Reformáció és kultúra

Reformáció és kultúra Mai gondolkodásunkban a kultúra szóról valószínűleg olyan kifejezések jutnak először az eszünkbe, mint kulturált viselkedés vagy kulturált közlekedés. Kulturált szülők és kulturált gyerekek. Kulturált nézők és kulturált körülmények. Kulturált szórakozás és szabadidő. Nem annyira az elvont értelmezés, inkább a gyakorlati alkalmazás, a mindennapi szóhasználat és tapasztalat van ma előtérben. Ebben a hétköznapi értelemben öröm és bosszúság egyszerre elénk kerül a kultúra szó hallatán. A másik, ami azonnal eszünkbe jut, az a kultúra hiánya, ami mindig nagyon fáj és nehezen emészthető. Ha valakinek a beszéde vagy a magatartása nélkülözi a kultúrát, sőt nagyon kemény és durva stílust mutat, szinte összerázkódunk, és igyekszünk kitérni vagy továbbsietni, nehogy összeütközésbe kerüljünk vele. Amikor a televízió csatornái közt válogatunk, akkor is bizony sokszor kell gyorsan továbbugranunk, mert pillanatok alatt belefutunk a jó ízlést és a kultúrát sértő programokba. Sajnos a kulturálatlanság, a kultúra hiánya egyre gyakoribb témák napjainkban. A kultúra pedig pozitív szó. Pozitív üzenetet tartalmaz. A pihenést, a feltöltődést és a szórakozást is jelenti a mindennapi szóhasználatban ma is. Legszebb percei életünknek azok, amelyeket az olvasás, a filmek és a képek világában élünk át. A kultúra szigetei mindezek. Olyan területeket és olyan eseményeket takar a kultúra kifejezés, ahol részesedhetünk mások munkájának és alkotásának a gyümölcseiből, és így derűsebben, stabilabban és többletenergiával feltöltődve tudunk továbbmenni a napi küzdelmeinkben. Valaki gazdaggá tesz minket. Kapunk a másik ember gondolataiból és érzéseiből. Erre újra és újra szükségünk van. Értékkommunikáció nélkül megüresedik és elszürkül az életünk. Színekre, fényekre és belső kincsekre van nagy szükségünk. Az igazi kultúra üzeneteket és impulzusokat ad.

53

EvNaptar_2014.indb 53

2013.12.06. 9:50:00

A kultúra a colere latin szóból vezethető le, aminek az eredeti jelentése: művel, lakik, gondolkodik valamiről és gondját viseli valakinek; ellát, ápol, nemesít, kiművel, vagy éppen valamit gyakorol. Tevékenység és cselekedet ez a javából. Munkálkodás. Alkotás. Amikor a bibliai teremtéstörténetben Isten megbízza az embert azzal, hogy töltse be és gondozza a Földet, küzdelmes és fáradságos folyamat indul el. Valamit megtanulni, elsajátítani vagy megművelni igazi munkavégzés nélkül lehetetlen. A kultúra ebben az értelemben is koncentrálást, odafigyelést és energiabefektetést jelent. Odaadni valamit önmagunkból. Odaadni valamit az életünkből másoknak. A kultúra ott kezdődik, ahol másoknak értéket, szépséget és igaz tartalmat adunk át. Nem az önzés és nem a megőrzés, a megtartás vezet minket, hanem az átadás, a közkinccsé tétel. Ez az eredeti motivációja a kultúrának az antik világtól kezdve mind a mai napig. A kultúra nem más, mint a másik ember segítése a képességem és a tehetségem aktivizálásával. Az önzés helyett átadás. Megtartás helyett odaadás. A reformáció eseménye is úgy találkozott a kultúrával, hogy sokak számára akarta elérhetővé és megérthetővé tenni a legnagyobb kincset, a Szentírást. Ezzel hihetetlenül gyorsan életre keltek a betűk és a szavak, a mondatok, és nagy sebességgel indították el emberek életét és gondolkodását a nyitottság és befogadás kultúrája felé. Az új tan pillanatok alatt új életeket teremtett. A reform életreformot jelentett. Ahol már alig volt kedv az újulásra, ott hirtelen mégis szinte minden kicserélődött. Kíváncsiság és érdeklődés támadt. Egy félelmekben és beszűkülésben szorongó egyházban Luther és társai által lelki innováció veszi kezdetét, és megállíthatatlanul hódít Európában. A hit szabadságának meghirdetése kinyitja az egyház kapuit a legszélesebb tömegek számára. Magában az egyházban szabadabb és demokratikusabb légkör honosodik meg szinte egyik pillanatról a másikra. Új egyházi viselkedéskultúra bontakozott ki, amely később társadalmi méretekben is szemléletváltást eredményezett. A reformáció kezdeti kultúrája nyitni akarta az addig nagyon zárt és csak kevesek kiváltságaként megtapasztalható egyházi közösségi életet. Bátorsággal szólalt meg a kor társadalmi kérdéseivel kapcsolatban. Nem félt a közélet problémáitól. Aktívan volt jelen a nyilvánosság életében, hiszen már a születése is ilyen helyzetben történt. Szószékre került a közélet, és a közéletbe érkezett meg a szószék. Az evangélium így került igazán a középpontba az akkori

54


2013.12.06. 9:50:00

emberek életében. Nem kényszerekkel, hanem a szabad lelkesedés kultúrájával. Luther számára a mai tudományos tétel, hogy a kultúra nincs kommunikáció nélkül, és az igazi kommunikáció sem működik kultúra nélkül, mindennapos életforma volt. Énekeit, prédikációit, leveleit és előadásait ezen az aktív és az akkori helyzetben mindenképpen innovatív módon alkotta meg. A cél előtte az volt, hogy a legmélyebb tartalom a leghatékonyabb módon és a legegyszerűbb formában kerüljön minél szélesebb nyilvánosság elé. A modern kori kommunikáció és kultúra is erre épít, ha valóban minőségi szinten szeretne teljesíteni. A kultúra és a hit nem mindig csak pozitívan találkoznak. A művészetek és az egyház nagy küzdelmet vívott és vív ma is sokszor egymással. A tradíció kultúrája és a progresszív kultúra naponta ütköznek egymással. Az antik és a modern, a régi és az új is nehezen talál helyet egymás mellett. A keresztyénség is merít a kultúrából és hozzá is járul a kultúrához naponta. A protestantizmus öt évszázadon keresztül kemény utat tett meg, nagyon sokszor erősödött a kultúra kincseiből, és vált maga is a kultúra dinamikus részévé. Vajon ma mennyire tud a keresztyén kultúra úgy jelen lenni az emberi életekben és a társadalomban, hogy képes legyen jó és nemes értékeit közvetíteni a legszélesebb területeken? Vajon a mai kultúra milyen úton érkezik meg a gyülekezetek mindennapjaiba, és menynyire van jelen ott? Hogyan ad lehetőséget a kultúra arra, hogy az evangélikus gyülekezeti közösségek régi hagyománya újraéledjen, hogy az ének, zene, irodalom, festészet vagy éppen a színjátszás alkotóikörei működjenek közösségépítő és kultúrateremtő erővel bennük? Ciceró abban az állításában, hogy „cultura animi… philosophia est”, a filozófiára tekintett úgy, mint a lélek művelésének munkájára. Ma nekünk az emberi együttélés etikájára és a természettel való megbékélésre kell úgy tekintenünk, mint a hitünkből fakadó felelősség aktuális keresztyén kultúráját igénylő „égető” területekre. Ezek a mi korunk időszerű teológiai kihívásai, a keresztyén kultúra vizsgakérdései. Hogyan bánunk egymással és a teremtett világgal? Hány embernek jut egyáltalán életlehetőség? Mit hagyunk hátra a gyermekeinknek és unokáinknak? Menekültek és hontalanok milliói halnak meg a világban, és a föld lakosságának kisebb része birtokolja az anyagi lehetőségeket gátlástalanul. Krisztustól tanult kultúra ezen az önzéssel kikövezett úton nem mehet tovább.

