Pszichoanalízis és kulturális emlékezet Erős Ferenc pszichoanalízis történetével foglalkozó harmadik könyvéről, a „Pszichoanalízis és a kulturális emlékezet” c. kötetéről a Magyar Szociológiai Társaság Oktatásszociológiai Szakosztálya rendezett könyvvitát. A több éve tartó, immár az 50. köteten is túllévő interdiszciplináris könyvvita sorozat (lásd http://www.oktatas.uni.hu/) szabályai szerint a vita mindig egy "felkért opponens"/"felkért bíráló" előadásával kezdődik - a rendezők e szerepkörre Pléh Csabát kérték fel. A november 11-én a WJLF-n zajló könyvvita inspirálta ezt a beszélgetést Erős Ferenccel. A „Pszichoanalízis és a kulturális emlékezet” folytatása a Jószöveg Műhely Kiadónál korábban megjelent két kötetének (Kultuszok a pszichoanalízis történetében, 2004, Trauma és történelem, 2007). Mi késztette a harmadik könyv megírására? Az én egyik kiindulópontom Jan Assmann „A kulturális emlékezet” című könyve volt, továbbá Assmann egy másik könyve, a „Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése”. Assmann régész, egyiptológus; nagyon távol áll a pszichoanalízistől, de könyvében nagyon érdekesen foglalkozik Freud „Mózes és az egyistenhit” c. művével, és azt emlékezettörténetként értelmezi. Assmann szerint Freud a „Mózes“-ben az emlékezés ösvényeit próbálja feltárni, azt, hogy egy nagy embernek, egy mitikus alaknak, vallásalapítónak az emléke milyen közvetítéseken, milyen csatornákon keresztül él tovább, hogyan válik Mózes mitikus hőssé. Freud maga is több ízben ír a nagy ember kérdéséről: „a nagy ember is valamikor gyermek volt”. Ha fel akarjuk tárni, meg akarjuk érteni az életét és azt, hogy hogyan vált mitikus alakká, vissza kell térnünk a gyermekkorába és a gyermekkor rejtelmes történetébe. És itt nem csak Mózes származásának van különös jelentősége, hanem annak is, hogy Mózes, mint talált gyermek nem is ugyanaz, akinek hiszik. Tehát itt az identitás kérdése vetődik fel, ami Freudnak az antiszemitizmus felerősödése miatt is fontos volt. Ezt az emlékezettörténeti megközelítést, amit Assmann alkalmaz, nagyon érdekesnek tartom, mivel ő elhatárolja magát azoktól a koncepcióktól, amelyeket Freud is a magáénak vallott: a filogenetikus átörökítés gondolatától, amelyre Freud az egész történetét alapozza. Mármint arra a lamarcki elméletre, miszerint a szerzett tulajdonságok és az átélt traumák, amelyeket az emberek kollektíven éltek át, valamilyen módon az egyén életében újra megvalósulnak. Ez volt tehát az egyik ilyen kiindulópont. A másik kiindulópontom az, hogy az utóbbi időben nagyon sok könyv, tanulmány jelent meg a pszichoanalízis történetéről. Megjelentek levelek, amelyek korában nem voltak hozzáférhetők, cenzúrával tabusítva voltak. Megindult egy újfajta emlékezési hullám, a pszichoanalízis kulturális emlékezete csatornáinak megnyílása. A pszichoanalízis korábban csak nagyon szelektíven bánt a saját múltjával. Tudományként most egyre inkább megpróbál a saját múltjával szembenézni, feltárni a pszichoanalitikus mozgalmon belüli csoportviszonyokat, konfliktusokat, a különféle a misztifikációkat, szemben a korábbi korszakok személyközpontú, heroizáló attitűdjével. Nagyon sok történész kezdett el foglalkozni a pszichoanalízissel. Óriási hatása volt Foucaultnak, mert ő magát a pszichoanalízist próbálja elhelyezni saját genealógiai, a diskurzusok kialakulásáról szóló elképzelésébe, a hatalom és a tudás viszonyába. Arról nem is szólva, hogy maguk a pszichoanalitikusok is szabadabban bánnak a pszichoanalízis múltjával. Ma már nem sért senkit, ha valakiről kiderül, páciense volt Freudnak. Ma már az sem sért senkit, ha kiderül, hogy olyan viszonyok uralkodtak a pszichoanalízisen belül, amelyek 1
