RŐCZEI LÍVIA A NEMZETISÉGEK ÉS A HOZZÁJUK VALÓ VISZONY AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN PEST-PILIS-SOLT-KISKUN VÁRMEGYÉBEN 1
Bevezetés 1914-ben, a világháború kitörését követően Bugyi környékén a feldühödött tömeg egy éjjel megtámadta a görögkeleti vallású Mihajlovics Miklós házát, a kerti lakban lévő bútorait szétzúzták, a felügyelőjét elüldözték, felgyújtották a gazdasági épületet, valamint belőttek a házába. Mihajlovics fegyverrel védekezett, majd gyalogszerrel sikerült elmenekülnie a háznépével együtt. A támadás nem érte teljesen váratlanul, mivel előzőleg már a vasútállomáson is megfenyegették, mondván, „itt is van egy szerb, üssük agyon”, aztán bottal estek neki és a feleségének. A vizsgálat szerint a támadók Mihajlovics háború- és nemzetellenes magatartását akarták megtorolni, mivel a mozgósítás kezdetén a községházánál állítólag kijelentette, hogy „micsoda marha és szamár volt az, aki azt elrendelte, azért, mert a trónörököst meggyilkolták, pedig a nihilizmus szerint minden uralkodónak így kell járnia”. A vasútállomáson a katonák búcsúztatásakor arról szónokolt, hogy a magyarok gyávák, egy szerb komitácsi számára tíz magyar is kevés, majd leköpte a népfelkelőket. Ezenkívül azzal is megvádolták, hogy többször sértegette a magyarokat, illetve rendszeresen kijárt a vasútállomásra, hogy feljegyezze a vonatok számát és indulási idejét, valószínűleg azért, hogy ezeket az információkat kiszolgáltassa az ellenségnek; továbbá egy cselédje részére orvosi bizonyítványt állított ki, hogy megmentse a bevonulástól. Mihajlovics a belügyminiszterhez intézett panaszbeadványában tagadta az ellene felhozott vádakat, illetve nehezményezte azt is, hogy hiába kért segítséget a csendőrségtől, sorsára hagyták. A vele történteket a következőképp indokolta: „A fenyítő feljelentésben megnevezett haragosaimnak tulajdonítom a bujtogatást, a tömeg fellázítását, mire kiváló alkalom van az által, hogy nevem szerb hangzású, bár apám, nagyapám, szépapám is jó magyar hazafiak voltak.”2
1
Jelen tanulmány a Pest Megyei Levéltár 2011. november 24-ei konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. 2 Pest Megyei Levéltár (PML) IV. 401-a. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai. 1876−1944. Bizalmas iratok. 1882−1944. B286/1914.
1
Az ügy kimenetele végül a múlt homályába vész: Mihajlovicsot az államrendőrség magyarellenes cselekményei miatt letartóztatta, izgatás miatt pedig bírósági eljárás indult ellene, a per iratai viszont sajnos nincsenek meg. Ez az eset nagy indulatokat sejtet a magyar és a nemzetiségi lakosság között. Kérdés viszont, hogy megalapozottak voltak-e a vádak vagy csupán egy elszigetelt esetről volt szó, amelyben esetleg nagyobb szerepet játszott Mihajlovics kellemetlen természete, mint a nemzetiségi lakosok ellenséges magatartása. Felmerül továbbá, hogy a Pest megyeiek hazafisága és a háború kiváltotta felfokozott hangulat csupán ürügyként szolgált-e a szerb nevet viselő férfi megleckéztetésére. Írásomban ezt a kérdéskört járom körül: mi jellemezte a Pest megyei nemzetiségek viselkedését, gondolkodását az első világháború idején, lojálisak voltak-e a hazájukhoz vagy inkább az ellenséges magatartás, az anyanemzetük iránti nyílt rokonszenv dominált náluk. Kitérek a magyarok és a nemzetiségek viszonyára is, előfordultak-e hasonló feszültségek vagy a békés egymás mellett élés volt a meghatározó.
