Pupi Véres égbolt 2. Vámpírháború

www.pupi91.blogspot.com

Pupi Véres égbolt 2. – Vámpírháború

(Edward szemszöge) Ashland helyett végül először Angliába mentünk. Bella pironkodva vallotta be, hogy szeretné néhány személyes dolgát elhozni a londoni lakásából, de ha már nagyon hiányzik a családom, akkor először keressük meg őket és a holmijáért pedig eljön majd valamikor. Láttam rajta, hogy bár próbálja könnyedén felajánlani, hogy a személyes dolgainak elhozatala nem olyan fontos dolog, de ismerve őt tudtam, hogy igen is az. Mikor rákérdeztem, hogy mégis milyen holmikról beszél, csak kitérő választ adott, majd rögtön el is terelte a témát. Feltűnésmentesen csak éjjel tudtunk futva haladni, ezért a nappalokat motelekben vagy a városban sétálva töltöttük egyre közeledve London felé. Néha megkértem Bellát, hogy csípjen meg, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van mellettem, velem. Ilyen alkalmakkor nevetve jobb ötlettel állt elő, minthogy képletesen kékre-zöldre csipkedjen, ami egy-egy édes csók volt. A tény, hogy már nem az a törékeny, csetlő-botló emberlány, aki annak idején volt, néha nem tett jót nekem. Főleg, mikor a séták közben tőle lopott csókok után többre… sokkal többre is vágytam. Olykor-olykor alig tudtam magam visszafogni, de minden erőmet latba vetve egyszer sem tepertem le az utca kellős közepén. A gondolataimból a világ legcsodásabb hangja szakított ki. – Edward? – szólongatott Bella. – Mondtál valamit? – pillantottam rá összezavarodottan. – Úgy tűnik nagyon elgondolkodtál valamin – mosolygott rám. – Sajnálom. – Ne sajnáld, hanem inkább mondd el, hogy mi járt a fejedben. – Az, hogy lehet ez a földi mennyország. Itt van velem az, akit mindennél jobban szeretek a világon, és ráadásként örökre együtt lehetünk, nem csak egy szimpla emberöltőre – torpantam meg hirtelen a járda közepén és Bellát is megállásra késztettem. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy szeretlek? – fúrtam tekintetemet karamella színű szemeibe. – Igen, elhiszem – válaszolta. – És ha azt mondom, hogy én is szeretlek, te elhiszed? – lépett hozzám közelebb és lábujjhegyre állt. Karjait a nyakam köré fonta és úgy várta a válaszomat. – Igen – motyogtam, majd engedve a kísértésnek és mit sem törődve a minket bámuló emberekkel, megcsókoltam Bellát. Ajkai elnyíltak, hogy utat engedjenek kutató nyelvemnek és találkozhasson az övével. Átölelve a derekát húztam magamhoz közelebb, de neki még ez sem volt elég. A hajamba túrva vont még jobban magához, majd belenyögött ajkaink játékába, mikor kezeim lecsúszva a derekáról a fenekére simultak, majd a formás testrészébe markoltak. – Edward az utca kellős közepén vagyunk – motyogta, mikor áttértem a nyakára és a szabadon lévő bőrfelületet cirógattam nyelvemmel. – Nem érdekel – morogtam és gyengéden a nyakába haraptam. – Két háztömbnyire van már csak a lakásom, addig bírjuk ki, kérlek – könyörgött akadozó nyelvvel. Vámpírléttel járó tökéletes memória ide vagy oda, de egyáltalán nem emlékszem, hogyan jutottunk el végül Bella lakásáig, anélkül hogy nyilvánosan letepertem volna őt. A tetőtérbe – ahol Bella lakása volt – egy pillanat alatt értem fel szerelmemmel a karjaimba, és abban a

