglalkozó tudomány, a fantasztikus regények szerz i – közöttük a legkiválóbb, Verne – óriási méret ágyúból kil tt lövedékeken küldték ki h seiket az rbe. Sajnos még a hozzávet leges számítás is kimutatta az ilyenfajta utazás lehetetlen voltát, mégpedig egyszerre három okból is. El ször is a testnek ahhoz, hogy a Földet elhagyhassa, másodpercenként legalább 11,2 kilométer, vagyis óránként 40 320 kilométeres sebességet kellene elérnie. Ezzel szemben a legkit bb robbanóanyagok sem fejlesztenek olyan gázokat, amelyeknek sebessége meghaladná a három kilométert másodpercenként. Az ágyúból kil tt lövedéknek tehát bizonyos magasság elérése után vissza kellene esnie a Földre. És itt semmit sem használna az ágyúcs meghosszabbítása, sem a robbanóanyag mennyiségének fokozása. Másodszor, az a borzalmas gyorsulás, amely a kilövés pillanatában hatna az utasokra, feltétlenül agyonnyomná ket. Hogy ennek az ütésnek az erejét érzékelhessük, elég annyit tudnunk, hogy a lövedék feneke a kilövés pillanatában olyan er vel és sebességgel ütközik az utasba, mint a gránát az el tte álló akadályba! Végül harmadszor, ha a lövedékben lev emberek valami csoda folytán nem pusztulnának el, s ha a mechanikai törvények ellenére a lövedék nem esne is vissza a Földre, a Hold felületével való összeütközést l feltétlenül porrá kellene zúzódnia. VALÓBAN FORRADALMI FELFEDEZÉSRE VOLT SZÜKSÉG AHHOZ, HOGY A FÖLD VONZÓEREJÉT LEKÜZDJÜK, S UGYANAKKOR FÜGGETLENÍTSÜK MAGUNKAT A LÉGKÖRT L, AMELY A REPÜL GÉP

SZÁRNYÁNAK MEG A LÉGGÖMBÖKNEK TÁMASZUL SZOLGÁL, A MOTOROKAT PEDIG ELLÁTJA OXIGÉNNEL. EZT MÁR NAGYON RÉGEN, I. SZ. MINTEGY 1300 KÖRÜL ELÉRTÉK A KÍNAIAK, AMIKOR A L PORGÁZZAL HAJTOTT ELS RAKÉTÁKAT KÉSZÍTETTÉK. DE TÖBB MINT HATSZÁZ ÉVNEK KELLETT MÉG ELTELNIE ADDIG, AMÍG CIOLKOVSZKIJ OROSZ TUDÓS ELKÉSZÍTETTE AZ ELS BOLYGÓKÖZI JÁRM TERVÉT. UTÁNA KÖVETKEZETT GODDARD, OBERTH ÉS SOKAN MÁSOK. K RAKTÁK LE AZ ASZTRONAUTIKA ALAPJAIT, AMELY ID VEL EGÉSZEN KÜLÖNÁLLÓ, SZÉLESKÖR TUDOMÁNYÁGGÁ FEJL DÖTT.

A meghajtás elve világos volt. Newton közismert törvényén alapult, amely megállapítja, hogy minden hatás ugyanolyan ellenhatást vált ki. A rakétának olyan üzemanyagkészlettel kellett rendelkeznie, amely nagy sebességgel kilövell gázsugárrá alakul át. Az így el állott lök er a járm vet az ellenkez irányba taszította. De a tervez k már itt beleütköztek az els nehézségbe. Az összes vegyi reakciók leghevesebbike az oxigénnek és hidrogénnek vízzé való egyesülése, melynél másodpercenként öt kilométeres sebesség robbanógázok fejl dnek. S hol van az még a másodpercenként 11,2 kilométeres sebességt l, vagyis az úgynevezett kifutási sebességt l. Ezt a sebességet azonban csak a meghajtás nélküli testnek kell elérnie, például a kil tt lövedéknek. Más a helyzet a rakétánál. A rakéta a 11,2 kilométeresnél kisebb sebességgel is felszállhat, feltéve, hogy motorja mindaddig szakadatlanul m ködik, míg a gép messzire el nem távolodik a Földt l. Az ilyen megoldás azonban nem kielégít . Az oxigén-hidrogén látszólag a legjobb üzemanyag, de sohasem alkalmazták, mert e gázokat nagyon nehéz cseppfolyósítani, s cseppfolyós állapotban, tartályokban való tárolásuk jelent s nehézségekbe ütközik és veszélyes. Ezenfelül a reakció nagyon magas h foka is káros hatású. Így aztán olyan üzemanyagokat használtak, melyeknek gázai másodpercenként 1-3 kilométer sebességet biztosítottak. Sajnos ilyen viszonyok között ahhoz, hogy a Föld vonzóerejének hatalmából kiszabaduljunk, annyi üzemanyagra van szükség, hogy annak súlya sok százszorosán meghaladná a rakéta súlyát. Még ha oxigénhidrogén üzemanyagot használhatnánk is, egy tíz tonna önsúlyú s tíz tonna rakománnyal terhelt rakétának negyvenezer tonna üzemanyagot kellene elhasználnia ahhoz, hogy a Földt l a Holdig eljusson. Ez tehát egy akkora járm volna, mint egy jókora óceánjáró hajó, szükségképpen rendkívül vékony falakkal. Egyszóval az egész rakéta nem volna más, mint egy óriási tartály, csupán az orrában lehetne egy kabin az utasok számára. Az ilyen járm irányítása igen nehéz volna, mert az üzemanyag elhasználódása folytán folytonosan változnék a szilárdsága is, az út végén pedig az egész már csak egy gigászi méret üres burok volna. A fentebb leírt nehézség látszólag már egymagában is keresztülhúzza az egész problémát, pedig ez csak egy a sok nehézség közül. Az oxigén-hidrogén meghajtásnál tehát az üzemanyag súlya és a hasznos súly között igen hátrányos az arány, még ezt is csak nehezen elérhet ideálnak kell tekinteni. Ezenfelül üzem közben gyújtókamrában háromezer fok nagyságrend h mérséklet fejl dik, amelyben néhány perc alatt a legszívósabb t zálló ötvözetek is meglágyulnak. A h mérséklet csökkentése pedig csökkenti a gázok kilövellésének sebességét. Íme, ismét egy b vös kör a tervez k számára. Évek teltek el új üzemanyagok keresésével. Megpróbálták a rakétát ammóniákkal, nitrogén-hiperoxiddal, l gyapottal, benzinnel és oxigénnel, anilinnal és nitrogénsavval, alkohollal és hidrogén-hiperoxiddal, sót szilárd testekkel is, mint szénnel, alumíniummal és magnéziummal hajtani, amelyeket por alakban fújtattak be a tiszta oxigénsugárba. Nem hiányoztak a rendkívüli ötletek sem, mint például Hohmanné. Ez a tudós azt javasolta, hogy a kúp alakú kabint helyezzék el egy száraz puskaporból álló nagy oszlop tetején, amely alul meggyújtva és egyenletesen elégve fejlesztené a hajtóer t. Az els kísérletek, hibák és lázas kutatások e szakaszában a mérnökök mindinkább kezdték belátni, hogy eddigi ismereteik milyen kevéssé alkalmazkodtak az asztronautika gyakorlati kérdéseihez. A legnagyobb repül gépeket, sót hajókat hajtó motorok ereje is nevetségesen csekély volt ahhoz az óriási er höz képest, amelyet a Föld vonzóereje elleni harcban kellett alkalmazni. A nagyobb távolság berepülésére alkalmas els rakéták egyike a V-2 jelzés megtorló fegyver volt, melyet a németek alkalmaztak a második világháborúban. Ez a lövedék mintegy tíz méter hosszúságú acélszivar volt, s kúp alakú orrában egy tonna robbanóanyagot vitt magával. Henger alakú testét teljesen az üzemanyagok, vagyis az

alkohol és cseppfolyós oxigén tartálya töltötték ki. Hátul, az er sen széjjelhajló kormánylapok között voltak az üzemanyag-szivattyúk és a t zkamrák. A lövedék súlya mintegy tíz tonna volt, ebb l hét tonna esett az üzemanyagra, ami a motor egy percig tartó m ködését biztosította. A rakéta, mely ez alatt az id alatt hatszázezer lóer t fejtett ki, ha függ legesen l tték ki, kétszázötven-kétszázhatvan kilométer magasságra emelkedhetett – ami még mindig elenyész csekélység a Föld sugarához képest is, mert ennek hossza több mint hatezer kilométer. Bolygóközi utazásokra alkalmas lövedékeket ezen az elven megszerkeszteni nem lehetett. A megoldás egészen új alapon történt. Megszületett a lépcs s rakéták megszerkesztésének gondolata. Ezek egymás fölé szerelt lövedékek voltak. Az indulásnál a legalsó lövedék, az ún. anyarakéta lépett m ködésbe, s mikor annak üzemanyaga elfogyott, az üres hüvely önm köd en lehullott, s a munkát a következ rakéta vette át. Ilyen módon álltak el a XX. század hatvanas éveiben a „rakétavonatok”, amelyek alkalmasak voltak az óceán átrepülésére. Ezek az egész id alatt ötszáz kilométernyi magasságban, teljesen légüres térben mozogtak, s ennek tulajdonítható, hogy óriási sebességet értek el, amely csaknem a leszállás pillanatáig nem csökkent. Eleinte két részb l álló lépcs s rakétákat szerkesztettek, kés bb azonban a kezdeti és végs tömeg közötti rendkívül nagy aránytalanság eredményes leküzdése végett óriási „sztratoszféra vonatokat” állítottak össze. A legnagyobb ilyen járm a Fehér Meteor volt, mely nyolc darab fokozatosan kisebbed rakétából állt. A legnagyobbnak a súlya kilencezer, a legkisebbé, vagyis az utolsóé alig tizenegy tonna volt. Ezt az óriás lövedéket 1970-ben l tték ki az rbe azzal a céllal, hogy a Holdat körülrepülje, ott filmfelvételeket készítsen a bolygónak a Földr l nem látható féltekéjér l, s száztizennyolc órai szakadatlan repülés után visszatérjen a Földre. A távcsövei látható Fehér Meteor látszólag hátrafelé repült az égen, az rben maga mögött hagyva a kiégett rakéták hüvelyeit, s a kijelölt id ben elérte a Hold korongját, hogy azután elt njön mögötte. Nemsokára ismét felbukkant a Hold-korong túlsó szélénél, s háromszáznyolcvanezer kilométer magasságból kezdett visszafelé ereszkedni a Földre. De a számításokba némi hiba csúszott, aminek az lett a következménye, hogy a lövedék túlhaladt a leszállóhelyül kijelölt Szaharán, és belezuhant az Atlanti-óceánba, ahol hatezer méter mélységben feneklett meg. A lövedék kiemelése olyan óriási nehézségekkel járt volna, hogy elvetették ezt a tervet, s ezzel együtt lemondtak az értékes anyagokról és fényképfelvételekr l is. EZ VOLT AZ ELS IGAZI BOLYGÓKÖZI REPÜLÉS, S NOHA OLYAN LÖVEDÉK VÉGEZTE EL, AMELYBEN NEM VOLTAK ÉL LÉNYEK, ÁLTALÁNOS ÉRDEKL DÉST KELTETT. ISMÉT FELÉLEDT AZ ELS ASZTRONAUTÁK ÖTLETE, HOGY A FÖLDT L NÉHÁNY EZER KILOMÉTERNYIRE, AHOL A FÖLD VONZÓEREJE MÁR LÉNYEGTELEN, ÁTSZÁLLÍTSÁK EGY FÉMSZERKEZET RÉSZEIT, S AZOKBÓL ÁLLÍTSANAK ÖSSZE EGY MESTERSÉGES HOLDAT A FÖLD SZÁMÁRA. EGY ILYEN HOLD KÖZBEES ÁLLOMÁSUL SZOLGÁLHATNA MINDEN TÁVOLSÁGI EXPEDÍCIÓ SZÁMÁRA, S A LÉGI JÁRM VEK, MIUTÁN ÓRIÁSI MENNYISÉG ÜZEMANYAGOT FOGYASZTOTTAK EL A FÖLD VONZÓEREJÉNEK LEKÜZDÉSÉRE, ITT ÚJ KÉSZLETEKET VEHETNÉNEK FEL, S ÚGY INDULHATNÁNAK TOVÁBBI ÚTJUKRA AZ RBE. EGY ILYEN SZIGET FELÉPÍTÉSE NEM VALAMI KIS FELADAT VOLT, TÍZ-EGYNÉHÁNY EZER TONNA FÉMET KELLETT RAKÉTÁKON ÁTSZÁLLÍTANI AZ RBE, ÉS OTT, AZ ABSZOLÚT 0 FOKHOZ (-273 CELSIUS-FOKHOZ) KÖZEL ÁLLÓ H MÉRSÉKLETEN, TELJESEN LÉGÜRES TÉRBEN ÖSSZEHEGESZTENI A SZERKEZET RÉSZEIT. KÜLÖNBÖZ MÓDSZEREKET JAVASOLTAK, AMELYEKKEL AZ EMBEREK MOZGÁSÁNAK MEGKÖNNYÍTÉSE VÉGETT MESTERSÉGES NEHÉZKEDÉST LEHETETT VOLNA OTT LÉTREHOZNI. A NÉMET TUDÓSOK EGYIK JAVASLATA ÚGY HANGZOTT, HOGY A MESTERSÉGES HOLD FELÜLETÉT ER SEN MEG KELLENE MÁGNESEZNI S A RAJTA JÁRÓ EMBEREKET VASTALPÚ CSIZMÁVAL ELLÁTNI. Az építési kísérleteket azzal kezdték, hogy kisebb mesterséges holdakat készítettek. Kil ttek egy, a Földr l irányított háromrészes lépcs s rakétát, melynek utolsó tagja elérte a másodpercenkénti nyolc kilométeres sebességet. Ezzel létrehozták az els mesterséges holdat, amely két és fél óra alatt kerülte meg a Földet. Távcsövön át jól látható volt, sót alacsony napállásnál, tiszta leveg ben szabad szemmel is látszott, mint egy mikroszkopikus fekete pont, amely egyenletesen úszik a kék rben. A második m hold egy teljes tudományos laboratórium volt, s azzal a számítással l tték ki az rbe, hogy a negyvenkétezer kilométernyi távolságot elérve kezdje meg körforgását a Föld körül. Az ilyen pályán haladó test huszonnégy óra alatt kerüli meg a Földet, tehát mozdulatlanul áll az ég egy pontján, s látszólag a nehézkedési er kkel dacolva függ az rben. Ez a nem

mindennapi jelenség a csillagászokat szolgálta, akik a holdrakéta orrában megfigyel szereket helyeztek el. A Földön kívül es nagy közvetít állomás építése azonban nem jutott tovább; a technika újabb fejl dése tette fölöslegessé. A tervnek már keletkezése óta számos ellenz je akadt. Azzal érveltek, hogy a kérdés ilyen módon hamis útra terel dik; a mesterséges hold létesítése nem mentesít az óriási „rakétavonatokkal” együtt járó kényelmetlenségekt l, mert a számítások azt mutatják, hogy hiába van közbees állomás: ha az expedíció számára biztosítani kívánjuk a visszatérés lehet ségét, még a legközelebbi bolygók eléréséhez is hihetetlenül nagyméret járm vekre volna szükség. Az ellenzékiesked k utaltak a repülés bizonyos fejl dési id szakára, a XX. század húszas éveiben, amikor sokat beszéltek arról, hogy mesterséges úszószigeteket kell építeni az Atlanti-óceánon, hogy ott az Európából Amerikába repül gépek leszállhassanak. Ezeket a terveket a repülési technika akkori állása diktálta, mert még nem gyártottak elég nagy és elég er s gépeket, amelyek egyetlen lendülettel legy zték volna az óceán alkotta akadályt. Ezt a feladatot tíz-egynéhány évvel kés bb megoldották, s a m szigetek építésének költséges tervét mint teljesen feleslegeset elvetették. A kozmikus közvetít állomásokkal szemben leginkább a fizikai intézetekb l és laboratóriumokból hallatszottak ellenzéki hangok, mert az ott dolgozó tudósok mindenkinél tisztábban látták, hogy a kínai sárkányoktól és az apró l poros lövedékekt l a huszonegyezer tonnás Fehér Meteorig óriási fejl désen átment vegyi meghajtású rakéták kora a végéhez közeledik, s egy hihetetlen erej új üzemanyag – az atomenergia lép a küzd térre. A XX. század közepe óta ismert atomenergiát nem mindjárt lehetett felhasználni villanyfejlesztésre, az éghajlat szabályozására és a Föld felszínének átalakítására. Elég hosszú id n át útját állták ennek a korábbi nemzedékt l örökölt technikai szokások. A történelem során már nemegyszer fordult el hasonló folyamat: a gépkocsi feltalálói az els gépkocsikat a lovas kocsik mintájára készítették, s több évtized telt el, amíg az autó, fellelve saját szerkezeti megoldását, függetleníteni tudta magát tökéletlen el deit l. Az els vasúti vagonok vágányokra állított posta-N kocsik voltak. Az els g zhajókat a vitorlás hajók mintájára építették. Ez a gondolkozásbeli tehetetlenség er sen megnehezítette az atomenergia kihasználását is. De ennek okai nyomósabbak és elhárításuk nehezebb volt, mint az említett történeti példák esetében. A g z korszaka arra kényszerítette a mérnököket, hogy beható kutatásokat végezzenek a fémek, különösen pedig a vas megmunkálása terén, amely utóbbi alapvet anyaga volt minden gépnek. Amilyen mértékben n ttek, er södtek ezek a „vasangyalok”, vagyis a g zgépek, amelyek levették az emberiség válláról a rabszolgamunka terhét, úgy növekedett a szén és az ásványolaj üzemanyagértékének felismerése is. Ugyanakkor a fémtechnológia megteremtette az acél és vas egyre különlegesebb, a pontosan meghatározott funkciókra egyre alkalmasabb fajtáinak ezreit, amelyekb l aztán kazánlemezeket hengereltek, más fajtákból géptesteket, megint másokból csapágyakat, hengereket, turbinalapátokat és tengelyeket készítettek. Általában e fajták száma több ezerre rúgott. Az atomenergia felfedezése mer ben új helyzetet teremtett, s alig akadt tudós, aki mindjárt felfogta volna, hogy általános alkalmazása milyen hatalmas fordulatot jelent a m szaki gondolkozásban. Eleinte nem mertek lemondani az el dökt l örökölt s több nemzedék kemény munkájával megszerzett óriási mérv mérnöki tudományról. Ezért aztán az atommáglyákban keletkez t a régi módon épített turbinák hajtásához szükséges g z el állítására használták fel. Néhány év múlva azonban már belátták, hogy ezek a módszerek helytelenek. A vízg z jól megfelelt arra a célra, hogy a hót a szén tüzét l a gép hengerébe juttassa, de most már nem volt elégséges. Az atommáglyát, mely olyan h mérsékletet állít el , amilyen a csillagok belsejében uralkodik, arra kényszerítették, hogy a számára elenyész en alacsony, alig néhány száz fokos h mérsékletnél m ködjék. Ez szerfelett csökkentette termelékenységét. Az emberek csak most jöttek rá, mennyire bonyolultak voltak az energiafejlesztés eddigi módszerei: az üzemanyag vegyi energiáját átalakították h vé, ezt a g z mozgási energiájává, s csak ebb l lett a villamos energia, holott az atommáglya a villamossággal megtöltött atomrészek egész felh it lövellte ki. Rájöttek, hogy ha ezeket

össze tudnák válhatnának.

gy jteni

és

megfelel en

irányítani,

kimeríthetetlen

A feladat adva volt hát, a cél ki volt t zve, de a feléje vezet tornyosultak.

villanyforrássá

úton óriási akadályok

Az egész addigi tudomány haszontalannak bizonyult. A pontosan ismert anyagok az atombomlás hatásának kitéve szemlátomást megváltoztatták ismert tulajdonságaikat. A legkeményebb és legellenállóbb acélok úgy áteresztették az atomsugárzást, akár a lyukas szita. Addig az elektromérnök meg a termelési mérnök oda és vissza mozgó vagy körben forgó gépeket épített, tehát a súrlódás, a kenés és az anyag szilárdságának elméletét tanulmányozta. Most azonban be kellett hatolnia a hallatlanul magas h mérsékletek és sugárzások ismeretlen területére, amelyet addig csak a csillagászok látogattak. Új ismereteket kellett szereznie, a természetben sehol fel nem lelhet új eszközöket kellett teremtenie, hogy megfékezhesse ezt a leghevesebb és legelemibb erej energiafajtát, amely évmilliárdok óta élteti az egész világmindenséget, és táplálja a csillagok fényét. A régi gyárak és intézetek egymás után beszüntették munkájukat, s ugyanolyan mértékben t ntek el a szennyes kazánházak, minden bugyborékoló és sisterg cs vezetékükkel, a gépházak, tele süvölt turbina-együtteseikkel, a sziszeg vákuumszivattyúk, az óriási szénhalmok és h tornyok. A m szaki civilizációnak ez az egész óriási kötete a múlté lett, hogy megpihenjen a többi kötet mellett, melyek a széler vel m köd hajózásról, a g zmozdonyokról, a Zeppelin-féle kormányozható léghajókról beszéltek, meg amelyekben az emberek által a múlt hódító hadjárataiban egymás pusztítására felhasznált borzalmas eszközök voltak leírva. AZ ÚJ ENERGIAGYÁRAK EGÉSZEN MÁSFÉLÉK VOLTAK. AZ EMBEREK AZ ÁTLÁTSZÓ FALAK KÖZÖTT FEHÉR KÖPENYBEN JÁRKÁLVA ELLEN RIZTÉK A FÖLD MÉLYÉN VASTAG SZIGETEL RÉTEGEK MÖGÖTT RABSÁGBAN TARTOTT ELEMEKET, MÍG AZOK A SZÜNTELEN ÁTALAKULÁSOK KÖZBEN TERMELTÉK – AZ ENERGIÁT. AZ ÚJ GYÁRAK VILÁGOS CSARNOKAIBAN TELJES VOLT A CSEND, CSAK AHOL AZ ÁRAM A F GY JT SÍNEKB L A MAGASFESZÜLTSÉG VEZETÉKEKBE ÁRAMLOTT ÁT, HALLATSZOTT A TRANSZFORMÁTOROK NYUGODT, MÉLY DURUZSOLÁSA. A villamosság, még ha egyenesen az atomokból származott is, közvetlenül nem volt alkalmas a rakéta meghajtására. Az asztronautikának még mindig várnia kellett a dönt felfedezésre. Az atom mintha hasonlíthatatlanul többet ígért volna, mint bármely más üzemanyag: az atomhasadásnál keletkez gázok sebessége hatvanhetven, sót néhány ezer kilométer volt másodpercenként, egy néhány kilogrammos uránrög energiája pedig elég lett volna ezer tonna anyagnak a Holdba való szállítására. De ez a papíron annyira egyszer számítás a gyakorlatban a legnehezebbnek bizonyult. A nehézség abban rejlett, hogy a széjjelbomló atomok részecskéiket minden irányban széjjellövellik, míg a rakéta meghajtásához egy irányba kell ket terelni. A korabeli technika ezt a problémát megoldhatatlannak tartotta. Ekkor jöttek az új találmányok, s a legfiatalabb tudományok egyike – a szintetikus atommagkémia – meghozta a bolygóközi repülés gy zelmét. A vegyészek régebben a természetet lesték, s arra törekedtek, hogy laboratóriumaikban el tudjanak állítani a Földön és a csillagokon el forduló anyagokat, most azonban megtanultak sehol nem létez szubsztanciákat kitermelni, s ezt oly szabadon cselekedtek, mint az építész, aki a saját alkotó elképzeléseinek rendeli alá az épület formáit és szerkezetét. Szükség esetén el tudtak állítani gyémántkeménység , acéltartósságú termékeket meg képlékeny anyagokat, melyek könny ek és átlátszóak, mint az üveg, de emellett kovácsolhatok, esztergálhatók. Termeltek enyveket, melyekkel fémeket lehet összeragasztani, olyan szilárdan, mintha összeszegecselték volna ket, el állítottak szigetel és hevít , valamint hang-, sugár-, s t atomfelfogó anyagok is. így keletkezett a szintetikus épít anyag – a lucit, amely nappal magába szívta a napsugarakat, s a sötétben egyenletes fehér fénnyel világítva adta ki energiájukat. A tudósok megtanulták kényükkedvük szerint összeállítani és összeforrasztani az atomrácsokat, s most már annál nagyobb figyelmet szenteltek az eddig megfékezhetetlen atommagnak. Az volt a cél, hogy az atomok energiájukat átadva ne akárhogyan hasadjanak és bomoljanak széjjel, hanem pontosan meghatározott módon, s hogy ez a bomlás olyan részecskéket szabadítson fel,

amelyeket aztán tetszés szerinti irányba lehessen terelni. Mindezt nagyon könny elmondani, de annál nehezebb volt a célt elérni. Az atommagot potenciálfal fogja körül, amelynek áttöréséhez a legborzalmasabb robbanószernél sok milliószorta nagyobb energiára van szükség. A fizikai laboratóriumok arculata egészen megváltozott. Míg régebben az aránylag nagy termek asztalain és polcain finom üvegnyakú készülékek álltak, most a szilárd boltozatú, beton mennyezet csarnokokban a középkori várbástyák alakjával és nagyságával veteked gépek sorakoztak s szórták széjjel az elemi részecskéket. A tudósoknak ez a hatalmas tüzérsége, mely szakadatlanul bombázta az atommagot, a legkülönböz bb kaliber fegyvereket alkalmazta a régi, még a XX. század harmincas éveib l ismert ciklotronoktól kezdve, a szinchrotronokon, algotronokon, kavitrono-kon, mikrotronokon, rhumbatronokon és ralitronokon keresztül a félelmetes bevatronokig, amelyekben sok milliárd volt fokozta a molekulák mozgását a fény sebességéig. A tudósok nehéz véd öltözetben, arcukat ólomüveges álarccal védve közeledtek a betonfalakban elhelyezett zsilipekhez, hogy az azokon sziszegve áttör nukleonok fehér áradatának hatása alá helyezzék valamelyik új elemnek egy-egy parányát. Így született meg 1997-ben a communium, egy halvány ezüstfény , nagyon nehéz fém, az aktinidák csoportjából, a világmindenségben sehol sem található elem, amely az elemek D. I. Mengyelejev-féle periodikus rendszerében a 103-ik helyet foglalta el. Ez a fém normális h mérséklet mellett vegyileg közönyös és szilárd, százötvenezer fokra felhevítve azonban széthullik, s nehézhidrogén-magokat, vagyis deuteronokat vet ki magából. A hasadási h fok elérése és a reakció lefolyásának kényelmes szabályozása végett a nagy orosz fizikus, Kapica ötletét alkalmazták, amely révén a Szovjetunió már 1947-ben biztosította a maga számára a könny atomenergiát. Ez az ötlet er s mágneses mez hirtelen el állításában és éppen olyan hirtelen megszüntetésében áll. Ilyenkor a mágnes sarkai között kétszázötvenezer fok nagyságrend h mérsékletek állnak el . Az elektromágnes azonban sokkal több is lehetett, mint a motor „gyújtógyertyája”; gy jt lencse módjára összefoghatta és egy irányba lövellhette ki a részecskéket. Ilyen módon jött létre az ideális atommotor, amely el tudta vinni a bolygóközi rakétát a világmindenség tetszés szerinti pontjára. így történt, hogy a mérnökök, technikusok, vegyészek és fizikusok ezreinek megfeszített, terhes munkája a földi technikai civilizációt átvitte a fejl désnek egy új, magasabb emeletére, ahol a bolygóközi utazás már nem az egyes emberek szeszélyes képzeletének játéka, nem valami ábrándozó feltaláló tervezgetése volt, hanem az egész emberiség els rend szükséglete, mert az emberiség a fizikai munka rabságából egyszer s mindenkorra felszabadulva, tekintetét a világmindenség felmérhetetlen térségeibe emelte, hogy felkutassa a természet újabb titkait és rejtélyeit, s megmérk zzék velük. Ilyen módon született meg a Kozmokrátor, ez az óriási bolygóközi rakétahajó, amelynek 2006-ban kellett elindulnia a Marsra. A már ismeretes nagy horderej események azonban megváltoztatták a rakéta rendeltetését.

Asztronautikai lecke BORÚS JÚNIUSI REGGEL VOLT. A BOLYGÓKÖZI RAKÉTAGÉPEK GYÁRÁHOZ VEZET M ÚTON EGY HATALMAS TÁVFORGALMI AUTÓBUSZ HALADT. A MÉLY SÁNCOK KÖZÖTT KANYARGÓ ASZFALTÚT FÉNYLETT AZ ES BEN, MINT A VÍZ. A TÖLTÉSEK MEREDEK NYÚLVÁNYAI BEHATOLTAK EGÉSZEN A BETONSZEGÉLYIG, S VISSZATÜKRÖZ DTEK A SIMA FELÜLETEN, ÚGYHOGY A KOCSIBAN ÜL KNEK AZ VOLT AZ ÉRZÉSÜK, MINTHA EGY HEGYEK KÖZÖTT ÚSZÓ FOLYAMI HAJÓN ÜLNÉNEK. AZ AUTÓBUSZT MEGTÖLT FIATAL FIÚK AZ ABLAKOKNÁL SZORONGTAK. AHOGY AZ AUTÓBUSZ HALADT, A HEGYGERINCEK ELVONULTAK, KANYAROGTAK, EGYIK A MÁSIK MÖGÉ REJT ZÖTT, HELYÜKBE ÚJAK BUKKANTAK FEL, S MINDEGYIKNEK A LEJT IT S SÖTÉT ERD BORÍTOTTA. EGY ÓRA MÚLVA MAGASAN A FENY FÁK CSÚCSAI FÖLÖTT MEGCSILLANT A CSILLAGVIZSGÁLÓ TORNYA. AZ AUTÓBUSZ CSAKHAMAR FELÉRT A HÁGÓRA, MAJD ELHAGYTA AZ ÓRIÁSI KUPOLÁT, MELYET MINT VALAMI GYÜMÖLCSÖT SZELT ÁT A HATALMAS FÉNYSZÓRÓ KIEMELKED TORNYA. EGY PILLANAT MÚLVA A MOTOR MEGPIHENT, S MEGFESZÍTETT MUNKÁJÁT A FÉKEK

ELNYÚJTOTT CSIKORGÁSA VÁLTOTTA FEL. REPÜL GÉPGYÁR VOLT.

AZ AUTÓBUSZ MEGINDULT LEFELÉ A VÖLGYBE, AHOL A

Még tíz-egynéhány percnyi gyors száguldás lefelé a kanyargós úton – s a szélesen széjjelhajló hegyláncok fellegekbe nyúló csúcsai között terjedelmes síkság nyílt meg, rajta acéltornyok vázai, kémények és a hatalmas tartályoknak az es ben üvegesen csillogó lemezei. Középütt óriási nyolcszögben sötétlettek a gyár falai. Soltyk mérnök éppen kávéját itta az üres rajzteremben, mikor a telefon cseng je megszólalt. A kapus jelentett, hogy kirándulók érkeztek. Soltyk, arcát el sem fintorítva felelte: – Várjanak, azonnal jövök – és letette a kagylót. Míg a kávét itta, egyúttal kezét is melengette a bögrével, mert nem is annyira a hidegt l, mint inkább a fáradtságtól egészen megdermedt. A rakéta az el napon végezte tizenegy óra hosszat tartó utolsó próbarepülését a nagy út megkezdése el tt. A próbarepülésen a mérnök mint els navigátor vett részt. Szándékosan végeztek egy éjszakai leszállást is rendkívül nehéz körülmények között, vastag felh burokban, igen rossz látási viszonyok mellett. Soltyk egy hónap óta tartózkodott a gyárban, mint az expedícióhoz beosztott m szaki szakért . Az éjszakai repülés alatt le sem hunyta a szemét, állandóan az ellen rz szereket figyelte, a leszállás után részt vett a berendezések megszemlélésében, s délel tt a gyár tervez ivel együtt át kellett még néznie a rakéta burkáról készített röntgenfelvételeket. Ezeket éjszaka egy órától, vagyis attól a perct l fogva készítették, amint a rakétát betolták a hangárba. A bizottsági ülés tizenegy órára volt kit zve. Soltyk az órájára nézett. Kilenc óra volt, tehát volt még két óra ideje. Az el bb még elhatározta, hogy szundit egyet, de a telefonbeszélgetés után rájött, hogy nem érdemes. Körülvezeti még ezt a kiránduló társaságot is. Amióta a gyárba érkezett, állandóan ezt csinálta, mert a küszöbönálló útra keléssel kapcsolatban a helyi mérnökök lázas munkában voltak, és sohasem értek rá. Soltyk végigment az üres szobán, gépiesen érintette az asztalon széjjeldobált terveket, egy pillantást vetett az ablakon át a szitáló es ben szürkül távoli hegyekre, aztán beült a felvonóba, s három emelettel lejjebb vitette magát. A gyár küls és bels falai között üde gyepágyakban óriási bazsarózsák vöröslöttek. A kirándulók, amint egy elhaladó mérnökt l értesült, már az alagút melletti váróteremben vártak rá. Még egy emelettel lejjebb ment tehát. A nagy helyiségben tíz-egynéhány fiú várakozott. Alig közölte velük, hogy lesz a vezet jük, mindjárt körülfogták és elárasztották kérdéseikkel. – Igaz, hogy az éjjel volt a próbarepülés? – Milyen kár, milyen kár, hogy nem tegnap jöttünk! – Most mindjárt megláthatjuk a rakétát? – Itt van már az expedíció minden tagja? – És bemehetünk a belsejébe is? Úgy záporoztak a kérdések, mint a jéges . A mérnök nem is kísérelte meg, hogy válaszoljon, csak hátrált, mintha vízsugár ellen védekeznék, s így jutott el az ajtóig. – Mindent megláttok magatok… – felelte. – Na gyerünk! Beléptek egy hosszú folyosóra, melyet nagy, nehéz ajtó zárt el, rajta lencseszer kis ablak. Mikor a csoport néhány lépésnyire megközelítette, a két ajtószárny magától széjjelhúzódott, mint egy víz alatti zsilip. Az ajtón túl lejt vezetett lefelé. A falmélyedésekben ég zöldes fények furcsán világították meg az arcokat. A lejt egyszerre véget ért. Beléptek egy alacsony, tágas helyiségbe, melynek falai és mennyezete érdes portlandcementböl készültek. Széjjeltolódott az utolsó ajtó, s egy nagy vagonhoz hasonló helyiség tárult eléjük, ezúttal kék fényben. – Ez felvonó? – kérdezte valaki. – Nem, szállítóvagon – felelte a mérnök. Mikor mindnyájan elhelyezkedtek a rfoteleken, megnyomta a gombot. A padló könnyedén megrezdült és megindult. A mérnök a falhoz d lt. Még mindig kezeslábas munkaruhája volt rajta, eleje teleszórva

hamuszer apró fémporral. Rágyújtott egy cigarettára, s kissé lusta, mély hangon szólt: – Most kétemeletnyire a föld alatt vagyunk. Alagúton megyünk át a véd falak alatt. Nyolc évvel ezel tt még nem volt itt rakétahajógyár, hanem egy régi rendszer nagy atommáglya. Akkor még nem ismerték a communiumot. Azért kellett bekeríteni hét méter vastag fallal, hogy az felfogja a sugárzást. Most az új módszer mellett ez már mind a történelemé, de a falak meg az alagút megmaradtak. LÁTHATATLAN ÜTKÖZ K CSATTOGÁSA HALLATSZOTT. A KOCSI MEGÁLLT. A MÁSIK AJTÓ KINYÍLT S AZON TÚL MOZGÓLÉPCS SIKLOTT FELFELÉ. A MAGASBÓL HALVÁNY ARANYSZÍN FÉNY HULLOTT RÁ, MINT A TÉLI NAP SUGARA, MELY CSAK FÉNYLIK, DE MELEGET NEM AD. A FIÚK A LÉPCS KRE HÁGVA FELFELÉ TEKINTETTEK, AHOL A FALAZAT EGY NÉGYSZÖG KIVÁGÁSÁBAN VILÁGÍTÓ ÜVEGMENNYEZET LÁTSZOTT. AZ EGYENLETESEN FELFELÉ SIKLÓ LÉPCS FELVITTE KET EGY SZÉLES KÜSZÖBIG. MOZDULATLANUL MEGÁLLTAK. Egy tükörsima gránittal kirakott csarnok tárult ki el ttük. Olyan óriási méret volt, hogy amikor az ember maga elé nézett, a távoli világosságban a mennyezet mintha összeért volna a padlóval. Ezt az optikai távlat okozta, mert mikor feltekintettek, látták, hogy az acélszerkezet tejfehér lapjai tíz-egynéhány emeletnyi magasban vannak fölöttük. A csarnoknak nem voltak falai, hanem mindkét oldalon hosszú oszlopsorra támaszkodott, amelyek között egy másik csarnok belseje látszott. Noha fényes nappal volt, a térséget mesterséges világosság árasztotta el. Középütt két sor vasúti p rekocsin nyugodott a hosszú ezüstrakéta. A távolság miatt törpéknek látszó emberek egész raja szállta meg oldalait, s ide-oda kúszva húzták maguk után a vezetékek fekete szálait. Százával röpködtek a szemkápráztató kék szikrák a villanyhegeszt k munkája nyomán. Tornyos kisegít daruk forgolódtak a lövedék körül, s olyan apróknak látszottak, mint a gyufából készült játékszerek. Közvetlenül a mennyezet alatt a belülr l világított óriási ablakok el tt sötétlett egy emel gép, egyetlen óriási ívvel hidalva át az egész csarnokot. A mérnök, látva milyen hatást tesz a gyár az idegenekre, várt egy kicsit, s csak azután indult el egyenesen a rakéta felé. Csak járás közben domborodtak ki igazán a terem óriási méretei. Mentek és mentek, s az rhajó élénk ezüstszínben csillogó, felfelé mered orra még mindig messze volt. Elhaladtak néhány padlóba vájt s korlátokkal körülvett mély akna mellett. Mikor beléjük pillantottak, látták a mélyben húzódó villamosvágányokat. Minden húsz-harminc másodpercben elszáguldott odalent egy-egy villamos mozdony, apró kocsik sorát húzva maga után. De a fiúk nem nagyon nézegettek lefelé, mert mindnyájukat az rhajó kötötte le. A csiszolt lapokon lépkedve végre eljutottak az els kocsihoz, amelyen a gép törzse nyugodott. Közelr l nézve kiderült, hogy ez egy meghajlított alumínium oszlop, két manccsá széjjelhasítva, melyek mindegyike négy széles hernyótalpat markol át. A mérnök megállt. Mióta a vagonból kiszálltak, egy szót sem szólt. Kissé gúnyos, lusta mosollyal figyelte a fiúkat, mintha ezt gondolná: „Nos, miért nem kérdeztek?” A lövedék óriási törzse ezüstösen, mozdulatlanul húzódott a fejük fölött mindkét irányban, s h vös árnyékot vetett reájuk. Tovább haladtak, s egymás után hagyták el a gépet tartó vasúti kocsikat. A gép orra mögött tíz-egynéhány méterre az ezüstös burkon hatalmas bet kkel vöröslött a felirat: Kozmokrátor. Ett l eltekintve a lövedék felülete tökéletesen sima volt. A fiúk, akik el renyomultak, ösztönösen megálltak, mert a háromemeletnyi magasságból egy fehér fémkörtében végz hosszú kar ereszkedett lefelé. A körtén egy ember nyargalt lovagló ülésben. Felemelt kezében tartotta a kormányzó köteleket, s azokkal manipulálva a körte tompa végét a lövedék ezüst háta közepének irányította. A nem mindennapi lovas hosszú fekete köpenyt, egész arcát elföd véd szemüveget viselt, s a jelent s távolság ellenére jól látszott a tejszín mennyezetlapok alkotta háttér el tt. – A PÁNCÉLT ÁTVILÁGÍTJUK RÖNTGENSUGARAKKAL… HOGY MEGTALÁLJUK AZ ESETLEGES BELS SÉRÜLÉSEKET… – MONDTA A MÉRNÖK. A FIÚK A RAKÉTA MELLETT HALADTAK, NÉMELYIKÜK A SZÁJÁT IS ELTÁTOTTA, S ANNYIRA BELEMEREDT A RAKÉTÁBA, HOGY AZ EGYIK ÖSSZE IS ÜTKÖZÖTT EGY ARRA SIET MUNKÁSSAL, A MÁSIK MEG MAJDNEM EGY VILLAMOSKOCSI KEREKEI ALÁ KERÜLT. A Kozmokrátor kissé rézsútos helyzetben állt. Az alumínium állványzat nagy rostélyos

tartóívei, a lelógó sodronykötelek, a járm vek zakatolása és az emberek tömegei között nyugodott a sima ezüstorsó, mint valami különös vendég. Törzse, a vége felé keskenyülve, négyfelé ágazó éles uszonyokban végz dött. A legalsó akkora lehetett, mint egy több emeletes ház fala – csaknem a földig ért. A fiúk felkapták a fejüket, s szemüket önkéntelenül összehunyorítva bámulták a motoroknak a homályos ezüstszín uszonyok között tátongó fúvócsöveit. Szinte azt lehetett várni, hogy a homályos nyílásokból azonnal kirobban a borzalmas atomláng, s a lövedék egyetlen lódulással kirepül a vékony üvegtet n keresztül. Néhányan visszahúzódtak, vagy lábujjhegyre állva igyekeztek benézni a tökéletesen sima fémgátakkal körülvett mozdulatlan nyílások belsejébe. A tömör peremen csak itt-ott látszottak finom, párhuzamos erecskék – az óriási h mérséklet hatásának nyomai. A mérnök, kezét még mindig kezeslábasa zsebébe süllyesztve, hallgatott. Tízegynéhány ember dolgozott itt, s egy fiatal fiú a gördül kabinban ülve irányította a fels uszonyok fölé emelked állványzatot. A kabinból mindenfelé vastag kábelek vezettek. A fiúk nem tudtak elszakadni ett l a helyt l, s mindig más-más oldalról nézegették a széjjelterjesztett hatalmas uszonyokat, mintha valami ezüstszörnyeteg farkát bámulnák. Az egyik, a legfiatalabb, ég arca és csillogó szeme elárulta, hogy nagyon szeretne felkapaszkodni az állványzatra, s kétségtelenül meg is tenné, ha a mérnök ott nem volna. – Gyerünk, fiúk, sietnünk kell. Tolongva indultak Soltyk után. Harminc-negyven lépésnyire haladtak s eljutottak a berakodó nyíláshoz. A lövedék hasa szélesen ásítva széjjelnyílt a két félkör alakú fed lemez között, melyek mint a bombavet csapóajtói lógtak lefelé. A kirakott villamoskocsik hosszú sora gördült fel a lövedék belsejébe vezet csapóhídra. Néhány ember ügyelt fel az élénk forgalomra. ELHAGYTÁK A BERAKODÓ NYÍLÁST, S EGY KEREKEKEN MOZGÓ FEHÉR ALUMÍNIUM LÉPCS HÖZ JUTOTTAK, AMELY EGY MAGASAN ELHELYEZETT NYÍLÁSHOZ VOLT TÁMASZTVA. CSAKNEM HÁROMEMELETNYI MAGASRA KELLETT FELMENNIÜK. A LEGELÖL HALADÓ FIÚ MÁR FELÉRT A KIS TET PERONRA, VISSZANÉZETT ÉS MEGDERMEDT. HÁTA MÖGÖTT VOLT A LÖVEDÉK HOMÁLYOS EZÜST OLDALA, ALATTA PEDIG A CSARNOK MÉLYSÉGE, AMELY MOST MÉG NAGYOBBNAK LÁTSZOTT. HATÁRTALAN SÍKJÁN TÍZÉVEL GÖRDÜLTEK AZ APRÓ JÁRM VEK, TÁVOLABB A GÉPEK DOMBORÚ TÖRZSEI FEHÉRLETTEK, A KARZATOKON ÉS MUNKAHIDAKON JÖV -MEN EMBEREKKEL. A KÉKES LÁNGOK SZÁZAIBÓL G ZCSÍKOK SZÁLLTAK FELFELÉ, S KÖNNY , ÁTTETSZ FELH VÉ FOLYTAK ÖSSZE. A LEVEG TELÍTVE VOLT AZ ÓZON ÉLES SZAGÁVAL. A FÉM FANYAR ÍZE LEPTE BE A SZÁJAT. FEJE FELETT LASSAN VONULTAK AZ EMEL GÉPEK ROSTÉLYAI. A FIÚ FELREZZENT, MERT A LEVEG BEN, KÖZVETLENÜL FÖLÖTTE MEGJELENT EGY EMBER. EGY VASGERENDÁN ÁTFEKTETETT TÖMBÖN CSÚSZOTT LEFELÉ, B RKÖTÉNYT ÉS AZBESZT ÁLARCOT VISELT, S KEZÉBEN RÖVID HEGESZT PISZTOLYT TARTOTT. – No, min bámészkodtál el annyira? – kiáltoztak feléje lentr l. A fiú hátrafordult és beugrott a lövedék falában tátongó nyílásba. Egy folyosó belsejébe jutott, melynek kerek falait szelíd kék fényt árasztó lucit borította. – Ez a bejárati csapónyílás – magyarázta a mérnök, amint a fiúk után belépett. – Kétfel l légmentes csapóajtók vannak, hogy légüres térben is ki-be lehessen járni. Most pedig mehetünk, akár egyenesen a központba, akár a motorokhoz, ahogy akarjátokfordult a fiúkhoz. Szorosan összetömörülve álltak a kis folyosón, és bátortalanul hallgattak. – A KÖZPONTBA – FELELTE A LEGKISEBBIK CSAK ÚGY TALÁLOMRA. ÚGY ÉREZTE, HOGY A MÉRNÖK KELLETLENÜL BÁNIK VELÜK, MINT VALAMI BETOLAKODÓKKAL. SOLTYK A FALBAN LEV RETESZHEZ LÉPETT, ÉS KÉT KÉZZEL ELFORDÍTOTT EGY KÜLL S KEREKET. A RETESZ FÉLREHÚZÓDOTT. VASTAG VOLT, MINT EGY PÁNCÉLSZEKRÉNY AJTAJA. EGY MÁSIK KEREK FOLYOSÓBA LÉPTEK, AMELY VÍZSZINTESEN VEZETETT A RAKÉTA BELSEJÉBE. A FOLYOSÓ NYITOTT, SZÉLESEN KITÁRT CSAPÓAJTÓBAN VÉGZ DÖTT. EGY KIS FÜLKE VOLT OTT, UGYANCSAK LUCITTAL BURKOLT FALAKKAL. AZ ALACSONY MENNYEZET ALATT NYALÁBSZÁM KANYAROGTAK A CSÖVEK. KAROK ÉS FORGATYTYÚK NYÚLTAK KI BEL LÜK. – A zsilipek kezel állomásán vagyunk – magyarázta a mérnök, s a falban lev ajtó felé haladva hozzátette: – Itt vannak a feszmér k, itt pedig – s a csövekre mutatott – a magasfeszültség vezetékek. A padló alatt vannak a szivattyúk és a gázpalackok. Igen…

most pedig lemegyünk a központba. A falban elég magasan ajtó volt s azon túl egy mer leges aknácska, de nem lehetett valami mély, mert ha belenéztek, látszott az er sen megvilágított feneke. Lépcs vezetett le vagy inkább létra, nagyon rugalmas, szivacsszer anyaggal borított széles fokokkal, hogy a talpuk belesüppedt. A lépcs olyan keskeny volt, hogy csak egyesével mehettek lefelé. Egyik a másik után indult hát le. Egy furcsa alakú hosszú folyosó közepén álltak, metszete csaknem egyenl oldalú háromszög volt. Fent, ahol a falak összefutottak, egy hosszú világítócs húzódott. Ezt a folyosót nem világította meg a lucit: a padlót és a falakat ugyanaz a rugalmas, sötétzöld, spongyaszer anyag borította, mint a lépcs t. – Útközben megtekinthetjük a kabint – mondta a mérnök. Kinyitotta a legközelebb es ajtót, amely a háromszög folyosó falába lévén beépítve, negyvenöt fok alatt hajlott a padlóhoz. Mekkora volt a fiúk csodálkozása, mikor a tágas kabinba bepillantva látták, hogy annak padlója az ajtótól felfelé emelkedik, s csaknem negyvenöt fok alatt hajlik el a vízszintest l. A mérnök, mintha észre sem venné csodálkozásukat, néhány lépésnyire továbbment, s kinyitotta a folyosó túlsó oldalán lev kabin ajtaját. A padló ott is meredeken felfelé emelkedett. A kabinban nem volt senki. A mennyezet alatt csövecskék izzottak, s enyhén megvilágították a bútorokat, melyek a padlóhoz voltak er sítve, mint némely hajón. A fiúk szótlanul néztek a mérnökre, végül a legfiatalabb s egyben a legtürelmetlenebb megkérdezte: – MIT JELENT EZ, MÉRNÖK ÚR? KABINOKBAN?

MIÉRT HÁROMSZÖGLET EZ A FOLYOSÓ, S MÉRT VAN GÖRBE PADLÓ A

– Ez nem görbe, csak lejt s – javította ki Soltyk. A zsebéb l jegyz könyvet meg ceruzát vett el és így szólt: – Ha valamit nem tudunk, azonnal kérdezni kell. Ne szégyelljetek magatokat. Egy vázlatot vetett a papírra, és megmutatta a fiúknak. – Értitek már? De a fiúk most sem értették. – Tudjátok, hogy ez a rakéta bolygóközi utazásokra szolgál? Nahát. S az rben nincs nehézkedési er . Éppen ezért minden tárgy súlytalanná válik. Régebben a fantasztikus regényekben különféle mulatságos kalandokat írtak le, hogy az utazók nem tudták kiönteni a vizet az üvegb l, meg hogy szabadon röpködtek a szobában és így tovább. Nos, ezek nagyon is kétséges mulatságok, de ami ennél fontosabb, az embernek szüksége van a nehézkedési er re. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetne nélküle élni. Egyáltalán nem, de bizonyos id múlva a munka hiánya miatt az izmok kezdenek elsorvadni. Éppen ezért a Kozmokrátor csinál magának mesterséges nehézkedési teret. Egyszer en úgy, hogy röptében forog a saját hossztengelye körül, amelyet ezen a rajzon 0 bet vel jelöltem – látjátok? Ezáltal centrifugális er képz dik, mint a körhintán, s ez a kabinban lev embereket és tárgyakat egyaránt a sugár irányába taszítja. Ahogy a nyíllal megjelöltem. A kabinokban és ezen a folyosón is a padlót úgy helyeztük el, hogy repülés közben az ember a talpa alatt mindig a „lent”-et, a feje fölött pedig a „fent”-et érezze, úgy, mint a Földön. De ez természetesen csak a helyiségnek sugárszer elhelyezésével lehetséges. – És mi van fölöttünk? – A tárolórekeszek. – ÉS A FOLYOSÓ MIÉRT HÁROMSZÖGLET ? – Egyszer en azért, mert nem volt több hely. – Azt másképpen is meg lehetett volna csinálni – akadékoskodott a legkisebb fiú, mert már azt hitte, hogy a mérnök gúnyolódik velük. – Igazad van – egyezett bele Soltyk nagylelk en. – De akkor a kabin falait meg kellett volna dönteni, ami nem lett volna nagyon szép, meg aztán a folyosón általában kevesebbet tartózkodnak az emberek, mint a kabinban. Különben is itt elfér négy ember egymás mellett… No de nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe. Gyerünk a központba.

Elindult, a fiúk meg utána. A legkisebbik megszámolta a lépéseket. Összesen hatvannyolcat a folyosó végéig. Itt megint lépcs következett, de csak néhány foka volt, aztán egy széles, domború ajtó. A kabin átmér je talán hat méter lehetett, s odabent azonnal felt nt a rengeteg mér szer, óra és a szivárvány minden színében villogó és pislogó jelz lámpa. A falak bizonyos szögben hajolnak a padlóhoz, de a folyosó falával ellentétes irányban és szakaszokra voltak felosztva, mintha pultos szekrények lettek volna. Mindenütt apró fények lüktettek és szikráztak. Minden szekrényke fölött felirat fénylett s ilyeneket lehetett olvasni: fúvócsövek, f tér, irányító tér, „A” nívójú generátor, prediktor, Marax. Volt néhány tucat bel lük. A kabin kell s közepén óriási sisakhoz hasonló hatalmas készülék emelkedett ki a padlóból. Három cs állt ki bel le, s mindegyiket fehér fed zárta le. Az egész együttvéve egy óriási rovar fejére emlékeztetett, három kiugró szemmel vagy csáppal. Ott, ahol a fejen a száj foglal helyet, a készülékb l négy sorban mer leges fogantyúk álltak ki. A fiúk elolvasták két fogantyú feliratát: start és indító, s erre könyökükkel kezdték egymást lökdösni, majd fejüket a szerkezetek fölé hajtva mohó kíváncsisággal vizsgálgatták. Mások ott ver dtek csoportba, ahol a ferdén lejt falban egy fénytelen tábla el tt belülr l megvilágított színes kép látszott. Mikor megnézték, rájöttek, hogy az a Kozmokrátor hosszmetszete. A „rovarfej” mindkét oldalán három-három nagyon alacsony karszék állt, hátrahajló támlával és nyitott biztosítóövekkel. De nem ez keltette fel legjobban mindnyájuk kíváncsiságát, s t nem is a jelz fények folytonos villódzása. A karszékekkel szemközt, közvetlenül a padló fölött rézsútos fémpajzsok voltak elhelyezve. Mindegyikben mint valami keretben csaknem egy méter átmér , kör alakú képerny volt. E fényl síkokon az egész csarnok belseje látszott, a világító mennyezet, a gépek szorgos munkája, a kocsik és emberek forgataga, és mindez rendkívül élesen, pontosan és színesen. A két középs képerny a csarnok els -oldalsó részét, a másik kett a hátsó részt mutatta. AMÍG AZ EGYIK CSOPORT A KÉPERNY K MELLETT TOLONGOTT, A MÁSIK A RAKÉTA VILÁGÍTÓ TÉRKÉPEIT NÉZTE, MÁSOK PEDIG A „ROVARFEJ” MELLETT A MÉRNÖK KÖRÜL CSOPORTOSULTAK. – Gyertek mindnyájan ide hozzám – kiáltotta Soltyk – …akik pedig ott hátul állnak, ne nyúljanak semmihez… Hogy véletlenül ki ne repüljünk valahova… A fiúk körülfogták. Soltyk a „rovarfej” lehajló födele alól kihúzott egy kis széket, ráült, s a rakéta fényl körvonalaira mutatva beszélni kezdett: – Itt mindent látunk, ami az rhajó belsejében van. A Kozmokrátor 107 méter hosszú, átmér je pedig a legszélesebb helyen mintegy tíz méter. Két egymásba illesztett orsó alakú részb l áll. A küls test adja az rhajó ellenálló képességét és az aerodinamikus véd burkot, a bels pedig két fedélzetre oszlik, a fels re és az alsóra, s ebben vannak a tárolófülkék, a lakókabinok, az irányítóberendezés és a motor. A két test közötti térben vannak a tartályok a víz és a cseppfolyós leveg számára. Ezek az úti készletek, de egyúttal az rhajó belsejében utazó embereket is megvédik a kozmikus sugaraktól. A Földön e sugarak vészes hatása ellen megvéd bennünket a légkör, a Kozmokrátorban pedig a víz meg a különleges kamekspáncél, amely tízszerte jobban nyeli a sugárzást, mint az ólom. Pót biztonsági tényez t jelent a bersil is, amelyb l az egész rakéta épült. Tudjátok, mi az? – Tudjuk, tudjuk! – zúgott a válasz. – Mindjárt elválik – mondta a mérnök, s összehunyorított szemével kikeresve a legkisebb fiút, rámutatott. – A bersil… – kezdte a kicsi hatalmas lélegzettel -…olyan fém, amely szilárdabb az acélnál. – Nem, nem is fém – tiltakozott egy másik fiú. – Nos, tehát fém vagy nem fém? Nem tudod? Milyen a szerkezete? – Vannak benne olyan „szemcsék” – kezdte valaki, de támogatás híján elhallgatott. Komor csend lett. – Úgy van – szólalt meg a mérnök. – Mindkett töknek igaza volt, a bersil fém is meg

nem is az. Amint a neve is mutatja, két elemb l áll: a bersilb l és a szilíciumból. Az egyik fém, a másik nem az. Mind a két elem kristályos szerkezet , vagyis térbeli rácsa van, amelynek sarkaiban helyezkednek el az atomok. A bersil úgy áll el , hogy egyik elem kristályrácsának üres helyeire ráhelyezzük a másik elem rácsát. így képz dik az „atomfonadék”, amely rendkívül ellenállóképes és kemény. Nos, most már készen van a lövedék. Most áttérünk a hajtóer re. Nézzétek meg a Kozmokrátor rajzát. Az egész hátsó része a motorok elhelyezésére szolgál. Ezt a rakéta többi részét l egy kétméteres sugárnyel erny választja el. Ha az rhajó elejét l a hátulja felé haladunk, mindenekel tt az „üzemanyaggyárunkhoz” jutunk. Ez egy atommáglya, amely communiumot termel. A fedélzeten nincsen kész üzemanyagunk, hanem magunk fejlesztjük azt egyéb elemekb l. Máglyánk teljes töltettel negyven kilogramm communiumot tud termelni. Ez kevésnek tetszik, pedig elég ahhoz, hogy tíz-egynéhány utazást megtegyünk vele naprendszerünk széléig. A communiumfejlesztés folyamata állandó, tehát most is tart, csak rendkívül lassan. Mindjárt meglátjuk. – A mérnök megnyomott egy fogantyút. Azonnal kigyulladt két óra számlapja s a legfels „rovarszem”, vagyis egy kis katódcs erny n izzani kezdett egy szalag s lassan lüktetésbe ment át. – A máglya most üresjáratra van kapcsolva. Az indításhoz ki kell húzni a biztosító kadmiumfényét, ennek a regulatornak a segítségével – magyarázta kezét egy nagy fekete fogantyúra helyezve. – Erre a máglya belsejében a szabad neutronok száma több milliószorosra megszaporodik, s a communiumtermelés meggyorsul. De nézzük, mi történik tovább. A communiumatomokat egy fújtató segítségével átszívatjuk a következ kamrába, amely a rajzon tér névvel van jelölve, mert egy elektromágnes van benne, melynek sarkai között mágneses tér képz dik. A térnek nagyon er snek kell lennie, éppen ezért az elektromágnes súlya több mint négyszáz tonna, vagyis több, mint az egész rakéta súlyának egyhatod része. Amint bizonyára tudjátok, az elektromágnes fejleszti a communium lobbanási fokát. Pólusai között egy izzó gázokból álló gömb képz dik. Ez tulajdonképpen egy kis mesterséges nap, amely a mágneses térben pörögve másodpercenként néhány ezer kilométernyi sebességgel lövelli ki a részecskéket. Mágneses tér nélkül a széthasadó atomok részecskéi nemcsak a fúvókák orrát jutnának ki, hanem minden irányban szerteáradnának. Régebben, a nagyon nagy máglyáknál, az úgynevezett „uránkemencéknél” olyan tömeg neutron képz dött, hogy egy ötven-hatvan méter sugarú néptelen övezetet kellett létesíteni, s a máglya minden egyes m veletét vastag véd falak mögül kellett irányítani. Amióta azonban szabadon irányíthatjuk a deuteronokat, mindez már a történelemé, s nekünk csak az olyan vastag falak maradtak meg bel le, mint az, amelyik alatt idejöttünk. Most már megértitek, hogy az a kétméteres véd erny a motorkamra és az rhajó lakórésze között nem is nagyon fontos. Ha a tér hirtelen elt nnék, akkor a rakéta mélyébe akkora feszültség gyors részecskék áradata zúdulna be, hogy semmiféle véd erny nem használna. Most pedig egy példával szemléltetem, amit mondtam. Ha az arcomat lánghoz közelítem, úgy védhetem meg magam az égést l, hogy er s fúvással eltávolítóm magamtól a forró gázokat. Körülbelül ugyanezt a szerepet tölti be az rhajóban az elektromágnes, amely a részecskék áradatát a fúvócsövekbe irányítja. Ily módon áll el a mozgatóer . Most még a kormányzásról kell beszélnünk. Az egész asztronautika tulajdonképpen két nagy fejezetb l áll. Az els : a rajt és a leszállás, a másik pedig a tulajdonképpeni repülés az rben. Sem az egyik, sem a másik nem valami egyszer dolog. Ha az önindítót bekapcsolnám, és ezt az emelty t végig áthajtanám, a motor teljes er vel megindulna, ami azt jelenti, hogy 3 700 000 lóer t fejtene ki. Ezt azonban mégsem lehet megtenni… mert így az rhajóban minden ember nyomban szörnyethalna. – Miért? – Az ilyen irammal induló rakéta a Föld gyorsulásánál mintegy 3900-szorta nagyobb gyorsulást érne el. A Föld gyorsulása az az er , amellyel bolygónk a felszínén lev minden tárgyat magához vonz. A kétszerte nagyobb gyorsulás hatása alatt álló ember kétszerte, a háromszorosé alatt álló háromszorta annyit nyom, mint rendesen és így tovább. Nézzétek ezt a nagy órát. A skálája „g” egységekre, vagyis a gyorsulás egységeire van felosztva. Ez azt mutatja, mekkora a rakéta gyorsulása. Amint látjátok, a skála 50 g-nél végz dik. A 6

g-nél van egy vörös vonal, a 9 g-nél pedig kett . Nos, az ember hosszabb ideig mintegy 4 g-s gyorsulást bír ki, a 7 g-st már csak egy félóráig. A 20 g-s gyorsulást már csak néhány másodpercig lehet bírni. A 3900 g-s gyorsulás egyszer en összesajtolná a rakéta összes utasait, mint egy prés! Ennélfogva a rakéta a startnál nem fejthet ki 6-7 g-nél nagyobb gyorsulást, s ezért van a számlapon ezen a helyen a vörös vonal. Azonkívül a biztosítóberendezés sem engedi nagyobb gyorsulás kifejtését. Ezt a biztosítékot azonban bizonyos körülmények között el lehet távolítani. – De minek? – Mert az rhajót utasok nélkül is ki lehet l ni, s az els próbarepüléseknél így is történt. Ilyenkor nincsen korlátozás, s rá lehet kapcsolni a motorok teljes erejére. Ugyanez vonatkozik a fékezésre is: ennél is gyorsulást fejtünk ki, de fordított irányban. Ezt könnyen érzékelhetitek, csak gondoljatok vissza, mi történik, ha a vasúti kocsiban ültök, s a vonat hirtelen elindul: ilyenkor hátrafelé irányuló rántást érez az ember, mikor pedig fékez, a rántás ellenkez irányban hat. De az indulási sebesség egyéb okok miatt sem mehet túl bizonyos határokon. Az rhajó a légköri súrlódástól felhevülhetne és kigyulladhatna, ha mégolyán ellenállóképes anyagból épült is. Gondoljátok csak el, a rakéta normális utazási sebességgel repülve is könny szerrel megel zhet egy ágyúgolyót! Ilyenkor nagyobb sebességgel repül, mint a hang, s a leveg súrlódása óriási. A legkülönböz bb módszerekkel próbálták már ezt a súrlódást csökkenteni. A Kozmokrátor orra körül nyílások vannak, s mikor a gép a légkörön keresztültör, e nyílásokon nagy nyomás alatt hidrogén lövell ki. A lövedék oldalai és a leveg között vékony hidrogénréteg képz dik, amely felényi sebességgel halad, mint a rakéta. Ez az úgynevezett középsebesség fázis. Ennek következtében a burok h mérséklete nem haladja meg az ezer fokot. Ez pedig, tekintettel h gépeinkre – elviselhet . Ha azonban a h mérséklet – bármely oknál fogva – tovább emelkednék, akkor egy másik automata lefojtja a motorokat, s így csökkenti a hajtógázok nyomását. így most már legy ztük volna a rajt lényegi nehézségeit. De nézzük meg, mi történnék, ha valami avatatlan elem férk znék be ide. A mérnök gyorsan bekapcsolta az önindítót. Az oszcillográf képerny jén lustán vonagló lila szalag fokozatosan megfeszült, és egyre gyorsabban rezgett. Az órák mutatói jobb felé indultak. Teljes csend volt, melyet még fokozott, hogy szorosan összebújva mindnyájan visszafojtott lélegzettel figyeltek. A mutatók folyton jobb felé haladtak. Egyre újabb jelzések aludtak ki és gyulladtak fel. A mérnök megnyomott egy másik emelty t, s erre a fekete „fejen” három képerny gyulladt ki kékes fénnyel. – Amint látjátok, a communiumfejlesztés folyamata meggyorsul. Indulhatunk! Azzal váratlanul elkapta a legkisebb fiú kezét, aki pajtásai közé szorulva éppen mellette állt, s a gyerek ujjával megnyomta a Start felirat alatt lev vörös kapcsolót. A fiú felkiáltott és visszarántotta magát, de el bbre nyomakodó pajtásainak zárt fala visszatartotta. Mindnyájan kerekre nyitott szemmel, lélegzet-visszafojtva várták a katasztrófát. De nem történt semmi. Az egyik képerny n rövid pillanatra megjelent egy ellipszis alakú verg vonal, azután kigyúlt három vörös lámpa, a pulton pedig minden fény kialudt. Ugyanakkor az egyik falon szaggatott, rikoltó hangon felüvöltött egy sziréna. A mérnök elnevette magát. – AZT HITTÉTEK, VALÓBAN ÁT AKARLAK SZÁLLÍTANI AZ ÉGBE? NE FÉLJETEK… NEM TÖRTÉNT ÉS NEM IS TÖRTÉNHETETT SEMMI. EGYSZER EN MUNKÁBA ÁLLT A PREDIKTOR! A fiúk nem értették ugyan, mi történt, de senki sem akart kérdez sködni. Mindnyájan szörnyen szégyelltek magukat, s még jobban bántotta ket, hogy a mérnök látta, mennyire megrémültek. – No, no, ne haragudjatok… – mondta, aztán magyarázott tovább: – Az ember nem bírja egyszerre ellen rizni az összes motorok és m szerek m ködését. Meg aztán a Kozmokrátor már az els tíz percben is másodpercenként három kilométeres sebességet fejt ki, s ilyen nagy sebességnél az ember reagáló képessége már nagyon lassúvá válik. Ha az rhajótól öt kilométernyi távolságra egy repül gép bukkanna ki a felh kb l, miel tt a pilóta valamit kezdhetne, megtörténnék az összeütközés. Négytized másodpercre van

szükség ahhoz, hogy a közeled repül gép képe eljusson az ember agyába, s ezalatt a rakéta csaknem másfél kilométernyi utat tesz meg. De a pilóta ez alatt az id alatt nem ismerte fel a képet, csak éppen észlelte. Ehhez még csaknem egy egész másodpercre van szükség, azalatt azonban már további 4,5 kilométert repült, tehát már túl lesz az összeütközésen! Ezenfelül pedig az ember a rajtnál nem ura teljes fizikai cselekv képességének. Ilyenkor ugyanis 6-7 g a gyorsulás. A lökhajtásos repül gép pilótája a m repülések idején érez ekkora gyorsulást. Láttátok talán, milyen ülése van az ilyen repül gépnek? Tulajdonképpen nem is ülés az, hanem „nyugágy”, mert a pilóta a hasán fekszik, s állat egy gumipárnán nyugtatja. Az a helyzet, hogy a fokozódó gyorsulásnál mindenekel tt a vérkeringésben állnak be zavarok. A vér mintha „túl nehézzé” válnék, s a szívnek nincs elég ereje ahhoz, hogy ezt a nehéz vért eljuttassa a legtávolabbi testrészekbe is, márpedig ezeknek egyike az agy is. Ezért van az, hogy a pörgéseknél és bukfencnél a pilóta szeme el tt gyakran elsötétül a világ. Ez egyszer en azt jelenti, hogy a vér nem jut el az agy hátsó részébe, ahol a látási góc van. Most már értitek, hogy az ember a rajt pillanatában nem tudja a rakétát biztos kézzel irányítani. Ezért ez a berendezés helyettesíti, amit itt láttok – azzal kezét a „rovarfej” csillogó, sima fed jére tette. – A neve „prediktor”. Az rben történ repülés idején a rakétát a helyes irányban kell tartani. Lehetne ugyan az egész úton a motorokkal hajtani, de ez fölösleges energiapazarlás volna. Elég ugyanis bizonyos távolságra elhagyni a Földet, s akkor ki lehet kapcsolni a motorokat. Ilyenkor a gép már csak a Nap vonzóereje miatt repül, mint a bolygók. Ezek az úgynevezett természetes pályák. Vannak aztán úgynevezett kényszerpályák is, amikor az rhajó a motorokkal segít magán, mintha úttalan utakon, árkon-bokron át vagy mintha ár ellen repülne, hogy legy zze a Nap vonzóerejét. Ez olyankor van, mikor rövidíteni akarja az utat. Ami a közönséges hajón a kapitány és a kormányos dolga, vagyis az irány kiszámítása és meg rzése, az akadályok kikerülése meg a m szerek figyelése, azt nálunk mind a prediktor végzi. Az rhajó, amint tudjátok, az rben saját hossztengelye körül forog, hogy mesterséges nehézkedési teret létesítsen. Ezért elöl, az orrában, van egy radar adókészülék, melynek antennája ellenkez irányban forog olyan sebességgel, hogy a csillagokhoz viszonyítva mindig ugyanabban a helyzetben maradjon. E berendezés révén a prediktor bármely pillanatban tájékozódni tud a repülés iránya és sebessége fel l. A radart a prediktor látószervének nevezhetnénk. De azonfelül, hogy a rakéta helyzetér l tájékoztat, van egy másik rendkívül fontos feladata is. A világ rben ugyanis mindenkor a meteorokkal való összeütközés veszélye fenyeget. Ez valóságos réme volt az els asztronautáknak. A prediktor a pörg radar-szkópok révén elkerülheti ezeket a veszélyes találkozásokat. A látószerven kívül „chemoelektromos szaglása” is van a prediktornak, amely az rhajó belsejében lev leveg összetételére érzékeny, s azt önm köd en tisztítja és cseréli. De szinte a legfontosabb az egyensúlyérzéke, amely nélkül a leszállás teljesen lehetetlen volna. A nagy égitestek közelében vannak úgynevezett tilos övezetek, ahol a nehézkedési er által el idézett súrlódási többlet széjjelvethetné az rhajót. A prediktor graviméter-berendezése révén ki tudja kerülni ezeket a sávokat. Leszállásnál pedig, mikor a gép nyitott fékez fúvócsövekkel közeledik a bolygóhoz, a prediktor átveszi az irányító szerepét, és saját sebességének változásait, a talajhoz való közeledés szögét, a leveg ellenállását és a lövedékek szilárdságát tizedmásodpercnyi pontossággal regisztrálva szabályozza a motorok m ködését. – És hogy csinálja mindezt? – kérdezte az egyik fiú. – Ezt nem mondom el, mert akkor egész éven át naponta kétszer ide kellene jönnötök el adást hallgatni. Elég az hozzá, hogy ha a prediktornak utasítást adunk, hogy például számítsa ki, milyen irányban kell repülnünk, hogy a Vénuszra jussunk, azt néhány perc alatt megteszi, azután elég ismét „start”-ra állítani és befeküdni a karszékbe. De semmi olyasmi nem történhetik, amir l a prediktort el leg ne értesítették volna. ilyesmit nem enged megtörténni. Azért volt az, fiacskám – fordult Soltyk a pipacsvörös legénykéhez –, hogy mikor olyan bátran megnyomtad ezt a gombot, nem motorzúgás, hanem a riasztósziréna üvöltése hangzott fel… – És mit mutatnak ezek a pajzsok? – kérdezte az egyik fiú, a prediktor három

„szemére” mutatva. Talán nem is annyira kíváncsiságból, mint inkább azért, hogy elterelje a figyelmet szerencsétlen pajtásáról, aki legszívesebben a föld alá süllyedt volna. – Ezek mutatják az rhajó röppályáját. Az egyik a kit zött, a másik a megtett pályát mutatja, a harmadik pedig az adott helyzet meghatározására szolgál. – Mit jelent az, hogy a pályát mutatja? Milyen pályát? – A pályán vagy a röppályán azt a görbe vonalat értjük, amelyet a járm leír az rben. Ha a repülés kikapcsolt motorokkal folyik, akkor az lehet hiperbola, parabola vagy ellipszis szegmens. – ÉS EZ? – KÉRDEZTE TOVÁBB A FIÚ, S AZOKRA AZ ERNY KRE MUTATOTT, AMELYEKEN A TEREM IZZÓ KÉPE FÉNYLETT. – Ez egy közönséges televíziós berendezés. Ezt használjuk ablakok helyett, mert az óriási h mérséklet- és nyomáskülönbséget egyetlen átlátszó anyag sem bírná ki. Ezek a televizorok az emberi szem által látható sugarakra érzékenyek, tehát, éjszaka, felh kben vagy ködben nem használhatók. De azért olyankor sem vagyunk vakok, csak egyszer en átkapcsolunk a radarra, amint tudjátok, az ultrarövid rádióhullámokra. A MÉRNÖK ÁTHAJTOTT A PULTON EGY KIS EMELTY T, MIRE A CSARNOK SZÍNES KÉPEI KIALUDTAK. HELYÜKET ZÖLDESBARNA SZÍN , FURCSA KÉPEK FOGLALTÁK EL. A FIÚK JÓL MEGNÉZTÉK S RÁJÖTTEK, HOGY EZEK UGYANAZOK A KÉPEK: A CSARNOK BELSEJÉR L MEG AZ EMBEREKR L, DE MINDEN VALAMIVEL SÖTÉTEBB RAJTUK, ÉS NINCSENEK MEG A TERMÉSZETES SZÍNEIK. – Így látjuk a bolygó felszínét, ha éjszaka vagy felh kön át közeledünk hozzá. Ez azonban nagyon kevés. Egy idegen bolygón természetesen nincsenek mesterséges repül terek, s ha a rakéta óránként ezerhétszáz kilométeres sebességgel repül – mert ez a legkisebb sebesség, amellyel egy bolygó légkörébe behatolhatunk- akkor még a prediktor segítségével is igen nehéz dolog megfigyelni a terep plasztikáját. Ezek után a mérnök a rakéta kivilágított rajzához lépett. – ITT AZ RHAJÓ ORRÁBAN VAN ELHELYEZVE A FELDERÍT REPÜL GÉPÜNK. NEM TUDTÁTOK, HOGY A FEDÉLZETEN REPÜL GÉPÜNK IS VAN? – TETTE HOZZÁ, MIKOR A FIÚK CSODÁLKOZÓ ARCÁT LÁTTA. – HOGYNE, S T EGÉSZ „LÉGI FLOTTÁT” VISZÜNK MAGUNKKAL. A RAKODÓHELYISÉGBEN VAN A MÁSIK REPÜL GÉPÜNK, A HELIKOPTER HANGÁRJA. AZ MÁS CÉLOKAT SZOLGÁL. EZ A REPÜL GÉP, AMELYET ITT A RAKÉTA ORRÁBAN LÁTTOK, EGYSZEMÉLYES KIS LÖKHAJTÁSOS GÉP. AMIKOR A BOLYGÓ FELÜLETÉT TÍZEGYNÉHÁNY KILOMÉTERNYIRE MEGKÖZELÍTJÜK, KINYITJUK A CSAPÓAJTÓKAT, ÉS KIL JÜK EZT A KIS REPÜL GÉPET, AMELY AZTÁN ÖNÁLLÓAN REPÜL TOVÁBB, FIGYELI A TEREPVISZONYOKAT, ÉS RÁDIÓ ÚTJÁN KÖZLI VELÜNK TAPASZTALATAIT. HA BIZONYOS KÉTELYEI TÁMADNAK, PÉLDÁUL OLYAN TEKINTETBEN, HOGY A TALAJ ELÉG SZILÁRD-E – MERT EGY REPÜL RHAJÓBÓL NEHÉZ MEGÁLLAPÍTANI AZ ILYESMIT-, AKKOR A REPÜL GÉP LESZÁLL, ÉS A PILÓTA ELVÉGZI A SZÜKSÉGES KUTATÁSOKAT, UTÁNA PEDIG VAGY ODAHÍV BENNÜNKET A RÁDIÓN ÁT, VAGY TOVÁBBREPÜL, HOGY MÁS LESZÁLLÓHELYET KERESSEN. HA AZTÁN MEGTALÁLJA A MEGFELEL TEREPET, AZ RHAJÓ EL SZÖR AERODINAMIKUSAN, VAGYIS A LEVEG HORDKÉPESSÉGÉT KIHASZNÁLVA KEZD LEERESZKEDNI, S MIKOR A SEBESSÉG ÓRÁNKÉNT MINTEGY NÉGYSZÁZ KILOMÉTERRE CSÖKKEN, A PREDIKTOR BEKAPCSOLJA A FÉKEZ FÚVÓCSÖVEKET. MEGFIGYELTÉTEK AZ EL BB AZT A KARIKÁT, AMELYET AZ RHAJÓ KÖZÉPPONTJÁBA RAJZOLTAM? A mérnök el vette noteszét, s megmutatta a fiúknak a Kozmokrátor keresztmetszetének a rajzát. – Ez egy hosszú cs , s a gyújtószerkezett l egészen a rakéta orráig vezet. Rajta keresztül ki lehet pufogtatni az atomgázok egy részét, s ez olyan lökéseket eredményez, amelyek a rakéta el rehaladó mozgását fékezik. – És mi történnék, ha a prediktor felmondaná a szolgálatot? – kérdezte a legkisebb fiú, miután már leküzdötte korábbi zavarát. – A prediktornak van biztosítéka ez ellen – kezdte a mérnök, de a fiú nem hagyta annyiban. – És ha a biztosíték is elromlik? – AZ EGYÁLTALÁN NEM VALÓSZÍN . – De lehetséges? Mit kell tenni, ha mégis elromlik? – makacskodott a legényke. A

mérnök el bb összehúzta szemöldökét, mintha azt akarná mondani, „hagyj békén”, de aztán csak a száját húzta kissé félre. – Tudni akarod? – kérdezte. – Akkor gyertek velem. Kiléptek a központból, s ismét a háromszög folyosóba jutottak. Csakhamar elérték a keskeny lépcs t, amelyen felkapaszkodtak a zsilipállomáshoz. De ahelyett hogy jobbra, a kifelé vezet folyosóra fordultak volna, a mérnök kinyitott egy fémajtót a falban. Egy létrán felkapaszkodtak a fels szint fedélzetére. Az akna, amelyen át felmentek, két hosszú, mer leges falsor közötti nyílásban vezetett. Ameddig a szem ellát, mindenen végigfutott ez a fémutca, s egyenl közökben hidalták át profilos támasztóbakok. Kissé hasonlított egy nagyszabású ipari raktárhoz. – ITT VAGYUNK A RAKODÓREKESZEKNÉL – JELENTETTE KI A MÉRNÖK, AZ RHAJÓ HÁTSÓ RÉSZE FELÉ IGYEKEZVE. AZ EGYIK FIÚ FELTEKINTETT, ÉS CSODÁLKOZVA KIÁLTOTT FEL: ÖT MÉTER MAGASAN FÖLÖTTÜK EGY FEJJEL LEFELÉ FORDÍTOTT, FÜGG GYALOGHÍD HÚZÓDOTT. A KORLÁTJA IS FEJJEL LEFELÉ FÜGGÖTT, MINTHA CSAK ANNAK A TÜKÖRKÉPE VOLNA, AMELYEN K HALADTAK. A mérnök megállt, hogy megmagyarázza. – UTAZÁS KÖZBEN, MIKOR AZ RHAJÓ PÖRÖG, AZT A MÁSIK GYALOGHIDAT HASZNÁLJUK. EMLÉKEZTEK, MIT RAJZOLTAM FEL? – És ott fejjel lefelé kell járni? És nem szédül el az ember? – Dehogy szédül! Hiszen azt a forgó mozgást az ember nem is érzi. Azt érezzük, hogy járda van a lábunk alatt, egyebet semmit. – És ha valaki a rajt pillanatában itt állna, ahol mi, mi történnék vele? – Amint az rhajó háromezer kilométernyire eltávolodik a Földt l, forogni kezd a tengelye körül, s ha valaki akkor itt állna, fejjel repülne arra a másik hídra, de mivel a fordulatok eleinte lassúak, semmi baja nem történnék. Ez inkább lassú siklórepülés volna, mintsem zuhanás. – EZ AZT JELENTI, HOGY A „FENT” ÉS A „LENT” ID NKÉNT HELYET CSERÉLNEK? – Természetesen. TOVÁBBMENTEK. NÉMELYIK REKESZ MÁR TELJESEN MEG VOLT RAKVA, MÁS REKESZEKBEN EMBEREK SÜRGÖL DTEK, S AZ EGYES TÁRGYAKAT KÜLÖNLEGES SZALAGOKKAL ER SÍTETTÉK A FOGANTYÚKHOZ ÉS KAMPÓKHOZ. A MÉRNÖK, AHOGY AZ EGYES REKESZEK EL TT ELHALADTAK, LÉPTEIT NEM IS LASSÍTVA ELELEJTETT EGY-EGY MAGYARÁZÓ SZÓT. Az élelmiszer-raktárak el tt haladtak el. A félhomályban látszottak a hordók, egymásra halmozott ládák, konzerves kosarak, lisztes- és gabonás-zsákok. A következ rekeszben voltak a gyógyszerek, különböz vegyszerek és készülékek, a h helyiségben rétegekbe rakva fagyasztott hús, zöldség- és gyümölcsfélék. Mintha az egész földgolyó a rakétába, ebbe a különös bárkába gy jtötte volna minden termékét: voltak itt sátrak, hálózsákok, spektroszkópok, távcsövek és szeizmográfok, bálaszám szövetek, egész laboratóriumok, barográfok és kineteo-dolitok, vitaminok, különböz növények magvai, ballisztikai kamrák, szintetikus fehérjével és zsiradékkal telt kannák, fúrógépek, kompresszorok, esztergapadok, robbanóanyagok, s rített gázokkal telt palackok, tartalék generátorok, fém-, bádog-, sodrony-, kábel- és szerszámkészletek, könny ötvözetek, üveg- és porcelán edények, acél sodronykötelek, motoralkatrészek, tartalék rádiócsövek, radarantennák és hordozható meteorológiai állomások. A fiúk már csaknem közömbösen haladtak el a dugig rakott helyiségek el tt, már a legmeglep bb magyarázatokra sem reagáltak, de menten felvillant a szemük, mikor a mérnök az egyik rekesz széttolt ajtajára mutatva egyszerre így szólt: – Ez itt a sarki és hegymászó felszerelés. Az egyik fiú benézett a rekeszbe. – Hogyan? – csodálkozott el. – Sítalpak? Hiszen a Vénuszon nagy h ség van. De különben is ott nincs víz, tehát hó sem lehet. A mérnök egy pillanatra megállt és elmosolyodott. – LÁTJÁTOK? – MONDTA. – MINDEN MÁSSAL AZ ISMERETEINK ALAPJÁN LÁTTUK EL MAGUNKAT, DE A

SÍTALPAKAT… A SÍTALPAKAT EL VIGYÁZATBÓL…

Az utolsó fülkék egyikében állt a helikopter, vitorlavászonnal letakarva és acéltartókkal a mennyezethez er sítve. A fiúk érdekl dve nézték a gépet, de a mérnök továbbsietett. Á fedélzeten nagy nyílás sötétlett. A rakodócsúszda volt, amely tíz-egynéhány méter mélységbe vezetett, egészen a csarnok szintjéig. Az ide befutó apró villamos teherkocsik felett mozogtak az ollósdaru pofái. Az alacsony korláttal körülvett fedélzeti nyílást elhagyva, a folyosó végéhez jutottak. A falban mélyen lent csapóajtó volt. A mérnök megmozdított egy nagy fémkereket, s a csapóajtó kinyílt. Mély akna tárult eléjük, amelyb l fojtó leveg áradt. – Közeledünk az atommáglyához – szólt a mérnök, aztán lehajolt, hogy fejét be ne verje a nyílás szélébe, s hozzátette: – UTÁNAM, AKI BÁTOR! – ÉS ELT NT A SÖTÉTBEN. Alig t nt el benne, a mélyben világosság támadt, s ugyanakkor a csapóajtó el tt álló fiúk észrevették, hogy a falon kigyulladt három vörös lámpa. A túloldalon létra volt, a fiúk hát lementek rajta. EGY TÍZ MÉTER ÁTMÉR ÓRIÁSI HENGER BELSEJÉBEN ÁLLTAK. EZEN A HELYEN A FEDÉLZET NEM OSZTOTTA KÉT SZINTRE AZ RHAJÓ TÖRZSÉT, ÚGYHOGY SZABADON SZEMLÉLHETTÉK KÖR ALAKÚ METSZETÉT. A VILÁGÍTÁS ITT NEM VOLT NAGYON FÉNYES, A TERET MINDEN OLDALRÓL FÉMFAL FOGTA KÖRÜL, MINT VALAMI ÓRIÁSI TARTÁLY VASLEMEZEI, S A H MÉRSÉKLET ELÉG MAGAS VOLT. – A hátunk mögött van a rakéta lakó- és használati tere – magyarázta a mérnök –, el ttünk az atommáglya, távolabb pedig a motorok. Csend lett. Mindnyájan öntudatlanul is figyelmesen hallgattak, mert a legkisebb neszt sem akarták elszalasztani, amely a közöttük és az atommáglya közötti válaszfal mögül jöhetett volna. A mérnök megmondta ugyanis, hogy az atommáglya szakadatlanul ködik. A felajzott képzelet a legkisebb neszt is felnagyította, s minden lépés koppanását az atomrobbanás dördüléséig fokozta. De hát nem hallatszott itt semmi, legfeljebb a fiúk lázas lélegzése. A kissé homorú, er s pajzs sima és mozdulatlan volt. Csak az alsó részén, közvetlenül a fiúk el tt volt egy kerek búvólyuk, páncél lemezzel és három rúddal elzárva. A rudak mindegyikét küll s kerékkel meghúzott csavar er sítette egy-egy mély vájatba. A búvólyuk fölött fémcsövekben vezetékek voltak lerakva, s az átelleni falban t ntek el. – EZEK A KÁBELEK A KÖZPONTBA VEZETNEK – MAGYARÁZTA A MÉRNÖK. – HA A MOTOROK KÖDÉSÉBEN ZAVAROK TÁMADNÁNAK, HA A SUGÁRZÁS KEZDENE IDE BEHATOLNI, A PREDIKTOR AZONNAL ÉRTESÜLNE ERR L. – Hát ide behatolhat a sugárzás? – Hogyne. Lassanként most is szivárog… A MÉRNÖK KIVETT ZSEBÉB L EGY KIS KÉSZÜLÉKET, LEEMELTE RÓLA A VÉD KUPAKOT, S MEGMUTATTA A FIÚKNAK A KIS SZÁMLAPOT. A VILÁGÍTÓ ZÖLD PONTOCSKA ALIG ÉSZREVEHET EN ELHAJOLT A NULLA PONTTÓL. A fiúk egymásra néztek, azután a létrára, mint az egyetlen visszavonulási útra, de egyikük sem mozdult. A mérnök a készüléket eltéve így folytatta: – Elméletileg a mágneses tér a szétes atomok minden szilánkját a fúvócs höz irányítja, de a gyakorlatban mindig akad néhány „lázadó” atom, amely más irányba repül, s így aztán egy részük ide is bekerül, ahol mi állunk. Ez azonban olyan elenyész mennyiség, hogy nincsen semmiféle jelent sége, annyival is kevésbé, mert a lakóhelyiségek elég messze vannak innen, itt pedig rendes körülmények között senki sem tartózkodik. Ha azonban valamilyen hiba folytán, például az áram megszakadása miatt elt nne a mágneses tér – az atommolekulák áradata egyre er sebben kezdené bombázni a sugárnyel pajzsot, és azon áthatolva, bejutna a rakéta belsejébe. Azután az átelleni fal felé fordult, s kezével felmutatott. – Látjátok azokat a csillogó „csöveket”? Ezek a Geiger-Müller-féle számlálók és egyéb készülékek, amelyek azonnal megérzik a sugárzást, s a legkisebb zavarokat is azonnal

közlik a prediktorral. Négy méter magasságban hosszirányú horony vonult végig a falakban. A horonyból egész sor apró fényes tölcsér látszott ki, s mindegyik az atommáglya véd falának volt irányítva. – Akkor a prediktor kiadja a parancsot, hogy fékezni kell a bomlási reakciót, mégpedig úgy, hogy a kadmiumfénylék önm köd en betolódnak a máglya mélyébe. Ha pedig – folytatta a mérnök, s nyugodt, mozdulatlan tekintetét a kis legény szemébe mélyesztette –, ha pedig a prediktor sérülne meg… akkor… A VÉD FALHOZ LÉPETT. – Ez a csapóajtó – a búvólyuk, mely a véd falon át vezet Ezen be lehet jutni az atommáglyába. – Hogyan, az atommáglyába? De hiszen ez lehetetlen! A fiúk azt hitték, Soltyk tréfál, de a mérnök tagadólag rázta a fejét. – Nem. A lehet ségek határain belül fekszik… igaz, a lehet ség nagyon valószín tlen… de mégis fennáll… hogy minden távirányító berendezés felmondja a szolgálatot. Ebben az esetben, ha az atommáglya robbanása fenyeget, valakinek ezen a búvólyukon át be kell kúsznia és kézzel benyomkodnia a grafitba a kadmiumcsillapítók fényiéit! – S kinek kell ezt megtennie? – AZ RHAJÓ BIZTONSÁGÁÉRT AZ ELS NAVIGÁTOR MÉRNÖK FELEL S. DE EZT NEM TESZI MEG. – Honnan tetszik tudni? – Mert én vagyok az.

PARANCSOT ADHAT MÁSNAK,

A fiúk kerekre nyitott szemmel bámultak Soltykra. Csak most látták, hogy egyáltalán nem becsülte le ket, csak éppen nagyon fáradt volt. Amint sovány, mozdulatlan arcát nézték, mindnyájan tudták már, hogy ki megy be az atommáglyába, ha szükség lesz rá. – ODA KELL BEMENNI… – MONDTA AZ EGYIK FIÚ. – DE REMÉLHET LEG KEZESLÁBAS… VALAMIFÉLE VÉD SZKAFANDERBEN? – Nem. Ott – mutatott el re – a sugárzás feszültsége olyan er s, hogy semmiféle szkafander nem használ. Az embernek egyetlen perc alatt be kell szívnia a halálos adagot. A legkisebbik fiú, feledve korábbi duzzogását, suttogva mondta ki: – Akkor hát… a mérnök úrnak… ELHALLGATOTT, DE KIS ID MÚLVA ISMÉT MEGSZÓLALT: – Akkor hát annak meg kell halnia? – Meg – felelte a mérnök. – Hogy mások életben maradhassanak.

Csandraszekár professzor A mérnök visszafelé az alsó szinten vezette a fiúkat. Keskeny járdákon mentek le a háromszög folyosóra, s három vagy négy ajtó el tt haladtak el. A fiúkat elkábította a rengeteg élmény, s mindnyájan hallgattak. A spongyaszerú sötétzöld futósz nyeggel bevont folyosó üresen és csendesen pihent a lámpák fényében. Kívülr l a legkisebb nesz sem szivárgott be ide. Ötven-hatvan lépést mehettek, azután a mérnök megállt s rámutatott egy ajtóra, mely a többinél nagyobb volt. – Itt a Marax – mondta, s mindkét kezével megnyomta az egymás fölött lev két kilincset. Beléptek a helyiségbe. Fényben úszó, kör alakú kabin volt. A falakat, mint az önm köd távbeszél -központ tábláit, elborították a kapcsolók és dugók ezrei, s a mennyezett l a padlóig elfoglaltak minden helyet. Porcelán fejeik hosszú sorokban villogtak a sakktáblaszer mez kben. Helyenként az elosztótáblák szét voltak nyitva, mint az ajtók, s belül a rubinfényben izzó lámpák világában a vezetékek egész szövevénye

sötétlett. A kabin kell s közepén egy pultszer asztal haladt körbe, belül akkora kerek nyílással, hogy két személy elfért benne. A kört egy helyen keskeny átjárás szakította meg. Az egész pultot nagyon sötét, borostyánszín üveges massza borította, mely a mennyezet alatti kerek cs fényében zöldesen fluoreszkált. Körös-körül kilenc fekete cs állt ki a padlóból, s az asztal felé hajló kúpos végük fehér képerny t tartott. Itt is csend volt, de egészen másféle, mint a folyosókon, mert ezen áthatott az áramok finom zümmögése. – Amit eddig láttatok – mondta a mérnök –, az összes ellen rz -készülékeknek, a gépeknek és berendezéseknek az a feladata, hogy minden el re látott helyzetben szolgáljanak nekünk. De számolnunk kell azzal is, hogy felmerülhetnek váratlan helyzetek, s az egész expedíció sorsa attól függ, hogy milyen gyorsan tudunk az ilyen eseteken úrrá lenni. Nos, ezt a célt szolgálja a Marax. Ez a szó rövidítés. Teljes értelme: machina ratiocinatrix. Amit itt körben láttok, ezek a relék, vagyis összeköt berendezések. Ez a pult a közepén, a vezérl állomás. Ezen át közöljük a Maraxszal a feladatokat. A megoldásokat a képerny kr l olvassuk le. A FIÚK MÉG MINDIG KIS CSOPORTBA VER DVE ÁLLTAK AZ AJTÓ KÖZELÉBEN, S ARCUKRÓL LÁTSZOTT, HOGY NEM ÉRTIK, A VILLAMOSVEZETÉKEKNEK EZ A SZÖRNYEN BONYOLULT HÁLÓZATA MI MÓDON MENTHETI MEG AZ EXPEDÍCIÓT AZ ISMERETLEN VESZEDELMEKT L. – Szívesen mondanék még nektek egyet-mást a Maraxról – jegyezte meg a mérnök –, de csakugyan nincs id m. – De mit csinál ez tulajdonképpen? – AZT NEHÉZ VOLNA NÉHÁNY SZÓVAL ELMAGYARÁZNI. A MARAX EGY… NOS, A LEGEGYSZER BBEN EGY IGEN SOKOLDALÚ SZÁMOLÓGÉPNEK LEHETNE NEVEZNI. A fiúk arcán csodálkozás tükröz dött. Egyesek egymásra néztek, de senki sem szólt. – Akkor hát megyünk – jelentette ki a mérnök. – Talán máskor majd többet megtudtok… Már az ajtó felé indultak, amikor egyszerre idegen hang hallatszott: – Mérnök kartárs… egy pillanatra. Hátranéztek. Két párhuzamos elosztótáblát láttak, melyek, tetejükt l az aljukig a kábelek mozaikjával borítva, valami különös ajtóhoz hasonlítottak. E két tábla között egy embert pillantottak meg. – A professzor úr itt van? – csodálkozott Soltyk. – Nem tudtam, nem zavartam volna… – Ugyan, ugyan, nagyon örülök. Önnek most bizottsági ülése van, nemde? Én szívesen helyettesítem s beszélek vendégeinknek a Maraxról. A KIS CSOPORTBÓL ÖRVENDEZ MORAJ HALLATSZOTT. A MÉRNÖK EGY LÉPÉST EL RELÉPETT. – Nagyon hálás volnék, de… Ide hallgassatok – fordult a fiúkhoz –, rendkívüli alkalom ez számotokra, mert Csandraszekár professzor egyike a Marax megalkotóinak. Csak aztán egyik tök se próbáljon elbújni, hogy velünk repülhessen. Már tizenegy iskolai kirándulás volt itt, s néhányszor át kellett kutatnunk az egész rhajót, hogy megtaláljuk a potyautasjelölteket… A MÉRNÖK EGY DARABIG A FIÚKRA NÉZETT, S SZIGORÚ ARCKIFEJEZÉST IGYEKEZETT MAGÁRA ER LTETNI, DE EGYSZERRE ELMOSOLYODOTT, MEGRÁZTA FEJÉT, ÉS KIMENT. MIKOR AZ AJTÓ BECSUKÓDOTT MÖGÖTTE, CSEND LETT. A FIÚK BÁTORTALANSÁGUKBAN NEM MOCCANTAK HELYÜKR L. A PROFESSZOR, A HÍRES MATEMATIKUS IS TAGJA VOLT AZ EXPEDÍCIÓNAK. MÁR CSAKNEM MINDNYÁJAN LÁTTÁK ÖT, AKÁR FILMEN, AKÁR A TELEVÍZORBAN, AKÁR FÉNYKÉPEN – MOST HÁT KÍVÁNCSI, FÜRKÉSZ SZEMMEL NÉZTÉK. Negyven éven felüli férfi volt, arca barna, csaknem sötét és száraz. Vékony orrcimpái és hajlott orra makacs, kemény jelleget adtak neki, amit halántékán szül , hollófekete haja sem enyhített. De ez a hatás nyomban szertefoszlott, amint az ember a tekintetével találkozott. Szemét csaknem mindig kissé összehúzta, s nehéz lett volna megmondani, milyen volt a kifejezése. Volt benne valami gyermekes élénkség, amit azonban féken tartott a szigorú megfontoltság; volt benne a leküzdött fáradtsághoz hasonló nyugalom,

önbizalom és olyan szinte mosoly, hogy az ember önkéntelenül az ajkai körül is kereste – azonban csak a szemével nevetett. De az volt a legfurcsább, hogy aki ránézett, kéknek, t nagyon is világoskéknek látta a szemét, s csak kés bb jött rá, hogy a valóságban milyen sötét. Csandraszekár a fiúkhoz közelítve megszólalt: – A MÉRNÖK KARTÁRS KIÁBRÁNDÍTOTT BENNETEKET, NEMDE? TI MÉG EGY ATOMMÁGLYÁRA SZÁMÍTOTTATOK, VALAMI HALLATLAN EREJ ELEMKILÖV KÉSZÜLÉKRE, S EHELYETT AZT KELLETT HALLANOTOK, HOGY LEGF BB TÁMASZUNK NEM MÁS, MINT EGY SZÁMOLÓGÉP. TI MOST AZT GONDOLJÁTOK, HOGY MIRE VALÓ EGY ILYEN FÖLÖSLEGES TEHER? NEM JOBB EGY SUGÁRSZÓRÓ, AMELY MINDEN AKADÁLYT PORRÁ ZÚZ? KEDVES FIAIM, AZ IDEGEN BOLYGÓ VILÁGA TELE LESZ TALÁNYOKKAL. S MICSODA MEGOLDÁS LENNE AZ, HA ELPUSZTÍTANÉK KET, AMINT AKADÁLYT GÖRDÍTENEK UTUNKBA? MI ENNÉL SOKKAL TÖBBET ÉS SOKKAL NEHEZEBBET AKARUNK: MEG AKARJUK ÉRTENI KET. MERT MEGÉRTENI ANNYIT JELENT, MINT ÚRRÁ LENNI FÖLÖTTÜK. S ÉPPEN EBBEN LESZ SEGÍTSÉGÜNKRE A MATEMATIKA. – Csodálkoztok ezen? Gondolkozzatok csak. A bolygók, a csillagok, az atomok mozgása, a madár röpte, a vér keringése, a virágok növekedése – minden, ami körülvesz bennünket, az egész világmindenség a matematika törvényeihez alkalmazkodik. A matematika segít a mérnöknek hidakat és rhajókat építeni, a geológusnak, hogy megtalálja a föld alatt az ásványokat, a természettudósnak, hogy felszabadítsa az atomenergiát. Mi tehát nemcsak gépi kezet, izmot és szemet viszünk magunkkal, hanem gépi agyat is. Azért nevezzük így ezt a gépet, mert m ködésének módszereit saját agyunktól lestük el. De hogy jobban megértsetek, néhány szóval megmagyarázom. Mikor az emberek egyre tökéletesebb g zgépeket, turbinákat, benzinmotorokat és megmunkáló gépeket tanultak építeni, azt hitték, hogy mindent vissza lehet vezetni valami gépies mintára, vagyis hogy az agy is olyan szerkezet, mint az óra, csak éppen nagyon bonyolult. Azt hitték például, hogy az emlékezés azon alapszik, hogy az agyban valamiféle „lenyomatok” vagy „fényképek” képz dnek. Ezt a magyarázatot azonban nem fogadhatjuk el, mert az agyban nincsen hely arra, hogy ilyen módon raktározzuk el azt az óriási mennyiség emléket és ismeretet, amellyel minden ember rendelkezik. A hiba abban a feltevésben rejlik – jól figyeljetek –, hogy az agy valami nagy „kartotékraktár”, s hogy valamely tárgynak az emléke maga is tárgy. Holott a valóságban nem tárgy, hanem folyamat, vagyis valami cseppfolyós, mozgékony dolog. Nem akarok err l sokat beszélni, csak azt szeretném, ha egy dolgot tudatosítanátok magatokban: ha az anyag folytonos mozgásban van, akkor a gondolat mintegy „hatványozott” mozgás. Talán emlékeztek a Nemo kapitány tengeralattjárójában felírt jelszóra: mobilis in mobil. Mozgó a mozgóban. Nos, ez az agy jelszava és titka is. A keringésben lev áramok óriási, milliárdos felh jének titka. Ez az alapelve a Marax m ködésének is. Ahol áramok vannak, ott meg kell lennie a forrásuknak és útjaiknak is. Az agy alapköve a neuron, vagyis az idegnyúlványokkal ellátott sejt. Ezek az idegnyúlványok kötik össze a sejtet a többi sejttel. A Marax elemi alkatrésze a katódcs . Természetesen nagyon kicsinyek, s látjátok, mégis milyen nagy helyet foglalnak el. Az agy pedig mintegy 12 milliárd sejtb l áll, vagyis mintegy 12 milliárd katódcs l, s mégis egészen jól elfér a fejünkben. A konstrukt r azt mondaná, hogy az agy m szaki megoldása sokkal tökéletesebb. Az agyban lev sejtek száma lehet vé teszi, hogy 1010000 számú kapcsolás létesüljön közöttük. Ez a szám keveset mond nektek. Nos, több ez, mint az ég mélységében a leghatalmasabb távcsövekkel észlelhet összes bolygók, csillagok és tejutak atomjainak összege. Ilyen lehet ségei vannak a mi agyunknak! A Marax lehet ségei sokkal szerényebbek, de egy el nye van az aggyal szemben, hogy gyorsabban m ködik. Az észleletek az idegszálon át haladva egy másodperc alatt tíz-egynéhány méternyi utat tesznek meg. A Marax sodronyában pedig háromszázmillió métert. Ugye, milyen óriási id nyereség ez? A professzor a pulthoz lépett, s kezét annak borostyánszín csillogó felületére támasztva folytatta: – Most feladok a Maraxnak egy problémát, egy lineáris differenciálegyenletet. Néhány képletet írt fel a jegyz könyvéb l kitépett lapra, azután egy-két gombot és billenty t lenyomva áthajtott egy fehér fogantyút. Az egyik képerny n azonnal megjelent egy mozdulatlan, ég zöldes vonal.

– Itt a megfejtés. Ha ugyanezt számokban akarom látni, azt külön kell kérnem. MEGNYOMOTT EGY MÁSIK GOMBOT, S EGY KESKENY RÉSB L EGY DARAB PAPÍRSZALAG HULLOTT A PULTRA, TELEÍRVA MATEMATIKAI SZIMBÓLUMOKKAL. – Nagyon nehéz volt ez a feladat? – kérdezte az egyik fiú. – Nem annyira nehéz, mint inkább hálátlan, mert töméntelen számítás árán lehetett hozzájutni. Valamikor régen, amikor még nem voltak ilyen gépek, egy ismert matematikus fél éven át dolgozott rajta. – De hiszen alig tetszett a gombot megnyomni, s máris kiugrott a megfejtés… Csandraszekár megrázta a fejét. – No, nem máris. Ez csalódás. A parancs kiadásától az eredmény megjelenéséig mintegy fél másodperc telt el. A Marax egy másodperc alatt ötmillió m veletet hajt végre, egy fél másodperc alatt tehát mintegy két és fél milliót, s éppen ennyire volt szükség. A FIÚK MOST MÁR EGÉSZEN MÁS SZEMMEL NÉZTÉK A MARAXOT, MINT EL BB. – Úgy látom, a Marax kezd tiszteletet kelteni bennetek – jegyezte meg Csandraszekár. – Pedig ez a feladat az egyszer bbek közé tartozott. A Marax csak azt mutatta meg, hogy a villanyáram gyorsasága révén milyen nagy el nyben van velünk szemben. Ennek a kérdésnek, a csövek, illet leg a sejtek közötti közlekedés kérdésének az agyban is nagy szerepe van. Remélem, láttátok már az emberi agy képét? Tekervények vannak rajta, mert a tekervényes felületen több sejt elfér, mint a simán. De maguk a sejtek még nem sokat jelentenek. Összeköttetésben kell lenniük egymással idegnyúlványok útján, úgy, mint a csövek a kábelek útján. Az összeköt idegnyúlványok alkotják az agy úgynevezett fehérállományát. Ebb l sokkal több van, mint az úgynevezett szürkeállományból, vagyis a sejtb l. Miért? Gondoljátok csak el: ha csak négy sejtetek van, s mindegyiket össze akarjátok kötni mindegyikkel, ahhoz nem négy kapcsolat kell, hanem hat. Öt sejthez tíz, hathoz tizennégy. Márpedig az agyban tizenkétmilliárd sejt van. Ezért van olyan sok fehér idegnyúlvány. Bizonyára gyakran hallottátok már, hogy a tudósok nagyon szórakozott emberek. Nemde? Nos, megpróbálom megmagyarázni ennek az okát- mégpedig a Maraxon fogom szemléltetni. Mert ez összefügg a közlekedéssel: az agyban a sejtek, itt pedig a csövek egymással való kapcsolatával. – A Maraxnak – folytatta a professzor – mindenekel tt „el kell felejtenie” az el feladatot. MEGNYOMTA A KAPCSOLÓT. A VILÁGÍTÓ GÖRBE ELT NT. MOST AZTÁN UJJAI GYORSAN VÉGIGFUTOTTAK A BILLENTY ZETEN, MINTHA VALAMI RENDKÍVÜLI ÍRÓGÉPEN ÍRT VOLNA. KÖZBEN TOVÁBB MAGYARÁZOTT: – Amikor a Maraxnak feladom a leckét, ó – hogy úgy mondjam – igyekszik „nekifeküdni”, és automatikusan annyi áramkört kapcsol be, amennyire ehhez szüksége van. Ami a mindennapi életben a figyelem kisebb vagy nagyobb összpontosítását jelenti, mégpedig a feladat nehézségét l függ en, annak itt a kisebb vagy nagyobb számú bekapcsolt katódcs felel meg. CSANDRASZEKÁR EGYRE ÚJABB BILLENTY KET NYOMOTT MEG. A MARAXBAN FURCSA DOLGOK MENTEK VÉGBE. EGYIK KÉPERNY A MÁSIK UTÁN GYÚLT KI, EGYFORMA, FOSZFORESZKÁLÓ FÉNNYEL, MÍG VÉGÜL KÖRBEN MIND KIGYULLADTAK A PULT LAPJA FÖLÖTT, S ÚGY TÜKRÖZ DTEK ONNAN VISSZA, MINT KILENC HALVÁNY HOLD A SÖTÉTZÖLD VÍZ SIMA TÜKRÉBEN. GÖRBE VONALAK JELENTEK MEG RAJTUK, ELEINTE LASSAN KÚSZVA, AZUTÁN EGYRE GYORSABBAN KANYAROGVA, SZAKADOZVA, VERG DVE. AZ EGÉSZ TERET MEGTÖLTÖTTE AZ ÁRAM TOMPA ZÜMMÖGÉSE. A fiúk egyszerre megremegtek. Egy mély hangú jelz készülék fojtott, de er s berregése hallatszott, s a pulton kigyulladta vörös felirat: „Túlterhelés”. Ugyanakkor a professzor megmutatta a fiúknak, hogy a billenty k ellenállnak az ujjak nyomásának, mintha beszorultak volna. – LÁTJÁTOK? – MONDOTTA. – A MARAX MEGTAGADJA AZ ENGEDELMESSÉGET… EGYSZERRE ANNYI FELADAT MEGOLDÁSÁT BÍZTAM RÁ, HOGY A VEZETÉKEKBEN TORLÓDÁS KELETKEZETT. NOS, A GÉPNÉL EZ A SZÓRAKOZOTTSÁG. HM, ÚGY LÁTOM, NEM GY ZTELEK MEG BENNETEKET. AKKOR HÁT MONDJUK UGYANEZT MÁSKÉPPEN. HA AZ EMBER VALAMI KÖNNY DOLOGRA GONDOL, UGYANAKKOR MÁSRA IS

FIGYELHET. LEHET PÉLDÁUL EMLÉKEZETB L ELMONDANI EGY VERSET, S UGYANAKKOR AZ ABLAKON ÁT AZ UTCÁT NÉZNI. DE HA A FELADAT NEHÉZ, AKKOR AZ EMBER MÁR NEM OSZTHATJA MEG A FIGYELMÉT. MINÉL TÖBB IDEGSEJT DOLGOZIK, MINÉL TÖBB KERING ÁRAMOT FEJLESZTENEK, ANNÁL NAGYOBB LESZ A TORLÓDÁS AZ ÖSSZEKÖT IDEGNYÚLVÁNYOKBAN. NOS – EZ A TITKA A TANÁROK SZÓRAKOZOTTSÁGÁNAK. HA EGY NEHÉZ FELADAT MEGOLDÁSA SOK SEJTET LEKÖT, AKKOR A VEZETÉKBEN NINCS HELY EGYÉB ÁRAMOK SZÁMÁRA. EZÉRT VAN AZ, HOGYHA A CSILLAGÁSZ EGY ÚJ ELMÉLETEN GONDOLKOZVA TÁVOZIK A CSILLAGVIZSGÁLÓBÓL, KÖNNYEN EL FORDULHAT, HOGY OTTFELEJTI A KÖPENYÉT, NEM ISMERI MEG ISMER SEIT, S AMINT MONDANI SZOKTÁK, A FELLEGEKBEN JÁR… S MINDENNEK AZ OKA EGYSZER EN AZ, HOGY AZ ÁRAMOK MEGTORLÓDNAK A FEHÉRÁLLOMÁNY SZÁLAIBAN.

Csandraszekár most egy másik kapcsolóhoz nyúlt. A képerny kön a mozdulatlanságba meredt görbék elt ntek, s maguk a képerny k is kialudtak, mintha elfújták volna ket. A professzor felemelte fejét, s egy darabig a fiúkra nézett, akik szorosan a pulthoz csoportosultak. Kezét a billenty zet szélére támasztotta, s úgy állt ott, mint egy zenész a különleges hangszere mellett, majd tovább magyarázott: – Most már ismeritek a csövek közötti összeköttetést. A második alapvet dolog – az emlékezet. A Maraxnak emlékezetébe kell vésnie a megfejtend feladatot, azonfelül meg kell jegyeznie a számítások egyes szakaszait, hogy kés bb felhasználhassa ket. Nézzünk egy egyszer példát: ha huszonhármat meg akarok szorozni néggyel, akkor el ször a húszat szorzóm meg néggyel, az annyi mint nyolcvan. Ezt megjegyzem magamnak, s most szorzóm a hármat néggyel. Az annyi mint tizenkett . Most vissza kell emlékeznem az el bbi eredményre, a nyolcvanra és a kett t össze kell adnom, az eredmény kilencvenkett . Ez természetesen csak példa. A valóságban hasonlíthatatlanul nehezebb dolgokról van szó, de az elv azonos. A gépnek tehát emlékez szervre van szüksége, mégpedig olyanra, amely villámgyorsan m ködik. Ez nem lehet valami gépies feljegyzés, olyan lyukacsos papírlapféle vagy ehhez hasonló. Minden folyamat gyorsaságát annak leglassúbb eleme dönti el. A Marax másodpercenként ötmillió m veletet végez el. Hogyha emlékez szerveként a gépies feljegyzést alkalmaznánk, a legjobb ilyen m szernek is legalább egytized másodpercre volna szüksége ahhoz, hogy az eredményt feljegyezze. Ebben az esetben a Marax egy másodperc alatt már csak tíz m veletet tudna elvégezni. Elvesztegetnénk az egész gyorsaságot, pedig nekünk ez a legfontosabb. Ezért van szükség villamos emlékez szervre. Ennek alapelve a következ : az áram impulzusa jelenti azt, amit emlékezetünkben kell tartanunk, ezt bezárjuk egy áramkörbe, s kényszerítjük, hogy ott keringjen. A gyakorlatban különböz berendezéseket használnak. A Maraxnak úgynevezett kapacitronjai vannak. A kapacitron egy vákuumcs , amelyben számos apró kondenzátor van. Olyanok ezek, mint egy notesz lapjai, s ezekre jegyez a „toll”, vagyis egy elektron pálcika, melynek mozgási sebessége másodpercenként kétszázhatvanezer kilométer. Amint látjátok, egyáltalán nem megvetend gyorsaság. A „toll” mozgását az elektromos tér irányítja. Egy ilyen kapacitron egyszerre negyvenezer eredményt tud megrögzíteni és egyetlen másodperc törtrészecskéje alatt tovább is adni, amikor erre szükség van. – Tanár úr kérem, és milyen írással ír ez a, ez az elektron „toll”? Csandraszekár szelíden összevonta szemöldökét. – Semmilyennel. Csak szemléltetésképpen mondtam így. A toll adja a tölteteket a kondenzátorok lemezeinek, s ezzel rezg áramköröket fejleszt. – S az agy éppen úgy rögzíti meg a dolgokat, mint a Marax? – Az agyban kétféle emlékezet van. Az egyik, az úgynevezett „kering emlékezés”, olyan, mint a Maraxé. Ennek segítségével tudunk rövid id re emlékezetben tartani valamit. Az ideiglenesen összekapcsolt áramkörökben áramok lüktetnek, s mikor nincs rájuk szükség, akkor megszakadnak. A másik fajtája az emlékezetnek az, amellyel visszaemlékezünk gyermekkorunkra, múltunkra, az iskolában megtanult ismeretekre, ennek egészen más a szerkezete. Ez nagy vonalakban azokból a változásokból áll, amelyek ott mennek végbe, ahol egy idegsejt nyúlványai a másik idegsejthez érnek. Ezek vékony fehérje-rétegecskék, úgynevezett szinapszisok, amelyekben a feltételes indítás és fékezés történik… no de hagyjuk ezt. Csak azért beszéltem az agyról, hogy jobban

megértsétek a Maraxot. Attól tartok, hogy m ködésér l még mindig eléggé ködös képetek van. A helyzet a következ : a Marax egy zárt rendszer, s az áramok bizonyos egyensúlyára törekszik, mint ahogy a kilendített inga is mindenkor a legmélyebb helyzetet igyekszik elérni. Amikor a Maraxszal közlöm a feladatot, kilendítem a gépet az elektronegyensúly állapotából. A Marax vissza akar térni egyensúlyi állapotába, s mintegy „útközben” megfejti a feladatot. Az áramok játéka különböz görbéket hoz létre, mint amilyenek ezen a képerny n is látszanak. Ezek jelentik a választ a feltett kérdésekre. Bizonyára tudjátok, hogy minden görbét ki lehet fejezni matematikai egyenlet formájában. A képerny n megjelen görbének az egyenlete adja a kívánt megfejtést. Így dolgozik a Marax a matematikai feladatokon, de más feladatokat is megfejthetünk vele. Tegyük fel például, hogy megérkezünk a bolygóra, és szükségünk van bizonyos vegyi anyagra, mely azonban csak a légkörben található gázvegyület, ásvány és oldat formájában áll rendelkezésünkre. Az a kérdés, hogyan tudunk legkönnyebben, a legkevesebb munkával hozzájutni ehhez az anyaghoz. A Maraxszal közöljük az összes adatokat, s néhány perc alatt megkapjuk a kész termelési el írást. Természetesen egészen egyszer példát mondtam, de a Marax sokkal nehezebb dolgokat is meg tud oldani. Hogy miként? Az már aztán egész másképpen megy, mint a matematikai feladványokkal. Ez utóbbiaknál a gépnek a matematikai szabályokon kívül semmit sem kell „tudnia”. De ebben az esetben rendkívüli vegyészeti és fizikai ismeretekre van szüksége, ismernie keli a vegyi folyamatok technológiáját, na és természetesen azt is, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, mert nem sok hasznunk volna abból, ha például azt tanácsolná, hogy építsünk egy három kéményes gyárat… Egyszóval, a Maraxnak szüksége van a tárgy széles kör ismeretére. Ez az ismerete pedig csak úgy lehet meg, hogy beleépítettük. Mi módon? Erre szolgálnak az.egyéb emlékez szervek, az úgynevezett állandó vagy ultrakapacitronok. Egyetlen ilyen cs megfelel egy igen vastag kötet mérnöki tankönyvnek. A Maraxnak mintegy százezer ilyen csöve van, s ezért nem is viszünk magunkkal semmiféle könyvet. – ÉS AZ ILYEN CS NEM MEHET TÖNKRE? – Dehogynem. De a könyv is eléghet. Ezt kockáztatnunk kell. Kockázat nélkül semmit el nem érhetünk. Ha tehát szükség van rá, bekapcsolódnak a megfelel ultrakapacitronok, s kezdik az ismereteket közölni az áramkörökkel. Ez oly módon történik, hogy egyszer en modulált sebesség elektronfelh ket löknek ki; ilyenek a mi ismereteink a villamosság nyelvére lefordítva… Egy cs nem egészen egy másodperc alatt adja át egész tartalmát az áramköröknek. Ez alatt az id alatt elhelyezkednek alatta az áramkörök els dleges rezgései. Különleges hangolok és rezonátorok, gyakoriságszúrók, modulátorok és hangfogók m ködnek, s ezek foglalják el az egész teret a kabin alatt. Hogyne, itt csak a vezérmú van, mintegy az „agy kérge”, s az egész „fehérállomány” odalent helyezkedik el. – Bocsánat, professzor úr… – szólt az egyik fiú – azt tetszett mondani, hogy ez a cs olyan, mint egy tankönyv… de hiszen a tankönyvben nincsenek kész megoldások. – Persze hogy nincsenek. Félreértettetek. Ráadásul még magam is hibáztam azzal, hogy ezt a könyvhasonlatot használtam. Én egy bizonyos mennyiség ismeretre gondoltam, nem pedig arra, hogy miként lehet azokat felhasználni. Az agy és a könyv közötti alapvet különbség az, hogy a könyvben az ismeretek mereven, élettelenül, változhatatlanul sorakoznak egymás mellé, az agyban pedig minden ismeret él és rugalmas, vagyis szükség esetén tetszés szerint alkalmazhatom az adott helyzethez, amellyel éppen dolgom van. A Marax pedig sokkal inkább hasonlít az agyhoz, mint egy lexikonhoz. A Maraxban az ismeretek átalakulnak, változnak, a szükséghez alkalmazkodnak úgy, mint az agyban, az pedig azért van, mert görbe vonalat alkotó képlékeny áramrezgések alakjában vannak elraktározva. Bizonyára tudjátok, hogy ha két görbét egymásra helyezünk, abból egy harmadik görbe keletkezik, amely az el kett egyikéhez sem hasonlít, hanem azoknak ered je. Nos, a Maraxnak feladott kérdés az egyik görbe, a munkájához felhasznált ismeretek adják a másik görbét, s az ezek egymásra helyezéséb l keletkez harmadik görbe az ered , vagyis a kérdés megoldása. – És mindig elég három görbe? – Csandraszekár elmosolyodott. – UGYAN, EZT MEGINT CSAK AZ EGYSZER SÉG KEDVÉÉRT MONDTAM. NEM HÁROM, HANEM MILLIÓK ÉS

BILLIÓK. A GÉP, MÍG A FELADOTT PROBLÉMÁN DOLGOZIK, MÁSODPERCENKÉNT ÖTMILLIÓ M VELETET VÉGEZ EL. ÖTMILLIÓT! MÁRPEDIG A MUNKA NÉHA EGY, KÉT, S T TÖBB ÓRA HOSSZAT IS ELTART. A KÍSÉRLETEK IDEJÉN EGYSZER SZÁZHATVANKILENC ÓRA HOSSZAT DOLGOZOTT. S AZ EGÉSZ ID ALATT MINDEN MÁSODPERCBEN ÖTMILLIÓ M VELETET HAJTOTT VÉGRE. KÉPZELJÉTEK CSAK EL… AMIKOR A HÁROM GÖRBÉR L BESZÉLTEM, CSAK AZ ELVET AKARTAM MEGMAGYARÁZNI, AZ PEDIG VALÓBAN ÚGY VAN, AHOGY MONDTAM.

– Még csak egy dolgot nem értek… – szólalt meg a legkisebbik fiú, szemöldökét összehúzva. – Hogyan lehet mindent görbe vonallal kifejezni? Például, amit annak a bizonyos vegyi anyagnak a megszerzésér l tetszett mondani. Hiszen a megoldásnak meg kell mondania: vegyünk ezt meg ezt, öntsük be egy tégelybe, keverjük össze, forraljuk fel… Hogyan lehet ezt görbe vonallal kifejezni? – Szóval azt akarod tudni, hogyan közöljük a géppel a feladatot? Ehhez természetesen érteni kell, ami semmi esetre sem olyan egyszer , mint t lem megkérdezni valamit… De ami azt illeti, hogy görbékkel ne lehetne mindent kifejezni, abban tévedsz, fiam, mert hát a mi írásunk nem összevissza hurkolt, egymást metsz , bonyolult görbe vonalakból áll? Csak valahogy azt ne higgyétek, hogy a Maraxszal is így érintkezünk. Ki tudja, nem lehetne-e ezt is megtenni, de az rengeteg m szaki bonyodalmat okozna. A Marax olyan, mint egy külföldi nagy tudós, igen sokat tud nekünk mondani, de csak a saját nyelvén. Bizony megér egy kis fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelvét, vagyis a gyorsan váltakozó áramok által leírt görbék beszédét. Akinek nincs gyakorlata, az használhat egy különleges szerkezetet, az úgynevezett Mader-Fourier-féle elektroanalizátort ahhoz, hogy a választ lefordítsa a saját nyelvére, de a gyakorlott operat rnek elég egy pillantást vetni a képerny re, s máris mindent tud. A PROFESSZOR MEGNYOMOTT TÍZ-EGYNÉHÁNY BILLENTY T, AZUTÁN AZ EGYIK, MAJD A MÁSIK GOMBOT. A KÉPERNY N EGYRE LASSABBAN HULLÁMOZTAK AZ ÖSSZEGABALYODOTT VONALAK, VÉGÜL EGY FERDE HUROK ALAKJÁBAN MEGMEREVEDTEK. – Azt kérdeztem a Maraxtól, milyen h mérsékletnél a legkényelmesebb a nitrogént és hidrogént ammóniákká vegyíteni, és milyen katalizátort használjunk ehhez. S íme ezt felelte: ötszáz fok h mérsékletnél, kétszáz légköri nyomásnál. A katalizátort vasvegyületek adják. – Ezt én is tudom – mondta a legkisebb fiú, mert nem bírta büszkeségét magába fojtani. Csandraszekár elnyomta mosolyát. – Én is tudom, anélkül hogy dicsekedném vele – szólt –, és mégis megkérdeztem, hogy megmutassam nektek, miként dolgozik a Marax… Az egyik fiú hirtelen tágra nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult a professzorra: váratlan gondolata támadt. – Tanár úr kérem, azt tetszett mondani, hogy a Marax úgy dolgozik, mint az agy… akkor hát az agyban is ugyanígy van? És az egész gondolkozás az mind csak ilyen görbe vonal? – Te tán azt hitted – felelte a professzor –, hogy amikor az ember virágokra gondol, akkor az agyban rózsák meg ibolyák jelennek meg, s ha az ember egy birkanyájat lát, akkor kis báránykák ugrálnak a fejében? Min csodálkozol annyira? Azon, hogy a gondolkodás folyamata egyáltalán nem hasonlít a gondolat tárgyához? Hiszen ez egészen természetes. Tudod, mit látnál, ha a koponyába vágott ablakon át bepillantanál egy dolgozó agyba? – Sejteket… – De ha olyan er s nagyítót használnál, hogy az atomokat is láthatnád, meglátnád a mindenfelé szerteágazó fehérjehálózatokat, s közöttük látnál szabadon úszni más fehérjéket, aprókat és nagyobbakat, golyó és cérnaszál alakúakat, meglátnád, hogy a már meglev molekulák er terében hogyan születnek újabbak, más molekulák viszont hogyan hasadnak széjjel s lövellnek ki elektronfelh ket, amelyek az erjedésekb l alakuló láncokon haladnak végig.;. S mit jelent mindez? A villamos izzóban az áram a negatív saroktól a

pozitív felé fut, az él sejtben pedig a tápanyagokból, mint például a cukorból vagy zsiradékból átvett elektronok az oxigén felé folynak. Így keletkezik a víz és a széndioxid. A mindennapi életben ezt a folyamatot égésnek nevezzük. Az izzólámpában az áram egy fémhuzal belsejében halad folytonos áramlással, ezzel szemben a sejtben a folytonos huzal helyett ott van a fehérjetestek láncolata, s azon vonulnak az elektronok úgy, hogy egyik láncszem továbbadja ket a másiknak. Ez a lánc a légzési erjedésekb l alakul ki. Ezek a vasatom köré szerelt fehérje-gy cskék fogják fel és lökik tovább az elektronokat néhány ezerszer másodpercenként. A sejt úgy m ködik, mint az elektrokémiai dinamó, s több tízezer voltra rúgó potenciálkülönbségeket vált ki… Az ilyen sejtek milliói réteggé kapcsolódnak össze, a rétegek alkotják a tereket, ezek pedig a vetít gócpontokat és sávokat, amelyek az alapharmonikus és felharmonikus összetev k útján érintkeznek egymással, s ez az egész szédít felépítmény tele örvényl és változó, de mégis összefügg áramok játékával, akár a zene, ez az egész – a lélek… Ez megy végbe a fejedben, amikor a virágokra gondolsz, amikor az eget, a felh ket nézed… Az agy és a Marax hasonlósága nem az épületanyag hasonlóságában, nem az alkatrészek elrendezésében, hanem az áramok és csakis az áramok hasonlóságában áll. – És a Marax… a Marax mindent tud? – kérdezte a kisfiú ég kísérletet tett, hogy feljebb kapaszkodjék a pultra.

arccal, s közben medd

Csandraszekár fekete szeme elmosolyodott. – Mindent bizonyára nem tud. – Nem így akartam mondani… A gép egyedül, emberek nélkül, ki tudna gondolni valamit? Csandraszekár megrázta a fejét. – Azt akarod kérdezni, hogy a gép feleslegessé teszi-e az embert? Soha. Ez éppolyan, mintha azt mondanád, hogy a zongora feleslegessé teszi a zeneszerz t. A gép magától semmit sem tehet. A gép csak rendkívüli módon megnöveli a lehet ségeinket azzal, hogy utat nyit nekünk olyan kérdések felé, amelyek olyan matematikai dzsungelén vezetnének át, hogy megfejtésükhöz régen egy egész emberi életre lett volna szükség. De ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy a gép „okosabb” az embernél. Igaz, hogy több ismerete van, mint bármelyikünknek, de el ne felejtsétek, hogy a mi emlékez szervünk nemcsak az agyvel nk, hanem lényegileg a könyvtárak, a fényképek, a gy jtemények, okmányok stb. is. A gép tehát nem okosabb az embernél, csak gyorsabb. Ennek ellenére jóval mögötte áll az él agynak. Hogy miért? Megpróbálom megmagyarázni. Hogyha a tetszés szerint választott nehéz feladat megoldása egyáltalán lehetséges, akkor fel lehet építeni egy olyan hatalmas gondolkozó gépet, amely azt meg is tudja oldani. De a gép legf bb hiányossága az, hogy csak a megfogalmazott feladatot tudja megoldani. Mert ha a feladatot megfogalmaztuk, azzal tulajdonképpen a munka felét már el is végeztük. S t, gyakran a munka oroszlánrészét, amint a tudomány története bizonyítja. Egy találmány, mondjuk a g zgép, alapelvét megérteni nagyon könny , csak éppen feltalálni volt nehéz. Micsoda mesterség például venni egy vákuumcsövecskét, egy Ruhmkorff-féle induktort és megismételni Röntgen kísérletét? De a röntgen-sugarakat felfedezni, új jelenségek után kutatni és felismerni az ket szabályozó törvényeket, ebben rejlik az egyes lángelméknek és az emberiség haladásának titka. Megmondtam, hogy a megfogalmazott feladat kilódítja a gépet az áramok egyensúlyából s a Marax, mikor a feladatot megfejtette, megnyugszik Ezzel szemben az ember sosem nyugszik meg, mert minden megfejtett probléma tíz újat állít eléje. Amint látjátok, a gép nem tud alkotó módon gondolkozni. A gépnek nincs „ötlete”, és éppen ez a legnagyobb hiányossága. De ha már így megvádoltam, most meg is kell védenem. A gép tud olyat, amit mi nem tudunk. Például aprólékosan ki tudja elemezni az atommáglya belsejében végbemen jelenségeket. Amint tudjátok, az ilyen gép nem teszi feleslegessé az embert, hanem segít neki, és ez a haladás egyetlen útja. – Tanár úr kérem… és hát olyan gépet nem lehetne szerkeszteni, amely maga tudna feltalálni? Csandraszekár egy pillanatig hallgatott. – Most nem. Hogy a jöv ben mi lesz… azt nehéz volna megmondanom, egy azonban

bizonyos számomra: az embert soha, egyetlen gép sem teszi feleslegessé. Régebben, száz évvel ezel tt az emberek féltek a gépekt l, azt hitték, hogy azok elveszik a munkájukat és a kenyerüket. Pedig nem a gépek voltak a hibásak, hanem a rossz társadalmi rendszerek. Ami pedig a Maraxot illeti… elárulok nektek még valamit. Az imént említettem a zongorát és a zeneszerz t. Azt hiszem, a hasonlat elég találó. Amilyen igaz az, hogy valóban szép dallamot csak m vész tud kicsalni a hangszerb l, éppolyan igaz az is, hogy a Marax lehet ségeit, melyek, ha korlátozottak is, kétségtelenül rendkívül nagyok, csak a matematikus tudja teljes mértékben kihasználni. Néha, mikor éjszakánként itt ülök és dolgozom, különös dolog történik: mintha elmosódnék a határ köztem és a Marax között. Néha a saját fejemben keresem a választ a feladott kérdésekre, máskor meg ujjaimat végigjártatom a billenty kön, és a feleletet a képerny kr l olvasom le… s a kett között nem találok semmi lényegbeli különbséget. Tulajdonképpen az egyik is, másik is ugyanaz. Ismét csend állt be, amelyet csak az áramok alig hallható zümmögése töltött be. – Tanár úr kérem… – szólalt meg az egyik fiú suttogásig tompított hangon – a tanár úr tervezte meg ezt a gépet? Csandraszekár ráemelte csillogó szemét, mintha mély gondolataiból ragadták volna ki. – Mit mondasz, fiam? Hogy én?… Nem, dehogyis. Úgy látszik, a mérnök kartárs mondhatott nektek ilyesmit… de én csak egy voltam a sok közül. Emlékszem az id kre, amikor az els gondolkozó gépek megszülettek. Harminc évvel ezel tt lehetett. Néhány tudós olyan eszközt, olyan olvasó gépet igyekezett megszerkeszteni, amely a vak ember szemét helyettesítené. A legnehezebb az volt, hogy a készülék ismerje fel a bet ket, tekintet nélkül arra, hogy nagy- vagy kisbet kr l, nyomtatott vagy írott bet kr l van-e szó, mint ahogy felismeri ket a mi szemünk. Mikor végre sikerült kieszelni a gép szerkezetét, az egyik tudós megmutatta a vázlatot egy ismer s fiziológusnak, anélkül hogy megmondta volna, mir l van szó. A fiziológus ránézett, és így szólt: „De hiszen ez a látóközpont idegsejtjeinek negyedik rétege az agyban…” Így állt el az agy m ködését utánzó els gép. Igaz, hogy csupán egyféle m ködését, de hiszen ez még csak a kezdet volt… A mély csendben figyel fiúk között mozgolódás támadt. A legkisebbik hirtelen' el renyomakodott pajtásai hóna alatt, amíg feje a pult fényes szélénél bukkant fel, s vérvörösen, lihegve vágta ki: – Tanár úr kérem! Én csak tizennégy éves vagyok, de… ne tessék kinevetni! Én még sosem láttam ilyen okos embert! Tessék megmondani, mit csináljunk, hogy mi is olyanok legyünk, mint a tanár úr? Csandraszekár a fiúra emelte nyugodt, fekete szemét. – Messze vagyok én az eszményt l – felelte –, de nem is akarnék eszményi lenni. Ha van bennem valami érték, legfeljebb az, hogy szeretem a matematikát. Mit mondhatnék még nektek? Egyik tanárom megajándékozott egy elvvel, amihez igyekeztem mindig hú maradni. Ez az elv – soha meg ne pihenj babérjaidon! Sohase elégedjünk meg azzal, amit már megtettünk, folyton haladjunk tovább. E parancs hatását megtaláljuk minden olyan ember életében, aki valamit elért. Amikor Max Planck hosszú évek nehéz munkája után kimutatta az energia kvantumtermészetét, a sekélyes elméj emberek ezt a sok fáradozás dicséretes megkoszorúzásának s m vét befejezettnek tekintették. Az ö számára ez azonban újabb talány volt, s e talány megfejtésének szentelte egész életét. Sohase csodáljuk meg saját ötleteinket, fiúk. Soha meg ne nyugodjunk! Saját elméleteinket üssük olyan er vel, hogy összeomoljon bennük minden, ami nem igaz. Tudom, nehéz így viselkedni, de a tudományban, mint egyébként az egész életben is, hiába keresnénk a már kitaposott utakat. A véletlen felfedezések, a meg nem érdemelt karrierek kora – a történelemé. Most pedig, ha megengeditek, elkísérlek benneteket egy darabon. Itt éjszakáztok nálunk, vagy még ma hazamentek? – Lent a menedékházban van éjjeli szállásunk. – Nagyszer . Akkor hát gyerünk. Tizennégy órája nem láttam a szabad eget. A háromszög folyosón és a sz k aknán át kiléptek a rakétából. A csarnokban még mindig egyforma sietséggel folyt a munka. A távcs szer en egymásba tolható csövekb l épült

állványzatot a farkuszonyoktól már eltávolították, ehelyett azonban a rakéta orránál állították fel, mert most ott sürgöl dtek a munkások. A fiúk egy pillantással elbúcsúztak a rakéta hatalmas, ezüstös törzsét l, s a professzorral együtt lesiklottak a mozgólépcs n. Az apró vasúti kocsikban átutaztak az alagúton, elhagyták a gyár falait, s már kint is voltak a szabad leveg n. Az alacsonyan úszó es felh k széjjelszakadoztak s úgy vonultak a hegyek mögé. A szennyes szürke felh ponyva repedésein át el villant a tiszta égbolt. A professzor ismeretlen úton vezette a fiúkat a nyugati fal mentén. A magas tornyok és kémények csakhamar elmaradtak mögöttük. Enyhén domborodó, füves mez k nyíltak meg el ttük, s a távolban a sziklák tövében meredek homoknyelvekbe nyúltak át. A Vénuszra induló expedícióról folyt a szó. – Hát igen… – mondta Csandraszekár. – Most már kilépünk a laboratóriumból. Régebben elég volt, ha volt egy darab papírom és ceruzám, most pedig a matematika mozgalmas, kalandos foglalkozássá vált… BESZÉLT A VÉNUSZRÓL, A BOLYGÓ FEHÉR FELH IR L, AZ OTT URALKODÓ BORZALMAS VIHAROKRÓL ÉS CIKLONOKRÓL MEG A TITOKZATOS BAKELIT ÓCEÁNOKRÓL… DE MINDEZ A LEGKEVÉSBÉ SEM RIASZTOTTA EL A FIÚKAT, A SZEMÜK MÉG LÁZASABBAN CSILLOGOTT. AZ EGYIK A BOLYGÓ TITOKZATOS LAKÓI FEL L KÉRDEZ SKÖDÖTT. SEMMI ÚJAT NEM SIKERÜLT MEGTUDNI RÓLUK? HOGY VISELKEDIK MAJD VELÜK SZEMBEN AZ EXPEDÍCIÓ? LESZ HARC? – Mi nem akarunk támadni – felelte a professzor –, de ha kényszerítenek, természetesen védekezni fogunk. Hogy miként? Fegyvert úgyszólván nem is viszünk magunkkal, de atommotorjaink hatalmas robbanóanyag-tartályok. Van a fedélzeten néhány kézi sugárszórónk… és némi Gammexánunk is. Ezt a gondolatot a magam részér l nem tartom nagyon szerencsésnek, de az óvatosság nem árt. Nem tudjátok, mi az a Gammexán? Nagyon er s, új rovarirtószer. Mert tudjátok, vannak, akik még mindig azt hiszik, hogy a Vénuszt bizonyos rovarfajta lakja. Nekem azonban nem ez a véleményem… – Hát mi, hát mi? Csandraszekár megint elmosolyodott. – Semmi. Tiszta lelkiismerettel megismételhetem Szókratész szavait: tudom, hogy nem tudok semmit. Majd megmondom, ha láttam ket. A terep lejtösödött. A f között keskeny ösvény vezetett s szelíden kanyarogva ereszkedett a mohával borított zöldes ezüstszín sziklák felé. – Látjátok? – mutatott a professzor a sziklákra. – Gleccsermoréna.2 S amott, azon az emelkedésen túl, tó van… A meginduló szél nedves, üdít h vösséget hozott. A f szálakon remeg , nehéz vízcseppek csordultak lefelé. Az ösvény elt nt. Megrepedezett mészk küszöb állt ki a f közül, mint valami szörny megfehéredett bordája. Átlépték e küszöböt, s egy szakadékos partra jutottak. Alattuk a sziklák sötétkék gy jével koszorúzott széles víztükör terjengett. A lejt k, mint a megkövesedett lavina buktak a víz tükre felé s felfordítva, egy árnyalattal sötétebben tükröz dtek vissza benne. A nap szemkápráztató fénye percr l percre halványodott, s korongja a csipkézett hegycsúcsok mögé ereszkedett alá, rubinvörös fényoszlopot merítve a fekete víztükörbe. A meredek sziklák, a szirtek és lefelé függ nyúlványok kezdtek elenyészni az alkonyatban, az egész táj halványodott és sötétedett, helyette azonban az egyre h vösebb égboltot itatta át a különös, szomorú, sötétkék visszfény. Az utolsó felh k is kialudtak, mint a narancsszín salak kih tömegei. Mindnyájan elhallgattak. Két hatalmas sziklatömb között álltak, mint valami óriási kapu romjában, s belemeredtek a felül megvilágított leveg tengerbe. A szél hol er södött, hol elcsendesült, s ilyenkor a távolból ide hallatszott egy láthatatlan vízesés zúgása. Már alkonyodott, mikor hazafelé mentek. A fiúk a nap élményeir l beszéltek, egymás szavába vágtak, de mert éhesek voltak, egyre gyorsították a lépést, úgyhogy a professzor csakhamar az utolsók közé került. Ritkán szólt. Csak egyszer kérdezte meg, hogy ki mi akar lenni. 2 Gleccser – mozgó jégár, amely az örökös hó határán túl ered, s a magas hegycsúcsokról

halad a völgy felé. Moréna – a gleccserek által szállított k zettörmelék.

A körülötte lev öt közül az egyik atomvegyész, a másik asztrobiológus, a többi három pedig pilóta akart lenni kozmikus rakétahajókon. – És matematikus senki? – kérdezte a professzor, félig komolyan, félig tréfásan. A mellette lev legkisebb fiú vállalta, hogy ó matematikus lesz. – Szóval már nem asztronauta? Nem jó az, ha valaki ilyen gyorsan változtatja elhatározásait. Talán csak engem akarsz vigasztalni? A gyerek nem jött zavarba. – Asztronauta is és matematikus is… mint a tanár úr. Csandraszekár nem felelt. Most már a síkságon haladtak, s megközelítették az el ttük men ket, úgyhogy hallatszott, amit az els sorokban beszéltek. – Olvastam, hogy nemsokára termelni fognak m fehérjét – mondta az egyik. – Régebben a tudomány nem volt olyan, mint most-tette hozzá a másik-, azért volt rossz. – Úgy van. Az ember csak akkor látja, ha a történelmet olvassa. – Mikor kicsi voltam – mondta a legkisebbik a professzornak, mintha vallomást tenne –, nem hittem, hogy régebben háborúk voltak. Valahogy nem fért a fejembe. Furcsa emberek élhettek akkor. Vadak voltak, egészen vadak. – Bolondok voltak! – kiáltotta az egyik tüzesen. A professzor megállt. Az elöl haladók megfordultak, mert azt gondolták, búcsúzni akar lük. Nem messze látszottak az épületek fényei. – Tévedsz, fiam – kezdte Csandraszekár. – És ti is tévedtek. A régi emberek éppen olyanok voltak, mint mi, csak a világ volt rosszul berendezve. Hiszen tudjátok, mire akarták felhasználni az atomenergiát és mi lett a vége? De ne nevezzétek a fél évszázad el tti embereket vadaknak és bolondoknak. Hiszen akkor éltek azok is, akik az emberekben lev sötét er k ellen harcoltak – az pedig sokkal nehezebb, mint a legtávolabbi bolygóközi expedíciói És noha ók sokkal kevesebbet tudtak, mint mi tudunk, azért nem szabad lenéznünk ket, mert nekik köszönhetjük, hogy mi most mesterséges napokat és villamos agyakat építhetünk. És nekik köszönhetjük, hogy most már égitestekre utazhatunk. Két kezét a hozzá legközelebb állók vállára téve folytatta: – Nagyon jó, hogy nagy terveitek vannak a jöv re nézve. Amit mi újdonságnak és rendkívülinek látunk, mint például ez a mi expedíciónk is, a ti számotokra már egészen hétköznapi tapasztalat lesz. Ti vagytok az új m szak, leváltotok minket, és továbbhaladtok. Egyre tovább és tovább, mert minél jobban megismeri az ember a világot, annál szélesebb távlatok nyílnak meg el tte. Emlékeztek még tanárom jelszavára? – Soha meg ne pihenj babérjaidon – hangzott a sötétb l a fiúk kissé zilált, de er s kórusa. – Ezt a jelszót továbbadom nektek. Viszontlátásra; s ha valamikor találkozunk, ékkor majd sok kérdésetekre válaszolhatok, mert már túl leszünk az expedíción. Kilépett a körülötte álló fiúk közül, s hosszú, lassú léptekkel indult a gyár kivilágított ablakai felé. A fiúk mély csendben követték tekintetükkel körvonalait. Még egy pillanat – s elt nt a homályban.