inkorrektségek és hibák elkövetését tették lehetővé. Ez ma már nem tépázza meg a pszichoanalízis tekintélyét. Amivel én foglalkozom, az a pszichoanalízis korai korszaka, az 1900-as évek eleje. Élve Assmann megkülönböztetésével, ez a korszak már teljesen elsüllyedt a kulturális emlékezetbe és már nem tartozik a kommunikatív emlékezet szférájába. Melyek azok a kitüntetett pszichoanalitikai fogalmak, amelyek most is termékenyek lehetnek más területeken? A pszichoanalízisről mint olyanról ma már nem nagyon lehet beszélni. Annyiféle elágazása van, hogy ma már nincs pszichoanalitikus kánon, amely szabályozná, hogy milyen fogalmakat, elméleteket, módszereket kell használni. Az a pszichoanalízis, amely több mint száz éve született, szerteágazott, mégpedig nagyon különféle irányokba. A lacani pszichoanalízis pl. nagyon különbözik attól, amit Freud képviselt nyolcvan vagy száz évvel ezelőtt. Most már nincs „a pszichoanalízis” mint olyan. Vannak olyan alapfogalmak, melyek többé-kevésbé előfordulnak minden irányzatban, bár gyakran mást és mást értenek rajtuk. Ilyen pl. a tudattalan folyamatok fogalma, de akörül is vita folyik, hogy egyáltalán mi a tudattalan státusza. Hogy ez egy nyelvi konstrukció, ahogy Lacan állítja mondván, hogy „a tudattalan úgy van strukturálva, mint egy nyelv”, vagy a tudattalan folyamatoknak van referenciája a fizikai valóságban, valahol az agyunkban? Az is kétségtelen, hogy a pszichoanalízis feltételezi, hogy a traumatikus tapasztalatoknak, élményeknek van egy erős hatása a személy későbbi kialakulására, ami ugyancsak különböző módokon értelmeződik. A trauma lelki valóság-e vagy a trauma kívülről, a realitásból jön? S miképpen állunk ellen a traumának? A másik ilyen fogalom az áttétel, tehát az, hogy minden emberi kapcsolatban, és különösen a páciens-kliens és a terapeuta kapcsolatában mindenféle projekciók megtörténnek. Tehát a páciens belelát a terapeutába valami olyasmit, ami nincsen benne, a saját vágyainak valamilyen lenyomatát, akár szülő, akár más ember alakját véli felfedezni és ez működik visszafelé is: a terapeuta belelát a páciensbe sok mindent, ami nem belőle fakad, hanem a terapeuta személyéből. És ez nem csak a páciens-terapeuta kapcsolatra vonatkozik, hiszen ezek az áttételek minden emberi kapcsolatban működnek. Szóval nem pusztán kommunikálunk a másik emberrel, hanem mindig belevisszük valakibe a saját érzéseinket. Hasznosak ezek a fogalmak embercsoportok „kianalizálására”? Hogyne. Volt egy a neve ellenére magyar származású, nagyon kiváló etnológus és pszichoanalitikus, George Devereux, aki az antropológus áttételeit vizsgálta. Minden előítéletben, sztereotipizálásban, így a rasszizmusban is nagyon erősen szerepet játszanak ezek az áttételek. Az áttétel fogalma a projekcióban játszik fontos szerepet, a projekció pedig az előítéletek keletkezésében játszik fontos szerepet. Az is pszichoanalitikusi indíttatású vizsgálat volt, amely a tekintélyelvű személyiség jellemzőit, így például a projektivitásra való hajlandóságukat vizsgálta. Hogyan vetítik bele az előítéletes emberek a másikba a saját félelmeiket és szorongásaikat. Szerintem a pszichoanalízis társadalomfilozófiája erősen hatott a Frankfurti iskolára. Erich Fromm, Theodor Adorno és Herbert Marcuse voltak ennek a legfontosabb követői. A könyvvitán is elhangzott, hogy a pszichoanalitikai egyesület bizonyos vonatkozásban baloldali mozgalomként működött. A könyvében két emberről ír George Groddeckről és Ferenczi Sándorról, akik különbözőképpen, de a pszichoanalitikai egyesület működésének peremére kerültek.