pillanatban az sem érdekelt, ha valaki meglát, hogy nem éppen hétköznapi sebességgel közlekedem. Az ajtódíszből elővarázsolt kulccsal jutottunk be aztán a lakásba. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Bellát a falnak nyomva kezdtem vetőtkeztetni. Nem törődve a ruháival, egyetlen rántással téptem le róla a vékonyka kabátját és a pulóverét. Bella sem tétlenkedett és hasonló gyorsasággal, mint én őt, ő is vetkőztetni kezdett engem. A pulóverem és az ingem cafatokban hullott a fapadlóra, melyeket az ő pólója követett, majd a cipőim. Letérdeltem elé és a hasától felfelé csókokkal hintettem be a bőrét. Az utamba kerülő fekete csipkés melltartót egyetlen harapással „öltem meg” és az apró feszes halmokat is kitüntettem a figyelmemmel. Bella a fejét a falnak vetve és körmeivel a fehér tapétát kaparva „tűrte” édes kínzásomat. – Menjünk a hálóba – nyögte elfúló hangon. Teljesítettem a kérését és a karjaimba véve indultam a hálószoba keresésére. Útközben Bella a lábait a derekam köré fonta – miután lerúgta a cipőit –, karjaival átölelve a nyakam és az államat kezdte csókolgatni, miközben minden levegővételénél a mellkasa az enyémhez ért. – Nem látom, hogy merre megyünk – kuncogtam. – Most mondhatnám, hogy sajnálom, amiért eltakarom az utat, de nem sajnálom – motyogta az állam csókolgatása közben, majd puszit nyomott a számra. – Egy valamivel azonban nem számoltál – kezdtem. – Minél tovább tart a szobádba érnünk, annál később szabadíthatlak meg ettől az átokverte farmertől. Felismerés csillant Bella szemeibe és egy pillanattal később már a nyakamba fúrta szív alakú arcát, hogy lássam merre is megyek. – A folyosó végén balra – motyogta és a nyakamba csókolt. Igyekeztem fegyelmezni magam, hogy majd ne rúgjam be az ajtót, ha Bella hálószobájához érünk, ugyanis a vágy szerelmem kívánatos teste után teljesen elvette a maradék józan eszemet is. Hála az égnek azonban az ajtó mégiscsak megmenekült, egyetlen ok miatt: nem volt becsukva, így indokom sem maradt, hogy kirúgjam a helyéről. Bella szobája visszafogott volt, köszönhetően a világos színű bútoroknak. A szoba közepén egy franciaágy kapott helyet, és amint megláttam, a szoba többi része már nem is érdekelt annyira. Bellát gyengéden ráfektettem, majd egyből én is elhelyezkedtem szerelmem fölött. Végigcsókoltam a nyakát és a vállait, majd tovább haladtam a melleire. A farmerja csúnya halált halt, de nem az én kezeim által. Bella egy határozott mozdulattal megszabadította magát tőle, így már csak egy falatnyi bugyiban feküdt alattam. Az én nadrágom is kilehelte a lelkét, amikor cafatokban repült a szoba egy távoli sarkába. Épp engedelmesen oldalra fordította a fejét Bella, hogy könnyebben férhessek hozzá a nyakához, mikor megpillantottam valamit az ágy mellett lévő éjjeliszekrényen. A szám megállt szerelmem nyakának ízlelése közben, mikor rádöbbentem, hogy mit is látok pontosan. Egy ezüst színű képkeretben foglalt helyet egy fénykép, amelyen Bellával voltunk ketten. Összezavarodva néztem Bella szemeibe. – Honnan van a kép? – intettem az éjjeliszekrény felé. – A deszka alól – mosolygott, és ő is a képet nézte. – Azt hittem, hogy sosem fogod megtalálni a dolgaidat – simítottam végig arcán. – De megtaláltam őket, és el sem tudod képzelni, hogy mennyire örültem nekik. Ha már itt tartunk, még behajtom rajtad azt, hogy eldugtad a közös emlékeinket – rótt meg és apró mutatóujjával mellkason bökött. – Kérlek, hajtsd be rajtam most – mondtam elfúló hangon, és Bella szemei megvillantak. A következő pillanatban két reccsenést hallottam – ami mint kiderült Bella bugyijától és az én alsónadrágomtól származott –, majd szerelmem a derekam köré kulcsolta a lábait.