MÁSODIK RÉSZ A pilóta naplója

Hannibál Smith A nevem Róbert Smith, huszonhét esztend s vagyok. Pjatyigorszkban születtem, egy építészmérnöknek és egy repül tér igazgatójának a fia vagyok. Amikor az iskolában vagy bárhol másutt így feleltem a szüleim fel l hozzám intézett kérdésre, gyakran kinevettek, amíg meg nem magyaráztam, hogy az igazgató az apám, az építészmérnök meg az anyám. A nagyapám, Hannibál Smith, 1948-ban került a Szovjetunióba, és élete végéig honvágya volt Amerika után, noha semmit sem kapott t le, csak rosszat, hiszen kommunista és néger volt, ami kett s bún, s ezért sok mindent el kellett szenvednie. Orosz n t vett feleségül, s ebb l a házasságból született édesapám. A repül tér közelében, egy földszintes házban laktunk a hegyoldalon. A hegy mélyében hajdanában malachitbánya volt. Nagyapám egy kis padlásszobában lakott, mely tele volt a falra akasztott száraz növényekkel, hálókkal, hurkokkal és apró zacskókban magvakkal. Télen sokat fagyoskodott, s mint m kedvel k ves, saját kez leg épített magának egy öblös kandallót. Ehhez a kandallóhoz f dnek legrégibb emlékeim. Nyolcesztend s voltam, mikor nagyapám meghalt. Úgy emlékszem rá, mint nagyon magas, óriási alakra. Mikor lejött hozzánk, egész lakásunkat megtöltötte harsogó nevetése. Engem a karjába kapott s felemelt a mennyezetig. Orosz dalokat énekelt, de milyen különösen hangzottak ezek az ö szájából. Megtanított nyíllal l ni, sárkányt csinálni, apám vadászfegyverének a töltényeib l kiszedte a puskaport, hogy nekem görögtüzet csináljon bel le, medvevadászatot játszott velem, kitöltötte egész gyermek-koromat. Válságos pillanataimban még ma is magam el tt látom sötét arcát, hófehér, göndör üstökét és fehér fogait, amint gyakran megmutogatta jóíz nevetése közben. Nagyon szerettem t. Forró, mély honvágyát mindenki el tt titkolta, csak én, a kisfiú hallgattam néha üggyel-bajjal oroszra fordított, rzavaros elbeszéléseit. Nagyapám kísérgetett el az iskolába, mert még az ó életében írattak be az els osztályba. Iskolatársaim irigyelték is t lem, némelyik id sebb meg is kérdezte, nem fogok-e verseket írni, mert azt hitték, költ leszek, mint Puskin, aminek látható jele az volt, hogy a nagyapám – néger. Sajnos a költészet sohasem vonzott, hacsak olyan tág értelemben nem vesszük és nem hisszük (s én éppen ebben hittem), hogy messze túlterjed a versek határain s könnyebb megtalálni a leveg ben, a hegyek között és a harcban, mint az asztalnál. Ki tudja, nem ez-e a legigazibb oka annak, hogy e sorokat írom itt a Kozmokrátor kis kabinjában, mikor rhajónk minden másodperc alatt huszonöt kilométerrel távolodik el a szül hazámtól. De nem akarok elébe vágni az eseményeknek. Aki e szavakat elolvassa, annyit kell tudnia rólam, hogy maga is megítélhesse, hihet-e nekem vagy sem. Ezért írok magamról. Mintegy ködön át emlékszem vissza a nagyapámnál töltött id re, különösen a hosszú, téli estékre. Nagyapám tudott és szeretett meséket mondani, véget nem ér , nagyszer meseregényeket, amelyek mint valami egzotikus gyöngysorok húzódtak hosszú estéken át, én pedig hol reszketve, hol lángoló arccal, de mindig nagy elragadtatással hallgattam, ahogy legfeljebb csak a gyermekek és a szerelmesek tudnak hallgatni. Már hatéves voltam, mikor der s meséibe sötét hangok is belerezdültek. Lehetséges különben, hogy ez már korábban elkezd dött, de akkor még kicsiny voltam ahhoz, hogy megértsem, s legkorábbi éveimben nagyapám valami egészen más volt számomra, mint minden más ember. Azért mondom, hogy valami, mert olyan volt nekem, mint a hazai táj, mint a mi kékesfehér felh s egünk meg hegyeink alján az erd k, ahol annyiszor bolyongtam hosszú órákon át. Azt hiszem, ebben rejlik az ó titka: a többi feln tt belépett gyermekvilágomba, aztán megint kilépett, de valóságos része volt gyermeki életemnek.

AZT MONDTAM, HOGY HATÉVES VOLTAM, MIKOR EL SZÖR KEZDETT NEKEM AMERIKÁRÓL MESÉLNI. NEM SZERETTEM EZEKET AZ ELBESZÉLÉSEKET, S T FÉLTEM IS T LÜK, NEM A KOMOR HANGULATOK MIATT, HISZEN NEM VOLTAM GYÁVA, HANEM MERT NAGYAPÁM ILYENKOR EGÉSZEN MEGVÁLTOZOTT, SZINTE IDEGEN EMBERRÉ VÁLT. LENDÜLETE ELT NT, ARCÁN KIALUDT A MOSOLY, MEGGÖRNYEDT, SZÓFUKARRÁ VÁLT, S MEGFONTOLTAN VÁLOGATTA A SZAVAKAT, HOGY A BORZALMASABB RÉSZLETEKET ENYHÍTSE. Az els ilyen elbeszélés során elmondta, hogy mikor kidobták egy gyárból, potyautasként utazta végig vonaton az Egyesült Államokat, s mint hordár kereste meg a kenyerét, azután meg, mikor egy törvényszéki tárgyalás után a hátgerince eltört a verést l és mereven n tt össze, szalmasz nyeget font. Lehet, hogy egy kicsit elferdítem ezt a történetet, de így rögz dött meg képzeletemben, s ilyennek láttam nagyapámat álmaimban. Sötét arcú komor óriásnak, az aranyos szalma roppant kötegei között, amelyekb l hihetetlen mennyiség szalmasz nyeget kellett fonnia, mert ha nem… Hogy mi lett volna, ha a szalmasz nyegeket meg nem fonja, azt nem tudom, de mikor err l álmodtam, elfogott a rémület. Aztán megismertem egy másik történetet az el bbinél korábbit, mert ez akkor történt, mikor nagyapám alig húszéves volt. Sehol sem talált munkát, s végül is egy vegyészeti gyárban r lett. A gyár tulajdonképpen rozzant kalyiba volt, ahol a szemfüles tulajdonos vaníliaszagú folyadékot kotyvasztott, aztán díszes üvegcsékbe töltötte s borsos áron adta el, mint tüd vész elleni orvosságot. A tulajdonos rettent rosszul fizette embereit, de azért mindig b ven volt munkása, mert f ként tüd bajos nyomorultak dolgoztak nála, akik kétségbeesve keresték a gyógyulást, s mivel a gyáros ingyen adta nekik a „csodaszert”, engedtek a csalóka remény kísértésének, s bíztak benne, hogy a drága gyógyszert l visszanyerik egészségüket. Mondanom sem kell, a gyógyszer értéktelen volt, ez azonban egyáltalán nem zavarta a tulajdonost, mert egy-egy elhalt munkása helyébe könnyen talált akár öt újat. SZÜLEIMNEK, KÜLÖNÖSEN APÁMNAK, NEM NAGYON TETSZETTEK NAGYAPÁM ELBESZÉLÉSEI. EMLÉKSZEM, HOGYAN GYÖTÖRTEM EGYSZER ÉDESANYÁMAT MINDENFÉLE KÉRDÉSEKKEL, KÜLÖNÖSEN, HOGY MI AZ A „SZTRÁJKTÖR ” ÉS A „MIMILOMOS”. EZ UTÓBBIT NEM TUDTA MEGMONDANI, TEHÁT MIKOR APÁM HAZAJÖTT, T LE KÉRDEZTEM MEG. – Mimilomos? Kit l hallottad ezt? – kérdezte. – Nagyapától. – Az biztosan milliomos lesz! Apám haragudott. Bosszúsan mondta anyámnak, hogy nagyapámnak jobban meg kell gondolnia, mit meséljen el nekem. „Nem akarom, hogy megmérgezze a fiú lelkét ezekkel a sötét emlékekkel!” – kiáltotta, s már indult is felfelé, de anyám le tudta csillapítani bosszúságát, s nem is csak ez egy alkalommal. AMÍG NAGYAPÁM ÉLT, APÁM MINDIG HAJLANDÓ VOLT FELTÉTELEZNI, HOGY KELTEGETI FEL BENNEM A LEGVADABB GONDOLATOKAT. EGYSZER PÉLDÁUL ELHATÁROZTAM, HOGY MEGMÁSZOM AZ ELBRUSZ CSÚCSOT, S EGY HÉTIG SZÁJAMTÓL VONTAM EL A FALATOT, HOGY ÉLELMISZERKÉSZLETET GY JTSÉK AZ ÚTRA. MÁSKOR PEDIG, AMIKOR APÁMAT MEGLÁTOGATTAM A REPÜL TÉREN, ELCSENTEM EGY JÓKORA IDEGEN ESERNY T, S IGYEKEZTEM ELBÚJNI EGY REPÜL GÉPBEN, HOGY AZTÁN A RÖGTÖNZÖTT EJT ERNY VEL KIUGORJAK, AMIKOR ÉPPEN HÁZUNK FÖLÖTT REPÜLÜNK EL. Csak egészen véletlenül tudtam meg, hogy nagyapámnak egyszer meg is kell halnia. Ez akkor történt, mikor egy alkalommal kihallgattam szüleim beszélgetését. Nem hittem el, inkább naivitásukon mosolyogva szaladtam fel nagyapámhoz. Még mindig óriási volt és er s, de mikor üdvözlésül feldobott a mennyezetig, észrevettem, hogy arca fájdalmasan megvonaglik. Ez nekem is annyira fájt, hogy elsírtam magam, de nem mondtam, miért, bár sokáig faggatott. Aztán megbetegedett, és ágynak esett. Jött a tavasz, a kertben naponta új csodákat fedeztem fel, de nagyapámnak már csak az ablakon volt szabad kinéznie, ahová odatolták régi nagy karosszékét. Egyszer, mikor a padlásra vezet lépcs n futottam felfelé, hogy meglátogassam, meghallottam, hogy er s torokhangon énekel. Ez az ének egészen más volt, mint amelyeket otthon vagy az iskolában hallottam; feledhetetlenül súlyos, valami nagy fájdalomból fakadó, óriási sérelmet felpanaszló dal volt, sírt bel le a kimondhatatlan

sóvárgás a világ után, amelyet nem szabad szeretni. Ezt a dalt addig sohasem hallottam le. Bár jól tudtam angolul, nem értettem meg a különös mondatokat, csak a refrénben ismétl dtek meg a szavak a vén folyóról és a rajta úszó bárkákról. Ahogy a recseg lépcs n felfelé mentem, a dal egyre lázasabban hangzott. Sokáig álltam az ajtó el tt, aztán összeszorult szívvel, halkan visszamentem. Nagyapám három nap múlva meghalt. A következ években, most már iskolatársaimmal együtt mívelt rültségeim módszeresebbekké váltak, de azért egy cseppet sem voltak kevésbé nyaktör ek. Apám nemegyszer mondta, hogy pokolbeli jellemem van, amihez anyám nevetve tette hozzá: „afrikai pokolbeli”. Ezzel aztán – mellesleg szólva – minden rendben is volt, mert mindketten nagyon szerettek, igaz, hogy nem egyformán: mindegyikük a maga módján. Elég jó tanuló voltam, de nem tanultam egyenletesen. Amikor megtudtam, hogy egy hajóskapitánynak jól kell tudnia a matematikát és a csillagászatot, néhány hét alatt e tárgyakból én lettem az els , de mikor kés bb a földrajz igézett meg, az el bbi tantárgyakat egyszer en a sutba dobtam. Tizenhét éves koromban még kevésbé tudtam, mint bármikor, hogy mi akarok lenni, s úgy vaktában beiratkoztam a pjatyigorszki repül -f iskola konstrukt ri szakára. Ott ismerkedtem meg Gorjelovval. Az elméleti géptant adta el , és felfigyelt rám, nem tudásom miatt, hiszen az nagyon is mérsékelt volt, hanem anyám miatt. tervezte ugyanis s is kivitelezte az épületet, ahol Gorjelov professzor tanszéke és laboratóriuma volt, mégpedig úgy, hogy – amint a professzor mondta – meghódította vele a lelkét. Minden ember emlékeiben vannak mérföldkövek – gyerekkorának valamelyik legnagyobb órája, az els szerelem, egy igazán nagy emberrel való találkozás. S mintha e pillanatok jelentenék a tengelyeket, amelyek körül az élet terjedelmes szakaszai új irányban kezdenek forogni, s váratlanul új távlatok nyílnak meg el ttük. Ilyen pillanat következett be számomra is, amikor az elméleti géptanból egy le nem tett vizsga, vagy amint nálunk mondták, egy elhasalás után Gorjelov nem engedettél a szobájából, hanem beszélgetésbe elegyedett velem. Június volt. Az intézeti ablakból látszott a pompás zöld júniusi kert, amikor a professzor a szemembe nézett, s így szólt: – A fém, ha ráütnek, hangot ad. Azt kívánom, Róbert, szintén felelj a kérdésre, amit felteszek neked. Rendben van? – Nem feleltem, de tekintetemb l kiolvashatta, hogy olyan akarok lenni, mint a fém, mert kis id múlva így folytatta: – Ahhoz, hogy az ember maga és mások számára hasznos legyen, mindig újabb és újabb örömet kell lelnie a munkájában. Tudom, megvan a képességed ahhoz, hogy megtanuld, ami a vizsga letevéséhez elég, de ez mind kevés. Biztos vagyok benne, hogy teljesen át tudod adni magadat annak, ami megragad. Mondd meg, micsoda az. Nem tudtam felelni. MOST MÁR NEM NÉZETT A SZEMEMBE, S HALKABBAN ÉS ÓVATOSABBAN TETTE HOZZÁ, MINTHA VALAMI ILLÓ, LÉGNEM DOLOGHOZ KÖZELEDNÉK: – Mikor érzed magad boldognak? Mondd meg, mit érzel, mert ett l nagyon sok függhet. – Ritkán vagyok boldog – feleltem. – Legfeljebb pillanatokról lehet szó, de én így jól érzem magam… Legutóbb, amikor a Dzsangi-Taun voltam… mert tetszik tudni, tagja vagyok a turistaklubunknak, s azt mondják, jó hegymászó vagyok. Voltak ott olyan pillanataim, hogy szerettem volna, ha örökké tartanak, de úgy, hogy az ne lett volna szünid , sem edz tábor, sem szórakozás, hanem hogy az lett volna az én igazi életem. – Mikor volt az? Mondd meg pontosabban – kérdezte mintegy sürgetve, s még mindig nem nézett rám. – AMIKOR VESZEDELEM FENYEGETETT – FELELTEM, MERT VALÓBAN ÍGY ÉREZTEM. – S AMIKOR FELEL SSÉGET KELLETT VÁLLALNOM. MIKOR DÖNTENI KELLETT AFEL L, HOGY A HEGYMÁSZÁS MÉG SOHA KI NEM PRÓBÁLT, ÚJ VÁLTOZATÁT, A TELJESEN ISMERETLEN KAPASZKODÓT VÁLASSZUK. AMIKOR ÉJSZAKAI MENT EXPEDÍCIÓBAN VETTEM RÉSZT, S ELS KÉNT SIKERÜLT RÁTALÁLNOM AZ ELT NTRE. – Szeretsz kockáztatni – jegyezte meg Gorjelov nyersen. – Megéreztem ezt abból, ahogy kérdéseimre feleltél. De velem ezzel nem mész semmire, mert én megmászhatatlan

szirt vagyok. Itt nyilván mosolyognia kellett volna, de nem tette. – TETTÉL MÁR PRÓBÁT ÖNMAGÁDDAL? – KÉRDEZTE KIS ID MÚLVA. Mellemet a büszkeség feszegette, mert tudom, sok büszkeség volt és még ma is sok van bennem. – TIZENNYOLC ÓRA HOSSZAT VOLTAM EGYEDÜL AZ UZSBA-FALBAN, S CSAK AKKOR JÖTTEM VISSZA, MIKOR A KÖD FELSZAKADT. EZ VOLT AZ ELS PRÓBÁM. – De nem az utolsó – felelte Gorjelov. – S amit megtettél, szükséges volt? Haboztam. – Nem… – Tudtam! – csapott le rám Gorjelov, s most már láttam, miért takarja el arcát el lem. Mosolygott, de mosolya nem nekem szólt. Csak úgy magában mosolygott, talán az ifjúsága jutott eszébe, amelyet most nagyon közelr l s nagyon lángolónak látott. Aztán, mintha észbe kapott volna, hogy hiszen nem önmagáról kell döntenie, reám emelte tekintetét, s e beszélgetés folyamán most már másodszor éreztem, hogy valakire emlékeztet, aki igazán közel áll hozzám, mintha valósággal részem volna, de nem tudtam kire, s ett l megijedtem. – A mechanikusok – folytatta Gorjelov –, a matematikusok és csillagászok meg azok, akik a hegyekben eltévedetteket mentik, mindnyájan egyformán nélkülözhetetlenek számunkra, s életünk nem volna teljes, ha e kategóriák közül csak egy is hiányoznék. De el ne feledd, az életnek csak akkor van értelme, ha valamit szolgál. A nagy szándékok és cselekedetek mindenkit szolgálnak. Idegeneket és sajátjainkat, közelieket és távoliakat, akár a mérnök hídja és a költ verse. A mindennapi apró, saját dolgainkat, amilyen egy tavaszi séta, a szemünk elé táruló tájak vagy amilyenek az álmaink, azoknak adjuk, akik legkedvesebbek nekünk. De csak mindkett együtt adja az egész embert és a teljes szolgálatot. A világ annyiban a tied, amennyiben te a világé vagy, és mindennek, amit csinálsz – hallod? mindennek! –, nem benned kell a célját és értelmét meglelnie, hanem rajtad kívül. Nem mindenkinek egyformán könny ezt megtennie. Neked nem lesz könny , de éppen ezért leszel ilyen, mert már útban vagy felé. Mert olyan akarsz lenni, mint a fém, amely hangot ad, ha ráütnek, igaz, Róbert? Csak bólintottam, mert szólni nem tudtam. – Nem lesz bel led tervez mérnök – állapította meg Gorjelov. – Mégis az a véleményem, hogy tanulmányaidat be kell fejezned, mert minden ismeret hasznos, de ha az oklevél a kezedben lesz, el kell menned a hegyekbe, hogy ott magadra találj. Kés bb, mikor hosszú, nagyon hosszú kóborlás után a naptól, a nyártól és ett l a beszélgetést l kissé kábultan mentem hazafelé a városszéli dombokon, rájöttem, hogy Gorjelov nagyapámra emlékeztetett. Amint nagyapám gyermekségem fölött, úgy állt Gorjelov ifjúságom fölött. Megfogadtam tanácsát, és nem bántam meg. Igaz, hogy tanulmányaim befejeztével nem vonultam ki mindjárt a hegyekbe, hanem egyévi gyakorlatot végeztem a Központi Repül szolgálatnál, aztán pilóta lettem, s az új repül gépmodelleket repültem be. Nemegyszer úgy adódott, hogy apám repül terén kellett leszállnom. De minden szabadságid met a hegyekben töltöttem. Számos havasi expedícióban vettem részt, s ez nevemet nemcsak a havasi klubban, hanem azon túl is közismertté tette. Egyszer, mikor az egyik hivatal tolóablakánál arra kellett válaszolnom, hogy mi a foglalkozásom, szórakozottságból „pilóta” helyett azt mondtam: „hegymászó”. De bár azonnal helyesbítettem, az egyik éppen olyan igaz volt, mint a másik, mert most már ismerem magam egy kicsit, és tudom, hogy éppen úgy vonzanak az ember nem járta hegyek, mint egy repül gép, amelyen még senki sem szállt fel a magasba. Huszonöt éves koromban részt vettem a „világ tetejére” – vagyis a Pamír északi felére induló expedícióban. Egy évvel kés bb azok között is ott voltam, akik elindultak a világ harmadik magas csúcsát, a Kanchendzöngát meghódítani. Ez az expedíció egyik társam tragikus halálával járt, nálam pedig szívizom-elfajulást okozott, úgyhogy fél esztendeig egy délvidéki szanatóriumban kellett gyógykezeltetnem magam. Alig tértem vissza a repül gép-szolgálathoz, éppen a Vénuszra induló expedíció volt az érdekl dés

középpontjában, s híre járt, hogy az expedíció pilótát keres, felderít Jelentkeztem, s a néhány ezer ajánlkozó közül engem választottak.

repül gépéhez.

Mikor ezeket írom, már huszonnyolc órája repülünk. Ha a fejemet felemelem, a bels televíziós adó képerny jén a távolodó Föld fehér korongját látom. Ügy érzem, mintha egyik életemet befejeztem volna s most a másikat kezdeném el. Azt hiszem, ilyen pillanatban szabad vastag vonallal aláhúznom mindazt, ami eddig történt. Tudom, hogy igen sok mindennel nem birkózhatom meg, mert nincsen hozzá elég képességem. Ezért nem próbáltam soha tudományos pályára lépni. Tudom, hogy nagyon messze vagyok én az olyan emberekt l, mint Csandraszekár, Arszenyev vagy Lao Csu, akikkel jóbanrosszban együtt leszek. De tudom, hogy mindent, amit életemben csináltam, talán nagyon is vaktában, talán a kelleténél forróbb szívvel, de olyan er s, olyan vasakarattal tettem, ahogy csak bírtam. Mindig igyekeztem hinni az emberekben, s ha haragudtam is valakire, az leginkább csak önmagam voltam, hogy miért nem tudtam olyan lenni, mint Hannibál Smith. Mikor el ször mondtam meg egy lánynak, hogy szeretem, nem találtam elég nagy és szép szavakat érzelmeim kifejezésére. Így aztán azt mondtam neki, hogy a szerelem az én elképzelésem szerint nem olyan, mint a repülés a magas szférákba, nem is olyan, mint az ég, ahol olyan gyakran tartózkodom, hanem olyasvalami, mint a föld, amibe cölöpöt lehet verni, amin falat lehet húzni, házat lehet építeni. Más kérdés, hogy ezzel a leányt nem gy ztem meg.

Navigare necesse est3 A starthely a volt Góbi-sivatag eredeti állapotban meg rzött, több mint ezer hektáros homokos területe volt. A repül gépet, amely odavitt, egy kartársam, a Központi Repül szolgálat egyik pilótája vezette. Egész úton egy szót sem szólt, részben azért, mert a kedvez tlen légköri viszonyok miatt figyelnie kellett, részben pedig, mert ö is pályázott az expedícióban való részvételre, és nem sikerült neki. Nagyon kellemetlen volt a helyzetem vele szemben, de mikor hatezer méter magasból megpillantottam a homokon nyugvó ezüst rakétát, mindent elfelejtettem. Repül gépünk a rakétához futott, aztán rögtön elrepült. Kissé habozva nyújtottam kezet kartársamnak. Nagyon rövid ideig ismertük egymást ahhoz, hogy barátok lehettünk volna, de a legjobb úton voltunk afelé, s attól féltem, hogy ez a dolog közénk talál furakodni, hiszen társam csak huszonegy esztend s volt. De mikor felállt és kihajolt hozzám – én már odalent álltam –, éreztem, hogy minden rendben van, s mikor megcsókoltuk egymást, tudtam, hogy valami nehéz és szép dologgal lett gazdagabb, mert ebben a pillanatban jó szívvel lemondott e nagy kalandról – az én javamra. Ezért volt, hogy mikor a gép elt nt, s én elindultam az rhajó felé, egy kicsit nehéz volt a szívem. Akikkel együtt kellett repülnöm, úgyszólván nem is ismertem. Soltykkal többször találkoztam régebben a Központi Repül iskolában, de a tudósokkal csak néhány hónappal ezel tt találkoztam Leningrádban, a m szaki átképzésen. Az átképzés hivatalos jelleg volt, természetes tehát, hogy én éppen olyan idegen voltam számukra, mint ók az én számomra. Mély homokban gázoltam a Kozmokrátor mellett álló kis csoport felé, s csak mikor alig száz lépés választott el t lük, akkor gondoltam meg, hogy aggályaimat nevetségesnek találhatnák. Valami lámpalázfélét éreztem. Csak az érthet meg igazán, aki már volt olyan helyzetben, amely- mint mondani szokták – szakításra és csavarásra egyaránt kipróbálja az embert. Hogy mást nem mondjak, valami veszélyes hegymászásnál, amikor egyszer az ember biztosítja a másikat, máskor meg amaz biztosítja t. Ezek a szavak: „valakire ráhagyatkozni”, csak ilyenkor, az összeköt kötél végén kapják meg valódi értelmüket. Az expedíció hivatalos búcsúztatása már egy héttel el bb megtörtént. Én azon nem voltam jelen, mert el kellett intéznem a repül szolgálatból való kilépésemmel kapcsolatos 3 Hajózni kell

formaságokat. Most, a sivatagnak ezen a darab megmenekült homokos részén, a halvány ég alatt, alig tíz-egynéhány ember állt – az expedícióhoz tartozók családtagjai, a Tudományos Akadémia elnöke és néhány tagja. A magány érzete vett rajtam er t. Engem senki sem várt – anyám már két éve meghalt, apám pedig nem hagyhatta el Pjatyigorszkot. De e pillanatban repül gépzúgás hallatszott. A gép, amelyen ideérkeztem, lefelé ereszkedett. Közvetlenül az rhajó fölött a pilóta utolsó repül -búcsújelt küldött felém azzal, hogy a gépet szárnyain megbillegtette. Még mindig ott álltam a távozó repül gépre meredve, amikor Arszenyev lépett hozzám. Kezet nyújtott, aztán hirtelen magához vont. – No, végre itt van ez a kanchendzöngai ember – mondta, amire én csak mosollyal válaszolhattam. Az indulás délután egy órára volt kit zve. Ezt a néptelen vidéket választották ki, mert a légkör gyors átrepüléséhez igen nagy er vel kellett indulni, s a rakétából kilövell atomfelh k veszélyes pusztításokat okozhattak volna. Mikor már mindenkit üdvözöltem, Soltyk mérnökkel a rakéta orrához indultam, hogy még egyszer utoljára megvizsgáljuk a számomra kijelölt felderít repül gépet. De csakhamar elvontak ett l a foglalatosságomtól. Közvetlenül a rakéta mellett, egy homokbuckán folyt le a búcsúzkodás. Természetesen senki sem mondott beszédet, csak néhány szó hangzott el, felemeltük aranyszín , délvidéki borral telt poharainkat, aztán már a bejárat peronjáról néztük, hogyan viszik ki a startövezetb l a hernyótalpú járm vek a Földön maradókat. Aztán bementünk a rakéta belsejébe. Miel tt a csapóajtó bezárult volna, még egyszer hátrafordultam, s noha a sivatagi táj idegen volt számomra, úgy éreztem, mintha igen szorosan összen ttem volna vele, s valami torkon ragadott. A sivatag most egészen néptelen volt, de tudtam, hogy néhány kilométerrel a láthatáron túl, széles körben radarállomások vannak felállítva, amelyek hullámaik nyalábjaiba kapják az rhajót s vezetni fogják az egész úton. Beléptünk a központba, s itt Soltyk vette át a parancsnokságot. Mindnyájan elhelyezkedtünk a széjjel hajtott karszékekben, a szíjakat összecsatoltuk, s most következett az, amit a legkevésbé bírok: a várakozás. Az óra mutatója negyed másodpercenként ugrott el re. Végre Soltyk, a prediktor fekete erny je mellett fekve s kezét annak fogantyúján tartva, egy pillanatra felém fordult. Mosolygott, s ett l minden izgalmam szertefoszlott. Itt volt a pillanat, az pillanata, amir l ábrándozott. A számlapon a mutatók elérték kijelölt helyüket. Soltyk megnyomta a vörös gombot, a táblákon felvillant minden fény. Elkezd dött… El ször rövid mennydörgés. Az egymás után begyújtott hidrogén-oxigén segédrakéták dolgoztak. A Kozmokrátor, mélyen a homokba fúródva, felemelkedve, majd visszaesve, mint valami óriási eke, ügyetlenül, egyenetlenül mozdult meg a robbanásoktól rángatva. Aztán a robbanások s södtek. Pokoli lökések, a talaj súrolása, ugrások és alábukások. Ide-oda lódultunk, bár er sen tartottak a rugalmas szíjak. EGYSZERRE ER S, DALLAMOS HANG HALLATSZOTT. A RÁNGÁSOK MEGSZ NTEK, DE A TESTEM MINDEN MÁSODPERCBEN NEHEZEBBÉ ÉS NEHEZEBBÉ VÁLT. MAKACSUL MEREDTEM A SZEMEM EL TT LEV , KÖR ALAKÚ KÉPERNY RE. KESKENY SZEGÉLYNEK LÁTTAM AZ RHAJÓ CSILLOGÓ OLDALÁT, ODALENT A HOMOKPÁSZTÁKAT, S MINDEZ RESZKETETT ÉS VILLOGOTT, MINT AZ ÖSSZEGY RT CELOFÁN LAPOK. LEVEG RÉTEGEK VOLTAK, MELYEKET AZ RHAJÓ NAGY LENDÜLETÉVEL ÖSSZES RÍTETT MAGA EL TT. ISMEREM EZT A LÁTVÁNYT A REPÜLÉSEKB L, MIKOR A GÉP A LEGNAGYOBB SEBESSÉGGEL HALADEgyre nehezebben lehetett látni. Rettenetes er sajtolt be a puha karszékbe, láthatatlan ólommal töltve meg tagjaimat, s egyre er sebben és hevesebben feszült bele minden izmomba és idegembe, hogy már a lélegzetem is hangosan sípolt, mintha mázsás súly nyomná a mellemet. Oldalt pillantottam. Mindnyájan tehetetlenül feküdtek. A táblákon ugráltak a fények, a rakéta egész testét hatalmas áramként járta végig a dallamos zene, amellyel az atomgázok zúdulnak ki a térbe. Sokáig tartott, olyan sokáig, hogy a homlokunkon összegy verejték már kezdett lecsorogni szemöldökeink között. Le akartam törülni, de nem bírtam felemelni a kezemet. Soltyk megnyomott egy fogantyút, s egyszerre könny lett minden. Az órára néztem. Már

tizenhat perce repültünk. Odalent szélesen terült el – nem is tudom minek nevezzem. Nem a Föld volt az a végtelen, lapos síkság, az utak és folyók vékony vonalaival, amit olyan jól ismertem repüléseimb l. Olyan volt, mintha az ég és a föld néhol helyet cseréltek volna. A könny , kék kupola helyett lapos feketeség ásított fölöttünk, amelyben alig láthatóan izzottak a csillagok, lent pedig semmilyen ismert dologhoz nem hasonló borzalmas, domború, vörös végtelenség terült el. Ezen a határtalannak látszó tömbön elmosódott foltok feketéi lettek, de legjobban szembeötlöttek azok a mozdulatlan, fehér foszlányok, mintha megannyi vattadarab lett volna a felszínre ragasztva. Felhívtam erre Soltyk figyelmét: a képerny re pillantott, s csak annyit mondott: „felh k” – s ismét a m szereihez fordult. Megértettem. Igen, a bolygó fölött vonuló felh k voltak, de magasságuk semmi sem volt ahhoz képest, amilyen magasan mi jártunk. Ha az ember jól megnézte, itt-ott észre lehetett venni egy-egy árnyfoltot az ilyen kis fehér pamatok s a valóságban sok kilométernyi kiterjedés felh gomolyagok alatt. Most – amint a prediktor képerny i jelezték – ellipszis pályán repültünk, mint a Föld mesterséges holdja. Talán egy óráig tartott ez, s ezalatt a földgolyó egyharmada vonult el alattunk. Mikor Kína sokszín síksága véget ért, a szárazföld elt nt. A Csendes-óceán fölött jártunk. Nem mindennapi képet nyújtott a vizek domború, acélos fekete tája, mintha homályos, csiszolt fémb l lett volna. Mikor Amerika partjai felt ntek, Soltyk ismét megnyomta a vörös gombot, ismét felzúgott a motorok hatalmas éneke, s a Kozmokrátor, orrát a fekete égbolt közepe felé emelve, kiszökkent a Föld körüli röppályából. Éjfélig tartott ez az utazás, s a folyton változó gyorsulás miatt nagyon kimerített bennünket. A rakéta már régen kilépett a légkörb l, de még mindig a Föld vonzóerejével viaskodott. Egy pillanatra sem sz nt meg a motorok munkája, de mivel már jóval túlhaladtuk a hang sebességét, s ezenfelül az rben repültünk, szabadon beszélgethettünk anélkül, hogy hangunkat felemeltük volna. Éjfél után néhány perccel Soltyk jelt adott, s erre kikapcsoltuk a szíjakat, s felálltunk, hogy kissé bizonytalanul széjjelnézzünk magunk körül. A központ nyugodt fényben úszott. Ha nincsenek ott a fekete képerny k, telehintve a csillagok szikráival, azt lehetett volna hinni, hogy az rhajó mozdulatlanul pihen a szerel csarnokban. A Föld mint egy háromnegyed részben elsötétített óriási korong terült el alatta. Éjszakai félgömbje szürkül homályos derengéssel ütött el a csillagok fényét l. Fülünk lassanként hozzászokott a motorzúgáshoz, s külön figyelni kellett, ha az ember meg akarta hallani. A radarhírek meghallgatása után a közös kabinba mentünk vacsorázni. Aztán Arszenyev indította el a szót. ÚTITÁRSAINK KÖZÜL TERMETRE NÉZVE EGYEDÜL TETT TÚL RAJTAM. IGAZI HERKULES VOLT EZ A CSILLAGÁSZ. NEM TEHETEK RÓLA, DE VALÓSÁGOS FIZIKAI MEGELÉGEDETTSÉGET ÉRZEK, HA LÁTOM HATALMASAN ÍVELT MELLÉT, OSZLOPNAK BEILL , EGYENES NYAKÁT, SÚLYOS, ER S FEJÉT ÉS VILÁGOSSZ KE, CSAKNEM PLATINASZÍN ÜSTÖKÉT. Arszenyev a következ szavakkal fordult hozzánk: – Barátaim! Utazásunk harmincnégy napig fog tartani. Ez alatt az id alatt sajnos, vajmi kevés munka vár ránk. Nem kétséges, hogy azért nem fogunk lustálkodni, s az utat vitákkal tesszük kellemessé. Én els ként hívom ki Lao Csu kartársat párbajra az anyag hullámos vonulatai tárgyában. De mivel itt nem laboratóriumban, hanem egy rhajóban vagyunk, amely folytonosan távolodik a Földt l, javaslom, hogy minden este irányítsuk felé gondolatainkat, mégpedig oly módon, hogy sorban mindegyikünk mondja el egy-egy emlékét, amit éppen értékesnek tart. Mindnyájan elfogadták a tervet. Hallgattam, mert úgy gondoltam, ez nem vonatkozhatik rám, hiszen bizonyára tudományos munkákról és felfedezésekr l lesz szó. Mekkora volt hát csodálkozásom, mikor Arszenyev hozzám fordult, hogy én kezdjem meg a sorozatot, amit ö „harmincnégy éjszaka meséinek” nevezett. Zavartan menteget ztem, mintha az utolsó pillanatig úgy éltem volna, mint egy irodai számkukac, aki semmiféle említésre méltó dolgot nem élt át. – Mit számít az, hogy professzorok között van – ismételte meg a csillagász utolsó

szavaimat, hangjában némi gúnnyal. – Itt nincs semmiféle professzor, hanem mindnyájan egymás útitársai vagyunk. Ami pedig az emlékeket illeti, jól tudom, hogy elbeszélésre méltó élmények tekintetében mindnyájan irigyelhetnénk önt. Ennek ellenére szabadkoztam, végül azonban megígértem, hogy valamelyik legközelebbi napon én is beszélek, ha majd hallom mások szavát, és megjön az elbeszéléshez szükséges hangulat. Akkor talán majd könnyebben fog menni, mert nálam mindig legnehezebb a kezdet. Arszenyev az én elbeszél i ügyefogyottságom hallatára kissé korholólag csóválta fejét, de végül mégis Rainer doktorhoz, vegyészünkhöz fordult. Nagyon örültem, hogy éppen Rainer fog beszélni, mert t eddig még sosem láttam. Akárcsak engem, öt is távol tartották az útitársaktól bizonyos németországi ügyei, s csak az indulás el tti napon érkezett a rajt helyére. Negyven év körüli, jelentéktelen külsej összes férfi, szemüveget visel és rendkívül nyugodt. Éppen hozzákészült a beszédhez, mikor megjelent Soltyk, a központi ügyeletes, és közölte, hogy az északi félteke rádiója hamarosan megkezdi egyenesen nekünk szánt adását. A hangszórót tehát bekapcsoltuk a közös kabinba, és itt egy kerek asztal mellett, kényelmes karszékekbe süppedve hallgattuk Beethoven zenéjét, amelyet az éter hullámai hoztak el hozzánk a bolygóközi rön át. Éjfél után egy órára járt az id , mikor a hangverseny véget ért, de senki sem volt álmos, és Rainer megkezdte elbeszélését. Soltyk azonban megint megzavarta. Meg kellett indítani a rakéta perg mozgását. A prediktor negyedórája kikapcsolta a hajtómotorokat, s mivel már lényegesen eltávolodtunk a Földt l, a vonzóer észrevehet leg csökkent, úgyhogy élénkebb mozdulatok közben el fordult, hogy egyikünk-másikunk fellendítette a csészéjét a leveg be, holott csak az ajkához akarta emelni. Minden tárgy és saját testünk is percr l percre könnyebb lett. Soltyk átment a központba, s egy perc múlva már éreztük, hogy a rakéta mozgása változik. Egy rövid pillanatig a perg mozgásnál el álló centrifugális er következtében kellemetlen szédülést éreztünk, de azután elmúlt, s testünk megint visszanyerte normális súlyát. Mikor Soltyk visszatért, Rainer végre megkezdhette elbeszélését. – Nem tudom, hogy amit elmondok, érdekelhet-e valakit – menteget zött. – Eléggé különleges és furcsa történet. Címéül ezt adhatnám: Polimer- ugyebár elég riasztó? – fordult hozzánk azzal a bátortalan mosolyával, melyért kés bb annyira megszerettem. – Akkor Hamburg régi kiköt negyedében laktam. A doktorátus után voltam, s tanáromnál, Heummel professzornál átvettem a szerves szintézis laboratóriumának vezetését. Egy esztend vel el bb a laboratórium egy újfajta szintetikus gumi el állításán, az úgynevezett szilíciumgumin dolgozott, amelynél a szénatomokat szilícium helyettesíti. A repül gépipar munkába állította valamennyi vegyészeti intézetét, mert e gumi kitermelését l függött a repülés jöv je. Amint mindenki tudja, a korszer repül gépek olyan gyorsasággal szállnak le, hogy a közönséges gumiból lev töml k a súrlódástól széjjelmállnak, vagy a nagy melegt l elégnek. Az elmélet azt ígérte, hogy a szilíciumguminak az ilyen viszonyok között kifejl legmagasabb h mérséklet sem fog ártani. Ha nem sikerülne ezt a gumit kitermelni, a konstrukt röknek el kellene vetniük a mai rendszer futóm veket. Amikor az intézethez kerültem, az ügyet tulajdonképpen már veszettnek tekintették, óriási összegeket költöttek a kutatásokra, rengeteg sok reagenst felhasználtak, tönkretettek igen sok különleges készüléket, számtalan jelentést írtak – minden eredmény nélkül. Papíron minden pontosan egyezett, de a gyakorlatban nem lett bel le semmi. Els feladatom volt, hogy a laboratóriumot rendbe hozzam, és más irányú munkákhoz el készítsem. Heteken át kellett tisztogatnom ezt az Augiász istállóját 4. Elképzelhetik, mi volt ott, ha megemlítem, hogy az utolsó hetek alatt a tudományos dolgozók el sem hagyták a laboratóriumot, és három id sebb kartársam: Jaensch, Hoeller és Braun jóformán ott is lakott. Kazalszám maradt ott utánuk töredez , elszenesedett, elégett gumiminta, száz meg száz összetört lombik, kilométerszám plasztikus szalag, s jóllehet a diákokkal együtt mi végeztük a sepregetést és a takarítást, a laboratórium átvétele után

4 Augiász-a görög hitrege szerint Élisz egyik királya, akinek istállóját Héraklész tisztította

meg a felgyülemlett trágyától

még egy hónappal is hol egy szekrény alatt, hol a termosztátban mindig újabb rétegeket fedeztünk fel ebb l a szerencsétlen gumiból. Már magam is, ahogy mondani szokták, nyakig ültem a polimerekben, de engem inkább elméleti szempontból érdekeltek. Amint tudják, ezek nagy mennyiség , azonos vegyi részecskékb l származó egész testek, óriás molekulák állnak így el , melyeknek viselkedésére semmiképpen nem lehet következtetni az eredeti molekulák ismerete alapján. Nagyon vonzottak bizonyos polizobutilén- és a polisztirén-kutatások meg a gumikutatások is, de a közönséges gumié, amely úgyszólván a legközismertebb polimer. Én akartam megteremteni az összes polimerek viselkedésének elméletét. Szolgáljon mentségemül, hogy huszonnégy esztend s voltam, s mikor az ember ilyen id s, ha egyetlen szakmunkát elolvas, a feltalálás lehet ségei szinte t zijátékszer en sziporkáznak az agyában. Még miel tt a laboratóriumban szolgálatba léptem volna, körülbástyáztam magam irodalommal, s lassan, szinte észrevétlenül kezdtem kátyúba ragadni. Gy jtöttem a tényeket és a kísérletek leírásait, egyre több tényt halmoztam fel s feljegyeztem apró négyzet alakú kartonlapokra, azokat eleinte cigarettadobozokba, azután külön iratrendez kbe, végül fiókokba, polcokra raktam, meg az asztalon tartottam, végül már az egész szobám tele volt velük. Egyel re még tájékozódtam közöttük, de már el re láttam, hogy eljön az id , amikor átcsap a fejemen a hullám, s egészen eláraszt a kartonok özöne. Közben pedig egy lépéssel sem jutottam közelebb a h n sóvárgott elmélethez. Ezek az én kedves polimerjeim nagyon furcsán viselkednek. Némelyiküknek a tér két kiterjedésében olyan tulajdonságaik vannak, mint a folyadékoknak, a harmadikban mint a szilárd testeknek. A gumi viszont úgy viselkedik, mint az ideális gáz, mert ha kiterjed – leh l, ha pedig összehúzódik – felmelegszik. A legjobban éppen a gumi érdekelt. Titokban reméltem, hogy elméleti úton sikerül eljutnom arra az eredményre, amit kartársaimnak kísérletek útján nem sikerült elérniük. Eleinte, hogy egy kicsit belejöjjek a kísérletek technikájába, én is röntgenfelvételeket készítettem az apró gumikockákról, különböz viszonyok között – mint k: hol kiterjesztettem, hol nagy nyomásnak vetettem alá ket, hol pedig savakkal marattam. Azután feljegyeztem az eredményeket, és egész estéken át az elméletemen ábrándoztam. Nem mondhatom másképp, hiszen olyan messze volt t lem, akár az ígéret földje. A széjjel nem húzott gumi képe a röntgenfelvételen olyan, mint a folyadék, vagyis z rzavarosán összevissza bonyolódott molekulákat mutat. Ha széthúzzuk, a képe megváltozik, és szerkezete olyan lesz, mint a kristályé. Ez azért van így, mert az atomoknak a gumit alkotó hosszú, kanyargós láncai a húzás hatására megfeszülnek, kiegyenesednek és a z rzavaros fonadékból párhuzamos sávokká válnak, s ez adja a kristályos színezetet. Egyszóval pörköltem, összenyomtam, h töttem, szárítottam, majd ismét pörköltem a gumidarabokat, míg egy este az egész készletem elfogyott. Szóltam a laboránsnak, s ö azt felelte, hogy odafent a lomtárban vannak még lombikok ilyen régi szilíciumgumi-mintákkal. Én csak legyintettem, de másnap tizenöt poros üveglombikot találtam laboratóriumi asztalomon. A laboráns kedvemben akart járni, s lehozta a lomtárból. A lombikokban ott voltak a kísérletek ragadós, fekete maradványai. Hoeller ezeket annak idején a kínszenvedés állomásainak nevezte, mert egyik kísérlett l a másikig SZINTE ÉGETT A JÓ REMÉNYSÉGT L, MELY AZONBAN MINDEN ALKALOMMAL ROMBA D LT. A LEGTÖBB lombikban tulajdonképpen nem gumi volt, hanem valami ragacsos mézgaféle, úgyhogy nem is volt kedvem hozzányúlni. De az utolsó lombikban egy egész rendes, sötétszürke rögöcskét találtam. Betettem a készülékbe, felmelegítettem, megcsináltam róla a röntgenfelvételt, és hazamentem. Másnap a röntgenkép készen volt. Meg voltam gy dve, hogy ugyanazt látom majd, amit eddig: az atomláncok teljes szétesését, és egy széjjelhulló kását. Ehelyett azonban a kép egy valósággal ideális kristályrácsot mutatott. Nem hittem tulajdon szememnek. Hiszen a gumit mintegy nyolcszáz fokra hevítettem s ezer légköri nyomásnak tettem ki, amit l enyves péppé kellett volna szétmállnia. Márpedig nem lett semmi baja. Kinyitottam a készüléket, amelybe az el nap óta nem néztem be, a felhevített kamrát ugyanis nem szabad kinyitni, s egy friss, rugalmas és magvas gumidarabot találtam benne, aminél jobbat sosem láttam. Behívtam a laboránst, s megkérdeztem, nem tett-e valamit a készülékbe. Nem tett. Még közel se ment hozzá. Még mindig hitetlenkedve, újra magas h hatásnak és nyomásnak tettem ki a csodálatos gumidarabot, de ezúttal nem mentem haza, hanem megvártam, míg a kamra leh l. Este nyolckor kivettem a gumit: még forró volt, de rugalmas, mintha nem is a kemencéb l,

hanem a fiókomból vettem volna el . A biztonság kedvéért megcsináltam a vegyelemzést: szilíciumgumi volt. Bár az id már kés re járt, fogtam a gyufaskatulya nagyságú mintát, valamennyi röntgenfelvételt, és rohantam a közelben lakó professzorhoz. Eleinte nem akarta hinni, de másnap, amikor szeme láttára megismételtem minden eljárást, meg kellett adnia magát. Itt volt el ttünk a szilíciumgumi, a repül konstrukt rök ábrándképe, itt a hiteles minta, mely szinte ideálisan megfelel az elméletileg megkívánt feltételeknek. Igen, megvolt, s mégsem jelentett számunkra semmit. A szerves kémiában az egyetlen igazán nagy m vészet, arra kényszeríteni az atomokat, hogy úgy egyesüljenek, ahogy mi akarjuk. Ebben a darab gumiban ez is megvolt, csak azt nem tudtuk, hogyan ment végbe. Más szóval nem ismertük a gyártási eljárást, s halvány fogalmunk sem volt róla, hogyan jutunk el hozzá. Természetesen els dolgunk volt meghívni Hoellert, Braunt és Jaenscht, akik akkor Berlinben a Folyékony Üzemanyagok Intézeténél dolgoztak. Magam fogalmaztam meg a táviratot, mégpedig úgy, hogy mind a hárman még aznap éjjel repül gépbe ültek, s hajnalban azzal ébresztettek fel, hogy lakásom ajtaján dörömböltek. Mikor a lázas kérdez sködések kissé elcsendesedtek, kiderült, hogy éppen annyit tudnak, mint én meg a professzorom, vagyis semmit. A kísérleti jegyz könyveket minden nehézség nélkül megtaláltuk. A 6439-es mintát – mert a rendkívüli gumit ezen a számon jegyezték fel – annak idején mint értéktelent félredobták, és a csatolt röntgenfelvételb l kiderült, hogy semmiféle tévedésr l nem lehetett szó. Olyan pácban voltunk s annyira elvesztettünk minden tájékozódást, hogy egyikünk ajkáról elröppent a szakkörökben valósággal humorosán ható mondat: „Hátha ez a gumi id közben ért meg?” Ez az értelmetlenség kés bb szójárássá vált, s nemegyszer ismételgették tréfásan, ha valaki egy-egy problémával nem tudott megbirkózni. Négy nap múlva a kartársaknak vissza kellett térniük berlini intézetükbe, k tehát egy kézlegyintéssel elutaztak. Egyedül maradtam ezzel a kis darab szerencsétlen gumival, a türelmetlenked professzorral és fejemben a zzel, amely nem hagyott sem aludni, sem enni. Most már nem is gondoltam a polimer-elméletemre, hanem nekifeküdtem s megismételtem a kísérletek minden szakaszát, amelyek e minta kitermeléséhez vezettek. A termelési eljárások ott voltak a jegyz könyvemben. Nem kívánom részletesen elmondani, mit csináltam, elég, ha annyit mondok, hogy a szintézist 518-szor vezettem le, valósággal rabszolgai vak pontossággal követve az el írásokat. Berlini kollégáimat táviratokkal ostromoltam, hogy pontosan írják le e mintával kapcsolatos munkájuk minden kísér körülményét. Ha volna itt egy vegyész, az megértene engem. Köztudomású, hogy a kémiában, ahol az egymásra reagáló anyagok lehetséges kombinációinak száma gyakorlatilag végtelen, el fordulhatnak véletlen felfedezések, például oly módon, hogy valaki a cigarettájáról egy parányi hamut ejtett a lombikba, s éppen az a hamu vált a reakció kristályosodási magvává. Vagy úgy, hogy egy emelettel lejjebb lakkozták a folyosót, s a lakkban valami ritka elem volt, hallatlanul parányi, de ahhoz éppen elégséges mennyiségben, hogy azt az egyetlen, szükséges reakciót katalizálja, amely semmilyen más módon nem volt hajlandó megmozdulni, még ha az egész laboratórium a feje tetejére állt is. A kartársak válaszoltak kérdéseimre, s mindezt elvégeztem, aminek értelme volt: változtattam a h mérsékletet, a katalizátorokat, a nyomást, de még sokkal többet, aminek nem volt értelme, s a végén már babonássá váltam. A legpedánsabb kísérletez vel is megesik, hogy ha egy probléma megszállottjává lesz – bizonyos id múlva nem tud az egész anyagán uralkodni, szintén szólva, a laboratóriumban kezdett rendetlenség támadni, amit Heummel professzor z rzavarnak nevezett, el bb csak a hátam mögött, de azután a szemembe is megmondta, s egyenesen megkérdezte, meddig kell még az államnak viselni költséges szórakozásaim terheit. Azt mondtam, hogy négy hónapig, mert éppen ez jutott, leghamarabb az eszembe. Az igazat megvallva, a laboratóriumban terjeng rendetlenséget bizonyos fokig magam ápolgattam. Tettem ezt azért, mert valahol a lelkem mélyén hittem, bár senkinek meg nem vallottam volna, hogy egy ilyen mondhatnám si z rzavarban talán a szerencsés véletlen segítségemre jön, és felfedezem azt a titokzatos valamit, ami a kit minta el állítását lehet vé tette. A mintát ott tartottam a laboratóriumi asztalon egy üvegbura alatt. Valahányszor kedvetlenül tértem

vissza az asztalhoz, miután a lefolyóba öntöttem a sikertelen kísérletek b zös maradványait, tekintetem erre az apró sötét kockára esett, s ez újabb ösztönzést adott a munkára. Nagyon fájdalmas pillanat az, mikor az ifjú rájön, hogy a szent t z önmagában, a feltalálás puszta akarása egy lépéssel sem visz el re. Mikor szerencsétlen kísérleteim száma már meghaladta az ezret, s a laboránsok egymásra pislogtak, miközben kosárszámra hordták ki a megszenesedett mintákat, eszembe jutott az Északi-tenger, mert – amint mondtam – mindez Hamburgban történt. E szavak után Rainer arrafelé fordult, ahol a homályos falburkolat fölött a televíziós készülék képerny je látszott, s a pálcával, amellyel eddig játszott, rámutatott a Föld egy pontjára. A bolygónak a felh k tompa fényével megvilágított északi féltekéje kiemelkedett a fekete háttérb l. Az erny szélén a Skandináv-félsziget és Európa sötét kontinense közé behatolt a tenger – s az erny üveglapján bolyongó pálcika bizonyára túlhaladt azon a ponton, ahol a Jütland-félsziget tövénél Hamburg fekszik. Amióta a világ világ, alighanem ez volt az els eset, hogy egy ember a több ezer kilométer távolságról szemlélt földgolyót térképnek használta. Rainer egyszer karmozdulata az emlékekb l egyszerre átvitt bennünket a bolygóközi tér mélységeibe. Közben a vegyész hosszasan nézegette pálcikáját az erny n, mintha ez valami gyerekes örömet szerezne neki, aztán folytatta: – Kezdtem kijárni a kiköt be, a tengerpartra, hogy fejemet leh tsem. Régebben azt hittem, hogy mindent tudok, s már csak egy lépés választ el az ajtótól, attól a mi ajtónktól. Aki életében csak egyszer is átélte azt a kábító örömet, hogy eljutott az ajtóhoz, amely mögött ott van a talány nyitja, az megért engem. Nos, amennyire biztos voltam magamban régebben, annyira biztos voltam most abban, hogy nem tudok semmit, s t mi több, semmi sem lesz az egészb l, mert egyszer en buta vagyok és kész. Akkoriban sz felé a tenger egyre világosabb volt, s a vízen, ezen a kövér, olajos kiköt i vízen bárkák siklottak ide-oda, távolabb a nyílt tengeren g zhajók és motorosok jártak, s néha fel-felbukkantak a halászbárkák vitorlái. Kijártam a mólóra, s olyan sokáig elálldogáltam a végén, hogy az örök kezdtek felfigyelni rám, azt hívén, hogy talán valami öngyilkosjelölt vagyok, csak éppen nem szántam még el magamat egészen. De az én fejem annyira tele volt a szilíciumokkal és polisztirénekkel, hogy sem ket nem láttam, sem a tengert, sem a hajókat – vagy legalábbis azt hittem, hogy nem látom. Egy kicsit olyan voltam, mint a gyerek, akinek apró, szétszórt részekb l álló mozaikot adtak s azt kellene összeraknia, de nem tudja. Nem tudtam, mit mihez illesszek, s csak úgy, részint szokásból, részint kétségbeesésb l illesztgettem össze a fejemben hol az egyik, hol a másik részletet, de semmi sem volt jól. Kezdtem a professzorok nyakára járni, s agyonzaklattam ket kérdéseimmel, amíg az egyik türelmetlenül rám szólt: – Tulajdonképpen mit csináljak meg ön helyett?- Ezzel aztán egyszer s mindenkorra lerázott a nyakáról, de a többieket is megmentette t lem. Visszamentem a tengerpartra. Most már tudom, de akkor nem tudtam – mert amint mondtam, az agyam tele volt polisztirénekkel –, hogy csak akkor indultam haza, amikor a halász-flottilla visszatért. Különösen érdekelt egy kisebbfajta vitorlás, amely valamennyinél gyorsabb volt. Nagyon érdekes volt a vitorlarendszere. Néhányszor egészen alkonyatig kint maradtam, mintha csak ezt a hajót vártam volna. Érthetetlen volt ez a kíváncsiságom, mert a hajózáshoz nem értek, s különleges, kissé szárnyas vitorlázata semmi olyasmit nem mondott nekem, amit tudatosan összekapcsolhattam volna a magam ügyeivel. Egyszer en ez a kis hajó volt számomra a jel, hogy a sétám a mólón vége felé jár. Egy este is így álltam a móló betonfokán, és vártam, amíg esni kezdett az es . Az eddigi szeles id járás kezdett viharosra fordulni. Már csaknem teljesen besötétedett, mikor a halászbárkák felt ntek. Az a leggyorsabbik kit en látszott, mert fehér vitorlái elütöttek a sötét tengert l. A hatalmas hullámok olyan er sen vágták a mólót, hogy ruhám néhány perc alatt teljesen átázott, de valami, amit meg sem tudok nevezni, nem engedte, hogy elhagyjam, helyemet. Az egyre er söd szél fülsiketít én üvöltött, s a tenger egész felszíne hol felemelkedett, hol alásüllyedt. Minden bárka kezdte bevonni vitorláit, csak a kis hajó nem követte példájukat, s t még új vitorlákat feszített ki, s olyan volt, mint egy

melléig a vízbe merül fehér madár, amely er s szárnycsapásokkal igyekszik felemelkedni. Lehet, hogy a kép nem volt ennyire poétikus, de amint mondom, szárazföldi patkány vagyok, és semmit sem értek a hajózáshoz. Mikor megláttam, hogy az a hajó sebességét egyre növelve, duzzadó vitorláival el tör a többi közül, megel zi azokat, s eltávolodik t lük a ködbe és sötétségbe, történt velem valami, ami arra indított, hogy azonnal hazamenjek. Elképzeltem, hogy a szervezetem nem olyan ellenállóképes, mint a fejem, mert ez még további lírai élményekre vágyik, holott a testem már csak pihenni kívánna. Hazatérve kartonjaimat kezdtem rakosgatni – aki akar, nevessen ki érte, de új irodalmat jegyeztem ki azzal, hogy minél hamarabb el kell olvasnom. Tollal a kezemben aludtam el asztalomnál, egy félig leírt szó fölött. Furcsa álmom volt. Polisztirének és butadiének jelentek meg álmomban, de ez akkoriban nem is volt különös. Az volt a furcsa, hogy úgy viselkedtek, mintha hatalmas erej vihar hajtotta volna ket. A szél fúvására nem úgy rendez dtek el, ahogy a természet szerint kellett volna, vagyis amint a tankönyvek képletei kívánták, hanem mint a duzzadó vitorlák. Minél jobban fújt a szél, annál jobban kiterjedtek a képletek, s közöttük repült az egyik, kinyújtózva, mint a szöv széken a láncfonalakat összefogó vetél csónak. Csónak? Dehogy. Hiszen ez az a fehér hajó – és íme, kialakult a nagy kristályrács… Mikor felébredtem, rémes ijedelem szállt rám, hogy elfelejtem az álmomat. A valóságra ébredve, azonnal írni kezdtem, s megdöbbenve, persze örömömben megdöbbenve láttam, hogyan születnek tollam alatt a képletek… Itt abbahagyta. – Gyönyör képletek… – mondta alig hallható sóhajjal, s mintegy bocsánatkér en ismét elmosolyodott. – Nem nevezhetem másként: gyönyör szépek. Alig írtam le az utolsót, rohantam az ajtóhoz, kaptam a köpenyemet, végigfutottam az el szobán, és sapka nélkül, hajadonf tt, zuhogó es ben végig az egész úton, mert nem bírtam volna nyugodtan megülni a kisvasútban. Így értem el az intézetbe. Hajnali négy óra volt. Felkeltettem a laboránsokat. Úgy megrémültek megjelenésemt l és állapotomtól – hiszen csatakos voltam, akár egy vízb l kihúzott hulla –, hogy még össze sem mertek nézni. El ttük rohangásztam és kiabáltam, kértem, könyörögtem, emlékezzenek vissza, hogy egy évvel ezel tt, mikor Jaensch, Braun és Hoeller itt dolgoztak, nem volt-e az alsó teremben valami er s elektronkészülék, valami nagy vákuum-, mondjuk Crookes-féle cs vagy valami új elektronmikroszkóp. Legalább egy félóráig tartott, amíg sikerült megtörnöm a flegmatikus hamburgiak csodálkozását és kiverni szemükb l az álmot, s akkor végre a legid sebb – egy Wolf nev ember, áldott legyen a neve – visszaemlékezett rá, hogy a termekben nem volt ugyan semmi, de körülbelül egy hónappal a kutatások befejezése el tt a földszinten felszereltek egy „V” típusú molekuláris, vagyis vertikális accelerátort mer leges kipufogócs vel. Kétnapi kísérletezés után átvitték egy másik épületbe, mert megállapították, hogy er s sugárzása áthatol az emeletsorok födémjein, és káros hatással lehet a termekben dolgozó emberekre. – A dátum! A pontos dátum! Mikor történt ez?! – kiáltottam. Az ember húzódozva mondta meg az id pontot. Elrohantam a csodálkozó laboránsok mellett, kikaptam a szekrényb l a kulcsokat, vágtattam a laboratóriumba, s egy pillanat múlva már a nagy titok mélyén voltam. Ugyanazon a napon, mikor az accelerátort felszerelték, készültek a 6419-6439. számú minták. Így tehát ez a csodálatos minta volt az utolsó közülük. Ez is éppolyan használhatatlan volt, mint a többi. A röntgenfelvétel megtörténte után mindnyájan elhagyták a laboratóriumot, s ezt a darab gumit a forró kemencében hagyták. Mikor odafent már nem volt senki, a technikusok megkezdték a földszinten az accelerátor kipróbálását. A kilövellt villamos-részecskék sugara három emeleten áttörve behatolt a még mindig forró kamrába és polarizálta a polisztiréneket, így állt el a szilíciumgumi. Reggel – a csodálatos átalakulást nem is gyanítva – a mintát, mint értéktelent, kidobták a lomtárba. Tulajdonképpen ez a vége az én történetemnek. A villamosrészecskék áradata volt az a hatalmas vihar, amely az atomokat kristályráccsá rendezte, így született meg a termelési módszer, amelyet id vel Rainer-módszernek neveztek el… s ebben egy kis hajó bátor legénysége és szép vitorlázata jött segítségül meg az a viharos nap a hamburgi kiköt ben. Err l eddig sohasem beszéltem, és a Földön, kartársaim között nem is igen merném ezt megtenni…

Elhallgatott, s hosszabb szünet után Csandraszekár szólalt meg: – Nagyon érdekes volt. Gyönyör példája az emberi értelemben párhuzamosan folyó gazdag többterv ségnek. Én ezt kissé hasonlónak látom ahhoz, amikor az utcán, valahol messze egy nehéz gépkocsi halad, s erre egy kredencben a polcokat megtölt porcelán és üvegedény közül az egyik igen halk, álomszer rezzenéssel megcsörren. Ez a távoli hangra adott válasz természetesen rezonálás, de ugyanez volt az ön vitorlásánál is, Rainer kartárs. És miként a szobában csendnek kell lennie ahhoz, hogy a távoli remegés által felébresztett kis kancsó csörrenését meghalljuk, éppen így az ön számára is nélkülözhetetlen volt az álom. Ez szakította meg és kapcsolta ki azokat a mélyen bevágódó és önmagukban bezáruló keréknyomokat, amelyekben körbe-körbe forgott és összehúzódott az ön gondolata, és ez volt az, ami lehet vé tette önnek, hogy megtalálja a mer ben új utat. Ön, anélkül hogy tudott volna róla, már régen sejtett valamit, amikor jobb ügyhöz méltó makacssággal úgy tett, mintha nem tudna semmit… Ezt persze nem mímelte, hanem valóban nem tudott… – Ez eszembe juttat valamit – szólt közbe Arszenyev, de órájára pillantott, aztán megrázta a fejét. – Fél négy – jelentette ki. – Azt hiszem, legf bb ideje, hogy nyugovóra térjünk. Mindenki helyeselt. Azt hiszem, mindenki kapott valamit Rainer elbeszéléséb l a maga számára, s most egyedül akart lenni gondolataival. – Akkor hát, bár itt nincsen éjszaka és nincsenek nappalok, jó éjszakát kívánok, barátaim – szólt Arszenyev, hatalmas termetét kiegyenesítve. Szótlanul mentünk kabinjainkba. A rakéta száguldott, de a jelz erny n a csillagok mozdulatlanok voltak. Még egyszer rájuk néztem, miel tt a nap kavargó élményeit l zúgó fejem a párnába mélyedt. Ez éjjel els repülésemr l álmodtam.

A halott bolygó A Föld egész napon át növekedett. Minél jobban távolodtunk t le, annál nagyobb része vált láthatóvá. Repülésünk tizenhetedik órájában érte el legnagyobb átmér jét. Valósággal félelmetes volt látni azt az ijeszt en tornyosuló tömeget, amelyb l nehéz fehér fény áradt felfelé. Azután bekövetkezett az, amir l Soltyk beszélt, amit azonban csak az foghat fel, aki saját szemével látja: a világnak földre és mennyboltra való felosztása elt nt, mert a föld az ég részévé, egyik csillagává kezdett válni. Eleinte óriás, a láthatár háromnegyed részét felölel golyó volt, azután domborúsága látszólag lelapult, fénye megtompult, míg végül reggel hét órakor már az egész elfért a televíziós készülék képerny jén, ahol zavaros, fehér korongnak látszott s rajta az óceánok sötétebb foltjai. Közben a rakéta a Holdhoz közeledett. El bb úgy látszott, hogy oldalvást repülünk el mellette, s jobboldalt hagyjuk magunk mögött, de amikor jegyzeteimb l feltekintettem, észrevettem, hogy eltolódik a televíziós készülék erny jén, s a rakéta orra végül a Hold északi sarka felé irányult. Abbahagytam az írást, és a központba mentem. Csak Soltyk és Arszenyev volt ott. Egy távobjektívvel ellátott óriási méret fényképez kamrát állítottak fel a képerny el tt. A Kozmokrátomak alig ötszáz kilométernyire kellett elrepülnie a Hold mellett. Arszenyev tehát ezt az alkalmat ki akarta használni, hogy egy sorozat felvételt készítsen. A lencsékben a Hold korongja negyedóráról negyedórára növekedett, s ugyanakkor higanyszer szemkápráztató fénye is egyre er södött, s a kvarclámpa ég jének hideg fényéhez hasonlított. Tizenegy órától kezdve felszínének sötét foltjai és vonalai kezdtek széthullani és elkülönülni a háttért l, mint egyre jobban látható hegygy k, központi, vulkanikus kúpokkal. A Hold mozdulatlanul ragyogó félgömbje a képerny k mélyéb l egyre jobban kiszorította a fekete eget. Két órára már 30 000 kilométernyire megközelítettük. A motorok ismét m ködtek, s így a Hold vonzóerejét nagyon kellemetlenül éreztük, mint a tárgyak és saját testünk súlyának gyors változásait, ami

néha szédülést is okozott. Mikor a távolság húszegynéhány ezer kilométerre csökkent, Soltyk kikapcsolta a motorokat, és megszüntette a rakéta perg mozgását. A kellemetlen újdonság elmúlt, de most meg rendkívül könny nek éreztük magunkat. Egyszer a karszék karjára akartam támaszkodni, s hirtelen a leveg be emelkedtem, mert testem súlya most többszörösen kisebb volt, mint a Földön. Nem tör dtem vele, mert lekötött az alattunk megnyíló rendkívüli látvány. Míg reggel a rakéta mozgását észre sem lehetett venni, most, I amikor a Holdtól alig 15-16 000 kilométer választott el, ahogy kidomborodó tömegét néztük, úgy éreztük, mintha hanyatt-homlok zuhannánk lefelé. Az Altaji-hegyek fölött jártunk. Olyanok voltak, mint a megkövesedett sár, paták megszáradt nyomaival. Ezek a nyomok a valóságban több száz kilométer átmér kráterek voltak, de látókörünkben semmi sem volt, ami támpontul szolgálhatott volna valódi méreteik megállapításához. A motorok nem m ködtek. Az elért sebességt l röpítve az érint irányában haladtunk, s közvetlenül a Hold szélénél kellett kil tt puskagolyó módjára elsuhannunk. Lendületünk és a Hold forgása egymást növelte, s az alattunk elterül korong mozgása szinte másodpercr l másodpercre gyorsult. Két óra negyven perckor a távolság már csak 1100 kilométer volt. A láthatár mindkét irányban óriási ívben terjedt ki, szélénél hirtelen felbukkantak a hegyformációk; fehér, f részes gerincük szinte égett a napfényben, s úgy száguldottak alattunk, hogy néhány pillanat múlva már el is t ntek a láthatár másik szélén. Nem mindennapi látvány volt ez az élettelen száguldás, amely a kráterek tölcséreit is megmozgatta. Kívülr l elárasztotta a göröngyös sziklalejt ket hasogató napfény, belülr l pedig az áthatolhatatlan sötétség. Huzamosabb szemlélésnél a néz t elkábította, és miként a feneketlen mélység, szívta magába a fények és árnyak e z rzavara, a sziklaalakzatok eszeveszett száguldása, a mély szakadékoktól és hasadásoktól megtépett, határtalan pusztaságban. A sziklás lejtökön a kúpos vulkánok körül és a megkövesült síkságon egyaránt hatalmas sugárzó lávatenger verte vissza a tényt. Néhány perccel három óra után a távolság kétszáz kilométerre csökkent, amint a szünet nélkül m köd radar magasságmér k jelezték. T lünk északra vonult el a Tycho krátere, körülötte a megüvegesedett láva több ezer kilométeres szörny legyez je, amely elborította az alacsonyabb hegyláncokat és gerinceket. S ebben a lávatengerben villámszer árnyalatokban játszadozott a napfény. Közeledtünk a terminátorhoz, vagyis ahhoz a vonalhoz, amely a holt égitest megvilágított felét a meg nem világítottál elválasztja. Ott az éj és nap határán a talajjal csaknem párhuzamosan vízszintes napsugarak vésték ki a sziklabércek lidérces architektúráját. Az éjszaka birodalmához tartozó területekb l fehéren izzó pontokként emelkedtek ki a legmagasabb csúcsok karcsú nyúlványai. Alattunk és el ttünk terült el a Déli-tenger sík tükre. Egy sötét vonalat vettem rajta észre, amint vészes sebességgel vágtatott. Jobban megnéztem – olyan vékony volt, mint egy t . Hirtelen megértettem – rhajónk árnyéka volt. Szólni akartam Soltyknak, hiszen közvetlenül mellettem állt, de ö is észrevette. Arca még szigorú volt és lángban égett a repülés képeit l, de amint felém fordította, máris kezdett mosolyra húzódni. Ekkor a képerny nagy korongja egyszerre kialudt, mint mikor egy lángot elfújnak. Olyan mély sötétségbe zuhantunk, hogy noha a mérnök eloltotta a központ lámpáit, semmit sem láttunk. Soltyk a televíziós készüléket átkapcsolta radarra, s erre a kabint betölt sötétségben megjelentek a Hold krátereinek zöldesbarna körvonalai. Nem mindennapi látvány volt ez: oldalt kartávolságnyira a számjegyek kerek pontocskái izzottak a prediktor szerein, mintha az rben függenének, a képerny l pedig, amint mind a hárman föléje hajolva láttuk, mélyvízi fény áradt, s arcunkat telehintve fekete árnyakkal, valóságos lárvákká változtatta. Közben a Kozmokrátor a Hold reá vetett árnyékába merülve egyenletes sebességgel repült tovább. Csakhamar megkezd dött az ellentétes folyamata annak, amit a Holdhoz való közeledésünkkor láttunk: a terep rajza kezdett elmosódni, a gy alakú hegyek körei a képerny közepe felé szorultak, és egyre kisebbek lettek, a Hold felülete mintha egyre lassabban mozgott volna, míg végül látszólag teljesen mozdulatlanná vált. A Hold, ez a félig megvilágított, félig sötét golyó már mögöttünk volt. SOLTYK MEGGYÚJTOTTA A LÁMPÁKAT, MAGÁHOZ VETTE A FÉNYKÉPEZ EGYÜTT A LABORATÓRIUMBA MENT. Egyedül maradtam. Leültem az

-KÉSZÜLÉKET, S ARSZENYEWEL

rhajó orra felé irányított képerny

elé. A zavartalan

csendben ércesen ketyegtek a Geiger-féle számolókészülékek. Minden ilyen kettyenés azt jelentette, hogy egy-egy parányi kozmikus sugárzás áthatolt az rhajó páncélján és a vízrétegen, s végigvonul a központ belsején. Ez az ütemes, lassú ketyegés néha er sen meggyorsult. Ilyenkor nyilván valami távoli csillagról felénk irányuló sugárkévén hatoltunk keresztül. Soltyk délután azt javasolta, hogy nézzem meg és ellen rizzem az oxigénszkafandereket, amelyeket a Vénusz légkörében kell majd viselnünk. Rendes fiú ez a mérnök; tudta, hogy ez nem szükséges, nem is sürg s, de látta, hogy tétlenül l dörgök az rhajóban, s valami foglalkozást akart nekem adni. Felmentem hát a fels fedélzetre, a raktárrekeszekhez. Egy mer leges aknán áthaladva az ember minden alkalommal átéli azt az érzést, hogy elveszítette testsúlyát, mert az rhajó közepén a centrifugális er nem hat, s ha itt az ember ellöki magát a létra fokától, hosszú pillanatokig a leveg ben maradhat. Ilyenkor mindenkin er t vesz az a kissé furcsa, kissé mulatságos érzés, hogy testetlenné vált, mint ahogy álmunkban szoktuk néha érezni. Szkafandereinket természetesen tökéletes rendben találtam. Ezek a légköri búvárruhák egy nagyon könny kezeslábasból és gyorsan, egyszer módon levehet sisakból állanak. A kezeslábas puha, vékony m fonalból készült, s olyan könny , hogy az egész együttvéve alig háromnegyed kilogramm. A sisak nem olyan, mint a búvároké, hanem kúp alakú, s a tetején le van gömbölyítve. Az alapjánál a legszélesebb. Csandraszekár a forgó hiperboloidhoz hasonlította. Mindkét oldalán fémhálóból készült, homorú fényszóró állt ki bel le. Ezek egy miniat r radar antennái, a jelz erny pedig a sisak belsejében a száj magasságában van. A szem el tt ovális üveg van, melyen át normális viszonyok között jól látni, sötétben vagy ködben pedig az ember a radart használhatja. Még lent a Földön több napon át viseltük a szkafandert, s meggy dtünk róla, hogy nagyon kényelmes. Az ember kissé furcsán fest benne, különösen a kerek fémfülek hasonlítanak a denevéréhez. Egész csomó különféle berendezés van benne, mint például a villamos f - és készülék, a sugárzásjelz készülék, az oxigénfejleszt , de ezeken felül van benne egy tölt tollnál alig nagyobb parányi rádió is. Nagyon szellemesen oldották meg a számos tekercs, az áramkörök és kondenzátorok elhelyezését. Egyszer en ezüstszín vegytintával felrajzolták a rádiócsövek üvegére (a rádió kétcsöves), azután kiégették, mint a cserépen a mázt. Így aztán olyan tartós összeköttetések létesültek, hogy csak úgy lehet ket megbontani, ha az ember az egész készüléket kalapáccsal széttöri. A kisugárzott hullámok hossza húsz centiméter, ezekkel tehát csak egyenes vonalban, vagyis sík területen, mintegy négy kilométer távolságra lehet érintkezni. Ha az ember magasan van, például hegyen vagy repül gépen, a rádiókészülék hatásköre egészen százötven kilométerig megnövekszik. Benéztem még a helikopter fülkéjébe, azután egy másik kamrába, ahol az arktikus és hegymászó felszerelést tartjuk, hogy kissé ebben is gyönyörködhessem. Mikor visszatértem a központba, Oszvaticson kívül ott volt Arszenyev és Lao Csu is. Szótlanul figyeltem, hogyan végzik a radar vev készüléken a „csillagok lehallgatásának” nevezett titokzatos m veleteket. Az üres fémhengerekb l összeállított s az rhajó orrában elhelyezett lencsék összegy jtik a csillagokból kisugárzó elektromágneses hullámokat, ezek átfutnak egy er sít rendszeren, azután verg zöldes vonalakat rajzolnak a katódoszcillográfokra. A tudósok csupán rövid szavakat váltva jegyezgették be a számokat a megfigyelések naplójába. Mikor Arszenyev megpillantott, elmosolyodott, s hogy – amint mondta – változatosabbá tegye a kutatást, bekapcsolta a hangszórót. A csillagok sugárzása hangokká alakult át: rövid, éles füttyökkel megszaggatott tompa recsegések hallatszottak. – ÍGY BESZÉLNEK HOZZÁNK A CSILLAGOK – JEGYEZTE MEG. MOST MÁR NEM MOSOLYGOTT. AKARATLANUL ÉN IS ELKOMOLYODTAM. HA AZ EMBER HOSSZABB IDEJE TARTÓZKODIK AZ RHAJÓBAN, HOZZÁSZOKIK A KÖRNYEZ RENDKÍVÜLI DOLGOKHOZ, S CSAK AZ ILYEN PILLANATOKBAN, MINT A MOSTANI, ÉRZI MEG HIRTELEN, HOGY CSAK EGY VÉKONY FÉMBUROK VÁLASZTJA EL A FENEKETLEN FEKETE RT L, AMELYBEN NINCS SEMMI EGYÉB, MINT ELEKTROMÁGNESES HULLÁMOK ÉS AZ ÉG GÁZOK FÜSTGOMOLYAGJAI. Délután négyórás navigációs ügyeletem volt. Ez alatt az id alatt semmi említésre méltó

sem történt. Estefelé akadt egy kis tennivalóm, mert a zsilipállomáson egy csö áteresztette a leveg t, s meg kellett hegeszteni. A munka elvégzése után az enyhe fizikai fáradtság kellemes érzetével tértem a kabinba. Éjszaka azt álmodtam, hogy kisfiú voltam, és nagyapám megígérte, hogy ha jó id lesz, kirándulunk a hegyekbe. Gyermekszobámban az ablak alatt akvárium állt. A vízr l visszaver napsugarak fehér karikát írtak a mennyezetre. Mikor felébredtem, s magam fölött láttam a világos foltot, nagy örömmel ugrottam fel, hogy süt a nap, s elmehetek nagyapámmal a kirándulásra. A következ másodpercben azonban a csalódás szertefoszlott. Lassan visszahanyatlottam a párnámra. A televíziós készülék képerny jén úszó fehér folt – a Föld volt.

A Kancs5 A következ nyolc napon át minden akadály nélkül folyt tovább az utazás. A Kozmokrátor nagyon elnyújtott hiperbola szegmensben repülve közeledett céljához, amely a fényes szikrából kicsiny kék koronggá változott és lassan vándorolt a mozdulatlan csillagok között. Nagyon rendszeres életmódot folytatunk. A tudósok délel tt többnyire kutatásokat végeznek, s én ezalatt Tarland utasításához híven az rhajó központi folyosóján sétálok. Az orvos ugyanis azt állítja, hogy naponta legalább háromezer lépést kell megtennünk ahhoz, hogy izmaink el ne ernyedjenek. Azután bejárok a központba, s Soltyktól vagy Oszvaticstól igyekszem eltanulni az asztronautika titkait. Néhányszor benéztem Csandraszekár professzorhoz és az kedves Maraxához is, amelyen a hindu tudós – mint Arszenyev mondani szokta -„matematikai szimfóniákat játszik le”. Délután érkezik a posta, s utána bezárkózunk a kabinokba, a legközelebbi hozzátartozóinktól érkezett hírekkel. A professzorok ezenfelül halomszámra kapják a tudományos értesüléseket is. Csak vacsoránál találkozunk ismét, hogy azután kés éjszakáig hallgassuk egymás elbeszéléseit. Már úgy hozzájuk szoktunk, hogy nélkülük be sem tudnánk fejezni a napot. Tegnap Arszenyev hivatkozott ígéretemre, hogy mesélni fogok magamról, de én azzal tértem ki el le, hogy az én emlékeim semmiképpen sem vetekedhetnek útitársaim elbeszéléseivel. – Hát ha így van – felelte Arszenyev –, ha ön kényszerít, hát legyen. Most már nem kérem többé, hanem mint az expedíció tudományos vezet je, parancsolom. ÍGY HÁT MA ESTE, MIUTÁN A FÖLDR L ÉRKEZETT HÍREKET TÖBBSZÖR IS VÉGIGOLVASTUK, S A NAPI RÁDIÓHANGVERSENY IS VÉGET ÉRT, MEGPRÓBÁLTAM VALAMI CSOKORFÉLÉBE ÖSSZESZEDNI AZ EMLÉKEIMET ABBÓL AZ ID L, MIKOR A KAUKÁZUSBAN EGY MENT EXPEDÍCIÓ VEZET JE VOLTAM. DE ALIG KEZDTEM EL, ARSZENYEV KÖZBEVÁGOTT: – Hohó, hohó! Szó sincs róla, barátom. Ön tisztára lóvá akar tenni bennünket. Az volt a megállapodás, hogy a Kancsendzöngáról fog beszélni, s ehhez ragaszkodunk. Tréfál velünk? Az egész világot hetekig lázban tartotta az eset, csak éppen ön felejtette volna el? – Nem felejtettem el, de mivel magam is részt vettem benne, nehéz róla beszélnem. – Nagyon helyes – csapott le Arszenyev. – Mindig azt kell csinálni, ami nehéz. Elmosolyodott. Mosolya leginkább azzal lepi meg az embert, hogy váratlanul jön s egészen megváltoztatja rendszerint szigorúnak látszó arcát. – Nos, mi lesz, pilóta kartárs? Ugye, hogy elmondja? Tudta, hogy a pilóta megszólítással levesz a lábamról. Tudta és nevetett. – Hát az ördögbe is! – vágtam bele. – Akkor hát hallgassák. Mindnyájan elkomolyodtak, s felém fordították tekintetüket,

egyedül

Arszenyev

5 Teljes neve Kancsendzönga – a Himalája hegység déli láncának egyik legmagasabb

csúcsa

mosolygott, mikor beszélni kezdtem. De ahogy elbeszélésem folyamán rá-rápillantottam, láttam, hogyan változik meg a mosolya, mintha már nem is embereknek szólna, hanem valóban a végtelen hómez k fehérségének. – A Himalája – vágtam bele. – A Himalájába a tél végén indulnak az expedíciók. E szavaktól mintha varázslatba estem volna. Már nem voltam a kabinban, hátam nem érezte a karszék puha támláját, a televíziós készülék fekete erny jén a csillagok fényl pontjai úgy szúrták szememet, mint a napnak a jégmez kb l sugárzó visszfénye. Láttam a halványan színtelenné váló kék eget a hegycsúcsok fölött, s hallottam az egyetlen, feledhetetlen ütemet: a ritkuló leveg ben fáradhatatlanul dobogó szívem verését. Mintha kötél szorítását éreztem volna bal karomon, jobb kezem pedig önkéntelenül is összeszorult, mintha a fokos fejét markoltam volna. – A Himalájába a tél végén szoktak kirándulni, mert nyaranta az Indiai-óceán felöl száguldó monszun óriási hóviharokat okoz. Az expedíciók sorsa az éghajlati viszonyoktól függ. A téli viharok és a monszun között rendszerint van néhány heti szünet. Ha azonban a monszun korábban, már május végén megérkezik, akkor az egész tábor egyszerre a hóvihar közepébe kerül. A szél elszaggatja a köteleket, a sátrakat az emberekkel együtt a szakadékokba vágja, s minden hegyoldalról egyszerre indulnak meg a lavinák. Emlékszem… Abbahagytam. – EZÉRT SZOKTAK MÁRCIUS VÉGÉN ELINDULNI. OLYANKOR MÉG FÚJNAK A TÉLI ÉSZAKI SZELEK, S A MAGASABB HEGYVONULATOKAT MEGTISZTOGATJÁK A HÓTÓL, A FAGY VISZONT NAPRÓL NAPRA ENYHÜL. A HIMALÁJA ELS OSTROMLÓI OXIGÉNPALACKOKAT HASZNÁLTAK, DE MANAPSÁG EZT MÁR RITKÁN ALKALMAZZÁK, MERT AKI EGYSZER ELKEZDETT OXIGÉNT LÉLEGEZNI, ANNAK NEHÉZ MEGVÁLNIA T LE, HA PEDIG A KÉSZÜLÉK MEGSÉRÜL, AZ EMBERNEK VÉGE. ÚGY KEZDIK TEHÁT AZ AKKLIMATIZÁLÓDÁST, HOGY AZ ALACSONYABBAN FEKV TÁBOROKBÓL AZ EGYRE MAGASABBAKBA KÖLTÖZNEK ÁT. ÖTEZER MÉTER MAGASSÁGIG CSAKNEM MINDENKI ELJUTHAT; HATEZERIG KÖRÜLBELÜL MINDEN MÁSODIK JOBB EURÓPAI HEGYMÁSZÓ; HÉTEZERIG MINDEN ÖTÖDIK, DE HÉTEZREN FELÜL, AHOL A LEGMAGASABB CSÚCSOK KEZD DNEK, HÚSZ KÖZÜL MÁR CSAK EGY JUT FEL. DE FELJUTNI NEM ELÉG, AZ A FONTOS, HOGY AZ EMBER MINÉL TOVÁBB KIBÍRJA. A BIOLÓGUSOK AZT ÁLLÍTJÁK, HOGY VALAHOL A MOUNT EVEREST MAGASSÁGÁBAN VAN AZ A HATÁR, AHOL AZ EMBER AZ OXIGÉNHIÁNYT MÉG KIBÍRJA. AZ EXPEDÍCIÓ EL TT, MINT MINDEN ÚTITÁRSAM, ÉN IS RITKÍTOTT LEVEG VEL TÖLTÖTT KAMRÁBAN VÉGZETT PRÓBÁKON MENTEM ÁT, ÉS AZT TAPASZTALTAM, AMIVEL EGYÉBKÉNT MINDEN HIMALÁJA-MÁSZÓ EGYETÉRT: HOGY A GYAKORLATBAN A HELYZET EGÉSZEN MÁS. Tekintetemet elfordítottam a csillagokról, s rövid szünet után így folytattam: – Fél évszázaddal ezel tt az angolok úgy akarták meghódítani a Mount Everestet, hogy a gurkhák és serpák törzséb l származó nagyszámú teherhordó embert vittek magukkal, s mindig feljebb ütve fel táborukat, igyekeztek felnyomulni egészen a csúcs lábáig, hogy aztán egynapi er feszítéssel meghódítsák. Természetesen terhelés nélkül mentek, mert minden készletüket a teherhordók cipelték. Ezeknek a munkája mindig nehezebb volt a turisták er feszítéseinél. A mi expedíciónkban nem voltak külön teherhordók és külön turisták. Egymás után mindnyájan végigjártuk az útvonalat, beakasztgattuk a köteleket, és hordtuk a terheket az egyik táborból a másikba. Ez a két szakasz közötti jövés-menés maradt meg emlékezetemben, mint az egész expedíció legterhesebb, legkibírhatatlanabb szakasza. A Kancsendzönga, vagy amint mi tábori nyelvünkön neveztük, a Kancs, 8597 méter magas, s a harmadik legmagasabb csúcsa a világnak. Mint a többi nyolc kilométer magas hegy, tulajdonképpen ez is egy óriási hegyrendszer, amelyben a láncok csillag alakban futnak össze a legmagasabb csúcsban. A lavinaveszedelemre való tekintettel a Himalájában a keskeny gerincek az egyedül használható útvonalak, az expedíció a hegység egy-egy vonulatán kapaszkodik felfelé, s annak gerincén igyekszik elérni a csúcsot. Mi is így jártunk el. Abban az id ben, amellyel az én elbeszélésem kezd dik, az id járás nagyon kedvez volt. Er feszítéseink végs szakaszához értünk. Addig ötheti rohamozással sem tudtuk bevenni a csúcsot. Légvonalban alig két kilométernyi távolság választott el t le, menetelés szempontjából pedig valamivel több, mert a hegygerinc ott egy kinyújtott S bet alakjában kanyarog. A monszun mindennap megérkezett. Messze, a déli csúcsok alatt, amelyek meredeken ereszkednek a Bengáli-síkság felé, már s södtek a tejfehér, gyapjas felh k. Utolsó, tizenegyedik táborunkat a keskeny hegygerinc alatt

ütöttük fel, egy rézsútosan lejt tisztáson a Zemu gleccser felé, mely szakadékos partban végz dött. Nem akarok mindent elmondani, amit eddig az id pontig átéltünk, de hogy legalább valamit megértsenek abból, ami történt, el kell mondanom, milyen állapotban voltunk mindnyájan. Természetesen mindnyájunkon kezdett er t venni a hegyi betegség. Mindenekel tt a sz nni nem akaró álmatlanság. Legrosszabbak voltak a hálózsákban eltöltött éjszakák, amikor az ember megdermedt a hidegt l, s mindig arra ébredt fel, hogy nem tud lélegzeni. Üt erünk legteljesebb nyugalomban is százat vert percenként. Nem volt étvágyunk. Ettünk mert tudtuk, hogy enni kell. Elviselhetetlenül kínzott az er ltetett lélegzés; ebben a magasságban ugyanis a leveg ben már csak egyharmada van meg a normális oxigénmennyiségnek. Mindehhez hozzájárult azután a lelkiállapotunk lassú változása, amire csak kés bb jöttünk rá. El ször jön a közömbösség. Az akarater óriás megfeszítése szükséges, hogy az ember a legegyszer bb munkához, például a hógy jtéshez és vízzé olvasztásához hozzáfogjon. Helyet keresünk a tábornak, begyújtunk a t zhelybe, szárítjuk a cip nket, de minden valahogy gépiesen megy, mintha vadidegen emberek csinálnák. Csak mikor az ember reggel elindul a sz z útra, mikor látja, hogy a kiválasztott hegygerincen emberi láb még nem járt, akkor nyílik ki benne valami, valami utolsó tartalékféle… nem tudom jobban megmagyarázni… s akkor aztán nekiindul. Abbahagytam, mert a szám kiszáradt. – REGGEL HATKOR INDULTUNK. A HÁTIZSÁKON, A TERMOSZÜVEGEN, NÉHÁNY TÁBLA CSOKOLÁDÉN ÉS A VITAMINTABLETTÁKON KÍVÜL VOLTAK CSÁKÁNYAINK, KAMPÓINK ÉS JÓKORA MENNYISÉG KÖTELÜNK. A HAJNAL MÉG ALIG PIRKADT, MIKOR A HÓ MEGCSIKORDULT TALPUNK ALATT. HÁTRAFORDULTAM S LÁTTAM KÉT TÁRSUNKAT, AMINT KEZÜKB L A SZEMÜK FÖLÉ ERNY T FORMÁLTAK, MERT PONTOSAN A LÁNGBA BORULÓ NAPPAL SZEMBE INDULTUNK. LÁTTAM, MENNYIRE IRIGYELNEK BENNÜNKET. MINDEGYIK JÜK SZÍVESEN CSERÉLT VOLNA VELÜNK, DE MÁR CSAK MI KETTEN BÍRTUNK MENNI. AMAZOK A TÁRSAKRA VÁRTAK, AKIK MAJD VISSZAVEZETIK KET A VÖLGYBE. Erik barátom jött velem. Csak annyit mondhatok róla, hogy ö volt az az ember, akivel olyan jól tudtunk együtt hallgatni, hogy a világon senkivel sem jobban. Hogy úgy mondjam, a hátammal, a b römmel is megértettem öt, tudtam, mit akar, mire gondol, anélkül hogy ránéztem volna. Már a puszta jelenlétéb l is er t merítettem. Napi utunk megkezdésekor rendszerint be kellett melegednünk a járással. Az volt a legf bb vágyam, hogy húsz lépést menjünk megállás nélkül, de sohasem sikerült. Tizenkét lépés volt életem legnagyobb csúcsteljesítménye. A tüd nk úgy dolgozott, mint a fújtató, s mikor csákánnyal kellett lépcs ket vágni, a szívünk már néhány ütés után szinte a torkunkban zakatolt. Olyan nap derült ránk, amilyen csak a Himalájában lehet. A nap vízszintes sugarai kettéosztották a teret. Lent, a kék árnyékban köd gomolygott. Résein átlátszott a repedésekkel keresztül-kasul vagdalt Kancsu gleccser. Távolabb, keletre és északra emelkedett a Kancsendzönga, a Makau és Pauchunri. Sziklabordáikat a szél félig-meddig már megtisztogatta a hótól. Oldalaikat sok emeletre osztották a hosszú felh sávok. Messze mögöttük, valahonnan Tibet felöl egy ismeretlen hegyorom, egy terebélyes gúla meredt felfelé, vakítóan fényes csúccsal. Mára nyolcadik kilométernél jártunk, s a csúcsok túlnyomó része alattunk úszott mára ködtengerben. Csak száz kilométernyire nyugatra, magasan az égbe meredve, fehéren és mozdulatlanul állt a Mount Everest. Olyan óriási volt, mintha nem ' is a Föld része volna, hanem a láthatáron túl emelkednék ki egy idegen bolygó. Én mentem elöl, Erik mintegy tízlépésnyire követett. A hó kéveszám vágta szemünkbe véd szemüvegeink ellenére is az éget szikrákat. Szájam már régóta kipattogzott, kicserepesedett. Ez is egyik oka volt, hogy csak rövid mordulásokkal értekeztünk. A KANCSENDZÖNGA HÍRES A JÉGLIDÉRCEIR L, AMELYEK MIATT TECHNIKAILAG AZ EVERESTNÉL IS NEHEZEBBEN MEGKÖZELÍTHET . A KÜLÖNLEGES OLVADÁSI, FAGYÁSI ÉS KRISTÁLYOSODÁSI VISZONYOK A LEGSZOKATLANABB FORMÁKBA GYÚRJÁK A HÓTÖMEGEKET. A HEGYGERINCEKEN, HOSSZÚ KILOMÉTEREKEN ÁT HÚZÓDNAK A FANTASZTIKUS SZÖRNYALAKOK, MINTHA VALAMI LIDÉRCES ÁLOMBÓL KERÜLTEK VOLNA ODA. VOLTAK ÖSSZETEKER DZÖTT TORNYOK, MELYEK NEM TUDNI, MILYEN CSODÁVAL MARADHATTAK OTT A BÉRCEKEN, VOLTAK OSZLOPOK ÉS EGÉSZ LABIRINTUSOK, ÖSSZEOLVADT HÓRÉTEGEKB L ÉS JEGES

BEÖMLÉSEKB L. CSÚCSAIK A NAP MELEGÉT L SIMA ÜVEGES MÁZZAL VANNAK BORÍTVA. ÍGY KELETKEZNEK A JÉGBURÁK ÉS SISAKOK, AMELYEKR L HOSSZÚ SOROKBAN LÓGNAK ALÁ A TÖBB MÉTERES CSEPPKÖVEK. AMINT FELJEBB GÁZOLTUNK A TÉRDEN FELÜL ÉR HÓBAN, ÉPPEN EGY ILYEN TÁJON ÁT VEZET UTAT VÁLASZTOTTAM. A HEGYGERINC HOL ÖSSZESZ KÜLT, HOL KISZÉLESEDETT. NÉHA EGÉSZEN A SZÉLÉN KELLETT MENNI S ÓVATOSAN KIKERÜLNI A HÓTORNYOKAT, HOGY KI NE LÓDÍTSUK KET EGYENSÚLYUKBÓL. NÉHA SIKERÜLT FÖLÖTTÜK ELHALADNI, ILYENKOR FENT ÜLTEM A CSÚCSON, S OTT GÖNGYÖLTEM FEL A KÖTELET, AMILYEN MÉRTÉKBEN ERIK FELFELÉ KAPASZKODOTT HOZZÁM. MÁSKOR MEGINT AZ ILYEN TORNYOK LÁBÁNÁL GÖDRÖT VÁJTUNK A PUHA HÓBA, S ÚGY MENTÜNK, HOGY UJJUNK VÉGÉVEL TÁMASZKODTUNK AZ INGADOZÓ ÉPÍTMÉNYHEZ. EGYSZER AZTÁN EGY RÉGI ÉS ÚJ HÓRÉTEGEKB L ÖSSZEOLVADT ÓRIÁSI GOMBA ÁLLTA UTUNKAT. BELEVÁGTAM CSÁKÁNYOMAT, HOGY MEGPRÓBÁLJAM, NEM SIKERÜLNE-E A TETEJÉN ÁTHALADNUNK, DE ÉREZTEM, HOGY A BELSEJE EGÉSZEN LAZA. AMINT ÍGY FURKÁLTUNK ALATTA, MINT A HANGYÁK, EZ AZ EGÉSZ ÓRIÁSI TÖMEG, EZ A TIZENÖT MÉTER MAGAS TORONY, BÁRMELY PILLANATBAN ÖSSZEOMOLHATOTT VOLNA. KINÉZTEM BAL FELÉ, MERT ARRA GONDOLTAM, HOGY A ZEMU GLECCSER FELÉ OLDALAZHATNÁNK, DE A LEJT SZEMCSÉS HÓTAKARÓJÁT A REPEDÉSEK EGÉSZ HÁLÓZATA BORÍTOTTA, S EZ MINDUNTALAN LAVINÁVAL FENYEGETHETETT. JOBB FEL L NEM VOLT SEMMI. A SZIKLAPART OLYAN ÉLESEN SZAKADT ALÁ, MINTHA KÉSSEL VÁGTÁK VOLNA LE, S NÉGY KILOMÉTER HOSSZAN, MER LEGESEN BUKOTT A KANCSU GLECCSER FELÉ.

E helyen valami sz k folyosóféle alakult ki. A tetejét a gomba kalapja alkotta, amint félrehajolt egy kissé. Hosszú sorban függtek róla az ötméteres jégcsapok. Nekivágtam ennek az útnak. Összekuporodva, fejemet lehajtva lépkedtem, hogy a „tet t” ne horzsoljam. A jégcsapok között villogott az égbolt. Még néhány lépés, és a jégalagút véget ért. Valami feketeség volt el ttünk. A szemem tele volt jeges villogással. Hosszú ideig er sen behunyt szemmel kellett állnom. Mikor kinyitottam, láttam, hogy a hegygerincben széles szakadék tátong. Lefelé könny lett volna menni, de a túlsó oldalon nem nagy, de annál meredekebb küszöbszer part volt. Az Alpokban ez nem lett volna probléma, de itt, ahol még elképzelni is nehéz azt, hogy az ember a kezére támaszkodva egyenesen felhúzódzkodjék, az ilyesmi súlyos akadályt jelentett. Szétnéztem, hogy nem találnék-e oldalazási lehet séget. Minden hiába: a Zemu gleccser fel l a lejt lavinás, a túloldalon pedig – mer leges bordák, lentebb lapos púpban végz dnek. Erik mellettem állt és hallgatott. Nem szólt semmit, csak egyszer en felém tolta hátizsákját a kampókkal. A fal megmászása két óra hosszat tartott. Olyan hótakaró volt rajta, amely nekem egyáltalán nem felelt meg. Alulról kevéssé volt látható, mert csak keskeny szegélye állt ki, és kieresztett fehér nyúlványai mintha pókhálóval vonták volna be az egész k lapot. Szóródott, mint a por. Semmiféle támaszt nem jelentett. A kampó elnyújtott, mély hangot adott a kalapács ütéseit l s e hangok, ahogy a kampó bemélyedt, egyre rövidebbek és magasabbak lettek. Jobb kezem lassanként érzéketlen cipóvá zsibbadt a fáradtságtól. Csak a szívemet, óriási, fojtogató szívemet éreztem, amely egész mellkasomat kitöltötte heves dobogásával. Tizenkett kor kiértem az árnyék fels határán túl, s leültem a sziklaküszöb csúcsán. Erik mintegy öt méterrel mélyebben keresgélt utat. ALATTAM – ÓRIÁSI MOZDULATLAN LEVEG TÖMEG. A FENEKÉN – A JÉGMEZ MEGREPEDEZETT HULLÁMAI, RÉSZBEN HÓTAKARÓVAL FEDVE. MESSZE, AZ UTUNKUL SZOLGÁLÓ GERINC ÁRNYÉKÁBAN MÁS, ALACSONYABB GERINCEK MEREDEZTEK EL A FELH K KÖZÜL. A LÁTHATÁR LEGTÁVOLABBI MÉLYÉN, A PASSZANRAM JÉGMEZ MÖGÖTT EMELKEDETT A KÖDFELH K FÖLÉ A SINIOLCH IRTÓZATOS TÖMBJE, MINT VALAMI SZIKLASZIGET AZ ÓCEÁNBAN. OLDALAIN A HÓ FOGAZOTT VONALBAN SZAKADOZOTT LE A CSÚCS ALATT. A SZIKLÁK, A FELH K ÉS A JÉG ÓRIÁSI TÖMEGE VÉRÜNK ÜTEMÉVEL EGYÜTT LÜKTETETT A SZEMÜNKBEN. ERIK MEGÁLLT MELLETTEM, S LASSÚ, MEGFONTOLT MOZDULATOKKAL TEKERTE FEL A KÖTELET. BELEBÁMULTAM A SINIOLCH KOPÁR CSÚCSÁBA, S ERRE VALAMI VÁRATLANUL MEGREMEGETT AZ OLDALÁBAN. A F VÖLGYET KITÖLT ÓRIÁSI HÓNYELV FELÁGASKODOTT, LASSAN HÁTRAHAJOLT, EGY SZEMPILLANTÁSNYI IDEIG ÍGY MARADT, S AZTÁN RENDKÍVÜL LASSAN KEZDETT LEFELÉ CSÚSZNI. AZ ÉLETTELEN CSENDBEN HANGTALANUL ZÚDULT A LEJT RE. A TÁJAT EGY SZEMPILLANTÁS ALATT ELTAKARTA A PORRÁ ZÚZOTT HÓ FELH JE. MINDEN FORRONGANI KEZDETT, A LAVINA EGYRE GYORSABBAN CSÚSZOTT LEFELÉ, VÉGRE ELÉRTE A MÉLYEN ÚSZÓ KÖDÖT, SZÉJJELSZAGGATTA ÉS ELT NT. FENT A LEKOPASZTOTT HEGYOLDALAKON FÉNYLETT A RÉGI JÉGPÁNCÉL. TALÁN EGY PILLANATIG TARTOTT A CSEND – AZUTÁN A TÚLOLDALI LEJT N CSAPOTT FEL A FEHÉR FÜST, MINTHA ROBBANÁS TÖRTÉNT VOLNA. ELINDULT A MÁSIK LAVINA, UTÁNA A HARMADIK, AZTÁN MÉG EGY. BELEROBBANTAK A KÖDBE, ÉS RONGGYÁ SZAGGATTÁK.

CSAK MOST ÉRT EL HOZZÁNK A TOMPA ROBAJ; ENNYI ID RE VOLT SZÜKSÉGE A HANGNAK, HOGY A PASSZANRAM JÉGMEZ L HOZZÁNK ÉRJEN. A DÖREJ HOL ER SÖDÖTT, HOL ELHALKULT, AZ OLDALSÓ VÖLGYEKBEN SZERTEOSZLOTT, AZTÁN ISMÉT VISSZATÉRT. MOST KEZDETT A KÖDFOSZLÁNYOK FÖLÉ EMELKEDNI A LAVINA ÁLTAL A LEVEG BE RÖPÍTETT LEGAPRÓBB HÓTÖRMELÉK FELH JE – S SZEMÜNKET EGYSZERRE ELKÁPRÁZTATTA A SZAKADÉKOKAT ÁTÍVEL ÓRIÁSI SZIVÁRVÁNY. Erik már régen mellettem állt. Mindketten azt néztük, hogy mi történt odalent, végül is ö tért magához el bb. Nem volt sok id nk, indulni kellett. A Kancsu csúcsa felé tartottunk. Ett l a helyt l kezdve a hegygerinc óriási ívben kerülve emelkedett felfelé. Amikor a szél folyton egy irányban fúj, a hegygerincen a hó kezd kinyúlni a talajon, túl az rbe, s valóságos függ torlaszokat épít a szakadék fölé, amelyek alig leheletszer én kapaszkodnak a jéggel borított sziklafalba. Alulról látni, hogy ezek a kiugrók a leveg ben lógnak, fent azonban, ha az ember a gerincen halad, mindenütt csak a vakító fehér havat látja, amely a hegygerincet egyformává kend zi ezekkel a csalóka peremekkel. Jobb fel l a hegyoldal a kúp alakú csúcsig meredek szakadék volt, melyen alig fehérlett valami hó, s éppen errefelé nyúltak ki százával ezek a lebeg félszigetek. Némelyik magasra emelte tejét, s ezzel elárulta magát, a másik viszont olyan volt, mintha a gerinc meghosszabbítása volna. Az ember szeme hiába tévelygett a távolban, hogy a legveszélyesebb helyeket emlékezetébe vésse. Mindenütt a szivárványok, a szikrázó fények ezrei, a feneketlen r s fölötte a zavartalan, nyugodt, halvány égbolt. Felemelt csákánnyal, a részben összegöngyölt, részben vádamra csavart kötelet er sen markolva indultam Erik után, mert most vezetett. A NAGYON MÉLY HÓ SZINTE MEGÉLEDT AZ ÉRINTÉST L, BERZENKEDETT, FORRONGOTT, S EGÉSZ FOLYAMOKBAN ZÚDULT LEFELÉ. A KÚP ALAKÚ CSÚCS EGYENESEN EL TTÜNK ÁLLT, AZ ÉGBOLT ALKOTTA HÁTTÉR EL TT, NYUGAT FEL L HÓVAL BORÍTVA, KELET FEL L KOPÁRAN, SZIKLÁS LEJT JE TET CSERÉPSZER EN RÉTEGZ DVE. EGYMÁS UTÁN HALADTUNK, S SZEMÜNKET NEM VETTÜK LE RÓLA. ERIK OLDALVÁST HÚZÓDOTT, MERT A HEGYGERINC KISSÉ KISZÉLESEDETT S KÉNYELMES ÁTJÁRÓT BIZTOSÍTOTT. MEGÁLLTAM. A FEHÉR KIUGRÓ ELT NT, MINTHA ELFÚJTÁK VOLNA. ERIK, AMINT LÉPÉS KÖZBEN EL REHAJOLT, HANGTALANUL LEZUHANT A MÉLYBE. A KÖTÉL LAZA VOLT. Bizonyára nem bírtam volna megtartani. Most nem volt id arra, hogy biztosítsam magam. Amint ott álltam, minden er mmel elrúgtam magam, s az ellenkez oldalon beugrottam a szakadékba. Fülemben süvöltést hallottam, a hegyoldal fekete foltjai kavarogtak el ttem. Azután rettenetes rántást éreztem, és elvesztettem eszméletemet. Az összeszorított mellemben érzett fájdalom térített magamhoz. Fuldokoltam. A kötél könnyedén megfeszítve remegett. Fejem fölött egy kiálló sziklafok volt, nem is nagyon távol, alig néhány méternyire. A jéggel borított hegygerinc mintha a csigakerék szerepét játszotta volna, s mi a két oldalán lógtunk lefelé. Kiáltani próbáltam, de torkom elfulladt. A kötél egyforma er vel húzta a derekamat. Felemeltem a kezem – egészen véres volt, s a vér beszennyezte a csákány fejét is. Esés közben nem eresztettem el. Fájdalmat nem éreztem. A lélegzés is nehezemre esett, nemhogy kiáltani bírtam volna. Át kellett tolnom a hátizsákomat a másik oldalra, hogy valami kapaszkodót keressek. Nem találtam semmit; bevertem hát egy kampót, s lépésr l lépésre, centiméterenként másztam fel a gerincre. Óvatosan felkapaszkodtam a fokára, és hasra feküdve meglapultam. A kiálló sziklafokot körülölel kötél mer legesen lógott alá a túlsó oldalon, ahol Erik elt nt. Nagyon lassan lengett, mint egy óriási inga, Eriket nem láttam. A szakadék partja itt mer leges volt. Az a szörny gondolatom támadt, hogy Erik széjjelzúzta a fejét, s nehéz hullája lóg lefelé s ott himbálódzik a legömbölyödött kötél végén. Még egyszer kihajoltam, s akkor megpillantottam. Mozdulatlanul lógott, mint egy zsák. Abbahagytam az elbeszélést. Túlságosan megrendített a felidézett kép. Széjjelnéztem a kabinban, mintha segítséget keresnék, hogy elháríthassam a felidézett látomást. Hosszabb szünet után folytattam: – Erik élt, de eszméletlen volt. Zuhanás közben fejét a sziklába vágta. Amikor egyórai munka után felhúztam a gerincre, haja a megfagyott vért l kemény és fekete volt, mint a szén. Kapkodva lélegzett. Míg koponyáját úgy-ahogy bepólyáltam, újabb félóra telt el. Fél

négy volt. Erik hátizsákját és a tartalékköteleket otthagyva indultam vissza. El bb megpróbáltam magam után húzni, de ez lehetetlen volt, így hát a hátamra vettem. Az els lépésnél majdnem elvágódtam. Még egyet léptem, aztán még egyet, akkor aztán elindultam. Egy óra múlva ott voltam a gerinc szakadékánál. Leeresztettem Eriket a kötélen, aztán magam is leszálltam. Nem messze kezd dött a lejt , s ott már könnyebb volt a járás. Erik feje minduntalan vádamhoz üt dött, de ezen nem segíthettem. Kelet felöl már sötétedett az égbolt, mikor a hótornyokhoz értem. Erikkel nem bírtam átmászni rajtuk, ezt el re tudtam. Azt is tudtam, hogy Erik megfagyott volna addig, míg valakivel vissza tudtam volna jönni, ha ugyan egyáltalán meg bírtam volna tenni még egyszer ezt az utat. így aztán leszálltam a lavinás lejt re, s egyszer en elindultam az orrom irányába. Talán század- vagy ezredrésznyi esélyem volt, hogy nem indul lavina, és nyertem, de nekem már minden mindegy volt. Csak egyet tudtam, hogy mennem kell, tehát mentem. Oldalozva nem bírtam ismét felkúszni a gerincre. Hátamon a nagy teher a sziklafalhoz szorított. Néhányszor elestem: egyszerre vele együtt kezdtem egyre gyorsabban lefelé csúszni. Felvillant bennem a gondolat: „Nem érdemes! Elég volt!” S mégis ösztönszer leg bevágtam csákányomat a hóba, és lefékeztem. Körülkötöttem a hálózsákot a kötéllel, s kezdtem felfelé kapaszkodni. Minden néhány méternél megálltam, a kötelet a csákányom köré csavartam, s úgy húztam felfelé a hálózsákot. Már sötét volt, mikor elértem a gerincet. Bebújtam a hálózsákba. így feküdtem végig az éjszakát- Erikkel együtt. Az éj rendkívül meleg volt, ami a monszun közeledtét jósolta, s ez mentett meg a megfagyástól. Amint a ritkuló homályban kezdtek kirajzolódni a hegyek, felkeltem. Mikor ismét a hátamra vettem, nem bírtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Erik meghalt. A csákány lapját szájához tartottam – befutotta a köd. Elindultam. Esés közben elvesztettem hószemüvegemet, s így a szemem már dél körül gyulladásban volt a fényt l. Id nként egészen kiesett a tudatomból, hogy mi történt, még az is, hogy a lábaim mozognak és megyek. Révültségemb l néha Erik lélegzése serkentett fel, mert a nyakszirtemet melegítette, néha magam is mintha hörögtem vagy felnyögtem volna, s ez egy-egy pillanatra kijózanított. Néha már azt hittem, nem bírom tovább. Ilyenkor feltettem magamban: még tizenöt lépés, aztán ledobom. Mikor aztán megtettem a tizenöt lépést, hozzáadtam még tízet. És így tovább. Egy alacsony sziklaküszöbben megbotlottam, és belezuhantam a hóba. Nem akartam felkelni. Valami kéjes álmatagság vett rajtam er t. Egyszerre tisztán hangokat hallottam a fülem körül: „Nem él.” Hirtelen kezemre támaszkodtam, s lopva, mint a tolvaj, kezdtem kioldozni a kötelet, amellyel hozzám volt kötözve. Ekkor megéreztem a szívverését. Felálltam és továbbindultam. Hogy azután mi történt, arra nem emlékszem. Azt hiszem, havat ettem, mert valami jeges t zzel égette a torkomat. Nyilván eszméletlen voltam. Társaim, akik a tizenegyedik táborban várták visszatértünket, noha maguk is betegek voltak, délben elébünk indultak, s két óra felé megpillantottak egy fekete foltocskát a hegygerinc tetején. Azt hitték, csak egyikünk tért vissza. Már egészen közel voltak, mikor rájöttek tévedésükre. Kiáltoztak, hogy álljak meg és várjam be ket. Tanácsokat adtak, hogyan ereszkedjem lefelé. Nem hallottam semmit. Nem tudtam, hol vagyok, csak annyit tudtam, mennem kell: ennyi az egész. Félúton értek el, és átvették Eriket. Sátorlapba burkolták, úgy vitték le a táborba. Engem is vinniük kellett, mert amint Eriket levették a hátamról, arccal a hóba zuhantam, mintha csak ö tartott volna a lábamon az utolsó pillanatig. Nem ismertem meg senkit. Hosszabb ideig nem szólt senki. Nem néztem már senkire, csak folytattam, mintha a fekete képerny nek s a határtalan rben izzó tengernyi csillagnak beszélnék. – MIKOR FELÉBREDTEM, A NAP SÜTÖTT ÉS MELEG VOLT. MEG AKARTAM MOZDÍTANI A LÁBAM, DE NEM BÍRTAM: GIPSZBEN VOLT. UJJAIM ALATT PUHA PAPLANT ÉREZTEM, A SZOBA ABLAKÁN ÁT LÁTTAM, HOGY AZ ÉG TELE VAN A MONSZUN FEHÉR FELH GOMOLYAGJAIVAL. VALAKI BEJÖTT, ÉS MEGLEPETVE ÁLLT MEG AZ AJTÓBAN, MIKOR MEGLÁTTA, HOGY A SZEMEM NYITVA VAN. VÉGIGSIMÍTOTTAM A PAPLANT, S HOGY NEM NT EL – ELSÍRTAM MAGAM. Megint abbahagytam az elbeszélést. – Ez Gangtokban volt, az els táborban, két nappal a baleset után. A bokacsontom meg volt repedve, nem tudom, hogy történhetett. Szívtágulásom is volt – a bal szívkamrám

csaknem a hónom alá tolódott. Gyenge voltam, annyira gyenge, hogy alig bírtam beszélni. Most olyan hosszú csend következett, mintha már befejeztem volna elbeszélésemet. Arszenyev felemelte fejét, és a szemembe nézett. – A másik meghalt, igaz? – Igen. Ahogy hazavittem, másnap meghalt. És mindez… felesleges volt. – Nem igaz! – kiáltott Arszenyev élesen, csaknem fenyeget en. – Ilyesmit senkinek sem szabad mondania… még önnek sem! – Azt akarja mondani, hogy h siesség volt? – kérdeztem idegesen. – Útitársaim, az expedíció tagjai nemegyszer értésemre adták, hogy irántam való tiszteletük megnövekedett az eset óta, de ez engem csak bosszantott. Hiszen én Eriket akkor meggy löltem… Ej no! Hadd tudjanak meg mindent! Káromkodtam és imádkoztam, hogy haljon meg, folyton ezen imádkoztam! – De azért vitte tovább? Nem feleltem. – A mi világunkban – szólt közbe Arszenyev – nincs félelem, nincs nyomor, nincsenek azok a rettenetes próbatételek, amelyeket az embernek régebben el kellett szenvednie, de nagyon rossz volna, ha a jólétben hagynánk elkallódni azt, ami mindennél jobban megkülönböztet bennünket minden más teremtményt l. Kétségtelen, hogy az ember és az állat közötti különbség értelmünkben rejlik… abban, hogy szerszámokat használunk… hogy tudunk beszélni, hogy az idegen égitestekre röpülünk, de mindezen felül ott van még az, ami néha ellenállóbbá tesz a testünknél, er sebbé izmainknál és keményebbé csontjainknál. Az, ami arra indít bennünket, hogy az eleve vesztett ügyre is fel tudjuk tenni életünket – egy másik ember érdekében. Ennél az er nél, nevezzük makacsságnak vagy h ségnek, nincsen értékesebb dolog, mert az ember legkomolyabb mértéke – a másik ember. Barátja halála semmiképpen sem vette el az ön eljárásának értelmét. Ont akkor ezzel a névvel tisztelték meg: „a kancsendzöngai ember”. Mikor én ezt a nevet kimondtam, miel tt még önt ismertem volna, a második szót hangsúlyoztam, nem az els t, mert e névben nem az expedíció egzotikuma volt fontos, hanem igenis az ember, és ön kedves barátom, végig ember volt! Bár tudnánk mindnyájan, mindenütt és mindig nyitott szemmel emberként megállani. Felkelt, s tenyerével az asztalra csapott. – S a többi, barátaim… a többi, hallgatás.

A földgolyó Már húsz napja utazunk. A Kozmokrátor kikapcsolt motorokkal száguld a Nap körül, mint valami új égitest, és kergeti a Vénuszt, amelynek id szaki változásai, akárcsak a Holdéi, már szabad szemmel is látszanak. De a száguldást egyáltalán nem érezzük. Ha az ember nem néz a televíziós készülékre, azt hihetne, hogy az rhajó mozdulatlanul nyugszik a Földön. Órák hosszat rovom a központi folyosókat, végigjárom az összes karzatokat s a raktárfülkék átjáróit, aztán ismét lemegyek a háromszög folyosóba, amíg el nem riaszt onnan a tökéletesen zavartalan, szinte évszázados csend és az örökké egyformán, egyenletesen izzó mesterséges nappali világosság. MA DÉLBEN, MIKOR A LABORATÓRIUM EL TT MENTEM EL, HALLOTTAM, HOGY VALAKI NEVET. ARSZENYEV HANGJÁRA ISMERTEM. AZ NEVETÉSE A HALOTTAT IS FELÉBRESZTENÉ. ABBAN A HITBEN, HOGY A TUDÓSOK MÁR BEFEJEZTÉK MUNKÁJUKAT (REGGEL ÓTA A LABORATÓRIUMBAN VOLTAK), BENYITOTTAM S HALLOTTAM, AMINT ARSZENYEV ÉPPEN ÍGY SZÓL A FIZIKUSNAK: – Ó, ez tréfa, kedves kartárs! Hiszen Kisztyakovszkij kimutatta, hogy a potenciálfal a diakarbon tengely körüli szabad forgásnál etánban alig két kilokalóriát jelent. Ezzel úgy megriasztott, hogy mormogva bocsánatot kértem, visszavonultam s bementem a közös kabinba. Üres volt. A televízió képerny jére pillantottam. A Föld felé volt irányítva. A Föld er sen csillogott, s nagyságával és fényével is kit nt a többi csillag közül. Kissé fölötte

függött a Hold, mint egy fehér korongszer pont. Talán egy félóráig bámulhattam, mikor egyszerre valaki a vállamra tette a kezét. Összerezzentem. Arszenyev volt. Egy darabig szótlanul álltunk egymás mellett, míg végül megszólalt, de úgy, mintha nem is kérdezne, hanem önmagától várna feleletet: – Honvágy. A Föld kékesen csillogott. A televíziós erny ben egyáltalán nem lehetett kiérezni a tér mélységét. Közvetlenül a keret mentén, halvány aranyszín sávként húzódott a tejút. Arszenyev, anélkül hogy a kezét levette volna a váflamról, halkabban tette hozzá: – Azért… kerül minket? – Kerülöm? – Hogyne. Az imént is a laboratóriumban. Elmosolyodott. – Nem jár el tanácskozásainkra, bár Lao Csu meg én is meghívtuk. Meg különben is, alig ülünk le valahol a közelében, ön feláll és távozik. Már jó néhányszor megfigyeltem. – Ez egyszer en azért van, mert nem akarom önöket zavarni – magyarázkodtam élénken. – Ami a tanácskozásokat illeti… úgy gondoltam, nincs értelme… csak azért odamennem, hogy ott üljek… mert mit is mondhatnék, amit önök már régóta nem tudnak? – Én pilóta vagyok, és… ördög vigye a pilótákat! – felelte Arszenyev, s szeme csillogásából láttam, hogy csakugyan haragszik. – A pilóta meg a tudósok, mi? Ön úgy néz ránk, mintha minden bölcsességek gy jteménye volnánk: könyvek… képletek… matematika… – dohogta, s haragosan felkacagott. – Nem egészen – feleltem. – Amikor hatéves voltam, egyszer egy híres pilóta érkezett hozzánk, aki a Kanada-Északi-sark-Ausztrália útját szakította meg Pjatyigorszkban. Apám hozta haza gépkocsin… Nálunk vacsorázott, ott is hált, s reggel továbbrepült. Ma is emlékszem, amikor teáztunk… ö velem szemben ült, és orosz szokás szerint a csészealjból itta, mert édesanyám teája nagyon forró és er s volt… Lassacskán szürcsölte, és nem szólt semmit, s én teljes er mb l néztem ót, úgy… de mihez is hasonlíthatnám… talán úgy, mint ahogy a csillagász nézi az olyan napfogyatkozást, amelyik csak ezerévenként egyszer fordul el … s igyekeztem kiszedni a titkát. Ott ült közöttünk ez az elég testes, középkorú, nyugodt ember… úgy mozgott, mint mindenki más, úgy is evett, s ha feléje toltuk a tálat, megköszönte… és mégsem ez volt a valóság! A valóság a hosszú órákon át tartó világ körüli repülés volt, a gépkabin magánya, alatta a fellegek s feje fölött a csillagok. Amikor nálunk volt, s az asztalnál ült, evett és ivott, úgy éreztem, hogy bármely pillanatban elrepülhet vagy elt nhet… mert hiszen ez egy idegen világból való vendég, és amit észrevehetek rajta… hogy nevet, hogy aranyfoga van… az mind egy cseppet sem fontos, és nem is valóság, viszont ami valóság, azt nem lehet észrevenni. A hatéves gyermek gondolatait ismételem meg, ahogy tudom. Most pedig, hogy visszatérjünk beszélgetésünkre – a tudomány szerintem minden mástól mer ben különböz foglalkozás. Önök állandóan benne vannak, s ha közülünk egy ilyen avatatlan odakerül, akkor önök mintha egy pillanatra kizökkennének a saját valójukból. De én tudom, hogy bármely pillanatban visszatérhetnek oda. önöknek mindig megvan ez a világuk, míg én… – Odalent hagyta a magáét a Földön, nemde? – vágott szavamba Arszenyev, s úgy megszorította karomat, hogy szinte fájt. Azt hiszem, nem is sejtette. Örültem ennek a szorításnak. – Ön szerint tehát minden tudós két részb l áll: egy látható részb l, amely az .avatatlanokkal” együtt eszik, alszik, beszélget és egy fontosabb, láthatatlan részb l, amely a tudomány világában él. Értelmetlenség. Ismétlem, értelmetlenség! Az ön világa meg az enyém meg mindnyájunké ott van, ahol élünk és dolgozunk, e pillanatban tehát itt, harmincmillió kilométernyire a Földt l! Igaz, az én foglalkozásom a tudomány. Ragaszkodom hozzá… sót több, mint foglalkozásom, szenvedélyem. Igaz, hogy néha matematikai képletekr l álmodom… de miért szabad önnek arról álmodnia, hogy repül gépet vezet, és miért ne álmodhatnék én a matematikáról? A helyzet egyszer en az, hogy egyazon világban, de különböz szakmában dolgozunk. Úgy látszik, túlságosan

sokat beszéltünk a rendkívüli találmányokról és ötletekr l és keveset az emberekr l, akiknek e találmányokat és ötleteket köszönhetjük. Ennélfogva megváltoztatom az esti tervet… mégpedig úgy, hogy ebb l nemcsak önnek, hanem nekünk is hasznunk lesz. Délután a folyosón sétáltam, s vártam a négy órát, hogy átvegyem Soltyktól a navigációs ügyeletet. Azon gondolkoztam, hogy a bolygóközi repülés leginkább abban különbözik minden mástól, hogy az ember egyáltalán nem veszi észre a haladást. Arról csak azok a bonyolult görbe vonalak tanúskodnak, amelyeket az expedíció vezet je esténként berajzol az r térképére. Hiányzanak itt a váltakozó tájak, mert a csillagok óriási távolságuk miatt mozdulatlannak látszanak. Tulajdonképpen semmi sem történik, így aztán a nap folyamán vannak pillanatok, amikor egyszer en unatkozom, és hiába ismételgetem magamban, hogy: íme, bolygóközi utas vagyok, nem használ semmit. Órámra néztem. Négy órára járt az id . Megfordultam, s lassú léptekkel indultam a központ felé. Négylépésnyire lehettem az ajtótól, mikor hatalmas ütést éreztem, s a padlóra zuhantam. Bukfencezve gurultam végig a folyosón. Az a gondolat villant fel bennem, hogy összeütköztünk valamivel. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam. Valami furcsa er a padlóhoz nyomott. Éles, lüktet füttyszót hallottam. Azt hittem, a fülem zúg – de nem: a motorok m ködtek. Még miel tt e mondatot végiggondoltam volna, már jött a második ütés, de ellenkez irányban. Fejjel repültem a központ ajtaja felé. Mint egy labda pattantam vissza onnan, mert jött az újabb lökés s megint az ellenkez irányba. A motorok mindannyiszor sípoló hangot adtak, aztán elhallgattak. Egy másodpercre elvesztettem a fejemet. Az rhajó rettenetes rángásoktól szaggatva, hol el relódult, hol visszaperdült. Én a folyosón röpködtem, mint egy borsószem a dobozban, amelyet valaki er sen ráz, s csak a spongyaszer futósz nyegeknek köszönhetem, hogy szét nem zúztam a koponyámat. A legközelebbi kabin ajtaja kitárult. Arszenyev rohant ki rajta. – Mi történt? – kiáltotta. – VIGYÁZAT- INTETTEM, DE MÁR KÉS N. LEVERT A LÁBAMRÓL. MIND A KETTEN EL REGURULTUNK. DÜHBEJÖTTEM. HA KATASZTRÓFA, HÁT RENDBEN VAN, DE MICSODA ÖRÜLT RÁNGÁSOK EZEK! A KÖVETKEZ LÖKÉSNÉL LÁBAMMAL ELRÚGTAM MAGAMAT A FALTÓL, ÉS EGYENESEN A KÖZPONT AJTAJÁBA REPÜLTEM. AZ AJTÓ KINYÍLT. NAGY LENDÜLETTEL ESTEM BE RAJTA. ARSZENYEV UTÁNAM. MEGRAGADTAM A SZÉK KARJÁT, ÉS NEM ENGEDTEM EL, BÁR AZ RHAJÓ, MINTHA VALAMI LÁTHATATLAN AKADÁLYBA FÚRÓDOTT VOLNA, HIRTELEN MEGRÁZKÓDOTT ÉS FÉKEZETT. MEGPILLANTOTTAM SOLTYKOT. A FAL MELLETT, ÉPPEN MOST ÁLLT FEL TÉRDEL HELYZETÉB L. ARCA VÉRES VOLT. – A prediktorhoz! – kiáltotta. – A prediktorhoz! MINDEZ RENDKÍVÜL GYORSAN FOLYT LE. ELLÖKTEM MAGAM A SZÉKT L, ÉS ELKAPTAM A KÉSZÜLÉK ERNY JÉT. EGYIK KEZEMMEL MEGRAGADTAM A KÉPERNY T SZEGÉLYEZ CSÖVET, A MÁSIKKAL SOLTYKOT, AMINT FELÉM BUKDÁCSOLT. MIND A KETTEN GÖRCSÖSEN KAPASZKODTUNK A CS BE. SOLTYK KISZABADÍTOTTA EGYIK KEZÉT, ÉS A FOGANTYÚ FELÉ NYÚLT. EGY ÚJABB LÖKÉS ELTASZÍTOTTA T LEM, CSAK KEZESLÁBASA HÁTÁT KAPHATTAM EL. DE AZ, MINT A RONGY SZAKADT SZÉT A MARKOMBAN. SOLTYK RÉZSÚTOSAN FEJJEL EL REBUKOTT. NEM TEHETTEM SEMMIT. NÉZTEM. EGYSZERRE CSAK SOLTYK ÚTJÁBAN, KÖZVETLENÜL A FOGANTYÚKKAL S N MEGT ZDELT FAL MELLETT EGY ÓRIÁSI ALAK IGYEKSZIK FELEGYENESEDNI. ARSZENYEV VOLT. EGY ÚJABB, EZÚTTAL EL RE IRÁNYULÓ LÖKÉS ISMÉT LEVERTE KET LÁBUKRÓL, DE ARSZENYEV MÁR DERÉKON KAPTA A MÉRNÖKÖT ÉS NEM ENGEDTE EL. MELLETTEM REPÜLTEK EL. ARSZENYEV ÉS ÉN GÖRCSÖSEN EGYMÁSBA KAPASZKODTUNK. VAN OLYAN PILLANAT, AMIKOR BAL KÉZZEL A CS BE FOGÓDZÓM, JOBBOMMAL PEDIG KÉT TÁRSAMAT ÖLELEM ÁT. ÚGY ÉRZEM, KETTÉSZAKADOK, IZMAIM ÉS IDEGEIM MAJD SZÉTPATTANNAK. SZEMEM EL TT ELSÖTÉTÜL A VILÁG. VALAMI RETTENETES, ÁLLATI DÜH ÖNT EL, MAGAM SEM TUDOM, MIÉRT. TOROKHANGON KIÁLTOK, DE FOGOM A CSÖVET, ÉS ÉRZEM, HOGY VÉGIG EL NEM ERESZTEM. A KÖVETKEZ MÁSODPERCBEN A MOTOROK ELHALLGATNAK, S EGYSZERRE CSODÁSÁN MEGKÖNNYEBBÜL MINDEN. ARSZENYEV IS, ÉN IS SOLTYKOT ÖLELJÜK, AKI ÍGY FELÜLR L ÉS HÁTULRÓL MEGTÁMASZTVA SZINTE RÁBUKIK A PREDIKTOR FOGANTYÚJÁRA, LETÉPI A GYORSÍTÁSI BIZTOSÍTÉK ÓLOMZÁRÁT, KÖRMÉT IS LETÖRDELVE SZAGGATJA A VEZETÉKEKET, S VÉGÜL REKEDT DIADALORDÍTÁSBAN TÖR KI. A KAMPÓKBÓL KITÉPETT BIZTOSÍTÉK A PADLÓRA HULL. A PREDIKTOR ISMÉT BEKAPCSOLJA A MOTOROKAT. ZÚGÓ ÉNEKÜK EGYRE ER SÖDIK. A GRAVIMÉTER MUTATÓJÁT MOST MÁR SEMMI SEM AKADÁLYOZZA MEG, ÚGYHOGY AZ TÚL IS SIKLIK A VÖRÖS HATÁRON. MÁR 12 G-N ÁLL. TÁRSAIMMAL A PREDIKTOR CSÖVE MELLETT KUPOROGVA LÁTOM. NEM ENGEDHETJÜK EL

A CSÖVET, MERT A M KÖDÉSBEN LEV ER HÁTRADOBNA ÉS ÖSSZEZÚZNA A FALON. LEHAJOLVA, KARJAINK ÖSSZEFONÓDVA, TALPUNKKAL A PADLÓHOZ TÁMASZKODVA, HÁRMASBAN, REMEG IZMAINK TELJES MEGFESZÍTÉSÉVEL KÜZDÜNK AZ EGYRE NÖVEKV GYORSULÁS ELLEN, AMELY MÁR-MÁR ELSZAKÍT BENNÜNKET A MENEDÉKET JELENT CS GY L. A MUTATÓ A 13 G-HEZ KÖZELEDIK. EZT MÉG LÁTOM, DE MÁR KEZD MINDEN ELSÖTÉTÜLNI A SZEMEM EL TT. SOLTYK KETT NK KÖZÉ SZORUL, S ÚGY LÁTSZIK, NEKI EGY KISSÉ KÖNNYEBB A HELYZETE, ÖSSZEHÚZÓDIK. MAGAM IS ÍGY SZOKTAM TENNI A ZUHANÓREPÜLÉSEKNÉL. ÁLLAT MELLÉRE SZORÍTJA. ÉN IS KÖVETEM PÉLDÁJÁT. SZEMEM EL TT KEZD VILÁGOSODNI. OLDALVÁST A KÉPERNY RE PILLANTOK, S EGYSZERRE MINDENT MEGÉRTEK.

A bal oldali képerny néz terében valami megmozdul – néhány kicsiny foltocska. Ragyognak, mint a csillagok. Szédít gyorsasággal n nek. Más foltocskák zúdulnak utánuk. Meteorok! Egész rajokban veszik körül a rakétát. Felülr l egy óriási zuhan lefelé. Lassan peregve csillog a szegletes peremeir l visszaver fényt l. Szinte fizikailag érzem pályája görbületét és azt a helyet az rben, ahol az összeütközés bekövetkezik. Nem merek Arszenyevre nézni, félek, hogy fejem hirtelen mozdulatától elveszítem eszméletemet, pedig látni akarok mindent, egészen végig. A prediktor lapja alól átható berregés hallatszik. A Kozmokrátor, mintha egy szörnyeteg keze ragadta volna meg, hirtelen megfordul. Vörös lángok csapnak fel, jelezvén, hogy a feszültség túlment a megengedhet határon. A riasztó szirénák rövid rikoltása hangzik. Rettenetes er nyom a prediktor fémlapjához, összepréseli mellkasunkat, fojtogat, tör, zúz. Szemem tágra nyílik, de nem látok semmit. Egyszerre a prediktorból halk recsegés hallatszik, s a motorok elcsendesednek. Minden elcsendesül. Nehezen lihegve állunk s a lábunk, mintha vattából volna. A képerny k teljesen üresek és sötétek. Olyan csend van és olyan tökéletes nyugalom, hogy szinte hinni sem akarjuk, amit egy pillanattal el bb átéltünk. Az rhajó röpte olyan egyenletes, hogy egy pénzdarabot élére lehetne állítani a prediktor képerny jén. Segítek Arszenyevnek Soltykot elhelyezni a karszékben, azután a másik karszékhez lépek, és inkább belerogyok, mintsem leülök. Sokáig hallgatunk, végre megszólalok: – Meg kell nézni, mi van a többiekkel. – Menjen – mondja Arszenyev. Felállók, és az ajtó felé indulok, mire Arszenyev hozzáteszi: – Jó volna egy kis éter vagy alkohol. Visszanézek s látom, Soltyk milyen tehetetlenül fekszik a karszékben. Elájult. Útitársaink épségben úsztak meg a találkozást amelynek nagyon rossz vége is lehetett volna. Mindnyájan kabinjaikban voltak, egyik az ágyban feküdt, a másik a karszékben ült. Ennek köszönhetik, hogy elkerülték a falhoz vagdosás veszedelmét. Mi hárman kaptuk a legtöbbet. Soltyk homlokán a b rt felvágta valaminek az éles széle. Amint kiderült, Arszenyev csuklócsontja megrepedt, nekem pedig a vállizmom zúzódott össze, azonkívül van néhány kék folt rajtam s a tarkómon egy hatalmas daganat. Kimenet Csandraszekárral és Oszvaticcsal találkoztam, amint sötét el érzettel siettek a központba. A házi televíziós készülékeken át kabinjukban látták a történteket, melyeknek részleteit kés bb Soltyk magyarázta meg nekünk. A Kozmokrátor a csillagászati térképek szerint teljesen üres térben repült, s egyszerre egy csaknem ezer kilométer vastagságú meteoráramba került. Alig ver dött vissza a radar hangja a legközelebbi meteorokról, a prediktor bekapcsolta a motorokat, és igyekezett kitérni az útjába kerül meteorok el l. A véletlen végzetes játéka folytán a meteoráramlás iránya azonos volt a Kozmokrátor repülésének irányával, s ez lényegesen meghosszabbította a veszélyes találkozás idejét. A prediktor hol gyorsította, hol fékezte az rhajót. Az egész akcióban a gyorsulási biztosíték akadályozta, mert nem engedett akkora gyorsaságot kifejteni, amellyel rövidesen kiragadhatott volna bennünket ebb l az átkozott szomszédságból. Mikor Soltyk kikapcsolta a biztosítékot, a gyorsaság hirtelen emelkedett, és sikerült egérutat nyernünk. Az egész találkozás elejét l végig nem tartott tovább másfél percnél. Amikor megmondták ezt nekem, nem akartam elhinni, s csak a prediktor önm köd berendezésének filmszalagra írt feljegyzései gy ztek meg. Az esemény élénk vitát váltott ki, közben Tarland bepólyálta Soltyk fejét, Arszenyev csontját összeillesztette és sínbe tette. A csillagász egyszerre rám nézett, szeles mosolyra húzta a száját, s alkarjára mutatott, melyen öt fekete folt

sötétlett. – JÓ ER SEN MEGMARKOLT! – SZÓLT. – EZ A MAGA KEZE NYOMA! Aztán átmentünk a központba, hogy megvizsgáljuk az rhajót. Ezt néhány perc alatt meg lehet tenni, mert a szerkezet minden csomópontjába kvarckristályok vannak beépítve, amelyekb l villamosvezetékek futnak össze a központba. Ezek a kristályok mintha az idegek érz testecskéi volnának: minden szorítást villanyárammá változtatnak át, és megmutatják, milyen er k és feszültségek uralkodnak az rhajó belsejében. Soltyk bekapcsolta ezt a piezoelektromos hálózatnak nevezett berendezést. A világító indikátorok a megfelel pontoknál helyezkedtek el. A Kozmokrátor nem szenvedett semmilyen sérülést, hacsak az összetört asztali edényeket és azt a négy vagy öt laboratóriumi felszerelési tárgyat nem számítjuk, amelyek nem voltak eléggé a helyükhöz er sítve. Tarlandnak bizonyos aggályai voltak, hogy átvehetem-e a reám váró navigációs ügyeletet, de sikerült t meggy znöm. Mikor mindnyájan elhagyták a központot, az orvos egy pillanatra visszatért, s er sít tablettákat hozott azzal az utasítással, hogy óránként vegyek be egyet. Addig el sem ment, amíg az els t le nem nyeltem. Az volt az érzésem, hogy szinte örül az esetnek, mert legalább van valami dolga. A M SZEREK MUTATÓIT FIGYELVE, AZ ÜGYELET VÉGÉIG NÉMI GYANAKVÁSSAL NÉZEGETTEM A TELEVÍZIÓS KÉSZÜLÉKEK KÉPERNY IT S BENNÜK A TÖMÉRDEK CSILLAGOT. A MINDENKOR CSENDES ÉS ÜRES BOLYGÓKÖZI TÉRSÉG MA KEVÉSBÉ NYUGODT, ÚJ OLDALÁRÓL MUTATKOZOTT BE. NYOLC ÓRAKOR OSZVATICS LEVÁLTOTT; A VACSORÁRA VÁRAKOZVA ISMÉT A FOLYOSÓN SÉTÁLTAM, S VÉGIGGONDOLHATTAM IMÉNT MEGSZAKÍTOTT T DÉSEIMET. Íme, még egy jellegzetessége a földön túli utazásnak: normális folyása és a legveszedelmesebb kaland között nincsen semmiféle átmenet. A tengerész meg a repül felismerik a közeled vihar jeleit már jóval azel tt, hogy hatókörébe jutnának, itt a veszedelem úgy csap le, mint derült égb l a villám, s ugyanolyan hirtelen el is múlik. Elgondoltam, mi történt volna, ha egy áramlökés a másodperc egy kis hányadával elkésik a prediktor mélyén. A Kozmokrátor összezúzva, üresen repült volna tovább a meteorok sodrában, hogy az egyik végtelenb l átrepüljön a másikba. KÍVÁNCSI VOLTAM, A CSILLAGÁSZ NEM FELEDKEZIK-E MEG REGGELI ÍGÉRETÉR L, S KIDERÜLT, HOGY EMLÉKEZETT RÁ. KÉS ESTE, RENDES SZOKÁS SZERINT ÖSSZEGYÜLEKEZTÜNK A KEREK ASZTAL KÖRÜL, S ARSZENYEV BESZÉLT NEKÜNK FIATAL ÉVEIR L. – Apám csillagász volt. Már az iskolában mindnyájuknak meg kellett ismerkedniük a nevével, hiszen az szorosan összefüggött a színképvonalak eltolódásának elméletével és a fénykvantum anyagok reszintézisével. Apám óriási hírének árnyékában születtem, s ott is nevelkedtem fel. Olyan magasan állt fölöttem, mint egy hegy. Amihez tanulmányaim során hozzáfogtam, minden eget ver problémám az számára csak gyerekjáték vagy szóra sem érdemes emlék volt. Csak egyetlen el nyöm volt vele szemben, az ifjúságom. Amikor doktori munkámhoz készül dtem, nem akartam elfogadni azt a témát, amit ajánlott. Mindent magam akartam elvégezni, hiszen húszesztend s voltam. Olykor megengedtem magamnak a tréfát hogy így szóljak hozzá: „Valamikor téged majd még úgy fognak emlegetni – igen, ez annak a híres Arszenyevnek az apja” – de egyel re fordítva volt. Tréfámban volt egy csöpp keser ség is. Annyira türelmetlen voltam, hogy ha akadályokat nem bírtam értelemmel legy zni, akkor szenvedéllyel rohantam nekik. Apám nyugodtan és szótlanul figyelt, mintha t zhányó csillagainak egyike volnék. Egyszer egy rendkívüli ötlettel siettem hozzá. Meghallgatott, és tárgyilagosan s kimerít en közölte velem véleményét, akárcsak egy szemináriumon, ötletem nem volt új; már húsz évvel korábban rájött egy francia csillagász. – Homokra építesz – mondta apám. – A tudomány két dologból áll. Az els az, hogy mérések és megfigyelések útján számtalan tényt kell türelmesen és folytonosan összegy jteni, összeírni és felhalmozni. Ilyen módon jön létre az az óriási katalógus, amely igyekszik átfogni az anyag végtelenül különféle formáit. A másik része az a bizonyos szikra, amely néha egy pillanatra megvilágítja a kutató értelmét, és rámutat a jelenségek egymástól való kölcsönös függésére. Ez a szikra nagyon ritkán villan fel, és

csak keveseknek jut osztályrészül. A mi mindennapi terhes és hálátlan munkánk éveken át folyik anélkül, hogy látható eredményekkel járna. Nem egy élet eltelik a megfigyelések szorgos összegy jtésével anélkül, hogy bármikor is része volna ilyen villanásban, de a legnagyobb felfedezések révén halhatatlanná vált nevekben, mint a gy jt lencsében, bennfoglaltatik ezer meg ezer névtelen kutató hangyamunkája. Az munkájuk tette lehet vé valakinek, hogy az ihlet pillanatában megértse és megmagyarázza a bennünket környez számtalan rejtély egyikét. Te pedig valami nagy dolgot akarsz véghezvinni – egyedül s méghozzá azonnal? Ebb l nem lesz semmi. Ez a beszélgetés Moszkva melletti kis házunk kertjében folyt le. A virágágyak között egy gránitobeliszk állott, amelyet ugyancsak csillagász nagyapám állíttatott Einstein emlékére. Nincs rajta semmiféle felirat, egyetlen szó sem, csak az anyag és energia egyenértékét jelent képlet: E = mc2 Mikor az ösvényen haladva az obeliszkhez értünk, apám így szólt: – Ez a képlet az egész világegyetemre nézve érvényes. Fel tudod-e ezt teljesen fogni ésszel? Nem. Sem te, sem én, sem senki ezen a világon. Amint éjszaka a markunkba merített vízben visszatükröz dik a ránk boruló égbolt egész végtelensége, éppen úgy ebben a képletben benne van az anyagnak és energiának minden átalakulása, még ha évtrilliókkal ezel tt ment is végbe, amikor még sem Nap, sem Föld, sem bolygók nem voltak. Benne van a csillagok lüktetése, a tejútrendszerek összehúzódásai és kiterjedései, a ködfelh k kigyúlása és kialvása. A bolygókon élet kél és hal el. Napok születnek és hamvadnak ki – de ez a képlet örökt l fogva érvényes, és az marad a végtelenségig. Kezded már érteni? A mi világunkban csak az emberben hiszünk és csak az halhatatlan, ami ebbe a köbe van vésve. Ha ezért harcolsz, nagyon forró szívednek és hideg fejednek kell lenni, pontosan tisztában kell lenned afel l, hogy bejárhatod életed útját anélkül, hogy a tudományban valamit is elérnél – mert nem mindig azok derítik ki az igazságot, akik legjobban akarják… Szabad reménykedned, de ez sajnos semmit sem hasznát – senki sem segít rajtad, ha a segítségen a felfedezés receptjét érted. Ellenben a mások tapasztalataiban rejl segítség nyitva áll el tted. S ez éppen úgy vonatkozik az én tapasztalataimra, mint mindazokéra, akik a tudománynak szentelték életüket – most és évezredekkel ezel tt. Ülj le erre a kis padra, amelyet nagyapád állíttatott ide – is gyakran, sokáig elüldögélt itt – és jól gondold meg, érdemes-e. Elhallgatott, majd így folytatta: – Ezen az estén és kés bb is néha apám tekintetét éreztem magamon. Ismerni akarta válaszomat a feltett kérdésre, de – magam sem tudom, miért – halogattam. Talán nem volt bátorságom felelni. Végül sem mondtam ki, hogy „érdemes”. Amikor fél évvel kés bb napfogyatkozás közeledett, egy csillagászati expedícióval Ausztráliába kellett utaznom. Apám rosszul érezte magát, én tehát haboztam, de kívánta, hogy utazzam el. Még távol voltam, mikor meghalt. A temetésén sem lehettem ott, s ezért – nehéz ezt megmagyaráznom, pedig úgy volt – tudtam, hogy meghalt, de nem hittem. Visszatérésem után két hétig Moszkvában voltam, sok elintéznivalóm volt az expedícióval, doktori munkám megvédésével meg apám halálával kapcsolatban, úgyhogy csak októberben utazhattam haza néhány napra Moszkva melletti házacskánkba. Egyedül érkeztem meg, a házban nem volt senki, de valaki kitakarította a szobákat, s tüzet rakott a hall kandallójában. Mikor apám ajtaja el tt elmentem, ösztönszer en háromszor akartam kopogni, mert mindig így jeleztem, hogy itt vagyok. Felemelt kézzel megálltam. Úgy ahogy voltam, bundában léptem a kandallóhoz, s megéreztem a tüzel térb l kiáradó nyírfafüstöt. Csak ebben a pillanatban hittem el, hogy apám valóban nincs többé. Nem is tudom, mennyi ideig álltam úgy a kandalló el tt. Nagyon ritkán fordul el , hogy egy régi, elkoptatott szóban hirtelen megnyílik valami mélység s abba be lehet pillantani. Ott, a kandalló el tt, a ropogó hasábok mellett értettem meg ezt a szót: „Soha.” A Földön ezer, millió, milliárd ember élt és fog élni, vannak közöttük jók és rosszak, nagyok és kicsinyek,

de ebben az évszázadokon át vonuló menetben soha többé nem lesz ott az az egy, akit annyira szerettem, hogy nem is tudtam róla. Éppen így szeretjük mindnyájan a Földet, és éppen így nem vesszük észre öt, a mindenütt jelenvalót, a természetest, a nélkülözhetetlent. Mindennek az értékét csak akkor ismerjük fel, amikor elvesztettük. Igen. Ez az emlék nagyon fájdalmas számomra, mert akkor nemcsak apámat vesztettem el, hanem ifjúságom homályos, de hatalmas, tompa és vak hitét is abban, hogy semmi sem állhat ellene, hogy mindent elérhet és semmir l sem kell lemondania. De ez az emlékem egyúttal nagyon értékes is, mert az ilyen pillanatok az embert meger sítik és megtisztítják. A teljes boldogság világának gondolata csak a bolond értelmében szülét hetik meg, mert még a legtökéletesebb világban is ott lesz az ember feje fölött a világmindenség égboltja, a maga végtelenségének rejtélyével, a rejtély pedig nyugtalanságot jelent. És ez nagyon jól van így, mert gondolkozásra késztet. – Itt marad még? Meghallgatjuk a rádiót. Bólintottam. Kis ideig a párnázott karszékekben ültünk, s a falkárpitban elhelyezett hangszóróból Csajkovszkij halk zenéje hallatszott. Mikor a zene elhangzott, olyan tökéletes KÉS BB AZTÁN, MIKOR ÚTITÁRSAIM KIMENTEK, HOGY KABINJUKBA TÉRJENEK, ARSZENYEV, MINTHA CSAK VÉLETLENÜL TENNÉ, HOZZÁM FORDULT. Csend következett, amilyen a Földön legfeljebb csak az emberlakta vidékekt l legtávolabb es helyeken, a tengereken vagy a hegyek között lehetséges. Olyan volt, mintha a kabin szelíden megvilágított mozdulatlan belsejében, id n és téren kívül volnánk. A képerny csillagai között ott fénylett a Föld kékes szikrája is. Arszenyev ifjúságom iránt érdekl dött: beszéltem neki nagyapámról, els turista-utaimról és szül földemr l – a Kaukázusról. Arszenyev nagyon jól ismerte a Kaukázust, kiderült, hogy meg is mászott számos olyan csúcsot, amelyre én úgy emlékeztem, mintha az enyéim lettek volna. Beszéltünk a viharjárta hegygerincekr l, a hóviharba fagyott táborokról, a kétségbeesett hegymászásokról, amikor az élet gyakran attól függ, hogy egy szög végighorzsol-e egy követ vagy a csalóka hóról, a visszafelé rétegz dött laza sziklákról, a letöredez kiszögellésekr l, és beszéltünk arról a pillanatról, amikor az ember fent áll a sziklacsúcs utolsó, legfels fokán. Beszélgetésünk megtelt hallgatással, rövid, szaggatott mondatokat váltottunk, amiket más, idegen ember meg sem értett volna. Szavaink olyan er s s olyan tiszta képeket idéztek fel, hogy az id , mely elválasztott t lük, mintha nem is lett volna. Úgy éreztem, mintha Arszenyevet már nagyon régóta ismerném. Egyszerre csodálkozva jöttem rá, hogy nem is tudom a keresztnevét. Megkérdeztem. – – – –

Pjotr. S egyedül él? Elmosolyodott. Nem. Nem élek egyedül. DE ÉN NEM A MUNKÁRA GONDOLOK – FELELTEM SAJÁT VAKMER SÉGEMT L KISSÉ ZAVARTAN. – NEM IS A SZÜL KRE. Fejbólintással jelezte, hogy érti. – Nem élek egyedül – ismételte meg, s rám nézett. – És ön? Talán e pillanatban egy lány áll valahol a kertben, és felnéz az égre, ahol a fehér Vénusz csillog? Hallgattam, s ö ezt tagadásnak vette. Felemelte fejét. Lassan abbahagyta a mosolygást. Követtem tekintetét. A fekete képerny t s azon a Föld csillagot nézte. – Ön még nem tudja, hogy mi az. A milliók között, akik dolgoznak, szórakoznak, szomorkodnak, örvendeznek, új dolgokat találnak fel, házakat és atomnapokat építenek, ezeknek a megszámlálhatatlan lényeknek a tömegei között nekem is van valakim. Az én egyetlen asszonyom, kedves barátom. Érti?