2
Erich Fromm írta azt, hogy a pszichoanalitikus egyesület úgynevezett Titkos Bizottsága ugyanúgy működött, mint egy bolsevik párt. Ugyanúgy üldözte a másként gondolkodókat, a deviánsakat, kizárta azokat, megbélyegezte őket. Hatalma nem volt, hogy kivégeztesse őket, mint egy bolsevik párt, de Fromm szerint nagyon hasonló alapokon működött. Erre példaként éppen Ferenczinek a stigmatizálását, elmebeteggé nyilvánítását hozza fel. Ernest Jones és más pszichoanalitikusok Ferenczit elmebetegként tartották számon. Ferenczit 1919-ben nevezték ki professzornak, de nagyon rövid maradt az. Őt a forradalmi hullám hozta fel, már csak azért is, mert szorosabb kapcsolatot ápolt a galileistákkal, akik az 1918-19-ben kitört forradalmak elitjét alkották, s a Tanácsköztársaság politikájában nagy befolyásuk volt az oktatásügyre. Erich Fromm két példát hoz fel arra, hogy hogyan üldözte a pszichoanalitikus mozgalom a másként gondolkodókat: Otto Rankot, akit teljesen kizártak a mozgalomból és Ferenczit, akit elmebeteggé nyilvánítottak. Georg Groddeck pedig egészen másfajta figura volt, mint a pszichoanalitikus mozgalom mainstreamje. Egy igazi nagy misztikus volt, aki bevezette az „Ősvalami”, az „Es” fogalmát a pszichoanalízisbe. Az ” Es” fogalmát Groddeck Nietzschétől vette át. Groddeck szerint minden betegség, így a testi betegség is az Ősvalami működése nyomán jelentkezik. Groddeck nagy hatással volt Ferenczire is, aki járt hozzá a szanatóriumában Baden-Badenban, ahol „csodadoktorként” tartották számon. Groddeck páciense volt többek közt Füst Milán, valamint Dénes Zsófia, aki Ferenczi feleségének az unokahúga volt. Groddeck szanatóriuma Baden-Badenben egy nagyon divatos hely volt. Miért volt szükség a tisztogatásokra? Egyrészt a mozgalom saját identitásának megerősítése céljából, másrészt pedig amiatt a szorongás miatt, amely a meg-nem-értettségből, a félelemből származott, amely folyton felbomlással fenyegette a mozgalmat -, ami végül fel is bomlott, mert már nem volt olyan tekintélye. Állandóan legitimációs válsággal küzdött. A hivatalos tudomány nem nagyon fogadta el, de politikailag is többnyire nehéz helyzetbe került a bolsevizmus és a nácizmus alatt egyaránt. Tehát a tisztogatásokat egy marginalitásból származó feszültség magyarázhatja. Az Osztrák-Magyar Monarchia főleg Bécs szelleme mennyire járult hozzá a pszichoanalízis kialakulásához? Erről nagyon sokat írtak és egy időben ez egy nagyon divatos téma volt. Ma Freudot az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi életének egy tipikus képviselőjeként tartják számon. Erről a leghíresebb munkát, a „Bécsi századvég”-et Carl E. Schorske írta, de már előtte is foglalkoztak ezzel. Freud nagyon bécsi volt és nagyon ráérzett az Osztrák-Magyar Monarchia politikai szellemére, végtelenül sok példát talált benne. Magának a cenzúrának a fogalma is onnan származik, és Freud írásaiban ez expliciten meg is jelenik. Biztos, hogy nagy jelentősége volt ebben annak a kettősségnek, ami jellemezte Bécset. Egyrészt a pezsgő innovatív szellem, másrészt pedig a nagyon erős elfojtás együttes jelenléte. Az is biztos, hogy nagyon nagy szerepet játszottak az erős generációs különbségek is. Generációs harcok dúltak. Egy csomó korábbi identitás kérdőjeleződött meg. Nagyon sokan vesztették el a talajt, problematizálódott a szexualitás kérdése, a genderhez való tartozás, a zsidóság, a művésznek, a zseninek, a polgárnak a helye. Szóval Bécsben a XX. század elején nagy társadalmi átrendeződés folyt. Ezekbe a folyamatokba belejátszottak a női sorsok, a női életek alakulása is. Freud pácienseinek többsége nő volt. Hisztérikus nők, akik férfitársadalomban éltek és szenvedtek.
