RÁCZ JÓZSEF TAKÁCS ÁDÁM (szerk.) DROGPOLITIKA, HATALOMGYAKORLÁS ÉS TÁRSADALMI KÖZEG ELEMZÉSEK FOUCAULT-I PERSPEKTÍVÁBÓL

RÁCZ JÓZSEF – TAKÁCS ÁDÁM (szerk.) DROGPOLITIKA, HATALOMGYAKORLÁS ÉS TÁRSADALMI KÖZEG ELEMZÉSEK FOUCAULT-I PERSPEKTÍVÁBÓL

NEMZETI DROGMEGELÕZÉSI INTÉZET SZAKMAI FORRÁS SOROZAT ELMÉLETEK – MODELLEK 5.

Sorozatszerkesztõk Demetrovics Zsolt és Buda Béla

RÁCZ JÓZSEF – TAKÁCS ÁDÁM (szerk.)

]

DROGPOLITIKA, HATALOMGYAKORLÁS ÉS TÁRSADALMI KÖZEG ELEMZÉSEK FOUCAULT-I PERSPEKTÍVÁBÓL

L’HARMATTAN – ELTE TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR BUDAPEST, 2006

Lektorálta: Buda Béla dr. © Nemzetközi Drogmegelõzési Intézet, 2006 © L’Harmattan, 2006.

Nemzetközi Drogmegelõzési Intézet National Institute for Drug Prevention 1145 Budapest, Amerikai út 96. Tel.: (+36 1) 273 4201, Fax: (+36 1) 273 4202 L’Harmattan France 7 rue de l’Ecole Polytechnique 75005 Paris T.: 33.1.40.46.79.20 L’Harmattan Italia SRL Via Bava, 37 10124 Torino-Italia T./F.: 011.817.13.88

ISBN 963 7343 57 1 xxxxx

A kiadásért felel Gyenes Ádám. A kiadó kötetei megrendelhetõk, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. Tel.: 267-5979 [email protected] www.harmattan.hu

A nyomdai elõkészítés Harsáczki György, a sokszorosítás a Robinco Kft. munkája.

TARTALOM

5

TARTALOM

Rácz József – Takács Ádám: Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Takács Ádám: Foucault problematikája és a drogkérdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Sutyák Tibor: A „kábítószer” genealógiája. Egy foucault-i perspektíva . . . . . . . . . . . 31 Kakuk Péter: Bûnözõk, betegek és ínyencek. A moralitás problematikus helye a drogpolitikai vitákban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 Rácz József: A „fegyelmezõ” egészségneveléstõl az „individualizáló” egészségfejlesztésig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 Cameron Duff: Droghasználat mint „öngyakorlás”: van-e hely a „mértékletesség erkölcse” számára a mai drogpolitikában? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 Anthea Martin – Paul Stenner: Beszéljünk a droghasználatról: mi a szerepünk nekünk (és résztvevõinknek) a kvalitatív kutatásban? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125 Michel Foucault: A pszichiátriai hatalom: a kikérdezés, a drog és a hipnózis . . . . . 145 A kötet szerzõi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153

6

RÁCZ JÓZSEF – TAKÁCS ÁDÁM

BEVEZETÉS

7

Rácz József – Takács Ádám BEVEZETÉS

Az illegális droghasználattal kapcsolatos politikai és közpolitikai viták 2005-re Magyarországon végképp megfenekleni látszanak. A tiltás (amit Magyarországon valamilyen félreértésbõl szokás konzervatív megközelítésnek nevezni) és a tûrve-tiltás (amit Magyarországon szintén valamilyen félreértésbõl liberális válasznak neveznek) közötti szakadék egyre mélyül. Hiába a 2000-ben konszenzussal elfogadott Nemzeti stratégia a kábítószerprobléma visszaszorítására országgyûlési határozat, hiába a lassan formálódó „drogszakma” konszenzuskeresése, a kábítószerhasználat megítélése kapcsán új meg új, a társadalom valós vagy vélt erkölcsi erõforrásaira hivatkozó csoportok lépnek fel, és kompetenciájukat messze meghaladó módon drogpolitikai döntéseket próbálnak kikényszeríteni. A legjobb példa erre az Alkotmánybíróság e témával kapcsolatos döntése, a „drogmentes Magyarország” programjának meghirdetésével. Az Alkotmánybíróság határozatának indoklása visszavezetheti a hazai helyzetet az 1990-es évek drogpolitikai „sivatagába”, ahol még a rendszerváltó közép-európai országokhoz képest sem történt érdemi elõrelépés a jelenség tudomásulvételében és társadalmi kezelésében (nem feledve az elterelés lehetõségének megteremtését). A jelenlegi helyzetben az illegális droghasználat társadalmi valósága leginkább a droghasználat szociális reprezentációjának szintjén vált ki szélesebb körû érdeklõdést. A kábítószer-probléma megítéléséhez a legegyszerûbb támpontként az a kérdés kínálkozik: „Milyen is egy droghasználó?” Magyarországon a tiltás szociális reprezentációja – nem tudatosan ugyan, de mégis – az 50-es évekre jellemzõ heroinhasználó, utcai „dzsunki” képébõl indul ki, mely a társadalom és a közrend elsõ számú ellensége. A tûrve-tiltás modellje az amszterdami coffee shopokban marihuánát szívó „szabad fiatal” státuszát veszi alapul, amellyel kapcsolatban az államnak úgy tûnik különösebb teendõi nincsenek. A sajtóban megjelenõ drogpolitikai viták az e sztereotípiákon alapuló propagandát igazolják vissza. A tudományos igényû hozzászólásoknak ezzel a propagandával szemben kellene érvelnie és a társadalmi csoportokat megszólítania. Utóbbi, a tudományos érvek és ellenérvek sajátos, nem fekete-fehér természete miatt nem látszik könnyû feladatnak. A hazai folyamatok emlékeztetnek az „ártalomcsökkentés” drogpolitikai irányzat zászlóbontásának helyzetére az 1980-as években, amikor a prohibícionalista és a legalizációs irányzatok képviselõi közötti viták az amerikai színtéren holtpontra jutottak. Az ártalomcsökkentés éppen a legnagyobb nézeteltérést kiváltó kriminalizáció, illetve dekriminalizáció és legalizáció kérdésének zárójelbe tételével ebbõl a patthelyzetbõl kínált kiutat. Miközben az ártalomcsökkentés egyre bõvülõ módszerei az Európai Unióban és az ENSZ különbözõ fórumain és társzervei körében, ha esetenként más néven is, de jelentõs karriert futottak be, addig az e fogalomnak megfeleltethetõ szo-

8


ciális reprezentáció Magyarországon nem jött létre. Ebben valószínûleg szerepe van annak is, hogy a tiltás vagy a tûrés drogos szociális reprezentációjával szemben az ártalomcsökkentés társadalmi szinten történõ ábrázolása sokkal összetettebb folyamat, és ennek hazai megjelenése óta nem is telt el olyan jelentõs idõ, mialatt ez a folyamat végérvényesen kiforrhatta volna magát. Az utóbbi években, nemzetközi szakmai körökben, olyan változások tanúi lehetünk, melyek, ha nem is érnek fel az ártalomcsökkentés jelentette paradigmaváltással, a drogjelenségek körül folyó tudományos diskurzust új utakra vezethetik. Itt elsõsorban olyan elméleti erõfeszítésekrõl van szó, melyek a droghasználat szintjét a társadalmi közegben jelentkezõ hatások elemzésén keresztül igyekeznek megközelíteni. Ezek az erõfeszítések fontosak, mert az új elméleti keretek új reprezentációs lehetõségeket, új alkalmazásokat és akár új, politikailag is kamatoztatható szempontokat biztosíthatnak. Így aztán ettõl az új diskurzustól akár még azt is remélhetjük, hogy a Magyarországon lehorgonyzott tiltás és tûrés ellentétpárral jellemezhetõ drogpolitikai vitát kimozdíthatják a holtpontról, vagy legalábbis segítségükkel értelmes tudományos és közpolitikai diskurzus lesz folytatható e jelenségrõl anélkül, hogy a nézeteket a jelenlegi erõsen polarizált mezõben kellene folyamatosan elhelyezni. Talán nem véletlen, hogy a szóban forgó új orientációt sok esetben olyan elméleti keretek biztosítják, amelyek a drogkérdéssel ténylegesen nem is foglalkoznak, így elkerülhetik, hogy szempontjaikat egyik vagy másik irányzat eleve kisajátítsa. A francia filozófus, Michel Foucault munkássága mindenképpen egy ilyen lehetõséget kínál a kortárs kutatások számára. Foucault-nak az énrõl, annak etikai összetevõirõl, a hatalomról, a tudásról, az élvezetrõl vallott nézetei alkalmasnak tûnnek arra, hogy a drogpolitika egyes jelenleg forgalomban levõ tanításait egy más nézõpontból kritika tárgyává tehessük és a tiltás – tûrés dichotómiáját meghaladjuk. Fontos azonban látni, hogy a kortárs drogelméletben a Foucault-nak szentelt egyre intenzívebb érdeklõdés nem annyira egy tannak vagy társadalomelméleti álláspontnak, hanem a problémafelvetés és -elemzés ezen a területen eddig még végig nem járt útjának szól. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Foucault elgondolásainak ilyen „hatása” és „használata” korábban már jó néhány a szociális problémákat igen kiélezett módon reprezentáló területen eredményesnek bizonyult. Foucault-nak az 1960-as években keletkezett a pszichiátriai és az orvosi intézményrendszert elemzõ mûvei számos esetben az ezeken a területeket érvényes tudományos és erkölcsi monopóliumok megkérdõjelezéséhez vezettek. Hasonlóan az igazságszolgáltatás és büntetés modern formáinak kialakulását tárgyaló könyve, a Felügyelet és büntetés, a börtönök és a rabok életének átalakítását szorgalmazó civil mozgalmat hívott életre Franciaországban. A szexualitás antik és modern formáira vonatkozó vizsgálódásai pedig a szexuális magatartás és önkifejezés megreformálását hirdetõ egyes törekvésnek nyújtott stratégiai alapvetést vagy vitairatot az Egyesült Államokban és másutt. Ezen túlmenõen a foucault-i alapfogalmak és perspektívák – immár több mint húsz évvel a filozófus halála után – számos olyan problématerület kapcsán ma is mozgósításra kerülnek, melyekrõl történeti okok miatt Foucault-nak még nem lehetett kiérlelt mondanivalója, ám amelyek jól érzékelhetõen a modern társadalom aktuális törésvonalaiból fakadnak: ilyen például az illegális bevándorlók problémája, az egynemûek házasságának kérdése, a neo-

BEVEZETÉS

9

liberális gazdaságpolitika és az egyéni, illetve közösségi szabadság konfliktusának napjainkban globálisan és lokálisan kialakuló formái. Az utóbb említettekhez hasonlóan az illegális droghasználat is olyan terület, amelynek Foucault valójában soha sem szentelt önálló elemzéseket, de amelynek leírására és elemzésére a foucault-i eszközök kifejezetten alkalmasnak látszanak. Hiszen ha sikerül megértenünk, hogy a drogokról és azok használatáról való ismereteinket a „tudás” milyen történetileg és társadalmilag kondicionált gyakorlatai szabályozzák, ha belátjuk, hogy a droghasználat jellemzõ társadalmi szituációit a „hatalom” milyen mechanizmusai generálják, és ha felismerjük, hogy a drogokhoz való folyamodásban az „én” (szelf) milyen szubjektív és erkölcsi tényezõi érvényesülnek, akkor ezzel egy olyan sokrétû munkaterületre tehetünk szert, amely alapot adhat a droghasználat jelenségeinek árnyalt megközelítéséhez. Valójában semmiféle probléma hatékony elemzésérõl nem beszélhetünk mindaddig, amíg fel nem ismerjük és el nem ismerjük a kiinduló feltételek bonyolultságát. Talán mindennél inkább így van ez a társadalmi problémák esetében, ahol a történeti meghatározottságok érvényesülésével éppúgy számolnunk kell, mint az egyéni választások vagy az erkölcsi és hatalmi érdekek súlyával. Foucault elemzéseinek bevonása és szempontjainak alkalmazása – túl minden egyszerû megoldási javaslaton – éppen ennek a bonyolultságnak a megpillantásához segíthet hozzá a drogok használatához kötõdõ társadalmi problémák területén. Jelen kötet arra vállalkozik, hogy szempontokkal és konkrét példákkal szolgáljon a foucault-i elemzéseknek az illegális droghasználat alkotta problématerületen való termékeny alkalmazásához. Azt, hogy egy ilyen vállalkozás mennyire újszerû, jól mutatja, hogy ismereteink szerint ennek a témának még a nemzetközi szakirodalomban sem szenteltek önálló tematikus összeállítást. Mindez azonban egyúttal azt a feladatot is kijelöli, hogy a szóban forgó elemzési szempontokat és alapfogalmakat mindenekelõtt bevezessük erre a területre. Ez magyarázza, hogy a kötetben szereplõ írások közül Takács Ádám írása nemcsak a droghasználatra vonatkozó foucault-i típusú történeti elemzésekkel kísérletezik, de általános áttekintést is ad a francia filozófus munkásságáról. Ugyanezt a feladatkijelölést Sutyák Tibor és Kakuk Péter önálló elméleti igényû tanulmányaiban is megtalálhatjuk. Míg az elsõ esetben a foucault-i gondolkodás módszere és egyes alapfogalmai a kábítószer általános kulturális származástanának, „genealógiájnak” felvázolásához járulnak hozzá, addig a másodikban Foucault hatalomelméletének és etikai nézeteinek ismertetésére a kábítószerhasználat kortárs diskurzusokban megjelenõ morális problémáinak tárgyalása kapcsán kerül sor. Az elméleti tájékozódáson túl a kötetnek az is célja, hogy támpontokat adjon a droghasználattal kapcsolatos konkrét helyzetfelmérések és alkalmazások számára. Rácz József tanulmánya az egészségfejlesztõ, drogprevenciós módszerek Foucault által inspirált elemzésén keresztül azt a kérdést vizsgálja, hogy az államszocializmusból a szabad piacgazdaságba történõ átmenet hogyan érinti az „én (szelf) technológiáit”, vagyis az énnek önmagáról, a hatalomhoz való viszonyáról vallott vélekedéseit csakúgy, mint a hatalomnak az énhez fûzõdõ viszonyait. Mivel Magyarországon a rendszerváltozás után átvett egészségfejlesztõ és drogprevenciós módszerek más énfelfogásból, más „énhatalom” viszonyból indulnak ki, mint ami az államszocializmusban megszokott volt, e módszerek viszonylagos hatástalansága és a szempontjaikat övezõ idegenkedés ezek-

10


kel a tényezõkkel is magyarázható. Cameron Duff írása az ausztrál drogpolitika utóbbi évtizedeinek tanulságaira támaszkodik. Ennek alapján Duff amellett érvel, hogy Foucault-nak a gyönyörrel és az erkölccsel foglalkozó írásai fontos, új szempontokat nyújtanak a fiatalkori droghasználat változó természetének megértéséhez, valamint új fogalmi alapokat kínálnak a droghasználat területén alkalmazott ártalomcsökkentõ stratégiák kialakításához és kivitelezéséhez. A foucault-i és a széles értelemben vett posztstrukturalista gondolkodás szempontjait igyekszik kamatoztatni elemzéseiben Anthea Martin és Paul Stenner tanulmánya is. A droghasználatra vonatkozó kvalitatív kutatások „diszkurzív elemzésekké” való átalakítása mellett érvelve, a szerzõk egyúttal a kortárs drogkutatás saját hatalmi pozícióinak felmérését is sürgetik. Michel Foucault egyik 1976-ból származó, de csak a közelmúltban publikált Collège de France-ban tartott elõadásának a kötetben való közlésével nem pusztán az volt a célunk, hogy eredeti formájában is illusztráljuk a fenti írásokban számtalanszor hivatkozott elemzési horizontot. Motiváló tényezõ volt az is, hogy Foucault eddig megjelent szövegei közül tudomásunk szerint ez az egyetlen, ahol a „drogok kérdése”, ha csak néhány oldal erejéig is, de önállóan témává válik, mégpedig a pszichiátriai hatalom 19. századi kialakulásának vizsgálata kapcsán. A foucault-i elemzések újszerûen kialakított kontextusa, valamint a felvett írások némileg eltérõ jellege is indokolta, hogy ne törekedjünk a kötet terminológiájának feltétlen egységesítésére. Noha kétségtelen, hogy a francia filozófus szóhasználata elvileg egységes alapot biztosíthatott volna a különbözõ megközelítéseknek, számunkra mégis fontosnak tûnt, hogy eltekintsünk az egységes megszólalás követelményétõl és hagyjuk, hogy az egyes elemzések mindenekelõtt saját diszciplináris és fogalmi kereteik között érvényesüljenek. A terminológiai kérdések egyik talán legeklatánsabb példáját a Foucault által nagy hangsúllyal alkalmazott „soi’, illetve ennek angol megfelelõje, a „self” kifejezés használata szolgáltatta. Foucault magyar fordításai általában az „önmaga’, „önmagunk” szavakkal és a belõlük képezhetõ szóösszetételekkel adják vissza a kérdéses terminust, számunkra azonban esetenként megfelelõbbnek tûnt a hazai pszichológiai és szociológiai szaknyelvben már elfogadottá vált „szelf” kifejezés, csakúgy mint az „én” szó hangsúlyos használata. Reméljük, hogy a megértéssel szemben támasztott ilyen és ehhez hasonló esetleges nehézségekért bõven kárpótolnak majd a foucault-i gondolkodás változatos alkalmazásával elért módszertani és tartalmi nyereségek.

FOUCAULT PROBLEMATIKÁJA ÉS A DROGKÉRDÉS

11

Takács Ádám FOUCAULT PROBLEMATIKÁJA ÉS A DROGKÉRDÉS

A francia filozófus Michel Foucault neve egyre gyakrabban merül fel a droghasználat szociális problémáit tárgyaló kortárs elemzésekben. Bár ezek a hivatkozások sok esetben csak névértéken szerepeltetik Foucault elgondolásait, mégis fontos fejleménynek tûnik, hogy ez a társadalmi problémák felvetésére és elemzésére kidolgozott rendkívüli hatású elmélet megjelenik ezen a területen. Jelen tanulmány fõ célkitûzése, hogy nagy vonalakban vázolja Foucault vállalkozásának módszerét és eredményeit. Zárásként megpróbálkozunk néhány olyan szempont megadásával, melyek megmutathatják ezek alkalmasságát a drogok használatával kapcsolatos problématerület újfajta megközelítésére és elemzésére.

A problematizáció menete: empíria, teória és kritika Egy filozófiai gondolkodás ereje és újító képessége talán azokból a problémákból kiindulva ítélhetõ meg leginkább, amelyeket ez a gondolkodás kidolgoz és érvényre juttat. Ebbõl a szempontból vitathatatlannak látszik, hogy Michel Foucault munkássága a 20. század legerõteljesebb filozófiai vállalkozásai közé tartozik. Foucault radikalitásának mérlegelésekor azonban nem tekinthetünk el attól, hogy itt nem pusztán a hagyományos problémák újfajta megfogalmazásával, de egyenesen magának a „probléma” fogalmának az átalakításával van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy ha a filozófia problémái hagyományosan a metafizika, az ontológia, az ismeretelmélet, a történelemfilozófia, az etika, stb. valamely ága alá sorolódnak, mert úgy látszik, hogy történeti alakulásuk folyamán többé-kevésbé megõriztek bizonyos tartalmi azonosságokat, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a gondolkodás és a történelem összefüggésének egy ettõl eltérõ felfogása a filozófia sajátos problematikájának egy ettõl eltérõ meghatározását eredményezheti. Egy ilyen helyzetet találhatunk Foucaultnál, aki az általában vett emberi tudás alapvetõ történetiségét szem elõtt tartva egyrészt tág értelemben filozófiainak tekint minden gondolkodást, amely új tárgyakat hoz létre a megismerés és a gyakorlat számára (FOUCAULT 1998, 47), másrészt az autonóm filozófiai tevékenység számára azt a feladatot tartja fent, hogy a maga történeti feltételeibõl kiindulva „diagnosztizálja a jelent”, amelyben élünk, vagyis elemezze megismeréseink és gyakorlataink aktuálisan fennálló állapotát (FOUCAULT 1972, 272). Másként mondva, a felismerés, hogy „történeti módon ítéltettünk a történelemre” (FOUCAULT 2000, 98–99) Foucault-nál abba az irányba viszi a filozófiai gondolkodást, hogy problémákon ne az érvényességüket

12

TAKÁCS ÁDÁM

minden változáson keresztül megõrizni képes „bölcseleti” kérdéseket, hanem olyan szimptomatikus feszültségeket értsen, amelyekkel történetileg adott helyzetünk a megismerés és a társadalmi gyakorlat szintjén aktuálisan szembesít bennünket. Így ölt alakot az egyes mûvekben és a mûvekre vonatkozó reflexiókon keresztül fokozatosan, ám a maga tiszta formájában sohasem szisztematizálva, Foucault egyszerre történeti és aktualitásokhoz szabott filozófiai programja, mely röviden a „jelen története” névvel lehetne jellemezhetõ (TAKÁCS 1998). A filozófiai problematizáció e felfogása határozza meg Foucault általános módszerét és témaválasztásait. Innen válhat érthetõvé az az elsõ látásra kétségtelenül zavarba ejtõ filozófiai praxis, amely konkrét munkájában mindig történeti elemzésekbe ágyazza mondanivalóját. Ez a praxis zavarba ejtõ, hiszen Foucault munkáinak fõ témáit szemügyre véve elõször is szoros értelemben vett történeti kutatásokat találunk: az õrület története, a klinikai orvoslás története, a humántudományok története, a börtön története, a szexualitás története. Ezek a kutatások azonban minden esetben egy általában nyilvánvaló filozófiai téttel felruházva íródtak: a tudás filozófiája, a hatalom filozófiája vagy a szubjektivitás filozófiája nevében. Így aztán felmerülhet a kérdés, hogy mi teszi lehetõvé a történetírói gyakorlat és a filozófiai kérdésfeltevés ilyen összhangját, és vajon hogyan illeszthetõ össze a módszer, a fogalmiság, az igazolás szintjén ez a két diszciplinárisan jól elkülöníthetõ megismerésmód? Más szóval, nincs-e kibékíthetetlen ellentét Foucault-nál a történeti munkák „pozitivista beállítottsága” és filozófiájának „kritikai igénye” között (HABERMAS 1998, 223)? E kérdésekre a választ minden bizonnyal a szóban forgó filozófiai problematizáció jellegébõl kaphatjuk meg. Hiszen, ha Foucault szerint a filozófia kérdése annak „a jelennek a kérdése, amely mi magunk vagyunk” (FOUCAULT 2001c, 266), akkor világos, hogy ez a pozíció szükségképpen implikálja a történeti kutatások perspektíváját. A mindenkori jelennek közvetlenül magára a jelenre alapozott filozófiai vizsgálata ugyanis csak egy ismeretelméleti illúzió érvényesülése árán volna lehetséges: annak az illúziónak, hogy önmagunk számára itt és most – tudásformáinkban, cselekvéseinkben, egyéni és kollektív tapasztalatainkban – direkt módon hozzáférhetõek és maradéktalanul megismerhetõek vagyunk. A jelen konstitutív meghatározottságainak a jelenbõl történõ megragadási kísérlete így egy „attribúciós torzítás” (RÁCZ 2002, 13) kockázatát hordja magában, amely leginkább éppen azzal szemben tehet vakká, ami a jelen létrejöttében a legalapvetõbb, vagyis a történeti származással. Úgy tûnik tehát, hogy Foucault diagnosztikus filozófiája joggal folyamodhat „empirikus” történeti kutatásokhoz saját gyakorlatában, mert tárgyainak kialakításához egyszerûen nem nélkülözheti a történeti feltárás, dokumentálás és leírás konkrét feladatait. Ez persze azt is jelenti, hogy a filozófiai tét nemcsak végeredményében, de már kiindulópontjában is áthatja a történeti kutatásokat, mintegy „teoretikus” perspektívát, rendezõelvet, alapfogalmiságot biztosítva számukra, és folyamatosan lebegtetve, hogy az egyes kutatások nem önmagukért, hanem a „jelen”, vagyis a tudás, a hatalom, a szubjektivitás jelenlegi formáinak egy lehetséges filozófiai kritikája érdekében kerülnek mozgósításra. Mindebbõl két fontos következményre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt arra, hogy filozófia és történelem összedolgozásával Foucault az interdiszciplináris gondolkodás egy olyan formáját volt képes kialakítani és a gyakorlatban mû-


13

ködtetni, amely nem az egyes megismerésmódok kétségkívül kétes értékû analógiájából, hanem a kidolgozott problematika alapvetõ feltételeibõl táplálkozik (TAKÁCS 2004a). Az interdiszciplinaritás a problematizáció eredménye lesz, amennyiben a gyakorlatilag különnemû megismerési és elemzési módok a kritikai gondolkodás feszültségterében szükségképpen egymást implikálják. A második következmény a szóban forgó problematizáció jellegét érinti: ha a jelenre vonatkozó filozófiai kérdésfeltevés csak konkrét történeti kutatásokba ágyazva teremthet tárgyat magának, akkor könnyû belátni, hogy ez a filozófia sohasem lesz képes átfogó és egyszer s mindenkorra érvényes kritika gyakorlására. Ahogy Foucault fogalmaz: „a kritika többé nem az egyetemes értékû formális struktúrák keresését jelenti, hanem azon események történeti vizsgálatát, amelyek önmagunk létrehozásához vezettek” (FOUCAULT 1991, 107). A filozófiai elemzésnek tehát a jelen problémáiból elõbb kutatható történeti tárgyakat kell alkotnia, hogy azután az így kialakított lokális tudást kritikailag az aktuális szituációkra tudja vonatkoztatni. Ez magyarázza, hogy az „ész”, a „test”, az „igazság”, a „szubjektum”, az „etika” átfogó filozófiai kérdései helyett Foucaultnál az „õrültség”, a „betegség”, a „törvénysértés”, a „szexualitás”, az „önazonosság” történetileg vizsgálható „életélményei” (expériences) állnak a középpontban, azokkal a tudás és hatalmi formákkal együtt, amelyekben ezek a nyugati kultúra alakulása folyamán konkrét módon testet öltöttek (FOUCAULT 1991, 63). Az alapul szolgáló feltáró munka azonban mindig részleges, korrigálható és ebben az értelemben idõleges eredményekhez vezet, mert egyszerre van kiszolgáltatva a történeti események kimeríthetetlenségének és a jelenbeli szituációk törékenységének. A filozófiai-történeti kérdésfeltevések kiküszöbölhetetlenül lokális és részleges jellege ugyanakkor nem vezet az elemzések kritikai hatékonyságának csökkenéséhez Foucaultnál. Épp ellenkezõleg, nagyon is úgy tûnik, hogy a konkrét történeti erõvonalak mentén felvázolt filozófiai kritika képes effektív és felszabadító hatású lenni még olyan területeken is, ahol inkompetenciája vagy túlságosan általános mivolta miatt a „filozófia” egyébként elutasításra találna. Mindez ugyanakkor elõfeltételezi, hogy Foucault vállalkozásában nem csupán a filozófiai tevékenység szakad el tradicionális formáitól, de az általa gyakorolt történetírás sem illeszkedik az eseménytörténet vagy akár az eszme- és mentalitástörténet hagyományos sémáiba. Interdiszciplináris foglalatú gondolkodása inkább arra irányul, hogy a jelen egyes kitüntetett jelenségeinek történeti meghatározottságaiból kiindulva feltárja azoknak az esetlegességeknek, szabályos alakulásoknak, tudatos szándékoknak és nem szándékolt következményeknek a játékát, amelyek révén a nyugati kultúra az e jelenségekhez tartozó racionális, normatív vagy tapasztalati mechanizmusokat nem kevés munkával kialakította, illetve jelenlegi uralkodó formájukban érvényesítette. Röviden, Foucault történeti alapú filozófiai munkája közvetlenül azoknak a „problematizációknak” a feltárását célozza, amelyeken keresztül a modern nyugati társadalom a tudás, hatalom, szubjektivitás bizonyos alapvetõ gyakorlatait és formáit önmaga számára létrehozta és mind a mai napig mûködteti (FOUCAULT 1999b, 16; CASTEL 1998). Nem nehéz felismerni, hogy milyen jellegû az a kritikai potenciál, amely az ily módon meghatározott és kivitelezett elméleti vállalkozás gyakorlati jelentõségét adja. Ha ugyanis lehetséges kimutatni, hogy jelenünk egyes alapvetõ tudásformái, hatalomgya-

14

TAKÁCS ÁDÁM

korlási típusai és szubjektivációs módjai mely történeti lehetõségek érvényesülése folytán váltak uralkodóvá, akkor egyúttal az is felszínre kerülhet, hogy ezek milyen mértékben nem voltak szükségszerû és elkerülhetetlen fejlemények. A filozófiailag hangolt történeti kutatások ezért kritikailag alkalmazhatónak látszanak minden olyan esetben, ahol a tudás és hatalom egyes társadalmilag intézményesített jelenségeit, kulturális formáit, tapasztalati és megismerési módjait magátólértetõdõnek vagy végérvényesnek tekintik. Ez az elbizonytalanító képesség azonban csak az egyik oldala az így kialakuló kritikai gyakorlatnak. Legalább ennyire fontos, mikor Foucault arról beszél, hogy a történeti tartalmak felszínre hozásával lehetõvé válik olyan „alávetett tudások” felmutatása és értékelése, melyek bizonyos – például az õrületre, a betegségre, a büntetésre, a szexualitásra vonatkozó – uralkodó diskurzusok peremvidékén, diszkvalifikáltan és egyfajta lokális ellenállásként jelentkeznek a társadalomban (FOUCAULT 1999a, 309–310). E lokális tudások történetileg kialakult jelenléte pedig képes lehet arra, hogy alternatív erõforrásokkal szolgáljon a filozófiai kritika által megnyitott problémák továbbgondolása számára. A foucault-i filozófiai kritika tehát szigorúan szólva sem nem radikálisan felforgató, sem nem építõ jellegû. Közvetlen célja az, hogy történetileg releváns információ mozgósításával alternatívákat nyisson meg annak a kulturális-társadalmi jelennek a számára, melynek változékonyságát döntõ pontokon éppen saját mûködése fedi el. Ebben az értelemben a jelen diagnózisára vállalkozó filozófia képes egy olyan mozgás generálására, amelynek révén, ha szükséges, elszakadhatunk attól, amit igaznak tartunk és más feltételeket és játékszabályokat kereshetünk: „a filozófia a gondolkodás kereteinek áthelyezése és átalakítása, a megszerzett értékek módosítása, az a munka, amely azért történik, hogy másként gondolkodjunk, másként cselekedjünk, mássá váljuk, mint amik vagyunk” (FOUCAULT 2001c, 929).

A problematizáció tengelyei: tudás, hatalom és szubjektivitás A foucault-i életmûben sematikusan három olyan nagy tématerület különíthetõ el, amelyek körül az egyes konkrét történeti kutatások szervezõdnek, és amelyek éppannyira meghatározzák a tárgyválasztás, mint a kritikai alkalmazhatóság lehetõségeit: ezek a tudás, a hatalom és a szubjektivitás területei. Ez a felosztás sematikus, mert noha az egyes publikált nagy mûvek témái többé-kevésbé megfeleltethetõk egyik vagy másik kategóriának, az életmû szerves részét képezõ kisebb írások, elõadások, interjúk, és különösen az újabban publikálásra kerülõ Collège de France-ban tartott elõadások szövegeiben ezek a területek szervesen áthatják egymást, kölcsönösen erõsítik hatékonyságukat a történeti érthetõség vagy a kritikai attitûd kialakításában, és esetenként konkurálnak is egymással. Foucault saját meghatározása szerint mindenesetre itt három olyan „gyakorlati rendszerrõl” beszélhetünk, ahol az elsõ – a tudás – „a dolgok feletti rendelkezés viszonyait”, a második – a hatalom – a „másokra ható cselekvés viszonyait”, a harmadik – a szubjektivitás – pedig az „önmagunkhoz való viszonyok” rendszerét helyezi történeti perspektívába és a konkrét elemzéseken keresztül egyúttal kritikai potenciállal ruházza fel (FOUCAULT 1991, 112). E tématerületeket tehát úgy kell vennünk, mint amelyek a jelen diagnózisát végzõ filozófiai munka problematizációs tengelyeit alkotják.


15

A) A tudás: a tárgyak diszkurzív feltételei A tudás foucault-i meghatározása mindig konkrét tárgyak és tárgyterületek történeti elemzéséhez kapcsolódik. Ilyen elemzett tárgy például az „õrület” és a hozzá kötõdõ elmekórtani-pszichiátriai tudás területe (FOUCAULT 2004), ilyen a „klinikai orvoslás” történetébõl kibontható tárgyak komplexuma (FOUCAULT 2000a), ilyenek az ún. „humán tudományok” kialakulásához köthetõ nyelvészeti, közgazdaságtani, természetrajzi tárgyak és tudásformák (FOUCAULT 2000b), és végül ilyen a szexualitás jelenségei körül szervezõdött tudás a nemiség és a vágy kitüntetett tárgyaival (FOUCAULT 1996). Annyi mindenesetre általánosságban is megállapítható, hogy Foucault megkülönbözteti a „tudást” (savoir) a tág értelemben vett tapasztalattól és megismeréstõl, és a megkülönböztetéshez két kritérium szolgáltat alapot. Egyrészt az, hogy Foucault szerint tudásról csak a gondolkodás szabályozott használata esetén beszélhetünk, mely lehet a közös módszer vagy tárgyterület által meghatározott, valamilyen módon intézményesített vagy más tudományos feltételek alapján megvalósuló használat. Másrészrõl, a tudás kialakulása és érvényesülése elválaszthatatlan bizonyos nyelvi gyakorlatok – a megnevezés, a kifejezés, a fogalomalkotás, a kimondás és leírás gyakorlatainak – teljesülésétõl. Ennyiben viszont állítható, hogy Foucault-nál a „tudás” mindig az egyes területek szerint történetileg elkülönülõ, nyelvileg kimunkált tapasztalatokat, illetve rendezetten mûködtetett megismeréseket jelent (F OUCAULT 2001a, 233–235). Ez magyarázza, hogy a tudás elemzésére vállalkozó kutatásainak fókuszában mindig valamelyest intézményesült vagy a tudományosság feltételeitõl érintett diszkurzív viszonyok leírását találhatjuk. Az alkalmazott kritériumok ugyanakkor nem tekinthetõek önkényesnek. És nem pusztán azért, mert a tudás jelenkori problémáinak megértéséhez a tudománytörténet elsõrendû nyersanyagot és elvi bázist biztosít (CANGUILHEM 2000). Hanem elsõsorban azért, mert belátható, hogy a tapasztalás és megismerés bármely formájának kialakításában és történeti átörökítésében a diszkurzivitás alapvetõ és nélkülözhetetlen funkciót tölt be, és ennek mûködése szinte minden esetben az intézményesülés lehetõségét magában hordó szabályos mûködés formáját ölti magára. Innen nézve a „tudás” foucault-i meghatározása annak a követelménynek tesz eleget, hogy az emberi tapasztalás és megismerés a maga történetileg konkrét formáiban legyen feltárható és elemezhetõ. Foucault-nak a különféle tudásformákra irányuló történeti vizsgálódásai tehát csak látszólag követik a tudomány- vagy eszmetörténet hagyományos eljárásait. A kérdéseket ugyanis, hogy miként jött létre az „õrület” mint a pszichiátria tárgya, a „beteg test” mint a szervi orvoslás tárgya, az „ember” mint olyan tárgy, amely nyelvhasználata, munkaképessége, biológiai felépítése alapján került meghatározásra , a „szexualitás” mint a nemiség és a vágy megismerésében megalkotott tárgy, ki kell egészíteni a tudás azon mechanizmusaira irányuló kérdésekkel, amelyek egy adott ponton egyáltalán lehetõvé tehették e tárgyak megalkotását és leírását. Ha azonban a tudás mechanizmusai között mindenekelõtt olyanokat találunk, melyek a megnevezés, kijelentés, fogalomalkotás szabályozott gyakorlatain keresztül alakítják ki és intézményesítik tárgyaikat, akkor az idevágó történeti vizsgálódások anyagát azok az „események” fogják alkotni, melyek eleve diszkurzív meghatározottságokkal bírnak, vagyis amelyek,

16

TAKÁCS ÁDÁM

mint „diszkurzív események” ragadhatók meg (FOUCAULT 2001a, 38).1 Egészen röviden: a diszkurzív események tanulmányozása Foucault-nál azokhoz a dokumentálható történésekhez vezet el, ahol a megismerés egy adott tárgyát egy adott pillanatban alkalmasnak találták a szabatos megnevezésre, a rögzített kijelentések általi jellemzésre, a fogalmakkal történõ megragadásra és a tematikus elkülönítésre más tárgyakkal szemben. Ezen keresztül pedig lehetõvé válik azoknak a spontán alakulásoknak és kiszámított döntéseknek, tapogatózó elhatárolásoknak és stratégiai választásoknak az analízise, melyek egy adott tudásterület létrehozásakor a tárgyak egyre pontosabb meghatározásához, valamint a velük összefüggõ megismerési módok és alkalmazások gyarapodásához vezettek. Így tárul fel a modern tudás a „történelem egy darabjaként”, vagyis olyan idõben kialakuló egységek és egyediségek halmazaként, amely „önnön korlátainak, szakadásainak, átalakulásainak, idõbelisége sajátos módjainak kérdését veti fel” (FOUCAULT 2001a, 152). Mindez azonban jóval többet jelent a hagyományos történészi perspektíva kitágításánál. A tudás diszkurzív formációk szerinti történeti feltárása ugyanis azzal, hogy az elemzéseket a tárgy szintjérõl a gyakorlatok szintjére helyezi át (FOUCAULT 2001a, 65) képes lesz rámutatni nem csak arra, hogy például az olyan szinte természetesnek tekintett megismerési egységeket mint az „õrület”, a „betegség”, a „szexualitás” milyen szabályozott vagy tudományosan intézményesített mûveletek szerint hozták létre, de arra is, hogy ezek kialakításában milyen meghatározott praktikus számítások, megismerési stratégiák és hatalmi érdekek érvényesültek. Vagyis a diszkurzív gyakorlatok elemzése egyben bepillantást enged arra a mindig történetileg meghatározott korántsem homogén, társadalmi, gazdasági, hatalmi viszonyokkal átszõtt területre, amelyre tekintettel a megismerést adott esetben mûködtetik. Könnyen belátható tehát, hogy Foucault tudásra vonatkozó kutatásai egyáltalán nem merülnek ki bizonyos, a modernitásban lényegesnek tekinthetõ tárgytípusok és megismerési módok történeti feltárásában. Legalább ennyire fontos szerep illeti meg azoknak a konkrét eljárásoknak az elemzését, melyek révén megérthetjük, hogy e megismerésekhez kapcsolódva a modern társadalom kialakításában miként irányítják és ellenõrzik a diskurzusok termelését (FOUCAULT 1998, 51). Az idetartozó történeti alakulások végigkövetésével Foucault rá tud mutatni arra, hogy ezek az eljárások a már bevett diszkurzív gyakorlatok hatékonyságának növelését érik el azzal, hogy társadalmi szinten kiválogatják, szabályozzák, specializálják és különféle területeken alkalmazzák a tudás kialakított eljárásait és eredményeit. Ez pedig lehetõvé teszi Foucault-nál, hogy nagyobb léptékekben és a maguk kölcsönös egymásra hatásában kerüljenek elemzésre az egyes tudástartalmak, például a pszichiátriai és büntetõhatalmi, az orvosi és igazságszolgáltatási vagy a nemiségre vonatkozó és pedagógiai tartalmak esetében. Mindez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy a Foucault által gyakorolt diskurzuselemzés az egyes tudástípusok belsõ szabályszerûségeinek felmutatását nem végezheti el anélkül, hogy ez utóbbiakat kapcsolatba ne hozza annak a társadalmi kontextusnak a mechanizmusaival, amelynek érdekében ez a tudás tulajdonképpen kialakult. Így válik ele1 Foucault A tudás archeológiája címû mûvének magyar fordítása a francia „discourse” kifejezést a „beszéd” szóval adja vissza. Mi azonban maradunk a más fordításokban alkalmazott és megfelelõen tovább képezhetõ „diskurzus” változatnál.


17

mezhetõvé a maga konkrét és történetileg egyedi alakzataiban nem csupán a tudás egyes formáinak diszkurzív szervezõdése, de annak az igazságtípusnak a mibenléte is, amely az egyes formákban kialakítja a szervezõdés tagolását, és nem különben annak a hatalomnak a természete, amely a szóban forgó tudást a társadalomban igazságként érvényesíti és intézményesíti. A tudás foucault-i diszkurzív elemzése tehát egyszerre képes arra, hogy figyelembe vegye a modernitás egyes átfogó mechanizmusait, mint amilyen például az „igazságvágy”, a megismerés és hatalomgyakorlás idevágó gyakorlataival együtt (FOUCAULT 1998, 54), és arra, hogy ezek mûködését a diszkurzív tudás és tárgyalkotás elemi és történetileg adott feltételeibõl kiindulva tárja fel. Ekképpen válhatnak az „õrület”, a „betegség”, a „humán tudás” és a „szexualitás” jelenségei elsõrendû tünetekké a jelen komplex diagnózisa számára.

B) A hatalom: fegyelmezés, biohatalom, kormányozhatóság Foucault-nak a tudás különbözõ formáira vonatkozó történeti elemzései valójában majd minden esetben implikálják a hatalom különféle jelenségeinek elemzését. Ez azért van, mert saját diszkurzív gyakorlataiban megragadva a tudás általános termelése elválaszthatatlan a tudás társadalmi elsajátításának és érvényesítésének folyamataitól. Vagyis: a diskurzus „olyan jószág, amely következésképpen saját léte által felveti a hatalom kérdését” (FOUCAULT 2001a, 156). A hatalom jelensége azonban Foucault számos önálló kutatásának is témájává válik. Ilyen kutatást mutat be például a modern büntetési célú elzárás és a börtön történetét tárgyaló mûve a Felügyelet és büntetés (FOUCAULT 1990) vagy A szexualitás története címû sorozat elsõ kötete (FOUCAULT 1996). A hatalom vizsgálatának szempontja uralja a pszichiátriai tudás és az „abnormalitás” társadalmi jelenségeinek kialakulására vonatkozó vizsgálódásait (FOUCAULT 1999c, FOUCAULT 2003), és a hatalom jelenségeinek rendkívül széles spektrumon mozgó, komplex történeti elemzését találhatjuk az állami gondoskodás és fegyelmezés, a biopolitikai szervezés, valamint a kormányzás és irányítás legkülönfélébb témáit felölelõ elõadásaiban (FOUCAULT 1997, FOUCAULT 2004b, FOUCAULT 2004c). Fontos azonban látnunk, hogy a „tudás” elemzéséhez hasonlóan, Foucault „hatalom” alatt nem a társadalmi jelenségek egy specifikus csoportját érti, például a törvénykezés vagy politikai uralom formáit, hanem a gondolkodás, cselekvés és viselkedés olyan normatív módjait, melyeket az egyének egy adott közösségben mindig bizonyos érdekeket követve egymással szemben konzekvensen érvényesítenek. Így aztán a hatalom elemzése Foucault-nál egyáltalán nem köti magát csupán a jog, az állami uralom vagy akár a szorosan vett politika jelenségeihez. Fókuszába minden olyan szituáció belekerülhet – például család, iskola, egyetem, bíróság, börtön, kaszárnya, kórház, munkahely –, ahol a felhatalmazás vagy alárendelés valamilyen formájában az egyének között társadalmilag jóváhagyott közvetítés történik. Foucault történeti kutatásai e hatalmi viszonyok némelyikének, az általuk kialakított gyakorlatoknak és az õket lehetõvé tévõ társadalmi-politikai mechanizmusoknak a „lentrõl felfelé haladó elemzését” célozzák a maguk konkrét, idõhöz és intézményekhez kötött feltételei között (FOUCAULT 1999a, 323). Ezekben az elemzésekben Foucault különösen a modern európai társadalom három nagy hatalomgyakorlási és hatalomér-

18

RÁCZ JÓZSEF

vényesítési modelljét veszi szemügyre, melyek egyúttal a történeti-kritikai vizsgálódások lehetséges irányait is kijelölik: a fegyelmezés, a biopolitika és a kormányzás-irányítás általános hatalmi szervezõdéseit. Kétségtelen, hogy a hatalom effektusai között elsõ pillantásra azok mutatkoznak a leglátványosabbnak, amelyek a modernitásban kialakuló ún. „fegyelmezési” mechanizmusok elemzésén keresztül tárulnak fel. Foucault számos téma kapcsán és számos alkalommal tér vissza kutatásaiban a 18. század második felének eseményeihez, mikor szinte egyidõben és látszólag egymástól elkülönülve jön létre a börtönben való elzárás büntetési gyakorlata, a kiképzésen alapuló modern hadsereg, a központosított üzem, a pedagógus felügyelete alatt mûködõ iskola, a modern klinikai funkciókat is betöltõ kórház, és ehhez a sorhoz kapcsolódva, ímmár fõként a 19. században, a pszichiátriai elzárás és kezelés egyre effektívebb gyakorlata valamint a szexualitás tudományos, pedagógiai és jogi szabályokkal folyamatosan gazdagított ellenõrzése. Foucault elemzéseinek újdonsága abban áll, hogy e jelenségek közös mátrixát nem annyira a társadalom politikai vagy gazdasági fejlõdésében, hanem a hatalom új, individualizáló érvényesülési formájában ragadja meg. Az egyének és az egyéni viselkedések újfajta meghatározásait – (megjavítandó) bûnözõként, (besorozott) katonaként, (betanított) munkásként, (kötelezett) iskolásként, (beutalt) betegként, (elzárt) õrültként, (elvárt vagy tiltott) szexuális magatartásként stb. – a fegyelmezés eddig nem látott gyakorlatainak kialakulása hozta létre, melyek sematikusan négy stratégia szerint szervezõdnek (FOUCAULT 2001c, 515–517): 1. a tér újfajta kialakítása az egyének szabályozott elhelyezésével és a test regulázásával; 2. a cselekvések végeredményének ellenõrzése helyett a cselekvések lefolyásának ellenõrzése; 3. az egyén és az egyéni viselkedés szüntelen felügyelete; 4. a történések, cselekvések, eredmények folyamatos lejegyzése, osztályozása és minõsítése. A 18–19. század hatalmi mechanizmusok ilyen elemzésével azonban Foucault messzemenõen nem a modern társadalom represszív jellegét igyekszik kidomborítani. Épp ellenkezõleg, célja az, hogy rámutasson a hatalom produktív természetére, vagyis arra, hogy a fegyelmezés és felügyelet gyakorlatain keresztül, hogyan jönnek létre bizonyos modernitásunkban felértékelt egyéni képességek és teljesítmények, az életvitel szabályozott módjai, a cselekvés és tudás lehetõségei. A tiltások, kizárások és szabályozások alapító stratégiái ugyanakkor azt is láthatóvá teszik, hogy ezek az ily módon kialakuló viszonyulások és gyakorlatok csak a normák és a normalitás újfajta társadalmi elsajátítása alapján lehetségesek. Ezek azonban a modern társadalomban már nem jogi elõírásokként, hanem egyfajta minden viszonyítást felülíró „természetes szabályként” funcionálnak (FOUCAULT 1999a, 329). Így válik láthatóva a fegyelmezõ és fegyelmezett társadalom mint a normalizált közösség történeti archetípusa. A 18. század eseményeinek és stratégiáinak tanulmányozása azonban egy másik, a fegyelmezéssel összefüggõ, ám attól eltérõ szinten kialakuló hatalmi szervezõdés elemzését is felkínálja Foucaultnak. Az emberi test individualizált „anatómiai-politikai” megregulázása és felhasználása mellett ebben az idõszakban veszi kezdetét ugyanis a kollektív emberi test, vagyis a „népesség” és „faj” testével való intézményesített kalkulálás (FOUCAULT 1996, 143–144; FOUCAULT 1997, 215–216). A hatalomnak ebben a „biopolitikai” formájában a népszaporulat, a születés és halál, az élettartam, és az ezek

XCXCXCXCX

19

alakulásában közrejátszó tényezõk, mint az egészség és betegség, az öregedés, a higiénia, a megfelelõ életkörülmények és életfeltételek jelenségei kerülnek megpillantásra és kidolgozásra. Ez magyarázza, hogy a biohatalmi mechanizmusok mindenekelõtt a statisztikai feldolgozás, demográfiai számítás, valamint a népesédést, öregedést, halandóságot illetõ elõrelátás és szabályozás konkrét mûveleteiben öltenek testet. A „társadalmi szintû orvoslás” állami, városi és munkafeltételek szerinti ellenõrzési gyakorlatainak kialakulása ugyancsak idetartozó folyamatokként jelennek meg (FOUCAULT 2001c, 207–228). Ugyanakkor mindez azt is jelenti, hogy a normalizálásnak ez a társadalmi formája nemcsak hogy képes nem fegyelmezõ jellegû hatalmi mûködésekre, de egyenesen a fegyelmezési stratégiák bizonyos kompenzációját is nyújtja: az egyéni test és viselkedés felügyelete helyett itt a kollektív kontroll, és ezen keresztül az életkörülmények „biztosítása” és az egyének életének „biztonsága” kerül a hatalmi gyakorlatok fókuszába (FOUCAULT 1997, 218–224). A biohatalom megjelenésével így nem történik más, mint hogy a „fegyelmezés” mûveletei a „szabályozás” folyamatain keresztül nyernek általános kiegészítõ és egyben ellensúlyozó funkciókat a modern társadalomban. Ezek a szabályozások azonban maguk is képesek eltorzított hatalmi mûködésre, amint azt az államilag támogatott rasszizmus és fajelmélet modern megjelenéseiben láthatjuk (FOUCAULT 1997, 227–234). A biohatalom megjelenése ugyanakkor nem csak tudás és cselekvés olyan jelenségeinek esetében igaz, melyek az orvoslás, az epidemiológia vagy a szexualitás körül csoportosulnak. Foucault szerteágazó történeti kitekintésekben és elemzésekben mutatja be, hogy hogyan épül be a biopolitikai szemléletmód az általában vett társadalmi biztonság, a kockázatkezelés, a városi életmód, a modern családpolitika kialakításainak folyamataiba (FOUCAULT 1998, 118–120, FOUCAULT 2004b), és hogy miként kerül alapvetõ összhangba a „életbiztonság” fogalma a „jólét” és a „szabadság” azon fogalmaival, melyek a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát éltetik (FOUCAULT 2004c). A biohatalom elemzése ekképpen közvetlenül megnyitja és egyengeti az utat az állami kormányzás és az általában vett „kormányozhatóság” hatalmi gyakorlatainak tanulmányozása felé. A kormányzás és irányítás jelenségeire vonatkozó történeti kutatások Foucault késõi munkásságának termékei. Az ide tartozó elemzésekben, noha alapvetõ támpontokat képeznek, mégsem csupán az állami szerepvállalás és beavatkozás hatalmi mechanizmusai kerülnek terítékre. Foucault „kormányzásról” és a vele elvi és gyakorlati szinten szervesen összefüggõ diszpozíciók általános rendszerérõl beszél, azaz olyan „gouvernmentalité”-ról, amelyek az európai társadalomfejõdésben különbözõ módokon és különbözõ formákban a legtágabb szinttõl, az állami szervezés szintjétõl, a legszûkebb, az egyéni életvitel léptékéig kialakítják a mások és önmagunk irányítására tervezett és szervezett gyakorlatokat. A hatalmi viszonyok elemzése ebben a kontextusban tehát a „kormányozhatóság” és „irányítás” általános stratégiáinak és konkrét jelenségeinek történeti feltárását jelenti (FOUCAULT 1998, 106–123). Ezen a szinten kerül sor az olyan nagy horderejû alakulások és eseménysorok analízisére, mint a keresztény pásztori irányítás gyakorlatának beépülése a gondoskodó állam modern eszméjébe, a kormányzás és az „államérdek” diplomáciai-katonai technikáinak kialakulása, a rendõrség általi biztosítás és irányítás létrejötte, vagy a 18. századtól kezdõdõen a biopolitikai irányítást szervezõ hatalmi mechanizmusok (FOUCAULT 1991, 43–85, FOUCAULT

20

TAKÁCS ÁDÁM

2004b). Ugyanakkor legalább ennyire lényeges Foucault-nál a kormányzás gyakorlatainak az egyéni életvitel szintjén történõ elemzése, vagyis az irányítás azon mûveleteinek történeti vizsgálata, melyek az európai kultúrában hagyományosan a pedagógia, a szellemi vezetés, a morális tanácsadás, az életvezetés stb. gyakorlataiban öltenek testet egyén és egyén között (FOUCAULT 2001c, 944–948, 1033). Ebbõl a szempontból alapvetõ jelentõségû, hogy Foucault hangsúlyozza, a kormányozhatóság konkrét viszonyai szorosan összefüggenek az egyének önmagukhoz fûzõdõ viszonyainak jellegével, azaz mások irányításának „hatalmi” gyakorlatai voltaképpen elválaszthatatlanok önmagunk irányításának „etikai” gyakorlatától (FOUCAULT 2001e, 241–242). A kormányozhatóság elemzése ezáltal egy olyan területtel kerül közvetlen kapcsolatba, amelyet már nem annyira a hatalom, inkább a szubjektivitás sajátos jelenségei és technikái hoznak létre, miközben ezzel mindennél élesebben veti fel a valamennyi hatalmi szervezõdés kapcsán megfogalmazható kritikai kérdést: „Hogyan lehet a képességek növekedését elválasztani a hatalmi viszonyok intenzifikálódásától?” (FOUCAULT 1991, 111).

C) A szubjektivitás: az önmagunkhoz való viszony Foucault filozófiája abba a 20. századi francia gondolkodás által jelentõs új impulzusokkal gazdagított hagyományba tartozik, amely elveti a szubjektivitás megalapozó koncepcióját. Ez röviden azt jelenti, hogy az általában vett alanyt nem a tapasztalati adottságok és képességek rögzített és a történeti változásokban invariánsnak mutatkozó elveként fogják fel, hanem épp ellenkezõleg olyan létezõként, amelyet történeti és társadalmi erõvonalak rajzolnak ki a megismerés, a nyelvhasználat, a vágy, a testhez való viszony, a moralitás változóinak alakulása szerint. Foucault esetében ez az elgondolás azt a perspektívát nyitja meg, hogy elvileg lehetséges lesz áttekinteni „a különbözõ módozatok történetét, amelyek az embereket kultúránkban szubjektumokká alakítják” (FOUCAULT 1994, 177). A szubjektivitás tanulmányozása ebben az értelemben tehát azoknak a módoknak, helyzeteknek és funkcióknak a tanulmányozását jelentheti, amelyek az emberi létezõt a tudás diszkurzív gyakorlatainak alanyaként, a hatalomgyakorlás cselekvõ vagy szenvedõ ágenseként és az önirányítás vonatkoztatási pontjaként alakítják ki. Hasonlóképpen mindez arra is lehetõséget ad, hogy bármely problematizálandó terület témáit közvetlenül a szubjektum létrehozásának szempontjából elemezzük, vagyis hogy például feltegyük a kérdést, „hogyan alakultunk ki, mint saját tudásunk szubjektumai? hogyan jöttünk létre, mint szubjektumok, akik hatalmat gyakorolnak vagy hatalmi viszonyoknak vannak alávetve? hogyan jöttünk létre, mint saját cselekvéseink morális szubjektumai?” (FOUCAULT 1991, 112). Ha Foucault kutatásaiban különösen ez az utóbbi kérdés kap alapvetõ szerepet a szubjektivitás elemzésekor, az azért van, mert felfedezi hogy az egyének önmagukhoz fûzõdõ viszonyulásaiban egy olyan sajátos dimenzió ölt formát, amely meglehetõsen különbözik a tudás és hatalom elsõsorban másokra orientált gyakorlataitól. A szubjektivitás sajátos jelenségei az „egyén önmagához való viszonyainak” (rapports à soi) azon formáiban és módozataiban érhetõek tetten, amelyekkel az egyén „létrehozza magát és amelyekkel magára mint alanyra is-


21

mer” (FOUCAULT 1999b, 10). Ennek a problematizációnak a tengelyében formálódnak Foucault szubjektivitásra vonatkozó nagy történeti elemzései, melyek mindenekelõtt a szexualitás, a vágy, a gyönyör kialakította gyakorlatok, és az általuk foganatosított erkölcsi gondolkodás „szubjektivációs” hatásait taglalják fõként ókori és korai kersztény szövegek alapján (FOUCAULT 1999b, FOUCAULT 2001d). Elemzik azokat az „önformálási technikákat” (techniques de soi) is, amelyek a szubjektumot az antivitás óta szerves kapcsolatba hozzák az igazság, az erény és a mérték fogalmaival (FOUCAULT 2001e). Annak magyarázata, hogy a szubjektivitás elemzése Foucaultnál miért elsõsorban az antik forrásokból kiolvasható modellekre támaszkodik az, hogy nézete szerint kultúránk történetében „soha az önmagunkhoz való visszatérés témája nem volt annyira domináns, mint a hellenisztikus vagy római korban” (FOUCAULT 2001e, 240). Ezen a terepen mutatkozik meg leginkább, hogy a test és a lélek irányítására kialakított szabályokat nem az elõírások vagy fegyelmezések külsõ rendszere, hanem az egyén önmagára vonatkozó „törõdése” alakítja ki. Az „önmagával való törõdés” (souci de soi) gyakorlatai az „önkultúra” kifejlett rendszerét hozza létre az antikvitásban (FOUCAULT 2001d, 43– 77), amely éppúgy meghatározza a test rendjébe tartozó jelenségekkel való bánásmódot (szexualitás, étkezés, testedzés), mint a mértékletesség eszméjén nyugvó helyes életvezetés (önuralom, önvizsgálat, képességek fölmérése) és a másokkal szembeni viselkedés (házasság, barátság, politika) alapvetõ viszonyait. Az öntapasztalás módjainak kialakulása ebben az idõszakban a „törõdés” olyan széleskörû gyakorlatán nyugszik, amely feltûnõen különbözik az európai kultúrában a 16–17. századtól uralkodóvá váló „önismeret” fõként teoretikus és morális irányultságú követelményétõl (FOUCAULT 2001c, 1607–1608, FOUCAULT 2001e, 15–20). Ebbõl a szempontból különösen jelentõsnek tûnnek Foucault számára azok a változtatások, amelyeket a korai keresztény kultúra vezet be az önformálás technikáiban, elõtérbe helyezve az aszkézis, az önmagunkról való lemondás és az Isten, illetve az egyház iránti feltétlen engedelmesség eszméit (FOUCAULT 2001c, 1623–1632). Nem kevésbé fontos azonban az sem, ahogyan Foucault szerint a modernitás Montaige-tõl kezdve egészen Nietzschéig és Baudelaire-ig idõnként újrafelfedezi az önformálás jelentõségét, és ezeket a „létezés mûvészetének” különféle címszavai alatt az önmagaság (soi) etikája és esztétikája nevében propagálja. Innen a fekínált, ám általa már végig nem járt lehetõség, nem csupán arra, hogy megírjuk az „én technikáinak, valamint a létezés esztétikájának történetét a modern világban”, de egyenesen arra, hogy az „emberi létezés történetét” ne csak a körülmények – tudás, hatalom, morál – alapján, hanem a létezés „mûvészeteként és stílusaként” is szemléljük (FOUCAULT 1998, 188).

A drog: egy probléma és lehetséges történetei Foucault írásaiban csak elvétve találhatunk utalásokat a drogok és velük a nyugati kultúrában összefüggõ jelenségek, tapasztalatok és magatartásformák elemzésére. Ezeket az utalásokat nem elsõsorban elõfordulásaik kétségkívül sokatmondó kontextusa, s nem is Foucault drogokkal kapcsolatos személyes élményei (ERIBON 1985, 337), hanem minden bizonnyal maga az a feszültségtér látja el jelentõséggel, amely a modern társada-

22

TAKÁCS ÁDÁM

lomban alapjában véve meghatározza a „drog” státuszát. Hiszen nem csupán az tagadhatatlan, hogy „a drogok már most is kultúránk részét képezik” (FOUCAULT 2000c, 430), de az is, hogy a hozzájuk kötõdõ egyéni és intézményi gyakorlatok jelenünk eminens problémáinak egyikét alkotják. Ráadásul könnyen megállapítható, hogy ezek a gyakorlatok a tudás, hatalom és szubjektivitás olyan kitüntetett formáin, illetve társadalmilag erõteljes és gyakran egymásnak ellenszegülõ mechanizmusain keresztül érvényesülnek, amelyek szinte mindegyike megfeleltethetõ a Foucault által kutatott témák valamelyikének. Így aztán egyáltalán nem látszik lehetetlennek a kortárs droghasználattal összefüggõ jelenségeknek a „jelen története” keretében való legalább részleges kritikai problematizálása, mintegy megfelelve Foucault felhívásának, aki saját munkáinak lehetséges elsajátítását azok önálló alkalmazásában látta (FOUCAULT 1997, 3–4). Egy ilyen munkának mindazonáltal két követelménnyel minden jel szerint azonnal számot kellene vetnie. Egyrészt azzal, hogy történeti elemzéseiben különös gonddal igyekezzen a tudás, hatalom és szubjektivitás azon viszonyainak kirajzolására és elkülönítésére, melyek a „droggal” kapcsolatos jelenségek esetében úgy tûnik rendkívül komplex módon egymásra rakódva jelentkeznek az európai kultúr- és társadalomtörténetben. Másrészrõl ennek a vállalkozásnak talán mindennél inkább szembesülnie kell az olyan „alávetett tudások” mozgósításának kritikai feladatával, melyek „elleplezõdött történeti tartalmak” formájában vagy az „emberek diszkvalifikált tudásaként” (FOUCAULT 1999, 309–310) alternatívákat nyithatnak meg a tiltás és engedélyezés vitája által sok esetben megbénított drogokról szóló, kortárs diskurzusokban. Foucault – tudomásunk szerint – kifejezetten egyetlen esetben hivatkozik a „drogok történetére”. Erre egy olyan elemzési horizontként utal, mely segíthetne érthetõvé tenni a drogok 19. századi pszichiátriai célú felhasználását az õrület jelenségének meghatározásában (FOUCAULT, jelen kötetben). Nyilvánvaló, hogy a drogok kérdése fontos helyet foglal el a pszichiátriai tudás és hatalom kialakulásának történetében, de az is, hogy messze nem ez az egyetlen lehetséges szál a vele kapcsolatos területek történeti problematizálásához. Ha igaz, hogy „történeti vizsgálódások alapján nem világos, hogyan is született meg a pszichoaktív szerek használatával kapcsolatos tudományterület” (RÁCZ 2002, 10), akkor az is bizonyos, hogy az idevágó kutatásoknak a pszichiátria története mellett nem csupán az orvostudomány vagy a farmakológia diszkurzív gyakorlatait, de az ezeket döntõ módon kondícionáló különféle fegyelmezõ és biopolitikai hatalmi technikákat, és éppígy az utóbbiak lehetõségét és szükségletét életre hívó modern morális szubjektivációk kialakulását is tanulmányozni kell. Ebbõl a szempontból nyerhetne a kuriozitáson túli kritikai jelentõséget a droghasználat és a toxikománia európai kultúrtörténetének vizsgálata, bemutatva egyrészt, hogy miként válhatott a modernitásban a drogok által elõidézett „tudatmódosítás” gyakorlata az egyéni örömszerzés és önkifejezés egyik módjává, másrészt, hogyan jött létre ezzel összefüggésben az „addikció” társadalmilag generált meghatározása, mely ezt a gyakorlatot a normalizáció nevében a deviancia jeleként, a 20. század második felétõl kezdõdõen pedig egyre inkább csak a függõség tudományosan megkonstruált képletein keresztül volt képes érzékeltetni (RÁCZ 2002, 12–13). Ezen a vonalon haladva hasonlóképpen lehetõség nyílhat annak a kérdésnek a kritikai vizsgálatára is, hogy a drog „veszélyként” való minõsítése történetileg és az egyes konkrét esetekben milyen tár-


23

sadalmi problémák ellentételezésére született meg, és ez a helyzet végsõ soron milyen kapcsolatban áll a drogok tudat- és viselkedésmódosító hatásaival (PEYROT 2002, TONE 2005).

Néhány szempont és erõvonal A következõkben megpróbálkozunk néhány olyan szempont felvázolásával, melyek hozzájárulhatnak a drogokkal kapcsolatos gyakorlatok történeti-kritikai problematizációjához. Célunk az adott keretek között nem lehet más, mint hogy néhány már mások által elvégzett kutatásra támaszkodva rámutassunk a foucault-i eljárások és kategóriák alkalmasságára ezen a területen.

A) A drog pillanatai és a hatalom mintázatai Mindenképpen alapvetõ kérdésnek mutatkozik, hogy a pszichoaktív szereknek a nyugati kultúrában kialakult, esetenként tradícionális motívumokra visszautaló használata és a modern társadalom elsõsorban kizáráson alapuló drogpolitikája között, a tudás és a hatalom milyen gyakorlatai hozták létre a drogok modern fogalmát, valamint a hozzájuk kapcsolódó társadalmi érdekek és egyéni magatartások formáit. Ebbõl a szempontból úgy tûnik, hogy a modern társadalom képének 18–19. századi kialakulásában a Foucault által „fegyelmezõ” mechanizmusokként leírt folyamatok meghatározó és ugyanakkor paradox szerepet töltenek be. Hiszen történetileg nemcsak az állapítható meg, hogy a széleskörû ópiumra alapozott fájdalomcsillapítás és nyugtatás bevezetése vagy a toxikománia jelenségének felismerése egybevág a betegség modern fogalmának kialakításával (VALLEUR 1993, 7–8), tehát a test orvosi regulázásával, valamint az, hogy az 1840es évektõl kezdve a drogokat „fegyelmezõ eszközként” vették igénybe az elmebetegség kezelésében (FOUCAULT 2003, 235), s nem különben, hogy a morfium esetében miként kezdtek alkalmazni nagy tömegben tulajdonképpen „kábítószert” a modern reguláris hadsereg sebesültjei „nyugalmának” biztosítása érdekében (COPPEL 1997, 51), de az is, hogy ezek a gyakorlatok egyszerre megteremtették, a kereskedelem és a tudományos gyógyszerészeti elõállítás révén pedig kielégítették a drogok iránti szükségletet. Ennél is fontosabb volna azonban annak beható tanulmányozása, hogy a modern, társadalmilag fegyelmezett életvitel létrejötte hogyan alakította ki az „élvezet” olyan típusát, amely közvetlenül a drogfogyasztásban találhatta meg referenciáját. Ha például belátható, hogy a 19. század angliai üzemi munkássága társadalmi státusza, életlehetõségei, családi körülményei révén mennyiben szorult rá fatálisan a számára széleskörben elérhetõvé tett ópium nyújtotta élvezetekre (BERRIDGE 1999), akkor talán az is megkockáztatható, hogy a modernkori droghasználat, kialakulása pillanatában, paradox módon a fegyelmezés egyfajta járulékaként jött létre, az élvezet és csillapítás hatalmilag támogatott lehetõségeként. Ebbõl a szempontból tekintve, a droghasználat visszaszorításának a 19. század végén meginduló egyre radikalizálódó törevése akár a modern fegyelmezõ hatalom egyik saját mechanizmusa feletti kontrollvesztésének jeleként is értelmezhetõ.