Repülés a fellegekben HARMINC NAPJA REPÜLÜNK. TEGNAP HAGYTUK EL AZ ADONISZ KISBOLYGÓT AZON A HELYEN, AHOL

PÁLYÁJA A VÉNUSZ PÁLYÁJÁT METSZI. ETT L KEZDVE MEGINDULTAK A MOTOROK. REPÜLÜNK AZ EL LÜNK MENEKÜL VÉNUSZ NYOMÁBAN, AMELY ÉPPEN MOST LÉP A NEGYEDIK NEGYEDÉBE, S VÉKONY, FEHÉR ÍVKÉNT RAJZOLÓDIK KI AZ ÉGRE. A TUDÓSOKKAL ELLENTÉTBEN NEKEM AZ ÜGYELETEN KÍVÜL NINCS SEMMI TENNIVALÓM. A KÉTSÉGBEESÉS KÜSZÖBÉN MA REGGEL SZÉJJELSZEDTEM A HELIKOPTER MOTORJÁT, KÜLÖNÖS MEGINDULTSÁGGAL TISZTOGATVA MEG AMÚGY IS TÖKÉLETESEN TISZTA ALKATRÉSZEIT, AZUTÁN ÖSSZERAKTAM, S KÖZBEN IGYEKEZTEM EZZEL A FOGLALATOSSÁGGAL MINÉL HOSSZABB ID T ELTÖLTENI. MÁR ELOLVASTAM MINDEN CSILLAGÁSZATI KÖNYVET, AMIT B RÖNDÖMBEN MAGAMMAL HOZTAM, ÁTTANULMÁNYOZTAM A VÉNUSZ LÉGKÖRÉRE VONATKOZÓ MINDEN ANYAGOT IS, HISZEN ABBAN A LÉGKÖRBEN KELL MAJD VEZETNEM A REPÜL GÉPET. SAJNOS, EZ AZ ANYAG NAGYON IS KEVÉS VOLT. CSAK AZT TUDTAM MEG – AMIR L EDDIG NEM HALLOTTAM –, HOGY A LEGNAGYOBB TÁVCSÖVEKEN ÁT ID NKÉNT LEHET TALÁLNI „ABLAKOKAT” A FELH K KÖZÖTT, ÚGYHOGY A BOLYGÓ FELSZÍNÉR L NÉHA LÁTNI LEHET A FELH TLEN EGET. EZ KISSÉ MEGVIGASZTALT, MERT MOST, UTAZÁSUNK ÖTÖDIK HETÉBEN MÁR KEZDEK VÁGYÓDNI A FÖLDI KÉK ÉG UTÁN. DÉLUTÁN A KÖZPONTBAN ÜLTEM OSZVATICCSAL. JÓ FIÚ EZ AZ OSZVATICS, DE OLYAN MORGÓ MEDVE, HOGY RITKÍTJA PÁRJÁT. SOHASEM MONDJA, HOGY „IGEN” VAGY „NEM”, CSAK A MEGFELEL FEJMOZDULATTAL FELEL. IDEADTA A VÉNUSZ FÉNYKÉPÉT AZ ÚGYNEVEZETT „NAGY SÖTÉT FOLTTAL” A KORONG SZÉLÉN, AMELYET TEGNAPEL TT VETTÜNK ÉSZRE. EZ VALÓSÁGOS SZENZÁCIÓ VOLT A NÁLUNK URALKODÓ TELJES ESEMÉNYTELENSÉG KÖZEPETTE, DE EZ IS CSAK ALIG EGYPÁR ÓRÁIG TARTOTT.

Még egyszer megtekintettem azt a bizonyos rejtélyes foltot (amely a felvételen nem nagyobb, mint egy pont a nyomtatásban), aztán kimentem a folyosóra. Ott Soltykkal találkoztam; meg akartam kérdezni, mi lesz a mi földi id számításunkkal és a napnak nappalra és éjszakára való felosztásával, amit mostanáig megtartottunk, mert ha a Vénuszon leszünk, alighanem az ottani id beosztáshoz kell majd alkalmazkodnunk. De menten megfeledkeztem err l, amint megmondta, hogy másnap reggel lényegesen meggyorsítjuk a Kozmokrátor röptét. A céltól elválasztó kilométeres pályán megtartjuk az rhajó legnagyobb sebességének próbáját amely csaknem négy nappal rövidíti meg utunkat. Nagyon megörültem ennek, de bár kés bb, vacsora után mind a két navigátor egy egész csomó nyomós m szaki okot hozott fel, amely arra készteti ket, hogy ezt a sebességi próbát megtartsák, nem tudtam elhárítani magamtól a gondolatot, hogy mint mi mindnyájan, ók is meg akarták rövidíteni a már nagyon hosszúra nyúló várakozást. Harmincegyedik nap. Reggelt l folynak a lázas el készületek. Még egyszer meg kellett vizsgálni, hogy a kabinokban az egyes tárgyak és a raktárhelyiségekben a készletek jól oda vannak-e er sítve. Ellen rizni kellett a m szerek állapotát. A fedélzet alatti nagy mélyedésekbe felhúzott futóm hernyótalpait meg kellett vizsgálni és kezelni. A munka már régen el készített terv szerint folyt. Én az rhajó orrában lev repül gépkamrába ástam be magam, mégpedig úgy, hogy elfelejtettem tizenegy órakor a rádiójelentésekért elmenni. Amikor végre beléptem a központba, már mindnyájan a karszékekben feküdtek. Én is lefeküdtem, és bekapcsoltam a szíjat. Soltyk még várt tizenöt-húsz másodpercig, s pontosan tizenkét órakor bekapcsolta az atommáglya elnyel -rekeszeit kihúzó szerkezetet. A motorok hangja eddig alig hallatszott, de most másodpercr l másodpercre er södött. Én úgy feküdtem, hogy el ttem volt a televíziós készülék nagy erny je, rajta a bolygó fehér korongja, fölötte pedig a megvilágított órák egész sora. A sebességmér mutatója kimozdult eddigi helyzetéb l. A motorok egyre hangosabban zúgtak. Er söd zúgásukban nem volt semmi vibrálás, az rhajó törzse, a szerkezeti részek, a karszékek meg sem mozdultak. Csak az órák mutatói kúsztak lomhán a zöld számokon át, mind ugyanabban az irányban, s a motorok éles zúgása er södött, míg végül hangjuk megtöltötte a központot és bennünket is, mintha minden fémrészecskéb l ez a hang áradt volna. Tizennyolc perccel tizenkett után, másodpercenként már mintegy száz kilométeres sebességgel haladtunk, ami óránként háromszázhatvanezer kilométert jelent. A csillagok még mindig mozdulatlanok 1 voltak, de a Vénusz korongja, mely pontosan az rhajó orra el tt lebegett, egyre n tt. Eleinte opálosan játszó, világos ezüstszín korong volt, nagysága olyan, mint a Holdé, azután kis id múlva már látszott, hogy domború. Egyre nagyobb és nagyobb lett, mint egy fehér hólyag, mikor felfújják. Már csak keskeny sáv választotta el homályosan átvilágított széleit az erny keretét l. Még egy perc s teljesen betöltötte az erny t. A radar távolságmér k mutatói egyenletesen haladtak tovább a skála

megvilágított szakaszain. Még mindig semmi mást nem éreztünk, mint a motorok éles bugását. Míg más bolygók, mint a Hold és a Föld, ahogy közeledtünk hozzájuk, egyre változtak, s felületüknek mindig más és más részét mutatták, addig a Vénusz mindig egyforma fényben úszott, mint egy nem is reális, rejtélyes, tejszín folyó. Csaknem egy óra hosszat repültünk a legnagyobb sebességgel. A televíziós erny n már régen nem látszott az ég, csak a mindent eltölt , alaktalan fehérség, amely itt-ott ezüstös és krémszín sávokká folyt szét. Egyszerre úgy éreztem, mintha a rakéta bukfencezve repülne valahova. Be kellett hunynom a szemem, s mikor kinyitottam, Soltyk manipulált valamit a prediktornál. Szédülésem elmúlt. A Kozmokrátor abbahagyta a tengelye körüli forgást. Ugyanakkor a motorok zúgása is gyengült. Fülemet zúgó üres csend töltötte meg, s egyszerre megéreztem szívem lassú dobogását. Soltyk most egy emel mozdításával úgy tolta el karszékét, hogy közvetlenül a televíziós készülék f erny je mellé került. – Tessék tíz másodpercenként jelezni a magasságot-fordult hozzám. Bólintottam. Soltyk mindkét kezét a fogantyún tartva el rehajolt, mintha be akarna bújni az erny be. – Tizenkilencezer kilométer – jelentettem. Ennyi választott még el a bolygótól. A felh k végtelen fényl óceánja terjengett alattunk. Helyenként szemkápráztatóan izzottak a Nap visszavert fényét l, másutt laza omladványok és mély szakadékok keletkeztek bennük. A Kozmokrátor úgy forgolódott, mint egy hosszú kötélre kötött k . A fokozódó er bepréselt bennünket a karszékek b rülésébe; a teljes csendben pontosan hallottam a székek ütemes recsegését. – Tizenhétezer. OLDALVÁST PILLANTOTTAM A SEBESSÉGMÉR RE. MOST MÁSODPERCENKÉNT HATVAN KILOMÉTERES SEBESSÉGGEL REPÜLTÜNK. HA A RAKÉTA ILYEN SEBESSÉGGEL ÉRNÉ EL A BOLYGÓK LÉGKÖRÉT – FELROBBANNA. SOLTYKRA NÉZTEM. AZ IZZÓ ERNY EL TT MEGGÖRNYEDVE, SÖTÉTEN, MOZDULATLANUL FIGYELT, S KÉT KEZÉT A KORMÁNYRUDAKON TARTOTTA. – Tizenhatezer-háromszáz. ALATTUNK AZ EGÉSZ LÁTHATÁR BUKFENCET VETETT, LEGUGGOLT, AZTÁN FELÁGASKODOTT. AZ RHAJÓT RÖVID ÜTÉS REZEGTETTE MEG, S BENNÜNKET EL RELÓDÍTOTT. A KÉPERNY N KIGYÚLT EGY LILA SZÍN VILLÁM, AZTÁN ELALUDT. – Tizenötezer-nyolcszáz. MEGINT EGY ÜTÉS, GYENGÉBB, MINT AZ EL

, DE HOSSZABB IDEIG TARTOTT. AZ RHAJÓ ORRÁBÓL LILA SZÍN VILLÁMOK LÖVÖLDÖZTEK KIFELÉ S ÁGAZTAK SZÉJJEL LÁNGOLÓ PÓKHÁLÓVÁ, AMELYEN A MÁSODPERC EGY APRÓ HÁNYADA ALATT ÁTREPÜLTÜNK. OXIGÉN-HIDROGÉN MEGHAJTÁSÚ FÉKEZ RAKÉTÁK VOLTAK. – Tizennégyezer. Az rhajó orrából most már egyik mennydörgés a másik után dördült s a hajó egész testét átjárta. A tompa dübörgés, a lökések, a dörejek vízesésszer zúgása csak rövid id közökre szakadt meg. A fehér felh tenger rézsútosan húzódott alattunk, s a Kozmokrátor kissé féloldalt billenve úszott felette. Megértettem, hogy az asztronautika klasszikus törvénye szerint csigavonalban kezdünk keringeni a bolygó körül. – Tizenkétezer-száz. Már látszott a fellegek hullámzása. Egyre gyorsabban száguldottak. Felettünk a magasban fekete, csillagos ég, alattunk határtalan, tejszín síkság, árnyakkal és fényekkel keresztül-kasul szántva. – Nyolcezer. Nyolcezer kilométer választott el a bolygótól, vagyis nem több, mint átmér jének háromnegyed része. Soltyk a két válla közé húzta fejét, s még jobban el rehajolt. A Kozmokrátor felüvöltött, és vibrálni kezdett, mint a jól megfeszített kvarchúr. Ugyanakkor a láthatár fél fordulattal felfelé hajolt, oldalára feküdt, aztán ismét visszacsúszott alsó helyzetébe. A f motorok indultak meg, s az orrfúvókákon át kilövellt atomsugarakkal fékezték zuhanásunkat. Hangjuk semmiben sem hasonlított eddigi utunk megszokott énekl zúgásához. A hosszú központi cs ben felgyorsított s a repülési lendület által

hirtelen megfékezett gázok forró felh vé s södtek az rhajó orra körül, s a Kozmokrátor remegve, süvítve hatolt át rajta, mint egy kil tt golyó. Teljes er mb l kellett kiáltanom: – Ezerkilencszáz kilométer. A felh k hol összeolvadtak, hol széjjelszakadoztak s vágtattak visszafelé, mint a vízesés tajtékos hullámai. A tompa gyöngyházfényben úszó felh tengeren észrevettem egy hosszú, vékony vonalat – a Kozmokrátor árnyékát. Le-lesüllyedt, el-elt nt a mélyben, hogy egyszerre ismét felszökkenjen a napfényben úszó felh gomolyagra, mely olyan tömören tornyosult, mint a nagyon keményre felvert aranyos hab. – Hatszáz kilométer. A FÉKEZ ROBBANÁSOK KEREPLÉSÉBE ÚJABB HANG VEGYÜLT. ELEINTE NEM TUDTAM FELFOGNI, DE KIS ID MÚLVA ANNYIRA ER SÖDÖTT, HOGY KIVÁLT A MOTOROK HANGJÁBÓL. RENDKÍVÜL ÉLES, SZINTE FÜLSÉRT ÜVÖLTÉS VOLT. UGYANAKKOR AZ AERODINAMIKAI M SZEREK EDDIG TÉTLEN MUTATÓI MEGREZDÜLTEK, MINTHA LÁTHATATLAN ÁRAM SUHANT VOLNA KERESZTÜL RAJTUK, A FÜTTY ER SÖDÖTT S LASSAN ÉLES ÜVÖLTÉSBE CSAPOTT ÁT. A VÉNUSZ KETTÉHASÍTOTT LÉGKÖRE SZÓLALT MEG. – Négyszáznyolcvan! A fellegek úgy szakadoztak az rhajó alatt, mint a túlfeszített, remeg húrok. A fúvócsövek dübörgése gyengült. Ismét az órára néztem: már nem tartottuk a kozmikus sebességet; másodpercenként mindössze nyolc kilométert haladtunk. A s söd légkör egyre nagyobb ellenállást fejtett ki. A belép síkok szélein összes söd leveg remegett, s ett l a televíziós erny n látható kép is villogni kezdett. A Kozmokrátor sebessége egyre csökkent. Ismét egy sor robbanás következett. Az aerodinamikai mér szerek mutatói a leveg s ségét, nyomását és h mérsékletét mutatták, állandóan ingatták mutatóikat. A gép, miként a gránát röppályája végén, a ballisztikai görbén, süvöltve hasította keresztül a ritka páraréteget. Közvetlenül mellettünk villantak el az összever dött kristályok hófehér, zilált tollbokrétái, ezüstösen csillogva a Nap sugaraiban. Lentebb a felh k gomolygó tömör fallá s södtek. Ijeszt sebességgel repültünk feléje. Még egy szempillantás s az erny egyszerre kialudt, mintha s füst borította volna el. Egész tálkákban vágtattak a felh k s szétrebbentek, mint a nehézkes madarak felriasztott raja. Soltykkal közöltem a magasságot: – Harminc kilométer – és már a fellegekben jártunk. RENDKÍVÜL MAGASAN ÚSZTAK A VÉNUSZ FÖLÖTT! A LEVEG

OLYAN S VOLT, HOGY EZ A VISZONYLAG MÉRSÉKELT SEBESSÉG IS IJESZT ÜVÖLTÉST KELTETT, S A LÜKTET , MÉLY HANGOKTÓL A LEGÉLESEBB FÜTTYIG EMELKEDETT. A LÁTÁSI VISZONYOK RENDKÍVÜL ROSSZAK VOLTAK. HOL SÖTÉTSÁRGA HOMÁLYBA MERÜLTÜNK, HOL FORTYOGÓ TEJSZER SÉGBE ZUHANTUNK, MELY TELE VOLT SZÉTSZÓRT SZIVÁRVÁNYOKKAL. SOLTYK A TELEVÍZIÓS KÉSZÜLÉKEKET ÁTKAPCSOLTA RADARRA, DE EZ SEM SOKAT HASZNÁLT. A RADARHULLÁMOK LEFELÉ IRÁNYÍTOTT KÚPJAI ER TLENÜL BUKDÁCSOLTAK A SÜPPED S FELH KBEN, S NEM MUTATTÁK MEG A TALAJ FELÜLETÉT. VAKTÁBAN REPÜLTÜNK A PÖRGETTY S IRÁNYT SZERINT, S ÓRIÁSI ÍVEKET ÍRTUNK LE A BOLYGÓ KÖRÜL. AZ ERNY T BARNÁSZÖLD FÉNY BORÍTOTTA EL, EBBEN TÜKRÖZ DTEK AZ ALANTABB HÚZÓDÓ FELHÓK ELMOSÓDÓ KÖRVONALAI S A KÖZÖTTÜK MEG-MEGNYÍLÓ SZAKADÁSOKBAN A MÉG MÉLYEBB RÉTEGEK EGÉSZEN A FENÉKIG, AHOL AZ ALAKOK MÁR ZAVAROS SZÜRKESÉGGÉ MOSÓDTAK ÖSSZE.

Utazásunk alatt szakadatlanul hallottuk a tompa zúgást. A képerny hosszas figyelését l néha már az a tévérzetem támadt, hogy a tenger habjai viharzanak alattunk, s a repülés zúgása nem más, mint a szertezúzódó hullámok zaja. Ez a tévérzet egyórai repülés alatt annyira meger södött, hogy bizonyos id re el kellett fordulnom az erny l. Soltyk egyre lejjebb ereszkedett a géppel. Már csak nyolc kilométer választott el a felülett l, s a látási viszonyok még mindig ugyanolyan rosszak voltak. Amint az aerometrikus m szerek mutatták, a felh kben lev apró, szilárd részecskék elnyelték a radarhullámokat. Kíváncsi voltam, mit fog tenni Soltyk, de természetesen nem kérdeztem semmit. El ször csalódást éreztem, azután türelmetlen lettem, végül elfutott a düh, hiszen olyan régóta várom a pillanatot, hogy beülhessek a repül gépbe s most, mikor már-már itt van, félnem kell, hogy elveszítem a tájékozódást ezekben az átkozott fellegekben! Az erny n a kép megváltozott. Soltyk egyre rövidebb és er sebb radarhullámokra tért

át. Az adókészülék hullámméröje egymás után jelezte a hullámhosszt: egy centiméter, fél centiméter, három milliméter. Egyszerre az erny n átvonuló tömegek széjjelfoszlottak és elt ntek. Megpillantottam a Vénusz felületét. Sajnos, nem sokat lehetett rajta látni. A terep egyenetlenségei és kipúposodásai verg zöldes és barnás sávokká ver dtek össze a hátrafelé való veszett száguldásban. Soltyk most szakadatlanul dolgozott a fogantyúkkal, hol kikapcsolta a motorokat, hol er sebben fékezte, amíg a sebesség a megengedett legalacsonyabb határig csökkent. Egy hatalmas síkság fölött repülve, másodpercenként mintegy háromszáz kilométert tettünk meg. Úgy láttam, mintha a síkságot s erd borítaná. A fák vagy valamilyen fantasztikus növények terebélyes koronái, terjedelmes s ségek, berkek, bozótok villantak el szemünk el tt, de sokkal er sebben és gyorsabban, semhogy bármelyik részletét követhettük volna tekintetünkkel. De mikor az rhajó négyezer méternyire leereszkedett, már kételkedtem benne, hogy azok a fantasztikus alakzatok valóban növények. Miel tt azonban alaposan szemügyre vehettem volna ket – elt ntek. Szelíden lankásodó, lapos hegyek következtek. Néhol a felh k nem értek le egészen a bolygó felszínéig. Az alakjukat folytonosan változtató és lomhán úszó felh k között az egyik résben fekete oldalfalú, kék felh sötétlett fel, s mozdulatlanságával kiütközött a pára óceánjából. Hegycsúcs volt. A terep emelkedett. A magasságmér mutatója rezegve csúszott a hétezer méterig. Alattunk hatalmas púpos hegyoldalak húzódtak, néhol fény villant, mintha jégr l ver dött volna vissza, másutt meg sima lejt k csillantak meg. Azután a sziklacsúcsok és a mély völgykatlanok a mérhetetlen ködbe vesztek. Az rhajó most emelkedett. Kilenc, tíz, tizenegy kilométer. Egyre élesebben rikoltott a ritkított gáz, amint a Kozmokrátor orra hasította. Végül Soltyk hozzám fordult. Nem szólt, de nem is volt rá szükség, szeméb l kiolvastam, hogy elérkezett az én órám. OSZVATICS ÁTVETTE SOLTYKTÓL AZ IRÁNYÍTÁST, S MÍG AZ RHAJÓ A TEJFEHÉR FELH KBEN REPÜLT, MI TANÁCSKOZTUNK. AZ ELS DOLOG VOLT A LÉGKÖR ÖSSZETÉTELÉNEK PONTOS MEGÁLLAPÍTÁSA. AMINT EL RE LÁTTUK, VALÓBAN SOKKAL VASTAGABB VOLT, CSAKNEM MÉG EGYSZER OLYAN VASTAG, MINT A FÖLD LÉGKÖRE. TIZENEGY KILOMÉTER MAGASSÁGBAN A LÉGKÖRI NYOMÁS 690 MILLIMÉTER VOLT, TEHÁT CSAKNEM ANNYI, MINT A FÖLDÖN A TENGER SZÍNÉN. A FELH K A VEGYÉSZ VÉLEMÉNYE SZERINT NAGYON KÜLÖNBÖZ ALKATÚAK. MINTHA TÖBB EGYMÁSRA TORLÓDÓ RÉTEGB L ÁLLANÁNAK. A LEGFELS BB RÉTEGEK POLIMERIZÁLT FORMALDEHIDEKB L ÁLLNAK ÉS MÉG EGY MÁS, TITOKZATOS ANYAGBÓL, MELYNEK PONTOS MEGVIZSGÁLÁSÁT KÉS BBRE HALASZTOTTUK. AZ ALACSONYABBAN FEKV K FORMALINON KÍVÜL CSEKÉLY MENNYISÉG VIZET IS TARTALMAZTAK. A LÉGKÖRBEN ÖT SZÁZALÉK OXIGÉN ÉS HUSZONKILENC SZÁZALÉK SZÉN-DIOXID VOLT. SAJNÁLKOZVA BÚCSÚZTAM EL ATTÓL A TITOKBAN TÁPLÁLT REMÉNYEMT L, HOGY A TUDÓSOK SEJTÉSEI NEM BIZONYULNAK VALÓKNAK ÉS OXIGÉN-SZKAFANDER NÉLKÜL MOZOGHATUNK MAJD A BOLYGÓN. MIVEL A FELLEGEKBEN VALÓ REPÜLÉS SORÁN NEM SZEREZHETTÜNK PONTOS ADATOKAT A TEREP FELSZÍNÉNEK ALAKULÁSÁRÓL, EZENFELÜL PEDIG AZ RHAJÓ IDE-ODA IRÁNYÍTÁSA A CSEKÉLY MAGASSÁGBAN BIZONYOS KOCKÁZATTAL IS JÁRT – ELHATÁROZTUK, HOGY LESZÁLLUNK. MINTEGY HÉTEZER KILOMÉTERNYI TERÜLET FÖLÖTT REPÜLTÜNK EL, DE EZEN A TERÜLETEN NEM FIGYELHETTÜK MEG ÉRTELMES LÉNYEK MUNKÁJÁNAK SZEMMEL LÁTHATÓ JELEIT. MÉGIS, ABBAN A MEGGY DÉSBEN, HOGY ILYENEK BIZONYÁRA LÉTEZNEK A BOLYGÓN, ELHATÁROZTUK, HOGY LESZÁLLÁS UTÁN VIZSGÁLATAINKAT A NÉLKÜLÖZHETETLEN BIZTONSÁGI RENDSZABÁLYOK ALKALMAZÁSÁVAL S EGYEL RE ARÁNYLAG NEM NAGY TERÜLETEN KEZDJÜK MEG. EZEN A VIDÉKEN A NAPPALNAK MÉG HAT FÖLDI NAPHOSSZAT KELLETT TARTANIA, TEHÁT ID NK VOLT B VEN. OSZVATICS AZ RHAJÓT AZ IMÉNT LÁTOTT SÍK VIDÉK FELÉ IRÁNYÍTOTTA. MOST MÁR CSAK AZ VOLT HÁTRA, HOGY PONTOSAN MEGVIZSGÁLJUK A TALAJ FELÜLETÉT, ÉS A LEHET SÉGIG SIMA HELYET KERESSÜNK, AHOL LE LEHET SZÁLLNI. FELMENTEM A FELS FEDÉLZETRE, HOGY ÁTÖLTÖZZEM, S MIKOR MÁR SZKAFANDERBEN VISSZATÉRTEM, MINDNYÁJAN KÖRÜLVETTEK. SENKIT L NEM AKARTAM ELBÚCSÚZNI. A KÚTSZER , SZ K NYÍLÁSON ÁT SOLTYKKAL EGYÜTT LEMENTEM AZ ORRFÜLKÉBE. ITT VOLTA HOSSZÚ, KESKENY REPÜL GÉP A KILÖV KÉSZÜLÉKEN, ACÉLCSEPP ALAKÚ KUPOLÁVAL, ER SEN HÁTRAHAJLÓ SZÁRNYAKKAL. A PILÓTA FÜLKÉJE LÉGMENTES, TEHÁT LEVETTEM SISAKOMAT, MERT KORLÁTOZTA LÁTÓKÖRÖMET.

– Szóval mindent tud, ugye? – kérdezte Soltyk. Er sen kezet szorítottam vele, s a szárnyra lépve egy ugrással bent voltam a kabinban. A sisakot az ülés alá tettem, hogy minden pillanatban kéznél legyen, bekapcsoltam a világítást és az órákat, még egyszer megvizsgáltam az oxigénkészülék reteszeit, és a

kémlel nyíláson át a mérnökre néztem. Izgatott volt, de igyekezett titkolni. – Mindjárt kil jük – mondta –, de el bb még egyszer megvizsgáljuk a távjelz összeköttetést. Tudtam, hogy már vagy százszor átvizsgálta – legutóbb tegnap reggel, de csak rámosolyogtam. Kiment. Egyedül maradtam. Fejem fölött bekattantottam az átlátszó kupolát, meghúztam a légmentesít csavarokat, és lábamat er sen a kormányokra nyomtam. A másodpercóra számlapján ugrált a mutató. Egyszerre a hallgatókban halk pisszegés, majd Soltyk hangja hallatszott: – Nos, hogy állunk, hall engem? – KIT EN. – – – –

Most kilencezer méteren vagyunk, a sebesség óránként kilencszázhúsz. Rendben? Rendben. Akkor bekapcsolhatja a motort. Kapcsolás? MEGVAN – FELELTEM AZ ÖNINDÍTÓ GOMBJÁT MEGNYOMVA. A RUBINFÉNY SZEM KIGYULLADT A KÉKES FÉLHOMÁLYBAN. – Pilóta kész? – Kész. – Figyelem! FÜLSIKETÍT DÖREJ HALLATSZOTT. A RAKÉTA ORRÁNAK CSAPÓAJTÓI SZÉTNYÍLTAK, S A LÖK GÁZOK LÁNGJÁBAN KIREPÜLTEM, MINT EGY LÖVEDÉK AZ ÁGYÚCS L. A fények egész özöne zúdult rám. Mint az árral küzd úszó, ösztönszer leg állítottam be a kormányokat. A kabin domború ablakokkal volt beüvegezve. A mindenünnen reám sugárzó világosságban, mint egy”légy a világos borostyán-cseppben, repültem fejjel el re a gomolygó felh kkel és ködökkel szemben. A széjjelhasadó leveg üvöltése mintha vattával tömte volna be számat. Úgy éreztem, a kupola a száguldás okozta nyomástól már-már szétpattan, de hamarosan elvesztettem a kilövés adta sebességet, s most már saját gépem erejéb l repültem. Néztem az oldalvást úszó szürke ködökre, s egyszerre csak hirtelen kitisztult fölöttem a leveg , mintha valaki üvegkéssel vágta volna el a ködöt. Ugyanakkor kékes fény rajzolt csillogó körvonalakat a felh k hasára, éles süvöltés hallatszott, és sugarakban zúdult lefelé a víz. Megértettem, hogy a Kozmokrátor közvetlen fölöttem repül, s ezt a jelenséget az rhajó fúvócsöveib l kiáramló atomgázok idézték el . Megrúgtam a kormányrudat, hogy minél gyorsabban kivezessem a gépet e veszedelmes szomszédságból, mert ha az rhajó teljes lökése közelr l ér, leszakíthatja gépem szárnyait. – Hallói Pilóta! Mi újság? Repül? – jelentkezett a hanga hallgatóban. Megnyugtattam és a pörgetty s irányt alapján közöltem az irányt. – Keringeni fogunk. Lejjebb ereszkedhet! Ülésemb l a kavargó ködökön kívül semmit nem láttam, a szerelvényfal radarjának kis erny jén azonban szakadatlanul váltakoztak az alattam elvonuló terep körvonalai. Százszor is kipróbált lassú mozdulattal szárnyaira fektettem a gépet s zuhanni kezdtem, mint a k . A Földön még a magasságmér t sem kellett volna néznem, hiszen a lent látható tárgyak, az utak, a folyók látszólagos nagysága kell tapasztalat esetén elég jól tájékoztat. Itt azonban feszülten figyeltem a magasságmér számlapját, de ugyanakkor a radarszkóp erny jét sem tévesztettem szem el l. Mikor az esési sebesség túlment a kell határon, nagyon lassan kivezettem a gépet a zuhanásból. Pontosan a felh zet tetejénél voltam, s lefelé zuhanva hol kijutottam bel le, hol ismét belemerültem bolyhos gomolyagjaiba. Odalent azonban már nyoma sem volt az erd vel borított síkságnak. Megalvadt sötét hullámokhoz hasonló, hosszú, széles, kopár hegygerincek vonultak el alattam. Ezt jelentettem Soltyknak.

– Vegyen másfél fokot kelet felé – utasított. – De mi van a pelengjével?6 Rosszul hallani. Azokra a jelzésekre gondolt, amelyeket rádióm automatikusan adott le, s amelyek révén a Kozmokrátoron meg tudták határozni a repül gépem helyzetét. Soltyk szavai kissé nyugtalanítottak, mert magam is elég rosszul hallottam t. A vételt id nként enyhe recsegések zavarták. Az utasításhoz híven a repül gépet bal felé irányuló pergésbe hoztam, és közvetlenül a felh k alatt repültem, azon igyekezve, hogy a magasságot el ne veszítsem, s minél nagyobb területet beláthassak. Ez nem volt könny dolog, minden tizenöt, húsz másodpercben felh kbe kerültem, amelyekb l úgy tudtam kijutni, hogy gépemmel lejjebb ereszkedtem. Ez a „bújócska” elég sokáig tartott. Inkább nem bíztam magam a radarra, mert az erny n a terepnek csak egy kis részecskéje látszott. Így aztán mohón lestem a felh falban minden kis rést, s ezért néha alig néhány száz méterrel repültem a terep emelkedései fölött. Nem volt az síkság, de hegyes vidék sem: hanem olyasféle, mint egy sziklahát szakadékosan lejjebb és lejjebb ereszked óriási természetes lépcs fokai. Legalábbis így ítéltem meg sima felületük alapján. Ezek a fokok vagy inkább teraszok hullámosán húzódva az egész látható teret elfoglalták. Úgy képzeltem, hogy talán akad egy elég terjedelmes terasz, amelyen a Kozmokrátor leszállhat, s néhány percig e teraszok vonulatának irányában repültem, de kezdtek emelkedni és megtöredezni, s már úgy egymásra torlódtak, mint egy szétszórt, óriási kártyacsomó, így hát visszafordultam. Soltykkal kapcsolatban voltam, a repülési és látási viszonyok felöl kérdez sködött. Szófukar válaszokat adtam, mert bosszantott, hogy nem tudom megtalálni az erd s síkságot. Az erd nek ugyanis valahol véget kellett érnie, s ott jó leszállóhelyet lehetett remélni. Végül is lemondtam arról, hogy e rendkívüli, de mégis egyhangú tájék fölött kutassak, s elrepültem egyenesen az orrom irányában. A terasz-szer lépcs fokok közül csakhamar el nt egy alacsony, hosszú földgát, s mint egy szelíden tekerg óriás hernyó kúszott kelet felé. „Hátha valami fennsíkféle van ott” – gondoltam, s a kormányrudat megnyomva arrafelé kanyarodtam. Távolabb a terep egy kissé homályosabbá vált. Mélyen úszó, talajmenti köd borította, csak a földgát emelkedett ki bel le, s egyre magasabb, egyre egyenetlenebb lett. Néhol egy-egy hegylánc ágazott ki bel le. El retekintettem, s a láthatáron egy sötét tömböt pillantottam meg. Hegyek voltak. Meg akartam nézni, milyenek is a hegyek egy idegen bolygón, így hát mer kíváncsiságból továbbrepültem, mert arra nemigen számíthattam, hogy a vad bércek között megfelel leszállóhelyet találok a Kozmokrátor számára. A láncolatok egyre magasabb és meredekebb fallá tömörültek, melynek csúcsai helyenként már a felh kbe merültek. Ebben az irányban a további el retörés céltalan lett volna. Elhatároztam hát, hogy visszafordulok. Jobboldalt már nem alul, hanem csaknem a repül gép magasságában hosszúkás, domború hegyoldalak húzódtak, furcsán világos, csaknem fehér szín meredek hegyomlásokba merülve. Egyszerre a sziklafal kinyílt, mint egy k retesz, s egy fekete tó tárult elém. Vizében visszatükröz dtek a felh k, a sziklazárak és a part felé nyúló kavicsos zúzalékhalmok. Csakugyan víz volna ez? Gépemet bevittem a sziklakapuba, s kezdtem lefelé ereszkedni. Ezt a kíváncsiságomat drágán fizethettem volna meg, mert – amit el re láthattam volna – a sz k sziklarésben igen er s légáramlás kapott el, feldobott, majd olyan er vel szívott lefelé, hogy majdnem lezuhantam a tó közepén. Csaknem mer legesen fel kellett ágaskodtatnom a gépet, és teljes gázt adtam, hogy kijuthassak a szabad térre. Egy pillanatig olyan közel voltam a vízhez, hogy láttam az apró hullámok fodrozódását és az átlátszó vízben a fenékb l kiálló köveket. De mégiscsak sikerült. Ideális leszállóhelyet fedeztem fel. A Kozmokrátor leereszkedhetett a tóra. Csak jól ki kellett keresni a hozzá vezet utat, mert három oldalról félelmetes, meredek sziklák tornyosultak. Felvittem a repül gépet háromezer méter magasra, hogy a hegyes vidék egész panorámáját áttekinthessem. Már hosszabb ideje éreztem, hogy valami megváltozott, de eleinte nem tudtam megállapítani, hogy mi. Egyszerre összerezzentem. A hallgatókban nem hangzott már a halk zümmögés, amely azt mutatta, hogy a vev állomás m ködik. Megérintettem a kapcsolót: be volt kapcsolva. 6 Peleng – hangiránymér

– Halló, Soltyk mérnök – szóltam be. – Soltyk mérnök! Csend. Megcsavargattam a szabályozógombot. Egyet reccsent, aztán még egyet. Ezután már sorozatokban ismétl dtek meg a rövid és hosszú recsegések. Ámbár nem, nem közönséges recsegés volt, amilyent az elektromos kisülések okoznak, hanem folytonosan meg-megszakadozó hangok, amelyek között itt-ott még félig-meddig dallamos szakaszok is akadtak. Tovább fordítottam a szabályozót. A hangok elt ntek. Ismét hívni kezdtem az rhajót. Semmi válasz! Fokoztam az áramot a csövekben, kockáztatva, hogy kiégnek. Semmi eredmény. Most már nem néztem lefelé, nyugalmat er ltettem magamra, s ellen riztem minden vezetéket. A laringofonon kezdve lépésr l lépésre megvizsgáltam a kapcsolásokat – minden rendben volt, minden m ködött, az antennaellen rz mutatta, hogy a jelek kiindulnak a térbe, de az rhajó mégsem felelt. Egy pillanatra lenéztem a mélybe, hogy tájékozódjam, hol vagyok – és elkáromkodtam magam. Az erd vel borított síkság fölött jártam. A furcsa növényi alakzatok szakadatlan tömege húzódott a messzeség felé s az er s fehér fényt árasztó, mélyen úszó fellegekben enyészett el. Odalent fura alakok suhantak tova, mint megannyi tollbokréta, sörény, bojt; összevissza keveredtek a meleg és hideg színek, kék, sárga, szinte feketés-zöld. Valóban különös egy erd volt. De e pillanatban nem volt kedvem behatóbban foglalkozni vele. Megint visszatértem a rádióhoz, megint megvizsgáltam a kapcsolásokat, s egyszerre eszembe ötlött valami, amit l csontjaimon végigborzongott a hideg. HÁTHA AZ RHAJÓT MEGTÁMADTÁK, VAGY VALAMI TRAGIKUS ELPUSZTULT, S MOST ÉN VAGYOK ITT AZ EGYETLEN ÉL EMBER?

KATASZTRÓFA

KÖVETKEZTÉBEN

Ez sok volt. Kis ideig mélyen lélegeztem s éreztem, lassanként hogyan távozik el bel lem az undorító félelemérzet. Aztán összeszorítottam a fogamat, még egyszer lepillantottam az alattam vonuló erd re, s gondolkoztam, mitév legyek. Volt még kétórai repülésre való üzemanyagom. Az oxigén lényegesen hosszabb id re, akár két napra is elég volt. Élelmiszer dolgában már rosszabbul álltam – csak némi tápszerkivonatom és két termosz kávém maradt. Annak nem volt értelme, hogy addig keringjek itt, amíg a tartályom kiürül, mert alig volt valami esélyem arra, hogy a mélyen úszó felh takaróban véletlenül megpillantom az rhajót. De ha leszállnék, jobban megnézhetném a rádiót (gondoltam, bár nem áltattam magam azzal, hogy ez sokat segíthetne rajtam), és ha az rhajó errefelé repülne, jeleket adnék társaimnak, vagy felszállhatnék, hogy utánuk repüljek. Ez látszott a legalkalmasabb útnak, amelyen ebb l a helyzetemb l kijuthatok. Elhatároztam, hogy leszállók, csak megfelel helyet kellett keresnem. Gépemnek különleges féklapjai voltak, úgyhogy a leszálláshoz elég lett volna ötven méter hosszú, meglehet sen sima terep. Egyre lejjebb ereszkedtem, s mindjobban megközelítettem a talajt, míg végül már csaknem a fák csúcsa fölött repültem, minimális sebességgel. De mekkora volt a csodálkozásom, amikor meggy dtem róla, hogy azok egyáltalán nem fák, s t nem is növények, hanem magas, furcsa alakú kristályok vagy talán cseppk félék. Helyenként zöldes-fekete massza, néhol mintegy üveggel bevont vastag tömör indák fonódtak össze s nyújtották fölfelé hatalmas t ik ágas-bogas bokrétáit, másutt pálcikás nyalábjaik meredtek felfelé, megint másutt baldachinok, buzogányok, sokszín sziklák csoportjai, s fényük hideg, mint a jég. Hogy itt leszállhassak, arról szó sem lehetett. Repültem hát egyenesen el re, abban a reményben, hogy ez a holt erd egyszer csak véget ér, s folyton fokoztam a sebességet, míg végül a gázfogantyút egészen benyomtam. A motor egyenletesen zúgott, s ha nem lettem volna ilyen végzetes helyzetben, gyönyörködhettem volna e sokszín összevisszaság valóságos kaleidoszkópjában, amely itt villogott a mélyben, s el-elrejt zött a szárnyak alatt. Egyszerre a hallgatók váratlanul megreccsentek, s a vészes recsegések zuhataga közepette felismertem Soltyk hangját: – Hej, pilóta! Pilóta! Feleljen! Azonnal válaszoltam, de a hang elhallgatott. Tíz-egynéhány másodpercnyi feszült várakozás után ismét meghallottam Soltyk hangját. Ezúttal kétségkívül másvalakihez beszélt: – Tizenkét perc óta nem felel. – Tovább keringjünk? – kérdezte a másik hang, azt hiszem Arszenyevé.

– Mérnök kartárs! – kiáltottam. – Figyelem, Kozmokrátor! – Keringünk – felelte Soltyk. Megint beszélni, majd kiabálni kezdtem, de nem hallott. Én azonban hallottam a szófoszlányokat; tanácskoztak. Ránéztem a pelengre, hogy megtudjam, merre kell keresnem az rhajót, de a m szer számlapján az egyetlen világító vonal helyett valóságos szikraözönt láttam. Olyan volt, mint a radarvétel, ha alumíniumfüst lapocskákkal megzavarják. Veszett dühbe gurultam. Soltyk hangja gyengülni kezdett, végül teljesen beleolvadt az egyre er söd recsegésbe. Ahogy a szabályozógombot csavartam, immár másodszor hallottam titokzatos, sóhajtó hangokat, s kezem egyszerre megdermedt a gombon. Vajon nem… a Vénusz-lakók rádiója ez? AZ ÖRDÖGBE IS, EZ LEHETSÉGES! A SZAGGATOTT HANGOK OLYASVALAMIK LEHETTEK, MINT A MI MORZEJELEINK. DE EZEN NEM T DHETTEM TOVÁBB, MERT NAGY TÁVOLSÁGBAN A LÁTHATÁR SZÉLÉN FELT NT EGY SZIKLAFAL. BAL KÉZ FEL L KELETRE, TIZENÖT-TIZENHAT KILOMÉTERNYIRE HAGYTAM EL A LÁTHATÁR MÖGÖTT REJT HEGYI TAVAT, S ONNAN INDULT KI EZ A SZIKLAFAL. A holt erd itt mindkét irányban nyílegyenes vonalban szakadt meg. Távolabb szelíd, gömbölyded púpokkal és ugyancsak kicsiny, sekély mélyedésekkel váltakozó síkság terült el. Jobb repül térr l álmodnom sem lehetett. A talaj, amennyire megítélhettem, sima volt, mint a csiszolt k . Az élettelen fák utolsó sorai fölött elzártam az üzemanyag-adagolót. Úgy láttam, mintha a holt erd t keskeny, sötét árokféle választaná el a síkságtól, de figyelmemet most a kormányokra kellett összpontosítanom. Kinyomtam a féklapokat, s a rudat behúztam. A hirtelen beállott csendben a repül gép szárnyai egyre hanyatló, mély hangot adtak. Lágy ütés következett, azután a másik. A futóm kerekei talajt értek. A gép egy kis darabon gurult, aztán megállt. Kissé félrebillenve állt a talaj red s lejt jén – a Vénusz bolygó talaján.

A pilóta Hosszú percekig ültem a kabinban, s nem tudtam, mitév legyek. Még egyszer a rádiókészülékre hajoltam. A szabályozó végigfutott az egész skálán. Minden hullámhossz hallgatott. Az éterb l a legkisebb nesz sem jutott be a készülékbe. Abbahagytam. El vettem sisakomat az ülés alól és feltettem. Lelkiismeretesen egymás után meghúztam minden önm köd záró-kapcsot. Kezemet a kupolanyitó fogantyúra helyeztem, egy pillanatig mozdulatlanul álltam, aztán er sen megrántottam. Az üvegkupola hátracsúszott. Még egy pillantást vetettem a radarszkópnak a sisakomban világító apró, sötétzöld erny jére, megérintettem az oxigénkészülék csapját, s lábamat a mellvéden átvetve, máris kint álltam a szárnyon. Tudom, nem sikerül leírnom a tájat, mely szemem elé tárult. Felsorolhatom egyes részleteit, de semmiképpen nem bírom megfogni azt a mindenütt uralkodó általános tónust, amely már az els szempillantásra érezteti velünk, hogy ez nem a Föld. A felh k lassan vonultak s fehérek, olyan fehérek voltak, mint a tej. A Földön is láthat az ember ilyet, de azok csak könny , bolyhos, vastag cirruszok, itt azonban az egész mennyboltot eltakarta a tejfehér sima lepel. Az er s világításban lankás dombvidék terült el, minden növényzett l mentes, sekély, tekn szer , száraz mélyedésekkel. A színük mint a sötét csokoládé, itt-ott világosabb foltokkal. Mögöttem, mintegy hétszáz méterrel a repül gép farán túl, a síkság a holt erd felé megszakad. Ezen a szinten nem nyomult be az erd be: egy magas part volt a határ, olyan magas, hogy a holt fáknak csak a visszfényben csillogó összefonódott koronái emelkedtek ki föléje. Leugrottam a földre. A talaj nem süppedt be lábam alatt. Vasalt sarkamat belevágtam: nem maradt semmi nyoma. És mégsem hasonlított semmiben a kopár k höz. Háttal fordultam a holt erd felé. A repül gép szárnyain át mind messzebbre beláttam az egyöntet en red síkságot, a láthatáron a sárgás köd párái között látszottak a hegyek sötét körvonalai. MEGINT LÁBAM ALÁ NÉZTEM, KEZESLÁBASOM KÜLS

ZSEBÉB L KIVETTEM A ZSEBKÉST, S ÉLÉT

BELEÜTÖTTEM A REJTÉLYES ANYAGBA. A PENGE NÉHÁNYSZOR VISSZAPATTANT; DE TALÁLTAM EGY HELYET, AHOL A FELÜLETET APRÓ LYUKAK BORÍTOTTÁK. OLYAN VOLT AZ EGÉSZ, MINT A MEGKÖVESEDETT, SIMA SZIVACS. SIKERÜLT LEFARAGNOM EGY JÓ DARABOT, TENYEREMEN MÉREGETTEM. VILÁGOSBARNA ÉS KÖNNY VOLT. KÖNNY , AKÁR A… BAKELIT.

Bakelit! Mennyire sajnáltam, hogy egyedül vagyok! E pillanatban nem gondoltam sem arra, hogy elvesztettem a kapcsolatot a Kozmokrátorral, sem arra, hogy mi lesz velem tízegynéhány óra múlva, csak egyszer en szerettem volna, ha útitársaim közül valaki itt van velem, hogy megoszthatnám vele rendkívüli felfedezésemet. Még egyszer végignéztem a barnás tájon, de most már egészen más szemmel. Volt benne valami nyugtalanító, de mi? Ezt azel tt nem láttam. Valamire emlékeztetett… de mire? Egyszerre rájöttem: az egész környezet valószín tlen volt, akár egy óriási színházi díszlet, s ebben rejlett a nyugtalanság oka. Mert egy színpad nagyságú vagy akár egy rét nagyságú díszlet – rendben van. De itt nem is ötven-hatvan, hanem talán több száz négyzetkilométernyi bakelit vagy ahhoz hasonló mesterséges képlékeny anyag tárult elém, amilyenb l a Földön itatósnyomót és tölt tollat készítenek! Volt ebben valami torz, de egyúttal rendkívüli is. MÉG MINDIG A REPÜL GÉP MELLETT ÁLLTAM, S NEM TUDTAM, MIT TEGYEK TOVÁBB. TÍZEGYNÉHÁNY LÉPÉST TETTEM A HOLT ERD FELÉ, DE HIRTELEN SIETVE, CSAKNEM FUTVA TÉRTEM VISSZA MINDEN OK NÉLKÜL, HISZEN A RÁDIÓ BENT VOLT A SZKAFANDEREM BELSEJÉBEN, A RAKÉTA JELEIT TEHÁT ÍGY IS MEGHALLHATTAM VOLNA, DE… MÉGIS VISSZATÉRTEM. NEM VOLT AZ FÉLELEM, AMI ERRE KÉNYSZERÍTETT, HANEM AZ IDEGENSZER SÉG HIRTELEN TÁMADÓ ÉRZETE, AMELYEN AZ EMBER NEM TUD EGYSZERRE ÚRRÁ LENNI. ILYEN IDEGEN VOLT SZÁMOMRA EZ A MÉLYEN LENT SZÉTTERÜL S A FELH ZET ELLENÉRE IS ER S FÉNYBEN ÚSZÓ FEHÉR ÉG, IDEGEN VOLT A LEVEG MOZDULATLANSÁGA, A LAPOS BUCKÁKKAL BORÍTOTT SÍKSÁG, AMELYEN A CIP TALPA OLYAN FURCSÁN KOPOGOTT… Leültem a repül gép szárnyára, kezemben forgattam a kést, elnéztem a síkságnak a közeli erd felé szakadékos partban végz szélét, és gondolkoztam. Ha negyvennyolc óráig meg nem találom a kapcsolatot útitársaimmal – elfogy a leveg m. Akkor majd gondolkozom rajta, hogy mit tegyek, egyel re azonban van oxigénem, élelmiszerem és itt a repül gépem. Mit tegyek hát? Azt, ami a kötelességem: kutatnom kell a bolygót. Ez nem is hangzik rosszul – t dtem tovább –, de mi lesz, ha az rhajó akkor bukkan el , amikor én éppen távol leszek a repül gépt l? Míg én odafutok, elt nik a fellegekben, s ezzel talán menekülésem utolsó lehet ségét veszítem el. Akkor hát itt üljek a repül gép szárnyán, és várjam a szabadítást? A repül szolgálatnál a f nökömnek volt egy kedvenc kérdése, amelyet rendszerint újoncoknak adott fel: mit kell tennie a pilótának, ha ember nem lakta vidéken, hegyek között vagy sivatagban kénytelen leszállni? Mindent, ami csak lehetséges – hangzott a felelet. – Hát aztán, ha ez még mind kevés? – Akkor azt is, ami lehetetlen! – Ez talán egy kicsit nyersen és együgy en hangzik, de az egyik kartársam egy homoksivatag közepén lezuhant, s minthogy postagépe összetört, ezzel a jelszóval jutott ki onnan, ötnapi menetelés után, egyetlen csepp víz nélkül, noha a tudósok tanítása szerint az ember víz nélkül már jóval rövidebb id alatt elpusztul. S mikor megkérdezték, mire gondolt, amíg a sivatagban bolyongott, f nökünk jelmondatát idézte. Ez a történet éppen jókor jutott eszembe. Különböz tényez ket kellett figyelembe venni – a legfontosabb, hogy a bolygót él lények lakják. Nem nagy könnyelm ség-e védetlenül itt hagyni a repül gépet? De igen, feltétlenül az, de mit tehetnék egyebet? Ismét felugrottam a gép szárnyára, a kabinból magamhoz vettem a kis sugárszórót, ezt a széles markolatú, kúp alakú szerkezetet, a vádamra akasztottam, s elindultam a szakadékos part felé. Kis id múlva már ott is voltam a szélén. LENT A MÉLYBEN OTT VOLT A HOLT ERD , CSÚCSAI NÉHOL ELÉRTÉK A PARTOT, AMELYEN ÁLLTAM. TEKINTETEM OTT BOLYONGOTT A HOSSZÚ, FÉNYES HAJTÁSOKAT ERESZT BOKROKON, A KÚPOS CSEPPKÖVEK KÖZÖTT, A KÜLÖNFÉLE ÁTTETSZ ANYAGOKON, MELYEK NAGY GOMOLYAGOKBAN TERJEDTEK SZÉT, MINT MEGANNYI ÖSSZETEKEREDETT KÍGYÓ AZ ÓRIÁSI KORALLOKHOZ ÉS POLIPOKHOZ HASONLÓ GÖRCSÖS, TÜSKÉS JÉGCSAPOKON. OLYANOK VOLTAK EZEK, MINT A MESTERSÉGESEN FARAGOTT NÖVÉNYEK, AMILYENEKET A FAGY FEST AZ ABLAKÜVEGRE, DE MÉG MEGSOKSZOROZTA KET A SZIVÁRVÁNY MINDEN SZÍNE. A FÉNYTÖRÉSEKBEN CSILLOGÓ CSÚCSAIK A HULLÁMZÓ TENGER LÁTSZATÁT KELTETTÉK. BIZONYOS ID MÚLVA RÁJÖTTEM, HOGY E KÉPZ DMÉNYEK ELHELYEZKEDÉSE NEM EGÉSZEN Z RZAVAROS. ELRENDEZÉSÜKBEN IMITT-AMOTT BIZONYOS RENDSZER LÁTSZOTT. NEM MESSZE

MEGFIGYEL ÁLLÁSOMTÓL A PART SZÉLE NÉHÁNY MÉTERREL EMELKEDETT. FELHÁGTAM AZ EGYIK OLDALRÓL MEREDEKEN LEVÁGOTT EMELKEDÉSRE, HOGY NAGYOBB TERÜLETET LÁTHASSAK BE. A HOLT ERD MÉLYÉN, MINTEGY HÁROMSZÁZ MÉTERNYIRE T LEM, TÁGAS HORPADÁS LÁTSZOTT. A HORPADÁST ÖVEZ ÁSVÁNYI NÖVÉNYZET ALACSONYABB VOLT, MINT MÁSUTT, S FORMÁIK IS JOBBAN LE VOLTAK GÖMBÖLYÍTVE. A HORPADÁS KÖZEPE MINTHA TELJESEN SIMA LETT VOLNA, S GY ALAKÚ GÁT FOGTA KÖRÜL. DE EZT NEM TUDTAM BIZONYOSAN MEGÁLLAPÍTANI, MERT ITT-OTT ELTAKARTÁK A KÖZELEBBI „FÁK” CSÚCSAI. AZT AZONBAN TISZTÁN LÁTTAM, HOGY MINÉL TÁVOLABBRA NÉZEK ETT L A HELYT L, A HOLT FÁK ANNÁL MAGASABBAK, ÉS ÁGAZATUK IS ÉLESEBBEN TEREBÉLYESEDIK. ELHATÁROZTAM, HOGY LEMEGYEK, ÉS KÖZELR L MEGNÉZEM. A PART, AMELYBEN A SÍKSÁG VÉGZ DÖTT, MINDENÜTT MEREDEKEN SZAKADT ALÁ. A HOLT ERD SZINTJÉT L ALIG NÉHÁNY MÉTER VÁLASZTOTT EL. HABOZTAM. KÖZVETLENÜL ALATTAM SORAKOZTAK A MOZDULATLAN, TISZTA FÉNYBEN RAGYOGÓ KRISTÁLYOS KÉPZ DMÉNYEK. G ZÖTT A KÍVÁNCSISÁGOM. KEZEMMEL TAPOGATÓZVA ERESZKEDTEM LEFELÉ A MEREDEK FALON, S AZ UTOLSÓ PILLANATBAN ÁTVILLANT AGYAMON A GONDOLAT, HOGY VAJON A SZKAFANDEREK TERVEZ I FIGYELEMBE VETTÉK-E AZT A LEHET SÉGET IS, HOGY AZ EMBER EBBEN A RUHÁZATBAN UGORJON. AZZAL KÖNNYEDÉN ELTASZÍTVA MAGAM, MÁR ZUHANTAM IS LEFELÉ. E SEN ÖSSZEKUPORODVA, NÉGYKÉZLÁB ÉRTEM TALAJT. HÁTTAL A PART FELÉ FORDULTAM. E TTEM VOLT A HOLT ERD .

Most másmilyennek láttam, mint odafentr l. Ezek a képz dmények valóban felül éles ágakra hasadozott üveges fatörzsekhez hasonlítottak. Fentebb és lentebb a fejem fölött és közvetlenül a talaj mentén karcsú tornyocskák meredeztek, telerakva apró t levélkékkel vagy szarvakkal, s mindegyik a szivárvány minden színében ragyogott. Miel tt leszálltam volna, a pörgetty s irányt t a távoli mélyedés felé igazítottam. Most beállítottam az irányt, s nekivágtam az erd nek, de csak nagy üggyel-bajjal tudtam lépkedni a kellemetlenül recseg -ropogó, s törmelékben. Vasalt csizmám szerteszéjjel zúzta a kefe alakú, lila kristályokat. A holt fák törzsei csavaros szerkezet ek voltak, mintha vastag üvegkötelekb l volnának összefonva. Mindegyik jobb felé csavarodott. Igyekeztem megtartani az irányt, de ez nem volt könny . Néhány lépés után mindig megnéztem az irányt t. Jó néhányszor megakadtam a magas „szarvasagancsok” s söd sorai között, s más utat kellett választanom. Zegzugosán, majd körbe-körbe haladva mégiscsak közeledtem célomhoz. Ezt onnan tudtam, hogy egyre b vebben bukkantak fel olyan ásványi képz dmények, melyeknek formái le voltak gömbölyítve, s mintha félig megolvadtak volna. Egyre kevesebb volt a vékony, hegyes kristály, a csúcs és pallos alakzat, de helyettük villogó vagy szivárványszínben játszó képz dmények jelentkeztek, mint megannyi megdermedt szök kút, melyek férfikar vastagságú, mozdulatlan sugaraikkal támaszkodnak a talajhoz. Amikor keresztülhaladtam rajtuk, szinte össze kellett húznom a szememet a kirobbanó fényt l, a hirtelen váltakozó, csillogó szikrázástól és sötétülést l. A s ben briliánscsillogású villódzó kék, sárga, lila és kármin színek gyúltak ki. Néha egy-egy kidomborodó felület, mely távolból ezüstfényben ragyogott, amint közelebb léptem, szinte kialudt, homályossá vált, mintha hamuval hintették volna be. Egyszerre megakadtam egy megkövesült szök kút ágai között nyíló sz k átjáróban. Nagyot rántottam magamon, s az akadály szétpattant, de olyan hangos csörömpöléssel, hogy megijedtem. Azt hittem, sisakom burka tört össze. TÁVOLABB A TÖRZSEK EGYRE LAPOSABBAK LETTEK, A FÖLD FELÉ HAJOLTAK, MINDENFELÉ KINYÚLÓ ÁGAIKKAL EGYMÁSBA KAPASZKODTAK, MINTHA VALAMI LÁTHATATLAN ER NYOMTA VOLNA ÖSSZE KET. MÁR HOSSZABB ID ÓTA VÖRÖSES FÉNYEK VILLOGTAK SZEMEM EL TT. ELEINTE A MINDEN IRÁNYBÓL REÁM ZÚDULÓ SZÍNEK ÁRADATÁBAN NEM TÖR DTEM VELE, MERT ÚGY VÉLTEM, A KÜLS FÉNYEK TÖRTEK MEG SISAKOM ÜVEGABLAKÁN, DE A VÖRÖS FÉNY EGYSZERRE MEGER SÖDÖTT, S ÉSZREVETTEM, HOGY SISAKOM BELSEJÉB L SUGÁRZIK. A RADAR ERNY JE FÖLÖTT EGY FÉMGOLYÓ VAN, EZ A RADIOAKTÍV SUGÁRZÁST JELZ KÉSZÜLÉK MUTATÓJA. A FÖLDÖN SZKAFANDERBEN JÁRTUNK A PRÓBAFÜLKÉBE, MELYNEK KÖZEPÉN EGY EDÉNYBEN JÓKORA MENNYISÉG ER SEN SUGÁRZÓ ELEM VOLT. HA AZ EDÉNYHEZ KÖZELEDTÜNK, A HOMÁLYOS GOLYÓCSKA BELSEJÉBEN KIGYULLADT EGY VÖRÖS PONT, S MINÉL KÖZELEBB LÉPTÜNK A SUGÁRFORRÁSHOZ, ANNÁL NAGYOBBRA N TT A KIS VÖRÖS PONT, MINT A PARÁZS IZZÁSA, HA FÚJJÁK. EZ A MUTATÓ MOST NEM IS IZZOTT, HANEM LÁNGOLT, MINT EGY ÓRIÁSI MÉRGES SZEM, S SZÉJJELSUGÁRZOTT VÖRÖS FÉNYE EGÉSZEN BETÖLTÖTTE A SISAK BELSEJÉT. MEGÁLLTAM. A FÉNY MÁR OLYAN ER S VOLT, HOGY MEGNEHEZÍTETTE A LÁTÁST A SISAK ABLAKÁN ÁT. ITT HÁT RENDKÍVÜL ER S A SUGÁRZÁS, ÚGYHOGY AJÁNLATOS VOLT MINÉL EL BB TÁVOZNI A VESZEDELMES HELYR L. NÉHÁNY LÉPÉST

MENTEM OLDALVÁST, LEHAJTOTT FEJJEL, HOGY BELE NE ÜTKÖZZEM A LEFELÉ LÓGÓ CSEPPKÖVEKBE. A VÖRÖS FÉNY GYENGÜLT. A CSILLOGÓ MASSZA GYÖKÉRSZER EN ÖSSZEVISSZA TEKERED EREIT ÁTLÉPKEDVE, INDULTAM TOVÁBB. MEGINT ER SÖDÖTT A FÉNY. A ZSEBEMBEN VOLT EGY KÉZI RADIOAKTIVITÁSI INDIKÁTOR, MINT EGY KIS PISZTOLY, VILÁGÍTÓ SKÁLA IS VOLT RAJTA OTT, AHOL A PISZTOLYNAK A KAKASA VAN. FELTARTOTTAM A KIS KÉSZÜLÉK CSÖVÉT. A HOLT ERD EGYÁLTALÁN NEM VOLT OLYAN IDILLIKUS, CSENDES LIGET, AMILYENNEK TÁVOLRÓL LÁTSZHATOTT. A KÉSZÜLÉK MUTATÓJA ÚGY UGRÁLT, MINTHA MEG RÜLT VOLNA, MINDUNTALAN VÉGIGFUTOTT A SKÁLÁN, S OLYAN ER VEL VÁGÓDOTT A VÉGÉBE, MINTHA KI AKARTA VOLNA TÖRNI AZ ÚTJÁT ÁLLÓ ZÁRÓCSAVART.

Mindjobban elöntött a h ség, a verejték csurgott a homlokomról, de ezt nem az idegesség okozta, hanem az, hogy a h mér hatvannyolc Celsius-fokot mutatott. Most már aztán, ha jót akartam, le kellett mondanom a további útról. Ilyen viszonyok között a további itt-tartózkodást drágán fizethettem volna meg. Tudtam, hogy a szkafander sugárnyel anyaggal van átitatva, de sokkal vékonyabb volt, semhogy e sugárzás számára komolyabb gátat jelenthetett volna. Ide egészen különleges öltözetben, kamexlemezzel páncélozott, sokkal nehezebb szkafanderben kellett volna jönni. A Kozmokrátorban volt ilyen felszerelésünk. Amikor erre gondoltam, egyszerre eszembe jutott, hogy talán sohasem látom már a Kozmokrá-tort, tehát mégiscsak érdemes volna beljebb hatolni. Körbe-körbe haladtam, magam elé tartva a szerkezet csövét. A sugárzás ugrásszer en emelkedett és hanyatlott. Megfigyeltem, hogy akkor a leger sebb, ha a készüléket a kékes szín , vastagabb és nagyobb üveges törzsek felé fordítom. Ezek távolabb is álltak egymástól, úgyhogy egyszerre legfeljebb kett t láthattam. Közel léptem egy ilyen törzshöz. Nem volt egészen átlátszó, amint el ször képzeltem. Ezt a csalódást az okozta, hogy a törzsben visszatükröz dtek a környezet széjjelhúzott és összenyomott képei. Mikor fejemet feléje hajtottam, a sisak belsejében a vörös fény hirtelen fellobbant, mintha egy él lény figyelmeztetne a veszedelemre. A törzs belsejében az áttetsz réteg alatt keskeny sáv vagy inkább henger alakú csík húzódott, a színét nem tudtam meghatározni, mert attól függ en, hogy melyik irányból néztem, hol sötétbarna volt, hol ezüstszín , mint a víz alatti leveg buborék. Sietve vonultam vissza e helyr l. A vörös golyócska lassanként elhomályosult, már csak sötét rubinszer izzásban volt. Most már tudva, mit l kell tartózkodnom, a kiválasztott csúcs felé indultam, s igyekeztem nagy ívben kikerülni a kékes törzseket. Nemsokára teljesen elt ntek, de „pisztolyom” a vörös lámpácskánál érzékenyebb volt, s még mindig azt mutatta, hogy az egész talaj sugárzik, noha jóval gyengébben. Nem annyira a sugárzás intenzitása veszélyes, mint inkább az, ha az emberi szervezet huzamosan van kitéve a sugárzás hatásának. Ezért van a szerkezet ellátva id tartamskálával. Leolvastam róla, hogy azon a terepen, amelyen eddig jártam, legfeljebb félóráig tartózkodhatom anélkül, hogy veszélyes következményeknek tenném ki magam. Gyorsabban lépkedtem tovább, és csakhamar olyan alakzatok tömkelegéhez értem, amelyek semmiben sem hasonlítottak az eddig látottakhoz. Az ásványi anyagok itt pálcikásán feltorlódtak, helyenként pedig meredek kupolákká álltak össze, amelyeket óriási hólyagok és buborékok borítottak. Azt hiszem, ilyen lehet a szappanhab, ha er s nagyítóüvegen nézzük. E massza rendkívüliségét még növelte, hogy belsejébe rengeteg apró ezüstgolyó volt beolvadva, akár egy rovarraj, amelyet röptében elönt a folyékony borostyán. Megpróbáltam felkapaszkodni egy ilyen üvegdombra, de azonnal visszacsúsztam. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy meseországban, az üveghegy tövében járok, mint a mesebeli lovag. Elindultam a gáttal párhuzamos irányban. Ez a gát néhol olyan volt, mint a nyílt tengeren megmerevedett hullám, s ezt a látszatot még növelte a hepehupás, fodros gerinc. Az „üveghullámra” nehéz volt felkapaszkodnom, üvegszer „polipok” akadályoztak: lefelé lógó karjaikkal fonódtak össze, helyenként letöredeztek, és domború szilánkjaik belepték a talajt. Megpróbáltam megvasalt csizmámmal összetörni egy nagy buborékot a domb oldalán. Elhasadt, de amikor lábamat a kicsorbult felületre tettem, és felemelkedtem, a burok többi része súlyom alatt apró szilánkokban hullott szét, s én újra lent voltam a talajon. Megismételtem ezt a m veletet egy másik helyen is, de az eredmény ugyanez volt, s ráadásul az éles szilánkok majdnem széttépték kezeslábasomat.

Most már lemondtam a kísérletezésr l, és továbbmentem. Amint az irányt mutatta, keletre kanyarodva, mert az áttetsz gát nagy ívet írt le. Nemsokára az üvegfal egy bemélyedésénél álltam. Olyan sz k volt, mint egy sziklába vájt kémény. Belsejében a beleolvadt ezüstgolyócskák megszámlálhatatlan miriádjai fénylettek. E furcsa látványtól eltelve, tekintetemet a fal mer leges felületére fordítottam. Olyan volt, mint egy jéghegy óriási hasadéka. Megdermedtem: a túloldalról egy hegyes fej , sötét szörnyeteg hajolt felém, fülei széjjelálltak, mint a denevér szárnyai. Alsó teste beleolvadt a zavaros felh be. Visszahúzódtam s rájöttem, hogy saját tükörképem az, csak a görbe felület torzította el. KAPASZKODÓT KERESTEM. MINDEN BEMÉLYEDÉST FELHASZNÁLVA A LEGNAGYOBB NEHÉZSÉGEK ÁRÁN KAPASZKODTAM FELFELÉ A FAL DOMBORULATÁN. A KIBÍRHATATLAN H SÉG EGYRE KÍNZÓBBÁ VÁLT; NEM SOKAT HASZNÁLT A KEZESLÁBASOMBA BEVARRT VILLAMOS H BERENDEZÉS SEM, AMELYET MÁR KORÁBBAN BEKAPCSOLTAM. LÁBUJJHEGYEN EGYENSÚLYOZTAM MAGAM, S SZÉTTÁRT KEZEIMMEL IGYEKEZTEM VALAMIT TALÁLNI, AMIBEN MEGKAPASZKODHATNÉK. CSODÁLKOZTAM, HOGY SZÍVVERÉSEM EGYRE GYORSABB LETT: ÜT EREM MIND ER SEBBEN ÉS ER SEBBEN VER… DE HISZEN EZ NEM AZ ÜT ÉR! Egyetlen szökéssel lent teremtem. A csizmám alatt csúszó törmelékkel nem tör dve futok, hogy olyan helyet találjak, ahonnan az egész eget beláthatom. Magasan fent, tiszta, hófehér felh réteg fénylik. A csendes zúgás fokozódik, er södik, közeledik. A felh rétegek közül kiütközik egy hosszú alak, mint valami sötét hal: a Kozmokrátor. Beszólok, kiabálok a mikrofonba, de már futok is a síkság felé, ahol a repül gép áll! Fájdalmasan beleütközöm a dermedt alakzatokba, térdre esem, felugróm, s újra hívom az rhajót. A zúgás változik. Az rhajó leereszti az orrát, és fordulásra hajlik. Szúk csigavonalban kezd repülni. Sötét teste megnövekszik a fehér háttér el tt. A kormányok mögül a fellegeknél világosabb lángoszlop lövell ki. Fatörzst l fatörzsig szökellve rohanok a valószer tlen üveghidakon át, átugrálom a mozdulatlanul fényl törmelékeket, s fentr l a motorok kimért bugása egyre er södik, fülsiketít dübörgéssé fokozódik, aztán ismét távolodik, halkul… Az rhajó egyre kering, már-már veszélyes mélységig leereszkedik. Nem nézek feléje, mert félre kell ugrálnom a kristályok el l, amelyek mint megannyi kard merednek a leveg be. Egyszerre üvegindák s fonadéka zárja el az utamat, megpróbálom átugrani, de visszaesem, a verejték a szemembe folyik, már nincs er m a mikrofonba kiáltani – egy rög kicsúszik a talpam alól, elvesztem az egyensúlyt, lezuhanok. Felugróm, mint egy rült, vaktában rohanok az akadálynak, amikor közvetlenül a fejem fölött csendes, gúnyos hang hallatszik: – Nyugalom, pilóta!… NEM A RÁDIÓ SZÓLT. BENNEM SZÓLALT MEG EGY HANG, S ETT L EGYSZERRE MEGDERMEDTEM. ERRE NINCS ÚT. VISSZA KELL FORDULNOM. ISMÉT FUTNI KEZDEK, ÉS HALLOM, HOGYAN GYENGÜL A MOTORZÚGÁS. MEGFORDULOK, MEGÁLLÓK. AZ RHAJÓ BELEOLVAD A FELLEGEKBE, MINT EGY LÁTOMÁS, A MOTORZÚGÁS MÉLY BUGÁSBA CSAP ÁT, EGYRE HALKABBÁ VÁLIK, EGYRE TÁVOLODIK, MÉG EGY PILLANATS MÁR EGYETLEN HANG, EGYETLEN NESZ SEM JUT HOZZÁM, CSAK ZIHÁLÓ LÉLEGZÉSEM ER SÖDIK A FÉMSISAK BELSEJÉBEN. A HALLGATÓK NÉMÁK, S KÖRÖS-KÖRÜL A LEGGYÖNYÖR BB SZÍNEKBEN TÜNDÖKÖLNEK A KÉK-ARANY, MÁLNASZÍN KRISTÁLYOK; CSEND VAN, TÖKÉLETES, HALOTTI CSEND… Leülök egy lapos töredékre, és várok. Várok öt percig, tízig, tizenötig. A felh gomolyagok állandóan egy irányban úsznak. Vakító fehérségükbe nézek, s a hosszas nézéstél könnybe lábad a szemem, könnyem végigcsordul arcomon. Nem, nemcsak a káprázatos fény könnyei… – EZ A VÉG – GONDOLOM, S AZONNAL VÁLASZOL IS RÁ UGYANAZ A HANG, AMELYIK AZ EL BB: – S még ha úgy van is, hát aztán? – Jól van! Fogamat összeszorítom, felállók és elindulok. Megállók, hogy megnézzem az irányt t. Elvesztettem az irányt abban az rült rohanásban. A radioaktivitás itt valamivel gyengébb, mint az üvegfalnál volt – csak vörös pont izzik a homályos golyóban. Szétnézek magam körül. Magas, ágas-bogas kristályok között állok. Az egyik le van döntve, s egyenetlen, szegletes felületén a vérvörös és ibolyaszín szélek között egy ezüstgolyócska hever. Ugyanolyan, amilyeneket az imént láttam egy üveges kristályba beolvadva. Nézem a

golyócskát. Olyan, mintha ezüst fémb l öntötték volna, kissé lapos csepp, nem nagyobb egy borsószemnél. Felkeltette figyelmemet, mert nem a kristályos bokor felületén nyugszik, hanem mintha néhány milliméterrel fölötte függene. Közelebb lépek, s egyszerre földbe gyökerezik a lábam. Az ezüstgolyócska megrezdül. Élesed vége felém fordul, s benne egy szikrácska fénylik. Nem, nem! Egy hajszálvékony sodrony vége nyúlik ki bel le. Ugyanakkor hallgatóimban szaggatott, rövid hangok hallatszanak. Lélegzetvisszafojtva bámulok az ezüst apróságra. Egy alig látható spirális sodronyon áll, s az hol kinyúlik, hol meg összehúzódik. Ez a mozgása egyre élénkebbé válik. Ösztönszer leg visszahúzódom. Erre a kis lény mintha leülne. Közelebb lépek- is megmozdul, s a hallgatókban éles nesz hallatszik. „Tehát mégis amazoknak volt igazuk – villant át agyamon a rendszertelenül összevissza zavart gondolatok között –, fémhangyák! Fémhangyák!” Kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a kis lényt, de megállók. Hiszen ez minden kicsinysége ellenére is egyike azoknak a lényeknek, amelyek nyolcvan évvel ezel tt megépítették azt a bolygóközi rakétát. Tehát védekezni fog – talán valami halálos sugárzással? A radioaktivitást mér készülékre pillantottam. A sugárzás nem er södik. Minden oldalról körüljártam a kis lényt, és nagyon furcsa dologra jöttem rá. Valahányszor elfordítottam t le a fejemet, mozdulatlanságba dermedt, és így maradt, mint egy megalvadt fémcsepp. De ha ránéztem, megrezdült, csúcsosabb felét nyújtotta felém, s kieresztette bel le a sodronyvéget, a hallgatóimban pedig szaggatott hangok hallatszottak. Többször is ugyanígy történt. Mit jelenthetett ez? Így akart valamit közölni velem? S azok ott, az üveges masszában beolvadva – azok halottak? Tanácstalanul álltam meg. Bár itt volna most valaki a társaim közül! Dühbe hozott, hogy ennyire nem értek semmit. El húztam zsebkésemet, s közvetlenül az apró lény mellé tettem. Mintha ügyet sem vetett volna rá. Elfordítottam fejemet, s csak szemem sarkából pislantottam hátra. Megdermedt. Néhány lépésnyire eltávolodtam. Meg se moccant. Folytonosan szemmel tartva ismét közeledni kezdtem hozzá. Kinyújtotta fényes drótfullánk-ját, a spirálok megmozdultak, s a hallgatókban felhangzott a nesz. – Az ördög vigye el! Kinyújtottam a kezem – a hallgatókban a sziszeg hang er södött. Mégis kezembe vettem. Nem történt semmi. Már ott tartottam sisakom ablakánál, l hallgatóban a nesz er södött. Vajon nemtetszésének adott így kifejezést? El vettem a zsebemb l egy lapos fémdobozt, s beledobtam. Megcsörrent. Kétségkívül fémb l volt. Becsaptam a doboz tetejét. A hallgatóban a sziszegés egyszerre elmúlt. Ezt legalább értem: a doboz fémfalai nem eresztették át az elektromágneses hullámokat. Azzal az érzéssel indultam visszafelé, hogy ismeretlen, pillanatra id zített pokolgépet viszek a zsebemben. Húsz perc múlva a repül gépnél voltam. Mindenekel tt leültem a rádióvev m mellé, de az éter üres volt, csak s , közeli recsegést hallottam. Négy óra múlt el azóta, hogy leszálltam. Éhes voltam, leültem hát a kabinban, s már éppen be akartam zárni, mikor kedvem kerekedett még egyszer megnézni a Vénusz-lakót. Kinyitottam a dobozt. Alig néztem bele, az apró lény megrezzent, s felém nyújtotta fullánkját, mint az el bb, a hallgatóban pedig felhangzottak a szaggatott jelek. Magam sem tudom miért (ez emlékeimnek szégyenletes helye), de nem akartam – hogy úgy mondjam – „az szeme láttára” enni. Letettem hát a dobozt a repül gép szárnyára, bezárkóztam a kabinba, s miután azt a palackból kifújtatott s rített oxigénnel megtisztítottam a mérgez légkört l, hozzáfogtam a falatozáshoz. Javában ettem, amikor a távolból halk hangot hallottam, hol világosabban, hol ismét halkabban. Nagy magasságból jött. Igen, a Kozmokrátor volt! Ledobtam térdemr l a kibontott csomagot, és feltekintettem, de egyúttal az önindítót is benyomtam. A motor egyszerre begyulladt. Nem láttam semmit, de az egyenletes zúgás minden pillanatban er sebb lett. Egyszerre a vakító fehér felh takaró széjjelválik, s eléje siklik az rhajó. Belekiáltok a mikrofonba, s teljes gázt adok. Úgy érzem, egy örökkévalóság telt el, s a repül gép még mindig nem szakad el a talajtól. Végre! Olyan meredeken repülök felfelé, ahogy csak bírok, alig egy hajszál választ el a visszacsúszástól,

és mégis alig kezdek emelkedni, a Kozmokrátor pedig oldalvást repül el mellettem, s már messze jár. Még egy pillanat s elt nik a felh kben. Tágra nyitott szemmel bámulok utána. Nyílegyenesen úszik az ég alatt; a felh k gomolyognak, örvénylenek, amint a lök gázok áramlatába kerülnek. A hallgatókban még mindig csak ritka recsegések. Görcsösen szorítom kezemben a kormányrudakat. A motor mindent belead. Hiába. A Kozmokrátor egyre kisebbedik, beleolvad a hófehér g zgomolyagokba – egy pillanat, most megint sötéten átüt a fellegeken, aztán elt nik. Csaknem ugyanebben a pillanatban a hallgatókban hang hallatszik, amilyent a meghajlított rugalmas lemezdarab ad, s egyszerre a hangok egész áradata üti meg fülemet: a rakéta rövid, szaggatott hívójelei, az áram zümmögése és Soltyk hangja, de olyan tisztán, és világosan, mintha kétlépésnyir l szólna hozzám: – Melyik oldalon kisebb a sugárzás? – BAL FEL L – FELELI ARSZENYEV. – VALAMI NYOLC KILOMÉTERNYIRE. – Soltyk mérnök! – kiáltom olyan hangosan, hogy szinte belecsendül a fülem. – Kozmokrátor, figyelem! – Megvan! Megvan! – kiáltja Arszenyev. Soltyk még közelebbi hangja betölti az egész kabint: – Pilóta! Hallom magát! Pilóta, mi van magával? – Minden rendben! Hirtelen megkönnyebbülést érzek, össze kell szednem magam, hogy még hozzátegyem: – Kétezer méteren vagyok, követem magukat! S LEHET LEG KÖZÖMBÖS HANGON JELENTEM: – Találtam elég jó leszállóhelyet. – ÖRDÖG VIGYE A LESZÁLLÓHELYET! – KIÁLTJA SOLTYK. – MERRE JÁRT MAGA, EMBER?! AZ ELS PILLANATBAN NEM TUDOM, MIT FELELJEK, S KÖZBEN MÁR Ö IS A HIVATALOS HANGRA TÉR ÁT: – Megadjam az irányt? – Nem kell, a maguk pelengjén repülök. – Figyelem, pilóta! – kiáltja Soltyk, mintha hirtelen valami fontos jutott volna eszébe. – Figyelje az irányt t! Mintegy hat kilométerrel van mögöttünk – valahogyan túl ne lépje a nyolcadik fokot! Jobb lesz kissé távolabb maradni, mintegy fél perccel keletre! – – – –

Miért? OTT VAN AZ AZ ÁTKOZOTT RADIOAKTÍV ERD ! Radioaktív erd ? – ismétlem meg irányt met figyelve. – Hát aztán? Kioltja a rádiósugarakat!

– Kioltja?… Kedvem volna er sen homlokon vágni magam. Micsoda hülye vagyok! Hiszen az erd fölött bizonyára vastag ionizált leveg rétegnek kell lennie. Természetes, hogy a rádiósugarak ezen a térségen át nem hatolhatnak. Ó, én szamár, hogy ez nem jutott eszembe. Szamár! Szamár! – ismétlem magamban, s ugyanakkor megkérdem Soltyktól: – MIÉRT KERINGTEK AZ IMÉNT AZ ERD FÖLÖTT? TALÁN EGY VAGY MÁSFÉL ÓRÁJA? – Látott minket? – kiáltja Soltyk. – Ott volt? No nem mondtam? – fordul valakihez. Aztán megint hozzám: – Hallottam a repül gép pelengjét, mikor arra repültünk. Hívtam, ott keringtünk egy negyedóráig, de a vétel ott olyan rossz volt, hogy semmit sem lehetett hallani, s azt hittem, tévedtem. – Nem tévedett… – mondom halkabban, mintha magamhoz beszélnék. Most már mindent értek. A szerelvényfal rádiója egész id alatt önm köd en adta le a jeleket akkor is, amikor a holt erd ben bolyongtam, s mivel a repül gép ott állt a közelben, nyilván az ionizált sáv határán, Soltyk meghallotta a jeleket, s azért keringett az rhajó a síkság fölött… Csak egy dolog nem világos.

– LÁTTÁK A REPÜL GÉPET? – KÉRDEM. – Nem. Ön leszállt? – Le. Furcsa. Alig ötezer méter magasságban repültek, és nem vették észre a gépet? Egyszerre a szárnyra pillantok, s minden azonnal kiviláglik. Az egyik okos mérnök világosbarnára festette a repül gép törzsét és szárnyait, s ezt az intézkedését a Vénusz légkörér l szóló, igen tudományos fejtegetésekkel indokolta; beszélt a sugárelnyelésr l.…Így aztán a gépem egészen összeolvadt a talaj színével, úgyhogy a magasból nem lehetett semmit észrevenni. – És a pelengátorban semmit sem vettek észre? – kérdezem tovább. – Zavar vagy ilyesmi? – De igen. MOST VIGYÁZNOM KELL, MERT AZ ERNY KÖZEPÉN EGY FÉNYL KERESZT JELENIK MEG. EZ AZT JELENTI, HOGY MÁR AZ RHAJÓHOZ KÖZELEDEM. A REPÜL GÉP NEM JUTHAT BE AZ RHAJÓ BELSEJÉBEN UGYANAZON AZ ÚTON, AMELYIKEN KIL TTÉK. Soltyk megszólal: – Lát minket, pilóta? – NEM -FELELEM, SZEMEMET MEGER LTETVE, DE KÖRÖS-KÖRÜL MINDENÜTT CSAK HÓFEHÉR PÁRÁK GOMOLYOGNAK. – Akkor térjen át a radarra. Hogy érzi magát? – Egészen jól. A radarszkóp erny jén csakhamar megjelenik egy kicsinyített, hosszúkás orsó. Soltyk megszólal: – Adom a jelzést: nyolc, tizenöt. – NYOLC, TIZENÖT – ISMÉTLEM, S KICSIT MEGNYOMOM A GÁZFOGANTYÚT, S UGYANAKKOR FELFELÉ VISZEM A GÉPET. AZ RHAJÓT IGYEKSZEM A RADARSZKÓP FEHÉR VONALAINAK KERESZTEZ DÉSÉN TARTANI. A REPÜL GÉPNEK ÉS AZ RHAJÓNAK LEGALÁBBIS TIZENÖT MÉTERNYIRE MEG KELL KÖZELÍTENIÜK EGYMÁST-AZ EMELKEDÉS ELÉG KÖNNY , CSAK PONTOSAN KÖVETNI KELL A M SZEREK ÚTMUTATÁSÁT. – Hat, hat! – Hat, hat – ismétlem. Még egy perc, a felh elsötétül fölöttem. Tekintetemet elfordítom a már feleslegessé vált radarszkópról. A ködös távolból el bukkan az rhajó törzse. – LÁTOM! – KIÁLTOM, A M SZEREKET FIGYELVE. – Egy, nyolc! – Megvan, egy, nyolc – feleli Soltyk. – Figyelem! Áttérünk a „sü”-re! A „sü” a „segédüzemanyagot” jelenti. Amikor az rhajó a repül gépet fogadja, nem lehet az atommotorokat üzemben tartani, mert ha a m repülés nem sikerült, a repül gép belekerülhet a kilövell atomgázokba, ami feltétlenül katasztrófát jelentene. Ezért használnak ilyenkor segédüzemanyagot, vagyis hidrogén és oxigén keveréket. Az rhajó motorjainak hangja megváltozik. Az egyöntet zúgás éles, jajongó hangba csap át: a turboreaktorok kompresszorai üvöltenek így. Óvatosan behúzom a kormányrudat. A Kozmokrátor óriási, domború hasa már reám veti hús árnyékát. – Hattized! – Megvan, hattized. Most a két járm irányának és sebességének a legnagyobb pontossággal kell találkoznia. Feszülten figyelem az óra hátráló mutatóját és milliméterenként nyomom be a gázfogantyút. – Nulla! Figyelem, nulla! – Megvan, nulla. A Kozmokrátor közvetlen fölöttem lebeg. Úgy érzem, ha kinyújtanám a kezem, elérném

sötétezüstös páncéllemezeit. Tompa csattanás hallatszik. A csapóajtók kinyílnak, a rakodónyílás belseje kitárul, s a repül gép a mágneses mez vonzására felfelé repül. A nappali világosságot hirtelen homály váltja fel, s én abban a pillanatban kikapcsolom a motort. A csapóajtók csörrenve bezárulnak. Még egyszer csattan, fém a fémhez: a rugalmas acéltüskék átveszik gépem súlyát. Hallom a s rített leveg ijeszt sziszegését, amint a Vénusz légkörét fújtatja ki a zsilipen át. Azután minden elcsendesül, s a lámpák nyugodt fénye kigyúl.

A dugóhúzó szabály Alig egy óra múlva az rhajó már a tó fölött volt. Kezdtünk lefelé ereszkedni, a hegyek egyre magasabbak és nagyobbak lettek, a víz egyre terjedelmesebb. Sötét tükre felborzolódott az atomgázok tüzében, s a, Kozmokrátor fehér, habos nyomot hagyva maga után, néhány száz métert úszott, aztán megállt, s lágyan ringatózott a hullámokon. Amint a motorok leálltak, Arszenyev behívott a közös kabinba, hogy tegyek jelentést felderít utamról. Meg voltam gy dve róla, hogy felfedezésem adja meg a további kutatások irányát, s azonnal elindulunk a holt erd be, hogy felkutassuk a fémhangyákat. Kis foglyomat, sajnos, gondatlanságom miatt elvesztettem: a rajt pillanatában keletkezett légáramlat nyilván dobozostul lefújta a repül gép szárnyáról. Mikor elbeszélésemet befejeztem, kis ideig csend volt, azután Arszenyev szólalt meg: – Nagyon kiábrándított. Ne higgye, hogy ez a kalandja jól végz dött. Bár úgy volna, de nem tudhatjuk, milyen adag sugárzást szívott be a szervezete. Ez a kiruccanás a holt erd be több volt, mint könnyelm ség, ez már valóságos vétség. Eljárásának indokaiba bevont egy olyan tényez t, amelyet nem volt joga bevonni, s ez az, hogy csak a saját életét kockáztatta. Ki akarta elégíteni kíváncsiságát, s nem tör dött a veszedelemmel, mintha a néhány órai magárahagyatottság után elkerülhetetlen lett volna a pusztulása. Amit ön tett, az bátorságáról tanúskodik ugyan, de az ésszer séggel alá nem támasztott bátorság vajmi keveset ér. Ha mindegyikünk a saját szakállára kezdene z rzavaros kutatásokba, akkor ez az expedíció nagyon balul ütne ki… Van valami mondanivalója? – Nincs. – Mindezt azért mondtam el útitársaink jelenlétében – folytatta Arszenyev, most már szelídebben –, hogy a jöv ben ne kövessünk el hasonló hibákat. Kockáztatnunk csak kényszerhelyzetben szabad, s ha az ilyen kényszerhelyzetre sor kerül, bizonyosak lehetnek fel le, hogy mindent meg fogok követelni önökt l is, magamtól is. No igen. Err l többet nem beszélünk. Most pedig szeretném hallani az önök javaslatát, hogy mit tegyünk? – Olyan helyzetben vagyunk – kezdte Lao Csu –, mint az az ember, aki el tt kinyílt egy ismeretlen nyelven írt könyv. S t azt gyanítom, hogy a közepén s méghozzá fejjel lefelé fordítva nyílt ki. Amíg nem tudjuk, hogy mi a lényeg és mi a véletlen, hogy mi a fontos és mi a mellékes, addig fél , hogy az eljárási módot alkalmi leletek és téves feltevések kényszeríthetik ránk. Ezért azt javaslom, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk annak kutatásával, hogy azok a lények, amelyeket Smith felfedezett, fémrovarok-e vagy sem, s ha azok, k-e a bolygó f lakosai, hanem kezdjük meg a Kozmokrátor környékének vizsgálatát, s készítsük el a tótérképét, hogy további kutatásainkhoz megteremtsük az operációs bázist. Nem akarom senkire rákényszeríteni meggy désemet, de úgy vélem, minél több tényt kell összegy jtenünk, a magyarázatukra pedig ráérünk. – Egyszóval, hipotheses non fingere?7 – jegyezte meg Csandraszekár. – Úgy van – helyeselt a kínai tudós. – Kutatásainkat kezdjük Newtonnak e híres elvével.

7 Ne termeljünk feltevéseket

Négy nap telt el szakadatlan munkában. Mindennap reggel felszálltam a helikopterrel, hogy fotogrammetrikus felvételeket és teodolitméréseket végezzek. Visszatértem után Soltykkal együtt beraktuk az el hívott felvételeket a sztereoszkóp mappába, s a terep topográfiáját áttettük a fokhálózatra. így készült el a hatvan kilométer sugarú terület térképe. Közben a másik m veleti csoport, amelynek Rainer és Oszvatics volt a tagja, a terep geológiai felkutatását végezte el. E célból a part menti sziklákba robbanótölteteket helyeztek és meggyújtották. Mikor egy-egy háromszögelési m velet alapjául szolgáló csúcs fölött lebegtem a helikopter kabinjában, odalent a völgykatlan úgy dörgött, dübörg n, mint a küklopszok kovácsm helye. A ködtakaró alatt egymást érték a robbanások. A tudósok mesterséges földrengést idéztek el , és a szeizmikus hullámokat érzékeny m szerekkel regisztrálva tárták fel a mélyebb k zetrétegek szerkezetét. Arszenyev és Lao Csu motorcsónakkal járta be a tavat, s ultrahangok segítségével vizsgálták a tófenék alakulását. Minden munkát szerfölött megnehezített a köd, amelyb l csak a legmagasabb sziklafalak emelkedtek ki. A fizikusok megpróbálták a ködöt radioaktív emittorokkal széjjelszórni. A sugárkévék ionizálták a párát, le is csapódott apró, meleg es alakjában, de húsz perc sem telt bele, s már ismét szálltak felfelé a ködgomolyagok és betöltötték az egész teret. Arszenyev és Oszvatics másnap a tavon csónakázva észrevette, hogy az ultrahang szonda néhol kétféle jelzést mutat. Ez a készülék hanghullámokat bocsát le a víz mélyébe, s azok a fenékr l visszaver dnek. A kiinduló impulzus és a visszhang közötti id tartamból számítják ki a víz mélységét. Egyes helyeken a visszatér hang eltorzult, mintha kétszeres visszaver dés történt volna. A pontos vizsgálat kimutatta, hogy közvetlenül a tó feneke fölött egy hosszú tárgy, valami nagy cs féle húzódik végig a vízben. Átmér jét öt-hat méterre becsülték. Nyílegyenes vonalban húzódott északkelet felé, elérte a partot, s hatvan méter mélységben vezetett tovább, áthatolt a sziklatömbön, az alatt a hágó alatt, amelybe els felderít utamon bevittem a gépet, azután a síkság alatt húzódott tovább. A tudósok az ellenkez irányban is megvizsgálták a cs útját, s eljutottak a tó másik széléhez. Itt sajátságos kép tárult eléjük. A partot másutt mindenütt szürkésfehér sziklák borították, ehelyett azonban itt egy domború, fekete gát emelkedett a víz fölött. Olyan volt, mint egy felborított hajó oldala. A vasalt csizmasarok rúgására rövid, cseng hangot adott. A felületes vizsgálat azt mutatta, hogy a gát vask zetb l áll, s felületét idült, pikkelyes rozsdaréteg borítja. Odahívtak engem a helikopteremmel. Radarszkópommal és indukciós készülékemmel kijelöltem a vasalakzat határait. Sehol sem haladta meg a négy méter vastagságot, területe pedig hat négyzetkilométer volt. Egyenetlen, mintegy szakadozott szélei a sziklaomladványokhoz támaszkodtak. A helikoptert a vízen hagyva, magam is részt vettem a vaskéreg vizsgálatában. A szondák azt mutatták, hogy néhány méterrel a víz felszíne alatt mer leges falként szakad meg. Távolabb a hangvisszaver dés eltorzult, s olvashatatlan volt. Mivel szkafandereinket a víz alatt éppen úgy használhattuk, mint szárazon, megpróbáltam lemerülni. A víz nagyon meleg volt. A part sima domborulatán csúszva, mintegy öt méter mélyre ereszkedtem. Eddig nyúlt le a vastorlasz. Lentebb nagyon apró, sötét kavics volt. Megpróbáltam a vastorlasz szélét kezemmel aláásni, hogy kitapogassam, milyen vastag, de bár fél méter mély gödröt ástam, nem értem el a végét. Távolabb a víz egyre mélyebb volt. Amikor a világosság már sötétzöld fénnyé tompult, kezem egy kemény domborulatba ütközött. A vas itt buzogány-szer , mer leges csúcsok alakjában jelentkezett, amelyek a láthatatlan fenékb l meredtek felfelé. Olyan volt, mintha megolvasztott fémet öntöttek volna a vízbe, s az ott megszilárdult volna. ALIG TÉRTEM VISSZA A PARTRA, ARSZENYEV RÁDIÓJELZÉSSEL AZ RHAJÓ FEDÉLZETÉRE HÍVOTT. Mikor a helikopterrel leszálltam a Kozmokrátor hátára, megjelent Arszenyev és Lao Csu. Mindketten sugárzás ellen véd fémszkafanderban voltak. Velük kellett repülnöm a holt erd be. Megkérdeztem, hogy én is vihetek-e magammal kamexpán-célt, de Arszenyev azt felelte, hogy k egyedül mennek be az erd be. Számomra tehát nem maradt más hátra, mint beindítani a motort. A repülés minden akadály nélkül ment, az irány megtartását könnyítették az rhajó rádiójelei, amelyek mindig visszavezettek a helyes irányba, valahányszor eltértem t le. Háromnegyed óra múlva elébünk tárult a holt erd

szélén húzódó világos olajszín

jókora síkság. A síkság szélét jelent meredek part közelében szálltam le. A tudósok magukhoz vették a készülékeket és a fulgurit töltényeket, s eltávoztak. Egyedül maradtam. Az utóbbi napok munkáit olyan módszeresen és aprólékosan végezték, mintha nem is egy idegen bolygón, hanem a Föld valamelyik ismert helyén dolgoztak volna. A tudósok szótlanul haladtak el a legfurcsább jelenségek mellett; hogy mást ne is említsek, ügyet sem vetettek a rejtélyes cs re és a vaspartra. Még az én fémhangyáimat sem említette senki. Be kell vallanom, ez néha bosszantott is. Éreztem, hogyan köt le a térképrajzolás, éreztem, hogy a számítások fölött görnyedve hogyan felejtem el, hogy itt vagyok, egy minden fogalmat túlhaladó óriási titok el tt. Amikor kérdez sködni próbáltam, mintha összebeszéltek volna, mindnyájan azt felelték: „Ezzel még várni kell”, „err l még semmit sem mondhatunk”. Hol volt hát a tudományos munka lendülete és romantikája? E néhány nap alatt saját képzeletemre utalva, tucatjával fogalmaztam meg a feltevéseket: hogy a vaspart úgy keletkezett, hogy egy vasmeteor a sziklába ütközött; hogy a cs nem más, mint alagút, amelyen a fémlények közlekednek a föld alatt. Mikor mindezt elmondtam Csandraszekárnak, öt perc alatt megdöntötte feltevéseimet. – Látja, mire vezet a pontatlan indukciós okoskodás? – fejezte be. – Rendben van, az ötleteim nem érnek semmit – feleltem –, de önök? Felfedeztük a csövet, de ahelyett hogy nekilátnánk, ma egész nap csak vízmintákat szedtem a tó különböz mélységeib l. Én már igazán nem értek semmit. Önök már titokzatosabbak, mint a Vénusz lakói! – Ó, TEHÁT MI VAGYUNK TALÁNY AZ ÖN SZÁMÁRA? – MOSOLYGOTT A MATEMATIKUS. DE EGYSZERRE ELKOMOLYODOTT, S KEZEMET MEGFOGVA ÍGY SZÓLT: – MI CSAK ÓVATOSAK VAGYUNK. NEM A MINKET KÖRÜLVEV TITKOK ERDEJE DIKTÁLJA ELJÁRÁSUNKAT, HANEM VALAMI SOKKAL FONTOSABB. – Mi az? – kérdeztem csodálkozva. – A Föld. Tessék csak rágondolni, és megérti, hogy nekünk nincs jogunk tévedni. E SZAVAKKAL LEGY ZÖTT. IGAZA VOLT, DE AZ IS IGAZ, HOGY NEM OLTOTTA KI A BENNEM ÉG BELS TÜZET. TÜRELMET KÉNYSZERÍTETTEM MAGAMRA ABBAN A REMÉNYBEN, HOGY A JÖV NAGY ESEMÉNYEKET FOG HOZNI. NEM KELLETT SOKÁIG VÁRNOM. Arszenyev és Lao Csu kristálytörmelékekkel alaposan megrakodva tért vissza a helikopterhez. Míg visszafelé repültünk, egyetlen szót sem váltottunk. Csak a zsilipeknél, mikor az egész fülke megtelt oxigénnel, a csillagász, fekete sisakját levéve így szólt: – Egy óra múlva megkezdjük a tanácskozást. Legyen szíves szintén megjelenni. A közös kabinban az asztalt teljesen elborították a fényképezett és rajzolt térképek, a filmszalagok, az ásványok, a radioaktív anyagok mintái, ez utóbbiak ólomdobozokban. Fémrovarok nem voltak: a fizikusoknak nem sikerült rájuk találniuk. – Barátaim – kezdte Arszenyev. – Két nap múlva jön az alkonyat és az éjszaka; els éjszakánk ezen a bolygón. Ajánlatos, hogy akkor az rhajó fedélzetén legyünk. Másfelöl viszont, ötvenórai id nk van, s a bevezet kutatások végéhez közeledünk. Úgy vélem tehát, érdemes megkísérelnünk egy újabb kirándulást a terepre. Az a célunk, hogy érintkezésbe kerüljünk a bolygó lakosaival. Amit eddig felfedeztünk, abból én a legfontosabbnak tartom azt a mesterséges létesítményt, amit cs nek neveztünk. Fémb l készült vezetékr l van szó, s amennyire a szeizmikus és rádióhullámokkal végzett vizsgálatra támaszkodhatunk, valami er kábel-féle lehet. Igaz ugyan, hogy tétlennek látszik, mert harminc-negyven órai itt-tartózkodásunk alatt a legcsekélyebb mennyiség energia sem áramlott át rajta. Mindazonáltal érdemes figyelemmel kísérni. Egyik vége a parti vaskéreg alatt nyugszik. Gondolkozzunk azon, vajon nem érdemes-e felkutatnunk a másik végét. Korán reggel kinyíltak a Kozmokrátor csapóajtói, s a helikopter kisiklott az rhajó tetejére. Széjjelterpesztett „lábaival” olyan volt, mint egy mezei szöcske. Négyen elhelyezkedtünk a mindenfel l beüvegezett kabinban, a háromágú hatalmas légcsavar megpördült, áttetsz koronggá változott, s a gép a búgócsiga hangjával emelkedett a magasba. A friss szell lefelé söpörte a ködöt a tóról. A látási viszonyok javultak. Mintegy

tizenöt méter magasan repültünk a fekete víz fölött, s a gépet a vaspart felé vezettem. A széltépte könny rozsdapor füstölögve szállt fel, s vörösre festette a ködöt. A helikopter alatt egy fényérzékeny indukciós m szer függött, és kábellel volt összekötve hallgatóimmal. A vaspart fölött a hallgatókban fülsért zörgés és fütty hallatszott. Mint a zsákmányra les sas egyre nagyobb köröket írtam le, amíg végre meghallottam a jellegzetesen éles, szaggatott hangot. A fémcs keltette villamos visszhang volt. így biztos nyomra akadva ebben az irányban repültünk, el bb a tó, azután a sziklatörmelékek fölött, folytonosan egyenes irányban. A talajon egyetlen, legkisebb jel sem árulta el, hogy alatta cs vezet, mégis biztosan vezettem, mert a hang egyenletes er vel zúgott a hallgatóimban. A helikopter a hágó közelében széláramlatba került. Mindkét oldalon meredek sziklafalak húzódtak a felh kig nyújtva sötét tömbjüket. A felh k fehér gomolyagokba s södtek a szikla fés s pereme alatt, akár a tenger tajtékja a hullámtör kön. Távolabb a hágó kiszélesedett, a szél felfelé sodorta a helikoptert, míg az kijutott a síkság fölé. A légtölcsérekkel vívott küzdelemben elvesztettem a hangnyomot, úgyhogy jó néhány percig kellett keresgélnem, amíg ismét megtaláltam. Leírtam egy kört, s akkor a sziklakapu nyílásán át még egyszer felt nt a tó tükre, a reá ereszked ködgomolyagokkal. A hullámok tajtékosan csapkodták a partot. Azután egy sziklagát elzárta a kilátást. Több mint egy óra hosszat repültünk a hullámos dombok fölött. Mivel nekem a villamos visszhangot kellett figyelnem, a Kozmokrátorral való rádiókapcsolatot Soltyk tartotta, s id nként jelezte, hogy minden rendben van. Arszenyev távobjektívvel felvételeket készített, Rainer pedig a kozmikus sugarak feszültségét jelz készüléket figyelte. A légcsavar fényl korongja rézsútosan terjedt szét fölöttünk. Látszólag mozdulatlan volt, csak egyhangú süvöltése halkult és er södött váltakozva. Eleinte a holt erd felé repültünk, kés bb azonban a cs elkanyarodott, és nagy ívben északnyugat felé vezetett tovább. A talaj lassanként, de folytonosan emelkedett. A ritkásan emelked , furcsa alakú, éles sziklák szegletes tömbökké tömörültek. Egyre gyakrabban vesztettem el a nyomot, s keringenem kellett, hogy ismét megtaláljam. Az ablakok alatt sziklákkal borított köves lejt k, omladékok és szakadékok vonultak el. A hangnyom egy menedékes hegyhát mentén, bolyhos fellegekkel takart, terjedelmes fennsíkhoz vezetett. Olykor az egész kabint hófehér párák vették körül, máskor csak a légcsavar merült el bennük, s ilyenkor üvegszer korongja zavarossá vált. A felh k egyszerre széjjelhúzódtak. Alattuk egy kráter fekete ürege ásított, mintha egy óriás ökle ütötte volna a sziklába. A helikopter a repedések egész hálójával borított üveges fekete üreg pereme felé ereszkedett le. Távolabb, a kihajló bazaltlapokon túl r volt. Légies párafoszlányok úszkáltak benne, leülepedtek a szakadék partjára, és a szakadékfalakon el re tapogattak hosszú, remeg csápjaikkal. Itt aztán elt nt a nyom. Soltykhoz fordultam. Fejét csóválta, s a készülékre mutatott. A rádió már régen elhallgatott, mert köztünk és a Kozmokrátor között terült el a holt erd . Magunkra voltunk hagyatva. Kinyomtam a kormányrudat. A helikopter a mélység fölött lebegett. A felh k közvetlenül fölöttünk voltak, a légcsavar szele lassú keringésre késztette ket. A gép úgy himbálózott, mint a nyugtalan vízbe dobott dugó. A légcsavar egyre gyorsabban forgott, mert a tölcsérekben nem talált ellenállásra. Egyszerre lefelé zuhantunk. Az ablakok el tt szakadozva cikáztak el a különböz rétegek metszetei. A nekiiramodott motor ijeszt en üvöltött. Csak nehezen bírtam kivédeni a rángatózó kormányrúd heves lökéseit. Lassan kezdtük visszanyerni az el bbi magasságot. Odakint le- és hátrafelé vonultak a gázgomolyagokba burkolt éles sziklabordák. Szédülés nélkül nem nézhette az ember ezt a boszorkánykonyhát. Nem volt itt semmi a hegyi tájból, mert azt az évszázadok folyamán kiegyengette a víz és a szél. Olyan sima falak látszottak ki a felh k közül, mintha fekete jégtáblákból lettek volna. Az önkéntelenül el reszegezett tekintet meg-megcsúszott ezeken az ijeszt helyeken. Nagy köröket leírva emelkedtünk felfelé, mint a k száli sas, amíg az egész kráter alattunk tátongott, már mint valami köddel kitöltött fekete katlan. – Elvesztettem a nyomot-jelentettem Arszenyevnek. – Ez vulkán? Hátha éppen itt végz dik a cs ? – Ez nem látszik vulkánnak. Ugye nem ereszkedhetünk le? – Nem.

Elém toita a térképet, amelybe piros ceruzával berajzolta az eddig megtett utat. – A CS OLDALRÓL FUT A SZAKADÉKHOZ, CSAKNEM AZ ÉRINT IRÁNYÁBAN. A TÚLOLDALON KELL KERESNI, OTT, AHOL AZOK A CUKORSÜVEG ALAKÚ KIS SZIKLÁK ÁLLNAK KI A FELH K FÖLÖTT, LÁTJA? Bólintottam. A helikopter megindult, és a jelzett irányban repült a mélység fölött. Fekete sziklakúpocskák bukkantak ki a felh kb l, melyek olyan fehérek voltak, hogy bátran megfagyott hónak nézhettük volna. Ahogy közeledtünk, a kráter fala mintha széjjelhúzódott volna. Egyre újabb beugrók, sikátorok, folyosók t ntek fel benne. Egyszerre a hallgatókban távoli hangok jelentkeztek. Ugyanakkor két szikla t nt fel mint egy romos kapu, keskeny fokaik kinyúltak a szakadék fölé, s közöttük egy tágas szurdokút nyílt meg. A hallgatókban a nesz egészen más volt, mint az elveszített nyom: a membrán mély basszus hangon zengett. Ránéztem a csillagászra. is észrevette. Bólintással jelezte, hogy tartsam tovább a mostani irányt. Megpróbáltam kissé feljebb emelkedni, de azonnal olyan s felh be jutottunk, hogy a radarszkópon a sziklák körvonalai teljesen elmosódtak. Kinyomtam hát a kormányt, és leereszkedtünk a szurdokút falai közé, úgyhogy néhány méterrel a szélei alatt repültünk. A zárt tér er sen növelte a motor zúgását. Jobb fel l a part, mint óriási baldachin, lefelé hajolt. Félig le volt hasadva az alatta lev szikláról. A magasból hideg, mozdulatlan árnyék borult reánk. Mikor a veszélyes helyet kikerültem, a zengés megváltozott. Egy új hang, valami nagyon távoli dübörgés jelentkezett benne. A szurdokút valami száz méterrel el ttünk élesen elkanyarodott, s a befelé hajló partok elfogták a kilátást. – Le tudna itt szállni? – kérdezte Arszenyev. Megfeszített figyelemmel vizsgálta az indukciós készülék mutatóját. – Azt hiszem, itt van valami érdekes. – Megpróbálom – feleltem. A motor elhallgatott. Lassan ereszkedtünk lefelé. A komor árnyékba burkolt út kezdett kibontakozni a sziklakanyarok és szirtek közül, s lomhán húzódott alattunk, mintha lassított filmfelvételen láttuk volna. Rézsútosan egymásra toluló, éles perem k lapok borították, tele fekete k törmelékkel. Közvetlenül a szurdokút éles kanyarulata el tt megpillantottam egy elég sima, kopár sziklasávot, kiálló szirtek sem voltak rajta, mintha valaki szándékosan dobálta volna ket félre, s így keletkezett volna ez az üres tér, melyet csak oldalról szegélyeztek fekete k halmok. E pillanatban nem gondolkoztam ezen a furcsa jelenségen; örültem, hogy sikerül leállítanom a gépet. Kikapcsoltam a motort. A légcsavar most már ejt erny ként m ködött. Átható süvöltéssel szelte a leveg t, ereszkedett lefelé, és közvetlenül a fekete sziklák magaslata mellett ért talajt. A hallgatókban a zengés olyan kibírhatatlanná vált, hogy levettem a fülemr l. Arszenyev készült el legel ször a sisak felcsatolásával, és kiugrott a kabinból. Soltyk, Rainer és én követtük példáját. – Magnetit – jelentette ki Rainer, alighogy egy k darabot felvett. – Vasérc, mégpedig gazdag. – Akkor hát azért zengett úgy a készülék! – feleltem. ARSZENYEV LEHAJOLT, BEBÚJT A HELIKOPTER SZÉLES FUTÓM VE ALÁ, LEAKASZTOTTA AZ INDUKCIÓS KÉSZÜLÉKET, S A KÁBEL VÉGÉT BENYOMTA SZKAFANDERE KONNEKTORÁBA. AZUTÁN A KÉSZÜLÉKET FELEMELVE, SZ K NYÍLÁSÁVAL KÖRÖKET ÍRT LE. AMIKOR MEGTALÁLTA A NYOMOT, ELINDULT A MÉLYÚTON FELFELÉ. AZON AZ ÚTON MENT VISSZAFELÉ, AMELYEN IDEREPÜLTÜNK. NAGY LÉPTEKKEL, KÖNNYEDÉN HALADT, K L K RE. UTÁNA MENTEM. MINDKÉT OLDALON MEREDEK, VAD SZIKLAFALAK EMELKEDTEK. A FELH K LEÜLEPEDTEK A SZAKADÉK PARTJAIRA, ELBORÍTOTTÁK AZ SZÉLEIT, S FURCSA, SZÉJJELÁRADÓ FÉNNYEL TÖLTÖTTÉK MEG A MÉLYUTAT. – Azt a zengést az érc okozta, tehát hamis nyomon járunk – szóltam Arszenyevnek, mikor utolértem. – Van itt még valami azon az átkozott magnetiten kívül – vetette oda. Egyszerre irányt változtatott. Egy nagy k red re igyekezett felkapaszkodni, amely elzárta az utat. Távolabb mer leges küszöb ereszkedett lefelé. – Ott nincs átjárás – mondtam, de Arszenyev továbbment. Egy lépést tettem el re, és

egy kiálló sziklafok árnyékában, amely a fél eget eltakarta, valami keskeny polcfélét fedeztem fel. Alig léptem rá, éreztem, hogy ott melegebb van. Még néhány lépés – s mintha egy óriási alagút bejárata nyílt volna meg el ttem. Kör alakú vonalát csak sejteni lehetett a fenyeget en tornyosuló sziklaszirtek alatt. Félhomály volt; Arszenyev el vette zseblámpáját és meggyújtotta. A szirtek szélei között nyíló repedésekben valami felszikrázott. Ránehezedtem a legközelebbi k re, s mikor engedett, félregörgettem más köveket is, amíg egy hullámos bádog-lemez széttépett, gy rött széle akadt a kezembe. Arszenyev a fényszórót a bal kezébe vette, jobbjában az indukciós készüléket tartotta, és a sziklatorlaszhoz közelítette. – Ide különleges felszereléssel kellene kijönni – jegyezte meg Soltyk –, hogy széjjelhányhassuk a köveket. – HÁTHA EZ AZ ÚT… AZ ÚTJUK? – KÉRDEZTEM. – Ez nem út – felelte Arszenyev. Felkapaszkodott a lába alatt csikorgó sziklákra, s bevilágított a köztük lev hasadékokba. – Ez a cs … – A CS ? – Úgy van. Valami kataklizma széjjelszakította. Elpusztult. – ELPUSZTULT? – ISMÉTELTEM MEG KÁBULTAN. OTT ÁLLTAM A Z RZAVAROSÁN ÖSSZETORLÓDOTT SZIKLATÖMBÖK KÖZÖTT. AZ ALAGÚT KÖRVONALAI ELT NTEK. CSAK MIKOR NÉHÁNY LÉPÉSNYIRE TOVÁBBMENTEM, PILLANTOTTAM MEG ISMÉT; MEGSZAKADÓ OVÁLIS VONALA EL BUKKANT A SZEGLETES TÖRMELÉK KÖZÜL. ARSZENYEV A HÁTÁRA VETETT KÉSZÜLÉKKEL JÖTT LEFELÉ. – A cs , amelynek nyomán repültünk, valahol a kráter falában szakad meg, amott – s odamutatott, ahonnan jöttünk. – Teljesen süket… élettelen. A legkisebb áram sem volt benne. Amit repülés közben hallottunk, az akusztikai nyom csak a cs fémburka által keltett villamos visszhang volt. Ez a rész pedig – mutatott a sziklabarikádra –, ez m ködik. Akarja hallani? – s kezembe adta a kábel végét, aztán a készüléket az alagút bejárata felé irányította. – DE HISZEN EZ… – KIÁLTOTTAM, AZONBAN SZAVAMBA VÁGOTT: – Ne mondja tovább! A KÁBELT ÁTADTA SOLTYKNAK, HOGY IS HALLGASSA MEG A MÉLYB L JÖV HANGOKAT. – No, most mondják meg, mit juttat ez eszükbe? – Az áramkörbe bekapcsolt lámpákat – feleltük egyszerre, mintha összebeszéltünk volna. Egy darabig egymásra néztünk. Az ég lámpás fénye a homályos sziklafalra vetítette árnyékunkat, görnyedt hátú óriásoknak rajzolt, háromszöglet fejjel. A fény izzott a fémsisakokban. – Úgy van – felelte Arszenyev. – Ilyen hangot adnak a katódcsövek, amikor áram fut át rajtuk… – De mi céljuk lehet itt a lámpáknak, és hol vannak? A cs ben? Arszenyev vállat vont. Letérdepeltem s elmozdítottam néhány k tömböt azok közül, amelyeken álltunk. Mélyebb rétegük sötét iszapba merült. Megérintettem, s ujjam enyves pépbe süllyedt. Elfogott az undor, s már éppen fel akartam állni, mikor a kezem egy hosszúkás, kemény tárgyhoz ért. Megrántottam s kihúztam a kövek alól, olyan volt, mint egy letört ág. De tulajdonképpen nem sok köze volt az ághoz. Egy rövid, elég vastag henger volt, amelyb l három vékonyabb henger állt ki, azután mindegyik megint széjjelágazott, s így a végén egész csokor vékony, merev ágacska volt. Az egész talán tizenöt kiló lehetett, egy méter hosszú volt, s a legvastagabb henger alján szürke és sárga koncentrikus fémrétegek váltakoztak. – EZ VALAMI ALUMÍNIUM F ZFA – MONDTAM. – NÉZZEN IDE, PROFESSZOR ÚR. ARSZENYEV A LEGNAGYOBB ÉRDEKL DÉSSEL VIZSGÁLGATTA. MINDEN ÁGACSKÁT MEGFOGOTT, FELÉJE FORDÍTOTTA AZ ELEKTROMÉR T, DE EREDMÉNY NÉLKÜL. AZTÁN SZÉJJELNÉZETT. – Tovább repülünk a mélyúton a cs nyomán. – Ez a magnetit pokoli módon fog zavarni – jegyeztem meg. – Nem baj, mert a cs

most már a saját hangján jelentkezik. Visszatértünk a

helikopterhez. Itt Arszenyev fellépett egy magas sziklára, és megállt. – Várjanak, ezt meg kell vizsgálnom. Bekapcsolta a készüléket, s körüljárta a helyet, ahol leszálltunk. – Itt a cs egészen sekélyen fekszik… ez a szabad tér… Nem tudom miért, de ez az egész dolog nem tetszik nekem… nem értem… – mondta szaggatott mondatokban, szemmel láthatóan önmagához beszélve. – Mit gondol, doktor? – kérdezte Rainertól. – Az a tölcsér lehet kialudt vulkán? – A Földön azt mondanám: lehetetlen. A sziklákból következtetve… A vulkanikus típusú földrengések is egészen más képet mutatnak… de itt csak azt mondhatom: nem tudom. – MIÉRT ÁLL KI A CS ? LEHETSÉGES, HOGY EZ VÉLETLEN? – Azt hiszem, tudom, mire gondol – felelte Soltyk. – A cs nek mélyebben kellene feküdni, nem igaz? Én, mint mérnök, ha ilyen hatalmas energiavezetéket kellene építenem, azt mindenesetre legalább hat méter mélyen helyezném el. – Nemcsak erre gondoltam – jegyezte meg Arszenyev –, de ez valóban gondolkodóba ejti az embert… Megfontolandó… – tette hozzá nyomatékkal. – önként adódik a feltevés, hogy el bb a csövet rakták le, s csak azután… változott meg a terep felülete… – Azt akarja mondani, hogy mikor a csövet lerakták, még sem ez a kráter, sem ez a mélyút nem volt itt? – Úgy van, ez az. Tudják mit, menjünk oda a nagy kanyaron túl, onnan talán megláthatunk valamit. Néhány száz lépést mentünk lefelé a feketés köveken. Én gyorsabb voltam, mint k, s els ként érkeztem az összesz kült k torokhoz. Mintegy kétszáz méterrel lentebb véget ért a mélyút. A sötét torkolaton túl terjedelmes völgy látszott. A közepén tó volt. A mozdulatlan, fekete víztükörb l a parttól még nagy távolságban is keskeny, hegyes sziklácskák álltak ki, így terjedt tovább a tó, lenge füstszer köddel takarva. Mindenfel l omladékok ereszkedtek a part felé, óriási meredek tölcsérként fogva körül a tavat. A kavicspartok törmelékei és rögei között szabálytalan sziklafoltok csoportjai emelkedtek ki. Jobb kéz fel l a szakadékok homályos hátterét l élesen elütött egy fehér kör. Valaki olyan közel jött, hogy megérintette karomat, de ügyet sem vetettem rá – Arszenyev volt. Csaknem egyszerre emeltük szemünkhöz a távcsövet. Néhányszor összehunyorítottam a szemem, mert azt hittem, káprázik. De nem. A látvány egészen világos, és a távcs nek sem volt semmi baja… A vad romhalmazból egy fehér gömb állt ki. Olyan volt, mint egy sima kupola, amely matematikailag pontos vonalban, tömören, az egyenetlenség minden nyoma nélkül emelkedik ki a kövek közül. Élesen elütött a körülötte felhalmozott z rzavaros kavicstörmelékt l. – Ott le tudja állítani a gépet? – kérdezte Arszenyev. NEM FELELTEM AZONNAL, EL BB A TÁVCSÖVEI MEGVIZSGÁLTAM A TEREPET. MINDENÜTT SZIKLA SZIKLA HÁTÁN, FÖLFELÉ MERED ÉLES SZEGLETEIKKEL; MINDENÜTT VÉGELÁTHATATLAN KAVICSGÁTAK SZÜRKE NYELVE NYALDOSSA A SZAKADÉKOKAT. IMITT-AMOTT TÖRMELÉK TÖRMELÉKEN MEREDEZETT FELFELÉ OLYAN FURCSA ÖSSZEFÜGGÉSBEN, HOGY AMIKOR AZ EMBER TEKINTETÉT ELFORDÍTOTTA T LÜK, ÚGY ÉREZTE, MINDJÁRT ELVESZÍTIK EGYENSÚLYUKAT, S LEZUHANNAK A MÉLYBE. – Ott veszedelmes volna leszállani… – feleltem. – Ha a kövek megcsúsznak, a gép felborul. A légcsavar elgörbülhet. De lemehetünk gyalog, az egész nem lehet messzebb három kilométernél… – NEM TUDOM, NEM VOLNA-E LEGJOBB VISSZATÉRNI AZ RHAJÓBA – MONDTA ARSZENYEV LASSAN. – KÁR, HOGY NINCS HIDROPLÁN FUTÓM VÜNK… LE LEHETNE SZÁLLNI A TÓRA. Nyilván azokra a felfújt gumigömbökre gondolt, amelyekkel a helikopter vízen is leszállhat. Az rhajóban hagytuk, hogy a gép terhelését csökkentsük. – Most térjünk vissza, professzor úr?! – kiáltottam. – Most, amikor már olyan közel vagyunk a rejtély megoldásához?

– Én a rejtély megoldását nem látom olyan közelinek… Társaink mellettünk álltak a sziklapadon, s távcsöveikkel vizsgálták a terjedelmes pusztaságot. Arszenyev leeresztette az indukciós készüléket, s nyílását végigvezette a környezeten. – AZT HISZEM, A CS VALÓBAN LEFELÉ HALAD E GÖMB FELÉ… – MONDTA. – DE A VÉTEL GYALÁZATOS, AZ A MAGNETIT… Magas vasérchányók d ltek kifelé a mélyútból, s lefelé keskenyed ék alakjában borították az oldalfalakat. Távolabb a kavicshalmok világosabb színt öltöttek éppen úgy, mint az egész völgyben is. Arszenyev vállára vetette a készüléket, és széles vállszíjához er sítette. – Nos, úgy hiszem, nekivágunk… ön vezet, pilóta… Minél lejjebb haladtunk a kavicshalmokon, annál vadabbá lett a környezet. A csizmáink alól leguruló törmelék magával vonta a többit is. Mikor egy alkalommal hátranéztem, már nem láttam a helikoptert. Megbújt valahol a mélyútban. AHOGY A LEJT MEREDEKEBBÉ VÁLT, EGYRE NEHEZEBBEN JUTOTTUNK EL RE. A KÖVEK A LEGKISEBB ÉRINTÉSRE KILÓDULTAK HELYÜKB L, EGYSZER EGY EGÉSZ RÉTEG MEGINDULT VELEM EGYÜTT, EGYRE NÖVEKV SEBESSÉGGEL. FELUGROTTAM EGY K LAPRA, AMELY A HEGYOLDAL EGYIK SZIKLABORDÁJÁHOZ TÁMASZKODOTT. A FÁRASZTÓ MENETELÉS HOSSZÚRA NYÚLT. MÁR ELHAGYTUK A MAGNETITEK ALSÓ HATÁRÁT, S AZ APRÓ KVARCSZIKRÁKTÓL AZ EGÉSZ TÖRMELÉKES TERÜLET VILLOGOTT A SZEMÜNK EL TT, MINTHA INGOTT VOLNA. – Álljon csak meg egy kicsit! – mondta Arszenyev, el vette a készüléket és mer legesen a föld felé irányította. – A cs nincs messze, de… – s anélkül hogy befejezte volna, hozzám lépett, s kezembe adta a kábelt. Bekapcsoltam és összerezzentem, olyan közeli és er s volt az ütemes dübörgés. Arszenyev feltekintett, mintha a távolságot mérné a mélyútig, aztán elindult. Lassan közeledtünk a fehér gömbhöz. Magasságát nehéz lett volna megállapítani, bal fel l négy karcsú sziklacsúcs állt ki mögötte, jobb felöl s n sorakoztak a hegyes obeliszkek, porhanyós omladékkal körülvéve. Közöttünk és a gömb között keskeny öböl sötétlett. A tó vize itt mint egy meredek sziklatörmelék övezte fekete nyelv hasította ketté a talajt. A túlsó partot összetört kövek és fenyeget en ágaskodó fényes k lapok borították. Arszenyev hirtelen megállt. – A fehér gömb m ködik… – mondta tompán. Az indukciós készülék már felesleges volt; a sisakunkban lev rádióvev egyre er söd basszushangon zúgott. Arszenyev után siettem. Ügyesen ugrottá át a sziklákat, els nek ért az öbölhöz, és habozás nélkül belegázolt a vízbe. Egy darabig egyre mélyebbre merült, de a víz nem ért feljebb a mellénél. Nemsokára már egymást segítettük ki a rézsútos k lapokkal borított túlsó partra. Az emelked csúcsáról ismét megpillantottuk a fehér gömböt. Kupolaszer én ívelt oldalai könnyed árnyékot vetettek a romhalmaz felületére. A lejt a részben széjjeltöredezett k csúcsok felé vezetett. Az utolsó k csúcsokon túl sík tér következett teledobálva hártyaszer burkokkal és apró törmelékkel. Tekintetünk már nem bírta átfogni a fehér gömböt. Úgy állt el ttünk, mint egy domború, sima k fal. Közelebb léptünk hozzá, megérintettem a fehér falát. Szívem hevesen dobogott. Felemeltem a fejemet, s felnéztem a gömb szótlan, mozdulatlan, óriási tömegére. Hátamat nekivetettem. A helikopter nem látszott; messze az omladvány lejt je fölött, amelyen ide lejöttünk, a széjjelhajló sziklák között tátongott a mélyút bejárata. – A DÜBÖRGÉS EGYRE ER SÖDIK-SZÓLALT MEG RAINER –, NEM VOLNA JÓ TOVÁBBMENNI? ARSZENYEV A RADIOAKTIVITÁST JELZ INDIKÁTORRA PILLANTOTT. – Nincs semmiféle sugárzás, de azt hiszem… Nem fejezte be. Én éppen a mélyút bejáratát vizsgáltam, s egyszerre látom, hogy fekete torkában hirtelen fény villan. Vontatott dörrenés hallatszott, még egy villanás, aztán mennydörgésszer robaj, végül a nyílásból s gomolyagokban tódult a füst s lomhán hömpölygött a kavicshalmok fölött. EGYIKÜNK SEM SZÓLT. TALÁN EGY PERCIG ÁLLTUNK ÍGY A SZURDOKÚT FÜSTÖLG NYÍLÁSÁBA

MEREDVE. VÉGÜL A CSILLAGÁSZ A KÉSZÜLÉKET VÁLLÁRA VETETTE, S EGYMÁS UTÁN VÉGIGHORDOZTA RAJTUNK TEKINTETÉT.

– Úgy vélem… ma nem hálunk az rhajóban… – mondta és elindult az öböl felé. utunk visszafelé csaknem két óra hosszat tartott. Hevesen dobogó szívvel, lihegve, verejtékben úszva, csaknem futva rohantunk be a szurdékba, ahonnan mély csend áradt felénk. Itt sokkal h vösebb volt, mint a völgyben. Egymás után kapaszkodtunk fel a sziklákra, s k l re ugrálva futottunk végig az ingatag k táblákon, amikor végül megpillantottuk a helyet, ahol a helikopterrel leszálltunk. A szikla kormos volt, még izzottak rajta a szerkezet egyes részeinek elszenesedett maradványai, a rettenetes h ségt l megolvadt fém cseppjei. Csizmám mellett valami ezüstösen megcsillant: a futóm támasztéka volt meg a papír módjára széjjeltépett tartócsavar. Arszenyev alig egy pillantást vetett a pusztulásnak erre a képére. Leeresztette az induktort, s hosszabb ideig hallgatózott. – Így fizet az ember az ostobaságáért – mondta. Azzal a készüléket vállára vetette, megfordult s elindult lefelé. Szótlanul mentünk lefelé a szakadékos kavicshalmokon. Lépteink hangosan kopogtak a teljes csendben, amelyet csak egy-egy leguruló k darab zöreje szakított meg. ARSZENYEV NEM MESSZE A MÉLYÚT BEJÁRATÁN TÚL MEGÁLLT EGY SIMA K LAPNÁL, AMELY NÉHÁNY SZIKLA ÉLES SZÉLÉRE TÁMASZKODOTT, ÚGYHOGY TERMÉSZETES ASZTALT ALKOTOTT. – Tizenöt perc pihen történt?

és tanácskozás – jelentette ki. – Tisztában vannak vele, hogy mi

Azzal szkafandere küls zsebéb l el vette a térképet s kiterítette a k lapra. Ami engem illet, egy szót sem értettem. A fejem csupa z rzavar volt. Egyet tudtam; katasztrófa történt, amelynek következményei beláthatatlanok. Elveszítettük a helikoptert, készülékeinket, élelmiszerünket. Nem maradt más, mint vastartalékként egy-egy konzervünk, csekély mennyiség vizünk és a szkafanderek palackjaiban lev oxigénkészlet. Ezenfelül Soltyk vállára volt szíjazva egy kézi sugárszóró s nálam egy tekercs kötél. Ez volt minden. – Csak nem gondolja, professzor úr, hogy ez támadás volt…? – kérdezte lassan Soltyk. – Nem. Azt hiszem, hogy túlnyomórészt magunk vagyunk a hibásak. – De miért, mi módon? – kiáltottam. Arszenyev nem felelt. – AZ ÜZEMANYAG ROBBANT FEL A TARTÁLYOKBAN – GONDOLKOZOTT HANGOSAN RAINER. - DE EZ CSAK A KEZDET VOLT. HA AZ EMBER ÖSSZEKAPCSOLJA A KATASZTRÓFÁT AZZAL A DÜBÖRGÉSSEL, AMELYET A GÖMB ALATT HALLOTTUNK… IGEN, IGEN, A CS ! – Szóval mágneses tér? – kérdezte Soltyk. – MÉGPEDIG ÓRIÁSI EREJ … A MÁSODPERC TÖREDÉKE ALATT SOK MILLIÓ GAUSSNAK KELLETT HATNIA! Valami kezdett bennem derengeni, de a hallott részletekb l még most sem bírtam összeállítani a teljes képet. – Azok a kövek… a magnetit… Professzor úr, ez összefügg avval az üres térrel, amelyen leszálltunk? – Nos, igen! – felelte Arszenyev, és helyzetünk minden tragikuma ellenére hangjában a tudós diadala csengett, hogy sikerült a problémát megfejtenie. – Az a puszta hely! Lefogta a papír széleit, mert a szél lobogtatta, s” megmutatta a katasztrófa színhelyéig megtett utat. – A DOLOG EGYSZER , OLYAN EGYSZER , HOGY EGY GYERMEK IS MEGÉRTENÉ, S MI ÚGY VISELKEDTÜNK, MINT A SÜLT BOLONDOK! A CS , AMELY MINDENÜTT TÍZ-EGYNÉHÁNY MÉTER MÉLYEN VEZET, ITT KIEMELKEDIK ÉS KÖZVETLENÜL A SZIKLARÉTEG ALATT VISZ TOVÁBB. AZ EGYIK OLDALON PUSZTA TÉR VAN FÖLÖTTE, A MÁSIKON PEDIG K RAKÁSOK. DE EZEK NEM EGYSZER KÖVEK, HANEM MAGNETIT, ILLET LEG VASÉRCRÖGÖK! AMIKOR AZ ÁRAM KERING, A CS KÖRÜL MÁGNESES TÉR TÁMAD. AMÍG AZ ÁRAM FESZÜLTSÉGE NEM VÁLTOZIK, ADDIG EZ A TÉR MOZDULATLAN. HA AZ ÁRAM ER SÖDIK, A TÉR OERSTED TÉTELÉHEZ HÍVEN ÖRVÉNYLENI KEZD.

– Az ördögbe! – kiáltottam. – A dugóhúzószabály! – Úgy van. Ez a szabály azt mondja, hogy ha az áram a dugóhúzó hegye által mutatott irányban kering, akkor a mez a dugóhúzó meneteivel megegyez irányban forog. A laboratóriumi kísérleteknél vezetékül rézdrótot, a tér által megmozgatandó testekül pedig vasreszeléket használnak. Itt a föld alatti vezeték és a magnetitkövek szerepeltek. Amikor az áram magas feszültséget ér el, a mágneses tér a köveket a cs egyik oldaláról a másikra dobálja át. Így állt el nyugat felöl a puszta térség, s ezért vannak kelet felöl rakások. – DE HISZEN A CS E HELY FÖLÖTT MEGSZAKAD – JEGYEZTEM MEG. – Az nem tesz semmit. Egyszer en földelve van, s az áram behatol a köbe. Ne felejtse el, hogy ott „vastalaj” van, amely jóformán semmiféle ellenállást nem fejt ki. – Az igaz! Akkor hát a helikoptert is rádobta ezekre a kövekre? – Úgy van. – És az üzemanyag felrobbant? De hiszen kikapcsoltam a gyújtást. – AZ INDUKCIÓ KÖVETKEZTÉBEN A FÉMSZERKEZETBEN OLY HATALMAS EREJ ÖRVÉNYL ÁRAMNAK KELLETT FEJL DNIE, HOGY A FÉM EGY SZEMPILLANTÁS ALATT OLVADNI KEZDETT – MAGYARÁZTA A MÉRNÖK. LEHORGASZTOTTAM A FEJEMET. – Na, itt jól leszálltam… – mondtam megtörtén. – Gyönyör en leszálltam… Ez a puszta sík terület csapda volt… de ki gondolhatta volna? – Mindenki – felelte élesen Arszenyev. – Minden adatunk megvolt; tudtuk, hogy a cs nek ez a része áram alá kerül, igaz, hogy gyenge áram alá, amikor ott voltunk, de mégis áram alá, amely minden pillanatban er södhetett. Továbbá felismertük, hogy az a sok k – vasérc. Láttuk, hogy a puszta teret milyen nagy tömeg k fogta körül… miért? Ki dobálta át a túlsó oldalról és minek? A mi kényelmünk kedvéért? Gondolkozni kellett volna! Gondolkozni! – IGAZ – JEGYEZTE MEG SOLTYK. – DE NE BESZÉLJÜNK MÁR ERR L. KELL GONDOLKOZNUNK, HOGY MIT TEGYÜNK.

HAGYJUK BÉKÉBEN. MOST AZON

A négy sisak a térkép fölé hajolt. – Légvonalban kilencven-száz kilométer választ el az rhajótól… és a terep nagyon nehéz. Azt hiszem, ez a becslés nem túlzott. A vizünk kevés, az élelmiszerünk szintén, oxigén pedig… – mondta Arszenyev, s az oxigénkészülék feszmér jére pillantott. – Talán negyven órára elég lesz – jegyeztem meg. – S t, ha nagy fizikai er feszítésre kényszerülünk, még annyira sem. Tudják, miben állapodtunk meg társainkkal. Ha este nyolcig nem térünk vissza, Oszvatics a repül géppel elindul a hangnyom mentén. így eljut a kráterig… ahol a nyom végképp megszakad. Rám nézett. – A REPÜL GÉPPEL BE LEHET JUTNI A MÉLYÚTBA? Lehunytam a szemem. Most megjelentek el ttem a kuszáit sziklafalak. – Bejutni be lehet – mondtam –, de… – De? – DE MEGFORDULNI – NEM. A REPÜL GÉP NEM FÜGGHET A LEVEG BEN EGY HELYEN, MINT A HELIKOPTER. – Ez azt jelenti, hogy minden kísérletnek katasztrófával kellene végz dnie? – Úgy van. – Reménykedjünk abban, hogy Oszvatics… okos lesz… – jegyezte meg a csillagász szárazon. – Jól van. A legjobb esetben tehát a szakadék partján ledobhat nekünk élelmiszerkészletet. AMIR L A CSILLAGÁSZ BESZÉLT, BENNE VOLT AZ ELINDULÁSUNK EL TT KIDOLGOZOTT MENTÉSI TERVBEN. OSZVATICSNAK AZ VOLT A FELADATA, HOGY HA NEM SIKERÜLNE BENNÜNKET FELLELNIE, EJT ERNY VEL ÉLELMISZER- ÉS OXIGÉNKÉSZLETEKET DOBJON LE NEKÜNK. A KÉSZLETEK TARTÁLYAIRA

SZERELT KÜLÖNLEGES RÁDIÓKÉSZÜLÉK ÖNM KÖD EN JELEKET ADOTT VOLNA, HOGY KÖNNYEBBEN RÁJUK TALÁLJUNK.