55


2013.12.06. 9:50:00

A reformáció 500 éves jubileumára készülve igazi megtérés és fordulat lenne a mai egyházi életünkben egy olyan új kultúra, amelyet Luther fogalmazott meg A keresztyén ember szabadságáról című iratában: „Íme, így folyik a hitből a szeretet és az örvendezés az Úrban, a szeretetből pedig a derűs, készséges, szabad lélek az embertárs önkéntes szolgálatára, úgyhogy egyáltalán nem gondol hálával vagy hálátlansággal, dicsérettel vagy bírálattal, haszonnal vagy veszteséggel. Mert nem is azért teszi azt, hogy embereket lekötelezzen magának, különbséget sem tesz barát és ellenség között, nem tekint sem hálásakra, sem hálátlanokra, hanem szabadon és készségesen osztja szét önmagát és a magáét, akár méltatlanra vagy méltóra pazarolja azt.” A reformációval elindult megújult hit kultúrájához ez a magatartás méltó ma is. Ez a gondolkodásmód a kultúra evangélikus színe. Szabó Lajos

Az érthetőség kultúrája Fontos eleme a reformáció örökségének a minél több ember számára érthető és jól követhető prédikáció igénye és gyakorlata a templomokban. A „kulturált” prédikátori magatartás, valamint a kultúra által befolyásolt és belőle is merítő igehirdetés története és jelene izgalmas kérdés ma is. A „régiek” szövegéből tanulnak „a maiak”, és a maiakéból a kortársak. Nagy kulturális kincs az „egyházi beszédek tára”, és ha bölcsen és hűségesen kutatják a korábbi korok prédikációit a ma élők, akkor ritka érdekes dolgok kerülnek a felszínre. Elkötelező lehet ez, és ébresztő is egyszerre, abban az értelemben különösen is, hogy mennyire része a mai kultúrának a „papok beszéde”. Mit lehet ma tenni ezért? Egyáltalán vigyázunk ma még a beszédkultúrára templomfalakon belül és kívül?

A megszólalás kultúrája Az ősi reformátori megfogalmazásban: a prédikáció Isten szava. Ha ennyi nem volna elegendő, mit is tegyünk még hozzá? Hiszen hangot adni az Isten szavának olyan kiváltság és kihívás, amely világot teremtett és tart fenn, életet teremt ma is kisebb és nagyobb emberi

56


2013.12.06. 9:50:00

körben. Amikor tehát bibliai tanúságtételeket vagy éppen régi prédikációkat és tanításokat olvasunk újra, olyan emberi szárazanyaggal van dolgunk, amely ugyanakkor üdvösséges csodák eszköze is volt. Az igehirdető szíve, tapasztalata, világlátása és kultúrája egyszerre ad teret és korlátokat ennek a hallatlan vállalkozásnak. Bizalom és kockázatvállalás: amikor Isten vállalkozott erre a közös erőfeszítésre. Készség és alázat a maximum felé: az egyetlen lehetséges és elviselhető emberi válasz. Aktív hallgatás és megnyílás: a megszólított bekapcsolódása a teremtő lehetőségbe. Az élet nagy csodája: Isten, igehirdető és igére hallgató egy közösségben. Hogyan is érinti mindez azokat a templomi és kazuális alkalmakat, amikor igehirdetés hangzik el? A valóság sokszor olyan rutinszerű, sablonos, megfáradt és kedvetlen! Az igehirdetés a „pap beszéde” marad, valahol félúton a szószék és a padsorok között a levegőben, vagy éppen félúton a parókia és a templom között. A prédikáció, az igei megszólalás kultúrájában ma súlyosan terhelő tartozásokat látunk mindenfelé. Tartozunk egymásnak a kulturált, rendezett beszéd erőfeszítésével. Ez részben a szeretet kérdése, a nekem időt és figyelmet ajándékozó ember iránti szereteté. Másrészt viszont a világosság kérdése is. Az antik és középkori alapvető felismerés, hogy a helyes megkülönböztetés a tisztánlátás és a tisztánszólás alapja, mit sem változott. Jó és rossz, élet és halál, lényeges és lényegtelen dolgában nem lehet zűrzavar az igehirdetésben. S mivel a szív teljességéből szól a száj, ezért az igehirdetőben sem. A mélységes meggyőződés Isten jósága és életes szándéka felől valójában az evangélium közepére adott hitbeli válasz. Minden apró üzenet, felismerés, igemorzsa, aranymondás, megszólító erejű gondolat ezen a medren keresztül folyhat csak végig úgy, hogy el ne szivárogjon útközben. Tartozunk egymásnak a szép beszéddel. Mert aki szereti Istent és szereti a felebarátját, az tud róla és tud vele szépen is beszélni. Kerek mondatokban, kerek bekezdésekben, kerek odaszánásokban. S mivel Isten minden nyelvet beszél, ő is képes és hajlandó a legnemesebb értelemben „nyelveken szólni”: megtanulni mások nyelvét. Ha a missziói erőfeszítéseket jobban szemügyre vesszük az egyház történetében, akkor azt láthatjuk, hogy mindig a másik nyelvén való megszólalásnak, az Isten igéje lefordításának, a másik kultúrájába való megérkezésnek volt a gyümölcse az emberek üdvösségén válo-

57


2013.12.06. 9:50:00

gatás nélkül munkálkodó Isten hallhatóvá és láthatóvá válása. Hiszen ha Isten szép és gyönyörűséges, akkor könnyű róla szépen szólni. Ha az ige hallgatója képes szebbé, jobbá, krisztusibbá lenni, akkor könnyebb hozzá szépen szólni. Tartozunk egymásnak az ige kultúrájával. Szinte lehetetlen az igehirdetés kultúráját megteremteni ott, ahol a közösség nem járatos az Isten igéjében, ahol nem szólalnak meg a szívekben a „párhuzamos” igehelyek, ahol az igehirdetés nem tudja magát sehova sem befészkelni, mert akár csak néhány gallyacskából álló emberi érdeklődést sem talál a szívben. Hiába panaszkodunk ilyenkor a „kánaáni nyelvezetre”, ha olyan szavakkal sem tudunk mit kezdeni, mint szeretet, bizalom, hit, emberség… Hiszen ilyenkor nem a szótárt kell lecserélni, vagy a nyomtatott Bibliát és énekeskönyvet tabletre és projektorra, vagy éppen az igehirdetőt egy gigasztárra, hanem az elveszett értéket, az elfelejtett isteni hangot, a munka gyönyörűségeként meglelhető kultúrát kell újra megtalálnunk. A megszólalás kultúrája az igehirdetésben és az igehirdetés körül – érthető, befogadható, tiszta beszéd. S ha mindezt megtettük, mondjuk azt: haszontalan igehirdetők és igehallgatók vagyunk, csak azt mondtuk és hallottuk, amit magunk is hallottunk – mert szólott egyszer az Isten…. Korányi András

Cantare amantis est – Aki szeret, az énekel Luther 1554-ben a torgaui templomszentelésen elmondott prédikációjában az istentisztelet lényegét abban határozta meg, daß unser lieber Herr mit uns rede durch sein heiliges Wort und wir mit ihm durch Gebet und Lobgesang: hogy a mi kedves Urunk szent igéje által szól hozzánk, és mi imádságban és dicsőítő énekben felelünk neki. Kiemelt hangsúllyal dicséri a kóruséneklést: damit das Wort auch durch Gesang unter den Leuten bleibe – hogy az Isten igéje az éneklés által is a gyülekezet megtartó ereje maradjon. „A teológia után a zenének adom az első helyet – írja Luther –, ez Dávid és az összes próféták példáján könnyen belátható, akik minden mondanivalójukat versekben és énekekben fejezték ki.” A zene tehát praedicatio sonora,