24

TAKÁCS ÁDÁM

Ugyanez a paradox kettõsség látszik meghatározni a modern társadalmaknak a drogok használatára vonatkozó kezdeti „biohatalami” intézkedéseit is. Szinte egészen bizonyos, hogy a 19. századi ópiátokkal való „gyógyítás” gyakorlata nem lehetett volna ennyire széleskörben elterjedt Angliában, ha ez nincs összefüggésben a közegészségügy hatékony és elsõsorban a szegény néprétegekre koncentráló intézményrendszerének kialakulásával (FOUCAULT 2001c, 223–228). Ebben az értelemben a drogok tömeges méretû gyógyászati alkalmazását jelentõs mértékben a biopolitikai kontroll szempontjai tették lehetõvé: tehát a munkaerõmegõrzés érdekében mozgósított epidemiológiai, az életkörülményeket és a modern városi és családi életvitelt biztosító egészségügyi aspektusok. Vagyis ugyanazok a szempontok, melyeknek a nevében még ebben az idõszakban megkezdõdött az ópium használatának visszaszorítása az 1868as Pharmacy Acttel, és más késõbbi belpolitikai hatású nemzetközi egyezményekkel (BAYER 2000, 144–148). Ettõl eltérõ, bár hasonlóan ellentmondásos logika látszik érvényesülni az Egyesült Államok esetében is. Itt ugyan minden jel szerint éppen a központosított biopolitikai szemléletmód hiánya tette lehetõvé a drogalapú készítmények 19. századi mértéktelen elterjedését és a szabad droghasználatot (BAYER 2000, 161– 163), de a hatalmi beavatkozás egy olyan típusa hozta létre a kontroll elsõ radikális formáit, mely Foucault szerint a társadalmi egészség elgondolására kihegyezett biohatalmi mûködések inherens alakzata: az államilag támogatott rasszizmus. Ezek a mechanizmusok látszanak érvényesülni az elsõsorban a feketék és kínaiak ellen foganatosított kezdeti drogbetiltási intézkedésekben. A közvetlen állami beavatkozáson alapuló, nyíltan konfrontálódó és társadalmilag szelektív szemléletmód pedig jól érzékelhetõen öröklõdik a késõbb egyre szigorodó amerikai kábítószerpolitika alakulásában (DRUCKER 2002, PEYROT 2002). A drogok nyugati használatával kapcsolatos történeti problematizációban kitüntetett helyet foglalhat el azoknak a fejleményeknek a tanulmányozása, amelyek egészségügyi és morális szempontok alapján teremtették meg a droghasználó magatartás és a toxikománia kizáráson alapuló társadalmi rendszerét. Példáértékû ebbõl a perspektívából Foucault néhány olyan elemzése, ahol a drogok 19. századi pszichiátriai felhasználása és hatásaik minõsítése került elõtérbe. Elsõsorban azoknak az elgondolásoknak és gyakorlatoknak a vizsgálata lehet itt kulcsfontosságú, melyeket Foucault a „drogok hatásainak az elmebetegség rendszerén belüli pszichiátriai elkobzásának” nevez (FOUCAULT, jelen kötetben). Vagyis, amelyek a drogok intoxikációját közvetlen összefüggésbe hozzák az õrület jelenségeivel, megteremtve a kettõ azonos társadalmi kezelésének lehetõségét. Ha például azt látjuk, hogy 1845-tõl kezdve Moreau de Tours-nál a hasissal való elmekórtani kísérletezés arra szolgált, hogy rátaláljon az õrület „elsõdleges alapjára” (FOUCAULT, jelen kötetben ?), akkor feltehetõ, hogy ez utóbbinak a „morális képességek széthullásaként” való felfogása minden további nélkül visszasugárzott magának a drogtapasztalatnak a megítélésére, és ezáltal a drogot használó egyén minõsítésére is. A drog élményének az õrület mesterséges és idõleges „reprodukciójaként” való felfogása így hozzájárulhatott ahhoz, hogy társadalmi szempontból a drog használójával vagy a toxikománnal szemben ugyanazokat a kizárási mechanizmusokat léptessék életbe, amelyek az õrültet már sújtották. Foucault egyik írásában az õrület kizárásának négy alapvetõ társadalmi rendszerét különíti el egymástól: a munkával és gazdasági terme-


25

léssel, a családdal, a beszéddel és a társadalmi játékkal kapcsolatos kizárásokat. Kitér arra is, hogy a modernitás miként „kompenzálta” e kizárásokat az õrült beteggé nyilvánításával, és nem mulasztja el esetenként felhívni a figyelmet az e gyakorlatokban a drogoknak jutattott, az õrülettel analóg szerepre sem (FOUCAULT 1999a, 251–269). Ezen a vonalon haladva különösen fontos lehet annak feltárása, hogy a szintetikus drogoknak a 20. század második felétõl meginduló pszichiátriai tesztelése és fejlesztése mennyiben marad örököse az itt említett hatalmi mechanizmusoknak. Kérdés például, hogy az LSD hatásainak „modellpszichózisként” való felfogása (DYCK 2005), vagy a pszichedelikus szerek pszichiátriai célú liberalizációjának sürgetése (GRINSPOON–DOBLIN 2001), és mindent egybevetve a drogprobléma pszichiátriai problémaként való kezelése nem járul-e hozzá implicit módon drog és õrület általános azonosításához, és így a drogok használatával szemben eleve bizonyos fegyelmezõ hatalmi szempontok érvényesítéséhez?

Az anyag hatalma Nem kétséges, hogy Foucault történeti irányultságú kritikai elemzései fontos támpontokat nyújthatnak olyan megközelítések számára, melyek a „drofüggõség” jelenségeit nem pusztán a testi mechanizmusok, de a szélesebb kulturális-társadalmi kontextusok szintjén is igyekeznek értelmezni (RÁCZ 2002, 9–13). Itt felmerülhet a kérdés, hogy vajon a droghasználatnak a „tudás” és „hatalom” gyakorlataiként való történeti elemzése nem vezet-e az ide tartozó testi, biológiai és biokémiai folyamatok figyelmen kívül hagyásához? Ezen a ponton valójában mindaz kamatoztathatónak látszik, amit Foucault a szexualitás felfogásának 19–20. századi kialakulásával kapcsolatban állapít meg. A „nemiségnek” mint testi meghatározottságnak és a „szexualitás” kulturális jelenségeinek ebben az idõszakban kialakuló szoros összekapcsolása ugyanis feltûnõ szerkezeti analógiát mutat az „addikció” testi és a „droghasználat” kulturális viszonyainak késõbbi kölcsönös értelmezésével. Röviden mindez azt jelenti, hogy a „nemiség” biológiai jelenségét, csakúgy mint az „addikció” biokémiai jelenségét, félrevezetõ úgy tekinteni, mint egyfajta természetes meghatározottságot, amely egészen a 20. századig várta, hogy a szaktudományos módszereknek köszönhetõen kifejezhesse a szexualitás, illetve a kábítószer egyedüli igazságát. Foucault számos elemzést szentel a nemiség modern elgondolásának, melyet nézete szerint a szexualitásra vonatkozó tudás és hatalmi stratégiák alakítanak ki a nõi test hisztérizálásán, a gyermekkor szexualizálásán, a perverziók pszichiátriai megközelítésén és a nemzési magatartásformák szocializálásán keresztül (FOUCAULT 1996, 156–164, FOUCAULT 1999c). A „nemiség” ebben az értelemben egy olyan „mesterséges egységet” alkot, amely „anatómiai elemeket, biológiai funkciókat, különbözõ viselkedésformákat, érzeteket és élvezeteket” foglal magába (FOUCAULT 1996, 161). Bizonyára nem volna lehetetlen ezzel analóg folyamatokra bukkanni az „addikció” modern fogalmának kialakulását tanulmányozva. Az ide tartozó történeti kutatások például fényt deríthetnének arra, hogy milyen stratégiák által vált elfogadottá a modern európai társadalomban egyes szenvedélyek (passion) betegségként való felfogása, vagy a „élvezeten” alapuló bizonyos kötött és ismétlõdõ magatartásformák „szenvedésként” való objektiválása, és ezek ennek megfelelõ társadalmi kezelése.

26

TAKÁCS ÁDÁM

Fontos látni azonban, hogy annak állítása, hogy a „nemiség” vagy az „addikció” nem léteznek természetes meghatározottságokként, semmiképpen sem jelenti a releváns testi folyamatok és az ezeket elemzõ szaktudományos állítások kétségbevonását. Nem jelenti például annak megkérdõjelezését, hogy az „agyi jutalmazás” folyamatai kulcsszerepet töltenek be a függõség általános kialakulásában (DUPONT 2002). Foucault egyik értelmezõjének az õrületre vonatkozó elemzéseit parafrazálva (VEYNE 2004, 170–174) itt azt lehetne mondani, hogy az addikció testi folyamatai természetesen valóságosan léteznek, de ahhoz, hogy ezek a folyamatok a droghasználattal kapcsolatos meghatározottságként jelenhessenek meg arra van szükség, hogy ezt a kapcsolatot a társadalmi gyakorlatok „függõségként” objektiválják és érvényesítsék. Az addikció attól, hogy ezek a folyamatok léteznek, még nem volna addikció, ami nem csak azt jelenti, hogy a függõség értelme mindig társadalmi minõsítésre szorul, de azt is, hogy idõben vagy térben egymástól eltérõ gyakorlatokban e folyamatok más és más dolog meghatározottságaiként jelentkezhetnek. A dél-amerikai indiánok 16. századtól napjainkig tartó, s a teljes felnõttkori életciklust felölelõ kokalevél fogyasztását például minden jel szerint nincs értelme függõségnek tekinteni, sokkal inkább úgy kell felfogni, mint a munkavégzéshez és életkörülményekhez nélkülözhetetlen materiális feltételt (BAYER 2000, 194–196). Az addikció tisztán biológiai jelenségként való felfogása ezért nem jelentene mást, mint hogy a droghasználat egyik érthetõségi elvét kiemeljük a társadalmi kontextusból és történelemfeletti jelentéssel ruházzuk fel. A pszichoaktív „anyag” egyén feletti hatalmának kérdését érdemes tehát a hatalom általános ökonómiája keretében szemügyre venni. Ezáltal nem csak arra nyílhat lehetõség, hogy a szenvedélybetegségek problémáját szélesebb ontológiai vagy társadalmi viszonyrendszerek alapján tegyük hozzáférhetõve (KELEMEN 1993), de differenciáltabb képet kaphatunk a függõ egyén drogokhoz való immanens viszonyáról is. Lehetõvé válhat például a drogos beszámolók olyan elemzése, amely a függõség „narratívái” mentén képes lesz feltárni a magatartás, a családi helyzet, a nemi szerepek és társadalmi körülmények alapján érvényesülõ erõvonalakat (RÁCZ 2005). A „hatalom” foucault-i szempontjának érvényesítésével mód nyílhat a droghasználókkal készített interjúk kvalitatív jellegû „diszkurzív elemzésére”, mely elvezethet a drogabúzust kiváltó tipikus hatalmi helyzetek számbavételéhez, és egyúttal a kortárs drogkutatás saját hatalmi pozícióinak felméréséhez is (MARTIN-STENNER, jelen kötetben).

A drog szubjektivációról: a képzelet és az öröm Annak felismerése, hogy „a drogos élmények fontos szerepet töltenek be a modern én megkonstruálásában” (RÁCZ 2005, 57) elõrevetítheti Foucault szubjektivitásra vonatkozó elemzéseinek konkrét és elmélyült használatát ezen a területen. Itt fontos cél lehet, hogy a droghasználathoz kötõdõ személyiségmodelleket és magatartásformákat ne csupán a modern drogpolitikai szabályozások által kiváltott szempontok alapján minõsítsük – devianciaként, betegségként, az önkontroll hiányaként – hanem az „intoxikált szubjektivitás” fogalmát történeti alakulásának megfelelõen értékeljük, a hatalom és kormányozhatóság vele korrelatív gyakorlataival együtt (BUNTON 2001).


27

További szempont lehet a drogokkal kapcsolatos olyan szubjektivációs technikák vizsgálata, amelyek a hatalmi viszonyoktól való relatív függetlenségükben közvetlen impulzusokat adtak a modern „szelf” (soi) kialakításához. Ebben a kontextusban az a történeti pillanat érdemelhet különös figyelmet, amikor az európai kultúrában a drogok kiváltotta élmények, a gyógyászati és spirituális tartalmakról leválva, az önértelmezés és önkifejezés egyéni és extrém lehetõségeinek megvalósításaként jelentkezett. Ha Foucault ennek kapcsán az „õrület és kábítószer ikertapasztalatáról” beszél a 19. és 20. századi irodalomban (FOUCAULT 1999a, 262), akkor ezzel nyilvánvalóan nem egy kultúrtörténeti kuriózumot jelöl, s nem is csupán a fegyelmezõ hatalommal szembeni ellenállás egyik formáját nevezi meg. A mûvészek és különösen az írók a 19. században kialakuló drogokkal való bensõséges kapcsolata egy olyan, sok esetben társadalmilag elfogadhatónak tartott szubjektivációs igény kifejezõdéseként jött létre, amely jogában állónak tartotta a képzelet és az emberi létezés határhelyzeteinek mindennemû, tehát pszichoaktív szerek révén való tesztelését is (MILNER 2000). A képzelet és önfelfedezés joga ebben az értelemben a szubjektivitás olyan formáját szentesítette, amely önmagát egyszerre az egyéni döntés és az egyénen túlnövõ helyzetek átélésének lehetõségében definiálta. Mindenképpen elemzésre méltó, hogy miközben a modern társadalom szisztematikusan kiiktatta az ilyen lehetõségek megvalósításának drogokhoz kötõdõ gyakorlatát, más területeken, például a sportban ezeket egészen messzemenõkig támogatja (TAKÁCS 2004b), míg mûvészeti önkifejezésként esetenként az elõbbit is elfogadhatónak tartja (magyar példaként lásd JUHÁSZ 1967). A droghasználat gyakorlatainak történeti elemzésében lényeges szerep illetheti meg azon szubjektivácós technikák vizsgálatát, melyek kapcsolatba hozhatók a „gyönyör” vagy az „öröm” élményeivel. Ez a problematika fontos, mert támpontokat adhat annak megértéséhez, hogy a modernitásban elfogadottá vált, a testhez, a vágyhoz, az önmegvalósításhoz tartozó lehetõségek, és az ezek legitimációját lehetõvé tévõ erkölcsi szabályok miért nem adtak teret a a tudat mesterséges módosítása által kialakítható élményformáknak. Ha a nyugati kultúrában a „gyönyör” és a „szabályozás” gyakorlatai az antikvitás óta kölcsönösen feltételezik egymást (FOUCAULT 1999b), akkor alapvetõ kérdés lehet annak vizsgálata, hogy mi az, ami a drogokhoz kapcsolódó sajátos „örömökben” szabályozhatatlannak bizonyult a szubjektivitás modern formájának társadalmi kirajzolásában. Ebbõl a szempontból annak kimutatása, hogy a nyugati kultúrában az öröm „érthetõségi elveként és mértékeként” mennyiben a szexualitás szolgált egyedüli referenciaként (FOUCAULT 2001c, 234) megnyithatja az utat a droghasználat történetének a „test használataként” való értelmezéséhez, mint amely konfrontálódott az örömszerzés hagyományosan kódolt modelljeivel. Az „öröm” és ezen belül a droghasználat újfajta módjainak kialakítását sürgetõ álláspont Foucaultnak a kortárs droghelyzetre közvetlenül reagáló kritikai pozícióját fejezi ki (FOUCAULT 2000c, 430). Fontos lépés lehet ezen a területen, ha a droghasználatot az „önmagukra irányuló praxis” egy módjaként definiáljuk, és így a „prevenció” és „kezelés” politikai szempontjait a „gyönyörök mértékletes gyakorlatának” erkölcsi szempontjával egészítjük ki (DUFF, jelen kötetben). A szubjektiváció általános kritikai kérdése ugyanis elsõsorban nem a szabadság vagy a liberalizálás kérdése: hanem az, hogy a szabadság képzetéhez a szabályozás milyen társadalmi gyakorlata társítható.

28

TAKÁCS ÁDÁM

Irodalom BAYER I. 2000. A drogok történelme, Bp., Aranyhal Könyvkiadó. BERRIDGE, V. 1999. Opium and the People, London, Free Association Books. BUNTON, R. 2001. Knowledge, embodiment and neo-liberal drug policy, Contemporary Drug Problems, Summer, vol. 28, no. 2. CANGUILHEM, G. 2000. A tudománytörténet tárgya, Vulgo, 1–2. CASTEL, R. 1998. „Problematizáció” és történelemolvasat. Szociológiai figyelõ, 1–2. COPPEL, A. 1997. Usage et contrôle des drogues. Les enseignements de l’histoire, in Drogues, Église et Société, Paris, Centurion/Cerf. DRUCKER, E. 2002. Drogtilalom és közegészségügy: huszonöt esztendõ adatai. In Rácz J. (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum. DUPONT, R.L. 2002. Az addikció egy új paradigmája. In Rácz J. (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum. DYCK E. 2005. Flashback: Psychiatric Experimentation with LSD in historical perspective, Canadian Journal of Psychiatry, vol. 50, no. 7. ERIBON, D. 1985. Michel Foucault, Paris, Flammarion. FOUCAULT, M. 1972. Foucault válaszol Sartre-nak. In Hankiss E. (szerk.): Strukturalizmus, I. kötet, Bp., Gondolat. FOUCAULT, M. 1990. Felügyelet és büntetés, Bp., Gondolat. FOUCAULT, M. 1991. A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Szakolczay Á. (szerk.), Bp., MTA Szociológiai Kutató Intézet. FOUCAULT, M. 1994. A szubjektum és a hatalom, Pompeji, 3–4. FOUCAULT, M. 1996. A szexualitás története I. A tudás akarása, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 1997. Il faut défendre la société, Paris, Gallimard/Seuil. FOUCAULT, M. 1998. A fantasztikus könyvtár, Romhányi Török G. (szerk.), Bp., Pallas Stúdió/Attraktor. FOUCAULT, M. 1999a. Nyelv a végtelenhez, Sutyák T. (szerk.), Debrecen, Latin Betûk. FOUCAULT, M. 1999b. A szexualitás története II. A gyönyörök gyakorlása, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 1999c. Les Anormaux, Paris, Galimard/Seuil. FOUCAULT, M. 2000a. Elmebetegség és pszichológia – A klinikai orvoslás születése, Bp., Corvina. FOUCAULT, M. 2000b. A szavak és a dolgok, Bp., Osiris. FOUCAULT, M. 2000c. Szex, hatalom és az identitás politikája, Vulgo, 2000/3–4–5. FOUCAULT, M. 2001a. A tudás archeológiája, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 2001b. Dits et écrits I, 1954–1975, Paris, Gallimard „Quarto”. FOUCAULT, M. 2001C. Dits et écrits II, 1976–1988, Paris, Gallimard „Quarto”. FOUCAULT, M. 2001d. A szexualitás története III. Törõdés önmagunkkal, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 2001e. L’Herméneutique du sujet, Paris, Gallimard/Seuil. FOUCAULT, M. 2003. Le Pouvoir psychiatrique, Paris, Gallimard/Seuil. FOUCAULT, M. 2004a. A bolondság története, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 2004b. Sécurité, Territoire, Population, Paris, Gallimard/Seuil. FOUCAULT, M. 2004c. Naissance de la biopolitique, Paris, Gallimard/Seuil. GRINSPOON L., DOBLIN R. 2001. Psychedelics as Catalysts of Insight-Oriented Psychotherapy, Social Research, vol. 68. no. 3. HABERMAS, J. 1998. Filozófiai diskurzus a modernségrõl, Bp., Helikon. JUHÁSZ F. 1967. Diethyl-kísérlet. In Juhász F.: Mit tehet a költõ?, Bp., Szépirodalmi Kiadó. KELEMEN G. 1993. A hatalom problémája Gregory Bateson és Michel Foucault munkásságában. Addiktológiai vonatkozások, Szenvedélybetegségek, 6. MILNER , M. 2000. L’imaginaire des drogues. De Thomas de Quincey à Henri Michaux, Paris, Gallimard. PEYROT, M. 2002. A társadalmi problémák ciklikus alakulása a drogabúzus példáján. In Rácz J. (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum.


29

RÁCZ J. 2002. Drogproblémák: A szenvedélybetegségtõl az ártalomcsökkentésig. In Rácz J. (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum. RÁCZ J. 2005. A függõségtõl a szabadulásig. Drogos önéletrajzok, BUKSZ, tavasz. TAKÁCS Á. 1998. Michel Foucault és a történelem tapasztalata, Századvég, téli szám. TAKÁCS Á. 2002. Történeti megismerés és történeti tudás Michel Foucault-nál. In Szekeres A. (szerk): A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa, Bp., L’Harmattan – Atelier. TAKÁCS Á. 2004a. Between History and Theory. On the Interdisciplinary Practice in Michel Foucault’s Work, MLN, vol. 119., no. 4. TAKÁCS Á. 2004b. Testre szabott gondolkodás. Értelem és érték a sportban. In K. Horváth et al (szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60. éves Benda Gyula tiszteletére, Bp., Osiris – Hermész Kör. TONE, A. 2005. Listening to the Past. History, Psychiatry and Anxiety, Canadian Journal of Psychiatry, vol. 50, no. 7. VALLEUR, M. 1993. Drogok és emberi jogok – A terapeuta nézõpontjából, Szenvedélybetegségek. 1. VEYNE, P. 2004. Foucault forradalmasítja a történetírást. In Takács Á. (szerk.): A történelem anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században, Bp., L’Harmattan – Atelier.

30

SUTYÁK TIBOR

A „KÁBÍTÓSZER” GENEALÓGIÁJA

31

Sutyák Tibor A „KÁBÍTÓSZER” GENEALÓGIÁJA Egy foucault-i perspektíva

Egy olyan kísérlet, amely arra vállalkozik, hogy valamiképpen feltárja Michel Foucault gondolkodásának és a drogok komplex problémamezejének tanulságokkal terhes kapcsolódáspontjait, alapvetõen két lehetséges kifejtési mód közül választhat. Egyfelõl összegezheti és elemezheti azokat a szövegszerû megnyilatkozásokat, amelyeket Foucault rögzített életmûvének különféle helyein, illetve mindehhez hozzáveheti azt, amit e témában a szerzõ személyes habitusáról, a kérdéshez való viszonyulásáról megbízható forrásokból tudunk – és ily módon felvázolhat egy történeti-filozófiai rekonstrukciót, valamint lepárolhat egy elméleti-egzisztenciális alternatívát a drogok, az én, az önmagunkról való gondoskodás etikája, az érzékekkel való kísérletezés és a gyönyörök dietetikája tárgyában. Másfelõl törekedhet arra, hogy megnyisson egy perspektívát, amelyet Foucault ugyan maga nem nyitott meg, ám kutatási módszerének állandó reflexív finomításával, az adott tematikus mezõt mindig meghaladó fogalmi szabványok megalkotásával megfelelõen elõkészített. Mindkét lehetõség gyümölcsözõnek mutatkozik, ugyanakkor önmagában mindkettõ – más és más okokból – problematikus. Foucault igen csekély számú szöveget írt a drogok témájában. Noha visszatérõen, újra meg újra átrendezett elméleti rostélyon keresztül, hol a távolságtartó eszmetörténész, hol a politikai aktivista hangvételében közelített bizonyos témákhoz, amelyeket saját jelenkora legégetõbb társadalmi feszültségpontjaiként észlelt, soha nem szentelt szisztematikus tanulmányt a drogkérdésnek. Egész életmûvén át foglalkoztatta az õrület medikalizációjának, a pszichiátriai gyógykezelés és a pszichológiai reflexió ingatag tudományos, intézményi, politikai beágyazódásának problémája (FOUCAULT 2000; 2004; 2003), olyannyira, hogy az antipszichiátriai mozgalom vezéralakjai (Laing, Cooper, Szasz) mintegy szövetségesüknek tekintették egyszerre elméleti és gyakorlati küzdelmükben. Az elzárás különféle formáinak történeti tanulmányozásával élénk és nagy hatású kontesztációt jelenített meg a jelen kori börtönviszonyokkal, illetõleg egyáltalán az elzárásban univerzalizálódó európai büntetési rituálék jogi, politikai és morális legitimációjával kapcsolatosan (FOUCAULT 1990) (aktivistaként pedig a Group d’information sur les prisons szervezõjeként vette ki a részét a harcban – ld. ERIBON 1985, 237–248). Különbözõ perspektívákból vizsgálta a szexuális viselkedések kontrolljának témáját, híressé vált hatalom-koncepcióját is éppen A szexualitás történetérõl írt nagyszabású tanulmánysorozatának bevezetõ kötetében (FOUCAULT 1996) dolgozta ki a legrészletesebben. Az egzisztenciális határhelyzet, bizonyos egyének típusokba rendezése és társadalmi kirekesztése (ugyanakkor spirituális reintegrációja vagy annak erõszakolása), a normális és a normaszegõ viselkedési mintázatok közösségi szegregációja, a devian-

32

SUTYÁK TIBOR

ciajelenségek analitikus leltárba vétele és ezáltal kezelhetõvé alakítása, az emberrõl szóló tudás megszervezõdésének szabályvezéreltsége és kontrollszerepe – ezek a címszavak kapcsolják össze Foucault pályafutásának minden állomását. És noha mindezek a témák eminens módon átjárják a drogokkal kapcsolatos diszkurzív teret, és Foucault saját korában már nagyon is érezhetõvé vált, hogy kitüntetett problémamezõrõl van szó, részletes tanulmányozására nem kerített sort. Az õrület történetérõl írt magnum opus röviden feleleveníti az ópium mint panácea orvostani mítoszát a 17–18. századi gyógyászatban (FOUCAULT 2004, 413–416), de leginkább azért, hogy ekként illusztrálja azt a döntõ átalakulást, amely a 18. század derekán következett be, amikor a szimbolikus gyógymódok végképp átadják a helyüket a „kúra” rendezett gyakorlatának. Ehhez hasonló helyi értéket kap Foucault 1973–74-es elõadássorozatának az a része, amely a Moreau de Tours által a 19. században folytatott hasiskísérletekrõl számol be, melyek az õrület tapasztalatának új típusú klinikai megértését voltak hivatottak elõkészíteni (FOUCAULT 2003, 279–285). Ezek a szöveghelyek, rövidségük ellenére is, fontos belátásokat közvetítenek, mégsem tekinthetõk egy konzisztens foucault-i archeológiai vagy genealógiai vizsgálódás részeinek, legfeljebb egy lehetséges, de soha meg nem valósított kutatás fragmentumainak (csakhogy ilyen kutatási tervrõl nincs tudomásunk). Az mindenesetre világos, hogy a drog történeti tapasztalatát ezek a fragmentumok az õrület – azaz az õrület közösségi kezelésmódjai – kérdésköréhez kapcsolják, s ez olyan pont, amelyhez kétségkívül érdemes lesz még visszatérnünk. A szisztematikus feldolgozás hiánya ellenére rendelkezésünkre állnak – habár elszórtan – olyan szöveghelyek, amelyek a téma iránti érdeklõdést igazolják. Egy-egy tanulmány, alkalmi írás, interjú bizonyos részleteiben Foucault módot talált arra, hogy kifejtse álláspontját a drogok ügyében. Ezekbõl a szintén töredékes megjegyzésekbõl a saját érzéki és mentális állapotaival tudatosan kísérletezõ, egyébként hozzáférhetetlen határtapasztalatokra vadászó szubjektivitás önaffekciójának nézõpontja körvonalazódik. Érdemes felfigyelni arra, hogy míg a nagy összegzõ mûvekben Foucault – itt nem részletezendõ – módszertani okokból jószerivel soha nem kísérelte meg a vizsgált tapasztalattípus (õrület, bûnelkövetés, szexuális perverzió stb.) belsõ feltárását, vagyis az adott átélésminõségek fenomenológiai vizsgálatát, ezek a szövegrészek mégis ebbõl a pozícióból szólalnak meg, vagy inkább ennek a pozíciónak a jogait igyekeznek rögzíteni. Egy 1967-es interjújában a nyugati kultúra emberének drogszedõ viselkedését „az õrület belsõ lehetõségeinek feltárására” tett kísérletként értelmezi, amelyben megnyílhat „az õrület tapasztalata a normális és a kóros közötti szembeállításon kívül” (FOUCAULT 1994, 604). 1970-ben egy Deleuze filozófiájáról írott tanulmányában Foucault ismét kitér a drogok, különösen az LSD és az ópium hatásaira, amennyiben azok átszerkeszthetik a gondolkodás és a gondolattalanság közötti viszonyokat. Hozzá kell tenni, hogy Foucault korántsem a drogos tapasztalat intellektuális megdicsõülését szorgalmazza; megközelítésmódja tartózkodó, leszögezi a tudatmódosulás tényét, ám nem ünnepli annak feltétlen elõnyeit: „A drog – már amennyiben van értelme e szó egyes számú alkalmazásának – semmiképpen nem érinti az igaz és a hamis kérdését; legfeljebb a kártyavetõk számára nyithat meg egy olyan világot, amely „igazabb a valóságnál’. […] Ám amennyiben a gondolkodásnak az ostobasággal kell szembenéznie, a drog, ami mozgásba hozza azt, átszínezi, felkavarja, keresztülszeli, szétszórja, különbségekkel


33

népesíti be, ritka felvillanásait folytonos villódzássá változtatja, szóval a drog talán csupán egyfajta kvázi-gondolkodásra ad módot. Talán.” (FOUCAULT 1994b, 95) A fenntartásokkal együtt Foucault fenntartja, hogy a nyugati embernek alapvetõ etikai lehetõsége, hogy kemikáliák révén kísérleti tereppé tegye saját önátélését, vagyis kimunkálja saját aszkésziszét, kikísérletezze önnön intellektuális, mentális, érzéki életének a maga számára leginkább áhított válfaját. Ugyanakkor ez az opció az identitás, különösen a marginális identitásformák státusának újjáértékelésével egészül ki. Foucault a polgárjogi mozgalmak – legyenek azok akár szexuális viselkedésformákkal, akár éppenséggel a tiltottnak minõsülõ szerekkel összefüggésben – identitásképzõ diskurzusával szemben az én örökös változékonyságának potenciálját emeli ki. Nem az a kérdés, mondja (FOUCAULT 2000b), hogy miféle leküzdendõ akadályok tornyosulnak mondjuk a homoszexuális, az S/M vagy drogos életforma elõtt, hanem az, hogy az etablírozódott tiltás-engedélyezés oppozíció rögzült önazonosságformákat kényszerít ki a szubjektumokból (meleg vagyok, drogos vagyok, tiszta vagyok stb.). A szubjektum számára ekként csupán annyi lehetõség marad, hogy a már létezõ és konszenzuálisan fixált identitás-mintázatokból válasszon a maga számára, s magatartását ettõl kezdve ezek a mintegy elõszerkesztett mintázatok koordinálják. Ehelyett a marginális, szubkulturálisan létezõ mintázatok voltaképpen nyitott virtualitásokként is mûködtethetõk, amelyek támpontul szolgálhatnak az azonosság helyett a különbségek megélését célzó alternatív énképzés számára. Ezért a konkrét politikai küzdelemnek nem ezt vagy azt a kész identitásformát kell zászlajára tûznie, hiszen ezzel csak megerõsíti a csoporteloszlások meghonosodott változatát, holott éppen ez ellen emelné fel szavát, hanem a szubkulturális lehetõségek minõségének emelésére kell törekedni. „Jóféle drogokat kell készítenünk” – szögezi le Foucault (FOUCAULT 2000b, 430.), kiemelve ezáltal a kérdést a prohibíció és a legalizáció diszkurzív csapdájából, méghozzá úgy, hogy megközelítésével nem is egy ártalomcsökkentõ, hanem sokkal inkább egy élvezetnövelõ perspektívát körvonalaz. Beállítódásával összhangban Foucault soha nem kísérelte meg, hogy saját intellektuális befolyását állítsa a drog-ügy szolgálatába, aminek legnyilvánvalóbb módja az a konvencionális gesztus, amellyel a szerzõ saját személyes érintettségének kiemelésével igyekszik egzisztenciális súlyt és hitelt adni a tematizált tartalomnak. Ahogyan nem vállalt szabványos coming outot homoszexualitásával kapcsolatban, droghasználati kísérleteit sem tárta demonstratív módon nyilvánosság elé, habár életrajzírói révén (ERIBON 1985; MILLER 1994) jól ismerhetjük ilyesfajta kalandozásait. Foucault drogproblémával kapcsolatos szövegei tehát alkalmasak arra, hogy szemelvényekkel szolgáljanak egy történeti megközelítéshez, valamint arra, hogy egy differenciált megközelítés általános távlatával gazdagítsák a drogról szóló viták megszokott diszkurzív közegét. Fragmentumok ezek, egy elméleti feldolgozás töredékei, amelyekbõl azonban nem lehet megbízható módon rekonstruálni a komplex képet a maga részleteiben. Kísérletet lehet tenni viszont a Foucault által kimunkált elméleti keret applikációjára a drogok összefüggésében kirajzolódó társadalmi tér feldolgozása érdekében. Ehhez elsõsorban a biohatalom fogalma szolgálhat alapul, amelyet Foucault A szexualitás története elsõ kötetében mutatott be. A koncepció lényegében annak kimutatásában áll, hogy a 17. és 18. század folyamán lényegi változás jelent meg a hatalom mûkö-

34

SUTYÁK TIBOR

dési mechanizmusában, önreprezentációjában és legitimációs bázisában. Korábban a hatalom döntõen egy személy (vagy személyek jól körülírt csoportja) alakjában összpontosult, aki (akik) szimbolikusan is megjelenítette, megtestesítette az uralom látható formáját, éspedig egy erõsen aszimmetrikus viszony érvényesítésével. Az uralkodó „rendelkezik az élet és a halál jogával, bárkit halálba küldhet és bárkit életben hagyhat. Ennek a jognak a pallos a jelképe.” (FOUCAULT 1996, 140) Ezt az egyszerû viszonyt módosítja egy olyan hatalomtípus megjelenése és fokozatos elterjedése, amely nem az élet és a halál fölött hanem az élet érdekében, az emberi test fizikai egészségének és gazdasági lehetõségeinek felértékelésével, valamint a népesség biológiai-szociológiai jólétére fordított fokozott figyelemmel fejti ki hatását. A biohatalom egy egyházi felügyeleti technika, a lelkipásztori gyakorlat rutinjainak és részben beszédmódjának átvételével felkavarja a szimpla uralkodó-uralt szintezõdést, finomabbá, láthatatlanabbá teszi a mûködõ hatalom saját megnyilatkozásait, egyszersmind totalizálja a politikum jelenlétét a közösségi mezõ egészére. „A hatalomnak immár nem olyan jogalanyokkal van dolga, akikkel holtukig rendelkezhet, hanem eleven lényekkel, és hatalmát is csak az élet szintjén gyakorolhatja felettük. A hatalomnak sokkal inkább az életrõl való gondoskodás, mint a megöléssel való fenyegetõzés biztosít szabad utat egészen az emberi testig (FOUCAULT 1996, 147). Az „életrõl való gondoskodás” biohatalmi kontextusa nagyon is alkalmas keretnek tûnik arra, hogy elhelyezzük a benne a drogtörténelem ismert állomásait. Csakhogy ezen a ponton lényegi módszertani nehézség állja a vizsgálódás útját. A Foucault által mindvégig (pontosabban A szexualitás története antikvitást tárgyaló darabjainak elkészítéséig) használt periodizáció többé-kevésbé alkalmatlan arra, hogy az elméleti keret minden további nélkül vonatkoztatható legyen a szóban forgó tárgyra. Foucault akár az õrület, akár az embertudományok, akár a büntetési intézmények, akár a modern szexualitás történeti feldolgozásmódjait vizsgálja, a következõ korszakmegosztást érvényesíti: reneszánsz (a középkor végétõl a 17. század elsõ feléig), klasszikus kor (a 17. század közepétõl a 18. század végéig), modern kor (a 19. század elejétõl, a vége nincs jelezve). Ezek a megnevezések nem csupán a könnyebb eligazodást szolgáló útjelzõk, hiszen Foucault szerint a tagolás lényegi folytonossághiányokat mutat fel az európai szellem történetében (a periodizáció fontosságáról és a diszkontinuitások módszertani hangsúlyosságáról ld. FOUCAULT 1999, 169– 199, 2001). Márpedig míg a drogok orvostani történetének egy része, onnantól, hogy Paracelsus a 16. században bevezeti az ópiumtinktúra használatát az orvosi gyakorlatba, mondjuk odáig, hogy Freud a kokain dicsõítésébe fog a 19. és a 20. század fordulóján, nagyon is jól illeszkedik a foucault-i korszakolásba (és láttuk, hogy alkalmanként sort is kerített e történet bizonyos eseményeinek feldolgozására), addig e történet jogi, politikai, intézményi, tömegkommunikációs, kriminológiai vetületei javarészt kilógnak a periodizáció által lehetõvé vett vizsgálódások körébõl. Hiszen a Harrison Narcotic Act is 1914-ben lépett életbe, és leginkább ettõl kezdve sokasodtak meg a témával kapcsolatos intézkedések, reakciók, alakultak ki a legfontosabb fogalmak, léptek mûködésbe a szigorítást vagy éppen enyhítést szorgalmazó legkülönfélébb reformmozgalmak stb. (lásd PEYROT 2002). Foucault azonban elemzéseiben ritkán lépte át a 20. század küszöbét, s ennek, személyes érdeklõdésén túl, fontos retorikai, mozgósító okai voltak: úgy vélte, hogy az általa folytatott történeti vizsgálódás akkor képes maradék-


35

talanul betölteni kritikai szerepét, ha az elemzések egy viszonylagos régmúlt tárgyalásánál megszakadnak, ezzel mintegy hiányt támasztanak az események kortársi menetének feltárásában. A kész szöveg elbizonytalanítja a megszokott rekonstrukciós logikát, ugyanakkor a teoretikus feloldás elvonása a jelenlegi intézmények nem elméleti, hanem gyakorlati felülvizsgálatára sarkall (lásd FOUCAULT 1994d). Másrészt a kellõ reflexív látószög felvétele érdekében is alapvetõen fontos az idõbeli távolság elve. A drogok esetében viszont legfeljebb valamiféle elõtörténettel állhatunk elõ, amely kétségkívül rámutathat arra, hogy bizonyos vegyi anyagok használatát, legalábbis a 17. századtól kezdve, korlátozások és tiltások gyakran módosuló készletével vette kezelésbe a formálódó biohatalom, valamint hogy a 18. és 19. században létrejövõ mértékletességi mozgalmak diskurzusa miként vezette be a morális megszövegezés mellett az agitáció retorikáját. Ám ezek a mozzanatok jószerivel alig érintették azokat a szereket, amelyeket manapság drognak nevezünk (legfeljebb ha kitartunk a legális és illegális drogok fals distinkciója mellett), hiszen leginkább a dohány és a kávé, alkalmanként az alkohol fogyasztásáról volt szó. Az az idõszak, amelyben a drogok szert tettek arra a mind orvosi, mind törvényhatósági, mind politikai kitüntetettségre, aminek jelenlegi státusukat is köszönhetik, leghamarabb a 20. század közepére tehetõ. A „jelen történelme” (FOUCAULT 1990, 44) megírásán fáradozó Foucault szempontjából ez az idõ túlontúl jelen ahhoz, hogy történetírása lehetne.

*

*

*

Van azonban egy olyan probléma, amelyet mindez idáig nem érintettünk. Szó esett Foucault drogokkal kapcsolatos szövegeirõl, állásfoglalásáról, valamint egy esetleges vizsgálati perspektíváról, amit az õ kutatási módszerébõl nyerhetnénk. De vajon honnan merítjük ennek a témának, a „drog” megnevezésû problémának az egységét? Kétségkívül létezik ez az egység, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen sokféle beszédmód, intézmény, intézkedés, kereskedelmi és rendõrhatósági ügylet, szociokulturális megbélyegzés és identifikáció, tudományos hipotézis és politikai agitáció, büntetõjogi lépés és humanitárius akció, szociológiai felmérés és banális reprezentáció, mennyi indulat, remény és csalódás jelenik meg körülötte. Ám ugyanennyire kétségtelen, hogy mindez a roppant diszkurzív és nem-diszkurzív forrongás rendkívül heterogén elemekbõl tevõdik össze. Nem fogja egybe sem a tárgy, sem a stílus, sem egy koherens fogalmiság, sem egy vélekedéstípus azonossága. Nem ugyanaz a tárgya egy nemzetközi egyezmény preambulumának, egy addiktológus napi robotjának, egy underground zenész élménybeszámolójának, egy szociálpszichológus analízisének; máshogyan fogalmaznak, másként ítélnek. Az efféle kérdéses, ugyanakkor a vizsgálódás számára mégis felkínálkozó egységeket Foucault, egy bizonyos korszakában, diszkurzív formációknak, beszédképzõdményeknek nevezte (FOUCAULT 1999,181–189; 2001, 42–54). Egy ilyen képzõdmény diszkurzív elemek egy bizonyos hálózatát fogja össze, nem annyira valamilyen értelem azonossága, hanem inkább meghatározott különbségek diszperziós sokfélesége szerint strukturálódva. Amikor kitágult a foucault-i elemzési keret, és mind inkább érdeklõdésének elõterébe kerültek a diszkurzív formációk kialakulá-

36

SUTYÁK TIBOR

sának politikai-hatalmi kondíciói, az õket gerjesztõ stratégiai kényszerek és bennük érvényre jutó erõviszonyok, az ekként elõálló elemzési egységre Foucault immár a dispositif szót használta. Ez a francia szó technikai jelentésében valamiféle összetett szerkezetre, berendezésre vonatkozik, ugyanakkor hadászati értelemben jelent felvonulási tervet, egy stratégia kibontakozásának ütemezését. A fogalom átfogja azt, amit korábban a diszkurzív formáció, ám szélesebb tartományt ölel körül (FOUCAULT 1994c, 298–301). Ilyen dispositif például a szexualitás (lásd FOUCAULT 1976 – a magyar fordítás a stratégia szó alkalmazásával megkerüli a terminust). A szexualitás mint problémamezõ nem egyszerûen egy pszicho-biológiai adottság, hanem egy komplex történeti konstrukció, amelynek kimunkálásában egyaránt részt vettek közegészségügyi intézkedések, morális dilemmák, irodalmi feldolgozások, politikai rendelkezések, építészeti invenciók, tudományos értekezések, reformmozgalmak, spirituális és jogi argumentációk. A szexualitás a 18. és 19. századtól fogva nem csupán valami olyasmi, ami jellemzõ az emberre (egyéb élõlényekkel együtt), hanem ügy, amivel törõdni kell, vizsgálni, feltárni válfajait, biztosítani optimális formáit és elejét venni kártékony burjánzásának, valami, aminek meg kell találni igazságát, amely talán egybeesik az ember igazságával. És ennek az ügynek igenis megvan a történetileg feltárható kibontakozása, rendje. Ez a rend, az ügyrend az, amit Foucault dispositifként határoz meg. A drogok esetében, megfelelõ körültekintéssel, alkalmazható egy hasonló megközelítés. Mert miféle ügy a drog? Biológiai, orvosi, törvényhatósági, rendõrségi, pszichiátriai, pszichológiai, filozófiai, morális, rituális, vallási, kulturális, szociológiai, jogi, politikai? Miféle természeti egység helyezkedhet el egy ennyire heterogén mûvelethalmaz közös metszetében? Márpedig a drog csak ebben a metszetben lehet azonos önmagával, hiszen bármelyik kiragadott területet vizsgáljuk, könnyedén igazolható lesz nem pusztán az, hogy tárgyuk eltér a többi terület tárgyától, de az is, hogy az egyes szerek túlságosan változatos mûködést mutatnak ahhoz, hogy egy egységes kategóriába csomagolhatnánk megjelenésmódjaikat. A hasis másféle neurokémiai mechanizmust hoz mozgásba, mint a kokain, a heroin más típusú társas viselkedést implikál, mint az LSD, az extasy másféle identifikációs stratégiákat hoz játékba, mint a gomba, és így tovább. A nemzetközi egyezmények és a törvényszövegek definíciós kísérletei – amikor nem érik be annyival, hogy a meghatározás feladatát egyszerûen a felsorolásra hárítják át – más, fõként egészségügyi szervezetek (leginkább a WHO) definícióit veszik át; az orvosi szóhasználat azonban közel sem esik egybe más területek verbális kompetenciájával. Így például a „pszichoaktív” megjelölés egyaránt illik a koffeinre, a nikotinra, az alkoholra, a nyugtatókra és a „kábítószernek” minõsített anyagokra vagy készítményekre, nem vitás azonban, hogy a droghasználó a terítéken lévõ ügyrend szerint nem olyan személy, aki sok kávét iszik és láncdohányos. A terminológiai bizonytalanság (lásd RÁCZ 2002, 7–8) ugyanakkor intuitív bizonyossággal párosul: alapjában véve mindenki tudja, mirõl van szó, amikor a drogok ügyére fordul a beszéd, s ez a hallgatag, ám hatékony konszenzus teszi lehetõvé, hogy a drogok körüli intézményrendszer és problematizációs komplexum effektív módon tegye a dolgát. A csendes és közvetlen tudás e különös alakzata nélkül nem szervezõdne érthetõ és kezelhetõ rendbe azon rendkívül változatos manõverek sorozata, amely a büntetõtörvények állandó reformelképzeléseitõl a szociális segítségnyújtáson át a liberalizációs retorika alkalmazásáig


37

terjed, ideértve az olyan szövegek létrehozását is, amelyek történetesen Foucault és a drogprobléma kapcsolatait feszegetik. Az ilyen problematikus, ugyanakkor intuitíve megfelelõ kohéziós erõvel összefogott egységek elemzésében Foucault az általa – Nietzsche nyomán – genealógiának nevezett történeti módszert érvényesíti (lásd FOUCAULT 1998, 75–91). A módszer aprólékos részletei most nem ismertetendõk, legfontosabb elméleti opciója azonban igen. Foucault szerint a heterogén egységek elemzésekor mindig nagy a kísértés valamiféle eredet fellelésére, azaz egy olyan tiszta forrásmozzanat elõtárására, amely a szóban forgó jelenségcsoportot egy még háborítatlan, azóta esetleg történelmileg szennyezett vagy elfedett teljesség lényegi önazonosságában alapozná meg. Jelen esetben egy ilyen vizsgálódás azt mutatná meg, hogy a számtalan rárakódott diszkurzív réteg és egymással nehezen összeegyeztethetõ (vagy éppen ellentmondásos) kezelésmód dacára felmutatható a drog ideáltipikusan tiszta originalitása. Ha így volna, akkor mindaz, ami erre az originalitásra ráépült, nem több puszta történeti esetlegességnél, amely ugyan szívósan gátolja a korrekt teoretizálást, mindazonáltal kellõ hermeneutikai éleslátással elmozdítható. A genealógiai történetírás ezzel szemben meghagyja és konstitutívnak ismeri el tárgya heterogenitását, és az eredetiség keresése helyett inkább azokat a történeti epizódokat, eseményeket igyekszik rekonstruálni, amelyek részt vettek a jelenlegi problematikus egység összeállításában. Nem az eredet, hanem a származás és a kezdetek kérdései dominálják, így aztán óhatatlanul más történeti eredményre jut, mint az eredetkutatás. Elõbbi óhatatlanul valamely régebbi idõre teszi a tárgyát képezõ egység jelenlétét, utóbbi viszont a történeti kibontakozás eredményeként ragadja meg tárgyát, amelynek nem keresi teljes jogú elõzményét sem, hanem elõzmények sorozatát nevezi meg, és ezek kontingens, változó kronológiájú transzformációjában próbálja meg tetten érni a sajátosan történeti folyamatot. Nos, a kábítószer genealógiájában az elsõ lépéseknek alighanem olyan korok felé kell hogy irányt venniük, amelyekben a kábítószer még nem is létezett. Paradoxnak, talán egyenesen képtelenségnek ható igény ez. Elvégre minden a témával foglalkozó történeti összegzés siet leszögezni, hogy az emberiség mindig is használt olyan növényi eredetû anyagokat, amelyek valamiféle pszichoaktivitással rendelkeznek. A kultúrtörténet a drog-ügy természetiségét is eredendõségét látszik hangsúlyozni. Ügy azonban nem létezik szóba hozatal nélkül. Foucault sem tagadhatja a szexuális viselkedések tényét a 18. és 19. századi problematizáció megjelenése elõtt, mégis joggal állítja, hogy szexualitás mint komplex ügyrend, dispositif ezt megelõzõen nem emlegethetõ. Csak amikor a tudomány és a hatalmi technológia megváltozása bevonta saját forrásvidékére a vallásos gyónás és az irodalmi vallomásosság alakzatait, akkor „jelenhetett meg a nemiség és a szexuális élvezet igazságaként a „szexualitás” nevû valami” (FOUCAULT 1996, 72). A szóba hozatal nem egyszerûen egy adott tárgy reprezentációs megkettõzése, hanem a tárgy módosítása, olykor elõállítása. És noha a drogok esetében ez a „diszkurzív robbanás” meglehetõsen késõn következett be, a problematizálás származásvonalai ezúttal is messzebbre nyúlnak vissza a megnevezés eseményénél. Mindenekelõtt arra kell emlékeztetni, hogy az emberi testbe bevitt anyagok vonatkozásában minden kultúra, így az európai is, régtõl fogva magában foglal bizonyos korlátozó, ritkító rendelkezéseket. Nem lehet bármit bármikor, bármilyen

38

SUTYÁK TIBOR

mennyiségben magunkhoz venni, s ez az elõírás korántsem csupán holmi egzotikus ajzószereket vagy rituális alkalmakkor használatos anyagokat illet, hanem a táplálékok és italok egész körét. Az antikvitás egyszerre orvosi és morális dietetika-fogalma egy komplex életvezetési instrukciókör tartományát fogta össze, amely „kitér „a testgyakorlatokra (ponoi), a táplálékokra (szitia), az italokra (pota), az álmokra (hüpnoi), a szexuális kapcsolatokra (aphrodiszia)” – vagyis mindarra, aminek „mérsékeltnek” kell lennie” (FOUCAULT 1999, 104). A dietetikai szabályozás nem tiltott és megengedett anyagok, illetve cselekedetek binaritásán, hanem a helyes mérték eltalálásának technikáján alapult. Késõbb, a kereszténység történe folyamán ez a beállítódás keveredett a rituális tiltások és a böjt-elõírások gyakorlatával. Noha kísértõ lehet, hogy a meghatározott ételek és italok fogyasztását meghatározott idõszakokban mellõzni elrendelõ vallási elõírásokat egyszerûen egészségügyi megfontolásból származtassuk, annyi bizonyos, hogy a rendelkezések módja nagyon is különbözõ: egyik oldalon az egyén korától, nemétõl, testi állapotától, az éghajlattól, az évszaktól és számos más változótól függõ individuális mérték felkutatásának etikája, a másik oldalon egy univerzális tiltás totalizáló alakzata. A kétfajta attitûd azonban a korai kereszténységtõl kezdve összekeveredett egymással, feltehetõen a 4. századi aszkétamozgalmak hatása nyomán, hiszen ezekben a mártíreszmény mellett az antik etikai hagyomány mértékletesség-eszméje is helyet kapott a teológiai öndefinícióban (lásd CHADWICK 2003, 166). A szempontok keveredése a reneszánszra teljessé válik. Montaigne A részegeskedésrõl szóló esszéjében az alkohol kérdését teljes egészében az önmagunk feletti uralom antik tematikájához köti („az ember leggonoszabb állapota az, amikor öntudatát és az önmaga feletti uralmat veszíti el” – MONTAIGNE 2002, 16), és feleleveníti a pontos arányok és mértékek spirituális és etikai eszményét, ugyanakkor máshol, éppen a mértékletesség témájában, arról ír, hogy a korlátozások orvosi értelemben csak akkor hatásosak, ha egy külsõ erõszak érvényesíti õket, méghozzá az érintett kedve ellenére. Nincs különbség az egyházi-vallási tiltás és az orvosi-morális beavatkozás között; „testünk és lelkünk orvosolói”, mondja, „mintha csak összebeszéltek volna”. Javunkra csak az szolgál, amit ellenérzésünk, viszolygásunk, akár fájdalmunk dacára veszünk magunkhoz. „Mert akinek a böjttõl megjavul az egészsége és a kedve, akinek a hal étvágygerjesztõbb, mint a hús, arra nézvést nem lesz üdvös hatású az ilyesféle elõírás” (MONTAIGNE 2001, 261). A klasszikus kor elejére tiltások és korlátozások kusza erõvonalai keresztezték az egyházi, etikai és orvostani diskurzusok területét. Amikor a világi hatalom megkezdte az egyházi hatalmi technikák konfiskálását, nem annyira a tiltott vagy korlátozott dolgok, anyagok, cselekedetek tartalma, mint inkább az eljárás ténye számított. Készen állt az egyént alávetõ, de az egyén érdekében mozgósított tiltás logikája és technológiája, mintegy üres mintázatot alkotott, amit a hatalom készen állt feltölteni. Kézenfekvõnek tûnt, hogy a felfedezések révén újonnan beáramló javak képezzék e hatalmi technológia tárgyait. Ezeket egyébként is az újdonságnak kijáró ünneplés és az ismeretlennek kijáró gyanakvás kettõssége jellemezte. Minden bizonnyal léteztek egyéb politikai és gazdasági megfontolások is, amelyek beavatkozásra ösztönöztek. Akárhogyan is, a 17. században egyre fokozódó törvényi szankciók sújtották a dohány- és kávéfogyasztást. A büntetési tételek a pénzbüntetéstõl egészen a kínhalálig terjedtek, a


39

század közepére Oroszország, Szászország és Bajorország egész területén betiltották a dohány használatát, az ottomán birodalom uralkodója saját hadseregének tagjai között rendelt el tömeges kivégzéseket (SZASZ 2001, 199). És ahogy lenni szokott, a kemény prohibíció nem vezetett eredményre. Jobban mondva azt nem érte el, hogy az emberek felhagyjanak a nikotin és a koffein élvezetével, azt viszont igen, hogy a kormányzati tiltás logikája gyökeret eresszen a kormányzási mentalitás (Foucault szójátékával: la gouvernementalité) eljárásrendjében. A tilalom biopolitikai modellje ettõl kezdve készen áll arra, hogy új és új tartalmakkal telítkezzen. Ám arra, hogy ez a hatalmi modell a drogok tárgyában érvényre jusson, még várni kellett. A kábítószer a 17. század végéig egyáltalán nem problematizálódott az európai kultúrában, és azután sem mindjárt intézkedést sürgetõ veszedelemként került terítékre. Elõször, mint már esett szó róla, az ópium került be a diskurzus, éspedig az orvosi diskurzus horizontjába. Syndenham a 17. század végén, majd Whytt és Hecquet a 18. század derekán valóságos isteni adományként dicsõíti az ópium orvosi felhasználását. A fiziológia képes meghatározni a betegségek univerzális okait, s úgy találja, hogy az ópium éppen ezeknek az okoknak a szintjén fejti ki a hatását, ezért voltaképpen minden nyavalyára gyógyír, vagy azért, mert az ideghálózatot érintvén a betegség legáltalánosabb ágensét manipulálja, vagy azért, mert egyenesen az élet forrását jelentõ spiritusszal áll titokzatos rokonságban (FOUCAULT 2004, 413–416). Felfigyelnek ugyan arra, hogy ez a panácea hozzászokást idézhet elõ, s egy idõ után már csak emelt adagokban fejt ki üdvözlendõ hatást, ez a lehetõség azonban orvosi belügy marad, nem terjed ki a társadalmi önvédelem diszkurzív területére. Pedig az ópium nem sokkal késõbb általánosan hozzáférhetõvé válik, különösen Thomas Dover készítményének köszönhetõen, amelyet elsõsorban a köszvény leküzdésére ajánlottak, de hamar népszerû lett más betegségek kezelésére, illetve egyszerûen kedély-javítóként is. Az ópium mint probléma, mint veszély, egyszersmind mint a kormányzati beavatkozás tárgya elõször nem Európában, hanem Kínában jelentkezett, ahol a 18. század végétõl ismételt büntetõjogi szigorításokat vezettek be az ópium kereskedelmi forgalma és fogyasztása ügyében – ami végül is az ópiumháborúkhoz vezetett, amikor a Brit Birodalom veszélyeztetve érezte nem is annyira orvosi, mint inkább gazdasági panáceáját. A 19. század elejére, noha már ismertek az ópium esetleges ártalmai, Európában leginkább a szer finomításával próbálkoznak (Sertüner 1805-ben fedezi fel a morfiumot), szorongásnak nincs nyoma a közbeszédben. A szóba hozatal megtörtént, ez azonban önmagában nem elegendõ a drog-ügyrend kibontakozásához. Amikor a század végén az Egyesült Államokban egyes államokban korlátozó rendelkezéseket vezetnek be az ópium használatával kapcsolatosan, az észlelt veszély akkor sem igazán a keresztény fehér népességet érinti, legfeljebb közvetve, az ópiumszívással hírbe hozott kínai munkástömegek negatív példáján keresztül. „Ma már szinte közmegegyezés alakult ki a társadalomtudósok körében, hogy ez a szabályozás nem a drogokra vagy a droghasználókra, hanem egyes kisebbségek diszkriminálására vonatkozott (elsõként az ópiumhasználó kínaiakra)” (RÁCZ 2002 11). Idõközben, a napóleoni háborúk révén, a kannabisz is megjelenik Európában. Kezdetben ez a kenderszármazék sokkal inkább adott ürügyet a féltudományos kultúrtörténeti kíváncsiság felajzására, mint a szer gyógyászati vagy élvezetszerzõ felhasználá-

40

SUTYÁK TIBOR

sára. 1803-ban egy Virey nevû orvos egészen Homéroszig vezeti vissza a kender mûvelõdéstörténeti beágyazottságát, 1809-ben pedig Sylvestre de Sacy publikálja hosszú karriert befutó elgondolását, amely szerint a hasis valójában azzal az anyaggal azonos, amellyel a legendás Hegyi Öreg harcosai, a hasszaszinok serkentették bátorságukat, mielõtt küzdelembe indultak volna (lásd RUFF 1966, 17). A század negyvenes éveiben hozta nyilvánosságra már említett kísérleteit Moreau de Tours, aki a hasis beszedését követõ átélésminõségek egymás utáni változatait az elmebetegségek egymást követõ, és egymásból származtatható stációival állította párhuzamba. Ezáltal az õrülettel kapcsolatos új típusú orvosi tapasztalat lehetõségét vetette fel, amelyben az orvos, minthogy személyes élményeket szerez az egyébként hozzáférhetetlen mentális valóságokról, adekvátabb beállítódásmódra tehet szert a betegek kezelésében (FOUCAULT 2003, 279–283). Ekkoriban egyébként már folyt bizonyos kemikáliák – ópiátok, éter – elmegyógyászati alkalmazásának gyakorlata, elsõsorban csillapítószerekként, mániás vagy dühöngõ betegek lenyugtatására, fegyelmezésére. Moreau kísérleteivel, a hasis kiváltotta hatások és az õrület fenomenológiai rokonságának konceptualizálásával megnyílt a lehetõség, hogy újfajta farmakológiai készítményeket vezessenek be a pszichiátriai gyakorlatba. A legcsekélyebb veszedelmet sem észlelték. Felmerült ugyan a lehetõség, hogy a kenderszármazékok gyakori fogyasztása légzõszervi megbetegedéseket (bronchitisz, asztma), esetleg vérhast okoz, de ez inkább afféle orvosi szóbeszéd volt, nem kialakult álláspont. Pontosabban, amennyiben aggodalmat keltett a hasis és az elmebaj Moreau-féle asszociációja, vagy a szer esetleges egészségügyi ártalmai, az megint csak az Európán kívüli népesség érintettsége kapcsán merült fel. 1894-ben látott napvilágot az Indiai Kenderügyi Bizottság gigantikus, hét kötetre rúgó Jelentése. Ez az elsõ olyan hivatalos dokumentum, amelyet kormányzati megbízatásra készítettek valamely pszichoaktív drog potenciális társadalmi veszélyeit taglalandó. A Bizottságot egy az Angol Alsóházban felvetett kérdés nyomán hozták létre, amely kérdés a kender Bengál tartományban való termelésének és fogyasztásának hatását firtatta a Brit Korona érdekeire. A kannabisz termelése és forgalmazása ez idõ tájt meglehetõsen kaotikus adóügyi és illetéki szabályozás alá esett egész Indiában, és az indiai brit hatóságok joggal számíthattak tetemes plusz bevételre a szabályozások rendezése esetén. Ugyanakkor némileg aggasztotta õket az a lehetõség, hogy a kender nagyarányú elterjedésével nem fenyeget-e egy sokmilliós fizikailag és mentálisan sérült népesség létrejötte. Ennek megfelelõen a Bizottság kidolgozott egy szempontrendszert, amelyben megkísérelték felmérni a kannabisz hatását a fogyasztó fizikai, mentális és morális állapotára egymástól elkülönítve és együttesen is. A hatalmas adatmennyiségre alapozott, számos módszertani és technikai nehézség legyûrésén keresztül tetõ alá hozott Jelentés végül lényegében az összes szempontra nézve azonos eredményt hozott: a kenderszármazékok mérsékelt fogyasztása sem fizikai, sem mentális, sem erkölcsi téren nem jár érzékelhetõ leromlással, leszámítva bizonyos egyéni túlérzékenységbõl következõ atipikus eseteket, illetve a mértéktelen fogyasztásból adódó bonyodalmakat (MIKURIYA é. n.) Az Indiai Kenderügyi Bizottság munkájával a hasis megkapta belépõjét a problematizáció diszkurzív felségterületére. Ám ez még mindig nem a drog dispositif-ja, de legalábbis nem a döntõ lépés annak kialakulásában. Akár az ópiummal kapcsolatos


41

mérséklet és szabályozáskényszer rasszista gesztusokkal övezett manõvereit, akár a kenderrel kapcsolatos bõbeszédû aggodalom és megnyugtatás párbeszédét figyeljük, mindegyik a saját meghatározott területén marad, egy adott anyagot illet, egy témát vet föl. Nincs átjárás, nincs közös nevezõ ópium és hasis között, az adminisztratív és az orvosi diskurzusban elválik egymástól ez a két tárgy. Szintézisük az elõfeltétele annak, hogy a „kábítószer” fogalma és problematikája létrejöjjön, csakhogy ez a szintézis nem az oly sokszor kárhoztatott bio-mediko-adminisztratív hatalom berkeiben jött létre.

*

*

*

Ez a szintézis mindenekelõtt a képzelet és az elvágyódás terméke. De amikor a képzeletet emlegetjük, nem arról van szó, hogy a „pusztán képzeletbeli” minõsítés ráaggatásával irrealizálni próbálnánk ennek a masszív egységnek, a drognak az effektív létezését. Létezik olyan valami, hogy kábítószer, még akkor is, ha ez a szubsztancia nem holmi fizikai vagy kémiai tény, eredendõen adott természeti entitás. Történelmi változások során, különbözõ forrásokból, különféle eljárások közremûködésével formálódott ki, s ha ebben a formálódásban részt is vett az emberi képzelet, ez semmiképpen nem vonja kétségbe valódiságát. Az, hogy különféle szereket valamiféle közös beszédtérben rendeljenek egymáshoz, elõször a térbeli távolság és a civilizatorikus egzotikum közös észlelési mezõjében történt meg. Messzirõl származó anyagokról szólnak, amelyek idegen kultúrák idegen rítusaiban kapnak szerepet, jóllehet státusuk mégis ismerõs a mifelénk meghonosodott gyakorlatokból. Sénancour 1800-ban közzétett beszámolója ekként sorolja egymás mellé az ópiumot, a bételt, a kokalevelet, a dohányt, a kávét és azokat a „szeszes italokat, amelyeket mindenféle népek készítenek, nem csillapuló szomjat támasztva ezáltal, mely mindazonáltal nem abszolút szükségleteken alapszik”. Mindezen anyagok közös tulajdonságaként a következõ hatásmechanizmust írja le: „az elsõ fokozat a jó közérzet, aztán a boldogság, azután következik a felejtés, az elmezavar, a fáradtság, majd a szétesés” (RUFF 1966, 17). A leírás, pontatlanságára dacára is, jól illeszkedik abba a sztereotipikus képbe, amely késõbb a drogfogyasztással kapcsolatban uralkodóvá válik. Olyan szerek kerülnek itt egymással asszociatív közelségbe, amelyek némelyike ismert, némelyike hozzáférhetetlen a nyugati ember számára. Mesék kelnek életre a varázsos tájakról, ahol különleges, ismeretlen gyönyörök várják az embert. A távolság és az utazás szerves része a drogokkal kapcsolatos nyugati képzeletvilágnak, olyan metaforikát képezve, amely korántsem ártatlan, és korántsem motiváció nélküli. Az utazás szimbolikus funkciója a reneszánszban egy olyan tapasztalatba kapcsolódott be és részben vette át a helyét, amely a középkorban egyértelmûen a vallás belsõ világának sajátja volt: a transzcendencia keresésérõl van szó. Amit az ima aktusa vagy a misztikus extázis a lélek belsõségében kutatott, azt az utazás alakzata mintegy külsõvé tette. A bolondok hajója a vándorlás egyetemes elemére, a vízre bízta rá utasát, aki maga is egyfajta világon belüli túlnant jelenített meg. „A bolond a túlvilág felé kel útra tébolyult sajkáján, s kikötéskor mindig a túlvilágból érkezve lép partra” (FOUCAULT

42

SUTYÁK TIBOR

2004, 23). Az úton levés heterotópiája az idegen világok utópiájával egészül ki. Olyan földek elérésének lehetõsége merül fel, amelyek minden világi távolságnál messzebb terülnek el, s amelyeken radikálisan eltérõ tapasztalattal szembesülhet az ember. A tér kettéválik egy reálisan bejárható és egy álomszerû tartományra, amely egyben a remények helye is. Morus Utópiája csak egyike azoknak a mûveknek, amelyek elsõként vetítik ki az idealitás és a célok birodalmát a másik és elérhetetlen világ seholjába. És e sornak a vége felé, az Új Atlantiszról író Bacon leszögezi, hogy „messze túljutottunk mind a régi, mind az új világ határain […] Csoda által jutottunk ide, és nem kevésbé lesz csoda, ha innen elkerülünk” (BACON 2001, 14). A reneszánsz képzeletvilág számára az utazásban fellelt transzcendencia gondolatát egy kettõs pozicionáltság tette lehetõvé. Egyrészt a technikai-tudományos gyakorlat fejleményei révén lehetõvé váltak a korábbinál jóval hosszabb hajóutak, így az egzotikum, legalábbis az utazók beszámolóiból, elérhetõvé vált, miközben a hajó alakzata megõrizte a lélek szimbólumának misztikus tartalmait. Másrészt a középkori kozmológia továbbra is eleven volt, márpedig ez hierarchikus terek egymásra rétegzõdését tanította; a szublunáris tartományban másféle törvények érvényesülnek, mint a szupralunáris régióban, vagyis a terek megoszlása nem zárta ki a fizikai univerzumon belüli transzcendenciát (lásd FOUCAULT 1999, 147– 155). Léteznek helyek a világegyetemben, amelyekben, ha megközelítjük õket, az ismertekhez képest egészen más látvány tárul a tekintet elé. A klasszikus korban a tér elgondolható formája megváltozik, az utazás misztikus jelentõsége elhalványul. A tér immáron homogén közeg, a kiterjedés geometriailag megragadható, minden dologra érvényes nyíltsága. Galilei, Descartes és Newton tere ez, nem az idegenség lehetõsége, hanem éppen a megismerhetõség esélye. Swift Gulliverje, bármilyen különös helyekre ér is el, mindenütt csak azt találja, eltérõ arányokkal, amit otthonról is jól ismer (még ha elbeszélõi naivitásában szerfölött meghökkentõnek véli is mindezt), Defoe Robinsonja pedig egy megmunkálható és uralható természettel szembesül. A 18. századra éppen ez, a természet fogalma ragadja magához az utazással kapcsolatos eszmék körét. Az ember, jusson el bármeddig is, mindig ugyanazt a természetet találja, amelynek fogalma egyszerre rendelkezik inherens értéktartalommal és a feltárandó ismeretlenség episztemológiai horizontjával. Természet és egészség, azaz a lélek evilági üdve párban járnak. Minél messzebb megyünk Európától, annál kevesebb idegileg és morálisan sérült emberrel találkozunk (lásd FOUCAULT 2004, 516–517), sõt, leginkább úgy áll a helyzet, hogy mi magunk visszük át saját morális és fizikai betegségeinket a megrontatlan természeti állapotokba. Diderot Pótlék Bougainville Utazásához címû szövegében az utazó egy minden ízében természetes erkölcsi és szellemi állapottal találkozik, ám ezt, eltérõen Bacon Atlantiszától, nem lehet megoltalmazni az európai ember beavatkozásától. Megjelenik a minden alteritást maga alá gyûrõ nyugati civilizáció kritikája: az ember még az otthon kényelmét is hajlamos odahagyni, ha vonzó tájékokról szerez tudomást, ám miután eljut oda, hamarosan szétzúzza mindazt, ami valaha csábító volt benne (DIDEROT 1983, 326–368). Az utazás nem felerõsíti, sokkal inkább nivellálja a különbségeket. Amikorra 1839-ben megjelenik Darwin úti beszámolója a Beagle fedélzetén tett kutatóútjáról, a változás totálissá válik. A természet már nem is önérték, az utazó mindent szétszed, megvizsgál, összehasonlít. Igen jellemzõ mondat ez az utazó attitûdjérõl, aki két madárfajt vizsgál


43

St. Paul szigetén: „Mindkettõ szelíd és ostoba s annyira nincsenek látogatókhoz szokva, hogy néhányat közülük leüthettem geológus kalapácsommal” (DARWIN 1954, 20). Az utazás elõnyös egy fiatal kutató számára, hiszen „a tárgyak újdonságának és a siker lehetõségének izgalma fokozott tevékenységre ösztönöz” (DARWIN 1954, 453). A tét a mind szélesebb körû adatgyûjtés, a Föld ismeretlen zónáinak ritkítása, és a kutatói szellem trenírozása. Transzcendenciáról nem is álmodozik a vándor. Az utazásból kiveszett a spirituális túlnan élménye, ám a transzcendencia üres helye megmarad, s betöltésével nem sokáig késlekedik a képzelet. 1821-ben jelenik meg Thomas de Quincey híres könyve, az Egy angol ópiumevõ vallomásai. De Quincey szövege hosszú idõre elõrajzolja azt a képet, amelyet a drogokról való esztétizáló beszéd a tárgyról rögzít. Motívumai erõsek és ismertek. Elõször is, az ópium elhozza az ember számára önnön isteni lényét, a saját belsõjében megnyíló transzcendenciát: „Az ópiumevõ […] az ember lényének isteni részét érzi érvényesülni; vagyis erkölcsisége a felhõtlen boldogság állapotába kerül, s elborítja a szellemi emelkedettség fénye” (DE QUINCEY 2001, 96). Szó esik a tér és az idõ rendkívüli kitágulásáról (DE QUINCEY 2001, 148), majd pedig egy rendkívüli, egyszerre lenyûgözõ és félelmetes utazás-hallucinációról, amelyben az összes, útirajzokból ismert trópusi és keleti toposz megelevenedik (DE QUINCEY 2001, 156–159). Ráadásul az ópiumevõ által megélt transzcendencia kettõs. Nem csupán az ópiumszedés mámoros idõszakait jellemzi, de valamiképpen az ópiumtól való fájdalmas leszokás tartamát is: „S az idõ alatt, míg az ópiumról apránként leszoktam, annak az embernek a kínjait éreztem, aki a létezés egyik formájából a másikba vált át” (DE QUINCEY 2001, 170). Mert az utazás, a tér-idõbéli tehetetlenség fellazulása, a spirituális túlnanba való átjutás témái mellett egy új motívum is megjelenik de Quincey mûvében, éspedig a szer jelentette roppant veszély. Nem csupán a rászokás lehetõségérõl és a fizikai egészség tönkremenetelérõl van szó, hanem a megélt élmények lidércnyomásos eltorzulása mint közvetlen, és az önrendelkezés elveszítése mint közvetett kockázat megjelenésérõl. Ily módon az ópium többszörösen is tragikus tapasztalat. Betekintést enged az ember legmélyebb valójába, démonjainak, daimónjának kendõzetlen arcába, és próbára teszi az egyén heroizmusát. A de Quincey által leírt szenvedések nem egyedül az elborzadás, hanem a büszke kockázatvállalás gesztusát is provokálják. Valamivel késõbb, 1845-ben (vagyis Moreau de Tours hasiskísérleteivel egy idõben) Monte Cristo grófja a hasist is esztétikai kifejezõerõhöz juttatja. És ahogyan Moreau a hasis segítségével hozta összefüggésbe az õrület transzcendenciáját, a kémiát és az álmot (FOUCAULT 2003, 283–285), Dumas hõse a természeten túlit, az „isteni anyagot” és szintén az álmot gyúrja össze: „Ez ellen az isteni anyag ellen lázadozik a természet, mert a természet nem az örömökre van alkotva, hanem a fájdalomhoz ragaszkodik. Ebben a harcban el kell buknia a legyõzött természetnek […]. Ilyen módon úr marad az álom, az álom lesz maga az élet, és az élet álommá lesz: de micsoda különbség van ebben az átalakulásban! Vagyis, ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni” (DUMAS 1984, 350). Monte Cristo és a hasis kapcsolata szimbolikusan hihetetlenül túldeterminált alakzat. A fõhõs személye az abszolút rögzítettség (If vára) és az abszolút vándorlét kettõsségét sûríti egybe. Nevét ebben a fejezetben Szindbádtól, a mesebeli hajóstól kölcsönzi, keleti

44

SUTYÁK TIBOR

kapcsolatai és jártassága az egzotikus kultúrákban örökösen a rejtélyesség aurájával veszi körül. Másik álneve, a Monte Cristo, valójában egy sziget neve, egy hatalmas víztömeg közepén álló szilárd földdarabé, amely sorsfordító titkokat tartalmaz, – mintha Atlantisz különös, hullámsírjából elõbukkanó maradványa lenne. Ugyanakkor a valóságos utazás számára csak a jutalom-megtorlás oppozíciójában elõálló fordulatok sorát hozza, amelytõl végül drámaian megcsömörlik, míg belsõ utazásai egy nem reális, mégis valódibb másik világot ígérnek neki. Belsõ utazást tesz a szer segítségével, akárcsak az õrültek a téboly erejével, amit rabsága alatt egyébként õ maga is megtapasztalt, mégis képes visszatérni minden túlnanból, a térbelibõl csakúgy, mint a mentálisból. A hasis, akárcsak az ópium, bejárást enged oda, ahonnan a természet és a gondolkodás korlátai (vagy akár: a gondolkodás természetes korlátai) rendesen kirekesztik az embert. Ópium és hasis – a szintézis persze Baudelaire-nél valósul meg szövegszerûen másfél évtized múlva. Párizsban már 1845-ben megalakul a Club de Hachichins, amelynek mûvész tagjai alkalomadtán kísérleteztek szellemük határainak módosításával, méghozzá éppen Moreau de Tours óvó felügyelete mellett. A Mesterséges mennyországok hangvétele és mondanivalója közelebb áll de Quincey óvatos dialektikájához, mint Dumas romantikus szenvedélyéhez (olyannyira, hogy második része voltaképpen nem más, mint az Angol ópiumevõ részletes kommentárja). A legfontosabb azonban az, hogy a szövegben a hasis és az ópium nem pusztán térben, de spirituálisan és diszkurzívan is egymás mellé kerül. Mintha csak egyazon anyagról volna szó. Baudelaire lényegében ugyanazt mondja el a kannabiszról, amit angol elõdje a mákról. Kitágítja a teret és az idõt (lásd BAUDELAIRE 2000, 55–56); az ember isteni oldalát engedi szóhoz jutni, de legalábbis illuzórikus istenülést eredményez – „senki sem lepõdik meg, ha egy végsõ, fejedelmi gondolat tör fel az álmodó agyából: Istenné váltam!” (BAUDELAIRE 2000, 65) –; és halálos veszélyeket, az akaratvesztés, a mentális és fizikai leromlás veszélyeit hordja magában (BAUDELAIRE 2000, 50–51). Megjelenik a morális megbélyegzés beszédmódja, amely az erkölcsi autonómia feladását látja a drogfogyasztásban (immár alkalmazható ez a szó), ami ikerpárjaként a veszély vállalásának heroikus pózát teszi lehetõvé. De talán kívánatossá is, dacára a nyíltan elítélõ konklúzióknak. Hiszen a szer használatát a „végtelenség szomja” (BAUDELAIRE 2000, 7–12) követeli ki, és ez a szomj, ha idõlegesen és mesterségesen is, de kielégül az aktusban. De azért a Monte Cristo-féle allegorikus vándor is elõtûnik, és saját személye mértéktelen kivetítésében mintha még az új atlantiszi Salamon Házát is belsõvé tenné: „Ezek a nagyszerû városok – mondja magának –, ahol a fenséges épületek ugyanolyan lépcsõzetesen illeszkednek egymásba, mint a díszletek; a gyönyörû hajók, melyek sóvárgó tétlenségben ringanak a kikötõ hullámain, s melyek mintha csak gondolatunkat fejeznék ki: Mikor kelünk útra a boldogság felé?; a múzeumok, melyek dúskálnak a szép formákban és részegítõ színekben; a könyvtárak, ahol a Tudomány erõfeszítései és a Múzsa álmai vannak felhalmozva; az összegyûjtött hangszerek, melyek mind ugyanazon a hangon zengenek; az elbûvölõ nõk, akiket választékosan ékes megjelenésük és fukaron mért pillantásuk még vonzóbbá tesz – mindezek a dolgok nincsenek senki másért, egyedül csak értem, értem, értem!” (BAUDELAIRE 2000, 64) A szellem áhított teljessége beköltözik a túlhajtott személyes képzeletbe. Ezáltal a transzcendencia helye újra spiritualizálódik. Csakhogy míg a vallási extázis a szellemet Isten létezõ, ám fizikailag hozzáférhetetlen birodalmába


45

ragadta el, a drogos túlnan tisztán fenomenológiai természetû – nem az a lényege, hogy a benne megjelenõ létezik-e valójában, esetleg a legvalóságosabban minden létezõ közül, melyek belõle származnak; a lényeg az, hogy megmutatkozik, feltárul valami, ami egyébként nem kerül elõ. Nem számít, hogy a megjelenésen túl van-e ontológiai státusa a túlnannak. Létezés és megjelenés nem válik el egymástól, semmiféle instancia nem bizonyulhat a megjelenésnél eredendõbbnek vagy igazabbnak. Mit mûvel tehát a hasis és az ópium? Mit mûvelnek azok a szerek, amelyeket aztán ugyanez az asszociatív és retorikai rokonság tart egymás mellett, akár kémiai és hatásbéli mechanizmusaik gyökeres különbsége ellenére is? Belsõ utazásra adnak módot, valódi utazásra, nem csupán kutatásra vagy turizmusra. Hozzáférhetõvé teszik a transzcendenciát, ami egyébként örökre eltörlõdött az emberi életbõl, egészen újfajta érzékletekre, élményekre adva ezáltal alkalmat. Felfokozzák az alkotóerõt és szárnyalóvá teszik a gondolkodást. Megnyitják a szellem azon kapuit, amelyek máskülönben többnyire mindörökre zárva maradnak. Viszonzásul azonban meggyengítik az idegrendszert, lerontják a testi egészséget. A hozzászokással rabságba döntik a lelket, holott éppen a szabadságot ígérték neki. Nem csak a gyönyörteli, de a lidérces érzékleteket és fantáziaképeket is felfokozzák. Végül nyomorult, akarattalan árnyéklétre kárhoztatják az embert, akinek egzisztenciáját végül egyedül az anyag képzete tölti ki. És persze a halál nem várat sokat magára. Egyfelõl az inspiráció, a mûvészet, a belsõ szakralitás, másfelõl a gondolkodás egyoldalúsága, az ismétlõdõ víziók, a kémia külsõdleges uralma. A sztereotipikus portré változó stílusban ugyan, de ugyanazt az arcot festi. Csáth, Huxley és Leary, mondhatni, csak újraírja Baudelaire esszéjét. A pozíciókat immár kiosztotta a diskurzus. A leírások finomodnak, a szerek leltára egyre módosul; a szubjektivációs stratégiák oszcillálnak attól függõen, hogy éppen ki kerül a definiáló helyzetébe, identifikációs és attribúciós mintázatok fejlõdnek ki és hatnak egymásra folytonosan; csoportok, mozgalmak és szubkultúrák képzõdnek és intézmények létrejöttét generálják. Misztikus tapasztalat, utazás, drog. Az e témák közötti frazeológiai szövetség korántsem véletlen, és nem is mellékes. Imaginárius kötelék kapcsolja õket egymáshoz, mégis egy reális alakzat, egy valódi ügy létrejöttét készítették elõ. Egy ügyrendét, amelyben az önkorlátozás és a tiltás morális, orvosi és közhatalmi eljárásai, a farmakológia orvosi kibontakozása, a társadalmilag kockázati tényezõk vizsgálatának adminisztratív és tudományos kidolgozása és egy irodalmi alakzat kitartó jelenléte fonódott össze szabályos és kényszerítõ formává.

