Racionális bolondok. A közgazdaságtan magatartásbeli megalapozásának kritikája

.AMARTYA KUMAR SEN.

.Racionális bolondok. A közgazdaságtan magatartásbeli megalapozásának kritikája Fordította: Dósa Mariann és Fabók Márton

dol. Ahogy látni fogjuk, ez a kérdés folyamatosan fenntartja a modern közgazdaságtan érdekl√dését is. A válasz részben azon alapul – legalábbis Edgeworth tekintetében kétségtelenül –, hogy ezt a feltevést nem tekintette alapvet√en tévesnek azoknak a sajátos tevékenységeknek az esetében, melyekre alkalmazta a közgazdasági analízist: (i) a háborúnál és (ii) a szerz√désnél. „Elismerve, hogy létezik az emberi természet magasabb szféráiban egyfajta törekvés az utilitarista intézmények felé”, a következ√ retorikai kérdést teszi fel: „Komolyan gondolhatjuk-e, hogy ezen morális megfontolások relevánsak a háborúban és a cserében; és hogy ki tudják irtani az emberi önzés »ellen√rizetlen magját«, netán hogy érzékelhet√ er√vel bírnak az önérdekkel szemben?”3 Sidgewick az √ értelmezésében leszámolt azzal az illúzióval, hogy mindenki érdeke az egyes emberek érdeke is, megjegyezve, hogy Sidgewick szerint a „két fels√bb elv, az egoizmus és az utilitarizmus összebékíthetetlen, legfeljebb a vallás képes erre”. „Távol áll az élvezet filozófiájától, hogy lebecsülje a vallás jelent√ségét”, írja Edgeworth, „de a jelen vizsgálódásban, mikor az emberi természet alsóbb elemeivel foglalkozunk, sokkal nyilvánvalóbb, földhözragadtabb átmenetet kell keresnünk az önérdek elvét√l az utilitarizmus elvéig, vagy legalábbis gyakorlatáig.”4

I.

E

dgeworth az 1881-ben kiadott Matematikai pszichika cím∫ m∫vében azt állította, hogy „a közgazdaságtan els√ számú alapelve, hogy a gazdaság minden szerepl√jét kizárólag az önérdek vezérli”.1 Ezen emberkép tartósnak bizonyult a közgazdasági modellekben, és eme alapvet√ feltételezés nagy hatást gyakorolt a közgazdasági elmélet jellegére. Írásomban néhány olyan problémát szeretnék megvizsgálni, amely ebb√l az emberkoncepcióból ered. Meg kell említenem, hogy maga Edgeworth is tisztában volt azzal, hogy a közgazdaságtan eme úgynevezett els√ számú alapelve nem különösebben realisztikus. Úgy vélte, hogy „a konkrét tizenkilencedik századi ember nem tisztán egoista, és csak részben utilitarista”.2 Ez felveti azt az érdekes kérdést, hogy Edgeworth miért áldozott annyit idejéb√l és tehetségéb√l az els√ számú alapelv hosszas vizsgálatának, ha azt hamisnak gondolta. Nem az a kérdés, hogy miért kell absztrakciókkal élni az általános közgazdasági kérdések tanulmányozásakor – a vizsgálódás természete ezt elkerülhetetlenné teszi –, hanem hogy miért választ valaki olyan feltevést, amelyet nemcsak részleteiben vél pontatlannak, hanem alapvet√en hamisnak gon-

Ez az Oxford Egyetemen 1976 októberében elhangzott Herbert Spencer el√adás megjelenik a Henry Harris által szerkesztett Scientific Models and Man cím∫ kötetben (1978), jelen közlést az Oxford University Press szíves hozzájárulása teszi lehet√vé. Egy korábbi változathoz nyújtott hasznos kommentárjaikért köszönettel tartozom a folyóirat szerkeszt√inek, illetve Åke Anderssonnak, Isaiah Berlinnek, Frank Hahnnak, Martin Hollisnak, Kornai Jánosnak, Derek Parfitnek, Christopher Peacocke-nak és Tibor Scitovskynak.

93

Amartya Kumar Sen

Vegyük észre, hogy a vita kontextusa fontos az érvelés szempontjából. Edgeworth érezte, hogy elfogadhatóvá tette az „önzést” a magatartásra vonatkozó alapvet√ feltevésként, azáltal hogy lerombolta az „utilitarizmust” a tényleges viselkedés leírásaként. Az utilitarizmus azonban korántsem az egyetlen nemegoista szemlélet. Továbbá a saját igények és a mindenki igényeinek figyelembevétele között ott húzódnak a különféle csoportoké, mint a család, barátok, helyi közösségek, azonos státuszú csoportok, valamint a gazdasági és társadalmi osztályok. A tör√dés ezen köztes területeihez olyan fogalmak kapcsolódnak, mint családi felel√sség, üzleti etika, osztálytudat stb., így ha elvetjük is az utilitarizmust mint a viselkedést leíró elméletet, nem az önzés marad az egyetlen alternatíva. Meg kell jegyeznünk, hogy Edgeworth aggályainak – amelyek a tisztán önérdekkövet√ személyek közti gazdasági érintkezés végeredményével kapcsolatosak – az az érdemük, hogy mindjárt lényegessé válnak egy olyan absztrakt vizsgálatban, ami már több mint száz éve folyik, és amit sokszor tárgyaltak Herbert Spencer, Henry Sidgewick és a kor más vezet√ gondolkodóinak vitáiban. Két évvel Edgeworth Matematikai fizikájának megjelenése el√tt Herbert Spencer Az etika tényei címen kiadta részletekbe men√ elemzését az egoizmus és altruizmus viszonyáról. Arra a megnyugtató – bár némileg ködös – következtetésre jut, hogy „az általános boldogság az egyének saját boldogságukra való törekvésével érhet√ el, miközben visszafelé is, az egyéni boldogság részben elérhet√ az általános boldogságra való törekvéssel”.5 E viszonylag absztrakt vizsgálat kontextusában Edgeworth feszes közgazdasági elemzése – amely két önérdekkövet√ egyén (vagy egyforma önérdekkövet√ egyének két különböz√ típusa) közti szerz√dések jól definiált modelljén alapul – világos választ ad egy régi hipotetikus kérdésre. Úgy t∫nik, Edgeworth önérdekkövet√ magatartáson alapuló modelljében figyelemre méltó összefüggés van a versenyz√i piacok csereegyensúlya és aközött, amit modern gazdasági terminussal a gazdaság „magjának” neveznek. Egy piaci kiment akkor és csak akkor van a gazdaság „magjában”, ha teljesíti a „tovább nem javíthatóság” néhány feltételét. Ezen feltételek nemcsak azt a helyzetet foglalják magukba, amikor egyetlen szerepl√ helyzetén sem tudunk javítani anélkül, hogy valaki más helyzete ne romlana (ezt nevezik „Pareto-optimumnak”), hanem azt is, hogy senki nem kerülhet rosszabb helyzetbe annál, amelybe csere(kereskedelem) nélkül kerülne, illet-

ve azt is, hogy az egyének egyetlen koalíciója sem tudná növelni együttes jólétét azáltal, hogy egymás között módosítják a kereskedést. Edgeworth kimutatta, hogy bizonyos általános el√feltételek mellett a versenyz√i piacon kialakuló bármely egyensúlyi állapotnak teljesítenie kell a fenti feltételeket és a „magban” kell kialakulnia. Ebben az értelemben Edgeworth modelljében a versenypiaci egyensúlyt nem dominálhatja semmilyen megvalósítható alternatív megállapodás a tényez√k kezdeti elosztását adottnak véve. Még meglep√bb az az ellentétes irányú eredmény, mely szerint ha korlátozás nélkül növeljük mindegyik típusba tartozó egyének számát, a mag (amely a nem dominált kimeneteleket reprezentálja) a versenyz√i egyensúly irányába süllyed, vagyis a mag nem lehet sokkalta kiterjedtebb az egyensúlyok halmazánál. Ezt a két eredményt továbbdolgozta és kiterjesztette az általános egyensúly elmélet legújabb irodalma – hasonló modellek alkalmazásával és ugyanezen viselkedési feltevések mellett.6 Mindazonáltal az, hogy a gazdaság magjában vagyunk, a társadalmi jólét szempontjából nem olyan elégséges eredmény. El√fordulhat, hogy egy olyan szerepl√, aki kedvez√tlen feltételekkel indul, a tranzakciók után is szegény és kiszolgáltatott marad, ezért ha minden, amit a versennyel nyerhetünk az, hogy bekerülünk általa a gazdaság magjába, akkor egy nincstelen embernek megbocsátható, hogy ezt az eredményt nem tartja nagy nyereségnek. Ezt Edgeworth – miután megvizsgálta a különböz√ versenyz√i egyensúlyok közti választás problémáját – kiegészítette néhány megállapítással. Arra jutott, hogy az utilitárius (értelemben vett) jó társadalomban „a versenyt az önérdekkel bíró szerz√d√ felek közti egyeztetésnek kell kiegészíteni, melynek alapja az elérhet√ legnagyobb összhasznosság”.7 Edgeworth azonban nem ás le egy ilyen egyeztetés intézményi aspektusainak mélyére, s√t nem vizsgálja behatóan ennek a tulajdonelosztásra gyakorolt messzemen√ hatásait – vizsgálódásai mindvégig csak a felszínt érintik. A versenyb√l következ√ hasznok alapján, bármennyire is korlátozottak azok, jogosnak érezte „az elfogultságot a reformokkal szembeni konzervatívabb óvatosság iránt”. A „pre-utilitarista intézmények hasznosságának” vizsgálata során leny∫gözte √t „a Természet olyan felfogása, ami nem azt mondja, ellentétben a Millt√l ránk maradt képpel, hogy minden rossz, hanem épp ellenkez√leg, hogy az közeledés az elérhet√ legjobbhoz”.8 Ebben az esszében nem kívánom vizsgálni, hogy ez a közeledés valójában mennyire távoli. (Határo-