58


2013.12.06. 9:50:00

hangzó, zengő igehírdetés, amely a bibliai szöveg tartalmát megeleveníti. Ebben az értelmezésben az egyházi énekkar szimbólum. Az imádkozó és az Istent magasztaló gyülekezet szimbóluma. A szentek közössége. Ez a gondolat határozza meg evangélikus egyházunkban az énekkar istentiszteleti súlyát, komolyságát és szerepét. A lutheri reformáció istentiszteleti rendjének kialakításakor a római miséből indult ki. Luther azonban nem a mise rendjét, hanem annak teológiáját változtatta meg.. Ahogyan ő mondja, három visszaélést, romlást – drei große Mißbräuche – kívánt megszüntetni. Az elsőt, hogy Isten igéjét elhallgatták, eltitkolták – der erste, daß man Gottes Wort verschwingen hat –, a második, hogy sok keresztényietlen mese és hazugság terheli – viel unchristliche Fabeln und Lüge –, és harmadjára, hogy az istentisztelet olyan cselekménnyé alakult, amelynek célja, hogy Isten kegyelmét és az üdvösséget megszerezzük – daß man solchen Gottesdienst als ein Werk getan hat, damit Gottes Gnad und Seligkeit zu erwerben. Luther tehát szándéka szerint mindent eltávolított a római miséből, ami a kegyelemből történő üdvözülés evangéliuma ellen szólt, és ebből nyerte liturgiáját. A lutheri egyházban, az istentisztelet középpontjában az ige hirdetése és annak prédikáció útján történő értelmezése áll. Az ige olvasása (Lesung) és hirdetése (Predigt) kétféleképpen lehetséges: az oltártól és a szószékről a gyülekezet egy megbízott tagja, a lelkész által szóban, illetve az egyházi énekkar liturgikus művészi zenéje által. Ebben a szituációban a vokális zene nem csupán az istentisztelet egy „hangulati momentuma”, hanem annak leglényegesebb központi elemét, a Verkündigung-karaktert testesíti meg, és félreérthetetlenül hirdeti: „Az Ige kőszálként megáll”, ahogyan azt az Erős vár a mi Istenünk kezdetű korál negyedik versszakában énekeljük. Luther gyakorlati céllal két formában rögzítette elképzeléseit. A Formula Missae et communionis (1523) evangélikus miserendje lényegében teljes latin nyelvű szertartás volt, amelyet a latin iskolákkal rendelkező városoknak (für Stifter und Dome) készített, s mely a katolikus szertartás szerinti, hagyományos kórusszolgálatot feltételezett. Itt az énekkar a főistentiszteleten a tradicionális kórustételeket (Introitus, Alleluja, Communio stb.) énekelte, és a gyülekezettel történő alternatim praxist valósította meg. Azzal, hogy Luther a római liturgia lényeges részeit a misében a matutinumban és a vesperában megtartotta, a latin liturgikus ének változatlan alapállománya maradt az evangéli-

59


2013.12.06. 9:50:00

kus istentiszteleteknek is. A változtatások és átalakítások a teológiai megfontolásokból az egy- és többszólamú énekes és hangszeres zenének az istentisztelet rendjébe való integrálásából következtek azzal a feltétellel, hogy a gyülekezeti ének, a latin és német gregorián, a vokális és hangszeres többszólamú figurális zene egyenértékűen liturgikus funkciót tölt be. A hangsúlyeltolódások a következők voltak: Az Introitus nem csupán a nagymisében, hanem minden alkalommal többszólamú kompozícióként szólalt meg. A háromszori Kyrie-Christe-Kyrie és a Gloria tropizált formáját szintén a kórus adta elő figurális többszólamú letétként. Az igei részben a Graduale egy vagy több zsoltárverssel, az Alleluja a hozzá kapcsolódó versussal (Psalmvers) ugyancsak többszólamú volt. Hogy a lutheránus liturgiában a Graduálénak és az azt követő részeknek igen bizonytalan volt a helye, azt az is bizonyítja, hogy a központi forrásokban kevés számú többszólamú feldolgozás maradt ránk. Maga a Graduale rövid idő után teljesen eltűnik, és csak az Alleluja a versussal vagy a Tractus maradt meg mindaddig, míg végül az anyanyelvű német gyülekezeti ének teljesen ki nem szorította. A Credót szintén a kórus énekelte. Később a lelkész egyedül, és végül Luther német hitvallásában a Wir glauben all an einen Gott gyülekezeti megszólaltatása helyettesítette. Az Offertorium teljesen kiesett, maradt a Prefatio, amelyet a kórus által előadott Sanctus, Osanna és Benedictus követett. Az Agnus Dei háromszori, majd az úrvacsoraosztás után felcsendülő Communio (egy többszólamú zsoltárantifóna) megszólaltatását szintén a kórus vállalta magára. Ezek mellett az úgynevezett Epistel- és Evangeliensprüchék, a passiók, a húsvéti és karácsonyi históriák, dialógusok és kantáták előadásában is aktív részt vállalt az énekkar. A teológiai és a liturgikus cselekményeket érintő reformtörekvések mellett történeti és szervezeti változások is nagyban befolyásolták a kóruskultúra újjászervezését. A reformáció zenei gyakorlatában a papi kórus helyére az iskola lépett. „A kántor mindegyik iskolában állítson fel egy kórust, hogy a templomban énekelni tudjanak” (der Kantor in jeglicher Schule soll einrichten eine Kantorei, daß er könne singen […] in der Kirche) – olvassuk az 1528-ban kiadott braunschweigi Kirchenordnungban. Ezek a Schulchorok vokális és hangszeres együttesek voltak, és ezekből

60


2013.12.06. 9:50:00

alakultak az egyszólamú éneklést ellátó Kurrendék, amelyek szerepe óriási jelentőségű, hiszen az ő segítségükkel tanulták meg a hívek a nagyszámú új énekek egész sorát. A chorus symphoniacus a latin iskolákban működött, amely a többszólamú figurális zenéért felelt. Létezett még a chorus musicus, amelyet Kantoreinak is neveztek. Ebben a szopránt iskolásfiúk alkották, és hozzájuk csatlakoztak az úgynevezett Adjuvantok, a gyülekezet felnőtt tagjai a gyülekezetből kialakított csoportként (Gruppe Gemeindeteil) a Formula Missae-ben Luther által megfogalmazott értelemben. Ugyancsak jelentős volt a fejedelmi udvarok fenntartásában működő, hivatásos énekesekből álló, istentiszteleti szolgálatot is ellátó kórusok szerepe. Luther teológiájából, a liturgiát érintő javaslataiból és a történeti és szervezeti változásokból világosan kiolvasható és nyomon követhető a reformátoroknak azon igyekezete, amely arra irányult, hogy mindent, ami a keresztény tradícióban fontos – latin nyelv, liturgia, gregorián ének, többszólamú figurális zene – megőrizzenek, de emellett ugyanilyen fontos volt, hogy az istentisztelet e kötött formáiban a viva vox evangeliit, az élő evangélium hangját is kifejezésre juttassák. Így kap döntő jelentőséget a bibliai olvasmányok mellett, mint már említettük, a prédikáció. Ebből érthető meg, hogy az ordinárium korábban virágzó zenei tételei mindinkább háttérbe szorulnak, és az egyházi év adott vasárnapjához rendelt, a prédikáció aktuális mondanivalójához igazított proprium tételek soha nem látott fejlődésnek indultak. Zenetörténeti szempontból ez a geistliche Konzerte, a Figural-passiók, a korálmotetták, a korálconcertók, a korálszonáták és mindenekelőtt az egész évfolyamokat felölelő egyházi kantáták születésének időszaka, amelynek szellemi és zenei tetőpontja Johann Sebastian Bach kantátaéletműve. Mint láttuk, Luther Formula Missae-je nagyon közel áll a római tradícióhoz. A latin nyelv, a miseruhák, a gyóntatószékek, a keresztvetés és az eleváció is még sokáig megmaradt. Német gyülekezeti éneknek ebben a formában nincs helye. Luther mégis egyre gyakrabban és intenzívebben javasolja, elsőként 1523-ban, a Formula Missae megjelenésének évében, hogy a gyülekezet a Graduale, a Sanctus és az Agnus Dei után német énekeket énekeljen. Bizonyíthatóan a teljes egészében vagy részben latin misét tartotta az ünnepi formának, ezért Wittenbergben még 1536-ban is egymás mellett élt a tisztán latin, a részben latin és német és a teljes egészében német nyelven tartott istentiszte-