*

*

*

Mindez persze a kábítószer genealógiájának szükségképpen csupán elnagyolt vázlata. A téma és a perspektíva megkövetelné a további kutatásokat, a pontosabb dokumentációt. Mindössze alapok rögzítésérõl van szó, egy foucault-i látószög megnyitásának reményében. Ami pedig Foucault személyes állásfoglalását illeti a drog ügyében, nos, elhibázott volna abban valami olyasmit keresnünk, ami radikálisan búcsút mond a hagyomány szellemének. Kifejezésmódjában, metaforikájában, retorikájában Foucault is Baudelaire leszármazottja. Amiként elsõ nagy könyvének megírásakor érezhetõen lelkesítette az

46

SUTYÁK TIBOR

õrület „tragikus tapasztalata”, Hölderlin, Nerval, Nietzsche és Artaud példája, késõbb ugyanúgy a drog tragikus tapasztalatának lett szószólójává, amely magában foglalja a kísérletezést, a kockázatot, akár a halált is. Ám a transzcendencia diskurzusát nála a diskurzus transzcendenciája váltja fel: olyan programot hirdet meg, amelyet az irónia distanciája tart örök távolságban a megvalósíthatóságtól. „Tanulmányoznunk kell a drogokat. Ki kell õket próbálnunk. Jóféle drogokat kell készítenünk – olyanokat, amelyek intenzív gyönyörérzet kiváltására alkalmasak. Úgy vélem, hogy a kábítószerhez kötõdõ puritanizmus – ami a helyeslõk vagy az ellenzõk táborába kényszerít minket – egy elhibázott attitûd. A drogok már most kultúránk részét képezik. És ahogyan van jó és rossz zene, úgy vannak jó és rossz drogok is. Tehát ahogy nem mondhatjuk magunkat „zeneellenesnek’, éppúgy ne mondjuk magunkat „drogellenesnek” sem.” (FOUCAULT 2000b, 430) Csakhogy egy efféle elképzelés nem pusztán a jelenkori politikai-diszkurzív helyzet aktualitása miatt megvalósíthatatlan, nem pusztán praktikusan és kontingensen kivitelezhetetlen, hanem lényegileg és fogalmilag. Amikor drogról és kábítószerrõl van szó, amikor a szerek és anyagok alapvetõ diszperziója helyett egy szubsztanciális egység terminusaiban szólalunk meg, már eleve megadjuk magunkat azoknak az erõknek, amelyek ebben az egységben kapcsolódtak össze, és amelyek kikényszerítik a maguk logikáját. Lehet úgy ítélni, hogy Foucault mondatai egyszerûen naivitásról árulkodnak. Vagy lehet azt is mondani, hogy egy reflektáltan tarthatatlan pozícióból beszél, mint tette azt annyiszor, hogy ekként hozza feszültségbe a mondatok kijelentõ és felforgató potenciálját.

Irodalom BACON, F. 2001. Új Atlantisz Szeged, Lazi. BAUDELAIRE, C. 2000. A mesterséges mennyországok Bp., Fekete Sas. CHADWICK, H. 2003. A korai egyház Bp., Osiris. DARWIN, C. 1954. Egy természettudós utazásai Bp., Mûvelt nép. DIDEROT, D. 1983. Válogatott filozófiai mûvei Bp., Akadémiai. DUMAS, A 1984. Monte Cristo grófja I. Bp., Európa. ERIBON, D. 1985. Michel Foucault, Paris, Flammarion. FOUCAULT, M. 1976. La volonté de savoir Paris, Gallimard. FOUCAULT, M. 1990. Felügyelet és büntetés, Bp., Gondolat. FOUCAULT, M. 1994. Dits et écrits I. Paris, Gallimard. FOUCAULT, M. 1994b. Dits et écrits II. Paris, Gallimard. FOUCAULT, M. 1994c. Dits et écrits III. Paris, Gallimard. FOUCAULT, M. 1994d. Dits et écrits IV. Paris, Gallimard. FOUCAULT, M. 1996. A szexualitás története I. A tudás akarása, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 1998. A fantasztikus könyvtár, Romhányi Török G. (szerk.), Bp., Pallas Stúdió/Attraktor. FOUCAULT, M. 1999. Nyelv a végtelenhez, Sutyák T. (szerk.), Debrecen, Latin Betûk. FOUCAULT, M. 1999b. A szexualitás története II. A gyönyörök gyakorlása, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 2000. Elmebetegség és pszichológia – A klinikai orvoslás születése, Bp., Corvina. FOUCAULT, M. 2000b. Szex, hatalom, és az identitás politikája Debrecen, Vulgo II./3-4-5. FOUCAULT, M. 2001. A tudás archeológiája, Bp., Atlantisz. FOUCAULT, M. 2003. Le Pouvoir psychiatrique, Paris, Gallimard/Seuil. FOUCAULT, M. 2004. A bolondság története Bp., Atlantisz.


47

MONTAIGNE, M. 2001. Esszék I. Pécs, Jelenkor. MONTAIGNE, M. 2002. Esszék II. Pécs, Jelenkor. MIKURIYA, T. é. n. Physical, Mental and Moral Effects of Marijuana: The Indian Hemp Drugs Commission Report. http://www.druglibrary.org/schaffer/Library/studies/inhemp/ihmenu.htm MILLER, J. 1994. The Passion of Michel Foucault London, Flamingo. PEYROT, M. 2002. A társadalmi problémák ciklikus alakulása a drogabúzus példáján. In Rácz J. (szerk.): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum. DE QUINCEY, T. 2001. Egy angol ópiumevõ vallomásai Bp., Cartaphilus. RÁCZ J. 2002. Drogproblémák: A szenvedélybetegségtõl az ártalomcsökkentésig. In Rácz J. (szerk): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai, Bp., Új mandátum. RUFF, M. 1966. Introduction in Baudelaire: Les Paradis artificiels Paris, GF-Flammarion SZASZ, T. 2001. Szertartásos kémia Bp., Új Mandátum.

48

KAKUK PÉTER

BÛNÖZÕK, BETEGEK ÉS ÍNYENCEK

49

Kakuk Péter BÛNÖZÕK, BETEGEK ÉS ÍNYENCEK A moralitás problematikus helye a drogpolitikai vitában

Az utóbbi idõben egyre többet találkozni Michel Foucault mûveinek nyomaival olyan folyóiratokban, melyek kimondottan a drogpolitikával vagy annak határterületeivel, ilyen-olyan szegmensével foglalkoznak. Ez tulajdonképpen nem túl meglepõ annak fényében, hogy Foucault már eddig is mekkora hatással bírt, úgy a filozófiai és a történeti, mint a társadalomtudományok különbözõ területeihez kötõdõ diskurzusokra. Így talán még késésben levõnek is tekinthetjük az olyan a Foucault által kidolgozott fogalmaknak és témáknak, mint a medikalizáció, a tudás/hatalom fogalomhoz kötõdõ koncepció vagy a kései Foucault befejezetlen etikai vizsgálódásainak két központi fogalma, a kormányozhatóság és a szelf-gyakorlatainak, a drogpolitikai diskurzusban való megjelenését. Jelen vizsgálódásban a drogpolitikai diskurzust átható morális érvekre, vitákra, és különféle rejtett normatív dimenzióira fókuszálva azt vizsgálnám, hogy Foucault drogpolitikai alkalmazásai kecsegtethetnek-e valamiféle újfajta eredménnyel. Képesek-e ezek a kölcsönzött alkalmazások a drogpolitikai diskurzust új megvilágításba helyezni? Azaz, mivel jár Foucault megközelítéseinek és fogalmainak a drogproblémára történõ használata a drogpolitikát övezõ erkölcsi viták és álláspontok terén? Michel Foucault mindenképpen a legbefolyásosabb 20. századi filozófusok egyike. Könyvei hamar világszerte ismerté tették, a problémák megközelítésére kidolgozott szokatlan kérdésfeltevései pedig új lendületet adtak a társadalomtudományi kutatások különbözõ területeinek. A 1990-es évektõl kezdõdõen sorra jelennek meg azok a publikációk és kötetek, melyekben egy-egy olyan szakterület, mint a történetírás, a pszichiátria, a politikaelmélet vagy éppen az orvosi szociológia kísérli meg a diszciplínáját ért „Foucault hatást” felmérni. Foucault írásai nagyfokú hatékonyságot mutatnak abban, hogy új fényt vessenek egy adott szakértõi terület nyilvánvaló problémáira, így indítva el a kérdések és a vizsgálódások új lendületét. Nagyszabású „történeti könyvei” (õrület, klinika, humántudományok, börtön, szexualitás) mind egy kifordított világ tapasztalatával ajándékoznak meg, mely elsõsorban meghökkent, s a jelen nyilvánvaló adottságaival szemben képes jelentõsen elbizonytalanítani. Így kényszerítve minket gondolkodásra, a gyorsan adódó válaszok helyett a kérdezés tevékenységének teret adva. Épp ezért tekinthetõ leginkább filozófusnak, aki tevékenysége mottójává vált megfogalmazása szerint a jelen történetét írja. Egyik kései rövid tanulmányában, mely a Mi a felvilágosodás? címet viseli, önmagunk kritikai ontológiájának megalkotására tett kísérletekként határozza meg ezt a filozófiai tevékenységet: „[melyet] semmiképpen sem egy elméletnek, egy tannak, vagy egy felhalmozódó tudásanyagnak kell

50

KAKUK PÉTER

tekinteni; inkább úgy kell felfogni, mint attitûdöt, étoszt, filozófiai életformát, amelyben annak a kritikája, amik vagyunk, egyben azoknak a korlátoknak a történelmi elemzését jelenti, amelyek hatnak ránk, és kísérletet az ezeken való túllépésre.” (FOUCAULT 1991, 114). Foucault mûveinek diszciplínákon átívelõ kiterjedt és nagyszabású hatását azonban nem csupán a jelenünkre irányuló kritikai kérdésnek és a meghökkentõ történeti narratíváinak köszönheti, hanem a megalkotott mûvek sokrétûségének, sajátos stílusának, a történeti mûveknél meglepõ módon alkalmazott érzelmi színezetnek, a dokumentumok végtelenül aprólékos használatának és nem utolsósorban olyan fogalmak és perspektívák megalkotásának, melyek képesek szétfeszíteni a vizsgálódások hagyományos kereteit. Történeti elemzéseiben központi szerepet játszanak olyan koncepciók, melyek felforgatják a hagyományos viszonyítási pontokat. Ilyen például a hatalom és a tudás szétválaszthatatlanságát valló felfogása és az ebben megalapozódó hatalomról alkotott újszerû elképzelése. Ez a koncepció a Felügyelet és büntetés címû mûvében jelenik meg, és késõbbi írásainak tengelyébe kerül. A Felügyelet és büntetés egyik gyakori olvasata szerint a mû fõ tézise a modern individuumokon gyakorolt hatalom totálissá válásának bemutatása, melyben az egyének szabadságának nem jut hely, melyben a szubjektivitás tematizálását elfedi az „engedelmes testek” és a fegyelmezõ hatalom elemezése. A késõbbi szövegek ennek épp az ellenkezõjérõl tesznek tanúbizonyságot. A szexualitás története Foucault halála miatt befejezetlenül maradat tervezetének könyvei és az ekkortájt tartott elõadások anyaga a vizsgálódásainak átstrukturálódását mutatják, melyben a tudás és a hatalom témája kiegészül a szubjektivitás problémájával. Az ily módon kiegészülõ elemzéseinek központi fogalma a kormányozhatóság (gouvermentalité), mely magyarítás közben sajnos elveszíti a kormányozni (gouverner) és a gondolkodásmódok (mentalité) között franciául létrehozható szemantikus kapcsolódást. Élete utolsó éveiben adott interjúinak egyikében, mely Az etika genealógiájáról címet viseli, Foucault egy visszatekintõ képet adva addigi kutatásainak alapkérdéseirõl igazolja az új tematika megjelenésének szükségszerûségét. Ez azt jelenti, hogy a jelen történetének mint genealógiának „…három területe lehetséges. Elõször is önmagunk történeti ontológiája az igazsághoz való viszonyainkban, amely lehetõvé teszi, hogy a megismerés szubjektumaként hozzuk létre önmagunkat; azután önmagunk történeti ontológiája a hatalomhoz fûzõdõ viszonyunkban, amelyben másokra ható szubjektumokként hozzuk létre önmagunkat; végül pedig a morálhoz fûzõdõ viszonyaink történelmi ontológiája, amely lehetõvé teszi, hogy etikai cselekvõkként hozzuk létre önmagunkat.” (FOUCAULT 1998, 178). A Felügyelet és büntetésnek a modern társadalmak normalizáló hatalmáról és tudásáról adott történeti képében nincs, de legalábbis alig marad hely egy olyan szubjektumnak, mely etikai cselekvõnek tekinthetõ. A szexualitás történetének kissé átalakuló tervezete viszont épp egy olyan szelf konstitúciójának a lehetõségét keresi, mely a jelen normalizáló hatalmának és tudásának képes ellenállni, mégpedig oly módon, hogy mindeközben elkerüli a korábbi hitekbe történõ visszaesést. Foucault társadalomtudományi alkalmazásainál mindkét perspektívával találkozhatunk: egyrészt, a fegyelmezõ hatalom témájának továbbvitelében, olykor egyoldalú alkalmazásaiban, másrészt, az antik etika vizsgálatából eredõ fogalmak kortárs használatában.


51

Foucault kései etikai vizsgálódásaiból és a korábbi mûvekbõl egy sajátos etikai megközelítés olvasható ki, mely sejtésünk szerint megújíthatja a kétpólusúvá merevedett kortárs drogpolitikai vitát, mely a droghasználat kriminalizálása köré szervezõdik és túlnyomórészt a droghasználat medikalizált felfogása alkotta kereteken belül mozog.

A drogpolitika és az elítélt drog A kortárs drogpolitikai diskurzus elég heterogén ahhoz, hogy problémát jelentsen egyfajta egyszerû vázlat megalkotása, melyben a droghasználat és az erkölcs kapcsolatának elhelyezését biztosíthatnánk. A drogokra vonatkozó társadalmi beszédnek ez a jelenleg tapasztalható heterogenitása számos okra vezethetõ vissza. Egyrészt a 1980-as évek végére széles körben elterjedõ „ártalomcsökkentés” paradigma alapjaiban változtatta meg a drogpolitikai diskurzust, azzal hogy az ENSZ egyezményekben megfogalmazott teljes prohibíció gyakorlati következményeit sok esetben ártalmasnak mutatta, és az 1960-as években megjelenõ és egyre erõsödõ „drogok elleni háború” gyakorlati célkitûzéseit pedig megvalósíthatatlannak ítélte. Ugyanakkor az ártalomcsökkentés diskurzusa és az úgynevezett új közegészségügyi megközelítések szempontjai, a droghasználat különbözõ módjait megkülönböztetõ kategorizációk, a drogprobléma enyhítésének gyakorlatias felfogásai a legtöbb helyen egyfajta kényszerházasságot kötve alárendelõdtek a nemzetközi egyezmények által megkövetelt kriminalizációnak. A legtöbb országban ma a két felfogás egyaránt jelen van, aminek a droghasználatra vonatkozó diskurzusok bizonyos fokú elméleti inkoherenciája az egyik következménye. A drog és erkölcs drogpolitikai diskurzuson belüli kapcsolatát firtató kérdés így egy viszonylag kusza helyzettel kénytelen szembesülni. Mindenesetre három meghatározó megközelítést kiemelve talán közelebb juthatunk az erkölcs és drog kapcsolatát vizsgáló kérdésünkhöz. Az alábbiakban ezeket vesszük szemügyre: a droghasználat alapvetõen erkölcstelen voltát hangsúlyozó felfogást, a droghasználathoz fûzõdõ jogot valló felfogást, valamint az ártalomcsökkentés mozgalmának megközelítését, mely távol kívánja tartani a drogpolitikai vitát az erkölcsi ítéletek területétõl. A három megközelítés vázlatos bemutatása vezethetne el Foucault drogpolitikai diskurzusra történõ alkalmazási lehetõségeinek a tárgyalásához.

Az elítélt drog Az illegális szerek használatát immorális tevékenységként bemutató álláspontok legradikálisabb képviselõi egészen odáig elmennek, hogy megkockáztatnak a legális szerekkel történõ összehasonlítást, melybõl kiderülhet mindenki számára, hogy az illegális szerek használata immorális. Egyikük, James Q. Wilson megfogalmazásában, „Ha hozzám hasonlóan, valaki úgy gondolja, hogy bizonyos tudat módosító szerektõl való függés morális ügynek tekinthetõ, és hogy illegalitása részben immoralitásából ered, akkor a legalizációjukra irányuló törekvések aláássák, ha csak nem tüntetik el egy az egyben az erkölcsi üzenetet. Ez az üzenet a nikotin és a kokain közötti különbségté-

52

KAKUK PÉTER

tel gyökerénél helyezkedik el. Mindkettõ kimondottan addiktív; mindkettõ használata káros fizikai hatásokkal jár. Mindemellett a két szert különbözõképpen kezeljük, nem csupán a nikotin hatékony tiltáson túl lévõ széleskörû elterjedtsége miatt, hanem azért, mivel használata nem semmisíti meg használójának lényegi humanitását. A dohány megrövidíti az életünket, a kokain lealjasítja. A nikotin a szokásainkat változtatja meg, a kokain a lelkünket.” (WILSON, 1998. 304). Tehát a drogok tiltásában rejlõ erkölcsi üzenet forog veszélyben minden olyan megközelítésnél, mely nem teszi le egyértelmûen a voksot a prohibicionista status quo fenntartása mellet, esetleg fontolóra venné a drogtörvények alaposabb átdolgozásának lehetõségét. A tiltás és a büntetés igazolása a droghasználat alapvetõen erkölcstelen voltában alapozódik meg. Erkölcstelen, mivel a lélekre leselkedõ veszéllyel állunk szemben, melynek megvalósulásakor megsemmisül lényegi humanitásunk, elvész a lelkünk. Wilson szerint a tudatmódosító drogok valami olyan elemi csapást mérnek a fogyasztó tudatára, melynek során ember mivoltunk esetleges tulajdonságai talán megmenekülhetnek, de lényegi humanitásunk bizton odavész. A tudatmódosító drogokról alkotott wilsoni elképzelést igen nehéz volna különféle vizsgálatokkal igazolni, és feltételezhetõen Wilson maga sem a tudományosság területein számít arra, hogy a tudatmódosító drogokról alkotott ilyen sommás elképzelését érvényesnek tartsák. Wilson felszólítja a drogpolitikai vita mûvelt hozzászólóit, hogy beszéljenek egyenesen, térjenek rá a lényegre, és mondják ki végre, hogy a droghasználat erkölcstelen: „Még most is, amikor a droghasználat veszélyei jól láthatók, sok mûvelt ember még mindig szinte minden módját alkalmasnak találja a drogprobléma megvitatásának, kivéve a helyes módot. Tárgyalják a droghasználat költségeit, kitérnek a társadalomökonómiai tényezõkre, melyek meghatározzák a használatot. Azonban ritkán beszélnek mindenfajta kertelés nélkül arról, hogy a droghasználat rossz, mivel erkölcstelen, és azért erkölcstelen, mert leigázza az elmét és elpusztítja a lelket” (Wilsont idézi HUSAK 2002, 109). A wilsoni elképzelés egyébként igen elterjedtnek mondható, fõleg az Egyesült Államokban, ahol a protestantizmusra támaszkodó absztinencia-ideológiának a 20. század végi drogellenességet megelõzõen is voltak megjelenési formái. Képzeljünk el egy olyan szert, ami a következõképpen írható le: az „õrület forrása” vagy „az elmét uraló démon”, és ami „elhomályosítja az észlelést, õrületbe kergeti a képzeletet, […] eltompítja a lelkiismeretet, lebénítja az akaratot”. A következõ megfogalmazás is figyelemre méltó: „bizonyos sátáni kiválasztással, […] az agy legkifinomultabb ideg-központjait szárítja ki, mígnem a szeretet, a remény, az ambíció, az energia, a vállalkozó kedv fokozatosan el nem tûnik” (BISCHKE 2003, 273). Ha az olvasó a kortárs illegális szerek valamelyikére tippeltek, akkor azt tévesen teszi, mivel a fentebbi leírások mindegyikét az alkohol ihlette, és nem is oly régen, a 20. század eleji amerikai alkohol prohibíció idején. Bár az alkohol epidemiológiai szempontból sokkal jelentõsebb egészségügyi problémának tekinthetõ (a dohányzással együtt), mégis igen széles körben elfogadott, puszta fogyasztása nem meríti ki az ördöggel cimborálás esetét. Egyik gyorsan adódó magyarázat szerint az alkohol ma már kultúránk részének tekinthetõ, szemben a büntetendõ illegális szerekkel. Ez utóbbiak farmakológiai hatásainak leírásakor, jelentõsen túllépve az élettudományi diszciplínák keretein Vizi E. Szilveszter is szívesen nyúlt hasonló metaforákhoz, melyek biztosították a hallgatóságot az illegális szerek fogyasz-


53

tóinak saját maguk által elõidézett fokozatos megsemmisülését: „tartós szedésük esetén szellemileg leépül, lelkileg elsivárul, testileg legyengül és elveszti döntõképességét” (VIZI E. 2005, 1). Az illegális drogok, köztük a hallucinogén szerek használatáról hozott ilyen ítélet nem a különbözõ tudományos területek által szolgáltatta tények átfogó vizsgálatából érkezik el következtetéseihez, bár Wilsonnal szemben Vizi E. határozottan igyekszik ennek látszatát fenntartani. Valójában egy már meghozott normatív döntésbõl kiindulva – mely szerint az illegális drogok használata erkölcsileg elfogadhatatlan, hiszen az örömszerzés „mesterséges”, tehát illegitim módjának tekinthetõ – gyûjtögeti azokat a tényeket, melyek elõsegíthetik, hogy „rejtett” morális kiindulópontját elõadása konklúziójává tegye. Íme a végkövetkeztetés: „Az az ember, akit tartósan megérint a kábítószerezés világa, már nem az az ember, aki elõtte volt, aki egyszer az irracionális világba látogatott és így szerzett magának, még ha rövid ideig tartó boldogságot is, az már egy „másik” ember, mert ismételten abba a másik világba vágyik. Annak az embernek nehéz döntést kell hoznia, hogy a boldogságszerzés melyik útját választja. A nehezebbet, de valódi emberi értékekkel együtt járót, vagy a könnyebbet, a mesterséges úton elõidézettet, de értéktelent. Ez egy erkölcsi döntés, amit ráadásul fiatalon kell meghozni” (VIZI E. 2005, 17). Úgy Wilson, mint Vizi E. tiltott szerekrõl alkotott elképzelésében a drog, inherens tulajdonságainál fogva, a puszta kémiai jellegzetességeibõl adódóan, olyan elemi módon kötõdik az erkölcstelenséghez, ami megfosztja a fogyasztót az igazi erkölcsi élet lehetõségétõl. Ezen nézet szerint mindegy, hogy mit, mikor, mennyit, és hol fogyaszt az illegális szerek használója. A lényegen ez mit sem változtat, a fogyasztó lényegi humanitását elveszítve az erkölcstelenség útját járja. Ezeket az idézeteket olvasva úgy tûnik, hogy mind a droghasználatra vonatkozó erkölcsi érvek, mind pedig a büntetés igazolása feleslegessé válik, annyira evidens a droghasználat veszélye és erkölcstelensége, hogy a droghasználat kriminalizációja szinte már morális imperatívusszá válik, és a drogpolitika kiemelt üzenete és nélkülözhetetlen eszközévé lép elõ. Mindkét szerzõ remek példáját nyújtja a droghasználatot démonizáló megközelítéseknek, melyekben a tiltott szerek használóit érõ kár olyan hatalmas, hogy a szerhasználat analitikusan mérlegelõ megközelítése feleslegessé válik, mivel a szerhasználat destruktív valósága a megkérdõjelezhetetlen evidencia képét ölti. A droghasználat erkölcsi elítélésének az idézett két szerzõ által hangoztatott sommás nézetei igen elterjedtnek mondhatók a laikusok körében, de szakmai körökben a droghasználat ettõl igen eltérõ megközelítésének terjedését figyelhetjük meg, melyet egységesen az ártalomcsökkentés mozgalmának vagy paradigmájának nevezhetünk. A droghasználat destruktivitásának nyilvánvalóságát már csak azért is nehéz megkérdõjelezni, mivel a droghasználatot olyan társadalmi reprezentációk uralják, melyek leginkább az utcán tengõdõ otthontalanok, a heroin okozta elvonási tünetektõl szenvedõ kórházlakók határoznak meg.

A felszabadított drog A nyíltan moralizáló megközelítések drogpolitikai következtetéseit kérdõjelezik meg azon álláspont képviselõi, akik szerint bár lehet, hogy a droghasználat erkölcsileg elítélendõ, de semmiképp nem alkotja azon viselkedésformák egyikét, melyekkel kapcsolatban a társa-

54

KAKUK PÉTER

dalomnak elegendõ oka van a jogi kényszer legdurvább eszközeivel fellépni. Ennek az álláspontnak képviselõi járhatónak tartják az individuumok droghasználathoz fûzõdõ morális jogának biztosítását. A morális jogokra történõ hivatkozás annak a kérdésnek a keretein belül zajlik, hogy vajon igazolható-e az illegális drogok használatához fûzõdõ szabadságjog? Tehát állíthatjuk-e morális jogként, hogy szabadságunkban áll akár még veszélyes szereket is fogyasztani? Anélkül, hogy részletesen vázolnánk a droghasználat liberalizálása mellett felhozott erkölcsi érveket csupán lényegi hivatkozási alapjukra mutathatunk rá. A klasszikus liberális doktrínán belül találkozhatunk azzal a John Stuart Millre visszavezethetõ, a modern demokráciák alkotmányos berendezkedéseit is meghatározó gondolattal, mely szerint a felnõtteknek joguk van a saját belátásuk szerint megválasztani életük módját (MILL 1994). Ebben a döntésükben csak a mások jogainak a tiszteletben tartása korlátozhatja õket. Csak a mások számára okozott kár igazolhatja bizonyos tettek és viselkedésmódok büntetõjogi eszközökkel történõ megakadályozását. Ezeken a korátokon belül viszont azt tehetnek elméjükkel és testükkel, amit csak akarnak, még olyan veszélyes vagy kifejezetten egészségtelen viselkedéseket is beleértve ebbe, mint az újabban divatos extrém sportok, a küzdõsportok, a napozás, a túlzásba vitt táplálkozás és a dohányzás. Ha az iménti listán szereplõ tevékenységeket büntetéssel sújtanánk, a szabadságjogok tûrhetetlen megsértésére hivatkozó, igen széleskörû felháborodásra számíthatnánk. A liberalizmus Mill által kiépített doktrínája szerint az erõszak (és így a büntetés) alkalmazásának egyedüli igazolása a mások számára okozott kár megelõzésére hivatkozhat, mivel saját teste és elméje felett az egyén szuverénnek tekintendõ. Az egyén szabadságának biztosított ilyen kiemelt értékét Mill azzal az utilitarista érvvel támasztja alá, mely szerint a szabadság maximalizálja a boldogságot: az egyének szabadsága alapvetõ alkotórésze az egyének boldogságának, így közvetve a társadalom részeként mindannyian nyerünk, ha megengedjük, hogy minden felnõtt saját belátása szerinti életet folytasson. Az egyéni szabadság kiemelt jelentõsége mellett szóló kontraktualista érv szerint, pedig a társadalom tagjai, különbözõ hiteik és értékeik miatt, nem képesek megegyezni abban, hogy mi számít jó életnek. Ezzel szemben igen nagy valószínûséggel egyetértés jöhet létre köztük azt illetõen, hogy az egyéni szabadság elve kiemelt fontosságú és elfogadható mindenki számára, mivel biztosíthatja a különbözõ értékeket és hiteket képviselõ életmódok egymás iránti toleranciáját. A jelenleg tiltott szerként azonosított drogok használatának a büntetése eszerint nem igazolható, mivel ha egyáltalán, akkor is csupán a fogyasztójának okoz kárt, a drogfogyasztó viselkedésforma csak az õ egészségére káros. Az önmagának okozott károkon kívül jelentkezõ össztársadalmi vagy egy harmadik félnek okozott ártalmak pedig nagyrészt magából a tiltásból származnak, ezek a droghasználat jogi szankciókkal való sújtásából eredõ gyakorlati következményeknek tekinthetõk (SMITH 2002, 242). A drogfogyasztó jogaira történõ hivatkozásnak azzal a nehézséggel kell szembenéznie, hogy az emberi jogok domináns nyelvezetében a szuverén, jogokkal rendelkezõ individuumról egy olyan képet kapunk, ami nehezen lesz összeegyeztethetõ a drogfogyasztó kortárs társadalmi reprezentációjával. Az emberi jogok szuverén individuuma elsõsorban az autonómia és a racionalitás attribútumai felõl határozható meg, amely nem csupán nehezen egyeztethetõ össze az akarat „betegségében” szenvedõ egyénnel, aki viselkedése és élete feletti kontrollt hajlamos elveszteni, hanem épp annak ellenkezõje.


55

A drogpolitikai diskurzus erkölcsi vitáinak legnagyobb csatazajjal járó szegmense a legalizáció kontra prohibíció álláspontja közötti vita, melyet egy politikai ideológiáktól mentes megközelítés volna hivatott feloldani. Ilyen intenciókkal hívták életre az ártalomcsökkentés mozgalmát, mely úgy tûnt sikeresen helyére teszi az erkölcsi vitákat.

A drog mint ártalom Az ártalomcsökkentés fogalmának szakmai körökben történõ elterjedését követõen hamarosan jelentkeztek azok a kommentárok és felhívások, melyek az ártalomcsökkentés fogalmának, meghatározó jellegzetességeinek és elveinek mielõbbi tisztázását sürgették (NEWCOMBE 1992). Ez egyfajta kritikai munkát indítva el olyan kérdéseket próbált megválaszolni, mint az, hogy mi a kockázat és az ártalom közötti különbség, mi a legalizáció és az ártalomcsökkentés között a kapcsolat, vagy azt, hogy hogyan lehetséges az ártalom különbözõ dimenzióinak a mérése. Ugyanezen munka kapcsán azonban kialakulni látszott az ártalomcsökkentés támogatói között egy olyan átfogó drogpolitikai paradigma lehetõsége, mely alapjellegzetességeit tekintve progresszív, gyakorlatias és a droghasználatból eredõ problémák hatékony megközelítését teszi lehetõvé. Az ártalomcsökkentés egyik megkülönböztetõ tulajdonságának tekintik, hogy utat nyithat a droghasználat erkölcsi megítélését elkerülõ megközelítések felé. A droghasználat és a droghasználók értéksemleges megközelítésének alapállása sokak számára az ártalomcsökkentés egyik legnagyobb erõsségének tekintendõ (ERICKSON 1997). Az ártalomcsökkentés egyfajta szembehelyezkedés az önkényes moralizáláson alapuló stratégiákkal, melyek helyett a racionalizmust, a pragmatizmust és az utilitarizmust próbálja érvényre juttatni a drogokkal kapcsolatos társadalmi intervenciók kialakításánál. Így a drogmentes társadalom ideálja helyett a drogokkal kapcsolatos ártalmak csökkentése válik az elsõdleges céllá. Az ártalomcsökkentés értéksemlegességének doktrínája abban áll, hogy szigorúan elutasít minden arra vonatkozó nézetet, amely nem a droghasználattal kapcsolatos ártalmak csökkentésére vagy növekedésére vonatkozik. Strang megfogalmazásában az ártalomcsökkentés igazi képviselõje nem szükségszerûen drogellenes, sem pedig drogpárti, „ebben a kontextusban nincs értelme a droghasználatra vonatkozó elõre meghatározott álláspontnak melyben az lényegileg „rosszként” vagy „jóként” jelenhet meg” (STRANG 1993, 3). Hogy mennyire képes az ártalomcsökkentés mozgalma a drogpolitikai diskurzus moralizáló jellegén változtatni és egy objektívabb megközelítésnek teret adni, valamint hogy az ártalomcsökkentés képes-e a saját maga által deklarált értéksemlegesség elvének megfelelni, az legalábbis kérdéses. Az ártalomcsökkentés elkötelezettjei szükségszerûen szembesülnek arra vonatkozó kérdésekkel is, melyek a droghasználat társadalmi és jogi státuszával kapcsolatosak. A droghasználókat övezõ társadalmi stigma is ártalomként definiálható és a droghasználat illegalitásából származó ártalmak is eléggé nyilvánvalóak ahhoz, hogy számításba véve azokat elkerülhetetlenül kívül kerüljünk az értéksemlegesség területén. Úgy tûnik tehát, hogy az ártalomcsökkentés értéksemlegességének a doktrínája csupán egy sikertelen kísérletet tesz arra, hogy elfedje saját elkötelezettségét. Abban a társadalmi környezetben, ahol a drogok uralkodó megjele-

56

KAKUK PÉTER

nítése elítélõ vagy olykor egyenesen ördögi, és a droghasználat leginkább patologikusként határozódik meg, az értéksemlegesség álláspontja egyáltalán nem semleges, hanem kikerülhetetlenül egy elkötelezett és kritikus álláspontként jelenhet csak meg. Itt egy olykor rejtett, olykor explicitté tett értékválasztásról van szó, amely a drogfogyasztók jogait és méltóságának tiszteletben tartását és sok esetben egyfajta libertariánus politikai elképzelést vall sajátjának. Az ártalomcsökkentés paradigmáján belül egyfajta identitáskrízist okoz a kár/haszon elemzést hirdetõ utilitarizmus és az értéksemlegesség elvének konfliktusa. Az ártalomcsökkentés képviselõi közül sokan ezt egyfajta kudarcként élik meg, mint ahogy az Eric Single panaszos megjegyzésébõl is kitûnik: „Az ártalomcsökkentés mozgalma jelenleg egyfajta identitáskrízist él át, ami önmeghatározásának köszönhetõ…Annak a veszélynek van kitéve, hogy beolvad […]. Egy Egyesült Államokban tartott AIDS konferencián a helyi egészségügyi miniszter felállt és arról kezdett el beszélni, hogy ártalomcsökkentési intézkedésként ezeket az embereket börtönbe kellene elhelyezni, ez nagy mértékben szembehelyezkedik a mozgalom elindítóinak ártalomcsökkentésrõl vallott nézeteivel” (idézi HATHAWAY 2001, 127). Az ártalomcsökkentés mozgalmának elindítói egyszerre kívántak a drogpolitikai diskurzus tényekre alapozott jellegét elõmozdítani – és az addigi moralizáló megközelítésekkel szemben ily módon az értéksemlegesség doktrínájának követõivé válni – valamint a droghasználatra vonatkozó csendben megfogalmazott normatív álláspont képviselõi lenni. A drog és erkölcs kapcsolatát övezõ ilyen csend akkor vált kritikussá, amikor az ártalomcsökkentés explicit elveit követõ megközelítéseket a sajátjukétól eltérõ politikai célok szolgálatába kezdték állítani. A prohibicionista status quo konzervatívnak tekinthetõ hívei a teljes absztinencia elérése érdekében és a kriminalizáció fenntartásáért szintúgy birtokukba vették az ártalom fogalmát és az ártalmakra hivatkozó érveket, mint tették azt a reformokat sürgetõ progresszívek. Így elérhetõvé vált ugyan a nyíltan moralizáló diskurzusok háttérbe szorítása, ugyanakkor kérdéses maradt, hogy mennyire nélkülözhetõ az empirikus kutatásokra támaszkodó tudományos diskurzusok által nyújtott károkra vonatkozó adatok összehasonlítása normatív szempontok alkalmazása nélkül. Hasonló tendenciára hívja fel a figyelmet Harcourt, aki a klasszikus liberalizmus követõinek politikai elméleteit és a 20. század utolsó évtizedeinek kriminológiai diskurzusát vizsgálva arra az eredményre jut, hogy az ártalom elve nem képes biztosítani a magánéletnek és az egyének szabadságának azt a terét, amelyet Mill és követõi a másoknak okozott kár/ártalom fogalmával kívántak biztosítani (HARCOURT 1999). Mill, Hart és Feinberg írásaiban az ártalom elve szükséges, de nem elégséges feltétele volt az egyének cselekvési szabadságának legitim korlátozásához, azaz jogi kényszer alkalmazásához. Az ártalom elve arra szolgált, hogy segítségével bizonyos viselkedési kategóriákat ki lehessen zárni a jogi kikényszeríthetõség alól, viszont azt már nem határozta meg, hogy melyeket lehet az ártalom fogalma alá besorolni. Így történhetett, hogy miközben Mill legfontosabb kritikai fogalma a másoknak okozott kár vagy ártalom az utóbbi három évtizedben gyõzedelmeskedett, ezalatt a konzervatív ártalom argumentumok burjánzásának lehettünk szemtanúi. Ironikus módon, míg a jogi moralizmus, az erkölcs jogi kikényszerítése elfogadhatatlanná vált a gyõzedelmeskedõ liberalizmus által az individuumoknak biztosított szabadság elsõdlegessé válásával, addig – bár nem az


57

erkölcsre való közvetlen hivatkozással – az egyének szabadságát korlátozó jogi tiltások sorra jelenhettek meg az ártalomra, a másoknak okozott kárra hivatkozva. Mindez a drogpolitikai vitában is egyfajta ideológiai csavart idézett elõ, melynek során a prohibicionista status quo fenntartása mellett érvelõk immár nem kényszerülnek sem a jogi paternalizmus sem pedig a jogi moralizmus érveinek használatára, hanem egyfajta utilitarista kár/haszon elemzés kereteit elfogadva elegendõ a drogfogyasztással és az esetleges legalizációval járó károk felmutatását megtenniük. Miután egy ártalom érvvel elõrukkol valaki, az ártalom elve már nem ad iránymutatást arra vonatkozólag, hogy egy esetleges másik ártalommal hogyan is mérhetnénk össze, és hogy helye van-e a jogi kényszernek. Ahogyan azt Feinberg is elismeri, a meggyõzõ ártalom érvek összemérésekor „végül is a törvényhozó maga lesz az, aki mindenfajta formulák és mérõeszközök helyett esendõ ítéletére hagyatkozva az érdekkonfliktusokat összemérve megítéli, hogy melyik a fontosabb” (idézi HARCOURT 1999, 114). Az ártalomcsökkentés így lehetõvé tette a nyíltan moralizáló megközelítések háttérbe szorítását, ugyanakkor a kezdetekben neki tulajdonított felszabadító potenciálját nem valósíthatta meg. Hathaway ezért azt javasolná, hogy az ártalomcsökkentésnek a konzekvenciák objektív kalkulációján alapuló utilitarista megközelítését épp ideje lenne kiegészíteni bizonyos morális elvek deklarálásával, emberi jogi normákra hivatkozó ideológiával, mellyel szerinte meggátolható lenne az eredetitõl eltérõ politikai célokba állítása (HATHAWAY 2001, 125–137). Keane úgy látja, hogy a szabadság és az erkölcs ilyen narratíváira történõ támaszkodással visszavetnénk a drogpolitikai vitát és az ártalomcsökkentés konkrét és lokális eredményeit a társadalmi viták azon területeire, ahol azok mozognak igen otthonosan, akik úgy érzik, õk azok akik tudják, hogy az emberi lényeknek hogyan is kellene élni (KEANE 2003). Keane viszont nem számol azzal a ténnyel, hogy az ártalomcsökkentés diskurzusának sajátosságát az értéksemlegesség elve mellett megjelenõ erkölcsi alapállásnak köszönheti, mely a pragmatizmus hangoztatásával úgy a társadalmi, mint az individuális absztinencia drogpolitikának irányt adó erkölcsi eszméjét megkísérli kiiktatni. Kérdéses, hogy a drogpolitikai diskurzus ki lehet-e ily módon vezetni a moralizálás vagy az erkölcsi viták területérõl. Mindenesetre arra képes volt, hogy új és friss szempontokat, a drogprobléma differenciáltabb kategorizálást, és új témákat hozzon be a legalizáció kontra prohibíció kettõssége által uralt vitába azzal, hogy a droghasználatot övezõ erkölcsi meggyõzõdések és túlnyomórészt démonizáló kinyilatkoztatások helyett a tudományos diskurzusoknak próbált teret adni, melyek a drogproblémára vonatkozó különféle empirikus vizsgálódásokra támaszkodva elõsegíthetik egy racionális vita kibontakozását. A moralizáló megközelítések például a tudomány és józan ész tanácsaira nem hallgatva továbbra is kitartanak amellett, hogy lényegi különbség van az illegális és a legális szerek között, és így csak az elõbbiek ellen indítanak háborút. Ugyanígy nem hajlandók különbséget tenni a különbözõ illegális drogfajták között, aminek eredményeként a crack kokain és a marihuana egy homogén kategóriát alkot. Továbbá tagadják a droghasználat és a problémás használat közötti különbséget, sõt igen gyakran az eseti fogyasztót vagy a kísérletezõt még nagyobb problémaként jelenítik meg. Ugyanakkor az ártalomcsökkentés paradigmájáról alkotott azon elképzelés, mely a tudományos tudás felgyülemlésétõl várja a drogpolitikai vita megújítását a tudás és hatalom elkülönülésének doktrínáján nyugszik. Így

58

KAKUK PÉTER

pont azoknak a problémáknak a tematizálását kerüli el, melyek leginkább meghatározzák az utilitarista kalkulációk eredményeit és így a drogpolitikai intervenciók lehetséges körét.

Foucault-t követve: a drog etikája felé Míg a moralizáló megközelítések képviselõi a drogmentes társadalomról alkotott utópikus elképzeléseik megvalósítása nevében nem tétováznak feláldozni mindazokat az embereket, akik nem képesek beilleszkedni abba a bizonyos majdani világba, addig a tudományos kutatások optimista sürgetõi hajlamosak feláldozni a domináns paradigmákba nehezen beilleszthetõ vagy a tudományos diskurzusokon kívül esõ drogokkal kapcsolatos tudásformákat. Foucault œuvre-jének az alkalmazása mindkét megközelítésen változtathat. Foucault követõiként felhívhatnánk a modernitásban meghatározó jelentõségû „normalitás” fogalma köré szervezõdõ utópisztikus társadalompolitikák veszélyeire a figyelmet az elsõ esetben, és a tudományos diskurzusok hegemóniájában rejlõ modernkori veszélyekre a másodikban. Bár Foucault csak ritkán használta a medikalizáció terminust, mégis a medikalizációkritika egy sajátos változata olvasható ki az egymást követõ nagy hatású történeti könyveibõl. Osztozik az ortodox medikalizációkritika megfogalmazóival a modern világról alkotott olyan vízióban, melyben az egyének tapasztalatát és az individuumok önértését mélységesen meghatározzák az orvosi és a társzakmák (pszichiátria, pszichológia) diskurzusai, gyakorlatai és intézményei. Foucault életmûvében kimutatható fordulatok és a vizsgálat módszerében élete során végrehajtott változtatások némileg nehezítik, hogy a medikalizáció Foucault-féle kritikájáról egy egységes és a többi kritikai megközelítéstõl egyértelmûen elkülöníthetõ elgondolást alkossunk. Mindezen nehézségek ellenére viszont felmutatható a foucault-i medikalizációkritika egy jellegzetessége, mely mindenképpen kiemelendõ az ortodox medikalizációkritikák sorából. Foucault hatalomfelfogásáról van szó, mely teljesen újszerû értelmet ad a medicina kortárs társadalmakban betöltött funkcióinak vizsgálatában és az orvosi dominanciára vonatkozó problémák elemzésében (PETERSEN–BUNTON, 1998). A medikalizáció fogalma és az ortodox medikalizációkritika eredetileg marxista perspektívából és egyfajta liberális humanizmusból nõtt ki, melyek a 1960-as és az 1970es évek Európájában kibontakozó társadalmi mozgalmak elképzeléseit határozták meg. Az egyéni szabadság, az emberi jogok jelentõségét hangsúlyozták és társadalmi változásokat sürgettek. Azokat a társadalmi intézményeket és struktúrákat kívánták megváltoztatni, melyek újratermelik az emberek közötti egyenlõtlenségeket és megszilárdítják bizonyos csoportok társadalmi dominanciáját. A medikalizációt egy olyan társadalmi folyamatként mutatták be, mely során a társadalmi élet és társadalmi problémák egyre inkább „orvosivá válnak”, a tudományos orvoslás prizmáján keresztül betegségekként jelennek meg. A kritika legprominensebb képviselõi közül Freidson és Zola elemzéseikben bemutatják, ahogy a medicina átveszi a társadalom szabályozásának azokat a szerepeit, melyek hagyományosan a vallás és a jog autoritása alá tartoztak (ZOLA 1972; FREIDSON 1970). A medikalizációkritika egyik legismertebb képviselõjeként, Illich


59

már azt bizonygatja, hogy a tudományos orvoslás fékezhetetlen burjánzásával és kiemelt társadalmi szerepének gyakorlásával több kárt tett mint hasznot (ILLICH 1975). A medikalizáció Illich által leginkább hangsúlyozott káros következményeinek egyike az a változás, amely szerinte a laikusok autonómiájában következett be elveszítve saját egészségük gondozásának képességét. Az ortodox medikalizációkritika perspektívájából a drogfogyasztásra vonatkozó orvosi diskurzus egyszerûen illegitim kiterjesztése egy adott szakmai csoport tevékenységének, melynek során uralmuk alá hajtják az individuumok életének egy olyan szeletét, viselkedésüknek olyan módjait, melyek megítélése eredetileg nem tartozott az orvosi autoritás körébe. Tehát létezik egy általánosan alkalmazható stratégia, a demedikalizáció, mely pusztán abból áll, hogy egyszerûen tagadjuk az orvosi diskurzus, intézmények és gyakorlatok legitimitását az adott problémával kapcsolatban, így nyerve vissza a szabadság eredeti helyét. A medikalizáció okozta történeti „fordulat” korunkban nyomon követhetõ hatásainak klasszikus példáiként lehet megemlíteni a morálisan elítélhetõ, léha italozót, aki alkoholizmusban szenvedõ beteggé transzformálódott, és a szülõ nõt, aki otthonát elhagyva kórházba költözött (BÁNFALVI 2003–2005). Az ortodox medikalizációkritika eszméjét tekintve felszabadítani igyekszik az aszimmetrikus hatalmi helyzetbe került egyéneket, akik betegként határozódván meg megfosztatnak a racionális, független emberi cselekvés lehetõségétõl. Döntéseket helyettük hozzák az autoritással rendelkezõ csoport, az orvosi szakma tagjai, így diktálva nekik a viselkedés helyes szabályait. Az ortodox medikalizációkritika képviselõinél az orvosi diskurzus és a szakma gyakorlói egyértelmûen pejoratív módon jelennek meg, elnyomó erõkként, melyek legfõbb jellegzetessége az, hogy akadályozzák az autonóm individuumokat szabadságuk gyakorlásában. A medikalizáció története a mindennapjainkat átható orvosi hatalom térhódítására figyelmeztet, melyben az egyének szabadságának gyakorlására adott tér egyre csak szûkül. Foucault esetében egy sokkalta árnyaltabb és a megszokott hivatkozási kereteink felfüggesztése miatt sokkal homályosabb felfogással találkozhatunk. A medikalizáció nem válik közvetlen tárgyává Foucault vizsgálódásainak, hanem a modernitás átfogóbb értelmezési lehetõségének egyik aspektusává válik, a test politikai technológiáinak egyik szegmensévé. Ezek a technológiák a testek hasznosíthatóságát azáltal érhetik csak el, hogy a test termelõ testté válik és ugyanakkor alávetett/ szubjektivált testté: „az alávetettséget/szubjektivációt ki lehet számítani, meg lehet szervezni […] lehet „tudás” a testrõl, amely nem pontosan a test mûködésének a tudománya” (FOUCAULT 1990, 40). A hatalom nem pusztán elnyom, hanem létrehoz és mindenütt jelenlévõ, nem pedig bizonyos csoportok vagy individuumok kezében összpontosuló „valami”. A hatalom nem csak korlátozások, tiltások mentén nyilvánul meg, és nem pusztán az egyház, az állam, vagy valamilyen társadalmi elit birtokolja: „Ismerjük el inkább, hogy a hatalom kitermeli a tudást (és nem egyszerûen azért részesíti elõnyben, mivel a tudást kiszolgálja, vagy mert hasznosságánál fogva alkalmazza); hogy hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást; hogy nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képzõdne a tudás korrelatív területe, s nincs olyan tudás sem, amely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat” (FOUCAULT 1990, 40). A hatalom/tudásnak ez a lényegi összefüggése egy sor következménnyel jár a jelen tör-

60

KAKUK PÉTER

ténetének elemzési kereteinek a megalkotásánál, amint a test politikai technológiáit és a hatalom mikrofizikáját elemezzük, például azt, hogy, „a hatalommal kapcsolatban elvetjük az erõszak-ideológia oppozícióját, a birtoklás metaforáját, a szerzõdés vagy a meghódítás modelljét; a tudás kapcsolatban elvetjük az „érdekelt” és az „érdek nélküli” oppozícióját, a megismerés modelljét és az alany elsõbbségét” (FOUCAULT 1990, 40). A hatalom/tudás e foucault-i felfogása az, ami az orvosi tudásnak a modern társadalmakban játszott szerepére vonatkozó elgondolásait megkülönbözteti a medikalizáció ortodox kritikáitól. Foucault-i perspektívából a hatalom az orvos–beteg kapcsolatban mûködve olyan fegyelmezõ hatalom, amely egyfajta irányelveket szolgáltat a betegek számára ahhoz, hogy hogyan is értsék, tapasztalják és szabályozzák saját testüket. Ugyanakkor Foucault hatalomfelfogásából következõen nincs olyan dolog, mint a test önmagában tekintve, amely autentikus emberi testként az orvosi diskurzuson és gyakorlaton kívül létezne. A hatalom elsõdlegesen nem erõszakon vagy kényszeren alapul, hanem sokkal inkább meggyõzi az egyéneket arról, hogy bizonyos viselkedések és gondolkodások számukra helyénvalóak. Az orvosok és az orvosi diskurzus által gyakorolt hatalom nem egyértelmûen elnyomó jellegû, legalább annyira elõmozdító képességû, egyfajta forrás, amely szubjektumokat hoz létre, és megalkotja a betegség jelenségét. Ebben a szcenárióban az orvosok nem az uralom birtokosaiként szerepelnek, hanem kapcsolódási pontok a hatalmi viszonyok hálózatában. Ha a drogfogyasztás modern társadalmakban elfoglalt helyét, azokat a problémákat, melyeket a drogpolitikai diskurzus kortárs témái megfogalmaznak Foucault mûveinek fényében próbáljuk megérteni, akkor az ortodox medikalizációkritika eredményeitõl és konklúzióitól sok szempontból távol kerülünk. Mivel a hatalom nem bizonyos személyek vagy csoportok kezében összpontosul, hanem viszonyokba ágyazódik, és mivel egyedüli funkciója nem a represszió, hanem a produktivitás, ezért az ortodox medikalizációkritika arra vonatkozó törekvése, hogy visszaadja a betegek kezébe a saját testük feletti rendelkezés hatalmát, Foucault számára követhetetlen. Számára a hatalom produktivitása érhetõ tetten abban, ahogy az orvosi diskurzus bizonyos szubjektivitásokat is képes létrehozni. Foucault szerint igaz ugyan, hogy a modern társadalmak mélységesen medikalizálódtak, a társadalmi rend fenntartásának, szabályozásának, és a produktivitás biztosításának ügyét elsõdlegesen az egészséget célzó intézkedéseken keresztül éri el, valamint azzal, hogy az állampolgárok testének monitorozása és irányítása egyik központi stratégiai tevékenységé vált. Azonban mindez nem csupán a represszió logikája mentén történt, és a represszió felszámolására tett törekvéseinkkel nem vagyunk képesek megszüntetni a medikalizáció hatásait. Foucault medikalizációról alkotott elképzelése ugyan elválasztható az ortodox medikalizációkritika képviselõinek nézeteitõl, mégis, mivel a hatalom represszív funkcióit nem tagadja, csupán kiegészíti, ezért nagyon közel kerülhet a fegyelmezõ hatalom elnyomó jellegérõl adott beszámolókhoz. A fegyelmezõ technológiák elterjedésével elõálló normalizáló társadalomról alkotott képben, és a Felügyelet és büntetés eszmefuttatásaiban nincsenek kijelölve a rezisztencia lehetséges helyei, noha Foucault már itt elhint olyan megjegyzéseket, melyek a rezisztencia lehetõségére utalnak. Mégis, a szubjektum elsõsorban alávetettként jelenik meg, ami követõinek írásaiban is tükrözõdik, mint például Armstrongnak a A test politikai anatómiája címû munkájában, ahol a be-


61

tegek passzív testekként jelennek meg egy egyre nagyobb hatalommal rendelkezõ orvosi diskurzus szorításába kerülve (ARMSTRONG 1983). A medikalizáció hatásait érhetjük tetten a drogfogyasztás orvosilag kezelendõ devianciaként történõ leírásában, mely kétség kívül uralja a drogpolitikai diskurzus jelentõs részét. A drogfogyasztás medikalizált felfogásában az illegális szerek fogyasztója beteg vagy éppen a beteggé válás útján van, így a drogfogyasztás orvosi megközelítése kizárólagos, de legalábbis kiemelt szerephez jut. Ennek számos következménye közül az egyik az, hogy a drogfogyasztással kapcsolatos jelenségek és problémák legitim tárgyalásának a biomedicina szempontjait kell használnia az orvosi-biológiai terminológiára támaszkodva. Így természetesen a drogprobléma orvosi problémaként jelenik meg, ami egyben behatárolja a problémára adott lehetséges reakciókat, a legitim válaszok körét azáltal, hogy diszkurzív gyakorlatok által létrehozza a vizsgálandó tárgyat. Amennyiben a probléma konstitúcióját elsõdlegesen orvosi-biológiai szempontok határozták meg, úgy igen könnyen illegitimmé, a lényeges kérdéseket mellõzõként, vagy egyszerûen csak periférikusként jelenhetnek meg a drogpolitikai diskurzusban azok a megközelítések, melyek például a drogfogyasztáshoz kötõdõ problémák tengelyébe kulturális és társadalmi tényezõket helyeznek. Itt nem csupán arról van szó, hogy a biológiai, toxikológiai szempontok mellett nem jöhetnének létre a drogprobléma szociológiai és antropológiai diskurzusai, hanem arról, hogy ez utóbbiak csak a drogproblémára vonatkozó diskurzusoknak a hatalmi viszonyok által elõzetesen strukturált terében jelenhetnek meg. Így az addikció biológiai redukcionista modelljén alapuló tudást kiegészítéseként, pótlólagos rárakódásaként funkcionálhatnak a drogpolitikai diskurzuson belül. Ha a drog problémáját a medikalizációnak a Foucault mûveibõl kiépíthetõ kontextusában kíséreljük meg értelmezni, akkor egyik alapvetõ kritikai feladatunk azoknak a tudásoknak és tapasztalatoknak a bemutatása lesz, melyek különféle hatalmi mechanizmusok mûködésének eredményeként fedésbe kerültek, betemetõdtek, vagy nem tudnak megszólalni. Tehát fel kell kutatni azokat az „alávetett tudásokat”, melyeket a medikalizáció termelt ki. Foucault egészen pontosan két dolgot ért „alávetett tudásokon”. Az egyik a történelem áldozatának tekinthetõ, a másik viszont a jelenünk terméke. Az elfedésbe került történeti ismerettartalmakról van szó egyrészt, és a jelenben élõ emberek tudásáról másrészt: „Alávetett tudásoknak tekintek egy egész sor nem konceptuális tudást, amit éppen emiatt, mint nem kellõképpen kidolgozott, naiv tudást, a hierarchiában alsóbbrendû, tehát a megkövetelt ismeret és tudományosság színvonala alatt maradó tudást diszkvalifikálták” (FOUCAULT 1999a, 310). Tehát nem pusztán a diszciplínák közötti hierarchizált viszonyok kritikai számbavételére van szükség, hanem éppúgy megjelenítésre várnak a tudományos diskurzusok által elnémított tudások. De vajon megjelenhet-e a droghasználók tudása a rájuk vonatkozó diskurzusban? Elkerülhetõ-e, hogy a droghasználó tudása ne csak egy elõzetes kvalifikációt követõen tudjon szóhoz jutni? Milyen módon képes megjelenni a gyönyör tapasztalata a drogproblémát övezõ dsikurzusokban? A szubjektum, a szabadság és rezisztencia témájának kidolgozása a A szexualitás története köteteiben bontakozik ki, ahol nem az individuumokra tõlük függetlenül kívülrõl ható uralmi technológiákat vizsgálja, hanem az én technológiáinak a történetét, azokat a módokat, ahogyan az individuumok önmagukra hatnak, önmagukat alakítják:

62

KAKUK PÉTER

„Talán túl sokat foglalkoztam az uralom és a hatalom technológiáival. Egyre inkább az önmagunk és mások közötti kölcsönhatások, valamint az egyéni uralom technológiái felé fordult érdeklõdésem, annak a történetérõl van szó, hogy hogyan válunk saját cselekedeteink alanyává, az én technológiáin keresztül” (FOUCAULT 1998, 146). Foucault etikai vizsgálódásai, a tõle megszokott történeti fordulópontokhoz történõ kapcsolódás helyett egészen meglepõ módon az antikvitás moráljának és etikájának elemzésére támaszkodik. Azért kell visszanyúlnia ehhez a számára is idegen történeti korszakhoz, mert úgy véli, hogy azok a problémák melyek leginkább meghatározták a görögök morállal kapcsolatos kérdéseit számunkra is ismerõssé váltak. Hiszen, többnyire számunkra sem tûnik elfogadhatónak, a morálnak vallásban történõ megalapozása, sem pedig a morál törvényes rendszer általi kialakítása, így az erkölcsrõl való gondolkodás kortárs helyzete nagyon is hasonlóvá válik a görögökéhez. Ugyanakkor Foucault számára elfogadhatatlanok azok a kortárs kísérletek, melyek a morált „az én, a vágy, a tudattalan stb. állítólagos tudományos ismeretén” alapoznák meg. Ezek mind elkerülhetetlenül a deviancia és a normalitás fogalmaiban alapozódnak meg, és nem teszik lehetõvé egy olyan szubjektum konstitúcióját, mely képes ellenállni a jelen normalizáló hatalmának és tudásának. Az antik görögök számára a gyönyör tapasztalata és gyakorlása nem arra adott okot, hogy kihágásként, az absztinencia normájától való eltérésként, devianciaként elítéljék és különbözõ szankciókkal sújtsák, hanem a „szelf gyakorlataiként” a mértéktartás erényének elsajátításához teremtette meg a lehetõséget. A mérséklet és az önkorlátozás gyakorlatának célja a gyönyörök intenzitásának növelésében állt. Minél gyakrabban tapasztalja valaki az adott gyönyört, az élvezetnek annál kisebb intenzitását érheti el. Duff szerint az antik görögök moráljáról Foucault által alkotott koncepciója igen alkalmas arra, hogy a kortárs drogpolitikában új megközelítéseket tegyen lehetõvé (DUFF jelen kötetben). Duff arra hívja fel a figyelmet, hogy míg az ártalom csökkentésmozgalma és a drogok elleni háború követõi között zajló vita számos filozófiai és erkölcsi érvet mutatott fel, addig igen kevés figyelmet szenteltek azoknak a leginkább érintett egyéneknek az erkölcsi szempontjaira, akik maguk is illegális drogokat fogyasztanak. Ez nem meglepõ annak fényében – amint azt fentebb vázoltuk –, hogy a drogok elleni háborút meghirdetõ moralizáló megközelítések elkötelezettek az absztinencia eszméje mellett, az ártalomcsökkentés mozgalma pedig ambivalens a droghasználatot övezõ erkölcsi vitát illetõen. Duff tanulmányában amellett érvel, hogy Foucault gyönyörre és etikára vonatkozó kései munkái alapvetõen új módjait teremthetik meg annak, hogy megérthessük a fiatalok droghasználatának változó természetét. Kimondottan az ausztráliai drogpolitikai gyakorlatot és annak elméleti alapvetéseit vizsgálva azt állítja, hogy: „az ausztráliai drogpolitikai programok túlnyomó többsége elmulasztja felmérni kellõ pontossággal az illegális droghasználók szükségleteit, így jócskán célt tévesztenek […] mivel nem az egyéni használat szintjére fókuszálnak, hanem sokkal inkább az elõállítás és a felhozatal, és/vagy a kutatás/képzés szintjeire” (DUFF jelen kötetben). A teljes drogpolitikai büdzsé 84%-át jogalkalmazási költségek teszik ki, 6%-át gyógykezelési szolgáltatások, és 10%-ot fordítanak kutatásra, illetve prevencióra. A jogalkalmazás, gyógykezelés, prevenció felosztásából az következik, hogy ezen három úton érik el a drogpolitikai programok közvetlenül az egyéneket. A jogalkalmazási költségek jelentõsebb


63

része a bûnözõi hálózatok felderítésére, az elõállítás és a csempészet megakadályozására fordítódik. Azonban a drogfogyasztók csupán egy igen kis hányada kerül kapcsolatba a rendõrséggel és a bírósággal, valamint tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a jogalkalmazásnak csupán közvetett hatása van a drogfogyasztásra. A gyógykezelésnek meglenne az a lehetõsége, hogy közvetlenül beavatkozzon a drogfogyasztók életébe, így módosításokat eszközölhet a fogyasztási módokban. Azonban egyes becslések szerint csupán a drogfogyasztók 10%-a jelentkezik kezelésre, a jelentõsebb hányad soha nem kerül a gyógykezelési szolgáltatások közelébe. A fecskendõhasználat az egyetlen olyan terület, ahol Duff szerint sikerült a drogfogyasztási módokon, szokásokon változtatásokat elérni a drogfogyasztó populáció egy részénél, vagyis a fecskendõk és más eszközök megosztásán voltak képesek változtatni. Ez azonban kivételnek bizonyult, mivel más területeken nem sikerült hasonlóan innovatív stratégiákat bevezetni, melyek arra irányulnának, hogy módosításokat érjenek el az illegális drogok használóinak szokásaiban. Azért is kétes hatékonyságúak és célt tévesztettek ezek az ausztráliai drogpolitikai programok, mivel a droghasználó populációnak csupán a két végletére fókuszálnak. A prevenciós programok során a még drogot nem használó populációval találkoznak, valamint a már bûnözõként vagy betegként jelentkezõ egyénekkel. Hogyan lehetséges elérni a droghasználó populációnak azt a túlnyomó többségét, melyeknek droghasználatát leginkább szórakozási, pihenési vagy közösségi tevékenységként lehet leírni? Duff szerint leginkább oly módon, hogy az ártalomcsökkentés rekonceptualizációját végrehajtva az ártalmak és a kockázatok mellett, helyt adunk a gyönyör tapasztalatának a droghasználat megértésében. Amíg ez nem történik meg, addig a droghasználók túlnyomó többsége számára az ártalomcsökkentési diskurzus közömbösként, idegenként, és érdektelenként jelenhet csak meg. Az elmúlt évtizedekben a droghasználat kultúránk részévé vált, különösen az ifjúsági szubkultúrákban számos fiatal úgy tekint az illegális drogok használatára, mint egyfajta kikapcsolódási tevékenységre, amelyhez a pihenés és a szórakozás kortárs formáiként viszonyulnak. Sok esetben a használók lokális közösségeiben a droghasználat módját, helyét, idejét, és gyakoriságát gazdag normarendszer és különféle szokások övezik, melyek például helytelenítik a túlzott fogyasztást (LUPTON–TULLOCH 2002). Azonban ezeknek a használatot limitáló és szabályozó normáknak a kialakulása jelenleg igen esetleges. A drogpolitikai tevékenységek között ezért határozott szerep illetheti meg a mérséklet és a gyönyör használatának felelõsségteljes gyakorlására alapuló ártalomcsökkentési megközelítéseket. Foucault szavait idézve mondhatja Duff, hogy a mérséklet lehetõvé teszi a gyönyör intenzitásának a növelését a megtapasztalás ritka alkalmaikor. Tehát a mérséklet nem pusztán azért javallható, mert önmagában is erénynek tekinthetõ, hanem azon gyakorlati elõnyök miatt is, melyeket gyakorlói számára biztosíthat. Duff megközelítésének egyik legnagyobb erénye az, hogy képes az „alávetett tudásokat” megszólaltatni, helyt adva így azoknak a tapasztalatoknak is a drogprobléma értelmezésében és a drogpolitikai tevékenységekben, melyek leginkább szükségesek ahhoz, hogy a drogpolitikai célok egy olyan nyelv kialakítása és használata felé mozduljanak el, melyet azok is beszélnek és értenek, akik leginkább érintettek, akik köz-

64

KAKUK PÉTER

remûködése nélkül lehetetlen az illegális drogok használatának módjait befolyásolni és a felmerülõ veszélyeket elkerülni. A drogpolitikai szempontokat domináló orvosi-jogi diskurzus és a modern társadalmakban tapasztalható drogellenes érzelmek által nyújtott kereteken belül elég valószínûtlen, hogy a droghasználattal kapcsolatos erkölcsi kérdések elkerülésével átadhatnák a terepet az értéksemlegességnek és a tényeknek. Az is valószínûtlennek tûnik, hogy a droghasználat kriminalizálásának kritikájához elegendõ lenne az emberi jogokra történõ hivatkozás, amiben megalapozódhatna a droghasználathoz való morális jog, hiszen ugyanezen emberi jogi hivatkozás alkalmas a prohibíció fenntartására is. Úgy tûnik, hogy a drogpolitikai diskurzusnak az ilyen végsõ erkölcsi megoldások nélkül kell megalapoznia bizonyos lokális cselekvési lehetõségeket. Az így elõálló „erkölcsi bizonytalanság” kontextusában viszont helyet kaphat egyfajta etikai érzékenység, mely nem a másik viselkedésének erkölcsi megítélésén, bizonyos erkölcsi elõírásokon, és az „ezt kell tenned” kijelentésén alapul, hanem képes a másik sohasem teljesen ép és biztos autonómiáját megerõsíteni.