94

Racionális bolondok

zottan úgy hiszem, hogy az, legalábbis a feltevések Edgeworth által használt rendszere esetén – ennek a tanulmánynak azonban nem ez a központi témája.) Itt inkább azzal az emberképpel akarok foglalkozni, ami fontos részét képezi Edgeworth elemzésének és többé-kevésbé érintetlenül fennmaradt a modern közgazdaságtani elméletek jelent√s részében. Ez a felfogás természetszer∫leg stilizált és bekapcsolódik egy Spencert, Sidgwicket és számos más elismert kortárs gondolkodót mozgósító, meglehet√sen absztrakt vitába – nevezetesen, hogy milyen értelemben és milyen mértékben biztosíthatja az önérdekkövet√ viselkedés az általános jólétet? Természetesen az, hogy az önérdekkövet√ magatartás valóban helytálló feltételezés-e, egyáltalán nem releváns abban a tekintetben, hogy Edgeworth válasza megállja-e a helyét a feltett kérdésre. Egy korlátozott gazdasági modell keretei között Edgeworth világos választ adott az önérdekkövet√ magatartás és az általános hasznosság absztrakt problematikájára. Ez a vita már hosszú ideje zajlik, és állandó motivációt nyújt napjaink számos gazdaságelméleti vizsgálata számára. A probléma korlátozott természete dönt√ hatást gyakorolt a gazdasági modellek választására, illetve az ezekben megjelen√ emberfelfogásokra. Az általános egyensúlyelméletr√l alkotott lebilincsel√ munkájában Kenneth Arrow és Frank Hahn azt állítja (General Competitive Analysis, vi–vii o.):

lalkozzunk vele. Miután vázoltuk a problémát és komolyan fontolóra is vettük, nemcsak azt kell eldöntenünk, igaz-e a feltételezésünk, de azt is, hogy egyáltalán igaz lehet-e. Az elkövetkezend√k nagy részében ezzel az utolsó kérdéssel foglalkozunk, amely úgy t∫nik, számos közgazdász érdekl√dését felkeltette. Ezen dolgozat központi kérdése nem az, hogyan viszonyulnak az alapul vett modellek a valós gazdasági élethez, inkább az érdekel minket, hogy helytállóak-e egyáltalán azok a válaszok, amelyeket olyan jól definiált kérdésekre adtak, melyeket el√re megválasztott feltételek mellett tesznek fel, és amely feltételek szigorúan korlátozzák az elemzésbe bevonható modellek jellegét. A kérdés eleve egy specifikus emberképben gyökerezik, és nincs lehet√ség elrugaszkodni ett√l a koncepciótól, egészen addig, amíg a kérdés megválaszolásán van a hangsúly. Ebben az esetben a modellekben felvázolt emberkép továbbra is a múltban feltett általános filozófiai kérdések egy meghatározott körére reflektál. A megválasztott emberfelfogás helytállósága egyszer∫en részét sem képezi a kérdésfeltevésnek.

II.

V

Adam Smitht√l napjainkig hosszú és felettébb impozáns sort alkotnak azok a közgazdászok, akik azt próbálták igazolni, hogy egy decentralizált gazdaság, amelyet önérdekek mozgatnak és árjelzések vezérelnek, összeegyeztethet√ a gazdasági er√forrásoknak egy olyan koherens elosztásával, amely meghatározott értelemben magasabb rend∫nek tekinthet√ az alternatív elosztások széles köréhez képest. S√t, épp az árjelzések teremthetik meg ezt a koherenciát. Be kell látnunk, mennyire meglep√ lehet ez a megállapítás valakinek, aki nem járatos ennek hagyományában. A tiszta „józan ész” arra a kérdésre, hogy „hogyan festene egy gazdaság, melyet egyéni kapzsiság motivál és az ellen√rzést szerepl√k nagyon széles köre gyakorolja?” bizonyára azt válaszolná, hogy ez káoszhoz vezetne. Hogy a feltett kérdésre hosszú ideje egy ett√l mer√ben eltér√ válasz vált elfogadottá, amely mélyen beivódott olyan egyének gazdasági gondolkodásába is, akik a legnagyobb jóindulattal sem nevezhet√k közgazdászoknak, már önmagában elegend√ alapot nyújt ahhoz, hogy komolyan fog-

an egy másik elméleti – és talán egyszer∫bb – oka annak, hogy miért ábrázolják a gazdasági modellekben az embert önérdekkövet√, önz√ lényként. Lehet egy ember érdekeit úgy is definiálni, hogy – függetlenül attól, amit tesz – minden egyes cselekedetében a saját érdekei követ√jeként t∫njön fel.9 Bár ez a koncepció formalizálva csak mostanság t∫nt fel a kinyilvánított preferenciák elméletének keretében, gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza, és Joseph Butler a Rolls Kápolnában már idestova két és fél évszázaddal ezel√tt hangot adott ellenvéleményének.10 Ebben a megközelítésben az ember önérdekkövet√ állattá történ√ leegyszer∫sítése gondosan alátámasztott definíción alapul. Ha x-et választod y ellenében, akkor ezzel „kinyilvánítottad” x-re vonatkozó preferenciádat y-nal szemben. Ezután személyes hasznosságod úgy definiálható, mint ennek a preferenciának a számszer∫ reprezentációja, melyben a „preferált” alternatíva nagyobb hasznossággal bír. Ezen meghatározások közé szorítva aligha van más választásod, mint a személyes hasznosság maximalizálása, hacsak nem akarsz ellentmondásba keveredni. Természete-

95

Amartya Kumar Sen

sen, ha az egyik esetben x-et választod y helyett, majd rögvest az ellenkez√ módon cselekszel, ezzel megakadályozod, hogy a kinyilvánított preferenciák teoretikusa rád süssön egy szilárd preferenciarendezést – így meggátolva azt is, hogy hozzád rendeljen egy hasznossági függvényt, melyet maximalizálnod kellene. Ekkor a teoretikus arra a következtetésre fog jutni, hogy vagy inkonzisztens vagy, vagy pedig a preferenciáid állhatatlanok. Ennél mer√ben szofisztikáltabb következetlenségekkel is összezavarhatjuk az elméleti szakembereket.11 De ha következetesek maradunk, akkor teljesen mindegy, hogy egyébként sz∫k látókör∫ egoisták, vagy épp lelkes altruisták, esetleg tudatos osztályharcosok vagyunk-e, az √ definíciókkal körülbástyázott világukban olyan emberként fogunk felt∫nni, aki pusztán az egyéni hasznosságát maximalizálja. Az adózással kapcsolatos terminológiát kölcsönvéve, ha az önérdekkövetésre vonatkozó feltevés Arrow–Hahn-féle igazolását a probléma „adójának” ügyesked√ csökkentéseként tekintjük, akkor a kinyilvánított preferenciák megközelítése inkább nevezhet√ látványos adócsalásnak. A definíció szerinti önérdekkövetés fenti elképzelését gyakran a racionális választás név alatt említik, és nem mást értenek rajta, mint bels√ következetességet. Ebben a megközelítésben egy személy választásai akkor és csak akkor tekinthet√k „racionálisnak”, ha ezek mindegyike értelmezhet√ a kinyilvánított preferencia definíciójával konzisztens preferencia relációkkal. Azaz ha mindegyik választás értelmezhet√ a leginkább preferált lehet√ség kiválasztásaként, megfelelve a korábban felállított preferencia relációnak.12 Úgy t∫nik, a koncepció logikailag azon az elven alapul, hogy egy egyén preferenciáit csak oly módon érthetjük meg, ha megvizsgáljuk aktuális választásait. Vagyis nem létezik a választástól független módja annak, hogy megértsük az egyén viszonyulását az egyes alternatívákhoz. (Mindazonáltal ezt a megközelítést nem egyedül közgazdászok alkalmazzák. Amikor néhány évvel ezel√tt min√sít√ vizsgát kellett tennem angol irodalomból a Kalkuttai Egyetemen, az egyik kérdés a Szentivánéji álom kapcsán így hangzott: Hasonlítsa össze Hermina és Heléna karakterét! Ön melyiket választaná?) Már másutt megpróbáltam rámutatni, hogy amint eltekintünk a preferencia és a jólét meglehet√sen furmányos definícióitól, a fenti megközelítés egyszerre túl keveset és túl sokat is feltételez. Túl keveset, mivel a preferenciákkal és jóléttel kapcsolatos információknak vannak nem választáson alapuló forrásai is (ahogy ezeket a fogalmakat rendszerint va-

lóban tágabban is értjük), viszont túl sokat abban az értelemben, hogy a választás számtalan szempont összebékítését jelenti, melyek közül az egyéni jólét csupán egy.13 Az utóbbi id√ben el√térbe kerültek olyan, a választást megalapozó komplex pszichológiai kérdések, néhány átüt√ jelent√ség∫ tanulmány jóvoltából, melyek a fogyasztói döntések,14 illetve a termel√i tevékenység15 vizsgálatával foglalkoznak. Továbbra is hangsúlyozottan nyitott kérdés, hogy ezek a magatartási jellemz√k valóban megragadhatók-e a konzisztens választás szigorú, formális keretei között, amelyen a jólét-maximalizálási megközelítés tulajdonképpen alapul.16

III.

P

aul Samuelson kiemelte, hogy számos gazdasági szakember „elkülönítené a közgazdaságtant a szociológiától a racionális és irracionális magatartás alapján, amik definíciója a hasznossági elméletb√l ered”.17 Ezt a nézetet a szociológusok teljes joggal nehezményezik, de amint belátjuk, hogy a „racionális magatartás” széles körben elfogadott felfogása egy meglehet√sen semmitmondó elmélethez vezet, rögvest nyilvánvalóvá válik az a kett√sség, amelynek a közgazdászok a terhét viselik. A magatartást, úgy t∫nik, „csak a preferenciák vonatkozásában érthetjük meg, melyek azonban maguk is csak a magatartás alapján definiálhatók”. Nem meglep√, hogy az ehhez hasonló ördögi körökbe gyakran belefutunk. Abban azonban Samuelsonnak kétségtelenül igaza van, hogy maga az elmélet „technikai értelemben nem teljesen semmitmondó”.18 Ennek magyarázata meglehet√sen egyszer∫. Ahogy már említettük, ez a megközelítés feltételezi a megfigyelt választás bels√ konzisztenciáját – de ezt meg is cáfolhatjuk a jelenre vonatkozó megfigyelésekkel, melyek a samuelsoni értelemben „használhatóvá” teszik az elméletet. A konzisztencia-követelménynek meglep√ tisztázó ereje lehet. A keresleti viszonyok számos általános jellemvonását eredeztethetjük ebb√l. A jelen kontextusban azonban a f√ kérdés az, hogy fel tudjuk-e használni ezt a követelményt tényleges teszteléshez. Samuelson kiköti az úgynevezett „ideális megfigyelési feltételek” teljesülését ahhoz, hogy a koncepció feltevéseit „cáfolhassuk vagy igazolhassuk”. Ezeket azonban nem könny∫ teljesíteni, mivel egyrészt a természetes emberi vonzódás a változatossághoz meg-

