q 3. FEJEZET r Otthon
Szeda kitapintja a ruhaujjába dugott levelet, a gyűrött papír felveszi a bal csuklója alakját. Előhúzza és kisimítja a térdén. A tekintete végigkalandozik az oldalon, ahogy az elmúlt hetekben már többször is, megállapodik azokon a pontokon, ahol a fekete tinta meggyűlt, továbbhalad, aztán a fehér sorközöket is végigpásztázza. Közben arra gondol, néha több jelentés sűrűsödik a szavak közé, mint beléjük. „Kemal Türkoğlu unokája vagyok…” – így kezdődik a levél. Kemal neve édesen és melegen járja át, felpezsdíti a vérét, lekúszik a hasáig, onnan egyenest a torkába ugrik, és eltűnéssel fenyeget. Ös�szepréseli az ajkait, hogy a szó ki ne jusson. Különös érzés levelet kapni egy halott férfi unokájától. Egy időben és térben oly távoli helyről, hogy már felbontani is hősies cselekedet. Kemal még halálában sem engedi el. Átnyúlt téren és időn, hogy még egyszer belekapaszkodjon. Úgy érzi, a vékonyka papír dzsinnt szabadít el, a démon azzal fenyeget, hogy föltárja a fájdalmas, eltemetett múltat. A papírdarab gyűrődéseit, hajtásait nézi, a rojtolódó szélét – egy jegyzettömbből tépték ki –, olvassa a törökül fogalmazott gondolatok suta angol fordítását. A szobájából látja, ahogy a többi lakó föl-le csoszog, a jó ég tudja, mi célból. Ki gyógyszert, ki reggelit, társaságot, a túlélésre okot keres. Először a konyhapulton heverő fehér mappán veszi észre az Ararát 29
Idősek Otthona elnevezést. Az Ararát hegyének nagyméretű fotója alá a következőt írták: „Az örmények szent hegyéről – ahol Noé bárkája állítólag partot ért – elnevezett otthon, menedék a diaszpórában élő idős emberek számára.” Szedát a „menedék” szó zavarta legjobban, annyira hasonlított a „menekült” szóra, amelyhez túlontúl sok köze volt. Gondolta, kidobja a brosúrát a kertbe, mélyen eltemeti az unokahúga kedves kaktuszai közé. Ani az egyetlen élő rokona volt, rég elhunyt öccsének a lánya. Szeda tudta, hogy Ani szereti őt. Egy hónappal később mégis az Ararát Idősek Otthonában találta magát. Ez itt az élők múzeuma, a temetetlen múlt relikviáit leheli, és egy olyan közösség hozta létre, melynek számára minden – a templomi pikniktől a pék fiának szakvizsgájáig – a túlélésre biztató testamentum. – Jössz? – dugja be kopasz fejét az öreg Kalusztian. A vén kecske azt hiszi, kikezdhet a hölgyekkel csak azért, mert járókeret helyet egy sikkes botot használ. Szeda csettint a nyelvével, elhessegeti az öreget az ezüstfogantyús botjával együtt. A bélmozgását se tudja szabályozni, de azt hiszi, a kakasát még igen! – Na, gyerünk már! A Szent Nishan-templomhoz tartozó kölykök újrajátsszák a sardarabadi nagy ütközetet – mondja csillogó szemmel. Szeda felvonja a szemöldökét, megint csettint a nyelvével, mielőtt elutasíítóan a férfi felé fordulna a kerekes székkel. – Tégy, ahogy jólesik! – mondja. Nincs ebben a helyben méltóság, gondolja Szeda. Ahogy magánélet sincs. Valamelyik bolond mindig bedugja a fejét az ajtón. Mintha nem lenne elég rossz a lakók és a nővérek elegye, az utóbbi időben mások is jönnek, magnetofonokkal hadonásznak az orra előtt, és a múltról kérdezgetik. Egyszerre mindenki amatőr történész lett. A „szemtanú” és a „népirtás” kifejezéseket használják, mintha szavakkal akarnák áthidalni a szakadékot az ő múltja és a saját jelenük között. Ő semmit nem akar ezzel kezdeni. De a szomszédai a vallomások bűvöletébe kerültek. Mint megkopott teafilter merülnek a múlt zavaros vizébe, újra és újra elmondják ugyanazokat a történeteket, bárkinek, aki meghallgatja. Ki hibáztathatná őket? Hiszen legutóbb 30