Irodalom ARMSTRONG, D. 1983. Political anatomy of the body: Meddical knowledge in Britain in the twentieth century. Cambridge, Cambridge University Press. BÁNFALVI, A. 2003–2005: (Medikalizáció tanulmánysorozat) Lege Artis Medicinae. BISCHKE, P.M. 2003. Pleasure Drugs and Classical Virtues: Temperance and Abstinence in U.S. religious thought, International Journal of Drug Policy 14 (2003). DUFF, C. 2004. Drug use as a „practice of the self’: Is there any place for an „ethics of moderation” in contemporary drug policy? International Journal of Drug Policy, 15. (Magyar fordítása jelen kötetben.) ERICKSON, P., RILEY, D., CHEUNG, Y. & O’HARE P. 1997. Harm reduction: A new direction for drug policies and programs, Toronto, University of Toronto Press. FOUCAULT, M. 1990. Felügyelet és büntetés. Bp., Gondolat. FOUCAULT, M. 1991. Mi a Felvilágosodás? In Szakolczay Á. (szerk.): A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp., MTA Szociológiai Kutató Intézet FOUCAULT, M. 1998a. A Fantasztikus Könyvtár. Válogatott tanulmányok, elõadások és interjúk. Romhányi Török Gábor (szerk.), Bp., Pallas Stúdió – Attraktor Kft. FOUCAULT, M. 1998b. Technologies of the Self. A seminar with Michel Foucault. Martin, L.H. – Luther, P.H. – Guttmann, H. (szerk), University of Massachussets Press FOUCAULT, M. 1999. Nyelv a végtelenhez. Sutyák, T. (szerk.), Debrecen, Latin Betûk FREIDSON, E. 1970. Professional Dominance: The social structure of medical care, Chicago, Aldine. HARCOURT, B.E. 1999. The collapse of the harm principle, The Journal of Criminal Law & Criminology, 90, no. 1. HATHAWAY, A.D. 2001. Shortcomings of harm reduction. Toward a morally invested drug refom startegy, International Journal of Drug Policy, 12. HUSAK, D. 2002. Legalize This! The case for decriminalizing drugs, London, New York, Verso ILLICH, I. 1975. Medical Nemesis, London, Calder & Boyars. KEANE, H. 2003. Critiques of Harm Reduction, Morality and the Promise of Human Rights, International Journal of Drug Policy, no. 14. LUPTON, D. & TULLOCH, J. 2002. Life would be pretty dull without risks: Voluntary risk-taking and its pleasures, Health Risk and Society, 4 (2).


65

MILL, J.S. 1994. A szabadságról, Bp., Századvég. NEWCOMBE, R. 1992. The reduction of drug-related harm: A conceptual framework for theory, practice and research. In P. O’Hare, R. Newcombe, A. Matthews, E. Buning, & E. Drucker (szerk.), The reduction of drug-related harm, London, Routledge. PETERSEN, A. & BUNTON, R. 1998. Foucault, health and medicine, London, New York, Routledge. SMITH, P. 2002. Drugs, Morality and the Law, Journal of Applied Philosophy, 19 (3). STRANG, J. 1993. Drug use and harm reduction: Responding to the challenge. In N. Heater – A. Wodak – E. Nadelmann – P. O’Hare (szerk.): Psychoactive drugs and harm reduction: From Faith to Science, London, Whurr. VIZI, E. SZ. 2005. Kábítószerek – a Kreativitás Mítosza és Rombolás Valósága, Mindentudás Egyeteme, VI.szemeszter, 8.elõadás, 2005. március 7. (http://www.mindentudas.hu/vizie/ 20050308vizi.html) WILSON, J. Q. 1998. Against the Legalization of Drugs. In James Inciardi – Karen McElrath (szerk.): The American Drug Scene, Los Angeles, Roxbury Pub. ZOLA, I. 1972. Medicine as an institution of social control, Sociological Review, no. 20.

66

RÁCZ JÓZSEF

A „FEGYELMEZÕ” EGÉSZSÉGNEVELÉSTÕL AZ „INDIVIDUALIZÁLÓ” EGÉSZSÉGFEJLESZTÉSIG

67

Rácz József A „FEGYELMEZÕ” EGÉSZSÉGNEVELÉSTÕL AZ „INDIVIDUALIZÁLÓ” EGÉSZSÉGFEJLESZTÉSIG „…az ülõkalauz-rendszer a harmonikus utasfelvétel fékezése és munkaerõigénye miatt elégtelen és gazdaságtalan volt ugyan. de minden fogyatékossága ellenére volt benne valami otthonos, megnyugtató: a fizetség fejében biztosított mostoha körülmények ellenére az ember nem érezte magát annyira magára hagyatva, mert az ülõkalauz, kire az egész rendszer épült, kapcsolatba lépett, jól-rosszul, de mintegy törõdött vele, és ez némiképp személyes jelleget kölcsönzött az utazásnak.” Oravecz Imre: Emlékezés az ülõkalauz-rendszerre

A kelet-európai, volt kommunista államokban az 1990 körül végbemenõ politikai és gazdasági rendszerváltás a hatalom technológiáiban és az én technológiáiban (Foucault, lásd még Lemke, 2000; 2001) is változásokat hozott – pontosabban kellett hoznia. Ez a megfogalmazás arra utal, hogy keveset tudunk arról, milyen szubjektumokat1, szubjektivációkat „termelt ki” az államszocialista diktatúra, és ezek a szubjektivizációk hogyan változtak át – ha átváltoztak – olyan szubjektivációkká, melyek megfelelnek a liberális piacgazdasági berendezkedésnek az 1990-es fordulatot követõen. Az írás alapgondolatát az adta, hogy tapasztalataim szerint a korszerûnek mondott egészségfejlesztési, drogprevenciós módszerek Magyarországon nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket; nem mûködnek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt a szakirodalom alapján elvárnánk tõlük. Ennek okain gondolkodva jutottam el Foucault kései eszmefuttatásaihoz, melyekkel – talán – ezt a hiányosságot értelmezni lehet. A szelf fogalmát a következõkben Foucault mûvei alapján használjuk (Callero, 2003). Callero szerint a szelf a hatalom közvetlen következménye és csak történelmileg specifikus diskurzusrendszerek tanulmányozása során értelmezhetõ. A különbözõ hatalmi rezsimek nem pusztán kontrollálják a körülhatárolt, racionális szubjektumot, hanem a testre kifejtett fegyelmezõ gyakorlataikkal „létrehozzák”, „létezésre késztetik” azt (Callero, 2003). A foucault-i nézet szelf fogalma elválaszthatatlan kapcsolatban áll a hatalom adott történeti alkalmazási formáival és kontextusával. 1 Az általam használt „szubjektum” kifejezés inkább a “személyiség” fogalmához áll közel, amely az alany öndefiniálási, önirányítási, önérvényesítési képességeit jelöli (a szelf, az önmagam értelemben). Ez utóbbiak jelölésére Foucault gyakran a “szubjektiváció” kifejezést használja, aminek megvan az az elõnye, hogy érzékelteti a dinamikus jelleget. A tanulmányban a szubjektiváció, szelf ebben az értelemben szerepel. Az ontológiai állandóként – legalábbis hosszabb történeti korokban állandóként felfogható – szubjektum-fogalommal a tanulmányban nem foglalkozom.

68

RÁCZ JÓZSEF

A kései foucault-i szemlélet önszabályozó és önkormányzó egyéneket feltételez (pl. a „governmentality” kifejezés bevezetésével). Az államszocializmus fegyelmezõ, panoptikus, centralizált hatalomra és tervutasításos piacgazdálkodásra épülõ politikai-gazdasági berendezkedése, ennek a szisztematizáción, stabilizáción és a hatalmi berendezkedés szabályozásán alapuló jellege sajátos dominációt hozott létre (Lemke, 2000; 2001). A hatalomgyakorlás domináción alapuló formája pedig sajátos szubjektivációt termelt ki. Errõl a szubjektivációról, pontosabban ennek a „valaminek” a „közérzetérõl” és identitásáról olvashatunk néhány megvilágító megjegyzést például Pataki (1994; 2001) írásaiban. Azért említjük éppen ezt a szerzõt, mert ezúton tudjuk – igaz, egyelõre negatívan – meghatározni tanulmányunk tartalmát: tehát nem ezzel kívánunk foglalkozni. A témának – az államszocialista egyének „közérzetének” – egyébként bõséges szak- és szépirodalma van, hogy más mûvészeti ágakról (pl. filmmûvészet) ne is beszéljünk. Tanulmányunk Foucault-inspirálta gondolatmenetéhez visszatérve, kérdés azonban, hogy ez a szelf (a hozzákapcsolódó sajátos „közérzettel”, a védekezésre épülõ „éntechnológiákkal”) mennyiben volt képes megváltozni néhány év – évtized alatt. Nemcsak az a kérdés, mennyire tudott alkalmazkodni a liberális piacgazdaság elvárásaihoz, hanem az is, hogy mennyire volt képes szinte újonnan konfigurálni, „újrateremteni” magát („technologies of the self”, Foucault, 1988), párhuzamosan a hatalmi technológiák változásával (Foucault, 1988). Ez az „új” szubjektiváció pedig már alkalmas alanya lehetne a „korszerû” egészségfejlesztésnek és drogprevenciónak. (Arra még visszatérek, hogy mit jelent a „korszerû”.) A tanulmányban azt a célt tûztük ki, hogy megvizsgáljuk az államszocialista rendszer szubjektivációját, összevetve a korszak domináns társadalmi-gazdasági hatalmi mechanizmusaival („techologies of the power”, Focault, 1988): valójában nem is összevetésrõl van szó, hiszen a két jelenség – Foucault gondolatai értelmében – nem is létezhet egymás nélkül. Ehhez az egészségfejlesztés, drogprevenció vizsgálata jó módszernek tûnt, hiszen itt közvetlen cél a szelf „létrehozása”. Ezt az állítást bizonyítani is próbáljuk. Ezután ezt a szubjektivációfogalmat röviden összevetjük azzal az elvárással, melyet a liberális piacgazdaságban kialakított egészségfejlesztési anyagok „elvárnak”, közvetítenek a szelf alakításával kapcsolatban. Végül érintjük azt a kérdést, hogy a szubjektivációváltás ilyen éles átmenet esetén (évszázadnyi, több évtizednyi organikus változás helyett évek, 10–15 év idõtartam) mennyire valósulhat meg. Ezt csak közvetve tudjuk vizsgálni; a liberális piacgazdaságban kialakult egészségfejlesztési, drogprevenciós programok néhány magyarországi hatékonyságvizsgálatának másodlagos értelmezésével. A fejezet felépítésében a következõ gondolatmenetet követtük: 1. Az egészségfejlesztés és a drogprevenció bemutatása foucault-i perspektívából: ez a rész megmagyarázza, hogy a szakirodalmi elemzések szerint miért is nyúlhatunk egyáltalán ehhez a területhez Foucault szemléletének felhasználásával, valamint bevezeti azt a szemléleti keretet, melyet a késõbbiekben alkalmazni fogunk.


69

2. Az „én” (szelf) az államszocializmusban: ebben a részben – a rendszerváltozásnak az én és a hatalom viszonyában bekövetkezett, bekövetkezendõ változásának értelmezhetõsége érdekében néhány szempont szerint áttekintettük az „én”-nek az államszocializmus egyes hatalmi ágainak (a szó tágabb, foucault-i értelmében) mikrotechnológiáit az én vonatkozásában, illetve magának az „én”-nek a saját magához, az „önmagaságához” alkotott viszonyulását. Ez a rész inkább csak gondolatkísérlet a foucault-i perspektíva alkalmazására. A „hatalmi ágak” (a szélesebb értelemben vett foucault-i perpektívának, valamint az 1. pontban bemutatott szerzõk véleményével összhangban) közül az államszocialista egészségüggyel, az „egészségügyi panoptikummal”, azon belül is a megelõzés és egészségfejlesztés kérdésével foglalkozunk. 3. A „fegyelmezõ” egészségnevelés az elõzõ pont kibontása egy az államszocializmusból származó egészségfejlesztési szöveg elemzésével és annak összevetésével az államszocializmus közgazdaságtanát leíró hiány-elmeléttel. A kettõben a hatalmi technikák jelentik a közös elemet; utóbbit a közgazdasági elemzés nyilván közelebbrõl érzékelteti, a tervgazdaság és az államszocializmus közötti bensõséges kapcsolat okán. 4. Ezután térünk rá arra, hogy milyen egészségfejlesztési módszerek jelentek meg a rendszerváltást követõen Magyarországon; alapvetõen amerikai módszerekrõl van szó, ahol a hatalom, az egészségfejlesztés (mint hatalmi technika), az én és az én önmagáról alkotott képe („önmagasága”) alapvetõen más, mint az államszocializmus Magyarországán volt. Néhány vizsgálat felidézésével arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ezek a módszerek – feltevésünk szerint éppen az elõzõekben emlegetett okok miatt – nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket; magyarán a kis számú vizsgálatból ezek korlátozott hatására következtetünk. Nyilván, a tétel bizonyítása több és célzott vizsgálatokat igényelne. 5. Végül Az „individualizáló” egészségfejlesztés és a hatalomgyakorlás problémái a rendszerváltás utáni Magyarországon: „átmeneti szubjektivációk’? címû részben azt a reményünket fogalmaztuk meg, hogy ha lassan is, de Magyarországon is bekövetkeznek azok a folyamatok, melyek az én és a hatalomgyakorlás közötti kapcsolatot a modern piacgazdálkodásnak és demokráciának megfelelõen átalakítják. Ez az átalakulás – miként ezirányban a korábbiakban megpróbáltunk érveket felhozni –, úgy tûnik, nélkülözhetetlen a „modern” egészségfejlesztés és drogprevenció hatékony alkalmazásához!

Egészségfejlesztés, drogprevenció és a foucault-i perspektíva Nikolas Rose (1999ab) – miközben Foucault gondolatait követi – a 20. század második felében a liberális piacgazdaságokban végbemenõ változásokkal kapcsolatban megállapítja, hogy már nem az állami bürokraták mondják meg, hogyan kell viselkedni (hogyan kell étkezni, hogyan kell a személyes higiénét megtartani, fogat ápolni), hanem az autonóm egyének, egyfajta „ellen-szakértõk”, akik saját boldogságukat keresik. Ezek az egyének nem pusztán a választás szabadságával rendelkeznek, hanem „szabadságra

70

RÁCZ JÓZSEF

kötelezettek” (i.m.:87). Rose (1999a) idézi Deleuze egyik tanulmányát, ahol utóbbi szerzõ, szintén Foucault nyomán, összehasonlítja a „fegyelmezõ társadalmat” (hierarchikus megfigyelés, normalizáció értékelés, intézményesítés stb.) a „kontroll társadalmával”. Itt a normalizáció szerepe, amit erre specializálódott intézményalapú fegyelmezõ technikákkal végeztek el, háttérbe szorul, és a kontroll új módszerei lépnek mûködésbe, melyek már nem hierarchikusak, hanem inkább szemcsés szerkezetûek (rhizomatic). Az individualizált felügyelet „tekintete” helyett, ami alól az elõzõ hatalmi berendezkedésnél senki sem menekülhetett, a magatartás kiszámított modulációja lépett, amely a jóindulatú impulzusok optimalizációján és a rosszindulatú impulzusok minimalizációján keresztül áthatotta a mindennapi élet tereit és idõit. A prevenció, folytatja Rose (1999a), nem a veszélyes elemek kizárását és megsemmisítését jelentette immár, hanem az „elsõdleges prevenció, ahogy nevezni kezdték, komplex politikai programot jelent. Egyaránt magába foglalja az autoritások és a laikusok tanítását, hogy azokra a körülményekre hassanak, ahol a mentális egészséggel kapcsolatos problémák megjelenhetnek; nem egyéneket, hanem inkább populációkat céloznak meg a kockázati faktoraik alapján” (i. m.:235 – kiemelések RJ). A hatalomgyakorlás technikáinak általános jellegû felvázolása után az egészségfejlesztés (health promotion) foucault-i megközelítésével foglalkozunk. Ez a korábbiaktól eltérõ szemlélet jelentõs mértékben hozzájárult az egészségfejlesztés értelmezéséhez az én és a hatalom technológiáinak (Foucault, 1988) összekapcsolásával teremtett fogalmi rendszer segítségével. Az egészségfejlesztés „a kormányzás egy formája, mely produktív, abban az értelemben, hogy modern szubjektivációkat termel: empirikusan meghatározza, mi az egészséges és „felügyeli” az egészséghez vezetõ megfelelõ utakat a fegyelmezésen keresztül, mely számunkra megteremti a rapport de soi-t, azaz az „etikát’” (Coveney, 1998:462, kiemelések az eredetiben). „Foucault-i perspektívából, az egészségfejlesztés alapvetõen „etikai’, mivel az aszkézist szolgáltatja számunkra – egy olyan tevékenységsorozatot, mely megfelel az erkölcsi gyakorlatnak” (i.m.:462). Coveney (1998) a késõbbiekben még hozzáteszi az egészségfejlesztés fogalmához, hogy annak középponti eleme a választás kormányzása, és ebben az értelemben megfelel a Foucault-féle – történelmileg kialakult, innen az elnevezés is – „pasztorális hatalomnak”, ahol a középpontban a megváltás helyett a jelenbeli egészség, boldogság és a jól-lét (well-being) áll. Azok az érdekeltségek, melyekre az egészségfejlesztõk felhívják a figyelmet, olyan egyéneket feltételeznek, akik képesek reflektálni saját viselkedésükre, szokásaikra. „Nincs szükség a továbbiakban állami bürokratákra ahhoz, hogy személyesen felügyeljük mindennapi szokásainkat” – állapítja meg Coveney is (1998:466) Rose-hoz (1999a) hasonlóan. Rose (1999b) megfogalmazásait is felhasználva, a szerzõ végezetül megállapítja, hogy az egészségfejlesztés egy olyan etikát ad számunkra, melynek eszközével „értékelni tudjuk saját vágyainkat, attitûdjeinket és magatartásunkat abban a viszonyban, ahogy ezeket a szakértõk meghatározzák” (id. mû, 466.o.). „Az egészségfejlesztés a kormányzás technikájának olyan gyûjteménye (panoply), amely – Foucault szerint – létrehoz bennünket, amilyenek ma vagyunk” (i.m.:466 – kiemelés RJ).


71

Lemke (2000) véleménye szerint a foucault-i „kormányzás mûvészete” nem korlátozódik a politikára, mint a gazdaságtól elkülönülõ területre. A gazdaság is része „a közgazdasági kormányzásnak”. Például ahhoz, hogy megfelelõ tõkeakkumuláció jöjjön létre, már elõtte rendelkezni kell azokkal a termelési technológiákkal és munkaerõ formákkal, melyek lehetõvé teszik, hogy az embereket közgazdaságilag profitot hozó formákba lehessen alárendelni. Tehát a kormányzás különbözõ területei (politika, közgazdaságtan, tudomány, oktatás, gyógyítás, de akár az egészségfejlesztést is idesorolhatjuk) ugyanazt a hatalomgyakorlási formát, „mikropolitikát” követik az egyén szintjén. A „mikropolitika” tanulmányozásánál fontos eszközünk a szakértõk szóhasználatának, szókészletétének, nyelvi technikáinak vizsgálata; az, hogy korabeli kifejezésekkel próbáljuk meg visszaadni a korszak egészségügyi, egészségfejlesztési mikropolitikáját! Az állam „governmentalizációjával” (Foucault, 1991) lehetõvé válik, hogy olyan törvényeket, menedzsmenttechnológiákat, és másfelõl, olyan etikát, ethoszt, az énrõl való gondoskodást (practices of the self) hozzon létre, mely lehetõvé teszi a hatalmi játszmák kivitelezését a domináció minimumával. (A domináció mint a hatalom egyik formája jelenik meg Foucault kései mûveiben (Foucault, 1991:18).) A foucault-i megközelítés az egészségfejlesztés és a kockázat (Brown, 2000; Jones, 2004), a drogpolitika és különbözõ drogpolitikai intervenciók (pl. Zibell, 2004; Bourgois, 2000; 2002; O’Malley–Valverde, 2004; Bunton, 2001) kritikai értelmezéséhez is hozzájárult. Külön kiemeljük a megközelítés eredményeit a drog- és alkoholprevenció vizsgálata kapcsán (Sulkunen–Rantala–Maatta, 2004). Különbözõ aspektusból, az egyének fokozódó individualizációját és felelõssé tételét (responsibilisation) emelik ki, illetve ezek következményeit. Kelly (2001 youthatrisk) például a kockázatpolitika kapcsán, a kockázat és a kockázati populációk identifikációja révén azt hangsúlyozza, hogy ez olyan eszközt biztosít a (neo)liberális kormányzás számára, mely képessé teszi arra, hogy „racionális, választásra képes, autonóm, felelõsségteljes állampolgárokat” hozzon létre. Ezek a fejtegetések azonban dolgozatunk tárgyától távol esnek, mintegy következõ lépést jelentenének a bemutatott fejlõdési sorban (a fegyelmezõ társadalomtól a neoliberális, késõi modern társadalomig). Rose (1999ab) és a governmentalityvel foglalkozó irodalom elsõsorban azt vizsgálja, hogy a jóléti rendszerekbõl a neoliberális berendezkedés felé történõ fejlõdés hogyan hatott a hatalomgyakorlásra, illetve a sajátos szubjektivációk létrehozására. A bürokratikus jóléti rendszerek szakértésétõl „távol”, a „hatalommal való felruházás” (empowerment) és a kockázatkezelés technikáival a hatalom olyan technológiákat alakított ki, mellyel az egyének magatartását úgy alakítja, hogy azok egyre inkább „önkormányzókká”, önszabályozókká válnak (Rose, 1996). Itt kap szerepet többek között a prevenció is, valamint a hátrányos helyzetû és kisebbségi csoportok önmaguk által meghatározott szerepe is, lásd például az önsegítõ és egészségfejlesztõ csoportok szerepét, ahogy erre Petersen (2003) utal, vagy a szakértõi tudás és pozíció újrakonfigurálását Bunton (2001) írásában. A szakirodalomban legfeljebb távoli utalásokat találunk a közép- és kelet-európai volt kommunista országok esetében a szubjektivációk „kialakulása” és az új típusú kor-

72

RÁCZ JÓZSEF

mányzás összefüggése kérdésében. Prozorov (2002) az orosz állam és az Európai Unió felõl érkezõ segítség viszonylatában próbálja a „governmentality” fogalmát elhelyezni: ezt a civil társadalom kiépülésében és az autonóm egyéniség kialakulásában véli tetten érni. Nézõpontja azonban elég szkeptikus az eredményeket tekintve. A szlovén pszichiátriai rendszer átalakulását Mozina (2002 helpingnarratives2) mutatja be, akinek gondolatai, bár nem használja a foucault-i fogalomrendszert, mégis elhelyezhetõk ebben. A pszichiátriai beteg fogalmának újjászületése a politikai változások után, a szakmai és szakértõi viszonyulások (az intézményesített pszichiátriai ellátórendszer helyett a civil szervezetek szerepének kiemelése) értelmezhetõk a „governmentality” értelmében is. Pikó Bettina (2002) szakirodalmi összegzése végén megállapítja, hogy a szocialista országokban a nyugati individuális társadalmakban, azaz az életmódbeli választási lehetõségeket nyújtó közegekben mûködõ prevenció és egészségfejlesztés nem is lehetett volna életképes: „a kollektivizmus fenntartása érdekében azonban ilyen egészségés társadalompolitika nem is jöhetett létre. Az egészségügy fejlesztése megmaradt az ágyszám és más mennyiségi mutatók növekedésénél, a prevenció pedig a modern egészségnevelési, egészségfejlesztési módszereket nem integrálta magába” (Pikó, 2002:157). Az elõzõekben vázolt történések, a jóléti társadalomból a neoliberális gazdaságba történõ átmenet által megkívánt hatalomgyakorlási és szubjektiváció-létrehozási technikái azonban már elvezetnek tárgyunktól. Esetünkben a „fegyelmezõ társadalomnak” a „kontroll társadalmába” (Deleuze, idézi Rose, 1999), vagy a neoliberális, késõ modern társadalomba történõ ugrásról van szó. Nem folyamatos átmenetrõl, hanem ugrásról. Kérdés, hogy ez az egészségfejlesztés területén hogyan jelent meg. Ehhez elõször megvizsgáljuk, hogy magát a szelfet hogyan képzelhetjük el az államszocializmus körülményei közepette, majd pedig közelebbrõl is szemügyre vesszük az egészségfejlesztés területén történt változásokat.

Az én (szelf) és az államszocializmus A szelf fogalmát a következõkben Foucault mûvei alapján igyekszünk használni (Callero, 2003). Callero szerint a szelf a hatalom közvetlen következménye és csak történelmileg specifikus diskurzusrendszerek tanulmányozása során értelmezhetõ. A különbözõ hatalmi rezsimek nem pusztán kontrollálják a körülhatárolt, racionális szubjektumot, hanem a testre kifejtett fegyelmezõ gyakorlataikkal „létrehozzák”, „létezésre késztetik” („bring the self into existence” vagy „self is coerced into existence”– Callero, 2003:117–118). A foucault-i nézet nem a szelfet mint ágenciát, hanem mint a kontroll mechanizmusát tárgyalja, amelyet a diskurzusrendszerek belülrõl kifelé „megdolgoznak”, és létrehozzák az önszabályozó szubjektumot. A szelf fogalma tehát elválaszthatatlan kapcsolatban áll a hatalom adott történeti alkalmazási formáival és kontextusával. A következõkben ezt a szelffogalmat vizsgáljuk meg az államszocializmus körülményei között.


73

A túlterhelt én Callero (2003) gondolatait folytatva a foucault-i szelffogalomról, a test felügyeletének, mérésének, értékelésének és osztályozásának különbözõ „technológiáival” a technokraták, a specialisták, a terapeuták, az orvosok, a tanárok és a rendõrök a hatalmi mechanizmus hajtókerekeivé válnak különbözõ intézményi színtereken (börtön, iskola, kórház, szociális ellátó szolgáltatások). Így azok a praktikák, melyek normatívan mint humán segítõ intervenciók jelennek meg (közösségi egészség, biztonság és oktatás), valójában a domináció mechanizmusaiként szolgálnak. Foucault-i perspektívából, ezek az erõk a szelfet mintegy létezésre kényszerítik, ahogy errõl az elõzõekben írtunk (Callero, 2003). Ezek alapján Rose (1996) a „szubjektivációk genealógiájáról” beszél, mely azokkal a lokalizált jelentéslétrehozási kísérletekkel foglalkozik, melyek a szakmai szótárakon, a tudomány, az orvoslás, a kormányzás és a munkahely technológiáin és gyakorlatán keresztül érhetõk tetten. A szelf tanulmányozása szorosan összekapcsolódik a hatalom történeti alkalmazásával. Így a szelf a kontroll viszonyai között konstituálódik, és mélyen beágyazódik a tudás és a diskurzus történetileg adott rendszereibe (Callero, 2003). A közép-kelet-európai rendszerváltozás kapcsán a személyiség és az identitás rekonfigurálásáról, újraszerkesztésérõl beszél Pataki (2001) is. Az én-narratívák, önéletrajzok vizsgálata ebben az értelemben rendkívül gyümölcsözõ, és empirikusan is jól vizsgálható terepet jelentenek, mint ahogy saját vizsgálatai kapcsán erre az idézett szerzõ is utal. Témánktól azonban az identitásújraszerkesztésének vizsgálata távolra vezetne; Foucault nyomán azt kíséreljük meg vizsgálni, hogy egyáltalán a kétféle társadalmi-politikai-gazdasági rendszerben mi számított „személyiségnek”, szubjektivációnak, vagy szelfnek, hogyan konstruálódott meg a személyiség, a szubjektivizáció fogalma az elõbbiekben kifejtett gondolatok értelmében: akár a hatalom, akár maga az egyén számára. Ebbõl a szempontból részkérdésnek tûnik – bár igen izgalmas kérdésnek -, hogy ez a szelf hogyan „írta át”, beszélte el magát másképp a rendszerváltást követõen. Pataki (1994) más helyütt tömeges elmagányosodásról és a személyes mikrovilág fokozódó konfliktusterheltségérõl tesz megállapításokat az államszocializmus kapcsán. Egy másik írásában (Pataki, 2001, az eredeti megjelenés éve 1981) a „túlterhelt énrõl” beszél: „A társadalmi kötelékeikbõl kiszakadt és azonosulási kereteirõl levált én, vagyis a társadalmi identitását nélkülözõ személyiség szinte szüntelenül a zaklatott feszültség, a pszichikus megterhelés állapotában él: szakadatlanul az önmeghatározás és önértékelés dilemmáival küszködik” (Pataki, 2001:22). Késõbb látni fogjuk, hogy az államszocialista rendszerben az egyén és a család szintjén jelentkezõ folyamatok, melyeket a szociálpszichológus megfigyelt, milyen jól összekapcsolhatók – Foucault sokat idézett kifejezésével – a „hatalom technológiáival”. A „túlfeszített én” önkizsákmányolásának „kiváló” terepe volt az 1980-as évek „második gazdasága”, mint ahogy errõl számos szociológus beszámol (pl. Gábor–Galasi, 1981; késõbb erre a kérdésre részletesebben is visszatérünk).

74

RÁCZ JÓZSEF

Különösen érdekes, hogy még antropológiai szempontból is a „rohangálás” és a „kapkodás” kifejezéseket tartja az 1970–80-as évek publikus társalgásaiban középponti fogalmaknak Fehérváry (2002). A szerzõ szerint ezek a szavak, illetve az ezeket tartalmazó diskurzusok a mindennapi túlélést – a „normális élet” igényét – szolgálták az államszocialista bürokráciával szemben (a „nem normális” élet).

Az „üres individualizáció”, avagy az anómiás én Egy másik megközelítés, amely szintén az államszocialista rendszer diszfunkcionális2 mûködését igyekezet leírni, látszólag távolról, a devianciák és az anómia fogalma felõl indít. Andorka (1994) vizsgálatai alapján rámutatott arra, hogy a rendszerváltozással több deviáns magatartás elõfordulása csökkent, és az általános anómia Srole-skálával mért értéke (Srole, 1956) is mérséklõdött. Andorka az anómiát az elidegenedettség Seeman (1959) fogalmával is összekapcsolta, és összehasonlító vizsgálatot végzett e két mérõeszközzel 1978-ban és 1990-ben. Andorka anómia-felfogásának jelen dolgozat szempontjából azért van jelentõsége, mert az anómia összetevõi között a szubjektumhoz közelálló konstrukciókat is vizsgált (az elõbbi két skála összetevõi mentén): az egyéni élet értelmetlenségét, céltalanság-érzését és az egyén haszontalanság-érzését (Seeman nyomán), valamint a perspektívátlanság-érzést és a „normátlanság” érzését (Seeman és Srole nyomán). Andorka (1994) szerint az anómia és az elidegenedettség intenzív volt és gyorsan nõtt az államszocializmus alatt. Mindez – és így a deviáns magatartások, elsõsorban a lelki betegségek, az öngyilkosság és az alkoholizmus – összefüggött a társadalom totalitárius, majd késõbb autoriter jellegével. Andorka (1994) az államszocializmus legsúlyosabb örökségének az – értelmezésében megjelenõ – anómiát és az elidegenedettséget tartja. Andorka Rudolf vizsgálataihoz jól illeszkednek a korszakban született értékvizsgálatok. A magyar társadalom értékrendszerében történt változásokkal kapcsolatban csak egyetlen vizsgálatsorozatot emelünk ki, az 1978-ban, 1982-ben, 1990-ben és 1993-ban ugyanazzal a módszerrel (a Rokeach-féle értékválasztással) végzett kutatást (Füstös– Szakolczai, 1994). A szerzõk szerint Magyarországon az erõltetett modernizációs folyamat az individualizáció, az atomizáció és a szekularizáció növekedését eredményezte. Az engedelmesség és a fegyelmezettség értékeinek választása, a nyolcvanas években felfelé ívelt, majd a kilencvenes években az ideológiai értékekkel együtt hanyatlott (Füstös–Szakolczai, 1994). Itt Foucaultnak (1990) az „engedelmes” és „fegyelmezett” testjeire történõ utalás nagyon is kézenfekvõnek tûnik… A vizsgálatsorozatban szintén résztvevõ Hankiss Elemér a „kényszerpálya” fogalmába sûrített olyan jelenségeket, mint az „elkésettségi pszichózist” (a nyugat utáni loholást), a negatív vagy üres individuációt, amely a túlélésre irányuló nyers individualizmussal jellemezhetõ. Hankiss (1983) – csak a gondolatmenetünkhöz leginkább illeszkedõ 2 A késõbbiekben bizonyítani szeretnénk, hogy ez a „diszfunkcionális” mûködés mennyire szolgálta valójában a hatalom érdekeit.


75

jelzõs szerkezetekre utalva – felemlíti még a „hõsiesség kényszerét”, a bûntudatos társadalmat, a paternalista hatalom és az infantilizálódásra hajlamos társadalom közötti összjátékot stb. A Kényszerpályán? szerzõi (Hankiss et al., 1983) megemlítik, hogy Magyarországon a felhalmozó, anyagi értékekre koncentráló értékrendnek aszketikus, szigorú jellege van. Ha a Magyarországon kapott eredményeket az amerikaiakkal hasonlítjuk össze, láthatjuk, hogy ott az anyagi-felhalmozó értékcsoporthoz örömértékek (kellemes, élvezetes élet, boldogság) is társulnak. Ennek kapcsán jegyzi meg a kutatást elemzõ Beluszky eddigi gondolatmenetünkhöz hasonlóan, hogy „ez a különbség jelzi, milyen elevenen él – talán egészen napjainkig – társadalmunkban a puritán-felhalmozó életstratégia, és milyen mértékben vált hazánkban öncéllá az anyagi jólét és biztonság széles rétegek életében. A fegyelmezett, céltudatos tevékenységnek és az élet élvezetének ez a szembenállása nálunk más értékfaktorok esetében is megfigyelhetõ volt” (a szerzõ idézi Hankiss, Manchin, Füstös és Szakolczai már említett, 1982-es tanulmányát).

Patológiás szelfmûködések: öndestrukciók A kérdéskör elemzéséhez Kopp Máriának és munkatársainak a „közép-kelet-európai egészségügyi paradoxon” kérdésével kapcsolatos vizsgálatait idézzük. Míg az 1970-es években a közép-európai, szocialista országok, köztük Magyarország mortalitási rátája nem tért el a nyugati, kapitalista országokétól (férfiaknál 12,5/1000 lakos, nõknél 10,8/ 1000 lakos), addig 1990-re Magyarország férfi-mortalitása lett a vezetõ Európában (15,5/ 1000 lakos) (idézi Kopp–Csoboth–Réthelyi, 2004; Kopp–Réthelyi, 2004). Kopp és munkacsoportja kizárta, hogy ennek hátterében az egészségügy csökkent teljesítménye állt volna (több egészségügyi mutatóban ugyanis javulás következett be: például a csecsemõ mortalitásban és más dimenziókban), és nem is az életszínvonal általános csökkenése. Vizsgálatai szerint a magasabb mortalitás hátterében, amit elsõsorban a produktív korban (45–64 éves) levõ férfiak szívkoszorúér-betegsége miatt bekövetkezõ halálozása okozott, a depressziós tünetegyüttest és a relatív szocioökonómiai deprivációt találta, ami férfiak körében kifejezettebb volt, mint nõknél (Kopp–Skrabski–Magyar, 1987; Kopp–Falger–Appels–Szedmák, 1998; Kopp–Skrabski–Szedmák, 1995; 1998; 2000; Kopp–Szedmák–Skrabski, 1998; Kopp et al., 1997). Vizsgáljuk meg ezt a két összetevõt, Kopp és munkatásai kutatásai nyomán. Kopp és munkatásai a krónikus stresszhelyzettel magyarázzák a mortalitásban bekövetkezõ változásokat, hozzávéve az öngyilkosság, a dohányzás és a nagyivás elõfordulásában bekövetkezett negatív változásokat is, mint öndestruktív magatartásokat. A krónikus stressz összefüggött a depresszióval és a vitális kimerüléssel. Kopp és munkatársai életkor, nem és terület szerint reprezentatív adatfelvételek segítségével vizsgálták 1988-ban, majd 1994–95-ben a magyar 16 év feletti lakosság egészségügyi panaszait, tüneteit, valamint ezek hátterében az életmódjellemzõket, a szociális, gazdasági, szociológiai és pszichológiai tényezõket. Eredményeik szerint a

76

RÁCZ JÓZSEF

depressziós tünetegyüttes – vagy vitális kimerülés – mely azonosnak tekinthetõ az életcélok hiányával, amely ürességérzést, az életcélok hiányát, a hosszú távú tervezés lehetõségének elvesztését jelentette. A szelf jellemzõi közé sorolhatjuk az ellenséges beállitottság változóit, mint amilyen a bizalom hiánya, az az állítás, hogy legjobb nem bízni senkiben, illetve az, hogy az emberek általában aljasok, önzõk és csak ki akarják használni a másikat. Az ellenséges beállítottság nem azt jelenti, hogy én vagyok ellenséges, hanem azt, hogy a világ, az emberek általában ellenségesek, ezért a legbiztosabb nem bízni senkiben. Az ellenségesség változói közül még két tényezõt emelnek ki Kopp és munkatársai, az egyik az irigység beállítottsága, amely a depresszióval igen szoros kapcsolatban áll, a másik a családon belüli bizalom. Koppék összefoglalóan megállapítják, hogy a magyar lakosság egészségromlásának hátterében álló depressziós tünetegyüttes legfontosabb összetevõi a bizalom hiánya és a fokozott teljesitménymotiváció. Kopp és munkatársainak az államszocializmusból származó, a romló mortalitási és morbiditási adatok által indukált vizsgálata nyomán kapott szelfjellemzõk összeillenek a korábbiakban jellemzett „szelf az államszocializmusban” tulajdonságaival: az életcélok hiánya, az ürességérzés, a tervezés – az önmaga feletti kontroll – elvesztése és a fokozott teljesítménymotiváció. A szelf hiánygazdálkodása mutatkozik meg ezekben a tünetekben, és utalunk Pataki (2001) „túlterhelt én” fogalmára is. A „túlterhelt én”nel kapcsolatban arra is érdemes utalni, hogy itt „valóságos”, nemcsak szimbolikus értelemben vett, az én-funkciókat figyelembe vevõ túlterhelésrõl is szó volt: 1980-ban a 18–69 éves korosztályban a havi, termelõtevékenységre fordított óraszám 1016 óra volt, míg ez a szám 2000-re 795-re csökkent (a piaci verseny közepette!) (Valuch, 2001). Az eredményeket jól kiegészítik azok a felismerések, melyek a szelf társadalmi beágyazottságával álltak összefüggésben: ez az én bizalmatlan, nem számíthat mások segítségére, nincs támogató társas rendszere, atomizált a „társadalomban” (a társadalom fogalmának jelentése is kérdéses, mint ahogy erre más helyütt utaltunk: a társadalom absztrakt csoportok formájában tételezõdik) (Los, 2004). Ezt a tényt az alkoholfogyasztás, illetve az azzal összefüggõ morbiditási és mortalitási mutatók igencsak tragikusan példázzák. Józan Péter (2003) krónikus epidemiológiai válságról beszélt az 1980-as években (a születéskor várható élettartam csökkenése a produktív korban levõ, 35–64 éves férfiak halálozásának növekedése), az 1990-es évek elejéig tartóan – de a születéskor várható élettartam még 2001-re is csak 2,5 évvel haladta meg az krízist megelõzõ, 35 évvel ezelõtti értéket! A krízis kialakulásában az életmódnak, illetve az ahhoz szorosan köthetõ kockázati tényezõknek, elsõsorban az alkoholfogyasztásnak volt szerepe. Az alkoholfogyasztás csúcsidõszaka az 1980-as évtizedben volt (az egy fõre jutó abszolút alkohol mennyisége 11,3 liter volt). Józan (2003) megjegyzi, hogy az alkoholfogyasztás az 1950-es évek nagy építkezésein társadalmi norma lett. A szerzõ felveti annak lehetõségét, hogy – az állami jövedelmek mellett – „az ital nemcsak feszültség-


77

oldó, de pacifikáló tényezõ is: aki iszik, az nem lázad. Így történt, hogy az elsõ generációs magyar „segédosztálymunkás” Lenin- illetve Sztálinvárosból egyenesen az alkoholparadicsomba ment. Lent, a társadalom mélyén ez annak a sajátos iszákosságnak az eredete, amely a felbomlott Szovjetunióban, illetve az utódállamokban mind a mai napig az egész társadalom súlyos betegsége” (i.m.:20). Az erõszakos iparosodás során verbuvált, alacsony iskolai végzettségû, fiatal, gyakran tizenéves segéd- és betanított munkások magukra voltak hagyva, hiszen minden társadalmi köteléküket felszámolták: a hagyományos munkásmozgalmat, a szakszervezeteket, az egyházi szervezeteket. „Az ilyen módon védtelenné vált embereket, akiknek a hivatalos propaganda nem tudott életcélt adni – kiszolgáltatták az alkoholnak” (i.m.:20). Még egy utolsó gondolat a szerzõtõl: „az iszákosság nem veszélyeztette a munkahelyet; az agresszíven lefelé nivelláló, teljesítményt visszafogó társadalomban a közgondolkodás az alkoholabúzust elnézõen kezelte” (i.mû.:20). Az 1970. és az 1980. év halálozási adatait hasonlította össze Szalai (1986). Megállapításai szerint a halálozás szintjének és egyenlõtlenségeinek növekedése az egészségügy válságát jelentették. Idézem a szociológus szerzõ súlyos megállapításait: „A halál – bekövetkezik. Ez biológiai tény. Hogy ki számára, mikor és mitõl – ez súlyos társadalompolitikai kérdés” (Szalai, 1983:191, kiemelés az eredetiben). A halál, a halálozás mutatószámai összefüggtek – többek között – az egészségügy hiánygazdálkodásával. Erre a hiánygazdálkodásra a késõbbiekben még részletesebben kitérek. Egy késõbbi korszak, a korábbiakban többszörösen jellemzett 1980-as évek egészségügyi mutatóit, illetve az egészségügy mûködését vizsgálta Losonczi Ágnes (1989). A szociológus szerzõ megállapításai összecsengenek az orvos Kopp Mária idézett vizsgálataival (szintén a 80-as évekbõl), a romló epedemiológiai mutatók mögött túlterhelés és kimerülés állt: „az elsõ gazdaság és a létrehívott második gazdaság együtt indokolja a fáradtság ekkora mértékét” (Losonczi, 1989:109). De a háttérben megtaláljuk a hiánygazdálkodást, az önkizsákmányolást, a „mohóságot” (lásd Hankiss „elkésettségi pszichózisát”), majd megint és hangsúlyosan a második gazdaságot – „a második gazdaság szabadsága, a kereset lehetõsége az önkizsákmányolás szabadságává vált” (135.o.). A szerzõ bevezeti az „adaptációs bizonytalanság” és a nyomában járó „adaptációs feszültség” fogalmát, utalva az állandó társadalmi változáskényszerre, és az ehhez való alkalmazkodás ellehetetlenülésére. Itt megint utalhatunk a „túlterhelt én” fogalmára. Ugyanakkor bizonyos adatok az „államszocialista”, hiánytüneteket mutató szelf létét árnyalják. Kopp és munkatársai (pl. Kopp et al, 1997; Kopp–Csoboth–Réthelyi, 2004) vizsgálatai szerint míg 1988-ban a 16 év feletti lakosság 24,3%-a panaszkodott depressziós tünetekrõl, ezen belül 2,9% súlyos, feltétlenül kezelésre szoruló depresszióról, 1995-ben, ugyanazzal a kérdõívvel vizsgálva, depressziós tünetegyüttesrõl a megkérdezettek 30,6%-a panaszkodott, ezen belül azonban igen jelentõsen nõtt a súlyos depressziósok aránya, 7,1%-ra. Tehát a depresszió aránya a rendszerváltást követõen fokozódott!

78

RÁCZ JÓZSEF

Koppék ezt az eredményt azzal magyarázzák, hogy a gyors szociális-gazdasági változások között a lemaradók folyamatosan önmagukat vagy a környezetet hibáztathatják, jövõjüket reménytelennek láthatják, állandó kontrollvesztést, tehetetlenséget élhetnek át, amiért nem képesek megszerezni azokat a javakat, melyeket mások igen. Ez az életérzés a társadalom gyors polarizálódásának idõszakában, különösképpen amikor a társadalom többsége csupán az egyéni boldogulást tekinti célnak, igen gyakorivá válik. Koppék vizsgálatai szerint (Kopp–Réthelyi, 2004) az alacsony jövedelmi szint közvetlenül kapcsolódik a mortalitáshoz; a depresszió mint közvetítõ faktor kisebb mértékben csak a férfiaknál maradt meg. Ugyanakkor a férfiak és a nõk mortalitási adatai 1994-et követõen javulni kezdtek (Kopp–Réthelyi, 2004). Tehát a relatív szocioökonómiai deprevációval összefüggõ depressziót és mortalitási adatokat más értelmezési keretbe kell helyeznünk; pontosabban, a foucault-i értelmezést megtartva, feltételezhetjük, hogy ebben az esetben az elszegényedõ, leszakadó rétegek „mögül” a paternalista állam csúszott ki, és ezért érezték magukat tehetetlennek és reménytelen helyzetben levõnek. A piacgazdálkodás pedig még rá is erõsít erre a tendenciára: mindenki maga tehet arról, hova jutott, mennyire sikeres. A Kopp és munkatársai által tapasztalt depressziónövekedést azonban egy komplex morbiditási és mortalitási közegbe kell helyeznünk, anélkül, hogy a rendszerváltás folyamatával (ami egy külön elemzés tárgya lehetne) foglalkoznánk. Az általános mortalitásban bekövetkezõ csökkenést az 1990-es évektõl kezdõdõen már említettük. Más ön-destruktív magatartásokkal kapcsolatban is ugyanez a helyzet: a Köponti Statisztikai Hivatal adatai szerint az öngyilkosságok száma már a rendszerváltást megelõzõ években – amikor a politikai klíma is már változásnak indult – csökkenni kezdett (Zonda– Veres, 2004), az alkoholfogyastás az 1980. évi csúcs után folyamatosan csökkent (ezen belül a töményszesz fogyasztás 1983-ban érte el a tetõfokát) (Elekes, 2004; Józan, 2003), és az egy fõre jutó cigarettafogyasztás (a 15 évesnél idõsebb népességnél) 1990–92 óta csökken (a csúcsot 1980-82-ben érte el 3320 szállal, forrás: ILO és UNDP, 2002, idézi, Szilágyi, 2004). Tehát, a fokozódó depresszió a társadalom egy részénél jelentkezett, miközben az általános közegészségügyi mutatók a rendszerváltást követõen – némileg már elõtte is – javultak. Mindez összefüggésben áll azzal, hogy a rendszerváltással – de már az 1980-as években kezdõdõen – a társadalmi polarizálódás felgyorsult, egyes társadalmi rétegek lecsúszása pedig szinte teljesen reménytelen társadalmi-gazdasági helyzetet teremtett számukra. Õk mindenképpen a rendszerváltás vesztesei. Nyilván sorolni lehetne még azokat a szerzõket, akik az államszocialista rendszer „mikrovilágát”, a személyiségre terhelõdõ nyomását jellemezték a legkülönfélébb szakmai-tudományos kiindulópontból. Számunkra azonban most az az érdekes, hogy ezek a gondolatok értelmezhetõk-e a foucault-i gondolatrendszer keretein belül, hogy aztán továbbléphessünk az államszocialista rendszer felváltását követõ piacgazdaság szubjektivációfogalma és „hatalmi technológiái” felé. Ami az eddig bemutatott kutatá-


79

sokból kitetszik, az az, hogy a „fegyelmezõ társadalom” egyénei hogyan „érezték” magukat ebben a rendszerben, milyen alkalmazkodási mintákat követtek és hogyan viszonyultak magukhoz mint szubjektumokhoz. A kérdés megint csak az, hogyan változott meg mindez a piacgazdaság és a (neo)liberális hatalomgyakorlás „bevezetésével”, illetve megváltozott-e egyáltalán.

Az egészségügyi panoptikum A következõkben csak néhány utalást teszünk arra vonatkozóan, hogy az állampárti idõben a társadalmi élet minden területén, így az egészségügy területén is megjelenik a panoptikus felügyeletre és szabályozásra törekvés. Ennek három összetevõjét emeljük ki, majd az egyiket, a megelõzéshez kapcsolható egészségfejlesztést részletesebben elemezzük. Feltevésünk az, hogy a „panoptikus egészségügy” bizonyos fajta továbbélése az egyik akadálya a demokratikus piacgazdaság körülményei közepette mûködõ prevenciónak és egészségügyi ellátásnak, elsõsorban a drogbetegekkel, de az alkoholbetegekkel kapcsolatban is. A szocialista egészségügyre jellemzõnek talált három legfontosabb tényezõ a következõ 3 : • „az egészségügy egysége” (Simon, 1979:21): azaz állami, szervezeti és mûködési szempontból egységes: „elengedhetetlen az egészségügyi ellátásban mûködõ összes intézmény és szolgálat egységes szempontok szerinti létrehozása, tevékenysége, mûködtetése” (i.m.:21). Ennek több állomása volt, az egészségügyi centralizációt megtestesítõ Egészségügyi Minisztérium létrehozásától (1950) kezdõdõen az I. ötéves terv megfogalmazásán át (1951), egészen az Egészségügyi Törvényig (1972) (Lukács et al., 1985) és tovább (lásd a különbözõ MSZMP kongresszusok határozatait). • „a megelõzés az egészségügyi munka fõ iránya” (Simon, 1979:20), ahogy ezt az Egészségügyi Törvény is megfogalmazta. Az elõzõ és ez a második pont össze is kapcsolódik: cél, hogy a gyógyító-megelõzõ tevékenység jobban irányíthatóvá és ellenõrizhetõvé váljon (19/1975 sz. EüM utasítás, idézi Lukács et al., 1985). • „minél jobban fejlõdjék és terjedjen el a gondozási munkamódszer, ezen belül a megbetegedések minél teljesebb körének aktív megismerése… A kibontakozás útja a térben és idõben integrált, a tüdõszûrésekhez kapcsolódó, rendszeresen ismétlõdõ komplex szûrõvizsgálatok rendszerének kidolgozása… Az Egészségügyi Törvény szellemében egyes betegségek gyógyítására, a betegek gondozására az állampolgárokat kényszerítõ jogszabályi intézkedéseket is hoztak: korábban a fertõzõ betegségekben szenvedõk, az utóbbi idõben az alkoholisták gondozására és kezelésére” (Lukács et al., 1985:124).

3 A fejezethez felhasználtam még Szalai Júlia (1986) kutatásait is.

80

RÁCZ JÓZSEF

A panoptikus felügyelet magas fokon centralizált, egyetlen hatalmi központtal rendelkezik. A felügyeletet természetesen az egyetlen párt látja el, amelynek „fegyelmezõ” hatalma nem látható, csak határozatokban ölt testet: Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának „a dolgozók társadalombiztosítási, egészségügyi ellátásáról” szóló 1959 januári határozata: „Az egészségügy az egész dolgozó nép ügye”, „felhívja a pártszervezeteket, az állami és társadalmi szervezeteket, hogy a lakosság bevonásával segítsék az egészségügyi feladatok végrehajtását. Folytassanak felvilágosító munkát a betegségek megelõzésére, a balesetek elhárítására, az egészségügyi kultúra emelésére” (Bezerédyné–Henz–Zalányi, 1967:245). Sorolni lehet a különbözõ „országos központokat”, melyek egy-egy egészségügyi terület centralizációjáért voltak felelõsek. Ezzel kapcsolatban érdekes látni azt az aggodalmat, melyet az új gazdasági mechanizmus (1968) decentralizációs vonásai keltettek az egészségügy irányítói körében; például Bezerédyné, Henz és Zalányi (1967) – különbözõ határozatokra és állásfoglalásokra utalva – el is vetik a decentralizációt, és egyedüli racionális megoldásnak a centralizáció megtartását tartják. „Kívánatos azonban, hogy a lényeges kérdések feletti döntés joga ne csússzon ki az Egészségügyi Minisztérium kezébõl.” (i.m.:345 – a szerzõk idézik Petri Gábor felszólalását az országgyûlés 1967. július 14-ei ülésérõl, Népszabadság, 1967:165.4.1.). Vagy: „Az egészségügyi ismeretek terjesztésért és koordinálásáért elsõsorban az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Felvilágosító Központja felelõs” (i.m.:245). Idekívánkozik az az adat, hogy hány „önkéntes” figyelte a lakosság egészségi állapotát: A Vöröskereszt 1953–54-ben már 107 513 tagot tömörített 3878 alapszervezetében, az 1964 áprilisában megtartott II. kongresszus beszámolója szerint pedig 7130 alapszervezetében 552 110 vöröskeresztes tag dolgozott (Hahn, 1965). Érdekes az az adatsor is, miszerint 1978-ban közel 2 millió embert kezeltek fekvõbeteg-gyógyintézetekben és a szakrendelõk – nem számítva a fogászatot – évi 50 millió esettel foglalkoztak (Lukács et al., 1985) – egy 10 milliós országban! Ezek az adatok ismét a totalitárius társadalomnak mindenütt – így az egészségügy területén is – jelentkezõ panoptikus jellegét húzzák alá. Ahogy Los (2004) megjegyzi, valójában nem az az érdekes, hogy megfigyelnek, hanem az, hogy bárkit bárki megfigyelhet, nem lehet tudni, ki a megfigyelõ és ki a megfigyelt, és ez akár a Vöröskeresztre is érvényes. Hiszen ebben a korszakban „spontán” módon nem, csak felülrõl vezérelve jöhettek létre társadalmi szervezõdések, akár vöröskeresztes alapszervezetek is. Nem hisszük, hogy a vöröskeresztes önkéntesek elnyomó hatalmat gyakoroltak volna, sõt, ismerve a korszak beszervezési gyakorlatát, a számokban is kételkedhetünk (és abban is, hogy a vöröskeresztes önkéntesek valóban tettek is valamit), de ennek a viszonylag kicsi, és a politikától látszólag távoli területnek (egészségvédelem) a „beszervezettsége” is elgondolkodtató. Erre utalnak a kezelési adatok is, szinte mindenki évente többször „valami” miatt, kezelés alatt állt.


81

A panoptikus hatalom tehát mindenhol kiépül, állambiztonsági ügynökök és besúgók hálózatától kezdõdõen az egészségügy területén a vöröskeresztes önkéntesekig. A megfigyelés tudata, és az, hogy ezt bárki gyakorolhatja, elegendõ a foucault-i láthatatlan felügyelet mûködéséhez. Ismét le kell szögeznünk, hogy az állambiztonsági ügynökök és a vöröskeresztes önkéntesek közé semmilyen módon nem teszünk egyenlõségjelet; amire a példa vonatkozik, az a „felügyelet” érvényesülése a társadalmi élet látszólag – politikai szempontból legalábbis – lényegtelennek tûnõ területén is. Most vizsgáljuk meg a megelõzés és a gondozás fogalmát. Látjuk, hogy a kettõ – furcsa módon – szorosan kapcsolódik egymáshoz. „A megelõzés a szocialista egészségügy legfontosabb alapelve. Ez alatt értjük mindazt az állami és társadalmi tevékenységet, amelynek célja megfelelõ életviszonyok, munkakörülmények és egészségügyi ellátás biztosításával az egyén és a közösség egészségének védelme. Az egészségügy szûkebb területén a megelõzés célja az, hogy a lakosság egészsége mennél teljesebb legyen, vagyis, hogy a dolgozók egészségét védjük, erõsítsük, a betegséget idejében felismerjük, annak súlyosbodását megakadályozzuk s a betegeket meggyógyítsuk… A prevenció fogalmába tartozik az a tevékenység is, amelynek célja a „klinikailag” gyógyult, de csökkent munkaképességûek olyan élet- és munkakörülmények közé helyezése, amelyek lehetõvé teszik számukra, hogy újra bekapcsolódhassanak a termelésbe ” (Bezerédyné–Henz–Zalányi, 1967:242–243 – kiemelések: RJ). A „megelõzés” tehát alapvetõen állami – központi – feladat, amely egyfajta juttatás az állam részérõl. Szó sincs a „lakosság” vagy az egyes egyének hatalommal, kontrollal való felruházásáról (empowerment), amellyel szabályozni tudnák életüket. A szabályozás az állam dolga, amely követi a tervgazdálkodást, az ötéves és éves tervek rendszerét: „Jegyezzük még meg azt is, hogy az egészségügy fejlesztésének célkitûzéseit az ötéves tervek jelölik meg, s a célkitûzések az éves tervekben realizálódnak” (i.m.:248). Nézzük meg egy fokkal részletesebben, hogy mit is jelent a korszak felfogásában a megelõzés! Érdekes módon a „gondozást” találjuk olyan gyûjtõfogalomként – mint a megelõzés kiterjesztése –, mely még pontosabban mutatja, mi is a cél: az egészségügyi „felügyelet” kiterjesztése az egész lakosságra: „A megelõzõ szemlélet érvényesítésének egyik legfontosabb módszere a gondozás. Ez több mint puszta gyógyítás… A gondozó, mint ezt a neve is mutatja, gondozásba veszi ellátási körzete lakóit. Ez egyrészt azt jelenti, hogy folyamatosan ellenõrzi a hozzá önként forduló betegeket. Ha kell, orvosi kezelésbe veszi, illetve ha szükséges, segítségére van élet- és munkakörülményeinek olyan kialakításában, mely egészségi állapotának – a lehetõségeken belül – legjobban megfelel. A gondozás ezenfelül azt jelenti, hogy nem csak az önként jelentkezõ betegeket látja el. Felkutatja ellátási körzetében azokat, akik gondozásra szorulnak. Az egész lakosság gondozása csak az egészségügyi ellátás igen magas fokán valósulhat meg” (i.m.:265 – kiemelések: RJ).

82

RÁCZ JÓZSEF

A felügyelet mellett a termelõ munkára való alkalmassá tétel a legfontosabb alapelv. Mint láttuk, a gondozás rendszerét a korábban sikeres, járványos méreteket öltõ fertõzõ betegségek elleni „harcban” alakították ki (elsõsorban a tbc-vel kapcsolatban), majd késõbb az alkoholistákat is ebben a modellben kívánták ellátni, kényszerintézkedések alkalmazásával: immár az alkoholizmus elleni harcban. Most a megelõzés kapcsán, annak egyik módszerét, az egészségnevelést vizsgáljuk meg!

„Fegyelmezõ” egészségnevelés Ebben a fejezetben az államszocialista rendszer és a demokratikus piacgazdaság körülményei között folyó egészségfejlesztés módszertanát és fogalmi apparátusát hasonlítjuk össze. A megközelítésbeli különbségek leírása mellet alapvetõ célunk annak bemutatása, hogy a kétféle társadalmi berendezkedés, a kétféle hatalomgyakorlás milyen szubjektivációkat kíván (kívánt) létrehozni, és ehhez milyen technikákat használ(t). Az egészségfejlesztés területe erre kiváltképp alkalmasnak tûnik, mert itt közvetlenül célként tételezõdik az egészséges, produktív én kifejlõdésének elõsegítése. De itt rögtön fel is tehetjük a kérdést: mit jelent az, hogy egészséges és produktív? Természetesen, az egészségfejlesztés a foucault-i értelemben vett kormányzásnak csak egy szûk területe, de a szubjektivációra való meglehetõsen közvetlen irányultsága miatt mégis érdekes lehet számunkra. Megjegyezzük még, hogy ez a bemutatás különbözik az olyan jellegû értelmezésektõl, melyek a marxista embereszmény kritikájából eredeztetik magukat, és ezt az embereszményt, vagy ennek a gyakorlatban megfogalmazódó változatát, mintegy ideológiai szempontból teszik tanulmányozás tárgyává, például akár az egészségfejlesztést is. A foucault-i megközelítés nem ideológiakritika, hanem a hatalomgyakorlás egy bizonyos technikájának elemzése. Az államszocializmus egészségnevelését az 1983-ban, a rangos Medicina kiadónál megjelent „Egészségnevelési módszertan” címû, Elekes Attila által írt könyv segítségével mutatom be. A könyv jól mutatja azokat a szemléletbeli különbségeket, melyek a korábbi idõszakból idézett mûvekkel szemben az 1980-as évekre már képesek voltak artikulálódni. Fontos megállapítanunk, hogy sem a könyv íróját, sem a korszak egészségnevelõ szakembereit nem azonosítom az államszocialista diktatúra végrehajtóival – a rendszer ennél erõszakosabban mûködött, semmint hogy egészségnevelõk gyakorolják a hatalmat, ami önmagában is vicces felvetésnek minõsül. Gondoljunk csak a mindenütt jelenlevõ ügynökökre, vagy az állambiztonsági szolgálat, de akár a rendõrség tág lehetõségeire is a „nem kívánatos” eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatban4 . Más4 1989-ben 164 900 megfigyeltet tartottak nyilván az állambiztonsági szolgálatok, ahol ekkor 7940 hálózati személy dolgozott (Varga László feljegyzései, www.hvg.hu/ugynok). Figyeljünk oda a megfigyeltek számának nagyságára!


