Randall Frakes És Bill Wisher A Terminátor I.
A gyűlölet és a pusztítás démona a távoli jövőből. Egy ártatlan nő, aki önmagánál hatalmasabb erők csapdájába esett. Egy ember az igazság nyomában, az időhatárain keresztül. És egy hideg, gonosz, embertelen teremtmény, amit úgy hívnak... A TERMINÁTOR James Cameronnak, aki először látta a Terminátort kijönni a tűzből. Köszönet Fred Klemnek és Dave Sternnek, a Bántam kiadótól, béketűrésükért és jó ízlésükért. ELSŐ NAP LOS ANGELES, KALIFORNIA, GRIFFITH PARK-I OBSZERVATÓRIUM, 1984. MÁRCIUS 9. PÉNTEK REGGEL, 3 ÓRA 48 PERC “A történelem halott" – ez állt a holdfényes obszervatóriumot körülvevő műmárvány fal egyikén. Talán egy egyetemista írta fel hirtelen rosszkedvében, vagy valamelyik galeri tagja fújta oda festékszóróval, szokásos területjelző rituáléját irodalmi ötlettel kiegészítve. Vagy esetleg olyasvalaki írta oda, aki tudta, hogy ez az igazság. A háromkupolás épületben csend honolt. Csupán a rézből és üvegből készült bejárat feletti halvány sárga lámpa világított. A környék aránylag tiszta volt, ugyanis
ezt a részt a városi park kertészei tartották rendben. A hatalmas parkolón azonban kis szemétcsomók örvénylettek keresztül, de csak addig, amíg a márciusi szél az elcsúfított falhoz nem lapította őket. Az obszervatórium valaha egy kozmoszra nyíló ablak volt. Mikor először megépítették, csillagászok mérték az égen – magasan a hegyek fölött – a kozmikus óra évszázados ketyegését. Ez mostanra már szinte teljesen lehetetlenné vált, egyrészt a város csillogó pókhálója miatt, amely éjjelente bevilágította a Los Angeles-i medencét és kioltotta a csillagok fényét, másrészt az üzemek és az autópálya forgalmának füstje miatt, amely szinte átlátszatlan és állandó felhősapkát hozott létre, ami még tovább nehezítette a mostanra inkább szunyókáló teleszkópok használatát. Az évek során a csillagvizsgálóból planetárium lett. A kupolák mennyezetén gépből vetített “csillagok" tükröződtek, mintha már csak az emlékezne mintájukra. Valaha kutatóintézet volt, mostanra azonban már olyan lett, mint Disneyland. Egy hely, ahová szívesen betérnek a turisták; tulajdonképpen a középiskolai tanulmányi kirándulások Mekkája. Amióta hozzácsapták a “Laserium"-ot is, az iskolás gyerekek kedvenc szórakozóhelyévé vált, ugyanis itt a dübörgő rockzene ritmusára még bonyolult formájú lézersugarak is tarkították a homorú mennyezetet. Itt, a dübörgő rockzene ritmusára, a lézersugarak bonyolult formákkal tarkították a homorú mennyezetet. Némi választék az autósmozi és a rockkoncertek mellé. A másik attrakció a parkolóból Los Angelesre nyíló kilátás volt. Az év harmincnegyven napján tiszta volt a levegő – néha
annyira tiszta, szinte borotvaéles, mint a hegytetőn. Ilyenkor, az utolsó lézerszínházi előadás után, itt maradt néhány pár, hogy megcsodálja a kevésbé mozgalmas, de nem kevésbé látványos fényjátékot. Egészen addig, amíg a kocsiablakok be nem párásodtak, és egyéb érzékszervek fontosabbakká nem váltak a látásnál. Mégha nem is volt randevúja valakinek, a látvány akkor is megérte a hosszú hegymászást. Vagyis csak akkor, ha az út száraz volt, és nem esett a város fölött. Ilyenkor ugyanis alacsonyan úszó fekete esőfelhők érkeztek Santa Monica felől, valamint távolabbról, a Csendesóceán termékeny sötétzöld nyúlványa felől. Ezek letompították az utcai lámpák és a neonreklámok sokszínű hálózatát. Ilyenkor nem volt értelme végigzötykölődni a kanyargós, hepehupás úton. Épp ezért pl. most, a közelgő vihar előtt, az egyetlen mozgó jármű a Vermont Canyon Roadon egy sárga-narancs színű behemót volt. Egy kukásautó. Del Ray Goines tapogatózva kereste vastag matrózkabátja jobb oldali zsebében walkmanje aprócska hangerőszabályzóját. B. B. King ujjai pont egy dögös blues akkordot szorítottak ki a húrokból. Del szerette ezt a részt, de mivel a kocsija éppen ekkor csúszott meg, kénytelen volt gázt adni az üvöltő dízelmotornak, s így a zajban eltűnt B. B. King. A kis fülhallgató, amit a magnóval adtak, túl sok hangot engedett be a külvilágból. Az eszébe véste, hogy kell vennie egy régebbi típusút, ami teljesen befedi a fület. Törvénytelen volt ugyan fejhallgatót használni vezetés közben, kétszeresen az olyasvalakinek, aki a város
alkalmazásában állt, de a fenébe is, az embernek meg kell tartania a fontossági sorrendet. A zene megelőzi a szemetet, vélte Del. Ha rájönnének, hogy a walkmant magával hozta a munkába, biztosan az utcára kerülne. Nem mintha rajongott volna a munkáért. Sőt. De akárhogy is, ennie csak kellett, azonkívül ott volt még Leanna tartásdíja, valamint a taknyos háziúr, meg a kutyája, Boner. Rájuk is költenie kellett. Persze most tisztességes fizetést kapott, azonban a dán dognak, meg kell hagyni, rendkívül jó étvágya volt. Aztán meg Delt sem lehetett azzal vádolni, hogy könnyűsúlyú lett volna. A legínségesebb időkben is a 100-as fölé ugrott a mérleg ha ráállt. Mégis, szemetet hurcolászni a park egyik végéből a másikba nem volt épp az az elfoglaltság, amiről álmodozott. Huszonkét évvel ezelőtt azt csinálta, amire vágyott – hátvéd volt a Huston Oilersben. Két jó év nagyjából ez volt az Oilersnek is az összes jó éve. Azután merő pechből nekiment egy téglafalnak. Térdsérülés. Válás. Kirakták a csapatból. Fizetésének java egy tőle jobb pókerjátékos zsebébe vándorolt át. Azóta tisztára mintha hullámvasúton ülne. Néha ment felfelé is, de leginkább lefelé vitte a rohadék. Most pedig szemetes. Bocs'... városi tanács, köztisztasági osztály, tereptechnikus. Nyavalyás szennyfuvaros! Egy régi csapattársa ajánlotta be, úgy vették fel. Ébresztő hajnali rohadt kettőkor. Betámolyogni ebbe a fémdögbe, felküzdeni vele magát a szűk, kavicsos utakon. Begyűjteni mások piknikjének félig megevett maradékait. Szagolni a vele utazó szemét rohadt narancshéj szagát. Mindig. Mint egy ocsmány állat.
Barna lapátkezével megragadta a csúszós sebességváltót, és kétszer erőteljesen kuplungolt. Az utolsó emelkedőn kapaszkodott fel, amikor is vissza kellett kapcsolnia, hogy felérjen. A nekifeszülő dízel berezegtette a motor felfüggesztéseit, és a bélrázó remegés végigfutott a vázon, fel a kormányon Del vaskos karjáig. Befordulva az obszervatórium parkolójába, nagyot nézett, amikor meglátta a metálszürke 68-as Chevy Malibut. A kocsi, mint valami blokád állt pontosan az ő útjában. Azalatt a két másodperc alatt, amíg agya tökéletesen tudatosította a megdöbbenést, a félelmet, majd a sértődést, hogy valaki még veszélyesebbé teszi munkáját, megpillantott egy fehér kölyköt, aki épp a Chevy hűtőrácsánál vizeit. A fiún láncokkal borított fekete bőrdzseki volt, lila haja tüskékben meredezett, amiről Délnek Buckwheat jutott eszébe a Kis Gézengúzokból. Szürke nadrágjának szárát katonai bakancsába tűrte. Egy punk – így hívják az ilyeneket. Del keményen beletaposott a fékbe, és megforgatta a nagy kormánykereket. A srác – tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett – egy fikarcnyit sem moccant, mikor Del kocsija eldübörgött mellette. Del belenézett a visszapillantóba, vajon hátraugrik-e a fiú. Az azonban nyugodtan utánanézett az elhaladó kukásautónak, és folytatta a hugyozást. Vizelete befröcskölte a hátsó kereket. Del félelmét szűrős haragtüskék váltották fel, és tenyerével a kormány közepére csapott. A vezetőfülke feletti kürt üvöltése a halottat is felijesztette volna. Ettől aztán tényleg égnek áll majd a haja! Del belepillantott a
tükörbe, de csak azt látta, amint a punk egyre kisebbedé" alakja beint neki. Punk, a fenébe! Seggfej! Ha újra ilyet mutat, mikor visszafelé jön, majd ad ő neki behugyoznivalót. Kocsija hátsó lökhárítóján volt egy matrica, amin ez állt: “Ezt a tulajdont a Smith & Wesson biztosítja". Del be is pakolt- igaz, csupán egy hétdolláros, HR 22-es pisztolyt. Néhány éve vette a sógorától. Lehet, hogy az egyetlen dolog, amit valaha is kinyírt vele csupán egy sörösdoboz volt, de attól még tud célozni, és a ravaszt is meg tudja húzni. Ahogy a kukák felé hajtott a hatalmas kocsival, keresztül az aszfalton, B. B. King újra visszatért a tudatába. Del Ray próbált megnyugodni, de ekkor hirtelen visszaemlékezett, miért is kezdte el magával hordani a pisztolyt. Nem a tucatnyi késelés és bandaháború miatt, amelyek beszennyezték a park történetét. Nem. Ennél sokkal személyesebb oka volt rá. Már a harmadik hete vezette a kukásautót azon az éjszakán. A park egy másik részében történt, nagyjából ugyanebben az időben. Épp egy kukát emelt át a kabin fölött, hogy a tartályba ürítse, amikor valami puffant a vezetőfülke tetején és legurult a motorháztetőre. A rendőrség azt mondta, ez egy kábítószeres gyilkosság volt. Del viszont látta, hogy a tizennyolc éves fiú ki volt belezve, ugyanis a szélvédőre kiömlött egy csomó abból, amit előtte evett. Ettől fogva Del fegyverrel járt. Mindenki tudja, hogy Los Angeles tele van dilinyósokkal. És a fehér srácok kezdenek furcsák lenni manapság. Del újra belenézett a visszapillantóba, de túl
messze volt már ahhoz, hogy lásson is valamit. Körbement a fal mellett, és beállt egy zsákutcába, ahol akkora nagy összevisszaságban várták a kukák, mintha valaki direkt, kitolásból összegórta volna őket. Olyan szögbe állította a kocsit, hogy fel tudja emelni az első kukát, és lazított egy kicsit. Igazi öreg hölgy kezdesz lenni, Del, gondolta. De most valahogy lassabban ment a munka, mint általában, mert folyton a visszapillantóra tévedt a tekintete – sose lehet tudni. Mark Warfield épp a hugyozás közepén járt, mikor a parkolóba bedübörgött az a szörnyeteg. Mint a vadász fényszórójától megdermedt kengurunak, teljesen földbe gyökerezett a lába. A végzet érkezett, hogy próbára tegye a bátorságát. A végzet, hátul félig telve szeméttel, könyörtelenül robogott felé. Le van a végzet szarva. Meg le is van pisálva. Ahogy elment mellette, meg is tette. Egy másodperccel később, pont mikor visszatelepítette lövegét a nadrágba, összerezzent a kürt hangjára, és fájdalmasan becsípte magát a cipzár fogai közé. Azután egy ősi megvilágosodás téves kapcsolása villant át szedett-vedett agysejtjein. Rájött, hogy a végzet szarakodik vele. Szétrobbantja a fülét, és marcangolja a húsát. Felemelte az öklét, és középső ujjával a levegőbe mutatott. Káli ő akár a végzet ellen is! Kiáll ő még rosszabbal is. Olyannal is pl., mint ez a föld. Az is szarakodott vele. Vonaglik itt a lába alatt, mint egy konnektorba dugott kígyó. Bár meglovagolta, mint egy szörföző, egy igazi profi, mégis érezte minden moccanását. Harcolt vele az uralomért. De a föld győzött. Látott egy fehér villanást,
hallotta saját távoli nyögését, aztán érezte a dudort a fején, ahol a parkoló megütötte. Röhögött. Hallotta, amint a haverjai is röhögnek, valószínűleg rajta. Johnny, a kisebbik, fürge, és piszkosul aljas. Általában Kotexnek hívják. És Rick, a magasabbik, csontos, mint egy kísértet szakadt, átmeneti kabátban. A barátai. Szerette Őket. Utálta ókét. Seggfejek. Lehet, hogy meg kéne késelni valamelyiket ma éjjel. Látott egy pár bontatlan sörösüveget a pénzbedobós távcső alatt, amit Kotex és Rick épp körbetáncolt. A kilátó teraszán álltak, a parkoló szélén, millió mérföld messzeségben, mégis úgy hallotta őket, mintha csak tíz méternyire lettek volna. Hordozható magnójukon a “Háborúzzunk" bömbölt, a Feartől. A trió a Cathay bárban kezdte. Csapoltak a színpadnál, a karok örvénylettek, s felkurblizták a dinamót. Az adrenalin energiája kiömlött az utcára, mikor kimentek a parkolóba. Néhány seggfej rocker kikezdett velük. Kotex átnyomta az egyik fazon fejét a járgánya ablakán, erre a többiek lekoptak. A dinamó begyorsított. Az adrenalin és a kóla összevegyült a vérükben, és fagyosforró jókedvrohamot hozott rájuk. Bepréselődtek Rick Malibujába, és cirkálni kezdtek. Éhesen, céltalanul, mint a cápák, amíg a hegyek között nem találták magukat. Mark öklendezett, vágy talán röhögött. A kettő néha teljesen egyformának tűnt. Kotex és Rick már bunyóztak. Vagy lehet, hogy csak húzták az időt, mielőtt egymásnak esnek. Össze fogják törni az üvegeket. Ő pedig szomjas volt. Ez a sértés kést kívánt. Mark kúszni kezdett.
Az obszervatórium felé tartó esőfelhők hatalmas takarója alatt villám villant. Del nem akart elázni lefelémenet a Vermont Canyonon, ezért gyorsított a tempón, miközben az emelőt vezérlő hidraulikával dolgozott. Az aszfalthoz csapta az utolsó kukát, majd visszatolatott egy kicsit, hogy szabaddá tegye az emelővillát, amikor egy újabb villám csattant a feje fölött. Ez már közel volt, pont a kukáskocsi felett. Del maga előtt látta a főcímet: “Villám végzett egy köztisztasági dolgozóval". Nem volt ínyére a dolog. Inkább egyesbe csapta a sebváltót. Ahogy rálépett a gázpedálra, a motor felköhögött, majd lefulladt. Ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban a fényszórók kihunytak, és B. B. King elhallgatott. Ó, csak ezt ne!, gondolta. Lerohadni East Jesusban, hat és fél kilométernyi kapaszkodóra a legközelebbi telefontól. Kipróbálta a gyújtást. Semmi. – Rohadt dög! Újra megpróbálta, de hiába, még egy kattanás sem hallatszott a gyújtómotor felől. Tarkóját szurkálni kezdték a durva szőrszálak attól a furcsa, fülsértő, egyre halkuló hangocskától, amit a walkmanje kiadott. A magnónak nem kellett volna leállnia csak azért, mert a kocsi bedöglött. Lehet, hogy a levegő furcsa, feltöltött érzete okozta. Ököllel a műszerfalra csapott. – Istenverte rohadt kocsi! Egy vacak fityinget sem ér... Tőle ez a mondat egy alig hallható nyögésnek számított csupán, ugyanis Del éppcsak hogy elkezdte felhúzni magát. Ekkor olyasmi történt, ami túltett a gépállomány
hanyag karbantartásának határain. A kocsi mellett és felett fények villantak, mintha ezernyi vakut villantottak volna az arcába. Elfordította a slusszkulcsot. Teljes képtelenség. Áram egy szál se. Hirtelen egy hatalmas energiakisülés hasított keresztül a légkörön, és körbekígyózott az egyik kuka peremén. Akármi is volt ez, egyre rosszabbodott. Del ösztönösen elengedte a fémkulcsokat, letépte magáról a fém fejhallgatót, és elrántotta könyökét a fém kartámaszról. Gumicsizma volt rajta. Vajon jól szigetel? Megállítják a szigetelők a villamosságot, vagy átengedik? Jaj, anyám, ne hagyd, hogy itt süljek meg! A levegő úgy recsegett és sivított, mintha a rádió keresőgombja két állomás között megakadt volna, s a rádióból kiáramló zene egy disszonáns sikolyba torzult volna. A recsegés felgyorsult, mint egy lassan induló 78-as fordulatszámú lemezjátszó korongja, majd erős zúgásba csapott át a kocsi melletti borzongató levegőben, mint egy nagyenergiájú transzformátor félelmetes, baljós zúgása. Del ki akart szállni és elrohanni, de ha megmoccant volna, biztos, hogy meghal. Ez nem hétköznapi villám volt. Az íves, lilás-fehér energiapászmák kaotikus összevisszaságban nyalogatták a kukásautót. Úgy csapkodtak tüzes nyelvükkel, mint ahogy a gyíkok szoktak, s közben a vezetőfülke fémrészeit simogatták. Nézte az erő eszeveszett táncát. A csapkodó fény hirtelen kövér gombóccá tekeredett fel. A fénygolyó egyre ragyogóbb lett, mintha az energianyalábok összenőttek volna. Del haja susogni kezdett, mintha szél kapott volna bele, pedig az ablakok fel voltak tekerve.
Aztán égnek meredt a haja úgy, mint annak a punknak. De nem a rémülettől – bár fél perce még attól sikított, mostarira azonban már kezdett úrrá lenni a rettegésén –, hanem a mindenütt jelenlévő statikus elektromosságtól, ami a fülkét az ionizált levegő ősi, bizsergető illatával töltötte be. Azután, ahogy erősödött a ránehezedő nyomás, Del füle eldugult. A fénygolyó lila fénycsóvákká robbant szét, és valami betüremkedett a létbe. Olyan hang kísérte, mintha egy óriási King-Kong zuhant volna a Szikláshegységre. Del gyorsan behúzta a nyakát, mikor a légnyomás hirtelen magasra szökkent, és az ablakra csapott. Del hátát ellepték a porrá tört üveg csilingelő szilánkjai. A robbanás utóhatása egy csattanással kiszippantotta a levegőt a frissen szellőztetett fülkéből. Aztán úgy tűnt, lecsillapodnak a dolgok. Del lassan felült, s óvatosan tapogatózva vágásokat keresett magán. Jól volt, azt leszámítva, hogy valami volt a fülében. A nyomáskülönbség. Az sem segített, ha tenyérrel próbálta ütögetni. Elszorult a torka, de képtelen volt nyelni. Aztán már nem foglalkozott tovább a süketséggel sem, mert a robbanás helyét bámulta. A párafelhő olyan gyorsan oszlott szét a csípős szélben, mint a gőz. És valami volt benne. Ott, ahol előtte még semmi sem volt. Del nem akarta nézni. De tudta, látnia kell azt a valamit, ami meg fogja ölni. Szemernyi kétség sem maradt Del Ray Goines elméjében afelől, hogy ez a természetfeletti valami miatta jött ide. Mivel alapjában véve egy rohadt dög volt, az a dolog csak a halálát hozhatta. Az ember pedig
mindig nézzen a hóhéra szemébe, így hát Del elfordította a fejét és az oszladozó párában meglátta a formátlan fehér rakást. A semmiből jött, és most ott volt. Látta, hogy lélegzik. Majd azt is, amint lassan és kecsesen felegyenesedett. Egy meztelen férfi. Katonásan rövidre nyírt haja füstölgött. Testét fehér hamu borította, ami finom lisztként pergett le róla, láthatóvá téve az alatta lévő babarózsaszín bőrt. Azonban ez a valami nem egy gyerek volt. Del, mikor még az Oilersben rögbizett, látott már magánál nagyobb embereket. Talán még néhány erősebbet is. De ilyen tökéleteset még soha. Izmai sima, könnyed mozgással feszültek meg és ernyedtek el a gyönyörűen formált felsőtesten. Karja az erőteljes szimmetria tanulmánya volt. A bicepsz dühös íve precízen keskenyedett el a könyöknél, hogy azután félelmetes matematikai egyensúllyal szélesedjen ki a vaskos alkaron, amely szinte kecsesen folyt bele a vékony csuklóba. Az erős kéz ujjai kinyúltak és megfeszültek. Ha egy rögbipályára küldik ezt az embert, oda megy, ahova csak akar. Még ha három Del Ray csimpaszkodna is rá teljes súlyával, akkor sem tudnák leteperni. Del arra is rájött, miért nem. Nem a teste miatt. Az arca volt az oka. Kérlelhetetlen. Élő, mégis halott. Bevesz, de ki nem ad. Azonban még az arcánál is félelmetesebb volt a szeme. Abban a kobaltkék szemben a halál lakott. Elképzelhetetlen. Irgalmatlan. Engesztelhetetlen. Ilyen halálról sohasem álmodnak az emberek, mert ez túlontúl valóságos, őszinte, érzésnélküli, következésképp
könyörtelen. Del tisztán látta, hogy a férfi őt bámulja. Tudta, ha elég közel van ahhoz, hogy lássa a férfi szemét, akkor ahhoz is elég közel van, hogy az végezzen vele. Ami a pályán Del egyik legnagyobb problémája volt, most az lett egyetlen reménye. A lába. Szíve hevesen vert. Vállával az ajtónak csapódott és kicsusszant a hideg aszfaltra. Lábai rosszul viselték ezt a megrázkódtatást, s a jól ismert fájdalmat küldték keresztül sérült térdén. Mozgás! Del nekiiramodott. Elrohant a kukásautó mellett. El attól az embertől, akinek szemei úgy fordultak utána, akár egy romboló lövegei. Követték a kövér férfit, aki tiszteletre méltó sprintet vágott ki. Del nem törődött azzal a szúró fájdalommal, amely fel üvöltött a lábában, s visszaverődve gyenge térdéről, a combjaiban lüktetett. Az a félelmetes alak ott volt a nyakán, tudta jól, hátra sem kellett néznie – nem mintha szándékában állt volna. Hasa zsákként ugrált. Lecsapódott az övére, aztán meg visszagyűrődött fel a mellkasára, de azért végül is sikerült megőriznie az egyensúlyát. Nem a belei fogják ledönteni a lábáról. A parkoló felénél járt, amikor meglátta a punkokat a kilátó teraszán. Figyelmeztetnie kell őket. Aztán eszébe jutott, hogyan hugyozta le az egyikük a kocsiját és inkább kirekesztette őket az életéből. Vigyázzanak ők magukra. Másrészt lehet, hogy lelassítják azt a fickót. A Szívélyes Embert. Aki mindig kész, hogy celofánba csomagolja a lelkedet. És lefagyassza későbbre.
Veszettül rohant. Élete nagy futása. Elhagyta a metálszürke Chevy Malibut. Elhagyta a punkokat. Le a kanyargós úton. Azután lezúdult a Vermont Canyon Road őrült lejtőjén. Már akkor sem tudott volna megállni, ha akart volna. A lendület felkapta, mintha egy óriás keze sodorta volna, egészen addig, amíg térde össze nem csuklott, és fenékre nem esett. Lecsúszott az útról, le a meredek lejtőn. Magatehetetlenül gurult. Agóniájában belenyugodott, hogy a gravitáció és a tehetetlenség addig vigyék, amíg nekik tetszik. Egy olajtócsában állt meg, jó méternyire egy lánckerítéstől, hátára fordulva, erőtlen testtel. Azután valaki felcsavarta a hangerőt a világon. Hallható lett ziháló lélegzete, és felzokogott. Isten hozott B. B. Del lassan felült, imbolygott körülötte a világ. Az út üres volt felette. Nem hallatszottak lépések. Sehol semmiféle démoni Szívélyes Fickó. Sima leszállás. Gól. Elméje eldadogott minden egyes hálaimát, amit valaha erőnek erejével tanítottak meg vele. Ahogy ott ült, valami belenyomódott a csípőjébe. Lenyúlt, és megérezte a 22-es pisztoly testmeleg fémét. Legmélyebb és legátszellemültebb imája annak szólt, hogy elfelejtette használni. Maga sem tudta miért, de érezte, a fegyver nem állította volna meg azt a férfit. Nem is törődött volna vele. A nedves földről nagy nehezen felküzdötte magát a lábára, és továbbsántikált a kerítés mentén, el az obszervatóriumtól. Kezdte egyre kellemesebbnek érezni a munkanélküliséget.
Azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a Terminátorral való találkozást. A Terminátor egy mikroszekundumnyira kiesett a ritmusból. Valami elemi erő okozhatta a kihagyást. Azonban ébersége sebesen helyreállt. Elméjében csökkent az elektrosztatikus recsegés-ropogás, és a képek beúsztak a fókuszba. Homályos köd vette körül, de ő képes volt keresztüllátni rajta. A kronoportáció sikerült. Lélegzetet vett, és kielemezte. Ugyanaz volt itt, mint ott, eltekintve néhány olyan kisebb eltéréstói, mint pl. a nitrogén- és a szennyeződéstartalom. Össze volt gömbölyödve, mint egy embrió, hogy növelje a diszkontinuitási védőburok hatását. Lassan felemelkedett, tökéletes egyensúlyban tartva magát, ahogy testrészei hozzáidomultak az új helyzethez. A széntartalmú vezetőzselé sikeresen megóvta bőrének külső rétegét az égési sebektől. A fehér hamuréteg miatt fehérmárványból vagy alabástromból faragott klasszikus szoborra emlékeztetett. Félelmetesen gyönyörű volt, mint bármelyik Bernini vagy Rodin. A Terminátor aktivitás nyomait keresve körbepásztázta a terepet. Egy nagy fémtárgy állt az aszfalton, négy méterre tőle. A körvonalakra pillantva azonnal felismerte, hogy GMC dízel szemeteskocsi, nagyjából 1975-ös modell. Fél másodperccel később azonosította a mögötte lévő épületet is. A Griffith Park-i Obszervatórium. Egy újabb másodpercen belül – amint minden érzéke optimálisan kezdett működni – észlelte a talajt, az időjárást, s a tartózkodási helyének földrajzi
koordinátáit a memóriájában őrzött térképpel egybevetve. Célba érkezett. Figyelmét az autóban ülő emberre fordította. Negroid, megközelítőleg ötvenéves, tömege közei százötven kiló. Arckifejezése félelemről, zavarodottságról és átmeneti sokkról árulkodott. Az időáthelyezés betörte a jármű ablakát, és kiégette a gyújtási rendszert. A Terminátor a férfira koncentrált. A legapróbb, elszigetelt mozdulatait is megfigyelve képes volt megbecsülni a személy várható viselkedését, így azonnal felmérte, hogy a támadás valószínűsége igen alacsony. Még mielőtt a férfi kiugrott volna a vezetőfülkéből, a Terminátor megjósolta ezt a lehetőséget a felsőtest izomösszehúzódásainak elemzése alapján. Amíg elméjének maradéka és teste felgyorsult, a Terminátor észlelte, hogy a férfi keresztülrohan a parkolón. Könnyen utolérhette volna, de a személy sem céltárgy nem volt, sem ellenséges. A mezítelen férfi próbaképpen tett egy lépést, és úgy találta, teljesen ura minden motoros funkciójának. Elsétált a parkoló széléhez, és lenézett az alatta elterülő városra. A lenti látványra ráterült egy térkép a memóriájából. Los Angeles. Gyorsan rögzítette magában az utcákat és azok elnevezéseit, s elkezdte felhalmozni a választási lehetőségeket. Azután a legapróbb részletekig visszajátszotta az érkezése óta történt eseményeket, és felfedezett egy hibát. Meztelen volt. A néger férfi ruhát viselt. El kellett volna vennie tőle. Választási lehetőségek árasztották el az agyát. Rájött, hogy a város tele van emberekkel. Majd talál egy méretre és termetre megfelelőt, és kijavítja a hibát.
Visszafordult a város látképéhez. Egy erőteljes felépítésű férfi, szinte tökéletes fizikummal, meztelenül az öt és fél fokos szélben, Los Angeles domborzati térképét tanulmányozta, száz és száz stratégiát terveit ki, ezernyi útvonalat térképezett fel, és érdekes környezeti adatokat gyűjtött, mielőtt belevágott volna küldetésének végrehajtásába. Mark lábra állt, s mint egy kábítószerrel telített hidraulikus báb, Kotex és Rick felé lépkedett. Meg akarta ragadni a világ golyóit, és teljes erőből megtépni. Mikor odaért Kotexhez, megmarkolta kabátja mindkét láncos vállpántját, és őrült ívben meglendítve a kilátót szegélyező acélkorlátnak csapta. Keze és lába meglódult a visszacsapástól, ahogy Kotex lepattant a korlátról. Testvéri őrületben zuhantak egymásra. Együtt forogtak az izzadt ölelésben, amíg a pénzbedobós távcsőnek nem vágódtak, amely teljesen lekötötte Rick figyelmét. Rick Mark tarkójára sújtott a már félig üres sörösüvegével, így Mark hab és üvegszilánkok permetébe burkoltan esett össze. Majd egy szakértő módon alkalmazott katonai bakancs kidöntötte egyensúlyából Kotexet is, aki ettől egyensúlyát vesztve a magnóra perdült. Az reccsent egyet, és hirtelen elhallgatott. A Fear utolsó akkordjainak visszhangjai visszaverődtek a csillagvizsgáló épületéről, majd elhaltak a csendben. Rick felpillantott az üres parkoló felé fordított távcső lencséjéről. Döbbent arckifejezését gonosz jókedv vigyora váltotta fel. – Hé! – vonta magára kedélyesen a másik kettő figyelmét, mintha az előző percben nem is ő tört volna
szét egyikőjük fejéri egy sörösüveget. – Hé! Mi nem stimmel az ábrában? Kezeivel keretet rajzolt a levegőbe, mint a selyemnyakkendős és puhakalapos filmrendezők szokták a tévében. Mark odanézett, hogy lássa, mit keretezett be. Az ő álla is leesett a döbbenettől. Kotex hosszú ideig meredten bámult előre, mintha nem tudná élesre állítani a képet, majd hirtelen felkuncogott. A fazon olyan volt, mint azok a hihetetlen testű, napolajjal leöntött, tenyérnyi Speedo fürdőgatyát hordó alakok lent Venicében, a Muscle Beachen. Azzal a kivétellel, hogy ennek nem volt Speedója, valamint azzal, hogy jelenleg éjszaka közepe volt, öt és fél fok, és esett. – Pont belénk sétál, haver – mondta Kotex, felzárkózva a másik kettőhöz. Rick ellépett a távcsőtől, hagyva, hogy katonai bakancsának sarkai rövid, tompa hanggal csoszogjanak utána. – Mindig ezt csinálta, ha rájött a dili. – Piszkáljuk fel egy kicsit! – suttogta hátra a válla fölött. Mark látta a vigyort, és tudta, most nagy balhé lesz. A pucér férfi rezzenéstelen tekintettel egyenesen feléjük lépdelt. Markba jeges rémület hasított, szemmel láthatólag Kotexbe is, mert így szólt: – Hé, Rick, szállj le a gázról! Ez a pasi rohadt nagy darab. Rick lekezelően fordult felé: – Buzeránsok az ilyenek. Csak a tükörnek pumpálják magukat. Nem tudnak bunyózni. Hidd el! Nézd csak meg!
Kotex bevette, és elvigyorodott. Mark viszont érzett valamit az idegen határozott lépteiben és arckifejezésében, ami elbizonytalanította. Rick keze eltűnt a művészien megtépett kabátja zsebében. Ez volt a jel. Mark és Kotex lopva megragadták késeiket. Mark keze izzadt, agya pedig egyszerre zúgott a félelemtől és a felvillanyzó örömtől. Ha most meghátrál, soha többé nem mehet velük. Kizárnák. Nem akarta, hogy kizárják. Előrelépett. A meztelen idegen pucér talpai a vizes aszfalton csapódtak. A lepergő esőcseppek a fák erezetéhez hasonló bonyolult mintában mosták le róla a fehér hamut. Megjelenése most inkább az elemek pusztításának évszázadokon át kitett reneszánsz szobrokéra emlékeztetett. Leengedett karral megállt a három punk előtt. Menet állj! Azok hárman elléptek egymástól, s mintegy fenyegetésképpen körbevették. Felvillant Rick halálfej-vigyora. – Kellemes sétaidőnk van ma éjjel – fűzte hozzá magyarázatul. Az idegen nyugodtan nézett végig rajtuk. Csak bevett, ki nem adott semmit. Azután egyenesen Rickre nézett, és azt mondta: – Kellemes sétaidőnk van ma éjjel.
Mark teljesen összezavarodott, mert egészen úgy hangzott, mintha Rick mondta volna. Csak éppen Rick most nem beszélt. Az idegen volt az. Ez a baj a drogokkal. Sohasem lehetsz biztos benne, hogy valami szokatlan dolog tényleg megtörténik-e, avagy sem. Ez a nyavalya eddig magasan vezet a furcsasági listán. Rick fesztelenül témát változtatott. – Megvan! – mondta, hirtelen megvilágosodva. – Ma volt a nagymosás, mi? Semmi tiszta éjszakára, igaz? Markból kitört a röhögés, annak ellenére, hogy valaki mintha egy jéghideg kígyót dobott volna az ingébe. Rick túlzásba viszi a dolgot. – Semmi tiszta éjszakára, igaz? – visszhangozta a nagydarab fickó. Ez most csak szarakodik velünk? – gondolta Mark komoran. Mi van, ha ez is egy olyan harcművészetbuzi, és úgy képzeli el a szórakozást, hogy levetkőzik pucérra, és jól szétrúgja valakinek a seggét? Mark erősen megmarkolta a gyöngyházberakásos bicskanyelet. Nálam van a te aranykapud, haver. Kotex előrenyúlt, és egy nyálas grimasz kíséretében csettintett egy párat az idegen arca előtt. Az átható tekintet rezzenéstelen maradt. Nem is pislantott. – Hé! – bátorodott fel Kotex, ahogy elkapta a jókedv. – Azt hiszem túl van ez már egy jó pár üvegen. – A ruhádat – mondta az idegen tompán. – Add ide a ruhádat!
Ez annyira váratlan volt, hogy még Rick is meglepődött. Vigyora elhalványult, majd visszatért, és körbeszaladt a képén. – Most – parancsolta az idegen, egyetlen mozdulat nélkül. Rick arcáról úgy tűnt el a vigyor, mint mikor a hideg szél bevágja az ajtót. – Baszd meg, te seggfej! Kezdődik, a francba is, gondolta Mark. Rick pengéje előpattant, s a nagydarab fickó álla alá tükrözte a neonfényt, még mielőtt Mark keze megmoccant volna. Ezután Mark és Kotex húzták elő a rugóskésüket. A csapatmunka összehangoltságával egyszerre csattintották ki és forgatták meg a pengéket. Nagyon tiszta. Nagyon rémisztő. Garantált. Azonban ezen a súlyemelőn nem lehetett a remélt fokú, leesett állú félelmet észlelni. Tényszerűbben: kifejezéstelen arccal bámult végig rajtuk. Mark úgy érezte, valami nagyon nincs rendben. Aztán arcba találta egy baseballütő, és körbefordult vele a világ. Rájött, hogy ez az idegen hihetetlenül gyorsan mozgó ökle volt. Nekiesett a korlátnak, és összecsuklott, de még idejében pillantott fel ahhoz, hogy végignézhesse, miként katapultálta hátra Kotexet az idegen második, cölöpverő csapása. Kotex a földre puffant, teljesen mozdulatlanul. Összetört, gondolta Mark. Halott. Rick cselezett és döfött, egész súlyát beleadva. A penge tövig merült a férfi hasába, de úgy tűnt, mintha valami
keménybe ütközött volna, talán egy bordába. De, hogyan került a bordája a köldöke alá? Rick kezében a véres késsel hátraugrott, hogy újra próbálkozzon; ekkor kenődött bele a Terminátor ökle. Bele. Mark látta, miként tűnik el a meztelen kar egészen könyékig, alig valamivel Rick szegycsontja alatt. Rick szemei kidülledtek, s elakadt a lélegzete, de inkább a döbbenettől, semmint a fájdalomtól. A Terminátor úgy emelte fel a karját, mint egy hidraulikus emelő. Rick bakancsai himbálózva szakadtak el a földtől. Egy hosszúra nyúlt pillanatig úgy lengtek a levegőben, mint egy akasztott ember lábai. Aztán tompa csontropogás hallatszott, és a Terminátor hátrarántotta a karját. Rick a földre zuhant. Meghalt, még mielőtt arca a betonhoz csapódott volna. Csak kinyúlt, és kitépte a gerincét!, visított egy hang Mark agyában. Azután az idegen szúrós nézését felé fordította. Olyan volt azokba a szemekbe nézni, mintha egy puska csövébe nézett volna bele az ember. Mark botladozva hátrált, ahogy az idegen egyre csak közeledett felé. Képtelen volt levenni a tekintetét a férfi karjáról. Könyékig vér borította – Rick vére. Átlyukasztotta és... Vakon addig hátrált, míg bele nem ütközött egy lánckerítésbe. Megfordult, hogy a másik irányba menjen, de szerencsétlenségére a kilátóterasz távolabbi sarkába szorult. A férfi hozzálépett. Marknak maradt annyi esze, hogy elkezdje leszaggatni magáról a ruháit. Kabátját, mint egy áldozati ajándékot tartotta maga elé. Mint egy pajzsot, mint egy
kétségbeesett fohászt, hogy kapjon még egy kis időt... egy kis időt, hogy szabaduljon... eltűnjön a hegyről... lefeküdjön az ágyikóba... a fejére húzza a takarót, és fölébredjen. Igaza volt. Az áldozatért cserébe időt kapott. Majdnem tizenöt másodpercet. LOS ANGELES BELVÁROSA, REGGEL 4 ÓRA 12 PERC Huszonkét perccel később, az időnek aszerint az egyenes folyása szerint, ahogyan mi ismerjük, mintegy nyolc kilométerrel távolabb, a levegő ismét megtelt azzal a bizonyos feltöltöttséggel. Egy mocskos mellékutcában történt, amelyik párhuzamosan futott a Hetedik utcával. Az utca lakói közül a patkányok vették elsőnek észre. Rögtön megszakították szüntelen őrjáratukat a kukák és a szeméthalmok körül, hogy bizonytalanul beleszimatoljanak a levegőbe. Éreztek valamit, alig túl az észlelhetőség küszöbén, valami feszültséget, valami sürgetőt. Vonakodva otthagyták élelmüket, és rejtekhelyeikre siettek, mihelyt a halvány, földöntúli fény bevilágította az utcát, mint a holdfény a tenger fenekét. A menekülés közbeni kavarodásában az egyik rágcsáló zajosan keresztülszaladt azon a nedves hullámpapír lemezen, mely alatt alkoholos mámorába süllyedve Benjámin Schantz kuporgott. Káromkodva, ügyetlenül a patkány felé csapott, majd átölelte magát és visszazuhant összefüggéstelen motyogásába. Az épületek közötti résen Schantz megpillantotta a Bonaventura Hotel légies krómhengereit. Egy mesebeli világból és korból való látomásnak tűntek,
elképzelhetetlenül messzire az övétől. Bár a távolság valójában négy háztömbnyi sem volt. Ritka józan pillanataiban Ben elelmélkedett a sorsjátékautomatájának működésén, amely óta csavargók ösvényén ennek a lepusztult városrésznek a purgatóriumába vezette, míg a legjobb gimnáziumi barátja egy nagy filmtársaság igazgatója lett. Ez a mostani azonban nem egy józan pillanat volt. Sőt az eredet nélküli szél és a nyomasztó, zúgó hang már egy jó ideje egyre jobban fokozódott, mire végül is eljutott a tudatáig. A lilás izzás egy fényszóró ragyogásáig erősödött. Ezalatt a szél papírszeleteket és valaha egészben lévő dolgok darabjait emelte a levegőbe. A zúgásból egy hatalmas, dühödten adó után kutató tranzisztoros rádió légköri zöreje lett. A papírdarabok, a dobozok és a szemét vihara fergeteggé fokozódott. Elragadta Schantz hullámpapír fedezékét is. Ő meggörnyedve, összehúzott szemekkel nézte a ragyogást, s közben eltakarta a fülét. Sorozatos villámlás lila ujjai kezdtek táncba a nyirkos kőfal körül. Sziszegtek, sercegtek, amint valami fémdolog után kutattak, amire aztán úgy kúsztak föl, mintha élnének… A villám körbenyalogatta a rozsdás tűzlétrákat, fel-le rohangált a csatornákon, miközben úgy hullámzott, mint Szent Elmo tüze. A statikus zörej egyre magasabb hangon szólt, míg végül is fültépő vinnyogás nem lett belőle. A festett sötétítőablakok berobbantak, és üvegesőt zúdítottak a kivilágítatlan épületek belsejébe. Egy betörésjelző szirénázása is belefolyt a lármába.
Ben látott már egypár meglehetősen furcsa dolgot, de ehhez hasonlóhoz még nem volt szerencséje. Azután a levegő kellős közepén hang és fény robbant szét – egy vaku villanása és egy mennydörgés, amit a szétszakadt levegő visszatódulása követett. Mikor Kyle Reese nagy robbanások kíséretében “átjött", magasan és féloldalán fekve találta magát. Teste ebben az idősíkban jó két méterrel a föld felett stabilizálódott. Csupán a másodperc egy töredékéig függött ott, azután megragadta a gravitáció és egy hangos, színtelen puffanással az utca kövezetéhez csapta. Ott feküdt, reszketve és meztelenül, miközben az éles fénytől össze szőri tóttá a szemeit, kezeit melle előtt ökölbe zárta, s térdét felhúzta, mint egy nagyranőtt magzat. Testének minden izma görcsbe rándult. A robbanás után elült a lárma, s csak a zörgés maradt, amint a papírdarabkák visszaereszkedtek a földre. A megpörkölt haj bántó szaga fojtogatón töltötte be Reese orrát. Minden porcikáján fájdalom lövellt keresztül. Nem mondták, hogy ilyen lesz, futott át az agyán. Lehet, hogy nem is tudták. Jaj, a rohadt... ez fájt! Lassan, erejével takarékoskodva, szippantott néhányat az ózonnal telt levegőből, míg végül képes nem lett igazi lélegzetet is venni. Az az érzés, hogy valaki felrúgta a mogyoróit a mellkasába, lassan alábbhagyott. Egy kissé. Kinyitotta a szemét, de kísérteteket látott. Rémképek voltak, amik tengeri hínárként tapadtak elméjének épségére. A hallucinációk egyre halványultak. Az emlékezet nem bírta megtartani ezt a fajta telítettséget – a nagy kromát. Mihez is hasonlított? Olyan volt, mintha egy liftaknába
zuhant volna, egy, a golyóira kötött nagyfeszültségű vezetékkel, amelytől aztán úgy ragyogott, mint egy 1000 W-os égő. Eközben mintha valaki napalmot pumpált volna a torkába és a tüdejébe. Reese hagyta, hogy a testén lecsorgó eső érzete segítsen a koncentrációban. Mindkét térdét maga alá húzta, mindkét kezével a földre támaszkodott, és így maradt, mint egy alázatosan hajlongó kérelmező, amíg a járda szédült forgása meg nem szűnt. Érezte az éles köveket a tenyere és az aszfalt között. Akárhol is volt, valóságos volt. Szilárd. Nem úgy, mint az a szirénázó örvény, amin épp most utazott. Reese gyorsan felnézett, és egy szempárt pillantott meg, ami őt bámulta egy halom hullámpapír törmelék alól. Koromfekete arcával és mocskos szakállával Schantz beleolvadt az utca szövetébe, szemei kivételével, melyekkel értetlenül pislogott Reese felé. Reese nem nézett ki közvetlen fenyegetést a férfiből, mert ösztönösen megérezte, mi is a másik – csupán egy veszélytelen csavargó. Jelen pillanatban elhanyagolható. Oké, mozdulj Reese!, biztatta magát. Emeld meg a segged és állj lábra, katona! Az akaraterő legnagyszerűbb megnyilvánulása volt, ahogy feltápászkodott és szédelegve egy lépcsőkorlát felé tántorgott, hogy beleolvadhasson az árnyék biztonságába. Csak másodpercek teltek el érkezése óta, mégis átkozta magát, amiért olyan sokáig maradt fekve, védtelenül és kiszolgáltatottan. Szemügyre vette a környéket. Épületek. Tégla vagy beton. Üvegablakok. Épek. Elektromos utcai világítás. Mozgás az utca végén,
tovahaladó vörös és fehér fények – gépkocsik. Kimondottan háború előttiek. Remek. Öntudatlanul megdörzsölte a karját – egy nyavalyás zúzódás ott, ahol ráesett. A műszakiak hozták fel ilyen magasra. Amilyen kevés idejük volt megbarátkozni az áthelyező mezőt előállító felszereléssel és beszabályozásával, nyilvánvaló volt, hogy a biztonság rovására fognak tévedni. De még mindig jobb, mint térdig az aszfaltban materializálódni. Rendben. Lenézett, és észrevette, hogy finom, fehér hamu borítja, bár valamennyit lemosott már belőle az eső. Leseperte magáról, miközben rájött, hogy ez az a megszenesedett vezető zselé, amit a műszakiak rákentek. Nem kérdezett semmit. Azt mondták, vetkőzzön; és ő vetkőzött. Azt mondták, egyedül megy. Rendben. Semmi fegyver? Semmi. Beszarás! Fémeket nem lehet áthelyezni. Bassza meg! Oké, ő nem műszaki. Csak egy egyszerű katona. Bárcsak mégis áthozhatott volna valamit. Ujjai öntudatlanul is felvették a Westinghouse M-25-ös plazmapuska markolatának jól ismert formáját. Felnézett. A magas épületek felett nem látott mást, csak az eget. Hát persze, itt nincsenek Fejvadászok. A háború előtt nincsenek. De a felpillantás már reflexszévé vált. Ez a reflex pedig már többször is megmentette az életét. Nem volt ezeknek valami olyanjuk, mint pl. a Mark-7es repülő? Vagy esetleg helikopterük? Gondolom, igen. De nem volt biztos benne. A történelem mindig annyira homályos volt a számára. Mit mikor fedeztek fel? Ki tudja azt észben tartani? A háború előtti kor egy padlóra
borult kirakósjáték volt, és ő az egész életét a darabok között élte le. Az elszenesedett darabok között. Rádöbbent, milyen bódult lehetett, mert már percek óta állt álmodozva egy helyen. Kényszerítette magát, hogy világosan gondolkozzon. Katona módjára. Először is a ruházat. A hideg ellen, valamint álcázásképpen. Másodszor fegyverek. Harmadszor... – Mondd csak, testvér... – a szavak károgásba folytak össze, de Reese megfordult, mert eszébe jutott a csavargó. – Pokoli vihar vót itt egy perce – próbálkozott Schantz. Reese azonosította a szavakat. Angol, valószínűleg amerikai, bár a hanghordozás idegennek hatott. Jó hír. Odament az emberroncshoz, és terpeszállásban megállt a kapualjban. – Vedd le a ruhád! – mondta, és már rángatta is le az öreg kabátját. – Miii...? – Csak csináld! – sziszegte Reese. – Most azonnal! Egyik öklét hátrahúzta, hogy készségesebbé tegye az együttműködést, de az öreg megérezte hangjában a sürgetést, és engedelmeskedni kezdett. – Ne üss... ne üss meg! – nyafogta Schantz visszazuhanva a kábulatba, mikor kormos ujjai hiába babrálták kibogozhatatlan cipzárját. Reese gyorsan lehúzta a mocskos nadrágot Schantz nyurga lábairól. Az bűzlött a vizelettől és a rárakódott kosztól. Reese szinte észre sem vette, és nem is törődött vele.
Schantz szemei előtt Reese alakja időről időre elhomályosult. Fiatalnak látszott, talán húszévesnek, de volt valami benne, amitől sokkal öregebbnek tűnt. A szeme – igen. Egy öregember szemei. Túl sok mindent láttak már, pont úgy mint én, mondta egy különösen éles meglátás Schantz bensőjében. Habár nem éppen olyan, mint Schantzé. Volt valami Reese tekintetében, amitől a hideg futkározott az öreg hátán. Csendben maradt, és remélte, hogy túléli a találkozást. Reese felvette a nadrágot, és épp a kabátért nyúlt, mikor tudata peremén bajt érzett. Érzékeit finomra hangolta a sokévi rejtőzés, hallgatás, várakozás és figyelés. Az, hogy beszippantott minden kis hangot és képet, ami arról árulkodott, hogy a halál ott jár a közelben, és abban reménykedik, talán beboríthatja hideg, nedves búcsúcsókjával. Reese megperdült a sarkán és lekuporodott, szemei ösztönösen az utca végét kutatták. Ragyogó fehér fény vágott felé, végigsepert a falakon, majd elkapta sugarával, mint valami rovart. Egy mikroszekundumig belebámult, majd keresztülbámult rajta; megpróbált a forrását keresve mögé bámulni. Fekete-fehér Los Angeles-i rendőrautó, a fényszórót az ablakkeretre szerelték, ketten ültek benne. Reese azonnal tudta, kik azok. Rendőrség. Ellenség. Ha több ideje lett volna, átkozta volna magát lassúsága miatt. Ahonnan jött, ott már biztosan rég halott lenne. Reese automatikusan cselekedett, a döntések késlekedés nélkül villantak tudatába. Pontosan arra volt szüksége, ami a rendőröknek volt: járműre, fegyverekre.
Csakhogy Ők fel vannak fegyverezve, ő pedig nincs. A harc elkerülhetetlen volt. Kiürítés. Kifordult a fénysugárból, és beleolvadt az árnyékba. Kiürít. Kiürít. A szó sürgetően visszhangzóit Reese elméjében. Hányszor hallotta már? Talán ezerszer? És hány különböző hangon? Ugyanis, ahogy a vállával fedezi az ember a sebesülteket, azután futásnak ered, a szót mindig újabb hangok követik a háta mögött. Gyilkolásra felzárkózó hangok. Most kerékcsikorgást hallott, ahogy a fekete-fehér járőrkocsi megállt. Reese már félúton járt az utca másik végétől, mire a hang elhalt. Michael Nydefer őrmester hiába pásztázta végig az utcát a fényszóróval, hogy megpróbálja újra elkapni a fiatalembert, akit az előbb szúrt ki. Az istenit!, fürge a kölyök, gondolta. – Még olajra lép! – mondta Nydefer. – Fordulj meg a kocsival! Ez az utca a Hetedikre lyukad ki. Újonc társa, Lewis, bólintott és hátramenetbe rakta a fekete-fehér járőrkocsit. Mihelyt Nydefer kiugrott, és előhúzta 38-asát, a kocsi már el is zúgott, szirénaüvöltés és vörös-kék fényattrakció kíséretében. Nydefer megpillantotta Reese-t, amint egy fényfolton átvágva a kereszteződés felé tartott, ahol az utca egy másik úttal találkozott. Nydefer mélyet lélegzett és utána sietett. Reese egyaránt hallotta az elmenő járőrkocsit, és a magányos lépteket is a háta mögött, s tudta mire készülnek. Szerencséje volt, csak egyikük volt mögötte. Jobb is, hogy csak egy. Hidegre teszi, és lesz fegyvere.
Erre az egyszerű célra összpontosított, minden mást figyelmen kívül hagyott. Törött üveg borította az utcát. Fájdalmat érzett, mikor némelyik megvágta meztelen lábát. De elfojtotta a fájdalmat, s kitolta tudatából. Az erőfeszítés segített kitisztítani a fejét. Egy rakás egymásra dobált üres sörösdoboz tűnt fel, elzárva előtte az utat. Reese szétrúgta a halmot, és lassítás nélkül tovább rohant, akár egy “forró drótot vivő" patkány a város útvesztőjében. Befordult egy sarkon, és eltűnt. Nydefer ösztönösen lassított az iramon. Tizenöt év rossz kávéi, pizzái, és az elszívott cigaretták töméntelen mennyisége miatt sípolt a tüdeje. De most nem emiatt lassított. A félelem sugallta a döntést. Elmormolt egy káromkodást. Hagyta, hogy eltűnjön a szeme elől. Így még veszélyesebb lesz. Nyavalyás. A gyomrában mintha keselyűk köröztek volna. Nem fizetik ezt meg neked. Nem bizony. Felhúzta a revolvere ravaszát, kilépett az utca közepére, és lassan besétált a kereszteződésbe. Nydefer bepillantott a mellékutcába, egyik kezében – mint egy pajzsot – a pisztolyt tartotta, a másikkal öntudatlanul a hasát takarta. Senkit sem látott. Óvatosan haladt előre a szinte koromsötét sikátorban. Ahogy a két, hatalmas, kilapított hullámpapír és fadobozokkal színültig telt Dempsey-kuka mellé ért, megállt. Nincs bennük hely. Azonban volt elég szabad hely köztük. Elég hely egy embernek. Nydefer újra két kézbe fogta fegyverét, és mellmagasságba emelte. Kitartóan bámult a résbe.
Semmi. Csupán néhány rendetlenül egymásra dobott léc. Azonban ott volt Reese is, és várt. Nydefer egyenesen felé nézett, de nem látott semmit. Csak a falat és a deszkákat. Reese úgy meredt Nydefer revolverére, mint ahogy egy kiéhezett ember az ételre. Régi modell volt, de kiváló állapotban, valószínűleg még új. Reese azonnal felismerte: szuper, 38-as kaliberű Smith & Wesson police special. Már lőtt egy ilyennel néhányszor. Kicsit rúgott, de pontos volt. Nem volt olyan komoly fegyver, mint a 44-es magnum, de kellett már ennél rosszabb fegyvert is használnia. Reese ezután az előtte álló férfit vette szemügyre. Középkorú volt, pocakos, zihált, és meg volt rémülve. Reese nem is kívánhatott volna ennél többet. Mint egy nagysebességű hussanás, úgy repült elő a sötétből. Teste szilárd anyagának minden grammjával egyetlen pontra, a másik vállcsúcsára koncentrált. El is találta azt a pontot Nydefer válla közepén, és úgy csapódott bele, mint egy tehervonat. Reese jobb keze megragadta a revolvert tartó csuklót, de mikor Nydefer kezdett összecsuklani, fülsiketítő dörrenéssel és villanással kicsapott belőle a torkolattűz. Egy erőteljes csavarintással Reese megszerezte a fegyvert. Másik kezével pedig úrrá lett a guruláson, és lábra állt. Felrántotta a megdermedt rendőrt, és a falhoz lódította. Hátralépett, felemelte a pisztolyt, felhúzta a kakast, és egyenesen a rendőr arcába célzott. Nydefer szolgálati revolverének csöve mögé nézett, a legöregebb kölyök szemébe, akit valaha is látott. A
szemek kifejezéstelenek voltak. Nem igazán dühösek. Inkább fürkészők. Kísértetiesek. Reese-nek ezernyi megválaszolandó kérdése volt: pontos helye, a célpont helye, a környéken található járművek száma és állapota. És így tovább, vég nélkül. Látta Nydefer jelvényén a “Los Angeles-i Rendőrség" feliratot, így tudta, hogy jó városban van. De volt még egy kérdés, amihez képest az összes többi lényegtelennek tűnt. És Reese tudta, nincs sok ideje, mert a másik rendőr, fékcsikorgás kíséretében, hamarosan befordul a sarkon. – Hány óra? – vakkantotta Reese. – Úgy fél öt, izé... reggel. – Milyen nap van? – Péntek – válaszolta Nydefer, remélve, hogy ez majd valamennyire megnyugtatja ezt az őrültet. Reese türelmetlenül förmedt rá: – A dátumot! Nydefer egy kicsit bizonytalan volt. – Kilencedike... – hebegte. – Izé, március kilencedike. Reese mérgesen meredt rá, és feltette az egymillió dolláros kérdést:' – Melyik év? Nydefer érezte, hogyan kúszik elő gyomrából a vakrémület, és hogyan kapaszkodik fel elméje peremén. Arra kíváncsi, melyik évben vagyunk? Ezt fogom látni az örökkévalóságban, gondolta. Ennek a dilis kölyöknek a képét. Az Isten verje meg! Nydefer becsukta a szemét, és várta a golyót. A házfalak között, a nedves aszfalton felüvöltő fékek hangja visszhangzóit. Reese megfordult, és meglátta a
járőrkocsi villogó vörös-kék fényét, amint éppen megállt az utca egyik végénél. Lewis ugrott ki belőle, fegyverrel kezében. Reese megperdült, és épp az utca másik vége felé kezdett rohanni, mikor is meglátta, hogy egy másik villogó járőrkocsi gördül elé. Oldalba támadták. Bekerítették. Elkapták. Reese villámgyors precizitással pásztázta körbe a terepet. A lelakatolt acélajtó csak pár méterre volt tőle. Nekivetődött, mint egy faltörő kos, egész valóját egyetlen pontba koncentrálta, közvetlenül a lakat mögé. Az ütközés ereje majdnem leverte a lábáról, de végül is az ajtó engedett, és hívogatóan lódult a benti feketeségbe. Reese megerőltette szemét, hogy megszokja az újabb sötétséget. Meztelen talpa alatt csempeborítású padló hűvös simaságát érezte. Előrepattant, fordult, kanyargóit. Ahogy átvágott az útvesztőszerű előcsarnokon, s felrúgott egy magasra tornyozott dobozrakást, megpillantotta maga előtt az ajtót jelző halvány, vízszintes fénycsíkot. Teljes sebességgel belerohant, és betörte. Egy hatalmas, fény és árnyék csíkozta térben találta magát. Asztalok és polcok szigetei között lévő folyosók hálózatán szaladt keresztül. Próbálta felmérni a terepet, erőltette a pupilláját, hogy táguljon, és végezze a dolgát. A levegőnek ismerős szaga volt. Fertőtlenítő szagú, s szűrt, mint az a levegő, amit a föld alatti bunkerekben lélegzett be, egy pillanattal azelőtt, hogy utászszakasza felgyújtotta. Egyáltalán nem szerette ezt a szagot. Fülei elcsípték a légkondicionáló vezeték távoli, elmosódott zúgását, hallotta, ahogy keringetik a levegőt az
épületben. Aztán mogulé, az ajtó közeléből, trappoló lábak rövid, semmivel össze nem téveszthető visszhangja hallatszott. Ez elárulta, hogy már nincs egyedül a sötét teremben. Reese egyre gyorsabban ment tovább. Szinte repült a körülötte lévő fekete térben, ösztönei irányították. Saját mozgásának zaja visszaverődött hozzá. Végül újra látni kezdett. Többsornyi fantasztikus kincs hevert előtte. Ruhaneműk, bútorok, szerszámok. Még így, a sötétben alig kivehetően is fantasztikusnak tűntek. Sokszínű, csillogó áruk hatalmas tömege. Reese egy áruházban volt. Eltűnt a nyílt keresztfolyosóról egy fogasnyi hosszúkabát árnyékába, visszafojtotta lélegzetét, és körbehallgatózott. A fülén keresztüláramló vér mennydörgő robaján túlra, a fenyegető zajokra összpontosított. Hárman vannak. Külön-külön. Lassan fésülik át a termet, úgy közelednek. Körnegyedenként pásztázta körbe a termet, menekülési útvonalat kutatva. Síküveg északnyugati fal. Ép. Az utcára néz. Túloldalán épp egy fekete-fehér járőrautó tűnt fel, amint lassan felderítő útját rótta. Álca. Csendben felnyúlt a felette lévő fogasra, és leemelt egy esőkabátot. Belebújt, s csak akkor vette észre, mennyire fázik. A lépések lassan közeledtek. Egy őt kereső zseblámpa szikrázó fénye villant fel a szomszédos polcsor csempepadlóján. Mozgás, mozgás, mozgás. Halkan, mint egy füstpamacs, elhagyta a fogas árnyékát, és rák módjára, lekuporodva rohant a kirakat üvegtáblája felé. Jól öltözött, üres tekintettel az utcát
bámuló bábuk kompozíciójával volt tele a kirakat. Reese közöttük haladva, néha kipillantott az utcára. Kijáratra vadászva, felnézett. A kirakat tetején papírszalag függött. “84 DIVATJA". Tökéletes. Pont a célba érkezett. Hirtelen egy rendőrautó fényszórójának perzselő sugara sepert keresztül az üvegen. Reese megdermedt. Nem jó, gondolta, és visszahátrált az épület közepe felé. Fojtott hangokat, és óvatos lépéseket hallott maga körül. Már félig elhagyott egy vászon- és bőrcipőkkel teli asztalt, mikor hirtelen megállt. Pásztázás. Mozgás? Semmi. Üres. Hol vagytok, ti szemetek?, kérdezte magában. Csend. Jól van. Felkapott egy pár cipőt, és hozzámérte a talpához. Túl kicsi. Másik pár. Már majdnem jó. Reese a földre vetette magát. Előtte újabb zseblámpák villantak, méghozzá egyre közelebb. Felmérte a közvetlen környezetét. Hova menjen? Egy félrehúzott függönyű fémbódé állt egy pár méterre tőle. Az oldalára az “Igazolványkép" felirat volt festve. Reese beugrott, s elhúzta a függönyt, majd letelepedve a kis ülőkére, gyorsan belebújt a cipőbe. A történelem kezdete óta jól tudja minden gyalogos katona, hogy egy pár jó lábbeli legalább olyan fontos a túlélés szempontjából, mint a legjobb fegyver. Reese bekötötte a cipőt, és megvizsgálta, milyen érzés hordani. Könnyűnek, szinte anyagtalannak tűnt. Vékony sarka ugyan nehéz terep esetén hátrányos lehet, de egész jó munka volt, és aránylag illett is a lábára. Az oldalára a “Nike" szót hímezték. Egy régi típusú ballisztikus rakéta, gondolta Reese.
A függöny alatt bevillant egy fénycsóva, körbejárt, majd visszahúzódott. Aztán szünet volt, majd újabb mormogás. Reese megfeszült. Egy kis idő múlva a hangok lassan elhalkultak. Reese kiengedte tüdejéből a levegőt, és nyugodtan előbújt a bódéból. Egy mozgólépcső állt dermedten a sötétben. Már órákkal korábban kikapcsolták, így most nem volt több egy emeletnyi puszta fémlépcsőnél. Háztartási cikkek és női fehérnemű. A délnyugati falon megtalálta, amit keresett. Egy vészkijárat. Azonban a sima fémajtó be volt zárva, és az ajtó függőleges éle mentén egy drót futott le, primitív riasztóberendezést képezve. Az ajtón keresztbenyújtózó rúdon egy festett felirat, ami arra figyelmeztetett, hogy kinyitni csak vészhelyzetben szabad. Nem hülyéskedsz? Reese megnyomta a rudat, és az ajtó kitárult. Semmi zaj. A riasztó biztos kiégett az időáthelyező okozta túlterheléstől. Reese csendben leült a tűzlétra rácsára, és felmérte maga alatt az utcát. Egy fekete-fehér járőrautó állt közvetlenül alatta, villogó fényekkel, üresen. Reese macska módra huppant le az aszfaltra, majd gyorsan lekuporodott a jármű ajtajánál. Üres utca. Mozgás a saroknál. Próbát tett az ajtóval. Nincs bezárva. Csodálatos. Biztos iszonyatosan siettek, gondolta. Kinyitotta, és felnyúlt a gyújtáshoz. Nincs benne kulcs. Neki viszont járműre van szüksége. Arra gondolt, hogy egy dróttal rövidre zárja. Bassza meg! Túl körülményes. Hanyagolta magát a kocsit, és arra összpontosított, ami benne volt.
Fészkében, a műszerfalnak dőlve, egy gyári, új Remington 870-es vadászpuska. Reese megrökönyödött. Látott, sőt hordott is már ilyen fegyvert, de azok mind viharvert múzeumi darabok voltak. Ez itt, mint a legtöbb csoda körös-körül újnak látszott. Kiemelte, és az esőkabátjába rejtette. Ha ott tartja, a karja alatt, nem is látszik, és be sem nedvesedhet. Ez lesz a barátja. Azután megfordult, és gyorsan ellépett az autótól. Miután megkerülte a sarkot, minden sietség nélkül tovább ballagott a járdán. Három és fél perce még meztelen volt, mint egy újszülött. Most van fegyvere és ruhája, így már ő is beleolvad a környezetbe. Szüksége lesz még pénzre, ételre és járműre. De erre még bőven van ideje. Az istenit, itt van! Megcsinálta! Hirtelen egy adag adrenalin hullámzott keresztül rajta. Reese majdnem megszédült az örömtől, hogy életben van, na és attól, hogy sikerült. Felnézett, és pislogva a szemébe hulló esőtől, végigpillantott a körülötte fekvő csodálatos látványon. A 6. utca és az Olive sarkán állt. Az utca túloldalán ott volt a Pershing Square. Ráeszmélt, hogy itt született alig egy kilométerre innen. Gyerekkorában még játszott is itt. De akkor nem így nézett ki. Négy- és ötemeletes házak vették körül a kis parkot. És a fény. Mindenhonnan fény áradt rá. Reese egy kapu árnyékában álldogált, megdöbbentette a hihetetlen látvány. Milyen rég volt; csodálkozott el Reese. Mikor utászszakaszával végigrohant azon az acélfolyosón, akkor, abból a nézőpontból csak percekkel korábban.
Fülsiketítő robbanások visszhangzottak mögöttük, széttépve a folyosót és az ott található berendezéseket. Az emberei lecsaptak arra a helyre. Felégették. Legyilkolták. A szakasz tagjain villanyáramként zúgott át a győzelem érzése. És most ez. Úgy tűnt, nem zavarja Johnt. Semmi sem zavarta. Részben ettől lett az, ami. Reese mellett rohant, s kezeit megnyugtatólag a fiatalember vállára tette, miközben tömör utasításokat üvöltött a fülébe. John döntött úgy, hogy Reese legyen a kiválasztott. Azután ott állt egy csoport műszaki között, akik épp az utolsó beállításokat végezték a hatalmas készüléken. Reese sietősen levette egyenruháját, plazmapuskáját pedig egyik csapattársának nyújtotta. A műszakiak körülrajzották, mint a hangyák, mérték az egészségi állapotát, s telepumpálták vegyszerekkel a szervezetét. John hátralépett, tekintetét Reese-en nyugtatta. Az események kezdtek felgyorsulni. A műszakiak tetőtől talpig befújták egy sűrű, kékes szupravezető zselével. Visszataszító szaga fojtogatta Reese-t. Azután a műszakiak egy kis kabinba vezették, majd hátrább álltak. Reese és John tekintete egymásba fonódott. Valami szokatlan volt John arcában. Ezt az arckifejezést Reese csak egyszer látta eddig, néhány évvel korábban, mikor John kiemelte őt a 132-esektől, és saját, személyes felderítő és biztonsági csoportjába tette át. Reese visszanézett az őt bámuló emberekre. Az ő népe. Aztán jött a végnélküli fényvillanás és a fájdalom. És azután az a mocskos kis utca.