Nemzetiségek Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében A háborús évek előtti utolsó, az 1910-es népszámlálás szerint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének összesen 1 030 836 lakosa volt. A népszámlálás során nem a nemzetiségre, hanem az anyanyelvre kérdeztek rá, így csak erről rendelkezünk adatokkal. Eszerint a magyar anyanyelvűek száma 906 294 (87,9%), a németeké 83 496 (8,1%), a szlovákoké (tótoké) 26 681 (2,6%), a szerbeké 3895 (0,4%), a horvátoké 602 (0,1%), a románoké 564, a ruténoké 60, az egyéb, illetve ismeretlen anyanyelvűeké 9244 (0,9%) volt. 3 A legutolsó csoporthoz kapcsolódóan érdemes említést tenni a bunyevácokról, akik Szabadkán, Zomboron, Baján, illetve Bács-Bodrog és Baranya vármegyén kívül még itt éltek nagyobb számban.4 Mint látható, a nem magyar anyanyelvűek a lakosság valamivel több, mint egytizedét tették ki, ami azt jelenti, hogy a vármegye az akkori Magyarország „legmagyarosabb” területei közé tartozott. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a nemzetiségek nagy része a magyarosodás irányába tartott, ezt mutatják a népszámlálások adatai is. A nem magyarok 1900-ban mért 82,6%-os aránya − ahogyan az a fentiekben szerepelt − 1910-re 87,9%-ra nőtt.5 3
Magyar Statisztikai Közlemények: új sorozat. 64. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Buda pest, 1902−, 115. o. 4 Magyar Statisztikai Közlemények: új sorozat. 64. kötet. 65. o. 5 Magyar Statisztikai Közlemények: új sorozat. 64. kötet. 124. o.
2
A nemzetiségek nagyjából egy jól behatárolható területen tömörültek. „Pest-PilisSolt-Kiskun vármegye lakossága [...] két főrészre oszlik. Az ország települési viszonyainak megfelelően, a vármegye hatalmas, alföldi síkját tiszta magyarság lakja, északi hegyes-völgyes, alacsony hegyláncokkal borított részét viszont német, tót, szerb, illír stb. nemzetiségek” 6 – írják a Magyarország vármegyéi és városai sorozatban.
A nemzetiségek a világháború alatt A világháború kitörése idején Magyarországot feszült nemzetiségi viszonyok jellemezték, ráadásul a háborús viszonyok következtében a nem magyar anyanyelvűek tulajdonképpen potenciális belső ellenségekké váltak.7 A Monarchián belüli jogállás megváltoztatását, illetve a függetlenséget megcélzó nemzetiségi mozgalmak, valamint az ellenféllel kapcsolatos rokonszenv mind gyanúra és félelemre adtak okot. Ezt a szempontot természetesen a kormány sem hagyta fontosnak tartotta, így a háború kapcsán az ellenséges elemek kiszűrésére irányuló figyelem fokozottabbá vált, amivel együtt a nemzetiségek ellenőrzése is erősödött. Az ellenük irányuló intézkedések eleinte csak a déli és a keleti határ menti területekre vonatkoztak, de augusztus 1-jétől az egész országra kiterjesztették ezeket a rendelkezéseket. Korlátozták a sajtó működését, a nemzetiségi pártok tevékenységét, bevezették a statáriumot, megteremtették a csendőrség igénybevételének lehetőségét a városokban, szűkítették az egyesülési és a gyülekezési jogot, betiltották a nemzetiségi kiadványokat, valamint lehetővé tették az internálást. Az egyesülteket és a társaságokat hatósági ellenőrzés alá helyezték, valamint megnyirbálták az országon belüli utazás és a lakhelyváltoztatás szabadságát.8 A magyarok és nem magyarok közötti különbségtételt jól megvilágítja a fegyvertartási tilalom végrehajtásával kapcsolatos miniszteri utasítás, amely szerint a „megbízható magyar lakosság” között egyelőre még elhalasztható volt a fegyverek elkobzása, viszont a nemzetiségi vidékeken, különösen azokon, ahol nagyobb zavargásra lehetetett számítani, a rendeletet végrehajthatták.9 Ugyanez jól megfigyelhető a belügyminiszter július 18-ai, a kémkedés megakadályozása érdekében keletkezett rendeletében is, amely szerint a rendőrhatóságoknak ébe6
Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai: Magyarország monografiája: a Magyar Korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája. Apollo Rt., illetve Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1896−1910. 13/2. kötet, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. 1. o. 7 Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. 24. o. 8 Galántai József: Magyarország az első világháborúban. Korona, Budapest, 2001. 151. o. 9 PML IV. 401-a. B305/1914., B143/1914.