61


2013.12.06. 9:50:01

let. A latin nyelv megtartásához legtovább Lipcse ragaszkodott, ahol Johann Sebastian Bach halála után (1750) is megtartották. Luther másik gyakorlati útmutatásnak szánt munkája a Deutsche Messe und Ordnung Gottesdienst (1526). Ezt kisvárosoknak és kórussal nem rendelkező falvaknak ajánlja, ahol hagyományos kórusszolgálat nem lehetséges. Hogy a kórusok mégis részt vettek ezeken az istentiszteleteken Kantionalsatzok és többszólamú korálharmonizálások alternatim megszólaltatásával, azt a korabeli praxis és számos istentiszteleti rend és leírás igazolja. Ha vissza akarjuk helyezni a kórust liturgikus funkciójába, jelen helyzetben a következő lehetőségeink adódnak. A kórus a liturgia istentiszteletről istentiszteletre változó proprium tételei közül megvalósíthatja az Introitus többszólamú megszólaltatását. Ezen kívül szubsztitutív módon helyettesítheti a gyülekezetet és az olvasmányokban a liturgust, additív módon pedig a gyülekezet ordinárium tételeit figurális feldolgozásban ismételheti meg. Ezen túl mindenképpen javasolt az alternatim praxis a gyülekezeti énekek megszólaltatásában, az orgona mellett, a versszakonként váltakozó előadásmód életben tartása. Hogy mindez az egyházi esztendő szép rendjében létrejöhessen, kizár minden önkényességet. Rendet követel. Az Epistola, Evangélium és a hozzájuk kapcsolódó vasárnapi főének kötött rendjét. Egy rendezett és rendszeres, szabályoknak és isteni törvényeknek alávetett egyházzenét, ahogyan azt Luther Márton, a reformátorok és Johann Sebastian Bach is tanította: eine regulierte Kirchenmusik zu Gottes Ehren, az Isten dicsőségére. Magyarországi Evangélikus Egyházunkban számtalan törekvés indult meg, amely fő céljának a liturgia és annak zenei megújítását tartja szem előtt. Mégis, a valódi lutheránus egyházzene korál alapú zene. A korál a teremtésben oly bőkezű, nagyszívű Isten ajándéka, amellyel lehetőséget teremt számunkra a vele való legszemélyesebb és legközvetlenebb kapcsolatra. Ezért számunkra az Isten igéje mellett a lutheránus korálkincs a legnagyobb megtartó erő. És az volt Johann Sebastian Bach, a legnagyobb korálmisztikus számára is. Ezért építette életét, művészetét és egész világát – amely a Láthatatlan nagy képét magában tartja – erre a zenei alapra. A bachi zene fókuszában egész evangélikus egyházunk legdrágább zenei kincse, a lutheránus korál áll. A korál az istentiszteleten aktívan részt vevő gyülekezet hangja,

62


2013.12.06. 9:50:01

amely az Isten igéjét magáévá teszi és megőrzi, de azt magasztalás, hálaadás, bizonyságtétel és imádság formájában tovább is adja. Bármilyen fontosnak tűnik is a liturgia ügye, ne felejtsük a lutheri tanítást: „a lélek azonban nem adatik másként, egyedül a Jézus Krisztusban való hit által”, ezért ha nincs hitünk, nem segít rajtunk sem régi, sem új liturgia. Kamp Salamon

A hit építészete, avagy a templom kultúrája Az emberi építés mindig saját korának emlékműve is: kövekből rakott kultúra. Már az írott történelem előtti időknek is megvoltak a kultikus helyei; fennmaradtak több mint egymillió éves kultuszi használatú barlangok. Ezeket a kőkori ember mindig megkülönböztette lakhelyeitől, kitüntetett pontok voltak, a „felső világgal” való kapcsolat szakrális helyszínei, ahol közösségben érzékelték az ősök lelkeit, az istenek és démonok világát. Egyiptom piramist épített az örökkévalóságnak, Babilon masztabát Baál istennek (Bábel tornya). A zsidók első temploma hordozható sátor volt sittimfa vázszerkezettel, len- és bőrkárpitokkal. Ennek mintájára – a zsidó hagyomány szerint az egyiptomi kivonulást követően mintegy 480 esztendővel – Salamon építette meg csiszolt kövekből, cédrusfából és aranyból a híres jeruzsálemi templomot. Krisztus, majd az apostolok ebben és ehhez hasonló zsinagógákban, azok udvarán hirdették az evangéliumot. Az első keresztények gyülekezeti helyei az 1. században lakóházakban voltak. Az őskeresztények a vérengző Néró és az őt követő katonacsászárok idején a római katakombákba menekültek, amelyeket ma-

63


2013.12.06. 9:50:01

guk vágtak puha homokkőbe a város alatt, eredetileg temetkezési helyként. Ide rejtőzve imádkoztak, hirdették az örömüzenetet, s éltek a közös étkezés, az úrvacsora szentségével. A kereszténység számos szimbóluma a katakombákban maradt fenn, köztük a Krisztus-szimbólum, a hal. Nagy Konstantin császár (272– 337) alatt kaptak a Krisztus-követők szabadságot vallásuk gyakorlására. Ebben a korszakban épültek az első keresztény bazilikák – kiemelkedő középhajós, nagy tömeget is befogadni képes templomok – a birodalom legfontosabb városaiban. Ekkortól kezdve egészen a felvilágosodás koráig az egyház épületei voltak az építészet legjelentősebb alkotásai. A 6. századtól bizánci mintára görögkereszt alaprajzú, centrális terű, középkupolás templomokat állítottak aranyozott és színes üvegmozaik szentképekkel. (Ezeknek utóda a keleti egyházak ikonosztáza.) Európában az első évezred végén a vaskos, faragott oszlopfejezetes, kő szörnyalakos, félköríves ablakokkal épült román templom volt a keresztény istenház, majd ebből nőtt ki a csúcsíves, csipkefinomságú faragásokkal ékes, csillogó üvegablakos gótika, az égi világ felé nyúló kegyes emberi vágyódás építészete. A vérbő reneszánsz szakrális épületei a gótikával szemben a papság, a klérus hatalmát, tobzódó világi pompáját fejezték ki. Ezzel az egyházi-világi gazdagsággal szemben robbant ki az újkori protestantizmus, a reformáció (1517) lelki megújulása a maga fegyelmezettségével, egyszerűségével.

64


2013.12.06. 9:50:04

A protestáns templom az ige hirdetésének helye lett, a nép, a polgár temploma, amely nem tűrte a cicomát, sem úgymond a „bálványokat” – a festményeket és szobrokat. Ennek a lelki tisztaságnak és egyszerűségnek szép példái a kívülbelül meszelt falú erdélyi fatemplomok vagy a kevés díszű magyarországi lutheránus és kálvinista templomok. A pápaság lelki ellentámadása, az ellenreformáció elsősorban a főurak visszaszerzésére irányult. Művészettörténetileg ez már a barokk kor, amely szokatlanul merész formákban tobzódó elliptikus alaprajzokkal, aranyozott, márványozott és képekkel dúsan festett falfelületekkel, a térben repkedő rafaellói gipszputtókkal valóságos tomboló építészeti- művészeti extázist hozott. A reformáció vihara kitakarította a protestáns templomokból a díszeket, a cicomát, az aranyozásokat, seccókat és a szentek szobrait. Helyette fehér falfelületek maradtak, a kimeszelt tisztaság színe, a szentség és az Úr befogadásának „tisztaszobája”. A sola scriptura, solus Christus, sola fide, sola gratia szellemiségének erős eltökéltsége maradt; s a dísztelen templomokban zengett Isten igévé szellemült szava, és harsogott a zsoltár, a dicsőítő ének, a közösség megélése pedig a keresztség és az úrvacsora szentségében érte el csúcsát. Élővé vált Jézus szava: „Lélekben egyek legyetek!” Minden korban, így ma is, ahogyan a gyülekezetek építő, vagyis jobbik része a társadalomnak, templomaink is jeles alkotásai az épített környezetnek. Az evangélikus templomok elsősorban liturgikus igények miatt egyediek. Ma legalább három szempontnak kell megfelelniük: egyrészt mind külső, mind belső kialakításukban méltóságot sugárzó szakrális terek; másrészt a befogadást, a keresztyéni szeretetet sugárzó, érdeklődőket is bevonzani képes hitéleti-kulturális helyek; harmadsorban pedig a gyülekezeti élet aktivitásainak (bibliaórák,

65


2013.12.06. 9:50:04

gyermek- és ifjúsági alkalmak, énekkari és zenei próbák, értelmiségi és léleképítő előadások, képzőművészeti és kézműves kiállítások, szeretetvendégségek stb.) befogadó, annak megvalósítására alkalmas téregyüttesek. A templom tehát elsősorban nem turisztikai látnivaló, de ettől még jó, ha nyitott. Az evangélikus templomot nem a művészeti alkotások, hanem építészetileg a tömeg-tér-fény kapcsolat, szellemileg pedig az esemény, a transzcendens találkozás élménye, a gyülekezet spirituális és szeretettel való telítettsége tölti be lélekkel, élettel. (A Lélek temploma maga a hívő ember.) A templom „lelki teréhez” szükséges hozzárendelni a gyülekezet kulturális és közösségi tevékenységének megéléséhez való helyeket, de ezzel nem sérülhet a szentségi terek dominanciája. Amennyiben új épület vagy szárny épül, annál mindig figyelembe kell venni az egyház társadalmi szerepét, küldetésének elveit; a teremtett környezet védelmét és megbecsülését; az energiával való takarékos gazdálkodást; a rászorult testvérek támogatását, hogy mindenki méltóságát megőrizve tudjon a közösségben résztvenni; az épített és természeti környezethez való illeszkedést, a jövőbe mutató, Pestújhely-Újpalota Ev. templom bővítés terve, építész: Szák Kocsis Pál magas szintű és minőségi építészeti megfogalmazást. Ez teszi a templomot, a hit épületeit a kultúra értékadó részévé. Különösen a szakmai műveltséggel, hittel és szeretettel épített rangos épületeket. Szák-Kocsis Pál

