Rajnai Lencsés Zsolt:
Kövecske szív
Klára ikreket fogant. Azokban az időkben nem volt még ultrahangos vizsgálat, így fogalma se lehetett, hogy fiúkat, vagy lányokat hord a szíve alatt. Ezért várt mindkettőt: egy fiút és egy leányt. “A kislányt majd Gabriellának, a fiút pedig Gábornak nevezem!” – tervezgette a névadást, és mikor napjai beteltek, a szülőszobában megindult a szülés. De ott érte ám a meglepetés! Mert fiút nem, de kislányt szült, – kettőt! Az egyiknek volt már neve, Gabriella, de a másiknak mégse adhatott Gábort! - Anyuka, mi legyen a gyermek neve? – kérdezte a szülésznő, mikor a második poronty is a világra jött, de Klára nem tudta, hogy hirtelen mit is feleljen. - Magát hogy hívják? – kérdezte. - Éva. - Akkor legyen Éva! – szólt az anyuka legyintve, dolgát letudva… Később Klára, a nevelésben sem volt sokkal figyelmesebb, vagy gondosabb, hanem pont olyan, mint amilyen felkészületlen a szülőszobában volt. A lánykák gyorsan cseperedtek, de Éva, sem gyermeknek, sem felnőttnek nem volt igazán “Éva”, sokkal inkább “Évike”, ugyanis az “Éva” név túl komoly volt hozzá, ő pedig vidám, cserfes, picinyke teremtés volt. - Olyan ez a gyermek, mint az ékszerdoboz – mondták többen is, akik látták az aprócska lány ragyogását. – Aki csak nézi, derűvel telik meg a lelke! A gyermekkor évei gyorsan röpültek, és a kislány hamar fölnövekedett, s huszonegy évesen megkérték a kezét. Évike gyakran sétálgatott a Duna parton, és kavicsokat gyűjtögetett. Szokása volt virágokat, vagy kis köveket gyűjteni, ma sem történt ez másképp, ezen a szép májusi szombat reggelen. A folyó alig ringott, hullámzott, néha elment egy-egy hajó, ilyenkor életre kelt és megiramlott valamelyest a lusta víztömeg, de máskülönben semmi, csak a csend… A Margitsziget hetekkel ezelőtt virágba borult, különösen az orgonák pompáztak és illatoztak frissen. “Milyen szép is a sziget, ilyenkor, májusban!” – gondolta Évike, és csak sétált, nézelődött tovább. Apró kis kövek fészkeltek a parton. Néha víz lepte őket, vagy homok, máskor meg sár, vagy iszap, az évszaktól függően. De ma alacsony volt a víz tükre, és a kavicsok, a száraz, meleg porban feküdtek. Az egyik vörös volt, mint a korall, a másik meg barna, mint a gesztenye, vagy fekete, akár a világtalan éj. Ahány kő, annyi szín és alakzat, ahány kavics, annyi forma szerteszét, mindenütt, ameddig a szem ellát. A Duna szeszélye egyiket-másikat hengeresre, kúposra, vagy trapéz alakúra formálta, de volt itt mindenféle gömbszerű, szögletes, ékes, vagy deformált kövecske is. Az egyik suta volt, a másik, szép, vagy éppen törpe
és jelentéktelen. Ó mennyi mindent látott kavicsok voltak ezek! Ki tudja honnan érkeztek, kicsoda ismerhette egyiknek-másiknak eredetét, vagy titkát? Egyszer csak Évike lehajolt, és egy szép, szív alakút vett fel. - No nézd csak – szólt halkan – milyen szép! Egy aprócska kőszív! Azzal zsebre tette a vörös kavicsot, amiről senki se tudta honnan jött, honnan ered, mennyit vándorolt, s miféle viharok, hullámok mosták szív alakúra… Évike is csak véletlenül vette észre, de éles szeme azonnal meglátta benne a formát! “Milyen kár, hogy kőből van” – tanakodott magában – “hiszen azt mondják, a kőszív valami mostohaságot, vagy szívtelenséget jelent, és épp ma találom, amikor az eljegyzésem lesz! Ez valami rossz jel?” De a kavics nem tűnt se szívtelennek, se mostohának, hanem csak szelíden nyugodott a lány zsebében. “Bár, ha jobban meggondolom, egy kő nem csak szívtelenséget, vagy ridegséget szimbolizálhat” – tűnődött tovább – “hanem időt-állóságot, és maradandóságot is! Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy a házasságom örök lesz? És ha örök, akkor bizonyára boldog is, hiszen, miért tartanék fenn valamit örökké, ha az rossz?” Ettől valamelyest megnyugodott, de még mindig habozott, s meditált tovább: “Talán nem véletlen, hogy ezt a kavicsot éppen ma találom! Mert így a szerelmünk bizonyára örökké kőbe lesz vésve, s ez a szép korall-szín kövecske állít majd emléket neki!” Azzal újra megnézte a kavicsot, majd hazasietett. Este megvolt a lánykérés, a gyűrű a jegyesek ujjára került, a kis kavics pedig egy váza aljába, abba a csiszolt, ékes üvegvázába, amibe kedvese naponta fehér rózsákat hozott a lánynak. Évike ugyanis nem a vöröseket, hanem a fehér rózsákat szerette, melyek tiszták, mint a hó, vagy, mint az ifjú mennyasszony lelke… Egy év múlva meg volt a házasság is, és csak teltek, teltek az évek, meg az évtizedek, sőt nem is teltek, hanem valósággal röpültek! Hiszen, ha az ember boldog, egy egész emberöltő is oly’ rövid életű, mint a buborék… És a kavicsszív a friss rózsák alatt pihent, amin gyakran cserélték a vizet, mert a rózsák mindig friss vízre szomjaznak, akár az emberlélek békére és harmóniára. És rózsa is volt a vázában elég, Évike párja ugyanis kertész volt, aki örömét lelte felesége gondtalan boldogságában. A lány később több kövecske szívet is gyűjtött, de azokat egy külön dobozba tette, és sosem keverte össze azzal az eggyel, amit eljegyzése napján talált a Margitszigeten.
Élete során két gyermeket szült, majd megöregedett és meghalt. Mire érte jött a halál, nyolcvan éves is elmúlt, és négy unokája lett! Ezek a huncut lurkók (négy fiú volt, mind furfangos lókötő) megtalálták a padláson porosodó üvegvázát, amiben már évek óta nem voltak virágok, csak az alján kucorgó korall-szín szívecske. Megtöltötték vízzel és friss virágokat szedtek bele. De mikor másnap cserélték rajta a vizet, egy óvatlan mozdulattal a kövecskét is a csapba öntötték. A kavicsszív leszaladt a lefolyón, majd bele a csatornába, és egy bő év alatt újra a Dunában kötött ki. A folyó meg csak vitte, vitte… A szívecske három évtized alatt ért el a Fekete tengerig, a lusta folyó belemosta az aprócska jövevényt a hullámsírba. Évike kövecskéje megpihent örökre, de létezése a lány szerelmét hirdette… Ó mennyi élménnyel lett gazdagabb az alatt a hatvan-egynéhány év alatt, amíg a feleség rózsái alatt nyugodott! Látta az ifjú ara boldogságát, eljegyzését, életét, szerelmét, terveit, – és azok megvalósulását! És látta iramló éveit, élemedett korát és vénségét is, s megértette, hogy az emberélet, ha még oly boldog is, mint amilyen Évikéé volt, akkor is röpkény, illatag s elmúló, akár a buborék.