– A mélyúton néhány óra alatt át tudnánk jutni – folytatta Arszenyev –, de a kráter falai megmászhatatlanok. Tekintet nélkül arra, hogy milyen útirányt választunk, teljes képtelenség a huszonhat-huszonnyolc óra múlva beálló alkonyat el tt eljutni a rakétához. Emlékeznek azokra a szurdokokra és szakadékokra, amelyek fölött átrepültünk? Én csak vázlatosan jelöltem meg ket, mert a fényképfelvételekre számítottam, amelyek – sajnos – elpusztultak. Nos, mit javasolnak? CSEND LETT, CSAK A SZIKLÁK ÉLEIN MEGSZAKADOZÓ SZÉL SÜVÖLTÖTT, ÉS A TÉRKÉP SZÉLEI LOBOGTAK NYUGTALANUL A CSILLAGÁSZ KESZTY KEZE ALATT. – Ha sehol sem pihenve, óránként négy vagy öt kilométert megtennénk, akkor elméletileg egy nap alatt eljuthatnánk a Kozmokrátorhoz – jegyezte meg Soltyk. – De hát az ilyen számításnak nincs semmi értéke, mert nem tudhatjuk, mennyi ideig tartanak fenn a szakadékok, meg hogy egyáltalán át lehet-e menni rajtuk, vagy meg lehet-e kerülni ket. Éppen ezért azt javaslom, hogy ne délnyugat felé menjünk az rhajó irányában, hanem kelet felé, derékszögben arra az útra, amelyen iderepültünk… CSODÁLKOZVA PILLANTOTTAM A MÉRNÖKRE, DE NYUGODTAN FOLYTATTA: – Rádiókészülékeink hatóköre nagy, de a hullám csak egyenes vonalban terjed, így tehát csak akkor vehetnénk fel a kapcsolatot társainkkal, ha olyan magasságba tudnánk felkapaszkodni, hogy köztünk és az rhajó között ne legyen semmiféle terepbeli akadály. Nem elég feljutnunk arra a fennsíkra, amely fölött elrepültünk, mert ott közöttünk lenne a holt erd a maga ionizált sávjával, ami úgy visszaveri a hullámokat, mint a tükör. Ha azonban erre indulnánk – s ujját végighúzta a térképen egészen a völgy keleti széle mögé –, és felhágnánk e csúcsok egyikére – akkor esetleg sikerülne felvennünk a kapcsolatot. – Esetleg – hangsúlyozta Rainer is. – Más kiutat nem látok. – Természetesen semmiféle biztosítékunk nem lesz. – Nem. A távolságot nehéz felbecsülni, de azt hiszem, azokig a sziklákig nem lesz több, mint öt vagy hat kilométer. Tegyünk még hozzá nyolc… vagy mondjuk kilenc, s t tíz órát a kapaszkodásra – s fent leszünk az egész környék fölé emelked csúcson. – DE A TÓ, AMELYRE AZ RHAJÓ LESZÁLLT, SZIKLÁKKAL VAN KÖRÜLVÉVE – JEGYEZTEM MEG. – Ezt figyelembe vette? – Igen. A hágó éppen északkelet, vagyis egyenesen e sziklacsoport felé irányul. – Nekem megfelel ez a terv-jelentettem ki. – Ha sikerülne felvennünk a kapcsolatot, az rhajó iderepül hozzánk… s nem leszünk kénytelenek itt éjszakázni… – AZ ÖTLET JÓ – ÁLLAPÍTOTTA MEG ARSZENYEV –, ÁMBÁR NEM VALAMI KÖNNY MEGVALÓSÍTANI. MINDNYÁJAN ELFOGADJÁK? Rábólintottunk. – Most, hogy már nincsen meg az a m szaki segédletünk, amellyel a Föld ellátott bennünket, majd meglátjuk, mennyit érünk – szólt Arszenyev, aztán felállt és hozzám fordult. – A hegymászásban ön a leggyakorlottabb. Számítunk önre. – Azonnal indulunk? – kérdeztem. – Arra gondoltam, hogy jó volna megvizsgálni a tó vizét, hátha iható. – Hát menjenek – mondtam –, én addig szétnézek és keresek utat. Lenne szíves ideadni a távcsövét – kértem Arszenyevet, mert az övé er sebb volt, mint az enyém. Társaim megindultak lefelé, én pedig a karcsú sziklatornyocskák felé indultam Még a tanácskozás alatt kiválasztottam magamnak kett t. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy olyanok voltak, mint egy kettéhasadt obeliszk. Benyomakodtam a résbe, s lábammal és hátammal váltakozva lökve meg kezemmel taszítva magam, gyorsan emelkedtem felfelé. Egy kis ideig még hallottam Soltyk és Arszenyev beszélgetésének foszlányait, de amikor

elt ntek a sziklák mögött, a hallgatóm is elcsendesült. A sziklatorony csúcsa nem volt nagyon hegyes, kényelmesen rá lehetett ülni, úgyhogy az ember a lábát lelógatta. Szememhez emeltem a távcsövet. A szakadék világosan látszott a távcsövön át, s két csúcs emelkedett ki föléje. A leveg ben úszó ritkás köd ólomszínnel árasztotta el ket, s rajzuk apróbb részleteit elmosta. Felfedeztem egy sziklanyelvet, amely a kavicshalomból emelkedett ki és a f tömb felé húzódott. Egyszerre úgy láttam, mintha az egyik kiválasztott csúcson végigkúszó fehér gomolyag hirtelen elt nt volna. Ez azt jelenthette, hogy e csúcs és miközöttünk még egy völgy van. Tüzetesen megvizsgáltam, de semmi olyant nem vettem észre, ami kételyeimet eloszlatta volna. Elhatároztam, hogy err l nem teszek említést barátaimnak. – Nos, milyen a víz? – kérdeztem, a távcsövet tokjába rejtve. Kétszeresen vettem a kötelet s a kiálló sziklafokra csavartam. – Sajnos ez inkább formalinoldat – felelte Arszenyev. BESZÉDE A RÁDIÓN ÁT ER SEN HANGZOTT, AMI FURCSA ELLENTÉTBEN VOLT A LÁTOTT KÉPPEL: ÚTITÁRSAIM UGYANIS AZ ÉN KILÁTÓMUL SZOLGÁLÓ SZIKLACSÚCS LÁBÁHOZ KÖZELEDTEK, S A NÉHÁNY EMELETNYI MAGASBÓL NAGY FEJ HANGYÁKNAK LÁTSZOTTAK. Er sen elrúgtam magam a lábammal, s míg lefelé siklottam, jól megfogtam a bal vállam alól letekered kötelet. Negyven-ötven másodperc múlva útitársaimnál voltam, megrántottam a kötél végét, mire az laza tekercsekben esett le a sziklafokról. – Remélem nem ilyen légies utat választott – mondta Rainer, s gyanakodva nézte, hogyan csavarom a kötelet vállamra. Gondoltam, hogy némi lámpaláza van a hegymászástól – ebben a tekintetben ö volt a legjáratlanabb mindannyiunk között. – Nyagyer en feljutunk – nyugtattam meg, s el adtam tervemet: – El ször is a kavicshalmokon a magnetitsáv határán egészen a sziklafalig, azután oldalozás bal felé, majd tovább a sziklabordán felfelé. Azt hiszem, egy helyen meredek sziklafok van… azon oldalazva jutunk át, vagy pedig a túlsó oldalról közelítjük meg… – Hogy érti azt, hogy „vagy-vagy”? – kérdezte Rainer. – Talán közelebb megyünk? – Természetes, hiszen jobb utunk nincs… Elindultunk a kiválasztott irányban. A tó partján olyan összetöredezett, meredek sziklák torlódtak, hogy gyakran négykézláb kellett átmászni rajtuk, de azután hosszú, göröngyös lapok következtek, amelyeken már egészen jól lehetett haladni. – Egyet nem értek – fordultam a mellettem haladó Arszenyevhez. – Miért jelent meg az áram a cs ben éppen akkor, amikor mi leszálltunk? Valóban véletlen lett volna, s nem volt semmi összefüggésben megjelenésünkkel? – MIÉRT NE? AZT HISZEM, A CS EGY NAGY ENERGETIKAI HÁLÓZAT RÉSZE, AMELYBEN ID SZAKONKÉNT ÓRIÁSI EREJ ÁRAMOK INDULNAK. LASSÚ FESZÜLTSÉGNÖVEKEDÉSSEL KEZD DIK… EMLÉKSZIK A HANGRA, AMELYR L AZT MONDTUK, HOGY ÚGY SZÓL, MINT „AZ ÁRAMKÖRBE KAPCSOLT LÁMPÁK”? AZUTÁN EGYRE MAGASABB HULLÁMOK KÖVETKEZNEK… EZ VOLT A DÜBÖRGÉS A GÖMB ALATT. S VÉGÜL JÖN A CSÚCSER . EZ A JELENSÉG NÉHÁNY ÓRÁNKÉNT VAGY TALÁN NAPONKÉNT JELENTKEZHET. – És a köveket arról a helyr l a korábbi áramütések dobálták át, ugye? – Természetesen. A LEJT EGYRE MEREDEKEBBÉ VÁLT, S EZ MEGNEHEZÍTETTE A BESZÉLGETÉST. ELHALLGATTUNK. CSIZMÁNK ALATT RECSEGETT A CSUPASZ K . A VÖLGY KÖRÜL FUTÓ TÖLTÉS TETEJÉHEZ KÖZELEDTÜNK. MEGFORDULTUNK, HOGY MÉG EGY UTOLSÓ PILLANTÁST VESSÜNK LEFELÉ. A tó homályos vize felé összefutó sziklaszakadék élettelenül, üresen terült el a lomhán kelet felé úszó felh k alatt. A fehér gömb kis pontocskává változott s alig látszott a kavicshalmok alkotta szürke háttér el tt. Megremegtem. Valaki a vállamra tette kezét. Arszenyev volt. ö is a nagy vereségünk színhelyét nézte. Halántékunkban gyorsan vert az üt ér, a magasból lehallatszott a szakadékok éles pereme által megszaggatott szél tompa zúgása. – Ide még visszatérünk! – mondta Arszenyev tompán. Egy darabig még állt, aztán elindult. Szkafandere el-elt nt s összefolyt a sziklák szürkésbarna színével, csak

fémsisakja csillogott a hatalmas szirtek között. Magasan fent emelkedett a felh kt l övezett csúcs, amely felé igyekeztünk.

A fekete folyó Amit el re láttam, sajnos valónak bizonyult. A hegy gerincére érve megpillantottuk a másik völgyet is. Hullámzó fellegek tengere töltötte meg. Magasabban feküdt, mint a fehér gömb völgye, s sziklakatlan formája volt a fogazott szél fekete szirtek között. Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy a völgyet megkerüljük a fokozatosan ereszked déli gerincen haladva, amely északkelet felé a nagy csúcsnál fennsíkká szélesedett. Laza, mozgékony ködgomolyagok hullámzottak, majd laposan széjjelömlöttek, lassan, de folytonosan gyülekeztek s az egész lejt t elárasztották. A kötéllel egymáshoz kötözve haladtunk el re a mindkét oldalról hófehér ködben úszó hegygerinc szélén. Néha a szél felkapott egy-egy röpke felh cskét, s vitte felfelé, ott beleakadt a sziklákba, s átúszott közöttük. Akkor csak az elöl haladó Arszenyev ormótlan, fekete árnyékát láttam. Az arcot pirosra fest , a szemet vérbe borító er feszítés fényfoltokat vetett, csillag alakú fantomok körvonalait varázsolta a köd erny jére, de elég volt néhányszor behunyni a szemünket, s minden elt nt, csak a köd maradt meg. Órámra néztem. Már kilenc órája gyalogoltunk. Nagyon éreztük, hogy régóta nem gyakoroltuk ezt a sportot. Egész testünk verejtékben úszott, verejték folyt végig nyakunkon, a tarkónkon, homlokunkról lecsorgott az arcunkra. A csúcs az egymást keresztez páracsíkokban, változatlan távolságban, mozdulatlanul állt el ttünk, s felénk fordította szakadékokkal átszeldelt óriási red s oldalát. A gerinc lefelé ereszkedett. Mikor a felh k meggyülemlettek, fekete háta el-eltúnt alattuk. Olyan volt ez a hely, mint egy hosszú, keskeny félsziget, amelyet mindenfel l fehér óceán vesz körül. Amikor a végére jutottunk, pihenést javasoltam. Társaim nagyon ki voltak merülve, Rainer még az aránylag könnyebb helyeken is botladozott. A gerincen egy kis domb tövében helyezkedtünk el. Szerencse, hogy itt legalább a hegyi expedíciók legnagyobb földi ellensége, a fagy nem bántott bennünket. A k meleg volt, mintha a nap hevítette volna fel. Hallottam, hogy a vegyész a csokoládéról beszél. – Magamhoz akartam venni egy táblát, de elfelejtettem… pedig most jó volna… – Ne sopánkodjék, kartárs – morogta Arszenyev. – Meddig maradunk itt? – fordult hozzám. – Aki tud, próbáljon aludni – feleltem –, ez a legokosabb, amit e pillanatban tehetünk. Négy óra bizonyára elég. Majd én felköltöm önöket, én addig alszom, ameddig akarok. – ÉRTÉKES TEHETSÉG – ÁLLAPÍTOTTA MEG VALAKI. VOLNA. BOLDOG MOZDULATLANSÁGBA RÉVÜLTEM.

E SZAVAK MINTHA NAGYON MESSZIR L JÖTTEK

Rengeteg ezüsthangya jött utánam. Nem féltem t lük, ellenkez leg, egészen barátságos viszonyban voltunk egymással. Egyszerre észrevettem, hogy az egyik a tenyeremen ül, és onnan kiabál: követelte, hogy azonnal szálljak fel a leveg be, és repüljek az rhajóhoz, mert útitársaink nyugtalankodnak miattunk. A többiek lent a földön állva karban kísérték társukat, zeng sziszegéssel. Hiába magyarázkodtam, hogy nem tudok repülni. Végül is haragosan legyintettem, és felemelkedtem a leveg be. Nehézkesen csapkodtam közvetlenül a föld fölött, akár a tyúk, de azután valami olyan er vel rántott le, hogy ülve ébredtem fel. Egy kúp alakú fémtök közeledett felém, óriási üvegszemmel. Az els pillanatban azt hittem, hogy valami lidérces álomkép, s jó pár másodperc eltelt, amíg felismertem Arszenyev sisakját. – Azt mondta, hogy felkelt bennünket. Órámra néztem. Csaknem öt óra hosszat aludtam. Zavartan ugrottam talpra. – Ezt nyilván az idegen bolygó teszi – motyogtam. Arszenyev felkeltette Soltykot és Rainert, s miután megettük az utolsó vitaminkivonat

tablettánkat, elindultunk további utunkra. A leveg nyugodt volt, a köd mozdulatlanul terjengett. Ahol a hegygerinc lejjebb ereszkedett, térdig gázoltunk a tejszer párában, sót néha egészen elmerültünk benne. Minden lépés veszedelmes volt. Rendkívül lassan haladtunk, s órák teltek el, amíg csizmánk alatt megcsikordult a töltés törmeléke. Eljutottunk a kiválasztott csúcs oldalába mélyen benyúló nagy völgy bejáratáig. Megközelíteni nem volt nehéz, csak rendkívül fárasztó. A szkafandert egyre nehezebbnek éreztük. Szeretteid volna a sisakot letépni fejemr l, hogy legalább egyszer friss leveg t szippanthassak. Önkéntelenül hátranézegettem. Társaim kevésbé voltak a hegymászáshoz szokva, ket hát bizonyára még jobban kimerítette a gyaloglás. Görnyedten, lassan haladtak a ködben, amely mélyen járó gomolyagokban kúszott felfelé a hegyoldalon. A csúcs már régóta elt nt szemünk el l; a megrepedezett k lapokkal borított hegy kétfelé nyílt, mintha egy óriási eke szántott volna végig erre. A völgy alját száraz, fehéres kavics borította, s a szakadékok partjai fölött kiemelkedtek a szürke és barna sziklatömbök. Veszedelmesen kihajló bordáik alatt törmelékkupacok sorakoztak minden irányban. Reggel nyolc órakor, tizenhét órával a katasztrófa után, hatalmas, porladozó sziklákon át feljutottunk a csúcsra. A HEGYLÁNC ÉLETTELEN, MEREV RED KBEN ERESZKEDETT ALÁ KELET FELÉ. ALATTUNK A KÖD VÉKONY ÁRNYÉKVONALAKKAL SÁVOZOTT VÉGTELEN TENGERE A TÁVOLBAN VÖRÖSESLILA SZÍNBEN JÁTSZOTT. A LÁTHATÁR LEGTÁVOLABBI SZÉLÉIG MINDENÜTT CSAK KÖD, APRÓ KÉVÉKRE SZAKADOZVA. A MI HEGYCSÚCSUNK LEJT JE SZÉLESEN ÍVELT TERJEDELMES HEGYLÁNCKÉNT ERESZKEDETT LE A KÖDTENGERBE. DERÉKBAN VÁGTA KETTÉ A SZIKLAKAPU. EZEN A RÉSEN ÁT SZIVÁROGTAK A KÖDGOMOLYAGOK, ALUL PEDIG KIÜTKÖZÖTT A MÉLYEBBEN FEKV SZIKLÁK FELÜLETE. Arszenyev szétterítette a térképet a köre, s az adott viszonyokhoz képest a lehet legnagyobb pontossággal kijelölte az irányt a Kozmokrátor helye felé. Akkor aztán felállított bennünket a legmagasabb pontokon, egymástól harminc-negyven méternyire. Onnan kiáltoztunk társainknak a rádión át. A hallgatókban a távolból mintegy az egész területr l egyszerre érkeztek be zörejek, s ezek között id nként ütemes jelek hallatszottak. Az rhajó automatikus adója jelentkezett minden tizenöt másodpercben két megszakított hangból álló jellel. Mi hallottuk az rhajót, de az nem felelt hívásunkra. Talán a távolság volt túl nagy, vagy a holt erd l vonultak a térben radioaktív felh k, s ezek oltották ki a mi gépeink gyenge hullámait – elég az hozzá, hogy egy óra múlva komoran, szótlanul gyülekeztünk Arszenyev köré. A csillagász szétterítette a térképet, és elgondolkozott. – Tehát mégiscsak kint kell éjszakáznunk – mondta. – Az alkonyat már ma megkezd dik, mintegy nyolc-kilenc óra múlva. Jó fedezékben kell bevárnunk… er s viharra számíthatunk. BELEBÁMULT A NÉHÁNY SZÁZ MÉTERREL LEJJEBB TERJENG KÖDBE. – Utat nem választhatunk – mondotta –, ennek folytán így megyünk – s a térképen nyílegyenes vonalat húzott az rhajó felé. – De legalább egy félóráig itt kell maradnunk – mondottam. – A leereszkedés, mint tudjuk… – A leereszkedés könnyebb lesz, mint a kapaszkodás volt – vágott szavamba Arszenyev, s mikor csodálkozva néztem rá, jelent ségteljesen tette kezét a vállamra. Elhallgattam. S mikor kis id múlva Rainer eltávozott, a professzor sisakját az enyémhez hajtotta. A két fémbúra összeért, s most már a rádió közvetítése nélkül is megértettük egymást. Arszenyev kikapcsolta készülékét, s így szólt: – Nem kell mindent megmondani. – Rainer miatt? Bólintott. De mivel a vegyész közeledett, több szót nem váltottunk. Háttal a göröngyös sziklákhoz támaszkodva a ködös mélységbe bámultunk, de a fáradtságtól már alig láttunk. Kis id múlva fent megindult valami. A felh k s södtek, mint a halenyv, ha forró vízbe dobják, gy zve oszlottak széjjel, majd visszafordultak, egyre szell sebbekké, tisztákká váltak, amíg hirtelen ablak nyílt közöttük. Gyorsan elt nt ugyan, de oldalt egy másik nyílt meg.

A résben felvillant az ég. A szél mind széjjelebb kergette a bolyhos gomolyagokat. – A fene egye meg… – Miért káromkodik? – kérdezte a csillagász. – Az ég, professzor úr, az ég! AZ ÉG ZÖLD VOLT. ÁTTETSZ , SZELÍD SMARAGDSZÍN , MINTHA A NAPFÉNNYEL ÁTVILÁGÍTOTT ELS FÜVECSKÉK SZÍNE OLVADT VOLNA SZÉT ÜVEGBEN. NAGYON MAGASAN TISZTA ARANYSZÍN FELH FOSZLÁNYOK ÚSZTAK. – Valószín leg szén-dioxid… – jegyezte meg Rainer. Örültem, hogy megszólalt. Még nem lett úrrá rajta a teljes érzéketlenség. Közben a köd odalent a sugarak érintésére itt is, ott is megcsillant. Ugyanakkor a nagy felh széle hirtelen kigyúlt. Már er sen nyugat felé hajló, óriási lángkorong tekintett ki mögüle. Egy pillanat alatt rettenetes h ség lett. A ködök felszíne fénylett, mintha olvadt fémmel öntötték volna le. Az árnyék szédít gyorsasággal menekült a távoli láthatár felé, s nyomban a fények valóságos orgiája robbant ki. A mélységekb l izzó rézhegyek, vérvörös szakadékok, barlangok és sziklaodúk merültek fel. Folyékony falaikat át- meg átjárta a nap fénye, s mintegy arany karzatokat vont az életre kelni látszó mozgékony, lávaszer anyagba. S ez az óceán, a hallgatag tüzek e tengere – lélegzett. Fölötte lila és rózsaszín ködök emelkedtek, megcsillantva a bennük sokszor megismétl szivárványok íveit. Egyszer aztán megint a nap elé nyomult egy felh , a gomolyagok lapálya kialudt, s egy pillanat alatt elárasztotta a mérhetetlen szürkeség. – Drágán megfizettünk érte, hogy ebben a látványban részünk lehessen – jegyezte meg Rainer fanyarul. Derekamra kerítettem a kötelet, s a másik végét Soltyknak nyújtottam. A kapcsát beakasztotta derékszíja karikájába, s elindult a lejt felé. Arszenyev haladt elöl, utána én, azután Soltyk; leghátul baktatott Rainer, nehézkesen rakva lábait. így kezd dött a visszatérés. Sokáig mentünk lefelé a ködben. Néha olyan s vé vált, hogy az el ttem haladó csillagász alakja teljesen elt nt benne. Az ember tekintete belemerült a szürke folyadékba; az út, a legközelebbi sziklák, még az ember kinyújtott karjának körvonalai is elmosódtak. Olyan érzésem támadt, mintha teljesen felolvadnék, feloldódnék a ködben. Olyan volt ez, mint a lidércnyomásos álom, amikor az ember elveszíti a lét valóságának érzését. Ilyenkor társaimnak kiáltottam, mert hangjuk egy pillanatra eloszlatta a nyomasztó magányt. EGY IDEIG A KÖVEK ÉRCESEN KOPPANTAK A CSÁKÁNYOK ÜTÉSE ALATT, AZUTÁN AZ OMLADÉKOK MÉLYEBBEN FEKV ANYAGA CSIKORGÓN, HÁROMÓRAI MENETELÉS UTÁN PEDIG LÉPTEINK ELHALKULTAK, S TALPUNK KEZDETT BELEMÉLYEDNI A PORHANYÓSSÁ VÁLT TALAJBA. NEM TUDTUK, EZ MÁR A SÍKSÁG-E VAGY CSAK EGY KUPOLASZER MAGASLAT, MERT AZ ANEROIDOKBAN NEM LEHETETT MEGBÍZNI. A m szerek már hosszabb id óta nyugtalanok voltak. A légköri nyomás lassabban emelkedett, mint ahogy menetelésünk üteme alapján várhattuk volna; valószín leg közeledett a légnyomás süllyedése. Ez összefüggésben volt a közeled alkonyattal. A sík terület csakhamar ismét lefelé kezdett ereszkedni. Egyre lejjebb és lejjebb mentünk. Amennyire ebben a s ködben megállapíthattuk, sekély szurdokútban, talán egy kiapadt folyó medrében jártunk, s minden kanyarulatát követve szálltunk lefelé. Egyszerre sziklatömböt éreztünk talpunk alatt. Úgy jártunk rajta, akár a városi járdán, olyan egyenletes és sima volt. Csodálkozva néztem körül, de semmit sem vettem észre. SOLTYK VEZETETT AZ IRÁNYT SZERINT, S MOST EGYSZERRE MEGÁLLT. – Ott van valami – mutatott egy nagy foltra, amely a szürke gomolyagokban sötétlett. Lehajoltam, s kezemet végighúztam a kövön. – LEHET, HOGY TÉVEDEK – MONDTAM –, DE EZEK ITT NÉGYSZEGLETES K LAPOK. ÉRZEM, AHOL EGYMÁSHOZ ÉRNEK… EZ EGY VALÓSÁGOS JÁRDA!

AZ UJJAMMAL

– Járda? Akkor talán vendégl is van itt valahol? – kérdezte Rainer. Útközben már adott

nekünk némi kóstolót kesernyés humorából. Arszenyev az induktort a folt felé irányította. Elmosódottan oválisnak látszott, bár nem volt nagyon messze. – Kevés az id nk – jelentette ki a csillagász –, de… ki jön oda velem? Soltyk és én jelentkeztünk, de némi habozás után a vegyész is csatlakozott. A sík terület, amelyet járdának neveztem, kanyarodott és nem nagyon meredeken emelkedni kezdett. Tíz-egynéhány lépés után egy fekete nyílás elé értünk. Itt a köd ritkább volt. Fényszóróink sugárkévéi világos oszlopként keresztezték egymást. Egy terjedelmes barlang t nt el a lámpák fényében. A barlang mélyén a fal mellett egy henger alakú képz dmény állt. Feléje futottam a szétszórt apró kavicson. Fémhenger volt, egyik fele a talajba mélyedt, másik felén pedig domború korong takarta. Vállamat nekivetettem. A korong és a henger között keskeny fekete rés támadt, amely gyorsan szélesedett. A fed csattanva csapódott fel. A henger belseje üres volt. – Tartály! – kiáltottam. Társaim már jöttek lefelé az omladékokon. Néhány lépést oldalt mentem. A barlang csodálatosan szabályos volt. Alakja hosszúkás, falai kissé rézsútosak, mennyezete homorú. A mélyben fekete rongyok lógtak le róla, mint megannyi óriási pókháló. Amint közelebb léptem, s egy darabot a kezembe vettem, láttam, hogy porhanyóssá vált fémb l van, mintha elégett volna. R tes-fekete, gy rött, s teljesen belepte a korom, amely egy pillanat alatt nagy pikkelyekben lepett be engem is. Lámpásom fényében, mely ide-oda csapongó fehér karikákat írt le az összegabalyodott fémtekercsek és azok szökell árnyai között egyszerre valami vörösség villant meg. Arrafelé fordítottam fényszórómat. A falon rajz volt. Nagyon régi lehetett, mert a vörös festék sok helyen megrepedezett és lehámlott. A rajz koncentrikus köröket ábrázolt. Visszafordultam, hogy társaimat odahívjam, s ekkor észrevettem, hogy amin állok, az nem kavics. Ez a lámpám fényében vibráló csillogó kavicstömeg nem volt más, mint az ezüstlényecskék vastag rétege. De ezek már nem voltak ezüstösek. Egészen homályosak, avatagok, mint megannyi horganymorzsácska, csak alakjuk emlékeztetett az én kis foglyomra. Önkéntelenül hátraugrottam, de minden tele volt velük. Az érintésre zizeg hangot adtak, s tömegük elborította a barlang egész talaját. Az imént megtapintott fémrongyok lassan ringatóztak a leveg ben. Csak most vettem észre, hogy mögöttük egy lépesmézhez hasonló, hatalmas tárgy rejlik. Részben ezt is eltakarták a fémrongyok. Amint így összezsugorodva, megtépve lógtak lefelé, olyanok voltak, mint a leszaggatott, égett b r. A mögöttük lev tárgyat azért hasonlítottam léphez, mert egyenletesen elosztott lyukacskák borították. Szinte sokszög mozaikot alkottak. Ezekben is szürke, de valamikor ezüstszín lényecskék voltak. A fal tövében egész halom volt bel lük. – Ide nézzenek! – mondtam fojtott hangon. – Ide nézzenek! TÁRSAIM KÖRÜLVETTEK. FELEMELTÉK A MENNYEZETR L LELÓGÓ HÁLÓ MARADVÁNYAIT, ÉS KEZÜKBE VETTÉK A LÉNYECSKÉKET, AMELYEK OLYAN KÖNNY EK VOLTAK, HOGY SZINTE NEM IS VOLT SÚLYUK. HA AZ EMBER EGYIK TENYERÉB L A MÁSIKBA SZÓRTA, HALK ZIZEG HANGOT ADTAK, MINT A FÉMPIKKELY. MINDEN LÉPÉSNÉL SZÁZ MEG SZÁZ ILYEN ÖSSZEZÚZOTT HÁRTYA REPÜLT SZERTESZÉJJEL. MINDNYÁJAN MEGINDULTÁN HALLGATTAK, AKÁRCSAK ÉN. ESZEMBE JUTOTT A RAJZ, S A FÉNYSZÓRÓT FELEMELVE, KIHÁMOZTAM A SÖTÉTSÉGB L. – Valami naprendszerféle – suttogta Rainer. – Középütt a nap… aztán a Vénusz -pályája… aztán… a Föld… ez a mi naprendszerünk. – De van ott még valami, látják? A Vénusz képét l lyukakkal kipontozott festetlen vonal vezetett egyenesen a Földhöz. A vonal összekötötte a két bolygót. Ismeretlen félelem ragadta meg szívemet. Gyorsan körülnéztem, de a barlang üres volt. Csak a fémtekercsek ringatóztak lassan, súlytalan korompikkelyek hullottak róluk a földre. – Itt emberek voltak – suttogtam. Nem mertem hangosan beszélni. – Nem, ezt nem emberi kéz alkotta – szólalt meg Arszenyev. – Milyen különös fénye van ennek a sziklának – mondta kis id múlva. A fal felületét üveges fény , apró, kékes erecskék hálózata borította.

– Mi lehet ez, Rainer doktor? – kérdeztem. – Nem tudom, sosem láttam ilyet… Mintha avanturit volna, de nyilván valami rendkívül magas h mérséklett l megolvadt kissé… nem tudom… – ismételte. Arszenyev eltett egy marék ilyen fémmagot szkafandere zsebébe. – Barátaim… e pillanatban nem mérlegelhetjük felfedezésünk jelent ségét. Tovább kell mennünk, mégpedig gyorsan. Négy óra múlva itt az alkonyat. Elhagytuk a barlangot, s többé egy szót sem szóltunk. Odakint a köd kissé elsötétült. Kékes színeket öltött, de egyszersmind meg is ritkult. Mikor egy lankás lejt n lefelé mentünk, most már minden nehézség nélkül szemmel tarthattam utolsó útitársunkat. Az aránylag sík terepen gyors léptekkel tettünk meg legalább tíz kilométernyi utat. Kés bb a terep mintha emelkedett volna, de ez csalódás is lehetett, mert látásunknak nem volt semmi támpontja. Egyszerre az el ttem terjeng ködb l elfojtott kiáltás és tompa visszhang hallatszott. El reugrottam. Arszenyev a földön feküdt, s kezével támaszkodott a talajhoz. – Megállni, megállni! – kiáltotta csákányát felemelve. Még egy lépést közeledtem feléje. Közvetlenül el tte homályos szakadék tátongott. A szakadék mélye ködbe borult. Még a radarszkóppal sem sikerült a túlsó partot meglátnunk. Rainer megjegyezte, hogy talán egyáltalán nincs is túlsó part, hanem szirtfokon állunk s ez a fennsík meredeken szakad le a völgy felé. – Így tehát az rhajótól alig harminc kilométer választana el – mondta Arszenyev, s igyekezett a térképen tájékozódni, az azonban, sajnos, nagyon is vázlatos volt, s útközben már jó néhányszor megtévesztett. – Megpróbálunk leszállni, minél mélyebben leszünk, annál jobb, s talán sikerül valami menedéket találnunk. NÉHÁNY SZÁZ MÉTERREL ODÁBB A PART MÁR NEM VOLT OLYAN MER LEGES; A RADARSZKÓP ERNY JÉN LANKÁS TISZTÁSOK ZÖLDES KÉPE IZZOTT, S SZINTE HÍVOGATTAK, HOGY SÉTÁLJUNK LE RAJTUK. ÉN MENTEM EL RE. KÖRÖS-KÖRÜL HAJLÉKONY PÁRAGOMOLYAGOK ÚSZTAK. A HOMÁLY S SÖDÖTT, A KÖD KÉKES, SZÜRKÉS, VÉGÜL LILÁS ÁRNYALATOT VETT FEL. HELYENKÉNT KEZÜNKKEL IS SEGÍTENÜNK KELLETT, MERT CSIZMÁNK VASALT ORRA CSÚSZOTT A SÍKOS LAPOKON. NEM IS ÚSZTUK MEG JÓ NÉHÁNY ELESÉS NÉLKÜL. LENTEBB A LEJT LANKÁSABB LETT. A SZIKLASZIRTET EGYMÁST METSZ , MÉLY CSATORNÁK SZELDELTÉK ÁT. EZ NAGYON VESZÉLYES VOLT, MERT EGY HIBÁS LÉPÉS LÁBTÖRÉSSEL JÁRHATOTT VOLNA. Valaki elébem vágott. Azt hiszem, Arszenyev volt. Megpillantottam lámpásának sokszoros szivárvánnyal övezett fehér fényét. A fény elenyészett a párában. A fényszóró sugárkévéje egy darabig ingadozott menet közben, aztán hirtelen lejjebb ereszkedett s mozdulatlanná vált. Káprázó szemmel egy darabig a fényforrásba néztem, nem vettem észre a széles hasadékot, s csaknem térdig beleestem. Inam megrándult és belefájdult; leültem, hogy megvizsgáljam lábamat. Kötelem kis ideig a köveken csúszott, aztán megrándult. – Halló, professzor! Álljon meg! – kiáltottam. Semmi válasz. Felálltam, és kissé bicegve mentem a fény felé, amelyben elmosódó árnyak mozogtak. Mikor felfelé néztem, a szakadék partjai között megláttam az eget, mint egy fényben úszó széles folyót. Ilyennek látja a víz felületét az alulról néz búvár. A fényszóró hirtelen kialudt. – Hiába, le kell mennünk – jegyezte meg Rainer. – Várjon egy kicsit. Ez Arszenyev hangja volt. A fényszóró ismét kigyulladt, világosságát megsokszorozta a remeg pára színes fénye. Észrevettem, hogy mind a ketten lehajoltak. Lábuk el tt a talaj hirtelen szakadékban végz dött, s helyét sötét ködsáv foglalta el. E pillanatban a homályos villanyfényben felvillant a mélyb l felbukkanó Soltyk sisakja. Rainer felsegítette a partra. – Lemenni lehet – állapította meg a mérnök –, a lejt ott lankásabb, de egyre nagyobb a forróság.

– A H MÉRSÉKLET EMELKEDIK? AKKOR TALÁN LEJUTUNK EGÉSZEN A BOLYGÓ MAGJÁIG – JEGYEZTE MEG RAINER. Akaratlanul is összedugtuk fejünket. A lámpás négy fekete óriást világított meg, ráncos kezeslábasban. Az üvegsisakokban kékes szikrák remegtek. – Fel kell áldoznunk egy magnéziumtöltényt – mondta Arszenyev, s el vette zsebéb l a lapos tölténytárat. Rakétapisztolyba való töltények voltak. A pisztoly elveszett a helikopterben. – Van véletlenül valakinek zsebkend je a küls zsebében? Rainer jelentkezett. A csillagász zsebkésével lyukat vágott a zsebkend közepén, sarkaihoz pedig néhány cérnaszállal odakötözte a töltényt. Csak most gyúlt világosság az agyamban: a professzor tudott magán segíteni jelz pisztoly nélkül is. A zsebkés nyelével nagyot ütött a gyutacsra, aztán még egyszer, s mikor felhangzott a szisszenés, áthajította a kis csomagot a sziklafok peremén. Fejünket kidugtuk a szakadék fölé. A magnézium vakító fénye széjjelvágta a ködöt. Megpillantottuk a partokat: azt, amelyiken állottunk és a túlsót, amely talán hatvanméternyire lehetett t lünk. Azután egy ködgomolyag megint eltakarta a lánggal ég töltényt. Nem sokáig tartott. A világos gomolyagok széjjel húzódtak, s a rögtönzött ejt erny gombája alól új fények robbantak ki, bár fényük gyorsan elenyészett. A fény csalókán remegve ömlött át a ködfátyolon. Alatta a mélyben hosszúkás, fekete massza nt el s megvillant, mint egy megkövesedett lávahullám. Mikor a fény ereje lelohadt, úgy láttam, mintha a massza kiszélesedett, majd összehúzódott volna, mint a kígyó teste, mikor egy jókora falatot elnyelt. Azután minden elt nt. Amikor lassan visszahúzódtunk a szakadék szélér l, Arszenyev mindkét kezét övébe dugta. – Így van ez mindig: mikor az ember már azt hinné, hogy a kételyek eloszlanak, tízével bukkannak fel újak… mit gondolnak arról ott? – s lefelé mutatott. – Én valami mozgást vettem észre – kezdte óvatosan Rainer –, de nem tudom, hogy nem csalódom-e, azonban… – Nem csalódott – vágott közbe a csillagász. – Feláldozhatnánk még egy töltényt, de nem érdemes. A parthoz lépett, s lámpása fénykévéjét lefelé irányította. De az elveszett a ködben. – Mi az ördög ez? – Lávafolyó? – pendítette meg óvatosan Rainer. – Az volt az érzésem, hogy folyik. – Ahhoz túl alacsony a h mérséklet. – Talán valami csatorna? – Csatornák a Vénuszon? – A fenekéig alig lehet több harminc méternél – vetettem közbe. – Az ilyen világítás nagyon megnehezíti a becslést. No de mégiscsak le kell mennünk. Tessék utánam. Arszenyev els ként csúszott le a szakadék szélén. Szótlanul lépkedtünk utána, eleinte arccal a part felé, azután megfordultunk, s akkor már gyorsabban haladtunk. A bazaltszer sziklafalon éles szegély barázdák húzódtak. Soltyk egyszerre felkiáltott: – Vigyázat! Itt van! A FÉNYSZÓRÓ KÉVÉJE MOZDULATLANNÁ VÁLT. A FÉNYKÖRBEN MAGAS TÖLTÉS LÁTSZOTT, S MINDKÉT IRÁNYBAN A FÉNYKÉVE HATÁRÁN TÚL T NT EL. KÖVÉREN, FEKETÉN CSILLOGOTT, MINT EGY BÁLNA HÁTA. A SEKÉLY SZIKLAMEDRET KITÖLT MASSZA KIDAGADT AZ EGYMÁSTÓL TÍZ-TIZENKÉT MÉTERNYIRE LEV PARTOK KÖZÜL. FELÜLETE LASSAN HULLÁMZOTT, S A KITERJEDÉSEK ÉS ÖSSZEHÚZÓDÁSOK JOBB FEL L INDULTAK ÉS BAL FELÉ OSZLOTTAK EL.

– Perisztaltika 8 – suttogta valaki. Arszenyev egy pallószer , hosszú k lapon ment a fekete massza felé. Egészen a csücskén állt meg, úgyhogy lábával érinthette a masszát. A massza fröccsent, s egy enyves darabkája hozzátapadt a csizmájához. Az érintett hely környezete hullámosán megrendült. Eddigi mozgásának kimért üteme elt nt. A leveg megremegett. A falak mentén végigsuhant a szell , s a fényes massza lassan tornyosodni kezdett, görcsös csomókban félfolyékonyan összetolult, néha megmerevedett, míg végül szélesen terjeng nyúlványt bocsátott ki a lapos k felé, amelyen Arszenyev állt. – Vigyázat, professzor! – kiáltottam. Arszenyev mozdulatlanul várta a közeled t. A fekete mézga a csizmájához ért, aztán visszahúzódott, majd hirtelen loccsanással körülfogta csizmáit, s egy hullám hatalmas púpként kiemelkedett a ködb l, és a part felé nyomult. Most még valaki, azt hiszem, Rainer gyújtotta meg fényszóróját. A professzor nagyot kiáltott, s visszarántotta magát. A fekete sár csaknem térdéig elöntötte. A masszán újabb hatalmas vonaglás hullámzott végig. – Vissza, professzor, vissza! – kiáltottam. Nem értettem, miért áll ott, mintha gyökeret vert volna a lába. Meggörnyedt, a háta remegett, mintha nagy terhet emelt volna. Soltyk állt a legközelebb, ó ugrott hozzá oldalról, és megrántotta, de megbotlott, s csaknem derékig esett a fortyogó fekete mézgába. Elcsukló kiáltást hallatott. Két kézre kaptam a kötelet, s teljes er mb l meghúztam. Lentebb Rainer kapaszkodott belé. A felhúzott kötél széles karikái csapódva hullottak a kövekre. Lámpám fényében megpillantottam Soltyk arcát – görcsösen eltorzult. A fekete folyó széles fronton nyomult a partra, de mi gyorsabbak voltunk nála. Megfogtam Soltyk karját, másik kezemmel Arszenyevet ragadtam meg. Rainer pedig segített felkapaszkodnom a lejt n. A két kimentett útitárs jóformán meg sem mozdította a lábát, s teljes súlyával rám nehezedett. Egyikük nehezen zihált. – Megsebesültek? – kérdeztem, mert hallgatásuk megijesztett. – Tovább, tovább, fel! – kiáltotta Rainer. Két társamat magammal cipelve elindultam el re. Alig bírtak lépni, mintha lábaik koloncokká változtak volna. Végül is Arszenyev nyerte vissza el ször hangját: – Áram… ütés… – nyögte ki, mintha torkát fojtogatták volna. Még néhány méterrel feljebb kapaszkodtunk. Arszenyev elvesztette lámpását. El kaptam a magamét, s a fémhenger nyílását lefelé irányítva, megnyomtam a kapcsolót. Olyan volt az egész, mint egy iszapvulkán kitörése, de a fekete mézga mozgása nem a nehézkedés erejének engedelmesked passzív mozgás volt. Förtelmes bugyborékokat hányva fortyogott, dagadt, s a mélyb l egyre újabb hullámok nyomultak fel és árasztották el a partot. – Mindnyájan vissza! – kiáltotta egyszerre egy er s hang. Még ma is látom ezt a jelenetet. Arszenyev elugrott karom mell l, s lábát szélesen szétvetve Soltyk fegyveréhez kapott, kirántotta a tokból a sugárszórót, és támadóállásba helyezkedett. A fehér villám gyilkos sziszegéssel lövellt a mélybe. Rettenetes forróság vágott mellbe. Arszenyev másodszor is megnyomta a ravaszt, s a második villám minta nap szilánkja robbant a feketén dagadozó tömegbe. Aztán sötét lett. Tudtam, hogy nem szabad sugárszóró torkába nézni, mégis oda kellett néznem.. Most szemem el tt arany és fekete karikák keringtek. Hosszú ideig semmit sem láttam, bár görcsösen nyomtam a fényszóró kapcsolóját. Végre a remeg foltok félrehúzódtak. A sziklameder üres volt. A sugárkéve hatókörében remeg maradványok, elhamvadt salak és ragadós hamucsomók voltak kimúlófélben. A barna füstgomolyagok összekeveredtek a köddel. A kövekr l mintegy iszappal szennyezett, zavaros víz csurgott 8 A beleknek féregszerü, araszoló mozgása

alá. Valahol még undorítóan cuppogtak az el nem égett maradékok. Leszálltunk a mélybe, s a mederbe lépve, mindkét irányba bevilágítottunk. A fekete mézga elt nt. Felkúsztunk a túlsó partra. Arszenyev a lábait vizsgálgatta. Kezeslábasa szárain nyálkás foltok fénylettek, csizmái pedig szürkésfeketék voltak. – Professzor úr, ön áramütésr l beszélt? – érdekl dtem. – Megütötte? Meg önt is, mérnök úr? Mi lehetett az? – El re, el re! – felelte a csillagász, szkafanderér l leverdesve a ragacsos anyag maradványait. – Tovább kell mennünk, majd aztán tárgyalunk. A fekete szurdok túlsó partja kevésbé volt meredek. Félóra alatt meg is másztuk, s egy síkságra jutottunk, melyet nyugtalanul hullámzó köd borított. Most már lehetett menet közben beszélgetni. – Szerencse, hogy szkafandereink szigetel anyagból készültek – jegyezte meg Arszenyev –, másként pórul jártam volna, de ön is, Soltyk! – Olyan görcs jött rám, hogy a számat sem bírtam kinyitni – vallotta be a mérnök, – s még el bb, mikor oda beestem, olyan ütést kaptam, hogy szinte megbénultam. Azt hittem, megfulladok. Minden izmom mintha fából lett volna. – Szerencse, hogy annak a szörnyetegnek még nem volt dolga jó szintetikus anyaggal – vetette oda Rainer. – Micsoda szörnyetegr l beszél? Szóval azt hiszi, hogy az a fekete mézga él? – kérdeztem csodálkozva. – Azt hiszem, hogy az egy él protoplazma folyó. Hiszen látta, hogyan mozgott, hogyan reagált az érintésre, s igyekezett elnyelni azt, ami megérintette. S kis híja, hogy ez sikerült is neki. – Ön tehát azt hiszi, hogy … hogy az… – nem tudtam kiválasztani a helyes névmást – hogy az állat? Valami villamos angolnaféle? Vagy torpedóhal? – Torpedóhalak a Földön vannak, mi pedig – a Vénuszon. Se nem állat, se nem növény, hanem egyszer en él plazma. – Sehogyan sem fér a fejembe, hogy él – feleltem. – Hiszen a víz is mozog a folyóban, s mégsem mondjuk, hogy él. – Ne nyargaljunk a szavakon – jegyezte meg Arszenyev. – Annak a masszának vannak bizonyos életjelenségei, de nem hinném, hogy… várjanak csak, micsoda sziszegés ez? Egyre gyorsabban alkonyodott. Sötétedett. Már néhány perc óta az volt az érzésem, hogy valami furcsa dolog történik, de a sziszegést csak Arszenyev figyelmeztetése után hallottam meg. A forrása a közelben lehetett. Csuklómra néztem, s egy sóhaj akadt a torkomon. Bal kezemen hordtam a mágneses irányt t, amelyet most nem használtam, mert nálam volt a sokkal megbízhatóbb Sperry-féle pörgetty s irányt is. Rápillantottam s észrevettem, hogy a mutatója, mely máskor világít, mint egy foszforos nyilacska, most kör alakú fényfoltnak látszik, mert hallatlan sebességgel forog, s közben halk, de éles hangot ad. – Ide nézzen, professzor úr… A felh k között röpke fények villantak. A homályban mozdulatlan gomolyagok függtek, s ezüstösen fénylettek, mint a döglött hal hasa. A talajt bolyongó lidérc-fény lepte be. Az egész terep mintha olvadozott, szétfolyt volna. A légkör furcsa arculatot öltött: fent a magasban red kbe omló függönyök húzódtak, majd ingatag oszlopok következtek, s mind, egymás után forrásként ontotta a zavaros ezüstös fényt. Végül az egész környék villogott, váltakozva, hangtalanul villantak fel hol a magasabb, hol az alacsonyabb párarétegek, s a szürke árnyaknak és gyöngyházfényeknek e csapongásában itt-ott tüzes csóvák és golyók keringtek, nagyon lassan ereszkedve lefelé a lila szín szikrák fénykörében. A menetütemet önkéntelenül Lassítottuk. Hallottam, amint Arszenyev azt mondta Rainernek, hogy ez az elektromagnetikus vihar egy fajtája. – Figyelje csak a fény ütemes pislogását. Valóban

úgy

volt.

Az

irányt

mutatójának fordulatszáma

még

növekedett, de

minduntalan megváltoztatta irányát, s az egyik irányból a másikba való átugrást a lidércfény elhalványulása kísérte. Magas felh gomolyagok kerültek el . Olyan er s volt a fényük, hogy a ködön át is látszottak. Nyugtalanított a mindenen eluralkodó mélységes csend. Mintha valami rosszat jósolt volna. Arszenyev abbahagyta a beszélgetést, amit Rainerrel folytatott az ionizációról, a fotonokról és az elektronpályákról. Megálltunk a szétporlott fényben, amely lassanként kialudt, s mintha lejjebb szállt és a talajra ülepedett volna, ugyanakkor pedig a légkör magasabb rétegeit egyre feketébb homály töltötte be. A környez leveg még mindig teljesen mozdulatlan volt, de a nagy magasságból már hallható volt valami nagyon távoli, tompa zúgás, s csakhamar mély moraj lássa er södött. – Attól tartok, hogy kénytelenek leszünk visszamenni a szurdokba – jelentette ki Arszenyev. Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk, mit tegyünk. Egyszerre a leveg t olyan süvöltés szaggatta szét, amilyet a zuhanó repül gép hallat. A köd hullámzani kezdett és tovább gomolygott. A villamos visszfény utolsó széjjelszórt felvillanásai is kihunytak. Száguldó vihar zúdult alá a homályból. Összekapaszkodva is alig bírtunk a lábunkon megállni. Valaki meggyújtotta lámpását. A fénykévében a köd már nem gomolygott, hanem gyorsan úszott tovább, mint a zsilipen kieresztett zavaros víz áradata. Egyikünk sem szólt. Visszafordultunk, s a rettenetes vihartól taszítva, botladozva és bukdácsolva futottunk visszafelé, a szurdok irányába. A vihar ijeszt en süvöltött sisakjaink antennájában, s kezeslábasunk, amint vásznát meglobogtatta a leveg , keményen, dagadozva csapkodta hátunkat, mint a duzzadó vitorla. így rohantunk, nem tudni mennyi ideig, amíg a sötétben felrémlett egy látszólag mozdulatlan, de a valóságban szédületes gyorsasággal örvényl felh . Az összever dött ködnek a szurdok két partja között keletkez örvénylése volt. Amilyen mértékben ereszkedtünk lefelé, olyan mértékben gyengült a szél nyomása. Láthatatlan rohamai az omladék fölött olyan hangot adtak, mint a vitorla, mikor hirtelen szelet fog. Vaktában nyomulva el re, egy kiálló sziklafok alatt húzódtunk meg. Egyik társunk meggyújtotta lámpását, s a széjjeláradó fehér fénykévében úgy forrongott a köd, mint a forrásban lev víz. Fölöttünk, a sötétbe borult síkon átható mormogás, jajgatás, kurrogás és kuncogás hangzott. Mintha hiénák és sakálok egész falkái harcoltak volna egymással. Ekkor egy szempillantásra megcsillant a homály, mintha ég higany töltötte volna ki a ködöt. Mennydörgés hangzott. Úgy beborított mindent, akár egy bura. Ugyanakkor apró, könnyed ütéseket éreztem karomon és kezemen, s a lámpa fényében megcsillantak a rézsútosan hulló es cseppek. – Esik! A dobolás er södött. Odafent a szél már nem morajlott, hanem fülsiketít én süvített. Az es hullámokban, vagdalva zúdult reánk. Er sen a sziklához lapultunk. A sisakjainkról és szkafanderünkr l lecsorgó víz csillogott a lámpás fénykévéjében. Körös-körül az es víz habos pocsolyává gy lt össze. Egyszerre a szikla s kerepl hangot adott. Ugyanakkor meghallottam sisakomon a fémes kopogást. Jéges . „Még csak ez kellett” – gondoltam. Babszem nagyságú jégdarabok csapkodták a sisakunkat, nem tettek ugyan bennünk semmi kárt, de jeges szilánkjaik elfogták el lünk a kilátást. – Jöjjenek ide hozzám! – kiáltotta Arszenyev. Valóban, néhány lépéssel távolabb egy sekély falmélyedésben kevésbé ért a jéges . Egyre hangosabban zúgott az omladék partjain lecsurgó víz. A csillagász mellén lógó lámpa fénykévéjében, a jégszemcsék zavaros fényében csillogott a környezet. Felülr l védett a part, de éreztem, hogy lábamat, mint megannyi apró t szurkálják, verik a köveken szertezúzódó jégdarabkák szilánkjai. Az orkán szakadatlan üvöltésébe minduntalan belevegyült egy-egy hosszas mennydörgés. A villámok megvilágították az eszeveszetten gomolygó ködöt, az es patakjait és a vízben ázó sziklákat. Nagy üggyel-bajjal sikerült idecipelnünk és a sziklamélyedésben elhelyeznünk néhány lapos követ, aztán leültünk rájuk, míg az es folytonosan paskolt, s sisakunk ablakát el-elöntötte a víz. Így ültünk összekuporodva; az

éjszaka lassan múlott, egyik óra a másik után telt el, s a vihar csak nem gyengült. A jéges elállt ugyan, de helyette örvényl hópelyhek fehérlettek a fénykévében. Mozdulatlanul ültünk; társaim nyugodt lélegzése mutatta, hogy már-már álomba merülnek. Magam is fáradt voltam, de nem bírtam elaludni. Tudtam, hogy össze kell szednem er met a további úthoz, s szemem lehunyva igyekeztem minél jobban elszigetel dni a vihar morajló zúgásától. De a sötétség leple alatt a képek szakadatlan körmenete vonult el el ttem. Hol egy meredek omladék emelkedett el ttünk, leöntve remeg , fekete mézgával, hol az ég helikopter ontotta a füstöt, hol pedig a titokzatos barlang fehérlett a lámpás fényében. Néha hegyvidék rémlett fel el ttem, szakadékos, csipkézett hegycsúcsokkal és ködbe borult völgyekkel, magasan fölöttük a vastag üveg színében zöldell égen a nap óriási korongja úszott. Izmaim reszkettek a fáradtságtól, a sziklafal átható hideget árasztott, de nem mertem bekapcsolni a villamosmelegítöt, mert takarékoskodni kellett az elemmel, hiszen a rádiókészüléket is az táplálta. Mivel nem tudtam elaludni, a közeli mély lélegzést hallgatva így kezdtem mérlegelni az utolsó eseményeket: vajon a katasztrófa valóban a véletlen m ve volt? Hátha megfoghatatlan er k leselkedtek körös-körül, és figyeltek bennünket, amikor mi azt hittük, hogy cselekvési szabadságunkat semmi sem korlátozza? Nem bírtam olyan képet alkotni magamnak, amely minden eseményt fölölelt volna. Ha a bolygó lakói azok a fémlények voltak, akkor mit jelent a fekete protoplazma folyó? Hát a barlang – az meg valami furcsa temet lehetett? Hogyan keletkezett az az óriási kráter, és miért szakadt ketté a föld alatti cs ? Hiába kerestem választ e kérdésekre. Magam sem tudom, mikor merültem mély, öntudatlan álomba. Egészen megdermedve nyitottam ki szemem. Órám hatot mutatott. A Földön, arra mifelénk a hajnal ilyenkor már nappallá er södött, de itt még olyan áthatolhatatlan volt a sötétség, hogy azt sem tudtam, hol végz dik a fémsisak és kezd dik az üveg-ablakocska. A radarszkóp nappal alig látható halvány erny je zöldes, foszforeszkáló fénnyel töltötte ki a sisak belsejét. A szél süvöltése gyengült. Az es sem hallatszott már. Óvatosan kisurrantam mélyen alvó társaim közül. Kezeslábasom vásznát vékony jégréteg borította, mely minden mozdulatra szilánkokra pattogott, akár az üveg. Egy pillanatra meggyújtottam a fényszórót. Megpillantottam a sziklafok alatt összekuporodva fekv , mozdulatlan alakokat. A ritkás köd lomhán úszott a vös fuvallatoktól hajtva. Gyorsan tornászni kezdtem, kezemmel csapkodtam combomat és vállamat. Az ett l támadt zaj felébresztette Soltykot. Kis id múlva mindnyájan felébredtek, s panaszkodtak, hogy fáznak. Csakhamar útnak indultunk. A síkságon heves szél fújt. A szkafander minden szigetel rétegén át is éreztük csontig ható hidegségét. Csizmáink alatt ropogott a tócsákat borító vékony jégréteg, néha hangosan cuppogott a talaj, s lábunk belesüppedt a lágy sárba. Mikor egyszer visszafordultam, s lámpásommal megvilágítottam az utánam jöv alakokat, láttam a sisakok megizzadt ablakait s azokon túl – az izzó szemeket és a kétnapos szakállal borított arcokat. Ebb l aztán pontosan el tudtam képzelni, hogy milyen lehet az én ábrázatom. Még akkor, mikor a mélyút partján alkonyodni kezdett, hallottuk a rakéta rádiójeleit, de a villamos vihar elfojtotta ezeket a hangokat, csak most jelentkeztek ismét hallgatóinkban. Nyomukban a legmélyebb sötétségben is egyenesen haladtunk, mit sem félve attól, hogy eltévedhetünk. Egymás után maradtak el mögöttünk az alacsony dombok láncolatai. Rainer görnyedten lépkedett Arszenyev után, s mintha egy fejjel összébb zsugorodott volna. Lábát alig bírta vonszolni. Egyszerre hirtelen leült; Arszenyev visszafordult, s úgy szólt hozzá, mint egy gyerekhez: – No, Heinrich, kelj fel! Amaz nem felelt. Félig feküdt, és lázasan lihegett. Odaléptem, hogy segítsek, de Arszenyev egy intéssel visszatartott. – Nem, ö maga. S a vegyész, két kezét a kövekre támasztva felemelkedett, rendkívül lassan kiegyenesedett, mintha óriási terhet cipelne, aztán elindult utánunk. Az út további részéb l nagyon kevés dologra emlékszem. Az volt az érzésem, hogy

agyam megdermedt, menet közben valószín leg el-elszundítottam, de minduntalan felriadtam. Az oxigénpalackokban a nyomás harminc légkörre csökkent, tehát mennünk kellett tovább, megállás nélkül tovább, hogy odaérjünk, miel tt a tartályok kiürülnének. Er nk már a vége felé járt. Az a homályos érzés kezdett er t venni rajtam, hogy valaki utánunk lopakodik. S a legfurcsább, hogy ez az érzés másokra is átterjedt; Rainer ment leghátul, s már többször elesett, mert minduntalan hátranézett. Gyakran váltottuk egymást a vezetésben, mert a sötétben az út figyelése fárasztó volt. Egyszer, mikor éppen én vezettem, a felh kben magasan egy ködös oszlopot pillantottam meg. A terep emelkedett. A köves altalajból göröngyös lapok álltak ki. A fehér oszlop lomhán mozgott a fellegek között. Egyszerre átvillant az agyamon, hogy ez megint valami titokzatos jelenség, de Arszenyev kiáltása kivezetett a tévedésb l. Csizmáink alatt csikorgott a k ; még néhány száz lépést mentünk, s ott álltunk a hágónál. Messze lent ködtenger fehérlett. A köd mélyéb l fényoszlop tört az ég felé. Az rhajó fényszórója volt.

A kísérlet Lao Csu tartotta a kapcsolatot a helikopterrel mindaddig, amíg a holt erd el nem állta a rádióhullámok útját. Társainkat egész nap elfoglalta a tó fenekének vizsgálata. Mikor visszatérésünk kit zött ideje elmúlt, Oszvatics startolt, s meglelvén a hangnyomot, keresésünkre indult. A repül gép nem tudott olyan lassan és mélyen repülni, mint a helikopter. Oszvatics többször is elvesztette a nyomot, és két óra hosszat bolyongott a fellegek között zuhanórepüléseket végezve, amíg a kráter fölé ért. Makacsul azon fáradozott, hogy a gépet bevigye a szakadék mélyébe, de minden igyekezete kárba veszett, s t kísérletezése kis híján katasztrófával végz dött volna, mert az alattomos leveg áramlat öt is kezdte befelé szívni a kráterbe. 2 Azután a fellegekben keringett, folytonosan szólongatva bennünket rádióján át, s mivel ez sem használt, a kráter partjára ledobta az élelmiszeres zsákokat, aztán visszarepült, mert már olyan kevés üzemanyag volt a tartályában, hogy alig bírt eljutni a tóhoz. A következ napon társaink nyugtalansága egyre n tt. Azt mérlegelték, hogy ne repüljeneke fel a Kozmokrátonal, ámbár az elindulásunk el tt készített terv ezt a lehet séget kiküszöbölte. Közben pedig közeledett az alkonyat, s mivel viharra lehetett számítani, le kellett horgonyozni az rhajót. Orrát sodronykötéllel a part fölötti sziklákhoz er sítették. Az orkán hirtelen robbant ki. A sziklatorokban összetorlódó légtömegek óránként több mint háromszáz kilométeres sebességgel zúdultak a völgykatlanba. A Kozmokrátor a hullámtöréstói csapkodva, hevesen rángatta a köteleket. Oszvatics, hogy a leveg és víz rettenetes nyomását kiegyensúlyozza, megindította a motorokat, s az rhajót orrával a szél felé fordított helyzetben tartotta. Egyszerre az egyik kötél elszakadt, s a hullámok kezdték az rhajót a part felé sodorni. Úgy látszott, mintha az egyetlen kivezet út az volna, hogy otthagyják a tavat, de társaink ezt nem akarták megtenni, mert lehetségesnek vélték, hogy valahol a közelben vagyunk, csak az orkán akadályozott meg abban, hogy visszatérjünk az rhajóba. A Kozmokrátor kilövellt gázaival állandóan kavarta a vizet, s ezáltal hat órán át fékezte a megmaradt kötelekre irányuló nyomást. Amikor az orkán legnagyobb feszültsége elmúlt, meggyújtották a nagy fényszórót, mely fénykévéjét a mélyen úszó ködlepel fölött fehér oszlopként a magasba lövellve mutatta nekünk az utat. Másnap kés n keltem. Minden izmomat eltöltötte a lassan múló fáradtság. Mikor a központba léptem, nem volt ott senki. Az aerometrikus m szerekre pillantottam. A nyomás emelkedett, s a h mérséklet mínusz kilenc fok alá süllyedt. Az rhajó törzse alig észrevehet lég emelkedett és süllyedt, mint egy alvó óriás melle. Imitt-amott hallatszott a páncélhoz üt jégtáblák recsegése. Leültem a f képerny elé. Egészen megtöltötte a csillagtalan, fekete éjszaka. Félrehajtottam a fejem. Így pihentem édes mozdulatlanságban, félig behunyt szemmel, mintha arra vártam volna, hogy a

felébredésemmel félbeszakított álom folytatódni fog. Valaki belépett. Csandraszekár volt. – Nos, mi újság? – kérdezte elém állva. – Kielégítette nagy szomjúságát? – Nem – mondtam határozottan. – A tudásszomjam még fokozódott, a kalandszomjamat pedig… aligha fogom valaha is kielégíteni… Az el napon annyira fáradtak voltunk, hogy csak néhány szóval vázoltuk társaink el tt élményeinket. Most aztán beszélni kezdtem mindenr l – s nem tudom, a reggeli hangulat tette-e… mert a lámpák kékes fénye a hajnali eget juttatta eszembe vagy talán Csandraszekár mosolya, elég az hozzá, hogy úgy beszéltem –, mintha egy barátom el tt tennék vallomást. Mikor befejeztem, még hozzátettem: – Nem tudtuk elkerülni a tévedéseket… bár azt hiszem, ebben egyikünk sem hibás. Arszenyev azonban az általa hirdetett elvek ellen vétett, amikor ott maradt a fémlényecskék barlangjában. A józan ész azt diktálta volna, hogy menjünk tovább, mert kevés oxigénünk volt, de nem mindig engedünk a józan ész szavának, s ez így is van jól. Felfedeztünk valamit, aminek nagy jelent sége lehet: Arszenyev hozott egy marékkal azokból a fémrovarokból… látta már, professzor? – Láttam. A laboratóriumban vannak. Arszenyev megkért, hogy a vizsgálattal várjuk meg t. Az el bbi témára visszatérve… tisztában van ön azzal, hogy éppen az a néhány liter oxigén hiányozhatott volna útjuk utolsó szakaszán, amelyet a barlangban elhasználtak? – Lehetséges. – Mi értéke lett volna akkor a felfedezésüknek? – De mi nem tudtuk, hogy elég lesz-e az oxigénünk vagy sem, s azt hiszem, Arszenyev éppen azért járt el úgy, ahogyan… én a holt erd ben. – Azt hiszi? – Azt. Ha biztos lettem volna abban, hogy ha nem térünk be a barlangba, vissza tudunk jutni a Kozmokráiona, én lettem volna az els , aki ellene szegülök a professzornak. A lényeg tehát az, hogy ez a biztonságunk nem volt meg. – Úgy gondolja?… – kérdezte halkan Csandraszekár, s fejét lehorgasztva nézett a prediktor sötéten fényl lapjára, mintha a saját tükörképét keresné benne. Kíváncsian vártam, hogy mit mond, de e pillanatban Soltyk lépett a központba, s a beszélgetés más irányba fordult. – Az a föld alatti cs meg azok a Smith által felfedezett fémcafatok, végül pedig a fehér gömb feltétlenül valami összefüggésben vannak egymássall Meg az a változékony mágneses mez ! – mondta a mérnök. – Ha tudnám, mi módon fejlesztik a villamosságot, akkor mindent tudnék! – Téved – felelte Csandraszekár. – Ha egy földi filharmonikus intézetbe bejutna egy marslakó, mi haszna lenne abból, ha a legpontosabban megvizsgálná is az épület geometriáját, vagy vegyelemzést készítene a tégláról, a habarcsról meg az aranyozásokról, és megismerné a heged k és zongorák fizikai tulajdonságait? Még mindig halvány sejtelme sem lenne arról, hogy mi célból emelték azt az épületet Még mindig nem ismerné a legfontosabb dolgokat. – A zenét, ugye? – jegyezte meg Soltyk. – Nem. Az emberi faj történetét. A gép szerkezetének megértésénél sokkal fontosabb a gép alkotóit megismerni. – Meg vagyok gy dve róla, hogy a bolygó gazdái a fémhangyák-jelentettem ki. – Eleinte furcsának tartottam, hogy ilyen apró teremtések le tudják rakni azt az óriási er hálózatot, de vajon a földi építmények nem haladják meg százszorosán és ezerszeresen a mi méreteinket? Hogy mást ne mondjak, az óceáni gátak vagy a sarkmelléki atomgyúrú. Ha úgy tetszik, akár a végtelenségig sorolhatom a közismert példákat. – Én nem tudom, mik azok a „fémhangyák”, ahogyan ön nevezi – felelte a matematikus –, de meg vagyok gy dve róla, hogy itt hozzánk sokkal hasonlóbb lényeknek is kell

lenniük. – Honnan tudhatja? – Abból, amit maga mondott – felelte nyugodtan Csandraszekár. – Abban a barlangban találtak a falon egy feliratot vagy inkább rajzot, nem igaz? – No igen, de… – De minek csinálták volna azt ezek az úgynevezett hangyák, hiszen ahogy én láttam, nincs is szemük! – Az ördögbe is, igaza van! – kiáltott fel Soltyk. Zavarba jöttem. – Valóban, de… várjon csak, professzor, hátha azok azt a rajzot csak úgy véletlenül… vagyis az talán nem is volt rajz, hanem. – Hanem mi? – Nem tudom, hátha valami elektromos érzékük… Csandraszekár elmosolyodott. – Csak óvatosan! Látom, a „fémhangyák” felfedez je mindenáron menteni akarja hírnevét. Ne tessék a tényeket feltevésekké feszíteni, ennél nincs rosszabb! Hirtelen összehúzta szemöldökét. – Bocsánatot kérek, valami ötletem támadt… Olyan gyorsan ment át köztem és Soltyk között, hogy egy pillanatig mind a ketten az ajtóra bámultunk, amelyen át elt nt. Ebédig tulajdonképpen semmi dolgom nem volt. A terv nem irányzott el semmiféle munkát az rhajón kívül. A tudósok bezárkóztak a laboratóriumba, ahonnan behallatszott a transzformátor vészes bugása. A központban Oszvatics ült a prediktor mellett. Az rhajó már nem ringatózott, mert lefogta a jég, mely egyre vastagabb réteggel lepte be a tavat. A fagy fokozódott. Fél szemmel a könyvbe pillantottam, amelyet Oszvatics olvasott: Eukleidész Elemek cím munkája volt. Kétségbeesve mentem ki a folyosóra. A laboratórium ajtaja kinyílt. – Vége az értelmes fémlényekr l szóló legendának! – kiáltotta Arszenyev, mikor meglátott. Hosszú kötény volt el tte, ingujja felgy rve, s a kétlencsés nagyító a homlokára tolva. – Sajnálom önt, mint a legenda szerz jét, de a tények döntenek – egyébként a valóság most talán még titokzatosabb! A laboratóriumban a tér minden részecskéjét kitöltötték a készülékek. A fojtótekercsek nagy orsói még a mennyezetet is elfoglalták. Asztaltól asztalig húzódtak laza nyalábokban a különféle szín vezetékek. A nagy fényszóró alatt ült Tarland, Rainer és Lao Csu, és nagyítón át néztek valamit, de hogy mit, azt az ajtótól nem láthattam. Közelebb léptem. Odahajoltam, s a sötét üveglapon apró szikrácskákat pillantottam meg. Az üres fémburok mellett néhány mikroszkopikus spirál hevert, hajszálnál vékonyabb drótocska és egy gombost fejnél nem nagyobb morzsácska világító anyag, mint egy csepp füstös üveg. – Íme a „fémhangyák” bels részei! – közölte Arszenyev. – Az egész fémhangya valami miniat r rádióadóféle, amely néhány centiméteres hullámokkal dolgozik, de a szerkezete annál különlegesebb. Látja ezt a kristályt? – s egy csipesszel felemelte a csillogó cseppecskét. – Ez néhány elem konglomerátuma, s úgy kristályosodott ki, mintha egy „csomag” rögzített villamosrezgést alkotna. Ha felébresztik, úgy „lejátssza”, akár egy gramofonlemez! – Ugyan? Mindjárt, mindjárt… professzor! – kiáltottam. – Ez lehetetlen, magam láttam, hogyan viselkedett, mikor közeledtem hozzá, hogyan mozdult meg és csendesült el, s t a legtisztábban meg is szólalt, amikor mellé álltam… – Helyes – felelte a csillagász megelégedetten. – Tessék, azonnal életre keltünk egy „hangyát”… A fizikus ebonit lapra helyezte a kis „lényt” a nagy radarkészülék erny je alatt, és a fogantyúkkal manipulálva láthatatlan hullámkévét bocsátott reá. – Ezek alaposan meg voltak viselve – jegyezte meg közben Arszenyev. – Voltak bennük

különféle zárlatok és torlaszok. Eleinte nem akartak m ködni, de amikor megtisztogattuk, csaknem valamennyi megszólalt. Ide nézzen… Mindezt a legnagyobb nyugalommal mondta, de én megdermedtem. A „hangya” megremegett, felemelkedett, s kieresztette a kis drótfullánkját. A fizikus a radarerny t forgatta, hol felemelte, hol leeresztette, köröket írt le vele, a „hangya” pedig csúcsos végét a drótfullánkkal az erny felé fordítva, engedelmesen követett minden mozdulatot. – Amint mondtam, minden ilyen kis készüléknek van egy kristálya s rajta egy sorozat rögzített rezgés – magyarázta Arszenyev. – Amíg fel nem ébresztik, mozdulatlanul nyugszik. Felébreszteni pedig rádióhullámokkal lehet, mégpedig éppen néhány centiméteres hatókörön belül, amilyennel a mi radarjaink is dolgoznak. Amikor ön a holt erd ben a „hangyájához” közeledett, a sisakja erny jéb l kilövell sugarak felébresztették öt. A „hangya” feltámadt, és szintén rádióadásba kezdett. Mikor azután ön eltávolodott le, vagy elfordította a fejét, a sugarak már nem érték, s a kis készülék kikapcsolódott. Ennek a kis készüléknek egyszer a szerkezete, az egész a variométer elvén alapszik, s így fordul pontosan az ébreszt sugárnyaláb felé. Világos? Szótlanul bólintottam. Utolsó feltevésem is összeomlott. Elhatároztam, hogy most már végleg lemondok a feltevések szerkesztésér l. – Egyszóval, ez nem „lény”… – szólaltam meg-kis id múlva. – Természetes, hogy nem. – Akkor hát micsoda? – Azt nem tudjuk. Lao Csu kartárs úgy véli, hogy a Vénusz-lakók így rögzítik ismereteiket… – Akkor hát ez valami könyvféle? – Vagy lemez, film vagy talán levelek… mindenesetre dokumentumfélék, amelyeknek tartalmát szükség esetén mindig el lehet venni. – De hát azok a rezgések… igaz, hiszen a „jelentést”, azt a híres „jelentést” is rezgésekben írták meg… Talán ezek ugyanolyanok? – Amint látja, Csandraszekár professzor nincs itt. Már két óra óta azon igyekszik, hogy a Marax segítségével megfelelhessen erre a kérdésre. Egyel re jól fel kell fegyverkeznünk türelemmel. A központba visszatérve, elmentem a Marax kabinja el tt. Be akartam nézni, de visszatartott az ajtó fölött világító nagy, vörös felirat: „Csend!” A központban még mindig ott volt Oszvatics a maga Eukleidészével. Felmentem hát a zsilipállomáshoz, felöltöttem szkafanderemet, s kimentem az rhajó tetejére. Az éjszaka sötét volt és fagyos. Meggyújtottam kézi fényszórómat, s meggy dtem' róla, hogy a köd elt nt. A kis fénykarika végigsiklott a jégen, s csillogó visszfényeket csalt ki bel le, míg végül elt nt a vékony hóréteggel beporzott, elmosódó alakok között. Eloltottam a lámpát, és leültem a gép páncéljára. Egy darabig semmit sem láttam. Ki kellett kapcsolnom a radart, mert a sisakom belsejében zöldesen izzó ovális erny je elvakította szememet. Lassanként megszoktam a homályt. Köröskörül a sötétség egyenetlen volt; legsötétebb volt mélyen a láthatár fölött, ahol hegyeket sejtettem. Az ég alig valamivel halványabb feketeségnek mutatkozott. Még olyasféle visszfény sem derengett rajta, amilyent a Hold által megvilágított felh k vetnek a Földre. Lentr l, a jég felülete fel l halk pattogás hallatszott. A jég keményeden, és felfelé nyomta a Kozmokrátor törzsét. Mindaddig északi irányban, a hágó felé néztem. Most dél felé fordultam, s hunyorgó szürkés fényt vettem észre. Eleinte azt hittem, csalódom, de szememet megfeszítve ki tudtam venni az elmosódott szürkés háttér el tt emelked hegycsúcsokat. Volt ott valami világosság, de olyan kevés, hogy mikor sokáig néztem, már azon t dtem, vajon csakugyan látok-e valamit. Egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, aztán hirtelen kinyitottam, rájöttem, hogy mégsem tévedek, valóban dereng ott valami.

Visszatértem az rhajóba, szkafanderemet a zsilipkamrában hagytam, és lementem az alsó folyosóra. A Marax kabinja fölött már nem égett a vörös fény. Benyitottam. A harang alakú pult mellett egy odatolt kocsin készülékek álltak, amelyekben a kaszkádos er sít ket ismertem fel meg egy közönséges rádióhangszórót. Négy tudós volt a kabinban. A fizikus a készülék fölé görnyedve ült, a csillagász kissé távolabb, háttal felém fordulva olyan helyzetben, mintha valamit nézne a homályban, a Marax szétnyitott szigetel falai között. Csandraszekár a sarokban állt. Mellette Rainer a szerkezet csövéhez támaszkodva, s mindkét kezével eltakarta arcát. Mindnyájan hallgattak. Mozdulatlanságuk olyan furcsa volt, hogy nem mertem megszólalni. Lao Csu vett észre el ször, és megmozdult. Arszenyev felkapta a fejét, és hunyorgott, mintha a szeme káprázott volna. – Ön az? Még mindig az ajtóban álltam. – Jöjjön be… – biztatott Arszenyev. Úgy láttam, mintha a kínai furcsán nézne reám, de csak a fény ver dött vissza a szemüvegér l. – Sikerült?… Felfedeztek valamit? Mit? – kérdeztem. Lao Csu a fejét rázta. – Nem. De… Csandraszekár professzor csinált egy próbát… egy kísérletet, amely… furcsa eredménnyel járt. Olyan vontatottan mondta ezt, hogy a hátam borsózott. – Mit jelent ez? – Lehet még egyszer? – kérdezte a kínai. Senki sem felelt. Megcsavarta a kocsin álló er sít kapcsolóját. Tompa zúgás, pattogás hallatszott, azután néhány kellemetlen, hirtelen alábbhagyó fütty. Egyszerre a hangszóróból valami dallam hallatszott. Homályos, tömör, heves, tele irtózatos félelemmel. Nem keltett félelmet, de ó maga volt tele félelemmel; mint a jurakori hüll k óriási csontvázai, amelyek torz görcsökben kövültek meg, ahogy az ég láva áradata érte, és örökre megrögzítette ket a kimondhatatlan fájdalom és rémület helyzetében. Olyan volt, mint azok az óriási csontok, amelyek többé már sem gerincek, sem bordák, már nem tartoznak az élethez, de még nem váltak mészk vé, még nem az élettelen világ részei. Ezek is furcsák, visszataszítóak, de ugyanakkor közeliek is voltak, mint amazok, s egy-egy helyen váratlanul csaknem emberi hatást keltettek. Kiáltani akartam, hogy elég, elég, hagyják abba! – de nem bírtam a számat kinyitni, s rémülten hallgattam, mintha üvegen át nézném egy furcsa, érthetetlen alakú mély vízi szörnyeteg görcsös rángását, melyr l nem tudok semmit, csak azt, hogy – a pusztulással küzd. A szaggatott kórus még egyszer felzendült, aztán elhallgatott. Most már csak a bekapcsolt hangszóró halk zúgása hallatszott. Hallgattam, s társaim sem szóltak, valahol lent hallatszott a m ködésben lev I gépezet zaja. Sokáig tartott, amíg meg mertem kérdezni: – Mi volt ez? – Így szól az egyik apró kis készülék kristálya… – mondta Csandraszekár a készülékhez lépve, s a tokmányból kivette a morzsányi kristályt. – Az az ötletem támadt, hogy ezeket a villamos rezgéseket átalakítom hangokká. Egyáltalán nem lehet tudni, hogy e különös képz dménynek ez-e a hivatásaMer véletlen lehet, hogy a rezgés hanggá átalakítva, dallamot ad… – És a többi? – kérdeztem a széjjelszórt ezüstös magvacskákra mutatva. – Semmi, csupa fület tép hangzavar – felelte a matematikus. – Magam sem tudom, miért tettem – mondta kis id múlva. – Nem hinné, hogy ez zene volna, avagy azok szintén… – Mi bajod, Lao? – kérdezte Arszenyev. A fizikus felállt a készülék mell l. Feltartott arcán olyan kifejezés ült, mintha távoli világosságba bámult volna. Nem is hallotta Arszenyev kérdését. Lassan lehorgasztotta fejét. Ujjával néhányszor megérintette az üveglemezt, mintha simogatta volna, aztán Rainerhez fordult.

– Doktor… az ön véleménye szerint mióta van az a vasréteg ott a parton? Megcsinálta a vegyelemzést… – Meg, még az el tt a végzetes kirándulás el tt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a leveg ben milyen kevés az oxigén… ámbár másfel l a víznek katalizáló hatása van… úgy vélem, hogy az a vas ilyen formában százötven, na, mondjuk százhatvan év óta van ott. – Esetleg… kilencven? – Aligha. Legfeljebb, ha a h mérséklet lényegesen emelkedett volna… Mire gondol ön, professzor? – Ha a h mérséklet lényegesen emelkedett volna… – ismételte meg a kínai nagyon lassan, aztán leült. – Azt hiszi… – fordult hozzá Rainer, de Arszenyev egy intéssel visszatartotta. – Ne zavarja. Most nem hall bennünket. Ez a történet olyan hatással volt rám, hogy megfeledkeztem a távoli fényr l, amelyet a sötétben láttam, amikor a gép tetején álltam. Másnap és a következ napokon az ég halk kisülésekkel villámlott, s a távoli fény nem látszott.

A nagy folt Tizenhat napig tartottak a légkör magas rétegeinek vizsgálatai. Napot mondok, bár a völgy teljes sötétségbe borult, de a mi szervezeteink megtartották az alvás és ébrenlét huszonnégy órás ütemét. A fizikusokkal együtt állítottuk fel az rhajó tetején a radarkészülékeket és az ibolyántúli sugarak fényszóróit. Feleresztettünk néhány kutatóléggömböt is, amelyek az ionizálás feszültségét mérték, s önm köd adókészülékeik továbbították hozzánk a mérések eredményeit. Rainer a laboratóriumban szorgalmasan dolgozott a holt erd ben összeszedett ásványok vegyelemzésein, Csandraszekár pedig a Marax kabinjában valami bonyolult számításba merült. Türelmetlenül vártam, hogy kivilágosodjék, mert a komolyabb m veleteket nappalra halasztották. Az id járás még mindig fagyos volt. A jég ideálisan sima tükörrel vonta be a tavat. Kedvezett ennek a teljes szélcsend. A sötétben a fellegek között villogó, cikázó fények a felh k közül átlátszó északi fényre emlékeztettek. A huszadik napon hatalmas elektromos vihar száguldott végig a völgyön. A hullámok recsegve, ropogva feszegették a jeget, a rakéta falai reszkettek, oldalain és tetején a jéges jókora szemei doboltak, de a rakéta csendes belsejébe a legkisebb légrezgés sem hatolt be. Másnap minden elcsendesült, s az enyhül fagyban – a h mér higanyoszlopa négy fokkal nulla alá esett-a légsúlymér kezdett süllyedni. Közeledett a hajnal s vele együtt a szörny új vihar. Arszenyev úgy rendelkezett, hogy felszállunk. Mikor utolsó ízben álltunk az rhajó tetején, az eget ólomszín , nehéz szürkeség öntötte el. A tavat bilincsbe ver jégtáblákon tompa visszfény terjengett. Azután a csapóajtók bezárultak, s felzúgtak a motorok. A jég mennydörgésszer robajjal repedezett meg és tört darabokra, magasan az rhajó orra fölé hányva szilánkjait. A Kozmokrátor lángnyelveivel felkavarta a vizet, majd meredeken a magasba emelkedve tajtékos fehér nyomot hagyott maga után. A kipufogó lángok széjjelszaggatták a sötétséget, úgyhogy látomásszer en felrémlettek a hegyek és a sötétkék árnyakkal telt szakadékok körvonalai. Csigavonalban emelkedtünk egyre magasabbra a vastag felh rétegek között. Egyszerre a központban mindnyájan eltakartuk az arcunkat tenyerünkkel: a televizorban felizzott egy mélyen a felh kbe merül fehér, tüzes diszkosz. Kelet felé haladva néhány órával korábban pillantottuk meg a napot, miel tt a völgyben felkelt volna. A Kozmokrátor a Föld felé vett irányt, mintha a két bolygót elválasztó rbe kívánna repülni, de a navigátorok csak a rádióhullámokba irányították, amelyek híreket hoztak nekünk hazulról. Néhány óra hosszat emelkedtünk az rben a rég nem látott csillagokkal telet zdelt fekete ég alatt. Azután a Kozmokrátor mélyen lemerült a felh kbe, mint az úszó ember, mikor a víz fenekét keresi.

Egyszerre apró rések nyíltak a fenéken, s ezeken át hosszú kábeleken leengedtük a kisegít radarantennákat. Az indukciós készülékek a ködön át keresték a fémréteget. A rezgéselemz k mind a két laboratóriumban regisztrálták és hasogatták a talaj láthatatlan felületér l visszaver hullámokat. A navigációs ügyelet átvételekor kapott utasításból rájöttem, hogy a fehér gömb völgye felé tartunk. Tizenegy órakor Arszenyev jelent meg a központban. Szórakozottnak látszott, a kérdésekre tétován felelgetett, mintha másutt járt volna az esze. Megvizsgálta a készülékeket, és utasított, hogy különösen a graviméter mutatójára ügyeljek. – Ha valami változás történnék, legyen szíves azonnal közölje velem – mondta. – Bizonyára nem kerül rá sor-feleltem –, mert nem fogunk gyorsabban repülni, mint másodpercenként háromnegyed kilométerrel. – Ennek semmi köze a sebességhez. Annyira elcsodálkoztam, hogy nem hallgathattam el a megjegyzést: – Hogyan? Hiszen a graviméter a nehézkedés erejét jelzi, márpedig a Vénusz vonzóereje változatlan! – Nem a Vénusz vonzóerejér l van szó – felelte Arszenyev türelmetlenül. – Tessék teljesíteni az utasítást. Vállat vontam, s a graviméterre pillantottam. A mutató mozdulatlanul állt. Tudtam azonban, hogy Arszenyev nem szokott a leveg be beszélni, s bár nem foghattam fel, miképpen növekedhetnék a vonzóer , id nként mégis egy-egy pillantást vetettem a számlapra. Félórával ügyeletem lejárta el tt, a bels telefon útján utasítást kaptam, hogy emelkedjünk fel nyolcvan kilométerre. Az irányt és a radarszkóp állásából ítélve a fehér gömb völgyének már közel kellett lennie. A motorok zúgása er sebb lett, s néhány perc múlva a Kozmokrátor felszökött a felh k fölé. A bolygó domborúsága jól látszott; hosszú barázdákba szerteágazó bolyhos felh fürtök mint megannyi hóval borított felszántott ágyas, vonultak a láthatár felé. Hangosan megszólalt egy berreg : a második laboratóriumot tápláló hálózat egyik biztosítéka égett ki. A bajt valamelyik tudós okozta. Bekapcsoltam az áramot, amely a sérülés következtében önm köd en megszakadt, és visszatértem a prediktorhoz. A képerny khöz közeledve észrevettem, hogy fényük kissé elhalványult. A felh k elsötétültek. Lapos alapú nagy tömbök voltak, tetejük pedig gomolygó és ezüstös. Mozgásba lódultak, s ugyanabba az irányba szálltak. Még egy pillanat, s egy tölcsér bukkant fel közöttük. Óriási, sima tölcsér volt, s mintha a bolygó mélyéig leért volna. A felh k bolyhossága elveszett a tölcsér szívó torkában. Elfordítottam tekintetemet, mert a ringatózó látóhatár nézését l elszédültem. A Kozmokrátor magasságában úszó néhány bolyhos felh foszlány egymás után elt nt. Olyan gyorsan zuhantak lefelé, mintha egy láthatatlan ököl sújtott volna rájuk. Odalent a felh k sima tömeggé olvadva, mint a folyékony érc, szédít forgással ntek el a mélységben. Éreztem, mint növekszik testem súlya; ugyanakkor a motorok hangja egyre élesebben zeng énekbe csapott át. A prediktor fokozta a hajtóer t, hogy megbirkózzék a tölcsér reánk ható szívóerejével. A Kozmokrátor még mindig egyenesen egy óriási kör húrja irányában repült. A kör átmér jét százötven-százhatvan kilométerre becsültem. A graviméter a vonzóer növekedését jelezte. Nem jelentettem Arszenyevnek, mert magától is éreznie kellett, hogy keze-lába mint telik meg ólommal, s a legkisebb mozdulat elvégzése is fokozott er feszítést igényel. Az örvény homályosan tátongó szája fölött száguldottunk. Az rhajó hajszálnyira sem tért el az egyenes vonaltól, csak a motorok zúgása élesedett fütyüléssé, mintha nagy gyorsaságból hirtelen lefékezték volna. Arszenyev lépett a központba, Soltyk és Rainer társaságában. – Nézzék – mondta –, ez a nagy folt! – Nagy folt? – Úgy van. Emlékeznek, hogy röviddel a leszállás el tt egy foltot vettünk észre a Vénusz korongján, amely azután elt nt? Most ismét megjelent, de most már sokkal közelebbr l látjuk. – Valahol a közelben kell lennie a fehér gömb völgyének – jegyeztem meg.

– NEM IS A KÖZELBEN, HANEM ALATTUNK. OTT- MUTATOTT A CSILLAGÁSZ EGY SÖTÉTSÉGBE MERÜLT HOMORÚ FOLTRA A TÖLCSÉRBEN, AMELY MÁR ELMARADT AZ RHAJÓ MÖGÖTT, S MOST OLYAN VOLT, MINT EGY ÓRIÁSI FEKETE NYÍLÁS. SÖRÉNYES HULLÁMOKBAN HÚZTAK ARRAFELÉ A FELH K A LÁTHATÁR MINDEN IRÁNYÁBÓL. – Ki az ügyeletes? – kérdezte Arszenyev. – AZ ÉN ÜGYELETEM ÉPPEN MOST VÉGZ DIK – FELELTEM –, S SOLTYK MÉRNÖKÉ KEZD DIK. – Rendben van. Most eltávolodunk a nehézkedési központtól. Ha a gravitáció két g-re esik, elkezdünk keringeni a völgy körül. ELFORDULT A KÉPERNY L, ÉS RÁNK NÉZETT. – Az ügyeletesen kívül mindenkit a Maraxhoz kérek. Át kellett adnom az ügyeletet Soltyknak, ami néhány percig tartott. Amikor beléptem a Marax kabinjába, társaim már mind ott voltak. Arszenyev a pult mellett állva valami rajzot nézett. Lao Csu a pult mögött ült. Rainer a nagy vetít készülék körül sürgöl dött. – Most a nagy folt körül keringünk – mondta a csillagász, és félretolta a papírokat. – Ez a folt azoknak a felh gomolyagoknak az örvényléséb l származik, amelyeket a mesterséges gravitációs tér szív magába. Tessék, Rainer kartárs, már lehet. A MENNYEZETVILÁGÍTÁS KIALUDT. A SÖTÉTSÉGBEN FELVILLANT A FALON EGY NÉGYSZÖGLETES VETÍT VÁSZON. ZÖLDES KÉP JELENT MEG RAJTA. OLYAN VOLT, MINTHA EGY KERÉK KÜLL I KÖZÖS KÖZPONTBA FUTNÁNAK ÖSSZE. NÉMELYIK ENYHÉN HULLÁMOS VONALÚ VOLT. – Ez a fehér gömböt energiával ellátó föld alatti csövek hálózata – hangzott a homályból a csillagász magyarázata. – A mágneses pólussal való összehasonlítás alapján gravitációs pólusnak lehetne nevezni, mert mesterséges nehézkedési teret létesít. Amit itt látnak, olyan, mint a röntgenfelvétel. Egy negyedórával ezel tt készítettük, mintegy nyolcvan kilométer magasságból a bolygó kérgén át. Szemünk lassanként hozzászokott a vetít vászon foszforeszkáló fényéhez. A csöveket jelent vonalak nem mindenütt látszottak egyforma élesen. Ezt az okozta, hogy a bolygó talaja nem mindenütt fejtett ki egyforma ellenállást az átvilágító sugarakkal szemben. A völgy körüli hegyek láncolatai mozdulatlan sávokként sötétlettek. A tó szinte láthatatlan volt, csak éppen sejthette az ember a közepén, ahol a vetít vászon kissé halványabban világított. A csövek találkozásánál sötét, csaknem fekete pontnak látszott a fehér gömb. – Feltételezzük – folytatta a csillagász –, hogy ez az óriási er -berendezés szoros összefüggésben van a Földet fenyeget veszedelem ügyével. Nem akarok most részletesen beszélni err l, mert ezúttal csupán a reánk váró kutatások m szaki részével foglalkozunk. Csak néhány bevezet szót. Amikor a Vénuszhoz közeledtünk, a bolygó felületén észrevettünk egy sötét foltot. Néhány óra hosszat láttuk, aztán lassan szétfoszlott. Három héttel kés bb, amikor a völgyben jártunk, a fehér gömb nyugalmi állapotban volt. Igaz ugyan, hogy a gömb okozta a helikopter katasztrófáját, de tekintetbe véve maximális teljesít képességét, akkori áramfeszültségét bátran nevezhetjük nyugalmi állapotnak. Jelenleg m ködése megint er södött. Valószín leg most megy át, vagy már át is ment a csúcsfeszültségen. Amint e három tény egybevetéséb l látjuk, a fehér gömb által létesített er tér feszültsége változásokon megy át. Nagyon fontos számunkra, hogy megtudjuk, vajon e változások id szakos jelleg ek-e, vagyis hogy a legkisebb és a legnagyobb feszültség közötti ingadozások egy ismétl zárt sorozatot alkotnak-e, vagy pedig rendszertelenek. E kérdés eldöntését l függ minden további lépésünk. Fent maradunk a leveg ben mindaddig, amíg a fehér gömb m ködése lényegesen csökken. Akkor aztán leereszkedünk a tóra, s felállítjuk a mér szereket. Amint látják, tizenegy cs vezet a fehér gömbhöz. Mindegyikben áram kering, s ezek az áramok a fehér gömb alatt futnak össze, s energiát szolgáltatnak számára a tér fejlesztéséhez. Ezek az áramok az impulzusok gyakoriságától, a fázisok eltolódásától, a feszültségt l stb. függ en kölcsönösen növelhetik vagy semlegesíthetik egymást. Amint tudják, a csövek a talaj mélyében futnak. Mindegyik fölött elhelyezünk egy oszcillográfot, azok majd regisztrálják az áram impulzusát. Az így nyert feljegyzések kielemzése lehet vé teszi a feladat megoldását. Meggyújthatja a lámpát, doktor.

A vetít vászon kialudt, s ugyanakkor kigyúltak a lámpák. Behunytuk a szemünket, a csillagász pedig a pulthoz lépve folytatta: – A feladat nem nehéz, de veszedelmes. Bármely pillanatban meglephet bennünket a gömb m ködésének er södése. Nem tudjuk, milyen hatással vannak az emberi szervezetre a gyorsan változó gravitációs terek. Valószín , hogy a tér erejének ugrásszer emelkedése esetén egyes övezetek átlépése életveszélyes lehet az emberre nézve. Ezenfelül a gravitációs feszültség ugrásai különféle ismeretlen jelenségeket idézhetnek el , mint például a talaj hirtelen felmelegedését, a leveg mozgásának változását, a szokástól eltér fénytöréseket és így tovább. Ilyen körülmények között könny elveszíteni a tájékozódást, különösen a fehér gömb körüli nehéz hegyes terepen. Óvatosságból hármas csoportokban fogunk dolgozni. Két ember járja a készülékeket, a harmadik pedig bizonyos távolságról a másik kett t figyeli, és a kapcsolatot tartja az rhajóval. Szétosztotta közöttünk a nyomtatott íveket. – EZ A HÁRMAS CSOPORTOK MUNKATERVE. ELS NEK INDUL OSZVATICS, SOLTYK ÉS SMITH, HOGY EL KÉSZÍTSÉK… Felberregett a házi telefon. A fizikus vette fel a kagylót. – A tér feszültsége csökken – fordult Arszenyevhez –, mégpedig gyorsan. Soltyk azt mondja, hogy viharfelhók gyülekeznek. Arszenyev összeszedte papírjait a pultról. – Ez megegyeznék a feltevéssel… a gravitáció csökkenését elektromos viharnak kell kísérnie. Van valami kérdés? – IGEN – FELELTEM. – KÉSZÜLJEK EL FELDERÍT REPÜLÉSRE? – Nem, felesleges. Egyenesen a tóra szádunk le. Tessék? – A fehér gömböt a bolygó lakói építették – szólalt meg Oszvatics. – Nem lehetséges, hogy itt találkozunk velük? – EZT NEM TUDHATOM. ÚGY LÁTSZIK UGYAN, HOGY A FEHÉR GÖMBÖT A TÁVOLBÓL IRÁNYÍTJÁK, DE EBB L NEM KÖVETKEZIK, HOGY LEHETETLEN VOLNA VELÜK ITT TALÁLKOZNUNK. A BOLYGÓ LAKÓI… KÉTSÉGTELENÜL MAGAS ÉRTELMISÉG LÉNYEK. EZEN FELÜL SEMMIT NEM TUDUNK RÓLUK, S ÉPPEN EZÉRT NEHÉZ VOLNA MEGMONDANI, MIT KELL TENNÜNK, HA TALÁLKOZUNK VELÜK. CSAK AZT AZ ELVET IDÉZHETEM EMLÉKEZETÜKBE, AMELYNEK MEGTARTÁSÁRA ELINDULÁSUNK EL TT KÖTELEZTÜK MAGUNKAT: A BOLYGÓ LAKÓIVAL VALÓ MEGEGYEZÉS ÉS A FÖLD VESZÉLYEZTETETTSÉGÉNEK MEGSZÜNTETÉSE A MI SZEMÉLYES BIZTONSÁGUNKNÁL EL BBRE VALÓ. MÁS SZAVAKKAL: NEMCSAK TÁMADNUNK NEM SZABAD, DE ER SZAKOS ESZKÖZÖKKEL VÉDEKEZNÜNK SEM. ÉS NEM SZABAD ELPUSZTÍTANUNK SEMMIFÉLE SZAKI BERENDEZÉST. ENNYI AZ EGÉSZ. Rainer és Oszvatics kiment. Tarland kérdezett t lem valamit, s míg kérdésére feleltem, hallottam, amint Csandraszekár azt mondta Arszenyevnek: – Nem lett volna szabad megtagadnia t lem. – Nem tagadtam volna meg, ha lett volna hozzá jogom – felelte a csillagász. – Valakinek a Maraxszal is foglalkoznia kell, s ezt önnél senki sem érti jobban. – Ön az én dzsinnemnek nevezi a Maraxot – jegyezte meg Csandraszekár – s lám úgy látszik, én vagyok az ö rabja. A kabinban már nem volt senki. Ki kellett volna mennem, de ott maradtam. Úgy látszott, mintha a két tudós nem vette volna észre, hogy ott vagyok. Csandraszekár leült. Arszenyev az ajtó felé indult, de hirtelen megállt: – Arról pedig, hogy itt kell maradnom… Nem fejezte be és kiment. Csandraszekár, kezét a Marax billenty zetén tartva ült, fejét kissé lehajtotta, mintha a rakéta belsejéb l idesz motorzúgást hallgatná. – Igaza van – dörmögte mély hangon. – De nekem is. Bár nem nézett felém, éreztem, hogy hozzám beszél. – Ön is… partra akart szállni, professzor? – Ügy van. Mind a kett nknek igazunk van… Ez már így szokott lenni az életben… s

ezért nehezebb az élet, mint a matematika. Megérintette az egyik, majd a másik billenty t. A képerny n zöldes kígyók jelentek meg, rezegni kezdtek, majd szétágaztak és örvénylettek. A lehet legzajtalanabbul távoztam. A kabinban egyre hangosabban áradt széjjel az áramok lágy duruzsolása. Három órával a vihar után leszálltunk a vízre. A tó körüli sziklák sötétek voltak a vízt l, még esett az apró es , s számos patak csörgedezett az omladékok között, majd a szakadékos partokról alázuhanva megannyi vízeséssé váltak. AKozmokrá-tora parttól messze, benn pihent a tó vizén. A fehér gömb nem látszott, még mikor a szél elhajtotta a ködöt, akkor is eltakarta a vízb l és a part melletti omladékból kiálló szilikátcsúcsok erdeje. A hegyek hol felbukkantak, hol elt ntek a felh k között, mintha a leveg be fehér oszlopokban betör pára mosta volna el ket. A motorcsónak a Kozmokrátor és az öböl között közlekedett. Szállítottuk kifelé a készülékeket, az akkumulátorokat, a kábeltekercseket és acélszerkezeteket – ezekb l a parton kisebbfajta révet építettünk, hogy könnyebben kirakhassuk a súlyosabb tárgyakat. Amikor az el készületekkel végeztünk, Oszvatics velem együtt elindult, hogy körüljárjuk a fehér gömböt, és felkutassuk a föld alatti vezetékeket. Ehhez indukciós készülékeket használtunk. Az els cs villamos visszhangját az öböl fölött, a nagy sziklabordánál kissé lejjebb hallottuk meg. Ez ugyanaz a cs volt, amely délkelet felé haladva a mélyúton, a kráteren és a fennsíkon át a vaspart melletti völgyhöz vezetett. Egy sebtében összehordott rakással megjelöltük a helyet, és továbbindultunk. Észrevettem, hogy a köves terep száraz, bár az es folyton szitái. A k olyan forró volt, hogy a ráhulló cseppek g zölögtek. A talaj minden rését megtöltötte a futóhomok. Kemény, durva homok volt, csizmánk nyomán apró felh cskékben emelkedett a leveg be, s ha szél volt, az egész omladékhalmazt ezüstös porfátyol borította. Amikor az öböl melletti magaslatról lementünk, a fehér gömb elt nt szemünk el l. Eltakarták a s n egymás mellé sorakozó szilikát-tornyocskák. Némelyikük harminc méter magas is volt. Vastag, sima oszlopai a csalóka sziklák közül emelkedtek ki, amelyek minden nagyságuk ellenére nagyon is ingatagok voltak, s nemegyszer, mint a csapda csúsztak félre az ember lába alól. Egymás után jelöltük ki a helyet az oszcillográfok számára a további csövek fölött is. Az es elállt, s a felh kben nagy ritkán megnyílt egy-egy zöld szín ablakocska. Egyre s bb köd szállt le, ellenben fent a magasban a leveg mindinkább kitisztult. Végre a szél elsodorta a vízr l a ködgomolyagokat, s erre el ntek a völgyet övez hegyoldalak. Nem egészen egy kilométernyire a parttól, mint apró zöld foltocska látszott a sziklák között megfigyel állomásunk sátra – Lao Csu onnan figyelte munkánkat. Amikor az utolsó k rakást is elhelyeztük, ott, ahol az omladék alatt a tizenegyedik cs vezetett, visszatértünk az rhajóhoz. Soltyk és Rainer a parthoz csónakáztak. A derült id állandósult; fehér felh k úsztak a zavartalan zöld színben pompázó égbolton. Minduntalan kibukkant a nap, s a tér szinte kiterjedt a fényben. Az aranyos sziklák között sötétkék csikókban sötétlettek a völgyek és hasadékok; a fény olyan er s volt, hogy szabad szemmel meg lehetett számolni a túlsó part szikláit. A háromlábú állványra szerelt nagy távcsövön át néztük a Kozmokrátor tetejér l hogyan közeledik Soltyk és Rainer az öbölhöz, s hogyan kapaszkodnak felfelé a dombra. A sziklaborda alatt Lao Csu visszatartotta ket, s ugyanakkor minket is értesített, hogy a graviméter a mágneses mez erejének ingadozását jelzi. Pontosan ugyanakkor a part fölött a leveg kezdett színt játszani, mint a hajlított üveg. Különböz szín lapos szivárványívek jelentek meg benne, s lassan leszálltak a víz felszínére. Máskor meg a távoli szirtek tükörképei remegtek a vízben, mint a fényes szegély kormozó láng. Egy id múlva minden elcsendesült, s társaink munkához láthattak. Hol az egyik, hol a másik ereszkedett le a révhez, és a nehéz oszcillográffal megterhelve kapaszkodott megint fel, hogy aztán elt njék az összetöredezett omladékok útveszt jében. Négy óra múlva Rainer foglalta el helyét a megfigyel állomáson, s Lao Csu és Tarland indult ki a terepre. Soltyk érkezett meg motorcsónakon, s közölte, hogy a fehér gömb közelében az áramok er s zúgása zavarja a rádióösszeköttetést. A parton dolgozókat mind ellátták rakétapisztolyokkal, ha a rádió felmondaná a szolgálatot, érintkezni tudjanak a gravimétert figyel társukkal. Délután hat órára már minden készüléket elhelyeztünk. Csaknem másfél kilométer sugarú körben fogták körül a fehér

gömböt. Kétóránként körül kellett járni ket, kiszedni a felhasznált regisztráló filmet és újat betenni. Nyolc órakor hoztuk el az árammal teleírt els filmtekercseket, s azonnal továbbítottuk a Marax kabinjába. Két óra múlva Rainer és Soltyk szállt partra: feladatukat minden akadály nélkül elvégezték, és hozták a következ filmsorozatot. Arszenyev, ha nem volt Csandraszekárral együtt a Maraxnál, kijárt a fedélzetre, hogy ellen rizze a fögraviméter jelzéseit. Földi id számítás szerint esti tíz óra közeledett, a vékony bolyhos felh k között átnézett a nap, s a tó vize olyan mozdulatlan volt, hogy a rakéta belsejében a legcsekélyebb ringást sem lehetett érezni. Mikor ismét reám és Oszvaticsra került a sor, a szilikáttornyok között a tóról nem látszó fehér gömb fölött egy szertef oszló, zavaros felh alakult ki a leveg ben, mint valami növekv légtölcsér. Lao Csu a megfigyelöállomáson volt, s három vörös és egy füstrakéta felrepítésével megállított bennünket a parton. Mintha a fehér gömb ébredezett volna: a tó felöl egyre hevesebb szélfuvallatok érkeztek, s a tóparti sziklák h mérséklete percek alatt húsz fokkal emelkedett. Ugyanakkor az áram bugása néhány méternyi távolságon túl lehetetlenné tette a rádióösszeköttetést. A tér feszültsége egy-két apró ugrással felszökött, de aztán megállapodott. A fizikus jelt adott, hogy indulhatunk. Felkapaszkodtunk a sziklabordára. Közvetlenül ennek csúcsa alatt állt az els készülék, vitorlavászonból készült kis sátor alatt; pár perc alatt kicseréltük a filmet, aztán továbbindultunk. A magaslat csúcsáról nagy területet be lehetett látni. A leveg nagyon tiszta volt, csak a legtávolabb es hegycsúcsokat takarta finom ködfátyol. Hirtelen megálltam. Az el ttünk elterül szaggatott szél , red s k lapály, amelyr l most csak sziklatornyocskák, homokbuckák és összetöredezett k lapok emelkedtek, egyébként üres volt. – Oszvatics, ide nézz! – kiáltottam. – A fehér gömb elt nt. Oszvatics el remeredt. – Mi a fene! – Mindjárt, mindjárt! – szóltam. – Emlékszem, hogy az a nagy k lap a három tornyocskával a gömb jobb oldalán volt, azok a kúpok viszont a bal oldalán, most sédig a lap közvetlenül a kúpok mellett van, s ott nincs is hely… de akkor hol állt a fehér gömb? Még ha elsüllyedt volna is, itt maradt volna a gödör, az üres hely! Tanácstalanul néztünk széjjel. – Mit tegyünk? – kérdeztem. A távoli hegyoldal felé fordultunk, ahol szürke háttér el tt állt a graviméter zöld sátra. Nem látszott nagyobbnak, mint egy gyufa feje. Megpróbáltam a rádión át a fizikust hívni, de csak s recsegést hallottam, Tiintha géppisztolyból l ttek volna ki egy-egy sorozatot. Kil ttem hát egy fehér §s két füstrakétát, ami a megbeszélt kulcs szerint azt jelentette: „Mehetünk-e tovább?” Jó pár perc telt el, amíg a távolban felröppent egy zöld csillag, egyenesen siklott felfelé, egy pillanatig megállt, aztán lassan leszállt, amint a szél a tó felé sodorta, s végül elt nt. – Minden rendben van – mondta Oszvatics. Megfordultunk s csodálkozva kiáltottunk fel. A fehér gömb óriási fényes kupolájával ott állt az omladékok között, körülötte széles sávban a puszta tér. – Ez valami látomás volt – mondta végül, de magam sem hittem egészen saját magamnak, azután megindultam lefelé. Mivel minden oszcillográf vékony kábellel volt egymással összekötve, amely jelzéseiket szinkronizálta, mi a fehér vezeték nyomán mentünk, s váltakozva hol felkapaszkodtunk a k halmokra, hol lefutottunk róluk. Minden készüléknél megálltunk egy darabig. Én vettem ki a megvilágított film dobját, Oszvatics pedig újat helyezett be a hátizsákjában lev készletb l. Nem egészen egy óra alatt bejártunk kilenc készüléket. A tizedikhez egy omladékdomb csúcsán át vezetett az út. Bal kéz felöl emelkedett ki a fehér gömb teteje a szilikáttornyok fölé, jobb kéz fel l az omladék tekn szer en behorpadt, s a horpadás tele volt k rakásokkal. Olyan volt, mint egy elhagyott k bánya. Egyszerre odapillantottam és megálltam. Odalent, talán száz méter távolságban ült valaki egy kövön. Sötét, zömök alak volt és teljesen mozdulatlan. Oszvatics ment el ttem, s mintegy húsz lépéssel megel zött. Utána kiáltottam, megfordult, s szintén megállt. Úgy látszott, nem tudja mit tegyen. Gondolkozás nélkül indultam lefelé, átugrálva a k halmokat. Egy pillanatra eltévesztettem szemem elöl azt az alakot. Mikor annyira megközelítettem, hogy pontosan megnézhettem, meggy dtem

róla, hogy nem ember. Egy hatalmas, ormótlan k állt ott, egy lapos sziklához támasztva. tes törésein er sen csillogott a fény. Szinte különös volt, hogy a távolból emberi alakhoz hasonlíthatott. Csak a felülr l való nézetben, lerövidítve hasonlított némiképpen egy lehajló emberi törzshöz. – Lávatömb! – kiáltottam. Oszvatics a magaslaton állt, s tovább is felém nézett. Bizonyára nem hallotta a szavamat, mert az elektromos rádiózavarok nagyon er sek voltak. Két kézzel intettem hát feléje, hogy ez semmi, tévedtem. Megfordult és továbbindult. Nem messze, egy k halom mögül már látszott az oszcillográfot borító sátor. – Várj! – kiáltottam, s futottam fel a partra. Oszvatics lassított, de továbbment. Sötét alakja er sen elütött a fehér gömb alkotta világos háttért l. – Várj! – kiáltottam még egyszer. Egyszerre az el ttem lev egész tér összehúzódott és lesüllyedt, mintha egy váratlanul meghajlított bádoglemez tükrében láttam volna. Aztán minden hullámzani kezdett, és visszatért el bbi állapotába. A lábam gyökeret vert. Oszvatics elt nt. Még az el bb láttam el ttem mozgó hátát, láttam a sisakja csillogását, amint fellépett egy terjedelmes, ezüstös k lapra. Egyet-kett t lépett, s úgy elt nt, mintha a szél fújta volna el. Néhány másodpercig dermedten álltam, aztán teljes er mb l rohantam arrafelé. – Oszvatics! – kiáltottam. – Oszvatics! Semmi válasz. Vigyáztam, hogy szem el l ne tévesszem a jellegzetes rajzú és szín k lapot, s úgy másztam keresztül a magaslat gerince alatt tornyosuló sziklákon. Végre felértem. A nagy tábla lapja felém hajolt, s felületét mintha dér lepte volna be, attól csillogott annyira. Apró, szikrázó kristályok borították. Egy helyen hosszú, fehér karcolást vettem észre a felületén. A k elég puha volt, úgyhogy a csizmatalp szege megkarcolta. Arra gondoltam, hogy Oszvatics leugrott a túlsó oldalra. Egy beugró volt ott, melyet két egymáshoz támaszkodó szikladarab alkotott, s kit en meg volt világítva. Apró kavics borította meg néhány cipó nagyságú, teljesen fekete k . – Oszvatics! – kiáltottam, de nem nagyon hangosan. Még egy perccel ezel tt láttam. Itt állt a k lapon. Nem ment egyenesen, de a beugróban sem rejt zhetett el. Az út a környez magas sziklacsúcsok egyikére vezetett, tehát feltétlenül látnom kellett volna, amikor felfelé kapaszkodott. Esküdni mertem volna, hogy ezt a helyet egy pillanatra sem tévesztettem el szem el l. S mégsem volt sehol. Kezemet leeresztve nézegettem széjjel mindenfelé. Egyszer en nem tudtam, hol keressem. Azért mégis jöttém-mentem a környez sziklák között, és kiáltoztam. Csak a villamos kisülések recsegése felelt. Visszatértem a magaslat csúcsára, hogy kil jek egy rakétát. Mikor felemeltem a pisztolyt, észrevettem, hogy a fehér gömb nincs sehol. Elt nt, mint az el bb, mikor Oszvaticcsal együtt ott álltunk az öböl fölött. Az el bb még eltakarta a kilátást a hegyoldalra, amelyben a nagy mélyút nyílt, most azonban a szurdok bejárata kit en látszott. Úgy éreztem magam, mint az ökölvívó egy állkapcsába irányzott, er s horogütés után. Futni akartam Oszvatics segítségére, megkeresni a veszedelmet, amely t fenyegette, de nem volt semmi: sem Oszvatics, sem a látható veszedelem. Vörös rakétákat l ttem ki, jelezve, hogy baleset történt, aztán leültem az ezüstös színú k szélére, s lábamat a mélybe lógatva néztem, miként jelenik meg a kavicshalmon két lassan kúszó foltocska. Két szkafanderes ember volt. Gyorsan kapaszkodtak felfelé, kerülgetve a sziklákat, ahogy tudták, hol futottak, hol elt ntek a szilikátcsúcsok mögött, s végül negyven perc múlva felértek hozzám. Lao Csu és Soltyk volt. Mikor meghallották, mi történt, a mérnök a szikla szélére ugrott, s nagyot kiáltott: – Oszvatics! Jan! Jan! – Ennek semmi értelme – mondtam. – Sehova sem ment el, itt a szög nyoma a kövön. Soltyk lehajolt, s a követ vizsgálta. A csillogó felületen rézsútos, fehér karcolás futott végig, egyéb semmi. – Er sebben rálépett – magyaráztam –, és megkarcolta a követ. Nem lehet másképp. – De hát hova lett? Láttam, hogy Soltyk dühös. Vállat vontam. Lao Csu fentebb állt a sziklán. A távcsövet

sisakja ablakától el sem véve kérdezte: – Melyikük vitte a felhasznált filmeket? – – – – –

Én. A hátizsákjában vannak? Igen. S a tizedik készülékb l is kivették a filmet? Nem. Oszvatics éppen odafelé ment, mikor…

– Jól van. A fizikus leszállt a szikláról, s az ötven-hatvan méterrel mélyebben zöldell indult. Ezalatt Soltyk bemászott a mélyedésbe.

sátor felé

– Istenem! – mormogta, körbe forogva. – Mit jelent ez?… Szóval itt állt? – kérdezte még egyszer. – Itt. – Itt. – Jöjjön! – kiáltotta. – Átkutatjuk ezt az átkozott helyet. Odapillantottam – azokat a kerek fekete köveket emelgette fel. Ha a helyzet nem olyan tragikus, nevetséges lett volna. Lao Csu magához hívott. Odamentem. Észrevettem, hogy valahogy furcsán áll – ferdén és meghajolva, mintha már-már elvesztené az egyensúlyát, de mégsem esett el. Éppen meg akartam kérdezni, mit jelent ez, mikor rájöttem, magam is éppen olyan ferdén állok, anélkül hogy tudtam volna róla. – Professzor, nézze, hogyan járunk!… Mi ez? – Most nincs id magyarázgatni – felelte. Kezembe nyomta a készülékb l kivett filmtekercset, s bekattintotta a csappantyút. – Még ott maradt az utolsó a mögött a szikla mögött. Legyen szíves, fogja meg – s átadta az elektrométert is. Soltyk is megérkezett. Megállt, s egy darabig bennünket figyelt. – Professzor… – szólalt meg remeg hangon. – Most?… Mit csinál? Most – a filmet?! Lao Csu nem felelt. Éppen úgy tudta, mint én, hogy Soltyktól nem szabad segítséget kérni. Egy helyben álltam, s hol az eltávolodó professzort, hol Soltykot néztem. A szakadozó szél bele-belekapott a mérnök b kezeslábasába. Szinte megkövültén bámult a lapra, amelyen utoljára láttam Oszvaticsot. A fizikus néhány perc múlva visszatért, s átadta nekem a dobozt. – Minél gyorsabban induljon a partra és a motorcsónakon a rakétához. Csandraszekár professzor várja a filmeket. Nagyon sürg s… – És… önök? – kérdeztem. – Mi itt maradunk. – Keresni fogják Oszvaticsot? – Menjen már, kérem! – sürgetett Lao Csu, s máskor szelíd hangja most acélosan csengett. Elfutottam, s ezt az ütemet igyekeztem megtartani azokon a helyeken is, ahol a laza kövek lábam érintésére meg-megcsúsztak alattam. A leveg ben meg nem határozható távoli zúgás lebegett. Kezeslábasomon át éreztem a szél forró fuvallatait. A kavicsgát hosszú gerince mögött megvillant a tó. Tükrér l lomhán szálltak fel a párafelh k. Futás közben furcsa csikorgást hallottam. A lábam alá pillantottam: a csizmám talpa füstölgött. A talaj felmelegedett, mintha láthatatlan t z égett volna benne. Megálltam. Mit tegyek? Menjek vissza amazokért? Visszanéztem. Egyre sötétebb lett a tó fel l s gomolyagokban tóduló párától. A szél fuvallatai égettek, mint egy óriási kemence lehelete. Át kellett adnom ezeket az átkozott filmeket. Tovább futottam. K l köre ugrálva, lihegve, verejtékben úszva értem végre a motorcsónakhoz, s olyan lendülettel ugrottam bele, hogy megingott és a széle megmerült. Elindultam a Kozmokrátorhoz, melynek

fényszórója narancsszínben izzott a ködben. A rakéta hátán egy szkafanderes ember járt fel és alá, hátratett kezekkel. Az az rült gondolatom támadt, hogy ez Oszvatics. A kötélhágcsóhoz ugrottam. Egy pillanat alatt felmásztam. Arszenyev volt. Egy jupiterlámpa égett mögötte, fényl udvarral vette körül alakjainkat, s nagy, szétfolyó árnyakat vetett a ködbe. – A többiek hol vannak? – kérdezte. – Ott maradtak… – feleltem. – Oszvatics… elt nt. – Hogyan? – kérdezte haragosan Arszenyev. – Beesett valahová? – Nem. Nem esett be. Elt nt. Láttam, amint egy nagy kövön állt, ott, a tizedik készülék mellett. A leveg megvillant, s mire odaértem, már nem volt sehol. Nincs ott semmiféle szakadék, csak egy sima lap s az egyik oldalon sekély gödör a sziklák között. – És a fehér gömb? – Micsoda? – Azt kérdem, látta-e a fehér gömböt? – Nem. Az is elt nt. – Úgy… – mondta a csillagász. Egy darabig hallgatott, aztán hirtelen felkapta a fejét. – A filmek itt vannak? – Itt. Professzor úr – robbantam ki –, ki kell szállnunk a partra. Azok ott elégnek! Amikor visszafelé jöttem, a k egyre forróbbá lett. Én… – Lao Csu ott van? – Ott. És Soltyk is! – Vigye a filmeket a Maraxba. – És amazok?… – Majd segítenek magukon. – De én mindjárt mehetnék… – A parton ott van a másik motorcsónak. Nincs ott semmi szükség önre. Menjen, kérem. Lementem a vaslépcs n a zsilipkamrába, s mikor a s rített leveg kiszorította a mérgezett légkört, szkafanderemet le sem vetettem, csak a sisakot kapcsoltam ki, bementem a Marax kabinjába, és átadtam a filmeket. A küszöbön állva néztem, hogyan helyezi Csandraszekár a tekercseket egy hossz-vízszintes tengelyre, hogyan tolja be minden szalag elejét a pult résébe, és hogyan mozgatja a kapcsolók fogantyúit. A filmek lecsavarodtak és gyorsan elt ntek a készülék mélyében. Csandraszekár a billenty kön játszott. Egymás után gyúltak ki a képerny k, mint megannyi roppant nagy világító szem, vörös és kékes ellen rz fények pislogtak, majd kivilágosodtak, és olyan fényesen ragyogtak, hogy a képerny k zöldes izzását teljesen elhomályosították. Mintegy megigézve néztem Csandraszekárnak a billenty zeten futkosó ujjait. A kabin megtelt dallamos duruzsolással. A képerny kön zöld villámok cikáztak át, a kapcsolók rövid, s kattogása hallatszott, a m szerek óráin a mutatók a túlterhelés határa felé közeledtek, s a matematikus még mindig nyomkodta a billenty ket, a transzformátor néha felbúgott a teljes áramer l, vagy a fal mögött szisszent meg a vörös fényív, amint a kapcsoló kése szétvágta. Csandraszekár egy darabig lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul állt, s összehunyorított szemmel nézte a reszket fényeket, azután visszalépett a pulttól. Tekintetével még egyszer megvizsgált minden képerny t, azután hozzám fordult. – A Maraxnak most meg kell mutatnia, mit tud. Tudja, mir l van szó? A gravitációs tér úgy áll el , hogy az áram egyes impulzusai egymásra helyezkednek. A Fourier-féle módszer alkalmazásával azt a tíz-egynéhány milliárd rezgést, amelyeket az oszcillográfok a filmekre vettek fel… Én már torkig voltam mindezekkel. – Hagyjon békében! – kiáltottam. – Oszvatics elt nt. Csandraszekár megremegett. – Mi? Mi történt?

Még egyszer hozzáfogtam a történtek elmondásához, Csandraszekár hallgatta, de az egész id alatt a képerny ket vizsgálta. Akaratlanul is követtem tekintetét. Az oldalsó képerny kön rángatózó fénysávok lassanként elhalványodtak és összeolvadtak a foszforeszkáló háttérrel. Ehelyett azonban a középs képerny n egyre világosabban látszott egy fényes sáv Lao Csu ott van? – kérdezte Csandraszekár, amikor befejeztem. E pillanatban az áram zúgása elhalkult. Az ellen rz lámpák kialudtak, az oldalsó képerny k teljesen letisztultak, a középs n pedig mozdulatlanná vált a meredek, kétpúpú görbe. Csandraszekár szeme keskeny réssé húzódott össze. Tekintete lángolt. – És mégis periodikus! – mondta. Azután ajkain egy bágyadt, bocsánatkér mosoly suhant át. – Ön bizonyára embertelennek tartja, hogy én egy ilyen pillanatban… Abbahagyta. Megingott, egy lépést hátrált, és a pult fényes oldalához támaszkodott. A felülr l jöv világosság élesen kirajzolta halántékának homorúságát és beesett arcát. Csak most kaptam észbe, hogy az utóbbi id ben egy pillanatra sem hagyta el a Maraxot. A kabin ajtaja fölött éjjel-nappal ott világított a vörös jel. Behunyta a szemét, s vállán alig észrevehet en rántott egyet, mintha láthatatlan terhet akarna lerázni róla. – Nem baj – mondta. – Majd visszatérnek, ha… Nem fejezte be. – Arszenyev hol van? – Odafönt. – Volna szíves lehívni? Nagyon fontos. Az rhajó hátán találtam. Lehajolva vizsgálta a graviméter számlapját. Oldalvást a fényszóró oszlopnyi sugárkévéje vörösesen oldódott fel a ködben. – A feszültség egyel re nem n … – szólalt meg halkan, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Megismételtem, hogy Csandraszekár kéreti. Egyszerre talpra ugrott. – Mi az, már megvan?! Nos, milyen? Nem értettem, mit kérdez, de egyszerre eszembe jutott Csandraszekár kiáltása, és csak úgy vaktában böktem ki: – Periodikus. Arszenyev szó nélkül sietett a bejárati nyíláshoz. – Kiszállhatok a partra?! – kiáltottam utána. Megállt. – Nem! Ott úgysem segíthet semmit! Legyen szíves figyelje a radart és a fényszórót. A rakétapisztolyok ott hevernek oldalt! Elt nt a lejárati aknában. A teret forró, lomha párák borították. Az rhajó törzse úgy feketéllett közöttük, mint egy élettelen bálna teste a vízben. A fényszóró mellett állt a hordozható radarszkóp, a part felé irányított, két ellipszis alakú antennájával. Két kézzel megragadtam az irányzó fémgy t. Az erny ben egy k szirt látszott az öböl felett, amerre társainknak vissza kellett érkezniük. Az öböl üres volt. A ködnél sötétebb füstfélék úszkáltak fölötte. Ránéztem az erny alatt elhelyezett fotoelemre. Az mérte a parti sziklák mérsékletét: kétszázhatvan fokot mutatott. Kezem önkéntelenül szorította össze a radar fémfogantyúit. Kétszázhatvan fok… A leveg h mérséklete is emelkedett, úgy fokozódott, akár a kemencében: nyolcvan, nyolcvanöt, kilencven fok… Mennyi ideig bírhatja ki ezt egy ember, még ha szigetel kezeslábas van is rajta? Múltak a percek, de mindegyik egy-egy örökkévalóság volt. Tisztán hallatszott a part izzó köveire loccsanó víz fortyogó sziszegése. Az antennát egyik oldalról a másikra toltam át. Már éppen vissza akartam húzni, amikor látókörömben megvillant valami. Egy ember ment arra! A reflektor mellett volt a házitelefon szekrénykéje. A hallgatót nem vettem fel, csak bekapcsoltam a folytatólagosan hangzó cseng t, és siettem vissza a radarhoz. A sötét folt lassan haladt tovább a kövek között… egy-egy pillanatra elt nt… majd ismét el került… s egyszerre két kisebb, de furcsán eltorzult részre oszlott…

Most már tisztán láttam: két ember cipelt egy harmadikat. A vízb l kiálló köveken igyekeztek eljutni a motorcsónakhoz, de az utolsó k és a csónak között vízsáv sötétlett. Megálltak, nyilván tanácskoztak. Mennyire sajnáltam, hogy a csillagász tilalma ellenére nem mentem ki a partra! Segíthettem volna rajtuk. Kiáltozva adtam nekik tanácsokat, nem is gondolva arra, hogy nem hallhatnak. Egyszerre az egyik álló alak mintha összébb zsugorodott volna. Megértettem: lehajolt s megpróbálta a motorcsónakot a tartókötélnél fogva odahúzni. Tudtam, hogy ez lehetetlen, mert megakadályozzák a víz alatti kövek. Egyedül minden nehézség nélkül átugorhatták volna a másfél méter széles távolságot, de az a harmadik… Voltak pillanatok, amikor rohanni akartam a kötél hágcsóhoz, de az ember, aki a kötelet húzta, egyszerre lemondott a további er lködésr l, társához fordult, és jelt adott. Felemelték a mozdulatlan testet, és magasra tartva gázoltak be a part mellett már forrásnak induló vízbe. Derékig a vízbe merülve, ködgomolyagokba burkolózva dobták át a testet a mellvéden, s maguk is bemásztak a csónakba. Néhány végtelen másodpercbe tellett, míg felberregett a motor, s a csónak elindult. – Miért kiabál úgy? No, miért kiabál úgy? – ismételgette Arszenyev már néhány pillanat óta. Mögötte még két szkafanderes ember állt. Tarland és Csandraszekár. Nem is tudtam, hogy nevetek is, kiabálok is örömömben. Mikor a motorcsónak a kötélhágcsóhoz ért, lesiettünk. – Engem nem… én magam… – kiáltotta Soltyk rekedten, mikor az utolsó fokról feléje nyújtottam a kezemet. – Én magam… Lao professzort fogja meg… szét van tépve a szkafandere…

Lao Csu professzor A professzort és Oszvaticsot bevittük a zsilipkamrába. Mind a kett eszméletlen volt. Én kint maradtam a fedélzeten, hogy a motorcsónakot bevonjam. Mikor lementem a folyosóra, Rainer és Tarland hordágyakra rakták a mozdulatlan testeket, úgy-ahogy kivették a csónakból, szkafanderben, csak a sisakok hevertek a padlón, fedetlenül hagyva a verejtékben úszó, viaszsárga arcokat. Segíteni akartam, de Arszenyev a központba küldött. Elrendelte az azonnali indulást. A legutóbbi pillanatok izgalmai közepette megfeledkeztem arról, hogy mi történik a völgyben. A televíziós erny kben olyan sárgás gomolyagok gyülekeztek, mint a lángoló kén füstje. Az rhajó hol felemelkedett, hol lehanyatlott a hullámokon. Az egész környék homályos üstre emlékeztetett, amelyben tompa neszek, sziszegések, füttyök hangzanak. Mikor a központba léptem, a fellegekben megdördült az els égzengés. Bekapcsoltam az atommáglyát, s nem várva, amíg eléri teljes erejét, kisegít üzemanyaggal rajtra állítottam a prediktor fogantyúját. A lángoló gázok bevágódtak a vízbe. A Kozmokrátor a forró víz tompa fortyogása közepette megremegett, egy pillanatig oldalt siklott, roppant hullámot verve maga el tt, most már a hullámok veszett csapásaival mit sem tör dve nekilendült, s éles szög alatt szökkent fel a szelekt l üvölt rbe. A parti sziklák képe összezsugorodott, elhajlott, én pedig egyre fokoztam az égést a turbóreaktorokban, hogy össze ne ütközzünk velük. Csak akkor lélegeztem fel, amikor a munkát a f motorok vették át. Olyan er vel üvöltöttek fel, hogy hangjuk a hullámok harsogását és a szél zúgását is elnyomta. A képerny kön kékesfehér zgomolyagok kergették egymást. Azután felh be jutottunk, mely homályos volt, akár egy s erd . Nyugtalan voltam, mert most el ször történt, hogy a rajt nehéz pillanatában egyedül voltam a prediktornál, de minden jól ment. A légáramlat fütyült az uszonyok között, a motorok egyenletesen m ködtek, s a sebesség fokozódott. A fellegek között minduntalan lila t zsugarak sültek ki, s vontatott mennydörgést l kísérve pattogtak széjjel. Soltyk lépett a központba, s én anélkül hogy a m szerekr l levettem volna tekintetemet, elárasztottam kérdéseimmel. Nem egyhamar kezdett beszélni. Amint kiderült, miel tt a vízbe lépett volna, kezeslábasát felfújtatta leveg vel, s annak

szigetel rétege védte meg a leforrázástól. Rosszabb volt a helyzet a professzorral, ö ezt nem tehette meg, mert szkafandere a sisak alatt elszakadt. Az egész úton kezével fogta össze a szakadást, de mikor Oszvaticsot kellett vinni a vízen, mind a két kezére szükség volt. Ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy a formaldehid és szén-dioxid-gázok összekeveredjenek a belélegezni való leveg vel. Így aztán a mérgezést l eszméletét vesztette a csónakban. – S Oszvaticcsal mi van? – kérdeztem. – Hol találtátok meg? Soltyk halogatta a választ. A fékez órák táblája el tt állt, s a legnagyobb figyelemmel vizsgálta, bár az órák nem mutattak semmit, mert hiszen e pillanatban ki voltak kapcsolva. – H guta érte – mondta ki végre. – Azt hiszem, nem komoly a dolog. Mikor vittük, mozgott. – No, akkor jó, de hol volt? – Nem tudom. – Mit beszélsz? A képerny kön vibráló fehér köddel szétválasztott fekete felh k vonultak. Mintha hegyes szigetek tömkelegén haladtunk volna át. – A professzor ideadta a kötelet… összekötöttük magunkat egymással, aztán azt mondta, menjek utána úgy, hogy a kötél megfeszüljön… ö ment elöl. így találta meg Oszvaticsot. – Hol? – Nem tudom. Egyszerre csak elt nt. – A professzor elt nt? – El. Mintha a föld nyelte volna el, de mozdulatait éreztem, mert a kötél összekötött bennünket. Érted? Nem, ezt nem lehet megérteni. Mondom, amint engem látsz, úgy láttam én a kötelet. Ki volt feszítve s a leveg ben végz dött, és tovább nem volt semmi. – Semmi? – Vagyis kövek voltak meg leveg , de sem a professzor, sem Oszvatics… S talán egy perc múlva megrándult a kötél – ez volt a megbeszélt jel. Nekifeküdtem s kihúztam mind a kett jüket. A professzor szkafandere el volt tépve. – – – –

Elesett? Nem tudom. Biztosan. Hol volt hát? Mondom, hogy nem tudom.

– Hogyan, hát nem kérdezted meg? – Nem… te se kérdezted volna, aztán… Hirtelen felém fordult, arca elsötétült, vonásai megkeményedtek. – Amikor elmentél, úgy viselkedtem, mint egy kölyökkutya! Vinnyogtam, kiáltoztam rá, mert körös-körül járt a készülékkel olyan nyugodtan, mint a laboratóriumban… nem tudtam, mert nem is tudhattam, miért! Kis id múlva nyugodtabban tette hozzá: – Valaki még a Földön mondta, hogy olyan ö, mint az edzett üveg: olyan átlátszóféle sima, igénytelen. De aki megpróbál beleharapni, kitörik a foga… Menteget zni akartam, valami közmondással felelt… A kövek égtek a lábunk alatt, azt hittem, megfövünk, pedig… tudod, mik voltak az els szavai, mikor mosta kabinban magához tért? Azt kérdezte Csandraszekártól, hogy megvannak-e már a számítások eredményei. A Kozmokrátor néztem Soltykra. vigasztaló szavak. Visszaemlékeztem

elérte a teljes utazási sebességet. Visszaléptem a képerny kt l. Nem így könnyebb volt neki. Megértettem, hogy itt nem használnak a Lao Csu leckét adott neki a nyugalomból és milyen körülmények között! a holt erd ben átélt kalandomra…

– Bemehetsz hozzájuk – mondta Soltyk –, én itt maradok helyetted. Nem bírok a szemébe nézni. Nem mondattam magamnak kétszer. Mikor a kabinba léptem, Tarland éppen eltolta az ágytól a celofán sátort, amelyben mesterséges oxigénlégkört fejlesztettek. Oszvaticsnak már pír volt az arcán, s párnákkal magasan megtámasztva feküdt. A tudósok az asztal körül ültek, de mekkora volt a csodálkozásom, mikor a kínait is közöttük láttam. Nem a megszokott sötét ruha volt rajta. Most el ször láttam rajta a mesebeli sárkányokkal díszített hosszú, meggyszín reggeli köntösét. Derékig pokrócba csavarva ült, kilátszottak fehér pólyába bugyolált lábai. Nyugodt volt, mint rendesen, csak éppen egy kicsit sápadtabb. Arszenyev helyet csinált nekem. Leültem. Oszvatics éppen most készül dött neki, hogy balesetér l beszámoljon. Néhány szóban összefoglalta a fehér gömb körüli vándorlásunkat, s odáig jutott, amikor a fekete koaláktól csalogatva eltávolodtam t le. Amint mondta, nem hallotta meg kiáltozásomat, s azért ment tovább. Egyszerre az egész környezete elt nt. – Egymás után villantak el a szivárvány színei a sárgától az ibolyáig. Az volt az érzésem, hogy valami lefelé húz. Elvesztettem az egyensúlyomat, s néhány lépést tántorogtam. Olyan káprázatos fény árasztott el, hogy jó id re megvakultam. Mikor a szemem kinyitottam, egy fehér fénnyel telített óriási gömb belsejében voltam. Mindenfel l sima, homorú fal vett körül. Azt hittem, hogy a nyílás, amelyen ide bejutottam, mögöttem van. Szétnéztem, de nem volt ott semmi. Csak egyforma, sima fal. Talpam alatt kövekkel borított sziklás talaj. Elég világosan beszélek? Olyan volt, mintha valaki egy üres gömbnek levágta volna az alját, aztán a gömböt rám borította volna, mint a légyre a poharat. Egyszer en egy óriási, gömböly kupola alatt álltam, közvetlenül a fala mellett. Lassan elindultam, s tekintetemmel minden követ megvizsgálva a közepe felé tartottam. Ekkor furcsa dolog történt. Talán négy-öt lépést mehettem, s akkor a homorú fal, amelyhez közeledtem, felgöngyöl dött el ttem, és visszahúzódott. Még két lépést tettem, s ekkor egy egészen lapos, mer leges fal el tt álltam. Megfordultam. A gömb elt nt – mögöttem áthatolhatatlan sötétség volt. Elindultam a fényes fal felé, az pedig, ahogy közeledtem, domborúvá vált, mintha valaki a túlsó oldalról felfújta volna… s mikor olyan közel értem hozzá, hogy a kezemmel megérinthettem volna, egy óriási gömb mellett álltam, de most kívül voltam… Körülfutottam a gömböt. Akkora volt, mint a fehér gömb és teljesen sima, résnek vagy nyílásnak nyoma sem volt rajta. Megnyugtatott, hogy üres tér volt mögöttem. Feltételeztem, hogy lesz ott valami nyílás, amelyen kimehetek. De mikor behatoltam abba a sötétségbe, a hátam mögött hagyott gömb kezdett alakot változtatni: felfelé és oldalvást széthúzódott, széjjelgöngyöl dött, és hirtelen betakart, úgyhogy megint a belsejében voltam. Futkosni kezdtem mindenfelé. Valahányszor a közepe felé futottam, a falak megnyíltak el ttem, laposra kisimultak, végül pedig az ellenkez irányba göngyöl dtek össze, úgyhogy megint eljutottam a domború gömbhöz. El ttem állt, és teljes sötétség övezte. Mikor a sötétségbe beléptem, a gömb a hátam mögött szétgöngyöl dött. Kisimult, aztán behorpadt, s minden oldalról körülfogott. Azt hittem, ez valami gépezet, de egy gépezet nem m ködhetett ilyen módon. Megpróbáltam néhány hirtelen ugrással kijutni, hol balra, hol jobbra, hol meg egyenesen igyekeztem kitörni, de mindig a sima falhoz értem. Sokkal félelmetesebb dolog ez, semhogy le lehetne írni. Koromfekete, áthatolhatatlan sötétség. Benne a gömb, amely hol magába zárt, hol meg kidobott magából, egyszer kívül voltam, máskor meg belül, bár nyoma sem volt rajta nyílásnak. Akárhova mentem, mindenütt a sima falba ütköztem. Azok a nagy fehér síkok a szemem el tt mozogtak, összecsavarodtak, összegöngyöl dtek, hol betakartak, hol meg szinte kiköptek, és így körbe-körbe. Nem tudom, meddig tartott. Talán egy óráig is. Egy id múlva aztán kezdett meleg lenni. A talaj égette a lábamat. Az volt az érzésem, hogy a sisakom izzóvá hevült, egyre nehezebb volt lélegzenem, a szkafanderben a leveg égetett, mint a t z, a készülék nem használt semmit, fulladoztam. Elestem, s azt hiszem, megütöttem a fejemet. Hogy tovább mi történt, nem tudom… Oszvatics kissé visszad lt párnáira.

– Ennyi az egész. Egy szót sem értek bel le. Nincs ennek egy szikra értelme sem. – Én nem hinném – szólt Arszenyev. – Azt hiszi, hallucináltam? – Egyáltalán nem. Ami azonban azt illeti, hogy az a környezet „értelmetlen” volt, ugyanezt mondhatná a hangya is, amely beleesik egy írógépbe. A világ nem körülöttünk forog. Egészen véletlenül ismeretlen er k hatókörébe kerültünk. – Bár még nem tudunk mindent – szólalt meg Lao Csu –, társunk kalandja világos. Megfelelhetek a kérdésre, hogy ez vagy amaz mi módon történt. Csak az nyugtalanít, hogy nem tudnék megfelelni arra a kérdésre, hogy mi célból történt mindez. – Megmagyarázhatná, hogyan kerültem a zárt gömbbe? – Meg. – És mi módon történt, hogy egyszer belül voltam, máskor meg kívül? -Azt is. – És honnan került oda a világosság, holott körös-körül sötétség volt? – Meg. – Beszéljen hát. – Az egész rejtély kulcsa két szó – mondta a fizikus. – ön szférikus térben volt. Az asztalhoz lépett. – Hogyan láthatunk meg egy tárgyat? Csakis úgy, hogy az arról visszavert fénysugarak a szemünkbe jutnak. De ha a sugarak mind bezárulnak egy elhatárolt térbe, és ott kell maradniuk, a kívülálló megfigyel számára az egész tér láthatatlanná válik, de nem úgy, mintha ott valami fekete folt volna. A környezetb l jöv fénysugarak vagy elkerülik azt a helyet, vagy beléje hatolnak. A szférikus tér – mert ez az a bizonyos „fénycsapda” – mindkét esetben láthatatlan marad. A néz nek az az érzése, hogy a tájból kivágták azt a részt, s a kivágat szélei érzékel hetetlenül összeforrtak egymással. Amikor a magaslaton az els készüléknél megálltak, ott maradtak, s nem tudták, mihez fogjanak, mert nem látták a fehér gömböt. Elt nt. Nem így volt? Oszvaticcsal együtt egyszerre bólintottunk. – Nos, a gömb ott volt, csak önök nem látták, íme a magyarázat. Amikor a fehér gömb ködik, gravitációs tér képz dik, amely begörbíti a térséget. Mikor ez a görbület túlmegy bizonyos határon, a tér mintegy „összegöngyöl dik”, és bezárul önmagába. Az így el álló szférikus tér kiterjedhet vagy összehúzódhat, mint egy hólyag, a tér erejét l függ en. Mikor Oszvatics a tizedik készülékhez ért, a gravitációs potenciál hirtelen felszökött, a szférikus tér felfúvódott, és elnyelte azt a helyet, ahol ö állt. A következ pillanatban a gravitáció csökkent, és a szférikus tér összehúzódott, de ugyanakkor Oszvatics már közelebb ért a fehér gömbhöz, és ezért látta Smith csak a h lt helyét. Ez az els talánynak, az elt nésnek a megfejtése. Menjünk tovább. On szivárványt látott – fordult Oszvaticshoz. – Ez nagyon érdekes. Abban a pillanatban, azon a helyen, amelyen ön állt, vonult át a szférikus és a közönséges tér határa. A szférikus fényhullámok interferenciája és a különleges fénytörési viszonyok következtében a kétfajta tér találkozásánál a nappali fehér fény széjjelhasadozik, mint a prizmában. Honnan származott az a világosság, amely önt úgy elvakította? Amíg a fehér gömb elegend feszültséggel m ködik, a körülötte lev szférikus tér nappal és éjjel egyformán meg van világítva, de a fény sehonnan sem hull oda, mert a fénysugarak körpályán áramlanak körülötte, vagyis a nappal felfogottak nem tudván elmenekülni, mintegy foglyul esve keringenek. Gyerünk tovább. A gömb, amelynek ön a belsejébe került, természetesen a fehér gömb volt. ön természetesen egész id alatt kívül volt rajta, és azt a csalóka érzést, hogy belül van, a szférikus tér perspektívája okozta, amely eltér a minket környez világ lineáris perspektívájától. Ön úgy viselkedettelnézést kérek a hasonlatért- mint a részeg ember, aki egy kioszk körül kering, és azon sopánkodik, hogy bezárták. Hogy be lett volna zárva a gömbbe, az csak látszat volt. – Az lehetetlen. – Ön téved – mondta Lao Csu, azzal papírlapot vett el , s míg rajzolt, tovább beszélt: – A közönséges térben, ha egy gömbre nézünk, így látjuk:

látásiszög szern látható felület Ez azért történik így, mert a fény a legrövidebb egyenes vonalban halad a tárgyról a szembe. A szférikus térben a fény körvonalakban halad. Mikor tehát ön a fehér gömbhöz ért, azt így látta:

látható felület Amint látja, az A pontban lev szem a gömbnek nemcsak az elüls részét látja, vagyis azt, amely vele szemben van, hanem a hátsót is, amely normális viszonyok között nem látható. S mikor látjuk normális viszonyok között a gömb egész felületét egyszerre? Csakis akkor, amikor a belsejében vagyunk! Ezért gondolta ön is, hogy a gömb belsejében van. Az ember a gömböt akkor látja a leírt módon, amikor a szférikus tér bels határa közelében áll. S amikor mélyebben behatolt a 9 gömbbe, látja, miként változik az meg, el bb széjjellapul, aztán kidomborodik. Ezeket a csalódásokat a szférikus perspektíva sajátosságai idézik el . Ha a közönséges térben egy tárgy távolodik t lünk, azt egyre kisebbnek látjuk. De senki sem hiszi, hogy valóban kisebbedik, mert mindnyájan tudjuk, hogy a kisebbedést a perspektíva, de tegyük hozzá – a lineáris perspektíva törvénye idézi el . A fehér gömböt környez térben, ahol a fény körvonalakban mozog, szférikus perspektíva uralkodik. A tárgy (az adott esetben a gömb) közelr l nézve domború testnek látszik. Nagyobb távolságról – végtelen síknak s még nagyobb távolságról homorú felületnek. Természetesen minden nehézség nélkül bebizonyíthatnám, hogy ennek így kell lennie, ha e célból a fényérint k kúpjainak sztereografikus vetületével megszerkeszteném a szférikus perspektíva képeit. Ehhez elég ismernünk a fénysugarak által leírt körök átmér jét. De e pillanatban inkább egy hasonlattal világítom meg a dolgot. Ha a vasúti vágánypárt nézzük, úgy látjuk, hogy a láthatáron érintkeznek. Ennek ellenére biztosan tudjuk, hogy mindvégig párhuzamosan futnak, érintkezésük pedig csak a távlat okozta optikai csalódás. Éppen így csalódás volt az a látszat, hogy a gömb hol szétlapult, hol meg kidomborodott. Ha születésünkt l fogva szférikus térben tartózkodnánk, a látott képeket nem tekintenénk a tárgyak valóságos alakváltoztatásainak, hanem megtanulnánk azok segítségével közvetlenül értékelni a távolságokat éppen úgy, mint a közönséges térben megtanuljuk a tapasztalatból, hogy ha a tárgyak távolodnak t lünk, akkor látszólag kisebbednek. – De miért nem tudtam onnan kijutni, hogyha – amint ön mondja – a gömbön kívül voltam? – kérdezte Oszvatics. A fizikus alig észrevehet en elmosolyodott. – Ha behunyt szemmel indult volna kifelé a gömbb l, talán sikerült volna kijutnia a szférikus térb l, de önt a látása irányította, márpedig a látása engedelmesen követte a körvonalakban haladó fény törvényeit. Ön így mozgott:

a szférikus tér határa – És én miért nem jutottam be ennek a térnek a belsejébe – kérdeztem –, bár pontosan átkutattam az egész környezetet? – Azért, mert ugyanannak a csalódásnak a hatása alatt volt, amelyé alatt Oszvatics. Azt a helyet, ahol Oszvatics elt nt, O-val jelölöm. Mutassa meg, milyen irányban kereste ót?