– Ahogy akarod – mormolta a fülembe érzékien, majd megemelte a csípőjét, hogy összeforraszthassam a testünket. Jó néhány órával később Bella a mellkasomon nyugtatta fejét, és ismeretlen mintákat rajzolt a hasamra. Percek teltek el legutóbbi együttlétünk óta, de még mindig úgy kapkodtuk a levegőt, mintha emberek lennénk és több kilométernyi futás lenne mögöttünk. – Hiányzik, Alice – szólalt meg hirtelen Bella, és felemelte a fejét a mellkasomról, majd a szemembe nézett. – Reggel indulhatunk megkeresni őket – ajánlottam, mire Bella izgatottan bólintott. – Addig viszont még jó néhány óránk van, és lenne ötletem, hogy mivel üssük el az időt – kacérkodott, és keze a mellkasomról a férfiasságomra csúszott. Ösztönösen nyögtem fel a mozdulattól, de fegyelmeztem magam és nem tepertem Bellát a párnák közé. – A legnagyobb örömmel csillapítom a vágyait kisasszony, de csak miután megmutatta nekem a lakást, hiszen a hálószobáján kívül még semmit sem láttam belőle – húztam el kezét a legérzékenyebb pontomról. – Ez azt jelenti, hogy visszautasítasz? – nézett rám durcásan, majd választ sem várva folytatta. – Hát legyen, megmutatom a lakást, de aztán ne számíts arra, hogy ma még hozzáérhetsz ehhez a testhez – mutatott végig magán, mire nagyot nyeltem. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Bella felpattant az ágyról, majd felvette magára a szék támláján heverő köntöst és kilibegett a szobából. Hát, ezt megcsináltad, Edward – szidtam le magam –, most aztán lesheted, hogy mikor fekszik le veled. – Te pajtás meg hűtsd le magad, ugyanis több izgalomban ma már nem lesz részünk – pillantottam ágyékomra, ami követelte Bella buja testét, és esze ágában sem volt – meg többszöri figyelmeztetés ellenére sem – beletörődni abba, hogy hoppon maradtunk. – Edward, jössz már? – kiáltott Bella. – Öhm… nincs mit felvennem – szóltam halkan és kissé zavartan. – Akkor anélkül gyere. Bella körbemutatta a lakást, de közben egyetlen csábos pillantást sem vetett rám, ami viszont egyáltalán nem tántorította el a kisfickót. Zavarban voltam, ugyanis nem akartam, hogy Bella meglássa, mennyire kívánom őt, de mivel egyetlen ép ruhám sem maradt, nem volt más választásom, mint a férfiasságom tettrekészségét mutogatni. A nappaliban álltunk, mikor Bella felém fordult. – Azt hiszem, hogy szükséged lesz egy adag ruhára – szólt, majd lenézett az ágyékomra és a szája szeglete megrándult –, meg egy hideg zuhanyra is. – Most komolyan nem érhetek hozzád ma? – kérdeztem elkenődve. – Komolyan – vigyorgott rám, majd eltűnt a szobájában. Pillanatokkal később felöltözve tért vissza és bejelentette, hogy elmegy nekem ruháért, míg én veszek egy hideg zuhanyt. Másnap reggelre teljesen biztos voltam benne, hogy ez kegyetlenség és kibírhatatlan. Bella hozzám sem ért a nap hátralévő részében, és azt sem hagyta, hogy megérintsem. Direkt az őrületbe akart kergetni, ahogyan egy szál fehérneműben – ami olyannyira keveset takart testéből, hogy nem lett volna nagy különbség, ha semmi sem lenne rajta – mászkált a házban. Ismét újszülöttnek éreztem magam. Annak idején 1918-ban a vérszomj, most pedig a szex miatt. Nagyon úgy tűnik, hogy a testi vágyakat is meg kell tanulni uralni, mint átváltozásom után a folyamatos igényt a vérre. Nem normális, hogy minden egyes pillanatban a szexre gondolok, és bujábbnál bujább képek peregnek le a szemem előtt, szerelmem karcsú testének