83

felõl pedig, Foucault gondolatrendszere is összetettebb annál, mintsem hogy az egészségfejlesztõket, vagy bármely más professzió képviselõit a hatalom végrehajtóiként láttassa. Sokkal inkább a rendszer termékei és részei voltak, ugyanúgy, mint az általuk „létrehozni” kívánt „egészséges” szubjektivációk, illetve „ének”. A könyv értelmezésénél nem tekinthetünk el attól a hermeneutikai feltevéstõl, hogy már egy meglevõ, elõzetes tudás – az államszocializmus foucault-i értelemben vett fegyelmezõ jellege – alapján értelmeztük a könyv szövegét. Ez nyilván meghatározta az értelmezés irányát. Gadamer (2003) írja a hermeneutikai fogékonyságról, hogy annak „nem elõfeltétele sem a tárgyi „semlegesség’, sem önmagunk kikapcsolása, hanem magában foglalja saját elõzetes véleményeink és elõítéleteink vállalását, amelyben megmutatkozik a mi másságunk” (i.m.:303). Ugyanakkor a hermeneutikai elemzés más értelmezési lehetõségeket is feltételez, illetve nyitva hagy; tehát nem gondolhatjuk, hogy értelmezésünk az egyetlen helyes magyarázat. Nyilván, a korszakban gyakorló egészségnevelõként dolgozó szakemberek más elõzetes tudással olvassák és értelmezik ma a könyvet, és értelmezésük jogosságát nem lehet elvitatni tõlük. A korszak – azaz a 80-as évek Magyarországa, a „lágy kádárista diktatúra” idõszaka – romló epidemiológiai mutatói ellenére sem becsülhetjük le az egészségnevelõk munkáját, mely nélkül e mutatók valószínûleg még rosszabbak lettek volna. Maga az egészségfejlesztés is lényeges fejlõdésen ment keresztül, az 1980-as években már megjelent a komplex egészségfejlesztés fogalma, a korábbi leegyszerûsítéseket is tartalmazó egészségnevelés továbbfejlesztett, átfogóbb és nyitottabb változataként (lásd ezzel kapcsolatban: Métneki, 2004). Szükségesnek tartom, hogy mindezek elõrebocsátásával kezdjem értelmezni a korszak egyik meghatározó egészségnevelõ kézikönyvét. A hivatkozott egészségnevelési könyv szerint az egészségnevelés a nevelés, illetve, még általánosabban, a szocializáció fogalomrendszerében helyezhetõ el. A szocializáció (a kultúra elsajátítása) önmagában nem elég „biztosítéka a személyiség megfelelõ irányú fejlõdésének” (i.m.:11 – kiemelés az eredetiben). „A „megfelelõ” vagy „nem megfelelõ” minõsítés alapja egyrészt az, hogy mennyiben segíti vagy gátolja a létrejött személyiségmûködés az egyén létezését; másrészt az, hogy mennyiben elégíti ki az adott társadalomnak az egyénnel szembeni szükségleteit”. Egyén és társadalom szembeállításából a társadalom kerül ki gyõztesen, amit a következõ sorok még inkább aláhúznak: mivel a nem megfelelõ, a hibás személyiség is a szocializáció eredménye, ezért van szükség a szocializáció intézményesítésére: „az intézményesített szocializáció a nevelés” (kiemelés az eredetiben), mely célszerû, tervezett, módszeres és ellenõrzött. A nevelés célja tehát a társadalmi „szükségleteknek megfelelõ személyiségtartalom, vagyis kulturáltság” kialakítása (i.m.:12). A megfogalmazás emlékeztet az államilag szabályozott, államosított javakkal („intézményesített”) a központi tervutasítás (célszerû, tervezett, módszeres és ellenõrzött, a társadalmi szükségletek látszólag tudományos elemzésén alapuló) útján megvalósuló hatalomgyakorlás képletére. Az „emlékeztet” valójában nem fedi, miért is nyúlunk a

84

RÁCZ JÓZSEF

továbbiakban közgazdasági elemzésekhez. Analógiáról sem beszélhetünk. Abból az elõzetes felvetésbõl indulunk ki, hogy a hatalomgyakorlás technológiái a közgazdaságban és a társadalmi élet más területein, így a nevelésben vagy az egészségfejlesztésben, nem különböztek lényegileg egymástól, ha az egyik esetben vállalatokat, a másik esetben pedig egyéneket céloztak is. Az elõzõekben bemutatott – igaz, az államszocializmus egy korábbi idõszakából származó egészségügyi könyv (Bezerédy–Hencz– Zalányi, 1967) – e kapcsolatot explicitté is teszi, amennyiben az egészségügy (benne az egészségügyi felvilágosítással) fejlesztését az ötéves és az éves népgazdasági tervekhez kapcsolja. Tehát, visszanyúlva a közgazdasághoz, a szocialista tervgazdaságban a valós szükségleteket (keresletet és kínálatot) megmutató piac helyett a társadalmi szükségletek kiszámítását alkalmazták, majd e szükségleteknek való termelés megtervezését. Az államszocialista tervgazdálkodás immanens jellemzõje a hiány (Kornai, 1980). „A fogyasztási piacon mutatkozó hiány normál intenzitásának konzerválását az is elõsegíti, hogy éppen a normál állapottól való eltérés szolgál egyik fontos jelzésként azok számára, akik a kínálatot mind központi-, makro-, mind vállalati, mikroszinten szabályozzák” (i.m.:513). Tehát a tervutasításos rendszerben – mivel a szükségletek mérése nem megvalósítható – a hiány „normálistól” való eltérése váltott ki beavatkozást. Éppen úgy, ahogy Foucault (1990) a Felügyelet és büntetésben beszél – az egyének magatartásának szabályozása kapcsán – a normalizáló szankcióról. Visszatérve az egészségnevelési könyvhöz, az intézményesített szocializáció, a nevelés révén elérhetõ a társadalmi szükségletekhez alkalmazkodó szubjektivációk létrehozása. Késõbb meglátjuk, hogy az ekképpen tételezett egyén milyen társas-társadalmi közegben helyezkedik el. Most ezt a gondolatot kiegészítjük az egészségnevelés specifikus céljával: az egészségkulturáltsággal (Kornai, 1980:13). „Az egészségkulturáltság maga az életmód” (14.o.- kiemelés az eredetiben) és „az önmagában nem interiorizálható” egészségi állapot (17.o.). „Az egyén életmódja révén szabályozhatja, optimalizálhatja egészségi állapotát; életmódjával elégítheti ki egészségével kapcsolatos szükségleteit” (14.o. – kiemelés az eredetiben). Az életmódról még megtudjuk, hogy ez az a közvetítõ mechanizmus, amely „az objektív társadalmi kultúra, valamint a társadalomban létezõ egyének egészségi állapota között van” (14.o.). A társadalom és egyén duális ellentétpárja itt is megjelenik, és itt is az elõbbi részesül elõnyben. Erre a „dialektikára” még visszatérünk. Szintén visszatérünk az életmód elõzõekben jellemzett fogalmára is, amirõl most csak azt ismételjük meg, hogy a társadalom és az egyén között közvetít. Összegezve, az egészségnevelés célja az egészségkulturáltság kialakítása, melynek két összetevõje van: az egészség és az életmód. Elõbbi megítélését „az egészségtudomány által kidolgozott anatómiai, fiziológiai (pl. a testsúlyra, a vérnyomásra, a testhõmérsékletre, a vérsejtsüllyedésre, a vérben levõ alakos elemek vagy akár hormonok mennyiségére stb. vonatkozó) sztenderdek szolgálják. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az egészségi állapot szubjektíven is megítélhetõ, illetve átélhetõ” (17.o.kiemelés RJ). De ahogy a késõbbiekbõl kiderül, ez a tényezõ ha fennáll is, inkább zavarja az egészségnevelési munkát.


85

Az egészség meghatározásánál az anatómiai és fiziológiai sztenderdek töltik be azt a funkciót, melyet a tervgazdaságnál a társadalmi szükségletek és a termelési outputok kiszámítása. Látni fogjuk, hogy ez sem az én, sem a hatalom technológiájaként nem mûködik. Továbbhaladva a könyv gondolatmenetén, az egészség összetevõinek táblázatban bemutatott felsorolásában (19.o.) szerepel az egészség szomatikus, pszichés, szociális (társas és nem társadalmi) összetevõje, melyek közül a szomatikus legfontosabb. Utóbbi ilyenformán: „agresszivitás, autokratizmus, bizalmatlanság, közlési zavarok, üldöztetéses téveszmék, promiszkuitás, felelõtlenség” (19.o.). Ebben az értelemben az egészségnek nincs társadalmi összetevõje, e fogalmak inkább a pszichiátria, mint az egészségpszichológia kifejezései. Az egészség „társadalmi” összetevõit, amelyekhez a szabadságjogok vagy egyáltalán, a jogok is mintegy feltételként hozzátartoznának, nem lehet elhelyezni a korszak politikai vagy akár egészségfejlesztési modelljében. Az egészség fogalmához a szerzõ a késõbbiekben az egyensúlyi állapot fogalmát rendeli; egyensúly a szervezet és az anyagi-társadalmi környezet között (21.o.). A jól ismert duális ellentétpárban domináló szerepe a környezetnek van, amellyel kapcsolatban az egyensúlyi állapotot ki kell alakítani. A késõbbiekben látni fogjuk, hogy a szerzõ a fordított kapcsolatot is tételezi – nyilván, gyakorlott egészségfejlesztõként nem is tehetne másképp –, azonban a személyiséget, a szervezetet – mint visszacsatolást – leértékeli, másodrendûnek tartja, ami valójában inkább zavarja az egészségnevelés megtervezett folyamatát. De itt is megjegyezhetjük: a jelenség léte már nem hagyható figyelmen kívül. Visszatérve az egészségkulturáltsághoz, láttuk, hogy az egészség mellett annak másik eleme az életmód, mely a társadalom és az egyén között közvetít. Az életmód összetevõi az életvitel, és az életmód objektív és szubjektív meghatározói. A szükségletek és indítékok (szubjektív meghatározók) az objektíve létezõ feltételeknek és lehetõségeknek „az egyén tudatában való tükrözõdései” (22.o.). Itt csak utalunk az ismert ellentétképzésre, és a dominanciaviszony felállítására: természetesen az „objektív” világ javára. Az objektív világ vele szembeállított és csökkentebb értékûnek tételezett szubjektív tükrözõdése megint elvihet a redukcionista marxi emberkép kritikája felé, de ennél érdekesebb, hogy a szubjektivációképzõdés technológiái milyen hatalomgyakorlási technológiákkal járnak együtt. Az egészségkulturáltsággal jellemezhetõ összetett társadalmi rendszerben már nincs helye a direkt politikai-gazdasági elnyomásnak. Ehelyett az alkalmazkodó, az „objektív” (azaz változtathatatlan) környezetnek megfelelõ szubjektivációk alkotása zajlik, amelyek egyfelõl illeszkednek a hatalomgyakorlás „objektív”, törvényszerû, tudományosan igazolt (lásd a marxi osztályharcelméletet) és nem megváltoztatható formájához – ami azt is jelenti, hogy ennek a társadalmi berendezkedésnek a szabályait nem kérdõjelezik meg. Másfelõl a szubjektivációlétrehozási folyamat – vagy annak szimulációja – már nem nyilvános tömegrendezvényeken történik (mint az államszocialista rendszer egy korábbi idõszakában), hanem a tekintet elõl elzárt terekben, például egészségnevelési foglalkozásokon. És persze, még

86

RÁCZ JÓZSEF

számtalan más, de szintén elzárt kontextusban, amikor senkinek sem jutna eszébe közvetlenül „hatalomról” vagy „hatalomgyakorlásról” beszélni. „Egészségnevelési szempontból az életmód döntõ sajátossága az, hogy – kevés kivételtõl eltekintve – valamennyi eleme interiorizálható, tehát szocializáló-nevelõ hatásokkal alakítható” (24.o.). Mivel a spontán szocializáció is megmarad, a társadalmi rendszerbõl nem iktatható ki, ezért késõbb a szerzõ ehhez a gondolathoz hozzáteszi: „az egészségnevelés önmagában igen kevéssé eredményes tényezõ az életmód megváltoztatásában” (60.o. – kiemelés az eredetiben). Ennek egyik fõ oka, hogy az emberek számára nem az egészség a fontos, hanem az „egzisztenciális érdekeltség”: az önfenntartás és a produktivitás (61.o. – kiemelés RJ). Miután a szerzõ tisztázta az egészségnevelés célját és tartalmát, most a folyamat tárgyával, a személyiséggel foglalkozik. Fõ kérdése: „alakítható-e, és milyen mértékben az ember?” (25.o.). A kérdésfelvetés módja (lásd az odavetett második kérdést) már hozza is a választ: persze, hogy alakítható. De miért is kell alakítani? Kinek és milyen célból kell alakítania? Ki határozza meg az „alakítás” célját, az eredmény elérését, egyáltalán, az eredményes „alakítás” kimenetváltozóit? De ne szaladjunk ennyire elõre! A személyiségrõl megtudjuk, hogy „alapvetõ funkciója a környezettel való kapcsolat megszervezése és megvalósítása” (26.o. – kiemelés az eredetiben). Hogy valósul ez meg? Hogy lehetséges ez, miközben „az egészséget szavatoló viselkedésmódok szinte kizárólagos egyértelmûséggel megadhatók” (39.o.)? Ezt láttuk az elõzõekben is, az egészségnek ezek az összetevõi tudományosan meghatározhatók (lásd az anatómiai és fiziológiai sztenderdeket). A szerzõ válasza erre a problémára az, hogy a viselkedést, így a döntést is motiváló szükségletek és érdekek nem az egészségi állapot, hanem a produktivitás irányába hatnak. „Mivel a produktív viselkedés normái és beválási jellemzõi az egyén és a környezet értékrendszerében igen különbözõek lehetnek, valójában sok lehetõség nyílik az alternatívák felkínálására” (39.o.). Tehát a korábban emlegetett személyiségalakításnak vannak kimeneti jellemzõi: méghozzá a produktív viselkedés normái és a beválási jellemzõk, mindezek a környezethez való alkalmazkodás függvényében. Az eddigieket összefoglalva, az egészségfejlesztés célja, hogy a környezethez alkalmazkodó, az egyensúlyi állapotot keresõ személyiségeket (szelfeket) alakítson ki, amelyek maguk is keresik az alkalmazkodást. A „fejlesztés” célja tehát valójában a stabilitás fenntartása, amely egyensúlyi állapotnak látszik, és a személyiség látszólag tudatos erõfeszítését tükrözi. Mindezt „kívülrõl” hajtottuk végre, az intézményesített szocializáció (a nevelés) eszközeivel, elsõsorban a gyakoroltatással, tudományosan nyert sztenderdek szem elõtt tartásával. És el is érkeztünk Foucault fegyelmezett, engedelmes testjeihez, melyek belesimulnak környezetükbe… Belesimulni a szürke, kádárista kisembervilágba! Talán nem is a fegyelmezettségen van a hangsúly, hanem ezen a belesimuláson: ezért ez a sok alkalmazkodást feltételezõ meghatározás az egészség-


87

fejlesztés fogalmi apparátusában is. Ha a szubjektivációképzõdés e speciális módját feltételezzük, mindjárt fel is kell tenni a kérdést: mindez milyen hatalomgyakorlással járt együtt? Már régen nincs Magyarországon nyílt terror, az állampárt közvetlenül nem az elnyomó apparátusokon keresztül fejti ki hatalmát, noha a láthatatlanul tevékenykedõ ügynökök ezreirõl nem feledkezhetünk el (ezek számát és a szinte mindenkire kiterjedõ, láthatatlan megfigyeléseiket és jelentéseiket éppen most kezdjük társadalmilag felfogni). A hatalom szürke kisembereket gyárt, hiszen a stagnáló, hiánygazdálkodást folytató államszocializmus rajtuk tudja kifejteni hatalmát: nivellálni, az egyéni aspirációkat visszafogni, mindenkit egyformán kezelni – ami alól persze a nomenklatúra tagjai kivételt képeztek. Kornai (1980) az államszocialista hiánygazdálkodásról kiemeli, hogy mindvégig jellemezte a „mennyiségi hajsza”, a „feszített terv”, egy, a gazdaságra jellemzõ expanziós kényszer. A vevõre (vállalatra) jellemzõ viselkedés, hogy hosszabb távon a kereslet „kielégíthetetlen és a végtelenbe tör” (i.m.:116). A különféle sztenderdek által meghatározott egészség-fogalomról („az egészséget szavatoló viselkedésmódok szinte kizárólagos egyértelmûséggel megadhatók” – Elekes, 1983:39), is megállapíthatjuk, hogy az valójában elérhetetlen (ami a feszített tervhez teszi hasonlatossá). Az egyén érezheti ennek az elérhetetlenségét, amire különbözõ „szubjektív” reakciókkal válaszolhat, melyek az egészségnevelõ perspektívájából az egészségneveléssel szembeni ellenállásként jelennek meg, de megjelennek. A gazdasági szektorra jellemzõ „mennyiségi hajsza” vagy a „feszített terv” kifejezésekben visszaköszönnek a bevezetõben idézett megfigyelések a társadalmi közegnek az egyénekre kifejtett „önhajszoló, serkentõ hatásáról”, a „mindennapi életvitel zaklatottságáról”, valamint az „elidegenedettségrõl” és az „anómiáról”, önkizsákmányolásról, illetve a „túlterhelt énrõl”. Mindezeket a jelenségeket mint produktivitás nélküli (lásd hiánygazdálkodás) vagy azzal arányban nem álló túlhajszoltságot értelmezhetjük, aminek az eredménye egyes deviáns magatartásformák magas aránya (öngyilkosság, alkoholizmus), illetve a produktív korú férfiak magas mortalitási aránya. Visszatérve könyvünkhöz, olvashatunk az egészségnevelés egyik fõ akadályáról: ez a személyiség önszabályozása. Ennek semlegesítése során a viselkedés külsõ szabályozását egy idõ után a belsõ kontrollal kell helyettesíteni, vagy a kívánt viselkedéssel járó „bevételeket” kell inkább hangsúlyozni, a vészhelyzetek bemutatását pedig csökkenteni. Csak megjegyezzük, a személyiség önszabályozása és autonómiája milyen fontos szerepet játszik majd a (neo)liberális piacgazdaság körülményei között mûködõ egészségfejlesztési programokban. Itt némi ellentmondás figyelhetõ meg: a korábbi egyensúlyi állapotok (mint cél) és az önszabályozás között, amely korábban mint az egyensúlyi állapot elõidézõje, cél volt, most pedig mint akadály tûnik fel. Igen, mert az önszabályozás itt bemutatott modellje (Elekes, 1983:40–44) inkább arra utal, mit akar az egyén, merre fejlõdne (ha hagynák), egyfajta ellenállás a nevelõi hatásokkal szemben. Viszont az egészségnevelõ és hatása, ha módszereiben nem is, de céljaiban mindig helyes, míg a vele szemben tétele-

88

RÁCZ JÓZSEF

zett személyiség önszabályozása (autonómiája) akadályként jelenik meg. A szemlélet jól illeszkedett a korszakhoz: a – politikai – célok mindig helyesek, a módszerekkel kapcsolatban már megfogalmazhatók kritikák. A szerzõ – mintegy az egészségfogalom gyakorlati meghaladásaként – eljut a produktivitáshoz (önfenntartás, teljesítmény). Ezt ma úgy mondanánk, hogy az egészség erõforrás (Ottawa Karta, Egészségügyi Világszervezet, 1986. Ugyanakkor a könyvben a produktivitás mint az egészségnevelésen túli, azon kívüli terület jelenik meg, mely az egészségnevelõ kompetenciáját meghaladja, munkáját viszont rontja. A produktivitás ilyen felfogása jól láthatóan különbözik a 60-as évek erõltetett iparosodásának és mindenkit „termelõ munkába” kényszerítõ egészségügyi felfogásától (lásd: Bezerédyné Hertelendy–Hencz–Zalányi, 1967). A könyv központi gondolata – ez a könyv terjedelmében is a középsõ, 2. fejezetében foglal helyet – a hatékony egészségnevelés, illetve ennek megtervezése. Ismét csak az az érzésünk, mintha az egészségnevelés célja valójában definiálhatatlan lenne, miként az egészségnevelõ erõfeszítése is eleve kudarcra lenne ítéltetve: „tárgyilagosan azt kell mondanunk, hogy az egészségnevelés önmagában igen kevéssé eredményes tényezõ az életmód megváltoztatásában” (i.m.:60 – kiemelés az eredetiben). „Az egészségnevelés eredményességére csak annyiban számíthatunk, amennyiben tervezése és megvalósítása kapcsolódik a gazdaság-, a mûvelõdés- és az egészségpolitikai tevékenységek komplexumához, mintegy alapul használva eredményeiket” (61.o.). A szerzõ – tapasztalt egészségnevelõként – tudja, hogy valójában úgysem ér el eredményt; a felsorolt komplex hatásrendszer az egészségnevelõ erõfeszítéseit annulálja. Megint azt látjuk, ekkor már a gazdaságpolitika és társai szolgálták (illetve, éppen hogy nem szolgálták) az egészségnevelést, míg korábban éppen fordítva volt: az egészségügy fejlesztésére a gazdaság fejlesztéséhez volt szükség (azaz a „szubjektum” pusztán munkaerõként tételezõdött). Ez a korszakra egyébként jellemzõ, de csak a sorok között kiolvasható hiábavalóságérzés ismét csak a változatlanságot, a stagnálást húzza alá; nem is érdemes törekedni másra. Majd látjuk, hogy a késõbbi kor egészségfejlesztésénél éppen az optimizmus, a személyiség változásába vetett „töretlen hit” lesz a meghatározó5 . A hatásos egészségfejlesztõ/egészségfejlesztés gondolat erõteljesebb megfogalmazást is nyer, amikor a szerzõnek nincs helye a részletesebb, árnyaltabb kifejtésre. Ez tapasztalható a könyv „Az egészségnevelési módszerek rendszere” címû fejezetében, ahol rövidebb definíciókat találunk egyes módszerekkel kapcsolatban. Ilyen elõször is a módszer fogalma: „azt a célszerû, tervszerû és szervezett tevékenységet értjük rajta, amellyel a nevelõ a kultúra átadását, a nevelt pedig a kultúra befogadását (interiorizá-

5 Csak anekdotaként: a rendszerváltást követõen kb. 1–2 évvel az Egészségügyi Minisztérium épületében zajló, amerikai trénerek által vezetett egészségfejlesztõ programot a minisztérium államtitkára azzal záratta be, hogy ne nevetgéljünk és hangoskodjunk, mert a minisztériumban „komoly munka” folyik.


89

lását) végzi” (76–77.o.). Ismét utalunk a duális ellentétpárok – a korszakban, a marxi dialektika hatására megszokott – jelenlétére: nevelõ-nevelt, átadó-befogadó. Valójában dialektikáról nincs szó, a szöveg olvasata egyértelmûvé teszi, hogy mindig az elsõ helyen szereplõ a domináns és a kezdeményezõ, a második helyen szereplõ pedig az alárendelt, befogadó. Itt már egyértelmû a viszony: a nevelõ átad, a nevelt befogad. A hatalmi viszony is egyértelmû. Nevezhetjük ezt a viszonyt paternalistának is. Érdekes, hogy ezt a látszólag pszichológiai kifejezést Kornai (1980) az államszocialista gazdaság középponti elemévé teszi. A paternalizmus a felelõs a költségvetési korlát felpuhulásáért, az általa a „szívás-modelljének” nevezett gazdasági rendszer létrejöttéért, a majdnem kielégíthetetlen kereslet megjelenéséért. Emlékeztetünk rá, hogy Kornai (1980) a tervgazdaságot erõforráskorlátos gazdaságnak tartja, szemben a kapitalista gazdaság keresletkorlátos mûködésével. Az erõforráskorlátos gazdaságban a termelés mennyisége hozzáigazodik a mindenkori szûk keresztmetszetekhez, a pillanatnyilag legszûkebb erõforrásokhoz: innen (is) a hiánygazdálkodás, amely maga is hozzájárul az elõbbi rendszer fennmaradásához. Tehát a paternalizmus intézményi jelenségcsoport, a puha költségvetési korlát miatt a rossz helyzetbe kerülõ vállalatokat „megmentik”, amire azok számíthatnak is, sõt, a vállalatok, akár az egyének is, majdnem kielégíthetetlen keresletet mutatnak a különbözõ javak iránt. Az erõforráskorlátos rendszerben az eladó és a vevõ viszonya nem szimmetrikus, a piac valójában az eladók (és nem a vevõk) piaca, az eladók kegyeiért versengenek a vevõk. Ismét nem párhuzamról beszélhetünk a gazdasági paternalizmus és az egészségnevelésben mutatkozó paternalizmus között, hanem a hatalomgyakorlás hasonló technikáiról: a nevelõ (eladó) „tudja”, mi kell a neveltnek (vevõ), õ van domináns/hatalmi pozícióban, valójában a nevelõ igényeit kell kielégíteni, nem a neveltét. Sõt, utóbbi „majdnem kielégíthetetlen keresletét” (i.m.:116) vissza is kell fogni! A gazdaságban erre szolgál a hiánygazdálkodás, az egészségnevelésben pedig a változás lehetõségének hiánya, az alkalmazkodás. Elsõsorban Kopp Mária morbiditás- (depresszió-) és mortalitásvizsgálatai nyomán további megállapításokat is tehetünk a hiánygazdálkodás és a hatalomgyakorlás számára „kedvezõ” énfunkciók vonatkozásában, ez pedig a deficites (negatív) önértékelés kialakulása, a szelf hiánygazdálkodása Visszatérve arra a kontextusra, amelyben a fõszereplõk, a nevelõk és a neveltek elhelyezkednek, megállapíthatjuk, hogy mindkét fél (az „objektum” és a „szubjektum”) üres térben lebegnek: nem tudjuk, kit képvisel a nevelõ, kinek a megbízásából vagy felhatalmazásából jár el, láthatatlan marad, akárcsak Foucault panoptikus társadalmi modelljében az állam. Nem tudjuk, hogy az egészségnevelõ mit ad át (azon túl, hogy „kultúrát” vagy „egészségkultúrát”). Ha az, amit átad, célszerû, tervszerû és szervezett, az csak jó és hatásos lehet. Az egészségnevelés célkitûzése, a célok körüljárása, a célokhoz rendelhetõ folyamatok, események mérése vagy mérhetõvé tétele, az értékelésnek az a része, hogy a „nevelt” hogyan értékeli a folyamatot, elsikkadnak. A „nevelt” légüres térben lebeg. A könyv a „nevelt” társas közegét absztrakt fogalmakkal

90

RÁCZ JÓZSEF

határozza meg (kiscsoport, nagycsoport, statisztikai csoport, absztrakt csoport…), nem találkozunk valóságos társas-társadalmi jellemzõkkel, hiszen ezeknek döntõ szerepüknek kellene lenniük nemcsak az egészségfejlesztés folyamatában, hanem a „nevelt” életmódjának, személyiségének kialakításában is. A könyvben – mint ahogy a korszak hivatalos társadalompolitikájában – a közösség fogalma (vagy bármi ahhoz hasonló) nem szerepel. Egy helyütt említi a szerzõ a közösséget, mint olyan fogalmat, melyet a pedagógiában alkalmaznak: a közösség a csoport minõségileg fejlettebb változata (i.m.:53). Az egészségnevelés szereplõi, a nevelõ és a nevelt, azonban nem a közösségben élnek, hanem egy kvázitársadalom lakói. Ennek okát is értjük, hiszen az államszocialista berendezkedés felszámolta, utóbb pedig lehetetlenné tette a közösségeket. Helyettük a hatalomgyakorlás számára kvázicsoportokat, mesterséges (a korszak szóhasználatában: intézményesített) társas alakzatokat hozott létre, amelyek elõsegítették – vagy legalábbis nem gátolták, mert a valósággal nem-szerves kapcsolatban álltak – az állami kontroll akadály nélküli szétáradását a társadalom „testén”. Egy másik alapvetõ kérdés is felmerül az egészségnevelés folyamatát tekintve. Egyáltalán, akarja-e ezt az egész folyamatot a „nevelt”? A „nevelt” perspektívájának és szociális viszonyainak nincs helye az egészségfejlesztés folyamatában. A „nevelõ” tudja, mit kíván a „nevelt”. Az elõbb paternalistának neveztük ezt a megközelítést, noha a könyv megfogalmazásai – a szavak szintjén – nem azok; leginkább egy semleges nyelvezetû, technikai kézikönyvre emlékeztetnek. Stílusát, retorikáját monologikusnak is nevezhetjük, melyre a verdiktív (kinyilatkoztató) és utasító kifejezések és mondatszerkezetek a jellemzõk. A nevelõ – nevelt kapcsolatról könnyen az államszocialista berendezkedésre asszociálhatunk: a „neveltek”, azaz a társadalom tagjai társadalmi kötelékeikbõl kiszakítva, mint atomizált „objektumok” jelennek meg, akiken bizonyos tevékenységek végrehajthatók a paternalista aktorok által; a nyílt erõszak vagy a kényszerítés mellõzésével. Az „objektumok” szerepe nem különbözik egy eszköz szerepétõl a munkafolyamatban; hacsak az „önszabályozást” vagy hasonló autonómiaszerû dolgot nem számítunk, mellyel ellenállnak a társadalmilag kívánatos „célszerû, tervszerû és szervezett” folyamatoknak. Ami megfelel az egész társadalomban – nemcsak a gazdaságban – uralkodó tervgazdálkodás logikájának. Piaci önszabályozó viszonyok helyett „hiányjelek” vannak, melyek érzékeléséhez és korrekciójához „szaktudás” kell. Az egészségfejlesztés, még inkább az egészségügy hiánytüneteit a korszak (már a 70-es évektõl elkezdõdõ) romló epidemiológiai mutatóiban láthatjuk. Mint ahogy erre a korábbiakban utaltunk, az öngyilkosságok száma és az alkoholfogyasztás mértéke nõtt, a fiatal, középkorú férfiak halálozása, ezen belül különösen a miokardiális infarktusos halálozása nõtt, a várt élettartam csökkent, a születések száma csökkent stb. Az államszocialista berendezkedés felszámolta a tömeges járványokat, elsõsorban a tbc-t és a gyermekkori járványokat, de már az életmóddal összefüggõ betegségekkel nem tudott mit kezdeni. Ezt nevezte Józan, 2003, „epidemiológiai válságnak”, vagy Koppék „közép-kelet-európai egészségügyi paradoxonnak” . A romló mutatók miatt persze igaz-


91

ságtalanság lenne az egészségfejlesztés adott korszakbeli módszereit, metodológiáját hibáztatnunk; valószínûbb inkább az, hogy befolyásához mérten még javított is ezeken a romló tendenciákon. Az egészségneveléssel foglalkozó könyv szerzõje többször is utal arra (bár igen lakonikusan), hogy az egészségfejlesztés célja, „az” egészség nem érhetõ el, mert a produktivitás ellene hat. Az pedig már kívül esik az egészségnevelés vizsgálódásának körén és az egészségnevelõ kompetenciáján; a közgazdászén azonban nem. Kornai (1980) ismert szivattyúzás-elmélete éppen azzal foglalkozik, hogyan mûködik a piac nélküli termelés, hogyan szívnak el a vállalatok, de a háztartások, a vevõk is inputokat egymástól (horizontálisan) és vertikálisan (a felsõbb vezetéstõl). A folyamat– legalábbis analógiásan – az egyének szintjén is értelmezhetõ: a „mennyiségi hajsza” erõforrásokat von el az egészségtõl a produktivitás fenntartása, illetve folyamatos növelése érdekében. Nem pusztán arról van szó, hogy az emberek az egészségük rovására többet dolgoznak, hanem arról, hogy a „mennyiségi hajsza” és a „terv feszítettsége” nem teszi lehetõvé számukra, hogy válasszanak egészség vagy produktivitás között. Tehát az egészségfejlesztés – mint a hatalomgyakorlás, mint egy hatalmi technológia – akkor jár el adaptív módon, ha olyan szubjektivációkat termel, amelyeknél az én technológiái között a formális szabályoknak való megfelelés (normalizáció, engedelmesség, fegyelmezettség) fontosabb szerepet játszik, mint a többé-kevésbé „szubjektíve” átélhetõ egészség. Ugyanakkor szó sincs arról, mintha az egészségfejlesztõ mindezt tudatosan, szándékosan idézte volna elõ, sõt éppen ellenkezõleg! De módszerei a korszak hatalomgyakorlási módszereitõl, felfogásától és szubjektivációképzõdésétõl nem tudták magukat függetleníteni. Ahogy erre utaltunk, a (neo)liberális piacgazdaság egészségfejlesztése olyan, korábban másodlagosként, ellenállásként tételezett dolgokból indul ki, mint az egyének önszabályozása, autonómiája. Ha ragaszkodunk jelen olvasmányunkhoz, akkor azt mondhatnánk, hogy a nevelõ – nevelt, átadó – befogadó szerepeket megfordítják. (Valójában nem megfordítják, hanem egy más összefüggésrendszerben helyezik el.) A középpontban a „nevelt” van, akibõl – ennek fejlõdési, változási potenciáljából, vagy legalábbis ezt tételezve – az egészségfejlesztés elméletileg kiindul; hangsúlyos az egyéni önszabályozás és az autonómia, nem mint ellenállás, hanem mint a folyamatok célja és mozgatója. Látni fogjuk, az államszocialista egészségnevelés fogalomrendszere még megfordítva sem igaz – a piacgazdaság egészségfejlesztése kapcsán új összefüggésrendszerre fogunk bukkanni. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy az egészségnevelõ több „furcsaságra” is felhívja a figyelmet (nevezzük így ezeket a jelenségeket). Például, a társadalom nem közvetlenül, determinisztikusan hat az egyénre, hanem az életmód közbeiktatásával. Az egészségnevelés célját nem hagyja kibontakozni, hogy az egészség szubjektíve is átélhetõ, tehát az „objektív” egészségügyi sztenderdektõl viszonylag függetlenné válhat. Azt is láttuk, hogy a „nevelt” valamiképpen – ha kismértékben is, de – befolyásolni tudja az egészségnevelés folyamatát. A produktivitás pedig az egész folyamatot alapvetõen

92

RÁCZ JÓZSEF

megváltoztathatja. Megint utalunk a könyv keletkezésének idejére: az 1980-as években már nem a társadalmi törvényeket láttatták az egyéni magatartások mozgatóiként, hanem már léteztek „közvetítõ” erõk, másodlagos folyamatok, melyek megzavarták az egyszerûnek gondolt folyamatot, és amire a gyakorlott egészségnevelõ fel is hívja a figyelmet. Ha ismét a gazdasági életre gondolunk, nem feledkezhetünk meg a korszak, a 80-as évek alapvetõ gazdasági, majd társadalmi szervezõerejérõl, a második gazdaságról és a második társadalomról. (Alapvetõ, de azért a korszak logikájához illeszkedõ, ezért csak „második”.) Foucault felfogásában a fegyelmezõ hatalom (a tudás/hatalom) mindig produktív: elnyom, de egyben létre is hozza az elnyomásnak ellenálló szubsztanciát, akár a társadalmon belül, akár az énen belül. A produktív hatalom ilyen megnyilvánulásának tartjuk a második gazdaság kialakulását egyfelõl, és az életmód és egyéb „szubjektív képzet” és „közvetítõ” tényezõ kialakulását másfelõl. Érdekes az a kép, amit Losonczi (1989) mutat be az „új életvezetési programokról”, melyek – szerinte – az önféltésre és az önkíméletre nevelnek. A szerzõ által bemutatott, tragikus 80-as évekbeli egészségügyi (betegségügyi) helyzetkép után megállapítja, hogy „nálunk hagyományosan az élet pazarlása a dicsérendõ, az, aki „két végén égeti a gyertyát’, a mindent beleadó virtussal” (i.m.:313). Ezzel szemben: „az énerõ fenntartását céljai mellett is a kudarctûrés, a konfliktuselviselés, a küzdõképesség, az ellenálló erõ, az autonómiát igénylõ és kifejezõ habitus jellemzi” (i.m.:313). Majd késõbb így folytatja: „felelõsséget ezért is ott lehet csak kívánni, ahol az emberek felelõssége az átélt önállóságon alapul. Önerõt ott lehet várni, ahol a belsõ autonómiához kívülrõl is biztosított a szuverenitás. Morális erõt ott, ahol a belsõ szabályozás kívülrõl is találkozik pro vagy kontra igazolással. Belsõ támaszték ott fejlõdik ki, ahol a külsõ társadalmi erõtér segített kifejleszteni és épségben tartani azt” (i.m.:314). Tehát az alkalmazkodás parancsa még az 1980-as évek végén is ennyire kifejezett volt, amit a külsõ megerõsítések (azaz az akkor már elkerülhetetlen társadalmi változások) hozhatnak létre. Késõbb látni fogjuk, hogy ezt a reaktív szelfképet hogyan váltja fel az egészségfejlesztõ programok „aktív” szelfképe, a fejlõdési potenciált önmagában hordozó, vagy azzal felruházható (empowerment), nem önkímélõ vagy önféltõ, hanem önkormányzó, a külsõ környezettõl kevésbé függõnek tételezett szelf képe, amely a hatalomgyakorlás egyenlõ – és nem annak kiszolgáltatott – partnere.

Az „individualizáló” személyiségfejlesztés A következõkben a (neo)liberális piacgazdaság, illetve a governmentality, egészségfejlesztési modelljét jellemezzük. Ehhez a CHEF Alapítvány által alkalmazott „Személyiségfejlesztõ, drog- és alkoholmegelõzõ program” tanári kézikönyvét választottam. Ez egy amerikai program fordítása, melyet az USA-ban évtizedek óta alkalmaznak. Itt az egészségfejlesztést többnyire tanárok végzik (egy három napos tréninget követõen), vagy erre képzett egészségfejlesztõk. A program az 1990-es évek elején jelent meg Magyarországon (az idézett fordítás kiadása 1992-ben történt), és mára egyike a legelterjedtebb iskolai prevenciós és személyiségfejlesztõ módszereknek.


93

A program filozófiája címû rész (6.o.) rögtön azzal kezdõdik, hogy „a káros szenvedélyek megelõzését szolgáló oktatóprogram célja az, hogy segítse a diákokat, amikor döntenek majd arról: használnak-e különféle drogokat vagy sem”. Rose (1999a) erre mondja, hogy „szabadságra kötelezett” (217., ill. Rose, 1999a:87). A két szöveget egymás után olvasva, megdöbbentõ az a valóságos Kopernikuszi fordulat, amellyel a gyerek válik a középponttá a nevelõ és a nevelési folyamat helyett. A bevezetõben rengeteg, ehhez hasonló megállapítást találunk: „mások jogait elfogadni…”, „a diákok segítségére kell lenni abban, hogy egy-egy kérdéssel kapcsolatos nézeteiket tisztázhassák” (7.o.). „Ha a tanár egy tréningsorozat segítségével tisztázza saját viszonyát a drogokhoz, ha fejleszti azon képességeit, melyek segítségére lehetnek a tanmenet kivitelezésében…” „Az osztály megfelelõ atmoszférája a program eredményességének kritikus pontja. A diákok között, illetve köztük és a tanár között kialakuló kapcsolatot az határozza meg, hogy a gyerekek milyen mértékben tudják hasznosítani az osztálybeli tevékenységet” (6–7.o.) […] „a gyerekek fejezhessék ki érzéseiket…” és így tovább. Az elõzõekben ismertetett könyv társadalmi kontextusában ezek értelmezhetetlen gondolatok. A tanár tisztázza a drogokhoz való viszonyát. Tehát õ sem tökéletes „kultúraátadó” (nevelõ), a gyerekeknek (és nem „neveltek”) elsõsorban dönteni kell megtanulni, illetve kifejezni a viszonyukat különbözõ dolgokhoz. „Minden tanulónak joga van a saját érzéseihez, viselkedésmódjához és értékrendszeréhez.” Tehát a gyerekek nem passzív „befogadók”, az egészségfejlesztés „objektumai”. „Be kell látnunk, hogy sok esetben nem használnak, nem helyénvalóak a „helyes” és „helytelen válasz” kifejezések” (7.o.). Csupa-csupa olyan dolog, amit az államszocializmus nem ismert fel vagy nem ismert el, gyakorlati alkalmazását pedig – a vizsgált idõszakban már nem tiltotta, csak – lehetetlenné tette. Egyszerûen nem kerülhetett sor arra, hogy a gyerekek saját érzéseiket mint releváns és jogos érzéseket megfogalmazhassák. Az államszocializmusban erre – ha egyáltalán sor került rá – legfeljebb a „helyes” irányú változás megállapításához volt szükség. A gyerek (fontos a sorrend: a mondatban elsõ a gyerek) és a tanár egyenrangú felek. A gyerekek osztályban élnek (micsoda felismerés!), amely – mint a késõbbiekben erre számtalan utalás történik – kapcsolódik más közösségekhez (család, szomszédság, helyi közösség, végsõ soron a társadalom), ugyanakkor maga is egy közösség, nem valamilyen absztrakt társas alakzat. Hiába is keresnénk, ebbõl az egészségfejlesztési tankönyvbõl hiányzik a nevelés folyamatának, az egészségkulturáltságnak, a személyiségnek stb. részletes, látszólag tudományos bemutatása és a hiányoznak a korábban bemutatott osztályozási rendszerek. Itt dolgoznak a személyiséggel, nem definiálják azt… A stílus a dialógushoz közelít; az egyes személyiségfejlesztési gyakorlatoknál kérdések sorával találkozunk, melyek mind a diákokra, mind pedig az oktatók saját viszonyulásaira vonatkoznak. A program felépítése a következõ, ne felejtsük el, hogy tanári kézikönyvrõl van szó: a drogok bemutatása, itt az elsõ pont a drogokkal kapcsolatos tévhitek, majd a 2. pont már a döntéshozással foglalkozik. A döntéshozásról mint pszichológiai folyamatról olvashatunk (…a döntéseknek nincsenek „helyes” válaszai vagy helyes eredményei…” – 14.o.). A döntés részeként az értékek és viselkedéses rész választással

94

RÁCZ JÓZSEF

kapcsolatos szakasza azzal indít, hogy „szabadon választás – az ember nem kényszeríthetõ” (15.o.). Szó esik még a problémamegoldó képességrõl („az élet problémáival való megküzdés megtanulása függ az önismerettõl, a döntéshozó képességtõl, az értékek tisztázásától és a másokkal való együttmûködés képességétõl” – 15.o.). Tehát nem az egészségneveléstõl, vagy annak tartalmától. A középpontban – ismét csak azt látjuk – a gyerek (a „nevelt”) van, akitõl, és nem akire irányulnak az akciók. A gyerek az ágens, nem pedig a tanár (ami nem ez utóbbi passzív állapotát jelenti). A fejezet része a kockázatvállalás, a drogokkal szembeni alternatívák, és a gyakorlás. Majd – a tanárok számára – a drogok történetének bemutatásával folytatódik a kötet. (Milyen nagy „üzletet” jelent a legális és illegális drogok terjesztése.) Drogok és az emberi test, farmakológia, drogfüggõség (ennek okai, sok pszichológiával és szociokultúrával), a magyarországi drogkörkép (ez a fordítás során került a könyvbe), veszélyek, végül pedig adatok és trendek. A következõ nagyobb fejezetben az alkohol kapcsán gyakorlatilag ugyanezzel a struktúrával találkozunk. A könyv második felében az információval, az önismerettel, a döntéshozással, a stresszkezeléssel kapcsolatos óravázlatokkal találkozunk. Ezek két évfolyamonként mások és mások: a program az óvodában és az elsõ osztályban kezdõdik, majd két évfolyamonként szerkesztettek egyegy kötetet, ahol a gyakorlatokat a szerzõk a diákok életkori sajátosságai szerint állították össze. A kötetet a „pozitív döntéshozás” rész zárja: Mondj nemet a problémahelyzetekre! Ez azt jelenti, hogy „a fiataloknak szükségük van a szabadságra, hogy kortársaik befolyása nélkül számukra helyes döntéseket hozzanak. Tudniuk kell nemet mondani drogokra, alkoholra anélkül, hogy barátaikat elveszítenék” (utolsó fejezet, 3.o.). A tankönyvön végigvonul a diákok iránti tisztelet, melyet a kötet szerzõi „természetes” kiindulópontként vesznek számításba. A hangsúly az egyéni döntéseken van. Ugyan a drog- és az alkoholhasználat pszichológiai és szociokulturális okairól is szó esik (összességében nem sok elmélet), a hangsúly mégis az egyénen van. Ezt tekinthetjük fokozott individualizációnak, az egyéni felelõsség (túl)hangsúlyozásának. Ez az, amit Foucault „governmentality” fogalma kapcsán sokan, köztük Rose (1999a,b) megfogalmaznak: a hatalom átad felelõsséget az egyéneknek, ugyanakkor felruházza õket azzal a képességgel, hogy önmaguk irányítói legyenek („empowerment”). Nem engedelmes és fegyelmezett testekre van szükség, hiszen a liberális piacgazdaság körülményei között nincs, aki megmondja, mit kell tenni. Ezt az egyéneknek „tudniuk” kell – erre szolgál, többek között, az iskolai egészségfejlesztés, pontosabban személyiségfejlesztés. Mellesleg a gyerekek alkalmassá válnak arra is, hogy a drogokat elutasítsák. Az önszabályozás, az autonómia itt – szemben az elõzõekben bemutatott egészségnevelési könyvvel – célként, és nem pedig kiiktatandó, zavaró tényezõként jelenik meg. Az egyéneknek lelkük van, nem üres kultúrabefogadó edények. A liberális piacgazdaság önszabályozó („önkormányzó”), produktív individuumokból épül fel, vagy ahogy Lemke (2000, 2001) fogalmaz, a neoliberális racionalitás abban az összeillésben rejlik, melyet a felelõsségteljes és morális egyén, valamint a közgazdaságilag racionális egyén próbál megvalósítani. Ahogy erre utaltunk, az „én technológiái” összefonódnak a „hatalom technológiáival”: utóbbiak a fegyelmezett, a „tervszerû, célszerû és szer-


95

vezett” központi utasításokat követõ egyénekkel nemigen tudnának mit kezdeni; a „hatalmat” (a governmentality” értelmében) az egyének gyakorolják önmaguk felett. Ez a hatalomgyakorlásnak nemcsak kifinomultabb, de eredményesebb formája is (bár Foucault igyekszik ebben az értelemben nem megkülönböztetni a hatalomgyakorlás különbözõ formáit, követõinél viszont már erõteljesen megjelenik ez a szempont). Valójában, a liberális, neoliberális egészségfejlesztés egyik középponti gondolata a változás (pontosabban: fejlõdés), az egyének felelõsségteljes döntése, a társadalmi felelõsségvállalás az egészség érdekében, az empowerment fogalma stb. Ezek az elvek a WHO különbözõ dokumentumaiban is megjelennek, kezdve az Alma Ata-i közgyûlésén (1977) elfogadott programtól. Ennek fõbb állomásai: Ottawa (1986), Adelaide (1988), Sundswall (1991), Jakarta (1997), Genf (1998), illetve a WHO Végrehajtó Bizottságának 2004. évi határozata.6 Ugyanígy egészségfejlesztési tankönyvek középponti gondolatát is a fejlõdés, a változás lehetõsége, képessége adja – akár az egyén, akár a közösség, akár a társadalom szintjérõl beszélünk (pl. Naidoo–Wills, 2000).

Az „individualizáló” egészségfejlesztés megjelenése Magyarországon Mint arra utaltunk, az „individualizáló” egészségfejlesztés megjelenését, illetve a droghasználók egészségügyi ellátását nem lehet elválasztani az elõzõ idõszak „panoptikus egészségügyétõl”: a centralizált, paternalista mûködéstõl, a megelõzéssel és a gondozással – amit szinte a teljes társadalomra ki akartak terjeszteni – „láthatóvá” tett, „felügyelt” egyénektõl, a kényszerintézkedéseket alkalmazó, a tömeges járványok elleni küzdelembõl kifejlõdött alkohológiai ellátástól. Az egészségügy rendszerétõl az egyén felé közelítve, újra és újra felvetõdik az a kérdés, hogy vajon az államszocializmus évtizedei alatt létrehozott szubjektivációk, szelfek – és Magyarország történetében a kommunizmus elõtti idõszakra is inkább a diktatórikus viszonyok voltak jellemzõk –, tehát ezek a szubjektivációk képesek-e átalakulni, illetve az „új szubjektumok”, azaz az új korszak gyermekei, képesek-e ezeknek az elvárásoknak megfelelni? Másik kérdés, hogy vajon az államszocializmusban szocializálódott egészségfejlesztõk (az egészségügyi rendszerben elfoglalt helyüket érzékelhettük a korábbiakban) képesek-e ezeket az elvárásokat közvetíteni a fiatalok felé. Az összehasonlítás természetébõl adódik, hogy ezt nem lehet közvetlen módon elvégezni, problémát jelent, hogy az elõzõekben bemutatott, meglehetõsen teoretikus megállapításokat hogyan lehet, lehet-e egyáltalán operacionalizálni. Ezért csak közvetett mutatókkal tudunk dolgozni, végig fenntartva annak a lehetõségét, hogy a megközelítés kísérleti jellegû, a bemutatott megállapítások magyarázatául más megközelítések is kínálkozhatnak.

6 WHO határozatok: lásd az Egészségügyi Világszervezet honlapján: www.who.int

96

RÁCZ JÓZSEF

Kezdjük azzal, hogy a rendszerváltást követõen Magyarországon hirtelen megjelentek az elsõsorban amerikai egészségfejlesztési programok, személyiségfejlesztõ és drogprevenciós tanmenetek. A drogprevenció – a „klasszikus” drogproblémák, a „valódi” kábítószerek magyarországi megjelenésével együtt, szemben a korábbi idõszak ragasztó- és gyógyszer-használatával – nagy hangsúlyt kapott. Sokszor az egészség-, személyiségfejlesztés „bevezetésének” a drogprevenció iránti igény, sõt nemegyszer a különbözõ autoritásoktól (ideértve most a szülõket is) érkezõ nyomás volt az oka. Felvethetjük azt is, hogy a drogproblémákkal kapcsolatos „erkölcsi felháborodás” is szerepet játszott a programok elterjedésében. Az alábbi ábra mutatja, hogy a rendszerváltás elõtti évtizedekben alig voltak drogprevenciós tananyagok a magyar iskolákban, a rendszerváltást követõen (1990) hirtelen emelkedni kezdett a számuk. Ahogy említettem, ezek nagyobb része az USAból származott: CHEF-program, az amerikai „Life Skills” és a DARE programok magyarországi változata, a Soros Alapítvány amerikai szerzõk által írt programjainak magyarországi adaptációja.

A drogprevenciós és vagy személyiségfejlesztõ programok megjelenése Magyarországon (Paksi et al., 2004)

Paksi és munkatársai (2004) országos vizsgálataiból látszik, hogy a rendszerváltozás után néhány évvel az új programok belépése meredek növekedésnek indult. Csak 2003-ban 540 közoktatási intézmény, az intézmények 15%-a jutott pályázati támogatáshoz, melybõl ilyen programokat központi, állami forrásból finanszírozhatott, ami összességében mintegy 190 000 diákot érintett.


97

Az elsõ, nagyobb hatékonyságvizsgálatra 2001-ben került sor, Paksi Borbála, Demetrovics Zsolt és Czakó Ágnes közremûködésével (Paksi–Demetrovics–Czakó, 2002a; 2002b). A Budapestre kiterjedõ vizsgálatban 27 szervezet 44 programjából hetet vizsgáltak részletesen, 1691 diák bevonásával. A diákok 5–12. évfolyamosak voltak (12– 18 évesek). A vizsgálat során elõ- és utótesztet vettek fel, a programok futásának egy részénél pedig helyben is történt a program megvalósulásával kapcsolatos megfigyelés. Ezek nem az elõzõekben emlegetett iskolai tanmenetek voltak, hanem – részben ezek alapján, ezek szemléletén nyugvó – „helyi” programok. A kutatásban rövid távú (egy vagy néhány alkalom) és hosszú távú (fél–egy éves) programokat vizsgáltak. A prevenciós programokkal kapcsolatos résztvevõi vélemények több szempontú, komplex megjelenítéséhez a szerzõk különbözõ véleménydimenziókon fõkomponenselemzéseket végeztek. „…a – 0 átlagú, és 1 szórású – index a modellbe vont változók összvarianciájának 58,9%-át magyarázza. Az index értéke a résztvevõk a különbözõ értékelési dimenziókban megfogalmazott véleményeinek megfelelõen változik, a nagyobb indexérték nagyobb tetszést jelöl. Az indexérték elõjele a vizsgált egyén, vagy csoport tetszésének az átlaghoz való viszonyát fejezi ki, azaz a negatív indexérték nem abszolút, hanem relatív nemtetszést, azaz az összes programban résztvevõk átlagos véleményénél kedvezõtlenebb értékelést jelöl (Paksi et al., 2002a:35)”

A tetszési index átlaga aszerint, hogy a program kortársvezetõ alkalmazásával zajlik-e Csak feltételezni lehet, hogy a tetszést arató programvezetõk életkorában mutatkozó különbség összefügghet azzal, hogy a fiatalabbak számára a változásközpontú személyiség és a foglalkozások nyitott, interaktív jellege könnyebben elfogadható volt. Erre utalnak Gyarmathy és munkatársai (2002) tapasztalatai, akik megállapították, hogy a HIV- és szexuális felvilágosító programban a fiatalabb edukátorok inkább betartották a protokollokat (pl. interaktív foglalkozásokat vezettek), míg az idõsebb pedagógusok eltértek a protokolltól (és azt nem is jelezték a kutatásvezetõ felé, hanem az csak mint-

98

RÁCZ JÓZSEF

egy „véletlenül” derült ki). Azt az interaktív programokkal kapcsolatban több hazai szakértõ, valamint ilyen programokban résztvevõ pedagógus is megállapítja, hogy a „poroszos” iskolákban nehéz szimmetrikusabb jellegû interaktív foglalkozásokat tartani. Ilyenkor nem a pedagógus válaszolja meg vagy dönti el a szituációs gyakorlatokra vagy a problémamegoldásra vonatkozó „kérdéseket” (a pedagógus autoritásából adódóan), hanem közösen jutnak el a „megoldáshoz”. (Itt persze nem az információt igénylõ részekrõl van szó.) Elsõ közelítésben azt mondhatjuk, hogy a diákok individualitását és egyéni választását a fiatalabb, nem pedagógus edukátorok jobban „tolerálják”, jobban tudnak ezzel dolgozni, mint a pedagógusok, akik koruk miatt is másként szocializálódtak. Visszatérve Paksi és munkatársai (2002ab) kutatásaihoz, „az én-hatékonyság (selfefficacy) változását a törzs blokkban az eredeti 10 itemes skálához képest (Kopp– Schwarzer–Jerusalem,1995) rövidített, három itemes kérdéssorral mértük (Paksi et al., 2002b:40).” Az én-hatékonyság változásának mértéke a kiinduló értékek függvényében AZ ÉN-HATÉKONYSÁG KIINDULÓ ÉRTÉKE

A MÉRT VÁLTOZÁS

1 2 3 4

0,482 0,219 -0,075 -0,231 -0,012

(N=20) (N=215) (N=574) (N=104) ÖSSZESEN (N=916)

p<0,0001

Az én-hatékonyság ott nõtt, ahol a beavatkozás elõtt a legalacsonyabb volt. Ezt a programok várt hatásának tulajdoníthatjuk, noha a diákok többségénél hasonló változás nem következett be. „Összességében […] a programok nem értek el szignifikáns elmozdulást a célváltozókban (Paksi et al., 2002b:40).” „A minden programban egységesen felvételre kerülõ törzskérdések az egészséghitmodell egyes dimenzióit képezik le… A modell igen sok vonatkozásban kutatásokkal alátámasztott megközelítés, amely a preventív viselkedés kialakulását befolyásoló tényezõket írja le. (Rácz–Kabos, 2001; valamint Becker 1974 és Hochbaum 1970) (Paksi et al., 2002b:41).”


99

Az észlelt kitettség és az észlelt akadályok összesített értékének átlagos változása a programban résztvevõ, és részt nem vevõ diákok körében PREVENCIÓS PROGRAMBAN RÉSZTVEVÕK

A KÖZELJÖVÕBEN

ÉSZLELT

PREADATFELVÉTEL

POSZTADATFELVÉTEL

1,655

1,851 p<0,00

1,821

2,005 p<0,001

3,489

3,453 n.s.

KITETTSÉG ÖSSZESÍTETT ÁTLAGÉRTÉKEI

AZ ÉLETE SORÁN ÉSZLELT KITETTSÉG ÖSSZESÍTETT ÁTLAGÉRTÉKEI

AZ ÉSZLELT AKADÁLYOK ÖSSZESÍTETT ÁTLAGÉRTÉKEI

„Az észlelt kitettséget a közeli jövõben, illetve a megkérdezett élete során feltételezett, elképzelt droghasználat bekövetkezésének vélt valószínûségével mértük. Összességében a vizsgált hét programban a valamilyen tiltott drog kipróbálásának észlelt kockázata7 tekintetében a várttal ellentétes irányú szignifikáns elmozdulás következett be a két adatfelvétel között. Azaz a programokban résztvevõk körében összességében növekedett mind a közeljövõre, mind a teljes életre vonatkozóan a valamilyen tiltott drog kipróbálásának vélt valószínûsége. A szertípusonként és fogyasztási gyakoriságonként (kipróbálás jellegû, alkalmi és rendszeres) vizsgálva a programokban résztvevõk együttes válaszait, a közeljövõre vonatkoztatott válaszokban a vizsgált fogyasztói magatartások kétharmadában (fele részben csak tendencia jellegû), hosszabb távra értelmezve pedig a magatartások 80%-ában következett be kedvezõtlen elmozdulás (Paksi et al., 2002b:41–42).” Nem mûködnek a prevenciós programok? A programok, paradox módon, éppen a droghasználatot segítik elõ? Az eredményeket többféleképpen interpretálhatjuk. Egyfelõl a programok hatására a diákok „nyitottabbak” lettek, csökkent a megfelelni vágyás (a konformitás) az utókérdõívek kitöltésekor, ugyanakkor a droghasználat észlelt késõbbi jelentkezése reálisabbá vált, éppen az individualizáltabb választási lehetõségek felismerésével. Egy másik lehetõséggel késõbb foglalkozunk. „A hét program résztvevõinél együttesen vizsgálva a drogfogyasztás esetén különbözõ problémák bekövetkezésének valószínûségére vonatkozó kérdések mentén adott válaszok – pre- és poszt-adatfelvétel közötti – változásait, az észlelt súlyosság összesített értékében – az észlelt kitettséghez hasonlóan – a szándékolttal ellentétes irányú szignifikáns elmozdulást tapasztaltunk (a következõ táblázat elsõ oszlopának utolsó sora).” 7 Az összesített mutatót úgy állították elõ, hogy a szerenként, illetve használati gyakoriságonként adott válaszok közül a legnagyobb valószínûséget kifejezõ választ vették figyelembe.

100

RÁCZ JÓZSEF

Az észlelt súlyosság összesített értékelése

Észlelt súlyosság összesített értéke

p

A változás iránya

0,031

-

“A preventív viselkedés végrehajtása során észlelt akadályokban nem történt változás” (Paksi et al., 2002b:42–43). A prevenciós programok tehát nem „rémítik el” a fiatalokat a drogoktól (nem is ez volt a céljuk), de a foglalkozások az elvárt konformitással ellentétes válaszokat is eredményezhettek. Egy másik vizsgálatban egy komplex egészségfejlesztési programot próbáltak ki általános iskolások körében: EGÉSZséges ÉLET. Az országos minta a nyolcadikosok (14 évesek) tekintetében 1577, míg a programos minta 505 gyereket jelent. A programmintával ellentétben az országos minta életkorra, iskolatípusra és településre vonatkozólag rétegzett, nem lettek a vizsgálat lebonyolítása után kiegyenlítve a minták, illetve az adatokat nem válogatták ennek megfelelõen szét. A prevenciós program értékelésekor a program iskolák diákjainak mutatóit vetették egybe a magyarországi, reprezentatív minta jellemzõivel. Mint látható, az önértékelésben jelentõs különbség mutatkozott a programiskolák javára, ugyanakkor körükben a dohányzás is magasabb értéket mutatott, mint a magyarországi mintában. Mintha itt is ugyanaz a tendencia lenne megfigyelhetõ, mint Paksi és munkatársai (2002a; 2002b) vizsgálataiban: ebben az esetben a jobb önértékelés „ára” a nagyobb arányú dohányzás elõfordulása.

Dohányzás: Rágyújtottál-e valaha? Országos minta nyolcadikosok

Programiskolák nyolcadikosok

N

Valid %

N

Valid%

Igen

858

54,7

325

64,4

Nem

710

45,3

176

34,9


101

Önértékelési skála Nem vett Részt vett részt a programban % 1 Értékes ember vagyok

Egyáltalán nem értek egyet Teljesen egyetértek

5,9 13,2

4,3 29,5

2 Úgy érzem sok jó tulajdonságom van


3,6 13,9

2,1 29,2

3 Mindent egybevetve, hajlamos vagyok Egyáltalán nem értek egyet arra, hogy tehetségtelen.. Teljesen egyetértek

28,2 8,2

41,9 5,0

4 Képes vagyok olyan jól csinálni…


2,2 36,3

1,1 43,4

5 Úgy érzem nem sok dologra lehetek büszke


25,8 6,8

30,6 8,6

6 Jó véleménnyel vagyok magamról


5,9 13,6

2,5 24,1

7 Mindent fontolóra véve: elégedett vagyok magammal


5,0 15,5

5,1 24,8

8 Bárcsak jobban tudnám magam tisztelni Egyáltalán nem értek egyet Teljesen egyetértek

21,6 8,7

19,9 7,7

9 Idõnként értéktelennek tartom magam Egyáltalán nem értek egyet Teljesen egyetértek

21,6 8,1

27,2 8,6

10 Néha azt gondolom, hogy semmiben sem vagyok elég jó

28,8 9,1

47,3 6,5


Az elõzõekben utaltunk arra, hogy talán a programok után tapasztalt „kedvezõtlennek” tûnõ válaszok oka az észlelt megfelelés, az észlelt konformitás bátrabb elutasítása, a saját döntés képviselete. Az is lehet, hogy a programok „felszabadító” és információközlõ hatására a diákok bátrabban számolnak a realitással: bizony elõfordulhat, hogy drogproblémákkal találkoznak saját életük során. A választ azonban egy másik irányban is kereshetjük: a programok hatására – például éppen az utolsóként bemutatott programnál, ahol az önértékelés javult – a diákok egy fokozottabb individualizációt éltek

102

RÁCZ JÓZSEF

meg. Ismét emlékeztetünk Rose sokat citált megállapítására: „szabadságra kötelezett” (Rose, 1999a:217; Rose, 1999a:87). Ez a szabadság azonban még szabályozatlan szabadság, már van (sõt „kötelezõ”), de még a hozzátartozó én-technikák (Foucault, 1988) nem alakultak ki.

Az „individualizáló” egészségfejlesztés és a hatalomgyakorlás problémái a rendszerváltás utáni Magyarországon: „átmeneti szubjektivációk”? Ahogy Foucault-nál látjuk, az én-technológiák és a hatalmi technológiák valójában egymást feltételezik, egyik a másik nélkül nem lehetséges (pontosabban: nem elgondolható a szerzõ fogalmi rendszerében). Magyarországon viszont a (neo)liberális piacgazdasághoz tartozó hatalomgyakorlási technikák még kialakulatlanok, az individuum szintjén megjelenõ válasz nem tud mihez viszonyulni. Ezt persze fordítva is megfogalmazhatjuk: a hatalomgyakorlás, az állam „governmentalizációja” a megfelelõ szubjektivációk nélkül csak lassan halad. Az államszocializmus közel 50 éve, és az azt megelõzõ totalitárius-autoriter diktatúrák sora, nem tette lehetõvé, hogy akár a „modern” értelemben vett szubjektivációk – és hatalomgyakorlási formák – kialakuljanak. Magyarországon a hatalomgyakorlásra szinte a teljes 20. század során a – Foucault és Deleuze kifejezéseivel élve – a „fegyelmezõ”, a domináló, a panoptikus hatalom volt a jellemzõ, sõt egyes korszakokban az állam nemhogy „láthatatlanná” vált volna, hanem éppen ellenkezõleg, nagyon is látható formákat öltve avatkozott be polgárai mindennapi életébe. Az államszocialista rendszer idején is – csökkenõ mértékben ugyan, de – mindvégig jelen volt a hatalom nyilvános bemutatása (pl. különbözõ tömegrendezvényeken). A minket érdeklõ történeti periódusban – az 1980-as évek kádári, puha diktatúrája idején – a látványosság egyre jobban a láthatatlan panoptikus államnak adta át a helyét. A manapság felszínre kerülõ ügynöki jelentések is arról tanúskodnak, hogy az állam láthatatlanul ugyan, de mindenütt jelen volt, mindenrõl tudni akart és mindent rögzített. Az állam mindenütt jelen volt, pontosabban szinte mindenütt, mert éppen a korszak egyik sajátja a második társadalom, a második gazdaság megjelenése, ahol az állami jelenlét már nem volt látható – de mint az ma szintén kiderül, az ügynökökön keresztül és az állami szereplõkkel folytatott ügyletek révén – ezek a szférák sem voltak mentesek az állami „tekintettõl”. A szubjektivációk (az ének) képzõdése szorosan összekapcsolódott ezzel a rendszerrel, ahogy ezt egy egészségnevelési tankönyv elemzése során bemutatni szerettük volna. Láttuk, milyen jellemzõket tulajdoníthatunk az államszocialista idõszakban megjelenõ szelfeknek. A rendszerváltással gazdasági-politikai szinten sok minden alapjaiban megváltozott: szabad választásokon nyugvó parlamentáris demokrácia, választásokon alapuló önkormányzati rendszer, közösségek (egyesületek, alapítványok, röviden a civil szféra) létrejötte, a magántulajdonon alapuló, kapitalista, piaci rendszer kialakulása stb. Tudjuk azt is, milyen negatív társadalmi változások kísérték ezt az átalakulást, mi volt mindennek az „ára”: a munkanélküliség tömeges megjelenése, egyes


103

társadalmi rétegek elszegényedése és a társadalmi integrációból történõ még nagyobb mérvû kiszorulása, a szegények és a gazdagok között létrejövõ és egyre bõvülõ szakadék megjelenése, a fogyasztás által diktált, és annak ellenállni szinte képtelen kereslet(ek) létrejötte, a globalizáció és annak minden, pozitív és negatív következménye. A jól ismert folyamatokat még hosszan lehetne sorolni, minket azonban az érdekel, hogy ezeket a politikai-gazdasági-társadalmi változásokat a hatalmi technológiákban milyen változások követték, és mindez hogyan hatott a szubjektivációk kialakulására. A hatalmi technológiák ebben az esetben kevésbé a parlamenti és önkormányzati választásokat és a többpártrendszert jelentik – bár a magyar társadalom történetében ezek is jelentõs lépések – hanem ennél finomabb folyamatokat. A hatalommal kapcsolatos kérdés az, hogy a mindenkori államhatalom vajon tényleg átad-e erõforrásokat, döntési lehetõségeket és persze, felelõsségeket a helyi közösségeknek, a családoknak és az egyéneknek? Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat zajlik, de vajon milyen sebességgel, milyen „visszarendezõdési” tendenciák figyelhetõk meg? Itt persze, nem az államszocializmus visszatérésére kell gondolni, hanem az állami centralizáció, a panoptikusság (láthatatlanul mindenütt jelen lenni és mindent tudni), a hierarchikus megfigyelés, a normalizáló értékelés, az intézményesítés-államosítás tendenciáira. Mindez hogyan érinti az egyéneket: valóban mindig, minden eleme adott-e annak, hogy a késõi modern (neoliberális) kornak megfelelõ, önmagáról gondoskodó, önirányító, önkormányozó szubjektivációk, én-technikák alakuljanak ki; vagy pedig ez a folyamat is meg-megakad, és inkább „átmeneti szubjektivációkról” beszélhetünk ebben az összefüggésben? Mit tehetnek az egészségfejlesztés és a drogprevenció – mint a hatalomgyakorlás nem túl erõteljes, de mégiscsak létezõ formái – e szubjektivációk teljesebbé, „egészségesebbé” váló kibontakoztatásában? A válasz keresése hosszabb tanulmányt kívánna. Összességében csak annyit állapíthatunk meg, hogy minden olyan „hatalomgyakorlási technika” – ugyan bizonyos összefüggésekben a kifejezést túlzottnak találhatjuk –, mely például a „poroszos” iskolai rendszert, az ebben elhelyezkedõ „egészségfejlesztési, drogprevenciós tanmeneteket, az államilag elõírt célelõirányzatokat („normalizáló értékelés”), az önmagáról gondoskodó én lehetõségeinek a korlátozását tartalmazzák, amelyek szembeállítják az önkormányzó ént a közösséggel, vagy az állampolgári kötelezettségekkel, az utóbbiak javára; csökkentik az önkormányzó én kibontakozásának lehetõségét. Fordítva, minden olyan lehetõség, mely az egyének szabad választását, az öngondoskodás kibontakozását segíti elõ, megkönnyíti az „új” szubjektiváció tömegesebb megjelenését. Azt is tudjuk, hogy e folyamat korántsem veszélytelen (Lemke, 2000, 2001): például az egyén fokozódó felelõsségvállalásával könnyen elõállhat olyan helyzet, ahol bizonyos életmódokért, és az ahhoz kapcsolódó egészségi állapotokért az egyént tesszük felelõssé, az egyént, az egyéni választást hibáztatjuk, amikor nyilvánvalóan nem egyéni döntésekrõl van szó (hanem pl. társadalmi kirekesztettségrõl, esélyhiányról stb.). Ha az „állam” kivonul e szférákból, azzal nem az egyén szabadságát növeli, hanem éppen ellenkezõleg, kiszolgáltatottságát fokozza, önkormányzási lehetõségeit szûkíti. Talán nem tévedünk nagyot, ha az általánosság szintjén azt mondjuk, hogy Magyarországon mindkét folyamatnak tanúi lehetünk: miközben az állam vagy az önkormány-

104

RÁCZ JÓZSEF

zat egyes területekrõl kivonul, forrásokat és felelõsséget ad át például a civil társadalomnak vagy éppen a gazdasági élet szereplõinek az egészség vonatkozásában is (gondoljunk a magyarországi fitnessz és wellnessz programok e vonatkozására), vagy az egyéni döntés és választás körébe sorol bizonyos életstílusokat – amelyeknek van egészségfejlesztési vetülete –, addig más területeken állami beavatkozás tanúi lehetünk: például az említett szolgáltatások megfizethetõségére vagy hozzáférhetõségére egyes társadalmi csoportok számára, amelyek nem egyéni döntés miatt kerültek jelenlegi helyzetükbe. Másrészt pedig a „fegyelmezõ” egészségpolitika számos elemével találkozunk, amikor pontosan nem definiált – többnyire – állami szereplõk (amelyek így láthatatlanok, erõsítve a hatalom panoptikus jellegét) határoznak meg az egészség címszava alatt normalitás kritériumokat. Vagy gondoljunk a kábítószerekkel kapcsolatos „erkölcsi felháborodásokra”, amikor az állami (újra)szabályozás kerül ki a folyamat gyõzteseként. Jobbik esetben politikusok (akik elvileg a „közösséget” képviselik), rosszabb esetben állami bürokraták (Nikolas Rose kifejezésére és gondolataira utalok, 1999a) határozzák meg a „normális” és a „patológiás” tartalmát, és húzzák meg az õket elválasztó határvonalat, ahelyett, hogy mindez nyilvános társadalmi vitákban történne meg. Nem véletlen, hogy az egészséggel kapcsolatos politikai dokumentumokban (pl. népegészségügyi országgyûlési határozat, az egészségösszetevõinek fejlesztését célzó állami programok, akár a Nemzeti Fejlesztési Terv egyes egészségügyi, egészségfejlesztési vonatkozásai) sokszor a tervgazdálkodás logikáját követik, és nem a 70–80-as évek „új közegészségügyének8 (new public health) populációszinten gondolkodó, kockázatmenedzselõ szemléletét, amely számol az egyén öngondoskodásával is. Végül, utalhatunk Foucault-ra, aki a hatalom és az én technológiáiban bekövetkezõ változásokat („fejlõdést”) mindig együttesen igyekezett kezelni. Mint láttuk, még a domináción alapuló, fegyelmezõ hatalommal kapcsolatban is az volt a véleménye, hogy a hatalom „produktív”: megteremti azt a tárgyat, amelyen a hatalmat gyakorolják, ugyanakkor ez a „tárgy” egyben a hatalommal szembeni ellenállás forrása is.