nem a katonák űzték el őket az otthonukból, hanem a szeretteik, ennek az „otthonnak” nevezett második száműzetésnek a színhelyére. Szeda úgy véli, ez bizonyos szempontból rosszabb, mint az első, a szörnyű emlékgyűjteményhez így még hozzájön a túlélés iszonyú szégyene, az életé, melytől olyan sokakat megfosztottak. A többiek mégis ott sütkéreznek fontosságuk tudatában. Ám az összes emberi nyelv minden szava sem írhatja le, ami történt. Ahogy felbugyog benne a múlt, Szeda úgy érzi, nem engedheti ki. – Nem emlékszem – – mondja azoknak, akik kérdik. A szófolyam feltornyosul, és mindent megmérgez. A múlt vérével és könnyeivel hinti be a jelent. Nem bánja a korral járó feledékenységet, de akármi rombolja is az agyát, csak a legfrissebb emlékeit zabálja fel. A megemésztetlen múlt ott marad változatlanul, gennyed, rothad a fejében. Hiába tesz erőfeszítéseket, lánykorának illatai és képei is a felszínre törnek. Az előző nap váratlanul olyan erős pisztáciaszagot érzett, hogy majdnem kihányta az ebédjét. Szeda az ablakhoz gördíti a székét, és kinyitja a spalettákat. Tenyerével árnyékolja a szemét a nap elől. Három sor műanyag szék áll a szökőkúttal szemben. Lármás fiúk és lányok várakoznak jelmezben a szökőkút és a közönség között. Az egyik kövér fiún örmény papi köntös, a fején csúcsos fekete süveg. Szeda látja, amint Kalusztian odabiceg az utolsó sorhoz, és előrehajol, hogy legalább valamit halljon. – Hadd zúgjon minden örmény templom harangja! – kiáltja a kisfiú-pap. – Csatára! – hadonászik játék puskával egy katonának öltözött kislány. Egy zömök asszony térdel a gyerekek előtt, és hangtalanul mondja velük a szöveget. Meglengeti a karját, hogy színpadra hívja a többi katonát. Szeda előre tudja, hogy a közönség vevő a darabra. Talán veteránok is akadnak a soraikban. Kalusztian is valami effélére formál jogot. A múltnak ez a szüntelen visszajátszása és rögzítése celebet csinált valamennyiükből. Ezeken a falakon kívül senki észre se venné ezeket az idős embereket, a múltjuk olyan mese, melyről a világ szeretne megfeledkezni. De itt, az Ararát Otthon lakói között ők egy népirtás túlélői, kimondhatatlam rémtettek elszenvedői, egy nép múltjának őrizői. 31
– Jó reggelt, Szeda asszony! – Betty Smith, Szeda kedvenc ápolónője lép a szobába, cipője megcsikordul a linóleumpadlón. – Ma nem hagyhassa el az épületet, ugye? Istenverte szégyen. Csudaszép nap van odakint! Szeda szereti, amikor Betty ezt a népies hangütést használja, ami a déli, fekete gyökereire emlékeztet. Ő az egyetlen nem örmény származású az otthonban, és az egyetlen fekete, nem lehet könnyű dolga. És egészen mulatságos, amikor mások, elsősorban az orvosok jelenlétében elkezd semlegesen beszélni, szavai ízüket, színüket vesztik. Szeda eltűnődik, vajon tudatosan csinálja-e. – Hallott már a népirtásos kiállításról? A jövő héten nyílik – mondja Betty. – Hallottam – feleli Szeda. Félbehajtja a levelet, aztán megint és megint félbe, hogy visszadughassa a ruhaujjába. – Aszongyák, maga a kormányzó is eljön. Képzelje csak el, maga a kormányzó! Szeda vállat von. Nem olyan nehéz elképzelni. Kalifornia kormányzója, George Dümedzsian örmény származású. A kiállítás pedig Szeda unokahúgának, Aninak az agyából pattant ki. Betty Szeda kerekes széke előtt térdel. Kinyújtja a kezét, és megsimítja az asszony ezüstszínű kontyát. – Még nem vagyok egészen nyomorék, ugye tudja? – hessenti el Szeda. – Tudom – feleli Betty. – De mostanában nagyon csöndes. Minden rendben? – Kilencvenéves vagyok – feleli Szeda. Hogyan lehetne minden rendben? – Látogatója van. Nem Ani kisasszony. Nem is asszony. Egy úr keresi. Néhány perce jelentkezett be a portán. És még magas és jóképű is. Mint egy mediterrán Clark Kent. – Micsoda szerencse! – Szeda megtapintja ujjaival a ruhájába rejtett levelet. Csak várjon! Nincs mit mondania neki. A múlt halott, és most már Kemal is. Ha egy szót is kiejt a száján, föléledhet minden, és azt nem engedheti. Egyenletesen lélegzem. Aláírok mindent, amit akar, és hadd menjen. Ezt mondogatja magának, miközben elfogja a pánik. 32
– No, akkor az előadásnak vége – mondja Betty, aki kinéz az ablakon. – Készen áll az ebédre? – Betty választ sem várva nyúl a kerekes szék fogantyújához. – Mondtam én, hogy készen vagyok? – szól Szeda. – Nem emlékszem ilyesmire. – Akkor is ideje megebédelni – erősködik Betty. Szeda mély lélegzetet vesz, és fölemeli az ölébe ejtett hímzést. Fölé hajlik, és hagyja, hogy ujjai a finom öltéseken dolgozzanak. Három sor piros és sárga gyémántalakzat jelzi az anatóliai mintát. Hiába minden elszánás, a vérző múlt kibuggyan az ujjai közül, és beszen�nyez mindent, amit megérint.
33