látványától. Jól eső elégedettséggel töltött el, hogy Bella is vágyakozva pillantott a testemre néha, de egyszer sem vetette magát rám. Nem akartam megemlíteni neki, hogy már egy másik napban járunk, és a megvonás csak tegnapra vonatkozott, mert azzal beismertem volna, hogy kínokat állok ki formás testének érintése nélkül. Azért, hogy eltereljem a gondolataimat, bekapcsoltam a tévét, és sorra néztem a csatornákat, hátha találok valami kedvemre valót, de a választék csak teleshop vagy természetfilm volt. Az első kizárt volt, aztán fél perccel később a másik is. Dühösen szusszantva kapcsoltam ki a tévét, mikor rájöttem, hogy miről is szólt a természetfilm: állatok párosodásáról. Már csak ez hiányzott nekem a labilis állapotomhoz. Hallottam a motoszkálást Bella szobájából, így felkeltem és megnéztem, hogy mit csinál. Egy kisebb méretű bőröndbe pakolt az éjjeli szekrénye fiókjából és a polcokról a személyes holmijait. Hátrapillantott rám és halványan elmosolyodott, majd folytatta a pakolást. Mikor a földre lehajolt egy elejtett képért, nem tudtam tovább türtőztetni magam, és a következő pillanatban már mögötte álltam és végigsimítottam a fenekén. Bella felsóhajtott, majd miután felegyenesedett, szembefordult velem és a nyakam köré fonta a karjait. – Kíváncsi voltam, hogy meddig bírod ki – mondta kihívóan. – Már az őrület határán álltam, pedig nem is tudtam, hogy a vámpírok meg tudnak tébolyulni – motyogtam az ajkainak, amikre aztán rávetettem magam. Bella felkuncogott a mohóságom miatt, én pedig a karjaimba kaptam és az ágyhoz mentem vele. Szemei sötétek voltak a vágytól, mikor lefektettem, és tudtam, hogy az én tekintetem az övét tükrözi. Kuncogva rántott magára egy ügyes mozdulattal, de néhány pillanattal később már csak egy nyögésre futotta tőle, miután megszabadítva mindkettőnket a felesleges ruhadaraboktól összeillesztettem a testünket… Egy héttel később: Bár szerettem volna meglepetést okozni, végül úgy döntöttem, hogy mégis csak tájékoztatom a családomat az érkezésemről. Igen, az érkezésemről, ugyanis Belláról egy szót sem szóltam. Látni akartam az arcukat, amikor meglátják szerelmemet, teljes életnagyságban… vagyis holtnagyságban, ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag már nem dobog a szíve. Csodálkoztam azon, hogy húgom nem látta előre azt, hogy ismét csatlakozom hozzájuk vagy azt, hogy nem egyedül érkezem, de végül kiderült, hogy mindezért Bella képessége a „felelős”. Még mindig nem tudtam sokat arról, hogy szerelmemet milyen különlegességgel ruházta fel a vámpírlét, ezt a beszélgetést akkorra tartogatta, mikor az egész Cullen család együtt van. Már alkonyodott, mikor megérkeztünk Ashlandbe, és nem soká elértük a házunkat is. Hallottam a családom izgatott gondolatait, és miután egy pillanatra szerelmemre néztem a bejárati ajtóhoz sétáltunk. Nem kopogtam vagy csengettem, egyszerűen csak benyitottam. Egy emberként termettek előttem és akartak mind egy időben megölelni, amiből csak tülekedés lett. Emmett került ki győztesen a „harcból”, köszönhetően hatalmas termetének, így ő üdvözölt elsőként, aztán sorra jöttek a többiek is. Miután, úgy ahogy lenyugodtak a kedélyek, a kanapéhoz és a fotelokhoz sétáltunk, és mind leültünk. – Az a helyzet – kezdtem, és bár igyekeztem elfojtani a mosolyomat az mégis szétterült az arcomon –, hogy van számotokra egy meglepetésem. Mindannyian kíváncsian néztek rám, gondolatban közben végigpörgették a lehetőségéket, hogy mi is lehet az. Alice furcsán nézett rám, és kissé durcás is volt, amiért nem látta előre, sőt nem csak azt, hanem az érkezésemet sem. – Ki vele, Eddy. Esz a penész, hogy mit titkolsz – szólalt meg aztán Emmett és várakozóan tekintett rám. – Az az igazság, hogy nem egyedül jöttem – mondtam továbbra is rejtélyesen.

