Pszichológia II. (nem végleges fordítás)

Pszichológia II. (nem végleges fordítás)

Ezt az összefoglalót azok készítették, akik részt vettek Silo előadásain Las Palmas-ban, a Kanáriszigeteken, 1976 augusztusának közepén. Egyes szakaszok megtartották az előadások közvetlen stílusát, ami lényeges különbség a Pszichológia I.-hez képest. Másrészről ez a munka visszatér a Pszichológia I. témáihoz, és újra megvizsgálja azokat az impulzusok és a megjelenítés tere elméleteinek fényében.

1. Az emberi tapasztalat három útja: Érzékelés, kép és emlékezés A személyes tapasztalat az érzékelés, a képzelet és az emlékezés által születik. Természetesen felismerhetünk illuzórikus érzékelést, illuzórikus képeket és illuzórikus emlékeket. Még az „Én” is az érzékelésnek, a képzeletnek és az emlékezésnek köszönhetően nyilvánul meg, és amikor az „Én” érzékeli önmagát, akkor szintén ezeket az utakat használja, legyenek azok valósak vagy illuzórikusak. Ugyanezek az utak felismerhetőek az elme minden lehetséges műveletében. Ezen utak bármelyikénél lehetséges a hiba, lehetségesek illúziók, de nehezebb beismerni az „Én” illúzióját, noha az is igazolható és bizonyítható. A szenvedés három útja és az, ami a szenvedést érzékeli különösen érdekes a számunkra. Ezért meg fogjuk vizsgálni az érzékelést, a képzeletet és az emlékezést csakúgy, mint azt, ami érzékeli és dolgozik ezzel az anyaggal, amit „tudatnak” (vagy „koordinátornak”) nevezünk, és amit néha az „Én”-nel azonosítunk. Tanulmányozni fogjuk a három utat, melyeken keresztül eljut hozzánk a szenvedés, és tanulmányozni fogjuk a tudatot is, ami érzékeli a szenvedést. Az érzékelésen, a képzeleten és az emlékezésen keresztül megtapasztalható a fájdalom. Van „valami”, ami érzékeli ezt a fájdalmat. Ezt a „valamit”, ami érzékeli azt, egy nyilvánvalóan egységgel rendelkező egészként azonosítjuk. Ez az egység, ami érzékeli a fájdalmat, egyfajta emlékezetre támaszkodik. A fájdalom érzését összehasonlítja korábbi tapasztalatokkal. Az emlékezet nélkül nincs összehasonlítás; nem lehet összehasonlítani tapasztalatokat. A fájdalmas érzéseket összehasonlítja korábbi fájdalmas érzésekkel. Sőt mi több: a fájdalmas érzéseket ki is vetíti; egy olyan időben vizsgálja azokat, ami nem a jelen, hanem a jövő. Ha emlékszünk fájdalmas érzésekre, vagy ha elképzelünk fájdalmas érzéseket, akkor ez az emlékezés és ez az elképzelés is eredményezni fog érzéseket. Az emlékezés nem eredményezhetne fájdalmat, a képzelet nem eredményezhetne fájdalmat, ha nem tudnánk érzékelni az emlékezést és a képzeletet is. Nemcsak a közvetlen, elsődleges érzékelés útján érezhetünk, hanem az emlékezet útján is, azt is érzékeljük. És a képzelet útján is érzékelünk. Az érzékelés ezért behatol az emlékezet területére és behatol a képzelet területére. Az érzékelés lefedi annak a struktúrának minden lehetőségét, ami a fájdalmat megtapasztalja. Minden az érzékelés révén működik, és valamivel, ami megtapasztal, ami észleli ezt az érzékelést. Nevezzük akár – ha részletezni akarjuk – pusztán érzékelésnek, nevezzük akár emlékezetnek vagy képzeletnek, mindig az érzékelés az alapja: egy inger érzékelése az alap, és van valami, ami észleli ezt az ingert a másik ponton, ennek a kapcsolatnak a másik felén. Az inger és a között, ami észleli ezt az ingert, ott van ez az említett struktúra. És úgy tűnik, hogy ez a struktúra arra törekszik, hogy megpróbálja elkerülni a fájdalmas 1  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

ingereket: a beérkező és érzékelt ingereket; az eltárolt ingereket; új helyzeteket, amelyekre a struktúra válasza, hogy elkerülje ezeket az új ingereket, melyek korábbi adatokhoz kapcsolódnak. Az inger beérkezik egy ponthoz, ami érzékeli ezt az ingert, és ezen a ponton megszületik egy válasz az ingerre. Ha fájdalmas az inger, ami beérkezik erre a pontra, akkor a válasz megpróbálja módosítani az ingert. Ha a beérkező inger nem fájdalmas, hanem kellemes, akkor a válasz azon igyekszik, hogy megmaradjon az inger. Mintha a fájdalom a pillanatot akarná, az öröm pedig az örökkévalóságot. Úgy tűnik, mintha – a fájdalommal és az örömmel kapcsolatban – probléma lenne az idővel azon pont számára, ami érzékeli. Legyen szó akár fájdalmas, akár kellemes ingerekről, ezek az ingerek eltárolódnak, abban az idő-szabályozó apparátusban, amit „memóriának” hívunk. A beérkező ingereket „érzékeléseknek” nevezzük, de ezek a beérkező ingerek nemcsak az úgynevezett „külvilágból” érkezhetnek az érzékelési központba, hanem a „belső világból” is. Már láttuk, hogy elképzelhetjük azt, ami fájdalmas, elképzelhetjük azt, ami kellemes. És az, hogy fel tudjuk idézni és el tudjuk képzelni, nem olyan szorosan kapcsolódik a külső érzékeléshez, mint a közvetlen, elsődleges érzékelések. Egyszerű a séma: beérkezik egy inger, arra születik egy válasz. De ne egyszerűsítsük le ennyire, hogy csupán azokat az ingereket vesszük figyelembe, amelyek kizárólag a struktúra külvilágához tartoznak. Ha vannak olyan ingerek, amelyek a struktúra belső világából származnak, akkor a struktúra belső világában is kell lenniük válaszoknak. Az érzékelésnek általában az érzethez van köze, ahhoz, ami eljut a struktúrához. A képzeletnek ellenben ahhoz van köze, hogy mit tesz a struktúra annak érdekében, hogy közelebb kerüljön az ingerhez, amennyiben az kellemes, vagy eltávolodjon tőle, amennyiben az fájdalmas. Már a képben megtalálható a struktúrához érkező ingerekhez kapcsolódó tevékenység. Később közelebbről is meg fogjuk vizsgálni a kép ezen funkcióját. Amikor az emlékezet kellemes vagy fájdalmas ingereket ad át, akkor az szintén beindítja a képzeletet; és a képzelet valamilyen irányba elmozdítja a struktúrát. Van egy inger, ami beérkezik, egy struktúra, ami fogadja az ingert, és egy válasz, amit a struktúra ad. Ez egy nagyon egyszerű séma: inger – fogadó apparátus – válaszközpont. A válaszközpont elmozdítja a struktúrát az inger hatására, nem bármilyen, hanem egy többé-kevésbé pontos irányba; és különböző cselekvések lehetségesek az ingerekre adott válaszként, különböző irányok, különböző válaszlehetőségek. Ezért különböző központokat különböztetünk meg, melyek lehetséges válaszokat adnak a különböző fajta ingerekre. Természetesen ezek a válaszközpontokat alapvetően mindig a fájdalom és az öröm mozgatja, de cselekvésükben különböző módokon fognak megnyilvánulni a válaszok, attól függően, hogy egyik vagy másik központról van szó. A beérkező ingerek világát az „érzékelés világának” fogjuk hívni. Azt, ami az érzékelés világa felé megnyilvánul, „válasznak” fogjuk nevezni (azt, ami választ ad az érzékelés világa felé, „válaszközpontnak” fogjuk hívni). Mivel számos különböző válasz lehetséges, és mindegyik válaszrendszernek megvan a maga tartománya, különböző válaszközpontokat fogunk megkülönböztetni. Az egész struktúrát, ami magában foglalja az érzékelés észlelését és a választ a beérkező ingerekre, ezt az egész struktúrát, ami ilyenkor megnyilvánul „viselkedésnek” fogjuk nevezni. És megfigyelhetjük, hogy ez a viselkedés nem ugyanolyan módon nyilvánul meg, hanem számos változata lehet attól függően, hogy milyen állapotban van a struktúra, a struktúra pillanatnyi állapotától függően. Vannak pillanatok, amikor a struktúra nagyobb élességgel érzékel egy fájdalmas ingert. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érzékeli azt. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy a struktúra el van választva az érzékelésektől, amikor úgy tűnik, hogy nem észleli a fájdalmas érzékeléseket. Az, hogy a beérkező érzékeléseket nagyobb vagy kisebb intenzitással 2  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

észleli, és hogy nagyobb vagy kisebb intenzitású válaszokat ad a beérkező ingerekre, a struktúra általános állapotától függ. Általánosságban ezt az állapotot a struktúra „működési szintjének” fogjuk hívni. Ez a szint – attól függően, hogy a struktúra a folyamatának egyik vagy másik pillanatában van – tesz lehetővé gyorsabb, intenzívebb, vagy kevésbé gyors, tompább válaszokat. Nézzük át a sémáinkat. 1 Nem magyaráz meg sokat, amikor azt mondjuk, hogy az ember bizonyos dolgokat tesz azért, hogy kielégítse a szükségleteit. Az ember bizonyos dolgokat tesz, hogy elkerülje a fájdalmat. Az a helyzet, hogy ha nem elégíti ki ezeket a szükségleteket, akkor az fájdalmat okoz. De nem arról van szó, hogy valakit a szükségletek kielégítésének elvont gondolata mozgat. Ha valaki megmozdul, akkor az a fájdalom érzete miatt van. Az emberek gyakran összezavarják ezeket a dolgokat, és úgy tűnik, hogy ha nincsenek kielégítve az elsődleges szükségletek, akkor azok okozzák a legnagyobb fájdalmat. Az éhségérzet, csakúgy mint másfajta érzések olyan fájdalmasak, hogy ha nincsenek kielégítve, akkor még nagyobb feszültséget okoznak. Például ha erőszakot alkalmaznak valakin, vagy valaki megégeti valamelyik testrészét, akkor fájdalmat érez, és természetesen olyan válaszokat próbál adni, hogy megszűnjön a fájdalom. Ez ugyanolyan alapvető szükséglet, mint az, hogy táplálkozunk, hogy eszünk – az, hogy megpróbálunk tenni valamit azért, hogy megakadályozzuk azt, hogy erőteljesebb legyen a fájdalmas érzés. Ebben az esetben az ember megpróbál elmenekülni attól, ami veszélyezteti a teste egészét. Előfordul, hogy valaki az éhség fájdalmas érzését tapasztalja, mégsem éhes. Az éhségre gondol, amit érezhet, az éhségre gondol, amit valaki más érezhet, és az az éhség, amit a másik ember érezhet, fájdalmas érzést okoz benne. De milyen fájdalmas érzése van, fizikai fájdalom? Nem egészen. Emlékezhet az éhségre, beszélhet az éhség okozta fájdalomról, de nem érzékeli az éhségérzetet, másfajta fájdalmat érez. És ez a fájdalomérzés rendkívüli módon meg tudja mozgatni. A képzelet útján és az emlékezet útján ez az ember a fájdalom és az öröm széles skáláját tapasztalhatja meg. Tudja, hogy az, hogy táplálkozik, hogy kielégíti az elsődleges szükségleteit, a szervezet egy különleges ellazulását eredményezi. És tudja, hogy érdemes megismételni ezt az ellazulást minden alkalommal, amikor megnövekszik a feszültség. Megkedvel bizonyos fajta táplálkozási formákat, hozzászokik bizonyos feszültségoldó tapasztalatokhoz. A központok tanulmányozása lehetővé teszi azt, hogy megkülönböztessük az ember által végzett tevékenységeket, melyek által elsősorban megpróbálja kielégíteni a szükségleteit. Másrészről a tudatszintek megmagyarázzák ezen tevékenységek váltakozását, attól függően, hogy az egész struktúra az ébrenlét, a félálom vagy az álom állapotában tevékenykedik. És meg fogunk figyelni egy viselkedést ebben a struktúrában, mely által megnyilvánul az ingerekkel szemben, és melynek megfelelően működtet egy bizonyos tudati szintet.  

2. A külső és belső ingerekre adott válaszok szakosodása: A központok A „központ” fogalmával különböző fizikai pontok működését foglaljuk össze, melyek néha nagyon távol vannak egymástól. Más szavakkal, egy válaszközpont a testben található különböző pontok közötti kapcsolat eredménye. Ha a mozgási központról beszélünk, akkor észrevehetjük, hogy az nem egy meghatározott fizikai helyen található, hanem inkább több, a testben található pont működésének felel meg. Ugyanez történik olyan tevékenységek esetében is, melyek jóval összetettebbek, mint a test egyszerű 3  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

választevékenységei. Amikor érzelmekről beszélünk az emberi lényben, akkor az a benyomásunk támadhat, hogy van egy pont, amely irányítja az érzelmeket, de ez nem így van. Számos pont létezik, melyek összehangoltan működnek, és amelyek által adott választ „érzelminek” fogjuk nevezni. Tehát a szervezet azon részeit, melyek a válaszreakciók kibocsátásáért felelősek a világ felé, „központoknak” nevezzük. Az inger és a reflexválasz mechanizmusa egyre összetettebb lesz, egészen odáig, hogy a válasz késleltetett lesz, és olyan koordinációs csatornák avatkoznak be, melyek képesek a megfelelő csatornába terelni a válaszokat, egész pontosan a központokon keresztül. Így, a késleltetett válasz számos csatornán halad keresztül, mielőtt megnyilvánul a külvilágban. Megkülönböztetjük egymástól azokat az ingereket, melyek az érzékszervektől érkeznek a tudathoz és azokat, melyek az emlékezetből erednek. A második esetben számos művelet végrehajtása után és a tudat által kialakított jel szintjétől függően a válasz az egyik vagy másik központon keresztül nyilvánul meg. Például: megütjük a lábunk egyik részét, a térdünket, és a lábunk elmozdul anélkül, hogy szükséges lenne, hogy az inger áthaladjon a tudat összetett mechanizmusain, amely végül kialakít egy jelet kép formájában – ez a kép megkeresi a megfelelő szintet a megjelenítés rendszerében –, ami aztán hat a megfelelő központra, hogy az választ adjon a külvilág felé. Az igaz, hogy a reflexválasz esetében, azzal csaknem egyidejűleg egy kép is létrejön, de az inger simán áthaladt az érzékelés helyétől a központ felé. Ha most megvizsgáljuk a jelet, ami képként jelent meg, akkor végigkövethetjük az átalakulását, amíg el nem ér impulzusként az emlékezethez, hogy ott elraktározódjon, majd visszatér a koordinációs mechanizmushoz, ahol egy új kép fog létrejönni; és noha lehetséges, hogy az inger már eltűnt (amikor megtörtént a reflexválasz), az emlékezetből továbbra is érkezhet információ, amely felerősíti a válaszközpont tevékenységét. A központok egymással összekapcsolva, a saját érzeteikkel működnek (a koordinátor általános érzetével együtt) egyrészt azon információk alapján, melyek a belső érzékszervekből érkeznek abban a pillanatban, amikor a központok megnyilvánulnak a környezet felé, másrészt a központok és a koordinátor közötti kapcsolatok alapján. Annak is tudatában vagyunk, hogy mi történik a központok aktivitásával annak köszönhetően, hogy amikor azok válaszfunkciókat hajtanak végre, belső jeleket is adnak az érzékszerveknek. Így a központok további válaszjeleket adhatnak; leállíthatják a válaszjelet; az adott jel, amikor eléri a központot, eltérülhet, és másik csatornát kereshet stb. annak köszönhetően, hogy a jel kibocsátásánál van egy visszacsatolás is egy belső apparátus felé, ami észleli, hogy mi történik a válasszal. Így tehát ha a kezemet egy adott irányba lendítem, akkor ez a kéz továbblendülhet a levegőben; lehet, hogy nem éri el a tárgyat; elkövethet számos hibát, ha nincs belső érzékelésem is a mozgásáról ugyanúgy, ahogyan eljutnak hozzám az érzékelések a többi érzékszerven keresztül, melyek észlelik a különböző műveleteket. Ha most nagyon finoman kellene eltolnom a könyvet, ami előttem fekszik az asztalon, akkor szabályoznom kellene a kezem lendületét, mert ha elszámítom magam, akkor a könyv leeshet a padlóra. Sőt mi több, a könyv ellenállása azt is megmutatja számomra, hogy mekkora nyomást kell kifejtenem, és ezt a válasznak köszönhetően érzékelem. Azaz az általam a könyvre kifejtett motorikus tevékenység bizonyos ellenállással találkozik, amiről van egy belső érzékelésem; a belső érzékelésnek köszönhetően hangolhatom a tevékenységemet. Így van az, hogy érzékeljük a válaszközpontok tevékenységét. A vegetatív központ a pszichizmus alapja, ahol az egyén és a faj fenntartó ösztönei működnek és a megfelelő fájdalom- és öröm ingerek hatására mozgásba jönnek az egész struktúra védelme és fejlődése érdekében. Bizonyos jelektől eltekintve nem érzékelem ezeket az ösztönöket. Ezek az ösztönök erőteljesen megnyilvánulnak azokban a 4  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

pillanatokban, amikor veszélybe kerül a struktúra egy része vagy egésze. A vegetatív központot képek is mozgásba hozzák, olyan képek, amelyeket cenesztetikus érzések kisérnek. Ezeket a képeket például az álom, vagy a fáradtság állapota felszínre hozza. Van egy cenesztetikus érzésünk erről az állapotról, van egy cenesztetikus érzésünk arról, ami aztán éhségérzetté fog átalakulni, van egy érzésünk a szexuális reflexről. A cenesztetikus érzés növekszik betegség esetén, de a külső érzékelések hiánya esetén is. Ez a központ kompenzáló, kiegyensúlyozó válaszokat ad azokra a cenesztetikus ingerekre, melyek a struktúra különböző részeiből érkeznek. Amikor az érzékelt jel eljut a vegetatív központba és az választ ad, akkor ez a jel az emlékezetre is hathat, az emlékezetből eljut a koordinációhoz, és az tudatosítja ezeket a jeleket. Ugyanakkor nem ezeknek a jeleknek a tudatosítása az, ami mozgósítja a vegetatív központ válaszát. A szexuális központ a fő energiagyűjtő és szétosztó, amely váltakozó összpontosítással és szétterjesztéssel működik, és megvan az a képessége, hogy lokalizált vagy diffúz módon mozgósítsa az energiát. Működése akaratlagos és önkéntelen is. És bizonyos szempontból ugyanaz a helyzet a szexuális központtal, mint a vegetativ központtal, melynek a szexuális központ egy szakosodott része: a vegetatív központ leginkább szakosodott része. Az ebben a központban levő feszültség erős cenesztetikus érzetet eredményez, és az energia szétterjed onnan a többi központ felé. A szexuális központban a feszültség csökkenése ennek a központnak megfelő kisülése által, a többi központon keresztül, valamint az által történik, hogy egy jelet küld a tudatnak, ami a jelet képpé alakítja. A szexuális központ a testből és a többi központból is összegyújtheti a feszültségeket, mivel az szoros kapcsolatban van a vegetatív apparátussal, amely összegyűjti minden cenesztetikus inger jelét. A vegetatív-szexuális struktúra az az alap, melyre minden központ épül, és ennek kövekeztében az egész válaszrendszer. És ez azért van így, mert a központok közvetlen kapcsolatban vannak az egyén és a faj fenntartó ösztöneivel. Ez az ösztönös alap az, ami táplálja minden más válaszközpont működését. Abban az esetben, ha ez a válaszokat adó alap (amely támogatja a többi válaszközpontot) meghibásodik, akkor az zavarokat fog eredményezni a válaszok egész láncolatában. A motorikus központ a külső reflexek és a mozgási szokások szabályozójaként működik. Lehetővé teszi a test számára, hogy elmozduljon a térben, feszültségek és ellazulások révén. Az érzelmi központ a helyzeti válaszok szabályozója és összegzője, és vonzódás és elutasítás révén működik. Az érzelmi központ működése által a pszichizmus azon különleges képessége érzékelhető, hogy megtapasztaljuk a közeledés érzését ahhoz, ami örömet okoz, vagy a távolodás érzését attól, ami fájdalmas anélkül, hogy a testnek feltétlenül cselekednie kellene. És megtörténhet az, hogy nincsen külső tárgyi vonatkozás, és mégis az elutasítás érzését vagy a vonzódás állapotát tapasztaljuk meg, mert a saját megjelenítésünk tárgyai azok, amelyek „detonációkat” eredményeznek az érzelmi központban (a megjelenő képek hatására). Például nem lenne szükség arra, hogy valaki elmeneküljön, mivel nincs jelen objektív veszély, mégis elmenekül a saját megjelenítésében levő „veszély” miatt. Az intellektuális központ a tudat mechanizmusainak azon ingereire ad válaszokat, melyeket elvonatkoztatásként, csoportosításként, asszociációként stb. ismerünk. Képek kiválasztásán, vagy összezavarásán keresztül működik, ami az ötletektől a különböző fajta irányított vagy csapongó képzelődésig terjed, és megvan az a képessége, hogy olyan fajta válaszokat dolgozzon ki, mint a szimbolikus, jelképes és allegórikus képek. Noha ezek a képek elvontnak és „anyagtalannak” tünnek, van róluk egy belső érzésünk és emlékezni tudunk rájuk, követhetjük az átalakulásukat egy sorozatban és érzékelhetjük a helyességet vagy a hibát. 5  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Különbségek vannak a környezet felé adott válaszok sebességében. Ez a bizonyos sebesség a központ bonyolultságával arányos. Miközben az intelektuális központ lassú választ ad, az érzelmi és a motorikus központ nagyobb sebességgel működik, és a vegetatív és szexuális működés belső gyorsasága jelentősen nagyobb, mint a többi központé. A központok működése összefügg egymással. Ezt a többi központban megjelenő kisérő jelenségek által érzékelhetjük, amikor az egyik központ fejt ki elsődleges tevékenységet. Az intellektuális tevékenységet egy érzelmi hangulat kiséri, például egyfajta vonzalom az éppen folytatott tanulmány iránt, ami segít fenntartani a munkát. Ebben azesetben (azaz amikor tanulunk) a motorikus tevékenység minimálisra csökken. Így van az, hogy miközben az intellektuális központ működik, az érzelmi központ megtartja töltését, de a szomszédos központ kárára, ami a motorikus központ. Ami annál kevésbé lesz aktív, minél nagyobb az intellektuális érdeklődés. A betegség utáni vegetatív gyógyulás esetében az alany fáradtságot vagy gyengeséget érez, és minden energia a test felépülésére fog irányulni. A vegetatív központ folyamatosan működni fog, hogy helyreállító belső válaszokat adjon, és a többi központ tevékenysége minimálisra csökken. A központok helytelenül is működhetnek, ami hibás válaszokat eredményez. A központok közötti munkában akkor merülnek fel ellentmondások, amikor a válaszok nem összehangoltan szerveződnek, és a központok egymásnak ellentmondó irányokba mutató tevékenységeket kezdeményeznek. Ezek a központok, amelyeket elkülönítünk egymástól azért, hogy jobban megértsük azokat, valóban egy struktúrában működnek, pszichofizikai energia áramlik közöttük, vagy egyszerűbben mondva idegeken terjedő energia. Általában amikor az aktivitás megnövekszik egyes központokban, akkor az csökken másokban. Olyan mintha mindig egy meghatározott töltéssel rendelkeznénk: ugyanezzel a mennyiségű töltéssel amikor az egyik központ többet dolgozik, a többinek kevesebbet kell dolgoznia. Amikor valaki fut, a motorikus központ a maximumon van, de a vegetatív központnak szabályoznia kell a belső funkciókat. Az érzelmi hozzáállás még ok lehet erre a versenyre, arra, hogy ez az ember fut. És végül a futó végezhet intellektuális műveleteket. Nézzünk egy példát: azért fut, mert valaki üldözi őt és miközben fut, megpróbálja kitalálni, hogy merre menjen, hogy könnyebben el tudjon menekülni, keres egy menekülési módot az elől, aki a nyomában van. Így tehát sok dolgot csinálhat miközben fut. Ebben az esetben a legjelentősebb a motorikus tevékenység. Az energia mindig lecsökken az intellektuális központban, amikor a motorikus központ mozgásba lendül. A mi példánkban nagyon nehéz elszaladni úgy, hogy valaki üldöz téged, és ezzel egyidejűleg matematikai műveleteket végrehajtani. Valami történik az intellektuális központban, miközben a motorikus központ mozgásban van, de ez nem jelenti azt, hogy a tevékenysége teljesen megszűnik. Az energia gyakorlatilag eltűnik a szexuális központból, az érzelmi központban megnyilvánul, attól függ, hogy mi volt az indíték a versenyre. Ha valaki bonyolult matematikai műveleteket hajt végre, akkor a vegetatív központja lecsendesedik. Vagy lecsendesedik a vegetatív központ, vagy abbamarad az intellketuális munka. Mindezen megfontolásoknak gyakorlati jelentőségük van, mivel megmagyarázzák, hogy a fokozott tevékenység az egyik központban csökkenti a többi központ tevékenységét, különösen azokét, amelyeket szomszédosnak nevezünk. Sorrendbe állítottuk a központokat: beszéltünk az intelektuális, az érzelmi, a motorikus a szexuális és a vegetatív központról. Azokat a központokat tekintjük szomszédosnak, amelyek ebben a sorban egymás mellett helyezkednek el. Azt mondtuk, hogy egy központ túlzott tevékenysége csökkenti a többi központ tevékenységét, különösen a szomszédos központokét. Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy megérsük például azt, hogy az érzelmi blokkokat, vagy a szexuális telítődést megváltoztathatjuk a motorikus központ 6  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

tevékenysége által. A motorikus központ „katartikus” (most használjuk először ezt a szót, később majd nagyon gyakran fogjuk használni ) módon cselekszik, kisütve a feszültégeket. Ez azt is megmagyarázza, hogy az érzelmi központ negatív tevékenysége, a depresszió például (ami nem egy túltöltés, hanem az ellenkezője) azt eredményezi, hogy csökken az intellektuális töltés, csakúgy mint a motorikus. A pozitív töltés ugyanebben a központban, a lelkesedés például (nem úgy, mint a depresszió), az érzelmi központ túláradását, és a szomszédos központok túltöltését eredményezheti: intellektuális és motorikus túltöltést. Világos, hogy amikor az egyik központ túltöltődik, és energiát ad a többi központnak is, akkor ezt egy másik központ rovására teszi, mivel az egész szervezet energiagazdálkodása többé-kevésbé állandó. És így egyszer csak az egyik központban túl sok az energia, „megtelik lelkesedéssel”, átad energiát a szomszédos központjainak, de valaki veszít mindebben. Végül töltés nélkül marad az a központ, ahonnan az energia kiszivattyúzódik, és amiből a többi központ hasznot húz. A központ végül elveszíti töltését, és az energiakisütés átterjed a zöbbi központra is, míg végül mindegyik elveszíti a töltését. Ebben az értelemben ha egy olyan központról kellene neszélnünk, amely az egész gépezetnek energiát ad, akkor a vegetatív központot említenénk. A szexuális központ a pszichofizikai energia fontos összegyűjtője. Szabályozza a többi központ aktivitását, és közvetlenül vagy rejtett módon befolyásolja azokat. Ezért még a tudat magasabb szintű tevékenységeiben is jelen van, a legelvontabb tevékenységekben, és arra készteti a tudatot, hogy egyik vagy másik elvont irányban keressen, de közben egy bizonyos vonzalmat vagy bizonyos taszítást fog tapasztalni ezen irányokkal kapcsolatban. A külvilágból érkező ingerektől függetlenül a központok jellegzetes ciklusokban működnek. Amikor beérkezik az inger, akkor a központ normális ritmusa módosul, de később visszanyeri működési szintjét, a hozzátartozó ritmussal együtt. Ezek a ciklusok és ritmusok különbözőek, és bizonyos jellegzetes ismétlődéseket mutatnak. Ismerjük a légzési, a keringési, az emésztési ciklusokat. Ugyanahhoz a központhoz tartoznak, de nem arról van szó, hogy a vegetatív központnak csak egy ritmusa van; inkább arról, hogy ebben a központban számos tevékenység zajlik, és mindegyiknek megvan a saját ritmusa. Ezek a fajta ritmusok, hasonlóan a többi említetthez, rövid ciklusokként ismertek. Hasonlóan vannak napi ciklusok és hosszabb ciklusok. A biológiai szakaszoknak is vannak ciklusaik. A napi munkát például életkor szerint végezzük, és nem lenne helyes egy ötéves gyereket vagy egy 80-éves embert egy fiatal felnőtt munkájának elvégzésére késztetni. Végül hozzá kell tennünk, hogy a központok tevékenységét a test különböző pontjain észleljük, még ha ezek a pontok nem is a központok. A vegetatív központ érzete például egy belső, diffúz, testi érzet. Amikor valaki érzi a testét, akkor azt diffúz módon érzékeli, és nem egy pontos részen vagy területen. A nemiség érzetét a szexuális idegközpontban érzékeljük. Bizonyos érzelmeket a szív környéki idegközpontban (szívfonat) és a légző területeken érzékelünk. Az intellektuális munkát a fejben érzékeljük („a fejünkkel gondolkozunk”, mondják). És nem szabad összekeverni azt, ami beindítja a tevékenységeket ezen tevékenységek érzetével. Központnak hívjuk azt, ami beindítja a tevékenységeket, és szétszórt neuroendokrinológiai alappal rendelkezik, míg a központok tevékenységének érzete általában a test bizonyos, helyileg meghatározott pontjain tapasztalható.

7  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

3. A tudat működési szintjei. Ábrándok és ábrándmag Felidézve a modellt, amelyet korábban javasoltunk, az nem volt más mint egyfajta szerkezet, ingerek rendszre és egy központ, amely válaszokat adott ezekre az ingerekre. Ez a központ később specializálódott különböző tartományokban, ezek az ingerekre adott választevékenységek tartományai voltak. Aztán különbséget tettünk különböző központok között, de tudtuk, hoyga központok a válaszokban tértek el, nem csak az ingerek különbözősége miatt, hanem azért is adtak eltérő válaszokat, mert ők maguk különböző állapotokban voltak. Ezeket az állapotokat, amelyekben a központokat találtuk egy adott pillanatban „működési szinteknek” neveztük. Tehát a működési szint alakította a központ tevékenységét a válaszok tekintetében. Ha a működési szint magas volt, a válasz a világ felé hatékonyabb volt , nyilvánvalóbb. Ha aműködési szint alacsonyabb volt, akkor a válasz a világ felé kevésbé volt hatékony. Ebben a struktúrában megtaláljuk az ébrenlét szintjét, mely a külvilág felé irányuló tevékenységeknek kedvez. Másfelöl ott az alvás szintje, mely blokkolja a külévilág felé irányuló válaszokat, akkor is, ha az inger látszólag teljesen megérkezik az alvó személyhez. Van egy közbenső állapot is – a félálom-amely egy folyosó, amelyen áthaladunk, mikor kapcsolódunk a külvilághoz, vagy lekapcsolódunk róla. A működési szintekről beszélünk, és a tudat struktúrájának belső mozgékonyságaként említjük őket, melyekkel azért rendelkezik, hogy válaszolhasson az ingerekre. Ezeknek a szinteknem megvan a maguk dinamikája, és nem tekinthetjük őket egyszerű rekeszeknek, amelyek vagy kinyilnak vagy becsukódnak. Valójában, mikor valaki egy szinten dolgozik, a többi szint is mozgásban van csökkentett energiával. Ez olyan, mint pl. Amikor ébrenlétben az alvás szintje tovább működik, kevesbé aktívan. Íly modón erős nyomás éri a pillanatnyi szintet a többi szintből. Így létezik számos jelenség, amely az ébrenlétnek felel meg, melyeket más szintek befolyásolnak. A szinteknek ez a felfogása, mely szerint nem statikus rekeszek, hanem inkább működési lehetőségek teljessége, melyek folyamatos dinamizmusa fontos azért, hogy később megértsünk olyan jelenségeket, melyeket a„tartalmak, visszapattanásaként” , „tartlamak nyomásaként” említünk, stb. Csakúgy, mint ahogy vannak neuroendokrin helyek/területek, amelyek az emberi lény válaszadási tevékenységét szabályozzák (és amelyeket összefoglalóan „központoknak” neveztünk), vannak olyan területek, amelyek a tudat működési szintjeit szabályozzák. Valójában bizonyos pontok jelzéseket küldenek, hogy befolyásolják az ébrenléti, alvási, félálombeli tevékenyséheógeket. Ezek a pontok, melyek a jelzéseket küldik viszont utasításokat kapnak a test különböző részeiből, mielöttelkezdenék kiküldeni a parancsaikat, és ez így egy zárt körforgást eredményez. Más szóval mikor a testnek éjszakai pihenésre van szüksége adatokat szolgáltat bizonyos pontoknak, amelyek elkezdenek jelzéseket kibocsájtani, és a tudat szintje erszkedik...Nem akarunk belemerülni a pszichológiai vagy pszichofiziológiai bonyodalmakba, melyek itt felmerülnek, inkább nagyon általános fogalmakat használunk. 2 Mikor bizonyos anyagok felgyülemlenek a testben vagy amikor a napi munka fáradtságot okoz a testben, ezek a felygülemlett anyagok és a fáradtság jeleket adnak, szolgáltatnak egy pontnak, amel összegyűjti ezeket. Ez a pont, amelyik összegyűjti, szintén elkezd üzeneteket küldeni, aminek következtében a szint ereszkedik. A szint lemegy egészen addig, amíg az alany 8  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