3
Szabadabbak voltak az emberek a XX század elején? Mostanában valahogy az emberek kevesebb indulatot mutatnak kifelé. Amellett, hogy orvos-páciens kapcsolatban volt a terapeuta és a kliens, amellett még más relációban is fenntartották egymással az emberi kapcsolatot. Ezek nem különültek el olyan élesen. Freud meghívta pl. ebédelni a pácienseit. De ennek valószínűleg az is oka lehetet, hogy ez a szakma akkor még nem professzionalizálódott. A pszichoanalitikus mint szakma, mint képesítés, akkor még nem létezett. A professzionális képzés a 30-40-es években és inkább Amerikában indult meg. Az orvosi titoktartáshoz, az orvosi titoknak a fogalmához, nyílván már akkor is ragaszkodtak. Amikor a pszichoanalitikusok esettanulmányokat közöltek, természetesen nem írták ki a páciensek nevét. Azóta sok mindenkiről kiderült a kiléte. Pl. Freud egyik híres esettanulmányának főszereplője, a „Farkasember” eredeti nevén Szergej Pankejev orosz földbirtokos volt. A nagyobb szabadságot talán azt is jelentette, hogy kevésbé voltak az emberek kontrolálva. Bár a XX. század eleji polgár szorongott, hisztériás volt, a külső kontroll kisebb volt és valahogyan jobban is tudta kifejezni az indulatait. Szabadabban dönthetett az életéről. Ma valahogy a pszichoanalízis nem találkozik a nagy látványos hisztériákkal. Ma a gyógyszeres kezelés egy csomó mindent elvesz ebből. Ma a modern technológia sokkal inkább lehetővé teszi a kontrollt az emberek felett. Ma sokkal nagyobb az emberek feletti nem közvetlen eszközökkel gyakorolt kontroll, amely elektronikus módon megy végbe. Hiszen ha levelezünk, telefonálunk, internetezünk, azt bárkinek nagyon könnyű követni. Mi volt a pszichoanalízis utópiája? A kianalizált ember. Az akinek nincsenek olyan elfojtott vágyai, amelyeket el kell rejtenie. Olyan szabadságnak az elérése, ahol összeegyeztethetők a kultúra követelményei és az ösztönök, vágyak, törekvések. Freud arról ír több helyen, hogy rosszul érezzük magunkat a kultúrában, rossz a közérzetünk, ami azt jelenti, hogy nem tudjuk összeegyeztetni a vágyainkat a valósággal. Azért nem érezzük magunkat jól, mert az se jó, ha túlságosan elfojtunk és ezzel túl sok ösztönlemondást teszünk, de az se jó, ha csak a vágyainknak élünk. Tehát valahogyan meg kell találnunk ezeket a lehetséges kompromisszumokat. Ez a klasszikus társadalmi szerződés. Hogy meddig mehetünk el a saját egyéni céljaink követésében? Hogyan lehet összeegyeztetni a két világot, a vágyainkat és a valóságot? És erre különböző válaszok születtek. Freud egy kompromisszumos elképzelést képviselt, aminek a lényege az volt, hogy csak a legszükségesebb elfojtásokat tűrjük meg, csak azokat, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy együtt tudjunk élni a többi emberrel. Minden ezen túlmenő elnyomást mellőzni kell. Sokan vették át ezt a freudi elgondolást. Oroszországban a forradalom után egy ideig nagy visszhangot kapott a lelki elnyomás szükségességének kérdése. Eszerint a felszabadult embernek nincs szüksége elfojtásokra, mert mindent szabad. A családban, a férfi-nő kapcsolatban nincs szükség elfojtásra, mert már a gyerekeket is úgy nevelik, hogy ne kelljen elfojtani a természetes vágyaikat. Hát ezek az eszmék nem váltak be. Mennyire célszerű az elfojtás az ember kibontakozásához? Most az emberi alkotóképességekre gondolok. A pszichoanalitikusok azt mondják, hogy az alkotóképesség az szublimáció folytán alakul ki. Freud azt mondja, hogy a költő a saját neurózisán úgy próbál úrrá lenni, hogy a fantázia világába menekül és így tudja elérni azt, amire a realitásban nem képes. Freud számára és a pszichoanalízis számára is a műalkotás szublimáció, a vágyak megvalósítása egy másik 4