96

Racionális bolondok

érezzük magunkat mások szenvedése láttán, akkor együttérzésr√l van szó; ha azonban, bár személy szerint nem érint bennünket negatívan az eset, mégis úgy érezzük, rossz az, ami történik és készek is vagyunk tenni valamit a sérelem megszüntetése érdekében, akkor elkötelezettségr√l beszélünk. Nem állítom, hogy a kiválasztott kifejezések önmagukban annyira különlegesek lennének, de úgy vélem, a különbségtétel mégis fontos. Úgy is lehet érvelni, hogy az együttérzés motiválta viselkedés bizonyos értelemben önz√ség, hiszen ebben az esetben is arról van szó, hogy valaki jobban érzi magát mások öröme láttán és rosszabbul, ha szenvedést tapasztal – vagyis saját hasznosságát növelheti együttérz√ cselekvése által. Ebben az értelemben az elkötelezettségen alapuló cselekedetek sokkal inkább tekinthet√k altruistának, mint azok, amelyeket pusztán az együttérzés motivál. (Mindazonáltal az együttérzés puszta megléte nem jelenti azt, hogy mások segítése feltétlenül ezen alapul, hiszen ha az illet√ nem, vagy csak kevésbé érezné jobban magát mások jóléte láttán, akkor feltehet√en maga a cselekedet sem következne be. Ezt az oksági viszonyt kell els√ként tisztázni.) Az együttérzés fogalmát sok tekintetben könnyebben tisztázhatjuk, mint az elkötelezettségét. Amenynyiben az, hogy valaki jól érzi-e magát, pszichológiai szinten függ mások jólétét√l, akkor az el√bbivel van dolgunk – ha minden más adott, akkor a puszta tudat, hogy a másik jóléte növekedett, elegend√ ahhoz, hogy az egyén jobban érezze magát. (Természetesen amikor ez a hatás negatív, inkább az „ellenszenv„kifejezést kellene használnunk, de a terminológia egyszer∫sítése érdekében maradjunk az együttérzésnél, és jegyezzük meg, hogy ez a viszony pozitív és negatív is lehet.) Míg az együttérzés hasonló tényez√ket kapcsol össze – nevezetesen különböz√ személyek jólétét –, addig az elkötelezettség a választást hozza összefüggésbe a jólét elvárt szintjeivel. Meghatározhatjuk az elkötelezettséget azzal, hogy az egyén tudatosan olyan magatartást választ, amellyel alacsonyabb szint∫ jólétet érhet csak el, mint más rendelkezésre álló alternatíva révén. Vegyük észre, hogy ebben az esetben elvárt jóléti szintek közötti választásokról van szó, vagyis ez a meghatározás kirekeszti azokat a cselekedeteket, amelyek az önérdekkel csupán azért látszanak ellentétesnek, mert a várható következmények hibás megítélésére vezethet√k vissza. Ennél is bonyolultabb kérdést vet fel, amikor az egyén választása ugyan egybeesik személyes jólétének elvárt maximumával, ám nem ez a választás indítéka. Ha ezt a problémát is számításba szeretnénk

gátolja, hogy az egyedi választás aktusát a megfelel√ alapegységnek tekintsük (szemben a választások sorozatával), másrészt pedig az id√ múlása folytán nagyon nehéz különbséget tenni inkonzisztencia és változó ízlés között. Valójában nagyon kevés szisztematikus próbálkozás történt arra nézve, hogy teszteljék az emberek hétköznapi viselkedése során megjelen√ következetességet, hiába dolgoztak ki hasznos és érdekes kísérleteket annak érdekében, hogy laboratóriumi körülmények között vizsgálják a bizonytalanságra adott emberi reakciókat. Vagyis, hogy mi számít elfogadható bizonyítéknak, az továbbra is homályban marad. Ha napjainkban valaki felmérést végez a különböz√ iskolák közgazdászai megkérdezésével, majdnem biztosan a következ√ feltevésekkel találkozhat: (i) a racionális magatartás elmélete cáfolhatatlan, (ii) cáfolható, de ezt eddig még senki sem tette meg, és (iii) cáfolható, és nyilvánvalóan hamis is.19 Mindazonáltal – eredeti célom szerint – ez itt nem központi kérdés. Még ha valóban teljesül is a megkövetelt konzisztencia, ez továbbra is megoldatlanul hagyja az egoizmus kérdését, kivéve tisztán definíciós értelemben – ahogy már korábban megjegyeztem. Egy következetes választó bármilyen mértékben lehet önz√, és mi pont ezt akarjuk részletezni. Az természetesen igaz, hogy a magánjavakkal kapcsolatos tiszta fogyasztói döntések speciális esetében a kinyilvánított preferenciák teoretikusa az egyén „preferenciáit” vagy „hasznosságát” az általa birtokolt jószágcsomaggal próbálja meg összefüggésbe hozni. Ez a korlátozás azonban nem abból származik, hogy az adott egyén biztosan csak a saját érdekeivel tör√dik, hanem sokkal inkább abból a tényb√l, hogy egyedül az √ saját (vagy családja) fogyasztói kosara az, ami fölött rendelkezése van a választásai során. Vagyis a tiszta önérdekkövetés kérdése továbbra is nyitva marad. Úgy hiszem, a kérdés az eddigieknél világosabb megfogalmazást kíván, és ez az, amire immár rátérek.

IV.

A

mennyiben el akarjuk kerülni – Edgeworth szavaival élve – „a közgazdaságtanban absztrakt módon feltételezett közönyös szétválasztást”, akkor különbséget kell tennünk két fogalom között: (1) együttérzés és (2) elkötelezettség. El√bbi azzal az esettel hozható összefüggésbe, amikor a másokkal való tör√dés az egyén jólétét közvetlenül befolyásolja. Ha rosszul

97

Amartya Kumar Sen

venni, kib√víthetjük az elkötelezettség definícióját azzal az esettel, amikor az egyén választása maximalizálja ugyan személyes jólétének elvárt szintjét, de legalább egy olyan feltételt√l függetleníti magát, amelynek hiányában ellentétbe kerülhet személyes jóléte maximalizálásával. Az elkötelezettséget ebben a tágabb értelemben nehezebb megragadni, nemcsak mások, de a saját választásunk vonatkozásában is, hiszen nem minden esetben egyértelm∫, mit tett volna az illet√, ha a körülmények másképp alakultak volna. Ez a tágabb értelmezés akkor válhat relevánssá, amikor valaki kötelességtudatból cselekszik, aminek megsértése b∫ntudatot okozhat, de ebben az esetben a cselekedet mozgatórugója valójában az elkötelezettség és nem az a tudat, hogy kellemetlenül fogja érezni magát a lelkifurdalás miatt, ha másként cselekszik. (Természetesen a sz∫kebb értelmezés is magában foglalhatja azt az esetet, amikor a lehetséges rossz érzést, mely a b∫ntudatból fakad, elnyomja a jólét növekedéséb√l fakadó öröm.) Eddig nem vettem figyelembe az elvárt hasznosságot övez√ bizonytalanságot. Ha ezt is bevezetjük, az az együttérzés fogalmát ugyan nem érinti, de az elkötelezettség koncepcióját ebben az esetben át kell alakítanunk. A szükséges változtatások attól függnek, hogy az egyén hogyan reagál a bizonytalanságra. A legegyszer∫bb eset talán, amikor az egyén elképzelése arról, hogy a lutri számára milyen személyes nyereséget hozhat, megragadható az egyéni jólétben megnyilvánuló „várható hasznossággal” (ami az egyes kimenetelekhez tartozó személyes jólétek el√fordulási valószín∫séggel való súlyozása alapján mérhet√). Ebben az esetben az eddig tárgyaltakat azzal módosítjuk, hogy az egyéni jólétet egyszer∫en várható egyéni jóléttel helyettesítjük; így az elkötelezettség magában foglalja az olyan cselekvés választását is, ami kisebb várható jólétet eredményez, mint egy másik rendelkezésre álló alternatíva. (A tágabb értelmezést hasonlóképpen módosíthatjuk.) A modern gazdaságelmélet terminológiájával élve, az együttérzés egyfajta „externália”. Számos modell kizárja az externáliákat, például az alapmodell is, annak biztosításához, hogy minden versenyz√i egyensúly Pareto-optimumot eredményezzen és a gazdaság magjához tartozzon. Ha ezekben a modellekben megjelenhetne az együttérzés, akkor ezen alapvet√ következtetések egy része megd√lne, bár semmiképp nem az összes.20 Mindazonáltal ez nem követelné meg a modellek alapvet√ struktúrájának mélyreható újragondolását. Másrészr√l az elkötelezettség valóban magában foglal olyan választásokat

is, amelyek megdöntik azt az alapvet√ hipotézist, miszerint a vizsgált egyén számára a kiválasztott lehet√ségnek feltétlenül jobbnak (vagy legalább olyan jónak) kell lennie, mint a többi választási lehet√ség – ez pedig mindenképp szükségessé tenné, hogy ezeket a modelleket alapvet√en másként alakítsuk ki. Az együttérzés és az elkötelezettség közti különbséget érzékletesen szemlélteti a két fiú története, akik találtak két almát – egy nagyot és egy kicsit. A azt mondja B-nek: „Válassz Te!” Mire B nyomban megragadja a nagyobb almát. A elszomorodik és meg is jegyzi, hogy ez így nagyon nem igazságos. „Miért?” – kérdezi B. „Te melyiket választottad volna a helyemben?” „Természetesen a kisebbet.” – feleli A. B erre diadalmasan közli: „Akkor mi a baj? Épp azt kaptad!” Természetesen B érve bizonyul dönt√nek. Azonban A valójában semmit sem veszített volna B választásával, ha a kisebb almára vonatkozó feltételezett választása nem elkötelezettségen, hanem együttérzésen alapult volna. A dühe azonban valószín∫leg azt mutatja, hogy nem ez volt a helyzet. Az elkötelezettség természetesen szoros kapcsolatban áll az egyén erkölcseivel. De maga az erkölcs nagyon tágan értelmezhet√ fogalom, számos behatást takar a vallásostól a politikai befolyásig, a tévesen értelmezett√l az alaposan megvitatottig. Amikor – Bernard Shaw Az ördög cimborája cím∫ m∫vében – Judith Anderson férje iránti együttérzésként vagy √iránta érzett szerelemként fogja fel azt, hogy Richard Dudgeon képes lenne meghalni férje helyett, Richard hajthatatlanul tagad: „Amit múlt éjjel tettem, hidegvérrel tettem, feleannyira sem a férjed miatt vagy miattad, mint saját magamért. Nem volt sem indokom, sem érdekem: csak azt mondhatom neked, amikor el kellett döntenem, hogy kihúzom-e a fejem a hurokból és inkább valaki mást áldozok fel, nem tudtam megtenni.”21 Az elkötelezettségnek, ami ebben az esszében a leginkább foglalkoztat, f√ jellemz√je leginkább abban ragadható meg, hogy éket ver az egyéni választás és a személyes jólét közé – márpedig a hagyományos gazdaságelmélet nagy része épp e kett√ azonosságán alapul. Sok esetben ezt az azonosságot elhomályosítja a „preferencia” kifejezés kétértelm∫sége. A szó alapvet√ jelentése szerint azonosíthatjuk a preferenciát azzal az esettel, amikor valaki valamivel jobban jár; ugyanakkor az is el√fordul, hogy a „preferáltat” a „választottal” teszik egyenl√vé. Nincs határozott elképzelésem a „preferencia” szó „helyes” használatáról. Már azzal is megelégednék, hogyha a két jelentést nem használnánk együtt, megpróbálva