Reese soha életében nem érezte még magát ilyen magányosnak, mint most, ahogy a Pershing Square-t bámulta az esőben. De ilyen lelkesnek sem érezte még magát soha. Ez az a hely. Ugyanaz a hely volt, mégis óriási a különbség. Tudta, hogy így fog kinézni. De azt nem tudta, hogy ilyen is lesz. Ne gondolkodj!, parancsolta az agya. Ne érezz semmit ezzel a hellyel kapcsolatban! Reese kizárt mindent – betette egy kis szobába, és elreteszelte az ajtót. A küldetés volt minden. A küldetés számított egyedül. Reese egyenesen egy másfél saroknyira álló telefonfülkéhez sétált, és a keskeny fémpolcra emelte a nehéz telefonkönyvet. Kinyitotta a C betűnél, és elkezdte lapozgatni az odalakat. Néhány másodperc múlva ujja megállt egy név mellett: Sarah J. Connor. PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656. REGGEL 8 ÓRA 28 PERC Sarah Jeanette Connor lesétált a bejárathoz első emeleti lakásából. Előző délután elfelejtette megnézni a postát, és ebben a dologban végképp nem számíthatott lakótársára. A posta nem állt Ginger fontossági listájának élén, míg ezenkívül bármi más esetleg igen. Sarah azonban szinte kötelességének érezte. Ritkán kapott levelet, igaz ő sem írt senkinek, így nem volt meglepő a dolog. De ott voltak a számlák. Számlák, amiket vallásos tisztelettel fizetett ki minden hónap elején, megcsapolva ezzel szűkös bankszámláját. A hátralévő hetekben azután filléreken tengődött,
elégedetten és biztonságban attól a tudattól, hogy minden adósságát pontosan kifizette. Lakótársa viszont pont a másik végletet képviselte. De szerencsére Sarah-nak és Gingernek – az elmúlt nyolc hónapban, mióta együtt éltek – több közöset sikerült találniuk egymásban, mint különbözőt. Ilyen közös volt bennük például, hogy mindketten szerették és halmozták az egyszerű, áttekinthető szórakozásokat. Habár Sarah-nak be kellett vallania, néha egy kicsit konzervatívabb volt Gingernél – hát, lehet, hogy nem is kicsit. Ginger már betöltötte huszonnegyedik életévét, míg Sarah még csak a tizenkilencediket, de néha mégis nehéz lett volna megmondani, melyikük a fiatalabb. Sarah megállt a belső ajtónál. Valaki kitámasztotta egy kővel. Sarah-ban némi gyenge düh mocorgott. Valaki nem akart vacakolni a kulccsal. Mikor kiért az előtérbe, a postaládákig, lerohanta a ragyogó napfény, és a reggeli melegben fövő nedves fű illata. Elmúlt a vihar. Remeknek ígérkezett a nap, pont megfelelőnek arra, hogy Hondájával motorozzon egyet. Az ég arra a türkizgyűrűre emlékeztette, amit az első fiúja ajándékozott neki, még a középiskolában. Mi is volt a neve? Charlie... valaki. A gyűrűt még mindig őrizte valahol az ékszeres dobozában, más emlékekkel együtt abból a néhány kapcsolatból, amelyekre szívesen gondolt vissza. A Palms nyugodt környék volt, tele bér- és öröklakásokkal. Egészséges arányban keveredtek itt a fiatalok és az öregek, a feketék és a fehérek, a zsidók és a protestánsok. Minden oldalról valódi Los Angelesszel, Beverly Hillsszel, Santa Monicával volt körülvéve, így
nem hivatalos középpontja volt a legvalószínűtlenebb népcsoportokból álló “rongyszőnyegnek", ami folyton fejfájást okozott a közvéleménykutatóknak. Mivel annyi többlakásos ház volt itt, a járdákon mindig ütközőtől ütközőig parkoltak az autók. Az egyik érv, amiért Sarah pont ezt a házat választotta, éppen a földalatti garázs volt, valamint az a tény, hogy a lépcsőház is zárható. Mikor kinyitotta a postaládát, átvizsgálta a kezébe csúszó, vastag, kötegnyi borítékot – két számla, egy levél anyjától, a többi Gingeré. Egyetlen bánattal teli szerelmes levél sem jött azoktól a szenvedélyes és gazdag férfiaktól, akiket kikosarazott. Nem számít. Kit érdekel? Mára ez is megteszi, ugyanis ma este randija lesz. Erre a napra várt egész héten. Erre a napra egész életében emlékezni fog. Nana, kuncogott magában, csak ne ragadtasd el magad! Hát, nem épp ő volt az ifjú herceg, még csak nem is valami különlegesen csodálatos férfi, viszont voltak jegyei a Bowlba, a Julian Lennon koncertre. Sarah épp egy nagy szenvedélyről ábrándozott, egy nagy szenvedélyről, amely romantikus lehetőségként kezdődött, majd az extázis crescedójáig fokozódott, mikor... Ginger Ventura szaladt fel a járdára, és beleütközött Sarah álmaiba, miközben úgy mosolygott, mintha a valóság éppenséggel sokkal szórakoztatóbb lenne. A magas, barna lánynak ugyan el-elakadt a lélegzete, de nem úgy az energiája. Miközben beszélgettek, helyben futott. Míg egyik lábáról a másikra szökkent, vállig érő, sötét fürtjei úgy pattogtak, mint a felvillanyozott, ánizsos gumicukorcsíkok. A fülhallgatóból Bruce
Springsteen üvöltött Ginger fülébe, akkora hangerővel, hogy Sarah is hallotta. A fejhallgatót izzadtsággal átitatott hajpánt szorította le. Sarah szélesen rámosolygott a lakótársnőjére. Ha Gingerben lettek volna színészi képességek, és éppen főszereplőt kerestek volna a Szupernőhöz, Sarah már biztosan egy filmsztárral lakott volna együtt. Ginger egy százhetven centis amazon volt, egyetlen gramm háj és egyetlen centi petyhüdt bőr nélkül. Sohasem tudott nyugton maradni, még akkor sem, ha egyhelyben állt, ugyanis még akkor is forgatta a fejét. Olyan volt, mint egy áram alatt lévő vezeték, ami össze-vissza kígyózik és tekereg, tele a derűlátó lelkesedés kimeríthetetlen energiájával. – Nekem jött valami? – fújtatta Ginger. Sarah átadta Gingernek a nagy halom borítékot. A lány szeme elkerekedett, mikor az egyiken elolvasta a feladót. – Ó, Istenem, ez az a nap! Ginger megragadta Sarah karját, és visszavezette a lakásba. Közben, oda sem figyelve, kirúgta a követ az ajtó alól. – Mi az? – kérdezte Sarah. – A vizsgálati eredményeim. Huhh! – Vizsgálati eredmények? Miért? – Terhesség, te buta. Nem mondtam? Sarah megállította Gingert a lakás ajtaja előtt. – Ginger! Persze, hogy nem! – Biztos kiment a fejemből – mondta Ginger szemtelenül, miközben bement a nagyszobába. Sarah
egy pillanatra megdermedt, majd vakon tapogatózva a bezárt ajtón, követte Gingert a szobájukba. – De hát használsz fogamzásgátlót, Ginger – nyögte. – Hogy lehetnél terhes? Ginger kicsit habozva kezdte el kibontani a klinika levelét. – Ismered a szervezetem. Utálom a tablettát. A zselé pedig csak nyolcvanszázalékos biztonságot ad. A múlt hónapban pedig nem jött meg. Úgyhogy... Sarah a levélre meredt. – Na és, izé, mi az ítélet? Ginger szégyenlős mosolyba rejtette aggodalmát. – Fogadjunk egy ötösbe, hogy negatív! – Ginger, nyisd ki! Ginger a papírra nézett. – Jól van – mondta bátor, férfias, remegés nélküli, de mégis halálra rémült hangon. Kinyitotta a levelet. Sarah figyelte a szemét, amint sietősen átfutotta a tartalmát. Aztán látta, amint barátnője gyászos belenyugvással néz fel rá. – Neked melyik név tetszik? Vagy legyen egyszerűen csak Picur, hm? Sarah magába roskadt. – Ó, nem... Ginger. Istenem... mit csi... Úgy értem... el fogod... Ginger! Ginger először egy grimaszt vágott, aztán összegyűrte a levelet, és a dohányzóasztalra dobta. – Tudod mit csinálok? Iszom egyet. Úgy állt fel, mint az utolsó útjára induló elítélt, és bevánszorgott a konyhába. Sarah döbbenten nézte. Micsoda zűr! Ginger nem szokott ilyen zűrökbe keveredni. Ginger mindig tudta,
hogy a világ melyik fogantyúja mire való. Ginger varázslatos életet élt. Ginger... Sarah szemei összeszűkültek a hirtelen támadt gyanakvástól. Odasétált a dohányzóasztalhoz, kisimította a levelet, és elolvasta az eredményeket. ...igazi mókás lány volt. Sarah megrázta a fejét. Egyszerre égett benne a zavarodottság és a harag. Magában dohogva ment be a konyhába. – Oké, Ginger, marha vicces... Ginger előugrott a hűtő mögül, és lefröcskölte egy üveg felrázott Perrierrel. Sarah felvisított, és vakon csapkodott maga előtt a levegőben. – Te dög! – kiáltotta Sarah, de akaratlanul is elnevette magát. – Hogy tehetted ezt velem? Ginger rákacsintott. – Komolyan kérdezed? Sarah bólintott. – Jó, akkor komolyan válaszolok. Imádni fogod, picinyem! – Menj a fenébe! – mosolygott Sarah. – Végig tudtad, hogy csak a méhrákvizsgálat eredménye, ugye, te, szemét?! – Halál biztos voltam benne, hogy nem vagyok terhes. Egyszer se maradt ki tizenhárom éves korom óta. – Oké, akkor miért szórakoztál velem? – Olyan könnyen fel lehet téged húzni. – Esetleg én is megleplek majd a napokban. – Kedves tőled. Ginger ugratása kezdte felvenni az ismerős “csak hülyülök kinn a téren" hangot. Sarah bosszúsan rázta
meg a fejét. Ginger azt hiszi karmájából eredő kötelessége, hogy átvezesse Sarah-t a napi nehézségeken. Amit sem Ginger, sem Sarah anyja nem vett észre, az az volt, hogy a kis Sarah megállt a saját lábán. Dolgozott, iskolába járt, sőt még a takarékba is sikerült néhány dollárt félreraknia. Voltak persze problémái, de egyik sem volt óriási vagy erejét meghaladó mértékű. Mind olyan, ami másnak is kijutott. Kivéve Gingert. Ő mintha úgy pattant volna vissza a nehézségekről, hogy közben lendületet vett, hogy aztán annál gyorsabban vesse bele magát a jóba. Sarah-ban felmerült egy kósza gondolat. Dobták-e már valaha Gingert mélyvízbe? – Hé, Ginger! – kezdte Sarah, bár még nem volt biztos benne, mivel is fog előrukkolni, de elkapta a lendület. – Mit csináltál volna, ha tényleg teherbe esel? – Jót röhögtem volna Matt arcán, amikor elmondtam volna neki – horkantott Ginger. Mikor néha komolyan végiggondolta, milyen is lehet anyának lenni, Sarah mindig beleborzongott. Azok az évek jutottak az eszébe, mikor apja halála után anyjának rögtönöznie kellett a szabályokat: irányíts, de ne uralkodj; szeress, de ne fojtogass a szereteteddel. Olyan lehetett, mint egy részeg kecske hátán átkelni a Himaláján. Emellett Sarah nem túlságosan rajongott sajátmagáért. Megfelelt, mint ahogy a legtöbb ember megfelel, de biztos, hogy nem abból az anyagból volt, amiből a nagy embereket formálják. De Gingernek csak ennyit mondott: – Hát igen, én majd meglátogatom a tieidet. Ginger a térdére csapott:
– Ne verd át magad! Neked is vannak anyai ösztöneid. – De el is tudom fojtani Őket, azt elhiheted. Igen, gondolta Sarah, tudok szeretni. Csak adna rá valaki egy kis esélyt. Ha tudnám, hogy viszontszeretnek. De olyan férfit találni, aki ebben is megbízható, arra annyi az esély, mint arra, hogy vanílialikőrt talál az ember a Mojave sivatagban. És mostanra a barátok meghitt köre, akikkel együtt nőtt fel, mind átmentek más iskolába, vagy megházasodtak. A saját lábára kellett állnia. Randevúk vaktában. Véletlen találkozások az egyetemen. Valahogy azok, akiket szeretett volna, már vagy foglaltak voltak, vagy egyszerűen nem is törődtek vele. Ginger egy kis-grimasszal az arcán nézte, miként merül el lakótársnője bensője állóvizében. Sarah kedves lány volt, kívánni sem lehetne kedvesebbet. Talán egy kicsit túl kedves is. Néha úgy viselte ártatlanságát, mint valami pajzsot a valósággal szemben. Ezért szerette néha-néha felcukkolni, felébreszteni az álomból, amibe a legtöbb ember hajlamos beleposhadni. A “mi lenne, ha" ábrándja, szemben a “mi van"-nal. Ilyenkor ahelyett, hogy átölelte volna Sarah-t, ahogy legszívesebben tette volna, és ahogy tudta – Sarah is szerette volna, inkább szokásos sokkterápiáját alkalmazta, mint pl. most is a klinika levelével. Ginger tűnődve vizsgálgatta futócipője talpát. – Azt hiszem, ráléptem Pugslyra. Sarah gyorsan a szoba másik sarkába pillantott. Pugsly úgy ült a műanyag terrénumában, mint egy kitömött bőrdinoszaurusz. Rezzenéstelen tekintettel bámult
vissza, az alacsony sebességbe kapcsolt hüllők hideg öntudatával. Egyméteres, zöld iguana volt, Sarah a legutolsó fiújától örökölte. Ő és Pugsly tartós kapcsolatot teremtettek, a kölcsönös megbecsülés és szerelem alapján. Ez a viszony messze maga mögött hagyta azt a szeretetet, amit Sarah Pugsly előző gazdájával folytatott. Sarah csípőre tette a kezét és összeráncolt szemöldökkel nézett le Gingerre, aki közönséges vigyor kíséretében kacsintott vissza. – Felment a pumpa, mi? – Elég! Meghalsz, Ventura! – ugrott rá, és könyörtelenül célba vette Ginger legérzékenyebb pontját: a köldökét. A kaputelefon mindkettőjüket megriasztotta éles sipításával. Ginger felpattant, és rátenyerelt a gombra. – Jó hír vagy pénz? – kérdezte lelkesen. A válasz úgy hallatszott a picinyke hangszóróból, mint egy tű fokán átszaladó egéré – némileg elvékonyodva: – És a szexhez mit szólnál? Ginger vágott egy pofát Sarah felé, s kacsintott. Aztán újra beleszólt a kaputelefonba: – Tuti dolog, haver! Gyere fel! A ruhádat akár kint is hagyhatod az ajtó előtt! És benyomta a kaput nyitó gombot. Matt Buchanan mégsem vetkőzött le az ajtó előtt. Egyébként sem volt rajta túl sok ruha, csak egy erősen kivágott trikó, amiben jól láthatóan mutogathatta kisportolt testét. De nem volt különösebben beképzelt, sem erős fizikuma, sem más miatt. Sarah nem tudta túltenni magát a tényen, habár a fickó úgy nézett ki,
mint aki simán lenyomja Winnetou-t szkanderben, mégis az összes férfiismerősei közül neki volt a legaranyosabb, legkevésbé izompacsirta jelleme. Sarah épp a tankönyveit szedte össze hálószobájában, mikor hallotta, hogy azok ketten rázuhannak a díványra. Felkapta pénztárcáját, és besétált a felfordulásba. – Ötből háromnak nem sikerül, haver! – sikoltotta Ginger, miközben megpróbált előtekergőzni Matt alól. Hátrafeszítette a fiú mutatóujját, és hátára fordította. – Sarah, védj meg ettől a vadállattól! – Bocs, de ma reggelre elegem volt – mondta Sarah, és leült a díványra. Átkefélte világosbarna, vállig érő haját, és egy gumiszalaggal lófarokba kötötte. Ginger és Matt most átölelték egymást, s közben futólag egymásra mosolyogtak, méghozzá olyan bensőségesen, ahogy a szerelmesek szokták. Annyi hűséges, kölyökkutyás imádat volt Matt pillantásában, hogy Sarah-n az irigység hulláma szaladt keresztül. Nem volt túl sok fiúja, de úgy vélte közülük néhány tényleg szerette. Azonban neki sohasem sikerült felgyújtania bennük azt a fajta szenvedélyt, amiről Matt szeme árulkodott. De Sarah tudta, hogy egyszer majd neki is összejön. Lehet, hogy pont ma este. Ahogy lesétáltak a pincegarázsba, Matt Ginger és Sarah dereka köré csúsztatta a karját és mindkettőjüket átölelte. Sarah letérdelt a Honda Elit robogójánál, megigazította a láncot, és a szobatársához fordult: – Érted menjek munka után? Ginger bólintott. – Utána pedig átmehetnénk a Stoker's-be egy pizzára.
Sarah-nak csak részben sikerült elnyomni hangjában az izgatott várakozást: – Ne haragudj, de randim van ma este. – Matt tréfásan megbokszolta a karját: – Mindent bele, Sarah! – Nem nagy szám, Matt. Csak egy arc, akivel a munkahelyen találkoztam. – A porschés fickó az? – kíváncsiskodott Ginger. Sarah bólintott, majd grimaszt vágott: – Ó, nem is tudom. Biztos “A Hónap Balekja Klub" tagja. Matt Sarah nyaka köré fonta a karját, és pár lépésnyire félrehúzta. – Nincs szükséged semmire, Sarah? Sarah őszintén meglepődött. – Például mire? – Te tudod. Vész esetére egy kis pénz. Arra az esetre, ha a fickóra rájön a viszketegség, még mielőtt elugranátok vacsorázni. Úgy értem, mit tudunk mi erről a tagról? Akár elkezdhet fojtogatni is valami isten háta mögötti helyen, mint mondjuk pl. az Anaheim. Nem? Sarah kényszeredetten rámosolygott, és kiszabadította vállát a karjai közül. – Kösz, apu, nem kell semmi. Mentem már randira ezelőtt is. Sarah viccesen “kicsi Sarah"-nak nevezte az értelem e halk és mélyre temetett hangjait magában, mert pontosan ilyennek hangzottak. Mintha saját kicsinyített mása üldögélt volna ott bent, és figyelt volna minden, körülötte zajló dologra. Amikor pedig belemelegedett egy érzésbe, ami gyaníthatólag nem volt helyénvaló,
egyből mintha rosszallóan cüncögni kezdett volna. Néha megbízott “kicsi Sarah"-ban, néha pedig kedve lett volna megfojtani. Most az juttatta eszébe, hogy Matt és Ginger törődnek vele, így felengedett a mosolya: – Tudok magamra vigyázni. Matt odahajolt hozzá, és finoman megharapta az orra hegyét. – Persze, persze. De mégis, mit csinálnál, ha megpróbálná? Sarah habozás nélkül bevágott egyet Matt kemény hasába. Nem is fájhatott neki, mégis hátratántorodott, s levegő után kapkodva, Gingerbe kapaszkodott. Miközben színpadiasán vonaglott, Ginger rá se hederítve, megpuszilta Sarah-t. – Viszlát, ma este! Sarah felpattant a robogóra, s benyomta az indítógombot. A százhuszonöt köbcentis motor tiltakozva felvisított. Sarah hátranézett, hogy integessen, így meglátta Mattét, aki éppen akkor ugrott egyet, mint valami balett-táncos. – Viszlát, Sarah! – mondta a fiú vigyorogva. Micsoda egy bohóc! Sarah imádta. És Gingert is. Búcsúzóul még intett egyet, majd a betonrámpán kilőtt a Hondával a meleg napfénybe. Semmi szokatlant nem vett észre, semmi sem utalt arra, hogy ez lesz élete utolsó megszokott, normális napja. MIRACLE MILE DISTRICT, LOS ANGELES, REGGEL 8 ÓRA 31 PERC Miközben a hajnalt megelőző órákban Reese átsietett Los Angeles belvárosának labirintusszerű, elfelejtett sikátorain és sötét mellékutcáin, néha már nem is volt biztos abban, hogy tényleg a háború előtti időben jár.
Néhány ilyen összevizelt és a hulláknak tartogatott hely még az ő idejében is állt. Néha elszaladt egy-egy kereszteződésig, felhúzta a puskát, körbekémlelt egyegy sarkon, csak hogy megbizonyosodjon. És ekkor mindig ott volt egy szemkápráztató, ünnepi, háború előtti sugárút, éppen olyan hihetetlenül és különlegesen, mint egy álom. Ilyen volt az egész reggel. Nem tudott egészen szabadulni attól a kísérteties érzéstől, hogy két helyen van egyszerre. Tudta, hogy akár le is horgonyozhatott volna, mikor megállt egy utca közepén, de ez taktikai hiba lett volna. Az utca üres volt. Így nehéz lett volna elvegyülnie a tömegben, ugyanis a tömeg még az ágyban volt. Hirtelen az ötlött Reese eszébe, mi van, ha agya megbomlott az átkelésnél. Vagy az amphetaminok, amiket a műszakiak pumpáltak bele, valami végzetes mellékhatást okoztak. Ha bármi is meghiúsítja a küldetést, akkor kihirdethetik az össznépi zárórát. Nem is akart a kudarcra gondolni. Egy kisebb pánikroham támadta meg elméjét, de merő megszokásból és túlélési ösztönből elfojtotta. Még sok ideje volt, rengeteg ideje. John eligazította, hogy a célpont elérése 20 óra 19 perckor történik majd meg, Palmsban, a Jasmine Street 656-os számú háznál. Akkor fogja ugyanis Sarah J. Connor elhagyni azt a helyet. Reese meg sem próbálta kitalálni, hogy mindezt John honnan tudja. De ha John mondta, akkor az úgy is van. A nyakad teheted rá. Úgy döntött, gyalog megy továbbra is, azért, hogy megismerje a helyet, és ellenőrizze a fő- és tartalék útvonalakat. Átfutotta az agyában lévő listát. Ha ezt a
tárat kilövi, szüksége lesz még lőszerre. Ez egy dolog. Van még egy csomó más is. A kudarctól való félelem ez alkalommal teljesen elnyomta a halálfélelmét, amit gyakran érzett harc előtt. Az ő halála jelentéktelen semmiség lenne. Sarah J. Connor azonban egész más ügy volt. Az ő halála nagyon nagy jelentőséggel bírna. Reese éppen egy utcácska különösen mocskos részén járt, a fal mellett haladva, a Gajewski-féle Külföldi Autók Szervize mögött – “Garantáltan tönkretesszük a hibát!" –, mikor a háta mögött feldübörgött egy motor. Fedezékbe! Fedezékbe! Fedezékbe! Reese teste már mozdult is, még azelőtt, mielőtt az agya kapcsolt volna. A málló téglafalnak támasztott szemétládarakás távolabbi végéhez ugrott, azután a kukákhoz gurult, és beásta magát közéjük. Egy teherautó rontott be az utcába, egy kicsit talán túl gyorsan, ugyanis a kerekei fel visítottak a nedves úton, ahogy a félig még alvó sofőr rátaposott a fékre, nehogy nekirohanjon a falnak. Reese benyomott egy tárat a puskába. Idegei úgy rezegtek, mint a nagyfeszültségű légvezetékek. A fegyvert ráfogta a teherautóra, de mikor az bömbölve és nyögve elment mellette, lassan elengedte a ravaszt, és leengedte a puskát. Az álmos sofőr észre sem vette Reese-t, és sohasem tudta meg, hogy a feleségét voltaképp csak egy hajszál választotta el attól, hogy egyedül kelljen felnevelnie a gyerekeket. Reese szíve hangosan dobogott. A körülötte lévő épületek pereme mögött az égre pillantott. Világosodott. Nem lesz jó ezek után a mellékutcában maradni, gondolta Reese. Menj, és olvadj bele a tömegbe! Eddig
a hosszú vadászpuskát esőkabátja alatt vitte, karja és oldala közt tartva, de ez nem lesz megfelelő hely fényes nappal, a helybeliek között. Itt az ideje, hogy utcai harcra alakítsa át a fegyvert. Átkutatta a szemetet maga körül – rossz autóalkatrészek, csődarabok, és zsíros fémszilánkok. Aztán megtalálta, amit keresett, egy rozsdás, de még használható vasfűrész lapot. Reese nem értette, miért dobtak el itt annyi tökéletesen jó anyagot. Akár egy harckocsit is lehetett volna építeni abból, amit itt egyetlen kukában talált. Reese a puska markolatához illesztette a fűrészlapot, közvetlenül a ravasz háza mögé. Épp csak annyi fát hagyott, ami megtette hevenyészett pisztolymarkolatként. Mélyebbre ásott a szemétben, de úgy látszik elhagyta a szerencse, mert nem talált semmit, amit vállszíjként használhatott volna. Csak a negyedik próbálkozásra, egy távolabb álló kukában akadt rá egy kis darab rojtos kötélre. Egyik végét rákötötte a fegyver megkurtított markolatára, és állítható vállszíjat fabrikált belőle. Ha eljön az ideje, simán és gyorsan elő tudja majd húzni a fegyvert, valamint így az álcázás is tökéletes lett. Motozás nélkül senki sem vehette észre, hogy fel van fegyverezve. De mire itt lesz az idő, már tudni fogják. Reese nyakig begombolta az esőkabátot, bár az ég derült volt, és az idő ragyogó; legalábbis márciushoz képest szokatlanul meleg. Soha életében nem volt még ilyen magányos. Kulcsfigurája egy hadseregnek, amely még meg sem született. Óvatosan elosont az utca végéig, s miután néhány vad pillantást vetett a Wilshire Boulevardra,
olyan mellékesen, amennyire csak lehetett kilépett rá. Idegei teljes riadókészültségben vibráltak, mikor elkezdte maga körül felderíteni a kábítószeresek környékét. Néhány ember már fel is tűnt az utcán. Egy páran közülük valószínűleg sikátorlakók, de többségük inkább munkás. Buszra vártak a sarkon, vagy céltudatos sietséggel a léptükben igyekeztek valahová, kezükben egy pohár hamarosan kihűlő kávéval. Reese képtelen volt még csak belefogni is, hogy megértse a háború előtti városi élet ritmusát. Ő az éberségnek teljesen más fokára volt behangolva. Csak úgy ballagni a napfényben nem volt az életbenmaradás legegyszerűbb módja az ő világában. Azok ellenőrizték a nappalokat. Neki és társainak csak az éjszaka kínált lehetőséget. Bár elméjének racionális része azt mondta, hogy biztonságban van, azonban ösztönei folyton rákiabáltak. Kényszerítenie kellett magát, hogy kilépjen az épületek biztonságos árnyékából az utcán zajló, sokszínű tevékenység forgatagába. Mivel rajta volt az esőkabát, és ez elrejtette a lézerimpulzusok okozta ráncos sebeket, melyek egész testét bepöttyözték, Reese nem sokban különbözött a Wilshire-on járkálóktól. De valahogy mégsem volt odaülő. Túl vadnak, és túl komolynak tűnt, még a város lepusztult részében is. Mint egy megszelídítetlen párduc, amit egy fényes, cifra és rideg állatkert közepébe pottyantottak. Elővigyázatosan haladt a járdán, és alaposan megnézett minden egyes arcot, ami felbukkant és felé kanyarodott. Valami olyan minőség volt itt, amivel még sohasem
találkozott. Egyfajta szüzesség vagy ártatlanság, amitől még az öregek is fiatalabbnak tűntek. Egy fiú, kifakult vászonnadrágban, egy hetvencentis, kerekeken guruló deszka tetején kuporgott, és kecsesen kígyózott keresztül a gyalogosok akadozó folyamán. Teste Bruce Sprinsteen “Born in the USA"-jének ütemére mozgott, a zenét egy hatalmas magnó bömbölte szét, amit a fiú a vállán vitt. Az utca mindkét járdája kirakatok bábele volt, mindegyik hihetetlen lencsékben bővelkedett. Rádiók, lámpák, sztereó magnók, tévék – több sorban hármasával-négyesével egymásra halmozva. Az egyik ablakban nem volt más, csak tévé, azonban mind ugyanarra a csatornára voltak állítva. Bryant Gumbel és Jane Pauley egyszerre negyven képernyőn csevegtek egymással. Reese-t átjárta a látvány nyers otrombasága. Bármerre nézett, szemét túlterhelés veszélye fenyegette. A sárga-rózsaszín Cicababa Színháznál egy groteszk, krampuszra emlékeztető bohóc bandzsított át az úton. Óriási, férfi és női arcokkal telefestett hirdetőtáblák mosolyogtak le rá, a Cesar's Palace és a Golden Nugget csodáit magasztalva. Egy szakadt kinézetű, tizenöt méter magas, bőrkabátos férfi hívta Reese-t Marlboro országba, ahol az összes íz lakik. Reese még sohasem hallott erről a helyről, de a hirdetés eszébe juttatta az evést. Rájött, hogy megéhezett. Lent az utcán volt egy koszos kis lyuk a falban, amelyen keresztül kiadták az ételt az utcára. Egy megfakult felirat azzal nagyzolt, hogy ott napi huszonnégy órán át kapható pizza, méghozzá(!) szeletenként. Reese nem tudta mi az a pizza, de az illatából megállapította, hogy
ehető. Elidőzött ennél a helynél, hogy kifürkéssze. Megpróbált észrevétlen maradni és rájönni, miként működik a rendszer. Reese megfigyelte, ahogy egy túlsúlyos férfi, rikító, kockás ingben odalép az ablakhoz. “Aggyon egy szelet mindenfélét! Csak a szardellát ne" – mondta a férfi. Erre egy másik, az ablak mögött, átadott egy gőzölgő háromszöget a kockásingesnek. A kockásinges ezután néhány zöld papírdarabot lökött oda az ablak mögött ülőnek, és továbbsétált. Reese feszülten figyelte a műveletet. Ismerte a pénzt, de neki nem volt. Gyorsan átkutatta Schantz nadrágjának a zsebeit. Semmi. A pizza illata beindíthatott néhány dolgot a gyomrában, mert korogni kezdett. Bassza meg!, gondolta Reese, és az ablakhoz lépett. A mögötte ülő férfi lassan, bosszús arccal nézett fel az újságjából. – Egen? – kérdezte az árus közömbösen. Reese elismételte a litániát: – Aggyon egy szelet mindenfélét. Csak a szardellát ne. A férfi letette a forró, gőzölgő szelet valamit pár centire Reese orrától, és a pénztárgép felé fordult. – Ez egy hatvan lesz – mondta a válla fölött. Mire visszafordult, Reese már eltűnt. A feldühödött árus félig kiugrott az ablakon, a szeme fel-lejárt az utcán, de Reese nem volt sehol. – Te rohadék! – üvöltötte a pizzás senkinek és mindenkinek. Reese elrohant, és bevetette magát az első mellékutcába, azután lekuporodott egy halom üres doboz mögé, hogy meg ne lássák. Úgy tekerte maga köré az árnyékot, mint egy védelmező takarót.
A gőzölgő pizzát még mindig a kabátja alatt rejtegetve, lopva körbepillantott. Különös, fűszeres illata teljesen a hatalmába kerítette, mint ahogy a friss vér szaga szokta megőrjíteni a vadon élő állatokat. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, előhúzta a pizzát és falni kezdte. Élvezte az ízét; szinte észre sem vette, hogy a sajt égeti a szájpadlását. Még nyelni sem volt ideje, mikor egy kutya mély morgását hallotta meg a háta mögül. Reese megperdült. A rossz kinézetű korcs egy kapualj árnyékában lapult, és vágyakozón meredt a kezében tartott morzsákra. Reese már épp ajkaihoz emelte az utolsó morzsákat, de megállt. Az istenit!, gondolta, és leengedte a kezét. Bűn elkergetni egy éhes kutyát. Társak a túlélésben. Reese lassan kinyújtotta a kezét az állat felé. A korcs óvatosan előügetett a kapualjból, s szemét körültekintően az emberen tartva, elragadta a maradékot. Reese gyengéden addig simogatta a kutya fülei között a szőrt, míg végül is az állat elkezdte előre-hátra csóválni a farkát, és letelepedett lábaihoz az aszfaltra. Reese elsétált az utca végére, egyedül hagyva az éhes korcsot a reggelijével. Mardosó éhsége is alábbhagyott, és a nap is magasan járt már a reggeli égen. Megállt a falnál az utca végén, és elnézte az elhúzó kocsik parádéját. Hamarosan szüksége lesz egyre. És sok egyébre is. Ideje, hogy odébb állj!, mondta magának. SILVER LAKE DISTRICT, LOS ANGELES, PANAMA HOTEL, DÉLELŐTT 10 ÓRA 20 PERC
A szoba egy harmadik emeleti egérlyuk volt. Bűzlőtt a fertőtlenítőtől és az eldugult vécéktől. Télen olyan volt, mint egy hűtőszekrény, nyáron pedig, mint egy kemence. Könyörtelenül kihűtötte és megsütötte az ott lakókat. Viszont olcsó volt, és távol esett a főutcától. A tűzlétrán kimászhat egy mellékutcára, és vissza is mászhat, anélkül, hogy a portás észrevenné. Ezért is választotta. Nem volt hajlandó aláírni a vendégkönyvet, csupán egy köteg bankjegyet dobott a pultra. Az acélkék szemek úgy meredtek a nagyfülű, sovány, ötven év körüli portásra, mint egy bogárra az asztalon. A portás makogott valamit arról, hogy majd beírja helyette a könyvbe, hogy Mr. Smith, azután átadta a kis emeleti szoba kulcsait. A legapróbb részletekig felmérte a belső teret, miközben céltudatosan lépkedett fel a lépcsőn, majd keresztülment a keskeny előszobán. Rohadó fa falborítás. Rücskös falak, ott, ahol a sietősen felkent harmadik festékréteg hámlásnak indult. A zajok. Hangok a sötét hálófülkékből. Elfojtott düh. Magányos sírás. Szeretkezés nyögései. Csend. Sok szoba üres. Jól van. Besétált a szobájába és megállt. Egyetlen körbesöprő pillantással magába szippantotta az egészet. Ablak, ami a tűzlétrára nyílik. Egy kis asztal. Egy polc. Egy rozsdás rugójú ágy. Egy beugró mosdóval és vécével. Egy konnektor. 110 Volt, váltóáram. Jól van. Elkezdte előszedni a szerszámait. Még sötétben lejött a Vermont Canyon Roadon, nem látott sem kocsikat, sem embereket. Gyalogolnia kellett, mert az időutazás százméteres körzetben minden
elektromos áramkört kiégetett. Így hát legyalogolt a hegyről, mint ahogy egy engesztelhetetlen isten ereszkedik le az Olimposzról. A halott punk nehéz bakancsát díszítő láncok minden lépésnél megcsörrentek. Kutatás. Meghatározatlan ideje volt arra, hogy megtalálja és megsemmisítse a célt, így alapos lehetett a megfelelő felszerelés beszerzésében. Ruhái nem illettek rá, de ha szüksége lesz másikra, később szerez még egyet. Első a tájékozódás. Mikor a napfény felrepesztette a látóhatár ajkát, a Terminátor megpillantott egy negyvenes évei vége felé járó asszonyt, aki a háza kapujától négyajtós BMWjéhez sétált. A nő egyik kezében a kulcscsomóját lóbálta, míg a másikban egy nagy bőrtáskát vitt magával. A Terminátor a kocsifelhajtó végén, egy bokor mögé rejtőzve állt, és életjelek után kutatott a hatalmas házban, ahonnan a nő kijött. Se zajok, se fény, se mozgás. Rendben. Fontolóra vette a választási lehetőségeket, s várakozott. És figyelt. ' A nő az egyik kulccsal kinyitotta a jármű ajtaját, és becsúszott a kormánykerék mögé. Egy másik kulcsot bedugott a kormány alatti résbe, és bekapcsolta a gyújtást. Az indítómotor addig vinnyogott és berregett, amíg üzemanyag nem került a motor tűzterébe és be nem robbant. A nő ekkor meghúzott egy kart, s az áttétel kattanva hátramenetbe állt be. Meghúzott egy másik kart, mire egy fény kialudt a műszerfalon. Azután felengedte lábát a padlón lévő pedálról, és kihátrált a kocsifelhajtón. Egyszerű.
A Terminátor a lehetséges választásokat számolgatta, miközben folytatta a gyaloglást a város felé. Tíz perccel később talált egy megfelelő járművet. Egy kombi. Ford Kingswood Estate. Körülbelül 1978-as. Senki sem volt a közelben. A külvárosi utca még mindig a kora reggel szürkés rózsaszín pírjában aludt. A Terminátor odasétált a sárga kocsihoz, és öklét keresztültolta az oldalablakon. Az üveg kristályaira hullott az ütés erejétől. A Terminátor benyúlt, és kinyitotta az ajtót, figyelemre sem méltatva az ülésen szétszóródott éles szilánkokat, beült a kormány mögé, és felmérte a kocsi belsejét. A műszerfal. Eltartott egy pillanatig, míg előhívta az adatokat erről a modellről, de a pillanat elmúltával már látta is memóriájában a legapróbb részletekkel együtt. Lehajolt, és csuklójával rácsapott a kormányoszlopon lévő gyújtásszerelvényre, mire az érett gyümölcsként nyílt fel. Egy mozdulattal letépte a kormányoszlop műanyag borítását, majd a következő lépésként kitépte a házából a gyújtóreteszt. Ujjait csipeszként használva benyúlt, és kézzel elfordította az apró méretű kiálló nyelvet. A motor kétszer átfordult, és beindult. A Terminátor felidézte a BMW-s asszonyt, és annak mozdulatait saját járművéhez igazítva kihátrált a kocsival az utcára. Egy rövid időre megállt, újra megvizsgálta a sebességváltót, azután sebességbe kapcsolta a kocsit, és gyorsan végighajtott az utcán. A felhasznált idő tizenegy másodperc volt. Megfigyelte a város szerkezetét. Az utcák megfeleltek a térképen lévőnek, melyet tökéletes és majdnem határtalan memóriájában tárolt. Minden egyes utcanév, s
útjelzés gondosan, kitörülhetetlenül volt benne lejegyezve. A Los Feliz Boulevard-on haladt, amíg az bele nem torkollt a Sunset Boulevard-ba, majd északkeletnek fordult. Néhány háztömbre onnan megtalálta amit keresett. Egy vaskereskedőt, aki éppen akkor nyitotta ki a boltot. A Terminátor volt aznap az első vevője. És egyben az utolsó is. Ezt követő fegyverbeszerző útja során rátalált hadműveletének bázisára. Szobát bérelt a Panama Hotelben. A Terminátor lenézett az ágyon heverő zsákmányolt szerszámokra. X-Acto pengék. Fogók. Csipeszek. Zseblámpa. Mérőléc. Csavarhúzó. Jó pár reszelő. És más apróságok. Elvett még egy halom munkaruhát, és a tulajdonos fekete bőrdzsekijét is, tartalékul a rajta lévő mellé. A pénztárgépben nem volt túl sok pénz, de a Terminátornak nem is volt szüksége sokra. Ez egy rövid feladat lesz. A tűzlétrán távozott, hogy ellenőrizze megfelel-e tartalék útvonalként. Senki sem látta elmenni. GARRETT FEGYVERBOLTJA, REGGEL 10 ÓRA 23 PERC Az üvegpult mögül Rob Garrett felnézett a vásárló acélkék szemébe. Úgy nézett ki, mint agy súlyemelő, de úgy volt öltözve, mint azok az őrült kölykök a Melrose-on. Valószínűleg egy dilinyós. Tele volt velük a város. Minden méretben kaphatók voltak.
Rob tizennégy évvel ezelőtt először vegyeskereskedő volt a Maine állambeli Bangorban. Azonban úgy gondolta, ő inkább kalandra vágyó típus, ezért szedte a sátorfáját, és nyugatra jött. Mivel ő maga is nagy fegyvergyűjtő volt, így átvette ezt a boltot a Sunset Boulevard-on. Eleinte még tartott a hosszú priuszos nehézfiúkkal való üzleteléstől, akik gyakran megfordultak az üzletben, de az utóbbi néhány évben megtanulta, hogyan szúrja ki a veszélyes eseteket, így többnyire elkerülte a bajt. Ez a mai fickó nem nézett ki különösebben veszélyesnek. Tekintete üres, kifejezéstelen volt, kivéve, amikor a pult mögötti fegyverállványokat nézte. Ilyenkor arca a koncentráció hegyes kúpjába húzódott össze. Szeme elidőzött minden egyes fegyveren, mintha mindet megismerné. Rob figyelme felszökkent. Lehet, hogy egy gyűjtőtárs. Figyelmen kívül hagyta a férfi furcsa öltözékét, és ránézett. Annyira vágyott már arra, hogy egy rokon lélekkel kapcsolatot teremthessen, s a pokolba is, fegyvergyűjtők minden csomagolásban kaphatók. – Segíthetek, uram? – kérdezte reménykedve. A fegyvergyűjtők ugyanis sok pénzt költenek. A férfi végül is Robra vetette rezzenéstelen tekintetét, mintha csak most vett volna tudomást létezéséről. Elkezdett a nehéztüzérségről kérdezősködni, majd a félautomata fegyverek, s a katonai cuccok után érdeklődött, amiben Garrett nem szívesen utazott, de mégis megtette, mert kezdtek nagyon kelendők lenni. Mind teljesen törvényes fegyver volt, hacsak nem tudta valaki, hogyan kell lereszelni a peckeket a
félautomatákról, hogy folyamatos tüzelésre is lehessen őket használni. A francba!, gondolta Rob, jó ízlése van a fickónak. Térült-fordult, és félelmetes arzenált szedett le az állványokról. Olyan hangon, mintha csak borotvapengét venne, a férfi így szólt: – Szeretném megnézni a SPAS-12-es automata adagolós puskát. – Az kézzel és automatán is tölthető, gondolom, tudja – szakította félbe Rob. A férfi le sem vette szemét a fegyverekről. – Az Armalite AR-180-as félautomata rohampuskát – kérte. Miközben Rob levette az állványról, a vevő sorolta tovább: – A Desert Eagle 357-es Magnum félautomata, gázzal hajtott pisztolyt, tíz dobtárral. Az AR-15 5,56-os karabélyt, kihajtható markolattal. Rob egy kicsit zihált, ahogy próbált lépést tartani. A férfi színtelen hangon folytatta: – Szakaszolt plazmaimpulzus-lézerpuskát, negyven wattos tűzerővel. Rob megdermedt zavarodottságában, és megpróbálta egyeztetni a rendelést a raktárkészletével. Aztán összeszűkült szemekkel a vevőre nézett. Szakaszolt plazma. Nagyon mókás. ~ Hé, haver, csak amit látsz! Még valamit? Rob arra gondolt, hogy a fickó biztosan katona. Az, ahogy kiválasztotta a fegyvereket, valamint az egész modora is, a haditengerészetre vallott. Vagy ki tudja.
Lehet, hogy egy valódi zsoldos. A vásárló felvett egy Colt 45-ös, ötcentis automata hátrasiklású pisztolyt, és belenézett a tetején lévő lézeres célzóberendezésbe. Olyan volt, mint egy távcső, pedig valójában egy kis lézergenerátor volt, beépített áramforrással. Ha valaki enyhén meghúzta a ravaszt, egy ragyogó, hajszálvékony, vörös fénysugár lőtt ki a készülékből. – Nagyon jó pisztoly – mondta Rob. – Csak most jött ki. Ha odacéloz a ponttal, ahová a golyót szeretné küldeni, nem tudja elhibázni. A vevő a falakra célzott a sugárral. A bemutató állványra, Rob mögött. Majd Robra. Bármilyen felületre esett a sugár, ott azonnal felragyogott egy apró fény golyó. Kész gyönyörűség volt nézni a vevőt. Előre-hátra tolta a reteszt, újra meg újra, mintha összenőtt volna a fegyverrel. Káprázatos. A férfi figyelmesen újra végignézett a polcokon, s közben végigcsinálta az egész mutatványt az egyre növekvő fegyverrakáson, és mintha azonnal tisztába is jött volna működtetésükkel. Azután ismét a tulajdonosra fordította merev tekintetét. – Kilenc milliméteres UZI-t. Mialatt érte indult, Rob azt mondta: – Maga aztán ismeri a fegyvereket. Ezek közül bármelyik tökéletesen megfelel az önvédelemre. És várta a mosolyt, de az nem jött. Hagyjuk a vicceket. Jobb lesz, ha az üzlettel törődünk. – Melyiket kéri?
– Mindet – mondta a hallgatag férfi hangsúlytalanul és magabiztosan. Rob felhúzta a szemöldökét. – Legalább hamarabb zárhatok ma. A pisztolyokra tizenöt napot várnia kell, de a puskákat most rögtön elviheti. – Rob már elkezdte összecsomagolni az árut, de mikor meghallotta a védőburkolat zörgését az üvegen, megfordult. A férfi halálos nyugalommal feltépett egy doboz tizenkét töltényes tárat, és gyakorlott mozdulattal becsúsztatta az automata töltőbe. – Hé! Ezt nem szabad... A férfi Rob szemébe nézett, s miközben ráfogta a lövészpuskát, azt mondta: – Téves. Rob egy pillanatig azt gondolta, ez megint valami hülye vicc. Aztán, egy másodperccel a puska eldördülése előtt, még belevillant a csendes megvilágosodás, hogy Maineban kellett volna maradnia. A Terminátor kivitte a fegyvereket és a lőszeres zacskókat a kombihoz, és mindet bepakolta. Primitív gyilkoló készülékek voltak ugyan, de becslése szerint tűzereje még így is kényelmesen fölötte volt a feladat által megkívánt minimumnak. A kocsi ellopása után körülbelül tizenhat percre volt szüksége, hogy megszokja a városi közlekedés véletlenszerűségét. Ezalatt két autót felkényszerített a járdára, egyszer pedig átrohant a kereszteződésen, és meghúzta egy busz oldalát. Azután rájött, hogyan számíthatja ki a járművek árapályát, és részben emlékezve a történtekre, részben elemezve a járművek mozgásának összefüggéseit, darabonként összerakta a
közlekedési szabályokat. Kezdte megtanulni, hogyan igazodjon el maga körül. PANAMA HOTEL, DÉLELŐTT 11 ÓRA 19 PERC A Terminátor egy asztalkánál ült, és gondosan lereszelte azt a hegesztett lemezt, ami meggátolta az UZI-val való folyamatos tüzelést. Harminc perc alatt befejezte az összes többi fegyver átalakítását, és betöltését is. Fáradhatatlan, egyenletes ritmusban dolgozott. A lemez halk csendüléssel esett le. Ezentúl egyetlen ravasznyomás percenként nyolcszázas ütemben bocsátja majd útjára a kilenc milliméteres lövedékeket. Csupán ennyi az UZI legendás tűzerejének titka. Egy teli tárat töltött a géppisztolyba, majd lerakta az ágyra, a többi fegyver mellé. A tűzlétra melletti ablakon hozta be őket. Ez volt a főhadiszállása. Biztos helynek kellett lennie, ezért nem hívhatta fel rá a figyelmet semmilyen nyíltan agresszív viselkedéssel, mint amilyen például a közvetlen életellenes fenyegetés. Eleget tudott erről a társadalomról ahhoz, hogy elkerüljön minden olyan cselekedetet, amely veszélyeztetné ezt a semleges területet. Ezért fizetett a portásnak a szobáért. Ezért volt szüksége hátsó kijáratra is. De a szobán kívül azt tehetett, amit akart, különösebb óvatosság nélkül, hiszen úgyis állandóan mozgásban lesz, állandó előrehaladásban, amíg el nem éri és meg nem semmisíti a kijelölt célpontot. Azután meg már úgysem számít semmi. A Terminátor felállt, összegyűjtötte a tartalék tárakat, megtöltötte a zsebeit, és kiválasztotta az UZI-t, a
lézerkeresős 45-öst, és a nikkelezett 38-as pisztolyt. Az első kört még világosban akarta lefutni. Ha szükség lenne másodikra is, még bőségesen marad tartalék tűzereje. Majd kibújt az ablakon, s könnyedén lemászott a tűzlétrán a mellékutcába, a kocsihoz. Itt volt az idő, hogy megközelítse a célt. SILVER LAKE DISTRICT, LOS ANGELES, SUNSET BOULEVARD, A FOUNTAIN BOULEVARD KÖZELÉBEN, DÉLELŐTT 11 ÓRA 42 PERC A kanadai sohasem tudta meg, végül is kivel akadt össze. Medveszerű ember volt, ebéd előtt száztíz kilót nyomott. Széles, kövér arcát szakáll keretezte. Carlyle Leidle karbidacél szerszámokat és préseket gyártott; keményen dolgozott a letelepedési engedélyért, sőt még állampolgári ismereteket is tanult. Húsz perccel ezelőtt felpattant 900-as Harley-jára, hogy elintézzen valamit a főnökének. Két perccel később egy rozsdamarta, 1968as Dodge teherautó kipufogója eléje zuhant le pont az útra. Megpróbált kitérni, de megcsúszott a kipufogón és felborult, még mielőtt lábával megtámaszkodhatott volna. Könnyű sérülései voltak csak – egy kis vágás a csuklóján, valamint kissé megrándult az egyik térdkalácsa. A Harley viszont totálkáros lett. Így hát leállította a motort a járdán, és enyhén fortyogó csalódottsággal a félsaroknyira lévő telefonfülke felé bicegett. Magában káromkodva a türelmetlenségtől addig várt, míg a telefon tizenkétszer ki nem csöngött a hívottnál. Az biztos, hogy az asszony átkozottul mélyen tud aludni.
Végül is felvette, és nagyon elcsodálkozott azon, ugyan kinek lehetett elég vér a pucájában ahhoz, hogy felébressze egy hosszú, fárasztó éjszaka után. Ekkor történt, hogy egy erős fogással valaki felemelte Carlylet a földről, és mint egy rongybabát behajította az egyik közelben parkoló autóba. Csontropogtató puffanással esett méretes hátsófelére. Arra készült, hogy dühében ordít egyet, és nekiugrik a betolakodónak, mikor meglátta a szemét. Semmi sem volt benne. Sem harag, sem gonoszság. Semmi más, csak koncentrált erő. Felkapta a telefonkönyvet és lapozni kezdte, mintha Carlyle megszűnt volna létezni. Nagydarab férfi volt. Carlyle viszont még nagyobb. Lábra állt, és azt mondta a másik hátának: – Komoly viselkedési zavaraid vannak, hapsikám. De semmi szemmel látható hatást nem váltott ki a fülkében álló férfiból. A kagyló ide-oda lengett a vezeték végén. Ez már túl sok volt. Carlyle elindult a férfi felé, s látta, amint annak háta megfeszül. Azt is észrevette, hogy a férfi ujja, amely addig sebesen szaladt le a nevek oszlopa mellett, dermedten megállt az egyik névnél. Azután átugrott a következőre. Azután megint a következőre. Ezt követően a férfi hirtelen mozdulattal megfordult és elindult. Carlyle azon tűnődött, hogy elé áll – egész addig, amíg ismét meg nem látta a szemét. Egyenesen felé néztek, de valami egész mást láttak – valamit a közeli jövőben, ami igen érdekes dolog lehetett, csak nem pont ott és nem pont akkor. A férfi elment Carlyle mellett és beugrott egy kombiba, majd elhúzott. Carlyle nyelt egyet. Csak most tudatosodott benne, hogy a férfi megrémisztetté.
Sohasem látott még hozzá hasonlót. És az igazat megvallva nem is kívánt soha többé. Sóhajtott, és belépett a fülkébe, hogy újra tárcsázza az otthoni számot. Szeme a nyitva felejtett telefonkönyvre tévedt. Három név mellett bemélyedés látszott, ott ahol a férfi ujja benyomódott a papírba. A három név: Sarah Anne Connor, Sarah Helen Connor és Sarah Jeanette Connor. Carlyle a nevekre meredt, míg otthon kicsöngött a telefon. Egy pillanat töredékéig arra gondolt, felhívja a három nőt, és figyelmezteti őket, hogy egy nagyon kísérteties valaki nyomoz utánuk. De az ötlet nagyon törékeny volt, és a feledékenység könnyen összeroppantotta, mihelyt felesége belépett a vonalba, és Carlyle saját baját kezdte neki ecsetelni. Ekkor még nem gondolta, hogy tizenegy órával később, mikor majd a tévé előtt fog ülni recsegős foteljében, és a késő esti híreket nézi – felesége pedig megfog lepődni rémült tekintetén, ami vadidegenné varázsolja az arcát – egy kis ideig minden, amit képes lesz majd kinyögni, ennyi lesz: – Fel kellett volna hívnom... fel kellett volna hívnom... LOS ANGELES-I FŐISKOLA, DÉLELŐTT 11 ÓRA 53 PERC A defekt volt az utolsó csepp a pohárban. Sarah odament a Hondához, és a végzetbe vetett hittel bólogatott a lapos hátsó kerék látványára. Ez még csak megközelítőleg sem volt igazságos. Semmi valós ok nem volt rá, hogy ez történjen vele. Hát igen, ma nagyon összejött neki minden. De miért pont ma? Miért nem holnap? Vagy tegnap? Mindkét nap laza
menetrendű volt, könnyedén tudott volna alkalmazkodni egy ilyen sorscsapáshoz. De ma? Miért? Pedig elég jól indultak a dolgok. Miután elment otthonról, eseménytelen, álmodozó útja volt az iskoláig. A forgalom meglepően kicsi volt, az autósok pedig szokatlanul éberek és udvariasak, így megengedhetett magának egy nagyon öngyilkos luxust, miközben kétkerekűjén utazott Los Angeles nagyvárosi forgatagában: ábrándozott. Stan Morskyról, és az aznap esti találkájukról ábrándozott. Nem így tervezte, de fantáziájának képei elfátyolozták előle az út látványát. Egyszerűen elsodorták a valóságot. Sarah-nak eszébe jutott a fiú sötétkék szeme, és mosolya. Nem volt túl komoly, azonban egész lénye gyengédséget sugárzott és a lány úgy érezte, ezt ó" váltotta ki. Jó, azért be kellett ismernie, ezt össze sem lehetett hasonlítani azzal a tekintettel, amit Ginger Mattból tudott kicsalni, de egy olyan mosolyra emlékeztette, amivel két évvel ezelőtt a középiskola utolsó évében ajándékozták meg. Iskola után a folyosón álltak Rich Welkerrel. Egy szuperédes mosoly, amit csak enyhén zavart meg egy csorba fog, amiről a fiú azonnal közölte mindenkivel, hogy a futballiga volt bajnokaival vívott ökölharc közben szerezte. Mit is lehet mondani róla? Tárt kapuk várták az egyetemen, osztályelnökké választották, és egy teljes osztály felléphetett volna a ruhatárával egy divatbemutatón. A szülei természetesen gazdagok voltak. Sarah kijárta, hogy bejuthasson a majorettek közé, s így a közelében lehessen. A fiú több hónapon keresztül udvarias és közvetlen volt mindenkihez, csak
hozzá nem. Aztán végre egy nap, a folyosón, észrevette, mégpedig az öltözőszekrénye keretében. Senki sem volt a közelben. A fiú megcsókolta, aztán rámosolygott. Három randi után aztán közölte, hogy az iskolai szépségkirálynőt fogja elvenni. Sarah sietősen elfricskázta ezt a gondolatot, s visszatért Stanhez. Ő is sokban hasonlított Richhez. Előkelő, csinos, Porschéval járt, álmodozó tekintetű és káprázatos mosolyú. Szórakoztató és udvarias. Mikor találkára hívta, Sarah meglepődött. Semmi előzetes figyelmeztetés vagy jel nem utalt erre. A lány felszolgálta neki a rendelést, ő pedig közben vicces kommentárokat sütött el, ráadásul Sarah biztos volt benne, hogy van valakije. Mikor egy másik vendég – a szomszéd boxban – rászállt, a fiú mentette meg egy viccel, ami végül is élét vette a helyzetnek. Mikor megköszönte, a fiú megkérte, menjen el vele a koncertre. Az egyetlen komoly probléma amivel szembe kellett néznie, mit is vegyen fel. Ez a fickó igazán nagymenőnek hatott. Talán Ginger tud majd segíteni a döntésben. Ekkor a motor köhögni és akadozni kezdett. Haldoklott alatta. Aztán csak erőtlenül gurult, és megállt a középső sávban. Az autók mindenfelől dudálni kezdtek. A sofőrök hirtelen rosszindulatúvá váltak. A türelem vékony máza alól előtört legmélyebb gyűlöletük, mihelyt védtelen áldozatra leltek. Valamilyen oknál fogva Sarah ezen még meg sem lepődött – s ez lepte meg leginkább – mialatt a döglött motort feltolta a padkára. Aztán rájött, miért nem
lepődött meg. Eszébe jutott, hogy elfelejtett tankolni az előző este, mikor hazafelé tartott a könyvtárból. Ciki. Oké, eddig az egész csak egy pár perces lemaradás – nem olyan nagy dolog. Megsétáltatta a robogót egy saroknyira, a benzinkútig. El van intézve. Pénteki első órája egy igazi “kaland" volt. Nyelvészet. Miller professzor ott tartotta az óra végén, és megfeddte egyre gyakoribb késései miatt. A következő nagy csapás a pszichológiaórán érte Saraht. Rod Smith az egyike volt azon ritka férfiaknak az iskolában, aki észrevette, hogy a legszebb lányok vették fel a pszichológiát. Mindenkinél próbálkozott már ez a kéjenc, kivéve Sarah-t. Úgy látszik ma jött el Sarah “szerencsenapja". A férfi kétszéknyire ült tőle, és Sarah meztelen lábát nézegette. Sarah átkozta magát, amiért nem vett hosszú nadrágot, de olyan szép nap volt, és szerette a bőrén érezni a szelet motorozás közben. Ezért hordott rövidnadrágot. Rod, tudat alatt természetesen, eszébe juttatta a civilizált dzsungel íratlan törvényét. Ha bármi szexiset hordasz, a férfiaknak joguk van bámulni. Úgy döntött, nem törődik Roddal, bár egészen nem sikerült elkergetnie gondolataiból, apró kellemetlenséggé zsugorodott, míg az órának vége nem lett. A férfi azonban utána ment, és vele együtt sétált át a belső udvaron, barátságos beszélgetést kezdeményezve. Sarah nem is figyelt a szavaira. Hallotta a hangsúlyt, az pedig sürgető volt és kiéhezett. Valószínűleg Rod sem figyelt saját magára. Azzal búcsúzott, hogy: “Nem
beszélgettünk túl sokat. Szerintem kellene. Sok mindent tudnánk tanulni egymástól." Sarah megállt, és szembefordult vele. Semmi jelét nem adta, hogy megkülönböztette volna bármelyik más lánytól a főiskolán. Sarah nem Sarah volt, egyszerűen csak egy romantikus célpont. Az lett volna a legszebb, ha a férfi eltűnik, így Sarah azt mondta: “Az egyetlen dolog, amit szívesen megtanulnék magától, Rod, az az, hogyan is néz ki távozás közben"… Sarah megdöbbent a hatástól, amit kiváltott. A férfi hirtelen alázatos lett, arca elvörösödött, és nagy zavarában eloldalgott. Ez nagy tett volt, gondolta Sarah. Ugye? Istenkém, nem akart ő ilyen kemény lenni hozzá. Lehet, hogy ez a szegény fickó mégis érzett valamit iránta. Aztán odaért a Hondájához, és meglátta a defektet. Visszahívta Rodot, tudva, hogy megszenvedi majd még ezt az ötletet. Felöltötte legszebb mosolyát, és Rod kivirult. Pár perc múlva a lábainál morgott, foltozta és javította a kereket. Sarah rájött, hogy megfizet még a férfi nagylelkűségéért. Rájött az is. Mikor befejezte, beletörölte kezét farmerjába, és egyik karját Sarah dereka köré csúsztatta. Magához húzta a lányt és azt mondta: “Tudtam, hogy még találkozunk". Ezután a Tekintet következett, ami olyanná torzította az arcát, amiről Sarah-nak hirtelen a pofaszaggató kéjvágy tankönyvi példája jutott eszébe. Nem tehetett mást, elnevette magát. Amíg a dühösen elballagó Rodot nézte, megértette, hogy szerzett magának egy ellenséget. Csodálatos!,
gondolta, mialatt felszállt a motorra. Eddig nem is olyan rossz ez a nap. A munkahelyre igyekezve, engedélyezte magának azt a halovány reményt, hogy talán nem is késik pár percnél többet. Ez a reggel, amin már ott díszelgett a szégyenbélyeg, elég kellett volna, hogy legyen az istenek lecsillapításához. De az isteneknek néha semmi sem elég. STUDIO CITY, HATTERASS STREET 12856., DÉLUTÁN 12 ÓRA 2 PERC Mike és Linda a járdán álltak, és egy játék-teherautón veszekedtek. Mike ragaszkodott véleményéhez, miszerint a játék az övé. A teherautót viszont Linda szorongatta a kezében. Linda kilencéves volt, két évvel idősebb öccsénél. A teherautó egy dömper műanyag modellje volt, valósághű részletekkel. – Ezzel ásta fel Mike Mrs. Connor virágoskertjét. – Mama azt mondta, hogy többet nem játszhatsz itt. – De te nem a mama vagy, seggfej! – Azt mondta én vagyok a főnök, amíg a boltban van – felelte Linda gőgösen. Erre Mike előre vetette magát, és kiütötte a játékot a kislány kezéből. Mikor az leesett a földre, érte vetődött. A dömper az útra gurult és megállt. – Gyönyörű mozdulat, Mikey! Mike vállat vont, és elindult a dömperért. Egy autó közeledett az úton. A vezető módszeresen a házszámokat figyelte. Linda amint észrevette, Mike után rohant, és visszarángatta.
– Várd meg a kocsit, te hülye! Mike türelmetlenül fészkelődött, alig bírta kivárni, hogy a kombi közelebb jöjjön. – Gyerünk, gyerünk! – vezényelt a sofőrnek. Mike és Linda ott álltak a járdán, s végignézték, amint a kocsi hirtelen lassít, feléjük fordul, és farolva megáll, miközben műanyag palacsintává lapítja a dömpert. A gyerekek megdermedtek; Linda nyugtalanul hátralépett, Mike pedig a kellemetlen meglepetéstől és a dagadozó dühtől pislogott. Mike és Linda felnéztek, mikor az óriás férfi előbújt a kocsiból, és feléjük lépkedett. Jó nagy paszulykaró, gondolta Mike. Linda rémülten ölelte át Mike nyakát. A férfi úgy sétált el mellettük, mintha észre sem vette volna őket. – Hé! – kiáltott utána Mike, még mielőtt Linda a szájára szorította volna a kezét. A Terminátor tudomást sem vett a gyerekekről, csak ment tovább a Connor házhoz. Bekopogott az ajtón. Egy kis spicc hatástalanul csaholt a sarkában. Semmit sem jelentett a számára. Ő Sarah Connorra várt. A nő az ajtóhoz ért, és kinyitotta, amíg a biztonsági lánc engedte. – Tessék – mondta óvatosan, a résen keresztül a hatalmas, bizarr kinézetű férfit bámulva. – Sarah Connor? – kérdezte a Terminátor színtelenül. – Igen. A Terminátor az ajtóra csapott, amitől aztán a lánc elpattant, s az ajtó bevágódott, akkora erővel billentve meg a nőt, hogy az sikoltva hanyatt esett. A Terminátor egy pillanat alatt előrántotta a 45-öst, és bekapcsolta a
lézeres célzóberendezést. A fénycsík keresztülvágott a szobán és megállt a nő homlokán, ahová a Terminátor célzott. A nőt egy másodpercre elvakította a vörös ragyogás. Aztán, mikor a pisztolyból előrobbant egy lövedék, és eltalálta két centiméterrel a jobb szemöldöke felett, látása darabokra hullott. A nő a szőnyegre roskadt. A Terminátor lejjebb engedte a fénysugarat, le a mellére. Addig tüzelt, míg a fegyver ki nem ürült. A szaggatott durranások elnyomták a spicc magas vakkantásait a verandán. A Terminátor lehajolt, és az X-Acto késsel a bokától a térdig egy metszést vágott. Mike a férfi után rohant, mikor az bement a házba, s most ott állt a folyosón, és a nyitott ajtón keresztül végignézte a benti gyilkosságot. Nem is bírta felfogni, mi történik. Szerette a rajzfilmeket. Különösen a Tom és Jerryt. Nevetett, mikor Jerry rádöntött valamit Tomra, és a macska kilapult, mint a dömpere, majd újra rendes méretűre ugrott vissza. Mrs. Connor azonban nem ugrott fel, sőt egyre pirosabbra festette maga alatt a szőnyeget. Mike még soha senkit sem látott ilyen mozdulatlanul feküdni. Linda éppen akkor ért oda, mikor a Terminátor olyan nyugalommal kezdte felvágni Mrs. Connort, mintha sütni való húst szeletelne. Linda megragadta Mike kezét, és visszahúzta a szomszédba, a saját lakásukba. Bevágta maga mögött az ajtót, és bezárta. A Terminátor felemelkedett a halott nő teste mellől. Nem találta meg azt, amit keresett. A célpont azonosítása negatív. Egy villanásnyi ideig átgondolta a
lehetőségeket, aztán zsebre vágta a fegyvert, és az ajtóhoz ment. A gyerekek az ablakból nézték, ahogy a férfi visszasétál a kocsihoz, és beszáll. Mikor elment, Linda elsírta magát. Mike csak arra tudott gondolni, milyen lapos ott kint az aszfalton a dömpere, s csendesen azt mormolta: – Elrontotta. Az egész talán két-három percet vett igénybe. Már ettől is teljesen irreálisnak tűnt. Semmi dráma. Csak halál. Hirtelen, minden látható ok nélkül. De az eseményeknek nagyon is mély oka volt. Olyan oka, amit nagyon kevesen fognak valaha is megérteni. És minden bizonnyal ez az ok sokkal mélyebb, és szomorúbb annál, semhogy az ablakra tapadó gyerekek megérthették volna. Az elkövetkező években Mike és Linda szülei többezer dollárt fognak majd pszichoterápiára költeni. De nem fog használni semmit. BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME, DÉLUTÁN 12 ÓRA 17 PERC Sarah zümmögve haladt az egyre sűrűbb ködben. A felmelegedett szmogban a látóhatár szélén délibábként csillámlottak a rikító színű közlekedési táblák és hirdetések. A lány bemanőverezett a Big Jeff parkolójába. Sietve odaláncolta a motort egy lámpaoszlophoz, a neonreklám mellé. A neon magát Big Jeffet ábrázolta, tornyos szakácssapkában, arcán obszcénül vidám grimasszal. A szeplős szörny örökké egy faragott hamburgert emelt, miközben mustár csöpögött le a szezámmagos zsemléjéről. (Mindig csak
egyetlen pillanat választotta el attól, hogy a földre ne cseppenjen.) Bármely istenség tiszteletére, aki a kövér gyerekeket pártfogolja. A Big Jeff családias légkörének illata az orrába csapott. Az állott cigarettafüst, a félig megevett, iszaphideg hamburgerek és a melaszként nyúló “szószkülönlegesség" émelyítő, édeskés kigőzölgése beburkolta Sarah-t. Az ebédidő csúcsforgalma kezdett káoszba torkollni. A takarítófiúk héjaszerű türelemmel ácsorogtak, hogy a felfordulás elkövetőinek távozása után, pillanatokon belül megtisztíthassák az asztalokat a konyhaművészet földi maradványaitól. A pincérnők szaladgáltak, a vendégek faltak, még a törzsközönség is sietve ment a mellékhelyiségbe. A “Csak Személyzet" feliratú ajtó felett egy videokamera méregette az éttermet. Sarah épp egy grimaszt vágott, miközben elment alatta, így nem vette észre Nancy Dizont, és neki is ment a nagy testű, sötét bőrű, félig filippínó, félig ír pincérnőnek. – Bocs' – szuszogta Sarah. – Az én hibám volt. Sietek, mert elkéstem – legyintett Nancy. – Én is – mondta Sarah Nancy gyorsan eltűnő hátának. A személyzeti folyosón Sarah lelassított, hogy előássa tárcájából a munkaidőkártyáját. Turkálás közben azonban leejtette a könyveit, s ahogy letérdelt, hogy összeszedje őket, egy vékonyka hang a nevén szólította. A mennyezeten lévő kamerára nézett, a “Chuck Breen, üzletvezető" feliratú ajtó felett. – Sarah, lennél szíves bejönni az irodába?
Sarah beleharapott a szája szélébe, és becsúsztatta kártyáját az ellenőrző órába. Összerezzent a hangos, vádló kattanástól, amely feljegyezte és halhatatlanná tette késését. Gyorsan hóna alá dobálta a könyvrakást, és benyitott az ajtón. Chuck Breen egy monitorokkal teli műszerfal mögött ült. Csak az egyenruha hiányzott róla, és akkor pont úgy nézett volna ki, mint egy biztonsági őr. Nem viselt névkártyát – legfeljebb talán a szíve mélyén. Sarah próbát tett legragyogóbb, legbátrabb mosolyával: – Szia, Chuck! Képzeld, elkéstem! Egyetlen szuszra mondta, de előtte szétszedte, és elemezte. Chuck előredőlt az egyik monitor visszfényébe. Himlőhelyes, holdtájképhez hasonló arca megmerevedett, mint egy féldombormű. Elbűvölő. – Ez itt – mutatott Chuck az asztalán álló komputerre – egy 128 K-s Apple Macintosh, többcélú táblázatkezelő programmal. Ez az én menedzserkalkulátorom. Feljegyzem a béreket, a borravalókat, a munkabeosztást és... a legfontosabbat: az ellenőrző órát. Pontosan tizennyolc percet késett, Connor. Mentség? – Durrdefektem volt. – Miért van az, Connor, hogy oly sok ember autójának a kereke, úgy tűnik, képtelen megtartani a levegőt, holott nekem például tíz éve nem volt defektem? – Mert az elmúlt tíz évben busszal jártál – felelte Sarah nyugodtan. – Mint ahogyan másnak is így kellene, egyéb megbízható közlekedési eszköz híján. – A motorom általában megbízható. Nem volt defek...
– Bocsásson meg, Connor, de nem kívánom végighallgatni a mopedje történetét. – Robogó, Chuck. Mit csinálsz?!, szidta a “Kicsi Sarah". Szükséged van erre a munkára. Sarah egy pillanatig megpróbálta elkergetni az óvatos hangot, de aztán végül is megadta magát. – Nézd, Chuck... Elnézést kérek. Nem fog még egyszer előfordulni. Egyszerűen, alázatosan, magabiztosan. A legtöbb embernek ennyi elég is. De nem ennek. – Hallgass ide, Sarah! Egyszer muszáj lesz megtanulnod, hogy mint felnőtt embernek, fel kell vállalnod néhány alapvető felelősséget. Gondoskodnod kell magadról, a családodról, és tiszteletben kell tartanod a kötelességeidet másokkal szemben. Például a munkaadóddal szemben. Többször nem késhetsz el! Miért kell néhány embernek így megjátszania magát?, gondolta magában a lány. Az inger, hogy tudassa Chuckkal, mennyire jelentősek a kozmikus nézetei pont most és pont neki, tetőpontjára hágott. De “Kicsi Sarah" visszaverte, és azt tanácsolta, tartsa meg az állást. Míg Sarah egy másik részének úgy tűnt, sokkal többet is mondhatott volna annál, amit tényleg kimondott. De nem tette. És ez egy kicsit szomorú dolog volt. De végül is így döntött, és Sarah nem akart a kezén ülni, s közben üvölteni a fájdalomtól. – Levonok egy fél egységnyit! – mondta Chuck. Áthívta Sarah-t az asztal másik felére, s a nevére mutatott az egyik monitoron. Az a pár betű úgy
villogott, mint egy kicsinyített hirdetés valami kísérteties elektronikus lomtárban. – Látod? Betápláltam. Ezek után Chuck visszatért a fekete-fehér komputereihez. Két szeme külön-külön pásztázta azt. Sarah-nak Pugsly jutott róla eszébe, amint egy salátatorzsa felett elmélkedik. – Édes élet – morogta magában, mialatt kiment az ajtón. Kint úgy érezte, felrobban a méregtől. Megkerült egy sarkot, majd az öltöző előtt megpördült, és szamárfület mutatott a főnök szobája felé. Az egyik hangszóróban megszólalt Chuck hangja: – Helytelen hozzáállás, Connor. Ilyen dolgot nem szoktak a Jeff-lányok csinálni. Ne felejtsd el, te Jefflány vagy, legalábbis egyelőre. Sarah megfeledkezett a kameráról a folyosó végén. – Ne felejtsd el, hogy minél több Jeff-salátát kell ma rájuk sózni, oké? Nancy közeledett felé a folyosón. – Gyerünk – mondta –, a Nagy Jeff figyel. Az öltözőben Sarah fáradtan dobta be könyveit a szekrényébe. – Fogadjunk, hogy itt is van egy a rejtett kameráiból. – Gondolod? – mormogta Nancy. Felemelte Jeffszoknyáját, lehúzta bugyiját és körbeforgott a szobában. – Ez a tiéd, kráterarc! Sarah nevetett, és kiengedte mérge utolsó maradékait is, majd elkezdett vetkőzni. – Óvatosan! – figyelmeztette Nancy, miközben pukkantott egyet örökös ötadagos rágócsomójával.