66


2013.12.06. 9:50:04

A magatartás kultúrája Az együttélés és egymás mellett élés értékelésekor azt szoktuk mondani, hogy ezek sikere vagy kudarca nagyobb részt a viselkedési kultúránktól függ. Minden egyházi közösségnek küldetése az is, hogy segítse és tanítsa is az emberek egymással történő kommunikációjának, közeledésének és az „együttes” élet viselkedésének paramétereit és lehetőségeit. Milyen viselkedési kultúrát „ír elő” ma a jézusi etika számunkra? A reformáció szellemi és lelki értékrendszerében döntően fontos elem a családi élet kohéziója és megtartó ereje. A hit továbbadásának és gyakorlásának is lényeges színhelye a családi élet. Milyen modern lehetőségei vannak ma annak, hogy egy nagyon széttöredezett és individualizálódott környezetben mégis biztonságot és megbecsülést jelentsen a keresztény családi otthon? Talán éppen itt kezdődik az emberi egymás mellett élés kultúrájának a „begyakorlása”? Milyen egy mai otthon kultúrája? Az igazán nagy érték: a másik ember élete. Szavunk a társadalmi együttélés kultúrájához…

Alapvetés Viselkedni hétmilliárd emberi lény képes, magaviseletre már kevesebben tesznek szert, magatartásra még kevesebben törekednek.

Viselkedési kultúra és magatartás-kultúra A viselkedési kultúra csupán önmegvalósításra ingerel, másoknak engedi át a gondolkodást, döntést, éretlen felnőttként szenvedő alanya cselekedtetett választópolgár. Önzés + önmegvalósítás + önemésztés = magány. A magatartás-kultúra önismeretre ösztönöz, gondolkodásra késztet, döntés és következetes cselekvés vállalására tesz alkalmassá. Önismeretre, érett felnőttségre törekvő alanya a választani tudó polgár. Önismeret + önuralom + önképzés = közösség.

67


2013.12.06. 9:50:05

A magatartás-kultúra mint életszemlélet és gyűjtőfogalom E kultúra tartalma többek között a világnézet. Például az eltérő világnézetű, de érett felnőttségre törekvő emberek egyetlen többletvállalásban különböznek egymástól: – A lelkiismeretes, vallást nem gyakorló ember ösztön- és észlényként önmagáért és szűkebb-tágabb környezetéért érez felelősséget, önmagának és embertársainak tartozik elszámolással. – A lelkiismeretes, egyistenhívő ember ösztön-, ész- és társas lényként önmagáért és szűkebb-tágabb környezetéért érez felelősséget, önmagának, felebarátainak és még Istennek is elszámolással tartozik. – A lelkiismeretlen tömegember cselekedtetett ösztönlényként háromfelé hárítja a személyes felelősséget. Minden bajáról a családja, a mindenkori „alkalmatlan” vezetői és Isten („ha létezik”) tehetnek, övék a felelősség, hogy itt tart a világ.

Illusztráció Minden szedett-vedett, spontán vagy szervezett közönségnek ahhoz, hogy közösséggé nemesedjen, három dologhoz van joga: látni – hallani – épülni. Amikor a gondatlan felnőttek, szülő, tanító, lelkész, színész a látni – hallani – épülni hármasából az első kettőt nem teremtik meg, így a legnemesebb közösségépítési szándék is kudarcba fúl; a kielégületlen közönség ledarálja a „művészeket”. A házasság, a család, a nemzet is csak közösségként képes folytonos megújulásra, újrakezdésre, elkerülve a pazarló elölről kezdések veszteségeit. Ha a házasságomban naprakészen számolok el önmagam, házastársam és Isten felé, egyéb kapcsolataim is kezelhetők lesznek. Ha gyermekeinket nem magunk közé szüljük, hanem magunk köré, akkor egy egész férfit és egy egész nőt, két félembert láthatnak egészségben összeforrva, példaként. Ha realista, Jézus-követő egyistenhívőként csak megbántódom, azt megbeszélem a társammal és megbocsátok, akkor egy tapasztalattal gazdagabban, naponta újrakezdhetem a házasságomat.

68


2013.12.06. 9:50:05

A felbomló házasságokban a felek folyton megsértődnek, megboszszulnak, meggyűlölnek mérhetetlen károkat okozva környezetükben.

Inspiráció A személytelenséggel lélekölő, a kettős mércével szellemtorzító, az alattomosan provokatív módszerekkel fizikailag is tömeggyilkos 20. században a léggömbértékű pártpolitika káderiskola-hálózata szerveződött a „tiltott, tűrt és támogatott” módszer kártyaváraként.

Iskola a közösség szolgálatában: önismeret – önképzés – önuralom Az iskola borostyánértékű politikai alapvetése a 21. században úgy változik, ha lelki-szellemi-materiális értékeink felborult egyensúlyának helyreállítására törekszünk. Az iskola három tartóoszlopa: a természet, a teátrum és a transzcendens. Ezek összefüggéseinek vizsgálata, részeredményeink közzététele, egyensúlyuk őrzése, a gondolkodó gazdaember választási lehetősége – kötelessége – joga. – Nem véletlen, hogy az első dolog, amit megtanítunk magyarul értő gyermekeinknek, az a természet tisztelete, vagyis a szűkebb-tágabb materiális környezetemhez való derűsen találékony alkalmazkodás. – A második közeg szellemi, amelybe gyermekeinket beavatjuk, a társasjátékok katartikus közege a színház, a teátrum. Az általam olyannyira szeretett és művelt színház célja a nevelés, a szépre, jóra a folyton kísértő gonosz legyőzhetőségére buzdít. – A harmadik csoda lelki eredetű, amellyel megismertethetjük őket, a hit, a vallás, a templom, vagyis a transzcendens, a láthatatlan rend, eredendő félelmünket legyőző, mesés, legendás, kíváncsi megközelítése. Az igazságtalanság tűrhetetlenségére ébreszt (már fogváltás előtt), hogy felnőttként az igazság keresésére, őrzésére alkalmassá váljunk.

69


2013.12.06. 9:50:05

A természet, a teátrum és a transzcendens pedig egy dologban közös; mindhárom titkokat rejtő iskola. Mindháromba áhítattal lépünk, mindháromban lábujjhegyen közlekedünk. hogy a mese, a játék és a muzsika varázsa el ne illanjon. Ezenkívül mindháromban kitüntetett helye és jelentősége van a csendnek is, amely alkalomadtán többet mond el minden zajnál. Mindháromban, a rendért felelős felnőtt példamutató önfegyelemmel saját maga is átélheti a csend katartikus áhítatát. Éretlen felnőttként csak sikeres voltam, érett felnőttségre törekedve eredményes is szeretnék lenni. Ennek érdekében gondolkodom tovább. Ösztönlényként a fogamzás pillanatától biológiai halálomig viselkedem. Észlényként, kamasz-ifjú magaviselettel szellemi halálomig gondolkodhatok. Társas lényként magatartásra ifjú koromtól lehetőségem törekedni. Sajnos én későn érő típus vagyok, még mindig éretlen felnőttként. Mióta igényem van érett felnőtté válni, a környezetemben több örömöt szerzek, mint bánatot, és több hasznot hajtok, mint kárt okozok. Erősen vár a mi Istenünk, lutheránus testvéreim, az elszámolásra. Levente Péter

A szabadidő és a szórakozás kultúrája Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Oratio, meditatio, tentatio, vagyis imádkozás, meditáció és megpróbáltatás. Előbbi az elmúlt évtizedek jóléti társadalmának ideális napi ritmusról szóló szlogenje, utóbbi a reformátor Luther szentírás-tanulmányozási alapelveit sorolja. Hadd próbáljam ebben a tanulmányban ezt a kettőt úgy párhuzamba állítani, hogy meglássuk, mennyire imádkozó élet a munkánk, hogyan tudunk valóban passzív pihenés közben is töltődni, illetve az aktív pihenésünk mennyire szolgálja azt, hogy valóban kerek lehessen az életünk.