szinten. Ami megint csak egy nagyon problematikus dolog, mert a modern pszichoanalízis úgy gondolkodik, hogy az alkotás, a fantázia világa egy másodlagos dolog. A fantázia kialakulását az anya-gyermek kapcsolat korai szakaszára vezetik vissza. Az anya-gyermek kapcsolatában van valamilyen folyton változó átmeneti tér, amely a gyermek saját énje, saját személye, saját testi élménye és a másik ember, az anya között alakul ki. Ez az átmeneti tér a fantáziát alakítja és fiktív lényekkel népesíti be. Pl. a játék nevezhető egy olyan átmeneti térnek, amely a realitásban is benne van, ugyanakkor a fantáziában is. A pszichoanalízis bécsi aranykora ugye csak egy nagyon szűk értelmiségi réteget érintett. Mégis van egy tisztán értelmiségi igény a pszichoanalízis megszületése körüli legendateremtésre. A pszichoanalízis története megteremtett egy aranykort, amikor minden nagy gondolat, ötlet megszületett és egy fiktív helyet, várost – Bécset, Budapestet, ahol minden együtt volt még és a nagy emberek megfelelő megtiszteltetésben részesültek. Noha Freudnak nagyon nehéz dolga volt, mert Bécsben inkább kinevették vagy nem vettek róla tudomást. Inkább azért van szükség Bécsre ebben a vonatkozásban, hogy megteremtődjön valamilyen mitológiai kiindulópont, az eredetmítosz, noha ez a mítosz sok helyen sántít. Fontos, hogy a pszichoanalízist el tudjuk helyezni egy kontextusban. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen hamis lenne és butaság lenne a bécsi szellemi életet kapcsolatba hozni Freuddal, csak azt mondom, hogy ez túl van misztifikálva. Egy elveszett gyermekkor egy aranykor képzetét idézi. De ha a pszichoanalízist tudománynak tekintjük, akkor teljesen mindegy, hogy hol és mikor alakult ki. Minthogy a fizika szempontjából sem kell ismernünk a kialakulásának körülményeit. Bár erről is vannak viták, hogy mondjuk Einstein relativitáselméletéhez mennyire járult hozzá az a szellemi légkör, amely Einsteint körülvette, amikor azon dolgozott. Vagy a kvantumfizika kialakulásában milyen szerepet játszottak ezek a sajátos társadalmi körülmények. Van olyan elképzelés, hogy szoros gyökerekből fakad a kvantum-, a relativitáselmélet, a pszichoanalízis és a wittgensteini filozófia, amelyek közrejátszottak szilárd világképünk megingásában. Freud is beszél arról, hogy az ember nárcizmusát három ilyen nagy csapás érte. Amikor Kopernikusz kimondta, hogy a Föld nem a világ középpontja, amikor Darwin kijelentette, hogy az ember nem a teremtés koronája és Freud kijelentette, hogy az Én még a saját házában sem úr. Könyve harmadik fejezetében, amelynek címe „Kultúra és reprezentáció” Serge Moscovici francia szociálpszichológusról is ír. Van valamilyen mélyebb oka annak, hogy egy moldáv-román-zsidó származású fiatalember másfél évtized alatt francia entellektüellé alakult át és a pszichoanalízis szociális reprezentációjával kezdett foglalkozni? Franciaországban Moscovici belecsöppen egy olyan vita közepébe, amely arról szól, hogy a pszichoanalízis „burzsoá áltudomány”-e vagy pedig valamiféle világmegváltó eszme. Franciaországban a kommunisták, akik nagyon erősen uralták a szellemi életet (a Kommunista Pártnak nagyon nagy volt a befolyása), ugyanúgy elítélték a pszichoanalízist, mint Magyarországon és a Szovjetunióban, ahol különböző párthatározatokat hoztak és különböző emberekkel írattak alá nyilatkozatokat arról, hogy a pszichoanalízis burzsoá áltudomány. Franciaországban ez ugyanúgy megvolt, csak azzal a különbséggel, hogy ott nem volt diktatúra, következésképpen ezeket az embereket nem rakták ki az állásukból, a szó igazi értelmében nem üldözték őket. Ugyanakkor az is világos volt, hogy a pszichoanalízis egy olyan elmélet, amelynek sokkal több köze volt a baloldali gondolkodáshoz, a baloldali hagyományokhoz, mint a 5