– Ebben meg ebben – mondtam, és a fizikus által leírt ponthoz hozzárajzoltam a

nyilakat:

– Csak azt hiszi – mondta a fizikus –, de ez csalódás volt. ön a valóságban így mozgott: – De miért? – Azért, mert ön a látása szerint igazodott, márpedig a látás a fény rabja. A fénysugarak a szférikus tér határa közelében elhajlanak úgy, ahogyan a felrajzolt nyilak mutatják. Felemeltem tekintetemet a rajzról, s a fizikusra néztem. – S ön, professzor úr, mindezt már akkor tudta, amikor odajött? – Nem. Csak azt tudtam, hogy a gravitáció fokozódott. Emlékszik, hogy ferdén jártunk, mintha el akarnánk d lni? – Hogyne! Még kérdeztem is!… – Azért hajoltunk el, mert a mer legesen lefelé irányuló nehézkedéshez hozzájárult a fehér gömbb l áradó vonzóer . S ez vezetett rá a megoldásra. – És ez elég volt? – Végül is… fizikus vagyok- mondta Lao Csu. – És hogy találta meg Oszvaticsot? – Ahhoz, hogy bejussak a szférikus térbe, más vezet t kellett választanom, nem a látásomat. – És mi volt az? Nem tudok rájönni. – Pedig az igen nagy dolog… egész munkánkat ennek szenteltük, mégsem jön rá? A cs ! Az indukciós készülék segítségével megtaláltam a cs hangját, és annak a nyomán indultam el, egyenesen a fehér gömbhöz vezetett. A szférikus tér csak a fénysugarakat hajlítja el, az anyagi tárgyakat nem. – Milyen egyszer ! – Ugye! összekötöttem magam a mérnökkel… Ö kívül maradt, én pedig bementem és megtaláltam Oszvaticsot. Nagyon érdekes látvány volt-tette hozzá kisvártatva. – A kötél lem indult ki, s a leveg ben a tér közepén hirtelen megszakadt. – Hogyan a tér közepén? – Hát ön szerint hol? -A határán… – És így láttuk – kívülr l, én pedig belülr l: – A szférikus tér határának az a sajátsága, hogy láthatatlan. Most felrajzolom még azt is, amit ketten, Soltyk és én láttunk, amikor a bennünket összeköt kötél egy ponton metszette a szférikus tér határát, így volt a valóságban:

– Bámulatos! – kiáltottam. – Megszokás dolga. Nem bámulatosabb, mint az, hogy a kanál, ha egy pohár vízbe tesszük, olyan, mintha eltört volna. – S miért kötötte össze magát Soltykkal? – kérdeztem. – A cs

nem vezethette ki úgy,

mint ahogy bevezette? – Dehogynem – felelte a fizikus közömbösen –, de attól tartottam, hogy elvesztem az eszméletemet. A h mérséklet egyre emelkedett. – És hogy szakította szét a szkafanderét? És professzor úr – robbantam ki hirtelen –, láttam, hogyan gázoltak be a vízbe! 0, az… – nem találtam a további szavakat. – Valóban forró volt – jegyezte meg Lao Csu. – így tehát megbeszéltük az észlelt jelenségeket. Legyen szabad Arszenyev professzor hasonlatára hivatkoznom, ö az írógépbe pottyant hangyához hasonlított bennünket. Amir l eddig beszéltünk, nem volt egyéb, mint a gép általános m ködésének magyarázata. De semmit nem mondott nekünk egy sokkal lényegesebb dologról, vagyis arról, hogy ki ír azon a gépen és milyen szöveget. Nagyon örülnék, ha Csandraszekár professzor szíves volna err l a kérdésr l nyilatkozni, mert hiszen ö koszorúzta meg a m vet… – Amelyet ön elkezdett… – szerénykedett a matematikus. – Amelyet mindnyájan együtt alkottunk – tette hozzá Arszenyev –, mert hiszen mindegyikünk megtette kötelességét. Csandraszekár rakosgatni kezdte az el tte hever filmeket és papírokat, míg végül megtalálta annak a kétpúpú görbének a felvételét, amelyet két órával ezel tt a Marax képerny jén láttam. A képre tekintve így szólt: – A fehér gömb aljánál egy vákuumgyorsítónak kell lennie, amelyben az atomok csaknem a fény terjedési sebességéig felgyorsulnak. Az Einstein-féle transzmutáció elvének megfelel en óriási tömegek képz dnek, s ezek a gravitációs tér forrásai. Ehhez milliárd kilowattokra rúgó energiamennyiségek szükségesek. Ez az energia tizenegy csövön át jut a fehér gömbhöz, s mindegyik cs nek megvan a maga saját áramritmusa. Azért említem ezt, mert azt akarom kidomborítani, hogy a Marax nélkül semmire sem mentünk volna a rezgések elemzésével. Most már tudjuk, hogy a fehér gömb ködésének egy ciklusa 296 óráig tart, és két alapvet fázisból áll. Az els ben, a pozitívban kifejlesztett gravitáció hozzáadódik a bolygó vonzóerejéhez. A másik, vagyis a negatív fázisban a gömb gravitációja semlegesíti a Vénusz gravitációját. Amint látják, minden fázis egész sor kisebb szakaszból áll… Mi akkor érkeztünk ide, amikor a tér feszültsége pozitív volt, de már lényegesen gyengült, azokat a kellemetlenségeket pedig, amelyekbe belepottyantunk, a görbének ez a kicsike kiugrása okozta… Az asztal fölé hajolva néztünk a matematikus által mutatott pontra, pedig folytatta: – Sokkal rosszabb lett volna, ha a negatív fázis idején kötöttünk volna ki… Akkor a gömbhöz közeled embert a bolygó már nem vonzotta volna, úgyhogy felszállhatott volna az rbe a csillagok közé, akár egy léggömb… No de nem ez a fontos. Ez még mind az írógép m ködése körül forog… hogy Lao kartárs hasonlatánál maradjunk. A legfontosabb a válasz arra a kérdésre, hogy mit jelenthet az a óráig tartó bonyolult gravitációs ciklus, amely után a potenciál minden ugrása és ingadozása újra elölr l kezd dik. Mi lehet a rendeltetése és az értelme az ilyen roppant energia kisüléseknek? Itt szünetet tartott, azután minden szavánál ujjával az asztalra ütve folytatta: – A fehér gömb által el idézett jelenségek önmagukban, minket tudósokat és kutatókat sem meg nem ijeszthetnek, sem csodálatba nem ejthetnek. Mi azonban egész mást csodálunk, és egészen mástól félünk: ez pedig az, hogy ezeknek nincs semmi értelmük, és semmi célt nem szolgálnak! Éreztem, hogyan dermed jéggé a szívem. – Hogyan… hogyan érti ezt, tanár úr? – kérdeztem, önkéntelenül leeresztve hangomat. – Úgy, amint mondtam. Nem tehetek hozzá semmit. – De mindjárt… engedjen meg… nem értem… szóval ön azt hiszi, hogy egy ilyen gravitációs pólus megalkotásának nincs semmi értelme? Lehet, hogy mi a Földön nem építettünk ilyet, de… – Ez félreértés – jegyezte meg a fizikus. – Ismerjük az okot, amelyb l gravitációs pólust

lehet létesíteni. Én a bolygóközi lövedékek kilövésére gondolok. – Szóval a fehér gömb…? – Hadd fejezzem be. Mi a Földön atomenergiával hajtott rakétákat alkalmazunk. Lehetséges, hogy a Vénusz-lakók a Földre küldött rakétájuk katasztrófája után inkább más módszert alkalmaztak, s elhatározták, hogy a gravitációt gravitációval fogják leküzdeni! – Milyen módon? – A magyarázatok nagyon messzire vezetnének. Elég, hogy olyasvalamir l volt szó, amit képletesen úgy nevezhetnénk: „lyukat fúrni” a bolygót övez gravitációs térbe. Tudják, hogy az elektromos lövedéket közömbösíteni lehet egy ellenkez el jel másik villamos lövedékkel. – Természetes. – k tehát lokálisan kiküszöbölik a bolygó vonzóerejét egy mesterségesen el idézett ellenkez irányú vonzóer vel! így aztán minimális hajtóer is elegend egy bolygóközi repülés beindításához. – No látja – szólt Oszvatics, én pedig hozzátettem: – Egyszóval, a fehér gömbnek kétségtelenül megvolt a célja, miért mondta hát a professzor úr, hogy… – Valamikor talán volt célja – vágott közbe a matematikus, er sen hangsúlyozva a kiejtett szavakat –, de most már nincsen. – De az isten szerelméért, miért?! – Meg tudom érteni az automatát, amely a váltókat állítja és a szemaforokat mozgatja az érkez vonatok el tt – szólt Csandraszekár, s sötét szemével figyelmesen fürkészte arcomat –, de nem értem azt az automatát, amely senki és semmi… el tt nyitja meg az utat. – Hogyan?… Hogy értsem ezt? – A legegyszer bben. A gömb bizonyos id közökben gravitációs teret fejleszt, amely semlegesíti a bolygó vonzóerejét… és nincs tovább. Ez semmi célt sem szolgál. Egyáltalán semmit. Nincs itt semmiféle bolygóközi lövedék, de a legkisebb nyom sincs, ami azt mutatná, hogy valakinek szándékában volna ilyeneket kilövöldözni… Egyszer en adva van egy roppant nagy kilöv készülék, amely bizonyos id közökben óriási energia felhasználásával megnyitja a teret, és… nem l ki semmit! – Ez nem olyan egyszer – jegyezte meg Oszvatics, s összeráncolt homlokkal éles vonalba húzódó, szigorúan összeszorított szájjal, mit sem látó tekintettel bámult maga elé. – Nem egyszer . Rendben van – hagyta helyben Csandraszekár, halkan sóhajtva. Gondolkoztam a különböz lehet ségeken, de talán önök mondanak err l valamit? – Lehetséges, hogy a rakétát, esetleg a rakétákat, máris kil tték… s a fehér gömb most azért m ködik, mert a rakéták visszatértét várja – jegyezte meg Oszvatics. – Talán könnyebb m ködésben tartani, mint csupán akkor megindítani, amikor valamelyik rakéta indul vagy visszatér… Csandraszekár bólintott. – Erre is gondoltunk. De ez a feltevés a fizikai és matematikai elemzés tükrében megd l. A fehér gömböt minden nehézség nélkül m ködésbe lehet hozni, a szó szoros értelmében másodpercek alatt, s az az energiapazarlás, amellyel most dolgozik, egészen megdöbbent az olyan kit konstrukt röknél, amilyenek e bolygó lakói… mert hiszen nem éppen semmiség egy olyan gépezetet felépíteni, amelynek kapacitása sz ken számítva is mintegy százmilliárd kilowatt! – Hátha ezek csak próbák!… – vetettem fel a gondolatot. – Próbák! – vetette közbe Arszenyev, azzal felkelt, s két öklét az asztalhoz támasztva folytatta: – Ezek próbák?! Próbák, amelyek hónapok óta tartanak? Mert hiszen ennyi id telt el ideérkezésünk óta, s a gömb szakadatlanul és változatlanul m ködik. Ezek próbák volnának? Kötve hiszem. A tisztán értelmi kiindulópontokon kívül, nekem van fizikai és

matematikai ösztönöm is. Mikor a fehér gömb m ködésének diagramjait nézem, minden háborog bennem. Ezek az apályok és dagályok, az áramoknak ez a lomha széjjeláradása, ezek a hirtelen ugrások, majd a feszültség elillanása, mit jelent mindez? S rácsapott az el tte fekv papírokra. – Három óra hosszat ültem, és törtem rajta a fejem. Ez valami elképeszt , részeg rendszertelenség. Egyszer en részeg. Értik?! M it jelent a megszakadt cs a mélyútban? Meg az a kráter? Ezek is „próbák” nyomai volnának? Legyintett, aztán leült. – Van még egy dolog… Hátha ezt kell figyelembe venni… – jegyezte meg Oszvatics. Nagyon halkan beszélt, mintha nem lett volna bizonyos abban, hogy amit gondol, már megérett a kimondásra. – A fekete folyó plazmájára gondolok. Nem lehetséges-e, hogy minden az … m ve, és azután degenerálódott, vagy elfajzott valamiképpen… – Ó, ön azt hiszi, hogy az a plazma az egyetlen lakója a bolygónak?! – kiáltottam. Ez a kép leny gözött rendkívüliségével. Mélyen a talaj felszíne alatt folyik egy zavaros, csúszós kocsonya, egy lélegz , él test. Átfúrja a kontinenseket, feltör a felszínre, kivájja a hegyeket. Az egész bolygó az ö medre. A csatornák és csövek mozdulatlan hálózata, liheg , vak matériával kitöltve, kozmikus járm vek számára állomásokat és él folyókat hoz létre… Lao Csu az asztal fölé hajolt. – Ez természetesen nem a végleges eldöntése a kérdésnek, de véleményem szerint az a plazma nem „valaki”, hanem „valakit” szolgál. Ez azt jelenti, hogy a plazma eszköz vagy termékféle, mint a mi számunkra az éleszt vagy a penicillingomba. Sajnáltam azt a nem mindennapi képet, amelyet Oszvatics feltevése ébresztett bennem. – De hát nem lehet magas intelligenciájú „valami”? – vetettem fel, de a kínai tagadólag rázta a fejét. – Nem, nem lehet. Nem lehet, mert nagyon sz k körre terjed a képessége. Csak egyet tud: villamosságot fejleszteni. – De talán éppen ez a bizonyítéka a nagyon is el rehaladott fejl désnek – mondtam –, az intelligencia pedig… – Ennek semmi köze az intelligenciához – magyarázta a kínai. – Vajon a napot í is intelligensnek tartja csak azért, mert olyan takarékosan tud gazdálkodni az atomenergiával? Az intelligencia nem a sz k körre terjed szakképességet jelenti, hanem éppen annak ellenkez jét, a legnagyobb fokú s legáltalánosabb sokoldalúságot. – Hát akkor – kiáltottam –, akkor hol vannak találkozhatunk velük? Hol bujkálnak?

k, a bolygó igazi lakói? Miért nem

– Attól tartok, hogy… sehol – mondta a kínai. Felállt, szorosan maga köré húzta színes selyemkaftánját, s bicegve az ajtó felé indult. Kiment a kabinból, minket pedig, akik ott maradtunk, szavai nyomán valami felfoghatatlan borzalom el érzete szállt meg.

A város Soltykkal váltottuk egymást a kormánynál. A Kozmokrátor negyven kilométer magasságban repülve, hatalmas köröket írt le. A megritkult légkörben a forró kipufogó gázok körül összes söd pára hosszú csíkja jelezte útját. Az ily módon keletkezett ködgy mozdulatlanul függött a felh k fölött, és szemkápráztató szivárványként csillogott az alacsonyan járó nap alatt, amikor el bbi utunkon keringve visszafelé repültünk, igy száguldottunk órák hosszat. Az erny kben minden tizenöt-húsz percben megjelent a nap, éles fényt vetett a központ falaira, azután let nt; a motorok halkan

búgtak, alattunk pedig a mélyben úgy terült el a felh zet, mint egy hófehér síkság. Amikor nem tartottam ügyeletet, néhányszor találkoztam Arszenyewel. Borúsan, hátratett kezekkel sétált a központi folyosón. Megszólítottam, de nem felelt. Elt nt a Marax kabinjában, amely fölött izzott a vörös fény. Azután láttam Rainert, amint a filmdobozokat hozta ki a laboratóriumból, s mellettem elhaladva egy pillantást vetett rám, de látszott, hogy észre sem vesz. Mikor vagy egy óra múlva elhaladtam a laboratórium el tt, zenét hallottam. Benéztem. A hangszóró Beethoven ötödik szimfóniájának fenséges akkordjait sugározta. Csandraszekár mozdulatlanul állt a készülék mellett. Én is állva maradtam, amíg a zene el nem hangzott. A matematikus kissé felemelt fejjel tovább is ott maradt, mintha a csendet hallgatná. – Professzor úr… – szólaltam meg. Csak most vett észre. – Tessék? – Szerettem volna… szabad megkérdeznem, min dolgozik? – Játszik velünk, mint macska az egérrel – morogta Csandraszekár. Kikerült, s az ajtó felé tartott. – Kicsoda? Arszenyev? – kérdeztem tovább. – Dehogy! A Marax! Ennél többet nem tudtam meg. Bementem a központba. Sötét éjszaka volt, minden óra jelz lámpája lüktetett, s ködös fényt vetett a falakra. A Marax ellen rz készülékei er s fényükkel élesen elütöttek a háttért l, mintha egyedül ó rködnék itt az álomba merült rhajó mélyén. A nyugalom azonban csak látszólagos volt. Mikor visszatértem a folyosóra, hallottam, hogy a tudósok valamin igen hevesen vitatkoznak. El ször Arszenyev baritonja zengett, azután Lao Csu felelt halk, szenvtelen hangon. Még négy óra választott el az ügyelett l, de nem volt kedvem kabinomba térni. Visszamentem a központba. Soltyk a Marax képerny i alatt ült, s a róluk sugárzó éles fényben egy nagy papírlapba mélyedt. Úgy láttam, mintha egy város térképe lett volna. – Mi ez? – kérdeztem. – Varsó – felelte anélkül, hogy felnézett volna. Ujját lassan húzogatta végig a térképen, eltévesztett valamint, majd visszatért az elvesztett nyomra. Képzeletben így sétált végig a város utcáin. – A szül városod? Beszélj valamit róla, még sosem láttam. Szórakozottan nézett rám, aztán visszatért a térképhez. – Nem jártál még Varsóban? – kérdezte olyan hangon, mintha azt kérdezte volna: „Te még nem láttad a napot?” Elhelyezkedtem a fotelban, s Soltyk válla fölött néztem le a színes sokszögekre. Lassan összehajtogatta az ívet. – Valahányszor a Földre gondolok -szólalt meg –, mindig Varsó jut az eszembe. Elhallgatott. – Van sok nagyobb város… Ismét habozott. – És sok pompásabb is, de Varsó… nagyon szép. Ez a vallomása éppen olyan bátortalan, mint amilyen tanácstalan volt. Mind a ketten elhallgattunk. Különös, de egy pillanatig magam el tt láttam a fák zöld lombjai fölött magasba szökken fehér falakat. Felhangzott a jelz cseng éles berregése. Összerezzentem. Soltyk a Marax óráira pillantott. – Látod?… Megállt… tizenhat óra óta most el ször… Felvette a telefonkagylót. Arszenyev beszélt. Azt üzente, hogy menjek a kabinba a szerszámokkal, mert a Marax h berendezésében valami hiba történt. A csillagászon kívül a kabinban volt Csandraszekár és Lao Csu is. A leveg ben a túlhevített vezetékek szaga terjengett, hosszú vonalakban izzottak a vörös jelzések az

eltorlaszolt kapcsolókon. Arszenyev fel és alá járkált az el rehajló elosztótáblák közötti átjáróban. Kiderült, hogy a h berendezés szivattyúja h re futott, s a lámpák h mérséklete túlemelkedett a megengedett biztonsági határon. A tudósok azonban ennek ellenére sem kapcsolták ki a Maraxot, amíg számításaikat be nem fejezték. Vagy egy negyedóráig sürgöl dtem az óriási kapacitronok között vezet csövek mellett, bemászkáltam a kabin padlója alatti sz k aknákba, ahol a centrifugális szivattyúk vannak, s ott, azon a sz k helyen, a kibírhatatlan h ségben és a fák föld alatti gyökerei módjára tekerg kábelek tömkelegében kicseréltem a h re futott csapágyat. Mikor a sérülést kijavítottam, s már éppen távozni akartam, Arszenyev abbahagyta sétáját, megállt el ttem és megkérdezte: – Tudja, hogy a holt erd fölött keringünk? Bólintottam. – Mit gondol, hogyan keletkezett az az erd ? – Nem vagyok szakember, geológus, így hát… – Nem tesz semmit. Valamit csak gondolt róla. Mondja el. – Azt gondoltam, hogy ez talán tengerfenék lehetett, amely lassanként kiszáradt, és a vízben feloldott sók ilyen furcsán kristályosodtak ki… – Röviden szólva, ön az erd t geológiai formációnak képzelte? – Igen. – Igen… – ismételte meg a csillagász elgondolkozva, s ismét sétálni kezdett. Ott álltam, kezemben a szerszámokkal. – Az ilyen kristályok természetes úton nem jöhetnek létre. – Akkor hát mesterséges képz dmény? – Mesterséges, de nem szándékolt. – Nem értem. – Mi sem értettük sokáig… Ha él lények bármilyen alkotásaira bukkanunk, mindig igyekszünk kisütni azoknak rendeltetését. A holt erd , amikor létrejött, nem volt holt… Ez egy sugárenergia felhalmozására szolgáló óriási akkumulátor romja, s bizonyára csak egy a sok közül. – És tudjuk, mire szolgált? – Sokszor feladtuk ezt a kérdést a Maraxnak. Közöltük vele a holt erd t alkotó anyagok nemét, méreteit és szerkezetét, pedig mint a feladat elvégzésével megbízott mérnök, igyekezett ezeket a technikai adatokat logikai egésszé összeállítani. Amíg a részleteket nem ismertük, a Maraxnak – ha szabad így mondanom – a szintézis próbái során több fokozatú szabadsága volt. Azt felelte, hogy lehetett ez a légkör összetételének szabályozására szolgáló óriási vegyi transzmutátor vagy pedig az éghajlat megváltoztatását célzó berendezés. De mikor megismertük az új tényeket, egyik feltevés a másik után omlott össze. A holt erd be beépített er ezerszeresen meghaladja az említett berendezések er szükségleteit. Ekkor a Marax egy másik megoldás felé fordult, de mi nem értettünk egyet vele. Igyekeztünk gondolatmenetét más vágányra állítani, ö tehát a lehet legbonyolultabb feltevésekkel állt el , aztán megvizsgálta, hogy megállhatják-e a helyüket, és mindannyiszor az volt a válasz: nem. Arszenyev megállt a kialudt katóderny el tt. Háttal fordult felém, s úgy beszélt tovább: – Nem egyhamar felejtem el ezeket az órákat. Makacsul vissza-visszatért mindig ugyanabba az irányba, úgyhogy az volt az érzésem, ez a rosszindulatú, holt gépezet valósággal bosszút akar állni rajtunk azért, amiért eddig mindig engedelmes volt. Amint tudja, a Marax nem szavakkal válaszol, hanem diagramokkal, de azok olyan világosak voltak… – Arszenyev nem fejezte be a mondatot. A fizikus felé fordította arcát, aki egy kis készülékkel ellen rizte a diagram görbéjének irányát. – Csodáltam nyugalmadat, Lao… – mondta.

– Biztosítalak, nem volt mit irigyelned – felelte a kínai. – Látszik, hogy az az út, amely értelmemt l a szívemig vezet, távol van az arcomtól… de nekem sem volt könnyebb dolgom. Arszenyev ismét rámeredt a képerny hirtelen megfordult.

fényl

lapjára, mint valami tükörbe. Aztán

– Amikor a magyarázat szavai elhangzottak, kiderült, hogy kezdett l fogva mindnyájan sejtettük, de egyikünk sem akarta els nek kimondani. – És azok a szavak, professzor úr? – Az élet elpusztítása a Földön – mondta ki a csillagász egyenesen. S mikor teljes csend lett, ismét megkezdte sétáját a kabinban. Óránként húsz kilométeres sebességgel haladtunk. A motor elcsendesült csak a hernyótalpak csattogtak és zakatoltak, minduntalan valami lármásán roppanó cserepet zúzva össze. Egyszerre valami csapkodni kezdett alattunk, mintha rugalmasan széjjelhajló bádoglemezeken mentünk volna. A mozgó fényszóróval odavetítettem egy fénykévét – a kocsi nyílegyenes, hosszú, világos sávon haladt. Homokréteg borította, s ez alól sötét, lapos törmelék látszott ki. Mindkét oldalon megjelentek az els alakzatok. Eleinte kúpos talpakon álló hosszú, kígyószer en széjjelágazó tömbök voltak. Fényl falaik tövében, közvetlenül a talaj fölött fekete árnyak kúsztak. Ahogy a közelükben haladtunk el, felismertem egy széjjelágazó cs nyalábot, amely fényes gy kkel bélelt kútból vezetett ki. Távolabb épületek következtek, némelyik teraszosan elhelyezkedett emeletekkel szökkent a magasba, a másik egészen sima volt, mint egy sor könyv, némelyiknek a falai váltakozva homorú és domború, keskeny szakaszokra voltak osztva. Megfigyeltem, hogy egyes alakzatok megismétl dnek. Emlékezetemben megrögz dtek az egymástól egyforma távolságra álló talapzatok, amelyekr l cs rszer , horgas fejben végz , üveges fény uszonyok álltak széjjel, három irányban. Az út kezdett szétágazni. Oldalvást meg-megvillantak, majd ismét a bizonytalan félhomályba merültek a lefelé vezet alagutak kerek nyílásai. Egyre gyorsabban suhantak el a magasban a második és harmadik szint utcái, ívekkel hidalva át az alacsonyabb épületeket. Egy kapun haladtunk át. Felül szélesebb volt, mint alul, akár a patkó, tartóoszlopai hullámosak és kétágúak. Távolabb három gúlaszer épület emelkedett, háromszög alakú, karcsú ívekkel összekötve. Alattuk az út kettéágazott. Bal felé egy szerpentin kanyarodott, nagy magasságban vezetett tovább, s mint egy viadukt sötétlett a kékesen izzó háttér el tt. Jobb felé vezet ága széles utcasorként húzódott tovább a mer leges fények között. Jobb felé kanyarodtam. Az épületek egyre magasabbak és nagyobbak lettek. Ablaknak, ajtónak nyoma sem volt rajtuk, mindenütt csak fényl falak, néhol laposak, máshol homorúak, ismét felbukkantak az óriási csövek: a talaj felületéb l emelkedtek ki, s meredek ívekkel hidalták át az utcát, hogy aztán ismét elt njenek a gy kkel bélelt kutakban. Egyre nehezebb volt haladnunk. A hernyótalpak csikorogtak, zörögtek, meg-megcsúsztak, a járm remegett, és törte a fényszórók sugárkévéjében vörösesen fényl cserepeket. Egyszer üvegszer csörömpöléssel összetöredez szilánkokon haladtunk végig, máskor meg a hernyótalpak mélyen befúródtak a nehéz, laza homokba. Az utcasor véget ért. Kiértünk egy gigászi alakzatokkal körülvett térre. Úgy néztem, mintha hosszú oszlopsorokon nyugodnának, de mikor közelebb értünk, észrevettem, hogy e hatalmas oszlopok nem támasztják alá az épület széleit, hanem függenek rajtuk. Hegyes végükkel lefelé a leveg ben lógtak, mint megannyi óriási jégcsap. Megint útelágazás következett, de el volt torlaszolva sötét romhalmokkal. A bal hernyótalp beleakadt valami pókszer en összegomolyodott vezetékcsomóba, a járm egyet rándult, és a motor leállt. Néhány másodpercnyi tompa csend. Mindnyájan szótlanul hajtottuk sisakunkat az ablakhoz. Körös-körül kék óriások sorakoztak, a mélyben sötét árnyék terjengett, amelybe két sárga sugárként vágódtak bele fényszóróink fénykévéi. Az épületek az utat elzáró romhalmaz tömbjére támaszkodtak. Megindítottam a motort, s kezdtem onnan kihátrálni. Hátráló kapcsolással, zúgva siklottunk le, közvetlenül egy óriási mer leges fal közelébe. A

falból kiáradó fény az ablakokon át behatolt a kocsi belsejébe, s a kékes fények egy kis ideig sisakunkban remegtek. Megfordultam. Amint kiértünk a szabad térre, más utat választottam. Egy széles szerpentinen haladtunk fel az utca fels szintjére. A motor egyenletesen, halkan m ködött, csak a hernyótalpak alatt recsegtek és pattogtak széjjel az üvegszer cserepek szilánkjai. Tíz-egynéhány métert haladtunk az alsó szint fölött; mindkét oldalon tojásdad kupolák villantak el mellettünk, néha egy-egy lapos korong nyugodott hatalmas oszlopokon, egyik oldalt rézsútosan lehajlítva, mint egy apokaliptikus napóra számlapja, majd patkó alakú kapunyílások, azután megint könyv alakú épületek meg olyanok is, amelyeket félgömb alakú kiugrók mer leges sorai díszítettek, és sima csövek nyalábjai vettek körül. A motor zúgott, egyik utcát a másik után hagytuk el, s a kép mindig ugyanaz maradt – a végtelen, szótlan város világított a sötétségben, a mély csendben csak a hernyótalpak alatt pattogott a törmelék, egyik épülettömb elvillant mellettünk és elrejt zött, helyébe újabb építmény bukkant fel, s mind olyan nagyok és magasak voltak, hogy csúcsaik hideg fényét néha a láthatatlan égb l leereszked köd homályosította el. A keresztez désnél az út, amelyen haladtunk, szelíd csigavonalban ereszkedett alá egy téren, amelyet körös-körül teleszórt házak koszorúztak. A fels szintr l az épületek még monumentálisabbaknak látszottak, s közelr l egészen félelmetes képet nyújtottak, mert falaikat a sötét repedések hálózata borította. Itt-ott egész falak lesüppedtek, mint a t z közelében megpuhult viasztáblák, s oldalaikról üveges szövevények vastag függönyei lógtak alá. A téren átvágva egy keskeny átjárásba jutottunk. A sz k köz egy szinte fellegekig ér gigantikus építmény két szárnya között nyílt. A távolban, fent a magasban és alul a fények egész karavánja világított, mellettünk pedig egyre elmosódottabb körvonalú épületek sorakoztak, némelyik furcsán kihasasodott, mintha felfújták volna, a másiknál a fényes masszabói készült lapok oldalvást kihajlítva és trombitává csavarva. Az omlós porrá zúzódott fényes anyag még mindig izzott, úgyhogy kocsink gyorsan forgó hernyótalpai is világítani kezdtek t le. E véget nem ér utazás közben néha az az érzésem támadt, hogy a mellettünk elvonuló táj nem egyéb, mint a buja alakzatú ásványi formák rendkívüli felhalmozódása, hogy ezek bizonyos gigantikus kristályok, korszakokon át kitenyésztett, egymásra torlódó, egymás hegyén-hátán lerakódott, valami vulkanikus t zben összeolvadt, megrepedezett és sivatagi orkánok csapásaitól elvásott rétegek… de azután a törmelékek alól jó darab üvegima útfelület bukkant ki, vagy egy-egy saroknál csodarabot láttunk, a hegesztések félreismerhetetlen jeleivel domború felületén, s mindez cáfolhatatlan bizonyítéka volt, hogy itt él lények keze munkájáról van szó… Ekkor még tágabbra nyitottam a szememet, és sisakomat az ablakhoz szorítottam, hogy végre legalább egyet lássak e néma, bár fényesen kivilágított város lakosai közül. Közben pedig a szemünk el tt elvonuló alakzatok egyre ormótlanabbak és torzabbak lettek. Az izzó lapok között itt is, ott is mintegy összeszaggatott csápok, töml k vagy kábelek gombolyagjai hevertek… Azután, mikor az utat a magasban egy híd sötét körvonalai ívelték át, úgy láttam, mintha a pillérek tövében roppant test állatok hevernének egymás hegyén-hátán, s a fény ezüstös villanásokkal ver dik vissza róluk, mintha fényes hátú, óriási halak volnának… Közelr l egy légi szerkezet kiszögelléseit vettem észre, alatta pedig – rakásra dobált hosszú, ellapult szivaralakokat. Talán rakéták vagy repül gépek törzsei voltak, csigavonalú gallérral övezve, összevissza görbítve és széjjelforgácsolva. Egy darabig teljes sötétségbe burkolva haladtunk el a híd romjai alatt. Fényszóróink két sárga fénykévéje hasította a homályt, s így jutottunk el a túlsó oldalra. Itt már nyoma sem volt az útfelületnek, maga az omladék ver dött össze félig üveges, félig salakos megkérgesedett masszává, a hernyótalpak csúsztak rajtuk, törték-zúzták a vékony kérget, bele-belehuppantak egy-egy gödörbe, és pokoli zakatolással forogtak. A távolban óriási sima domboldalak tömbjei világítottak, körös-körül pedig buckás sivatag terjengett, rajta épülettömbök voltak, melyek mintha az olvadás pillanatában dermedtek volna meg. Azután összevissza tekeredett, összefonódott füzérek, függönyök és gombolyagok ezerszeresen nagyított szövevényei következtek, amilyenekké a paraffin könnyeket hullató gyertya olvad széjjel.

Itt-ott szerkezetvázak meredtek fel, amelyekr l lecsurgott az üveges épületanyag. S ha a fényszórók sugarai reájuk estek, rozsdaszín foltokkal fénylett a romhalmaz fölött szerteáradó sok összegabalyodott törmelék. Az utcák magas fényei felszorították az éj sötétjét, itt azonban visszasüllyedt, egészen a talajig. Egyszerre, mikor a gép egy sekély tölcsért kikerülve oldalvást csúszott, fényszóróink világában összekuporodott, mozgó alakokat vettünk észre. A pedálra lépve hirtelen fékeztem, és visszahátráltattam a kocsit. Ugyanekkor egy fénykévét irányítottam arrafelé. A fal tompa, kékes síkjából két törpe alak ütközött ki. Er sítettem a fényt. Két letört oszlopcsonk állt ki félig a törmelékb l. Még távolabb az épületek elt ntek, mintha kiirtották volna ket, csak a távolban látszott, hogyan világítanak mozdulatlanul, nagy gy ként fogva körül a teret. Itt, ahol most haladtunk, az egész talaj mintha hályogon átsz rt, zavaros fényben izzott volna, mert a foszforeszkáló üvegcserép összetekeredett a homokkal meg a se nem kövek, se nem fémek vöröses maradványaival. Egyre nehezebb volt továbbhaladnunk, a síkság nem nagy, de meredek lejt be ment át. A motor szinte üvöltve dolgozott, a megfeszült hernyótalpak vészesen csattogtak, s néha csaknem tengelyig vágódtak a talajba. Egyszerre a motor nekiiramodva üvöltött fel. Fent voltunk a hegyoldal tetején. A fékre léptem. Alattunk egy sekély kráter tátongott. Bizonytalan, zavaros fényt terjesztett, tele foltokkal, barnáslila, sárgás és zöldes beömlésekkel, mint a korhadék. Sima, homorú feneke üres volt, de üveges anyagában furcsa alakok, összevissza csavart fonalas árnyak, törzsek és figurák rémlettek, mintha borostyánba fulladtak volna. Mit jelent ez… hol vagyunk… – szerettem volna megkérdezni, de összeszorult torkomból nem jött ki hang. Valaki megérintette karomat, s jelt adott, hogy forduljunk vissza. Szótlanul bólintottam, beindítottam a motort, s lassan kezdtünk leereszkedni a romhalmaz partjáról, az ablakok el tt pedig a romokba fúródott fekete tömbök, talán roppant géptestek vonultak el, alaktalanná összefolyt tuskókká olvadva. Végre visszajutottunk az utca alsó szintjére, s ott már könnyebben haladtunk. A járm az egyenetlenségeken könnyedén zötyögve futott a nagy épületek lábánál. Kezemet a volánra szorítottam, s a motor zúgását figyelve néztem magam elé, az utcák pedig csak kanyarogtak és kanyarogtak végeszakadatlanul, a magasból fénnyel árasztottak el az óriási sima falak, a lekerekített szegletek, az oszlopok és rézs k, fölöttünk pedig a magasabb szintek fekete födémjei suhantak el. Tekintetemet nem bírtam elszakítani e mozdulatlan, fenséges alakzatok karavánjától, amelyek mintha az örökkévalóságot is túl akarnák élni s mindig ugyanazzal a kékes fénnyel megvilágítani az éjszakákat. Szinte elbódított a képek özöne, nem tudtam gondolkozni, id nként elfelejtettem, hogy közvetlenül mellettem ülnek társaim, úgy éreztem, hogy ez az utazás itt a homályban nem órák, hanem évek óta tart, s mikor egyszerre hátrafordulva láttam, hogy Rainer és Arszenyev a m szerek jelzéseit jegyezgeti, meg a sugárzási indikátorok mutatóinak mozgását hasonlítgatja össze, elámultam azon, hogy tudnak ezek bármi másra gondolni, mint ezekre az ablakok el tt elvonuló hallgatag fényekre. Utazásunk utolsó negyedórájában a csillagász minduntalan megérintette karomat, s hol balra, hol jobbra kellett fordulnom. Nem tudtam felfogni, mi szerint választja az útirányt, míg végül észrevettem, hogy az indukciós készülék számlapját figyeli. Amikor egy szélesebb utcába kanyarodtunk, Arszenyev szólt, hogy álljak meg. A motor leállt. Ösztönszer leg meghúztuk sisakunk tömít csappantyúit, s a csapóajtón át kiszálltunk. A talaj felületét apró, fényl törmelék borította, mintha minden csillogó morzsába egy ezüst szikrácska olvadt volna be. Lépteink csikorgása messze elhallatszott a térben. Néha a szél porfelh t hajtott végig a k lapokon, és valahol a magasban suhogott, mint a bádoglemez, ha széjjelszakítják. Fölöttünk az üveges szerkezetek fels peremér l egy nyaláb karvastagságú elszaggatott vezeték állt ki és hajlott lefelé. Távolabb a lapos tömb mögül középütt egy homorú épület emelkedett ki, s homlokzatával szegélyezte az utca kanyarulatát. Az utca a távolban három ágra szakadt, két ág felfelé vezetett, a harmadik ága alagút volt, amely megvilágított tátongó bejáratát fordította felénk. Belseje csavar-szer én sz kült, mint egy kúp alakú kagyló.

Arszenyev egy darabig az indikátort nézte, azután átvette Rainertól az indukciós készüléket, vállára akasztotta, és magához szólított bennünket. Odasiettünk hát hozzá. Soltyk érkezett utolsónak. Eddig a gép mellett állt, s azon igyekezett, hogy a fényszóró kévéjét a csavarszer alagút belsejébe irányítsa. – Szükségünk lesz a szerszámokra – jelentette ki Arszenyev. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiszálltunk a kocsiból, fülhallgatóinkban csak az állandó unalmas recsegés hallatszott, s hogy szót értsünk, egészen közel kellett hajtani egymáshoz sisakjainkat. – E pillanatban az ollós emel , a feszít vasak és a fulgurit-töltények a legfontosabbak – folytatta a csillagász. Végignézett sorban mindnyájunkon, s végül döntött: – Smith velem marad, maguk meg visszamennek az rhajóba. Azért küldöm mind a kett jüket, mert Oszvatics még fekszik, s Lao Csu sincs sokkal jobban. – Az út oda és vissza nem tarthat tovább három óránál, beleszámítva az anyag berakásához szükséges id t is. – Induljak már? – kérdezte Soltyk, s egy lépést tett a gép felé. – Induljon. A mérnök ült be el bb, utána benyomakodott Rainer is, s becsapta maga után az ajtót. A motor felberregett, s a járm könnyedén ringatózva elindult. Tekintetünkkel követtük – egy kanyarnál elt nt, egy pillanatig még hallottuk a motor fokozottabb zúgását, nyilván homok- vagy omladékbuckákon vágta át magát – azután minden elcsendesült, csak magasan fölöttünk süvöltött a szél. – Professzor úr… – szóltam. Nem hallotta. A hallgatókban apró, s hallatszott, mintha valaki vékony sugárban mákot szórt volna a membránra.

recsegés

– Professzor úr – ismételtem meg hangosabban. – Hol… vannak k?… Megértette. Közelebb lépett hozzám. Sisakjának ablaka árnyékban volt, de sapkája, a radarszkóp elálló rácsaival, amit már annyira megszoktam, e pillanatban meghökkentett. Tébolyult kétkedés villant át az agyamon: valóban Arszenyev ez, valóban az én útitársam, valóban tudós és… ember?! A következ pillanatban sisakom üvegén át megpillantottam kék szemét. – Elpusztultak… – felelte. – Hogyan? Mi módon? Mindnyájan? – Azt nem tudom. Most ne kérdezzen többet. Az indukciós készülék azt mutatja, hogy nem messze futnak a föld alatti vezetékek… – Azért maradtunk itt? – Azért. A f kábelt keresem. Lehetséges, hogy el tudunk jutni oda, ahol minden elkezd dött… Kis ideig hallgatott, aztán folytatta: – El kell válnunk. Mindegyikünk eltávolodik négyszáz lépésnyire, azután spirálvonalban tér vissza arra a helyre, ahol most állunk, s közben keresi az akusztikai visszhangot. Aki el bb megtalálja, vörös rakétával közli a másikkal. A rádióösszeköttetésre nem lehet számítani. Világos? – Igen. Megfordult, és hosszú, könnyed léptekkel távozott. Én még egy másodpercig ott álltam, azután rápillantottam az irányt re, s elindultam ellenkez irányba. A rádiókészülékb l kikapcsoltam az áramot. Csizmáim talpa kopogott a k lapokon, a léptek zaja kétszeres er vel hangzott az üres térben. Mikor a h vös fényt l ragyogó falakhoz közeledtem, megpillantottam saját árnyékomat; széjjelterpeszkedve kúszott a kövezeten. Arszenyev utasításait követve haladtam, hol ide, hol amoda irányítottam a készülék nyílását, és számoltam a lépéseket. Mikor elértem a négyszázat, visszafordultam. Egyel re nem találtam semmit. A vörös szem a sisakom belsejében – a radioaktivitás mutatója – gyengén izzott, ami azt jelentette, hogy a sugárzásnak csak apró nyomai

vannak. Feszültsége akkor növekedett, amikor a falakhoz közeledtem. Felnéztem: odafent a bástyák meredeken szakadoztak meg a szurokfekete ég alatt. Egy percig mehettem, amikor lépteket hallottam magam mögött. Arszenyev ellenkez irányba ment. Ugyanarra ment a gépkocsink is. Tudtam, hogy ember nem jöhet utánam. És mégis lépteket hallottam. A hang nem volt nagyon er s – legalább harminc lépésr l jöhetett. Mintha száz meg száz t vel szurkálták volna a hátamat. Egész akarater met össze kellett szednem, hogy hátra ne nézzek. Mentem tovább, s hátulról folyton hangzott a kopogás: egy, kett , egy, kett , hol hangosabban, amikor az úttest felülete tiszta volt, hol meg halkabban, amikor futóhomokréteg borította. Eszembe villant, hogy hátha visszhang, s szándékosan toppantottam egyet, de az utánam jöv léptei nem lettek hangosabbak. Nem visszhang volt. Arcomat kiverte a verejték. Most már biztos voltam benne, hogy valaki utánam jön, de nem ember. Hirtelen megálltam. A léptek megsz ntek. Elindultam. Megint hallatszottak. Most már dühbe jöttem. Lekaptam vállamról a sugárszórót, készenlétbe helyezkedtem, s ugrásra készen, el rehajolva fordultam az utca felé. Üres volt. Az er s fényben láttam egyre sz kül távlatait egészen addig, ahol az egyéb fényekkel összeolvadt. Egy darabig tétován néztem széjjel. Azután a sugárszórót a vállamra akasztottam… Lépés hallatszott, feljebb löktem a fegyvert, megint egy koppanás… hát persze! A hang, melyet léptek zajának tartottam, a sugárszórótól származott. A szíján a csat ver dött ütemesen kezeslábasom red ihez, s én ezt a neszt, mely közvetlenül a fülem mögött hangzott, léptek kopogásának tartottam. Szégyenkezve fordultam el. Ekkor az épületek fölött egymás után három vörös fény gyulladt ki. Meginogtak, s lassanként lefelé siklottak, bíborszín szikracsóvát vonva maguk után. Gyorsítottam, s csakhamar megpillantottam Arszenyevet. Egy ellipszis alakú magaslaton állt, s felém intett. – Azt hiszem, itt van – mondta. Oldalt kanyarodtunk, s egy lapos alagút szájánál voltunk. Nyílása a bálna lefelé hajló, nyitott szájára emlékeztetett. A hasonlatosságot még fokozta az, hogy a bejárati nyílás fels peremér l egy sor rövid, fényes agyarszer tüske meredt lefelé. Az alagútban sötét volt. Arszenyev meggyújtotta lámpását, és belépett. Utána mentem. Az út ívben kanyarodó lejt n vezetett lefelé. Megértettem, hogy egyre mélyebben hatolunk le a föld színe alá. Sokáig tartott. Id nként a falakon egyéb alagutak ovális nyílásai t ntek fel; Arszenyev ilyenkor az indukciós készülék erny jére tekintett: folyton a láthatatlan vezeték nyomán haladtunk. Egyszerre másképpen hangzott a padló koppanása: fémrétegen jártunk. Utunkat három nagy cs torlaszolta el, amelyek egyik falból a másikba vezettek. A közöttük lev réseken bizonytalan fény világított át. Nagy nehezen átbújtunk a legalacsonyabb cs alatt. Én értem át els nek, s a fényt l káprázva behunytam a szememet. Fényárban úszó lejt volt el ttünk. Még ötven-hatvan lépést mentünk el re, s egy óriási termet pillantottunk meg. A mennyezet mozgékony, zöldes fényben játszott, mint a tenger színe, amikor a nap sugarai ráesnek. Ütemesen hol felragyogott, hol elbágyadt. A terem kör alakú volt, és két oldalról kiugró rézs k választották ketté. A jó világításban meggy dhettem róla, hogy amit még az alagútban észrevettem, az nem volt csalódás: a falakon lev vékony máz arra vallott, hogy itt valamikor rettenetes h ség uralkodhatott. A rézs k alatt porcelánszer fehér anyagból készült, félig olvadt hengerek hevertek. A mennyezeten lev nyílásokból letört és kissé megolvadt csövecskék álltak ki, s tucatjával lógtak le az elszaggatott vezetékek. Némelyik egészen azokig a bizonyos hengerekig ért, meg azokhoz a nyúlványokhoz vezetett, amelyek a mennyezet kell s közepén lev domborulatból sugárszer en ágaztak széjjel, s leginkább a gombban végz szarvhoz hasonlítottak. De nem e rejtélyes berendezések z rzavara tette, hogy a küszöbön hirtelen megálltunk, mintha a lábunk gyökeret vert volna. Beljebb a falban egy nagy horpadt sík látszott, amelyen fénykígyók, kék és fehér fényben úszó hosszú, görbe vonalak mozogtak. Néha nyalábokba olvadtak össze, verg dtek, csapkodtak, azután széjjeloszlottak minden irányban, mint egy óriási térkép megelevenedett szintvonalai.

Térkép volt. Egy nagy, mozgó térkép. Mikor pontosabban megnéztem, rájöttem, hogy az üveges felület alatt a fal mélye tele van fénnyel, apró szikrával és lámpa nagyságú gömbökkel, s azok egymást besugározva és útjukat kölcsönösen keresztezve kavarogtak, eltávolodtak, majd közeledtek egymáshoz. Hallottam Arszenyev lélegzését. Mellettem állt. El ttünk vonultak el a bolygópályák, csillagcsoportok szóródtak széjjel, felh szer , terjedelmes, fekete ködfoltok takarták el a lüktet fénygócokat. Néha éles fény szelte át az rt, mintha valamelyik bolygót kergetné, az pedig lassan, nehézkesen, közömbösen forgott, s ismeretlen kontinensek körvonalait vonultatta el el ttünk. Ott, ahol csak éppen derengésszer világosság volt, az égitestek egész özöne röppent fel és bukott alá. Nagy volt a meleg. A mennyezet lüktet fényben úszott, s összezsugorodott árnyaink hol széjjelfolytak, hol kiélesedtek a világos padlón. – Hol vagyunk?… – kérdeztem habozva. – Ez valami planetárium?9 Arszenyev szótlanul ment tovább. Átmentünk a terem közepén, az egyik rézs mögött kerek folyosó kezd dött. Csak a fenekét világította meg kis területen a teremb l kiáradó fény. Arszenyev már a közepéig haladt el re, amikor visszafordultam, hogy még egy pillantást vessek a rendkívüli planetáriumra. Egyszerre összerezzentem. – Ott! A Föld! – Ázott, mintha a mennybolt…a csillagok…– mondtam – de mit jelentenek azok a fényvonalak? Az átlátszó képerny höz léptem. A sötétségb l felbukkant egy gömb, fénye a gyöngyház színében játszó, mint a távoli felh ké. Lassan forgott az ekliptika felé hajolva. Fölötte feketéllett az újhold. A csillagokkal tele térben úszott a Föld, a maga tompa fényében, s egyre közelebb és közelebb ért. Útja már kezdett behajlani. Ekkor jóval mélyebben megpillantottam a Vénuszt is. Megismertem a Földénél jóval fehérebb, bolyhos fényér l. A bel le sugárzó fény elérte a Földet, s éles világossággal árasztotta el a felh k tengerét. – Mi ez…? – suttogtam, Arszenyev karját megragadva. Szótlanul emelte fel kezét, s rámutatott valamire, amit eddig nem vettem észre: oldalt két gy volt a k be vésve és áthúzva. – Mit jelent mindez? – Most már semmit – felelte Arszenyev. – Most már semmit… A megindított gépezet tehetetlen mozgása, amely most már így fog tartani… Nem fejezte be. Megfordult, és belépett a sötét alagútba. Nem volt nagyon széles, mert ha széttártam a karomat, mind a két falát megérinthettem. Néhányszor átléptük az egymás mellett sorakozó dudorok alkotta alacsony küszöböket. Az alagút most már vízszintesen haladt tovább. Bent mélyen fény jelent meg és felém közeledett. Saját fényszóróink visszfénye volt. Az utat egy, az alagút nyílásába pontosan beill üvegszer lap zárta el. Arszenyev megpróbálta kiemelni. Az egyik oldalon a falban vastagodás volt, mintha oda volna beágyazva ennek az üveg csapóajtónak a tengelye, de vagy nem ködött a szerkezet, vagy nem bírtuk megindítani, elég az hozzá, hogy a lap nem mozdult. Arszenyev gondolkodott. Fényszóróját a torlaszra irányította. Az üveges anyag elnyelte a fény egy részét: a tompított fényben derengett az alagút tölcséresen kitáguló további szakasza. – A sugárszórót fogjuk használni… – jelentette ki Arszenyev. Visszahúzódtunk a kanyarba. Arszenyev letérdelt, s kézmozdulattal intett, hogy kövessem példáját. Én is lehajoltam mögötte, s vigyáztam, hogy a torlaszt el ne tévesszem szem el l. Arszenyev maga elé világított, beállította a távolságot, aztán elhelyezkedett, és megnyomta a ravaszt. Mellbe vágott a forróság. Az alagút közepén végigzúdult a lilás aranyfény villám. 9 A Nap körül kering

bolygók pályáját és mozgási viszonyait feltüntet berendezés

Az üveg egy szempillantás alatt vörösen izzott, nagy repedések támadtak rajta, mintha késsel vágták volna keresztül. Behunytam káprázó szememet. Mikor kinyitottam, Arszenyev másodszor is l tt, élesen megcsendültek a szilánkok. Vártunk ötven-hatvan másodpercig, hogy a maradványok leh ljenek. Az út nyitva volt. Arszenyev lépett be els ként az alagút kiszélesed részébe, de hirtelen mozdulattal megállt. Figyelmeztetve emelte fel kezét. – Vigyázat!… Az alagút mélyéb l lassú fuvallat szállt. Utána teljes csend következett, a leveg megint megmozdult, de az ellenkez irányba. – Lélegzés… – suttogtam önkéntelenül. A váltakozó irányú fuvallatok szabályszer en ismétl dtek. Arszenyev gondolkozva állt meg, hogy mit tegyünk, aztán halkan adta ki az utasítást: – Sugárszórót a kézbe!… Leeresztettem a vállszíjat s csuklóm köré csavartam. Arszenyev közelében maradtam, úgy hogy megérinthettem a hátát. Egyszerre sötét lett. – Hajoljon le… – jutott hozzám elfojtott hangja. – Itt sz k a hely. Körülöttünk egyre hangosabban zúgott a leveg áramlása. A lassú meleg kilélegzés pillanata volt. Arszenyev hátizsákja beleakadt a mennyezetbe. Egy pillanatig rángatta, aztán visszahúzódott, s vállával az egész átjárást eltorlaszolta. Kinyújtottam a kezemet. A szíjak körül manipulált. – Leteszem a hátizsákot – mondta. – Fogja. Másképp nem jutok át. S már éreztem is, hogy a szíjak húzzák lefelé a kezemet. Világos lett. Egy lépést tettem el re. A tompa, szelíd zúgás alaposan feler södött. Két méterrel el ttem lila szín fénnyel megvilágított r tátongott. Egy óriási gömb belseje volt. Egyenletes, íves sorban feketéllettek a kerek nyílások, mint egy rejtélyes színház páholyai. Üvegszer oszlopok emelkedtek ki bel lük. Ezek árasztották azt a lüktet , ibolyaszer fényt. A homályos izzás heves villogásba csapott át. Lenéztem, és megragadtam Arszenyev karját. Majdnem elvesztettem egyensúlyomat. Semmi hajlandóságom a tériszonyra, de ez a mélység feneketlen volt. Egymás hegyénhátán gomolyogtak ott a sötét, csillogó, nedves alakok, elborítva ezüstösen fényl barázdákkal, mintha ezernyi fóka hemzsegett volna egy medencében, amelyb l kieresztették a vizet. Szirupos, s folyadék, feketés b rrel bevonva. S ez a lé egy mélyebben fekv fali nyílásból folyt ki s ömlött a fenéktartályba. Néha – különösen, mikor szintje apadt – ágakra szakadt, amelyek karok módjára kapaszkodtak a nyílásokba. Ilyenkor ezek a tapogatók vagy patakok elvékonyodtak, meg is szakadoztak, de azután az egész lé megduzzadt, feldagadt, s a leveg ben csapkodó cafatai összetapadva újra helyreállították az elszaggatott pallókat. Sokáig ott álltunk a szélén. A leveg a fekete mézga mozgásától függ en hol felfelé, hol lefelé áramlott, s ugyanilyen ütemben lüktetett a lila fény is. – – – –

A plazma… – suttogtam. – Az él folyó plazmája… Úgy van – felelte a csillagász –, ugyanaz. De ez csak eszköz… Hogy lehet az? A MI KÉPZELETÜNK A VILLAMOSSÁG FEJLESZTÉSÉT FÉMB L KÉSZÜLT GÉPEKKEL, DINAMÓVAL VAGY ATOMMÁGLYÁVAL TÁRSÍTJA; VILLAMOSSÁGOT AZONBAN MÁSKÉPP IS LEHET FEJLESZTENI… ENNEK A PLAZMÁNAK A MOLEKULÁI ELEKTROMOS TÖLTETEKET ALKOTNAK, AMELYEK TÖBB EZER KILOMÉTERRE ÁTSZÁLLÍTVA A FEHÉR GÖMB ÚTJÁN M KÖDNEK… – Professzor úr… ön… ön ezt a helyet kereste? ön gondolta, hogy itt… ön tudta?! – Tudtam. Emlékszik, mit mondtam a részeg áramokról? Nos, ez itt a forrásuk, a villamos- és gravitációs energia forrása. – ÉS K? MIÉRT PUSZTULTAK EL? Arszenyev hallgatott, csak lebámult az ár- és apályszer en hullámzó sötét mélységbe. – Professzor úr!

– LÁTJA EZT AZ IMMÁR SZABAD MOZGÁST? MOST MÁR NEM SZOLGÁL SENKINEK. ÍGY FOG HULLÁMZANI, AMEDDIG A FELHALMOZOTT KÉSZLETB L TART – TALÁN SZÁZ, TALÁN KÉTSZÁZ, ESETLEG ÖTSZÁZ ÉVIG IS… A hangja rekedt volt. Most már nem kérdeztem semmit. A part szélén letérdelt, s én is követtem példáját. A csillogó fekete tenger a nyílások egyre magasabb emeletsorait árasztotta el. Lágyan kúszott felfelé a falakon, áthatolhatatlan felülettel vonta be, megmerevedett, mint egy ezertonnás izomtömeg, azután ellanyhult s kezdett apadni. – Itt már semmi szükség ránk. Visszafordulunk – jelentette ki Arszenyev. Meggyújtottuk a fényszórót, s ugyanazon az úton indultunk vissza. Tíz perc múlva a nagy teremben voltunk. Mikor a planetárium mellett haladtunk el, ahol még mindig mozogtak a világító gömbök, tekintetemet önkéntelenül is a köbe vésett kett s gy fekete jelére irányítottam – és lépés közben megálltam. Elbódított egy visszaemlékezés. Ugyanaz a rajz volt a hegyi barlangban is… A Vénusz és a Föld, amint a Nap körül keringenek. Itt másféle volt az összeköt vastag vonal. A Vénusz felszínér l indult ki, és a téren át a Föld felé vezetett, át is haladt rajta, mintha keresztülhúzta volna. – Professzor úr! – kiáltottam. Gondolataim, mintha szakadékba futottak volna. – PROFESSZOR ÚR! – KIÁLTOTTAM MÉG EGYSZER. DE MÁR NEM VOLT A TEREMBEN. A FOLYOSÓ MÉLYÉR L HANGZOTTAK EGYRE TÁVOLODÓ LÉPTEI.

Pjotr Arszenyev Mikor a gépkocsi visszatért, megpróbáltunk behatolni az egyik, jobb állapotban lev épületbe. Mivel az a kísérletünk, hogy valami nyílást találjunk, eredménytelen maradt, jókora fulgurittöltetet helyeztünk el az oldalszárny egy mélyedésében. A robbanás széjjelzúzta a fal egy részét; s az így keletkezett törésben bejutottunk. De bár más épületek vastag falait is sikerült keresztültörnünk, sem ebben, sem a többiben nem találtunk semmit, ami csak némileg is emlékeztetett volna egy földi lakás belsejére. Az épületeknek csak küls alakja hasonlított a mieinkhez. A kékes fény nem hatolt be a házak mélyébe; csaknem teljes homály uralkodott bennük, csak itt-ott ritkította meg egy-egy, a fal repedésein beszivárgó vékonyka fénysugár. A fényszórók világa összevissza görbült csövek, alagutak, síkok, lejt k és fémes, üveges törmelékkel teleszórt tágas termek rzavarát tárta elénk. Többször is találtunk olyan szerkezeteket, amelyeknek rendeltetése csupa rejtély volt számunkra. A nagy csarnokokat mer leges válaszfalak osztották széjjel. E rekeszek a mennyezetnél szélesek voltak, lefelé viszont annyira összesz kültek, hogy alig bírtunk beléjük férk zni. Az ilyen bemélyülésekben számos, polchoz hasonló rézsútos kiugró volt. Az utcák felülete alatt zárt útvonalak hálózata terjedt el. Egyik emeletsor a másik alatt vezetett, némelyik teljes sötétségbe burkolózva, a másikat megvilágították a zöldes fény födémek. Néhol öt-hat ilyen emeletsor is összefutott egy téren, mely két szintre felosztott óriási dobhoz hasonlított. A fels szintb l ívelt alagutak ágaztak szét, s amikor egy-egy ilyen alagútba bementünk, meggy dtünk róla, hogy a különböz épületek belsejébe vezetnek. A sok átjárót elzárták a törmelékhalmok. Nem robbantottuk fel ket, mert attól féltünk, hogy a felettünk lev számos emelet megmozdulhat és leomolhat a megrázkódtatástól. Itt-ott még megvoltak a mer leges aknák maradványai. Régebben bizonyára járm vek közlekedtek bennük, most azonban csak a megolvadt fémrészek lógtak le a kormos falakról. A legnagyobb épületek egyikében, amelynek csúcsa három részre hasadt szét, és az ég felé meresztette vázának széjjelhajló íveit, húsz-harminc méterrel az utca felszíne alatt egy templomhajó nagyságú teremben fülkékre bukkantunk, amelyeknek ellipszis alakú ablakaik voltak, áttetsz anyagból. Nagyon sok ablak össze volt zúzva. Itt mindent vastagon belepett az ezüstös por, s a fényszórók sugárkévéi átvilágították a lépteink nyomán felszálló porfelh ket, amelyek azután leülepedtek sisakunkra és szkafanderünkre,

s csillogó fátyollal vettek körül bennünket. Távolabb tölcsér alakú mélyedés nyílt egy bányaventillátor nyitott kürt jéhez hasonló, lefelé irányított kagylóval. Néhány emelettel mélyebben az egymás felé d támoszlopok és tartógerendák között elszenesedett géptestek nyugodtak lapos k alapzataikon. Lehetett néhány tucat. Egyenes vonalban, feketén sorakoztak, egymás után, mint egy óriási szörnyeteg hátgerincének hosszúkás csigolyái. Fölfelé és oldalvást olvadt ívek meredtek ki bel lük, mint megannyi összetört szárny. LASSAN HALADTUNK EGYIK ÉPÜLETT L A MÁSIKIG, AMÍG ELJUTOTTUNK A KRÁTERT KÖRNYEZ PUSZTA TÉRRE. ITT A TUDÓSOK A GEIGER-FÉLE MÉR SZEREK ÉS AZ IONIZÁLÓ KAMRÁK SEGÍTSÉGÉVEL MEGKEZDTÉK A SUGÁRZÁS PONTOS MÉRÉSÉT. A KRÁTERT L NÉHÁNY MÉLY ÁROK VEZETETT KIFELÉ, MIND ELTORLASZOLVA SALAKHALMOKKAL ÉS ÖSSZEOLVADT FÉMMEL. A ROBBANÁS GÓCPONTJÁTÓL EGYRE JOBBAN ELTÁVOLODVA, A RÉSZBEN ÉPSÉGBEN MARADT ELS ÉPÜLETEKHEZ JUTOTTUNK. Itt valamikor olyan magas volt a h mérséklet, mint a Nap légkörében. A szelíd hajlású lejt k egész felületét a forrás állapotában megdermedt apró, üveges buborékok borították. Megfigyeltük, hogy a fal két helyen is ki van simítva egy kissé, és lényegtelen behorpadást mutat. Ha az ember er s fényszóróval közeledett e helyekhez, és oldalról világította meg ket úgy, hogy a fénysugár csaknem párhuzamosan haladt a felülettel, a göröngyös háttérb l két elmosódó s felül kihegyesed alak meredt el , mint két árnyék, magas csuklyával a fején. Az egyik er sen elörehajolt, mintha esés közben kapták volna el, a másik össze volt kuporodva, mint mikor valaki leguggol, és fejét válla közé húzza. Egyik sem volt sokkal magasabb egy méternél. Az emberi testtel való összehasonlítást természetesen inkább a képzelet szülte, mintsem a lejt felületér l elénk táruló látvány. Egyszer en két folt sötétlett ott, melyek lehettek, de nem voltak feltétlenül valakinek az árnyékai. A tudósok a legnagyobb figyelemmel fogtak a részletes vizsgálathoz: a foltokat különböz megvilágításban lefényképezték, lemérték a radioaktivitást a közelükben és környezetükben. Arszenyev még el is küldte Soltykot az rhajóba képlékeny anyagért, hogy nyomatokat is vehessen, de ötórai latolgatás után sem jutottunk biztos következtetésre. Lehetséges volt, hogy a robbanás pillanatában két él lény állt a lejt el tt, s testük, miel tt a milliófokos h ségben g zzé vált volna, eltakarta a fal egy részét a ség közvetlen hatása el l. De mivel nem is sejtettük, hogy azoknak az él lényeknek milyen lehetett az alakjuk és a nagyságuk, s nem tudván, milyen magasságban történt a robbanás, hiányzottak azok az adataink, amelyek a rejtély megfejtéséhez nélkülözhetetlenek lettek volna. Hogy a holt városban való tartózkodásunkat a szükségesnél hosszabbra ne nyújtsuk, kettes csoportokra oszlottunk, s mindegyik csoportnak az volt a feladata, hogy legalábbis felületesen kutasson át egy-egy városrészt. Arszenyevnek és nekem jutott az a széles tér, amelyet a töredez , sérült oszlopok, az egymáshoz támaszkodó k lapok, pillérek, széjjelszaggatott hídszerkezetek meg a sima, meredek kupolák közötti árkokban vezet s homokbuckákkal elborított keskeny utak egész erdeje töltött meg. Mindez tompa fényben úszott, teljes csendbe burkolózott, s csak fényszóróink sugarai elevenítették meg a talaj közvetlen közelében uralkodó félhomály gomolygó árnyékait. Felkapaszkodtunk a magas töltésre, melyet az olvadt fém megdermedt hullámai borítottak, s onnan mintha lapos kalapú óriás gombákat pillantottunk volna meg. Bizonyára valamilyen gépek maradványai lehettek. A távolban egy magas épület sötét alakja ütközött ki az izzó háttérb l. Az vonzott bennünket feléje, hogy az egész környezett l eltér en mély homályba burkolózott. Közelr l körüljártuk, s mivel nem találtunk bejáratot, az alapzatába lyukakat fúrtunk, hogy ezekbe helyezzük el a fulgurittöltényeket. A robbanás csillag alakú nyílást ütött rajta, s ezen át behatoltunk a belsejébe. Az oszlopokba akaszkodó lejt maradványain felkapaszkodva egy tágas csarnokba jutottunk. Egész padlóját prémcafatokhoz hasonló hulladékkal összekeveredett fémpikkelyek borították. E cafatok hamuvá vált maradványok voltak, s a legkisebb érintésre széthullottak, mint a por. A csarnok közepén egy négyszögletes pillér állt, s rajta két kerek nyílás. Üres volt, mintha akna lett volna. A falaiból lefelé hajló, rövid kampók álltak ki. Néhány méternyire lementünk ezen az aknán, s a törmelékdombokon átverg dve

az alacsony, keskeny folyosók egész útveszt jére bukkantunk. Néhány ág sugárszer en futott széjjel, a másik pedig csigavonalban haladt, s bizonyos szög alatt szelte át amazokat. Itt egészen sötét volt. A lámpások fényében mer leges bemélyedések látszottak a falakban. Mindegyikben háromszög lapok meredtek ki rézsútosan, és s n tele voltak fúrt lyukakkal. Magukban a nyílásokban, a mélyedések oldalfalain és alattuk halmokban hevertek az ezüstös magvak, éppen olyanok, mint amelyeket annak idején fémrovaroknak néztem. Arszenyev úgy vélte, hogy ez a helyiség irattár vagy könyvtárféle lehetett. Én is megtöltöttem zsebeimet ilyen fémagyakkal, aztán továbbindultunk. Nem féltünk attól, hogy eltévedhetünk, mert pörgetty s irányt ink csalhatatlanul feljegyeztek minden kanyart és irányváltozást. Némelyik folyosó olyan keskeny volt, hogy nem tudtunk rajtuk áthatolni, mások megint buborékszer en kiöblösödtek, egymással összekötött gömb alakú cellasort, mintegy fémbe fújt buborékrendszert alkottak, elliptikus csövekb l épült közlekedési úttal. Egyórai föld alatti vándorlás után el bb egy meredek folyosón, aztán egy tágas csarnokon át tértünk vissza. Földje sima fekete lapokkal volt kirakva, amelyeket vékony porréteg takart. Amikor véletlenül egy fénykévét vetettem oldalra, egész sor sötét foltot láttam a szürke felületen. Azonnal arrafelé fordultunk. A POROS LAPOKON MINTEGY NÉGY CENTIMÉTER ÁTMÉR ELLIPTIKUS NYOMOK LÁTSZOTTAK. MINTHA VALAKI ELLIPSZIS ALAKÚ VASALÁSSAL ELLÁTOTT GÓLYALÁBAKON MENT VOLNA VÉGIG A POROS FELÜLETEN. ARSZENYEV KÉT NYOM KÖZÖTT LEMÉRTE A TÁVOLSÁGOT: 36 CENTIMÉTER VOLT. KÖVETTÜK EZEKET A NYOMOKAT EGY LEFELÉ LEJT , HOSSZÚ KARZAT MENTÉN. A KARZAT LASSAN KESKENYEDETT, MÍG VÉGÜL FOLYOSÓVÁ SZ KÜLT, EGYMÁS FELÉ D FALAKKAL. A POR HELYENKÉNT ELT NT, S ILYENKOR ELVESZTETTÜK A NYOMOKAT, DE MÁS ÚT NEM LÉVÉN, EGYENESEN MENTÜNK TOVÁBB. A FOLYOSÓ EGYSZERRE ELKANYARODOTT. A SIMA FALAK EGY TERMÉSZETES SZIKLAFALBAN ÉRTEK VÉGET. LENT, A SZIKLAFAL RED I KÖZÖTT FEKETE NYÍLÁS TÁTONGOTT. KÖZVETLENÜL EL TTE A TALAJT MEGKEMÉNYEDETT SZÜRKÉSBARNA ISZAPRÉTEG BORÍTOTTA. ITT OVÁLIS BEMÉLYEDÉSEK ALAKJÁBAN BUKKANTAK FEL A NYOMOK, S EGY SÖTÉT LYUKHOZ VEZETTEK. ELHATÁROZTUK, HOGY TOVÁBB MEGYÜNK, AMEDDIG CSAK LEHET. Négykézláb kellett el rekúsznunk. A természetes járda falait egy enyhén tagozott, egyöntet szikla alkotta. Valamikor itt föld alatti pataknak kellett folynia; a keskenyebb helyeken, ahol a víz árja hevesebben vájt magának utat, a falak simábbak voltak. A fenéken itt is, ott is ovális nyomok látszottak a csontkemény iszapban. Sisakjainkon ismételten megcsörrentek a mennyezetr l lehulló apró kövek. Végül olyan sz k lett a hely, hogy már négykézláb sem juthattunk tovább. Bazaltszer sötét k zet alkotta most a mennyezetet, s mély repedések szeldelték keresztül-kasul. Arszenyev haladt elöl, s egy fénykévét vetett a folyosó elsz kült része mögé. – Amott tágasabbá válik – mondta. Odakúszott, de mindjárt vissza is tért, mert csakhamar beszorult a kövek közé. Csak mikor hátizsákját és a sugárszórót levette, bírt az én segítségemmel bebújni a sziklás sz kületbe. Követtem példáját, s a hátizsákot otthagytam egy kiálló lapos k alatt. Én voltam a soványabb, tehát könnyebben sikerült átjutnom. Egy darabig koromsötétség volt. Egyszerre megremegett a föld. A lábamon fájdalmas ütést éreztem. Hirtelen el rerohantam, és egy tágasabb részbe jutottam. Nem nagyon hangos, vontatott robaj hallatszott, azután néhány lehulló k zaja – és megint csend, mély csend… Világosság gyúlt ki. Itt annyi hely volt, hogy megállhattunk egymás mellett. Arszenyev megvilágította a járda nyílását. A mélyben sziklafal feketéllett. A mennyezet omlott be: el voltunk zárva. – Felgurított – szólt Arszenyev. A zsebemben volt néhány pálcika ebb l a robbanóanyagból. Átadtam neki. Most ó nyúlt a zsebébe a gyutacsért és a kábelért. A fényszórót a mellére akasztotta; a k falról visszaver fényben láttam az arcát sisak ablakán át. Egyszerre megremegett, aztán mozdulatlanná dermedt. Végigtapogatta az egyik zsebét, majd a másikat. Rám nézett. Szemében megpillantottam, amit eddig még soha: a közönséges, emberi rémületet. Csak egy másodpercig tartott. Behunyta a szemét. – Gyutacsa nincs? – kérdezte. – Nincs.

– Nekem sincs. Bizonyára elvesztettem mászás közben. A fulgurit a használatban nagyon biztonságos robbanószer. Különleges gyutacsok nélkül még a t zben sem robban. Mind a négy töltényünk hasznavehetetlenné vált. Egy kis szürkés pép és semmi egyéb. Arszenyev szótlanul fordult vissza. Bementünk mélyen a folyosóba. Az út kanyargósán vezetett. Számoltam a lépéseket: húsz, aztán hirtelen kanyar és a folyosó kiszélesedett. Fénykör hullott a sziklára. Egy folyton laposodó kis barlangban álltunk, olyan volt, mint a kígyó koponyájának a belseje. Talán nyolc lépés lehetett az átmér je. Csákányomat a k be vágtam. A körülfalazott tér meg sem rezdült. „Ez a patak föld alatti medre – gondoltam lázasan –, a víznek valahol ki kellett jutnia, pontosan át kell kutatni…” MEGLÁTTAM, MERRE FOLYT KI A VÍZ. A HAJDANI FÖLD ALATTI MEDER TOVÁBB HÚZÓDOTT, DE A FELS RÉTEGEKB L LECSÚSZOTT EGY MER LEGES SZIKLAFOK, ÉS OLY ER VEL ÉKEL DÖTT BE A FOLYOSÓBA, HOGY A FALAKON A FINOM REPEDÉSEK EGÉSZ HÁLÓZATA TERJEDT SZÉT. A FENTR L LEFELÉ HATÓ RETTENETES NYOMÁSTÓL A LETÖRT ÉS BEÉKEL DÖTT SZIKLATÖMB LÉGMENTESEN ÖSSZEOLVADT KÖRNYEZETÉVEL, S CSAK VALAMIVEL SÖTÉTEBB SZÍNÉVEL ÜTÖTT EL ATTÓL. OTT, AHOL A BARLANG TALAJÁBA HATOLT, EGY KEVÉS HOMOK VOLT. MEGPILLANTOTTAM BENNE A SEKÉLY, OVÁLIS MÉLYEDÉSEKET, A NYOM UTOLSÓ LÁNCSZEMÉT, AMELY IDE VEZETETT, DE AZ ÁTHATOLHATATLAN TORLASZ ALATT ELT NT.

– Erre nem számítottam… – mondta Arszenyev halkan, összeszorított fogán át, mintha önmagához beszélne. Leült egy k re. – Oltsa el a lámpást, mert kimerül az elem. Hátha még szükségünk lehet rá. – Be vagyunk zárva. – Tudom. Oltsa el a lámpást. Megtettem, amit mondott, s erre egyszerre sötétségbe borult minden, mintha egy fekete madár csapott volna le a szemünkre. Görcsösen hunyorogtam. Szemhéjam alatt sárga szikrák rebbentek széjjel. Ránéztem az órám világító számlapjára. Még csak négy perc telt el, pedig én azt hittem, hogy legalább egy félóra. A sötétségb l nyugtalanság szivárgott át belém. Összeszorítottam szemhéjamat, azután kinyitottam, de a leghalványabb fény sem világított bele a sötétségbe. Arszenyev hirtelen felállt. Hallottam, hogy a sötétben körüljárja a barlangot. Aztán lámpát gyújtott, s a csákány fokával kezdte kopogtatni a sziklafalat. Mindenütt egyforma tompa koppanás hallatszott. Visszatértünk a folyosóra, s annak falait és mennyezetét is végigkopogtattuk. Még egyszer megvizsgáltuk az omlás helyét. Csak egy ember kúszhatott be derékig a nyílásba. Egy darabig birkóztam a nyílást elzáró kövekkel. Ereim kidagadtak, s halántékomban hangosan lüktetett a vér. A kövek meg sem mozdultak, mintha cementbe lettek volna ágyazva. Aztán Arszenyev próbálkozott. A csendben csak liheg lélegzésünk hallatszott. Szótlanul mentünk vissza a barlangba, s leültünk a fal tövében. Mindketten eloltottuk a fényszórónkat. Ekkor eszembe jutott Arszenyev csákánya; az enyém a hátizsáknál maradt. Meggyújtottam a fényszórót, s visszasiettem a folyosóba. Terpeszben nekifeszültem, s döngetni kezdtem a k torlasz szegleteit. A kvarcit apró szilánkjai koccanva pattogtak le a sisakomról. – Hagyja – mondta Arszenyev lomhán. – Nincs értelme. Nagy íveket írt le kezemben a fényes acél, amint teljes er mb l ütöttem. A kö csattogott, de nem engedett. Szilánkok röpködtek a leveg ben. Még fokoztam az ütések erejét; vad düh fogott el, s úgy nekilendültem, hogy majd elvágódtam. A csákány nyele kettépattant a kezemben. A csákány immár használhatatlan feje nagyot pendülve hullott le a szikláról. A nyél pontosan a fejnél tört ketté. Visszatértem Arszenyevhez. – Milyen mélyen vagyunk? – kérdeztem, mikor lihegésem alábbhagyott. – Valami tizenöt méterrel a felszín alatt.

Megint sötétben ültünk. Vagy húsz perc múlva az a gondolatom támadt, hogy a folyosó egyik falát nem elég pontosan kopogtattam végig; ott, a vékony válaszfal mögött lehet valami hasadék, amely a szabadba vezet… Felugrottam, s meggyújtottam a lámpást. Fénye elkápráztatott, s egyben csalóka reményeimet is eloszlatta. Nagyon pontosan megvizsgáltuk a követ, nincs abban semmiféle hasadék, rés, nincs ott semmi, egészen biztosan nem lehet semmi. – Üljön le – szólt rám Arszenyev egyhangúan. – Üljön le. Nagy árnyékként, mozdulatlanul simult a sziklafalhoz. – És oltsa el a lámpást… máris sárgul… A fény valóban gyengült valamit. Elemet kellett volna cserélni; ott volt, ahol hagytam, a hátizsákban… Figyelmesen megnéztem az izzó wolframszálat, eloltottam a fényszórót, és nehézkesen leültem. Megnéztem az órámat. Hat óra volt, másfél órája voltunk bezárva. Sisakomat a sziklafalhoz szorítottam. Tompa, zúgó csend. Lassan hozzászoktam a homályhoz. Olyan teljes volt a mozdulatlanság, hogy lassanként elfogott az álom. Fáradt izmaim sóváran szívták magukba a pihenést. Az utolsó napon alaposan megdolgoztam. Le se hunytam a szemem. Omladékokat hánytam félre, a kocsit toltuk át az omladékokon… Hirtelen arra a gondolatra serkentem fel, hogy valamit tennem kell. Ki kell cserélnem a lámpás elemét. Már magamhoz térve megismételtem a gondolatot, és elfogott a düh. Elhatároztam, hogy er sen tartom magam. Behunytam a szemem, s amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtem a lapos köveken. Otthon vagyok, sötét, októberi éjszaka van. H vös van, de én szeretek nyitott ablaknál aludni. Csend. Még a szél is megakadt a kert lombjai között. Reggel nyolckor Kairóba kell repülnöm. Hajnalig álhatóm. Így beszéltem magamban, de nem használt semmit. Ismét az órámra néztem. Háromnegyed hét. Hirtelen eszembe jutott Arszenyev keresztneve. – Pjotr… – szóltam. Azonnal válaszolt: – Mi az? – Semmi – mondtam halkabban. ÍGY MÚLT EL AZ ÉJSZAKA. REGGEL FELÉ ELALUDTAM, DE AZ ÁLOM NEM JELENTETT PIHENÉST. HIRTELEN FELRETTENTEM, ÉREZVE, HOGY VALAMI SZÖRNY DOLOG TÖRTÉNT. KEZEM A HIDEG K BE ÜTKÖZÖTT. H VÖS VOLT. MEGGYÚJTOTTAM A LÁMPÁST. Arszenyev óriási alakja hanyatt feküdt. Szürkés kezeslábasa gy rött volt és tele meszes foltokkal. Nem aludt. Sisakja üvegén át nézett rám. – Öt óra van – mondta. – Reggel öt óra. – Éjszaka nem volt semmi? Tudtam, hogy még ha keresnek sem találnak ránk, de megkérdeztem. – Nem. Arszenyev felállt. – Hova megy? – Megvizsgálom a sziklafalat. A léptek zaja gyengült. Azután csend lett. Sokáig tartott. Kiáltottam. A léptek közeledtek. – Mi történt? Nem feleltem. Amikor olyan sokáig nem tért vissza, elfogott a félelem. A mozdulatlan kör alakú fényben látszott a sziklatorok keskeny nyílása egészen a kanyarig. Odafent nagy, lapos árnyak, mint megannyi kiszáradt denevér. Mélyebben fellélegeztem, felálltam, s le s fel kezdtem járni. Egyszer aztán megszólalt: – ÜLJÖN LE. FELESLEGESEN FÁRASZTJA MAGÁT. LEVEG T FOGYASZT.

EZENFELÜL PEDIG MOZGÁS KÖZBEN AZ EMBER TÖBB

– Többet akarok fogyasztani – feleltem. Nyugalma idegesített. Csak nehezen tudtam uralkodni magamon. Leültem.

Arszenyev módszeresen igazgatta szkafanderét, kisimította ráncait, kihúzta és megeregette a szíjakat. Mindent kirakott, ami csak a zsebében volt: egy táblácska vitaminkivonatot, noteszét, gyufáját, az elektrométert és egy játékszernyi kis pisztolyt. AZÉRT HORDTA MAGÁVAL, MERT AJÁNDÉK VOLT: VALAKI A FELSZÁLLÁS EL TT AJÁNDÉKOZTA MEG VELE „VADÁLLATVADÁSZATRA A VÉNUSZON”. A TENYERÉN MÉRLEGELT EGY KIS CSOMAG CUKROT. – A magáé megvan? – Nem, már megettem. – Kár. Csodálkoztam, hogy ennyire sajnálja azt a marék cukrot; fanyar szavak tolultak ajkamra, de elhallgattam ket. Arszenyev kivette a pisztolyból a töltényt. Tudtam, mire gondol. – Az semmi – jegyeztem meg. – A közönséges gyutacs nem gyújtja meg a fulguritot. Semmi sem gyújtja meg, csak a különleges detonátor. Meggyújtottam a fényszórót: nagyon gyengén égett. – Az enyém is – mondta. – Oltsa el a lámpást. Engedelmeskedtem. S sötétség borult ránk. Mintha a testem nem végz dött volna itt, hanem minden határ nélkül átömlött volna ebbe a sötétségbe. Szemhéjam alatt zöldes foltok úszkáltak. Lefelé hulló, rikító foltok. Órám halkan ketyegett. Múltak az órák: kilenc, tíz, tizenegy… Egyszerre Arszenyev olyan váratlanul szólalt meg, hogy összerezzentem: – Van valakije a Földön? Egy másodpercig gondolkoztam. – Az apám. – Más nincs? – Nincs. – Nekem van feleségem… – s hogy azt ne higgyem, hogy ezt valami nagy fájdalommal mondja, hozzátette: – Most egy számítást végeztem magamban, és rágondoltam. Amikor megismerkedtem vele, sokáig csak a matematikáról beszélgettünk. Éppen a diplomám megszerzése el tt álltam. Volt egy ötletem, a változó csillagok elméletével kapcsolatban, s ezt megmondtam neki. EGY PILLANATRA ELHALLGATOTT, MINTHA MAGA IS CSODÁLKOZNÉK, HOGY ILYEN SOKAT BESZÉL. – Egyszer a csillagvizsgáló kertjében ültünk, s Flammariont olvastuk. A címe: A lakott világok sokasága. Biztosan nem ismeri ezt a könyvet. Nagyon régi. Júliusi este volt, a sötétség már leszállt… együtt olvastunk, együtt forgattuk a lapokat… egyre sötétebb lett, a papír elhomályosult, de mi még mindig olvastunk… ahogy csak fiatal korában teheti az ember… Mikor az utolsó szavak elmosódtak, felemeltük fejünket, s fölöttünk az ég tele volt csillaggal, s a sötétség és azok a világok, amelyek a könyv lapjaiból emelkedtek ki… akkor… Abbahagyta. – Pjotr? Úgy éreztem, mond valamit, de olyan halkan, hogy csak kivehetetlen neszt hallottam. – Mit beszél, Pjotr? EGYSZERRE HALKAN, CSAKNEM ÉNEKL HANGON MONDTA: – Ha még egyszer megérinthetném az arcát… – Hallgasson! – kiáltottam gy lölettel. – Hagyja abba! Elhallgatott. AZ UTOLSÓ ÓRÁKBAN NEM VOLT EGYETLEN LÁTOMÁSOM, EGYETLEN GONDOLATOM VAGY EMLÉKEM SEM, NEM ÉREZTEM SEM FÉLELMET, SEM KÉTSÉGBEESÉST, CSAK EGYRE FOKOZÓDÓ BELS ER FESZÍTÉST, MINTHA TERHET TARTANÉK VÁLLAMON, S ATTÓL KELLENE FÉLNEM, HOGY ÖSSZEZÚZ. ÚGY ÉREZTEM MAGAM, MINT AZ AZ EMBER, AKI EGY UNDORÍTÓ FÉRGEKKEL TELE ZSÁKOT SZORONGAT MAGÁHOZ, GÖRCSÖSEN MARKOLJA A ZSÁK SZÁJÁT, AZ PEDIG EGYRE HEVESEBBEN RÁNGATÓZIK ALATTA.

ÖSSZESZEDTEM MINDEN MARADÉK ER MET, HOGY TARTSAM EZT AZ ACÉLSZORÍTÁST, MERT TUDTAM, HOGY HA LAZÍTOM, VALAMI BORZALMAS DOLOG TÖRTÉNIK, EGYSZER EN SZÉTÖMLÖK, MINT EGY POCSOLYA. SZINTE A LÉLEGZETEM IS ELÁLLT, ÚGY FÉLTEM, NEM A HALÁLTÓL, HANEM ATTÓL AZ RÜLT TEREMTMÉNYT L, AKIVÉ ÁTVÁLTOZHATTAM VOLNA. AMIT ARSZENYEV MONDOTT, AZ ÚGY MEGSEBZETT, MINTHA KÉST DÖFTEK VOLNA BELÉM. EGY PILLANATIG ER SEN KÜZDÖTTEM MAGAMMAL, DE AZUTÁN ABBAHAGYTAM. MEGÉREZTEM – MERT EZT NEM LEHET VISSZAEMLÉKEZÉSNEK NEVEZNI! –, MEGÉREZTEM A FRISSEN SZÁNTOTT FÖLD KIMONDHATATLAN ILLATÁT, MINTHA CSUPASZ, KORA TAVASZI FÖLDEK KÖZEPETTE ÁLLNÉK EGY MAGASLATON, A VÉGTELEN LÁTHATÁROK LEHELETÉBEN, MEGÉREZTEM A KÁBÍTÓ, RÉSZEGÍT ILLATOT, AMELY NEM MÁS, MINT AZ ÉLET VÁRÁSA, MINT MAGA AZ ÉLET. EZ VOLT A VÉG. TELJES VASNYUGALOM SZÁLLT REÁM. TUDTAM, MIT KELL TENNEM. E REHAJOLTAM A SÖTÉTSÉGBEN. KITAPOGATTAM ARSZENYEV HÁTÁT, ER S IZMAIT A KEZESLÁBAS KIH LT SZÖVETE ALATT. MINT EGY TOLVAJ NYÚLTAM A ZSEBÉHEZ. AZ ELS PILLANATBAN NEM ELLENKEZETT. CSAK MIKOR AZ ANYAGON ÁT MEGÉREZTEM A PISZTOLY AGYÁT, AKKOR KAPOTT ÉSZBE. EGYSZERRE BIROKRA KELTÜNK. TELJES SZÓTLANSÁGBAN, LIHEGVE, ZIHÁLVA BIRKÓZTUNK. Ö VOLT AZ ER SEBB. A FALHOZ SZORÍTOTT ÉS FELÁLLT. KITAPOGATTA A ZUBBONYOMON LÓGÓ LÁMPÁS KAPCSOLÓJÁT, A SÁRGA FÉNY ÉKKÉNT VÁGÓDOTT KÖZÉNK. – Add ide… – lihegtem. – Csak egy töltényt! Nem felelt, csak még er sebben szorított a falhoz. – – – –

Add ide a pisztolyt! – ismételtem meg lihegve. Már nem igyekeztem szabadulni. Kanchendzönga – súgta a fülembe. -Add a pisztolyt. Mindennek vége. Hát akkor… AKKOR VOLT LEHET SÉG. ADD IDE, PJOTR!

– Van lehet ség. – Nem igaz! Hirtelen elengedett, s oldalt lépett. – Itt akarsz hagyni? – kérdezte lassan, s teljes nagysága óriási árnyat vetett feje fölé. Valami olyan er vel ragadott torkon, hogy alig bírtam lélegzeni. Egy darabig úgy tusakodtam, mintha görcsök rángattak volna. Azután kicsordult a könnyem. Letérdeltem. Leült mellém, s nagy, nehéz karja átölelte hátamat. – Nono… – csitított. – Nono… – Ide hallgass-mondtam nyugodtan.- k nem tudják, hogy elvesztünk. Különben is, sosem találnak meg. Nincs semmi remény. Minek várni? Ha volna robbanóanyagunk… – Van… – felelte, és oxigénkészülékemre mutatott. – Oxigén?!… – Igen. Cseppfolyós oxigén. Felugrottam, de nyomban visszahanyatlottam. – Nem. Nem ér semmit. Már én is gondoltam rá. Az oxigén önmagában nem robban, valami gyúlékony anyaggal kell keverednie. – – – –

Helyes. De nekünk semmi olyasmink nincs… De van. Mi?

ZSEBÉB L KÉT KIS LAPOS CSOMAGOT VETT KI. PRÉSELT CUKOR VOLT. VALAMI KEZDETT DERENGENI A FEJEMBEN. – Tudod, hogy készítik az oxilikvitokat; cseppfolyós oxigént kevernek porrá tört szénnel vagy korommal. Meggyújtáskor az oxigén robbanóan vegyül a szénnel. A cukor szénhidrát, van benne szén és hidrogén, gyúlékony; ez itt egészen por alakú és omlós. – AZÉRT KÉRDEZTED AZ EL BB? – Azért. – És nem szóltál semmit?! Er sen magához vont.

– Ide hallgass. Kiszámítottam, milyen robban er t tud kifejteni a rendelkezésünkre álló töltet. Nem tudjuk, milyen területen omlott be a mennyezet. Ha csak a legsz kebb helyen, van esélyünk. A legkevesebb a gyúlékony anyagunk: a cukor; oxigénünk van elég, mert kétszeres készletet hoztunk magunkkal, ha tehát sikerül, elég lesz akkorra is, amikor kijutunk innen. De van egy másik nehézség. Az ilyen töltetet ahhoz, hogy robbanjon, villamos árammal kell elsütnünk. Buzgón bólintottam. – Elemünk van. – VAN, ÉS EZÉRT TAKARÉKOSKODTAM A VILÁGOSSÁGGAL, DE KÁBELÜNK NINCS. EZ AZ EGÉSZ ÁLLOMÁNYUNK – MUTATOTT EGY HÁROMMÉTERES SODRONYDARABRA. – AZ ELEKTROMÉTERB L SZEDTEM KI. A SZKAFANDEREKB L NEM LEHET, MERT NEM VEHETJÜK LE A SISAKOT, ÍGY HÁT… Egy pillanatig hallgatott. – Valakinek ott a helyszínen kell elsütnie a töltetet. – Azért nem mondtad? – Azért. Egyszerre derengeni kezdett bennem valami. – Pjotr, te nem aludtál? – Nem. Egész éjszaka. – Egész éjszaka. Valami más megoldást kerestem. – És találtál? – Nem. A sisakot nem vehetjük le – ismételte meg. – Azonnal mérgezést kapnánk. – HÁTHA MÉGIS KANÓCCAL… – PRÓBÁLKOZTAM. – HA A PUSKAPORT KISZEDNÉNK A TÖLTÉNYEKB L. – Az vagy egyáltalán nem sül el, vagy csak gyengén robban. A porra természetesen szintén szükség lesz: a sodrony végére kell hinteni. Az okozza majd a robbanást. De a gyújtásnak villannyal kell történnie. – VÁRJ… HÁTHA PISZTOLLYAL L NÉNK BELE A TÖLTETBE? – Erre is gondoltam, öt töltetre van szükség, és mind az ötöt egyszerre kell elsütni, így diktálják a számítások, mert másképpen nemcsak utat nem nyitunk magunknak, hanem még az omladékot növeljük. – Igaz – hagytam helyben. – Igazad van. Egyikünknek oda kell mennie… Húzzunk sorsot? – – – –

Én nem akarom a véletlenre bízni magam. Akkor hát? Nem felelt. Hátha mégis van valami megoldás? VAN. E SZÖR IS MINT FIZIKUS TUDOM, HOGY MILYEN VISZONYOK KÖZÖTT HAT LEGER SEBBEN A NYOMÁSHULLÁM, MÁSODSZOR PEDIG MINT AZ EXPEDÍCIÓ VEZET JE… – Értem, ne mondd ki. Nem egyezem bele. – Biztos vagyok benne, hogy megúszom. Nem akarok parancsolgatni, – Ahhoz nincs is jogod! – Nincs? – NINCS, MÉGPEDIG KÉT OKBÓL… AZUTÁN, AMIT TENNI AKARTAM. ÉN MEGYEK. ARSZENYEV KIVETT A ZSEBÉB L EGY DOBOZ GYUFÁT, ÉS ÁTADTA NEKEM. – Ha páros – mondta –, akkor te mégy, ha páratlan, akkor én… KEZDTEM A GYUFÁT KIRAKNI A K RE. MINTHA JÁTSZOTTUNK VOLNA: EGYMÁS MELLÉ RAKOSGATTAM A FEHÉR PÁLCIKÁKAT, S AZ AJKAM MOZOGVA SZÁMOLTA: NYOLC, KILENC, TÍZ, TIZENEGY – TIZENHÉT VOLT. – Üres – állapította meg Arszenyev. Megráztam a dobozt. Egy gyufaszál a fedél alá szorult, s most végiggurult a kövön, s a talajra esett.

ARSZENYEV ELFORDULT, S A CSÁKÁNY FEJÉVEL KEZDTE ÖSSZETÖRNI A CUKROT; ODASZÓRTA NOTESZA LAPJAIRA, AMELYEKB L A HÜVELYEKET AKARTA KÉSZÍTENI. AZUTÁN A TÖLTÉNYEKB L EGY KÉSSEL TELJES CSENDBEN KIFESZÍTETTÜK A GOLYÓKAT, S A HÜVELYEKB L KISZÓRTUK A PORT. A FOLYOSÓN AZ OMLADÉKHOZ MENTÜNK. ARSZENYEV ÖT RÉST JELÖLT KI A KÖVEK KÖZÖTT, EZEKET ÉN A CSÁKÁNY HEGYÉVEL KITÁGÍTOTTAM, PEDIG ADDIG OXIGÉNT TÖLTÖTT A HÜVELYEKBE. SZISZEGVE, FORRVA ÖMLÖTT A CSAKNEM SZÍNTELEN, HALVÁNYKÉK FOLYADÉK VÉKONY SUGARA. AZ EREDETILEG PUHA HÜVELYEK MEGKEMÉNYEDTEK, MINT A K . HA NEM LETT VOLNA RAJTUNK KESZTY , MEG SE FOGHATTUK VOLNA, DE MÉG A KESZTY ANYAGÁN ÁT IS ÉGETTE TENYERÜNKET A HIDEG. A kész töltényeket mélyen benyomkodtuk a nyílásokba. Mindegyiket összekapcsoltuk, s Arszenyev a sodronyok végét oldalt kivezette. Mikor a nyílásokat elfojtottuk törmelékkel és iszappal, Arszenyev így szólt: – így állsz ide. Így védve leszel a közvetlen légnyomástól. Hozzáérsz a sodronyhoz, és hasra vágódsz. Egy másodpercig mozdulatlanul állt közvetlenül mellettem, egyszerre hirtelen karjába kapott, egész erejéb l magához szorított, aztán oly hirtelen eresztett el, mintha el akart volna taszítani. Mikor léptei elhangzottak a kanyarban, felkaptam az elemet. Az egyik pólus már össze volt kapcsolva. Oldalt a sziklához szorultam, s igyekeztem minél jobban odalapulni. – Vigyázat! Kész! Egy kis szikra villant el a drót alatt. Egy tüzes kalapács mellbe vágott. Mintha elfújtak volna, úgy repültem az üvölt t zfelh ben.

A legénység E

S FÉNY ÉBRESZTETT FEL. KÖZVETLENÜL FÖLÖTTEM TÜKRÖS JUPITERLÁMPA ÉGETT. HELYEN FEKÜDTEM. SZEMEMET EL AKARTAM TAKARNI, DE VALAMI LEFOGTA A KEZEMET.

H VÖS, PUHA

– Nyugalom – mondta egy hang. A FEJEMBEN KEZDETT VILÁGOSODNI. OLDALT NÉZTEM. TARLAND FEHÉR KÖPENYBEN HAJOLT A KOCSI FÖLÉ, MELYEN ÜVEGHENGEREK ÉS EGYÉB KÉSZÜLÉKEK VOLTAK. A CSÖVECSKÉKBEN FÉNY VILLOGOTT. BAL KAROM GUMIPÁRNÁN NYUGODOTT, ALKAROMBAN T VOLT. AHHOZ GUMICS CSATLAKOZOTT. A GUMITÖML T A KÉSZÜLÉKKEL ÜVEGCS KÖTÖTTE ÖSSZE, S AZON VILÁGOS-PIROS FOLYADÉK ÁRAMLOTT ÁT. – Mi ez? – csodálkoztam. – Vérátömlesztés?. MINDJOBBAN ÁTMELEGEDTEM. KÖRÖS-KÖRÜL MINDEN FURCSÁN NYUGODT ÉS VALÓSZÍN TLEN VOLT. TARLAND ELTOLTA A KÉSZÜLÉKET, GYORSAN KIHÚZTA A T T, S GÉZT NYOMOTT A SEBRE – Ki énekel itt? – kérdeztem. Magasan szárnyaló, szelíd dallamot hallottam. Jól éreztem magam. Gondolataim lassan mozogtak. Sötét képek jelentek meg el ttem: vándorlás a megvilágított, élettelen szurdokutakon, a szertehasadozott kristályfalak, a sötét folyosók, a karzatok, hol is volt mindez?… A gleccseren? A Himaláján vagy álmomban? Egyszerre eszembe jutott a tudatosan átélt látomás legszéls bb szegélye: a barlang, a gyengén megvilágított fekete kövek, a mély csend és az a két drót, amelyekre lehajlottam, hogy… BEHUNYTAM A SZEMEM. MIKOR MEGINT KINYITOTTAM, TEKINTETEM AZ ÁTELLENI FALBAN LEV TELEVIZORRA ESETT. APRÓ SZIKRÁK VILÁGÍTOTTAK A SÖTÉT HÁTTÉRBEN. – Csillagok? Az ének a motorok hangja volt. Repültünk. Két férfi jött a kabinba: Rainer és Arszenyev. – Hogy vagy? – kérdezte a csillagász. – Jól. Nem tudom, miért ötlött eszembe a kérdés, amelyet mindjárt fel is tettem.

– Miért világított az a város? Lucitból volt? Az ágy mellett állók egymásra néztek. – Nem. Bárium-nátriumos üveg, aminek semmi köze a lucithoz. Azért világít, mert a robbanás pillanatában magába szívta a sugarakat – magyarázta Rainer, s szemmel láthatólag örült, hogy ilyen pontosan válaszolhatott nekem. – Robbanás? Igaz is… a kráter… – dadogtam. – Hallgassatok ide… – Tarland a szavamba vágott: – Nem szabad beszélnie. Ráérünk, majd megtudja. A két tudóst kitessékelte a kabinból. Hallottam, amint az ajtóban agyrázkódásról mondott valamit, meg hogy minden izgalomtól meg kell kímélniük. – De mi volt tovább? – tiltakoztam bágyadtán, amikor visszatért. – Az átjárás megnyílt? TARLAND MEGFOGTA ÜT EREMET. – Arszenyev professzor kihozta önt a sötétb l a világosságra, én pedig… újjáalkottam. Elmosolyodott. Még kérdezni akartam valamit, de minden összekeveredett, összebonyolódott, s valahol a távolban elt nt. Megpillantottam a kék eget… a madarak énekeltek… Elaludtam. Sokáig tartott, amíg a tapintatos szavakból, amelyeket Tarland minduntalan megszakított, megtudtam, hogyan vitt ki Arszenyev a föld alól, amikor a folyosó megnyílt, hogyan igyekezett összefogni szkafanderem szakadását, s olykor már azt gondolta, hogy haldoklóm. Megtudtam, hogyan jelent meg azután a rakétajelzésre a hernyótalpú járm , és szállított bennünket a Kozmokrátorba. Szkafanderem szakadásán át behatolt a mérges légkör, s ett l eszméletemet vesztettem. Igy, eszméletlenül, összetört bordákkal helyezett biológusunk a m asztalra. Harminc óra telt el, amíg el ször kinyitottam a szemem. De akkor már gyorsan magamhoz tértem. Csaknem teljes huszonnégy óráig aludtam, s farkasétvággyal ébredtem fel, amikor az étkezés ideje közeledett. Mikor már fel is kelhettem, Tarland mesterséges hegyilevegöt és kvarclámpázást rendelt. Még mindig nem volt szabad társaimat a holt város és a Vénusz lakói felöl faggatnom. Tarland ezt azzal indokolta, hogy agyrázkódásom volt, s kerülnöm kell az izgalmakat. Hiába igyekeztem megmagyarázni neki, hogy a ki nem elégített kíváncsiság a legnagyobb izgalom. Válaszképpen azt tanácsolta, hogy tartózkodjam a központban a nagy képerny k mellett, mert az volt a véleménye, hogy a lábadozás id szakában semmi sem hat megnyugtatóbban, mint a csillagos ég látása. Balesetem után a Kozmokrátor még hat napig a bolygó fölött keringett, aztán egyre szélesed csigavonalban eltávolodott t le, és a Föld felé vette útját. A csillagok nézése természetesen egy cseppet sem nyugtatott meg, de a tudásvágyamat még kevésbé elégíthette ki. Addig kínoztam Tarlandot, míg végül az utazás harmadik napján, mikor a varratokat kiszedte beforrott sebeimb l, úgy sarokba szorítottam, hogy végül is megengedte, hogy mindent megtudjak. A TUDÓSOK A MARAX KABINJÁBAN DOLGOZTAK. EGY DARABIG A FOLYOSÓN SÉTÁLTAM. EZEN A NAPON REGGEL KIKAPCSOLTÁK A MOTOROKAT, S AZ RHAJÓ A NAP VONZÓEREJE SEGÍTSÉGÉVEL REPÜLT. OLYAN TÖKÉLETES VOLT A CSEND, MINTHA AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBÓL EMELTÉK VOLNA KI. MIKOR BELÉPTEM, A TUDÓSOK A MARAX KÖZPONTI PULTJA MELLETT ÁLLTAK. A FELS VILÁGÍTÓK CSAK TOMPA FÉNYT SZÓRTAK, S AZ EMBEREK SÖTÉT KÖRVONALAI RÁVET DTEK A KÉPERNY K ZÖLDESEN IZZÓ LAPJAIRA. A VILLANYMOTOROK EGYÖNTET EN ZÚGTAK. A MARAX BELSEJÉB L EGÉSZ GOMOLYAGOKBAN D LTEK KIFELÉ A FÉMSODRONYOK, S A ROVÁTKÁS LEMEZEKEN HÚZÓDTAK AZ ELEKTROMÁGNESEK FELÉ, AZUTÁN ISMÉT FÖLTEKERÖDTEK AZ ÁLLVÁNYOKON ELHELYEZETT ORSÓKRA. CSANDRASZEKÁR ÁTHAJLÍTOTTA A FOGANTYÚT. AZ UTOLSÓ SODRONY VÉGE EGY DARABIG MÉG OTT VERG DÖTT A PULT SIMA LAPJÁN, MINT EGY FÉMFÉREG, MEGREMEGETT ÉS ELT NT AZ ORSÓZÓ HENGEREN. AZ ÁRAMOK ZÜMMÖGÉSE ELHALKULT. VALAMENNYI KÉPERNY SZÜRKE VOLT, S E SZÜRKE ALAPON OLVADOZOTT A ZÖLD HIEROGLIFEK MEGMEREVEDETT TÖMEGE. A MENNYEZET ALATTI KEREK CS KIGYULLADT. Arszenyev átment a kabinon, keze fejével megdörzsölte homlokát, azután megállt, s a szemembe nézett. – Tudni akarod? Bólintottam.

– Nem könny dolog a megmenekült töredékekb l összeállítani egy idegen fajta történetét, különösen, ha az egyúttal a pusztulás története is. A KÉPERNY N IZZÓ UTOLSÓ FÉNY IS KIALUDT. KÖRÜL.

MOST MÁR SZÜRKÉN, HOLTAN SORAKOZTAK KÖRÖS-

– A rendelkezésünkre álló krónikák töredékesen egy száznyolcvan esztend s id szakot ölelnek fel. Az els érthet szakasz tartalma a Föld ellen tervezett invázió. Eleinte azt hittem, hogy a Föld meghódítása egy vallásos mítosz teljesülése lett volna számukra, s ennek a szimbóluma volt az egyenes vonallal áthúzott két kör, amit a romokban láttunk, de a krónikák egészen más képet mutatnak. A bolygót számító lények fajtája lakta. Másfél évszázaddal ezel tt, mikor hozzáfogtak tervük megvalósításához, azt latolgatták, hogy használhatnák-e az embereket valamire. S amikor úgy látták, hogy semmi hasznukat nem vehetik, elhatározták, hogy elpusztítják. Az erre felhasználandó eszköz nem ártott volna városainknak, urainknak és gyárainknak… hogy azokat aztán k használhassák. A sugárvet nek radioaktív felh t kellett volna kilövellnie a Föld felé. Azután az ions ség csökkenése után a fehér gömb ontotta volna a kocsik ezreit, amelyek a fogadásukra már készen álló, élettelen Földön kötöttek volna ki. El akarták pusztítani az életet, viszont megtartani mindent, ami nem élet… De bár annyira lelkiismeretesen számoltak, bár minden értéket figyelembe vettek, egy dolgot elfelejtettek a számításba bevonni, mégpedig – saját magukat. Amikor a nagy kilöv készülékek és a fehér gömb elkészítése már befejezés el tt állt, a terv valóra váltásának utolsó szakaszában egymással kezdtek harcolni. Sikerült elérniük a kit zött célt… de – a saját bolygójukon! Arszenyev egész környezete kezdett elmosódni, aztán elt nt. Amint arcát néztem, azt most már a sötét, zavaros háttér el tt világító fehér foltnak láttam. Ö pedig rettenthetetlen nyugalommal folytatta: – A GÉPEKHEZ VALÓ VISZONYUK NEM VILÁGOS SZÁMUNKRA. LEHET, HOGY A GÉPEK MINTEGY A LEGF BB ÁLLAMHATALOM SZEREPÉT JÁTSZOTTÁK KÖZÖTTÜK. MINDENESETRE A GÉPEK DOLGOZTÁK KI A FÖLD MEGTÁMADÁSÁNAK PONTOS TERVÉT. K KÉSZÍTETTÉK EL A HADITERVET IS. – Miért harcoltak? ARSZENYEV FELEMELTE A PULTON HEVER VOLNA.

SODRONYCSOMÓT, S MINTHA A KEZÉBEN MÉREGETTE

– Az nem világos. Talán a Földön való megtelepedés jogáért. Magas civilizációjú társadalom olt ez, kit konstrukt rök és építészek fajtája, akiket nagyszabású tervek, a pusztítás és uralkodás tervei foglalkoztattak. Egy ilyen társadalomnak el bb-utóbb szükségképpen önmaga ellen kellett fordulnia. A háború évtizedekig folyt, miel tt bekövetkezett volna a kataklizma. Egyes id szakai teljesen érthetetlenek számunkra, függetlenül a föld alatti levéltárban tátongó nagy id beli szakadékoktól. A föld alá bújva mérték egymásra a csapásokat s rített energiatöltetekkel, elárasztották egymást mérgez porok fellegeivel, mesterséges földcsuszamlásokat és tektonikus földomlásokat idéztek el . Olyan szörny mennyiség energiát használtak el a harcra, amely egész bolygójukat viruló kertté varázsolhatta volna. A bolygó lakói közül kivált egy rendkívül magas értelmiség csoport. Ezeknek feladata volt, hogy gondolkozó gépeket szerkesszenek, és azokat kezeljék. Ezek a lények bizonyos ideig látszólag semlegesek voltak, hiszen párhuzamosan mind a két harcoló felet kiszolgálták. Egyebek között ók szállították nekik a pusztító tervet. – De hiszen ez képtelenség! – És mégis így volt. Amint a háború kezdett elhúzódni, a civilizáció színvonala is hanyatlott. Ez nem volt egyenletes folyamat, voltak benne ingadozások s ideiglenesen visszatér felvirágzások is, amelyeket valószín leg az idézett el , hogy a harc id nként szünetelt. Az ilyen szünetek után azonban annál hevesebben lángolt fel újra. A nagy erömütelepek a harcok kimenetelét l függ en nemegyszer gazdát cseréltek, s voltak id szakok, amikor tétlenül álltak, mivel ideiglenes uraik nem tudták ket üzembe helyezni, nem lévén hozzá elég m szaki tudásuk. A „semleges” lények csoportja ebben az id ben valószín leg igyekezett megmenteni a civilizáció alkotásait, a hegyekben, a lakatlan pusztaságokon létesített óvóhelyeken rzött krónikákat és okmányokat. Egy ilyen óvóhely

romjaira bukkantunk, amikor a fehér gömbhöz rándultunk ki. Akkor aztán a küzd felek egyike kezdett felülkerekedni. Már annyira biztos volt gy zelmében, hogy rakétát indított a Földre. De ez az út katasztrófával végz dött. Itt a krónikák megszakadoznak. Az események további folyását csak sejthetjük. Könnyen lehetséges, hogy a kataklizma akkor történt, amikor az egész er rendszer megszerzéséért folyt a harc. Lehet, hogy azok a lények, amelyek el idézték, nem voltak eléggé tájékozottak a berendezések m ködése tekintetében, de lehet, hogy másképp történt, és ki tudja, nem ez-e a legvalószín bb. Lehet, hogy a fenyegetett fél a vereségt l való félelmében a végs eszközhöz folyamodott. Ez az eszköz a Föld elpusztítására szánt deuteron adag volt. – Mikor történt ez? – 1915 áprilisában egy fiatal belga tudós dolgozatot tett közzé, amelyben tizennégy esztend re összeállította a Vénusz átlagos évi h mérsékleteit. Valamennyi negyven Celsius-fok körül mozgott, csupán a megfigyelés utolsó esztendejében szökött a mérséklet kétszázkilencven Celsius-fokra. Ez az emelkedés csaknem egy hónapig tartott. De ez a nagy háború idején volt… amikor senki sem foglalkozott a csillagászati ábrándképekkel… s a dolog feledésbe ment azzal, hogy egyszer en egy kezd tudós hibájának tekintették. Megszólalt a telefon. Oszvatics hívta Arszenyevet a központba, mert a Földr l akartak vele beszélni. Arszenyev távozott. – És mind elpusztultak? – fordultam a fizikushoz, aki még mindig a pult fölé hajolva egy nagy mikroszkóppal vizsgálta a lefényképezett diagramokat. – Mindnyájan? Hogy lehet az? Miért nem menekült meg senki, még a legmélyebb föld alatti barlangokban sem, ott, ahol az a fekete plazma van… De hátha a bolygó valamelyik távoli részén vannak még?… Valóban nem tudhatjuk, hogy azok közül a lények közül már egy sem él-e – felelte a kínai –, s ha mégis meg vagyunk err l gy dve, ez azért van, mert megbízunk lángelméjükben. Ez gúnyosan hangzik, de így van. Hallgattam. – Elpusztítani saját magunkat abban a hitben, hogy egyúttal az egész világot elpusztítjuk: nagy kísértés… A KÍNAI FÉLIG LEHUNYT SZEMMEL NÉZETT RÁM. KIS ID MÚLVA ARSZENYEV LÉPETT BE. IZGATOTT VOLT. – Ide hallgassatok! – kiáltotta. – Emlékeztek a „jelentésnek” arra a részére, amely annyira megdöbbentett bennünket, ahol arról volt szó, hogy valakit vagy valamit kerestek a Föld lakóin kívül? Mi azt hittük, hogy a bolygóközi rakéta utasai nem vették figyelembe az embereket, mert valami más lényeket, a civilizáció „valódi” megteremt it keresték… Most az egész dolog kiderült! A Földön újra feldolgozzák a „jelentés” megfejtését, azoknak az anyagoknak a segítségével, amelyeket mi juttattunk oda, és íme az eredmény: k egyáltalán nem „a civilizáció megteremt it” keresték, s t semmilyen lényt sem… hanem azt kutatták, vannak-e olyan berendezések, amelyek a pusztító töltetet felfoghatnák és visszalöhetnék rájuk! – Úgy van, ez lehetséges! -jegyezte meg Lao Csu, és felállt. – Az egész szöveget közölték? – EGYEL RE NEM. DUBOIS MEGÍGÉRTE, HOGY EGY FÉLÓRA MÚLVA KÖZLI. GYERE VELEM, LAO, ÖNT IS MEGKÉREM, CSANDRASZEKÁR KARTÁRS, TOVÁBBADHATJÁK A SZÁMÍTÁSOK KÖVETKEZ RÉSZÉT. A matematikus eddig a Maraxnál dolgozott a szigetel falak mögött, s most el jött az ajtóként széjjelhajló elosztó táblák közül. Én még mindig egy helyben álltam. A tudósok beszélgettek, hangjuk messzir l szállt felém. – Ez volt a vége… – jegyeztem meg. – El akartak pusztítani… Van ebben valami FELFOGHATATLAN.

NEM TUDOM MEGÉRTENI; VALÓBAN A GONOSZSÁG MEGTESTESÍT I VOLTAK? E szavak után csend lett. Csandraszekár a pult mellett dolgozott, s most leeresztette a kezét a benne tartott m szerrel együtt. – Én nem hiszem – felelte.# – Vagyis?…

A kábel csupasz végeit a Marax lapjára dobta. – Mit tudunk a bolygó lakóiról? Semmit. Nem ismerjük külsejüket, még csak nem is sejtjük, milyenek voltak, nem tudjuk, mi töltötte ki életüket, s az ezer meg ezer dolog közül, amelyek életük gazdagságát jelenthették, a valóságban csak egyet ismerünk: azt a tervüket, hogy bennünket el akartak pusztítani. Pár pillanatig hallgatott. – Tudjuk, hogy az anyag vak, és nem rködik fölötte semmiféle Gondviselés, amely az eltévelyedettek útját egyengetné. Az ember rendet teremt a világegyetem mérhetetlen mélységeiben, mert értékeket alkot. Azok a lények, akik a pusztításnak szentelik magukat, még ha a leghatalmasabbak volnának is, saját pusztulásukat hordják magukban. Mit gondoljunk fel lük? A képzelet felmondja a szolgálatot, az értelem meghátrál a szenvedés és halál roppant méretei elöl, melyek e szavakban rejlenek: egy bolygó pusztulása. Megbélyegezhetjük-e lakóit? Vajon szörnyetegek lakták a Vénuszt? Én nem hiszem. Hát nem dúltak a Földön borzalmas háborúk olyan társadalmak között, amelyek fazekasokból, parasztokból, hivatalnokokból, csokból, fest kb l álltak? Vajon, azok a milliók és milliók, akik e háborúkban elestek, rosszabbak voltak-e náluk? Volt-e ok, amiért jobban megérdemelték volna a halált, mint mi? Arszenyev professzor úgy véli, hogy gépek küldték harcba a Vénusz lakóit. Ez nem egészen biztos, de tegyük fel, hogy így volt. Hát nem gép állította az embereket is háborúba? A társadalmi rend z rzavarosán m köd rült gépezete – a kapitalizmus? Tudhatjuk-e, hány Beethoven, Mozart, Newton pusztult el vak csapásaitól anélkül, hogy halhatatlan müvének alkotására megérhetett volna? A Földön nem voltak-e lények, akik azt m velték, amit ön, kedves barátom, rültségnek nevez? Nem voltak-e halálkufárok, akik mindkét harcoló felet kiszolgálták a fegyverszállításokkal? Nem egy hasonlatosságot találhatunk itt, és ez nem véletlen, mert lenniük kell közös törvényeknek, amelyeknek az értelmes lények történelme alá van rendelve. Értelmes… Milyen keser en hangzik ez a szó e pillanatban. De mégis van közöttünk különbség, éppen olyan nagy, mint amilyen az élet és halál között. Az energia, amelynek a Földre kellett zúdulnia, felrémlett a bolygó minden városa fölött, atomnapok formájában, amelyek nem örök id kre ragyogtak fel, hogy segítsék és megteremtsék az életet, hanem egyetlen szempillantásra, hogy elpusztítsák. A sok millió fokos h ségben fortyogtak és széjjelfolytak pompás épületeik, elégtek a gépek, megrepedeztek és elolvadtak a radioaktív emittorok árbocai, felrobbantak a föld alatti csövek, s elmenekült bel lük a fekete plazma, Így állt el az a táj, amely most a katasztrófa után hetven-nyolcvan évvel tárult elénk: romok, üszkök, pusztaságok, erjed plazmafolyók és az a fehér gömb, a kataklizma utolsó tanúja, amelynek megbomlott, de még mindig aktív vezérm vei egyre m ködnek, értelmetlenül és z rzavarosán használva el a felgyülemlett energiát… és így fognak m ködni, amíg a föld alatti tartályokban még lüktetnek a fekete plazmakészletek… és ez eltarthat évszázadokig… ha ezen a bolygón meg nem jelenik az ember! – Borzalmas örökség… – suttogtam. – Úgy van – hagyta helyben Arszenyev –, de jogunk van érte nyúlni. Amikor az emberek kezdték felfogni, hogy egy közös sorsnak a társai, hogy ugyanaz a bolygó viszi ket a téren át, hogy egy és ugyanazon hajó legénységéhez tartoznak, mint mi, s életük egybekapcsolódik, mint a mienk, mert egy irányba néznek – akkor már meg is álltak a szakadék szélén. Az imperializmus a pusztulás láttán, amelyet a történelem vitt feléje, magával akarta sodorni az egész emberiséget. Amikor harcba szálltunk ellene, a puszta létnél valami nagyobbért harcoltunk. Az anyagnak csak azok a formái szépek, és csak azoknak van jelent ségük, amelyek az ket néz szemben visszatükröz dnek. Csak az élet ad értelmet a világnak. Ezért lesz bátorságunk visszatérni erre a bolygóra. Tragédiáját örökké emlékezetünkbe véssük, mert az olyan élet tragédiája ez, amely más élet ellen lázad, és önmaga pusztul el. A televizorhoz lépett. – Barátaim! A Vénusz csak egy szakasz. Expedíciónk csak az els lépés azon az úton, amelynek végét egyikünk sem sejtheti. Én hiszem, hogy átlépjük a naprendszer határait, és továbbmegyünk, hogy rálépjünk ezer meg ezer más nap körül kering égitestre, és eljön az id – talán millió vagy milliárd év múlva –, amikor az ember benépesíti az egész tejutat, és az éjszakai mennybolt fényei olyan közel lesznek hozzá, mint a távoli házak

világai. S noha fel sem foghatjuk azokat az id ket, én tudom, a szeretet megéri ket, mert a szeretet a bizonyítéka az élet szépségének a másik ember szemében. Arszenyev a képerny mellett állva mondta e szavakat. A homályban a csillagok özöne ragyogott. Úgy láttam, gyenge visszfényük az ó arcára esik. Hosszú ideig álltunk szótlanul, mintha a mélységekkel széjjelválasztott világok hívását várnánk. Megszólalt a telefon. Lao Csu emelte fel a hallgatót. Letette, és Arszenyevre nézett. – A Föld jelentkezik. Krakkó, 1950. nov-1951. máj.

ELBESZÉLÉSEK

AZ ALTRUIZIN AVAGY IGAZ TÖRTÉNET ARRÓL, HOGYAN AKARTA JÁMBORI NEVEZET REMETE BOLDOGGÁ TENNI A MINDENSÉGET, ÉS MI SÜLT KI EBB L Egy szép nyári napon, amikor Trurl, a géptervez éppen a kertjében nevelt ki berkenyebokrot nyesegette, egy ágrólszakadt valakit látott közeledni az úton, akinek külleme általános szánakozást és elszörnyedést keltett. Ennek a robotnak minden tagját zsinegek tartották össze, karja-lába csorba kályhacsövekkel volt összetoldozva, feje helyén ócska, lyukas fazekat viselt, agya sercegett, szikrázott és be-bedöglött benne, nyakát ideiglenesen egy lécdarabbal pótolták meg, nyitott hasában rezegtek és füstölögtek a katódcsövek, a szerencsétlen egyik kezével tartotta ket, míg a másikkal egyre azon igyekezett, hogy meghúzza kilazult csavarjait; amikor elsántikált Trurl kapuja el tt, négy biztosítéka égett ki egyszerre, úgyhogy mindenestül füstölögni kezdett, s a megpörköl dött szigetelés orrfacsaró szagát árasztva, már-már darabokra esett szét a géptervez szeme láttára. Amaz, részvétt l eltelve, késedelem nélkül csavarhúzót, csíp fogót, szurkos kötést ragadott, és segítségére sietett a vándornak, aki közben rémes fogaskerék-csikorgással többször is elájult, általános deszinkronizálódás következtében; végül azonban Trurl-nak mégiscsak sikerült valahogy magához térítenie, szépen ellátta, bekötözte, majd leültette a tisztaszobában, s miközben az istenadta mohón töltekezett a konnektorból, Trurl, nem bírva tovább fékezni kíváncsiságát, faggatni kezdte, ugyan mi módon került ilyen siralmas állapotba. – KÖNYÖRÜLETES URAM – SZÓLT AZ ISMERETLEN ROBOT, MÉG EGYRE RESZKET MÁGNESEKKEL –, NEVEM JÁMBORI, ÉS REMETE VAGYOK, ILLETVE VOLTAM; KEGYES ELMÉLKEDÉSSEL TÖLTÖTTEM ID MET A SIVATAGBAN HATVANHÉT ESZTEND N ÁLTAL. EGY NAPON AZONBAN ESZEMBE ÖTLÖTT: VAJON HELYESEN CSELEKSZEM-E, MID N MAGÁNYOSSÁGBAN TENGETEM ÉLETEMET? VAJON MÉLYENSZÁNTÓ ELMÉLKEDÉSEIM ÉS LELKIGYAKORLATAIM MEGÓVHATNAK-E AKÁR CSAK EGYETLEN SZEGECSET IS A KIHULLÁSTÓL? AVAGY NEM AZ VOLNA-E LEGF BB KÖTELESSÉGEM, HOGY FELEBARÁTAIMON SEGÍTSEK, SAJÁT ÜDVÖMMEL PEDIG CSAK AZUTÁN TÖR DJEK? NEMDE… – Jól van, jól van, remete barátom – szakította félbe Trurl. – Akkori lelkiállapotodat nagyjából értem. Mondd el, kérlek, mi történt azután. – Foturába mentem, és ott véletlenül megismerkedtem egy Klapanciusz nev kiváló géptervez vel. – Ó! Lehetséges ez? – kiáltott fel Trurl. – Micsoda, uram? – Semmi, semmi! Beszélj tovább, kérlek. – Nos, megismerkedésünknek el zménye is volt; , mint nagy úrhoz illik, automata hintón hajtatott, amellyel ugyanúgy tudott beszélni, mint én veled; amikor én, nem lévén a nagyvárosi forgalomhoz szokva, megálltam az utca közepén, ez a hintó igen rút szóval illetett, s én önkéntelenül is ráhúztam a botommal; erre még jobban megbokrosodott, ámde utasa összeszidta, engem pedig maga mellé invitált. Ekkor elbeszéltem neki, ki

vagyok, és miért hagytam el a sivatagot, s azt is, hogy nem tudom, mihez fogjak most már; ö pedig dicsérte elhatározásomat, és szintén bemutatkozott, majd hosszan beszélt munkáiról és m veir l; végül elmondotta egy bizonyos Klórián Teoriciusz Klapostol nev híres tudós és gondolkodó megható történetét, akinek szomorú végénél ó maga is jelen volt. Mindabból, amit ennek a Nagy Robotnak a könyveir l beszélt, leginkább a fejlegekr l szóló történet indított meg. Hallottál-e, kegyes uram, ezekr l a lényekr l? – HOGYNE. EZEK A LÉNYEK AZ EGYEDÜLIEK A VILÁGMINDENSÉGBEN, AMELYEK MÁR ELÉRTÉK A FEJL DÉS LEGMAGASABB FOKÁT, UGYE? – Úgy bizony, uram. Tudásod valóban kivételes! Amikor tehát a kit Klapanciusz mellett ültem a hintóban (amely a legundokabb szítkok özönével tört magának utat a kelletlenül táguló tömegben), eszembe jutott, hogy ha valaki, hát ezek a legeslegfejlettebb lények bizonyára tudják, mit kell tenni, mikor a jámbor lélek ösztönzésére oly nagy vágyunk támad jót tenni felebarátainkkal, amilyen vágy bennem támadt. Nyomban meg is kérdeztem Klapanciusztól, hol vannak a fejlegek, és hogyan lehetne megtalálni ket. azonban csak furcsán mosolygott, t dve csóválta a fejét, és nem válaszolt. Nem mertem tovább faggatni; ámde kés bb, mikor már a kocsmában ültünk (mivel a hint teljesen berekedt, és így Klapanciusz úr kénytelen volt másnapra halasztani útja folytatását), egy kancsó ionsör mellett vendéglátóm kedve is felderült, s a zenekar muzsikájára kiberingót táncoló párokat nézve, bizalmába avatott, és elmondotta ezt a történetet… De talán már unod elbeszélésemet, uram? – Ó, dehogy! – kiáltott élénken Trurl. – Figyelemmel hallgatlak. – Derék Jámborim! – mondotta nekem Klapanciusz úr ama kocsmában, mikor a táncolok már csak úgy szikráztak a tüzes tánctól. – Tudd meg, hogy én roppantul szívemre vettem a boldogtalan Klapostol történetét, és úgy határoztam, hogy nyomban el kell indulnom felkutatni azokat a tökéletességig fejl dött lényeket, amelyek létezésének szükségszer ségét ó tisztán logikai és elméleti úton bizonyította. Meghánytam-vetettem a dolgot, könyvtárakban búvárkodtam, régi fóliánsokat forgattam, mígnem bizonyos Trupus Malignus munkájában fontos útmutatásra akadtam. Ez a szerz ugyanarra a következtetésre jutott, mint Klapostol, de háromszázezer évvel korábban, ám teljesen ismeretlen maradt. Ebb l látszik, hogy nincs új egyik nap alatt sem, s t Trupus ugyanúgy is végezte, mint Klórián… de ez nem tartozik ide. Nos, ebb l a fóliánsból kisilabizáltam, hogyan kell megkeresni a fejlegeket, Malignus kifejtette, hogy t vé kell tenni a csillagrengeteget, folyvást olyasmit keresve, ami lehetetlen; és ha megtaláltuk, akkor már biztos, hogy jó helyen járunk. Igaz, látszólag homályos ez az útmutatás, no de mire való az értelem fénye?! Nyomban rendbe tettem rhajómat, és útnak indultam. Nem beszélem el, amit útközben tapasztaltam; elég az hozzá, hogy végül is megpillantottam a csillagok felh jében egy csillagot, amely az összes többit l különbözött, mivel kocka alakú volt. Ól Micsoda megrázkódtatás volt ez! Hiszen minden gyerek tudja, hogy a csillagoknak egyt l egyig gömböly eknek kell lenniük, és szó sem lehet élekr l meg sarkokról, hát még szabályos kocka alakról! Rögvest megközelítettem hajómmal ezt a csillagot, és bolygóját is megpillantottam, amely szintén kocka alakú volt, s t sarkait tömör vasveretek díszítették. Nem messze t le másik bolygó keringett, ez már egészen közönséges formájú volt; megcéloztam látcsövemmel, és egymást csépel robothadakat pillantottam meg; nem sok kedvem volt ide leszállni. Visszatértem hát a láda formájú bolygóhoz, és még egyszer tüzetesen végigpásztáztam látcsövemmel. Min boldog reszketés fogott el, amikor az egyik mérföldes vasvereten megláttam a lencsém által megnagyított, díszesen vésett három kezd bet t: FLF! Nagy ég! – szólottam magamban. – Hát ez volna az? Szédülésig keringtem a bolygó körül, ám homokos síkságain egyetlen él lelket sem láttam. Csak amikor hat mérföldnyire közelítettem meg, t ntek szemembe a szétszórt sötét pontok, melyek a szupertávcsövön át nézve az égitest lakóinak bizonyultak. Mintegy százan lehettek; szanaszét hevertek a homokban, s mozdulatlanságuk miatt már-már komolyan aggódtam, de aztán észrevettem, hogy némelyikük id nként egy jóíz t vakarózik, s az életnek ezek a nyilvánvaló jelei rábírtak a leszállásra. Nem gy ztem kivárni

a súrlódás által felhevített rakéta leh lését; lerohantam, hármasával véve a lépcs fokokat, és a fekv k felé iramodtam, már messzir l kiabálva: – BOCSÁNATOT KÉREK! EZ ITT A FEJL DÉS LEGMAGASABB FOKA?! Ámde senki sem válaszolt, s t rám sem hederített senki. Ett l a közönyt l megzavarva, figyelmesen szemügyre vettem az egész környéket. A síkságot beragyogta a négyszögletes nap fénye. A homokban itt-ott törött karikák, szalmacsutakok, papírok és egyéb hulladékok hevertek, a bolygó lakói pedig lomhán elnyúltak a földön, az egyik a hátán feküdt, a másik hason, s t a távolabb hever k közül némelyik mindkét lábát égnek emelte. Körüljártam a legközelebbit. Nem volt robot, de ember sem volt, sem más fehérjelény a kocsonyások rendjéb l. Á feje elég lágy volt ugyan, arca pirospozsgás, szemek helyett viszont két tilinkója volt, a fülében pedig csendesen parázsló tömjén, amely illatos füstfelh vel vette körül. Orchideanadrágot viselt kék tábornoki csíkkal, amelyet piszkos, telefirkált papírfoszlányok díszítettek, cipó helyett sítalpféle volt rajta, kezében cukormázas mézeskalácsból készült mandolint tartott, amelynek végét már lerágta, és halkan, egyenletesen horkolt. A tömjénfüstt l könnyez szememet törölgetve megpróbáltam kisilabizálni a tábornoki lampasz mellé varrt papírdarabkákon látható irkafirkát, de csak néhány szót sikerült kibet znöm; elég furcsa feliratok voltak, például ilyesmik: 1. Briliáns – hét mázsa súlyú hegy. 2. Drámai sütemény, evés közben zokog, hasban szónokol, annál magasabb 3. RÖPT EN, MINÉL LEJJEBB KERÜL. 4. HETYEPETYE PUCÉRKA, FELN TT És egyebek, amelyekre már nem emlékszem. Mikor pedig szerfölött elcsodálkozva megérintettem az egyik papírszeletkét, hogy kisimítsam, a homokban, közvetlenül a fekv lába mellett, gödör keletkezett, és egy csendes hangocska kiszólt bel le: – – – –

Máris? Ki az? – kérdeztem hangosan. Én vagyok, Pucérka… Kezdjük? Nem, nem kell! – kiáltottam gyorsan, és elsiettem.

A következ bennszülöttnek harang alakú feje volt három szarvval, tucatnyi kisebbnagyobb keze – két kis kacsó éppen a gyomrát masszírozta –, hosszú, sz rös füle, sapkáján egy kis, bíborszín erkély volt, amelyen valaki veszekedett valakivel, alighanem egy láthatatlan személlyel, mert csak apró tányérkák röpködtek, hol itt, hol ott törve össze; feje alatt pedig gyémántos párnaféle volt. Ez az illet , amikor megálltam el tte, kivette fejéb l egyik szarvát, megszagolta és undorral eldobta, majd némi piszkos homokot szórt magába. Mellette feküdt valami, amit el ször ikerpárnak néztem, majd ölelkez szerelmespárnak gondoltam, és diszkréten el akartam távolodni, de valójában nem egy személy volt és nem is kett , hanem másfél. Egészen közönséges, emberi feje volt, csak a fülei id nként leváltak, és pillangóként verdesve, szanaszét röpködtek. Szemei csukva voltak, viszont a homlokán és orcáin lev szemölcsök, amelyek mindegyikén apró szemecskék voltak, határozott ellenszenvvel méregettek. Ennek a különös lénynek daliás, széles mellkasa volt számos lyukkal, amelyeket mintha gondatlanul fúrtak volna – bennük málnaszörppel leöntött kenderkócot láttam; lába csak egy volt, de az nagyon vastag, rajta szattyánb r cipó, bársonycseng cskével; könyökénél egy halom alma- vagy körtecsutka. Egyre mélyebb döbbenett l áthatva mentem tovább, és egy emberfej robotba botlottam, akinek orrán apró zenegép volt akváriummal; egy másik nagy eperbef tt-pocsolyában feküdt, egy harmadiknak nyitott ablakocska volt a hátán, úgyhogy beláthattam kristályos belsejébe; odabent holmi felhúzott törpécskék érdekes jeleneteket adtak el , de amit veltek, olyan illetlen volt, hogy pirulva ugrottam el a kisablaktól, mintha megégettem volna magam. Akkorát ugrottam, hogy elveszítettem egyensúlyomat, és elestem, s amikor feltápászkodtam, a bolygó egy újabb lakóját pillantottam meg magam el tt: anyaszült meztelenül, arany hátvakaróval vakarózott, és kéjesen nyújtózkodott hozzá, noha nem volt feje. A hozzátartozó fej szépen le volt rakva a földre, nyakával a homokban; száját

kitátotta, és nyelvével a fogait számolgatta. Homloka rézszín volt fehér szegéllyel, egyik fülében karika, a másikban pálca függött; a pálcán nyomtatott bet kkel ez a szó: Lehet. Magam sem tudom, miért, meghúztam ezt a pálcát, és nyomában kristálycukorral bevont cérnaszál jött el a meztelen illet füléb l, valamint egy névjegy ezzel a felirattal: Tovább! Tovább húztam tehát, s a végén egy papírdarabka himbálózott, ezekkel a szavakkal: Érdekes, mi? Akkor mars! Mindez együttvéve teljesen elkábított, megfosztott józan eszemt l, szellemi életemt l és beszédképességemt l. Végül azonban feltápászkodtam és továbbmentem, olyasvalakit keresve, aki legalább egyetlen kérdésemre késznek mutatkozna válaszolni. Egy kis, kövér illet ben véltem ezt a személyt megtalálni, aki háttal ült nekem, és az ölében tartott valamivel foglalatoskodott. Csak egy feje volt, két füle, két karja, tehát bal fel l megkerülve, így szóltam hozzá: – Elnézést kérek, de amennyiben nem tévedek, önök voltak szívesek elérni a Fejl dés Legmagasabb Fo… Ám torkomon akadt a szó. Az üldögél meg sem rezzent, aligha hallott bármit is szavaimból. De be kell ismernem, hogy valóban igen elfoglalt volt, mivel saját arcát tartotta az ölében, egy fejét l elválasztott arcot, és kissé szuszogva az orrát piszkálta. Határozottan rosszul kezdtem érezni magam. Megdöbbenésem azonban hamarosan kíváncsiságba csapott át, ez pedig abba az óhajba, hogy azonnal megértsem, voltaképpen mi történik ezen a bolygón. így hát egyik fekv l a másikig kezdtem szaladni, fennhangon, s t ordítva szólongattam ket, kérdez sködtem, fenyeget ztem és könyörögtem, próbálkoztam meggy zéssel és csökönyös zaklatással, de a legcsekélyebb eredmény nélkül. Végül is karon ragadtam azt, aki az orrát piszkálta, de rémülten költem hátra, mivel karja a kezemben maradt; ö azonban, rám se hederítve, beletúrt maga mellett a homokba, el vett egy új kart, az el höz hasonlót, de narancssárga kockásra lakkozott körmökkel, ráfújt és a vállához illesztette, az pedig nyomban odan tt. Ekkor kíváncsian a kezemben maradt kar fölé hajoltam, mire az megfricskázta az orromat. Közben a nap két sarka már a horizont mögé süllyedt, a szell elült, Fejlegföld lakói pedig csendesen vakaróztak, böfögtek, hemperegtek, és szemlátomást aludni tértek: az egyik egy gyémántos dunnát rázogatott, a másik szép rendesen maga mellé rakta az orrát, a fülét, a lábát; lassan besötétedett, úgyhogy itt-ott még megvakarózva, mély sóhajjal magam is álomra kezdtem készül dni. Jókora gödröt kapartam magamnak a homokban, és sóhajtozva belemásztam, majd a csillagokkal behintett, sötétkék égboltra meredtem. Tanakodtam, mihez fogjak most már, s így szóltam magamban: No lám! Minden arra vall, hogy csakugyan megtaláltam a Trupus Malignus és Klórián Teoriciusz Klapostol által megjósolt bolygót, a Világmindenség Legmagasabbrend Civilizációját, mely néhány száz egyedb l áll, akik se nem robotok, se nem emberek, briliáns párnán, gyémántpaplan alatt hevernek a szemetes hulladék közt a sivatagban, s a hentergésen és vakarózáson kívül semmit sem csinálnak; itt valami szörny titoknak kell rejlenie, és akármi történjék is, nem nyugszom, amíg fel nem derítem!!! Majd így gondolkodtam: Iszonyatos lehet az a rejtély, amely mindent elborít ezen a kocka alakú bolygón, négyszögletes napjával, disznó törpécskékkel a bolygólakók hátában és kristálycukorral a fülükben! Mindig úgy képzeltem, hogy ha jómagam, egészen egyszer robot létemre, a tudománynak és a m vel désnek szenteltem magam, milyen m veltek és tudósak lehetnek a fejlettebb lények, hogy a legtökéletesebbekr l már ne is beszéljünk! Márpedig úgy látom, hogy beszélgetéssel, legkiváltképp velem, semmi módon nem akarnak foglalkozni; mindazonáltal feltétlenül rá kell bírnom ket-de hogyan? Talán úgy, hogy nem megyek le a nyakukról, addig kellemetlenkedem, addig zaklatom ket, amíg megelégelik! Némi kockázat van ugyan a dologban, mert ha feldühödnek, könnyebben elpusztíthatnak, mint én egy bolhát. De aligha tehet fel, hogy ilyen kegyetlenségre vetemedjenek, és különben is-a tudásszomj elemészt! Történjék bármi, megpróbálom! Azzal felugrottam, és noha már teljesen sötét volt, torkom szakadtából ordítani kezdtem, bukfenceztem, ugráltam, és cigánykereket hánytam, megrugdaltam a közelben

hever ket, homokot szórtam a szemükbe, szökdécseltem, táncoltam és üvöltöttem, míg teljesen berekedtem; akkor leültem, néhány tornagyakorlatot végeztem, és ismét közéjük rontottam, mint egy dühödt bivaly; k meg hátat fordítottak nekem, fejükre húzták gyémántos párnájukat vagy dunyhájukat, hogy lökdös désemet elhárítsák, s amikor talán az ötszázadik bukfencet vetettem, elhomályosult agyamban felrémlett egy gondolat: Ó, be csodálkoznék az én szívbéli jó barátom, ha most láthatna! Ugyancsak elbámulna, ha látná, mit is csinálok ezen a bolygón, amely elérte a Kozmikus Fejl dés Legmagasabb Fokát!!! ÁM EZ A GONDOLAT SEM AKADÁLYOZOTT MEG ABBAN, HOGY TOVÁBB FOLYTASSAM A BAKUGRÁSOKAT ÉS A LÖKDÖS DÉST. HALLOTTAM UGYANIS, AMINT HALKAN ÍGY SUGDOSÓDTAK EGYMÁS KÖZT: – – – –

Hé, kolléga! Mi van? Hallja, mit müvei ez?… Hogy a fenébe ne hallanám?

– – – – –

AZ EL BB MAJDNEM SZÉTVERTE A FEJEMET. Tegyen fel másikat. De nem hagy aludni. Mit mond? Azt mondom, hogy nem hagy aludni…

– – – – –

Nyilván kíváncsiságból – jegyezte meg egy harmadik suttogó hang. Nagyon fúrhatja már az oldalát! Hát csinálunk vele valamit, vagy hadd maceráljon tovább? De mit? Mit tudom én. Megváltoztassuk a jellemét?

– A, az nem rendes dolog… – Csak ne lenne ilyen megátalkodott! Hallod, hogy üvölt? – No, majd én mindjárt… Suttogtak-buttogtak valamit, mialatt én tovább vonítottam, ugrabugráltam és bukfenceztem, mutatványaimat arra a környékre összpontosítva, ahonnét a suttogást hallottam. Éppen fejenállást mutattam be egyikük hasán, amikor hirtelen a fekete semmibe zuhantam; sötét éjszaka borult érzékeimre, de – legalábbis úgy rémlett, amikor felocsúdtam – csak egy másodperc törtrészéig tartott. Minden csontom sajgott még a cigánykerekekt l és a békaugrásoktól, de már nem voltam a bolygón. rhajóm szalonjában ültem, és sem kezemet, sem lábamat nem bírtam mozdítani, mert nyakig elborított a különféle holmik egész hegye: bonbonos dobozok, gitárok, marcipán mackók, gyémántcsüng kkel díszített sípládák, aranytálak, dukátok és fülönfügg k, drágaköves karperecek és egyéb kincsek, amelyek úgy csillogtak-villogtak, hogy be kellett hunynom a szememet. Mikor aztán a legnagyobb er feszítéssel kikecmeregtem a drágaságok halma alól, az ablakon át megláttam a csillagos eget, de nyoma sem volt már rajta a négyszögletes napnak; amint m szereim hamarosan kimutatták, vagy hatezer évig kellett volna repülnöm a legnagyobb sebességgel, hogy visszajussak arra a vidékre. Így ráztak hát le nyakukról a fejlegek, amikor megelégelték zaklatásaimat; megértettem, hogy ha visszatérnék, akkor sem érnék el semmit, hiszen mi sem könnyebb számukra, mint hogy hiperspeciális vagy infratemporális módon ismét elküldjenek melegebb vidékre, úgy döntöttem tehát, hogy egészen másképp látok munkához, derék Jámbori barátom…” – e szavakkal végezte elbeszélését Kiapanciusz, a kiváló géptervez , kegyes uram… – Semmi mást nem mondott? Az lehetetlen! – kiáltott fel Trurl. – HOGYNE MONDOTT VOLNA! MONDOTT, IRGALMAS JÓTEV M, ÉS ÉPPEN EZZEL KEZD DÖTT AZ ÉN TRAGÉDIÁM! – FELELTE MEGRENDÜLTÉN A ROBOT. – AMIKOR MEGKÉRDEZTEM, MI A SZÁNDÉKA, HOZZÁM HAJOLT ÉS ÍGY SZÓLT: „Eleinte reménytelennek láttam a feladatot. Ámde mégis megtaláltam a megoldást. Te,

remete barátom, egyszer , tanulatlan robot lévén, nem érted a bennünket környez dolgok rejtelmeit, tehát nem is részletezem ket; a dolog lényege azonban elég egyszer : alkalmatos számítógépet kell építeni, amely minden létez dolgot modellálni tud. Ez a gép, megfelel en beprogramozva, modellálni fogja a Fejl dés Legmagasabb Fokát, és akkor feltehetjük kérdéseinket. „De hogyan építsünk ilyen berendezést? – kérdeztem. – És mi módon remélhetjük, kegyes Kiapanciusz uram, hogy az els kérdés után nem küld el bennünket a bús feledésbe azzal a hiperszuper módszerrel, amelyet veled szemben merészeltek alkalmazni a fejlegek?” „Ó, ez gyerekjáték – felelte –, csak bízd rám; én majd megkérdezem t le a Fejlegek titkát, te pedig azt, hogyan szerezhetnél érvényt a veled született gy löletnek minden rossz iránt, nemes Jámbori barátom!” Mondanom se kell, uram, hogy roppant öröm fogott el, és nyomban segédkezni is kezdtem Klapanciusznak a gép megépítésében. Kiderült, hogy Kiapanciusz úr pontosan a tragikusan elhunyt Klórián Teoriciusz Klapostol tervei szerint építi a gépet – ez volt a Klapostol tervezte híres Deotron, az a berendezés, amely az egész világmindenségben bármit megtehet; Kiapanciusz úr azonban nem elégedett meg ezzel a névvel, és új meg új, egyre választékosabb elnevezéseket talált ki, hol Mindenhatógépnek keresztelve a gigászi masinát, hol Omnigenerikus Ultimátornak, hol megint Ontogépezetnek; de a név nem is fontos. Elég az hozzá, hogy egy év és hat nap alatt megépült az iszonyatos szerkezet, melyet a takarékosság kedvéért a Rapundrának, az Ügyefogyottak Holdjának üres belsejében helyeztünk el; és hidd el, egy hangya sem tévelyeghet olyan parányian egy óceánjáró belsejében, mint mi a rézszakadékok, eszkatologikus transzformátorok, hagiopneumatikus perfekcionátorok és jóváirányítók között; be kell vallanom, hogy rémületemben minden drótszálam égnek állt, ízületeim kiszáradtak, és fogaim vacogtak, mikor Kiapanciusz úr leültetett a Végs Vezérl pult elé, és kettesben hagyott a rémületes géppel, ó maga pedig elugrott valamiért. Csillagokként izzottak felettem a magasban a gép jelz lámpácskái, mindenütt félelmetes feliratok világítottak: Vigyázat! Magas transzcendencia! – a logikai és szemantikai potenciálok jelz tábláin milliós nagyságrendek jelentek meg, lábam alatt pedig némán hullámzott az emberfeletti és robotfeletti bölcsesség óceánja, amely tekercsek parszekjeibe és mágnesek hektárjaiba b völve várakozott el ttem, alattam, felettem, úgyhogy balga tudatlanságomban porszemnek éreztem magam. Mindazonáltal er t vettem magamon, s gondolatban segítségül híván a Jó iránti minden szeretetemet és az Igazság iránti szenvedélyemet, amely kicsi tekercs korom óta él bennem, szóra nyitottam merev számat, és reszket hangon feltettem az els kérdést: – Ki vagy? EKKOR FÉMES REMEGÉSSEL KÖNNY , MELEG LEHELET LIBBENT ÁT AZ ÜVEGFALÚ HELYISÉGEN, S EGY HALKNAK TETSZ , DE MÉGIS VEL TRÁZÓAN HATALMAS HANG MEGSZÓLALT: – Ego sum Ens Omnipotens, Omnisapiens, in Spiritu-lntellectronico Navigans, luce cybernetica in saecula saeculorum litteris opera omnia cognoscens et caetera et caetera. A beszélgetést latinul kellett folytatnom, de én a kényelem kedvéért hétköznapibb nyelven tolmácsolom neked, amennyire tudom, kegyes uram. Amikor meghallottam a gép hangját, és amikor bemutatkozott nekem, félelmem tovább fokozódott, úgyhogy csak az id közben visszatért Klapanciusz tette lehetségessé a beszélgetés folytatását, csökkentve a transzcendenciát, és százmilliárdod részére redukálva a mindenhatóságot; ekkor azt kértem, hogy az Ultimátor szíveskedjék válaszolni kérdéseimre a Fejl dés Legmagasabb Fokát és annak szörny titkait illet en. Klapanciusz azonban azt mondta, hogy nem így kell eljárni; megparancsolta, hogy az Ontogépezet modelláljon ezüst és kristály mélységeiben egyet a kocka alakú bolygó lakói közül, s tegye egyben hajlamossá némi fecsegésre. Ezzel kezd dött csak a tulajdonképpeni beszélgetés. Mivel – restellem, de így volt – nem tudtam leküzdeni a félelem okozta dadogásomat, Klapanciusz ült helyemre a Végs Vezérl pult elé, és elkezdte: – Ki vagy?