álmosnak érzi magát, és belép az alvás állapotába, és elkezdődik a körporgás helyreállítási/javítási szakasza. Természetesen itt a tudatszint csökkentésével nem csupán a test helyrehozásról van szó. A szint leesése lehetővé tesi, hogy számos összetett jelenség jöjjön létre, és ne csak a javítás. Mindenesetre általánosságban nézhetjük így. Viszont mikro a nyugalomnak megvolt az erősítő hatása, ezek a pontok elkezdenek jelzéseket küldeni az ellenőrzési pontba, amely pedig jelzéseket bocsájt ki hogy előidézze a felébredést. Külső inger vagy erős külső inger szintén kiválthatja ezt a jelenséget, és előidézheti a szint emelkedését, akkor is ha még az alvás nem végezte el helyreállító hatását. Ez elég egyértelmű. Az alanyunk visszaneyeri erejét, pihem, de egy lövés a füle melett fel fogja ébreszteni. A ciklusok így jelennek meg, a ritmus így fejeződik ki a szintekben, és ezeknek megvan a maguk ritmusa, de mikor egy jelenség közbeavatkozik, és áttör a küszöbön, akkor az kivált a belső ellenőrzési központból egy jelzést és elkezdődik a felébredés, ami kivül esik ezen a ritmuson. Az ébrenlét szintjén találjuk az emberi tevékenységek optimális kibontakozását. A racionális mechanizmusok teljességükben működnek, és a szellemi és testi tevékenységek a külső világ felé irányításunk és ellenőrzésünk alatt állnak. Az álom szintjén ezzel ellentétben a racionálsi mechanizmusok működése erősen csökken, és az elme sé a test tevékenységei feletti ellenőrzésük gyakorlatilag nulla. Bizonyos pillanatokban az alvás teljesen vegetatív, képek nélküli, máskor úgy tűnik, hogy a az alvás teljesen a vegetatív központ uralma alatt áll, és olyan mintha csak ez a rendszer működne, és adna válaszokat a belső ingerekre. Nincsenek képek, meléyek benépesítenék a tudat képernyőjét, abban az állapotban vagyunk, amikor a belső adatok megérkeznek , szintén belsőleg „ válaszolunk” ezekre, mindezt a vegetatív közpunt végzi a maga jellegzetes automatizmusaival. Aztán elkezdődik az alvás egyik ciklusa az ábrándokkal, képekkel, amelyeket megszakít majd egy újabb nélkülük induló peiódus. Ez történik minden éjjel. Így még az alvás szintjén is, a mélyálomban találunk teljesen vegetatív állapotot, képek nélkül, és olyat is, ahol megjelennek képek. Mindennek megvannak a ciklusai és a ritmusa. Különbséget teszünk természetesen a szintek és az állapotok között. Az alvás képei nagyon gyorsak, erős érzelmi töltést hordoznak, és erőteljesen szuggesztívek a tudat számára. Ezeknek a képeknek az alapanyaga a napi képekből származik, bár önkényesen kifejezve. Később látni fogjuk, hogy ez az „önkényesség”, nem teljesen az, mivel mikor elérünk majd az allegóriák és más alakzatok álombéli létrejöttének témájához, akkor kiderül számunkra, hogy mindez egy sor, elég pontos törvénynek felel meg. Viszont most egyelőre, azt mondjuk, hogy ezek a dolgok szeszélyesen fejeződnek ki. Az alvás arra szolgál, hogy helyreállítsuk a testet, és rendszerezzük azt a halom információt, amelyet a nap folyamán kaptunk, és emellett kisüt számos fizikai és pszichikai feszültsléget. Félámoban a másik két szintből való jelenségek összekeverednek. Alvásból félálomba ébredünk, még mielőtt teljesen felébrednénk. Ugyanígy ébrelétből félálomba süllyedünk, a fáradtság állapotaiba, és beigazolódnak a szintek keveredései. A félálom szintje gazdag fantziaképekben, és képek hosszú láncolatában, melyek szerepe, hogy kisüssenek belső feszülétségeket. 9  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Az ébrenlétben jelen lévő árbándok nem egy szint, hanem egy állapot, amelybe betörnek az álom vagy a félálom szintjének megfelelő képek, ráeröltetve magukat a tudatra. Ezek az ábrándok működnek, megnyilvánulnak az ébrenlétben a többi szintből érkező nyomáson keresztül. Ez azzal a céllal történik, hogy enyhítsen a feszültségeken, de az ébrenlétben jelen lévő ábrándok helyzeti nehézségek vagy az alany által tapasztalt szükségletek kompenzálására is szolgálnak. Ez végső gyökereiben a fájdalom problémájához kapcsolódik, és a fájdalom az a belső indikátor, és a belső érzet, mely akkor lép fel, ha az alany nem tudja kifejezni magát a világban, és ezért kompenzáló képek jelennek meg. Mikor fantáziálásról vagy ábrándozásról beszélünk az ébrenlétben, akkor nem a félálom szintjére utalunk, mivel az alany képes mechanikusan folytatni a mindennapi cselekedeteit, „ébren álmodik” úgyszolván. Az alany nem süllyedt félálomba vagy mély álomba, az alany folytatja a napi teendőit annak ellenére, hogy az ábrándok körüllengik. Megfigyeljük, hogy az elme egyik tárgyról a másikra vált pillanatról pillanatra. Nagyon nehéz egy ötletnél, egy gondolatnál megmaradni, anélkül, hogy attól független elemek szivárognának be, vagyis más képek, más ötletek, gondolatok. A tudatnak ezeket a szabálytalan, kiszámíthatatlan, szeszélyes tartalmait hívjuk „ábrándoknak”. Ezek az ábrándok vagy elkalandozások a többi szintből érkező nyomástól függenek, és a külső ingerektől – zajoktól, hangoktól, formáktól, színektől, stb., és a testi ingerektől, mint feszültség, meleg, éhség, szomjúság, kényelmetlenség, stb. Mindezen a külső és belső ingerek, mindez a nyomás, melyek a többi szinten működnek úgy nyilvánulnak meg, hogy képeket hoznak létre és nyomást gyakoriolnak az ébrenléti szintre. “Másodlagos ábrándnak” nevezzük azokat az ábrándokat, melyek a mindennapokban jelentkeznek és egy bizonyos helyzetre vonatkoznak, azaz átmenetiség jellemzi őket. Az egyén egy bizonyos helyzetben van, a külső kényszerek sokaságának kitéve, válaszként pedig felbukkannak a másodlagos ábrándok. Ha a személy másik helyzetbe kerül, válaszként más másodlagos ábrándok jelentkeznek. Ezeket másodlagos, vagy szituációhoz kötött ábrándoknak tekintjük, mert ezek válaszok, illetve kompenzációk a többé-kevésbé meghatározott helyzetekre. Vannak más ábrándok, melyek állhatatosabbak, vagy gyakrabban ismétlődnek, és melyek akkor is, ha változnak, ugyanarra a szellemi klímára, ugyanarra a szellemi „atmoszférára“ mutatnak rá. Azok a képek, melyek csak egyszer, egy bizonyos helyzetben bukkannak fel, majd eltűnnek, nagyban különböznek azoktól a képektől, melyek változó helyzetekben is ismétlődően feltűnnek. Ezek a nem másodlagos ábrándok is változhatnak a maguk sajátos módján. Ezeknek az ábrándoknak is van folyamatosságuk, mégha csak annyiban is, hogy közös szellemi klímájuk, hasonló ízük van. Kicsit eltérvén a tárgytól megfigyelhetjük, hogy a szavak, melyeket itt használtunk, kizárólag az érzékelés területéről származnak. Klímáról beszélünk, mintha ennek a jelenségnek az érzékelése megfogható lenne. „Ízről“ beszélünk, mintha egy ábrándot meg lehetne ízlelni... később még visszatérünk ezekre a sajátságokra. Néha ezek az ábrándok megjelennek a félálom fantáziáiban és az éjjeli álmokban. A másodlagos ábrándok és más tudatszintek ábrándjainak tanulmányozása lehetővé teszi, hogy az elkalandozásnak egy bizonyos merev magját meghatározhassuk. Azt a magot, mely erősen szabályozza a pszichikai irányt. Más szavakkal: Egy személy életének iránya – eltekintve a körülmények által szabott feltételektől – arra felé tart, hogy ezt a képet, ezt a mozdulatlan ábrándot, mely vezeti őt, elérje. Ez a merev ábrándmag képként fog 10  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

megnyilvánulni és ennek a képnek meglesz az a tulajdonsága, hogy a testet és az aktivitásokat egy irányba vezesse. A kép egy bizonyos irányba mutat, és oda mozog az egész struktúra. Az ábrándmag az emberi élet számtalan tendenciáját egy irányba vezeti, melyek az ébrenlét állapotából nézve nem észlelhetőek tisztán. Egy személy sok okot tud megnevezni néhány aktivitásának mozgatórugójaként, melyeket tulajdonképpen ez az ábrándmag motivál, és nem pedig ezek az „okok“. Azok az okok sokkal inkább a mag funkcióját teljesítik. Következésképpen a magban történő változások néhány személyes tendenciában is változásokat hívnak elő. Ez a személy mindig azt fogja keresni, hogyan elégítheti ki szükségleteit, de az irányt mindig ez a mag határozza meg. Más esetekben a mag megdermed, egy bizonyos életszakaszhoz kötve, még akkor is, ha az általános aktivitások lassacskán megváltoznak. Ez az ábrándmag nem képként jelenik meg, hanem szellemi klímaként tapasztalható meg. A képek vezetik a szellem aktivitásait és érezhetjük őket, de az ábrándmag nem kép, hanem egy szellemi klíma, amit az ember megtapasztal. A mag bizonyos képek gyártására ösztönöz, melyek a következőkben aktivitáshoz vezetnek. A negatív magra példa az állandó bűntudat. Valakinek folyamatosan bűntudata van. Az illető semmi megvetendőt nem tett, vagy mégis, de amit tapasztal, az a bűnösség állapota, tehát az, hogy bűnösnek érzi magát. Nincsen képe, de megtapasztalja ezt a speciális tudatállapotot. Vegyünk egy másik példát: a jövővel kapcsolatos tragikus érzést. Minden, ami történik, rosszul fog végződni. Miért? Nem tudni. Vegyük a szorongás folyamatos érzését. Egy személy szorong. Azt mondja: „úgy érzem, nem találom magamat“, és azt érzi, hogy a dolgok fölébe kerekednek... Ennek ellenére nincs okunk azt gondolni, hogy minden ábrándmag negatív. A magok éveken keresztül dermedt állapotban maradnak és felbukkannak azok kompenzatorikus ábrándjai. Hosszú időn keresztül dolgoznak ezek a magok és adnak teret a kompenzatorikus ábrándok keletkezésének. Ha pl. a mag, mely folyamatosan nyomást fejt ki, hasonlít az elhagyottság érzéséhez, ha ez a személy elhagyatva és védtelenül érzi magát, ha megtapasztalja a védtelenség és elhagyatottság érzését, akkor nagyon valószínű, hogy kompenzatorikus ábrándok jelennek meg, mégpedig olyanok, melyek birtoklásra irányulnak, és ezek a képek aztán a személy aktivitásait irányítani fogják. Ez biztosan nem csak az egyén, hanem a társadalom szintjén és bizonyos történelmi pillanatokban is ugyanúgy bekövetkezhet. Biztos, hogy a mértéktelen birtoklásvágy képei a történelmi törések idején gyakoribbakká válnak, mivel az elhagyatottság és nincstelenség klímái, valamint a belső vonatkozási pontok hiánya is egyre inkább érezhetővé válik. A másodlagos ábrándok kompenzatorikus válaszokat adnak ingerekre, melyek a szituáció, vagy nyomás hatására keletkeznek. Mert a funkciójuk az, hogy a feszültségeket, melyeket ezek a belső nehézségek hoznak létre – levezessék. Ezért változóak nagyon a másodlagos ábrándok, de mégis megfigyelhető bennük néhány konstans elem. Észrevehető, hogy ezek az ábrándok egy bizonyos klíma körül keringenek. Változnak, a szituációtól függően, különböző módon fejeződnek ki, de van valami közös bennük. Ez a közös teszi lehetővé, hogy észrevegyük egy különleges klíma jelenlétét, azét, amely az összes ábránddal kapcsolatos. Ez a közös klíma, mely ott van a másodlagos ábrándokban, ez utal arra a nagyon merev magra, mely nem a szituációtól függően kereng, hanem ugyanaz marad a különböző szituációkban.

11  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Az egyik említett példában a személy egy különösen kellemetlen helyzetben van, és azt gondolja, hogy neki semmi sem sikerül. Tegyük át egy másik helyzetbe, mely különösen kellemes számára, és továbbra is folytatni fogja ezt a gondolkodást. Azt, hogy neki semmi sem sikerül, így még akkor is, amikor megváltozik a szituáció, ez a klíma továbbra is hatást fejt ki és képeket tesz szabaddá. Amennyiben az ábrándmag merev képként fejeződik ki, akkor kezd el a nevezett mag változni, hiszen alaptöltete már a levezetés irányába tart. Vegyünk egy szemléletes magyarázatot: A Napot nem látni, ha az magasan fent van az égen, csak akkor, ha a horizonton van. Napkeltekor, vagy napgnyugtakor. Az ábrándmaggal ugyanez történik. Nem látni, ha teljesen aktív, még akkor sem, ha a hatás, melyet kifejt, akkor a legerősebb. Akkor lehet látni, amikor éppen keletkezik, vagy lecsengőben van. A mag éveken át, akár egy életen át kitarthat, vagy megváltozhat véletlenek által. Más életszakaszba lépéskor is változhat a mag. Ha létrejött ez a mag, ez a merev klíma, akkor ez azért tötént, mert ez bizonyos feszültségekkel van kapcsolatban, és az életszakaszok váltásánál jelentősen megváltoznak a feszültségek. Az élet iránya megváltozott, mivel megváltoztak azok az ábrándok, melyek meghatározzák a dolgok irányát, és megváltozott a klíma, mely meghatározza ezt az irányt, és megváltoztak a klímák, mert a belső feszültségek rendszere megváltozott. A feszültségek rendszere pedig azért változott meg, mert a személy egy más fizikai szakaszba lépett, vagy egy váratlan esemény következett be, mely szintúgy a rendszerbéli feszültségek változását hozta magával. A központok, melyeket megvizsgáltunk, néhány esetben utasításokat adnak más központoknak.Ezek az akaratlagos központok, mint pl. az intellektuális központ, utasításokat adnak más központok akaratlagos részeinek, de a többi központ nemakaratlagos részének nem, még kevésbé az ösztönös központoknak, különösen nem a vegetatív központnak annak belső tevékenysége közben. Ez az intellektuális központ nem ad utasításokat, és ha mégis, akkor arra senki nem reagál. Sem a vérnyomás, sem a keringés, sem a mély feszültségi állapotok nem változnak meg csak azért, mert az intellektuális központ utasításokat ad erre. A dolog éppen fordítva van. A belső nyomás vezet az ábrándmag keletkezéséhez és kapcsolódik az akaratlan központok működési módjához. Ezért változik meg a mag egy-egy fiziológiai szakaszváltáskor, éppúgy, mint ahogyan a súlyos testi baleseteknek is hasonló hatásuk van. Tehát ezed a magok nem utasítások hatására változnak, melyeket pl. az intellektuális központtól kaptak, hanem akkor változnak meg, ha megváltozott a vegetatív tevékenység. Ezért nagyon nehéz ezt a magot akaratlagosan megváltoztatni. A fiziológiai szakaszok váltásával együtt változnak. Azt is mondtuk, hogy az érzelmi sokk is alakíthatja és megváltoztathatja a belső nyomás magját, mivel az érzelmi központ nem-akaratlagos része, mint ahogyan azt magyaráztuk, jeleket ad le a többi központnak és így megváltoztatja aktivitását. Amennyiben az érzelmi sokk intenzív, hosszú időre megváltoztathatja a vegetatív központ működési módját. Számos példa létezik erre. Ez az érzelmi sokk ugyanattól a pillanattól kezdve szabaddá teheti a belső nyomás új magját, miközben felbukkannak a megfelelő kompenzációk. Változékonyságuk ellenére a másodlagos ábrándoknak is meg kell mutatkozniuk, mégpedig új, tartós témák megjelenésével. A személy életének szándéka új módon fog megjelenni, keresésének új iránya lesz, ezáltal a világban való viselkedése is megváltozik. A személy erős sokkot szenved el, és onnantől kezdve megváltozik az élete. Ezután a sokk után megváltoznak az aktivitásai és keresése az életben. Ezek az érzelmi sokkok akkora erővel bírhatnak, hogy fentieken kívül komoly zavarokat is előidézhetnek a vegetatív központ néhány pontján. Mert az érzelmi központ nem-akaratlagos része hat a vegetatív központra és megváltoztatja azt. A sokkok, melyek ilyen érzelmi mélységekig 12  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

hatolnak, komoly zavarokat okozhatnak a vegetatív központ néhány pontján, miáltal rossz működés, vagy szomatizálás lép fel. Szomatizálás - az érzelmi központ hatására, ez azt jelenti, hogy testi betegségek lépnek fel, melyeket érzelmi események idéztek elő. Összefoglalva: Beszéltünk a tudat szintjeiről, azt mondtuk, hogy vannak a testben pontok, amelyek ezeket a szinteket irányítják, csakúgy ahogy vannak olyan pontok a testben, melyek a központokat irányítják. Ezek a pontok a testben felfognak jelzéseket, és ki is bocsájtanak jelzéseket, azért hogy a struktúra működési szintjét emeljék vagy csökkentsék. Azt is mondtuk, hogy az ébrenlét szintjén az intellektuális tevékenységek széles köre működik. Ezek a tevékenységek az álom szintjén jelentősen csökkennek. A fgélálom szintjén pedig ezeket a dolgokat összekeverve találjuk. Megkülönböztettük a tudat szintjeit és az állapotait, melyekben egy adott szint lehet. Azt is mondtuk, hogy az ábrándok melyek az ébrenlét szintjén jelennek meg helyzeti feszültségek vagy a más szintekről érkező nyomás eredményei. Így az ábrándok, melyek az ébrenlétben tűnnek fel nem szinteket jeleznek, hanem inkább állapotokra utalnak. Arról is beszéltünk, hogy a szituációhoz kötött ábrándok egymással kapcsolatban vannak. Ez olyan kapcsolat, melynek lényege nem a képben van, hanem a klímában. Ez a klíma általi kapcsolat teszi lehetővé számunkra, hogy egy ábrándmagról beszélhessünk. Ez az ábrándmag nagyon merev és mély feszültségekre reagál. A mag csak nehezen változik az idők folyamán, de vannak bizonyos mély érzelmi sokkok, melyek bombázhatják ezt a magot, és az életszakaszok váltásával is előhívhatók változások. Az ábrándmag irányítja az emberi élet irányát (tendencia). A másodlagos ábrándok kompenzatorikus válaszokat adnak szituációhoz között ingerekre és átitatja őket az ábrándmag klímája. A belső feszültségek, melyek az ábrándmag keletkezéséhez vezetnek, hozzá vannak kapcsolva az ösztönös központok működéséhez. Tehát ezek a magok szorosan kapcsolódnak a vegetatív és a szexuális központhoz. Ezek azok, melyek tulajdonképpen előidézik az ábrándmag létrejöttét.

4. Viselkedés. Kialakulási táj. A központok, a tudat szintjei, és általában a viselkedés tanulmányozása lehetővé teszi, hogy egy világos, kezdetleges szintézist készítsünk arról, hogy hogyan működik az emberi psziché struktúrája. Lehetővé teszi, hogy megértsük, szintén egy kezdetleges módon azokat az alapvető mechanizmusokat, melyek az emberi lény cselekvését irányítják a szenvedéssel vagy élvezettel kapcsolatban, és lehetővé teszik, hogy megértsük nem csak azt, amit ez az emberi struktúra1 tesz az őt körülvevő valósággal, hanem az illuzórikus észleléseket is ezzel a körülvevő környezettel és a saját valóságaival kapcsolatban is. Ezek azok a témák, amik minket érdekelnek. A vezérfonalunk, hogy megértsük a szenvedést, az élvezetet és azokat a pszichológiai adatokat, melyek lehetnek valóságosak vagy illuzórikusak. Kezdjük a viselkedés témájával. A központok működésének tanulmányozása és azok ciklusainak és ritmusainak felfedezése által megérthetjük a világgal kapcsolatos reakcióink sebességét és típusait azok mechanikus nézőpontjai szerint. Másrészről, az álmodozások és álmodozás-magok                                                             

1

 az angol szövegben ez „human structure” –ként szerepel, de annak szószerinti fordítása nem egyértelmű.  Ebben az esetben arra az emberi struktúrára gondolunk, amely a tudat maga, mint struktúra értendő 

13  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

vizsgálata által kapcsolatba kerülünk azokkal a viselkedéseinkkel, melyek gátló vagy mobilizáló erőként jelentkeznek. De a mechanikus lelki és testi aspektusok mellett, a mechanikus viselkedési nézőpontok mellett, a szociális, környezeti tényezőket is észrevesszük, valamint a felhalmozott élettapasztalatokat is, melyek ugyanannyira hatnak ránk, mint a mechanikus tényezők a viselkedésünk kialakításakor. És ez azért van így mert, az ingereken kívül, amelyek elérik a lelki-struktúrát (és amire azonnali választ ad), vannak más, nem-alkalmi ingerek is, melyek megmaradnak ebben a struktúrában és továbbra is adnak jeleket, többé-kevésbé berögzülten. Arról a visszatartásról beszélünk, melyben maga a jelenség létrejött. Ezek a jelenségek nem csak egyszerűen létrejöttek, és aztán eltűnnek örökre. Minden jelenség, mely módosítja a struktúrát, meg is őrződik ugyanabban a struktúrában. És így ez az emlék(ezet), mellyel ez a struktúra rendelkezik (nem csak az inger emlékezete, hanem erre az ingerre adott válasz emlékezete is, és annak a tudati szintnek az emlékezete is, mely az inger, illetve az arra adott válasz pillanatában működött) nyomást fog gyakorolni, és döntően fogja befolyásolni a pszichében bekövetkező új eseményeket. Ezért, minden jelenségre igaz, hogy nem olyan helyzetben találjuk magunkat azzal kapcsolatban, mintha először történne meg, hanem szembesülni fogunk a jelenséggel, és szembesülni fogunk mindennel, ami azt megelőzően történt. Amikor viselkedésről beszélünk, akkor erről az időbeni visszacsatolásról van szó, aminek kiemelkedő fontossága van. Egy fontos tényező, aminek előzetes meghatározója kinek-kinek a saját életrajza, vagyis minden, ami megtörtént vele az élete során. Ez sokkal nagyobb súllyal nyom a latban az emberi struktúrával kapcsolatban, mint az esemény, ami abban a pillanatban történik. Ebből a nézőpontból, egy speciális viselkedést adva a világgal szemben, az inger, amit az adott pillanatban kapunk ugyanannyi súllyal bír, mint minden, ami a struktúra megelőző folyamatainak része volt. Általában a tendencia az, hogy azt gondoljuk, hogy ez egyszerűen egy ingerek és válaszok rendszere, de ha ingerekről beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy, minden, ami előtte történt szintén egy jelenlévő inger. Ebben az értelemben a memória nem csak egyszerűen múltbeli események felhalmozódása. A memória ebben az értelemben, a múltból ránk ható ingerek rendszere. Az emlékezet olyan valami, ami nem csak egyszerűen felhalmozódott ebben a struktúrában, hanem eleven, befolyásoló és ugyanolyan intenzitással hat ránk, mint az aktuális inger. Ezeket az eseményeket a tudat egy adott szintjén2 vagy fel tudjuk idézni vagy nem, de akár így, akár úgy, ezek hatása elkerülhetetlen minden pillanatban, amikor a struktúrát eléri egy inger és viselkedik valahogy a világban. Fontosnak tűnik az önéletrajzot, az emberi élet történeti látásmódját figyelembe venni, és úgy felfogni azt, mint, ami hat ránk a jelen minden pillanatában, nem pedig úgy, mint valamiféle felhalmozódott memóriát, azt gondolván, hogy ez egy tartály, mely csak akkor nyitja fel zárjait, amikor valami múltbeli eseményt akarunk előhívni onnan. Akár emlékszünk ezekre az eseményekre, akár nem, ezek alakították ki a viselkedésünket. Az önéletrajzot említeni, ugyanaz, mint a személyes történetről beszélni. De ez a személyes történelem, ahogyan mi értelmezzük azt, élő és cselekvő3 történelem. A személyes történet oda vezet, hogy megértsünk egy második aspektust is, amit egyfajta kódnak4 nevezhetnénk, mely jelen van minden adott helyzetben. Vagyis az események                                                              2

 tudati állapotban, amiben éppen vagyunk ‐ az angol szöveg „túl” tömören fejezi ki, és a szó szerinti fordítás  nem adná vissza teljesen a mondandót.  3

 ránk ható vagy befolyásoló 

4

 kodifikációnak 

14  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

melyek az adott környezetben, mint válaszok érkeznek, nem egy válasz, hanem a válaszok strukturált rendszere. És ez a válaszrendszer az oka annak, hogy későbbi pillanatokban hasonló módon viselkedjünk. Ezek a helyzetfüggő kódok (berögzült viselkedések, melyekre az ember szert tesz, lehetséges, hogy azért alakultak ki, hogy energiát spóroljunk, vagy talán azért, hogy megvédjük az integritásunkat), a szerepek összegzései. A szerepek berögzült viselkedésformák, melyek az ember élete során a különböző környezetekben progresszíven alakultak ki — egy szerep a munkahelyen, egy a családban, egy a barátok között, stb. Ezek a szerepek nem csak akkor hatnak, amikor egy bizonyos helyzettel találjuk szemben magunkat; minden pillanatban hatnak ránk, még ha éppen akkor nem is kell szembesülnünk egy bizonyos helyzettel. Ezek manifesztálódnak, magától értetődővé válnak, amikor a helyzeti ingerek elérik az emberi viselkedés egy bizonyos területeit.5 Különbséget teszünk a családi szerepek, a munkahelyi szerepek között, a különböző helyzetekben adódó szerepek között, amit egy személy fixált, ami berögzült. Ezért tiszta, hogy amikor ez a személy dolgozni megy, akkor a munkahelyi szerepét használja, ami különbözik attól, amit a családban alkalmaz. Egy adott helyzetben használt szerepben azért jelen vannak más összetevők is, melyek más konfrontálódó helyzetekhez kapcsolódnak. Vagyis számos más helyzetekhez kapcsolódó szerepeken átszűrve adunk válaszokat arra a környezetre, amiben éppen vagyunk. Néha ezek a máshonnan származó szerepek nem szűrődnek be a cselekedetekbe; nem nyilvánulnak meg jellegzetességeikkel a cselekedetben, hanem a gátlásokban. Például, egy személynek van egy munkahelyi szerepe, van egy szerepe a családban, és vannak számos más szerepei is. De a családi szerepe gátlásokkal teli; nincs ok arra, hogy a munkahelyen ez a gátlásosság megnyilvánuljon a szerepében, de ennek az átszűrődésnek köszönhetően mégis megjelenik a munkahelyi kapcsolataiban, és a gátlás megjelenik, még akkor is, ha nem a munkahelyi szerepekben rögzült. Ez különösen gyakori, és bizonyos gátlásossági adatok vagy a gátlásos szerep aktivizálódása átruházódik az adott helyzetben, habár ezek a világgal való konfrontálódás egy másik területéről származnak. A központok működéséről úgy beszéltünk, mint dinamikus struktúrák, és nem úgy, mint statikus és elszigetelt rekeszek; ahogyan említettük a szinteket is, melyek különösen dinamikusak, strukturáltak; ahol a szintek együttesen hatnak, mindezt a viselkedéssel kapcsolatban említjük, ami egy struktúra (ebben az esetben egy szerep) ahol több történik, mint szimplán egy számítógép file-jának előkapása egy adott ingerre adott válaszként. Megfigyelhető a folytonos dinamika az emberi struktúrában6. Megpróbálunk néhány példát találni, és láthatjuk, hogy a nagyon fiatal emberek még nem alakították ki ezt a védekező rétegét a szerepeiknek. A fiatalok a világgal való konfrontáció során a védekezés hiányával találják szembe magukat, mert még nem rögzítettek bizonyos kódokat. Csak a családi szerepeket rögzítették, meg egy pár másikat emellett. Ahogy idősebbek lesznek és annak függvényében, ahogyan a környezetük elvár tőlük bizonyos viselkedéseket lassan-lassan elsajátítanak más szerepeket is. Ez az, amit hiszünk, hogy történnie kellene. A valóságban nem teljesen ez történik, mert számos más jelenség is jelen van, melyek meggátolják a növekvő bizalom elérését a környezettel kapcsolatban.                                                             

5

 They manifest, they become evident, when the situational stimulus enters a specific zone of human  conduct.  6

 az emberi tudatban, mint struktúra – lásd 1. lábjegyzet. 

15  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Hibák következnek be a szerepekben. Ez történik azzal a személlyel, aki egy adott helyen, egy másik helyzethez tartozó szerepet használ. Például, a munkahelyen a családi szerepeiket alkalmazzák; úgy viselkednek a főnökükkel, mint a testvérükkel, és ez logikusan egy csomó problémához és összeütközéshez vezet. Akkor is előfordulhat szerephiba, amikor egy új helyzetben találjuk magunkat, és nem tudjuk azt adoptálni sikeresen. A személyes történet, az önéletrajz tanulmányozása, és a viselkedésbeli kódoknak, ezeknek a magatartásbeli szerepeknek a tanulmányozása tisztáz néhány aspektust, és megvilágítja a más helyzetekbeli gátlásokat is. Például, a központok működésében, és ugyanígy az álmodozások strukturálásában is. Azaz ezeknek a központoknak és szinteknek a működése szintén módosult ezeknek a kódolásoknak köszönhetően, melyek a személyes történet, az önéletrajz során konfigurálódtak. Élesíthetjük egy kicsit jobban a viselkedéssel kapcsolatos tanulmányaink nézőpontját azzal, hogy bemutatunk néhány egyszerű és alkalmazható fogalmat. Mi „kialakulási táj”nak nevezzük azt az emlékezet halmazt, mely konfigurálja az önéletrajzi lényegiséget, amin a szokások és alapvető személyiségi jegyek rakódnak le rétegről rétegre. Ennek a tájnak a formálódása a születéskor kezdődik. A strukturált alapvető emlékek nem csak az emlékezet rendszerét befolyásolja, hanem az érzékenységi tónust, a gondolkodásra jellemző formát, a cselekvés módját is, és végül a világ tapasztalását és az abban való cselekvést is. A körülöttünk lévő világ strukturálását, melyet progresszíven teszünk, erősen befolyásolja az a meghatározó emlékezet, mely magában foglal megfogható tárgyakat, és megfoghatatlanokat is, mint például az értékek, társadalmi motivációk és személyek közötti kapcsolatok. A korai gyerekkorunkat felfoghatjuk úgy, mint életbevágóan fontos állomást, melyben a kialakulási táj artikulálódott. Másképpen emlékszünk a család szerepére, mint ahogyan az ma működik; ugyanígy a barátságra, a haverságra7 is és általában a személyes kapcsolataink is megváltoztak. Azokban az időkben a társadalmi csoportoknak más volt a definíciójuk; mit volt ajánlott megtenni vagy nem megtenni (a korszak normái), a személyes és csoportos ideálok is változásokon mentek keresztül. Más szavakkal, a megfoghatatlan dolgok, melyek létrehozták a kialakulási tájunkat megváltoztak. Azonban a kialakulási tájunk továbbra is kifejeződik a magatartásunkban, mint egy bizonyos módja a létezésnek, és ahogyan mozgunk a dolgok és emberek világában. Az a táj egy olyan kor általános érzelmi tónusa és egy ’érzékenység’, mely disszonáns a jelen korral. Meg kellene értenünk a saját ‘tekintetünket’ és a másokéit is, mint a kialakulási tájunk fontos meghatározóját. Számos tényező hatott ránk az idők folyamán, melyek befolyásolták a viselkedésünket, egyfajta kódolódás8, melyek alapján válaszokat adunk és alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Ezért a saját tekintetünk a világra és mások tekintete rajtunk a magatartásunk újraalkalmazkodásaként9 hatott ránk; és mindennek köszönhetően alakult ki egyfajta viselkedésünk. Ma egy hatalmas kódrendszerre támaszkodunk, mely „mintául” szolgált a kialakulás korszakában, és amit önéletrajzi „háttér”-ként tapasztalunk, amire a viselkedésünk egyfajta alkalmazott válasz a világra, ami megváltozott, mindenekelőtt.                                                              7

 camaraderie 

8

 kodifikáció 

9

 readjustment 

16  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Számos magatartás festi meg a viselkedésünket. Ezeket a magatartásokat, mint ‘taktikákat’ foghatjuk fel, melyek lehetővé teszik, hogy éljünk a világban. Számos ezek közül a taktikák közül működőképes a mai napig, de vannak olyanok is, melyek érvényüket vesztették, és akár konfliktusok létrehozójává is válnak. És ennek nem kis jelentősége van, amikor elérkezünk oda, hogy megítéljük a saját életünket a növekvő alkalmazkodással kapcsolatban. Ha eljön a pillanat, megérthetjük számos kényszeres viselkedésünk gyökereit, melyek olyan magatartásokhoz köthetőek, amelyek a kialakulási táj formálódása során keletkeztek. Azonban a viselkedés módosítása, amely kapcsolatban vannak bizonyos értékekkel és egyfajta érzékenységgel nehézkes lesz, amennyiben nem kötjük azt össze azzal a globális kapcsolati struktúrával, amelyben ma élünk.   5. Az érzékelés, az érzetek és a műveletek rendszere Érzékek, képzelet, emlékezet, tudat

A három külső utat, amelyet az elején említettünk (az érzékelés, a kép és az emlékezet), nagyobb körültekintéssel kell tanulmányoznunk. Érzékelés nélkül nincs fájdalom, és nincs élvezet. Szükséges, hogy érzékeljük a képzeletet. Ha nincs ez az érzet, akkor nem beszélhetünk a képzeletről. Ha érzékeljük a képzelet munkáját, akkor az azért van, mert az érzékelési pontot érzékelésként éri el. A fájdalom is megnyit egy ösvényt az emlékezetben. A fájdalom érzete, mely a memóriából nyit utat magának azért lehetséges, mert az emlékezet érzékelésként fejeződik ki. Akár a képzelettel, akár az emlékezettel foglalkozunk, mindent érzékelésként észlelünk. A fájdalom nem a képzeletben van és nem az emlékezetben – a fájdalom az érzékelésben van, amire minden impulzust lebonthatunk. Azért van emlékünk valamiről, mert érzékeljük azt a tényt, azért képzelődünk valamiről, mert érzékeljük azt a tényt. Ezért az érzet, az érzékelés az, ami információt szolgáltat arról, hogy mit rögzítettünk az emlékezetünkben, és mit képzeltünk el. Világos, hogy annak érdekében, hogy ne keverjük össze a dolgokat, meg fogjuk különböztetni az érzékelést magát (azt, ami az érzékszerveinkből érkezik), és azt az érzékelést, ami a képzeletből vagy az emlékezetből jön. Ez utóbbiakat nem fogjuk érzékelésnek hívni, hogy elkerüljük a zűrzavart a leírásunkban. Mindenesetre, ha a dolgokat a végső elemeikre bontjuk le, akkor ellenőrizhetjük, hogy egy kép vagy egy emlékadat eljut valamihez, ami érzetként érzékeli azt. Azt mondjuk, hogy ezeknek az érzékeknek a működését érzékeljük, azt mondjuk, hogy az emlékezet működését érzékeljük, és a képzelet működését is érzékeljük. Amikor azt mondjuk, hogy „érzékeljük”, akkor különbséget teszünk a között ami az egyik úton érkezett és amelyik a másikon, és megjegyezzük, hogy van „valami”, ami érzékel. Enélkül a valami nélkül, ami érzékel, nem beszélhetünk arról, amit érzékel. Annak ami érzékel, annak is rendelkeznie kell a maga felépítésével. És természetesen ezt is érzékelni fogjuk. Annak az entitásnak az érzékeléséről beszélünk, amelyik érzékel, és ezt az entitást „tudatnak” nevezzük. Ez az apparátus, amely érzékel, mozgásban van, és azok a tevékenységek, amelyeket érzékel, szintén mozgásban vannak; de kétségtelenül ennek van egy bizonyos egysége. Néha ezt az apparátust azonosítják az „Én”-nel. De az „Én”, eltérően a tudattól, nem úgy tűnik, mintha létezne a kezdetektől fogva, inkább, mintha az emberi lényen belül alakulna ki. Másrészt nem beszélhetünk az „Én”-ről, ,ha nincsenek meghatározva a határai, és úgy tűnik, hogy ezeket a határokat a test érzékelése adja meg. Ez az „Én” úgy alakul ki 17  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

fokozatosan az emberben, ahogy összeáll a testi érzeteinek összessége… természetesen az emlékezet ott van a testben, a képzelet is a testben van, az érzékek a testben vannak, és az az apparátus, amely mindezt érzékeli, szintén a testben van, és összekapcsolódik a test érzékeléseivel. Mivel a test érzékelései születésünktől fogva működnek (sőt már korábban is), a testnek ez az általános érzékelése, amelyet néhányan az „Én”-nel azonosítanak a kezdetektől fogva már arra irányul, hogy kialakítsa saját magát, de valójában a tudatról beszélünk, mint az érzékelés apparátusáról. Mondjuk azt, hogy nagyon korai gyerekkorban, a születés után az „Én” nem működik. Nem az „Én”-nel születünk. Az, hogy az ember azonosítja magát a saját „Én”-jével, abban a mértékben jön létre, ahogy a test érzékelései rendszereződnek, az emlékezet apparátusának köszönhetően. Nincs „Én” emlékezet nélkül, és ez az emlékezet nem tud működni, ha nincs benne adat. Ezek az adatok abban a mértékben kezdenek összeállni, ahogy a tapasztalatok fejlődnek. Azt mondjuk, hogy a gyerekeknek nincs „Én”-jük. Egy gyerek fel tudja fogni a „mi”-t, de nem tudja, hogy a teste elkezdődik vagy végetér egy tárgyban. Egy gyerek nem tudja, hogy ő az „Én” vagy az anyja az „Én”. Ez az „Én” fokozatosan alakul ki a tapasztalatok halmozódásával. Azt mondjuk, hogy minden pszichikai jelenség és folyamat a testben van, de hol van a test? A test az „Én” számára, amely fokozatosan alakult ki, az „Én”-en kívül van, és belül is van. Hol vannak a test határai? A test határainak az érzékeléshez van közük. De ha az érzékelés kiterjedne a testen kívülre is, akkor hol lennének a test határai? Ez egy fontos pont, mert ha kiemeljük pl. a külső érintést, mint a test határát, akkor a testnek ott van vége, ahol a külső érintésnek. Akkor a test ott kezdődik, ahol az érzékeléseket felveszi a bőr. De lehetséges, hogy az embernek nincsenek tapintási határai, mikor a bőr hőmérséklete megegyezik a külső hőmérséklettel, és akkor az ember nem tudja pontosan, hogy hol vannak a teste határai, hogy milyen messzire ér el a teste. Tudunk sok érzéki csalódásról, és tudjuk, hogy mikor valaki kinyújtózik ellazult állapotban, és a külső hőmérséklet nagyon hasonlít a bőr hőmérsékletéhez, akkor úgy érzi, mintha a teste megnőne, nem azért mintha bármilyen rendkívüli jelenség menne végbe, hanem éppen ellenkezőleg, azért jön létre annak illúziója, hogy a teste megnövekedett, mert a testnek nincsenek határai, és azért nincsenek határai, mert a bőre és a környezet hőmérséklete megegyezik. Tehát, attól függően alakul ki a saját testünk érzékelése, hogy az érzékeléseknek hol szabunk határt. Azt mondjuk, hogy a fájdalom egyik útja az érzékelés útja, és amikor érzékelésről beszélünk, akkor már arra hivatkozunk, amit észlelünk bizonyos apparátusokkal, melyekkel a testünk rendelkezik. Nézzük. Érzékelek egy külső tárgyat. Mindemellett érzékelek egy belső fájdalmat is. Hol van ennek a belső fájdalomnak az érzékelése? Bizonyára abban az apparátusban érzékelem ezt, amiről az elején beszéltünk. De hol van az érzékelés? Úgy tűnik a testem belsejében, van. És ha a külső tárgyat nézem, akkor hol van az érzékelés? Akkor is a testemben van. És mi alapján tudok különbséget tenni a között, ami ami bent van és ami kint van? Természetesen nem az érzékelés, mivel mindkettő érzékelése bennem történik, annak is, ami kívül van, és annak is ami belül van. Nem érzékelhetek valamit, ami a testemen kívül van, a testemen kívül. Az érzékeléseknek mindenképpen a testemen belül kell létrejönniük (akár belső, akár külső tárgya van az érzékelésnek). Viszont azt mondom, hogy a tárgy, amit észlelek, kívül van. De hogy mondhatom egy tárgyról, amit észlelek, hogy „kívül van”, és egy másokról, hogy „belül van”, ha az érzékelés mindig belül van? Léteznie kell egy bizonyos funkciónak ebben a struktúrában, amely lehetővé teszi, hogy ilyen megkülönböztetéseket tegyünk. Emlékszem egy feladatra, amit végeztem. Hol érzékelem ennek az eseménynek az emlékét? A bensőmben érzékelem. Elképzelek egy feladatot, amit most rögtön vagy majd 18  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