98

Racionális bolondok

empirikus kijelentéseket tenni a két definíció segítségével.22 A hagyományos modellekben a választási magatartás és a jóléti következmény közti alapvet√ kapcsolat megsz∫nik, amint a választás összetev√i között megjelenik az elkötelezettség.

esetében merül fel, amikor az egyén a szolgáltatásból származó hasznai alapján fizet. A f√ probléma abból ered, hogy mindenkinek érdekében áll kisebbnek mutatni a remélt hasznait, ami végül a projekt elutasításához vezethet, miközben az a valós hasznok ismeretében indokolt lett volna. E probléma elemzése – amire olykor „potyautas” problémaként hivatkoznak – számos szerfelett ötletes javaslatot eredményezett, hogy a hatékonytalanságot az önz√ cselekvés keretén belül maradva ki tudják küszöbölni.25 A jutalmazási mechanizmust olyan fortélyos ravaszsággal kell kialakítani, hogy mindenki ösztönözve legyen a közjószágra vonatkozó valós fizetési hajlandóságának kinyilvánítására. Egyik problémája ennek a megoldásnak az egyén számára nyitott stratégiai lehet√ségek feltételezett korlátoltságából fakad, annak eltávolításából, ami lehetetlen eredményhez vezetne.26 A másik probléma pedig abból adódik, hogy az embereknek ahhoz, hogy igazat mondjanak, pénzt kell átengedni, ami nem feltétlenül kívánatos jövedelemátrendez√déshez vezet. Ez a hatás persze semlegesíthet√ az indulókészletek és a nyereségek újraelosztásával,27 de az eljárás nyilvánvalóan nehézségeket hordoz önmagában. Központi jelent√ség∫ a probléma szempontjából az a feltevés, hogy amikor egy kérdést feltesznek, az egyén azt a választ adja, ami a személyes nyereségét maximalizálni fogja. Vajon mennyire tartható ez a feltevés? Kétlem, hogy általában tartható lenne. (Hol van a pályaudvar? – kérdezi valaki t√lem. – Ott – mondom én, és a postára mutatva megkérdezem: – Fel tudná adni ezt a levelet is útközben? – Természetesen – mondja, elhatározva a boríték felbontását valamiféle érték reményében.) Még a közjavakra vonatkozó preferenciák kinyilvánításának sajátos esetében sem biztos, hogy a nyereség-maximalizáló magatartás a legjobb feltételezés. Leif Johansennek, a közösségi gazdaságtan egyik legnagyobb úttör√jének a meglátását tartom helyénvalónak e feltevés kérdésében:

V.

„R

endben” – mondhatod –, „de mi köze mindennek az olyan döntésekhez, amelyekkel a közgazdászok foglalkoznak? A közgazdaságtannak nem sok köze van Richard Dungeon bitó alá jutásához.” Azt hiszem, kétségtelenül igaz, hogy az elkötelezettség sokféle viselkedés esetében elhanyagolható tényez√. A legtöbb fogyasztási jószág magáncélú vásárlása esetén az elkötelezettség gyakorlásának köre igencsak korlátozott, legfeljebb csak olyan nem szokványos tettekben mutatkozik meg néha, mint a dél-afrikai avokádó bojkottja, vagy spanyolországi nyaralásról való lemondás. Ennek következtében a fogyasztói viselkedés tanulmányozása és értelmezése során az elkötelezettség sokszor nem jelent komoly problémát. Valószín∫leg még az együttérzés sem bizonyul kardinális kérdésnek, mivel a személyek közötti kölcsönös függ√ség gyökerezhet másban, például a másoknak való – életmódbeli vagy szokásbeli – megfelelés vágyában.23 De a közgazdaságtan nem csak a fogyasztói magatartással foglalkozik, ahogy a fogyasztás se korlátozható csupán „magánjavakra”. Különösen fontos az elkötelezettség kérdése az úgynevezett közjószágok területén. Ezek megkülönböztethet√k a „magánjavaktól”, mivel azokat sajátosságuk szerint csak egy ember tudja használni: ha te megetted az almáspitét, én már hiába akarnám behabzsolni. Ellenben „közjavakat”, például egy utat vagy egy közparkot egyszerre mindketten tudunk használni. Sok közgazdasági modellben csupán magánjavak léteznek, és jellemz√en ez az az eset, amikor a „láthatatlan kéz”-t√l elvárják, hogy látható jóra vezessen. Mégis, a közjavak a legtöbb gazdaságban fontosak és szolgáltatások széles skáláját takarják, az utaktól a közvilágításon át a honvédelemig. Tények sora bizonyítja, hogy a közjavak részesedése a nemzeti fogyasztásban drasztikusan n√ a világ legtöbb országában. A közjavak optimális elosztásának problémája visszatér√ téma, f√ként a legújabb közgazdasági irodalomban.24 Különösen a preferenciák valós kinyilvánításának problémájának szenteltek sok figyelmet. Ez leglátványosabban az olyan el√fizet√i rendszer

A közgazdaságelmélet ezen és sok más hasonló területen hajlik arra megállapításra, hogy az emberek csupán olyan mértékig √szinték, ameddig gazdasági ösztönz√ik vannak erre. Ez a homo œconomicus feltevés távolról sem nyilvánvaló, és szükséges szembesíteni a valós megfigyelésinkkel. Egy egyszer∫ gondolatmenet azt sugallja, hogy a feltevés aligha lehet igaz ebben a széls√séges formában. Semmiféle társadalom nem lenne m∫köd√képes valamiféle normák és magatartási szabá-

99

Amartya Kumar Sen

m∫köd√ felügyeleti rendszert, amely mindenkit arra ösztönöz, hogy er√lködést fejtsen ki. Ezért minden gazdasági rendszer inkább támaszkodik a munkára irányuló attit∫dök meglétére, amelyek felválthatják az egységnyi er√feszítésb√l származó nettó el√nyök számítgatását. A társadalmi feltételek különösen fontos szerepet játszanak ebben.32 Meg vagyok gy√z√dve arról, hogy Nagy-Britannia jelenlegi gazdasági nehézségei szorosan kapcsolódnak a munkabeli motivációs problémákhoz, kívül esve a jutalmak és büntetések közgazdaságtanán, és az egyik oka annak, hogy a közgazdászok ily kevéssé tudnak hozzájárulni ehhez a területhez, hogy a hagyományos közgazdaságelmélet teljes mértékben mell√zi az elkötelezettség és az azt övez√ társadalmi kapcsolatok kérdését.33 Ezek a kérdések természetesen az erkölcshöz köthet√k, mivel morális megfontolások befolyásolják cselekedeteinket, de tágabb értelemben a kultúra területére vezetnek, aminek része az erkölcs. Ha veszünk egy széls√séges esetet, a kínai „kulturális forradalom” egyik alapvet√ célja az elkötelezettség érzetének növelése volt a gazdasági eredményekre figyelve: „a Nagy Proletár Kulturális Forradalom célja a népi ideológia forradalmasítása és ennek következményeként nagyobb, gyorsabb, jobb és takarékosabb eredmények elérése a munka minden területén”.34 Természetesen Kína az anyagi ösztönz√k drámai csökkentésével kísérletezett a termelésben, ami bizonyosan növelhette az elkötelezettségt√l elvárt szerepet, de még a fizetések hagyományos rendszerében is jobban hagyatkoznak a puszta gazdasági ösztönz√kön túlmutató magatartásmódokra és szabályokra.35 Egy szervezetet kizárólag az egyéni nyereségre ható ösztönz√kkel m∫ködtetni meglehet√sen reménytelen ügy. Még többet fogok szólni arról, min nyugodhat az elkötelezettség érzete, de már itt szeretném hangsúlyozni, hagy az ezt megalapozó erkölcs vagy kultúra könnyen lehet korlátozott – jócskán elszakadva az olyan irányzatok nagyszer∫ségét√l, mint az utilitarizmus. Az oligopóliumok üzleti viselkedésében megfigyelt „hallgatólagos összejátszások” úgy t∫nik, hogy a kölcsönös bizalom és felel√sségérzet rendszere alapján m∫ködnek, aminek megvannak a maga jól meghatározott határai, és a kísérletek ugyanennek a viselkedésnek az „általánosítására” más cselekvési területekre nem biztos, hogy m∫ködöképesek. Itt lép határozottan színre az üzleti etika kérdése, melynek alkalmazhatósága meglehet√sen korlátolt területet ölel fel.

lyok nélkül. Ezek a normák és szabályok éppen azokon a területeken elkerülhetetlenek a társadalom m∫köd√képességéhez, ahol a szigorú értelemben vett gazdasági ösztönz√k hiányoznak és nem is alakíthatók ki.28 Nem az a kérdés, hogy az emberek mindig √szintén felelnek-e minden kérdésre, hanem hogy mindig a nyereség-maximalizáló választ adják-e, vagy legalábbis elég esetben ahhoz, hogy ezt tegyük a közgazdaságtan megfelel√ általános feltevésévé. A nem nyereség-maximalizáló válaszok jelenléte, az √szintéket is beleértve, azonmód el√térbe tolja az elkötelezettséget mint a viselkedés részét. A kérdés id√szer∫ a stratégiai szavazás új kelet∫ irodalma számára is. Számos szép elemzés születik újabban, amelyek kimutatják, hogy nem létezik olyan szavazási módszer, ami egyszerre teljesítene bizonyos elemi elvárásokat és közben az √szinte szavazást tenné haszonmaximalizáló stratégiának mindenki számára.29 Bár nem vitatom ezen eredmények helyességét, de helyénvaló-e annak feltételezése, hogy az emberek szavazási magatartásukkal mindig személyes nyereségüket próbálják maximalizálni? Valójában a nagy szavazások esetében nehéz kimutatni, hogy bármely szavazónak is valódi kilátása lenne a szavazás kimenetének befolyásolására saját egyéni szavazatával. Ha azonban a szavazás még némi költséggel is jár számára, akkor a várható nettó nyereség jellemz√en negatív is lehet. Ennek ellenére a szavazási részvétel ilyen esetekben is elég magas lehet, vagyis – mint már máshol érveltem emellett – az embereket ilyen szavazások esetében „nem is annyira a várható hasznosságuk maximalizálása vezérli, hanem valami sokkal egyszer∫bb, például egyszer∫en annak vágya, hogy valódi preferenciájuk meg legyen örökítve”.30 Ha ez a vágy az elkötelezettség érzetét tükrözi, akkor a kérdéses magatartás eltér a hagyományos közgazdaságtani emberképét√l.