Sarah üldözési mániát tettetett. A fal felé fordult, s elbújt a szekrény ajtaja mögé, míg átöltözött a lila és rózsaszín szoknyába és blúzba. Nancy addig is piszmogott, lógott, azt várta, hogy Sarah végezzen. Ezt az időt kedvenc elfoglaltságának szentelte – pletykálkodott a többi pincérnőről. Ma boldogan fecsegett Sue Ellenről, az új tanulóról, akinek az a ,jó" szokása volt, hogy mindig – még mielőtt felszolgálta volna – nedveset tüsszent az ételre. Sarah sietve kozmetikázta magát. Kihúzta a szemöldökét, és feltett egy leheletnyi pirosítót, hogy feltámadjon halottaiból. Behajtja a vámot ez a nap is, az már biztos. Mikor kicsi volt, anyja mindig azt mondta, olyan szeme van, hogy egy nap majd megőrjíti a férfiakat. Most alaposan megnézte. Az alsó szemhéjai egy kicsit lógtak. Az anyja még azt is mondta, hogy a nők irigyelni fogják a szexis nézését. De Sarah azt gondolta, pont úgy néz ki, mintha éppen most ébredt volna egy hosszú éjszaka után. És a színe. Anyja azért is lelkesedett. Mahagóni, hogy jól menjen a gesztenyebarna hajához. Sarah mosolygott magában. Aztán felvetette a fejét, megkeményítette az arcát, és a pár pöttynyi szemfesték hatását tanulmányozta. A szokásos. Sarah csak sötétbarna szemet és világosbarna hajat látott. Azért köszi a próbálkozást, anya. Egy pillanattal később már az állótükör előtt nézegette magát, miközben haját az előírt Big Jeff hálóba szorította.
– Hello! – mondta Sarah egy üres mosoly kíséretében. – A nevem Sarah, én leszek most az önök pincére. – Ráadásul még megcsipkedte az arcát is. Eperfagyi. – Olyan rohadt jól nézek ki! Ez már végképp két vállra fektette Nancyt. BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME, DÉLUTÁN 4 ÓRA 34 PERC Sarah kitartóan állta a dühöngő vendégek kálváriáját. Úgy kígyózott az asztalok között, mint egy vándor színtársulat balerinája. Kinyújtott karjain ügyesen egyensúlyozott három teljes ebédet, valamint, egyik kezével erősen markolva, egy Jeff-salátát. Egy középkorú, testes, szakállas férfi – arcán rosszalló kifejezéssel –, megrángatta a kötényét. Sarah gyakorlott magabiztossággal helyezte át súlypontját, hogy elkerülje az azonnali katasztrófát, és a férfi felé fordult. Az feldúltan mutogatott sült krumplis tányérjára: – Mi lenne, ha kapnék egy üveg ketchupot is, he? Sarah semmitmondó arcot öltött, s ártatlan hangon mormogta: – Úgy érti, még egyet ráadásnak amellé, amelyik már ott van az asztalán? A férfi követte pillantását a menütartó mögé dugott ketchupos üveg felé. Sarah tovább menetelt, és lerakta ínycsiklandó terhét egy türelmetlen férfiakkal teli boxnál. Amint elkezdte szétválogatni, kinek mi jár, néhány asztallal távolabbról egy öregember kiabált, hogy ő most kéri a kávéját. Sarah dobott neki egy “rögtön ott vagyok"-ot a válla felett, aztán a jelenleg megoldásra váró problémával nézett farkasszemet. – Oké, kié lesz a mamut marha?
Az egyikük erre így válaszolt: – Én roston sült marhát rendeltem. Egy másik közbevágott: – Azt hiszem az enyém, de nem rendeltem hozzá krumplit. Megint másik, velük egyszerre: – Az enyém a deluxe sajtos chili. Sarah-nak kezdett elege lenni. Lába már félúton járt a fájdalom, s a halálos kínok között, és sebesen közeledett a bokasüllyedés felé. Általában könnyen megbirkózott a munkával, de ez a mai nap nem tartozott a legjobb napjai közé. A szokásosnál több személyes kudarc, és a gyötrő kis összetűzések csak halmozódtak, hívatlanul tornyosulva egyik a másikra, egészen addig, míg Sarah kezdte elveszíteni a türelmét. És most, a jelen pillanatban, az egész világ egyetlen végzetesen egyszerű, s tömör kérdéssé szűkült össze: – Oké, akkor kié lesz a mamut marha? Egy kövér, szőke – két hiperaktív kislányt a szomszédos boxba terelgető – nő sürgetőleg érintette meg Sarah ingujját. – Kisasszony – mondta, mintha Sarah-nak egyéb dolga sem lett volna, mint csüngeni minden egyes szaván –, szeretnénk már rendelni. – Rendben, asszonyom, rögtön ott vagyok, ha lenne szíves addig... – Sarah átkapcsolt a robotpilótára, és letette az asztalra az utolsó tálcát is. Amint felegyenesedett, karja feldöntött egy vizespoharat. Az nekiperdült a box végében ülő férfinak, és eláztatta a kabátját. A férfi kétségbeesetten tárta szét karját.
Sarah kapkodva törölgette a kabátot, és oda sem figyelve egy szalvétát nyomogatott a férfi ölébe. Közben pedig azt habogta: – Elnézést, uram. Ez nem valódi bőr, ugye? Természetesen az volt, és a férfi arckifejezése efelől semmi kétséget sem hagyott. Ezalatt a szomszédos boxban az egyik kislány kikanalazott egy kevés fagyit, és rosszindulatúan Sarah borravalós zsebébe pottyantotta. Sarah elfojtott egy döbbent kiáltást. A kislány győzelemittasan vihogott. Sarah gyilkos pillantást vetett a gyerekre. “Kis Sarah" megrángatta a zablát, de alig sikerült uralkodnia az ingerültségén. A férfi, akinek átáztatta a kabátját azt motyogta: – Szép volt, kislány. Neked kéne adni a borravalót. Sarah csak állt, és egyre erősebben érezte, hogy rosszindulatú erők örvénylenek körülötte. Nancy, miközben elment mellette, megveregette a vállát, s huncut pofát vágva oldalra billentette a fejét: – Próbáld más oldalról nézni a dolgot, Connor! Kit fog ez érdekelni száz év múlva? CENTURY CITY, LOS ANGELES, DÉLUTÁN 5 ÓRA 41 PERC Reese idegrendszeréből dőlni kezdett az izzadtság, ugyanis a Pico és a Doheny sarkán lévő járdán, a zöld jelzésre várva kezdett köré gyűlni a tömeg. Csikorgóan tiszta nők és férfiak, ruhájuk folttalan és ránctalan. Úgy néztek ki, mintha egy más fajból származtak volna. Reese nem számított ilyesmire. Ráterült a félelem, csápjai kinyúltak, és a széle élesedni kezdett. Már eltelt hat óra, s még mindig nem szokta meg őket. Kifelé
Reese előadta a szobormutatványt, nyugalmat erőltetve magára, mint valami Buddha a Csóró utcából. Egyik kezével egy barna bolti papírzacskóba kapaszkodott, a másikkal a kabátzsebében lévő 38-as megnyugtató markolatát szorongatta. Körülötte minden szem a húsz méterre lévő piros lámpára tapadt. Reese elfintorodott attól az illattól, amellyel körülötte megfertőzték a levegőt – újra az a szörnyű szag, a parfümök édes-savanyú kémiai hazugsága. A nap folyamán még egyetlenegyszer sem érezte az emberi lények megnyugtató, átható illatát. Időközben a lámpa az út túloldalán zöldre váltott. A forgalom irányt váltóit és a gyalogosok csoportja, Calvin Kleinnek álcázva, előrelendült a zebrán. Reese hátramaradt, hagyta őket elmenni. Arra azonban ügyelt, hogy előtte maradjanak, mégpedig hátszéllel, amely elfújja a fojtó “illatokat". Elért a Doheny délnyugati sarkáig – most már egyedül –, és szemügyre vette az utcán parkoló kocsikat. Egész nap egy olyanra vadászott, ami illik a küldetéséhez. A teljesítményére figyelt, s nem a kinézetére. – Nehéz jármű kellett, nagy karosszériával, amely képes elnyelni a becsapódó lövedékeket, mindehhez pedig méretes motor, hogy nagy tárgyakat is tudjon szállítani, méghozzá viszonylag gyorsan. Továbbá rendkívül fontos szempont, hogy nem szabad feltűnőnek lennie. Kutatása mellékutcákra és parkolókra szorítkozott. Az autókereskedések semmit sem értek neki, ugyanis ő ruhafogassal szándékozott kocsit “venni". Egy párszor már majdnem sikerült. Minden adott volt: megfelelő
típusú jármű, biztonságos terepen, s egy civil sincs a láthatáron. Már félig benn volt egy sárfoltos Cadillacben a Spauldingon, mikor a tulajdonos kölyke hazaért az iskolából. Egy órával később, egy csupa üveg irodaépület alatti garázs betonbendőjében, újra sikerült behatolnia egy világoskék Chryslerbe. Éppen a műszerfalhoz nyúlt, a huzalozás borításához, mikor a riasztó, maximális idegtépésre állítva, elkezdett üvölteni. Hat másodpercet arra vesztegetett, hogy megkeresse. Nem találta, ezért úgy döntött inkább meglép. Kibaszott gépek. Gyűlölt vereséget szenvedni tőlük. A nap már majdnem lement, mire Reese végzett a Picótól az Alcottig tartó háztömbbel. A műszakiak élénkítőinek hatása már órákkal azelőtt elmúlt, nyomukban csak a kimerültség csorba, üres pereme maradt. Mozgás, katona!, parancsolta magának. Derítsd fel a terepet!, ne lustulj! Szemei az égtájakat követve, körcikkekben szondáztak, mégpedig a háta mögül kezdve. Kelet – aszfaltozott utca, nincs mozgó jármű... Délkelet-délnyugat – egyemeletes építmények, feltehetőleg lakások, sem kívül, sem belül nincs észlelhető mozgás... Észak – újabb utca, semmi mozgás... Északnyugat-északkelet – építési terület, talán húszezer négyzetméter, lánccal elkerítve. Két traktor, egy daru, hatfőnyi személyzet hetvenötnyolcvan méterre, nyílt terepen... Reese-nek hirtelen minden szőrszála az égnek állt, és mintha tűvé változott volna. Megdermedt. Verejték
gyöngyözött a tenyerén – rossz emlék ébredt a memóriájában. Néma vészcsengők szólaltak meg az agyában. Valami van ezzel a hellyel. De vajon micsoda? Félelem volt itt... és... igen, és még valami. A francba. Mi volt az? Testek darabjainak és őrült éjszakai tűznek a túlvilági képe villant fel a szeme előtt, s próbált beilleszkedni az előtte lévő látványba, majd hirtelen újra eltűnt. Reese mély lélegzetet vett, és utasította elméjét, hogy nyugodjon meg. Gondolkodj! Nem ugrik be. Lehet, hogy Echo Deltára megyek, gondolta. Aztán már emlékezett. Reese egy másodpercig mozdulatlan maradt. Azután nyugodtan megigazította a géppuska vállszíját a kabátja alatt, átrakta a papírzacskót a másik kezébe, és folytatta sétáját a járdán. Közben azt kívánta, bárcsak az egész extrém érzékcsalódás lenne, rácsapta az ajtót emlékezetére, és megpróbálta lelakatolni. A kocsikat figyelte, melyek mellett elment. Meglátott egy LTD-t, és körbejárta. A kerekekre nézett – futófelület rendben; ellenőrizte a karosszéria sérüléseit – elhanyagolható; a festés – kopott, nem fényvisszaverő. – Az összhatás remek. Körbepillantott az utcán, azután, szinte mellékesen, rákoppantott a, motorháztetőre, és felemelte, hagyva, hogy az utcalámpák fénye beömöljön a motortérbe. Egy rakás környezetvédelmi vacak alatt, amit legszívesebben kidobott volna, ott volt az ötezer-hétszázötven köbcentis motor a négydobos porlasztóval. Rengeteg erő. Jó kis motor. Átment a sofőr oldalára, és elővette az összehajtott ruhaakasztót a zsebéből. Miközben
állandóan fürkészte a környéket, kiegyenesítette a fogas egyik végét, és becsúsztatta az ajtó résébe, a kilincs fölött. Tapogatva kereste a zár nyelvét. Eddig még senki sem zavarta meg. Egy kattanás, és az ajtó kinyílt. Becsusszant a kocsiba, a lábához tette a papírzacskót, és csendben behúzta az ajtót. A vezetékszerelvény a kormányoszlop alatt volt. Ujjai rutinból rögtön rátaláltak a gyújtás drótjára. Kitépte, és az áram alatt lévő vezetéket a földelés rézdrótjához érintette. A motor berregve életre kelt. Még csak két perc telt el, mióta megközelítette a kocsit. Lenyomta a gázpedált, hogy egy kicsit feljebb vigye a fordulatszámot. A motor hangja egyenletesen emelkedett. Nincs kopogás vagy utógyújtás. Jól van beállítva. Remek. Alapjáratban hagyta a motort, hogy bemelegedjen, közben kikötötte a puska vállszíját, s kicsúsztatva a fegyvert kabátja alól maga mellé fektette az ülésre. Szemében tiszteletteljes fény villant, amint végignézett a kocsi fényűző belsején. A padlót vastag szőnyeg borította. A beépített rádió megszólalt, mikor elindította a motort. Addig forgatta az állomáskeresőt, amíg el nem hallgatott az adás. Jim Morrison alvajáró hangja (“Take the highway to the end of the night...") kiúszott a hangszóróból, és betöltötte a plüssel borított fülkét. Egy másik állomáson egy jámbor bariton mennydörgőit bűnös nyájára, amiért nem küldtek neki elég pénzt, hogy tovább mennydöröghessen az ő “bűnös nyájának". Reese úgy kószált a hangológombbal, mint egy bankett vendége, aki hetek óta nem evett. Talált egy hírállomást, és ott maradt egy ideig. Nem volt sok esemény. Csupán
tizenegy helyi háború szerte a világon, és három gyilkosság a városban. Legvégül aztán a KFWB rádióállomás pontos idejével egyeztette lopott kvarcóráját. Egyezik. Mély lélegzetet vett, és élvezte a gyenge, gyári, friss illatot, ami még mindig áradt a kocsi kárpitjából. Hát ilyen volt valaha, gondolta, s kinyúlt, hogy továbbtekerje a rádiót. Csodálkozva hallgatta a dal semmitmondó szövegét egy lány összetört szívéről. Reese belesüppedt az ülésbe, és hátrahajtotta a fejét. Érezte, ahogy izmai, a feszültségtől és a fáradtságtól összecsomósodva lazításért könyörögtek. Tudatossága partjaira felgördült egy hullám, és felajánlotta, hogy elviszi egy meleg, békés helyre néhány órát aludni. Nem lehet. Reese felült, s kiürítette zsebeit. Három doboz lőszer a szuper 38-ashoz, és négy másik, 00-ás őzsörét. Ez egyelőre megteszi. 9:15-kor betört egy vadászboltba, 9:16-ra tele voltak a zsebei, és ráadásul még az őrkutya is sajnálta, hogy elmegy. Reese lenyúlt, és a lábához húzta a bolti papírzacskót. A benne lévő holmik egy apró italboltból származtak, a Crenshawról. A boltot egy öreg koreai asszony vezette, akinek szeme a pénztárgép mögötti tizenhat centis tévéképernyőre tapadt. Reese felemelte a zacskó végét, és az ülésre borította a tartalmát. Egy Cosmopolitan példány, két üveg Perrier és tizennégy Snickers társaságában. Csokoládé. Gyerekkorában neki is volt egy kevés, amit aztán addig őrizgetett,
míg az utolsó, apró, értékes morzsa is el nem olvadt és el nem tűnt a nyelve hegyén, mint egy álom. Most marokszám van neki. Egyet beletömött a szájába, “egészben", és szétrágta. Hagyta, hogy szétáradjon szájában az íz, s közben arra a vacakra gondolt, amit régebben evett. Maga elé képzelte Willyt – azt, a már rég halott, magas, hadműveleti-híradóst, aki annak idején az ő tűzszerész szakaszában szolgált –, amint ránéz, miközben szemei nagyobbra kerekednek, mint a feje többi része együttvéve, és azt mondja: “Ó, haver, ó, a francba, őrmester! Tényleg tizennégy volt belőle?" Reese nyelt, és kibontott egy másikat, Willyért. Felvette az újságot, s átlapozta. Néhány cikk. Őket átugorva a hirdetésekhez ért. Istenem, micsoda kirakat! Lebilincselte, elvarázsolta. A nők – akiket aznap az utcán látott –, hihetetlenül gyönyörűnek tűntek, annyira tiszták és finomak voltak. Nehéz dolog volt egy nevezőre hozni Őket bármivel, amit azelőtt ismert. De ez egy teljesen más világ. Ezek a nők fantáziából voltak. Karcsúk, hibátlanok – olyan nem is igaziak –, ragyogó, kifejezéstelen arcokkal, kivéve egy kiszámított ajakbiggyesztést vagy egy csábító mosolyt, amit a kozmetikus-művész pontos ecsete festett nekik. Hosszú nyakuk és vékony karjuk gyengének hatott, körmeik pedig annyira haszontalannak és dekadensnek, mint egy kínai mandariné. Emlékeztette magát, hogy ezek a divathölgyek egy percig sem élnének meg az ő idejében, s ez egy kicsit enyhítette a kínját. Azonban később mégis azon kapta bőrkeményedéses és heges ujjait, hogy a porcelánbabaszerű szépségük körvonalait követik. Ezt a szépséget még fájdalmasabbá tette a
belőlük áradó törékenység. Ez a törékenység nem élné túl az ő szürkületi világát, ahol a túlélésnek borotvaéles törvényei vannak. Fejét az ajtóhoz támasztotta. A párnás ülés alatta egy csábító nővé változott, amely egyre mélyebbre húzta puha testébe, pihenésre biztatta, ha csak egy percre is. Mindazokra a dolgokra gondolt, amije sohasem volt. És arra az egyre, amit leginkább kívánt, és ami most olyan közel volt, de mégsem lehetett az övé. Szomorúan kinézett a szélvédőn, a lánckerítésen túlra, egy hernyótalpas talajgyalura, ami lassan, módszeresen rágta át magát a feltúrt talajon. Hernyótalpainak dübörgése és zörgése hangosan visszhangzóit Reese fejében, és szeme... ...a negyven méterre lévő, és egyre közelítő óriási, fényes lánctalppárra meredt. Az éhesen őrölte keresztül magát a holdsütötte vasbeton mezőn, s közben elpusztult gerendákat, szilánkokká tört fadarabokat, ruhafoszlányokat, és csontokat köpködött. Ezernyi csontot. Egy egész hegynyit. A csontok olyan tüzekben feketedtek meg és szenesedtek el, melyek már akkor is csak emlékek voltak, mikor Reese megszületett. Gyászos halmokban feküdtek körös-körül. Annyira mindennaposak voltak ezek a halmok, hogy senki sem állt meg átgondolni: a táj körvonalai helyenként emberi maradványokból voltak. Reese hűvösen figyelte, amint a koponyák a Fejvadász lánctalpai alá kerültek, de semmit sem tudott kiolvasni a húsavesztett arcokból, amelyek pörögve a fémfogak közé gurultak. Aztán egy másodpercre az egyik
koponya üres szemgödrei rávillantottak egy pillantást, ami úgy tűnt, mintha azt mondta volna: Te is. Többet inkább nem nézett oda. Reese arca ekkor még nem viselt hegeket, majd az elkövetkező években fogja összegyűjteni őket. Még csak most töltötte be a tizenhatot. A lánctalpak gyorsan közeledtek. És hangosan. Hangosabban a fülsiketítőnél. Minden határon túl. A hang szilárd valamivé vált, karmolta Reese agyát, rázta, szaggatta, és beletépett. Reese látta, amint a robbanások szivárványszínű, folyton változó óceánja villog a látóhatáron. A villanástól a durranásig csak egy mikroszekundum telt el. Közel voltak. Egyre közelebb. A peremsávot nagyerejű robbanóanyagok özönével zárták le, amely összetörte, átforgatta, és a felhők közé dobálta a földet. És a földet nem lehetett megkülönböztetni az égtől. A megtépett tájon fényszórók sepertek keresztül, kikutatva az emberi fájdalom szétszórt zsebeit. Vadásztak, nyomoztak, kerestek. Reese a hasán feküdt egy felrobbantott lakóépület romjai között. Orrát betöltötte az égő hús csípős illata és a nedves kosz. Leküzdötte azt a bensőjében mocorgó sürgető érzést, amely arra biztatta, hogy elfusson, s megpróbált mélyebbre süllyedni az alatta bűzlő hamuba. Ha pánikba esel, meghalsz, mondta magának Reese. Semmi pánik! A sisakjában lévő katódsugárcsöves képernyőn semmi sem látszott. Próbált állítani rajta. Kimúlt. Nincs képkapcsolat a parancsnoksággal. De legalább a fejhallgató és a gégemikrofon működött. Hallotta az egymást átfedő harctéri kéréseket, férfiak és
nők hangjait. Néhányan halálos sebeik miatt üvöltöttek, mások lőszert kértek, tűzfedezetet, kötszert, vagy azt, hogy kivonják őket a harcból. Válla fölött a tizenkét főből álló szakasza egyetlen túlélőjére pillantott: Ferro utász tizedes, egy kíméletlen, szikár nő. Múlt kedden volt a tizenötödik születésnapja, s most itt van, állig felfegyverkezve. Reese közelében állt, mintha hozzá lett volna kötve a szakaszparancsnokához, mintha az árnyéka lenne. Reese felpillantott az összedőlt épület letarolt csúcsaira, és meglátott az éjszakai ég hátterében egy magas, sötét alakot. A Fejvadász tornya. Fényszórói a romokat pásztázták. Reese ellenőrizte a “Felhasználható Impulzus" szintet Westinghouse M-25-ösén. A puskában már csak egyetlen plazmalöket maradt. Lőj! Vakítsd meg a nyavalyást! Reese a Fejvadász szemére célzott – az infravörös, hőérzékelő lencsékre a géppuskaágyazaton. Reese felcsapta a puska lehajtható keresőjét. A francba, siess, siess! Belenézett az elektronikus távcsőbe – Mozdulj, az isten verje meg, mozdulj! – és kipréselt egy nagyenergiájú plazmanyalábot. A Fejvadász ultraérzékenységű lencséi üveg- és olvadt mikroáramkörök esőjévé robbant szét. Válaszképpen a csillogó, fekete szörnyeteg tüzelni kezdett. Reese és Ferro ki vetődtek az épületből, még mi előtt a Fejvadász elpárologtatta volna azt, ami még megmaradt belőle. Még szerencse, hogy Reese-nek sikerült egyik oldalon megvakítania. Remek. És most kinyírlak, gondolta.
Reese villámgyorsan mozgott, akár egy macska, nagysebességű-öles üzemmódra kapcsolva. Képek árasztották el, csaknem túl gyorsan ahhoz, hogy tisztán megjegyezhesse Őket. Szemei átvillantak egy gyerek teteme felett. Tízévesforma fiú volt, teste közepébe füstölgő lyukat ütöttek. Kezében egy ütött-kopott, ósdi M-16-ost szorongatott, arca a semmibe bámult. Egyre több tetem. Néhány egyenruhában. Néhány rongyokban. Nők, öregek, gyermekek. Halottak. Újabb robbanások. Valószínűleg egy erre elhaladó szórótűzbe keveredtek. Keletről, Rexfordtól gördültek Sherbornig, és a kettő között mindent letaroltak. Reese berontott egy sötét bunkerbe. Egy patkánylyuk. Tele sárlepte, fegyvereket szorongató emberekkel, akik ide zsúfolódtak a kint tomboló halál elől. Néhányuk zokogott, vagy üvöltött. Egy robbanás fénye megvilágította az arcukat. Némelyikük még gyerek volt. Katonák egy rémálom-háborúban. Mi a fenét kerestek ezek itt még mindig? Az övezetet állítólag kiürítették az utászcsapat részére. Reese ki akarta nyírni azt a Fejvadászt. – Hol a csoportvezetőtök? – kiáltotta Reese. A válasz az arcukra volt írva. – Ott kint valahol. Megsülve. – Gyerünk! Visszavonulni! – üvöltötte Reese. Azok nem mozdultak. Megdermedtek. A félelem felemésztette gondolkodási képességüket. Reese talpra rángatta őket, majd vonszolta, s szinte kilökte őket a bunkerből. – Mozgás! Most! – kiabálta. – A csoport újra egyesül a Tizenkettes Bunkernél! – Azok bólintottak, s félelmet és
vért izzadva, elrohantak, bele az éjszakába. Néhányan jó irányba. Reese a bunker árnyékában állt, és gyors felderítést végzett. Hová ment az a kibaszott Fejvadász? Arra eszmélt fel, hogy Ferro a földre vetette magát. A Fejvadász plazmasugara eltalálta a bunkert. Fa, tégla és vászoncafatok darabjai gomolyogtak, majd szétszóródva eltűntek a földön. A légnyomás és a törmelék felkapta Reese-t és egy betonoszlopnak lódította. Hátára zuhant, egy füstölgő kráterbe. Itt van. Reese kinyitotta a szemét. Egyenruhája füstölgött. Teste remegett a rázkódástól. Sikított. Nem a félelemtől, hanem a dühtől. Ferro felette térdelt, és valamit kiabált, de Reese nem értette, hogy mit. – Mi? – kiáltott vissza. – Micsoda? – Fülei még mindig csengtek. Mereven felállt. Ferro a sisakjára mutatott. Összetört. Letépte, de a fejhallgatót visszatolta összecsomósodott hajára, s megigazította – a sisakot pedig elhajította. Most kapd el azt a szemetet! Futás! Mozgás, mozgás, mozgás! Reese és Ferro, miután oldalbakapták a jókora Fejvadászt, megállt egy kiégett fal mögött. A gép lámpáinak kékes fénye felvillant a falak között, fényszórói keresztüldöfték a törmeléket. Aztán teljes egészében láthatóvá vált – robbanásoktól heges, lánctalpas, króm Leviathán. A hatalmas, alsó felfüggesztésű torony gépágyúi körbefordultak, és lapos törmelékké lőtték szét a közeli romokat.
Reese lecsatolt egy zsákot Ferro hátáról. Gyorsan előhúzott belőle egy hengeres páncéltörő aknát, és a térdére fektette. Ferro követte a példáját. Hallották, ahogy a Fejvadász megfordult a tengelye körül, és közeledik. Vedd le a porvédőt! Reese megpróbált egyenletesen lélegezni. Ellenőrizd az áramkört! A hatalmas szörnyeteg kezdett lőtávolságba érni. Oldd ki a biztosító gombot! Reese verejtéktől nedves keze megmegcsúszott a rozsdamentes acélból készült borításon. Fogd meg a kapcsolókart, és csavard el, az óramutató járásával megegyező irányba, a “Bebiztosított"-tól az “Élesített"-ig! Az akna felső felét körülvevő gyűrű felizzott. Éhes volt. Reese átkukucskált a fal pereme fölött. A Fejvadász eleje csak pár méterre volt, motorjainak zúgása már fülsüketítő magasságig emelkedett. Reese a lánctalpakra bámult, szemét rájuk szegezte. Most meghalsz, te rohadék! Felpattant, és kinyújtott karral a Leviathán útjába rakta az aknát. Az egyik lánctalp pontosan az aknára gördült. A szörny megtorpant. A fényszórók és a géppuskák összezavarodva köröztek. A fej habozva megfordult. Reese visszabukott a fal mögé, és látta, amint Ferro erőlködve igyekszik megtartani az egyensúlyát. A fal árnyékában, egy laza vasbeton törmeléken csúszkált. Az aknát még mindig a kezében tartotta, pedig az időzítés már majdnem lejárt. – Hajítsd! – ordított Reese. De a másik nem tudott dobni, csak akkor, ha felugrik a falra, és így fedezék nélkül marad. A Fejvadász pedig már megfordult.
Megszívta. Reese és Ferro egymásra nézett. Aztán a lány ugrott, és dobott. Már félúton járt visszafelé, mikor egy pásztázó energiavillám elkapta a felsőtestét. Nem sikoltott. Eltűnt egy rózsaszín párafelhőben. Maradékának egy része Reese-en landolt. Azonban ő még arra sem vette a fáradságot, hogy leseperje. Később majd gondol a lányra. Elsőnek Reese töltete robbant, közvetlenül a hátsó láncgörgő tengelye alatt, a gép páncélzatának egyik ritka sebezhető pontjánál. A lökés magasra felhajította az alváz darabjait, darabokra törve ezzel az egyik géppuskatornyot. A toronyban feltekert többtonnányi lőszerszalagon együttérző detonációk söpörtek végig. Végül az üzemanyagtartályok is felrobbantak, és a tizenöt méter magas démon eltűnt egy óriási tűzlabdában. Ferro aknája lepattant a titániumpáncélról, és habár hatástalanul robbant a közelben, azért egész jól beleillett a pokoli látványosságba. Az egész égbolt fényben úszott, mikor a Fejvadász egy vakítóan fehér csóvaként szétesett, és mint egy születő naprendszer, beborította darabjaival a füstölgő harcmezőt. Reese lenézett a kráter széléről, és szenvedélyes, mély kielégüléssel bámulta a forró fényzuhatagot. Aztán megindult vissza a Dohenyn lévő gyülekezési helyre. Tüdejét fojtogatta az égő anyagok bűze. Fém. Beton. Emberek. Minden lángolt. Reese berángatta a páncélozott személyszállítóba a másik két túlélőt, ő pedig beugrott a kormány mögé. Felpörgette a motort, s egyesbe tette a Camarót. Ekkor egy harci repülő bedőlt, és feléjük tartott, befogva őket a
lövésszögébe. De aztán, a felrobbanó csatatér hirtelen változó villanásainak és elsötétedéseinek zűrzavarában, elveszítette őket. A romokból egy lázálom ködös képei lettek, mialatt Reese megszállottként vezetett. Át, fel és keresztül. Hajtotta a PSZH-t a halott, kiégett terepen. Az egyik srác beugrott a lövegtoronyba, s szemét a nagy plazmaimpulzus-géppuska lézeres irányzékára tapasztva, fürgén kutatott az égen a gép után. Ezalatt azonban az már megtalálta őket, s negyvenfokos szögben pörögve repült rájuk. Fényszórói ragyogtak, turbinái csúcsteljesítménnyel üvöltöttek, miközben mennydörgő plazma-össztüzet zúdított rájuk. A lövés feltépte a Camaro oldalát, és összegyűrte, mint egy sörösdobozt. A kormány kiszakadt Reese kezéből. Egy újabb kisülés úgy találta el a PSZH-t, hogy az fejreállt. Reese bennragadt a roncsban, homlokából vér folyt a szemébe. A mellette ülő férfi deréktól felfelé eltűnt. Reese látni sem akarta ezt a látványt, ezért inkább megpróbált mozogni, de hirtelen metsző fájdalom nyilallt a bal vállába. Látta a motorházat nyaldosó, egyre növekvő lángnyelveket, majd érezte, amint a hőség belemar az arcába és a kezébe. Becsukott szemmel, elkeseredetten kapaszkodott, hogy kiszabadítsa magát. Égő haj szagát érezte – a sajátját. Hallotta, amint valaki felsikít, olyan hangon, amely a harag és a fájdalom kezdődő üvöltése. A hang ismerősnek tűnt. Az is a sajátja volt... Reese szeme felpattant. A puska az ülésről a kezébe került, és a tár alatti fa retesz hátracsapódott, jelezve,
hogy az első töltény becsúszott a töltényűrbe. Izzadt és zihált, amint, az ébredés utáni állandó kérdés a lényébe markolt: Hol vagyok? Szinte azonnal tudatosította az LTD plüss belsejét, az újságot, a Perriert, és a csokikat az ülésen, valamint a különös várost a kocsi ablakai mögött. A küldetés! Felrántotta kabátja ujját, és órája vörösen izzó kijelzőjére meredt. Alig három percet aludt. Reese lassan lazítani kezdett, hagyta, hogy kiáradjon belőle a túlterhelési feszültség. A feltört térségen előrehátra dübörgő ártalmatlan hernyótalpas traktorra pillantott. Az építési területen nem volt más csak giliszta és fűcsomó. Egyelőre. Reese kizárta tudatából a koponyák és a füstölgő holttestek képét. BIG JEFF CSALÁDI ÉTTERME, DÉLUTÁN 5 ÓRA 58 PERC A személyzeti folyosón Sarah-t Chuck megszégyenítő szózata állította meg, pont, mielőtt lebélyegeztethette volna kártyáját az ellenőrző órán. – Hová, hová, Connor? Már egy órával ezelőtt is szünetet tartott. Sarah-t elhagyta a lendület, vállai meggörnyedtek, anélkül, hogy észrevette volna. Egyenruhája összegyűrődött, és bekoszolódott a rákenődött ételtől. Tarkójában kővé meredtek az izmok, így moccantani sem tudta a fejét anélkül a szúró fájdalom nélkül, amely miután belenyilallt megdagadt lábaiba, újra visszatért a koponyájába. Fenyegető pillantással nézett fel a vörösszemű kamerába. – Talált, Chuck. Igazán jó megfigyelő vagy.
– Szóval, mit csinálsz? – Magadra hagylak. – Hétig tart a munkaidőd. – Talált, Chuck. Mindennap, kivéve a pénteket, amikor Denise egy órával hamarabb levált. Sarah tüskés türelmetlensége, még az erősítő hússzázalékos torzítása ellenére is eljutott Chuck hangszórójáig. – Izé, rendben, Connor. Hol a váltás? Addig nem hagyhatod el az éttermet, amíg a váltótársad meg nem... Denise, ez a bögyös, óvatlanul a harminc felé száguldó szőkeség ekkor bevonult a folyosóra, és Sarahra kacsintott. Aztán belenézett a kamerába, majd megnyugtató hangon megkérdezte: – Mi baj, Chuck? Megint kínoz a székrekedés? Sarah nagy nehezen elfojtotta kitörni készülő nevetését, és gyorsan kiblokkolt. Magában boldogan mosolygott, hogy ilyen barátai vannak, mint Denise. Így legalább a “Kicsi Sarah"-nak is ad valaki néhány békés és nyugodt pillanatot. Aztán Nancy kapaszkodott akkora izgalommal a karjába, mintha épp akkor kezdett volna lecsúszni a világ peremén, és csak az utolsó pillanatban rántották volna vissza a biztonságba. – Gyere, rólad beszélnek! Vagy valami ilyesmi – mondta. Hangja rekedten szólt a szája sarkában fityegő cigarettától. Úgy csócsálta rágóját, mint egy fűnyíró, mialatt a meghökkent Sarah-t átkormányozta Claudiához. Claudia egy harminchárom centis képátmérőjű fekete-fehér Motorola tévé előtt üldögélt, fájós lábát egy összekarcolt asztalkán nyugtatva.
Felmosolygott Sarah-ra, akit Nancy épp akkor nyomott bele egy fém kempingszékbe, hogy figyeljen: – Figyeld csak, Sarah! Ez igazán kísérteties! Claudia döbbenetéből szinte szikrázott a rettegés, és ez végképp megdermesztette Sarah habozó mosolyát. Sarah igyekezett elkapni a csinos kis kosztümbe öltözött, lakkozott haja, kissé affektáló bemondónő szóáradatát, mert hirtelen úgy tűnt, mintha róla beszélt volna. Épp ott tartott, hogy: – ...de a rendőrség helyszínen tartózkodó szóvivője nem kívánt találgatásokba bocsátkozni a Stúdió City-beli háziasszony kivégzés-stílusú meggyilkolásának indítékairól. Annyit azért elmondott, hogy számos tanú segítségével összeállították a gyanúsított pontos személyleírását. Még egyszer, összefoglalva: Sarah Connort ma délután brutális módon lelőtték otthonában. Az áldozat harmincöt éves volt, két gyermek anyja. A hírolvasó hölgy lapozott, és megvárta, míg a súgógépen megjelenik a következő hír a teherfuvarozók sztrájkfelhívásáról. Ezt Sarah már nem is hallotta. Istenem, milyen szörnyű! Az a szegény nő az én nevemmel. Hát, lehet, hogy nagyon primitív kérdéseim vannak, de vajon mi miatt dilizik be valaki annyira, hogy úgy pusztít el egy életet, mintha csak egy üres hasábkrumplis zacskó volna, amit összegyűr az ember és eldob a szeme elől... És Sarah Connornak hívták. – Halott vagy, kedvesem! – kuncogott Nancy, Sarah vállát veregetve, s közben remekül szórakozott, mintha ez lett volna a nap legjobb vicce. HANCOCK PARK DISTRICT, LOS ANGELES,
DÉLUTÁN 6 ÓRA 12 PERC A Terminátor lenyomta a tárkioldó pecket a lézerkeresős automata fegyveren, s miközben hagyta a földre esni az üres tárat, azonnal egy frisset tett a helyére. Sarah Helene Connor vonagló, bíborszínű vérben úszó teste fölé állt, s a töltényűrbe húzva az első golyót, a nő homlokának közepére célzott a lézerfolttal, arra az esetre, ha szükség lenne még egy lövésre. Nem volt. A zsúfolt lakás szűk előszobájában rátérdelt a nőre, és előhúzta kabátzsebéből az X-Acto kést. Gondosan, pontosan, és habozás nélkül metszést ejtett Sarah bokájánál, és felhasította a sípcsont körüli izmokat. A térdkalácsnál megállt. Szétválasztotta a kétfelé ágazó izmot, és ujjaival kitapintotta a csillogó, fehér csontot. Nem találta meg, amit keresett. Újabb gyilkosság a célpont elfogadható azonosítása nélkül. Azonosítás negatív. Eltette az X-Actót, és felállt. Fontolóra vette a lehetőségeket. A telefonkönyv három Sarah Connorja közül kettőt megsemmisített. Egy maradt, Sarah Jeanette Connor. A logika azt diktálta, hogy ő az igazi. A Terminátor stratégiát választott. – Visszamenni a harcálláspontra. Újra felfegyverkezni. És megtenni a döntő kört –, majd céltudatosan kilépett a már besötétedő utcára. SANTA MONICA, JÓ EGÉSZSÉG GYÓGYFÜRDŐ, DÉLUTÁN 6 ÓRA 18 PERC Sarah befordult a Jó Egészség parkolójába, lepattant a Hondáról, és beballagott a nagy, egyemeletes épületbe. Mint a legtöbb tornateremnek, ennek is kevés ablaka
volt. Hiába keretezték a bejáratot faoszlopok, valamint a pasztellsárga stukkó, a hely inkább börtönre emlékeztette, mint gyógyfürdőre. Intett a pultnál ülő lánynak, aki az ajtón túlra, az aerobik terem felé bökött. Éppen keresztülvágott egy csoport izzadt fiatalemberen, mikor Ginger kedvenc rockszámának dobhártyaszaggató zaja hasított a fülébe. Belökte az ajtót, mire – a légkondicionálás dacára is – állott és testmeleg huzat üdvözölte. A hibás hidraulika miatt becsapódó ajtó csattanása elveszett Deniece Williams végeérhetetlenül visszhangzó hangzavarában, mely egy szedett-vedett tömegre való lihegő nőnemű átlátszóan “tánc"-nak álcázott poroszos csuklógyakorlatait ihlette. Tornaruhába bújtatott zsírpárnák rezegtek, csomósodtak meg, és lazultak el aszerint, ahogy Ginger – aki mintha frissen szabadult volna egy újonckiképző táborból – vezényelt. Néhány nő, úgy tűnt, mintha egész jól erezné magát, amint Ginger fáradhatatlan és pontos mozdulatait figyelte, szinte erőt merítve belőlük. A többiek viszont úgy néztek ki, mintha épp most végeztek volna Big Jeff egyik Villámburgerével, és az elkerülhetetlen emésztési következményektől szenvednének. A heti harminchat óra, amit az étteremben lehúzott, épp elég testedzés volt Sarah-nak. – Két, há’, négy, Nyúújt! – kiabálta Ginger, teljesen elemében érezve magát. De három perc múlva már Deniece Williams is kezdett kimerülni, és lejárt a szalag.
Az erősítő sistergésével beállt hirtelen csendet a nyögések kórusa törte meg. Az épp csak szuszogó Ginger egy bűnügyi nyomozó grimaszával végigmérte csapatát, majd megkérdezte: – Hát nem csodás érzés? Félig elnyelt trágárságok lelkes mormogása lebegett vissza válaszképpen. – Gyerünk, jobb ha pozitívan álltok a dologhoz, különben legközelebb a hosszabb változatot játszom le! A tükörrel borított falakról elfúló nevetés moraja verődött bicegve vissza. Az öltözőben Sarah leült Ginger mellé, s míg barátnője végzett a testhez tapadó nadrágjába és pulóverébe való belebújással, elmesélte amit a tv-ben bemondtak. – Ugyanaz a neve, mi? Mondo bizarro! – mondta együttérzőn. – Igen, pont ugyanaz – válaszolta Sarah, miközben szeme az előtte álló szürke szekrénykéken vándorolt, ujjai pedig akaratlanul is a – Ginger walkmanjét a pehelykönnyű fülhallgatóval összekötővezetéket tekergették. Ginger valami Élőhalottak éjszakája-szerű tekintettel nézett Sarah szemébe, aztán megeresztett egy elég jól sikerült marcona pofát, miközben torka mélyéből kísérteties futamokat lebegtetett elő. Dúúúúúú-vmííííídú-vááááááá. Sürgető hangon, kimért precizitással suttogta Sarah fülébe: – Egy útjelző állt előtte... Sarah-nak erőlködnie kellett, hogy el ne nevesse magát. Azonban Ginger nem ismert könyörületet; olyan
idétlenül bandzsított néhány centire Sarah arcától, mint egy háborodott tetem: – Sarah Connor azt hitte, hazafelé tart egy hosszú, fárasztó nap után, de meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan átkel a... – Oké, oké! – Mindig tudtam, hogy egyszer bekerülsz a hírekbe, Connor. – mondta Ginger, majd még mielőtt Sarah-nak sikerült volna megcsomóznia a zsinórt, megmentette a magnót és a fülhallgatót. Sarah elkapta Ginger tekintetét, és azt mondta: – Olyan hülyén éreztem magam, mintha... szóval, mintha meghaltam volna. – És milyen érzés? Úgy értem, elég meleg van-e ahhoz, hogy bikinit hordhasson az ember? – Azon gondolkodtam... – Az nálad mindig veszélyes. – Hagyd már, Ginger! – Bocs'! Szóval... – Szóval, eltűnődtem, ha én lennék az, aki meghalt, számítana-e egyáltalán valamit mindaz, amit eddig csináltam. Már mint, nem mindegy-e, hogy élek-e vagy sem? Ginger Sarah-ra nézve összeráncolta a szemöldökét: – Komoly a kérdés? Sarah bólintott. Ginger elgondolkodott. – Hát... sikerült a te feledet a lakbérből rendszeresen befizetned. Ez nagy eredmény. Sarah visszavágott: – Finom a lelked, akár egy tűzcsapé. Gingernek muszáj volt megadnia magát, átölelte Sarah vállát, és teljesen behódolva azt mondta:
– Sikerült jó barátom lenned – aztán Sarah-ra mosolygott, majd csipkelődve folytatta: – Gyerünk, húzzuk el a csíkot, mert még összetöröd a szívemet! A lányok megálltak a konditeremnél, hogy beköszönjenek Mattnek. Ginger odasétált hozzá, s nyíltan szemezett azzal a fiatalemberrel, akinek Matt a nyomópadnál vezényelt: – Rosszul veszed a levegőt, és úgy váltasz fogást, mint... Jé, szia, Ginger... Na, hadd mutassam meg! Matt helyet cserélt a hordómellű ifjúval és könnyedén emelgetni kezdte a súlyokat, fel-le, fel-le. Ginger, sértődötten – a bőséges figyelemtől, amit Matt rápazarolt – a súlyok mögé nyúlt, kivárta amíg Matt két nyomás között leengedi őket, aztán gyorsan átrakta a szabályzó pecket még harminc kilóra. Matt erőt gyűjtött a következő emeléshez, és nekikezdett. Szemei majd kidagadtak gödrükből, de végül csak kinyomta a súlyt. Aztán, kieresztve egy mély lélegzetet, és leengedte. – Kösz, Ginger. De Ginger még nem ért a végére. Karját a fiatal srác dereka köré fonta, és mélyen a szemébe nézett. – Mit tanít neked ez a giliszta? Alvókúrát? Nézd meg ezt a srácot, Matt! Neked kéne tőle órákat venned. Ginger Matt felé fordult, és eredménytelenül behúzott egyet a kőkemény hasába. – Gondoltam. Puha, mint a spagetti. Aztán belecsípett, vagyis inkább megpróbált belecsípni Matt duzzadó karizmába.
– Töpörödött bicepszek. Szégyentelenül puha has. Undorító. Visszafordult a fiatalemberhez, akin már a zavar jelei kezdtek mutatkozni, és akinek teste kevésbé volt kiformált, mint Matté. – Ez a fickó legalább dolgozik rajta. Ugye érted, mire gondolok? Ez már túl sok volt a jóból, legalábbis ami Mattét illeti. Felmordult, és Gingerre vetette magát. Aztán még mielőtt a lány félrefordulhatott volna, felemelte a feje fölé, akár egy kis kézisúlyzót. – Hello Ginger! Nehéz napod volt? – kérdezte vidáman. – Csókolj meg! – felelte Ginger kedvesen. Matt azonnal leengedte, és engedelmeskedett. Ginger megcsipkedte kivörösödött arcát, és sipító fejhangon így szólt: – Annyira imádni való vagy, Butuskám! Néhány közelben álló súlyemelő kórusban felröhögött: – Butuskám? Sarah is odalépett. – Szia, Matt! Matt bólintott. Ginger ekkor egy nedves, cuppanós csókot adott a nyakára, ami rikító vörös nyomot hagyott. Mialatt Ginger Mattel foglalkozott, Sarah átment inni a szoba túlsó sarkában lévő ivókúthoz. Egy magas, göndör, fekete hajú súlyemelő, arcán azzal a bizonyos tekintettel, felemelte fejét a csőről, és felé biccentett. – Hello! Már láttalak erre. Jó vagy. Erre kimondottan jól emlékszem. A nevem Marco. Ginger hátralépett, és rosszallóan megrázta a fejét. Sarah-t figyelte, aki egész gyorsan átesett a döbbeneten, a zavarodottságon, és a hirtelen érdeklődésen.
– Izé, szia. Sarah vagyok. Kezet nyújtott, Marco pedig lehajolt, és megcsókolta. Erre nem számított. Gyorsan visszahúzta a kezét, és félig tudatosan beletörölte sortja hátuljába. De Marco még nem végzett. Közelebb hajolt, és a fülébe dünnyögte: – Ha szabad vagy ma este, mutatnék neked valami finomat. Mielőtt Sarah előrukkolhatott volna valami szellemes megjegyzéssel, Ginger Marcóhoz lépett, és észrevétlenül beakasztotta ujját tornanadrágja korcába, aztán meghúzta, s megvetően belepillantott a lenti sötétségbe. Csalódottan rázta meg a fejét, s végül Sarahra nézve csak ennyit mondott: – Csak az időt vesztegeted. Menjünk! Még mielőtt barátnője bármit is csinálhatott volna, megragadta Sarah karját, és kihúzta az ajtón. Mikor az ajtó már majdnem becsukódott, még egyszer visszapillantott a szótlanul álló Marcóra. Ginger győzelemittasan vigyorgott, meg volt magával elégedve, hiszen egyszerre sikerült két, kizárólag női játszmát győzelemre vinnie: a területi követelést és az általános megdöbbenést. Sarah Gingerhez fordult: – Ó, kösz! Még tíz másodperc, és én is kezelni tudtam volna. Gingernek nem tűnt fel a félig ironikus árnyalat Sarah hangjában, így szívből kacagott, és azt felelte: – El is hiszem. De te csak kíméld meg magad Mr. Porschének ma estére! RAMPART DISTRICT,
LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG, DÉLUTÁN 6 ÓRA 31 PERC Edward Theodore Traxler óvatosan lépett ki a büféből a Los Angeles-i Rendőrség rablás- és emberölési csoportjának főfolyosóján nyüzsgő lázas gyalogosforgalomba. A negyvenes éveit taposó, nagydarab, fekete hajú, monolitkemény férfi egyik kezében forró, műanyag poharat egyensúlyozva, úgy kígyózott keresztül az akadálypályán, mint egy görkorcsolyázó medve. Nekiütközött egy vicsorgó, megbilincselt fogolynak, és gyorsan a jobb oldali fal biztonságába igyekezett. Csináld meg, gondolta, anélkül, hogy egy cseppet is kilötyögtetnél! Csodaszámba menő “kényszerneurózisos" hőstettét vitte ebben a pillanatban végbe: ragozott, cigarettázott, és kávét ivott egyszerre. – Hé, Ed! – hallotta meg Hal Vukovich őrmester kiáltását. Megfordult, és megvárta, míg sovány, agyonhajszolt társa utoléri. Vukovich egy kissé kapkodva szedte a levegőt, ugyanis már az egész rendőrőrsöt becserkészte a főnöke után. Most gyorsan Traxlerhez ügetett, és megajándékozta egy sajnálkozó vállveregetéssel. Traxler összerezzent, ugyanis az égetően forró kávé a csuklójára löttyent. Vukovich a kezében tartott két dossziéra villantotta a szemét, mintha azt mondaná: “Várj csak, még ezt nem is láttad. Olyan durva, hogy el sem lehet mondani." Átadta az egyik mappát Traxlernek, és kinyitotta a szobájuk ajtaját.
Traxler, magában még mindig morogva, letette az immár félig üres poharát – a java az ingujján volt – és egy bifokális szemüveget csúsztatott az orrnyergére. A barna dosszié a szakértői csoport 20x25-ös színes fényképét rejtette egy nőről, aki lakása padlóján feküdt, rajta mindaz a vér, aminek benne kellett volna lennie. – Mit hoztál? – kérdezte Traxler, türelmetlenül kopogtatva a fényképen. Vukovich felült Traxler kávéfoltos asztalának peremére. – Egy halott lányt – mondta, akaratlanul is mosolyogva azzal az ideges, reflexszerű mosollyal, ami akkor tűnik fel, ha semmi vicces sincs a dologban. – Azt én is látom. A mosoly elhalt. Traxler várt, és a halott lányt nézte. Egy nagy rakás hasonló képet látott már. Mindig csúfak voltak, bár nem különösebben szokatlanok. Vukovich rágyújtott egy mezítlábas Camelre, és belekezdett. – Sarah Helene Connor. Harmincöt éves. Hatszor lőttek rá, méghozzá tíz méternél közelebbről. Nagy kaliberű fegyver... – Tudod, ez még működik – bökött a szemüvegére Traxler. Vukovich csendben átnyújtotta neki a másik barna mappát is. – Ez mi? – A kettes számú halott lány – mondta Vukovich, mintha ez mindent megmagyarázna. – Ma délután küldték át a Valley-i részlegtől.
Traxler a másik nő szitává lőtt, véres holttestét nézte. Nos, kétségkívül halott volt. Azonban ez nem tűnt túl bőséges magyarázatnak. – Biztos vagyok benne, hogy valami oka van mindennek – tettetett végtelen türelmet Traxler. Vukovich ünnepélyesen felkelt az asztalról, és kihúzta a fotó alól az áldozat adatlapját, és Traxler szemüvege elé emelte. – Nézd meg a nevét, Ed! Traxler türelmetlenül odapillantott, aztán megdermedt. Mi? Majd megint a papírra nézett, és újra elolvasta, most azonban jóval lassabban. – Sarah Anne Connor. Ez igaz? – kérdezte Traxler. Vukovich bólintott. Traxler még mindig habozott. Lehet, hogy ez társa bizarr humorérzékének valamelyik túlkomplikált megnyilvánulása. Várta a kacsintást, és a mosolyt, ami elárulja, hogy vége a mókának. De Vukovich nem mosolygott. – Most hülyéskedsz? – hitetlenkedett Traxler. Társa azonban csendben megrázta a fejét. Ez még neki sem volt vicces. – Van még más is, Ed – mondta nyugodtan. Mélyebbre ásott a dossziéban, és két másik fényképet húzott elő. – Közelképeket az áldozatok bal lábáról. Az áttetsző, fehér bőrt valaki egyenletesen hátrahúzta, mint valami ocsmány cukrospapírt, így láthatóvá váltak a benti mocskos titkok. Volt valami iszonyatosan zavaró ezekben a metszésekben. Teljesen egyenesek és egyenletesek. Ráadásul mindkét nőn tökéletesen egyformák. Tökéletesen. Mintha futószalagon
gyártották volna le. Traxler érezte, felébred benne a harag és előbújik, hogy vele együtt nézze meg ezt a mészárlást. Ki az aki ilyen szarságot tesz egy másik emberrel? A két nyomozó úgy állt ott – összedugott fejjel a redőnycsíkozta fényben –, akár az érzékelés fontos voltáról fojtott hangon vitázó szerzetesek. – Mindkettőt felvágta, bokától térdig. Ugyanaz a metszés, és csak a bal lábon. Ugyanaz a bűnelkövetés módja is – mondta teljesen szükségtelenül Vukovich. Aztán ismét felvillant, majd elhalt az az ideges mosoly. – Rohadt furcsa – tette még hozzá. Traxler elképedve bámulta a képeket, majd visszacsúsztatva Őket a barna mappákba, a dossziékat az asztalára lökte. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Vukovichnak eszébe ötlött még valami, és undorodva megrázta a fejét. – Erre aztán lecsap majd a sajtó – mondta. Traxler bólintott, és egy friss Wrigley's-t dobott a szájába. – A mániás gyilkos napja – mondta, és már látta is maga előtt a főcímeket. Kihúzta a fiókját, de hasztalan kutatott aszpirin után. Megpróbált már előre védekezni a fejfájás ellen, mert tudta, hogy már úton van. De nem találta a gyógyszert. A francba! Vukovich felállt, és lassan keresztülsétált a szobán. Felkapta Traxler iratszekrényéről a majdnem üres Tylanolos üvegcsét, és odadobta főnökének. – Rühellem a furcsaságokat – morogta. PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656., DÉLUTÁN 6 ÓRA 57 PERC
Felkészülve az ágyékukkal a harcra, összepréselődtek a lakás egyetlen kicsi fürdőszobájában, miután a zuhany alatt már ide-oda taszigálták egymást. Ginger, csípőig érő nejlon fürdőköpenyben, keményen küzdött a tükör birtoklásáért a vászonsortba és egy hét számmal nagyobb Jetsons pólóba öltözött Sarah-val. Tükörképük alig volt kivehető a dezodor és a hajfixáló felhőjétől. Felsorakoztatták fegyverzetüket a mosdókagyló szélére: pirosító, szempillafesték, szemspirál. Ginger csillogó rózsaszín rúzzsal húzta ki a száját. Ginger észrevette, amint Sarah a szemceruzával küszködik, és lovagiasan a segítségére sietett. A hatás döbbenetes volt. Nem is nézett ki olyan rosszul. Egyáltalán nem. Eme jótett után Ginger visszatért saját ténykedéséhez. Feltette walkmanje fejhallgatóját, s az álla alá fordította, hogy hozzáférjen a hajához. Addig adta rá a hangerőt, míg végül egy százhúsz decibeles rockkoncert nem ostromolta dobhártyáit. Sarah minden hangot hallott, még onnan is, ahol ő állt, és azt mondta: – Ginger, bele fogsz süketülni. – Mi van? – üvöltötte Ginger, miközben lábával verni kezdte a taktust. Sarah hajsütővasának zsinórja belegubancolódott Ginger fejhallgatójának drótjába, és véletlenül letépte a nyakáról. – Bocs' – mondta Sarah. Mialatt kiszabadították a készülékeket a felfordulásból, Ginger megkérte Sarah-t: – Mesélj nekem erről a titokzatos idegenről!
– Stan Morskynak hívják. Az étteremben találkoztam vele. Filmes szakra jár a Kaliforniai Állami Egyetemre, az apja pedig producer a tévénél. Ja, és új, fekete Porschéval jár. Ginger úgy tett, mintha csorogna a nyála, és azt is tudni akarta, hogy néz ki a fiú. – Szokatlan egy kicsit. Mintha Tom Cruise és... Pee Wee Herman keveréke lenne. Ezen Ginger szívből nevetett. – De a Porsche jól néz ki, mi? – cukkolta. – Ginger, Hitlernek is Porschéja volt. – Tényleg? Fogadni mernék, hogy nem volt tetőablaka. Ekkor megszólalt a telefon, és Sarah indult, hogy felvegye. Ginger újra felvette a fejhallgatót, s a fájdalomküszöbig hangosította fel, miközben az egyenletes négynegyedes ütemre ringatózott. Sarah felkapta a kagylót: – Halló! Mély torokhangon, mintha asztmás volna, egy férfi zihált bele. – Először is egyenként le fogom tépni a gombokat a blúzodról. Azután lemeztelenítem a válladat, és végigfuttatom a nyelvemet a nyakadon... Sarah kővé meredt. Ez volt az első fajtalankodó telefonhívása. Ahhoz képest egész normális volt. Hallgatta, miként folytatja a férfi, miközben azon erőlködött, hogy hangja mély maradjon. – Aztán nyalogatni fogom azokat a pucér, fénylő melleidet... Ekkor Sarah-t ráadásként az eddigiekhez, újabb csalódás érte. Az obszcén telefont nem is neki szánták,
erre azonnal rájött, amint felismerte a hívó hangját. Tulajdonképpen Gingernek szólt. Letakarta a mikrofont, és odakiáltott lakótársának: – Ginger! Matt az! Matt még mindig mondta a magáét, nem lévén tudatában annak, hogy nem a megfelelő lányhoz beszél. Sarah úgy döntött, legalább alaposan kiélvezi a helyzetet. Még egy kicsit hallgatott. – És aztán, mikor már a padlón fekszel, lassan, centiről centire lehúzom a farmered, és körbenyalogatom a hasadat, egyre lejjebb és lejjebb. Azután a fogaimmal lehúzom rólad a bugyit... Sarah torka dagadozott az elfojtott nevetéstől. Megköszörülte, és próbált ingerülten beleszólni a kagylóba: – Ki beszél? Egy gyönyörű pillanatig tartó döbbent csend után Matt újra megszólalt. – Sarah? Ó... Bocs'... Jézusom, én... Sarah-ból kitört a nevetés. – ... bocsáss meg! Azt hittem... ööö, beszélhetnék Gingerrel? – Persze, Butuskám – felelt Sarah vidáman. Mialatt Ginger és Matt azzal cukkolták egymást, hogy mi mindent terveznek egymás ellen aznap éjszakára, Sarah blúzokat mutatott, Ginger jóváhagyására várva. Azonban az mindegyikre beleegyezően bólintott. – Igazán nagyon sokat segítettél! Ginger letakarta a mikrofont, s míg fél füllel Matt elmormogott ígéreteit hallgatta – amiket nem valószínű,
hogy képes lesz majd teljesíteni –, addig maradék figyelmével Sarah esedékes mini-válságára koncentrált. – Oké, a bézs színűt. – Utálom a bézs színűt. – Akkor ne vedd fel a bézst! Sarah ingerülten összeszedte a blúzokat, és kifakadt. – Nem is tudom, miért izgatom magam ennyire. Nem éri meg a veszekedést ez a fazon. Ő is csak ember. Ugyanúgy jár vécére, mint bárki más. Különben is, valószínűleg semmi közös nem lesz bennünk. Biztos Barry Manilow-t vagy a Twisted Sisterst szereti, vagy valami hasonlót. Ginger döbbenten nézte, hogy viharzik ki Sarah a szobából. Egy másodperc múlva azonban Sarah újra bedugta a fejét. – Azt mondod, a bézst? Nem sokkal később a lányok fel-alá lézengtek a nagyszobában, mindkettő a fiúját várta. Sarah Pugsly keresésére indult, aki orrával félrelökte terráriumának műanyag tetejét, és engedély nélküli bogárkutató útra indult. Ginger a kanapén ült, és miközben folytatta különbejáratú rockkoncertjét, eltörte a körömreszelőt. Azért azt észrevette, hogy pislog az üzenetrögzítő kijelzője, ugyanis miután Matt letette a telefont, bekapcsolta a rögzítőt, hogy be tudják fejezni az öltözködést Sarah-val. – Valószínűleg az anyád – mondta Ginger, miközben lehajolt, hogy benyomja a lejátszó gombot. Az volt.
Sarah fél füllel figyelte anyja motyogását arról, hogy elfelejtette megkérni, hozza magával a virslis lasagna receptjét, amikor vasárnap meglátogatja. Nyilvánvalóan nem hallotta a híreket Sarah Anne Connor meggyilkolásáról. Sarah hálás volt, hogy nem kell visszahívnia, és magyarázkodnia. Most inkább Pugslyt szerette volna visszaköltöztetni a terráriumba, még azelőtt, mielőtt elmegy otthonról. Végül is az ablak melletti könyvespolc legtetején talált rá. Mikor karjába vette, és megnyugtatóan duruzsolt neki, mintha macska vagy kiskutya lett volna, Ginger fájdalmas arcot vágott, és azt mondta: – Undorító! Reptofília. Tényleg émelyítő. A rögzítő egy másik üzenetre kapcsolt. – Szia Sarah! – szólalt meg a gép vidáman, mint egy rövidhullámú adó lemezlovasa. – Stan Morsky beszél! Nézd, izé, valami közbejött, és úgy néz ki, hogy ma nem tudok ott lenni. Egyszerűen nem tudok elszabadulni. Nézd, igazán sajnálom! ígérem, hogy majd kárpótollak. Talán valamikor a jövő héten, jó? Nemsokára újra hívlak. Viszlát! Sarah csak állt, és ringatta a gyíkot. Ginger dühbe gurult. – A szemét! Szétrúgom a térdkalácsait! Na és ha Porschéja van? Akkor sem teheti ezt veled! Az isten szerelmére, péntek este! Sarah-nak úgy tűnt, mintha titokban pont erre számított volna. Nem csak azért, mert mintha ezt a napot valamilyen hatalmas, láthatatlan kezek úgy formálták volna, hogy ezzel a kis katasztrófával végződjék, hanem azért is, mert Stan tényleg nagyon mellékesen hívta
találkára. Amennyire rajongott az egészért, lehet, hogy egyszerűen kiment a fejéből. Aztán, mikor közeledett a nyolc óra, előrángatta ezt a szívhez szóló alig-mentséget a... a Porschéjából. A visszautasítottság fájdalmas érzése még így is keményen érte. Automatikusan megpróbálta elrejteni, ahogy Ginger tenné. – Hát, majd csak túlélem valahogy – mondta. De inkább sóhajnak hangzott, mint gúnynak. Belenézett Pugsly vizenyős, hártyás szemeibe. – Legalább Pugsly még szeret. Lehajolt, hogy egy gyengéd csókot nyomjon a teremtmény pofájára. A gyík válaszképpen pislogott, s türelmesen viselte az emberi szeretetet. Sarah gyorsan levetette a szoknyáját és a blúzát. Már épp azon volt, hogy leszedi a magára kent festékeket is, mikor növekvő dühvel és daccal úgy döntött, hogy nem fogja elpocsékolni. Farmerbe, csizmába és pulóverbe bújt, majd felkapta a dzsekijét. Miután sietve leellenőrizte pénztárcájában, miként is áll anyagilag, bejelentette Gingernek, hogy moziba megy, mégpedig egy olyan filmre, amit már régóta meg akar nézni, és el kell kapnia, mielőtt leveszik a műsorról. Címek után kutatott az emlékezetében, aztán előrukkolt eggyel, de látta Ginger arcán a hitetlenkedést. A lényeg az volt, hogy Sarah semmiképp sem akart otthon ücsörögni, tévét nézni, és megpróbálni nem meghallani a hangokat, amiket Matt és Ginger fog a szomszéd szobában vacsora után produkálni. – Na, majd találkozunk. Mulassatok jól Mattel! Sarah a kulcsait keresgélte a tárcájában, épp lefelé nézett, így nem vette észre az előtte feltűnő erőteljes
alakot. A férfi, mint egy beárnyékolt acéltömb, egyenesen hozzá sétált és felé nyúlt. Sarah felnézett, és összerezzent, mikor a férfi a karjaiba zárta, és lihegve felnyögött: – Gyere, kislány! Sarah hatástalanul bokszolta vállon a férfit. – Menj a fenébe, Matt! A fiú buja, mégis valahogy testvéri grimaszt vágott felé. Sarah indult volna már tovább, de Matt megfogta, és egy hatalmas, nedves puszit cuppantott az arcára, s csak ezután hagyta elmenni. Erre már Sarah szájának szögletében is kiverekedte magát egy mosoly. A pincegarázs sötét volt, csak egy-egy hideg fénytócsa világította meg a mennyezeten lévő csupasz villanykörtékből. A Hondája felett persze kiégett a lámpa. Jellemző, gondolta. Léptei fenyegetően visszhangzottak. A parkoló majdnem üres volt. A legtöbb lakó már elment bulizni. Sarah letérdelt a-robogó mellé, és babrálni kezdte a kombinációs zárat. Aztán hirtelen abbahagyta. Mintha valami zajt hallott volna. Körülnézett. Hat kocsi, és egy motor. Az egyik autót, azt amelyik a bejárat mellett az árnyékban állt, alig látta. Biztos csak visszhang. A meggyilkolt Theresa Saldanára és Sal Mineóra gondolt, s a hideg végigfutott a hátán, majd megült a nyakában. Sietősen levette a láncot, és felpattant a Hondára. Nagyon ostoba halál lenne ha épp most, és épp itt, a saját parkolójában ölnék meg. De ha végiggondolja a mai napot... Remegni kezdett, ezért gyorsan felhúzta dzsekijén a cipzárat, aztán beindította a motort. A motor megnyugtatóan felberregett.
Sarah lazított, és megmarkolta a kormányt. A délutáni hír arra késztette, hogy elgondolkodjon saját halandóságán. Milyen jelentéktelen lenne a halála. “Sarah Jeanette Connor, pincérnő, tizenkilenc éves korában elhunyt." Csak egy újabb név a sorban, minden hatás vagy jelentés nélkül bárki számára, aki őt nem ismeri. Mire az egyetemi kosárlabdameccsek eredményeire kerülne a sor, már rég el is felejtenék. Tudta, hogy a gondolat már egész este ott ólálkodott körülötte, táplálta szokásos félelmét az üres parkolótól, s megmagyarázhatatlan rettegéssé fokozta azt. Egyre erősödött benne az az érzés, hogy valaki figyeli, hogy valami rosszindulatú jelenlét nem akarja elveszíteni a szeme elől. Kihajtott a kerékpárállásból, és lassan az autók felé gurult. Mikor elment a porszürke szedán mellett, benézett, és úgy látta, teljesen üres. Elért a kihajtóhoz, ott megállt, megnézte nincs-e keresztforgalom. Ha hátranézett volna, láthatta volna azt is, hogy valaki mégiscsak ül a kocsi első ülésén, s forradásokkal borított kezét épp akkor csúsztatja a kormányra. Kyle Reese. Mikor Sarah pontosan 20:19-kor a biztonsági ajtón keresztül belépett a parkolóba, rászegezte szemét és egyeztette a célpontot. Sarah Jeanette Connor. Pont mint a képen. Pont a megadott időben. Ő az. Tudta. De mégsem hitte el teljesen. Ellentmondásos érzelmek égtek benne, s kényszerítenie kellett magát, hogy levegye róla a szemét, és még azelőtt lebukjon, mielőtt a lány meglátná. Hallotta, ahogy a robogó elindul, és elmegy a kocsi mellett, és úgy érezte, a lány is hallja az
ő szívverését, amely szinte pörölycsapásként, hangosan dörgött a fülében. Mikor újra felült, Sarah éppen jobbra készült fordulni. Gyors mozdulattal illesztette össze a drótokat, hogy minél előbb beindíthassa a kocsi motorját. Amint hagyta, hogy a kötelesség magával ragadja, remegő kezei egyből megnyugodtak. Egyre szűkülő spirálban csak arra összpontosított, ami küldetésének sikeres teljesítéséhez feltétlenül szükséges volt. Cél. Követni. Feltartóztatni. Mikor Sarah kihajtott az utcára, nem túl messziről követni kezdte. LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG, RAMPART-I RÉSZLEG, DÉLUTÁN 7 ÓRA 44 PERC Mihelyt Traxler kinyitotta a tanácsterem ajtaját, az előtérből riporterek tömege csapott le rá hadaró hangok és videolámpák viharának kíséretében. Lehettek vagy húszan, javarészük helyi firkász. Még a Szemtanú ministábja is ott volt, és agresszíven tolakodott a képért. Traxler undorodva nézett végig rajtuk, majd felkészült a két és félméternyi vesszőfutásra, míg szobájának biztonságába nem ér. Belevetette magát a riporterek sűrűjébe, és még mielőtt feltették volna az első kérdést elkiáltotta magát: – Nincs kommentár! Ezeknek semmi közük nem volt ahhoz a munkához, amire őt kiképezték, kivéve, hogy általában még nehezebbé tették. Az előtte felbukkanó arcokat nézte. Nincs bennük semmi méltóság. Ki nem állhatta a riportereket.