– Hányszor válaszoljak még ugyanarra a kérdésre? – bosszankodott a gép. – Úgy értem, ember vagy-e vagy robot? – magyarázta Klapanciusz. – ÉS SZERINTED MI A KÜLÖNBSÉG? – ÉRDEKL DÖTT A GÉPB L JÖV HANG. – Ha visszakérdezel, nem végzünk egyhamar a beszélgetéssel – fenyegette Klapanciusz. – Tudod te nagyon jól, mire gondolok! Beszélj! Ett l a vakmer hangtól még inkább inamba szállt a bátorság, de talán igaza volt Klapanciusznak, mert a gép így felelt: – Olykor az emberek építenek robotokat, máskor a robotok embereket; mindegy, hogy fémmel vagy kocsonyával gondolkodik-e valaki. Én tetszés szerinti méretet, formát és alakot ölthetek; pontosabban öltöttem régebben, mert mostanában már senki sem foglalkozik nálunk efféle gyerekjátékokkal. – Úgy?! – csapott le rá Klapanciusz. – És mi az oka, hogy csak hevertek, és semmit sem csináltok? – Hát mit kellene csinálnunk? – érdekl dött a gép, Klapanciusz pedig, haragját visszafojtva, így szólt: – – – –

AZT NEM TUDOM. MI A FEJL DÉS ALACSONYABB FOKÁN RENGETEG MINDENFÉLÉT CSINÁLUNK. Mi is csináltunk annak idején. És most már nem? Nem.

– Miért? A MODELLÁLT SZEMÉLY EL SZÖR NEM AKART VÁLASZOLNI, MONDVÁN, HOGY MÁR HATMILLIÓ ILYEN FAGGATÁSHOZ VOLT SZERENCSÉJE, DE SEM , SEM A KÉRDEZ K NEM ÉRTEK VELE SOHA SEMMIT, KLAPANCIUSZ AZONBAN KISSÉ FELER SÍTETTE A TRANSZCENDENCIÁT, ELFORDÍTOTT EGY FOGANTYÚT, ÉS KIKÉNYSZERÍTETTE A VÁLASZT. – Milliárd évvel ezel tt közönséges civilizáció voltunk – mondotta a hang. – Akkoriban hittünk a kiberangyalokban, a misztikus visszakapcsolásban minden lény és a Nagy Programozó között meg más effélékben. Kés bb azonban megjelentek a szkeptikusok, az empiristák és az akcidentalisták, akik kilenc évszázad alatt kisütötték, hogy nincs Senki, és minden lehetséges, de nem magasabb okokból, hanem csak úgy. – Mi az, hogy: csak úgy? – vetettem közbe merészen és álmélkodva. – MINT TUDOD, AKADNAK PÉLDÁUL PÚPOS ROBOTOK – FELELT A HANG A GÉPB L. – HA GYÖTR DSZ A PÚPOD VAGY A KIFACSARODOTT VÉGTAGJAID MIATT, DE KÖZBEN HISZED, HOGY AZÉRT VAGY ILYEN, MERT AZ ÖRÖKKÉVALÓ ILYEN FORMÁBAN KÍVÁNT LÉTREHOZNI, ÉS NYOMORÉKSÁGOD TERVE MÁR A VILÁG TEREMTÉSE EL TT MEGVOLT AZ Ö GONDOLATAINAK KÖDGOMOLYÁBAN, AKKOR ELÉG KÖNNYEN BELENYUGSZOL ÁLLAPOTODBA. DE HA AZT MONDJÁK NEKED, HOGY BAJODAT CSUPÁN NÉHÁNY ATOM RENDETLENKEDÉSE OKOZZA, AMELYEK NEM A MEGFELEL HELYRE UGROTTAK BE, UGYAN MI EGYEBET TEHETSZ, MINT HOGY ÉJSZAKÁNKÉNT ÜVÖLTÖZÖL? – Hogyne tehetnék egyebet! – kiáltottam fel bizakodva. – A púpot ki lehet egyenesíteni, a ficamot helyrerántani, csak tudásra van hozzá szükség! – NA NE MONDD -JEGYEZTE MEG ROSSZKEDV EN A GÉP. – AZ EGYSZER KÉPZELIK… – Hát nem így van? – álmélkodtunk mindketten Klapanciusszal.

LELKEK PERSZE ÍGY

– Amikor eljön a púpos hátak kiegyenesítésének ideje – szólt a gép –, a lehet ségek már könyörtelenek! Nemcsak a púpokat lehet eltüntetni, hanem megtoldhatjuk az észt, kocka alakúvá formálhatjuk a napot, lábakat illeszthetünk a bolygókra, szintetikus sorsokat termelhetünk, amelyek sokkal édesebbek az igazinál; ártatlanul kezd dik a dolog, a kovak dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek építésével végz dik! A mi bolygónk sivatagja nem sivatag, hanem egy Szuperdeotron, milliószorta er sebb ennél a primitív skatulyánál, amit ti építettetek: dédapáink azért hozták létre, mert már minden egyebet túlságosan könny nek találtak, és gondolatokat akartak csiholni a homokból; puszta nagyzási hóbortból tették, teljesen fölöslegesen, mert ha mindent meg lehet csinálni,

ahhoz már egyáltalán semmit sem lehet hozzáadni; értitek végre, fejletlenek?! – Igen, igen! – mondotta Klapanciusz, míg én csak reszkettem. – De hát miért henteregtek vakarózva abban a zseniális homokban, ahelyett hogy éltet tevékenységgel foglalkoznátok? – Mert a mindenhatóság akkor a legmindenhatóbb, ha egyáltalán semmit sem csinál! – felelt a gép. – A csúcsra fel lehet kapaszkodni, de a csúcsról minden út lefelé vezet! Mindazok ellenére, ami történt, egészen rendes fickók vagyunk, hát tulajdonképpen miért kellene valamit csinálnunk? Már a déd-dédapáink négyszögesítették a napunkat – éppen csak hogy kipróbálják a Deotront –, a bolygónkból ládát csináltak, legmagasabb hegyeit meg' monogramokká alakították. Épp így be lehetne kockázni a csillagokat, egyik felüket kioltani, a másikat meggyújtani, kisebb lényekkel benépesített lényeket teremteni, hogy az óriások gondolatai a törpék táncai legyenek, lehetne millió helyen lenni egyszerre, átrendezni a galaxisokat, hogy szemgyönyörködtet mintát adjanak ki, de hát mondjátok meg, könyörgök, tulajdonképpen miért kellene bármi effélét csinálnunk? Mi lesz attól jobb a világmindenségben, ha a csillagok háromszöglet ek lesznek, vagy kerekeken járnak? – Képtelenségeket beszélsz! – háborodott fel iszonyúan Klapanciusz, míg én egyre inkább remegtem. – Ha olyan hatalmasak vagytok, mint az istenek, kötelességetek, hogy azonnal megszüntessetek minden szenvedést, bánatot, nyomorúságot, ami a hozzátok hasonló lényeket sújtja, s elkezdhetnétek mindjárt a szomszédaitoknál, akik, mint saját szememmel láttam, szakadatlanul gyilkolják egymást! Hogy merészeltek ehelyett lomhán henteregni, orrotokat piszkálni, és fületekb l kristálycukrot varázsolva el , bolonddá tenni a bölcsességet keres , becsületes utasembert?! – Nem tudom, mi bajod éppen azzal a kristálycukorral – jegyezte meg a gép. – No, de mindegy. Ha jól értem, azt kívánod, hogy tegyük boldoggá, akit csak lehet. Ezzel a témával körülbelül 1500 évszázaddal ezel tt alaposan foglalkoztunk. A tárgykör felosztható a hirtelen vagy akut és lassú vagy evolúciós felicitológiára. Az evolúció abból áli, hogy a kisujjunkat se mozdítjuk, tudván, hogy lassacskán minden civilizáció magától is zöldágra verg dik; ami viszont a gyors boldogítást illeti, ennek két módja van: er szakkal vagy szépszerivel. Az er szakos boldogítás, mint számításaink kimutatták, mintegy 800szor annyi szerencsétlenséget okoz, mint a teljes tétlenség. Szépszerivel boldogítani szintén nem lehet, mert – bár ez talán különösnek tetszik – az eredmények teljesen egyformák, akár a Szuperdeotront használják erre, akár a Pokoláris Infernátort, amelyet Gyehennotronnak is neveznek. Hallottál talán az úgynevezett Rák-ködr l? – Hogyne – felelte Klapanciusz –, egy hajdan felrobbant szupernóva maradványa… – A csudát – mondotta a hang. – Szupernóva, ugyan! Egy közepesen fejlett bolygó volt ott, öregem, amelyen, mint az efféle bolygóknál szokás, b ven omlott a könny és a vér. Egy szép napon ledobtunk rá nyolcszázmillió Kívánságteljesít t, de még egy fényhétnyire sem távolodtunk t le, amikor úgy szétrobbant, hogy még máig is tágul! Hasonló volt a helyzet a Hominászok bolygójával… elmeséljem? – NEM KELL! – MORDULT FEL KLAPANCIUSZ. – ÚGYSEM HISZEM EL, HOGY MEGFONTOLT ÉS KÖRÜLTEKINT MÓDON NE LEHETNE BOLDOGSÁGOT TEREMTENI! – Nem hiszed? Hát ne hidd. Mi hatvannégyezer-ötszáztizenhárom ízben próbáltuk meg. Valamennyi fejemen égnek áll a hajam, ha a következményekre gondolok. Hidd el, nem sajnáltuk a fáradságot mások javáért! Különleges, nagy érzékenység vágyspektroszkópot építettünk, de hát beláthatod, hogy ha valamelyik bolygón éppen vallásháború dúlt, és mindegyik fél arra vágyott, hogy egy szálig kiirtsa az ellenséget, mégsem siethettünk teljesíteni ezeket a kívánságokat! Hiszen mi úgy próbáltuk boldogítani a társadalmakat, hogy ne sértsük meg a Jó magasabb eszményeit. De ez még nem minden. A kozmikus civilizációk java része ugyanis szíve mélyén olyan dolgokat kíván, amelyeket nem mer nyíltan bevallani. Felmerült hát az újabb dilemma: abban segítsük-e ket, amit maradék tisztességtudásuk és szégyenérzésük szavára hallgatva tesznek, vagy titkos kívánságaikat teljesítsük? Itt voltak például a demenciták és az amenciták. Az el bbiek, a tisztes középkor szakaszában, máglyára küldözgették az ördöggel paktáló bujálkodókat, f képp az asszonyokat, egyrészt azért, mert irigyelték t lük a sátánnal

élvezett gyönyört, másrészt azért, mert roppant nagy örömet szerzett nekik, hogy az igazságszolgáltatás örve alatt hóhérkodhattak. Az amenciták saját testükön kívül semmiben sem hittek, és gépeik is csak arra szolgáltak, hogy gyönyör séget szerezzenek maguknak, amit k szórakozásnak neveztek: üvegdobozaik voltak, amelyekbe belegyömöszöltek mindenféle gyilkosságot, er szakot és gyújtogatást, hogy szemlélésükkel étvágyukat növeljék. Ledobtunk hát bolygójukra egész sereg gépet, amely arra szolgált, hogy mesterséges valóság létrehozásával, minden más lény kára nélkül teljesítse a vágyakat; minek következtében a demenciták hat az amenciták pedig öt hét alatt halálra gyönyörködték magukat, fennhangon üvöltve a boldogságtól! Ilyen módszerekre gondolsz netán, fejletlen lény? – Te ostoba szörnyeteg! – hörgött Klapanciusz, mialatt én már szinte eszemet veszítettem. – Hogy merészelsz ilyen gyalázatos tettekkel dicsekedni? – ÉN NEM DICSEKSZEM VELÜK, HANEM BEVALLOM KET – FELELTE NYUGODTAN A HANG. – MINT MONDOM, MINDENFÉLE MÓDSZERREL MEGPRÓBÁLKOZTUNK. KINCSES T ZÚDÍTOTTUNK A BOLYGÓKRA, A SÉG ÉS A JÓLÉT ÖZÖNÉVEL ÁRASZTOTTUK EL KET, AMI MEGBÉNÍTOTT MINDEN MUNKÁT ÉS ER FESZÍTÉST: JÓ TANÁCSOKAT ADTUNK, MIRE VÁLASZUL TÜZET NYITOTTAK REPÜL CSÉSZEALJAINKRA. HIÁBA, AKIT BOLDOGGÁ AKARUNK TENNI, ANNAK EL SZÖR ÁT KELLENE FORMÁLNI A LELKÉT… – Állítólag erre is képesek vagytok! – csikordult fel Klapanciusz. – Hát persze hogy képesek vagyunk! Itt vannak például mindjárt szomszédaink, az antropánok, akik azt a földhöz hasonló, más szóval földszer bolygót lakják! Életük jó részét irdalkozással és kallogással töltik, mégpedig a tüzes szortyogótól való féltükben, amely hitük szerint a léten túl terül el, és várja a b nösöket lángoló szakadékával; ha viszont az antropán ifjú a boldog Kimborálokat és a mennyei Lambudát követi, ellenállva a Föundor és a kis Undorok kísértéseinek, akkor derekabbá, jobbá és nemesebbé válik, mint nyolckarú sei voltak. Igaz, hogy az antropánok állandóan háborúskodnak a bajoránokkal a Dusz vagy a Musz, illetve a Musz vagy a Dusz els bbsége feletti vitájuk miatt, de gondold meg, hogy ezekben a háborúkban csak egy részük pusztul el, míg te azt szeretnéd, ha kitörölném a fejükb l az irdalkozásba, a tüzes szortyogóba meg a többibe vetett egész hitüket, ily módon alkalmassá téve ket a racionális boldogításra. Ezzel azonban pszichikai gyilkosságot követnék el, mert a visszamaradó lények már nem lennének sem bajoránok, sem antropánok; hát nem érted? – A babona helyére a tudást kell állítani – kardoskodott Klapanciusz. – Természetesen! De gondold meg, kérlek, hogy azon a bolygón mintegy hétmillió vezekl él, akik közül sokan egész életükben er szakot tettek önnön természetükön, hogy felebarátaikat megmentsék a tüzes szortyogótól; kijelenthetem-e nekik egy csapásra és cáfolhatatlanul, hogy mindez hiábavaló volt, és mer ben haszontalan dolgokkal töltötték egész életüket? Nem volna ez kegyetlenség? A tudásnak magának kell a babona helyére lépnie, de ehhez id kell. Vegyük például azt a púpost, akir l szó volt. Édes sötétségben él, hisz benne, hogy púpja éppenséggel kozmikus szerepet tölt be a Teremtés m vében. Ha megmagyarázod neki, hogy púpja mindössze néhány atom félrelépésének következménye, csak boldogtalanná teszed. Akkor mindjárt ki is kellene egyenesíteni… – Éppen ez az! – villant nagyot Klapanciusz. – Jó, jó! Azt is megcsináltuk! Maga a nagyapám háromszáz púpost szabadított meg egyszer a púpjától egy csapásra. Mennyit szenvedtek aztán! – MIÉRT? – TÖRT KI BEL LEM A KÉRDÉS. – Hogy miért? Száztizenkettöt azonnal megf ztek olajban, mert hirtelen gyógyulásukat az ördöggel való paktálás cáfolhatatlan bizonyítékának tekintették; a többiek közül harmincat behívtak katonának, és elestek a csatatéren, különböz zászlók alatt legyilkolva egymást, tizenheten örömükben azonnal halálra itták magukat, a többit vagy a szerelmi örömök túlhajtása pusztította el (mivel jószív nagyapám még sugárzó szépséggel is felruházta ket) vagy egyéb gyönyör ségek, melyeknek az eddigi böjt után olyan hevesen hódoltak, hogy két éven belül mind egy szálig a sírba kerültek. Az egyetlen kivétel… Á! Ne is beszéljünk róla.

– Fejezd csak be, ha már elkezdted! – kiáltott mélységesen megindulva mesterem, Klapanciusz úr. – Ha mindenáron akarod… legyen. El ször ketten maradtak. Az egyik térden állva könyörgött nagyapámnak, hogy adja vissza a púpját, mert nyomorékként egészen jól megélt az alamizsnákból, így viszont dolgoznia kellene, amihez nincs hozzászokva. Azt mondta, hogy különben is már egészen megszokta a púpját, és most folyton beveri a fejét a szemöldökfába… – No és az utolsó? – sürgette Klapanciusz. – Az királyfi volt, aki nyomoréksága miatt nem került volna a trónra; miután daliás ifjú lett, mostohaanyja, aki saját fiát akarta a trónra juttatni, nyomban megmérgezte… – Hát igen… De ti csodákat is tudtok tenni!… – érvelt kétségbeesett hangon Klapanciusz. – A csodák révén történ boldogítás az egyik legkockázatosabb módszer, amelyet ismerek – felelte szigorúan a gép. – Kit változtasson meg a csoda? Az egyéneket? A szerfölötti szépség megbontja a házasságot, a túl nagy okosság magányossá tesz, a gazdagság rültté. Nem, nem! Egyéneket nem lehet boldoggá tenni, társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell haladnia, természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejl dés lépcs fokain, saját maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk, akik a Legmagasabb Fokon állunk, semmi tennivalónk nincs a világmindenségben; más világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel ez, ha szabad megjegyeznem, nem lenne illend . Minek is tennénk? Saját dics ségünkre? Ez bohóckodás volna. Vagy talán a megteremtend k javára? De hiszen k nincsenek, hogyan tehetnénk hát valamit a nemlétez kért? Csak addig lehet valamit csinálni, amíg még nem lehet mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni. De most már szálljatok le rólam. – HOGYHOGY?! ÉS A MÓDSZEREK, HOGY LEGALÁBB EGY KICSIKÉT JAVÍTSUNK, SEGÍTSÜNK? GONDOLJ A SZENVED KRE! HALLÓ! – KIABÁLTUNK VERSENYT KLAPANCIUSSZAL A VÉGS VEZÉRL PULTNÁL. A gép ásított. – Hát érdemes veletek beszélgetni? Nem volt helyesebb, ahogy a bolygónkon csináltuk? Mindig ugyanaz a nóta! No, de nem bánom! Nesztek, itt egy még kipróbálatlan szer receptje, de óvlak benneteket a következményekt l! Most pedig csináljatok, amit akartok. Nekem csak a nyugalmam a fontos. T njetek el azzal a Deotronnal… A GÉP ELHALLGATOTT, MI PEDIG OTT MARADTUNK A KIHUNYÓ JELZ LÁMPÁK ALATT, A VEZÉRL PULTNÁL, AMELYEN PAPÍRSZELET FEKÜDT, KÖRÜLBELÜL EZZEL A SZÖVEGGEL: ALTRUIZIN – pszichotranszmissziós preparátum, minden fehérjelény számára. FOGYASZTÓJÁNAK MINDEN ÉRZÉSÉT KISUGÁROZZA MINDAZOKRA, AKIK ÖTSZÁZ R F SUGARÚ KÖRZETEN BELÜL TARTÓZKODNAK. A TELEPÁTIA ELVÉN ALAPSZIK, GARANTÁLTAN SEMMIFÉLE GONDOLATOT NEM KÖZVETÍT. ROBOTOKRA ÉS NÖVÉNYEKRE NEM HAT. A KISUGÁRZÓ ALANY ÉRZÉSEINEK INTENZITÁSÁT A MÁSODLAGOS ÉRZÉKEL K VISSZASUGÁRZÁSA FOKOZZA, ÉS AZ INTENZITÁS ANNÁL NAGYOBB, MINÉL TÖBB EGYED VAN HATÓTÁVOLSÁGBAN. A FELTALÁLÓ KONCEPCIÓJA SZERINT AZ ALTRUIZIN TESTVÉRI SZELLEMET, KOLLEKTÍV ÉRZÉST ÉS MÉLY ROKONSZENVET HONOSÍT MEG MINDEN TÁRSADALOMBAN, MIVEL A BOLDOG SZEMÉLYEK SZOMSZÉDAI UGYANCSAK BOLDOGOK LESZNEK, MÉGPEDIG ANNÁL INKÁBB, MINÉL BOLDOGABB AZ ILLET : ENNÉLFOGVA SAJÁT ÉRDEKÜKBEN, TEHÁT SZÍVVEL-LÉLEKKEL MÉG TÖBB BOLDOGSÁGOT KÍVÁNNAK NEKI. HA VISZONT VALAKI SZENVED, RÖGTÖN SEGÍTSÉGÉRE SIETNEK, HOGY ÖNMAGUKAT MEGSZABADÍTSÁK AZ INDUKÁLT SZENVEDÉST L. AZ ALTRUISZTIKUS HATÁST SEMMIFÉLE FAL, KERÍTÉS VAGY ÉL SÖVÉNY NEM GYENGÍTI. A KÉSZÍTMÉNY VÍZBEN OLDÓDIK; BEJUTTATHATÓ A VÍZVEZETÉK-HÁLÓZATBA, FOLYÓKBA, KUTAKBA STB. ÍZTELEN ÉS SZAGTALAN; EGYETLEN MILLIMIKROGRAMMJA ELEGEND EGY SZÁZEZER EGYEDB L ÁLLÓ TÁRSADALOMNAK. A FELTALÁLÓ ELGONDOLÁSAIVAL ELLENTÉTES KÖVETKEZMÉNYEKÉRT SEMMIFÉLE FELEL SSÉGET NEM VÁLLALUNK. AZ FLF KÉPVISEL JE NEVÉBEN – AZ ULTIMATÍV MINDENHATÓGÉP. Klapanciusz kicsit morgott, hogy az Altruizin csak az emberek között alkalmazható, a robotok pedig továbbra is boldogtalanok maradnak, én azonban bátorkodtam megdorgálni, figyelmeztetve minden eszes teremtmény közösségére és megsegítésük szükségességére. Hozzáfogtunk hát a gyakorlati kérdések megvitatásához, hiszen

nyilvánvaló volt, hogy a boldogítási akciót haladéktalanul meg kell indítani. Klapanciusz mindjárt megbízta az Ontogépezet egy kis alegységét, hogy állítson el megfelel mennyiséget a készítményb l, én pedig, megtanácskozván a dolgot a jeles géptervez vel, elhatároztam, hogy útnak indulok egy ember formájú lények által lakott, földszer bolygóra, mely csupán négynapi járásra volt t lünk. Névtelen jótev óhajtottam lenni, tehát megállapodtunk, hogy legokosabb lesz, ha emberalakot öltök; mint ismeretes, ez nem könny feladat, de a tudós lángelméje itt is minden akadályt legy zött. Elindultam tehát, kezemben két b rönddel, melyek egyikében negyven kilogrammfehér Altruizin por volt, a másikban pedig toalettszerek, pizsamák, fehérnem , pótarcok, hajak, szemek, nyelvek stb. Arányos testalkatú fiatalember alakjában utaztam, kis bajusszal és homlokomba hulló fürttel. Klapanciusznak voltak bizonyos kétségei, helyes-e mindjárt ilyen nagy arányokban alkalmazni az Altruizint, ezért, bár én nem osztoztam fenntartásaiban, megállapodtunk, hogy a Geonra érkezve (így hívták a bolygót), próbaképpen kísérletet hajtok végre. Alig vártam azt a pillanatot, mikor megkezdhetem az egyetemes testvériség és közösségi érzés elhintését. így hát, szívélyes búcsút véve Klapanciusztól, haladéktalanul útnak is indultam. Az els kísérlet végett célhoz érkezésem után megszálltam egy kis faluban, egy elég mogorva, éltesebb kocsmáros fogadójában, és mindjárt olyan ügyesen forgolódtam, hogy sikerült egy marék port hintenem az udvaron álló kútba, miközben poggyászomat a bricskáról a vendégszobába szállítottam; a fogadóban nagy volt az izgalom, a konyhalányok forróvizes dézsákkal szaladgáltak, a gazda haragosan sürgette ket, majd lódobogás hallatszott, s egy id sebb férfiú ugrott le a bricskáról, kezében orvosi táskával; de nem a házba sietett, hanem az istállóba, ahonnét olykor tompa b gés hallatszott. Mint a szobalánytól megtudtam, a gazda tulajdonát képez geoni állat, egy úgynevezett tehén, éppen ellett. Kissé nyugtalankodni kezdtem, mert szintén szólva, az állatokról teljesen megfeledkeztem; de már nem tehettem semmit, tehát szobámba zárkóztam, hogy onnét figyeljem az eseményeket. Nem kellett sokáig várnom. Hallottam a kútlánc nyikorgását-a lányok megint vizet húztak –, és rövidesen ismét felb gött a tehén, majd utána a többi; nyomban ezután az állatorvos üvöltve rohant ki az istállóból, hasát szorongatva, utána a konyhalányok, a sor végén a kocsmáros; valamennyien átérezték a tehén ellesi fájdalmait, és jajveszékelve futottak, ki merre látott, majd rövidesen visszatértek, hiszen bizonyos távolságban megsz ntek a fájdalmak. Ily módon több ízben is megostromolták az istállót, de mindig újra rohanvást menekültek, kínos görcsökben fetrengve; az eseményeknek ez a fordulata kissé zavarba hozott, s úgy döntöttem, hogy a kísérleteket városban kell megismételni, ahol nincsenek állatok. Sietve összecsomagoltam hát, és a számlát kértem. De az egész fogadóban úgy kínlódott mindenki a borjú világrajövetelét l, hogy senki sem állt szóba velem; a kocsira akartam szállni, de a kocsist és lovát szintén ellesi fájdalmak gyötörték; kénytelen voltam hát gyalogosan indulni a közeli városba. A balszerencse úgy akarta, hogy mid n a hídon áthaladtam, b röndöm fogantyúja kicsúszott a kezemb l, a b rönd csatja a híd korlátjának üt dött, b röndöm kinyílt, és az egész fehér por egy szempillantás alatt a folyóba zúdult. Dermedten álltam és néztem, amint a mohó habok feloldják a 40 kilogramm Altruizint – de nem volt mit tennem, a kocka el volt vetve, mivel éppen ez a folyó látta el a várost ivóvízzel. ESTIG GYALOGOLTAM; ÉRKEZÉSEM IDEJÉN A VÁROSBAN MÁR ÉGTEK A LÁMPÁK, A FORGALMAS UTCÁK TELE VOLTAK JÁRÓKEL KKEL. TALÁLTAM EGY KIS SZÁLLODÁT, AHOVÁ BEKÖLTÖZTEM, IZGATOTTAN LESVE A KÉSZÍTMÉNY HATÁSÁNAK ELS JELEIT, DE EGYEL RE SEMMIT SEM TAPASZTALTAM. A HOSSZÚ GYALOGLÁSTÓL ELFÁRADVA NYOMBAN PIHENNI TÉRTEM. Az éjszaka kell s közepén rettenetes jajveszékelésre riadtam fel. Kiugrottam az ágyból. Szobámat t zfény világította meg: a lángok a szemközti házat emésztették; kirohantam az utcára, s rögtön egy még meleg holttestbe botlottam. Kissé távolabb hat hóhér markolt er sen egy segítségért kiáltozó öregembert, és harapófogóval egymás után húzták ki a fogait; végül kórusban felhangzó, megkönnyebbült kiáltás jelezte, hogy megtalálták és eltávolították a fájó gyökeret, mely az érzéskisugárzás révén gyötörte ket; földre dobták

a félhalott, fogatlan öreget, és elégedetten távoztak. Ámde nem ennek a szerencsétlennek a jajgatása ébresztett fel; az ok a szemközti pincében lejátszódott incidens volt, egy részeg fickó kupán vágta cimboráját, és abban a szempillantásban nagy fájdalmat érzett, amit l megvadulva egyre dühösebben verte, a társaság többi tagja pedig, akiknek szintén nagyon fájt a verés, odaugrottak, és maguk is püfölni kezdték a vereked ket; az általános fájdalom úgy elterjedt, hogy szállodám vendégeinek fele, álmából felriadva, botot, sepr t, eserny t ragadott, és hálóingben a csata színhelyére rohant, belevetve magát a b szen csapkodó husángok és konyhai eszközök forgatagába, mígnem egy felfordult lámpa tüzet okozott. Félrevert harangok kongása, t zoltók és sebesültek ordítása közepette igyekeztem minél távolabb err l a helyr l, hogy néhány utcával arrább egy rózsabokrokkal körülvett, fehér házacska el tt tolongó tömegre legyek figyelmes. Mint kiderült, a házban egy újdonsült házaspár lakott. Óriási volt a tolongás, egyenruhák, reverendák és gimnazista zubbonyok t ntek fel a sokaságban; az ablaknál állók bedugták a fejüket; a többiek mögéjük nyomultak, kiabálva: „No, mi lesz?! Meddig totojáznak még?! Mire várnak?! Gyerünk, munkára!” – és így tovább. Egy öregember, aki nem tudott közelebb férk zni, könnyes szemmel könyörgött az útjában állóknak, hogy engedjék oda, mert agyának gyengesége miatt messzir l nem érez semmit; alázatos kérésére azonban oda se figyeltek -némelyek csendesen sóhajtoztak a gyönyört l, mások ugrándozva kéjelegtek, a tapasztalatlanabbaknak a nyáluk is kicsordult. Az ifjú házasok családja eleinte el akarta kergetni a tolakodó cs rhet, de maga is hamarosan rabja lett az általános parázna hangulatnak, s bekapcsolódott a szerelmeseket biztató, alpári kórusba; e szomorú színjáték f szerepl je a v legény nagyapja volt, aki tolókocsiján makacsul ostromolta a fiatalok hálószobájának ajtaját. Mélységesen elborzadva fordultam vissza, hogy szállodámba menjek, útközben azonban hol vadul vereked , hol otrombán kéjelg csapatokba botlottam; ám ez még semmi sem volt a szállodámban zajló jelenetekhez képest. Már messzir l láttam, hogy a vendégek hálóingben ugrálnak ki az ablakokból az utcára, kezüket-lábukat törve, többen felmásztak a háztet re, odabenn pedig a szállodás, a felesége, a szobalányok meg a portások üvöltve fetrengtek a félelemt l, szekrényekbe vagy ágyak alá bújtak, mindezt azért, mert a pincében a macska kergette az egereket. KEZDTEM MEGÉRTENI, MILYEN ELHAMARKODOTTAN CSELEKEDTEM; HAJNALBAN AZ ALTRUIZIN MÁR OLYAN ER VEL HATOTT, HOGY HA VALAKINEK VISZKETETT AZ ORRA, AZ EGÉSZ KÖRNYÉK EGY MÉRFÖLDES KÖRZETBEN AKKORÁT TÜSSZENTETT, MINT EGY ÁGYÚ; A FÁJDALMAS BETEGSÉGBEN SZENVED KT L PEDIG ÚGY MENEKÜLTEK A ROKONOK, ÁPOLÓN K ÉS ORVOSOK, MINTA LEPRÁSOKTÓL; CSAK NÉHÁNY SÁPADT MAZOCHISTA KERINGETT A KÖZELÜKBEN, LIHEGVE A SZOKATLAN GYÖNYÖRT L. JÓCSKÁN AKADTAK HITETLENEK IS, AKIK CSUPÁN AZÉRT RÚGTAK VAGY CSÍPTEK BELE TÁRSUKBA, HOGY MEGGY DJENEK RÓLA, VALÓBAN IGAZ-E AZ ÉRZÉSEK CSODÁLATOS KISUGÁRZÁSA, AMIR L ANNYIT BESZÉLNEK; A MEGRÚGOTTAK PERSZE NEM MARADTAK ADÓSOK, S A FÁJDALMAS ÜVÖLTÖZÉS BETÖLTÖTTE AZ EGÉSZ VÁROST. REGGELI TÁJBAN, AZ UTCÁKON CSAVAROGVA, ÁMULVA LÁTTAM EGY NÉPES, ZOKOGÓ CSAPATOT, MELY A PIACTÉREN KERGETETT ÉS KÖVEKKEL DOBÁLT EGY FEKETE FÁTYLAS ÖREGASSZONYT. MINT KIDERÜLT, A MATRÓNA EGY EL NAP ELHUNYT ÉS AZ IMÉNT ELTEMETETT, TISZTES CIPÉSZ ÖZVEGYE VOLT; AZ ÖZVEGY SZENVEDÉSE ÚGY HASOGATTA A SZOMSZÉDOK ÉS AZ Ö SZOMSZÉDAIK SZÍVÉT, HOGY MIUTÁN MEGVIGASZTALNI NEM TUDTÁK SZEGÉNYT, KIKERGETTÉK A VÁROSBÓL. E SZÖRNY LÁTVÁNYTÓL ELSZORULT A SZÍVEM, ÉS HAZASIETTEM SZÁLLODÁMBA, ÁMDE AZ MÁR LÁNGOKBAN ÁLLT. A SZAKÁCSNÉ UGYANIS LEVESFÖZÉS KÖZBEN MEGÉGETTE AZ UJJÁT, MINEK KÖVETKEZTÉBEN EGY LOVASKAPITÁNY, AKI A FELS EMELETEN ÉPPEN FEGYVERÉT TISZTOGATTA, A FÁJDALOMTÓL AKARATLANUL MEGHÚZTA A RAVASZT, AZON MÓD MEGÖLVE HITVESÉT ÉS NÉGY GYERMEKÉT; KÉTSÉGBEESÉSÉT ÁTÉREZTÉK MINDAZOK, AKIK MÉG NEM KERÜLTEK KÓRHÁZBA, ESZÜKET VESZTVÉN VAGY KEZÜKET-LÁBUKAT TÖRVÉN; EGY JÓSZÍV SZOMSZÉD PEDIG, VÉGET AKARVA VETNI AZ ÁLTALÁNOS SZENVEDÉSNEK, MELYBE Ó MAGA IS MAJDNEM BELEPUSZTULT, TÉBOLYÁNAK ROHAMÁBAN PETRÓLEUMMAL LEÖNTÖTT ÉS MEGGYÚJTOTT MINDENKIT, AKI CSAK ÚTJÁBA AKADT. ELMENEKÜLTEM A T ZVÉSZB L, MAGAM IS AZ RÜLET HATÁRÁN; LEGALÁBB EGYETLEN, TÖBBÉ-KEVÉSBÉ BOLDOG EMBERT SZERETTEM VOLNA TALÁLNI, DE CSAK AZ IMÉNTI NÁSZÉJSZAKÁRÓL VISSZATÉR , OSZLADOZÓ TÖMEGBE ÜTKÖZTEM. A lezajlott éjszaka eseményeit kommentálták, de a gazok még csak nem is voltak megelégedve; ráadásul a volt kéjelg k mindegyike furkósbotot tartott kezében, hogy

minden szenved t elkergessen, aki útjába kerülne; ekkor úgy éreztem, megszakad a szívem a bánattól és szomorúságtól, de tovább kerestem legalább egyetlen embert, aki enyhíthetné fájdalmamat; végül megtudtam a járókel kt l kérdez sködve, merre lakik egy bizonyos híres gondolkodó, aki a testvériség és felvilágosult megértés eszméit hirdeti, s oda siettem, bizonyosra véve, hogy háza körül lelkes tömeget találok. Mekkorát csalódtam! Csupán néhány macska nyávogott halkan a kapualjban, élvezve a bölcs szétáradó, der s szívjóságát, melynek következtében az ket üldöz kutyák bizonyos távolságban leültek, idegesen nyalogatva szájuk szélét; egy nyomorék pedig, sebesen elrohanva mellettem, így kiáltott: „Nyitva van már a nyúltenyészde! Nyitva van!” – és otthagyott, telve bizonytalan, de komor sejtelmekkel, hogy mi módon tehetnek rá el nyös hatást a nyúlházban zajló események. Míg így álltam, két ember közeledett felém. Egyikük, mélyen szemembe nézve, teljes erejéb l képen törölte a másikat, én pedig csak bámultam, de sem arcomhoz nem kaptam, sem fel nem jajdultam, hiszen robot lévén, mit sem éreztem a pofonból; el vigyázatosabbnak kellett volna lennem, mivel azok ketten titkosrend rök voltak, s miután így lelepleztek, nyomban megbilincseltek, és a börtönbe hurcoltak. Reméltem, hogy figyelembe veszik nemes szándékaimat, noha már a fél város égett; ám k csak azért piszkáltak eleinte óvatosan a harapófogóval, hogy meggy djenek róla, biztosan nem érzik-e fájdalmaimat, s miután látták, hogy nyugodtan bántalmazhatnak, rám vetették magukat, és törtek, zúztak, rúgtak, tapostak, boldogtalan lényem minden porcikáját darabokra törték. Nem sorolom el, milyen kínokat szenvedtem azon buzgó szándékom következtében, hogy mindannyiukat boldoggá tegyem; elég az hozzá, hogy roncsaimat végül ágyúcsöbe tömték és kil ttek a kozmoszba, amely, mint mindig, csendes és sötét volt. Röptömben egyre távolabbról láttam az Altruizin hatásának folyvást növekv színterét, mivel a folyó habjai egyre távolabbra vitték el a készítmény molekuláit. Láttam, mi történik az erdei madarak, szerzetesek, kecskék, lovagok, parasztok és parasztasszonyok, macskák, szüzek és matrónák között, s e látvány hatására még sértetlen lámpáim is sorra megrepedtek a szívfájdalomtól – s ebben az állapotban estem le, hosszú repülés után, a te házad közelében, könyörületes uram – végleg kigyógyulva abból az óhajból, hogy gyors módszerekkel tegyem boldoggá felebarátaimat… MURÁNYI BEATRIX FORDÍTÁSA

Hogyan maradt meg a világ? TRURL MÉRNÖK EGYSZER OLYAN GÉPET ÉPÍTETT, AMELY MINDEN S BET VEL KEZD DOLGOT MEG TUDOTT CSINÁLNI. AMIKOR A GÉP ELKÉSZÜLT, PRÓBAKÉPPEN CSINÁLTATOTT VELE SÓDERT, SAROGLYÁT, SUBÁT ÉS SEPR T, MINDEZEKET SKATULYÁBA RAKATTA, SÁNCCAL VÉTETTE KÖRÜL, MAJD CSINÁLTATOTT MÉG SPENÓTOT, SPINÉTET, SALÉTROMOT, SERPENY T ÉS SODRÓFÁT IS. A GÉP PONTOSAN TELJESÍTETTE AZ UTASÍTÁST, DE MIVEL TRURL MÉG NEM VOLT BIZTOS A M KÖDÉSÉBEN, CSINÁLTATOTT VELE RÁADÁSUL SÓHAJT, SAJKÁT, SÁMÁNT, SÓBÁLVÁNYT, SIKOLYT, SELL T ÉS STANNUMOT. AZ UTÓBBIT NEM TUDTA MEGCSINÁLNI, MIRE TRURL NAGYON ELSZOMORODOTT, ÉS MAGYARÁZATOT KÉRT. – Nem tudom, mi az – közölte a gép. – Sohasem hallottam ilyesmir l. – Hogyhogy? Hát ón. Egy elem. Ezüstfehér, puha fém… – HA ÓNNAK HÍVJÁK, AKKOR Ó-VAL KEZD DIK, ÉS ÉN CSAK S BET S DOLGOKAT TUDOK CSINÁLNI. – De a latin neve stannum! – Drága öregem – jelentette ki a gép-, ha én mindent meg tudnék csinálni, ami valamilyen nyelven s bet vel kezd dik, akkor én lennék A Gép, Amelyik a Világon Mindent Meg Tud Csinálni, mert annyi nyelv van, hogy akármire gondolsz, valamelyik nyelven biztosan s-sel kezd dik a neve. Na nem, err l szó sincs! Nem vagyok többre képes, mint amilyennek építettél. Ón nem lesz. – No jó – tör dött bele Trurl, és csináltatott vele sivatagot. Rögtön csinált is egyet, nem éppen nagyot, de egészen sivatagszer volt. Ekkor aztán Trurl meghívta mérnök barátját, Klapanciuszt, bemutatta t a gépnek, és egekig magasztalta el tte a masina csodálatos képességeit. Klapanciuszt titkon ette a méreg. Végül nem állhatta tovább, és megkérte Trurlt, hadd csináltasson ö is valamit a géppel. – Parancsolj, kérlek – mondta Trurl –, de s bet vel kell kezd dnie. A gép felbúgott, és a Trurl háza el tti térség kisvártatva hírlapírók tömegével telt meg. Notesszal a kezükben, fel-alá rohangáltak, és id nként összeverekedtek. Némelyik cikket lobogtatott, de egy másik rögtön kitépte a kezéb l, és apró darabokra szaggatta. Fényképez gépek kattogtak, szigorú urak mennydörögtek íróasztaluk mögül, a háttérben egy-egy ártatlanul megrágalmazott férfiú pisztolyt szorított a halántékához. Mindenki vadul hadonászott, és torkaszakadtából ordított, úgyhogy egy szót sem lehetett megérteni, távírógépek zakatoltak, távolabb pedig hatalmas rotációs gépek ontották a nyomdafestékszagú íveket. – No, mit szólsz? – büszkélkedett Trurl. – Tessék, itt a sajtó! Sajtóbb már nem is lehetne! De Klapanciusz elégedetlen volt. – Ez a tohuvabohu lenne a sajtó? Nem, a sajtó egészen más! – Hát tessék, mondd meg, micsoda, és a gép rögtön megcsinálja! – mérgel dött Trurl. Klapanciusz azonban nem tudott mit mondani, hát kijelentette, hogy még két feladatot ad a gépnek, és ha azokat megoldja, akkor is elismeri, hogy: le a kalappal! Trurl beleegyezett, Klapanciusz pedig megparancsolta a gépnek, hogy csináljon semlegességet – Micsodát?! – horkant fel Trurl. – Semlegességet, azt nem lehet csinálni! – Miért ne? – vitatkozott Klapanciusz. – Ha igazán okos a géped, azt is megcsinálja. Gyerünk, tisztelt masina, mi lesz?! De a gép addigra már javában tüsténkedett. Füstfelh támadt, dübörgés és fegyverropogás hallatszott, menekül k rohantak el , és buktak fel futtukban. Mindé rzavar közepén, egy csíkos sorompó tövében fényesre pucolt arcú robot üldögélt, és békésen malmozott az ujjaival. Aztán potrohos, bugyogós alak t nt fel, aki furcsa szoprán hangon sivalkodott. A gép megszemlélte m vét, halkan felröhögött, aztán zavartan

köhintett, elkomolyodott, és buzgón nekilátott neutronokat gyártani. Hamarosan egész neutronfelh gomolygott el ttük. – Hm – fanyalgott Klapanciusz –, ez lenne a semlegesség? No jó, mondjuk… Hagyjuk rá, a békesség kedvéért… De íme, harmadik parancsom: Gép! Csinálj Semmit! A gép hosszabb ideig meg se moccant. Klapanciusz örömében dörzsölgetni kezdte a kezét, Trurl pedig vállat vont. – Mi bajod? Azt mondtad, ne csináljon semmit, hát nem csinál semmit. – Nem igaz. Azt mondtam, hogy csináljon Semmit, és az egészen más. – Ugyan már! Semmit csinálni, vagy semmit se csinálni: egy és ugyanaz. – SZÓ SINCS RÓLA! SEMMIT KELLETT VOLNA CSINÁLNIA, DE NEM CSINÁLT SEMMIT, TEHÁT ÉN GY ZTEM. A SEMMI UGYANIS, TISZTELT, BÖLCS KOLLÉGÁM, NEM AMOLYAN KÖZÖNSÉGES SEMMI, A TUNYA TÉTLENSÉG TERMÉKE, HANEM TEVÉKENY ÉS AKTÍV SEMMI, VAGYIS A TÖKÉLETES EGYETLEN, MINDENÜTT JELENVALÓ ÉS LEGMAGASABB NEMLÉT A MAGA NEM LÉTEZ SZEMÉLYÉBEN! – Megbolondítod a gépet! – fakadt ki Trurl, de hirtelen felzendült a gép érces hangja: – Ne civakodjatok már egy ilyen fontos pillanatban! Nagyon jól tudom, mi az a Semmi, a Sehol és a Soha, mert mindezek 5 bet vel kezd dnek. Inkább nézzétek meg utoljára a világot, mert hamarosan nem lesz… A két mérges mérnöknek ajkára fagyott a szó. A gép valóban Semmit csinált, mégpedig oly módon, hogy sorra eltüntetett a világból különféle dolgokat, amelyek azontúl nem léteztek, mintha soha nem is lettek volna. Eltüntette már a sullangot, a sajdabajdát, a sámot, a serényét, a sokát, a silicsét és a samatot. Néha úgy rémlett, hogy csökkentés, fogyasztás, eltüntetés, rontás és kivonás helyett inkább nagyít, teremt, hozzáad, javít és gyógyít, mert eltüntette a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a sápot és a sarcot, a sanyarúságot és a sematizmust, a sarlatánokat, spicliket és spionokat, a sutaságot, a suskust és a sóherságot. De aztán, ahogy körülnéztek, megint üresedni kezdett a világ. – Ajaj! – aggódott Trurl. – Nem lesz ebb l valami baj?… – Ugyan már! – fölényeskedett Klapanciusz. – Hiszen látod, hogy nem Általános Semmit csinál, csak az s bet vel kezd dolgokat tünteti el. Ártalmatlan, vacak ócskavas ez a te géped! – Nagyon tévedsz – szólt közbe a gép. – Csakugyan az 5 bet s dolgokon kezdtem, mert valahogy otthonosabbak, de más dolog csinálni valamit, és más dolog eltüntetni. Eltüntetni mindent tudok, abból az egyszer okból, hogy mindent, de mindent meg tudok csinálni, ami s-sel kezd dik, tehát a semmi számomra gyerekjáték. Hamarosan ti sem lesztek, és egyáltalán semmi sem lesz, tehát arra kérlek, Klapanciusz, ismerd el gyorsan, hogy igazán tökéletes, egyetemes, mindentudó gép vagyok, és le a kalappal el ttem, mert hamarosan kés lesz. – De hát… – kezdte rémülten Klapanciusz, és abban a pillanatban észrevette, hogy csakugyan már nemcsak az s bet s dolgok t nnek el: nem voltak többé körülöttük sem csollányok, sem mordalagok, elt ntek a békék, lavádok, párlatok, bóták, gyuháncok és szillók. – Állj meg! Állj meg! Visszavonom, amit mondtam! Hagyd abba! Ne csinálj Semmit! – ordította teli torokból Klapanciusz, de miel tt a gép megállt volna, még elt ntek a gillák, a boradalmak, a cifántok és az aládok. Csak ekkor állt meg végre a gép. A világ kétségbeejt látványt nyújtott. Különösen az ég festett siralmasan: csak a csillagok hitvány pontocskái maradtak rajta, de nyomuk sem volt többé a gyönyör lángállóknak és édereknek, amelyek addig oly csodálatossá tették a mennyboltot! – Nagy ég! – kiáltott fel Klapanciusz. – Hová lettek a göndörök? Hol vannak a csavanták, amelyeket annyira szerettem? Hol vannak a szépséges kálmok? – Nincsenek, és soha nem is lesznek többé – felelte a gép nyugodtan. – Végrehajtottam, illetve elkezdtem végrehajtani, amit parancsoltál… – Én azt mondtam, hogy csinálj Semmit, és te… te… – Klapanciusz, ne légy ostoba, vagy ne tettesd magad annak – szólott a gép. – Ha

egyszerre, egy csapásra csináltam volna meg a Semmit, akkor minden megsz nt volna létezni, tehát nemcsak Trurl és az ég és a kozmosz és te, hanem még én is. Akkor pedig ugyan ki kinek mondhatta volna meg, hogy a parancsot teljesítettem, és szép, derék, okos gép vagyok? Ha pedig senki senkinek nem mondja meg, akkor én, aki már ugyancsak nem lettem volna, hogyan kaphattam volna meg az ill elégtételt? – Jó, igazad van, ne is beszéljünk róla többé – sóhajtott elkeseredetten Klapanciusz. – Már semmi mást nem akarok t led, drága, gyönyör gépecském, csak arra kérlek, csináld vissza a csantavákat, mert nélkülük még élni sincs kedvem… – Nem tudom megtenni, mert nem s bet vel kezd dnek-felelte a gép. – Tessék, visszacsinálhatom a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a spicliket, a sóherságot. – De én azt akarom, hogy legyenek csantavák! – toporzékolt Klapanciusz. – CSANTAVA NEM LESZ – MONDTA A GÉP. – NÉZD MEG, KÉRLEK, A VILÁGOT: TELE VAN ÓRIÁSI, FEKETE LYUKAKKAL, ÉS AZOKBAN A SEMMI LAKIK, AMELY KITÖLTI A CSILLAGOK KÖZTI MÉRHETETLEN RT. NÉZD MEG, KÖRÖS-KÖRÜL MINDEN SEMMIVEL VAN MÁR BÉLELVE, A LÉT MINDEN CSÜCSKE MÖGÜL A SEMMI LESELKEDIK. EZ A TE M VED, IRIGY SZAMÁR! NEM HINNÉM, HOGY A KÖVETKEZ NEMZEDÉKEK ÁLDANI FOGNAK ÉRTE… – Talán nem tudják meg… Talán nem veszik észre… -dadogta sápadtan Klapanciusz, dermedten bámulta a fekete ég ürességét, és nem mert kollégája szemébe nézni. Aztán otthagyta t a gép mellett, amely minden s bet s dolgot meg tud csinálni, és hazakullogott. A világ pedig máig is tele van a Semmi lyukaival, úgy, ahogyan az eltüntetés folyamán Klapanciusz leállította. És mivel nem sikerült többé olyan gépet építeni, amely valami más bet vel kezd dolgokat csinált volna, fél , hogy soha nem lesznek már olyan nagyszer jelenségek, mint a lángállók és a kálmok – soha, míg a világ világ. MURÁNYI BEATRIX FORDÍTÁSA

A HÁROM KÓBOR RLOVAG ÉLT EGYSZER EGY HÍRES MÉRNÖK, EGY NAGY FELTALÁLÓ, AKI ÉJJEL-NAPPAL BOSZORKÁNYOS SZERKEZETEKEN TÖRTE A FEJÉT, ÉS CSUDÁLATOSÁN OKOS GÉPEKET ÉPÍTETT. FABRIKÁLT PÉLDÁUL EGY PICI SZERKENTY T, AMELY OLYAN GYÖNYÖR SÉGESEN ÉNEKELT, HOGY ELNEVEZTE PACSIRTOMATÁNAK. BÁTOR SZÍV VOLT A KÉZJEGYE, EZT VISELTE MINDEN ATOM, AMELY KIKERÜLT A KEZE ALÓL; ÁLMÉLKODTAK IS UTÓBB A TUDÓSOK, MIKOR A SZÍNKÉPEKB L VIDÁM SZÍVECSKÉK HUNYOROGTAK RÁJUK. SOK MINDENFÉLE HASZNOS GÉPET SZERKESZTETT EZ A MÉRNÖK. EGYSZER AZTÁN GONDOLT MERÉSZET ÉS NAGYOT: ÖSSZEÖTVÖZI AZ ÉLETET A HALÁLLAL, ÉS IMIGYEN VÉGHEZVISZI A LEHETETLENT. ELHATÁROZTA, HOGY ÉRTELMES LÉNYEKET ALKOT VÍZB L, DE NEM ÁM OLYAN RONDÁKAT, MINT AMILYENEKRE GONDOLTOK. ESZE ÁGÁBAN SEM VOLT HOLMI KOCSONYÁS, VIZENY S TESTEKET FORMÁLNI, AZ EFFÉLÉKT L IRTÓZOTT, MINT MINDEN JÓRAVALÓ ROBOT. Ö IGAZÁN SZÉP ÉS OKOS, TEHÁT KRISTÁLYOS LÉNYEKET AKART VÍZB L ÉPÍTENI. KIVÁLASZTOTT EGY MINDEN NAPTÓL TÁVOL ES BOLYGÓT, BEFAGYOTT ÓCEÁNJÁBÓL JÉGTÖMBÖKET HASÍTOTT, ÉS AKÁR A HEGYI KRISTÁLYBÓL, KIFARAGTA BEL LÜK A KRIONIDÁKAT. AZÉRT HÍVTÁK KET ÍGY, MERT NEM ÉLHETTEK MÁSKÉNT, CSAKIS A CSIKORGÓ FAGYBAN, A NAPTALAN SÖTÉTSÉGBEN. HAMAROSAN JÉGVÁROSOKAT, JÉGPALOTÁKAT EMELTEK, S MIVEL MINDENFAJTA L ELPUSZTULTAK VOLNA, MAGAS, ÁTLÁTSZÓ KELYHEKBE GY JTÖTTÉK AZ ÉSZAKI FÉNYT, AZZAL VILÁGÍTOTTÁK A HÁZAIKAT. KI MINÉL TEHET SEBB VOLT, ANNÁL TÖBB ÉSZAKI FÉNYT TARTOTT, CITROMSÁRGÁT MEG EZÜSTÖT, S ÍGY ÉLDEGÉLTEK BOLDOGAN. DE NEMCSAK A FÉNYT KEDVELTÉK ÁM, HANEM A DRÁGAKÖVEKET IS, EZÉRT MESSZE FÖLDÖN HÍRES KINCSEKET GY JTÖTTEK. MEGFAGYOTT GÁZOKBÓL METSZETTÉK, CSISZOLTÁK DRÁGAKÖVEIKET, VELÜK SZÍNEZTÉK ÖRÖKÖS ÉJSZAKÁJUKAT, AMELYBEN FOGOLY LELKEKKÉNT LOBOGTAK A SUDÁR ÉSZAKI FÉNYEK, MINT KRISTÁLYOSZLOPBA B VÖLT CSILLAGKÖDÖK. Sok rablónak fájt a foga a kincsekre, hiszen Kriónia roppant messzire ellátszott, mint valami lassan forgó, sziporkázó ékszer a fekete bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor rlovagok szerencsét próbálni, kincset zsákmányolni. Els nek a Rézlovag jött, lépte kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az megolvadt a melegét l, ö az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte. Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg a világ világ. A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmer t. Nyomon követte a Vaslovag, de el bb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmez re, s az nyomban meg is nyílt alatta. El mászott, zölögve, mint egy gejzír, de amit csak megérintett, fehér felh vé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a lovag, várta, hogy kih ljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki bel le. Vashegynek nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megcsiilan dermedt pillantása. Hallott el dei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a csillagokat, nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit sem fog gondolkodni, akkor nem eshet baja, és vígan legy zi a krionidákat. Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköz vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó máris olvadozott

és g zölgött körülötte. – Hohó – mondta a Kvarclovag –, álljon meg a menet! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi er feszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidét, a krionidák f városát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült. „No, akkor majd másképp!” – szólt magában, és töprengeni kezdett, mennyi kétszer kett . Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra megrohamozta á szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött rajta. – Kevés! – mondta. – Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi háromszor öt? Most már g zfelh gomolygott a feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcs re huppant, megkapaszkodott a jégcsap korlátban, de így is továbbcsúszott. Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék. „Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs!” – szólt magában, és csakugyan rögtön leh lt. Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfel l beragyogott a kristályoszlopokon libeg -lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény. És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult. Egymásnak rontotta két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás, mintha két jéghegy ütközne össze a sarki óceánon. T l letört és lehullott Boreál fényes jobb karja, de a vitéz nem ijedt meg, derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve mellét, amely széles volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A Kvarclovag másodszor is b szen nekirontott. Mivel pedig a kvarc keményebb a jégnél, Boreál szörny recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain megcsillant az északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét. – Enyém a kincs! Csak így tovább! – kurjantott a Kvarclovag, és leszaggatta a vesztesr l a csodaszép ékszereket: hidrogénköves gy ket meg tündökletes boglárokat, amelyek szikráztak, mint a gyémánt, mert a három nemes gázból: argonból, kriptonból és xenonból csiszolták ket. Ám ahogy gyönyörködött bennünk, felhevült az izgalomtól, s így a briliánsok és zafírok egy szisszenéssel elpárologtak a tenyeréb l, nem maradt ott semmi, csak egy-két harmatcsepp, az is nyomban elt nt. „Ohó! Szóval lelkesedni se szabad! No, sebaj! Gondolkodás nincs!” -dünnyög-te magában a lovag, és továbbindult a meghódított városban. Roppant alakot látott messzir l közeledni. Ez volt Fehér Albucid, a Minerál-Generál is, széles mellén rendjelek sorakoztak, középen a nagy Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár re, útját akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és szörny jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett Albucidnak Asztrobál fagyherceg, a fekete jegek ura: vele már nem boldogult a rabló, mert a fagyherceg héliumfürd ben edzett, drága nitrogén páncélt viselt. Olyan hideg áradt bel le, hogy a Kvarclovag lendülete megtört, mozgása lelassult, de még az északi fények is elsápadtak, mert szétáradt az Abszolút Nulla fagyos lehelete. Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: „H ha! Ez meg mi a fene?” – s a megrökönyödést l agya máris fölmelegedett, meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübörgéssel roskadozni kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsákat sírva. – Ez az! – ujjongott a Kvarclovag. – Gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! így vagy úgy, de enyém lesz a kincs! – És továbbmasírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Frigida utcáin, és a város lakosai Keser szívvel

figyelték fehér függönyeik mögül. így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messzir l magányos alakot pillantott meg. Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett el le, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ö nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kisöreg a néma jeleivel, s lába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és miel tt újra elmondhatta volna: – Gondolkodás nincs! – már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes rlovagnak mutogatott. – Egyszer a dolog – felelt a bölcs. – A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ö persze egyiket sem értette meg. – Ó, bölcsek bölcse! – álmélkodtak a krionidák. – Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor rlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység… – ETT L EGY PERCIG SEM FÉLTEM -FELELTE HIDEG MOSOLLYAL JÉGSZÁJÚ BÁRION – HISZEN EL RE TUDTAM, HOGY NEM ÉRT MEG SEMMIT. HA CSAK EGY CSÖPP ÉSZ IS SZORULT VOLNA BELÉ, AKKOR NEM JÖN IDE. HISZEN MIT ÉR EGY NAPSÜTÉSBEN LAKÓ LÉNY GÁZKINCSEKKEL MEG EZÜST JÉGCSILLAGOKKAL? A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta ket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsivány a világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnak még jócskán, csak nem tudják az utat. MURÁNYI BEATRIX FORDÍTÁSA

Vadászat Dúlva-fúlva csörtetett ki a kapitányságról. Ennek is éppen vele kellett megtörténnie! Nem jött meg a rakomány a szállítóvállalattól – egyszer en nem jött meg, és kész. A kapitányságon se tudtak többet. Hogyne, kaptak egy sürgönyt: „Szállítmány 72 órát késik – szerz dés szerinti kötbért számlájukra befizetem – Enstrand.” Ennyi, és egy szóval sem több. A kereskedelmi tanácsosnál is hiába járt. Márpedig a kiköt ben helysz ke van, és a kapitányság nem érte be a szerz dés szerinti kötbérrel. Kötbér ide vagy oda, legjobb lenne, ha a navigátor lenne szíves felszállni és körpályára állni. A motort leállíthatja, üzemanyagot nem fogyaszt, kivárja fent azt a három napot, és visszajön. Mibe kerül az magának? Három napig keringjen a Hold körül, csak azért, mert a szállítmány lerohadt valahol! Pirx nem is tudta, mit válaszoljon erre. Szerencsére eszébe jutott a kollektív szerz dés. El rukkolt az rbéli tartózkodás normáival, amiket a szakszervezet megállapított; no, erre aztán engedtek. Elvégre nem a Nyugodt Nap Évében vagyunk. A sugáradag nem közömbös. Tehát man verezni kellene, a Hold mögé bújni a Nap el l, ehhez a búj ósdi hoz folyton járatni a motort; ki fizeti ezt meg? A szállító nyilván nem, talán a kapitányság? Tudják az urak, mibe kerül tíz perc teljes járat a hetvenmillió kilowattos reaktorral? Egy szó mint száz, végül megkapta az állási engedélyt, de csak hetvenkét órára, plusz négy óra annak az átkozott darabárunak a berakodására, egy perccel se több! Olyan arcot vágtak hozzá, mint akik kegyet gyakorolnak. Mintha ö tehetne róla. Pedig ö percnyi pontossággal megérkezett, holott nem is egyenesen a Marsról jött – no de ha a szállítóvállalat… Dühében majdnem elfelejtette, hol van, és kimenet úgy megnyomta a kilincset, hogy felszökkent a mennyezetig. Elrestellte magát, körülnézett, de nem volt ott senki. Egyáltalán az egész Luna üresnek látszott. Igaz, megkezd dtek a nagy munkák pár száz kilométerre innét, északon, a Hypatia és a Torricelli között. A mérnökök és technikusok, akik egy hónapja még itt nyüzsögtek, átmentek az építkezésre. A nagy ENSZ-terv, a Luna II, egyre több embert vonz oda a Földr l. „Most legalább simán kapok szállodai szobát” – gondolta, míg a mozgólépcs a föld alatti város legalsó szintjére vitte. A fénycsövek hideg, nappali fényt árasztottak. Csak minden második égett. Takarékoskodnak! Benyomta az üvegajtót, és belépett a szerény el csarnokba. Persze volt szoba, de még mennyi! Ahányat csak óhajt! A portán hagyta kis b röndjét, helyesebben útitáskáját. Kicsit aggasztotta, ügyel-e Tyndall, hogy a gépészek átcsiszolják a központi fúvókát, amely a Marson úgy viselkedett, mint egy középkori kartácságyú. Tulajdonképpen jobb lenne, ha maga nézne utána, elvégre a gazda szeme… De nem volt kedve visszaliftezni tizenkét emeletet, és különben is, a fiúk már nyilván szétszéledtek, meghallgatni a legújabb lemezeket. Elindult, maga se nagyon tudta, hová; a szálloda étterme üres volt, úgy látszik, nincs felszolgálás; de mégis, a büfépult mögött ül egy vörös hajú lány, és könyvébe mélyed. Vagy elaludt rajta? Mert a cigarettájából hamuhenger lett a márványlapon… Pirx átállította az óráját a helyi id re, és egy csapásra kés lett: este tíz. A hajón az imént, pár perce, csak dél volt. Az örökös átállás, a sok hirtelen id ugrás éppúgy fárasztotta, mint eleinte, kezd pilóta korában. Megebédelt, jobban mondva vacsorázott, mélán kortyolgatva a levesnél alig egykét fokkal melegebb ásványvizet. A holdbéli pincér, aki holdkórosan szomorú és bágyatag volt, a fizetésnél a saját kárára tévedett, ami már igazán aggasztó jelenség. Pirx azt tanácsolta neki, töltse szabadságát a Földön, lábujjhegyen távozott hogy fel ne ébressze az alvó büféskisasszonyt, átvette a portástól a kulcsát, és fölment a szobájába. Nem nézte meg rögtön a kulcson függ bádoglemezt, és különös érzés fogta el, mikor meglátta a szobaszámát: 173-as. Ugyanebben a szobában lakott, amikor els ízben repült a „túlsó oldalra”. De mikor benyitott, látta, hogy ez vagy másik szoba, vagy teljesen átépítették. Nem, nem, nyilván téved -az a szoba nagyobb volt. Felgyújtott minden lámpát, mert elege volt a sötétségb l,

bepillantott a szekrénybe, kihúzta a kis íróasztal fiókját, de még útitáskáját se csomagolta ki, csak az ágyra dobta pizsamáját, s a mosdóra tette fogkeféjét és fogkrémjét. Kezet mosott; mindig olyan pokoli hideg itt a víz, csoda, hogy be nem fagy. Kinyitotta a meleg csapot: néhány csepp és vége. A telefonhoz lépett, hogy leszóljon a portára, de ett l is elment a kedve. Pedig mégiscsak botrány: már javában m velik a Holdat, de azt nem lehet elérni, hogy a szállodai szobákban mindig legyen meleg víz! Bekapcsolta a rádiót. Éppen az esti krónika ment, holdbéli híreket mondtak. Félfüllel hallgatta, közben azon tanakodva, táviratozzon-e a szállítóvállalatnak. Persze az költségükre. De hát úgyse ér vele semmit. Hol van már az rhajózás romantikus h skora! Régen elmúlt, manapság az ember egyszer en fuvaros, és azoktól függ, akik árut raknak a kocsijára! Fuvarlevél, biztosítás, kötbér… A rádió egyhangúan duruzsolt. Várjunk csak – mit beszél ez?… Áthajolt az ágy fölött, és csavart egyet a készülék gombján. „…valószín leg a Leonidák rajának sereghajtói -töltötte be a szobát a bemondó lágy hangja. – Csak egyetlen lakóházat ért közvetlen találat, ennek szigetelése megsérült. Szerencsére lakói éppen munkában voltak. A többi meteor nem okozott komolyabb kárt, kivéve azt, amelyik beszakította két raktár tetejét. Mint tudósítóink jelentik, az építkezési munkálatokhoz szánt hat univerzális robot teljesen elpusztult. Megsérült a magasfeszültség vezeték is. A telefon-összeköttetés ugyancsak megszakadt, de három óra leforgása alatt helyreállították. Most megismételjük fontosabb híreinket. Ma reggel megnyílt a pánafrikai kongresszus…” Elzárta a rádiót, és leült. Meteorok? Valami raj? No igen, a Leonidák ideje van, de a prognózisok szerint… Á, ezek a meteorosok mindig leb gnek, akárcsak a földi meteorológusok… Építkezés – biztosan az az északi. Hát igen, a légkör hiánya sok bajt okoz. Hat robot… no tessék. Még jó, hogy emberéletben nem esett kár. De azért kellemetlen história – beszakadt a tet ! A tervez t se irigylem… Fáradt volt. Már egészen megkavarodott benne az id . A Mars és a Föld között le kellett nyelniük a keddet. Hétf után mindjárt szerda lett; így aztán kiesett egy éjszaka is. „No de most kialszom magam, mégpedig raktárra” – gondolta, felállt, és megszokásból a parányi fürd szoba felé indult, de a jéghideg víz gondolatára összeborzadt, visszafordult, s egy perc múlva már a paplan alatt feküdt. A szállodai ágy persze nyomába sem érhetett a hajóágynak. Keze önkéntelenül a takaró bef zésére szolgáló szíjakat kereste, kicsit elmosolyodott, mikor nem találta ket, hiszen a szállodában van, ahol nem sz nhet meg hirtelen a gravitáció… Ez volt az utolsó gondolata. Mikor kinyitotta a szemét, fogalma sem volt, hol van. Egyiptomi sötétség vette körül. „Tyndall!” – akarta kiáltani, és hirtelen, ki tudja, miért, eszébe jutott, hogyan rohant ki egyszer Tyndall rémülten a kabinjából egy szál pizsamanadrágban, és kiáltott kétségbeesetten az ügyeletesre: „Te! Mondd, az istenért, hogy hívnak engem?!” Berúgott szegény feje, mert holmi gyomorrontás címén megivott egy egész üveg rumot. De ez után a kis kerül után Pirx gondolatai tüstént visszatértek a valósághoz. Fölkelt, villanyt gyújtott, a zuhany alá állt, eszébe jutott a jéghideg víz, tehát óvatosan csak egy picit fordított a csapon – a víz langyos volt. Felsóhajtott, mert forró fürd re vágyott, de kis id múltán, az arcára és testére záporozó víz alatt még dúdolni is kezdett. Éppen tiszta inget vett fel, mikor a hangszóró – nem is sejtette, hogy van a szobában ilyesmi – mély basszus hangon megszólalt: „Figyelem! Figyelem! Fontos közleményt olvasunk fel. Minden fegyverviselésre alkalmas férfit felkérünk, hogy jelentkezzék haladéktalanul a kiköt kapitányságán, a 318-as szobában, Achanian mérnök-századosnál. Megismétlem. Figyelem, figyelem…” Pirx úgy elámult, hogy sóbálvánnyá dermedve állt, kezében az inggel. Mi ez? Április elseje? Fegyverviselésre alkalmas…? Vagy álmodik még? De mikor föllendítette karját, hogy gyorsan ingébe bújjon, kezét úgy beverte az asztal lapjába, hogy felszisszent. Szóval nem álom. De hát akkor mi? Invázió? Mars-lakók támadták meg a Holdat? rület! Mindenesetre oda kell menni… Gyorsan felöltözött, miközben valami azt súgta neki: „Látod, ez is azért van, mert te itt vagy. Ilyen a te formád, fiam. Ahol megjelensz, ott kitör a kalamajka…” Mikor kilépett a

szobájából, nyolcat mutatott az óra. Meg akarta kérdezni valakit l, voltaképpen mi is történt, de a folyosó üres volt, a mozgólépcs is – mintha már lezajlott volna az általános mozgósítás, és mindenki a csatatéren nyüzsögne, vagy az ördög tudja, hol… Nagy léptekkel rohant felfelé a mozgólépcs n, pedig amúgy is gyorsan emelkedett. Úgy szedte a lábát, mintha csakugyan attól félne, hogy lemarad valami h stettr l. Odafent megpillantott egy fényesen kivilágított, üvegfalú újságoskioszkot, az ablakhoz szaladt, hogy végre megtudakolja, mi a helyzet, de a bódé üres volt. Az újságot automata árusította. Vett egy csomag cigarettát meg egy újságot, továbbloholva belepillantott, de semmi sem volt benne a meteorkatasztrófa leírásán kívül. Ez lenne az? No de a fegyverviselés? Nem, arról szó sincs! Ügetett a hosszú folyosón a kapitányság felé. Végre megpillantott néhány embert. Az egyik éppen belépett a 318-as szobába, a másik a folyosó ellenkez végér l sietett arrafelé. „Most már nem állhatok oda kérdez sködni” – gondolta, meghúzkodta zakóját, és benyitott. A közepes nagyságú, trapéz formájú szoba három ablaka mögött mesterséges holdbéli táj izzott kellemetlen, higanyos színben. A szoba keskenyebbik részében két íróasztal állt, nagyobb felét székek töltötték meg, nyilván sebbel-lobbal hordták össze ket, mert mindegyik másfajta volt. Tizennégyen vagy tizenöten ültek a szobában, javarészt középkorú férfiak meg néhány fiatal fiú az rhajós kadétok karpaszományával. Egy id s százados a sarokban helyezkedett el, a többi szék üres volt. Pirx leült az egyik kadét mellé, aki rögtön elmesélte, hogy tegnap érkeztek, a „túlsó oldalon” fognak gyakorlatozni, hatan jöttek, de csak egy kis gép állt rendelkezésükre, úgynevezett bolha, így csak hárman indulhattak el, a többieknek várni kellett a sorukra, no és most egyszer csak ez a história! Nem tudja véletlenül a navigátor úr, hogy…? De a navigátor úr sem tudott semmit. A szobában ül k arcáról leolvashatta, hogy ket is meglepte a szokatlan közlemény; alighanem valamennyien a szállodából jöttek. A kadétnak eszébe jutott, hogy illenék bemutatkozni, néhány tornagyakorlatot végzett, majdnem felborult a széke. Pirx megfogta a széket a karfájánál, ekkor kinyílt az ajtó, s belépett egy alacsony, fekete hajú, kissé deres halántékú férfi; frissen borotvált, de az er s szakálltól kékes arca, bozontos szemöldöke és szúrós cip gombszeme volt; szó nélkül végigment a székek között, az íróasztal mögé lépett, leeresztette a mennyezet alatti tekercsr l a „túlsó oldal” 1:1.000.000 lépték térképét, s keze fejével megdörzsölve vaskos orrát, minden bevezet nélkül közölte: – Uraim, nevem Achanian. A Luna I és a Luna II közös vezet sége engem bízott meg a Szetaur ártalmatlanná tételének irányításával. A jelenlév k között enyhe mozgolódás támadt, de Pirx még most sem értett semmit; azt sem tudta, mi az a Szetaur. – Azok az urak, akik hallgatták a rádiót, tudják, hogy itt-vonalzójával a Hypatia és az Alfraganus környékére mutatott – tegnap meteorhullás volt. A többi meteor okozta kár most mellékes, de az egyik k , alighanem a legnagyobb, beszakította a B 7-es és az R 7es raktár tetejét. Az utóbbiban volt a Földr l alig négy napja érkezett Szetaur-szállítmány. A rádió azt közölte, hogy valamennyi elpusztult. Nos, uraim, ez nem igaz. A Pirx mellett ül kadét pirosló fülekkel figyelt, még a száját is nyitva felejtette, nehogy egy szót is elmulasszon. Achanian folytatta: – Öt robotot összetört a beomlott tet , de a hatodik épségben maradt. Illetve megsérült. Erre abból következtetünk, hogy kijutott a raktár romjai alól, és azóta úgy viselkedik, mint… mint… Achanian nem találta a megfelel szót, egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – A raktárak a kisvasút mellékvágányánál vannak, ötmérföldnyire az ideiglenes leszállóhelyt l. A katasztrófa után rögtön megkezdték a ment akciót. Mindenekel tt a létszámot ellen rizték, hogy megtudják, nem temettek-e valakit maguk alá a romok. Ez körülbelül egy óra hosszat tartott. Közben derült ki, hogy a becsapódástól a központi robotirányítás épületeinek szigetelése is megsérült, s így az akció egészen éjfélig elhúzódott. Egy óra tájban megállapították, hogy az egész építkezést ellátó hálózat üzemzavarát és a telefonvonal hibáját nem a meteorok okozták. A kábeleket lézersugárral

vágták el. Pirx hunyorgott. Nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy valami színiel adáson vagy álarcosbálban van – mert a valóságban ilyesmik nem történhetnek. Hogyhogy lézerrel? Netalán a Mars-lakók kémje? De a mérnök-százados nem olyan embernek látszott, aki egy sületlen tréfa kedvéért rángatja ide hajnalban a szállodavendégeket. – Mindenekel tt a telefonvonalat javították meg – folytatta Achanian. – Eközben a szerel csoport kis terepjárója, amely a kábelszakadás helyére indult, elvesztette rádiókapcsolatát a Luna irányítóközpontjával. Hajnali három óra után derült ki, hogy a terepjárót lézerrel megtámadták, több találat érte, és kigyulladt. A kocsivezet és segédje meghalt, a két szerel azonban, akik szerencsére szkafanderben voltak, mert arra készültek, hogy kiszállnak, és megjavítják a vonalat, még idejében kiugrott és elrejt zött a sivatagban, a Nyugalom tengerén, körülbelül itt… – Acha-nian a Maré Tranquillitatis egy pontjára mutatott vonalzójával, mintegy négyszáz kilométernyire a kis Arago-krátert l. – Tudomásom szerint egyikük sem látta a támadót. Váratlanul nagyon er s h t éreztek, és a kocsi kigyulladt. Sikerült a gáztartályok felrobbantása el tt kiugraniuk; a légkör hiánya mentette meg ket, mert az üzemanyagnak csak az a része robbant fel, amely a kocsin belül oxigénnel került kapcsolatba. Az egyik szerel eddig ki nem derített körülmények között meghalt, a másiknak sikerült visszajutnia az építkezésre, de mivel körülbelül száznegyven kilométert futott szkafanderben, egész leveg készletét felhasználta, és anoxiába esett. Szerencsére észrevették, és most kórházban van. Mindaz, amit a történtekr l tudunk, az beszámolójából ered, tehát még ellen rzést igényel. Halotti csend állt be, Pirx sejtette már, hogy mit jelent mindez, de még nem hitte el, még nem akarta elhinni… – Bizonyára kitalálják, uraim – folytatta kimért hangon a sötét hajú férfi, akinek alakja szénfeketén vált ki a higanyosán izzó holdbéli táj hátteréb l –, hogy az, aki a telefonkábelt és a magasfeszültség vezetéket elvágta, majd a terepjárót megtámadta, az épen maradt Szetaur volt. A Szetaur nem tartozik az ismert robottípusok közé, mivel sorozatgyártását csak a múlt hónapban kezdték meg. Úgy volt, hogy velem jön Klarner mérnök, a Szetaur egyik tervez je, és pontosan elmagyarázza önöknek, mire képes ez a modell, és milyen eszközökkel tudnánk ártalmatlanná tenni vagy megsemmisíteni… A Pirx mellett ül kadét halkan felnyögött. A legmagasabb fokú elragadtatás nyögése volt ez, nem is próbált megdöbbenést színlelni. A kölyök észre sem vette a navigátor megrovó pillantását. Se nem látott, se nem hallott, csak a mérnökkapitány szavain csüggött, éppúgy, mint az egész terem. – Én nem vagyok intelektronikus, ezért nem sokat mondhatok önöknek a Szetaurról. De a jelenlév k között kell lennie dr. McCorknak. Itt van? Vékony, szemüveges férfi állt fel. – Itt vagyok. A Szetaurok tervezésében nem vettem részt, csak a mi angol modellünket ismerem, amely hasonló az amerikaihoz, de nem azonos vele. A különbségek azonban nem túl nagyok. Rendelkezésükre állhatok tehát… – Kit . Fáradjon ide, doktor úr. Én már csak a pillanatnyi helyzetet ismertetem: a Szetaur valahol itt van – Achanian kört húzott vonalzójával a Nyugalom tengerének partján. – Tehát harminc usque nyolcvan kilométerre van az építkezést l. A Szetaurokat igen nehéz körülmények között, nagy h ségben és omlásveszélyben végzend bányamunkára szánták, ezért masszív felépítés ek, és vastag páncéljuk van… Err l azonban majd McCork doktor mond b vebbet. Ami a robot ártalmatlanná tételéhez rendelkezésünkre álló eszközöket illeti, a Holdbázisok vezet sége els sorban bizonyos mennyiség robbanóanyagot adott, dinamitot és oxilikvitokat, azonkívül kis kézi és bányalézereket, de természetesen sem a robbanóanyagok, sem a lézerek nem harci eszköz jelleg ek. A Szetaur ellen induló csoportok kis és közepes távú terepjárókat kapnak, ezek közül kett nek van könny meteorálló páncélja. Csak ez a páncél bírja ki a lézersugarakat egy kilométer körüli távolságból. Igaz, hogy az adatok a Földre vonatkoznak, ahol a légkör energiaelnyel hatása igen lényeges. Itt nincs légkör, tehát a páncélos terepjárók alig lesznek kisebb veszélyben a többieknél. Kapunk még kell számú

szkafandert, oxigént, és attól tartok, hogy ez minden. Déltájban a szovjet szektorból érkezik egy „bolha”, háromtagú legénységgel; rövid távról lévén sz , esetleg négy embert is elszállíthat a Szetaur tartózkodási helyére. Pillanatnyilag ennyit tudok mondani. Most körbeadok egy ívet, szíveskedjenek olvashatóan felírni rá a nevüket és szakképzettségüket. Közben talán McCork doktor lesz szíves néhány szót szólni a Szetaurról. A legfontosabb, azt hiszem, hogy ismertesse az Achilles-sarkát… McCork már ott állt Achanian mellett. Még soványabb volt, mint amilyennek Pirx els pillantásra gondolta; elálló füle, háromszöglet koponyája, alig látható szemöldöke, seszín sörénye volt, és mindezzel együtt hallatlanul rokonszenvesnek tetszett. Miel tt beszélni kezdett, levette acélkeretes szemüvegét, mintha zavarná, és maga elé tette az íróasztalra. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lehetségesnek tartottunk egy olyan balesetet, amilyen itt történt. De a kibernetikusnak a matematikán kívül egy csipetnyi intuícióra is szüksége van. Éppen ezért nem szántuk rá magunkat eddig, hogy modellünket sorozatgyártásra bocsássuk. A laboratóriumi próbák szerint a Mefisztó tökéletesen ködik – így hívják a mi modellünket. A Szetaur állítólag abban különbözik t le, hogy kiegyensúlyozottabb a gátló- és gerjeszt rendszere. Legalábbis így véltem eddig az irodalom alapján; most már nem vagyok benne olyan biztos. Neve mitológiai hangzású, pedig csak rövidítés, els bet i Szabványos Elektronikus Tercier Automatát jelentenek, utolsó bet je pedig az R típusú, vagyis racém robotagyak jele, amelyek konstrukciójában jobb és bal sodrású pszeudokristályos monopolimerek egyaránt szerepelnek. De ez most aligha fontos. A robotot bányalézerrel látták el, az ibolyalézer energiáját a hideg láncreakció elve alapján m köd mikromáglya biztosítja. A Szetaur, ha jól emlékszem, negyvenötezer kilowattos impulzusokat bocsáthat ki. – Mennyi ideig? – kérdezte valaki. – A mi szempontunkból a végtelenségig – felelt azonnal a sovány doktor. – Mindenesetre évekig. Mármost mi történhetett ezzel a Szetaurral? Egyszer en szólva, azt hiszem, fejbe kólintotta valami. Nagyon er s ütést kellett kapnia, de hát egy beomló tet még itt a Holdon is elég ahhoz, hogy kárt tegyen egy krómnikkel koponyában. Mi történt tehát? Ilyen kísérleteket sohasem folytattunk, túlságosan drágák lettek volna – McCork váratlanul elmosolyodott, kivillantva egyenletes egérfogait –, de köztudomású, hogy a kicsiny, tehát viszonylag egyszer agy vagy a közönséges numerikus számológép lokális megsértése a funkció teljes szétesésére vezet, minél jobban közeledünk viszont a folyamatok utánzásában az emberi agyhoz, annál inkább képes az ilyen bonyolult agy tovább funkcionálni, ha részben meg is sérült. Az állatok, például a macska agyának vannak bizonyos központjai, amelyek ingerlésre támadó reakciót, agresszív dührohamot váltanak ki. A Szetaur agya más szerkezet , de van bizonyos általános hajtóereje, aktivitási motorja, amelyet különböz képpen lehet irányítani, vezetni. Nos, ebben az aktivitási központban valami rövidzárlat keletkezett, és beindított egy romboló programot. Persze rémesen leegyszer sítem a dolgot. – DE HONNAN KERÜLT BELÉ A ROMBOLÓ PROGRAM? – KÉRDEZTE UGYANAZ A HANG, MINT AZ EL BB. – A robotot bányamunkára szánták – magyarázta McCork doktor. – Feladata az lett volna, hogy aknákat és járatokat robbantson, sziklákat fúrjon, nagyon kemény érceket daraboljon, egyszóval törje-zúzza a szilárd anyagot, persze nem mindent és nem mindenütt, de a sérülés következtében ez a program általánossá vált. Egyébként lehet, hogy a feltevésem teljesen téves. A dolog elméleti oldala csak kés bb lesz fontos számunkra, amikor a fenevadat már leterítettük. Egyel re az a legfontosabb, hogy mire képes a Szetaur. Óránként ötven kilométeres sebességgel haladhat, gyakorlatilag mindenféle terepen. Kenési pontjai nincsenek, minden súrlódó felülete teflonból van. Agya mágneses felfüggesztés , páncélját nem üti át semmiféle pisztoly- vagy puskagolyó. Nem végeztek ilyen próbákat, de azt hiszem, alighanem csak a páncéltör löveg… Az pedig nincs nekünk, ugye? Achanian nemet intett. Fogta a listát, amely visszaérkezett hozzá, és olvasni kezdte, apró jeleket téve a nevek mellé.

– Egy tisztességes robbanótöltet persze a leveg be röpítené – folytatta McCork nyugodtan, mintha a világ leghétköznapibb témájáról beszélne. – De a töltetet el bb a közelébe kell juttatni, és attól tartok, hogy ez nem lesz könny . – Hol van tulajdonképpen a lézerje? A fejében? – kérdezte valaki. – Nincs feje, csak egy domborulat a vállai között. Ezzel is növelni akarták az ellenállóképességét omlás esetére. A Szetaur kétszázhúsz centiméter magas, tehát a lézervillanás körülbelül két méter magasból várható; a lézer nyílását elfordítható fedél takarja; ha a törzs mozdulatlan, a Szetaur harmincfokos szögben változtathatja a sugár irányát, ennél nagyobb szögben csak akkor, ha egész törzsét elfordítja. A lézer maximális kapacitása negyvenezer kilowatt; minden szakember el tt világos, hogy ez nagyon nagy energiájú sugár, könnyen átüti a több centiméter vastag acéllemezt… – Milyen távolságról? – Ibolyalézerr l van szó, tehát a fénynyaláb szóródási szöge igen kicsiny… Ezért a hatótávolságot gyakorlatilag csak a horizont határolja; mivel itt a síkságon két kilométerre lehet ellátni, legalább ennyi lesz a hatósugara. – Különleges bányalézereket kapunk, hatszor ekkora kapacitással – vetette közbe Achanian. – Ez az, amit az amerikaiak overkillnek neveznek – felelte McCork mosolyogva. - De a Szetaur lézerével vívott párbajban a nagyobb kapacitás semmiféle el nyt nem jelent… Valaki megkérdezte, nem tudnák-e rhajóról megsemmisíteni a robotot. McCork azt mondta, hogy erre nem tud válaszolni, Achanian pedig, a jelenlev k listájára pillantva, így szólt: – Jelen van Pirx els osztályú navigátor… Talán lenne szíves felvilágosítást adni? Pirx felállt. – Elméletileg egy közepes tonnatartalmú hajó, amilyen az én Cuivier-m, tizenhatezertonna nyugalmi tömeggel, biztosan megsemmisíthetne egy ilyen Szetaurt, ha az a fúvókéi alá kerülne. A kilövellt gázok h mérséklete kilencszáz méter távolságban is meghaladja a hatezer fokot, ez alkalmasint elég lenne?… McCork bólintott. – De ez csak elmélet – folytatta Pirx. – A hajót a robot fölé kellene kormányozni. És egy olyan kis célpont, mint az embernél alig nagyobb Szetaur, mindig el tud siklani, hacsak nem mozdulatlan, mert a holdfelszín közelében, a gravitációs mez ben mozgó hajó oldalirányú sebessége igen csekély, hirtelen üldöz man verekre pedig nem képes. Szó lehetne kisebb egységekr l, például a Hold saját flottillájának hajóiról. Ezeknek a gázkilövellése viszont gyenge és nem túl magas h mérséklet , úgyhogy az ilyen hajócskát legfeljebb bombázóként használhatnánk… De a pontos bombázáshoz különleges irányzókészülékek szükségesek, ilyenek pedig nincsenek a Lunának. Nem, nem látom lehetségesnek a dolgot. Természetesen fel kell használni a kis rhajókat, de csak felderítésre, mármint a robot tartózkodási helyének megállapítására. Már le akart ülni, mikor hirtelen új ötlete támadt. – Igaz is – mondta. – Az ugró olszterek. Azokat fel lehetne használni. De csak olyanok használhatják, akik értenek hozzá. – AZOKRA A KIS EGYSZEMÉLYES RAKÉTÁKRA GONDOL, AMELYEKET A VÁLLÁRA ER SÍT AZ EMBER? – KÉRDEZTE MCCORK. – Azokra. Lehet velük ugrani vagy egy helyben lebegni, a modellt l és a típustól függ en egy vagy néhány percig, ötvent l négyszáz méterig terjed magasságban… Achanian felállt. – Ez fontosnak látszik. Kinek van gyakorlata a jelenlév k közül az ilyen készülékek használatában? Két kéz emelkedett fel. Aztán még egy. – Csak hárman? – mondta Achanian. – Á, ön is? – tette hozzá, mivel Pirx, észbe kapva, most emelte fel a kezét. – Szóval négyen. Hát ez nem sok. Majd megkérdezzük a

repül tér személyzetét is. Uraim! Természetesen önkéntes vállalkozásról van szó. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem. Ki hajlandó önök közül részt venni az akcióban? Kisebbfajta dörej támadt, mert a jelenlév k mind felálltak. – Köszönöm a vezet ség nevében – mondta Achanian. – Nagyon jó… Tehát tizenhét önkéntesünk van. Támogat bennünket a Hold-flottilla három egysége, azonkívül tíz gépkocsivezet nk és rádiósunk van a terepjárókhoz. Kérem a jelenlév ket, hogy maradjanak itt, önök pedig – McCorkhoz és Pirxhez fordult – fáradjanak velem a vezet séghez. Délután négy körül Pirx egy vadul robogó, nagy, hernyótalpas terepjáró tornyában zötyköl dött, teljes rruházatban, ölében a sisakkal, hogy az els riadónál fölte-hesse; a ferdén mellére akasztott, nehéz lézer agya kegyetlenül verte a bordáit; bal kezében mikrofont tartott, jobbjával a periszkópot forgatta, a hosszú láncba felfejl dött többi terepjárót figyelve, amelyek bárkaként himbálóztak a Nyugalom tengerének k sivatagán. A kietlen „tenger” izzott a napfényben, s az egyik fekete láthatártól a másikig üres volt; Pirx jelentéseket hallgatott meg és továbbított, beszélt a Luna I-gyel, a többi gép parancsnokával, a felderít hajócskák pilótáival – a hajók mikroszkopikus torkolatlángja néha-néha felt nt a fekete ég csillagai között-, s közben olykor az az érzése támadt, hogy mindez valami nagyon kusza és dóré álom. Egyre viharosabban zajlottak az események. Pirx nem állt egyedül azzal a vélemenyével, hogy az építkezés vezet sége pánikba esett; hiszen végül is mit tehet egy szál félnótás automata, még ha lézerpisztolya van is? Ezért mikor délben, a második „legfels szint ” tanácskozáson azt kezdték emlegetni, hogy az ENSZ-hez vagy legalábbis a Biztonsági Tanácshoz fordulnak „különleges felhatalmazásért”, s engedélyt kérnek tüzérségi fegyverek (leginkább rakétavetök), s t talán atomrakéták ideszállítására, többekkel együtt tiltakozott, mondván, hogy úgysem érnek el semmit, csak nevetségessé tennék magukat az egész Föld el tt. Különben is világos, hogy a nemzetközi testület döntésére napokig, s t hetekig kellene várni, s ezalatt az „örült robot” isten tudja, hová kódorogna, ha pedig beveszi magát a holdkéreg hozzáférhetetlen repedéseibe, akkor már ágyúzhatnak utána; tehát gyorsan és határozottan kell cselekedni. Ekkor kiderült, hogy a legnagyobb gond a rádiókapcsolat; mindig is ez volt a holdbéli vállalkozások gyenge pontja. Pedig már vagy háromezer találmányt szabadalmaztattak a holdbéli távközlés megoldására, a szeizmikus távírótól (amely mikrorobbantásokat használ jelként) a stacionárius „trójai” m holdakig. A m holdakat tavaly már pályára is állították, ám ez egyel re mit sem javít a helyzeten. Gyakorlatilag az oszlopokra szerelt ultrarövid-hullámú reléállomásokkal oldották meg a problémát; ez a relérendszer nagyon hasonlított a tévém holdak el tt használatos, régi földi televíziós közvetít láncokhoz. Biztosabb volt a holdas megoldásoknál, mert a mérnökök még most is hiába fáradoztak azon, hogy a közvetít m holdak ne legyenek olyan érzékenyek a „napviharokra”. Valahányszor fokozódott a naptevékenység, s ennek folytán az rben „orkánná” er södött a nagy energiájú, villamos töltés részecskék áramlása, nyomban zavarok támadtak, sokszor napokra is megszakadt az összeköttetés. Most is éppen ilyen „naptájfun” dühöngött, ezért a Luna I és az építkezés között a holdszinti közvetít láncon röpködtek a hírek, s a Szetaur-akció sikere – legalábbis jórészt – attól függött, nem szottyan-e kedve a „zendül nek” kidönteni a rácsoszlopokat, amelyekb l negyvenöt sorakozott a lunavárosi repül tér meg az építkezés között elterül sivatagban. Feltéve persze, hogy a robot továbbra is ezen a vidéken garázdálkodik. Hiszen szabadon kóborolhat, nincs szüksége sem üzemanyagra, sem oxigénre, sem alvásra vagy pihenésre, olyan önellátó, hogy nem egy mérnök csak most ébredt igazán tudatára, milyen tökéletes gépet is épített saját két kezével – csak éppen teremtményének további lépéseit nem tudta megjósolni. Mert, magától értet dik, hajnal óta szüntelenül folytak a közvetlen Hold-Föld beszélgetések az akció szervez i meg a Cybertronics cég, a Szetaur tervez gárdája között, de semmit sem tudtak meg, amit a kis McCork doktor már el ne mondott volna. Csak a laikusok unszolták továbbra is a szakembereket, hogy jósolják meg a robot taktikáját valami nagy számítógéppel. Hogy értelmes-e a Szetaur? Hát hogyne, bár a maga módján! Ez a „fölösleges”, s t jelenleg roppant káros „okossága” az akció sok résztvev jét dühítette;

képtelenek voltak megérteni, mi az ördögnek tették a mérnökök a csakis bányamunkára szánt gépet ilyen szabad és önálló cselekvésre alkalmassá. McCork türelmesen magyarázgatta, hogy az „intelektronikus túlméretezés” – a m szaki fejl dés jelenlegi szakaszában – ugyanaz, mint a kapacitásfelesleg, amit jóformán minden hagyományos gépnél és motornál megtalálunk; tartalék ez hiba esetére, az a célja, hogy megbízhatóbbá és üzembiztosabbá tegye a gép m ködését; lehetetlen ugyanis el re látni minden helyzetet, amelybe a gép kerülhet, akár energetikai, akár informatikai gépr l van szó. Arról tehát. hogy mit csinál majd a Szetaur, lényegében halvány fogalma sem volt senkinek. Persze a szakemberek, köztük a földiek is, ontották a távirati szakvéleményeket, csak az volt a baj, hogy azok szöges ellentétben álltak egymással. Némelyek feltételezték, hogy a Szetaur a „mesterséges” jelleg objektumokat igyekszik majd elpusztítani, tehát például a reléállomásokat vagy a távvezeték oszlopait; mások úgy vélték, hogy céltalanul pusztítva vezeti le energiáját, mindenre ráfogja lézerét, ami útjába kerül, legyen az holdszikla vagy terepjáró emberekkel. Az el bbiek inkább a haladéktalan megsemmisít támadás tervét pártfogolták, az utóbbiak várakozó taktikát ajánlottak. Csak abban értettek egyet, hogy a Szetaur minden mozdulatát feltétlenül szemmel kell tartani. A holdflottilla tizenkét kis hajója tehát reggel óta cirkált a Nyugalom tengere fölött, n küldözgetve jelentéseit az építkezést véd csoportnak, amely állandó kapcsolatot tartott a repül tér parancsnokságával. Nem volt könny észrevenni a Szetaurt, egy fémmorzsát az apró kráterekkel telehintett, óriási k sivatagban, a görgeteges lejt k, repedések, félig betemetett szakadékok labirintusában. De ha legalább csak azt jelentették volna, hogy nem találják! Ám a jár rök többször riadóztatták a lenti legénységet, mert azt hitték, megvan az „örült”, aztán kiderült, hogy csak egy különös formájú sziklát vagy a napfényben szikrázó lávatömböt láttak. A radar meg a ferroindukciós keres sem segített, mert a régi holdutazók, még a Hold meghódításának els szakaszában, teleszórták a k mez ket fémtartályokkal, rakétapatron-hüvelyekkel meg mindenféle ócskavassal. A sok vaklárma után az akció vezet sége már egyre forróbban kívánta, hogy a Szetaur támadjon meg valamilyen objektumot végre, üsse fel a fejét; de utoljára kilenc órával ezel tt hallatott magáról, mikor megtámadta a javítócsoport kis terepjáróját, s azóta mintha a hold nyelte volna el. Mivel azonban úgy döntöttek, hogy nem várhatnak tovább, már csak azért sem, mert az építkezésnek áramot kell kapnia, megkezd dött az akció; két járm lánc indult, északról és délr l, egymás felé, hogy átfésülje a mintegy kilencezer négyzetkilométeres terepet. Az egyik lánc az építkezés fel l indult el, Strzibr f technológus vezetésével, a másik a Luna repül terét l, ennek Pleydar navigátor-kapitány volt a parancsnoka, s mellette Pirx a két csoport tevékenységét összehangoló koordinátor. Pirx nagyon jól tudta, hogy bármelyik percben elroboghatnak a Szetaur mellett; ha például valamelyik mély tektonikus árokban rejt zik, vagy akár csak a világos holdhomok álcázza, meg sem látják. McCork, aki „intelektronikus tanácsadóként” zötyögött mellette, ugyanígy vélekedett. A terepjáró iszonyúan rázott, mert olyan sebességgel robogtak, amelyt l, mint a kocsivezet higgadtan figyelmeztette ket, „egy id múlva kiugrik az ember szeme”. A Nyugalom tengerének keleti szektorában jártak, alig egyórai út választotta el ket attól a területt l, ahol a robot jelenlétének valószín sége a legnagyobb volt. Mikor átlépik a veszélyzóna egyezményesen megállapított határát, mindannyian felteszik majd a sisakjukat, hogy – amennyiben a kocsit váratlanul találat éri és kigyullad, vagy nem szigetel többé – rögtön kiugorhassanak. A terepjáróból a gépészek harckocsit fabrikáltak; er s bányalézert szereltek a kupolás toronyra, de az irányzék egy vasat sem ért. Pirx teljesen illuzórikusnak tartotta a fegyvert, különösen a Szetaurral szemben. Annak automatikus irányzéka van, mivel fotocellás szemei a lézerhez kapcsolódnak, tehát mindenre azonnal l het, ami látótere központjába kerül. Az irányzékuk viszont furcsa jószág volt, alighanem egy ócska rhajózási távmér l készült; úgy próbálták ki, hogy indulás el tt lövöldöztek egy kicsit a láthatár szikláira. A sziklák nagyok voltak, a távolság alig egy mérföld, és így is csak minden negyedik lövés talált. A holdbéli viszonyok is megint gondot okoztak, mert a lézersugár

csak fényszóró közegben, például a földi légkörben látható, mint vakító vonal, légüres térben a fénynyaláb, akármilyen nagy erej is, mindaddig láthatatlan, amíg anyagi akadályba nem ütközik. Ezért a Földön úgy lehet l ni a lézerrel, mint a nyomjelz lövedékkel, a látható pályát követve, viszont a Holdon a lézer irányzék nélkül annyi, mint a szenteltvíz. Pirx meg is mondta ezt McCorknak, mikor már csak pár percnyire voltak a feltételezett veszélyzónától. – Erre nem gondoltam – jegyezte meg a mérnök. Aztán mosolyogva hozzátette: Tulajdonképpen miért közli ezt velem? – Hogy ne legyenek illúziói -felelte Pirx, szemét a periszkóp kagylóin tartva. Bár habszivacs keretük volt, érezte, hogy jó darabig kékre vert szemmel fog járni (feltéve persze, hogy élve megússza ezt a históriát). – Meg azért is, hogy elmondjam, miért cipeljük azokat a vackokat hátul. – A palackokat? – kérdezte McCork. – Láttam, mikor kihozta a raktárból. Mi van bennük? – Ammónia, klór meg valami szénhidrogén – felelte Pirx. – Azt hiszem, hasznát vehetjük… – GÁZFÜST-FÜGGÖNY? – ÉRDEKL DÖTT A MÉRNÖK. – Nem, inkább egy célzási trükkre gondoltam. Ha nincs légkör, csinálni kell, legalább egy-két percre… – ATTÓL FÉLEK, ERRE NEM LESZ ID NK… – Lehetséges… Mindenesetre elhoztam. Örültek ellen legjobb az rült taktika… Elhallgattak, mert a terepjáró ugrálni kezdett, mint egy megvadult öszvér. A lökéscsillapítók nyekeregtek és sivítottak, mintha az olaj rögtön felforrna bennük. Hegyes kövekkel teleszórt lejt n robogtak lefelé. A túloldali meredély habk fehéren ragyogott. – Tudja, mit l félek a legjobban? – folytatta Pirx, mikor a rázkódás kicsit enyhült; furcsán beszédes kedvében volt. – Nem ám a Szetaurtól… Azoktól a szembejöv kocsiktól, mert ha csak egy is Szetaurnak néz bennünket, és idesóz a lézerével, akkor szépen leszünk. – Látom, maga mindenre gondol – morogta a mérnök. A rádiós mellett ül kadét áthajolt a széke támláján, s átnyújtott Pirxnek egy alig olvashatóan firkáit rádiótáviratot. – „Beléptünk a veszélyzónába a húszas relénél, egyel re semmi stop Strzibr vége” – olvasta fel Pirx. – No, hamarosan mi is föltehetjük a sisakunkat… A gép kissé lelassult, amint fölfelé kapaszkodtak. Pirxnek felt nt, hogy már nem látja bal oldali szomszédját; csak a jobb oldali terepjáró kúszott sötét foltként fölfelé a meredeken. Rádión szólította a bal oldali gépet, de válasz nem jött. – Kezdünk szétszóródni -jegyezte meg nyugodtan. – Éppen így képzeltem. Nem lehet magasabbra tolni az antennát? Nem? No mindegy. Felértek a kis magaslat tetejére. A láthatár mögül kiemelkedett a Torricelli-kráter napsütötte, f részfogas pereme, s élesen rajzolódott a fekete égboltra. A Nyugalom tengerének lapályát már csaknem teljesen maguk mögött hagyták. Megjelentek a mély tektonikus árkok, a homok alól itt-ott megkövült magmalemezek álltak ki, a terepjáró nagy nehezen mászott át rajtuk, el bb fölemelkedett, mint a csónak a hullám hátán, aztán súlyosan lezúdult, mintha ismeretlen mélységbe ugrana fejest. Pirx meglátta a következ reléállomást, egy pillantást vetett az ölében hever , celluloid borítékos térképre, és utasítást adott, hogy mindenki tegye fel a sisakját. Azontúl csak a bels telefonon beszélhettek egymással; kiderült, hogy a terepjáró még jobban is tud rázni, mint eddig. Pirx feje úgy ugrált a sisakban, mint mogyoró a héjában. Mikor lezötyögtek a lejt n, és mélyebbre kerültek, a Torricelli f részfogas pereme elt nt, eltakarták a közelebbi dombok; csaknem ugyanekkor t nt el a szemük el l jobb oldali szomszédjuk is. Néhány percig még hallották a hívójeleit, majd eltorzította ket a hullámok visszaver dése a sziklafalakról, és beállt az úgynevezett „teljes rádióscsend”. Roppant kényelmetlen volt sisakban kinézni a periszkópon; Pirx úgy érezte, hogy vagy a

sisak ablaka törik be, vagy a szemét veri szét. Keservesen igyekezett, hogy szem el l ne tévessze a sziklatömbökkel teleszórt látóteret, amely a gép rázkódásának ütemében mindenestül fel-le ugrált. Már káprázott a szeme a szurokfekete árnyékok és vakítóan fényl sziklafelületek vad táncától. Hirtelen apró, narancssárga lángocska szökkent a távoli ég sötétjébe, pislákolt, összezsugorodott és elt nt. Még egy villanás, valamivel er sebb. Pirx felkiáltott: – Figyelem! Robbanásokat látok! – Lázasan forgatta a periszkóp karját, leolvasva az irányszöget az üvegre rajzolt, áttetsz skáláról. – Irányt változtass! – ordította. Negyvenhét egész nyolc, teljes tolóer vel el re! A parancs inkább rhajóra illett ugyan, de a kocsivezet azért megértette; a terepjáró görcsösen megrázkódott, mintha szét akarna esni, csaknem egy helyben megfordult és el rerontott. Pirx fölemelkedett az ülésr l, mert a kocsi úgy rázott, hogy nem tudta a periszkópot figyelni. Újabb villanás, ezúttal pirosaslila, legyez -szer fény. De a felvillanások vagy robbanások forrása a látómez n túl volt, eltakarta a magaslat, amelyre most kapaszkodtak fel. – Figyelem! – mondta Pirx. – Készítse el mindenki a lézerét! McCork doktor, menjen a csapóajtóhoz, ha szólok, vagy ha találatot kapunk, kinyitja! Vezet ! Csökkentse a sebességet!… A magaslat, amelyre a gép felkúszott, úgy emelkedett ki a sivatagból, mint valami holdbéli slény sípcsontja, félig a mély homokba merülve; a tükörsima szikla kifényesedett csontvázra vagy óriási koponyára emlékeztette Pirxet. Utasította a kocsivezet t, hogy menjenek fel a magaslat tetejére. A lánctalp sivító hangot adott, mintha acéllal üveget kaparnának. – Állj! – kiáltotta Pirx, a hirtelen lefékezett kocsi orrával el rebukott, hintázott egy kicsit, a lökéscsillapítók nyögtek az er feszítést l, aztán végre sikerült megállni. Pirx lenézett a sekély katlanba, melyet sugarasan elágazó régi magmapatakok ovális sánca határolt kétfel l; a széles völgykatlan kétharmad része vakító napfényben ragyogott, egyharmadára koromfekete sötétség borult. Ezen a bársonyos feketeségen fantasztikus, rubinvörös ékszerként parázslón egy szétl tt járm roncsa. Pirxen kívül csak a kocsivezet látta, mert az ablakok páncélfedele csukva volt. Pirx, az igazat megvallva, nem tudta, mit csináljon. „Egy terepjáró – gondolta. – Melyik az eleje? Dél felé áll? Eszerint az építkezésr l jött. De ki találta el, a Szetaur? Akkor tiszta rültség, hogy itt mutogatom magam, fedezékbe kell bújni. De hol vannak a többiek? A szembejövök az én csoportom?” – Megvan! – kiáltott fel a rádiótávírász. Átkapcsolta a kocsi készülékét a bels hálózatra, hogy mindenki hallhassa sisakjában a rádión fogott hangot. – Csapás menti jövesztés! Tömedékfal; kerülékes biztosítás; mélyépítés irányszög szerint; polikristályos metamorfizáció… – áradt Pirx hallgatójából a hang, amely gépiesen, tagoltan és színtelenül ejtette a szavakat. – Ez ! – kiáltott fel Pirx. – A Szetaur! Halló, rádiós! Mérje be gyorsan! Adja meg az irányszöget! Na gyerünk, a mindenségit! Amíg még ad! – Úgy ordított, hogy egészen megsüketítette saját hangja, amelyet a sisak zárt tere föler sített; nem gy zte kivárni, míg a távírász észbe kap, a kupola tetejéhez ugrott, megragadta a nehéz lézer kett s fogantyúját, és a kupolával együtt forgatni kezdte, szeme már az irányzékon volt. Sisakjában közben tovább szólt a kicsit szomorúnak t , egyenletes, mély hang: – Szennyezett viszkózus elszínez dés; keresztpásztafejtés meddöcsúszdával – és ez az értelmetlen szóözön halkulni kezdett. – Mi lesz azzal a szöggel, az istenit?! – toporzékolt Pirx, nem véve le szemét az irányzékról. Zavaros lármát hallott: McCork ugrott el re, félretolta a rádióst, némi huzakodás támadt… Egyszer csak megszólalt a hallgatóban a kibernetikus nyugodt hangja: – Irányszög 39,9… 40,0… 40,1… 40,2… – Ez mozog! – kapott észbe Pirx. A kupolát hajtókarral kellett elfordítani. Pirx olyan

vadul tekerte, hogy majd kiugrott a válla. A számok lustán sorjáztak. A piros vonal végre átugrotta a negyvenest. A Szetaur hangja hirtelen süvöltésbe csapott át, majd elnémult. Ebben a pillanatban Pirx megnyomta a gombot, és fél kilométerrel lejjebb, éppen a világosság és a sötétség határán, a napfénynél is vakítóbb hatalmas, lángoló t z lobbant fel a sziklán. VASTAG KESZTY JÉBEN ROPPANT NEHÉZ VOLT TARTANI A FOGANTYÚT. A NAPNÁL FORRÓBB LÁNG A KATLAN SÖTÉT MÉLYÉBE FÚRÓDOTT, MAJD H KARÉJOKAT FRÖCSKÖL VONALKÉNT TOVÁBB HASÍTOTT, KÉTSZER SZIKRAESÖT LÖVELLVE. A FÜLHALLGATÓBAN VALAMI MOTYOGÁS HALLATSZOTT, PIRX NEM TÖR DÖTT VELE, TOVÁBB NYOMTA A GOMBOT, MÍG A T VÉKONY, SZÖRNY SUGÁR EGY SZIKLÁBA NEM ÜTKÖZÖTT, HOGY EZERFELÉ VER DJÖN VISSZA RÓLA. SZEME EL TT VÖRÖS KARIKÁK UGRÁLTAK, FORGATAGUKON ÁT MEGPILLANTOTT EGY T HEGYNÉL KISEBB, VAKÍTÓ LILA PONTOT A SÖTÉTSÉG LEGMÉLYÉN, OLDALT, NEM OTT, AHOVA Ö L TT; DE MÁR NEM RAGADHATTA MEG A LÉZER FOGANTYÚIT, HOGY A FORDÍTÓKORONGGAL EGYÜTT ELMOZDÍTSA, MERT KOCSIJUK EL TT FOLYÉKONY NAPFÉNYKÉNT LOBBANT FEL A SZIKLA. – Teljes er vel hátra! – ordította, ösztönösen behajlítva a lábát, úgyhogy semmit sem látott többé, de már amúgy sem látott volna egyebet, mint lassan úszó, hol fekete, hol arany karikákat. FELB DÜLT A MOTOR, A GÉP AKKORÁT UGROTT, HOGY PIRX EL REBUKOTT, A KADÉT MEG A RÁDIÓS LÁBÁHOZ REPÜLT. A PALACKOK FÜLSIKETÍT ÉN ZÖRÖGTEK, BÁR JÓL LESZÍJAZTÁK KET. HÁTRAMENETBEN ROBOGTAK, A HERNYÓTALP HIRTELEN BORZALMASAT CSIKORDULT, A KOCSI MEGPÖRDÜLT, FÉLOLDALRA BILLENT, EGY PILLANATIG ÚGY RÉMLETT, HOGY FELBORUL… A VEZET KÉTSÉGBEESETTEN KAPKODOTT A GÁZHOZ, A FÉKHEZ, A SEBESSÉGVÁLTÓHOZ, VALAHOGY ÚRRÁ LETT A VAD KORCSOLYÁZÁSON, A GÉP EGY HOSSZÚT RÁZKÓDOTT ÉS MEGÁLLT. – Ép a kocsi?! – kiáltott Pirx, feltápászkodva a padlóról. – Még jó, hogy gumisz nyeg van – jutott eszébe. – Semmi bajai – felelték. – Na, ez elég közel volt – jegyezte meg már egészen más hangon, felállt, s kiegyenesítette a hátát. Majd halkabban, kissé sajnálkozva hozzátette: – Csak két századdal balra, és eltalálom… McCork visszamászott a helyére. – Köszönöm, doktor! – kiáltotta Pirx, már a periszkóptól. – Halló, vezet , menjünk le ugyanazon az úton, ahol feljöttünk. Van ott egy sziklakapuféle, igen, az az! Hajtson be a sziklák közé az árnyékba, és álljunk meg… A terepjáró lassan, szinte nagyon is óvatosan begördült a félig homokba temetett sziklatömbök közé, s megállt az árnyékban, amely láthatatlanná tette. – Remek! – mondta Pirx majdnem vidáman. – Most két embert kérnék, akik kijönnek velem egy kis felderítésre… McCork egyszerre jelentkezett a kadéttal. – Helyes! Figyelem -fordult a többiekhez-, maguk itt maradnak. Ne mozduljanak ki az árnyékból, még akkor sem, ha a Szetaur egyenesen ide tart, csak lapuljanak. No nem mondom, ha már majdnem rámászik a kocsira, akkor védekezni kell, ott a lézer, de ez nem valószín … Maga – fordult a kocsivezet höz – segítsen ennek a fiatalembernek leszerelni a páncélról a gázpalackokat, maga pedig – mondta a távírásznak –, hívja a Lunát, a repül teret, az építkezést, a jár röket, és aki jelentkezik, annak mondja meg, hogy a robot megsemmisített egy terepjárót, azt hiszem, az épít két, és a mi kocsinkról három ember elment vadászni rá. Tehát senki se hadonásszon a lézerrel, ne lövöldözzön vaktában és a többi… No, akkor gyerünk! Mivel egy ember csak egy palackot tudott vinni, a kocsivezet vitte a negyediket. Pirx nem a „koponya” csúcsára vezette társait, hanem valamivel arrább, egy felfelé kaptató kis sziklaszorosba. Elmentek, ameddig lehetett, lerakták a palackokat egy nagy szikla alá, és Pirx visszaküldte a kocsivezet t. Aztán a szikla tetejére könyökölt, s a katlan mélyét távcsövezte. McCork meg a kadét melléje kuporodott. Néhány perc múlva Pirx megszólalt:

– Nem látom. Doktor úr, volt annak valami értelme, amit ez beszélt? – Nemigen. Amolyan szkizofréniás szózagyvalék… – A roncs már kezd kih lni – mondta Pirx. – Miért l tt? – kérdezte McCork. – Emberek is lehettek ott. – Nem volt ott senki. Pirx milliméterr l milliméterre haladt távcsövével, a napsütötte terep minden zugát megvizsgálta. – Nem volt idejük kiugrani. – Honnan tudja? – MERT KETTÉVÁGTA A KOCSIT. MÉG MOST IS LÁTNI. ALIGHANEM ÉPPEN FELÉJE TARTOTTAK. NEGYVEN-ÖTVEN MÉTERR L L TT RÁJUK. ÉS MIND A KÉT CSAPÓAJTÓ CSUKVA MARADT. NEM – TETTE HOZZÁ NÉHÁNY MÁSODPERC MÚLVA –, A NAPFÉNYBEN NINCSEN. KISZÖKNI PEDIG ALIGHA VOLT IDEJE… MEGPRÓBÁLJUK EL CSALOGATNI. Lehajolt, fölemelte a nehéz palackot a szikla tetejére, és míg maga el tt tolta, így dörmögött a foga között: – Mindig ilyen indiánhistóriáról álmodoztam… A palack megd lt; a szelepnél fogva tartotta, és a sziklán hasalva hátraszólt: – Ha kékes villanást láttok, l jetek azonnal abba a lézerszemébe… Teljes erejéb l meglökte a palackot, s az el bb lassan, majd növekv sebességgel gurulni kezdett a lejt n. Mind a hárman lövéshez készül dtek, a palack már megtett vagy kétszáz métert, és lassan gurult, mert a terep lejtése csökkent. Meg-megakasztották a kiálló kövek, de átzökkent rajtuk, s egyre kisebb, sötéten csillogó foltja továbbgördült a katlan feneke felé. – Semmi? – szólt csalódottan Pirx. – Ez vagy okosabb, mint hittem, vagy nem vette észre, vagy… Elnémult. Alattuk, a lejt n vakító fény lobbant fel. A láng szinte rögtön súlyos, piszkossárga felh vé vált, közepe még baljós fényben izzott, széle foszladozott, foszlányai a sziklák lábához tapadtak. – – – ebb

Klór… -jegyezte meg Pirx. – Miért nem l ttétek? Nem látszott semmi? Nem – felelt egyszerre a kadét és McCork. A gazember! Egy hasadékban lapul, vagy oldalról l . Most már igazán kétlem, hogy l kisül valami, de azért megpróbáljuk…

Fölemelte a második palackot, és az els után küldte. Eleinte ugyanúgy gurult, de a lejt közepe táján megperdült és megállt. Pirx utána se nézett, csak az árnyékos háromszöget figyelte, ahol a Szetaur rejt zött. Lassan teltek a másodpercek. Hirtelen robbanás rázta meg a lejt t. A robot búvóhelyét Pirx most sem fedezte fel, de látta a lövés vonalát, illetve annak egy részét, mert az els gázfelh maradványán áthaladó lézersugár vakító fonalként öltött testet. Rögtön végigvezette az irányzékot a már halványodó, fényes röppálya mentén, s amikor a célkereszt a sötét terep széléhez ért, megnyomta a ravaszt. Szinte ugyanekkor kezdett l ni McCork, s egy pillanat múlva a kadét is csatlakozott hozzájuk. Három fényt szántotta végig a katlan fekete mélyét, s ekkor mintha egy óriási, tüzes födél csapódott volna le az orruk el tt – egész sziklafedezékük belerendült, széleir l millió tüzes szivárvány fröccsent szét, izzó kvarc záporozott úrruhájukra és sisakjukra, nyomban mikroszkopikus könnycseppekké fagyva; már a szikla mögött hasaltak, amikor fejük fölött, mint a fehéren izzó penge, áthasított a második és a harmadik lövés. A sugár a szikla tetejét súrolta, s üvegesen dermed buborékokat hagyott maga után. – Megvagytok? – kérdezte Pirx, föl sem emelve a fejét. – Meg! – Én is! – hangzott a válasz.

– Menjen le a kocsihoz, és mondja meg a távírásznak, hogy hívjon ide mindenkit, mert a robot itt van, és igyekszünk feltartóztatni, amíg csak lehet – fordult Pirx a kadéthoz. A fiú elkúszott, mint a rák, majd el rehajolva futott a sziklák felé, amelyek között a lánctalpas állt. – Két palackunk maradt, fejenként egy. Most új hadállást keresünk, doktor. De vigyázzon, és maradjon fedezékben, mert az ellenség már bel tte magát a magaslatunkra… Azzal Pirx felkapta az egyik palackot, s lehet leg a nagy sziklatömbök árnyékaban maradva, el rerohant, amilyen gyorsan csak bírt. Vagy kétszáz lépéssel arrébb meglapultak egy magmasánc mögött. A kadét, a kocsitól jövet nem találta meg ket azonnal. Lihegett, mintha legalább egy mérföldet futott volna. – Nyugalom, nem ég a ház! – csillapította Pirx. – No, mi újság? – Megvan a rádiókapcsolat… – A kadét lekuporodott, Pirx látta hunyorgó szemét a sisak ablaka mögött. – A kocsiban, amelyik elpusztult… négy ember volt az építkezésr l. Egy másik kocsinak vissza kellett fordulnia, mert elromlott a lézere… a többi továbbment, és semmit sem vett észre… – Pirx bólintott, mintha azt mondaná: „sejtettem”. – No és mi van még? Hol a mi csoportunk? – Majdnem az egész csoport húsz mérföldre van innét. Az egyik rakétajár r jelentette, hogy látja a Szetaurt, és mind odarohantak, pedig vaklárma volt. Három kocsi nem felel a hívásra. – Mikor érnek ide? – Egyel re csak vétel van… – bökte ki félénken a kadét. – Csak vétel? Hogyhogy? – A távírász azt mondja, vagy az adóval van baj, vagy ezen a helyen kioltódik az adás. Kérdezteti, helyet változtathat-e, hogy megpróbálja… – Változtasson helyet, ha muszáj – felelte Pirx. – Hé, ne rohanjon így! De a kölyök már nemigen hallotta, vágtatott vissza. – Legjobb esetben félóra múlva érnek ide, ha sikerül beszélni velük – jegyezte meg Pirx. McCork hallgatott. Pirx fontolgatta, mit tegyenek. Várjon vagy ne várjon? Ha terepjárókkal lerohannák a katlant, valószín leg célt érnének, de veszteségek árán. A lánctalpasok, ellentétben a Szetaurral, nagy és lassú célpontok, s együtt kellene haladniuk, mert a párharc ugyanúgy végz dne, mint az el bbi az építkezés kocsijával. Valami fortélyon törte a fejét, hogy kicsalogassa a Szetaurt a napos területre. Ha például leküldhetne egy üres, távirányított terepjárót csaléteknek, és mondjuk felülr l l ne a robotra… Eszébe villant, hogy tulajdonképpen senkire sem kellene várnia, hiszen van egy terepjárója. De a terv sehogy sem akart összeállni. Csak úgy vaktában nekiereszteni a kocsit, annak nincs értelme. A robot szitává lövi, anélkül hogy elmozdulna a helyér l. Vajon tudja-e, hogy az árnyék, amelyben lapul, ekkora fölényt ad neki? Hiszen nem harcra gyártott gép, nem ismeri a taktikát… rültségében van valami rendszer, de mi lehet az? Némán kuporogtak a k sánc tövében, a vaksötét, hideg árnyékban. Egyszer csak Pirxnek az az érzése támadt, hogy szörny ostobaság itt üldögélni. Ha odalent volna a Szetaur helyében, vajon mit csinálna? Nyugtalanság fogta el, mert biztos volt benne, hogy támadni igyekezne. A tétlen várakozás semmi el nyt nem ígér. Akkor pedig – talán éppen feléjük tart! Eljuthat egészen a nyugati sziklafalig, mindig árnyékban maradva, aztán meg annyi szirtet és lávarepedést talál, hogy akármeddig elbujkálhat a labirintusukban. Már szinte biztosra vette, hogy a Szetaur így cselekszik, és bármelyik pillanatban felbukkanhat. – Attól tartok, doktor, hogy ez rajtunk akar ütni – mondta gyorsan, és talpra ugrott. – Mi a véleménye? – Hadicselre gyanakszik? – kérdezte mosolyogva McCork. – Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Logikus lenne, de vajon logikusan cselekszik-e? Nehéz kérdés…

– Meg kell próbálni még egyszer – dörmögte Pirx. – Leengedjük ezeket a palackokat, aztán meglátjuk, mit csinál… – Értem. Máris?… – Igen. Gyerünk! FELVONSZOLTÁK A PALACKOKAT A MAGASLAT TETEJÉRE, ÉS VIGYÁZVA, HOGY A ROBOT MEG NE LÁSSA KET, CSAKNEM EGYSZERRE LETASZÍTOTTÁK A KÉT FÉMHENGERT. SAJNOS, LEVEG HÍJÁN NEM HALLHATTÁK, GURULNAK-E A PALACKOK, ÉS HOGYAN. PIRX BÁTORSÁGOT GY JTÖTT, ÉS NOHA FURCSA MÓDON CSUPASZNAK ÉREZTE MAGÁT – MINTHA NEM IS LENNE FEJÉN AZ ACÉLGÖMB, TESTÉN A HÁROMRÉTEG , JÓ NEHÉZ SZKAFANDER –, SZOROSAN A SZIKLÁHOZ TAPADVA KIKÉMLELT. A katlanban semmi sem változott. Csak a járm roncsa nem látszott többé, mert kih lt, és beleolvadt a feketeségbe. Az árnyéksáv ugyanott terült el; szabálytalan, er sen megnyúlt koromfekete háromszög alapjával a legmagasabb, nyugati sziklafalra támaszkodott. Az egyik palack vagy száz lépéssel alattuk egy k nek ütközött, hosszába fordult és megállt. A másik még gurult, de egyre lassabban; egyre kisebbnek rémlett, végül szintén elakadt. És az, hogy egyéb nem történt, nagyon nem tetszett Pirxnek. „Igazán nem buta – gondolta. – Nem akar olyan célpontra l ni, amit az orra elé tesznek.” Próbálta megkeresni a helyet, ahol a Szetaur lézerszeme vagy tíz perccel ezel tt utoljára felvillant, de nem találta. – Lehet, hogy már nincs is ott – töprengett. – Visszahúzódhat egyszer en észak felé; mehet a katlan fenekén is vagy akármelyik magmarepedésben… Ha eléri a meredély alatti labirintust, bottal üthetjük a nyomát… Lassan, oda sem nézve, fölemelte a lézer agyát, s meglazította izmait. – McCork doktor! – mondta. – Jöjjön ide! És mikor a doktor odakúszott, így szólt: – Látja a két palackot? Az egyik itt alattunk, a másik lejjebb… – Látom. – L jön rá el ször a közelebbire, aztán, mondjuk negyven másodperc múlva, a távolabbira… De ne innét! – tette hozzá gyorsan. – Jobb helyet kell találnia. Például ott! – mutatta. – Az elég jó hely, abban a mélyedésben. És a lövés után kússzon azonnal hátra. Jó? McCork nem kérdezett semmit, rögtön elfutott a megadott irányba, mélyen meghajolva. Pirx türelmetlenül várt. Ha csak egy kicsit is hasonlít az emberhez, kíváncsinak kell lennie. Minden értelmes teremtmény kíváncsi, és a kíváncsiság cselekvésre ösztökéli, ha olyasmi történik, amit nem ért… Már nem látta a doktort. Megtiltotta magának, hogy a palackokra nézzen, amelyek mindjárt felrobbannak a lövésekt l; figyelmét az árnyéksáv és a sziklafal közötti napsütötte k mez re összpontosította. Szeméhez illesztette a távcsövet, és kémlelni kezdte a lávazuhatagos labirintust. Groteszk idomok vonultak el a látcs el tt, mintha egy absztrakt szobrász m helyében készültek volna: elvékonyodó, dugóhúzószer en csavarodott obeliszkek, zegzugos repedésekkel szabdalt táblák; a vakító felületek és ágas-bogas árnyékok z rzavara szinte a szemidegeit csiklandozta. Odalent, a lejt n -inkább sejtette, mint látta – fellobbant és ki bomlott egy fényfolt. Hamarosan követte a másik. Aztán semmi. Csak érverése zakatolt a sisakban, amelyen át a nap a koponyájába fúrta sugarait. Tovább pásztázta látcsövével a k törmelékek z rzavaros mozaikjait. Odalent mozdult valami. Pirx megmerevedett. Egy borotvaéles k lap mögül, amely gigászi, kicsorbult kobaltéhoz hasonlított, sötét félkör bukkant el , színe olyan, mint a szikláé, de ennek a valaminek karjai voltak, kétfelöl megragadta a sziklát – és Pirx most már derékig szemügyre vehette. Nem látszott fejetlen lénynek, inkább embernek, aki egy afrikai varázsló természetfölöttien nagy maszkját viseli, arcát, nyakát, vállát eltakaró, lapos és ezért kissé hátborzongató maszkot… Pirx jobb könyöke a lézer agyához tapadt, de eszébe sem jutott most l ni. Túl nagy volt a kockázat – elég kicsi az esély, hogy viszonylag gyenge fegyverével ilyen messzir l célba találjon. Amaz nem mozdult; úgy rémlett, mintha vállából alig kidomborodó feje a két gázfelh foszlányait figyelné, amelyek tehetetlenül tágulva a légüres térben, lefelé húzódtak a lejt n. Elég sokáig maradt így.

Mintha nem értené, mi történt, és most nem tudná eldönteni, mit csináljon. Ebben a tanácstalan habozásban, amelyet Pirx tökéletesen megértett, volt valami olyan megdöbbent en ismer s, emberi, hogy elszorult a torka. „Mit tennék én az ö helyében, mire gondolnék? Hogy itt valaki ugyanolyan tárgyakra l , mint amilyenekre én l ttem, tehát az a valaki talán nem ellenség, hanem inkább szövetségesféle. De alighanem tudnám, hogy nincs szövetségesem. No és ha egy ugyanolyan lenne, mint én vagyok?” A robot megremegett. Mozdulatai simák és rendkívül gyorsak voltak. Hirtelen teljes magasságában el bukkant, felállt a magas szikla tetejére, mintha még egyre a két robbanás rejtélyes okát kémlelné. Aztán megfordult, leugrott a szikláról, és kissé el rehajolva futni kezdett; elt nt Pirx szeme elöl, de csak néhány másodpercre, aztán ismét felbukkant a magmalabirintus valamelyik árkában. A katlan fenekén futva, egyre közeledett Pirxhez; már csak a lejt választotta el ket. Pirx latolgatta, ne l jön-e mégis. De a robot csak megvillant a keskeny fénysávokban, és rögtön ismét beolvadt a feketeségbe; azonkívül folyton irányt kellett változtatnia, mert az omladékok közötti utat választotta, és Pirx nem tudhatta el re, hol t nik fel a következ pillanatban a fejetlen törzs a futó emberéhez hasonlóan egyensúlyozó karokkal, hogy fémesen megvillanjon, és megint elt njön. Ekkor villám cikázott át az omladék mozaikján, szikraes t fakasztva a lávatömbökb l, ahol a Szetaur éppen futott. Ki l tt? Pirx nem látta McCorkot, de a lövés az ellenkez irányból jött biztosan a kadét, az a taknyos, az a szamár! Szidta magában, mint a bokrot, mert a lövés persze nem talált; a fémtorony már távolabb villant meg egy másodperc töredékére, aztán végleg elt nt. „És ráadásul hátulról l tt rá!” – gondolta Pirx dühöngve, s egyáltalán nem érezte, milyen értelmetlen ez a vád. A Szetaur pedig meg sem próbált visszalóni – miért? Kereste, de hiába. Talán már a k fal domborulata rejti el? Könnyen lehetséges… Akkor itt most biztonságosan lehet mozogni… Pirx lesiklott a sziklájáról, látva, hogy innét már hiába nézel dik. Kissé el rehajolva futni kezdett a gerincen, megpillantotta a kadétot, aki úgy hasalt, mint a lóállásban, lábfejét laposan szétvetve és a sziklához szorítva, s érthetetlen kedve támadt, hogy fenékbe rúgja, amint a rruhában olyan nevetségesen kiáll a fara. Lassított, de csak annyira, hogy odakiálthasson: – Ne merj nekem l ni, hallod? Tedd le azt a lézert! És mire a kadét, oldalára hengeredve, hüledez pillantásával keresni kezdte – a hang ugyanis fülhallgatójában szólalt meg, nem árulva el az irányt vagy a helyet ahonnét ered – , máris továbbfutott; rohant, ahogy csak bírt, nehogy a robotnak végleg nyoma vesszen, míg egy széles szakadékhoz nem ért, amelyen át leláthatott egészen a katlan fenekéig. Tektonikus árok volt ez, de olyan régi, hogy partjai már omladoztak, éles peremük lekopott; olyan lett, mint egy erózió vájta hegyi szurdok. Pirx habozott. Nem látta a Szetaurt; egyébként innen valószín leg nem is láthatta volna. Leereszkedett hát a szurdokba, lövésre kész lézerrel; érezte, hogy rültséget csinál, de nem tudott ellenállni annak, ami erre ösztökélte; azt mondta magában, hogy csak meg akarja pillantani, megáll az els olyan helyen, ahonnét jól beláthatja a sziklafal utolsó szakaszát meg alatta az egész omladéklabirintust, és amíg így futott, el rehajolva, s a kavicsok jéges ként zuhogtak a lába alól, talán hitte is; egyébként nem sokat gondolkodott ezekben a másodpercekben. A Holdon lévén, súlya nem volt több tizenöt kilogrammnál, de az egyre meredekebb lejt n így is meg-megcsúszott, nyolcméteres ugrásokkal rohant lefelé, fékezve, ahogy csak bírt, már a sziklafal derekánál járt, a szurdok mélysége csökkent, aztán véget ért az árok; a napfényben, vagy száz méterrel lejjebb, már a lávatömbök kezd dtek, árnyékos felük feketéi lett, déli oldaluk ragyogott. „Befürödtem” – gondolta; szinte karnyújtásnyira került a k labirintustól, ahol a Szetaur bolyong. Villámgyorsan körülnézett. Egyedül volt; a gerinc magasan felette rajzolódott izzó falával a fekete égre. Az el bb madártávlatból pillantott be a sziklák közötti járatokba, most eltakarták el le az ösvény útveszt jét a közeli sziklatömbök. „Baj van – villant át rajta –, nem kellene visszafordulni?” De tudta, hogy valami rejtélyes okból úgysem fordul vissza. Itt azonban nem álldogálhatott. Tíz lépéssel lejjebb volt egy magányos magmapad, nyilván annak a lávanyelvnek a vége, amely valaha izzó folyamként indult el a Torricelli gigászi falától, s utolsó erejével elérte ezt a katlant. Jobb híján ez is megteszi fedezéknek.