VI.

A

z elkötelezettség kérdése számos más gazdasági összefüggésben is fontos.31 Az elkötelezettség központi jelent√ség∫ a munka motiválásának problémája kapcsán, aminek a jelent√sége a termelési teljesítményre aligha hagyható figyelmen kívül. Bizonyos, hogy túl költséges és talán lehetetlen is kidolgozni egy olyan jutalmakkal és büntetésekkel

100

Racionális bolondok

lenül attól, hogy ezt személyes érdeke vagy bármi más alapján teszi”.36 Ez a kett√s struktúra megengedi számunkra, hogy különbséget tegyünk aközött, amit az illet√ a társadalom néz√pontjából gondol jónak és amit a saját személyes néz√pontjából. Feltételezhet√en az együttérzés közvetlenül a szubjektív preferenciáknál jelenik meg, míg az elkötelezettség szerepe valahogy homályban marad. Amennyiben az egyén „szubjektív” preferenciái „hasznosságfüggvénye meghatározására” valók, akkor ez a meghatározás láthatóan kizárja az elkötelezettséget, ugyanakkor kétértelm∫ség származik abból a tényb√l, ugyanezeknek kell „kifejeznie a preferenciáit a világ teljességére kiterjed√en, amilyen az valójában”. Ezt vajon a választás értelmében, vagy saját jólétér√l alkotott elképzelése értelmében értsük? Meglehet, Harsányi az utóbbit akarta érteni rajta, mivel az „etikai” preferenciáknak ezzel ellentétben az a szerepe, hogy kifejezzék „amit √ csupán azokban a ritka pillanatokban preferál, amikor arra van kényszerülve, hogy elfogulatlanul és személytelenül viszonyuljon magához”.37 Azonban mi lenne, ha eltávolodna a személyes jólétének maximalizálásától (beleértve mindenféle együttérzést is),38 de nem a mindenki felé történ√ elfogulatlan gondoskodás útján, hanem az elkötelezettség segítségével valamely konkrét csoport felé, mondjuk a környék vagy a társadalmi osztály felé, ahova tartozik? Láthatóan még mindig elég kezdetleges az építményünk. Az erkölcsi megítélésnek pusztán személytelen néz√pontból történ√ kifejezése esetén is elégtelennek bizonyult a kett√s struktúra. Egy preferenciarendezés bizonyára lehet inkább etikai, mint egy másik, viszont kevésbé az egy harmadikhoz képest. Ehhez még jobban kell strukturálni az eddigieket. Már javasoltam korábban – az 1972-es bristoli „gyakorlati észr√l” szóló konferencián – a preferenciarangsorok rangsorának gondolatát az erkölcsi ítélkezéseink kifejezéséhez.39 Ezt a struktúrát szeretném egy kicsit hosszabban kifejteni. Valamely egyedi erkölcsiség nemcsak az alternatív cselekvések halmazából képzett „legerkölcsösebb” rangsor értelmében vizsgálható, hanem úgy, hogy a cselekvések rangsorainak erkölcsi rangsorát vesszük (túllépve ezzel azon, hogy pusztán a cselekvések „legerkölcsösebb” rangsorát határozzuk meg). Legyen X az érintett cselekvések egymást kölcsönösen kizáró alternatív kombinációinak halmaza, és Y halmaza az X elemeib√l álló különböz√ rangsoroknak. A cselekvés-rangsorokból álló Y halmaz egy rangsorát ezentúl az X cselekvéshalmazhoz tartozó meta-rangsornak hív-

Ugyanígy a bértárgyalások és kollektív alkudozások során a szolidaritásnak mindkét oldalon megvannak a maga jól meghatározott határai, amelyek lehet, hogy nem igazodnak egy olyan általános megközelítéshez, mint az utilitarizmus. Edgeworth már említett implicit feltevése, miszerint az önz√ség és az utilitarizmus kimeríti a motiváció két lehetséges alternatíváját, a legkevésbé ad fogódzót ebben az esetben. Bár az elkötelezettség sok területet ölelhet fel, az utilitarizmuson vagy más általánosított erkölcsi rendszeren alapuló elkötelezettség ennek csak kis részét alkotja.

VII.

A

hasznosság közgazdasági elméletét, mely a racionális magatartás elméletéhez kapcsolódik, azért kritizálják id√nként, mert túl er√sen strukurált; az emberek ennél „egyszer∫bbek” a valóságban. Amenynyiben érvelésünk ez idáig helyes, akkor ennek pontosan az ellenkez√je t∫nik igaznak, vagyis a hagyományos elmélet túl gyengén strukturált. Az egyén számára egyetlen preferenciarendezés adott, és ahogy és amikor a szükség kívánja, azt hol úgy tekintik, mint ami az érdekl√dését tükrözi, hol a jólétét fejezi ki, hol összegzi az egyén azon elképzeléseit, hogy mit is kéne tennie, vagy épp leírja a tényleges választásait és viselkedését. Képes egyetlen preferenciarendezés minderre? Az így jellemzett egyén lehet „racionális” abban a korlátozott értelemben, hogy választási magatartásában nem nyilvánul meg inkonzisztencia, de hogyha nem tud mit kezdeni e meglehet√sen eltér√ koncepciók közti különbségekkel, akkor egy kicsit bolondnak kell lennie. A tisztán közgazdasági ember valójában közel áll ahhoz, hogy társadalmi értelemben gyengeelméj∫ legyen. A közgazdaságtannak nagyban rögeszméjévé vált ez a racionális bolond, akit egyetlen, minden célra alkalmas preferenciarendezés glóriájába burkol. Ahhoz, hogy helyet szorítsunk a viselkedésére vonatkozó más elképzeléseknek is, szükségünk van egy kidolgozottabb struktúrára. Milyen szerkezet kell nekünk? Kicsit b√vítve az elképzelések körét, vegyük Harsányi János „etikai” és „szubjektív” preferenciák közti fontos megkülönböztetését: „az el√bbi köteles kifejezni, amit az egyén preferál (vagy még inkább preferálna) csupán személytelen társadalmi megfontolások alapján, míg az utóbbi fejezi ki azt, amit valójában preferál függet-

101

Amartya Kumar Sen

juk. Azt állítom, hogy az egyedi rangsorok X cselekvéshalmaza nem bír elég magyarázóer√vel egy adott erkölcsiségr√l, és egy robusztusabb formát ad a cselekvések egy meta-rangsorának választása (ami Y rangsora és nem X-é). Természetesen egy ilyen meta-rangsornak többek között magában kell foglalnia valamely „legerkölcsösebb” egyedi cselekvés-rangsorolást is, de amennyiben a tényleges magatartás az erkölcsiség követelményének és más célkit∫zések (beleértve az önérdeket is) követésének valamilyen kompromisszumán alapul, akkor olyan cselekvés-rangsorok relatív erkölcsi pozícióját is figyelembe kell venni, amelyek nem a „legerkölcsösebb” elv alapján rendezettek. Ennek illusztrálásaképp képzeljük el a cselekvések alternatív kombinációinak X halmazát és ezen X cselekvéshalmaz következ√ három rangsorát: A rangsor jelképezi a személyes jóléti sorrendemet (tehát bizonyos értelemben a személyes önérdekemet fejezi ki), B rangsor jelképezi az „elkülönített” önérdekemet, kihagyva az együttérzésemet (amenynyiben ez az elválasztás lehetséges, ami nincs mindig így),40 míg C rangsor a tényleges választásaim alapján áll fel (amennyiben ezek a választások rangsorolhatóak, ami megint csak nincs mindig így).41 Elképzelhet√, hogy a „legerkölcsösebb” E rangsor egyszer∫en az A, B vagy C rangsorok valamelyike, vagy ez akár a háromtól teljesen különböz√ rangsor is lehet. (Ez a helyzet, hogyha a tényleges választások nem a „legerkölcsösebbek” erkölcsi rendszerünk viszonylatában, továbbá erkölcsi rendszerünk az önérdek vagy akár „elkülönített” önérdek bizonyos feláldozását követeli meg.) Még ha az A, B, C rangsoroktól különböz√ E rangsort az erkölcsi tábla tetején elhelyezked√ként azonosítjuk is, nyitva marad a kérdés, hogy A, B és C hogyan rangsorolható egymáshoz képest. Vegyünk egy olyan egyedi példát, amelyben az önérdekkövetés – beleértve az együttérzésb√l származó örömöt és fájdalmat – erkölcsileg az „elkülönített” önérdek követése felett áll (ennélfogva az önérdek és az erkölcsiség közti részleges egyebeeséshez vezet), és a tényleges választások erkölcsileg fels√bbrend∫ek az önérdekkövetéssel szemben (talán egy az erkölcs felé tett kompromisszumnak köszönhet√en), akkor a kérdéses erkölcsiség a csökken√ E, C, A, B metarangsorban kristályosodik ki. Természetesen ez jóval túlmutat azon, hogy E-t „erkölcsileg a legjobbként” meghatározzuk. A meta-rangsorolás technikája változó mértékben engedi meg az erkölcs kifejez√dését. Azt nem állítom, hogy az erkölcsi meta-rangsorolás megkövetel-