A Szemtanú riportere, aki tulajdonképpen egy férfi manöken volt, Traxler elé lépett, és elállta az útját. A kézi kamera már forgott. Traxler megállt, és a kis rohadékra szegezte a tekintetét. Felismerte a tévéből. Egy seggfej. A riporter egy pillanatra rámosolygott, aztán rákezdett a nehézsúlyú újságíróhős szövegére. – Hadnagy úr, tisztában vannak azzal, hogy a két gyilkosság ugyanabban a sorrendben történt, mint ahogyan az áldozatok nevei a telefonkönyvben követik egymást? – kérdezte olyan hangon, amely azt látszott sugallni, hogy Traxler az utolsó emberi lény a földön, aki ezt még nem tudja. Naná, hogy tudom, te idióta szarzsák. – Nincs kommentár – ismételte Traxler kifejezéstelen hangon, s félrelökdösve a riportert, tovább indult. A hangzavar megint felerősödött, egyik sem törődött a másikkal, de mind megpróbálta túlkiabálni a többit. Végül, mint mindig, a sokaság zűrzavara behódolt egyvalaki pillanatnyi győzelmének. – Gyerünk, hadnagy, játszunk tisztességesen! Valamiből nekünk is élnünk kell! – kiáltotta egy hang, testvérei érzelmeit visszhangozva. Egy ilyen pillanatot Traxler sohasem hagyott volna ki. Megfogta a kilincset, és szembefordult a csürhével. Rájuk nézett, és mély lélegzetet vett, mintha az imént elhangzottak támadhatatlan logikája lenyűgözte volna. A gyülekezet hirtelen elcsendesedett. Szemeiket mind rátapasztották. Most jön a sztori. – Látják ezt itt? – mondta Traxler, és az ajtóra mutatott. – Ez a szobám. Itt lakom. Kukkantsanak be bármikor!
Biztonságban bejutott, még mielőtt az újságírók egy utolsó, hiábavaló erőfeszítést tehettek volna, hogy magukra vonják a figyelmét. A hangok eltűntek, amint Traxler becsapta az ajtót. Undorodva megrázta fejét. Jó kis ajtó, gondolta. Majdnem hangszigetelő. Vukovich felnézve az asztalán kiterített dossziéból, együttérzően mosolygott. Ott táboroztak kint egész délután. Még pisálni menni is felért egy sorscsapással. Traxler kiköpte a régi rágóját, és kibontott egy újat. Társára pillantott, akit láthatólag lefoglaltak az ujjai között tartott 20x24-es fényképen lévő csillogó vértócsa részletei. Nem beszéltek. Mint az öreg házaspárok, ők is kellemesen érezték magukat a másik jelenlétében, és nem érezték szükségét, hogy a kettejük közt lévő űrt szavakkal töltsék ki, esetleg csak akkor, ha fontos megvitatnivalójuk volt. Vagy hogyha unatkoztak. Traxler rágyújtott, és kihúzta a fiókját. Addig keresgélt a rendetlenségben, míg aszpirinra nem talált, amiből aztán egy maréknyit a tenyerébe borított. Szívott egy mély slukkot Pall Malljéből, és a kávéjáért nyúlt. Megkeverte. Felszínén olajos hártya gyűlt össze. Traxler egy másodpercig elgondolkozott: A friss kávé ott volt a folyosó végén, ami azt jelenti, hogy újra ki kellene mennie. Bassza meg!, gondolta szájába dobva az aszpirineket, és felemelte a poharat. A harmadik Sarah Connorra gondolt. Nagyon megfoghatatlan. Egész este próbálták elérni. Nem volt sehol. Traxler attól tartott, hogy ebben a pillanatban már ő is ott fekszik valahol egy padlón, lába felnyitva, feje
szétlőve. Megkapta a közlekedésrendészettől jogosítványképének a másolatát, és néhány órahosszáig azt nézegette, próbált meglátni benne valamit, avagy kiolvasni belőle valamit. De nem talált semmi olyat az arcában, ami bármi apróságról árulkodott volna. Például arról, hogy miféle helyeken szórakozhat, s milyen társaságot kedvel. Semmi. – Utolérted már? – Connort? – Aha. – Nem. Folyton az üzenetrögzítő válaszol. Traxler letette a kávéspoharat, és járkálni kezdett, közben végigment elölről mindenen, amit tudott. Gyűlölte ezt az impotens érzést, amit ilyenkor el kellett viselnie. – Küldj ki egy kocsit! Vukovich lerakta a dossziét, és felegyenesedett. Elég jól ismerte Traxlert, tudta, mi következik. Mindent megtettek eddig, amit lehetett. Azt kívánta, bárcsak rászokna Ed a fűre, a meditációra, vagy akár a maszturbációra. Mindegy mire, csak az a valami megnyugtassa egy kicsit. – Már küldtem – felelte. – Senki sem nyitott ajtót, még a házmester sem volt otthon. De Traxler nem is figyelt rá. – Hívd fel! – Most hívtam. – Akkor hívd fel újra! – parancsolta Traxler. Vukovich elcsigázottan emelte fel a kagylót, és tárcsázott. Traxler kibontott egy újabb Wrigley's lapocskát, és hozzácsapta az előzőhöz, aztán a cigarettásdobozáért nyúlt. Üres. A francba.
– Adj egy cigit! – Újabban egyszerre kettesével szívod? – kérdezte Vukovich, és a Pall Mallre mutatott, ami Traxler másik kezében égett. Traxler elképedve nézett le rá, aztán vállat vont, és beleszívott. – Megint az a szarság – mondta Vukovich, miközben letette a telefont. Ginger felvett hangjának csicsergését mintha elvágták volna, mikor lecsapta a kagylót. Vukovich főnökére nézett, aki a szoba másik felében az asztal szélén ült, és elgondolkodva masszírozta halántékát. Valamit motyogott. – Mi van? – kérdezte Vukovich. Traxler felemelte fáradt, véreres szemét. – Tudom, hogy fogják hívni. Már hallom is. Valami előérzettől vezetve meglátta maga előtt a reggeli újságcímeket. Undorodva ledobta, majd egy fintor kíséretében eltaposta csikkjét a padlón. – Ez lesz az istenverte “Telefonkönyves Gyilkos" mondta megváltoztathatatlanul, majd újra elmerült gondolataiban. Most már Vukovich is látta. – Rühellem a szenzációs ügyeket – mondta. – Különösen a nem mindennapi szenzációs ügyeket. Újra a dossziéra nézett, és ikszedjére is átlapozta. Azt remélte, talán elsiklott valami felett, de tudta jól, hogy nem. Traxler hirtelen felállt. – Hova mégy? – Kiadok egy közleményt, hátha rá tudjuk venni ezeket a seggfejeket, hogy a változatosság kedvéért segítsenek. Traxler újra összpontosított energiává alakult,
megigazította nyakkendőjét, és leseperte zakójáról a hamut. Még mosolygott is. – Jó lenne, ha tizenegyig be tudnák tenni a műsorba, lehet hogy a lány is előkerül akkorára. Levette a szemüvegét, és zsebre tette. – Hogy nézek ki? – kérdezte. Vukovich a hadnagyra pillantott, és megvonta a vállát. – Mint egy darab szar, főnököm. – Anyucikád – vágott vissza mosolyogva Traxler. Azután kinyitotta az ajtót, és belépett a Rendőrök Poklába. PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656., ESTE 8 ÓRA 05 PERC Az emeleten Matt azzal szórakoztatta Gingert, hogy lefel húzogatta a walkman hangerőszabályzóját. Ginger pedig ütemesen hullámzott alatta, az elválaszthatatlan fejhallgatóján át a fülébe lüktető zene ritmusára. A fiúnak egyszerűen csak meg kellett tartania magát, a többit elvégezte Ginger és a zene. Kellemes. Annyira kellemes, hogy Matt semmi pénzért nem kelt volna fel ajtót nyitni. Ráadásul Ginger mozdulatai épp ekkor kezdtek atomrobbanásokat kiváltani az egész testében. Vére, mint a Niagara dübörgött füleiben, így nem hallotta, hogy a nappaliban, az üzenetrögzítőn felhangzik Vukovich nyomozó őrmester rövid üzenete. Igen komoly, bár megbocsátható figyelmetlenség volt. LOS ANGELES BELVÁROSA, STOKER PIZZA SZALONJA, ESTE 10 ÓRA 08 PERC
Sarah figyelte, ahogy a pincérnő az asztala felé tart, bizonytalanul kelve át a hangosan nevetgélő, fortyogó embertömegen. Tudta milyen érzés. A pincérnő alacsony, félénk lány volt, és ha az este hátralévő része következetesen olyannak bizonyul, mint az egész nap, akkor arra ítéltetett, hogy leejtse a Sarah-nak szánt pizzát. Megdöbbenésére az ingerült lány egyszerűen félrelökött egy rakás, lármás tinit, megcsörömpöltetve heavy metalos öltözéküket, majd egyensúlyát visszanyerve, megérkezett Sarah-hoz, arcán egy megviselt, de őszinte mosollyal. A pizzéria dugig volt olyan emberekkel, akik keményen belevetették magukat az életbe, és ezen láthatólag meglehetősen jól szórakoztak. Sarah-t a megszokás hozta ide, s remélte, hogy esetleg Ginger és Matt is felbukkan itt. De Ők valószínűleg otthon, az ágyban vannak, s rohadt jól érzik magukat. Sarah tudatosan viszonozta a pincérnő mosolyát, és küldött felé egy “én is tudom, milyen érzés" tekintetet. Időközben a pizzára nézett, és rájött, hogy szardellást hoztak ki, pedig ő gombásat kért. Sarah felsóhajtott. Itt egy kicsit nagyobb biztonságban érezte magát. Ismerte a környéket, és már sokszor járt itt, a Stoker's-ben, Mattel és Gingerrel. Előtte idegen területre kószált – a Picwood filmszínházba. Egyszerűen azért ment oda, mert az volt az útjába eső első mozi. Egy Burt Reynolds filmet játszottak. Abból a fajtából, amiben parókát hord. Régi jó vígjáték, autósüldözéssel, s komoly befejezéssel. Sajnos nem az az igazi, meleg és vicces, romantikus
fajta, amelyikben nem hordott parókát. Sarah végigülte a filmet, de oda sem figyelt. Nem vette észre a két sorral mögötte ülő, ápolatlan, vad tekintetű férfit sem. Valamint azt sem, hogy követi őt a parkolóba, s megvárja míg felül a motorjára, mielőtt elindítaná a kocsiját, és utána ólálkodna. Volt elég gondolkodnivalója. Hirtelen úgy hallotta, mintha valaki a nevén szólítaná. Körülnézett, vajon honnan jön a hang, remélte, hogy Matt az. De a tévé volt, a bárpult vége fölött. Egy hírolvasó mondta ki a nevét, azon a fontoskodó, sztentori hangon, amit csak a hasonfajtájúak szoktak használni. Ó, ne, gondolta Sarah, biztos a meggyilkolt nőről beszél. Sarah Connor. Két gyermek anyja. Aztán valami sötét, bizonytalan rettegés hömpölygött elő a “Kis Sarah"-tól, aki tudta, hogy jobb lesz, ha közelebb tolja a képét. Sarah így is tett, megfeledkezett a híg sörről, meg a hideg, halszagú pizzáról, és addig furakodott előre a tömegben, míg két, egyetemi dzsekis fickó széke mellé nem ért. Azok elismerően bámulni kezdték, nem véve észre a félelmet a szemében. Félelmet, mert a tévébeli hang a következőket mondta: – A rendőrség nem akar találgatásokba bocsátkozni a nyilvánvaló hasonlóságot illetően a ma délután Stúdió Cityben lelőtt nő, és a két órával ezelőtt, szinte teljesen ugyanolyan módon meggyilkolt Hancock Park-i lakos halálával kapcsolatban. Az újabb áldozat neve gyakorlatilag ugyanaz, mint az előzőé. Sarah Helene
Connor, huszonnégy éves bírósági titkárnő, a közlések szerint a helyszínen, a lakásában halt meg... A bárpultnál valaki át akart kapcsolni egy másik csatornára, de Sarah amint meglátta a közeledő csapost, kezét a kapcsolóra tette: – Hagyja itt! – kiabálta, megrémítve a mellette ülő férfiakat. Egyikük italát ráadásul még ki is borította. A csapos reflexszerűen elhúzta a kezét, s zavart arccal ránézett. Sarah csak most vette észre, hogy teli torokból üvöltött, aminek aztán meg is lett az eredménye. És ha megint megpróbálná átkapcsolni, újra sikítana, bár a bemondó lassan már a hír végéhez közeledett: – A két áldozat között, az eddigi nyomozás eredményei alapján, semmiféle kapcsolat nem volt. Kevésbé véres témára váltva; volt ok az ünneplésre ma a Los Angeles-i állatkertben, hiszen... Most már minden közelben ülő úgy nézett rá, mintha meg lett volna buggyanva. Sarah a megdöbbenéstől pislogva hátrébb húzódott, és feszülten figyelte a halk, belső hangot, ami riadót kiabált. Keresett egy nyilvános telefont, és lecsapott a telefonkönyvre. Néhány lap hiányzott ugyan belőle, de szerencsére azt, amelyiken az ő neve állt, megtalálta. Ott volt Sarah Anne Connor. Aztán Sarah Helene Connor. Aztán az ő neve. Aztán senki más. Nem pont így jöttek? Három csinos Sarah, szépen sorba mind. Igaz, Connor? Igaz. Gyomrában kavarogni kezdett a sör. Előrebukfencezett, aztán csinált két hátraszaltót, és Sarah-nak sürgősen vécéközelbe kellett jutnia.
Odaért a klotyóhoz. Foglalt. Kétségbeesésében legszívesebben röhögött volna. Végül is, ehelyett inkább hideg csapvizet fröcskölt az arcába, és ledörzsölte egy papírtörülközővel. Én következem, gondolta. Igen. Én. Mert az ilyen napok már csak így végződnek, nem? Egy fegyveres őrült rohangál a városban, és őt keresi. Hát ilyen érzés pánikba esni. Sarah már sokszor félt. Félt a zuhanástól. A tűztől. A visszautasítástól. Az egyedülléttől. Valamint attól, hogy kiégnek az érzései. Igen, tényleg nagyon rémisztő dolgoktól. Ezek igazán fontos dolgok, de mikor valaki túl van már két gyilkosságon, és akinek feltehetően ő lesz a harmadik áldozata, annak egészen biztosan kicsinyesnek tűnnek. Egy hangos kattanás a rémület megrázó hullámát küldte végig a hátán, fel, egészen a koponyájáig, mint egy villámcsapást. Ziháló tüdővel megpördült, de csak egy öreg nénit pillantott meg, aki éppen a vécéajtóval küszködött. Óvatosan ment el Sarah mellett, valószínűleg azt gondolta, hogy a szegény lány kokós rémálomban utazik. Mikor a néni elment, úgy hallotta, mintha a plafonon lévő neoncsövek zúgása egyre jobban felerősödne. Újra a telefonhoz rohant, és bedobott két tízcentest. Semmi. Csak azután vette észre a fülke oldalára ragasztott, macskakaparással írt cédulát. “Üzemen kívül". A csapos úgy nézett rá, mintha legalábbis PCP-t szedett volna, mikor megkérdezte tőle, hol a francban van egy működő telefon. Azt mégsem árulhatta el neki, hogy
meg fogja ölni egy őrült, aki személyes gyűlöletet táplál mindenki iránt, aki az ő nevét viseli. Nem kérhetett segítséget tőle. Egynél több védelmezőre lett volna szüksége. Egy hadsereget akart. A rendőrséget. – Van egy fülke a Tech Noirban, egy pár háztömbnyire innen. – Kint az utcán? Sarah keresztülvágott a nyüzsgő vendégeken, de az ajtónál habozni kezdett. Az akárhol lehetett. Vár. Ó, istenem. Tudja a címét. Akár követhette is. Akár pont ott lehet a szembenlévő... Megállt a járdán, és a Tech Noirt kereste. Bármi is történjen, látni akarta. Az elhaladó emberek szemét leste. Egyik sem látszott gyilkosnak. De voltaképp hogy is néz ki egy gyilkos? Úgy, mint az. Ott, az a férfi. Az utca túloldalán, az árnyékban, hosszú esőkabátban. Egy kapualjban áll, és... engem figyel. Mocskosnak és szakadtnak látszott, mint egy kültelki csavargó, csakhogy még ekkora távolságból is fiatalnak tűnt. Fiatal, de durva, mint a csiszolópapír, mint a borotvaszíj, mint... Nem. Sarah akcióba lendült, és gyors léptekkel elindult. Kíváncsi volt, vajon követi-e? Mit is jelentene ez tulajdonképpen? Véletlen egybeesést? Üldözési mániát? Vagy a halált? Visszanézett. A férfi eltűnt. De vajon hová? Megállt, hogy mindkét irányba körülnézzen, amikor két magas, néger tizenéves sétált el mellette. Az egyik, miközben a magnót úgy vitte a vállán, mint egy
vizeskorsót, a magnóból szóló rapre szökdécselt. Mikor a zene elhalt, Sarah rádöbbent, hogy egy elhagyott zugban jár. Többméteres körzetben senki sem volt a közelében. Meztelennek, idétlennek és védtelennek érezte magát. Aztán a koszos, vad tekintetű férfi átjött az utcán. Nem sietett. Egyenesen felé tartott. Sarah hirtelen megindult, de valami megakadályozta, hogy teljes erejéből rohanni kezdjen. Hirtelen egy neonfelirat izzó, vörös ragyogása hullott rá, melyek, amikor felnézett a Tech Noir feliratát adták ki. Egy diszkó. Bent villogó fények, mennydörgő zaj, káosz. Sarah benézett a hatalmas, remegő üvegfalon. Kemény, fémes, szögletes vonalak és síkok, az Új Hullám geometriája. Kaliforniai stílus. Tech Noir. Sötét technológia. A hely rászolgált a nevére. Sarah hátrapillantott az őt követő férfira, és elakadt a lélegzete. Csupán tíz méterre állt tőle és egy sötét boltelőtérbe bámult, mintha meg akarná venni, amit ott lát. Várj egy percet, Sarah! Nyugi. Lehet, hogy ez a fazon csak épp arra jár, amerre ő, lehet, hogy csak ártatlan áldozata az ő rémálmainak. Talán... De ebben a pillanatban jeges rémület rázta meg, ugyanis a férfi ránézett, és Sarah meglátta a tekintetét. Olyan kemény, és mindent felégető volt, hogy Sarah hirtelen megbizonyosodott róla, ő az. Ekkor, egymást majd eltaposva emberek özönlöttek ki a Tech Noirból. Megfordult, és berohant az ajtón, még mielőtt az bezáródott volna. A férfi merev arccal sétált el mellette. Sarah úgy vélte, talán épp a kudarctól.
Sarah addig nézte a távolodó férfit, amíg el nem veszítette a szeme elől. Reese elcsodálkozott. Csak egy kislány. Mint bármelyik, jól táplált, múltbeli teremtmény. Úgy tűnt neki, mintha a lány saját gyártmányú álmában járkált volna, megfeledkezve az ezernyi élesre fent fenyegetésről, ami körülvette. Ez lenne Sarah Connor? Az emlékezetében őrzött kép alátámasztotta a személyazonosságot. Ösztönei azonban kétségbe vonták. De nem azért küldték, hogy gondolkozzon. Tudta, hogy közeledik az idő, mikor végrehajthatja a legfontosabbat, és már nagyon vágyott rá. Semmi sem fogja megakadályozni. Ezerszer megesküdött Johnnak. Aztán olyan erős félelmet érzett a lányban, ami átitatta a levegőt kettőjük között, mint valami elektromos töltés. El fog futni. Gyorsan félkörívben felmérte az utcát, és átvágott a túloldalra. Kezeit a kabátzsebén keresztül a géppuskára tette. A lány már őt fürkészte, most már nem volt mit tenni, felzárkózott. Mikor beszaladt az épületbe, habozott, felnézett a neonfeliratra az ajtó felett, és pontról pontra összevetette az emlékezetében tárolt parancsokkal. Minden rendben. Menj tovább! Mindjárt itt lesz. De most legszívesebben odament volna a lányhoz. Állj! Tartsd be a Tervet, katona! Menj tovább! Aztán... fordulj vissza! PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656., ESTE 10 ÓRA 11 PERC
A ház bejáratának megfigyelésére kijelölt rendőrök éppen a Lakers meccset vitatták meg, mikor a diszpécser véget vetett a beszélgetésüknek, ugyanis riasztás jött a Venice Boulevard-ról, amelyhez az ő kocsijuk volt a legközelebbi egység. Bemelegítették a fekete-fehér járőrkocsit, és elzúgtak. Az utcán alig járt valaki. Csak nagyritkán húzott el egyegy autó. Egyszer csak egy férfi lépett elő az utca túloldalán álló eukaliptuszfa árnyékából, pontosan a Jasmine Street 656-os számmal szemközt. Számba vette a lehetőségeket, és már majdnem megtámadta a védelmi erőket, mikor azok sietve elhajtottak. Ez nagyban csökkentette a célellenállás valószínűségét. A Terminátor keresztülsétált az utcán, és a postaládákhoz lépett. Szemei megpihentek a “G. Ventura / S. Connor" feliratún. , A biztonsági ajtót egycentis, erős, kovácsoltvas rudakból készítették. Leküzdhető, de a zaj nem ajánlott ilyen közelségben a feltehetően gyanakvó célponttól. Felnézve láthatta Sarah Connor lakását az első emeleten. Odébb ment, és körözni kezdett az épület körül. TECH NOIR, ESTE 10 ÓRA 12 PERC Sarah elborzadt a gondolattól, hogy valamikor ki kell mennie innen. Hondája onnan jó pár forgalmas saroknyira parkolt. Az a férfi pedig ott volt kinn. Sarah a dróthálós pénztárbódé felé fordult, és megpróbálta túlkiabálni a kizúduló zajfalat, de nem sikerült neki. Újra megpróbálta.
– Használnom kell a telefonjukat! A bódéban ülő nő a rácshoz hajolt. Szelíd arcának punkos és gonosz kifejezést kölcsönzött a tüskékként meredező kék haja. Ez alkalommal már hallotta Sarah-t, s a táncterem távolabbi végébe, egy oszlopon elhelyezett telefonra mutatott. Sarah megindult a forgóajtón keresztül, de ekkor a kidobóember feltápászkodott, és elállta az útját. A jegyárus nő felüvöltött: – Négy ötven! Sarah elkeseredetten turkált a pénztárcájában, majd belökte a pénzt a bódéba. Sarah a táncparkettet szegélyező szabad sávra lépett. A dróthálós stílust itt bent az asztalok és a székek testesítették meg. A hosszú, acélos csillogású, fém bárpult is hozzájárult a dekoráció motívumainak ipari bájához, csakúgy, mint a szabadon hagyott gerendázat a mennyezeten, amely a konstrukciós játékok légkörét idézte. Sarah gyomorszáját kemény gitárakkordok masszírozták, ahogy keresztültörte magát a vonagló tömegen. Egy izzadt, kopaszra borotvált fejű huszonvalahány éves vágódott ki az árnyékból, s beleakaszkodva a karjába, megpróbálta a táncparkettre húzni. A szivárványszínű, villódzó fénypászmákban Sarahnak úgy tűnt, a fiú arca megvonaglik és átalakul egy már rég halott és a férgek által már rég tisztára nyalt koponya hajmeresztő utánzatává, olyan mélyen ülő tekintettel, hogy a szemgödrök szinte üresnek tűntek. Fél másodpercre előkígyózott egy nyelv, amely Sarah-t leginkább a Pugslyéra emlékeztette és
megszurkálta az arcát, majd nyersbőrszerű csattanással visszahúzódott a fiú szájába. Sarah kitépte magát az ölelésből és nekitámolygott egy asztalnak, megtaszítva a rajta álló félig már üres üvegeket. Aztán visszanézett a huszonvalahány évesre, akinek arca kikerekedett, mihelyt jobb megvilágításba került. Sarah-nak ismét a torkában dobogott a szíve, de azért folytatta útját a telefon felé. PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656., ESTE 10 ÓRA 14 PERC Matt kábultan nyúlt el az összegyűrődött lepedőkön, testét szárítgatva a hűvös szellőben, amely Ginger hálószobájának távolabbi végéből, a résnyire felhúzott ablakon át érkezett. A függönyöket csendes fuvallat csapkodta. Ginger felült, és oldalba lökte, a fiú kiterült. Ginger lecsusszant az ágyról és belebújt a köntösébe. Megkereste walkmanjét és a fejhallgatóját, majd belepattintott egy új kazettát. Míg a magnó visszatekerte a szalagot, a lány mezítláb átcaplatott az előszobán, de felszisszent, amint sarkai a konyha hideg csempéjével érintkeztek, ezért jobbnak látta, ha inkább erős lábujjaira áll, majd egy kecses balettmozdulattal a hűtő elé szökkent, hogy kinyithassa. A halvány ragyogásban a konyhaasztalra sorakoztatta a salátát, a paradicsomokat, a kovászos uborkát, a majonézt, a csirkepástétomot és a gyöngyhagymát. Éppen kenyérért nyúlt a szekrénybe, mikor zajt hallott. Úgy tűnt, mintha mindenfelől szólna – halk kaparászás nem túl messziről. Ginger körülnézett a halvány
fényben, de semmit sem látott. Lenyúlt a legalsó polcra, és megtalálta az olasz kenyeret. Most jön a tej... Újra felhangzott, de most már közelebbről. Éles kaparászás. Aztán megint, még közelebbről. Gingernek titániumból voltak az idegei. Semmi sem tudta megijeszteni. Egyszerűen csak kíváncsi volt, mi az a zaj. De aztán egy hangos csattanás úgy felzavarta a tüdejét és a szívét, végig a gerincén, hogy csak a torkában pihentek meg. Aztán rájött, hogy a szalag tekeredett vissza, és a walkman magától kikapcsolt, felküldve a kattanást a fejhallgatóba. Titánium, na ja. Most meg hová lett a mustár? Aha, a legfelső... A sötétben valami nekirohant, és Ginger akaratlanul is felsikoltott. A fűszeres üvegek megcsörrentek, ahogy Pugsly előszaladt a hűtőből, jobban megriadva a váratlan találkozástól, mint Ginger. Az iguana végigiszkolt a konyhaasztalon, és a csempepadlóra puffant. Ott aztán addig kaparászott és csúszkált, amíg be nem lökdöste magát az előszoba szőnyegére, és azon át be a nagyszobába, ahol ismét bárhol felbukkanhatott az árnyékban. – Jobb ha vigyázol, Pugsly – szólt oda Ginger –, vagy övet csináltatok belőled. Hülye gyík. Ginger egyik kezét a torkára tette. Hű! Újra futkározik a régi jó pulzus. Nem kell más csak egy jó kis adrenalinlöket, hogy feltüzelje az étvágyát. Szaggatottan kilélegzett, és szemügyre vette a kaját. Rájött, hogy az ementáliról megfeledkezett. Míg jó mélyre hajolt, hogy elérje a hűtő hátuljában, a megfagyott lekvár és a kőkemény mogyoróvaj mögött, eszébe jutott a zene, és
bekapcsolta a walkmant. Prince és a Revolution mennydörgött a fülébe, szoros, gyors energiájával megmozgatva testét. Matt szemhéján szaggatott mintázatban játszadozott a fény. A függönyök felpuffadtak egy hirtelen erősebb széllökéstől. Kinyitotta a szemét, ugyanis gyenge csilingelés hangzott fel valahol a szoba másik végében. Először semmi mást nem látott, csak a plafont: aztán egy emberi alak hajolt be a képbe, hatalmas ütésre emelt ököllel. Valami megvillant a kezében. Matt szeme tágra nyílt, lenyúlt, és lerántotta magát az ágyról, épp egy pillanattal azelőtt, hogy az ököl belecsapott a párnába, ahol az előbb még a feje volt. Ahogy Matt hátratámolygott, próbálva összerakni a képet, látta, amint a betolakodó visszahúzza kezét a szétszakadt párnából, amelynek nyomán aztán toll szóródik szanaszét. Valamit tartott a kezében. Egy borotvapengét, vagy egy kis kést, vagy... Túl sok volt a lassított felvételben, száraz hőként lehulló toll. A férfi egy kicsit nagyobb volt Mattnél, és csendes, mint egy kígyó. Csak a bakancsát díszítő láncok csörrenése árulta el. Biztos az erkélyajtón jött be, gondolta Matt, miközben megfordult, és ösztönösen felkapott egy nehéz rézlámpát az éjjeliszekrényből. Lelökte róla a burát, és kitépte a zsinórt a konnektorból. A vezeték korbácsként süvített át a levegőn. Matt úgy lóbálta a lámpát, mintha csatabárd lett volna, suhogó ívekben lengetve az aljzatot. – Ne akard, haver, hogy kicsináljalak! – ordította. A félelem visszafogta hangjának harciasságát, bár ezt a
harciasságot egyébként is inkább felháborodás és az adrenalin okozta, semmint a bátorság. Matt a csillogó késről a kifejezéstelen szemekbe pillantott, majd újra vissza a késre. Mikor a betolakodó egy lépést tett felé, Matt mind a száznégy kilóját beleadta egy Raggie Jackson-féle profi felszabadító ütésbe a rézlámpával. A lámpa talpa halántékon találta az árnyékba burkolt alakot, olyan erővel, hogy a becsapódás ereje majdnem kitépte a lámpát Matt kezéből. De a másik csupán hátra lendült, mintha csak egy játékos pofont kapott volna, és újra közeledett. Matt újra suhintott egy hatalmasat, de a Terminátor egyszerűen csak kinyújtotta a karját, és medvecsapda erejű szorításával, elkapta Matt csuklóját. Matt addigi képe a szobáról hirtelen kifordult a sarkaiból, ahogy a Terminátor csuklójánál fogva felemelte, és az ágy túloldalára, a padlóra hajította. Úgy gurult neki a fa öltözőasztalkának, mint egy zsák beton. Görnyedten tántorogva felállt, és a vegytiszta dühöngés üvöltésével támadt a betolakodóra. Ginger megtalálta az ementálit, és egy darab zellert rágcsált, miközben a “snacket" a szénhidrát Bábeltornyává rakta össze. Mikor Prince belekezdett a “Let's Go Crazy" harmadik versszakába, feltartotta a zellert, mint egy mikrofont, és együtt üvöltött vele. A férfi arca alig volt kivehető. A szeme üres és élettelen, mint egy babáé, az álla mozdulatlan, a szája keskeny, egyenes vonalú, akár egy halott EKG-görbéje. Matt mindkét kezével megragadta a betolakodó alkarját, és nézte, miként ereszkedik egyre közelebb a torkához a kés. Egy szabályozható pengéjű kés volt, letörhető
vágóéllel, hogy újat lehessen használni, ha az előző eltompult. Most teljes hosszában ki volt tolva, mint egy egyenes borotvapenge. Matt izmai kidagadtak és ugráltak a bőre alatt, ahogy teljes erejével küzdött a másik ellen, de a kar egyre lejjebb ereszkedett, mintha egy hidraulikus szerkezet része lett volna. Matt még sohasem találkozott ekkora erővel. Felüvöltött és végigdübörgött benne a félelem. Félrelendítette ellenfelét, s a falnak csapta a kést, de csak annyit ért el, hogy most a nyakát kezdték szorongatni a hihetetlen erejű kezek. Hulla... hulla leszel. Meg kell törni ezt a fogást... Matt katapultként rántotta fel térdkalácsát, beletemetve a betolakodó hasába. A térd megnyugtató puffanással merült a hasba, de aztán megmagyarázhatatlanul olyan kemény izomfalnak ütközött, hogy Matt térdkalácsa majdnem széttört. Aztán valaki felemelte, mint egy kisgyereket, és keresztülhajította az üveges tolóajtón. A hátára puffant, és miközben belepték a csilingelő üvegszilánkok, teljes hosszában elterült. Mint egy köhögő", de még járó motor, Matt talpra rángatta magát. Sérült térde megroggyant, így átcsúsztatta testsúlyát a másikra. Összevert teste fénylett az izzadságtól és a tucatnyi zúzott sebből szivárgó meleg vértől. A Terminátor várt, és figyelte, ahogy a férfi átlép a törött üvegen, olyan lassan, hogy már-már arra gondolt, elhagyja a szobát, és megkeresi az eredeti célpontot. Még mielőtt megvalósíthatta volna ezt a lehetőséget, Matt összeszedte akaraterejét, s egyetlen ököllé formálva egész testét, előrelendült.
A Terminátor nyolc centiméternyit igazított helyzetén, és könnyedén hárította el a csapást. Matt lepattant a Terminátor válláról, bele a szekrényajtó egészalakos tükrébe. Üveg robbant az arcába, és úgy érezte, ezernyi kés hasít a testébe. Halálosan megsebezve a padlóra zuhant, tüdeje megdermedt két lélegzetvétel között, lebénította az ütés, és ellenfelének nyilvánvaló – erőfölénye. A padló kiszaladt alóla, és eltűnt valami színtelen űrben. Egy kifordított fekete lyukhoz hasonló, hatalmas súly egyre növekedett a mellkasában. Matt tudta, hogyha sikerül túltennie magát ezen az óriási fájdalomcsomón, minden rendbe jön. Mert már halott lesz. Ginger nevetésének jól ismert hangja visszhangzott elhomályosodó tudatában, mint valami egyre lassuló, meggyűrődött magnószalagon, és ekkor már alig érezte az acélujjakat, amelyek kiszorították belőle az életet. Ginger felkapta a pohár tejet és a háromemeletes szendvicset, majd állított a hangerőn, mielőtt kilépett volna a konyhából. Miközben besétált az előszobába, úgy rémlett, hall egy hirtelen, éles roppanást, mintha valami összetört volna. Pugsly? Egyre biztosabb, hogy az a gyík kezd elmebajos lenni. De mikor benézett a nagyszobába, látta, hogy Pugsly épp szobrot játszik a terráriumban. Odabent minden normálisnak látszott. Lehet, hogy megint a szomszédok verekednek. Aztán újra hallatszott egy hangos puffanás, utána pedig egy... Ginger hirtelen megrázta a fejét, és a fejhallgató lecsúszott a vállaira. Most csend volt. De mégsem. Valaki... hörög? Ginger növekvő izgalommal
mosolyodott el. Megint mire készül ez a Matt? Az az imádnivaló ördögfióka! Ginger a hálószoba ajtaja előtt állt, és hogy legyen szabad keze, amivel kinyithatja, a karján próbálta egyensúlyozni a tálcát. Rá akart törni Mattre, miközben az remélhetőleg valami buja foglalatosságba merül. De még mielőtt véghez vihette volna ezt az attrakciót, az ajtó kirobbant, szilánkokat és vért záporoztatva a lábára. Mint egy faltörő kost, Mattét hajította keresztül rajta valaki. Ginger elejtette a tálcát és a poharat, a hideg tej a lábára fröccsent. Összevissza kígyózó kezekkel az arca előtt tapogatózott, szétterpesztett ujjai a levegőt szabdalták szeme és Matt teljesen összezúzott teste között. Matt halott volt. Az ő Mattje meghalt. Valami abban a szobában most ölte meg. Leejtette kezeit, s elakadt a lélegzete. Egy alak lépdelt az ajtóhoz, és legyőzött ellenfele teste felett a lányra nézett. A Terminátor megállt, hogy bevésse agyába a lány vonásait. Beleillett a célpont körvonalaiba. Keze a kabátjába nyúlt a 45-ösért. Lökött egyet az ajtón, de Matt teste ránehezedett, beborítva azt, ami még az ajtóból megmaradt. Ginger megfordult, és rohanni kezdett, sarkait összevagdalta a törött pohár, mikor minden súlyát beleadta ebbe az elkeseredett végső fordulóba. Nem is érezte, hogy mikor megemelte a jobb lábát, és megindult az előszobán át, a vágásokból forró vér spriccelt elő. A Terminátor kicsavarta az ajtót, letépte a sarokvasakról, és ő is kilépett az előszobába.
Ginger úgy sprintelt, mint egy teljes gőzzel vágtató bajnok, tüdeje hatalmas csomókban szívta be a levegőt, és égette el, hogy energiát termeljen. Megragadta a nagyszoba ajtófélfáját, és kifordult az előszobából, pont amikor a Terminátor megcélozta a hátát, és addig engedte le a lézerkereső vörös foltját, míg az nem keresztezte a lány vállát. Addigra azonban ő már a másik szobában volt. Ginger mellében szánalmas rettegés vulkánja tört fel. Az ajtó. Az az ő megmentője. Nem Isten, nem a sors, senki és semmi más, csak az ajtó, a kijárat ebből az aljas és gonosz őrületből, ami itt vigyorog a háta mögött, és céloz a pisztollyal, és meghúzza a ravaszt. Baszd meg, már majdnem elértem! Aztán Ginger hátát átlyukasztotta egy fénysebességgel haladó űrhajó, és elpárologtatta a fél bal tüdejét, ahogy áthaladt a testén. Miközben összeesett – úgy érezte, sohasem fogja elérni a padlót – meghallotta a lövést, ami eltalálta. Aztán belecsapódott egy újabb lövedék, ez alkalommal a veséjébe. A vastag hús foglyul ejtette a golyót, és addig tartotta, míg végül győzött a lendület, és egy utolsó, ördögi rugaszkodással előrelendítette, hogy a hasában szállásolja el magát. Aztán a lány a padlóra zuhant, azonban a dolgok egyre csak rosszabbodtak. A Terminátor úgy közeledett felé, mint a halál emlékműve. Ginger kezei a hideg linóleumot kaparták. Nedvesnek érezte maga alatt, miközben előre csúszott. Bár arca a bárgyú csempemintázathoz nyomódott, mégis elemi erejű zuhanásérzetet élt át. Hallotta, amint nehéz csizmák dobbannak mögötte a linóleumpadlón, és
megállnak mellette. Nem volt képes megfordulni, de az alak felderengett elméjében, olyan feketén és rejtélyesen, mint maga a halál. Félelme eltűnt, és helyére egy óriási, dühös kérdőjel került. Miért? Lehet, hogy csak a Túloldalon lesz a válasz. Végül már csak azt remélte, hogy nem Sarah lesz az, aki majd megtalálja... A Terminátor ujja megszorította a ravaszt. A kakas a gyutacs kupakjához csapta az ütőszeget, az belobbantotta a puskaport. A kiterjedő gázok végiglökték a réz- és ólomlövedéket a fegyver csövén, ezzel egyidejűleg behelyezték a következőt a töltényűrbe. A ravaszt újra megrántották, és a ciklus megismétlődött. Újra. Meg újra. És még egyszer, amíg a pisztoly ki nem ürült. TECH NOIR ESTE 10 ÓRA 14 PERC Sarah feltárcsázta a rendőrség segélykérő számát. Egy megnyugtató, atyai hangra számított, amely tele van tetterővel és törődéssel, ezért azonnal útnak indít a megmentésére száz száguldó rendőrautót. Vagy legalábbis végighallgatja a történetét, gondjaiba veszi, és elmondja neki, hogy pontosan mi is a teendő. Amit ehelyett kapott, egy felvett üzenet volt. – Ön a Los Angeles-i Rendőrség segélykérő számát hívta. Jelenleg az összes vonalunk foglalt. Ha igényli, hogy rendőrautót küldjünk ki önért, kérjük tartsa a vonalat, és a legelső szabad... Sarah tartotta a vonalat. Fogalma sem volt, mi mást tehetne. Füléhez szorítva tartotta a telefont, és idegesen
körülnézett a zsúfolt teremben. Legalább itt egy csomó ember van, gondolta. Ha valaki megpróbálná megragadni, az itt lévő ötven fickó közül valamelyik csak csinálna valamit, nem? Sarah a nyakát nyújtogatta. Eddig nyoma sem volt annak az esőkabátos férfinak, akinek olyan kísérteties szemei voltak. Ó, kérlek, gondolta, kérlek, vegye már fel valaki azt az átkozott telefont! De nem vették fel. A vonal megszakadt. Sarah hitetlenkedve tartotta el fülétől a kagylót, aztán sietősen újra feltárcsázta a számot, de foglalt jelzést kapott. Ilyen nincs. Ginger, úgy bukkant fel a láthatáron, mint a nap. Hívd fel Gingert! És Mattét. Ők majd érted jönnek, és elvisznek a rendőrségre. A telefon egyszer kicsengett, aztán bejött Ginger hangja. Az a hülye üzenetrögzítő. Biztos még mindig Mattel van. Csak annyit tehetett, hogy megvárta az üzenet végén a sípolást, és reménykedhetett, hogy Ginger bekapcsolta a kihangosítást, és kikapcsolta a fejhallgatót. PALMS DISTRICT, LOS ANGELES, JASMINE STREET 656., ESTE 10 ÓRA 15 PERC A Terminátor ledobta az üres tárat, és újratöltött. Hogy a célpontot megsemmisítette az azonnal nyilvánvalóvá vált. Leengedte a fegyvert, és áttért a művelet következő részére. Ginger lába fölé hajolt, és a késsel nyílegyenes metszést vágott a bokától a térdig. Nem találta, amit keresett. Azonosítás negatív.
A Terminátor újra átgondolta a választási lehetőségeket. A telefon felcsörgött. Egyetlen gyors, pontos ívben körbevitte a lézerkeresőt és megállította a készüléken. Mikor Ginger hangja megszólalt az üzenetrögzítőben, felfelé söpört a vörös folttal, és mereven az új célponton tartotta. Majdnem azonnal le is eresztette a fegyvert, mihelyt kielemezte a hang forrását. – Szia! – áradozott Ginger. – Ha-ha. Átvágtalak! Csak egy géppel beszélsz, de azért ne szégyenlősködj, a gépeknek is szükségük van szeretetre! Beszélj csak nyugodtan hozzá, és Ginger, ez vagyok én, vagy Sarah majd visszahív! Várd meg a sípoló hangot! A Terminátor már majdnem az ajtón kívül volt, mikor Sarah hangja megszólalt a hangszóróból. Hangja magas és sürgető volt, kiérződött belőle a félelem, amely olyan volt a Terminátornak, mint valami csali. A Terminátor elég sokáig habozott ahhoz, hogy meghallja: – Ginger, itt Sarah. Vedd fel, ha ott vagy! A Terminátor visszament a nagyszobába. – Itt vagyok a Pico Boulevard-on, egy Tech Noir nevű helyen. Tényleg meg vagyok rémülve. Valaki követ. Izé, remélem hamarosan meghallgatjátok ezt. Nagyon szeretném, ha te és Matt értem jönnétek... kérlek! Aztán a gép elhallgatott. A Terminátor áttekintette a lehetőségeket, és e szerint, rövid és logikus pásztázással, kezdte el átkutatni a lakást. Harminchét másodperc múlva megtalálta, amit keresett. – Az öltözőasztal fiókját, és abban a Nyugat Los Angeles-i diákigazolványt. Az előlapján ott állt a
fénykép, és alatta a név: Sarah Connor. A Terminátor a képre fókuszált, hogy a vonásokat bevésse memóriájába. Mostantól arcról is képes lesz felismerni. A távolban szirénák kezdtek visítani. A Terminátor félrelökte az igazolványt, és felkapott valamit, ami alatta volt: egy telefon- és címjegyzéket. A szirénák megsokszorozódva visszhangoztak az éjszakában, egyre hangosabban, s egyre közelebbről. A Terminátornak arra már nem jutott ideje, hogy még ott átnézze a könyvet, ezért gyorsan zsebre tette, kiment az erkélyre, és lemászott az utcára, hogy folytassa a munkáját. Egyedül egy cserepes szobanövény és Pugsly maradt életben a lakásban. Az iguana a könyvespolc tetején lapult, és amikor a férfialak eltűnt a kinti sötétségben kikukucskált a függönyök hasadékán. TECH NOIR, ESTE 10 ÓRA 24 PERC Sarah-nak végül is sikerült megkapnia egy emberi lényt. Megmagyarázták neki, hogy Ed Traxler hadnaggyal kell kapcsolatba lépnie, és megadták a csoport számát, amit fel kellett hívnia. Már szinte könnyezve, de azért makacsul mégis tartotta a kagylót. Bedobált még néhány érmét, és tárcsázta a számot. Aztán őrülten magyarázni kezdett egy újabb telefonkezelőnek, aki ismét várakozásra kapcsolta. A pillanat a meddő lét végtelen haláltáncává dagadt. LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG, RAMPARTI CSOPORT, ESTE 10 ÓRA 28 PERC
Tizenhárom kilométernyire onnan Ed Traxler éppen belépett az ajtón a huszonhetedik pohár kávéjával, mikor a székében görnyedő Vukovich kinyúlt, és felvette a csörgő telefont. – Gyilkossági – jelentkezett be színtelen hangon a sovány őrmester. Aztán felegyenesedett, és izgatottan főnöke felé fordult. – Ő az, Ed. Traxler kikapta kezéből a telefont. – Sarah Connor? Itt Traxler hadnagy! Sarah majdnem sírva fakadt. A félelem, ami az utóbbi néhány pillanatban fojtogatta, és a csalódottság, hogy pont azok az emberek állítják félre és néznek el felette, akiknek elméletileg meg kellene őt védeniük, kezdte éreztetni hatását. Kétségbeesetten üvöltött a kagylóba. – Nézze... hadnagy, ne tegyen várakozásra, és ne kapcsoljon át egy másik osztályra! A férfi hangja azonnal megnyugtató színt vett fel. – Ne aggódjon, nem teszem – mondta. – Csak nyugalom! Meg tudja mondani, hol van? Egész este első alkalommal érezte Sarah, hogy valaki törődik azzal, mi is történik vele. Traxler megnyugtató hangja olyan volt, mint egy takaró, amit felhúzhatott a válla fölé a rémálom ellen, amiben benne volt. – Hol van? – kérdezte a férfi. – Egy klubban – felelte. – Úgy hívják, öö... Tech Noir... – Ismerem – válaszolta gyorsan Traxler –, a Picón. – Igen, de nem akarok eljönni innen – szakadt ki Sarahból. – Azt hiszem, követ valaki. – Rendben van, figyeljen, Ms. Connor! – mondta Traxler, nyugalmat erőltetve hangszálaira. – Erősen
figyeljen! Nyilvános helyen van. Biztonságban lesz, amíg oda nem érünk. – Mikor jönnek? – kérdezte Sarah izgatottan. – Most rögtön. Már úton is vagyunk – válaszolta Traxler sietve. – Maradjon szem előtt! Ne hagyja el a termet, még a mellékhelyiségbe se menjen ki! Egyetlen röpke perc alatt ott lesz a kocsi. – Oké – felelte Sarah. Aztán Traxler letette. TECH NOIR, ESTE 10 ÓRA 31 PERC A klub előterében a mozgolódás enyhe hulláma futott végig, eredményképpen annak, hogy a közelben lévő fejek közül néhány feléfordult. De a fejek – megfélemlített nemtörődömséggel – gyorsan el is fordultak. Az ajtón egy férfi sétált keresztül. Nagydarab ember, egy számmal kisebb, szoros, szürke dzsekiben, és motoros csizmában. Egyenletesen haladt, s az ajtó körül gyülekezők arcába nézett, épp csak egy pillanatra villantva rá mindegyikre a tekintetét, aztán rögtön tovább a következőre. Az arc, amit keresett nem volt köztük. Elvonult a jegyárus bódé előtt, mire a bent ülő nő kihajolt, és az elhaladó szenvtelen vállát bámulta. – Hé! – kiáltott oda a kidobóembernek. – Az a fickó nem fizetett! – Hé, hapsikám! – mondta a gorilla, húsos kezét a nagydarab férfi vállára csapva. A Terminátor meg sem fordult. Bal kezét vállának ahhoz a részéhez vezette, ahol a markoló nyomást észlelte, s megragadva a másik férfi kezét,
összepréselte. A csontok ropogva törtek össze. A Terminátor elengedte a pempős rakást, és ment tovább. Senki sem hallotta a kidobóember gurgulázó sikoltását, vagy ha igen, akkor úgy tettek, mintha nem hallották volna. A táncparkettre lépett, s pásztázva keresett, úgy tolva odébb az embereket, ahogy a vadcsapás fölé lógó ágakat sepri félre a vadász. A villódzó fények nem zavarták meg a hatalmas férfi látását. Egyszerűen nem véve róluk tudomást, módszeres keresésbe fogott – egyetlen arc után. Sarah visszatette a kagylót az akasztóra, és megfordult. Máris megérezte Traxler megnyugtató hangjának hiányát. De már nemsokára vége lesz. “Egy röpke pillanaton belül itt lesz a kocsi." Megérkezik a “hatóság". Érte. Biztonságban lesz. Úgy kapaszkodott most ebbe a gondolatba, mint egy mentőövbe, mikor ellépett a telefontól. Visszament a táncparkett mellé, az asztalához. Az emberi állatkert álomszerűén áramlott körülötte. Nevetéstől eltorzult arcok. A tánc orgazmusában lebegő testek. Egy magas, szőke, testhezálló trikóban, barátnőivel vadul csevegve, részegen az asztal felé tántorgott. Vidám emberek. Emberek, akik a közvetlen közelében állnak, mégis egy másik világban. De az esőkabátos férfi nem volt köztük. Lehet, hogy megijedt, gondolta Sarah. Lehet, nem akarta, hogy ez a sok ember meglássa. Lehet, hogy arra vár, mikor megyek el. Lehet. Próbált nem gondolni erre. Minden rendben lesz, biztatta magát. Csak öt perc. Ennyi az egész. Csak öt perc. Már kezdte is elhinni.
Aztán amikor a bárpult felé pillantott, már nem hitt benne többet. Ott ült a férfi, s az előtte lévő tükörbe bámult. Közvetlenül Sarah mellett. Reese olyan esetlegesen nézett félre, amennyire csak lehetett, de fejében majdnem fénysebességgel száguldoztak a gondolatok. Már megint kiszúrta. Rájött, hogy tényleg nagyon megrémítette a célpontot, észrevette a tekintetéből. El kellene hagynia a leshelyét. Oda akart menni a lányhoz. Fék! Tartsd a tervet, katona. Várni fog. Mikor Reese látta, hogy Sarah belép a klubba, addig ment tovább, amíg meg nem bizonyosodott, hogy a lány már mélyen bent jár. Akkor hátraarcot csinált, és kifürkészte a bejáratot, az egyik Új Hullámos együttes vibráló basszusakkordjai kiszivárogtak az épület elé. Reese hallott már ilyen helyekről. Úgy hívták őket, hogy szórakozóhelyek. Az emlékezet homályos mélységeiből egy név került elé: Sinatra. Mihelyt kinyitotta az ajtót, megérezte a lüktető, ritmusos zene teljes erejét. Mennydörgő hang volt. Színes villanófények tették inkább érzékelhetővé, semmint láthatóvá a rózsaszín bőrű férfiak és nők tomboló mozdulatait. Elment egy unatkozó fiatal nő mellett, aki egy drótablak mögött ült, egy kalitkában, az ajtó mellett, mikor is a nő kinyúlt, és megmarkolta a kabátja ujját. Reese megpördült, szemei harcra készen villantak, keze a zsebébe csúszott, a 38-asra. – Négy ötven, űrlakó! – mondta hadarva a nő. Reese hitetlenkedő tekintettel meredt rá. Kék haj – ez új volt neki. Végül a nő feléhajolt a leereszkedés operába illő kifejezésével.
– Négy dollár és ötven cent – ismételte lassan, elnyújtott, leereszkedő hangon. Reese a zsebébe nyúlt, és találomra előhúzott egy nagy kupac összegyűrt bankjegyet, s odalökte a nőnek. Nem várta meg a visszajárót. Gyorsan felmérte a benti vad terepet – Üvegezett bejárat, hátul acél kijárati ajtó, két ablaktábla a bal falon, egy a jobb oldalin. – Figyelemre sem méltatta az álmélkodást, amit a klub bámészkodó lakóiból váltott ki, viszont minden arcot ellenőrzött. Majdnem azonnal megtalálta Sarah-t, a terem túlsó végében, a telefonhoz húzódva. Reese elhúzódott, mikor a lány megfordult, és idegesen átnézett a válla fölött. ' A tükrös bárpult előtti székek hosszú sora kínálta a legelőnyösebb helyzetet az észrevétlen megfigyeléshez. Középen ült le, és a tükörbe nézve tartotta szemmel maga mögött a termet. Tökéletes. Mindenki benne van a pusztítási zónában. Mikor Sarah leült az asztalához, Reese csak rá összpontosított. A lány úgy nézelődött körbe, mint a levegőben veszélyt szimatoló, megrémült állat. Azután szemük egymásba kapcsolódott a tükörben. Egy másodpercig Sarah mozdulni sem tudott. Őrült riadó csilingelt az agyában. Ez ő. És itt van. Pont most. És őt figyeli. Ahogy a felkavaró szempárba nézett, már nem hitt abban, hogy bárki is, a teremben lévő ötven fickóból, tenne valamit, hogy megsegítse. Hirtelen és tökéletesen magányos lett újra. Csapdába esett. A kísérteties, esőkabátos férfi hűvösen félrenézett. Sarah próbálta nyugtatgatni magát. Jön Traxler hadnagy. Már úton van. Csak egy pár perc – ezt mondta,
nem? Csak egy pár perc, édesem, mondta magának. Semmi sem történik. Minden rendben lesz. Kérlek, add, hogy siessen! A hullámzó testek tovább cserélődtek és mozogtak előtte, eltakarva a bárnál ülő férfit. Az nem mozdult. Csak ült ott, mint egy szikla. Sarah idegesen az órájára pillantott, miközben a zene a kirojtosodott idegeit püfölte. A Terminátor lassan, módszeresen gázolt keresztül a táncolókon, szemét folyamatosan körbejáratva a tömegen. Először jobbra, aztán balra, fel és le igazítva, ahogy a céltárgy megkívánta. Katalogizált és memóriájával egybevetett minden egyes arcot. Sarah idegesen az előtte lévő kóláért nyúlt, még azt sem vette észre, hogy azt másvalaki hagyta az asztalon. Szemei a bárpultnál ülő esőkabát hátára tapadtak. Ujjai megfricskázták a kólásdoboz tetejét, úgy, hogy az leesett az asztalról. Sarah ösztönösen lehajolt, hogy felvegye, éppen abban a pillanatban, amikor a hatalmas, szürke dzsekis férfi az asztala felé tartott. A Terminátor szeme az üres asztalra és székre villant. Nem észlelt semmi jelentőset. Otthagyta mindkét tárgyat, és továbbhaladt. Mihelyt elfordult. Sarah ismét felült a székbe, és az asztalra tette a dobozt. A Terminátor elért a terem másik végébe, és még nem fedezte fel a célpontot. Pedig a megfelelő helyen volt, s a kapott információ, saját megítélése alapján, igen megbízható volt. Logikus, hogy a lánynak itt kell lennie. Talán nem vette észre. Körbefordult, hogy újra szemügyre vegye a termet. És meglátta a lányt.
Reese szája kiszáradt, mint a sivatagi homok. Gépiesen ajkához emelte a söröspoharat, hogy benedvesítse. Szeme sarkából látta, amint egy hatalmas férfi elindul a faltól, nyílegyenes útvonalon Sarah felé, úgy tolva szét maga előtt az embereket, mintha csak magasra nőtt fűben járna, s közben jobb keze eltűnik dzsekije mélyén. Ő az. Reese tudta. Lassan lerakta a sört, és hagyta, hogy keze mintegy véletlenszerűen kabátja legfelső gombjához vándoroljon, és kigombolja azt. Ujjai a Remington 870es sima fémjére csúsztak, és egy pöccintessél kibiztosították azt. Megtörténik. Most. A cselekvés előtti mikroszekundumban, mikor megfeszülnek az izmok, a következő mikroszekundumra várva, és a feltörő adrenalin százas pulzusra serkenti a szívet, túlfeszítve az egész szervezetet. Reese bal kezét a króm bárpult peremére támasztotta, hogy lendületet vegyen, jobb kezét pedig a Remington 870-es markolatára. Aztán egy gyors mozdulattal eltolta magát, és a bárszék megpördült. Sarah belekortyolt a kólába, és az órájára pillantott. Három perc telt el, mióta befejezte a beszélgetést Traxler hadnaggyal. Mikor felnézett, látta, amint valaki közeledik felé. Egy hatalmas, félelmetes kinézetű fickó, szürke dzsekiben, amint éppen a dzsekijébe nyúlt a tárcájáért. Közvetlenül előtte megállt, s fölétornyosult, mint egy hegylánc, ami épp most költözött a szomszédba. Traxler? Sarah csodálkozott. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Nem ilyen szeműnek. Ez egyáltalán nem egy
barátságos valakinek tűnt. Aztán ösztönösen megérezte, hogy valami szörnyűség van készülőben. A Terminátor megállt, s a pillanat egy töredékéig mozdulatlanul és feszülten bámult le a lányra, kezét még mindig a dzsekijében tartva. Az arcot összevetette a memóriájában tarolttal, és pozitív azonosságot állapított meg. Kiszámolta a lehetséges változatokat, aztán, szinte azonnal előkerült a 45-ös, felhúzva, ívben megvillanva, amelynek végén a lézerkereső vörös foltja pontosan a lány homlokának a közepére szegeződött. Sarah értetlen rémülettel nézett bele a világ valaha látott legnagyobb és legfeketébb lyukába. Eltűnni látszott az egész terem, és vele együtt minden. A Terminátor szabad kezével hátrahúzta a 45-ös acélzávárját, majd hagyta előre csapódni. Az első lövedék már a töltényűrben volt. A dübörgő hangzavar ellenére, valami módon a fegyver csattanása tűnt az egyetlen hangnak Sarah számára. Egy mikromásodperc alatt ezernyi gondolat száguldott keresztül rajta. Éden Intenem, ez nem vicc. Ez valóság. Itt fogok meghalni, mindenki szeme láttára. Nem is a másik fickó volt az. Ez volt az. Miért van ez? Miért, miért, miért? Reese a bárszékkel együtt megpördült, kabátja hátracsapódott. Két kézbe fogta a Remingtont, mikor a Terminátor előhúzta a 45-ös automatát. Gyors volt. Nagyon gyors. Gyorsabb, mint amire Reese számított. 700-as vagy 800-as? Reese remélte, hogy hetes. Éppen ellépett a bártól, mikor egy férfi és egy nő sodródott az útjába. Szemük olyan tágra nyílt, mint a kibomló virágok,
amikor meglátták a géppuska csövét a levegőben. Túl sokan vannak az útjában. Az isten verje meg! Nem is hitte, hogy meg tudja csinálni. Reese dühösen tolta félre a férfit, s szétlökdösve maga előtt az embereket előre nyomult. Felemelte a Remingtont, és célzott. Az előtte álló nézelődők már fészkelődtek, nem értettek semmit, de elpucoltak, szabad utat engedve, bármi legyen is ennek a férfinak a célja. Reese, mikor elvetődő emberekkel keretezett ablak nyílt előtte, felugrott a levegőbe. Megszorította a ravaszt, és a Remington eldördült. A százharminchét különálló kis világegyetem hirtelen dermedt csendbe merevedett, mikor a vendégek reagáltak a robbanásszerű hangra. Reese egyetlen századmásodperccel azelőtt tüzelt, mielőtt a Terminátor meghúzta a ravaszt. A vadászpuska lövése elvitte volna egy hétköznapi ember karját, de ellenfelének csak annyi kárt okozott, hogy az elvétette a célt. A Remington 00-ás sörétjének hétcentis szórása átlyuggatta a Terminátor könyökét, és nagyjából húszfokos szögben elfordította. Reese közelebb ment, hátrarántotta a zavart, aztán dühösen, előre csattantotta, új töltényt juttatva így a fegyverbe. A Terminátor korrigálta a fontossági sorrendet, és az új fenyegetés felé fordult. Reese újra tüzelt, ezúttal pontosan mellbe találta célpontját. A Terminátor mérete és ereje ellenére is megtántorodott a becsapódástól. Aztán mindenki sikoltozni kezdett. Majd megint a hátracsúszó závár hussanása hallatszott, aztán a csattanás, mikor előre csapódott, és egy újabb
lövés robbanása, ahogy Reese folytatta, elszántan, mint egy démon. A világ egyetlen tiszta, megingathatatlan célra szűkült – hogy hatalmas ellenfele felé küldje a halált. A Terminátor megpróbálta hátrálás közben felemelni a 45-ös automatát, de Reese újra tüzelt, és ezzel kibillentette egyensúlyából. Látta, ahogy a Terminátor elesik, és a 45-ös veszélytelenül céloz a mennyezetre. Reese, Sarah asztala mellé ért. A lány sikított, és lekuporodott a székébe, el sem hitte, hogy mindez a szeme előtt történik. Reese-nek maradt még egy tölténye a puskában, amit aztán a tántorgó Terminátor rá lőtt ki. A Terminátor úgy zuhant a padlóra, akár egy utcára dőlő épület. Teljesen elnyúlva feküdt a fényes csempén. Mozdulatlanul. Meg sem rezdült. Dzsekije elején a kis lyukak mindegyikéből – melyek tökéletes mintát alkottak – bíborszín folyadék szivárgott, ami aztán gyorsan átáztatta a dzsekit. Nagyon is halottnak nézett ki. Biztos 700-as volt, gondolta magában Reese. Egy szívdobbanásnyi időre megállt, ennek ellenére azonban az adrenalin még mindig vágtatott benne. Minden lassúbbnak tűnt, ő azonban érezte a rohanást, mintha legalábbis egy hullám tetején lovagolna. Az eltelt hat és fél másodpercben, mióta az első lövés eldördült, senki sem mozdult a teremben. Most is csak hitetlenkedve bámultak az előttük fekvő szokatlan látványra. A számnak vége lett. Csak a körbeforgó lemez felerősített, ritmikus reszelése visszhangzott gügyén a teremben.
Sarah sokkosán bámult a padlón elterülő véres testre, amely alig három méterre feküdt tőle. Majd az esőkabátos férfira nézett, aki oda juttatta. A férfi a lány felé fordult. Sarah csak a szemeit látta, és a kezében csillogó vadászpuskát. Reese már épp egy lépést tett felé, mikor valami megragadta a figyelmét. És egyben mindenki másét is. A Terminátor felnyitotta a szemét. Testén apró rándulás szaladt végig, majd mintha mi sem történt volna, feltérdelt, és a De Santoféle válltokjából, a dzsekije alól, előhúzott egy UZI géppisztolyt. Megperdítette a fegyvert, így húzva fel a zavart, és Reese-re célzott vele. Reese úgy gördült el – olyan finoman és gyorsan –, akár egy macska, és kicsusszant abból a térből, amit egy másodperccel azelőtt még elfoglalt. Az UZI első lövedékei becsapódtak a recézett, rozsdamentes acél bárpultba, fémdarabkákat hajítva maguk mögött a levegőbe. A Tech Noir szinte robbant az erőszak és az egymásnak ütköző testek orgiájától. Mindenki kizökkent a bénító sokkból, és kétségbeesetten, hanyatt-homlok menekülve, rohanni kezdett az ajtók és az ablakok felé. Sokuk nem mozgott elég gyorsan. Egy fiatal lány, akinek elejétől fogva rossz estéje volt, pont akkor haladt el Reese előtt, mikor az mögötte az ellenkező irányba keresztbe vágott. Az UZI kilenc milliméteres lövedéke erejét vesztve lyukasztotta át a nő mellkasát. Sarah felugrott a székéről, és a klub kijárata felé rohanó, csapkodó karok és lábak folyamába vetette magát. Csak most reagált, és mint egy vadállat ösztönösen távol akarta magát tartani a haláltól.
A Terminátor nyugodtan állt a terem közepén. Látta, amint Sarah a többiekkel együtt a klub kijárata felé szalad. Már éppen egy újabb sorozatot akart leadni az UZI-ból, mikor a bárpult felé tartó Reese magára vonta a figyelmét. Reese pont abban a pillanatban vetődött át a bárpult lapja felett, mikor az UZI végigsepert a fényezett fémbarikádon, leniről felfelé vándorolva. Csak pár centivel hibázta eV Reese repülő lábszárát, azonban a mögötte lévő tükröt darabokra törte. Az üvegszilánkok ezernyi különböző irányba repültek, majd szilánkesőként a bár mögötti falhoz kuporodó Reese hátára hulltak. Sarah már félúton volt a bejárati ajtótól, mikor a Terminátor törölte Reese-t az agyából és visszafordult az elsődleges célpont felé. Látta, amint fel-felbukkan a lány feje búbja a rémült tömeg megvadult rohanásában. Nyújtott kézzel emelte fel az UZI-t, és a cső mentén célzott, úgy mintha csupán csak egy pisztoly lenne. Várt, míg feltűnik a lány feje, aztán meghúzta a ravaszt. A kilenc milliméteres lövedékek sivítva tartottak Sarah hullámos hajának közepébe, éppen akkor, amikor a mögötte lévő lány önző módon megpróbálta félrelökni az útból, így Sarah helyett ő kapta a golyókat, melyek őrült erővel téptek bele a hátába. Az előrezuhanó lány elgáncsolta Sarah-t, így mindketten a földre kerültek. A bár mögött Reese a zsebébe nyúlt, és olyan gyorsan csapkodta a Remingtonba a töltényeket, ahogy csak bírta. Gyorsabban, gyorsabban! Repültek a kezei. Sarah beszorult a nehéz, élettelen test alá. Rettegve nézett hátra a hatalmas, vérengző alakra, aki
egyenletesen, nyugodtan, szinte hanyagul közeledett felé. Sarah megpróbálta kiszabadítani magát, azonban a ránehezedő lány teste túl súlyos volt. Sarah kétségbeesett. Teljes erejéből tolta és rángatta magát, de már túl késő volt. A Terminátor felkészült a gyilkolásra. Eldobta a kiürült tárat, de már nyúlt is a másikért, hogy véres kezével az UZI-ba lökje – precíz és nyugodt mozdulatokkal a zűrzavar és a pánik közepén. Aztán egyenesen Sarahhoz lépett, fölé állt, és közvetlen lőtávolságból célzott. Sarah tehetetlenül nézett hideg, üres szemébe, amiben nem volt más, csak a halál. És az mind rá összpontosult. Hirtelen újra robbant a Remington. Vállon találta a Terminátort, és megperdítette. Reese a levegőből tüzelt, mialatt az egyik vinilborítású box mögül a másik mögé ugrott. Ügyesen landolt, majd egyből, megállás nélkül tüzelve felegyenesedett. Újra lőtt – Dögölj meg, te rohadék! – majd felcsapott a puskába egy újabb töltényt. A Remington továbbdörgött, egyik lövés a másik után, vadul, brutálisan, könyörtelenül, egyre hátrébb lökve a Terminátort, egyenesen az üvegablak felé. Az ötödik lövés felkapta, és keresztülhajította az ablakon. Olvadt üvegzuhatagban robbant ki az utcára. Sarah idejében fordult meg ahhoz, hogy még lássa, amint az ablak csillogó kapuként kitárul, és befogadja a keresztül vágódó, megpörkölt testet. A Terminátor úgy csapódott a járdának, mint egy lezuhanó lökhajtásos repülő, csúszott egy darabot az aszfalton, mielőtt megállt. Szakadt ruházatának minden látható centiméterét vér borította.
Reese felkapta az UZI-t a padlóról, és megvizsgálta. Használhatatlan. Az ő egyik lövése feltépte a felső gázelvezető csövet. Elhajította, és lenézett Sarahra. Lehet, hogy sokkos állapotban van, gondolta. Ideje menni. Félrehúzta a halott lányt, és megfogta Sarah kezét. A lány úgy húzódott el tőle, mint egy rémült állat. Reese kipillantott az utcai ablakon, és rájött, hogy a dolgok még a rossznál is rosszabbak – a Terminátor nem 700-as volt. Gyorsan letérdelt Sarah mellé, és megragadta a karját. Hangja tele volt sürgetéssel. – Gyere velem, ha élni akarsz! – mondta. Sarah, ellenállása jeleként megrázta a fejét. Aztán meglátta azt, amit Reese már tudott. Az ablak túloldalán a Terminátor ugyan bizonytalan mozdulatokkal, de felállt. Vízcseppként peregtek le róla az üvegszilánkok. Sarah eddig még sohasem látott halottat, azt azonban tudta, hogy azok nem szoktak felállni. A félelem villáma lüktetett keresztül rajta, nagyobb volt bárminél, amit valaha is el tudott képzelni. Egy pillanatig elképedten bámult a halál füstölgő, vérző, szeme előtt felemelkedő tornyára, amely úgy meresztette rá hideg szemeit, hogy szinte megbénult. – Ó, Istenem! – suttogta. – Gyerünk! – rángatta talpra Sarah-t Reese, megragadta a kezét, és erősen megszorította. A lány nem ellenkezett tovább. Nem számított, hogy a férfi valószínűleg egy őrült megszállott, sem az, hogy öt perccel ezelőtt még reszketett a gondolattól, hogy egy helyiségben legyen vele. Most olyasvalaki volt, aki el akarja vinni őt az
ablakban álló dologtól, és mikor Reese megrángatta Sarah kezét, a lány kész volt vele menni. Reese vezetésével úgy rohantak a klub hátsó részébe, mint az őrültek. Keresztülbotorkáltak két táncos kinyúlt testén – ők nem mozogtak elég gyorsan. A hatalmas ember lába össze nem téveszthető, ritmikus csattogással dobogott mögöttük. Reese teljes gőzzel nekiszáguldott a konyhaajtónak, mely egy reccsenéssel kivágódott. Keresztülhúzta rajta Sarah-t anélkül, hogy lassított volna. Az ajtó a zsúfolt konyha túlsó végén tárva-nyitva állt. A koreai szakács hagyta így, aki akkor használta, mikor meghallotta a legelső puskalövést. Reese ezen is átvonszolta Sarah-t, majd megfordulva bevágta, és helyére lökte a reteszt. Aztán Sarah-hoz fordult megint, és vadul tovább húzta. Egy pillanattal később a Terminátor csapódott az ajtónak. A fémlemez begörbült, a sarokvasak pedig félig kiugrottak a keretből, de a retesz tartott. A hatalmas férfi hátrált egy lépést, és újból nekiugrott. Ez alkalommal az egycentis acélretesz olyan könnyedén hajlott meg, mint egy hajcsat, és a Terminátor kilépett a folyosóra. Reese és Sarah ekkorra már a folyosó túlsó végén jártak, s a mellékutcára nyíló ajtó felé rohantak. Sarah megcsúszott, de Reese dühösen felrántotta, és ment tovább. Az ajtó kinyílt előttük, ők pedig kifordultak a nedves aszfaltra. Sarah levegő után kapkodva lassított, de Reese nyitott tenyérrel keményen hátba vágta, és előre taszította. – Menj tovább! – kiáltotta.
