Prológus. Álmok és ébredések

Prológus

Álmok és ébredések

M

IÉRT TILTOTT A MÁGIÁK részletes ismeretének papírra vetése? Talán azért, mert attól félünk, hogy túl sok tudás juthat illetéktelen kezekbe. A mágiákkal kapcsolatos tapasztalatok átadását mindig megelőzte egyfajta tanoncidőszak, ami alatt a mesterek eldöntötték, hogy ki bizonyul méltónak és képzettnek a tudás elsajátítására. Míg ez dicséretes próbálkozásnak tűnik, hogy megvédjenek minket az ősi tudások méltatlan használóitól, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a mágiák nem a tárgyi tudásból állnak. Az egy bizonyos mágia felé való hajlam, vagy annak hiánya veleszületett tulajdonság. Például, a Mesterség néven ismert mágia szorosan kötődik a királyi családhoz és a vérrokonaihoz, de előfordulhat „vadhajtásként” azoknál az embereknél, akiknek ősei között külszigeteki és szárazföldi népek is akadnak. Akit kitanítottak a Mesterség használatára, képes megérinteni más elméjét, bármilyen messze legyen is és olvashat a

gondolataiban. Akiben erős a Mesterség, befolyásolhatja mások gondolatait, vagy társaloghat vele. Csatamezőn a tisztek irányítására, vagy információgyűjtésre nagyon hasznos eszköz. A néphit említést tesz egy még ősibb, manapság megvetett mágiáról, az Ösztönről. Használói közül kevesen ismerik el, hogy rendelkeznek vele, mivel mindig úgy mondták, hogy az alsó szomszéd birodalma, a kénköves népeké. Úgy hiszem, ez a mágia valaha a természetben élők ajándéka volt, a vadászoké és nem a földműveseké; azoké az embereké, akik rokonságot éreztek az erdők vadjaival. Úgy tartják, az Ösztön segítségével beszélni lehet az állatok nyelvén. Arra is figyelmeztetnek, hogy aki túl sokáig, vagy túl jól használja az Ösztönt, olyanná válik, amilyen állathoz hozzákötődött. Ám lehet, hogy ez csak legenda. Létezik még egyfajta bűbájosság is, bár soha nem voltam képes kideríteni az igazi eredetét. Ide tartoznak az igazolt képességek és a feltételezések, mint például a tenyérjóslás, a víz- és a kristályolvasás, és egy maréknyi egyéb módszer, amivel a jövőbe akarnak látni az emberek. Külön, megnevezetten kategóriába tartoznak az olyan varázslatok, amelyek kézzelfogható hatásúak; ilyen a láthatatlanság, a lebegés, vagy más tárgyak lebegtetése – az összes régi legendákból ismert varázslat, mint „Az özvegy fiának lebegő széke”, vagy az „Északi szél kendője”. Nem ismerek olyan embert, aki a magáénak mondaná ez utóbbiak bármelyikét is. Olybá tűnik, mintha csak a legendákban léteznének, olyan népekre ruházva ezeket a hatalmakat, akik letűnt korokban, vagy távoli vidékeken éltek, akárcsak az olyan mitikus lények, mint a sárkányok, óriások, az Elődök, vagy a Mások Népe. * Megállok, hogy megtisztítsam a pennámat. Az írásom pókhálósból pacássá válik ezen a gyenge papíron, de nem fogok jófajta papírost használni erre a munkára, még nem. Nem biztos, hogy leírhatom-e ezeket egyáltalán. Magamban megkérdem, miért is vetem papírra egyáltalán? Vajon nem terjed-e tovább szájhagyomány útján azoknak, akik érdemesek rá? Talán. De lehet, hogy nem. Amiről mi bizonyítékot szerzünk, és meg vagyunk győződve róla, talán titokzatos és csodás dolog lesz az utódainknak. Nagyon kevés írás lelhető fel a mágiáról a könyvtárakban. Szorgosan követem a nyomokat szedett-vedett munkákból ollózva össze minden információt. Elszórt utalásokat, célzásokat, hasonló jelenségeket találok, de semmi többet. Az elmúlt néhány év alatt összegyűjtöttem és a fejemben tároltam mindent, hogy egyszer majd papírra vethessem. Leírom mindazt, amit saját magam tapasztaltam, és azt, amit összekotortam, talán egyszer majd egy szegény bolond válaszokat talál benne saját szenvedéseire. Ám mikor nekiülök a feladatnak, elbizonytalanodom. Ki vagyok én, hogy ellenszegüljek azok bölcsességének, akik előttem jártak? Írjam le egyszerű betűkkel, hogyan tudja birtoklója kiterjeszteni az Ösztön hatókörét, vagy hogyan köthet magához egy állatot? Részletezzem azt a kiképzést, amin valakinek át kell esnie ahhoz, hogy elismerjék a Mesterség birtoklójának? A bűbájosságok és a legendák mágiái mindig távol álltak tőlem. Vajon van-e jogom hozzá, hogy kiássam a titkaikat és papírra szegezzem, mint más a lepkéket és száraz leveleket szokta? Megpróbálom végiggondolni, mihez kezdhet valaki ezzel a tudással, ha érdemtelenül jut hozzá. Eztán eltöprengek, nekem mit hozott ez az ismeret. Hatalmat, vagyont, egy asszony szerelmét? Sem a Mesterség, sem az Ösztön nem nyújtott nekem ilyesmit. Vagy ha megtették, nem volt érzékem, vagy ambícióm hozzá, hogy megragadjam. Hatalom. Nem hiszem, hogy valaha is vágytam rá pusztán az előnyei miatt. Volt idő, hogy kívántam magamnak, amikor a porba taszítottak, vagy amikor hozzám közel állók szenvedtek amiatt, hogy mások visszaéltek a saját hatalmukkal. Gazdagság. Sosem gondoltam végig. Attól a pillanattól fogva, hogy én, a törvénytelen unoka elköteleztem magam Elmés királynak, mindig gondoskodott róla, hogy meglegyen mindenem, amire szükségem van. Mindig volt elég ennivaló, néha több okítás, mint amennyire vágytam, egyszerű és bosszantóan divatos ruhák egyaránt, és többnyire elég pénz ahhoz, hogy tudjak költekezni. Szeretet? Nos. A lovam, Kormos mindig kedvelt a maga jámbor módján. Egy Kotnyeles nevű kutya igaz hűségét is a magaménak tudhattam, ami a sírba is vitte. Egy terrierkölyök heves szeretetében is részem volt, és ez ugyancsak a halálát okozta. Megborzongok, ha arra gondolok, mekkora árat fizettek önként azért, mert szerettek. Mindig magányos voltam az udvari intrikák és sötét titkok közepette, aminek hatására egy magamfajta fiú többé már nem bízhatta másra szívének összes titkát. Nem mehettem oda Fedrenhez, az udvari írnokhoz, aki mindig dicsérte az írásomat és a rajzaimat, hogy elmondjam neki, nem lehetek a segédje, mert már elköteleztem magam a király orgyilkosának. Nem mondhattam el Árnynak, mesteremnek a Kés Diplomáciájában, mennyi fájdalmat és erőszakot kellett elviselnem a Mesterség tanulása közben Galenustól, az Oktatótól. Senkinek sem mertem nyíltam beszélni az Ösztönben mutatkozó tehetségeimről,

amit mindenki perverziónak és démonok mesterségének tartott. Még Mollynak sem. Molly volt a legkedvesebb a számomra: igaz barát és menedék. Semmiféle köze nem volt a mindennapi életemhez. Nem csak azért, mert nő volt, bár már ez is egyfajta misztérium volt a számomra. Egész életemben férfiak között nőttem föl, nem csak apámtól és anyámtól távol, hanem minden olyan rokontól, aki nyíltan elfogadott volna. Gyermekként Burrickra bíztak, aki egykor apám első embere volt. A lovászok és a katonák voltak a társaim. Persze, mindig akadtak nők az őrök társaságában, bár nem annyi, mint mostanság. Ám akárcsak férfitársaiknak, nekik is voltak kötelességeik, életük és családjuk, ha nem voltak éppen szolgálatban. Nem rabolhattam az idejüket. Nem volt anyám, nővérem, vagy nagynéném. Nem akadt asszony, aki megadta volna azt a kedvességet, ami, mondják, a nők sajátja. Kivéve Mollyt. Alig egy-két évvel volt idősebb nálam, és úgy növekedett, akár egy friss hajtás az utcakövek között. Sem apjának állandó részegsége és gyakori verései, sem egy gyermek állandó erőfeszítése, hogy egy otthon és család látszatát tartsa fenn, nem volt képes megtörni a szellemét. Mikor először találkoztam vele, olyan óvatos és vad volt, mint egy rókakölyök. Az utcagyerekek között Molly Orravérnek hívták, mivel gyakran meglátszottak rajta apja verései. Minden kegyetlensége ellenére szerette az apját. Soha nem értettem. Még akkor is morgott és szidta, amikor hazafelé támogatta ivászatai után, hogy ágyba dugja. Mikor pedig fölébredt, sosem szégyellte magát részegsége és durva szavai miatt. Csak még több szidást zúdított rá, én pedig néma szemtanúja voltam többször, mint ahányszor akartam. Ennek ellenére Molly felnőtt és kivirágzott egy nyár alatt, fiatal nővé érett, akitől elállt a lélegzetem. Úgy tűnt, észre sem vette, hogyan fonódott egymásba a tekintetünk, és mennyire kiszáradt a szám ha rám nézett. Semmiféle mágia, sem a Mesterség, sem az Ösztön nem tudott megvédeni véletlen érintéseitől, vagy attól a zavarodottságtól, amit mosolya okozott. Sorra vegyem, hogyan lobogtatta a szél a haját, vagy részletezzem, hogyan változott meg szemeinek színe a hangulatától függően? Vagy leírjam azt, ahogy piros szoknyájának megpillantása a piaci tömegben hirtelen kitörölt minden mást és csak őt láttam? Ezek olyan varázslatok, amiknek tanúja voltam, és bár papírra vetem, senki más nem tudja úgy művelni, ahogyan ő. Hogyan udvaroltam neki? Egy fiú ügyetlen udvariasságával, bámultam utána, ahogy egy félnótás bámulja a vásári zsonglőrök levegőben táncoló tőreit. Tudta, hogy szeretem, még mielőtt én rájöttem volna, és hagyta, hogy udvaroljak neki, bár fiatalabb voltam, nem a városi fiúk közül való és látszólag kevés vagyonom volt. Azt hitte, az írnok segédje vagyok, aki részben az istállókban segédkezik, részben pedig kifutófiú. Sohasem gyanította, hogy én lennék a Fattyú, a hirtelen felbukkant fiú, aki kimozdította Lovag herceget trónörökösi pozíciójából. Ez önmaga nagy titok volt, a mágiáimról és másik foglalkozásomról semmit sem tudott. Talán ezért tudtam szeretni. Egészen biztosan ezért veszítettem el. Hagytam, hogy a titkok, a kudarcok és a fájdalmaim túlságosan lefoglaljanak. Tanulni kellett, titkokat felfedni, embereket ölni, cselszövéseket túlélni. Ezektől körülvéve eszembe sem jutott, hogy hozzá fordulhatnék egy kis reményért és megértésért, ami mindenhol másutt elkerült. Molly távol állt mindentől, nem mocskolódott be, én pedig gondosan távol tartottam mindentől, soha nem próbáltam bevonni az én világomba, inkább én jártam át az ő világába, a kikötőkhöz, ahol gyertyákat és mézet árult, a piacra, ahol vásárolt, és néha sétálni a partra. Számomra elegendő volt, hogy létezett és szerethettem. Nem is mertem remélni, hogy viszonozza az érzelmeimet. Eljött egy időszak, amikor a Mesterségbeli tanításaim olyan mélységekbe taszítottak, hogy azt hittem nem tudom túlélni. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy képtelen voltam megtanulni; el sem tudtam képzelni, hogy másoknak a kudarcom nem számíthat. Elkeseredésemet mogorva visszahúzódás mögé rejtettem. Hagytam, hogy teljenek a hosszú hetek, és soha nem látogattam meg, vagy üzentem neki, hogy gondolok rá. Végül, amikor már nem volt kihez fordulnom, megkerestem. Elkéstem. Egyik délután, ajándékokkal a kezemben arra érkeztem a szatócsbolt elé, hogy kilép a boltból. Nem volt egyedül. Egy Zsád nevű, jóképű, széles vállú tengerész oldalán, aki egyik fülében fülbevalót hordott. Észrevétlen, legyőzötten elsomfordáltam és figyeltem őket. Lestem, ahogy elmennek, kart karba öltve és elengedtem őt, és a rákövetkező hónapokban igyekeztem meggyőzni magam, hogy a szívem is elengedte már. Néha eltöprengek rajta, hogy mi történhetett volna, ha akkor utánaszaladok és még egy utolsó mondatért könyörgök. Furcsa belegondolni, hogy hirtelen olyan sok dolog forduljon egy fiú rosszul megítélt büszkesége, és a vereségekbe való gyakorlott beletörődése ellen. Kiűztem őt a gondolataimból, és senkinek nem beszéltem róla, folytattam az életemet.

Elmés király orgyilkosként engem küldött azzal a karavánnal, amely a Hegyvidéki királyságba utazott, hogy tanúja legyen, amint Kettricken hercegnő esküvel eljegyzi magát Igazság hercegnek. A feladatom az volt, hogy észrevétlen öljem meg bátyját, Rurisk herceget, finoman persze, hogy Kettricken legyen a Hegyvidéki Királyság trónjának örököse. Mikor megérkeztem a csalárdság és hazugságok kusza hálóját találtam, amelyet legfiatalabb nagybátyám, Pompa herceg szőtt, azt remélvén, hogy sikerül kibillentenie Igazságot trónörökösi pozíciójából és a hercegnőt saját hitvesévé tennie. Én voltam az áldozati jószág a céljai érdekében; és én voltam az, akinek sikerült felborítania gondos terveit, ezáltal haragját és bosszúját magamra hívnom. A korona, a hercegnő és Igazság herceg azonban megmenekült. Nem hiszem, hogy hősiesség volt. Nem hiszem azt sem, hogy kicsinyes rosszindulat vezérelt, hogy visszavágjak valakinek, aki folyamatosan sértegetett és megalázott. Egy olyan fiú cselekedetei voltak, aki akkor érett férfivá, és azt tette, amit évekkel azelőtt megígért, mielőtt még felfogta volna az árat, amelyet fizetni kellett. Az ár az egészségem volt. Még sokkal Pompa terveinek romba döntése után is ágyhoz kötött a gyengeségem a Hegyvidéki Királyságban. Végre aztán eljött egy reggel, amikor úgy éreztem, hogy hosszan tartó betegségem véget ért. Burrick úgy döntött, elég jól vagyok már ahhoz, hogy megkezdjem a hosszú utat vissza, a Hat Hercegségbe. Kettricken hercegné és kísérete már hetekkel korábban elindult Kosvár felé, amikor az időjárás még kedvező volt. A tél első havazásai már fehérbe borították a hegyek magasabb lejtőit. Ha hamarosan nem indulunk el Jhaampéból, a városban kellene telelnünk. Már korán reggel fönt voltam, az utolsó simításokat végeztem a csomagjaimon, amikor megéreztem az első enyhe remegéseket. Eltökélten figyelmen kívül hagytam. Csak gyenge vagyok, mondtam magamnak, egy kis reggeli majd jót tesz. Felöltöttem a ruhákat, amiket Jonquitól kaptunk a téli utazásra. Nekem egy hosszú, gyapjúval bélelt vörös ing jutott, zöld, vastag nadrág és lágy, majdnem alaktalan csizmák, amiket fűzőkkel szorítottam a lábamra. Olyan volt, mint egy gyapjúval töltött bőrzsák, szőrme peremmel. A bőr fűzők megkötése remegő lábaim miatt kissé nehezen ment. Jonqui azt mondta, tökéletesek a hegyek száraz havához, de igyekezzünk nem benedvesíteni. Volt egy tükör a szobámban. Először rámosolyogtam a tükörképemre. Még Elmés király bolondja is csak ritkán öltözött ilyen meleg színekbe. A világos öltözék fölött azonban az arcom sovány és sápadt volt, sötét szemeim túl nagynak látszottak, míg a láztól elvékonyodott hajam, feketén és borzosan állt föl, mint egy kutya hátán a szőr. A betegségem csaknem elpusztított. Viszont, mondtam magamnak, végre elindulok hazafelé. Elfordultam a tükörtől. Amint összepakoltam azt a néhány ajándékot, amit Kosvárba akartam vinni, a reszketés átterjedt a kezemre. Utolsó alkalommal ültünk le Burrickkal és Fürgével, hogy együtt reggelizzünk Jonquival. Még egyszer megköszöntem neki mindent, amit a gyógyulásom érdekében tett. A számhoz emeltem egy kanál levest, de a kezem megrándult. Elejtettem. Figyeltem, ahogy az ezüstös kanál lehullik és utána zuhantam. A következő dolog, amire emlékszem, a hálószobám árnyékos sarkai. Hosszú ideig feküdtem, mozdulatlanul, némán. Tudtam, hogy újabb rohamom volt, de már elmúlt. A testem és a tudatom ismét az uralmam alatt állt, de többé már nem akartam. Tizenöt évesen, amikor a legtöbben elérik erejük teljét, nem tudtam többé bízni a testemben. Megsérültem és elutasítottam magamtól. Bosszúsan gondoltam a húsra és a csontra, ami börtönbe zárt, és azon gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki tomboló csalódottságomat. Miért nem tudok meggyógyulni? Miért nem jöttem már rendbe? – Időbe kerül, ennyi az egész. Várj, míg eltelik fél év, aztán becsüld fel – Jonqui volt az. A tűzhely mellett ült, de a székét hátrahúzta az árnyékok közé. Nem vettem észre, csak amikor megszólalt. Lassan fölállt, mintha a tél hidege átjárta volna a csontjait, és az ágyam mellé lépett. – Nem akarok úgy élni, mint egy öregember. – Előbb vagy utóbb úgyis az leszel. Legalábbis, remélem, hogy megéred azt az időt. Öreg vagyok, akárcsak a bátyám, Eyod király. Nem érezzük olyan nagy tehernek. – Nem bánnám én, ha az évek hoznák meg. De így nem élhetek tovább. Értetlenül megrázta a fejét. – Dehogynem tudsz. A gyógyulás néha lassú és unalmas, de azt mondani, hogy nem tudsz így tovább élni… Nem értem. Talán a két nyelv közötti különbség teszi? Levegőt vettem, hogy megszólaljak, de abban a pillanatban Burrick lépett a szobába. – Ébren vagy? Jobban érzed magad? – Ébren vagyok. Nem érzem jobban magam – dünnyögtem. Még önmagamnak is nyűgösnek tűntem, akár egy gyerek. Burrick és Jonqui összenéztek a fejem fölött. Jonqui az ágyamhoz lépett, megveregette a vállamat és csendesen elhagyta a szobát. Türelmük fogytán volt, tehetetlen dühöm pedig nőttön-nőtt. – Miért nem tudsz meggyógyítani? – követeltem Burricktól. Meglepődött a hangomból áradó vád hallatán.

– Nem olyan egyszerű – kezdte. – Miért nem? – ültem föl. – Rengeteg állatot meggyógyítottál már. Elláttad a fertőzéseiket, törött csontjaikat, a férgeket… te vagy az istállómester, én pedig láttam, ahogy meggyógyítod őket. Miért nem tudsz engem is meggyógyítani? – Te nem kutya vagy, Fitz – mondta halkan. – Egy állat esetében egyszerű a dolog, ha nagyon beteg. Kemény módszereket alkalmaztam néhanapján és az mondtam magamnak, hogy ha meghal, legalább nem szenved tovább. Veled ezt nem tudom megtenni. Te nem állat vagy. – Ez nem válasz! Az őrség fele is hozzád jár a gyógyító helyett. Kivetted a nyílvesszőt Den karjából. Egészen a csontig felnyitottad a húsát, hogy kivedd. Amikor Greydin lábára azt mondta a gyógyító, hogy annyira elfertőződött, hogy le kell vágni, hozzád jött és te megmentetted. A gyógyító pedig egész végig azt hajtogatta, hogy a fertőzés elterjed, és meg fog halni, ami a te hibád lesz. Burrick összeszorította a száját, hogy mérsékelje a dühét. Ha egészséges lettem volna, óvatosabb lettem volna, de a lábadozásom idején tanúsított türelme bátrabbá tett. Mikor megszólalt, a hangja halk volt és visszafogott. – Igen, azok kockázatos gyógyítások voltak, De azok, akik hozzám jöttek, tudták, hogy mit vállalnak, és azt akarták, hogy megtegyem. – És – mondta és megemelte a hangját, hogy elnyomja kezdődő tiltakozásomat –, egyszerű dolgok voltak. Ismertem az okukat. Kivenni valakinek a kezéből a nyílvesszőt és kitisztítani egy sebet. De a te betegséged nem ilyen egyszerű. Sem Jonqui, sem én nem tudjuk igazán, mi az oka. Az a méreg, amit Kettricken adott neked, amikor azt hitte, a bátyját akarod megölni, vagy a mérgezett bor hatása, amit Pompa kevert? Vagy attól van, hogy majdnem megfulladtál? Az is lehet, hogy mindez együtt okozza. Nem tudjuk, hát én sem tudom, hogyan gyógyítsalak meg. Egyikünk sem tudja. – Vagy – tettem hozzá halkan –, az is lehet, hogy életem végéig ilyen maradok. Lehet, hogy a méreg és a verések valamit visszavonhatatlanul megsértettek bennem. Legyen átkozott Pompa, amiért belém rúgott, amikor már amúgy is a földön voltam. Burrick megdermedt, aztán leroskadt a székbe. A hangjában vereség csöngött. – Igen. Ez ugyanúgy lehetséges, de nincs más választásunk! Ha megmérgeztek, kikúrálhatnálak belőle, de ha mégsem, annyira legyengítenélek, hogy a felgyógyulásod sokkal hosszabb időt venne igénybe – a lángokba bámult, és felemelte egyik kezét, hogy megsimítson egy ősz tincset a halántékán. Nem én voltam Pompa ármányának egyetlen áldozata. Burrick is csak nemrégiben gyógyult fel egy fejsérülésből, amibe bárki más belehalt volna. Tudtam, hogy sokáig kellett szédüléssel és homályos látással küszködnie. Nem emlékszem rá, hogy panaszkodott volna. Egy kicsit el is szégyelltem magam. – Mit tegyek? – kérdeztem végül. Felriadt, mintha szunyókált volna – Amit eddig is tettünk. Várunk. Eszünk. Pihenünk. Legyél türelmesebb magadhoz, aztán majd meglátjuk. Olyan nehéz ez? – És ha nem leszek jobban? – siklottam el a kérdése mellett. – Ha így maradok, hogy a remegések és az ájulások bármelyik pillanatban rám törhetnek? Válasza lassan érkezett meg. – Együtt kell élned vele. Sokan vannak, akiknek rosszabb dolgokkal kell szembenézniük. Legtöbbször jól vagy. Nem vagy vak. Nem vagy béna. Tiszta az akaratod. Ne úgy mérd magad, hogy mit nem tehetsz? Miért nem abban gondolkodsz, mit nem vesztettél el? – Mit nem vesztettem el? Mit nem vesztettem el? – kérdeztem egyre dühösebben, ahogy a pánik előtört. – Nyomorék vagyok, Burrick. Így nem mehetek vissza Kosvárba! Használhatatlan vagyok. Még annál is rosszabb, egy áldozat, akire bármikor lecsaphatnak. Ha visszatérhetnék, hogy laposra verjem Pompát, az talán megérné. Ehelyett udvariasnak kell lennem és egy asztalhoz kellene ülnöm egy olyan emberrel, aki megpróbálta megdönteni Igazság hatalmát és csemegeként engem is eltenni láb alól. Nem tudnám elviselni, hogy lásson, amikor rám tör egy újabb reszketési roham; nem akarom látni, ahogy mosolyog azon, hogy mivé tett. Mindketten tudjuk, hogy megint megpróbál majd megölni. Csak egy újabb eszköz leszek, amivel árthat Igazságnak. És ha eljön az idő, mit tehetnék majd? Ülök a tűz mellett, mint egy kivénhedt öregember, és nem tehetek semmit? Semmit! Minden, amire tanítottak, Hod kiképzései, Fedren gondos leckéi a szép írásról és rajzolásról, minden, amit az állatok gondviseléséről tanítottál! Minden elveszett! Egyiket sem tudom megbízhatóan csinálni. Ismét csak egy fattyú vagyok, Burrick. Valaki pedig azt mondta nekem egyszer, hogy egy királyi fattyat csak addig tartanak életben, amíg használható – már csaknem ordítottam. Ám még legnagyobb dühömben és elkeseredésemben sem említettem meg Árnyat, és az orgyilkosi leckéket. Abban is használhatatlan voltam. Oda a lopakodásom, a fürge és ügyes kezek, minden finom és precíz módja egy ember megölésének, a mérgek pontos kikeverésének. Burrick halkan üldögélt, és végighallgatta mondandómat. Mikor kifogytam a levegőből és a

haragom is elpárolgott, lihegve ültem az ágyban és kezeim remegését igyekeztem csillapítani. Halkan szólalt meg. – Tehát, azt mondod, hogy nem megyünk vissza Kosvárba? Ez kibillentett az egyensúlyomból. – Megyünk? – Esküt tettem annak az embernek, aki azt a fülbevalót viseli. Hosszú története van, amit talán egyszer elmondok neked. Türelemnek nem volt joga hozzá, hogy neked adja. Azt hittem, a sírba szállt Lovaggal együtt. Türelem azt gondolhatta, hogy csak egy egyszerű ékszer volt, amit a férje viselt. Mindenesetre most te viseled. Ahová te mész, oda megyek én is. Megérintettem a függőt. Apró kék kő volt, ezüst hálóba fogva. Elkezdtem kivenni a fülemből. – Ne tedd! – mondta Burrick. Halkan szólt, mélyebben, mint egy kutya morgása, de hangjában egyszerre volt fenyegetés és parancsolás. Leengedtem a kezem. Furcsán éreztem magam, látván, ahogy az az ember, aki gyermekkorom óta vigyázott rám, a kezembe adja a jövőjét. Az arcát tanulmányoztam a lángok halovány fényében. Régebben mogorva óriásnak tűnt, sötétnek és fenyegetőnek, de harcias védelmezőmnek is. Ám akkor, talán életemben először úgy néztem rá, mint egy férfira. A sötét haj és szem nyilvánvaló jelei voltak a külszigeteki származásnak, és ebben hasonlítottunk egymásra. Burrick szeme azonban barna és nem fekete volt, a szél pedig olyan pírt vitt az arcára, ami világosabb ősökről regélt. Járás közben bicegett, hideg napokon észrevehetőbben, ami egy régi seb öröksége volt, egy vadkané, ami Lovagra rontott, de Burrick az útjába állt. Nem volt olyan hatalmas, mint egykoron. Ha így növekszem tovább, egy év múlva még nála is magasabb lehetek. Nem volt feltűnően izmos, inkább egyfajta masszív tömörség jellemezte, testben és lélekben egyaránt. Nem a méretei miatt tisztelték, hanem hűvös természete és állhatatossága miatt. Egyszer, mikor még nagyon fiatal voltam, megkérdeztem, hogy vesztett-e már harcot. Éppen betört egy akaratos csikót. Csak mosolygott, fogai fehéren villantak, mint egy farkasé, az izzadság nagy gyöngyökben gördült le a homlokáról a szakállába. Az istálló falán keresztül válaszolt. – Veszteni? – kérdezte, még mindig fáradtan. – A harcnak nincs vége, amíg meg nem nyerted, Fitz. Csak erre emlékezz. Mindegy, hogy a másik mit gondol. Azon tűnődtem, vajon egy harc lennék, amit meg kell nyernie? Gyakran mondogatta, hogy én vagyok az utolsó feladat, amit Lovag rábízott. Az apám lemondott a trónról miattam való szégyenében. Mégis odaadott legjobb emberének, hogy neveljen föl. Talán Burrick azt gondolta, még nem ért véget a feladata. – Mit gondolsz, mit kellene tennem? – kérdeztem alázatosan. Sem a szavak, sem az alázat nem ment könnyen. – Gyógyulj – mondta nemsokára. – Adj időt magadnak, hogy meggyógyulj. Nem lehet erőltetni – lenézett saját rossz lábára, amit a tűz felé nyújtott ültében. Valami, nem egy mosoly, jelent meg az arcán. – Gondolod, hogy vissza kellene mennünk? – erőltettem. Hátradőlt a székben és a tűzbe nézett. Sokáig töprengett a válaszon – de végül, majdnem vonakodva megszólalt. – Ha nem megyünk vissza, Pompa azt gondolja, győzött. Aztán megpróbálja megölni Igazságot, vagy mással próbálkozik, ami közelebb hozhatja magához a koronát. Fölesküdtem a királyomnak, Fitz, akárcsak te. Most Elmés a király, de Igazság a trónörökös. Nem tartom helyesnek, hogy hiába kell várnia. – Van más katonája is, képzettebbek, mint én. – Fölment-e ez az ígéreted alól? – Úgy vitatkozol, mint egy pap. – Egyáltalán nem vitatkozom, csak föltettem neked egy kérdést. És még egy: Mit veszítesz, ha a hátad mögött hagyod Kosvárt? Rajtam volt a hallgatás sora. A királyra gondoltam és a neki tett eskümre. Eszembe jutott Igazság herceg, nyílt őszinteségével, és Árny, lassan mosolyra húzódó szájával, amikor újabb ősi fogást sajátítottam el. Türelem, és Füze, a szolgálója, Fedren és Hod, Sára, a szakács és Hirtelen asszonyság, az udvari szabó. Nem voltak sokan, akik törődtek velem, de ettől csak fontosabbak voltak a számomra. Hiányoznának, ha nem térnék vissza, de ami igazán a szívembe nyilallt, az Molly emléke volt. Valahogyan sikerült rábírnom magam, hogy beszéljek róla Burricknak, ő pedig csak bólogatott, ahogy kiböktem az egész történetet. Mikor megszólalt, csak annyit mondott, hogy hallotta, hogy a szatócsbolt bezárt, mikor a vén iszákos tulajdonos meghalt és adósságot hagyott hátra. A lányának egy másik városba kellett költöznie, rokonokhoz. Nem tudta, hogy melyik városba, de biztos volt benne, hogy ki tudom deríteni, ha nagyon akarom. – Gondold végig, mielőtt bármit is teszel – tette hozzá. – Ha nincs mit adnod neki, engedd el. Nyomorék vagy? Csak ha úgy döntesz. De ha elhatároztad, hogy nyomorék vagy, akkor talán nincs jogod,

hogy megkeresd. Nem hiszem, hogy szükséged lenne a szánalmára. Az nem ugyanaz, mint a szerelem – azzal fölállt és otthagyott, hogy bámuljam a tüzet és gondolkodjak. Nyomorék voltam? Veszítettem? Igaz, kezem-lábam úgy remegett, mint egy rosszul hangolt hárfa húrjai, de az én akaratom győzedelmeskedett, nem Pompáé. Igazság herceg változatlanul a Hat Hercegség trónjának örököse volt, és a Hegyvidéki hercegnő immár a felesége volt. Vajon rettegek attól, hogy Pompa gúnyosan vigyorog reszkető kezeim láttán? Vajon nem vigyoroghatok-e én is gúnyosan arra, aki sosem lesz király? Gonosz elégedettség támadt bennem. Burricknak igaza volt. Még nem vesztettem, de megbizonyosodhatom afelől, hogy Pompa megtudja, hogy én győztem. Ha pedig győztem Pompa ellenében, vajon nem nyerhetem-e meg Mollyt is? Mi állt köztem és Molly között? Zsád? De Burrick úgy hallotta, hogy Molly elhagyta Kosvárt, de nem házasan. Pénz nélkül távozott, hogy a rokonainál éljen. Zsád szégyellheti magát, ha hagyta úgy elmenni. Megkereshetem és ha megtalálom, az enyém lehet. Molly, leomló barna hajával, élénk, piros színű szoknyájában és köpönyegében, csillogó szemeivel. A gondolatától is borzongás futott végig a gerincemen. Elmosolyodtam, de a mosoly viccsorrá, a borzongás görcsös remegéssé vált, a hátam megfeszült és a fejem nagyot koppant az ágy támláján. Akaratlanul is felkiáltottam, hörgő, fojtott sikollyal. Jonqui azonnal mellettem termett, Burrickot hívta, aztán mindketten kapálózó végtagjaimat szorították az ágyhoz. Burrick teljes súlyával rám nehezedett, ahogy megpróbálta fékezni a csapkodásomat. Aztán már nem voltam ott. A sötétségből a fényre érkeztem, mintha mély merülésből bukkannék föl meleg vízből a felszínre. A tollpárna és a vastag takaró körülölelt, minden lágy volt és meleg. Biztonságban éreztem magam. Egy pillanatig minden békés volt, csöndben feküdtem, majdnem jól éreztem magam. – Fitz? – kérdezte Burrick fölém hajolva. Visszatért a világ. Nyomorult, szánalmas lénynek éreztem magam, egy zsinórjaiba gabalyodott bábunak. Sosem leszek többé olyan, mint voltam; nem volt hely számomra a világban. Burrick azt mondta, a szánalom nem ugyanaz, mint a szeretet. Nem akartam, hogy bárki is szánakozzék rajtam. – Burrick. – Nem volt olyan rossz – hazudta, közelebb hajolva. – Csak pihenj. Holnap… – Holnap elindulsz Kosvárba – mondtam. Felmordult. – Csak lassacskán. Pihenj pár napot, aztán majd meg… – Nem – tornásztam magam ülő helyzetbe. Minden meglévő erőmet a szavaimba összpontosítottam. – Döntöttem. Holnap visszatérsz Kosvárba. Állatok és emberek várnak ott rád. Szükség van rád. Az az otthonod és a te világod, de nem az enyém. Többé már nem. Egy hosszú pillanatig hallgatott. – És te mit teszel? Megráztam a fejem. – Az már nem a te gondod. Csak az enyém. – És a lány? Ismét megráztam a fejem, ezúttal hevesebben. – A fiatalságát már így is egy nyomorékra áldozta, és az is csak adósságot hagyott hátra neki. Keressem meg így? Kérjem, hogy szeressen és legyek a terhére, ahogy az apja volt? Nem. Egyedül, vagy más oldalán, de jobb dolga lesz. A csönd hosszúra nyúlt kettőnk közt. Jonqui a szoba másik végébe újabb főzetet készített, ami ugyanúgy hatástalan marad, mint az előzőek. Burrick úgy állt fölöttem, mint egy viharfelhő, sötéten és fenyegetőn. Tudtam, hogy mennyire kívánja, hogy felrázhasson, hogy kiverje a fejemből makacsságomat, de nem tette. Burrick nem üt meg nyomorékokat. – Úgy – mondta végül. – Már csak a király van hátra. Vagy elfelejtetted, hogy esküt tettél a királynak? – Nem felejtettem el – mondtam halkan. – És ha még hasznára tudnék lenni, úgy visszatérnék. De nem vagyok az, Burrick. Felelősség vagyok. Csak egy újabb védelemre szoruló figura lettem a tábláján. Lehetséges túsz, erőtlen, hogy megvédjem magam, vagy másokat. Nem. Az utolsó, amit a király embereként megtehetek, hogy eltávolítom magam, mielőtt más teszi meg és ezzel kárt okoz neki. Burrick elfordult tőlem. Sötét sziluett volt a lángok fényében, amiből semmit nem lehetett kiolvasni. – Holnap beszélünk – kezdte. – Csak azért, hogy búcsút vegyünk – szóltam közbe. – Elhatároztam magam, Burrick – megérintettem a fülbevalót. – Ha te maradsz, nekem is maradnom kell – harciasság csendült halk szavaiban. – Nem – mondtam. – Egykor az apám azt mondta neked, hogy maradj és neveld föl a törvénytelen

fiát. Én pedig most azt mondom, hogy menj és szolgáld a királyt, akinek még szüksége lehet rád. – FitzLovag, én nem… – Kérlek – nem tudom, mit hallhatott a szavaimból, de hirtelen mozdulatlanná vált. – Annyira fáradt vagyok. Olyan átkozottul fáradt. Az egyetlen, amit tudok, hogy nem vagyok képes megfelelni többé az elvárásoknak. Nem vagyok rá képes – megremegett a hangom, mint egy öregemberé. – Mindegy, mit kell tennem, nem számít, mire esküdtem föl. Nem maradt bennem elég erő, hogy megtartsam a szavam. Talán nem helyes, de így van. Mások tervei, mások céljai. Soha sem az enyémek. Megpróbáltam, de… – A szoba megingott körülöttem, mintha másvalaki beszélt volna, én pedig nem akartam hinni a szavainak. De nem tagadhattam azoknak a szavaknak az igazát. – Egyedül kell lennem. Pihennem kell – mondtam egyszerűen. Mindketten csak bámultak rám, egyikük sem szólt. Kimentek a szobából, lassan, mintha remélték volna, hogy megbánom, amit mondtam, és visszahívom őket. Nem tettem. Amint kimentek, és egyedül maradtam, kifújtam az addig benntartott levegőt. Elszédültem döntésemtől. Nem térek vissza Kosvárba. Még nem tudtam, mit akarok tenni. Lesöpörtem addigi életem törött darabkáit az asztalról, elérkezett az idő, hogy újra kirakjam rá amim még maradt és megtervezzem további életemet. Lassan rádöbbentem, hogy nem voltak kétségeim. Elviselhetőbbnek tűnt, hogy továbblépjek egy olyan életbe, ahol senki sem tudta, ki voltam addig. Új élet, amiben senkinek nem köteleztem el magam más akaratának, még a királyoménak sem. Hátradőltem az ágyamban és hetek óta először teljesen ellazultam. Ég veletek, gondoltam fáradtan. Szerettem volna elbúcsúzni mindenkitől, még egyszer királyom színe előtt állni és látni, ahogy kurtán biccent, hogy jól végeztem a dolgom. Talán megértethetném vele, hogy miért nem akartam visszamenni. – Sajnálom, felség – motyogtam. Belebámultam a kandalló lángjába, amíg végre álomba merültem.

1

Rajtaütés

T

RÓNÖRÖKÖSNEK LENNI ANNYIT TESZ, mint határozottan megülni a felelősség és a fennhatóság közötti kerítésen. Azt mondják, azért jött létre ez a pozíció, hogy kielégítse az örökös hatalom utáni vágyát, amíg a gyakorlatára taníttatik. A királyi család legidősebb gyermeke tizenhat éves korában kapja meg ezt a címet. Attól a naptól fogva egyenlően részesedik a Hat Hercegség kormányzásának felelősségéből. Általában azonnal átveszi azokat a kötelességeket, amiket az uralkodó legkevésbé kísér figyelemmel. Ez pedig nemzedékről nemzedékre változott. Elmés király uralkodása alatt Lovag herceg volt az első trónörökös. A király rátestált mindent, ami a birodalom határait érintette: a hadviselést, diplomáciai tárgyalásokat, a hosszadalmas utazások kényelmetlenségeit és az ilyen utazásokhoz tartozó összes kellemetlenséget. Mikor Lovag visszavonult, és Igazság herceg lett az örökös, neki jutott minden bizonytalanság, ami a külszigetekiekkel való harcokkal és a partvidéki és a szárazföldi Hercegségek közötti nyugtalanságokkal és viszályokkal járt. Mindezeket még nehezebbé tette, hogy a király bármelyik döntését megmásíthatta, így gyakran került olyan helyzetbe, amit nem ő teremtett, és csak olyan lehetőségekkel volt felvértezve, amelyeket nem ő választott. Még kevésbé irigylésre méltó volt a leendő királyné, Kettricken helyzete. Hegyvidéki neveltetése folytán idegennek tekintették az udvarban, amit békeidőben talán nagyobb toleranciával viseltek volna el. A kosvári udvartartás azonban forrt a Hercegségek közti nyughatatlanságoktól. A Vörös Martalócok hevesebben zaklatták a partvidéket, mint valaha, többet pusztítván, mint amennyit magukkal vittek. Kettricken „uralkodásának” első telén tapasztalta meg a Hat Hercegség az első téli rajtaütést. A támadások állandó fenyegetése, és a szipolyozottak sokáig közöttük maradó zaklatásai alapjaiban rázta meg a Hercegségeket. Az uralkodásba vetett hit megrendült, Kettricken pedig egy nem kedvelt trónörökös külföldi asszonyaként nem volt éppen irigylésre méltó helyzetben. A polgári elégedetlenség megosztotta az udvart, amint a szárazföldi Hercegségek hangosan tiltakoztak az újabb adók ellen, hogy olyan partvidéken osztozkodjanak, amin nem is osztoztak. A partvidéki Hercegségek hajókat és katonákat követeltek, és hatékony módszereket, amelyekkel visszavághattak volna a mindig a leggyengébben védett területeken lesújtó vörös hajóknak. A belső Hercegségekben nevelt Pompa herceg hatalmat harácsolt magának azáltal, hogy ajándékokkal és társadalmi elismerésekkel halmozta el a szárazföldi vidékeket. Igazság, meggyőződvén, hogy a Mesterség többé már nem volt elég, hogy visszatartsa a Martalócokat, hadihajók építése felé fordította a figyelmét, hogy védelmezze a partvidéket, így kevés ideje jutott asszonyára. Mindezek fölött Elmés király kuporgott, mint egy nagy pók, igyekezvén megosztani a hatalmat közte és a fiai között, hogy egyensúlyban és épségben tartsa a Hat Hercegséget. * Arra ébredtem, hogy valaki megérinti a homlokomat. Bosszúsan dünnyögve elfordítottam a fejem. Takaróim rendezetlenül nehezedtek rám, én pedig küszködve kiszabadulván felültem, hogy megtudjam, ki az, aki megzavart. Elmés király bolondja ült az ágyam mellett. Vadul bámultam rá, ő pedig hátrahőkölt a tekintetem elől. Kényelmetlenség fogott el. A Bolondnak Kosvárott volna a helye, a király mellett. Soha nem hallottam róla, hogy elhagyta volna a király oldalát egy éjszakánál, vagy néhány óránál hosszabb időre. Hogy mégis itt volt, semmi jót nem jelentett. A Bolond a barátom volt, amennyire furcsasága megengedte, hogy bárkit is a barátjának tartson. Látogatásainak mindig célja volt, amik ritkán voltak nyilvánvalóak, vagy kellemesek. Zöld és vörös színű ruhák vad keverékébe volt öltözve, és egy bolondhoz illő jogart markolt, melynek tetején patkánykoponya ült. Az élénk színek éles ellentétben voltak színtelen bőrével, amitől úgy nézett ki, mint egy gyertyaszál, ami köré magyalból fontak koszorút. Finom, sápadt haja úgy ágaskodott elő sipkája alól, mintha vízben lebegne, a kandalló fénye pedig a szemében táncolt. Megdörzsöltem a szemem, és elsimítottam a hajamat az arcom elől. A hajam nyirkos volt; álmomban izzadhattam. – Üdv – nyögtem ki. – Nem számítottam rá, hogy itt talállak – a szám teljesen kiszáradt. Beteg voltam, jutott az eszembe. A részletek bizonytalannak tűntek.