3
reknek kell lenniük, hogy kiszűrjék a gyanús külföldieket és a „hazai államellenes érzelmű egyéneket”. A megfigyelés célpontjai a „közismert kétes egzisztenciák és a nemzetiségi mozgalmakban tevékeny részt vevő egyének” lettek.10 A háború kitörésekor viszont érthető módon nem egyformán kezelték a nemzetiségeket, magatartásuktól és a kormány céljaitól függően eltérő bánásmódban részesültek. Mivel a szerbek egyértelmű szimpátiával viseltettek az ellenséges Szerbia iránt, szinte terrorisztikus eszközöket alkalmaztak velük szemben.11 A szlovákság elrettentése viszont nem volt kívánatos, ezért velük kapcsolatban a kabinet kerülte az erélyes fellépést, hiszen a háborúban megbízható harcoló egységként tekintettek rájuk.12 Ráadásul a szlovákok körében 1914-ben még kevés aggodalomra okot adó jelenség mutatkozott, egyelőre a csehekkel fennálló kapcsolatok is csak csekély mértékben tűntek veszélyesnek.13 A Monarchia csapatainak őszi kudarcai azonban maguk után vonták a cseh emigráció hangjának erősödését, illetve a szlovákok körében a Monarchián belüli cseh egység népszerűségét, majd a későbbiekben az önálló szlovák állam megteremtésére irányuló mozgalom befolyása szintén egyre jobban megnövekedett.14 Az iratok alapján is úgy tűnhet, hogy a különbségtételnek lehetett alapja, hiszen a forrásokban előforduló ügyek nagy része a szerbekhez kötődik, míg a többi nemzetiség vonatkozásában sokkal kevesebb esetről tudunk. Alig szólnak például a források a helyi szlovákság magatartásáról, csupán egy-egy mozzanatról értesülünk velük kapcsolatban. Például az Isaszegen állomásozó cseh katonák állítólag kísérleteket tettek arra, hogy az ottani szlovákság körében „a cseh és tót nemzetiségnek vérségi és érzelmi kötelékét erősítsék, a tótságnak a magyar nemzettel szemben való kapcsolata rovására,”15 ám úgy tűnik, az agitáció nem váltott ki körükben komoly érzelmeket. Ugyanígy a pángermán mozgalom terjedése miatt szintén szemmel tartott németekkel kapcsolatban sem értesülünk problémákról.16 A szerbeken kívül más nemzetiségekkel tulajdonképpen csak a kémkedési ügyek kapcsán találkozhatunk. A háborús lázban égő lakosság a források tanúsága szerint óriási lelkesedéssel vett részt a kémek felkutatásában, leleplezésében, ebből kifolyólag pedig a legképtelenebb indokból történtek feljelentések. Így például vizsgálat indult egy Monor mellett lakó gróf, Jankovics István ellen, aki, noha vagyontalan volt és állandó keresettel sem rendelkezett, mégis sokat utazott. Feltűnő volt az is, hogy állandóan a térképeket bújta, különböző rajzokat 10
PML IV. 401-a. B158/1914., B1338/1914. Galántai, 139. o. 12 Galántai, 139. o. 13 Galántai, 140. o. 14 Galántai, 140. o. 15 PML IV. 401-a. B419/1915. 16 PML IV. 423-a. Biai járás főszolgabírájának iratai. 1884−1937. Elnöki iratok. 1903−1934. B24/1914. 11
4
kreált, továbbá inasa és mosónője rendszeresen pénzküldeményeket kapott. 17 A Gödöllői járás főszolgabírája Epure János, községi iktató gyanús viselkedéséről tett jelentést. Eszerint az iktató gyakran járt Budapestre, románul telefonált a fővárosba, valamint román nyelvű füzeteket tartott magánál, hogy azokat román katonáknak adja át. Ha pedig hivatalos értesítés érkezett a háborúval kapcsolatban, rögtön Budapestre utazott.18