70


2013.12.06. 9:50:05

Nyolc óra munka – oratio Végleteket látok. Gyermekek, fiatalok között élve sokaktól azt hallom, hogy apa vagy anya egész nap dolgozik, hétközben nem is találkoznak, csak (jobb esetben) a kikészített uzsonna található meg a konyhaasztalon hagyott üzenetek mellett, vagy SMS-ekkel tartják a kapcsolatot. Aztán vannak olyan háztartások is, ahol már a második (harmadik?) generáció nő fel úgy, hogy nem látják a szüleiket elmenni otthonról munkába, nem válik természetessé az, hogy a társadalomnak úgy lehetünk (hasznos?) tagjai, hogy hozzáadunk valami értéket a termeléshez, az építéshez, az oktatáshoz, a lelki épüléshez, bármihez. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy van, aki önhibáján kívül (lásd 2Thessz 3,10) marad munka nélkül, mégis a ránk bízott utánunk következő generáció miatt is fontos a munkához való hozzáállásunk. Legalább annyira, mint az imádsághoz való hozzáállásunk. Tőlünk tanulnak gyermekeink, diákjaink, a mi példánkat látják gyülekezeti tagjaink. A munka és az imádság összefügg. Luther Mártonról jegyezték fel, hogy ha nagyon sok dolga volt, akkor még többet imádkozott. Mert az élő Istennel való kapcsolat határozhatja meg tenni vágyásunkat, alkotóképességünket, és egyáltalán a tőle kapott tehetségek kibontakoztatását. Ha élő a kapcsolatom vele, akkor azt is remélhetem, hogy legalább a nap harmadában valóban olyan tevékenységet tudok végezni, amivel a helyemen érezhetem magamat ebben a világban.

Nyolc óra pihenés – meditatio A töltődésnek azt a formáját sorolom ide, amelyet passzív pihenésként szoktunk emlegetni. Amikor nem különböző új feladatokat keresek, hanem megpróbálok reflektálni az engem ért dolgokra, megpróbálom szintetizálni azokat, illetve nem utolsósorban megpróbálok eleget aludni. Hajlamosak vagyunk elbagatellizálni a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás fontosságát, pedig mindannyian tudjuk és érezzük, hogy mit okozhat a hiánya. A gyermek alvás közben nő, és hiszem, hogy ez jelképesen utána sem áll meg. Alvás közben tudjuk azokat a dolgainkat – például álom formájában – elrendezni, amelyek napközben is foglalkoztatnak bennünket. Az alvás biztosítja azt a megfelelő ritmust az életünkben, amelyet Isten is elképzelt számunkra.

71


2013.12.06. 9:50:05

A meditáció pedig még ennél is több. Az olvasott igében való elmélyedés. Az életünket meghatározó élő Istennel való folyamatos kapcsolattartás. Amiben a Szentlélek segítségével felismerhetjük a mondanivalót: a megváltást. Ez utóbbi ajándéka elképzelhetetlen imádkozás és meditáció nélkül. Igazán tartalmas élet elképzelhetetlen pihenés nélkül.

Nyolc óra szórakozás – tentatio Megpróbáltatások mindenkinek az életében jönnek. Ezekre lehet jól és rosszul reagálni. Ha elfogadom, hogy ezek formálják az életemet, akkor ajándékként élem meg és be tudom építeni személyiségembe az ezekkel való megküzdéseket. Ha azon sajnálkozom, hogy nekem milyen rossz, mert másoknál sokkal több és nehezebb kihívással kell szembesülnöm, akkor könnyen fordulok valami olyan tevékenység felé, amely valamiféle hazug mesterséges állapotot akar fenntartani bennem, körülöttem. Nemcsak szerhasználatra gondolok itt, hanem a szórakozás olyan különböző fajtáira, amelyek nem az aktív pihenésemet szolgálják. Amelyek nem a feltöltődésemet szolgálják. Legalábbis nem hosszú távon. Rövid távon lehetséges, hogy boldogabbnak érzem magam, de egy könnyen kipukkadó luftballon nem éppen a kerek élet képét mutatja. A tentatio szintén jelent kísértést is, amely önmagában nem negatív kifejezés. Hiszen éppen attól leszünk érettebbek, ha ezekkel szembesülünk, tanulunk a (mások és) magunk hibáiból, és aztán képesek leszünk kiválasztani azokat a szórakozási formákat, amelyek valóban szolgálják épülésünket. Erre pedig nincsenek olyan receptek, hogy bizonyos decibel felett már nem hallok meg valamit, vagy bizonyos demagóg reklámnak már nem lesz hatása az életemben, hanem sokkal inkább mindenkinek egyénre szabottan kell megküzdenie azokat a határokat, amelyek mentén aztán szervezheti életét. Fontos, hogy ezekben a folyamatokban egyformán védjem testemet és lelkemet is. Hiszem, hogy ebben nem is az egyes tevékenységek óraszáma lehet a meghatározó, hanem sokkal inkább az oratio, a meditatio és a tentatio megfelelő aránya az életemben. Mesterházy Balázs

72


2013.12.06. 9:50:05

A természet kultúrája Még kora tavasszal történt. A terv az volt, hogy a nagy, gazdátlan kertet végre rendbe hozzuk, és használhatóvá, könnyen művelhetővé tesszük. A hat régi, alig-alig termő, minden mezőgazdasági gépnek útjában lévő diófa sorsát is el kellett dönteni. Lejárt az idejük. Ágaik száradásnak indultak, megbetegedtek. Ki kellett őket vágni. Valaki felajánlotta, hogy kétkezi munkájával segít a gyülekezetnek, és kiveszi a fákat. Napokig erőlködött, izzadt, próbálta fejszével, fűrésszel. Az eredmény csekély lett: négynapi munkával két kisebb, csenevész fát sikerült kiszednie, legallyaznia. A négy nagy fához mást kellett hívni. Végül egy este megjelent a markológép. Feldübörgött a dombra. A puha földbe hatalmas nyomott vágott a súlyos gép terhe. Késő volt már. Kérdésemre, hogy vajon menni fog-e a munka a sötétedés küszöbén, a gépkezelő reflektorokat kapcsolt. Odaállt az első fa mellé, a masina kinyújtotta fémkanalát, mint valami óriás a karját, és belemarkolt a fa törzse mellett a földbe. Gyökerek szakadtak tompa pattanással. A vaskéz félredobta a földet, és újra belemart a talajba. Négy-öt ilyen művelet után mély árok vette körül a diótörzset. Mindenütt indák, gyökérvégek meredeztek a földből. És akkor a gépóriás ökölbe szorította markát. Nekitámaszkodott vele a fa törzsének, és megindult előre. Tolta, nyomta. Ellenállhatatlanul. Olyan erővel, amit ez a fa eddig nem ismert. És aminek nem tudott ellenállni. Mintha csak pálcika lett volna, úgy dőlt nyögve hanyatt. És meghalt. Amit a természet 30-40 éven át növelt, a gép, a technika, a hidraulika, a dízelmotor három röpke perc alatt semmivé tette. Megborzongtam. A diófákban egyszerre magam előtt láttam a letarolt erdőket, a vegyszertől habzó folyókat, a háztartási szeméttel megszórt réteket és árokpartokat. S bennük a hontalanná lett vadakat és madarakat, a vízfelszínen élettelenül lebegő halakat. Fájt, hogy a növények és az állatok mindig veszítenek az emberrel, a technikával és egy civilizáltnak nevezett kultúrával szemben. Fájt a haláluk, és fájt az is, hogy esélyük sincsen. A természetnek alig-alig van már esélye a 21. században a kultúrával szemben. E kultúra természete a letarolásban, az elvételben áll, és az eldobásban végződik. Az egyetlen