Hallották, ahogy a Terminátor lábainak dobogása követi okét az üveggel borított talajon. Halálos vágtában érték el az első kereszteződést. Sarah kifulladt, és elkeseredetten Reese-be kapaszkodott. Úgy fordultak be a sarkon, hogy szinte ráfutottak a szembenlévő falra. Miközben teljes iramban futott, Reese kimarkolt egy töltényt a zsebéből, és megpróbálta belegyömöszölni a Remingtonba. Sarah kezét kénytelen volt elengedni, így a lány kissé lemaradt. Reese durván előre lendítette. – Mozogj már, a rohadt életbe! – kiáltotta, miközben egy újabb töltényt dugott a tárba. Mögöttük a Terminátor már befordult a sarkon, s utánuk eredve, valamennyit már le is dolgozott a hátrányából. Mikor Sarah meghallotta közelgő lépteit, valahol mégis csak talált még két deka tartalékenergiát magában, amit aztán a lábaiba küldött. Az aszfalton szétszóródtak a vadászpuska töltényei, mikor Reese lemondott a rohanás közbeni újratöltésről. Amint Sarah egy szürke LTD mellé ért, amely a kocsisor legvégén állt, Reese rácsapott a lány hátára, s arccal előre a durva kőzúzalékra lökte. Aztán megperdült, s feltépte az LTD ajtaját, majd lekuporodott mögötte, és egy távolabb álló 67-es Impala benzintartályát vette célba. Mikor a Terminátor már majdnem elérte a Chevyt, Reese tüzelt. A lövés a benzintank mellé talált, a kocsi hátulja alá, szikrákat pattintva ki a hátsó felfüggesztésről. A francba! Egy töltény maradt. Hűlj le! A Terminátor a kocsi mellé ért, erőteljes lépteivel falta a közöttük lévő távolságot. A szög rossz volt. Reese áthelyezte a puskát, az agyát szinte a földig leeresztette. Ha ez sem sikerül, a
Terminátor két másodpercen belül lenyomja a torkán az üres fegyvert. Reese meghúzta a ravaszt. A 00-ás vörösen izzó sörétei feltépték a hideg tankot. A hirtelen kiterjedő gáz mennydörgő hangon vetette szét a benzintartályt. A tűzgolyó azonnal betöltötte a két házfal közti teret, majd pillanatokon belül felkapaszkodott az éjszakai égboltra. A Terminátor csúszva állt meg a hőség és a ragyogás fénylő fala előtt. Tudta, hogy zsákmánya biztonságban van a túloldalon, s ezért gyorsan kell cselekednie. Egy mikroszekundumig fontolóra vette lehetőségeit. Reese szintén nem vesztegetett el egy pillanatot sem. Begyömöszölte Sarah-t a szürke LTD első ülésébe, aztán rajta keresztül átmászott a vezetőülésbe, és becsapta az ajtót. A tűzlabda még mindig lezárta az utcát, mikor is Reese a gyújtás drótjaiért nyúlt, és életre szikráztatta a szedán motorját. Hirtelen egy körvonal emelkedett ki a lángokból, s átszökkent az égő autó teteje felett. A Terminátor, lángoló hajjal és ruhával, mennydörgő robajjal csapódott be Reese LTD-jének motorháztetejébe. Reese hátramenetbe tette a kocsit, és szinte a padlóhoz szegezte a gázpedált. A kerekek füstölögtek és sivítottak, amint az LTD elkezdett hátrafelé tolatva végigmenni az utcán. Sarah álla leesett a rémülettől. A motorháztetőn utazó férfi a szélvédőn keresztül egyenesen az ő szemébe meredt, és ütésre emelte az öklét. Reese a forduló autó kormányával viaskodott, mikor a Terminátor vadul a szélvédőre sújtott. A kocsi belsejébe törött üvegszilánkok szóródtak. Sarah kinyitotta a
szemét, és meglátta az ablakon át benyúló véres kezet, mely a torka felé araszolt. Felsikoltott, mikor a Terminátor ujjai megmarkolták a blúza elejét, és húzni kezdték. A kéz már majdnem áthúzta a műszerfal felett, keresztül az ablakon, de szerencsére ekkor az LTD a mellékutca végére ért, és farral előre kilőtt a Pico Boulevard-ra. Reese keményen megtekerte a kormányt, mire a nagy szedán oldalra fordult, s mind a négy kereke füstölni kezdett. Azután keresztülvágott az utcán, a távolabbi járdaszegély felé. Nick Delaney közrendőr éppen elhagyta Crescent Heights-t, és keletre tartott a Picón, amikor hívást kapott, hogy nézzen utána egy lövöldözésnek a Tech Noirnál. Éppen a járőrkocsi CB-jének mikrofonjáért nyúlt, amikor észrevette a mellékutcából kiszáguldó LTD-t. Valami seggfej a motorháztetőn guggolt, szörfdeszkának használva azt, ami már önmagában is meglehetősen szokatlan volt, de ráadásul ez a seggfej még lángolt is. A rendőr döbbenten figyelte, ahogy a szedán végigszántja egy parkoló autó oldalát, s a füstölgő szörfös átrepül a teteje felett, majd keményen a járdára puffan. “A helyszínen életét vesztette", gondolta Delaney ösztönösen. Blokkolva lefékezte a fekete-fehér járőrautót, és orral előre a járdaszegélyhez csúszva megállt. Az LTD motorja felbőgött, a kocsi hátraarcot csinált az úton, aztán elsüvített a Picón, az óceán irányába. Delaney egy szempillantás alatt kint termett a kocsiból, s miközben a járdán fekvő, mozdulatlan testre meredt, beleüvöltött a mikrofonba.
– Itt az egyes-L-tizenkilences. Van egy cserbenhagyásos gázolásom. – Mialatt megpróbálta leírni a gyorsan eltűnő szedánt, levette a szemét a tehetetlen, füstölgő testről, így nem látta, amint az megremeg, majd lassan lábra áll, és körülnéz. Mikor a rendőr Reese kocsijának leírásával végül befejezte a hívást, megfordult. Az eléje táruló látvány jó néhány évvel rövidítette meg az életét. A nagydarab férfi egyenesen felé tartott. Delaney elengedte a mikrofont, és szolgálati revolveréért nyúlt. Azonban még csak elő sem tudta venni a tokjából, mert a Terminátor brutálisan bevágta a kocsiajtót, ami mögött Delaney állt. A rendőr érezte és hallotta, amint jobb karja reccsen egyet, most már tudta, hogy valami igazán rossz fog történni vele. A helyszínen életét vesztette, mondta magának ösztönösen. A következő másodpercben a Terminátor az ablakhoz csapta a rendőr fejét, és az élettelen testet hanyagul az utcára dobta. Aztán becsúszott a kormány mögé és kihajtott az útra. Előtte, a Picón, miközben a La Cienege mellett tűztek el, Sarah kővé meredten ült az LTD-ben. Arcából kifutott a vér. Reszketett és képtelen volt megérteni az elmúlt néhány perc eseményeit, valamint az ablak túloldalán az elhomályosult, zúgó világot. A szedán éjjeli démonként, kivilágítatlanul haladt, és Reese addig nyomta a gázt, míg százötvennel nem száguldottak az árnyakon keresztül. Reese szeme a tükörre villant, aztán vissza az útra, majd a válla fölött hátra, és megint vissza. Anélkül, hogy ránézett volna, odakiáltotta Sarah-nak: – Kapaszkodj!
Egy szakértő módon végrehajtott farolással befordult az Oakhurst Avenue sarkán. Elszáguldott a Whitworth-ig, majd balra kanyarodott. Az LTD átcsusszant egy lassan haladó Toyota és egy szembejövő teherautó között, aztán besurrant a Rexfordra, ahol a kanyart egy motoros rásegítésű farolással vette. Az utcán végig csigalassúságú volt a forgalom, ezért Reese a habozás vagy a leghalványabb aggodalom jele nélkül felugratott az útpadkára, és százzal végigszáguldott a járdán. Amin szerencsére ekkor egyetlen gyalogos sem járt. Mielőtt bárki bármit is tehetett volna, egyetlen kecses, lélegzetelállító és abszolút hátborzongató manőverrel a járdáról egyenesen az Olimpic Boulevard belső sávjába lőtt át. Most úgy tűnt, senki sem követi őket. Habár valószínűleg senki sem lett volna képes rá, még h a meg is próbálta volna, akkor sem. Reese Sarah-ra pillantott, és észrevette, hogy a lány fokozatosan sokkos állapotba kerül. – Megsérültél? – kiáltotta száraz, katonás hangon. – Eltaláltak? Semmi válasz. Sarah üresen bámult maga elé. Reese odahajolt és végigfuttatta kezét a karján, a lábán, és a testén. Közvetlen és személytelen volt, mint akármelyik felcser a harctéren. Módszeresen sebek után kutatott. Úgy tűnt, a lány nem sebesült meg. Sarah megrezzent. A tapogatás által keltett, kezdetben határozatlan érzet egyre tisztábbá vált számára. Egyszerre csak rájött, hogy Reese keze a testét fogdossa és a durva erőszak elleni tiltakozás végül is erőt öntött
bele. Lesöpörte magáról Reese kezét, és vakrémületében az ajtókilincshez nyúlt. Az ajtó a zúgó homályra nyílt. Reese berántotta az ajtót, és a lányt visszalökte az ülésre. Aztán anélkül, hogy a szemét levette volna az útról, visszakézből pofon vágta. Erősen. Sarah, amint agya visszazökkent az értelmes öntudatba, ismét mozdulatlanul ült. Ekkor Reese beszélni kezdett. – Pontosan azt teszed, amit mondok! Pontosan! Nem mozdulsz, csak ha azt mondom! Egy hangot ki nem adsz, csak ha azt mondom! – parancsolta. – Megértetted? – Miközben a sebességmérő 135 kilométeren állt, Reese higgadtan áthajolt, és lenyomta az ajtón a zárat, aztán bekapcsolta a lány biztonsági övét, és jó szorosra húzta, ugyanazokkal az alapos mozdulatokkal, amelyekkel az előbb végigvizsgálta a lány testét. Sarah nem válaszolt, nem bólintott, meg se moccant. – Megértetted? – ismételte kiabálva. – Igen – felelte Sarah, hangja recsegett. – Kérlek, ne bánts! – Azért vagyok itt, hogy segítsek neked – világosította fel a férfi. Hangja kevésbé volt fenyegető, de még mindig szárazon és céltudatosan csengett. – Reese vagyok. Műszaki őrmester, hivatásos, azonosítási számom DN38416. – Egy másodpercnyi nehézkes csend következett. Azután Reese azt az egyetlen dolgot tette, ami abban a pillanatban épp az eszébe jutott. Sarah fásultan nézte a felé nyújtott kezet, majd a legcsekélyebb lelkesedés nélkül gépiesen megrázta. – Az a feladatom, hogy megvédjelek – mondta Reese. – Tervbe vették a megsemmisítésedet.
Tizennégy háztömbbel mögöttük, feltűnés nélkül, a késő éjszakai forgalomban cirkált a Los Angeles-i Rendőrség 1-L-19-es egysége. A Terminátor tökéletesen szimmetrikus mozdulatok egyenletes sorozatával pásztázta végig az utcát. Közben a rádió fecsegését hallgatta, melyből kiszűrve a jelentéktelen adásokat, csak az ellopott szürke szedánról szóló híreket figyelte. Végül meghallotta, amire várt. – A gyanúsított járművet látták a Motornál a Picón, déli irányban – mondta a diszpécser. – Egyes-A-húszas és egyes-A-hetes egységek próbálják meg utolérni! EgyesL-tizenkilences, jelentkezz! Mivel a Terminátor memóriája feljegyezte az egységszámot, amit a kocsi előző tulajdonosa használt, megértette, hogy meg kell válaszolnia a hívást. Visszajátszotta azt a néhány szótagot, amit az előbb felvett és tárolt, majd digitálisan előállította a választ. Olyan hangon, amivel még Dealey rendőr anyját is megtévesztette volna, a Terminátor nyugodtan azt mondta: – Itt egyes-L-tizenkilences. Nyugat felé tartok az Olimpicón, Overland irányába. Valójában nem ott volt. Éppen a Picón száguldott a Motor felé. És Sarah felé. – Ilyen nincs – mondta Sarah, és megpróbálta válságossá tenni, azáltal, hogy kimondja. – Ez valami tévedés. Én nem csináltam semmit. – Nem. Még nem – válaszolta Reese. – De majd fogsz! – Szeme megállapodott Sarah-n. – Nagyon fontos, hogy életben maradj!
Sarah elfordult, és mindent megtett, hogy megfeledkezzen az egészről, de akárhányszor kinyitotta a szemét, még mindig az LTD-ben ült. – Ez nem létezik. Az a férfi halott volt. Hogy állhatott fel azután, hogy... – Nem ember – vágott közbe Reese. – Egy gép. Egy Terminátor. Cyberdyne Systems. Nyolcszázas széria. Egy-nulla-egyes modell. – Gép? – ismételte meg Sarah hitetlenül. – Mint egy robot? – Nem robot. Kiborg – Reese egymás után többször is hátranézett, két pár apró fényszórót figyelve, jóval mögöttük az úton. – Kibernetikus organizmus. – Az nem lehet! – kiáltott fel Sarah. – Vérzett! – Egy pillanat – mondta Reese. – Hajtsd le a fejed! A fényszórópár megugrott az úton, és felzárkózott. Az elöl lévő járőrkocsi 4nelléjük húzott, s felvillantva a reflektorát megvilágította az ütött-kopott szedánt, átvizsgálta, szinte beletúrva Reese és Sarah arcába. Reese nekikoccant a járőrautó ajtajának. A rendőr megpróbált kitérni, de száz kilométeres sebességnél az autók nem mindig úgy viselkednek, ahogy illene. A járőr megcsúszott, aztán kifarolt, és egy újságosbódén keresztül belezúgott egy parkoló taxiba. Itt a vége, fuss el véle! Sarah a döglött rendőrautóra meredt, majd összekuporodott az ülésen, szinte megpróbált eltűnni. Reese bevágott egy keskeny mellékutcába a Glendon mellett. A másik járőrkocsi ekkor utána vetette magát, s néhány centire megközelítve az LTD lökhárítóját, a két autó együtt rohant a szűk, sötét folyosón. Szikrák
tűzijátéka villant, ahogy súrolták a falakat, és szlalomoztak a kiugró kukák között. Mikor Reese levette a lábát a gázról, és a fékre lépett, a rendőr is rátaposott a járőrkocsi fékjére, de mialatt ezt tette megrezzent, és elfordította a kormányt. Csak egy centiméter tört részével, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a kocsi első ütközője elkapja a téglafalat. Az autó azonnal megpördült, és nekivágódott a falnak. Reese ekkor csikorogva megállt, hátramenetbe kapcsolta az LTD-t, felpörgette a motort, és megindult a viharvert szedánnal a fekete-fehér járőrkocsi felé. Hatvannal rohant bele a rendőrautóba, s ezzel a mellékutca szerves részévé tette. Aztán visszavágtatott a Picóra. Sarah felült, körbepillantott, majd Reese-re nézett. Még mindig az utolsó tőle kapott információt emésztette. Egy “kiborg" elől menekülnek, mi? Sarah alaposan végignézett a férfin. Borotválatlan és piszkos. Átható és veszedelmes a tekintete – több mint valószínű, hogy őrült. Reese kicsusszant az utcáról, rá egy háromemeletes parkolóház felhajtójára a Colbyn. Az LTD hűtőrácsa átszakította a bejáratot elzáró festett farudat, és a szedán felkapaszkodott az első szintre. Teljesen csendes volt minden. Sarah, amint levette a szemét Reese-ről, megijedt a körülöttük lévő hirtelen nyugalomtól, és attól, mit is tehetne itt vele a férfi. Ekkor a másik, hatalmas férfi képe villant fel előtte, akinek halottnak kellett volna lennie, mégis felkelt, és utánuk eredt, ezzel örökre beégetve magát a szemhéja
mögé. Nem számít milyen hibbant a mellette ülő fickó, ő legalább nem az az ember volt. Reese, még mindig ultra-éberen, nagyon óvatosan cirkált a parkoló kocsik közti folyosókon. A távolban szirénák harsogása hallatszott, ahogy a rendőrautók tucatjai száguldoztak körös-körül, és rá vadásztak. El kell vinnie a lányt a városból valami biztonságos helyre. Jobb lenne, ha segítene. Ha megértené. Képes lenne megvédeni akarata ellenére is, ha szükséges lenne, de jobb lenne, ha ő is így akarná. Reese ránézett Sarah-ra. Felkavarta, hogy ennyire közel volt hozzá, és minden berendezés csikorogva megállt a belsejében. Egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Megdöbbentette, hogy a lány jelenléte, közvetlenül a szomszédos ülésen, számára ennyire mellékes tény. Ott volt. És olyan természetesen. És ijedten. Reese valahogy sohasem gondolta volna, hogy meg lesz rémülve. Befordult egy másik folyosóra, még mindig az alsó emeleten maradva, és tovább araszolt a parkolóban, újabb veszélyek jeleit keresve, de egyet sem talált. – Rendben, figyelj! – mondta nyugodtan, miközben még mindig jobbra-balra kémlelt a szemével. –A Terminátor egy beszivárgó egység. Részben ember. Részben gép. – Hangjának intenzitása azt sugallta, hogy sajnos, a teljes igazságot mondja. Sarah a férfi felé fordult, és figyelt. – Belsejében speciális ötvözetből készültharci váz van, mikroprocesszoros vezérléssel és teljes páncélzattal. Nagyon kemény. De kívül mindenütt emberi szövet borítja. Hús, bőr, szőr... vér. Mindezeket külön a kiborgok számára tenyésztik... – Egyre gyorsabban
beszélt. A lány hallotta a szavakat; de nem értette. A magyarázat csak tovább rontott a dolgokon. – Nézd, Reese, tudom, hogy segíteni akarsz, de... – mondta Sarah. Igyekezett, hogy hangja megnyugtatóan csengjen, nehogy feldühítse a férfit, de nem sikerült. – Most rám figyelj! – kiáltotta a másik, és hirtelen felé fordította a fejét. – A hatszázas sorozatnak gumiból volt a bőre. Könnyen kiszúrták őket. De a nyolcszázasok újabbak. Embernek látszanak. Izzadnak, büdös a leheletük, meg minden. Érintsd meg, és érezni fogod a testmeleget, de addigra már halott vagy. Mint azok az emberek, ott... – Reese habozott, megragadta valami mellékes érzelem. – Meg kellett várnom a támadását, mielőtt semlegesítettem. Én sem tudtam, hogy is néz ki. Sarah most eszmélt rá, Reese tulajdonképpen azokra gondol, akik meghaltak vagy megsebesültek a Tech Noirban. A férfi elbizonytalanodott, ahogy szóba hozta őket. Aztán, mikor tudatosodott benne, hogy fennhangon beszél, megkeményedett. – Egyébként is meghaltak volna a háborúban. Most már végképp semmi értelme nem volt annak amit mondott, és a lány azt gondolta, lehet, hogy pont most, itt a szeme előtt tör ki rajta a dühöngő elmebaj. Háború? Milyen háború? Meg izzadó kiborgok? Sarah megrázta a fejét. – Azért, tudod, hülye nem vagyok. Senki sem tenne ilyet. Reese bólintott. – Nem. Még nem. Úgy negyven évig még nem.
Ne sikíts!, mondta “Kis Sarah" a nagy Sarah elgyötört elméjében. – Túl kell adnom ezen a kocsin – mondta Reese zaklatott hangon, mikor befordult az LTD-vel egy üres parkolóba. Tagadhatatlan, hogy valami igazán rossz folyik itt. A városban kószál egy két lábon járó rémregény, aminek az a mániája, hogy elteszi őt láb alól. Mégha Reese-nek nincs is ki mind a négy kereke, akkor is megmentette az életét. A lány szeretett volna hinni neki, de ez már túl sok volt. – Azt mondod, a jövőből jött? – kérdezte végül Sarah. Csaknem képtelen volt kimondani ezt a szót. – A te nézőpontodból az egyik lehetséges jövőből mondta Reese akadozva, mintha olyan fogalommal birkózna, amelyre neki sincsenek megfelelő szavai. – Nem értek a technikai dolgokhoz – tette hozzá, egy kicsit védekező hangon. – És te is a jövőből jöttél? – Így van. – Aha – felelte Sarah. Eldöntötte, nem csak hogy nincs ki mind a négy kereke, de még csak tengelye sincs, amin a kerekek foroghatnának. Egy másodpercre rá felhúzta az ajtózárat, és kinyitotta az ajtót. Mielőtt Reese közbeléphetett volna, már félig kint is volt a kocsiból. A férfi utána vetette magát, elkapta a karját, és addig szorította, amíg el nem fehéredéit. Majd bármennyire is rúgkapált Sarah, visszahúzta az LTD-be. A pánik visszahozta Sarah állati ösztöneit. Teljes erőből belesüllyesztette fogait a férfi csuklójába. Keményen
harapott, olyan keményen, ahogy csak bírt, de Reese szorítása nem enyhült. Viszont lassan átnyúlt a lány fölött, és behúzta az ajtót. Sarah felnézett Reese arcába, de még mindig összezárt fogakkal. Semmi reakciót nem látott. Semmi fájdalmat. Semmi dühöt. Semmit. Lassan visszahúzódott. Vért érzett a nyelvén. Lenézett a férfi csuklójára. Kis patakocska csörgedezett a félhold alakú lyukacskákból, melyek a lány harapása nyomán maradtak. – A kiborgok nem éreznek fájdalmat – mondta Reese hidegen. – Azonban én igen. Még egyszer... ne csinálj... ilyet! – Kérlek – esedezett Sarah csendesen –, engedj el engem! Reese megrázta a fejét. Nem jól alakulnak a dolgok. Egyáltalán nem jól. – Figyelj ide! – próbálkozott újra lassú, határozott, feszült hangon. – ...Értsd meg! Az a Terminátor ott van kint. Azzal nem lehet beszélni. Vele nem lehet alkudozni. Nem érez sem könyörületet, sem megbánást, sem félelmet. Nagyon közel hajolt az arcához annyira, hogy a lány érezte meleg leheletét a bőrén. Szavai pedig kalapácsütésekként visszhangoztak Sarah fejében. – És semmi sem késztetheti megállásra. Soha. Amíg csak halott nem vagy. Sarah tudta, hogy mindaz, amit Reese mondott, négycsillagos marhaság. De akkor hová tegye azt az irtózatos vérfürdőt, ahonnan épp az imént léptek ki? Hová tegye azt a férfit, aki keresztülvetette magát a tűzön? Azt a férfit, aki rászegezte démoni, halott
tekintetét, miközben lángoló hajjal felényúlt, s betörve a szélvédőt, megpróbálta kirángatni őt az autóból? Őt, a Kis Sarah Connort. És hová tegye a többi Sarah Connort, akiket valaki a mai nap folyamán megölt? Kell, hogy legyen egy logikus, csodálatosan érthető magyarázat minderre az őrültségre. De a logika és az értelem az ablakon kívül járt, messze, házon kívül, és magára hagyta őt. Hiszen... ...Halott volt, aztán nyugodtan lábra állt... Gondolkodj, Sarah! Találj valami megoldást! ...a golyó ütötte lyukakból vér szivárgott Mert ha nem sikerül; ...és elindult... te magad is megőrülsz...! ...utánad, Sarah. Hogy lett volna képes ilyet megtenni, hacsak... hacsak... Lehet, hogy Reese nem is olyan lökött, mint amilyennek látszik. Sarah visszazuhant az ülésbe. Egy percnyi hallgatás után nagyon halkan, de végül is megszólalt. – Képes vagy megállítani? – Talán – mondta Reese. – Ezekkel a fegyverekkel azonban biztos, hogy nem tudom. WESTWOOD, ESTE 11 ÓRA 03 PERC Az 1-L-19-es egység lassan végigcirkált a Sepulvedán és jobbra fordult a Massachusettsre. A Terminátor mozdulatlanul ült a kormány mögött, infravörös tartományban is látó szemeit a szinte kihalt utca árnyaira fókuszálva. A kiborg gyorsan átvizsgált minden egyes autót, mely a járdaszegély mellett parkolt,
mindegyikre rávillantotta érzékelőit, módszeresen kutatott a célpont után. Az autórádió absztrakt statikus zörejét hirtelen a rendőrségi diszpécser nyugodt, női hangja törte meg. – Minden egységnek! Minden egységnek! A gyanúsított járművet megtalálták a Colby és a La Grange sarkán, egy parkolóházban... A Terminátor az utca kellős közepén, azonnal megfordította a járőrkocsit, szűken kikerülve egy piros bogárhátú Volkswagent, telve öt, Van Halén koncertről hazatérő tökrészeg tinédzserrel. A VW felugrott a járdára, és feltekerekedett egy öreg tölgyfára, ami úgy gyűrte össze a VW elejét, mintha alufóliából lett volna. – Anyád! – kiáltott fel a bogárhátú ifjú sofőrje. Látva az elhúzó rendőrautót, tehetetlen dühében üvöltött még egyet, és a műszerfalat püfölte. A zsaruk folyton szívatják az embert, most meg ráadásul kinyújtóztatták az ő drágalátos kis bogarát. NYUGAT LOS ANGELES, ESTE 11 ÓRA 06 PERC Reese megemelte a Remington 870-esének tusát, és az Eldorádo kormányoszlopán lévő gyújtáskapcsolóra csapott vele. A zár csak a harmadik ütéstől tört szét. Azután Reese két ujjal kihúzta a szerkezetet, és megvizsgálta. Egyszerű. Többször csinált már effélét. Reese a padlóra dobta a kulccsal működő kormányzárat, és visszahelyezte az üregbe a gyújtáskapcsolót. Az óramutató járásával megegyező irányba félfordulattal elcsavarta. Ezt a mozdulatot az indítómotor monoton zúgással jutalmazta. Mikor a motor is beindult, Reese
felpörgette a Cadillac Eldorado hatalmas motorját. Először hagyta üresben járni, majd leállította, s Sarah felé fordult. A lány a műszerfal szintje alatt kuporgott, s így a nagyméretű ülés előtt kuporodva még törékenyebbnek tűnt. Otthagyták az LTD-t, és együtt ólálkodtak a parkoló autók között, míg Reese rá nem bukkant erre. Egy emelettel alattuk féltucatnyi járőrkocsi, mint egy felbolydult méhraj, rajzotta körül a magára hagyott LTD-t. Két fekete-fehér kocsi felhajtott a másodikra, lassan poroszkáltak, s körbevillantva reflektoraikkal, módszeresen megvizsgáltak minden járművet, miközben egyenletesen a parkolóház teteje felé haladtak. Senkinek sem tűnt fel, mikor az 1–L–19-es egység, melyet egy civil vezetett, becsusszant az épületbe, és csatlakozott a többi keresgélő járőrkocsihoz. Reese intett Sarah-nak, hogy maradjon a műszerfal takarásában, mikor a mellettük lévő autósoron végigsepert két fényszóró. Az Eldorado szélvédőjén egy reflektor erős fénye vágott be. Ahogy Reese és Sarah lejjebb húzódtak, helyzetük közelebb hozta őket egymáshoz, olyan erőltetett meghittségbe, melyre egyikük sem számított. A lány érezte a férfi arcának melegét, sőt még borostájának kellemetlen szúrását is. A járőrkocsi motorjának mély zúgása olyan közelről hallatszott, mintha a hátsó ülésről jött volna. Szorosan összebújtak, teljesen mozdulatlanul. Aztán a reflektor fénye tőlük távolabb villant fel újra és a motor hangja is elhalkult.
– Miért pont én? – kérdezte Sarah halkan. – Miért rám vadászik? Reese majdnem belepréselte ajkait a lány fülébe, mikor érdes, suttogó hangon megszólalt. Az a kérdés, hol kezdje. Ott van negyvenévnyi, még le nem játszódott történelem. – Annyira hosszú – mondta. – Mondd el! Reese néhány centivel hátrább húzódott – a lány hajának illata felkavarta. – Volt egy háború, néhány évvel ezután. Egy atomháború. – Kezével körbemutatott, a kocsira, a városra, a világra. – Ez mind eltűnt. Minden... csak úgy eltűnt. Sarah látta a szeme csillogásából, hogy igazat mond. Megtörtént. Vagy meg fog. Az “eltűnt" szó tiszta véglegessége Reese lemondó vállrándításával együtt salaktömbként zuhant rá. Sarah nem mozdult. Reese kimért hangon, metsző, katonás éllel folytatta. – Voltak túlélőit. Itt is. Ott is. Senki sem tudta, ki kezdte. – Reese a lányra nézett. – Valójában a gépek. – Nem értem. – Védelmi Komputer Hálózat. Új. Nagyteljesítményű. Rákötöttek mindent – a rakétákat, a védelmi iparágakat, a fegyvertervezést, a gyárakat, sőt rábízták mindezek működtetését is. Azt mondták, nagyon okos. Egy újfajta intelligencia. Végül aztán már minden embert ellenségnek vélt, nem csak azokat, akik a túloldalon éltek. Egy mikroszekundum alatt eldöntötte a sorsunkat: Minden emberi lény kiirtandó.
Reese megint szünetet tartott. Sarah-ra pillantott. A szemébe. Mikor újra megszólalt, hangja elvesztette eddigi élét. Nagyszerű váltás történt, a szenvedélymentes eligazítástól eljutott a személyes emlékig. – Én nem láttam a háborút. Utána születtem. A romok között. Ott is nőttem fel. Éhezve. A Fejvadászok elől rejtőzve. – A micsodák elől? – kérdezte Sarah fojtott suttogással. – Fejvadászok. Járőrgépek. Automata gyárakban építik őket. Legtöbbünket bekerítettek a gépek – vagy azok, akik együttműködtek velük –, és táborokba vittek, szabályozott megsemmisítésre. Reese egészen könyékig felhúzta a zakója ujját, és Sarah szeme elé tartotta az alkarját. A lányt megdöbbentette az, amit meglátott – a bőrbe egy tízjegyű számot marattak. A számjegyek alatt pedig vonalak mintázata látszott, olyanoké mint amilyenek az áruházi vonalkódok. Finoman felényúlt, és megérintette az ujjával. – Lézerrel égették bele – mondta Reese színtelen hangon. Ez a férfi, itt mellette, valami elképzelhetetlen purgatóriumban élt és járt. Egy rémálomba illő helyen, ahol a gépek mindenkit megjelöltek az egyszerűbb azonosítás végett, mint egy doboz chilit, a homo sapiens kérdés Végleges Megoldása érdekében. – Néhányunkat életben hagytak, hogy... dolgozzunk. Holttesteket kellett rakodnunk. A megsemmisítő egységek éjjel-nappal üzemeltek. Ilyen közel voltunk a végleges megsemmisítéshez – feltartotta hüvelyk- és mutatóujját, és csak a legapróbb rést hagyta közöttük.
Aztán lehajtotta zakója ujját, és töltényeket kezdett el pakolni a Remingtonba. – Aztán jött egy ember... egy nagy ember – tette hozzá tisztelettel –, aki életben tartott minket. Rongyosan az éhhalál küszöbén, de életben. Megerősödtünk, és ő megtanított minket harcolni. – Lerohanni a táborok drótkerítését, s szemétté verni azokat a bádogrohadékokat. Fordított a dolgok menetén, és visszahozott minket a szakadék pereméről. Hangja érdes suttogásra váltott, és szinte recsegett az érzelmektől. A lány figyelte, amint erőlködve formálta a szavakat. – Azt az embert Connornak hívják. John Connor. A te fiad, Sarah. A még meg nem született fiad. Sarah elméjében becsapódott egy kapu, és a férfi utolsó mondata úgy visszhangzóit az agyában, mint valami robbanás. Ez nem igaz! Nem lehet igaz. Észrevette, amint a másik kezei lassan a vállára vándoroltak, és egy darabig nagyon szorosan tartották. Mikor a lány kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi még mindig őt bámulja. Annyi fájdalom marta magát abba az arcba, szemében az érzelem annyira valódi volt, hogy Sarah úgy érezte, menthetetlenül afelé sodródik, hogy higgyen neki. De ez az utolsó mondat! Számára ez már végképp nem volt érthető vagy megfogható. Hogy hirtelen anyja lett egy fiúnak, aki egy másik időben és helyen létezik, ebben semmi valóságos sincs. Emellett még az apokaliptikus képek árja, a lerombolt civilizáció, az olvadt beton folyóiba omló varosok, valahogy még az is meggyőzőbbnek tűnt.
Agya egyszerűen lelassult, átfordult és lezuhant. Kifejezéstelen tekintettel bámult a férfira. – Nem – mondta végül Sarah. – Ez nem igaz. Ez nem lehet... Az Eldorado hátsó szélvédője novaként felragyogott. Reese megfordult, és egy mikroszekundumig a reflektor fényébe bámult. Egy rendőrkocsi volt. De a kormány mögött ülő alak nem tartozott a Los Angeles-i Rendőrség kötelékébe. Reese lenyomta Sarah-t, szinte bepréselte a műszerfal alatti szűkös térbe, mikor a Terminátor SPAS-12-esének borzasztó dörrenése berobbantotta a hátsó üveget. Reese sietve beindította a Cadillacet. Ugyanabban a pillanatban, mikor a hatalmas motor életre kelt, a hátsó szélvédőn újabb puskalövés roppant keresztül, megnyirbálva a még megmaradt szilánkokat. A kocsi belsején kóbor sörétek fütyültek át, s pattantak le erőtlenül a szélvédőről. Sarah átkulcsolta karjaival a fejét, becsukta a szemét, és sikított. Reese sebességbe tette az Eldorádót és a kocsi kifordult a parkolóból. A Terminátor majdnem olyan gyorsan tudta előrejelezni a célpont mozgását, mint ahogy Reese kigondolta azokat. Épp ezért, a fekete-fehér járőrkocsi, a Reese autójáéval párhuzamos folyosón, már előre is zúgott. Mindketten a kijárat felé száguldottak, szinte egyvonalban, csak éppen külön-külön sávban. Csupán a parkoló kocsik sora választotta el őket egymástól. Reese, fejét az ablak szintje alá hajtva, vakon vezetett. Már hetvennel hajtott, de még mindig gyorsított. A lehajtó egyre fenyegetőbben közeledett. A betonfalak
között vadul visszhangzóit a nyolc kerék sivítása és a csúcsfordulaton járó motorok zúgása. Reese tudta, hogy a lehajtó már csak másodpercekre lehet. Gyorsan átpillantott az ajtó pereme felett, és látta, hogy a Terminátor megelőzte, már elhagyta a parkoló kocsik sorát, és átlósan feléjük közeledik. A Terminátor puskájának csöve megcsillant a rendőrautó nyitott ablakában, és Reese látta, amint pontosan rá irányul. Azonnal lekuporodott. Feje fölött az üveg darabokra tört. Reese felpattant, és úgy tartva, mint egy pisztolyt keresztüllökte a 870es csövét a Sarah melletti ablakkereten. A hatalmas fegyver hét centire a fülétől durrant, s a lövések középpontja kilyukasztotta a Terminátor kocsijának hátsó ajtaját. Ekkor Reese meglátta, amint a kiborg újra felhúzza a fegyverét, ezért hirtelen elrántotta a kormányt, és a nagy kocsi visszhangzó csikorgással a járőrautó felé fordult. Reese belerohant a Terminátor autójába a nehéz Eldoradóval, és a két kocsi, most már egymáshoz kötve, együtt száguldott a kijárati rámpa felé. A rendőrségi cirkáló beleakadt egy Chevy kisteherautó hátsó lökhárítójába, majd elszakadva a Cadillactől, egy helyben pörögni kezdett. Az épületben tartózkodó összes zsaru hallotta a puskalövéseket. Néhányan látták, ahogy Reese átsuhant a rámpán, és leugratott a Colby Avenue-ra. De a következő pillanatban enyhe megkönnyebbülést és büszkeséget éreztek, ugyanis meglátták, hogy az l-L-19es, az ő csapatukból, ott volt közvetlenül a nyomában. Mind a tizenhat rendőrautó sietve a kijárat felé tartott.
Mikor az Eldorado az úttestre ért, Reese már hatvannál is többel hajtott. Egy háztömbbel később már százharminc felé közeledett. Sarah előbújt a műszerfal alól, és kibámult azon az üres lyukon, ami valaha a hátsó szélvédő volt. Látta, amint a Terminátor, egy üstököscsóványi szikrát hátralövellve kifarol az épületből, s hallotta amint a kiborg mögött felüvöltenek az igazi rendőrautók szirénái. A Terminátor hamarosan felgyorsult, és felzárkózott Sarah-ék mellé. A száguldó páros körül civil kocsik dülöngéltek és faroltak, próbáltak eltűnni az útból, ez elől a mind a négy sávban cikázó ikerdémon elől. A Terminátor cirkálójából újabb puskalövés tépett az Eldorado oldalába. Reese minden tőle telhetőt megtett a K&K, a Kiürítés és a Kikerülés érdekében, de a Terminátor egyre csak robbantgatta a lyukakat a páncélszerű ajtó- és karosszériaelemekbe. Végül is Reese megunta, hogy csak úgy lődöznek rájuk. Felkapta a Remingtont a padlóról, és Sarahra kiáltott: – Vezess! – mondta, mikor levette a kezét a kormányról, és elfordult. Kidugta a puskát a nyitott ablakon, majd ráhelyezte a Cadillac tetejére, átpréselte magát a nyíláson. Sarah egy mikroszekundumig bénultan nézte a kormányt, mialatt a kocsi százharminc fölötti sebességgel száguldott, aztán reflexszerűen, két kézzel megragadta. Reese beállította az automata sebességszabályozót, így neki – mivel nem találta a kapcsolót –, nem volt más választása, mint kormányozni, és remélni a legjobbakat. Miközben Sarah a vágtató gépezet irányításával küszködött, addig Reese, félig kihajolva az ablakon, a
szorosan az Eldorádóra tapadva cikázó Terminátorra célzott. Reese-t meglökte a szél, mikor felegyenesedett, de azért ő egyre csak tüzelt. Első lövése lyukat robbantott a rendőrjárőr szélvédőjébe. A második a motorházba talált. A Terminátor azonban még csak nem is lassított. A következő lövés már pontosan a vezetőülés előtti ablakot találta el. A kiborg lebukott, a cirkáló pedig felszaladt az autópályát szegélyező betonkerítésre. Úgy csúszott végig rajta, forró fémszikrákat szórva maga mögött, mint egy nyeregvasút. Sarah rémülten döbbent rá, hogy már nem a főutcán, hanem egy városi szervizúton haladtak, mely egy óriási betonfalban végződik. Üvöltött Reese-nek, pedig mindössze csak deréktól lefelé látta, de a szél elvitte a hangját, még mielőtt az a másik füléhez eljutott volna. A fal egyre csak robogott feléjük. Sarah később sem tudott visszaemlékezni rá, hogy mit is csinált tulajdonképpen. – Megragadta a sebességváltó karját, és olyan erővel nyomta hátramenetbe, hogy majdnem beletört a csuklója. Pont akkor, amikor az áttétel – egy sivító füstfelhőt hagyva maga után –, sikerült, Reese tüzelt. Lövése összetörte a szélvédőt, és vállon találta a Terminátort, visszalökve azt az ülésbe. A kiborg a másodperc tört részéig lebénult, de még időben kitisztult a látása ahhoz, hogy megláthassa maga előtt a falat. Sarah visszahúzta Reese-t a kocsi belsejébe, és jobbra csavarta a kormányt, ami egy éles, kerékfüstölögtető
csúszásba vitte a kocsit. Az Eldorado csikorogva, harminc centire a faltól, megállt. A Terminátor százharminckét kilométeres óránkénti sebességgel csapódott a falnak. A járőrkocsi úgy gyúródott fel a kiborg körül, mint egy olcsó tangóharmonika. Először a Terminátor látása esett szét, majd, az edzett alvázat ért szörnyűséges ütés következményeként, mikroprocesszorának minden rendszere leállt. Sarah átkukucskált az ajtókereten, és meglátta a mögöttük félkörben felsorakozott közel húsz rendőrautót. A rendőrök a nyitott kocsiajtók takarásában guggoltak, egy egész arzenálra való pisztolyt és puskát szegezve rájuk. Reese a Remingtonért vetődött, de Sarah visszalökte, és megragadta a karját. – Ne! Reese, ne! Ne csináld! – kiabálta sürgető hangon. – Megölnek! Reese a lány mögé nézett, több fegyver csövébe, mint amennyinek elnémítását remélhette volna. Minden ösztöne mozgásra biztatta. Harcra. Most legkevésbé a hatóságnak akarta átadni Sarah-t. Kíváncsi volt, vajon meghalt-e a Terminátor – ahol most volt, onnan nem látta a roncsot. Visszanézett Sarah-ra. A lány szeme tele volt félelemmel és aggodalommal. A férfi meglepődött, mikor rájött, hogy a másik voltaképp érte aggódik. – Kérlek! – esedezett Sarah. Reese lassan elengedte a puskát, Sarah pedig gyorsan kilökte a fegyvert az ablakon. Az nagyot csattant a földön, majd mozdulatlanul fekve maradt.
– Oké, ti, ott a Cadillacben! – kiáltott egy rendőr. – Szeretném látni a kezeteket. Most azonnal! Kyle Reese őrmester lemondóan emelte fel a kezét. Egy pillanattal később durván már ki is rángatták őket a kocsiból. Miután megbilincselték, és elvezették őket, két rendőr megközelítette az 1-L-19-es egység maradványait. – Hihetetlen – mondta az egyikük. – Üres. Ez meg mit jelent?, kérdezte magában Sarah. Látta, amint Reese hirtelen ellenáll fogvatartóinak, és megperdül, hogy egy pillantást vethessen a roncsra – csak azért, hogy a saját szemével láthassa. Arcában ott volt a válasz Sarah kérdésére – a zordan összepréselt ajkak elárulták neki, hogy még mindig nincs vége. MÁSODIK NAP LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG, RAMPART-I CSOPORT, ÉJJEL 1 ÓRA 06 PERC Sarah, fürkészőn meredve a karfa szövetborítására, Traxler irodájában ült egy díványon. Halványan hallotta az őrszoba többi részében folyó gyalogosforgalom átszűrődő zaját, és a telefonok csiripelését. A szobában lévő tárgyak remegni kezdtek, amint újabb adag könny tört fel a lányból, majd csordult túl a szempilláin. Gondolni sem akart arra, amit Traxler hadnagy egy órával azelőtt mondott neki. De titokban tudta, hogy élete hátralévő részében úgysem fog másra gondolni. Traxler, két pohár kávét tartva a kezében, óvatosan belépett. Mögötte jött még valaki. Egy kövér,
kopaszodó, rózsaszín bőrű férfi, akinek szeme nyugtalanító, szenvtelen csillogással fürkészett mindent. Traxler lassan odasétált Sarah-hoz. Már a szoba másik feléből is észrevette a lány véreres szemeit, és a még mindig tartó sokkos állapotát. – Hogy van, Sarah? Sarah egyet biccentett, és megpróbált nem nézni senkire. – Tessék, igyon ebből! – mondta Traxler. A lány kötelességtudóan kortyintott a kávéból, aztán elnézett a levegőbe. – Hadnagy – kérdezte üres hangon –, biztos benne, hogy ők azok? Most Traxleren volt a néma biccentés sora. Sarah, a kétely jeleit kutatva, nézett bele a szemébe. – Talán meg kellene néznem a... a testeket. Tudja... lehet, hogy nem is... – Már azonosították őket. – Traxler nem szerette ezt a részt. Ki nem állhatta. – Semmi kétség – tette hozzá, mint mindig. Szempillái mögött, a képzelet vetítővásznán, Sarah megpillantotta egyetlen barátai, Ginger és Matt elcsúfított testét, ahogy a “családja" egy óceánnyi vérben a nagyszoba padlóján fekszik. Meghaltak. Iszonyatos. Örökre elragadták tőle őket. Végül teljes súlyával rátelepedett ez az érzés, és már szinte fizikai fájdalmat érzett. – Ó, Istenem... Ginger... kölyök... – saját hangja nagyon távolinak hatott. – Elnézést.
Traxler kikapta Sarah kezéből a kávét, amint a lány karja megrezzent, azzal fenyegetve, hogy térdére önti a pohár gőzölgő tartalmát. – Sarah – mondta kedvesen, miközben az ajtó mellett álló testes férfira mutatott –, ez itt dr. Silberman. – Üdvözlöm, Sarah! – mondta Silberman barátságos hangon, ami olyan üresen csengett, mint egy olcsó kolomp. Sarah fátyolos szemekkel meredt rá. – Szeretném, ha elmondana neki mindent, amit Reesetől hallott – folytatta Traxler. – Megtenné a kedvemért? – Gondolom – a lány hangját alig lehetett hallani –, maga orvos? – Bűnügyi pszichológus – felelte amaz. Sarah figyelte, ahogy ott fészkelődött az ajtónál, és eldöntötte, hogy egyáltalán nem tetszik neki ez a férfi. De lehet, hogy tudja, mit beszél, gondolta. És neki most válaszokra volt a leginkább szüksége. Tudni akarta, miért fordult ki sarkaiból az ő nyugodt, hétköznapi élete? Miért fekszik Ginger és Matt holtan a nappali padlóján? Miért akarja valaki meggyilkolni? Tudni akarta, hogy igaza lehetett-e Reese-nek, vagy csak az őrület véletlen rohama jött-e rá? Mindezek nagyon fontosak voltak. Elsősorban saját maga számára. – Őrült Reese? – kérdezte Sarah, miközben szemei kutatva fürkészték Silberman kifejezéstelen arcát. – Nos – felelte az vontatott, közönyös hangon –, erre szeretnénk rájönni mi is. Reese karjait durván hátracsavarva hozzábilincselték a szék hátsó lábaihoz. Előtte egy egyszerű faasztal állt, azon egy fekete, műanyag hamutartó. Az asztal mögül egy nagy, féligáteresztő tükör nézett vissza rá a falról.
A fájdalom érzése már egy ideje egyre jobban erősödött a lapockái között. Ő azonban nem törődött vele. Sőt inkább örömmel fogadta. Ez a fájdalom nem volt számára igazán kínzó, sőt segítette, hogy elterelje figyelmét azokról a kérdésekről, melyeket a fel-alá járkáló magas, hórihorgas férfi tett fel neki. Vukovich megállt, közvetlenül a fogoly háta mögött, s Reese nyakára meredt. Tudta, hogy mostanra már bizonyára fájdalmat érez, mégsem látta a megfeszülő nyakizmokat, melyek elárulták volna a szenvedését. Kemény a nyavalyás, gondolta Vukovich. Lassan megkerülte az asztalt, míg szembe nem ért a mogorva fiatalemberrel. Foglya arcán érzelemnek nyoma sem látszott. Semmi. Becipzározta magát. Ez egy kissé szokatlan volt. Uram, én igazán rühelleni a különcöket. – Oké, kölyök – mondta –, vegyük sorba! Mióta ismered Sarah Jeanette Connort? Reese a Vukovich feje mögötti falat bámulva az egyik csempén lévő apró lyukakat számolta. Eddig 138-nál járt. – Reese, Kyle A. – ismételte egyhangú staccatóban –, híradó-műszaki őrmester, azonosítási szám: DN38... – ...416-fejeztebe Vukovich vele együtt. – Rendben, haver, már kívülről fújom a nyavalyás számodat. Lerogyott a székre Reese-zel szemben, és áthajolt az asztalon, míg csak pár centire nem volt a fiatalember arcától. – Hagyjuk ezt az ócska trükköt! Tudjuk, hogy nem vagy katona, nincs szolgálati lapod egyik fegyvernemnél sem. Sehol sincs rólad semmi... legalábbis eddig. Vukovich rágyújtott egy Camelre.
– Nem szeretem ezt. Egyáltalán nem. Mert ez azt jelenti, hogy még egy csomó időt el kell töltenünk ebben a szobában, és mikor ilyesmi történik, mindig begurulok. Reese csak félfüllel figyelt Vukovich hantájára. Az esze máshol járt. A küldetésén. Sarah-n. Látta, hogy ezek a faszik addig vacakolnak, míg már nem marad más dolguk, mint eltemetni a lányt. Ebbe képtelen volt belenyugodni. – Hol van Sarah Connor? – kérdezte Reese hirtelen. Ez volt az első alkalom, hogy mondott valamit a személyazonosságán kívül. – Ne miatta aggódj! Magaddal törődj! – mondta Vukovich legmenőbb kemény-gyerek hangján. De mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy a legkeményebb gyerek a szobában a székhez volt bilincselve. – H-o-1... v-a-n? – mordult fel Reese. – Biztonságban. – Haláli biztonságban – mondta színtelenül Reese, s visszafordulva újra a Vukovich feje mögötti csempére meredt. Vukovich megérezte, hogy valamiről lemaradt, de nem tudta, mi volt az. Elöntötte a düh. – Na idefigyelj, te seggfej... – kezdte, de gyorsan abbahagyta, mikor kinyílt az ajtó. Silberman volt az. A pszichológus a szobában tartózkodó két férfira pillantott, érzékelte az ellenségeskedést, de mosolyt ragasztott az arcára. – Jól mulatnak az urak? – kérdezte, majd Vukovichra pillantott. – Mostantól felváltom, őrmester. – Mindenestől az öné – mondta utálkozva Vukovich, és kiballagott a szobából. Traxler a folyosón várta.
– Hogy ment? – érdeklődött. – Kibaszott nehéz eset. – Igen? – válaszolta Traxler megdöbbenés nélkül. Egy újabb ragot dobott a szájába, és meggyújtott egy Pall Mallt. – Lássuk, mi folyik odabenn! Beléptek a szomszédos szobába, mely olyan kicsi és sötét volt, mint egy vécé. A sarokban, egy kerekes asztalon, régi videomagnó állt, a hozzákapcsolt kamera pedig a féligáteresztő tükrön át Reese-re és Silbermanre nézett. Áltálában arra használták, hogy rögzítsék az elhangzó vallomásokat, bár ennél a Reese gyereknél ez valószínűleg csak a szalag pocsékolása lesz. A két nyomozó megállt a tükör előtt, és elkezdte nézni a műsort. Reese látszólag alig figyelt oda a kövér férfira. Biztosan ez a főnök, gondolta, tudván, hogy sohasem a hierarchia legfontosabb embere jelenik meg először. Silberman nehézkesen lezökkent a szobában lévő másik székre. Elővett egy csomag Marlborót, s háromszor hangosan az asztalhoz ütögette a dobozt. Ez volt a jel, hogy odaát kezdhetik a felvételt. Vukovich elindította a videót. – Reese, Kyle A. – tűnődött hangosan. – Hívhatlak Kyle-nak? Reese nem szólt semmit. – Én dr. Péter Silberman vagyok – szünetet tartott, és együttérzőn elmosolyodott. – Nehéz éjszakád volt. Hozhatok neked valamit? Az orra alá tartva a dobozt, cigarettával kínálta Reese-t. Semmi. Még egy pislantás sem. Érdekes, gondolta Silberman. Tekintete visszasiklott a jegyzőkönyvre.
– Látom, katona vagy. Híradó-műszaki őrmester, a számod DN38416... – Ne nézzen gyereknek, maga seggfej! – vakkantotta Reese. Silberman gyorsan felnézett. A kölyök szeme tele volt dühvel. Lehet, hogy ez lesz a módja. – Oké, kezdjük elölről. Úgy tűnik, a környéken mindenki azt hiszi, rohadtul be vagy dilizve. – Az ő bajuk. – Nem, te vadbarom. Ez a te bajod. Reese egy kis utálatlabdát lökött Silberman felé. Jól van, gondolta a másik. – Mégis mire számítasz? – kérdezte. – Képzeld magad az ő helyzetükbe! – Én nem az ő helyzetükben vagyok – felelte Reese nyugodtan. – Én a magaméban vagyok. – Rendben van – mondta Silberman tárgyalásra készen –, győzz meg arról, hogy tévednek! Reese elfordult, és megint elkezdte számolni a lyukakat a csempén. Silberman újra próbálkozott. Megpróbált annak a mesének a darabjaival dolgozni, amit a Connor lánytól hallott. Talán így szóra bírhatja a fickót. – Oké – folytatta –, beszéljünk a küldetésedről. Szerintem elszúrtad. Néhány perc múlva a lány kisétál innen. Te pedig nem. Te itt maradsz. Kiszállsz a játszmából. Szünetet tartott, és felnézett a mögé bámuló, zord arcra. – Jobb lenne, ha erre is gondolnál. – Mire akar kilyukadni? – kérdezte Reese hűvösen. – A lényeg, barátom, hogy nemigen tudsz segíteni neki, míg egy székhez vagy kötözve.
Silberman tudta, hogy halad előre. A kulcs az, hogy a kölyök téveszméjén belül dolgozzon. Reese-hez hajolt, és atyai, együttérző tekintetet villantott rá. – Beszélj! – mondta. – Talán rá tudom venni őket, hogy tegyék meg a megfelelő óvintézkedéseket. Ha segítesz nekem, én is segíthetek neked. – Maguk nem tudják megvédeni – jelentette ki tompa hangon Reese. – És te igen? Reese elvörösödött, s pillantása visszavándorolt a kövér pszichológusra. A haragot lassan felváltotta a bűntudat. Reese rájött, hogy a másiknak igaza van. Tényleg rohadtul elszúrta. Silberman tovább üldözte zsákmányát, akár egy jól idomított sólyom. – Csak egyetlen tényt tarts vissza, és lehet, hogy a lány utolsó esélyét teszed kockára. Segíts nekünk! Reese lassan – bólintott. Logikus, hogy bele kell egyeznie. Ha képes volna meggyőzni őket, talán segítenének neki megállítani a Terminátort. – Elmondom, amit tudok – felelte lemondóan. – Tehát, katona vagy – mondta a győzelem mosolyával Silberman. – Kikkel harcoltál? – A harminckettesekkel, Perry alatt. '21-től '27-ig. Silberman közbevágott. Kezdett izgalomba jönni. Ez jobb, mint remélte. – 2027? – kérdezte. A tükör másik oldalán, a megfigyelőszobában, Traxler mélyen a gondolataiba merült, megpróbálva a kirakós darabjait valamiféle rendbe összerakni. Vukovich remekül szórakozott, ez pont olyan volt, mint a lányok
zuhanyzójába kukucskálni. – “2027?" – hallotta a hangszóróban a pszichológus kérdését. Traxler abbahagyta a ragozást, és a tükörhöz hajolt. – Kurva jó! – prüszkölte Vukovich. Reese a tükör felé pillantott, ahonnan, tudta, figyelik. Azután vissza Silbermanre. – Igen – felelte. – Végig az oregoni és a New Mexico-i offenzívában. Az utolsó két évben pedig áthelyeztek a felderítő-biztonságiakhoz, John Connor parancsnoksága alá. – És ki volt az ellenség? – érdeklődött Silberman. – A Skynet. A számítógépes védelmi rendszer. A Cyberdyne System építette az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság Hadászati Légiereje számára. – Értem – bólintott megfontoltan Silberman, miközben jegyzeteket irkáit. Ez több mint jó, gondolta. Ez valódi arany. – Skynet visszaküldött egy beszivárgó egységet, a Terminátort, hogy meggátolja John Connort – magyarázta Reese. – Miben? – kérdezte Silberman. – Hogy megszülessen. Silberman elgondolkodva dörzsölgette az arcát. Lenézett a jelentésre, és átnézte a Sarah-tól kapott töredékes mesét. – És ez a... a komputer azt hiszi, győzhet, ha megöli az ellensége anyját. Gyakorlatilag megöli az ellenfelét, még mielőtt az megszületett volna. Egyfajta retroaktív abortusz? – Igen.
A tükör mögött Vukovich csendesen röhögött. – Kikészít ez a Silberman – rázta meg csodálkozva a fejét, majd elmélázó főnökéhez fordult. – Itt volt az a fazon a múlt héten, aki felgyújtotta az afgán agárját. Először megdugta, aztán meg fel gyú... – Fogd be! – morogta Traxler, és kibontott egy friss rágót. A másik szobában Reese folytatta a történetet. – Nem volt más választása – mondta –, ugyanis védelmi rendszere összeomlott. A fő elemeket felrobbantottuk. Győztünk volna. Ha akkor teszi el láb alól Connort, már nem számított volna semmit. A Skynetnek teljes egészében ki kellett irtania a létből. Reese megállt. Silberman riadtan nézett fel jegyzeteiből. Ne hagyd abba!, könyörgött magában. De kifelé mosolygott, és kedvesen azt mondta: – Folytasd! – Elfoglaltuk a laboratóriumi komplexumot – folytatta Reese fáradt hangon a győzelem röpke pillanataira való emlékezést –, és megtaláltuk a, hogy is hívják, időáthelyező készüléket. A Terminátor ekkor már átjött. Engem küldtek, hogy közbelépjek, aztán megsemmisítették az egész komplexumot. – Akkor hogyan fogsz visszamenni? – Sehogy – adta meg Reese a választ, nyugodt bizonyossággal. – Senki sem megy haza. És senki más nem jön át. Csak ő meg én. PANAMA HOTEL, ÉJJEL 1 ÓRA 09 PERC Mint egy árnyék az árnyak közt, a Terminátor lassú, türelmes léptekkel kapaszkodott fel a tűzlétrán, kerülve a rosszul működő jobb csuklójának használatát,
legalábbis addig, amíg meg nem határozza a meghibásodás teljes mértékét, melyet az előkészítő összecsapás során szerzett. A kiborgnak majdnem egy órájába került, amíg a baleset helyszínéről visszakerült a hotelszobájába. Az első néhány kilométert gyalog tette meg, időt hagyva alrendszereinek a teljes visszakapcsolódásra, valamint azért is, hogy fel tudja mérni az állapotukat. A csuklón kívül még a bal szem látóképessége is kiesett. Maga a szem, úgy tűnt, megfelelően funkcionál, csak a környező szövet gátolta a működésben. A Terminátor feltolta a hotelszoba ablakát, és beugrott rajta. Sebesen átfésülte a majdnem fekete helyiséget. Semmihez sem nyúltak. Nem járt nála betolakodó. Egyetlen lépéssel átvágott a parányi cellán, és felfricskázta a magányos, csupasz villanykörtét a koszos mosdókagyló felett. Most teljes megvilágításban is megnézhette magát. A szemöldökei eltűntek, teljesen leperzselődtek. Ami a szőrzetéből megmaradt, nem volt több, mint elszenesedett borosta. A bal szemüreg véletlenszerűen összetapasztott húscafatok pépes, vörös masszája lett. Körülötte üvegdarabok ágyazódtak a szövetbe. A vállait, a mellkasát és a karjait hét, puskalövésből eredő seb és zúzódás borította; kásás kráterek, tele alvadt vérrel és tizenkettes söréttel. A belső állapotról kapott adatok azt jelezték, hogy a páncélozott váz csak csekély mértékben károsodott.
Az egyetlen komoly probléma a csuklója volt. Az egyik puskalövés átszakította a külső bőrréteget, és az alatta lévő szervóvezérlésű irányítórendszerbe csapódott. A kiborg óvatosan kirakta a szerszámait a mosdókagyló melletti, összecsukható asztalra. Gyorsan leszaggatta magáról a dzseki elszenesedett maradványait, és a sarokba hajította. Majd leült, és óvatosan az asztal lapjára fektette sérült karját. Rosszul nézett ki. Sokkal rosszabbul, mint amennyire ténylegesen megrongálódott. A sebet borító bőr ementáliszerű maradványait alvadt vér vette körül. De ez a Terminátort egyáltalán nem zavarta. A fájdalom számára ismeretlen érzés volt. Itt csak a harci hatékonyság funkciós károsodása számított. Enyhe koncentrációval az arcán kiválasztotta az X-Acto kést, és érzéketlenül tizenöt centis metszést ejtett az alkar belső oldalán. A bőrlebenyeket széthajtotta, s miután a ragadós vérrögökkel rögzítette, belenézett a feltárt üregbe. Megmozgatva az ujjait, azonnal és világosan látta a problémát. A tokba burkolt mechanika és hidraulika bonyolult törzsében elszakadt egy kábel. A kiborg letörölte a vért, és működő szemét használva elkezdte türelmesen szétszerelni a sérült részt egy óráscsavarhúzóval. Ha a Terminátort dudorászásra is beprogramozták volna, tökéletes lett volna az összhatás. Pár perc múlva, miután a sérült kábelt megjavította, a funkciót átkapcsolta egy redundáns hidraulikus rendszerre. A metszést is bevarrva, hogy megakadályozza az alkar bőrének durva leffegését. Amit ugyanis ha nem tesz meg, idő előtti
szövetelhaláshoz, üszkösödéshez, és elfogadhatatlan mértékű figyelemfelkeltéshez vezetett volna. A Terminátor ezután odaállt a büdös mosdóhoz és megvizsgálta az összeroncsolt szemet. A lencse ép volt. A látáscsökkenést a körülötte lévő cafatokban lógó bőr okozta, ezért nem sokat használna, ha egyszerűen csak megtisztítaná. Az X-Acto penge belemerült a véres szemüregbe, és néhány sima vágással kimetszette a roncsolt szemfehérjét és a szaruhártyát, mire az halk loccsanással beleesett a kagylóba, és lassan, rózsaszín nyomot hagyva maga után keresztüllebegett a vízen, le teljesen az aljára. Ezt követően a Terminátor a szemüregében felitatta a felesleges vért. Most már tisztán látszott a krómszerű ötvözetből készült félgömb, melyet parányi szervók rögzítettek a fémfoglalatba. A törhetetlen lencsék mögött pedig egy nagy képfelbontású videokamera izzott. Megfelelően működött. A Terminátor semmilyen kézenfekvő magyarázatot nem fűzött ehhez a megdöbbentő látványhoz. De a Terminátor egyébként sem volt túl beszédes. Előhalászott egy napszemüveget az összegyűjtött kisebb rakásnyi ruházat és felszerelés közül, majd feltette. Az erős árnyékolás mögött alig volt látható a gépi szem, sőt a szemüveg oldalról a sebet is takarta. A Terminátor a mellkasi és a hasi sebesülésekkel folytatta. Széthúzta a hiperötvözetből készült váztorzójának behorpadt héjára tapadt, kissé szellőssé vált szövetet, majd varrócérnával durván rögzítette. Egy kicsit vájkálnia kellett a vállberendezés hézagaiban, az
axiális vezérlőmotor háza és a kulccsonti tengelykapcsoló között, ugyanis ott érte a legtöbb sörét, és ez akadályozta a mozgásban. Az izomszövet szétszakadt, s levált, de mivel ez pusztán felületes álcázás volt, és valójában nem szolgált mozgatásra, a Terminátor csak visszagyömöszölte a sebbe, aztán bevarrta, nem sokat törődve a sebészi precizitással. Egy új pólóban, egy pár bőrkesztyűben, és egy felhajtott gallérú fekete bőrdzsekiben a kiborg majdnem elfogadhatóan nézett ki, csak az arca volt egy kissé sápadt és komor. Az A-tól kezdve gyorsan feltárcsázta az összes Los Angeles-i rendőrőrsöt egészen a rampartiig. Itt volt az ideje, hogy elinduljon. Várta a célpont. A Terminátor a padlóra lökte a koszfoltos matracot, s összegyűjtötte a küldetés teljesítéséhez szükséges eszközöket: az SPAS-12-es automata puskát, az 5,65 mm-es AR-180-as rohampuskát a folyamatos tüzelésre lereszelt závárzattal, és a 38-as Specialt. Csak a legszükségesebbeket. A szervomotoros precizitás kecsességével felemelte a fegyvereket, majd az ablakon át eltűnt a Los Angeles-i éjszakában. LOS ANGELES-I RENDŐRSÉG, RAMPARTI CSOPORT, ÉJJEL 2 ÓRA 10 PERC Sarah előredőlve egy forgó irodai szék szélén ült, és az előtte lévő videomonitoron megjelenő képet bámulta. Traxler mellette állt, s folyamatosan figyelte a lány reakcióit. Azt akarta, hogy végignézze a felvételt. Talán
eszébe juttathat valamit, amit eddig elfelejtett elmondani. Silberman előrenyúlt, és felcsavarta a hangerőt a feketefehér képernyőn. – Csak ő meg én – mondta Reese a monitoron. – Miért nem hoztál magaddal valamilyen fegyvert? – kérdezte a fel vételen Silberman. – Valamilyen fejlettebb fajtát. Nincsenek sugárpisztolyaitok? – Sugárpisztolyok! – ismételte Vukovich kuncogva. A képernyőn azonban Reese egyáltalán nem mulatott ilyen jól. Dacosan nézett vissza. Silberman szünetet tartott. – Gyerünk – mondtál-, mutass csak egyetlen dolgot a jövő technológiájából, és már le is zárhatjuk az egész ügyet! – Meztelenül kellett átjönni... valami köze van az élő szervezetek által létrehozott mezőhöz. Semmi szervetlent nem lehetett áthozni. – Miért? – Nem én építettem azt a nyavalyát! – vágott vissza Reese. Kezdte elveszíteni az önuralmát. – Oké, oké. De az az izé... – Silberman lepillantott a jegyzeteibe. – ...ez a kiborg... Ha fémből van, hogyan... – Elő szövet veszi körül. – Persze! – bólintott Silberman megértéssel a videoképernyőn. A valódi Silberman ekkor felkelt Traxler asztaláról, és lenyomta a pillanatállj gombot. Sarah-hoz és Traxlerhez fordult, s a teljes megelégedés hangján szólalt meg: – Ez nagy szám! – motyogta. – Ezzel a fickóval karriert csinálhatnék. Látják, milyen ügyes ez a rész? Egy morzsányi bizonyíték sem kell hozzá.
Sarah még mindig bizonytalanul nézett fel rá. Teljesen tanácstalanul. – A legtöbb paranoid téveszme igen szövevényes – folytatta a férfi –, de ez ragyogó! – Pont, mint én, gondolta magában, miközben újraindította a szalagot. – Miért kellett megölni a másik két nőt? – kérdezte a fekete-fehér Silberman. – A háborúban a legtöbb nyilvántartás megsérült vagy elveszett – mondta Reese. – A Skynet szinte semmit sem tudott Connor anyjáról, mert csak hiányos adatai voltak róla. Csak a nevét tudta, és azt, hogy hol lakott. Csak a várost, de a címet nem. A Terminátor pusztán csak módszeresen haladt. – És mi a helyzet a lábon ejtett metszésekkel? – Ez volt az egyetlen azonosítási lehetőség, amely megmaradt a feljegyzéseikben. Sarah-nak egy műtéti úton beültetett fémszegecs volt a lábában. A Skynet nem tudta, és így a Terminátor sem, hogy az csak később került oda. – Te honnan tudod? – John mondta el. – John Connor? – Igen, ő. Silberman elmélázva kopogtatta ceruzájával a jegyzettömbjét, ajkain akaratlanul is egy halvány mosoly jelent meg. – Tudatában vagy, hogy erre sincs tárgyi bizonyíték? – Eleget hallott – mondta Reese, dühös hangon. – Döntsön! Méghozzá most rögtön! Elengednek végre? – Attól tartok, ez nem tőlem függ – felelte Silberman, megőrizve a barátságos és méltányos hangját.
– Akkor miért magával beszélek? – kezdett Reese felállni, annak ellenére, hogy még mindig a székhez volt bilincselve. – Ki itt a döntéshozó? – De azért segíthetek neked – próbálta Silberman irányítása alatt tartani a helyzetet, de veszített. Reese már állt, egyenesen a kamerába bámult, pont Sarah-ra, és üvöltött. – Még mindig nem fogta fel? Meg fogja találni a lányt! Ezt kell tennie. Ez minden, amit csinál... Sarah szeme elkerekedett. Traxler intett a monitorhoz közelebb álló Silbermannek, hogy kapcsolja ki. De Silberman a képernyőre figyelt, lenyűgözte az ott zajló előadás. – Nem tudják megállítani! Át fog gázolni magukon, lenyúl a lány torkán, 4s kitépi a szívét! Reese éppen megpróbált felmászni a monitorra, mikor Silberman kizökkent az ábrándozásból, a pillanatálljra csapott, és megállította. Sarah-t kővé dermesztette a Reese elektronikusan megfagyasztott arcára vésődött kétségbeesett akarat. A lány el sápadt. Annyi sok kérdés vágtatott keresztül az agyán, hogy nem volt képes rendbeszedni őket. – Nincs is szegecs a lábamban – mondta. – Persze, hogy nincs – felelte Traxler. – Reese nagyon zavaros ember. Sarah szerette volna elhinni. A pszichológushoz fordult, szakszerűbb véleményért, amiben hihetett volna. – Reese őrült? – kérdezte. – Szakmai kifejezéssel élve – válaszolta Silberman mosolyogva –, inkább elmebajos.