a jövőben fogok elvégezni. Hol érzékelem azt, hogy mit fogok csinálni? Természetesen a bensőmben. De az események, melyek megjelennek a „megjelenítő képernyőmön”, úgy jelennek meg, mintha kívül lennének. Emlékezem, észlelek, elképzelek tevékenységeket, amelyek úgy tűnnek, kívül történnek. Mindezek belső megjelenítése úgy tűnik fel számomra, mintha a külvilágban történne. Ha most megfigyelem, hogy hol érzékelem ezeket a képeket (akár a képzeletem, akár a memóriám képeiről van szó), akkor azt látom, hogy egyfajta „képernyőn” érzékelem őket egy fajta megjelenítési térben. És ez a megjelenítési tér bennem van. Ha becsukom a szemem, és visszaemlékszem valamire, akkor megfigyelhetem, hogy amire emlékszem, az egyfajta képernyőn jelenik meg, a megjelenítési térben. És akkor mihez kezdek mindezzel, ami belül történik azokkal a tárgyakkal és eseményekkel kapcsolatban, amelyek kívül történnek? Biztos, valami mást teszek, mint ami kívül történik. Mondhatom, hogy „visszatükrözöm”, mondhatom, hogy „lefordítom”, mondhatok, amit akarok, de minden esetben műveleteket végzek a bensőmben, amelyeknek van valami közük olyan jelenségekhez is, melyek nem a bensőmre jellemzők… Gondos tanulmányozást igényel az, hogy hogyan működik ez az egész berendezés. Hogyan különbözhet egymástól egy érzékelés, amit a külvilág egy tárgyának tulajdonítok, és egy érzékelés, amelyet a belső világ egy tárgyának tulajdonítok? Az érzékelésekben magukban különböznek, vagy bizonyos határokban, amelyeket a test kényszerít ezekre a világokra? Fel kell ismernünk, hogy létezik bizonyos kapcsolat a között, amit érzékelünk a külvilágból, amire emlékszünk a külvilágból, és amit elképzelünk a külvilágról. Nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy mindez csak illúzió. Ez nem illúzió azon egyszerű oknál fogva, hogy ha az adott tárgyra gondolok, aztán mozgósítom magam a tárgy irányába, és érzékelem a tárgyat, akkor van valami, ami megegyezik abban, ahogy emlékeztem a tárgyra, abban, ahogy elképzeltem a tárgyat, és ahogy most érzékelem a tárgyat. Evidens, hogy memorizálhatom azt a tárgyat, aztán kinyitom a szemem, és ott találom magam a tárgy jelenlétében. A formákat, színeket, távolságokat elképzelhetem pontosabban vagy kevésbé pontosan, de ott találhatom magam mindennek a közepében. Sőt, el tudom mondani másnak is, hogy ott az a tárgy, és az a valaki is el tudja képzelni a tárgyat, vagy meg is találhatja azt. Tehát van valami, ami egyezik, akár eltorzul, akár nem. Mindenesetre az is világos, hogy lehetek színvak például, és egy bizonyos színű tárgyat teljesen más színűnek érzékelhetek. És így, még ha egyezés is van mindezen funkciók között, lehet egyezés illúziók között is. Számunkra azt fontos megérteni, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyire heterogén funkciók megegyezhetnek, mert valahogy egyeznek, még hozzá annak az apparátusnak köszönhetően, amely koordinálja és feldolgozza ezeket a különböző adatokat. Nyilvánvaló, hogy ezek a jelzések együttműködnek egymással, és ott van a tudat, ami koordinálja azokat. A tudat funkciói között tűnik fel az „Én”, melyet úgy érzékelek, mint azt a pontot, ahol a külvilágbeli tevékenységeimről döntések születnek, és bizonyos olyan tevékenységeimről, melyeket akaratlagosan tudok szabályozni a belső világomban. Az „Én” a testben van. De hogy van az „Én” a testben? Fizikai helyként van jelen a testben, vagy a tapasztalatok tömegéből, a tapasztalatok összegzéseként jött létre az „Én”? Vagy talán az „Én” egy olyan struktúra, amit azok a különböző jelzések hoznak létre, melyek eljutnak egy adott pontba? Lehet, hogy ez a koordináló „Én” akkor kezd el koordinálni, amint egy kritikus tömegű információhalmazra szert tesz; mert ha ez a halmaz nem alakult még ki, akkor az „Én” nem jelenik meg, és a test maga pedig összezavarodik. Tanulmányozni fogjuk részenként, hogy hogyan működnek mindezen érzékelések, melyeket a test külső illetve belső részén érzékelünk. 19  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Van egy sémánk, amelyben ez a struktúra megjelenik, ahová az impulzusok érkeznek, és ahonnan a válaszok kimennek. Ezek a beérkező impulzusok elérnek egy speciális apparátust, amelyik észleli azokat. Ez az impulzus-észlelő apparátus az érzékszervek apparátusa. Ez az apparátus összegyűjti az adatokat a külvilágból és a belső világból is. Az adatok elérik ezt az apparátust, de emellett azt is észlelem, hogy ezeket az adatokat lehet frissíteni, akkor is, ha nem ebben a pillanatban érkeznek be. Azt mondom akkor, hogy ezek az adatok, amelyek elérik az érzékelés pontját, ezzel egyidőben elérnek egy olyan apparátust, amelyik eltárolja őket. Az adatok elraktározódnak. Akár a külső környezetből érkeznek az adatok, akár belülről, eltárolódnak. Ott ahol érzékelem az adatokat, egyidejűleg átesem ugyanennek a rögzítésén is, és ez most abba helyzetbe hoz, hogy előhívok korábbi adatokat. Mindez az érzékszervek előtt történik, melyek különböző fizikai helyen találhatóak, és amelyek folyamatos mozgásban vannak, kapcsolatban állnak egymással, és nincsenek tökéletesen szétválasztva. Így, amikor valaki észlel valamit, módosulások történnek a többi érzékszervben. Ha valaki észlel valamit a szemén keresztül, az annak köszönhető, hogy a látásérzék mozgásban van, aktív (nem egyszerűen csak a külső fizikai izommozgásról van szó, ami lokalizálja a fény forrását). A szem nem lesz aktív pusztán attól, hogy fényt észlel. A vizuális érzék van mozgásban, az aktív, és változás jön létre benne, amikor impulzus érkezik. A többi érzékszerv is működik, és mikor a szem észlel egy jelenséget, ami rajta kívül van, akkor a többi érzékszerv mozgásában is változás keletkezik. Ami a külső érzékekben történik, ugyanaz történik a belső érzékekben is. A belső érzékek is működésben vannak, tehát nagyon is megtörténhet, hogy valaki észlel egy tárgyat a szemével, és ezzel egyidejűleg a belső érzékeivel hasfájást észlel. Arról, hogy egyi dőben észleli a tárgyat a szemével és a hasfájást a belső érzékeivel, egyidejűleg jut az információ a memóriába. Például: Megérkezem egy városba, és minden rosszul alakul a számomra. Később visszaemlékszem erre a városra, és mit mondok akkor róla? Azt mondom, hogy ez egy szörnyű város. És miért mondom azt, hogy ez egy szörnyű város? Mert rossz dolgok történtek velem. És mi ez, hogy ’rosszul mentek a dolgok’? Ez egyszerűen az észlelésekből adódik? Vagy a számos helyzet miatt, amelyekben voltam, a számos érzés miatt, melyek más természetűek, és nem külső észlelések? Semmi kétség más érzések is közrejátszottak, más belső érzékelések. Bizonyára ez történik mindennel és nem csak egy kellemetlen várossal. Úgy tűnik, hogy mikor érzékelek valamit, rögzítem azt, és ha ezzel egyidőben érzékelek más érzékekből érkező adatokat, akkor ezeket is rögzítem ugyanabban az időben. Úgy tűnik, hogy folyamatosan kapunk információt az összes érzékszervtől, és folyamatosan rögzítünk minden információt. És úgy tűnik, hogy az egyik érzékszervből érkező információt befolyásolja egy másik érzékszervből jövő információ, és ezek össze is kapcsolódnak. Néha, amikor érzékelünk bizonyos illatokat a szagló érzékszervünkkel, a memória teljes vizuális helyzeteket hív elő. Mi köze van egy illat érzékelésének mindezekhez a vizuális helyzetekhez? Nyilvánvaló, hogy az érzékszervek összekapcsolódnak egymással. Néha, amikor egy érzékszerv működésbe lép, a többi csökkenti az aktivitási szintjét. Amikor minden érzék ostrom alatt áll, akkor problémés az érzékelés. De ha odafigyelünk egy érzékünkre (majd később megnézzük, mit jelent ez a „figyelem”), akkor a többi érzék elkezd lecsendesedni. Ez olyan mintha az összes érzék zajt keltene a pásztázással, és ezzel riadóztatnák az „Én”-t. Mintha az összes érzéket lekötné a keresés. Aztán, mikor egy jel eléri az egyik érzéket, az összes többi elkezd lecsendesedni. Az érzékek, akkor is ha nem észlelnek semmilyen belső adatot, mozgásban vannak, zajt keltenek, és információt szolgáltatnak saját magukról. Van ez a háttérzaj, ami csökken, ahogy az érzékszervek specializálódnak az észlelés egy bizonyos területére. 20  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

És mit csinál a memória? Adatokat gyűjt az érzékekszervektől, és adatokat gyűjt arról is, hogy hogyan működik az érzékelő apparátus. Például emlékszem azokra a szellemi műveletekre, amelyeket végrehajtottam. Először van egy érzékelésem magukról a szellemi műveletekről, de azért tudok beszélni a szellemi műveleteimről, mert van érzékelésem róluk. Van érzékelésem a műveletekről, ezek belső érzékelések, amelyek ugyanannyira érzékelések, mint a hasfájás. Teszünk bizonyos óvintézkedéseket, és vitatunk bizonyos hozzáállásokat, melyek a köztudatban vannak, olyan hozzáállásokat, melyek feltételezik, hogy a szellemi műveleteknek semmi közük a testhez, mert a testnek az emésztőrendszer műveleteihez van köze vagy ahhoz, amit a szem észlel, és amikor a szellem dolgairól beszélünk, akkor ezeket a dolgokat nem szabad összekapcsolni a testtel. Vitatkozunk azokkal, akik feltételezik, hogy létezik olyan szellem, amelynek semmiféle köze sincs a testhez. És ha létezik olyan szellem, aminek nincs köze a testhez, és ez végzi ezeket a műveleteket, akkor ki érzékeli ezeket a műveleteket? Hol történik ezeknek a műveleteknek az érzékelése? És aztán hogyan lehet felidézni ezeket a műveleteket? Ha valaki a szellemről beszél, az azért történhet, mert van érzékelése erről a szellemről; és ha van érzékelésem erről a szellemről, akkor ez azért lehet, mert valami be tud fogadni egy benyomást erről a szellemtől. Ha nincs semmilyen érzékelésem sem a szellemről, akkor nem is beszélhetek róla. Vannak mások, akik azt gondolják, hogy a pszichés rendszer az érzékelések összessége, mintha nem lennének más összetett és érzékeny apparátusok, melyek ezeket az érzékeléseket koordinálják, és biztosítják, hogy struktúrában működjenek. Természetesen azokkal is voltak vitáink, akik úgy gondolták, hogy az elme tevékenysége egyszerűen az érzékelések összesége. Nagyon más azt mondani, hogy „Érzékelem az érzészervek, az emlékezet és a képzelet működését”, mint hogy „Ezek érzékelések”. Különbségek vannak köztük, és nagyon eltérőek a funkciók, melyeket az érzékek apparátusa lát el, és amelyeket a megjelenítés apparátusa lát el. Tehát, mi nem nagyon osztjuk ezt a durva szenzualista szemléletet. Ugyanígy nem osztjuk a másik furcsa gondolatot, amely úgy beszél a szellemről, mintha olyan entitás lenne, amelynek semmi köze az érzetekhez vagy az érzékelésekhez. Vannak, akik az elméről beszélnek, az elme fájdalmáról, mert a test fájdalmának semmi köze hozzá. És az elme fájdalmát hogyan tapasztalják meg? „ A szellemmel tapasztaljuk meg”- mondják, ugyanúgy, ahogy a művészi érzékeléseket is a szellem által tapasztaljuk meg. És ki az az úriember ( „a szellem”), aki olyan sok műveletet hajt végre a testen kívül, és hogyan lehet, hogy vannak adataim erről az úriemberről? „Apparátus” alatt az érzékek rendszerét, az emlékezet rendszerét és a tudat rendszerét értjük, a maguk különböző szintjeivel. Ezek az apparátusok integráltan működnek, és a közöttük lévő kapcsolatokra pedig hatással vannak olyan impulzusok, melyekkel szétosztások, lefordítások és átalakulások történnek. Az érzékek

Az érzékek apparátusának eredete egy primitív tapintásban található meg, amely aztán fokozatosan specializálódott. A kémiai érzékek (ízlelés és szaglás) olyan részecskékkel dolgoznak, amelyek bizonyos kémiai átalakulásokat hoznak létre, és ezek eredményeként adják át az adatot. A mechanikai érzék (érintés) működése a nyomáson és a hőmérsékleten alapul. A kinesztetikus és cenesztetikus belső érzékek néha kémiai, néha mechanikai működésűek. Azt, ami a belső testben történik nyomáson, hőmérsékleten, kémiai átalakuláson és reakciókon keresztül érzékeljük. Tudjuk, hogy a hallás és a látás fizikai érzékek. A hallás ütésen keresztül, a látás egy rezgés fizikai befogadásán keresztül működik. 21  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A belső érzékekben a cenesztetikus érzék szolgáltatja az információkat a belső testről. Tudjuk hogy számos parányi organizmus, számos kis szerv van a belső testben, melyek kémiai-, hő-, és nyomás mintákat gyűjtenek. A fájdalom érzékelése szintén fontos szerepet játszik. Gondolhatnánk, hogy van egy kis, specializált apparátus a fájdalom érzékelésére, de valójában minden érzékszerv, amikor elér egy bizonyos tűréshatárt, fájdalmas érzékeléseket küld nekünk. Ezek az érzékelések azok, amelyek azonnal beindítják a rendszer tevékenységét, hogy kiváltsa ezeknek az elviselhetetlen érzékeléseknek az elutasítását, megszűntetését. Így az érzékelés, melyet egy érzékszerv felfogott, azonnal összekapcsolódik a fájdalom elutasításával. A központok működését cenesztetikusan érzékeljük, belsőleg, mint a tudat működésének különböző szintjeit is. Az alvás érzékelését, a fáradtság érzékelését szintén megtapasztalhatjuk. A cenesztézia rendkívül fontos érzék, melynek nagyon csekély figyelmet szenteltek. A belső érzékelés aztán specializálódik, és különbséget tehetünk a kinesztézia és a cenesztézia között. Mikor az ébrenlét működési szintje leesik, mikor a tudat szintje csökken, ez a belső érzék növeli az impulzus-kibocsájtását. Mivel az érzékek dinamikusan és struktúrában működnek, mindegyik folyamatosan keres, pásztáz, és háttérzajt kelt az információkban. Ugyanakkor, amikor valaki alszik, és becsukja a szemét, nem szűnik meg teljesen a kapcsolata a külvilággal, inkább a háttérzaj csökken le nagy mértékben, és a külvilágból érkező információ csökkenésével viszonylagosan felerősödnek a belső érzékekből jövő információk. Nem tudjuk megmondani pontosan, hogy amikor a tudatszint csökken, akkor a külső világból érkező impulzusok csökkennek vagy ilyenkor a külső érzékek munkája is csökken-e, de a belső érzékek működése nyilvánvalóvá válik. Mikor lejjebb megy a tudat szintje, akkor a belső világ impulzusai nagyobb intenzitással nyilvánulnak meg. E belső érzékek helye nem az arc, ahogy majdnem az összes többi érzékszervé, nem is meghatározott pontokon helyezkednek el, és nem irányíthatóak pontosan. A működésük mindenre kiterjed, és úgy szolgáltatnak adatokat, hogy az akaratunk semmilyen szerepet nem játszik ebben a tevékenységben. Például becsukhatjuk a szemünket, és ezzel az észlelés, amely elért a szemünkhöz eltűnik. Az ember edzheti a szemét az egyik vagy a másik irányba, de ezt nem lehet ugyanúgy megtenni a belső érzékekkel. Az ember figyelhet jobban bizonyos belső érzékelésekre, de ezeknek a belső érzékelő apparátusoknak nincs olyan mozgékonyságuk, és nem is lehet elnyomni azokat. Így a helyük azzal határozható meg, hogy nem határozható meg pontosan egyrészt, és nem is mobilisak, azaz nem lehet őket valamire ráirányítani, mint a többi érzékszervet. A belső érzékek között megkülönböztetjük a kinesztetikus érzéket, amelyről azt mondtuk, hogy a mozgásról, a testtartásról, a fizikai egyensúlyról és egyensúlyhiányról szolgáltat adatokat. És itt van a dinamikus apparátusok összessége, amely ellát minket adatokkal a külső és a belső világról. A belső és a külső információk „lenyomatait” csakúgy, mint a tudat különböző működési szintjein végzett műveleteinek nyomait a memória apparátusa fogadja. A pszichés struktúra (a tudat) fogja koordinálni az érzékekből érkező adatokat és a memóriában történő rögzítéseket. Ahogy korábban mondtuk, az adatok nem egyszerűen elérnek egy apparátushoz, ami ugyan észleli azokat, de inaktív, hanem inkább az adatok egy mozgásban levő apparátushoz érkeznek. Az adat, amely megérkezik a mozgásban levő apparátushoz alakul át észleléssé. Így az érzékelés egy elméleti elemi egység; de valójában ez úgy történik, hogy az adat, amely eléri a mozgásban lévő érzékszervet, az kialakul és struktúrába rendeződik. Ezt hívjuk „észlelésnek”, amely az érzékelés plusz az érzékszerv tevékenysége. Az érzet tehát az a strukturálás, amit az érzékszerv végez az adattal, és nem egyszerűen csak az adat maga. 22  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

  Az érzékszervek közös jellemzői a) Mindegyik végez absztrakciós és strukturáló tevékenységet az ingerekkel, adottságaiknak megfelelően. Azt mondjuk, hogy az érzékszerv eltávolít rengeteg adatot, mely eljut hozzá, és létrehoz más adatokat, melyek nem jutnak el hozzá. Figyelembe véve néhány példát a béka szemének észleléséből, emlékezni fogsz rá, hogy ez az élőlény csak akkor észlel egy másik élőlényt maga előtt, ha az egy bizonyos formában jelenik meg előtte (görbe és gömb alakú), és ez a forma mozog is. És ha ez a forma nem jelenik meg, de van mozgás vagy fordítva, akkor nem jelenik meg az észlelés ennek a kis előlénynek az érzékelő apparátusában. Ha emlékszel erre, akkor megérted, mire gondolunk, amikor az érzékszerv absztrakciójáról beszélünk, és emellett arról a strukturálásáról, amit az érzékszerv végez. És a sokféle adat ezen strukturálásából születik meg az észlelés. b) Minden érzékszerv folyamatos mozgásban van. Olyanok, mint a radar állomások, melyek különböző tartományokat pásztáznak. Ennek gyakorlati bizonyítéka is van. c) Mindegyikük egy adott tartományban működik, egy bizonyos tónusnak megfelelően, melyet az ingernek módosítania kell. Más szóval, mindegyik érzékszerv mozgásban van egy adott tónuson belül. Amikor az érzékelés megtörténik, az azért van, mert az érzékszerv tónusa megváltozik. Emlékszel a kísérletre a béka látóidegével, amelynek ciklusa folyamatosan egy pulzus másodpercenként, és amikor az idegi inger megérkezett, akkor a ciklus sebessége nagyobb lett. Az érzékszerv mozgásban volt. Ahhoz, hogy az érzékelés létrejöjjön, az ingernek az érzékszerv küszöbértékei közé kell esnie. Az érzékszerv pulzál, de ha az érkező ingernek nincs elegendő energiája, akkor nem lesz érzékelés. Ha az inger a tolerancia érték felett van, akkor nem az érzékszervnek megfelelő érzékelés vagy észlelés lesz belőle, hanem fájdalom. Ezek a küszöbértékek változhatnak. A küszöbértékek kitágulhatnak vagy összehúzódhatnak. Így, normális esetben, ha valamilyen belső aktivitás, pl. a figyelem koncentrálódik egy adott érzékszerven, akkor az érzékszerv küszöbértéke kitágulhat, míg más érzékszerveké összehúzódhat. Amikor a belső érzékek teljes mértékben működnek és kitágítják az észlelési küszöbértéküket, a külső érzékszervek általában csökkentik küszöbértéküket. Amikor a figyelem egy külső érzékszervre koncentrálódik, a belső érzékek küszöbértékei, tartományai összehúzódhatnak. Így, ahhoz, hogy észlelés történjen, szükséges, hogy az inger az észlelési küszöbértékek közé essen. A küszöbérték minimuma az, ami alatt nincs észlelés, a küszöbérték maximuma az, amit ha meghalad az inger, akkor érzékszervi irritációt vagy túltelítettséget okoz, amit általában “fájdalomnak” hívunk. Ha háttérzaj van, amely az adott, vagy más érzékszervből érkezik, vagy háttérzaj jön a memóriából, mely adatokat szolgáltat az észlelés alatt; vagy háttérzaj van, mert a tudat általában adatokat szállít, az ingernek növelnie kell az intenzitását ahhoz, hogy érzékelni lehessen azt, de úgy, hogy a tűréshatárt ne érje el, vagyis ne alakuljon ki túltelítettség vagy érzékelés blokk. Amikor valaki elkalandozik, álmodozik, és a képei elfoglalják tudata megjelenítési terét, az ingernek növelnie kell az aktivitását, hogy az érzékelés megtörténjen. Amikor valaki elkalandozik vagy ébren ábrándozik, a belső cenesztetikus aktivitás növekszik, ezért a külső érzékszervek észlelési tartományai csökkennek. Ezért szükséges, hogy a külvilág aktivitásait növeljük, és azt mondjuk pl.: “Hahó, ébresztő!”. Amikor az inger túllépi 23  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

a tűréshatárt, vagy érzékelési blokk alakul ki, elengedhetetlen a háttérzaj csökkentése ahhoz, hogy a jel eljusson az érzékszervhez. Egy másik eset, amit az állandó inger csökkentésének törvénye ír le, a küszöbértékhez való alkalmazkodás miattl. Például egy ruha, melyet hordunk, először tapintási érzékelést okoz, de ahogy az idő múlik, ez az érzékelés megszűnik. Nem csak azért, mert már nem foglalkozunk a ruha kérdésével, hanem más dolgok foglalkoztatnak, nem csak ezért, hanem mert az állandó inger intenzitása csökken. Ahogy telik az idő, az állandó inger ereje csökken az érzékszerv számára. És így, ha egy inger a küszöbértékek közé esik is, de állandóvá válik, a küszöbérték alkalmazkodik hozzá, a határon tartva az ingert, és nem folytatja az érzékelését, hogy ne zavarja az apparátus egyéb aktivitásait. És így bár rengeteg inger jut el hozzánk, ha egy inger állandóvá válik, a küszöbérték alkalmazkodik hozzá, így a háttérzaj eltűnik. Ha ez nem így lenne, akkor az észlelések folyamatosan bombáznának bennünket, és akkora háttérzaj keletkezne, hogy attól csak nagyon kicsit különböznének az esetlegesen felbukkanó új ingerek. Így az észlelés megadott tartományon belül történik, a minimum és maximum küszöbértékek között. Ha állandó inger jelenik meg a tartományon belül, akkor a tartomány alkalmazkodik, hogy az inger észlelése csökkenjen. Ezt hívjuk az állandó inger csökkentése törvényének a küszöbértékek alkalmazkodása miatt. d) Minden érzékszerv küszöbértékek és tolerancia határok között működik, ami lehetővé teszi a tanulástól és metabolikus szükségletektől függő változásokat (valójában itt található az érzékelési létezés gyökere). A változatos jellemzők fontosak az érzékelési hibák megkülönböztetéséhez. e) Minden érzékszerv ugyanarra az impulzusrendszerre fordítja le az észleléseket. Ezek az impulzusok különböző utakon terjednek aztán. Nem akarunk belemenni a fiziológiai kérdésekbe, de jegyezzük meg, hogy minden érzékszerv ugyanarra az impulzusokrendszerre fordítja le az észleléseket. Ezt a “különböző érzékszervek impulzusai egységességének” fogjuk hívni. Így egyrészt látok, másrészt hallok, ízlelek, de mind a látás, mind a hallás, mind az ízlelés stb. az egységes impulzusok rendszerére fordul le. Ugyanazokkal a fajta impulzusokkal működik mindenki. Sem a hangok, sem a vizuális képek, sem az ízlelő vagy szagló ingerek nem mennek keresztül a fejünkön. f) Minden érzékszervnek van fizikai elhelyezkedése, fizikai végpontjai, akár pontosak, akár nem körülhatároltak, és csatlakozik egy rendszerhez, mely irányítja őket. Minden érzékszervnek vannak idegi végpontjai, akár pontosak, akár nem körülhatároltak, melyek mindig kapcsolódnak a központi és a periférikus vagy autonóm idegrendszerhez, melyek alapján a kooordinációs apparátus működik. g) Minden érzékszerv kapcsolódik a szervezet általános memória apparátusához. h) Minden érzékszervnek megvannak a saját érzeteik, melyek akkor jelentkeznek, amikor az tónusában változás következik be egy inger hatására. Minden érzékszerv követhet el hibákat az adatok észlelése során. Ezek a hibák származhatnak az érzékszerv blokkolódásából, pl. érzékszervi irritációból. Amikor irritálunk egy érzékszervet, elérjük a tolerancia küszöbértékét, és annak az adatnak az észlelése, ami az irritációt okozza, egy erőteljesen módosult észlelés, amelynek semmi köze az észlelt tárgyhoz. Így ezek a hibák jöhetnek az érzékszerv blokkjából, amit irritáció okoz, de jöhet az érzékszerv hibájából vagy tökéletlenségéből. Mindenki ismeri a rövidlátás, süketség stb. esetét. Más érzékszervek beavatkozásának hiánya, melyek jellemzőket szolgáltatnak, vonatkozásokat biztosítanak az észleléshez, szintén okozhatnak hibákat. Pl. hallasz valamit, ami látszólag távol van, és hirtelen másképp hallod a kérdéses tárgyat, amikor meg is pillantod. Ez a hallási illúzió gyakori esete. Valaki azt hiszi, hogy a tárgy nagyon messze van, és az észlelést csak akkor igazítja ki, amikor meg is pillantja a tárgyat és vizuálisan elhelyezi. Tudjuk, hogy minden érzékszerv 24  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

rendszerben működik, vagyis normálisan amikor adatokat észlel egy érzékszerv, más érzékszervekből is érkezik információ. És ezeknek az információknak a segítségével létrejön az észlelés a minket körülvevő világról. Így, amikor hiányoznak az egyéb jellemzők, és csak egy érzékszervből érkező adatok állnak rendelkezésre, ezekben az esetekben illúzió tapasztalható az észlelésben. Az érzékelésnek vagy észlelésnek mechanikai okok miatt is lehetnek hibái. Ilyen eset az, amikor világosságot látunk amiatt, hogy megnyomjuk a szemgolyónkat. Majdnem mindegyik érzékszerv esetén találunk példákat olyan illúziókra, melyeket mechanikus beavatkozások idéznek elő.

Képzelet Nagyon nehéz különbséget tenni az inger, mely egy érzékszervből jön és eléri az érzékelő apparátust, és a kép között, melyet az inger létrehoz. Elég nehéz különbséget tenni az érzékszerv impulzusa és a kép között, ami ennek az impulzusnak megfelel. Nem mondhatjuk azt, hogy az érzékszerv impulzusa és a kép ugyanaz. Pszichológiailag nem tudjuk megkülönböztetni a belső impulzusok és a kép sebességét sem. Olyan ez, mintha a kép és az impulzus ugyanazon dolog lenne, amikor valójában nem az. Amikor a képről beszélünk, fontos, hogy óvatosak legyünk. Először is észre kell vennünk, hogy a kép nemcsak egy érzékelési ingerhez kapcsolódik, hanem az emlékekhez is; és másodszor, mindig figyelmesnek kell lennünk a naiv interpretációkkal szemben, miszerint a kép pusztán vizuális érzékszervhez kapcsolódik. Ezen témák néhány primitív tanulmányozója számára a képek csak másodlagos szerepet töltenek be a psziché rendszerében. Nekik a kép csak egy egyszerűsített, másodosztályú észlelés. Más szavakkal, ha valaki egy tárgyat néz, majd becsukja a szemét és felidézi a tárgyat, azt figyeli meg, hogy a tárgy felidézésének a minősége alsóbbrendű összehasonlítva az észleléssel. A szemével jobban tudja észlelni a tárgyat, tisztábban, mint a felidézés által. Ezen kívül ezt az emléket sok furcsa elem színezi meg, ami hozzájárul a további összezavarodáshoz a tárgyat illetően. Ezért a tárgy megjelenítése úgy tűnik fel, mint egy degradált, gyengébb észlelés. A dolgok ilyen fajta megértése révén az említett tudósok a képet a psziché másodlagos jelenségeinek raktárában helyezte el. Az a tény sem volt igazán világos számukra, hogy a képek nemcsak a vizuális érzékszervhez kapcsolódnak, hanem minden érzékszerv létrehoz hozzá kapcsolódó képeket. És végül azt is hitték, hogy a képnek csak a memóriához van köze, hanem szorosan kapcsolódik az érzékeléshez is. Valójában a képnek sok szerepe van. Szükségünk lesz a kép funkciójának a megértésére ahhoz, hogy később megértsük, hogy amikor ez a kép elkezd mozogni, akkor hatni fog a központokra, és energiát fog az egyik pontból egy másikba juttatni, ezáltal alapvető fontosságú átalakulásokat eredményez a psziché rendszerében. Ha az érzékszervek szerepe az, hogy információt adjanak a külső és a belső világ jelenségeiről, a képek, melyek az érzékszervek észleléseit kísérik nemcsak arra vannak, hogy egyszerűen megismételjék a kapott információk adatait, hanem hogy elindítsanak aktivitásokat az érkező ingerrel kapcsolatban. De vizsgáljuk ezt meg egy hétköznapi példán keresztül. Otthon vagyok, amikor megszólal az ajtócsengő. A csengő egy inger számomra; észlelem. Gyorsan felpattanok a fotelből és megyek ajtót nyitni. Következő napon, amikor megint megszólal a csengő és ugyanaz az inger ér, ahelyett, hogy felugranék a fotelből és mennék ajtót nyitni, ülve maradok a fotelban. Az első esetben épp egy levelet vártam, amelyet a postásnak aznap reggel kellett elhoznia. A második esetben egy szomszédot vártam, aki azért kopogott, hogy kölcsön kérjen egy lábast. Attól függően, hogy egyik vagy másik adat volt a jelenben vagy a társ-jelenlétben, ez az inger az egyik illetve a másik esetben egy bizonyos képet mozgósított. Az első esetben az inger mozgásba hozta a 25  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

postás képét, akit vártam. Természetesen el voltam foglalva valami mással, és épp abban a pillanatban nem vártam a postást. Épp valami másban voltam, de amikor az inger megérkezett, mozgásba hozott egy sor képet, melyekre valahogy számítottam. Amikor ezek a képek mozgásba lendültek, felugrottam a fotelből és odamentem az ajtóhoz. A második esetben viszont egy egészen más elképzelés-rendszerem volt, és amikor az inger keletkezett, az nem a postás képét hozta mozgásba; inkább a szomszéd képét jelenítette meg, egyebek mellett amiatt is, hogy a levelet, amelyet az előtte való napra vártam, már megkaptam. Ezért, amikor a második kép megjelent, a testem másképpen mozdult, vagy nem mozdult egyáltalán. Tehát az a régi felfogás, hogy minden egyszerűen az inger és az azzal összhangban levő válasz elvén működik, nem igaz. Még az olyan elemi körforgásben, mint a reflex, egy rövid visszaható körben, az inger megérkezik, és minden szándékos tevékenység nélkül megjelenik a válasz. Amellett, hogy létrejött egy válasz, egy kép is megjelenik rögtön, aminek szintén hatása van. És így az érzékelést mindenképp kíséri egy kép megjelenése is. És ami ténylegesen mozgásba hozza a cselekvést, az nem az észlelés, hanem a kép. Látni fogjuk, hogy ez a kép rendelkezik olyan tulajdonságokkal, melyeket tanulmányoztunk, amikor az „izom tónus”-ról beszéltünk, azaz az izmok bizonyos aktivitási tónusba kerülnek, a vizuális képeket követve. A vizuális képek egy bizonyos irányba mennek, és az izmok igazodnak ehhez az irányhoz. Talán az ingerek mozgatják az izmokat? Egyáltalán nem. A kép az, ami mozgatja az izmokat. Észre kell vennünk, hogy bizonyos képek nem csak a külső izmokat aktiválják – a belső izomzatot is aktiválják és számos fiziológiai jelenség is mozgásba jön. A kép mozgásba hoz belső jelenségeket, amelyek aktivitást eredményeznek a külvilág felé, mintha a képnek az lenne a funkciója, hogy energiát juttasson vissza a külvilágba, ahonnan az érzékelés érkezett. A belső érzékszerveknek arról is információt kell kapniuk, hogy mik történnek a tudati tevékenységekben, mert ha nincs információm arról, hogy mik történnek a tudatom tevékenységeiben, akkor nem lennék képes folytonosságot biztosítani ezeknek a folyamatoknak. Így a belső érzékszervek nem csak zsigeri, a belső testből származó adatokat rögzítenek, hanem azt is rögzítik, mi történik a tevékenységeimmel és a tudatom működésével. Az „apparátus”, amely a képek kialakítását végzi, különböző szinteken működik, hozzájárul nemcsak a tudat, a koordinátor működésének módosításához, hanem magának az apparátusnak, az emlékezetből és a központok működéséről jövő információnak a módosításához is. Természetesen a tudat működéséről az információ a belső érzékszervekhez érkezik. Másfelől a tudat szintén irányíthatja az érzékszerveket egyik vagy másik irányba, és arra készteti őket, hogy bizonyos érzékelési tartományt figyelembe vegyen, másokat pedig mellőzzön. Ezek valójában inkább a tudat funkciói, semmint az érzékszervek funkciói. Ezeket tanulmányoznunk kell akkor, amikor a tudat által végrehajtott strukturálás témáját érintjük. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy az érzékszerveket elsősorban a hozzájuk érkező jelenségek mozgatják, valamint a koordináló apparátus által beléjük vésett utasítások is. Amikor az érzékszervek nem korlátozódnak csupán a külső és belső világból érkező hatások befogadására, hanem szándékosan irányulnak valamire, akkor a visszafordíthatóság jelenségével állunk szemben.