A szerbek A nemzetiségek, így a szerbek megfigyelése természetesen már a háborút megelőzően megkezdődött. A készenlét megalapozott volt, hiszen például a Balkán-háborúk idején a magyarországi szerbek egyértelműen kinyilvánították anyanemzetük iránti rokonszenvüket: gyűjtéseket rendeztek és sokan átszöktek önkéntesnek a szláv hadseregbe. Az ellenőrzés a Pest megyei szerbségre is kiterjedt. Így például Szentendre rendőrkapitánya 1912 decemberében a körükben uralkodó magyarellenes hangulatról adott hírt, jelentése szerint a városi szlávok azt hangoztatták, hogy háború esetén majd megmutatják, hogy ők szerbek, és „a testvéreikhez” pártolnak át.19 Más beszámolók szerint „izgatások folytak” a Csepel-szigeti Lórév, Tököl és Szigetcsép községekben, lázító hangú szerb lapokat járattak, valamint fegyvereket is beszereztek. A tököli kocsmában pedig állítólag egy szerb kém arról próbálta kifaggatni a kocsmárost, hogy mennyi ember, illetve hová vonult be a községből. A kocsmáros gyanúját jelentette a jegyzőnek, aki ki is vonult a csendőrökkel, ám a kém addigra már elszökött. A főszolgabíró ezek miatt kérte a csendőrség megerősítését és egy „teljesen megbízható szerbül beszélő detektív” kiküldését.20 A háború után megszaporodtak az ehhez hasonló megfigyelési ügyek, amelyek alanyai között gyakran találunk lelkészeket és tanítókat, valószínűleg azért is, mert hangadó pozíciójukból kifolyólag könnyen befolyásolhatták a közvéleményt. Az egyik leggyanúsabb személy a szigetcsépi görögkeleti pap, bizonyos Bukinácz Lázár volt. Izgató tevékenységéről már 1912-ben is beszámolt a főszolgabíró, aki szerint Bukinácz „mindég túlzó szerb volt és minden rosszat fel lehet tenni róla”. A vele kapcsolatos gyanú jogosságát azzal támasztotta alá, hogy a lelkész kétszer is járt Belgrádban, egyszer pedig a bácskai szerbeknél töltött egy hetet.21 Magatartása természetesen 1914-ben is foglalkoztatta a hatóságokat. Gyanúra adott okot, 17
PML IV. 401-a. B286/1914. PML IV. 401-a. B370/1914. 19 PML IV. 401-a. B148/1914. 20 PML IV. 401-a. B43/1914. 21 PML IV. 401-a. B43/1914. 18
5
hogy bizalmas megbeszélést folytatott a Contintental szállodában egy Újvidékről érkezett férfival, ráadásul az is aggodalmat keltett, hogy rendszeresen meglátogatta a bátyja, aki egy Budapestre rendelt bosnyák katonai csapat orvosa volt. Ez a kapcsolat pedig lehetővé tette, hogy a lelkész fontos információk birtokába jusson a magyar seregek mozdulatairól, illetve egyéb hadititkokról. Bukináczra azonban, hiába tartották állandó megfigyelés alatt szerb érzelmei és gyanús viselkedése miatt, semmit sem sikerült rábizonyítani, 22 így csupán az államsegélyt vonták meg tőle.23 Rajta kívül a ráckevei görögkeleti lelkész és a kántor keveredett komolyabb ügybe, akik állítólag az orosz hadifoglyok között izgattak. A foglyok vallomása szerint a pap arra biztatta őket, hogy vasárnap és a szerb ünnepnapokon ne dolgozzanak, továbbá „azt jelentette ki, hogy Magyarországon minden nagyon drága, igen kevés a hús és a katona, továbbá azt is, hogy kettő millió osztrák magyar katona van orosz fogságban, és ugyanannyi orosz fogoly van nálunk is, hogy Oroszországnak még nagyon sok katonája van, továbbá [...], hogy a végén Oroszország és Szerbia fog győzni és az eredeti orosz határok megmaradnak”. A lelkész azzal védte magát, hogy magyarérzelmű és még oroszul sem tud, a vádakat pedig, arra hivatkozva, hogy a „kihallgatottak zsidók, az ellene irányuló rosszindulatú rágalomnak minősíti”.24 Bilák Izidor kocséri tanítóra egy névtelen feljelentő hívta fel a figyelmet, mivel az állítólag szóban és egy