Rajnai Lencsés Zsolt:
A teraszon
A Mester gyakran volt öltönyben és nyakkendőben, miközben a lány egész meztelenül… Ezen a reggelen is! Elegánsan öltözött, a teraszon ült, ám a nő ruhája nem volt más, mint tulajdon bőre! A férfi időnként felállt, körüljárta a lányt, pillantásokat vetett reá, majd visszaült. Beszélgettek egészen jelentéktelen semmiségekről, mégis átjárt a levegőn a szexus. “Izgató – gondolta magában a lány -, hogy bőröm találkozik a szemével, hogy mélyen védtelenségembe lát… Az, hogy a lelkem bőrbe- s húsbazárt talizmán, amit már nem rejt szemei elől semmi! Izgató, hogy az ing, meg az öltöny halkan suhog, mikor körülöttem jár, – egész lúdbőrös leszek e hangoktól…” Mert igen! A Mester átható pillantásokat vetett a nőre, miközben folyamatosan beszélt, csak beszélt hozzá, úgy téve, mintha nem érdekelné, hogy a lány meztelen, és enyhén széttárt combokkal ül vele szemben, s időnként megborzong a kiszolgáltatottságtól, s ez az érzet – látható módon – végig is fut a térdein, a hasa alján és a mellein… A teraszon nyári reggel ébredt pár órája még, enyhén hűvös volt, s a kiskabát is elkélt a férfin, az ifjú amazon mégse fázott, szerelem fűtötte őt, de azért mellbimbói ég felé keményedtek, hogy a vágytól-é, vagy a lenge hűvöstől, nem tudom, de azt igen, hogy ezekre a szép halmokra a Mester távolságtartó kimért pillantásokat vetett, s egészen úgy tett, mintha semmi különös nem volna abban, hogy hosszú meztelen combokkal, kibontott keblekkel és teljesen csupaszon ül előtte egy karcsú hölgy a tágas vörös fotelban, ő pedig talpig felöltözve magyaráz neki valamit a napi gazdaság jelentéktelen útvesztőiről, mintha csak előadást tartana egy vállalati konferencián negyven üzletember előtt. A nő, először kissé szégyellte magát, de utána egyre kevésbé, sőt, izgalmasnak tartotta e furcsa játékot… Néha elmosolyodott, máskor figyelmet imitált, vagy csak bólogatott a Mester okfejtésein, sőt, egy idő után átvette rövid időre a mentális fölényt, mikor egészen kitárta szép combjait bátran, s figyelte, hogy a Mester pár pillanatra hogy akad meg a gondolatfuttatásban, s fekete szemei mint siklanak alá a hasán, s mint szelídülnek meg egész békés módon a Vénusznak ama dombján, mely az ő ágyékán emelkedik elő a húsból, – csókra, ölelésre, törődésre vágyón… Már kicsit sem szégyenkezett, sőt, a férfi elejtett tekintetét kereste, és már nem félt a vele való találkozástól, mert a különös szerep amit játszottak, szenvedélyeket ébresztett lelkében. A Mester hamar visszatalált vezető státuszához, s mondta a nőnek, hogy tegyen úgy, mintha csak otthon és egyedül volna. A lány félénken engedelmeskedett, de a férfi – mintha észre se vette volna, hogy látótere alsó horizontjában
folyton a nő köldöke és szemérme bukkannak elő – szárazon és unalmasan folytatta tovább monológját, s ez a mímelt hűvösség még inkább ajzotta hősnőnk latens, vadmacska vágyait… Néha azért volt egy kis párbeszéd is, ilyenkor komótosan társalogtak, de már rég nem csak a szó, hanem a bőr és a szövet nyelvén is… A nő bőre meg a férfi inge, a nő combjai és a Mester ruhája furcsa nyelvet beszéltek, a magassarkú fekete cipő és a két szép fülbevaló pedig semmit se rejtett el az amazonból, de – és ez egészen nyilvánvaló volt! – merőben más habitussal beszéltek a hús gerjedelmei, a melleken és combokon férfitekintettel összecsorduló érzetek, no meg a száraz, hűvös szellem érveire reflektáló lány időnként felröppenő szavai. És így telt el az egész nyári reggel… A férfi időnként felállt, körbejárta a nőt, s beszélt hozzá tovább… A lány meg érezte ruhájának enyhe légmozgását mikor elhalad mellette, vagy megkerüli őt. A teraszon néma csönd volt, csak a párbeszéd zenéje hullámzott, vibrált, és az öltöny szárainak egymásoncsusszanása hallatszott időnként egy-egy lépésnél, amint sír a szövet és dúdol a meztelen léleknek…