26  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Egészen más egy zajt meghallani, mivel a zaj létrehozásában semmilyen szándékom nem nyilvánul meg, mint keresni egy bizonyos zajt. Amikor egy bizonyos valamit keresek az érzékszerveimet használva, akkor én irányítom az érzékszerv aktivitását a koordinátor mechanizmusaival. És szintén, az érzékszervek irányításától eltekintve, nagyon különbözik az, amikor egyszerűen észlelek egy adatot attól, amikor tudatos vagyok az adat észlelésével kapcsolatban. Hallom a csengőt, de ez nem sokat jelent a számomra. De amikor hallom a csengőt, és a csengő meghallása valami olyan, ami felkelti a tudatosságomat abban az értelemben, hogy különválasztom ezt a hangot a többi, el nem különített ingertömegtől, és figyelmet fordítok rá, akkor nem a meg nem különböztetett ingerek észlelésével dolgozom, hanem az inger tudatos észlelésével. Ilyenkor munkát végzek, ami nem pusztán az érzékelést követő észlelés; inkább egy olyan tevékenység, amely során figyelmet fordítok az észlelésre. Ezt hívom appercepciónak, tudatos észlelésnek. Ráadásul képes vagyok minden érzékszervemet a tudatos észlelésre irányítani. Figyeljük meg, hogy mennyire más, ha a tömeges észlelések tetején való lavírozásra korlátozzuk magunkat, mint ha tudatos észlelésen alapuló hozzáállással rendelkezem. Ha ez az elhelyezkedésem, akkor minden ingert figyelmesen rögzítek. Lehetek közömbös, az inger akkor is elér, vagy lehetek figyelmes az inger hirtelen felbukkanásával szemben, mint a vadász, amelyik a nyúl felbukkanására vár. Lehetek nagyon figyelmes, várva egy bizonyos inger felbukkanására, és még ha az inger nem is bukkan fel, az elhelyezkedésem a tudatos észlelésen alapul. Nagyon fontos figyelembe venni a visszafordíthatóság mechanizmusát a tudat működési szintjei problémájának a megértése szempontjából, és hogy világosan felismerjünk néhány illuzórikus jelenséget. Egyéb dolgok mellett azt próbáljuk hangsúlyozni, hogy az érzékszervek nemcsak információt szállítanak a külvilágból, hanem nagyon összetett módon működnek, bizonyos részeiket a tudat irányítja. Nem egyszerűen csak a külvilág jelenségei vagy a belső, zsigeri jelenségek befolyásolják az érzékszerveket, hanem a tudat aktivitásai is hatással vannak rájuk. Ha ez nem így lenne, nem lehetne magyarázatot találni arra, hogy a tudat bizonyos zavarai miért módosítják az egyén érzékelését a külvilágról. Vegyünk egy példát: tíz különböző ember különböző módon észlelheti ugyanazt a tárgyat (akkor is, ha a távolság és a megvilágítás ugyanaz), mert vannak olyan tárgyak, melyek alkalmassá teszik a tudatot arra, hogy a működését rájuk vetítse. Valójában a tudat nem a tárgyra vetíti a működését, hanem az érzékszervre, ami aztán módosítja az észlelés rendszerét. A tudat rá tudja vetíteni a képeit a befogadás rendszerére, a befogadás rendszere vissza tudja juttatni ezt a belső ösztönzést, és aztán valaki úgy érezheti, a jelenség kívülről érkezett. Ha ez így van, akkor a tudat bizonyos működései módosíthatják az érzékszerv által a külvilágból érkezett adaton végrehajtott strukturálást.

Memória  Ahogyan az érzékek és a psziché egyik összetevője sem elszigetelten működik, ugyanígy a memória sem működik elszigetelten. A memória is struktúrában működik. A memória, ahogyan azt már említettük, rögzíti és megőrzi az adatokat, melyek az érzékekből illetve a tudatból érkeznek; valamint adatokat is szolgáltat a tudatnak, amikor azokra a tudatnak szüksége van. A memória működése szolgál referenciaként a tudat számára, a tudat jelenségek közötti időbeli elhelyezkedéséről. A memória ezen apparátusa nélkül a tudatnak komoly problémái adódnának a jelenségek időbeli elhelyezésével kapcsolatban. Nem tudná, hogy egy bizonyos jelenség előbb vagy utóbb történt-e, és nem tudná a világot időbeli sorrendben megjeleníteni. 27  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Annak a ténynek köszönhetően, hogy léteznek különböző memória-tartományok, illetve memória küszöbök tudja a tudat elhelyezni magát az időben. Az is bizonyosan a memóriának köszönhető, hogy a tudat térbelileg is el tudja magát helyezni, mivel a mentális tér semmilyen módon sem elválasztható a tudat idejétől—attól az időtől, amit a memóriából jövő jelenség szolgáltat. Így, ez a két kategória, az idő és a tér működik a tudatban, a memória által szolgáltatott adatoknak köszönhetően. Ezt megvizsgálhatjuk kicsit körültekintőbben. Ahogyan tudunk beszélni elméletben az érzékelés elemi egységéről, ugyanúgy beszélhetünk az emlék elemi egységéről is. De ez elméleti, mert a tapasztalt jelenségben nem léteznek. Ami érzékelhető az az, hogy a memóriában az érzékekből és a tudatból érkező adatok rendezetten érkeznek, kerülnek feldolgozásra, és rendeződnek el egy strukturált rögzítésekként. A memória kap az érzékekből és a tudat működéséből eredő adatokat, de emellett el is rendezi azokat egy bizonyos módon és strukturálja őket; az adatok egy nagyon komplex összerendelését és szervezését végzi el. Amikor a tudat szintje csökken, akkor a memória elkezdi elrendezni azokat az adatokat, melyek a tudat egy másik szintjén csak eltárolódtak. Az egyik tudatszinten a memória dolgozik, regisztrálja, eltárolja az összes beérkező napi adatot. és egy másik tudatszinten a memória elkezdi osztályozni és rendszerezni ezeket az adatokat, melyek ébrenléti állapotban érkeztek. Alvás közben, mely a tudat egy másik szintje, azt fogjuk látni, hogy a memória feldolgozza az adatokat. És az adatoknak ez az elrendezése a memóriában nem ugyanaz, mint az a memóriába érkezéskor végzett osztályozás. Tehát, ebben a pillanatban az érzékeken keresztül információkat fogadok be, és ezek az információk eltárolódnak a memóriában. Azonban az történik, hogy amikor a tudatszintem csökken, és elalszom, újra találkozom ezekkel a napi, ébrenlétből érkező adatokkal. Mindaz a nyersanyag, amit napközben befogadtam, és rögzítettem előjön, de nem ugyanúgy jelenik meg a belső megjelenítési rendszeremben. Ami napközben egy bizonyos sorrendben volt jelen, egy másfajta rendet követ, amikor a tudat szintje csökken. És ami a végén történt, most az elejére kerül; a közelmúltbeli elemek összekapcsolódnak nagyon régi elemekkel a memóriában, és egy teljes belső strukturálás történik a napközben befogadott nyersanyaggal és a memória különböző részeiből származó régebbi adatokkal, melyek egy ősmemóriához kapcsolódnak, egy többé-kevésbé közvetett emlékezethez. A memória egy ‘apparátus’, melykülönböző funkciókat lát el, annak a szintnek megfelelően, amiben a tudat struktúrája éppen van. A memóriában az adatok különböző módokon kerülnek rögzítésre: 1) Egy erős inger erőteljesen rögzül a memóriában. 2) Azok az adatok is erőteljesen rögzülnek, melyek egyidőben, több érzékből érkeznek. 3) Akkor is történik rögzítés, amikor ugyanaz az adat egy jelenséggel kapcsolatban különböző módokon jelenik meg. Ha megjelenítem egy módon, akkor rögzítem egyfajta módon; de ha más módon jelenítem meg, akkor másként rögzítem. A tudatom strukturálja, megformálja; de emellett van egy ’a’ benyomásom és egy ’B’ benyomásom. A rögzítés megtörténik az ismétlések miatt, és emellett, azért mert a tudat strukturál kérdéses tárggyal kapcsolatban, mely szintén rögzül. 4) Ismétlések által is történik rögzülés a memóriában. 5) Azok az adatok jobban rögzülnek, melyek más dolgokkal összefüggésben merülnek fel, mint egyénileg.

28  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

6) Illetve akkor is jobban rögzülnek, amikor élesen elkülönülnek vagy figyelemre méltóak, mert hiányzik a kontextus. Valami, ami kitűnik, ami lehetetlen nagyobb figyelemre tesz hajlandóvá, és ezért erősebben is rögzül. 7) A rögzítés minősége jobb, amikor az inger megkülönböztethető és ez akkor történik, ha nincs jelen háttérzaj, illetve a jel élessége miatt. Amikor az ismétlődések miatt telítődés fordul elő, akkor blokk alakul ki. A hirdetők szokták használni kissé eltúlzott módon az ismétlődés törvényét. Az ismétlődés által az adat rögzül ugyan, de az érzékek elfáradásához is vezethet. Emellett, ami az érzékekkel kapcsolatban igaznak tűnt, ugyanaz vonatkozik a memóriára is, például a csökkenő inger törvénye, amikor az inger hosszú időn át tart. Ha folyamatosan vizet csepegtetünk, a vízcsepegés ismétlődése nem lesz rögzítve. Amit eredményezni fog az az, hogy az ingerküszöb bezárul, ahogyan az érzékelés küszöbe is bezárul, és ezért az adatoknak többé nincs hatása. Amikor egy hirdetési kampány mérhetetlenül ismétlődő és tolakodó, akkor az ismétlésen alapuló szabályra alapoz, ami telítettséget fog eredményezni a memóriában, és végül az adat nem jut be többé, érzéki irritációt eredményez és a memória túltelítettségét. Néhányan az állatokkal kapcsolatban az újra és újra az inger ismétlődését használják, és ahelyett, hogy az az inger erősen rögzülhet, és helyes válaszokat váltana ki, az állat inkább elalszik. A külső ingerek hiánya esetén, az első inger, ami érkezik, erősen rögzül. Amikor a memória nem szolgáltat adatokat a tudatnak, akkor nagyobb a rögzítésre való hajlama. És amikor nem érkezik adat a tudatba, akkor a memória információkat szolgáltat kompenzálásképpen. Képzeljük el a következő esetet. Egy úriember be van zárva egy barlangba, ahova nem érkezik adat a külvilágból. Nem jut be fény, se hang, se szellő, ami a tapintási érzékenységére hatna… többé-kevésbé állandó hőméréklet van. A külső adatok lecsökkentek. A memória elkezdi szabadjára engedni eltárolt adatait. Ez egy különös funkciója a memóriának. Valaki börtönbe van zárva, vagy elmegy egy barlangba, és akkor, mivel ne működnek a külső érzékek, nincs külső adat, a memória mindenképpen szolgáltat adatot a koordinátornak. Ha kizárjuk a külső érzékelési adatokat, a memória azonnal kompenzálja ezt információk szolgáltatásával. A memória azért teszi ezt, mert a tudatnak minden esetben szüksége van ezekre az adatokra, hogy el tudja magát helyezni térben és időben; és ha a tudat nem kap adatokat referenciául, melyek stimulálják, akkor elveszti a szerkezetiségét. És az “Én” — ami az ingerek összességéből, valamint az apparátusok működésének az összességéből keletkezett — rájön, hogy nincsenek ingerei, nincsenek az apparátusokból jövő adatai. Az “Én” elveszti szerkezetiségét és úgy tapasztalja, hogy szétesik, elveszti a belső összetartását. Akkor megpróbál valamilyen adatokon nyugvó referenciát találni, még akkor is, ha az csak a memóriából jön, és ez tartja fenn az “Én” ingatag egységét. Az emlékezés — vagy még pontosabban a felidézés — akkor történik, ha a memória már rögzített adatokat szolgáltat a tudatnak. Ez a felidézést szándékosan végzi a tudat, és ez megkülönbözteti egy más típusú emlékezéstől, mely rákényszeríti magát a tudatra. Egy hasonlat használatával ezt a mechanizmust párhuzamba állíthatnánk azzal, amit arról mondtunk, ami az érzékekkel és a tudattal történik. Itt az inger a memóriából a tudatba érkezik, és azt mondjuk: “emlékezés”. Amikor a tudat fordult az inger irányába, akkor azt úgy neveztük “appercepció”. Amikor a tudat a memória adatai felé fordul, vagyis keresi azt az adatot, ami érdekli, akkor azt úgy nevezzük “felidézés”. Akkor történik felidézés, ha a figyelem az eltárolt emlékek egy bizonyos tartományára irányul. Tudjuk, hogy a tudatba érkeznek adatok a külső és a belső érzékeken keresztül. Ezek az információk egyszerre érkeznek a tudatba. Ez azt jelenti, hogy amikor felidézek valamit, amikor a memóriához fordulok, keresve egy külső adatot, gyakran az az adat, 29  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

amit előveszek a memóriából más, az észlelést kísérő adatokkal együtt jön elő. Más szóval, ha most külső információt fogadok, és az eljut a memóriába, akkor egyben belső információkat is fogadok, ami szintén eljut a memóriába. Amikor felidézem ezt, ami történt, akkor nem csak a külső adat jelenik meg a tudatomban, hanem azok a belső adatok is, amik jelen voltak abban a pillanatban. Ennek életbevágó jelentősége van. Nézzük meg, mi történik, amikor emlékezünk. Amikor emlékszem, megfigyelem a tárgyat, becsukom a szemem, emlékszem a tárgyra. Attól függően, hogy mennyire jó, átlagos vagy csekély a vizualizációs képzettségem, lesz a benyomás reprodukálása teljes vagy hiányos. Csak a tárgyra emlékszem vagy vannak más dolgok is még ott mellette? Figyeljük meg körültekintően. Nem gondolatok láncolatáról beszélünk, és nem is a tárgyra való emlékezés által felszínre hozott asszociációkról – még ha ezek jelen vannak is. Emlékszem a tárgyra és néhány más dolog is előjön vele. A tárgynak magának az emlékéhez nyúlunk. Megfigyelem a tárgyat, becsukom a szemem; a tárgy újra létrejön a memóriából—megjelenik a tárgy képe. De ennek a képnek, ami megjelenik a tárgyról, amellett, hogy más vizuális elemeket is tartalmaz, hiszen a szememet használom, vannak elemei számomra, a belső érzékelésemben, izomfeszültségek és egy bizonyos légkör, egy bizonyos klíma, aminek semmi köze sincs az észleleléshez. Tehát emlékszem a tárgyra, de nem csak arra, ami a tárgyról rögzítettem, hanem amit az akkori állapotomról rögzítettem. Természetesen ennek óriási következményei vannak, mert ha a memória csak egy rögzítő egység lenne, ami eltárolja az érzékelt adatokat, egyszerű esettel állnánk szemben. Azonban arról van szó, hogy az információ, ami a külvilágból érkezik ahhoz az állapothoz is kapcsolódik, amiben a struktúra volt a rögzítés pillanatában. És még többről van szó: azt mondjuk, hogy felidézhetünk valamit, és a memóriában rögzített adat azért tud eljutni a tudatba, mert a jelenséggel kapcsolatos adatok a struktúra adataival együtt rögzültek. Mert a felidézés, ha jól megfigyeled, nem képek keresésén alapszik, hanem állapotok keresésén. És beazonosítja a képeket, melyek egyik vagy másik helyzethez kapcsolódnak nem maguk a képek alapján, hanem a hozzájuk tartozó állapotok alapján. Figyeld meg, mit teszel, amikor emlékszel: pl. a házadra akarsz emlékezni. Hogyan csinálod ezt, hogy emlékszel a házadra? Figyeld meg, mit teszel. Ugye hogy egy belső érzékelést tapasztalsz? És ez az érzékelés, mielőtt a házadról alkotott kép feltűnne, az a belső érzékelés—ez a képek egyfajta érzékelése? Nem—ez egy cönesztetikus érzékelés. Ez a cönesztetikus érzékelés különböző belső állapotok között keresgéli azokat az általános klímákat, melyek a házad vizuális képeinek a rögzítéséhez kapcsolódnak. És amikor egy szörnyű képet idézel fel, különböző szörnyek maszkjai között keresgélsz, hogy megtaláld a megfelelőt, vagy azt a klímát keresed, amely ahhoz a bizonyos memória szinthez tartozik, mely azt a benyomást kelti benned, hogy 'szörnyű'? Nem képek között fogsz keresni; belső ingerek halmazában fogsz keresni, amely a meglévő rögzítéseket kíséri. Amikor a képet végül is felidézi a tudat, akkor készen állsz a képpel való műveletekre, töltések kisütésére, izommozgásokra vagy más apparátusok mobilizálására, hogy azzal a képpel kezdjenek dolgozni, és aztán arra, hogy intellektuális műveletek jelenjenek meg, vagy érzelmek, stb. Amikor a kép megjelenik a megjelenítés terében, akkor vagy kész a cselekvésre. De a felidézés rendszere nem képek közötti, hanem állapotok közötti keresés alapján működik. Ha mindezt a fiziológia felől közelítjük meg, azt kell mondjuk, hogy a vizuális képek nincsenek rögzítve a neuronokban; nincsenek parányi, mikroszkopikus képek a neuronokban. Hanem inkább elektrokémiai áramlatok léteznek, melyek nem képek, és amikor a felidézés jelensége megtörténik, akkor nem kezded el keresni azokat a mikroszkopikus képeket, amíg meg nem találod, hanem elektrokémiai szinteket keresel, amelyek azt az érzetet adják, hogy ahhoz a szinthez tartoznak, amit keresel, amely szintben aztán a kép megjelenik. Tehát nem 30  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

képeken keresztül emlékezünk, hanem állapotok alapján, melyek az észlelést kísérték abban a pillanatban. Lássunk egy példát, amit mindig használunk. Kijövök egy helyről, és rájövök, hogy valamit elfelejtettem. Mit érzékelsz ekkor—egy képet? Vagy egy különös érzést? Bizonyosan nem egy képet, mert akkor tudnád, mit felejtettél el. Az a különös érzésed van, hogy valamit elfelejtettél. És mit teszel azonnal? Elkezdesz keresni képek után kutatva, megjelenik egy, és azt mondod: ez nem az; egy másik kép jelenik meg, és azt mondod: “Nem ez az”. Elkezdesz elvetni képeket. Mi vezet a keresésben? A képek vezetnek? Nem, nem egy kép vezet; hanem egy állapot, amely különböző képeket hív elő, és amikor a helytelen kép jeleneik meg azt mondod: “Nem ez az, amit elfelejtettem, mert ez itt van nálam”. És így folytatod, belső állapotoktól vezérelve addig, míg el nem találod a tárgyat és a felfedezés érzését tapasztalod. És azt mondod: “Ez az, amit elfelejtettem!”. A keresés alatt állapotok között kutattál, és azok az állapotok hívták elő a képeket, és te folytattad a felismerés létrejöttéig. Egy tárgy keresésének aktusához kötődő állapot különbözik attól az állapottól, amikor rátalálunk egy tárgyra (beteljesedés állapota). Az érzékelése teljesen eltérő. Azonban, minden esetben állapotokról beszélünk, amelyeket képek kísérnek nagy sebességgel. Egy előzőleg adott példában, a “kellemetlen város” esetében, amire visszaemlékszem, elmondhatjuk, hogy nem csak ezért ismerem fel, mert megjelenik a képe, hanem mert előjön az az állapot is, melyben a városról kapott adatok rögzítése közben voltam. És az a város ellenszenves vagy kellemes lesz, vagy ilyen és ilyen jellemzőkkel bír majd—de nem az egyszerű képek felidézése miatt, amelyekkel rendelkezem róla, hanem azon állapotok miatt, amikben akkor voltam, amikor a képeket rögzítettem. Figyelj meg egy képet egy másik korszakból. A múlt egyfajta kristályosodása. Nézed a képet és a fénykép, amely megörökíti azt a boldog pillanatot, rögtön nosztalgikus érzetet ébreszt fel benned valami iránt, ami jelen van természetesen, de már eltűnt. És lesz egyfajta összehasonlítás, egy ütközés aközött, ami most van, és ami elmúlt; ennek az állapotnak, annak a pillanatnak a rögzítéseihez van köze, és a jelen pillanatbeli állapotomhoz, amikor rögzítem ezt az adatot. Azt mondtuk, hogy az emlékezés—precízebben a felidézés—az, amikor a memória egy már korábban rögzített adatot szolgáltat a tudatnak. Ez a felidézés a tudat által szándékosan jön létre, ami megkülönbözteti attól az emlékezéstől, mely a tudatra kényszeríti magát. Egy példa, amikor bizonyos emlékek megszállják a tudatot, mely néha egybeesik valamilyen kereséssel, vagy pszichológiai ellentmondással, mely a tudat bármilyen részvétele nélkül jön létre. Különbség van az adat keresése a memóriában és a másik eset között, amikor az adat spontán jelenik meg a memóriából és rátelepszik a tudatra több-kevesebb erővel, attól függően, hogy milyen nagy töltést hordoz. Léteznek memória állapotok, melyek elérik a tudatot, képeket szabadítanak fel, és ezek a képek megszállott módon kényszerítik magukat a tudatra. Azok a képek, melyek a memóriából érkeznek, vagy amiket a memória szabadit el, ellepik a tudatot és rákényszerítik magukat—ez maguk a képek miatt van, vagy az emlékezés miatt, vagy az állapot miatt, mely a képet kíséri? Nem kétséges, ez az állapot miatt van, ami a képet kíséri. És ez a mániákus kép, ami egy helyzethez kötődik, amelyben régen voltam, és amely most rám kényszeríti magát, ez a kép egy erőteljes, (ahogyan ezt majd később hívni fogjuk) “klimatikus” töltést hordoz magában. Tehát egy állapothoz kapcsolódva érkezik a tudatba, ahhoz az állapothoz, amiben az a jelenség rögzült. A felidézésnek különböző fokozatai lehetnek attól függően, hogy az adatot kisebb vagy nagyobb intenzitással rögzítettük. Amikor az adat épp hogy csak érinti az észlelési küszöböt, a felidézés is halvány lesz. Olyan is előfurdalhat, hogy az adatot nem rögzíti a 31  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

memória, de mikor újra érzékeljük, akkor felismerjük. És vannak olyan adatok is, amelyek az észlelési küszöb környékén működnek, ami számunkra ebben az estben az emlékezeti küszöböt is jelenti. Egy időben divatba jött az ún. tudatküszöb alatti befolyásolás, vagyis a tudatküszöb alatt ható reklámozás, ami érdekes jelenségnek tűnt, de később megbukott. Ez egy egyszerű, alapvető mechanizmus alapján működött, ahol az ingert az észlelési küszöb környékén jutatták el az emberekhez. Az alany nem érzékelte az adatot, de az így is eljutott hozzá. Onnan tudjuk, hogy eljutott hozzá, hogy később feltűnt az alany álmaiban. Valamint onnan, hogy egy bizonyos állapotban képes volt felidézni, amit annak idején nem érzékelt, nem látott. Van tehát jó pár olyan adat, ami mindenképpen eléri az észlelési küszöböt, ezeket nem érzékeli abban a pillanatban a tudat, de bekerülnek a memóriába. És ezek az adatok, mikor a memóriába kerülnek, az őket kísérő jellemző állapottal együtt kerülnek oda. Ezenképpen, ha azt akarjuk, hogy egy reklámban az adatok hatásosak legyen, szükséges a tüdatküszöb alatt eljutatott tárgyat egy megfelelő érzelmi állapottal társítani. Ha történetesen egy italt akarunk reklámozni, nem csak az a feladatunk, hogy a megfelelő képet beillesszük a vetített film minden 16. képkockájába (tudvalevő, hogy ha minden 16. filmkocka helyére beillesztünk egy képet, akkor nem fogjuk észrevenni ezt a tudatküszöb alatti villanást miközben nézzük a filmet, mivel éppen csak hogy az észlelési tartományon belül lesz az inger). Ha a filmnek bizonyos részeit választjuk (amelyekre a legnagyobb érzelmi melegség jellemző), és oda illesztjük be az adott terméket, akkor mikor az alany felidézi a filmet, a tudatküszöb alatt rögzített jelenség nagyobb intenzitással fog rá hatni. Ez volt az elképzelés, és nagyon alapfokúan működött. És úgy tűnik, hogy a reklámozott termékek forgalma nem növekedett, viszont mind a mai napig vannak olyan emberek, akik hisznek ennek a "szörnyű titkos fegyvernek az erejében". Valójában nem a tudatküszöb alatti propagandával foglalkozunk itt. Minket az a probléma érdekel, hogy egy adott kép vagy jelenség, amely épp hogy eléri a küszöböt és ennek ellenére rögzül, azzal egyidőben az állapot is rögzül. A felidézés minimális küszöbéről kezdve növekvő intenzitású fokozatokat láthatunk, amíg el nem érjük az automatikus emlékezést, vagyis a gyors felismerést. Vegyük például a nyelv esetét. Amikor valaki egy olyan nyelvet beszél, amit mélyen elsajátított, nem kell az egyes szavakra emlékeznie, hogy kiejtse őket. Ez csak a tanulás fázisban történik, amikor egy idegen nyelvet tanulunk, de nem amikor a nyelvi rendszert már annyira elsajátítottuk, hogy automatikus működik. Ha ötletekkel vagy érzelmekkel akarunk dolgozni, a memória az ötleteken dolgozó ember állapotnak megfelelően szolgáltatja az adatokat. Milyen különös lenne, ha a memória pusztán rögzítené az érzékekre vonatkozó adatokat! Hogy tudjunk beszélni, minden rögzített emléket fel kéne tudnunk idézni, amit érzékeltünk a beszéd tanulása során - de legalább is fel kellene tudjuk idézni az egész jelrendszert. De amikor beszélünk, a jelrendszert keressük. A gondolatainkat, az érzelmeinket keressük, és ez indítja el a jelek kiejtését, azokét a jel-képekét, amiket később a nyelvbe illesztünk. Az automatikus emlékezés működik, a gyors felismeréses emlékezet. Egy tárgy felismerése akkor történik meg, amikor az észlelés összehasonlításra kerül a korábban észlelet adatokkal. E nélkül a felismerés nélkül a psziché ismétlődésük ellenére állandóan azt érezné a jelenségekkel szemben, hogy először érzékeli őket. A jelenség mindig ugyanaz lehetne, de nem történne meg a felismerés, ezért a psziché nem volna képes fejlődni - akármit is mond néhány divatos irányzat. Az a véleményük, hogy a tudat számára a memóriával dolgozni egy "érdekes pszichológiai áttörés". Ha ezek a prédikátorok emlékezet nélkül dolgoznának, még csak el sem tudnák magyarázni a rendszert másoknak. Másrészről, a felejtés nem más, mint a már rögzített adatok tudatba emelésére való 32  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

képtelenség. Nagyon különös, hogy néha egész memória egységeket vagy helyzeteket, fogalmakat is elfelejtünk. Néhány esetben kitörlődik az, amit bizonyos klímában vissza tudnánk idézni, ezért minden a memóriában rögzített jelenség, aminek bármi köze van ehhez az állapothoz, szintén kitörlődik. Egész tartományok kitörlődnek, mert előhozhatnának egy olyan képet, ami fájdalmas klímákhoz kapcsolódik. Általában a felejtés nem más, mint képtelenség a már rögzített adatok beemelésére a tudatba. Azért történik ez, mert az emlékezésben van egy blokk, amely megakadályozza az információ újbóli megjelenését. Mindazonáltal léteznek "funkcionális" típusú felejtések, amelyek megakadályozzák az emlékek folyamatos feltűnését köszönhetően azoknak az egymás közötti szabályozó mechanizmusoknak, amelyek megakadályozzák az egyik apparátus működését, miközben egy másik apparátus működik. Ez azt jelenti, hogy szerencsére nem emlékszünk folyamatosan mindenre; hogy szerencsére lehetőségünk van arra, hogy úgy emlékezzünk dolgokra, hogy különböző pillanatokba, különböző időkbe helyezzünk el tárgyakat és jelenségeket. Szerencsére nem emlékezünk folyamatosan, mert ez a külvilágból érkező adatok észlelését nagyban megzavarná. Világos, hogy ilyen háttérzajban, melyet a folyamatos emlékezés okozna, problémáink lennének azzal, hogy új jelenségeket figyeljünk meg, és természetesen az intellektuális működésünket is nagyban zavarná, ha a memória folyamatosan bombázna minket. Azt is látni fogjuk, hogy a felejtés, az amnézia vagy a blokkolódás hogyan működik, nem valami hiba miatt, hanem mert fontos szerepet játszanak a psziché gazdaságos működésében. Valószínűleg nem arról van szó, hogy a struktúra rosszul van felépítve, sokkal inkább ez valamiféle szerepet töltenek be, még akkor is, amikor hibát követ el. A memória különböző szintjeit figyelhetjük meg. Az individuális memória megtöltése folyamán, az első pillanatban, amikor elkezdjük érzékelni és rögzíteni a dolgokat, egyfajta "alap" jön létre (hogy adjunk neki egy nevet), egyfajta ősi memória alap réteg, a memória egy mély rétege. E felett az alap memória felett, ami tulajdonképpen az az adatbázis, amivel a tudat dolgozni fog, kapcsolatok rendszere kezd kialakulni, amit később a tudat alkalmaz. A végzett műveletek alapjának szempontjából ez a legősibb memória. Erre a régebbi memóriára az élet során folyamatosan rögzített dolgok mind „rárakódnak” - ez a memória második rétege. És van egy harmadik rétege is, az azonnali memória, azok a közvetlen adatok, amiket használunk. Normális esetben a mély memória erősen bevésődik, és nem történnek ebben az alaprétegben fontos műveletek, míg a rövid távú memóriában rendszerezési, osztályozási és adatraktározási műveletek egész sora játszódik le. Ugyanakkor ezek között a szintek között (ti. a legújabb szint, a közvetlen szint és a közbülső szint) létrejön egyfajta úgynevezett "potencia különbség", ahol belépnek az új adatok, és módosítják a közbülső memóriát. Ha egy klasszikus tankönyvi osztályozást szeretnénk felállítani, akkor beszélhetnénk egy régi memóriáról, egy közbülső memóriáról és egy azonnali memóriáról, és a három közül leginkább az azonnali memóriát adna további osztályozási munkát. Ha a régiebbi adatok nincsenek is jelen nagy intenzitással, nagyon mélyen gyökereznek. Olyan, mintha létrehoztak volna egy területet, ahova az új adatok beesnek. Ezen oknál fogva komoly nehézségekbe ütközik a közbülső memóriával való munka. Tudunk dolgozni az azonnali memóriával, ami közvetetten hat a közbülső memóriára, de nagyon nehéz megváltoztatni az alaprétegbe mélyen bevésődött dolgokat. Ez a háttér, ami erősen bevésődött; ez gyakorol hatást azokra az új potenciálokra, amelyek az „archiválóhoz” érkeznek. Ily módon a memória belső feszültségei - amit hívhatunk a memória "belső klímáinak" is - valóban hatást gyakorolnak az új adatokra.

33  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Bármilyen rögzítés folyamán, ahogy a rögzített dolgok memorizálása közben is az érzelmeknek rendkívül fontos szerepük van. Így a fájdalmas érzésekkel vagy fájdalmas állapotokkal kísért rögzítések később más érzetet adnak, mint a kellemes érzelmi állapotokkal kísért rögzítések. Ezért amikor egy bizonyos külső érzékelés rögzítését idézzük fel, fel fognak tűnni az azt kísérő belső állapotok is. Ha a külső adatokat védekező érzelmi rendszer kíséri, fájdalmas emlékek rendszere, a rögzített dolgok felidézését meg fogja színezni az a fájdalmas emlék, ami a külső adatok rögzítését kísérte. És ennek fontos következményei vannak. Van egy szituációs típusú memória is. Valaki rögzít egy személyt egy adott szituációban. Nem sokkal később emberünk újra látja ugyanazt a személyt, de egy olyan helyzetben, aminek semmi köze nincs az előzőhöz. Emberünk találkozik azzal a bizonyos személlyel, ismerősnek érzékeli, de nem ismeri fel egészen; a kép nem stimmel, mivel a személy képe az új helyzetben nem esik egybe azzal a helyzettel, ahol először rögzítette. Valójában minden rögzítés szituációs, és beszélhetünk egyfajta szituációs memóriáról, ahol a tárgy kontextus szerint kerül rögzítésre. Ha a kontextus később megváltozik, érezzük az ismerősség egy bizonyos ízét a tárggyal kapcsolatban, de nem ismerjük fel, mert a vonatkoztatási paraméterek megváltoztak. Ekkor nehézségeink vannak a felismeréssel a kontextus megváltozásának köszönhetően, mivel összeütközésbe kerül az új kép a régivel. A felidézés mechanizmusai során - az emlékezés során általában problémák adódnak, mert ha nincs meg minden, ami korábban kísérte a tárgyat, néha nem tudjuk, hogy helyezzük el. Amit a felidézésről mondtunk (hogy nem képeket, hanem bizonyos tónusokat keresünk), erre az esetre is igaz. A memóriából érkező mnemikus impulzusok (a memória impulzusainak) bemeneti útját a belső érzékszervek, a külső érzékszervek és a koordináló apparátus tevékenységei adják. Másrészről az érkező ingerek kettős utat követnek - az egyik út közvetlenül az érzékelő apparátushoz vezet, a másik pedig a memória apparátusához. Elegendő az ingereknek, hogy finoman érintsék az érzékelési küszöböt, hogy érzékelhetővé váljanak. És minimális aktivitás a különböző tudati szinteken elég, hogy megtörténjen a rögzítés. Másrészről, amikor a memória frissül, miközben az impulzus lefordul képpé, és képről egy központhoz (mivel a központ működéséről is van egy érzékelésünk), a memória megerősödik. Ezt mondjuk: ha a memóriából érkezik egy impulzus a tudatba, és ha a tudatban ez az impulzus átalakul egy képpé, ez a kép hatással van a központokra, és mindez jelet küld a külvilág felé. Miközben hatással van a kifelé menő jelre, a központ aktivitását mindenesetre érzékelik a belső érzékek. Akkor hogyan tanulunk, igazából? Valójában úgy tanulunk, hogy az adat eléri az érzékszerveket, és a memória elraktározza, vagy akkor tanulunk, amikor végrehajtjuk a cselekedetet? Egy kicsit mindkettő. Az iskolai oktatásra jellemző az az előfeltételezés, hogy egy adóállomás leadja a jelet, egy vevő állomás pedig fogja a jelet, és ebből áll a tanulás. Úgy tűnik a dolgok nem pont így működnek. Úgy tűnik, hogy akkor tanulunk, amikor az adat, amely elhagyja a memóriát, elér a tudatba, lefordul egy képpé, mozgásba hoz egy központot, és születik egy kifelé menő válasz (a válasz lehet intellektuális, érzelmi vagy motorikus). Miközben ez az impulzus képpé válik, mozgósítja a központot és a központ működésbe lép, ezzel egy időben létrejön egy belső érzékelés a központ tevékenységéről. Amikor ez az egész visszacsatolási körforgás megtörtént, akkor lesz hangsúlyos a rögzítés. Más szavakkal: cselekvés által tanulunk és nem egyszerűen érzékelés által. Ha úgy dolgozol egy gyerekkel, hogy magyarázatokat adsz neki, és a gyereknek nincs más dolga, mint figyelni, 34  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

nagyon más tanulási helyzetben lesz, mint az a gyerek, aki adatokat kap, és azt a feladatot kapja, hogy találjon köztük összefüggést, és magyarázza el, hogy mit tanult. Mivel ezzel egyidőben van egy visszacsatolási kör is a tanító és a tanuló között, a tanuló ugyanazon műveletei, a tanuló kérdései a tanárhoz a tanárt is munkára kényszerítik, mivel olyan összefüggéseket kell alkotnia, amelyekre magától nem gondolt volna. Így tehát ebben a viszonyrendszerben mindenki tanul. Ez egy kölcsönösen összefüggő rendszer mindkét fél között, amelyben természetesen az ok-okozati séma nem működik. A struktúrában folyamatos újraalkalmazkodás történik, amelyben az adatot különböző nézőpontokból nézzük, és ahol nem csak annak az aktív hozzáállása létezik, aki szolgáltatja az adatokat, és nem csak annak passzív hozzáállása, aki fogadja az adatokat. Az érzékszervek és a koordinátor közti körforgásban a memória egyfajta összekötő, híd szerepet tölt be, esetenként kompenzálja a hiányzó érzékelési adatokat felidézés vagy akaratlan emlékezés által. Mély alvás esetén pedig, amikor kívülről nem érkezik adat, a cönesztetikus adatok összekapcsolódnak a memóriából származó adatokkal, és elérik a tudatot. Ebben az esetben a memóriából származó (mnemikus) adatok nem úgy tűnnek, mintha szándékosan idéztük volna fel őket, de végül is a koordinátor munkálkodik adatokat rendez, analizál, műveleteket hajt végre a memória részvételével. Még a mély alvás estén is folynak ezek a műveletek. A tudat hajtja végre mindezt. Amint tudjátok, nem azonosítjuk a tudatot az ébrenléti állapottal. A tudat számunkra sokkal kiterjedtebb, és ezért beszélünk a tudat szintjeiről. Na tehát, a tudatot az alvás szintéjén lefoglalja az osztályozás és az adatrendezés mechanikus munkája. A mély alvás szintjén az ébrenléti nyersanyag (pl. a rövid távú memóriából származó adatok) újrarendezése folyik. Ezért van az, hogy az álmok egy adott napon elsősorban abból az alapanyagból vannak, amely az aznapi történésekből származik. Természetesen itt létrejönnek hosszú asszociációs láncok, és az aznapi adatok, az aznapi nyersanyag pedig összekapcsolódik a korábbi adatokkal; de alapvetően az aznapi nyersanyaggal van dolgunk (a rövid távú memóriával), amely az ábrándmag alakításán dolgozik.

A koordinátor a felidézésen keresztül tud a memóriához fordulni. Ezt a felidézést "visszafordíthatósági mechanizmus"-nak nevezzük. A koordinátortól ez aktivitás kíván a források utáni kutatásban. A memóriának sok hibája is van. A legáltalánosabb memóriahiba a hibás felismerés, ami akkor jön létre, amikor egy új adat rosszul kapcsolódik egy korábbihoz. Ez a helyzet, amiben most vagyok rettentően hasonlít egy másik helyzetre, amiben korábban voltam, azzal a kivétellel, hogy sosem láttam ezt a tárgyat korábban. Mivel létezik a szituációs típusú rögzítés, tapasztalom azt az érzést, hogy korábban már láttam a tárgyat; de nem arról van szó, hogy valaha már láttam, hanem hogy felismerek a mostanihoz hasonló helyzeteket, amelyek máskor már megtörténtek. Aztán elhelyezem ezt az új tárgyat abban a másik szituációs emlékben, és felismertként tűnik fel előttem. Néha ennek az ellenkezője történik. Egy tárgy, amit felismerek, felidéz egy szituációt, amit korábban nem tapasztaltam, de úgy tűnik, mintha átéltem volna. Ennek egy változata, amit úgy hívunk, hogy "hibás emlékezés", amikor egy adatot, amelyik nem jelenik meg a memóriában egy másikkal helyettesítünk, mintha egy információs űrt töltenénk be.