– Hol másutt? – kérdezte szomorkásan. – Minden egyes alvással töltött órával egyre kimerültebbnek látszol, uram. Feküdj vissza, uram – megigazgatta a párnáimat, de elhessegettem. Valami nem volt rendjén. Soha azelőtt nem beszélt velem így. Bár barátok voltunk, a Bolond szavai mégis mindig nyersek és gúnyosak voltak, ha velem beszélt. Hirtelen támadt kedvességébe némi sajnálat vegyült, én pedig nem kértem belőle. Lenéztem hímzett hálóingemre és a gazdagon díszített huzatokra. Volt bennük valami furcsa, de túl fáradt voltam, hogy kitaláljam. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Nagy levegőt vett és sóhajtott. – Gondoskodom rólad, vigyázom az álmod. Tudom, hogy bolondságnak hat, de végtére is, én vagyok a Bolond. Így kell viselkednem. Mégis, minden egyes alkalommal fölteszed a kérdést, amikor fölébredsz. Hadd ajánljak hát valami mást. Kérlek, uram, küldessünk másik gyógyítóért. Hátradőltem a párnáim közt. Nyirkosak voltak az izzadságtól, és az illatuk is kellemetlen volt. Tudtam, hogy megkérhetném a Bolondot, hogy cserélje ki, és meg is tenné, de tudtam, csak átizzadnám a másikat is. Hasztalan lett volna. Megmarkoltam a takaróimat. – Miért jöttél ide? – kérdeztem eltompulva. Megfogta a kezem és megtapogatta. – Uram, nem bízom ebben a hirtelen támadt gyengeségében. Úgy tűnik, nem származik haszna ennek az új gyógyítónak a mesterkedéseitől. Attól tartok, a tudása kevesebb, mint amekkorának vallja. – Burrick? – kérdeztem hitetlenkedve. – Burrick? Bárcsak itt lenne, uram! Lehet, hogy csak az istállómester, de ennek ellenére jobb gyógyító, mint ez a Wallace, aki csak izzaszt és bódít téged. – Wallace? Burrick nincs itt? A Bolond arca még jobban elkomorult. – Nem, királyom. A Hegyvidéki királyságban maradt, tudod. – Királyod – mondtam, és megpróbáltam nevetni. – Minő gúny. – Soha, uram – mondta lágyan. – Soha. Gyengédsége megzavart. Ez nem az a Bolond volt, akit ismertem, éles nyelvével, csípős megjegyzéseivel, rébuszaival. Hirtelen öregnek és törékenynek éreztem magam, feszülten igyekeztem összerakni a tényeket. – Tehát Kosvárban vagyok? A Bolond lassan bólintott. – Természetesen – az aggodalomtól elkeskenyült a szája. Elcsendesültem, belegondolván elárultatásom teljességébe. Valahogy visszavittek Kosvárba, akaratom ellenére, Burrick pedig még arra sem talált méltónak, hogy velem tartson. – Hadd hozzak némi ennivalót neked – könyörgött a Bolond. – Mindig jobban érzed magad, ha ettél – fölállt. – Már órákkal ezelőtt felhoztam, és melegen tartottam a tűz mellett. Fáradt tekintettel követtem, ahogy odamegy és leguggol a kandalló mellett, hogy fölvegyen egy letakart tálcát a tűz mellől. Fölemelte a fedőt, és ízletes marhasült szagát éreztem. Hónapok óta nem ettem marhahúst. A hegyek között csak kecskék és kisebb gyapjas állatok éltek. Körbenéztem a szobában. A súlyos faliszőnyegek, a masszív faszékek, a tűzhely kövei, a gazdagon megmunkált baldachin. Ismertem ezt a helyet. Ez a király hálószobája volt a kastélyban. Miért voltam én itt, a király ágyában? Megpróbáltam megkérdezni a Bolondot, de másvalaki beszélt az ajkaimmal. – Túl sok mindent tudok, Bolond. Már nem tudom féken tartani őket. Néha olyan, mintha valaki más irányítaná az akaratomat, és eltaszítaná oda, ahova nem merészkednék. A falaim ledőltek, úgy özönlik befelé, mint a dagály – nagy levegőt vettem, de nem tudtam kiereszteni. Először fagyos érintést éreztem, aztán mintha elkapott volna egy hideg folyó áramlata. – Dagály – nyögtem. – Közeledő hajók. Vörös gerincű hajók… A Bolond szemei riadtan kitágultak. – Ebben az évszakban, felség? Az nem lehet! Télen nem! Megküzdöttem minden kimondott szóért. – A tél túl lassan jött. Megfosztott a viharjaitól és a védelmétől. Nézd! Nézz ki a vízre. Látod? Ott jönnek, elő, a ködből. Az öböl felé mutattam. A Bolond sietve mellém állt. Lábujjhegyen nyújtózkodott, hogy lássa merre mutatok, de tudtam, hogy nem lát semmit. Mégis, hűségesen vékony vállamra tette tétova kezét, és úgy bámult, mintha átláthatna a ködön és a mérföldeken, ami közte és látomásom között tátongott. Kívántam, hogy bárcsak ne látnám. Megmarkoltam sápadt kezét, és megpillantottam saját ráncos kézfejemet, és a királyi pecsétgyűrűt egyik bütykös ujjamon. Aztán tétova tekintetemet megint elragadta a távoli látomás. Kezeim egy csöndes kikötő felé mutattak. Igyekeztem ágaskodni ültömben, hogy többet láthassak. Az elsötétített város úgy terült el előttem, hogy a házak és utcák mintázatát láttam magam előtt. A köd

megült az üregekben és a mélyebb pontokon, az öböl vizét pedig vastagon takarta. Valami mozdult a levegőben, ami megborzongatott, és lehűtötte a bőrömre kiült verítéket. Az éjszaka sötétje és a köd ellenére mindent tökéletesen láttam. A Mesterség figyelő tekintete, mondtam magamnak, aztán eltöprengtem. Nem tudtam használni a Mesterséget, legalábbis nem kiszámíthatóan és hasznosan. Ám ahogy figyeltem, két hajó tört elő a ködből, és úszott be az alvó öbölbe. Elfelejtettem, hogy mit tudok és mit nem. Karcsúak és kiegyensúlyozottak voltak, és bár a holdfényben feketének látszottak, tudtam, hogy a törzsük vörös színű. Vörös Martalócok a Külső-szigetekről. A hajók kések gyanánt szelték át a mozdulatlan öblöt, olyan halkan és precízen, mint a böllér kése a disznó húsába. Az evezők csöndesen mozogtak, tökéletes összhangban, gyűrűiket rongyokkal tömték el, hogy ne nyikorogjanak. Olyan bátran úsztak a dokkokhoz, mintha becsületes kereskedők lennének, akik üzletelni akarnak. Az első hajóról egy matróz ugrott könnyedén partra, kezében kötéllel, hogy a dokkhoz erősítse. Egy evezős kísérte, amíg teljesen rögzítették a vitorlást. Nyugodtan, kimérten. A második hajó követte a példájukat. A rettegett vörös hajók megérkeztek a városba, vakmerően, mint a sirályok, és kikötöttek áldozatuk dokkjainál. Egyetlen őrszem sem kiáltott, egyetlen járőr sem fújta meg a kürtjét, vagy gyújtott riadótüzet. Kerestem őket és azonnal rájuk is leltem: mellkasukra billent fejjel ültek a posztjukon, a finom gyapjú háziszőttes vérüktől vöröslött. Gyilkosaik halkan jöttek a szárazföldön, tisztában voltak az összes őr helyzetével, egyetlen hang nélkül iktatták ki őket. Senki sem figyelmeztetheti az alvókat. Nem volt sok őrszem a városban, ami alig volt érdemes arra, hogy egyáltalán jelöljék a térképeken. Szerény méretében remélte, hogy elkerülik a fosztogatók. Igaz, jófajta gyapjújuk volt, és finom szálú fonalat szőttek belőle, lehalászták és fölfüstölték a folyóból kifogott lazacot, és a helybéli apró, de édes almából remek bort készítettek. Rákászásra alkalmas partszakasz volt a város alatt. Ezek voltak Iszapgát városának szerény értékei, ami elegendő volt ahhoz, hogy az ott élők nagy becsben tartsák, amijük van. A város egyáltalán nem érte meg, hogy fáklyával és karddal rontsanak rá. Ki az az épeszű ember, aki pár hordó almabor és füstölt lazac miatt fosztogatásra fecsérelné az energiáját? Ők azonban Vörös Martalócok voltak, akik nem gazdagságért, kincsekért jöttek. Nem érdekelték őket a jószágok, sem az asszonyok, vagy a fiatal fiúk rabszolgának. A vastag gyapjas birkákat lemészárolják, a füstölt halat kiszórják és a földbe tapossák, a raktárakat pedig fölgyújtják. Persze, ejtenek foglyokat, de csak azért hogy szipolyozzák őket, aztán visszaeresztik mind, a saját falujukba, hogy további kínokat és keservet hozzanak megmaradt családtagjaikra és a Hercegségekre. A szipolyozás megfosztja őket minden emberi tulajdonságuktól és érzelmeiktől, csak a legalapvetőbb ösztöneiket hagyva meg, ami kevesebb és félelmetesebb volt, mint egy kiéhezett rozsomák éhsége és vérszomja. A szipolyozottak aztán elözönlik a környéket, könyörtelenül fosztogatva, és ez volt a legkegyetlenebb fegyver, amit ezek a külszigeteki kalózok a birodalom testébe vájtak. Mindezt már régóta tudtam, miközben figyeltem őket. Láttam már kifosztott városokat ezelőtt. Figyeltem, ahogy a halál hulláma elborítja a kis városkát. A kalózok partra ugrottak, és felözönlöttek az utcákon. Kettesével, hármasával osontak az utcákon, oly halálos magabiztossággal, mint a borban föloldódó méreg. Néhányan megálltak megvizsgálni a többi hajót a kikötőben. Leginkább apró lapos csónakok voltak, de akadt köztük két nagyobb halászbárka és egy kereskedőhajó is. A legénységük gyors halált halt, kapálódzásuk oly szánalmas volt, mint a tyúkoké, ha menyét szabadult közéjük. Vérbe fúló hangon kiáltottak felém, a vastag köd mohón nyelte el a hangjukat. A hajókat fölgyújtották, nem is gondolva a fenekükben tárolt értékekre. A Martalócok ritkán vettek magukhoz többet, mint egy marék aranyérmét, vagy egy nyakláncot megerőszakolt és megölt áldozataik nyakáról. Nem tehettem mást, mint hogy szemlélődtem. Felköhögtem, aztán végre levegőhöz jutottam és megszólaltam. – Bárcsak megérteném őket – mondtam a Bolondnak. – Ha tudnám, mit akarnak. Semmi értelme annak, amit csinálnak. Hogyan harcoljunk olyanok ellen, akik nem fedik föl a szándékukat? Ha rájönnék, mit akarnak… A Bolond összevonta a szemöldökét és eltöprengett. – Vezérük őrületében osztoznak. Csak akkor értheted meg őket, ha osztozol te is ebben a tébolyban. Jómagam nem kívánom megérteni őket. A megértés nem állítja meg ezt a hordát. – Nem – nem akartam nézni a városkát. Túl gyakran láttam már ezt a rémálmot. De csak egy szívtelen ember tudna elfordulni a látványtól. A legkevesebb, amit megtehetek a népemért, hogy végignézem a halálukat. Egyben ez volt a legtöbb, amit tehettem. Beteg voltam, majdnem nyomorék, egy öregember, távol Iszapgáttól. Így hát csak figyeltem. Mély álomból riadt föl a város, erős kezek markolására, vállakon, torkokon, kebleken, kés hideg pengéjének csillanására, vagy egy hirtelen fölsíró gyermek hangjára. Fények gyúltak szerte a házakban;

néhány gyertyafény volt a szomszédos házakból a jajszavak hangjára, egyre több volt azonban a lángra kapó tetők élesebb fénye. Bár a Martalócok már több, mint egy éve rettegésben tartották a partjainkat, ezeknek az embereknek csak most vált valóságossá a fenyegetés. Azt hitték, fölkészültek rá, azt hitték, hallották már elégszer a szörnyűségeket, amiket ezek a vérszomjas alakok hajtottak végre más városokban, és úgy döntöttek, velük soha nem történhet meg ilyesmi. A házak azonban lángra kaptak, a sikolyok pedig a házak fölé szálltak, mintha csak a füst vitte volna följebb a hangokat. – Beszélj, Bolond – parancsoltam rekedten. – Emlékezz előre nekem. Mit mondanak Iszapgátról? Egy téli rajtaütésről? A Bolond szaggatott levegőt vett. – Nem olyan egyszerű, nem tiszta – tétovázott. – Minden remeg még, változásban van. Túl sok az örvény, felség, a jövő még minden irányban szétfolyik. – Beszélj arról, amit látsz – parancsoltam. – Szól egy ének arról a városról – jegyezte meg a Bolond üresen. Még mindig a vállamat markolta; még a hálóingemen keresztül is hidegnek éreztem az érintését. Remegés futott át rajtunk, és megéreztem, milyen keményen megdolgozott azért, hogy talpon maradjon. – Mikor tavernákban szól az ének és a refrén ritmusát söröskancsókkal verik az asztalokon, nem tűnik olyan szörnyűnek. El lehet képzelni az emberek bátor helytállását, akik harcban hulltak el, de nem adták meg magukat. Senki, egyetlen ember sem esett fogságba Iszapgát városában – a Bolond elnémult. Hisztérikus felhangok keveredtek elrévedt mondókájába. – Persze, miközben iszik az ember, nem látja a vért, vagy érzi az égő hús szagát, nem is hallja a sikolyokat. De ez érthető. Próbált már meg valaki rímet faragni az elszakított gyermekre? Egyszer valaki megpróbálta a kiszáradt csermelyt, de nem igazán csengett össze – hangjában nyoma sem volt vidámságnak. Megint elnémult, a foglyom volt, aki megosztotta velem a fájdalmát. Némán figyeltem tovább. Nincs rím, amely elmondaná, ahogy egy szülő mérget nyom le gyermeke torkán, hogy ne essen a Martalócok áldozatául. Senki nem tudja elénekelni a gyermek jajszavát, ahogy a gyors, durva méreg görcsbe rándítja a testét, vagy azoknak a haldokló asszonyoknak a hangját, akiket megerőszakoltak. Nincs olyan dallam, amely elviselné az íjászok terhét, akiknek legigazabb nyílvesszői földijeikbe fúródtak miközben elhurcolták őket. Belestem egy égő ház ablakán és láttam, ahogy egy gyermek feltárja a nyakát anyja késének, karjaiban tartva halott kishúgát. Láttam az anyjuk szemét, ahogy fölnyalábolta gyermekei testét és a lángok közé sétált. Az ilyen dolgokra jobb nem emlékezni, de nem kíméltem meg magam a tudástól. Kötelességem volt, hogy tanú legyek és fölidézzem őket. Nem mindenki halt meg. Néhányan a környékbeli erdőkbe és mezőkre menekültek. Láttam egy fiatal férfit, aki négy gyerekkel a dokkok cölöpjei közé húzódott be, hogy ott, a fagyos vízben várják meg, amíg a hajók távoznak. Másokat menekülés közben vágtak le. Láttam egy asszonyt, hálóingben, karjában egy gyerekkel, egy másik a szoknyája szélébe kapaszkodott, amint kisurrantak egy lángra kapott épületből. Még a sötétségben is láttam, ahogy dús hajkoronáját vörös aurába vonják a háta mögött felcsapó lángok. Félve nézett körül, de szabad kezében tartott kését határozottan tartotta maga előtt. Megpillantottam apró, összehúzott száját, harciasan összeszűkült szemeit. Aztán, egy pillanatra megláttam a lángok fényében kirajzolódó büszke profilját. – Molly! – nyögtem. Kinyújtottam felé a kezem. Fölemelt egy csapóajtót és beterelte a gyerekeket egy földalatti borospincébe, az égő ház mögött. A biztonságba? Nem. Ketten bukkantak föl a sarok mögül, egyikük fejszét markolt. Lassan közeledtek, hangosan nevetve. Az arcukat borító koromtól szemük és foguk fehérje szinte világított. Egyikük nő volt, gyönyörű és kacagott, ahogy lépdelt. Rettenthetetlen. Haját ezüst szalaggal kötötte hátra, vörösen táncolt rajta a lángok fénye. Elérték a pince ajtaját, egyikük meglendítette fejszéjét és belehasított az ajtóba. Hallottam egy gyerek rémült sikolyát. – Molly! – kiáltottam én is. Kikászálódtam az ágyamból, de nem volt erőm állni. Kúszva indultam el felé. Az ajtó engedett, a Martalócok pedig kacagtak. Egyikük vigyorogva halt meg, ahogy Molly kiugrott az ajtó maradványai közül és a torkába döfte hosszú kését. Ám a gyönyörű nő, az ezüst szalaggal a hajában kardot markolt. Ahogy Molly megpróbálta kiszabadítani kését áldozata torkából, a kard lefelé csapott. Abban a pillanatban valami végképp megroskadt a házban, és hangos reccsenéssel, szikrák és hevesen felcsapó lángok keretében föllobbant. Tűzfüggöny zuhant közém és a pince közé, semmit sem lehetett látni rajta keresztül. Vajon a pince és a Martalócok közé hullott? Nem láthattam. Előrevetődtem, Molly felé nyúlva. Egy pillanat alatt eltűnt az egész. Nem volt többé égő ház, feldúlt falu, sem öböl, sem vörös hajók. Csak én görnyedtem a kandalló előtt, kezemmel a tűzbe nyúlva és egy széndarabot markoltam. A Bolond felkiáltott és megmarkolta a kezem, hogy kiszabadítsa a lángok közül. Leráztam magamról, aztán tompán rámeredtem megpörkölődött kezemre.

– Királyom – mondta a Bolond szomorúan. Mellém térdelt, óvatosan arrébb tolta a levesestálat a térdemtől, és beáztatott egy szalvétát a borba, amit a leves mellé töltött, és a kezem köré tekerte. Hagytam. Nem éreztem megégett bőrömet. Aggódó tekintete az enyémet kutatta. Alig láttam, jelentéktelen dolognak tűnt, egy árnyéknak a többi közül, akik azért jöttek, hogy engem kínozzanak. A kezem hirtelen lüktetni kezdett, megmarkoltam a másik kezemmel. Mit tettem, mire gondoltam? A Mesterség rohamként tört rám, aztán eltűnt, elhagyott kimerülten. Hatalmas fáradtság tört rám. – Ki volt az a lány? Valaki fontos személy? – Ah – a Bolond még fáradtabbnak látszott, de igyekezett összeszedni magát. – Egy asszony Iszapgátból? – megállt, a fejét törte. – Nem. Nincsen semmi róla. Minden kusza, királyom. Nagyon nehéz kiolvasni. – Mollynak nincsenek gyerekei – mondtam neki. – Nem lehettek az övéi. – Molly? – Mollynak hívják – válaszoltam. A fejem lüktetett, hirtelen harag tört rám. – Miért kínzol engem? – Uram, nem ismerek semmiféle Mollyt. Jöjj, feküdj vissza az ágyadba és hozok valami ennivalót. Segített talpra állnom, eltűrtem az érintését. Megleltem a hangom. Imbolyogtam, látásom elelhomályosult. Az egyik pillanatban éreztem az érintését a kezemen, a másikban mintha csak álmodnám az egész szobát és a benne lévőket. Sikerült megszólalnom. – Tudnom kell, hogy Molly volt-e. Tudnom kell, hogy él-e még. Bolond, tudnom kell. A Bolond nagyot sóhajtott. – Nem tudok parancsolni neki, uram. Tudod nagyon jól. Akárcsak a te látomásaid, az enyémek engem uralnak, nem pedig fordítva. Nem tudok kihúzni egy szálat a mintázatból, csak azt láthatom, ahová a tekintetem vetül. A jövő, felség, olyan , mint egy áramlat a folyóban. Nem tudom megmondani, hova kerül egy vízcsepp, de meg tudom mondani, hol a legerősebb a sodrás. – Egy nő Iszapgátban – erősködtem. Tudatom egyik része sajnálta szegény bolondomat, de egy másik felem erősködött. – Nem láttam volna olyan tisztán, ha nem lenne jelentős. Próbáld meg. Ki ő? – Fontos személy? – Igen, biztos vagyok benne. Ó, igen. A Bolond keresztbe tett lábakkal ült a padlón. Hosszú, vékony ujjait a halántékához nyomta, mintha egy ajtót próbálna kinyitni. – Nem tudom. Nem értem… Minden homályos, sok a keresztút. A nyomokat eltaposták, az illatok összekeveredtek – fölnézett rám. Valahogy fölálltam, ő pedig a lábaimnál ült a földön. Sápadt szemei kigúvadtak tojáshéj fejéből, megingott a megterheléstől és ostobán elvigyorodott. Ránézett patkányfejes jogarára és a szeme elé emelte. – Ismersz egy Molly nevű lányt, Sajtfej? Nem? Nem hiszem, hogy ismernéd. Talán másvalakit kellene megkérdeznie, aki jobban tudja. A férgeket, talán? – idióta kuncogást hallatott. Használhatatlan teremtmény. Ostoba, halandzsázó jövendőmondó. Talán nem is tehet róla. Otthagytam és lassan az ágyamhoz sétáltam. Leültem a szélére. Rájöttem, hogy reszketek. Egy újabb roham, gondoltam magamban. Le kell higgadnom. Nem akarhatom, hogy a Bolond lássa, amint rám tör. Nem érdekelt. Semmi sem számított, kivéve, hogy megtudjam, mi történt Mollyval. Tudnom kellett, hogy él-e még, vagy meghalt. Soha azelőtt nem bírt számomra ilyen fontossággal. A Bolond lekuporodott az egyik szőnyegre, mint egy béka. Megnyalta a szája szélét és rám mosolygott. Néha a fájdalom csalhat ilyen mosolyt valakinek az arcára. – Vidám dalt énekelnek Iszapgátról – jegyezte meg. – Diadalmas dalt. Tudod, a falusiak győztek. Nem életet nyertek maguknak, hanem gyors halált. Jó halált, legalábbis, nem pedig szipolyozást. Ez is valami. Valami, amiről dalt lehet költeni és belekapaszkodni manapság. Így megy ez mostanában a Hat Hercegségben. Megöljük a saját embereinket, csak hogy a Martalócok ne tehessék meg, aztán győzedelmes dalokat írunk róla. Hihetetlen mi mindenben kényelmet találnak az emberek, amikor minden más elhagyja őket. A látásom elhomályosult. Hirtelen rájöttem, hogy álmodom. – Nem is vagyok itt – mondtam kábán. – Ez egy álom. Azt álmodom, hogy én vagyok Elmés király. A Bolond a fény elé emelte a kezét és az átsejlő ujjcsontjait bámulta. – Ha mondja, felség. Biztos így van. Én is azt álmodom, hogy te vagy Elmés király. Ha megcsíplek, talán fölébredek? Lenéztem a kezeimre. Öregek voltak, ráncosak. Összezártam az ujjaimat és figyeltem a kirajzolódó ereket, éreztem az ízületek csikorgását. Öreg vagyok, gondoltam. Ilyen érzés öregnek lenni.

Nem betegnek, hiszen abból ki lehet gyógyulni; öregnek, amikor minden egyes nap nehezebb, minden újabb hónap nagyobb teher a testnek. Minden szétcsúszott. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy tizenöt éves vagyok. Valahonnan megperzselt hús illatát éreztem, finom marhasült és Jonqui gyógyfőzeteinek illata. A szagok keverékétől felkavarodott a gyomrom. Elvesztettem a fonalat, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, és mi a fontos valójában. Igyekeztem megkapaszkodni valamiben, de reménytelen volt. – Nem tudom – suttogtam. – Semmit sem értek. – Ah – mondta a Bolond –, épp ahogy mondottam. Csak akkor értesz meg valamit, ha azzá válsz. – Ilyen tehát Elmés királynak lenni? – kérdeztem. Megrendültem. Még sohasem láttam így, az évektől megrokkantan, de rendületlenül osztozva népe fájdalmaiban. – Ezt kell elviselnie nap mint nap? – Attól tartok igen, felség – válaszolt a Bolond gyengéden. – Jöjj, engedd, hogy lefektesselek. Holnap biztosan jobban érzed majd magad. – Nem. Mindketten tudjuk, hogy nem így lesz – nem én mondtam ezeket a szörnyű szavakat. Elmés király szájából törtek föl én pedig meghallottam, és tudtam, hogy Elmés királynak minden nap ezzel az igazsággal kell együtt élnie. Minden tagom fájt. Nem hittem, hogy a hús ilyen nehéz is lehet, hogy az ujjak puszta behajlítása ilyen fájdalmas erőfeszítéssel járhat. Pihenni akartam. Aludni. Vagy Elmés akarta? Hagynom kellene, hogy a Bolond ágyba tegyen, hogy a királyom pihenhessék. De a Bolond bogarat ültetett a fülembe. Egy karnyújtásnyira tartotta tőlem azt az apró adatot, amire szükségem lett volna. – Meghalt? – kérdeztem. Szomorúan nézett rám, aztán hirtelen lehajolt és fölmarkolta patkányfejes jogarát. Apró könnycsepp gördült végig a koponyán. Rámeredt, aztán tekintete elrévedt, a fájdalom síkságába meredt. Suttogva szólalt meg. – Egy nő Iszapgátban. Egy csepp az áramlatban, az asszonyok Iszapgátban. Mi történt vele? Meghalt? Igen. Nem. Csúnyán megégett, de él. Vállból levágták a karját. Sarokba szorították és megerőszakolták, miközben megölték a gyerekeit, de életben maradt. Bizonyos tekintetben – a Bolond szemei még üresebbé váltak. Mintha listáról olvasott volna. – Élve elégett a gyerekeivel együtt, amikor az égő ház rászakadt. Mérget vett be, amint a férje fölébresztette. Megfulladt a füstben. Pár nappal később meghalt egy elfertőződött kardvágástól. Kard végzett vele. Saját vérébe fúlt, miközben erőszakot tettek rajta. Elvágta a torkát, miután megölte a gyerekeit. Túlélte, és megszülte egy Martalóc gyermekét a következő nyáron. Napokkal később rátaláltak, csúnyán megégve kóborolt a környéken és nem emlékezett semmire. Megégett az arca, mindkét kezét levágták, de még élt egy darabig… – Elég! – parancsoltam. – Elég legyen! Hagyd abba, kérlek. Megállt és nagy levegőt vett. A szemeibe visszatért az élet és rám bámult. – Abbahagyni? – sóhajtotta. A kezeibe temette az arcát. – Abbahagyni? Így kiáltottak Iszapgát asszonyai is. De már megtörtént, uram. Nem állíthatjuk meg, ami már megtörtént. Ha egyszer elmúlt, már túl késő – fölnézett. Nagyon fáradtnak tűnt. – Kérlek – nyögtem. – Nem tudod megmondani, mi történt azzal a lánnyal, akit láttam? – hirtelen nem jutott eszembe a neve, csak az, hogy nagyon fontos. Megrázta a fejét, sipkáján fáradtan szóltak a csengettyűk. – Csak úgy tudhatjuk meg, ha odamegyünk – nézett rám. – Ha úgy óhajtod, felség, odamegyek. – Szólj Igazságnak – mondtam. – Utasításaim vannak a számára. – A katonáink már nem érnek oda időben, hogy megállítsák a támadást – emlékeztetett. – Csak a tüzeket tudják eloltani, és segíthetnek összeszedni, ami megmaradt. – Akkor azt kell tenniük – mondtam fáradtan. – Először engedd meg, hogy lefektesselek, felség, mielőtt még megfáznál. Aztán hadd hozzak némi ennivalót. – Nem, Bolond – mondtam neki szomorúan. – lakmározzak itt a melegben, miközben valahol gyermekek teste hűl ki a sárban? Hozd a köpenyem és a papucsomat. Aztán menj, és szólj Igazságnak. A Bolond bátran állta a sarat. – Gondolod, hogy a saját fejedre hozott kényelmetlenség megmenthet még egy életet? Ami Iszapgátban történt, megtörtént. Miért kell szenvedned? – Miért kell szenvednem? – sikerült rámosolyognom a Bolondra. – Ugyanezt a kérdést tették föl maguknak Iszapgát lakói is ma éjszaka. Azért szenvedek, bolondom, mert ők is szenvednek. Mert én vagyok a király. De leginkább azért, mert ember vagyok és láttam mi történt ma éjszaka abban a városban. Gondold végig, Bolond. Mi lenne, ha mindenki azt mondaná a Hat Hercegségben, hogy „Hát, a legrosszabb már megtörtént velük. Miért mondjak le az étkemről és az ágyamról?” Bolond, ők az én népem. Többet szenvedek ma éjjel, mint ők? Mi is a fájdalom és a reszketés ahhoz képest, amit ők éltek át? Miért bújjak az ágyba, mikor a népemet lemészárolták?

– Csak két szót kell mondanom Igazság hercegnek – próbálkozott tovább a Bolond. – „Martalócok” és „Iszapgát”, és mindent érteni fog. Hadd bújtassalak ágyba, aztán elsietek hozzá ezekkel a szavakkal. – Nem – újabb fájdalomvirág nyílt a fejemben. Igyekeztem elűzni, de makacsul megmaradt. A kandalló melletti székhez vonszoltam magam. Sikerült beleülnöm. – Egész fiatalságomat arra áldoztam, hogy kijelöljem a Hat Hercegség határait és megvédjem azoktól, akik el akarják törölni. Most válna túl értékessé az életem, amikor oly kevés maradt belőle? Nem, Bolond. Azonnal szólj a fiamnak. Ő majd Üzen nekem, és ketten megbeszéljük a teendőket Most pedig menj. MENJ! Lábai kopogtak a köveken, ahogy eliramodott. Egyedül maradtam magammal. Magunkkal. A halántékomra tettem a kezem. Éreztem, ahogy fájdalmas mosoly terül szét az arcomon. Itt vagy hát, fiú. Királyom felém fordította a figyelmét. Fáradt volt, de Mesterségével kinyúlt felém, hogy megérintse az elmémet, oly lágyan, mint egy laza pókháló. Ügyetlenül kinyúltam felé, igyekezvén teljessé tenni a kapcsolatot, és minden szétesett. Megszakadt a kapcsolat, aztán eltűnt minden érzet. Egyedül kuporogtam hálószobám padlóján, a Hegyvidéki királyságban, túl közel a kandallóhoz. Tizenöt éves voltam, hálóruháim puhák és tiszták. A kandallóban pislákolt a tűz. Megperzselt kezeim lüktettek. A Mesterség okozta fejfájás első tünetei lüktettek a halántékomban. Lassan, óvatosan keltem föl. Mint egy öregember? Nem. Mint egy fiatalember, aki betegségből lábadozott. Most már tudtam a különbséget. Lágy, tiszta ágyam hívogatott, de ellenálltam. A kandalló melletti székbe ültem és töprengve bámultam a tűzbe. Mikor másnap reggel Burrick bejött elbúcsúzni, kész voltam vele tartani.

2

Hazatérés

K

OSVÁR KASTÉLYA A HAT HERCEGSÉG legkiválóbb mélyvizű kikötőjére néz. Északra a Kos folyó ömlik a tengerbe, melyen keresztül a belföldi Hercegségek áruinak legjava érkezik a városba. Meredek, fekete sziklákra épült a kastély, ahonnan belátni a folyótorkolatot, az öblöt és a tengert. Maga a város bizonytalanul kapaszkodik a sziklákba, távol a folyó árterületétől, míg a kikötő java része vízbe nyúló mólókra települt. Az első erődítmény farönkökből épült a külszigeteki fosztók elleni védelem gyanánt, melyet egy Fosztó néven ismert hajós és legénysége vett be és telepedett le benne. Ő alakíttatta át az erődítményt a fekete sziklákból faragott kövekre, így alapozva meg a későbbi Kosvár kastélyt, mélyen a sziklába vájva. Minden következő uralkodó hozzáépíttetett, megvastagította és magasabbra emelte a falait. A Látnok vérvonal megalapítója, Fosztó óta senki sem vette be Kosvár falait. * Hó tapadt a szempilláimra, fagyos szél fújta hátra a hajamat az arcomból. Sötét álomból még sötétebbe keveredtem, egy téli erdő hóborította vidékére. Fáztam, kivéve ott, ahol poroszkáló lovam melegített. Kormos egykedvűen haladt a kavargó hóesésben. Fürge, a lovászfiú előttem lovagolt, hátrafordult a nyeregben és hátrakiáltott valamit. Kormos megtorpant, olyan hirtelen, hogy majdnem lefordultam a nyeregből. A sörényébe kapaszkodtam, hogy megtartsam magam. Az egyenletesen hulló hópelyhek fehér csipkefátyolba burkolták az erdőt körülöttünk. A fenyőfák ágai mélyen meghajoltak a hó súlyától, az alsóbb, csupasz ágak pedig fekete sziluettek voltak a téli holdvilágnál. Az erdő sűrű volt körülöttünk, sehol sem volt nyoma ösvénynek. Burrick előrelépdeltette a lovát. Fáztam, és reszkettem az erőtlenségtől. Értetlenül néztem körül, hogy vajon miért álltunk meg. Fürge hirtelen előremutatott. – Ott! – nézett vissza rám. – Láttad? Előrehajoltam a nyeregben, hátha többet látok a havazáson keresztül. – Azt hiszem – mondtam. A szél és a hópelyhek elnyelték a hangomat. Egy pillanatra apró fényeket pillantottam meg, sárga és mozdulatlan pöttyöket. Üdítő változás volt az addigi sápadt kékes lidércfényekhez képest, melyek gyakran homályosították el a látásomat. – Gondolod, hogy Kosvár az? – kiáltotta Fürge a feltámadó szélbe. – Igen – felelte Burrick halkan, az ő hangját nem nyomta el a szél. – Most már tudom merre járunk. Errefelé ejtette el Igazság herceg azt a hatalmas ünőt hat évvel ezelőtt. Emlékszem rá, mert ugrás közben kapta a nyílvesszőt és lebukdácsolt abba a vízmosásba. Az egész napunk ráment, hogy lemenjünk és fölhozzuk. Az említett vízmosásból nem látszott több, mint egy sor hófödte, kopasz bokor, de hirtelen minden a helyére került a fejemben. A domboldal fekvése, a fafajták, a vízmosás, tehát Kosvár abban az irányban van, már csak egy rövid lovaglás és megpillanthatjuk a várost alattunk. Napok óta először tudtam, hogy merre járunk. A sűrű havazás miatt lehetetlen volt tájékozódni a csillagokból, és a szokatlanul magas hó eltorzította a környék domborzatát. – Már nincs messze – mondtam Burricknak. Fürge már megindította a lovát és utat tört nekünk a hóban. Kormos vonakodva utána indult. Ahogy nekivágott egy domboldalnak, oldalra csúsztam a nyeregben, csak Burrick segítségével sikerült visszaülnöm. – Kibírod – dünnyögte. Sikerült bólintanom, egy órán belül csak másodszor kellett visszarángatnia a nyeregbe. Ma jó napom van, gondoltam keserűen. Kiegyenesedtem. Már majdnem hazaértünk. Az út hosszú és fárasztó volt, az időjárás kegyetlen, az állandó nehézségek pedig nem javították az egészségi állapotomat. Az út legnagyobb részére csak úgy emlékszem, mint egy sötét álomra; napokig imbolyogtam a nyeregben, szinte sohasem voltam tudatában annak, hogy merre járunk és milyen úton haladunk, és voltak olyan éjszakáim, amikor a kimerültségtől annyira reszkettem, hogy aludni sem voltam képes. Ahogy közeledtünk Kos Hercegséghez, úgy éreztem, hogy könnyebben haladunk majd. Nem számítottam Burrick óvatosságára.

Teknőctónál megálltunk egy fogadóban éjszakára. Azt gondoltam, másnap hajóra szállunk, mert a fagyok ellenére a Kos folyó erős áramlata mindig biztosított hajózható csatornát. Egyenesen a szobámba mentem, Burrick és Fürge pedig lent maradtak, hogy meleg ételt és pár korsó sört fogyasszanak. Nem számítottam rá, hogy hamar följönnek, de alig két órával később mindketten megjelentek és lefekvéshez készülődtek. Burrick komor volt és hallgatag, Fürge suttogta el nekem az ágyából, milyen rosszakat mondtak a királyról a helybéliek. – Ha tudták volna, hogy Kosvárból valóak vagyunk, biztos nem beszéltek volna olyan nyíltan, de hegyvidéki ruháinkból azt gondolhatták, hogy kereskedők vagyunk. Nem egyszer azt hittem, hogy Burrick fölpattan és rájuk ront. Nem tudom, hogyan türtőztette magát. Mindannyian a partvédelmi adók miatt panaszkodnak és zsörtölődnek, mert az adók ellenére is az ősszel, még a jó időjárás alatt két újabb várost támadtak meg a Martalócok – Fürge szünetet tartott és bizonytalanul hozzátette. – De furcsán jókat mondanak Pompa hercegről. Errefelé haladt el a kíséret, amelyik Kettrickent vitte Kosvárba. Valaki egy nagy fehér halnak nevezte, aki illik a parti királyhoz. Egy másik pedig azt mondta, hogy legalább Pompa jól tartotta magát a nehézségek ellenére és herceghez méltóan viselkedett. Aztán ittak a herceg egészségére és hosszú életére. Megborzongtam. – A két kifosztott falu. Hallottad, hogy melyik kettő volt az? – suttogtam vissza. – Cetszáj Medwen Hercegségben és Iszapgát Kos Hercegségben. A sötétség megsűrűsödött körülöttem, egész éjszaka éberen feküdtem az ágyamban. Másnap elhagytuk Teknőctavat. Lóháton, a szárazföldön át. Burrick még az útról is levezetett minket, hiába is tiltakoztam. Végighallgatta az érveimet, aztán félrehúzott. – Meg akarsz halni? – kérdezte dühösen. Értetlenül néztem vissza rá. Felhorkant. – Fitz, semmi sem változott. Még mindig te vagy a fattyú, Pompa még mindig akadálynak tekint. Megpróbált eltenni az útból, nem is egyszer, hanem háromszor. Gondolod, hogy tárt karokkal vár Kosvárban? Nem hiszem. Jobb neki, ha vissza sem térsz. Ne legyünk könnyű célpontok. Szárazföldön megyünk tovább. Ha ő, vagy a csatlósai holtan akarnak tudni minket, akkor az erdőkön keresztül kell keresniük. Pompa pedig sosem volt nagy vadász. – Igazság nem véd meg minket? – kérdeztem erőtlenül. – A király embere vagy, Igazság pedig a trónörökös – mutatott rá Burrick. – Te véded meg a királyodat, Fitz, nem pedig fordítva. Nem mintha rosszat gondolna rólad, mindent megtenne, hogy megvédjen. De most fontosabb feladatai vannak. A Martalócok. A felesége. És persze az öccse, aki úgy hiszi, hogy az ő fején jobban mutat a korona. Nem. Ne várd, hogy a trónörökös vigyázzon rád. Segíts magadon. Csak arra tudtam gondolni, hogy több időt vesz igénybe az út és később kezdhetek Molly keresésébe. Ezt persze nem mondtam el neki, sem pedig az álmomat. – Pompának őrültnek kell lennie, ha ismét meg akarna ölni minket. Mindenki tudná, hogy ő a gyilkos. – Nem őrültnek, csak kegyetlennek. Pompa pedig pontosan az. Ne is feltételezzük, hogy Pompa ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik, mint mi. Ha megfelelő alkalmat lát arra, hogy megöljön, meg is teszi. Nem érdekli, hogy kit gyanúsítanak, amíg nem tudják bizonyítani. Igazság trónörökös, nem pedig király. Még nem. Amíg Elmés ül a trónon, Pompa megtalálja a módját, hogy megkerülje apja parancsait. Sok mindent megúszhat, még egy gyilkosságot is. Burrick levezette lovát az útról, és árkokon, vízmosásokon keresztül egyenesen Kosvárnak irányított minket. Fürge úgy nézett rám, mintha rosszul lett volna. Minden éjszaka egymáshoz bújva aludtunk apró sátrunkban, hogy egymás melegét érezzük, és messzire elkerültünk minden fogadót. Egyfolytában Pompán járt az eszem. Minden fárasztó emelkedő után, minden egyes alkalommal, amikor vezetnünk kellett a lovakat, ahelyett, hogy megültük volna, a legifjabb herceg járt a fejemben. Számon tartottam minden egyes órát, ami elválasztott Mollytól. Az egyetlen gondolat, ami erővel töltött el olykor, hogy hogyan verném laposra Pompát. A bosszú azonban nem az enyém volt. A bosszú a király joga. Nem szerzek örömet Pompának. Visszatérek Kosvárba és ott állok majd előtte, egyenes derékkal, rezzenéstelen arccal. Megesküdtem, hogy Pompa nem fog reszkető tagokkal látni, vagy a falnak támaszkodni. Nem hagyom, hogy megtudja, milyen közel járt ahhoz, hogy legyőzzön. Végül megérkeztünk Kosvárba hátulról, az erdős dombságok felől, elkerülve a part menti széles utat. A havazás szállingózássá szelídült, majd megszűnt. Az éjszakai szelek elsodorták a felhőket, és a tiszta hold fényében, feketén csillogtak a kastély falai. Sárga fények izzottak a lőrések mögül és az oldalsó kapu mellett. – Megérkeztünk – mondta Burrick halkan. Levágtattunk az utolsó lejtőn és megkerültük a falat, míg Kosvár legnagyobb kapujához értünk.