8 Felvethetõ persze az a kritika, amely ma ennek a szemléletnek a követõit éri. Ez a kritika azonban olyan országokban fogalmazódott meg, amelyek alkalmazták e megközelítést, esetleg olyan téren vagy olyan mértékben, ami már kritika tárgya lehet. Az alkalmazást átugorva a kritikai észrevételeket hangsúlyozni, pl. a fokozottabb állami szerepvállalás érdekében, nem a szerves fejlõdés bizonyítéka. Ha pl. az önértékelést növelõ nagy társadalmi programok foucault-i ihletettségû kritikáira gondolunk (hivatkozik rá Rose, 1999a), szintén nem feledhetjük, hogy a hatalom és az én technológiáiban bekövetkezõ változás után került sor ezekre, nem pedig helyettük.


105

Hivatkozások Andorka R. (1994): Deviáns viselkedések Magyarországon – általános értelmezési keret az elidegenedés és az anómia fogalmak segítségével. In: Münnich I. – Moksony F.(szerk.): Devianciák Magyarországon. Közélet Kiadó, Budapest. 32–77. Beluszky T (é.n.): Érték, értékrendi változások Magyarországon 1945 és 1990 között. Koráll, http:// www.korall.szoc.elte.hu/archivum/korall_1_files/ertekek_ertekrendivaltozasok_02.htm?contentID=1 Bezerédyné Hertelendy M – Hencz A – Zalányi S (1967): Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest. Bourgois, Philippe (2000): Disciplining Addictions: The Bio-Politics Of ethadone And Heroin in the United States culture, Medicine and Psychiatry 24: 165–195. Bourgois, Philippe (2002): Anthropology and epidemiology on drugs: the challenges of crossmethodological and theoretical dialogue. International Journal of Drug Policy 13: 259–269. Bunton, R. (2001): Knowledge, embodiment and neo-liberal drug policy. Contemporary Drug Problems, Summer v28 i2 p221. Brown, T. (2000): AIDS, risk and social governance. Social Science & Medicine 50: 1273–1284. Callero, P. L. (2003): The sociology of the self. Annual Review of Sociology, 29:115–133. Coveney, J. (1998): The government and ethics of health promotion: the importance of Michel Foucault. Health Education Science 13,3:459–468. Elekes A. (1983): Egészségnevelési módszertan. Medicina, Bp. Elekes Zs (2004): Alkohol és társadalom. Alkoholproblémák 1. Országos Addiktológiai Intézet, Budapest. Fehérváry K (2002): American kitchens, luxury bBathrooms, and the search for a ‘normal” life in postsocialist Hungary. Ethnos, 67,3:369–400. Foucault M (1988): Technologies of the self. In: Martin, L. – Gutman, H. – Hutton, P. (eds.): A seminar with Michel Foucault. The University of Massachusetts, Amberst, 16–49. Foucault, M. (1990): Felügyelet és büntetés: A börtön története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. Foucault, M. (1991): Governmentality. In: Burchell, G. – Gordon, C. – Miller, P. (eds.): The Foucault effect: Studies in governmentality. Chicago: University of Chicago Press. Füstös L. – Szakolczai Á. (1994): Értékek változásai Magyarországon 1978–1993. Kontinuitás és diszkontinuitás a kelet-közép-európai átmenetben. Szociológiai Szemle, 1994/1. 57–90. Gadamer, H-G. (2003): Igazság és módszer. Osiris, Budapest. Gábor R. I. – Galasi P. (1981): A “második” gazdaság. Budapest: KJK. Green, L. W. – Kreuter, M. W. (1991): Health promotion planning: An educational and environmental approach. Mayfield Publishing Company, Mountain View. Gyarmathy, V. A. – McNutt, L. A. – Molnár, A. – Morse, D. L. – DeHovitz, J. – Ujhelyi, E. – Számadó, S. (2002): Evaluation of a comprehensive AIDS education curriculum in Hungary – The role of good educators. Journal of Adolescence, 25: 495–508. Hahn G. (összeállította): A magyar egészségügy húsz éve. Egészségügyi Minisztérium, Budapest, 1965. Hankiss E. (1983): Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Magvetõ Kiadó, Budapest. Hankiss E. (1982–83): Kényszerpályán. Medvetánc, 1982/4 – 1983/1. Hankiss E. – Füstös L. – Machin R. – Szakolczai Á (1983): Kényszerpályán? (On a Forced Track? An Analysis of the Value System of Hungarian Society, 1930–1978). MTA Szociológiai Intézet, Budapest. Jones, M. (2004): Anxiety and containment in the risk society: theorising young people and drug prevention policy. International Journal of Drug Policy 15: 367–376. Józan P. (2003): Az alkohol hatása a halandóságra Magyarországon, 1970–1999. Nemzeti Népesedési Program, Központi Statisztikai Hivatal, Budapest. Kopp M. – Skrabski Á. – Szedmák S. (1998):A szociális kohézió jelentõsége a magyarországi morbiditás és mortalitás alakulásában. Magyarország az ezredfordulón, Népesség, orvos, társadalom (Szerk: Glatz Ferenc) MTA.

106

RÁCZ JÓZSEF

Kopp Mária, Szedmák Sándor, Lõke János, Skrabski Árpád (1997): A depressziós tünetegyüttes gyakorisága és egészségügyi jelentõsége a magyar lakosság körében. Lege Artis Med,7,3,136–144. Kopp M. S. – Skrabski Á. (1992): Magyar lelkiállapot. Budapest, Végeken Kiadó. Kopp M – Skrabski Á – Szedmák S. (1995): Socioeconomic factors, severity of depressive symptomatology, and sickness absence rate in the Hungarian population. J. Psychosom. Res.; 39, 8:1019–1029. Kopp M. S. – Skrabski Á. – Magyar I.: Neurotics at risk and suicidal behaviour in the Hungarian population, Acta Psychiatrica Scandinavica, 1987, 76,406–413. Kopp M. S. – Csoboth Cs. T. – Réthelyi J. (2004): Psychosocial Determinants of Premature Health Deterioration in a Changing Society: The Case of Hungary Journal of Health Psychology 2004. vol 9.(1) 99–109. Kopp, M. S. – Skrabski, Á. – Szedmák, S. (2000): Psychosocial risk factors, inequality and self-rated morbidity in a changing society (pp. 1351–1361). Social Sciences and Medicine, 51. Kopp, M. S. – Szedmák, S. – Skrabski, Á. (1998): Socioeconomic differences and psychosocial aspects of stress in a changing society. Annals of New York Academy of Sciences, 851, 538–543. Kopp, M. S. – Falger, P. R. – Appels, A. – Szedmák, S. (1998): Depressive symptomatology and vital exhaustion are differentially related to behavioural risk factors for coronary artery disease. Psychosomatic Medicine, 60, 752–758. Kopp M. S. – Réthelyi J. (2004): Where psychology meets physiology: chronic stress and premature mortality—the Central-Eastern European health paradox Brain Research Bulletin 62. 351–367. Kornai J. (1980): A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. Lemke, T. (2000): Foucault, Governmentality, and Critique. Paper presented at the Rethinking Marxism Conference, University of Amherst (MA), September 21-24, 2000. Lemke, T. (2001): ‘The birth of bio-politics’:Michel Foucault’s lecture at the Collège de France on neo-liberal governmentality. Economy and Society Volume 30 Number 2 May: 190–207. Los M. (2004): The Technologies of Total Domination. Surveillance & Society 2(1): 15–38. Losonczi Á. (1989): Ártó-védõ társadalom. Ahogy a társadalom betegít és gyógyít… Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Lukács J. – Keresztes L. – Gaál Gy. – Vidovszky K. (1985): Az egészségügy fejlõdése a Magyar Népköztársaságban. In: Csikin Sz. J. (szerk.): Szocializmus és egészségügy. Az ember egészségének és testi fejlõdésének kérdései. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 102–149. O’Malley, P. – Valverde, M. (2004): Pleasure, Freedom and Drugs:The Uses of ‘Pleasure” in Liberal Governance of Drug and Alcohol Consumption. Sociology. 38(1): 25–42. Métneki J. (2004): Az egészségügyi felvilágosítástól az egészségfejlesztésig. Magyarországi egészségnevelés rövid, vázlatos története 1952–2004. Budapest Fõváros XVII. Kerületi Önkormányzat, Egészségügyi Szolgálat, Egészségnevelés, Budapest. Mozina, M. (2002): Can we remember differently? A case study of the new culture of memory of voluntary organizations. Int J Soc Welfare, 11:310–320. Naidoo J. – Wills J. (2000): Health promotion. Foundations for practice. Second edition. Bailliére Tindall. Harcourt Publishers Limited, Edinbourgh. Paksi B. – Demetrovics Zs. – Czakó Á. (2002): Az iskolai drogprevenciós programok értékelése – I. rész Addiktológia (Addictologia Hungarica), 1:15-37. Paksi B. – Demetrovics Zs. – Czakó Á. (2002): Az iskolai drogprevenciós programok értékelése – II. rész Addiktológia (Addictologia Hungarica) 1: 38—49. Paksi B. – Demetrovics Zs. – Nyírády A. – Nádas E. – Buda B. – Felvinczi K. (2004): A Magyarországon mûködõ iskolai drogprevenciós programok leírása. MAT V. Országos Kongresszusa Balatonfüred, 2004. október 21–23. Pataki F. (1994): A deviáns jelenségek értelmezésének és kezelésének kulcskérdései. In: Münnich I. – Moksony F. (szerk.): Devianciák Magyarországon. Közélet Kiadó, Budapest, 78-100. Pataki F. (2001): Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó, Bp. Petersen, A. – Lupton, D. (1996): The new public health. Health and self in the age of risk. London: Sage. Petersen, A. (1997): Risk, governance and the new public health. In: Petersen, A. –Bunton, R. (eds.): Foucault, Health and Medicine. London, Routledge.


107

Petersen, A. (2003): Governmentality, critical scholarship, and medical humanities. Journal of Medical Humanities, 24,3/4: 187–201. Pikó B. (2002): Egészségszociológia. Új Mandátum, Budapest. Prozorov, S. (2002): EU Tacis as an Instrument of Postcommunist Transformation: Technical Assistance and Practices of Governmentality. Rubikon, e-journal. Rose, N. (1999a): Powers of freedom: Reframing political thought. New York, Cambridge: Cambridge University Press. Rose, N. (1999b): Governing the soul. The shaping of the private self. Second edition. Free Association Books, London. Seeman M. (1959): On the meaning of alienation. Am Soc Review, 24:783–790. Simon T (1979): Szocialista egészségpolitikánk a Tanácsköztársaságtól napjainkig. Egészségügyi Ismeretterjesztés, 1979/2. Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat, Budapest. Srole L. (1956): Social integration and certain corrolaries: an Explanatory study. Am Soc Review, 21: 709–716. Sulkunen, P. – Rantala, K. – Määttä, M. (2004): The ethics of not taking a stand: dilemmas of drug and alcohol prevention in a consumer society – a case study. Int J Drug Policy 2004:15:427– 434. Szalai J. (1986): Az egészségügy betegségei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Szilágyi T. (2004): A dohányzás visszaszorítása Magyarországon. Egészségünkért a XXI. Században Alapítvány, Budapest. Valuch T. (2001): A „gulyáskommunizmus” valósága. Rubicon, 2001/10–2002/1. sz. 69–76. Zibbell, J. E. (2004): Can the lunatics actually take over the asylum? Reconfiguring subjectivity and neo-liberal governance in contemporary British drug treatment policy. International Journal of Drug Policy 15: 56–65. Zonda Tamás – Veres Elõd (2000): Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970-2000). Addiktológia, 3,1:7–23. www.who.int: WHO határozatok: Ottawa (1986), Adelaide (1988), Sundswall (1991), Jakarta (1997), Genf (1998); a WHO Végrehajtó Bizottságának 2004. évi határozata.

108

CAMERON DUFF

DROGHASZNÁLAT, MINT „ÖNGYAKORLÁS”

109

Cameron Duff DROGHASZNÁLAT, MINT „ÖNGYAKORLÁS”: VAN-E HELY A „MÉRTÉKLETESSÉG ERKÖLCSE” SZÁMÁRA A MAI DROGPOLITIKÁBAN? Ahhoz, hogy csökkentsük a drogok okozta ártalmakat a társadalomban, helyet kell találnunk a droghasználat kevésbé ártalmas módjainak számára, elõ kell segítenünk olyan társadalmi normák, értékek és hitek kialakulását, melyek támogatják az absztinenciát vagy a mértékletes használatot, és olyan alternatív lehetõségeket kell nyújtanunk, melyek a drogok szerepét helyettesíthetik az emberek életében. (Durrant–Thakker, 2003, 248)

Számos országhoz hasonlóan, az elmúlt évtizedekben Ausztráliában is érzékelhetõ volt a tiltott droghasználat elterjedése és a használók számának növekedése, különösen a fiatal nemzedék körében (lásd AIHW 2002, DURRANT, THAKKER 2003). Ez a változás arra ösztönözte a kormányzatot, a jóléti, egészségügyi és más szerveket, hogy a tiltott droghasználat „problémájára” szisztematikus programokat és politikát fejlesszenek ki. Ausztráliában ezeket a fejlesztéseket az „ártalomcsökkentés” elvei és gyakorlata alapján szervezték meg és vitték véghez. (lásd ROHL 2000). Az ártalomcsökkentés az 1980-as években jelent meg Ausztráliában az AIDS-járványra adott válaszként, és gyorsan fogalmi és elméleti alapjává vált a Hawka vezette kormány Nemzeti Droghasználati Kampányának (NCADA). A kormányváltások és az említett politikát körülvevõ egyre gyalázkodóbb retorikai viták ellenére, az ártalomcsökkentés továbbra is alapvetõen meghatározza Ausztrália drogpolitikai álláspontját. Olyan politika ez, melyet sokan dicsérnek a tiltott drogok használatával kapcsolatos „pragmatikus és humánus” álláspontjáért, ám ugyanennyien kárhoztatják is, mert a „drogok elleni háborúban” kétszínûen visszavonulót fúj. (lásd DURRANT–THAKKER 2003, 243–247). Számos vita foglalkozik az ártalomcsökkentés filozófiai és morális alapjaival, de jóval kevesebb figyelem irányul annak felmérésére, hogy milyen mértékig marad hatékony az ártalomcsökkentés azoknál a személyeknél, akik tiltott anyagokat fogyasztanak. Jelen tanulmány ezt a területet vizsgálja és felméri az ausztrál ártalomcsökkentõ politika eredményességét és alkalmasságát. A kritikai ismertetés során megvizsgálom, hogy mennyiben válhat alkalmassá a kortárs társadalomelmélet a tiltott droghasználattal kapcsolatos új elgondolások kialakítására, és arra, hogy új utakat mutasson a droghasználattal kapcsolatos ártalmak hatékony kezelésére. Amellett fogok érvelni, hogy ez az elmélet egy kevéssé kihasznált erõforrást jelent a drogpolitika és drogprogramok kidolgozásában és kivitelezésében. Az írás késõbbi részeiben a francia filozófus, Michel Foucault munkásságát tekintem át, különösen az „öngyakorlatról”, az erkölcsrõl, a mérsékletességrõl és a gyönyörrõl szóló utolsó munkáit. Rámutatok, hogy ez az elméleti

110

CAMERON DUFF

munka fontos új szempontokat kínál a fiatalkori droghasználat változó jellemzõinek megértéséhez, és emellett új fogalmi alapokat nyújt az ártalomcsökkentõ stratégiák kidolgozásához és kivitelezéséhez a droghasználat kontextusában és helyzeteiben. Valójában Foucaultnak az erkölcsrõl és a „gyönyörök gyakorlásáról” szóló írásai számos kritikai szempont felvetését teszik lehetõvé a kortárs drogpolitikával és ennek különösen azon eljárásaival szemben, melyek csak az ártalmak „problémáját” tekintik lényegesnek, míg az élvezettel kapcsolatos megfontolásokat figyelmen kívül hagyják. Végkövetkeztetésem arra fut ki, hogy a kortárs politikának és stratégiáknak helyet kell találnuk a gyönyör követelményei számára, hogy a tiltott droghasználattal kapcsolatos problémákra adott lépéseik hatékonyabb megtervezésére és végrehajtására legyenek képesek.

A droghasználat változó mintázata: változatlan politikai válaszok Ausztráliában a tiltott droghasználattal kapcsolatos problémákra adott válaszok általában a tiltott anyagok fogyasztásának és hozzáférhetõségének csökkentését részesítették elõnyben (lásd HAMILTON 2004, WODAK–MOORE 2002). A jelenlegi epidemiológiai adatok szerint ugyanakkor az efféle törekvések mérsékelt sikerrel jártak. Valójában számos bizonyíték van arra, hogy Ausztráliában az olyan tiltott drogok fogyasztása, mint a kannabisz, az amfetaminok, az extasy és a kokain az elmúlt 20 évben nõtt, különösen a fiatalok körében (lásd AIHW 2002, MCDS 2001). A fiatalok droghasználatának leghitelesebb ausztrál vizsgálata vitathatatlanul az Ausztrál Egészségügyi és Jóléti Intézet (AIHW) National Drug Strategy Household Survey kutatása. A legfrissebb felmérést 2001-ben végezték közel 27 000 háztartás bevonásával (lásd AIHW 2002). A 2001es felmérés adatai szerint a 14 és 29 év közti ausztrálok kevéssel több mint a fele élete során már kipróbált valamilyen tiltott anyagot, és közel 31% „nem régi” használatról számolt be (használat „az elmúlt 12 hónap során”) (AIHW 2002, 36). Ez a beszámoló arra is következtetni enged, hogy – talán a kannabisz kivételével – a tiltott drogok használata a fiatalok körében gyakoribb, mint 10 vagy 20 évvel ezelõtt, és hogy a használat ma már fiatalabb korban kezdõdik. Ezeknek az okoknak köszönhetõen a tiltott drogok használata kétségkívül az ausztrál kormányzat minden szintjén kulcsfontosságú területté vált (lásd MCDS 2001). Az Ausztrál Közjóléti Kormányzat évente átlagosan 80 millió ausztrál dollárt fordít a tiltott drogok elleni stratégiájára, rendszerint törvénykezési, kezelési és megelõzési intézkedéseken keresztül, és emellett még több helyi állami szerv juttat sok milliót erre a célra (lásd HAMILTON–KING–RITTER 2004, MCDS, 2001). E források alapján a világosan megfogalmazott politikai célok és a rendszeres értékelések ellenére az elért fejlõdés csupán járulékos és gyakran következetlen volt (lásd DURRANT, THAKKER 2003, ROHL 2000). Az ausztrál drogpolitika mindazonáltal igencsak rugalmasnak és alkalmazkodónak bizonyult ebben az idõszakban. Még a Szövetségi kormány 1996-os változása is inkább apránkénti, semmint átfogó változást hozott (FITZGERALD–SEWARDS 2002). Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagynánk vagy elkendõznénk az ausztrál drogpolitikában az elmúlt két évtizedben történt változásokat, csupán megállapítjuk, hogy ebben az


111

idõszakban az ártalomcsökkentés szolgált alapul vagy fogalmi bázisul a társadalmi intézkedések számára (lásd ROCHE, EVANS 2000, 149–151). Melyek voltak tehát a legfontosabb jellemzõi e periódus politikájának Ausztráliában? Az ausztrál politika és törvényhozás által adott definíció alapján, az ártalomcsökkentést általában úgy értelmezték, mint amely három elkülönült ágból vagy alkotóelembõl áll: keresletcsökkentés, kínálatcsökkentés és ártalomcsökkentés (lásd MCDS 2001). A keresletcsökkentõ stratégiák közé elsõsorban drogprevenciós törekvések tartoztak, ideértve az drogokkal kapcsolatos oktatást az iskolákban és a közösségi „társadalmi marketing” kampányokat, s ezek célja a fogyasztás széleskörû csökkentése, és ezáltal a tiltott drogok iránti kereslet vissazszorítása volt az ausztrál közösségben (lásd ICD 2003). Ezek a stratégiák azon a feltételezésen alapultak, hogy a szakszerû és tudományosan precíz információ biztosítása ráveszi az embereket arra, hogy megváltoztassák a droghasználattal kapcsolatos viselkedésüket, hiszen miután tudatára ébrednek a tiltott droghasználattal járó kockázatoknak és „veszélyeknek”, (természetesen) úgy döntenek, hogy inkább elkerülik õket (lásd DIETZE 1998). Az iskolákban ezt az információt egy sor bonyolult oktatási programon keresztül juttatták el a fiataloknak, melyek közül mindegyik különbözõ korcsoportot és évfolyamot célzott meg (lásd BALLARD–GILLESPIE– IRWIN, 1994). Noha a szakértõk nem értenek egyet e megközelítések átfogó hatékonyságát illetõen, mégis mutatkozik valamiféle megegyezés abban, hogy a drogokkal kapcsolatos oktatásnak, ha „integrált, érzékeny és összefüggõ módon” kerül kivitelezésre, van némi hatása a fiatalok droghasználattal kapcsolatos viselkedésére (M IDFORD– MUNRO–MCBRIDE–SNOW–LADZINSKI 2002, 367). Ugyanakkor széles körben elfogadott, hogy az oktatáson kívüli prevenciós törekvések jóval termékenyebbek (lásd LENTON 1996). Ausztráliában a kormányzat a társadalmi marketing kampányokra összpontosította ezeket a törekvéseket. Ezeket a kampányokat a tömegmédiák bevonásával szervezték meg és általában a tiltott droghasználttal járó kockázatok és ártalmak tudatosítását célozták meg annak reményében, hogy ez hozzájárul a drogfogyasztás csökkentéséhez. Mint azt McDonald, Roche, Durbridge, és Skinner (2003) megjegyzi, az ilyen típusú keresletcsökkentés fókuszában a viselkedés legfõbb meghatározóiként az ismeretek, attitûdök és értékek állnak. Feltételezik, hogy az attitûdök és értékek változása, melyet a keresletcsökkenés szeretne elõidézni, arányos változást eredményez a viselkedésben. Ugyanakkor ezt az egyszerû egyenletet veszélyezteti az a felismerés, hogy az ismeretek, attitûdök és viselkedések sokszor egymásnak ellentmondóak és bizonytalanok, hiszen az emberek gyakran viselkednek olyan módon, melyet maguk is problematikusnak vagy „kockázatosnak” tartanak. Jó példa erre a dohányzás (lásd WHITE–HILL–SIAHPUSH–BOBEVSKI 2003). Ez az oka annak, hogy a kormányzat és egyéb szervek igencsak nehéznek bizonyult a keresletcsökkentõ stratégiák hatékonyságának mérése (lásd ROHL 2000). Mindez magyarázattal szolgálhat arra is, hogy a keresletcsökkentõ törekvések miért csupán kis mértékben részesülnek az állam által a tiltott drogokra fordított költségvetésbõl (lásd WODAK–MOORE 2002). A költségvetés oroszlánrésze a kínálatcsökkentési törekvéseket támogatja. A kormányzati kiadások körülbelül 80%-a jut erre a területre (WODAK–MOORE 2002). Az ausztrál kínálatcsökkentõ stratégiák az elmúlt évtizedekben a tiltást helyezték elõtérbe, ide értve a törvényi szabályozást, a vámokat és határvédelmet, illetve az utcai rendõri felügye-

112

CAMERON DUFF

letet (MCDS 2001). A hatóságok ekképpen szerették volna fegöngyölíteni azokat a bûnözõi hálózatokat, melyek a tiltott drogok elõállítását és az országba való behozatalát szervezték, és egyúttal a már létezõ határvédelmi intézkedések megerõsítésére is törekedtek. A belföldi törvényalkalmazó szervek emellett hatékony együttmûködésre törekedtek más nemzetközi törvényalkalmazó szervekkel, hogy tovább rombolják a nemzetközi termelõ és szállító hálózatokat. A rendszeres lefoglalások és esetenkénti „nagy fogások” ellenére, általánosan elfogadott (még a jogalkalmazó szervek körében is), hogy a tiltás az Ausztráliába behozott anyagok csupán 10–20%-át érinti (lásd SUTTON–JAMES 2000, WODAK–MOORE 2002). Megjegyzésre érdemes továbbá, hogy az elmúlt években az ausztrál törvényalkalmazó szervek törekvéseinek fókuszába a „célfelhasználók” helyett a „közvetítõ” ellátók és a nemzetközi szervezett bûnözés került azért, hogy a büntetõjogi rendszerre nehezedõ nyomást és költségeket csökkentsék (lásd KUTIN–ALBERTI 2004, 149). Azokat az egyéni használókat, akik a büntetõjogi rendszerrel kapcsolatba kerülnek egyre inkább a kezelést és tanácsadó szolgálatokat tartalmazó programok felé „terelik”, ily módon „mentesítve” a bíróságokat, hogy azokkal foglalkozhassanak, akiket az illegális ellátás, termelés és import bûntettével vádolnak (KUTIN–ALBERTI 2004, 149–154). A Nemzeti Drogstratégia harmadik eleme az ártalomcsökkentés. Mint már megjegyeztük, ez utóbbi hosszan tartó vitákat eredményezett, elsõsorban azért mert a hangsúlyt láthatóan áthelyezi a használatcsökkentésrõl (lásd CROSBIE 2000). Az ártalomcsökkentés egy széles körben elfogadott meghatározása alapján Lenton és Single (1998) azt javasolja, hogy annak egyedüli célja a tiltott drogokkal kapcsolatos ártalmak csökkentése és nem a társadalomban elõforduló droghasználat csökkentése vagy megszüntetése. Ebben az értelemben a droghasználatot önmagában kevésbé tekintik aggasztónak, ám annál inkább annak tekintik az ebbõl a használatból idõnként származó problémákat és ártalmakat. Támogatói szerint az ártalomcsökkentés egy pragmatikusabb és realisztikusabb megközelítése a drogpolitikának, mivel felismeri, hogy a drogfogyasztást valószínûleg soha nem tudjuk teljesen kiiktatni a társadalomból. Ezért a politikának arra kellene koncentrálnia, hogy a droghasználat oly mértékben „biztonságos” legyen, amennyire csak lehet, miközben a figyelmet inkább a függõ és problémás drogfogyasztókra, semmint a társas vagy szórakozási célból történõ fogyasztásra irányítja (lásd WODAK, MOORE 2002). Ezt az álláspontot több program és stratégiai is tükrözi, melyet az ártalomcsökkentés jegyében alakítottak ki Ausztráliában, többek között a tû- és fecskendõcsere programok, és metadonfenntartó kezelések (lásd LINTZERIS–SPRY-BAILEY 2004). Az ártalomcsökkentésrõl szóló vitákban felszínre kerülõ polémiák jól tükrözik azokat az általánosabb nehézségeket, amelyek minden arra vonatkozó megegyezés kapcsán felszínre kerülnek, hogy mi is lenne a legmegfelelõbb drogpolitikai célkitûzés, program vagy módszer Ausztráliában. Ezt a fajta alapvetõ egyet nem értést szinte az összes, az elmúlt két évtizedben Ausztráliában készült fontosabb drogpolitikai értékelés és áttekintés tükrözi (lásd FITZGERALD–SEWARDS 2002). Ezen felül, mint azt már korábban megjegyeztem, ebben az országban kevés drogpolitikára és drogprogramra vonatkozó értékelés kísérelte meg annak megállapítását, hogy ezek a stratégiák mennyire hatékonyak és megfelelõek azon egyének számára, akik tiltott anyagokat fogyasztanak. Wodak (2000) megjegyzése szerint, „a fogyasztói csoportokat” többnyire kirekesztet-


113

ték az ausztrál társadalompolitika folyamatából, ezért a programok sokszor nem felelnek meg szükségleteiknek. Valójában azt is mondhatnánk, hogy az ausztrál drogpolitikák és drogprogramok túlnyomó többsége nem tudja megfelelõen elérni a tiltott drogokat fogyasztók szükségleteit, mivel elvétik céljukat. Ez alatt azt értem, hogy Ausztráliában a drogprogramok nagy része nem az egyéni használók szintjét célozza meg, hanem inkább az elõállítás és kínálat és/vagy a kutatás és oktatás szintjét. Az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kábítószer-ellenõrzési Programja (United Nations International Drug Control Programme – UNDCP), szerint 1997-ben a teljes ausztrál drogpolitikai költségvetés 84%-a a törvényalkalmazást fedezte, 6%-a a kezeléseket és a maradék 10% a kutatásokat és a megelõzést (idézi WODAK 2000, 184). Nincs bizonyíték arra, hogy ezek az arányok nagymértékben módosultak volna az ezt követõ években. Ebbõl a költségvetés-felosztásból arra következtethetünk, hogy a drogpolitika az egyéni drogfogyasztókat három különbözõ módon befolyásolja közvetlenül: a törvények alkalmazásán, a kezelésen és a megelõzésen keresztül. Mint azt megjegyeztük, a törvények alkalmazása az elmúlt években inkább a tiltott anyagok termeléséért és behozataláért felelõs bûnügyi hálózatok kiiktatásával foglalkozott, semmint az egyéni drogfogyasztókkal, noha ez még nem jelenti azt, hogy a törvény közömbös lenne az egyéni használattal szemben (lásd ROHL 2000, 129). Ugyanakkor továbbra is igaz, hogy az egyéni drogfogyasztók túlnyomó többsége sosem kerül kapcsolatba a büntetõjogi rendszerrel, és ez különösen igaz azokra, akiknek a fogyasztását idõszakos vagy szórakozási célú drogfogyasztásként lehetne leírni (lásd SUTTON–JAMES 2000, VCDPC 2003). Ebben az értelemben az állam ártalomcsökkentési törekvései – mivel ezek a törvények alkalmazásával állnak kapcsolatban – csupán közvetett hatással vannak a legtöbb tiltott drogot fogyasztó személyre. Továbbá ezek a törekvések keveset tesznek azért, hogy valóban megváltoztassák az egyének drogfogyasztásának módjait. Másrészt a kezelés ugyan közvetlenül foglalkozik az egyéni droghasználók életének megváltoztatásával, de a becslések szerint még így is a fogyasztók kevesebb mint 10%-a vesz részt valamilyen kezelésben (lásd HRSCFCA 2003, VCDPC 2003). Ismét láthatjuk, hogy a fogyasztók nagy többsége kívül esik az ártalomcsökkentõ szolgáltatások hálózatán, és ezáltal semmilyen valós hasznuk nem származik ezekbõl a törekvésekbõl. Amíg az egyén nem kerül kapcsolatba a törvényalkalmazással és/vagy a kezelõ szolgálatokkal, addig õ és drogfogyasztási viselkedése lényegében „láthatatlan” a kormányzat és az egyéb szervek számára. Ugyanez mondható el a megelõzési törekvésekrõl. Noha az iskolai drogoktatás túlsúlya és a társadalmi marketing kampányok hatóköre miatt nagyszámú ember találkozott prevenciós programokkal, a társadalmi marketing kivételével a legtöbb ilyen programmal való találkozást az emberek még jóval azelõtt élik át, hogy tiltott drogot használnának. Az egyes államok közti nagy különbségek ellenére, Ausztráliában a legtöbb ember az általános iskolában és a középiskola elsõ éveiben vesz részt drogprevenciós oktatásban (lásd MIDFORD et al., 2002). Vagyis mire elérik a 14–15 éves kort, a legtöbb ember már átesett a drogprevenciós képzésen. A bizonyítékok szerint ebben a korcsoportban még ritka a tiltott drogok használata (lásd AIHW 2002). A kapcsolódó kutatások is azt mutatják, hogy a drogprevenciós oktatásnak korlátozott „élettartama” van a tanulók attitûdjeinek és viselkedésének befolyásolásában. Ezért a legtöbb szakember azt ajánlja, hogy a tanulók kapjanak „felerõsítõ” vagy emlékeztetõ képzést a ké-

114

CAMERON DUFF

sõbbi években (lásd BALLARD et al. 1994). Ez azt is jelenti, hogy az iskolai drogprevenciós oktatásnak a csupán korlátozott hatása van az egyének késõbbi éveikben meghozott droggal kapcsolatos döntéseire, különösen miután azok beléptek a húszas éveikbe. Noha a számos prevenciós célú társadalmi marketing középpontjában éppen ezek az emberek állnak, kevés bizonyíték utal arra, hogy e stratégiák nagy hatással lennének a drogfogyasztásukra (lásd HAMILTON et al., 2004). Ismét elmondhatjuk, hogy a jelenlegi ártalomcsökkentõ törekvések keveset tudnak tenni azért, hogy a fiatalok tiltott drogfogyasztásának módját befolyásolják Ausztráliában. Az iménti érvelés ellen felhozható egyetlen jelentõs kivétel a tû- és fecskendõcsere programok sikere. Valójában ez az egyetlen terület, ahol az ausztrál drogpolitika közvetlenül arra összpontosít, ahogyan az egyes anyagokat bizonyos helyzetekben fogyasztják. Mára számos bizonyíték gyûlt össze arra nézve, hogy a tû- és fecskendõcsere programok hozzájárulnak ahhoz, hogy a droghasználók megváltoztassák befecskendezési gyakorlatukat, és különösen, hogy elkerüljék a közös fecskendõhasználatot (lásd CDHA 2002). Ezek az erõfeszítések biztosították, hogy az AIDS továbbadása a fecskendõt használó drogfogyasztók között rendkívül alacsony szinten maradt Ausztráliában. Ugyanakkor pontosan ez az AIDS„fenyegetés” nehezítette meg több újító és vitatott ártalomcsökkentõ megközelítés kipróbálását Ausztráliában. Mint arról Roche és Evans (2000) beszámol, ebben az országban az AIDS-terjedés megelõzésének szükségességével összefüggõ politikai kényszerek általában túlsúlyban vannak a különbözõ ártalomcsökkentõ törekvések által a „sebezhetõ” ifjúság felé küldött „veszély üzenetek” erkölcsi mértékéhez képest (lásd LINTZERIS–SPRY-BAILEY 2004, 206–207). Így aztán a tû- és fecskendõcsere programok hatékonyságát, valamint a fecskendõt használó drogfogyasztók körében a „biztonságos használati útmutatók” elterjesztését illetõen némi konszenzust sikerült elérni. Ugyanakkor a tény, hogy ezek a stratégiák ennyire sikeresek voltak a tiltott anyagok befecskendezési módjának megváltoztatásában, nem eredményezett hasonlóan széles körû támogatottságot a más tiltott drogok használatával kapcsolatos újító szellemû megközelítéseknek. A fecskendõs drogfogyasztás kivételével az ausztrál hatóságok továbbra is vonakodnak elfogadni olyan stratégiákat, melyek megkísérlik megváltoztatni a tiltott anyagok használatának módját.

A prevenció és kezelés közötti „rés”: mi hiányzik a drogpolitikából? Amellett szeretnék érvelni, hogy a sikertelenség oka leginkább abban a társadalompolitikai „résben” található, mely Ausztráliában a prevenciós és kezelési programok között húzódik. Ez a szakadék abban nyilvánul meg, hogy hiányoznak azok a drogprogramok és stratégiák, melyek a droghasználatot abban a kontextusban és helyzetben ragadnák meg, melyben az valójában megtörténik. A jelenlegi ausztrál ártalomcsökkentés gyakorlata a droghasználatot marginális viselkedésként kezeli. A droghasználatot a használati spektrum két szélsõséges végénél éri el. A spektrum egyik végén a prevenciós törekvések azokat az embereket célozzák meg, akik életének általában még nem része a droghasználat. A spektrum másik végén pedig a kezelési törekvések azokra irányulnak, akik számára a drogfogyasztás már problémát és/vagy káoszt jelent. Vajon


115

milyen programok és szolgáltatások léteznek azok számára, akik e két szélsõséges kategória közé kerülnek – mi töltheti ki ezt a rést? Mit lehet nyújtani a jelenleg drogot használók túlnyomó többségének, akiknél a prevenció már elbukott, a kezelés pedig még nem szükséges? Ami jelenleg létezik, az számos tû- és fecskendõcsere program, néhány átfogó, bár hatékonyságukban vitatható társadalmi marketing kampány, kis számú segélynyújtó és beutaló szolgálat és néhány olyan közösségi kezdeményezés, mint a csoport felvilágosítás és egyéb közösséget mozgósító törekvések. Más szavakkal, az ártalomcsökkentõ programok keveset tudnak nyújtani az ausztrál drogfogyasztók nagy többségének, mivel lényegében az ártalomcsökkentés nem célozza meg ezeket az embereket. Ha a droghasználók többségéhez hasonlóan egy egyén drogfogyasztása társas vagy szórakozási célú és nem kelti fel a törvényalkalmazó szervek vagy a kezelõszolgálatok érdeklõdését, akkor ez az egyén lényegében sorsára van hagyva ebben az országban, függetlenül attól, hogy droghasználata mennyire járhat káros vagy problematikus következényekkel a jelenben vagy a jövõben. Véleményem szerint ez a forgatókönyv a politikai akarat és képzelõerõ kudarcát jelenti. Továbbá, álláspontom szerint a probléma gyökere az ártalomcsökkentés megfogalmazásában rejlik. Nem meglepõ, hogy egy olyan politika számára, mely szinte kizárólag a tiltott droghasználat ártalmaival foglalkozik, nehéz a droghasználók elenyészõ kisebbségénél nagyobb csoport igényeit eltalálni. A kudarc abban áll, hogy nem képesek arra, hogy a droghasználatot heterogénebb és dinamikusabb módon fogják fel. Hiszen tarthatónak tûnik az álláspont, mely szerint a droghasználathoz az élvezetek legalább annyira hozzátartoznak, mint az ártalmak, és mégis a mai ausztrál drogpolitika nem képes a kettõt elkülöníteni. Ha egy pillanatra elfogadjuk, hogy a tiltott drogokat használó emberek többségét azért vonzza ez a viselkedés, mert szubjektív gyönyör átélése kapcsolódik hozzá – és ezt az állítást elegendõ bizonyíték támasztja alá (lásd BECKER 1965, KEENAN 2004, O’MALLEY–VALVERDE 2004, ZINBERG 1984) – akkor világossá válik, hogy a kockázatok és ártalmak területe mellett a drogpolitikának a droghasználat ezen nézõpontjával is foglalkoznia kell. Véleményem szerint az ártalomcsökkentés továbbra sem fogja a legtöbb tiltott anyagot fogyasztó ember szükségleteit eltalálni, hacsak nem válik képessé arra, hogy tekintetbe vegye az élvezetnek ezt a tematikáját. Emellett a drogpolitikának képesnek kell lennie arra, hogy a droghasználó viselkedés kultúrájának és helyzetének változásait meglássa, hogy ezáltal jobban megértse az élvezetek és ártalmak, a hasznok és költségek közötti, a tiltott drogok használatát befolyásoló kapcsolatot. Álláspontom szerint, a mai társadalomelmélet, és különösen Foucault munkája új utat nyújt az ezekrõl a területekrõl való gondolkodásnak, mivel új fogalmi alapot ad az ártalomcsökkentõ stratégiák kidolgozásához és kivitelezéséhez.

Az önmagunkra irányuló praxis: erkölcs és a gyönyörök gyakorlása. A szexualitás történetének második kötetében Foucault több klasszikus „öngyakorlási” módot, vagy ahogyan a görögök nevezik aszkésziszt vagy „önmagunkkal való foglalkozást” tesz vizsgálata tárgyává (magyarul FOUCAULT 1999, 78–83.). Foucault ezirányú érdeklõdését a szubjektivitásra és az „individualizáció irányítására” vonatkozó szélesebb

116

CAMERON DUFF

geneológiai kutatásai készítették elõ, ahol külön figyelmet szentelt azoknak a módoknak, amelyek által az emberek kialakítják a szubjektivitás tapasztalatát a személyes viselkedések önszabályozásán és az erkölcs gyakorlásán keresztül (lásd magyarul FOUCAULT 1993, 181–183, FOUCAULT 1988). Foucault szerint az erkölcs ilyen átalakító formája sajátos „önmagunkra irányuló praxisoknak” megfelelõen került kialakításra, melyek „végiggondolt és akaratlagos gyakorlatok, amelyekel az emberek nemcsak magatartási szabályokat írtak elõ maguknak, hanem amelyek révén igyekeztek átalakítani is önmagukat, megváltozni egyedi létükben” (magyarul FOUCAULT 1999, 15). Foucault ezeket az erkölcsi gyakorlatokat a „létezés mûvészeteiként” írja le, melyek segítségével az emberek saját maguknak jellegzetes egyéni identitást vagy szubjektivitást teremthetnek. Bár Foucault elismeri, hogy ezek a gyakorlatok léteznek a modern társadalmakban, kihangsúlyozza, hogy ezek a „mûvészetek” nem rendezõdtek formálisan elkülönült társadalomelméletbe vagy politikai filozófiába. Ezzel szemben az ókori görögök a „létezés mûvészeteinek” jelentõs figyelmet szenteltek, amely gazdag irodalmi hagyományban bontakozott ki. A szexualitás történetének második kötetében Foucault e hagyomány alapvetõ alakzatait teszi vizsgálódásai tárgyává. Foucault szerint sokat tanulhatunk az ókori görögöktõl. Noha a görög személyes erkölcs számos jellegzetes gyakorlatát elutasítja, Foucault szerint az „önformálás” elve – amit az „önmagunk” (szelf) etikájának nevez – érdemes arra, hogy napjainkban újraéledjen (lásd FOUCAULT 1988). A görögöknél az önformálás elve több olyan normán és szabályon alapult, melyek a gyönyörökre és a mérsékletesség gyakorlatára vonatkoztak. A keresztény hagyománnyal ellentétben, az ókori görögök nem tekintették bûnös dolognak a gyönyört, inkább azzal foglalkoztak, hogy hogyan lehet a gyönyört gyakorolni és megtapasztalni. Ez a gyönyörök összes fajtájának tapasztalatára vonatkozott, köztük a szexuális kapcsolatra, az evésre és ivásra, a háztartás ellátására, illetve a barátokkal és ismerõsökkel való személyes foglalkozásra is (magyarul FOUCAULT 1999). A görögök ugyanakkor hangsúlyozták, hogy ezeket a gyönyöröket a megfelelõ „magatartás” érdekében mérsékelni kell (magyarul FOUCAULT 1999, 34). A mértékletességet ezáltal példaértékû jellegzetességnek tartották. A nemes erényû, becsületes és jellemes embertõl elvárták, hogy minden helyzetben önmérsékletet gyakoroljon úgy, hogy az rávilágítson jellemének nemességére. A mértékletesség gyakorlásával az ember képessé válhat arra is, hogy jellemébõl, legsajátabb azonosságából mûalkotást, egy gyönyörködtetõ dolgot formáljon (magyarul lásd FOUCAULT 1999, 59-66). A gyönyör mérséklése három cél felé irányult. Elõször is, a mértékletességet egy külön öngyakorlatnak, erkölcsi tényezõnek tekintették. Olyan eszköznek, mely segítségével az ember átalakíthatja magát egy nemesebb jellemmé, és szebb életet élhet. Ezenfelül azt tartották, hogy az ilyen gyakorlat növeli az ember hírnevét, családjának rangját és megbecsültségét. A mértékletességet ennek megfelelõen úgy gyakorolták, hogy elkerülték a gyönyörök mértéktelen átélését. A görögök a mértéktelenséget és az élvezkedést igen nagy veszélynek tekintették, melyek számos ártalmat és balszerencsét vonnak maguk után, a gyenge egészségtõl kezdve, a családi élet tönkremenetelén keresztül egészen az üzleti kapcsolatok megromlásáig. A mértékletesség tehát azért volt javasolt, hogy biztosítsák saját és családjuk egészségét. Végezetül a görögök a mértékletességet azért is gyakorolták, hogy fokozzák vagy erõsítsék az átélt


117

gyönyöröket. Ebben a tekintetben a gyönyörök mérséklésének gyakorlati hasznot tulajdonítottak. Hiszen ha egy ember mérsékelni tudta az olyan gyönyörokozó tevékenységek gyakorlását, mint a szexuális érintkezés, a kedvenc bor vagy étel fogyasztása, akkor valószínûleg képes volt a ritkábban elõforduló gyönyör élvezetét fokozni vagy felerõsíteni. A görögök úgy vélték, hogy a gyönyörök iránti tolerancia kialakulása egyenes arányban nõ azok gyakoriságával, és ezért gyönyöröket mérsékelni kell, hogy megõrizhessük intenzitásukat, „sodrásukat” és árnyalataikat (lásd FOUCAULT 1999). A mértékletesség gyakorlását a görögök többféle önmagunkra irányuló praxison keresztül érték el. Minden gyakorlat az egyéni viselkedés szabályozását kívánta meg egy „személyes erkölcs” kialakítása érdekében. Ennek az etikának a legjellegzetesebb gyakorlati eleme a személyre szabott korlátok felállítása volt. Valójában ez a korlátozás volt a legfõbb eszköz ahhoz, hogy elérhetõvé váljon a „gyönyörök gyakorlásának” egyre magasabb erkölcsi állapota. Bár a görögök megpróbálták a gyönyörök gyakorlására vonatkozó erkölcsi elõírások kodifikálását, ezek az elõírások nem emelkedtek törvényi erõre, és így az egyénekre maradt annak meghatározása, hogy saját maguk számára miként érvényesítik a gyönyör gyakorlásának módját (lásd FOUCAULT 1999). Ha a gyönyör gyakorlásának „mefelelõ” módjához mértékletességre és önuralomra volt szükség, akkor minden embernek pontos személyes határokat kellett szabnia saját mértékletessége számára, és meg kellett állapítania azokat az eszközöket, melyekkel ezeket a határokat fenntarthatta. A görögök felismerték a gyönyör egyénekre szabott természetét, és ezért a kor nagy filozófusai és moralistái irányelveket állítottak fel arra nézve, hogy az emberek miként alkossák meg a személyes viselkedés szabályait a mértékletesség gyakorlásában (lásd FOUCAULT, 1999). Foucault-t elsõsorban az antik görögök erkölcs elvei és gyakorlatai foglalkoztatták, különösen azok az elõírások, melyek az ember viselkedésének és identitásának erkölcsi kialakításához kapcsolódtak. Foucault úgy tekintett ezekre az elvekre, mint jelenünk normalizáción alapuló erkölcsének és etikájának kifejezett ellenpontjára (lásd FOUCAULT 1988). Ugyanakkor véleményem szerint a gyönyörkezelés antik módjai számos tanulsággal szolgálhatnak számunkra ma is. Ahelyett, hogy a gyönyörök gyakorlását törvényi rendeletekkel vagy büntetõintézkedésekkel szabályozták volna, a görögök megpróbálták a mértékletesség olyan kultúráját kifejleszteni, amely a korlátok felállítását az erény jelének tekintette. Ez az erkölcs jelentõs haszonnal járt az egyén számára, mivel összhangba került az egyén jellemének nemesítésével és az általa megélt gyönyör fokozásával. A mértékletességet sosem tekintették önmagában álló erénynek: gyakorlati eszközül szolgált az ember életének javításához – a létezés valódi mûvészetéhez. Amellett fogok érvelni, hogy egy ilyen fogalmi háló segítségünkre lehet abban, hogy új módon gondoljuk át az ausztrál drogpolitikát.

A droghasználat, mint öngyakorlás: mértékletesség és határok Az ókori görögök tisztában voltak vele, hogy a gyönyörök tapasztalatát mindig beárnyékolja a mértéktelenség és mérsékletesség közti ellentmondás. Felismerve, hogy ennek a feszültségnek az egyensúlya egyéni döntés függvénye, a görögök a mértékletesség és önuralom kultúrájának ápolására törekedtek. Jelenünkben a kormányzat az

118

CAMERON DUFF

államgépezethez folyamodik az olyan gyönyörök tapasztalatának tiltásához, melyek ítéletük szerint szabálytalanok, bomlasztók, vagy kiszámíthatatlanok (lásd WALTON 2002). Bár az életstílushoz, identitáshoz, szexualitáshoz és a testhez kötõdõ kifejezési formákat az elmúlt évtizedekben többnyire dekriminalizálták, a (legtöbb) drog élvezeti célú használata még mindig határozottan tiltott. Mindez annak ellenére igaz, hogy a tiltás nem tudta megakadályozni az ilyen drogok elterjedt használatát, és bizonyítottan növelte a fogyasztásukkal kapcsolatos kockázatokat és ártalmakat (lásd DAVENPORT–HINES 2002; DUFF 2003b; WALTON 2002). Stuart Walton (2002) szerint ez a sikertelenség azokkal a nehézségekkel áll összefüggésben, amelyek az egyéni viselkedés törvényi szabályozásakor lépnek fel. Mivel általában végrehajthatatlanok, ezek a törvények a támogató erkölcsi konszenzus meglétére építenek. Amikor pedig ez a morális konszenzus elvész, a végrehajtás fokozatosan nehezedik. Véleményem szerint pontosan ez történt Ausztráliában a tiltott drogok használatával kapcsolatban. Fõleg a fiatalok körében a tiltott drogok használatának tabuja folyamatosan gyengült, olyannyira, hogy a droghasználat „kulturálisan normalizálttá” vált, és sok fiatal a tiltott anyagok használatát egy újabb szabadidõs tevékenységnek tekinti (lásd DUFF 2003a, PARKER–ALDRIDGE–MEASHAM 1998). Ilyen szellemi légkörben a drogpolitikának a használat tiltásától, a használat kezelése felé kellene fordulnia. Ha nem próbál meg ilyen módon hatni a tiltott drogok használatának kultúrájára, a használat mintái és elterjedtsége ki lesz szolgáltatva az egyes sajátos kultúrák és kontextusok változékonyságának. Ugyanakkor nem egyértelmû, hogy a mértékletességet és a felelõsségteljes „gyönyör gyakorlást” ezek a kultúrák mindig mérvadónak tekintenék. Ez a megközelítés elismeri a mai társadalmak droghasználatának valóságát. Mint azt Walton (2002) hangsúlyozza, a droghasználat eredendõen személyes élmény, mely az élvezetek és kockázatok, kellemes hatások és ártalmak elegyébõl áll. Bár a droghasználat szinte mindig társadalmi környezetben történik, nem kevésbe függ személyes viselkedéstõl, döntésektõl és kényszerektõl is. Ebben az értelemben a droghasználatot úgy is leírhatjuk, mint egy elkülönülõ „önmagunkra irányuló praxist”. A drogpolitikának tehát arra kell törekednie, hogy ennek a viselkedésnek a természetét a mértékletesség és önuralom elveinek segítségével befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy számos ifjúsági kultúrában már léteznek ilyen gyakorlatok, ezért a kortársi politikának törekednie kell e gyakorlatok hasznosítására és megerõsítésére. Mindazonáltal az ausztrál drogpolitikában a prevenció és kezelés között húzódó rés, komolyan akadályozza az ilyen beavatkozást. A jelenleg érvényes politika nem képes a tiltott drogok mérsékeltebb és/vagy felelõsebb használatának befogadására. Kétségkívül meg fogják kérdõjelezni, hogy létezhet-e a droghasználatnak felelõsségteljes szintje. A jelenlegi megközelítés azonban mindeddig csak azzal az eredménnyel járt, hogy a kormányzat képtelennek bizonyult a tiltott droghasználat kultúrájának hatékony formálására, miközben a használat megelõzése érdekében keveset tett. A drogpolitikának tehát hatékonyabb módokat kell találnia az emberek személyes viselkedésének befolyásolására. Véleményem szerint Foucault egy újfajta módot kínál ezeknek az új megközelítéseknek az átgondolására. Foucault gondolatai alapján a drogpolitikának a korlátokkal és a mérsékletességgel kellene foglalkoznia a felelõsségteljes kultúra kialakításának érdekében. Ez hatékony eszköz lehetne a tiltott drogok használatával kapcsolatos ártalmak csökkentésében,


119

miközben legyõzheti a számos ifjúsági kultúrára jellemzõ drogpolitikák és stratégiák iránti közömbösséget (lásd CLARK–SCOTT–COOK 2003, 38–41). Lesznek olyanok, aiknek ez a korlátállítás teljes absztinenciát fog jelenteni, másoknak pedig bizonyos anyagoktól való tartózkodást és közben más anyagok mérsékelt élvezetét. A probléma Foucaultra támaszkodó megközelítésének nagy elõnye a mérsékletesség hasznának felismerésében áll. A kormányzat által támogatott ártalomcsökkentõ és prevenciós stratégiák a önmérsékletet és absztinenciát általában eredendõen „helyesnek” és erkölcsösnek értékelik. Talán sikeresebb lenne az ilyen önmérséklet elõsegítése, ha annak haszna is tisztázott lenne. Foucault hangsúlyozza, hogy a mérték megtalálása révén ritkább alkalmakkor megtapasztalt gyönyör intenzívebb lesz. Vagyis a droghasználat hatékony mérséklése biztosítja, hogy a további használatnál az élvezet határozottabb és kellemesebb lesz. Egy ilyen mérséklés már önmagában is hatékony ártalomcsökkentõ stratégia. Ebbõl a szempontból a mérséklés nem csak azért ajánlott, mert önmagában erényes dolog, hanem azokért a gyakorlati elõnyökért is, melyeket magában hordoz. Ugyanakkor minden jel szerint ez olyan politikákhoz és programokhoz vezet, melyek megfelelnek az egyéni droghasználók szükségleteinek és ezáltal hatékonyabbak. Egy ilyen vállalkozásnak ugyanakkor építenie kellene a számos ifjúsági kultúrában meglévõ önmérséklet és „kontrollált” droghasználat „spontánabb” kifejezéseire. Mint azt sok kutató elismerte (lásd LUPTON–TULLOCH 2002; MOORE 1993; O’MALLEY–VALVERDE 2004; ZINBERG 1984), a droghasználat sokszor olyan sajátos társadalmi helyzetben vagy „környezetben” történik, ahol éppen a túlzott fogyasztás ellenzése váltja ki a mérsékletességet ösztönzõ specifikus normákat és szokásokat. Slavin (2004) szerint a „rendetlen”, vagy kontrollálatlan droghasználatot sok drogot használó kortárs csoport elítéli, mivel ez a tapasztalatlan és/vagy felelõtlen droghasználók jellemzõje. Ebben az értelemben jelentõs kulturális és társadalmi támogatottság kapcsolódik a kifinomult és kontrollált személyes életmód gyakorlásához – ahhoz a képességhez, hogy az ember „kezelni” tudja saját droghasználatát (lásd még MEASHAM, ALDRIDGE, PARKER 2001, 124–129). Vagyis, ezen társadalmi normák közül soknak középpontjában inkább az a vágy áll, hogy elkerüljék a „rendetlen” droghasználattal járó zavart vagy társadalmi megbélyegzést és az abból való „kijutást”, semmint a gyönyörök mérsékletes gyakorlásának közvetlenebb felértékelése. Ez azonban így is látni engedi, hogy a mérsékletesség gyakorlásának és a hatékony korlátállításnak az alapja már megvan sok ifjúsági kultúrában és sokféle környezetben. Továbbá ez azt is jelenti, hogy jelentõs érdemei lennének egy olyan politikának, mely a használat mértékletességét támogatja, mert ez egyfelõl a droghasználattal járó élvezetek fokozásának a módja, és egyben a droghasználat „rendetlen” vagy nem kívánatos következményeinek csökkentése lehetne. Írásom arra törekedett, hogy láthatóvá tegye a gyönyör és az erkölcs foucault-i felfogásának hasznát a drogpolitika kidolgozásában, ezért érdeklõdésem inkább fogalmi vagy elméleti, és kevésbé gyakorlati vagy programadó volt. Az érvelés kidolgozásának következõ lépésében azzal kell majd foglalkozni, hogy ezek az erkölcsi elvek milyen módon érvényesíthetõk és/vagy operacionalizálhatók. Más szavakkal: hogyan lehet az elméletet átültetni a gyakorlatba? Ezzel a problémával kapcsolatban az az álláspontom, hogy a droghasználat és a vele kapcsolatos viselkedések befolyásolása érdekében, a drogprevenciós és ártalomcsökkentõ programokat abban a környezetben és helyzetben kell érvé-

120

CAMERON DUFF

nyesíteni, ahol a droghasználat történik. Foucault munkájából kiolvasható, hogy egy ilyen kulturális átalakulás a mértékletesség etikájának nagyobb fokú elõtérbe állítása által válhat lehetségessé. Ez új típusú információt és csoportos oktatási stratégiákat kíván, olyan tipikus „droghasználó környezetben”, mint a bárok, az éjszakai szórakozóhelyek, a munkahelyek, az iskolák és egyetemek. Mindez magában foglalhatja a hatékonyabb „kortárscsoport-befolyást” elõsegítõ oktatási és informálási stratégiák kifejlesztését, melyekben a mérsékletesség gyakorlati elõnyeit saját élményeiknek megfelelõen közvetítik a fiatalok felé. Foucault-t követve, ezeknek a stratégiáknak azt kell hangsúlyozniuk, hogy a mérsékletesség gyakorlása miképpen fokozza az átélt élvezetet, miközben az ártalmakat lehetõség szerint csökkenti. Ennek a munkának valamilyen módon utat kell találnia ahhoz is, hogy a droghasználat tágabb kultúráját megváltoztassa azáltal, hogy elõtérbe helyezi a mérsékelt droghasználatot és eltántorít a mértéktelenségtõl. Továbbá egy olyan stratégia, amely a tiltás idealizmusa helyett a tiltott drogok „felelõsségteljes használatát” helyezi elõtérbe, minden bizonnyal pragmatikusabb és helytállóbb választ tud nyújtani az ausztrál társadalom tiltott drogokkal kapcsolatos „problémájára”. Egy ilyen stratégia modellje lelhetõ fel az olyan ausztrál oktató és ártalomcsökkentõ szervezetek munkájában, mint a RaveSafe, az Enlighten és a Pt’Chang Non-Violence Group. Mindegyik szervezet „fûpropagáló” és kortárscsoport irányítású, melyek a fiatalkori tiltott droghasználatából eredõ ártalmak csökkentésére kötelezték el magukat, egy „õszinte, nem ítélkezõ” tájékoztatás és oktatás biztosításán keresztül (lásd VCDPC 2003). Ezek a szervezetek elsõsorban helyszíni gondozási szolgáltatásokat kínálnak a fiataloknak azokban a környezetekben, ahol a tiltott anyagokat fogyasztják, mûködésük szokásos terepéül a klubokat és partikat választva. Fontos, hogy mindegyik szervezet alkalmazotti köre és vezetése önkéntesekbõl és kortársakból áll, és hogy a tiltott drogot fogyasztó fiatalok széles körben elismerik az ártalomcsökkentésre vonatkozó nemítélkezõ, pragmatikus álláspontjukat (lásd VCDPC 2003, 217–229). Érdemes megjegyezni, hogy mindegyik szervezet elkötelezett a tiltott drogok biztonságosabb használata mellett, ezért terjesztik a biztonságos használatot propagáló útmutatókat, és egyéb újító ártalomcsökkentõ stratégiákat alkalmaznak (lásd VCDPC 2004, 682–687). Ezért gondolom azt, hogy az ilyen szervezetek sokat tudnak segíteni abban, hogy kialakulhasson a tiltott drogok mérsékletes használatának etikája. Hiszen minden jel szerint valamennyi szervezet könnyedén azon törekvések szolgálatába állítható, melyek különbözõ környezetekben és jóval átfogóbb területeken a tiltott droghasználat foucaulti értelemben vett „gyönyörgyakorlási” módjára ösztönöznek. Továbbra is kihívás marad, hogy hogyan lehet ezeket a szervezeteket anyagilag támogatni törekvéseik hatékonyságának és maradandóságának biztosítása érdekében.

Következtetések: az ausztrál drogpolitika átszervezése Kifejtettem, hogy az ausztrál drogpolitika elsõdleges gyengesége abban rejlik, hogy nem tudja hatékonyan befolyásolni a tiltott drogok használatának módját. Bár a törvényalkalmazás idõrõl-idõre befolyásolni tudja bizonyos régiókban az egyes anyagokhoz való hozzáférést, és mutatkozott némi siker a fecskendõhasználó drogfogyasztók viselke-


121

désének megváltoztatásában, a legtöbb tiltott drogot fogyasztó magára maradt saját fogyasztási normájának és kultúrájának meghatározásában. Pedig az állami törekvések középpontjában talán ezeknek a használati kultúráknak kellene állniuk. Az ártalomcsökkentés tesz némi kísérletet a tiltott drogok használati kultúrájának és környezetének befolyásolására, mivel az ilyen politika határozott célja az ártalmas droghasználat csökkentése az ausztrál társadalomban. Ez azonban éppen azt jelenti, hogy a drogpolitikának a mértékletesség határaival és a tiltott drogok fogyasztásának módjával kellene foglalkoznia. Ugyanakkor a prevenciós és kezelési törekvések között az ausztrál drogpolitikában kialakult rés biztosítja, hogy az ausztrál droghasználat kultúráját az állam és annak drogstratégiái csak közvetett módon befolyásolják. Egyszóval az ausztrál drogpolitika nem képes fogalmilag megragadni a tiltott drogok használatának változó mintáit, és ezért nem is tudja, hogy miként lehetne ezeket a kultúrákat megváltoztatni. Ez jelentõs gyengeség. Azt is kifejtettem, hogy ezt a fogalmi hiányt az erkölcs, a gyönyörök és határok egy határozott és dinamikus elméletének kidolgozásával lehetne pótolni. Ez a hiány abból ered, hogy nincs meg sem a képesség, sem az akarat arra, hogy elfogadjuk a tiltott droghasználathoz kapcsolódó gyönyörök realitását. Mivel kizárólag az ártalmak, a kockázatok és azok megelõzésének eszközei állnak a középpontjában, a drogpolitika valójában félreérti a tiltott drogok használatának környezetét és kultúráját. Egy percig sem gondolom, hogy az ártalomcsökkentésre helyezett hangsúly elhibázott lenne, épp ellenkezõleg, inkább kulcsfontosságúnak tartom. Csupán amellett érvelek, hogy az ártalmak középpontba helyezését egyesíteni kell a gyönyörök elismerésével és azzal, ahogyan az ártalmak, kockázatok és gyönyörök összefonódnak bármely tiltott droghasználattal kapcsolatos élményben. Ezeknek a komplex interakcióknak a megértése és alkalmazása megfelelõ fogalmi keretet nyújt egy helytálló politika kidolgozásához és kivitelezéséhez. Véleményem szerint Foucault-nak a „gyönyörök gyakorlásáról” szóló munkája biztosíthatja ezt a fogalmi keretet. A kihívás most az, hogy miként leszünk képesek arra, hogy ezt a modellt az ausztrál drogpolitika szélesebb keretében mûködtessük. Eredeti megjelenés: International Journal of Drug Policy, vol. 15 (2004), no. 5–6, 385– 393. Fordította: Czakó Andrea

Irodalom Australian Institute of HealthWelfare (AIHW). 2002. 2001 National Drug Strategy Household Survey: Detailed findings, Canberra, Australian Institute of Health and Welfare Ballard, R. – Gillespie, A., – Irwin, R. 1994. Principles for drug education in schools, Belconnen, ACT, University of Canberra Press. Becker, H. (eds.): 1965. Outsiders: Studies in the sociology of deviance, New York, Free Press. Clark, G. – Scott, N., – Cook, S. 2003. Formative research with young Australians to assist in the development of the National Illicit Drugs Campaign, Canberra, Commonwealth Department of Health and Aging.

122

CAMERON DUFF

Crosbie, D. 2000. The National Drug Strategy: A safe set of words? In G. Stokes, P – Chalk, – K. Gillen (eds.): Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press. Davenport-Hines, R. 2002. The pursuit of oblivion: A global history of Narcotics, London, WW Norton and Company. Dietze, P. 1998. Strategies for the prevention on alcohol and other drug related harm. In M. Hamilton – A. Kellehear, – G. Rumbold (eds.): Drug use in Australia: A harm minimisation approach, Melbourne, Oxford University Press. Duff, C. 2003a. Drugs and youth culture: Is Australia experiencing the ‘normalisation” of adolescent drug use?, The Journal of Youth Studies, vol. 6, no. 4, 433–447. Duff, C. 2003b. The importance of culture and context: Rethinking risk and risk management in young drug-using population, Health Risk and Society, vol. 5, no. 3, 285–300. Durrant, R., – Thakker, J. 2003. Substance use and abuse: Cultural and historical perspectives, Thousand Oaks, Sage Publications. Fitzgerald, J., – Sewards, T. 2002. Drug policy: The Australian approach (ANCD research paper no. 5). Canberra: Australian National Council on Drugs. Foucault, M. 1983. Afterword: The subject and power, in H. Dreyfus & P. Rabinow (eds.), Michel Foucault: Beyond structuralism and hermeneutics (2nd ed.), Chicago, University of Chicago Press (magyarul: Foucault: A szubjektum és a hatalom, Pompeji, 1993/1-2.). Foucault, M. 1985. The history of sexuality, volume two: The use of pleasure, London, Penguin (magyarul: Foucault: A szexualitás története II. A gyönyörök gyakorlása, Budapest, Atlantisz, 1999). Foucault, M. 1988. Technologies of the self. In L. Martin – H. Gutman, – P. Hutton (eds.): Technologies of the self: A seminar with Michel Foucault, London, Tavistock. Hamilton, M. 2004. Preventing drug related harm. In M. Hamilton – T. King, – A. Ritter (eds.): Drug use in Australia: Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. Hamilton, M. – King, T. – Ritter, A. (eds.) 2004. Drug use in Australia: Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. House of Representatives Standing Committee on Families and Community Affairs (HRSCFCA). 2003. Road to recovery; report on the inquiryinto substance abuse in Australian communities, Canberra, AGPS. Intergovernmental Committee on Drugs (ICD). 2003. Towards a prevention agenda for the National Drug Strategy 2004 and beyond, Canberra, AGPS. Keenan, M. 2004. The social context of drug use. In M. Hamilton – T. King, – A. Ritter (eds.), Drug use in Australia: Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. Kutin, J., – Alberti, S. 2004. Law enforcement and harm minimisation. In M. Hamilton – T. King, – A. Ritter (eds.): Drug use in Australia:Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. Lang, E. 2004. Drugs in society: A social history. In M. Hamilton – T. King, – A. Ritter (eds.): Drug use in Australia: Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. Lenton, S. (1996). The essence of prevention. In C.Wilkinson – B. Saunders (eds.): Perspectives on addiction: Making sense of the issues, Perth, William Montgomery Press Lenton, S. – Single, E. 1998. The definition of harm reduction, Drug and Alcohol Review, vol. 17, no. 2, 213–220. Lintzeris, N. – Spry-Bailey, P. 2004. Harm reduction with problem users. In M. Hamilton – T. King – A. Ritter (eds.): Drug use in Australia: Preventing harm (2nd ed.), Melbourne, Oxford University Press. Lupton, D. – Tulloch, J. 2002. Life would be pretty dull without risks: Voluntary risk-taking and its pleasures, Health Risk and Society, vol. 4, no. 2, 113–124. Measham, F. – Aldridge, J. – Parker, H. 2001. Dancing on drugs: Risk, health and hedonism in the British Club scene, London, Free Association Books. McDonald, J. – Roche, A. – Durbridge, M. – Skinner, N. 2003. Peer education: From evidence to practice (an alcohol and other drugs primer), Adelaide, National Centre for Education and Training on Addiction. McKey, J. 1998. The rise of zero tolerance, Connexions: Alcohol and Other Drug Issues, vol. 18, no. 5, 11–15.


123

Midford, R. – Munro, G. – McBride, N. – Snow, P. – Ladzinski, U. (2002). Principles that underpin effective drug education, Journal of Drug Education, vol. 32, no. 4, 363–368. Ministerial Council on Drug Strategy (MCDS). 2001. National action plan on illicit drugs: 2001–2002– 2003. Background paper, Canberra, Commonwealth Department of Health and Aged Care. Moore, D. 1993. Social controls, harm reduction and interactive outreach: The public health implications of an ethnography of drug use, Australian Journal of Public Health, vol. 17, no. 1, 58–67. O’Malley, P. – Valverde, M. 2004. Pleasure, freedom and drugs: The uses of pleasure in liberal governance of drug and alcohol consumption, Sociology, vol. 38, no. 1, 25–42. Parker, H. – Aldridge, J. – Measham, F. 1998. Illegal leisure: The normalization of adolescent drug use, London, Routledge. Roche, A. – Evans, K. 2000. Harm reduction. In G. Stokes – P. Chalk – K. Gillen (eds.), Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press. Rohl, T. 2000. Evaluating the National Drug Strategy. In G. Stokes – P. Chalk, – K. Gillen (eds.), Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press. Slavin, S. 2004. Drugs, space, and sociality in a gay nightclub in Sydney, Journal of Contemporary Ethnography, vol. 33, no. 3, 265–295. Stokes, G. – Chalk, P. – Gillen, K. (eds.): 2000. Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press. Sutton, A., – James, S. 2000. Law enforcement and accountability. In G. Stokes – P. Chalk – K. Gillen (eds.): Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press Victorian Drugs and Crime Prevention Committee (VCDPC). 2003. Inquiry into amphetamine and party drug use in Victoria: Discussion paper, Melbourne, Parliament of Victoria. Victorian Drugs and Crime Prevention Committee (VCDPC). 2004. Inquiry into amphetamine and party drug use in Victoria: Final report, Melbourne, Parliament of Victoria. Walton, S. 2002. Out of it: A cultural history of intoxication, London, Penguin. White, V. – Hill, D. – Siahpush, M. – Bobevski, I. 2003. How has the prevalence of cigarette smoking among Australian adults changed? Trends in smoking prevalence between 1980 and 2001, Tobacco Control 2003, vol. 12, Suppl. II, ii67–ii74. Wodak, A. 2000. Developing more effective responses. In G. Stokes – P. Chalk – K. Gillen (eds.): Drugs and democracy: In search of new directions, Melbourne, Melbourne University Press. Wodak, A. – Moore, T. 2002. Modernising Australia’s drug policy, Sydney, University of New South Wales Press. Zinberg, N. 1984. Drug, set, setting: The basis for controlled intoxicant Use, New Haven, Yale University Press.

124

ANTHEA MARTIN – PAUL STENNER

BESZÉLJÜNK A DROGHASZNÁLATRÓL...

125

Anthea Martin és Paul Stenner BESZÉLJÜNK A DROGHASZNÁLATRÓL: MI A SZEREPÜNK NEKÜNK (ÉS RÉSZTVEVÕINKNEK) A KVALITATÍV KUTATÁSBAN?