né az Y halmaz teljes rendezését, vagyis az összes X rangsor teljes sorrendbe állítását. Lehet ez részleges rendezés is, és várakozásaim szerint gyakran ilyen lesz, mégis úgy hiszem, a legtöbb esetben nem okoz majd problémát nagyban túllépni azon a korlátozott magyarázóer√n, amit az „etikai” és „szubjektív” preferenciák kett√s meghatározása nyújtott. A cselekvések rangsorainak sorba rendezése természetesen nem csak adott erkölcsi rendszer alapján történhet: a meta-rangsorolás egy általános technika, ami a meta-rangsorolás relációinak más értelmezéseivel is használható. Például használható valamely ideológia vagy politikai prioritások vagy akár osztályérdekek rendszerének leírására. Egy teljesen más összefüggésben keretet kínálhat annak kifejezésére, hogy valaki milyen preferenciák meglétét részesítené el√nyben („bárcsak jobban kedvelném a vegetáriánus ételeket,” vagy „bárcsak ne élvezném annyira a dohányzást”). Vagy használható függ√ségb√l fakadó konfliktusok elemzésére („Jelen ízlésemet alapul véve, jobban járok a heroinnal, de mivel a heroin függ√séghez vezet, ezért jobb lenne, ha nem lenne ilyen ízlésem”). A meta-rangsorok eszköze sokféle módon használható különböz√ környezetben. Ez nem az az alkalom, ahol részletes elemzésbe bocsátkozhatom arról, hogyan enged teret ez az átfogóbb struktúra a preferencia és viselkedés jobb megértésének. Egy struktúra természetesen nem egy elmélet, és alternatív elméletek fogalmazhatók meg ennek a struktúrának a felhasználásával. Mindenesetre megemlítend√, hogy e struktúra jóval több információt igényel, mint amely az emberek tényleges választásainak megfigyeléséb√l származik, mely legfeljebb a C rangsort fedheti fel. Ez szerephez juttatja az önelemzést és a kommunikációt. A módszer egyik használatának illusztrálásaképp utalnék néhány technikai eredményre. Tegyük fel, hogy saját jólétedr√l alkotott elképzelésedet próbálom megvizsgálni. Els√re az A rangsorodat határozod meg, amely a jóléti sorrended jelképezi. De továbbmegyek és veszem a kardinális jóléti függvényed, ami, durván fogalmazva, nemcsak azt mutatja, hogy melyik rangsor nyújt számodra nagyobb jólétet, hanem azt is, hogy mennyivel. Megkérlek, hogy sorold be a különböz√ rangsorokat aszerint, hogy mennyire vannak „közel” a valós A jóléti sorrendedhez, olyasformán, ahogy a rend√r használja a különböz√ képrészletekb√l fantomrajzot összerakó technikát: ez hasonlít inkább rá, vagy ez? Ha válaszaid azt a tényt tükrözik, hogy egy er√sebb preferencia visszájára fordítása távolabb viszi az eredményt, mint egy gyengébb inten-

102

Racionális bolondok

zitású preferencia megfordítása, akkor válaszaid kielégítenek bizonyos konzisztencia-tulajdonságokat, és ebben az esetben a rangsorok sorrendje megengedi, hogy páronként összehasonlítsuk a jólétek különbségeit. Az egyre magasabb rangsorok besorolásának tekintetbevételével meghatározhatjuk a kardinális jóléti függvényt olyan pontossággal, amennyire hajlandó vagy részletezni.42 Nem állítom, hogy az ilyesféle párbeszéd a legjobb út jóléti függvényed felderítéséhez, de jól mutatja, hogy amint feladjuk azt, hogy a megfigyelt választások az egyedüli adatforrások a jólétre vonatkozóan, egy új világ tárul fel, megszabadítva minket a hagyományos megközelítés információs bilincseit√l. Ennek az átfogóbb struktúrának számos alkalmazása lehetséges, például világosabban elemezhet√ vele az akrázia, vagyis akaratgyengeség jelensége, és tisztázhat néhány egymással ellentétes elméleti megfontolást a szabadságról, amit már máshol kifejtettem.43 Továbbá segíti az elkötelezettséget is érint√ magatartásbeli fejl√dés elemzését olyan helyzetekben, amelyek jól jellemezhet√k játékokkal, mint például a fogolydilemmával.44 Ezt a játékot gyakran kezelik, némileg jogosan, az egyéni racionalitás kudarcának klasszikus eseteként. Adott két játékos, mindkettejüknek két stratégiája, amelyeket nevezhetünk önz√nek és önzetlennek, hogy kés√bb könnyebben eszünkbe jusson anélkül, hogy bele kelljen menni a részletekbe. Egyénileg mindkét játékos jobban jár az önz√ stratégia megjátszásával függetlenül attól, amit a másik tesz, de jobban járnának, ha mindketten az önzetlenséget választanák az önz√ stratégiával szemben. Egyénileg az önz√ség az optimális: ha a játékos csak saját cselekvését befolyásolja és a másikét nem, adottnak véve a másik stratégiáját – függetlenül attól, hogy az melyik –, az önz√séggel jár jobban. De az önz√ stratégiák kombinációja, amely a két játékos önérdekkövetésében gyökerezik, olyan eredményt hoz ki, ami mindkettejük számára roszszabb, mintha kölcsönösen az önzetlen stratégiát választották volna. Belátható, hogy ez a konfliktus még akkor is létezhet, ha a játékot többször ismétlik.45 Sokan rejtélyesnek találják, hogy minden egyes egyén önérdekkövetése mindenki számára egyaránt alsóbbrend∫ kimenetet eredményez, de ez természetesen már egy jól ismert probléma, amelyet általános formában hosszú id√ óta fejtegetnek. Valójában ez volt az alapja Rousseau híres különbségtételének az „általános akarat” és „mindenki akarata” között.46 De a racionális magatartás néz√pontjából a rejtély abban rejlik, hogy valós helyzetekben az emberek gyakran

nem az önz√ stratégiát követik. Jól ismertek a valós életb√l vett példák, amelyek összetett körülmények között jöttek létre, de még az irányított laboratóriumi kísérletek során is az emberek gyakran bizonyulnak önzetlennek fogolydilemma-szituációban.47 A kísérleti eredmények értelmezésében a játékelmélettel foglalkozók hajlamosak ezt a játékosok hiányos intelligenciájának a számlájára írni: „Az átlagos játékos nyilván stratégiailag nem elég szofisztikált ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a DD [az önz√ stratégia] egyedül racionálisan védhet√ stratégia, és ez az értelmi hiányosságuk kíméli meg √ket a vereségt√l”.48 Egy gyümölcsöz√bb megközelítés rejlik annak az eshet√ségnek a megengedésében, hogy az egyén még szofisztikáltabb, mint azt az elmélet elvárná, és megkérdezi magától, milyen preferenciát vár el a másiktól, majd valamiféle kantiánus alapon magáévá teszi ezeket a preferenciákat, vagy csak úgy viselkedik, mintha magáévá tenné. Ennek az érvelésnek a menete azt kívánja meg, hogy figyelembe vegye a játék módosulásait, amit az elkötelezettség alapján történ√ cselekvés idézhet el√ (a „kinyilvánított preferenciák” fogalmaival ez úgy t∫nne, mintha más preferenciái lennének, mint a valóságban), és ennek fényében kell értékelnie az alternatív viselkedési szabályokat. Már máshol kifejtettem ezt a kérdést,49 ennélfogva most csak azt jegyezném meg, hogy a rangsorok rangsorának apparátusa el√segíti az olyan okfejtést, amely figyelembe veszi a különböz√ típusú preferenciák használatának (vagy az ezek szellemében történ√ cselekvésnek) az el√nyeit.

VIII.

E

l kell ismerni, hogy az elkötelezettségen nyugvó magatartás magától értet√d√en messzemen√ következményekkel jár a közgazdasági modellek jellegére. Igyekeztem megmutatni, hogy miért szükséges ez a változtatás és miért lehetnek a következményei igencsak komolyak. Sok kérdés megoldatlan maradt, beleértve az elkötelezettség gyakorlati fontosságát a viselkedés részeként, amely, mint érveltem mellette, területenként változó. Azt is jeleztem, hogy ennek empirikus bizonyítékai miért nem kereshet√k csupán a tényleges választások megfigyelésében, és így más információforrásokat is be kell vonnunk, beleértve az önelemzést és a kommunikációt. Hátra maradt még azonban az a kérdés, hogy ez az emberkép oda vezet-e, hogy az embert irracioná-

103

Amartya Kumar Sen

lis lénynek tekintsük. Sok múlik azon, hogy milyen racionalitás-koncepciót használunk, ugyanis sokféle alternatív megközelítés lehetséges. A választás konzisztenciájának értelmében nincs semmi oka, hogy azt gondoljunk, az elkötelezettség beemelése bármiféle eltávolodást eredményezne a racionalitástól. Ez azonban a racionalitásnak egy gyenge meghatározása. A racionalitás másik, a közgazdaságtanban elterjedt koncepciója minden egyes cselekvés igazolásának lehet√ségét az önérdekben leli meg és ezt azonosítja a racionalitással: ha x cselekvést választja i személy y ellenében, akkor ez arra utal, hogy i személyes érdekeit saját elvárása szerint x jobban szolgálja, mint y. Ennek a megközelítésnek, úgy t∫nik, három különböz√ összetev√je van. Egyrészt, ez egy következményelv∫ szemlélet: a cselekvéseket csupán következményeik alapján ítéli meg.50 Másrészt e megközelítés inkább a cselekvés értékelésén alapul, semmint a szabályén. Harmadrészt pedig csakis a saját önérdeket érint√ következményeket veszi figyelembe a cselekvések értékelésénél, minden más legfeljebb csak egy közbüls√ tényez√ lehet. Mindhárom összetev√ esetében vitatható, hogy szükségszer∫en részét kell-e képezzék a racionalitás szótári értelmezésének, miszerint az „a józan ész mozgósításának képessége”. Továbbá nem nehéz érveket felhozni mind a három alapelv korlátozó hatásával szemben. E három alapelv bármelyikének áthágása az elkötelezettségen alapuló cselekedetekhez vezet. Az elkötelezettség olykor olyan kötelességtudattal kapcsolatos, ami túlmutat a puszta következmények számításba vételén. Id√nként elfogadható a személyes nyereség hiánya is bizonyos cselekvések esetén, mert fontosabb a viselkedési szabályok értéke. Azonban az önérdeken kívüli egyéb szempontok kizárása még egy következményelv∫ és a cselekvés értékelésén alapuló szemléleti kereten belül is a racionalitás fogalmának teljesen önkényes korlátozását eredményezi. Henry Sidgwick így ír az egoizmus feltételezésének önkényességér√l:

a saját boldogságát keresi alapjában véve. Nem tudom felfogni, hogy lehet ezt az igényt ilyen abszurd módon visszautasítani egy széls√séges empirikus pszichológiai iskola nézeteit magukénak vallóknak, miközben ezek a nézetek köztudottan közel állnak az Egoista Hedonizmushoz. Ismerjük el, hogy az Ego csupán koherens jelenségek egy rendszere, és az állandóan azonos „Én” nem tény, hanem fikció, mint azt Hume és követ√i képviselik; miért kell akkor az érzetek sorozata egy adott részének – amelyekre az Ego felbontható – jobban tör√dnie az érzetek ugyanazon sorának másik részével, mint az érzetek bármely más sorától elvárható?51 A racionalitásnak az a szemlélete, ami a következményelv∫, önérdeken alapuló cselekvés-értékelés segítségével azonosítja azt, mindhárom el√z√ szempont alapján megkérd√jelezhet√. Az elkötelezettségnek a magatartás részeként való elismerése nem jelenti az ésszer∫ értékelés elutasítását a cselekvés kiindulópontjaként. Haszontalan sok er√feszítést áldozni a racionalitás „helyes” definíciójának megvitatására. A fogalmat igen sokféle értelemben használják, és a közgazdaságelmélet magatartásbeli megalapozásának itt ismertetett kritikáinak egyike sem a választott definíción áll vagy bukik. A f√ kérdés annak a feltételezésnek helytállósága, amely az önérdek változatlan követését helyezi minden cselekvés mögé. Ha az ilyen cselekvést racionálisnak nevezzük, vagy az ett√l eltér√t irracionálisnak, az nem változtatja meg ezen kritikák fontosságát, noha a racionalitásnak egy önkényesen sz∫k meghatározását eredményezi. Ez az írás nem azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon az emberi viselkedés racionálisként vagy irracionálisként írható-e le inkább. A f√ tézis annak az igénynek a bemutatása volt, hogy az elkötelezettség elfoglalja a méltó helyét a cselekvés részeként. Az elkötelezettség nem el√feltételezi az átgondolt mérlegelést, de nem is zárja ki; a mérlegelés könnyen kiterjeszthet√ olyan mértékben, amilyen mértékben a másokra ható következmények megértése és felmérése, az adott személy értékeinek és ösztöneinek tükrében, fontos lehet. Igyekeztem megvizsgálni a preferencia fogalmának strukturális b√vítését, melyet az elkötelezettség ésszer∫ értékelésén alapuló cselekvés tett szükségessé. A preferenciákat mint rangsorokat fel kell váltania egy gazdagabb struktúrának, melyben helyet kapnak a meta-rangsorok és a hozzájuk kapcsolódó elvek.

Ha az Utilitaristának meg kell válaszolnia a kérdést: „Miért kellene feláldoznom a saját boldogságom más nagyobb öröméért cserébe?”, akkor bizonyára az Egoistának is neki kell szegezni a kérdést: „Miért kell feláldoznom a jelen boldogságot egy jöv√beliért cserébe? Miért kell a magam jöv√beli érzeteivel jobban tör√dnöm, mint másokéval?” Kétségtelenül paradoxnak t∫nik a Józan Ész számára valakit√l indoklást kérni, miért

104

Racionális bolondok

Az ellen is érveltem, hogy a viselkedést az egoizmus és az egyetemessé tett erkölcsi rendszerek (mint például az utilitarizmus) közti hagyományos dichotómiában szemléljük. Az egyén és a mindenki közötti közvetít√ csoportok – mint az osztály és a közösség – azok, amelyek az elkötelezettség vezérelte cselekvések többségének fókuszában állnak. Az egoizmus visszautasítása a cselekvés indítékának leírásaként tehát nem valami általánosított erkölcs elfogadását jelenti a tényleges cselekvés kiindulópontjaként. Nem is teszi az emberi lényeket különösebben nemessé.

Sem nem takar a mérlegelés alkalmazása rendkívüli bölcsességet. Ahogy igaz, hogy Caesar neve császár, úgy egy közgazdász se lett bölcsebb másnál; mondta Robert Frost a kortárs közgazdászokról adott tréfás dics√ítésében. Talán hasonló kétes hódolattal adózhatunk a mi módosított koncepciónkban újrateremtett homo eoconomicusnak. Amennyiben fényesen felragyog egyáltalán, úgy a racionális bolond domináns képnek a kontrasztjában tudja ezt tenni.

Jegyzetek

1. Francis Ysidro Edgeworth: Mathemathical Psychics: An Essay on the Application of Mathematics to the Moral Sciences. London, C. Kegan Paul and Co., 1881. 16. o. 2. Edgeworth 104. o. További érdekes meglátásokat közölt e „nem tisztán egoista” magatartás következményeir√l, rámutatva az egymás iránt érzett szimpátiára. E meglátásokat elemezte David Collard: „Edgeworth’s Propositions on Altruism”. The Economic Journal, 1975, 85, 355–360. o. 3. Edgeworth 52. o. 4. Edgeworth 52–53. o. 5. Herbert Spencer: The Data of Ethics. London, Williams and Norgate, 1879. (b√vített kiadás 1887) 238. o. 6. Lásd Kenneth Joseph Arrow és Frank Horace Hahn: General Competitive Analysis. San Francisco, Holden Day, 1971. 7. Edgeworth 56. o. 8. Edgeworth 82. o. 9. Ha az egyén jelenbeli cselekedetei kihatnak jöv√beli jólétére, akkor a fenti megközelítés szerint jöv√beli érdekeit azok mai értékelése alapján kell meghatároznunk. Általánosságban szólva nincs okunk azt feltételezni, hogy a jelenbeli értékelés alapján meghatározott jöv√beli érdekek egybevágnának ezen érdekek jöv√beli értékelésével. Ez a probléma újabb dimenzióját nyitja meg, és én hálás vagyok Derek Percitnek, hogy meggy√zött e kérdés elvi jelent√ségér√l. 10. Joseph Butler: Fifteen Sermons Preached at the Rolls Chapel. London, Society for Promoting Christian Knowledge, 1726. Lásd még Thomas Nagel: The Possibility of Altruism. Oxford, Clarendon Press, 1970. 81. o. 11. Lásd Henrick S. Houthakker: „Revealed Preference and the Utility Function”. Economica 1950, 17, 159–174. o.; Paul A. Samuelson: „The Problem of Integrability in Utility Theory”. Economica 1950, 17, 355–385. o. 12. Az elemzés f√bb eredményeit lásd M. K. Richter: „Rational Choice”. In John S. Chipman et al. (szerk.): Preference, Utility and Demand Theory. New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1971. 13. Amartya K. Sen: „Behavior and the Concept of Preference”. Economica, 1973. 40. 241–259. o.; Lásd még Stephan Körner: Experience and Conduct. Cambridge, Cambridge University Press, 1971.; Thomas Schwartz: „Von Wright’s Theory of Human Welfare: A Critic”. megjelenik in: Paul A. Schlipp (szerk.): The Philosophy of Georg Henrik von Wright; T. Majumdar: The Concept of Man in Political Economy and Economics. Sokszorosítva: New Delhi, Jawaharlal Nehru University, 1976.; Frederic Schich: Rationality and Sociality. Sokszorosítva: New Jersey, Rutgers University, Philosophy of Science Association, 1976. 14. Lásd Tibor Scitovsky: The Joyless Economy: An Inquiry into Human Satisfaction and Consumer Dissatisfaction. London és New York, Oxford University Press, 1976. A racionális fogyasztói magatartás általános kritikájaként lásd még Kornai János: Anti-Equilibrium. On economic systems theory and the tasks of research. Amsterdam és London, North-Holland Pub. Co., 1971. 11. fej. (magyarul: Anti-Equlibrium. A gazdasági rendszerek elméleteir√l és a kutatás feladatairól. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971) és a „pszichológiai választás modellek” irodalmát, különösen Daniel McFadden: Economic Applications of

Psychological Choice Models. Bemutatták a Harmadik Világ Ökonometriai Kongresszuson, 1975. augusztus. 15. Lásd Harvey Liebenstein: „Allocative Efficiency vs. x-Efficiency”. American Economic Review. 1966, 56, 392–415. o. Lásd még a hagyományos profitmaximalizáló üzleti magatartás kritikáját, különösen William J. Baumol: Business Behavior, Value and Growth. New York, The Macmillan Company, 1959.; Robin Marris: The Economic Theory of Managerial Capitalism. London, Macmillan, 1964.; Oliver Williamson: The Economics of Discretionary Behavior. Chicago, Markham Publishing Co., 1967. és Aubrey Silberston: „Price Behavior and Firms” Economic Journal, 1970, 80, 511–582. o. (utánnyomás: Royal Economic Society: Surveys of Applied Economics, London, 1973, 1.) 16. A bináris viszonylatban kifejezett választás konzisztencia kritériumaihoz lásd Amartya K. Sen: „Choice Functions and Revealed Preference”. Review of Economic Studies, 1971, 38, 307–317. o.; Hans G. Herzberger: „Ordinal Preference and Rational Choice”. Econometrica, 1973, 41, 187–237. o.; Kotaro Suzumura: „Rational Choice and Revealed Preference”. Review of Economic Studies. 1976, 43, 149–158. o.; Stig Kanger: Choice Based on Preference. sokszorosítva: Uppsala University, 1976. 17. Paul A. Samuelson: The Foundation of Economics. Cambridge, Cambridge University Press, 1955. 90. o. 18. Uo. 91. o. 19. A racionális magatartás elméletének legfrissebb filozófiai kritikájához többek között lásd Martin Hollis és Edward J. Nell: Rational Economic Man. Cambridge, Cambridge University Press, 1975.; S. Wong: „On the Consistency and Completeness of Paul Samuelson’s Programme in the Theory of Consumer Behaviour”. PhD disszertáció, megjelenés alatt, Cambridge University, 1975. Lásd még Kornai gyakorlati kritikáját: Anti-Equilibrium. 11. fej. 20. Lásd Amartya K. Sen: „Labour Allocation in Co-operative Enterprise”. Review of Economic Studies, 1966, 33, 361–371. o.; Sidney G. Winter, Jr.: „A Simple Remark on the Second Optimality Theorem of Welfare Economics”. Journal of Economic Theory, 1969, 1, 99–103. o.; Collard: „Edgeworth’s Propositions”; G. C. Archibald and David Donaldson: „Non-paternalism and Basic Theorems of Welfare Economics”. Canadian Journal of Economics, 1976, 9, 492–507. o. 21. George Bernard Shaw: Three Plays for Puritans. Harmondsworth, Penguin Books, 1966. 94. o. 22. Lásd Amartya K. Sen: „Behaviour and the Concept of Preference”. Economica, 1973, 40, 241–259. o. és Schick: „Rationality and Sociality”. 23. Lásd James Stemble Duesenberry: Income, Saving and the Theory of Consumer Behavior. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1949; Sydney J. Prais és Hendrik S. Houtakker: The Analysis of Family Budgets. Cambridge, Cambridge University Press, 1955.; Robert A. Pollak: „Interdependent Preferences”. American Economic Review, 1976, 66, 309–320. o. 24. Lásd Erik Lindahl: Die Gerechtigkeit der Besteurung. Lund, Gleerupska Universitets Bokhandeln, 1919. Paul A. Samuelson: „The Pure Theory of Public Expenditure”. Review of American Economic Studies, 1954, 21, 387–89. o.; Richard Musgrave: The Theory of Public Finance. New York, McGraw-Hill, 1959.; Leif