vidéki lapba írt cikkével is kinyilvánította pánszláv érzelmeit, ezenkívül nyilvános helyen botrányt okozott és megtiltotta a tanítványainak, hogy hazafias dalokat énekeljenek. Bilák Izidor levélben bizonygatta az ártatlanságát, valamint aljas bosszúnak tulajdonította az ellene felhozott vádakat, amelyekre szerinte csupán az szolgáltathatott alapot, hogy Máramaros megyében született és görögkeleti vallású. A kémkedésen, agitáción, izgatáson kívül komoly félelmet okoztak az esetleges merényletek. A Budapesti Magyar Királyi Államrendőrség detektívfőnök-helyettes jelentése alapján a Pest megyei szerbek a Dunán úszó járművek ellen terveztek merényletet. Az AlDunáról érkező hajósok mesélték, hogy útközben furcsa tárgyakkal (kisebb, tutajszerű vagy meghatározhatatlan formájú dolgok) találkoztak, amelyek a rendőrség gyanúja szerint valószínűleg Szentendre, Kalász, Pomáz és Lórév szerb lakóitól származtak, ezért javasolták, hogy a helyi hatóságok tartsanak náluk házkutatást.25 Mint Bilák Izidor esete is mutatja, az ügyek nagy része a lakosság bejelentései kapcsán került a hatóságok látóterébe. Egy csobánkai lakos a helyi szerbeket jelentette fel, mivel egy 22
PML IV. 401-a. B225/1915. PML IV. 401-b. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai. 1876−1944. Általános iratok. 1876−1944. 414/1915. 24 PML IV. 401-a. B66/1915. 25 PML IV. 401-a. B305/1914. 23
6
kocsmában minden éjjel titkos összejöveteleket tartottak, amelyeken állítólag előre felosztották Magyarországot a szerbek és az oroszok között, ráadásul az egyik résztvevő kijelentette, hogy „Őfelsége még sokáig él, − úgy fog járni, mint a trónörökös.” További információt azonban nem lehet tudni ezekről a találkozókról, mert a vizsgálat szerint azok, akik pontosabb értesüléssel bírtak, féltek a szerbektől és a jegyzőtől.26 Ugyanígy lakossági bejelentés kapcsán keveredett gyanúba a Budaörs mellett fekvő Herkules-forráshoz tartozó birtok gondnoka, akit azzal vádoltak meg, hogy a háza egy titkos szerb társaság találkozóhelyéül szolgált, ahol rendszeresen idegenek szálltak meg. A főszolgabíró részletes jelentést tett a gondnok életpályájáról, személyiségéről, társadalmi kapcsolatairól, de végül kénytelen volt megállapítani, hogy „köztudomású tény, hogy erősen szerb érzelmű, ez ideig azonban reá semmi gyanús körülmény be igazolást nem nyert. Hozzá senki nem jár, idegenek nála nem tartózkodnak, cselédjei s alkalmazottai, magyarok”.27
A magyarok hozzáállása A világháború kitörése után a kormány annak is tudatában volt, hogy a nemzetiségek ellenőrzése nem vonhat maga után rosszindulatot, hiszen a velük való bánásmód rendkívüli fontossággal bírt azért, hogy a kiélezett helyzetben hűek maradjanak Magyarországhoz. A belügyminiszter a háborús feladatokról szóló levelében „különös nyomatékkal” hívta fel a törvényhatóságok vezetőinek figyelmét a nem magyar nyelvű lakossághoz fűződő viszonyra. Kérte, hogy a magyar lakosság és a hatóságok ne viseltessenek velük szemben ellenségesen, illetve ne félemlítsék meg őket. Lényegesnek tartotta a velük való rendszeres kapcsolattartást, hogy ily módon kivívják a nem magyar anyanyelvűek rokonszenvét és bizalmát. Mindez azonban együtt járt a magyarság vezető szerepének kidomborításával: „Most kell a magyarságnak minden vonatkozásban megmutatnia, hogy valóban uralkodó faj, amely kormányozni, imponálni és vaserőt gyakorolni tud”28 − fejezte be gondolatmenetét a miniszter. A Pest megyei hatóságok igyekeztek tudatosítani ezeket az előírásokat a lakosságban, azonban az indulatok a háború kirobbanása után sokszor magasra csaptak. A gyűlölet mértékét jól illusztrálják azok a válogatott sértések, amelyekkel a megyei sajtó illette a szerbeket a trónörökös elleni merényletet követően. A lapokban megjelenő kirohanásokon kívül az irántuk érzett ellenszenvre jól példát nyújtanak a megtörtént esetek is. A félegyházi tanács például 26