35  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Az amnézia az általános szakkifejezés annak az érzékelésére, ha egy adatot vagy egy egész adatsort egyáltalán nem tudunk felidézni. Az amnéziának, ezeknek a felejtéseknek különböző osztályozásai lehetnek. Előfordulhat olyan amnézia, amely nem csak egyes tárgyakra vonatkozik, vagy olyan tárgyakra, amelyek érintkezés, különbözőség vagy hasonlóság alapján kapcsolódnak hozzá. Az amnézia ott is működhet, ahol nem egy adott tárgy törlődik ki, hanem egy adott helyzet, és ez a törlés a memória különböző szintjein működik. Például: nem felejtem el, mi történt 5 nappal ezelőtt, de elfelejtek az életem különböző szakaszaiból néhány helyzetet, amelyek összefüggenek egymással. A felejtés tehát nem csak időrendben történik, hanem néha kiválogat olyan helyzeteket, amelyek különböző életszakaszokban ismétlődtek. Egy egész sor törlődik - de csak látszólag, mert valójában nagyon nehezen törlődnek dolgok a memóriából. Normálisan az történik, hogy az adatot nem tudjuk felidézni, mert nincs érzetünk egy ilyen érzékelésről, mert az adatsornak megfelelő érzet érzékelését más érzékelések befolyásolják - fájdalmas érzékelések stb. Azok a fájdalmas érzékelések, amelyek néhány jelenség rögzítését kísérik hajlamosak eltűnni a felidézés során. Mivel ezeket a fájdalmas érzékeléseket elutasítja az egész struktúra, minden, ami kíséri őket, szintén elutasításra kerül. Alapvetően az adat rögzítését kísérő fájdalom mechanizmusa előbb vagy utóbb az adat eltűnését fogja okozni; el fogja tüntetni az adatot, legalább is, ami a felidézhetőséget illeti. Mindenesetre, amit fájdalom kíséretében rögzítettünk vagy elfelejtődik, vagy újra tudatba idézhető, de a hozzá kapcsolódó tartalmak átalakulnak. Vannak olyan fájdalmas rögzítések, amelyek úgymond "beleégnek" a memóriánkba. Ugyanakkor, ha valaki alaposan megvizsgálja ezeket a fájdalmas rögzítéseket, nyilvánvalóvá válik, hogy számos kísérőjelenségük drasztikusan átalakult. Minden rögzítés társul más, érintkező rögzítésekkel. Végül is nem létezik olyan, hogy elszigetelt emlék; inkább a koordinátor válogat az emlékek közül, amelyekre szüksége van. A fájdalmas vagy a kellemes dolgok rögzítésének problémájával kapcsolatban a következő kérdés merül fel: Mi történik, amikor egy érzékszervi inger kellemesen rögzül, de más körülmények miatt morális vagy intellektuális fájdalmat gerjeszt. Képzeljünk el egy embert, akinek az erkölcsi neveltetése miatt problémái vannak bizonyos kellemes érzékszervi adatokkal. Ebben az esetben a fájdalom és az élvezet összekeveredik. Az történik, hogy ez az ember fizikai örömet érzékel, ugyanakkor ez a kellemes fizikai érzékelés erkölcsi értékelési problémákat okoz neki. Hogyan fogja felidézni ezt az érzékelést? A legvalószínűbb, hogy később nem is akar majd emlékezni arra, ami történt. De legalább ennyire valószínű, hogy egyfajta megszállottság fogja jellemezni a helyzettel kapcsolatban. Aztán láthatjuk majd ezt a jó embert, aki egyrészről elnyomja ennek a kellemes érzékelésnek a felidézését, másrészről a kellemes érzékelések megszállják, és ráerőltetik magukat a tudatára. 

Tudat  Úgy értelmezzük a tudatot, mint koordináció és érzékelés rendszerét melyre hatással van az emberi psziché. Néha “tudatról” beszélünk, néha pedig a “koordinátorról” máskor pedig az “érzékelésről”. Ilyenkor ugyanarról az entitásról van szó, amely ellát különböző funkciókat, de ettől még nem különböző entitásokról beszélünk. De az teljesen más dolog, mikor az „Én”-ről beszélünk. Nem azonosítjuk az „én”-t a tudattal. A tudat különböző szintjeit úgy tekintjük mint különböző területeket(ambit) a tudat munkájához, és az Én-t pedig úgy értelmezzük, mint ami a kialakuló pszichés folyamatokat figyeli – nem feltétlenül az éber folyamatokat. Ébrenléti állapotban érzékelést és különböző műveleteket 36  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

végzek. Ha valaki megkérdezi, hogy „Ki vagy te?”, akkor válaszolok: „Én vagyok” – és aztán hozzáteszek egy igazolványt, személyi számot, nevet vagy ilyesmit. Az a benyomásom, hogy az „Én” ugyanazokat a műveleteket fogja érzékelni, a tudatnak a műveleteit fogja megfigyelni. Mostanra megkülönböztettük a műveleteket, melyeket a tudat végez és ezt a megfigyelőt, amelyik hivatkozik/azonosítja magát a tudat műveleteivel. Ha pedig figyelmet fordítok arra, hogy hogyan végzem a dolgok megfigyelését, akkor azt látom, hogy „belülről” figyelem meg a dolgokat. Ha a saját mechanizmusaimat figyelem meg, akkor azt látom, hogy ezeket pedig „kívülről” látom. Ha most csökkentem a tudat szintjét, és lemegyek alvásba, akkor hogyan látom magam? Álmomban sétálok az utcán, látok elhaladó autókat, sétáló embereket – honnan nézem ezeket az embereket, autókat akik elmennek mellettem? Magamon belülről? (Ahogy most nézlek téged, és tudom, hogy rajtam kívül vagy, és ezért téged magamon belülről nézlek) Így látom magamat álmomban is? Nem, kívülről látom magamat. Ha megfigyelem, hogy hogyan látok az álom szintjén, akkor látom magamat, ahogy nézem az elhaladó autókat, és embereket, és kívülről figyelem magamat. Nézzük ezt meg most másfelől – próbáljuk meg az emlékekkel. Most emlékezz vissza egy helyzetre, amikor gyerek voltál. Jó. Mit látsz a jelenetben? Magadat gyerekként belülről látod, így látod a dolgokat, amelyek körülvesznek? Kívülről látod magadat. Ebben az értelemen hol van az „Én”? Az „Én” azon belül a strukturáló rendszeren belül van, amelyet a tudat végez, és észleli a dolgokat vagy az „Én” kívül van? Egyrészt az a benyomásunk, hogy néhány esetben belül van máskor meg kívül. Másrészt pedig azt látjuk, hogy miközben a tudatnak ugyanazon műveleteit megfigyeli, a megfigyelő elkülönül ezektől a műveletektől. Mindenesetre az „Én” különállónak tűnik akár kívül van akár belül. Amit tudunk az az, hogy nem része a műveleteknek. Ez az Én – hogy van akkor, hogy azonosítom a tudattal ha minden érzékelésem arról szól, hogy az „Én” és a tudat különálló? Ha megfigyelem, hogy milyen érzékeléseim vannak az „Én”-ről, látni fogom, hogy mindezek az érzékelések különválasztásai annak a dolognak, amit úgy hívok „tudat és a tudat műveletei” és amit úgy hívok „Én”. Miből áll az „Én”? hogyan épül fel, miért jön létre, miért követem el azt a hibát, hogy összekapcsolom az „ént” a tudattal? Először is nem tartunk tudatosnak bármilyen olyan jelenséget, amelyet nem érzékelünk, és a psziché azon műveleteit sem tekintjük tudatosnak, amelyben a koordináló feladatnak nincs szerepe. Amikor érzékelésről/regiszter beszélünk, akkor különböző szintű érzékelésekről beszélünk. Azért mert nem azonosítjuk a tudatot az ébrenléttel. A tudat valami szélesebb. Általában a tudatot az ébrenléti tevékenységhez kapcsolják, és minden mást a tudaton kívül hagyunk. A tudat alapvető mechanizmusai alatt olyanokat értünk, mint a visszafordíhatóság mechanizmusa, mely a tudat képessége hogy ráirányítsa magát az információforrásaira a figyelmen keresztül. Ha egy érzékelési forrás felé fordul, akkor appercepcióról beszélünk. Ha az emlékezet forrására irányul, akkor felidézésről (evokáció) beszélünk. Lehet appercepció a felidézésben (appercepció az evokációban) is, amikor egy adat az érzékelési küszöbben kerül rögzítésre, és felidézés közben történik az appercepció (tudatos észlelés) Ugyanez a helyzet a tudatküszöb alatti rögzítéssel, mikor nem vesszük észre, hogy mikor történik meg, de később fel tudjuk idézni. Percepciónak/észlelésnek hívom az érzékelési adat egyszerű regisztrálását. Együtt vagyunk, egy zaj hallatszik, észlelem a zajt. Az érdeklődésem aztán fordulhat a zajforrás felé, de a tény az, hogy az adat ráerőltette magát az érzékelésemre. Ezt észlelésnek fogom tartani. Természetesen ez nagyon összetett, végbement a strukturálás meg ilyenek. Másrészt appercepciónak hívom az érzékelési adat keresését. Így észlelek (percepció) mikor egy adat ráerőlteti magát egy érzékre, és appercepció/felfogás, mikor 37  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

keresem az érzékelési adatot. Emlékezésnek hívom, amikor ez az elem nem az érzékektől jön, hanem a memóriából, és megérkezik a tudatba. Felidézésnek (evokáció) hívom a tudatnak azt a tevékenységét, amely arra irányul, hogy adatokat keressen a memóriában. De vannak más esetek is, amelyek egy kicsit bonyolultabbá teszik a dolgot számunkra: appercepció az evokációban például, amikor úgy tűnik, hogy a két apparátus tevékenységei összekeverednek. Ez az az eset mikor az adat az érzékelési küszöbben rögzült, és abban a pillanatban nincs éber állapotban a tudatomban hogy mi történt ezzel az adattal, de az adat rögzült a memóriámban. Később a felidézés során ez az adat előjön. Nézzünk egy példát. Látok egy csomó embert az utcán, a tekintetemmel automatikusan pásztázom az embereket, és később mikor visszaemlékszem erre azt mondom” De egy barátom ott ment el előttem és nem is köszöntem neki!” Itt a appercepció az evokációban dolgot használom ( felfogás a felidézésben). Tehát arra összpontosítok az emlékezetemben, hogy mi történt, felidézem, és a felidézés során valami előjön, amit rögzítettem, de anélkül hogy tudatában lettem volna ennek, amikor rögzítettem. Aztán az összes érzékelésből, amely most előtt a felidézés során kiválasztok egyet, és azzal dolgozom. A visszafordíthatóság mechanizmusának teljesítménye közvetlenül összekapcsolódik a tudat működési szintjeivel. Azt mondjuk, hogy ahogy a tudat szintje csökken, akkor ezeknek a mechanizmusoknak a működése is csökken, és fordítva. Ennek nagy gyakorlati jelentősége lesz számunkra a későbbi munkákban. Abban a mértékben, ahogy a tudat működési szintje csökken, a visszafordíthatóság mechanizmusai fokozatosan gátolódnak, és a tevékenységei csökkennek. Ahogy emeljük a tudat működési szintjét a visszafordíthatóság ( azaz a tudat ráirányulása a saját mechanizmusaira) nő. Van egy minimális strukturálás tudati mechanizmusok működési módjában – a cselekvés-tárgy. A cselekvés-tárgy ugyanúgy működik a tudatban ahogy az inger(stimuli) és az érzékelés (regiszter), összeköti őket a tudat strukturáló mechanizmusa, ez a szándékos tudati mechanizmus. A cselekvés mindig egy tárgyra vonatkozik, akár megfogható a tárgy vagy megfoghatatlan vagy pusztán pszichikai. Csakúgy ahogy az érzékek és a memória állandóan működik úgy a tudat is folyamatosan elindít tevékenységeket, tárgyak felé irányítja magát. A kapcsolat a cselekvés és a tárgy között nem állandó, mivel léteznek olyan cselekvések, amelyek a tárgyuk keresésére indulnak, amely pontosan az a helyzet, amely a tudat dinamikáját adja. Néhány pszichológus úgy gondolta, hogy a tudat alapvető tulajdonsága, hogy a tudati cselekvésnek összekötve kell lennie a tárggyal. Tehát hogy nem létezhet cselekvés tárgy nélkül és tárgy cselekvés nélkül. Természetesen nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy a tárgy, amelyre a cselekvés vonatkozik, megváltozhat. Ha ez nem így lenne, a tudat számos komoly nehézséggel találná szemben magát, mikor egyik tárgytól a másikra fordul, mert az átváltás pillanatában a cselekvés ott találná magát a tárgy nélkül (mert már nem ugyanaz). Ennek köszönhetően, hogy a cselekvés képes a tárgyának a megkeresésére, képes a tudat átváltani egyes tárgyakról másokra. Az igazat megvallva azok a pszichológusok egy nagy igazságot fedeztek fel, azt hogy a tudati cselekvés egy tárgyra vonatkozik, és ha a tárgy meg is változik, a tudat „feléje” irányul. A tudat ezért szándékos és cselekvés-tárgy struktúrájaként viselkedik. És így a tudat tárgyai – legyenek akár észlelések, melyek a tudatba érkeznek, megjelenítések, absztrakciók, stb. – mind úgy jelennek meg, mint a tudat cselekvésének tárgyai. Ezért tudok egy bizonyos emléket megkeresni – mert ez egy tárgy. Most kereshetek egy bizonyos észlelést – ez egy tárgy. Most elvonatkoztathatok – ez is egy tárgy. De azok a műveletek, amelyeket végzek különböző természetűek – különböző típusú cselekvések léteznek. 38  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A tudat szándékossága (hogy a tudat cselekvéseit meghatározott tárgyakra irányítja) mindig a jövő felé irányul, dolgok felé melyeknek meg kell jelenniük. Nagyon fontos a tudati cselekvéseknek ez a jövőre irányuló tevékenysége. A szándékosság mindig a jövő felé irányul, amelynek az érzékelése a keresés feszültsége. Ha vissza fogok emlékezni arra, mi történt fél órával ezelőtt, akkor arra készülök fel elindítsam a tudatom cselekvését a jövő felé. Ebben a pillanatban „még eddig” nem találtam meg mi történt 10 perccel ezelőtt, de keresem. Biztos, hogy a jövőben meg fogom találni, amit keresek. Most, végre, megtaláltam, amit kerestem. Elkerülhetetlenül a tudat jövő-módban mozog és így működik visszafelé menve az elmúlt eseményeken. Elkerülhetetlenül a tudat ideje a futurizáció, afelé megy ami történni fog a tudattal még az emlékezés esetében is. Így azok az emberek, akik a múlt felé haladnak, és odagyökereztek, beleragadtak a múltba, úgy tűnik, mintha a tudatuk dinamikája kristályosodott volna – de még ezeknél az embereknél is a tudat dinamikája tovább működik. Minden esetben elkezdek érzékeléseket alkotni múltbeli dolgokról, de a tudatom iránya mindig a keresésben van, mindig előrehalad, még akkor is mikor megpróbál visszahozni eseményeket, amelyek hosszú-hosszú idővel korábban történtek. A tudat különbözőképpen strukturálja az időt a tudat működési szintjétől függően. Az adatok egymás után tárolódnak egy bizonyos módon és később elő tudom hívni azt a sorrendiséget, de ez nem működik ugyanúgy a tudat más működési szintjein. Az események sorrendje a tudat szintjétől függően módosul. Dolgok, amelyek korábban történtek megjelenhetnek későbbiként, az újabb események úgy tűnhetnek mint korábbi események, és egy sajátságos keverék jön létre, ahogy ez az álmokban is történik. Van két fontos jellemzője annak ahogy a tudat strukturál a működési szintjének megfelelően: egyrészt az idő elrendezése ( a tudatban), másrészt a visszafordíthatóság változatai. A visszafordíthatósági mechanizmusok hatékonysága, és a tárgyak elrendezése a tudat időiben ezek teljesen ébrenléti jellemzők. Beszélhetünk egy másfajta mechanizmusról, vagy a tudta egy másik funkciójáról, mint a figyelem, amely egy adottsága/hajlama a tudatnak, amely lehetővé teszi, hogy megfigyeljünk belső és külső jelenségeket. Mikor egy inger átlépi a küszöböt, felkelti a tudat érdeklődését, és központi helyet foglal el, amelyre a figyelem ráirányul. Más szóval a figyelem az érdeklődésnek megfelelően működik, megfelelően annak a valaminek, amely valahogy benyomást kelt a tudatban. Jön egy inger áthalad a küszöbön, és ha nincsenek más dolgok, amikkel foglalkoznom kell akkor a figyelmem az inger felé fordul amely felkelti a figyelmet. Más szóval a figyelmet mindig érdekek irányítják, melyek érzékelések. A tárgy megmaradhat a központi területen belül, ebben az a esetben teljesen erre összpontosítok. Ha maradéktalanul ezt a tárgyat figyelem, akkor azok a tárgyak, amelyek körülveszik, elvesztik az érdekességüket számomra, abban az értelemben, hogy a figyelmem a tárgyat fogja körül és másodlagosan ennek a területe kiterjed, hogy magába foglalja a többit is. De a figyelmem egy tárgyra irányul. Ezt úgy hívom, hogy „jelenlét mezeje”, azaz minden, ami figyelmembe tűnik önállóan/egymagában/függetlenül. Minden, ami nem szigorúan a tárgyhoz kötötten jelenik meg az a figyelmem számára felhígul. Ez olyan, mintha a többi dolog a tárgy körül nem lenne érdekes számomra. A többi tárgy fokozatos érdektelenné válását és úgy tekintem, mint a társjelenbe való belépést, bár a társjelen is cselekedik és kíséri a központi tárgy jelenlétét. Ezért nem szabad összekevernünk a jelen és a társjelen mezejét a figyelem fókuszának régi megjelenítésével, amely állítólag kiemelte a figyelem tárgyát és a többi tárgyat pedig elhomályosította, lecsökkentve ez utóbbiakat a tétlenség állapotába. 39  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A társjelennek ezek a mezői, bár olyan jelenségeknek tűnnek, melyek szigorúan a tudat mechanizmusaira korlátozódnak, a memóriához van közük. Az első pillanatban megfigyelek egy tárgyat. Ezt a tárgyat körülveszik más tárgyak. A tárgy, amit figyelek a legfontosabb, de vannak más tárgyak is. Ezeknek a műveleteknek a figyelemhez van közük, és az észleléshez. Ha felidézem a központi tárgyat, amit az előbb megfigyeltem, akkor az belép a jelenléti terembe, de most előhívhatom, és elhelyezhetem a jelenléti térben azokat a tárgyakat is, melyek másodlagosak voltak az észlelés pillanatában; felidézéskor a jelenléti mezőmet áthelyezhetem a társjelen mezőbe. Ami másodlagos volt az átalakulhat a felidézés során elsődlegessé. Mindezt azért tehetem meg, mert, bármelyik esetben volt egy érzékelése a jelenlévő tárgynak és a társjelenben lévő tárgyaknak. Ezek a társjelenek a memóriában nagyon fontos feladatokat látnak el, mert lehetővé teszik számomra, hogy összekapcsoljak számos olyan tárgyat, melyek nincsenek a rögzítés pillanatában jelen, de korábban rögzítettem őket. Ez lehetővé teszi, hogy azt mondjam: „Ez úgy néz ki, mint valami, amit korábban láttam!” „ Ah, ez hasonlít arra a másik dologra!” Aham, ez különbözik attól’” Aha, ez kapcsolatban van azzal!” Ez azért van, mert elkezdek észlelni, a memória is működik, és számos adat működik társjelenként az előtt amit látok. A jelenlét és társjelen működése teszi lehetővé, hogy strukturáljam az újonnan, akár az észlelés eszközeivel érkező adatokat. Ha nincs meg a kényszer a társjelen adatai felől nem érkezik, akkor nem tudom strukturálni az adatokat. Így nagyon egyszerűen azt mondjuk, hogy amikor a filyemel működik, vannak tárgyak, amelyek központiként jelennek meg és vannak tárgyak, amelyek a periférián – tárgyak amelyek társjelenként tűnnek fel. Ez a figyelemhez kapcsolódó jelenlét és társjelen megtörténik belső és külső tárgyak esetében is. Amikor egy tárgy felé fordulok egy nyilvánvaló aspektusa lesz jelen, és ami nem nyilvánvaló az társjelenként működik. Ez a tárgy, amit nézek csak annyira van jelen amennyit képes vagyok észlelni belőle, a többi része „rejtett”. De az a része, amelyik rejtve van társjelenként működik. Nem képzelem, hogy ami előttem van az csak egy vonal vagy pusztán egy sík vagy két sík, amit egyszerűen észlelek. Tudatában vagyok, hogy ez egy test. Mindez társjelenként működik, és mindez több mint az észleléseim. Minden alkalommal, mikor észlelek valamit, akkor észlelem a tárgyat és még azt is ami kíséri. A tudat még hozzáad dolgokat az észleléshez. Mindig észlelek, és többet strukturálok, mint amennyit észlelek. Néha jól csinálom, néha nem annyira jól. Ez többet következtet egy tárgyról, mint ami észlelhető belőle, ez a tudat egyik tulajdonsága. A tudat több mindennel dolgozik, mint amennyivel szükséges lenne – túl megy a megfigyelt tárgyon. A tudat különböző szintjein ugyanazt figyelhetjük meg. Például ébrenlétben ott vannak az ábrándok társjelenként és álmunkban pedig az ébrenlét lehet ott társjelenként. Kinek nem volt még az az érzése miközben álmodott, hogy olyan mintha ébren lenne? Ki nem érezte még azt miközben aludt hogy tudja hogy álmodik? Ki nem érezte még azt ébren hogy többé kevésbé alszik, mikor rájött az ábrándláncolatok erejére? A szintek társjelenként működnek, és néha érzékeljük ennek a tényét. Néha más szintek tartalmai virágoznak ki az ébrenlétben, és aztán felismerem a nyomást, amit ezek a tartalmak gyakorolnak. A ébrenlétemet támadja egy állapot, az én ébrenléti szintembe betör egy állapot, amelyik nincs összhangban az észlelés világával, betörnek tárgyak, melyeknek semmi közük nincsen azokhoz a tárgyakhoz, amelyeket a mindennapi életben észlelek. Az állapotok, melyek ébrenlétben keletkeznek tudatosítják bennem, hogy más szintek is működnek egyidejűleg az ébrenléti 40  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

szinttel együtt. Ez a többi szintek működésének a társjelene is, egyidejűleg egy bizonyos szint működésével. Ebben az egyetlen tudatban vannak még elvonatkoztatási és asszociációs mechanizmusok is. A tudat elvonatkoztató képessége nő az ébrenlét szintjén. Általánosságban azt mondjuk, hogy a visszafordíthatóság nő ébrenlétben, a figyelem irányítása nő, az események időbeli elrendezése nő, és a tudat absztraháló munkája is nő. Félálomban és álomban mindezek a mechanizmusok, melyeket korábban elmagyaráztunk, egy esést szenvednek el a működési szintjükben, és az elvonatkoztatás képessége is csökken. Ahogy a szint esik az elvonatkoztató képesség fogy, kevésbé vagyunk képesek absztraktul gondolkodni. Amikor az ember álmos, akkor kevesebb matematikai műveletet tud elvégezni, és kevés matematikai műveletet tud elvégezni mikor alszik. Mindenesetre, ahogy a tudat szintje egyre alacsonyabb az asszociációs képesség nő. Van asszociáció ébrenléti állapotban is, de az ébrenlét az elvonatkoztatás mechanizmusaira szakosodott. A képzeletről beszélve azt mondjuk, hogy ennek a működése az asszociatív mechanizmusok beindításában nyilvánul meg. Megerősítjük, hogy létezik spontán képzelődés, úgymond egy egyszerű asszociatív képzelődés, és egy irányított képzelődés. Nagy különbség van a rendszeretlen asszociálás és a különböző események közötti kapcsolat felépítése között, pl. mint amire a regényírók képesek. Azt írják, hogy 1. fejezet, 2. fejezet és a képzelet kialakít egy rendet. A spontán, kaotikus, asszociatív képzelet nagyon más, mint az a képzelet, ami rendbe tesz minden asszociatív dolgot, ami végbemegy. Ez utóbbit gyakran hívják „irányított képzeletnek”. A művészet hasznosítja leginkább ezt a fajta képzeletet. Vannak fontos megkülönböztetések az elvonatkozató mechanizmusok és a képzeletből eredő műveletek között. Az elvonatkoztatóakban több a logika, rendszerezik az adatok világát, míg a képzelet nem rendrakással foglalkozik , hanem a képekkel való munkával, melyek asszociációk alapján működnek, és az azonostól az azonoshoz a hasonlótól a hasonlóhoz mennek. Ez egy út, amit hasonlóságnak hívunk. Hasonlóságon alapul pl. az az asszociáció, hogy vörös=vér. Kapcsolaton vagy közelségen, érintkezésen alapul a folyó=híd asszociáció. Ellentéten alapul a fekete=fehér, magas=alacsony és így tovább. Az elkalandozó képzeletet a szabad asszociáció jellemzi, vezető nélkül, ahol a képek elszabadulnak, és a tudatra erőltetik magukat, főleg az álmokban és az ábrándokban. Az irányított képzeletben másrészt, van bizonyos működési szabadsága a tudatnak az ébrenlét szintjén, amely lehetővé teszi, hogy legyen egy irány a találékonyság tervéhez kapcsolódva, amelyben az az érdek, hogy valami olyat öntsünk formába, amely még nem létezik. Valaki követ egy tervet és azt mondja: „Írni fogok egy ilyen témáról” és szabadjára engedi a képzeletet, de többé kevésbé egy terv mentén. Attól függően, hogy az ingereket, melyek a tudatot érik az egyik vagy a másik kiválasztott mechanizmus dolgozza fel, azaz az elvonatkoztatás vagy a képzettársítás mechanizmusai, különböző fordítások jönnek létre, melyek különböző megjelenítésekben öltenek formát. Normális esetben az absztrakt működésnek kevés köze van a képekhez. Másrészről mikro az asszociatív mechanizmusok aktívak akkor a munka alapja a kép. A képek ügye életbevágó kérdésekhez vezet el minket.   6. A megjelenítés tere 3 Egyes pszichológusok úgy gondolták, hogy a kép az észlelés egy rossz „másolata”, és összességében a tudat hibájának tekinthető. Számunkra a kép számos feladatot lát el, és ezek közül az egyik legfontosabb funkciója az, hogy impulzusokat szállít a válaszapparátushoz. Ezért amikor megjelenik egy kép, nagy valószínűséggel mozgásba 41  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

hoz egy választ. Amikor egy absztrakció tűnik fel, azt nem feltétlenül követi válasz. Az „elképzelt dolgok” esetében az történik, hogy a megjelenítéstől a válaszapparátushoz szállítok impulzusokat. Ezt az „izomtónus” példáján keresztül mutatjuk be. Ha elképzelek egy tőlem jobbra elhelyezkedő tárgyat, a testem apránként elkezd majd abba az irányba mutatni. Ha a tárgyat a bal oldalamra képzelem, ugyanez a másik irányban történik. A kezem könnyebben mozdul az elképzelt tárgy irányába, az ellenkező irányba nehezebben mozog. A kép valamely irányba hajlamosítja a motorikus központ működését. Fejtsük ezt ki bővebben! Ha valaki otthon van és megéhezik, azonnal a hűtőszekrényhez megy. Bárki megmondaná, hogy itt arról van szó, hogy az ingerrel szemben adott válasz működik. Ilyen egyszerű! De hogy is van ez valójában, hogy az „éhségingerhez” az a válasz tartozik, hogy „menjünk a hűtőszekrényhez”? Miért van az, hogy ha valaki éhes, akkor nem a vécébe megy, például? Hogyan éri el az illető, hogy a hűtőszekrény jelenjen meg, és ne a vécé? Bizonyára valami nagyon gyors dolog történt, amit még vizualizálni sem tudtunk, de működött. Kiemelkedő fontosságú, hogy megértsük azt a funkciót, amit a kép betölt, mert ez az, ami előkészíti a testi tónust és végül elmozdítja a testet egy bizonyos irányban. Amikor azt mondjuk, hogy „a kép pszichikai töltéseket szállít fizikai szintekre”, akkor nagyon messze állunk attól, amit azok a pszichológusok gondoltak, akik azt feltételezték, hogy a kép az észlelés csökkent értékű formája. A képek működését párhuzamba állíthatjuk a vörösvértestek működésével. A vörösvértestek oxigént vesznek fel a tüdőben. Onnan áthaladnak a véráramon, és a test különböző részeiben leadják az oxigént. Eközben légzési gázokat vesznek fel, és visszatérnek a tüdőbe, hogy ott megszabaduljanak terhüktől. A pszichés működés összekötői (a képek) szintén terheket vesznek fel egy helyen, elszállítják őket egy másik helyre, leadják őket, majd újabb terheket (töltéseket) vesznek fel, és így tovább. Így végzik el a pszichofizikai energia szállításának feladatát. A képek impulzusokat mozgatnak egyik helyről a másikra, mely impulzusok lehetnek feszültségek, máskor irritációk, megint máskor az észlelés adatai vagy a memória adatai. Ezek az impulzusok képekké lesznek lefordítva, amelyek megjelenésüket követően megindulnak 64 a válaszközpontok felé. Ezután a központok mozgásba lépnek azért, hogy megvédjék a testet, vagy, hogy menekülésre késztessék, illetve hogy a kellemes dolgok irányába mozdítsák. Ezeknek a képeknek köszönhető, hogy a kellemes és a fájdalmas dolgok érzeteit testi tevékenységgé lehet átváltani. De ugyanez történik a kellemes és a fájdalmas dolgok terén az elme alapvető működési folyamataiban is. Egyes képeknek az a funkciójuk, hogy a megjelenítésben feszültségeket vezessenek le, azon működés segítségével, hogy olyan kellemes tárgyakat vagy helyzeteket idéznek fel, melyek a psziché egyensúlyát szolgálják, Ezek a képek rendszerint megnyitnak egy csatornát, és ennek folyamán ellenállásokba ütköznek. Egyes képek éppen azért tűnnek fel rögeszmésen újra meg újra, mert nem képesek megnyitni egy csatornát. Természetesen vannak olyan eljárások, melyek segítségével a kép utat találhat magának, és megnyilvánulhat a szóban forgó központ felé. És ez világosan megmutatja számunkra a kép katartikus funkcióját. A képet később például szavakká alakítjuk, és egyes feszültségeket levezetünk a szavak révén, vagy további átalakuláson mennek át a központok felé tartó útjuk során. Ezenkívül nem csak a kép „katartikus” funkcióját figyelhetjük meg (a kép töltésének szállítását), hanem a „transzferenciális” funkciót is, melyet a kép akkor tölt be, amikor leválasztja magát az impulzusok azon területéről, mely a képet életre hívta. Tegyük fel a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy az alvás szintjén az olyannyira erőteljes képek nem mozdítják meg a testet? A tónusból kifolyólag alváskor még az ébrenléti 42  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

szintnél is jobban meg kellene mozdítaniuk a testet. Ha a szint süllyedésével több a kép, akkor a testnek többet is kellene mozognia. Ám normális esetben alvás közben a test nem mozog a képek nyomán. Itt egy blokkoló mechanizmus működik, melyet fiziológiai szinten is nyomon lehet követni. Egy olyan mechanizmus, ami akkor lép működésbe, amikor a tudatszint süllyedni kezd, és ami megszakítja a kapcsolatot a motorikus központtal. Ekkor a képek megjelennek, de az a kisülés, ami a testet mozgásba hozná, nem jut át. Amikor képekről beszélünk, nem csak vizuális képekre gondolunk. Minden érzékszerv létrehozza a neki megfelelő képet, és ennek köszönhetően meg tudunk jeleníteni szaglási, ízlelési, hallási, stb. jelenségeket. Ebben a fajta kultúrában és ilyen neveltetés mellett a képek általában leginkább a látáshoz kapcsolódnak. Ugyanakkor mindenki maga is meggyőződhet róla, hogy szagokat is meg tud jeleníteni, illetve fel tud idézni hangokat is anélkül, hogy ehhez feltétlenül szüksége volna vizuális megjelenítésre. Amire szagokkal vagy hangokkal kapcsolatban emlékszünk, az „valahol” van a megjelenítés terében. Természetes, hogy a hallási megjelenítések jelenségeinek elhelyezkedésében különbséget teszünk a kívülről érkező és az általunk megjelenített vagy elképzelt hangok között. Ez utóbbi nemcsak hogy „belül” van (és ez máris egy megjelenítési teret jelez a számunkra), de ez a „belül” egy bizonyos „helyen” van. Ezt a helyet nem feltétlenül látjuk, de tapasztaljuk és érezzük. Tegyük fel, hogy egy koncerten vagy, és előtted játszik a zenekar. Becsukod a szemed, és nagyon figyelsz a hangszerek hangjára. Hallasz egy hangszert balról. Aztán egy másikat jobbról. Ha megfigyeled a szemed, azt fogod tapasztalni, hogy amikor olyasvalamit hallgatsz, ami balról jön, a szemeid balra mozdulnak, amikor pedig a jobb oldalon szóló hangszert hallgatod, a szemeid jobbra mozdulnak. Ilyen módon, ha nem is a zenét, de a hangokat kibocsátó forrásokat a szemed mozgásával is követed. Ebből arra következtethetünk, hogy (szintén a tónussal összefüggésben) amilyen irányba a jelenségre fordított figyelem fordul, még ha ez nem is vizuális, a szemek is arra, a forrás felé mozdulnak. Így aztán, még ha a szemnek nincs is semmi köze a zenéhez, semmi köze a hangokhoz, térben követi azt az ingert, ami a fülhöz érkezik. Sőt, a hangokat „magasnak” vagy „mélynek” nevezzük, mert (ha megfigyeljük, mi történik ezen hangok megjelenítésével kapcsolatban, és megfigyeljük a szemmozgás érzetét) megállapíthatjuk, hogy ahogyan a hangok magasabbak lesznek, a szem egyre inkább felfelé mozdul. Ahogy a hangok mélyebbé válnak, a szem inkább lefelé mozdul. Látszólag semmilyen kapcsolat nincs a szem és a fül között. Ám mivel minden érzékszerv létrehozza a maga megjelenítését, és ez a megjelenítés egy mentális térben történik, ez a tér egy olyan területet alakít ki, ahol olyan megjelenítések helyezkednek el, melyek különböző érzékelési forrásokból származnak. Ez a tér nem más, mint a belső megjelenítések összessége, melyek a cönesztéziás rendszer sajátjai. Így tehát a mentális tér egyfajta képernyő, amely az ember cönesztéziájának impulzusait reprodukálja. Ezért minden jelenség, amely a koordinációs apparátushoz érkezik, a megjelenítés képernyőjének valamely pontján kerül elhelyezésre. Mindegy, hogy hangról, szagról, vagy vizuálisan beérkező tárgyról van szó, minden esetben a megjelenítés terének egy bizonyos pontjára kerül. Ez a tér nem csak két síkban terjed ki – van mélysége, van térfogata, és megközelítőleg saját testünk másolata. Valójában a megjelenítés „teste”, vagy ha jobban tetszik, egy „térbeli vonatkoztatási háttér”. Ha emlékszünk a példában említett zenekarra, talán a zenére és a különböző hangszerek és hangok „térbeli” elhelyezésére 65 is emlékszünk. Könnyen meggyőződhetünk arról is, 43  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

hogy az emlékezés tevékenysége során a szem a „hangot” kibocsátó forrást kutatva mozog, és beazonosítja azokat a „helyeket”, ahonnan az említett „hang” ered. Amikor olyan hangokra emlékszünk, melyek „távolról és szemből” érkeznek, ezek a tér egy olyan mélységében lesznek elhelyezve, ami más, mint ahova az olyan hangok emlékei kerülnek, amik „közelről és szemből” érkeznek. A belső távolságok ilyen rendszerezését a szem megfelelő mozgása kíséri, mintha a szem a külvilágból érkező jelenségeket érzékelne. Az olyan kategóriák, mint a „közel” és a „távol”, illetve az „elöl” és a „hátul”, a „jobbra” és a „balra”, a „fent” és a „lent” egyértelműen mutatják a megjelenítés terének kiterjedését. Ha ez a tér legalább háromdimenziós, akkor minden jelenséget (még a tapintási, ízlelési vagy szaglási jelenségeket is) lehetséges egy bizonyos magasságban, szélességben és mélységben elhelyezni. A megjelenítés terének e mélysége az, ami lehetővé teszi a jelenségek lokalizálását, akár a belső világból, akár a külvilágból érkeztek. Itt kell megállapítanunk, hogy a „belsőt” a „külsőtől” elválasztó „határ” a tapintás, amely megfelelő módon belső és külső tapintásra oszlik. A „tapintási határ” egyik fontos helye az arc, ahol a külső érzékszervek többsége található egymás mellett, kis területen. Így a megjelenítés terében létezik egy osztályozási rendszer, ami lehetővé teszi a jelenségek forrás szerinti lokalizálását, illetve bizonyos mértékig azt is, hogy különbséget tegyünk a cönesztézia világa és a külső érzékszervek világa között. A megjelenítés terének köszönhetően az impulzusok egy rendszere érkezik a tudatba, és képpé alakul. Ez a kép újra lefordításra kerül, beindít egy központot, ami működésbe lép, a vonatkozó tér egy bizonyos tartományának és mélységének irányában. Másrészt a központ működéséről is lesz egy érzékelés, az érzékelés létrehozza a hozzá tartozó képet, és ilyen módon, egy visszacsatolási körforgásban, az általános tevékenység folyamatosan alakul. Ha a belső megjelenítés a cönesztéziás jelenségek szintjén kerül elhelyezésre, ezek a válaszokká alakított képek cönesztéziás szinten fognak jelenségeket beindítani. Ha a megjelenítés a külső tevékenységeknek megfelelő szinten váltódik ki, a képek külső irányba fogják mobilizálni a központokat. Természetesen számos hiba történhet a képek elhelyezésében egy megjelenítési szinten belül, és ezért hasznos volna elsajátítani olyan eljárásokat, melyek segítségével a képeket el lehetne mozdítani a belső megjelenítési tér megfelelő pontjára (hiszen ezek a képek képezik a válasz alapját). A megjelenítés tere különféle jellemzőket vesz fel annak függvényében, hogy a tudat mely szintje működik éppen. Amikor egy jelenség ébrenléti állapotban tűnik fel a megjelenítés terében, az nem ugyanaz, mint amikor az alvás szintjén jelenik meg. Amikor álmunkban látjuk magunkat, máshogyan helyezzük el magunkat a megjelenítés terének valamely pontján, mint amikor emlékezünk egy jelenségre. Az első esetben önmagunkat képként az adott téren belül látjuk, de egy külső nézőpontból figyeljük meg magunkat (azaz „kívülről” látjuk magunkat). A második esetben a jelenséget a megjelenítés terén belül látjuk, és önmagunkból figyeljük meg (más szavakkal, a nézőpontunk „kívül” van, ahogy az előző esetben is, de magunkat nem külső nézőpontból látjuk, hanem úgy látjuk a tárgyat, mintha saját szemünkön keresztül néznénk, és így a tárgyat a megjelenítés terén belül lévőnek látjuk). Amennyiben a nézőpontunk „kívül” van, a belső tér tárolóként jelenik meg, és a saját önképünk annak a térnek a tartalmaként jelenik meg. Ebben az esetben a kép mozgássá való lefordításának következményei mások lesznek, mint ha nézőpontként 44  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