Egy fiatal katona állt őrt. Leeresztette alabárdját, hogy utunkat állja és követelte, hogy azonosítsuk magunkat. Burrick hátratolta csuklyáját, de az őr nem mozdult. – Burrick vagyok, az istállómester – felelte hitetlenkedve. – Felteszem, régebb óta, mintsem te megszülettél. Nekem kellene megkérdeznem, hogy mi dolgod a kapuimnál! Mielőtt az elvörösödött fiú felelhetett volna, az őrház felől sietős léptek hallatszottak. – Tényleg Burrick az! – kiáltott az őrök hadnagya. Burrickot azonnal körbevették az izgatott katonák, harsány üdvözléseket kiáltva, miközben Fürge és én némán ültünk fáradt lovaink hátán, kívül a katonák gyűrűjén. Végül Penge kiáltása csöndesítette el őket. – Tavaszig nem is számítottunk rátok – mondta. – Azt mondták, hogy talán nem ugyanaz az ember leszel, mint voltál. De jól nézel ki, bizony. Egy kicsit hegyvidékien öltözködve, egy-két sebhellyel gazdagabban, de önmagad vagy. Azt hallottuk, hogy súlyosan megsérültél, és azt mondták, a Fattyú talán meg is hal. A pletyka szerint betegség, vagy méreg emészti. Burrick felkacagott és kitárta a karjait, hogy mindenki megcsodálhassa öltözékét. Egy pillanatig én is úgy láttam őt, ahogy a katonák láthatták, színes és meleg gyapjúruhában. Már nem csodálkoztam azon, hogy megállítottak minket, de a pletykákon annál inkább. – Ki mondta, hogy a Fattyú meg fog halni – kérdeztem kíváncsian. – Ki kérdi – kérdezett vissza. Végigmérte az öltözékem, a szemembe nézett, de nem ismert föl. Amikor kihúztam magam a nyeregben, megtorpant. A mai napig azt gondolom, hogy Kormost ismerte föl és az alapján azonosított engem. Nem is rejtegette megdöbbenését. – Fitz! Alig maradt belőled valami! Úgy nézel ki, mint akit elsorvasztott a pestis – akkor derengett föl előttem, milyen szörnyen is nézhetek ki. – Ki mondta, hogy megmérgeztek, vagy lebetegedtem? – ismételtem meg a kérdésemet halkan. Penge megrándult, és hátranézett a válla fölött. – Ó, senki. Vagyis, senki különösebb. Tudod, hogy van ez. Mikor nem tértél vissza a többiekkel, hát ezt-azt gondoltak az emberek és majdnem olyan volt, mintha úgy is lenne. Pletykák, cselédcsevely. Szóbeszéd. Csak csodálkoztunk, hogy miért nem tértél vissza, ennyi az egész. Nem nagyon hittünk a híreknek. Mi magunk is túl sok pletykát terjesztünk ahhoz, hogy mindent elhiggyünk. Csak csodálkoztunk, hogy Burrick, Fürge meg te miért nem jöttetek vissza. Végre észrevette, hogy önmagát ismétli és elnémult a tekintetemtől. Hagytam, hogy a kínos csend hosszúra nyúljék és lássák, hogy nem akartam válaszolni. Aztán egy vállrándítással elhessegettem a dolgot. – Nem sértődtem meg, Penge. De megmondhatod nekik, hogy a Fattyúnak még nincs vége. Betegség, vagy méreg, tudhatnád, hogy Burrick kigyógyít belőle. Élek és jól vagyok; csak úgy nézek ki, mint egy hulla. – Ah, Fitz, nem úgy értettem. Csak… – Nem haragszom, Penge. Felejtsük el. – Helyes, uram – felelte zavartan. Biccentettem és Burrickra néztem, aki furcsán méregetett. Mikor értetlen tekintettel Fürge felé fordultam, ugyanazzal a riadt nézéssel találkoztam. Nem értettem. – Jó éjszakát, hadnagy. Ne szidd meg az őrt, jól tette, hogy megállított. – Igen, uram. Jó éjt, uram – tisztelgett Penge, és a hatalmas kapuk megnyíltak előttünk. Kormos felkapta a fejét és rögvest elszállt a fáradtsága, amikor beléptünk az udvarra. Még soha sem rémlett olyan hosszúnak az út a kaputól az istállókig. Mikor Fürge lepattant a nyeregből és pár szót váltott az istállókból előbúvó álmos lovásszal, Burrick megragadta az ingujjamat és elhúzott. – Sok időt töltöttünk a Hegyvidéki királyságban, Fitz – figyelmeztetett halkan. – Ott senkit nem érdekelt, milyen ágyban fogantál. De most már itthon vagyunk. Itt Lovag fia nem herceg, hanem egy fattyú. – Tudom – nyíltsága bántó volt. – Egész életemben tudtam és úgy is éltem. – Így van – hagyta rám. Furcsa kifejezés suhant át az arcán, félig hitetlenkedő, félig büszke mosoly. – De miért követeled egy kapuőr hadnagytól, hogy jelentsen neked, és miért parancsolgatsz olyan kurtán, mintha maga Lovag volnál? Alig akartam elhinni, ahogy azokkal az emberekkel beszéltél és ahogy azok meghunyászkodtak. Még csak nem is vetted észre, hogyan jelentenek neked, hogyan vetted át a szót és a parancsnokságot tőlem. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. A Hegyvidéki királyságban mindenki hercegként és nem fattyúként kezelt. Ilyen gyorsan hozzászoktam volna a magasabb ranghoz? Burrick kuncogott az arckifejezésem láttán, aztán hamar kijózanodott. – Fitz, újból óvatosnak kell lenned. Ne hordd fenn az orrod, mint egy telivér. Pompa kihívásnak veheti, és arra nem vagyunk fölkészülve. Még nem. Talán sohasem leszünk. Komoran bólintottam, lesütött szemmel bámultam a havat az udvar sarkaiban. Óvatlan voltam. Ha

majd jelentek Árnynak, az öreg mestergyilkos nem lesz elégedett. Felelnem kell érte. Semmi kétségem sem volt felőle, hogy mindent tudni fog a kapunál történtekről, mielőtt még magához hívatna. – Ne legyél olyan tunya, fiú. Szállj le – szakította félbe Burrick a tűnődésemet. Felriadtam a hangsúlyára, és rájöttem, hogy neki is vissza kell szoknia a kosvári hatalmi rendhez. Hány évig is voltam a lovászfiúja és a segédje? Az lesz a legjobb, ha visszaállunk a régi szerepre. Leszálltam a nyeregből és Burrick után vezettem Kormost. Az istállóban meleg volt és éreztem az állatok közelségét. A téli éjszaka hidege és a sötétség kívül maradt, a lámpások sárga fénye és a lovak horkantásai pedig ismerősként üdvözöltek. Ahogy Burrick elhaladt a jószágállások mellett, minden életre kelt. Egyetlen kutya, vagy ló sem akadt, ami Burrick illatát érezvén ne kapta volna föl a fejét. Mindegyikük a maga módján üdvözölte az istállómestert, aki két lovászfiú kíséretében végigvonult birodalmán és végighallgatta az elhadart jelentéseket, néha pedig közbeszúrt egy-egy kérdést. Itt Burrick volt az úr, bölcsen bólogatva, szigorú és fürkésző tekintettel, ami csak akkor tört meg, mikor Boszorka, a vén szuka előkerült, hogy üdvözölje gazdáját. Burrick letérdelt, átkarolta és meglapogatta, a kutya pedig kölyökként ujjongott és mindenáron arcon akarta nyalni az istállómestert. Pár kedves szó után ismét fölállt és folytatta ellenőrző körútját, sarkában Boszorkával. Én mögötte botorkáltam, a meleg pedig lassan kiszívta a lábaimból az erőt. Egy fiú ugrott hozzám, lámpát adott a kezembe, aztán sietett Burrick mellé jelenteni. Kormos rekeszéhez értünk, kinyitottam az ajtaját és bevezettem. Kormos körülnézett. Otthon. Ez volt az otthonom, inkább, mint a rideg szobám odafönn, a kastélyban, inkább, mint bárhol másutt a világon. Egy szalmakupac Burrick istállójában. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, belebújnék a szalmába és lópokrócot terítenék magamra. Kormos horkantott, bosszúsan, mint aki egy ilyen hosszú út után megérdemelné, hogy reá fordítsam a figyelmemet. Igaza volt. Minden egyes csattal meggyűlt a bajom, fáradt és zsibbadt ujjaim a legegyszerűbb szíjat is csak hosszú babrálás után oldották meg. A szemem előtt táncoltak a lószerszámok, lehunytam hát, hogy legalább bizonytalan látásom ne zavarjon. Mikor kinyitottam, Fürge állt mellettem. Biccentettem felé, aztán elejtettem a hámot. Fürge csak rápillantott, aztán egy vödör friss vizet öntött a vályúba, kirázott neki egy adag friss szénát. A kefékért nyúltam, hogy lecsutakoljam Kormos hátát, de Fürge kivette őket gyenge kezeimből. – Majd én megcsinálom – mondta halkan. – Először törődj a saját lovaddal – mondtam. – Már megtettem, Fitz. Nézd, nem tudod jól megcsinálni. Hadd csináljam én, te alig állsz a lábadon. Menj és pihenj le – tette hozzá, majdnem gyengéden. – Legközelebb, ha együtt kilovagolunk, majd lecsutakolhatod az én lovamat. – Burrick elevenen megnyúz, ha másra bízom a lovam ápolását. – Nem nyúz meg. Nem bízza egy olyan emberre a munkát, aki mindjárt összeesik – mondta Burrick a hátam mögül. – Hagyd, majd Fürge megcsinálja. Tudja a dolgát. Fürge, ügyelj a dolgokra egy kicsit, amíg visszajövök. Ha végeztél Kormossal, nézd meg azt az almás-deres kancát az istálló déli végében. Nem tudom, hogy kié és honnan jött, de betegnek látszik. Ha betegnek találod, vigyétek el a többi lótól és mossátok ki ecettel a jószágállását. Elkísérem Fitzet a szobájába. Hozok ételt és a szobámban megesszük. Ah, és kérj meg egy kölyköt, hogy gyújtson tüzet a kandallómban. Fürge biccentett, miközben Kormost csutakolta. – Gyere – karolt belém Burrick. Akaratlanul is rá támaszkodtam miközben végigvonultunk az istállón. Odakint az éjszaka hidegebbnek és sötétebbnek tűnt. Ahogy a fagyott udvaron át a konyha felé egyensúlyoztunk, eleredt a hó. Gondolataim a hópelyhekkel együtt szállingóztak. – Minden megváltozott, örökre – jegyeztem meg az éjszakának. Szavaimat elragadták a hópelyhek. – Micsoda? – kérdezte Burrick óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy megint félrebeszélek. – Minden. Az, ahogyan velem bánsz, amikor nem gondolsz rá. Ahogy Fürge bánik velem. Két évvel ezelőtt barátok voltunk, két fiú, akik az istállóban dolgoztak. Sohasem ajánlotta volna föl, hogy lecsutakolja a lovamat. Ma este pedig úgy kezelt, mint egy beteg embert… olyasvalakit, akivel még élcelődni sem illik. Mintha elvárnám tőle, hogy ilyesmiket tegyen. Azok az őrök még csak nem is ismertek. Te is, Burrick. Fél évvel, vagy egy évvel ezelőtt, ha azt mondtam volna neked, hogy beteg vagyok, fölrángattál volna a szobádba és addig nem eresztesz, amíg jól nem érzem magam. Ha pedig tiltakoztam volna ellene, nem tűrted volna. Most pedig elkísérsz a konyháig és… – Hagyd abba a panaszkodást – morogta Burrick. – És hagyd abba az önsajnálatot. Ha Fürge úgy nézne ki, mint te, akkor te is azt tennéd, amit most ő – aztán vonakodva hozzátette –, a dolgok változnak, ahogy múlik az idő. Fürge még a barátod, de te nem ugyanaz az ember vagy, aki ősszel elutazott. Az a Fitz

Igazság herceg kifutófiúja volt és az én inasom, de nem sokkal több. Egy királyi fattyú, igen, de ez mások számára nem tűnt olyan fontosnak. De a Hegyvidéki királyságban megmutattad, hogy több vagy ennél. Nem számít, hogy sápadt vagy, vagy alig tudsz járni és megülni a nyeregben, úgy jársz, ahogy Lovag fiának járnia kell. Ezt mutatja a viselkedésed és ahogy a katonák reagáltak rád. És Fürge – megállt, hogy kinyissa a konyha ajtaját. – És én is, Eda a megmondhatója – tette hozzá dünnyögve. Aztán, mintha csak előző szavait akarná meghazudtolni, beterelt a konyhán át az őrszobába és letett az egyik padra. Az őrszobának kellemes illata volt. Ez volt az a hely, ahol minden katona, függetlenül attól, hogy mennyire sáros, piszkos, vagy részeg volt, nyugalmat és kényelmet talált magának. Sára mindig a tűzhelyen hagyott egy kondér levest, kenyér meg sajt állt az asztalon, és egy bödön sárga őszi vaj. Burrick gőzölgő tányér levest meg kanalat kerített és két korsó hideg sert a kenyér, a vaj és a sajt mellé. Egy percig csak bámultam rájuk, túl kimerülten ahhoz, hogy fölemeljem a kanalat, de az illatok győzedelmeskedtek. Az első kanál után a többi már könnyen jött. A második tányér leves után arra néztem föl, hogy Burrick csodálkozva méreget. – Jobb? – kérdezte. – Igen – feleltem rövid töprengés után. Meleg volt, jóllaktam és bár fáradt voltam, úgy éreztem, hogy egy jó alvással kipihenhetem magam. Fölemeltem a kezem és ránéztem. Bár éreztem a remegésüket, már nem volt annyira nyilvánvaló. – Sokkal jobban – fölálltam és meg tudtam tartani magam. – Akkor készen állsz, hogy jelents a királynak. Hitetlenkedve bámultam rá. – Most? Ma este? Elmés már rég ágyban van. Nem jutnék túl az őrön. – Talán nem és hálás lehetsz érte. De be kell jelentened magad. A király majd eldönti, hogy látni akar-e. Ha nem nyersz bebocsátást, akkor mehetsz a szobádba, de lefogadom, hogy Igazság ettől függetlenül elvárja, hogy jelentést tégy neki. Valószínűleg most azonnal. – Visszamész az istállóba? – Természetesen – mosolygott elégedetten. – Én csak az istállómester vagyok, Fitz. Nekem nincs jelentenivalóm, és megígértem Fürgének, hogy viszek neki ennivalót. Némán figyeltem, ahogy megpakol egy tálcát. – Mi a véleményed Fürgéről? – kérdeztem. – Jó gyerek – dünnyögte Burrick. – Több annál. Őt választottad, hogy maradjon velünk a Hegyvidéki királyságban és velünk térjen haza, míg a többiek visszatértek a kísérettel. – Szükségem volt egy megbízható emberre. Akkor te… nagyon beteg voltál és igazság szerint én sem voltam túl jól – elsimított egy ősz tincset a halántékán. – Miért őt választottad? – Nem igazán én választottam. Ő jött oda hozzám. Valahogy megtudta, hogy hol vagyunk, aztán elérte, hogy Jonqui beengedje. Akkor még én is az ágyat nyomtam. Megkérdeztem, hogy mit akar, ő pedig azt mondta, hogy valakit ki kell neveznem, mert én beteg voltam, Kob nem volt többé, a lovászok pedig ellustultak kissé. – És ez meggyőzött? – A lényeget mondta. Nem kérdezősködött felőlem vagy arról, hogy mi történt. Talált magának elfoglaltságot, tudta, hogy ért hozzá és azért jött, hogy megtehesse. Szeretem, ha valaki tudja, hogy mit akar, így rábíztam a dolgokat. Jól végezte a dolgát és magamnál tartottam, amikor hazaküldtem a többieket, mert tudtam, hogy szükségem lehet egy talpraesett segédre, és arra, hogy meglássam, mire képes. Tudnom kellett, hogy ambíció hajtja-e, vagy azért teszi, mert tudja, hogy mivel tartozik egy ember annak az állatnak, aminek a felügyeletét rábízzák. – Most mit gondolsz róla? – Már nem vagyok fiatal. Azt hiszem, akadhat még jó istállómester Kosvárban, ha én már nem tudok betörni egy csődört. Nem mintha vissza akarnék vonulni. Sokat kell még tanulnia. Elég fiatal hozzá, hogy az eszébe vésse, én pedig még elég fiatal vagyok hozzá, hogy tanítsam. Ez pedig elégedettséggel tölt el. Bólintottam. Azt hiszem, régebben velem voltak ilyen tervei, de mostanára már mindketten tudtuk, hogy soha nem válhatnak valóra. Elfordult és indult kifelé. – Burrick – mondtam halkan. Megállt. – Senki sem helyettesíthet téged. Köszönöm. Köszönök mindent, amit értem tettél ezen a télen. Az életemmel tartozom neked. Nem csak azért, mert megmentetted az életemet, hanem mert életet adtál nekem és azzá lettem, aki vagyok. Hatéves korom óta. Tudom, hogy Lovag volt az apám, de sosem találkoztam vele és te láttad el a szerepét éveken keresztül. Nem mindig

voltam hálás… Burrick felhorkantott és kinyitotta az ajtót. – Tartsd meg a szónoklataidat későbbre, ha egyikünk haldoklik. Menj, jelents aztán irány az ágy. – Igen, uram – hallottam a hangomat és tudtam, hogy akárcsak én, ő is elmosolyodott. Kilépett az udvarra és elindult az istálló felé. Az volt az ő otthona. Ez pedig az enyém. Ideje, hogy megszokjam. Beletellett egy percbe, míg rendbe szedtem magam és eltakarítottam a tányérokat. Útban a termek felé elcsodálkoztam azon, amit láttam. Tényleg világosabban ragyogtak a faliszőnyegek? Mindig ilyen illat lengett a folyosókon és ilyen tiszták voltak az ajtók? Egy ideig annak tulajdonítottam, hogy sokáig távol voltam, de amikor megálltam a lépcsősor alján, hogy gyertyát gyújtsak, észrevettem, hogy az asztalon nincsenek viaszfoltok és hímzett terítő borítja őket. Kettricken. Kosvárnak új asszonya volt. Azon kaptam magam, hogy bután mosolygok. Tehát a távollétemben történt egy, s más ebben a hatalmas kőkastélyban. Vajon Igazság mozgósította a háznépet, hogy úrnője érkezésére csillogjon minden, vagy Kettricken műve volt az egész? Érdekes lenne megtudni. Ahogy fölmentem a lépcsőn, egyre több dolgot vettem észre. A fáklyatartók fölül eltűntek a régi koromnyomok, még a fal tövében sem bújt meg kosz és a sarkokban nem volt pókháló. A gyertyatartók tele voltak, és minden szinten kardok álltak az állványokban. Tehát ilyen érzés, ha királyné van a várban. Még Vágy királyné idejében sem éreztem, hogy ilyen tiszta és világos lett volna a kastély. Az Elmés király ajtajában álló őr egy cserzett arcú veterán volt, akit hatéves korom óta ismertem. Hallgatag ember volt, alaposan szemügyre vett, aztán felismert. Megengedett magának egy halvány mosolyt és megkérdezte – Valami fontos jelentenivaló, Fitz? – Csak annyi, hogy visszatértem – mondtam, ő pedig bölcsen bólintott. Hozzá volt szokva a jövésmenésemhez, gyakran a legfurcsább időpontokban, de nem az a fajta ember volt, aki következtetéseket von le belőle, vagy elgondolkodik a látottakon. Halkan belépett a szobába, hogy továbbadja érkezésem hírét. Hamarosan visszatért az üzenettel, hogy a király majd magához hívat, ha jónak látja, de örült, hogy egészséges vagyok. Halkan elsétáltam az ajtótól, többet olvasva ki az üzenetéből, mintha azok más ember szájából érkeztek volna. Elmés sosem dobálózik üres udvariaskodásokkal. Lejjebb a folyosón Igazság szobájához vezetett az utam. Itt ismét felismertek, de amikor kértem, hogy tudassa Igazsággal, hogy visszatértem és jelenteni kívántam, csak annyit válaszolt, hogy Igazság herceg nem tartózkodik a szobájában. – Akkor a tornyában lesz? – kérdeztem, azon tűnődve, hogy mit figyelhet ebben az évszakban. A téli viharok legalább erre a pár hónapra távol tartották a Martalócokat. Elnéző mosoly jelent meg az őr arcán, ami zavart tekintetem láttán vigyorrá szélesült. – Igazság herceg pillanatnyilag nem tartózkodik a szobájában – ismételte meg, aztán hozzátette – Gondoskodom róla, hogy megkapja az üzenetedet, amint reggel fölébred. Egy darabig álltam, ostobán, mint egy cövek, aztán elfordultam és csendben elmentem. Ez is azt jelentette, hogy királyné van Kosvárott. Még két emeletet kellett megmásznom, hogy a szobámba jussak. Áporodott szag és sötét kandalló fogadott. Hideg volt és poros. Asszony keze nem érintette. Olyan sivárnak és színtelennek tűnt, mint egy cella, de melegebb volt, mint egy behavazott sátor, az ágy pedig puha volt és mély, ahogy emlékeztem rá. Levetettem a ruháimat és elindultam az ágy felé. Aludtam, mielőtt a fejem a párnához ért volna.

3

Otthon

A

LEGRÉGIBB ELŐDÖKKEL KAPCSOLATOS tárgy Kosvár könyvtárában egy viseltes tekercs. Az anyagán található elszíneződések arra utalnak, hogy egy, a vadászaink által ismeretlen eredetű és fajú, élénk színű állat irhájából készült. Az íráshoz használt festék poliptintából és haranggyökérből készülhetett, ami jól kiállta az idő próbáját, sokkal jobban, mint az illusztráláshoz és a kiemeléshez használt tinták. Ezek nemcsak elhalványultak, hanem sok helyütt magukra vonzották a molyokat, amik kirágták és megkeményítették a tekercset. Néhol túl merev ahhoz, hogy ki lehessen hajtani. Sajnos, a kár legnagyobb része a tekercs belsejét érte, ami Bölcs király küldetésének olyan részleteivel foglalkozik, amit sehol másutt nem jegyeztek le. Ezekből a töredékekből arra lehet következtetni, hogy komoly szükség késztette rá, hogy nekiinduljon megkeresni az Elődök hazáját. Az utazás végső állomásai és az Elődökkel lezajlott találkozása gazdagon lehetett illusztrálva, mert ott a legpókhálósabb, a leghalványabb és a legkevésbé kivehető az információ. Semmit sem tudunk az első találkozásról, sem arról, hogy hogyan bírta rá az Elődöket, hogy legyenek a szövetségesei. Sok, metaforáktól hemzsegő ének szól az Elődök „viharos” eljöveteléről, amint „dagályként” árasztották el a vidéket, mint „aranyszínt öltött bosszú” és „haragként, amely kőhúsban öltött testet”, hogy elűzzék a fosztogatókat a partvidékről. A legendák arról is mesélnek, hogy megígérték Bölcs királynak, hogy ha a Hat Hercegségnek valaha is szüksége lesz a segítségükre, újból a védelmünkre kelnek majd. Sokan próbálták értelmezni a szövetséget körüllengő legendákat, de csak találgatni lehet; Bölcsesség király írnokának beszámolóját örökre megcsonkították a molyok és az idő fogai. * Szobám egyetlen, magas ablaka a tengerre nézett. Télen fa zsalugáter zárta ki a hóviharokat, és egy régi faliszőnyeg igyekezett otthonosság illúzióját kelteni. Sötétségre ébredtem és egy darabig mozdulatlanul feküdtem, igyekeztem összeszedni magam. Apránként beszivárogtak az ébredező kastély hangjai. Kora reggeli hangok. Otthon, gondoltam. Kosvár. A következő pillanatban pedig – Molly! – mondtam hangosan a sötétségnek. Kimerült voltam, sajgott az egész testem, de nem éreztem fáradtnak magam. Kibújtam a meleg takaró alól. A rég nem használt kandallóhoz botorkáltam és apró tüzet gyújtottam. Hamarosan még több tűzifát kell felhoznom. A táncoló lángnyelvek imbolygó sárga színekbe vonták a szobámat. Kivettem egy öltözet ruhát a ládámból, de furcsa érzés volt beléjük bújni. Minden darab lötyögött rajtam, olyan sokat fogytam az út alatt, ugyanakkor rövidek is voltak, többségét kinőttem ezalatt a rövid idő alatt is. Semmi sem illett rám. Vetettem egy pillantást az este levetett ingemre, de a tiszta ágy felfrissítette a szaglásomat, ezért inkább elvetettem a gondolatot, hogy a méretes, de szagló úti ruhámat öltsem magamra. Tovább keresgéltem a ládában, míg találtam egy lágy, barna inget, aminek régebben hosszú volt az ujja, de mostanra pont illett. Végül fölvettem hímzett, zöld hegyvidéki nadrágomat és lábbelimet. Kétségem sem volt afelől, hogy amint összefutok Türelem úrnővel, vagy Hirtelen asszonysággal, rögtön nekem rontanak és segítenek a helyzetemen. Reméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni a reggelim és a városi látogatásom előtt. Akadt néhány hely, ahol kérdezősködhettem volna Mollyról. A kastélyban már zajlott az élet, bár még nem ébredt föl teljesen. A konyhában ettem, ahogy annak idején és rájöttem, hogy, mint mindig, most is ott volt a legfrissebb a kenyér és a legédesebb a zabkása. Sára, a szakács harsányan üdvözölt, az egyik pillanatban azon szomorkodva, hogy mennyire vékony és sápadt vagyok, a másikban pedig megjegyezte, hogy megnőttem, mióta utoljára látott. Sejtettem, hogy még mielőtt a nap lemegy, elégszer hallok még hasonló megjegyzéseket ahhoz, hogy hamar torkig legyek velük. Ahogy növekedett a forgalom a konyhában, elosontam egy megvajazott, vastag szelet kenyérrel. Visszaindultam a szobámba, hogy magamhoz vegyek egy téli köpönyeget. Minden egyes termen, amelyiken áthaladtam újabb és újabb apró változást vettem észre, ami Kettricken jelenlétére utalt. Hegyeket ábrázoló élénk színű, gazdagon szőtt faliszőnyegek díszítették a kisebbik csarnok falait, bár virágok még nem akadtak az évnek ebben a szakaszában, furcsa, kavicsokkal

megtöltött agyagedények álltak néhány sarokban és csupasz, látszólag élettelen ágak meredtek ki belőlük. Kosvár egyik régebbi részében találtam magam, aztán megmásztam az Igazság őrtornyához vezető poros lépcsőket. A toronyból jó rálátás nyílt a partvonalra. Ennek a szobának magas ablaka előtt ülve révedt a messzeségbe Igazság nyaranta és innen irányította a Mesterséget a Martalócok hajóira. Időnként kevésnek bizonyult; egy Mesterségben járatos Körre lett volna igazán szüksége, hogy segítsék a munkáját, ám én magam, törvénytelen királyi származék létemre nem voltam képes irányítani véletlenszerű Mesterségbeli kitöréseimet. Galenus, az udvari Oktató meghalt, mielőtt még több embert tudott volna kiképezni. Senki sem akadt, aki a helyére lépett volna, a kiképzettekből pedig hiányzott az az odaadás, amire Igazságnak szüksége lett volna ahhoz, hogy hatékonyan tudja használni a Mesterséget. Igazság tehát egyedül állt a Martalócokkal szemben, ami túl hamar kezdte el kiszívni fiatalságát. Attól féltem, hogy túlhajtja magát és áldozatául esik a függőségnek, ami a túlzott Mesterséghasználat velejárója volt. A lépcső tetejére érve kifáradtam és sajogtak a lábaim. Benyitottam az ajtón, ami könnyedén, olajozott sarokvasakon nyílott. Megszokásból halkan léptem a szobába. Nem igazán számítottam rá, hogy itt találom Igazságot, vagy bárkit is. A tengeri viharok ilyenkor elegendőek voltak, hogy távol tartsák a Martalócokat. A reggeli erős fénytől pislognom kellett egy darabig. A nyitott ablak előtt Igazság alakja sötét sziluett volt csupán. Nem mozdult. – Csukd be az ajtót – mondta halkan. – Olyan huzat van, mint egy kéményben. Engedelmeskedtem, aztán álltam csöndben, vacogva. A szél a tenger illatát hozta, én pedig úgy lélegeztem be, mintha maga lett volna az élet. – Nem számítottam rá, hogy itt talállak – mondtam. – Nem? – még mindig a tengert bámulta. – Akkor miért jöttél? Hangjából tűnődés csendült. Eltöprengtem. – Nem tudom. Vissza akartam menni a szobámba… – elakadt a szavam, ahogy megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miért is jöttem ide. – A Mesterséggel hívtalak – mondta egyszerűen. – Nem éreztem semmit – válaszoltam rövid töprengés után. – Nem is akartam, hogy érezz. Ahogy régebben már említettem, a Mesterség lehet akár egy halk suttogás is az ember fejében. Nem feltétlenül egy elcsattant parancs. Lassan megfordult, hogy szembenézzen velem, a szemem pedig lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz. Megörültem, látván, hogy mennyire megváltozott; mikor elindultunk, reszkető öregember volt, csak árnyéka önmagának. Sötét hajában megmaradtak az ősz tincsek, de újból izmok feszítették az ingét és sötét szemeiben élénkség csillogott. Minden ízében királynak látszott. – A házasság a javadra válik, hercegem – mondtam. – Bizonyos tekintetben – mondta kissé szégyenlősen. Gyorsan visszafordult az ablakhoz. – Gyere, csodáld meg a hajóimat. Meglepődtem. Mellé álltam az ablakhoz és lenéztem az öbölre, aztán a tengerre. – Hol? – kérdeztem lelkesen. A kikötő felé mutatott. Egy hosszú, csűrszerű épületet láttam, friss fenyődeszkákból ácsolva, ami körül emberek jártak-keltek, kéményeiből pedig kígyózó füst szivárgott. Mellette hatalmas, sötét rönkök hevertek a hóban, Kettricken népének ajándékaként. – Néha, amikor följövök ide reggelente és kinézek a tengerre, majdnem látom a vörös hajókat. Tudom, hogy el kell jönniük. Néha látom a hajóinkat, amint fölveszik velük a harcot. Tavasszal, fiú, már nem leszünk olyan védtelen áldozatok. Következő télen pedig megmutatom nekik milyen az, amikor valakit megtámadnak – olyan kegyetlen elégedettséggel beszélt, ami ijesztő lett volna, ha nem osztoztam volna rajta. Éreztem, ahogy ő is elmosolyodik a gondolatra. Aztán megváltozott a tekintete, ahogy rám nézett. – Szörnyen nézel ki – mondta. – Akárcsak a ruháid. Vonuljunk melegebb helyre és kerítünk neked egy kis forralt bort, meg valami ennivalót. – Már ettem – válaszoltam. – És köszönöm szépen, sokkal jobban vagyok, mint egy pár hónappal ezelőtt. – Ne kényeskedj – dorgált meg. – És ne mondj olyat, amit már amúgy is tudok. Ne is próbálj hazudni nekem. A lépcsőmászás kifárasztott és reszketsz a hidegtől. – A Mesterséget használod – jegyeztem meg, ő pedig bólintott. – Már napok óta érzékeltem, hogy közeledtek. Néhányszor megpróbáltam Üzenni neked, de nem tudtalak rábírni, hogy felfigyelj rám. Aggódtam, amikor letértetek az útról, de megértem Burrick aggodalmait. Elégedett vagyok vele, jól vigyázott rád; nem csak az úton, de Jhaampéban is. Nem is tudom hogy jutalmazzam meg. Valami apróságnak kell lennie, tekintve, hogy ki a másik fél, a nyilvános elismerés

nem lenne megfelelő. Van valami javaslatod? – A köszöneten kívül nem fogadna el mást. Megsértődne, ha többet akarnál adni neki. Az én véleményem szerint semmi sem lenne elég nagy jutalom azért, amit értem tett. Talán ha kiválaszthatna egy ígéretes kétévest, az ő lova már kezd kiöregedni. Azt nagyra becsülné – eltöprengtem egy darabig. – Igen, ezt kellene tenned. – Valóban? – kérdezte Igazság szárazon. Csodálkozásába harag vegyült. Hirtelen én magam is elcsodálkoztam saját bátorságomon. – Elfeledkeztem magamról, hercegem. Kérlek bocsáss meg – mondtam alázatosan. Elmosolyodott és vállon veregetett. – Végül is én kérdeztelek, nem? Egy pillanatra meg mertem volna esküdni rá, hogy Lovag utasításait hallom, amint arról beszél, hogyan bánjak az embereimmel. Ez az út igencsak megváltoztatott, fiú. Gyere. Komolyan gondoltam, hogy melegebb helyre vonulunk és iszunk valamit. Kettricken is látni akar még ma és Türelem is, ha jól sejtem. Elkomorodtam szavai hallatán, ahogy fölvázolta teendőimet. A város hívogatott, de engedelmeskednem kellett a hercegemnek. Útban a szobájához hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Mondta, hogy keressem föl Hirtelen asszonyságot és szabassak magamnak új ruhákat, én pedig Leonról, a farkaskutyájáról kérdezősködtem. Megállított egy inast a folyosón és utasította, hogy hozzon bort és süteményeket a dolgozószobájába. Nem a lakószobájába tartottunk, hanem a kastély egyik idegen, mégis ismerős részébe. Ebben a szobában régebben Fedren szokta szárítani a tintákhoz használt füveit. A kandallóban égett a tűz, a füveknek és a tintatartóknak nyoma sem volt. Nagy faragott tölgyfaasztal és két kisebb asztal, egy pár szék, tekercstartó állvány és egy viseltes polc volt a berendezése a szobának. Az asztalon félig kész térkép feküdt, amely a Kalced-államokat ábrázolta, a sarkait egy tőr és három kő szorította le. Számtalan vázlat és jegyzetekkel telefirkált térképkezdemény hevert szétszórva rajta és a két kisebb asztalon is ismerős rendetlenség uralkodott. Némelyik széket is fölismertem, azok korábban Igazság hálószobájában álltak összevissza. – Arám nehezen tűri a rendetlenséget. Mindig azt kérdezi, hogy hogyan vagyok képes pontos vonalakat és számításokat végezni ilyen körülmények között. Saját szobáját olyan rendben tartja, mint egy katonai tábort. Ide szoktam visszahúzódni, mert hamar rájöttem, hogy egy tiszta és rendes szobában alig haladok a dolgommal. Emellett kiváló hely csöndes beszélgetésekre és kevesebben tudnak arról, hogy itt keressenek. Éppen befejezte, mikor Kharim nyitott be egy tálcával. Biccentéssel üdvözöltem Igazság inasát, aki egyáltalán nem volt meglepve, hogy itt talál, sőt, a tálcán egy tányéron kedvenc gyümölcskenyeremet hozta. Gyorsan körbejárt a szobában, megigazított és leporolt néhány tárgyat, helyet csinált nekem az egyik széken és halkan távozott. – Tehát – kezdte amint az ajtó becsukódott. – Mesélj el mindent, ami történt kezdve attól, hogy elhagytátok Kosvárat. Nem egyszerű úti beszámolót várt a történtekről. Árny tanításai révén a kémkedésben is jártas voltam, nem csak a gyilkosság tudományában, Burrick pedig a kezdetektől fogva elvárta, hogy részletes jelentést tegyek az istállókban történtekről, amíg ő távol volt. Miközben ittunk és falatoztunk, mindent elmondtam Igazságnak arról, amit tettem és láttam az út során. Ezt követően summáztam a saját tapasztalataimat és véleményeimet, valamint gyanúimat a történtekkel kapcsolatban. Addigra Kharim visszatért egy újabb tálcányi étellel. Amíg elfogyasztottuk Igazság a hajóiról beszélt leplezetlen lelkesedéssel. – Matfís személyesen felügyeli az építkezést. Én magam mentem el érte Szélfogóba. Azt mondta, öreg már az ilyesmihez. „A hidegtől sajognak az ízületeim; többé már nem tudok hidegben hajót építeni” mondta. Így hát munkába állítottam az embereket és személyesen utaztam el hozzá. Nem tudott nemet mondani a szemembe. Mikor ideért, megmutattam neki a szárazdokkokat és a fűtött csarnokokat, ahol elfér egy hajó és kényelmesen tud dolgozni. De nem ez győzte meg, hanem a fehér tölgyfák, amiket Kettricken küldetett. Mikor meglátta őket, alig várta, hogy beléjük vájhassa a kését. Gyönyörű, hattyúnyakú hajók lesznek és gyorsak! Szinte már látom, ahogy hasítják a vizet. – lelkesedése nem ismert határokat. Aztán félretoltuk a tányérokat és elkezdett kérdezgetni a Jhaampéban történtekről. Minden egyes incidenst tüzetesen megtárgyaltunk. Mire a végére értünk, többször is átéltem az eseményeket, és az elárulásom felett érzett haragom ismét föllángolt. Igazság látta ezt; előrehajolt a székében, hogy újabb fát vessen a tűzre. – Kérdéseid vannak – jegyezte meg. – Ez alkalommal fölteheted őket – karba tette a kezét és várt. – Pompa herceg, a testvéred – kezdtem, igyekezvén féken tartani az indulataimat. Óvatosan fogalmaztam. – Felségárulást követett el. Megszervezte asszonyod bátyjának, Rurisk hercegnek a

megöletését. Tervet szőtt ellened, ami a haláloddal járhatott volna. Az volt a célja, hogy megszerezze a koronát és a menyasszonyodat. És persze desszertként többször is megpróbált megölni engem és Burrickot – nagy levegőt vettem és igyekeztem kitisztítani a fejem. – Mindketten tudjuk, hogy ez így igaz. Nehéz bizonyítani – jegyezte meg Igazság higgadtan. – Ő pedig pont erre számít! – fakadtam ki, aztán elfordítottam a fejem, hogy lehiggadjak. Haragom hevessége még engem is megrémisztett. Hónapokig azzal voltam elfoglalva, hogy életben maradjak és ez lekötött annyira, hogy ne foglalkozzam az érzelmeimmel. Még Burricknak sem mertem elmondani mindent, ami akkor történt; beszámolóm fölszaggatta a sebeimet, a harag vér gyanánt szivárgott elő belőlük. Az arcom önkéntelenül görcsbe rándult és ez a rövid roham elég volt ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. – Pompa erre számít – ismételtem meg halkabban. Az egész közjáték alatt Igazság meg sem rezzent. Komoran ült az asztal másik végén, sötét szemeivel engem fürkészve. Az asztalra néztem, ujjammal végigkövettem a térkép egyik vonalát. – Nem rajong érted, amiért betartod a hercegségek törvényeit. Az ő szemében ez gyengeség, az igazság megkerülésének az egyik módja. Meglehet, hogy ismét megpróbál megölni. Majdnem bizonyos, hogy velem is próbálkozni fog. – Akkor mindkettőnknek nagyon óvatosnak kell lennünk, nemde? Fölnéztem és a tekintetét kerestem. – Ez minden? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – FitzLovag. A herceged vagyok és a trónörökös. Felesküdtél nekem, akárcsak az apámnak. És, ha arra kerül a sor, az öcsémnek is – fölpattant és járkálni kezdett. – Mindig szomjazunk az igazságra és sosem érhetjük el. Törvényekkel bástyázzuk körbe magunkat. Ez pedig annál valóságosabb, minél magasabbról szemléljük. Az igazság azt kívánná, hogy te örököld a trónt, Fitz. Lovag a bátyám volt. A törvények azonban kimondják, hogy házasságon kívül születtél, ezért nem tarthatsz igényt a trónra. Valaki felvethetné, hogy elmartam a bátyám fia elől a trónt. Van-e okom a felháborodásra, ha az öcsém tőlem akarja elragadni? Még sohasem hallottam Igazságot így beszélni, ilyen kimért, mégis érzelemteli hangon. – Azt gondolod, hogy meg kellene büntetnem. Megtehetném, még csak bizonyítanom sem kellene a bűnösségét. Elküldhetném követségbe a Fagyos-öbölhöz valami mondvacsinált indokból és ott is tarthatnám élete végéig, távol az udvartól. Kis híján száműzném. Vagy itt tarthatnám az udvarban, rövid pórázon és rábízhatnám a legkellemetlenebb feladatokat, hogy ne maradjon ideje máson törni a fejét. Tudná, hogy megbüntettem. Akárcsak minden más nemes, akinek van elég sütnivalója. A belső Hercegségek a segítségére sietnének. Kitalálnának valamit, ami miatt sürgősen szükségük van rá az anyja birtokán. Ott pedig további támogatást tudna szerezni magának és tovább szíthatná a polgári elégedetlenséget. Hamarosan az egész belső „királyság” csak neki engedelmeskedne. Még ha nem is érné el a célját, elég nyugtalanságot okozna ahhoz, hogy elveszítsem a királyság védelméhez szükséges egységet. Abbahagyta. Fölemelte a tekintetét és körbepillantott a szobában. A falon térképek lógtak, Medwen, Shoaks és Rippon. A szemben lévő falon Kos, Szántás és Fészek, mind Igazság precíz keze munkájával. Minden folyó kék tintával, az utak barnával és a határok vörössel színezve, minden város névvel jelölve sorakozott rajtuk. Jobban ismerte őket, mint Pompa valaha is. Bejárta az utakat, saját kezével tűzte ki a határokat és Lovag oldalán tárgyalt a szomszédos népekkel. Kardot ragadott a birodalom védelmében és tudta, mikor kell letennie, hogy békét kössön. Ki vagyok hát én, hogy megmondjam neki, hogyan uralkodjék? – Mit akarsz tenni? – kérdeztem halkan. – Megtartom. A testvérem. És az apám fia – bort töltött magának. – Az apám nagyon kedvelt legkisebb fia. Apám elé járultam és javasoltam, hogy Pompa talán elégedettebb lenne a helyzetével, ha több köze lenne a királyság irányításához. Elmés király pedig hozzájárult. Arra számítok, hogy azzal leszek elfoglalva, hogy védjem a partvidéket, így Pompának jut a feladat, hogy beszedje a szükséges adókat és foglalkozzon az esetlegesen fölmerülő egyéb belső konfliktusokkal. Természetesen megfelelő nemesi segédlettel. Törje csak ő magát a viszályaikkal és széthúzásukkal. – És Pompa elégedett vele? – Nem mondhat nemet – mosolyodott el Igazság. – Főleg, ha fent akarja tartani annak a látszatát, hogy képes az uralkodásra és bizonyítani akar – fölemelte borospoharát és a lángok felé tartotta. A szobában csak az égő fa pattogása hallatszott. – Ha holnap velem tartasz… – kezdte. – Holnap a saját dogomat kell intéznem – mondtam. Letette a poharát és felém fordult. – Valóban? – kérdezte. A szemébe néztem, nyeltem egy nagyot és fölálltam. – Hercegem – kezdtem hivatalos hangsúllyal. – Az engedélyedet szeretném kérni, hogy mentesüljek a holnapi teendőim alól, hogy… személyes dolgaimat intézhessem.