Bevezetés A droghasználatra vonatkozó tudásalkotás fejlõdõ terület. Az elmúlt két évtizedben kutatási programok, tudományos központok és magukat ennek a témának szentelõ folyóiratok és könyvek özöne jelent meg. A drogkutatások jó része – és a legtöbb kutatástámogatás – a droghasználat megelõzését vagy az azzal járó ártalmak csökkentését célozza. Ezeknek a vállalkozásoknak az ésszerûsége magától értetõdõnek tûnik: a felhalmozódó tudás és az egyre jobb bizonyítékok segítségével egyre hatékonyabb megoldásokat tudunk kifejleszteni a drogokkal kapcsolatos problémákra. A politikai szempontból jelentõs drogkutatás különbözõ diszciplínák mentén zajlik, és egy sor eltérõ megközelítést foglal magába. Jelen tanulmány elsõdleges témaköre a kvalitatív kutatás, de emellett szélesebb körben is áttekintjük a droghasználatról való tudás kialakításának helyzetét. A kvalitatív kutatás két okból kerül e tanulmány középpontjába. Egyrészt a kvalitatív módszerek egyre inkább elismertek és egyre fontosabbá válnak a drogkutatás területén (AGAR 2002, RHODES–MOORE 2001). Másrészt a kvalitatív megközelítést általában a kvantitatív kutatástól teljesen eltérõnek mutatják be, mely különálló kutatási eredményeket hoz. A fentieket figyelembe véve a droghasználattal kapcsolatos kvalitatív kutatás mûködésének egy alternatív nézõpontját igyekszünk érvényesíteni. A címben feltett kérdés, vagyis, hogy mibõl áll a mi és a résztvevõink feladata a kvalitatív kutatásban, több olyan gondolatot vet fel, melyek itt elemzésre kerülnek. Elõször áttekintjük és összehasonlítjuk a kvalitatív és kvantitatív megközelítések jellemzõ elrendezését és megkérdõjelezzük ennek a kettõsségnek a hasznosságát. Másodszor, a drogok tágabb területét egy posztstrukturalista keretbe helyezzük. A drogkutatás kormányzati technikának is tekinthetõ, ezért vázlatosan bemutatjuk, hogy ez az elhelyezés milyen hatást gyakorol a kutatási módszerre és a résztvevõk által elmondottakról kialakított gondolkodásunkra. Ezzel összefüggésben vezetjük be a diskurzuselemzést, mint amely megfelel a posztstrukturalista gondolkodásmódnak, és illusztrálásaként ismertetünk néhány elemzést olyan beszámlókról, melyek a heroinhasználat elkezdésérõl szólnak. Végezetül áttekintjük a posztstrukturalista megközelítés fõ kritikáit és megvitatjuk ennek következményeit a drogkutatás és politika tágabb területein alkalmazott kvalitatív kutatásban.

126


Kvantitatív kontra kvalitatív? A társadalomtudományok körében a kvantitatív és kvalitatív kifejezéseket nem csak sajátos módszerekkel és eljárásokkal, hanem sajátos ismeretelméletekkel vagy tudáselméletekkel kapcsolatban is használják. A kvalitatív kutatást, más területekhez hasonlóan, a drogkutatásban is túlnyomórészt a realista hagyománynak feleltetik meg (például BOURGOIS 2003; PARKER, ALDRIDGE–MEASHAM 1998; TAYLOR 1993; továbbá EMCDDA 2000) és jellemzõen szembeállítják a kvantitatív kutatással és a pozitivista ismeretelmélettel. A társadalomtudományokban a kvantitatív/kvalitatív vitának hosszú története van (lásd például HAMMERSLEY 1989). A kvalitatív megközelítést többféleképpen mutatták be akár úgy, mint a kvantitatív módszerek „ellenpontját”, vagy – a drogok területén gyakrabban – mint azok szükséges kiegészítõjét (például BOURGOIS 2002; MCKEGANEY 1995). E két elterjedt álláspont támogatói azt vallják, hogy a kvantitatív módszertan túlságosan korlátozott és leegyszerûsítõ a társadalmi világ tanulmányozásához. Ugyanakkor, míg az egyik tábor azt állítja, hogy a kvalitatív módszerekkel olyan részleteket is felderíthetünk melyek a kvantitatív módszerekkel nem elérhetõk (például BRYMAN 1992), addig a másik tábor ez utóbbi módszert alapjaiban tartja alkalmatlannak erre a feladatra (például BRYNE 1998; PAWSON–TILLEY 1997). Ezen álláspontoktól függetlenül, a kvalitatív/kvantitatív megközelítést általában ellentétes kifejezésekkel írják le: egyéni/társadalmi, objektív/szubjektív, tényszerû/értékszerû, ritka/sûrû és így tovább. E dualizmusokat széles körben elfogadják és ez létrehozza, illetve fenntartja a két megközelítés közötti határvonalat (lásd például KITZINGER 1990; PEARCE–CHEN 1989). Ugyanakkor, ha mindezeken felülemelkedünk, a kvalitatív és kvantitatív között különbségtétel: „egyre inkább a kihallgatás melodrámájára – a rendõrség és a hírszerzõ szolgálatok által kedvelt „jó fiú/rossz fiú” interjúmódszerre kezd hasonlítani. A „rosszfiú” a célszemélyt a kihallgató szoba sarkába szorítja, követeli, hogy „maradjunk a tényeknél, asszonyom!”, és egyszerû („ritka”) igen-nem (mérhetõ) válaszokat vár. A „jófiú” teával és cigarettával kínálja a résztvevõt, együtt érez vele, akár olyan mértékben, hogy még a légkondicionálótól is óvni szeretné, és „sûrû” (kvalitatív) információt szerez. Ugyanakkor bármelyik kihallgatási stílust használják is, a cél a személy ellenállásának letörése és az igazság beismertetése (CURT 1994, 113). A kulcsszó itt az „igazság”. Mind a kvantitatív, mind a kvalitatív megközelítés szeretne feltárni valami igazságot a világról, arról, „ami valójában történik”. Bár a társadalomtudományok uralkodó hagyományai – a pozitivizmus és a poszt-pozitivizmus – eltérõ módon közelítik meg a valóságot és eltérõen próbálnak a kutatás résztvevõitõl információt szerezni, abban megegyeznek, hogy a kutató feladata az, hogy felfedezzen és bemutasson valami valósat (ROBSON 2002). Így aztán akár magyarázatnak, akár megértésnek tekintjük is ezt a feladatot, akár azt akarjuk kimutatni, hogy a megfigyelt jelenségek általános törvények megnyilvánulásai vagy éppen, hogy megfigyelhetetlen mechanizmusok véletlenszerûen kötik össze az eseményeket – azt „ami valójában történik” függetlennek tételezzük a rá vonatkozó tudásunktól. A különbözõ módszereket és eljárásokat egy többé-kevésbé átlátható közvetítõnek tekintjük, melyeken keresztül a nyelv segítségével a valóság megragadható. Ily módon a hangsúly azon van, hogy hogyan tudjuk a legjobban megragadni azt, ami „oda-


127

kint van” és arra vár, hogy felfedezzék; a viták középpontjába pedig az ismeretelméleti és ontológiai kérdések helyett a módszereink pontosságának kérdése kerül (BARBOUR 2001). Ebbõl a szempontból tekintve – és annak ellenére, hogy a kvalitatív módszerek használata egyre elterjedtebb – a drogkutatás, illetve általánosságban a társadalomtudományok területe alig mutat változást az elmúlt évtizedekben, és továbbra is „megbabonázza õket az a mítosz, hogy a precíz módszerek lankadatlan alkalmazása majd helyes tényeket eredményez – mintha az empirikus módszertan egyfajta húsdaráló lenne, amibõl az igazságot úgy tudjuk kicsavarni, mint valami kolbászt” (GERGEN 1985, 273). Ezen a ponton szükséges tisztázni, hogy nem szeretnénk, ha félreértenének bennünket, és azt gondolnák, hogy szerintünk a módszertan nem fontos. Még kevésbé szeretnénk, hogy naiv realistának nézzenek bennünket, akik könnyelmûen elutasítják a tudásszerezés lehetõségét egy „bármi lehet” nézõpont kedvéért. A következõ analógia talán segíthet abban, hogy jobban érthetõvé tegyük szándékunkat. A hagyományos (kvalitatív és kvantitatív) kutatásmódszertan egy olyan keretet szolgáltat, melyben a droghasználat valóságának reprezentációi ábrázolhatók. Amit általában nem vesznek észre és nem mutatnak be, az maga a keret és a mód, ahogyan ez a keret befolyásolja az általa kialakított ábrázolást. Véleményünk szerint a kutatóknak kutatásuk részeként ki kell dolgozniuk olyan módokat, mellyel ezek a keretek láthatóvá és tanulmányozhatóvá válnak. Ha ezt megteszik, az általuk képviselt „igazságok” ennek megfelelõen fognak átalakulni. Éppen úgy, ahogy egy büntetõjogi vallomás is függ attól a büntetõjogi-igazságügyi rendszertõl, mely jelentésének keretét adja, a társadalomtudósok adatai is a társadalompolitika szélesebb intézményi keretében kerülnek összegyûjtésre, értelmezésre és kommunikálásra. Amikor a kutatás irányításának formája – mint ez a droghasználat esetében is történik – ugyanolyan fontos a jogrendszer, mint az egészségügyi rendszer számára (és ezért a politikai rendszer számára is nagy jelentõsséggel bír), ennek a szélesebb keretrendszernek az eredményeket formáló hatása egyre szembeszökõbbé és intenzívebbé válik. Az idevágó probléma része, hogy az a munkamodell, amely a társadalompolitika és a tudományos kutatás kapcsolatát szervezi ez utóbbinak, talán érthetõen, sem több, sem kevesebb szerepet nem tulajdonít, mint a társadalmi problémákra vonatkozó szilárd és objektív eredmények szállítását. Paradigmatikus példa lehet erre egy újszerû és szilárd eredmény felfedezése egy széles körben elérhetõ drog korábban nem ismert káros hatásáról. A felfedezés egy olyan tudományos rendszernek köszönhetõ, mely annak a társadalompolitikai gépezetnek a része, mely társadalmi intézkedéseket hoz (például törvényváltoztatás, reklámkampány stb.). Világos, hogy ebben a keretben a tudományos rendszer eredményeinek szilárdnak kell lenniük, és nem csak a tudomány szempontjából hagyományos „belsõ” okok miatt, hanem azért is, mert ezeknek az eredményeknek súlya van a társadalmi vitákra vonatkozó politikai döntésekben. Minél vitatottabb a téma, annál fontosabb az adatok tényszerûsége. A felelõsség súlyát azok a társadalomtudósok is viselik, akiket rendszerint azért alkalmaznak, hogy társadalmilag jelentõs, megbízható és tényszerû információt nyújtsanak. Ugyanakkor a társadalmi kutatások tárgyai emberi lények és ezek viselkedése bizonyos körülmények között. Ez pedig sajátos – máshol részletesen tárgyalt – prob-

128


lémákat vet fel a társadalomtudósok számára (C URT, 1994; STENNER–GLEESON–STAINTON ROGERS 1995). Ezek közé tartozik az olyan valóban szilárd (megbízható és általánosítható) tudás létrehozásának nehézsége, mely ökológiailag érvényes (és így a gyakorlatban is alkalmazható). A társadalomtudományokban a kvalitatív/kvantitatív közötti különbségtétel úgy tekinthetõ, mint az ehhez az alapfeszültséghez való alkalmazkodás egyik eszköze. Még ma is igaz, hogy a kvalitatív technikák a megismételhetõség és általánosíthatóság klasszikus tudományos követelményei kárára biztosítják az ökológiai érvényességet, míg a kvantitatív technikák erõs eredményekkel kecsegtetnek, aminek alacsony gyakorlati és személyes alkalmazhatóság az ára. Nem szükséges tagadni a két tábor hívei közti gyakran viharos kapcsolatot ahhoz, hogy belássuk, hogy mindemellett mindkét fél ugyanattól az átfogó keretrendszertõl függ: „az igazság akarásától ”, mely a politikához való speciális kapcsolatukból ered. Ahhoz, hogy méginkább tudatosítsuk ennek a keretrendszernek társadalomtudományok eredményeire gyakorolt hatását, szükséges, hogy figyelemet fordítsunk a napirendre tûzött kormányzati intézkedésekre, melyek elõnyösen vagy hátrányosan, de áthatják a társadalomtudományt. Szükséges az is, hogy felismerjük ezeknek az intézkedéseknek a kutatások résztvevõinek viselkedésére gyakorolt hatását. Ez különösen akkor fontos, amikor – mint a kvalitatív kutatás esetében – a vizsgált adatok maguk a kommunikációs formák. A kommunikáció körülményeinek figyelmen kívül hagyásával az eredmények alapvetõ félreértelmezését kockáztatjuk. Kétségkívül paradox volna a megbízható tudományos információ létrehozásának nevében csonka ismeretekkel elõállni. Újból fel kell tennünk tehát a kérdést: mi is az, amit mi és résztvevõink teszünk a kvalitatív kutatásban? Hangsúlyozzuk, hogy ez nem egy üres elméleti kérdés. Ha nem figyelünk a kutatásunk szélesebb keretére, képtelenek leszünk a résztvevõk megértésére, és a társadalmi problémákra csak szegényes megoldásokat találhatunk.

A kormányzás technológiái Michel Foucault és más posztstrukturalista nézõpontot valló tudósok egy kidolgozott álláspontot kínálnak arról, hogy a társadalomtudományok hogyan mûködnek egy szélesebb társadalmi keretrendszeben. Felelevenítve a már ismerõs érvet, a fejlett liberális demokráciákban a politikai hatalom gyakorlása a „kormányzástól” függ, avagy: „egy bármilyen többé-kevésbé kiszámított és racionális tevékenységtol, melyet a sokféle hatóság és szerv különféle tudástechnikák és tudásformák alkalmazásával végez, hogy viselkedésünket vágyainkon, törekvéseinken, érdekeinken és hiteinken keresztül alakítsák egy határozott, de változó cél érdekében, és viszonylag kiszámíthatatlan következményekkel, hatásokkal és kimenetekkel” (DEAN 1999, 11). Ebbõl a nézõpontból a kormányzás „megszabja a viselkedési lehetõségeket és rendszerezi a lehetséges következményeket” (FOUCAULT 1982, 221). Az egyének és a népesség irányítása nem az állam által közvetlenül gyakorolt hatalmon keresztül történik, hanem „távolról”, olyan többé-kevésbé független intézmények, szervek és szakértõk tevékenységein keresztül, amelyek fel vannak hatalmazva arra, hogy definiálják és irányítsák az emberek viselkedését. Ezek a szervek céljaik elérésére többnyire (bár nem minden esetben) nem


129

uralkodnak az egyének felett, hanem a viselkedés és szubjektivitás olyan normáit írják elõ számukra, amelyek hatására azok „önmagukat kormányozzák” (ROSE 1989; 1990; 1999). Paradox módon tehát, noha a modern ember „kötelessége, hogy szabad legyen” (i. m.), de ahhoz „hogy szabadon cselekedhessen, elõször olyan szubjektummá kell formálni, alakítani és gyúrni, hogy képes legyen a szabadság felelõsségteljes gyakorlására az uralom rendszerein keresztül.” (DEAN 1999, 165). A tudásalkotás fontos szerepet játszik ebben a folyamatban. A posztstrukturalisták számára a hatalom gyakorlása és a tudásalkotás elválaszthatatlanok egymástól. Világos, hogy minden kormányzandó területhez elõször is kapcsolódni kell egy „módnak, ahogyan azt gondolatokká alakítjuk, hogy betegségeinek diagnózisa és hibáinak orvoslása érdekében elemezni és értékelni lehessen” (ROSE 1990, 105). Másfelõl a tudás hatalmat feltételez, hiszen a tudást magát komplex hatalmi viszonyok között hozzák létre és igazolják. Vagyis „hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást; nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képzõdne a tudás korrelatív területe, s nincs olyan tudás sem, amely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat” (magyarul: FOUCAULT 1990, 40). Következésképpen a hatalom és a tudás „kevésbe hasonlít egy házasságra, inkább ugyanannak az érmének a két oldalát alkotják” (RICHER 1992, 111). Kritikailag tekintve, a társadalomtudományokról nem csak az mondható el, hogy mint az egyénekre és a társadalmi életre vonatkozó tudás elsõdleges elõállítói, „tényeket” fedeznek fel ezekkel a területekkel kapcsolatban, hanem hogy „a valóság új szektorait teszik elgondolhatóvá és gyakorolhatóvá […] a szóban forgó területeket azokon a nyelveken keresztül valósítják meg és hozzák létre, melyek ábrázolják õket.” (ROSE 1990, 105–106). Ebbõl a szempontból naivitás lenne azt feltételezni, hogy az alanyok, tárgyak és folyamatok olyan már korábban is létezõ entitások lennének, melyek csak arra várnak, hogy felfedezzék õket. Ehelyett azokra a szelekciós folyamatokra kell irányítani a figyelmet, amelyeken keresztül ezeket az entitásokat létrehozzák az õket felfedezni szándékozó gyakorlatok és az õket leíró nyelvek. Innen nézve tehát a kutatás sajátos tárgya a valóság lényegérõl a valóság reprezentációjára helyezõdik át. Ennek következtében a kutató már nem a valóság megfigyelõje, hanem a valóság megfigyelõinek egy „másodlagos” megfigyelõje (LUHMANN 1998). Ez a kettõs áthelyezés a figyelmet a diskurzusra és a reprezentációs gyakorlaton keresztül történõ tudásalkotásra irányította. A diskurzus: „alkotja a témát. Meghatározza és létrehozza tudásunk tárgyait. Megszabja, hogy hogyan tudunk egy témáról értelmesen beszélni és okoskodni. Befolyásolja azt is, ahogyan az elgondolások megvalósításra kerülnek és azt, ahogyan ezeket mások viselkedésének szabályozására használjuk. A diskurzus azonban nem csak szabályozza a témáról való megszólalás módjait, definiálva, hogy hogyan lehet bevett és érthetõ módon beszélni, írni, viselkedni, de ugyanakkor saját elvének megfelelõen kizárásokat is tesz, mégpedig a témával vagy a rá vonatkozó tudásalkotással kapcsolatos megszólalás, viselkedés egyéb módjainak behatárolásával és korlátozásával” (HALL 1997, 44). Saját belsõ szelektivitása következtében a diskurzus tehát konstitutív a kommunikált valóságra nézve és átfogó szerepe van a kormányzásban, hiszen meghatározza a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés paramétereit. Az olyan fogalmak, mint az addikció, függõség, drogprobléma, sõt, még a droghasználat is, kulturálisan és történelmileg meghatározott társadalmi termékek.

130


Azokon a kommunikációs hálózatokon keresztül mûködnek, melyeknek azért váltak a részeivé, hogy a viselkedést és szubjektivitást sajátos módon formálják. Ha felvesszük a másodlagos megfigyelõ posztstrukturalista nézõpontját, akkor a drogterület már nem egy eszköz, melynek segítségével a droghasználattal kapcsolatos igazságokat tudunk felderíteni, hanem egy technológia, mely létrehozta a droghasználatot és szabályozandó területté tette.

Beszélõ alanyok A posztstrukturalista elméletek nemcsak a kutatásunk tárgyát változtatták meg alapjaiban, hanem módszereinkrõl vallott felfogásunkat és a résztvevõk által elmondottak értelmezését is. Interjúink és megfigyeléseink, mint ismereteink forrásai már nem pusztán a valósághoz vezetõ utakká, hanem olyan eszközzé váltak, melyekkel a valóságot aktívan alkothatjuk. Az interjú, például, „a tradicionális humanizmus példaértéku stratégiája, mivel egy ilyen eszközhöz alapveto humanisztikus értékek társulnak (azaz, liberális pluralizmus, közvetítetlen tudás, résztvevoi demokrácia, szabad alanyok közötti konszenzus) […]. Az interjúk irányulása (egyedi, szuverén alanyok) megerosíti azt a hiedelmet, hogy a tudás magukban az emberekben rejlik (ezek önmagukat prezentáló alanyok), és ennek a tudásnak a megszerzéséhez nem kell mást tennünk, csak „szabad” és „kényszer nélküli” beszélgetésekben részt vennünk” (ZAVARZADEH–MORTON,1986/ 1987, 16). A kvalitatív interjúk gyakorlata tehát – még mielõtt megkezdenénk az összegyûjtött anyag átírásának, kódolásának és bemutatásának nyilvánvalóan „konstruktív” munkáját (lásd például ASHMORE–MACMILLAN–BROWN 2004; DENZIN 1990) – sajátos alanyt feltételez, „a gondolkodás, akarat és érzelem egy lehatárolt szféráját; a tudatosság és ítélet terepét; a cselekvések ágensét és egy személyes felelõsség hordozóját” (R OSE 1989, 217). Az elõzetesen adott alany feltételezését számos kifogás érte, és egyúttal meggyõzõ érvek születtek arra, hogy a társadalomtudományok univerzális alanyait kutatási gyakorlatunk rejtett módon hozza létre (pldául GEERTZ 1979, HENRIQUES–HOLLWAY– UNWIN–VENN–WALKERDINE 1984; SAMPSON 1983). Ennek következtében a figyelem az alanyról mint entitásról azok felé a technikák felé fordul, melyek az alanyt megalkotják. Egyszóval a kormányzati technológiák felé. Világos, hogy az egységes, autonóm alany dekonstrukciója fontos következményekel jár arra nézve, hogy miként tekintsük a résztvevõink által elmondottakat. A társadalomtudományok hagyományos alanyát mint a tapasztalatok középpontját a magyarázatok forrásának tekintik. Ebbõl a szempontból azt, amit a résztvevõk elmondanak egyszerûen többé-kevésbé pontos információnak veszik, melynek a segítségével a világ mûködése tisztázható. A posztstrukturalista nézõpont szerint viszont nem az alany, hanem a diskurzus az, ami a létrehozza a tudást. A diskurzus középpontba állítása: „maga után vonja az alany középpontból való elmozdítását. A szelf többé már nem önmaga kifejezésére használja a nyelvet, inkább a nyelv az, ami beszél a személyen keresztül. Az egyén a kultúra és a nyelv közvetítojévé válik” (KVALE 1992, 36). Vagyis az alany, mint a reprezentáció szerzõje kikerül a középpontból. Az alany és a szubjektivitás egy adott korszak és kultúra reprezentációs rendszerét alkotó diskurzusokon keresztül jön létre.


131

Mindez azonban nem jelenti, hogy résztvevõink (és akár mi magunk) „kulturális termékek” lennénk, akik csak pusztán ráhagyatkoznak az uralkodó diskurzusokra. Az egyén inkább egy „aktív, de nem szuverén” létezõ (WEEDON 1987, 41). Az emberek aktívan „értelmezik” személyes és társadalmi világukat és egyfajta cselekvõ szerepet töltenek be, amikor reprezentálják azt. Ugyanakkor ezt a cselekvõ szerepet véges számú diskurzusokon belül gyakorolják. A posztstrukturalista kutatás paradigmája tehát „elismeri a diskurzus alkotó erejét, különösen a diskurzív gyakorlat esetében, és ugyanakkor elismeri azt is, hogy az emberek képesek választásokra ezekkel a gyakorlatokkal kapcsolatban” (DAVIES–HARRÉ 1990, 46).

A droghasználatról szóló beszéd: diskurzuselemzés Fontos látni, hogy a posztstrukturalista nézõpont megkérdõjelezi azt az elgondolást, hogy az interjúk résztvevõi által elmondottak közvetlenül tükrözik azt, „ami valójában történt”, ahogyan õk „valójában éreznek”, amit „valójában gondolnak”. De akkor hogyan dolgozzuk fel az interjúk anyagát? Ha magunkévá tesszük a posztstrukturalista álláspontot, mely szerint a résztvevõk beszámolói kommunikatív konstrukciók, melyek speciális kontextusokban jönnek létre és sajátos diskurzív formációk közegében helyezkednek el, akkor figyelmünket a diskurzusok által létrehozott jellemzõ korlátokra és lehetõségekre kell irányítanunk, illetve arra, hogy résztvevõink hogyan viselkednek ezek között. A téma vizsgálatának egyik eszköze a diskurzuselemzés vagy diskurzuskutatás lehet. Fontos megjegyeznünk, hogy a diskurzuselemzés önmagában véve nem egy „posztstrukturalista módszer” és még csak nem is egy egyedi megközelítésmód. Legjobb, ha a diskurzuselemzést egy átfogó fogalomnak tekintjük, mely különbözõ megközelítések és hagyományok széles skáláját fedi le, köztük a társalgáselemzést, a diszkurzív pszichológiát, a foucault-i archeológiát és genealógiát, kritikai diskurzuselemzést és kritikai nyelvészetet, az interakciós szociolingvisztikát, a beszéd néprajzát, a Bahtyin-féle irodalomelméletet és egyebeket (W ETHERELL , T AYLOR és GATES, 2001a). Ezeket a megközelítéseket az rendeli legnyilvánvalóbban egymáshoz, hogy mindegyik középpontjában a „diskurzus” áll. A diskurzuselemzés kontextusában a diskurzusnak más jelentése van, mint a posztstrukturalisták számára. Egyfelõl jelentése szélesebb körû és a kifejezést nem csak a „világmegismerés” módjaira akalmazzuk, hanem „mindenfajta szóbeli interakcióra, formálisra és nem formálisra egyaránt, és mindenféle írott szövegre is” (POTTER–WETHERELL 1987, 7). Másfelõl néhány megközelítés esetében jelentése inkább szûkebb, ahol a középpontban a szóbeli vagy írásos szöveg áll szemben az önmagában vett reprezentációval. Ugyanakkor néhány posztstrukturalista és egyéb munkában láthatjuk, hogy a „szöveg” fogalma a vizuális képek és fizikai szövegek egységévé bõvült (lásd például: PARKER és BOLTON Discourse Network, 1999). Ami még a mûvek e csoportját összetartja, az a diskurzus természetérõl alkotott alapfeltételezések. Változataikra való tekintettel ezeket a feltételezéseket legegyszerûbben úgy lehet leírni, ha két témára osztjuk õket: konstrukcióra és funkcióra. A diskurzuselemzés

132


tehát általánosságban azokra a kutatási kérdésekre helyezi a hangsúlyt, melyek a diskurzusok megalkotásának mikéntjére, illetve arra irányulnak, hogy mi is jön létre e konstrukciók által. Ennek a megközelítésnek a posztstrukturalista változatai, mint amilyen a foucault-i kutatás (például DEAN 1991, FOUCAULT 1991, 1998) vagy a diszkurzív pszichológia (például EDWARDS–POTTER 1992; HARRÉ–GILLETT 1994; POTTER 1996; POTTER–WETHERELL 1987), a konstrukció és funkció iránti átfogó érdeklõdést a fentebb vázolt specifikusabb feltevésekkel és érdeklõdési körökkel egyesítik. Ennélfogva a posztstrukturalista megközelítések legfontosabb jellemzõje az ontológiai és ismeretelméleti kérdésfeltevés igénye lesz. Mivel a valóság felé való irányulás a diskurzusban szelektív módon konstruálódik, az egyedüli és „lényegi” valóság fogalma elveszíti ontológiailag elkötelezett helyzetét és a diskurzusban és diskurzus által megkonstruált különféle valóságok egyikének helyzetébe kerül. Elvárható lesz, hogy a dolgok bármilyen állásáról többféle igazság létezzen, és az egyes változatok elõtérbe kerülését hatalmi viszonyok határozzák meg. Ebbõl az a visszafelé ható következtetés ered, hogy a posztsrukturalista diskurzuselemzés célja nem több mint hogy helytálló olvasatokat és változatokat kínáljon a diskurzus konstruálásának módjáról és annak mûködésérõl. Ha ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban végleges válaszokra tartanánk igényt, akkor a másodlagos megfigyelõt meg kellene fosztanunk saját alapelvétõl, mely szerint a valóság funkcionális alapokon és szelektív módon konstruálódik. Kritikailag tekintve, egy ilyen kutatásból származó ismeret esetleges és helyi szintû, az érdeklõdés specifikus társadalmi és történelmi közegbõl eredõ funkciója (WETHERELL–TAYLOR–YATES 2001b). Meg kell jegyeznünk, hogy a diskurzuselemzés – a fogalom fent leírt szélesebb értelmében – már kapott némi figyelmet a droggokkal kapcsolatos területen. A diszkurzív munkák e csoportjában érdemes elkülöníteni egymástól azokat, amelyek fõleg az intézményi (fõképp jogi és tudományos) diskurzus viszonylag formális kommunikációjával foglalkoznak, és azokat, amelyek az informális, „közönséges” diskurzusok „hétköznapi” kommunikációit taglalják. Így aztán a foucault-i hagyományon belül vannak olyan tanulmányok, melyek a droghasználattal kapcsolatos tudás fejlõdését és ezek hatalmi hatásait követik nyomon, és olyanok, amelyek kritikaiag „dekonstruálják” az uralkodó diskurzusokat annak érdekében, hogy mondhassanak valamit a tudás és a hatalom droghasználattal kapcsolatos mûködésérõl a kortárs társadalomban. (például BOURGOIS 2000; CAMPBELL 2000; FINER–THURÉN–TOMSON 1998; HARDING 1988; MILLER 2001; MUGFORD 1993; SEDGWICK 1992; SELTZER 1993; VALVERDE 1998; ZIBBELL 2004). Ezek a tanulmányok többnyire a nyilvánosan elérhetõ szövegek (politikai iratok, újságcikkek, médiajelentések, hirdetések, irodalmi mûvek stb.) diskurzusainak elemzésével foglalkoznak, valamint ezek használatának globálisabb, „ideológiai” és gyakorlati következményeivel. Ezt a munkát szembeállíthatjuk azokkal a tanulmányokkal, melyek inkább az etnometodológia és a társalgáselemzés hatása alatt állnak (például DAVIES 1997; PLUMRIDGE–CHETWYND 1998; 1999), és amelyeknél a mindennapi „beszédtevékenység” (vagy legalábbis a beszéd lejegyzett változata) áll a kutatás középpontjában. Itt nagyobb hangsúly kerül a közetlen diszkurzív és társadalmi kontextusokra, melyeken belül a különbözõ szelfek, identitások és beszámolók megjelennek, valamint ez utóbbiaknak a kontextusok között kialakuló funkcionalitására.


133

A heroinhasználat magyarázata Számos kvalitatív drogkutatás részét alkotja a résztvevõk felkérése arra, hogy számoljanak be életük bizonyos eseményeirõl. Ezt alapul véve szeretnénk illusztrálni a posztstrukturalista elgondolásokon alapuló diskurzuselemzés használatát. Ehhez interjú-beszámolókat fogunk bemutatni, középpontba helyezve nem csupán magyarázó értéküket, hanem megkonstruálásuk és mûködésük módját is. Megközelítésünk leginkább a Jonathan Potter, Margaret Wetherell és mások által kidolgozott diskurzív pszichológiához illeszkedik. Fontos megjegyezni, hogy a mi olvasatunkat is – mint minden mást – partikuláris érdekek és érdeklõdések hatják át. Ezért már most kijelenthetjük, hogy a beszámolók mûködésének tárgyalása nálunk inkább az intervencióra és politikára irányuló globális következtetések felé irányul, semmint azok közvetlen társadalmi funkcióira. A vizsgált beszámolók olyan a heroinhasználatot megtapasztalt emberekkel készült interjúkból származnak, amelyekben a résztvevõk droghasználatuk kialakulásának történetét mondják el. Ezekben az interjúkban erõteljesen jelennek meg a heroinhasználattal kapcsolatos gyakran elõforduló fogalmak, mint például az „addikció” vagy a „szokás”. Mindazonáltal úgy döntöttünk, hogy nem szentelünk figyelmet sem e fogalmaknak, sem azoknak a beszámolóknak, melyekben elõfordulnak. Pontosan azért kerüljük el õket, mert a legnyilvánvalóbbnak tûnik, hogy a heroinhasználattal kapcsolatban ezekre figyeljünk. Célunk az, hogy bemutassuk a posztstrukturalista diskurzuselemzés széles körben való alkalmazhatóságát a drog területén, és nem az, hogy alkalmazását a droghasználattal összefüggõ nyilvánvalóan problémás esetek kapcsán mutassuk be. Ezért inkább azokra a beszámolókra koncentrálunk, melyek arról szólnak, hogy a résztvevõk hogyan kezdtek el heroint használni, és csak három ilyen példát hozunk fel. Az elsõ két beszámolót tudatosan azért választottuk, mert ismerõsek, és mert célunk az, hogy leromboljuk és láthatóvá tegyük azokat az elõfeltevéseket, melyek a hagyományos értelmezések mögött állnak.

A „kortárscsoport-befolyás” beszámoló Az elsõ kivonatot úgy írhatjuk le, mint a „kortárscsoport-nyomás” vagy „kortárscsoportbefolyás” hatására elkezdett heroinhasználatról szóló beszámolók egy változatát: A nõvérem, ehm, az én nõvérem, meg a pasija, õk, ööö, kicsit csinálták korábban, aztán a pasija szerzett egy kis pénzt, …ööö… valami tiszteletdíjat, egy olyan kislemez után, amit kiadtak, hát, pár éve. Igen. Ööö, a hetvenes években, de a tiszteletdíjat kapta tovább, szóval úgy döntött, hogy vesz egy nagyobb adagot és dealerkedni kezd egy kicsit. És aztán, és nálunk voltak, nálam és anyámnál és mostohaapámnál akkoriban és hát ott volt minden nap, és minden nap az ment, – érti –, „Gyerünk!” – tudja, „Na, csak egy kicsit próbáld ki, nem fog fájni! Csak egy kicsit, minden oké!”. Én meg mondtam, hogy „nem” sokáig, jó, rendben, hónapokig, tudja, azt mondtam, „nem” s akkor egy nap mentem haza valahonnan – valahol voltam, ittam, egy párat, és aztán mentem haza

134


és õk meg nyomták, hogy „Gyerünk, gyerünk!” aztán gondoltam: „oké, egy kicsit kipróbálom, hogy végre elhallgassanak”. De tényleg [nevet]. Szóval, ez volt. Az ismertetett történet lényege, hogy a résztvevõ egy darabig ellenállt a heroinhasználatra buzdító ösztönzésnek, mielõtt végül engedett és kipróbálta a drogot. Az elbeszélés hagyományos társadalomtudományi olvasata azt próbálná értelmezni, hogy a résztvevõ hogyan és miért kezdett elõször heroint használni. Ily módon (vagy ebbõl a célból) olvasva, az elbeszélés a történtekre látszólag egy nagyon is helytálló magyarázattal szolgálhat. De miért is kell ennek így lennie? Ha az elbeszélés felépítését nézzük, akkor az tényszerû beszámolónak tûnik. Látszólagos tényszerûsége abból ered, hogy a beszélõ megfigyelhetõ eseményekrõl számol be. A beszámoló szinte teljes egészében a viselkedések szóbeli és egyéb leírásából áll. Az idézett beszéd – vagy „megkonstruált dialógus” ahogy Tannen (1989) nevezi – használata során az elbeszélés igazolhatónak tûnik. És valóban, azon a ponton, ahol a résztvevõnk szubjektív tapasztalatát említi – azt, amit „gondolt” – az elbeszélés átfordul belsõ dialógusba, ami szintén azt az érzést kelti, hogy egy objektíven hozzáférhetõ eseményrõl van szó. Így tehát az elbeszélés hihetõsége saját „valószerûségének” hatásából ered, vagyis abból, hogy ez egy igaz beszámoló arról, ami „valójában történt”. A hihetõség, az elfogadhatóság már önmagában is egy jelentõs diszkurzív eredmény. Ugyanakkor az elbeszélés ennél jóval többre is használható. Míg látszólag egy tényszerû beszámolónak tûnik, nem csak a résztvevõ elsõ heroinhasználatát írja le, hanem fel is menti viselkedését. Két fontos pont van itt. Az elsõ, hogy semmilyen érték (sem pozitív, sem negatív) nem kapcsolódik az elbeszélésben a heroinhasználathoz, és legalábbis ebben az értelemben úgy tûnik, hogy nincs semmi, ami miatt itt „mentegetõzni” kellene. Ugyanakkor a heroinhasználat problematizálása az azt meghatározó diskurzusokban (betegségként, társadalmi problémaként, pszichológiai rendellenességként) arra kötelez bennünket, hogy ezt az elbeszélést „egy korábbi vétekbõl eredõ feltételes összefüggések […] funkciójaként” értelmezzük (BUTTNY 1993, 45). Mindez ahhoz a posztstrukturalista nézethez kapcsolódik, mely szerint az alany mindig bizonyos „igazságok” viszonyában helyezkedik el. A heroinhasználatot megtapasztaló emberek nem tudják elkerülni az olyan diskurzusokat, melyek meghatározzák, amit tudunk (vagy amit tudni vélünk) viselkedésükrõl. Csak ezekkel az ismeretekkel összefüggésben helyezhetik el magukat vagy kerülhetnek elhelyezésre. A második pont azzal kapcsolatos, ahogyan résztvevõink elbeszélései kifogásokként mûködnek. Fontos, hogy nincsenek keretbe foglalva. Ahelyett, hogy a vétket közvetlenül a másik szereplõnek (nõvérének, nõvére barátjának és egy „pár italnak”) tulajdonítaná, inkább egyszerûen „elmondja, ahogy volt”, elmosva az elsõ heroinhasználathoz vezetõ irányító cselekvést és ezáltal a felelõsséget is a folyamat ezen szélesebb területén. Vagyis „attribúciós tevékenységet végez […] közvetlenül vagy implicit módon, egy jól láthatóan érdekmentes beszámolón keresztül, mely lehetõvé teszi másoknak, hogy végigkövessék a beszámoló következményeit vagy implikációit.” (EDWARDS–POTTER 1992, 158). Ezáltal a résztvevõ elõre semlegesíti magát a nem kívánt vádak alól azáltal, hogy valójában csak „kifogásokat keres” viselkedésére.


135

A kifogások használata révén csökken a problémás viselkedéssel kapcsolatos felelõsség. Mint azt korábban említettük, a fejlett liberális demokráciák alanya „kényszerítve van arra, hogy szabad legyen”. A személyektõl (vagy legalábbis a felnõttektõl) elvárják, hogy autonómiát, „szabad akaratot” és racionalitást mutassanak. A személyiség módján való létezés e diskurzusa egyike azoknak az alapvetõ átfogó diskurzusoknak, melyekhez az összes többi helyzete igazodik (SHOTTER 1984). A beszámoló hatékony mentegetõzésként való olvasata felveti a résztvevõ e tágabb diskurzushoz viszonyított helyzetének problémáját. Azáltal, hogy a felelõsséget másokra hárítja, résztvevõnk kétségbe vonja, hogy õ maga egy racionális és akarati énnel rendelkezõ cselekvõ lenne. Ugyanakkor az elbeszélésben egy olyan diskurzív munka is megjelenik, mely a probléma kisebbítésére szolgál. Elõször, amint azt már korábban említettük, résztvevõnk arról számolt be, hogy egy ideig aktívan ellenállt a heroinhasználatra való buzdításoknak. Beszámolójának ez az oldala egy cselekvõ és racionális szelfet teremt, sõt egy olyan szelfet, aki képes arra, hogy akaratait és racionalitását az állandó „nyomás” ellenére fenntartsa. Késõbb „ellenállása” csak akkor „törik meg”, amikor „iszik, egy párat”. Az alkoholfogyasztást a kognitív mûködésre és viselkedésre vonatkozó normatív elvárások kísérik: „azt, hogy az ivás velejárója az akadályoztatás […] mind a szakértõk, mind a laikusok abszolút igazságnak tartják. Az akadályoztatás kusza gondolatokat és gyenge önkontrollt eredményez” (VALVERDE 1998, 196). Vagyis résztvevõnk beszámolójában impliciten benne van az az elképzelés, hogy amikor elõször használt heroint, ítélõképességének és önkontrolljának szintje alacsony lehetett. Ez is arra szolgál, hogy viselkedését mentse, mégpedig oly módon, hogy közben cselekvõ és racionális szelfje sértetlen marad: a heroinhasználat csupán egy „botlás”, melyet az alkoholhatás eredményezett.

A „stresszre adott válasz” beszámoló Gyakran találkozunk olyan beszámolókal, melyek a problémás viselkedést a „normál” képességek meggyengüléséhez kötik. Az akarat és gondolkodás meggyengülése lehet átmeneti vagy maradandó, függhet belsõ vagy külsõ okoktól. Hasonlítsuk össze, hogy miként konstruálódik a „meggyengülés” a fenti és a most következõ kivonatban: Nos, én csak, én csak, ööö, én – azt hiszem – akkoriban depressziós voltam és arra gondoltam, ami történt velem a múltban, és hát, szóval, a védekezõ erõm nagyon gyenge volt, tudja, és én – én úgy éreztem, hogy, hogy a védekezõ erõm, a normális, tudja, a normális, ööö, józan eszem nem volt olyan erõs, mint kéne. És, tudja, valahogy engedtem és, és használtam, tudja, habár máskor, amikor elégedett voltam, vagy boldog, akkor azt mondtam volna: „Nem” – tudja, a józan ész feltámadt volna bennem, és azt mondta volna: „Ne tedd! Mit csinálsz? Ne légy hülye!” – tudja. Ez a kivonat a heroinhasználat megkezdésérõl szóló „stresszre adott válasz” beszámolók egy változata. Kulcstulajdonságai megegyeznek a fenti „kortárscsoport-befolyás” beszámolóval, amennyiben szintén egy hihetõ magyarázatot kínál a résztvevõ elsõ

136


heroinhasználatára, és a viselkedés mentegetésére irányul. Ugyanakkor ez a beszámoló eltérõ módon éri el, hogy hihetõ legyen és eltérõ módon menti a viselkedést. A résztvevõ itt nem kever bele a szelfhez képest külsõ jellemzõket (emberit, vagy másfélét) elsõ heroinhasználatába, így önmagát az esemény kizárólagos szereplõjeként mutatja be. Inkább a „depressziójának” tulajdonítja „védekezõ erejének” (és ezáltal akaraterejének) csökkenését. A „pár italhoz” hasonlóan, a „depresszió” is összekapcsolódik annak hangsúlyozásával, hogy a „normális” mûködés megakad. A résztvevõ valójában mindent megtesz azért, hogy ezt világossá tegye, és azt állítja, hogy ha „védekezõ ereje nem lett volna gyenge” akkor „józan esze” megakadályozta volna a heroinhasználatot. Az általános vélemény szerint, a „pár ital” elfogyasztásával ellentétben, a „depressziót” az emberek nem tudják irányítani. Vagyis, míg elsõ résztvevõnknek korlátozott mértékben még tulajdoníthatunk felelõsséget, mivel az alkoholfogyasztás saját döntése volt, addig második résztvevõnkkel kapcsolatban nem tehetünk ilyen megállapítást. Míg az elsõ beszámoló a „kinti”, megfigyelhetõ világban lezajló eseménysorozatról tudósít, addig a második szubjektív tapasztalatokat helyez a központba és erõsen reflexív jellegû. Ugyanakkor a második beszámolót is úgy tekinthetjük, mint amely a „valószerûség” hatására törekszik, melyet inkább a belsõ, semmint a szelf szempontjából külsõ jellemzõk bevonásán keresztül ér el. A „depresszió”, a „védekezõ erõ”, és a „józan ész” fontos szerepet játszanak mind a laikusok, mind a szakértõk emberi mûködésrõl folytatott diskurzusaiban. Bár ezek az entitások nem figyelhetõek meg közvetlenül, és operacionalizációra szorulnak ahhoz, hogy mérhetõek és tanulmányozhatóak legyenek, létezésüket mégis magától értetõdõnek tartjuk. Számos posztstrukturalista kutatás szentelte magát annak, hogy kimutassa az intrapszichés entitásokat a társadalomtudományok és különösen az úgynevezett „pszi”-diszciplinák inkább kitalálták, semmint felfedezték (például CRUIKSHANK 1996; ROSE 1989). Azon túlmenõen, hogy a tudáson keresztül „életre hívták” ezeket az entitásokat, még az is elvárható, hogy modern alanyokként introspekció útján hozzá is férjünk pszichénk e tartalmaihoz. A második beszámolónk tehát a „valószerûség” hatását úgy éri el, hogy olyan szélesen használt diskurzusokból merít, melyek az alanyról és a bennünket emberi létezõként magába foglaló valós világról szólnak.

A „kockázatbecslés” beszámoló Kritikai szempontból tekintve mindkét beszámoló – az elsõ implicit, a második explicit módon – támogatja a heroinhasználat uralkodó konstrukcióját, miszerint az alapvetõen problematikus. Az általunk vizsgált utolsó beszámoló különbözik az elsõ kettõtõl abban, hogy megkérdõjelezi ezt az elgondolást: Ööö, szóval, hallassz dolgokról, aztán, öö, a haverjaid meg azt mondják: „oh”, milyen jól érezték magukat, meg mennyire élvezték ezt vagy azt. És aztán meg az érem másik oldala, ott vannak a szüleid, vagy idõsebb emberek, akik ilyeneket mondanak: „Oh, tudod, ne tedd, meg fogsz halni, ne csináld ezt meg azt!”. De arra gondolsz, „hát honnan is tudhatnád, hogy is lehetnél már halott, hogyan lehetne ez annyira rossz?”


137

vagy, tudod, milyen is lehet az, mikor – tudod – bevallják, hogy még sose próbálták, de a haverjaid, akik meg igen, valahogy jól érzik magukat. Szóval, izé, tudod, kipróbálod hogy, hát, … ööö, a tapasztalat kedvéért. Meg aztán, izé, azért, hogy a valahogy a csapathoz tartozz, a haverjaidhoz, vagy mi, érted? Mindezt úgy írhatjuk le, mint egy, a heroinhasználat elkezdésérõl szóló „kockázatbecslés- beszámolót”. A korábbi beszélõkkel ellentétben, ez a résztvevõ a heroinhasználat problematikus mivoltának nézetével foglalkozik és rekonstruálja státuszát. Ezzel a diszkurzív lépéssel összhangban, beszámolója inkább indokolja, semmint mentegeti elsõ heroinhasználatát. A legérdekesebb ebben a beszámolóban az a mód, ahogyan a résztvevõ egy uralkodó diskurzust „mûködtet”, egy racionális diskurzusból merít, hogy kétségbe vonja azt a széles körben osztott nézetet, mely szerint a heroinhasználat problematikus. Résztvevõnk egészen úgy állítja be magát, mint egy empirista, aki a közvetlen tapasztalatot a tudás egyetlen hiteles forrásának veszi. Szülei és az „idõsebb emberek” figyelmeztetéseit a saját érzékein, illetve mások tapasztalati tanúságai által szerzett ismereteivel helyettesíti. A hagyományos életbölcsesség érvényét veszti szemében, mivel azt olyanok vallják, akiknek nincs tapasztalatuk ahhoz, hogy mefelelõen alátámasszák álláspontjukat és mivel az saját megfigyeléseivel, valamint más idevágó tapasztalatokkal rendelkezõ emberek beszámolóival is ellentétben áll. Az elsõ heroinhasználat itt úgy kerül bemutatásra, mint amelyet egy „kockázatbecslés” elõzött meg, amellyel résztvevõnk „felmérte a bizonyítékokat” és érzékszervei tanúságának megfelelõen döntött. Állítása szerint elõször (legalábbis részben) „a tapasztalat kedvéért” használt heroint. Az empirista diskurzus kontextusában, ennek nemcsak, hogy „értelme van”, de ez egy racionális viselkedés. Résztvevõnk egyfajta „naiv tudóssá” válik, aki az élet által felkínált tapasztalatokból mintát vesz. Továbbá azáltal, hogy elsõ heroinhasználatát egy racionális döntéshozatalon alapuló választásként írja le, résztvevõnk önmagát teljesen autonóm és racionális alanynak állítja be.

A résztvevõi beszámolók, mint ártalomigazolások az intervenció számára Kitértünk arra, hogy tudás és hatalom, illetve diskurzus és viselkedés egymástól nem elválaszthatóak. Ha a kvalitatív kutatást úgy tekintjük, mint ami teljes mértékben áthatja a kormányzás technikáit, akkor elemzésünk további tárgya az lesz, hogy a bemutatott beszámolók hogyan „mûködnek” ebben a kontextusban. Vagyis visszatérünk korábbi témánkhoz, a drog területén végzett kvalitatív kutatás és az intervenció kapcsolatához. Ha feltételezzük, hogy ezek a beszámolók tartalmaznak tudást a heroinhasználat elkezdésének „valódi okairól” vagy az események mélyén rejlõ „valódi folyamatokról”, akkor milyen eljárást írhatunk elõ? Azaz, miként képesek ezek a beszámolók „ártalomigazolásokként” (O’DELL 1993) mûködni az intervencióban? Míg a „viselkedés mindig benne rejlik az értelmezésben” (CURT 1994, 204), a kettõ közti kapcsolat nem mindig egyenes irányú. Míg a különbözõ értelmezések képesek

138


lehetnek egyetlen politikai programban egyesülni, addig egyféle értelmezés többféle társadalmi megmozdulás diskurzusát is támogathatja (STAINTON ROGERS, 1986). Vagyis egy beszámoló és annak egy adott olvasata vagy értelmezése, illetve a beszámoló felhasználása által elõírt viselkedés közötti kapcsolat természete empirikus kérdés, és az erre adott válasz feltételezhetõen nem állandó érvényû. Noha nem volt célunk a beszámolókkal kapcsolatban empirikusan vizsgálni ezt a kapcsolatot, mégis kiterjeszthetjük elemzésünket, hogy olyan intervenciótípusokat javasoljunk, melyeket ezek a beszámolók igazolnak, legyen szó akár az aktuális politikai kérdésekre hatással lévõ tényszerû igényekrõl. Az elsõ két beszámoló, melyek a kezdeti heroinhasználat mentegetésére szolgálnak, látszólag olyan intervenciót igazolnak, melynek célja a megelõzés. Mindkettõ osztja azt az elgondolást, hogy a heroinhasználat problematikus és ezért legjobb elkerülni. A „kortárscsoport-befolyás” beszámoló nyilvánvalóan azt sugallja, hogy segíteni kell az embereket abban, hogy a heroinhasználatra vonatkozó „nyomásnak” ellen tudjanak állni. Ez általában magában foglalhatja az egyénekre irányuló intervenciót, mint például az iskolai és egyéb drogfelvilágosítást, esetleg olyan technikák bevonásával, mint a „kockázatos” helyzetek szerepjátékok általi feldolgozása. A „stresszre adott válasz”-beszámoló szintén egyénekre irányuló intervenciót igazol. Ez szintén tartalmazhat olyan intervenciót, melynek célja a heroinhasználattal szembeni „ellenállás” erõsítése, akár ismét csak az oktatáson keresztül, de még inkább a pszichológiai szorongás csökkentésére tervezett terápiás technikák (tanácsadás, csoportterápia, önsegítõ csoportok stb.) révén. Kritikai szempontból, mindkét beszámoló inkább a személyre, semmint a társadalmi változásra irányuló intervenciót igazol. A heroinhasználat „problémájának” gyökerét az egyének testében és elméjében látja, s nem a tágabb társadalomban (az ennek jelentõségérõl szóló értekezést lásd CAPLAN–NELSON 1973). Fontos megjegyezni azt is, hogy mindkét beszámoló implicit módon támogatja a heroin jelenlegi jogi helyzetét. A „kockázatbecslés”-beszámoló a mi olvastunkban nagyon eltérõ lépések megtételét igazolja. Azáltal, hogy megkérdõjelezi a heroinhasználat problematikus mivoltát, és azt egy szabad és racionális döntésként mutatja be, ez a beszámoló mintha támogatná, hogy ha az emberek úgy döntenek, akkor engedjük meg nekik a heroinhasználatot. Ez az érvelés a drog használatának legalizálása vagy legalábbis dekriminalizálása felé hajlik. Ugyanakkor (megvitatásuk esetén) ez nyilvánvalóan vitákat felkorbácsoló javaslat, és a jelenlegi politikai és állami intézkedési légkörben nem képes pragmatikus megoldást kínálni a heroinhasználat „problémájára”. Korábbi fejtegetéseink egyik lényeges területe az volt, hogy minden adott kultúrában és korban megkötések vonatkoznak arra, hogy egy diszkurzív helyzetben mi gondolható, mondható és cselekedhetõ. Ez az elmélet éppen itt válik kritikussá. Azok a beszámolók, melyek szembeszegülnek vagy „ellenállnak” a hagyományos tudásnak, retorikusként, politikaiként vagy egyszerûen tévesként kerülnek bemutatásra. Ezáltal figyelmen kívül hagyják, elnyomják vagy még gyakrabban összehangolják õket az uralkodó diskurzusokkal. Más szavakkal, az „ellenzéki” beszámolókat legvalószínûbben úgy értelmezik (újra), hogy többé ne jelentsenek kihívást a hagyományos ismeretek számára. Ezt figyelembe véve, láthatjuk, hogy mi módon lehet a „kockázatbecslés” beszámolóját másképpen értelmezni. Noha nehéz hibát találni a résztvevõnk által kifejtett ér-


139

velésben, világos, hogy megfigyelései és a tapasztaltabb emberek bizonyítékai nem szolgáltatnak „teljes tényeket” számára. Ebbõl arra következtethetünk, hogy ha a résztvevõnk tisztában lett volna a heroinhasználat „valós” következményeivel, akkor azt a racionális döntést hozta volna, hogy ne próbálja ki a drogot. Ez az olvasat teljesen eltérõ lépések megtételét igazolja, mint az elsõ olvasatunk. A résztvevõnk beszámolóját ismét arra lehetne használni, hogy az oktatáson keresztüli megelõzést javasolják, de ebben az esetben az oktatás mind a fiatalok, mind a szüleik és az „idõsebb emberek” számára is megfelelõ lehet. Ez a második olvasat problémaként látja nem csak a fiatalok, hanem a felnõttek tudásalapját is. A felnõtteket oktatni kell, hogy a fiatalokat pontos információkkal láthassák el. Kritikailag tekintve, ebben az olvasatban nem maguk a tények, hanem a tények eltorzulása vetõdik fel problémaként. Vagyis a heroinhasználat hagyományos felfogása és lehetséges megoldása számára jelentett kihívás sikeresen „felszámolódik”.

Kritikák és cáfolatok Elemzésünknek nem az volt a célja, hogy „tényeket” tárjon fel arról, hogy az emberek hogyan kezdenek el heroint használni. A cél inkább az volt, hogy bemutassuk a beszámolók különbözõ olvasatait, valamint azt, hogy ezek hogyan tudnak akár az egyéni beszélõk számára, akár – és különösen – az intervenció esetében ártalomigazolókként mûködni. Célunk, hogy láthatóvá tegyük a beszámolók konstruált és konstruktív természetét és az, hogy a hagyományosabb olvasatokat a kormányzás keretrendszerébe helyezzük. Kritikailag hangsúlyozzuk, hogy a vizsgált beszámolók mûködésére vonatkozó értelmezésünk helyi jellegû és esetleges. Vagyis nem azt szeretnénk feltárni, hogy ezek a beszámolók hogyan vannak „valójában” megkonstruálva, vagy hogy mi módon mûködnek „valójában” a különbözõ kontextusokban, hanem alternatív módot szeretnénk felmutatni ezek olvasatára, illetve az ezekrõl való gondolkodás számára. Ez pedig érvelésünk szerint szükségessé teszi, hogy a kvalitatív anyagot általánosságban is újragondoljuk. Világos tehát, hogy célkitûzésünk meglehetõsen különbözik a drogkutatásban bevett munkáktól, amennyiben mi „egy lépést hátrálunk” a droghasználat magyarázatának és a kapcsolódó problémák megoldásának hagyományos céljaitól. Elismerjük, hogy egy ilyen álláspont kiteheti magát annak a kritikának, hogy „tagadjuk a fájdalom és szenvedés nagyon is valós személyes élményét, melyet […] hatalmi elnyomás kategóriái szabnak meg” (BOURGOIS 2003, 14). Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy ez a kritika abból az orientációból ered, mely az értékalapú elkötelezettséget a hagyományos kutatásokban a megfigyelés anyagának szükséges és szerves részévé teszi. Amilyen mértékben nem válnak megfigyeltté és elméletbe foglalttá ezek az értékalapú elkötelezettségek, olyan mértékben kerüli el a figyelmet a résztvevõink által stratégiai válaszként elfoglalt diskurzív helyzet. Mint már utaltunk erre, ennek az új, posztstrukturalista irányvételnek az az ára, hogy többé nem viszonyulhatunk úgy a kvalitatív anyagokhoz, mintha azok események és tapasztalatok valós leírását és értékelését nyújtanák.

140


Nem meglepõ módon, ez az álláspont tudományos, politikai és morális kritikát vonz maga után. Tudományos szemszögbõl nyilvánvalóan kihívást jelent bármely tudományos realizmus számára, mely a kvalitatív adatok alapján szeretne empirikus igazságokat állítani. Morális szempontból, a posztstrukturalista álláspont „cinikus, nihilista, pesszimista politikai hangot üt meg” (ROSENAU 1992, 143). Politikai szempontból úgy tûnik, hogy megerõsíti a politikai impotencia egy relativisztikus formáját, amikor „ahelyett, hogy megpróbálná megváltoztatni a világot, lényegében pusztán újraértelmezi azt” (P ARKER 1992, 24). Noha egyetértünk azzal, hogy bármely koherens politikai tevékenységhez olyan komplex tényezõk teljes tartományának ismerete szükséges, melyek nem egyszerûsíthetõek (gazdasági, politikai, jogi, orvosi stb.) diskurzusokká, mindazonáltal kitartunk amellett, hogy minden ilyen tényezõ teljes mértékben diszkurzív módon közvetített. Ezáltal bármely politika, morál vagy tudomány melynek a valóság egy nyers, „diskurzuson kívüli” koncepciója szolgál alapjául egy vaskos leegyszerûsítés kockázatának van kitéve. Ahelyett, hogy visszatérne a (tudományos, vagy egyéb) realizmus jelenleg elérhetõ formáinak egyikéhez, a posztstrukturalizmus számára az jelent kihívást, hogy a diskurzív közvetítés teljes komplexitásával foglalkozzon, ideértve az olyan specifikus társadalmi funkciók konstrukcióinak tanulmányozását, melyek a jog, a közgazdaságtan, az orvostudomány, a tudomány, a tömegmédia, stb. területén érvényesülnek. Egy ilyen elkötelezettség, melynek mindig reflexíven fel kell ismernie saját diskurzív kommunikációs státuszát, nem állhat pusztán a valóság „újraértelmezésébõl”, hanem mérsékelten nyitnia kell „a gondolkodás és cselekvés új alternatívái felé” (GERGEN 1992, 27). Ha figyelembe vesszük, hogy hogyan lehet ezt a célt a gyakorlatban elérni, akkor világossá válik, hogy az alapok hiánya etikailag és politikailag elkötelezett megközelítést igényel (FOX 1999; 2000; WHITE 1991). Bourgois (2000) figyelembe veszi Foucault „sajátos értelmiség” iránti igényét, mely a „technikai-tudományos” gyakorlati részletek tekintetében, a polgárok életét fegyelmezõ társadalmi szabályozások repedéseiben ölt politikai álláspontot (BOURGOIS 2000, 188, lásd még FOUCAULT 1984). Mind Bourgois (2000), mind Moore (2004) a kormányzás keretrendszerében helyezi el a létezõ intervenciókat és olyan alternatív technológiákat javasolnak, melyek „kevesebb társadalmi szenvedést okoznak” (MOORE 2004, 155). Ettõl némileg eltérõ gondolatmenet alapján saját munkánkat, valamint más olyan munkákat, melyeknek célja, hogy láthatóvá tegye és ezáltal „lerombolja” a droghasználatot körülvevõ totalizáló diskurzusokat és gyakorlatokat, a kritikai gyakorlat mûfajába helyezzük, melyet Keane (2003) javasol. Keane az etikai elkötelezõdés olyan stílusa mellett érvel, mely támogatja a nyitott kimenetelû vitát, tiszteletben tartja mások különbözõségét és szabadságát, és amely számára a szabadság „nem egy abszolút mintakép, és nem is egy természetes emberi tulajdonság […] hanem egy képesség arra, hogy tevékenyen reagáljuk saját cselekedeteinkre, és kezdeményezõi legyünk azoknak; egy képesség, melyet a kormányzati technikák fokozhatnak, vagy csökkenthetnek” (KEANE 2003, 232). Ezzel kapcsolatos az a központi felismerés, hogy a kvalitatív kutatásban a kommunikáció komplex formáival foglalkozunk, melyek kommunikációkból erednek és további kommunikációkat eredményeznek. Résztvevõinket meg kell erõsítnünk abban, hogy õk egyidejûleg jelentésalkotó és jelentések által alkotott lények. Ezek a diskurzív te-


141

vékenységek elválaszthatatlanok a hatalmi viszonyoktól. Résztvevõink – függetlenül attól, hogy tisztában vannak-e ezzel vagy sem – reflexíven tudatában vannak annak a módnak, ahogyan a másokkal folytatott kommunikáció megalkotja õket, és ennek megfelelõen létrehozzák saját konstrukciójukat is. Remélhetõleg sikerült hangsúlyoznunk, hogy bármely politikai intervenció egyidejûleg intervenciót jelent ennek a diszkurzív módon közvetített kölcsönös felismerésnek a komplex dinamikájába is. A posztstrukturalista megközelítések határozottan állítják, hogy a kölcsönös felismerések ezen hálózata olyan hosszabb távú történelmi diskurzusok része, melyek az általuk referált tárgyakat és alanyokat megszervezik és megalkotják. Feltáruló történelmi körülmények közé vetett történelmi létezõk vagyunk. Ha ez így van, akkor a társadalomtudósok döntõ feladata az, hogy megértsék és megmagyarázzák ezeket a konstrukciókat, és hogy kimutassák a mindennapi életre gyakorolt hatásukat. Azok a tevékenységek, melyek megkerülik ezt a feladatot, bármennyire is gyakorlatinak, tényszerûnek és „két lábbal a földön állónak” állítsák is be magukat, a politikai, etikai és tudományos bénultsághoz vezetõ útra lépnek. Eredeti megjelenés: International Journal of Drug Policy, vol. 15 (2004), no. 5–6, 395-405. Fodította: Czakó Andrea

Irodalom Agar, M. 2002. How the drug field turned my beard grey, International Journal of Drug Policy, 13, 249–258. Ashmore, M. – MacMillan, K. – Brown, S. 2004. It’s a scream: Professional hearing and tape fetishism, Journal of Pragmatics, 36, 349–374. Barbour, R. 2001. Checklists for improving rigour in qualitative research: A case of the tail wagging the dog? British Medical Journal, 322, 1115–1117. Bourgois, P. 2000. Disciplining addictions: The bio-politics of methadone and heroin in the United States. Culture Medicine and Psychiatry, 24, 165–195. Bourgois, P. 2002. Anthropology and epidemiology on drugs: The challenges of cross-methodological and theoretical dialogue, International Journal of Drug Policy, 13, 259–269. Bourgois, P. 2003. In search of respect: Selling crack in El Barrio (2nd ed.), Cambridge, Cambridge University Press. Buttny, R. 1993. Social accountability in communication, London, Sage. Bryman, A. 1992. Quantitative and qualitative research: Further reflections on their integration. In J. Brannen (ed.): Mixing methods: Quantitative and qualitative research, Aldershot, Avebury. Bryne, D. 1998. Complexity theory and the social sciences: An introduction, London, Routledge. Caplan, N. – Nelson, S. 1973. On being useful: The nature and consequences of psychological research on social problems, AmericanPsychologist, 28, 199–211. Campbell, N. 2000. Using women: Gender, drug policy and social justice, London, Routledge. Cruikshank, B. 1996. Revolutions with: Self-government and selfesteem. In A. Barry – N. Rose – T. Osborne (eds.): Foucault and political reason: Liberalism, neo-liberalism and rationalities of government, London, Routledge. Curt, B. 1994. Textuality and tectonics: Troubling social and psychological Science, Buckingham, Open University Press. Davies, B. – HarrÉ, R. 1990. Positioning: The discursive production of selves, Journal for the Theory of Social Behaviour, vol. 20, no. 1, 43–65.

142


Davies, J. B. 1997. Drugspeak: The analysis of drug discourse, Amsterdam, Harwood Academic Publishers Dean, M. 1991. The constitution of poverty: Toward a genealogy of liberal governance, London, Routledge. Dean, M. 1999. Governmentality: Power and rule in modern society, London, Sage. Denzin, N. 1990. Harold and Agnes: A feminist narrative undoing, Sociological Theory, 8, 198–216. Edwards, D. – Potter, J. 1992. Discursive psychology, London, Sage. EMCDDA (European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction) 2000. Understanding and responding to drug use: The role of qualitative research, Luxembourg, Office for Official Publications of the European Communities. Finer, D. – Thurén, T., – Tomson, G. 1998. Tet offensive: Winning hearts and minds for prevention, Social Science and Medicine, vol. 47, no. 1, 133–145. Foucault, M. 1982. The subject and power, in H. Dreyfus & P. Rabinow, Michel Foucault: Beyond structuralism and hermeneutics, Brighton, Harvester (magyarul: Foucault: A szubjektum és a hatalom, Pompeji, 1993/3–4.). Foucault, M. 1984 . Truth and power, in P. Rabinow (szerk.), The Foucault Reader, New York, Pantheon Books. Foucault, M. 1991. Discipline and punish: The birth of the prison, London, Penguin Books, (magyarul: Foucault: Felügyelet és Büntetés, Bp., Gondolat, 1990). Foucault, M. 1998. The history of sexuality, vol.1: The will to knowledge, London, Penguin Books, (magyarul: Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása, Bp., Atlantisz, 1996). Fox, N. 1999. Beyond health: Postmodernism and embodiment, London, Free Association Books. Fox, N. 2000. The ethics and politics of caring: Postmodern reflections. In S. Williams – J. Gabe – M. Calnan (eds.): Health, medicine and society: Key theories, future agendas, London, Routledge. Geertz, C. 1979. From the native’s point of view: On the nature of anthropological understanding, in P. Rabinow & W. Sullivan (szerk.), Interpretive social science: A reader, Berkeley, University of California Press. Gergen, K. 1985. The social constructionist movement in modern psychology, American Psychologist, 40, 266–275. Gergen, K. 1992. Toward a postmodern psychology: In S. Kvale (ed.): Psychology and postmodernism, London, Sage. Hall, S. 1997. Representation: Cultural representations and signifying Practices, London, Sage. Hammersley, M. 1989. The dilemma of qualitative method: Herbert Blumer and the Chicago tradition, London, Routledge. Harding, G. 1988. Opiate addiction, morality and medicine: From moral illness to pathological disease, Basingstoke, Macmillan. Harré, R., & Gillett, G. 1994. The discursive mind, London, Sage. Henriques, J., Hollway, W., Unwin, C., Venn, C., & Walkerdine, V. 1984. Changing the subject: Psychology, social regulation and subjectivity, London, Methuen. Keane, H. 2003. Critiques of harm reduction, morality and the promise of human rights, International Journal of Drug Policy, 14, 227–232. Kitzinger, C. 1990. The rhetoric of pseudoscience. In I. Parker – J. Shotter (eds.): Deconstructing social psychology, London, Routledge. Kvale, S. 1992. Postmodern psychology: A contradiction in terms? In S. Kvale (ed.): Psychology and postmodernism, London, Sage. Luhmann, N. 1998. Observations on modernity, California, Stanford University Press. McKeganey, N. 1995. Quantitative and qualitative research in the addictions: An unhelpful divide, Addiction, 90, 749–751. Miller, P. 2001. A critical review of harm minimization ideology in Australia, Critical Public Health, vol. 11, no. 2, 167–178. Moore, D. 2004. Governing street-based injecting drug users: A critique of heroin overdose prevention in Australia, Social Science andMedicine, 59, 1547–1557.


143

Mugford, S. 1993. Social change and the control of psychotropic drugs: Risk management, harm reduction and ‘postmodernity’, Drug and Alcohol Review, 12, 369–375. O’Dell, L. 1993. The harm warrant, Paper presented to the European Association of Experimental Social Psychology General Meeting, Lisbon. Parker, H. – Aldridge, J. – Measham, F. 1998. Illegal leisure: The normalization of adolescent recreational drug use, London, Routledge. Parker, I. 1992. Discourse dynamics: Critical analysis for social and individual psychology, London, Routledge. Parker, I., & the Bolton Discourse Network. 1999. Critical textwork: An introduction to varieties of discourse and analysis, Buckingham, Open University Press. Pawson, R. – Tilley, N. 1997. Realistic evaluation, London, Sage. Pearce, W., – Chen, V. 1989. Ethnography as sermonic: The rhetorics of Clifford Geertz and James Clifford. In H. Simons (ed.), Rhetoric in the human sciences, London, Sage. Plumridge, E. – Chetwynd, J. 1998. The moral universe of injecting drug users in the era of AIDS: Sharing injecting equipment and the protection of moral standing, AIDS Care, 10, 723–733. Plumridge, E. – Chetwynd, J. 1999. Identity and the social construction of risk: Injecting drug use, Sociology of Health and Illness, 21, 329–343. Potter, J. (1996). Representing reality: Discourse, rhetoric and social Construction, London, Sage. Potter, J. – Wetherell, M. 1987. Discourse and social psychology: Beyond attitudes and behaviour, London, Sage. Rhodes, T. – Moore, D. 2001. On the qualitative in drugs research, Addiction Research and Theory, vol. 9, no. 4, 1–19. Richer, P. 1992. An introduction to deconstructionist psychology. In S. Kvale (ed.): Psychology and postmodernism, London, Sage. Robson, C. 2002. Real world research (2nd ed.), Oxford, Blackwell. Rose, N. 1989. Governing the soul: The shaping of the private self, London, Routledge. Rose, N. 1990. Psychology as a ‘social” science. In I. Parker – J. Shotter (eds.): Deconstructing social psychology, London, Routledge. Rose, N. 1999. Powers of freedom: Reframing political thought, Cambridge, Cambridge University Press. Rosenau, P. 1992. Postmodernism and the social sciences: Insights, inroads and intrusions, Princeton, Princeton University Press. Sampson, E. 1983. Deconstructing psychology’s subject, Journal of Mind and Behaviour, 4, 136–164. Sedgwick, E. 1992. Epidemics of the will. In J. Crary – S. Kwinter (eds.): Incorporations, New York, Urzone. Seltzer, M. 1993. Serial killers (1), Differences, vol. 5, no. 1, 92–128. Shotter, J. 1984. Social accountability and selfhood, Oxford, Blackwell Stainton Rogers, R. – Stainton Rogers, W. 1986. What we mean by ‘addiction” and how we feel society should react. Report to the Study Participants, University of Reading. Stainton Rogers, R. – Stenner, P. – Gleeson, K. – Stainton Rogers, W. 1995. Social psychology: A critical agenda, Cambridge, Polity. Taylor, A. 1993. Women drug users: An ethnography of a female injecting Community, Oxford, Clarendon Press. Tannen, D. 1989. Talking voices: Repetition, dialogue and imagery in conversational discourse, Cambridge, Cambridge University Press. Valverde, M. 1998. Diseases of the will: Alcohol and the dilemmas of freedom, Cambridge, Cambridge University Press. Weedon, C. 1987. Feminist practice and poststructuralist theory, Oxford, Blackwell. Wetherell, M. – Taylor, S. – Yates, S. 2001a. Discourse theory and practice: A reader, London, Sage. Wetherell, M. – Taylor, S. – Yates, S. 2001b. Discourse as data: A guide for analysis, London, Sage. White, S. 1991. Political theory and postmodernism, Cambridge, Cambridge University Press. Zavarzadeh, M. – Morton, D. 1986/1987. Theory pedagogy politics: The crisis of ‘the subject” in the humanities, Boundary Two, vol. 15, no. 1–2, 1–21.