A családom tagjai egyszerre hördültek fel, és a mindig higgadt apám arcán is megrökönyödés volt. Elsőként Alice szólalt meg és a kifakadás nem a megfelelő szó arra, amivel jellemezni tudtam volna őt abban a pillanatban. – Mondd, hogy csal a megérzésem és nem valami lányt hoztál magaddal! – kérte, és mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is. – Hát persze, hogy valami lány. És mi lesz Bellával? Őt már el is felejtetted, mintha nem is létezett volna, csak mert valami lány elcsavarta a fejed? – kiabált rám, és bizonyára az sem zavarta volna, ha tudja, az a lány az ajtó előtt áll. – Pontosan. Alice-nek igaza van – állt húgom mellé Emmett. Akármennyire nem illet a jelenethez, de szélesen elmosolyodtam azon, hogy ennyire védelmezik Bellát és nem tűrnék el, ha valaki másé lenne a szívem. – Ez nem vicces, Edward! – dörrent rám Rosalie. – Tudom, hogy Bellával sosem voltunk a világ legjobb barátnői, de én azt hittem, hogy szereted őt. Az életed adtad volna érte hét éve, és nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elmúlik a nagy szerelmed iránta. – Gyerekek, elég! – szólalt meg Esme is. – Kisfiam – fordult felém –, én melletted állok, bárhogyan is döntesz, de biztos vagy benne, hogy már túl vagy Bellán? Nem akarjuk, hogy remeteként élj, de talán még időre lenne szükséged, hogy túllépj Bellán, és új társad legyen. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örülök, amiért így védelmezitek Bellát, még te is Rose – pillantottam mosolyogva nővéremre. – De kérlek titeket, hogy először ismerjétek meg a választottamat, és adjatok neki egy esélyt, ígérem, hogy nem fogjátok megbánni. Mikor vonakodva bár, és nagy nehezen, de végül bólintottak, kiszóltam Bellának. – Szerelmem, bejönnél, kérlek? Az ajtó a következő pillanatban már nyílt is és a családom egyszerre fordult irányába. Ugyanúgy egyszerre tátották el a szájukat, és ürült ki az elméjük, ahogyan megpillantották Bellát. – Sziasztok – köszönt Bella mosolyogva és beljebb sétált a bőrönddel a kezében. – Kérlek, mondjátok, hogy ő nem csak valami hasonmás – könyörgött Alice. – Hiányoztatok – suttogta szerelmem, ez azzal az egyetlen szóval meggyőzte a családomat, hogy tényleg ő az. Esme halkan felsikkantott, majd kezét a szája elé kapta, Carlisle és Jasper még mindig tátott szájjal ültek, Rose mosolygott, Emmett szélesen vigyorgott, Alice pedig… nos, ő felpattant és mire egyet pisloghattunk volna, már Bellán csüngött. Mindketten könny nélküli zokogásba kezdtek, amihez aztán Esme is csatlakozott. Elmondhatatlanul boldog voltam, ahogyan láttam, mennyire örültek Bellának, majd sorban mind megölelték, Emmett pedig fel is kapta a karjaiba és jó párszor megforgatta a helyiségben. Mind leültünk ismét, és halkan felnevettem, amikor láttam, szerelmem zavarban van, ugyanis a családom őt bámulta, mintha valami csoda lenne. Valóban az volt. Nagyon hosszú beszélgetés vette kezdetét, onnan indulva, hogy Bella hogy lehet egyáltalán életben, mikor Alice látta, hogy halott, addig, hogy miként találtunk egymásra ismét. Szó esett a képességéről, Charlie-ról és a férfiakról is. Rose és Alice kíváncsiak voltak arra, hogy szerelmemnek volt-e valakije az elmúlt években, de megkönnyebbülten sóhajtottak és szélesen mosolyogtak, mikor Bella kikérte magának, hogy esetleg más is helyet kaphatna a szívében rajtam kívül. Az idő múlását szinte nem is észleltük, annyira gyorsan haladt. A nappalokat szerelmemmel együtt a családommal töltöttük, az éjjeleket pedig szenvedélyes szeretkezésekkel. Fittyet hánytunk Emmett perverz és a nyelvét rajtunk való köszörülő megjegyzéseire, és csak azzal törődtünk, hogy mennyire csodás minden.