PML IV. 401-a. B358/1914. PML IV. 401-a. B94/1914. 28 PML IV. 401-a. B225/1914. 27
7
visszautasította egy szerb pék letelepedési kérelmét. A pék még a belügyminiszterhez is fellebbezett a döntés ellen, aki utasította a tanácsot az engedély kiadására, amennyiben nem tartja veszélyesnek a pék személyét, ám ennek ellenére a tanács ezt annak nemzetiségére hivatkozva nem adta meg.29 A „magyarosodási” elvárások arra utalnak, hogy magyar és a nem magyar anyanyelvűek közötti konfliktus nem csak a háborús viszonyokban gyökerezett, hiszen pusztán az anyanyelv használata, a hagyományokhoz való ragaszkodás is okot szolgáltatott a gyűlölködésre. A Szentendre és Vidéke például értetlenül és keserűen állt az előtt, hogy a városi szerbek az anyanyelvüket használják. Ezt „agresszív fellépés”-ként értékelték, amely „könnyen elszakíthatja a mi türelmünknek is hosszú fonalát”. Úgy érezték, hogy a szerbek két évszázadig nyugodtan, nyelvükben, vallásukban, szokásaikban nem háborgatva élhettek Szentendrén, ám ők nem a polgártársaikkal barátkoztak, hanem a felsőbb körökkel. Hangsúlyozzák, hogy ha viselkedésüket nem változtatják meg, akkor a magyarok erre agresszív fellépéssel fognak reagálni, mert „elvégre nem tűrhetjük a kiömlött honfivér ilyetén való megcsúfolását”.30 Az anyanyelv használata miatti megvetés nemcsak a szerbekkel kapcsolatban jelentkezett. Nagy port vert fel a csomádi szlovákok esete, amiről a Váci Hírlap némileg szenzációhajhász szagú és durva hangvételű cikkeiben olvashatunk. „Ökölbe szorult kézzel néz minden magyar ember Pest megye egyik legvagyonosabb községe felé. Nem a kielégíthetetlen bosszúvágy kergeti szívből agyba a vért, hanem az a nyomorult hálátlanság, mellyel ennek a falunak népe, otthona, minden iránt viseltetik.” A csomádiakat egyenesen lelkileg nyomorultnak tartják, akik, bár magyar nevet viselnek, de tótul beszélnek, miközben a magyarok engedték, hogy vagyonhoz jussanak, sőt, azt is, hogy magyar környezetük ellenére eltótosodjanak. A nyelvhasználaton kívül szemükre hányták, hogy élelmet hamisítanak, ellenállnak a magyartanításnak, és nincs iskolájuk sem, ráadásul azt is megtagadták, hogy a bevonultak családtagjainak segélyezésére pénzt szavazzanak meg. A lap beszámol arról is, hogy a papjuk is keserű szavakkal szidta községe népét egy járási gyűlésen, a jegyző pedig csak revolverrel megy a lakosok közé.31 A környékbeli falvak lakosai is utálattal viseltettek a csomádi szlovákok iránt, „muszkavezetőknek”, valamint „árulóknak” címkézték őket, sőt gyűlöletük nemcsak szavakban nyilvánult meg: szinte üldözték őket, a piacon felborították a kosaraikat, a csomádi árusokat molesztálták.32
29
Nagykőrösi Hírlap, 1915. május 16. Szentendre és Vidéke, 1914. szeptember 20. 31 Váci Hírlap, 1914. augusztus 30. 32 Váci Hírlap, 1914. szeptember 13. és október 14. 30
8