– De hát... – kezdett tiltakozni Sarah, mikor is Traxler közbevágott, és odaadott neki valamit, ami leginkább egy hokibíró védőöltözetére hasonlított. – Sarah, ez itt egy golyóálló mellény. A terroristaellenes srácok hordanak ilyet. Megállít egy 12-es lövedéket is. Az a másik is ilyet hordhatott a kabátja alatt. A lány szerette volna elhinni ezt a magyarázatot, de valahogy mégsem tűnt kielégítőnek. – És hogy tudta keresztülütni a szélvédőt csakúgy, puszta kézzel? Vukovich vállat vont. – Biztos PCP volt benne. Akár az összes csontját is összetörheti a kezében, és még órák múlva sem érzi. Volt itt egyszer egy fazon... Traxler úgy szakította félbe, hogy a kezébe nyomta a golyóálló mellényt. Vukovich kötelességtudóan befogta a száját és elballagott. PCP? Sarah olvasott már arról, hogy megvakult dühükben hihetetlen dolgokra képesek a kábítószeresek. Talán, gondolta. Biztosan így van. Nem túlságosan hitt benne, de valamit el kellett fogadnia. Hirtelen baleknak érezte magát, forró zavar árasztotta el saját ostobasága miatt – hogy is hagyhatta magát megetetni Reese elmebeteg meséjével. De annyira meggyőzőnek tűnt, és olyan részletes volt a beszámolója a jövőről. Még a tetoválás is a karján. Bár nem kétséges, hogy saját maga csinálta. Mindenfele vannak ötcsillagos hibbantak, gondolta, én pedig egyszerre kettőt is találtam. Bár nem akart odafigyelni, a ki nem mondott kételyek gyötrő háttérzaja mégis megmaradt. Traxler Sarah vállára tette a kezét.
– Rendben lesz minden – mondta, és Sarah a fáradtság okozta nyersesség ellenére is megérezte a hangjában a valódi aggodalmat. – Felhívtam az anyját, és elmagyaráztam neki a helyzetét. Ez még nem került a sajtóba, úgyhogy eddig egy szót sem hallott róla. – Milyen volt a hangja? – Elég jó. Csak annyit mondott, hogy már úton is van, és letette. Hát igen, anya már csak ilyen, gondolta Sarah. A válságkezelési szakértő. Ezt teszi az emberrel a tizenhét évnyi nővérkedés. Sarah azt kívánta, bárcsak egy kicsivel több lenne benne is ebből a gyakorlatias keménységből. Hírét veszed, hogy a lányodat elrabolta egy őrült fegyveres, majd belekeveredett egy tűzharcba, és hogy a legjobb barátját tévedésből megölték helyette? Nem probléma. Csak kapd fel a kocsikulcsokat! – Legalább másfél órájába kerül, míg ideér San Bernadinóból. Nyújtózzon el itt az irodában, és aludjon egy keveset! Az ajtón keresztül átmutatott a másik irodába, a fal mellett lévő, lehajtható oldalú kanapéra. – Nem tudok aludni – mondta a lány. Bár a testi és a lelki kimerültség majdnem levette a lábáról, Sarah mégis tudta, hogy nagyon távol áll most tőle az alvás. A pusztulás félig megformált képei örvénylettek az agyában. Évek kellenek, míg elhomályosulnak. És emlékek, melyeket Ginger és Matt elvesztése tett világossá és keserűvé. Mint egy alvajáró, odacsoszogott, és leült a kanapéra. Traxler letérdelt-mellé.
– Lehet, hogy nem látszik, de ez egy elég kényelmes fekvőhely. Magam már jó pár éjszakát eltöltöttem itt. Csak nyújtózkodjon el, és ne aggódjon! Sarah le is feküdt, de szemei nyitva maradtak, mert nem voltak hajlandók kizárni az iroda fényes biztonságát. – Tökéletes biztonságban van – mondta Traxler megnyugtatásul. – Ebben az épületben harminc zsaru dolgozik. Ennél nagyobb biztonságot sehol sem talál. Elmosolyodott, s megveregette a lány karját, majd lassan feltápászkodott. Sarah hallotta a válltok reccsenését, ahogy felállt, és látta, amint megcsillant benne a szolgálati revolver kékes acélja. A férfinak finom kezei ellenére izmos karjai és széles vállai voltak. Sarah megnyugvást merített a részletekből: a 357-es a férfi karja alatt, a jelvény az övére kapcsolva, lábán az a vastag talpú zsarucipő, amit ő mindig olyan ostobának és elavultnak tartott, amely most nem is látszott annyira ostobának. Lassan kiengedte a levegőt, és úgy tűnt, vele együtt kiengedte az erejét is. Szeme lecsukódott. Traxler kihátrált az ajtón, és csendben behajtotta, de a világítást nem kapcsolta le. Az ajtó túloldalán megállt, és megmasszírozta az állat. Szeme, mely a semmibe révedt, nagynak és üresnek látszott a bifokális szemüveg mögött. Vukovich már ismerte ezt a tekintetet. – Mi van? – kérdezte. – Valami folyik itt. – Lószart – vágta rá Vukovich. – Csak egy pár dilinyós, ennyi az egész.
– Persze. Ugyanaz a téveszme mindkettőjüknél. Milyen gyakran szokott ez előfordulni? Vukovich csalódottan sóhajtott. – A végén még te is belehülyülsz. Igyál még egy kávét! Vagy igyál még egy gyümölcslevet, haver! Ed, ez a kölyök ütődött... – Neki is jobb lenne – mondta Traxler, még mindig a távolba bámulva. A srác eszes volt és kemény, mintha pöröllyel kovácsolták és edzették volna. Nem hasonlított azokhoz az utcai punkokhoz, akiket eddig látott. Néhány Vietnámot megjárt speciális egységbeli fickóhoz hasonlított. De ő még túl fiatal volt Vietnamhoz. Tizenkilenc. Húsz. A Tét hadművelet idején talán négyéves ha lehetett. Nem állt össze a dolog, valami kikerülte a radarját. – Ütődött – mondta Vukovich, és megkínálta egy cigivel. Traxler elkapta a másik pillantását. – Gondolj csak végig valamit egy pillanatra! Mondjuk játékból, csak úgy! – Micsodát? Traxler rágyújtott egy cigarettára. – És mi van, ha mégsem az. EMBERÖLÉSI CSOPORT ÉJJEL 2 ÓRA 33 PERC Sarah az álom partján sodródott. Lelebegett az öntudatlanság meleg ígéretébe, majd vissza. Túl éber volt a nyugtalanságtól ahhoz, hogy megadja magát a kimerültségnek. Olyan sok halál vette körül. – Ginger és Matt. Az összes ártatlan ember, aki aznap reggel még járkált és lélegzett,
most pedig nincs többé, mintha vádlón az ő jövőjére mutatott volna. Más életébe talán beleillett volna, de az övébe nem. Miért gyilkoltak meg két nőt, akinek ugyanaz volt a neve, mint az övé? Őhelyette? Miért lopakodik utána egy őrült keresztül a városon? Miért védelmezi egy másik, aki most éppen le van tartóztatva? És a kérdés, amelyik az összes többit túlkiabálta. Miért én? Miért Sarah Connor? Miért nem Mertyle Cornwaithe? Vagy John Smith? Elgondolkodott Reese különös meséjén is. A harmadik világháborút elindító komputerekről. A leselejtezett emberiségről. A hatalmas gépek lábai között futkározó emberek forradalmáról. És egy férfiról, aki elkeseredetten győzelemre vezeti őket. Az ő fiáról. Remegés futott végig rajta, majd hirtelen a büszkeség érzése töltötte el. Az ő kisbabája. Egy csecsemő, akit majd ő fog arra nevelni, hogy a világot megváltó harcot vezesse. Na nem! Röhej. Néhány órával ezelőtt éppen saját halandóságára gondolt, és arra, milyen jelentéktelen is lenne a halála. Erre egy elmebeteg férfi azt állítja, hogy az ő életétől vagy halálától függ az emberiség sorsa. Túl sok... túl sok. De miért pont őt pécézné ki egy őrült, hogy összekotyvassza ezt a bizarr és naiv mesét? Majd egy csecsemő töredékes képe jelent meg előtte, a karjában gőgicsélő kerek, rózsaszín kupacé. Akinek tényleg mahagóni színű szeme volt, és a majdnem kopasz koponyáján az új hajfürtjei valóban gesztenyeszínűeknek
látszottak. Szinte érezte a baba bőrének az illatát. Furcsa érzés suhant keresztül rajta, olyasmi, mint a vágyakozás, de túl távoli volt ahhoz, hogy közvetlenül is átélhesse. Csupán szertefoszló visszhangja ért el hozzá, de az is csak egyre tünékenyebben. Tudta, hogy a forró könnyeket nem csak a meggyilkolt barátaiért ejtette. Részben valami megmagyarázhatatlan érzelemből is fakadtak, melyet nem tudott meghatározni egyelőre. Még csak közelebb jutni sem volt képes a válaszhoz. Arra volt szüksége, hogy egy darabig ne gondolkodjék. Se Reese-ről, se az elmebeteg vízióiról. Se Gingerről, se Mattról. Még arról sem, milyen érzés is lehet anyának lenni. Tudatában volt, hogy ez az utolsó gondolata amolyan félig kimondott ima volt. – Azért, hogy Reese valóban őrült legyen. Azonban ez az imádsága nem talált meghallgatásra. Silberman bekopogott a plexiüveg válaszfalon az éjszakai ügyeletes őrmester golyóálló üvegből készült bódéja mellett. Eddie Rothman, az ügyeletes, odapillantott a pszichológusra, aztán a pult teteje alatt megnyomott egy kis, piros gombot. Idegesítő berregés és kattanás hallatszott, ahogy a rozsdamentes acél biztonsági ajtó elektromágneses reteszei hátrahúzódtak. Silberman kilépett az előtérbe, és szórakozottan motyogva jó éjszakát kívánt az őrmesternek. Már szinte ajtón kívül volt, mikor személyi hívójának szaggatott csipogása megzavarta az álmodozásában. A digitális kijelzőn megnézte a számot. Ez az otthoni telefonszáma. Ez Douglas lesz. Biztos azért hívja, mert szeretné megtudni, mikor ér haza. Silberman teljesen éberen és
némileg agresszívan remélte, hogy Douglas még ébren lesz, mire odaér. Ha nem néz le, és nem kapcsolja ki a csipogót, megláthatta volna azt a nagydarab férfit, aki bejött az ajtón. Aztán azt is megfigyelhette volna, hogy az illető napszemüveget visel éjjel kettőkor. Talán azt is észrevehette volna, hogy a napszemüveg mögött számos sérülés rejtőzik. És talán meglátta volna a pupillák egészen halvány, vöröses izzását is, olyasvalamit, amit az ember elvár egy jövőből érkezett kiborgtól. Silberman egy nagycsomó életet megmenthetett volna, ha felnéz, mielőtt kilép az őrsről. De nem tette. Egyszerűen csak kilépett az ajtón. A Terminátor céltudatosan az ügyeleteshez sétált, és türelmesen várakozott, míg az felnézett az előtte felhalmozott papírmunkából. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Rothman őrmester nagyon unott hangon. Feltűnt neki a férfi csúnya sápadtsága. Rothman biztos volt benne, hogy a napszemüveg mögött nagyon kitágult pupillájú szemek bújnak meg. Megint egy narkós, gondolta magában cinikusan. – Sarah Connor barátja vagyok – mondta színtelen hangon a Terminátor. – Azt mondták itt van. Beszélhetnék vele, kérem? – Nem. Éppen vallomást tesz. – Hol van? – kérdezte a Terminátor lassan, mintha a másiknak – az üveg túloldalán – nehézségei lennének a kérdés megértésével kapcsolatban.
Rothman őrmester ledobta a ceruzát, és rövid ideig a hatalmas férfira bámult. Miért mindig az én szolgálatom alatt tévednek ide ezek? , tűnődött. – Nézd, haver – kezdte Rothman, mint egy türelmetlen tanár –, ez el fog tartani egy darabig. Ha meg akarod várni, ott van egy pad. Megigazította orrán a vastag szemüveget, és visszatért a papírmunkájához. A Terminátort legkisebb mértékben sem zavarta az őrmester kioktatása, sőt egyáltalán nem. A Terminátor tett egy lépést hátra; így jobban végignézhetett a fülkén, és tüzetesebben szemügyre vette a vastag, valószínűleg golyóálló üveget. Oldalt nehéz acélajtó volt; ez a bejárat. Mögötte különböző szobák és hivatalok. És valahol belül ott volt Sarah Connor is. A Terminátor visszalépett a fülkéhez, és udvariasan megkocogtatta az üveget. – Majd visszajövök – mondta. Ezzel megfordult, és sietség nélküli, kimért léptekkel kiballagott a bejárati ajtón. Az előtér mögött, a hivatalok és a folyosók labirintusának mélyén Vukovich és egy másik civilruhás nyomozó Reese-t az őrizetesek cellájába kísérte. Elvileg ott kellene megvárnia, míg átviszik a Megyei Kórház elmeosztályára további kivizsgálás végett. Legvadabb félelmei kezdtek valóra válni. Mindent kiadott, és semmit sem kapott cserébe. Taktikai hülyeség. Az ára pedig Sarah élete lesz, és a még meg nem született millióké.
Johnnak igaza volt – ne bízz senkiben, és ne számíts senkire! Ideje, hogy elvigye innen a lányt. Rothman őrmester a következő néhány pillanatban teljesen elmerült a szolgálati jelentések kitöltésének aprólékos feladatában. Ha éberebb lett volna, talán felfigyelt volna a rendőrőrs felé sebesen közeledő fényszórópárra. Csakúgy, mint Silberman, ő is hagyta, hogy jelentéktelen gondjai eltereljék a figyelmét a létfontosságú dolgokról. Silbermannel ellentétben azonban ő nem élte túl, hogy később megbánhassa. Mikor a Terminátor lopott Chevy Impalájának fényszórói az üvegajtó felé száguldottak, belebandzsított a szemkápráztató ragyogásba. Utolsó tettének az “Ó, a kurva életbe!" szavak kimondását választotta. – Statisztikai számítások szerint ezek a legnépszerűbb utolsó szavak erőszakos halál esetén. Háromszáz kiló síküveg robbant szét az áttetsző viharban, mikor a négykerekű démon berontott az előtérbe, a törött oszlopokat és az egyéb romokat úgy tolva maga előtt, mint egy hullámot. A kocsi Rothman bódéja felé vágtatott, majd nyolcvannal keresztül robogott rajta. A bódét is és az őrmestert is alaktalan tömeggé sajtolva, keresztülhajtott a mögöttük lévő falon. Az épület másik végében, Traxler irodájában, a kanapén fekvő Sarah-t felverte a távoli robaj. Zavaros szemekkel pislogott, miközben megpróbálta felderíteni a zaj forrását., A Terminátor Chevyje maga mögött vonszolta a fél előteret, majd hatméternyire a rendőrőrs belsejében – kissé csúszva – megállt.
A kiborg egy villanásnyi idő alatt kirúgta a megrepedt szélvédőt és az Impala motorháztetejére szökkent. Egyik kezében az AR-180-ast, a másikban az SPAS-12est fogta, majd mindkettőt pisztolyként tartva leugrott a folyosó padlójára, és megkezdte a vadászatot. Első két áldozata két, hat éve szolgáló veterán volt, akik kiléptek a folyosóra, hogy megnézzék, vajon mi a fene folyik ott. Egyikük még a kezében tartotta azt a pohár kávét, amit épp kortyolgatott. A Terminátor közönyösen kieresztett egy pár lövedéket az AR rohampuskából, gipsz- és vérzivatarban vetve véget a páros életének. Sarah meghallotta a puskaropogás halk, de semmivel össze nem téveszthető visszhangját. Az aggodalom magvacskája, melyet felébredésekor érzett, teljes éberségbe csapott át. A Terminátor átlépett a két halott rendőr fölött és anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, továbbhaladt. Bepillantott abba a szobába, ahonnan azok ketten előjöttek – üres volt. Mikor a következő ajtó mellé ért, a kilinccsel próbálkozott. Be volt zárva. Ekkor a nagydarab kiborg egy lépést tett hátra, és berúgta. Az asztal mögött ülő férfi kétségbeesetten pattant fel a székéből, rögtön a revolvere után nyúlva, mikor irodája ajtaja bevágódott. Kilencven centire tőle volt egy másik ajtó. Egy nyitott ajtó. Bárcsak el tudnám érni, gondolta a rendőr. Míg keresztülvetődött az ajtón, látta, hogy a Terminátor felemeli az AR-180-ast. Biztonságban... gondolta.
A Terminátor komputerrel támogatott látása még akkor is követte a zsarut, amikor az megkerülte a falat. Infralátású szemei mögött lévő mikroprocesszorai még mindig látták a célpont mozgó körvonalait – röppályája és sebessége alapján, valószínűségi alapon, kikövetkeztette a rendőr mozgását. Az AR-180-as csövét az ajtótól mintegy kétméternyire lévő pontra igazította, és tüzelt. Az 5,65-ös töltények áthatoltak a száraz falon, és hatalmas lyukakat ütöttek a zsaru mellkasába és tüdejébe. Nagyon megdöbbent fiatalemberként halt meg. A lövések még mindig visszhangzottak, mikor Traxler kinyitotta az iroda ajtaját, majd a frászt hozva ezzel Sarah-ra. A lány ösztönösen hátraugrott, még mielőtt felismerte volna a hadnagyot. Traxler és Sarah egy pillanatig egymásra meredtek. A férfi úgy nézett rá, mintha csak azt mondaná: Tudom, mire gondolsz, de tévedsz. Bár Sarah arckifejezése elárulta, most egyáltalán nincs olyan hangulatban, hogy higgyen neki. Így csak annyit mondott a lánynak: – Maradjon itt! Belülről bezárta az ajtót, majd magára hagyva Sarah-t, bevágta maga után. Az egész épületben fegyveres zsaruk rohangáltak, akik rémült pillantásokat vetve egymásra, kérdéseket kiabáltak. Ellenőrzött pánik ragadta el őket. Az automata fegyverek hangja okozta minden rendőr legrosszabb rémálmait. Most pedig hirtelen mindnyájan ugyanazt a rossz álmot élték át.
A Terminátor úgy haladt a folyosó végéig, mint az arató halál, majd hirtelen balra fordult. Egyenletes, szabályos ritmusban tépte fel az ajtókat, és lőtte ki a zsarukat a létezésből. A folyosó közepén a kiborg megtalálta a rendőrőrs fő biztosítéktábláját, és letépte sarkaiból a fedőlapot. Gyorsan átvizsgálta a belsejét. Észrevette a gumicsőhöz hasonlító-négyszáznegyven voltos bejövő vezetéket, amit aztán vadul kiszaggatott. Ennek következményeként, a folyosóra visszaugró kiborgot szikrák és az áram minirobbanása burkolta be. Hanyagul rácsapott egy kisebb csatlakozó dobozra, kinyitotta, s mind a négyszáznegyven voltot rákötötte a világítás áramkörére. Az épületben minden világítótest, mind a százharmincnégy mennyezeti neoncső, egyszerre robbant szét, és a már eddig is kaotikus állapotot átélő őrs sötétségbe borult. Sarah éppen egy neon alatt állt Traxler irodájában, mikor az vérfagyasztó durranással megsemmisült. A szoba elsötétedett, ami aztán már végképp nem sokat segített a magára nyugalmat erőltetni próbáló Sarahnak. A fegyverropogás számban és hangerőben is megnövekedett. Teljes pontossággal nyomon tudta követni a csata mozgását – felé tartott. Az őrizetesek cellájában Reese még mindig meg volt bilincselve, mikor az első lövések felhangzottak. Katonaként azonnal megértette a szituációt. Meg sem lepődött. Tudta jól ki érkezett. Vukovich talpra ugrott, s előrántva a pisztolyát, az ajtóhoz szaladt. A másik civilruhás nyomozóhoz fordulva sietősen még azt mondta:
– Vigyázz rá! Azután eltűnt a folyosón. A másik bólintott és felkelt, hogy bezárja az ajtót. Ezalatt hátat fordított Reese-nek. Nagy ostobaság volt a részéről. Suhogást hallott a háta mögül és éppen megperdült, amikor Reese belerohant. A detektív feje az ajtónak csapódott, majd érezte, amint Reese térde a mellkasába ront, s a falhoz klopfolja. Majd, mikor ellenfele elkaszálta a lábát, és a kulcsot keresve zsebeiben kutatott, zihálva a padlóra rogyott. Reese levette magáról a bilincset, és magához vette a rendőr revolverét. Traxler már a fegyverszobában volt, mire Vukovich odaért. Zord pillantást váltottak egymással. Titokban mindketten ugyanarra gondoltak: megjött Reese játszópajtása. De egyikük sem volt hajlandó beismerni, hogy ez az egész felfordulás egyetlen ember műve lehet. Traxler némán felkapott egy M-16-os rohampuskát, egy másikat pedig odahajított Vukovichnak. Szótlanul rohantak végig a folyosón a sikolyok és a puskalövések felé. A Terminátor szobáról szobára haladó kutatása egy új folyosóra tevődött át. Az SPAS-12-essel szétlőtte az első nyitott ajtót. A gépember fürgén körülnézett belül, de mivel nem talált célpontot, így továbbment. Következő ajtó. Szétlőni a zárat. Pásztázás. Semmi. Tovább. A minta határozott volt, de elég rugalmas ahhoz, hogy reagálni tudjon bármilyen előre nem látható akadályra vagy fenyegetésre.
Egyenruhás rendőrök egy csoportja botorkált ki a folyosóra, és célba vette az álhatatosan közeledő alakot. Egyszerre hat pisztoly dördült el, s ütött lyukat a Terminátor mellébe, karjába és a lábába. A Terminátor felpillantott, majd hanyagul felemelve az AR-180-ast, precíz, diszkrét sorozatokkal szétlőtte a rendőröket. Sarah kiképzetlen fülének úgy tűnt, mintha a lövések közvetlenül az ajtó előtt dörrennének. Nem is tévedett nagyot. Búvóhelyet keresve nézett körül az aprócska szobában. Semmi pánik!, parancsolt magára. Csinálj valamit! Egy gyermekkori emlék villant a tudatába. Mikor el akart rejtőzni apja dühös hangja elől, mindig beszaladt a szobájába, és lekuporodott. Elrejtette a kis fehér... Asztal! Az asztal mögé. Sarah a hatalmas fémasztalhoz rohant, s begyömöszölte magát a szék szűkös helyére. A Terminátor gyorsan újratöltette az AR-180-ast. Szigetelőszalaggal már jó előre összeragasztotta a banán alakú tárakat, méghozzá talppal egymás felé fordítva, dzsungel stílusban. Most egyszerűen csak megfordította, és visszahelyezte a fegyverbe. A falakon lángok táncoltak, a folyosón pedig sárga fényű, ugráló tűzujjak égtek. A szomszédos irodából Traxler meghallotta az újratöltés jellegzetes, fémes kattanását. Megdermedve figyelt a léptekre. Egy súlyos férfi ment el az ajtó előtt, bakancsának sarkai visszhangzottak a hosszú folyosón. Traxler feltépte az iroda ajtaját, és M-16osával a bőrdzseki széles hátára célzott. Gondosan beigazította a fegyver csövén lévő keresőt a férfi lapockái között egy pontra, és meghúzta a ravaszt.
Az M-16-os hangosan felugatott, mikor a tár fele kivitorlázott a csőből. Traxler látta, miként rágják szét a dzsekit a golyók, s miként csapódnak be, és megdöbbent. Az döbbentette meg, hogy a férfi mintha mi sem történt volna, egyszerűen csak megfordult. Meg sem rezzenve, hanyagul fordult meg, úgy tartva kezében a nehéz AR180-ast, mint egy játékpuskát. Pedig nem volt játékszer. A golyók vállon, gyomron és mellkason találták Traxlert, és az ajtófélfához kenték. Látta, amint saját vére a szemközti falra fröcsköl. Lassan lecsúszott a padlóra. A robbanások ereje lassan kezdett csökkenni a mellkasában, majd egyszerre csak ezt a hangot fülsüketítő zúgás váltotta fel. Az utolsó dolog, amire Traxler még életében rádöbbent, az az volt, hogy Reese egyáltalán nem őrült. Vukovich lehajolt, és hitetlenkedve meredt főnöke összezúzott maradványaira. Fellobbanó dühvel, gondolkodás nélkül ugrott ki a folyosóra, puskáját Traxler gyilkosának távozó alakjára emelve. – Hé, te! – ordította magából kikelve. A férfi megállt és megfordult, úgy fogadta Vukovich lövéseit, mintha csak “kösz’ szépen"-ek lettek volna. Majd Vukovich legnagyobb ámulatára a hatalmas férfi félkézzel megemelte az egyik puskát, és átrobbantotta őt a másvilágra. A Terminátor tovább ment. Sarah felpattant az újonnan beállt csendet megtörő hangos zörgésre. A kilincs. Valaki megpróbált bejönni.
Fogai vacogtak a félelemtől, mikor átkukucskált az asztal teteje felett. A tejüveg ajtó mögött hatalmas alak körvonalai látszottak. Ő volt az. Sarah tudta. Újra lebukott az asztal alá. Nyers rettegés kúszott végig rajta. Most jönnek élete utolsó pillanatai. Hangos csörömpölés hallatszott. Valaki betörte az ajtó üvegét, és lenyúlt a kilincshez. Az ajtó kinyílt, és beszaladt egy pár láb. Sarah lehunyta a szemét. Nem történt semmi. – Sarah? – kiáltott fel egy hang. Reese volt az. Sarah egyetlen másodpercnyi habozás nélkül kikászálódott az asztal alól, és odaszaladt hozzá. Reese talán még jobban megkönnyebbült, mint Sarah. A lány életben van, a küldetésnek így van még értelme. Megragadta a kezét, és kirohantak a folyosóra. Az épület utcai frontján lévő szobában keletkezett tűz elnyeléssel fenyegette az egész rendőrőrsöt. Azon a folyosón is füstfelhők terjengtek mindenfelé, melyen Reese és Sarah rohantak a haldokló emberek sikolyaitól kísérve. Reese vasmarokkal Szorította Sarah kezét, miközben átrobogott a golyószaggatta szobákon. A nyitott folyosókat elkerülte – azokon feküdt minden holttest. És ott cirkált a Terminátor is. Reese megszokta a szobáról szobára, kis, patkány kotorta alagutakban vívott harcokat. – Hazai pályán volt. A tűz felcsapott, és már az egész épületet falta. Reese tudta, hogy néhány másodpercen belül már maga a
hőség is megöli azokat, akik még bent maradtak az épületben. Egy lelakatolt ajtón keresztül bejutott egy raktárba, s annak az ablakán át meglátta a parkolót. Feltépte az ablakot, majd felkapta a füsttől alig lélegző Sarah-t, és átgyömöszölte rajta. A Terminátor érzékelte a hőmérséklet emelkedését. Bőre nemsokára hólyagosodra kezd és elpusztul, de miután álcázása már úgyis feleslegessé vált, ez nem sokat számított. A fegyverropogás alábbhagyott. Nem maradt több elpusztítható dolog, és mindeddig még nem sikerült megtalálnia az elsődleges célpontot. A kiborg épp elkezdte számításba venni a lány menekülésének feltehető módozatait, mikor a lángok dübörgésén keresztül egy automobil indítómotorjának halk vinnyogása hallatszott. A Terminátor azonnal rájött, hol tartózkodik a célpont. Ledobta a kiürült puskát, és a hátsó kijárathoz rohant. Mire a Terminátor a parkolóba ért, Reese már beindította a vörös Pintót, és a kijárat felé hajtott. A nyitott kapubejáraton át a tűz hátulról világította meg őket. – Bukj le! – ordított Sarán-rá. A Terminátor gondosan célzott az ÁR rohampuskával, számításba véve a kocsi sebességét és érintőirányú pályáját is. Három gyors lövést adott le, azután a puska kiürült, és a cél az épület sarkát megkerülve kiért a látómezejéből. Reese-nek és Sarah-nak szerencséje volt. Az első golyó a bal oldali lökhárítót találta el, közvetlenül a lámpa
alatt. A második a motor felett haladt át; ha két centivel lejjebb találja el, a Pintónak vége. A harmadik töltény a vezetőülés felőli ajtóba csapódott, és miután keresztülhasított valami puhán, ártatlanul beágyazódott a padlószőnyegbe. A következő órát Reese teljes koncentrációval vezette végig. Csak rövid időre szakította meg az út szemmel tartását, hogy megnézze, milyen állapotban van Sár ah. A lányon már majdnem kitört a hisztériás roham, mikor a parkoló elhagyása után végigszáguldottak az Alamedán, a 10-es államközi autópálya felé. Reese ki akart jutni a városból. Azért, hogy időt nyerjen, s azért is, hogy visszaszerezze a helyzet feletti uralmát. Kelet felé tartottak a 10-esen, távolodva az óceántól. El a füstölgő hulláktól, és a két lábon járó rémálomtól, ami, Reese tudta jól, követni fogja őket. Reese minden cél nélkül vezetett egyenesen bele a vakvilágba, egyszerűen csak azért, hogy minél messzebb kerüljön a rendőrségen történt mészárlástól. De az első pár perc után lelassított, felkapcsolta a világítást, és egész tűrhetően utánozni kezdte az úton közlekedő többi vezetőt. Sarah, aki megint egy újabb járdán előadott roncsderbire számított, és úgy markolta a műszerfalat, hogy még az ujjpercei is belefehéredtek, most engedélyezett magának egy kis lazítást. Azonban még mindig túl kábult volt a beszédhez, így csak csendben utazott, mialatt Reese a kikerülésre és kiürítésre összpontosított. – Örülök, hogy élsz – mondta Reese, oda sem fordulva. Őszintén csengett a hangja. A lányhoz is elért ez az őszinteség. Magában egyetértett vele. Egyre inkább
megnyugodott, ahogy a sokk és az adrenalin hatása kezdett elmúlni. – Hová megyünk? – sikerült kinyögnie. Reese csak ekkor döbbent rá, hogy eddig nem is volt úticélja, így a visszapillantóba nézett, s leellenőrizte, nincs-e gyanús mozgás mögöttük, majd leállt az útpadka mellé, és kinyitotta a kesztyűtartót. A tartalék biztosítékok és a tucatnyi gyorséttermi ketchupos és mustáros zacskó mögött talált egy Thomas Brothers térképet. Régi volt, szinte teljesen sárgult, több mint valószínűleg elavult már, de mégis jobb, mint a semmi. Nyílt vidéket keresett. És meg is találta. – Dél a legjobb. Talán éppen Mexikó. Csendben haladtak, mindketten saját gondolataikba merültek. Sarah megpróbálta magában eltemetni Mattét és Gingert. Hosszú idő kell azonban még ehhez. Délkeletre fordultak, a Ponoma Freeway-re, húsz perccel később pedig már egyenesen délnek tartottak az 57-es úton. A benzin kezdett kifogyni, s ráadásul ilyen korán hajnalban még semmi sem tartott nyitva; az összes benzinkút sötét volt, amit az autópályáról láttak. Épp a Brea-tól északra lévő hegyeken keltek át, – ott, ahol az autópálya ezüst szalagként vágott keresztül a zöld lejtökön –, mikor a Pinto motorja köhögni kezdett. Reese az első kijárat, a Brea Canyon Road felé tartott, afelé az út felé, amit már előzőleg kiszúrt a térképen. Azon sodródtak, míg rá nem gurultak a kivilágítatlan hegyi út puha kezdetére. Mindketten kimásztak a kocsiból, Sarah enyhe tiltakozása ellenére is. A lány nem látta értelmét a
szabadban alvásnak mikor itt volt a kezük ügyében ez a tökéletesen megfelelő autó is. Azonban Reese ezt jobban tudta. És Sarah legalább annyit tudott, hogy ne vitatkozzon vele. A férfi kivette a csomagtartóból az elsősegély-csomagot és a zseblámpát. Aztán a lány segítségével betolta a járművet az enyhe lejtőt tarkító egyik facsoport szélére. Egy lökéssel begurították a Pintót a sötétbe, ahol az útról nem vehette észre senki. BREA CANYON ROAD, HAJNALI 3 ÓRA 31 PERC Sarah alaposan megfigyelte Reese-t, ahogy le-lehajolt előtte, miközben egyensúlyozva, rongyos ruháiban átkígyózott a bozóton. Szeme majdnem úgy pásztázott körbe, mint egy biztonsági kamera. Pislogás nélkül, rövid ugrásokkal, inkább a tárgyak körvonalára, semmint egyenesen rájuk nézve itta magába a kusza terepet. Olyan volt, mint egy lopakodó macska, kecses mozgású; elgyötört teste kemény, ám de mégis hajlékony: zúzódásokat szenvedett izmai pedig láthatóan minden mozdulatra meg-megfeszültek a bőre alatt. Tényleg katona, most már Sarah is látta. Olyan gyakran csinálhatott efféle dolgokat, hogy szinte beleivódott egész lényébe. Elég hétköznapi megvilágosodás volt ez, de a lány most már elhitte az egész történetet. Minden, ami eddig történt – a mészárszék a rendőrségen, az utcák őrült forgataga, a valóság teljesen érthetetlen kirobbanása a Tech Noirban – túlságosan is valóságos volt. A rendőrségen azonban gondolkodása valahogyan
különvált a testétől, és most nem állt másból, mint Reese harctéri profizmusának egyszerű, nyugodt megfigyeléséből. Ennek hatására végül is visszatalált az igazsághoz, és el is fogadta azt. Egy jövőből menesztett robot megpróbálja megölni őt. Bocs, egy kiborg, javította ki magát gondolatban, mintha ennek most bármi jelentősége lett volna. Az emberi alakba bújtatott gyilkológép úgy vágott keresztül harminc felfegyverzett rendőrön, mint a búzaföldeken rendet vágó kombájnok. Számos golyó érte, mégis ment tovább. És mindaz ami közte és eközött a szörnyűség között állt, nem más, mint ez a katona, aki nagyon fiatalnak látszott. S bár jól, begyakorolt precizitással mozog, mégis úgy tűnik legalább annyira fél, mint ő. Elértek egy szennyvízcsatornát, ami az 57-es út alatt vezetett át. A sötét, sima felületű barlang pont megfelelt arra, hogy meghúzódjanak benne. Reese a kocsiból elhozott zseblámpával bevilágított az üregbe. A talajt koszos, zöldbőrű víz borította. Sarah elfintorodott az áporodott szagtól, de azért kimerültén lecsúszott a Reese-zel szemközti falon. Reese lekuporodva követte szemével a zseblámpa fénysugarát, még mindig a hevenyészett menedéket vizsgálgatta, és közben lassan kiengedte a lázas éjszaka feszültségét, s végül szinte meglepően meleg tekintettel nézett rá a lányra. Hangja katonás határozottsággal, érdes suttogásként vágott a súlyos csendbe, de valódi aggodalom is hangzott belőle. – Megsérültél?
Sarah élesen felnevetett, majd rögtön megkomolyodott, mikor rádöbbent, hogy akár könnyedén meg is lőhettek volna. Végignézett magán. Nem vérzik. Nem fáj semmije. – Jól vagyok – felelte, és valami arra késztette, hogy hozzátegye: – Reese... ez igaz. Úgy értem, a háború... meg minden, amit mondtál. Ez beleegyezés volt, nem kérdés, így Reese nem válaszolt. Ugyanazzal az összpontosítással nézett a lányra, amellyel az előbb a környéket vizsgálta. Most azt várja, mikor roppanok össze?, kérdezte magában Sarah. Mikor tör ki rajtam a hisztéria? Márpedig ez nem fog megtörténni. Ő maga is csodálkozott ezen, de nem, nem fog rajta kitörni, bár még mindig ott lebegett a hisztéria a feje fölött. Már csak egyetlen kérdés meredt rá, de ez igazi rejtély volt. Nem tudott sírni. Pedig úgy tűnt, kellene, hiszen nemsokára megbolondul a világ, és milliók fognak meghalni iszonyú szenvedések közepette egy Apple számítógép torzszülött utódjának mindent eltaposó sarkai alatt. Olyané alatt, mint Chuck kedvenc kis “menedzserkalkulátora". Mégsem tudott sírni, mert eddig még nem történt meg. De akkor honnan jött ez a vele szemben ülő férfi? És az... a valami, ami annyira eltökélten el akarja őt pusztítani, és ami már több tucat ártatlan embert megölt? Míg a beton hidege beszivárgott a hátába, belülről egy még fagyosabb hidegség áradt ki belőle, hogy találkozzon a másikkal. Ha Reese nem jött volna át az időáthelyezővel, hogy megvédje, már rég halott lenne. És senki sem tudná, miért. Ebben az ügyben teljesen egyedül volt, még a rendőrségi védelem biztonságos érzésének luxusát sem engedhette meg
magának. Egyedül és reszketve egy nyirkos lyukban, az éjszaka közepén, egy idegennel, egy elmebeteg kinézetű, szakadt rongyokban járó utcai vagánnyal, egy sebhelyes tinédzserrel, akit koravénné tett kapcsolata a halállal. Ő mentette meg. Sarah elkapta pillantását, és reszketeg mosollyal próbálkozott. – Reese... öö, mi is a keresztneved? – Kyle. – Kyle – folytatta remegő hangon –, ha te nem jössz, már nem élnék. Szeretném... megköszönni. Reese engedélyezte magának, hogy belenézzen a szemébe. Csak egy kislány, ismételgette folyton magában. A célpontot álcázni kell, tette hozzá. Aztán, hogy segítsen hidegvérét megőrizni, hangosan azt mondta: – Csak a dolgomat teszem. Sarah bólintott, egyelőre beérte ennyivel. Reese továbbra is csak hallgatott. Egy kocsi közeledett, talán száz méterre tőlük. Ellenséges? Nem valószínű. Várakozott, feszültség és nyugalom közt egyensúlyozva, közben meghallott egy újabb hangot. Odakint olyan lágyan és szélesen fújt a szél, hogy úgy tűnt, mintha az egész világ lélegzetét hallaná. És ez alázatossá tette. Állatok szagát érezte a szélben, talán kutyákét, de nem volt biztos benne. Fejük felett zörgő hussanással húzott el az autó. Reese keze megfeszült a derekán hordott rendőrségi szolgálati revolveren, majd ellazult, mikor a kocsi lassítás nélkül továbbrobogott.
Sarah karjaival átölelte magát, és leküzdhetetlenül remegett az átélt sokk és a hűvös levegő együtt érvényesülő következményeként. Reese egyetlen jól kiszámított mozdulattal átment az alagút másik oldalára és a lány válla köré csúsztatta karját. Sarah először hátrahőkölt. A férfi ruhái ősi izzadtságtól bűzlöttek. Azonban a teste forrón lángolt. A lány még az esőkabáton keresztül is megérezte, és azonnal elkezdett felmelegedni. Hálásan felnézett, de Reese most is csak kifelé bámult az éjszakába, egy feszülten összpontosított, valahogy mégis a távolba meredő tekintettel. Tettében nem volt más érzelem, mint a kötelességtudat. Ennek ellenére, és a visszataszító szaggal sem törődve, Sarah a férfi teste köré fonta karjait, és hozzábújt. Érezte, miként húzódik össze a másik teste, ahogy kimérten lélegzik. Izmai fém fűtőszálnak tűntek a bőre alatt. Lehet, hogy ő is egy kiborg. Egy kiborg a fájdalom és a rettegés elképzelhetetlen jövőjéből. – Kyle, milyen érzés átkelni az időn? A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, miközben úgy elgondolkozott ezen a kérdésen, mintha csak akkor tette volna először. – Fehér fény. Fájdalom. Egyfajta átvergődés... valamin. Nem is tudom. Talán olyan, mint amilyen a születés lehet. Ekkor a lány úgy érezte, hogy valami sűrű, forró, kávéhoz hasonlító valami csorog végig a karján. Elhúzódott, elvette Reese-től a lámpát, és a kezére világított. Vér.
– Ó, Istenem! Reese úgy nézett a karjából szivárgó vérre, mintha csak egy rossz álomra emlékezne. – Kaptam egyet az előbb. Sarah nem értette meg azonnal – Kaptál egyet? Úgy érted, meglőttek? A másik bólintott. – Nem veszélyes. Ne aggódj! Sarah Reese karjára világított. Az esőkabáton csupán egy apró lyuk látszott csak, olyan mintha cigarettával égették volna ki, de Reese egész felkarja véresen csillogott. – Megőrültél? Ezzel orvoshoz kell menned! – Felejtsd el! Sarah vigyázva kigombolta az esőkabátot, és lehúzta a férfi válláról. – Tessék, vedd le! Reese óvatosan levette a kabátot, és titkos megkönnyebbüléssel nézett a sebre. Azt gondolta, hogy súlyos, ezért látni sem akarta. – Nézd csak – mondta –, pont a húson ment keresztül. Sarah a tricepszbe ütött kis lyukra meredt. Az esőkabát béléséből a sebbe ragadt egy tengerészkék szövetdarab, és emiatt körülötte még mindig szivárgott a vér. Reese finoman megmozdította az izmot, és az imbolygó zseblámpafényben Sarah meglátta a nagyobb és tépettebb szélű kimeneti nyílást. Az elmúlt órák minden erőszakja ellenére most látta először, mit is tesz egy golyó az emberi hússal. Egyszerre volt visszataszító és lenyűgöző, bár javarészt inkább visszataszító.
A sebet be kellett kötözni, s erre ő lett most a kiválasztott. Ezért adta oda neki Reese az elsősegélycsomagot. Dolgozz, és próbálj nem gondolni rá!, mondta magának. Először ki kell tisztítani. Ez azt jelenti, hogy meg is kell érintenie. Jézusom, ez egyre valódibbá válik. Sarah kinyitotta a csomagot. Kötszerek. Kenőcs. Tabletták. Géz. Fertőtlenítő. Vatta. Ez a cucc lehorzsolt térdekhez készült, nem pedig lőtt sebekhez. Felkapott egy vattatampont, s közelebb hajolt a férfihoz, aki lenyűgözve és jókat derülve figyelte. – Jézusom... rögtön elhányom magam. Beszélj valamiről, jó? Bármiről, nekem mindegy. – Miről? Sarah majdnem elröhögte magát. Milliárdnyi kérdésre szeretett volna választ kapni. Mint például... a fia. Reese azt mondta, volt egy gyermeke. Vagy lesz. Lenni fog. Vagyis lett. Ilyen helyzetre nem találtak ki megfelelő igeidőket. – Beszélj a fiamról! Magas? – Akkora, mint én. A te szemedet örökölte. A lány felitatta a vért a sebből, mire Reese összerezzent egy pillanatra, majd intett, hogy folytassa. Amilyen óvatosan csak tudta Sarah újra munkához látott. Harapdálta a szája szélét, és a férfi szavaira koncentrált, nehogy leokádja a karját. – Nehéz mesélni róla. Ő olyan, hogy... megbízik benne az ember. Van benne akaraterő. Bármit megcsinál, ha egyszer úgy döntött, hogy azt meg kell tenni. Az apám... nem emlékszem rá. De mindig olyannak képzeltem, mint amilyen John. Ő tudja, hogyan kell vezetni az
embereket. Bárhová követnék őt. Meghalnék John Connorért. Az utolsó szavakat mély, szenvedélyes hangon mondta, és Sarah most már tudta, hogy képes az érzelmekre, az ifjúság tiszta, kemény, érintetlen fanatizmusára, olyan érzelemre, melyet ő maga még sohasem érzett senki és semmi iránt. – Így legalább nem lesz gondom a névadással – kuncogott Sarah. Ez aztán a jó vicc, mi? Reese el sem mosolyodott, és Sarah rádöbbent, hogy nem is volt annyira jó. A férfi szemében túl sok fájdalom tükröződött. Sarah újra próbálkozott. – Te ugye tudod, ki az apja? Így ha találkozunk, véletlenül sem fogom majd azt mondani neki, hogy kopjon le. Reese vállat vont. – Nem tudom. John nem sokat beszélt róla. Annyit tudok, hogy még a háború előtt meghalt, és... – Állj! – szakította félbe Sarah. – Nem akarom tudni. – Visszatért a hevenyészett kötéshez. Reese csendben maradt, és figyelte, hogyan válnak munka közben egyre biztosabbá a lány ujjai. Aztán Sarah azt kérdezte: – John küldött? Reese elfordult, és újra zordan magába zárkózott. – Önként jelentkeztem. – Önként jelentkeztél? Reese a lányra nézett. – Persze. Kaptam egy esélyt, hogy találkozzak John Connor anyjával. Te egy legenda vagy. A hős mögött álló hős.
Megrezzent, mikor a másik elkötötte a gézt. – Folytasd, kösd jó szorosra! – mondta, aztán folytatta. – Te tanítottad meg, hogyan kell harcolni, rejtőzni, szervezni... gyerekkorától kezdve, mikor még rejtőztetek a háború előtt. Sarah széttárta karjait, és zavarodott pillantás költözött a szemébe. – Olyan dolgokról beszélsz múlt időben, amiket még nem tettem meg. Bele fogok dilizni. Megfeledkezett magáról, s egy gyors mozdulattal csomóba rántotta a géz két végét. Reese elfojtott egy nyögést, s a lány ezután már finomabb mozdulatokkal, de végül is befejezte a kötözést. – Ne haragudj, de biztos vagy benne, hogy a megfelelő személlyel van dolgod? Reese szeme belemerült az övébe. Sarah újra meglátta azt a tekintetet, amelyiknek semmi köze sem volt a feladatához. Ez a férfi volt, saját maga, és egyenesen őbelé nézett, a testében rejtőző Sarah-re “Kis Sarah" megrezzent a férfi leplezetlen nézésétől. – Biztos – mondta Reese. És az is volt..., már ami a lány fizikai valóját illeti. Inkább más téren voltak kétségei. – Ugyan már! Úgy nézek én ki, mint a jövő anyja? Kemény vagyok? Jó szervező? Hiszen még a csekkszámlámat sem tudom adósság nélkül fenntartani! – egyenesedett fel Sarah elkeseredetten. Reese inkább a hangszínére figyelt, semmint a szavaira. Ugyanaz a vinnyogó, megvert hang, amelyet jónéhány asszony akkor hallatott, mikor John arra kérte őket, kockáztassanak az ügyért. Gyűlölte ezt a hangot, mert egyet jelentett azzal a hozzáállással, mely meggátolta,
hogy az emberek évekkel korábban legyőzzék a gépeket. Vak, mekegő elfogadása bárminek, amit a “sors" tartogat számukra. Nagy vallások, és kifinomult filozófiai rendszerek fejlődtek ki csak azért, hogy alátámasszák ezt az undorító, gyenge hangszínt. Egészen addig, amíg John fel nem szállt a hamuból egy RPG-vel, és fel nem robbantotta egy Fejvadász lánctalpait. Egészen addig, amíg John kockára nem tette az életét, amikor a lángoló roncsban állva átszivattyúzta az üzemanyagot saját páncélkocsijába. Példája nyomán sokan jelentkeztek John hívására. Férfiak gyűltek, és egyre gyűlnek köré. És mikor Reese elég idős lett a katonáskodáshoz, szakított az utcakölykök falkájával, ő is csatlakozott hozzá. Örült, hogy otthagyhatta a patetikus “Miért pont én?" mekegést, amit annyira utált. Reese tisztelet és ellenszenv között ingadozott, amióta először meglátta a lányt, pár órával ezelőtt. Visszaemlékezett az eligazításra. Sarah Connor egyszerű, tizenkilenc éves lány, félállásban pincérnő, mellette még tovább tanul. Élete mindezideig nem tanúskodott semmilyen különleges képességről, vagy tehetségről. Pontosan ugyanolyan, mint a többi nyájbeli nőstény, akik gyökereket keresgélnek a kövek között. Nincs tudatában az erejének, az amely képessé teszi őt hogy ellenálljon és megváltoztassa a sorsát. Reese sok ilyen asszonyt ismert. De mihelyt egyszer valaki utat mutatott nekik, jó katonákká váltak. Talán így lesz ez Sarah-val is. De Reese nem toborzótiszt. Ő csak a túléléshez értett. Önként jelentkezett erre a küldetésre, és közben végig arra
számított, hogy egy idősebb, tapasztaltabb harcost választanak majd helyette. Mikor John személyesen hívatta, hízelgett neki a ráháruló, hirtelen felismert hatalmas felelősség. Sikere vagy sikertelensége alapvető hatással lesz az egész emberi történelemre, így mondta neki John. Mielőtt elvállalta volna, Reese csak annyit gondolt a küldetésről, hogy az nem több, mint véghez vinni John valaha kiadott legfontosabb parancsát, ráadásul még elnyeri azt a fényes kitüntetést is, hogy szemtől szemben találkozhat John gyönyörű anyjával. A küldetés legtöbb kihatása elkerülte. Hiszen minden annyira gyorsan történt..., annyira gyorsan. Mihelyt John csapatai elfoglalták az időáthelyező laboratóriumot, értesítették a különleges megbízatásról, és a neve azonnal bekerült a jelentkezők közé. Percekkel később aztán jelentkeznie kellett John parancsnoki bunkerében, ahol rövid eligazítást kapott. Most jutott eszébe, mit is emelt ki legjobban John – a sikeres küldetés iszonyatos fontosságát, és a csodálatos bizonyosságot, miszerint Reese sikerrel fog járni. Inkább John bizalmas pillantása tette harcra késszé, semmint az ajzószerek, amiket az egészségügyiek pumpáltak a vénájába. És azután, mikor Reese tisztelgett, John átölelte. Ez teljesen váratlanul érte. John Connort nem olyannak ismerték, mint akihez könnyű közel kerülni. Anyja halála után töprengő, magába zárkózó emberré vált, aki senki előtt sem tárulkozott ki. Követői csodálták, mert senkitől sem kért olyat, amit ő maga meg nem tett volna, és mert mindig tudta, mit kell tenni. De soha senkihez sem került igazán
közel. Akkor mégis azt mondta, hogy Reese a sors tengelye, és úgy ölelte át, mintha régi barátok lettek volna. És amikor John elfordult, hogy egyéb technikai dolgokkal törődjön, mély szomorúság ült ki az arcára. Reese tudta, John nem akarta, hogy ezt ó is észrevegye. Talán John csak tettette a bizalmat, hogy bátorságot öntsön Reese-be. Ez a másik pillantás zavarta Reese-t. Most, ahogy arra gondolt mit kell tenniük a túléléshez Sarah-val, visszaemlékezett John mindkét arckifejezésére, és arra is, mennyire rövid volt az eligazítás, mielőtt belökték az időutazás végtelen pillanatába. Amennyire Reese tudta, ő volt az első élő ember, akit áthelyeztek az időben. A Skynet telhetetlen kutatási és fejlesztési étvágyának részeként fejlesztette ki ezt a berendezést, mint a többi, mértani haladvány szerint szaporodó, számítógép-teremtette új technológiát. Az emberi támadók elfoglalták az épségben maradt laboratóriumot. A műszakiak sietve lemásolták és kielemezték a rendszer iratait. Mikor rádöbbentek, mit tett a Skynet hűvösen ésszerű elkeseredésében John úgy döntött, hogy saját technológiáját fogja ellencsapásként használni. De amikor Reese belépett a mezőgenerátor kettős tengelyű csomópontjába, igazából még senki sem tudta, hogy az időutazás túlélhető-e. Egy zsákravaló, kihűlőfélben lévő húsként is megérkezhetett volna 1984-be, ha a felmérhetetlen nagyságú energia megállítja a szívét. – Nézd, Reese – mondta Sarah –, én nem erre voltam kíváncsi. Egyetlen részletét sem akarom hallani.
Sarah majdnem elsírta magát. Haja csapzott volt a rászáradt izzadtságtól, s szakadt ruhája bűzlött a kosztól. Nem így néz ki egy legenda. Nem volt ő más, csak egy vinnyogó nőcske, aki rögtön elbőgi magát. Reese-nek kell óvnia az életét, ráadásul vigyáznia az erejére és az ép eszére is. Mikor még azt sem tudta, a sajátját hogyan védi meg. Azután eszébe jutott az utolsó dolog, amire John kérte. Hangos és nyugodt hangon szólalt meg: – Sarah! A lány eddig úgy járkált, mint egy sarokba szorított állat, de most megállt, és ránézett. – A fiad rám bízott egy neked szóló üzenetet. Szóról szóra megtanultatta velem. A lány mozdulatlanná dermedt, és csak pislogott, nem tudva most mire számíthat. Reese folytatta, lágyabb hangon, mintegy utalva a feladó szeretetére a gépies felmondás mögött. – “Sohasem volt rá alkalmam, hogy illőképpen megköszönjem a nehéz évek során tanúsított szeretetedet és bátorságodat. Nem segíthetek neked mással a rád váró nehézségekben, legfeljebb azzal, hogy elmondom: a jövő nincs kőbe vésve. Láttam felkelni a megvert emberiséget, és az a megtiszteltetés ért, hogy a vezetője lettem. Neked kell megőrizned a mi győzelmünket. Erősebbnek kell lenned, mint képzeled magadról. Élned kell, különben én sem élhetek majd." Reese látta, hogyan nyugszik meg Sarah. Ezek a szavak szinte átmosták. A férfi nem akarta, hogy saját érzései ennyire átitassák a szöveget, de mégis helyénvaló volt így, mert úgy tűnt hatással van a lányra.
Reese ökölbe szorította a kezét. Már nem fájt annyira – egyébként is ő mindent elviselt volna –, és úgy érezte kezének mozgékonysága még mindig meghaladja a hetvenöt százalékot. Esetleg, de tényleg csak esetleg, arra is van esélyük, hogy sikerrel járjanak. Ha a szabadban tudnak úgy maradni, hogy nem hagynak maguk mögött követhető nyomot, a végtelenségig rejtőzködhetnek. Hogy felbátorítsa, Reese így szólt Sarah-hoz: – Remek alkalmi kötés! – Tetszik? – mosolygott Sarah fáradtan. – Most csináltam először. Sarah is érezte szavaiban a gúnyt. Még mindig úgy érezte, ezzel a hirtelen felelősséggel ráhúzták a vizes lepedőt. Legalábbis érzelmileg. De valami mélyen benső, következetesen gondolkodó része elfogadta, hogy egy nap majd megteszi mindezeket, éppúgy, mint ahogy elfogadta a civilizáció küszöbönálló, néhány éven belüli pusztulását is, és az azt követő világ minden rettenetét. Sok seb lesz, és sok kötés. Elképzelhetetlen tragédiák és veszteségek. Sarah megremegett, mikor lelki szemei előtt elnyújtózott a végtelen, sötét tájkép. Hirtelen egy szó ötlött az eszébe. Végzet. Olyan érzés volt, mintha egy színdarabban szerepelt volna. A játékán változtathat az ember, de a befejezésen nem. Eszébe jutott egy darab, amit még a középiskolában adtak elő, kedvelte az egyik szereplőt, de az a forgatókönyv szerint a harmadik felvonásban éjszakáról éjszakára folyton csak haldoklott. Arra is emlékezett, mennyire elkeseredett emiatt. Egyszer
például azt kívánta, bárcsak ne lenne halálos beteg az a figura. Később már nem szerette annyira a színjátszást, és a végzet fogalmát sem. Fejük felett megint eldübörgött egy jármű. Egy hosszú alvázas kamion, dízelmotorja mennydörgő ritmusban kalapált. Reese látta, hogy Sarah alig áll már a lábán. – Aludj egy kicsit! Nemsokára világos lesz. A lány átült mellé, hátát a hideg betonnak támasztotta. A kettejük közti feszültség még mindig a levegőben lógott. Reese mégis átölelte. Egy pillanatig arra gondolt, még mindig az időáthelyezés utóhatásától szenved, mert úgy tűnt, mintha egész életében ott kuporgott volna a csatornában, és a lány mindig is vele lett volna. Sarah teljesen kimerült. Szüksége volt az alvásra, és már félig el is szunnyadt, amikor Reese hirtelen megfeszült, amint felhangzott a tücskök ciripelése. A lány ettől csak nagyobb biztonságban érezte magát. Ráeszmélt, hogy bár Kyle is dögfáradt, mégis azonnal felébredne, ha bárki vagy bármi közeledne. Furcsa, riadt fiú volt. Sarah arra is rádöbbent, hogy Reese talán sohasem hallott még tücsökciripelést. Az, hogy mellette lehet ebben a kényszerű meghittségben, a nemrég átélt, őrült rémálom ellenére is, derűsség tette. Mikor a fiú lágy hangon szólt hozzá, nyugodtnak és védettnek érezte magát. Szerette volna minél többet hallani. – Mesélj még arról a helyről ahonnan jöttél! Bármit, amit akarsz, így könnyebben elalszom. – Rendben – mondta Reese. – Nappal elbújunk, de éjszaka mozoghatunk. Igaz, a Fejvadászok hőérzékelőt használnak, ezért akkor is vigyáznunk kell. Különösen
azokra, amelyek repülésre is alkalmasak. Bár azoknak nincs túl sok eszük. John megtanította nekünk miként lehet elbánni velük. A dolgok akkor fordultak igazán rosszba, mikor megjelentek a beszivárgók. A Terminátorok voltak a legújabbak. És a legrosszabbak. A lány úgy érezte, együtt sodródik Reese-zel. Szinte beleolvad, miközben ő a zaj, a lángok, a fehér hamu és a tűz által elemésztett romok világáról beszél, ahol holdfényben csillogó, járőröző repülőgépek gyilkos sugarakat és plazmarobbanásokat lőnek ki a rongyokba burkolt csavargókra, akik el nem égett konzervek után kutatnak az összedőlt városokban. És megfeketedett csontokról mesélt; meg emberekre vadászó, fényes gépekről, melyek úgy tépázzák vérfoltos krómtestükkel a vándorló hordákat, mint ahogyan a cápák szokták széttépni áldozatukat mohó étvágyukban. Reese még beszélt, mikor Sarah szeme remegve lecsukódott. Feje a férfi vállára hajlott, aki csak a haját látta, s így nem tudta alszik-e vagy sem. Ezért folytatta beszámolóját, melynek semmilyen elbeszélés jellegű szerkezete nem volt. Nem állt másból, mint személyes időrend szerint egymásra dobált kopár képekből – harcászati tankok darabkáiból, túlélési tanácsokból, anekdotákból és a huszonegyedik századi élet egyéb szeleteiből. Sarah utolsó éber gondolata nagyon furcsa volt, felidéznie is csak később sikerült. Arra gondolt, mennyire költői Reese, akár egy utcai verselő, aki képes tisztán átadni képeket véletlenül egymás mellé helyezett nyers szavakkal is. Ha más korba és más életre születik,
talán költő vagy dalszerző vált volna belőle. A túlélést akadályozó ihlet azonban gyakorlatilag kihalt belőle, és halvány nyomai csak meséjének életteli kopárságában tűntek elő. Ez a gondolata, mely szerint Reese katona volt, egy költő szívével, később fog csak újra felbukkanni elméje felszínén, de akkorra azonban már keserű szomorúság is keveredik majd bele. Már elaludt, de Reese szavai még mindig elértek hozzá; megdöbbentő és természetfeletti képeket váltva ki álmainak sötét katakombáiban. Fény támadt. Ragyogó fény, perzselő, mint a napé. Feltépte az éjszakai táj sötétjét, végignyalta a romos betonalakokat, és borotvaéles árnyékot vetett. Üvöltött a szél is, és valami visító hang is hallatszott. Egy vagy több sugárhajtómű, ismerte fel a lány. A légörvény felkavarta a hamuréteget, és láthatóvá vált az egymásra dobált csontok kupaca. A koponyák szemüregeiből hamu tört elő. A pásztázó reflektorok fénye és árnyai pedig az élet látszatával töltötték meg az üres szemgödröket. A gépezet úgy nézett ki, mint egy óriási fémszúnyog, leszámítva azt, hogy torának közepén, a szárnyak helyén két sugárhajtómű látszott, mindkettő függőlegesen lefelé állítva. Ez a valami lebegett a levegőben, pásztázott a látható és az infravörös frekvenciákon. Majd hirtelen bedőlt, előrebukott, és felgyorsult, akár egy Aircobra helikopter. Az aljára függesztett gépágyúja egyszer csak tüzet nyitott egy kiégett épületre, majd visszahúzódott a burkolatba a gép hasán, s tovább folytatta az őrjáratát.
Egy kilométerrel odébb a felperzselt tájon egy másik gép éppen akkor ereszkedett le rovarszerű lábaival a földre, valamibe, ami hangárra vagy összpontosítási körletre emlékeztetett. Jó néhány tankszerű, földi Fejvadász parkolt az infravörös fényszórók alatt. Az elkeskenyedő betonoszlopokon húsz méter hosszú, automata ágyúk álltak őrt, alattuk kisebb, élő erő elleni gépágyúk forogtak. Reflektorok fénye söpört körbe a sötétben. Amikor aztán elment a repülő Fejvadász, elő lehetett bújni a rejtekhelyekről. A harcosok tökéletesen beleolvadtak környezetükbe, a szürke két különböző árnyalatára festett, foltos álcaruháikban. Szürke alapon szürke. Fekete állapon fekete. A parancsnok hason feküdt egy ferde betonlap alatt, és a puskájára kapcsolt távcsőbe nézett, egy képerősítős videoképernyőbe, melyen a táj olyan ragyogó volt, mint nappal. A zöld fény megvilágította az arcát. Reese volt az. Arcán izzadság gyöngyözött le, és tiszta csíkokat hagyott maga mögött a hamurétegben. Koszos volt, és nemigen borotválkozott az utóbbi időben, de egyik katonája sem nézett ki sokkal jobban. Mindnyájan fejhallgatót viseltek, melyben megszakítás nélkül hallatszott a környéken lévő többi csapat beszélgetéseinek halk mormogása. – Jenki egy-hármas felderítő járőr Visszhang kilences bázisnak. – Vétel, Jenki egy-három. Mi az ábra? – A háromezer méteres vonalig befejeztük a söprögetést. Nem sok mindent láttunk. A bevásárló
központnál összefutottunk néhány csavargóval. Nincsenek nyilvántartva, de van árujuk. – Milyen áru? – Konzervek, néhány szerszám és benzin. Fedezékre és némi kettő-huszonhármas lőszerre van szükségük. – Rendben, egy-hármas, küldjétek le őket! – Mi is visszamegyünk. A figyelőnket csúnyán elkapták, lerövidítem az őrjáratot. – Rendben, egy-hármas. A hangok szünet nélkül duruzsoltak. A járőrök jelentése az összes szomszédos szektorból, utászosztagoktól, akik elpusztítható Fejvadászok után kutattak, hogy részegységeket zsákmányolhassanak. Pl. egy mélységi felderítőjárőrraj, akik egy új típusú Mark 8-as repülő Fejvadász elől menekültek éppen. A gép cikcakkban követte őket, mikor a zegzugos útvonalon megpróbálták lerázni, de a hallottak alapján ez a művelet nem sok sikerrel kecsegtetett. Egy egység, fent a hegyek között, az egykori Mulholland Drive-nál lévő huszonhármas bunker közelében, kért egy csapat műszakit, hogy segítsenek kiszerelni az ágyút egy sérült Fejvadászból. Valakik lenn a tengerparton összeakaszkodtak egy pár emberi álcaruhás, 600-as sorozatú Terminátorral. Az eredmény: három halott, három sebesült és két lángoló Terminátorváz. A csapat nyomkeresője, egy vadászkopó is odalett, úgyhogy a parancsnok vigasztalhatatlan volt. És így tovább. Reese intésére az egység leereszkedett a törmelék közt rejtőző csatornanyíláson át egy függőleges aknába. Sarah lelki szemeivel követte Őket, amint fáradtan
meneteltek lefelé a föld alá, szintről szintre, egy zseblámpa fényénél. Négy emelettel a felszín alatt Reese puskájának tusával megdöngetett egy durván összehegesztett acélajtót. Egyszer, még kétszer, majd megint egyszer. Megcsikordult egy félrecsúsztatott acéllemez, és a keskeny nyílásban megjelent az őr szeme. – Reese, Kyle. DN... Az ajtó döngve kitárult, még mielőtt befejezte volna, s meleg, füst és émelyítő testszag keveréke csapta meg. Bent három őr állt, felemelt fegyverekkel. Reese kinyújtotta a kezét, hogy a két őrkutya, egy juhász és egy dobberman megszagolhassa. Valószínűleg ők voltak a bázis legjobban táplált teremtményei. Megcsóválták a farkukat, és beeresztették Reese-t. Még mindig ember. Az őrök hátraléptek, és lazítottak a Westinghouse M-25ös fogásán. Reese osztaga bevonult, s bejelentkeztek az ügyeletespultnál, amit egy régi kártyaasztalból alakítottak ki, aztán ki-ki a maga útjára indult a labirintusban. Echo 9-es harcálláspont. Valaha a Century Citybeli ABC Szórakoztató Központ parkolójának D szintje volt. Mostanra tönkrement, részben összedőlt: katonák, gyermekek, csavargók, valamint a betegek és a haldoklók otthona lett. Na és egy csomó patkányé. Sarah-nak úgy tűnt, Reese-zel tart mindenhová, mintha vezetője lenne a férfi. Űzött, beesett arcú, villogó szemű, jöttüket szinte észre sem vevő emberek mellett haladtak el. Szemétből összeszedett rongyokba, nem rájuk illő, több mérettel nagyobb vagy kisebb ruhadarabok különböző rétegeibe voltak öltözve.
Bolyhos szőnyegből, zsákvászonból, fekete műanyag darabokból készült köpenyekbe és ruhákba, melyeket színes drótdarabkák tartottak egyben. Arcuk sápadt, elgyötört volt, szemeikben a kifejezéstelenség tükröződött. Mintha csak a gyerekekben lett volna élet, akik az árnyékban rohangáltak, és a fazékba szánt patkányokra vadásztak. A katakombában tűzhelyek lángocskái villództak, és mindenfelől szellemszerű arcok bámultak ki a sötétből. Férfiak és nők arcai, akikből rég kihalt a lélek. Autó roncsokban, oldalukra döntött acél szeméttárolókban vagy csak drótra függesztett szakadozott pokrócok mögött laktak. Néhány idősebb arcon látszottak a háborúban szerzett égési sebek hegei, arcuk megolvadt, és felhólyagosodott, mint a tűzhelyen felejtett sajt. Valahonnan a sötétből vékony hangú sírás sodródott elő, egy közeli falmélyedésből pedig egy eszelősen újra és újra feltörő zokogás hallatszott. Pokoljárás volt ez a javából, és Sarah szinte kettészakadt az elemi erejű meneküléskényszer és a között az erős vágy között, hogy ahogyan csak tud, próbáljon meg enyhíteni ezen a kétségbeesett szenvedésen. Ahogy elsétált az emberek közt, feléjük nyúlt, mintha elég lett volna magához szorítania őket, hogy jobban legyenek. Az összes szegény atomháborús gyereket. De mintha csak ő is kísértet lett volna, mert azok észre sem vették, keresztülnéztek rajta. Nem is volt ott. Most még nem. Reese és Sarah odaért egy csoporthoz, amely a ragyogó neonfényben egy rádióállomás körül tolongott. Reese tisztelgett, mikor elment mellettük. Jó pár fejes volt ott.