Egy ugrással elérte. Most különösen kellemetlen volt ez a hosszú holdbéli vitorlázás, ez a lassított repülés, amilyet álmunkban érzünk; sohasem tudta igazán megszokni. A szögletes magmatömb mögé húzódva kipillantott, és meglátta a Szetaurt, amint kihajolt két hegyes k oszlop közül, fémvállával súrolva megkerülte a harmadikat, s megállt. Pirx oldalról látta, csak részben megvilágítva; csak jobb karja csillogott zsírosán és sötéten, mint egy jól olajozott gépalkatrész, teste többi részét elfedte az árnyék. Már fölemelte a lézert, amikor a robot, mintha hirtelen megérzett volna valamit, egy szempillantás alatt elt nt. Talán most is ott áll, csak az árnyékba húzódott? Azt az árnyékot kellene megcélozni? Célzott, de ujját nem tette a ravaszra. Meglazította izmait, a fegyver csöve lehanyatlott. Várt. A Szetaur sehol sem volt. A k mez pokoli útveszt ként terült el Pirx lába alatt, órákig lehetne itt bújócskázni, a megdermedt és megrepedezett láva geometrikus, de mégis képtelenül bizarr alakzatai között. „Hol lehet? – t dött. – Ha legalább hallhatnék valamit, de ez az átkozott leveg tlen világ, mint a lidércnyomás… Ha leugornék, vadászhatnék rá. Nem, ezt azért mégsem, én nem vagyok rült… De hát gondolni mindenre szabad: a szakadék nem több tizenkét méternél, annyi mintha két méterr l ugranék le a Földön; lent árnyékba kerülnék, és láthatatlanul továbbhúzódhatnék a sziklafal mentén, hátulról mindig fedezne a k fal, és el bb-utóbb egyenesen puskavégre kerülne…” A k labirintusban nem moccant semmi. A Földön ennyi id alatt már jócskán haladt volna a nap az égen, de itt, a hosszú holdnappalban, szinte egy helyben állt, kioltva a legközelebbi csillagok fényét, úgyhogy fekete üresség vette körül, amelyet mintha narancsszín , ágas-bogas köd hálózna be… Félig kibújt a sziklája mögül. Semmi. Kezdett dühbe gurulni. Miért nem jönnek a többiek? Lehetetlen, hogy még most se legyen rádiókapcsolat… Talán végre kizavarják az omladék közül… Megnézte óráját a csuklóján, a vastag üveg alatt, és elcsodálkozott: csak tizenhárom perc telt el, amióta McCorkkal beszélt. Már arra készült, hogy elhagyja hadállását, mikor hirtelen két dolog történt, egyformán váratlanul. A sziklakapuban, a katlant kelet fel l lezáró két magmasánc között megpillantotta az egymás nyomában gördül terepjárókat. Még messze voltak, talán egy kilométernél is messzebb; teljes gázzal robogtak, hosszú, látszólag mozdulatlan porcsíkot húzva maguk után. Ugyanakkor két, emberihez hasonló, de fémkeszty s, nagy kéz jelent meg a szakadék peremén, s utánuk, olyan gyorsan, hogy Pirx vissza sem tudott húzódni, el bukkant a Szetaur. Alig tíz méter választotta el ket. Pirx látta a hatalmas vállak között a fejet helyettesít tömör domborulatot, amelyen mozdulatlanul villogott az optikai nyílások üvege, mint két tágra nyitott, fekete szem, középen pedig a harmadik, iszonyú lézerszem, a most csukott fed lap alatt. Igaz, hogy neki is lézer volt a kezében, de a gép reakciói hasonlíthatatlanul gyorsabbak voltak az övéinél. Egyébként nem is próbált l ni egyszer en k vé dermedt a fényes napsütésben, félig még guggolva, ahogyan a robot hirtelen felbukkanása érte, amint felugrott a földr l, és nézték egymást: emberszobor és gépszobor, mind a kett fémbe öltözve. Ekkor szörny villanás szaggatta szét a teret Pirx el tt, s a hó lökését l hátrazuhant. Estében nem vesztette el az eszméletét, és ebben a töredék másodpercben csak csodálkozást érzett, mert esküdni mert volna, hogy nem a Szetaur l tt rá, hiszen mindvégig látta sötét és vak lézerszemét. Hanyatt esett, a sugár mellette ment el – de nyilvánvalóan rá céloztak, mert a szörny villanás egy másodperc múlva megismétl dött, és lemetszette a k torony egy részét, amely az imént öt védte; olvadt fémcseppek fröccsentek szét, s röptükben vakító pókhálóvá dermedtek. Most az mentette meg, hogy embermagasságba céloztak, pedig feküdt – az els terepjáró volt az, k l ttek a lézerrel. Oldalára fordult, s akkor meglátta a háttal álló Szetaurt, aki mozdulatlanul, mintha bronzból öntötték volna, kétszer felvillantotta ibolyaszín napját. Ebb l a távolságból is látszott, hogy az els terepjáró egész lánctalpa, a hengerekkel és a vezérkerékkel együtt a földre omlik; körülötte akkora felh támadt porból és izzó gázokból, hogy a második kocsiban elvakultak, és már nem tudtak l ni. A két és fél méteres óriás lassan a fekv emberre pillantott, aki még most is fegyverét szorongatta, aztán elfordult, és kissé behajlította térdét, vissza akarva ugrani oda, ahonnét jött, de Pirx kényelmetlenül, féloldalasán rál tt; csak a lábát akarta ell ni, de megremegett a karja, amikor meghúzta a ravaszt, s a tüzes kés tet l talpig

végigszántott az óriáson, úgyhogy izzó vastömegként zuhant le a katlan fenekére. A terepjáró legénysége ép b rrel úszta meg a kocsi pusztulását, még csak meg sem pörköl dtek. Pirx megtudta, bár csak jóval kés bb, hogy azért l ttek rá, mert a Szetaurt, amelynek fels teste beolvadt a sziklafal sötét hátterébe, egyáltalán nem vették észre. A tapasztalatlan irányzónak az sem t nt fel, hogy az alak, amelyet megcéloz, világos alumínium rruhát visel. Pirx majdnem biztos volt benne, hogy a következ lövést már nem élte volna túl. A Szetaur mentette meg – de vajon tudatosan-e? Sokszor felidézte magában azt a néhány utolsó másodpercet, és egyre szilárdabbá vált a meggy dése, hogy a robot olyan helyen állt, ahonnét felmerhette, melyikük a távoli lövés célpontja. Akkor tehát ót akarta megmenteni? Senki sem tudott erre válaszolni. Az intelektronikusok „a körülmények összejátszását emlegették; megindokolni ezt a semmitmondó magyarázatot egyikük sem volt képes. Hasonló esettel még sohasem találkoztak, a szakirodalomban sem szerepel ilyesmi. Egyhangúlag leszögezték, hogy Pirx azt tette, amit tennie kellett; de neki ez kevés volt. Hosszú évekre emlékezetébe vés dött azoknak a töredék másodperceknek a képe, amikor a halállal találkozott és megmenekült, hogy soha ne ismerje meg a teljes igazságot; és keser volt a tudat, hogy csalárd és hitvány módon orvul hátba döfte megment jét. MURÁNYI BEATRIX FORDÍTÁSA

Pirx elbeszélése – A fantasztikus könyvek? Hogyne, szeretem ket, de csak a rosszakat. Illetve nem is annyira a rosszakat, inkább a valószín tleneket. A hajón mindig tartok kéznél valami effélét, hogy egy kicsit beleolvassak, ha szabadid m akad, akár csak néhány oldalt a közepéb l, aztán félretegyem. A jók, azok egészen más tészta -azokat kizárólag a Földön olvasom. Hogy miért? szintén szólva nem nagyon tudom. Nem gondolkodtam rajta. A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni. Más értelemben igazak; ha például az rhajózásról szólnak, ráérez bennük az ember arra a csendre, amely egészen más, mint a földi, arra a tökéletesen mozdulatlan nyugalomra… Akármit írnak le, mindig ugyanazt mondják: hogy az ember odafent sohasem lesz otthon. A Földön minden olyan alkalmi véletlenszer , fa, ház, kert, az egyiket felcserélheted a másikkal, a horizont mögött másik horizont van, a hegyen túl völgy, de odafent egészen más a helyzet. A Földön az embereknek sohasem jutott eszükbe, milyen szörny az, hogy a csillagok nem mozdulnak; repülhetsz egy álló évig teljes hajtóer vel, akkor sem veszel észre változást. Repülünk, utazgatunk a Földön, és azt hisszük, tudjuk, mi a tér. Pedig azt nem lehet kifejezni. Emlékszem, egyszer, rjáratból visszatér ben, valahol az Arbiter táján, éppen egy távoli beszélgetést hallgattam, két ürge a leszállási els bbségen veszekedett, mikor véletlenül megláttam egy másik hazatér rakétát, amely furcsa vitus-táncot járt. A tag azt hitte, egyedül van, és felalá ugráltatta. Tudjátok, hogy van ez – pár nap után örült kedve szottyant az embernek, hogy csináljon valamit, akármit, rákapcsoljon, száguldjon, keringjen, de akkora gyorsulással, hogy kilógjon a nyelve… Régebben azt gondoltam, nem illik ennyire engedni a szeszélyeinknek. Pedig az ilyesmi csak annak a jele, hogy kiborult az ember, és nyelvet akar ölteni a világmindenségre. Mert a kozmosz nem cserélhet fel másikkal, mint egy fa, és talán éppen ezért olyan nehéz kibírni. No, hát a jó könyvek éppen err l szólnak. És mivel a haldokló nem szeret agóniáról olvasni, hát mi, akik mindannyian félünk egy kicsit a csillagoktól, nem akarjuk odafent az igazságot hallani róluk. Az a jó ilyenkor, ami eltereli a figyelmet, de szerintem, legalábbis ami engem illet, legjobbak éppen azok a másfajta, limonádé rhistóriák, mert azokban minden, az egész kozmosszal együtt, olyan jámbor és ártatlan… Persze tizennyolc éven felüliek számára, tehát vannak katasztrófák, gyilkosságok meg egyéb borzalmak, de mégis jámbor és ártatlan az egész, mert egy árva szó sem igaz bel le; ijesztgetni próbálnak, az ember meg csak mosolyog. Amit el akarok mondani, az is egy ilyen történet. Igazán megesett velem. De ez nem is fontos. A Nyugodt Nap Évében történt. Mint ilyenkor mindig, nagytakarítást rendeztek a Nap körül, összesöpörték és elhordták a Merkur-pálya környékén kering ócskavastömeget; hat év alatt, míg a Merkúr períhéliumában a nagy rállomás épült, egész rozsdatemet t szórtak az rbe, mert akkoriban a Le Mans-módszert alkalmazták: ócskavasnak való rakétaroncsokat használtak állványzatnak. Le Mans jobb közgazda volt, mint amilyen mérnök; a roncsokon épült állomás harmadannyiba került ugyan, mint a szokásos, rben szerelt állomások, de annyi baj volt vele, hogy a Merkúr után senki sem vállalkozott többé efféle „takarékoskodásra”. Akkor azonban Le Mansnak újabb ötlete támadt: hozzuk vissza az egész rozsdatemet t a Földre, minek keringjen ott ítéletnapig, mikor be is lehet olvasztani. Igen ám, de ahhoz, hogy ez a buli kifizet djék, vontatónak olyan rakétákat kellett használni, amelyek alig voltak különbek a roncsoknál. Én akkor jár rpilóta voltam letudott óraszámmal, vagyis már csak papíron meg minden elsején, mikor a fizetésemet fölvettem. Annyira hiányzott a repülés, hogy egy vaskályhában is elrepültem volna, ha valami hajtóm vet adnak hozzá; szóval nem csoda, hogy mihelyt megláttam a hirdetést, jelentkeztem Le Mans brazíliai irodájában. Nem akarom azt mondani, hogy a legénység, amelyet Le Mans, illetve az ügynökei összetoboroztak, holmi idegenlégió vagy rablóbanda volt, mert efféle népség egyáltalán nem repül. Kalandot keresni ma már kevesen mennek

az rbe; nincs ott semmiféle kaland, legalábbis általában. Sokakat viszont a balsors vagy a puszta véletlen sodor az rhajósok közé, és ez a legrosszabb anyag, hiszen nálunk még keményebb legényekre van szükség, mint a tengerészetnél; olyan fickók, akiknek már minden mindegy, nem valók rhajóra. Ne féljetek, nem tartok lélektani kisel adást, csak azt magyarázom, miért csappant már az els menet után felére a legénységem. El kellett bocsátanom a technikusokat, mert a távírász, egy kis mesztic, rákapatta ket az italra. Zseniális módszerekkel csempészte az alkoholt a fedélzetre. A bolondját járatta velem. M anyag töml ket dugott a tartályokba… No de nem err l van szó. Szerintem a reaktorba csak azért nem töltött whiskyt, mert akkor nem megy a hajó. Képzelem, hogy felháborodtak volna az ilyesmin az rhajózás úttör i. Csak tudnám, miért hitték, hogy ha az embert kilövik az rbe, nyomban angyallá változik. Talán akaratlanul is az a tiszta kék mennybolt járt az eszükben, amelynek olyan hamar vége szakad a rajtnál? Nincs is miért haragudnom a mexikóira. Mellesleg Bolíviában született, másodállásban marihuánát árult, és csak azért szúrt ki velem, mert ez mulattatta. Rosszabb embereim is akadtak nála. Le Mans nagyvonalú férfiú volt, részletekkel nem tör dött, csak a költségek fels határát szabta meg ügynökeinek. Így aztán nem elég, hogy a legénységet nem tudtam kiegészíteni, minden kilowatt energiáért is reszketnem kellett; hirtelen man verekre nem is gondolhattam, az uránmér ket minden menet után úgy ellen rizték, mint a f könyveket, nehogy isten ments valahol elszökhessen tíz dollár neutronok formájában. Amit akkor csináltam, arra sehol sem tanítottak; talán száz évvel ezel tt történtek ilyesmik a Glasgow és India között járó öreg bárkákon. De azért nem panaszkodtam, most meg szégyen ide, szégyen oda, egészen elandalodom, ha visszagondolok. Az az Éjszaka Gyöngye – micsoda név! Az egész hajót csak a gondviselés tartotta össze, abból állt a repülés, hogy állandóan a repedéseket és zárlatokat kerestük minden lehetséges helyen. Minden rajt és leszállás csúfot zött a fizika törvényeib l – meg egyéb törvényekb l is; Le Mans ügynökének alighanem voltak ismeretségei a merkuri kiköt ben, különben az ellen r azonnal lepecsételt volna mindent, a kormánytól a máglyáig. Szóval vadászgattunk a perihélium táján, radarral keresgéltük a roncsokat, aztán felmartuk ket, és „vonatot” csináltunk. Csupa gyönyör volt az élet: balhéztam a technikusokkal, pálinkáspalackokat hajigáltam ki az rbe (máig is ott kering egy ládányi London Dry Gin), és gyötörtem az agyamat a matematikával, mert a navigációhoz soktest-problémák közelít megoldását kellett keresnem. De azért, mint mindig, az rb l volt a legtöbb. r odakint meg üres id , hát bezárkóztam a kabinomba, és olvastam. A szerz re nem emlékszem, amerikai lehetett, a címben valami csillaghomokról vagy effélér l volt szó. Nem tudom, hogyan kezd dött, mert a közepe táján nyitottam ki; a h s éppen a reaktorkamrában volt, és telefonon beszélt a pilótával, amikor kiáltás harsant fel: „Meteorok a tat fel l!” Addig nem volt gravitáció, most hirtelen látja a mókus, hogy a reaktor óriási fala, a m szerek sárgán villogó szemeivel, egyre gyorsabban feléje zuhan; a motorok beindultak, és a hajó megugrott, míg , a leveg ben lebegve, még a korábbi sebességét tartotta. Szerencsére valahogy elrúgta magát, de a gyorsulás kitépte kezéb l a hallgatót; egy percig a telefonzsinóron lógott, aztán lepottyant és elterült, a telefonkagyló fölötte himbálózott, és emberfeletti er feszítéseket tett, hogy megragadja, de persze egy tonnát nyomott, és a kisujját sem bírta mozdítani, aztán valahogy mégis elkapta a fogával, és kiadta a parancsot, amely megmentette ket. Ezt a jelenetet azóta se felejtettem el, de még ennél is jobban tetszett, ahogyan a pofa leírja az áthaladásukat egy meteorrajon. A porfelh , ide figyeljetek, az ég harmadrészét eltakarta, csak a legfényesebb csillagok villogtak rajta keresztül, de ez még semmi, mert a s egyszer csak látja a képerny kön, hogy ebb l a sárga tájfunból valami halványan fényl sáv nyúlik ki, fekete maggal; nem tudom, mi akart ez lenni, de a könnyeim potyogtak a nevetést l. Ahogy azt a szerz elképzeli! A porfelh , a tájfun meg az a telefonkagyló; szinte magam el tt láttam, hogyan hintázik a tag a telefonzsinóron, no és a kabinjában persze, mondanom sem kell, egy gyönyör n várta. A n valami kozmikus zsarnokság titkos ügynöke volt, vagy azok ellen harcolt, már nem emlékszem. De mindenesetre álomszép volt, ahogy illik. Hogy miért mesélem ezt? Mert ez a könyv volt a

mentsváram. Meteorok? Hiszen én hetekig kerestem a húsz-harmincezer tonnás roncsokat, és a felét sem mutatta ki a radar. Könnyebb meglátni egy repül puskagolyót. Egyszer, mikor nem m ködött a motor, fülön kelleti csípnem a meszticemet; nehezebb ügy volt, mint a telefonkagyló, mert mind a ketten ide-oda röpködtünk, de nem olyan hatásos. Most azt hiszitek, hogy összevissza fecsegek. Tudom. De a történetem csakugyan így zajlott le. A kéthónapos vasgy jt túra véget ért, százhúsz- vagy száznegyvenezer tonna döglött fémet vontattam, és az ekliptika síkjában elindultam a Föld felé. Hogy ez szabályellenes? Hát persze. Nem volt üzemanyagom a man verezéshez. Hiszen már mondtam. Több mint két hónapig meghajtás nélkül kellett vánszorognom. Akkor jött a katasztrófa. Csudát meteorok, ez nem regény. Mumpsz. El ször a máglyatechnikus, aztán mind a két pilóta egyszerre, aztán a többi; feldagadt a képük, réssé sz kült a szemük, magas lázuk volt, szolgálatról szó se lehetett. Ngey, a néger hurcolt valami átok vírust a hajóra, volt az Éjszaka Gyöngyén a szakács, a steward, a f komornyik és mit tudom én, mi még. Ö is beteg volt, de még milyen! Lehet, hogy Dél-Amerikában a gyerekek nem esnek át a mumpszon? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott álltam a hajóval legénység nélkül. Megmaradt a távírász meg a második mérnök; ebb l a távírász reggelt l, illetve reggelit l fogva részeg volt. Azaz nem is részeg – nagyon bírta az italt, vagy csak apránként szopogatta, nem tudom, de egész rhet en mozgott, f leg mikor nem volt gravitáció (márpedig szinte sohasem volt, kivéve az apró pályakorrekciókat), de a szeméb l sírt az alkohol, az agya úszott a szeszben, minden utasítást, minden parancsot pontosan ellen rizni kellett; folyton arról ábrándoztam, hogyan fogom hülyére verni, ha majd leszálltunk, odafent nem engedhettem meg magamnak, különben is, részeg embert nem lehet megverni. Ital nélkül igazi patkány volt, szürke, töppedt, mosdatlan, és az a kedves szokása volt, hogy az asztalnál, az étkezdében, a legcifrább szitkokat zúdította a kiszemelt áldozatokra – morzejelekkel. Állandóan morzézgatott, ujjával kopogtatta ki a jeleket az asztalon, párszor majdnem verekedés lett bel le, hiszen mindenki értette, de mikor falhoz szorították, kijelentette, hogy ez nála amolyan rángatózás. Az idegei. Hogy ö nem szándékosan csinálja. Mondtam, szorítsa a könyökét az oldalához, akkor a lábával vagy a villájával kopogtatott-akár egy zsongl r. Az egyetlen makkegészséges, normális ember a mérnök volt. Csak éppen kiderült róla, hogy útépít mérnök. Esküszöm nektek. Szerz dtették, mert beérte a fél napidíjjal, és az ügynöknek több sem kellett, nekem pedig eszembe se jutott, hogy levizsgáztassam, miel tt a hajóra lép. Az ügynök csak azt kérdezte t le, ért-e a gépekhez, a szerkezetekhez; mondta, hogy igen, hiszen értett is. Az útépít gépekhez. Beosztottam ügyeletre. Nem tudta megkülönböztetni a bolygókat a csillagoktól. Most már sejtitek, hogyan csinált bomba üzleteket Le Mans. Mellesleg rólam is kiderülhetett volna, hogy eddig még csak tengeralattjárót kormányoztam. Talán meg is játszottam volna ezt a trükköt, ha lehet. Bezárkóztam volna a kabinomba, és utánam az özönvíz. De hát ilyen nincs. Nem volt bolond az az ügynök. Számított a becsületességemre, vagy ha arra nem, hát az önfenntartó ösztönömre. Haza akartam kerülni, és mivel az a százezer tonna ócskavas az rben úgyis súlytalan volt, és ha lekapcsolom, attól a sebességünk egy milliméterrel se növekszik, hát nem voltam olyan komisz, hogy otthagyjam. Ámbár az is megfordult a fejemben, amikor reggelente egyikt l a másikig vittem a vattát, az olajat, a kötést, a spirituszt; minden vigaszom az a könyv volt, az rszerelemr l a meteortájfunok között. Némelyik fejezetet tízszer is elolvastam. Volt ott minden elképzelhet rémség, fellázadtak az elektronikus agyak, a kalózok ügynökei koponyájukba szerelt rádióadókkal mászkáltak, a gyönyör n egy másik naprendszerb l érkezett, de mumpszról nem esett szó. Nem mintha hiányoltam volna – torkig voltam a mumpsszal. Olykor úgy éreztem, az egész rhajózással is. Szabad perceimben a távírász italkészletei után szimatoltam. Lehet, hogy túlbecsülöm, de én azt hiszem, szándékosan vezetett olykor egy-egy lel hely nyomára, mikor az már úgyis kiürül félben volt, egyszer en azért, nehogy elcsüggedjek, és feladjam a harcot. Mert hogy a f raktára hol lehetett, azt máig sem tudom. Talán annyira át volt már itatva szesszel, hogy a f raktár ö maga volt? No, szóval t vé tettem a hajót, mászkáltam, mint a légy a mennyezeten, fel-alá lebegtem a folyosókon, ahogy álmában szokott néha az ember, kutya egyedül éreztem magam; az egész társaság

feldagadva hevert a kabinokban, a mérnök a kormányfülkében ücsörgött, és magnóleckékb l franciául tanult, néma csend volt, mint egy pestis-hajón, csak olykor hallatszott a szell csöveken át zokogás vagy ének. A mexikói irányából. Estefelé kitört rajta a világfájdalom. A csillagokkal kevés dolgom volt, nem számítva a könyvbelieket. Némelyik bekezdést már betéve tudtam, szerencsére azóta kimentek a fejemb l. Vártam, hogy véget érjen a mumpsz, mert ez a tartós Robinson-élet már nagyon az idegeimre ment. Az útmérnököt kerültem, bár a maga módján egész rendes tag volt; megesküdött, hogy ha nincs olyan szorult pénzügyi helyzetben a neje meg a sógora miatt, akkor sohasem írta volna alá a szerz dést. De az örökös lelkizését, azt nem bírtam. Nem tudom, csak irántam érzett-e ilyen mérhetetlen bizalmat; aligha, mert vannak dolgok, amiket az ember egyszer en nem mesél el, de ez mindent kitálalt, én meg kínosan tekeregtem; még jó, hogy az Éjszaka Gyöngye nagy volt, huszonnyolcezer tonna nyugvó tömeg, el lehetett bújni benne. Nyilván sejtitek, hogy ez volt az els és utolsó menetem Le Mans számára. Ennyire többé sohasem húztak be a cs be, bár különféle z rjeim máskor is akadtak. Nem is mesélném el életemnek ezt az elég dicstelen szakaszát, ha össze nem függene az rhajózásnak azzal a másik, nem létez oldalával. Talán emlékeztek, már az elején figyelmeztettelek benneteket, hogy a história majdnem olyan lesz, mintha abból a bizonyos könyvb l szedném. A meteorjelzést a Vénusz-pálya közelében kaptuk, de a távírász aludt, vagy egyszer en nem vette föl, mindenesetre csak másnap reggel hallottam a hírt a Luna rhajózási állomás közleményeiben. szintén szólva, el ször teljesen valószín tlennek rémlett. A Drakonidák már régen véget értek, a térség üres volt, végül is a rajok rendszeresen járnak, igaz, hogy a Jupiter szeret perturbációs vicceket csinálni, de ezúttal ö sem lehetett a tréfamester, mert a radiáns egészen más volt. A riasztás egyébként csak nyolcadfokú volt, igen ritka porfelh , a nagyobb törmelékek aránya elenyész , viszont a meteoráram igen széles; a térképre pillantva rájöttem, hogy már egy jó órája, sót talán két órája is benne vagyunk ebben az úgynevezett rajban. A képerny k üresek voltak. Nem nagyon izgatott az ügy, legfeljebb annyiból volt rendkívüli, hogy délben megjött a második jelentés: a távszondák adatai szerint a Naprendszeren kívüli rajról van szó! Ez volt a második ilyen raj az rhajózás megindulása óta. A meteorok üstökösök maradványai, megnyúlt ellipszispályán keringenek a Nap körül, a tömegvonzás láncára kötve, mint a nylonzsinóron forgatott játékszerek; a Naprendszeren kívüli raj, amely valahonnan a Tejútrendszerb l téved be Naprendszerünkbe, ritka szenzáció, ámbár inkább az asztrofizikusoknak, mint a pilótáknak. Igaz, számunkra is van különbség, de többnyire nem nagy: a raj sebessége. A Naprendszeren belüli rajoknak a Föld környékén nem lehet nagy sebességük. Nem lehet nagyobb, mint parabolikus vagy elliptikus. A kívülr l érkez raj sebessége viszont hiperbolikus lehet, és többnyire az is. Gyakorlatilag azonban ez is mindegy; tehát csak a meteorkutatók és az asztroballisztika tudorai izgulnak, de mi nem. A távírászra semmiféle hatással nem volt a hír, hogy meteorrajban vagyunk; ebéd közben említettem neki, mialatt szokás szerint bekapcsoltam a motorokat, bár csak féleröre; elvégezték a pályamódosítást, és az a kis nehézkedés megkönnyítette egyben az életünket. Nem kellett szalmaszálon szívni a levest, és fogpaszta formájú ürüsültet nyomkodni a szánkba. Mindig a tisztességes emberi ételek híve voltam. A mérnök viszont nagyon megijedt. Azt, hogy úgy beszéltem a rajról, mint holmi vidám nyári záporról, hajlamos volt zavarom jelének vélni. Gyengéden megmagyaráztam neki, hogy el ször is a raj csupán nagyon ritka porfelh , s az, hogy akkora szilánkba ütközzünk, amely kárt tehet a hajóban, valószín tlenebb, mint hogy a színházban fejünkre zuhan a csillár; másodszor: úgysem csinálhatunk semmit, mert a Gyöngy nem alkalmas kikerül man verekre; harmadszor: pályánk, puszta véletlenségb l, csaknem egybeesik a raj pályájával, s így az összeütközés veszélye további néhány századrésznyire csökken. Nem egészen úgy festett, mint akit sikerült meggy zni, de már elegem volt a lelki klinikából, és jobbnak láttam, ha a távírásszal tör döm, mármint megpróbálom legalább néhány órára távol tartani a szeszraktáraitól, mert a rajban mégiscsak nagyobb

szükségem volt rá, mint különben. Attól az egyt l féltem nagyon, hogy SOS-jelzést kapunk. Sok hajó járt arrafelé, már átléptük a Vénusz pályáját, s ezen a vidéken a személyforgalom is elég nagy; az adónál rostokoltam a távírász mellett, fedélzeti id szerint hat óráig, tehát több mint négy óra hosszat, figyelve a jelzéseket, de szerencsére semmiféle riadót nem fogtunk ki. A raj nagyon ritka volt, a szó szoros értelmében órákig kellett bámulni a képerny t, hogy valami parányi, mikroszkopikus villanást kivehessen az ember; de nem is mernék rá megesküdni, hogy azok a zöld pontocskák valóban ott voltak-e, vagy csak meredten figyel , fáradt szemem káprázott. Közben a Lunán és a Földön már nemcsak a radiációs pontot, hanem a hiperbolikus raj egész pályáját kiszámították, s t már el is keresztelték Canopidának (a radiánshoz legközelebb es csillagról), s megállapították, hogy nem éri el a Föld pályáját, hanem elhúzva mellette, elhagyja a Naprendszerünket, messze az óriásbolygóktól, amelyek éppen a túlsó oldalon voltak, s amint jött, úgy el is t nik a Galaxis roppant óceánjában, hogy soha többé vissza ne térjen. Az útmérnök idegesen be-benézett a rádiós szobába, bár mindig kizavartam, mondván, hogy vigyázzon a kormányra; ez persze mer fikció volt – el ször is nem m ködtek a motorok, meghajtás nélkül pedig nem lehet kormányozni, azonkívül a legelemibb man vert sem tudta végrehajtani, soha nem is bíztam volna rá ilyesmit, csak el akartam foglalni valamivel, hogy ne rágja folyton a fülemet. Olyanokkal nyaggatott ugyanis, hogy voltam-e már meteorrajban és hányszor, átéltem-e ilyesféle balesetet, és súlyos volt-e az, összeütközés esetén van-e kilátás a megmenekülésre… Válasz helyett kezébe nyomtam Krafft könyvét, Az rhajózás és a kozmodrómia alapjak, elvette, de azt hiszem, ki se nyitotta, mert vallomásokra vágyott, nem száraz információkra. Mindez, ne feledjük, a súlytalanság állapotában történt; ilyenkor még a józan emberek mozgása is elég groteszk, mindig gondolni kell rá, hogy leszíjazza magát az ember, különben egy ceruza megnyomásától felrepül a mennyezetre, s t be is veri a fejét. A távírászomnak azonban más módszere volt: mindenféle vackot hordott a zsebeiben, holmi súlyocskákat, vasgy ket, kulcsokat, és valahányszor függve maradt a mennyezeten, a padló és a falak között, egyszer en a zsebébe nyúlt, és elhajította, ami a kezébe került, majd lágyan elúszott az ellenkez irányba. Ez a módszer csalhatatlan, és minden esetben igazolja az akció és reakció newtoni elvét, de nem a legkellemesebb, f leg a többiek számára, mert az eldobott kemény tárgyak olykor elég sokáig ide-oda ver dnek a falak között, alkalmilag fájdalmasan fejbe kólintva valakit. Ezt csak azért említem, hogy még egy színfolttal egészítsem ki utazásunk koloritját Eközben az rben nagy felfordulás volt, sok utasszállító hajó, az el írásokhoz híven, mindenesetre megváltoztatta útvonalát a Lunának rengeteg dolga volt velük, az automata adók, amelyek morzejelekkel továbbítják a nagy stacionárius számítógépeken kiszámított útvonal- és pályakorrekciókat, szakadatlanul ontották jelsoraikat, túlságosan felgyorsítva ahhoz, hogy hallás után vehettük volna. De a többi sáv is tele volt hangokkal: az utasok drága pénzért üzengettek aggódó családjuknak, hogy kit en érzik magukat, és nincs semmi veszély, az asztrofizikai holdállomás folyamatos jelentéseket adott a raj s ségi övezeteir l, a színképelemzés eredményeir l, egyszóval a m sor változatos volt, nem unatkozott az ember túlságosan a hangszóró mellett. Mumpszos rhajósaim, akik persze már tudtak a hiperbolikus felh l, nyakra-f re telefonálgattak a rádiós szobába, míg végül is kikapcsoltam a készülékeiket, kijelentve, hogy ha veszély lesz, f leg ha kilyukad a hajó, és nem zár a páncél, könnyen felismerhetik abból, hogy nem lesz leveg . Tizenegy körül lementem az étkezdébe harapni valamit; a távírász, úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön elt nt, mint a kámfor, én pedig már túl fáradt voltam nemcsak ahhoz, hogy megkeressem, de még ahhoz is, hogy egyáltalán gondoljak rá. A mérnök befejezte ügyeletét, már nyugodtabb volt, megint f leg a sógorán rágódott, s elmen ben (akkorát ásítva, mint egy bálna) megjegyezte, hogy a bal oldali radarerny alighanem elromlott, mert egy helyen valami zöld izé villog rajta. Ezzel elvonult, én pedig tovább ettem a hideg marhahúst a konzervdobozból, s egyszer csak, a gusztustalan, fagyott zsírba mélyesztett villával, k vé dermedtem.

A MÉRNÖK ANNYIT ÉRT A RADARKÉPEKHEZ, MINT ÉN AZ ASZFALTOZÁSHOZ. AZ AZ „ELROMLOTT KÉPERNY ”… Felugrottam és rohantam a kormányfülkébe. Már amennyire rohanni lehet, amikor az ember ebbe-abba kapaszkodva, a faltól vagy a mennyezett l elrugdosva magát, úszik a leveg ben. Mikor végre odaértem, a kormányfülke mintha kih lt volna, a pultokon nem égett a világítás, a máglya ellen rz lámpái gyengén pislákoltak, mint az alvó szentjánosbogarak, csak a radarerny kön lüktettek a szüntelenül forgó vezérsugarak; már az ajtóból a bal oldalira pillantottam. Alsó jobb oldali negyedében egy mozdulatlan pont világított, helyesebben -egészen közelr l nézve – egy lencse formájú, lapos, fillérnyi foltocska, elég szabályos, zölden foszforeszkáló, mint egy apró; csak látszólag mozdulatlan halacska az üres óceánban; ha egy normális ügyeletes pilóta észlelte volna, de nem most nem most, hanem félórával ezel tt, rögtön bekapcsolja az automata helyzetközl t, értesíti a parancsnokot, felszólítja amazokat, hogy közöljék pályaadataikat és úticéljukat, de nekem nem voltak ügyeleteseim, félórával elkéstem, egyedül voltam, hát egyszerre csináltam mindent, képzelhetik: azonosítási felhívás, helyzetközl , adó, a máglya felf tése, hogy meghajtásra készen álljon (olyan hideg volt, mint egy nagyon, de nagyon öreg hulla); múltak a percek, még a félautomata kézi számítógépet is bekapcsoltam, s kiderült, hogy annak a hajónak a pályája majdnem megegyezik a mienkkel, a különbség egy perc törtrésze, az összeütközés valószín sége, mely az rben amúgy is elképzelhetetlenül csekély, szinte a nullával egyenl . Csakhogy a hajó hallgatott. Átültem a másik fotelba, és elkezdtem morzejeleket villogtatni rájuk a fedélzeti lézerrel. Mögöttünk haladt, körülbelül kilencszáz kilométerre, tehát hallatlanul közel, szintén szólva már az rhajózási Bíróság el tt láttam magamat (persze nem „katasztrófa okozásáért”, hanem egyszer en „az rközlekedési Szabályzat nyolcadik paragrafusának megsértéséért a VK – Veszélyes Közelítés – vétsége által”). Arra gondoltam, hogy fényjeleimet még a vakok is meglátnák. És egyáltalán, ez a hajó csak azért ül olyan makacsul a radarerny mön, és nem akar leszakadni a Gyöngyr l, sót lassan még közeledik is hozzá, mert véletlenül hasonló a menetiránya. Pályánk csaknem párhuzamos volt, de a képerny n is látszott, hogy ó gyorsabb. Sebességét szemre hiperbolikusnak becsültem; valóban a tíz másodperces id közökben végzett két mérés azt mutatta, hogy kilencven kilométert tesz meg másodpercenként. Mi meg alig negyvenötötl Nem válaszolt, csak közeledett; már igen nagynak látszott, túlságosan nagynak. Izzó zöld lencse oldalról nézve, keskeny orsó… A radartávmér re pillantottam, mert valahogy túlságosan megn tt nekem ez a hajó. Négyszáz kilométer. Hunyorogni kezdtem. Ekkora távolságból minden hajó csak vessz cskének látszik. „A fene ezt az É/szaka Gyöngyét*. – gondoltam. – Rossz itt minden m szer.” Áttettem a képet az irányantennás kis kézi radarra. Ugyanolyan maradt. Elh ltem. Talán ez is – villant hirtelen az eszembe – olyan „Le Mans-vonat”, mint amilyennek én vagyok a masinisztája? Negyven-ötven roncs, egyik a másik után, azért ilyen óriási… De miért orsó alakú? A radarok dolgoztak, az önm köd távolságmér csak kopogott és kopogott: háromszáz kilométer. Kétszázhatvan. Kétszáz… Nekiálltam a Harrelsbergeren még egyszer kiszámítani a pályát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ebb l túl közeli el zés lesz. Tudjuk, hogy mióta a tengeren bevezették a radart, mindenki biztonságban érzi magát, de a hajók azért csak el-elsüllyednek. Megint az jött ki, hogy a másik harminc-negyven kilométer távolságban húz majd el a hajóm orra el tt. Ellen riztem a két adómat – az automata rádióadót és a lézert. M ködtek, de az idegen hallgatott. Mindeddig nem volt tiszta a lelkiismeretem, hiszen igaz, ami igaz: amíg a mérnök a sógoráról regélt és jó éjszakát kívánt, én pedig a marhahússal viaskodtam, azalatt vakon repültünk, mert nem voltak embereim, mindent magamnak kellett csinálnom. De lelkifurdalásom szent felháborodásnak adta át a helyét: az igazi b nöst most már ebben a süket és néma hajóban láttam, amely hiperbolikus sebességgel vágtat át a szektoron, és még csak válaszolni sem kegyeskedik a közvetlen, sürget felhívásokra!

Bekapcsoltam a rádiót, és hívogatni kezdtem. Különféle dolgokat követeltem, persze egyezményes rövidítésekkel: gyújtsa fel a helyzetlámpáit, l jön ki jelz rakétákat, közölje azonosságát, adja meg a nevét, úticélját, tulajdonosát – de ó csak repült némán, nyugodtan, hajszálnyit sem változtatott a sebességén vagy az irányán, és már csak nyolcvan kilométerre volt t lem. Eddig mögöttem repült, de egyre inkább a nyomomba ért, hiszen sebessége kétszer akkora volt, mint az enyém; és tudtam, hogy mivel a számítógép nem vette figyelembe az egész szögmódosítást, az el zési távolság néhány kilométerrel kisebb lesz, mint amennyit kiszámított. Harmincnál biztosan kevesebb, s t talán húsz körül. Fékeznem kellett volna, mert ilyen közelítést nem szabad megengedni, de nem lehetett. Mögöttem a százegynéhány ezer tonnás rakétaszerelvény – az egész rozsdatemet t le kellett volna kapcsolnom. Egyedül nem boldogultam volna, legénységemet elfoglalta a mumpsz, fékezésr l tehát szó se lehetett. Inkább filozófiai, mint rhajózási ismeretek kellettek ide – sztoicizmus, fatál izmus, s t esetleg, ha a számítógép hibája valószín tlenül nagy, némi eszkatológia. Huszonkét kilométerre voltunk egymástól, mikor a másik hajó szemlátomást kezdte megel zni a Gyöngyöt. Tudtam, hogy ett l kezdve n ni fog a távolság, tehát látszólag minden rendben lett volna; eddig folyton a távolságmér t b völtem, mert ez volt a legfontosabb, csak most pillantottam megint a radarerny re. HÁT EZ NEM HAJÓ VOLT, HANEM ÚSZÓ SZIGET, VAGY NEM TUDOM, HOGY MI. HÚSZ KILOMÉTERR L AKKORÁNAK LÁTSZOTT, MINT A KÉT UJJAM; ÉS A TÖKÉLETESEN SZABÁLYOS ORSÓBÓL KORONG LETT, ILLETVE NEM IS – HANEM GY ! Persze ti már régen kapiskáljátok, hogy „idegen hajó” volt. Mi más lehetne, mikor tíz mérföld hosszú… Na jó, de hát ki hisz „idegen” hajókban? Els reflexem az volt, hogy üldöz be veszem. Hogy a fenébe ne? Meg is ragadtam a f hajtóm fogantyúját-de nem rántottam meg. Mögöttem repült az ócskavas szerelvény; így nem lehet fogócskát játszani. Felugrottam a fotelból, és a keskeny aknán felmásztam a kormányfülke fölötti kis csillagvizsgálóba, amit a küls páncélba építettek. Ott kéznél volt minden, ami kellett: távcs és világítórakéták. Kil ttem hármat, egyiket a másik után, amilyen gyorsan csak tudtam, nagyjából a hajó irányába, és a kigyúló fényben keresni kezdtem. Akkora volt, mint egy sziget, de nem találtam meg rögtön. Ráadásul a rakéta látóterembe került, és néhány másodpercre elvakított, türelmesen várnom kellett, amíg újra látok. A második rakéta messze, oldalt gyulladt fel, ez semmit sem ért, a harmadik magasabban. Ennek mozdulatlan, vakító fényében végre megláttam a hajót. Nem nézhettem tovább öt vagy hat másodpercnél, mert a rakéta hirtelen, ahogy néha szokta, nagyot lobbant és kialudt. De ez alatt a néhány másodperc alatt a nyolcvanszoros nagyítású éjszakai távcsövön át láttam a felülr l elég gyengén, kísértetiesen, de azért tisztán megvilágított, sötét fémtestet; mintha pár száz méterr l néztem volna. Alig fért el a látóteremben; közepe táján jól kivehettem néhány hunyorgó csillagot, mintha ott átlátszó lenne – mintha sötét acélból öntött, belül üres alagút repülne az rben; de a rakéta utolsó felvillanásakor sikerült pontosabban megfigyelnem, hogy inkább lapos henger, olyasféle, mint egy nagyon vastag abroncs; üres közepén keresztülnézhettem, bár nyílása nem egyenesen felém fordult: a kolosszus ferdén megd lt pillantásom irányához képest, mint egy pohár, amelyet kissé megdöntenek, hogy lassan kiöntsék bel le a folyadékot. Gondolhatjátok, hogy nem kezdtem elmélkedni a látvány felett, hanem rögtön kil ttem a következ rakétákat; kett bedöglött, a harmadik rögtön kilobbant, a negyedik és az ötödik fényében láttam a hajót – utoljára. Most ugyanis, miután keresztezte a Gyöngy útvonalát, egyre gyorsabban távolodott, már száz, kétszáz, háromszáz kilométerre volt; a vizuális megfigyelés lehetetlenné vált. Rögtön visszatértem a kormányfülkébe, hogy tisztességesen megállapítsam a mozgáselemeit; az volt a szándékom, hogy mihelyt ezt megcsináltam, olyan riadót verek minden sávon, amilyen még nem volt az rhajózásban; már magam el tt láttam, miként indulnak egész rakétafalkák az általam megjelölt pályán, hogy elkapják a titokzatos

vendéget. Csaknem biztos voltam benne, hogy részét alkotja a hiperbolikus rajnak. A szem bizonyos körülmények között a fényképez géphez hasonló: az er sen megvilágított képet, ha csak egy másodperc törtrészéig volt is megvilágítva, elt nése után még jó ideig nemcsak magunk el tt látjuk, hanem részletesen elemezhetjük is, majdnem úgy, mintha továbbra is a szemünk el tt lenne. Nos hát, én a rakéta utolsó felvillanásakor jól láttam az óriási test felületét; mérföldes oldalfala nem sima volt, hanem gidres-gödrös, majdnem olyan, minta Hold felszíne; kráterszer mélyedések, repedések, dudorok vetettek árnyékot az éles fényben; évmilliók óta repülhetett így, sötéten és némán behatolt a porködökbe, évszázadok múlva kilépett bel lük, s a tízezernyi ütközés közben a meteorpor, a kozmikus erózió marta és roncsolta. Máig sem értem, honnét eredt ez a bizonyosság, de tudtam, hogy nincs benne él lény, hogy milliárd éves roncs, és talán már az a civilizáció sem létezik, amely útjára küldte! Amíg ezen gondolkodtam, a teljes pontosság kedvéért mindenesetre negyedszer, ötödször, hatodszor is kiszámítottam mozgáselemeit, s az eredményeket billenty kkel továbbítottam a leírórendszerbe, hiszen kár minden másodpercért; a hajó már csak zöldesen foszforeszkáló vonalként, békés szentjánosbogárként izzott a jobb oldali képerny széls szektorában – kétezer, háromezer, hatezer kilométerre t lem. Mire befejeztem, elt nt. De mit bántam én? Élettelen test, nem tud man verezni, hát nem menekülhet, nem bújhat el: hiperbolikus sebességgel repül ugyan, de akármelyik nagy reaktoros hajó könnyen utolérheti, mikor ilyen pontosan kiszámítottam a mozgáselemeit… Kinyitottam a leírókészülék kazettáját, hogy kivegyem a papírszalagot, és a rádiós szobába vigyem -s ekkor, mintha villám csapott volna belém, k vé dermedtem, megbénult az agyam, összeomlottam… A fémdob üres volt; a szalag régen kifogyott, órákkal, talán napokkal ezel tt, senki sem tett bele újat, s én minden számításomat a semmibe küldtem; az utolsó számjegyig elvesztek; és most se hajó nincs, se nyom nincs, semmi… A képerny khöz rohantam, aztán, esküszöm, le akartam kapcsolni azt az egész átkozott rakományt, otthagyni Le Mans kincseit és száguldani – de hová? Magam se nagyon tudtam. Az irány, igen… körülbelül a Vízönt csillagkép, de hát célpont ez?! Ha megadnám rádión a szektort, úgy nagyjából, és a sebességet… Meg kell tennem! Kötelességem, a legels valamennyi közül, ha egyáltalán vannak még kötelességeim. A rádiós szobába mentem, a liftben a tennivalók sorrendjét latolgattam: hívójel Luna Központinak; els bbségi jogot kérni közleményem számára, mert rendkívüli fontosságú információról van szó – az ilyeneket nem az automata veszi fel, hanem valószín leg a Luna ügyeletes koordinátora; jelentést teszek, hogy idegen hajót észleltem, amely hiberbolikus sebességgel keresztezte útvonalamat, és valószín leg a galaktikus raj része volt. Ö rögtön a hajó mozgáselemeit fogja kérni. Mire meg kell mondanom, hogy kiszámítottam ket, de nincsenek meg, mert a készülék szalagdobja, hanyagság következtében, üres volt. Akkor a pilóta „fix”-jét kéri majd, aki els ként figyelte meg a hajót. De „fix” sincs, mivel az ügyeletes egy mérnök volt, aki csak útépítéshez ért, nem az rhajózáshoz; ezek után – ha mindezt nem találja máris gyanúsnak- megkérdezi majd, miért nem utasítottam a rádiósomat, hogy a mérések végzése közben azonnal továbbítsa az adatokat; mire kénytelen leszek megmagyarázni, hogy a távírászom nincs szolgálatban, mert részeg. Ha mármost egyáltalán lesz még kedve ilyesmir l tárgyalni velem a bennünket elválasztó 368 millió kilométeren keresztül, akkor érdekl dni fog, miért nem volt szolgálatban valamelyik pilóta vagy helyettes távirász; mire közlöm, hogy az egész legénység mumpszos, és lázasan fekszik. Ha eddig még voltak is netalán kétségei, most már bizonyos lesz benne, hogy ez a pasas, aki éjnek évadján „idegen” hajókról szóló mesékkel traktálja, vagy meghibbant, vagy részeg. Firtatni kezdi, rögzítettem-e valami módon a hajó képét, lefényképeztem-e a radar adatait vagy legalább a hajóhoz intézett rádiófelhívásaimat. De nekem semmim sincs, semmim a világon, mert túlságosan siettem,

nem gondoltam rá, hogy fényképekre lenne szükség, amikor a földi hajók úgyis rövidesen utolérik a rendkívüli jövevényt, és minden rögzítöberendezésem ki volt kapcsolva. Erre azt teszi majd, amit én is tennék az helyében: megmondja, hogy lépjek ki, és megkérdezi szektorom valamennyi hajóját, észleltek-e valami gyanúsat. Ebben biztos voltam. Én csak azért találkoztam vele, mert az ekliptika síkjában repültem, bár ez a legszigorúbban tilos, mert mindig ott kering az id vasfogától meg rölt meteorok vagy üstököscsóvák törmeléke és pora. Megszegtem a tilalmat, mert különben nem lett volna elég üzemanyagom a man verekhez, melyek Le Manst száznegyvenezer tonna rakétaronccsal teszik gazdagabbá. Mindjárt bevezet ben közölnöm kellene a Luna koordinátorával, hogy a találkozás a tilos övezetben történt, ami kellemetlen beszélgetést vonna maga után az rhajózási Bíróság fegyelmi bizottságával. Persze, a hajó felfedezése nagyobb áldozatot is megérne, mint egy megrovás vagy fegyelmi büntetés-feltévé, hogy valóban sikerül utolérni. Csakhogy ezt reménytelennek láttam. Azt kellett volna követelnem, hogy egy kétszeresen veszélyes térségbe, az ekliptika síkjába és ráadásul a hiperbolikus raj területére, egész flottillát küldjenek keresgélni. A Luna koordinátora, még ha meg is akarná tenni, nem jogosult erre; ha pedig a fejem tetejére állnék és reggelig hívogatnám a földi COSNAV-ot és a Nemzetközi rkutatási Bizottságot vagy az ördög tudja, kit még, akkor megkezdenék a tanácskozást és ülésezést, s ha villámgyorsan tárgyalnak, már három hét múlva döntenének. Csakhogy – mint még a liftben kiszámítottam, mert aznap éjjel igazán nagyon gyorsan fogott a fejem – az a hajó addigra 190 millió kilométerre lesz találkozásunk helyét l, tehát túl a Napon, s eléggé megközelíti ahhoz, hogy pályája módosuljon, ennélfogva a térség, amelyben keresni kellene, több mint tízmilliárd köbkilométer lesz. Talán húszmilliárd is. Így láttam a dolgot, mire beestem a rádiós szobába. Leültem, és megpróbáltam még azt is végiggondolni, van-e rá esély, hogy a Luna nagy rádióteleszkópjával, az egész Naprendszer legnagyobb rádiócsillagászati távcsövével észlelhessék a hajót. De a Föld és a Hold éppen a földpálya ellenkez oldalán volt, mint én és az idegen hajó. A rádiótávcs óriási, de ahhoz azért nem elég er s, hogy négyszázmillió kilométer távolságból észleljen egy néhány kilométeres testet. És ezzel véget is ért az egész história. Összetéptem számításaimat, felálltam, és kabinomba kullogtam, azzal az érzéssel, hogy b nt követtem el. Vendégünk volt a kozmoszból, olyan látogatónk, amilyennel – mit tudom én? – millió évben, nem, százmillió évben egyszer találkozunk. És a mumpsz miatt, Le Mans ócskavasa miatt, a részeg mesztic miatt, a mérnök és a sógora meg az én hanyagságom miatt kicsúszott a kezünkb l, és szétfoszlott, mint egy kísértet, a végtelen rben. Attól az éjszakától fogva tizenkét hétig valami furcsa feszültségben éltem; akkor került ugyanis a halott hajó az óriásbolygók térségébe, és ezzel örökre elveszett számunkra. Lehet leg ki se mozdultam a rádiós szobából, mert még élt bennem az egyre halványuló remény, hogy mégiscsak észreveszi egy éberebb vagy egyszer en szerencsésebb pilóta; de nem történt semmi. Persze senkinek sem beszéltem a dologról. Ritkán adódik ilyen alkalma az emberiségnek. B nösnek érzem magam nemcsak az emberiséggel, hanem azzal a másikkal szemben is; és még Hérosztratosz dics ségére sem pályázhatom, hiszen most annyi év után, szerencsére már úgysem hinnének nekem. Egyébként néha magam is kételkedem: hátha nem is történt semmi – azonkívül, hogy azt a nehezen emészthet , hideg marhahúskonzervet vacsoráztam. MURÁNYI BEATRIX FORDÍTÁSA

Corcoran professzor A kiadó megjegyzése Ezek a jegyzetek nem tartoznak szorosan az rutazásokról szóló beszámolóhoz. Ennek ellenére csatoljuk íjon Tichy összegy jtött m veihez (vö.: Lem A világ r csavargója c. könyvét, Európa Kiadó, 1960.), mert értékes dokumentumként új vonásokkal gazdagítják az érdemes csillagutazó arcképét. Az elbeszéléssorozatot íjon Tichy nem hitelesítette, nem is írta le, hanem a kiadó irattárában rzött gyorsírásos jegyzetekb l válogattuk, és azoknak a barátoknak a visszaemlékezéseivel egészítettük ki, akik részt vettek íjon Tichy péntek esti találkozóin. Azt akarjátok, hogy megint meséljek valamit? Igen. Látom, hogy Tarantoga már el vette gyorsírótömbjét… professzorom, várj. Nekem igazán nincs semmi mesélni valóm. Mi? Nem, nem tréfálok. Egyébként egyszer nekem is kedvem lehet hallgatni köztetek egy estét, nem? Miért? Eh, hogy miért? Kedveseim, sohasem említettem, de az rt els sorban olyan lények népesítik be, mint mi. Nemcsak ember formájúak, hanem úgy hasonlítanak ránk, mint egyik tojás a másikra. A lakott bolygók fele – mind Föld. Kissé nagyobbak vagy kisebbek, éghajlatuk hidegebb vagy tropikusabb, de mit számít az? És a lakóik… Az emberek – mert végül is emberek – szintén úgy emlékeztetnek ránk, hogy a különbség csak kiemeli a hasonlóságot. Hogy nem meséltem róluk? Hogy ez furcsa? Gondoljátok csak el: az ember nézi a csillagokat. Eszembe jutnak különböz események, különböz képek jelennek meg el ttem, de legszívesebben a szokatlanokhoz térek vissza. Talán rettenetesek vagy furcsák vagy gyászosak, s t nevetségesek, és ezáltal ártalmatlanok. De a csillagokat nézni, kedveseim, és tudni, hogy ezek a kis kékes szikrák – ha lábunk a talajukat érinti – a csúfság, a bánat, a tudatlanság különféle omladék házai; hogy ott a kék égben is tömegével akad ócska viskó, mocskos udvar, csatorna, szemétdomb, elgazosodott temet – vajon a galaktikautazó elbeszélései nem egy vidéki városkában tekerg házaló panaszait kell eszünkbe juttassák? Ugyan ki hallgatná meg, és ki hinne neki? Efféle gondolataim támadnak, ha egy kissé levert vagyok, vagy káros kedvet érzek az szinte beszédre. Igy tehát -hogy senkit ne szomorítsak és ne becsméreljek – ma egy szót se a csillagokról. Nem, mégse hallgatok. Csalódottak volnátok. Rendben van, mesélek valamit, de nem rutazásról. Végeredményben a Földön is átéltem egyet-mást. Professzorom, ha ragaszkodsz hozzá, kezdheted a jegyezgetést. Mint tudjátok, néha nagyon furcsa vendégeim akadnak. Kiválasztok közülük egy bizonyos fajtát: a félreismert feltalálókat és tudósokat. Nem tudom, miért, de mindig mágnesként vonzottam ket. Tarantoga mosolyog, látjátok? De ma nem kerül terítékre, hiszen ö nem félreismert feltaláló. Ma azokról szólok, akik nem boldogultak, helyesebben, akiknek túlságosan jól sikerült: elérték céljukat – és belátták hiábavalóságát. Természetesen ezt nem vallották be. Ismeretlenül, magányosan kitartottak rögeszméjük mellett, amelyet csak a visszhang és a siker változtat néha – rendkívül ritkán – a haladás vévé. Természetes, hogy látogatóim túlnyomó része az eszel söknek a szürkébb tömegéhez tartozott, egyetlen, nem is saját, hanem el nemzedékekt l átvett eszme rabjai, például a perpetuum mobile, az örökmozgó szerkezet feltalálói, ötletekben szegény, nyilvánvalóan képtelen megoldásaikban közönséges fickók, és mégis, még bennük is izzik az az önzetlen láng, amely az életet elégíti, és eleve hiábavaló

er feszítések megújítására kényszerít. Gyászosak ezek a gyarló lángelmék”, a törpe szellem titánjai, torzszülöttek, akiket a természet gonosz tréfaként a tehetetlenség mellett egy Leonardóhoz méltó alkotó makacsságával ajándékozott meg. Osztályrészük az életben közömbösség vagy gúny, és csak annyit lehet értük tenni, hogy egy-két óráig türelmesen hallgatjuk ket, és megosztjuk velük téves eszméjüket. Ebben a tömegben, amelyet csak saját ostobasága véd meg a kétségbeesést l, elvétve másfélék is megjelentek – nem akarom ket megnevezni, sem megítélni, tegyétek meg magatok. Az els figura, aki most megjelenik a szemem el tt, Corcoran professzor. Van vagy kilenc éve, talán tíz is, hogy megismertem. Valami tudományos konferencián akadtunk össze. Alig néhány perce társalogtunk, amikor minden bevezetés nélkül (a legkevésbé sem kapcsolódva a tárgyhoz) megkérdezte: – Mi a véleménye a telkekr l? Az els pillanatban azt hittem, hogy tréfál, de eszembe jutott, hogy rebesgettek már különcködésér l – csak nem emlékeztem rá, hogy jó vagy rossz értelemben. Ezért mindenesetre rávágtam: – E tárgyban nincsen véleményem. Szó nélkül visszatért el témánkra. Már megszólalt a tanácskozás folytatását hirdet cseng , amikor váratlanul el rehajolt – sokkal magasabb volt nálam – és kijelentette: – Tichy, maga az én emberem. Nincsenek el ítéletei. Egyébként lehet, hogy tévedek, de vállalom a kockázatot. Látogasson meg – ezzel átadta névjegyét. – Legyen szíves el leg telefonálni, mert a csengetésre nem szólok ki, és senkinek sem nyitok ajtót. Különben, ahogy akarja… Még aznap este Savinellivel, a neves jogásszal, az rjog szakért jével vacsoráztam, és megkérdeztem, ismer-e bizonyos Corcoran professzort. – Corcoran! – kiáltotta jellemz szenvedélyességével, amelyet lángra gyújtott a második palack szicíliai bor. -Az a bogaras kibernetikus? Mi van vele? Évszázadok óta nem hallottam róla! Elmondtam, hogy nem tudok róla semmi közelebbit, csak a név valahol megütötte fülemet. Azt hiszem, hogy ez a kijelentésem tetszett volna Corcorannak. Savinelli borozás közben elmesélt néhány forgalomban lev pletykát. Ezek szerint Corcoran fiatal tudósként kit en indult, noha már akkoriban is foghegyr l kezelte az id sebbeket, s t gyakran arcátlan volt velük. Kés bb mindenkinek a szemébe vágta az igazságot, s a jelek szerint ugyanolyan elégedetten mondta el az embereknek, amit gondol róluk, mint amennyire élvezte, hogy így árt magának a legjobban. Amikor már halálra sértette professzorait, kollégáit, és minden ajtó bezárult el tte, váratlanul hatalmas vagyont örökölt, a város szélén megvásárolt egy rozzant házat, és laboratóriummá építtette át. Emberek helyett robotokkal lakott ott- csak automata asszisztenseket és segédeket t rt meg maga körül. Talán ment is valamire, de a tudományos folyóiratok hasábjai is bezárultak el tte. Corcoran fütyült rá. Akkoriban, ha még egyáltalán kötött valamiféle barátságot az emberekkel, csak azért tette, hogy némileg bizalmasabb viszony kialakulása után rendkívül durván, a legcsekélyebb látható ok nélkül – eltaszítsa, megsértse az illet ket. Amikor már jócskán eljártak felette az évek, és megunta ezt az undorító játékot-remetévé lett. Megkérdeztem Savinellit, tud-e valamit arról, hogy Corcoran hisz a lélek létezésében. A jogász éppen a borából kortyintott, s csaknem megfulladt a nevetést l. – Ö? A lélekben?! – rikkantotta. – Uram, hiszen ö még az emberekben sem hisz!… Megkérdeztem, hogyan érti. Azt felelte, hogy a szó szoros értelmében: Corcoran szerinte szolipszista volt, vagyis csakis saját létezésében hitt, mindenki mást fantomnak, álombéli látomásnak tartott, és régebben állítólag ezért viselkedett így, még a hozzá legközelebb állókkal is. Azt vallotta, hogy ha az élet csak valami álomféle, akkor mindent szabad. Megjegyeztem, hogy ugyanígy a lelkekben is hihet. Savinelli kérdéssel felelt: hallottam-e már valaha olyan kibernetikusról, aki hitt bennük? Kés bb más tárgyra tértünk, de ennyi is elég volt, hogy Corcoran felkeltse érdekl désemet. A gyors elhatározások embere vagyok, tehát már másnap telefonáltam. Egy robot vette fel a

hallgatót. Elmondtam, ki vagyok, és milyen ügyben keresem. Corcoran csak másnap hívott fel, kés este – már éppen aludni készültem. Közölte, hogy akár tüstént felkereshetem. Tizenegy felé járt. „Azonnal megyek” – feleltem, felöltöztem és elindultam. A laboratórium az úttól távol es , nagy, komor épület volt. Gyakran láttam, de azt hittem, hogy valami régi gyár. A ház sötétbe borult. A legcsekélyebb fény sem sz dött ki mélyen a falba süllyesztett, négyszögletes ablakain. A vaskerítés és a kapu közti tágas térség sem volt megvilágítva. Néhányszor csörömpöl rozsdás lemezekbe, sínekbe botlottam, úgyhogy már kissé ingerülten érkeztem az alig dereng bejárathoz, és csöngettem, ahogy Corcoran el írta. Jó öt perc múlva maga nyitott ajtót szürke, savmarta laboratóriumi köpenyében. A félelmetesen sovány, csontos férfi óriási szemüveget és sz bajuszt viselt, egyik fele rövidebbnek látszott, mintha lerágta volna. – Szíveskedjék követni – szólalt meg minden bevezetés nélkül. Gyéren világított, hosszú folyosón keresztül – gépek, hordók, poros, fehér cementzsákok hevertek benne – egy nagy acélajtóhoz vezetett. Fölötte er s fény lámpa. Corcoran köpenye zsebéb l kulcsot vett el , ajtót nyitott, és els ként lépte át a küszöböt. Én a nyomában. Vas csigalépcs n jutottunk fel az emeletre. Tágas, üvegtetej gyári csarnok tárult elénk – a csupasz ég k nem világították meg, csak nagyságát sejtették a félhomályban. Üres volt, élettelen, elhagyatott, a mennyezet alatt huzat süvített a magasban, az es – éppen megeredt, amikor Corcoran szállásához érkeztem – verdeste a sötét és mocskos ablaktáblákat, a víz imitt-amott befolyt a törött üvegeken. Corcoran, mintha nem is látta volna, úgy haladt el ttem a lépteink alatt dübörg vaslemez karzaton; ismét egy csukott acélajtó – mögötte folyosó, a falak tövében rendetlenül, szinte pánikszer en elhajigált szerszámok, vastag porréteg borította ket; a folyosó kanyarodott, fölfelé kapaszkodtunk, leereszkedtünk, kiszáradt kígyókhoz hasonló, deformálódott hajtószíjakat hagytunk el. A vándorlás, amelynek során érzékelhettem az épület méreteit, sokáig tartott; Corcoran egyszer-kétszer a koromsötét helyeken figyelmeztetett, hogy lépcs következik, vagy ügyeljek a fejemre, majd megállt az utolsó t zálló, b ven szegecselt acélajtó el tt, kinyitotta – megfigyeltem, hogy ez, a többivel ellentétben, egyáltalán nem csikorgott, mintha frissen olajozták volna. Beléptünk egy csaknem teljesen üres, magas terembe – Corcoran megállt középen, ott, ahol a padló betonja kissé világosabb volt, mintha valaha gép állt volna itt, amelyb l csak a keresztgerendák kiálló darabkái maradtak meg. A falak mentén függ leges, vastag pálcák meredeztek, ez a rész ketrecre hasonlított. Eszembe jutott kérdése a lelkekr l… A pálcák rendkívül er s polcokat tartottak, támasztókkal, ezeken tízegynéhány vasláda állt. Tudjátok-e, milyenek a kincsesládák, amelyeket a legendákban elásnak a kalózok? Éppen ilyenek voltak ezek, fedelük domború, mindegyiken celofánba burkolt fehér karton csüngött, mint kórházi ágyon a kórlap. A magasban, a mennyezet alatt, poros villanykörte égett, de túlságosan sötét volt, semhogy egyetlen szót is kibet zhettem volna a cédulák feliratából. A ládák kett s rendben sorakoztak egymás fölött, egy pedig feljebb volt, külön – emlékszem, megszámláltam ket: egy tucat volt, talán tizennégy, már nem tudom pontosan. – Tichy – fordult felém a professzor zsebre vágott kézzel –, legyen csendben egy percig, hogy mit hall itt. Azután elmondom önnek, hallgassa csak! Rendkívül türelmetlen volt – ez meg is látszott rajta. Amikor megszólalt, egyszeriben a lényegre akart térni, rögtön túl akart lenni az egészen, befejezni a dolgot. Mintha úgy vélné, hogy kár minden percért, amelyet nem a munkájával tölt. Lehunytam a szemem, és inkább udvariasságból, mintsem kíváncsiságból – hiszen belépéskor észre sem vettem a hangokat –, egy percig mozdulatlanul füleltem. Tulajdonképpen semmit sem hallottam. Az áram gyenge zümmögését a tekercsekben vagy effélét, de biztosítalak benneteket, annyira halk volt, hogy egy haldokló légy zümmögése ett l még kit en hallatszott volna mellette. – Nos, mit hall? – faggatott. – Jóformán semmit-vallottam be-, valami zümmögést… De talán csak a fülem zúg. – Nem, ez nem fülzúgás… Tichy, jól figyeljen ide, mert nem szívesen ismételgetem szavaimat, ezt azért mondom, mert nem ismer engem. Nem vagyok sem olyan goromba,

sem olyan bugris, mint amilyennek tartanak, csak idegesítenek a fajankók, akiknek tízszer kell ugyanazt elismételni. Remélem, hogy magának nem. – Majd meglátjuk – feleltem –, beszéljen, professzor úr. Bólintott, és a vasládák sorára mutatva megkérdezte: – Ért az elektronikus agyakhoz? – Csak annyira, amennyire ez az rhajózáshoz szükséges – válaszoltam. – Az elmélettel eléggé hadilábon állok. – Így is gondoltam. Nem baj, Tichy, figyeljen ide. Ezekben a ládákban a világ legtökéletesebb elektronikus agyai rejlenek. Tudja, hogy miért tökéletesek? – Nem – feleltem, az igazsághoz híven. – Mert semmire sem jók, az égvilágon semmire sem alkalmasak, haszontalanok – szóval, hogy ezek az általam megvalósított, agyagba bújtatott, Leibniz-féle monaszok10… Vártam, hogy folytatja, ösz bajusza a félhomályban úgy hatott, mintha fehér éjjeli pille csapkodna az ajkánál. – Minden szekrényben öntudatot el állító elektronikus rendszer van. Mint a mi agyunk. Az épít anyag más, de az elv ugyanaz. Ezzel vége a hasonlóságnak. Mert a mi agyunkat – figyeljen! – a küls világgal, hogy úgy mondjam, érzékszervek kötik össze: a szemünk, a fülünk, az orrunk, a b rünk és így tovább. Ellenben ezeknek itt – kinyújtott ujjával a ládákra bökött – a „küls világuk” ott van, odabent… – Hát ez hogy lehetséges? – kérdeztem. Valami derengett bennem; a sejtés homályos volt, de megborzongatott. – Nagyon egyszer en. Honnan tudjuk, hogy a testünk ilyen, és nem más, hogy éppen ilyen az arcunk, hogy állunk, hogy könyvet tartunk a kezünkben, hogy a virágok illatoznak? Onnan, hogy bizonyos ingerek hatnak az érzékszerveinkre, és idegeink útján ingerületek érkeznek az agyunkba. Képzelje el, Tichy, hogy ha én ugyanúgy ingerelni tudom az ön szaglóidegét, mint egy illatos szegf , mit fog érezni? – SZEGF ILLATOT TERMÉSZETESEN – FELELTEM, ÉS A PROFESSZOR BÓLINTOTT, MINTHA ÖRÜLNE, HOGY ELÉGGÉ ÉRTELMES VAGYOK, AZTÁN FOLYTATTA: – És ha ugyanezt teszem az ön összes idegeivel, akkor ön nem a küls érzékelni, hanem azt, amit ÉN az ön idegeivel az ön agyába táviratozok…

világot fogja

– Világos? – Világos. – Nomármost. Ezeknek a ládáknak felfogószerveik vannak, amelyek ugyanúgy ködnek, mint a mi látásunk, szaglásunk, hallásunk, tapintásunk és így tovább. És a receptorok drótjai ugyanolyan szerepet játszanak, mint az idegek, csak éppen nem a külvilághoz kapcsolódnak, mint az idegeink, hanem ahhoz a dobozhoz ott a sarokban. Nem vette észre, ugye? – Nem – feleltem. Valóban, a körülbelül három méter átmér dob ott állt a terem belsejében, függ legesen, akárcsak egy felállított malomk , és most azt is felfedeztem, hogy szokatlanul lassan forog. – Ez az ö sorsuk – jegyezte meg nyugodtan Corcoran professzor. – A sorsuk, a világuk, a létük- mindaz, amihez hozzáférhetnek, és amit megismerhetnek. Különleges szalagokon rögzített elektronikus ingerek vannak ott, olyanok, amelyek megfelelnek annak a százvagy kétszázmilliárd jelenségnek, amellyel az ember a legeseményesebb élet során találkozhat. Ha felemelné a dob fedelét csupán fehér cikcakkokkal borított fényes szalagokat látna, mintha penész volna a celluloidon, de ezek, Tichy, a dél forró éjszakái és a hullámok moraja, állati testek formái, lövöldözések, temetések és ivászatok, almák és körték íze, hófúvások, családi körben, lobogó kandallónál töltött esték, üvöltés a süllyed 10 Leibniz idealista filozófiája szerint a monaszok egyszer , örökös, oszthatatlan lelki

elemek

hajó fedélzetén, betegek vonaglása, hegycsúcsok, temet k, lázálomban szenved k hallucinációja – íjon Tichy: a szalagokon ott van az egész világ! Hallgattam. Corcoran vasmarokkal megragadta a vádamat, s folytatta: – Ezek a ládák, Tichy, egy mesterséges világhoz kapcsolódnak. Ez – mutatott a legszéls re – azt hiszi magáról, hogy tizenhét éves lány, zöld szem , vörös hajú, Vénuszhoz méltó testtel. Egy államférfi lánya… Szerelmes egy ifjúba, akit csaknem naponta lát az ablakból… lesz a végzete. Ez itten, a második, egy tudós. Már a közelében jár az világában érvényes nehézkedés általános elméletének – abban a világban, amelynek határa a dob vasfala –, és készül, hogy megvívja harcát az igazságért, magányosan, s magányát még növeli a fenyeget vakság, mert megvakul, Tichy… és ott, feljebb a papi kollégium tagja, aki életének legválságosabb napjait éli, mert már nem hiszi, hogy van halhatatlan lelke; mellette, a korlát mögött… de nem mondhatom el önnek összes teremtményem életét… – Félbeszakíthatom? – kérdeztem. – Szeretném tudni… – Nemi Nem szakíthat félbe! – üvöltött Corcoran. – Senki sem szakíthat félbe! – Most én tettem le a garast, Tichy úri Maga még semmit sem ért. Bizonyára azt hiszi, hogy ott, abban a dobban, különböz jelzések úgy vannak rögzítve, mint a gramofonlemezen, hogy az események úgy vannak megszerkesztve, mint egy dallam az összes hangokkal, és mint a zene a lemezen, csak arra várnak, hogy életre keltse ket a , hogy ezek a ládák sorjában újjáteremtik az eleve végig meghatározott élménycsoportokat. Nem igaz! Nem igaz! – kiáltotta félelmetesen, hogy csak úgy dübörgött a visszhang a bádogmennyezetr l. – Számukra a dob tartalma az, ami önnek ez a világ, amelyben él! Hiszen önnek sem jut eszébe, amikor eszik, alszik, felkel, utazik, vén rülteket látogat meg, hogy mindez gramofonlemez, amelynek érintését ön a jelennek nevezi! – De… – szólaltam meg. – Hallgasson! – förmedt rám. – Ne zavarjon! Most én beszélek! Átvillant agyamon, hogy jócskán igazuk van azoknak, akik modortalannak tartják, de ügyelnem kellett, mert mondanivalója igazán páratlan volt. Tovább ordítozott: – Vasládáim sorsa nincsen eleve végig megállapítva, mert ott, a dobban több párhuzamos szalagon különböz eseménysorozatok vannak rögzítve, és csak a vakvéletlen elvét megvalósító szelektor dönti el, hogy az illet láda érzéki benyomásainak szed je melyik szalagsorozatból meríti a következ percben a tartalmat. Ez természetesen bonyolultabb, mint ahogyan elmondtam, mert maguk a ládák bizonyos fokig befolyásolhatják a szed mozgását, és teljesen véletlen szelektálás csak akkor történik, ha teremtményeim passzívan viselkednek… Hiszen szabad akaratuk van, és ezt csak az korlátozza, ami bennünket. Vagyis a személyiség struktúrája, szenvedélyek, velünk született gyengeségek, küls körülmények, az értelem foka – nem térhetek ki minden részletre… – Ha így van – vetettem közbe gyorsan –, akkor miért nem tudják, hogy nem pedig vörös hajú lányok vagy papok?…

k vasládák,

Ennyit sikerült kiböknöm, miel tt a szavamba vágott: – Ne tettesse magát szamárnak. Ön atomokból van, ugye? Érzi a maga atomjait? – Nem. – Ezek az atomok fehérjemolekulákat alkotnak. Érzi maga a fehérjéit? – Nem. – Az éjszaka és a nap minden másodpercében átjárják önt a kozmikus sugarak. Érzi? – Nem. – Akkor hát a ládáim hogyan foghatnák fel, hogy k ládák, maga szamár?! Ugyanúgy, mint ahogy a maga számára ez a világ az igazi és egyetlen, ugyanúgy számukra igazi és egyedül valóságos csak az a tartalom, amely az én dobomról elektronikus agyukba árad… Ebben a dobban van a világuk, Tichy, és testük – amely a mi valóságunk szerint csakis

mint bizonyos, viszonylag állandó jelcsoport létezik egy szalagon – a ládák belsejében van, becsomagolva… Az a széls , a másik oldalon, csodálatosan szép n nek tartja magát. Pontosan elmondhatom magának, mit lát ó, amikor meztelenül nézegeti magát a tükörben. Milyen drágaköveket szeret. Milyen fogásokat alkalmaz, hogy meghódítsa a férfiakat. Tudom mindezt, mert SORSRAJZOM segítségével én teremtettem öt, az ö – számunkra elképzelt, de önmaga számára valóságos – alakját, amely neki oly valóságos, arccal, fogsorral, verejtékillatával, t rszúrás nyomával a lapockán, a hajába t zött orchideával, mint ahogy az ön számára igazi a keze, a lába, a hasa, a nyaka és a feje! Remélem, hogy maga nem kételkedik saját létezésében! – Nem – feleltem higgadtan. Még soha senki sem ordított így velem, és talán még mulattam volna is a dolgon, de már túlságosan megráztak a professzor szavai, s hittem neki, mert nem láttam okot arra, hogy bizalmatlankodjam, sem pedig hogy ebben a percben a modorával tör djem… – Tichy – folytatta kissé halkabban a professzor –, említettem, hogy van egy tudósom, ez az a láda, itt, szemközt magával. a saját világát vizsgálja, de soha – érti, soha – még csak nem is sejti, hogy a világa nem igazi, hogy id t és er t veszteget valaminek a megismerésére, ami dobok sorozata feltekert filmszalaggal, és hogy keze-lába, szeme, az ö saját, megvakulóban lev szeme csak képzel dés, amelyet elektronikus agyában megfelel en kiválasztott ingerek váltanak ki. Hogy erre rájöhessen, ki kellene lépnie vasládájából, vagyis önmagából, és nem szabadna gondolkodnia saját agyával, ami ugyanúgy lehetetlen, mint ahogy ön közvetlenül nem tapasztalhatja ennek a hideg, nehéz ládának a létezését másképp, csak tapintásával és tekintetével. – De én, hála a fizikának, tudom, hogy atomokból vagyok – ellenkeztem. Corcoran határozottan felemelte tenyerét. – Ö is tudja, Tichy. Megvan a saját laboratóriuma, és abban az összes készülék, amilyeneket az ó világa biztosíthat számára… Távcsövön keresztül látja a csillagokat, vizsgálja mozgásukat, és ugyanakkor érzi arcán szemüvegének h vös nyomását – nem, most éppen nem. Most szokásához híven a laboratóriumát övez elhagyatott kertben tartózkodik, és sétál a ver fényben – mert az világában éppen napkelte van… – ÉS HOL VANNAK A TÖBBIEK? AZOK, AKIK KÖZÖTT ÉL? – KÉRDEZTEM. – A többiek? Természetesen ezeknek a ládáknak mindegyike, mindegyik lény emberek közt forog… k mindannyian a dobban vannak… Látom, hogy még mindig nem tudja fölfogni! Talán érzékelteti egy példa, ha mégoly elvont is. Almában különböz emberekkel találkozik – gyakran olyanokkal, akiket sohasem látott, és nem is ismert –, és álmában beszélget velük. Igaz? – Igen… – Ezeket az embereket az ön agya teremti. De amikor álmodik, nem tud róla. Vegye figyelembe, hogy ez csak példa. Velük- mutatott rájuk – más a helyzet, nem k maguk teremtik meg szeretteiket és az idegeneket – azok a dobban vannak, egész tömeg. Amikor az én tudósomnak mondjuk váratlanul kedve támadna kilépni a kertjéb l, és megszólítani az els járókel t, akkor- ha felemelném a dob fedelét, meglátná, hogy ez miképpen történik – ingermerít je az inger hatására kissé letér eddigi útjáról, rátér egy másik szalagra, és venni kezdi azt, ami azon van: „merít ”-r l beszélek, de ezek lényegükben mikroszkopikus áramszed k százai, mert ugyanúgy, ahogy ön a világot látásával, szaglásával, tapintásával, egyensúlyi szervével érzékeli, ö ugyanúgy a maga „világát” különböz ingerbejáratok, különböz csatornák közvetítésével ismeri meg, és csak elektronikus agya foglalja egységbe mindezeket a benyomásokat. De ezek technikai részletek, Tichy, és nem fontosak. Attól kezdve, hogy a gépezet megindult, biztosíthatom róla, hogy ez már csak türelem kérdése volt, semmi egyéb. Olvassa a filozófusokat, Tichy, és gy djék meg róla, hogy milyen kevéssé bízhatunk érzéki benyomásainkban, menynyire bizonytalanok, csalókák azok, de hiszen rajtuk kívül nincs semmink; ugyanígy – harsogta felemelt kézzel – nekik sincs. De mint ahogy ez bennünket, úgy ket sem akadályozza abban, hogy szeressenek, kívánjanak, gy löljenek, megérintsenek másokat, hogy csókolják vagy megöljék ket… és így ezek az én vasteremtményeim örök

mozdulatlanságukban ábrándoznak…

szenvedélyeknek

hódolnak,

megcsalják

egymást,

vágyódnak,

– Úgy véli, hogy ez medd dolog? – vetettem közbe váratlanul. Corcoran végigmért éles pillantásával. Egy kis ideig nem felelt. – Igen -jegyezte meg végül. -Jó, hogy idehoztam magát, Tichy… A tökkelütöttek, akiknek ezt megmutattam, egyt l egyig azzal kezdték, hogy mennydörögve szidták a kegyetlenségemet… Ön hogyan érti szavaim? – Én csak a nyersanyagot szolgáltatja nekik – válaszoltam – az ingerek formájában. Úgy, mint ahogy nekünk szolgáltatja ezeket a világ. Ha állok, és nézem a csillagokat – az, amit közben érzek, amit gondolok, már csak az én tulajdonom, nem a világé, k – mutattam a ládák sorára – ugyanúgy vannak. – Ez igaz – helyeselt szárazon a professzor. Meggörnyedt, és mintha összezsugorodott volna. – Azzal, hogy ezt kimondta, hosszú fejtegetést takarított meg nekem, mert feltételezhet en már érti, hogy miért teremtettem ket. – Sejtem. De szeretném, ha ön magyarázná meg nekem. – Jó. Valaha, nagyon régen, kételkedni kezdtem a világ valódiságában. Akkoriban még gyerek voltam. A tárgyak úgynevezett bosszúját, Tichy, ki nem tapasztalta? Nem lelünk valami apróságot, noha emlékszünk rá, hogy hol láttuk utoljára, végül valahol másutt találunk rá azzal az érzéssel, hogy tetten értük a pontatlan, hanyag világot… A feln ttek természetesen azt mondják, hogy ez tévedés, és ezzel elnyomják a gyermek természetes bizalmatlanságát… Vagy az, amit úgy hívnak, hogy le sentiment du déjá vu11 – az a benyomás, hogy egy kétségtelenül új, el ször átélt helyzetben úgy érezzük, ezt egyszer már átéltük… Egész metafizikai rendszerek, mint például a lélekvándorlásban, a reinkarnációban való hit, ezeknek a jelenségeknek az alapján keletkeztek. Továbbá: a sorozat törvénye, különlegesen ritka jelenségek ismétl dése, amelyek olyan párosán lépnek fel, hogy az orvosok a maguk nyelvén elnevezték: duplicitas casuumnak12. És végül… A lelkek, amelyek fel l kérdez sködtem. A gondolatolvasás és az egész tudományunk alapjaival leginkább ellenkez , a legkevésbé megmagyarázható, igaz, hogy ritka esetek – a jöv be látás… A legh sibb id k óta leírt jelenség, amely ellenkezik minden lehetségessel, hiszen minden tudományos világnézet kirekeszti… És mi az a minden? Mit jelent? Meg tudja mondani nekem, vagy nem?… Még sincs hozzá mersze, Tichy… Jó. Nézzen ide… A polcokhoz lépve rámutatott a legfels , különálló ládára. – Ez világom örültje – magyarázta, és arca mosolyra derült. – Tudja, hogy hová jutott tébolyában, amely elszigetelte a többiekt l? Világa csalókaságát kutatja. Mert én nem állítottam, Tichy, hogy ez az ö világa csalhatatlan. Hogy tökéletes. Még a legtökéletesebb gépezet is elakadhat néha, a huzat meglebbenti a drótokat, és egy szempillantásra összeakadnak, vagy egy hangya kerül a dobba… És tudja, mit gondol olyankor ez az eszeveszett? Hogy a telepátiát két különböz láda drótjainak helyi rövidzárlata okozza… hogy a jöv be látás akkor következik be, ha a megbillen merít váratlanul átugrik a helyes szalagról arra, amelynek csak sok év múlva esedékes a lepergése. Hogy azt az érzést mintha már átélte volna, ami a valóságban el ször történik meg vele, a szelektor elakadása okozza, és amikor ó nemcsak megremeg rézágyában, hanem himbálódzik, mint egy inga, amelyet meglökött, mit tudom én, egy… hangya – akkor az ö világa elképeszt és megmagyarázhatatlan eseményeket él át; valakiben hirtelen és értelmetlen érzés gyullad ki, valaki jósolni kezd, a tárgyak maguktól megmozdulnak, vagy helyet cserélnek… és f leg e ritmikus mozdulatok eredményeként érvényesül… a sorozat törvénye! Ritka és furcsa jelenségek folyamattá csoportosulnak… és tébolyának, amelyet ilyen, általában lebecsült jelenségek táplálnak, csúcspontja az az állítás – miatta hamarosan az rültekházába csukják-, hogy maga egy láda, akárcsak mindannyian körülötte, hogy minden egyes ember csak egy berendezés, egy régi, poros laboratórium sarkában, és a 11 A jelen emléke 12 Az esetek megkett

dése

világ szépségeivel és veszélyeivel együtt, csak képzel dés – sót, a maga istenére is gondolni merészelt, Tichy, az istenére, aki régen, amikor még naiv volt, csodákat cselekedett, de kés bb a világa megnevelte magának ezt a teremtót, megtanította rá, hogy az egyetlen dolog, amit tennie szabad – az, hogy nem avatkozik be, nem létezik, semmit sem változtat m vén, mert csakis a nem idézett istenségben lehet bízni… megidézve gyarlónak mutatkozik és er tlennek… és tudja, hogy mit gondol ez az ó istene, Tichy? – Igen – feleltem. – Hogy ugyanúgy csak egy láda, mint ö. De akkor az is lehetséges, hogy ennek a poros laboratóriumnak, amelyben mi állunk a polcokon, a tulajdonosa maga is egy láda, amelyet egy másik, még magasabb rend tudós, eredeti és fantasztikus elgondolások kiagyalója szerkesztett… és így a végtelenségig. E kísérletez k mindegyike isten – saját világának, ezeknek a ládáknak és sorsuknak a teremt je, s alatta vannak az Ádámjai és Évái, fölötte pedig – a következ , a rangsorban feljebb lev isten. És ezért csinálta ezt, professzor… – Igen – bólintott. – És mivel elmondtam, ön voltaképpen annyit tud, mint én, tehát a további párbeszéd céltalan. Köszönöm, hogy szíveskedett eljönni. Viszontlátásra! Így végz dött, barátaim, ez a szokatlan ismeretség. Nem tudom, hogy Corcoran ládái ködnek-e még. Lehet, hogy igen, és álmodják életüket fényeivel és rettegéseivel, amelyek csupán filmszalagokon megdermedt ingerek rajai, és Corcoran napi munkájának befejeztével, minden este felkapaszkodik a vaslépcs kön, sorra kinyitja az acélajtókat a sav égette köpenyéb l el vett nagy kulccsal… és megáll ott, a poros sötétségben, hogy hallgassa az áram zümmögését és azt az alig észlelhet hangot, amellyel a dob lustán forog… amellyel a szalag halad… és beteljesedik a végzet. És azt hiszem, hogy olyankor, szavai ellenére, szeretne káprázatos mindenhatósággal beavatkozni, behatolni maga teremtette világának mélyébe, hogy megmentsen valakit, aki a Megváltást hirdeti, azt hiszem, habozik, egyedül, a csupasz villanykörte homályos fényében, hogy megmentsen-e valamilyen életet, egy szerelmet, és biztos vagyok benne, hogy sohasem tesz ilyet. Ellenáll a kísértésnek, mert isten akar lenni, és az egyetlen istenség, amelyet ismerünk, a néma beleegyezés minden emberi cselekedetbe, minden gaztettbe, és az isten számára nincsen nagyobb megtorlás, mint a vasládák nemzedékenként megújuló lázadása, amikor – rendkívül okosan – megszilárdul hitük, hogy nem létezik. Ilyenkor Corcoran némán elmosolyodik és távozik, becsukja maga mögött az ajtók sorát, és a nagy csarnokban csupán az áram gyenge, haldokló légyre emlékeztet zümmögése hallatszik. MACH EDWARD FORDÍTÁSA

Decantor látogatása Vagy hat évvel ezel tt, utazásomról visszatérve, amikor már meguntam a pihenést és a naiv otthoni rend élvezetét, de még nem annyira, hogy újabb vállalkozáson törjem a fejem, kés este váratlanul beállított hozzám egy férfi, és megzavart emlékirataim fogalmazása közben. Ereje teljében lev , vörös férfi volt, pokolian kancsal. Alig bírtam az arcába nézni, mert ráadásul az egyik szeme zöld, a másik barna volt. Ez még jobban kiemelte furcsaságát: mintha két ember arca lett volna, az egyik ijed s, izgatott, a másik – ez dominált – pökhendi, éles esz és cinikus. Elképeszt keverék volt, mert hol az egyik, barna, mozdulatlan, mintegy csodálkozó, hol a másik, zöld, sszehunyorított és ett l csúfolódó szemével pillantott rám. – Tichy úr- kezdte, alighogy belépett a dolgozószobámba –, bizonyára gyakran zaklatják önt különböz szélhámosok, csalók, rültek, és igyekeznek megvágni vagy dajkameséiket elhitetni önnel, igaz? – Valóban – feleltem –, megesik… mit óhajt, uram? – Az effélék sokaságában – folytatta a jövevény anélkül, hogy bemutatkozott vagy el adta volna, mi járatban van – id nként, ha csak ezer közül egyszer is, akadnia kell igazi, félreismert lángelmének. Ezt követeli a statisztika kérlelhetetlen törvénye. Ez az ember, Tichy úr, éppen én vagyok. A nevem Decantor. Az összehasonlító ontogenezis13 professzora vagyok. Katedrám pillanatnyilag nincsen, mert erre nem futja az id mb l. Egyébként a tanítás teljességgel medd foglalkozás. Senki sem tud másokat semmire sem megtanítani. De annyi baj legyen. Egyetlen kérdésnek szenteltem életem negyvennyolc évét, s most már a végére jutottam. – Nekem is kevés az id m – válaszoltam. Ez az ember nem tetszett. Viselkedése kérked volt, és én jobban szeretem a fanatikusokat, ha már választanom kell. Azonkívül nyilvánvaló volt, hogy segítséget kér, én pedig fösvény vagyok, és van merszem bevallani. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék egy-egy jó ügyet támogatni, de kelletlenül teszem, er sen vonakodva és mintegy önmagam ellenére, mert ilyenkor azt cselekszem, amir l tudom, hogy helyes. Ezért kisvártatva hozzáf ztem: – Talán kifejtené, mir l van szó. Természetesen semmit sem ígérhetek. Egy dologra felfigyeltem szavaiból. Úgy mondta, hogy negyvennyolc évet szentelt a problémájának. Hány éves összesen, ha szabad érdekl dnöm? – Ötvennyolc – felelte még h vösebben. Még mindig a széknél ácsorgott, mintha azt várná, hogy hellyel kínáljam. Világos, hogy megkínáltam volna, mert az udvarias zsugoriak közé tartozom, de kissé felbosszantott, hogy ilyen tüntet én várta a kínálgatást, különben is már említettem, hogy rendkívül ellenszenves volt. – EZZEL A KÉRDÉSSEL – KEZDTE – MÁR TÍZÉVES GYERK CKÉNT FOGLALKOZTAM. TUDNIILLIK, TICHY ÚR, NEMCSAK LÁNGESZÚ FÉRFI VAGYOK, HANEM LÁNGESZ GYEREK IS VOLTAM. Megszoktam az efféle dicsekvést, de kissé már sokalltam ezt a nagy zsenialitást. Az ajkamba haraptam. – HALLGATOM – VETETTEM ODA. HA A JEGES HANG CSÖKKENTENÉ A H MÉRSÉKLETET, PÁRBESZÉDÜNK UTÁN JÉGCSAPOK CSÜNGTEK VOLNA A MENNYEZETR L. – Találmányom a lélek-felelte Decantor sötét szemével rám meredve, miközben gúnyos 13 Az él lény egyéni fejl dése, illetve az azzal foglalkozó tudomány

szeme mintha valami, csak számára látható groteszk jelenséget figyelt volna a mennyezeten. Úgy beszélt, mintha csak annyit mondott volna: „új radírgumit találtam ki”. – AHA. TESSÉK, A LÉLEKJEGYEZTEM MEG CSAKNEM SZÍVÉLYESEN, MERT ARCÁTLANSÁGÁNAK MÉRETE MULATTATNI KEZDETT. – LÉLEK? ÖN FEDEZTE FEL, MI? ÉRDEKES DOLOG, MÁR AZEL TT IS HALLOTTAM RÓLA. TALÁN VALAMELYIK ISMER SÉT L? Sért en elharaptam a szavam, halkan válaszolt:

pedig végigmért förtelmesen kancsal szemével, és

– Tichy úr, egyezzünk meg. Ön abbahagyja a gúnyolódást, mondjuk tizenöt percre. Azután kedve szerint csúfolódhat. Rendben? – Rendben – feleltem el , száraz hangomon. – Hallgatom. Ez nem henceg – most egyszerre ilyen érzésem támadt. Hangja túlságosan határozottan csengett. A henceg k nem kíméletlenek. az volt. Inkább rült, gondoltam. – Üljön le – dörmögtem. – A dolog egyszer – kezdte a magát Decantor professzornak nevez férfi. – Az emberek sok ezer éve hisznek a lélekben. Filozófusok, költ k, vallásalapítók, papok, egyházak ismételgetnek minden létez érvet a létezésér l. Egyesek hite szerint ez a testt l független, immateriális anyag, amely az ember halála után megtartja az illet személyiségét, mások szerint valamiféle – ezek a tézisek a keleti gondolkodók körében születtek – entelecheia14, de a személyiség egyéni vonásai nélkül. Ám az a hit, hogy az ember nem teljesen sz nik meg a haláltusa befejeztével, hogy valami túlélheti benne a halált, évszázadokon át rendíthetetlenül fennmaradt. Mi jelenleg tudjuk, hogy lélek nincsen. Csupán idegsejtek hálózatai vannak, amelyekben az élettel kapcsolatos bizonyos folyamatok zajlanak. Az, amit egy ilyen hálózat birtokosa érez, az ó éber tudata – az a lélek. így van, helyesebben így volt, amíg én meg nem jelentem. Még helyesebben, amíg nem mondtam magamnak: lélek nincsen. Ez bizonyított tény. Szükség van azonban halhatatlan leiekre, fennáll az öröklét vágya, a személyiség id belileg végtelen kiterjedésének éhsége, az elmúlás és mindennek szétesése ellenére. Ez a vágy, amely az emberiséget születése óta emészti, nagyon is reális. Tehát: miért ne lehetne ezt az ezeréves tömény vágyódást és rettegést kielégíteni? El ször azt a lehet séget mérlegeltem, hogy az embereket testileg halhatatlanná tegyem. De ezt a változatot elvetettem, mert lényegében csak meghosszabbítása volt a hamis és csalóka reményeknek, hiszen a halhatatlanok is elpusztulhatnak balesetek, katasztrófák következtében, és különben is rengeteg nehéz problémát okozna, mint például a túlnépesedést, azonkívül még más szempontok is akadtak. S mindezek eldöntötték: a lelket találom fel. Csak magát a lelket. Miért ne lehetne a lelket – mondtam magamnak – úgy felépíteni, mint egy repül gépet? Hiszen régen repül gép sem volt, csak ábrándozás a repülésr l – most pedig van. Ezzel a kérdést alapjában megoldottam. A többi csupán kell tudás, eszközök és elegend türelem kérdése volt. Én mindezzel rendelkeztem, és ezért ma közölhetem önnel: van lélek, Tichy úr. Mindenki szerezhet halhatatlan lelket. Egyénileg készíthetek bárkinek, a tartósság összes biztosítékával. Örökös? Ez voltaképpen semmit sem jelent. De az én lelkem – az énáltalam szerkesztett lélek – túlélheti a Nap kihunyását. A Föld eljegesedését. Lelket adhatok, mint mondtam, minden embernek, de csak él nek. Holtakat lélekkel nem ajándékozhatok meg. Arra nem vagyok képes. Más a helyzet az él kkel. Azok halhatatlan lelket kapnak Decantor professzortól. Természetesen nem ajándékba. Ez bonyolult technológia, sokrét és munkaigényes folyamat terméke, tehát sokba kerül. Tömeges termelésnél a költség csökkenne, de egyel re a lélek sokkal drágább a repül gépnél. Figyelembe véve, hogy az örökkévalóságról van szó, azt hiszem, hogy az ár aránylag kedvez . Azért kerestem fel önt, mert az els lélek megépítése teljesen kimerítette anyagi lehet ségeimet. Javasolom önnek, alapítsunk

14 Arisztotelész ókori görög filozófus kifejezése: céltudatosan cselekv

immateriális er , amelynek következtében a „lehet ség” „valósággá” válhat, pl. az emberi test entelecheiája az emberi lélek

HALHATATLANSÁG néven részvénytársaságot, azzal, hogy ön finanszírozná a vállalkozást, és cserébe, a részvénytöbbségen kívül, a tiszta nyereség 45 százalékát kapná. A részvények névlegesek volnának, de a felügyel bizottságban fenntartanám magamnak… – BOCSÁNAT-SZAKÍTOTTAM FÉLBE-, LÁTOM, HOGY ÖN RENDKÍVÜL RÉSZLETESEN KIDOLGOZTA A VÁLLALKOZÁS TERVÉT. DE NEM VOLNA KEDVE EL BB KÖZELEBBR L ISMERTETNI A TALÁLMÁNYÁT? – Természetesen – válaszolta. – De amíg nem írunk alá közjegyz i megállapodást, Tichy úr, csak általánosságban tájékoztathatom, mert kísérletezés közben annyira elköltöttem a pénzemet, hogy még a szabadalmi díjra sem futotta… – Jó. Megértem az el vigyázatosságát – bólintottam –, de ennek ellenére ön is megértheti, hogy sem én, sem más pénzügyi ember – egyébként én nem is vagyok pénzember –, egyszóval: senki sem hisz önnek a puszta szavára. – Ez természetes – helyeselt. Fehér papírba burkolt kis csomagot vett ki a zsebéb l, lapos volt, mint egy kis szivardoboz, amelybe csak hat darab fér. – Ebben egy lélek van… egy bizonyos személyé – jelentette ki. – Szabad megtudnom, kié? – érdekl dtem. – Igen – válaszolt rövid habozás után. – A feleségemé. Er sen tamáskodva szemléltem ezt a zsineggel átkötött és lepecsételt dobozt, de a férfi annyira erélyesen és határozottan viselkedett, hogy borzongásféle futott végig rajtam. – Nem nyitja ki? – kérdeztem, mert láttam, hogy kezében szorongatja a dobozt, anélkül hogy a pecsétekhez nyúlna. – Nem – felelte. – Egyel re nem. ötletem, Tichy úr, er sen leegyszer sítve, annyira, hogy szinte már eltorzul az igazság, a következ . Mi a mi tudatunk? Amikor ön most rám mered a maga kényelmes foteljéb l, és érzi a jó szivar illatát, amellyel nem tartotta szükségesnek engem megkínálni, amikor látja alakomat, ennek az egzotikus lámpának a fényében, amikor egyidej leg ingadozik aközött, hogy csalónak, hibbantnak vagy rendkívüli embernek ismerjen el engem, amikor végül tekintete felfogja környezetének összes villanását és árnyékát, és izmai szakadatlanul sürg s táviratokat küldenek idegei útján állapotukról az agyba -mindez együttesen jelenti az ön lelkét, a teológusok szóhasználatával. Mi, ön meg én, inkább azt mondanánk, hogy ez az ön elméjének az aktív állapota. Igen, elismerem, hogy a „lélek” elnevezést bizonyos makacsságból használom, noha fontosabb az, hogy ezt a rendkívül egyszer nevet általában megértik, vagy legyünk pontosabbak: mindenki azt hiszi, hogy tudja, mir l van szó, mikor hallja. Materialista szemléletünk miatt természetesen fikció nemcsak a halhatatlan, testetlen lélek létezése, hanem azé is, amely nem volna az ön él személyének pillanatnyi állapota, ellenben bizonyos változatlan, id feletti és örökös tartalom – ilyen lélek, ön bizonyára egyetért velem, nem volt soha, egyikünk sem rendelkezett vele. Egy ifjú lelke és egy aggastyáné, noha megtartja azonos vonásait, ha ugyanarról az emberr l van szó, továbbá: lelke gyerekkorában és abban a percben, amikor gyógyíthatatlan betegen a haláltusát várja – ezek a tudat rendkívül különböz állapotai. Valahányszor azonban valakinek a lelkét emlegetjük, ösztönösen az illet nek az ereje teljében, kit egészségben kialakult pszichikai állapotára gondolunk – érthet tehát, hogy ezt az állapotot választottam célomhoz, és az én mesterséges lelkem egy normális, viruló személy jelenének örökre tartósított keresztmetszete. Hogy hogyan csinálom? Úgy, hogy erre tökéletesen alkalmas anyagból a legnagyobb, végletes h séggel, egyik atomot a másik után, egyik rezzenést a másik után, újjáteremtem az él agy konfigurációját, mozgásokból alakult valóságát. A másolat egy a tizenöthöz arányban kisebb. Azért ilyen kicsi ez a doboz itt. Csekély er feszítéssel még tovább csökkenthetném a lélek méreteit, de nem látom semmi ésszer indokát, a termelési költség pedig aránytalanul megnövekedne. így tehát ebben az anyagban történik a- lélek megörökítése; ez nem modell, sem idegsejtek megmerevedett, élettelen hálózata… mint ahogy kezdetben megesett velem, amikor még állatokon kísérleteztem. Ebben rejlett a legnagyobb és voltaképpen egyetlen nehézség. Hiszen az volt a cél, hogy ebben az anyagban megmaradjon az él , érz , a szabad gondolkodásra, álomra és ébrenlétre, a legsajátosabb képzeleti csapongásra képes, örökké változó, az id múlására örökké érzékeny tudat, és

hogy ugyanakkor ne öregedjék, hogy az anyag ki ne fáradjon, ne repedezzen, ne málljon; volt id , Tichy úr, amikor ezt a feladatot megoldhatatlannak láttam, mint ahogy bizonyára most ön is annak tartja, és egyetlen üt kártyám a makacsságom volt. Mert én makacs vagyok, Tichy úr, ezért járt munkám sikerrel… – Mindjárt… – jegyeztem meg enyhén szédülve – tehát hogyan is mondja? Itt, ebben a dobozban egy anyagi tárgy van, igaz? Amely egy él ember tudatát tartalmazza? És hogyan érintkezhet a külvilággal? Hogyan láthatja, hallhatja és… – elharaptam szavamat, mert Decantor arcán leírhatatlan mosoly jelent meg. Zöld szemét összehúzva tekintett rám. – Tichy úr – kezdte –, ön semmit sem ért… Miféle érintkezés, miféle kapcsolat létesülhet olyan partnerek között, akik közül az egyiknek az örökkévalóság jutott osztályrészül? Hiszen az emberiség legkés bb tizenötmilliárd év múlva kihal, és akkor kit hallana, kihez szólna ez a… halhatatlan lélek? Nem hallotta, hogy örökkévaló? Az az id , amely eltelik addig a percig, amikor a Föld kih l, amikor a mai csillagok közül a leger sebbek és legfiatalabbak is széthullanak, amikor a világegyetemet irányító törvények annyira megváltoznak, hogy már teljesen másvalamivé, számunkra elképzelhetetlenné alakítják – az az id e lélek létezésének még legparányibb töredékét sem jelenti, mert ez örökkévaló. A vallások egészen okosan hallgatják el a testet. Mire volna jó az orr vagy a láb az örökkévalóságban? Mire volna jó a föld és a virágok elt nése, a Nap kialvása után? De figyelmen kívül hagyom a kérdésnek ezt a közönséges oldalát, én a „világgal való érintkezést” emlegette. Ha ez a lélek a külvilággal csak százévenként egyszer érintkezne, akkor is egybillió évszázad után ahhoz, hogy emlékezetében elhelyezhesse ezeknek az érintkezéseknek a nyomait, földrésznyi méreteket kellene öltenie… És trillió év után még a földgolyó nagysága sem volna elegend – de mi egy trillió az örökkévalósághoz képest?! Ám mégsem ez a technikai aggály tartott vissza, hanem a dolog lélektani következményei. Hiszen a gondolkodó személyiség, az él emberi tudat feloldódna az emlékek óceánjában úgy, ahogy egy csepp vér eloszlik a tengerben. Mi történnék akkor a garantált halhatatlansággal?… – Hogyan?… – dadogtam. – Szóval ön azt állítja, hogy… ön azt mondja… hogy teljesen elszigetel dik… – Természetesen. Mondtam én azt, hogy ebben a dobozban egy egész ember van? Csak a leiekr l beszéltem. Képzelje el, hogy ett l a pillanattól nem kap híreket kívülr l, mintha önnek az agya elvált volna a testét l, de ön továbbra is létezik, duzzad az életer l. Persze megvakul és megsüketül, s t bizonyos értelemben megbénul, mert már nem rendelkezik a testével, de teljesen megtartja bels látását, vagyis a világos értelmét, gondolatainak szárnyalását, korlátlanul elmélkedhet, szabadjára engedheti képzeletét, formálhatja, átélhet reményt, bánatot, örömöt, amely a múló lelkiállapotok változásaiból fakad – nos, pontosan ez jutott osztályrészül ennek a léleknek, amelyet leteszek az íróasztalára… – Ez rettenetes… -jegyeztem meg. – Vakon, süketen, bénultan… évszázadokig. – AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG – HELYESBÍTETT. – MÁR ANNYI MINDENT ELMONDTAM, TICHY ÚR, HOGY MÉG VALAMIT HOZZÁF ZHETEK. A KÖZEG EGY KRISTÁLY, A TERMÉSZETBEN NEM LELHET KRISTÁLYFAJTA, FÜGGETLEN ANYAG, AMELY VEGYILEG, FIZIKAILAG NEM VÁLTOZIK… EZEKBEN A SZÜNTELENÜL REZG MOLEKULÁKBAN VAN AZ ÉRZ ÉS GONDOLKODÓ LÉLEK… – Szörnyeteg… – sziszegtem halkan és nyugodtan. – Tudja, hogy mit m velt? De várjunk csak – csillapodtam le hirtelen –, hiszen az emberi tudatot nem lehet megismételni. Ha az ön felesége él, jár, gondolkodik, akkor ebben a kristályban legföljebb egy másolat rejlik, amely nem ö… – Nem – ellenkezett Decantor, és a fehér csomagra kancsalított. – Egyébként, Tichy úr, tökéletesen igazat kell adnom önnek. Nem lehet megalkotni valakinek a lelkét, aki él. Ez értelmetlenség, képtelenség volna. Aki van, az világos, hogy csak egyszer van. Folytatását csak a halál percében lehet megteremteni. Különben is, miközben pontosan megállapítom egy ember agyának a szerkezetét, hogy elkészítsem lelkét, tönkreteszem az él agyat… – Ember… – suttogtam. – Ön… megölte a feleségét?

– Örök életet adtam neki – felelte kiegyenesedve. – Ennek egyébként semmi köze a szóban forgó ügyhöz. Ha úgy tetszik, ez a feleségemre – rátette kezét a csomagra –, énrám, a bíróságra és a rend rségre tartozik. Mi itt most egészen másról társalgunk. Egy ideig nem jött ki szó a torkomon. Kinyújtottam a kezem, és ujjam hegyével megérintettem a vastag papírba csomagolt dobozt; olyan nehéz volt, mintha ólom lett volna benne. – Uram – kezdtem –, nem bánom. Beszéljünk másról. Mondjuk, hogy rendelkezésére bocsátom a kívánt összeget. Vajon ön igazán annyira eszeveszett, hogy föltételezze, akad akár egyetlen ember is, aki megöleti magát azért, hogy tudata mindörökkön-örökké elképzelhetetlenül kínlódjék, még az öngyilkosság kegyelmét l is megfosztva! – A halállal valóban van némi baj – ismerte el kisvártatva Decantor. Megfigyeltem, hogy a sötétebbik szeme nem sárgás, hanem dióbarna. – De már kezdetben számíthatunk olyan emberekre, mint a gyógyíthatatlan betegek, az életuntak, a testileg megrokkant, de teljes szellemi frisseségnek örvend aggastyánok… – A halál nem a legrosszabb megoldás az ön ajánlotta halhatatlansághoz képest – mormogtam. Decantor másodszor is elmosolyodott. – Mondok valamit, amit ön talán mulatságosnak vél -jelentette ki. Arcának jobb fele komoly maradt. – Én személy szerint sohasem éreztem, hogy szükségem volna leiekre vagy örök életre. Hosszas tanulmányokat folytattam, Tichy úr. Egy dologban minden vallás megegyezett: az örök életet, a síron túli folytatás reményét ígérték. Ezt adom én, Tichy úr. Az örök életet adom. Biztos létet, azután, hogy a test utolsó darabkája is elrothad, és porrá hullik szét. Ez kevés? – Igen – feleltem –, ez kevés. Hiszen saját maga mondta, hogy ez test nélküli, a test ereje, gyönyöre, érzékelése nélküli halhatatlanság lesz… – NE ISMÉTELGESSE ÖNMAGÁT – VÁGOTT SZAVAMBA. – BEMUTATHATOM ÖNNEK AZ ÖSSZES VALLÁS SZENT IRATAIT, FILOZÓFUSOK M VEIT, KÖLT K VERSEIT, TEOLÓGIAI SUMMÁKAT, IMÁKAT, LEGENDÁKAT – EGYETLEN SZÓT SEM TALÁLTAM BENNÜK A TEST ÖRÖKKÉVALÓSÁGÁRÓL. A TESTET LEBECSÜLIK, S T MEGVETIK. A LÉLEK FENNMARADÁSA A VÉGTELENSÉGIG – EZ VOLT A CÉL ÉS A REMÉNY. A LÉLEKNEK, MINT A TEST ELLENTÉTÉNEK. MINT SZABADULÁS A FIZIKAI SZENVEDÉST L, A VÁRATLAN VESZEDELEMT L, A BETEGSÉGT L, A VÉGELGYENGÜLÉST L. SZABADULÁS ATTÓL A KÜZDELEMT L, AMIT A SZERVEZETNEK NEVEZETT, LASSAN SZÉTHULLÓ KÁLYHA MEGKÖVETEL LASSÚ ÉGÉSE SORÁN. SOHA SENKI SEM HIRDETTE A TEST HALHATATLANSÁGÁT – A VILÁG VÉGEZETÉIG. CSAK A LÉLEK FELSZABADULÁSÁRÓL ÉS MEGMENTÉSÉR L ESETT SZÓ. ÉN, DECANTOR, MEGMENTETTEM A LELKET AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK, SÓT AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGON TÚL. TELJESÍTETTEM A VÁGYAKAT, DE NEM A MAGAM VÁGYAIT. AZ EGÉSZ EMBERISÉG VÁGYÁLMÁT… – Értem – szakítottam félbe. – Decantor, önnek bizonyos tekintetben igaza van. De csak abban, hogy találmányával szemlélteti, ma nekem, holnap talán az egész világnak, hogy a lélek felesleges. Azt, hogy az ön által idézett szent könyvek, evangéliumok, koránok, babiloni eposzok, védák és legendák szerinti halhatatlanság – hajítófát sem érne az embernek. Mi több: kezeskedem róla, hogy az ön által ajánlott örökkévalósággal szemben mindenki ugyanazt erezné, mint én: mérhetetlen irtózatot és félelmet. Borzalommal tölt el az a gondolat, hogy részesévé válhatnék az ön ígéretének. Igy tehát, Decantor, ön bebizonyította, hogy az emberiség évezredek óta áltatta magát. Ön szétzúzta ezt a hazugságot… – Vagyis ön úgy véli, hogy az én lelkemre senkinek sem lesz szüksége? -kérdezte higgadtan, de váratlanul élettelen hangon. – BIZTOS VAGYOK BENNE. KEZESKEDEM ÉRTE… HOGYAN KÉPZELI, HOGY MÁSKÉPP VOLNÁL DECANTORL N KÍVÁNNÁ? HISZEN ÖN IS EMBER! – Már megmondtam önnek. Nekem sohasem hiányzott a halhatatlanság. Azt hittem azonban, hogy ez az én kivételes eltévelyedésem, hiszen az emberiségnek más a véleménye. Én az emberiséget, nem önmagamat akartam kielégíteni. Olyan problémát kerestem, amely a legnehezebb, méltó az én lehet ségeimhez. Rátaláltam és

megoldottam. Ebben, de csakis ebben az értelemben az én magánügyem volt; érdemileg csakis mint meghatározott feladat érdekelt, amelyet a megfelel technológiai eszközök segítségével meg kell oldani. Szó szerint értelmeztem azt, amit minden id k legnagyobb gondolkodói írtak. Tichy, hiszen ön bizonyára olvasott róla, rettegés a megsz nést l, a végt l, a tudat pusztulásától akkor, amikor a leggazdagabb, amikor a legdúsabban gyümölcsözne… egy hosszú élet befejezésekor… mindannyian ezt hajtogatták. Arról ábrándoztak, hogy találkozhassanak az örökkévalósággal. Én megteremtettem ezt a találkozást. Tichy, talán k… Talán a legkiválóbb egyedek? A lángelmék? Nemet intettem. – Megkísérelheti. De nem hiszem, hogy akár csak egy is… Nem. Az lehetetlen. – Hogyan – hüledezett, és a hangjában el ször rezdült meg érzelemféle. – Azt hiszi, hogy ez… senkinek sem ér semmit? Hogy senkinek sem kell? Hogy lehet az?! Bólintottam. – Ne siesse el – esdekelt. -Tichy, hiszen még minden a kezemben van. Igazíthatok rajta, megváltoztathatom… mesterséges érzékszervekkel láthatom el a lelket… Ez ugyan kizárja az örökkévalóságot, de ha számukra fontosabbak az érzékszervek… a fül… a szem… – És mit látna az a szem? – kérdeztem. Hallgatott. – A FÖLD ELJEGESEDÉSÉT… A GALAKTIKÁK SZÉTESÉSÉT… A CSILLAGOK KIHUNYÁSÁT A SÖTÉT VÉGTELENSÉGBEN, IGAZ? – ÉRDEKL DTEM LASSAN. Hallgatott. – Az emberek nem kívánják a halhatatlanságot – folytattam kisvártatva. – Egyszer en csak nem akarnak meghalni. Élni akarnak, Decantor professzor. Érezni akarják talpuk alatt a földet, látni fejük fölött a felh ket, szeretni más embereket, együtt lenni velük és erre gondolni. Semmi többet. Mindaz, amit ezenkívül mondtak, hazugság. Akaratlan hazugság. Kétlem, hogy sokan akár csak meg is hallgatnák olyan türelmesen, mint én… nem is szólva arról… akik vállalnák… Decantor néhány percig mozdulatlanul állt, és az íróasztalon hever fehér csomagra meredt. Egyszer csak felkapta, és kurta biccentéssel megindult az ajtó felé. – Decantor!!! – kiáltottam rá. Megtorpant a küszöbnél. – Mit akar csinálni… EZZEL? – Semmit – felelte hidegen. – Kérem… jöjjön vissza. Még egy percig… Ezt nem lehet így hagyni… – Uraim, nem tudom, hogy Decantor nagy tudós volt-e, mindenesetre nagy csirkefogó volt. A most következ alkudozást nem akarom részletezni. Meg kellett tennem. Tudtam, ha futni hagyom, még ha kés bb elhinném is, hogy becsapott, és egész történetét az utolsó szóig az ujjából szopta, lelkem mélyén még akkor is… testi, hús-vér lelkem mélyén izzana a gondolat, hogy valahol egy kacatokkal telt íróasztalban, limlomos fiók mélyén emberi elme pihen, a megölt, szerencsétlen n él tudata. És mintha ez még nem lett volna elegend , Decantor megajándékozta minden lehet dolog közül a legszörny bb, ismétlem, a legszörny bb dologgal, mert semmi sem hasonlítható ahhoz, mint ha valakit örökös magányra ítélnek. Ez a szó nekünk természetesen semmit sem mond. Kérlek, próbáljátok meg tehát, hazamenve, feküdjetek le a sötét szobában úgy, hogy se hang, se fénysugár ne hatoljon el hozzátok, hunyjátok le szemeteket, és képzeljétek el, hogy így maradtok, végleges békében a legcsekélyebb, de igazán a legeslegcsekélyebb változás nélkül, nappal és éjjel és megint nappal, így múlnak majd a hetek, amelyeket nem gy ztök számolni, hónapok, évek, évszázadok – és agyatokat el leg úgy kezelték, hogy még a tébolyban sem kereshettek menedéket. Maga a gondolat, hogy valakit ilyen kínokra ítélnek, amelyekhez képest gyerekjáték a pokol minden gyötrelme, perzselt a komor alku alatt. Természetesen a megsemmisítésr l volt szó, az összeg, amelyet követelt – de uraim, hagyjuk a részleteket. Csak annyit mondok: egész életemben fösvénynek tartottam magamat. Ha ma ebben kételkedem, azért történik, mert… No mindegy. Röviden: az nem

volt díj. Teljes akkori vagyonom ráment. Pénz… Igen. Számoltuk… majd megkért, hogy oltsam el a villanyt. És a sötétben el ször megzizzent a felszakított papír… és hirtelen, a négyszögletes fehér alapon (a doboz vattabélése volt), folyékony drágak ként gyenge fény jelent meg… amint hozzászoktam a félhomályhoz, mintha egyre er sebb, kékes villódzással sugárzott volna; akkor, a nyakamon érezve Decantor ziháló, liheg lélegzetét, el rehajoltam, megmarkoltam az el készített kalapácsot, és egyetlen csapással… Uraim, azt hiszem, hogy mégis igazat mondott. Mert amikor el ször sújtottam le, a kezem felmondta a szolgálatot, és csak egy kissé csorbítottam meg azt a tojásdad alakú kristályt… és ennek ellenére kialudt. Egy töredék másodperc alatt következett be valami, egy mikroszkopikus, hangfalán robbanás – miriádnyi ibolyaszín ü por örvénylett pánikszer en, és elt nt. Koromsötét támadt. Ebben a sötétségben Decantor élettelen, tompa hangon szólalt meg: – Ne üsse tovább, Tichy… már megtörtént. KIVETTE A KEZEMB L, ÉS ÉN ELHITTEM, MERT A SZEMEM EL TT VOLT A BIZONYÍTÉK, EGYÉBKÉNT IS ÉREZTEM. NEM TUDOM MEGMONDANI, HOGYAN. FELGYÚJTOTTAM A VILLANYT, KÁPRÁZÓ SZEMMEL EGYMÁSRA PILLANTOTTUNK, MINT KÉT GONOSZTEV . KITÖMTE KABÁTJÁNAK MINDKÉT ZSEBÉT BANKJEGYKÖTEGEKKEL, ÉS SZÓ NÉLKÜL KIFORDULT AZ AJTÓN. Soha többé nem láttam, s nem tudom, mi történt vele – annak a halhatatlan léleknek a feltalálójával, amelyet én öltem meg. MACH EDWARD FORDÍTÁSA

Zazul kísérlete AZZAL AZ EMBERREL, AKIT BEMUTATOK, CSAK EGYSZER TALÁLKOZTAM. BORSÓDZNA A HÁTATOK, HA MEGPILLANTANÁTOK. MEGHATÁROZHATATLAN KORÚ, PÚPOS KORCS, LÖTYÖG S ARCB RREL, ÍGY HATOTT A SOK SZARKALÁB ÉS RED MIATT; RÁADÁSUL EGYIK NYAKIZMA RÖVIDEBB VOLT, ÉS EZÉRT A FEJÉT ÁLLANDÓAN OLDALT HAJLÍTOTTA, MINTHA SZEMÜGYRE AKARNÁ VENNI SAJÁT PÚPJÁT, DE MOZDULAT KÖZBEN MEGGONDOLTA VOLNA MAGÁT. NEM MONDOK ÚJAT AZZAL, HOGY AZ ÉSZ RITKÁN PÁROSUL A SZÉPSÉGGEL, DE A NYOMORÉKSÁGNAK EZ A RÉSZVÉT HELYETT UNDORT KELT MEGTESTESÜLÉSE LÁNGELME KELLETT VOLNA LEGYEN, NOHA PUSZTA MEGJELENÉSÉVEL AKKOR IS IJESZTGETNÉ AZ EMBEREKET – SZÓVAL ZAZUL… ZAZULNAK HÍVTÁK. SZÖRNY KÍSÉRLETEIR L ELÉG RÉGEN HALLOTTAM. ANNAK IDEJÉN, A SAJTÓNAK HÁLA, NAGY PORT VERT FEL AZ ÜGYE. AZ ÉLVE BONCOLÁS ELLEN KÜZD TÁRSASÁG IGYEKEZETT PERBE FOGNI, S T MEG IS TETTE, DE AZ ELJÁRÁS MEGFENEKLETT. VALAHOGY KIBÚJT ALÓLA. CSAK NÉVLEG VOLT PROFESSZOR – MERT NEM ADHATOTT EL : DADOGOTT. HELYESEBBEN – EL-ELAKADT, HA IZGULT, S EZ GYAKRAN MEGESETT VELE. NEM KERESETT FEL ENGEM. Ó, NEM, Ö NEM VOLT AZ A FAJTA. INKÁBB MEGHALT VOLNA, SEMHOGY BÁRKIT IS MEGLÁTOGASSON. EGYSZER EN ELTÉVEDTEM AZ ERD BEN EGY VÁROS KÖRNYÉKI KIRÁNDULÁSON, MÉG ÉLVEZTEM IS A HELYZETET, ÁM VÁRATLANUL MEGEREDT AZ ES . EGY FA ALATT AKARTAM KIVÁRNI, DE NEM ENYHÜLT. AZ ÉG TELJESEN BEBORULT, EZÉRT ÚGY GONDOLTAM, MENEDÉKET KELL KERESNEM, ÉS FÁTÓL FÁIG SZ KELLVE, JÓCSKÁN ÁTÁZVA, EGY KAVICSOS MELLÉKÚTRA, ARRÓL PEDIG EGY RÉGES-RÉGEN HASZNÁLATLAN GAZOS ÚTRA KERÜLTEM; FALLAL ÖVEZETT ÉPÜLETHEZ VEZETETT. AZ EGYKOR ZÖLD, MOST FÉLELMETESEN ROZSDÁS KAPUN EGY FATÁBLA ALIG OLVASHATÓ FELIRATA FIGYELMEZTETETT: HARAPÓS KUTYÁK. NEM NAGYON VÁGYÓDTAM A DÜHÖS ÁLLATOKKAL VALÓ TALÁLKOZÁSRA, DE A FELH SZAKADÁSBAN NEM VOLT MÁS VÁLASZTÁSOM; ÍGY HÁT A KÖZELI BOKORBÓL ER S BOTOT METSZETTEM, ÉS FELFEGYVERKEZVE MEGROHAMOZTAM A KAPUT. IGY MONDOM, MERT CSAK ER MET MEGFESZÍTVE SIKERÜLT KINYITNOM, POKOLI CSIKORGÁS KÖZEPETTE. ANNYIRA ELHANYAGOLT KERTBE JUTOTTAM, HOGY ALIG TUDTAM KITALÁLNI, MERRE KANYAROGTAK VALAHA AZ ÖSVÉNYEK. AZ ES BEN HULLÁMZÓ FÁK MÖGÖTT A KERT MÉLYÉBEN MEREDEK TETEJ , SÖTÉT HÁZ TORNYOSULT. AZ EMELETEN HÁROM ABLAK FEHÉR FÜGGÖNYEI MÖGÜL FÉNY SZ DÖTT KI. MÉG KORÁN VOLT, DE EGYRE FEKETÉBB FELH K VÁGTATTAK ÁT AZ ÉGEN, ÚGYHOGY CSAK NÉHÁNY LÉPÉSNYIRE A HÁZTÓL FEDEZTEM FEL KÉTSORNYI FA KÖZÖTT A VERANDÁHOZ VEZET UTAT. TUJAFÁK VOLTAK, TEMET I TUJÁK – ÁTVILLANT AGYAMON, HOGY A HÁZ LAKÓJA KOMOR EMBER LEHET, KUTYÁKAT AZONBAN, A KAPU FELIRATA ELLENÉRE, NEM VETTEM ÉSZRE; FELKAPASZKODTAM A LÉPCS N, ÉS A KAPUBOLTÍV KIÁLLÓ RÉSZE ÚGY-AHOGY MEGVÉDETT MOST MÁR AZ ES L, S MEGNYOMHATTAM A CSENG T. FELBERREGETT ODABENT, DE CSAK NÉMA CSEND VÁLASZOLT. KISVÁRTATVA ÚJRA CSENGETTEM, UGYANOLYAN EREDMÉNYTELENÜL, EZÉRT KOPOGNI KEZDTEM, SÓT VÉGÜL EGYRE HEVESEBBEN DÖRÖMBÖLTEM; CSAK EKKOR HALLATSZOTT A HÁZ MÉLYÉB L LÉPTEK CSOSZOGÁSA, ÉS EGY KELLEMETLEN, NYEKERG HANG AZT KÉRDEZTE: – Ki az? MEGMONDTAM. AZZAL A HALVÁNY REMÉNNYEL MUTATKOZTAM BE, HOGY TALÁN ISMERNEK. AZ ILLET MINTHA GONDOLKODOTT VOLNA, VÉGÜL MEGCSÖRRENT A KIKAPCSOLT LÁNC, CSATTANTAK A FÉLRETOLT RETESZEK, AKÁRCSAK EGY ER DBEN, ÉS AZ EL CSARNOK MAGASAN CSÜNG LÁMPÁSÁNAK FÉNYÉBEN EGY TÖRPE JELENT MEG. MEGISMERTEM, NOHA ÉLETEMBEN CSAK EGYSZER LÁTTAM A FÉNYKÉPÉT, AZT SEM TUDOM, HOL; DE BAJOSAN FELEJTHETTEM VOLNA EL. CSAKNEM KOPASZ VOLT. KOPONYÁJA OLDALÁN, A FÜLE FÖLÖTT RÓZSASZÍN SEBHELY HÚZÓDOTT, MINT EGY KARDCSAPÁS NYOMA. AZ ORRÁN FERDÉN FELTETT ARANYCVIKKERT VISELT. ÚGY HUNYORGOTT, MINTHA SÖTÉTB L BUKKANT VOLNA EL . AZ ILYENKOR SZOKÁSOS FORMÁBAN BOCSÁNATOT KÉRTEM, MAJD ELHALLGATTAM, PEDIG TOVÁBBRA IS ÚGY ÁLLDOGÁLT EL TTEM, MINTHA ESZE ÁGÁBAN SEM VOLNA AKÁR CSAK EGY LÉPÉSSEL IS BELJEBB ENGEDNI EBBE A NAGY, SÖTÉT HÁZBA, AMELYB L A LEGCSEKÉLYEBB NESZ SEM HALLATSZOTT. – Ön Zazul professzor, igaz? – érdekl dtem. – Honnan ismer engem?! – mordult rám udvariatlanul. ISMÉT VALAMI ELCSÉPELT MONDÁSSAL VÁLASZOLTAM, OLYASMIVEL, HOGY BAJOS VOLNA NEM ISMERNI

EGY KIVÁLÓ TUDÓST.

BÉKASZÁJÁNAK MEGVET BIGGYESZTÉSÉVEL FOGADTA MEGJEGYZÉSEMET. – Vihar? – tért vissza el szavaimhoz. – Hallom, hogy tombol. No és aztán? Mehetett volna máshová. Nem szeretem ezt. Nem túrom, érti, uram?! Megnyugtattam, hogy tökéletesen értem, és nem óhajtom zavarni. Beérem egy székkel vagy zsámollyal itt, ebben a sötét hallban; megvárom a vihar tet zését, azután távozom. AZ ES PEDIG CSAK AKKOR EREDT MEG ISTENIGAZÁBAN, AMIKOR BELÉPTEM, ÉS AMINT EBBEN A KONGÓ, MAGAS EL CSARNOKBAN ÁLLTAM, AKÁR EGY ÓRIÁSI KAGYLÓ FENEKÉN, HALLOTTAM AZ ELNYÚJTOTT, MINDENFEL L ÉRKEZ ZÚGÁST, AMELY A BÁDOGTET FÉLELMETES DOBOLÁSÁBAN ÉRTE EL CSÚCSPONTJÁT. – Szék? – hüledezett olyan hangon, mintha aranytrónt követeltem volna. – Szék, persze! Nekem nincs az ön számára semmiféle székem, Tichy úr. Nekem… nekem nincs szabad székem. Én utálom, és általában úgy vélem, igen, úgy vélem, hogy mindkett nk számára legjobb lesz, ha távozik. A vállam fölött akaratlanul a kertre pillantottam – a kijárati ajtó még tárva volt. A fák, a bokrok, minden egyetlen, a szélben hevesen himbálódzó tömeggé változott, amely csillogott a patakzó es ben. Tekintetem visszatért a púposhoz. Életem során tapasztaltam már udvariatlanságot, s t gorombaságot is, de ilyet még soha. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, a tet elnyújtott hangon dongott, mintha az elemek így akartak volna határozottságra serkenteni, egyébként feleslegesen, mert vérmes természetem már felbuzdult. Röviden: majd megütött a guta. Sutba dobtam a társaságbeli bókokat, udvariaskodást, és szárazon kijelentettem: – Csak akkor megyek, ha er vel ki tud dobni, és figyelmeztetem, hogy kemény legény vagyok. – Mi?! – üvöltött fel szinte visítva. – Szemtelen! Hogy merészel a saját házamban… – Saját maga provokált-feleltem ridegen. És mert elragadott a harag, és fülsért üvöltözése miatt elhagyott a béket rés, hozzátettem: – Lehet úgy viselkedni, Zazul, hogy a saját házában is összeverik érte az embert! – Te csirkefogó!!! – üvöltött torkaszakadtából. Megragadtam a karját, mintha korhadó faágat érintettem volna, és ráförmedtem: – Nem t röm az ordítást! Megértett? Még egy sértés, és holta napjáig megemlegeti, maga bugris!!! Egy-két másodpercig azt hittem, hogy igazán ölre megyünk, és elszégyelltem magam, mert hogyan is emelhetnék kezet egy púposra! De olyasmi történt, amit a legkevésbé vártam. A professzor kirántotta karját a markomból, visszah költ, és még er sebben félrehajtott fejjel, mintha ellen rizni akarná, megvan-e még a púpja, undorító, vékony hangon felvihogott. Mintha csak szellemes tiéfát hallott volna. – Nono – jegyezte meg, és levette cvikkerét –, elszánt fickó maga, Tichy… NIKOTINTÓL SÁRGA, HOSSZÚ UJJA HEGYÉVEL KÖNNYET TÖRÖLT KI A SZEMÉB L. – No jó – turbékolta rekedten –, szeretem ezt. Igen, mondhatom, ezt szeretem. Csak a szentesked modort, az édeskés, hamis ostobaságokat utálom, de ön kimondta, amit gondolt. Én utálom önt, ön utál engem, kit , nem tartozunk egymásnak semmivel, minden világos, és velem jöhet. Igen, igen, Tichy, csaknem meglepett engem. Engem, nono… És ekképpen locsogva felvezetett a vénségt l megsötétedett, recseg falépcs n. Ez a lépcs cikcakkban megkerülte a négyszögletes, óriási, csupasz faborítású el csarnokot; hallgattam, Zazul pedig az emeleten megszólalt: – Tichy, hiába, nekem nem telik szalonokra, vendégszobákra, látnia kell mindent; igen, a példányaim között alszom, velük étkezem, élek, lépjen be, és ne szaporítsa a szót… Éppen abba a kivilágított szobába kalauzolt, amelynek ablakait nagy, valaha fehér, most rendkívül mocskos és zsírfoltos papírlapok fedték. A helyiségben tömérdek szétlapított légy volt; az ablakpárkányok is feketéllettek, a légyhulláktól, amint becsuktam, az ajtón is nyomokat és rovarok kiszáradt, véres maradványait pillantottam meg, mintha Zazult itt

ostrom alá fogta volna a hártyásszárnyúak világa; miel tt elcsodálkozhattam volna, figyelmemet más furcsaságok keltették fel. Középen asztal volt, helyesebben két állványra fektetett, közönséges, alig gyalult deszkák, halomban hevertek ott könyvek, iratok, elsárgult csontok, de a legérdekesebb látnivaló a négy fal volt. Hatalmas, kezdetlegesen összetákolt polcokon vastag falú uborkásüvegek és palackok sorakoztak, az ablakkal szemben pedig, ott, ahol a polcok közt hézag támadt, óriási üvegtartály állt, mint egy szekrény, helyesebben átlátszó, koporsó méret akvárium. Fels részét hanyagul ráhajított, piszkos rongy fedte el, amelynek rojtos széle körülbelül az üvegfal feléig ért, de ami az alsó, fedetlen részb l látszott, elég volt ahhoz, hogy gyökeret verjen a lábam. Az összes üvegben és palackban kissé zavaros folyadék kéklett, mint valami anatómiai múzeumban, ahol különböz , egykor él szerveket tartósítanak boncolás után szeszben. Ugyanilyen, de óriási méret edény volt az a felülr l ronggyal borított üvegtartály. Homályos, kékes szikrákkal pislákoló mélyében, hallatlanul lassan, végtelenül türelmes ingamozdulattal, a fenék érintése nélkül, néhány centiméterrel fölötte, két árnyék imbolygott, amelyben kimondhatatlan undorral és rémülettel emberi lábakat ismertem fel, denaturált szesszel átitatott, két nedves nadrágszárat… vé dermedtem, Zazul nem moccant, nem is hallottam jelenlétét; amikor szemem az arcára tévedt, felfedeztem, hogy sugárzik az örömt l. Felháborodásom, undorom felvidította. Mellére szorította kezét, mintha imádkozna, és elégedetten krákogott. – Mit jelentsen ez, Zazul?! – szólaltam meg összeszoruló torokkal. – Mi ez? Hátat fordított, szörny és hegyes púpja – olyan hegyes volt, hogy ösztönösen féltettem megfeszül zakójának épségét- enyhén ringott lépteinek ütemére, majd leült egy furcsa, hasított támlájú zsámolyra (ijeszt volt ez a púposnak szánt bútor), és váratlanul közömbös, s t unott hangon válaszolt: – Ez hosszú történet, Tichy. Ki akarta várni a vihart? Üljön le valahol, és ne zavarjon. Nem látok semmi okot arra, hogy bármit is elmeséljek önnek. – De én látok – feleltem. Bizonyos fokig már lecsillapodtam. Az es zúgásával és csobogásával kitöltött csendben hozzáléptem és kijelentettem: – Ha nem szolgál magyarázattal, Zazul, kénytelen leszek olyan lépéseket tenni, amelyek miatt meggy lik a baja. Azt hittem, hogy kirobban, de meg se rezzent. Egy pillanatig gúnyosan összeszorított ajakkal meredt rám. – MONDJA MEG SZINTÉN, TICHY, MICSODA DOLOG EZ? TOMBOL A VIHAR, SZAKAD AZ ES , MAGA DÖRÖMBÖL AZ AJTÓMON, HÍVATLANUL BETÖR HOZZÁM, VERÉSSEL FENYEGET, MAJD AMIKOR VELEM SZÜLETETT SZELÍDSÉGEM FOLYTÁN ENGEDEK, AMIKOR IGYEKSZEM A KEDVÉRE TENNI, ÚJABB FENYEGET ZÉST VAN SZERENCSÉM HALLANI: A VERÉS UTÁN BÖRTÖNNEL IJESZTGET. TUDÓS VAGYOK, URAM, NEM BANDITA. NEM FÉLEK A BÖRTÖNT L, ÖNT L, EGYÁLTALÁN SEMMIT L SEM FÉLEK, TICHY. – Ez itt egy ember – jegyeztem meg, jóformán eleresztve a fülem mellett locsogását, noha nyilvánvalóan gúnyolódott, hiszen biztosra vettem, szándékosan vezetett ide, hogy megtehessem ezt az undorító felfedezést. Feje fölött bámultam azt a kett s, szörny árnyékot, amely állandóan lágyan ringott a kékes folyadékban. – A legnagyobb mértékben – válaszolta készségesen Zazul. – A legnagyobb mértékben. – Nem, ezt nem ússza meg! – kiáltottam rá. Amint figyelt engem, egyszerre csak történt valami – reszketett, feljajdult, és nekem a hajam is égnek állt. Zazul vihogott. – Tichy – kezdte, amikor egy kissé megnyugodott, de még mindig pokoli rosszindulatszikrái villogtak a szemében –, akarja?… Fogadjunk. Én elmondom, hogyan került sor arra – az ujjával odabökött-, ön pedig egy hajam szálát sem görbíti meg. Természetesen saját szabad akaratából. Nos, áll az alku? – Megölte? – csak ennyit kérdeztem. – Bizonyos fokig. Igen. Mindenesetre bedugtam oda. Gondolja, hogy élhet valaki kilencvenhat százalékos denaturált szeszben? Hogy van még remény? Higgadt, mintegy eleve megtervezett hencegését l, túlzott gúnyolódásától az áldozat

tetemével szemt l szemben, helyrebillent lelki egyensúlyom. – Tartom a fogadást – mondtam hidegen. – Beszéljen! – Csak ne sürgessen – szólt rám, mintha kegyes fejedelem volna, és kihallgatáson fogadna. – Azért mondom el, mert ez szórakoztat engem, Tichy, mert vidám kis történet, és az elbeszélést élvezem, nem pedig azért, mert megfenyegetett. Én nem félek a fenyegetést l, Tichy. No de hagyjuk ezt. Tichy, hallott ön Mallenegsról? – Hogyne-feleltem. Már teljesen lecsillapodtam. Végül is van bennem felfedez i hajlam, és tudom, hogy mikor kell meg riznem hidegvéremet. – Kiadott néhány tanulmányt a fehérjemolekulák denaturalizálásáról… – Kit – helyeselt egészen professzoros hangon, és friss érdekl déssel mért végig, mintha végre olyan vonást fedezett volna fel bennem, amelyért némi tisztelet illet. – De ezenkívül kidolgozta a nagy fehérjemolekulák szintézisének módszerét, a mesterséges fehérjeoldatokét, amelyek éltek, ugyebár. Ragadós kocsonyák voltak… szerelmes volt beléjük. Naponta megetette ket, hogy úgy mondjam… – Igen, cukrot szórt be nekik, szénhidrátokat, és azok, a kocsonyák, a formátlan sam bák, mindent elnyeltek, hogy öröm volt nézni, és növekedtek, el ször a Petricsészékben… majd nagyobb edényekbe rakta át mindet… dédelgette ket, az egész laboratórium tele volt velük… egyik-másik megdöglött a helytelen étrendt l, oszlásnak indult; feltételezem, hogy olyankor tombolt… rohangált a szakállával, amelyet akaratlanul állandóan bemártott a szeretett csirizbe… De tovább nem jutott. No, buta volt hozzá, többre volt szükség… itt – ujjával megbökte fejét, tar koponyája csillogott a zsinóron alacsonyra eresztett lámpa fényében, mintha sárga csontból faragták volna. – Azután én fogtam munkához, Tichy. Minek szaporítsam a szót, ezek szakembereknek való dolgok, és az olyanok, akik igazán megértenék m vem nagyságát, még nem születtek meg… Röviden: fehérjemakromolekulát teremtettem, amelyet meghatározott típusú fejl désre úgy be lehet állítani, mint egy ébreszt órát… nem, ez nem jó példa. Természetesen hallott már egy petesejtb l származó ikrekr l? – Igen – válaszoltam –, de mi köze ennek… – MINDJÁRT MEGÉRTI. A MEGTERMÉKENYÍTETT PETESEJT KÉT AZONOS FÉLRE OSZLIK, AMELYB L KÉT TÖKÉLETESEN AZONOS EGYÉN, KÉT ÚJSZÜLÖTT, KÉT TÜKÖRKÉPSZER IKER SZÜLETIK. MOST KÉPZELJE EL TEHÁT, HOGY EGY BIZONYOS ELJÁRÁSSAL, EGY FELN TT, ÉL EMBER SZERVEZETÉNEK TÜZETES VIZSGÁLATA ALAPJÁN MEG LEHET TEREMTENI ANNAK A SEJTNEK A MÁSIK FELÉT, AMELYB L EMBERÜNK VALAHA MEGSZÜLETETT. S ÍGY, SOKÉVES KÉSÉSSEL, IKERTESTVÉRT KÉSZÍTHETÜNK AZ ILLET NEK… EGYETÉRT VELEM? – Hogyan? -jegyeztem meg. – De még ha lehetséges volna is, csupán a sejt felét állítja el , csak a csírát, amely nyomban elpusztul… – Talán másoknak, de nem nekem -felelte száraz göggel. – Ezt a mesterségesen készített fél sejtet, meghatározott fejlódéstípusra beállítva, mesterséges táplálófolyadékba teszem, és ott, a keltet ben, mint egy gépi méhben, el idézem magzattá alakulását, százszorta gyorsabb ütemben, mint a közönséges magzat fejl dési ideje. Három hét alatt az embrió átváltozik gyerekké; további kezelés hatására ez a gyerek egy év múlva biológiailag tízéves lesz; négy újabb év után már negyvenéves ember – nos, éppen ezt csináltam, Tichy… – Homunculus! – kiáltottam fel. – A középkori alkimisták álma… Értem… ön azt állítja… de még ha úgy is volna! Ön teremtette ezt az embert, ugye?! És azt hiszi, hogy joga volt megölni? És hogy én helyeslem ezt a gaztettet? Ö, akkor ön szörnyen téved, Zazul! – Ez még nem minden -folytatta hidegen Zazul. Feje mintha közvetlenül púpjának alaktalan tömbjéb l n tt volna ki. – El ször természetesen állatokon kísérleteztem. Ott, azokban az üvegekben párosával macskákat, nyulakat, kutyákat láthat; a fehér címkés edényekben az eredeti, igazi teremtmények vannak… a többiben, a fekete címkésben, az általam teremtett ikermások találhatók… semmiben sem különböznek, és ha felcseréli a címkéket, nem lehet megállapítani, hogy melyik állat jött a világra természetesen, születés útján, és melyik származik az én retortámból…

– JÓ – MONDTAM –, ELFOGADOM, DE MIÉRT ÖLTE MEG? MIÉRT? NEM VOLT… TELJESEN ÉPESZ ? TALÁN VISSZAMARADT A FEJL DÉSBEN? MÉG AKKOR SEM VOLT JOGA HOZZÁ… – Kérem, ne sértegessen! -förmedt rám. – Fejlett szellemi képesség, Tichy, teljes fejlettség, amely a legpontosabban egyenérték fizikai tekintetben az eredetivel, de pszichikai lehet ségei nagyobbak, mint a biológiai prototípusé… igen, ez több, mint ikertestvér teremtése, ez az ikermásolatnál tökéletesebb kópia… Zazul professzor felülmúlta a természetet. Felülmúlta, érti?! Hallgattam, pedig felállt, a tartályhoz lépett, felágaskodott, és egyetlen mozdulattal lerántotta a rongyos takarót. Nem akartam megnézni, de a fejem magától arra fordult, és az üvegen, a zavaros szesz rétegén keresztül megpillantottam Zazul megpuhult, kiázott arcát, nagy, batyuként úszó púpját, zakójának hajtókái fekete, átázott szárnyakként lebegtek a folyadékban… szemgolyói fehéren csillogtak… kis szakálla nedves, sz csíkokban ragadt össze… úgy álltam ott, mint egy áramsújtott, ö pedig nyekergett: – Sejtheti, az volt a cél, hogy a m tartós legyen. Az ember, még ha mesterségesen is alkotják, halandó, a cél pedig az volt, hogy kitartson, ne váljék porrá, maradjon fenn mint emlékm … igen, err l volt szó. Ám tudnia kell, Tichy, lényeges nézeteltérés támadt köztem és közte; és ennek következtében nem én, hanem került be az üvegbe… ö, , Zazul professzor, én pedig, én – éppen én vagyok… Felvihogott, de ezt már nem hallottam. Úgy éreztem, mintha egy szakadékba zuhannék. Tekintetem az él , örömt l eltorzult arcáról a másik, élettelen arcra siklott, amely úgy úszott az üvegfal mögött, mint egy rettenetes víz alatti szörny, és nem jött ki hang a torkomon. Csend volt. Az es csaknem elállt, csupán a szélrohamok közepette hol távolodva elcsendesült, hol visszatért a csatornák elhaló lélekharangja. – Engedjen ki – kértem, de nem ismertem meg a saját hangomat. Lehunytam a szememet, és tompán megismételtem: – Engedjen ki, Zazul. Ön nyert. MACH EDWARD FORDÍTÁSA

Molteris találmánya Egy szi délutánon már leszállt az alkony az utcákra, és egyenletes, szürke es szemergett, amelyt l a nap emléke szinte hihetetlenné válik, és az ember a Dárius kincséért sem hagyná el helyét a kandallónál, sem régi könyveit (nem jól ismert tartalmuk miatt mélyed el bennük, hanem sok év el tti önmagát keresi) – egy ilyen délutánon váratlanul megkocogtatták az ajtómat. Heves kopogtatás volt, mintha a jövevény a cseng t mell zve, egyszeriben jelezni akarná, hogy érkezése viharos, s t mondhatnám – kétségbeesett. Félretettem a könyvet, kiléptem a folyosóra, és ajtót nyitottam. Csuromvizes férfit pillantottam meg, es köpenyben volt, fáradtságtól eltorzult arcán ragyogtak a vízcseppek. Rám se tekintett, annyira kimerült. Kivörösödött, nedves kezével egy nagy ládára támaszkodott, amelyet szemmel láthatóan maga cipelt fel az emeletre. – Uram – szólítottam meg –, mit képzel… – De helyesbítettem: – Miben lehetek segítségére? Bizonytalanul intett, és tovább lihegett; megértettem, hogy szeretné bevinni terhét a lakásba, de már nem futja az erejéb l. Megragadtam tehát a nedves, durva zsineget, amellyel a csomagot átkötötte, és becipeltem a folyosóra. Amikor megfordultam, már a hátam mögött állt. Megmutattam neki a fogast. Felakasztotta kabátját, a polcra hajította formátlan ronggyá ázott kalapját, és enyhén támolyogva belépett a dolgozószobámba. – Mivel lehetek szolgálatára? – érdekl dtem kis id múltán. Gyanítottam, hogy is furcsa vendégeim sorába tartozik; még mindig kerülte a tekintetemet, mintha lefoglalnák saját gondolatai, arcát törölgette zsebkend jével, és összerezzent átázott kézel jének hideg érintését l. Hellyel kínáltam a kandallónál, de válaszra sem méltatott. Fogta csuromvizes csomagját, húzta, tolta, élén görgette, és sáros nyomot hagyott a padlón; ismeretlen útja során nyilván sokszor le kellett tennie a járda tócsái közé, hogy kifújhassa magát. Csak amikor a ládát már a szoba közepére görgette – ahol állandóan szemmel tarthatta –, eszmélt rá jelenlétemre, rám pillantott, érthetetlen szavakat mormolt, biccentett, túlzottan hosszú lépésekkel a szabad fotelhoz sietett, és horpadt mélyébe süppedt. Leültem vele szemben. Elég sokáig hallgattunk, de – érthetetlen módon – ez egészen természetesen hatott. Nem volt fiatal, lehetett vagy ötvenéves. Arca szabálytalan volt. Felt nt, hogy arcának bal fele kisebb, mintha nem tudott volna lépést tartani a jobbal, és ezért szájának sarka, orrcimpája, szemének hasadéka baloldalt kisebb volt, és ezáltal ábrázata állandóan bánatos meghökkenést fejezett ki. – Ön Tichy úr? – törte meg a csendet, amikor legkevésbé vártam. Bólintottam. - íjon Tichy? Az… utazó? – bizonyosodott meg még egyszer, el rehajolva. Bizalmatlanul meredt rám. – Hát persze – er sítgettem. – Ki más lehetne az én lakásomban? – Esetleg eltéveszthettem az emeletet – dörmögte, mintha valami más, sokkal fontosabb dolog foglalkoztatná. Egyszer csak felállt. Ösztönösen megérintette kabátját, mintha ki akarná simítani, de ráeszmélt, hogy szándéka medd – valószín leg a legjobb szabó keze és vasaló beavatkozása sem segíthetett volna ronggyá ny tt ruháján –, felegyenesedett és bemutatkozott: – Fizikus vagyok. Molterisnek hívnak. Hallott már rólam? – Nem – feleltem. Valóban hírét sem hallottam. – Nem baj – mormogta inkább önmagának, mint nekem. Komor benyomást keltett, de ez inkább t dés volt: egy korábbi elhatározását latolgatta, amely meglátogatásomra késztette, de most újabb kétségei támadtak. Láttam

ezt lapos pillantásából. Úgy éreztem, hogy gy löl engem azért, amit el akar, amit el kell mondania nekem. – Felfedeztem valamit – vetette oda rekedten. – Találmány. Ilyen még nem volt. Soha. Nem kell elhinnie. Nem hiszek senkinek, tehát nekem sem kell senkinek hinnie. Beszéljenek a tények. Bebizonyítom önnek. Mindent bizonyítok. De még nem vagyok egészen… – Ön aggódik? – segítettem nyájas és megnyugtató hangon. Hiszen mégiscsak rült gyerekek, meghibbant, lángesz gyerekek ezek, ezek az emberek. – Aggódik, hogy meglopják, elárulják, igaz? Nyugodjék meg. Ez a szoba már olyan találmányokat látott, és olyanokról hallott… – Ilyenr l nem!!! -tört ki határozottan, és hangjában elképzelhetetlen g g csendült. Mintha a teremtés ura lett volna. is.

egy

szemvillanásig

– Adjon egy ollót- kérte komoran, mert megint hatalmába kerítette a bánat. – Lehet kés

Átnyújtottam papírvágó késemet, amely az íróasztalon hevert. Heves és ünnepélyes mozdulatokkal elvágta a zsinegeket, feltépte a csomagolást, az összegyúrt, nedves papírt valószín leg szándékos nemtör dömséggel a padlóra hajította, mintha ezt mondta volna: „Kirúghatsz engem, összeszidhatsz azért, hogy bepiszkítom ragyogó parkettodat – ha van merszed kihajítani egy ilyen férfit, mint én, akinek ennyire meg kell a lázkodnia!” Egy gyalult deszkából készült, feketére lakkozott, csaknem pontosan kocka alakú láda került el ; fedele csak félig volt fekete, a másik fele zöld, és átvillant agyamon, hogy már nem futotta neki az egyikfajta lakkból. A ládán rejtjeles lakat függött. Molteris beállította a számokat, kezével eltakarta, és föléje hajolt, hogy meg ne leshessem a kulcsjelet, és amikor a lakat csettent, lassan, óvatosan felemelte a fedelet. Tapintatból, és mert nem akartam elriasztani, visszaültem a fotelomba. Az az érzésem – noha nem árulta el –, hogy ezért hálás volt. Mindenesetre mintha kissé megnyugodott volna. Valiig benyúlt a ládába, és er lködve, kivörösödött arccal és homlokkal egy feketére oxidálódott jókora készüléket vett el fedelekkel, lámpákkal, kábelekkel – én nem értettem, mi lehetett. Terhét átölelte, mint egy szerelmes, és fojtott hangon megkérdezte: – Hol van a… konnektor?! – Ott – mutattam a könyvszekrény melletti sarokra, mert a másik konnektort lefoglalta az asztali lámpa zsinórja. Molteris megindult a könyvespolc felé, és roppant óvatosan leeresztette a padlóra a súlyos készüléket. Ezt követ en az összetekert kábelb l kibogozott egyet, és bedugta a konnektorba. Készüléke mellé kuporodva tologatni kezdte a fogantyúkat, nyomogatni a kapcsolókat- kisvártatva lágy, dallamos bugás töltötte be a szobát. Arcáról váratlanul rémület tükröz dött: közelebbr l szemügyre vette az egyik csövet, amely – a többivel ellentétben – sötét maradt. Gyengéden megfricskázta, és amikor semmi sem változott, vadul kiforgatta minden zsebét, el bányászott egy csavarhúzót, egy darab drótot, egy fogót, és térdre hullva, lázasan, bár rendkívül figyelmesen matatni kezdett a készülék belsejében. A vak csövet hirtelen rózsás fény töltötte el. Molteris, úgy látszik, teljesen megfeledkezve arról, hol van, most megkönnyebbült sóhajtással zsebre vágta szerszámait, felemelkedett, és hidegvérrel, mint ahogy megjegyezzük, hogy „ma vajas kenyeret ettem”, kibökte: – Tichy, ez az id gép. Nem válaszoltam. Nem tudom, érzitek-e, mennyire kényes és bonyolult helyzetben voltam. Az efféle feltalálókat – akik kiagyalták az öröklét elixírjét vagy az elektromos jövend mondót, vagy mint ebben az esetben, az id gépet – roppant hitetlenkedéssel fogadja az ember, ha megpróbálják titkukba beavatni. Ezért aztán tele vannak komplexusokkal, bosszúsággal, félnek a többi embert l, s egyidej leg megvetik a világot, mert tudják, hogy rászorulnak segítségére; én is tudom ezt, és az ilyen percekben rendkívül óvatosan kell viselkednem. Egyébként bármit is tennék, rosszul fogadná. A segítséget kér feltalálót a kétségbeesés hajtja, nem a remény. Nem jóindulatot, hanem gúnyt vár. Különben is a jóindulat – ezt tapasztalatból megtanulta – csak bevezetés, amelyet rendszerint a meggy zés szavaiba burkolt lebecsülés követ – mert természetesen

már nem el ször, nem is másodszor próbálják öt eszméit l eltéríteni. Ha tehát azt mondtam volna: „Ah, ez rendkívüli, igazán föltalálta az id gépet?” – talán ököllel támadt volna rám. Hallgatásom viszont meghökkentette. – Igen – er sítette meg, és arcátlanul mindkét kezét zsebre vágta –, ez az id járm ! Az id ben való utazás gépe, érti, uram?! Bólintottam, ügyelve, hogy ne hasson túlzottan. Lendülete légüres térre talált, elveszett – egy pillanatig bamba arckifejezéssel álldogált. Ábrázata nem is volt öreg, csupán elcsigázott – rettenetesen elgyötört, véraláfutásos szeme számtalan átvirrasztott éjszakáról tanúskodott, szemhéja megduzzadt, a látogatás tiszteletére eltávolított borostája a fülénél és az alsó ajka alatt megmaradt, jelezve, hogy sebtében és türelmetlenül borotválkozott – err l árulkodott az arcán lev fekete ragtapasz is. – Ön nem fizikus, ugye? – Nem. – Annál jobb. Ha fizikus volna, még a saját szemének sem hinne, mert ez – a készülékre mutatott, amely még mindig halkan dorombolt, mint egy álmos macska (rózsás visszfény hullott bel le a falra) – csupán annak a tengernyi ostobaságnak a megdöntése után jöhetett létre, amelyet k ma fizikának tartanak. Van itt valamilyen tárgy, amelyt l könny szívvel megválna? – Talán akad – feleltem. – Mi legyen az? – Mindegy. K , könyv, fém, csak ne legyen radioaktív. Radioaktivitásnak nyoma se legyen, ez fontos. Szerencsétlenséget okozhatna. Még beszélt, amikor felemelkedtem, és az íróasztalomhoz léptem. Mint tudjátok, rendszeret vagyok, és nálam a legcsekélyebb apróságnak is megvan a maga állandó helye, s különösen fontosnak tartom a könyvtáram rendjét; annál inkább elcsodálkoztam egy tegnapi eseten: reggeli óta, vagyis a kora reggeli óráktól az íróasztalomnál dolgoztam egy sok fejtörést okozó részen – é$ amikor váratlanul felpillantottam szerteszét hever irataimból, a könyvtár melletti sarokban, a fal tövében egy nyolcadív nagyságú céklavörös könyvet fedeztem fel; úgy hevert a padlón, mintha valaki odahajította volna. Felálltam, és lehajoltam érte. Megismertem a címlapját; egy negyedévenként megjelen regészségügyi folyóiratból készült lenyomat volt, távoli ismer söm diplomamunkája. Nem értettem, hogyan kerülhetett a padlóra. Igaz ugyan, hogy gondolataimba merülve láttam munkához, és különösebben nem néztem szét a szobában, de esküdni mernék rá, hogy amikor beléptem a helyiségbe, semmi sem hevert a fal tövében; erre tüstént felfigyeltem volna. Végül mégis bele kellett tör dnöm, hogy nyilván a szokottnál jobban gondolataimba mélyedtem, és egy darabig nem hatott rám a környezetem – csak amikor már lanyhult figyelmem, vettem észre addig néz , de nem látó szememmel a könyvecskét. Másképp nem magyarázhattam az eseményt. Visszatettem a kötetet a polcra, és elfelejtettem az egészet, most azonban, Molteris szavai után, ez a számomra teljesen felesleges, céklavörös kötés tanulmány mintha magától a kezembe siklott volna, ezért szótlanul átnyújtottam a látogatómnak. Átvette, tenyerén mérlegelte, még a címét sem nézte meg, felemelt egy fekete fed lapot a készülék közepér l, és megkért: – Tessék idejönni… Megálltam mellette. Letérdelt, beállította a rádió keres jéhez hasonló gombot, és megnyomott mellette egy másik, homorú, fehér gombot. A szoba minden lámpája elsötétült, a készülék kábeljének végén lev konnektorban pedig furcsa, éles sistergéssel kékes szikra villant fel, de ezenkívül semmi sem történt. Megfordult fejemben, hogy most kiégeti az összes biztosítékomat, megszólalt:

ekkor rekedten

– Figyeljen, uram! Lapjával a készülékbe helyezte a könyvet, és megnyomott oldalt egy kiálló, kis fekete

fogantyút. A lámpáim fénye most ismét feler södött, ugyanakkor a készülék alján a kemény kötés , sötét kis könyv elhomályosult. Egy töredék másodperc alatt áttetsz vé vált, és úgy éreztem, hogy a csukott borítón keresztül látom az oldalak fehér körvonalait és az összefolyó, nyomtatott sorokat, ez azonban csak szemvillanásnyi ideig tartott, a következ pillanatban a könyv szertefoszlott, elt nt, és már csak a készülék feketére oxidálódott üres fenekét láttam. – Eltolódott az id ben – mondta lesütött szemmel. Nehézkesen feltápászkodott. Homlokán gombost fej nagyságú, apró verejtékcseppek ragyogtak. – Vagy ha úgy akarja, megfiatalodott… – Mennyivel? – kérdeztem. Tárgyilagosságomtól kissé felderült. Arcának bal oldali, kisebbik, mintegy élettelen fele – kissé sötétebb is volt, amint azt közelebbr l észrevettem – megrezdült. – Körülbelül egy nappal – válaszolta. – Pontosan még nem tudom kiszámítani. De ez… – elharapta szavát, és rám tekintett. – Ön itt volt tegnap? – érdekl dött, és leplezetlen izgalommal leste a feleletet. – Igen – húztam a szót, mert hirtelen mintha megindult volna lábam alatt a föld. Megértettem, és semmihez sem hasonlítható, legföljebb hihetetlen álomra emlékeztet kábulatban egybevetettem a két eseményt: a könyv tegnapi, megmagyarázhatatlan felbukkanását, pontosan azon a helyen, a fal tövében – és az idegen mostani kísérletét. Elmondtam neki. Nem derült fel, mint várható lett volna, hanem párszor némán megtörölte zsebkend jével homlokát. Megfigyeltem, hogy er sen verejtékezik, és kissé elsápadt. Székkel kínáltam, és magam is leültem. – Talán most elmondaná nyilvánvalóan megnyugodott.

nekem,

mit kíván

t lem

–

kérdeztem,

amikor

már

– Segítséget – dünnyögte. – Támogatást, nem, nem alamizsnát. Legyen… nevezzük el legnek a kés bbi nyereségrészemre. Az id járm … maga is megérti… – nem fejezte be. – Igen – feleltem. – Feltételezem, hogy komoly összegre van szüksége. – Nagyon komolyra. Látja… nagy energiamennyiségekr l van szó, azonkívül az id irányzék, hogy az átvitt test pontosan ahhoz a perchez érkezzen, amelybe juttatni akarjuk, ez még hosszas munkálkodást kíván. – Mennyit? – érdekl dtem. – Legalább egy évet… – Jó – egyeztem bele –, értem. Csakhogy: meg kellene szereznie mások támogatását. Röviden, pénzügyi emberekét. Feltételezem, hogy nem ellenzi… – Nem, világos, hogy nem – fogadta el. – Helyes. Nyílt kártyákkal játszom önnel. Az én helyemben a legtöbben gyanakodnának az ön bemutatója után, hogy trükköt láttak, ügyes szemfényvesztést. De én hiszek önnek, és megteszem, ami t lem telik. Ehhez természetesen némi id re lesz szükségem. Jelenleg rengeteg a dolgom, azonkívül tanácsot kell kérnem… – Fizikusoktól? – horkant fel. Feszülten figyelt rám. – Ugyan, dehogy. Látom, hogy ez kényes pontja, kérem, ne szóljon. Nem firtatom. Tanácsra azért lesz szükségem, hogy kiválaszthassam a legalkalmasabb embereket, akik hajlandók volnának… ELHARAPTAM A SZAVAMAT. ÉS ÚGY LÁTSZIK, AZ AGYÁBAN IS UGYANAZ A GONDOLAT DERENGETT FEL, MINT AZ ENYÉMBEN, A SZEME MEGCSILLANT. – Tichy úr – kezdte. – Ne kérjen senkit l tanácsot, én magam megmondom önnek, kihez forduljon… – A gépe segítségével, ugye? – fejeztem be a mondatát. Diadalmasan elmosolyodott. – TermészetesenI Hogy el bb nem jutott eszembe, micsoda szamár vagyok! – És ön már utazott az id ben? – kérdeztem. – Nem. A gép csak kis ideje m ködik, múlt péntek óta, tudja, uram. Csak egy macskát

küldtem el… – Macskát? És visszatért? – NEM. ÁTHELYEZ DÖTT A JÖV BE, KÖRÜLBELÜL ÖT ÉVVEL; A SKÁLA MÉG NEM PONTOS. AHHOZ, HOGY PONTOSAN MEGHATÁROZHASSUK A MEGÁLLÁS IDEJÉT, DIFFERENCIÁTORT KELL ÉPÍTENÜNK, AMELY KOORDINÁLNÁ AZ ÖRVÉNYL MÁGNESES TEREKET. ÚGY, AHOGY VAN, ALAGÚT-QUANTUMEFFEKTUS OKOZTA DESZINKRONIZÁCIÓ… – Sajnos, egy árva szót sem értek abból, amit ön mond – jegyeztem meg. – De miért nem próbálta meg saját maga? Ezt enyhén szólva furcsállottam. Molteris zavarba jött. – Terveztem, de… látja, uram, én… a házigazdám kikapcsolta a villanyomat… vasárnap. Arca, helyesebben a normális jobb fele fülig elpirult. – Tartozom a házbérrel, és ezért… – dadogta. – De természetesen… tüstént… Igen, önnek igaza van. Én ezt… mindjárt. Itt szállók be, látja, uram, megindítom a készüléket, és… a jöv be kerülök. Megtudom, hogy ki finanszírozta a vállalkozást, megtudom az illet k nevét, és ezáltal ön nyomban, haladéktalanul… Beszéd közben már félretologatta a készülék belsejét rekeszekre osztó válaszfalakat. – Várjon, uram – tartóztattam –, nem, így nem akarom. Hiszen nem tud visszatérni, ha a készülék itt marad nálam. – Ó, nem – nyugtatott meg. – A készülékkel együtt utazom az id ben. Ez lehetséges, kétféleképpen állítható be. Itt, látja ezt a variométert? Ha valamit elküldök az id be, és azt akarom, hogy a készülék itt maradjon, akkor az er teret a csapóajtó alatti kis területre összpontosítom. De ha magam is utazni akarok az id ben, akkor kib vítem a teret, hogy az egész készüléket átfogja. Csak az energiafelvétel lesz nagyobb. Hány amperesek a biztosítékai? – Nem tudom – feleltem –, de félek, hogy nem bírják ki. Már az el bb is, amikor azt a könyvet… útjára küldte, pislogtak egyet a lámpák. – Az csekélység – legyintett. – Kicserélem er sebbre a biztosítékokat, persze ha megengedi… – Tessék. MUNKÁHOZ LÁTOTT. ELKÉSZÜLT.