és képként „kívül” vagyunk (mivel magunkból nézünk, és ezért mi vagyunk a tároló, a megfigyelt tárgy pedig a tartalom). Az álmok során az első történik. Magunkat a megjelenítés terén belül látjuk. Akkor mit mozdítunk meg? Az önmagunkról alkotott képet mobilizáljuk. De ez nagyban különbözik attól, amikor nem látjuk magunkat, hanem a jelenséget úgy látjuk, mint ami abban a térben foglaltatik. Ezért, bár vannak fiziológiai magyarázatok a motorikus központtal való kapcsolat megszakadására, ami akkor következik be, amikor a tudatszint alacsonyabb lesz, természetesen vannak pszichológiai érzetek, melyek lehetővé teszik számunkra annak megértését, hogy az álmokban a képek a világ felé történő mozgósítása azért bénul meg, mert az alany önmagáról alkotott érzete egy külső pontból látszik, és ezért az illető a belső téren belülre kerül. Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az említett érzeteket saját önképünkről és a megfigyelési pontról nem kell feltétlenül vizuális képeknek tekinteni. Azoknál, akik születésüktől fogva vakok, elmondásuk szerint nem jelennek meg vizuális megjelenítések; mégis kétségkívül nagyon jól emlékeznek hallási, ízlelési és más jellegű jelenségekre. Nincs szükségük vizuális képekre. Mindenesetre 66 a vak embereknél a többi érzékszerv megjelenítései térben elhelyezve jelennek meg. Ez a megfelelő pillanat arra, hogy tegyünk néhány megállapítást a tudat strukturálásával és a megjelenítés terével kapcsolatban, illetve azokkal a hibákkal kapcsolatban, melyek ezek működése során előfordulnak. Annak megfelelően, hogy a tudatba érkező impulzusokat az absztrakció, az osztályozás, az elkalandozás vagy az irányított képzelet mechanizmusa dolgozza fel, különböző lefordítások készülnek, melyek többféle megjelenítést alakítanak ki. Ami a tudat működésének hibáit illeti, ezeket elkülöníthetjük azoktól a hibáktól, melyek a tudat, az érzékszervek és a memória közötti kapcsolatban keletkeznek, és melyeket általános néven „működési zavarnak” nevezünk. A hallucináció például nem működési zavar, hanem a koordináló hibája. Akkor jön létre, amikor olyan megjelenítések tűnnek fel, amiket „kivetítünk”, és a tudaton „kívüliként” érzékelünk. Ezeket valós tárgyakként vagy helyzetekként éljük meg, melyek a külvilágban helyezkednek el, és azoknak a jelenségeknek a jegyeit viselik magukon, melyeket az érzékszerveinken keresztül érzékelünk. Ebben az értelemben az alvás és az aktív félálom szintjén előidézett jelenségek mindegyike hallucinációs jelenség, mert a valóság erősen szuggesztív érzetét nyújtják a megfigyelő számára, akinek a nézőpontja a jeleneten „kívül” van, az ébrenléthez hasonlatos módon. A hallucinációk (ébrenléti állapotban) olyan konfigurációk, melyeket a tudat a memória alapján hoz létre. Rendszerint súlyos kimerültség, ingerhiány, egyes betegségek illetve életveszélyes helyzetek esetén fordulnak elő. Fizikai gyengeség és az emocionális tudat (amelyről a későbbiekben lesz szó) különböző eseteiben gyakoriak, amikor a koordináló elveszíti az időben és térben való elmozdulás képességét. A tudat az érzékszervekkel kapcsolatos működési zavarai között említhetjük az adatok koherens összekapcsolására való képtelenséget, amikor az egyik csatorna adatait egy másik csatornára ruházzuk át. A tudat számos működési zavara kapcsolódik a memóriához, és ezek a zavarok különböző tudatszinteken jelentkezhetnek. Kijelenthetjük, hogy a különböző szintek funkciója az, hogy kompenzálják az információtömeget, és néha strukturáló válaszokat, vagy inkább kompenzációs válaszokat adjanak. Ez arra enged következtetni, hogy ha egy jelenség a tudat egyik szintjének területére esik, akkor nagy valószínűséggel azonnal strukturálásra, más jelenségekkel való összekapcsolásra kerül. 45  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Erről a szintről azonnal beindul egy kompenzációs válasz is. Ezek olyan szintek, melyek sorozatos egyensúlyhiánynak vannak kitéve, az új jelenségek rohama miatt. A mélyalvás szintjén a külső érzékszervek minimális mértékben működnek. A külső környezetből csak olyan információ érkezik, ami át tud jutni az alvás jelentette küszöbön. A cönesztéziás érzék működése az uralkodó, melyből olyan impulzusok érkeznek, amik asszociatív mechanizmusok működése révén lesznek lefordítva és alakulnak át, és így oneirikus képek jönnek létre, az álom képei. Ezen a szinten a képek jellegzetessége nagy szuggesztív erejük, hatalmas hipnotizáló képességük. Az ébrenléthez képest módosul a pszichológiai idő és tér. Az aktus-tárgy struktúra gyakran az egyes elemek közötti összefüggés nélkül jelenik meg. Keresünk egy bizonyos tárgyat, és egy másik bukkan fel, amely kivételes módon fejezi be a keresést. Ugyanígy, a klímák és a helyzetek sokszor függetlenednek egymástól, azaz a tudat aktusai a különböző szinteken nem esnek egybe a tudat tárgyaival, ahogy ez az ébrenlétben történik. Ezenkívül, azok a töltések, melyek a mélyalvás szintjének megjelenítéseit kísérik, függetlenednek a tárgyaktól, melyekkel az ébrenlét szintjén szorosabb kapcsolatban maradnának. A kritika és az önkritika eltűnése is jellemző az alvásra, de ahogy a tudatszint emelkedik, ezek a mechanizmusok erősebben kezdenek működni. A szintek tehetetlensége és a terület, ahol a jelenségek elhelyezkednek, okozza azt, hogy a szintek mobilitása és az átmenet egyik szintből a másikba fokozatos, többé-kevésbé lassú, és van egy bizonyos folytonossága. Így az alvásból való kilépést és belépést a félálom szintjén való áthaladás előzi meg, és azok az esetek, melyek során közvetlen az átmenet az ébrenlétből az alvásba – a köztes szinteken való áthaladás legcsekélyebb érzete nélkül – igen kivételesek. Ha az alvás szintjéről az alany módosult állapotban ébred, a félálom előző szakaszának tehetetlensége működik az ébrenlét ezen esetében, és a korábbi pillanat tartalmait hurcolja tovább magával. Az ébrenlétet megelőző félálom szintjén a külső érzékszervek elkezdenek információt küldeni a tudatnak - olyan információt, amely nem teljesen strukturált, mert az ábrándok és az erős cönesztéziás érzet jelenléte is bezavar. Az alvás tartalmai elveszítik szuggesztív erejüket, bár továbbra is feltűnnek, egyfajta fél ébrenléti észlelés folytán, amely már új paramétereket és új referenciákat szolgáltat. A szuggesztív erő tovább hat, főleg egyes nagyon élénk képek esetében, melyeket „hipnogóg képeknek” hívunk. Másrészről, újra feltűnik a szakaszos ábrándok rendszere. Ez az a szint, ahol az ábrándmagot és a másodlagos ábrándokat a legkönnyebb észlelni, legalábbis ami a klímájukat vagy az alapvető feszültségeket illeti. 67

A félálom szintje különböző jellemzőket mutat attól függően, hogy alvás előtt működik (és az ébrenlétből hurcol magával tartalmakat), vagy alvás után (álombéli tartalmakat magával hozva). Meg lehet figyelni a módosult tudatállapotok esetét is, amelyek csak bizonyos körülmények között következnek be. Az ábrándozás módja, mely ezt a szintet jellemzi (továbbra is a félálomról beszélünk) a tehetetlenség tevékenysége folytán rendszerint átkerül az ébrenlétbe, és nyersanyagot szolgáltat az elkalandozásnak, bár az ébrenléti észlelés elemei is jelen lehetnek. Bizonyos, hogy az egyik szintről a másikra történő átállás során a megjelenítés tere módosul, csakúgy, ahogyan az is, ahogy az alany elhelyezi magát ebben a térben. Ebben a közegben a koordináló már el tud végezni néhány koherens műveletet. Azt is megemlítjük, hogy ez a szint nagyon labilis, és ezért 46  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

könnyű felborítani az egyensúlyát, illetve módosítani. Létezik passzív és aktív félálom. A passzív félálom könnyű átmenetet biztosít az alvásba, az alany mintha csak hagyná magát „zuhanni”, és átadja magát a fokozódó ellazulás összességének. Másrészt aktív félálomról beszélünk, amelyben a félálom az ébrenlét felé hajlik. Ezt az állapotot „módosulttá” lehet átváltoztatni, amikor az ember egy „hamis ébrenlétbe” lép át, mert a külvilággal létesített kapcsolatok rendszere működésbe lépett, de anélkül, hogy az ember a félálom fogalomalkotási rendszerét hátrahagyta volna. Az ébrenlét szintjén a külső érzékszervek nagyobb információáramlást biztosítanak, gátlással szabályozzák a belső érzékszerveket, és lehetővé teszik a koordináló számára, hogy a psziché kompenzációs működése során önmagát a világ felé irányítsa. Itt működnek az absztrakció mechanizmusai, valamint a kritika és az önkritika mechanizmusai, a megnyilvánulás és a beavatkozás magas szintjeit érve el a koordinálás és az észlelés feladatában. A visszafordíthatóság mechanizmusai, melyek a korábbi szinteken minimális mértékben nyilvánultak meg, itt, az ébrenlét szintjén kibontakozhatnak. Ahogy a külső adatokra alapuló vonatkoztatási rendszer kiterjed, az ébrenlét alatti tartalmak szuggesztív ereje csökken. Létezik az aktív ébrenlétnek egy olyan tónusa, amely figyelmes, és a tudatos észlelés maximális irányítására képes, és létezik a módosult ébrenlét tónusa is. A passzív ébrenlét is lehet figyelmes vagy módosult. Ez utóbbi esetben megjelenik a csendes elkalandozás, és a többé-kevésbé rögzült ábrándok. Számos kapcsolat áll fenn a szintek között, melyek kölcsönösen módosulást eredményeznek. Egyik szint sem befolyásolhatja a másikat, és semmilyen töltésátvitel nem mehet végbe egyik szintről a másikra anélkül, hogy ez az adott szintre ne lenne hatással. Ha bármelyik szint befolyásolja a másikat, akkor az rá is hat. Legalább négy tényezőt lehet felsorolni, melyek a szintek közötti kapcsolatot befolyásolják. Az egyiket „tehetetlenségnek”, a másikat „zajnak”, a harmadikat „visszapattanásnak”, a negyediket „hurcolásnak” nevezzük. Beszéljünk egy kicsit a tehetetlenségről! Minden tudatszint arra törekszik, hogy megtartsa saját működési szintjét, és a ciklusa befejezéséig fenntartja a tevékenységét. Korábban már tárgyaltuk, hogy mindez általában ciklusokban működik. Ezért persze az ébrenlét fenn próbál maradni egy ciklus befejezéséig, egy többé-kevésbé adekvát időtartam erejéig – arra az időre, amíg az emberek napi tevékenységeiket végzik. Amikor növekszik a fáradtság (nem csak az izomfáradtság, hanem a mély fáradtság), akkor az ébrenlét ciklusa már hanyatlóban van. De addig, a teljes ébrenlétben ez az állapot megpróbál fennmaradni. A későbbiekben felsorolt esetek a szintek strukturális tehetetlenségének következményei, a szintek igyekszenek fennmaradni és kiterjeszteni jellegzetességeiket. A „zaj” esete akkor áll fenn, amikor az előző szint tehetetlensége zavaró háttérként jelenik meg a felsőbb szint működésében. A félálom tehetetlensége zavaró háttérként jelenik meg az ébrenlét azon szintjén, melyet az alany felébredésekor elért. A zajokon belül megkülönböztetünk érzelmi klímákat, feszültségeket és olyan tartalmakat, melyek nem felelnek meg a koordináló adott pillanatban végzett tevékenységének. A „visszapattanási effektus” az olyan szint válaszaként jelenik meg, melybe egy másik szint tartalmai kerültek, miután legyőzték a tehetetlenség védelmi vonalát, vagy amikor elértek a tehetetlenség védelmi vonalához. Így előfordulhat, hogy egy tartalom vándorol, és amikor elér egy bizonyos szintet, erős ellenállásba ütközik, találkozik a „szint védelmi vonalával”. Ekkor mondjuk, hogy a tartalom „visszapattan” – visszatér eredeti területére. Néha az egyik szint tartalmai, klímái és tónusai vándorolnak, és egy másik szinten maradnak 47  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

„hozadékként”. Az előző szint már nincs ott, de amit azon a szinten vizualizáltunk, átadódik és „hozadékként” hátramarad egy másik szinten. Azok, akik egy álom hatása alatt állnak, amikor már teljesen ébren vannak, és továbbra is fenntartják az álom képeit vagy klímáját – mindezt hozadékként viszik magukkal az ébrenlét szintjén, elég hosszú ideig. Léteznek a klímáknak, feszültségeknek és tartalmaknak olyan fontos esetei, melyek rögzültek a pszichében, melyeket hosszú időn át magunkkal hurcolunk, és melyek különböző szinteken jelennek meg. Ezek a hurcolás olyan esetei, amik nem egyik szintről a másikra történnek, hanem inkább egy olyan rögzült tartalom hurcolását jelentik, amely a tudat különböző szintjein jelenik meg, és melyet különféle képek kísérhetnek, de mindig ugyanaz a jellegzetes klíma. A hurcolásról nagyon általános értelemben beszélünk. Különbséget kell tennünk a tónusok, a klímák, a feszültségek és a tartalmak között. A “tónusokat” 68 az energetikai intenzitással összefüggésben vizsgáljuk. A műveletek minden szinten kisebb vagy nagyobb intenzitással mehetnek végbe; egyes esetekben pedig a tónus átalakulhat zajfaktorrá. Ha egy tevékenység túl nagy intenzitással megy végbe, akkor a többi tevékenység kontextusában aránytalanná válik. A „hangulatot” mi mindig „klímának” neveztük (legalábbis az itt használt nyelvezetben). Változékonyságuk miatt a klímák szakaszosan tűnnek fel, a tudatot egy bizonyos időre beborítják, és minden tevékenységét megfestik. Meg kell különböztetnünk a kedélyállapotokat, melyek erős érzelmi töltéssel rendelkeznek, azoktól az érzelmi műveletektől, melyek a psziché egész működését kísérik. Ha a kedélyállapot, az általános érzelmi háttér az ellenszenv, akkor bármilyen tárgy essék is erre a területre, ellenszenves jegyeket fog magára ölteni. A klímák rögzülhetnek a pszichében, és megzavarhatják az egész struktúrát, gátolva a mobilitást és a más, alkalmasabb klímák irányába történő elmozdulást. Ezek a rögzült klímák a különböző szinteken köröznek, és így az ébrenlétből átkerülhetnek az alvásba, hogy ott folytatódjanak, majd visszatérjenek az ébrenlétbe, és így tovább, hosszú időn keresztül. Mindez nem ugyanaz, mint a helyzeti klímák, melyek csak bizonyos helyzetekben jelentkeznek. A "feszültségek" gyökere fizikaibb, „testibb”. Persze minden testi, de ezeknek a feszültségeknek a gyökere „testibb” abban az értelemben, ahogyan észleljük őket, mivel közvetlenül az izomzatban jelentkeznek. A klímákat viszont szétterjedtebben észleljük. E feszültségek kapcsolata a pszichével nem mindig közvetlen, mivel az izmok ellazulását nem mindig kíséri szellemi ellazulás; a tudat továbbra is fenntarthatja feszültségeit és módosulásait akkor is, ha a test már ellazult állapotban van. Ennek akkor van jelentősége, amikor a feszültségek kisütésének rendszereit vizsgáljuk. Az emberek sokszor úgy hiszik, a fizikai, izombéli kisütés mindig együtt jár a szellemi ellazulással — azonban ez nincs mindig így. Néha különös ellentmondás jön létre az alanyban, aki fizikailag a feszültségek kisülését tapasztalja, de továbbra is észlel meghatározatlan feszültségeket. Nem szabad elfelejtenünk, hogyan alkot egészet az érzékszervek, a memória, a koordináló, a szintek és a központok e körforgása. Az érzékszervek, a memória, a tudat és a központok összekötői a psziché működésének fontos aspektusaira világítanak rá. Ezek az összekötő körforgások egymás közötti szabályozás alapján működnek. A szabályozásuk, az összehangolódásuk egymás között történik, folyamatos dinamikában, 48  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

és így az egész pszichét komplex önszabályozás irányába terelik. Amikor például a koordináló egy észlelés appercepcióját (tudatos észlelését) végzi, az emlékek felidézése gátolva van. A koordináló ilyenkor az észlelés egy tárgyára figyel, és eközben, amíg erre a tárgyra figyel, a memória által mechanikusan szolgáltatott adatok blokkolva vannak. Persze elmondható, hogy a memória minden esetben szolgáltat információt, hogy az észlelésből érkező adat felismerhető legyen. De a memória műveleteinek bizonyítéka eltűnik, ezért nyitva marad az út az észlelés előtt, és a figyelem előtt, mely az észlelés felé fordul. Megfordítva, a memória appercepciója gátolja az észlelést. Figyeljük meg az alany tekintetét, amikor emlékeket idéz fel – hajlamos lehunyni a szemét, és csökkenteni a külső érzékszervek aktivitását. Figyeljük meg azt is, mi történik a megzavart elmékben, amikor összekeverednek azok a folyamatok, melyeknek egymás között szabályozottnak és kiegyenlítettnek kellene lenniük. Az ellenkezője történik — az alany elmerül egy felidézett világban, egy pontra mered, tekintete üvegessé és üressé válik, és azt a benyomást kelti, hogy egyfajta hallucináció történik, melynek során mindaz, amit felidéz, átkerül a tárgyi világba, és olyan módon borítja be azt, mintha az alany külső információt fogadna be. Amikor a külső érzékszervek működnek, a belső ingerek bejövetele lelassul, és vice versa. Az egymás közötti szabályozás legfőbb példája a működés szintjének változásában nyilvánul meg, amikor az elalvással együtt a visszafordíthatóság mechanizmusai leállnak. Ahogy a tudatszintünk lefelé halad, a visszafordíthatósági mechanizmusok fokozatosan blokkolódnak, az asszociatív mechanizmusok pedig gőzerővel beindulnak. Az érzékszervek között is van automatikus egymás közötti szabályozás. Amikor a látás átlagos küszöbe kiterjed, a tapintás, a szaglás és a hallás csökken, és ugyanez történik a többi érzékszerv között is. A szemek becsukódnak, hogy jobban halljunk stb. Ami a megjelenítés terét illeti, ahol olyan képek vannak, melyek különböző érzékszervektől érkeznek, ott nagyon érdekes jelenségek történnek. Ahogy a tudatszint süllyed, a megjelenítés terének dimenziói kitágulnak, és a térnek “térfogata” lesz. Ez azért van így, mert ahogy a tudatszint alacsonyabb lesz, a külső érzékszervek érzete csökken, és a belső cönesztéziás érzet kiterjed. Így tehát, ahogy az ember alsóbb szintre lép, az egész belső testből érkező jelzések növekvő észlelésével egy időben növekvő mértékben megjelenik a mentális tér térfogati konfigurációjának lefordítása. Utóbbi nagyobb dimenziókra és kiterjedésre tesz szert. Ahogy a tudatszint emelkedik, a cönesztéziából érkező jelzések elhalványulnak, csökkennek, és megkezdődik a szellemi műveletekből érkező adatok és a külső érzékszervek 69 adatainak összeütközése. Így a tudatszint emelkedése „a megjelenítés terének ellaposodását” jelenti, valamint azon egyéb konfigurációk érzetének hiányát, melyek a mélyebb szinteken jönnek létre. Természetesen teljes ébrenlétben is működik a megjelenítés tere, de ahelyett, hogy megnőne a kiterjedése, ilyenkor „ellaposodik”, megmutatva a különbségeket a belső és külső jelenségek megjelenítésében. Mélysége is van. Amikor teljes ébrenlétben megjelenítek egy jelenséget, ami mögöttem van, egyfajta mentális térben jelenítem meg, ami, ebben az esetben, tartalmazza a fejem mögé eső területet, még ha ott nincs is szemem. Mivel a szem és a többi külső érzékszerv a test külső és elülső felszínén helyezkedik el, amikor egy fent említett megjelenítés történik (azaz elképzelem, ami 49  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

mögöttem van), vannak olyan referenciáim, melyek segítségével meg lehet különböztetni a külső észlelés és a belső megjelenítés jelenségeit. Nem ez történik akkor, amikor alsóbb szintre megyünk, és a jelenséget bármely irányból meg tudjuk figyelni, mert a cönesztéziás érzetek minden irányból érkeznek. Ilyenkor, mint az álmokban, kívülről látom magam, mintha azokból az érzetekből észlelném magam, melyek a megjelenítés terének különböző helyein vannak. Amikor megfigyeljük a megjelenítéseket egy olyan térben, amely más, mint az ébrenléti tér (azaz az alvás szintjének terében), az ilyen tartalmak úgy jelennek meg, mintha a megfigyelőn kívül lennének, hiszen a megfigyelő (mint nézőpont) a megjelenítés terének perifériáján helyezkedik el, mintegy a megjelenített tárgyak „tárolójaként”. De előfordul, hogy saját magunkat (mint megjelenítést) azon a téren belül helyezhetjük el, és a tároló határáról figyelhetjük meg magunkat. Természetesen ezt a bizonyos „önmagunkat” többféleképpen jeleníthetjük meg: vizuális képként vagy nem vizuális érzetek összességeként. Az ébrenlét szintjén a külvilágot úgy figyeljük meg, mint valamit, ami nem része a megjelenítés terének, és „magunkat” azonosítjuk azzal a nézőponttal, ami a kapcsolat másik végpontjában van, kizárva abból a világból, ahonnan az észlelések érkeznek. Kivéve az ébrenléti hallucináció eseteit, melyek során a megjelenítés tere módosul, és a belső tartalmak „kivetülnek” a külvilágra, és ennek következtében a külső érzékszervektől érkező észlelésként azonosítjuk őket. Ha ez történik, az viszont azért van, mert a visszafordíthatóság mechanizmusai leálltak, és ezzel módosították a tudatszintet.

7. Impulzusok: lefordítás és átalakítás

Az impulzusok morfológiája: jelek, szimbólumok és allegóriák

A külső érzékszervektől és a memóriából a koordinálóhoz érkező impulzusok megjelenítésekké, képekké alakulnak át. A tudat feldolgozza az észlelés és az emlékezet e struktúráit annak érdekében, hogy hathatós válaszokat dolgozzon ki azon igyekezetében, hogy a külső és a belső környezetet egyensúlyba hozza. Míg az ábránd egy kép-válasz a tudat belső környezetére, a motorikus elmozdulás egy mozgás-válasz a psziché külső környezetére, és ezt az elmozdulást is képek vezérlik. A jelek szintjére vitt intellektuális fogalomalkotás esetében egy másfajta kép-válasszal állunk szemben, amely kommunikációs funkciót fog betölteni, ahogyan az például a nyelv esetében is történik. De tudjuk azt is, hogy vannak bizonyos jelek és letisztult, elvont gondolatok, melyek a psziché belsejére hatnak vissza. Másrészt bármely megjelenítés, mely a koordináló jelenléti terében tűnik fel, asszociációs láncot von maga után a megjelent tárgy és annak társjelenléte között. Így míg a jelenlét területén a tárgy pontos képe jelenik meg, a társjelenlét területén olyan tárgyakkal való kapcsolatai vannak, melyek nincsenek jelen, de kapcsolódnak hozzá, és ebben a memória kulcsszerepet játszik. Az impulzusok témája amiatt a sajátos mód miatt fontos, ahogyan a koordináló a megjelenítésekkel dolgozik, amit két úton tesz. Az absztrakció útján úgy, hogy a 50  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

jelenségek sokrétűségét alapvető jellemzőikre redukálja. Akár a külvilágból, akár a belső világból származnak a jelenségek, mindenképpen működik egyrészt az absztrakció, másrészt pedig az asszociáció. A megjelenítéseket hasonlóság, érintkezés, ellentét vagy más kisebb formák alapján strukturáljuk, különböző elrendezésben, attól függően, hogy mindez mely tudatszinten történik. Az absztrakció és az asszociáció e két útja alapján a tudat a megjelenítés terében rendezi el a képeket. Ezek a képek összeköttetést jelentenek az őket létrehozó tudat és a (külső vagy belső) tárgyi világ jelenségei között, melyekre vonatkoznak. Ha ezek a jelenségek nem léteznének, nem volna kommunikáció a tárgyi világ és a tudat között. E jelenségek valamely csatornából eredő impulzusokként indultak, amikből képek jöttek létre, melyek a megjelenítés terének nekik megfelelő szintjén 70 kerülnek elhelyezésre, és melyek jelzést küldenek a megfelelő központba annak érdekében, hogy az átalakult jelzés megnyilvánulhasson a külvilág vagy a belső világ felé. Az impulzusok nagy erővel lesznek lefordítva és átalakítva, mielőtt elérik a tudatot; mielőtt az absztrakciós és az asszociatív apparátushoz érkeznek a korábbi érzékelési feltételeknek megfelelően, később pedig a tudatszintek működésének megfelelően. Arról beszélünk, hogy az érzékelő apparátusból induló és a tudathoz érkező impulzusok, melyek a tudatban megnyitják az absztrakciós vagy az asszociációs csatornát, már a tudatba érkezésük előtt átalakításra és lefordításra kerülhetnek. Ahogy átalakulnak vagy lefordítódnak, olyan információval nyitják meg a különböző csatornákat, ami nem teljesen felel meg az érzékszervhez érkező adatnak. Ugyanez történik a memóriából érkező adatokkal; megnyitják az asszociációs vagy az absztrakciós utat a tudatban, de mielőtt odaérnek, már lefordításokon és átalakításokon mentek át. Ismét felhívjuk a figyelmet, hogy minden érzékszervből impulzusok erednek, melyek később a megfelelő képekké lesznek lefordítva, még ha ezek nem is vizuális képek (kivéve, természetesen, a látásból származó képeket). Minden érzékszerv kilövi érzékelési impulzusait, melyek az érzékszervnek megfelelő képpé fordítódnak le: hallási képekké, tapintási képekké, cönesztéziás képekké stb. Ilyen módon, a cönesztéziás impulzusok képeket hoznak létre, és a lefordítás és az átalakítás jelenségei olyan mértékig bonyolítják a helyzetet, hogy az egyik érzékszervnek megfelelő képek fognak megjelenni, holott valójában egy másik érzékszerv impulzusaiból erednek. Így például előfordul, hogy egy belső cönesztéziás adat érkezik a tudathoz, és megnyit egy asszociációs vagy absztrakciós csatornát, de ez az adat, amint a tudatba érkezik, vizuális képként jelenik meg vagy lesz konfigurálva, pedig eredeti forrása valójában cönesztéziás volt. A cönesztézia nem vizuális képekben küld információt; ám az impulzus átalakult, és elérkezett a tudatba. Az eredeti adat cönesztéziás volt, de most egy olyan megjelenítés tűnik fel, ami vizuális, auditív vagy másfajta. Nagyon nehéz követni a szóban forgó impulzust, pontosan azok miatt az átalakulások miatt, melyek út közben történnek. Ez akadályozta meg az ilyen kérdésekkel foglalkozó embereket annak megértésében, hogy hogyan működik a pszichés apparátus, milyen az impulzusok mobilitása, hogyan kerülnek átalakításra, hogyan lesznek lefordítva, és hogyan zajlik végső kifejeződésük, mely olyannyira messze áll azoktól a feltételektől, melyek eredetileg életre hívták őket. A fájdalom problémája más megvilágításba kerül, amikor eljutunk annak megértéséhez, hogy az, ami egy pontban fájdalmat okoz, illuzórikus módon átalakulhat, lefordításra kerülhet, és a felidézés során újabb torzulásokat tapasztalhatunk. Ami a szenvedést illeti 51  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

– és itt nem a fájdalomról beszélünk -, arra ugyanezen megfontolások érvényesek, hiszen amikor az impulzusok olyan képekké alakulnak, melyek nem felelnek meg egymásnak, olyan válaszokat fognak mozgásba hozni, melyek szintén nem felelnek meg a szenvedés eredeti impulzusainak. Szóval a fájdalom és a szenvedés problémájának, ha ezeket egyszerű érzékeléseknek tekintjük, megvan a maguk mechanizmusai, ám mivel az impulzusok megjelenítéseikben eltorzítva és átalakítva érkeznek, a képzelet működéséhez kell folyamodnunk, ha a maguk teljességében akarjuk megérteni ezeket a jelenségeket. Ebből adódóan nem elég a fájdalmat egyszerűen érzékelésként magyarázni. Szükséges, hogy megértsük, hogy ezt a fájdalmas vagy gyötrelmes érzést a képzelet és a memóriából érkező adatok átalakítják és lefordítják. A fájdalom és a szenvedés végül erőteljesen deformálódik, lefordításra kerül és átalakul általában a képzelet révén. És olyan sok szenvedés van, ami sehol máshol nem létezik, csakis azokban a képekben, melyeket az elme lefordít és átalakít. Szót fogunk ejteni azokról az impulzusokról, melyek a tudatban jellegzetes módon jönnek létre, miután az absztrakcióként vagy asszociációként ismert valamely útra léptek. Ezek az impulzusok a tudatban más csatornákat is megnyithatnak, de mi csak ezzel a kettővel fogunk foglalkozni. Amikor az impulzusok elérnek a tudathoz, jellegzetes módon vannak strukturálva. Ez a strukturálás többek között attól a szinttől függ, melyen a tudat éppen abban a pillanatban működik. A később létrehozandó képek jellegzetes módon lettek strukturálva. Ezeket a strukturálásokat, melyek az impulzusokkal érkeznek, általános néven „formának” nevezzük. Ha a formákat a pszichológiai folyamattól független entitásoknak tekintjük, végül oda lyukadunk ki, hogy önmagukban létezőnek fogadjuk el őket, és úgy hihetjük, hogy a megjelenítések célja az, hogy ezeket a formákat megtöltsék. Néhány ókori gondolkodó úgy gondolta, hogy léteznek ilyen formák, és hogy a belső folyamatok végül ezeket a formákat töltik meg. A formák valójában a belső érzet szellemi közegei, melyek lehetővé teszik a különböző jelenségek strukturálását. Amikor a tudat egy belső jelenségének „formájáról” beszélünk, arra a bizonyos struktúrára gondolunk, melyet a jelenség felvesz. Nem független „formákról” beszélünk; inkább arról, hogyan vannak strukturálva a jelenségek. A hétköznapi nyelv minderre egyszerűen utal, amikor az emberek azt mondják: “A dolgok sajátos módon épülnek fel.” Vagy „a dolgok így működnek, ilyen módon”. Erre utalunk, amikor 71formáról beszélünk. És a formákat azonosíthatjuk képekkel, ha ezek a képek már elhagyták az asszociációs vagy az absztrakciós csatornát. Beszélhetünk például a formákról, mint az észlelés struktúráiról. Minden érzékszervnek megvan a maga adatokat strukturáló formája. A tudat később olyan jellegzetes formákkal fogja strukturálni az adatokat, melyek megfelelnek a különböző csatornáknak. Egyazon tárgynak például különböző formái lehetnek attól függően, hogy az érzékelés mely csatornáját használjuk, a tárggyal szembeni perspektívától függően illetve annak a strukturálásfajtának megfelelően, melyet a tudat alkalmaz. Mindazon formák miatt, melyek egyazon tárgyról keletkeznek, úgy tűnhet számunkra, hogy különböző tárgyakról van szó, attól függően, hogy mondjuk a fülünkkel vagy a szemünkkel észleltük a tárgyat. Látszólag két különböző tárggyal állunk szemben, mert a tárgyból érkező adatok különbözőképpen vannak strukturálva. 52  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A tanulás során felmerül egyfajta probléma, mert ahhoz, hogy egy összképet alkossunk a tárgyról, különböző észlelési formákat kell összhangba hozni. Így aztán meglepetés ér, amikor meghallom egy tárgy hangját, ami nem esik egybe a tárgyról alkotott (auditív) képpel, amiről azt hittem, hogy a tárgyhoz tartozik. Tartottam már a tárgyat a kezemben, megállapítottam a súlyát, megfigyeltem vizuálisan, de amikor a tárgy leesik a földre, olyan hangot hallat, amiről nem gondoltam volna, hogy a tárgyhoz tartozhat. Mit kezdjek tehát az adatokkal, melyek olyannyira különböző módokon vannak strukturálva – hallási, tapintási, szaglási érzékszervi adatok stb. -, hogy illeszkedjenek egymáshoz a tudati struktúrámban? Erre azért van mód, mert az észlelés egész, sokrétű rendszere egy olyan észlelési formában van strukturálva, mely belső érzetekhez kapcsolódik. Amikor felismerek egy tárgyat, azt mondom, hogy különböző jelzéseket, különböző jeleket használhat, melyek az érzet kódolásai. Ha van egy kódolt érzetem egy tárgyról, és a tárgy megjelenik az észlelésem előtt, akkor teljesnek tekinthetem még akkor is, ha a tárgy egészének csak egy szeletét észlelem. A jelek kódolt érzeteket keltenek bennem. A nyelv jelei nem csak jelek. Amikor hallok egy szót, miután fogalmilag elhelyezem, elmondhatom róla, hogy egy jelentéssel bíró kifejezés. De a tudat struktúrájának szempontjából a beérkező szó egy olyan impulzus, melynek az érzete – számomra – kódolt. Így tehát egy szó sokféle tevékenységet hoz mozgásba az elmémben, mert felszabadítja a hozzá tartozó érzetet. Egy másik szó pedig egy másik érzetet indít be, és így tovább. Ám a helyzet az, hogy ezek a hozzám érkező kifejezések egy bizonyos formában vannak strukturálva. Sok szó egy kifejezés része, a kifejezések mondatokká állnak össze, azok csoportot alkotnak, és ezek a csoportok néha kódolt jelekként működnek. Többé nem kell a „ház” szón, mint jelen elgondolkodnom, mert érzetként kódolva van bennem. Lesz a szavaknak egy egész csoportja, ami strukturált módon van bennem kódolva, úgy, hogy ezek a struktúrák, a nyelv szervezésének e formái szintén kodifikáltként jelennek meg bennem. A különböző tudatszintek mindegyikének megvan a maga formai környezete. Ez azt jelenti, hogy a különböző tudatszintek más-más módon, más-más formában strukturálják a tudatunkhoz érkező adatokat. Minden szint úgy jár el, mint az általánosabb környezet struktúrája, és minden szint jellegzetes formákhoz kötődik. A tudatban megjelenő formák nagymértékben függnek a szinttől, mely megteremti a maga strukturáló környezetét. Az inger formává alakul – azaz az inger képpé alakul, amikor a tudat a működési szintjének megfelelően strukturálja. Így egyazon inger különböző formákká, különböző képekké lesz lefordítva. És ezeket a képeket mozgatni lehet a tudatban. Miután a bennem kodifikált jel újra feltűnik, felismerem, és jellegzetes formában jelenik meg a megjelenítés terében. A tudatom minden gond nélkül képes az egyik érzékszervből érkező képet olyan képekké alakítani, melyek más érzékszerveknek felelnek meg, mert a felismerés érdekében egyetlen jellemvonás vagy észlelési sáv elégséges lehet ahhoz, hogy az egész tárgyat strukturáljuk. Így megtörténhet, hogy egy, a szemből érkező adat olyan belső átalakításon megy keresztül, melynek eredményeképpen a fülből érkező adat lesz belőle. Más szavakkal, egy észlelési adat lefordítása úgy működhet a tudatban, mintha az az adat egy másik érzékszervből jött volna. Így, bár a jel különböző képeket indíthat be, ezek között összefüggés van, ami a megjelenítés terében való elhelyezkedésüket illeti, és azt a funkciót, amit később képként betöltenek, amikor kilőnek a megfelelő központok felé. Abban az esetben, amikor hallom, hogy a közelemben ropog a tűz, látom a közelemben a tüzet, és érzem a közelemben levő tűz szagát, ezekben az 53  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

esetekben a hozzám különböző csatornákon érkező észlelések egy jellegzetes globális megjelenítésben vannak strukturálva, és minden észlelés felcserélhető egymással, átvehetik egymás helyét. Helyettesíthetők egymással, és ezért lefordíthatók. A megjelenítés egyazon szintjén helyezkednek el, készen arra, hogy ugyanolyan vészjelzést váltsanak ki. És így ha hallom vagy látom a tüzet, vagy érzem a szagát, ezeket a kiinduló észleléseket le lehet fordítani. A külső észlelési 72 adatok elmozdulása mozgásba hozza a belső érzetemet. Ha megfigyelek egy vonalat a térben, és a szemem követi a vonalat egy irányban, észre fogom venni ezt az elmozdulást a belső érzetemben is. Ilyen módon, ami a szememben történik, az történik belső megjelenítési teremben. Ezért aztán nem közömbös, hogy milyen képek jelennek meg kívül, mert a hozzájuk tartozó kép bizonyos mozgásokat fog követni, a belső terem különböző pontjain és mélységeiben kerül elhelyezésre. Ezért elegendő volna azt tanulmányozni, hogy mit csinál a szem, amikor az észlelés bizonyos jelenségeit követi, ahhoz, hogy megértsük, mi történik belül, az érzeteim rendszerében.