Hagyta, hogy álljak egy darabig, aztán megszólalt. – Ülj le, Fitz. Egy kicsit talán önző voltam. Ha Pompára gondolok, mindig elragadtatom magam. Természetesen intézheted a dolgodat, fiú. Ha bárki kérdezi, az én ügyeimet intézed. Megkérdezhetem, mi az, ami ilyen fontos? Egy darabig csak a tüzet bámultam. – Egy barátom Iszapgátban lakott. Meg kell tudnom… – Jaj, Fitz – több együttérzés volt a hangjában, mint amennyit képes voltam elviselni. Hirtelen fáradtság tört rám. Örültem, hogy ülhetek. A kezeim remegni kezdtek, az asztal alá süllyesztettem és összekulcsoltam, hogy ne látszódjék. Még mindig rám tört néha a reszketés, de szerencsére már alig látszott kívülről. Igazság megköszörülte a torkát. – Menj a szobádba és pihenj le – mondta. – Adjak melléd egy embert, ha holnap kilovagolsz? Bárgyú mozdulattal megráztam a fejem ahogy rám tört a lehangoló felismerés, hogy mit találok Iszapgáton. A gondolattól is rosszul lettem. Újabb remegés futott végig rajtam. Megpróbáltam lassan lélegezni, hogy elkerüljek egy rohamot. Nem akartam, hogy Igazság lássa a gyengeségemet. – Sajnálom, hogy nem törődtem a betegségeddel – állt föl. – Nekem szánták, amit te kaptál. Elborzaszt, amit át kellett élned. Rábírtam magam, hogy Igazság szemébe nézzek. Tudott mindent, amit rejtegettem előle. Tudta és bűntudat emésztette miatta. – Nem mindig ilyen rossz – mondtam erőtlenül. – Kitűnő hazudozó vagy – mosolygott, de a szeme komoly maradt. – Ne gondold, hogy megkopott a tudásod, de nekem nem tudsz hazudni. Amennyi időt az elmédben töltöttem a betegséged alatt, én észreveszem. Ha bárki más azt mondja, hogy tudja, mit érzel, tekintheted udvariasságnak, de én komolyan gondolom. Ha akarod, fölajánlhatom a karomat, hogy visszakísérjelek a szobádba. – Boldogulok – mondtam kurtán. Tudtam, hogy mekkora megtiszteltetést kínált fel, de tudtam azt is, mennyire meglátszik rajtam a gyengeségem. Egyedül akartam lenni. Megértően bólintott. – Ha használni tudnád a Mesterséget, fölajánlhatnám az erőmet. Túl sokszor csapoltam meg a tiédet. – Nem tennék ilyet – dünnyögtem, képtelenül arra, hogy elrejtsem az undort annak a gondolatára, hogy más erejére támaszkodtam. Azonnal meg is bántam a hangsúlyomat. – Valaha én is ilyen büszke voltam – mondta halkan. – menj, pihenj le, fiú – lassan elfordult tőlem. Tintákat és pennákat készített elő, hogy folytassa a munkáját. Csendben távoztam. Az egész napot a dolgozószobájában töltöttük, odakint már sötét volt. A kastélyban a téli esték hangulata áradt szét. Az asztalokat letisztították, az emberek pedig a kandallók tüze köré gyűltek, hogy elfoglalják magukat. Dalnokok és bábosok készültek a szórakoztatásukra, miközben a férfiak nyilakat kötöztek, a nők varrogattak, a gyerekek pedig játszottak, vagy anyjuk ölébe hajtva fejüket bóbiskoltak. Minden nyugodt volt. A kastélyon kívül fagyos szelek fújtak és védelmeztek bennünket. Egy részeg ember óvatosságával közlekedtem, elkerülve a forgalmasabb helyeket. Átkaroltam magam és összegörnyedtem, mintha fáznék és egy eltöprengő ember arckifejezésével az arcomon jutottam el a lépcsőkig. Lassan másztam meg az első emeletet, a fordulónál megálltam és pihenésképp elszámoltam tízig, mielőtt továbbindultam volna. Ahogy ráléptem az első fokra, Füzét pillantottam meg, aki lefelé viharzott a lépcsőn. Kövérkés asszony volt, több mint húsz esztendővel idősebb lehetett nálam, de még mindig egy gyermek könnyedségével vette a fokokat. Ahogy mellém ért – Hát megvagy! – felkiáltással megragadott, mintha egy pár cipő volnék, amit rossz helyre tett. Belém karolt és a nagyterem felé fordított. – Már egy tucatszor másztam meg ma a lépcsőket miattad. Egek, de megnőttél! Türelem úrnő egész nap magánkívül volt és ez a te hibád. Először azt várta, hogy bármelyik pillanatban kopogtatsz az ajtaján. Örült, hogy végre hazatértél – megálltunk és rám vetette csillogó madártekintetét. – Ez ma reggel történt – folytatta. – Tényleg beteg voltál! Micsoda karikák vannak a szemed alatt! Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. – Kora délutánra, mivel nem jelentél meg, megsértődött. Ebédre olyan bosszús volt modortalanságod miatt, hogy alig evett valamit. Aztán úgy döntött, hisz a szóbeszédnek, miszerint beteg voltál és bizonyos volt felőle, hogy vagy összeestél valahol, vagy Burrick tartott maga mellett, hogy beteg létedre a kutyákat meg a lovakat gondozd. Hát most megvagy. Gyerünk, befelé. Megtaláltam, úrnőm! – ezzel betuszkolt Türelem szobájába. Füze locsogásában mintha lett volna még valami, amit nem mert megemlíteni. Vonakodva léptem be, azon tűnődve, vajon történt-e valami Türelemmel. Bármi volt is, a szokásai megmaradtak. A szobája úgy nézett ki, ahogy általában szokott, tele levelüket hullató növényekkel, érdeklődésének aktuális tárgya pedig előző hóbortjainak romjai fölött hevertek. Két galambbal bővült a fauna, egy tucatnyi patkó hevert

szerteszét és egy vastag mirtuszgyertya égett az asztalon kellemes illatokat árasztva. A viasz szárított virágokra és füvekre csöpögött és egy maréknyi apró faragott botocskát is fenyegetett. Jövendőmondó pálcák lehettek, amilyeneket a csudrák használtak. Ahogy beléptem, masszív kis terrierje jött köszönteni én pedig lehajoltam, hogy megsimogassam, aztán eltűnődtem, hogy vajon képes leszek-e kiegyenesedni. Bizonytalanságomat palástolandó fölvettem a földről egy tabletet. Meglehetősen régi volt már, valószínűleg nagyon ritka is és a pálcákkal való jóslással foglalkozott. Türelem felnézett a hímzéséből, hogy üdvözöljön. – Ah, kelj már föl és ne légy nevetséges – morogta. – Fél térdre ereszkedni ostobaság. Vagy azt hitted, hogy így megbocsátom, hogy nem kerestél meg azonnal? Mi az, amit hoztál? Ah, milyen figyelmes! Honnan tudtad, hogy ezzel foglalkozom? Tudod, átnéztem az összes könyvtárat a kastélyban és vajmi keveset találtam a jóslásról. Kikapta a kezemből a táblácskát és rám mosolygott a feltételezett ajándék láttán. A válla fölött Füze rám kacsintott. Apró vállrándítással feleltem rá. Visszanéztem Türelemre, aki egy ingatag táblahalom tetejére tette új szerzeményét. Egy pillanatig kedvesen méregetett, aztán grimaszolt. Őzszemei fölött összeráncolta a homlokát, száját pedig elkeskenyítette. Rosszalló tekintetének hatását rongálta, hogy csak a vállamig ért és két borostyánlevél ragadt a hajába. – Elnézést – mondtam bátran és kiszedtem rakoncátlan tincsei közül. Komolyan kivette a kezemből, mintha fontosak lettek volna és a tabletre helyezte őket. – Hol voltál ilyen sokáig, amikor szükség lett volna rád? – követelte. – Nagybátyád menyasszonya hónapokkal ezelőtt megérkezett, te pedig kihagytad az esküvőt, a lakomát és az egész ünnepséget. Tessék, itt töröm magam, hogy egy herceg fiaként kezeljenek, te pedig kerülöd a társadalmi kötelezettségeidet. Mikor pedig végre hazajössz, nem látogatsz meg, hanem lófrálsz a kastélyban szedett-vedett ruháidban, mint egy koldus. És mi ütött beléd, hogy így levágtad a hajad? – apám felesége, aki tíz évvel ezelőtt még elszörnyedt, amikor megtudta, hogy férje törvénytelen gyermeket nemzett, az irtózás helyett javítani akar rajtam. Néha nehezebb volt elfogadni, mintha száműzött volna. – Nem gondoltál rá, hogy társadalmi kötelezettségeid is vannak? Ahelyett, hogy Burrickkal a lovakat pátyolgatjátok? – Sajnálom, úrnőm – a tapasztalat megtanított, hogy sohase vitatkozzak Türelemmel. Különcsége elbűvölte Lovag herceget. Jobb napokon csak elkalandoztak tőle a gondolataim. Most elsodort. – Egy ideig beteg voltam és nem éreztem magam elég jól, hogy lóra üljek. Mire felépültem, az időjárás rosszabbra fordult. Sajnálom, hogy lekéstem az esküvőt. – Ez minden? Ez az egyetlen oka a késésednek? – kérdezte élesen, mintha csalárd összebeszélést sejtett volna a háta mögött. – Igen – mondtam komoran. – De gondoltam az úrnőmre. Hoztam valamit, de a csomagomban maradt. Még nem hoztam föl az istállóból, de holnap megteszem. – Mi az? – követelte, kíváncsian, mint egy gyermek. Nagy levegőt vettem. Már nagyon hívogatott az ágyam. – Egy herbáriumféleség. Egyszerűbb fajta, mert kényesek és a díszesebbek nem élték volna túl az utazást. A csudrák nem használnak táblákat, vagy tekercseket, mint mi. Ez egy faláda, benne a növények apró viaszszobrával, megfelelően kiszínezve és illatosítva, hogy könnyebb legyen azonosítani. Persze csudrául van írva, de gondoltam, így is tetszeni fog. – Érdekesen hangzik – mondta ragyogó szemekkel. – Kíváncsivá tettél. – Hozzak a fiúnak egy széket, úrnőm? Úgy néz ki, mint aki beteg volt – szólt közbe Füze. – Ah, hát persze, Füze. Ülj csak le. Mondd, mi volt a bajod? – Ettem valamit, egyfajta hegyvidéki növényt és rosszul lettem tőle – ez legalább igaz volt. Füze hozott egy kis sámlit. Hálásan ültem le rá. – Ó, értem – intézte el egy legyintéssel. Nagy levegőt vett, körülnézett, aztán hirtelen rám támadt. – Mondd csak, gondoltál már a házasságra? A hirtelen témaváltás annyira jellemző volt Türelemre, hogy elmosolyodtam. Igyekeztem a kérdésre koncentrálni. Egy pillanatra Mollyt láttam magam előtt, szélfútta kipirosodott arcát, kibontott haját. Molly. Holnap, mondtam magamnak. Iszapgát. – Fitz! Azonnal hagyd abba! Nem engedem, hogy úgy bámulj rám, mintha itt sem lennék. Hallottad, amit mondtam? Jól vagy? Összeszedtem magam. – Nem igazán – feleltem őszintén. – Fárasztó napom volt… – Füze, hozz a fiúnak egy kis bodzabort. Fáradtnak látszik. Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom a társalgásra – határozta el Türelem tétován. Először nézett rám igazán. Őszinte aggodalmat láttam a tekintetében. – Talán – kezdte lágyan, egy pillanattal később –, nem ismerem kalandjaid teljes történetét. Lenéztem hegyvidéki lábbelimre. Az igazság ott lebegett a nyelvemen, aztán aláhullott a veszély

kútjába, amit az igazság kimondása hozhatott volna Türelemre. – Hosszú utazás, rossz ételek, koszos fogadók kemény ágyakkal és ragacsos asztalokkal. Ez minden. Nem hiszem, hogy tényleg hallani akarja az összes részletet. Furcsa dolog történt. A tekintetünk találkozott, és tudtam, hogy átlátott minden hazugságomon. Lassan bólintott, elfogadta a válaszomat, aztán félrekapta a fejét. Eltöprengtem, vajon az apám hányszor mondott hasonló hazugságokat. Mibe került Türelemnek rábólintani mindegyikre? Füze a kezembe adta a bort. Belekortyoltam, a bodza édes íze felfrissített. Két kézre fogtam és sikerült Türelemre mosolyognom a pohár fölött. – Meséljen – kezdtem, és a hangom reszketett, mint egy öregemberé. Megköszörültem a torkom. – Mit csinált, amíg távol voltam? Képzelem, hogy egy új királyné megjelenése elfoglaltabbá tehette. Mesélje el, miből maradtam ki. – Ó – mondta, mintha belecsíptek volna. Megint félrekapta a tekintetét. – Tudod milyen magányosan élek. Későig fennmaradni, táncolni és csevegni nem nekem való. Két napig ágyban maradok utána. Már nem nekem való. Bemutatkoztam a királynénak és egyszer-kétszer egy asztalnál ültem vele. Fiatal még, elfoglalt, hozzá kell szoknia az új életéhez. Én pedig már öreg vagyok ehhez, különc és csak a saját dolgommal törődöm… – Kettricken is kedveli a növényeket – próbálkoztam. – Valószínűleg érdekelné… – hirtelen támadt reszketés rázott meg, összekoccantak a fogaim. – Csak… fázom egy kicsit – mondtam és a számhoz emeltem a poharat. Nagyobb kortyot nyeltem, mint terveztem, a kezem megremegett és a bor az arcomra és az ingemre loccsant. Bocsánatkérően fölpattantam, de hűtlen kezem eleresztette a poharat. A szőnyegre hullott és elgurult, sötétvörös foltot hagyva maga után, mint a vér. Gyorsan leültem és magamhoz szorítottam a kezeimet, hogy csillapítsam a reszketésüket. – Nagyon fáradt vagyok – motyogtam. Füze egy rongyot tolt az orrom alá. Letöröltem az arcomat és fölitattam a bor nagy részét az ingemről. Mikor előrehajoltam, hogy feltöröljem a földről amit kiöntöttem, majdnem orra buktam. – Hagyd, Fitz, felejtsd el. Föl tudunk takarítani. Fáradt vagy, alig állsz a lábadon. Bújj ágyba és látogass meg, ha már kipihented magad. Szeretnék valamit megbeszélni veled, de várhat még. Most pedig menj. Fölálltam, hálásan az elbocsátásért és elbúcsúzkodtam. Füze elkísért az ajtóig, aztán figyelte ahogy távozom. Igyekeztem úgy járni, mintha a falak és a padló nem imbolyogna. Megálltam a lépcsőnél, hogy intsek neki, aztán elindultam fölfelé. Miután kikerültem a látómezejéből, megálltam és a falnak támaszkodtam, hogy lélegzethez jussak. Az arcom elé emeltem a kezem, hogy eltakarjam a gyertyák fényét. Hullámokban tört rám a szédülés. Mikor kinyitottam a szemem, szivárványszínű köd homályosította el a látásomat. Összeszorítottam a szemhéjamat és rátapasztottam a kezem. Könnyű lépteket hallottam a lépcsőn lefelé jönni. Két lépéssel fölöttem abbamaradtak. – Jól van, uram? – kérdezte egy hang bizonytalanul. – Egy kicsit sokat ittam – hazudtam. Az ingemre ömlött bortól biztosan olyan szagom volt, mint egy részegnek. – Mindjárt jobban leszek. – Hadd segítsem föl a lépcsőkön. Veszélyes, ha valaki megbotlik rajtuk – rosszallás vegyült a hangjába. Kinyitottam a szemem és az ujjaim között kinéztem. Kék szoknyák a finomabbik fajtából, amit a szolgálólányok szoktak hordani. Biztos volt már dolguk részegekkel. Megráztam a fejem, de nem törődött vele, ahogyan a helyében én sem tettem volna. Éreztem, hogy erősen megfogta a felkaromat, a másik kezével pedig átfogta a derekamat. – Menjünk föl a lépcsőn – bátorított. Akaratlanul is ránehezedtem és fölbotorkáltunk a következő emeletre. – Köszönöm – motyogtam, arra gondolva, hogy most már magamra hagyhat, de nem engedett el. – Biztos, hogy ezen a szinten lakik? A szolgálók szobái a következő emeleten vannak. Biccentettem. – A harmadik ajtó, ha megengedi. Túl hosszú ideig hallgatott. – Az a Fattyú szobája – mondta kurtán és ridegen. Nem rándultam össze a szó hallatán, ahogy régebben tettem volna. Még a fejemet sem emeltem föl. – Igen. Most már távozhat – bocsátottam el én is ridegen. Ehelyett közelebb lépett, belemarkolt a hajamba és hátrarántotta a fejemet. – Újfiú! – sziszegte dühösen. – Itt helyben le kellene dobnom téged! Odakaptam a fejem. Nem tudtam kivenni az arcát, de fölismertem ennek ellenére, arcának formája, vállára omló haja és az illata, mint egy nyári délután… Megkönnyebbülés öntött el. Molly volt, Molly a gyertyaárus. – Hát élsz! – kiáltottam föl. Átöleltem és megcsókoltam.

Legalábbis megpróbáltam. Eltaszított. – Soha nem csókolok meg részeg embert. Már régen megígértem magamnak. És azt sem hagyom, hogy megcsókoljon! – Nem vagyok részeg… beteg vagyok – tiltakoztam. Az izgalomtól még jobban megszédültem. Meginogtam. – De nem számít. Élsz és biztonságban vagy. Megtámasztott, reflexszerűen, ahogy az apját szokta. – Ó, értem. Nem vagy részeg – undor és hitetlenkedés keveredett a hangjába. – És nem vagy az Írnok segédje sem. És lovászfiú sem. Mindig hazugsággal ismerkedsz? Úgy tűnik, mindig oda lyukadsz ki. – Nem hazudtam neked – siránkoztam megzavarodva. Nem sikerült a szemébe néznem, alig láttam. – Csak nem mondtam el… túl bonyolult. Molly, úgy örülök, hogy jól vagy és itt vagy Kosvárott. Azt hittem végig kell kutatnom… – még mindig keményen tartott. – Nem vagyok részeg. Tényleg. Csak most hazudtam, mert kínos volt beismerni, hogy milyen gyenge vagyok. – Tehát hazudsz – csattant. – Jobban kellene szégyellned, hogy hazudsz, Újfiú! Vagy egy herceg fiának szabad hazudnia? Elengedett, én pedig nekiestem a falnak. Megpróbáltam kavargó gondolataimat rendszerezni, miközben a falba kapaszkodtam. – Nem herceg vagyok – mondtam végül. – Fattyú vagyok. Az más. És igen, túlságosan is szégyelltem ahhoz, hogy bevalljam. De sohasem mondtam neked, hogy nem én vagyok a Fattyú. Csak úgy éreztem, hogy ha veled vagyok én vagyok Újfiú. Jó érzés volt, hogy néhányan úgy gondoltak rám, mint Újfiúra és nem úgy, mint a Fattyúra. Nem válaszolt. Ehelyett megragadott, durvábban, mint előtte az ingemnél fogva és a szobám felé taszított. Elcsodálkoztam, hogy milyen erős tud lenni egy nő, ha dühös. Kinyitotta az ajtót, mintha az is az ellensége lenne és az ágyam felé lökött. Amint elég közel voltam hozzá, elengedett én pedig ráestem. Sikerült fölülnöm. Szorosan összekulcsoltam és a térdeim közé fogtam a kezem, hogy csillapítsam a remegésüket. Molly előttem állt. Elmosódottan láttam az alakját, de tudtam, hogy nagyon dühös. – Álmodtam rólad, amíg távol voltam – próbálkoztam. Nem szólt, így felbátorodtam. – Azt álmodtam, hogy Iszapgátban vagy, amikor megtámadták – hangom minden erőfeszítésem ellenére remegett. – Tűzről és Martalócokról álmodtam és arról, hogy két gyermek volt veled. Olyan volt, mintha a sajátjaid lettek volna – a csend még jobban megsűrűsödött. Valószínűleg még bolondabbnak tart, amiért az álmaimról dadogok. Miért, ó miért pont neki kell így, ilyen állapotban látnia engem? Miért Molly az? A csend még hosszabbra nyúlt. – Most pedig itt vagy, biztonságban. Örülök, hogy semmi bajod. De mit csinálsz Kosvárban? – Mit csinálok itt? – kérdezte dühösen. A hangja ugyanolyan rideg és kemény volt, mint eddig, de mintha félelem vegyült volna bele. – Egy barátomat kerestem – elcsuklott a hangja. Mikor ismét megszólalt, erőltetetten nyugodt, majdnem kedves volt a hangja. – Az apám meghalt, adósságban. A hitelezők pedig elvették tőlem a boltot. Rokonokhoz költöztem, hogy segítsek a betakarításnál és pénzt keressek. Iszapgátban. Fogalmam sincs, hogyan tudtad meg. Kerestem némi pénzt, a kuzinom pedig hajlandó lett volna meghitelezni a többit. Az aratás jó volt. Másnap kellett volna visszatérnem Kosvárba, de megtámadták a várost. Ott voltam én is és a két unokahúgom… – elhallgatott. Együtt emlékeztem vele. A hajók, a tűz, a kacagó nő karddal a kezében. Fölnéztem rá, de még mindig homályos volt a látásom. Nem tudtam megszólalni, ő pedig félrenézett. – Kuzinomék elvesztették mindenüket. Szerencsések voltak, mert a gyermekeik életben maradtak. Nem kérhettem meg őket, hogy adjanak pénzt. Még a munkámat sem tudták kifizetni, ha kértem volna tőlük. Így visszatértem Kosvárba, közeledett a tél és nem volt hol laknom. Arra gondoltam, hogy Újfiú mindig a barátom volt. Ha akadt valaki, akitől pénzt kérhetek, akkor ő az. Eljöttem a kastélyba és az írnok segédjét kerestem, de mindenki csak a vállát vonogatta és Fedrenhez küldtek. Fedren végighallgatott, ahogy leírtalak, aztán csak felmordult és Türelemhez küldött – Molly hatásszünetet tartott. Megpróbáltam elképzelni a találkozást, de megborzongtam a gondolattól. – Fölvett, mint szolgáló – mondta lágyan. – Azt mondta, ez a legkevesebb, amit tehet, miután szégyenben hagytál. – Szégyenben hagytalak? – egyenesedtem ki. Az egész világ megrázkódott alattam, a látásom pedig szilánkokra hasadt. – Hogyan? Hogyan hoztalak szégyenbe? – Azt mondta, hogy nyilvánvalóan elnyerted a vonzalmamat, aztán otthagytál – mondta halkan. – Azzal a hamis feltételezéssel, hogy egy napon nőül veszel, ezért hagytam, hogy udvarolj nekem. – De én nem… – elcsuklott a hangom. – Barátok voltunk. Nem tudtam, hogy ennél többet érzel… – Nem tudtad? – emelte föl a fejét; ismertem ezt a mozdulatot. Hat évvel ezelőtt egy gyomron vágás követte volna. Összerezzentem. Halkabban folytatta. – Azt hiszem, számítanom kellett volna rá, hogy

ezt mondod. Könnyű ilyet mondani. Rajtam volt a támadás sora. – Te hagytál el engem egyetlen szó nélkül azzal a matrózzal, Zsáddal. Azt hitted nem tudok róla? Ott voltam, Molly. Láttam, amint kart karba öltve elsétáltok. Miért nem jöttél előtte hozzám? Kihúzta magát. – Előtte vagyonom volt. Akaratom ellenére lettem adós. Gondold, hogy tudtam apám minden tartozásáról? Csak a temetés után jöttek és mindent elvesztettem. Koldusként kellett volna hozzád jönnöm, remélve, hogy befogadsz? Azt hittem, hogy törődsz velem. Azt hittem, hogy… Légy átkozott! Miért is mondom el neked! – szavai kövekként csattantak rajtam. Tudtam, hogy a szemei izzanak, arca pedig kipirult. – Azt hittem, hogy feleségül akarsz venni, hogy közös jövőnk lesz. Én is hozzá akartam járulni valamivel, nem pedig elszegényedve hozzád menni. Arról álmodtam, hogy lesz egy kis boltunk, ahol én gyertyákat meg mézet árulok, te pedig tekercsekkel és írással foglalkozol… Ezért a kuzinomhoz mentem, hogy pénzt kérjek. Nem tudott adni, de elintézte, hogy Iszapgátba mehessek a bátyjához. Mondtam, hogy hogyan végződött. Egy halászhajón dolgoztam, hogy visszajussak, Újfiú, halakat beleztem ki és sóztam meg. Úgy tértem vissza Kosvárba, mint egy kivert kutya. Leküzdöttem a büszkeségemet, hogy feljöjjek a kastélyba, hogy megtudjam, mennyire ostoba voltam. Fattyú vagy, Újfiú. De még mennyire. Egy darabig furcsa hangokat hallottam, aztán rájöttem, hogy sír. Tudtam, hogy ha fölállok, hogy odalépjek hozzá, orra buknék. Ehelyett, ostobán, mint egy részeg ember, megszólaltam. – És mi van Zsáddal? Miért bújtál hozzá? Miért nem hozzám jöttél egyenesen? – Mondtam már! Ő a kuzinom, te bolond! Ha bajban vagy, a családodhoz fordulsz segítségért. Segítséget kértem tőle, ő pedig a családja farmjára küldött, hogy segítsek az aratásnál – elhallgatott, aztán hitetlenkedve folytatta. – Mit gondoltál? Hogy olyan lány vagyok, aki másik férfihoz bújik? Hogy hagyom, hogy udvarolj nekem és másvalakivel járok? – Nem. Én nem mondtam ilyet. – Dehogynem – mondta hirtelen, mintha rájött volna az összefüggésekre. – Olyan vagy, mint az apám volt. Mindig azt hitte, hogy hazudok, mert annyi hazugságot mondott már életében. Akárcsak te, „Nem, nem vagyok részeg”, amikor bűzlesz a bortól és alig állsz a lábadon. És az az ostoba történet „álmodtam rólad”. Mindenki tudta, hogy Iszapgátba megyek. Valószínűleg ma éjjel hallottad a történetet, amíg valamelyik kocsmában ücsörögtél. – Nem, ez nem igaz, Molly. Hinned kell nekem – belemarkoltam az ágyba, hogy függőlegesen tudjam tartani magam. Hátat fordított nekem. – Nem kell! Nem kell hinnem többé senkinek – elnémult, mintha töprengett volna valamin. – Tudod, egyszer régen, amikor még nagyon kicsi voltam, mielőtt még veled találkoztam volna, egy Tavaszünnepen a piacon sétáltam – a hangja furcsán nyugodt lett és üres. – Kértem az apámtól egy fillért, hogy elmehessek, de ő pofonvágott és azt mondta, nem ad pénzt ilyen fölösleges dolgokra. Aztán bezárt a boltba és elment inni, de én már akkor is tudtam, hogyan jutok ki a boltból. Elmentem a vásárba csak azért is, hogy legalább körülnézzek. Volt ott egy öregember, aki kristállyal jósolt. Tudod, hogy csinálják, egy gyertya fényébe tartják a kristályt és megmondják a jövődet abból, ahogy a fény megtörik rajta. – Tudom – feleltem, amikor elhallgatott. Ismertem ezt a fajta bűbájosságot. Láttam már, ahogy egy nő arcára vetül és a jós olvas a színekből. Most azt kívántam, bár Molly arcát látnám tisztán. Azt gondoltam, hogy ha a szemébe tudnék nézni, rá tudnám bírni, hogy meglássa az igazságot a tekintetemben. Azt kívántam, bárcsak talpra tudnék állni, hogy hozzá léphessek és a karjaimba zárhassam. Részegnek hitt és tudtam, hogy elesnék. Nem szégyenítem meg magamat még egyszer előtte. – Az összes lány jósoltatott magának, de nekem nem volt pénzem, hát csak figyeltem. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy szégyenlős vagyok. Megkérdezte, hogy nem akarom-e tudni a jövőmet. Én pedig elsírtam magam mert tudni akartam, de nem volt pénzem. Aztán a halárus felesége kinevetett és azt mondta, hogy nincs szükségem rá, mert már mindenki tudja. Egy iszákos lánya voltam, egy iszákos felesége leszek és iszákosok anyja – suttogta. – Mindenki nevetett, még az öregember is. – Molly – mondtam, de még csak meg sem hallott. – Még mindig nincsen pénzem – mondta lassan. – De legalább tudom, hogy nem leszek iszákos ember felesége. Nem hiszem, hogy barátkozni akarnék eggyel is. – Meg kell hallgatnod engem. Nem vagy igazságos! – összefolytak a szavaim. – Én csak… Becsapódott az ajtó. – … Nem tudtam, hogy ennyire kedveltél – fejeztem be ostobán az üres és hideg szobának. A reszketés eluralkodott rajtam. Nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen veszítsem el újra Mollyt. Fölálltam és sikerült két lépést megtennem, mielőtt vészesem megingott volna alattam a talaj és térdre roskadtam. Egy darabig négykézláb maradtam; nem hiszem, hogy értékelné, ha úgy másznék utána, mint

egy kutya. Ha egyáltalán megtalálnám. Visszamásztam az ágyamhoz és belebújtam, még csak le sem vetkőztem. Elhomályosult a látásom, de nem sikerült elaludnom. Ehelyett feküdtem az ágyamban és arra gondoltam, milyen ostoba fiú voltam tavaly nyáron. Egy nőnek udvaroltam, miközben azt hittem, hogy egy lánnyal sétálgatok. Az a pár év különbség olyan sokat jelentett nekem, de nem úgy, ahogy kellett volna. Úgy viselkedtem, mint egy fiú, aki férfinak akarja láttatni magát. A fiú pedig megsértette és igen, megcsalta, minden bizonnyal örökre elvesztette. A sötétség körbezárt, mindent feketeség töltött be egyetlen apró szikra maradt csak. A fiút szerette és közös életet képzelt el magunknak. Ebbe a kis szikrába kapaszkodva merültem álomba.

4

Kétségek

A

MESTERSÉGET ÉS AZ ÖSZTÖNT illetően úgy vélem, minden embernek van némi tehetsége bennük. Láttam már, ahogy egy anya fölkapja a fejét és a másik szobába siet, éppen amikor gyermeke fölébred. Ez is lehet a Mesterség egyik megnyilvánulása. Tanúja voltam, ahogy egy hajó összeszokott legénysége szótlanul, tökéletes összhangban végzi a munkáját, akár egy Kör, amitől a hajó egyetlen hatalmas úszó lénnyé változik, melynek a matrózok a lelkei. Mások sajátos fogékonysággal viseltetnek bizonyos állatok iránt, ami családi címerükben, vagy gyermekeik névadásában nyilvánul meg. Az Ösztön megnyílik mindazoknak, akik fogékonyak rá és lehetővé teszi, hogy egy állat éberségét és érzékeit használják, de a néphiedelem szerint a legtöbb Ösztönnel rendelkező ember előbb-utóbb köteléket alakít ki egy bizonyos állattal. Néhány történet beszámol róla, hogy bizonyos esetekben az Ösztön használója átvette az állat szokásait és végül maga is fölvette az alakját. Úgy hiszem, ezeket a történeteket kizárhatjuk, mivel valószínűleg csak a gyermekeket akarták elriasztani a Bestiabűbájtól. * Délután ébredtem föl, a szobám kihűlt és nem égett tűz a kandallóban. Átizzadt ruháim a testemhez tapadtak. Letámolyogtam a konyhába, ettem valamit, aztán átmentem a fürdőbe. Ismét rám tört a remegés, ezért visszamentem a szobámba. Vacogva bújtam ágyba. Később valaki bejött és beszélt hozzám. Nem emlékszem, hogy mit mondott, de emlékszem, hogy megrázott. Kellemetlen érzés volt, de nem foglalkoztam vele. Kora este ébredtem föl ismét. Tűz égett a kandallóban, mellette tűzifa sorakozott. Egy kis asztal állt az ágyam mellett, rajta hímzett terítőn egy tálca kenyérrel, hússal és sajttal. Nagy csészében forró vízre váró tealevél állt, a tűzön pedig hatalmas kanna víz melegedett. Fürdőteknő és szappan állt a kandalló másik végében, az ágyam lábánál valaki tiszta inget hagyott. Zavaromat leküzdve hálásan merültem bele a fürdővízbe. Nemsokára javult az állapotom, nem szédültem és könnyűnek éreztem magam. A teában volt egy csipetnyi tündérháncs; azonnal Árnyra gyanakodtam és eltűnődtem, vajon ő próbált-e fölébreszteni. De nem, Árny csak éjszaka hívat magához. Éppen a tiszta inget húztam föl, mikor halkan kinyílt az ajtó és a Bolond surrant be a szobámba. A téli, fekete-fehér öltözetében volt, ami kiemelte színtelenségét. A ruhája selyemszerű anyagból készült és olyan lazán szabták, hogy majdnem eltűnt benne. Megnőtt, vékonyabb is lett, amennyire ez lehetséges nála és mint mindig, fehér szemei meghökkentőek voltak még vértelen arcában is. Rám mosolygott és kiöltötte a nyelvét. – A te műved? – intettem körbe. – Köszönöm. – Nem, nem az enyém – tiltakozott, sápadt haja szálanként lobogott sipkája alól. – De segítettem. Köszönöm, hogy megfürödtél. Nagyon megkönnyíted a feladatomat, hogy rád nézzek néha. Örülök, hogy ébren vagy. Hihetetlenül horkolsz. – Megnőttél – jegyeztem meg elengedve a fülem mellett a megjegyzéseit. – Igen, akárcsak te. És beteg voltál. Meg sokáig aludtál. Most pedig ébren vagy, ettél és megfürödtél. Még mindig szörnyen nézel ki, de már nem bűzlesz. Késő délután van. Akarsz még további nyilvánvaló tényekről csevegni? – Álmodtam rólad, amíg távol voltam. Bizonytalanul méregetett. – Tényleg? Milyen megható. Nem mondhatnám, hogy én álmodtam rólad. – Hiányoztál – mondtam és némi elégtételül szolgált, hogy meglepődést pillantottam meg az arcán. – Muris. Ezért játszottad a bolondot magad is olyan sokszor? – Azt hiszem. Ülj le. Mesélj, mi történt, amíg távol voltam. – Nem tehetem. Elmés király vár. Vagyis, nem vár, ezért kell odamennem. Ha jobban érzed magad, te is meglátogathatnád. Különösen, ha nem számít rád – sarkon fordult és elindult kifelé, aztán

visszafordult felém és megrázta egyik nevetségesen hosszú ingujját, amelyen csengők voltak. – Légy jó, Fitz. Ezentúl jobban igyekezz elkerülni, hogy megöljenek – az ajtó halkan bezárult mögötte. Egyedül maradtam. Töltöttem még egy pohár teát. Ismét nyílt az ajtó, arra számítottam, hogy a Bolond tér vissza, ehelyett Füze jelent meg. – Ó, már fölébredt – jegyezte meg, aztán szemrehányóan folytatta. – Miért nem mondtad, hogy milyen fáradt vagy? Halálra rémítettél, hogy az egész napot átaludtad – nem várta meg, míg beljebb hívom, hanem beviharzott, tiszta ágyneműkkel a karján, háta mögött Türelem úrnővel. – Ah, már fölkelt! – jegyezte meg Füzének, mintha kételkedne benne. Nem zavarta őket, hogy szégyenszemre csak egy hálóing volt rajtam. Türelem az ágyamra telepedett, míg Füze tett-vett. Nem akadt sok teendő meglehetősen sivár szobámban, de azért összerakta az edényeket, megpiszkálta a tüzet és rosszallóan csettegett piszkos fürdővizem és szétszórt ruháim láttán. A kandalló mellé parancsolt, amíg áthúzta az ágyneműt, majd fintorogva összegyűjtötte a szennyest és kiviharzott a szobából. – Rendbe akartam tenni… – motyogtam szégyenlősen, de Türelem mintha észre sem vette volna. Parancsolóan az ágyra mutatott. Vonakodva ágyba bújtam. Azt hiszem, azóta sem voltam olyan kiszolgáltatott helyzetben, amit azzal tetézett, hogy fölém hajolva elrendezte a takaróimat. – Mollyval kapcsolatban pedig – kezdte hirtelen –, az előző esti viselkedésed meglehetősen elítélendő volt. Kihasználtad a gyengeségedet, hogy a szobádba csald és fölzaklasd a vádaskodásoddal. Fitz, nem engedhetem meg. Ha nem volnál olyan beteg, most nagyon dühös lennék rád. Ehelyett inkább mélységesen csalódtam benned. Nem is tudom mit szóljak ahhoz, ahogy félrevezetted szegény lányt. Csak azt tudom mondani, hogy többet nem fog megtörténni. Tisztességesen viselkedsz vele mostantól. Egyszerű félreértésből hirtelen komoly ügy kerekedett. – Itt valami tévedés van – igyekeztem meggyőzően hangzani. – Mollyval tisztáznunk kell a dolgokat. Beszélnünk kell egymással. Biztosíthatom, lelki békéje érdekében, hogy nem arról van szó, amire gondol. – Tartsd észben, hogy ki vagy. Egy herceg fia nem… – Fattya – emlékeztettem határozottan. – FitzLovag. Lovag fattya vagyok. Ez megrázta Türelem úrnőt. Ismét éreztem, mennyire megváltoztam mióta elhagytam Kosvárat. Többé nem egy fiú voltam, akit felügyelhet és kijavíthat. Látnia kellett, olyannak, amilyen vagyok. Mégis, igyekeztem enyhíteni a kijelentésemet. – Nem Lovag herceg törvényes gyermeke vagyok, úrnőm. Csak a férjének a fattya. Ült az ágyam lábánál és nézett rám, őzszemei az én szemembe mélyedtek. Átláttam minden szelességén és zavarodottságán egy lélekbe, amely több fájdalmat és nagyobb megbánást képes érezni, mint amekkorát valaha is sejtettem. – Hogyan is felejthetném el? – kérdezte suttogva. Nem találtam a hangomat. Füze visszatérése mentett meg az azonnali válaszadástól. Két szolgálót és néhány kisebb fiút hozott magával. Kivitték a fürdőteknőt és a tálcákat, Füze pedig egy másik tálcát tett elénk, melyen kis teasütemények és gőzölgő csészék álltak. Hallgattunk, amíg a szolgálók elmentek, aztán Füze elkészítette a teáinkat és leült kötögetni. – Pontosan ezért több, mint egyszerű félreértés – tért vissza Türelem a témához, mintha nem is szóltam volna közbe. – Ha csak Fedren tanítványa volnál, vagy lovászfiú, szabadon udvarolhatnál és házasodhatnál. De nem vagy az, FitzLovag Látnok. Királyi származék. Még ha csak fattyú – (nehezen ejtette ki a szót) – is, akinek ugyanúgy figyelembe kell vennie bizonyos szokásokat és megtartani bizonyos távolságokat. Gondold el a helyedet az udvarban. A király engedélyét kell kérned a házasodáshoz. Ezt biztosan tudod. Az illem pedig megkívánja, hogy tájékoztasd udvarlási szándékodról, hogy megfontolhassa a helyzet előnyeit és eldöntse, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Elmés pedig végiggondolja. Megfelelő-e az idő a házassághoz? Milyen előnnyel jár a korona számára? Elfogadható-e a házasság, vagy újabb skandalumot teremt? Összefér-e a kötelességeiddel és a feladataiddal? Elfogadható-e a hölgy származása? Akarja-e a király, hogy gyermeked szülessék? Minden egyes feltett kérdéssel egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. Soha nem terveztem el, hogy udvaroljak Mollynak. Gyermekkori barátság volt, amiből mélyebb kapcsolat lett. Tudtam, hogy a szívem mennyire vágyik rá, de a fejem sosem gondolta végig. Türelem mindent leolvasott az arcomról. – Emlékezz arra is, FitzLovag, hogy már felesküdtél a királyodnak, az életed az övé. Mit tudnál fölajánlani Mollynak, ha összeházasodnátok? Amit a király eléd vet? Azt a kis időt, amit nem ő követel meg? Aki már fölesküdött a királynak, kevés ideje marad másra – könnyek szöktek a szemébe. – Vannak asszonyok, akik hajlandóak elfogadni, amit egy ilyen férfi ajánlani tud. Mások számára nem elég. Soha nem lesz elég. Meg kell… – tétovázott, aztán nagy nehezen kibukott belőle – Meg kell fontolnod mindezt. Egy ló nem bír el két nyerget, bármennyire szeretne is… – a hangja elcsuklott. Lehunyta a szemeit, mintha