105

Amartya Kumar Sen Johansen: Public Economics. Amsterdam, North-Holland, 1966; Foley: „Lindahl’s Solution and the Core of an Economy with public Goods”. Econometrica, 1970, 38 (1), 66–72. o.; Edmond Malinvaud: „Prices for Individual Consumption, Quantity Indicators for Collective Consumption”. Review of Economic Studies, 1972, 39, 385–405. o. 25. Theodore Groves és John Ledyard: Optimal Allocation of Public Goods: A Solution to the ’Free Rider Problem’. Discussion Paper No. 144. Evanston, Center for Mathematical Studies in Economics and Management Science, Northwestern University, 1975; Jerry Green és Jean-Jacque Laffont: On the Revelation of Preference for Public Goods. Technical Report No. 140. Stanford, Institute for Mathematical Studies in the Social Sciences, Stanford University, 1974.; Jacques Dreze és D. de la Vallee Poussin: „A Tatonnement Process for Public Goods”. Review of Economic Studies, 1971, 38. 133–150. o.; Edmond Malinvaud: „A planning Approach to the Public Goods Problem”. Swedish Journal of Economics, 1971, 73, 96–11. o.; Vernon, lásd Smith: „Incentive Compatible Experimental Processes for the Provision of Public Goods”. Madison, Econometric Society Summer Meeting, 1976. 26. Lásd John Ledyard és John Roberts: On the Incentive Problem for Public Goods. Discussion Paper No. 144. Evanston, Center for Mathematical Studies in Economics and Management Science, Northwestern University, 1975. In Roy Radner és Charles B. McGuire: Decision and Organisations. Amsterdam, NorthHolland, 1972. 27. Lásd „Theorem 4.2” a John Ledyard és John Roberts: On the Incentive Problem for Public Goods tanulmányban. 28. Lásd Leif Johansen: Institute of Economics. Oslo, Institute of Economics, University of Oslo, 1976. Továbbá Jean-Jacque Laffont: Macroeconomic Constraints. Cambridge, Masschusetts, 1974.; Peter Bohm: „Estimating Demand for Public Goods: An Experiment”. European Economic Review, 1972, 3 (2), 111–130. o. 29. Allan Gibbard: „Manipulation of Voting Schemes: A General Result”. Econometrica, 1973, 41, 587–601. o.; Mark Allen Satterthwaite: „Strategy-proofness and Arrow’s conditions: Existance and Correspondance theorems for voting procedures and social welfare functions”. Journal of Economic Theory, 1975, 10, 187–207. o.; David Schmeidler és Hugo Sonnenschein: The possibility of a Nonmanipulable Social Choice Function: A Theorem of Gibbard and Satterthwaite. Discussion Paper No. 89. Evanston, Center for Mathematical Studies in Economics and Management Science, Northwestern University, 1974.; Bhaska Dutta és Prasanta Pattanaik: On Nicely Consistent Voting Systems. Delhi, Delhi School of Economics, 1975.; Prasanta Pattanaik: „Strategic Voting without Collusion under Binary and Democratic Group Decision Rules”. Review of Economic Studies, 1975, 42, 93–104. o.; Bezalel Peleg: Consistent Voting Systems. Jerusalem, Institute of Mathematics, 1976.; Allan Gibbard: Social Decision, Strategic Bahavior, and Best Incomes: An Impossibility Result. Discussion Paper No. 224. Evanston, Center for Mathematical Studies in Economics and Management Science, Northwestern University, 1974. 30. Lásd Amartya K. Sen: Collective Choice and Scoial Welfare. Edinburgh és San Francisco, Holden-Day, 1970. 195. o. 31. Lásd Ragnar Frisch elemzését a” szociálpolitika egy valószer∫ elméleti megalapozásának” igényét az alábbi m∫vében: „Samarbeid mellom Politikere og Økonomerikere om Formuleringen av Politiske Preferenenser”. Socialøkonomen, 1971, 6, 5–13. o. (Hálával tartozom Leif Johansennak a tanulmány vonatkozó részeinek lefordításáért.) Lásd továbbá Mirrlees: The Economics of Charitable Contributions. Oslo, Econometric Society European meeting, 1973. 32. Lásd Alan Fox: Beyond Contract: Work, Power, and Trust Relations. London, Faber, 1974.; Hans G. Nutzinger: The Firm as a Social Institution: The Failure of a Contractian Viewpont. Working paper No. 52. Heidelberg, Alfred Weber Institute, University of Heidelberg, 1976. 33. Vö. „…Azt sem szabad elfelejtenünk mennyire mell√zi az elfogadott nézet, hogyan és miért van a munka oly módon megszervezve a vállalat és intézmények keretein belül ahogyan, mit nevezhetünk a termelési folyamat »társadalmi kapcsolatainak«, Gordon: „Rigor and Relevance in a Changing Institutional Setting”. American Economic Review, 1976, 66(1), 1–14. o. Lásd továbbá Ralf Dahrendorf: Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford, Stanford University Press, 1959.; Oliver E. Williamson: The Evolution of Hierarchy: An Essay on the Organization of Work. Fels Discussion Paper No 91. Philadelphia, University of Pennsylvania, 1976. és Stephen A. Marglin: „What Do Bosses Do? The Origins and Functions of Hierarchy in Capitalist Production.” Review of Radical Political Economics. 1974, 6, 60–112. o. magyarul: U√: Mit tesznek a f√nökök? A hierarchia eredete és funkciói a t√kés termelésben. Munka, hatalom,

gazdaság. Budapest, Társadalomelméleti Kollégium, 1990. 1–47. o. (http://tek. bke.hu/fordulat/munka_hatalom.pdf#marglin) 34. „A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának döntése a Nagy Proletár Kulturális Forradalomról”, elfogadva 1966. augusztus 6-án, újranyomva angolul: Joan Robinson: The Cultural Revolution in China. Harmondsworth, Penguin, 1969. Lásd továbbá Amartya K. Sen: On Economic Inequality. Oxford, Clarendon Press, 1973. és Carl Rishkin: „Maoism and Motivation: A Discussion of Work Incentives in China”. Bulletin of Concerned Asian Scholars, 1973. 35. Lásd Williamson: The Evolution of Hierarchy tanulmányát a terület legújabb irodalmának kritikai elemzése érdekében. 36. Lásd J. C. Harsányi: „Cardinal Welfare, Individualistic Ethics, And Interpersonal Comparisons of Utility”. Journal of Political Economy, 1955, 63, 309–321. o. 315. o. 37. I. m. 315–306. o. 38. Megjegyzend√, hogy Harsányi számára „az individuális preferenciák kielégítik a személytelenség követelményét, ha jelzik mit választana az egyén egy társadalmi helyzetben, amennyiben nem tudja mi lenne az általánosságban vett pozíciója egy új választott helyzetben (vagy ennek bármelyik alternatívájában), s√t, egyenl√ esélye van bármelyik társadalmi pozíció elérésére, egészen a legmagasabbtól a legalacsonyabbig.” (316. o.) 39. Amartya K. Sen: „Choice, Orderings and Morality”. In: Stephan Körner (szerk.): Practical Reason: Papers and Discussions. Oxford, Blackwell, 1974. 54–67. o., továbbá John Watkins válaszát és az én viszontválaszomat ugyanebben a kötetben és Richard C. Jeffrey: „Preferences among Preferences”. Journal of Philosophy, 1974, 71, 377–391. o.; Ken G: Binmore: „An Example in Group Preference”. Journal of Economic Theory, 1975, 10, 377–385. o.; és Burton A. Weisbrod: „Toward a State-Preference Model of Utility Function Preferences: A Conceptual Note”. Madison, University of Wisconsin, 1976. Kézirat. 40. Ez feltételez valamilyen „függetlenséget” a jólét átfogó szintjét befolyásoló különböz√ elemek között, maga után vonva valamilyen „szétválaszthatóságot”. Lásd William M: Gorman: „Tricks with Utility Functions”. In Michael Artis és Robert Nobay (szerk.): Essays in Economic Analysis. Cambridge, Cambridge University Press, 1976. 211–243. o. 41. Lásd i. m. 16. sz. lábjegyzet. 42. Ez és az ehhez kapcsolódó más eredmények a Ken Binmore-ral való beszélgetéseink alapján született 1975-ben, bár az err√l szóló tervezett közös tanulmányunkat még sajnos nem vetettük papírra. Jelenleg R. Nader-Isphani is igen elmélyült a témában. 43. Lásd Sen: „Choice, Orderings and Morality; és még Amartya K: Sen: „Liberty, Unanimity and Rights”. Economica. 1976, 43, 217–245. o. Felhívnám a figyelmet e struktúra fontosságára a szabadság felfogásának tökéletlensége szempontjából, kifejezve annak megtételére való képességet, amire az illet√ valójában vágyik. Vö.: Isaiah Berlin: „Two Concepts of Liberty”. In Four Essays on Liberty. Oxford, Oxford UP, 1969. 118–172. o. 139–140. o. Magyarul Isaiah Berlin: A szabadság két fogalma. In: U√: Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa, 1990. 334–444. o. 44. Lásd R. Duncan Luce és Howard Raiffa: Games and Decisions. New York, Wiley, 1957.; Anatol Rapoport Albert M: Chammah: Prisoner’s Dilemma: A Study in conflict and Cooperation. Ann Arbor, University of Michigan Press, 1965.; Walter G. Runciman és Amartya K. Sen: „Games, Justice, and the General Will”. Mind, 1965, 74, 554–562. o.; Nigel Howard: Paradoxes of Rationality. Cambridge, Massachusetts, MIT Press, 1971. 45. Ez csupán véges esetben megismételt játékokra igaz. Amennyiben a játéknak nem ismerik a végét, akkor elérhet√ a jobb kimenet például tit-for-tat vagy trigger stratégiák alkalmazásával. [A fordító megjegyzése] 46. Lásd Runciman és Sen 47. Lásd például Lester B: Lave: „An Empirical Approach to the Prisoner’s Dilemma Game”. Quarterly Journal of Economics, 1962, 76, 424–436. o., és Rapoport és Chammah: Prisoner’s Dilemma. 48. Rapoport és Chammah, 29. o. 49. Sen: „Choice, Orderings and Morality”. Lásd továbbá Baier: „Rationality and Morality”. Erkentnis, 1977,11(1), 197–223. o. és Amartya K. Sen: „Rationality and Morality: A Reply” Erkentnis, 1977,11(1), 225–232. o.; valamint Fred Schlick: Rationality and Sociality. 50. A következményelv∫ség természetér√l és a bel√le származó problémákról lásd Bernard Williams: „A Critique of Consequentialism”. In J. J. C. Smart és Bernard Williams: Utilitarianism: For and Against. Cambridge, Cmbridge UP, 1973 51. Henry Sidgwick: The Method of Ethics. London, McMillan and Co.,1907. (eredetileg 1884) 418–419. o.

106