Jelek

Létezik a „szimbólum” és az „allegória” bevett fogalma, bár egyik megjelenítést sem definiálták még kellő pontossággal. Belsőleg, a szimbólum olyan kép, mely az absztrakció útjából ered, az allegória pedig olyan kép, mely az asszociáció útjából ered. A kettő különbözik, strukturálásának és általános formájának tekintetében. Azok a képek, melyek az absztrakciós csatornából származnak reduktívak, meg vannak fosztva másodlagos jellemzőiktől, több jellemzőt sűrítenek össze. vagy egy absztrakció minden jellemzőjének legjavát redukálják; az asszociációs csatornához tartozó képek pedig megsokszorozódó képek. Olyan megjelenítések is vannak, melyek az érzetek kódolásának feladatát látják el. Ezeket „jeleknek” hívjuk. Ebben az értelemben például a szavak kodifikált jelek, melyek egyfajta érzetet hívnak elő bennem, és ezek kívül jelenségek és folyamatok egész sorát indítják el. Ha azt mondod valakinek, „tűz”, valószínűleg nem fognak mást észlelni, mint a „tűz” szót, de mivel ez az érzet kodifikálva van, reakciók komplex rendszere fog bennük működésbe lépni; és minden kimondott szó, minden jel hatására felidéződik ez a kódolás és a közvetlenül hozzá kapcsolt kodifikációk. Természetes, hogy a jelek különböző csatornákból érkeznek. Például létrehozhatok egy jelrendszert egy másik emberrel, amiben valahogyan mozgatom a karom, valahogyan gesztikulálok. Ha egy bizonyos módon gesztikulálok valakivel szemben, az illetőhöz ez a belsőleg kódolt adat érkezik. És mi történik az adat belső kodifikálásával? A másik bensőjében ugyanazt a folyamatot indítja be, mely abban az emberben is megteremtette a képet, akitől a jel indult. Így a kibontakozás jelenségét eredményezünk, amelynek során végül mindketten ugyanahhoz az érzethez jutunk el. Ha nem jönne létre ugyanaz az érzet, akkor nem volna lehetséges a kommunikáció a két ember között. És ha valaki egy gesztussal jelez valamit felém, arról a gesztusról ugyanolyan belső érzettel kell rendelkeznem, mint neki, különben nem értem meg a művelet jelentését. A kodifikált érzeteknek köszönhető, hogy kapcsolat jöhet létre az emberek között. Akár szavakról, 54  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

akár gesztusokról, akár tekintetekről, akár testhelyzetekről van szó, minden esetben olyan jelekről beszélünk, melyek kommunikációt hoznak létre, mert a felekben ugyanaz a róluk alkotott kodifikált érzet. Egyetlen gesztussal ki lehet váltani kodifikált érzetek komplex rendszerét. Egyetlen gesztussal el lehet érni például, hogy a másik nagyon kellemetlenül érezze magát. Nevezhetjük mindezt jeltannak és tanulmányozhatjuk az emberi kommunikáció világában. A kifejezés és a jelentés struktúrát alkotnak és elválaszthatatlanok egymástól. Amikor egy kifejezés jelentése ismeretlen, akkor elveszíti működőképességét. Az olyan kifejezéseket, melyeknek több jelentésük van, a kontextus alapján értjük meg. Egy jel lehet egy jelentés kifejezése, vagy jelezhet asszociatív jellegének köszönhetően. A jelzéskódok tárgyakat, jelenségeket vagy cselekvéseket jelölő jelek segítségével jönnek létre. Világos, hogy a szimbólumok és az allegóriák egyaránt betölthetnek jelzési funkciót. Az első esetben egy fordított háromszög az útjelző táblán jelentheti azt, hogy útfelújítási munkálatok folynak. A második esetben egy kerítésre kitett tábla, rajta egy villám rajzával azt jelentheti: „Vigyázat, magasfeszültség!”. Minket a belső jelek érdekelnek, illetve az, ahogyan ezek a jelek kodifikált érzeteket váltanak ki bennünk. Ugyanúgy, ahogy jelként kifelé irányulhat egy gesztus, amit a másik értelmez, számtalan jelet, szimbólumot és allegóriát helyezhetünk el a külvilágban, amit mások értelmeznek.

Szimbólumok

Egy pont a külső térben ugyanúgy működik, mint egy pont a megjelenítés belső terében. Meggyőződhetünk róla, hogy a referenciák nélküli pont észlelésének érdekében a szem minden irányba mozog, mivel keresi azokat az észlelési paramétereket, melyek segítségével megszerkesztheti a pontot. Ugyanez 73 történik a megjelenítés egy pontjával is. Egy elképzelt ponthoz paramétereket keresünk, referenciákat, akár a megjelenítés terének határára vonatkozókat is. A pont felfelé mozdul majd, lefelé mozdul, egyik oldalról a másikra. Megpróbálhatjuk egy helyben tartani a pontot, de egyértelmű lesz, hogy a „belső szem” referenciákat keresgél a mentális térben. Tehát a referenciák nélküli pont hatására a szem minden irányban mozog. A vízszintes vonal a szemet abba az irányba, vízszintes irányba vezeti, minden különösebb erőfeszítés nélkül. De a függőleges vonal egyfajta feszültséget kelt. A megjelenítés terében a kép elmozdítása „magasságok” és „mélységek” irányába nagyobb nehézséggel jár, mint a vízszintes elmozdítások. Egy folyamatos belső „vízszintes” mozgást végezve végül visszatérnénk a kiindulóponthoz, de „felfelé menni”, aztán körkörösen, „lentről” visszatérni a kiindulópontba nehezebb volna. Ugyanígy a szem könnyebben mozog vízszintes irányban. Két egymást metsző vonal a szemet a középpont felé vezeti és ott is tartja.

55  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A görbe a szemet a tér befogására ösztönzi. Felébreszti annak a határnak az érzékelését, ami a görbén kívülit és az azon belülit elválasztja, és afelé a terület felé irányítja a szemet, ami az íven belül van. Két egymást metsző görbe rögzíti a szemet, és újra előhívja a pontot. Egy egymást metsző görbe és egy egyenes rögzíti a középpontot, és megtöri az ívben foglalt és a rajta kívül eső terek elszigeteltségét. Az egyenes szaggatott vonal megtöri a szem elmozdulásának tehetetlenségét, és nagyobb feszültséget igényel a nézésben. Ugyanez történik nem folyamatos ívek esetében. Ha a megjelenítés terében megfigyelünk egy vízszintes vonalat, és ez a vízszintes vonal megtörik, és lejjebb visszük, megtörik, megakad az a tehetetlenség, amelyet a jelenség addig fenntartott, és így megnövekszik a feszültség. Ha ugyanezt tesszük egy vízszintes vonallal, de úgy szakítjuk meg, hogy felfelé mozduljon, ne pedig lefelé, másfajta jelenséget eredményezünk. A tehetetlenség mindenesetre megszakad. A szaggatott egyenes vagy görbe vonalak egyenlő szakaszainak ismétlődése újra a tehetetlenség állapotába hozza a szemmozgást; így a nézés műveletében csökken a feszültség és ellazulás következik be. Azaz jelentkezik annak az érzékelt ritmusnak az öröme, amit az ismétlődő görbék vagy az ismétlődő egyenes vonalak szakaszai jelentenek, és ami a díszítés művészetében mindig is olyan fontos volt. A fül esetében is könnyen meggyőződhetünk a ritmus hatásáról. Amikor az egyenes vonalak és a görbék találkoznak, és összezárulnak, megjelenik a keret és a terület szimbóluma. A megjelenítés terében a fő keretet az említett belső tér határai adják; de ez természetesen változó. Mindenesetre a megjelenítés terének határai alkotják a fő keretet. Mindaz, ami ezen keretek között történik, a megjelenítés területén van. Ha veszünk például egy négyzetet, és elhelyezünk egy pontot a területén, más feszültségrendszert figyelhetünk meg attól függően, hogy a pont egy nem folyamatos egyenes vonal közelében (a négyzet egy szögénél) van, vagy egyenlő távolságra minden szögtől. A második esetben egyfajta egyensúly jön létre. A pontot elmozdíthatjuk a négyzetből, és elhelyezhetjük rajta kívül, és így meggyőződhetünk arról, hogy a szem ilyenkor arra törekszik, hogy a pontot a négyzet területén belül helyezze el. Ez természetesen a belső megjelenítésben is megismétlődik. Amikor egyenes vonalak és görbék elválnak a körvonaltól, a tágulás szimbóluma (ha irányuk a nyílás felé mutat), illetve az összehúzódás szimbóluma (ha az irányuk a zárás felé mutat) jelenik meg. A geometriai alapformák a látható középpontok vonatkozásául szolgálnak. Különbség van a látható középpont (ahol vonalak keresztezik egymást) és a burkolt középpont között (amerre a szem vonalak irányítása nélkül fordul). Egy négyzet esetében a burkolt középpont ott van, ahol az átmérők metszik egymást (még ha ezek a vonalak nincsenek is megrajzolva), és láthatóvá akkor válik, ha elhelyezünk ott egy pontot. A látható központok tehát akkor jelennek meg, amikor görbéket vagy egyenes vonalakat átvágunk, és a látvány mozdulatlanná válik. Burkolt középpontok azok, amik úgy jelennek meg, mintha odahelyezték volna őket, úgy működnek, mintha létezne a jelenség. A jelenség nem létezik, de a mozdulatlan látvány érzete igen. A körben nincs látható középpont. Csak burkolt középpont van – az, ami középre vezeti a szemmozgást. 56  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

A pont a valódi látható középpont. Mivel nincs keret, sem burkolt középpont, ez a középpont bármely irányban el tud mozdulni. Az üresség a valódi burkolt középpont. Mivel nincs keret, sem látható középpont, ez a középpont általános, önmaga felé irányuló mozgást gerjeszt. Amikor egy szimbólum területén egy másik szimbólum van, a második a látható középpont. A látható középpontok magukra vonzzák a szemet. A megjelenítés terében elhelyezett látható középpont a psziché minden feszültségét maga felé vonzza. Két feszültségközpont ürességet hoz létre a burkolt középpontban, a látást mindkét pólus irányába mozdítja, később pedig az üresség középpontja felé, így szakaszos feszültségeket eredményez. 74 Egy keret-szimbólum területén minden szimbólum kapcsolatban áll egymással, és ha az egyik szimbólumot a kereten kívülre helyezzük, ez feszültséget hoz létre e szimbólum és a bent maradó többi között. Ugyanez történik a megjelenítés terével is, ami a fő halmaz. Minden kép arra törekszik, hogy a jelenben legyen benne ebben a térben, és a társjelenlétben lévő képek igyekeznek kifejeződni ebben a térben. Ugyanez történik a szintek között is a képekkel való kapcsolataikban. És a megjelenítés terében lehet egy bizonyos kép (egy rögeszmés kép, például), ami megakadályozza más megjelenítések megközelítését. Ráadásul ez akkor történik, amikor a figyelem aktívan egy tartalomra irányul meggátolva, hogy más tartalmak bezavarjanak. Lehetne azonban egy nagy üresség, amely lehetővé tenné, hogy a területére érkező mély tartalmak könnyen megnyilvánuljanak. A kereten kívüli szimbólumokat csak a keretre való vonatkozásuk kapcsolja egymáshoz. A jelek, az allegóriák és a szimbólumok kölcsönösen szolgálhatnak egymásnak keretként, vagy keretek közötti kapocsként. A görbék a tekintetet a középpont felé összpontosítják, és a pontok szétoszlatják a figyelmet a területen kívülre. A szín nem befolyásolja a szimbólum lényegét, bár pszichológiai jelenségként súlyt ad neki. A szimbólum formai tevékenysége olyan mértékben valósul meg, amennyire az említett szimbólumot érzékeljük; azaz, ha valakit elhelyeznek egy szobában, és az illető nem tudja, hogy szoba kocka, gömb vagy piramis alakú, formai tevékenység nem történik. Ám ha az illető tudja, vagy úgy hiszi (például kísérletképpen, bekötött szemmel), hogy egy piramis alakú szobában van, akkor nagyon más érzeteket fog tapasztalni, mint akkor, ha úgy hiszi, hogy egy gömb alakú szobában van. A „formai tevékenység” jelensége zajlik, amit nem maga a forma vált ki, hanem a formához tartozó megjelenítés. Ezek a szimbólumok, melyek tárolóként működnek, számos feszültséget fognak eredményezni más tartalmakban. Egyeseket dinamizálnak, másokat magukba foglalnak, megint másokat kizárnak stb. Összefoglalva, egy meghatározott kapcsolatrendszer fog létrejönni a tartalmak között, azoknak a szimbolikus tárolóknak megfelelően, melyeket konfigurálnak.

57  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Allegóriák

Az allegória sokféle tartalom agglutinálása (összeragasztása) egyetlen megjelenítésben. Az egyes összetevők eredetének köszönhetően allegóriák alatt általában „képzelt” vagy mesebeli lények megjelenítését értik – mint például a szfinx esetében. Ezek a képek, bár egyetlen megjelenítésben vannak rögzítve, „narratív” funkciót látnak el. Ha valaki meghallja az „Igazság” szót, előfordulhat, hogy ehhez a kifejezéshez kapcsolódóan semmilyen érzete nincs, vagy hogy számtalan jelentése van a szónak, melyek asszociációs láncokban jelennek meg. Ha ez volna a helyzet, az „Igazságot” úgy lehetne megjeleníteni az illető számára, mint egy jelenetet, melyben különböző emberek igazságszolgáltató tevékenységet végeznek, vagy esetleg, mint egy bekötött szemű nőt, mérleggel az egyik, és karddal a másik kezében. Ez az allegória összefoglalná a sokrétű jelentést, egyetlen képben mutatva be egyfajta narratívát (elbeszélést). A megjelenítés terében az allegóriáknak különös tehetségük van a mozgáshoz, önmaguk módosításához, és ezáltal önmaguk átalakításához. Míg a szimbólumok rögzült képek, az allegóriák olyan képek, melyek állandóan átalakítják magukat, és műveletek sorát hajtják végre. Egy ilyen típusú képnek elegendő, ha létrejön, és máris saját életre kel, és elkalandozó módon kezd műveleteket végrehajtani. Egy, a megjelenítés terében elhelyezkedő szimbólum viszont a tudat dinamikájának sodrával szembe megy, és erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megpróbáljuk fenntartani, olyan elkalandozások nélkül, melyek átalakítanák, és melyek révén elveszítené a tulajdonságait. Az allegóriát kivehetjük a belső világból, és elhelyezhetjük kívül, ahogy például egy köztéri szobor esetében. Az allegóriák olyan átalakított narratívák, melyekben a sokféleség rögzült, vagy allúzió (áthallás) révén megsokszorozódott; de ahol az absztrakt konkrét lesz. Az allegória megsokszorozó jellege egyértelműen asszociációs folyamatokhoz kapcsolódik. Az allegória megértéséhez hasznos, ha áttekintjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a gondolatok. Az első esetben azt mondjuk, hogy a hasonlóság vezeti az elmét, amikor az után kutat, ami hasonlít egy adott tárgyhoz; érintkezés, amikor olyasvalamit keres, ami a tárgy sajátja, vagy ami a tárggyal kapcsolatban állt, áll vagy fog állni; ellentét, amikor azt keresi, hogy mi áll ellentétben vagy dialektikus kapcsolatban az adott tárggyal. Azt látjuk, hogy az allegória erősen helyzeti. Dinamikus és az egyedi elmére vonatkozó helyzeteket ír le, ahogyan az álmokban is történik, illetve elkalandozások során, patológiás esetekben és a miszticizmusban. Ám ugyanez történik a kollektív pszichével is, a történetekben, a művészetben, a népművészetben, 75 a mítoszokban és a vallásban. Az allegóriák különféle funkciókat töltenek be. Az allegóriák helyzetekről mesélnek, és ezzel kompenzálják a tökéletes megragadás nehézségeit. Amikor találkozunk egy jelenséggel, és nem értjük meg megfelelően, allegorizáljuk, és egy történetet mesélünk el ahelyett, hogy pontos leírást adnánk. Ha nem értjük pontosan, mi történik, amikor villámlik, valószínű, hogy születni fog egy történet valakiről, aki átszalad az égen; ha nem értjük, hogyan működik a psziché, történetek és mítoszok jelennek meg annak érdekében, hogy magyarázatot találjunk arra, ami bennünk történik.

58  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Azáltal, hogy allegorikusan ragadunk meg helyzeteket, lehetővé válik, hogy valós helyzetekbe indirekt módon avatkozzunk be, vagy legalábbis így hiszi az, aki allegorizál. Az allegóriákban az érzelmi tényező nem függ a megjelenítéstől. Az álmokban megjelennek olyan allegóriák, melyek, ha pontos megfelelőjük lenne a mindennapi életben, tipikus érzéseket váltanának ki. Ám az álmokban olyan érzések szabadulnak fel, melyeknek semmi közük a működésben levő megjelenítésekhez. Íme, egy példa: valaki álmában egy vasúti sínhez van kötözve. A zakatoló mozdony sebesen közeledik, de az illető ahelyett, hogy kétségbeesne, annyira elkezd nevetni, hogy meglepetten felébred. Belső állapotot is lehet allegorizálni, és mondhatjuk például, hogy: „Úgy érzem magam, mintha egy mély kútba zuhannék.” A belső érzékelés, amit tapasztalunk, egyfajta elkeseredettség, üresség stb., de úgy allegorizálhatjuk, mint „kútba esést”. Ahhoz, hogy megértsünk egy allegorikus rendszert, nem szabad elfeledkeznünk az allegóriát kísérő klímáról, mert a klíma az, ami rámutat a jelentésre. És amikor a kép és a klíma nem egyezik meg, akkor a klímára kell támaszkodnunk, nem a képre, ahhoz, hogy a mély jelentéseket megértsük. Amikor a klíma tökéletesen összefonódik a hozzá tartozó képpel, akkor gond nélkül követhetjük a képet – amit könnyebb követni. De amennyiben ellentmondás van, mindig a klíma felé kell hajolnunk. Az allegorikus képek energiát mozdítanak a központok felé annak érdekében, hogy választ idézzenek elő. Természetesen létezik egy feszültségrendszer és egy rendszer ezen feszültségek levezetésére; és az allegória játssza az „összekötő vörösvértest” szerepét, ami töltéseket szállít az áramban – ebben az esetben a tudat körforgásán át. Amikor létrejön ezeknek a töltések, a valamely központra ható allegóriának egy lefordítása, energetikai megnyilvánulás jön létre. Ezek az energetikai megnyilvánulások olyan intenzív kifejeződésekben ismerhetők fel, mint a nevetés, a sírás, a nemi aktus, az agresszív konfrontáció stb. Ezek a belső feszültségek enyhítésének legmegfelelőbb eszközei, és amikor allegóriák jelennek meg, általában a feszültség-levezetés funkcióját töltik be. Ami az allegóriák összetételét illeti, készíthetünk egyfajta leltárt a rendelkezésre álló forrásokról. Így beszélhetünk például „tárolókról”. A tárolók őrzik, védelmezik vagy magukba zárják azt, ami a belsejükben található. A „tartalmak” viszont azok az elemek, melyek egy környezetben benne foglaltatnak. Az „összekötők” olyan entitások, melyek megkönnyítik, vagy akadályozzák a tartalmak közötti, a környezetek közötti, illetve a tartalmak és környezetek közötti kapcsolatot. A „tulajdonságok”, melyek lehetnek láthatóak vagy burkoltak (amikor rejtve vannak) az allegorikus elemek vagy az egész allegória jellemzőire vonatkoznak. Számba vesszük még a „szinteket”, a „textúrákat”, az „elemeket” és a „folyamat pillanatait”. A folyamat pillanatai például korokként lehetnek allegorizálva. Végül említést kell tennünk az „átalakulásról” és az „inverzióról” Ha feltámad bennünk az érdeklődés egy allegória iránt, ha megpróbáljuk megérteni az allegóriát, megkíséreljük bizonyos értelmezési szabályok lefektetését, melyek segíthetnek annak megértésében, hogy mit jelent az allegória, és milyen funkciót tölt be a psziché háztartásában. 1. Ha értelmezni szeretnénk egy allegóriát, szimbólummá redukáljuk annak érdekében, hogy megértsük azt a feszültségrendszert, melyben az allegória elhelyezkedik. A 59  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

szimbólum az allegória tárolója. Így ha egy allegorikus rendszerben megjelenik több ember, akik egy (például négyzet alakú vagy ovális) városi téren vitatkoznak, a tér a fő tároló (melynek megvan a maga speciális feszültségrendszere, szimbolikus alakzatának megfelelően), és a vitatkozó emberek a belsejében helyezkednek el (ők a szimbólum tartalmai). A szimbolikus redukció szerint a városi tér egy tároló, mely feszültségrendszerét rákényszeríti a helyzetre (például bifokális feszültséget, ha a tér ovális), melyben a tartalmak konfliktusos módon vannak felvonultatva (vitatkozó emberek). 2. Megpróbáljuk megérteni az allegorikus nyersanyagot; azaz hogy milyen csatornákból érkezik a fő impulzus. Az érzékszervekből jön (és ha igen, melyikből/melyekből) vagy a memóriából? Vegyesen az érzékszervekből és a memóriából érkezik, vagy a tudat egy jellegzetes állapotából, mely hajlamos ilyen szelektív kifejezéseket alkalmazni? 3. Asszociációs törvények alapján, általánosan elfogadott minták alapján 76 kíséreljük meg az értelmezést. Ezért amikor értelmezzük ezeket az asszociációkat, először is azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy mit jelent az allegória, mit jelent az allegória a számunkra. És ha egy, a külvilágban elhelyezett allegóriát szeretnénk értelmezni, például egy képet, akkor az alkotót kell megkérdeznünk, hogy ezek az allegóriák mit jelentenek a számára. Ám lehetséges, hogy az alkotótól sok száz év választ el minket, és a mi korunknak és kultúránknak megfelelő jelentésekkel nehéz volna értelmeznünk, hogy az allegória mit jelentett az allegorizáló pszichéjének háztartása szempontjából. De azért megsejthetjük, vagy lehet információnk az adott korra jellemző jelentésekről. Ezért azt mondjuk, hogy mindig jó az asszociációs törvényeknek megfelelően és általánosan elfogadott minták alapján értelmezni. És ha egy társadalmi allegóriát tanulmányozunk, akkor olyan emberek segítségét kell kérnünk az allegória jelentésének megértésében, akik az adott allegóriarendszer képviselői vagy azok voltak. Ők lesznek azok, akik tisztázzák a jelentést, és nem mi, mert mi nem vagyunk és nem is voltunk résztvevői annak az allegóriarendszernek, és ezért saját (személyes vagy kulturális) tartalmainkat „szivárogtatnánk be” a jelentésekbe, és ezzel deformálnánk őket. Egy példa: Valaki egy idős nőt ábrázoló portréról beszél nekem. Amikor megkérdezem tőle, mit jelent számára a képen látható idős nő, és ő azt feleli: „a jóságot”, el kell fogadnom ezt a választ, és nem vagyok jogosult más értelmezést adni, a saját tartalmaim és feszültségrendszerem alapján. Ha megkérek valakit, hogy magyarázza el nekem a kedves idős hölgy allegóriáját, el kell fogadnom, amit mond; ellenkező esetben diktatórikus és illegitim módon figyelmen kívül hagyom a másik ember értelmezését, hogy inkább mindent annak megfelelően magyarázzak, ami velem történik. Ezért ha az allegorizáló „jóságról” beszél nekem, semmi okom nincs rá, hogy ezt a „jóságot” elfojtott és eltorzult szexuális tartalomként értelmezzem. Beszélgetőtársam nem egy szexuálisan elfojtott társadalomban él, mint amilyen a 19. századi Bécs; nem is a Szophoklész tragédiákat olvasó preciozisták neoklasszikus atmoszférájában – a 20. századi Rio de Janeiro-ban él, és egy újpogány kulturális légkör veszi körül. Ezért a legjobb megoldás számomra az, ha elfogadom azt az értelmezést, amit az allegorizáló maga ad, aki Rio de Janeiro kulturális klímájában él, azt lélegzi be. Mindannyian jól tudjuk, hova vezettek egyes pszichológiai és antropológiai áramlatok értelmezései, melyek a közvetlenül érintett emberek elbeszéléseit és magyarázatait a kutató speciális hitvallásaival helyettesítették. 4. Megpróbáljuk megérteni a cselekményt. Különbséget teszünk cselekmény és témák között. A cselekmény a történet, de a történeten belül vannak jellegzetes témák. Néha a 60  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

témák megmaradnak, és a cselekmény változik; vagy a témák változnak, de a cselekmény mindig ugyanaz. Ez történik például egy álomban vagy álomsorozatban. 5. Amikor a klíma és a kép egybeesik, a képet követjük. 6. Amikor a klíma és a kép nem esik egybe, a klíma a vezérfonal. 7. Figyelembe vesszük az ábrándmagot, mely képként vagy folyamatos (rögzült) klímaként allegorizálva jelenik meg, különböző allegorizálásokon és az idő múlásán keresztül. 8. Bármi, ami betölt egy funkciót, az maga a funkció, és nem más. Ha egy álomban valaki egy szóval öl, akkor az a szó egy fegyver. Ha egy szóval életre keltünk vagy meggyógyítunk valakit, az a szó egy életre keltő vagy gyógyító eszköz – és nem más. 9. A színeket is értelmezni kell, felismerve, hogy az allegorikus megjelenítésekben a megjelenítés tere lehet sötét vagy világos, mégpedig úgy, hogy ahogy a megjelenítések felfelé haladnak, a tér maga kivilágosodik, és ahogy lefelé mennek, a tér elsötétül. A megjelenítés terének minden síkján megjelenhetnek mindenféle színek, mindenféle árnyalatban. 10. Amikor megértjük az allegóriarendszert alkotó különböző elemek összetételét, amikor megértjük az összetevők közötti kapcsolatot, és amikor szintézist tudunk készíteni arról a funkcióról, amit az elemek és a közöttük levő kapcsolatok betöltenek, akkor úgy tekinthetjük, hogy elvégeztük az értelmezés egy szintjét. Természetesen, ha szükséges, nagyobb mélységben is tanulmányozhatjuk az értelmezés új szintjeit. 11. Ahhoz, hogy megértsük egy allegóriarendszer folyamatát és kibontakozását, idővel több értelmező szintézist kell készítenünk. Egy adott pillanatban elkészített teljes értelmezés nem elegendő, ha képtelenek vagyunk meglátni azt a folyamatot vagy tendenciát, ami felé a szóban forgó allegóriarendszer haladhat. Szükség lehet arra, hogy több értelmezés álljon rendelkezésünkre az idő előrehaladtával.

8. Operatív

Ezt a mentális teret, ami tökéletesen megfelel a testemnek, úgy észlelhetem, mint a cönesztéziás érzékelések összességét. 77 Ez a “második test” az érzékelés, a memória és a képzelet teste. Önmagában és önmagától nem létezik, bár előfordult, hogy egyesek megpróbáltak a testtől független, saját életet adni neki. Ez egy olyan „test”, melyet a fizikai test érzékeléseinek összessége alkot; de attól függően, hogy a megjelenítés energiája az egyik pontba vagy a másikba megy, a test egyik vagy másik részét hozza mozgásba. Így tehát ha egy kép a megjelenítés terének egy szintjén összpontosul – belsőbb vagy külsőbb, egyik vagy másik magasságban – a megfelelő központok lesznek beindítva, és energiát mobilizálnak a test megfelelő részének irányába. Ezek a képek például azért tűnnek fel, mert fellép egy bizonyos testi feszültség, és így megkeressük majd a feszültséget, a megfelelő pontban. De mi történik, ha nincs feszültség a testben, és a megjelenítés képernyőjén mégis feltűnik egy allegorizációs jelenség? Elképzelhető, hogy 61  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

nincs ilyen feszültség a testben. De lehetséges, hogy egy, a memóriából eredő jelzés, ami hat a tudatra, és a tudatban képként szikrázik fel, megmutatja, hogy a memóriából érkező impulzus hatást gyakorolt a test valamely részére. Abban a pillanatban egy összehúzódás jött létre, ami beindította azt az impulzust, ami, miután az érzete megjelent a tudatban, a képernyőn allegorizálásként jelent meg; és ez megérteti velünk, hogy a jelenség a test egy pontjából bocsájtja ki pulzálását. Ezek a jelenségek (a memória jelenségei) a múlthoz tartoznak, nincsenek jelen, nincsen állandó feszültség; ugyanakkor ez a feszültség (ami nem önmagában véve feszültség, hanem inkább egy, a memóriában rögzített impulzus) mozgásba hoz egy feszültséget a hozzá tartozó cönesztéziás érzettel, és később végül képként jelenik meg. Ahogy az érzetek rendszerében kiváltódik egy bizonyos „bit”, egy bizonyos jelzés, és ez a jelzés elindul a tudat mechanizmusa felé, olyan kísérőjelenségek is felbukkanhatnak, mint a testi összehúzódás vagy gyulladásos testi jelenségek. Olyan jelenségeket vizsgálok, melyek a jelenben nem léteznek. Olyan jelenségeket, melyeket, amennyire kiváltódnak, képes vagyok észlelni a saját testemben, de amelyek nem léteznek állandó jelleggel a testben – inkább a memóriában léteznek, és amikor felidéződnek, a testben jutnak kifejezésre. Úgyhogy a megjelenítés terére jellemző, hogy közvetítőként szolgál különböző mechanizmusok között, mert a cönesztéziás érzékelések összessége alkotja. Ebben a térben megnyilvánulnak a külső és belső érzékszervek átalakított jelenségei, és olyan jelenségek is, melyek hosszú idővel ezelőtt jöttek létre, és a memóriában helyezkednek el. Itt jelennek meg azok a jelenségek is, melyek jelenleg nem léteznek a testben, de a koordináló képzeletének működése folytán hatni kezdenek a testre. Ez a megfelelő pillanat, hogy áttekintsük azokat a tevékenységeket, melyek egyes pszichés viselkedések módosítására irányulnak. A technikák azon készlete, melyet „Operatívnak” hívunk, lehetővé teszi számunkra, hogy befolyásoljunk jelenségeket, hogy módosítsunk jelenségeket. Az Operatív számos technikát foglal magában: katarzisnak és transzferenciának nevezett technikákat, valamint az öntranszferencia számos formáját. Az elmúlt években a „katarzis” szó újra használatba került. Újra megjelentek azok az úriemberek, akik leültek valakivel szemben, akinek pszichés problémái voltak, és azt mondták, úgyanúgy, ahogy több ezer évvel ezelőtt: „Most pedig, barátom, elő a farbával, mondd el, mik a problémáid!”. És akkor előjöttek a farbával, elmondták a problémáikat, és egyfajta belső megtisztulás (vagy belső „felöklendezés”) történt. Ezt a technikát hívták „katarzisnak”. Az Operatív egy másik technikáját szintén „transzferenciának” hívták. Volt valaki, aki már túl volt a katarzison, és megszabadult a feszültségeitől, és így egy összetettebb munkába kezdhetett. Ez a munka pedig abból állt, hogy az illetőt különböző belső állapotokon „utaztatták át”. Ahogy ezeken az állapotokon áthaladt, az illető, aki már nem szenvedett jelentős feszültségektől, tudott mozogni a belső tájában, és problémákat vagy nehézségeket mozdított el, helyezett át („transzferált”). Az alany képzeletben áthelyezett nyomasztó tartalmakat más képek felé – olyan képek felé, melyeknek nem volt érzelmi töltésük, és nem érintették az alanyt életrajzi szempontból... Korábban beszéltünk a figyelem egyszerű aktusa során jelentkező feszültségérzetekről. Ezt könnyű felismerni. Tudunk feszülten vagy feszültség nélkül figyelni – van különbség a kettő között. Néha el tudjuk lazítani a feszültséget, és úgy tudunk figyelni. Általában azt hisszük, hogy ha elengedjük a feszültséget, akkor elveszítjük az érdeklődésünket a téma iránt. Ez nem így van. Ám egy bizonyos mértékű izomfeszültséget nagyon régóta 62  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