jobboldaliakhoz, tehát valahogy mégis meg kellett próbálni összeegyeztetni a pszichoanalízist és a marxizmust, ahogyan ezt már sokan próbálták. Moscovici ezt próbálja megtenni azzal, hogy megvizsgálja, milyen kép él a franciákban a pszichoanalízisről, majd azt mondja, hogy most nézzük meg, a tudományelmélet vagy a tudományszociológia szempontjából mi is ez, hogyan terjed el, mit gondolnak erről az emberek. Moscovici az említett kérdéseket annak a tudományos hagyománynak a szellemében tette fel, amit Emile Durkheim és Karl Mannheim ránk hagyott. Én ezt kevésbé tartom nyelvi fordulatnak, legalábbis arra az időszakra nézve nem tartom annak. Persze azután fontossá válik magának a reprezentáció kérdésének a felvetése. Vagyis azoknak a struktúráknak a vizsgálata, amelyekben ezek a reprezentációk meghúzódnak vagy tovább élnek az emberek fejében. És ezek szemiotikai folyamatok révén válnak valamilyen módon részévé a kollektív gondolkodásnak. A kérdés később úgy vetődik fel, hogy melyek azok a társadalmilag meghatározott képzetek és mitológiák, amelyek uralkodnak felettünk. Franciaországban Roland Barthes volt az, aki a legtöbbet értekezett erről. És persze Foucault, aki szintén a diskurzusok struktúráit vizsgálta. Tulajdonképpen ez az a nagy fordulat, amely szorosan a strukturalizmushoz tartozik és azt vizsgálja, melyek azok a diskurzusok, amelyek a világról alkotott elképzelésünket meghatározzák. Ugyanakkor a lacani pszichoanalízis is nagyon fontos. Lacannál a tudattalan, mint nyelvi struktúra értelmeződik. Mindehhez persze az kellet, hogy Lacan felhasználja a strukturális nyelvészet koncepcióit. Elsősorban a saussure-i és jakobsoni elképzeléseket, a strukturális antropológia Lévi-Strauss által létrehozott fogalmait és mindezt vegyítse egy sajátos egzisztencialista beállítottsággal, hiszen akkor Franciaországban szintén erőteljesen jelen volt Sartre, Merleau-Ponty és Lévinas hatása. A pszichoanalízis egy naturalista etikát képvisel? Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert a pszichoanalízis nem azt mondja, hogy éljünk a vágyaink szerint és egy teljesen naturalizált etikáról beszél, hanem a kompromisszumokról. A kompromisszumokról, amelyeket valahogyan nekünk magunknak kell kialakítanunk, nem pedig valamilyen felsőbb hatalomnak kell engedelmeskednünk, olyannak, mint az Isten vagy a család. A pszichoanalízisnek kommunikatív, interperszonális etikája van, amely nem egy preskriptív etika. A pszichoanalízis etikája nem mondja ki, mi a helyes, mi a jó, a szép és az igaz. Nem egy hagyományos, normatív, tehát nem egy kanti etika. Bár Kantnak valamilyen módon mégis van befolyása a pszichoanalízisre. Lacan az, aki megpróbálja újrafogalmazni a pszichoanalízis etikáját, méghozzá, a vágy etikájaként. A vágy ebben az esetben a másik embernek a vágya. Tehát, amikor etikáról beszélünk, akkor mindig arról van szó, hogy a másik szempontjai szerint, azoknak a figyelembevétele szerint cselekszünk etikusan. Ezzel azt akarom mondani, hogy a pszichoanalízis nem egy eleve naturalista etikát követ.
Az interjút Troján Anna készítette
6