73


2013.12.06. 9:50:05

esély a túlélésre, hogy az ember megváltoztatja kultúrája természetét, és visszatér a természet kultúrájához. A magyar „kultúra” szó a latin colere igéből ered, ami művelést, gondozást, ápolást jelent, de magában hordozza a valahol való lakást, ékesítést és a tiszteletet is. Amikor a Teremtő kertet, tehát helyet és otthont adott az embernek e világban, azzal bízza rá a természetet, „hogy azt művelje és őrizze” (1Móz 2,15). Ez a természet kultúrája: a fák, növények, vizek, élőlények és madarak tanítják, mutatják az embernek, hogyan éljen, hogyan alkosson élhető környezetet. Célja pedig egyes-egyedül az, hogy valami olyasmit hozzon létre, ami önmagának és másoknak is „igen jó” (1Móz 1,31). A természet kultúrája: teremtés kicsiben. A természet kultúráját Jézus a maga sajátos módján élte. Számára a természet Isten országának megtestesülése. Ha ránézett egy madárra, Isten gondviselése jutott róla eszébe. Ha egy mezei liliom került elé vagy egy fűszál térdepelt lábaihoz, az Atya gondoskodását látta benne (Mt 6,25–34). Neki a természet és Isten országa összecsengtek. Az egyik zengett a másikról. A földbe hullott búzaszem a feltámadásról (Jn 12,24), a szőlőtő az Istenben való életről (Jn 15,5), a tövisek a kísértésről (Mt 13,1–9), egy elveszett juh a megtérő bűnös feletti örömről (Lk 15,1–7), az apró mustármag a hegyeket mozgató hitről (Lk 17,5–6), a kenyér és a bor – mint a természet kultúrájának teremtései – a Szent jelenlétéről (Mk 14,17–25). Ez a kultúra azért tiszteli a természetet, azért néz fel rá és azért becsüli meg azt, mert abban Isten országa és annak igazsága látható. Meg kellene találnunk az utat, amely visszavezet a természet kultúrájába, és megváltja kultúránk természetét. Percze Sándor

Reformáció és vizuális kultúra, avagy művelés és műveltetés Sokan még ma is rácsodálkoznak, ha belépnek egy evangélikus templomba, hogy képpel (oltárképpel, karzatfestményekkel) találják szembe magukat. Sokan még ma is úgy emlékeznek, hogy a reformáció egyik nagy harca és vívmánya az volt, hogy kiirtották

74


2013.12.06. 9:50:05

a faragott és festett képeket az Isten házából. Talán láttak is olyan egykorú fametszetet, amelyen máglyát raknak a templom elé nagy halomba hordott szobrokból. Pedig Luther nem volt képromboló! A kezdeti – valójában a szentképimádás, a bálványozás ellen szegülő – tiltakozása később türelmesebbé vált. Azzal a szemlélettel, hogy a képek hatása és funkciója elsősorban nem a képeken, még csak nem is minőségükön múlik, hanem kizárólag a szemlélő hozzáállásán, a befogadói esztétika alapjait teremtette meg. Tanításában megkérdőjelezhetetlen a szó (Wort, ige) prioritása: „A hit hallásból van.” Az Invocavit-prédikációkban (1522) adiaphoronná – semlegessé, szükségtelenné, jelentőség nélkülivé – teszi a képeket az üdvösség szempontjából: „Mindegy, vannak-e képeink vagy nincsenek. Imádásuk tilos csupán, s nem készítésük. Mert úgy vélem, nincs senki […], aki oly esztelen volna, hogy ne azt mondaná: ez a feszület itt nem az én Istenem, mert az én Istenem a mennyekben van. Ez itt csupán jel. […] Lehetséges, hogy vannak

75


2013.12.06. 9:50:05

emberek, akik képesek jó célra használni a képeket.” A jó célok pedig Luther szerint a tanítás, az emlékeztetés, a lelkiismeret megvilágítása. Ha még bibliai idézetek is kapcsolódnak a képekhez (oltárképekhez), úgy még inkább Isten szavára irányítják a figyelmet. A néző, befogadó feladata pedig, hogy a képet ne tisztelje, hanem értelmezze. Luther képekről vallott nézetei és teológiai tanítása nyilvánvaló ihletforrást jelentett számos művész számára. Komája, id. Lucas Cranach egyetlen képben foglalta össze a lutheri tanítást. A több címmel, metszetben és festményváltozatokban egyaránt ismert mű népszerűen, jól „olvashatóan” teológiai kérdéseket tár a szemlélő elé. A Bűnbeesés és megigazulás (Kárhozat és kegyelem) két térfélre osztott kompozíció. A tengelyt egy hatalmas, bal oldalán száraz fa osztja ketté. A fa előtt ruhátlan alak ül vagy áll, aki Jedermann, „akárki”, s akinek felkínáltatik az élet két nagy esélye, lehetősége. Balra ószövetségi történeteken keresztül ismeri meg a kárhozatba vezető utat, jobboldalt pedig Jézus születése, kereszthalála és feltámadása képein keresztül szembesül az üdvösségre vezető úttal. Jedermann-nak azonban szabad választása van. Lucas Cranach a megváltás teológiáját egyetlen kompozícióba fogja össze: János Frigyes szász választófejedelem oltárának középképén (Weimar) Jézus megfeszítésének jelenetében nem a megszokott személyeket, a passió mellékszereplőit látjuk, hanem a kereszt alatt ott

76


2013.12.06. 9:50:06

áll Keresztelő János, aki a Megváltóra mutat, s ott áll maga a mester is, Luther társaságában. Fejükre hullik Jézus oldalából a szentség maga. A kereszt alatt Agnus Dei: Isten báránya, aki elveszi – elvette! – a világ a bűnét. A képtér másik oldalán pedig a feltámadott Krisztus tapos két szimbolikus alakon, egy csontvázon (halál) és egy sárkányon (bűn). Az előtér növényei, a háttér jelenetei pedig további érdekességet tartogatnak. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a befogadón – műveltségén, ízlésén, hozzáállásán, személyiségén és nem utolsósorban Istennel való kapcsolatán – múlik az, mit kaphat egy-egy képzőművészeti alkotástól, nagyon nehéz bármilyen tanácsot is adni. Nem mondhatjuk, ha szomorú vagy, nézd Leonardo Sziklás Madonnáját vagy Dürer – pufók gyermek Jézust ölelő – Madonnáját; ha nagy fájdalmakat hordozol, figyelj Grünewald keresztre feszítve hatalmassá nőtt Krisztusára; ha bizonyosságot akarsz, tekintsd Munkácsy fehér ruhás Megváltójának nyugalmasan fennkölt arcvonásait. Nem mondhatjuk, ha üressé vált a hited, jót tesznek El Greco zaklatott körvonalú apostolai, Szalay Lajos vibráló vonalrendszerei vagy Aknay János expresszív angyalai; ha másokat akarsz meggyőzni, keresgélj a gótikus szárnyasoltárok és Szemadám György művei közt; ha meditációra vágysz, mélyedj el Konok Tamás absztrakt lírájában vagy Ganzaugh Miklós és Somogyi Győző hétköznapi nyelven szóló képi világában. Ha képeket, műalkotásokat szeretnénk a Szentírás szavai mellé hívni az életünkben, próbáljunk meg az alábbi szempontokra figyelni. Az ige az első, mindent ezen a mérlegen mérjünk. Ebben Luthert követjük: sose tévesszük össze az üdvösséget hozó szentségek és a képek használatát. „Láss, ne csak nézz!” – énekelte a ’60-as években az Illés együttes. A nézés ugyanis nem ugyanaz, mint a látás. Tanuljuk meg jól látni, olvasni, értelmezni a látottakat. Ebben nagy segítségre lehet a primer szöveg (a Biblia maga) és az ikonográfiai kézikönyvek. A minőség sok, de nem minden! Az iskolában és a múzeumokban a legmagasabb művészethez szokott szem néha megbotránkozik egyegy tanulatlan kéz által készített karzatfestményen, oltárképen, pedig ezek ugyanolyan mély hitről és elkötelezettségről tanúskodhatnak. Óvakodjunk a giccstől! Talán ez a legfontosabb tanács. A giccs hazugság: minél jobb mesterségbeli tudás van mögötte, minél magasztosabb témát ragad meg, annál nagyobb hazugság. Nem véletlen, hogy

77


2013.12.06. 9:50:06

– zenében, irodalomban, képzőművészetben – éppen legfontosabb, legmélyebb érzelmeink adják a giccses alkotások, a fércművek témáját: a szülői vagy a gyermeki szeretet, a szerelem, a barátság és a hit. A giccs az ördög műve – Luther biztosan így fogalmazott volna. A giccs megtéveszt, mert gyakran a látszólagos szépség bőrébe bújva terjeszti a hazugság fertőzetét. A művészet emelje fel a szívünket! Talán leginkább mégis erre való: segítsen – tanulással vagy ámulattal, érzelmek felkeltésével vagy szembesítéssel – abban, hogy elköteleződésünk erősödjék, hitünk mélyüljön. Hogy a kép valódi jel és irányjelző legyen, tekintetünket és szívünket a magasba emelje. Zászkaliczky Zsuzsa