Volt olyan akit ismert közülük, volt akit nem. Jó néhány százados, két őrnagy és egy alak, aki – két oldalán testőrökkel –, háttal ült nekik. Fekete baszksapkát viselt, amire tábornoki csillagot tűztek. Az egész földön szétszóródott, sokszínű gerillahadseregben csak egyetlenegy ember viselt ilyen fekete barettet. John előző éjjel érkezett a harcálláspontra, hogy megszervezzen egy támadást a közeli automatizált gyárak ellen. Tudták, hogy ezekben gyártja a Skynet a gyorstüzelő plazmaágyúkat, melyeket a Mark 7-esekben és 8-asokban használnak. Nagy rajtaütés lesz, amit három nappal későbbre tervezték. Reese már alig várta. Egy hadnagy említette meg neki, lehet hogy felhelyezik a Connor közvetlen parancsnoksága alá tartozó egységbe. És valóban így történt. Sőt még maga John is váltott vele pár szót, közvetlenül a megérkezése után. Furcsa találkozás volt. Reese félig-meddig úgy érezte, mintha Connor lassan, tüzetesen átvizsgálta volna. Mintha valamivel nagyobb alapossággal, mint ahogy ez általában a tisztek értékelésekor szokásos. Hogy szüksége volt-e Reese-re, az nem derült ki Connor tekintetéből. “Leléphet, őrmester" – mondta a tábornok, és elfordult. Johnnál mindig így mentek a dolgok, s habár Reese már többször szolgált mellette harci helyzetekben is, a másik mégis rejtély maradt számára. Most – törzskarától körülvéve –, a mozgó híradós egységén keresztül, John egy tucat nagyszabású hadműveletet irányított éppen, szerte a világon. Reese azt is hallotta, hogy tulajdonképpen a Skynet műholdas rendszeréből is kisajátítottak néhány
csatornát. Hiszen tudták, hogy az ellenség úgyis megsemmisítene mindent, amit az emberek küldenek fel az űrbe, de azt nem engedhette meg magának, hogy saját, egész Földre kiterjedő reléhálózatát elpusztítsa. Reese-nek fogalma sem volt, miként csinálták ezt, de egyébként sem tartozott rá. Sarah a fénycsóvában tolongó férfiakat nézte. Aztán mikor két szárnysegédje oldalra lépett meglátta a fekete sapkás alakot. Háttal ült neki. Széles vállai fáradtan előregörnyedtek, azonban kezei biztos mozdulatokkal jelezték az akciókat a hadműveleti térképen. A lány hallotta a hangját, de a szavait nem értette. Azt kívánta, bárcsak megfordulna a férfi. A szárnysegédek azonban újra összehajoltak, és így elzárták előle a kilátást. Oda akart menni a férfihez, de úgy érezte nem képes rá. Nem volt szabad szemtől szembe látnia. Reese továbbment, míg talált egy helyet, ahová ledőlhetett néhány órára: egy félig összeégett, bőrhuzatú kanapét. Kicsatolta az övét, levette válláról a puskáját és térdére fektette, de a biztonság kedvéért kezét rajta tartotta. “Kedvesem és legjobb barátom" – mondta a lánynak, miközben megveregette az M-15-ös tusát. “Mindig együtt alszunk." Sarah leült mellé a kanapéra. A férfi kimerültén hátradőlt. Egyik zsebén lehúzta a cipzárt, és elővett egy kis, lapos műanyag téglalapot. Egy összegyűrt polaroid kép volt, de a lány nem látta, mit ábrázolt. Reese pillantása megenyhült, és merengővé vált. Hosszú ideig mozdulatlanul tartotta a fényképet. Reese felpillantott, mikor a biztonsági ajtó kinyílt. Újabb járőr érkezett, és lépett be a hordozható
fénycsövek halvány derengésébe. Két felderítő. A kutyák megszagolták a kezüket. Aztán egy másik férfi tolakodott be, még mielőtt az őrök bezárhatták volna az ajtót. Egy fejjel magasabb volt a többieknél, és valami terjedelmes tárgyat rejtegetett a tépett, szürke poncsója alatt. A kutyák vadul megugatták az utoljára érkezőt. Miközben az őrök fegyverük után kaptak az egyikük felordított: “Terminátor! Terminátor!" Reese egy fél másodpercre megdermedt, mikor a Terminátor hátralökte a poncsóját, és célzásra emelte a General Dynamics RBS-28-asát. A fegyver eldördült, és fény hasított az óvóhely sötétjébe. Reese fogai között tartotta az értékes fényképet, hogy szabaddá tegye mindkét kezét, majd gyorsan felpattanva az események felé rohant. Vakító impulzusok félelmetes sorozata világította be a bunkert, a Terminátor halálos tűzpermete nyomán. A visszaverődő dörrenéseket sikolyok tették még félelmetesebbé, egy sziréna pedig mániákus visításba kezdett. A Terminátor rémisztő precizitással tartott a parancsnoki központ felé a pokoli füst és ricsaj közepette. Connor rövid utasításokat adott, és a Terminátort pillanatokon belül ellentűz vette körül. Valahonnan lőszer robbanása hallatszott. A terepet átláthatatlanná tette az alacsony mennyezeten végigszaladó tűzgolyó. Reese a földre zuhant a lángoló törmelékesőben. Fájdalomból bénultan néhány métert gurult, de közben a puskája után kapott. A fénykép amelyet a
robbanáskor kiejtett fogai közül nem messze a földre esett, és lobogva égett a romok között. Sarah látta, amint Reese a polaroid képre meredt, és szemébe kiült a döbbenet, mikor a fotó összezsugorodott a lángok közt. Azután csak benyomások következtek. Kiáltások. Rohanó lábak dübögése. A füstben vakuként felvillanó energiakisülések. A káosz közepén egy hat év körüli kislány zokogott. A nyüszítő és üvöltő kutyák. Az egyik, a juhász, acsarogva harapdálta saját hátát, ahol lángra lobbant a szőre. És mindennek a közepén egy kérlelhetetlenül a célja felé haladó, vörösen izzó szemű árnyalak, halált okádó puskával a kezében. Az RBS-80-as körbefordult, és széles torkolata pontosan rá irányult. Sarah érezte a zsigereibe markoló félelmet, mikor rájött, hogy nem fog tudni elég gyorsan oldalra vetődni. Egy évszázadnak tűnő pillanatig bénultan bámult, mielőtt a gép tüzet nyitott volna. A vörös szemek rászegeződtek. Aztán a fehér ragyogás párává oszlatta létét. Az álom nem tudott hogyan folytatódni, így olyan hirtelen lett vége, mint a vetítőből kiszaladó filmnek. Sarah ekkor félálmában felnyögött, és Reese-be csimpaszkodva testének melege felé fordult. Aztán újra mélyen elaludt. Ez alkalommal álmok nélkül. Reese megérezte Sarah mocorgását, és hirtelen éberré vált. Rájött, hogy majdnem ő is elaludt, ezért végigcsinált néhány gyors mentális gyakorlatot, melyeket hosszú járőrözésekkor szokott csinálni az ébren maradása érdekében. A csatornán kívül már kezdett pirkadni. Jó sokáig beszélt. Rádöbbent, hogy az elmúlt óra alatt valószínűleg több szót mondott ki, mint
életének két ezt megelőző" évében. Nem tudta azonnal miért részletezte ennyire az óvóhely elleni támadást, ugyanis ez számára eléggé megszokott esemény volt, s katonai szempontból sem számított különlegesnek. Megpróbált átfogó képet adni a lánynak saját világáról, így ez is megtette, mint a hétköznapok egy darabkája 2029-ből. Az is lehet, hogy a fényképnek is volt valami köze hozzá. A Terminátor, a kép és John ottléte – mindezek az elemek együtt – valahogy életet vittek az elbeszélésbe. A képet John adta neki, egy évvel a támadás előtt, amikor együtt kuporogtak a mostanihoz nagyon hasonló, zuhogó esőben. Plazmabombák tépázták a földet, időről időre szinte nappali világosságba borítva őket. John egy bőrtokot húzott elő gyakorlóruhája zsebéből, egy régi, háború előtti pénztárcát, és abból vette ki a polaroid képet. Hogy mit jelentett mindez, és miért csak Reese-nek volt szabad magánál hordania később azt a képet, arról sohasem beszélt, így mind a mai napig titok maradt. Reese természetesen azonnal felismerte az arcot, hiszen nagyon sok kép maradt fenn Sarah Connorról. Néhány katona még a harcba is magával vitte ezeket, mert úgy tartották, szerencsét hoznak. De egy eredeti kép, az sokkal de sokkal többet jelentett. Ezután mindenhová magával vitte, még olyan csúf feladatok elvégzésekor is, melyek során csontig átnedvesedett, sőt még annál rosszabbakra is. Ebből kifolyólag a kép teljesen bevésődött emlékezetébe, bár eléggé talányos volt. A lány mintha valamiféle járműben ült volna: nem fért elég a
fényképre ahhoz, hogy azonosítható legyen. Bár nagyjából ugyanannyi idős lehetett, mint most, vagy talán valamivel egy kicsit idősebb, haját mégis más hogy hordta. Rövidebbre volt vágva, és hajpánt szorította le. Arcvonásai enyhén fáradtnak tűntek, de álla erőt, szemei pedig belső nyugalmat sugároztak. Ajkai igen halvány mosolyra húzódtak. Talán az emlékezés mosolyára. De az összhatás inkább komor volt. Ezt még tovább erősítette a háttérben látható beborult ég is. A lány mögött valami elmosódott dolog állt. Hosszú időbe telt, míg Reese rájött, hogy egy kutya válla és oldala az. Színe és mérete alapján valószínűleg egy németjuhászé. Mikor ahhoz a részhez ért az elbeszélésében, hogy épp a fényképet nézegette, amint a Terminátor bejutott az óvóhelyre, azt nem említette, hogy a lány fényképéről van szó. Hirtelen zavarral küszködött, mintha valami szokatlan kukkolást vallott volna be, ha ezt is elmondja. Még gyakorlatias őszintesége sem volt képes megbirkózni ezzel az érzéssel. A dermesztő robbanásra gondolt, és arra, hogy a legelső visszatérő kép, mikor szeme újra tisztán látott, a lány mellette lángoló képe volt. Az égő polaroid fényképek összezsugorodnak, meggyűrődnek, alakjukat vesztik, s bár a rajtuk lévő kép még mindig látható – megolvad és eltorzul. Lepillantott az igazi Sarah-ra, aki zavaros álmába merülve ölében feküdt. Hirtelen a “déja vu" érzésének furcsa téren kívülisége, és kettőslátása fogta el, ahogy a lány vonásait nézegette. Mint mikor az ember bemagolja egy terület térképét, aztán, amikor éppen a
kérdéses terepen kúszik át, olyan érzése támad, mintha az elvont kép ráterülne a valósra. Egy eseményre való készülődés maga is eseménnyé válik. Beleszippantott a hideg hajnali levegőbe. A szennycsatorna falát napfény meszelte vakító fehérre. Sarah mormogott, mocorgott. Az ártatlan álomban kinyílt arcát Reese felé fordította. A férfi szemével követte Sarah arcának egyszerű vonalait. A félig nyitott száj, az alvástól duzzadt, féloldalt az ingéhez szorított arc és a nemességtől most igazán távol álló vonások ellenére is a lány gyönyörű volt. Ujja hegyével végigkövette orrának vonalát, és gyengéden végigsimított a telt ajkain, melyek engedtek érintésének. Szánalmas életében Reese sohasem találkozott még ennyire puha dologgal. Úgy érezte, egy lekicsinyített helikopter légcsavar kezd forogni a mellében, lélegzete felgyorsult, s keze megremegett. Reese egész teste egy rakás fájdalom volt, most azonban nem törődött vele. Bal lábszárába fájdalmas görcs állt, de tudomást sem vett róla. Sarah-t tartó karja teljesen elzsibbadt. Gyűlölte ezt az érzéketlenséget. Ott volt a karjaiban, mégis csak félig-meddig érzi. Finoman félresepert egy hajfürtöt a lány arcából. Sarah fintorgott, és felsóhajtott. Reese érezte lélegzetének melegét, édes illatát... összeszedte magát, és egész énjét arra kényszerítette, hogy józan maradjon. Sarah kinyitotta a szemét, és Reese-re nézett. – Kutyákról álmodtam... – mondta meglepett hangon. Az álom félelmetes árnyak homályos, kavargó elegye volt.
– Meséltem róluk neked az éjszaka – magyarázta Reese. – Arra használjuk őket, hogy kiszúrjuk a Terminátorokat. A Terminátorok említésére Sarah azonnal a tudatosság higgadt felszínére emelkedett, és emlékezetébe idézte a távoli, zavaros felfordulást, melyet az elmúlt éjszaka élt át. – Istenem! – mondta. Nem imádságnak szánta. BREA CANYON ROAD, DÉLELŐTT 9 ÓRA 02 PERC Reese és Sarah felkapaszkodott a töltésen a kétsávos útra. Madarak szálltak el a fejük felett, aztán lebuktak a mögöttük lévő vízmosás alján a bozótosba. A mezőt, a töltés túloldalán; kísérteties, fátyolszerű köd borította. A levegő nehéz volt a nyirkos levelek és a növényi nedvek aromájától. Reese kézen fogta Sarah-t, és elindultak dél felé a salakos útpadkán. A bokrok pöttyözte hegyek, melyek alig néhány méterre emelkedtek az úttól, biztonságérzetet nyújtottak nekik. A túloldalon a töltés az autópályával párhuzamosan futó 57-es útig emelkedett. Néha-néha megütötte fülüket az elhúzó autók alig hallható zúgása. A Diamond Bar és Brea közti lakatlan sűrűben jártak. Előrébb másik, daruk és forgó olajkutak himlőhelyeivel elcsúfított dombvonulat látszott. Egy felhajtó aljánál Reese megállt. – Szükségünk van egy kocsira – mondta – mozgásban kell maradnunk. A felettük haladó útra mutatott. – Ez merre visz? Sarah a térképet vizsgálgatta. Lapról lapra haladt, így követte végig a leágazásokat, majd azt felelte:
– Rátérhetünk az 5-ösre, és ezen tovább mehetünk délnek. Reese-nek fogalma sem volt, hol lehetnek, de nem is érdekelte különösebben. Csak minél messzebb akart lenni a 800-astól. Mikor a kanyarban feltűnt egy sötétkék Toyota, előhúzta a rendőrségi revolvert. Még mielőtt kilépett volna az úttestre. Sarah rászisszent: – Tedd el! – két kézzel lehúzta a férfi karját, aztán megfordult, és egyenesen kinyújtotta egyik karját, felemelt hüvelykujjal. Az autó lassított, azután rákanyarodott a felhajtóra, és felgyorsult. Az utasok – két tinédzser – disznóságokat ordítoztak, a sofőr pedig – egy rossz kinézetű, keménykalapos férfi –, dudált. Reese megint fel akarta emelni a pisztolyt, de Sarah megnyugtatta: – Menni fog ez! Reese nem értette a szertartást a kinyújtott hüvelykkel, de megadta a lánynak a cselekvés jogát. Végtére is ő volt Sarah Connor. Három perccel később egy jókora, nyersszürke Chevy kisteherautó fordult a kanyarba. Vezetője lassított, majd a felhajtó alján megállt. Sarah és Reese közelebb ment a várakozó járműhöz. – Felvenne minket? – kérdezte legbehízelgőbb hangján. Az ablakon kihajolt egy hosszú, kusza hajzat, a hozzá tartozó körszakállal és szemekkel együtt. – Naná, de csak ide megyek, Irvine-ba, tuggyák. – Remek lesz – mondta hálásan Sarah. Reese segített neki felmászni a kocsi platójára, két csupasz pótkerék, egy zsák koszos ruha és egy rozzant, fa szerszámosláda
közé. Örül, hogy a lány próbálkozása bejött, mert utána az ő módszerével kellett volna próbálkozniuk. PANAMA HOTEL, DÉLELŐTT 9 ÓRA 22 PERC A Terminátor rendszerellenőrzést futtatott végig a belső monitorán. Az eredmények hosszú oszlopa a szemüregében lévő mikrolencséken látott képre íródott fel. A belső károsodás elhanyagolható volt. A váz forrasztásai épen maradtak, a beépített hidraulika is tökéletesen működött. Csak a szerves anyagból álló külső bőrréteg állapota nem felelt meg az előírt értékeknek. Egy sávban, mintha megskalpolták volna, előtűnt a krómozott fémkoponya, s a rászáradt vér vékony rétege. Arcán leffegett a bőr, és a halvány fényben megcsillant az állkapcsot mozgató huzalozás. A kiborg testét zúzódások és horzsolások borították, az utóbbiak közül néhány gennyesen, büdösen üszkösödött. A keringési rendszer, ami a vérnyomást eddig fenntartotta most kikapcsolt, ugyanis egy lövedék szétroncsolta. A Terminátor már felvarrta, vagy pillanatragasztóval rögzítette a legkomolyabb tépett sebeket, melyek himlőhelyekként ékesedtek a testén. De az élő szövet nem gyógyult. A szobát bomlás émelyítő bűze töltötte be. A mellékutca nyitott kukáiból jó néhány légy körözött fel, és repült be a nyitott ablakon. A Terminátor csak elmosódottan észlelte a szüntelen “légitámadást". Csak akkor söpört félre egy-egy legyet, ha valamelyik bemászott vagy belerepült szemüregébe, és ezzel megzavarta a látását.
A státusellenőrzés az energiaellátás adataival zárult. A fogyasztási érték alacsony volt, 0,013 alatt. Kevesebb, mint a rendelkezésre álló energia egy ezreléke. Ahol az emberek szíve van, a Terminátor hiperötvözet testében ott foglalt helyet a nukleáris energiacella, merevházas alrendszerben. Ez látta el energiával a valaha kitalált legbonyolultabb hidraulikus vezérlésből és szervomotorokból álló szerkezetet. Teljesítménye elegendő lett volna egy kisebb város egynapos energiaigényének fedezésére. Azonban úgy tervezték, hogy ennél hosszabb ideig szolgálja a Terminátort, különösen akkor, ha az az élénk tevékenységet feltöltési időszakokkal is váltogatja. Mikor a Terminátor takarékos üzemmódra kapcsolt át, akkor a zárt telepek összegyűjtötték és tárolták a felesleget. Ha rést ütne valaki a törzsén, és megrongálná ezeket a létfontosságú telepeket, a Terminátor azonnal megállna. De a felsőtestet a valaha is kovácsolt legkeményebb ötvözet háromszoros páncélja védte. A Terminátor teljes teljesítménnyel, napi huszonnégy órában, 1095 napig volt képes működni. Ezalatt az idő alatt biztos kínálkozott számára lehetőség a takarékos üzemmódra, mint például most is. Ilyenkor fogyasztása a névleges negyven százalékra csökkent. Optikai rendszere csak az infravörös tartományban működött. A mozgatóegységekben a hidraulikus nyomás szintén negyven százalékra esett vissza, hiszen a szivattyúk lelassultak. A telepek összegyűjtötték és tárolták az energiát. Olyan körülmények között, melyekkel eddig találkozott, a Terminátor meghatározatlan ideig képes volt üzemelni, átvágni magát bármilyen ellenálláson, és
végrehajtani a céltárgy megsemmisítését. Hogy azután programtalanul kószáljon keresztül a Skynet által okozott atomháború pusztításán, és visszatérjen gépi uraihoz, újraprogramozásra. A Terminátor még hosszú, hosszú ideig itt marad. A kiborg pusztuló húsán hízó legyek legnagyobb örömére. 5-ÖS FŐÚT, DÉLELŐTT 9 ÓRA 57 PERC A teherautó kifordult az 5-ös útra, és lelassult a sűrűsödő reggeli forgalomban. A nyergesvontatók monoton zúgása éberré tette Reese-t. Ameddig a szem ellátott kocsik, teherautók és kamionok vették őket körül. Tustinbe értek, ahol a nyolcsávos út mindkét oldalán nemrég felhúzott két- és ötemeletes csupaüveg épületek álltak, többnyire bankok vagy takarékpénztárak. Orange County virágzó, konzervatívok és vállalkozók lakta megye volt. Bár a városok olyan hangzatos neveket viseltek, mint Villa Park, Orange, Placentia vagy Yorba Linda, alapjában véve egyformák voltak. Reese értetlenül szemlélte mindezeket. Egyszerűen túl sok volt neki... túl sok. Továbbhajtva egyre inkább enyhült a forgalom, és a platós kocsi elhagyta Tustint. Az épületek átadták helyüket Orange County még meglévő' néhány narancsültetvényének. Mikor Sarah hátranézett és meglátta az egyre közeledő eukaliptuszfák sorát, hirtelen eszébe jutott, hogy a fák mögött az El Törő Maríné medence fekszik. Ha máskor nem is, de most
nagyon nagy szüksége lenne egy tengerészszázadra, gondolta. Aztán visszaemlékezett a rendőrőrsre. Lopva Reese-re pillantott. Hiszen ő csak egy magányos harcos volt, valójában semmivel sem idősebb nála, bár szemei ősöregnek tűntek. Mégis, ő egyedül kimentette a biztos halálból. Újra és újra. Kemény legény, pokolian kötelességtudó. Mégis most, ahogy összekuporodott a platón, kicsi, anyagtalan, ijedt és sebezhető árnynak látszott csupán. A jármű lassított, és a szélső sávba húzódott. Sarah megfordult, és látta, amint a Sand Canyon Roadnál letértek a főútról. A kocsi beállt a lehajtó aljánál lévő benzinkúthoz. – Végállomás! – mondta vidáman a sofőr. PANAMA HOTEL, DÉLELŐTT 10 ÓRA 05 PERC Rodney kitolta a nyikorgó tisztítószeres kocsit a folyosó végén lévő vécéből. Mélyen lehajolt, hogy felemelje az ajtóról leesett “Nem üzemel" feliratot, és felnyögött mikor terjedelmes gyomra összepréselődött, mint valami együttműködésre nem hajlandó harmonika. A táblát a kocsira lökte, amely aztán becsúszott a fertőtlenítős és a tisztítószeres üvegek közé. Rodney újra meggyújtott egy félig elszívott szivart, majd vadul kifújta a füstöt kopasz feje köré, hogy elfojtsa a takarító löttyök csípős szagát. Hanyagul kopogott, és benyitott a 102-es szoba ajtaján. Mikor belépett, Jázmin elmosolyodott, és felnézett vörösre lakkozott, száradó körmeiről. “Jázmin" valódi neve Bob Hertel volt, Rodney mégsem tudta túltenni magát a lábai látványán, ahogy a másik megsétáltatta
azokat a Panama előtti járdán. A magas sarkak igazán jó formát adtak vádlijainak. Rodney nem törődött vele, hogy fizetik a bért az ilyenek, egész addig, míg fizetik. Jázmin hosszú kombinéban ült összes földi vagyona között a két és félszer három és feles szobában, és érzelmesen nyöszörgött Rodney-nak. Húzta, mint mindig. Rodney már megszokta; nyugodtan összesöprögetett, aztán kiment. A 103-ashoz érve rossz szag fogadta. Gyenge volt ugyan, de semmivel össze nem téveszthető. Mindössze ennyit gondolt csak: “ó, a francba, megint egy döglött piás. Ez lesz a második ebben a hónapban, rohadt zsaruk lesznek megint mindenfele. Az összes lány szitkozódik majd, és hozzám vágja a szemöldökcsipeszét." Úgy vélte, jobb ha mielőbb túlesik a dolgon, úgyhogy bekopogott az ajtón. Hallotta a recsegő padlódeszkákat, de senki sem szólt ki. Újra kopogtatott, aztán azt mondta: – Hé, haver, mit tartasz odabent, döglött macskát? – reménykedett, hogy csak ennyi az egész. A Terminátor éppen a Sarah lakásából elhozott holmikat rendezte el a poloskamenhelyszerű ágyon, mikor a kopogás hirtelen visszabillentette a teljes harckészültségi üzemmódba. 1,7 másodperc alatt a kezében volt a 357-es magnum, felhúzva és az ajtó túloldalán álló személyre irányítva. A kibocsátott gyenge hőnyomok, egy férfi körvonalait adták ki. Mivel az egyén hanglejtéséből, fizikai állapotából és passzív viselkedéséből – nem
próbálkozott behatolással – arra következtetett, hogy a férfi nem jelent fenyegetést. A Terminátor nem lőtt rá az ajtón keresztül. Ez a cselekedet ugyanis veszélybe sodorhatta volna harcálláspontjának biztonságát, s ezért nem volt ésszerű választási lehetőség. Belső képernyőjén a számításba vehető szóbeli válaszok jelentek meg. NEM IGEN NEM TUDOM KÉREM JÖJJÖN VISSZA KÉSŐBB! TÁVOZZON! KOPJ LE! KOPJ LE, SEGGFEJ! A legutolsó feltűnően villogott, és a Terminátor kimondta, elég hangosan ahhoz, hogy az ajtó túloldalán is hallható legyen. – Kopj le, seggfej! – Kopj le te, haver! – felelte Rodney, aztán tovább tolta a kocsit a mocskos folyosó vége felé. Egy élő rohadt piás még mindig jobb, mint egy halott. A büdös szobában a Terminátor elhessentett néhány legyet, melyek éppen petét raktak le a szemüregében. A gép egy ronggyal megtisztította a lencsét, majd felvette Sarah telefonregiszterét, és gyorsan lapozva módszeres átnézésébe fogott. Az előzetes valószínűség-elemzés arra utalt, hogy ebben található a nyom, melyen tovább követheti a zsákmányát. Lehet, hogy hosszú időt vesz igénybe, de az idő semmit sem jelentett a gépembernek. SAND CANYON ROAD,
DÉLELŐTT 10 ÓRA 48 PERC Miután feltankolt, az ütött-kopott kisteherautó tovább zörgött a Sand Canyon Roadon, otthagyva Sarah-t meg Reese-t a kipufogófüstben. Sarah körülnézett. Egy Mobil benzinkút. A túloldalon egy kamionos pihenő és parkoló. Amellett egy kis tisztás, ahol két család és a gyerekek hancúroztak a barnás fűben. Sarah látta, amint Reese a tisztással szomszédos, párás eperföldet vizsgálgatta. Annyira furcsa volt, ahogyan ott állt. Egy ember, akit kiszakítottak egy másik korból, és nem képes beilleszkedni a mostaniba. Reese megérezte, hogy figyeli, és fáradt, józan pillantással a lány felé fordult. Arca koszos volt, haja pedig úgy nézett ki, mintha patkányok tanyáztak volna benne. Sarah küldött felé egy bátorító kis mosolyt, és a benzinkút sarkán túl lévő mellékhelyiségek felé intett. – Jó lenne rendbe szedni magunkat, amíg lehet! Reese bólintott, és csendben elindult a lány után. Mikor elértek az ajtókhoz, akkor is tovább követte, be a női vécébe. Sarah félkezével megállította, és kuncogott, mikor észrevette szemében a meghökkenést. A másik ajtóra mutatott, és azt mondta: – Az a tiéd. Attól félek, egyedül kell boldogulnod! Reese a “Női" feliratú ajtóról a másikra nézett, melyen az állt: “Férfi". Felismerte, hogy hibázott, s zavartan vállat vonva belépett a megfelelő helyiségbe. Sarah, miután megkönnyebbülve végzett dolgával, vizsgálgatni kezdte a lepusztult látványt, amit a tükör tárt elé. A felhígított folyékony szappan nem
mosott le mindent az arcáról, de elbánt a feltűnő kosszal. A haja viszont már egészen más lapra tartozott. Még egy kefe sem volt nála. Összeszorította a száját, mikor az ujjaival próbálta kifésülni a gubancokat. Aztán rosszallóan bámulta az eredményt. Azért jobb, mint a szélfújta frizura. Remélhetőleg azt hiszik majd, ez az új divat. Emiatt aztán egy pillanatig kinevette magát. Mi a fenét számít most, ki mit gondol? Mikor előjött a vécéből, sehol sem látta Reese-t. Bekopogott a férfiak ajtaján – semmi. Buzogányként csapott le rá a félelem. Megkerülte az épületet, de ott csak egy csapat gyereket látott, akik egy zöld labdát rugdostak egy hatalmas, ziháló ír szetter feje fölött. A kutya ugatott, és lusta körökben szökdécselt az egyik sráctól a másikig suhanó zöld “lövedék" után. Az egyik kútnál benzint nyakalt egy Lincoln Continental. Reese eltűnt. Sarah növekvő kétségbeeséssel kutatott. Hirtelen ráébredt, mennyire nagy szüksége van a férfi védelmére. Életének minden egyéb részétől gyökerestül elszakították. Az anyját kivéve. Egyszeriben kínzó fájdalommal tudatosodott benne, hogy anyja valószínűleg halottnak hiszi, úgyhogy a parkoló sarkában álló telefonhoz rohant. Pénz ugyan nem volt nála, de emlékezett hitelkártyájának kódszámára. Feltárcsázta a kis, San Bernardino-i házat. Szinte el sem hangzott az első csengetés, és már vonalban is volt az anyja ideges hangja. Több mint egy percbe került megnyugtatnia, hogy lánya még mindig él és jól van. A ramparti rendőrség kereste,
mert azt feltételezték, ő is gyanúsítható az ottani mészárlásban való részvétellel. Sarah épp azon volt, hogy elmagyarázza mamájának a helyzetet, és megkérje, jöjjön érte, mikor meglátta az eperföldön álló Reese-t. A megkönnyebbülés hirtelen rohama elmosta félelmét. Sarah megszorította a kagylót, s lehunyta a szemét. Alsó ajka remegett. Anyja épp azt kérte árulja el hol van, hogy érte mehessen. Sarah ekkor azonban rádöbbent, egyelőre Reese-zel jár a legjobban. Senki más nem lenne képes segíteni rajta kívül, mivel senki sem hinne neki, és senki sem tenné meg mindazokat az óvintézkedéseket, melyekről csak Reese tudta, hogy meg kell őket tenni. Sarah átment a falra szerelt telefon túloldalára, és magával vitte a kagylót. Reese világosan az értésére adta, hogy nem léphet kapcsolatba senkivel. Igazából a lány nem tudta, mit tenne Reese, ha rajtakapná a telefonáláson, de azért tartott tőle. Kezével eltakarta a száját, így hangja nem hallatszott olyan messzire. Annyira gyorsan és parancsoló sürgetéssel beszélt, ami bizonyára őt magát is meglepte volna, ha valaki felvette és lejátszotta volna neki. – Mama, jól figyelj! Nincs túl sok időm beszélni... – Mi az, kicsikém? Mi van veled? – Csak figyelj! Szeretném, ha néhány dolgot összecsomagolnál nekem! Gyorsan pakolj össze, és menj a víkendházhoz! Senkinek, még a barátaidnak se mondd el, hová mész! Még Luise-nak se! Csak menj, amilyen gyorsan csak tudsz! Most nem tudom elmagyarázni, de bízz bennem!
– Tudnom kell, mi... – Csak csináld! Ha nem teszed, nem tudok újra kapcsolatba lépni veled. – Istenem, Sarah... rendben. Jól van. Sarah Reese-re pillantott, aki még mindig furcsán, mozdulatlanul állt, és másfelé nézett. Mihelyt megfordul, neki el kell engednie a telefont, és úgy kell tennie, mintha csak sétálgatna. Ez aztán tényleg kiborítaná az anyját. – Oké, mama! Ott majd felhívlak később. Miattam ne aggódj! Velem minden rendben lesz! – Sarah, idefigyelj! Valahogy értesítened kell a rendőrséget. – Nem érted az egészet. Nem tudnak segíteni nekem. Senki sem tud. Mozgásban kell maradnom... – Sarah! – Szia, mama! – tette le a kagylót, félbeszakítva a halk hangot. Reese már térdelt, háttal Sarah-nak, és letépett egy földiepret. Lesepergette, és beleharapott. Ilyen távolságból a lány nem tudott érzelmeket leolvasni az arcáról, mégis úgy tűnt, korábbi merev és gondosan uralt gesztusai mintha valamiképp szétfolytak volna. Lassan felállt, ujjait nyalogatta, és mélyen elmerült a gondolataiban. Aztán a zöld labda átívelt a levegőn, és egyenesen a háta felé tartott. Éppen mielőtt eltalálta volna. Reese lekuporodott, és a földhöz csapta. A gyerekek egy pillanatra megdermedtek, majd összedugták a fejüket, s rövid megbeszélés után a legfiatalabbat, egy alig hatéves kislányt, küldtek el Reese-hez, hogy szerezze vissza a labdát.
Sarah-t megriasztotta az a feszült póz, amelyben Reese állt, mintha azt gondolta volna, a kölykök szándékosan próbálták eltalálni. Sarah sietős léptekkel vágott át az utcán, az eperföld felé. Ám a kislány már Reese lábainál állt, és azzal a józan oldalpillantással bandzsított fel, mellyel akkor néznek a gyerekek, ha hirtelen megpillantanak egy felnőttet. Mire Sarah Reese mögé ért, a kislány már mondta is a magáét: – Nem akartunk megijeszteni. Visszakaphatjuk a labdánkat? Reese lassan, mint egy fémszalag, kiegyenesedett, és a labdára vetette a tekintetét. Lenyelte a torkában felgyűlt feszültséget, és lehajolt a játékszerért, s ugyanazzal a finom mozdulattal, amit Sarah már hajnalban is észrevett a gyerek felé nyújtotta a labdát. A kislány habozott, ahogy belenézett azokba a más korból származó vad szemekbe. Talán megérezte bennük a rémületet és a kétségbeesést, de aztán valami mást is észrevett, valami sokkal erősebb és jóindulatúbb dolgot. Elmosolyodott, mikor kikapta Reese kezéből a labdát. Azon nyomban megpördült, s a magasba tartva a küldetése célját, diadalmasan felkiáltott: – Megvan! Megvan! Pontosan ekkor fejezte be nagyívű, eredetileg a gyerek kezében tartott labdára célzott, de a kívántnál alacsonyabbra sikeredett ugrását a szetter. A kislányt Reese lábának döntötte, és a lepottyant cél után kapott. Egy perc múlva a gyereksereghez cammogott, majd odaérve ledobta az összenyálazott labdát.
A döbbent kislányt Reese segítette talpra. Arcán valami halvány mosolyféle látszott, de túlságosan új arckifejezés volt ez számára ahhoz, hogy tökéletes legyen a hatás. A kislány kényeskedve megigazította a ruháját, és ünnepélyes undorral elfintorodott. – Rossz a szagod! – jelentette ki, majd peckesen a barátaihoz lépdelt. – Jól vagy, Kyle? A férfi homlokán barázdák formálódtak, olyanok, mint amilyenek a földön voltak. Meg akart szólalni, de valami hatalmas belső erő visszatartotta. Végül mégis megmozdult a szája és szavakat formált, amelyekről bármit lehetett állítani, csak azt nem, hogy hallhatóak. – Nem érdemlem meg, hogy ezt itt láthatom – mondta egyszerűen. Mikor újra kinyitotta a szemét, Sarah megdöbbent messzire kalandozó tekintetén. Pont olyan volt, mintha most rögtön el akarná sírni magát. – Eligazítottak. Láttam fényképeket, térképeket. Hallottam a történeteket. De ilyenre nem számítottam... Ismét gondjai támadtak a beszéddel. Sarah közelebb ment hozzá. – Folyton csak hibázok itt. Nem bírom... megállni, hogy ne akarjak része lenni mindennek... – nem volt szava arra, ami felölelte volna a lány világát. Sarah megérintette a vállát. Reese azonban észre sem véve az érintést, egyre csak a lány arcát nézte. Az pedig igyekezett saját szavaival megnyugtatni. – De hát te is része vagy ennek, Kyle. Most már ez a te világod is. A férfi olyan vadul rázta a fejét, hogy Sarah visszahőkölt.
– Nem, nem, nem – motyogta Reese. – Hát nem látod? Nem állhatok meg csak úgy. Nem lehetek semmi más, csak egy katona, akinek... – és megint botladozni kezdett, de inkább a feltörő érzelmek, semmint a szavak hiánya miatt. – Kyle, én... – ...kötelessége van! – folytatta a férfi félbeszakítva Sarah-t. Reese rájött, hogy nem beszél túl értelmesen. Megragadta a lány vállát, és megpróbálta belerázni a helyzet valóságát. – Nem veszed észre, Sarah, hogy ennek itt mind vége? Ahonnan én jöttem, ez egy pusztaság, és olyan emberek csontjai borítják, mint azok ott – mutatott a piknikelő családok asztalaira. Sarah körülnézett, és megpróbált a másik szemével látni. Gyerekek, kutya, mezők – mind annyira megszokottnak tűntek a számára. Nem volt jobban tudatában jelenlétüknek, mint egy hal a víznek, amiben él. De a férfi számára ez valami idilli álom lehetett, az elveszett paradicsom, melyről az ő idejében már csak keserű, csorba emlékek maradtak fenn. Most, hogy hirtelen sikerült bepillantania a férfi világába, már képes volt megérteni mennyi fájdalmat és tanácstalanságot okozhatott neki amikor csak úgy egyszerűen végigsétált az utcán. Reese hirtelen abbahagyta, mert rádöbbent, hogy a gyerekek a félelem és a kíváncsiság keverékével bámulják. A szülök is feléjük fordultak. Feltűnést keltett, s ezzel elhibázta legfontosabb feladatát. Csalódást okozott Johnnak. Megbukott. Nem volt képes uralkodni saját
érzelmein, és ezáltal veszélybe sodorta Sarah drága életét. Összeszedte magát, minden ajtót rácsapott az érzéseire, és karonfogta a lányt. – Mennünk kell – mondta, és a felhajtón az út felé vonszolta Sarah-t. PANAMA HOTEL, DÉLELŐTT 11 ÓRA 52 PERC Az ágyon üldögélő, és a lehetőségeket számba vevő Terminátor hátán késpengeként hasított keresztbe a meleg napfény. A saját magával eszmecserét folytató gépezet automatikus hővisszaverői semlegesítették a felesleges termikus energiát. A cél megtalálási valószínűsége azon a címen, melyet a kiborg Sarah Connor anyjaként elemzett, elég magas volt ahhoz, hogy támadást kezdeményezzen. A Terminátor módszeresen összegyűjtötte a szükséges eszközöket. Nem maradt túl sok. E támadási kísérlet befejeztével, amennyiben sikertelen lesz, a kiborgnak át kell telepítenie harcálláspontját. OCEANSIDE, DÉLUTÁN 1 ÓRA 23 PERC Sarah és Reese kiszálltak a kamion fülkéjéből, miután köszönetet mondtak a tagbaszakadt sofőrnek. A teherautó eldübörgött, és Sarah az utca túloldalára, a Tikki Motel felé lökdöste Reese-t. A motel olyan gyengének látszott, mintha papírból lenne, lapos tetejét törött neonok szegélyezték, az egész építmény szinte féloldalra dőlt, viszont voltak benne ágyak. És zuhanyzók. Míg közeledtek Reese egy csapat, az utcán ballagó, egyenruhás tengerészt bámult, akik kimenőn voltak, a várostól északra fekvő Pendleton Campból.
Reese-t irigység fogta el a valódi egyenruhák láttán, a fiatal arcok lágysága viszont megdöbbentette. Olyanok a harcosaik, mint a civilek, gondolta. Hanyagul és óvatlanul sétálnak fényes nappal. Ez még mindig hihetetlennek tűnt számára. – Gyere, Kyle! – nógatta Sarah. A motel recepcióját biztonsági okokból befalazták, emiatt úgy nézett ki, mint egy mozi pénztárfülkéje. Oceanside-ban gyönyörű kilátás nyílt a Csendesóceánra, tömérdek volt a napsütés, és magas a bűnözési arány. A rongyos pár odalépett az egyik rácshoz, melyen résnyi nyílás ékeskedett. Reese kutatott a zsebében, majd előhúzott egy csomó gyűrött papírpénzt. – Ennyi elég lesz? – kérdezte a lánytól. – Igen – felelte Saráéi. – És nem érdekel honnan szerezted. – Elvette az egy éjszakára elegendő összeget, s beszólt a rácson: – Szükségünk lenne egy szobára. – Konyhával – tette hozzá Reese. Amíg Sarah az unott főnökkel foglalkozott, Reese figyelme a hatalmas, poros németjuhász felé fordult, melyet a recepció melletti viharvert kutyaólhoz láncoltak. A kutya éppen végzett a tálkájában lévő víz hörpölésével. Reese elkapta a pillantását. Öreg állat volt, talán tízéves. De a mostanra már megtört, barna szemekben Reese észrevette a tompa, harcias szikrákat. Reese lassan közelebb ment, s kezét a kutya felé nyújtotta. A kutya nem sokáig habozott, farkcsóválva elindult, s így félúton találkozott Reese-zel. Rajongással nyalogatta a férfi kezét. Megint átment egy szimatellenőrzésen. Megrögzött szokás. Egy kicsit
lazított, tudat alatt nagyobb biztonságban érezte magát így, hogy egy kutya is van a közelben. Néhány perc múlva beléptek a nekik kijelölt spártai ridegségű szobába. Egy ágy, egy öltözőasztal, konyha egy kis falifülkében, és egy fürdőszoba. Sarah az ajtón át látta a zuhany rozsdafoltos csempéit. Hát nem a Grand Hotel. Mégis maga a mennyország. Reese körbejárt, és gyakorlott hatékonysággal mindent aprólékosan ellenőrzött. Számára a kényelmi tényező a legkevésbé sem volt fontos, annál inkább az ablakok elhelyezése, ami befolyásolta a kilátást és a lövésszöget, vagy a falak vastagsága. Betonpanelek. Remek. Nehezen átjárható. A reteszt, és vas keresztrudat fitogtató hátsó ajtó is megnyerte a tetszését. Az ajtón lévő “Ne használja ezt a kijáratot" felirat semmit sem jelentett a katonának. Habár a legutolsó festéskor egy réteget végigmázoltak a küszöbön is. Reese azt is fellazítja, ha szükséges. Sarah az ágyra rogyott. – Majd meghalok egy jó zuhanyért! Reese úgy pillantott a lányra, mintha az ő fontossági listáján ez lenne a legeslegutolsó tétel. – Be kell szereznem az ellátásunkat – jelentette be, és az ajtó felé indult. – Kyle, várj! – ült fel Sarah. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy egyedül maradjon. – Ö..., ki kéne cserélnünk a kötésedet. – Majd ha megjöttem. Aztán rájött, mi aggasztja a lányt. Odament, és mellédobta az ágyra a 38-ast.
– Nem leszek oda sokáig – fordult meg, és gyorsan az ajtóhoz lépett. Minél hamarabb munkához lát, annál hamarabb jöhet vissza. Sarah figyelte, ahogy elment, aztán a rolókon át behatoló fénycsíkok sugarába ült, és a forgalom tompa moraját hallgatta. Lenézett a fitos orrú fegyverre. Rémisztőnek és vadnak látszott, bár Sarah tapasztalatból tudta, hogy a kiborgot nem állítja meg. Talán azért hagyta itt Reese, hogy ha a gép rátalál, míg ő oda van, önmaga ellen használhassa. De nem, Reese nem akarhat ilyesmit. Egész lénye az ó" túlélése körül forog. Azt akarja, mindaddig éljen, míg ettől a jogától erőszakkal meg nem fosztják. Akkor miért hagyta itt? Ettől aztán nem érzi jobban magát. A lány óvatosan meglökte a fegyvert, aztán kézbe vette. A pisztolynak éles, agresszív, olajos fém szaga volt, amitől Sarah kicsinek és gyengének érezte magát. Valahogy mégis jól ráállt a keze. Persze, hiszen úgy tervezték, hogy kézreálló legyen. De nem, volt itt még valami más is, döbbent rá Sarah. Aztán kiötölt még egy elméletet arról, miért adta neki Reese a pisztolyt. Azt akarta, hogy megszokja. Elszoruló szívvel kezdte megsejteni valami olyannyira nagy dolog körvonalait, ami felülmúlta a hétköznapi gondolatok arányait. Valószínűleg ehhez hasonló fegyvereket kell majd használnia egész hátralevő életében. Reese gyorsan elvesztette előrevivő lendületét. Minden tartaléka kiürült. De még ébernek kellett maradnia egy kis ideig. Egy óriási áruház felé sétált, az emberekkel és új, fényes kocsikkal teli parkolón keresztül. Majd
kicsordult a nyála a fényűző belső terek és a bonyolult kinézetű műszerfalak láttán. A küldetés, katona. A küldetés, a küldetés... Egyensúlyt kell teremteni... megerősíteni a védelmet... olyan falat kell építeni a tűzerőből, hogy még a 800-as se tudja áttörni. Reese fáradtan megrázta a fejét, és elkínzott, zúzódásokkal borított lábán besétált az ennivaló Eldorádójába. Csak semmi nyálcsorgatás!, gondolta. Megint egy lehetetlen feladat. A zuhany szinte elmosta az összes vért és kínt, amit Sarah az elmúlt jó pár óra óta magával cipelt. Durván ledörzsölte magát az egyszerű, fehér szappannal, és kiáztatta testét a forró vízben. Később, amikor törülközőbe csavarva az ágyon üldögélt, és immár zsírtalan hajából még mindig nedvességgömböcskék gurultak végig a hátán, már majdnem tisztának érezte magát. Már majdnem. Elnyújtózott az ágyon egy pillanatra, csak hogy mozdulatlan maradjon, és átmenetileg csökkentse a gravitáció makacs vonzását, de azonnal mély, sötét álomba zuhant. Sarah aggódott. A Terminátor hatalmas alakja kísérteties, mohó vigyorral tört keresztül az ajtón, szinte kéjes vággyal, és rászegezte a pisztolyt. Sarah látta, ahogy a lézer piciny piros pontja végiggördül a testén, és a bal mellén dermedten megáll. Még mielőtt képes lett volna levetni magát az ágyról, olyan robbanás hallatszott, mintha az egész világ kifordult volna sarkaiból, és egy ólomgolyó süvített felé, sebészkés pontosságával hasítva a levegőt. Mikor testébe csapódott, érezte a bordák tompa reccsenését, majd
valami hátradobta és felemelte, mintha egy óriás lökött volna rajta egyet. Nem érezte, amint forrón tovalüktet belőle az élet, és derűsen azt gondolta, talán túl távoli a fájdalom ahhoz, hogy kárt tegyen benne. Aztán a Terminátor megállt fölötte, és egymás után küldte a golyókat a valaha szép testébe. Mindegyik apró faltörő kos volt, lyukat ütöttek a húsába, meggyűrték és taszítottak rajta. Aztán visított, mert ami itt történt, az nem csupán halál volt, hanem értelmetlen, esztelen és tisztességtelen gyalázat, ezért felült és nagyot szippantott a levegőből, hogy újra sikoltson. De aztán rájött, itt ahol most van minden csendes, úgyhogy nem is sikíthatott, ez pedig azt jelenti, hogy nem is sikított, az pedig azt jelenti, hogy... Álmodott. Mikor teljesen kitisztult az agya, egyszerre két dologra is rádöbbent. Besötétedett, és Reese még nem ért vissza. Az éjjeli asztalon álló piszkos kvarcóra 6.03-at mutatott. Felült, de rögtön meg is bánta. Izmai olyanok voltak, mint a kiklopfolt marhahús, elgyötörte őket az elmúlt tizenként óra minden egyes kegyetlen pörölycsapása. Még annyit sem aludt, hogy legalább jól érezze magát. A pisztoly az öltözőasztalkán pihent, a fal felé fordítva, és szinte magára kényszerítette a pillantását, mintha a Legfelsőbb Bíróság idézése lenne. Nem tetszik a kinézetem? úgy tűnt, mintha ezt mondaná. Túl rideg? Mostantól élettársak vagyunk. Aludj csak nélkülem, ha mersz! Sarah megborzongott, és felkapta a telefont. Néhány másodperc múlva már az anyjával beszélt…
– Hidd el, mama! – mondta –, semmiben sem tudsz segíteni. Csak maradj a víkendházban, ott biztonságban vagy! Nem árulhatom el, hol vagyok. Túl veszélyes lenne. De anyja ez alkalommal nagyon makacs volt. Legalább a telefonszámot tudni akarta, ahol felhívhatja a lányát, arra az esetre, ha el kellene mennie, és Sarah nem tudna érintkezésbe lépni vele. Ez eléggé meggyőzőnek tűnt. – Mama, megadom a számot, ha megígéred, hogy nem árulod el sem a rendőrségnek, se másnak. Komolyan mondom. Egyébként valószínűleg csak egy kis ideig maradunk itt. Oké, oké, mondom már. Megadta anyjának a motel telefonjára írt számot, aztán azt mondta, szereti. Egy kis habozás után megérkezett a várt meleg válasz. Miután letette a kagylót. Sarah a készülékre meredt. Ez az egész titokzatoskodás biztos kikészíti az anyját. De neki védelem alatt kell maradnia. Egy kósza gondolat pottyant az agyába, mint valami tóba csobbanó kő. De sajnos ez a gondolat nem maradt egy helyben elég ideig ahhoz, hogy Sarah bármilyen jelentőséget is tulajdonítson neki. Mégis, valahogy az anyja hangjából hiányzott az a jellegzetes kis lebegés. BIG BEAR, DÉLUTÁN 6 ÓRA 04 PERC Nem volt valami nagy hely, más víkendházakhoz képest. Alapjában véve három szobából állt: a tetőtérben egy hálószoba, ahonnan meredek lépcső vezetett le a tágas konyhára és nagyszobára osztott földszintre. Az ajtó megereszkedve lógott a sarokvasakon, mint valami elszaggatott kötelék. A padlón, egy felfordított
szék alatt Sarah anyja hevert. Testének hőmérséklete az elmúlt percben lecsökkent a kinti egy fok közelébe. Mrs. Connor fején megalvadt a vér. Élettelen szemei üresen meredtek arra a valamire, ami az íróasztalnál ült, és épp az imént gyilkolta meg. Az a valami füléhez tartotta a telefonkagylót, és figyelt. – Szeretlek, mama – mondta a hang a vonal másik végén. A Terminátor egy töredék pillanatig habozott, áttekintve választási lehetőségeit. Számos szóbeli választ átugrott, mígnem kiválasztott egyet. A kiborg úgy vélte, ez tartalmazza a legkevesebb hibalehetőséget, mely révén fény derülhetne arra, hogy a hang csak digitális utánzata a lábánál fekvő, össze roncsolt asszonyának. – Én is szeretlek – mondta, s megszakította a vonalat. Nem mosolygott, mialatt egy másik számot tárcsázott. Le sem nézett legutóbbi áldozatára. Halálos nyugalommal kivárta, míg valaki felvette a telefont. – Tikki Motel – szólalt meg egy hang, a vonal végén! A gép ismét beszélni kezdett, immár saját pontos, tiszta, lélektelen, valami módon bármiféle emberszerűséget nélkülöző hangján. – Adja meg a címet! – kérte nyugodtan. TIKKI MOTEL, DÉLUTÁN 6 ÓRA 27 PERC Mikor a férfi az ajtóhoz lépett, Sarah-nak elállt a szívverése. Kopogott. Aztán még kétszer. Majd egyet megint. Sarah megkönnyebbülten sóhajtott, és kinyitotta az ajtót.
Legszívesebben átölelte és megcsókolta volna Reese-t, de az elment melette, be a konyhácskába, még mielőtt a gondolat szárba szökkenhetett volna. A lány újra bezárta az ajtót, és szembefordult Reese-zel, de addigra már lecsillapult az érzelmeinek e hirtelen feltörő rohama. Szerette volna elmondani neki, mennyire örül, hogy visszajött, s azt is, hogy nagyon boldog. De ekkor a férfi két zacskót tett a konyhaasztalra, és hanyagul feltépte őket. Pár üveg szétgurult a csempén. Sarah zavartan odanézett, és elolvasta a címkéket. – Mit hoztál? Kukoricaszirup, ammónia, molyirtó. Hmm. Mi lesz vacsorára? Reese nem reagált a gyenge vicckezdeményre. Éppen egy másik zsákot pakolt ki, amely tele volt 38as lőszerrel, fényvisszaverővel, ragasztószalaggal, ollóval, egy szűrővel ellátott kislábassal, és gyufával. – Plasztik – felelte, oda sem figyelve. – Plasztik? Az mi? – Olyan, mint a nitroglicerin. Csak kicsit stabilabb. Gyerekkoromban tanultam meg, hogyan kell csinálni. Sarah lenézett a bűzlő üvegekre és felsóhajtott. SAN BERNADINO, ESTE 8 ÓRA 12 PERC Úgy jött le a hegyről, mint egy bősz aratómunkás, a kilencszáz köbcentis Kawasaki motorbiciklin. Egész úton azzal a lehető legnagyobb sebességgel hajtott, amelynél még nem csúszott meg. Igen gyakran alig valamivel kerülte el, hogy a meredek és kanyargós útról le ne faroljon a lenti mély szurdokba.
Mindez az erőfeszítés azt a célt szolgálta, hogy beleavatkozzon egy fiatal lány életének törékeny biológiai folyamatába. Ezeket a puha, meleg, nyirkos gépeket olyan könnyű elpusztítani, hiszen annyira sebezhetőek a rendszereik. Itt-ott megszűnik a szövetek folytonossága, vagy kimarad egyetlen szívverés – és már végük is. Ha érzelmekre vagy szakmai büszkeségre tervezik, a Terminátor bizonyára szégyenkezett volna, hogy most ilyen hosszú ideig bajlódik ezzel a gyenge nővel. De természetesen ilyesmit nem programoztak bele. Nem érzett semmit, egyszerűen csak tört és zúzott mindaddig, míg feladatát végre nem hajtotta vagy nukleáris energiatelepe ki nem merült – mindegy, melyik következik be előbb. Jelenlegi energiafelhasználása mellett azonban a telep még legalább húsz évig működni fog. A Terminátor egész úton, folyamatosan gázt adott a motornak, és dél felé kanyargóit a 215-ös út gyér forgalmában. Szerencsére a közúti rendőrség egyetlen tisztjének sem szúrt szemet az óránként 160-nal száguldó kiborg. Egyik haláltól a másikig haladt, átvágott az álmos sivatagon a végső gyilkosság felé, az egyetlen felé, amely számított. A halál felé, amelyért megalkották. TIKKI MOTEL, ESTE 8 ÓRA 42 PERC Ha valaki résnyire húzott szemmel pillantott volna a szívderítő, otthonias látványra, a részletekre nem ügyelve, az akár közösen vacsorát főző ifjú párnak is vélhette volna Reese-t és Sarah-t. Ők azonban éppen a
régi, jól bevált partizán receptet készítették – csőbombákat. A konyhában dolgoztak, egymás mellett, a kis furnérasztalon, melyet most szerszámok és alkatrészek leptek el. Reese felemelt egy huszonöt centis lefolyócsődarabot, s az imént összeállított nagyerejű robbanópaszta utolsó adagját nyomkodta bele egy műanyag kanállal. – Hagyj benne egy kis helyet, így ni! És győződj meg arról, nem maradt-e anyag a zsinóron!? Sarah figyelte a férfit, amint az óvatosan lehúzza a felesleget, majd lekötözi a zárókupakot. – Ezt tekerd rá... óvatosan! Segített a lánynak elkezdeni, majd mikor megbizonyosodott, hogy a másik segítség nélkül is be tudja fejezni a bombákat, a hátsó ajtóhoz ment, és azon dolgozott tovább. Kis idő múlva, miután sikerült használhatóvá tennie, visszament a konyhába, hogy segítsen Sarahnak a kanóckészítésben. A vékony sötétítőfüggönyre vetődő utcai világítás mintázata enyhén hullámzott. Sarah a sötét szoba árnyait figyelte, és azt remélte, az imbolygó fények majd elaltatják. De nem tudott aludni, egyre csak a plafont bámulta. Reese mozdulatlan sziluettje az ablaknál guggolt, úgy, hogy kilásson a függöny és a fal közti résen. Akár az “őrző" című szobor is lehetett volna. Derékig levetkőzött, teste szikárnak és keménynek tűnt az éles fényben. A hegek jelvényekként domborodtak ki rajta.
Sarah az asztalra pillantott. A kész bombák takarosán sorakoztak egy nejlonszatyor mellett, amibe már összekészítettek egy öngyújtót, néhány csomag élelmiszert és a túlélés más egyéb kellékeit. Reese a túloldalon, egy széken kuporgott az ablak mellett. A lány felkelt, és odasétált hozzá. A férfi egy futó pillantást vetett rá mikor leült mellé a szék karfájára, majd folytatta a kukucskáló őrködést, térdén a 38-assal. Sarah megingathatatlan makacsságának köszönhetően Reese megfürdött. Arcáról eltűnt a borosta, és láthatóvá vált rózsaszín bőre. Haja tiszta volt és még nedves. A már korábban vásárolt új farmert és teniszcipőt vette fel. Meztelen hátán érdes sebhelyek vésődtek a megfeszített izmok sima felületébe. Olyan volt, mint a szenvedés térképe, és Sarah-t elöntötte a végzet elkerülhetetlenségének érzése. Az élő hús nem képes szembeszállni egy géppel. – Gondolod, megtalál? – kérdezte. – Valószínű – felelte Reese. – Nézz csak rám! Reszketek. Ilyen egy legenda? Biztos nagyon csalódott vagy. Reese magára hagyta a sötétet, és ránézett. A lány haja gubancos volt. Alsó ajka remegett. – Nem vagyok csalódott – mondta a tőle telhető legsemlegesebb hangon. Sarah a szemébe nézett. Majd gyorsan félrekapta a tekintetét. Tudta, mennyire nem hasonlít arra a képre, ami a másikban élt róla. Az ő világának legnyomorultabb nőstény csavargói is életrevalóbbak voltak, mint ő. – Kyle, a nők a te idődben... milyenek voltak?
– Jó harcosok – vont vállat Reese. – Kyle... – kezdte újra Sarah, aztán habozott, mert ráébredt, hogy egy igazán aranyos, vonzó, fiatal arcot lát, még a forradások ellenére is. Bár a férfi védelmezte őt, a lány mégis úgy érezte, a másiknak szüksége van rá valami módon. Amit kérdezni akart, valami egészen új dolog volt, és semmi köze nem volt sem Reese megbízatásához, sem az ő félelméhez, de még csak kettejük közös rémálmához sem. – Volt valaki a te idődben... – Valaki? – kérdezte Reese zavartan. – Egy lány. Valaki aki különleges volt a számodra. Tudod... – Nem – vágta rá túlságosan is gyorsan a másik, ahogy visszaemlékezett az összes nőre, akiket ismert, és főleg azokra akik meghaltak. Úgy tűnt, mintha mind meghaltak volna, legalábbis azok, akiket név szerint ismert. – Soha – tette hozzá, mint valami megkésett gondolatot. Sarah döbbenten hallgatott. – Szóval te még sohasem... Reese hátat fordított az ablaknak, és keze akarata ellenére szorosabban markolta a fegyvert. – Nem sok idő volt arra. Háborúban álltunk. Ha már elég idősek voltak... ahhoz, akkor elég idősek voltak a harchoz is. Katonák voltak ők is, semmi több. A lányt megérintette Reese életének szürke és végtelen magányossága. A “Kis Sarah" megérezte a keserűség és a düh perzselő szelét. Azután valami mást is, valami sokkal fájdalmasabb, mégis sokkal csodálatosabb dolgot. Valamit, ami körbefonta, és arra késztette Sarah-
t, hogy saját valójának egy új részével nézzen szembe. Sarah is és “Kis Sarah" is felzokogott, majd egymásba kapaszkodtak. – Bocsáss meg! – mondta Sarah és hirtelen megérintett egy csúnyán beforrt heget a fiú lapockája alatt. – Mennyi fájdalom... – szakadtak ki belőle a könnyek, és forrón gurultak le az arcán, mialatt a másik mereven ült, látszólag meg sem érezve, hogy a lány egyik régi sebét cirógatja. – A fájdalmon lehet uralkodni – szólt tompa hangon Reese. – A fájdalom eszköz. Néha, mikor nincs semmi jelentősége, egyszerűen csak kikapcsolja az ember. – De akkor semmit sem érzel. Reese John Connor szavaiba kapaszkodott. Újra és újra visszapergette emlékezetében az eligazítást, és elfojtotta az érzelmeit, melyek belsejében forrtak. Próbálta megfékezni őket, próbálta foltozgatni a repedéseket, de az érzések iszonyú nyomással törtek fel. És Sarah ujjai annyira jóságosak és puhák voltak. Sarah észrevette, hogy Reese izmai megrándulnak az ujjai alatt, és hogy torkán akad a lélegzete. Aztán a férfi nagyon halkan beszélni kezdett, mintha Sarah pap lenne, akihez gyónni jött. – Valaha kaptam rólad egy fényképet John Connortól. Sohasem tudtam, miért. Nagyon régi kép volt. Szakadt. Annyi idős lehettél rajta, mint most. Szemed elrévedt a messzeségbe, és mosolyogtál, épp csak egy kicsit, de valahogy mégis szomorúan. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mire gondoltál éppen. És emlékezetembe véstem a kép minden egyes vonalát, minden egyes ívét.
Alig bírta kinyögni az utolsó mondatot. Semmi pénzért sem folytatta volna, de már abbahagyni sem tudta, mert most őszintén kitárulkozhatott végre. Minden, amit eddig magában tartott, kiömlött a tátongó résen. Szája szinte külön akarattal mondta tovább, és hangja felerősödött a meggyőződéstől. – Sarah, csak miattad jöttem át az időn. Szeretlek. Mindig is szerettelek. Íme. Kimondva minden. Most pedig takarodj vissza, falazd el hasadékot, és rendben lesz minden! De nem találta meg a visszafelé vezető utat, mert Sarah fénylő szemébe bámult. A lány döbbenten nézett rá, nedves szemekkel, és Reese már a világon semmiben sem volt biztos. A kiképzésben sem, amit kapott, a kötelességében sem, és legkevésbé a lány iránta való érzéseiben. Egy dolgot azonban biztosan tudott: szerelmes Sarah-ba, és nem hagyja, hogy bármi is megölje a lányt. Sem ember, sem gép, sem bármi más, még csak meg sem sértheti, mert Reese kész volt akár egy világot is lerombolni, azért hogy megmentse. Kétfelé vágná saját magát, ha kell. Megszűnne létezni, csakhogy a lány életben maradjon, most már nem csak az emberiségért, hanem őérte is. Sarah mindezt látta az arcán és a szemében – és inkább ezeknek hitt, mint a szavainak. Az a felismerés döbbentette meg, hogy végül is sikerült kiváltania valakiből a Tekintetet. Sokkal mélyebbet és fájdalmasabbat annál, mint amit valaha is el tudott volna képzelni. Reese rávetette a Tekintetet, olyan erővel, hogy az szinte égette a lányt, ő azonban mégsem akart máshová nézni. Azt akarta, hogy örökké így nézzen rá.
Mialatt ő ezt kívánta, az idő kezdett lelassulni, és mélységes csönd burkolta be az apró szobát. Sarah megérintette a fiú arcát. Olyan finom volt az arcán a bőr... Reese-nek hirtelen eszébe jutott a visszaút. Sötét, hideg és kegyetlen út, de muszáj nekivágnia, ha igazán szereti a lányt. Nagy nehezen felállt, és odébb ment. – Nem kellett volna elmondanom – sziszegte összeszorított fogain keresztül. Megállt az asztalnál, és nekilátott, hogy módszeresen berakosgassa a csőbombákat a szatyorba. Sarah-t egy pillanatra elgyengítette a tanácstalanság. Reese úgy mozgott, mint valami gép, mint egy kiborg. Egy gép álarcába bújt előle. Ezt nem volt képes elviselni. Odalépett a másikhoz, körbefogta, átölelte, s csókolgatni kezdte a nyakát, az arcát, a száját. Úgy tűnt, áradó érzelmei keresztülfolynak a karján és az ajkain, elöntik a másikat, és megolvasztják a ridegségét. Reese tudta, hogy a visszaút örökre elveszett. Halkan felnyögött, hiszen egy rész meghalt benne, viszont egy másik megerősödött. Szorosabban magához ölelte Sarah-t, hozzápréselte a mellkasához, és itta ajkáról a csókokat. Valahogyan a padlóra kerültek, az asztal mellé. Reese nem is vette észre. Semmi más nem létezett körülötte, csak Sarah, őt kívánta, és egyre közelebb és közelebb húzta magához. Sarah Reese sebhelyeit csókolgatta. Elvette a fiú fájdalmát, és megváltoztatta élete célját. Tolvaj volt, Reese pedig szolgálatkész áldozat. A lány a férfi fölé
került, lebegett, mint a repülő Fejvadászok gyöngéd cáfolata, és Reese egyre csak nyúlt érte, pedig máris annyira szorosan tartotta a lányt, amennyire halálra préselés nélkül csak lehetett. Sarah érezte, hogy a férfi vágya végigtombol a testén, és rezonál sajátjával, majd végül ő is kiéhezetten falni kezdte a másikat. Egy időtlen pillanatig csak ennyi volt minden; őrült kapaszkodás egymásba, elakadó lélegzet, terv nélkül. Mindketten fuldoklottak szerelmük első, hatalmas hullámában. Azután Sarah felemelkedett és látta, amint a másik eltévedt, tanácstalan, s zavarodott vágyban forgolódik. Az ágyhoz vezette Reese-t. Mihelyt odaértek, kisegítette Reese-t a nadrágjából, azután saját teste fölé irányította, miközben megérintette rajta azokat a helyeket, melyek aludni látszottak. Mert még sohasem ébresztette fel ókét igazán senki. De most felriadtak a lány érintése nyomán, és szabadságért kiáltottak. Hamarosan mindketten meztelenek voltak, megteremtették az együvé tartozás újfajta körülményeit, melyek eddig sohasem léteztek, és nem is fognak többé. És akkor megállt az idő. Ok maguk mérték ki az idő ütemes lökéseit, ahogy testük találkozott a kíméletlen világmindenség gyöngéden lüktető középpontjában. TIKKI MOTEL, ÉJJEL HÓRA 28 PERC Sarah kinyitotta a szemét, és a falon vibráló fénymintákat figyelte. Reese mellette aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Álmában nagyon kedves volt az arca. Sarah
visszaemlékezett a történtekre, és rádöbbent, mennyire gyerekesnek tűnt a férfi, és hogy milyen sokat változtatott mindkettőjükön ez az élmény. Mielőtt egymásra találtak, ő csak egy pincérnő volt, saját bizonytalanságaiba zárva. Reese pedig csupán egy gyerekkatona, akinek a háború töltötte be az egész életét. De most, hogy egymásba rohantak és eggyé váltak, mindketten új emberré lettek. A gondolat ünnepélyessége majdnem elállította a szívverését. Reese felé fordult, és szorosan a karjaiba zárta. Az mocorogni kezdett, de nem ébredt föl. Ez a valódi győzelem. Reese biztonságban érezte magát a lány ölelésében. Áthatolhatatlan burok vette körül őket, melyen semmi sem képes áthatolni, még egy Terminátor sem. Sarah könnyű csókot nyomott a férfi arcára, mire az felnyögött. Reese távol tartotta tőle a halált, Sarah pedig életet adott cserébe. Mindketten tanárok lettek. Mindkettejük tudása egyformán fontos volt a túléléshez. Szerelem és háború. Gyönyör és kín. Élet és halál. És kitartás. Igen... De nem voltak egyedül a világegyetemben. Sarah-ban tudatosult az ajtajukon kívüli civilizáció zaja. Autók. Mormogás a szomszéd szobából. Az égen elhúzó lökhajtásos harci repülő éles sivítása. Egy ugató kutya. A kitartásra nagy szüksége van az embernek, ha egy megállíthatatlan gépezet jár a sarkában, és eltökélten el akarja pusztítani. Hát ilyen élet vár rájuk. Menekülni valami elől, ami sohasem adja fel a keresést, folyton követi őket, amíg mindketten meg nem halnak. A szó
ettől könyörtelenül szinte anyagi dimenziót nyert. A Terminátor dimenzióját. Sarah tudta, hogy változtatniuk kell a stratégián. Reese nyilván azért jött, hogy megakadályozza a Terminátort az ő meggyilkolásában, jól elrejtse Sarah-t a háborúig, és segítsen neki felnevelni a fiát, aki majd életre kelti az ellenállási mozgalmat, és fordít a helyzeten. De hogyan lesznek képesek a túlélésre, amíg a Terminátor a világon van? Reese megpróbálta elpusztítani a Tech Noirban. A rendőrök szitává lőtték. Mégis egyre a nyomukban volt. Most viszont már vannak csőbombáik. És van valamilyük, ami több az egyszerű vadállati ravaszságnál. Erős érzelem költözött beléjük, ami feltüzeli akaratukat, és talán még azt is lehetővé teszi, hogy megforduljanak, és bevárják a Terminátort. Hogy felkészüljenek a szívélyes fogadtatásra, és eltöröljék a föld színéről azt a nyavalyást. Biztos van rá mód. Reese tudni fogja. – Hallgasd csak a kutyákat! – mondta a férfi, és hangja színétől a lány reszketni kezdett, mintha jégcsapok lepték volna el. Az ablak felé fordult, és a kutyák távoli ugatását figyelte. Két kutya, majd egy harmadik. Aztán egy újabb üvöltött fel. Csak pár háztömbnyire tőlük, legföljebb fél kilométerre. Hátsó kertekben és verandákon fújták a riadójukat, testük kémiai laboratóriumát feldühítette a szélsodorta szag. Egy kutya, mivel a világból olyasmit is érzékel, amit mi nem, képes arra, hogy belenézzen valakinek a szemébe, és észrevegye, vajon az a valaki, aki visszanéz rá emberi
lény-e vagy sem. A szálló mellett leláncolt németjuhász is átvette a vészjelzést. Bármi is volt, megbukott a szimatellenőrzésen, és feléjük tartott. Egyszerre ugrottak a ruháikért, s ettől kezdve az idő hirtelen felgyorsult. A Terminátor elment a recepció mellett, a cél irányába. Tudomást sem vett az acsarkodó állatról, amit csak a rezgő lánc tartott vissza attól, hogy neki ne ugorjon. Minden egyes lépéssel egyre szilárdabb lett a növekvő energiaadagoktól, ahogy mikroprocesszoros áramkörei harci sebességre kapcsoltak. Környezete legapróbb részleteit is kristálytisztán látta, adatok akkora tömegével megpakolva, amit emberi agy nem lett volna képes fejben tartani. A gravitációs vonzás ereje. A járda anyaga és hőmérséklete. A szél sebessége. Az érzékelőibe eljutó hangtenger. A stukkófalak mögött tartózkodó meleg testek mozgása. A Terminátor közvetlen környezetében minden egyes tárgy mérete és minősége lemérve, hitelesítve és folytonosan felülvizsgálva bekerült a mozgás- és tömegegyenletekbe. Nem volt esélyük. A Terminátor megállt az ajtó előtt, és felemelte az AR180-ast. Egyetlen rúgás, és az ajtó engedett, három szálkás deszkává robbanva szét. A gép belépett a szobába, és hatásos, automata sorozattal fröcskölte tele. Golyók csapódtak az üres asztalba, amely egy nagy puffanással feldőlt. Átlyuggatták a karosszéket, melyből vattacsomók spricceltek fel egészen a plafonig. Végül meglelték az
ágyat is, és addig dúlták, míg a fémkeretben és a matrac füstölgő tetemében szikrányi ép felület sem maradt. A Terminátor újratöltött, és körülnézett. Hiba történt. A Terminátor digitalizált látása minden tárgyat világosan érzékelt a szobában. Mindet, csak a célt nem. Szobaszám? Kétszer is ellenőrizte. Lehetőség? Téves útvonal. Negatív. Folytatni a keresést! A kiborg gyorsan beljebb ment, és újra körülnézett. Ugyanabban a pillanatban látta meg a nyitott hátsó ajtót, és hallotta meg a távolodó lépteket. Herb Rossmore fékezett Broncójával, és álmosan felnézett a Tikki Motel izzó fényreklámjára. Szüksége volt egy kis alvásra, mielőtt elhúz az autópályán, mint a golyó, hogy drótkerítést vegyen magának. Tévedésből egy járdaszigettel hamarabb fordult be a kelleténél, így a hátsó parkolóba állt be. Fojtottan elkáromkodta magát, hátramenetbe csapta a sebességváltót, és éppen fel akarta engedni a kuplungot, amikor olyan látvány tárult a szeme elé, amitől döbbenetében lefullasztotta a motort. Az egyik szoba hátsó ajtaján kilépett egy pár, és csendben, de sietve osont a fal mellett. Mindkettő cipő nélkül, ráadásul a férfi menetközben bújt bele egy esőkabátba, ami alá nem vett inget. A lányon kifordítva volt a trikó, és nehéznek látszó nejlonzacskót cipelt a kezében. A fickó felkapta fejét, kiszúrta Herböt, és mezítláb a Broncótól jobbra lévő parkoló felé rohant. Herb rájött, mi következik, és gyorsan reagált. Lenyomta az ajtózárat, és viaskodni kezdett az ablakkal, kétségbeesetten próbálta felhúzni, csakhogy legyen
valami közte és e között az őrült között. De Reese közben odaért, keze bevágódott a kocsi ajtaja és ablaka közti résen, és vasmarokként szorult Herb torkára. Herb eredménytelenül harcolt Reese karja ellen, és amikor meglátta a pisztolyt a másik kezében, megadta magát, kinyitotta az ajtót. Az épület távolabbi végéből hangos reccsenés hallatszott, amit gyorsan követett a Terminátor AR-180asának szaggatott ropogása. – Sarah! – kiáltotta Reese, mialatt kipenderítette Herböt a járdára. A lány a Bronco túloldalára ért, és már szállt is be. Arcát eltorzította a rettegés. Reese éppen akkor fordította el a slusszkulcsot, mikor a Terminátor kilépett az ajtón. Herbnek épp csak annyi ideje maradt, hogy elguruljon az útból, ugyanis a kocsijában ülő őrült addig nyomta a gázt, míg a V-8-as motor élesen fel nem sivított, és csak azután engedte fel a kuplungot. Herb zavart undorral hallotta a fémcsikorgást, amint a Bronco elgázolt valamit, és a motel épületének falához kente. Egy embert. Herb rémülten lapult a földön. Broncójának kerekei füstölögve felvisítottak, és a kocsi hátramenetben kivágódott, a parkolóból. Aztán megpördült, és hallatszott a mechanikus nyögés, ahogy egyesbe váltott, majd elzúgott az éjszakába. “Elég baj ez" gondolta Herb, de valami, ami még ennél is rosszabb volt éppen felállt a közelben. A nagydarab férfi, akit csak az imént lapítottak a falhoz, és akinek illett volna halottnak lennie, sietve felkapta
elejtett fegyverét, megjegyezte az irányt, amerre a Bronco haladt, aztán megfordult, és eltűnt a hátsó ajtón át. Egy pillanattal később Herb meghallotta a magas fordulatszámra felpörgetett motorbiciklit. Két másodperccel ezután pedig már meg is pillantotta, amint végiggurult a járdán, a motel oldalánál. Aztán az ellopott Bronco után iramodott. Herb csak állt remegő lábbal és gondolatainak kusza örvényéből egyetlen épeszű következtetés emelkedett ki – nem fogja visszakapni a Broncóját. És igaza volt. Majdnem meghaltak. Sarah a Bronco műszerfalát szorongatta, szíve a kocsi ablakában felvillanó utcalámpák ritmusára kalapált, és lelkébe markolt a “déja vu" érzése. Majdnem meghaltak, meztelenül, egymás karjaiban. Az a gép megpróbálta kioltani az életüket, vakon és ostobán, ok nélkül, már ami őt magát illeti, leszámítva más gépektől kapott programját. Most pedig itt jött mögöttük, vette észre a lány. Egyetlen, egyre nagyobbodó fényszóró a visszapillantóban, mintha terjeszkedő daganat lenne, ami be akar robbanni a Bronco utasterébe. Sarah gyűlölte. Reese gépiesen szabályos ritmusban lélegzett ki és be, hogy uralkodni tudjon teste fölött. Félrerántotta a kormányt, mire Sarah az ajtónak csapódott, ugyanis a Bronco elszakadt az úttesttől, és éles szögben a főút felhajtójára fordult. Aztán amikor Reese a padlóig nyomta a gázpedált a lány az ellenkező irányba vágódott.