Verőfényes július hetedikei este volt, mikor letérdeltem szerelmem elé, és feltettem neki egy fontos kérdést. – Isabella Marie Swan, ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak az örökkévalóság hátralevő részében. Hozzám jössz feleségül? Bella az alsó ajkát beharapva váratott néhány pillanatig, majd tekintetét az enyémbe fúrta. – Igen – suttogta. Az esküvőre két hónappal később került sor és csak a családunk volt jelen. Alice-nek mégis olyan hatalmas tervei voltam, mintha legalábbis négy-ötszáz fős lenne a vendégsereg. Szerelmem a repülőn folyamatosan faggatott, hogy hová megyünk nászútra, de akármilyen észveszejtően próbálkozott is – mint például az elcsábításommal az apró mellékhelyiségben – makacsul titkolóztam. Esme szigete elbűvölte Bellát. Bella pedig engem vett le folyamatosan a lábaimról – na, nem mintha nekem ellenvetésem lett volna egyetlen alkalommal is – és ebben segítségére voltak az Alice-szel vásárolt apró, szexis fehérneműk. A szigeten töltött három hét úgy elrepült, hogy észre sem vettük. A világ legboldogabb párjaként tértünk vissza Ashlandbe. Nevetve toppantunk be a nappaliba, de a családom arckifejezése semmi jót nem ígért. – Ma reggel Aro felhívott – kezdte vészjóslóan apám. – A románok háborút terveznek a Volturi ellen, és Aro szerint felajánlottad a segítségedet. – Igen, így volt – mondtam akadozva. – Aro igényt tart rád – mondta apám szomorúan. Hogy válhat semmivé a boldogság egy pillanat alatt? Két perccel ezelőtt még én voltam a legboldogabb férj a világon, most pedig… az ígéretem miatt el kell hagynom a feleségemet, akit talán soha többé nem láthatok majd, hiszen ismertem az efajta háborúk velejáróit. Elkerülhetetlen az, hogy jó néhány vámpír földi pályafutása véget érjen, és a képességem ide vagy oda, de nagy esély van rá, hogy én is a „holtak” között végzem. – Holnap reggel indulok Volterrába – mondtam ki a tényt, mire Bella megmerevedett mellettem. Azon az éjszakán soha addig nem tapasztalt gyengédséggel szerettük egymást, minden érintésünk a másik iránt érzett elsöprő szerelmet jelképezte. Úgy csókoltuk egymást, és úgy becsültük meg mindig együttlétünket, mintha az lenne az utolsó éjszakánk. És valóban lehet, hogy az is. Talán ennyi adatott nekünk, talán az a sorsunk, hogy ne lehessünk együtt örökké. De én ezt nem akartam elfogadni, nem akartam elhinni, hogy még csak alig kaptam vissza Bellát, mégis el kell hagynom őt… megeshet, hogy örökre. – Ígérd meg! – mondtam ki nehezen nem sokkal napfelkelte után. – Ne beszélj! – szólt rám Bella. – Inkább szeress tovább – nyögte, és gyorsabban kezdte mozgatni a csípőjét. – Szerelmem, hallgass meg! – ellenkeztem és bár nagy erőfeszítésembe került, de lefogtam a csípőjét. Bella dühösen szusszantott, majd megpróbálta tovább hajszolni a testünket a beteljesülésig, de miután a harmadik próbálkozásnál rájött, hogy nem fog menni, megadóan felsóhajtott. (Bella szemszöge) – Ígérd meg! – kérte újra Edward. – Mégis micsodát? – kérdeztem értetlenül. – Ígérd meg, hogyha nem térek vissza, keresel magadnak egy társat. Nem akarom, hogy magányos legyél, és örökké gyászolj. Azt akarom, hogy keress egy kedves, aranyos férfit, aki szeret téged és vigyáz rád, aki… – Elég! – kiabáltam rá. – Hagyd abba, ne merészelj ilyeneket mondani. Haza fogsz jönni épen és egészségesen. Hallani sem akarok arról, hogy egy másik férfival összejöjjek. A