társítunk a figyelem aktusával, és azt hisszük, hogy akkor figyelünk, ha feszültek vagyunk. De a figyelemnek ehhez semmi köze. És mi történik a feszültségekkel általában – nem csak a figyelmi feszültségekkel? Általában a test különböző részein helyezzük el a feszültségeket, különösen az izmokban. Most külső izomfeszültségekről beszélünk 78. Szándékosan megfeszítek egy izmot, és van egy érzetem erről a feszültségről. Akaratlagosan megfeszítem az arcizmaimat; és van egy érzetem erről a feszültségről. Megfeszítek különböző izmokat a testemben, és van egy érzetem erről a feszültségről. Ismerkedem a mesterséges feszültség e technikájával. Minél több érzetet tudok produkálni, annál jobb, úgyhogy megfeszítem a testem különböző izmait. Az is fontos, hogy elkülönítsem azokat a feszültségeket, melyeket korábban eredményeztem. Megfigyeltem, hogy amikor egy pont megfeszül, más pontok is megfeszülnek. Később megpróbálom ellazítani azt a pontot, de néha a többi izom, ami a megfeszítést kísérte, nem lazul el. Ha a test bizonyos részeivel dolgozunk, meggyőződhetünk róla, hogy amikor meg akarunk feszíteni egy pontot, akkor az a pont és más pontok is megfeszülnek; és később, amikor ellazítjuk azt a pontot, az ellazul, de a többi nem. Ez nem csak az ilyen típusú akaratlagos munkák során történik – hanem a mindennapi életben is. Például egy napi összetűzés problémájával szembesülve egy izomcsoport befeszül; a konfrontációnak vége, a részt vevő izmok ellazulnak – de az őket a befeszülés pillanatában kísérő izmok nem lazulnak el. Eltelik egy kis idő, és végül minden ellazul. Ám néha előfordul, hogy jóval több idő eltelik, de a többi pont nem lazul el. Ki ne ismerné fel magán a többé-kevésbé folyamatos izomfeszültségeket? Vannak, akik ezeket a feszültségeket néha a nyakukban, néha testük már részein észlelik. Ezekben a pillanatokban is, ha alaposan megfigyeljük, észrevehetünk olyan szükségtelen feszültségeket, melyek testünk különböző részeiben jelen vannak. Ezt észlelhetjük. És mint láthatjuk, annak, amit a testünk különböző részein észlelhetünk, semmilyen funkciója nincs. Továbbá különbséget kell tennünk helyzeti jellegű külső izomfeszültségek és állandó külső izomfeszültségek között. Helyzeti feszültségek esetén az alany megfeszíti testének bizonyos részeit, és amikor a nehézség megszűnik (fenti példánkban az összetűzés), a feszültség is eltűnik. Ezek a helyzeti feszültségek bizonyára nagyon fontos szerepet töltenek be, és nem áll szándékunkban felszámolni őket. Vannak más feszültségek, a folyamatos, nem helyzeti feszültségek, és ezek a folyamatos feszültségek magukkal hozzák azt a súlyosbító körülményt, hogy ha egy bizonyos konfrontációs jelenség áll elő, akkor megnövekszenek. Aztán újra csökkennek, de a feszültség folyamatos szintje fennmarad. Bizonyos eljárások alkalmazásával el lehet lazítani a folyamatos feszültségeket, de ez nem garantálja, hogy a különböző feszültségrendszerek nem maradnak meg bennünk. Dolgozhatunk egész külső izomzatunkon, végezhetünk annyi gyakorlatot, amennyit csak akarunk, de belül a feszültségek tovább működnek. Mi a természete ezeknek a belső feszültségeknek? Néha mélyizom-feszültségekről van szó; máskor pedig mély irritációkként észlelem ezeket a feszültségeket, zsigeri irritációkként, amik impulzusokat bocsájtanak ki, melyek egy feszültségrendszert alakítanak ki. Amikor ezekről a mély feszültségekről beszélünk, olyan feszültségekre gondolunk, amik nem nagyon különböznek a külső feszültségektől, de van egy nagyon fontos érzelmi összetevőjük. Tekinthetünk úgy ezekre a jelenségekre, mint ugyanannak a fajta műveletnek a különböző árnyalataira. Most ezekről az érzelmi színezetű belső feszültségekről beszélünk, és klímákként definiáljuk őket – ezek nem különböznek nagyban a feszültségektől általában, de van egy erős érzelmi összetevőjük. 63  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Mi történik egyes jelenségek, például a depresszió és a feszültségek esetében? Valaki unatkozik (az unalom a depresszió rokona); az egyik dolog olyan számára, mint a másik, nincs különösebb preferenciája – mondhatnánk, hogy nincsenek feszültségei. Talán ő úgy érzi, hogy hiányzik belőle az életerő, de könnyen lehetséges, hogy a háttérben van egy erős érzelmi alkotóelem. Abban a helyzetben, amiben van, úgy látjuk, hogy erős, negatív jellegű érzelmi áramlatok vannak, és azt gondoljuk, hogy ha ezek az érzelmi áramlatok megjelennek, ez azért van, mert még ha nincsenek is külső izomfeszültségek, vannak belső feszültségek, melyek lehetnek belső izomfeszültségek; vagy, más esetekben, a belső irritáció jelenségei. Néha az történik, hogy nincsen folyamatos feszültségrendszer, vagy folyamatos irritáció, de egy adott helyzettel való szembesülés folytán mnemikus jelenségek szabadulnak el, a memória jelenségei, melyek leadják belső sortüzüket; és akkor megjelenik az életerő hiányának érzete vagy az unalom, vagy egy belső szorongás, a bezártság érzete stb. Általában képesek vagyunk akaratlagosan irányítani a külső izomfeszültségeket. A klímákat viszont nem tudjuk akaratlagosan irányítani, mert rájuk más jellemző: akkor is elkísérik az embert, amikor már kilépett abból a helyzetből, ami a klímát előidézte. Emlékszünk a hurcolás jelenségeire, azokra, melyek elkísérik az embert még akkor is, ha a helyzet már a múlté. Ezek a klímák olyan mértékig elkísérik az embert, hogy egész helyzetét megváltoztathatja, különböző helyzeteken mehet át az évek során, és még mindig lehet ugyanaz a klímája, ami a nyomában van. Ezek a belső feszültségek diffúz és összesített módon kerülnek lefordításra. Ez a rész általában az érzelmek jellegzetességeit is megmagyarázza 79, melyek összesítés, összefoglalás útján működnek. Az érzelem nem úgy működik, hogy a testi feszültség egy bizonyos pontjára vonatkozik; nem is a belső test egy fájdalmas pontjára vonatkozik – melyet jól lehetne lokalizálni -, hanem a tudat egy „elöntött” állapotára. Ezért aztán nem lokalizált cönesztéziás impulzusokkal állunk szemben. Ez világos. Amikor az impulzusok lefordításának mechanizmusa olyan képeket hoz létre, melyek ennek a szétterjedt klímának felelnek meg, a klíma és a téma közötti megfelelésről beszélünk (a téma pontosan megfelel a klímának). Ilyenkor nagyon valószínű, hogy az illető, aki egy bizonyos klímát él át, azt mondja például, hogy „fogságban érzi magát”. Ez a „bezártság” egyfajta vizuális megjelenítés, ami egybeesik az emocionális érzettel, és vannak olyanok, akik továbbmennek, és nem csak általában „bezártságról” beszélnek, hanem még azt is elmondják, hogy egy bizonyos fajta dobozba vannak bezárva, ami így és így néz ki. Ébrenlétben ez nem túl világos a számukra, de ahogy a tudatszintjük egy kicsit süllyed, megjelenik a doboz. Természetesen amikor a lefordítás mechanizmusai nagy erővel működnek, amikor a cönesztéziás érzetek intenzívebbek, és amikor az allegorikus csatorna mozgásba lendül, könnyebb e jelenségeket nyomon követni. Néha olyan képek jelennek meg, melyek nem felelnek meg a klímáknak. Végül, vannak olyan esetek, melyek során képek nélküli klímákat észlelünk. Valójában egy cönesztéziás kép minden esetben működik, és ennek az általános, diffúz képnek az elhelyezkedése a megjelenítés terében minden központ működését zavarja, mert a képek ebből a megjelenítési térből váltják ki tevékenységüket a központok irányába. A klímák hatóerejét katartikus kisülésekkel csökkentjük, motorikus levezetésekkel, melyek az energia megnyilvánulásai a test külseje felé; ám annak ellenére, hogy ilyenkor csökken a feszültség, elmozdítása, megszüntetése nem feltétlenül következik be. 64  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Azok a technikák, melyek a klímák átalakítását és elmozdítását szolgálják, a transzferenciális technikák. Céljuk nem az, hogy a belső feszültségek hatóerejét csökkentsék, hanem az, hogy az egyik kép töltését áthelyezzék egy másik képre. Csak részben igaz, hogy a klímák kizárólag azáltal jönnek létre, hogy mély, akaratlan összehúzódások jelzései lefordításra kerülnek, és miután a cönesztézia felfogja őket, átalakulnak olyan diffúz képekké, melyek elfoglalják a megjelenítés terét. Ez egy hiányos állítás. Először is azért, mert az érzet lehet nem konkrét, hanem általános – mint például heves érzelmek esetén –, és ezek az állapotok olyan kisüléseknek felelnek meg, melyek az egész szervezetben keringenek, és nem egyetlen körülhatárolt feszültségre vonatkoznak. Ami e jelenségek eredetét illeti, lehet, hogy a belső érzékszervekből erednek, esetleg a memóriából vagy a tudatból hatnak. Amikor az impulzus egy pusztán testi jelenségnek felel meg, a cönesztézia veszi ezt az adatot, és elküldi a hozzá tartozó jelzést, ami diffúz képként jelenik meg- azaz olyan képként, amit nem lehet vizualizálni (tehát cönesztéziás képként, nem pedig vizuális képként jelenik meg). Ekkor a cönesztézia elküldi a megfelelő jelzést, és a diffúz kép megjelenik, minden esetben a megjelenítés terében. Vannak, akik azt mondják, hogy amikor dühösek, „vöröset látnak”, vagy hogy a megjelenítési terük módosul, és a haragot kiváltó tárgyat „kisebbnek” látják. Mások azt mondják, hogy ez a tárgy „kitűnik a többi közül”, és így tovább. Nem a lokalizált impulzusról beszélünk, hanem a szétterjedt érzelmi állapotról, amely minden esetben a cönesztéziás érzetből indult, és egy cönesztéziás képpé lett lefordítva, amit nem lehet vizualizálni. Néha vannak olyan lefordításai is, amiket lehet vizualizálni, de itt nem erről van szó. Ez a képelhelyezés, amit nem lehet vizualizálni, a megjelenítés terében történik, és alapvetően az ösztönös központokat hozza mozgásba. A memóriában létrejön egy érzet mindenről, ami történt. Ha viszont az első impulzus külső érzékszervekből jön, és az impulzus körforgás végén az ösztönös központok is beindulnak, ez a memóriában a külső helyzettel összefüggésben rögzül. Ez egy olyan rögzítést vált ki, melyben a külső impulzus, az az impulzus, ami a külvilágból érkezett, összekapcsolódik egy belső, testi állapottal. Visszatérve az első esethez, ahol egy belső impulzus váltódik ki, például egy vegetatív rendellenesség következtében. Ebben az esetben is működik a helyzettel társítva rögzítés, amennyiben működnek a külső érzékszervek. Ám ha mindez akkor jön létre, amikor a külső érzékszervek nem működnek, vagy csak nagyon kis mértékben (például alvás közben), a helyzeti rögzítés kizárólag a memóriából érkező adatokra vonatkozhat, hiszen abban a pillanatban frissítené magát, és a körforgás végén egy furcsa asszociáció maradna meg a memóriában a 2. Idő jelenségeiről (azaz a cönesztéziás érzetről) az 1. Idő jelenségeire (azaz a memóriából érkező adatra). 80 Láttunk már olyan eseteket, ahol az impulzus kiindulópontja a belső test, és az impulzus a külső észlelés helyzeteivel lesz összetársítva; és olyan eseteket is, ahol ugyanez az impulzus a memóriával lesz társítva, mert abban a pillanatban a külső érzékszervek nem működnek. Láttuk már annak az impulzusnak az esetét is, mely a külső érzékszerveből ered, és végül cönesztéziás, belső érzeteket indít be, és ettől a pillanattól kezdve lehetővé válik, hogy a külső helyzet és a belső érzet rögzüljön a memóriában. A memória is szolgáltathat impulzusokat, és ahogy érzeteket indít be, képek asszociációs láncát szabadítja el (nem csak vizuális képekét, hanem bármely másik érzékszervnek 65  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

megfelelő képekét, a cönesztéziát is beleértve). Ezek a képek pedig új adatcsomagokat stimulálnak, és létrehoznak egy klimatikus érzelmi állapotot, de olyat, ami ezúttal egy új helyzethez társul, amit éppen akkor a külső érzékszervek észlelnek. Végül, a tudat maga, a képek feldolgozása során szintén mozgásba hozhatja a fent leírtakat, és saját tevékenységét is hozzáadhatja, míg végül a memóriában rögzítésre kerülnek a képzeletbeli elemekhez társított külső helyzetek. Mindenesetre az érzékszervek, a memória és a tudat összeláncoltsága feloldhatatlan, nem lineáris és természetesen nem szerkezeti. Ezért aztán ha az első kilövés fizikai fájdalomból ered, a végső konfiguráció lehet erkölcsi szenvedés, és jelen lehetnek valódi cönesztéziás érzetek, melyek erőteljesen rögzülnek a memóriában, de egyszerűen a képzelettel állnak kapcsolatban. A fizikai fájdalom gyakran végződik erkölcsi szenvedésben, ami olyan elemekben kerül kifejezésre, amelyek illuzorikusak, de mégis érzékelhetők. Ez a tény arra tanít minket, hogy ami illuzorikus, annak talán nincs „valós” létezése, de mégis észlelhető különböző kísérőjelenségeken keresztül, melyek megkérdőjelezhetetlen pszichés valósággal bírnak. Nem sokat jelent, ha annyit mondunk, hogy egy jelenség „illuzorikus”; és abból sem tudunk meg többet, ha azt mondjuk, hogy az illúziókat érzékeljük, ahogy az úgynevezett nem illuzorikus észleléseket is. Az illuzorikus szenvedés érzete a tudat számára valós. Ez a transzferencia legjobb munkaterülete – az illuzorikus szenvedés. Ez más, mint ami az alapvető, fájdalmas impulzusokkal történik – akkár lefordítva, akár deformálva lettek -, melyeket megfoszthatunk az egyéb illuzórikus összetevőktől anélkül, hogy ennek eredményeképpen feltétlenül eltűnne a fizikai fájdalom. De ez már nem tartozik a transzferencia tárgykörébe. A szenvedés automatikus leláncoltságát fel lehet oldani. Ez a transzferencia első számú célja. Mi a transzferenciát az Operatív számos eszköze közül egynek tekintjük, ami alapvetően arra irányul, hogy a szenvedést ízekre szedjük, és megszabadítsuk a tudatot a nyomasztó tartalmaktól. Míg a katarzis töltéseket szabadít fel és átmeneti – ám egyes esetekben szükséges – megkönnyebbülést okoz, a transzferencia ezen töltések tartós áthelyezését célozza, legalábbis egy-egy konkrét, létező problémára vonatkozóan. Vizsgáljuk most meg a psziché apparátusai kompenzáló működésének néhány aspektusát. A különböző érzékszervi küszöbök szerkezetileg különböznek, és a belső érzékek küszöbei kompenzáló módon különböznek, a külső érzékszervek küszöbeinek megfelelően. Amikor a külső érzékszervekből érkező impulzusok csökkennek, a cönesztéziás küszöb jelenségei belépnek az észlelésbe, és elkezdenek jelzéseket kibocsátani. Azt mondjuk, hogy amikor a külső impulzus mérséklődik, más belső jelenségek, melyek addig a (minimális) küszöbszinten működtek és melyeket nem észleltünk, olyan módon jelennek meg, amit képesek vagyunk érzékelni. Így azután ahogy a tudatszint süllyed, képesek leszünk észlelni a belső test jelenségeit, melyek ébrenlétben rejtve maradtak. Amikor a külső érzékszervekből eredő zaj megszűnik, ezek az egyéb jelenségek nyilvánvalóvá válnak. A szint süllyedésével megjelennek azok a belső impulzusok, melyek jelzéseket küldenek a tudatba, és az asszociáció útjaira lépnek. Amikor ez az asszociációs csatorna működésbe lép, a lefordítás jelenségei nagy erővel működnek.

66  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Térjünk vissza az impulzusok lefordításának és átalakításának problematikájához. Egy tárggyal szemben, amit vizuálisan észlelek, felismerek más, nem vizuális jellemzőket is, melyeket észlelek, a helyzettől függően. Ezek az egyazon tárgyhoz tartozó, különböző észlelések élettapasztalataimnak köszönhetően kapcsolódtak össze a memóriámban. Van az észlelésekről egy tagolt érzetem. Most olyasvalamit vizsgálunk, ami több, mint az egyetlen érzékszerv által észleltek strukturálása; itt arról a strukturálásról van szó, amit egy tárggyal szembesülve a különböző érzékszervekből származó adatok összessége alapján hajtunk végre, olyan adatok alapján, melyek az idők során beépültek a memóriába. Rendekezésemre áll minden tárgy különböző jellemzőinek artikulációja, így aztán amikor az egyiket észlelem, a hozzá társított többi jellemző is előjön. Ez már az impulzusok lefordításának alapmechanizmusa. És mi az, ami lefordításra kerül? Lássunk egy példát. Egy auditív impulzus mnemikus érzeteket ébreszt, olyan érzeteket, melyeknél a vizuális impulzusok annak idején összekapcsolódtak auditív impulzusokkal. Most csak a külső auditív impulzus érkezik be, és a vizuális érzet megjelenik a megjelenítési teremben. Ez ébrenlétben gyakori, és az érzékek társítása e mechanizmusának 81, az érzékszervek strukturálásának köszönhető, hogy a külső világ jelentős szeleteit vagyunk képesek összeállítani. Ugyanúgy, ahogy a megjelenítés tere kora csecsemőkortól kezdődően fokozatosan tagolódik, a tárgyi világ is kora csecsemőkortól kezd tagolódni. A tanulás ezen szakaszában a gyerekek láthatóan nem tagolják koherens módon a különböző érzeteket, melyeket egyazon tárgyról alkotnak. Ahogy már máshol megjegyeztük, a gyerekek nem igazán tudják megkülönböztetni a saját testüket az édesanyjuk testétől. Ezen kívül nem nagyon tudják felfogni a kapcsolatot az érzékszervhez érkező inger típusa és aközött a funkció között, amit a tárgy betölt. Olyannyira összekeverik az érzet apparátusát, hogy sokszor látni olyat, hogy egy gyerek a fülébe tesz valamit, amit meg akar enni, és megfigyelhetjük, hogy különböző dolgokat felcserélnek. A gyerekek nem képesek tagolni az észlelés egész rendszerét; nem tagolják többé-kevésbé koherensen. A megjelenítési terük sincsen koherensen tagolva. Egy messze lévő épületet természetesen kisebbnek észlelünk, mint egy közel lévőt, de ők kinyújtják a kezüket, hogy megfogjanak egy kéményt vagy egy ablakot, és megegyék. Vannak gyerekek, akik mindezt a Holddal csinálják, ami, mint tudjuk, nem karnyújtásnyira van – vagy volt... A térlátás, ami érzékelteti velünk a terek mélységét és lehetővé teszi, hogy különböző távolságokat tagoljunk a térben, a gyermekekben fokozatosan alakul ki. A megjelenítés belső tere is fokozatosan tesz szert térfogatra. Világos, hogy a gyerekek nem ugyanazzal a tárgyi tagoltsággal születnek, amivel a felnőttek rendelkeznek, hanem az érzékszervek által szolgáltatott adatok később lehetővé teszik, hogy a pszichés apparátus kifejtse tevékenységét, mindig a memóriára támaszkodva. Az impulzusok lefordításának ezeket az első jelenségeit tanulmányozzuk. Például, az egyik érzékszervre ható jelenség beindít egy láncolatot, melynek során olyan képek jelennek meg, melyek más érzékszervekhez tartoznak, de ugyanarra a tárgyra vonatkoznak. Mi történik azokban a különös esetekben, amikor egy tárgy társított jellemzői egy másik tárgyra rakódnak rá? Itt egy sokkal érdekesebb lefordítással állunk szemben, mert most egy úriember harangszót hall, és nem a harang képét idézi fel, hanem egy családtagjáét. Ilyenkor az ember a hallott tárgyat nem azzal a tárggyal hozza összefüggésbe, amit egy másik pillanatban látott, vagy aminek máskor a szagát érezte – hanem az első tárgyat más jelenségekkel társítja, más képekkel, melyek egy pillanat 67  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

rögzítését kísérték, de amelyek nem a szóban forgó tárgyra vonatkoznak, hanem egy másfajta tárgyra. Az ember elsősorban egy adott tárgy különböző észlelhető jellemzői között teremt kapcsolatot. De most ennél többről van szó – egy olyan tárgyról, amelyhez nem csak a különböző jellemzői vannak társítva, hanem mindazok a jelenségek, amik a múltban kapcsolatba kerültek vele. És ezek a jelenségek más tárgyakat is érintenek, más embereket is érintenek, egész helyzeteket is érintenek. Ekkor az impulzusok lefordításának jelenségéről beszélünk, ami nem csak egyazon tárgy jellemzőire vonatkozik, hanem azokra az egyéb tárgyakra és helyzeti struktúrákra is, melyek az adott tárgyhoz társítva lettek. Ezért aztán úgy tűnik, hogy a strukturálás úgy történik, hogy egyazon tárgy különböző észleléseit összekapcsoljuk, a szituációs kontextusnak megfelelően. Még valami. Az történik, hogy mivel van belső impulzus, ha annak a belső impulzusnak elég nagy a jelzőereje ahhoz, hogy elérje az érzetküszöböt, akkor a harangszó hallatán az alany különös érzést tapasztal. Már nem lefordít impulzusokat vagy a tárgy különböző jellemzőit és más kísérő impulzusokat, vagy a teljes észlelés struktúráit társítja egymáshoz, hanem ennél többet tesz — az észlelés teljes struktúrái és annak az érzetnek a struktúrái között fordít, mely abban a pillanatban elkísérte. Ha látjuk, hogy az egyik érzékszervhez tartozó impulzust le lehet fordítani és át lehet alakítani egy másikká, miért ne lennénk képesek lefordítani olyan impulzusokat is, melyeket a külső érzékszerveken keresztül észlelünk, és melyek folyamatosan felidéznek olyan impulzusokat, amik a belső érzékszervekből lettek rögzítve? Nem olyan nehéz ez. Ez a jelenség különösen bámulatossá válik, és bizarr formákat ölt, ahogy a tudatszint alacsonyabb lesz. De a mechanizmusa nem olyan furcsa. Ne feledjük, hogy a memória – melynek megkülönböztethetjük régi, közbülső- és rövid távú rétegeit – mozgásban van. A legközelebbi nyersanyag mindig a mai — ott vannak a legújabb adatok. De számos kapcsolt jelenség létezik, melyek a régi(alap) memóriára vonatkoznak, és gondot okoznak nekünk, mivel egy tárgy érzékelését, mely egy nem régi jelenséghez kapcsolódhat, kísérheti egy jelenség a mély/régi memóriából fordításokon keresztül. . Ez igen figyelemreméltó, és különösképpen az egyik érzékszervvel történik. Strukturálásának köszönhetően a szaglás szolgáltatja a legtöbb ilyen fajta alkotást. A szaglás általában nagyon jelentős, helyzeti jellegű asszociációs láncot indít be, és ezek közül sok nagyon régi. Ismerjük a példát: észlelünk egy bizonyos illatot, és teljes csecsemőkori képek szabadulnak fel 82 És hogyan szabadulnak fel ezek a képek? Ugyanarra a 20 évvel ezelőtti szagra – csak a szagra – asszociálunk? Nem, a régi idők egy komplett helyzete jut eszünkbe, amit annak a szagnak a jelenlegi észlelése váltott ki. Az impulzusok lefordítása, ami elsőre egyszerűnek és könnyen vizsgálhatónak tűnik, végül összetetté válik. A memória különféle részei, az észlelés látszólag inkoherens strukturálásai, olyan belső érzetek, melyek külsőleg észlelt jelenségekhez társulnak; képzeletbeli alkotások, melyek azonban beleavatkoznak a külső érzetbe és hozzákapcsolják magukat; a memória műveletei, melyek, ahogy lefordításra kerülnek, a tudat egy szintjén az asszociáció útjára lépnek — mindezek megnehezítik az általános séma megértését. Eddig azt vizsgáltuk, hogyan társulnak és fordítják le magukat az impulzusok. De léteznek más, nagyon különös jelenségek is: az átalakulás jelenségei. A kép, ami egyféleképpen lett strukturálva, röviddel ezután elkezd más alakzatokat felvenni. Ez a folyamat az asszociáció csatornáin zajlik, ahol a megjelenítés terében megjelenő, 68  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

társított impulzusok külön életet kezdenek élni, torzulni kezdenek, átalakítják magukat, showing us one mobility over another mobility. És ezekkel a problémákkal el is érkeztünk a transzferencia technikáihoz. Valahogyan stabilizálnunk kell mindezt, kell hogy legyenek általános törvényszerűségek, amelyek lehetővé teszik, hogy véghez tudjunk vinni dolgokat ebben a mozgó káoszban. Kellenek Operatív törvények, olyanok, amik mindig működnek, ugyanolyan feltételek mellett mindig ugyanazokat az eredményeket hozzák. És ez azért létezik, mert a test szerencsére rendelkezik egyfajta állandósággal, mellyel dolgozhatunk. Ám ha mindez kizárólag a pszichés világban történne, nem tudnánk dolgozni – nem volna referencia. A testi tárgyi referencia az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy azt mondjuk, hogy még ha a test egy részében jelentkező fájdalom különböző módokon kerül is lefordításra, képek különböző csoportjait hívja is elő, az emlékek és az idők keverékeit hozza is létre – a jelenséget a megjelenítés terének egy bizonyos zónájában fogjuk észlelni. És a test rögzítettségének köszönhetően képesek leszünk megérteni sok más különös jelenséget és sok funkciót is. Ez a test régi barátunk, egy jó társ, aki vonatkoztatási pontokkal szolgál nekünk ahhoz, hogy a pszichében keresgéljünk. Semmi más módja nincs annak, hogy ezt megtegyük. Lássuk, hogy mi történik a megjelenítés terével és azokkal a jelenségekkel, melyek onnan indulnak ki. Elképzelek magam előtt egy vízszintes vonalat. Becsukom a szemem. Hol képzelem el? Hát elöl és kívül képzelem el. Most elképzelem a gyomrom. Hol képzelem el? Lent és belül. Most elképzelem azt a vonalat a gyomrom helyén, és ez elhelyezési problémákat okoz nekem. Most elképzelem a gyomrom magam előtt és kívül, és ez is elhelyezési problémákat okoz. Amikor lent és belül képzelem el a gyomrom, nem csak elképzelem a gyomrom, de van róla cönesztéziás érzetem is, és ez a megjelenítés második összetevője. Elképzelhetem a gyomrom kívül, fent, magam előtt, de nincs meg ugyanaz a cönesztéziás érzet. Így amikor a kép a megfelelő ponton van elhelyezve, akkor az érzet cönesztéziás eleme is megvan, ami fontos vonatkoztatási pontként szolgál a számunkra. Egy kis erőfeszítés árán el tudjuk képzelni a gyomrunkat fent és kívül. De hogyan képzeljük el? Talán úgy, mint egy rajzot, ahogy könyvekben láttuk. De ha inkább lent és belül képzeljük el, akkor milyennek képzeljük? Mint a rajzot? Dehogy. Van róla vizuális képünk? Dehogy. Lehet hogy van egy olyan képünk, amit társítottunk, a lefordítás jelensége miatt – de mit jelent az, hogy a megjelenítés terében lent és belül képzeljük el? Ez azt jelenti, hogy egy másfajta képpel dolgozunk – egy cönesztéziás képpel. Tehát attól függően, hogy a kép a megjelenítés terének egyik vagy másik pontján, illetve egyik vagy másik mélységében helyezkedik el, nem csak érzetünk van arról a képről, hanem a megfelelő cönesztéziás megjelenítés is az adott helyen és mélységben. Amikor a megjelenítés terében elhelyezett tárgyakat annak a térnek a „hátteréből” szemléljük, akkor ébrenléti tagolásról/artikulációról beszélünk. Azaz a rajtunk kívül eső jelenségeket (vagy amiket „külsőnek” nevezünk) a fejünkön kívülinek látjuk. Most elképzelek a fejemen kívül levő, messzi tárgyakat. Honnan észlelem ezeket a képeket? A fejem belsejéből – ez az érzésem van. Mégsem mondanám, hogy ezek a tárgyak a fejemben vannak. Ha most fogom ezt a tárgyat, amit az előbb kívül képzeltem el, és képzeletben a fejem belsejében helyezem el, lesz egy cönesztéziás érzetem – azon a képen kívül, amit a fejem belsejében elhelyeztem. A megjelenítés terének mélységi szintjétől függően lesz egyfajta belső érzetünk vagy egyfajta cönesztéziás érzetünk. Ennek jelentősége nem lebecsülendő a későbbiekben leírt transzferenciális jelenség megértésében. 83

69  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Ennek a képernyőszerűségnek a hátteréből el tudom képzelni azokat a jelenségeket, melyek a fejemen kívül vannak, és amikor elképzelem a fejem belsejében levő jelenségeket, akkor is lesz egy elhelyezésem ebben a mentális térben. Tehetek egy nagyobb erőfeszítést, és elképzelhetem ezt a tárgyat a fejem belsejében úgy, mintha egy időben különböző helyekről látnám. Lehetséges a tárgyat különböző pontokból látni, mintha „az, aki megjelenít” körülvenné a tárgyat; de általában a tárgyat egy bizonyos háttérből jelenítjük meg. Jónéhány nehézség adódik a mentális térrel, ami a fejtől hátrafelé helyezkedik el, nem úgy, mint azzal, ami a fejtől előre van. Csaknem minden külső érzékszerv a fej elülső területén helyezkedik el, és így észleljük a világot, és így van tagolva az ehhez tartozó mentális tér; de a fültől hátrafelé az észlelés és a megjelenítés nehezebbé válik. Mögöttünk van ennek a teremnek a függönye, és el tudjuk képzelni anélkül, hogy látnánk. De amikor megfigyeljük a mögöttünk levő függönyt a megjelenítés terében, felmerülhet a kérdés: „Honnan látod a függönyt?”. Ugyanarról a képernyőről látjuk – attól eltekintve, hogy a képernyőn egyfajta megfordítás jött létre. Nem kerülünk a függöny mögé – a belső elhelyezkedés ugyanazon pontján állomásozunk. És most úgy tűnik számunkra, hogy a függöny rajtunk kívül van, de hátul. Ez gondot okoz nekünk; de mindenesetre továbbra is a megjelenítés terének hátterében helyezkedünk el. A megjelenítés tere okoz néhány „helyrajzi” problémát. Most olyan jelenségeket képzelek el, melyek távol vannak ettől a szobától, ezen a szobán kívül vannak. Nem tudom megpróbálni a tudatomat ezen a szobán kívül helyezni. De azért beillesztem ezeket a tárgyakat a megjelenítési terembe. Ezek a tárgyak a megjelenítési terem belsejében helyezkednek el. Hol van hát a megjelenítés tere, ha olyan tárgyakra vonatkozik, melyek kívül vannak? Ez az illuzorikus jelenség rendkívül érdekes, tekintve, hogy a tárgyak megjelenítését ki lehet terjeszteni az érzékszerveim észlelésének közvetlen közelében levő téren túlra, de a megjelenítés terén kívülre sohasem. A megjelenítési terem pedig csakis belső, és nem külső. Ha ezt helytelenül vizsgáljuk, azt hisszük, hogy a megjelenítés tere kinyúlik a testből, a külvilág felé. Ám a megjelenítés tere valójában a test belseje felé terjeszkedik. Ez a „képernyő” azon cönesztéziás impulzusok összességének köszönhetően alakul ki, melyek folyamatos referenciákat szolgáltatnak. Ez a képernyő belső, és nem arról van szó, hogy a jelenségek, melyeket kívül elképzelek, rávillannak erre a képernyőre; minden esetben belül képzelem el őket, de e belső képernyő mélységének különböző szintjein. Amikor azt mondjuk, hogy a képek, melyek a megjelenítés terének különböző pontjain megjelennek, hatnak a központokra, világossá válik, hogy nem hathatnának a központokra, ha a képernyő kifelé helyezkedne el. A képek azért hatnak a központokra, mert az impulzusok befelé mennek, még akkor is, amikor az alany esetleg azt hiszi, hogy a jelenségek kívül helyezkednek el. És itt jó tisztázni, hogy nem tagadom a külső jelenségek létezését; inkább csak megkérdőjelezem a kialakításukat, tekintve, hogy ezek (a hivatkozott jelenségek) számomra az észlelésem szűrőin keresztül jelennek meg, és megjelenítési teremben lesznek artikulálva. Ahogy a tudatszint süllyed, a megjelenítés terének strukturálása módosul, és azokat a jelenségeket, melyeket korábban belülről láttunk, és melyekről azt hittük, hogy kívül vannak, a tudatszint süllyedésekor kívülről látjuk, és azt hisszük, hogy belül vannak; vagy belül látjuk őket, és azt hisszük, hogy kívül vannak. A képernyőnek az a háttere, melyben elhelyezkedtem, amikor elképzelt, külső jelenségekre utaltam – hol van most álmomban, amikor „én” magamat kívül látom „azon”, ami lát? És látom magamat felülről, alulról, 70  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

távolról, közelről stb. Úgy tűnik, hogy a megjelenítés tere most valóban belső jellemzőket ölt magára a határain. A megjelenítés tere azért válik belsővé, amikor a tudatszint süllyed, mert a külső érzékszervekből érkező ingerek eltűntek, és a belső érzékszervek működése felerősödött. A cönesztéziás impulzusok felerősítésével a belső megjelenítési tér teljessé vált, és most ezek a jelenségek a megjelenítés terének „belsejében” mint olyanban történnek. Olyan képek jelennek meg, melyekben a megjelenítés tere hangsúlyos jellemzőket ölt, a cönesztéziás impulzusok által végzett letapogatásnak megfelelően. Az álmokban a megjelenítés tere úgy jelenik meg, mintha határai falszerűek lennének, vagy különböző tárolókként, illetve néha úgy jelenik meg, mint a saját fejünk, amin belül a megmaradó oneirikus jelenségek létrejönnek. A tudatszint süllyedése során a legnagyobb tároló pontosan a megjelenítés terének határa. A tudatszint sülleydésekor az ösztönös központok (a vegetatív és a szexuális) erőteljesen beindulnak, és bár lehetnek érzelmi jellegű illetve egyes intellektuális 84 kísérőjelenségek is, motorikus jellegűek szinte egyáltalán nem. Amikor az alacsony tudatszintnek megfelelő jelenségek elhelyezése történik a megjelenítés terében, a képek jórészt a vegetatív és a szexuális központ irányában aktiválódnak – ezek a legbelsőbb központok, és ezek cönesztéziás érzékelések érzetével működnek, míg a többi központ többnyire szorosan kapcsolódik a külső érzékszervekből érkező impulzusokhoz. Másrészt pedig, olyan képek, amik a mindennapi életben nem mobilizálnak jelentős töltéseket vagy kisüléseket az említett központokban, meglehetősen erősnek bizonyulhatnak, amikor a tudatszint alacsonyabb lesz. Ennek a két központnak a működése révén pedig erőteljes belső képek alakulnak ki, mivel a központ működéséről létrejön egy észlelés, ami képpé alakul. Ez a jelenség megfordítható, és ugyanúgy, ahogy a megjelenítés terét a cönesztéziás impulzusok alakítják ki, bármilyen kép, ami a megjelenítés terének egy bizonyos szintjén, belső rétegében elhelyezésre kerül, hatni fog a hozzá tartozó testi szintre. Gondoljuk át újra mindazt, amit a különböző érzékszervek tárgyi asszociációiról mondtunk; az impulzusok lefordítását egyazon tárgyra vonatkozóan; a tárgyi asszociációkat tárgyak és helyzetek között; valamint egy tárgy impulzusainak lefordítását a környező tárgyakkal összefüggésben. A külső és belső helyzetekre (azaz cönesztéziás impulzusokra) vonatkozó tárgyi asszociációk összetett érzetek, melyek a memóriában rögzülnek. Ezek az emlékek mindig léteznek, egyfajta háttérként szolgálnak minden megjelenítési jelenséghez (azaz képhez), és a megjelenítés terének pontosan körülhatárolható zónáihoz és mélységeihez kötődnek. Már rendelkezésünkre áll néhány elem annak megértéséhez, hogy mi történik, amikor a képek áthaladnak a megjelenítés terén, az alvás és a félálom szintjén. Már értjük az első lépéseit annak a technikának, amit „transzferenciának” hívunk. Ezek a technikák akkor lesznek hatásosak, akkor érik el céljukat, ha az alacsony tudatszinteken a megjelenítés képernyőjén feltűnő jelenségek (mialatt átalakításra kerülnek) mozgásba hozzák a test különböző részeit, a testben levő különböző feszültségeket, vagy ha elmozdítanak olyan mnemikus jelenségeket, amik feszültségeket okoznak, mely feszültségek a hozzájuk tartozó képekben fejeződnek ki. Amikor ezekre a képekre hatunk, módosítjuk az asszociációs rendszert, mely a feszültségeket létrehozta.

71  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT 

Gondot az fog okozni ezekben a transzferenciális technikákban, hogy a klímákat és a képeket összekapcsoljuk illetve szétválasszuk. Más szavakkal, az, hogy különválasszuk a klímákat és a témákat. Néha olyan helyzetek állnak elő, melyekben muszáj lesz képet társítanunk a klímához, mert kép nélkül csak cönesztéziás képeket találunk majd, amiket nem tudunk vizualizálni, és mivel nem lehet őket vizualizálni, nem lehet őket a megjelenítés terének más magasságaiba és más szintjeire mozgatni sem. Ezért egyes klímák esetében kénytelenek leszünk bizonyos képekkel társítani őket annak érdekében, hogy később mozgatni tudjuk ezeket a képeket a megjelenítés terében, és ezzel együtt „elhurcoljuk” a klímákat is. Ha nem így járunk el, a diffúz klíma szétterül a megjelenítés terében, és nem fogunk tudni dolgozni vele. Néha, az alvás szintjén fellépő jelenségek egy másik sajátos működése folytán, olyan vizuális képekre bukkanunk, melyekhez olyan töltések tapadnak, amik nem igazán felelnek meg nekik; és ezért megpróbáljuk leválasztani ezeket a töltéseket, és más, megfelelő töltéseket átvinni ezekre a képekre. Így számos problémát kell majd megoldanunk a töltések transzferenciája (átvitele), a képek transzferenciája, a képek elmozdítása és a képek átalakítása során.  

72  NEM VÉGLEGES FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ALATT