valami égetné. Aztán nagy levegőt vett és sietve folytatta. – Még valami, amit meg kell fontolnod. Molly vagyonos nő, legalábbis az volt. Kiválóan érti a szakmáját. Szerintem képes lesz újrakezdeni. De mi a helyzet veled? Mit adhatnál te neki? Szépen írsz, de nem birtoklod egy írnok tudását. Jó lovászfiú vagy, de nem ezzel keresed a kenyered. Egy herceg fattya vagy, aki a kastélyban él, etetik, ruházzák de nincs állandó kereseted. Ez a hely kényelmes szoba egy embernek, de ide akarnád hozni Mollyt is? Vagy tényleg azt hitted, hogy a király megengedné, hogy elhagyd Kosvárt? És ha igen, akkor mi történik? Együtt élsz az asszonyoddal, aki kétkezi munkájával keresi meg a napi betevőt te pedig semmit sem teszel? Vagy pedig szándékodban áll kitanulni a gyertyakészítést és azzal foglalkozni egész életedben? Végre szünetet tartott. Nem várt választ, én pedig nem is próbálkoztam vele. – Meggondolatlanul cselekedtél. Tudom, hogy nem akartál ártani senkinek sem, nekünk pedig ügyelnünk kell rá, hogy senkinek se essék baja miatta, de különösen Mollynak. Az udvari pletykák és intrikák között nevelkedtél. Ő nem. Azt akarod, hogy az terjedjen el, hogy a te ágyasod, vagy még rosszabb, hogy udvari lotyó? Hosszú évekig csak a férfiaké volt az udvar. Vágy királyné… királyné volt, de nem tartotta úgy kézben az udvart, mint Konstancia királyné. Most már van királyné az udvarban. Bizonyos dolgok már meg is változtak, majd te is tapasztalni fogod. Ha valóban azt reméled, hogy Mollyt veszed el feleségül, lépésről lépésre kell bevezetned az udvarba, másként kívülállónak fogja érezni magát, aki csak bólogatni tud. Nyíltan beszélek veled, FitzLovag. Nem akarok goromba lenni, de jobb, ha most vagyok kemény, mintha Mollynak kellene egy életen át elviselnie – nagyon nyugodtan beszélt, végig a szemembe nézett. Várt, amíg reménytelenül megkérdeztem. – Mit kell tennem, tehát? Egy darabig csak a kézfejét nézte, aztán ismét a szemembe nézett. – Pillanatnyilag semmit. Szó szerint. Mollyt megtettem az egyik szolgálólányomnak. Tehetséges, és jó tanítóm a gyógyfüvek és növények terén. Fedren tanítja a betűvetésre. Egyelőre csak ennyi történik. Az udvari hölgyeknek el kell fogadniuk a jelenlétét és nem úgy, mint a fattyú asszonya. Egy idő múlva elkezdheted látogatni, de most nem lenne helyénvaló, hogy kettesben maradjatok, vagy az, hogy látogasd egyáltalán. – De beszélnem kell vele, csak egyszer és röviden, aztán ígérem, hogy betartom a feltételeit. Az hiszi, hogy szántszándékkal becsaptam. Azt hiszi, részeg voltam múlt éjszaka. Meg kell magyaráznom… Türelem azonban már az első szavaimnál megrázta a fejét és folytatta, amíg el nem akadtam. – Már így is rengeteg szóbeszéd terjeng, amiért téged keresve érkezett. Sikerült elütnöm a pletykákat azzal, hogy Molly hozzám jött, mert nehézségei voltak és az édesanyja Erika úrnő szolgálója volt Konstancia úrnő idején. Ami igaz is és ezért helyes lépés volt engem keresnie, mert Erika úrnő jó ismerősöm volt, amikor Kosvárba jöttem. – Ismerte Molly édesanyját? – kérdeztem kíváncsian. – Nem igazán. Mielőtt Kosvárba jöttem volna, hozzáment egy szatócshoz, de Erika úrnőt jól ismertem és mindig kedves volt hozzám. – Nem mehetnék az úrnő szobájába, hogy beszéljek vele és… – Nem akarok botrányt! – jelentette ki határozottan. – Fitz, vannak ellenségeid az udvarban. Nem hagyom, hogy Molly legyen az áldozata. Tessék. Elég egyértelműen fogalmaztam? Nyíltan szólt és olyan dolgokról, amikről nem hittem, hogy tudna. Mennyit tudott valójában az ellenségeimről? Vajon azt gondolja, hogy csak társadalmi ellentétekről van szó? Ami persze önmagában elég egy udvartartásban. Pompa jutott az eszembe, alantas eszközei és köpönyegforgatása, ha védekezni, vagy vádaskodni kellett. Azon töprengtem, hogyan kellene megölnöm. – Az arckifejezésedből látom, hogy megértetted – kelt föl az ágyról. – Füze, azt hiszem, hagynunk kellene, hogy FitzLovag lepihenjen. – Kérem, legalább azt mondja meg neki, hogy ne legyen dühös rám – könyörögtem. – Mondja meg neki, hogy nem voltam részeg tegnap este és sohasem akartam becsapni, vagy megbántani. – Nem adok át semmilyen üzenetet! És te sem, Füze! Láttam ám azt a kacsintást. Kérlek benneteket, hogy legyetek józanok. Vésd az eszedbe FitzLovag. Nem ismered Mollyt. Bokréta kisasszonyt. Most pedig pihenj. Otthagytak, s bár megpróbáltam elcsípni Füze pillantását, kerülte a tekintetemet. Bezárult mögöttük az ajtó, én pedig végigdőltem az ágyon. Megpróbáltam féken tartani kicsapongó gondolataimat, hiszen végtére is Türelemnek igaza volt. Csak reménykedtem, hogy Molly meggondolatlannak és nem csalárdnak tartja a viselkedésemet. Fölkeltem az ágyból, megpiszkáltam a tüzet, aztán leültem a kandallópárkányra és körülnéztem a szobámban. A Hegyvidéki királyságban eltöltött hónapok után valóban sivárnak tűnt. Az egyetlen dísz egy

poros faliszőnyeg volt, ami Bölcs királyt ábrázolta, amint éppen barátságot köt egy Előddel. A szobához tartozott, akárcsak az a cédrusfa láda, amiben a ruháimat tartottam. Kritikus szemmel méregettem a faliszőnyeget. Molyrágta darab volt, értettem, miért száműzték ide. Fiatalabb koromban rosszakat álmodtam miatta. Régimódi szövése miatt Bölcs király alakja elnyúltnak tűnt, az Előd pedig nem hasonlított egyetlen általam ismert lényre sem. A vállai mögött szárnyszerűség tündökölt, ami lehetett akár egyfajta ragyogás is. Hátradőltem, hogy jobban szemügyre vegyem. Elbóbiskoltam, arra ébredtem, hogy huzat csapja meg az arcomat. A rejtekajtó nyitva állt, ami mögött keskeny lépcsősor vezetett Árny birodalmába. Fölálltam és kinyújtóztam, aztán fölmentem a kőlépcsőkön. Mikor először másztam meg ezeket a lépcsőket, szintén hálóinget viseltem; akkor egy ijesztő, sebhelyekkel teli, csillogó szemű öregembert követtem, aki fölajánlotta, hogy megtanít embereket ölni. Szótlanul fölajánlotta a barátságát is, én pedig elfogadtam mindkettőt. A lépcső hideg volt, por és pókháló bújt meg mindenütt. Árny szobája ugyanolyan kaotikus, hanyag és kényelmes volt, mint mindig. A szoba egyik végében volt az a kandalló, amelyikkel dolgozott, egy masszív kőasztal társaságában, melyet a megszokott rendetlenség uralt: mozsarak, tekercsek, csövek és szerszámok, húsdarabok Somfordinak, a menyétnek és egy megfeketedett kanna, amelyből vékony füst szálldogált. Árny nem volt ott. A szoba másik végében ült egy párnázott székben, a másik kandalló előtt. Egymásba lógó kárpitok borították a padlót, egy elegánsan megfaragott asztalon pedig egy gyümölcsöstál és egy üveg bor állt. Árny egy tekercset tanulmányozott a fény felé tartva. Tényleg távolabb tartotta a szemétől, mint szokta és aszottabb kezek tartották, mint régebben? Szürke köpenye ugyanolyan nyúzott volt, mint mindig, vállára hulló haja szinte egybeolvadt a színével. Volt, ami megváltozott, volt ami nem. Végre leengedte a tekercset és rám nézett. Zöld szeme furcsának tűnt a Látnok vérvonalhoz képest. Himlőszerű sebhelyei ellenére, ami arcát és kezeit borította, törvénytelen származása ugyanúgy kiütközött, mint az enyém. Azt hiszem, kezelhettem volna úgy, mint az unokabátyámat, de a mester-tanítvány kapcsolat szorosabb volt, mint a vér köteléke. Végigmért, én pedig kihúztam magam. Komoly hangon szólalt meg. – Lépj a fényre, fiú. Közelebb mentem, rossz előérzettől hajtva. – Ha törekvő árulók lennénk, te meg én, mindenkivel láttatnánk a hasonlóságodat Lovaghoz. Megtaníthatnálak úgy állni, ahogy ő; a járásod már szinte ugyanaz. Megmutathatnám, hogyan ráncosítsd meg az arcod, hogy idősebbnek tűnj. Nagyjából egyforma magasak vagytok. Megtanulhatnád a szava járását, és úgy nevetni, ahogy ő. Lassan erőt gyűjthetnénk, csendesen, hogy senkinek se tűnjék fel, egy napon pedig előbújnánk, hogy átvegyük a hatalmat. Szünetet tartott. Megráztam a fejem, aztán mindketten elmosolyodtunk, én pedig leültem elé a szőnyegekre. – Szakmai ártalom, attól tartok – sóhajtott és kortyolt a borából. – Gondolnom kell ilyesmikre, mert tudom, hogy másoknak is megfordul a fejében. Előbb vagy utóbb egy nemeske azt hiszi majd, hogy az ő fejéből pattant ki és megkörnyékez. Várd csak ki, majd meglátod, hogy igazam lesz. – Remélem, hogy tévedsz. Már így is elegem van az intrikákból és keserű tapasztalatból tudom, hogy nem vagyok olyan jártas benne, mint szerettem volna. – Nem voltál rossz, tekintve, hogy kivel álltál szemben. Túlélted – belebámult a tűzbe. Ki nem mondott kérdés lebegett kettőnk közt. Vajon miért fedte föl Elmés Pompának, hogy orgyilkos vagyok? Miért hozott olyan helyzetbe, hogy olyan embernek kell engedelmeskednem és elszámolnom, aki a halálomat akarta? A kezére játszott, hogy elvonja a figyelmét más dolgokról? Ha valóban áldozati bárány vagyok, vajon még mindig az orra előtt lógat, hogy elterelje Pompa gondolatait? Azt hiszem, még Árny sem tudott volna válaszolni minden kérdésemre, feltenni őket pedig a legsötétebb árulás lenne. Mindketten már régóta Elmés király kezébe adtuk az életünket a királyi család védelmében. Nem volt jogunk megkérdőjelezni, hogyan használ föl bennünket. Arra az árulás útja vezetett. Így hát Árny a tűz felé tartotta az őszi bort és töltött nekem is. Rövid ideig apróságokról beszélgettünk, amik csak nekünk voltak fontosak, ám annál drágábbak a szívünknek. Somfordi, a menyét után érdeklődtem, ő pedig sajnálatát fejezte ki Kotnyeles halála miatt. Föltett egy-két kérdést, hogy tudassa, tisztában van Igazságnak tett jelentésemről és ellátott a kastély apró-cseprő pletykáival. Mikor Kettrickenről kérdeztem, elkomorult. – Nehéz út áll előtte. Olyan udvarba érkezett, ahol sokáig nem volt igazi királyné, és még ő sem az.. Nehézségek közepette kell berendezkedni, amikor nem csak külső ellenségtől kell tartanunk, hanem belső viszályoktól is. Rengeteg lakomát és tömörülést rendeztek a tiszteletére. A hazájában hozzászokott, hogy a népe közt jár-kel, saját maga gondozza a kertjeit és személyesen törődik a népe bajával, itt pedig

csak a nemesség és a kiváltságosak a társasága, nem mehet ki csak úgy a városba. Nem látja be mire jó az a sok lakoma és italozás, a drága öltözetek mutogatása és az ékszerek csillogtatása, pedig errefelé szinte ez az összejövetelek célja. Ezért nem is mutat túl jól. Csinos asszony a maga módján, de túl magas, túl izmos és túlzottan is szőke Kosvár asszonyai között. Harci mén a vadászok közt. Jószívű, de nem tudom, hogy megfelel-e a feladatnak. Valójában azt hiszem, sajnálom őt, fiú. Egyedül érkezett. Azok, akik elkísérték már rég visszatértek a hegyek közé, így nagyon egyedül van azok ellenére, akik keresik a társaságát. – És Igazság? – kérdeztem aggódva. – Nem tesz semmit a magányossága ellen? Nem tanítja az itteni dolgokra? – Igazságnak kevés ideje van rá – mondta Árny egyszerűen. – Megpróbálta elmagyarázni Elmésnek, még az esküvő előtt, de nem hallgattunk rá. Elszédített minket az a sok előny, amit jelentett. Elfelejtettem, hogy asszonya lesz az udvarnak és minden nap jelen lesz. Igazságnak mindkét keze tele van munkával. Ha csak egyszerűen férj és feleség lennének, idővel elsimulnának ezek a dolgok, de itt és most minden erejükkel a megjelenésre kellene koncentrálniuk. Hamarosan örököst várnak tőlük. Nincs idejük megismerni egymást, sem gondoskodni a másikról – láthatta a fájdalmat az arcomon. – Ez a királyi család sorsa, fiú. Lovag és Türelem volt a kivétel és ők politikai előnyökkel fizettek a boldogságukért. Sosem hallott esemény volt, hogy szerelemből nősüljön a trónörökös herceg. Gondolom már tucatszor hallottad, hogy milyen ostobaságot követett el ezzel. – És mindig azon tűnődtem, vajon érdekelte-e az apámat. – Sokba került neki – mondta Árny halkan. – Nem hiszem, hogy megbánta a döntését, de ő volt a trónörökös. Neked nincsenek ilyen előnyeid. Tudtam, hogy szóba kerül. Sejtettem, hogy tud mindenről, de hasztalan reméltem, hogy szó nélkül hagyja. Éreztem, hogy lassan elvörösödöm. – Molly. Lassan bólintott. – Más dolog, ha lent történik a városban. Még gyerek voltál. De most már férfiként néznek rád. Mikor feltűnt és téged keresett, az embereknek megindult a fantáziája. Türelem figyelemre méltóan határozott volt a pletykák eltussolásában. Hamar fölülkerekedett a helyzeten. Nem mintha én az udvarban tartottam volna a lányt, de jól kezelte a dolgot. – A lányt – ismételtem meg. Ha „a szajhát” mondott volna, az sem fájt volna jobban. – Árny, te félreismered őt és engem is. Csak barátságnak indult és ha valaki hibás az ügyben az csak én vagyok. Mindig azt hittem, hogy a városban töltött idő csak az enyém volt – elakadtam, magam is ostobaságnak éreztem a szavaimat. – Azt hitted, hogy kettős életet élhetsz? – a hangja lágy volt, de határozott. – A királyhoz tartozunk, fiú. A király emberei vagyunk, ő rendelkezik az életünkkel. Minden pillanatával, minden nap, ébren, vagy álmodva. Nincs időd a saját dolgaidra. Csak a királyéra. Kényelmetlenül mocorogtam a székemen és végiggondoltam, mit tudok Árnyról. Itt találkoztam vele, sötétben, ebben az elzárt szobában. Sohasem láttam másutt, senki sem említette a nevét. Olykor, Démutka úrnő álcájában kilépett a kastélyból, egyszer pedig együtt lovagoltunk át egy éjszakát a rossz emlékű Pöröly nevű faluba, de még az is a király parancsára történt. Milyen volt Árny élete? Egy szoba, finom ételek és bor, valamint egy menyét társaságnak. Elmés bátyja volt, ha királyi ágyban született volna, ő ülne most a trónon. Vajon az ő élete az enyém hírnöke volt? – Nem. Nem szóltam, de ahogy fölnéztem Árny arcára, kitalálta a gondolataimat. – Én választottam ezt az életet, fiú, miután egy rosszul kevert főzet az arcomra és a kezemre robbant. Valaha jóképű voltam és hiú. Majdnem olyan hiú, mint Pompa. Mikor megsérült az arcom, meg akartam halni. Hónapokig ki sem mozdultam a szobámból, csak nagy ritkán, álcázva önmagam. Persze, akkoriban még nem Démutkaként, de olyan álcákban, amik eltakarták az arcom és a kezem. Hosszú időre elhagytam Kosvárt. Mikor végül visszatértem, az a csinos fiú, aki valaha voltam, meghalt. Rájöttem, hogyan válhatok hasznára a királyi családnak. Ennél persze hosszabb a történet, de tudd, hogy én választottam ezt az életet és nem Elmés kényszerítette rám. A te jövőd még változhat, de ne hidd, hogy a te kezedben van. – Ezért tudott rólad Lovag és Igazság, de Pompa nem? – tört elő belőlem a kíváncsiság. Árny furcsán mosolygott. – Egyfajta kedves mostoha-nagybácsi voltam nekik, ha el tudod képzelni. Bizonyos módon vigyáztam rájuk, de miután megégettem magam, még előlük is elvonultam. Pompa sohasem ismert, az anyja betegesen félt a himlőtől. Azt hiszem, az utolsó mondatig elhitte a Himlős Emberről szóló legendákat. Éppenséggel babonásan félt mindenkitől, aki nem volt… egész. Abból is látható, ahogy Pompa távol tartja magát a Bolondtól. Vágy királyné közelében sohasem akadt sánta szolgáló, vagy olyan inas, akinek akár csak egy ujja is hiányzott. Mikor visszatértem, nem mutattak be a királynénak, vagy a gyermekének. Mikor Lovag trónörökössé avattatott, Elmés fölfedte a kilétemet neki.

Megdöbbentem rajta, hogy emlékezett rám és hiányoztam neki. Aznap este elhozta hozzám Igazságot, meg is szidtam miatta. Nehéz volt megértetni velük, hogy nem találkozhatok velük amikor csak akarják. Azok a fiúk! – mosolyogva megrázta a fejét. Megmagyarázhatatlan irigység fogott el egy pillanatra. Visszatereltem a beszélgetés fonalát magamra. – Mit gondolsz, mit kellene tennem? Árny töprengve elhúzta a száját, aztán belekortyolt a borába. – Egyelőre Türelem jó tanácsot adott. Fogadd meg és kerüld Mollyt, de ne feltűnően. Kezeld úgy, mint bármelyik szolgálólányt. Ne keresd föl, foglalkozz inkább a királynéval. Igazság örülni fog, ha lefoglalod, Kettricken pedig hálás lesz egy ismerős arcért. Ha pedig szándékodban áll nőül venni Mollyt, a királyné erős szövetséges lehet. Egyúttal vigyázz is rá. Ne feledd, hogy vannak olyanok, akik nem szívesen látnák Igazság utódját. Olyanok, akik nem örülnének, ha neked is lennének. Légy óvatos és éber. – Ez minden? – kérdeztem megrémülve. – Nem. Menj és pihenj le. Pompa feketegyökérrel próbált megmérgezni? – bólintottam, Árny pedig megrázta a fejét, aztán egyenesen a szemembe nézett. – Fiatal vagy, talán még teljesen rendbe is jössz. Láttam már mást is, aki túlélte, de egész életében reszketett. Nem fog nagyon látszani, kivéve azoknak, akik ismernek. Ha kifárasztod magad, rád törhetnek remegési rohamok és elhomályosulhat a látásod. A legjobb módszer, ha úgy szervezed az életedet, hogy ne mutatkozzék rajtad ez a gyengeség. – Ezért volt tündérháncs a teámban? – kérdeztem fölöslegesen. Fölvonta a szemöldökét. – Tea? – Talán a Bolond volt az. Mikor fölkeltem, étel és tea volt a szobámban… – És ha Pompa műve lett volna? Belém villant a felismerés. – Meg is mérgezhetett volna. – De nem történt meg. Ezúttal. Nem én voltam és nem is a Bolond. Füze volt az. Olyasvalaki, akit többre becsülhet az ember. A Bolond talált rád és valami miatt elsuttogta Türelemnek. Amíg Türelem aggodalmaskodott, Füze csendben mindent elintézett. Azt hiszem, magában téged is olyan szétszórtnak és hóbortosnak tart, mint az úrnőjét. Ha a legkisebb gyengeséget mutatod felé, belép és megszervezi az életedet. Bármilyen jó szándékú is, Fitz, nem engedheted meg. Szerezz be egy reteszt az ajtódra. – Fitz? – kérdeztem. – Ez a neved. FitzLovag. Mostantól én is így foglak nevezni, eléggé felnőttél már. Mellesleg kezdett elegem lenni a „fiúból”. Fejet hajtottam. Szót ejtettünk még néhány dologról, aztán, egy órával napfelkelte előtt visszatértem a szobámba. Ágyba bújtam, de elkerült az álom. Fontolóra vettem bosszantó helyzetemet az udvarban, csak úgy fortyogtak bennem az indulatok. Hánykolódtam egy darabig, aztán felöltöttem kinőtt ruháimat és kisétáltam a városba. A tenger felől élénk, nyirkos szél fújt, olyan volt, mintha hideg vizet loccsantottam volna az arcomba. Összehúztam a köpönyegemet és sietősre fogtam a lépteimet. Igyekeztem nem gondolkodni, de éreztem, hogy gyülemlő dühöm felizzítja a véremet. Gondolataim úgy csapongtak, mint egy betöretlen ló. Mikor először érkeztem Kosvárba, forgalmas, piszkos kisváros volt. Az elmúlt évtizedben igyekezett fejlődni, de valódi jellemzői túl nyilvánvalóak voltak. A város a kastély alatti sziklára épült, ami lejjebb kavicsos partnak adta át a helyét, a dokkokat és a raktárakat pedig már a vízre építették. A mélyvizű kikötő rengeteg kereskedőhajót vonzott, északon pedig, ahol a Kos folyó ömlött a tengerbe, szelídebb fövenyek voltak, a széles folyón pedig lapos bárkák jártak-keltek a belső vidékek és a partszakasz között. A torkolat környékén a talaj túl laza volt és gyakran elárasztotta a folyó, ezért Kosvárban egymás hegyénhátán laktak az emberek, akárcsak a sirályok sziklafészkeikben. Keskeny és meredek macskaköves utcák kanyarogtak a víz felé, a házak, az üzletek és a fogadók szerényen kapaszkodtak a fekete sziklákba, a szél pedig kedvére fújdogált közöttük. Gyermekkoromban keveset törődtem ezekkel a dolgokkal, csak föl-alá szaladgáltam az utcákon kis pajtásaimmal. Mikorra elértem a partmenti részt, ironikusan arra gondoltam, hogy Mollynak és nekem is jobb dolgunk lett volna, ha soha nem ismerjük meg egymást. Többé-kevésbé megcsonkítottam a hírnevét és ha tovább zaklatom, csak Pompa ármánykodásának tárgyává teszem. Ami pedig magamat illeti, a fájdalom, hogy könnyedén elhagyott egy másik férfi miatt csekélység volt ahhoz képest, hogy azt hitte rólam, hogy becsaptam. Zord gondolataim közepette észre sem vettem, hogy az egykori szatócsbolt elé vittek a lábaim. Tea és fűszerbolt állt a helyén; éppen erre volt szüksége Kosvárnak: még egy tea és fűszerboltra. Vajon mi történhetett a méhkaptárakkal? Hirtelen nyilallt belém a felismerés, hogy Molly számára sokkal, de sokkal nagyobb megrázkódtatást jelentettek a változások. Apja halálával Molly elvesztette minden megélhetését és

vagyonát, végül pedig szolgálólányként kötött ki a kastélyban. Szolgálóként. Összeszorítottam a fogamat és továbbindultam. Céltalanul jártam a várost és figyeltem, mennyire megváltozott az elmúlt fél év alatt. Még egy ilyen hideg téli napon is nyüzsgött az élettől. A hajók építése több embert vonzott, a több ember pedig nagyobb üzletet jelentett. Betértem az egyik tavernába, ahova annak idején gyakran jártam Molly, Kerry és Dirk társaságában. Egyedül üldögéltem és iszogattam a sörömet, hallgattam a körülöttem üldögélők fecsegését. Sokat megtudtam. Nem csak a hajóépítés növelte a város forgalmát, hanem Igazság felhívása is, aki embereket keresett a hajóira. Rengetegen jelentkeztek rá, férfiak és nők egyaránt, szerte a partmenti Hercegségekből. Sokan akadtak köztük, akiket a bosszú hajtott. Mások a szerencséjüket akarták kipróbálni, vagy a meggazdagodás hajtotta őket, vagy egyszerűen mert a kifosztott falvaikban nem tudtak megélni. Néhányan halász, vagy kereskedőcsaládból származtak és volt gyakorlatuk a hajózáshoz, mások juhászok, vagy földművesek voltak. Keveset számított, mind azért jöttek Kosvárba, hogy Martalócok vérét ontsák. Többségüket használaton kívüli raktárakban szállásoltak el, Hod, Kosvár fegyvermestere adott nekik kiképzést, gondosan szemezgetve ki azokat, akiket Igazság hajóira szánt. A többiek zsoldosként keresnek majd boldogulást. Ők voltak az új emberek, akik ellepték a várost és a tavernákat. Hallottam panaszt is, hogy néhányan azok közül, akik a hajókra kerülnek majd, külszigetekiek voltak, akiket a Martalócok űztek el hazájukból. Ők is a bosszú miatt jelentkeztek, vallották, de kevesen bíztak meg bennük és akadt néhány üzlet, amelyik nem szolgálta ki őket, amitől rossz szájíze lett a tavernák szóbeszédeinek. Suttogva tárgyalták ki egy külszigeteki esetét, akit megvertek a dokkok közt az előző nap. Senki sem hívta az őrséget. Mikor a spekulációk még aljasabbá váltak és azt kezdték el fejtegetni, hogy minden külszigeteki kém akiket ki kellene égetni a város testéből, nem bírtam tovább, fölfordult a gyomrom, fölkeltem és otthagytam a kocsmát. Hát nem akad hely a városban, ahová elmenekülhetnék az intrikáktól és gyanúsítgatásoktól? Behavazott utcákon sétáltam, újabb vihar közeledett, a könyörtelenül ostromló szél hó ígéretét hozta magával. Ugyanaz a jeges vihar tombolt bennem is, felkorbácsolva a haragomat. Nem volt joguk ezt tenni velem. Nem arra születtem, hogy az eszközük legyek. Jogom van szabadon élni, az lenni, akinek születtem. Azt hitték, hogy meghajlok majd az akaratuknak, hogy kihasználhatnak, ahogy csak akarnak? Nem. Eljön majd az idő, az én időm. Egy férfi sietett felém, beledőlve a szélbe. Összetalálkozott a tekintetünk, elkapta a tekintetét és sarkon perdülve elsietett, amerről jött. Tegye csak. Dühöm lassan elviselhetetlenné fokozódott. A szél az arcomba csapott és be akart bújni a ruhám alá, de én csak mentem tovább és éreztem, ahogy a gyűlöletem fölizzik. Csalogatott magával, én pedig követtem, mint a vér szagát. Befordultam egy sarkon és a piactéren találtam magam. A közelgő vihartól félve a szegényebb árusok összeszedték portékáikat, akiknek saját pultjuk volt, a zsalukat rögzítették. Elrobogtam mellettük. Az emberek menekültek az utamból, de én nem törődtem velük. Egy állatkereskedő pultjához értem, és szemtől szembe találkoztam saját magammal. Sovány volt, sötét, zord szemekkel. Dühödten bámult rám, gyűlöletének hullámai üdvözlésként csaptak át rajtam. A szívünk ugyanarra a ritmusra vert. Éreztem, hogy lassan vicsorogni kezdek, hogy kivillantsam szánalmas emberi fogaimat. Rendeztem az arcvonásaimat, visszaszorítottam az érzelmeimet, de a piszkosszürke bundájú farkaskölyök a ketrecben fölnézett rám és vicsorgott. Gyűlöllek! Mindenkit gyűlölök. Gyere, gyere csak közelebb: Elharapom a torkodat és a beleiden lakomázom! Gyűlöllek! – Kell valami? – Vért – mondtam halkan. – A véredet akarom. – Tessék? Elkaptam a szememet a farkasról a férfira. Hájas volt és mocskos, irtózatosan bűzlött. Izzadság, zsíros ételek és saját piszkának szagát éreztem rajta. Silányul összevarrt bőröket viselt ruha gyanánt, szaguk hozzáadódott saját bűzfelhőjéhez. Kis madárszemei voltak és kemény, piszkos kezei és egy rézzel bevont tölgyfabot lógott az övéről. Minden erőre szükségem volt, hogy ne tépjem le az övéről a botot és neki ne essek vele. Görbe lábain vastag csizmát hordott. Túl közel lépett hozzám, én pedig a köpönyegem szélét markolásztam, nehogy megüssem. – A farkast – mondtam végül rekedtes, gurgulázó hangon. – A farkast akarom. – Biztos vagy benne, fiú? Gonosz jószág – belerúgott a ketrecbe, én pedig nekiugrottam, állkapcsommal a farácsnak estem, felsértettem a pofámat, de nem érdekelt, csak egyszer kapjam el, nem engedem el többet! Ne! Vissza, szállj ki a fejemből! Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Az árus furcsálkodva méregetett. – Tudom, mit akarok – feleltem kurtán.

– Igazán, he? – végigmért, mintha fel akarna becsülni. Annyit fog kérni, amennyit megengedhetek magamnak. Kinőtt ruháim nem nyerték meg a tetszését, akárcsak az életkorom, de sejtettem, hogy régóta vesződik már a farkassal. Remélte, hogy még kölyökként el tudja adni, de ahogy a farkas nőtt, egyre több ennivalóra volt szüksége, amit nem kapott meg, a fickó valószínűleg annyit fog kérni, amennyit csak bír. Nem volt nálam sok pénz. – Mire köll? – kérdezte mellékesen. – Kutyaviadalra – feleltem közömbösen. – Csontos, de talán még használható. A farkas hirtelen nekiugrott a rácsnak és csattogtatta a fogait. Megölöm őket! Megölöm mind! Kitépem a torkukat, széttépem… Hallgass, ha azt akarod, hogy szabad legyél! – egy kicsit megtaszítottam a gondolatait, amitől úgy ugrott hátra, mint akit megcsíptek. A legtávolabbi sarokba húzódott, összekuporodott és csak vicsorgott. Bizonytalanság környékezte meg. – Kutyaviadalok, mi? Ó, nagyszerű harcos lehet belőle – a fickó megint megpiszkálta a ketrecet, de a farkas nem reagált. – Sok pénzt nyerhet neked. Vadabb, mint egy rozsomák! – megint belerúgott a ketrecbe, de a farkas csak összébb húzódott. – Hát, úgy néz ki – mondtam lekicsinylően. Elfordultam a ketrectől, mintha érdeklődésemet vesztettem volna, ehelyett a madárkalitkákat kezdtem el vizsgálgatni. A galambok úgy néztek ki, mint amikkel törődtek, de egy varjú és két szajkó egyetlen koszos ketrecben szűkölködött, guanó és ételmaradékok között. A varjú úgy nézett ki, mint egy koldus a legrosszabb gúnyájában. Csípjétek meg a fényes bogarat javasoltam a madaraknak. Talán akkor kijuttok. A varjú csak károgott ültében, de az egyik szajkó elkezdte csipkedni azt a fémpöcköt, ami a ketrecet tartotta. Visszanéztem a farkasra. – Nem akartam harcoltatni, csak a kutyák elé vetettem volna, hogy bemelegítsenek. A vértől jön meg a harci kedvük. – De hát jó harcos lenne. Nézd meg ezt, ezt tette velem egy hónapja. Nekem, aki ételt adtam neki, hát nem nekem ugrott? Feltűrte az egyik ingujját, hogy feltárja megrágott csuklóját. A seb frissnek látszott, de gyógyult. Szemügyre vettem, mintha érdekelne egy kicsit. – Úgy néz ki, mint ami elfertőződött. Nem fogja elveszíteni a kezét? – Nem fertőzött az, csak lassan gyógyul. Nézd, fiú, gyün a vihar, el kő’ raknom az állatokat. Namost akkor kell az a farkas? Jó harcos lenne. – Talán medvecsalinak megteszi. Adok mondjuk, hát, hat rezet – összesen hét rezem volt. – Réééz? Fiú, ez a farkas ezüstöket ér! Nézd, jó állat ez! Csak ennie köll, és nagyobb, meg vadabb lesz. Csak a bőréért kapnék hat rezet! – Akkor az a legjobb, ha máris megnyúzza, mielőtt még rühesebb lesz, meg mielőtt leharapná a másik kezét is – közelebb hajoltam, taszítva ahogy leguggoltam, a farkas pedig még jobban összehúzta magát. – Betegnek látszik. A gazdám nagyon dühös lenne rám, ha egy ilyen farkastól megbetegednének a kutyái – fölnéztem az égre. – Jön a vihar. Jobb, ha megyek. – Egy ezüst, fiú és a tiéd. Abban a pillanatban a szajkónak sikerült kihúznia a pöcköt, az ajtó pedig kinyílt. A madár az ajtó szélére ugrott. Óvatosan a ketrec és a férfi közé léptem. Hallottam, ahogy a szajkók kiugrálnak a galambketrecek tetejére. Nyitva az ajtó sugalltam a varjúnak. Megrázta szánalmas szárnyait. Megráztam az erszényemet, mintha számolgatnám a pénzem. – Egy ezüst? Nincs egy ezüstöm, de nem is baj, igazán. Most jöttem csak rá, hogy nem tudnám hogyan hazavinni. Az lesz a legjobb, ha meg sem veszem. Mögöttem fölrebbentek a szajkók. A fickó szitkozódni kezdett, és a ketrecek felé lódult. Sikerült úgy az útjába állnom, hogy mindketten elestünk. A varjú az ajtó széléhez ért. Leráztam magamról a kövér embert és megráztam a varjú ketrecét. A madár lomhán a levegőbe emelkedett és nehézkesen eljutott a közeli fogadó tetejéig. Ahogy a kalmár föltápászkodott, a varjú széttárta a szárnyait és fölkárogott. – Oda egy ketrecnyi madaram! – kezdte vádlón, de magam elé penderítettem a köpönyegem és rámutattam egy szakadásra. – A gazdám nagyon dühös lesz miatta! – panaszkodtam és álltam a tekintetét. Fölnézett a varjúra. A madár beletartotta a szélbe a tollait aztán egy kémény fedezékébe vonult. Soha nem fogja elkapni azt a madarat. Mögöttem felvonított a farkas. – Kilenc réz! – ajánlotta a fickó elkeseredetten. Lefogadtam volna, hogy még semmit sem adott el aznap. – Mondtam már, nincs mivel hazavinnem – tiltakoztam és a fejembe húztam a csuklyámat. – Itt a vihar – mondtam, ahogy sűrű pelyhekben eleredt a hó. Alattomos idő, túl meleg, hogy megfagyjon, de túl

hideg, hogy elolvadjon a hó. Mire kisüt a nap, az utcák csillogni fognak a jégtől. Elfordultam. – Add ide azt az átkozott hat rezet! – csikorogta a kövér ember csalódottan. Tétovázva számoltam ki az összeget. – És házhoz szállítja nekem? – kérdeztem, ahogy elmarta a pénzt. – Vidd el magad, fiú. Kiraboltál és te is tudod jól! Ezzel fölmarkolta a galambjait és fölrakta őket a kordéjára, majd az üres varjúketrecet is. Elengedte a füle mellett tiltakozásomat, aztán fölmászott a bakra és megrázta a póni gyeplőjét. A kordé nyikorogva elindult. A piac elnéptelenedett körülöttünk, akik arra jártak, csak a hóesés elől menekültek. – Hát most mit tegyek veled? – kérdeztem a farkast. Engedj ki. Szabadíts ki. Nem tehetem. Nem biztonságos. Ha szabadjára engedek egy farkast a városban, soha nem éri el élve az erdőt. Túl sok kutya volt Kosvárban és mind őt üldöznék, túl sok ember, akik lelőnék a bundájáért. Vagy egyszerűen azért, mert farkas. Lehajoltam a ketrechez, hogy megtudjam, milyen nehéz. Nekirontott az rácsnak és csattogtatta a fogait. Vissza! dühödtem föl azonnal. Fertőző lehetett a harciassága. Megöllek! Ugyanolyan vagy, mint az az ember volt. Te is a ketrecben tartasz, igaz? Megöllek, kitépem a beleidet és fölfalom! Vissza! Megint taszítottam rajta és megint visszahúzódott. Vicsorgott és nyüszített zavarában, de elhúzódott tőlem. Megmarkoltam a ketrecet és fölemeltem. Nehéz volt, de el tudtam vinni. Persze, nem messze és nem sokáig. Ha szakaszonként viszem, ki tudom juttatni a városból. Ha teljesen megnő, olyan nehéz lesz majd, mint én. Fiatalabb volt, mint első látásra hittem. Aláfogtam a ketrecnek és a mellkasomhoz szorítottam. Ha nekem rontott volna, belém tudott volna karmolni, de inkább csak nyüszített és távol húzódott, amitől nagyon nehézkes volt vinnem. Hogyan kapott el? Gyűlöllek! Hogyan kapott el? Emlékezett egy odúra és két hím testvérre. Egy anyára, aki halat hozott neki. Aztán vérre, füstre és a testvérei és az anyja bűzlő bőr lett a csizmás embernek. Utolsónak ráncigálta ki az odúból és bedobta egy ketrecbe, aminek vadászgörény szaga volt, aztán dögökkel etette. És gyűlölet. Az táplálta. Későn születtetek, ha az anyád hallal etetett. Duzzogott. Az út minduntalan fölfelé vezetett, a hó pedig lassan tapadni kezdett. Néha megcsúsztam a jeges köveken és gyakran kellett pihenőt tartanom. Attól tartottam, hogy megint rám tör a remegés. Mikor megpihentem, egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mit is tettem. Azt mondtam magamnak, hogy nem kötődöm össze sem ezzel a farkassal, sem semmilyen állattal. Megígértem magamnak, hogy csak etetem a kölyköt, hogy átvészelje a telet, aztán ha elég erős már, szabadon engedem. Burricknak nem kell tudnia róla. Nem kell szembenéznem az undorával. Fölkaptam a ketrecet. Ki gondolta volna, hogy ez a rühes kis kölyök nehéz legyen? Nem rühes méltatlankodott. Bogarak. A ketrec tele van bogarakkal. Tehát nem csak képzeltem azt a csiklandozást a mellkasomon. Csodálatos. Alaposan meg kell fürödnöm este, ha nem akarok bolhákkal aludni egész télen. Elértem a város szélét, ahol már csak elszórtan akadt egy-két ház, az út pedig sokkal meredekebbé vált. Letettem a ketrecet. A kölyök összekuporodott, kicsinek és nyomorúságosnak látszott, hogy nem fűthette többé a gyűlölet. Éhes volt. Döntésre jutottam. Ki foglak venni. Kézben viszlek tovább. Semmi. Mozdulatlanul várt, amíg kinyitottam a zárat. Azt hittem, hogy amint kinyílik az ajtó, nekiront és megpróbál eltűnni a sötétségbe. Ehelyett csak kuporgott tovább. Benyúltam és a grabancánál fogva kiemeltem. Egy pillanat alatt rajtam termett, nekiugrott a mellkasomnak és a torkomat kereste. Éppen idejében emeltem elé a szabad kezemet, de a másikkal nem eresztettem el a grabancát. Mélyebbre toltam a karomat a szájában, mint szerette volna. Hátsó lábaival kapart a mellkasomon, de a zekém elég vastag volt hozzá, hogy ne okozzon túl nagy károkat. A következő pillanatban mindketten a hóban hempergőztünk és vicsorogtunk, de a súlyom és a sokéves játszadozás a vadászkutyákkal az én oldalamon állt. A hátára fektettem és leszorítottam, miközben ide-oda kapta a fejét és olyan neveken nevezett, amire az embernek szava sincsen. Mikor kifárasztotta magát, fölé hajoltam, megmarkoltam a torkát és egészen közel hajoltam a pofájához. Ezt az üzenetet megértette. Én vagyok a Farkas és te vagy a Kölyök. Engedelmeskedni fogsz nekem!

Tartottam és a szemeibe néztem. Gyorsan félrekapta a fejét, de tovább tartottam, amíg vissza nem nézett. Megláttam benne a változást. Elengedtem és arrébb léptem. Mozdulatlanul feküdt. Kelj föl. Gyere ide. Talpra állt és közelebb jött, majdnem hason csúszva. Mikor elég közel ért, az oldalára dőlt és a hasát mutatta felém. Halkan nyüszített. Rendben van. Csak meg kell értenünk egymást. Nem akarlak bántani. Gyere velem. Lehajoltam, hogy megvakarjam a mellkasát, de mikor hozzá értem fölvakkantott. Éreztem a fájdalmát. Hol fáj? Láttam a rézborítású botot a ketreces ember kezében. Mindenütt. Igyekeztem gyengéd lenni, ahogy végigtapogattam. Régi sebhelyek, egy púp a bordáinál. Fölálltam és vadul belerúgtam a ketrecbe. Odajött hozzám és a lábam elé feküdt. Éhes. Fázom. Fáradt. Az érzései újból belém szivárogtak. Mikor megérintettem, nehéz volt elválasztani a gondolataimat az övéitől. Én voltam dühös amiatt, ahogy bántak vele, vagy ő? Úgy döntöttem, nem számít. Fölemeltem és elindultunk. Könnyű volt, leginkább bundából és csontokból állt. Megbántam ahogy leszorítottam, de tudtam, hogy az volt az egyetlen nyelv, amit ismert. – A gondodat viselem – bírtam rá magam, hogy hangosan megszólaljak. Meleg gondolta hálásan ahogy köré kanyarítottam a köpönyegem. Az érzékei elöntöttek. Ezerszer erősebben éreztem az illatomat, erősebben, mint szerettem volna. Lovak, fa füstje, sör és Türelem parfümjének a nyoma. Igyekeztem kizárni a tudatomból. Ismertem egy használaton kívüli kunyhót. Egy öreg kondás lakott benne a silók mögött. Elhagyatottan állt, túl romos volt és túl messze mindentől. Éppen megfelelt a céljaimnak. Odaviszem a kölyköt, néhány csonttal, hogy tudjon rágcsálni és forralt gabonát, meg némi szalmát kellett kerítenem neki. Egy-két hét, talán egy hónap és eléggé fölgyógyul ahhoz, hogy gondoskodni tudjon magáról. Aztán elviszem egy kicsit nyugatabbra Kosvártól és szabadon engedem. Hús? Sóhajtottam. Hús ígértem. Soha azelőtt nem találkoztam olyan állattal, amelyik annyira tisztán érezte volna a gondolataimat. Jó érzés volt tudni, hogy nem marad sokáig a közelemben. Nagyon jó lesz, ha elengedem. Meleg a vállamnak támasztotta a fejét és elaludt, orra a fülembe szuszogott.