Összefoglalás A források alapján úgy tűnik, hogy Pest megye nemzetiségei a háború kitörésekor lojálisan viselkedtek. Összhangban például a görögkeleti és román egyházak főpapjaival, akik a trónörökös meggyilkolása, illetve a hadüzenet után megkérték Tiszát, hogy közvetítse hűségüket Ferenc Józsefnek, vagy a szlovák képviselővel, Juriga Nándorral, aki a képviselőházban igyekezett kifejezni a kormány iránti odaadását a népe nevében,33 a helyi vezetők is lojális szellemben nyilatkoztak. Zubkovits György meglátogatta a Vöröskereszt kórházában a sebesült katonákat és dohányt ajándékozott nekik,34 a szentendrei szerbek pedig hűségnyilatkozatot intéztek az uralkodóhoz.35 Nem meglepő viszont, hogy a vezetők közleményei nem feltétlenül egyeztek meg a nép véleményével,36 de a hivatalos jelentések alapján úgy tűnik, Pest megyében a megfigyelési ügyeknek, a nemzetiségek ellen felhozott vádaknak nem volt megalapozottsága. 37 A vármegye közgyűlésén az egyik résztvevő, Keglevich Gábor arról nyilatkozott, hogy a nemzetiségek, „a magyar haza áldásos jótéteményeit átérezve, ezt megbecsülni megtanulták” és bátran csatlakoztak a hadbavonuló csapatokhoz, ellentétben a Galíciában, illetve a Délvidéken tapasztaltakkal, ahol egyesek hálátlanul kémkedtek és a betörő ellenség szolgálatába álltak. 38 A Biai járás főszolgabírája is hasonló benyomásokról számol be: „Különösebb intézkedésre járásomban szükség nincs. Mert bár a lakosság nagy része nem magyar ajkú, a lelkesedés a háborúért nagy, a király és haza iránti tántoríthatatlan hűség folytán, mindenki magától megteszi kötelességét s szívesen hozza meg tőle telhető áldozatot.” A jelek szerint mindez a későbbiekben is jellemző volt. A belügyminiszter 1915 júniusában kiadott rendeletére, amelyben arra kérte a főispánokat, „hogy mindazon magyar állampolgárok, akik idegen vagy ellenséges államok szolgálatába léptek, továbbá azok, akik ha nem vállaltak is állami hivatalt külföldön, de külföldre távozva, ott a magyar állam ellen izgattak, vagy általában magyar állami célok elérését veszélyeztető működést fejtettek ki − összeírassanak”, szintén nemleges válasz született.39 Ugyanerre a következtetésekre juthatunk az egyes esetek tanulmányozása kapcsán is, hiszen végül mindegyikben kiderült, hogy az ügyek szereplői nem jelentettek veszélyt a magyar államra. 33
Galántai, 110. o. Szentendre és Vidéke, 1914. október 4. 35 PML IV. 401-a. B358/1914. 36 Galántai, 111. o. 37 PML IV. 423-a. ikt.sz.n./1914. 38 PML IV. 403-a. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai. 18761944. Közgyűlési jegyzőkönyvek. 1876−1944. 1914. október 12. 39 PML IV. 401-a. B425/1915. 34
9
Mindez azonban véleményem szerint nem jelenti azt, hogy nem dúltak magyar- és háborúellenes indulatok a nemzetiségek között, csak azt, hogy ezek az érzések nem realizálódtak, vagy ha mégis, akkor a cselekedetekkel nem lépték át a törvényesség határát. Feltűnő, hogy, amint arról már szó esett, az ügyek döntő része a szerbekhez kötődik. Ennek valószínűleg egyértelmű, a háborús körülményekben gyökerező okai vannak, hiszen az anyaországgal harcban álltunk. Ily módon a hatóságok az országos irányvonalnak megfelelően főként a szerbségre koncentráltak, de alighanem a lakosság figyelme is főként rájuk terjedt ki, amit az éles hangú és szinte mindent átható háborús propaganda is elősegített. Ezenkívül valószínűleg a más események kapcsán is jól ismert bűnbakképzési-mechanizmus is megjelent, amelynek a helyi szerbek jól elkülönülő csoportja vált az áldozatává. Másrészről azonban úgy tűnik, hogy