A hajsza egész más volt ez alkalommal. Most a büszkeség és a féltés keverékével figyelte a manőverező Reese-t, aki azonnal a belső sávba irányította a Bronco t. Ilyen későn, és ilyen közel a tengerparthoz már nem volt nagy a forgalom. Mindössze néhány dübörgő tizennyolc kerekű, és még annál is kevesebb személykocsi tartott délnek, San Diego felé. Reese mesterien kanyargóit köztük, mintha azok csak egy helyben álltak volna. Üldözőjük azonban ugyanígy tett. Sőt a Terminátor egyre inkább felzárkózott, halálosan apró távolságokkal ugyan, de közeledett, szabályosan és megállíthatatlanul, mint valami óramutató. Sarah lopva hátrapillantott, és megriadt. A Terminátor már közvetlenül mögöttük járt, és most, mivel a tükör nem nagyította fel mesterségesen a távolságot, sokkal közelebbről derengett fel az alakja. A gépezet egészen a kormány fölé hajolt, és miközben teljes gázt adott, levette a válláról a rohampuskát, s fél kezében tartva felemelte a fegyvert, méghozzá úgy, hogy a széllökések dacára a cső mozdulatlanul és egyenesen a lányra meredt. – Le! – ordította Reese, mihelyt meglátta az emelkedő fegyvert, de Sarah már magától is lekuporodott. Egy másodperccel később a Bronco hátsó ablakát szilánkokká törték a becsapódó lövedékek. Egy gellert kapott, kósza golyó a műszerfalban kötött ki Sarah felett. Közel volt. Reese elfordult a Broncóval, egy nyergesvontató mögött.
A Terminátor meredeken bedőlt, közvetlenül a hátuk mögött, és könyörtelenül benyomult a résbe, milliméterekkel kerülve csak el a vontató hátulját. Reese úgy kígyózott a lassú forgalmon keresztül, mint egy kísértet, a kerekek néha el is szakadtak az úttól. Az úton lévőknek észrevenni is alig volt idejük a köztük elvillanó járműveket. Színtiszta őrület volt. És ez csak egyre rosszabbodott. Előtűnt egy teherautó hátulja, s felsikoltottak a kerekek. Mesterséges szövet- és fémtérd súrlódott az úttesthez, hogy megtartsa az egyensúlyt a harmincfokos dőlésben. Reese jobbra-balra cselezett, aztán négy keréken egy Greyhound busz felé csúszott. A Terminátor megint elsütötte a rohampuskát. Ez alkalommal a golyók a védőkorlátot érték, ott ahol a Bronco még az előző pillanatban volt. Ezt jól elhibázta! A Bronco megkerült két, egymás mellett haladó teherautót, és felgyorsított azon a szűk helyen, melyet a sávelválasztó kerítésen az éjszakai műszakban dolgozó munkások hagytak. A Terminátor érezte, hogy vissza kell vennie a sebességből, és sávot kell váltania ahhoz, hogy mögöttük maradhasson. Lassítani viszont nem akart, épp ellenkezőleg, ezért úgy döntött inkább másik utat választ. Egy Winnebago mögött lekanyarodott a következő lehajtón, és lassítás nélkül keresztülhajtott a piroson, majd újra felkapaszkodott a felhajtón. Néhány roncs maradt a kiborg nyomában, azoké az autóké, amik egymásnak ütköztek, mert megpróbálták kikerülni az ámokfutó motorost. Azonban mindez nem számított semmit. Ami számított az a Terminátor volt és Sarah.
Reese látta, amint a Terminátor felzúgott a főútra, látta a Kawasaki egyetlen reflektorának ragyogását, ami küklopszként közelített a Bronco felé, szoros, ide-oda szökellő fénypontként. – Cseréljünk helyet! – üvöltötte túl Reese a V-8as dugattyúinak dübörgését. A lány átcsúszott alatta, míg ő a padlóhoz tapasztva tartotta a gázpedált. Aztán Sarah megragadta a kormányt, és a gázra csúsztatta a lábát. – Ne lassíts! – mondta Reese. – Eszem ágában sincs – felelte meggyőződéssel a lány, olyan hangon, ami még neki is új volt, de valahogy mégis megnyugtató. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és megdermedt az idő. A Bronco azonban súrolt egy Datsun 240-Z-t, lesodorva róla a tükröt, és az idő zajos cserepekre robbant szét. Sarah acélosan megkeményítette a karját, s megpróbálta úgy forgatni a kormányt, ahogy Ginger tette volna a helyében, és visszavezette a Broncót a sávba. Reese kotorászni kezdett a nejlonszatyorban a fegyverek után. A lányra bízta a vezetést. Életük szó szerint egymás kezében volt. A Terminátor átvágott egy résen az autók között, és leadott a Broncóra egy rövid, fegyelmezett sorozatot. Golyók csapódtak a karosszéria hátuljába. Az egyik ki is tépett egy darab gumit a hátsó kerékből, de az acél felfüggesztés kitartott. Szikrák villantak fel, majd haltak el. A Terminátor hirtelen kilőtt a motorral. Reese elővette az első csőbombát és a gyújtózsinórhoz tartott egy Bic öngyújtót. Sarah az elválasztó kerítés felé faroltatta a kocsit, pár centinyire a korláttól. Eltorzult arccal küzdött, hogy
egyenesben tartsa a Broncót, úgy mint ahogy Matt tenné. Életében először irányította saját sorsát – óránként százötvenhat kilométeres sebesség mellett. Reese meggyújtotta a gyutacsot, és kihajolt az ablakon. Nézte a szélben füstölgő és szikrákat köpködő kanócot, míg az rohamos gyorsasággal le nem égett a zárókupakig, azután az útra hajította. Egyenesen a Terminátor elé. Az út felrobbant, hirtelen füst és láng fröcskölt fel. Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán, egyszer csak a légnyomás hátrafújta Reese haját, a Terminátor pedig sértetlenül zúgott elő a szétoszló felhőből. Túlságosan elsiette. Reese elővett egy újabb bombát. Az AR-180-as ismét felkerepelt, és belehasított a Broncóba. Sarah kitért jobbra, majd balra. Gyomra minden egyes hirtelen mozdulatra tiltakozni kezdett. Reese kihajolt, megvárta, míg a gyutacs le nem ég a zárókupak feletti utolsó centiig. Aztán hagyta, hadd menjen. A bomba csattant az úttesten, azután megbolondult kuglibábuként elgurult – el a kiborg mellett. Újabb robbanás, jóval a Terminátor mögött, melynek sikerült megrettentenie a rögtönzött utcai harc nyomában haladó autósokat. Egy fekete Corvett megpördült, keresztbe állt sávjában, csak azért, hogy egy faroló teherautó üvegszál-szilánkokká zúzza. Előrébb egyre gyérült a forgalom. Ez rossz hír volt. Kevesebb lesz a fedezék.
A Terminátor hátára vetette az AR-180-ast, szabad kezével az utolsó tárért nyúlt, becsattintotta a rohampuskába, majd ismét tüzelőállásba emelte a fegyvert. Közben Reese előhalászott egy újabb bombát. A Bronco megelőzött egy krómozott tejszállítót, és felgyorsulva behajtott egy hosszú, csempézett aluljáróba. Amint beértek a kivilágított alagútba, Reese elhajította a bombát. Az megint csattant, majd felpattant a levegőbe, rohamosan veszítve sebességéből. A robbanás mennydörgésnek tűnt a zárt térben. Mögöttük füstfal formálódott. Hallották, amint a tejeskocsi kürtje felüvölt, mint egy rémült dinoszaurusz, majd csikorgó kerekek kórusa következett, végül egy motorbicikli átlyukasztotta a füstöt. A Terminátor tüzet nyitott. A kocsi oldalán darabokra pattant a visszapillantó. A Broncót golyók hasogatták fel. Kettő Reese-t is eltalálta. Döbbenten nyögött fel, ahogy a két fájdalombuzogány egyszerre csapott le mellére és karjára. A bomba, meggyújtatlan kanóccal, haszontalanul, kiesett a kezéből. Útja végén gúnyosan felpattant a Terminátor lábára, és kiszakított egy darab húst a lábszárából. Reese az ajtóra rogyott, félig kívül, félig belül a kocsin. – Kyle! Ó, nem, Istenem... – vetődött érte Sarah, és visszarángatta az ülésre. Közben hagyta, hogy a Bronco nekivágódjon az alagút átellenes falának. Lábát ösztönösen levette a gázról, és a féket kereste, de ehelyett – miután félkerékkel a falon haladt egy pillanatig – inkább a kormánnyal kezdett birkózni. A szikrák özönében az alapozásig ledörzsölte a festést. Majd, az új hangra hallgatva, mely a Reese-zel való
egységből született, újra a gázpedálra taposott. A V-8-as nagyot szívott a benzinből, Sarah pedig hátrazökkent, mikor a Bronco kivágódott az útra, hamarosan újra százötvenre gyorsulva. De már túl késő volt. A Terminátor nem lassított, így már csak tizenegy méterrel maradt le mögöttük. Közvetlenül Sarah tarkójára célzott az AR-180-assal, és meghúzta a ravaszt. A golyók mégsem tépték le Sarah fejét a nyakáról, mert a tár kiürült. A Terminátor habozás nélkül eldobta a rohampuskát. Még mielőtt földetért volna, a kiborg előhúzta dzsekijéből a kis, nikkelezett 38-ast, és újból célba vette Sarah tarkóját, majd tüzelt. Sarah azonban pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy kitérjen balra. A golyó széttörte a belső visszapillantót, és üvegszilánkokkal árasztotta el a lányt. Sarah összerezzent, és elveszítette uralmát a kocsi fölött. A Bronco jobbra-balra imbolyogva farolni kezdett; végül is Sarah-nak sikerült egyenesbe hoznia az ellenőrzött pánik rohamában. A Terminátor viszont mellé ért, és sötét napszemüvege mögül ránézve ráfogta a hatalmas pisztolyt. Lecsupaszított szemei vörösen lüktettek a lencsék alatt. Újra lőtt. A golyó átcsattant az utastéren, darabokra törve a szélvédőt. A Terminátor az ellensége volt. Megsebesítette a szerelmét. Neki pedig a halálát akarta. Sarah félelmét hirtelen elfújta a feltörő harag, mely aztán a karjaiba vándorolt át. A gyilkos indulat egy mélyen emberi grimasza torzította el Sarah arcát, mikor levette lábát a gázról, a fékbe taposott, és megtekerte a kormányt.
A Bronco egy korlátnak csapta a motorbiciklit. Az azonnal felborult, az úttestnek csapódott, felpattant, majd egyik oldaláról a másikra bukfencezve csúszni kezdett. Eközben valamikor a kiborg elengedte. A Bronco és a motor 130-cal lőtt ki az alagútból. Valami sokkal lassabban követte okét, eleinte magatehetetlenül gurulva, majd széttárt karokkal küzdve az egyensúlyáért. A Terminátor. Sarah próbálta megpillantani, hol lehet, s közben nekifarolt a korlátnak, rossz irányba fordította el a kormányt, és nekiment egy teherautónak. A világ a feje tetejére állt, cigánykereket hányt a kocsi körül, miközben Sarah és Reese egymáshoz és az utastér tetejéhez préselődött. Sarah félelme visszatért, de sikoltását elnyomta a betonra zuhanó és fejreálló Bronco zaja. A Terminátor nekicsapódott a korlát egyik tartóoszlopának. S átbukott az elválasztón. Nekiütődött a túloldalon is, majd gurulva megállt egy felüljáró árnyékában. Dzsekije füstölgött, és bőre sávokban ledörzsölődött, mintha valaki végighúzta volna egy sajtreszelőn. Mégis megmozdult, majd felült. Egy duda démoni üvöltésére fordult meg. Azután elgázolta egy száztízzel érkező Kenworth tartálykocsi. Úgy ütközött neki, mint egy óriási vasaló. A kiborg eltűnt a jármű alatt, bár a légfékek fel visítottak. A vontató kerekei füstölögve blokkoltak. A Terminátor pedig gellert kapott, és vadul hánykolódott a felette derengő alváz és az alatta lévő úttest között. A sofőr nem látott semmit a sávjában. A felüljáró koromsötét árnyéka mindaddig elrejtette az
emberformájú tömeget, míg rá nem esett a fényszórók sugara. Addigra pedig már túl késő volt. Azonnal fékezett, amint belement a fickóba, és pumpált a pedálon, nehogy összecsukódjon az utánfutó, s a szállítmánya a kétszázharminc hektoliter ólommentes szuper, fél négyzetkilométeren beterítse az utat. Társa előrebukott, s csúnya zökkenésre ébredt. – Kurva anyád! – üvöltöttek fel, nem igazán összehangolva. A vontatók megfaroltak, az utánfutó csapkodni kezdett, mint egy kisiklani készülő vonat. A francba! Nem megy!, gondolta a sofőr. A test egy émelygős pillanatra felvillant, a/után visszaesett az úttestre. Hallották, ahogy puffan, ide-oda csapódik, és érezték a tompa dobbanásokat, mikor az, amit ők csontnak hittek, nekivágódott az alváznak. Hallották és érezték, az aszfalton blokkoló kerekek éles csikorgásán keresztül is, a csúszva megálló teherautó remegő zörgésén keresztül is. A két férfi felsóhajtott, merték remélni, hogy sikerült megállítani a megvadult járművet. Egymásra néztek, és kifutott a vér az arcukból. Kétszázharminc hektó ólommentes szuper – a rohadt életbe! – Maradj itt! – mondta a sofőr, és kiugrott a fülkéből. Társa csak meredt maga elé, és a műszerfalba kapaszkodott. A vezető ugyan nem akarta megnézni. De sohasem lehet tudni, gondolta. Lehet, hogy még mindig életben van az a fazon. Istenem, az még rettenetesebb lenne – egy haldokló, kosárra való por, amit ő okozott. Mikor odaért az utánfutóhoz, lelassított. Ott volt előtte az úton. Egy
vérfolt. És az vajon egy darab ruha volt vagy emberi hús? A lendület túlvitte az utánfutó végén, egyenesen a kiborg kezei közé. Mikor a tartálykocsi elütötte a Terminátort, az felpattant a vezetőfülke alá, és félkézzel gyorsan felnyúlt az alacsonyan függő kipufogócsőért, aztán azon függött egy pillanatig, majd eleresztette. Helyesen választotta meg a testhelyzetét, és pontosan becsülte meg a szöget. Ahogy az autó alatt pattogott, megragadta a főtengely házát, és egyik kezével a másik elé fogva kapaszkodott az utánfutó rögzítőtárcsája felé, a vezetőfülke mögé. A teherautó azonban hirtelen lefékezett, és a lendület hibát okozott a következő fogás kiszámításában. A Terminátort az erő letépte fogózkodójáról, hátrazuhant, nekivágódva az első tartály aljának, majd gurulva megállt az utánfutó kerekeinél. Azonnal előmászott, és felmérte a járművet. Számításba vette a lehetőségeit, és úgy döntött, hogy átveszi a parancsnokságot a tartálykocsi felett, hogy azzal folytathassa a hajszát. Amint elindult, belső monitorán kárjelentések kezdtek sorjázni. A sérült hidraulikákat felváltották a tartalékok, de nem lehetett mit kezdeni a bal boka ízületében megrongálódott forgócsappal. Ez főelemben esett kár volt, melynek javítása teljes figyelmet fog igényelni később. Ha egyáltalán szükség lesz a javításra. Ezentúl nem tud majd 35 kilométeres sebességgel sprintelni. De járni még igen. Mikor a vezető megkerülte az utánfutót, beleütközött a Terminátorba, aki azonnal végzett vele. Erős ujjai kitépték a férfi gégéjét. Azután a kiborg elindult a
vezetőfülke felé, az elengedett, tehetetlen test pedig úgy omlott az aszfaltra, mint egy kupac narancszselé és törött ropi. A sofőr társa az anyósülésben ült és remegett az átélt sokktól. Az előbb történtek rettenete éppen kezdett feloldódni benne, amikor egy szürke jelenés kinyitotta a túlsó ajtót, és beült a kormány mögé. A férfi megdermedt a látványtól: az arcot felnyitotta az úttest, véres cafatokban lógott róla a hús, a felszaggatott szemüregekben valami földönkívüli, démoni tekintet izzott, az izmos karon pedig véresen lüktető hasadék tátongott. Ez a valami lebámult a műszerekre, és úgy tűnt, mintha meditálna róluk. Majd felnézett Wayne szemébe, és megszólalt: – Szállj ki! Nem kellett kétszer mondania. A férfi feltépte az ajtót, és kiugrott az útra, úgy hogy a sípcsontja belereccsent. Aztán rohant, sántikálva, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, el attól a halott dologtól, amit ólt gázoltak el, és utána mégis belebámult az arcába. A Terminátor megvizsgálta a műszerek elhelyezkedését a nagyméretű vezetőfülkében, előhívta memóriájából a kocsi típusát, a sebességváltás módját, az erőátvitel felépítését és a motor adatait. Mikor véres ujjai rákulcsolódtak a sebváltó gombjára, úgy érezte, a masszív szállítóeszköz saját meghosszabbításává válik. A Terminátor megforgatta a kormányt, és felbőgette a dízelmotort. A tartálykocsi lassan, széles ívben megfordult Sarah-hoz visszatérnek a gépek.
Sarán magához tért klausztrofóbiás félönkívületéből. Levegőért kapkodott, és végre újra érzékelte maga körül a dolgokat. A világ fénypászmák és a valóság töredezett szeleteinek formájában érkezett el hozzá. Fejjel lefelé, a kocsi tetejéhez nyomulva, és a pedálokra bámultak. Reese a lány alá szorult, magatehetetlenül és mozdulatlanul. Sarah megpróbált lemászni róla, de lábaik összegabalyodtak. Végül sikerült kiszabadulnia, s ekkor visszanézett Reese-re. Annak karját és mellét friss vér borította. Arca falfehér volt, szemei alatt sötét karikákkal. Sápadtságába halvány kékes árnyalat vegyült, és Sarah rémülten döbbent rá, hogy bizonyára nem kap levegőt. Megragadta társa gallérját, és megrázta. – Reese! Fekete űr tárult fel előtte, mikor látta, hogyan szakad ki lassan életéből a férfi. Megpróbálta visszahúzni a szakadék széléről, visszavonszolni élettelen lényét a létezésbe. Arcon csókolta. Zokogott, babusgatta, kedvesen sürgette. Végül, egyéb lehetőség híján, gyakorlatias viselkedésbe fogott, és levegőt fújt a férfi tüdejébe. Látta, hogy a lélegzet vörös tajtékként bugyborékol elő a másik mellkasán lévő lyukon. Ösztönösen rácsapta tenyerét a sebre, és folytatta a lélegeztetést. Reese felköhögött, és kinyitotta a szemét. Véres kezét felemelte, és megpróbálta hátratolni Saraht, majd megpróbált felállni. Próbálta védelmezni a lányt. Folytatni a küldetését. Minden rendben lenne, ha sikerülne... ha sikerülne... Zihálva visszazuhant. Aztán Sarah felpillantott, és látta elpusztulni a Terminátort. Figyelte, hogy áll meg csúszva a
tartálykocsi, úgy hetven méternyire tőlük az úton. Összevonta a szemét, mikor a vezető kiszállt, és a kocsi hátulja felé sétált. Aztán elakadt a lélegzete, mivel az utcalámpák fénycsóvájába bebicegett egy sötét alak, és végzett a sofőrrel. Aztán értetlenül pislogott, mikor az a valami nyugodtan felé nézett, majd beszállt a vezetőfülkébe, és belefogott a lassú, hosszú, felé tartó halálos ívbe. A teherautó csikorogva hármasba kapcsolt, döcögve nyolcvanra gyorsult, aztán az elválasztó korlátnak fordult, kilapította, és átdübörgött az út Sarah felé eső részére. A rémálomnak még mindig nincs vége. Sőt a rémálom tartálykocsi méretűvé dagadt, kinyújtotta a fényszóróit, és végignyalt velük a fejtetőre állt Broncón. Bevilágította az utasteret, ami másodpercről másodpercre egyre ragyogóbb lett. Motorja zúgott az éjszakában. Sarah akcióba lendült. Kirúgta az ajtót, megrántotta Reese testét, s próbálta mindkettejüket kimenekíteni a kocsiból, még mielőtt a monstrum összelapítaná őket. De Reese még mindig az élet peremén csüngött, és minden erejére szüksége volt, hogy le ne zuhanjon onnan. Semmit sem tudott segíteni a lánynak. Sarah felnyögött, és előbújt a Broncóból. Karjait Reese hónalja alá csúsztatta. Olyan nehéz! A reflektorok fénye beléfúrt, és a motorok a halandóságról üvöltöztek. A lányt elvakította a ragyogás, és csengett a füle. Reese-t sem látta. Saját sikoltását sem hallotta. Csak a férfi súlyát érezte a karjaiban. Rántott rajta egyet.
Reese lába beleakadt valamibe. Ez volt a baj. Az utastérben valahová beszorult a lába. Sarah egy kissé elfordult, mire a férfi lába végre kiszabadult, de addigra a tartálykocsi olyan közel ért hozzájuk, hogy Sarah szinte a bőrén érezte a dübörgését. Félrenézett, így a teherautó egyetlen jele, ami elért a tudatába, a páros nap ragyogása volt mögötte az úttesten. Sarah kifulladt, és elhagyta minden ereje. Az utolsó mozdulatot helyette megtette a gravitáció. Pont mikor a tartálykocsi belerohant a Broncóba, hanyatt esett az aszfaltra. Fém csapódott fémnek, a merev acél azonnal felhasadt és új formába hajlott. Robbanás nem volt, csak zajok – égzengésszerű robaj és csikorgás, ahogy a Bronco felgyűrődött a tartálykocsi hűtőrácsára. Csak annyi ideig habozott, ameddig az energiamegmaradás törvényei engedték, azután a levegőbe emelkedett, épp mikor Sarah hátrazuhant – és Reese lába is kiszabadult. Egy pillanattal később a Terminátor a fékre taposott, és a vontató elkezdte saját magát tolni. A teljes szállítmány benzin a tartályok elülső részének nyomódott, és a fém kipúposodott. A Bronco magas ívben felcsapódott, majd mikor újra visszatért a földre még négyszer átfordult, s végül, még mielőtt megállt volna, néhányszor az oldalán himbálózott. Egy pillanat alatt előlépett járműből modern szoborrá. Sarah akkor pillantott hátra, mikor a hatalmas teherautó megállt, és lomhán kanyarodni kezdett. A fényszórók körbepásztáztak a környéken, őt keresték. Egyetlen kimerítő rántással talpra állította Reese-t. Az valamit mormogott a fülébe. – Menj tovább egyedül! Menj tovább...
Sarah adott neki egy nagy pofont. Reflexből. Már mindent reflexszerűen csinált, hiszen lényének nagyobb része tartalékra volt kapcsolva. “Kis Sarah"-nak nem volt mondanivalója, mert már letépték róla és eldobták valahová. A nagy Sarah újból megütötte Reese-t. A férfi szemhéja felpattant. Az éles fájdalom keresztülhasított mellkasának és karjának tompa lüktetésein, melyek öttonnás súlyokként nehezedtek testére, úgy hogy alig tudott mozdulni tőlük. Mikor azonban Sarah felpofozta, egyszerre mindent a helyes szögből pillantott meg, és a lány arcára összpontosított. Látta, amint szemében a reflektorok visszfényével együtt félelem is csillan, és tudta, a lány meg fog halni, ha nem megy vele. Mivel Reese nem akarta, hogy meghaljon, tett egy lépést előre. Nagyszerű győzelem, azonban ez mégsem állt arányban a feléjük tartó démon sebességével. Egyetlen lépés, ami csupán egyetlen csepp volt a tengerben. Futniuk kellett. Sarah átölelte a férfi vállát, és megindultak. A tartálykocsi dübörögve gyorsított. Reese erőtartalék után kutatott, hogy mozgásba hozza lábait. Egy vérző, halott Sarah-ra gondolt, és ekkor megtalálta. Futottak. Lassú, szabálytalan léptekkel, de ez mégis jobb volt, mint a sétálás, és sokkal jobb volt, mint a cammogás. A tartálykocsi sofőrje ekkor négyesbe kapcsolt, a motor felbőgött, és megint elérte az óránkénti nyolcvan kilométeres sebességet.
A vezetőfülkében a Terminátor nyolc másodperccel későbbre becsülte a harcérintkezési pontot. Sarah viszont az úttest széle felé húzta Reese-t, a korlát irányába. A Terminátor gyorsan módosított a becsapódás becslésén. Félrerántotta a kormányt, csikorogva újabb ívbe fordult, és immár kilenc másodpercre tette a találkozást. Sarah látta az út peremén átdöccenő kocsit, amint épp feléjük dübörög a borostyánnal befutott lejtőn. Átlökte Reese-t a korláton, s behajította a túloldali bokrok közé. A fényszórók gúnyosan bevilágították előttük az utat, és egyre közelebb érve tantaluszi kínokat okoztak a párosnak: De ekkor Sarah is átugrott a kerítésen, és talpra rángatta Reese-t. A Terminátor elveszítette uralmát a kormány felett, és a kocsi megcsúszott a nedves borostyánon. Alig másfél méterre Sarah-tól és Reese-től áttörte a korlátot. A tartálykocsi átszakította a lánckerítést is, és keresztülgázolt a bokrokon, majd kigurult egy házakkal szegélyezett utcára. Addigra a Terminátor újra egyesbe váltott, és körbefordult a kocsival. Sarah és Reese negyven méterrel előtte jártak és egy parkoló felé rohantak. A Terminátor rátaposott a tartálykocsi gázpedáljára, félresöpörve egy sor parkoló kocsit. Sarah és Reese tántorogva futottak végig az utcán, az egyetlen hely felé, ami a közelben fedezékként szolgálhatott a számukra – egy gyártelep irányába. Mikor lefutottak a kocsifelhajtó betonján, meghallották a benzinszállító motorjainak üvöltését, nem messzire maguk mögött.
Reese tudta, hogy lábai hamarosan felmondják a szolgálatot. Egész teste készülődött a közelítő télre, a hosszú, hideg télre, de mielőtt még az beköszöntene... – Fuss előre! – kiáltotta Sarah-nak. A lány megrázta a fejét, de ekkor meglátta a férfi kezében a csőbombát, majd érezte, amint Reese durván tovább lökte. Sarah megértette mit akar és eszerint cselekedett. Futott tovább a középső sávban, a parkoló autók között, de sokkal lassabban, mint addig. A tartálykocsi mögötte zörgött. Látta, ahogy Reese beleveti magát a mély árnyékba, négykézláb mászik előre, és a mellette elhúzó tanker kipufogójába hajítja a bombát. A Terminátor sebességet váltott, és teljes gőzzel átgázolt egy parkoló kocsin, alig harmincöt méternyire Sarah mögött, gyorsan csökkentve a távolságot. Sarah hirtelen megkerült egy fát, és nyaktörő iramú futásba kezdett. Minden erejét beleadva, hátraszegett fejjel vágtatott ki a halál tátott állkapcsai közül, de a benzineskocsi tovább folytatta az üldözést. Szilánkokká hasította a fát, és a dugattyúk a véréért üvöltöttek. Sarah gyorsabban rohant – huszonöt méter. Sarah még gyorsabban rohant – húsz méter. Lábai sajogtak. Tüdeje haldoklott. Tizenöt méter – és ekkor fény és hőség lángolt fel a háta mögött. A földre vetette magát, és egy biztonságot nyújtó hely felé gurult. Hátranézett, és a valaha elképzelt leggyönyörűbb pusztítást látta meg: a kipufogócsőtől a vezetőfülkéig dagadó tűzgolyót, amely hullámokban görgette maga előtt a hirtelen elégő benzint. A folyadék dühösen engedte szabadjára energiáját. Tűztenger borította el az egész tartálykocsit, felcsapott a levegőbe, és dühödten,
nagy sebességgel pusztította önmagát. Sarah visszafeküdt az épület sarka mögé, mikor a lökéshullám ostorcsapásként sújtott le rá, kiszorítva a levegőt a tüdejéből. Hallotta a kettéhasadó fém zaját, mikor a halálra sebzett tartálykocsi maradványai a földre zuhantak, és gurulva megálltak. Látnia kellett, ahogy az az izé megsül a roncsban, tudni akarta, hogy egyszer és mindenkorra vége. Kihajolt az épület mögül. A kocsit lángok vették körül, amelyek szikrázó nyelveket lövelltek fel az ég felé, s vastag, zavaros füstjükkel kioltották a csillagokat. Az eltorzult tartálykocsiban valami mozgott: a Terminátor. Félretolta az elhajlott, kormos, formátlan törmelékeket, és leugrott az útra. Elesett, és a hátára gördült, mint egy mozgó fáklya. Vajon érez fájdalmat? Sarah eltakarta arcát a hőség elől, s az ujjai közül kukucskált ki. Még ilyen távolságból is olyan volt, mintha kohóba bámult volna. Az aszfalt megolvadt, és bugyborékolt az égő roncs körül, majd meggyulladt. A Terminátor látható fájdalom nélkül folytatta a kúszást. Belegabalyodott a meggörbült maradványokba, ruhája és haja eltűnt, megmaradt húsa pedig úgy sistergett felhevült belső vázán, mint szalonna a rostélyon. Ekkor lassan, vonakodva, az a dolog a lángok között megállt, s csak a feje fordult, de az is csak addig, míg olyan helyzetbe nem került, melyből pontosan szembenézett Sarah-val. Még a halálban is őt figyelte. Sarah tudta, hogy most már megéri a hátralévő napjait. Túlélte. De annak az arcnak a megfeketedett koponyája minden éjszaka üldözni fogja. Sokáig nézte, amint
lángolt, míg végül az összeroskadó roncs maga alá nem temette. Homályos diadalérzés gomolygott benne, de gyorsan tovatűnt, mihelyt eszébe jutott Reese. Talpra küzdötte magát, és elfeledkezett a törmelék között égő Terminátorról. A perzselő hőségben tántorogva megkerülte a tartálykocsit és szemeivel a kukát kereste a lángok túloldalán. De a tűz útját állta. És a forróság szinte átjárhatatlan falként meredt elé. Arcbőre szorosan megfeszült, ahogy a nedvesség kiégett belőle. – Reese! Aztán a kihunyó lángokon keresztül megpillantotta a kukát. Az égő benzin egyik tűzujja bevilágította a szemetest, majd újra füstbe borította. Kiszabadult már Reese? Saját életvágyánál is erősebben akarta tudni, él-e még a férfi. Elindult a lángok közé, s ekkor Reese a nevén szólította. Ott állt, majd átvetődött egy futó résen a lángok között, melyek, ugyanúgy, mint a lányt, őt is visszatartották. Egymás karjába borultak. Reese ruhájából dőlt a füst. Vére rászáradt a bőrére. Erőtlenül felnyögött, mikor Sarah átölelte, de a lány most nem volt képes a tapintatra. Teste mintha önálló akarattal rendelkezett volna. Csókolgatta Reese arcát, és azt mormogta neki, hogy mennyire szereti. A tartálykocsi és a kiborg dühöngő pokla előtt ölelkezve térdre estek. – Elkaptuk! – mondta Sarah, miközben ringatta Reese-t, lelassítva az időt. Testével zárta el előle a hőséget, védte őt a lángoktól, és saját halandóságától, hogy ha csak egy mód van rá viszonozza a férfi szerelmét és
gondoskodását. A szerelmesek egymásba kapaszkodtak, és így nem látták, amint megmozdul a törmelék. És nem vették észre a megcsendülő fémet, ahogy valami félretolt az útból egy hajlott acéldarabot. Nem látták, mikor a Terminátor, mint egy főnix, kiemelkedett a tűzből. A gép kikapcsolt, így átmenetileg lehetővé tette a legnagyobb hőelvezetést. Ahogy leégett róla a hús, és a vörösizzásig hevült hiperötvözet váz ismét lehűlt, a rohamosan növekvő belső energiákkal újra működni kezdett. Arra használta fel a tüzet, hogy megerősítse energiatartalékait. Megvárta, amíg az élő szövet roncsai letisztulnak róla, hogy így sokkal nagyobb mozgásszabadsággal folytathassa küldetését. Azután felállt, füstölögve, bőrtakarójától megszabadulva. Tisztán látszott, mi is valójában – egy króm csontváz, hidraulikus izmokkal, és kábelízületekkel. Sarah Reese válla felett meglátta a kiborgot. Felemelte a férfit, és maga után húzta az épület felé. A Terminátor sérült lábbal is követte őket. Ha bal bokája nem károsodott volna a tartálykocsi alatt, már könnyedén utolérte volna a párost. Sarah elért az ajtóhoz. Zárva. A földön tapogatva kutatott valami használható eszköz után, és kezébe akadt egy forró fémdarab. A Terminátor könyörtelenül közeledett, már csak húszlépésnyi hátránya volt. Sarah az ajtóra sújtott és elkeseredett, mikor a fém kongva visszapattant, de nem törte be a biztonsági üveget. Újra
ütött, mind a negyvenhét kilóját beleadva az ütésbe, és ekkor az üveg beszakadt. Átléptek a szilánkokon, és egy folyosón találták magukat. A Terminátor egyre jobban felzárkózott, csengő, csikorgó, fémes sántikálásának tempója felgyorsult. Sarah becsapta maga mögött a folyosó ajtaját, és keresztülvezette Reese-t az egymástól elválasztott, apró helyiségeken. A Terminátor az ajtóra csapott, kifordítva azt a sarok vasaiból, majd utánuk bicegett. Látta, ahogy Sarah egy hosszú üvegfal mögé húzza Reese-t. Ez választotta el az irodákat az inkább üzemnek tűnő csarnoktól. A terem túlsó végén hatalmas vasajtó állt. A többi szobának vagy egyáltalán nem, vagy csak fából készült, gyenge ajtaja volt, melyek nem jelentettek akadályt üldözőjüknek, Sarah a fémajtó felé tartott. A Terminátor a nyomában csörömpölt, egyre sebesebben, akár a pusztítás megállíthatatlan motorja. Sarah elérte a vészkijáratot, és kinyitotta. Reese tehetetlenül a karjai közé omlott, mikor áthúzta rajta. A lány küszködött a vasajtó súlyával, sehogysem sikerült elég gyorsan becsuknia maga mögött. A gép Sarah után kapott. Reese az ajtónak zuhant, s meglökte, mire az nagyot csattanva becsukódott mögöttük. A férfi rátolta a reteszt, csupán egyetlen pillanattal előzve meg a túloldalon rohamozó kiborgot. Sarah és Reese hátratántorodott. Egy gyárban voltak. Az ipari robotok homályos, ormótlan alakjai mozdulatlanul pihentek, mert a szerelőszalagot éjszakára leállították. Majdnem teljesen automatizáltnak tűnt minden. A hátuk
mögött a Terminátor ismét az ajtónak csapódott, ami belerezgett az ütközésbe. Reese a vezérlőtáblához botorkált, és felfeszegette. – Mit csinálsz? – sikoltott fel Sarah. – Fedezéket – szólt vissza a férfi, és felcsapta az összes kapcsolót. Ekkorra Sarah is megértette. Ha a kiborg átjut az ajtón, márpedig át fog jutni, akkor szuperérzékeny hallásával könnyen felfedezheti őket a sötét labirintusban. A gépek egymás után keltek életre. A szalag nyüszítve megmozdult. Görgők csikorogtak, robotkarok markolták az üres levegőt, mechanikus fogók forogtak, mintha ők vezényelnék a számítógép irányította vadállatok fülsértő, kakofonikus kórusát. – A Terminátor nem talál ránk! – ordította a lány. Reese bólintott, megragadta Sarah kezét, és beljebb mentek a beugrókkal teli terembe. Lebuktak egy forgásban lévő acélkar elől, és végigrohantak a kísérteties, életre kelt gépek között vezető ösvényen. Mögöttük ismét megdöndült az ajtó, mikor a túloldalán lévő dolog faltörő kosnak használta saját magát. Aztán még egyszer, és az ajtó megremegett, a fémlap pedig behajlott az iszonyatos erő alatt. Reese botladozott, majd összecsuklott. Sarah fölé hajolt. – Kelj fel, Reese! A férfi teste azonban nem engedelmeskedett. Agya azt üvöltötte, menjen a lánnyal, de izmait megbénította a kín. Sarah egyetlen esélye az volt, ha egyedül megy tovább, őt pedig itthagyja, hadd csináljon valami elterelő hadicselt.
Elkínzott fémcsikorgás kíséretében a Terminátor lyukat ütött az ajtóba. Fény tűzött be a gyárba, és a fejük fölött lévő gépre esett. Sarah felnézett az eredetére, s látta, amint a Terminátor benyúl a résen, és a retesz után tapogatózik. Sarah újra megpróbálta felemelni Reese-t, de az ernyedt és súlyos volt, a közelében ólálkodó halál már szinte minden erejét kiszívta. A kiborg feltépte a reteszt, és belépett. Sarah Reese füléhez szorította ajkait, és felordított: – Felállni, katona! Mozgás! Mozdítsd a segged! Mozdulj már, Reese! Valami csoda folytán a férfi megindult, szinte csak a parancs hangjára és szavai által kiváltott puszta reflextől. Lelökte magáról a nehézkességet, visszaszorította a sokk kábulatát, s belekapaszkodott Sarah kinyújtott karjába. Tovább mentek a gépek között. A Terminátor éppen félrelökte a vészkijárat romjait, és beljebb lépve a terembe, körülnézett. A tűzben teljesen túlterhelt infravörös optikája nem működött, úgyhogy lassú panorámapásztázást használt, felerősített élességgel. Mozgást látott minden irányban, de egyik sem illett a céltárgyra. Elsétált a szerelőszalag mellett. Tökéletesen beleolvadt, a gyár sziszegő, csillogó anyagába, testvére voltba körülötte lévő vak gépezeteknek, de nem tudatosodott benne ez a visszásság, hogy ezek az értelem nélküli robotok az ő primitív ősei.
Örökkévalóságig tartó türelemmel módszeresen pásztázott körbe. Sarah és Reese görnyedve haladtak egy enyhén megemelt pallón, eltűntek a csövek és a kapcsolótáblák zűrzavarában. Reese felkapott egy rövid, vastag csövet az egyik munkapadról. Pillanatokkal később Sarah éppen egy légelvezető csövön kapaszkodott át, és térdével véletlenül megnyomott egy piros gombot a mellette lévő kis, fekete kapcsolótáblán. Hirtelen támadt zúgással egy hidraulikus prés nyomólapja csattant, alig két centire a fejétől. Megrettent, és visszatántorodott a pallóra. A Terminátor hangérzékelői minden nem ritmikus zajt kiszűrtek, és azonosították a gépek között, a feje fölött lévő mozgó célt, akár egy féreg, amelyik a rosszul szigetelt csövekből kicsöpögő vizet keres. Feje elfordult a precíziós csapágyakon, és a hang irányába mozdult. Reese és Sarah a palló végéhez rohant, ahol egy bezárt ajtó fogadta őket. Reese káromkodva hátraarcot csinált, visszaindult oda, ahonnan jöttek. Sarah sietve követte. A Terminátor megkerült egy kompresszort, és elállta az útjukat. Csontvázszerű sziluett a dübörgő sötétben. Sarah visszahőkölt. Reese felemelte a csődarabot, két kézbe fogta, mint egy baseballütőt, bár bal karja majdnem használhatatlan volt. – Rohanj! – taszította hátba a lányt. – Nem! – sikította hisztérikusan Sarah. Képtelen volt belenyugodni abba, ami történni fog. A Terminátor közeledett. Reese pedig csak egy ép karral és csupán egy negyven centis csődarabbal tudott védekezni. A gépember kihasználta az alkalmat,
nekilendült, és egy alattomos csapással összetörte Reese állkapcsát. Reese az ütés erejétől a védőrácsnak esett, de onnan már a rudat lóbálva pattant vissza. Az eltalálta a Terminátor krómhalántékát. A kiborg feje hátrabillent, majd érzéketlenül Reese felé vágott. Habár úgy tűnt, mintha a koponya fémfogai a gyűlölet állandó grimaszával csillognának. Villámgyorsan előrevágódva Reese sebesült karjába mélyesztette az öklét. Ettől Reese-t olyan tiszta éberség járta át, amilyet még sohasem tapasztalt. Ehhez a haláltusához képest egész élete csak álomnak tűnt. Üvöltve zuhant hátra. A Terminátor előrelépett, hogy végezzen vele, aztán pedig a védtelen elsődleges célponttal, akinek alakját végig figyelemmel kísérte. A lány nekidőlt a palló korlátjának, úgy százhúsz centire a föld felett. Innen már nem volt hová mennie, csak a másvilágra. Reese beleremegett élete utolsó energiáinak iszonyatos belső kitörésébe. Kabátjában az utolsó csődbombával vacakolt, gondosan takarva azt a kiborg szeme elől. A Bic öngyújtó síkos lett a kezében, de azonnal belobbant, mihelyt a tűzkőre ütött. Egy lélegzetelállító pillanattal később már égett a gyújtózsinór is, és Reese a hátára fordult, felélve minden erejét, amikor a kiborg fölé hajolt. – Sarah! – ordította – Ugorj le! A lány látta kezében a meggyújtott bombát, és egyetlen, a valóságtól elrugaszkodott másodperc alatt rádöbbent, hogy a férfi nem szándékozik eldobni a robbanószert. Sarah felüvöltött vak, vadállati kínjában, majd megfordult, és rohanni kezdett.
A Terminátor felemelte az öklét, hogy bezúzza Reese koponyáját, mikor komputeragya érzékelte a mellpáncélja alá dugott robbanótöltetet. Benyúlt érte, de már túl késő volt. Ekkor Sarah a korlátnak rohant, átfordult felette; és épp a beton felé vetődött, mikor a Terminátor felrobbant. A lány a földre zuhant, és gurulni kezdett. Izzó anyagcsomók szálltak, el mellette, volt köztük kemény is, és puha is. A légnyomás ránehezedett, és egy végtelen pillanatra elveszítette az eszméletét. Mikor kétségbeesetten visszaszerezte öntudatát, látta, hogy a Terminátor darabokban hever körülötte. Itt egy lábszár, ott egy hidraulikus dugattyú, amott pedig egy lábfej. Elszenesedett vezetékek gőzölgő darabkái, és a fémötvözetek olajos törmeléke padlón, akár a szétszóródott bors. Fémhulladék. Végre vége! Felült, és felsikoltott. Fájdalom nyilallt a lábába, mire reflexszerűen odakapott. Maga alá csavarodott, átlyukasztott lábszárából sűrű vér szivárgott. Valami belevájta magát a lábába. Kihúzta maga alól a sérült végtagot, és meglátta benne a Terminátor egy szilánkját, ami egyenesen a vádlijába fúródott, félúton bokája és térde közé. A kiborg még halálában is végezni akart vele. Most benne volt, behatolt a húsába, egyfajta hideg erőszakkal. Kint akarta tudni azt a szilánkot, úgyhogy megrántotta, így még jobban fájt, de azért kétszeres erővel esett neki. Végül egy hirtelen cuppanó hanggal kijött a fémdarab. Sarah messzire eldobta, majd megkönnyebbülten levegő után kapkodott. Mikor
enyhült kissé a fájdalom, kinyitotta a szemét, és meglátta Reese-t. Még mielőtt bármilyen érzés a hatalmába kerítette volna, már tudta, hogy halott. A robbanás a falnak repítette, majd a padlóra zuhant. Szemei a lányra meredtek, de már nem látták. Furcsa kifejezés ült az arcán. Amilyen életében egyszer sem volt, mivel még álmában sem látszott ennyire békésnek. A katona teljesítette a feladatát. Sarah a férfi felé vonszolta magát a padlón. Elment egy nagyobb fémdarab mellett. Ekkor valami hirtelen kinyúlt és megragadta a bokáját. Mire Sarah sikítva visszanézett az a valami – voltaképp a Terminátor, vagyis inkább csak ami megmaradt belőle – már függőleges helyzetbe tornázta fel magát. A gerinc alján tátongó lyukon, ahol valaha a csípőízület volt, most vezetékeket vonszolt maga után. De két karja, felsőteste és a feje megmaradt. Szemei a céltárgyra tapadtak, és elkezdett a lány felé araszolni. Sarah szabad, ép lábával belerúgott, mire az megvonaglott, és ő kiszabadult. Az azonban nem adta fel, továbbra is utána mászott. Sarah mozdítani sem bírta törött lábát, így ő is a padlón vonszolta magát. De bármennyire is akarta nem tudott elmenekülni előle, mert most egyenlőek voltak, két egyforma nyomorék, akik együtt kúsztak a törmeléken keresztül, egymástól különböző céljaik felé. Az üldöző és az üldözött, eljátszották szerepüket. Sarah felhúzódzkodott egy mozgó futószalagra. A gép követte, az is a szalagra gurult, három méterrel mögötte.
Mindketten pihentek, stratégiai előnyt kerestek, miközben a szállítószalag vitte őket előre. Aztán Sarah legördült a padlóra, de a roncs most lassabban követte a szokásosnál, úgy három és fél méterrel lemaradva mögötte. Most a lány volt előnyösebb helyzetben, és saját célja felé igyekezett, egy újonnan eszébe ötlött cél felé. A Terminátor kiszámította a lány pályáját, és kissé kitért, hogy elébe vágjon. Nem tudta, hová igyekszik, de nem is érdekelte. Sarah ekkor rádöbbent, csaknem egyidőben érik majd el a pallóra vezető lépcsőket. Megfordulhatott volna, hogy más utat keressen. Talán még le is előzhette volna, és kikúszhatott volna a külvilág biztonságába. Esetleg. De végezni akart vele. Méghozzá ő maga, s ne pedig valaki, vagy valami más. Hallotta a fém ritmikus, állandó kaparászását az acélhídon, ahogy a Terminátor követte. Lemászott a pallóról a gépek sötét dzsungelébe. Alig tudott mozogni, beszorult – két hatalmas fémlap közé. Bőrét izzadság borította, ezért folyton elcsúszott, és veszített előnyéből. A Terminátor egyenletes iramban mászott utána. Sarah meglátta a célt a feje fölött, s ebből újra erőt merítve előrelökte magát. A csattogás, csikorgás és suhogás felgyorsult a háta mögött. Erezte, amint a fémujjak megkarmolták a lábát. Ettől iszonyodva húzta össze magát. Már nagyon közel járhatott, de a lánynak arra nem volt már ideje, hogy hátranézzen. Csak előre. Sarah elért a szűk tér másik végébe és a pallóra vetette magát. Lábai lassabban követték a felsőtestét, mintha lassított felvételbe olvadtak volna, mikor megmarkolta
őket egy fémkar. A lány egy acél tolóajtó felé nyúlt, miközben a Terminátor kimászott a fémlap peremére, és Sarah után kapott. Az ajtó lecsapódott, és egy kattanással bezárult. A kiborg ügy csapódott a védőrácsnak, mintha egy kalapács kondította volna meg a nagyharangot. Sarah hátrazuhant, zihált, és a kettejüket elválasztó korlátnak nyomódó gépre meredt. Az áttuszkolta karját a rudak közti szűk helyen. A Terminátor tekintete Sarah-ra tapadt, megcélozta lüktető nyakát, azután beindította karjának hidraulikáját. A fém sikítva tiltakozott, ahogy a kar előrevágódott a lány torka felé, kinyújtott, majd begörbülő ujjakkal, mohón keresve a fogást. Sarah olyan messzire hátrált gép börtönétől, amennyire csak tudott. A Terminátor a rácsnak feszítette a vállát, és ujjai belevájtak a lány kulcscsontjába. Sarah felnyúlt a korábban látott kapcsolótáblához, a lehető legmagasabbra nyújtva a karját. Ujjai a levegőben imbolyogtak, fél centire a nyomógombtól. A Terminátor előrevetődött, és még erősebben szorította a lányt. Sarah egyszerre sikoltott dühében, tehetetlenségében és halálos rettegésében, aztán hirtelen fellendült, s a gombra csapta a tenyerét. A piros gombra. Az idő megállt. A hirtelen beálló csendben Sarah tisztán látta a rámeredő Terminátort, és érezte, hogy a jeges ujjak pontosan akkor zárultak légcsövére, mikor a hidraulikus prés negyven tonna nyomással lecsapott, és a fémlapok között zúzni kezdte a kiborgot. Nagy elégedettséggel figyelte, hogyan szűkíti a prés lassan a teret, melybe a Terminátort zárta.
A kiborg nyújtózkodott, az összes rendelkezésre álló energiáját a Sarah-t markoló karba és kézbe irányította. Szemei szinte beleégették magukat a lányéba, amikor a vázban lévő érzékelők hirtelen nagymérvű alakváltozást jeleztek. Még a hiperkemény ötvözet sem volt képes ellenállni a sivítva gőzölgő és erőlködő prés teljes nyomásának, ami ugyanolyan értelmetlen és könyörtelen volt, mint egy Terminátor. A torzó lassan kilapult, és a jól védett áramkörök kezdtek szilikonporrá morzsolódni. Egyre több helyen szűnt meg az energiaáramlás, egyre több helyen kényszerült tartalékútvonalakra, amelyek aztán szintén megszakadtak. A mikroprocesszoros agy túlterhelődött, és eltorzította a Terminátor éberségét. Az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt a prés kilapította egyik lencséjét és a cél nyaka köré záródott ujjait, az a látvány volt, ahogy a lány haldokló, rémült arckifejezése átadja helyét a nyílt, vad, és nagyon is emberi diadalnak. Mikor a prés az előre beállított távolságnál csak egy hajszálnyival nagyobb rést hagyva, csikorogva megállt, a kiborg megmaradt szeme felvillant, majd örökre kialudt. – Véged van, te rohadék! – mondta Sarah minden gyűlöletét beleadva. HARMADIK NAP LEUCADIA, REGGEL 7 ÓRA 45 PERC Sarah előtt elsötétült a világ. Mikor magához tért, bár a gépeket leállították az üzemben, zajt hallott. Szirénák, kerékcsikorgás. Izgatott mormogás. Sarah-t óvatosan egy hordágyra emelték, és leszíjazták. Érezte a
fájdalmat, de csak tompán, távolról, mintha nem is hozzá tartozna. Arcok úsztak be a látóterébe, majd tűntek el újra. Ápolók. Rendőrök. Szájtátók. Mikor a mentőautóhoz vitték, egy fekete furgont látott a közelben. A kocsi oldalán a “Coroner" felirat állt, és éppen egy testet pakoltak bele, mintha csak egy zsák liszt lett volna. Sarah tudta, Reese az. Mielőtt ideje lett volna tudatosan megsiratni, egy csattanással bezáródott a mentőautó ajtaja, visszaküldve a lányt az enyhítő sötétségbe. Miután a mentő elhúzott, Greg Simmons felhajtotta sportos öltönyének gallérját, és megfordult, hogy bemenjen az irodájába. Ez a nap is jól kezdődik! Azonban utolérte asszisztense, Jack Kroll, egy tömzsi, hiperaktív srác, zseniális IQ-val és egy cocker spániel dörzsöltségével. – Ezt nézd meg, Greg! – kiáltozta lelkesen, és Greg markába nyomott egy apró elektronikus chipet, amilyet az még sohasem látott. Úgy harmincöt milliméter lehetett az átmérője, s a szélét nyomtatott áramkörök csipkézték. Az egésznek abszolút semmi értelme sem volt, bár nagyon hatékony kapcsolásnak látszott. Vajon mire jó ez? – Hol szerezted? Jack az épület hátsó részében lévő szerelőszalag felé mutatott. – Nem lett volna szabad, de átcsúsztam a rendőrkordonon, mert ez az izé olyan... Greg átfogta Jack vállát, és erősen belecsípett a karjába. Jack felüvöltött, és megpróbált szabadulni, de ekkor Greg egy kétméternyire álldogáló rendőr felé intett a
fejével. Kisétáltak a parkolóba, messzire a tisztviselők és tudományos munkatársak csoportjától. Jack elmondta, hogy a padlón találta a chipet, egy rakás furcsának látszó törmelék között. Greg csak forgatta a kezében, értetlenül, de egyre izgatottabban. – A főnök látta már? Ez megsebezte a hűséges Jacket. – Dehogy, Greg. Egyenesen idehoztam neked. Senki sem tudja, hogy nálam van. Greg boldogan bólogatott. – Maradjon is így! – Mi? – mondta Jack összezavarodva. – Nem akarod levinni a kutatási és fejlesztésire? – Minek? Hogy az öreg Kleinhausé legyen a dicsőség? Mi itt fizetésből élünk, haver. Bérelt tervezőmérnökök vagyunk. Le se szarnak minket. Miért tegyük Őket gazdaggá? – Akkor mit csinálunk? Greg bolondos barátja arcába nézett. Jack az ő kincsesbányája, az elektronikus tervezés felfedezetlen művésze. Mindenki más csak a csomagolást vette észre. Greg látta a tartalmat is. Ez volt a szerencséje. Külön boltot nyitnak majd Jackkel. Egy kis irodát, kevés bútorral. Éppen csak egy előszobát a laborhoz. Jelzálogkölcsönt vesz fel a házára, a kocsijára, a feleségére és a gyerekeire, és ebbe a tervbe fektetik Jack összes spórolt pénzét is. Ha majd rájönnek, miként lehet hasznot húzni ebből a bizonyára vadonatúj mikroprocesszorból, ki fogják találni azt is, mire lehet felhasználni.
Több időbe telt, mint azt eredetileg Greg elgondolta. Tizenhat hónapba és négy napba, a pontosság kedvéért. A hazárdírozás bejött. Megkapták a bankkölcsönt, szabadalmaztatták az áramkört, és várták, hogy valaki perbe fogja őket. Nem tették. Senki sem tudta, mi a franc ez. Mintha csak egy idegen bolygóról pottyant volna az ölükbe. És akkor még csak épp hogy elkezdte őket olyan gazdagsághoz segíteni, amire legmerészebb álmukban sem számítottak. Újabb két év elteltével már saját cégük volt, nagyobb, mint amit otthagytak a chip megtalálása után. Azokban az években az egyik legnehezebb feladatnak az bizonyult, hogy milyen nevet adjanak induló vállalkozásuknak. A többi tervezőiroda már rég felhasználta a műszakinak csengő szótagok összes lehetséges kombinációját. Egyik reggel Jack széles, szarrágó vigyorral sétált be az irodába, és bejelentette, hogy kitalálta a legjobb nevet. Greg egyetértett, és napokon belül törvényesen társultak a Cyberdyne Systems név alatt. Visszagondolva a jószerencséjükhöz vezető események hihetetlen és titokzatos sorára, Gregnek be kellett vallania... hogy ebben a végzet keze is benne volt. SZÁZHUSZONHATODIK NAP BUENAVENTURA, MEXICO, REGGEL 7 ÓRA 46 PERC A bozóttal benőtt síkság már kezdett előmelegedni a déli kánikulához, mikor a nap felhágott a távoli hegyek csipkés gerincére, s a levegő nedvességgel lett tele. Az idő zavaros volt. Mexikóban gyakran szokott ilyen lenni. Sarah szinte észre sem vette, pedig egy nyitott dzsipben hajtott, azon a valamin, amit errefelé
autópályának csúfoltak. Szélfújta haja úgy lobogott mögötte, mint egy gesztenyeszínű zászló. Napszemüveget hordott, s már első ránézésre is látszott rajta, hogy terhes. A még kicsi, kedves domborulat alatt, amiből egy napon majd John Connor lesz, egy 357-es Colt Python revolver pihent, biztonságosan befészkelve magát az ölébe. Meg volt töltve. És a lány már megtanulta, hogyan kell vele bánni. Nagyon jól megtanulta. Mellette ült és ásítozott Pugsly Junior, egy harminchét kilós németjuhász. Arra képezték ki, hogy bárkit megtámadjon – aki nem hasonlít Sarah-ra –, ha ellenséges mozdulatot tesz. Tudott kedves is lenni, azonban Sarah mégsem gondolt rá soha úgy, mint valami háziállatra. Fegyvernek tekintette. Egész éjszaka vezetett a holdvilág viszonylagos biztonságában, ahogy ezekben a napokban már szokásává vált. Bár tudta, ha az időn át újabb Terminátor jönne – s ezt a lehetőséget nem hagyhatta számításon kívül –, az éjszaka nem nyújtana védelmet számára. Ő maga volt saját magának a legjobb védelmezője. Inkább amiatt a mániája miatt kerülte a feltűnést, mely szerint egy véletlen baleset esetleg elpusztít mindent, amiért Reese-zel együtt harcoltak. Most már nem veszítheti életét sem egy értelmetlen közlekedési balesetben, sem egy ostobán lezuhanó repülőben, sem pedig véletlen erőszak következtében. Életbevágó volt, hogy életben maradjon. Megváltozott.
Nem csak a terhesség tette, bár az is változtatott rajta, csípőjére és mellkasára nem is olyan kellemetlen elnehezülést rakva, amelytől valahogy gazdagabbnak érezte a megjelenését. A legfontosabb változás azonban a bensőjében történt, a tekintetében. Képes volt felmérni a távolságot aközött, amivé vált, és aközött a szakadék közt, amibe a kórházban zuhant, mikor elmondták neki, hogy anyját megölték. Úgy érezte, a kirakós darabjai, melyek az alatt a rettenetes három nap alatt szanaszét robbantak, újra a helyükre kerültek. Ezzel együtt megérkezett a gyász, amit az összes többi megrázó tragédia táplált, de sikerült úgy irányítania, hogy ne nyelje el. Azután begyömöszölte egy fémdobozba, és leforrasztotta. Később, ha majd megerősödik, időről időre elő fogja venni, és hagyja hadd mossa át. És azután, kivetítve, már előre megsirathatja a teljes pusztulás felé igyekvő világot. Saját valóságos és fájdalmas élményeit sokszorosan felnagyítva bele tudott pillantani a jövőbe, amikor a veszteségek majd olyan hatalmasak lesznek, hogy a legelvontabb elmék kivételével senki sem lesz majd képes felfogni őket. Ez azonban csak még erősebbé tette. Hiszen a gyűlölet is hatalmas érzés, és nagyon-nagyon hatékony. Így vágott bele a Tervbe. Mikor kiengedték a kórházból gyorsan kiürítette szűkös bankszámláját, és begyűjtötte anyja életbiztosítását. Ebből vette meg aztán az őrkutyát, a 357-est, és a dzsipet, majd útra kelt. Délnek. Talán le egészen DélAmerika csücskéig, hogy biztonságban megszülje, és felnevelje John Connort, és felkészítse a háborúra. Ott,
ahol nem fenyegette az atomcsapás pusztítása. Ahol minden derűs, és gyönyörű és szélsodorta, és... Kevés benzinje maradt. Tankolnia kellene, mielőtt elindul a hegyek közé. Lekanyarodott az autópálya melletti, poros fóldteknőben lévő düledező benzinkúthoz. Kikapcsolta a műszerfalra tett magnót. Ebbe diktálta a Könyvet, a fiának szánt túlélési kalauzt. Megpróbált mindent feljegyezni, és mágneses szalagon rögzíteni – még mielőtt elfelejtené a részleteket –, arra az esetre, ha valami történne vele, és nem tudná felnevelni a fiát. Már így is sok minden elhalványult, ugyanis teljesen visszautasította az emlékezést, mert csak felidézték volna az egykori Sarah-t. A halottakat pedig nem lehet visszahozni. Bizonyos értelemben a Terminátor tényleg megölte őt. Mielőtt beállt volna a kúthoz, épp azt mondta: – Meséljek-e neked az apádról? Nehéz kérdés. Vajon megváltoztatja-e ez azt a döntésedet, hogy elküldd ide, a halálba? Viszont, ha nem küldöd el Kyle-t, akkor te sem leszel. Mikor nagy ritkán szembe találta magát ezzel a paradoxonnal, elhagyta az erő, és megszédült az időörvénytől. Aki erre gondol, könnyen megzavarodhat egy kissé. Sarah leállította a dzsip motorját, becsúsztatta a pisztolyt az ülés alá, és kiszállt, hogy kinyújtóztassa a lábait. Azok teltebbek lettek, talán egy kicsivel még szebbek is, mint voltak. A Terminátor roncsa által összetört csontot egybetartó szegecs is a helyére került. Ugyanaz a szegecs, amelyet a Terminátor
eredménytelenül keresett a többi Sarah Connor lábában. Szegény asszonyok. Sarah néha irracionális bűntudatot érzett, mintha azok olyasvalamiért haltak volna meg, teljesen ártatlanul, amit ő tett, személyesen. Bizonyos értelemben így is volt. Csak egyelőre még nem követte el azt a dolgot. Gyakran gondolt arra, hogy milyen különös dolog ez: történelmet csinál, úgy, hogy végig tud róla, és tudja a következményeit is. Ettől egyszerre érezte magát fontosnak is, és jelentéktelennek is. Majdnem úgy, mintha a sors bábja lenne, egy csavar, egy puszta szem az okság láncában. Persze tudta, ennél sokkal többről volt itt szó. Az ő túlélési mániája, ahogy kényszeríti magát a túlélésre, ez dönti el a végkifejletet. És ez a jellemvonása végül csak egy újabb eleme lesz a képnek. A kígyó saját farkába harap, mindörökké. Pugsly halkan felmordult, és előre csapta a fülét, mikor Sarah szemügyre vette a benzinkutat. A szél felzavarta a tyúkokat, mire azok kotkodácsolva rohangáltak a dzsip jókora kerekei körül. A benzinkút a szemét oázisa volt a pusztaságban, úgy két kilométerre egy várostól, mely alig volt több, mint az autópálya átmeneti kitüremkedése. A fáradt kis épület egy roncstelepre hasonlító valami közepén állt, s voltaképp nem sok minden vette körül a jukkákon kívül. Rozsdálló teherautók pihentek a kőtömbökön, kereküket vesztetten, betört szélvédőkkel. A legváltozatosabb típusú, koszfoltos és horpadt jármű mindenfelé, s szemmel láthatólag csak arra vártak, hogy saját fajtájukból többen is meghaljanak, és így a
javításukhoz szükséges darabok megszerezhetők legyenek. Néhány szakadt ajándékdoboz, pinata, himbálódzott és sodródott a szélben. Elénk színükkel mintha a hely nyilvánvaló ürességén csúfolódtak volna. Végre egy alak tűnt fel az ajtóban. Görnyedt, viharvert öregember lépett ki az árnyékból, és Sarah felé tartott. Lehet, hogy tisztavérű Yaqui indián volt, szemei azonban mégis a túl sokat fogyasztott, olcsó, helyi agávépálinkától, a mescaltól vöröslöttek. Sarah meglátta a szemét, és borzongás futott végig rajta. Hirtelen az az abszurd érzése támadt, hogy az öreg belelát a jövőbbe. Az érzés ugyanolyan gyorsan tűnt tova, ahogy érkezett, és egy, még különösebb gondolat váltotta fel. Ő a látnok. Ő volt az, aki messzebb látott a horizontnál, és mint a történelem során mindenki, akit látomások érintettek meg, ő is azt kívánta, bárcsak ne így lenne. A kutas udvariasan bólintott. Sarah próbálta kimondani, hogy Llena el tanque, de a napszítta arcú tulajdonos félbeszakította. Tudott egy kicsit angolul, és hihetetlenül büszke is volt erre, ilyen messze délre a határtól. Megnyugtatta Sarah-t, hogy ő természetesen: – Tele tölteni, sí. A szél hirtelen erőre kapott, és forró homokot csapott az arcába, úgyhogy Sarah jobbnak látta, ha visszaül a dzsipbe. Ekkor egy gondolat hasított belé, és lenyomta a magnó felvevő gombját. – Azt hiszem, mesélek neked az apádról. Tartozom neki ennyivel. És talán annyi elég is lesz, ha tudod, hogy az alatt a néhány óra alatt, amit együtt töltöttünk, egy teljes életet kitöltő szerelmet éltünk meg.
De aztán rádöbbent, mennyire semmitmondók ezek a szavak. Nem képesek átadni érzelmeik erejét és tisztaságát. Sarah-t egy csattanás, és az azt követő zúgás riasztotta meg. Pugsly riadókészültséget jelezve felült, de csak egy fiatal mexikói fiú volt az, még tízéves sem lehetett. Egy öreg, horpadt polaroid kamerát tartott a kezében, biztosan valamelyik átutazó turistától “mentette" meg. Alul, a résen, kicsúszott a fénykép. A fiú túl gyorsan magyarázott, így Sarah nem értette, mit mond. Mikor felbukkant a benzinkutas, megkérte, hogy fordítson. – Azt mondja, nagyon gyönyörű vagy, señora, és ő nagyon szégyelli, amiért öt amerikai dollárt kell kérnie ezért a képért, de ha nem teszi, azt mondja, meg fogja verni az apja. Sarah a girhes, vigyorgó, lyukas pólót hordó gyerek szemébe nézett, majd így szólt: – Jó a dumád, kisöreg. Négy. Quatro. A fiú odaadta a képet, kikapta kezéből a pénzt, és boldogan eltáncolt. Megint balekot fogott a nem túl gyakori turisták között. Sarah a kirajzolódó képet figyelte, és úgy érezte, mintha saját jövőjét látná alakulni. A polaroid kép üres, fehér felületén megszilárduló szemek az övéi. Nézte, miként sötétedik be egyre jobban arca többi része, lassan beúsztatva az a Sarah-t, akivé mostanra lett. Öregebb, gondolta. De a változás nem élettani jellegű volt, inkább csak a régi, gyengéd vonások új elrendezése. Szeme a távolba nézett, és mosolygott, de igen haloványan, valahogy egy kissé szomorú mosollyal.
Sarah félretéve a képet, hanyagul a másik ülésre lökte, naplója kézzel felcímkézett kazettái közé. Mikor a slusszkulcsért nyúlt, már majdnem el is feledkezett a képről. Pugsly egyszer megszagolta, nedves orrnyomot hagyva rajta. Ez volt az első a sok ártalom közül, mely meg fogja öregíteni a kis műanyag téglalapot, mielőtt az megpihen majd egy katona tenyerén, aki a mennydörgő sötétség közepén kuporog, feje felett a Gépbirodalom pokoltüzével. Sarah Johnnak adja majd a képet, ő pedig Reese-nek. Itt kezdődik a kör. Bár, természetesen egy körnek nincs sem kezdete, sem vége. Sarah, miután fizetett a benzinkutasnak a tankolásért, beindította a dzsipet. Ekkor rátört a szél, és bogáncsot sodort keresztül az autópályán. Hátul fecsegni kezdett a fiú, és a hegyek felé mutatott. – Mit mondott? – kérdezte Sarah az öregtől. – Azt mondta, közeledik a vihar. Sarah felnézett az égen gyülekező felhőkre. Hátuk mögött, mint óriási vakuk, villámok csattantak. – Tudom – mondta a lány csendesen, és egyesbe tette a dzsippet. Kint az úton Reese-re gondolt. És az időre. És a történelemre. És, mindenekelőtt, a végzetre.