5

Gambit

B

IZONYOSAN LÉTEZIK EGY ősi viselkedési hagyomány, ami bizton szigorúbb volt a régi időkben. Megkockáztatnám azonban, hogy nem távolodtunk el olyan messzire a régi erkölcsöktől, csak elfedtük. Egy harcos szava még mindig ugyanannyit ér, és azok közt, akik vállvetve harcolnak, nincs alávalóbb, mintha valaki hazudik a társainak, vagy becstelenségre viszi őket. A vendégfogadás törvényei még mindig tiltják, hogy vérét ontsd annak, akit az asztalodhoz ültettél. * A tél teljes erejével beköszöntött Kosvár környékén. A viharok a tenger felől jöttek és jeges dühvel ostromolták a várost, aztán továbbálltak. Távoztukban havazás támadt, ami aztán jeges mázt hagyott a falakon mint a cukor a sütemény tetején. Az éjszakák sötétebbek és hosszabbak lettek, tiszta éjszakákon pedig hidegen ragyogtak a csillagok. Hosszú hazautazásom után a tél hevessége már nem rémített meg annyira mint régebben Ahogy naponta ellátogattam az istállókba és a régi disznóólhoz, az arcom kipirult a hidegtől, a dér ellepte a szempilláimat, de mindig tudtam, hogy az otthon és a meleg kandalló közel van. A viharok és a fagyos szelek, amelyek farkasok gyanánt üvöltöttek körülöttünk, egyben távol tartották a vörös hajókat a partjainktól. Lassan telt az idő. Minden nap meglátogattam Kettrickent, ahogy Árny javasolta, ám nyugtalanságunkban túlzottan hasonlítottunk egymásra. Biztos vagyok benne, hogy ugyanannyira irritáltam őt, mint ő engem. Nem mertem túl sok időt tölteni a farkaskölyökkel, különben kötelék alakult volna ki köztünk. Nem voltak állandó elfoglaltságaim, túl hosszú volt egy nap, a gondolataimat pedig túlzottan lefoglalta Molly. Az éjszakák még rosszabbak voltak, mert alvó elmém nem állt az uralmam alatt és álmaimat megtöltötte az én Mollym, az én piros szoknyás gyertyakészítőm, aki olyan tartózkodó és komor volt kék cselédszoknyájában. Ha már egyszer nem lehettem vele nappal, álmomban olyan hevességgel udvaroltam neki, ahogy éberen sohasem mertem volna. Vihar után sétálgattunk a partmenti fövenyen, kéz a kézben, megcsókoltam, minden bizonytalanság nélkül és a szemébe néztem, rejtegetnivaló titkok nélkül. Senki sem tudta elszakítani tőlem. Az álmaimban. Először az Árnytól tanultak alapján kémkedni kezdtem utána. Tudtam melyik szobában lakik és melyik az ő ablaka. Mellékesen megtudtam mikor és hová szokott járni. Szégyelltem magam, amiért mindig ott bukkantam föl, amerre elhalad és futó pillantást vethettem rá, akárhogy próbáltam is távol tartani magamat tőle. Tudtam, kik a barátai a cselédek közt, s bár nem beszélhettem vele, mindig váltottam pár barátságos szót a cselédekkel, hátha megtudok róla valamit. Reménytelenül vágyódtam utána, elkerült az álom, ízetlen volt az étel és semmi sem érdekelt. Egyik este az őrszobában ücsörögtem. Találtam egy helyet a sarokban, ahol nekivethettem a hátamat a falnak és fölrakhattam a lábamat a padra, hogy távol tartsak mindenkit magamtól. Egy korsó megmelegedett sör állt előttem az asztalon, szinte érintetlenül. Még az sem vonzott, hogy leigyam magam. A semmibe bámultam és igyekeztem nem gondolni semmire, amikor valaki kirántotta a lábam alól a padot és majdnem leestem a székemről. Burrick ült le velem szemben. – Mi mardos? – kérdezte udvariaskodások nélkül. Előrehajolt és csak hozzám intézte a szavait. – Újabb rohamod volt? – Csak néhány kisebb reszketés, semmi komoly. Csak akkor jön elő, ha megerőltetem magam. Komoran bólintott, aztán várt. Mikor fölnéztem, láttam, hogy sötét szemeivel engem méreget. Aggodalma megtörte az ellenállásom. Megráztam a fejem. – Mollyról van szó – mondtam nemsokára. – Nem sikerült megtudnod, hogy hova tűnt? – De. Itt van Kosvárban, Türelem cselédjeként dolgozik, de Türelem nem engedi, hogy beszéljek vele. Azt mondja… Burrick szeme már az első szavaimra elkerekedett. Körülpillantott, aztán fejével az ajtó felé intett. Fölálltam és követtem, ki az istállókhoz és föl a szobájába. Leültem az asztalhoz a kandalló előtt, ő pedig elővette jófajta Fészekből való konyakját és két poharat, aztán elővette bőrjavító szerszámait és a javításra

szoruló gyeplőket és pórázokat. Volt, amit az én kezembe nyomott, aztán ő is nekilátott. – Ez a Molly. Füzével jár a mosóudvarra? Büszkén tartja a fejét és vörösesen csillog a bundája? – A haja – helyesbítettem dünnyögve. – Szép széles csípője van. Könnyen fog elleni – mondta helyeslően. – Köszönöm szépen – mondtam fagyosan. Meglepetésemre rám vigyorgott. – Légy csak dühös. Jobb, mint az önsajnálat. No, mesélj róla. Én pedig meséltem. Valószínűleg jóval többet mondtam, mint amennyit az őrszobán mondtam volna, mert a szobájában csak mi ketten voltunk, a konyak könnyen csúszott, az illatok és bútorok pedig mind ismerősek voltak. Itt, ha máshol nem is, egész életemben biztonságban voltam. Könnyebben kiöntöttem neki a lelkemet. Csöndben végighallgatott és sokáig meg sem szólalt miután befejeztem. Figyeltem, ahogy tintát dörzsöl egy pányvába. – Tehát mit kellene tennem? – kérdeztem. Letette a pányvát, kiitta a konyakját és körülnézett a szobájában. – Biztos azért kérdezed tőlem, mert azt tapasztaltad, hogy magam is járatos és sokat tapasztalt szakértője vagyok a nőügyeknek. Ezért nincs családom és gyerekeim. Meglepett a hangjából áradó keserűség, de mielőtt válaszolni tudtam volna, rekedten felnevetett. – Felejtsd el. Végül is, én döntöttem így, már jó régen. FitzLovag, mit gondolsz, mit kellene tenned? Morózusan néztem rá. – Miért romlott el először az egész? – kérdezte. Mikor nem válaszoltam, tovább kérdezett. – Nem te mondtad az imént, hogy úgy udvaroltál neki, mint egy fiú, amikor ő azt hitte, hogy férfiként közeledsz hozzá? Egy férfit keresett, hát ne légy szipogó kölyök. Légy férfi – félig kiitta a poharát, aztán mindkettőnkét újratöltette. – Hogyan? – kérdeztem. – Ugyanúgy, ahogy már másutt is bebizonyítottad. Fogadd el az elvet és élj a feladat szerint. Tehát nem láthatod. Ha nem csal a nőismeretem, ez nem jelenti azt, hogy ő nem lát téged. Tartsd észben. Nézz magadra. A hajad olyan, mint egy póni téli bundája. Fogadok, hogy már egy hete ugyanazt az inget viseled és olyan sovány vagy, hogy szinte zörögnek a csontjaid. Kétlem, hogy így visszanyered a szívét. Egyél rendesen, naponta fésülködj és Edára, gyakorlatozz egy kicsit, ne az őrszobán üldögélj! Keress magadnak elfoglaltságot és vesd bele magad. Lassan bólintottam a szavaira. Tudtam, hogy igaza volt, de nem tudtam megállni tiltakozás nélkül. – De mindez semmire sem jó, ha Türelem nem engedi, hogy lássam. – Hosszútávon, fiú, nem Türelemről van szó, hanem Mollyról. – És Elmés királyról – mondtam szárazon. Értetlenül nézett rám. – Türelem szerint egy férfi nem esküdhet föl a királynak és adhatja oda teljesen a szívét egy asszonynak. Azt mondta, egy ló nem bír el két nyerget. És ezt pont ő mondja, aki trónörökös felesége volt és minden percért hálás volt, amit a férjével tölthetett – Burrick felé nyújtottam a kész pányvát. Nem vette el. Éppen a szájához emelte a poharát, de félúton megállt és letette. – Ezt mondta neked? – kérdezte rekedten és mélyen a szemembe nézett. Bólintottam. – Azt mondta, nem lenne tisztességes elvárni Mollytól, hogy legyen elégedett azzal a kevéssel, ami fölött én rendelkezem és nem a király. Burrick hátradőlt a székében. Ellentétes érzelmek ültek ki az arcára. Félrenézett a kandalló felé, aztán vissza rám. Egy pillanatra mintha mondani akart volna valamit, de aztán fölült, egy húzásra kiitta a konyakját és fölpattant. – Túl csöndes idefenn. Menjünk, sétáljunk le a városba. Másnap fölkeltem, igyekeztem nem odafigyelni lüktető fejfájásomra és megpróbáltam nem úgy viselkedni, mint egy szerelmes fiú. Úgy döntöttem, egy férfi önuralmát fogom gyakorolni. Ha ezen az úton jutok el Mollyhoz, akkor érdemes megfogadnom Burrick tanácsát és hasznosan töltöm el az időmet. Így hát minden reggel fölkeltem, korábban, mint a szakácsok és a cselédek és a szobám magányában nyújtózkodtam és elvégeztem néhány formagyakorlatot egy bottal. Kifulladásig csináltam, aztán lementem a fürdőbe. Lassan, nagyon lassan visszatért az állóképességem. Fölhizlaltam magam és lassan vállban is kitöltöttem Hirtelen asszonyság rám szabott ruháit. Néha még rám tört a reszketés de mindig sikerült időben a szobámba jutnom, mielőtt még valaki megláthatta volna. Türelem azt mondta, jobb a színem, Füze pedig minden alkalmat kihasznált, hogy ételt tömjön belém. Kezdtem ismét önmagam

lenni. Minden reggel az őrökkel ettem, ahol a mennyiség mindig fontosabb volt, mint az etikett. Reggeli után az istállóba mentem és kivittem Kormost egy rövid körre a kastély körül. Mikor visszavittem az istállóba, elégedettséggel töltött el, hogy lecsutakolhattam és megetethettem. Otthonos sürgés-forgás zajlott az istállókban, az állatok ismerős illata és az udvari pletykák mindig sajátos zamatot adtak a levegőjének. Jobb napokon Fürge, vagy Burrick szakított egy kis időt, hogy beszélgessen velem, forgalmasabb napokon pedig keserédes elégedettséggel néztem, ahogy komoran tanácskoznak egy megbetegedett ló, vagy kutya fölött. Olyankor nem volt idejük udvariaskodásra és nem szándékosan, de kizártak a köreikből. Így kellett lennie. Megváltozott az én életem is. Persze ez sem mentesített a bűntudattól, amikor napjában egyszer kisurrantam a silók mögé az elhagyatott disznóólhoz. Mindig óvatosan közlekedtem, Burrickkal kötött békém túl rövid ideje szilárdult meg ismét ahhoz, hogy könnyedén vegyem; túl friss volt az emlék, hogy milyen fájdalmas is volt elveszíteni a barátságát. Ha Burrick megneszeli, hogy ismét használom az Ösztönt, ugyanolyan gyorsan és teljesen elfordul tőlem, ahogy azelőtt. Minden nap azt kérdeztem magamtól, hogy pontosan miért is vagyok hajlandó kockáztatni a barátságát és a tiszteletét egy farkaskölyök miatt? Egyetlen válaszom az volt, hogy nem volt más választásom. Nem tudtam hátat fordítani a kölyöknek, mint ahogy nem lettem volna képes megtenni egy gyermekkel sem. Burrick szemében ez a nyitottság az Ösztön felé perverzió volt, egy undorító gyengeség, amit igazi férfi nem használ. Ő maga is rendelkezett egy kevéssel, bár nem vallotta volna be, de hevesen erősködött, hogy soha nem használta. Ha meg is tette, soha nem kaptam rajta. Ő viszont annál gyakrabban észrevette rajtam régebben. Csodálatos érzékkel mindig tudta, mikor tapogatózom egy állat felé. Olyankor általában a fejemre koppintott, vagy hangosan megkorholt, hogy térjek vissza a munkámhoz. Abban az időben, mikor Burrickkal éltem az istállókban, mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy ne kötődjek semmilyen állathoz. Mindig sikerrel járt, két alkalmat kivéve. A kötelék elvesztése fölött érzett sajgó fájdalom őt igazolta. Csak egy bolond élvez olyasmit, ami elkerülhetetlenül ilyen veszteséghez vezetett. Tehát bolond voltam férfi helyett, hogy nem tudtam a sorsára hagyni egy éhező farkaskölyköt. Csontokat és maradékokat gyűjtögettem neki és igyekeztem, hogy se a szakács, se a Bolond ne tudja meg, miben mesterkedem. Kínosan ügyeltem rá, hogy minden nap más úton közelítsem meg az ólat, hogy ne hagyjak kitaposott ösvényt magam után. A legnehezebb a tiszta szalma és egy pokróc kicsempészése volt, de végül az is sikerült. Bármikor érkeztem is, a kölyök várt rám. Nem egyszerűen egy éhes állat ébersége volt, hanem megérezte, amikor elindultam a kastély felől, hogy becserkésszem a kunyhót. Tudta, mikor hozok gyömbéres süteményt és túl gyorsan rászokott az ízére. Óvatossága nem múlt el, mindig éreztem a gyanakvását és elhúzódását, mikor a közelébe mentem. De minden egyes nappal, amikor nem kapott verést, minden újabb falat hús erősítette a bizalmát. Olyan kapcsolat volt, amire nem vágytam. Igyekeztem határozottan távolságot tartani kettőnk közt és minél kevesebbszer használni az Ösztönt. Tartottam tőle, hogy elveszíti a túléléshez szükséges vadságát. Mindig figyelmeztettem, hogy rejtőzzön el, mert minden ember és minden kutya veszélyt jelenthet a számára. Mindig az épületen belül kellett maradnia és lapulnia, ha valaki esetleg a közelben járt volna. Először könnyen engedelmeskedett, szánalmasan sovány volt és azonnal nekiesett az ételnek, amint elé raktam. Általában már aludt, mielőtt elhagytam volna a kunyhót, vagy féltékenyen szemmel tartott egy csont fölött őrködve. Ahogy erőre kapott és többet tudott mozogni, előtört belőle egy kölyök veleszületett játékossága. Rászokott, hogy támadást mímelve lesből rám ugorjon amikor beléptem és harcias morgásokkal lelte örömét a vastagabb marhacsontokban. Mikor megszidtam, hogy túl zajos, vagy azért, mert fölfedeztem a nyomait a hóban, meghúzta magát. Jól megjegyeztem magamnak a szemeiben bujkáló kegyetlenséget olyankor. Nem fogadott el a gazdájának, csak amolyan rangidős falkatársnak. Várta azt az időt, amikor saját döntéseket hozhat. Bármilyen fájdalmas is volt néha, így kellett lennie. Azzal a határozott szándékkal mentettem meg, hogy szabadon engedem, amint képes vigyázni magára. Egy év múlva csak egy lesz a farkasok közül, amik éjszaka a holdat ugatják. Ezt gyakran mondogattam neki. Először azt akarta tudni, hogy mikor viszem el a szagos helyről, én pedig megígértem neki, hogy amint az idő jobbra fordul és elvonulnak a hófellegek és elég erős lesz hozzá, megteszem. Ahogy teltek a hetek és a viharok a kellemesebb kunyhóban tartották és sokat alhatott, egyre ritkábban jutott eszébe, én pedig egyre ritkábban mondogattam neki. Magányosság mardosott minden irányból. Éjszakánként azon tűnődtem, hogy mi történne, ha Molly ajtajához lopakodnék, napközben pedig igyekeztem nem hozzákötődni a farkaskölyökhöz, aki

teljesen tőlem függött. Csak egyetlen teremtés volt Kosvárban, aki ugyanolyan magányos volt, mint én. – Biztosan van más dolgod is. Miért látogatsz meg minden nap? – követelte Kettricken a maga egyenes hegyvidéki módján. Késő délelőtt volt egy viharos éjszaka után. A hó vastag pelyhekben hullott, Kettricken pedig a hideg ellenére kinyittatta a zsalukat, hogy láthassa a havazást. A varrószoba a tengerre nézett és úgy éreztem, lenyűgözi a végtelen víz látványa. Szemei olyan színűek voltak, mint a tenger vize odakint. – Azt gondoltam, segítek az időt múlatni, hogy kellemesebben teljék, fenség. – Múlatni az időt – sóhajtott. A tenyerébe támasztotta az állát és kinézett a havazásra. A tengeri szél könnyeden játszadozott a hajával. – Furcsa nyelv a tiétek. Úgy beszélsz az idő múlásáról, ahogy mi a szélről szoktunk. Mintha olyasvalami lenne, amit el lehet hessegetni. Kis cselédje, Rozmaring a lábánál ült és kuncogott. Mögöttünk két hölgy hajolt hímzéseik fölé és néha-néha ránk néztek. Kettricken ölében egy nagyobb hímzőkeret feküdt, rajta egy hegy és egy vízesés kezdett lassan kirajzolódni. Nem haladt vele túl gyorsan. Többi udvarhölgye nem volt jelen aznap, de apródokat küldtek változatos exkuzáló üzenetekkel a távollétük okát illetően. Fejfájás, üzenték a legtöbben. Kettricken nem is fogta fel igazán, hogy szándékosan maradnak távol. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, de néhanapján azon tűnődtem, hogy nem is akarom elmondani. Aznap éppen olyan hangulatom volt. Fészkelődtem a székemben és keresztbe vettettem a lábamat. – Csak azt akartam mondani, hogy télen Kosvár unalmas hely tud lenni. Az időjárás tétlenségre kárhoztat bennünket és kevés érdekes dolog akad ilyenkor. – Odalenn, a hajóácsoknál nem ez a helyzet – tájékoztatott. Szeme különösen csillogott. – Nagy a sürgés-forgás, minden napfényes percet gondosan kihasználnak. Még akkor is a fát gyalulják, ha odakint beáll a szürkület, a kovácsműhelyekben pedig horgonyokat és láncokat kalapálnak. Néhányan vitorlavásznat szabnak, mások pedig összevarrják. Igazság köztük jár-kel és felügyel mindent, amíg én itt üldögélek és hímezgetek. Ha pedig meguntam a virágmintákat, találhatok magamnak ezer másik apróságot. – Nem, nem apróság az, fenség – tört ki hirtelen az egyik hölgy. – A kézimunkája nagyon értékes, ha elajándékozza. Shoaks Hercegségben Lord Shemshy szobájában is van egy bekeretezett darab és Kelvar, Rippon Hercege… Kettricken hangos sóhajjal szakította félbe a szóáradatot. – Inkább varrnám a vitorlákat az uram hajóira. Az bezzeg hasznos és méltó munka lenne, ehelyett hímzésekkel játszadozom, mint egy elkényeztetett gyermek, aki nem értékeli az idő múlását – visszafordult az ablak felé. Észrevettem, hogy a hajóműhelyekből fölszálló füst jól látható volt a tenger fölött. Talán félreértettem az érdeklődését. – Küldessek netán italért és süteményért, úrnőm? – kérdezte reménykedve az egyik úrhölgy. Mindketten nyakig beöltözve kucorogtak a lehűlt szobában. – Ha óhajtják – felelte Kettricken közömbösen. – Nem vagyok sem éhes, sem szomjas. Éppenséggel attól tartok, hogy elhízom, ha egész nap csak falatozom és bíbelődök a kézimunkával. Szeretnék valami fontosat tenni. Mondd meg őszintén, Fitz, ha nem éreznéd szükségét, hogy mindennap meglátogass, nem lenne jobb dolgod? – De igen. Ugyanakkor nem én vagyok a leendő királyné. – Leendő. Ezzel a részével tisztában vagyok – keserűséget hallottam a hangjában. – Az én hazámban nincsen királyné. Ha most ott lennék és apám helyett uralkodnék, Áldozatnak hívnának. Én áldoznám föl magam a népem jólétéért. – Ha most ott lennél, mi lenne a dolgod? – kérdeztem, igyekezvén kellemesebb vizekre terelni a beszélgetést. Hibát követtem el. Elhallgatott és kibámult az ablakon. – A hegyek közt – kezdte lágyan –, sosincs idő tétlenkedni. Én voltam a legfiatalabb, atyámra és a bátyámra hárultak a legnagyobb feladatok. Jonqui azt szokta mondogatni, hogy mindig akad elég teendő és még pihenni is jut idő. Itt, Kosvárott mindent cselédek és szolgák végeznek, láthatatlanul, csak az eredményét láthatjuk. Talán azért, mert olyan népes hely. Szünetet tartott, tekintete a messzeségbe révedt. – Jhaampéban télen az egész város elcsöndesül. A hó sűrűn és vastagon lehull, a kevésbé használt utak eltűnnek a hótakaró alatt. A kerekeket hótalpakra cserélik. A látogatók már mind hazatértek, a palotában csak a család tartózkodik és azok akik úgy döntöttek, hogy ott maradnak és segítenek. Nem szolgálják őket, nem igazán. Te jártál Jhaampéban, Fitz.

Tudod, hogy ott senki sincs, aki szolgáljon, kivéve a királyi családot. Jhaampéban korán kelnék és vizet vinnék a konyhára. Keera, Sennick és Jofron beszélgetni szoktak a konyhában, a fiatalok pedig járkálnak föl-alá, tűzifát visznek és tálalnak. Ezer-egy dolog akad olyankor – elcsuklott a hangja én pedig hallgattam a magányosságát. – Ha munka akadt, könnyű, vagy nehéz – folytatta –, mindannyian segítettünk. Ha valakinek leégett a háza, új fedelet teremtettünk, a két kezünkkel húztuk föl a tetőt. Gondolod, hogy egy Áldozat nem tud levadászni egy öreg medvét, ami tizedeli a kecskéinket, vagy új hidat építeni, ha elsodorta az olvadás? – fájdalom tükröződött a szemeiben. – Mi itt Kos várban nem kockáztatjuk a királyné életét – mondtam egyszerűen. – Akad elég markos kéz, aki fölhúz egy hidat, tucatnyi vadász keresné a királyné kegyeit, hogy megölhesse a nyájat tizedelő ragadozót. Csak egy királynénk van és vannak dolgok, amiket csak ő tehet meg. A hátunk mögött a két udvarhölgy teljesen elfeledkezett Kettrickenről. Egyikük apródot szalajtott, aki gőzölgő teáscsészéket és édessüteményt hoztak. Halkan társalogtak, kezüket a csészék köré fonva melegítették. Alaposan megjegyeztem az arcukat, hogy tudjam, kik azok, akik úgy döntöttek, hogy a királyné mellett a helyük. Kezdtem ráébredni, hogy Kettricken nem a legkönnyebb eset. Rozmaring, a kis cselédlány álmatag tekintettel a teázóasztal mellett ült a földön, kezében egy süteménnyel. Hirtelen azt kívántam, bárcsak én is nyolcéves lehetnék újból. – Tudom, miről beszélsz – mondta Kettricken egyszerűen. – Azért vagyok itt, hogy örököst szüljek Igazságnak. Ez olyan kötelesség, amit nem akarok elkerülni, mert örömömet lelném benne. Csak azt kívánom, bárcsak ő is osztozna az örömben. Mindig a városban van, figyeli, ahogy készülnek a hajói. Nem lehetnék mellette minden veszély nélkül? Bizonyosan képes vagyok örököst szülni neki, ha közreműködne. Miért kényelmeskedjek itt, amikor ő a nép védelme érdekében töri magát? Ez olyan feladat, ami a Hat Hercegség Áldozatának való. Bármennyire is hozzászoktam a hegyvidéki népek nyíltságához és őszinteségéhez, ez az egyenes beszéd mégis meghökkentett. A válaszom is bátrabbra sikerült. Azon kaptam magam, hogy előrehajoltam és behúztam a zsalukat. Kihasználtam a közelségünket és halkan megszólaltam. – Ha azt hiszed, úrnőm, hogy ez az egyetlen kötelessége a királynénak, súlyos tévedésben vagy. Hogy olyan nyíltan szóljak, mint te az elébb, elhanyagolod a kötelességeidet az udvarhölgyeid felé, akik megjelennek nap mint nap, hogy társalogjanak veled? Gondolkozz. Vajon nem tudnának-e hímezni a saját szobáik melegében, vagy Hirtelen asszonyság oldalán? Olyasmi után sóhajtozol, ami fontosabb, de előtted olyan feladatok állnak, amiket még a király sem tud megtenni. Azért vagy itt, hogy te tedd meg. A kosvári udvart újjá kell szervezni. Olyan hellyé varázsolni, ahol jó érzés lenni. Bátorítani kell az előkelőket, hogy hallgassanak a királyra, támogassák és keressék a kegyeit. Régóta nem volt megfelelő királynéja az udvarnak. Ahelyett, hogy a hajókon merengsz, amelyeket nálad alkalmasabb kezek építenek, foglalkozz azokkal a feladatokkal, amik reád jutnak. Befejeztem a zsaluk bezárását, eléakasztottam a függönyöket, hogy kizárjam a hideget, aztán hátraléptem, hogy a szemébe nézzek. Bosszúságomra azt vettem észre, hogy ült megszeppenten, mint egy tehenészlány, könnybe lábadt szemmel és olyan kipirult arccal, mintha pofon ütöttem volna. Vetettem egy pillantást az udvarhölgyekre, akik még mindig a teájuk mellett társalogtak, Rozmaring pedig megragadta az alkalmat, hogy senki sem figyel rá és minden edénybe belekukkantott. Senki sem vette észre ezt a kis közjátékot, de már megtanultam, hogy milyen éles szeműek az udvari hölgyek és milyen gyorsan lábra kaphat a pletyka arról, hogy mit mondhatott a Fattyú a királynénak, amitől annak könnybe lábadt a szeme. Átkoztam az otrombaságomat és emlékeztettem magam, hogy bármilyen magas is Kettricken, alig idősebb nálam és idegen helyen volt, egyedül. Nem kellett volna beszélnem vele, hanem Árnyhoz kellett volna fordulni a problémával, aki rávezethet valakit, hogy magyarázza el ezeket a dolgokat Kettrickennek. Aztán rájöttem, hogy ez már meg is történt. Ismét a szemébe néztem és ideges mosolyt erőltettem az arcomra. Követte a pillantásomat a hölgyek felé, majd ismét méltóságteljes ábrázatot öltött. Büszke voltam rá. – Mit javasolsz? – kérdezte halkan. – Az javaslom – kezdtem alázatosan –, hogy szégyellem magam, amiért oly arcátlanul mertem szólni a királynémhoz. A bocsánatáért esedezem. De azt is javaslom, hogy mutassa ki ennek a két hűséges hölgynek a háláját valami különleges módon. Bólintott. – És mi légyen a jutalmuk? – Egy privát találkozás a királyné szobáiban, hogy közösen meghallgassanak egy dalnokot. Nem számít milyen szórakoztatást választasz, csak az, hogy ki az, akit kitüntetsz a tiszteleteddel. – Ez úgy hangzik, mintha Pompa tenné.

– Valószínűleg. Ő nagyon tehetséges a talpnyalók kiválasztása terén. De ő rosszindulatból tenne ilyesmit, hogy megbüntesse azokat, akik nem úgy táncoltak, ahogy ő fütyült. – És én? – Te, fenség, megjutalmazod őket és még csak meg sem fordul a fejedben, hogy megbüntesd azokat, akik nem tartottak veled. Csupán élvezed azok társaságát, akik hasonlóképp éreznek. – Értem. A dalnok? – Kedély. Ő nagyon gálánsan tud énekelni a hölgyeknek. – Megtudnád, hogy szabad-e a ma estéje? – Úrnőm – mosolyodtam el. – Te vagy a királyné. Te tiszteled meg azzal, hogy a jelenlétét kéred. Kezét-lábát töri majd sietségében, hogy eleget tegyen a kérésednek. Ismét sóhajtott, de ezúttal halkabban. Egy biccentéssel elbocsátott, aztán fölállt, hogy mosolyogva a hölgyekhez lépjen és bocsánatukat kérje reggeli elvarázsolt hangulatáért. Egyúttal megkérdezte, hogy eljönnének-e aznap este a szobájába, hogy Kedély, a dalnok szórakoztassa mindannyiukat. Figyeltem, ahogy egymásra pillantanak és elmosolyodnak és tudtam, hogy sikerrel jártam. Megjegyeztem magamnak a neveiket: Remény és Mértéklet úrnő. Hajlongva kihátráltam, szinte észrevétlenül. Így lettem Kettricken udvari tanácsadója. Nem igazán vágytam rá, hogy én legyek a társ és az instruktor, aki megsúgja neki, hogy mit kell tennie, hogyan kell táncolnia. Valójában kényelmetlen feladat volt. Úgy éreztem, megcsorbítottam a tekintélyét amikor megdorgáltam és megrontottam azáltal, hogy megmutattam, hogyan szője tovább az udvari intrika hálóját. Igaza volt, ezek Pompa trükkjei voltak, de ha magasabb eszmék érdekében és kedvesebben műveli, mint Pompa, az én szándékaim önzőbbnek tűntek. Az volt a célom, hogy elég hatalmat gyűjtsön össze, hogy ha Igazság trónra kerül, biztos udvari hatalom legyen a kezében. Minden nap kora este Türelem úrnőhöz voltam hivatalos. Mind ő, mind Füze komolyan vették ezeket a látogatásokat. Türelem teljesen a fennhatósága alatt hitt, mintha még mindig az apródja lennék, ami sohasem voltam igazán. Porladozó tekercseket kellett másolnom neki és mindig be kellett számolnom arról, hogy hogyan haladok a pánsíp leckéimmel. Rendszerint alaposan összezavart, miközben tanítani próbált a zenélésre, vagy a füvek szárítására. Igyekeztem figyelmes és udvarias lenni, de csapdában éreztem magam, amiért mindenáron távol akartak tartani Mollytól. Értettem Türelem szándékait, de a bölcsessége nem enyhítette a magányomat. Minden próbálkozásuk ellenére láttam Mollyt. Nem őt, nem az arcát, de a gyertya illatában, a szék hátán hagyott köpönyegben, még a mézes sütemény ízéről is ő jutott az eszembe. Néha úgy éreztem magam, mint Kettricken, hogy belefulladok abba, amit elvártak tőlem és semmi nem akadt az életemben, ami az enyém lett volna. Hetente jelentéseket tettem Árnynak Kettricken fejlődéséről. Egyszer figyelmeztetett, hogy hirtelen még Pompa hódolói is keresték Kettricken kegyeit. Figyelmeztetnem kellett tehát, hogy kit kezeljen mértéktartóan, kit udvariasabban. Néha már azon járt az eszem, hogy szívesebben ölnék a királyért, mint hogy beleártsam magam az udvari politikába. És akkor Elmés király magához hivatott. Az üzenet egyik kora reggel érkezett, én pedig sietve felöltözködtem. Ez volt az első alkalom, hogy a király magához hivatott, mióta visszatértem. Kényelmetlen érzés volt, hogy eddig nem üzent értem. Talán elégedetlen volt azzal, amit Jhaampéban történt? Biztosan megmondta volna. Mégis, mardosott a bizonytalanság. Igyekeztem gyorsan elkészülni és mégis ügyelni a megjelenésemre. Végül egyik sem sikerült. A hajam, amit a betegség és a láz elvékonyított, borzosan és fésülhetetlenül nőtt vissza, akárcsak Igazságé, ráadásul napok óta nem borotválkoztam. Burrick már kétszer is említette, hogy döntsem el végre, hogy szakállat akarok növeszteni, vagy rendesen borotválkozom. Miután többször is megvágtam magamat aznap reggel borotválkozás közben, úgy döntöttem, egy kis borosta jobban mutat, mint a véres arc. Hátrafésültem a hajamat és azt kívántam, bárcsak megnőtt volna már annyira, hogy varkocsba tudjam fogni. Aztán siettem a királyomhoz. Ahogy végigsiettem a király szobájához vezető folyosón, Pompa lépett ki a szobájából. Megtorpantam, hogy ne fussak belé, aztán úgy éreztem, csapdába estem. Bámultunk egymásra szótlanul, első alkalommal, hogy szemtől szembe kerültünk egymással mióta Kosvárban voltam. Döbbenten tapasztaltam, hogy akár testvérnek is nézhettek volna minket. Az ő haja göndörebb volt, a vonásai finomabbak és a tartása előkelőbb. A ruhái mint a pávatollak és ezüstékszereket hordott. Mégis, a Látnokok vonásai mindkettőnkön jelen voltak. Ugyanolyan állunk volt, mint Elmésnek, a szemhéjak és az alsó ajkak görbülete is jellegzetes volt. Egyikünk sem vetekedhetett Igazság széles és izmos alkatával, de én közelebb jártam hozzá. Kevesebb, mint tíz év választott el minket egymástól. Csak a bőre választott el a vérétől. Álltam a tekintetét és azt kívántam, bár kionthatnám a beleit. Elmosolyodott, felvillantotta fehér fogait. – Fattyú – üdvözölt barátságosan, a mosolya még

szélesebb lett. – Vagy Fitz uraság, nem? Újabban így hívod magad – óvatos kiejtés nem hagyott kétséget a véleménye felől. – Pompa herceg – feleltem, ugyanolyan hangsúllyal, ahogy ő. Olyan hideg nyugalommal várakoztam, amit nem is feltételeztem volna magamról. Neki kell először támadnia. Egy pillanatig álltunk mozdulatlanul, egymásra nézve. Aztán lepillantott, lesöpört egy képzeletbeli porszemet az ingujjáról és elsétált mellettem. Nem léptem félre az útjából. Nem jött nekem, ahogy régebben tette volna. Nagy levegőt vettem és továbbmentem. Nem ismertem az ajtónállót, de intett, hogy lépjek be. Felsóhajtottam. Újabb feladat: megtanulni a sok új nevet és arcot, akik feltűntek a kastélyban, most, hogy új királyné érkezett és mindenki látni akarta. Nem egyszer tapasztaltam, hogy olyan emberek ismertek rám, akiket soha azelőtt nem láttam. Egyik nap hallottam, ahogy az egyik hentes odaszól az inasának, „Ez volt a Fattyú!” Sebezhetőnek éreztem magamat. Túl gyorsan változtak a dolgok. Elmés király lakosztálya megrázott. Arra számítottam, hogy az ablakok nyitva lesznek, hogy beengedjék a friss téli levegőt és az oly ritka napsütést, Elmés pedig az asztalánál ül. Mindig olyan éber, öregember volt, aki korán kelt. De nem volt a nappaliban. Óvatosan benéztem a hálószobájába. Odabenn a szoba még félig árnyékban volt, egy inas zörgött az edényekkel egy asztalnál. Rám nézett, aztán el is kapta a pillantását, mintha csak egy szolgáló lennék. A levegő állott és sűrű volt, mintha régóta használatlanul állt volna, vagy régen volt szellőztetve. Vártam egy darabig, hogy az inas észrevegyen és tudathassam, hogy megérkeztem. Mikor továbbra sem méltatott figyelemre, óvatosan közelebb léptem az ágyhoz. – Felség? – merészeltem megszólítani, még mielőtt engedélyt adott volna rá. – Eljöttem, ahogy parancsolta. Elmés az ágyában ült, vastagon kipárnázva. Kinyitotta a szemét a hangom hallatán. – Ki… ah, Fitz. Ülj le. Wallace, hozzál neki széket és egy tányért, meg poharat – ahogy az inas arrébb ment, hogy engedelmeskedjék, a király hozzátette. – Hiányzik Cheffers. Oly sok évig szolgált és soha nem kellett mondanom neki, hogy mit kell tennie. – Emlékszem rá, uram. Hol van hát? – Egy köhögés elvitte. Ősszel kapta meg és már nem is gyógyult ki belőle. Lassan elemésztette, míg végül már nem tudott úgy levegőt venni, hogy ne sajogjon bele a tüdeje. Emlékeztem az inasra. Nem volt már fiatal, de nem is olyan öreg. Meglepett a halála. Álltam csöndesen, míg Wallace széket, tányért és csészét hozott nekem. Dünnyögött magában valamit, amikor leültem, de nem törődtem vele. Hamarosan megtanulja majd, hogy Elmés király másfajta protokollt használ. – És ön, felség? Hogy szolgál az egészsége? Nem emlékszem rá, hogy valaha is még ágyban lett volna ilyentájt. Elmés türelmetlenül legyintett. – Meglehetősen kellemetlen. Nem igazi betegség, inkább csak szédülés, ami akkor tör rám, ha túl sokat mozgok. Minden reggel azt hiszem, hogy már jobb, de mikor megpróbálok fölkelni, inog alattam a padló. Így hát tovább maradok ágyban, eszem egy keveset, iszom valamit és délutánra ismét önmagam vagyok. Azt hiszem, a hideg tél teszi, bár a gyógyító azt mondja, hogy talán egy régi sebesülésem az oka, amit alig valamivel idősebben szereztem egy kardtól, mint most te vagy. A mai napig meg van a nyoma, bár azt hittem, már rég begyógyult… De elég legyen. Nem azért hívattalak, hogy az egészségemről tárgyaljunk. Gondolom tudod, miért hívattalak? – Teljes jelentést kíván a Jhaampéban történtekről? – találgattam. Az inas felé pillantottam; aki a közelben kóválygott. Cheffers már rég távozott volna, hogy négyszemközt legyünk a királlyal. Nem tudtam, milyen nyíltan beszélhetek az új inas előtt. Elmés azonban elhessegette a témát. – Már megtörtént, fiú – szuszogta. – Igazsággal megtárgyaltuk a dolgot. Hagyjuk csak. Nem hiszem, hogy túl sok mindent tudnál mondani, amit ne hallottam volna már. Igazsággal hosszan beszélgettünk róla. Bizonyos dolgokat… sajnálok. De, az már megtörtént, nekünk pedig a mával kell foglalkoznunk, ugye? Háborogtak a gondolataim. Pompa, akartam mondani neki. A fia, aki megpróbálta megölni az unokáját. Hosszasan beszélgetett vele is? Azelőtt, vagy azután, hogy a kezére játszott? Ám olyan tisztán, mintha csak Árny, vagy Igazság mondta volna, megértettem, hogy nincs jogom kérdőre vonni a királyomat. Azt sem kérdezhetem meg, hogy a legkisebb fiának engedte, hogy az életemre törjön. Összeszorítottam a fogam és visszatartottam a kérdéseimet. Elmés a szemembe nézett, aztán Wallace-t kereste tekintetével. – Wallace, sétálj el a konyhába egy időre, vagy bárhová máshová, csak ne itt legyél – az inas

csalódottnak tűnt, de egy fintorral sarkon fordult és távozott, nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Elmés intésére fölkeltem és becsuktam, aztán visszaültem a helyemre. – FitzLovag – mondta komoran –, ez így nem helyes. – Felség – néztem a szemébe, aztán lesütöttem a szememet. – Néha becsvágyó fiatalok ostobaságokat művelnek. Mikor rámutatnak arra, hogy rosszat cselekedtek, bocsánatot kérnek – hirtelen fölnéztem és azon töprengtem, vajon ő vár bocsánatkérést tőlem, de aztán folytatta. – Kaptam és elfogadtam egy ünnepélyes bocsánatkérést. Hallgass rám. Minél hamarabb túlesünk rajta, annál jobb mindenkinek. Hátradőltem a székben és mély lélegzetet vettem, majd óvatosan kifújtam. Hamarosan sikerült úrrá lennem magamon. Nyílt tekintettel néztem Elmésre. – Megkérdezhetem, miért hivatott, felség? – Egy kellemetlenség miatt – mondta undorodva. – Testens, Medwen hercege úgy látja, nekem kellene megoldanom. Aggódik a következmények miatt, ha nem teszem meg. Nem tartja… diplomatikusnak, hogy ő oldja meg, így vonakodva bár, de helyt adtam a kérésének. Hát nincs elég bajunk a Martalócokkal? Mégis, jogukban áll ilyesmit kérniük, nekem pedig kötelességem teljesíteni. Ismét a király igazságát fogod érvényesíteni, Fitz. Részletesen beszámolt a medweni helyzetről. Egy fiatal nő érkezett a Fóka-öbölből Lengereben várába, hogy harcosnak álljon Testens seregébe. A Herceg boldogan befogadta, mert izmos volt és gyakorlott, értett a botokhoz, íjakhoz és pengékhez. Erős volt és gyönyörű, alacsony, sötét hajú és karcsú. Hamarosan nem csak őrségének, de udvarának is népszerű alakja lett. Nem bájában rejlett a vonzereje, hanem bátorságában és erejében, amiért sokan követték őt. Testens maga is megkedvelte, mert fölélénkítette az udvart és új szellemet vitt a katonái közé. Ám nemrégiben próféta és jós szerepében kezdett tetszelegni. Azt állítja, hogy El kiválasztottja, aki magasztos célokra jelölte őt. Madja volt a neve, a származása jelentéktelen, de új nevet választott magának a tűz, a levegő és a víz szertartásával és Virágónak nevezteti magát. Csak olyan húst eszik, amit maga ejtett el, semmi mást nem birtokolt és tartott a szobájában, amit ne ő készített volna, vagy nem ő nyerte volna el az erejével. Megszaporodtak a követői, még a fiatalabb nemesek közt is akadt néhány. Azt prédikálta, hogy vissza kell térni El hitére és az ő dicsőségét kell hirdetni. A régi erkölcsöket hirdeti, a keményebb és egyszerűbb életmódot és azt, hogy csak a saját erőnkkel megszerzett dolgoknak van igazi értékük. A Martalócokat és a szipolyozásokat El büntetésének tartja elkényelmesedett életünk és a felhígult Látnok vérvonal gyengeségei miatt. Először csak körmönfontan beszélt róluk, de nemrégiben már nyíltabban emlegeti, éppen csak súrolja a felségárulás határát. Marhaáldozatokat tartanak a tengerparti sziklákon, felkent és megáldott néhány fiatalt, hogy a szellemek küldetéseit rója rájuk, mint a régi időkben. Testens azt hallotta, hogy méltó párt keres maga mellé, akivel együtt megdönthetik a Látnokokat, hogy onnantól kezdve együtt uralkodjanak, megteremtve a Harcos idejét. Állítólag rengeteg fiatalember verseng a kegyért, Testens pedig meg akarja állítani, mielőtt még felségárulónak kell nyilvánítania és rákényszerítenie az embereit, hogy válasszanak közte és Virágó között. Elmés fölvetette, hogy a követői igencsak megcsappannának, ha valaki erőpróbában legyőzné, vagy súlyos balesetet szenvedne, esetleg komoly betegség támadná meg, ami elsorvasztja az erejét és a szépségét. Be kellett látnom, hogy valószínűleg így is van, de megjegyeztem, hogy sok esetben hőssé és félistenné méltatták azokat, akik meghaltak. Elmés pedig bólintott, de hozzátette, hogy csak akkor történik így, ha dicsőségben hal meg. Aztán, hirtelen témát váltott. A Fóka-öbölben, Lengereben várában volt egy régi tekercs, amit Igazság óhajtott lemásoltatni magának, melyen azoknak az embereknek a névsora volt, akik Medwen Hercegségben a királyt szolgálták a Mesterséggel. Azt is hallani vélte, hogy Lengereben kastélyában őriznek egy ereklyét az Elődök korából, ami a város megvédésével volt kapcsolatban. Elmés azt akarta, hogy másnap induljak el a Fóka-öbölbe, másoljam le a tekercseket, vizsgáljam meg az ereklyét és számoljak be neki a tapasztalataimról, valamint adjam át a jókívánságait Testensnek és biztosítsam felőle, hogy a kellemetlenségeit hamarosan orvosolja. Megértettem. Ahogy elindultam kifelé, Elmés fölemelte az ujját, hogy megállítson. Várakoztam. – Úgy érzed, betartom az ígéretemet? – kérdezte. A régi kérdés volt, amit mindig megkérdezett, miután beszéltünk egymással, már fiatal korom óta. Elmosolyodtam. – Igen, felség – válaszoltam, ahogy mindig tettem. – Akkor ügyelj rá, hogy te is tartsd be a magadét – megállt, aztán ismét megszólalt. – Emlékezz, FitzLovag. Ha valaki árt az enyéimnek, az engem is bánt. – Felség?