144

ANTHEA MARTIN MICHAEL – PAUL FOUCAULT STENNER

Zibbell, J. 2004. Can the lunatics actually take over the asylum? Reconfiguring subjectivity and neoliberal governance in contemporary British drug treatment, International Journal of Drug Policy, 15, 56–65.

A PSZICHIÁTRIAI HATALOM: A KIKÉRDEZÉS, A DROG ÉS A HIPNÓZIS

145

Michel Foucault A PSZICHIÁTRIAI HATALOM: A KIKÉRDEZÉS, A DROG ÉS A HIPNÓZIS (1974. január 30-i elõadás a Collège de France-ban)

Megpróbáltam bemutatni, hogy hogyan és miért tûnt el a 18. század végére és a 19. század elejére az orvosi krízis jelensége – mely tehát elméleti fogalom, de mindenekelõtt az orvoslás gyakorlati eszköze volt – annak a patológiai anatómiának köszönhetõen, amely megengedte, hogy a szervezeten belül lokalizálható és a testben kimutatható sérülésekben magát a betegség valóságát érjék tetten. Ugyanez a patológiai anatómia tette lehetõvé másrészrõl, hogy a betegségeket individualizáló különféle sérülésekbõl kiindulva létrehozzák a jelek olyan csoportjait, amelyek azután elvezethettek a betegségek elkülönítõ diagnosztikájának megalkotásához. Így válik érthetõvé, hogy a sérülések organikus megjelölésének és az elkülönítõ diagnosztika lehetõségének feltételei között a krízis mint olyan próba, melyben a betegség létrehozta önnön igazságát, szükségtelenné vált. A pszichiátria rendjében a helyzet azonban ettõl teljességgel eltérõ volt, mégpedig két okból kifolyólag. Az elsõ az, hogy a pszichiátria területén a problémát nemhogy lényegét tekintve, de még általában véve sem az elkülönítõ diagnosztika problémája alkotja. Kétségtelen, hogy a maga gyakorlat, a pszichiátriai diagnosztika, bizonyos szinten azt a benyomást kelti, hogy elkülönítõ diagnosztikaként jár el ennek vagy annak a betegségnek, mániának vagy melankóliának, hisztériának vagy skizofréniának a viszonyba állításakor. Véleményem szerint azonban mindez csak egy felszínes tevékenység és másodlagos marad az õrület valamennyi diagnosztikájában felvetett valódi kérdéssel szemben. A valódi kérdés pedig nem az, hogy megtudjuk milyen formájú az õrület, hanem az, hogy õrületrõl vagy nem õrületrõl van-e szó. Úgy gondolom, hogy ebben a tekintetben a pszichiátria helyzete teljes mértékben különbözik az orvostudományétól. Persze azt mondhatják, hogy az orvostudományban ugyancsak fel kell tenni a betegség meglétére vagy nemlétére vonatkozó elõzetes kérdést. Ez azonban egy viszonylag egyszerû és lényegét tekintve marginális kérdés. A „betegség vagy nem betegség” problémája csak a színlelés vagy a hipochondriás delírium esetében vetõdik fel tényleges komolysággal. Ezzel szemben az elmebetegségek területén az egyetlen valódi felvetendõ kérdés „igen vagy nem” formájú. Vagyis az elkülönítési mezõt, amelyen belül az õrület diagnózisa történik, nem a betegségleírások fajtáinak skálája alkotja, hanem egyszerûen az õrület és a nem-õrület közötti ütemezés hozza létre: ezen a kétértékû területen, ebben a sajátosan kettõs mezõben gyakorolják az õrület diagnosztikáját. Következésképpen azt mondanám, hogy a pszichiátriai tevékenység, a másodrendû

146

MICHAEL FOUCAULT

és tulajdonképpen szükségtelen igazolás kivételével, nem igényli az elkülönítõ diagnosztikát. Amirõl tehát a pszichiátriai diagnosztikában szó van, az nem az elkülönítõ diagnosztika, hanem, ha úgy tetszik, a döntés vagy másképpen az abszolút diagnosztika. A pszichiátria tehát az abszolút és nem az elkülönítõ diagnosztika modellje alapján mûködik. A második dolog az – és még mindig a pszichiátriáról van szó, ahogyan 19. századi kialakulásában szemben áll az orvostudománnyal –, hogy itt nyilvánvalóan egy olyan orvoslásról van szó, ahol a test hiányzik. Ezt azonban helyesen kell értenünk, hiszen teljességgel bizonyos, hogy a pszichiátria 19. századi fejlõdésének kezdeteitõl keresték a szervi megfelelõket, a sérülés területét, azt a szervtípust, amely öszzefüggésbe hozható az õrület típusú betegséggel. Keresték, és bizonyos számú esetben meg is találták. Ilyen volt 1822–1826-ban Bayle meghatározása az általános paralízisrõl, és az agyhártya sérüléseirõl a szifilisz szövõdményeként. Ennyiben állítható, hogy a pszichiátria rendjébõl a test nem hiányzott jobban, mint a hagyományos orvostudományéból. Ugyanakkor mégis volt egy lényegi különbség: a pszichiátriai tevékenység megoldásra váró problémája valójában és elsõdlegesen nem az volt, hogy ez vagy az a viselkedés, beszédmód, utalástípus, hallucinációs kategória a sérülések mely formájára vonatkozik. A probléma annak kiderítésében állt, hogy ezt vagy azt mondani, ezt vagy azt hallani, így vagy úgy viselkedni õrületet jelent vagy nem jelent õrületet. És a legjobb bizonyíték arra, hogy ez volt az alapvetõ kérdés az, hogy ugyanabban az általános paralízisben, mely egyike volt azoknak a nagy formáknak, ahol felismerni véltek az elmebetegség és a szervezet közötti viszonyokat, Bayle 1826-ban a szindrómák három nagy típusát azonosította: a progresszív paralízis mozgató szindrómája; az õrület pszichiátriai szindrómája; és az elbutulás, a demencia végsõ állapotának szindrómája. Negyven évvel késõbb Baillarger azt fogja mondani, hogy Bayle-nál minden helyes vagy megközelítõleg helyes, ám mégis van egy alapvetõ hiba: az általános paralízisben tudniillik egyáltalán nincs õrület, csak a paralízis és a demencia összefonódása van. Azt gondolom tehát, hogy nyugodtan állíthatjuk: az abszolút diagnosztika és a test hiánya teszi, hogy az orvosi krízisnek az a felszámolása, amely az orvoslás számára a patológiai anatómia révén vált lehetõvé, nem volt lehetséges a pszichiátria területén. A pszichiátria problematikája éppenséggel abban áll majd, hogy megalkosson, bevezessen egy próbát vagy próbasorozatot, amely képes megfelelni az abszolút diagnosztika követelményének, vagyis egy olyan próbát, amely realitását vagy irrealitását adja, beírja a realitás mezejébe, vagy irreálisként hitelteleníti azt, ami vélhetõen az õrület. Mindezt így is ki lehet fejezni: az orvoslás hagyományos krízis fogalma, az orvosi krízis hagyományos gyakorlata úgy, ahogyan azt több mint kétezer éven át gyakorolták két következményt hagyott a 19. századra. Egyrészrõl az anatómiai patológia segítségével a hagyományos orvosi krízist és annak próbáját a ténymegállapítás és a demonstráció igazolási eljárásaival helyettesítették: ez volt az orvosi következmény. Ezt követõen azonban a hagyományos krízis pszichiátriai következménye más természetû volt: mivel itt nem rendelkeztek azzal a mezõvel, amelybõl kiindulva lehetõvé vált volna az igazság megállapítása, a pszichiátria esetében valami olyasminek a kialakításáról és az orvosi krízis helyébe állításáról volt szó, ami, csakúgy mint a hagyományos krízis, maga is egy próba volt, ám nem az igazság, hanem a valóság próbája. Más sza-


147

vakkal mondva, az igazság próbája kettéválik: egyrészt az igazság megállapításának technikáira, ez a szokásos orvoslás, másrészt a realitás próbájára, ez történik a pszichiátriában. Azt gondolom tehát, hogy összefoglalásként és azért, hogy nekiláthassunk a valóságpróbák e rendszerének, játékának, fegyvertárának a tanulmányozásához, a következõt állíthatjuk: a valóságpróba az, ami a pszichiátriában kijelöli, megszervezi és ugyanakkor szétosztja azt a fegyelmezõ hatalmi mezõt, amelyrõl a korábbi alkalmakon beszéltem, s ennek lényegében kettõs jelentése van. Egyrészt arról van szó, hogy létrehozzák betegségként vagy akár nem-betegségként egy lehetséges pszichiátriai elzáráshoz vagy beavatkozáshoz szükséges indítékokat. A pszichiátriai próba tehát olyan próba, melyet adminisztratív-orvosi megkettõzésnek neveznék: hogyan lehet átírni a tünetek és a betegség terminusaiba azt, ami az elzárási és beavatkozási kérelem indítékául szolgált. A kérelem betegséggé való átírása, a kérelem indítékainak a betegség tüneteiként való létrehozása, ez az elsõ funkciója a pszichiátriai próbatételnek. A második dolog ezzel nem csak összefüggésben áll, de jóval fontosabb is annál. Ebben a próbában ugyanis a pszichiáter fegyelmezõ és beavatkozó hatalmát orvosi tudásként hozzák létre. Igyekeztem bemutatni, hogy miként mûködött ez a hatalom annak a fegyelmezõ mezõnek a közegében, amely ugyan orvosilag meghatározott volt, ám mégis valós orvosi tartalom híján állt fenn. Ezt a fegyelmezõ hatalmat kellett mármost orvosi hatalomként mûködtetni, és a pszichiátriai próba lesz az, amely egyrészt az elzárási kérelmet betegségként alkotja meg, másrészt orvosként szerepelteti azt, aki itt hatalmi helyzetbe kerül az elzárásra vonatkozó döntésben. A szervi orvostudományban az orvos homályosan fogalmazza meg a kérést: mutasd a tüneteidet, és én megmondom, milyen betegséged van. A pszichiátriai próbában a pszichiáter kérése jóval súlyosabb, sokkal inkább terhelt, így szól: azzal ami vagy, az életeddel, a rád vonatkozó panaszokkal, azzal, amit teszel és mondasz, szolgálj nekem tünetekkel, nem azért, hogy megtudhassam milyen a betegséged, hanem hogy orvos lehessek elõtted. A pszichiátriai próba így tehát egy kettõs elfogadtatás és beiktatás próbája. Az egyén életét patológiai tünetek szövedékeként fogadtatja el, ám szüntelenül beiktatja a pszichiátert is orvosként vagy a felsõ fegyelmezõ instanciát orvosi instanciaként. Ennélfogva azt lehet mondani, hogy a pszichiátriai próba egy örökké tartó belépés a kórházba. Miért van az, hogy lehetetlen kikerülni a tébolydából? Lehetetlen kikerülni, de nem azért mert a kijárat messze van, hanem mert a bejárat túl közel. A páciens szüntelenül belép a tébolydába, és az orvossal való minden egyes találkozása, a vele való minden szembeszállása újrakezdi, végeérhetetlenül megismétli ezt az alapító aktust, a kezdeti aktust, amely által az õrület valóságként és a pszichiáter orvosként létezik. Ebbõl láthatják, hogy itt egy igen különös, igen bonyolult játékkal van dolgunk, de olyannal, amelyben lecsapódik a tébolydáknak, a pszichiátria és az õrület történetének valamennyi valós játéka a 19. században. Ez a játék alapjában véve a következõ: ha a dolgokat a fegyelmezõ mûködések szintjén veszik (amit az elõzõ alkalmakon elemeztem), vagyis a fegyelmezõ rendszer szintjén, akkor egy orvosi többlethatalom áll önök elõtt, mely félelmetes, mert végeredményben az orvos a fegyelmezõ hatalommal

148

MICHAEL FOUCAULT

együtt ölt testet; a kórház maga az orvos teste. Ám ugyanakkor láthatják a beteg rendkívüli többlethatalmát is, hiszen a beteg az, aki éppen azzal, ahogyan keresztülmegy a pszichiátriai próbán, ahogyan azon átesik, fogja vagy nem fogja beiktatni a pszichiátert orvosként, vagyis a beteg lesz az, aki vagy az orvosra ruházza annak saját tiszta és egyszerû fegyelmezõ szerepét, vagy akár ellenkezõleg eljátszatja vele orvosi szerepét – megértik majd, hogy egy miféle nyitottság révén. Ki fog derülni az is, hogy miként tud mindez lecsapódni azokban a jelenségekben, melyeket a következõ alkalommal elemzek önöknek a hisztéria, illetve Charcot és a hisztériások közötti játék kapcsán. A hisztériás éppen az, aki ezt mondja: nekem és egyedül nekem köszönhetõ, amit velem szemben teszel: az elzárásom, a részemre felírt drogok stb., ez tényleges orvosi tett, és én beiktatlak orvosként azzal, hogy rendelkezésedre bocsátom a tüneteimet. A beteg többlethatalma az orvos többlethatalma alatt.

*

*

*

Lássuk hát a pszichiátriai próba általános vázlatát, amely úgy gondolom három alapvetõ formát öltött a 19. század elsõ hatvan évében. Három technika tehát a betegség kialakításának e próbája számára, mely beiktatja a pszichiátert orvosként, és tünetként mûködteti az elzárásra vonatkozó kérelmet: elsõként a kikérdezés; másodikként a drog; harmadikként a hipnózis. Elõször a tág értelemben vett kikérdezés technikája. Fogalmazzunk így: kikérdezés, anamnézis, vallomás stb. Mire válaszol ez a kikérdezés? Pontosan hogyan is gyakorolják? Már említést tettem a kikérdezés fegyelmezõ aspektusáról, amennyiben itt arról van szó, hogy az egyént saját azonosságához szegezzék, hogy az felismerje magát saját múltjában, életének bizonyos számú eseményében. Ez azonban a kikérdezésnek csak egy apró, felszínes funkciója. Számos egyéb van, melyek nézetem szerint az õrület megannyi kialakítási mûveleteként állnak fenn. Azt gondolom, hogy a kikérdezés négy módon vagy négy eljárással alakítja ki az õrületet. Elõször is a pszichiátriai kikérdezés hagyományosan – vagyis úgy, ahogyan azt az 1820–30-as évektõl kezdve gyakorolják – mindig tartalmazza azt, amit az elõzmények kutatásának neveznek. Mi ez a kutatás? A beteg megkérdezése, hogy melyek voltak a felmenõ vagy oldalági rokonait érintõ különféle betegségek. Igen paradox kutatás ez, mert egyrészrõl, legalábbis a 19. század végéig, teljes mértékben anarchikus módon veti egybe mindazt, ami a felmenõ vagy oldalágon betegség lehetett, feltéve, hogy jelentkezett. És igen furcsa kutatás is egyben a vizsgált korszakban, tehát az 1830–40es években, hiszen ez egy olyan korszak, amelyben sem a patológiai öröklõdés fogalma nem létezik még, sem a degenerálódásé, mely csak késõbb, az 1855–60-as években alakult ki. Tehát egyszerre kell meglepõdnünk ennek az elõzményekre irányuló vizsgálódásnak a terjedelme miatt, amely valamennyi felmenõ és valamennyi oldalági rokon valamennyi szóba jöhetõ betegségére irányul, illetve ennek korai jellege és mind a mai napig tartó fennmaradása miatt. Mirõl is volt szó lényegében, mikor egy elmebeteget családja betegségeirõl faggattak, és mikor nagy gonddal jegyezték le, ha apja szélütésben halt meg, ha anyja reumában szenvedett, ha nagybátyjának nem voltak gyenge-


149

elméjû gyermekei? Mirõl volt tehát szó? Természetesen egyrészt arról, hogy bizonyos jelek és elõjelek kutatását az individuális léptéken túlra terjesszék, de úgy vélem mindenekelõtt és lényegileg arról, hogy pótolják a patológiai anatómiát, a testnek azt a hiányát vagy a test távolságát, amirõl már szóltam. Amennyiben lehetetlen volt vagy nem sikerült a betegnél fellelni betegségének szervi alapját, akkor lehetett szó arról, hogy a családi szinten találjanak bizonyos számú patológiai eseményt, melyek olyanok amilyenek, de a közlésen keresztül mégis egy bizonyos patológiai alapanyag meglétére utalnak. Az öröklõdés bizonyos módja annak, hogy valósággal ruházzanak fel egy betegséget, mikor ezt a betegséget éppen nem képesek az egyéni test szintjén tetten érni. Így aztán kitalálnak, kimetszenek egyfajta képzeletbeli nagy testet, amely a számos betegségben szenvedõ család teste: kevéssé lényeges, hogy szervi és nem szervi betegségekrõl, alkati betegségekrõl, esetleges betegségekrõl van szó ahhoz képest, hogy ezek öröklõdnek, mint ahogy az is kevéssé lényeges, hogy van-e materiális anyaguk, ahhoz képest, hogy van hozzáférés ehhez az anyaghoz. Így tehát elõáll az õrület szervi anyaga, olyan szervi anyag, amely nem a patológiai anatómia individuális anyaga. Egyfajta metaorganikus anyag ez, de amely a betegség igazi testét alkotja. Az õrület kikérdezésében a beteg test, amelyet kitapogatnak, megérintenek, kikopogtatnak, meghallgatnak és ahol megkísérlik megtalálni a patológiai jeleket valójában az egészében vett család teste, a család és a családi öröklõdés által konstituált test. Az öröklõdés kutatása így nem más, mint a patológiai anatómia testének helyettesítése egy másik testtel és a hozzátartozó bizonyos anyaggal, vagyis az orvosok által vizsgált individuális szervezet metaindivuális analogonjának a létrehozása. Úgy vélem tehát ez az elsõ aspektusa az orvosi kikérdezésnek, amely az elõzmények kutatásában áll. Másodszor az elõjelek, a diszpozíciós jegyek, az individuális elõzmények kutatásáról beszélhetünk: melyek azok az epizódok, amelyek révén az õrület már bejelentkezett, mielõtt még valóban õrület lett volna? Itt a pszichiátriai kikérdezés egy igen maradandó aspektusát láttatjuk: meséld el gyermekkori élményeidet; mondd el, mi történt veled; számolj be életedrõl; mi történt, amikor beteg voltál stb. Ez persze feltételezi, hogy az õrület mint betegség mindig megelõzi önmagát, és még ott is, ahol a betegség hirtelen lép fel, meg kell találni a megelõzõ tényezõket. Míg az általános orvostudományban az individuális elõzmények és a betegséget jelzõ események megtalálása azt a célt szolgálja, hogy lehetõvé tegye a betegség típusainak elkülönítését, annak felkutatását, hogy súlyosbodó, krónikus betegségrõl stb. vane szó vagy nem, a pszichiátria területén az elõzmények kutatása ettõl teljesen eltér. Itt az individuális elõzmények keresése lényegében azt jelenti, hogy megpróbálják kimutatni, egyrészt, hogy az õrület már azelõtt is létezett, hogy betegségként létrejött volna, másrészt, hogy ezek a jelek még nem maga az õrület, hanem az õrület lehetõségfelételei voltak. Olyan jeleket kellett tehát találni, amelyek nem voltak sajátosan patológiaiak – hiszen akkor a betegség jelei, a betegség tényleges elemei lettek volna, és nem puszta elõjelek – vagyis másmilyennek kellett lenniük, mint a betegség belsõ jelei, de mégis bizonyos viszonyban kellett állniuk a betegséggel, hogy a betegség elõjeleiként, jelzéseiként, diszpozíciós jegyeiként lehessenek megadhatók – tehát egyszerre belül és kívül a betegségen. Vagyis az õrületet lényegében abban az individuális kontextusban kellett elhelyezni, amelyet anomáliának lehetne nevezni.

150

MICHAEL FOUCAULT

Az anomália az õrület individuális lehetõségfeltétele; ezt kell megállapítani annak kimutatásához, hogy az, amit kezelnek, amivel dolguk van, és amit az õrület tüneteiként akarnak felmutatni ténylegesen a patológia rendjébe tartozik. Annak feltétele, hogy a tárgyat alkotó különbözõ elemeket az elzárási kérelem indítékául szolgáló patológiai tünetekké alakítsák nem más, mint az, hogy ezeket a tüneteket az anomália általános hálózatában helyezzék el. Utalhatok itt például Pierre Rivière esetének leírására a részletek kedvéért. Mikor az orvosok megkísérelték meghatározni, hogy Rivière elmebeteg volt vagy sem, hogy megérintette-e vagy sem az, amit ódzkodtak „monomániának” nevezni – a monománia ebben az idõszakban Esquirol meghatározása szerint olyan betegség volt, amely váratlan kitörésû, és alapvetõ tünete a bûnözõi magatartás hirtelen megjelenése –, akkor hogyan lehetett bizonyítani, hogy ez a bûnözõi magatartás õrült viselkedés volt? Úgy, hogy az anomáliák mezején kellett elhelyezni, és ezt az anomáliamezõt bizonyos számú elembõl alkották meg. A tény például, hogy Rivière gyermekkorában önmagát az ellenséget megsemmisítõ hadvezérnek képzelve levágta a káposztafejeket, kínozta a békákat stb. az anomáliák olyan horizontját hozta létre, amelybõl kiindulva azután õrületként lehetett felismerni a kérdéses tényezõt. A kikérdezés második mûvelete tehát: az anomáliák horizontjának létrehozása. A kikérdezés harmadik szerepe annak megszervezésében áll, amit a felelõsség és a szubjektivitás közötti keresztezõdésnek vagy kiazmusnak lehetne nevezni. Az a benyomásom, hogy valamennyi pszichiátriai kikérdezés mélyén van egyfajta alku, amely az alábbi formát ölti. A pszichiáter így szól az elõtte megjelenõhöz: nos hát itt vagy, akár saját szándékodból, akár valaki más jóvoltából, de mindenképpen azért, mert panaszok vannak rád, kellemetlen, rossz helyzet alakul ki körülötted, ezt és ezt mondod, ezt és ezt teszed, így és így viselkedsz. Én nem azért vagyok itt, hogy e tények igazsága felõl kérdezõsködjek, nem vagyok kíváncsi arra, hogy amit a szemedre hánynak vagy akár amit te magad ilyen vagy olyan visszás állapotként kialakítasz az állítások szintjén igaz-e vagy sem – én nem vagyok vizsgálóbíró –, de hajlandó vagyok levenni rólad annak jogi vagy morális felelõsségét, amit tettél, ami veled történt vagy ami benned érzésként létrejött, ám azzal a feltétellel, hogy te mindezt szubjektív módon magadra vállalod, és mindezeket a tényeket a létezésed vagy tudatod szubjektív tüneteiként rekonstruálod számomra. Történetedben, vallomásaidban, ha többé-kevésbé átalakítva is, meg akarok találni valamennyi szóba jöhetõ elemet úgy, mint amelyek szenvedésedet, egy félelmetes vágy erejét, egy elfojthatatlan mozgás jegyeit tanúsítják, egyszóval, mint tüneteket. Azt szeretném, hogy az okok, melyek miatt ide kerültél, ne lehessenek többé a jog vagy a morális felelõsség nevében ellened felhasználhatók, de nem mentesíthetlek, nem vehetem le rólad ezek terhét, csak ha valamilyen formában tünetekként teszed számomra hozzáférhetõvé õket. Adj nekem tünetet, és én mentesítelek a vétek alól. Azt gondolom, hogy a pszichiátriai kikérdezésnek ez a fajta alapvetõ alkuhelyzete teszi, hogy a kikérdezés lényegileg azokra az indítékokra irányul, amelyek az egyént a pszichiáter elé juttatják. A pszichiátriai kikérdezés azokra az okokra kérdez rá, amelyek az egyént a pszichiáter elé juttatták – és mellékes, hogy ezek akaratlagos viselkedés vagy, épp ellenkezõleg, mások révén állnak elõ – és ezeket a létokokat tünetekké alakítja.


151

A pszichiátriai kikérdezés negyedik funkciója az, amit a központi vallomás elrendezésének neveznék. Ez azt jelenti, hogy a pszichiátriai kikérdezés mindig rendelkezik egy bizonyos finalitással, és egy adott ponton mindig ténylegesen be is fejezõdik. Ez a finalitás, a pszichiátriai kikérdezés e horizontpontja lenne az õrület szíve, magja, egyfajta gócpont, amely az õrület rendjében megegyezne azzal, amit a sérülés középpontja jelent a patológiában. És ez a gócpont, amit a kikérdezés igyekszik felismerni, kialakítani nem más, mint az õrület szélsõséges, kétségbevonhatatlan formája. Annak elérésérõl van szó, hogy a kikérdezett alany ne csupán felismerje ennek a deliráló gócpontnak a létezését, de a kikérdezés folyamán ténylegesen aktualizálja is azt. Ezt az aktualizálást két módon lehet elérni. Az egyik pontosan a vallomás formája, a kikérdezésben rituálisan megszerzett vallomásé: igen, hangokat hallok, igen hallucinációim vannak, igen, azt gondolom, hogy Napóleon vagyok, igen, félrebeszélek. Íme ez az irány, amerre a pszichiátriai kikérdezésnek tartania kell. Vagy ha nem a vallomásban történõ aktualizálásról van szó, akkor arról, hogy a tünetet közvetlenül az egyes szám elsõ személyû megnyilvánuláshoz rendeljék. El kell érni magának a krízisnek az aktualizálását a kikérdezésben, elõidézni a hallucinációt, kiprovokálni a hisztérikus krízist. Egyszóval akár a vallomás formájában, akár a központi tünet aktualizálásának formájában, az alanyt egyfajta kizáródási pontra kell helyezni, végsõ beszûkülési pontra, amely az a pont, ahol kényszerítve érzi magát annak kimondására: õrült vagyok, és ahol ténylegesen el kell játszania õrületét. Ebben a pillanatban, a kikérdezés végsõ határához szorítva, már nem menekülhet saját tünetei elõl, már nem surranhat át közöttük. Kénytelen ezt mondani: olyasvalaki vagyok, aki számára létrehozták a pszichiátriai intézetet; olyasvalaki, akinek szüksége van arra, hogy orvosa legyen; beteg vagyok, és mivel beteg vagyok jól láthatják, hogy önök, akiknek fõ feladatuk az én elhelyezésem és elzárásom, önök orvosok. Így jutunk el az elzárt egyén betegként és az elzárást foganatosító egyén orvosként vagy pszichiáterként való kettõs beiktatásának lényegi pillanatához. Egy kicsikart extrém vallomás, amely az õrület igenlésétõl kezdõdõen az õrülettõl való megszabadulással jár. Ez az a pont, ahol a pszichiátriai kikérdezés technikájában játékba lendül egy kettõs analógia a vallásos jellegû vallomással és az orvosi krízissel: a vallásos vallomás hozzásegít a bûnbocsánathoz, a felköhögés, a kiürítés az orvosi krízisben a mérgezõ anyagok távozását segíti elõ. A megbocsátást elõidézõ vallomás és a betegséget kiûzõ felköhögés találkozási pontján, vagy ha jobban tetszik, a közöttük lévõ oszcillációs térben, az õrület extrém vallomása – állítják a kor pszichiáterei és kétségkívül még ma is sokan – végeredményben az, amitõl kezdve az egyén képes lesz leküzdeni õrületét: megszabadítalak az õrületedtõl, amennyiben bevallod nekem õrületedet, azaz adj nekem okokat arra, hogy elzárhassalak; adj valódi okokat, hogy megfoszhassalak a szabadságodtól és akkor én megszabadítalak az õrületedtõl. A mozgás, melynek révén kigyógyítod magad õrületedbõl ugyanaz, mint amellyel én biztosítom magam számára, hogy amit teszek az orvosi tett. Ekképpen jelenik meg az orvos hatalma és a kizsarolt vallomás közötti összefonódás a betegnél, aki a pszichiátriai kikérdezés teljességgel centrális pontja. Ez a kikérdezés, melynek megpróbáltam bemutatni alapvetõ mozzanatait, úgy vélem három szinten tisztázható. Hagyjuk most az elsõt, a fegyelmezõ szintet, amelyrõl már beszéltem, s marad két további lényegi szint. A pszichiátriai kikérdezésben egy-

152

MICHAEL FOUCAULT

részrõl egy orvosi mimézisrõl, a patológiai anatómia által biztosított orvosi séma analogonjának megalkotásáról van szó: a pszichiátriai kikérdezés elõször is létre hoz egy testet az öröklõdési utalások rendszere alapján, megtestesít egy betegséget, amely azokban még nem volt jelen. Másodszor e betegség körül és e betegség megállapítása érdekében létrehozza az anomáliák mezejét. Harmadszor tüneteket alkot egy kérelembõl kiindulva, és végül negyedszer elszigetel, körülkerít, meghatároz egy patológiai gócpontot, melyet felmutat és aktualizál a vallomásban vagy ennek a központi és elsõrendû tünetnek a megvalósulásában. A kikérdezés tehát a 19. századi pszichiátriában pontosan ugyanazoknak az elemeknek egy bizonyos újraalkotását jelenti, amelyek a szervi orvostudományban az elkülönítõ diagnosztika eljárását jellemzik. Újraalkotása valaminek, amely ugyanúgy mûködik, mint a szervi orvostudomány, de a mimézis és az analógia rendjében. A kikérdezés másik rétege az a szint, ahol a szemfényvesztés, a csere, az ígéret, az adás és viszonzás játéka révén egy hármas kialakításnak lehetünk tanúi: egy magatartás õrületként való kialakításának, az õrület betegségként való kialakításának és végül az õrült õrzõjének orvosként való kialakításának. Láthatják, hogy e feltételek között ez a teremtõ kikérdezés az abszolút diagnosztika abszolút módon megújított rituáléjaként jelentkezik. Mi alkotja a pszichiáter tevékenységét egy 19. századi átlagos kórházban? Jól tudják, hogy két és csakis két dolog. A látogatás és a kikérdezés. A látogatás az a mozgás, amellyel az orvos végigjárja kórházának valamennyi osztályát, hogy így minden reggel a fegyelmezésnek terápiává való átalakulását mûködtesse: elindulok, végigjárom a tébolyda valamennyi fogaskerekét, megnézem a fegyelmezõ rendszer minden mechanizmusát, hogy a jelenlétemmel terapeutikus apparátussá alakítsam. A második tevékenység, a kikérdezés, pontosan ebben áll: add nekem a tüneteidet, csinálj az életedbõl tüneteket számomra, és orvost csinálsz belõlem. Láthatják, hogy ez a két rítus, a látogatás és a kikérdezés alkotják az alapvetõ elemeket annak a fegyelmezõ mezõnek a mûködésében, amelyrõl beszéltem. És így azt is megérthetik, hogy miért volt szüksége idõrõl idõre a kikérdezés e rítusának megerõsítésre. Egy kicsit olyan ez, ha tetszik, mint az, hogy a csendes misék mellett vannak énekes misék: a hallgatók elõtt tartott orvosi prezentáció úgy viszonyul a beteg privát orvosi kikérdezéséhez, mint az énekes mise a csendes miséhez. És miért van szüksége a pszichiátriának erre a Missa sollemnisre, mely a beteg klinikai prezentációja a hallgatók elõtt, miért veti bele magát oly hamar a pszichiátria a prezentáció e féligmeddig nyilvános rítusába, vagyis a betegek hallgatók elõtti prezentálásába? Már szóltam errõl néhány szót, de most azt hiszem egy másik szinten ragadhatjuk meg a klinikai prezentáció e mûködését. Hiszen a test és a gyógyítás e kettõs hiányában, mely a pszichiátriai gyakorlatot jellemzi, hogyan is lehetne elérni az orvos orvosként való beiktatását, és a már említett mûveletek, az elzárási kérelem tünetekké, az élet eseményeinek anomáliákká, az öröklõdés testté formálásának tényleges kialakítását, ha nincs meg a tébolyda hétköznapi mûködésén felül a rítusnak ez a tere, mely ünnepélyessé teszi, ami a kikérdezésben megy végbe? Egy teret kell tehát létre hozni, amelyben az elmegyógyász orvosként jelenik meg annál az egyetlen ténynél fogva, hogy közönségként nézõk és hallgatók


153

veszik körül. Így nyilvánul meg szerepének orvosi jellege, de nem azért mert sikeres gyógyítást hajt végre, mert megtalálja a valódi kórokokat, hiszen itt éppen nem errõl van szó. Szerepének orvosi jellege és a fentebb említett átalakítási mûveletek azért lehetségesek, mert az orvost körülveszi a kórus, a hallgatók teste. Mivel a beteg teste nem jelenik meg, így szükség lesz erre a fajta intézményes testiségre, melyet a beteg válaszát figyelõ hallgatóknak a mestert körülvevõ gyûrûje alkot. Attól a pillanattól fogva, hogy ez a közönség bevetté és intézményesítetté válik a hallgatók olyan közönségeként, amely a pszichiátert mesterként, az orvosi tudás mestereként hallgatja, valamennyi általam eddig említett mûvelet megújult intenzitással és erõvel lendül játékba az õrületnek betegséggé, az elzárási kérelemnek tünetekké stb. való átalakításában. Másképpen kifejezve azt gondolom, hogy a beszédnek ez a tanári dimenziója, amely az orvosnál inkább csak járulékos, és egy bizonyos módja a presztízs növelésének és az általa elmondottak igazabbá tételének, nos ez a tanári dimenzió a pszichiáter esetében sokkal lényegesebb és belsõ jellemzõ: a pszichiáter beszédében a tanári dimenzió eredendõen járul hozzá saját orvosi hatalmához. Azért, hogy ez a beszéd mûködtethesse mindazokat az átalakításokat, amirõl már szó esett, szükséges volt, hogy idõrõl idõre, rituálisan, intézményesítetten, ezt a beszédet meghatározza a betegek hallgatók elõtti klinikai prezentációja. Ezt szerettem volna elmondani tehát a kikérdezésrõl. Mindezt persze finomítani kellene, annak megfelelõen, ahogyan a kikérdezés formái változtak. Olyasvalakinél, mint Leuret a kikérdezés sokkal kifinomultabb formákat öltött. Felfedezte például a csenddel történõ kikérdezést: semmit nem mondani a betegnek, megvárni, amíg õ maga beszélni kezd, mert ez Leuret szerint az egyetlen, de mindenképpen a legjobb módja annak, hogy eljussunk az õrület központi vallomásához. Szintén Leuretnél található az a játéktér, hogy egy tünet mögött valójában egy további kérelmet ismerünk fel, és ez lesz az, amit majd elemezni kell a kikérdezésben. Mindezek végsõ soron adalékok ahhoz a központi rítushoz, ami a kikérdezés rítusa. A kikérdezés mellett, noha ekkor még csak kiegészítõ formában, mégis jóval nagyobb késõbbi sikerrel mint Leuret említett technikái, a medikalizációnak, az õrület betegségként való kialakításának további két nagy mûvelete létezett: a drog és a hipnózis. Elsõként a drog. Már említést tettem arról a fegyelmezési célú használatról, ami néhány drog esetében a 18. század óta létezett: laudanum, ópiumkeverékek, stb. A 18. század végén egy új jelenség, a drog orvosi-jogi felhasználásának lehetünk tanúi. Ekkor történik, hogy egy olasz orvosnak az az ötlete támad, hogy nagy dózisokban adott ópium használatával érje el annak kiderítését, hogy az alany valóban elmebeteg-e vagy sem. Tehát az õrület és az õrület szimulációja közötti meghatározás instanciájaként használja az ópiumot. Ez volt a kiindulópont, és innentõl a 19. század elsõ nyolcvan évében a drogok alkalmazásának mérhetetlen gyakorlatát figyelhetjük meg a pszichiátriai kórházakban, mely drogok lényegében az ópium, a nitritamile, a kloroform és az éter voltak. Ajánlom figyelmükbe Morelnek 1864-ben az Archives générales de médicineben megjelent fontos szövegét a pszichiátriai kórházak betegeinek éteres kezelésérõl. De a leg-

154

MICHAEL FOUCAULT

fontosabb esemény ebben a tekintetben természetesen Moreau de Tours könyve – és gyakorlata –, a Du haschisch et de l’alienation mentale 1845-bõl. Ebben a hasisról szóló könyvében, amelynek azt gondolom óriási történeti jelentõsége volt, Moreau de Tours elmondja, hogy „õ maga” – és látjuk majd ennek a „magá”-nak a jelentõségét – tett próbát a hasissal, és miután pép formájában elég tekintélyes mennyiséget vett be belõle, képes volt megfigyelni bizonyos számú fázist a hasis intoxikációjában, melyek a következõk: elsõként „boldogságérzés”; másodikként „izgalmi állapot, a gondolatok megbomlása”; harmadikként „az idõ és a tér eltévesztése”; negyedikként „az észlelés javulása, úgy a látás, mint a hallás tekintetében: az észleletek felerõsödése zenehallgatás közben stb.”; ötödikként „rögeszmék, eszelõs meggyõzõdések”; hatodikként átalakulás, vagy ahogy fogalmaz „az affekciók sérülése”, a félelmek, az izgatottság, a szerelmi szenvedély túlzott növekedése; hetedikként „ellenállhatatlan késztetések”; és nyolcadik végsõ stádiumként „illúziók, hallucinációk”. Azt gondolom, hogy Moreau de Tours tapasztalata és ennek felhasználása számos ok miatt megérdemli a figyelmet. Elõször is azért – és ezen a ponton nem tudok magyarázattal szolgálni önöknek, de még csak elemzéssel sem –, mert közvetlenül belépve ebbe a tapasztalatba, a drog hatásait Moreau de Tours közvetlenül átfordítja az elmebetegség folyamataiba. Mikor leírja az említett különbözõ stádiumokat, láthatják, hogy a másodiktól kezdve, a boldogságérzés mozzanata után – amit azért majd sikerül visszanyernie – máris az elmebetegség rendjében találjuk magunkat: gondolatok megbomlása, az idõ és tér eltévesztése stb. Azt gondolom, hogy a drog hatásainak ez az elmebetegség rendszerén belüli pszichiátriai elkobzása egy fontos problémát vet fel, de amelyet õszintén szólva inkább a drog, mint az elmebetegség történetén belül kellene elemezni. Mindenestre, ami az elmebetegség történetét illeti, a drog e használata, a drog hatásainak és az elmebetegség tüneteinek ez az asszimilációja Moreau de Tours szerint megadja a lehetõséget az orvosnak az õrület reprodukciójára, mely egyszerre mesterséges, mert intoxikációra volt szükség a jelenségek elõidézéséhez, és természetes reprodukció, hiszen a felsorolt tünetek egyike sem állt távol sem tartalmában, de még csak szukcesszív kapcsolódásukban sem az õrületnek mint spontán és természetes betegségnek a lefolyásától. Így tehát a betegség egy elõidézett és autentikus reprodukciójára tettek szert. 1845-ben vagyunk, javában tartanak a kísérleti fiziológiai kutatások. Ez Claude Bernard õrülete: az õrület glükogenikus funkciója, melynek átvételét Moreau de Toursnál is megtalálhatjuk. Egy másik fontos dolog az, hogy nem csak az õrületre irányuló szándékos kísérletezés gondolata, és úgy látszik, eszköze merült itt fel, de az a gondolat is, hogy a hasis intoxikációját jellemzõ különbözõ jelenségek egy természetes és szükségszerû láncolatot hoznak létre, spontán összekapcsolódást, homogén sorozatot. Ez azt jelenti, hogy mivel ezek a jelenségek egynemûek az õrület jelenségeivel, oda jutnak, hogy az õrület különbözõ tüneteit, melyeket a kórleírók ilyen és ilyen regiszterekbe sorolnak, ilyen és ilyen betegségekkel társítanak, tehát az õrület valamennyi tünetét lényegében ugyanahhoz a sorozathoz tartozónak tekintik. Míg a Pinel és különösen az Esquirol típusú pszichiátria megkísérelte kideríteni, hogy melyik képesség sérül az egyes elmebetegségekben, itt az a gondolat merül fel, hogy valójában csak egyetlen õrület van, amely az egyén teljes egzisztenciáján végigvonul, amely hasonlóan a hasis intoxikáci-


155

ójához természetesen megállhat, blokkolódhat, rögzülhet egy adott stádiumban, de mindent összevetve ugyanaz az õrület fog elõállni ennek a fejlõdésnek a teljes története során. Olyannyira, hogy a hasis lehetõvé teszi annak felfedezését, amit a pszichiáterek régóta kerestek, azaz pontosan azt az egyetlen „alapot”, amibõl az õrület valamennyi tünete kibontakozhat. Ez a középpont, a híres gócpont, amelyet az anatómiai patológusoknak módjuk volt rögzíteni a test egy adott pontján, most a hasis révén válik megszerezhetõvé, mert azt a magot érik el általa, amelybõl a teljes õrület kibontakozik. És ez a Moreau de Tours által megtalálni vélt alapvetõ mag az, amit õ 1845ben „eredeti intellektuális módosulásnak” (modification intellectuelle primitive) nevezett, és amit késõbb egy 1869-es szövegében „elsõdleges módosulásnak” (modification primordiale) hív. Ezt az eredeti módosulást a következõképpen írja le: „a delírium vagy a szigorúan vett õrület minden formája, minden eseménye, a rögeszmék, a hallucinációk, az ellenállhatatlan késztetések [látható, hogy ezek mind azok a tünetek, amelyekkel a hasis intoxikációjában találkozunk – M.F.] egy önmagával mindig azonos eredeti intellektuális modifikációban találják meg eredetüket, amely nyilvánvalóan lényegi feltétele létezésüknek. Ez a mániákus izgatottság”. Ez a kifejezés nem igazán helytálló, mert itt egy olyan állapotról van szó, amely „a gondolati mozgás, ingadozás, bizonytalanság, homályosság egyszerre egyszerû és komplex állapota, amely gyakran egy alapvetõ inkoherenciában fejezõdik ki. Annak az intellektuális együttesnek a széthullása, valódi felbomlása ez, amit morális képességeknek nevezünk”. Így kerül tehát megállapításra, hála a hasisnak, a fõ tünet vagy inkább a gócpont, amelybõl az õrület valamennyi tünete kibontakozik. A hasis révén lehetõvé válik reprodukálni, megállapítani, újraalkotni, aktualizálni a teljes õrület e lényegi „alapját”. De észrevehetik, és ez az, ami fontos, hogy ki is az, aki az õrület lényegi „alapjának” a hasis általi reprodukcióját véghez viszi. Ez bárki lehet, és a szóban forgó esetben az orvos az. Vagyis a hasis tapasztalata lehetõvé teszi az orvosnak az õrülettel való egyenes kommunikációt, valami mást tehát, mint a látható tünetek külsõ megfigyelését. Így jön létre a hasis intoxikációjának hatásairól szubjektív módon tapasztalatot szerzõ orvos révén az õrülettel való kommunikáció lehetõsége. Az anatómiai patológia híres szerves testét, amely hiányzik az elmegyógyásznál, a testet, az evidenciák talaját, a kísérleti igazolás instanciáját, amely hiányzik a pszichiáternél, a pszichiáter képes lesz saját tapasztalatával helyettesíteni. Innen a lehetõség a pszichiáter tapasztalatának az õrült tapasztalatához való szoros hozzáfûzésére. Lehetõség, amely ennélfogva hozzáférést enged ahhoz, ami a nullpontot alkotja a morálpszichológia és a patológiai pszichológia között. És lehetõség különösképpen a pszichiáter számára, hogy saját normalitása és azon tapasztalatok nevében, amelyeket normális, de intoxikált pszichiáterként szerez, meglássa, kimondja és megszabja az õrület törvényét. Moreau de Tours tapasztalatáig persze ugyancsak a pszichiáter mint normális egyén volt az, aki törvényt szabott az õrületnek, de ezt a kizárás formájába tette: õrült vagy, mert nem úgy gondolkozol, ahogy én; felismerem, hogy õrült vagy, mivel, amit teszel nem illeszkedik a számomra érvényes észelvek közé. A kizárásnak ezen a módján, ebbõl az alternatívából kiindulva szabta meg a pszichiáter mint normális egyén az õrület törvényét. Most azonban, a hasis tapasztalatából kiindulva a pszichiáter képes lesz ezt mondani: tudom, mi az õrületed törvénye, felismerem, mert magam is képes vagyok

156

MICHAEL FOUCAULT

reprodukálni; bizonyos módosulások alapján, mint amilyen a hasis intoxikációja, végig tudom követni, rekonstruálni tudom magamban az õrületedet jellemzõ események és folyamatok sorát. Meg tudom érteni, mi történik; meg tudom ragadni és rekonstruálni tudom õrületed autonóm és autentikus mozgását; képes vagyok arra, hogy azt belülrõl ragadjam meg. Ekképpen kerül megalapításra ez a híres és teljesen új pszichiátriai fogás az õrületen, ami a megértés formáját ölti. A bensõséges viszony, amelyet a pszichiáter a hasis révén szerez, lehetõvé teszi számára, hogy ezt mondja: ez a jelenség az õrület jellemzõje, hiszen normális egyénként magam is meg tudom érteni a mozgást, amely azt létrehozta. Itt nyeri el eredendõ elvét a megértés, mint amely a normális pszichiáter törvénye az õrület mozgása felett. És ahogy eddig az õrület éppen az volt, amit normális gondolkodással nem lehetett rekonstruálni, innentõl kezdve, épp ellenkezõleg, az õrület az lesz, aminek rekonstruálhatónak kell lennie a pszichiáter megértésébõl kiindulva és e megértés révén. Ez a belsõ megragadás ennélfogva a hatalom járulékaként jelentkezik. De mi is ez a pszichiáter által a hasis közvetítésével rekonstruálható elsõdleges „alap”, amely nem tartozik az õrülethez – hiszen a hasis nem az õrület – de, amely mégis csak az õrülethez tartozik – hiszen az õrületben tiszta és spontán állapotában található meg? Mi is ez az ily módon felfogott elsõdleges alap? Mi tehát ez az õrülettel homogén, de mégsem az õrülethez tartozó elsõdleges alap, amely a pszichiáternél és az õrültnél is megtalálható? Ez az elem, amit Moreau de Tours természetesen megnevez, nem más – önök jól tudják már –, mint az álom. A hasis tapasztalatában az álom nyílik meg olyan mechanizmusként, amely megtalálható a normális egyénnél, és amely éppenséggel az õrület érthetõségi elveként szolgál. „Úgy látszik, hogy a morális létezés két módja, két élet lett elosztva az embernek. E két létezés közül az elsõ a külvilággal ápolt viszonyainkból ered, abból a nagy egészbõl, amit univerzumnak nevezünk; ez közös minden olyan lény számára, melyek hozzánk hasonlatosak. A második csupán tükrözõdése az elsõnek, és csak abból gyarapszik, amit az elsõ neki juttat, de attól mégis teljesen elkülönül. Az alvás felhúzott korlátként áll a kettõ között olyan fiziológiai pontként, ahol a külsõ élet véget ér és elkezdõdik a belsõ”. Mi akkor hát pontosan az õrület? Nos, az õrület, mint ahogy a hasis intoxikációja is, idegrendszerünk azon sajátos állapota, amelyben az alvás korlátai és az ébrenlét korlátai, vagy az alvás és álom által alkotott kettõs korlát keresztezõdnek, vagy bizonyos helyeken átjárhatóvá válnak. És az õrületet az álom mechanizmusainak az ébrenlétbe való betörése idézi elõ, ha ez a mechanizmus endogén, s ugyanez idézi elõ az intoxikáltak hallucinációs tapasztalatát, ha ezt a szakadást egy idegen anyag bevétele okozza. Az álom tehát úgy van rögzítve, mint a normális és patologikus élet közös törvénye; ez az a pont, ahonnan kiindulva a pszichiáter megértése törvényt szab az õrület jelenségei számára. Természetesen a megfogalmazás, mely szerint „az õrültek az ébren álmodók”, egyáltalán nem új, már világosan kifejezésre jut Esquirolnál, és végeredményben egy pszichiátriai hagyományban lelhetõ fel. Ám az, ami teljes mértékben új és döntõ fontosságú Moreau de Tours-nál és hasisról szóló könyvében, az az, hogy ez nem csupán összehasonlítása az õrületnek és az álomnak, hanem egy elemzési elv is. Sõt, Esquirol


157

és valamennyi pszichiáter, akik a korban és még elõtte azt állították, hogy „az õrültek álmodók” nem tettek mást, mint analógiát vontak az õrület és az álom jelenségei között, míg Moreau de Tours az álom, valamint egyszerre a normál ébrenlét és az õrület jelenségeit állítja viszonyba egymással. Amit Moreau de Tours kijelölt és kialakított az nem más, mint az álom helyzete az ébrenlét és az õrület között, és ez adja a pszichiátria és a pszichoanalízis történetében az õt megilletõ abszolút megalapozó pozíciót. Másként fogalmazva, nem Descartes az, aki kijelentette, hogy az álom túllép az õrületen és azt magába fogadja, hanem Moreau de Tours az, aki az álmot az õrülettel kapcsolatban olyan helyzetbe hozta, hogy az álom magába foglalja, felfogja az õrületet, és lehetõvé teszi megértését. És Moreau de Tours-tól kezdve mondhatja majd a pszichiáter, a pszichoanalízis pedig szüntelenül megismétli ezt: mivel tudok álmodni, nagyon is meg tudom érteni, hogy mi az õrület. Az álmomból és abból kiindulva, amit belõle meg tudok ragadni végeredményben jól meg fogom érteni, hogy mi történik valakinél, aki õrült. Mindez Moreau de Tours és a hasis kapcsán merül fel. A drog tehát az ébrenlétbe fecskendezett álom, úgyszólván az álommal intoxikált ébrenlét. Magának az õrületnek a megvalósulása. Ez magyarázza a gondolatot, mely szerint, ha egy betegnek hasist adnak, ezzel növelni fogják õrületét. Vagyis, ha egy normális egyénnel vetetnek be hasist, azt õrültté teszik, ha viszont egy beteggel teszik ugyanezt, akkor ez õrületét még láthatóbbá teszi, meggyorsítja lefolyását. Ezért vezeti be Moreau de Tours a hasis általi terápiát osztályain, amit – saját bevallása szerint – egy hiba elkövetésével kezd: melankolikus betegekkel vetet be hasist azt gondolva, hogy a „mániás izgatottság”, ez az õrület elsõdleges tényét és az álom jellegét egyszerre alkotó nyugtalanság, kompenzálni fogja mindazt, ami a melankolikusoknál szomorúságként, merevségként, mozdulatlanságként jelentkezik. A melankolikus rögzítettségnek a hasis kiváltotta mániás nyugtalansággal való kompenzációja volt tehát az alapötlet. És lévén, hogy azonnal észlelte, hogy mindez nem mûködik, felmerül benne az orvosi krízis régi technikája aktualizálásának gondolata. Így okoskodik: mivel a mánia egyfajta izgatottságban áll, és mivel a klasszikus, még Pinelnél is fellelhetõ orvosi hagyományban a krízis éppen az a momentum, mikor egy betegség jelenségei gyorsabbá és intenzívebbé válnak, tegyük egy kicsit még mániákusabbá a mániásokat, adjunk nekik hasist, és ezzel meggyógyítjuk õket. És a korszak jegyzõkönyveiben számos gyógyulási esetet találhatunk, noha az esetleges visszaesések elemzése nélkül, hiszen úgy tartották, hogy az egyszer létrejött gyógyulás még akkor is gyógyulás, ha néhány nap múlva kérdésessé válik. Láthatják, hogy itt azoknak a mechanizmusoknak a kikérdezéssel párhuzamos, ám attól idegen újraalkotása jelentkezik, amelyek éppen a kikérdezés során lendültek játékba. A hasis egyfajta automatikus kikérdezés, és ha az orvos veszít is hatalmából, mikor a drogot hatni engedi, a beteget fogva tartja a drog automatizmusa, és nem tudja hatalmát az orvoséval szembeszegezni, ugyanakkor azt, amit az orvos hatalomként elveszít, visszanyeri azzal, hogy az õrület bensejének megértésére tesz szert. A 19. század elsõ kétharmadában mûködõ pszichiátriai gyakorlat harmadik próbarendszere a delejezés és a hipnózis. A delejezést eredetileg a krízis egyfajta áthelyezéseként alkalmazták. A 18. század végének delejezési gyakorlatában, a delejezõ lényegében az volt, aki a delejezettre kényszerítette akaratát. Ebbõl következõen, ha az

158

MICHAEL FOUCAULT

1820–1825-ös évek pszichiátereiben felmerül a delejezés pszichiátriai intézményekben – a Salpêtrière-ben – való alkalmazásának gondolata, akkor ez pontosan az orvos által magának igényelt hatalmi effektusok megerõsítésére szolgált. Volt azonban valami több is ennél: a 18. század végén és a 19. század elején mûködõ delejezésben a delejezés hatása egyrészt abban állt, hogy az orvosnak a beteg abszolút megragadását biztosítsa, de ugyanakkor abban is, hogy a betegnek egy kiegészítõ tisztánlátást – amit a mesmeriek a „belsõ szemléletnek” neveznek – egy kiegészítõ „önszemléletet” biztosítson, aminek révén az alany megismerhette saját testét, saját betegségét, esetenként mások betegségét is. A 18. század végi delejezés lényegében nem volt más, mint egy módja annak, hogy magára a betegre ruházzák át azt, ami a hagyományos krízisben az orvos feladata volt. A hagyományos krízisben az orvos volt az, akinek elõre kellett látni a betegséget, megjósolni, hogy miben áll, levezetni a krízis folyamán. Az ortodox mesmeriek által gyakorolt delejezésben viszont arról volt szó, hogy a beteget hozzák olyan állapotba, hogy képes legyen ténylegesen megismerni betegségének természetét, folyamatát, lefutási idejét. Így jelentkezik az 1820–25-ös években a Salpêtrière kórházban lezajlott kísérletekben az elsõ próbálkozás a delejezésnek ezzel a típusával. Elaltatnak egy beteget, férfit vagy nõt, és azután megkérdezik, hogy milyen betegségben szenved, mióta, milyen okokból kifolyólag és hogyan kellene meggyógyulnia. Számos adat tanúskodik minderrõl. Íme egy mesmerizáció, amelyet az 1825–25-os években végeztek. A beteget a delejezõ elé hozzák, aki kérdéseket tesz fel: „Ki altatta el? – Ön – Miért hányt tegnap? – Mert hideg húslevest adtak – Hány órakor hányt? – Négy órakor – Evett utána? – Igen uram, és nem hánytam ki, amit ettem – Milyen esemény miatt lett beteg legelõször? – Mert megfáztam – Mennyi ideje ennek? – Egy év telt el azóta – Nem történt magával egy eleséses baleset? – De igen, uram – Az esésben a gyomrát ütötte meg? – Nem, a hátamra estem.” Az orvosi diagnózis tehát a delejezési gyakorlat által megnyitott térben zajlott. Hasonlóan, a korszak egyik legkomolyabb elmegyógyásza, Georget, két beteget delejezett, akiket Pétronille-nak és Braguette-nek hívtak. Georget kérdéseire válaszolva Pétronille delejezett állapotban a következõt mondta: „Azért lettem beteg, mert vízbe estem, ezért ha meg akar gyógyítani, arra van szükség, hogy vízbe dobjon”. Georget így is tett, ám a gyógyulás nem következett be, és azért nem, állította a beteg, mert õ az Ourcq csatornában esett a vízbe, míg Georget õt csak egy medencébe dobta bele. Pétronille lényegében a trauma megismétlését kérte. Rá ezek után úgy tekintettek mint szimulánsra, míg Georget-ot az õ mesterkedéseinek naiv és ártatlan áldozatának tartották. Mindezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy ebben az idõszakban, tehát az 1825ös évek környékén, miként mûködött a delejezés a hagyományos krízis meghosszabbításaként és pótlékaként: megismerni és felmutatni a betegséget a maga igazságában. Valójában a delejezésnek és a hipnózisnak a pszichiátriai gyakorlatba való beillesztése csak késõbb, Braid 1843-as a Neurhypnology, or the Rationale of Nervous Sleep címû értekezése után következett be, és különösen Braid gyakorlatainak Broca általi franciaországi bevezetése után 1858–59-ben.


159

Mi magyarázza, hogy Braid eljárásai elfogadásra találtak, miközben az 1830-as években felhagytak a mesmerizálás régi gyakorlatával. Az, hogy a delejezõk naiv módon a betegekre és a betegek „tisztánlátására” akarták ruházni az orvosi tudást és hatalmat, miközben az intézmény mûködésében ezek kizárólag az orvost illethették. Ez magyarázza, hogy miért akadályozta az orvosi Akadémia és az orvosok is a hipnózis elsõ gyakorlatainak bevezetését. Ezzel szemben Braid eljárásai elfogadásra találnak, és az 1860as évektõl kezdve viszonylag könnyen teret hódítanak az elmegyógyintézeti és pszichiátriai gyakorlatokban. Miért? Egyrészt azért, mert a braidizmus, vagy mondjunk egyszerûen hipnózist, feladja a delejezés materiális támaszának régi elméletét. Ez azt jelenti, hogy a hipnózis valamennyi effektusa úgy, ahogy azt Braid meghatározza, egyedül az orvos akaratától függ. Egyedül az orvos hozzájárulása, presztízse, beteg felett gyakorolt és minden közvetítést, materiális támaszt, folyadékhasználatot nélkülözõ hatalma hozza létre a hipnózis sajátos hatásait. A másik ok az, hogy a Braid eljárása megfosztja a beteget az orvosi igazság létrehozásának attól a képességétõl, amit még 1825-ben vagy 1830-ban is elvárnak tõle. A hipnózis megteremti a közeget, amelybõl az orvosi tudás kibontakozhat. Ami itt csábítólag hat az orvosokra, és ami elfogadtatja velük azt, amit 1830-ban még elutasítottak, az lényegében az, hogy Braid technikájának köszönhetõen úgyszólván semlegesíteni lehetett a beteg akaratát és a teret teljes mértékben át lehetett engedni az orvos egyedüli akaratának. Franciaországban a hipnózis újrabevezetését Broca egyik beavatkozása segítette elõ (sebészeti mûtétet hajtott végre egy hipnotikus állapotban lévõ betegen). Innentõl a hipnózis egy olyan nyitott térként jelentkezik, amelyen keresztül az orvosi tudás-hatalom megragadhatja és hatalmába kerítheti a beteget. A beteg e hipnózis általi semlegesítése, vagyis az, hogy már nem várják el a hipnotizált betegtõl, hogy ismerje betegségét, hanem épp ellenkezõleg, azt a feladatot róják rá, hogy semleges felszínként viselkedjen, ahová az orvos akarata beíródhat, igen nagy jelentõségre tesz szert, mert ettõl kezdve lehetõvé válik a hipnotikus tevékenység meghatározása. Ez az, amit Braid tesz, majd késõbb különösen egy a mûveit Philips néven közlõ illetõ, akinek valódi neve Durand de Gros, és aki 1852-ben emigrál, majd néhány év múlva visszatér Franciaországba, és Philips néven él és publikál. Ez a Philips az 1860– 1864-es években meghatározza a hipnotikus tevékenység különbözõ epizódjait, és ezzel megmutatja, hogy miben áll a hipnózis jelentõsége. Elõször is abban, hogy a hipnózis fegyelmezõ hatású, tehát csillapító tulajdonsággal rendelkezik ugyanúgy, mint a kikérdezés és a drog, de ezekrõl már beszéltem. De különösen abban, hogy a beteget a hipnózis kezdetétõl fogva rabul ejtõ hipnotikus állapot – melyet „hipotaxikus állapotnak” nevez – a beteg feletti szabad rendelkezés lehetõségét nyújtja az orvosnak. Mindenekelõtt a viselkedés fölötti rendelkezés lehetõségét: az orvos utasításokkal elejét tudja venni az ilyen vagy olyan viselkedésnek, vagy épp ellenkezõleg rá tudja venni a beteget, hogy így vagy úgy viselkedjen. Arról a lehetõségrõl van tehát szó, amit Durand de Gros „ortopédiának” nevez: „A braidizmus – állítja – egy morális és intellektuális ortopédia alapjait nyújtja nekünk, amely egy napon kétségkívül bevezetésre kerül az oktatási és büntetési intézetekben”. A hipnózis tehát a viselkedés igazítását, idomítását teszi lehetõvé. Lehetõvé teszi másodszor a tünetek megszüntetését is. Az orvosnak hatalmában kell álljon, hogy hipnózissal megakadályozza egy tünet megjelenését. Durand de Gros ál-

160

MICHAEL FOUCAULT

lítja, hogy a vitustánc okozta remegést tökéletesen meg lehet szüntetni, ha arra a beteget utasítják. Végül, harmadszor, a hipnotizõr maguknak a funkcióknak a módosítása és elemzése szintjén tud a rendelkezni a beteg teste felett. Befolyásolni tudja egy izom összehúzódását vagy paralízisét, ingerelni vagy semlegesíteni tudja a testfelszín érzékenységét, képes csökkenteni vagy feléleszteni a morális vagy intellektuális képességeket, sõt még arra is, hogy olyan automatikus funkciókat módosítson, mint a keringés és a légzés. Így aztán a hipnózisnak ebben a bevett formájában láthatjuk meghatározódni vagy inkább megjelenni a beteg testét, amely mindeddig hiányzott a pszichiátriai gyakorlatból. A hipnózis a testre való behatás tényleges lehetõségét nyújtja, nem csupán a feltûnõ viselkedések fegyelmezési szintjén, hanem az izmok, idegek, alapfunkciók szintjén is. Következésképpen a hipnózis egy új, a kikérdezésnél sokkal tökéletesebb, sokkal messzebbre jutó módja annak, hogy a pszichiáter rendelkezni tudjon a beteg testével. Vagy inkább elõször történik meg, hogy a beteg teste annak funkcionális részleteiben végre a pszichiáter illetékességébe kerül. A pszichiátriai hatalom végre eljut oda, hogy megragadja a testet, amely számára azóta elérhetetlen volt, mióta kiderült, hogy a patológiai anatómia soha nem lesz képes számot adni az õrület mechanizmusairól és mûködésérõl. Nos, úgy vélem, hogy e különbözõ eszközökben, a betegség kialakításának különféle technikáiban elõttünk állnak azok az elemek, amelyek alapján lezajlik az õrület és a pszichiátria 19. századi történetének nagy szakasza. Három eszköz tehát: a kikérdezés, a drog és a hipnózis. Ezek három módját alkotják a betegség kialakításának, de a kikérdezés esetében ez persze csak a nyelvben történik meg, és ez azzal a kettõs hátránnyal jár, hogy elõször is a pszichiáter csak a kérdések és válaszok játékával kerülhet belsõ viszonyba az õrület mechanizmusaival, másodszor mindez nem teszi lehetõvé, hogy a beteg testét annak részleteiben ragadja meg. A drog, ezzel ellentétben, megadja a lehetõséget erre a belsõ megragadásra, erre a hatalmi pótlékra, melyre a pszichiáter azáltal tesz szert, hogy azt gondolja, képzeli, hogy hatalmában áll az õrület jelenségeinek megértése. Belsõ megragadás tehát. A hipnózis pedig az az eszköz lesz, amellyel a pszichiáter egészen a beteg testének a mûködéséig terjeszti ki ezt a megragadást. Láthatják tehát ezeket az elemeket, amelyek ily módon a helyükre kerülnek, és melyek az 1860–1880-as években egycsapásra rendkívüli jelentõségre és intenzitásra tesznek szert, mikor a hagyományos szervi orvostudomány közegében megjelenik a test új meghatározása vagy új valósága: ez pedig az mikor felfedezik a testet, amely nem pusztán szervekkel és szövetekkel ellátott, de funkciókkal, teljesítményekkel, viselkedésekkel is rendelkezik, egyszóval, mikor az 1850–60-as években Duchenne de Boulogne alapján felfedezik a neurológiai testet. Ebben a pillanatban lehetõség nyílik arra, hogy az orvostudomány ezen újonnan felfedezett testéhez kapcsolódva a hipnózis és a drog technikáival megkíséreljék az õrület mechanizmusait a megkülönböztetõ megismerés rendszerébe írni, vagyis lényegében az anatómiai patológián vagy a fiziológiai patológián megalapozott orvostudományba illeszteni. Az õrületnek ez az általános orvosi szimptomatológia szerinti beírása, beírási


161

kísérlete, mely szimptomatológiát mindig is, és még mai is, margóra szorítja a testnek és a megkülönböztetõ diagnosztikának a hiánya, ez lesz a nagy felismerés. Ám ennek a charcot-i kísérletnek a kudarca, azaz a tény, hogy az anatómiai patológia testéhez hasonlóan, a neurologikus test sem válik a pszichiáter tárgyává, a pszichiátriai hatalomnak azt a három eszközt hagyja meg, melyet a 19. század elsõ részében alakítottak ki. A nagy neurológiai remény szertefoszlása után csak ez a három elem marad a színen: a kikérdezés (a nyelv), a hipnózis és a drog, vagyis a három elem, melyekkel a pszichiátriai hatalom akár az elmegyógyintézeti terekben, akár azokon túl, még ma is mûködik. Eredeti mejelenés: Michel Foucault: Le pouvoir psychiatrique, Gallimard/Seuil, Paris, 2001, 267–290. Fordította: Takács Ádám

A KÖTET SZERZÕI

163

A KÖTET SZERZÕI

Cameron Duff – az Ausztrál Drog Alapítvány (Australian Drug Foundation) fiatalkori droghasználattal foglalkozó kutatásait irányítja. Ebben a tárgykörben több írása jelent meg nemzetközi szakfolyóiratokban. Michel Foucault (1926-1984) – a huszadik századi francia filozófia és történelemelmélet egyik legjelentõsebb alakja. 1970-tõl haláláig a Collège de France professzora. Kakuk Péter – filozófus, bioetikus, a Debreceni Egyetem Orvosi és Egészségtudományi Centrum Magatartástudományi Intézet kutatója, a CEU Center for Ethics and Law in Biosciences társkutatója. Szakterülete az orvosi episztemológia és bioetika. Foglalkozott Michel Foucault filozófiájával is (Michel Foucault és a pszichoanalízis kritikája, Thalassa, 2002/1). Anthea Martin – a londoni Imperial College szociális medicina tanszékének PhD hallgatója. Kutatási témája a heroin használat diszkurzív gyakorlatainak elemzése. Rácz József – pszichiáter, az MTA Pszichológiai Kutatóintézet tudományos fõmunkatársa, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Kara Addiktlógia Tanszékének vezetõje, a „Kék Pont” Drogkonzultációs Központ és Ambulancia igazgatója, és az ELTE TÁTK Drogtanulmányok Kutatóközpont témavezetõje. Elsõsorban a droghasználat társas-társadalmi beágyazottságával kapcsolatban végez kutatómunkát. A tárgykörben számos könyve és tanulmánya jelent meg. Paul Stenner – szociálpszichológus, a University College London Pszichológia Tanszékének oktatója. Fõ szakterülete az emóciók társadalmi konstrukciója. Számos tanulmánya mellett társszerzõje a Social Psychology: A Critical Agenda, (Cambridge, Polity Press, 1996) címû kötetnek. Sutyák Tibor – filozófus, a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének oktatója. Kutatási területe Nietzsche, Freud, Foucault és a kortárs fenomenológia gondolkodás. Szerkesztette és értelmezõ tanulmánnyal látta el Michel Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák (Debrecen, Latin Betûk, 1998) és Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez (Debrecen, Latin Betûk, 1999) címû köteteit. Takács Ádám – filozófus, az ELTE BTK Atelier Magyar-Francia Társadalomtudományi Központ és Doktorképzõ munkatársa. Elsõsorban fenomenológiával és a 20. századi francia filozófia problémakörével foglalkozik. Számos tanulmánya jelent meg Michel Foucault filozófiájáról. Szerkesztette és bevezette A történelem anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században (Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2004) kötetet.

RÁCZ JÓZSEF TAKÁCS ÁDÁM (szerk.) DROGPOLITIKA, HATALOMGYAKORLÁS ÉS TÁRSADALMI KÖZEG ELEMZÉSEK FOUCAULT-I PERSPEKTÍVÁBÓL

Recommend Documents