A gondoskodás és a törődés kultúrája A reformáció lelki-szellemi megújulási törekvései között annak idején fontos szerepet kapott a társadalom egésze felé irányuló közösségvállalás és közösségépítés kultúrájának közvetítése. A felebarát iránti elköteleződés erősítésében a reformátorok igyekeztek jó példával elöl járni. Luther etikai tanításában kiemelte a gondoskodás és együttérzés magatartását, és írásaiban gyakran adott hangot a gyengék, a perifériára szorultak, a nehéz helyzetben lévők segítésének. Amikor a reformációmozgalom szabad levegőjét megérezték, a szerzetesek és apácák nagy számban léptek ki a kolostorokból egy új, élhetőbb jövő reményében. Luther hamarosan a szökött és kilépett apácák patrónusának szerepében találta magát. Hosszasan levelezett, latba vetette kapcsolatait, hogy megfelelő megélhetést, befogadó közösséget, nemritkán megbízható férjet találjon e gyámoltalan hölgyek számára. Egynek közülük – egy bizonyos Katharina von Borának, aki egészen a „várólista” végére maradt – ő maga lett a megmentője. Hadd álljon itt egy jellemző részlet Luther egyik leveléből Georg Spalatinhoz, 1523-ból: „Kérded, mit teszek velük. Először értesítem rokonaikat, hogy fogadják be őket. Ha nem lesznek hajlandók, akkor másutt szerzek nekik hajlékot. Néhányan ugyanis tettek már nekem erre ígéretet. Akit tudok, férjhez adok. Nevük pedig a következő: Magdalena Staupitz, Elsa von Canitz, Ave Gross, Ave von Schönfeld

78


2013.12.06. 9:50:06

és nővére, Margaretha von Schönfeld, Laneta von Gohlis, Margaretha von Zeschau és nővére, Katharina von Zeschau, végül Katharina von Bora. Ezek azok, akik igazán rászorultak az irgalomra, akikben Krisztusnak szolgálunk. Meglehetősen csodálatos módon szabadultak meg. Kérlek, hogy Te is tedd meg a szeretet cselekedetét, s koldulj össze számomra valami pénzt gazdag udvaroncaid körében, amiből egy-két hétig eltarthatom őket, míg kapkodás nélkül átadhatom őket rokonaiknak vagy azoknak, akik házigazdául ígérkeztek. Mert az én kapernaumi híveim (Mt 11,23) odáig jutottak a mindennapos szorgalmas igehallgatással, hogy nemrég személyes kezességvállalásommal sem tudtam egy szegény polgár számára tíz forint kölcsönt felhajtani. A szegényeknek, akik szívesen adnának, nincs semmijük, a gazdagok pedig vagy kereken megtagadják, vagy olyan nehezen szánják rá magukat, hogy egyrészt ők veszítik el az adományukért Isten előtt tanúsítandó hálát, másrészt én ásom alá szabadságomat.” (LVM 7: 345–346. o. Ford. Csepregi Zoltán) Lutherrel gyakran megesett, hogy jótékonykodásai miatt tetemes adósságokat halmozott föl, így aztán további hitelekhez kellett folyamodnia. Serlegeit, értékesebb tárgyait zálogba adta, de a kiváltásukkal már nagy gondban volt. Ez a jótékonykodás és gondoskodás azután is folytatódott, miután megházasodott. Katharina asszony nagy háztartást vitt, híresen jó sört főzött. Ketten együtt támogatták az egyetemi diákokat, szegény rokonaikat, ismerőseiket, no meg a reformátor harcostársait. Asztaluknál nemegyszer 8-10 vendég is étkezett. A gondoskodás kultúráját a kortársak számára talán leginkább ezek az asztalközösségek mutathatták meg, és az így megélt vendégszeretet és befogadás mélyíthette el. A reformátori együttérzés egy másik szép példájának tekinthetjük, hogy 1526-ban Luther négy vigasztaló zsoltárt küld Máriának, a magyar királynénak (WA 19,552–612; magyarul: Magyar Luther Könyvek 5). Ezekben a zsoltármagyarázataiban a reformátor a mohácsi csatavesztés után szólítja meg a királynét férje, II. Lajos király halála miatti gyászában. Ugyanakkor ezeket a vigasztaló szavait a reformáció magyarországi terjesztésében eddig is komoly részt vállaló királynőnek szánja buzdításul. „Mert bármennyire keserű és nehéz ez a halál – és joggal az Fenséged számára –, hogy ilyen fiatalon özveggyé lett, és elvesztette kedves hitvesét, azonban az Írás, különlegesen a Zsoltárok azok, amelyek Fenségednek bőséges

79


2013.12.06. 9:50:06

vigasztalást adnak, és igen gazdagon mutatják meg a kedves, édes Atyát és a Fiút, és ebben van elrejtve a biztos és örök élet.” (Uo. 30. o.) E reformátori attitűd a gyámoltalanok, segítségre szorulók felé természetesen a bibliai hagyományban gyökerezik, amely nagy hangsúlyt helyez a gondoskodás és a törődés felelősségére. A gondoskodó Isten – a teremtéstörténet szerint – az embert is gondoskodásra hívja: felelősségre a világért, a természetért, teremtménytársaiért. Az ember először a kert őrzőjévé válik (1Móz 2,15), majd két fejezettel később a testvér – a másik ember – iránti felelősség témája kerül elő megrázó módon Káin és Ábel történetében. Az idősebb, féltékeny testvér közönyös és pökhendi kérdése már az Isten–ember kapcsolatban bekövetkezett törés következményét mutatja: „Talán őrzője vagyok a testvéremnek?” (1Móz 4,9) Az Ószövetség első lapjainak történetei valójában egymás mellé helyezik Isten két legfontosabb kérdését: „Ádám, hol vagy?” (1Móz 3,9) „Hol van a te testvéred?” (1Móz 4,9) Az Ószövetség egyik legszebb és legtömörebb hitvallása Istenről az „öt melléknév krédója”, amely JHVH legfontosabb jelzőit, tulajdonságait sorolja föl: „Az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.” (2Móz 34,6) Ez a mondat arra is utal, hogy Isten irgalmassága felülkerekedik jogos haragján, és felülírja elhatározásait. Jónás könyvében a gonosz város, Ninive mégsem pusztul el; a babiloni fogságban sínylődők végül hazatérhetnek; a nép és a közösségen belül az egyén vétkei megbocsátásra találnak. Az irgalom kifejezése egyébként a héber nyelvben egy tőről fakad az anyaméh szavával. Az isteni irgalmasság úgy vesz körül, oltalmaz és éltet minket, mint anyaméh a magzatot. Ez a gondolat egyike a bibliai istenkép meglehetősen kevés „nőies” aspektusainak. Az Újszövetségben a Názáreti Jézus igehirdetésében folytatódik tovább és mélyül el az irgalmas Istenről szóló tanítás és teológiai gondolat. Jézus – farizeus kortársaival ellentétben – a tisztaság/szentség ethosza (etikai követelménye) helyett az együttérzés ethoszát képviselte tanításaival, tetteivel. Istent, az Abbát úgy mutatta be, mint aki nem egy áldozatok bemutatása révén, rítusok és előírások megtartásával lekenyerezhető úr, hanem olyan hatalom, aki szolidáris az elesettekkel és törődik a szegényekkel. Jézus egész életével azt hirdette, hogy az ember valódi kiteljesedése, kibontakozása csak és kizárólag a szeretet útján valósulhat meg, az irgalmasság cselekedetei révén. A bethesdai beteg szomorú, rezignált kijelentése – „Nincs em-

80


2013.12.06. 9:50:06

berem” – éppen ezért mindig figyelmeztető felkiáltójel, mert a másik ember arca kötelez engem. Az együttérzés valójában a másik ember fájdalma az én szívemben. Az empátia mellett a másik, görög eredetű kifejezés, a szimpátia szó szerint annyit jelent, mint „együtt szenvedés”. Isten tehát szimpatikus Isten, és ez az együttérző jóság két ember között is idáig mélyülhet el. Reformációi örökségünk az, hogy figyelmes odafordulással, jó szavakkal és a szeretet találékony cselekedeteivel megkönnyítsük a mellettünk és körülöttünk élők életét és mindennapjait. Vigasztalók és bátorítók kerestetnek: óriási az igény az emberséges jelenlétre gyülekezeti közösségeken belül és azokon kívül is. A Názáreti Jézus örökül hagyta nekünk a Pártfogót, a vigasztaló Lelket. Ez a Lélek-jelenlét, ez a gyógyító erő mozgat meg ma is emberszíveket – akárcsak a reformáció évtizedeiben Luthert és a kortársait –, hogy minél többen mondhassák el békével, hálásan: „Van emberem.” Varga Gyöngyi

81


2013.12.06. 9:50:06

Reformáció és kultúra

Recommend Documents