– Nem bántanád azt, aki az enyém, ugye? Kihúztam magam. Tudtam, mire kér, én pedig megadtam neki. – Felség, nem fogok ártani senkinek, aki felségedé. Fölesküdtem a Látnokokra. Lassan bólintott. Kihúzott egy bocsánatkérést Pompából, aztán egy ígéretet tőlem, hogy nem fogom megölni Pompát. Talán azt hitte, ezzel kibékített minket. Az ajtón kívül megálltam és hátrasimítottam a hajam. Most tettem egy ígéretet, emlékeztettem magam. Gondosan mérlegeltem, hogy mibe kerül megtartanom. Keserűség öntött el, amíg végig nem gondoltam, hogy mivel járna, ha megszegném. Megtartom az ígéretemet, határoztam el magamban szilárdan. Nem kötöttem békét Pompával, de legalább magamban békességet találtam. A döntéstől jobban éreztem magam és határozottan elindultam a folyosón. Még nem frissítettem föl a méregkészletemet, mióta visszatértem. Odakint még semmi sem virágzott, lopnom kell hát, amire szükségem van. A gyapjúfestékeknek még hasznát láthatom, a gyógyító készleteiből pedig kiegészítem a maradékot. Gondolataimba merülve indultam lefelé a lépcsőn. Szeréné tartott fölfelé. Mikor megláttam, megtorpantam. Láttára jobban megremegtem, mint amikor Pompával találkoztam össze. Régi reflex volt, Galenus kotériájából ő volt a legerősebb. Augustus visszavonult a pályáról, úriemberként él valahol elvonultan. Az ő képessége teljesen kiégett belőle, amikor Galenus Igazság életére tört. Azóta Szeréné volt a legfőbb Mesterséghasználó a csoportból. Nyaranta Kosvárban volt a helye, a többiek pedig szerte a Hercegségekből továbbították üzeneteiket a királynak, rajta keresztül, telente pedig mindenki visszatért Kosvárba. Oktató hiányában Szeréné többé-kevésbé átvette Galenus helyét az udvarban és továbbörökölte Galenus szenvedélyes gyűlöletét irántam. Jelenléte túl élénken emlékeztetett arra a sok verésre és félelmet keltett bennem, ami túlhaladt a józan eszemen. Elkerültem, mióta visszatértem, de a tekintete most szinte a padlóhoz szögezett. A lépcső kellően széles volt ahhoz, hogy két ember kényelmesen elférjen egymás mellett. Annak ellenére, hogy föl kellett néznie rám, előnyösebb volt. A tartása megváltozott, egész fizikai megjelenése új pozícióját tükrözte. Gazdagon hímzett égszínkék köpönyeget viselt, hosszú fekete haját csontszínű faragott csattal fogta hátra, ezüst nyakláncot és gyűrűket viselt, de nőiessége eltűnt. Átvette Galenus aszketikus életmódját, az arca csontsovány, ujjai karomszerűek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, mióta Galenus meghalt. – Fattyú – mondta kurtán. Megnevezés, nem üdvözlés volt, én pedig eltűnődtem, elkopik-e valaha ennek a szónak az éle. – Szeréné – válaszoltam hasonló hangsúllyal és tartalommal. – Nem haltál meg a hegyek közt. – Nem bizony. Még mindig előttem állt. Halkan hozzátette – Tudom, mit tettél. Tudom, mi vagy. Belül úgy vacogtam, mint egy kutyakölyök. Magamban azt mondogattam, hogy valószínűleg minden erejére szüksége van, hogy félelmet keltsen bennem. Nem az igazi érzelmeim, hajtogattam magamnak, hanem Szeréné kelti a Mesterség segítségével. – Én is tudom, ki vagyok. A király embere vagyok. – Egyáltalán nem vagy ember – vetette oda hűvösen, aztán rám mosolygott. – Egyszer majd mindenki megtudja. A félelem az félelem, akárhonnan ered is. Csak álltam ott, válasz nélkül, míg végül ellépett az utamból. Apró győzelemnek könyveltem el, bár aligha tehetett volna mást. Elindultam, hogy összekészítsem az utazáshoz szükséges dolgaimat, emlékeztettem magam. Nincsenek részletes emlékeim arról a küldetésről. Találkoztam Virágóval, mivel ő is Lengereben vendége volt ott-tartózkodásom alatt. Úgy nézett ki, ahogy Elmés lefestette, egy csinos nő, kidolgozott izmokkal és macskaléptekkel. Egész lénye sugározta életerősségét és egészségét, minden szempár őt követte. Tisztasága minden férfit magához vonzott, még engem is. Kicsit rosszul is éreztem magam amiatt, amit tennem kellett. Az első estén, amikor egy asztalnál ültünk, ő velem szemben ült. Testens szívesen látott, még a szakácsát is megbízta, hogy a kedvenc fűszeres húsomat készítse el a számomra. A könyvtárai a rendelkezésemre álltak, akárcsak egy kisebb írnokocska. Legfiatalabb lánya még szégyenlős társaságával is megajándékozott. A tekercsekkel kapcsolatos feladataimat ecseteltem Szeretet kisasszonynak az asztalnál, ő pedig meglepően értelmesnek mutatkozott a maga visszafogott módján. A vacsora felénél jártunk már, amikor Virágó kellően hangosan megjegyezte, hogy egykoron a fattyúkat születésükkor vízbe fojtották. El törvényei kívánták így, mondta. Elengedhettem volna a fülem mellett, ha nem hajolt volna át az asztal fölött, hogy rám mosolyogjon.

– Nem hallottál még erről a szokásról, fattyú? Fölnéztem Testensre, aki az asztalfőn ült, de éppen legidősebb lányával társalgott, még csak nem is nézett felénk. – Úgy hiszem, olyan régi, mint az a szokás, ahogy tisztelni illik a vendéget a házigazda asztalánál – feleltem. Igyekeztem higgadtan, szenvtelenül beszélni. Csali. Testens szándékosan ültetett vele szembe. Még sohasem használtak ki ilyen csúfosan. Megkeményítettem magam, igyekeztem félretenni a személyes érzelmeimet. Felkészültnek éreztem magam. – Néhányan azt mondanák, hogy a Látnokok elkorcsosulásának a jele, hogy apád mással hált. Én persze nem mondanék ilyet a királyom családjáról. De mondd csak, hogy fogadta anyád népe a szajhaságát? Kellemesen elmosolyodtam. Kevesebb kétségem volt a feladatomat illetően. – Nem emlékszem az anyám népére – mondtam csevegve. – De azt hiszem, úgy vélekedtek, ahogyan én. Jobb szajhának lenni, vagy egy szajha fiának, mint felségárulónak. Fölemeltem a poharamat és Szeretetre néztem. Sötétkék szemei elkerekedtek és kis híján felkiáltott, amikor Virágó kése alig egy ujjnyira a könyökömtől az asztalba vágódott. Számítottam rá, így össze sem rezzentem, ehelyett egyenesen a szemébe néztem. Virágó az asztalra támaszkodva állt, izzó szemekkel, kitágult orrlyukakkal. – Mondd csak – folytattam nyájasan –, a régi erkölcsöket tanítod, igaz? Nem tartod hát magad ahhoz, amely megtiltja, hogy vért ontsál egy házban, ahol vendégként tisztelnek? – Tán megsebesítettelek? – kérdezett vissza. – Nem, akárcsak én sem téged. Nem hoznék szégyent a Hercegre, hogy azt mondhassák, hogy hagyta, hogy az egyik vendég a másik vérét ontotta az asztalánál. Vagy talán olyan keveset törődnél a Hercegeddel, mint a királyodhoz való hűséggel? – Nem esküdtem hűséget a puhány Látnok királyotoknak! – sziszegte. Mocorgás támadt az asztal körül. Tehát szemtanúi akadnak a hozzám intézett kihívásának. Mindezt egy hadmozdulat gondosságával tervezték ki? Vajon tudja-e, hogy én is gondosan elterveltem mindent? Sejtette-e, hogy egy apró csomagocska lapul az ingujjamban? Határozottan, emeltebb hangon szólaltam meg. – Hallottam már rólad. Úgy hiszem, hogy azok, akik téged követnek, okosabban tennék, ha Kosvárba mennének. Igazság herceg, a trónörökös hívást intézett azokhoz, akik jártasak a fegyverforgatásban. Talán a hajóin lenne a helyük, amikkel a Martalócok ellen készül, akik mindannyiunk ellenségei. Úgy hiszem, az méltóbb bizonyítéka egy harcos képességeinek. Vajon nem dicsőbb cél, mint azok ellen fordulni, akikre fölesküdtünk, vagy marha vérét ontani a sziklákon a holdfénynél, amikor az a hús elláthatná a vörös hajók áldozatait? Szenvedéllyel beszéltem, egyre növekvő hangon, ő pedig csak bámult, hogy mennyi mindent tudok. Magával ragadtak a szavaim, mert éreztem, hogy igazak. Én is az asztalra támaszkodtam, Virágó tányérja és pohara fölé, hogy olyan közel legyek az arcához, amennyire csak lehet. – Mondd meg hát, bátor asszony, emeltél-e már kezet olyan emberre, aki nem a földid volt? Egy vörös hajó legénysége ellen? Gondoltam, hogy nem. Sokkal könnyebb visszaélni egy házigazda vendégszeretetével, vagy megnyomorítani a szomszédod fiát, mint megölni azt, aki ellenünk támad? A szavak nem voltak Virágó fegyverei. Dühödten leköpött. Higgadtan hátradőltem, letöröltem az arcomat. – Talán engem is kihívnál, egy alkalmasabb időben és alkalmasabb helyen. Talán egy hét múlva a sziklákon, ahol oly bátran lemészároltad egy tehén férjét? Talán én, egy egyszerű írnok nagyobb kihívást jelentek neked, mint a marha harcosod. Testens hirtelen úgy döntött, észreveszi a vitát. – FitzLovag! Virágó! – korholt meg minket. A tekintetünk azonban még a másikéba mélyedt, kezeim a tányérja két oldalán, ahogy közel hajoltam az arcához. Azt hiszem, a mellette ülő férfi is kihívást intézett volna hozzám, ha Testens az asztalra nem csapja a sótartót és emlékeztetett rá, hogy ez az ő asztala és az ő háza és nem hagyja, hogy vérontásra kerüljön sor. Ő legalább egyszerre tudta tisztelni Elmés királyt és az ősi hagyományokat és javasolta, hogy mi is tegyünk hasonlóképp. Alázatosan és ékesszólóan bocsánatot kértem, Virágó pedig elmotyogott egy „elnézést”. A vacsora folytatódott, a dalnokok tovább énekeltek, az elkövetkező pár nap alatt pedig lemásoltam a tekercset Igazságnak és megvizsgáltam az Előd ereklyét, ami számomra csak egy üvegcsének tűnt, amit a legfinomabb halpikkelyekből készítettek. Jobban kivívtam Szeretet kisasszony csodálatát, mint szerettem volna; másrészről pedig tűrtem Virágó ellenséges tekintetét a hét hátralévő részében. Hosszú hét nap volt. Soha nem kellett megvívnom, mert mielőtt a hét letelt volna, Virágó száján és nyelvén hólyagok és

kelések nőttek, ami a legendás büntetése volt a hazugoknak, akik társaikat és adott szavukat is elárulták. Alig tudott inni, nem is szólva az evésről és olyan torzzá lett a betegségétől, hogy azok, akik addig követték, menekültek előle, attól félve, hogy ők is elkapják a kórt. Oly nagy volt a fajdalma, hogy nem tudott kimenni a hidegbe, hogy megharcoljon és nem akadt senki, aki kiállt volna helyette. Ott várakoztam a sziklákon egy kihívóra, aki soha nem érkezett meg. Szeretet ott várakozott velem, akárcsak egy maréknyi kisebb nemes, akik Testens sürgetésére csatlakoztak hozzám. Társalogtunk apróságokról, a kelleténél többet ittunk a hideg ellen, majd az est leszálltával hírnök jött és azt az üzenetet hozta, hogy Virágó elhagyta Lengerebent. Ellovagolt, a belső vidékek felé. Egyedül. Szeretet tapsolt és meglepett egy öleléssel. Kicsit átfázva, de jókedvűen tértünk vissza a várba, hogy még egy utolsó estebédet fogyasszunk el, mielőtt visszaindultam volna Kosvárba. Testens a baljára ültetett, Szeretetet pedig a jobbomra. – Tudja – jegyezte meg nekem a vacsora vége felé. – Évről évre egyre jobban kezd hasonlítani az apjára. Medwen összes konyakja sem tudta volna elűzni azt a hideget, ami akkor végigfutkározott a gerincemen.

6

Szipolyozottak

K

ONSTANCIA KIRÁLYNÉ ÉS ELMÉS KIRÁLY két fia Lovag és Igazság volt. Csak két esztendő választotta el őket, és oly szorosan nőttek föl együtt, amennyire testvérek esetében csak lehetséges. Lovag volt az idősebb és az első, aki tizenhatodik születésnapján fölvette a trónörökösi címet. Apja rögvest megbízta, hogy folytasson tárgyalásokat a vitatott határok ügyében a Kalced Államokkal. Attól kezdve ritkán tartózkodott Kosvárban pár hónapnál tovább egyhuzamban. Még azután is, hogy megnősült, alig akadt alkalom, hogy pihenéssel tölthesse napjait. Akkoriban kevés határvita volt, Elmés azonban a Hercegségek minden határvonalát hivatalossá kívánta tenni. Gyakran karddal oldódott meg egy-egy ilyen vita, bár a későbbiekben Lovag inkább alkalmazott diplomáciai megoldásokat Egyesek úgy vélik, hogy Lovag megbízása ezekkel a feladatokkal, Vágy királyné terve volt, aki ezzel azt remélte, hogy a halálba küldi. Mások szerint Elmés akarta ezáltal távol tartani mostohaanyja esetleges befolyásától. Igazság herceg, akit fiatalsága arra ítéltetett, hogy Kosvárban maradjon, minden hónapban hivatalosan kérte apját, hogy követhesse bátyját. Elmés minden erőfeszítése, hogy másféle feladatok felé forduljon, hiábavaló volt. Igazság herceg elvégzett minden rászabott feladatot, de egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy szívesebben lenne a bátyjával. Végül, Igazság huszadik születésnapján, miután hat éven keresztül támadta apját kérésével, Elmés vonakodva bár, de a bátyja után engedte. Attól kezdve egészen Lovag négy évvel későbbi lemondásáig, minek következtében Igazság vette át a trónörökösi titulust, a két herceg együtt dolgozott azért, hogy megerősítsék a határokat, az egyezményeket és a kereskedelmi szerződéseket a Hat Hercegség körül. Lovag herceg tehetsége az emberekkel való tárgyalásban nyilvánult meg, legyen szó egyénekről, vagy tömegekről, Igazság pedig az egyezségek részleteinek kidolgozásában, a pontos térképek készítésében és a halárok megjelölésében, illetve mind katonaként, mind hercegként bátyja támogatásában jeleskedett. Pompa herceg, Elmés legkisebb fia és egyetlen gyermeke Vágy királynétól, egész fiatalságát Kosvár udvarában töltötte, ahol anyja minden erejével azon fáradozott, hogy a trón elfoglalására készítse föl. * Megkönnyebbülten utaztam vissza Kosvárba. Nem az első alkalom volt, hogy ilyesfajta feladatot teljesítettem a királynak, de sosem élveztem az orgyilkosságot. Örültem, hogy Virágó sértegetett és csalinak akart használni, mert így elviselhetővé tette számomra a feladatot. De mégis, gyönyörű nő volt és jó harcos. Pazarlás volt, amit tettem és nem is töltött el büszkeséggel, kivéve, hogy teljesítettem a király parancsát. Ilyesfajta gondolatok jártak a fejemben, ahogy Kormos hazafelé vitt a dombok közt. Ahogy fölnéztem a dombra, alig akartam hinni a szememnek. Pompát és Kettrickent láttam, lóháton, egymás mellett. Mintha Fedren egyik illusztrációja elevenedett volna meg. Pompa skarlátvörösbe és aranyba öltözött, fekete csizmát és kesztyűt viselt, lovaglóköpönyegét pedig hátravetette egyik válla fölött, hogy kiemelje a színek éles ellentétét a reggeli napsütésben. Arca kipirult a hidegtől, gondosan fésült sötét fürtjeit felborzolta a lovaglás, sötét szemei pedig csillogtak. Majdnem úgy nézett ki, mint egy férfi, gondoltam magamban, ahogy megülte a lovat. Ha akarta, ilyennek is tudott látszani a ripacskodó herceg helyett, aki egyik kezében borospoharat tart, a másikkal pedig egy hölgyet karol át. Újabb pazarlás. Ah, de az asszony az oldalán, ő egy másik jelenség volt. Az őket követő kísérethez képest olyannak tűnt, mint egy ritka és idegen virág. Laza nadrágban ülte meg a lovat, és nem akadt olyan gyapjúfesték Kosvárott, ami olyan sáfrány-bíbor színt produkált volna. Nadrágját bonyolult és sokszínű hímzés díszítette; a szárát pedig gondosan begyűrte a csizmájába, mely majdnem a térdéig ért. Burrick helyeslőén bólogatott volna, látván a gyakorlatiasságot. Nem köpönyeget, hanem rövid, dús fehér prémkabátot viselt, magas nyakkal, ami védte a széltől. Fehér róka, találgattam, a hegyvidékek túloldaláról, a tundrákról. Fekete kesztyűt viselt. A szél bele-belekapott hosszú, szőke hajába, ami kilógott kötött sapkája alól, amely az összes általam ismert színben játszott. Egyenesen ülte meg a lovat, előredőlve kissé,

hegyvidéki stílusban, amitől Lágyléptű mintha táncolt volna. A mogyorószínű kanca kantárján sok apró csengettyű csilingelt, mint megannyi jégcsap a fagyos reggelen. A többi terebélyes és vastag szoknyájú asszonyhoz képest olyan élénknek tűnt, mint egy macska. Egy amazon jutott róla az eszembe, vagy egy kalandor, valamelyik ősi regéből. Elkülönült udvarhölgyeitől, de nem úgy, ahogy egy magasabb rangú, előkelőbb úrnő, hanem úgy, ahogy egy sólyom az énekesmadaraktól. Nem voltam benne biztos, hogy így kellene mutatkoznia. Pompa herceg mellette lovagolt, mosolyogtak és beszélgettek. Ahogy közeledtem, lassabbra fogtam Kormos lépteit. Kettricken mosolyogva megállította a lovát, talán integetett volna, de Pompa fagyosan biccentett és nagyobb iramra bírta a lovát. Hasonló üdvözlésben részesültem a kísérettől is. Kettricken lova, nem akarván lemaradni, szintén ügetni kezdett, én pedig megálltam, amíg elhaladtak, aztán elkomorodva folytattam az utam a kastély felé. Kettricken ragyogott, sápadt arcára rózsaszín pír ült ki, Pompára vetett mosolya pedig olyan kedves és udvarias volt, ahogy rám szokott mosolyogni. Mégsem hittem, hogy ilyen könnyen rászedhető és bízik Pompában. Ezen tűnődtem, miközben lenyergeltem Kormost és lecsutakoltam. A patáit ellenőriztem, amikor megéreztem, hogy Burrick figyel. – Mióta? – kérdeztem. – Pár nappal azután kezdte, hogy elmentél. Lehozta egyik nap és rendesen beszélt velem, mondván, hogy milyen kár, hogy a királyné a kastélyba zárva tölti a napjait. Meg hogy milyen nyitott élethez volt szokva a hegyek közt. Azt mondta, hogy hagyta magát meggyőzni, hogy tanítsa meg a síkságok lovaglására. Aztán azt mondta, nyergeljem föl neki Lágyléptűt azzal a nyereggel, amit Igazság készíttetett a királynénak, aztán kilovagoltak. Hát mit tehettem volna? – kérdezte harciasan, amikor kérdő tekintetet meresztettem rá. – Ahogy te mondtad, a király emberei vagyunk. Fölesküdtünk. Pompa pedig királyi herceg. Még ha olyan hűtlen lettem volna, hogy visszautasítom, ott volt a királyné mellette. Kezem apró mozdulata jelezte Burricknak, hogy amit mond, igen közel áll az áruláshoz. Belépett a jószágállásba és megvakarta Kormos füle tövét. – Nem tehettél mást – mondtam. – Csak azon tűnődöm, mi a valódi szándéka? És miért tűri meg Kettricken? – A szándéka? Talán csak vissza akarja lihegni magát a kegyeibe. Nem titok, hogy a kastélyban Kettricken csak sorvadozik. Ó, persze mindenkivel kedves, de túl sok őszinteség szorult bele, hogy elhitesse másokkal, hogy boldog, amikor nem az. – Talán – egyeztem bele dünnyögve. Olyan hirtelen kaptam föl a fejem, mint a kutya gazdája sípjának hangjára. – Mennem kell. Igazság herceg… – hagytam elhalni a mondatot. Nem kellett többet mondanom Burricknak, hogy tudja, a Mesterség hívása volt az. Vállamra vetettem a nyeregtáskámat, benne a fáradságos munkával lemásolt tekercsekkel és elindultam a kastélyba. Nem álltam meg, hogy átöltözzek, vagy átmelegedjek egy kicsit, hanem egyenesen Igazság térképszobájába siettem. Az ajtó résnyire nyitva volt, egyszer kopogtam rajta, mielőtt beléptem volna. Igazság egy térkép fölé hajolt, alig egy pillantással nyugtázta érkezésemet. Gőzölgő forralt bor várt rám és egy nagy tálca hideg húsokkal és kenyérrel, a kandalló tüze mellett. Hamarosan fölegyenesedett. – Túl jól védekezel – mondta üdvözlésképp. – Napok óta próbállak rábírni, hogy siess, és mikor hallod meg? Amikor már az istállóimban állsz! Én mondom, Fitz, időt kell szakítanunk, hogy megtanuld irányítani egy kicsit a Mesterséget. Ennek ellenére tudtam, hogy soha nem lesz rá időnk. Túl sok másik dolog követelte a figyelmét. Mint mindig, most is rögtön a közepébe vágott. – Szipolyozottak – mondta. Rossz előérzet töltött el. – A Martalócok ismét támadtak? Ilyenkor? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem. Ettől legalább megkímélt minket a tél. Mégis, úgy tűnik, a Vörös Martalócok nyugodtan hazamehetnek a tűzhelyeik mellé miután köztünk hagyják a mérgüket – szünetet tartott. – Gyerünk, melegítsd át magad. Tudsz enni és figyelni egyszerre. Miközben kiszolgáltam magam, Igazság folytatta az előadását. – Ugyanaz a gondunk, mint korábban. Szipolyozottakról szóló jelentések, amint fosztogatnak, nem csak az utazókat, hanem távoli farmokat és házakat is. Utánajártam és hitelt kell adnom a híreknek. A támadások azonban a Martalócok fosztogatásaitól távolabb történnek és minden esetben nem egy-két szipolyozottról, hanem kisebb csapatokról számolnak be. Fontolgattam egy darabig a hallottakat, aztán nyeltem egy nagyot. – Nem hiszem, hogy a szipolyozottak képesek lennének csapatban, vagy akár társakként együtt cselekedni. Mikor találkoztam velük, nem éreztem semmilyen… közösséget felőlük, sem emberséget. Képesek beszélni, vagy érvelni, de csak saját céljaiknak megfelelően. Olyanok, mint a rozsomákok

lennének, ha beszélni tudnának. Csak a saját túlélésükkel törődnek, még egymást is ellenfélnek tekintik, ha élelemről, vagy kényelmi tárgyakról van szó – újratöltöttem a bögrémet, hálásan a gyomromban szétáradó melegségért. Legalább a levegő hidegét száműzte; a szipolyozottak gondolatát nem tudta enyhíteni. Az Ösztön segítségével fedeztem fel a szipolyozottakról, amit elmondtam Igazságnak. Olyannyira kiégett belőlük minden érzék, hogy alig tudtam érzékelni őket. Az Ösztön feltárta azt a finom hálót, ami minden élőlényt összeköt, de a szipolyozottak nem tartoztak bele, olyan távol álltak tőle, mintha csak sziklák lennének, mint egy könyörtelen, mindent felfaló, kiáradt folyó. Velük találkozni olyan riasztó volt számomra, mintha egy kő pattant volna föl, hogy megtámadjon. Igazság csak elgondolkodva bólintott. – Még a farkasok is falkában támadnak, akárcsak a tengeri rablóhalak. Ha ezek az állatok csoportokba verődnek, hogy élelmet szerezzenek, akkor a szipolyozottak miért nem? Letettem a kenyeremet a tálcára. – A farkasok és a rablóhalak természetüknél fogva cselekszenek így és megosztják a húst a kölykeikkel. Nem azért ölnek, hogy saját maguknak legyen élelem, hanem a falkának, vagy a rajnak. Találkoztam már szipolyozottak csoportjával, de azok sem egyszerre támadtak. Mikor többen rontottak rám, csak az mentett meg, hogy sikerült egymás ellen fordítanom őket. Eldobtam a köpenyem, amire fenték a fogukat és összemarakodtak fölötte. Amikor pedig ismét utánam eredtek, inkább akadályozták, mint segítették egymást – igyekeztem nyugodt maradni, ahogy fölelevenedett bennem az emlék. Satu meghalt aznap éjjel, én pedig életemben először öltem. – Nem harcolnak együtt. Ezt képtelenek megvalósítani, az együttműködés gondolata felfoghatatlan a számukra. Igazság együttérző tekintettel nézett rám. – Elfelejtettem, hogy neked már akadt dolgod velük. Bocsáss meg, figyelembe veszem a tapasztalataidat. Mostanában túl sok dolgom akadt – elhalkult a hangja, mintha valahova a távolba hallgatózott volna. Egy pillanattal később összeszedte magát. – Szóval úgy véled, hogy nem tudnak együttműködni. És mégis megtörténik. Nézz csak ide – intett egy kiterített térképre az asztalán. – Megjelöltem a helyeket, ahol látták őket és nyomon követtem, hányan voltak egy csoportban. Mi a véleményed erről? Melléálltam. Olyan érzés volt, mintha egy másfajta kandalló mellett állnék. A Mesterség ereje sugárzott a lényéből, mintha féken kellene tartania, nehogy kicsorduljon és a tudata elárassza az egész királyságot. – A térkép, Fitz – emlékeztetett, én pedig eltűnődtem, vajon mennyit tud olvasni a gondolataimban. Igyekeztem a térképre összpontosítani, amely Kos Hercegséget ábrázolta, csodálatos részletességgel. A part mentén végig jelölve voltak a zátonyok és sekélyesek, akárcsak a belső vidékek felé vezető utak és jellegzetes pontok. Szeretettel készült térkép volt, egy olyan ember keze munkája, aki megjárta és behajózta az útvonalakat. Igazság piros viaszt használt jelekként, én pedig gondosan tanulmányoztam őket. – Hét különböző eset – intett a pöttyökre. – Van, amelyik egy napi járóföldre Kosvártól. Ilyen közel nem támadtak a Martalócok. Honnan jönnek? Igaz, hogy elkergethették őket a falvaikból, de miért közelítenének Kosvárhoz? – Talán csak elszánt emberek, akik szipolyozottnak tettetik magukat, hogy könnyebben rabolhassanak. – Talán. De aggasztó, hogy egyre közelebb történnek. Három különböző csoport az áldozatok elbeszélése alapján, és minden egyes támadásuk alkalmával közelebb kerülnek Kosvárhoz. Nem tudom elképzelni, miért tesznek ilyesmit. És – intett le, mielőtt megszólalhattam volna –, az egyik csoport leírása megegyezik egy hónapokkal ezelőtti támadás kapcsán jelentettekkel. Ha ezek ugyanazok a szipolyozottak, akkor hosszú utat tettek meg. – Nem vall rájuk – mondtam, aztán óvatosan megkérdeztem. – Összeesküvést gyanítasz? Igazság keserűen felhorkantott. – Hát persze. Mikor nem gyanakszom összeesküvésre? Ám úgy vélem, hogy ez esetben legalább nem Kosvárban kell keresgélnem – hirtelen elhallgatott, miután rájött, milyen nyíltan beszélt. – Nézz utána nekem, Fitz, kérlek. Lovagolj ki és tartsd nyitva a szemed. Tudd meg, mit beszélnek a fogadókban, és milyen jeleket fedezel föl az úton. Gyűjtsd be a pletykákat és figyelj a részletekre. Csendben. Megtennéd? – Természetesen. De miért csendben? Nekem úgy tűnik, ha figyelmeztetnénk az embereket, gyorsabban értesülnénk az eseményekről. – Igaz, de inkább a szóbeszédet és a panaszokat. Ezek eddig különálló panaszok voltak, azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki összefüggéseket lát köztük. Nem akarom, hogy az egész város fegyverbe szedje magát és arról panaszkodjék, hogy a király már a fővárosát sem képes megvédeni. Nem. Halkan, Fitz. Halkan.

– Csak halkan nézzek mögéjük – mondtam, inkább magamnak, nem panaszképpen. Igazság megrándította a vállát, mint aki megszabadult egy tehertől, amit nem szívesen viselt. – Vess véget neki, ahol tudsz – hangja egyre halkabban szólt, ahogy a tűzbe bámult. – Halkan, Fitz. Nagyon halkan. Lassan bólintottam. Már voltak hasonló feladataim régebben. A szipolyozottak megölése kevésbé zavart, mint egy ember megmérgezése. Néha úgy tettem, mintha egy nyughatatlan léleknek vittem volna el a végső békét, vagy véget vetettem egy család szenvedéseinek. Reméltem, hogy nem jutok el odáig, hogy magam is elhiggyem saját hazugságaimat. Olyan luxus volt az, amit nem engedhet meg magának egy orgyilkos. Árny figyelmeztetett, hogy mindig emlékeznem kell rá, hogy ki is vagyok. Nem az irgalom apostola, hanem egy gyilkos, aki a király érdekében cselekszik. Vagy éppen a trónörökös érdekében. Az én dolgom az volt, hogy megvédjem a trónt. A kötelességem. Tétován szólaltam meg. – Hercegem, ahogy visszafelé tartottam a kastélyba, láttam Kettricken úrnőt lóháton. Pompa herceg társaságában. – Csinos pár, nem igaz? Aztán jól üli meg a lovat? – nem tudta leplezni a hangjában bujkáló keserűséget. – Igen. De még mindig a hegyvidéki stílusban. – Eljött hozzám, mondván, hogy meg kívánja tanulni, hogyan kell jól megülni a mi magasabb lovainkat. Helyeseltem az ötletet, de nem tudtam, hogy Pompát fogja választani oktatónak – Igazság a térképe fölé hajolt és egy nem létező részletet tanulmányozott. – Talán azt remélte, hogy te tanítod meg rá – mondtam meggondolatlanul, a férfinak, nem a hercegnek. – Talán – sóhajtott fel. – Tudom én, hogy azt akarta. Kettricken néha magányos. Gyakran – rázta meg a fejét. – Egy fiatalabb fiúhoz kellett volna hozzámennie, akinek több ideje jut rá. Vagy egy olyan királyhoz, akinek nem áll a háborúság szélén a birodalma. Nem ítélkezem fölötte, Fitz. De olyan… fiatal. Néha. Mikor pedig nem fiatalnak tűnik, lelkes hazafi. Ég a vágytól, hogy föláldozza magát a Hat Hercegségért. Mindig vissza kell tartanom és elmagyaráznom neki, hogy nem erre van szükség. Nincs hozzám türelme, Fitz. Egyszer azt akarja, hogy dédelgessem, mint egy gyermeket, máskor pedig egy olyan ügy részleteiről faggatózik, amit éppen megpróbálok félretenni egy időre. Hirtelen eszembe jutott Lovag, ahogy megszállottan kereste a könnyelmű Türelem kegyeit és egy pillanatra átláttam a szándékát. Egy asszony, aki a menedéke volt. Kit választott volna Igazság, ha megengedik neki? Talán valaki idősebbet, egy higgadt asszonyt, aki kiegyensúlyozott és megbecsüli önmagát. – Belefáradok – mondta Igazság halkan. Forralt bort töltött magának és a kandalló mellé lépett. – Tudod mit kívánok? Nem igazán kérdés volt, nem is próbáltam válaszolni rá. – Azt, hogy az apád éljen és ő legyen a trónörökös, én pedig még mindig a jobb keze lennék. Elmondaná, hogy milyen feladattal kell megbirkóznom, én pedig úgy tennék, ahogy mondja. Nyugodt lennék, mindegy, hogy milyen feladatot bízna rám, mert tudnám, hogy ő jobban tudja. Tudod milyen könnyű, Fitz, hogy olyan embert kövess, akiben hiszel? Fölnézett, egyenesen a szemembe. – Hercegem – mondtam halkan –, azt hiszem, pontosan tudom. Egy pillanatig Igazság teljesen mozdulatlan volt. – Ó – mondta aztán. Mélyen a szemembe nézett, én pedig minden erőfeszítés és Mesterség nélkül megéreztem a háláját. Ellépett a tűzhelytől, kihúzta magát. Ismét a trónörökös herceg állt előttem. Egy könnyed intéssel elbocsátott, én pedig elmentem. Ahogy a szobámba vezető lépcsőket másztam meg, életemben először azon tűnődtem, hogy vajon nem kellene-e hálásnak lennem, amiért fattyúnak születtem.

7

Találkozások

M

INDIG AZ VOLT A SZOKÁS és az elvárás, hogy ha a király, vagy a királyné megházasodott Kosvárban, a házastárs magával hozta kíséretét, akik cselédekként, társalkodópartnerekként vették körül. Így volt ez Elmés király mindkét asszonya esetében. Ám amikor Kettricken királyné Kosvárba érkezett, Áldozatként jött, ahogy a népe szokásai diktálták. Egyedül érkezett tehát, sem cseléd, sem apród nem kísérte el, még csak egy szolgálólány sem. Senki nem akadt Kosvárban, aki ismerős lett volna a számára, vagy bevezette volna az új otthonába. Uralkodása kezdetén vadidegen emberek vették körül, nem csak a rangjabéliek körében, de személyzetében is. Ahogy telt az idő, sikerült barátokat szereznie és akadtak szolgálók, akárcsak cselédek, bár elsőre a puszta gondolat, hogy valakinek az élete célja, hogy reá várakozzék, idegen és elkeserítő gondolat volt a számára. * A farkaskölyök hiányolt. Mielőtt elindultam volna, a kunyhó mögött hagytam neki egy szarvas tetemét, elrejtve és félig megfagyva a hóban. Elegendőnek kellett volna lennie, hogy ellássa, amíg távol voltam. Ám igazi farkasszokás szerint degeszre ette magát, aludt, megint bezabált és aludt, amíg elfogyott a hús. Két nappal ezelőtt tájékoztatott körbeugrálva. A kunyhóban lerágott csontok hevertek szanaszét. Végtelen lelkesedéssel üdvözölt, különösen miután megérezte a friss hús szagát. Azonnal rávetette magát és egyáltalán nem törődött velem, amíg összeszedtem egy zsákba a csontokat. Túl sok ilyen hulladék patkányokat vonzott, amiket terrierek követtek volna az istállókból, akkor pedig fölfedezték volna. Nem kockáztathattam meg. Fél szemmel figyeltem, amíg takarítottam, láttam dagadozó izmait, ahogy mellső mancsaival leszorította a húst és nagyokat tépett belőle. Észrevettem azt is, hogy csak a legvastagabb csontok nem voltak elroppantva és teljesen lecsupaszítva. Ez már nem kölyökjátszadozás volt, hanem egy fiatal állat műve. Az eltört csontok közül néhány vastagabb volt, mint a karom. De miért fordulnék ellened? Húst hozol nekem. És gyömbéres süteményt. Őszintén gondolta, ahogy egy falkán belül szokás. Én, az öregebb, élelmet hoztam neki, a kölyöknek. Én voltam a vadász, aki a zsákmányának egy részét megosztotta vele. Kinyúltam a gondolatai felé és azt tapasztaltam, hogy különbségünk a számára elhalványulni látszott. Falka voltunk. Olyan felfogás volt ez, amilyennel még soha azelőtt nem találkoztam. Attól tartottam, hogy ez azt jelentette a számára, mint a kötelék nekem. Bizonyos mértékig ő szőtte a köteléket velem, és nem fordítva, ahogy szoktam. Nem engedhettem meg. – Én ember vagyok, te pedig farkas – mondtam hangosan, tudván, hogy a gondolataimból értelmezi, de ezzel is jelezni akartam, hogy érezze a különbségeinket. Kifelé. Befelé falka vagyunk. Abbahagyta az evést és megnyalta az orrát. – Nem. Etetlek és védelmezlek, de csak egy ideig. Mikor képes leszel vadászni, elviszlek egy távoli helyre és otthagylak. Még soha nem vadásztam. – Megtanítlak rá. Ez is a falka. Te megtanítasz én vadászom veled. Sok zsákmányon fogunk osztozkodni. Megtanítalak vadászni, aztán szabadon engedlek. Én már szabad vagyok. Nem te tartasz itt, hanem én akarom. Kilógatta a nyelvét fehér fogai között és gondolatban nevetett a feltételezésemen. Erőszakos vagy, Kölyök. És tudatlan. Akkor taníts. Elfordította a fejét, hogy hátsó fogaival lerágja a csonton maradt darabokat. Ez a falka-kötelességed. Nem vagyunk falka. Nekem nincs falkám. Az én hűségem a királyomé. Ha ő a te vezéred, akkor az enyém is. Falka vagyunk. Ahogy megtöltötte a hasát, úgy lett egyre határozottabb. Taktikát változtattam. Hűvösen szólaltam meg. Én olyan falkába tartozom, ahova te nem

tartozhatsz. Te nem ember vagy. Te farkas vagy. Nem vagyunk falka. Mozdulatlanná vált. Nem próbált válaszolni, de érzett, és amit érzett, az megborzongatott. Elhagyatottság és elárulás. Magányosság. Megfordultam és ott hagytam, de nem tudtam elrejteni előle, hogy milyen nehezemre esett megtenni, mint ahogy azt sem, hogy mennyire szégyelltem amit mondtam neki. Reméltem, hogy azt is érti, hogy úgy gondoltam, ez a legjobb neki. Akárcsak, emlékeztem, ahogy Burrick gondolta, amikor elszakított Kotnyelestől, mert egymáshoz kötődtünk. A gondolat szinte perzselt, én pedig nem csak elsiettem a kunyhótól, hanem egyenesen menekültem. Lassan leszállt az éj, mire visszaértem a kastélyba. A szobámba siettem néhány csomagért, aztán ismét lementem a lépcsőkön. Álnok módon megpihentem pár pillanatig a második lépcsőfordulóban, tudtam, hogy nemsokára Molly fog erre jönni és az üres tálcákat hozza Türelem szobájából. Türelem ritkán szokott a többiekkel együtt vacsorázni a termekben, inkább a saját szobáját kedvelte és Füze társaságát. Tartózkodása az utóbbi időben visszavonultságba hajlott, de nem ez aggasztott, amikor megálltam a lépcsőfordulóban. Hallottam Molly közelgő lépteit és tudtam, hogy tovább kellene mennem, de napok óta nem láttam. Szeretet kisasszony ragaszkodása csak még inkább ráébresztett Molly hiányára. Csak nem túl nagy dolog, ha jó estét kívánok neki, ahogy más cselédeknek is tenném. Tudtam, hogy nem kéne, tudtam, hogy ha Türelem meghallja, megszid majd. És mégis… Úgy tettem, mintha egy faliszőnyeget vizsgálgatnék, ami már azelőtt ott lógott, hogy Kosvárba érkeztem volna. Hallottam ahogy közeledik és lelassít. A szívem majd’ kiugrott a helyéből, a tenyerem pedig izzadni kezdett. – Jó estét – nyögtem ki, félig suttogva, félig nyekeregve. – Jó estét önnek is – mondta méltóságteljesen. Egy árnyalatnyit följebb emelte a fejét, arcvonásai megkeményedtek. Haját két vastag fonatba fonta és koronaként a feje köré tűzte. Egyszerű kék ruháját vékony és finom fehér csipke szegélyezte. Tudtam, hogy kinek a keze készítette és varrta föl – Füze mindig jól bánt vele és gyakran ajándékozta meg kézimunkájával. Jó volt tudni. Molly még csak meg sem rezdült, ahogy elhaladt mellettem. Tekintete egy pillanatra oldalra rebbent, felém, én pedig nem tudtam elnyomni egy mosolyt, ami oly égő pírt varázsolt az arcára, hogy szinte én is éreztem a hevét. Száját még határozottabb vonallá keskenyítette. Ahogy elfordult és lesietett a lépcsőn, az orromban éreztem az illatát. Nőstény. Csinos. Helyeslés. Ugrottam egyet, mintha darázs csípett volna meg, ostoba módon attól tartva, hogy Kölyök a hátam mögött áll. Természetesen nem volt ott. Kinyúltam, de nem volt velem, az elmémben. Távolabb tapogatóztam és megtaláltam, a szalma között szunyókált a kunyhóban. Ne csinálj ilyet! figyelmeztettem. Ne legyél a gondolataim közt, csak ha megengedem. Megdöbbenés. Mit akarsz megengedni nekem? Ne legyél velem, csak ha én is akarom. Akkor honnan tudjam, hogy velem akarsz lenni? Megkeresem az elméd, ha akarom. Hosszú csönd. Én pedig megkeresem a tiedet, ha akarom. Igen, ez a falka. Hívni, amikor segítség kell és mindig készen lenni, ha kell. Falka vagyunk. Nem! Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy ne legyél a fejemben, ha én nem akarom. Nem akarom mindig megosztani veled a gondolataimat. Semmi értelme amit mondasz. Csak akkor lélegezzek, ha nem szimatolod a levegőt? A te elméd, az én elmém, ez mind a falka elméje. Hol másutt gondolkodjak, ha nem itt? Ha nem akarsz meghallani, ne figyelj. Álltam értetlenül, igyekezvén értelmet találni abban, amit mondott. Észbe kaptam, hogy a semmibe bámulok. Egy szolgálófiú éppen jó estét kívánt, én pedig nem feleltem. – Jó estét – mondtam, pedig már elhaladt mellettem. Zavartan visszanézett, mintha hívattam volna, de csak legyintettem. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat és elindultam Türelem szobája felé. Kölyökkel majd később megbeszélem a dolgot, hamarosan pedig úgyis magára marad, távol a tudatomtól. Félresöpörtem a vitánkat. Kopogtattam Türelem ajtaján, s kisvártatva beengedtek. Láttam, hogy Füze újabb rohamot intézett a rendetlenség ellen és sikerült némi rendet teremtenie. Még egy üres szék is akadt, amire leülhettem. Mindketten örültek, hogy látnak, én pedig meséltem a Medwenbe tett utamról, gondosan kerülve Virágó említését. Tudtam, hogy előbb-utóbb Türelem fülébe jut a hír és kérdőre von majd, én pedig biztosítom, hogy az udvari pletykák erősen túloznak a találkozásunkat illetően. Reméltem, hogy be fog válni. Egyúttal