férjem vagy, és az is maradsz, és különben is, a vámpírok egy társat választanak maguknak, és ha nem tűnt volna fel, én téged választottalak – csattantam fel. – Szerelmem, az örökkévalóság nagyon hosszú, és nem maradhatsz egyedül – érvelt tovább. – Hagyd abba, nem akarom ezt hallgatni – kiabáltam, majd bármennyire igyekeztem tartani magam, nem sikerült. Könnyek nélküli zokogásba kezdtem és kétségbeesetten öleltem magamhoz Edwardot. – Emlékszel, hogy miről volt szó a tizennyolcadik születésnapomkor mikor a Rómeó és Júliát néztük? – kérdeztem kis idővel később. – Arról, hogy nem akartam volna tovább élni, ha megölt volna téged James – felelte. – És miből gondolod, hogy én tudnék nélküled? – Bella, ez meg se forduljon a fejedben! – dörrent rám. – De igen. Ezt már eldöntöttem. – Ezt nem engedem – morgott. Kezeimet az arcára simítottam, majd gyengéd csókot nyomtam a szájára. Edward még közelebb húzta az arcomat az övéhez, és miközben a hajamba túrt kétségbeesetten csókolni kezdett. Percekig falta az ajkaimat, majd miután abbahagyta, a nyakamba fúrta a fejét. – Edward, ezt meg kell beszélnünk. – Nem akarom – ellenkezett. – Ha bajod esik – kezdtem és mikor el akart hallgattatni, kitértem előle –, én azt nem élném túl. Nélküled nem akarok élni, nélküled nem tudok élni. Felemeltem a fejét, és mélyen a szemeibe néztem. Percekig csak néztük egymást, aztán kihasználtuk az időt, ami még adatott… Esme és Alice könnyek nélkül zokogtak, mikor Edward elbúcsúzott tőlük és Rosalie is elérzékenyült. Emmett és Jasper egyszerre ölelték meg szerelmemet, és komolyan azt hittem, hogy megfojtják, annyira szorították. Carlisle atyai ölelésbe zárta fiát és egy „siess haza, fiam” mondattal engedte el őt. – Szeretlek – remegett meg a hangom, mikor Edward átölelt. – Én is szeretlek – szorított magához még erősebben. Hirtelen tolt el magától és ugyan ilyen hirtelen tapasztotta száját az enyémre. Cseppet sem illendően faltam az ajkait a családunk előtt, de bíztam benne, hogy most az egyszer elnézik ezt nekem. Képtelen voltam megszakítani a csókunkat, mert tudtam, ha vége, elhagy… ismét. A végén már soha nem tapasztalt kétségbeeséssel játszott nyelvem az övével, és csimpaszkodtam a nyakába. Aztán csak véget ért a csók, és néhány pillanattal később Edward elment. Az utolsó pillanatig néztem a távolodó sziluettjét a ház előtt állva, és mikor elnyelte az erdő, összerogytam a kocsibejáró kellős közepén. Fogalmam sincs mennyi ideig voltam ott, csak annyit tudok, hogy zokogtam, és közben imádkoztam, hogy épségben visszatérjen hozzám Edward. Három hónappal később: A vámpírháború még mindig tartott, és egy-egy információból, amit sikerült Carlisle-nak szerezni, megtudtuk, hogy több különleges képességgel rendelkező vámpír „halt” már meg a csatában. Neveket nem tudtak mondani, éppen ezért voltunk mind ingerültek. Így esett meg, hogy Alice ráordított a férjére, vagy Rosalie felpofozta Emmettet egy-egy apróság miatt. Alig szólaltam meg, de ezzel nem csak én voltam így, mind hallgatagok voltunk, még Emmett sem fárasztott minket, az ostoba vicceivel. Minden egyes nap növekedett a halottak száma, de nem csak a Volturi oldalán. A románok száma is fogyatkozott, de ez nem vigasztalt minket, mi csak Edwardot akartuk visszakapni.