valóban körükben mutatkozott aktivizálódás, hiszen anyaországuk iránti szimpátiájuk erre késztethette őket. A többi nemzetiségnél nem lépett fel olyan világos, a szervezkedésre, agitációra sarkalló ok, mint a háborús ellenségeskedés, a nemzeti önállósodás. A magyaroktól való elszakadás vágya pedig itt, az ország közepén, a nagy tömbtől elkülönülve és kis számban élő szlovákság számára úgy tűnik, hogy nem szolgáltatott elegendő motivációt a mozgolódásra. A magyarok hozzáállását nehéz kutatni, de a fennmaradt források és a sajtó cikkei főként ellenszenvről, a másság iránti tolerancia hiányáról adnak számot. Kérdéses természetesen, mennyire tekinthetők a helyi lapok beszámolói megfelelő kútfőnek e téma tanulmányozásához, az esetleges uszító hangvétel milyen mértékben köszönhető a szerkesztők és szerzők egyéni véleményének, propagandisztikus céljainak, illetve éles kirohanásaikkal mennyire törekedtek az olvasói igények kiszolgálására. E dilemma kapcsán az is beszédes lehet, hogy az újságokban összességében kevés esetben találkozunk a nemzetiségekkel foglalkozó cikkekkel, ami arra is utalhat, hogy az egymás mellett élés nem volt lényeges probléma, és csak a rendkívüli helyzet izzította fel az e téren is megnyilvánuló hazafias érzelmeket. Amire még végezetül érdemes kitérnünk, az a források eloszlásának kérdése. A nemzetiségekkel kapcsolatos esetek tulajdonképpen csak a háború kezdetén fordulnak elő, aztán szinte teljesen megszűnnek, és még 1918-ban sem szaporodik meg újra a számuk. Kérdéses, vajon ez a hatóságok ébersége lanyhulásának köszönhető, akik a kezdeti eredménytelenség után úgy gondolták, felesleges nagyobb energiát fektetni ebbe, vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a háborúban megtépázott hátországnak már nem maradt ereje a mindennapi teendőkön túlmutató ügyekre. A kérdéseket természetesen nem lehet kétséget kizáróan megválaszolni, ehhez nagyobb, átfogóbb, az országos szervek iratait is magába foglaló, illetve több, helyi jellegű kutatásra is szükség lenne, hogy ily módon egyértelműbb megoldásokat adhassunk a felmerült problémákra. 10
Levéltári források PEST MEGYEI LEVÉLTÁR (PML) IV. 401-a. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai. 1876−1944. Bizalmas iratok. 1882−1944. PML IV. 401-b. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai. 1876−1944. Általános iratok. 1876−1944. PML IV. 403-a. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai. 1876−1944. Közgyűlési jegyzőkönyvek. 1876−1944. PML IV. 423-a. Biai járás főszolgabírájának iratai. 1884−1937. Elnöki iratok. 1903−1934.
Egyéb források Nagykőrösi Hírlap: ipari, kereskedelmi, gazdasági és társadalmi hetilap. 1904−1919 Szentendre és Vidéke: közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hetilap. 1910−1916 Váci Hírlap: helyi és vidéki érdekű társadalmi hetilap. 1887−1945 Magyar Statisztikai Közlemények: új sorozat. 64. kötet. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1902−
Szakirodalom BOROVSZKY SAMU (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai: Magyarország monografiája: a Magyar Korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája. Apollo Rt., illetve Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1896−1910. 13/2. kötet, Pest-Pilis-SoltKiskun vármegye. GALÁNTAI JÓZSEF: Magyarország az első világháborúban. Korona, Budapest, 2001. TILKOVSZKY LORÁNT : Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
11