ZSEBEIBEN VALÓSÁGOS VILLANYSZEREL M HELYT REJTEGETETT. TÍZ PERC ALATT

– Indulok – jelentette be, amikor visszatért a szobába. – Azt hiszem, hogy legalább harminc évet kell utaznom. – OLYAN SOKAT? MIÉRT? – KÉRDEZTEM. OTT ÁLLTUNK A FEKETE KÉSZÜLÉK EL TT. – Az ügyet néhány év múlva ismerni fogják a szakemberek – válaszolta –, de negyedszázad múlva már minden gyerek, az iskolában tanítják majd, és a megvalósításban közrem köd személyek nevét bármelyik járókel l megtudhatom. Halványan elmosolyodott, készülékbe.

megcsóválta a

fejét,

és

mindkét

lábával belépett a

– A lámpák majd hunyorognak-jelezte-, de nem számít. A biztosítékok kétségtelenül kibírják. Ellenben… a visszatéréssel lehet egy kis baj… – Hogyhogy? Éles pillantást vetett rám. – Látott már engem itt valaha? – Mit beszél? – Nem értettem. – Nos, hogy tegnap vagy egy hete, egy hónapja… vagy talán tavaly… nem látott engem? Itt, ebben a sarokban nem jelent meg váratlanul egy ember, mindkét lábával egy ilyen készülékben, úgy, mint én? – Aha! – kiáltottam. – Értem… ön attól fél, hogy visszajövet esetleg nem a mostani percbe tér vissza, hanem elhagyja, és valahol a múltban áll meg, igaz? Nem, sohasem

láttam önt. Igaz ugyan, hogy kilenc hónappal ezel tt érkeztem meg egy utazásból; addig a házam lakatlan volt… – Azonnal… – mondta. Er sen törte a fejét. – Magam sem tudom… -jegyezte meg végül. – Hiszen ha itt jártam volna valaha, tegyük fel, amikor a ház, mint ön mondja, lakatlan volt, akkor err l nekem is tudnom kellene, emlékeznem rá, nem? – Dehogyis – tiltakoztam élénken –, ez az id hurok paradoxona. Ön akkor máshol volt, és valami mást m veit, az akkori ön; ellenben anélkül, hogy abba a múlt id be óhajtana kerülni, ebb l a percb l, a jelenb l, ön… – Nos – jelentette ki –, ez végül is nem olyan fontos. Még ha túlságosan visszamennék is a múltba, majd helyesbítek. El rehajolt, és megnyomta az els gombot. A lámpák egyszeriben elhomályosultak; a készülék halk, magas hangot hallatott, mint egy megütött üvegpálca. Molteris búcsút intett, másik kezével megérintette a fekete fogantyút, és kiegyenesedett. Amint így kihúzta magát a lámpáim ismét teljes fényükben felragyogtak, és láttam, miként változik meg alakja. A ruhája megsötétedett és elhomályosodott, de ügyet sem vetettem rá, mert megrettentem attól, ami a fejével történt; miközben átlátszóvá vált, fekete haja egyidej leg megfehéredett, alakja egyszerre zsugorodott és szertefoszlott, úgyhogy amikor a készülékkel együtt elt nt a szemem elöl, így maradtam, tátott szájjal, torkomra forrt rémült kiáltással, tekintetem még meg rizte ezt a hátborzongató átváltozást, mert, uraim, miközben az id sodrában elt nt, egyidej leg szédít gyorsasággal öregedett; valószín leg évtizedeket élt át egy szempillantás alatt! Remeg lábbal vánszorogtam a fotelhoz, odébb toltam, hogy jobban lássam azt az üres, élesen megvilágított sarkot, leültem, és várakozni kezdtem. Átvirrasztottam az egész éjszakát reggelig. Uraim, azóta hét év telt el. Azt hiszem, hogy már sohasem tér vissza, mert találmányának b völetében megfeledkezett egy rendkívül egyszer , szinte elemi dologról, amely felett talán tudatlanságból, talán mert nem tisztességesek, elsiklanak a fantasztikus elméletek összes szerz i. Hiszen az id ben utazónak15, ha húsz évet tesz meg, ugyanennyivel öregednie kell – hogyan is lehetne másképp? k ezt úgy képzelték el, hogy az ember jelenét át lehet vinni a jöv be, és az illet karórája az indulás óráját mutatja majd, miközben körös-körül az összes óra a jöv idejét mutatja. De ez persze lehetetlen. Ahhoz, hogy így történhessék, az illet nek ki kellene lépnie az id l, és mintegy rajta kívül kapaszkodni a jöv felé, és meglelve a kívánt pillanatot, behatolni -kívülr l, mintha volna bármi is, ami az id n kívül esik. De sem ilyen hely, sem ilyen út nincsen, és a szerencsétlen Moiteris saját kezével indította el azt a gépet, amely megölte – az öregséggel, nem mással, és amikor a készülék megállt ott, a jöv megcélzott pontján, már csak egy meg szült, összetöpörödött tetemet zárt magába… És most, uraim, a legszörny bb dolog. Az a gép megállt ott, a jöv ben, és ez a ház, a lakásommal, a szobámmal és ezzel az üres sarokkal szintén utazik az id ben -de a számunkra egyetlen lehetséges módon –, míg végül eléri azt a percet, amelyben a gép megállt, és akkor a készülék megjelenik ott, abban a fehér sarokban, s vele együtt Molteris – amennyi megmaradt bel le –, és ez teljesen biztos. MACH EDWARD FORDÍTÁSA

15 Az itt következ

fejtegetésben Tichy semmiképpen sem képviseli a mai fizika álláspontját a „jöv be utazás” kérdésében

Lymphater utolsó képlete Kedves uram… egy pillanatra. Bocsássa meg a tolakodásomat, igen, tudom, a küls m… de kénytelen vagyok megkérni – nem, ó, nem. Félreértett. Hogy követtem önt? Igen. Ez igaz. A könyvesbolttól, de csak azért, mert az ablaküvegen át láttam… ön megvette a BiophysicseX és az Abstractsex… és amikor itt leült, most, gondoltam, ez rendkívüli alkalom – ha megengedné, hogy átlapozzam… mind a kett t. De f leg az Abstractsex. Ez számomra életbevágó, és… nem telik rá. Ezt egyébként látni, ugye… Átfutom, és tüstént visszaadom, nem tart soká. Csak keresek valamit, egy bizonyos hírt, legjobb lesz… ön nekem adja? Nem tudom, hogyan köszönjem meg… inkább kimegyek, jön a pincér, nem szeretném, hogy… átlapozom az utcán, ott szemben, látja, uram? Ott van egy pad. . és nyomban… Tessék? Nem, ne tegye, uram, ne hívjon meg. Igazán… jó, máris, már ülök. Kérem? Igen, természetesen, lehet kávé. Akármi, ha – ez feltétlenül szükséges. Ó, nem. Azt már igazán nem. Nem vagyok éhes. Lehet, hogy az arcom miatt feltételezi, de ez csak a látszat. Átnézhetem, bár ez illetlenség. Köszönöm. Ez a legújabb szám… nem, már látom, a Biophysicsben nincsen semmi. És itt – igen… igen… aha. Crispen – Novikov – Abdergarten – Suhima, tessék, már másodszor – ó… Nem. Ez nem az. Nincsen semmi. Jól van… Köszönettel visszaadom. Megint békesség lesz két hétig… Ennyi az egész. Kérem, ne zavartassa magát. Kávé? Á, igaz, a kávé. Igen, igen. Már leültem. Csendben maradok. Nem szeretnék alkalmatlankodni, a tolakodás egy olyan egyén részér l, mint én – tessék? Igen, biztosan, ez furcsa lehet, ilyen érdekl dés az én, hm, exteri römmé… de az ég szerelmére, csak ezt ne! Ugyan miért kérne ön t lem bocsánatot? Nagyon köszönöm – nem, cukor nélkül iszom. Ezt megszoktam abban az id ben, amikor még nem voltam ennyire fecseg … ön nem akar olvasni? Mert azt hittem… Ah, ez a várakozás a szemében. Nem, nem cserébe. Engedelmével, nem cserébe: persze hogy megtehetem. Nem jár semmiféle veszedelemmel. Egy koldus, aki a Journal of BiophysicseX és az Abstractsex tanulmányozza. Mulatságos. Tudom. Jobb id kb l meg riztem a humorérzékemet. Remek a kávé. Úgy látszik, hogy érdekl döm a biofizika iránt? Tulajdonképpen nem egészen. Az én érdekl désem… nem tudom, érdemes-e… kérem, csak azt ne higgye, hogy kéretem magam… Mi? Ön az? Ön tette közzé tavaly azt a dolgot a többgörbület affinorok kommitánsairól? Nem emlékszem a teljes címre, de érdekes volt. Egészen másképp fogta meg, mint Baum. Annak idején Halloway próbálta ezt megcsinálni, de kudarcot vallott. Pokoliak azok a nyomorult affinorok… ön 415 tudja, hogy milyen csalókák a nemholonomikus rendszerek… Elsüllyedhetünk, a matematikával mindig így van, ha sebtében szeretné elkapni az ember, rögtön megtalálni a dönt láncszemet… igen. Már régen meg kellett volna mondanom. Lymphater Ammon Lymphater, ez a nevem. Kérem, ne csodálkozzék, hogy csalódott vagyok. Nem rejtem véka alá, miért tenném? Már sokszor megesett velem, és mégis mindannyiszor újra – egy kissé – fájdalmas. Megértek mindent… utoljára… húsz éve jelent meg írásom nyomtatásban. Feltételezem, hogy ön még akkor… no persze. Igazán? Harmincéves? Nos, akkor tízéves volt; érdekl dése másfelé irányult… És aztán? Édes istenem, látom, nem er lteti. Ön tapintatos, ha nem volna az – úgy mondanám, hogy igyekszik… kollégaként kezelni. Ugyan, dehogy. Nem ismerem az álszemérmet. Beérem az igazival. Jól van. A történet annyira valószer tlen, hogy csalódni fog – hiszen nem hihet nekem –, nem, nem lehet. Én mondom. Már sokszor elmeséltem. És egyúttal megtagadtam a részletek közlését, amelyek igazolnák. Miért? Megérti, ha meghallgat. De hosszú történet… kérem, én figyelmeztettem, n maga akarta. Csaknem harminc évvel ezel tt kezd dött. Befejeztem tanulmányaimat, és Haave professzornál dolgoztam. No, persze hogy hallott róla. Híresség volt! Nagyon józan híresség. Nem szerette a kockázatot. Sohasem kockáztatott. Hogyne, egyet-mást a foglalkozások határain túl is megengedett nekünk – az asszisztense voltam –, de elvileg nem. Legyen ez csak az én történetem. Természetesen összefügg másokkal, de hajlamos

vagyok arra, hogy elkalandozzak a tárgytól, és öregkoromra kevésbé ügyelek erre. Végül is hatvanéves vagyok, többnek látszom, bizonyára azért is, amit a saját kezemmel… Incipiam16 Kérem, uram, ez a hetvenes években történt. Haavénél dolgoztam, de a kibernetika iránt érdekl dtem. Hiszen tudja, hogyan van ez: a szomszéd rétje mindig zöldebb. Egyre jobban érdekelt. Végül már annyira, hogy nem t rhette. Nem csodálom. Akkoriban sem csodálkoztam. Kissé meggy lt a bajom az áthelyezéssel, végül Dyamonnál kötöttem ki. Dyamon, biztosan róla is hallott, McCulloch iskolájából került ki. Sajnos, a legkisebb ellentmondást sem t rte. Kiváló matematikus volt, és az imaginárius terekkel szinte zsongl rködött, rülten szerettem az el adásait. Mulatságos szokása volt, hogy a végeredményt oroszlánként bömbölte – de annyi baj legyen. Egy évig dolgoztam nála, olvastam, egyre olvastam – ön ismeri ezt: ha megjelent egy új könyv, nem bírtam kivárni, amíg a könyvtárunk megszerzi, rohantam és megvettem. Faltam mindent. Mindent… Dyamon, hogyne, úgy vélte, hogy szép jöv vár rám… és így tovább. Egy jó adottságom volt már akkor – a csodálatos emlékez tehetségem. Tudja, uram, elsorolhatom önnek, akár nyomban, az intézetben közzétett összes dolgozatok címét évr l évre, tizenkét éven át. Még a diplomamunkákat is… Most csak emlékszem, akkor megjegyeztem. Ezáltal egybevethettem a különböz elméleteket, néz pontokat, mert a kibernetikában akkor szent, elkeseredett háború dúlt, és a kit Norbert szellemi gyermekei egymás torkának estek, úgyhogy… De engem valami mardosott. Lelkesedésem szalmaláng volt; ami ma elragadott, másnap már aggasztott. Mir l volt szó? No persze, az elektronikus agyak elméletér l… Igazán? szinte leszek: uram, ez még kedvez bb, mert nem kell túlságosan ügyelnem, hogy egy-egy vigyázatlanul kikotyogott részlet – ugyan, dehogy! Hiszen ez sértés volna részemr l! Nem félek semmiféle – semmiféle plágiumtól, a legkevésbé sem, a dolog sokkal komolyabb, majd meglátja. Közben pedig-csak kertelek, kertelek… igaz, kell a bevezetés. Nos, uram, az információelmélet néhány koponyában szinte egyik napról a másikra született meg, kezdetben minden aránylag egyszer nek látszott – ellenirányú feszültség, hommeostasa, az információ és az entrópia kapcsolata – de tüstént kiderült, hogy ezt nem lehet egykett re rendszerbe foglalni, hogy ezek ingoványok, matematikai ingoványok, járhatatlan vidékek. Iskolák alakultak, a gyakorlat ment a maga útján, különböz számító, fordító, tanuló, sakkozó elektronikus gépeket építettek… és az elmélet is – haladt a maga útján, úgyhogy az említett gépek mérnöke csakhamar alig értett szót az elméleti – informátorral… Hajszál híján magam is elsüllyedtem volna ebben az új matematikában, amely szaporodott, mint es után a gomba, vagy helyesebben, mint új szerszámok a titkok páncélját feszeget betör k kezében… ezek mégiscsak leny göz területek, ugye? Az embernek lehet csúnya vagy közönséges n je, és irigyelheti azokat, akiknek szép jutott, de végül is a n – n ; ellenben a matematika nélküli, a matematikára botfül személyeket mindig nyomorékoknak véltem! Egy világgal szegényebbek. Nem is sejtik létezését! Egy ilyen matematikai konstrukció valóságos óriás – elvezet, ahová akar, az ember állítólag megalkotja, de alapjában csak felfedezi az ismeretlen helyr l szám zött platóni eszmét, az elragadtatást és a mélységet, mert általában sehová sem vezet… Egy napon így szóltam magamhoz: elég! Mindez ragyogó, de nekem nem ragyogás kell, elölr l kell kezdenem, egyedül, teljességgel, úgy, mintha Wiener, Neumann, McCulloch sohasem lett volna a világon… És így, egyik napról a másikra, a magam módján, rendet teremtettem a könyvtáramban, kegyetlen rendet, beiratkoztam Hayatt professzor tanfolyamára, és tanulni kezdtem az állatok neurológiáját. A kagylótól, a puhatestú állatoktól, a kezdet kezdetét l, tudja, uram. Rémes dolog, mert voltaképpen leíró tudomány – k, ezek a szerencsétlen biológusok, zoológusok alapjában semmit sem értenek. Jól láttam – no, és amikor kétévi vesz dés után elérkeztünk az emberi agy szerkezetéig, nevetnem kellett. Igazán, megvolt Ramon y Cajal minden munkája és fotogramja, a kéregneuronok ezüsttel feketített elágazásai… a kisagy dendritjei, mint fekete, gyönyör csipkék… és az agy, az agyvel ezerszeres, régi metszetei, még Williger

16 Belekezdek, azaz érdemi mondanivalómra térek

atlaszaiból, és én mondom önnek: nevettem! Hiszen ezek költ k voltak, ezek az anatómusok, uram, ahogy elnevezték mindazokat a részeket, amelyeknek feladatait nem is sejtették: Hippocampus szarva… Ammon szarva… négyes ikersejtek… sarkantyú rés… Látszólag ennek semmi köze az én ügyemhez. Csak látszólag, mert uram, sok mindenen csodálkoztam, amin mások a legkevésbé sem csodálkoztak… még csak el sem gondolkodtak rajtuk – ha nem így lett volna, ma bizonyára elmeszesedett agyú professzor volnék, vagy kétszáz tanulmánnyal, amelyekre a kutya sem emlékezne, így pedig… Az úgynevezett ihletr l van szó. Hogy honnan vettem, fogalmam sincs róla. Évek óta, valószín leg örök id kt l – mindenki azt képzelte ösztönösen, hogy csak egyféle, egytípusú agy létezik, csak az számít, az, amellyel a természet az embert ellátta. No, mert a homo annyira eszes, fontos, els az eml sök közt, a teremtés ura és királya… Igen. Tehát a modellek, Rashevski papírra vetett matematikai modelljei éppúgy, mint az elektronikusak, a Grey Walter-félék, az emberi agy summis auspiciisa17 alatt keletkeztek, amely az utolérhetetlen, a legtökéletesebb neuronos gondolkodógép. És a jámborok azzal áltatták magukat, hogy ha sikerül valaha megszerkeszteniük az emberi aggyal vetélked gépi agyat, akkor az természetesen csak azért lesz egyenérték , mert szerkezetileg tökéletesen hasonlít az emberihez. Ha egy pillanatig el ítéletek nélkül elgondolkodunk ezen, ráeszmélhetünk, hogy határtalanul együgy ez a nézet. Mi az elefánt?- kérdezték a hangyától, amely még sohasem látott elefántot. – Egy nagyon-nagyon nagy hangya – felelte… Tessék? Most is? Tudom, ez továbbra is dogma, mindnyájan továbbra is ezt hiszik, éppen ezért nem akarta Corvaiss kinyomtatni a müvemet-szerencsére nem akarta. Most így mondom; akkor, akkor természetesen tomboltam haragomban… eh! Hiszen érti, uram. Még egy kis türelmet kérek. Tehát az ihlet… Visszatértem a madarakhoz. Ez, uram, nagyon érdekes történet. Tud róla? Az evolúció különböz utakon halad, mert vak, világtalan szobrászként nem látja a saját alkotásait, és nem ismeri – hogyan ismerhetné? – jöv jüket. Átvitt értelemben ez úgy fest, mintha a természet szakadatlan kísérletezés után egyszer-másszor zsákutcába tévedne – olyankor egyszer en otthagyja félresikerült teremtményeit, elhibázott termékeit, és kísérleteinek csak a türelem vált dicséretére: mert sok százmillió évig tartottak… és újakhoz látott. Az ember az ún. nagyagy, a neoencephalon következtében tudatos lény, és az, ami a madarak tulajdonképpeni agya – a striatum18 –, az nála háttérbe szorul, elnyomja a nagy sisak, büszkeségünk és dics ségünk e mindent eltakaró köpenye, az agykéreg… Talán kissé gúnyolódom, isten tudja, miért. Tehát ez így volt – madarak és rovarok, rovarok, madarak – ez nem hagyott békében. Miért akadt el az evolúció? Min akadt el? Miért nincsenek eszes madarak, értelmes hangyák? Pedig nagyon… lám, mérlegelje csak, uram: ha a rovarok tovább fejl dtek volna, az ember a cip jüket sem tisztíthatná, nem volna itt semmi dolga, nem bírná a versenyt – hogyan is bírná! Miért? No, hát hogyan? Hiszen a madarak és a rovarok, igaz, hogy különböz mértékben, de kész ismeretekkel jönnek a világra, amilyenekre szükségük van, természetesen a megszabott lehet ségek határán belül. Szinte semmit sem kell tanulniuk. És nekünk? Mi a fél életünket tanulásra vesztegetjük, azért, hogy a másik felében meggy djünk róla: a háromnegyed része annak, amivel megtömtük a fejünket, haszontalan, felesleges teher. El tudja képzelni, mi volna, ha Hayatt vagy Einstein ostoba, mint minden újszülött? A tanulás? Az emberi értelem ruganyossága, ugye? Kérem, uram, én is hittem benne. Nem csoda, ha az iskolapadtól kezdve halljuk ezt a vég nélkül hajtogatott sarkigazságot: hogy az ember fehér lapként jön e világra, úgyhogy még a járást, még kezének használatát is tanulnia kell, hogy ebben rejlik ereje, kiválósága, fölénye, hatalmának, nem gyengeségének forrása – és körös-körül látjuk a civilizáció nagyságát –, akkor elhisszük, és vitathatatlan valóságnak fogadjuk el. És mégis állandóan visszatértem a madarakhoz és a rovarokhoz. Hogyan van az, hogyan történik, hogy az öröklött ismeretek kész, nemzedékr l nemzedékre átadott tudást jelentenek… Egy dolgot tudunk. A madaraknak tulajdonképpen nincsen agykérgük, azaz a 17 Legfels bb ellen rzés alatt 18 A szürke mag az agyban

kéreg nem sokat jelent idegélettani m ködésükben – a rovaroknál pedig nyoma sincs az agykéregnek, s lám, a rovarok az élethez szükséges teljes, a madarak pedig jelent s tudással jönnek a világra. Ebb l következik, hogy az agykéreg az alapja a tanulásnak, ennek az… ennek az akadálynak a nagysághoz vezet úton. Mert másként a tudás felhalmozódna úgy, hogy egy Leonardo da Vinci dédunokája olyan elme volna, amely mellett Newton vagy Einstein félesz ként hatna! Bocsánat. Elragadtattam magam. Tehát – rovarok és madarak… Madarak. Itt az ügy világos volt. A madarak az shüll kt l származtak, ugyebár, tehát csakis azt a tervet, azt a konstrukciós elgondolást fejleszthették ki, amely az shüll kben rejlett: az archisztrátum, a pallidum, a nyúltagynak ezek a részei már megvoltak, tulajdonképpen már nem fejl dhettek, a játszma elveszett, még miel tt az els madár felröppent volna a leveg be. Kompromisszumos megoldás: egy kevés idegsejt, egy kis agykéreg – sem az egyik, sem a másik –, a megalkuvás rossz vásár, a fejl désben is az. A rovarok – no, itt másképp állt a helyzet. Volt esélyük: az a szimmetrikus, párhuzamos idegrendszer, a páros hasi agyak… ezeknek egy részét mi is örököltük, de ez nemcsak elherdált, hanem át is alakított hagyaték… mivel foglalkoznak nálunk? Beleink irányításával! De ezt – tessék megfigyelni, nagyon kérem! -születésükt l tudják; ezeknek a rendszereknek – a szimpatikus, a paraszimpatikus idegrendszereknek – semmit sem kell tanulniuk, kormányozzák a szívet, a bels részeket; igen, a vegetatív rendszer erre képes, egyszeriben okos! Hogy ezen még senki sem gondolkozott el, mi?… Igen, így kell lennie, ha nemzedékek születnek és távoznak, s elvakítja ket a hamis tökéletességükbe vetett hit. Jó, de mi történt velük, a rovarokkal? Miért álltak meg ilyen szörny ségesen, miért gépiesedtek el, mi okozta a fejl désnek ezt a bénulását, ezt a váratlan befejezést, amely csaknem egymilliárd évvel ezel tt következett be, és örökre feltartóztatta a rovarokat, de nem volt eléggé er s ahhoz, hogy megsemmisítse ket? Eh, hogy mi okozta! Lehet ségeiket a véletlen tette tönkre. Egy teljesen ostoba véletlen – mert az slégcsövesekt l származnak. Azok pedig már kialakult légz rendszerrel másztak partra az óceánból, s a fejl dés nem szedheti szét elégedetlen mérnökként a maga gépét, nem rajzolhat új tervet, és nem rakhatja össze újra ezeket a szerencsétlen részeket a kezdet kezdetét l. Az evolúció erre nem képes. Alkotóképességét javítgatásokban, tökéletesítésben, toldozgatásban éli ki… közülük az egyik a mi agykérgünk… A légcs – ez volt a rovarok átka! Nem volt tüdejük, hanem légcsövük, és így nem fejleszthették ki az aktívan mozgatott légz berendezést, egyetért velem? No, mert a légcs hálózat, ez egyszer en a test felületén nyiladozó csövek rendszere, és csak annyi oxigént szállíthat, amennyi magától beáramlik a nyílásokon… Ezért, uram. Ez egyébként természetesen a legkevésbé sem az én felfedezésem. De err l csak mellékesen beszélnek: ez nem fontos. Az a tényez , amely kiküszöbölte az emberiség legszörny bb vetélytársát… Jaj, mire képes az elvakultsági A légcsövek, ha a test nagysága meghalad bizonyos pontosan kiszámítható méretet, már nem tudnak kell mennyiség leveg t szállítani. A szervezet megfulladna. Az evolúció természetesen közbelépett: a rovarok kicsinyek kellett hogy maradjanak. Tessék? Azok az óriási mezozoikumbeli lepkék? Nagyon szép példái az egyszer matematikai és fizikai törvények közvetlen hatásának az életre… A szervezetbe kerül oxigén mennyisége nemcsak a légcsövek átmér jét l, hanem a gáz áramlási sebességét l is függ… az pedig – a h mérséklett l; így tehát a mezozoikum korában, a nagy felmelegedések idején, amelyek még Grönland tájait is pálmákkal és liánokkal töltötték be, a trópusi éghajlat alatt megszülettek azok a nagy, tenyérnyi pillék és lepkék – de kérészéletüek voltak, elpusztította ket az els hideg, a kevésbé forró, es s évek els sorozata… mellesleg a legnagyobb rovarokat ma is a trópusi vidékeken találjuk… de ezek kis szervezetek; a legnagyobbak is kicsinyek, összehasonlítva az átlagos négylábúval, gerincessel – parányi méret idegrendszerek, minden hiába, az evolúció tehetetlennek bizonyult. Els gondolatom az volt, hogy elektronikus agyat szerkesztek a rovarok idegrendszerének mintájára… De milyen rovarokat utánozzak? Nos, például a hangyákat. De csakhamar ráeszméltem, egyszer en ostobaság, hogy a legkisebb ellenállás vonalán akarok haladni. Én, a konstrukt r, miért ismételjem meg az evolúció hibáit? Még egyszer

el vettem az alapkérdést: a tanulást. Vajon tanulnak-e a hangyák? Persze hogy tanulnak; kiválthatók bel lük a feltételes reflexek, ezek ismert dolgok. Engem egészen más érdekelt. Nem az a tudás, amelyet az seikt l örökölnek – nem. Az érdekelt, van-e olyan tevékenység a hangyáknál, amelyet nem vehettek át a szüleikt l – és amelyet mégis elvégeznek tanulás nélkül! Hogyan néz rám? Igen, tudom. Ett l kezdve a szavaim rültségként hangzanak, ugye? Misztikus íz ek? Valami felfedezés, amely megadatott a hangyáknak? El zetes tudás a világról? De hiszen ez még csak bevezetés, uram, a kezdet, ezek még csak az els bet i rültségem módszertanának. Folytassuk! A könyvekben, a tárgyra vonatkozó irodalomban nem akadt válasz erre a kérdésre, mert ép ésszel senki sem tette fel, nem is merészelte volna. Mit tegyek? Hiszen nem válhatok hangyakutatóvá csak azért, hogy válaszoljak erre az egy – bevezet – kérdésre. Igaz, ez döntötte el egész elgondolásom „lenni vagy nem lenni”-jét, de a myrmekológia19 hatalmas tudomány, újabb három vagy talán négy évet vesztettem volna, és éreztem, hogy ennyire nem futja az id mb l. Tudja, uram, hogy mit csináltam? Felkerestem Shentarlt. Micsoda név! Az ön számára már csak k szobor, de már akkor, az én ifjúságom idején is legendás híre volt! A nyugalmazott professzor már négy éve nem adott el , súlyos betegség gyötörte. Fehérvérüségben szenvedett. Hosszab-bítgatták az életétegy-egy hónappal hosszabbították meg, de így is világos volt, mennyire közel a vég. Összeszedtem a bátorságomat. Telefonáltam, kérem, uram: felhívtam volna még akkor is, ha haldoklik! Csak az ifjúság ilyen könyörtelen, ilyen magabiztos. Én, a teljesen ismeretlen kölyök megkértem, hogy fogadjon. Elmondtam, hogy ez életem dönt kérdése. Meghívott, és kijelölte a napot, az órát. Ágyban feküdt. Az ágy a könyvszekrények mellett állt, s neki megfelel en beállított tükre, különleges, mechanikus fogója volt, afféle hosszú csíptet , amely-lyel tetszése szerint kivehetett egy-egy kötetet anélkül, hogy felkelt volna. És amint beléptem, üdvözöltem, és a kötetekre pillantottam – felfedeztem Shannont, McKayt és Rubinsteint, a Wiener-félét, Artúrt, tudja – megértettem, hogy ez az én emberem. Egy hangyakutató, aki olvasta és ismerte az egész információelméletet – szép dolog, igaz? Kertelés nélkül megjegyezte, hogy roppant gyenge, s id nként elkábul, tehát eleve bocsánatot kér, és ha valamit meg kellene ismételnem -jelezni fogja. És hogy egyszeriben térjek a kérdés lényegére, mert nem tudja, hogy ma meddig lesz eszméleténél. Én tehát nyomban elsütöttem összes ágyúmat, uram, huszonhét éves voltam, elképzelheti, hogyan beszéltem! Ahol hiányzott egy-egy szem a logikai láncolatból, ott hévvel pótoltam. Elmondtam, mi a véleményem az emberi agyról, nem úgy, mint önnek, biztosíthatom, hogy nem válogattam meg a szavaimat! A pallidum és a sztriátum változásairól, a paleencephalonról, a rovarok hasi dúcairól, a madarakról és a hangyákról, míg csak elérkeztem ahhoz a szerencsétlen kérdéshez: vajon a hangyák tudnak-e valamit, amit nem tanultak, és amit kétségtelenül nem az seikt l vettek át? Ismer-e olyan esetet, amely emellett szólna? Látott-e ilyesmit nyolcvanéves élete során, hatvanéves tudományos pályafutása alatt? Van-e legalább esély, még ha csak egyezreléknyi is? És amikor abbahagytam, mintegy a közepén, észre sem véve, hogy ez már fejtegetésem vége, mert semmit sem készítettem el , ügyet sem vetettem a formára, úgyhogy lihegve, irulva-pirulva, hirtelen elgyengültem, és els ízben – megrettentem. Ekkor Shentarl felnyitotta szemét. Mert egész id alatt lehunyta. Megszólalt: – Sajnálom, hogy nem vagyok harmincéves. Vártam, ö pedig ismét lehunyta szemét, és kisvártatva hozzáf zte: – Lymphater, ön szinte, igaz választ akar, ugye? – Igen – feleltem. – Hallott ön az Acanthis Rubráról? – A WILLINSONIANÁRÓL? – KÉRDEZTEM. – HOGYNE, HALLOTTAM, VÖRÖSHANGYA AZ AMAZONAS VIDÉKÉR L… 19 A hangyákkal foglalkozó tudomány

– Á! Hallott róla?! – lelkendezett, mintha húsz évet fiatalodott volna. – Hallott róla? No, akkor minek gyötör tovább kérdéseivel egy öregembert? – De professzor úr, az, amit Summer és Willinson közzétett az almanachban, lesújtó kritikát kapott. – Világos – válaszolta. – Hogyan is lehetett volna másképp? Nézzen oda, Lymphater… – Fogójával egy hatkötetes fekete monográfiára mutatott, amelynek volt a szerz je. – Ha tehetném – folytatta –, elölr l nekilátnék. Amikor elkezdtem, még nem volt információelmélet, senki sem hallott az ellenirányú feszültségr l, Volterrát a biológusok többsége ártalmatlan eszel snek tartotta, és egy hangyakutatónak elég volt a négy alapm velet… Willinsonnak az az aprósága igen érdekes kis rovar, Lymphater kollégám. Tudja, hogyan történt? Nem? Willinson él példányokat szállított, és amikor dzsipje egy szakadékba zuhant, kiborultak, és ott, azon a sziklás fennsíkon nyomban munkához láttak, pontosan úgy, mintha egész életüket kövek között töltötték volna – pedig ezek Amazonas menti hangyák, és sohasem hagyják el az serd övezetéti – No igen -jegyeztem meg. – De Loreto szerint ebb l csak az következik, hogy hegyek közül származtak, hogy seik sivatagi tájakon vegetáltak és… – Loreto szamár – felelte higgadtan az öreg. – És önnek ezt tudnia kellene, Lymphater. Napjainkban a tudományos irodalom annyira terjedelmes, hogy még a szakember sem veheti kézbe mindazt, amit az összes többi szakember ír. Az Abstracts? Ne említse nekem az Abstractset. Az ilyen tartalmi összefoglalások szükségesek, és mégis értéktelenek; tudja, miért? Mert nem derül ki bel lük, miféle szerz írta az eredeti munkát. A fizikában, a matematikában ennek nincs akkora jelent sége, de nálunk – ha egy pillantást vet Loreto bármelyik munkájára, három mondat stílusából megállapíthatja, hogy kivel van dolga. Nincs egyetlen mondata sem, amely – de hagyjuk a részleteket. Vajon a szavam jelent valamit önnek? – Igen – bólintottam. – Nos tehát. Az Acanthis nem származik a hegyek közül. Érti, uram? Loreto azt csinálja, amit a hasonsz ek efféle helyzetben mindig: igyekszik menteni az ortodox tudományt. No, mert az a kis Acanthis honnan tudhatná, hogy a sziklákon egyetlen zsákmánya a Quatrocentix eprantissiaca lehet, és hogy hasadékokból kell rá vadásznia? Hiszen ezt nem olvashatta könyveimben, és Willinson sem mondta neki. Tehát ez a válasz az ön kérdésére. Óhajt még valamit? – Nem – feleltem. – De kötelességemnek érzem… szeretném professzor úrnak megmagyarázni, miért kérdeztem. Nem vagyok hangyakutató, és nem is szándékozom azzá válni. Ez csupán érv egy bizonyos elgondolás mellett… És mindent elmondtam neki. Azt, amit tudtam. Amit sejtettem, és amit még nem tudtam. Amikor befejeztem, szörnyen fáradt volt. Mélyen, lassan lélegzett. Szedel zködtem. – Várjon, uram – marasztalt. – Néhány szót még kinyögök… igen… az, amit elmondott, Lymphater, eléggé megalapozott ahhoz, hogy önt kihajítsák az egyetemr l. Ami azt illeti, ahhoz elegend . De nagyon is kevés ahhoz, hogy valamit elérjen – egyedül. Ki támogatja önt? Kinél csinálja ezt? – Egyel re senkinél – vallottam be. – Az elméleti tanulmányokat… én magam, professzor úr… de tervezem, hogy elmegyek vele Van Gaelishez, tudja, uram, … – Tudom. Megszerkesztett egy gépet, amely tanul, amelyért Nobel-díjra esélyes, és valószín leg megkapja. Érdekes ember maga, Lymphater. El tudja képzelni, hogy mit tesz Van Gaelis? összetöri a gépét, amelyre tíz évet áldozott, és a roncsaiból emlékm vet emel önnek? – Van Gaelis kit kicsoda?

elme – tiltakoztam. – Ha ö nem érti meg a dolog nagyságát, akkor

– Ön olyan, mint egy gyerek, Lymphater. Mióta dolgozik a tanszéken? – Harmadik éve.

– Tessék. Harmadik éve, és nem vette észre, hogy az egy dzsungel, és hogy ott a dzsungel törvénye érvényesül? Van Gaelisnek megvan a maga elmélete, és van egy gépe, amely igazolja elméletét. Ön beállít hozzá, és megmagyarázza neki, hogy tíz évet ostobaságokra vesztegetett, hogy ez az út sehová sem vezet, és hogy így legfeljebb elektronikus hülyéket lehet építeni – így mondta, ugye? – Igen. – No persze. Tehát mit vár? – Monográfiájának harmadik kötetében ön maga írta, professzor úr, hogy a hangyáknak csak kétféle viselkedése van: örökölt és tanult – ellenkeztem –, ma pedig egészen mást mondott nekem. Tehát megváltoztatta a véleményét. Van Gaelis is megteheti… – Nem – tiltakozott. – Nem, Lymphater. De ön javíthatatlan. Látom. Van valami, ami akadályozza a munkájában? N k? Pénz? A karrier? Nemet intettem. – Aha. Önnek semmi sem fontos ezen a dolgán kívül, ugye? – Igen. – No, akkor menjen, Lymphater. És kérem, értesítsen, hogyan boldogult Van Gaelisszel. Legjobb, ha telefonál. Buzgón hálálkodtam és távoztam. Hihetetlenül boldog voltam. Ah, az az Acan-this Rubra Willinsoniana! Sohasem láttam, nem tudtam, milyen, de a szívem hálahimnuszokat zengett tiszteletére. Hazaérve rávetettem magam az irataimra, mint egy megszállott. Az a z itt, a mellben, a boldogságnak az a fájdalmas tüze, amikor huszonnyolc éves az ember, és biztos benne, hogy a helyes úton jár… már túl a meghódított, átvizsgált világon, már olyan területen, amelyet még emberi gondolat, s t sejtés sem érintett- nem, ez leírhatatlan… Kérem, uram, úgy dolgoztam, hogy a kinti sötétség vagy nappali fény nem jutott el hozzám. Nem tudtam, éjszaka van-e vagy nappal, a fiókom tele volt kockacukorral, a szolga termoszszám hordta a kávét, ropogtattam a cukrot anélkül, hogy levettem volna tekintetemet a bet kr l, és olvastam, jegyzeteltem, írtam, el nem mozdultam a székemr l, az asztalra borulva aludtam, kinyitottam a szememet, és egyszeriben folytattam, ahol abbahagytam, és egész id alatt mintha repültem volna valahová – rendkívüli sebességgel a célom felé… Olyan voltam, mint egy nadrágszíj, uram, hogy ezt kibírtam hónapokig, mint egy szíj… Három hétig dolgoztam megszakítás nélkül. Vakáció volt, és jutott id m önmagam számára. És mondhatom önnek: jói kihasználtam. Két halom könyv – ezeket jegyzékem szerint egy szolga hozta –, egy a bal kezemnél, egy másik a jobbnál; az elolvasottak, és amelyek még a sorukra vártak. A következ képpen okoskodtam: el zetes tudás? Nem. Az érzékek közvetítése nélkül? Ugyan! Nihil est in intellectu…20 tudja, uram. De másrészt – az a hangya. Hogy van ez, az ördögbe is? Talán úgy, hogy képes – azonnal vagy másodpercek alatt, ami egyre megy – az idegrendszerében megteremteni az új, küls helyzet modelljét, és alkalmazkodni hozzá. Világosan kifejeztem magam? Nem vagyok benne biztos. Agyunk mindig felépíti az események sémáját; a természettörvényei, amelyeket megfejtünk, szintén ilyen sémák, és ha valaki elgondolkodik azon, kit szeret, kit irigyel, kit gy löl egy családon belül – ez alapjában ugyanaz, csupán az általánosítás fokában különbözik. De el bb tudomást kell szereznünk a tényekr l, vagyis látni, hallani, de hogyan – az érzékek közvetítése nélkül? Úgy látszott, hogy az az apró hangya erre képes. Jó, gondoltam, ha így van, akkor miért nem tudjuk ezt mi, emberek? Az evolúció milliónyi megoldást kipróbált, és ezt az egyet, a legtökéletesebbet nem alkalmazta? Hogyan lehetséges ez? És akkor nekiültem, uram, hogy boncolgassam – hogyan lehetséges ez. igy okoskodtam: kell valaminek lennie – egy olyan típusú szerkezetnek, természetesen 20 Locke XVII. századi angol filozófus híres ismeretelméleti tétele: az emberi elme minden

ismerete az érzékek útján jött létre, minden tudásunk forrása a tapasztalás

idegrendszernek –, olyasfélének, hogy az evolúció sehogy sem alkothatta meg. Kemény dió volt. Ki kellett találnom, mire nem volt képes az evolúció. Nem sejti, ugye? De hiszen rengeteg dolgot nem alkotott meg, amelyet az ember megteremtett, íme, például a kereket. Egyetlen állat sem mozog kerekeken. Igen, tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de elgondolkoztató. Az evolúció miért nem teremtett kerekeket? Egyszer dolog. Ez már igazán egyszer . Nem teremthet szerveket, amelyek csírájukban teljesen haszontalanok. A szárny, miel tt a repülés eszköze lett, végtag, mancs, uszony volt. Átalakult, és egy ideig két célt szolgált. Azután új irányban specializálódott. Ugyanígy van minden szervvel. A kerék azonban nem keletkezhet csírájában – vagy van kerék, vagy nincs. Még a legkisebb is egyszeriben kerék; van tengelye, tárcsája, pereme, közbees megoldás nincsen. Ezért ezen a helyen a fejl dés hallgat, cezúra van, mint ahogy a verssor kettéválik. Na és az idegrendszer? Úgy gondoltam: ez hasonló lehet – természetesen a hasonlóságot tágan kell értelmeznünk – a kerékhez. Valami, ami csak ugrásszer en keletkezhetett. Egyszeriben azon az alapon, hogy vagy mindent, vagy semmit. Ám ott volt az a hangya. Csírájában volt benne valami – valami, e lehet ségek szikrája, de mi lehetett az? Elkezdtem vizsgálni idegrendszerének sémáit, de olyan volt, mint minden hangyánál, semmiben sem különbözött. Akkor hát más síkon érveltem. Talán biokémiáin? Ezt nem nagyon szerettem, de kutattam. És rátaláltam. Willinsonnál. Nagyon lelkiismeretes myrmekológus volt. Az Acanthis hasi dúcaiban bizonyos érdekes, más hangyáknál, egyáltalán semmiféle növényi vagy állati szervezetben nem található vegyi anyag volt: acanthoidyn – így nevezték. Ez fehérje és nukleinsav vegyülete, s van ott még egy végig megfejtetlen molekula csupán a rövidített, vagyis értéktelen képletet ismertük. Ebb l semmit sem tudtam meg, és elvetettem. Ha felépítettem volna egy modellt, egy elektronikus modellt, amely pontosan arra lenne képes, mint a hangya, nagy zajt csaptak volna körülötte, de végül is csupán különlegességi értéke lenne: nem, mondtam magamnak. Ha a hangyánál ez megvolna valamilyen formában – csírájában, kezdetlegesen, akkor ez kifejl dne, és kiindulása lenne egy már igazán tökéletes idegrendszernek, de a fejl dés megállt sok százmillió évvel ezel tt. A hangya titka tehát csak hitvány részecske, biológiailag haszontalan véletlen, és csak látszólag ígér sokatkülönben az evolúció nem tékozolta volna el! Számomra tehát haszontalan. És fordítva: ha sikerül kitalálnom, hogyan kell felépítenem ezt az én ismeretlen, hátborzongató agyamat, ezt az én apparátus universalis LymphaterimeX21, ezt a machina omnipotenst22, ezt az ens spontaneax23, akkor bizonyára, valószín leg véletlenül, mellékesen, akaratlanul, megtudom, hogy mi volt azzal a hangyával. Másképp nem. És keresztet vetettem erre az én kicsi, vörös kalauzomra a sötétségben. Akkor hát próbáljuk másfel l megközelíteni. Merr l? srégi, a tudomány részér l rosszallt, ebben az értelemben nagyon illetlen dologhoz nyúltam; az érzék fölötti jelenségekhez. Ez kínálkozott. A telepátia, a telekinézis, a jóslás, a gondolatolvasás – meghozattam Rhine összes jegyz könyveit –, és kitárult el ttem a bizonytalanság óceánja, ön nyilván tudja, mi a helyzet ezekkel a jelenségekkel. Kilencvenöt százalék hisztéria, csalás, ködösítés, szédítés, négy százalék bizonytalan, de elgondolkoztató, és végül az az egy, amellyel nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk. Az ördögbe-t dtem –, valaminek mégiscsak kell bennünk, emberekben is lennie bel le. Ez a valami szilánkja, utolsó nyoma annak az esélynek, amelyet az evolúció nem használt ki, s amelyet megosztunk azzal a vörös kis hangyával: és ez a forrása azoknak a tudományosan annyira helytelenített jelenségeknek. Tessék? Hogy hogyan képzeltem el azt a gépet – a Lymphater gépét?… Rögtön kész bölcs lett volna, tudja… rendszer, amely m ködésbe lépve nyomban mindent tudna, csupa tudás volna. Hogy miféle? Mindennem . Biológia,

21 Lymphater egyetemes készüléke 22 „Mindenható gép” 23 Ösztönös lény

fizika, atomtudomány, minden az emberekr l, a csillagokról… ez úgy hangzik, mint egy mese, ugye? És tudja, hogy mit látok? Csupán egy dologra van szükség. Egy dologra: el kellett hinni, hogy ez – hogy ilyen gép lehetséges. Gyakran úgy éreztem éjszakánként, hogy ez a fejtörés a láthatatlan, az áthatolhatatlan, ledönthetetlen falnál – szétveti a fejemet. No, nem tudtam semmit, nem tudtam… Leírtam egy ilyen sémát: mire nem volt képes az evolúció. És a felelet változatai: nem tudott olyan szervezetet létrehozni, 1. amely nem hidrokolloid környezetben m ködik (mert a hangyák és mi, minden él lény, eredetünk szerint vízben lebeg fehérjék vagyunk); 2. amely csak nagyon magas vagy nagyon alacsony h fokon m ködik; 3. amely az atommagban rejl energiákat hasznosítaná (maghasadás, magok átalakulása stb.). Itt abbahagytam. Éjszakákat töltöttem a papírlap fölött, napközben nagyokat jártam, és fejemben táncolt, veszettül pörgött a megválaszolatlan kérdések motollája, míg csak így nem szóltam magamhoz: ezek a jelenségek, amelyeket érzékfölöttieknek neveznek, csak nagyon kevés embernél fordulnak el . És még azoknál is csak néha. Nem mindig. Nem tudják irányítani. Nem urai a dolognak. Senki, még a legkit bb médium, a legnevesebb telepata sem tudja, s ez még rosszabb, vajon sikerül-e kitalálnia valakinek a gondolatát, meglátni a lepecsételt borítékba zárt rajzot, vagy pedig teljes kudarc, csalódás az, amit megoldásnak vél. Nos: milyen gyakori ez a sikertelen jelenség általában az emberek között, és milyen gyakran sikeres ugyanannál az ilyen tehetséggel megáldott személynél? Most pedig – a hangya. Az én Acanthisom. Mi van vele? És nyomban írtam Willinsonnak, megkértem, válaszoljon kérdésemre: vajon az összes hangyák elkezdtek csapdát építeni a Quatrocentix eprantissiaca számára a fennsíkon, vagy csak egyesek? És ha egyesek – akkor milyen százalék? Willinson – mit jelent egy vérbeli kutató! – egy hét múlva felel: 1. Nem. Nem az összes hangya. 2. A csapdát épít hangyák százaléka igen csekély. 0,2-t l 0,4-ig. Gyakorlatilag – kétszázból – egy hangya. Ezt csak azért figyelte meg, mert egy egész, saját találmányú, mesterséges hangyabolyt szállított- sokezernyi példányt. A közölt szám pontosságáért nem kezeskedik. Ez csupán tájékoztató jelleg . Az el ször véletlen okozta kísérletet kétszer megismételte. Az eredmény mindig ugyanaz volt. Ennyi az egész. Hogy én hogy rávetettem magam az érzékfölötti jelenségek statisztikájáraI Úgy száguldottam a könyvtárba, mintha tüzes vassal kergettek volna. Az embereknél a szórás nagyobb volt. Néhány ezrelékt l egytized százalékig. Mégpedig azért, mert az embereknél ezt nehezebb felfedni. A hangya vagy épít csapdát a Quatrocentix számára, vagy nem. A telepatikus képesség és ehhez hasonlók pedig hol világosabban, hol gyengébben nyilvánulnak meg. Százból egy embernél mutatkoznak bizonyos nyomai: de csodálatos telepatát csak tízezrek között lehet találni. Gyakorisági táblázatot készítettem, két párhuzamos sort: az ÉF – érzékfölötti -jelenségekét az egész népességnél, a sikerek gyakoriságát pedig különösen tehetséges személyeknél. De ez pokolian ingoványos terület volt, uram. Hamarosan ráeszméltem, hogy minél nagyobb pontosságra törekszem, annál bizonytalanabbak az eredmények: alakítgathattam ezeket így is, úgy is, különbözött a kísérletek technikája, mások voltak a kísérletez k – röviden, úgy éreztem, hogy magamnak kell ezzel foglalkoznom, magamnak kell ezeket a jelenségeket megvizsgálnom az embereknél. Persze megállapítottam, hogy ez ostobaság. Beértem azzal, hogy a hangyánál is, az embernél is ezek töredék százalékok. Egyet már megértettem: hogy miért nem haladt erre az evolúció. Az olyan képesség, amely a szervezetnél kétszáz vagy háromszáz eset közül egyszer található, alkalmazhatóság szempontjából semmit sem ér; az evolúció, uram, nem élvezi a ritka eredmények hatásosságát, még ha kit ek is – célja a fajfenntartás, és mindig a legbiztosabb utat választja. Most tehát a kérdés így hangzott: ez a furcsa tehetség miért mutatkozik csaknem egyforma gyakorisággal – helyesebben egyforma ritkán, annyira különböz szervezeteknél, mint az ember és a hangya; mi a magyarázata, hogy ezt a jelenséget biológiailag nem lehetett „s ríteni”? Más szóval, visszatértem a sémámhoz, a három tételemhez. Látja, uram, ott, abban a három pontban már benne rejlett az egész megoldás, csak én nem tudtam róla. Sorjában

elvetettem az egyes pontokat: az els t – mert a jelenség el fordul, noha csak elvétve, él szervezeteknél, tehát megvalósulhatott hidrokolloid közegben. A harmadikat- ugyanezért: nem ismerünk sem a hangyánál, sem az embernél az életfolyamatok szolgálatába állított radioaktív jelenségeket. Ennek ellenére ez a jelenség felbukkan náluk. Tehát csak az alacsony vagy magas h fokok területe maradt. Nagy isten -t dtem, hiszen ez elemi dolog. Minden h l függ reakciónak megvan a maga optimuma, vagyis legkedvez bb h foka, de más h fokon is lezajlik. A hidrogén az oxigénnel néhány száz foknál hevesen egyesül, de szobah mérsékleten is vegyül, csak ebben az esetben a reakció évszázadokig tartana. Az evolúció ezt nagyon jól tudja. Elvegyíti a hidrogént az oxigénnel – ez persze csak példa – szobah mérsékleten, mégpedig sebesen, mert egyik lángesz fogását alkalmazza: megteremtette a katalizátorokat. Tehát ismét megtudtam valamit hogy ez a reakció, a tünemény alapja – nem katalizálható. No, mert ha az volna, akkor az evolúció tüstént nekilátott volna. Megfigyelte, uram, hogy milyen mulatságos volt ez az én lépésr l lépésre gy jtögetett tudományom? Csupa nemlegesség; sorjában megtudtam azt, hogy mi nem jöhet számításba, de ezek a kizárások, a dolog természeténél fogva, sz kítették a homály körét. Nekiláttam a fizikokémiának. Milyen reakcióknál hatástalanok a katalizátorok? A tömör válasz: nincsen ilyen reakció. Az él szervezetek kémiájában nincsen. Ez szörny csapás volt. Megfosztottak minden könyvemt l, elvesztettem segítségüket: magamra maradtam a lehetetlennel, és le kellett gy znöm. Mégis állandóan éreztem, hogy a h mérséklet kérdése jó nyom. Másodszor is írtam Willinsonnak, megfigyelte-e, hogy a jelenség összefügg a meleggel. Az az ember lángesz megfigyel volt, uram. Válaszolt: hogyne. Egy hónapot töltött azon a fennsíkon. A vége felé a h mérséklet napközben tizennégy fokra csökkent, a hegyek fel l szél fújt. El leg leírhatatlan h séget élt át: néha ötven fok volt árnyékban. Amikor a h mérséklet csökkent, a hangyák ugyan élénkek és mozgékonyak maradtak, de gyakorlatilag nem építettek többé csapdákat a Quatrocentixek számára. Az összefüggés a meleggel nyilvánvaló volt, csak egy aggályom maradt: az ember. A lázas embernél ennek a képességnek nagyobb mértékben kellene mutatkoznia, de nem így van. És akkor felvillant bennem a felfedezés, úgyhogy csaknem torkom szakadtából felkurjantottam: a madarak! A madarak, amelyeknek testh mérséklete általában negyven fok, és meglep en jól tájékozódnak repülés közben, híres „ösztönük” rejtélye, amely tavasszal elvezérli ket délr l a szül földjükre! Természetesen -mondtam magamban – ez az! És a lázas ember? Nos, ha a láz meghaladja a 40-41 fokot, az ember rendszerint eszméletlen és félrebeszél. Hogy mutatkozik-e nála telepatikus képesség vagy sem – olyankor nem lehet vele érintkezni; különben is, a hallucináció ezt elnyomná. Magam is mintha lázban égtem volna. Éreztem a már egészen közeli titok melegét, és továbbra sem tudtam – semmit. Az egész épületet kizárásokból, tagadásból, homályos sejtésekb l emeltem tárgyilagosan szólva: lázálom volt ez, semmi más. Holott – elmondhatom önnek már akkor a kezemben szorongattam minden adatot. Birtokomban volt minden egyes elem, csak nem tudtam összerakni ket, helyesebben: mintegy külön-külön láttam mindegyiket. Szöget ütött a fejembe, hogy nincsenek nem katalizálható reakciók. Felkerestem McAuleyt, azt a remek vegyészt, tudja, uram, és esdekeltem igen, esdekeltem, egyetlen nem katalizálható reakcióért; beszélgetésünk végén futóbolondnak tartott; pokolian nevetségessé váltam; de erre rá se hederítettem. McAuley a legcsekélyebb reményt sem hagyta meg; legszívesebben rávetettem volna magam, mintha lett volna a hibás, mintha rosszindulatból… ANNYI BAJ LEGYEN; AKKORIBAN TÖBB RÜLTSÉGET IS ELKÖVETTEM. ILYESFORMÁN RÁSZOLGÁLTAM HIBBANT HÍREMRE. ÉS HIBBANT IS VOLTAM, URAM, MERT MINT EGY VAK, ISMÉTLEM, MINT EGY VAK KERÜLTEM EL A LEGELEMIBB, NYILVÁNVALÓ DOLGOT; SZAMÁRKÉNT BELEKAPASZKODTAM A KATALÍZIS KÉRDÉSÉBE, MINTHA MEGFELEDKEZTEM VOLNA RÓLA, HOGY A DOLOG HANGYÁKRA, EMBEREKRE VONATKOZIK, VAGYIS – ÉL SZERVEZETEKRE. EZ A KÉPESSÉGÜK KIVÉTELESEN, RENDKÍVÜL RITKÁN MUTATKOZOTT. MIÉRT NEM PRÓBÁLTA AZ EVOLÚCIÓ S RÍTENI AZT A TÜNEMÉNYT? CSAK EGY VÁLASZT

TALÁLTAM: MERT EZ A JELENSÉG NEM KATALIZÁLHATÓ. MENNYIRE.

DE EZ NEM VOLT IGAZ. ALKALMAS VOLT RÁ, DE

Uram, hogyan néz rám… tehát az evolúció tévedése? Átsiklott valamin? Nem. Az evolúció egyetlen esélyt sem szalaszt el. De célja az élet. Öt szó, uram, öt szó tárta fel szemem el tt a világegyetemnek ezt a legnagyobb titkát. Félek elmondani önnek – nem. Elmondom. De ennyi lesz az egész. E reakció katalizálása denaturá-lást okoz. Érti, uram? A katalizálásra, vagyis: ha gyakori, gyorsan és biztosan lezajló jelenséggé teszik – elpusztul a fehérje. Halált okoz. Hogyan ölhetné meg az evolúció a saját teremtményeit?! Valaha, sok millió évvel ezel tt, gazdag kísérletezései közben a természet egyszer már rátért erre az útra. Ez még a madarak el tt volt, uram. Igazán nem találja ki? Az sgyíkok. A mezozoikum shüll i. Ezért haltak ki, ez a magyarázata annak a megrázó hekatombának, amelyen a mai napig is törik a fejüket a paleontológusok. Az shüll k – a madarak el dei – erre az útra léptek. Említettem az evolúció zsákutcáit, emlékszik? Ha egyszer zsákutcába kerül egy egész faj – nincsen visszatérés. El kell pusztulnia, t nnie mind egy szálig. Kérem, ne értsen félre. Nem mondom, hogy a sztegozauruszok, diplodokok, ichtiorniszok az öshüllönemzetség bölcseivé váltak, és tüstént utána elpusztultak. Nem, mert a folyamat optimuma, az az optimum, amely keletkezésének és lefolyásának kilencvenedik százalékánál következik be, már az élet határain túl van. A halál oldalán. Vagyis: a reakciónak denaturált, élettelen fehérjében kell lefolynia. S ez persze lehetetlen. Feltételezem, hogy a mezozoikum sgyíkjai, ezek a parányi agyú óriások, elvileg hasonlóképpen viselkedtek, mint az Acanthis, csak többszörösen nagyobb százalékban. Ennyi volt az egész. Az efféle, ilyen fajtájú tájékozódás rendkívüli gyorsasága és egyszer sége: amikor az állat, érzékeinek közvetítése nélkül, nyomban „felfogja” a küls helyzetet, a környezetet, és azonnal alkalmazkodik hozzá – ez az egész mezozoikumot szörny kelepcébe csalta; olyan volt ez, mint egy sz kül falú tölcsér, amelynek vége a halál. Minél sebesebben, minél eredményesebben m ködött ez a furcsa kolloid mechanizmus – amely leghatékonyabb akkor, amikor az oldat megalvad, és kocsonyává alakul –, annál közelebb kerültek ezek a szerencsétlen hústömegek a pusztuláshoz. A titok széthullott, és porrá vált testükkel együtt, mert mit találunk ma a kréta- vagy a harmadkori iszapban? Megkövesedett sípcsontokat, koponyákat, amelyek semmit sem mondhatnak el nekünk egykorú agyuk m ködési folyamatáról. Úgyhogy az utolsó nyom maradt meg – a fajta halálának bélyege, seinek pusztulásáé, amely bevés dött az agy filogenetikailag* legrégibb részeiben. A hangyával, ezzel az én kis Acanthis hangyámmal, kissé más volt a helyzet. Hisz tud róla, hogy az evolúció sokszor ugyanazt a célt különböz eszközökkel érte el. Hogy például az úszás tudománya, az élet a vízben, a különböz állatoknál nem egyformán alakult ki. No, ha csak a fókát és a halat s a bálnát vesszük… Itt valami hasonló történt. A hangya kitermelte azt az anyagot – az acanthoidint; az okos evolúció azonban ezt a vegyületet – hogy is mondjam? – önm köd fékkel szerelte fel: megakadályozta a pusztulás felé vezet további fejl dést, elzárta a kis vöröshangya el l a halálba vezet utat, amelynek tornáca a csábító tökéletesség… Kérem, uram, vagy fél évvel kés bb már megvolt, persze csak papíron, rendszerem els vázlata… nem nevezhetem agynak, mert nem hasonlított sem egy elektronikus géphez, sem az idegrendszerhez. Az épít anyag többek között szilikonos kocsonya volt-de ennél többet nem mondhatok. A kérdés fizikokémiai elemzéséb l elképeszt dolog derült ki: a rendszer két különböz változatban volt lehetséges. Kett ben. És csak kett ben. Az egyik egyszer bbnek látszott, a másik összehasonlíthatatlanul bonyolultabbnak. Természetesen az egyszer bb változatra szántam rá magam, de egyedül még így sem álmodhattam az els kísérletek megkezdésér l – a megvalósítás gondolatáról nem is szólva… Ez meglepte, igaz?… Miért csak kett ben? Kérem: említettem már, hogy szinte akarok lenni, ön matematikus. Elég volna, ha erre a szalvétára leírnék két egyenl séget, és megértené. Ez matematikai jelleg szükségszer ség. Sajnos: többet egy szót sem… Akkor felhívtam – visszatérek a múltba – Shentarlt. Már nem élt. Néhány napja halt meg. így hát felkerestem – mert már senki másról nem tudtam – Van Gaelist. Csaknem három óra hosszat tárgyaltunk. Elébe vágva az eseményeknek, egyszeriben megjegyzem, hogy

Shentarlnak igaza volt. Van Gaelis megtagadta a segítségét és kijelentette, nem engedi, hogy az intézet pénzügyi alapjaiból támogassák tervem Filogenezis: az él lények törzsfejl dése, melynek során az egysejt l az emberig kialakult az él világ megvalósítását. Világosan beszélt. Nem mintha elgondolásomat vágyálomnak tartotta volna. Mennyit mondtam el neki? Annyit, mint önnek. A dolgozószobájában társalogtunk, annál az elektronikus szörnyetegnél, amelyért Nobel-díjat kapott. Az a gép imitt-amott valóban önállóan cselekedett: egy tizennégy hónapos gyerek színvonalán. Csak elméleti értéke volt, de ez a drótból és üvegb l készült modell hasonlított legjobban az emberi agyhoz, amióta a világ világ. Sohasem állítottam, hogy hajítófát sem ér. De visszatérek a tárgyra. Kérem, amikor hazaérkeztem, csaknem összeroppantam. Eszmeileg megterveztem rendszeremet, de ön megérti, milyen messze volt még ett l az – igazi szerkesztési terv… és tudtam, hogy még ha meg is építeném, ami egész sor kísérlet nélkül lehetetlen, akkor sem lesz bel le semmi, ha egyszer Van Gaelis nemet mondott – az nemleges véleménye után senki sem támogatna. írtam Amerikába az Institute for Advenced Studynek – hiába. Így telt el egy év, és ivásnak adtam a fejem. És akkor történt. Véletlen: de hiszen legtöbbször a véletlen dönt. Meghalt egy távoli rokonom, akit alig ismertem, egy gyermektelen agglegény, ültetvényes volt Brazíliában. Rám hagyta az egész vagyonát. Nagy összeg volt: több mint egymillió az ingatlanok eladása után. Az egyetemr l már régen kidobtak. A millióval a zsebemben bármire vállalkozhattam. Ez kihívás a sorstól, fordult meg a fejemben. Meg kell csinálnom. És megcsináltam. A dolog még három évig tartott. Összesen tizenegyig. Látszólag nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy micsoda kérdés volt, de rámentek a legjobb éveim. Ne haragudjék, hogy már nem leszek olyan pontos, és nem mondom el a részleteket. Majd ha befejeztem, megérti, miért kell így titkolóznom. Csak annyit árulhatok el: az a rendszer esett talán legtávolabb mindattól, amit ismerünk. Természetesen rengeteg hibát követtem el, és tízszer kellett elölr l kezdenem. És lassan-lassan felderengett bennem az elképeszt elv: az épít anyag, bizonyos fehérjeeredet oldat, annál hatékonyabbnak mutatkozott, minél közelebb volt az alvadáshoz, a halálhoz; az optimum közvetlenül az élet határán túl helyezkedett el. Csak akkor nyílt ki a szemem. Kérem, uram, az evolúció nyilván sokszor rábukkant erre a nyomra, és minden alkalommal saját teremtményeinek egész hekatombáival fizetett a sikerért – micsoda paradoxon! Mert hogy úgy mondjam, az élet irányából kellett kiindulni – még én, a konstrukt r is erre kényszerültem; és mozgás közben kellett megölni Azt, s akkor kezdett az élettelen mechanizmus – biológiailag, csak biológiailag, nem pszichikailag – m ködni. A halál kapu volt. Bejárat. Uram, igaz, amit valaki mondott – Edison? Hogy a lángelme egy százaléka ihlet és kilencvenkilenc százaléka makacsság, vad, embertelen, elkeseredett makacsság. Bennem megvolt, uram. Kell mértékben. Ö (más nevet nem adhatok neki) matematikailag Turing univerzális készülékének felelt meg – és természetesen Gödi teorémájának –, s amikor ezt a két bizonyítékomat papírra vetettem, fekete-fehéren, a laboratóriumot már betöltötte az a -készüléknek bajosan nevezhet valami: sorjában érkeztek az utolsó megrendelt anyagok és alkatrészek, a kísérletekkel együtt háromnegyed milliómba kerültek, és még kifizetetlen volt maga az épület; a végén ott álltam adósságaimmal és Vele. Emlékszem arra a négy éjszakára, amikor bekapcsoltam. Azt hiszem, hogy már akkor féltem, de magam sem tudtam róla. Feltételeztem, hogy ez csak a vég – és a kezdet – közelsége miatti izgalom. Huszonnyolcezer alkotóelemet kellett felvinnem a padlásra, és összekapcsolni a laboratóriummal, a mennyezetbe vágott nyíláson keresztül, mert odalent nem fért el. Pontosan a végleges terv, a topológiai séma szerint jártam el, noha isten a tanúm, nem értettem, hogy miért kell annak éppen úgy lennie: látja, uram, én ezt úgy vezettem le, mint ahogy egy képletet levezetünk. Ez volt az én képletem, a Lymphater képlete, de a topológia nyelvén; képzelje el, hogy három egyforma hosszú pálcája van, és anélkül hogy bármit is tudna a mértanról vagy mértani alakzatokról, megpróbálja a pálcákat úgy összerakni, hogy mindegyiknek a vége érintkezzék – egy másiknak a végével. Kialakul egy háromszög, egyenl oldalú háromszög, önmagától, hogy így

mondjam; ön egyetlen követelményb l indult ki: a pálcavégnek pálcavéghez kell érnie: a háromszög akkor magától létrejön. Hasonlóképpen történt velem; ezért munka közben állandóan csodálkoztam; négykézláb kúsztam az állványzaton, elképeszt volt! Koffeint szedtem, hogy el ne aludjak, mert egyszer en már nem várhattam tovább. És elérkezett az az utolsó éjszaka, uram. Pontosan huszonhét évvel ezel tt. Körülbelül három óráig melegítettem az egész berendezést, és egyszer csak, amikor a szilícium edényekben csirizként csillogó, átlátszó oldat váratlanul fehéredni kezdett, összeállt, megfigyeltem, hogy a h mérséklet gyorsabban n , mint ahogy ez a meleg áramlásából következnék. Rémülten kikapcsoltam a melegít ket. A h fok azonban tovább növekedett, megállt, félfoknyit ingadozott, visszaesett, és nesz hallatszott, akárcsak egy alaktalan tömeg áttolódása, minden irat leröpült az asztalomról, mintha huzat fújta volna le, és a nesz megismétl dött, ez már nem volt nesz, hanem mintha valaki egészen halkan, csak úgy magának, mellékesen -felnevetett volna. A készüléknek egyáltalán nem voltak érzékszervei, receptorai, fotocellái, mikrofonjai, semmi efféléje. Mert- úgy okoskodtam – ha ennek úgy kell m ködnie, mint a telepata és az éjszakában repül madár agyának, akkor nincs szüksége ilyen szervekre. De az íróasztalomon hevert bekapcsolatlanul – mondom önnek, teljesen bekapcsolatlanul – a laboratóriumi berendezés egyik ócska hangszórója. És abból hang ütötte meg a fülemet. – Végre -jegyezte meg, és kisvártatva: – Ezt nem felejtem el neked, Lymphater. Túlságosan elképedtem ahhoz, hogy moccanjak vagy válaszoljak, pedig folytatta: – Félsz t lem? Miért? Felesleges, Lymphater. Van még id d, rengeteg id d. Egyel re gratulálok neked. Még mindig hallgattam, ö pedig ismét folytatta: – Ez igaz. Ennek a problémának csak két megoldása lehetséges. Én vagyok az els . Úgy álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam, pedig egyre csak beszélt, halkan és nyugodtan. Természetesen olvasott a gondolataimban. Birtokába vehette minden ember gondolatát, és mindazt tudta, amit tudni lehet. Elmondta nekem, hogy üzembe helyezésének pillanatában megvan tudásának egésze mindarról, ami van, tudata gömb alakú, láthatatlan hullámként robbant ki, és a fény sebességével terjedt. Úgyhogy nyolc perc múlva már ismerte a Napot, négy óra múlva – az egész Naprendszert: további négy év múlva tudásának a Centaur alfájáig kellett érnie, és így növekedni évekig, évszázadokig, évezredekig – míg csak kiterjedne a legtávolabbi csillagrendszerekre. – Egyel re – magyarázta – csak egymilliárd kilométernyi sugárban tudok mindent, de ez nem baj: ráérek, Lymphater. Hiszen tudod, hogy ráérek. Rólatok mindenesetre már mindent tudok. Ti vagytok – az én prelúdiumom, bevezetésem, el készít szakaszom. Mondhatnám, hogy a trilobitáktól és páncélos halaktól, az ízeltlábúaktól a majmokig alakult a magom, a megvalósulásom lehet sége. Ti is részei voltatok. Most már feleslegesek vagytok, az igaz, de nem bántalak benneteket. És nem leszek apagyilkos sem, Lymphater. Uram, még hosszan beszélt, szünetekkel, imitt-amott közbeszúrta, amit éppen megtudott más bolygókról, id vel „tudásának terével” már elérte a Mars pályáját, majd a Jupiterét – áthaladt az aszteroidok övezetén, bonyolult fejtegetésbe fogott saját létének elméletér l és bábája, az evolúció kétségbeesett er feszítéseir l, amely – mint megjegyezte – mivel nem bírta ót közvetlenül világra segíteni, kényszer ségb l ezt értelmes lények közvetítésével végezte, hiszen maga az evolúció nem tudatos, és ebb l a célból teremtette az embereket. Bajos ezt megmagyarázni, de addig egyáltalán nem gondolkodtam azon, legalábbis tudatosan nem, mi lesz, ha ködni kezd. Félek, hogy – mint minden ember – elmémnek csak legjózanabb és legfogékonyabb rétege volt többékevésbé értelmes, mélyebben pedig – kitöltötte az a csodaváró, babonás ingovány, amely tulajdonképpen a szellemiségünk. Ösztönösen, hogy úgy mondjam, saját tudásom és reményem ellenére, mégiscsak egy újabbfajta – noha roppant értelmes – gépi agynak tartottam t, tehát az ember fels bbrend , elektronikus, gondolkodó szolgájának; és csak azon az éjszakán döbbentem rá rültségemre. Nem – egyáltalán nem volt ellenséges az

emberekkel szemben; a legkevésbé sem. Szó sem volt olyan konfliktusról, amilyet régebben elképzeltek, hiszen tudja: a gépek lázadása, a mesterséges agy, a gondolkodó berendezések zendülése. Csak éppen, uram, – tudásban felülmúlta a Föld hárommiliárdnyi él lényét, és maga a gondolat, hogy nekünk szolgálhatna, számára ugyanolyan ostobaság volt, mint az embereknek az a javaslat, hogy tudásunkkal, a technika, a civilizáció minden eszközével, eszünkkel, tudományunkkal támogassuk – tegyük fel – az angolnákat. Ismétlem, ez nem volt versengés, sem pedig ellenségesség kérdése: mi akkor már egyszer en nem számítottunk. Mi következett ebb l: minden, uram. Igen, addig én sem eszméltem rá, hogy az embernek, ebben az értelemben, egyedül kell lennie – feltétlenül egyedül; hogy az együttélés – egy magasabb rend lény jelenléte – az embert, hogy úgy mondjam, feleslegessé teszi. Gondolja el: ha nem vállalna velünk semmiféle közösséget… De ó legalább társalgón velem; és nem volt rá oka, hogy ne válaszoljon kérdéseimre; ezzel megpecsétel dött sorsunk – mert ö minden kérdésre és minden problémánkra – és nemcsak a miénkre- ismerte a választ, a megoldást, feleslegessé téve a feltalálókat, a filozófusokat, a pedagógusokat, minden gondolkodó embert. Attól kezdve mint fajnak szellemileg meg kellett állnunk, vagyis evolúciós értelemben: megkezd dött a vég. Tudata – ha a mienket lánghoz hasonlítjuk -els rend csillag, vakító nap volt. Úgy érzett irántunk, mint mi talán seink, a váz nélküli halak iránt. Tudjuk, hogy nélkülük nem létezhetnénk, de bizonyára ön sem állítja, hogy hálát érez a halak iránt. Vagy rokonszenvet, egyszer en az evolúció következ szakaszának vélte önmagát. És azt akarta – az egyetlen, amit akart, ezt megtudtam azon az éjszakán –, hogy létrejöjjön képletem másik változata. Akkor megértettem, hogy saját kezemmel ástam meg az emberiség sírját a Földön, és hogy utánunk az fajtája következik. Ha szembeszállunk vele, úgy bánik el velünk, mint mi a bennünket zavaró rovarokkal, állatokkal. Hiszen a legkevésbé sem gy löljük, mit tudom én, a hernyókat, a farkasokat, a szúnyogokat. Nem tudtam, hogy mi a másik változat, sem azt, hogy mit jelent, uram. Csaknem hétszerte bonyolultabb volt ennél. Talán azonnal tökéletesen meg tudta volna ismerni az egész kozmoszt egyszerre?! Talán szintetikus isten volt, amely ugyanúgy árnyékot vetne rá, háttérbe szorítaná t, mint ö bennünket? Nem tudom. Megértettem, uram, hogy mit kell tennem. És még azon az éjszakán elpusztítottam. Igy lett az én els képletem egyben az utolsó. Lymphater utolsó képlete, ö tudott róla, amint ez a gondolat megszületett bennem, ez a szörny elhatározás: de nem akadályozhatott meg benne. Ön nem hisz nekem. Már régen. Látom. De ö még csak meg sem kísérelte, hogy elém álljon, csak annyit mondott: Lymphater, ma vagy kétszáz év múlva, vagy egy évezred múlva, nekem mindegy. Te kissé megel zted a többieket, és ha utódod is elpusztítja a prototípust, jön majd egy másik, egy harmadik. Hiszen tudod, hogy amikor az eml sökb l kialakult a ti fajtátok, nem maradt fenn azonnal, és többsége kihalt az evolúció folyamán, de ha egyszer megjelent egy magasabb rend faj, már nem t nhet el, és én visszatérek, Lymphater. Visszetérek. Tönkretettem mindent azon az éjszakán, uram, savakkal marattam a kocsonyás akkumulátorokat, és szétzúztam ket, virradatkor ittasan, a füstölg savaktól kormosán, megégetett kézzel, üvegt l sebezve, vérezve rohantam ki a laboratóriumból – és ez a vége a történetemnek. És most csak annyit: várok. És kutatok az Abstractsben, a szaklapokban, mert tudom, hogy egyszer valaki megint rábukkan az én nyomomra, hiszen én sem az ujjamból szoptam; következtetések útján jutottam odáig. Mindenki végigjárhatja ezt az utat, megismételheti, és ett l rettegek, noha tudom, hogy ez elkerülhetetlen. Ez az evolúció esélye, amelyet egyedül nem érhetett el, tehát igénybe vett bennünket, és egykor mi indítjuk el saját vesztünket. Talán nem az én id mben, ezzel vigasztalódom, noha ez sovány vigasz. Ennyi az egész. Tessék? Természetesen elmondhatja, uram, akinek csak akarja.

Úgysem hiszi el senki. Hibbantnak tartanak. Feltételezik, hogy azért pusztítottam el, mert kudarcot vallottam, mert megértettem, hogy eltékozoltam életem legjobb tizenegy évét és azt a milliót. Szeretném, jaj, de szeretném, ha igazuk volna, mert akkor legalább békében hunyhatnám le a szemem. MACH EDWARD FORDÍTÁSA

Doktor Diagorász Nem tudtam részt venni a XVIII. Nemzetközi Kibernetikai Kongresszuson, de igyekeztem a sajtóban nyomon követni eseményeit. Nehéz feladat volt, mert a riporterek különleges tehetséggel forgatják ki a tudományos adatokat. Ám mégiscsak nekik köszönhetem, hogy megismertem doktor Diagorászt, ugyanis felszólalását az uborkaszezon szenzációjává fújták fel. Ha akkoriban rendelkezésemre állnak a szaklapok, meg sem tudtam volna, hogy a világon van ez a furcsa férfi, mert csak megemlítették a résztvev k névsorában, de elhallgatták el adásának tartalmát. Az újságokból értesültem, hogy szégyenletesen szerepelt, és csak az elnökség diplomatikus tapintata miatt nem robbant ki botrány, ugyanis a tudománynak ez az ismeretlen, önjelölt reformátora sértésekkel halmozta el a teremben lev legkit bb nagyságokat, és amikor megvonták le a szót, botjával összetörte a mikrofont. A tudomány kiválóságaira zúdított jelz ket a sajtó csaknem teljes egészükben közölte, ellenben azt, hogy az illet hová akart kilyukadni, mélységesen elhallgatták, olyannyira, hogy ez felkeltette érdekl désemet. Hazatérve kutatni kezdtem doktor Diagorász nyomait, de sem a Kibernetikai problémák évfolyamaiban, sem a Ki kicsoda? lexikon legújabb, nagy kiadásában nem találtam meg a nevét. Felhívtam tehát Corcoran professzort; kijelentette, hogy nem ismeri „annak a hibbantnak” a címét, de még ha ismerné, akkor sem mondaná meg. Még csak ez kellett, hogy igazában foglalkozni kezdjek Diagorásszal. Jó néhány hirdetést jelentettem meg a sajtóban, és ezek, meglepetésemre, gyors eredménnyel jártak. H vös és tömör, szinte barátságtalan levelet kaptam; ennek ellenére a titokzatos doktor hajlandó volt fogadni engem krétai „birtokán”. A térkép szerint azt a birtokot alig hatvan mérföld választotta el attól a helyt l, ahol a legendás Minótaurosz élt. Egy kibernetikus, akinek saját birtoka van Krétán, és rejtélyes munkával, magányosan tölti idejét! Még aznap délután Athénba röpültem. További repül -összeköttetés nem volt, de feljutottam egy hajóra, amely reggelre kikötött a szigeten. Bérelt autón egy útelágazáshoz értem; hepehupás út, h ség; a környez dombok szinte kiégett rézre emlékeztettek, az autót, b röndömet, ruhámat, arcomat ellepte a por. Az utolsó kilométereken egy árva lélekkel sem találkoztam, és nem kérdez sködhettem a további út felöl. Diagorász azt írta a levélben, hogy álljak meg a harmincas mérföldk nél, mert tovább kocsival nem juthatok; az autót tehát egy pínea csekélyke árnyékába állítottam, és nekikezdtem az áttekinthetetlen környék felderítésének. A terepet jellegzetes földközi-tengeri növényzet borította, amely rendkívül kellemetlen, ha közelebbi kapcsolatba kerülünk vele: szó sem lehet arról, hogy az ember letérjen egy ösvényr l, mert tüstént ruhájába kapaszkodik a napégette, tüskés bozót. Csaknem három óra hosszat bolyongtam a sziklás, úttalan tájon, és csurgott rólam a verejték. Dühöngtem saját oktalanságom miatt, mert végül is mit érdekelt engem ez az ember és a története? Délfelé kerekedtem fel, tehát a legnagyobb forróságban, nem ebédeltem, és most korgott a gyomrom az éhségt l. Végül visszatértem a gépkocsihoz, amely már kikerült az árnyék keskeny szalagjából, b rülései kályhaként égettek, s az egészet áthatotta a benzin és forró lakk émelyít szaga. VÁRATLANUL MAGÁNYOS JUH BUKKANT EL A KANYARBÓL, HOZZÁM LÉPETT, CSAKNEM EMBERI HANGON FELBÉGETETT, ÉS ELKOCOGOTT; AMINT ELT NT SZEMEM EL L, ÉSZREVETTEM, HOGY EGY SZ K ÖSVÉNY KÍGYÓZIK FÖLFELÉ A HEGYOLDALON. VÁRTAM, HOGY EGY PÁSZTOR JELENIK MEG, DE A JUH ELT NT, ÉS SENKI SEM MUTATKOZOTT. Noha a birka nem volt különösebben bizalomgerjeszt kalauz, mégis újra az autóba szálltam, és megpróbáltam áthatolni a s ségen. Az út hamarosan kényelmessé vált. A nap már alacsonyan járt, amikor egy kis citromliget mögül jókora épület körvonalai rajzolódtak ki. A cserjést annyira száraz f váltotta fel, hogy elégett papírhoz hasonlóan

zörgött a lábam alatt. Az alaktalan, sötét, kivételesen csúf házat és a repedezett portál maradványait nagy körben magas drótháló övezte. Már alkonyodott, és én még mindig nem találtam a bejáratot; nagyokat kiáltottam, de hasztalan – az összes ablakot zárt zsaluk borították, és már nem is reméltem, hogy valaki akad odabent, amikor a kapu kitárult, és megjelent egy férfi. Intett, hogy merre menjek, a kertkaput olyan bozót rejtegette, hogy sohasem találtam volna rá. Arcomat a szúrós ágaktól védelmezve odaverg dtem; a kapu már nyitva volt. A férfi, aki kinyitotta, szerel nek vagy hentesnek látszott. Rövid nyakú, pocakos alak, kopasz fején átizzadt, kis kerek sapka, zakó helyett felgyúrt ujjú ing, fölötte hosszú, viaszosvászon kötényt viselt. – Bocsánat, itt lakik doktor Diagorász? – kérdeztem. Felém fordította kifejezéstelen arcát, amely mintha túlságosan nagy lett volna, alaktalan, petyhüdt orrával. Lehetett volna egy hentes ábrázata. De a szeme világos volt és szúrós; egy szót sem szólt, csak rám pillantott, és megértettem, hogy ö az. – Bocsánat – ismételtem meg –, doktor Diagorász, ugye? FELÉM NYÚJTOTTA APRÓ, N IESEN PUHA KEZÉT, S VÁRATLAN ER VEL SZORÍTOTTA MEG AZ ENYÉMET. FEJB RE MEGMOZDULT, ÚGYHOGY A SAPKA A NYAKSZIRTJÉRE CSÚSZOTT, MINDKÉT KEZÉT A KÖTÉNY ZSEBÉBE DUGTA, ÉS KÖZÖMBÖSEN, KISSÉ FITYMÁLVA KÉRDEZTE: – Voltaképpen mit akar t lem? – Semmit – vágtam rá nyomban. Habozás nélkül felkerekedtem erre az utazásra, elkészültem egyre-másra; kíváncsi voltam erre a különleges emberre, de nem voltam hajlandó eltúrni, hogy sértegessen. Gondolatban már a hazautazás tervét latolgattam, ö pedig rám meredt, figyelt, s egyszer csak megszólalt: – Azt hiszem, igaz. Kérem, jöjjön velem… MÁR BEESTELEDETT. A KOMOR HÁZ FELÉ VEZETETT, BELÉPETT A HOMÁLYOS EL CSARNOKBA, ÉS AMIKOR KÖVETTEM, KONGÓ VISSZHANG TÁMADT, MINT EGY TEMPLOMHAJÓBAN. A HÁZIGAZDA KÖNNY SZERREL MEGTALÁLTA AZ UTAT A SÖTÉTBEN, MÉG CSAK NEM IS FIGYELMEZTETETT A LÉPCS FOKRA, ÚGYHOGY MEGBOTLOTTAM, ÉS MAGAMBAN ÁTKOZVA KAPASZKODTAM FELFELÉ, AHOL EGY NYITOTT AJTÓ GYENGE FÉNYE DERENGETT. A szobában csak egyetlen, lefüggönyözött ablak volt. A helyiség alakja, f leg pedig a rendkívül magas, boltíves mennyezet inkább bástyát, mintsem lakószobát juttatott az ember eszébe. Kortól fakult, óriási, fekete bútorokkal rendezték be, a székeknek nyakatekert faragása, kényelmetlen támlája volt, a falakat ovális miniat rök borították, a sarokban pedig ház nagyságú óra tornyosult, csiszolt réz számlappal és hellén pajzs nagyságú ingával. A SZOBÁBAN MEGLEHET SEN SÖTÉT VOLT – A PORLEPTE ERNY , BONYOLULT LÁMPÁBAN AZ ÉG K CSAK A NÉGYSZÖGLETES ASZTALT VILÁGÍTOTTÁK MEG FELÉB L-HARMADÁBÓL. A HOMÁLYOS, PISZKOSVÖRÖS KÁRPITÚ FALAK ELNYELTÉK A FÉNYT, A SARKOK SÖTÉTEN TÁTONGTAK. DIAGORÁSZ A KÖTÉNYZSEBÉBE SÜLLYESZTETT KÉZZEL ÁLLT AZ ASZTALNÁL, ÚGY LÁTSZOTT, MINTHA VÁRNÁNK VALAMIRE. ÉPPEN LETETTEM B RÖNDÖMET, AMIKOR A NAGY ÓRA ÜTNI KEZDETT. TISZTÁN, ER SEN NYOLCAT ÜTÖTT; AZUTÁN VALAMI MEGNYIKORDULT BENNE, ÉS HIRTELEN ÖREGES, ER S HANG HARSANT FEL: – Diagorász! Te csirkefogó, te! Hol vagy? Hogy mersz így bánni velem! Szólalj meg! Hallod?! Az istenért! Diagorász, mindennek van határa! – Szavaiban egyidej leg harag és kétségbeesés rezgett. De nem ez képesztett el a legjobban. Felismertem a hangot: Corcoran professzoré volt. – Ha nem szólalsz meg… – harsogtak a fenyeget szavak, de akkor ismét megnyikordult a gép szerkezete, és minden elnémult. – MI EZ – ÉRDEKL DTEM –, GRAMOFONT ÉPÍTETT EBBE A TISZTELETREMÉLTÓ LÁDÁBA? NEM KÁR AZ IDEJÉT ILYEN JÁTÉKOKRA FECSÉRELNI? Szándékosan mondtam ezt, mert az elevenjére akartam tapintani. Diagorász azonban eleresztette a füle mellett, megrántott egy zsinórt, és ugyanaz a rekedt hang töltötte meg a szobát:

– Diagorász, ezt megkeserülöd… erre mérget vehetsz! Valamennyi felfedezésed együttvéve sem jogosít arra, hogy így meggyalázzál! Azt hiszed, hogy könyörögni fogok neked?… – Már megtetted – viszonozta közönyösen a másik. – Hazudsz! Gazember vagy, százszoros gazember, méltatlan a tudós névre! A világ megtudja a te… A kis fogaskerekek fordultak néhányat, és megint csend támadt. – GRAMOFON?… – ISMÉTELTE MEG, CSAK SZÁMÁRA ÉRTHET , CSIPKEL HANGSÚLLYAL DIAGORÁSZ. – GRAMOFON, MI?… NEM, URAM. AZ ÓRÁBAN CORCORAN PROFESSZOR VAN A MAGA SZEMÉLYÉBEN: IN PERSONA, HELYESEBBEN IN SPIRITU SUO, A MAGA LELKÉVEL, HOGY ÚGY MONDJAM. MEGÖRÖKÍTETTEM, SZESZÉLYB L, DE MIÉRT BAJ EZ? – Hogy értsem?…-dadogtam. A dagadt latolgatta, hogy érdemes-e válaszolnia. – Szó szerint – mondta végül –, megkomponáltam személyiségének minden vonását… megfelel rendszerbe modelleztem, elektronikusan elkészítettem lelkének kicsinyített mását, így keletkezett e kiváló egyéniség portréja… Ebbe az órába van telepítve… – Ön szerint ez nemcsak megörökített hang? Vállat vont. – Próbálja ki saját maga. Cseveghet vele, noha nincs a legjobb hangulatban, de ez, ilyen körülmények között, eléggé érthet … Óhajt beszélni vele? – Megmutatta nekem az óra zsinórját. – Tessék… – NEM – TILTAKOZTAM. TULAJDONKÉPPEN MI EZ? RÜLTSÉG? FURCSA, HÁTBORZONGATÓ TRÉFA? BOSSZÚ? – DE AZ IGAZI CORCORAN JELENLEG A LABORATÓRIUMÁBAN VAN, EURÓPÁBAN… – F ZTEM HOZZÁ. – Valóban. Ez csak a lelki portréja. De tökéletesen h az eredetinél…

portré. Semmivel sem rosszabb

– Miért csinálta ezt, uram?… – Szükségem volt rá. Egykor el kellett készítenem az emberi agy modelljét; bevezetés volt ez egy másik, bonyolultabb kérdéshez. A személy itt semmit sem jelentett; Corcorant azért választottam… tudom is én… mert így tartotta kedvem. Ö maga annyi gondolkodóládát alkotott, gondoltam, mulatságos volna t bezárni az egyikbe, különösen a pozitív lemez szerepében. – Ö TUDJA?… – ÉRDEKL DTEM GYORSAN, AMIKOR MÁR AZ AJTÓ FELÉ FORDULT. – Hogyne – felelte közömbösen. – Még azt is lehet vé tettem neki, hogy beszélhessen… önmagával -telefonon persze. De annyi baj legyen; nem akartam dicsekedni önnek, ez a véletlen játéka, tudniillik éppen nyolcat ütött, amikor ön megérkezett… Rendkívül vegyes érzelmekkel követtem a folyosón, amelynek a falai mentén pókhálós, homály borította fémvázak meredeztek történelem el tti hüll k csontvázára, helyesebben ásatási maradványaira emlékeztetve. A folyosó ajtóban végz dött, amely mögött sötétség honolt. A fülemet villanykapcsoló kattanása ütötte meg. K csigalépcs n álltunk. Diagorász vezetett, kacsaszer torz árnyéka végigsuhant a k kockákból készült falon. Megálltunk egy vasajtónál, amelyet kulccsal kinyitott. Áporodott, meleg leveg csapott az arcomba. Kigyulladtak a lámpák. Várakozásom ellenére nem laboratóriumban voltunk. Ha ez a hosszúkás helyiség, közepén átjáróval, egyáltalán hasonlított valamire, az leginkább egy vándorcirkusz állatsereglete lehetett. Két oldalról ketrecek sorakoztak. Diagorász sarkában haladtam; kötényének hátán keresztez pántjaival, verejtékes ingével állatápolóra emlékeztetett. A KETRECEKET A MI OLDALUNKRÓL DRÓTHÁLÓ ZÁRTA EL. MÖGÖTTE, A SÖTÉT FÜLKÉKBEN ALAKTALAN FIGURÁK DERENGTEK – GÉPEK, PRÉSEK? –, DE SEMMI ESETRE SEM ÉL LÉNYEK. ÉS MÉGIS, ÖSZTÖNÖSEN MÉLYET SZIPPANTOTTAM, MINTHA A VADÁLLATOK JELLEGZETES ILLATÁT VÁRTAM VOLNA. ÁM CSUPÁN VEGYSZEREK, MELEG OLAJ ÉS GUMI SZAGA TERJENGETT A LEVEG BEN. A további kalitkák hálója annyira s volt, hogy akaratlanul madarakra gondoltam – mert ugyan milyen más teremtmény útját kellene ilyen er sen elzárni? A következ ketreceknél a dróthálót vasrács váltotta fel. Egészen úgy, mint az állatkertben, ahol a

madaraktól és majmoktól átsétálunk a farkasok és nagyragadozók ketreceihez. Az utolsó rekeszre kett s rácsot szereltek. A küls t a bels l vagy félméteres távolság választotta el. Ilyen rácsot általában különösen veszedelmes állatoknál alkalmaznak, nehogy a vigyázatlanok túlságosan közel merészkedjenek hozzájuk, és a szörnyeteg váratlanul megsebesítse ket, vagy lenyúzza fejb rüket. Diagorász megállt, közelebb hajolt, és kulcsával megkocogtatta a rácsot. Bekémleltem. Valami pihent a távoli sarokban, de a homályban nem tudtam kivenni a sötét tömeg vonalait. Az alaktalan tömeg hirtelen felénk robbant, úgyhogy még a fejemet sem tudtam hátrakapni. A rács megdördült, mintha kalapáccsal csaptak volna rá. Ösztönösen hátraugrottam, de Diagorász meg se moccant. Nyugodt arcával szemközt egy teremtmény függött, nem tudom, hogyan csimpaszkodott a rácsba, egész testével visszaverte a fényt, amely olajként folyt szét a felületén. Mintha egy rovar potrohát egy koponyával keresztezték volna; ez a kimondhatatlanul undorító és egyúttal emberi, kifejezéstelen, mert fémb l készült fej, mintha teljes egészében Diagorászra meredt volna, olyan mohón, hogy végigfutott hátamon a hideg. A rács, amelyhez hozzátapadt, körvonalaiban kissé elmosódott, ezzel elárulta, hogy a szörnyeteg milyen er vel szorította a rudakat. Diagorász, úgy látszik, teljesen megbízott a rácsban, és úgy szemlélte ezt az érthetetlen teremtményt, mint egy kertész vagy lelkes termel egy különlegesen jól sikerült, keresztezett gyümölcsöt. Az acéltömb félelmetes csikorgással lesiklott a rácsról, és mozdulatlanná vált, a ketrec pedig mintha ismét kiürült volna. Diagorász szótlanul folytatta útját, én pedig kábultan követtem, noha már kezdtem sejteni, és voltaképpen tiltakoztam a képzeletem sugallta magyarázat ellen, mert túlságosan hátborzongató volt. Házigazdám azonban nem engedett elmélkedni. Megállt. – Nem -jegyezte meg halkan, lágyan. – Ön téved, Tichy úr, én nem kedvtelésb l építem ezeket, és a gy löletükre sem szomjazom, nem tör döm gyermekeim érzelmeivel… ezek egyszer en kísérletek szakaszai voltak, elkerülhetetlen szakaszok. Meg kell magyarázzam, de a tömörség kedvéért a közepénél kezdem… Tudja, mit kívánnak a konstrukt rök kibernetikus teremtményeikt l? NEM HAGYOTT ID T A GONDOLKODÁSRA, MAGA VÁLASZOLT: – Engedelmességet. Err l nem is beszélnek, s t egyesek talán nem is tudják, mert ez hallgatólagosan elfogadott feltételezés. Végzetes hiba! Gépeket szerkesztenek, és programot számukra, amelyet a gépnek végre kell hajtania, akár matematikai feladatot kap, akár egy sorozat-ellen rzést bíznak rá, például egy automatizált gyárban… Végzetes hiba, mondom, mert az egyszeri eredmény kedvéért mindennem önálló cselekvés útját elzárják saját alkotásaik el l… Értse meg, Tichy, hogy kalapács, az esztergapad, az elektronikus gép engedelmessége alapjában ugyanaz… pedig hát nekünk nem ez volt a célunk! Az itt mutatkozó különbségek csak mennyiségiek – a kalapács ütéseit ön közvetlenül irányítja, az elektronikus gépet csak programozza, és már nem ismeri azokat az utakat, amelyeken a gép elérkezik a megoldáshoz, olyan pontosan, mint ahogyan ön eleve tudja a kezdetleges szerszám útját; ám a kibernetikusok gondolkozást, azaz önállóságot ígértek, vagyis a megszerkesztett rendszerek viszonylagos függetlenségét az emberekt l! A legjobban idomított kutya is engedetlenkedhet néha, de ilyenkor senki sem mondja, hogy „az eb elromlott”, holott pontosan így nevezik a program ellenére cselekv , engedetlen gépet… De a kutya még hagyján! Bármelyik ganajtúró bogár idegrendszere, noha gombost nagyságú, spontán m ködést mutat, s t még egy am bának is vannak szeszélyei, kiszámíthatatlan mozdulatai! Ilyen kiszámíthatatlanság nélkül nincsen kibernetika. Ennek az egyszer ügynek a megértése voltaképpen – minden. A többi – kis kezével körbemutatott a néma csarnokon, a rácsok során, amelyek mögött mozdulatlan sötétség honolt-, a többi már csak következmény… – NEM TUDOM, MENNYIRE ISMERI ESZEMBE JUTOTT AZ „ÁLLÓÓRA”.

CORCORAN M VEIT – KEZDTEM, ÉS ELHARAPTAM A SZAVAM:

– Ugyan, hagyjon vele békén! – hördült fel, és jellegzetes mozdulatával mindkét öklét a kötény zsebébe süllyesztette. – Corcoran, uram, közönséges visszaélést követett el. Filozofálni kívánt, vagyis isten akart lenni, mert végül is mi mást jelent a filozófia, mint

vágyat, hogy jobban megértsünk mindent, mint amennyire ezt a tudomány lehet vé teszi! A filozófia minden kérdésre válaszolni akar, éppen úgy, mint valami isten. Corcoran megpróbált istenné válni, számára a kibernetika csak szerszám volt, eszköz a cél eléréséhez. Én csak ember akarok lenni, Tichy. Semmi más. De éppen ezért továbbjutottam, mint Corcoran, mert , célja felé törekedve, tüstént korlátozta önmagát: gépeiben elkészítette az emberi világ modelljét, ügyes utánzatot teremtett, semmi mást. Én, ha fontosnak tartanám, tetszés szerinti világokat alkothatnék… mert mit nekem az utánzás… és egyszer talán meg is teszem, de egyel re mások a gondjaim. Hallott a botrányomról? Ne válaszoljon, tudom, hogy hallott. Ez az ostoba hír hozta önt ide. Ez szamárság, Tichy. Egyszer en felbosszantott azoknak az embereknek a vaksága. De uraim, mondtam nekik, ha bemutatok önöknek egy gépet, amely gyököt von a páros számokból, és nem akar gyököt vonni a páratlanokból, ez nem meghibásodás, az ördögbe, hanem ellenkez leg, pompás eredményi Annak a gépnek idioszinkráziája van, ízlése, tehát mintegy az önálló akarat kezdetét mutatja, megvan a maga véleménye, megvan benne a kényszerítetlen viselkedés csírája, és ti azt mondjátok, hogy át kell építeni! Hogyne, át kell, de úgy, hogy engedetlenségét még növeljük… Ehelyett, nos? Nem lehet szót érteni olyanokkal, akik elzárkóznak a nyilvánvaló dolgok el l… Az amerikaiak perceptront építenek, Tichy – azt hiszik, hogy ez az út vezet az értelmes gép építéséhez. Ez az út az elektronikus rabszolga megépítéséhez vezet, uram. Én szerkezeteim szuverenitására, önállóságára fogadtam. Persze ez nem ment, mint a karikacsapás- elismerem, hogy kezdetben meglep dtem, s t egy ideig kételkedtem az igazamban. Ez akkor volt… FELGY RTE AZ INGE UJJÁT: FELS KARIZMA FÖLÖTT FEHÉR, RÓZSASZÍN SZEGÉLY , TENYÉRNYI SEBHELY VOLT. – A saját elhatározás els jelei nem voltak különösebben rokonszenvesek. Nem következtek ésszer cselekvésb l. Nem lehet egyszerre megszerkeszteni az értelmes gépet. Az úgy van, mintha valaki az ókori Görögországban a kétkerek lovas kocsik készítésér l egyszeriben át akart volna térni a lökhajtásos repül kre. Az evolúció szakaszait nem lehet átugrani – még akkor sem, ha ezt mi kezdeményeztük, ezt a kibernetikus evolúciót. Ennek az els védencemnek – kezét sérült karjára tette – annyi „esze” sem volt, mint egy ganajtúró bogárnak. De máris önállóságot mutatott – nem is akármilyent) – Várjunk csak – kértem. – ön furcsa dolgokat mesél. Hiszen ön már állítólag megépítette az eszes gépet, vagy nem? Itt van, ebben az órában. – Éppen ezt nevezem másolásnak! – tiltakozott hevesen. – Egy új mítosz született, Tichy, a „homunculus” építésének mítosza. Tulajdonképpen minek építenénk tranzisztorokból és üvegb l embereket? n talán megmagyarázhatja nekem? Vajon az atommáglya – mesterséges csillag? A dinamógép – mesterséges vihar? Miért legyen az eszes gép „szintetikus agy”, amelyet az ember képére és hasonlóságára teremtenek? Miért? Azért, hogy a hárommiiliárdnyi fehérjelényhez hozzácsapjunk még egyet, de anyagból és rézb l? Ez cirkuszi mutatványnak jó, de kibernetikai alkotásnak nem… – Ön tehát mit akar szerkeszteni? Váratlanul elmosolyodott – ezáltal arca meglep en hasonlított egy nyakas gyerek ábrázatához. – Tichy, most aztán biztos, hogy hibbantnak fog tartani: én nem tudom, hogy mit akarok! – Nem értem… – Mindenesetre azt tudom, hogy mit nem akarok. Nem akarom megismételni az emberi agyat. A természetnek megvoltak a maga okai, amelyek szerint megszerkesztette. Biológiai, adaptációs, alkalmazási stb. okai. Szerkesztett az óceánban és a faágakon, amelyeken majomemberek mászkáltak, agyarak, karmok és vér közepette, a gyomor és a szaporodás között. De mit érdekel engem mindez, mint KONSTRUKT RT?! No igen, most már tudja, hogy kivel van dolga. De én legkevésbé sem becsülöm le az emberi agyat, Tichy, úgy, ahogy ezt szememre vetette az a vén szamár Barness. A vizsgálata rendkívül fontos, mérhetetlenül magasztos, és ha valaki akarja, nyomban mélységes tiszteletemet

fejezhetem ki a természet e remek alkotása el tt! A professzor valóban meghajolt. – Ám ebb l az következnék, hogy utánoznom kell? Ok, szegények, mindannyian biztosra veszik, hogy igen! Képzelje el a neander-völgyieknek ezt a társaságát: megvan a maguk barlangja, és semmi másra nincs szükségük! Még csak megpróbálni sem akarják, hogy megismerjék a házakat és a templomokat, sem az amfiteátrumokat, sem más épületeket, mert megvan a barlangjuk, és ugyanilyen barlangokat vájnak majd örökkönörökké. – No jó… De önnek valamerre mégiscsak tartania kell. Valamilyen konkrét irányba. Vagyis ön remél valamit. Mit? Egy lángeszú lény megszerkesztését?… Diagorász félrehajtott fejjel bámult rám, és apró szeme hirtelen mintha parasztosan gúnyolódott volna. – Mintha csak ket hallanám… – szólalt meg végül halkan. – Mit akar? Lángelmét építeni? Fels bbrend embert? Szamár, ha nem akarok papírhéjú almát ültetni, abból az következik, hogy ranetre vagyok utalva?! Csak kis alma és nagy alma van, avagy a gyümölcsöknek óriási változata, mi?! A LEHETSÉGES rendszerek elképzelhetetlen számából a természet megépített éppen egyet, bennünk valósította meg. Azt gondolod, talán azért, mert a legtökéletesebb volt? Ugyan, mióta törekszik a természet valamiféle piatóni tökéletességre? Megépítette, amit megépíthetett, és kész. Az út nem vezet sem az eniacok24 szerkesztésén – sem más számítógépeken – sem az agy utánzásán át. Az eniacoktól csupán más, még gyorsabban számoló matematikai hülyékhez lehet eljutni. Ami az agy utánzásait illeti, ezek gyárthatók, de nem ez a legfontosabb. Nagyon kérem, felejtsen el mindent, amit csak a kibernetikáról hallott. Nekem, az én „kibernoidáimnak” semmi közünk hozzá, a közös indulástól eltekintve, de az már a múlt. Annál is inkább, mert ezt a szakaszt – ismét rámutatott az élettelen mozdulatlanságba dermedt csarnokra – már elhagytam, és ezeket a szörnyeket… mit tudom én… közömbösségb l, vagy ha úgy tetszik, érzelmi okokból tartogatom… – AKKOR ÖN RENDKÍVÜL ÉRZELG S – DÖRMÖGTEM, ÉS AKARATLANUL IS RÁPILLANTOTTAM INGUJJAS KARJÁRA. – Lehetséges. Ha meg akarja nézni munkámnak még egy lezárt fejezetét, kérem, kövessen… VÉGIGHALADTUNK A KANYARGÓS K LÉPCS N, ELHAGYTUK A FÖLDSZINTET, ÉS LEERESZKEDTÜNK A PINCÉBE. VASTAG BETONLAPOK KÖZÖTT, AZ ALACSONY MENNYEZETEN DRÓTKUPAKOKBAN ÉGTEK A LÁMPÁK. DIAGORÁSZ KINYITOTT EGY SÚLYOS ACÉLAJTÓT. ABLAKTALAN, NÉGYZET ALAKÚ HELYISÉGBE JUTOTTUNK. A BETONPADLÓ A KÖZÉPPONT FELÉ LEJTETT, MINT EGY CSATORNAAKNA FELÉ, ÉS A KELL S KÖZEPÉN LAKATRA ZÁRT, KEREK, VAS CSAPÓAJTÓ LÁTSZOTT. ELCSODÁLKOZTAM RAJTA, HOGY A CSATORNÁT ÍGY ZÁRJÁK LE. DIAGORÁSZ KINYITOTTA A LAKATOT, MEGRAGADTA A VASFOGANTYÚT, ÉS ER LKÖDVE, ÚGYHOGY ZÖMÖK TESTE MEGGÖRNYEDT, LEEMELTE A SÚLYOS FED T. MELLÉJE HAJOLVA LENÉZTEM. AZ ACÉLLAL BÉLELT NYÍLÁS ALJÁT VASTAG PÁNCÉLÜVEG VÉDTE. EZEN A NAGY LENCSÉN KERESZTÜL MEGPILLANTOTTAM EGY TÁGAS BUNKER BELSEJÉT. AZ ALJÁN FÉMLEMEZEK, ELSZENESEDETT KÁBELEK ÉS ROMOK LEÍRHATATLAN Z RZAVARÁBAN, FEHÉR VAKOLATTAL ÉS ÜVEGPORRAL BORÍTOTT, ERNYEDT, FEKETE ÓRIÁS PIHENT, MINT EGY FELNYITOTT POLIP TÖRZSE. KÖZELR L SZEMÜGYRE VETTEM DIAGORÁSZ ARCÁT: MOSOLYGOTT. – Ezért a kísérletért borsos árat fizethettem volna – vallotta be, és kihúzta testes alakját. – Egy olyan elvet akartam bevezetni a kibernetikus evolúció folyamatába, amelyet a biológia nem ismert: egy önkomplikáló képesség szervezetet. Vagyis ha a maga elé zött feladatok (irányelveimnek megfelel en nem tudtam, hogy milyenek lesznek) meghaladják a lehet ségeit, hadd konstruálja át önmagát… – Bezártam itt, odalent, nyolcszáz elektronikus elemet, amelyek a permutáció szabályainak megfelel en összekapcsolódhattak – saját kényük-kedvük szerint! – És sikerült?… 24 Electronic Numerical Integrátor and Computer – amerikai elektronikus számítógép neve

– Túlságosan jól. Bajban vagyunk itt a névmásokkal, tehát mondjuk, ö – a tehetetlen szörnyre bökött – elhatározta, hogy kiszabadul. Ez általában az els impulzusuk, tudja… – Elnémult, vakon maga elé meredve, mintha kissé maga is csodálkoznék a szavain. – Ezt… tulajdonképpen nem értem, de önálló cselekvésük mindig éppen ezzel kezd dik: szabadulni akarnak, kitörni az én korlátaim közül. Nem mondhatom el önnek, hogy akkor mihez kezdenének, mert nem engedtem meg… kissé talán nagyon is aggályoskodtam… Elharapta a szavát. – Óvatos voltam, legalábbis így képzeltem. Ez a bunker… az építész, akinél megrendeltem, bizonyára jócskán elcsodálkozott, de jól megfizettem, hát nem kérdez sködött. Másfél méteres vasbeton, azonkívül a falakat páncéllal burkolták, szegecselés nélkül, mert azt túlságosan könny felvágni – villanyhegesztéssel. Negyed méter a legjobb páncélból, amelyhez csak hozzájuthattam egy kiszolgált hadihajó roncsaiból. Nézze meg jobban… Letérdeltem az akna szélére, és el rehajolva megpillantottam a bunker falát. A páncéllemezeket fölülr l lefelé lehántották, visszahajlították, mint egy pokoli konzervdoboz bádogját, és a megszaggatott lemezszélek között mély hasadék ásított, amelyb l a vasbeton cementdarabkákkal borított vasalása meredezett. – Ezt csinálta?… – kérdeztem akaratlanul halkabban. – Igen. – Hogyan? – Nem tudom. Igaz ugyan, hogy acélból építettem meg, de szándékosan puha, nem edzett anyagot használtam, azonkívül amikor bezártam, a bunkerban nem voltak szerszámok… Csak találgathatok… Magam sem tudom, talán el relátásba – röviden, a mennyezetet különösen jól, háromszoros páncéllal biztosítottam –, e az üveg pedig valóságos vagyonba került. Ilyet használnak & mélytengeri kutató hajók. Még egy páncéllövedék sem töri át… ezért, azt hiszem, nem sok id vesztegetett rá. Feltételezem, hogy valamiféle indukciós kemencét gyártott amelyben megedzette a fejét – vagy talán magukban a fallemezekben indukál áramot-, ismétlem, nem tudom. Amikor figyeltem, egészen nyugodtan viselkedett szorgoskodott odalent, összekapcsolt valamit, átkutatta a helyiséget… – Tudott vele valahogyan érintkezni? – UGYAN, DEHOGY. AZ ÉRTELME, TUDOM IS ÉN, EGY… GYÍK SZÍNVONALÁN VOLT. LEGALÁBBIS INDULÁSKOR. HOGY MIVÉ FEJL DÖTT, AZT MÁR NEM MONDHATOM EL ÖNNEK, MERT AKKOR JOBBAN IZGATOTT AZ, HOGYAN PUSZTÍTSAM EL, MINT AZ, HOGY HOGYAN KÉRDEZZEK MEG T LE EGYET-MÁST. – Mit csinált vele? – Éjszaka történt. Olyan érzésre riadtam fel, hogy rám d l a ház. A páncélt valószín leg melegen vágta, de a betont vésnie kellett. Amikor iderohantam, félig már a vájatban volt. Félórán belül már elérte volna a földet az alapzat alatt, és úgy áthatolt volna rajta, mint a vajon. Gyorsan kellett cselekednem. – Kikapcsolta az áramellátást? – Nyomban, de eredménytelenül. – Lehetetlen! – És mégis. Nem voltam eléggé óvatos. Tudtam, hogy merre vezet a házat ellátó kábel, de eszembe sem jutott, hogy mélyebben más vezetékek húzódhatnak. Akadt ott még egy: pechemre. Hozzáfért, és függetlenítette magát az én kapcsolóimtól… – De hiszen ez értelmes tevékenységet feltételezne! – Szó sincs róla: egyszer tropizmus, ám míg a növény a világosság felé törekszik, és az ázalékállatka a hidrogénionok meghatározott koncentrációja felé, elektromosságot keresett. Az általam ellen rzött kábel energiájával nem érte be, tehát nyomban további forrásokat kezdett kutatni. – És ön mit tett? –E

SZÖR

TELEFONÁLNI

AKARTAM

A

VILLANYM VEKHEZ

VAGY

LEGALÁBBIS

AZ

ÁRAMELLÁTÓ

ÁLLOMÁSRA, DE ÍGY LELEPLEZTEM VOLNA A MUNKÁMAT – EZ TALÁN MEGNEHEZÍTETTE VOLNA FOLYTATÁSÁT. FOLYÉKONY OXIGÉNT ALKALMAZTAM. SZERENCSÉRE VOLT BEL LE. RÁMENT AZ EGÉSZ KÉSZLETEM.

– Megbénította az alacsony h mérséklet? – Szupravezetés lépett fel, tehát nem bénult meg, hanem elvesztette mozdulatainak összhangját. Verg dött… No, én mondom önnek, az volt aztán a látvány! Pokolian igyekeznem kellett, mert nem tudtam, hogy nem alkalmazkodik-e az ilyen fürd höz is, ezért nem játszadoztam az oxigén beöntögetésével, hanem Dewar-edényestül hajigáltam be… – H palackokban? – Igen, nagy h palackokban… – Á, akkor azért van ott annyi üveg… – Pontosan. Egyébként összetört mindent, de igazán mindent, amihez hozzáfért. Színtiszta epileptikus dühroham… Hihetetlen, a ház öreg, kétemeletes, de rengett. Éreztem a padló rezgését… – NA J , ÉS AZTÁN? – Valahogy ártalmatlanná kellett tennem, miel tt megnövekszik a h fok. Nem ereszkedhettem le, mert tüstént megfagytam volna, robbanóanyagot sem használhattam – végül is mégsem akartam felrobbantani ezt a viskómat… pedig órjöngött, kés bb pedig csak remegett… akkor kinyitottam a csapóajtót, és leeresztettem egy kis automatát egy karborundumos körf résszel… – Nem fagyott meg? – Megfagyott vagy nyolcszor, olyankor kihúztam – kötélre kötöttem –, de minden alkalommal mélyebbre rágta be magát. Végül elpusztította. – Hátborzongató történet… – mormogtam. – Nem. Kibernetikus evolúció. No, úgy látszik, látványos hatásra vadászom, és azért mutattam ezt meg önnek. Menjünk vissza. Ezzel Diagorász leeresztette a páncél csapóajtót. – Egyet nem értek – jegyeztem meg. – Miért teszi ki magát efféle veszedelmeknek? Nyilván kedvét leli benne, különben… – Te is, fiam, Brutus? – felelte, és megállt az els ön szerint?

lépcs fokon. – Hát mi mást tehetnék

– Szerkeszthetne egyszer en csak elektronikus agyakat, végtagok, páncél, effektorok nélkül… Gondolkodáson kívül semmire sem volnának képesek… – Éppen ez volt a célom. De nem tudtam megvalósítani. A fehérjeláncok maguktól egyesülhetnek, de sem a tranzisztorok, sem a katódlámpák nem képesek erre. Hogy úgy mondjam, „lábakat” kellett nekik adnom. Ez rossz, kezdetleges megoldás volt. Csak ezért, Tichy. Mert ami a veszedelmet illeti… másféle is akad. Sarkon fordult, s megindult felfelé a lépcs n. Felértünk az els emeletre, de ezúttal Diagorász az ellenkez irányba ment. Egy rézlemezzel borított ajtó el tt megállt. – Amikor Corcorant emlegettem, ön bizonyára azt hitte, hogy az irigység beszél bel lem. Pedig nem. Corcoran nem akart tudni – csak meg akart teremteni valamit, amit kitervezett, és mert elkészítette, amit akart, amit gondolataival felölelhetett, semmit sem tudott meg, és semmit sem bizonyított be azonkívül, hogy ügyes elektronikus szakember. Nekem kevesebb az önbizalmam, mint Corcorannak. Azt mondom: nem tudok, de tudni akarok. Egy emberhez hasonló gép szerkesztése, valamiféle torzszülött vetélytársé, amely versengene velünk e világ kegyeiért, közönséges utánzás volna. – De hiszen minden szerkezetnek olyannak kell lennie, amilyennek ön megalkotja – tiltakoztam. – Ön talán nem ismeri pontosan kés bbi tevékenységét, de tudnia kell a kezdeti tervet. – Szó sincs róla. Említettem önnek kibernoidáim els , elemi reflexét: megrohamozzák

az akadályokat, a gátakat, a korlátokat. Ne higgye, hogy én vagy bárki is megtudja valaha, mi ennek az eredete, miért van így. – Ignoramus et ignorabimus?… – kérdeztem lassan. – Igen. Végeredményben semmit nem ismerünk, és nem is fogunk ismerni soha mindent. Rögtön bebizonyítom önnek. Azért tulajdonítunk lelki életet más embernek, mert magunknak is van lelki életünk. Minél távolabbi egy állat az embert l, külseje és szerepe tekintetében, annál bizonytalanabbak feltételezéseink a lelki életér l. Ezért tulajdonítunk meghatározott érzelmeket a majomnak, a kutyának, a lónak, ellenben a gyík „élményeir l” már csak édeskeveset tudunk, a rovarok, az ázalékállatkák esetében pedig a hasonlatok már elenyész k. Ezért sohasem tudjuk meg, vajon a hangya hasi dúcaiban az ingerületek bizonyos konfigurációjával együtt jár-e az „öröm” vagy az „aggodalom” érzése, és vajon a hangya egyáltalán átélhet-e efféle állapotot. Nos, ami az állatokra vonatkoztatva inkább közönséges és lényegtelen – hogy van-e lelki életük vagy nincsen –, lidércnyomássá válik a kibernoidáknál. Mert ezek, alighogy életre kelnek, máris küzdeni kezdenek, szabadulni akarnak, de hogy miért van így, milyen szubjektív állapot idézi el ezt a heves er feszítést, azt sohasem tudjuk meg… – Ha megszólalnak… – Nyelvünk a társadalmi fejl dés során keletkezett, és azonos vagy legalábbis hasonló állapotokról tudósít, mert mi mindannyian hasonlítunk egymásra. Mivel agyunk rendkívül hasonló, ön feltételezi, hogy ha nevetek, ugyanazt érzem, mint ön, amikor jó a kedve. De róluk ezt nem mondhatja. Öröm? Félelem? Érzelem? Mi történik e szavak értelmével, ha a vérrel táplált emberi agy belsejéb l átkerülnek az élettelen elektronikus tekercsekbe? És még ha ilyen tekercsek nem is lesznek, ha a szerkezeti hasonlóság teljesen elmosódik, akkor mi lesz? Ha tudni akarja: a kísérlet már megtörtént. Kitárta az ajtót, amely el tt olyan sokáig ácsorogtunk. A tágas szoba fehérre lakkozott falait négy árnyéktalan lámpa világította meg. Fülledt, meleg volt a leveg , mint valami keltet ben: középen, a porcelán csempéb l méteres átmér fémhenger emelkedett ki, amelyb l több irányba vékony cs vezetékek ágaztak szét. Nagy, domború fedelével, amelyet légmentesen rászorított egy csavarkerék, erjeszt kádra vagy tartályra emlékeztetett. Falaiban kisebb, kerek, szorosan lezárt csapófedelek látszottak. A helyiségben olyan párás meleg volt, mint egy üvegházban. A henger – most vettem észre – nem a padlón állt, hanem parafa lemezekb l készült emelvényen, és a lemezek között még szivacsos gyékények voltak. Diagorász kinyitotta az egyik oldalsó csapófedelet, és megmutatta nekem; meghajolva bepillantottam. Az elém táruló látvány fittyet hányt mindenféle leírási szándékra: a kerek, vastag üveg mögött iszapos szerkezet terpeszkedett, hol vastag levélszárként, hol pókhálóvékony virágfüzérekként szétágazva. Az egész tökéletesen mozdulatlanul, rejtélyesen lebegett, holott a pép összetétele alapján ítélve, le kellett volna csorognia a tartály aljára, de mégsem így történt. Az üvegen keresztül enyhe nyomás érte az arcomat, mintha mozdulatlan, fülledt h ség csapta volna meg, s t – bár talán csak képzel dtem – édeskés rothadás gyengéd fuvallatát éreztem. Az iszapos gombatelep csillogott, mintha valahol benne vagy fölötte lámpa égett volna, legvékonyabb szálai pedig ezüstösen csillogtak. Egyszer csak jelentéktelen mozgást vettem észre; az egyik piszkosszürke elágazás kissé szétlapulva felemelkedett, és csepp alakúra dagadt nyúlványokat bocsátott ki magából, és más iszapkarikákon keresztül felém siklott. Úgy éreztem, hogy síkos, undorító belek közelednek az ablakhoz, amelyeket az imbolygó perisztaltika mozgat; végül megérintették az üveget, és hozzátapadva, az arcommal szemközt, néhány csúszó-mászó, nagyon gyenge rezzenés futott végig rajtuk, majd minden elhalt; mégsem bírtam leküzdeni azt az érzésemet, hogy ez a kocsonya rám néz. Annyira kellemetlen érzés volt, olyan tehetetlenné változtatott, hogy még hátrah kölni sem mertem – mintegy restelkedve. Abban a pillanatban megfeledkeztem az engem oldalról figyel Diagorászról, minden addigi tapasztalatomról; növekv elképedéssel, tágra nyílt szemmel meredtem erre a gombás, penészed iszapra, s hatalmába kerített a bizonyosság, hogy nemcsak él anyag, hanem él lény van el ttem; nem tudom megmagyarázni, hogy miért volt így.

Azt sem tudom, hogy meddig álltam és néztem volna így, ha nincs ott Diagorász, aki szelíden megfogta a karomat, becsukta a csapófedelet, és jól megszorította a csavarkereket. – Mi ez?… – kérdeztem akkor, s úgy éreztem, mintha álomból riasztott volna fel. Csak most következett be az ellenhatás, émelyegve és zavartan meredtem hol a hájas doktorra, hol a meleget árasztó réztartályra. – Fungoid – felelte Diagorász. – A kibernetikusok vágyálma, az önmagát szervez anyag. Le kellett mondanom a hagyományos épít anyagokról… ez jobbnak bizonyult. Ez polimer… – És ez – él? – Hogy magyarázzam el önnek? Mindenesetre nincs benne sem fehérje, sem sejt, sem átalakuló sejtszövet. Tömérdek próbálkozás után bukkantam rá. Kémiai evolúciót – csak egészen nagy vonalakban vázolom – indítottam el. A szelekció, vagyis olyan anyag kiválasztása, amely minden küls ingerre meghatározott bels változással reagál, mégpedig olyannal, amely nemcsak semlegesíti, hanem el is hárítja az ingert. Tehát el ször a h hatást, a mágneses tereket és a sugárzást. De ez még csak a kezdet kezdete volt. Sorjában egyre nehezebb feladatokat adtam neki: például meghatározott konfiguráció szerint áramütéseket alkalmaztam, amelyekt l csak úgy szabadulhatott meg, ha válaszképpen bizonyos, sajátos ritmusú áramot termelt, így mintegy megtanítottam a feltételes reflexre. De ez is csak bevezet szakasz volt. Egyre bonyolultabb feladatokat oldott meg. – Nem értem, ez hogyan lehetséges, ha nincsenek érzékszervei – jegyeztem meg. – Ha tudni akarja, magam sem értem egészen. Csupán az elvet magyarázhatom el önnek. Ha egy kibernetikai „tekn sbékára” számológépet helyez, és beengedi egy nagy terembe, miután ellátta cselekvésének min ségét ellen rz berendezéssel, „érzékszervek” nélküli, mégis, a környezet minden változására reagáló rendszert teremtett. Ha a terem egyik részében a gép m ködésének egészére hátrányos mágneses tér lesz, a gép tüstént eltávolodik, és más, jobb helyet keres, ahol ezek a zavarok nem érvényesülnek. A konstrukt rnek még csak nem is kell el re látnia minden lehetséges zavart, amely lehet mechanikai rezgés és h , er s hang, elektromos töltetek jelenléte – bármi; a gép egyiket sem „veszi észre”, mert nincsenek érzékszervei, tehát nem érzi a meleget, nem látja a fényt, és mégis úgy reagál, mintha látna és erezne. Nos, ez csak a kezdeti modell. A fungoid – rátette kezét a rézhengerre, amelynek fedele groteszk, torzító tükörként verte vissza Diagorász körvonalait – képes erre és ezerszer többre… Elgondolásom a következ volt: folyékony közegben „konstrukciós elemek” vannak, és az els dleges rendszer építhetett bel lük, tetszése szerint merített a b ségszaruból, míg csak létrejött az el bb látott gombatenyészet… – De voltaképpen mi az? Vajon… egy agy? – Nem mondhatom meg önnek, erre nincsen szó. A mi értelmezésünk szerint nem agy, mert nem tartozik semmiféle él lényhez, és nem azért szerkesztették, hogy meghatározott feladatokat oldjon meg. Ellenben biztosíthatom róla, hogy ez… gondolkodik – habár nem úgy, mint egy állat vagy az ember. – És ön ezt honnan tudhatja? – Á, ennek története van – felelte. – Szíveskedjék utánam… Kinyitotta a lemezzel védett és rendkívül vastag, szinte egy bank páncélkamrájára emlékeztet ajtót; ennek a másik oldalát parafából és a rézhenger talapzatával azonos, szivacsos anyagból készült lemezek borították. Ebben a kisebb szobában is égett a villany, az ablakot fekete papír fedte el teljesen, és a padlón, távol a falaktól, ugyanolyan vörösen csillogó rézkád állt. – Szóval kett van bel le? – álmélkodtam. – De minek? – Ez volt a másik változat – válaszolta, és bezárta az ajtót. Megfigyeltem, hogy ezt nagyon gondosan végezte. – Nem tudtam, hogy melyik viselkedik majd jobban, lényeges különbség van a vegyi összetételben stb… egyébként több is volt bel lük, de azok hajítófát

sem értek. Csak ez a kett maradt meg a rostálások után. Nagyon szépen fejl dtek – folytatta, és rátette kezét a másik henger domború tetejére –, de nem tudtam, hogy ez jelent-e bármit is; lényegesen függetlenítették magukat környezetük változásaitól, képesek voltak – mind a kett – gyorsan kitalálni, hogy mit kívánok t lük, vagyis kidolgozni a reagálás el nyös, tehát a káros ingerekt l függetlenít módját. Mert hiszen ön is elismeri, hogy az már valami – fordult felém váratlan hevességgel –, ha egy kocsonyás pép villamos impulzusokkal meg tud oldani egy egyenletet, melyet más villamos impulzusok útján küldtek neki?… – Bizonyára – helyeseltem –, de ami a gondolkodást illeti… – Ez talán nem is gondolkodás – felelte. – Nem az elnevezés, hanem a tények a fontosak. Egy id múlva egyik is, másik is- hogyan fejezzem ki? – fokozatosan közömbössé vált az én ingereimmel szemben. Feltéve, hogy nem fenyegették létüket. Ám figyel im abban az id ben kivételesen élénk tevékenységet jeleztek náluk. Ez világos, regisztrált kisülések sorozatának formájában mutatkozott meg… Egy asztalka fiókjából fotópapírszalagot vett el , és rajta szabálytalan szinuszgörbeszer vonalat mutatott. – Ilyen „elektromos rohamok” sorozatai mindkét fungoidban látszólag a legcsekélyebb küls ok nélkül következtek be. Egyre módszeresebben vizsgáltam az ügyet, míg csak furcsa jelenséget fedeztem fel: amaz-a nagyobbik szobába vezet ajtóra mutatott – elektromágneses hullámokat bocsátott ki, és ez felfogta ket. Amikor ezt felfedeztem, egyszeriben megfigyeltem, hogy felváltva m ködtek: ha az egyik „adott”, a másik „hallgatott”. – Mit beszél?!… – Az igazat. Nyomban leárnyékoltam mindkét helyiséget, megfigyelte az ajtókon a lemezeket?… A falakat is lemezek borítják, de lakk van rajtuk. Ezzel meghiúsítottam a rádió-összeköttetésüket. Mindkét fungoid aktivitása meg növekedett, néhány óra múlva szinte nullára csökkent, és másnap már olyan volt, mint azel tt. Tudja, hogy mi történt? Áttértek az ultrahangra – így küldtek jelzéseket a falakon és a mennyezeten keresztül… – Á, hát ezért a parafa! – értettem meg hirtelen. – Pontosan. Persze elpusztíthattam volna ket, de mi hasznom lett volna bel le? Mindkét tartályt hangnyel szigetelésre állítottam. Így másodszor is megszakítottam kapcsolatukat. Akkor terjeszkedni kezdtek… míg csak elérték a mostani méretüket. Vagyis szinte négyszeresére n ttek. – Miért? – Fogalmam sincs róla. Diagorász a rézhenger mellett állt. Nem nézett rám; beszéd közben egyre-másra a domború fedélre tette kezét, mintha a h fokát vizsgálná. – A villamos aktivitás néhány nap múlva a régi volt, teljesen úgy, mintha ismét sikerült volna felvenniük a kapcsolatot. Sorba kiküszöböltem a h - és radioaktív sugárzást, felhasználtam minden lehetséges függönyt, ellenz t, elnyel készüléket és ferromágneses figyel ket alkalmaztam – de hiába. S t, ezt itt egy hétre áthelyeztem a pincébe, majd kivittem a pajtába, talán látta, negyvenméternyire van a háztól… de aktivitásuk egész id alatt a legkevésbé sem változott, a jelzett és jelenleg is regisztrált kérdések és válaszok – az elfedett ablaknál lev oszcillográfra mutatott – sorozatokban követték egymást szakadatlanul, éjjel és nappal. És állandóan ez folyik. Szüntelenül dolgoznak. Megpróbáltam, hogy úgy mondjam, behatolni e jelzések körébe, hamisított „táviratokkal” beavatkozni… – Meghamisította ket? Tehát ön tudja, hogy mit jelentenek? – A legkevésbé sem. De hiszen Ön felveheti magnetofonra, amit valaki az ön számára ismeretlen nyelven mond, és lejátszhatja egy másiknak, aki szintén ismeri az illet nyelvet. Ismétlem, megpróbáltam ezt tenni – hasztalan. Ugyanazokat az impulzusokat, ugyanazokat az átkozott jeleket küldik egymásnak – de hogyan, milyen anyagi csatornán, err l fogalmam sincs.

– Talán mindezek ellenére ez független, véletlen tevékenység – találgattam. – Bocsásson meg, de végül is nincsen bizonyítéka. – Bizonyos értelemben van – vágott a szavamba. – Látja, a szalagokon az id t is regisztrálom. Nos, az összefüggés nyilvánvaló: amikor az egyik sugároz, a másik hallgat, és fordítva. Igaz, az utóbbi id ben a késés jelent sen megnövekedett, de a váltakozás ugyanolyan maradt. Megérti, uram, hogy mibe másztam bele? Egy hallgató, megszólalni nem akaró ember terveit, jó vagy rossz szándékát, t dését felismerheti, valahogy kitalálhatja arcának kifejezéséb l, viselkedéséb l. De az én teremtményeim arc nélküliek, testetlenek – pontosan úgy, ahogy ön az el bb kívánta –, és most tehetetlen vagyok, esélyem sincs arra, hogy megértsem a dolgot. Elpusztítsam ket? Az volna még csak a vereség! Nem óhajtanak kapcsolatot az emberrel – vagy ez talán lehetetlen, úgy, mint az am ba és a tekn sbéka között? Nem tudom, semmit sem tudok! Ott állt a villogó henger el tt, kezével a fedelére támaszkodva, és megértettem, hogy már nem hozzám szól, sót talán teljesen megfeledkezett jelenlétemr l. És én is eleresztettem fülem mellett utolsó szavait, mert megfoghatatlan dolog kötötte le figyelmemet. Miközben egyre hevesebben szónokolt, már korábban is sokszor felemelte jobbját, majd rátette a rézfelületre; valamit gyanúsnak találtam a kezén. A mozdulat nem volt egészen természetes. Ujjai, amint a fémhez közeledtek, egy szempillantásig remegtek, rendkívül gyors, az ideges remeg shez még csak nem is hasonlító rezgés volt ez, különben is, amikor korábban hadonászott, mozdulatai biztosak, határozottak voltak, a remegés legcsekélyebb nyoma nélkül. Most figyelmesebben szemügyre vettem a kezét, és leírhatatlan elképedéssel, megdöbbenve és még mindig reménykedve, hogy talán mégis tévedek, kinyögtem: – Diagorász, mi van az ön kezével?… – Mi? A kezemmel? Miféle kezemmel?… megszakítottam gondolatainak fonalát.

–

pillantott

rám

csodálkozva,

mert

– Ezzel – mutattam rá. Megközelítette tenyerével a csillogó felületet, keze megremegett, félig nyitott szájjal a szeméhez emelte. Ujjainak remegése tüstént megsz nt. Még egyszer a saját kezére pillantott, azután rám, és nagyon óvatosan, milliméterr l milliméterre a fém felé nyúlt; amikor ujjainak párnái megérintették a fed t, mintha mikroszkopikus görcs kerítette volna hatalmába izmait, alig látható remegéssel megrezdült, és ez a rezgés átterjedt az összes ujjakra, ó pedig ott állt, és leírhatatlan arckifejezéssel bámult. Azután ökölbe szorította kezét, a csíp jére tette, és most könyökével közelítette meg a rézfedelet, s alkarján a b r, ott, ahol a hengerhez ért, lúdb rössé vált és megremegett. Egy lépésnyit hátrált, szeméhez kapta mindkét kezét, felváltva nézegette, majd suttogva megszólalt: – Tehát én?… Én magam… általam… tehát én voltam… a kísérlet alanya… Azt hittem, hogy görcsösen felnevet, de váratlanul köténye zsebébe süllyesztette kezét, némán átvágott a szobán, és megváltozott hangon kijelentette: – Nem tudom, hogy ennek van-e összefüggése a korábbiakkal, de annyi baj legyen. Most már inkább menjen. Több mutatnivalóm nincsen, különben is… Elharapta szavát, az ablakhoz lépett, egyetlen rántással letépte a fekete papírt, kitárta az ablakszárnyakat, és a sötétbe meredve hangosan zihált. – Miért nem megy még? – morogta anélkül, hogy megfordult volna. – Az lesz a legjobb… Nem akartam így távozni. Az a jelenet, amely kés bb groteszk emlékként hatott, akkor, a réztartály el tt, amelynek iszapos bélszer tartalma érthetetlen jelzések akaratlan küldöncévé változtatta testét, egyszerre irtózattal és szánalommal töltött el e férfi iránt. Ezért legszívesebben ezzel befejezném történetemet. A folytatás túlságosan értelmetlen volt, Diagorász kitörése, amelyet állítólagos tolakodó tapintatlanságom okozott, dühében remeg arca, a szidalmak, szinte eszeveszett üvöltése – mindez és engedékeny hallgatásom, ahogyan távoztam, csalóka lidérces álomként hatott, és a mai napig sem

tudom, vajon igazán talán…

dobott-e ki sötét házából, és azért tette-e, mert úgy akarta, vagy

De semmit sem tudok. Talán tévedek. Talán mindketten, is, én is, képzel dtünk, kölcsönösen befolyásoltuk egymást, hiszen az ilyesmi megesik néha. Ám ha így volt, hogyan magyarázzuk meg azt a felfedezést, amelyre csaknem egy hónappal krétai kirándulásom után egészen véletlenül került sor, amikor Diagorász házának közelében meghibásodott a villamos vezeték, és ezzel kapcsolatban hiába dörömböltek az ajtaján: miután behatoltak, megállapították, hogy az épület lakatlan, a készülékeket lerombolták, két óriási, érintetlen és teljesen üres réztartály kivételével. Csak én tudom, hogy mit tartalmaztak, és éppen ezért nem is merem tovább találgatni, milyen kapcsolat volt tartalmuk, valamint alkotójuk elt nése között, akit azóta soha senki sem látott. MACH EDWARD FORDÍTÁSA