– Szerencse, hogy titeket nem invitált meg Aro a harcra – nézett Carlisle Alice-re, Jasperre majd rám is. – Igen – nyugtáztam és újabb csendes órák elé néztünk… Két hónappal később: Öt átkozott hónapja kell nélkülöznöm a férjemet, aki az eltelt idő alatt egyszer sem tudott jelentkezni. Alice-nek voltak pillanatnyi ideig tartó látomásai róla, de arra gyanakodtunk, hogy valaki képessége „zavarja a vételt” és miatta nem tudunk semmit Edwardról. Mikor nem a családdal ültem a nappaliban és bámultuk a nagy semmit, a házhoz közeli aprócska réten ültem vagy éppen feküdtem, bámulva az eget. Minden monoton volt és unalmas, minden nap ugyanúgy telt, minden réten töltött óra is egyhangú volt, egészen két héttel későbbig. Épp a fűben ültem és szeretett férjemen merengtem, mikor valaki eltakarta a szemeimet a kezeivel és a nyakamba csókolt. Ismertem az érintést, de ha nem így lett volt, akkor is felismertem volna azt a különleges illatot. A következő pillanatban ismét láttam és az első, amit megpillantottam ő volt. Az ajkai az általam imádott fél oldalas mosolyra görbültek és a tekintete… izzott. Koromfekete volt és tudtam, hogy nem a szomjúság miatt. – Hiányoztál – suttogta, majd gyengéden megcsókolt. Automatikusan fontam a karjaimat a nyaka köré és húztam magamhoz közel. Ajkaim elnyíltak, és mikor nyelveink találkoztak, felnyögtem a vágyakozástól. Majd’ fél éve nem csókolt meg, és ért hozzám, és ugyanennyi ideje nem láthattam őt. Egy pillanat alatt váltottunk eszeveszett gyorsaságra, egy mozdulattal téptük le egymásról a ruhát. Edward a következő pillanatban már meztelenül helyezkedett a combjaim közé, mellettem támaszkodva a puha fűbe. Mikor a testünk összeforrt, kéjes nyögés szakadt fel a mellkasomból, Edward pedig hangosan felmordult. Az előbbi hevességet felváltotta a gyengédség. Soha nem szeretkeztünk még ilyen gyengéden, és ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. Visszakaptam a létezésem értelmét, az egyetlen férfit, aki boldoggá tehet és bizton állíthattam, hogy én vagyok a legboldogabb nő a világon. A légzésünk már épp’ hogy csillapodott, mikor Edward felkapta a fejét. – Jön az egész család – rémült meg. Azonnal magunkra kapkodtuk a ruháinkat, már ami megmaradt belőlük, de persze nevetés tárgyává váltunk, mikor megláttak minket. De ez sem számított, csak az, hogy végre megint együtt voltunk, és reménykedtem, hogy ezúttal mindörökre. Vége.