ajándékokat is hoztam, Füzének apró csontból faragott halakat, amiket ügyesen felvarrhat akármilyen ruhára, Türelemnek pedig a herbáriumot, és egy borostyán és ezüst fülbevalót. Egy viasszal lezárt cserépedényben pedig körtikét hoztam. – Körtike? Nem szeretem a körtikét – mondta Türelem zavartan, mikor odanyújtottam neki. – Tényleg? – tetettem én is zavarodottságot. – Azt hittem, ön mondta nekem, hogy gyerekkora óta hiányolja az ízét és az illatát. Nem a nagybátyja szokott hozni körtikét? – Nem. Nem emlékszem ilyesmire. – Akkor talán Füze? – kérdeztem őszintén. – Nem, uram. Facsarja az orromat az íze, bár jó illatosító. – Ó, hát mindegy. Tévedtem – letettem az asztalra. – Jaj, Hópihe? Megint vemhes? – kérdeztem aztán, mikor Türelem fehér terrierje végre előbújt köszönteni. Éreztem apró agyában az értetlenséget, ahogy megérezte rajtam Kölyök szagát. – Dehogy. Csak elhízott – szólalt meg Füze még Türelem előtt. – Úrnőm mindig elöl hagyja a süteményeket, Hópihe pedig elcseni magának. – Tudja, hogy nem lenne szabad. Nem tesz jót a fogának és a bundájának – dorgáltam meg Türelem úrnőt, ő pedig azt válaszolta, hogy tudja, de Hópihe túl öreg volt már hozzá, hogy leszoktassa róla. A társalgás onnan kezdve ide-oda csapongott, míg végül fölálltam és nyújtózkodtam egyet és elbúcsúztam, mondván, hogy meg kell látogatnom a királyt. – Korábban elzavartak az ajtajától – jegyeztem meg. – De nem ám az őrök, hanem a szolgája, Wallace. Mikor megkérdeztem, hogy miért nincs őr az ajtajában, azt mondta, hogy nincs szükség rájuk. Ő maga vette át a szerepet, hogy nyugalmasabb legyen a királynak. – Tudod, a király nincs jól – mondta Füze. – Azt hallottam, hogy ritkán mozdul ki délnél előbb a szobájából. Aztán telve van energiával és étvággyal egész nap, de kora estére megint elgyengül és botladozni kezd a nyelve. A vacsorát már a szobájában fogyasztja el, a szakács pedig azt mondja, hogy ugyanúgy tele jön vissza a tálca, ahogy odament. Meglehetősen aggasztó. – Az bizony – mondtam és sietve távoztam, attól tartva, hogy még többet tudok meg. Tehát most a király egészsége volt a beszédtéma a várban. Nem jó jel, meg kell kérdeznem majd Árnyat a dologról. És a saját szememmel kell látnom. Korábban csak a hivataloskodó Wallace-szal találkoztam. Igencsak tüskés volt velem, mintha csak azért mentem volna a királyhoz, hogy múlassam az időt, nem pedig azért, hogy jelentést tegyek egy küldetés után. Úgy viselkedett, mintha a király lett volna a legkényesebb karon ülő gyermek, akit mindenáron meg kell védenie. Úgy véltem korántsem volt tisztában posztjának kötelességeivel. Bosszantó ember volt. Amíg kopogtattam és várakoztam, eszembe jutott, hogy vajon mennyi idő múlva fedezi fel Molly a körtikét. Tudnia kell, hogy neki szántam, mindig nagyon kedvelte az ízét gyermekkorunkban. Wallace résnyire nyitotta az ajtót és kikukucskált. Felmordult, amikor felismert. Szélesebbre nyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy a testével el tudja zárni az utamat. Nem üdvözölt, csak követelőzött. – Nem jártál itt ma már? – De igen. Akkor azt mondtad, a király alszik. Ezért eljöttem ismét, hogy jelentsek neki – igyekeztem hivatalosnak hangzani. – Ó, és fontos ez a jelentenivaló? – Azt hiszem, a király majd eldönti, s ha úgy gondolja, hogy vesztegetem az idejét, majd elküld ő maga. Azt javaslom, jelentsd neki, hogy itt vagyok – elkésve mosolyodtam el, igyekezvén tompítani szavaim élét. – A király gyengélkedik. Én ügyelek rá, hogy erejét csak arra pazarolja, amire szükséges – nem mozdult az ajtóból. Azon kaptam magam, hogy méregetem, mennyi erőmbe kerülne eltaszítani az ajtóból. Abból felzúdulás lehet, és ha a király valóban beteg volt, nem akartam ilyesmit. Valaki megveregette a vállamat, de mire megfordultam, senki sem volt ott. Visszafordultam, a Bolond már köztem és Wallace között állt. – Te lennél az orvosa, hogy ilyesmit mondasz? – folytatta a beszélgetést helyettem. – Mert bizton jó vajákos volnál. Már a szemeid állása, ahogy rám veted meggyógyít, a leheleted pedig túltesz a szellentésemen is. Milyen beteg lehet a király, ha egész nap a te képedet nézi? A Bolondnál egy tálca volt, szalvétával leterítve. Finom marhasült illatát éreztem, és frissen sült cipóét. Fekete-fehér téli öltözetét sipkájára kötött csengettyűkkel és magyalfüzérrel díszítette. Jogarát a hóna alá csapta, végén megint egy patkányfej. Láttam, amint a nagyterem kandallói előtt társalog vele, vagy a trón lépcsőin ücsörög a társaságában. – Távozz, Bolond. Már kétszer jártál itt, a király már ágyban van. Nincs szüksége rád – mondta

komolyan és határozottan, mégis ő volt az, aki akaratlanul is hátrálni kezdett. Akkor értettem meg, hogy azok köze tartozik, akik nem bírják a Bolond sápadt tekintetét és lúdbőröztek az érintésétől. – A kettőből három lesz, Hallasz, kedves, téged pedig én váltalak fel. Tipegj el és mondj el mindent Pompának. A falnak is füle van, te is mindent pompásan Hallasz, nem igaz? Ekkora fülek csak a király dolgaival lehetnek tele. Talán a hercegeden is alkalmazhatod vajákosi tudományod, miközben tájékoztatod, mert tekintetének sötétségéből ítélve komoly gondjai lehetnek a beleivel. – Hogy merészelsz így beszélni a hercegről? – fröcsögte Wallace. A Bolond már a szobában állt, én pedig szorosan mögötte. – Hallani fog még róla! – Ezt nem kétlem. Biztos, hogy hall mindent, ami te. Ne felém lehelj kedves Hallasz. Tartsd meg a hercegednek, aki imádja az ilyesmit. Most is a füstjeibe burkolózik, ha jól hiszem, susoghatsz neki, ő pedig majd elbóbiskol és bólogat, mintha bölcseket mondanál, és talán örömét leli a leheletedben. A Bolond rendületlenül nyomult előre, pajzsként tartva maga előtt a tálcát. Wallace pedig tovább hátrált, be egyenesen a király hálószobájába. Ott a Bolond az asztalra tette a tálcát, amíg Wallace a szoba másik ajtajáig hátrált. A Bolond szemei még élénkebben csillogtak. – Ah, nem az ágyban, én királyom, hacsak nem rejtetted véka alá, Hallasz, kedves. Bújj elő, Elmés királyom. Mit keresel az ágy alatt? – a Bolond oly lelkesen dobálta szét az ágyneműt, hogy fellelje Elmést, hogy nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Wallace a belső ajtónak támaszkodott, mintha tőlünk védené, de abban a pillanatban belülről kinyitotta a király, Wallace pedig kis híján az ölébe ájult. Végül az ülepére huppant. – Nézd, csak, nézd! – tettetett felháborodást a Bolond. – Jegyezd meg jól, ahogy a helyemre tör a király lábánál és játssza a bolondot! Egy ilyen ember megérdemli a bolond nevet, de nem a rangot. Tiltakozom, felség! Elmés pedig csak állt, türelmetlen és értetlen kifejezéssel az arcán. Lenézett Wallace-ra, aztán föl a Bolondra és rám, aztán félresöpörte a helyzet furcsaságát. Először Wallace-hoz szólt. – Ez a gőz egyáltalán nem tesz jót nekem, Wallace. Csak jobban fáj tőle a fejem és rossz ízt hagy a számban. Vidd el innét, mielőtt bebüdösíti az egész szobát. Ó, Bolond, hát itt vagy! És Fitz, végre eljöttél jelenteni. Jer beljebb, ülj le. Wallace, hallasz egyáltalán? Vidd ki azt az átkozott edényt! Ne, ne erre vidd, a másik irányba! – és úgy hessegette ki Wallace-t, mintha egy bosszantó légy lett volna. Elmés határozottan becsukta fürdőjének ajtaját, mintha meg akarná előzni, hogy a bűz átterjedjen a hálószobába. Egy kemény, egyenes támlájú székbe telepedett a tűz mellett. A Bolond egy pillanat alatt ott termett, egy asztalt húzott mellé és föltálalta a vacsorát, elegánsan, mint egy komornyik. Szalvéta és ezüst kés került elő, majd egy ügyes mutatvánnyal egy kanál, ami még Elmés arcára is mosolyt csalt. Aztán a Bolond is a tűz mellé telepedett, összefont lábakkal, könyökét megtámasztva a térdén, állát pedig tenyerébe támasztva. Minden mozdulata olyan kecses volt, mint egy táncosnőé, a póz, amelyben elhelyezkedett pedig művészi volt és komikus. A király lenyúlt, hogy elsimítsa a Bolond szállongó fehér haját, mintha csak egy macska lett volna. – Mondtam, hogy nem vagyok éhes. – Ez igaz. De azt nem mondtad, hogy ne hozzak ételt. – És ha mondtam volna? – Akkor azt mondanám, hogy ez nem étel, hanem egy gőzölgő edény, amilyennel Hallasz bódít, csak kellemesebb az illata. Ez pedig nem kenyér, hanem gyógyszer a nyelvedre, amit azonnal be kell venned. – Ó – mondta Elmés közelebb húzva a tálcát és merített egy kanállal a levesből. Megkóstolta, aztán enni kezdett. – Nem vagyok olyan jó vajákos, mint Hallasz? – dorombolta önelégülten a Bolond. – Tudod, hogy Wallace nem a gyógyítóm, hanem egyszerű szolga. – Tudod te is, tudom én is, csak Hallasz nem tudja, ezért nem vagy jól. – Elég a locsogásból. Lépj közelebb, Fitz, ne vigyorogj, mint egy idióta! Mi jelentenivalód van? Rápillantottam a Bolondra, aztán úgy döntöttem, sem a Bolondot, sem a királyt nem sértem meg azzal, hogy megkérdezem, jelenthetek-e nyíltan a Bolond előtt. Beszámoltam hát egyszerűen, nem említve titkos dolgaimat, csak az eredményüket. Elmés komoran hallgatott, a végén pedig nem fűzött hozzá mást, csak enyhén megdorgált, amiért rossz modort tanúsítottam Testens asztalánál. Aztán megkérdezte, hogy Medwen Hercege elégedettnek tűnt-e a Hercegség nyugalmával, én pedig feleltem, hogy amikor távoztam, elégedettnek látszott. Elmés bólintott. Aztán elkérte a tekercseket, amiket lemásoltam. Kitekertem és elétettem őket, ő pedig megdicsért szép írásomért. Azt mondta, hogy vigyem Igazság térképszobájába és győződjek meg róla, hogy Igazság megkapja. Aztán megkérdezte, hogy szemügyre vettem-e az ereklyét, én

pedig részletesen beszámoltam róla. A Bolond pedig egész idő alatt a kandalló mellett ült és figyelt minket hallgatagon, mint egy bagoly. Elmés megette a levest és a kenyeret a Bolond felügyelő tekintete előtt, amíg felolvastam neki a tekercset. Mikor befejeztem, felsóhajtott, hátradőlt a székében és megszólalt. – Hát lássuk azt a híres tekercset – utasított, én pedig értetlenül átadtam neki. Még egyszer óvatosan végigfutott rajta, aztán összetekerte és visszaadta. – Szépen vezeted a tollat, fiam. Szépek a betűk és a külalak. Vidd fel Igazság térképszobájába és győződj meg róla, hogy megkapja. – Természetesen, királyom – habogtam zavartan. Nem értettem, miért ismétli önmagát és bizonytalan voltam afelől, hogy mit kellene válaszolnom. A Bolond azonban fölkelt, én pedig elkaptam egy pillantását, alig szemöldökfelvonás, alig szájrándítás, én pedig hallgattam. A Bolond összerakta a tányérokat, miközben kedvesen társalgott a királlyal, aztán mindkettőnket elbocsátott. Ahogy távoztunk, a király a lángokba bámult. A folyosón nyíltabban elcsíphettük egymás tekintetét. Szóra nyitottam a szám, de a Bolond fütyörészni kezdett és nem is hagyta abba, amíg az egyik lépcsőfordulóhoz nem értünk. Ott aztán megragadta az ingujjamat és félrevont. Látszólag biztonságosnak ítélte meg a helyszínt, hogy beszélhessünk. Mégsem ő szólalt meg, hanem a patkány a jogara végén, az orrom elé tartotta és vékonyka hangon megszólalt. – Te meg én, nekünk emlékeznünk kell arra, amit a király elfelejt, Fitz és meg kell őriznünk azt. Sokba kerül neki, hogy olyan erősnek mutassa magát, mint amilyennek ma este láttuk. Ne tévesszen meg a látszat. Amit kétszer mondott el neked, meg kell becsülnöd és be kell tartanod, mert azt jelenti, hogy kétszer olyan fontos volt neki, hogy az eszében tartsa. Bólintottam és úgy döntöttem, hogy még aznap este elviszem a tekercset Igazság szobájába. – Nem nagyon érdekel ez a Wallace – jegyeztem meg a Bolondnak. – Ne az aggasszon, amit Hallasz, hanem amit hall – jegyezte meg komoran. Egy ujján egyensúlyozni kezdte a tányért, magasan a feje fölé tartotta, lesuhant a lépcsőn és ott hagyott gondolataimba merülve. Aznap este elvittem a tekercseket, másnaptól kezdve pedig nekiláttam azoknak a feladatoknak, amikkel Igazság bízott meg. Apróra csomagolt zsíros kolbászt és füstölt halat használtam mérgeim álcázására, amiket könnyen magam mögött hagyhattam menekülés közben, abban a reményben, hogy elegendő lesz az üldözőimnek. Minden reggel tanulmányoztam a térképet Igazság szobájában, aztán fölnyergeltem Kormost, és kilovagoltam oda, ahol a legvalószínűbbnek tartottam, hogy megtámadhatnak a szipolyozottak. Emlékezvén korábbi tapasztalataimra, magammal vittem egy rövidkardot, amin Fürge és Burrick eleinte csodálkozott. Azt mondtam, hogy vadra lesek, hátha Igazság téli vadászatot akar tartani. Fürge könnyen elfogadta, Burrick pedig összeszorított szájjal vette tudomásul, tudván, hogy hazudok, de azt is értette, hogy nem mondhatom meg az igazat. Nem kíváncsiskodott, de nem is tetszett neki. Tíz nap alatt kétszer támadtak rám, mind a kétszer könnyen elmenekültem, hagytam, hogy a nyeregtáskámból kihulljanak a mérgezett ételek. Mohón vetették rá magukat, szinte csomagolásostul felfalták a húst. Másnap mindig visszatértem a helyszínre, hogy megvizsgáljam hányan haltak meg és hogyan néztek ki. A második csoport nem egyezett egyik leírással sem, ezért mindketten arra gyanakodtunk, hogy többen lehetnek, mint sejtettük. Végeztem a dolgom, de nem voltam büszke rá. Holtan még szánalmasabbak voltak, mint élve. Rongyos, sovány teremtések voltak, fagyási sérülésekkel tele, színes foltokkal az egymás elleni harc jeleként és a gyors és erős méregtől eltorzulva, ami végül végzett velük. A dér megült a hajakon és a szakállakon, a szájukból kicsordult vér pedig rubinvörös foltokká sűrűsödött a hóban. Hét szipolyozottat öltem meg így, aztán száraz tűleveleket szórtam rájuk az avarból, leöntöttem őket olajjal és felgyújtottam a testeket. Nem tudom, mi volt undorítóbb, ahogy megöltem őket, vagy ahogy eltüntettem a nyomaimat. Kölyök eleinte könyörgött, hogy vigyem magammal, miután megtudta, hogy minden nap kilovagolok, de mikor a megfagyott holttestek fölött álltam, csak annyit gondolt Ez nem vadászat. Ez nem a falka műve. Ez az ember műve. Jelenléte el is tűnt, mielőtt megszidhattam volna. Esténként visszatértem a kastélyba, meleg ételt ettem, lefürödtem, puha ágyban aludtam, de a szipolyozottak szelleme megrontotta a kényelmemet. Szívtelen dögnek éreztem magam, hogy élvezni tudom a kényelmet, miután mérget szórtam az útra. Egyetlen kellemes élményem kicsinyes volt bár, de megnyugtató, amikor Mollyról álmodtam és álmomban sétálgattunk és beszélgettünk, nem kísértettek szellemek és holttestek emlékei. Egyik nap később lovagoltam ki, mint terveztem, mert Igazság a térképszobában volt és elbeszélgettük az időt. Vihar közeledett, de nem tűnt túl komolynak. Nem akartam messzire lovagolni aznap, de friss nyomokat találtam a hóban, egy nagyobb csoport nyomát, mint amekkorára számítottam.

Tovább lovagoltam hát, minden érzékszervemmel figyeltem, kivéve az Ösztönnel, ami amúgy is haszontalan volt a szipolyozottak ellen. A sűrűsödő felhőktől hamarabb kezdett szürkülni, a nyomok pedig vadcsapásokon vezettek tovább, ahol Kormos már lassabban tudott haladni. Mikor végre fölnéztem a nyomokból, megállapítva, hogy elkerültem őket aznap, rájöttem, messzebb vagyok Kosvártól, mint számítottam és távol a kitaposott utaktól. Feltámadt a szél, hidegebb levegőt hozott, ami havazás előjele volt. Szorosabbra vontam magam körül a köpenyem és hazafelé irányítottam Kormost. Leszállt a sötétség és a hó is megérkezett vele. Ha nem jártam volna gyakran az utakat akkoriban, biztosan eltévedtem volna. Tovább mentünk, Kormossal közösen kerestük az utat a kövér hópelyhek függönyében. Átfújt rajtam a hideg, vacogni kezdtem. Attól tartottam, hogy a vacogás újabb roham előjele lehet. Hálás voltam, amikor a szelek végre kihasítottak egy darabot a felhőkből és a holdfény világított nekünk. Olyankor jobban haladtunk a friss hó ellenére, amin Kormos gázolt keresztül. Vékony fasor után tágas rétre érkeztünk, amit évekkel korábban villámcsapás égetett le, a szél pedig erősebben fújt, akadálytalanul. Tudtam, hogy ha megmászom a következő dombot, megpillanthatom Kosvár fényeit, ahonnan már könnyedén elérhetek egy kitaposott utat a völgyben. Jobb hangulatban vágtunk neki a rétnek. Hirtelen, mintha villám hangja lett volna, lódobogást hallottam, ahogy egy ló igyekezett nagyobb sebességet elérni. Kormos lelassított, aztán hátravetette a fejét és nyerített. Ugyanabban a pillanatban megpillantottam egy lovast kitörni az erdő fedezékéből, amint dombnak lefelé tartott. Két ember kapaszkodott a lóba, egyikük a lovas lábába. Fény csillant egy kard pengéjén, a lovas lábába kapaszkodó alak felkiáltott és a hóba zuhant. A másik azonban megragadta a ló kantárját és igyekezett megállítani a lovat. Még két ember tört elő a bozótból. Abban a pillanatban, amikor felismertem Kettrickent, megsarkantyúztam Kormost. Nem igazán értettem mi történik, de ez nem változtatott a reakciómon. Nem kérdeztem magamtól, vajon mit kereshet itt a királyné, éjszaka, egyedül, kíséret nélkül. Inkább elismerően figyeltem, milyen ügyesen maradt meg a nyeregben és fordította meg a lovát, hogy megrúghassa a másik támadóját. Kardot rántottam ahogy közeledtem a küzdelemhez, de nem emlékszem rá, hogy egy hangot is szóltam volna. Felidézve az egész küzdelem különös, sötét körvonalak dulakodása volt, mint egy árnyjáték, hangtalan, kivéve a nyögéseket és morgásokat, illetve a szipolyozottak kiáltásait, ahogy elzuhantak. Kettricken arcon vágta az egyiket, aki vértől elvakultan még mindig kapaszkodott belé, hogy lerántsa a nyeregből. Egy másik nem törődött társaival, a nyeregtáskában kutatott élelem után. A Lágyléptű kantárjába kapaszkodó emberhez értem oda először. Láttam, hogy egy nő az, de már belé is döftem a kardomat és kirántottam, olyan lelketlenül, mintha fát vágnék. Furcsa küzdelem volt. Éreztem Kettrickent, magamat, a lovának a félelmét és Kormos harchoz szokott lelkesedését, de a támadók felől semmit sem. Sem lüktető dühöt, sem fájdalmat, az Ösztön számára mintha ott sem lettek volna. Mintha álmodtam volna, figyeltem, ahogy Kettricken belemarkolt az egyik hajába és hátrarántotta, hogy elvághassa a torkát. Vér fröccsent feketén a holdfényben, átáztatva Kettricken kabátját és foltot hagyva kancája szőrén. Lecsaptam az utolsóra, de elhibáztam. Kettricken nem. Rövid kése utat talált a bordái közt a tüdejébe és fürgén ki is rántotta, még mielőtt elrúgta volna magától. – Hozzám! – mondta egyszerűen az éjszakába, aztán megindult a völgy felé. Kormos és Lágyléptű fej fej mellett vágtatott, s végül megpillantottuk Kosvár fényeit. A lejtő alján bozótos volt és egy patak, amit elrejtett a hó. Előrevágtattam és megállítottam Lágyléptűt, mielőtt belezuhant volna. Kettricken nem szólt semmit, mikor megfordítottam a lovát, hagyta, hogy átvegyem a vezetést. Átjutottunk a túloldalra. Olyan gyorsan meneteltettem a lovakat, amennyire csak mertem, minden pillanatban arra számítottam, hogy újabb alakok rontanak ránk. Végül biztonságban elértük az utat, éppen amikor ismét összezárultak a felhők a hold előtt. Lelassítottam a lovakat, hogy kifújhassák magukat. Egy darabig csendben haladtunk, mindketten üldözők hangjait lesve. Miután biztonságosabban éreztük magunkat, hallottam, ahogy Kettricken reszketve kiereszti a benntartott levegőt. – Köszönöm, Fitz – mondta egyszerűen, de nem tudta elrejteni hangja remegését. Nem szóltam semmit, félig arra számítva, hogy bármelyik pillanatban zokogásban tör ki. Nem tudtam volna hibáztatni érte. Ehelyett összeszedte magát, megigazgatta a ruháit, a nadrágjába törölte a kardját és visszacsúsztatta a hüvelybe. Előrehajolt, hogy meglapogassa Lágyléptű nyakát és nyugtató szavakkal dicsérje. Éreztem Lágyléptű megnyugvását és magamban elismerően jegyeztem meg, hogy milyen gyorsan sikerült elnyernie a ló bizalmát. – Hogy kerülsz ide? Engem kerestél? – kérdezte végül. Megráztam a fejem. Újból havazni kezdett. – Vadászni voltam és messzebbre keveredtem, mint

számítottam. A jószerencse sodort az utadba – megálltam, aztán próbát tettem. – Eltévedtél? Keresni fognak? Szipogott, aztán nagy levegőt vett. – Nem igazán – mondta remegő hangon. – Pompával lovagoltam. Néhányan velünk tartottak, de amikor közeledett a havazás, visszafordultunk. A többiek előttünk haladtak, de Pompával lemaradtunk egy kicsit. Egy történetet mesélt éppen a szülőföldjéről és hagytuk, hogy a többiek megelőzzenek, hogy ne a fecsegésükön keresztül kelljen hallgatnom – sóhajtott egy nagyot, legyűrte maradék félelmét, nyugodtabb hangon folytatta. – A többiek már jóval előttünk jártak, amikor egy róka riadt föl a bozótból. Pompa azt mondta, hogy kövessem, ha igazi sportot akarok látni és a róka után ugratott. Akár akartam, akár nem, Lágyléptű utánuk iramodott. Pompa úgy vágtatott, mint egy őrült, teljesen ráhajolt a lova nyakára és egy lovaglópálcával hajszolta – döbbenet és csodálkozás csendült a hangjában, de egy kis elismerés is. Lágyléptű nem hallgatott a kantárra, először attól félt, hogy túl gyorsan mennek és nem ismeri a terepet. Megpróbálta megfékezni, de mikor rájött, hogy nem látja az utat és a többieket, Pompa pedig túlságosan előrelovagolt, hagyta, hogy Lágyléptű vágtasson, azt remélve, hogy utoléri a herceget. Várható volt, hogy a vihar közeledtével teljesen eltévedt. Visszafordult, hogy visszakövesse a nyomokat, de a szél és a havazás eltörölte. Végül rábízta magát a lovára, hátha az visszatalál. Valószínűleg úgy is lett volna, ha azok a vad emberek rá nem támadnak. Elhallgatott. – Szipolyozottak – mondtam neki halkan. – Szipolyozottak – ismételte eltűnődve. – Olyan rossz Áldozat lennék, hogy akadnak olyan emberek, akik az életemre törnek? A távolban kürt hangja szólalt meg. Már a keresésére indultak. – Mindenkit megtámadnak, aki az útjukba kerül – mondtam. – Nekik nem jelent semmit, hogy a királynéjuk vagy. Kétlem, hogy lett volna fogalmuk arról, kire támadtak rá – elharaptam mondandóm többi részét, mielőtt hozzátehettem volna, hogy Pompa esetében nem ez volt a helyzet. Ha nem is akart ártani neki, meg sem óvta tőle. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is a „sport” miatt bírta rá, hogy vihar közeledtével, szürkületben rókát űzzenek. Azt akarta, hogy eltévedjen. És milyen ügyesen. – Attól félek, az uram nagyon dühös lesz rám – mondta bűnbánóan, mint egy gyermek. Beigazolódni látszott a feltételezése, mert amint elértük az útkanyarulatot, fáklyás lovasokat pillantottunk meg közeledni. Tisztábban hallottuk a kürtöket és hamarosan beértük egymást. Ők voltak az előőrs, egy lány pedig már vissza is indult, jelenteni a trónörökösnek, hogy megtalálták Kettrickent. A fáklyák fényében Igazság katonái felhördültek a vér láttán, ami a lovon és Kettricken lábán sötétlett. Kettricken higgadtan megnyugtatta őket, hogy nem az ő vére volt. Halkan elmondta, hogy szipolyozottak törtek rá és hogyan védte meg magát, én pedig aggódva figyeltem a katonák arcára kiülő elismerést. Akkor hallottam először, hogy a legbátrabb támadó a fáról ugrott rá. Ő volt az első, akit levágott. – Négyet ölt meg és egy karcolás sincs rajta! – fakadt ki az egyik veterán katona. – Már elnézést, fenség. Nem akartam tiszteletlen lenni. – Máshogy alakulhatott volna, ha Fitz nem jön a segítségemre – mondta Kettricken halkan. Az elismerés tovább nőtt a katonák közt, hogy nem dicsekedett, hanem megemlítette az én részemet is a küzdelemben. Hangosan gratuláltak neki és feldúltan esküdöztek, hogy másnap megtisztítják Kosvár környékét. – Szégyen, hogy a saját királynénk nem lovagolhat ki biztonságban! – jelentette ki egy nő. A kardjára tette a kezét és megesküdött rá, hogy másnap szipolyozottak vérébe mártja. Többen követték a példáját. A beszélgetés fölerősödött, a dicsekvés és a királyné biztonsága felett érzett megkönnyebbülés hevítette. Diadalmenet kerekedett, egészen addig, amíg Igazság föl nem tűnt. Lassú ügetésben érkezett kifáradt lován. Akkor már tudtam, hogy hosszú ideje zajlott már a keresés és csak találgatni tudtam, hány utat járt be Igazság, mióta megtudta, hogy úrnője eltűnt. – Hogy lehettél olyan meggondolatlan, hogy ilyen messzire elkóborolj! – ez volt az első szava. A hangja kemény volt. Láttam, hogy Kettricken elveszíti büszke tartását és hallottam a körülöttem lévők halk dünnyögését. Onnantól minden elromlott. Nem szidta meg az emberei előtt, de láttam, ahogy összerezzen, amikor Kettricken elbeszélte mi minden történt vele. Nem örült, hogy olyan nyíltan beszélt arról, hogy egy csoport szipolyozott milyen könnyedén rátámadhatott a leendő királynéra alig egy kőhajításnyira Kosvártól. Amit Igazság titokban akart tartani, másnapra már közszájon forgó pletyka lesz, azzal az ízesítéssel, hogy egyenesen Kettricken került veszélybe. Igazság gyilkos pillantást lövellt felém, mintha minden az én hibám lett volna és kurtán két friss lovat követelt két őrétől, hogy visszavigye úrnőjét a várba. Vágtában kísérte vissza, mintha a mihamarabbi visszatérés enyhítette volna a körülményeket. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy megtagadta a katonáknak a tisztességet, hogy ők kísérhessék vissza Kettrickent.

Én magam velük együtt lovagoltam vissza és igyekeztem nem meghallani a dünnyögésüket. Nem szóltak Igazság ellen, de elismerően szóltak a királynő bátorságáról és sajnálták, hogy nem meleg öleléssel és kedves szavakkal várták vissza. Ha bárki is elgondolkodott volna Pompa viselkedésén, senki sem tette szóvá. Később az istállókban, miután elláttam Kormost, segítettem Burricknak és Fürgének gondoskodni Igazság és Kettricken lováról. Burrick csak dünnyögött, hogy mennyire meghajtották mindkettőt. Lágyléptű kisebb karcolást szerzett be és a pofája kisebesedett a ráncigálástól, de semmi maradandó sérülést nem szenvedett. Burrick elküldte Fürgét, hogy hozzon egy adag friss szénát a lovaknak. Csak akkor említette meg halkan, hogyan érkezett vissza Pompa és adta át a lovát a lovászoknak, aztán pedig úgy ment föl a kastélyba, mintha Kettricken nem is létezett volna. Burrick figyelmét is csak az keltette föl, amikor az egyik fiú megkérdezte, hol van Lágyléptű. Mikor Burrick nekiállt kideríteni és vette a bátorságot, hogy megkérdezze Pompát, a herceg csak annyit felelt, hogy azt hitte, Kettricken az úton maradt és a többiekkel együtt tért vissza. Burrick volt tehát, aki megkongatta a vészharangot, Pompának pedig csak nagyon halovány elképzelései voltak, hogy hol hagyta el az utat és Kettrickent és merre vezette a róka. – Jól eltakargatta a nyomait – dünnyögte, ahogy Fürge visszatért. Tudtam, hogy nem a rókára céloz. Ólomsúlyúnak éreztem a lábam, ahogy fölvonszoltam magam a kastélyba. A szívem is nehéz volt, nem akartam tudni, mit érezhet Kettricken és nem is mertem belegondolni, hogy mi lehet a szóbeszéd az őrszobán. Lerángattam a ruháimat és beledőltem az ágyamba és azonnal el is nyomott az álom. Molly várt rám és az egyetlen békesség, amit ismertem. Hamarosan arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Egy álmos apródra nyitottam ajtót, akit azért küldtek, hogy Igazság térképtermébe kísérjen. Megmondtam szegény fiúnak, hogy tudom az utat és nyugodtan visszamehet aludni. Fölráncigáltam a ruháimat és sietve lerobogtam a lépcsőkön, azon tűnődve, hogy mi jöhet még. Igazság már várt rám, szinte csak a kandallótűz világította meg a szobát. Kócos hajjal, köntösben állt ott, nyilvánvalóan ő is az ágyból kelt ki. Felkészültem a legrosszabbra. – Csukd be az ajtót! – parancsolta. Úgy tettem, aztán megálltam előtte. Nem tudtam volna megmondani, hogy a szemeiben csodálkozás, vagy düh csillant-e, ahogy hirtelen megkérdezte. – Ki az a Pirosszoknyás Kisasszony és miért álmodok róla minden este? Nem találtam a szavakat. Kétségbeesetten igyekeztem végiggondolni, mennyire részletesek voltak az álmaim. Szégyelltem magam. Ha pucéran álltam volna az egész udvar előtt, az sem lehetett volna kínosabb. Igazság elfordította az arcát és köhécselt, ami akár kuncogásnak is indulhatott. – Ugyan, fiú, megértem én. Nem vagyok kíváncsi a kis titkodra; inkább te toloncolod rám, különösen az utóbbi néhány éjszakán. Szükségem van az alvásra, nem akarok arra ébredni, ahogy te… vonzódsz ehhez a lányhoz – hirtelen elhallgatott. Elvörösödtem. – No – mondta kényelmetlenül –, ülj le. Megtanítalak védelmezni a gondolataidat – megrázta a fejét. – Furcsa, Fitz, hogy néha képes vagy teljesen kizárni a Mesterséget a fejedből, de úgy árad ki belőled a legtitkosabb vágyad, mintha farkas üvöltene a teliholdra. Talán Galenus oktatásának következménye. Ha meg tudnánk szüntetni… De mivel nem tudjuk, megtanítlak arra, amire tudlak. Nem mozdultam. Hirtelen egyikünk sem tudott a másikra nézni. – Gyere ide – ismételte meg morcosan. – Ülj le ide. Nézd a lángokat. Egy órán belül megtanított egy gyakorlatra, amit rendszeresen végezhettem, hogy megtartsam magamnak az álmaimat, vagy ami még valószínűbb, hogy egyáltalán ne álmodjak. Elszomorodva vettem tudomásul, hogy még álmaim Mollyját is elveszítem, akárcsak a valódit. Ezt megérezte Igazság is. – Ugyan, Fitz, majd elmúlik. Tartsd féken magad. Nem lehetetlen feladat. Talán eljön az az idő, amikor azt fogod kívánni, bár egyáltalán ne lenne nő az életedben, mint most. Akárcsak én. – Nem akart eltévedni, uram. – A szándék nem elég, az eredmény a fontos. Ő a leendő királyné. Mindig meg kell gondolnia mit tesz, nem egyszer, de háromszor, mielőtt bármit is tesz. – Azt mondta, hogy Lágyléptű Pompa lovát követte és nem engedelmeskedett neki. Burrickot és engem okolhatsz miatta; nekünk kellett volna kiképezni azt a lovat. – Az hiszem – sóhajtotta. – Vedd úgy, hogy megszidtalak és mondd meg Burricknak, hogy találjon neki egy higgadtabb lovat, amíg jobb lovas nem lesz – ismét felsóhajtott, ezúttal mélyebben. – Azt hiszem, büntetésnek veszi majd. Rám néz, azokkal a hatalmas kék szemeivel, de egy szót sem fog szólni. Hát, attól tartok nem lehet segíteni rajta. De tényleg ölnie kellett, aztán pedig olyan könnyedén beszélnie róla? Mit gondolnak majd róla?

– Aligha volt más választása. Talán jobb lett volna, ha meghal? Ami pedig az embereket illeti… hát, azok a katonák, akikkel először futottunk össze, bátornak tartották. És tettre késznek. Nem rossz adottságok egy királynénak. Különösen a nők, mármint az őrségben, nagyon jókat mondtak róla. A királynéjuknak tekintik, sokkal inkább, mintha egy szipogó, sírós asszonyka volna. Kérdés nélkül követni fogják. Ezekben a kemény időkben talán több hasznát vesszük egy királynénak, aki kést forgat, mint aki ékszerek mögé bújik. – Talán – mondta Igazság halkan. Éreztem, hogy nem ért egyet. – De most mindenki megtudja, hogy szipolyozottak gyülekeznek Kosvár körül. – Tudni fogják azt is, hogy egy elszánt ember meg tudja védeni magát ellenük. Az őrséged pedig úgy beszélt, hogy egy hét múlva kevesebb szipolyozott lesz Kosvár körül. – Tudom. Lesznek, akik a saját népüket mészárolják majd. Szipolyozott, vagy sem, a Hat Hercegség vérét ontják. Igyekeztem elkerülni, hogy a saját katonáim a népemet öldököljék. Hallgatás ereszkedett közénk, ahogy mindketten fölidéztük, hogy kevesebb kétsége volt, amikor engem bízott meg a feladattal. Orgyilkos. Ez voltam én. Nekem nem volt becsületem, amit meg kellett védenem. – Nem igaz, Fitz – válaszolt a gondolatomra. – Az én becsületemet véded, amiért én téged becsüllek. Azt teszed, amit meg kell tenned, a piszkos munkát, a rejtett munkát. Ne szégyelld magad, amiért megvéded a Hat Hercegséget. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás érte, csak azért, mert titokban kell maradnia. Ma este megvédted a királynémat. Ezt sem felejtem el. – Kevés szüksége volt rá. Azt hiszem, még egyedül is túlélte volna. – Hát, ezen jobb nem töprengeni – szünetet tartott, aztán zavartan hozzátette. – Meg kellene jutalmaznom téged. Mikor tiltakozásra nyitottam a számat, fölemelte a kezét. – Tudom, hogy nincs szükséged semmire. Tudom azt is, hogy túl sok minden van köztünk és semmi sem fejezné ki eléggé a hálámat. De a legtöbben nem tudják ezt. Hagynád, hogy azt mondják a városban, hogy megmentetted Kettrickent és Igazság még csak meg sem jutalmazott? De nem tudom, mit adjak neked… valami látható kellene, amit viselned kell egy darabig. Ennyit még tudok az udvari diplomáciából. Egy kard? Valami, ami jobb, mint az, ami veled volt ma este? – Az egy régi kard, amivel Hod gyakorlatoztatott – védekeztem. – Megteszi. – Nyilvánvalóan. Választhatna valami jobbat neked, kicsit kidíszíthetné a markolatát. Az megtenné? – Azt hiszem – feleltem zavartan. – Hát. Térjünk nyugovóra. Most már legalább aludni fogok, ugye? – félreérthetetlen csodálkozás volt a hangjában. Ismét éreztem, hogy ég az arcom. – Uram… Meg kell kérdeznem – hebegtem –, mennyit tud arról, akiről álmodni szoktam? Lassan megrázta a fejét. – Ne félj, nem árultad el a becsületét. Tudom, hogy kék szoknyát visel, de te pirosnak látod. Olyan hévvel szereted, ami teljesen normális egy korodbeli fiatalnál. Nem kell nem szeretned többé. Csak ne sugározd ki magadból éjszakánként. Nem csak én vagyok nyitott a Mesterségre, bár talán én vagyok az egyetlen, aki ennyire felismeri a kézjegyedet az álmodon. Mégis, légy óvatos. Galenus köre még létezik, még ha otrombán használják is, kevés erővel. Egy emberrel az is végezhet, ha megtudják, mi a legkedvesebb a számára. Védd magad – felkuncogott. – És reménykedj, hogy Pirosszoknyás Kisasszonynak nincs érzéke a Mesterséghez, különben ő is hallott téged. Ezzel a nyugtalanító gondolattal elbocsátott, én pedig nem aludtam egész éjszaka.

8

A királyné ébredése Más az erdőn vadkanra les Íját őzre tartja, A Róka Úrnő oldalán A vadászt más cél hajtja Nem dicsőségből Nem vakmerőségből, A Róka Úrnő oldalán Ölni kegyelemből – A Róka Úrnő vadászata * Másnap reggel az egész kastély felbolydult. Lázas, majdnem ünnepi hangulat uralkodott az udvaron, amint Igazság testőrsége és minden katona, akinek nem volt egyéb dolga, fölkészült a vadászatra. Vadászkopók csaholtak türelmetlenül, míg a zömökebb, hordó mellkasú vérebek izgatottan pufogtak és pórázaik erejét próbálgatták. Az emberek máris fogadásokat kötöttek arra, hogy ki hány szipolyozottat fog elejteni. Lovak patái doboltak a köveken, íjhúrokat próbálgattak a katonák, apródok rohangáltak föl-alá. A konyhában a személyzet fele porciókat csomagolt a vadászathoz. Fiatalok és idősebbek, férfiak és nők kacagtak a nyeregben, vagy lovaik mellett, régi csatáikat idézve föl harsányan, fegyvereket méregettek egymáshoz, lelkierőt gyűjtöttek az előttük álló naphoz. Százszor is láttam már hasonló készülődést téli vadászatok előtt, de most különös íze volt, vérszomj erős szaga lengte körül. Émelyegtem az elcsípett mondatoktól. – … könyörtelenül, a mocskokra… – … gyávák és árulók, hogy rátámadtak a királynéra… – … drágán megfizetnek… – … nem érdemelnek gyors halált… Sietve visszaugrottam a konyha menedékébe és keresztülvágtam magam a sürgölődő tömegen. Ott is hasonló beszédet hallottam, ugyanazt a bosszúvágyat. Igazságot a térképszobájában találtam. Frissen megfürödve, tiszta ruhában volt, de az előző éjszaka árulkodó nyomai úgy meglátszottak rajta, mintha poros úti köpenyként viselte volna. Öltözete alapján egész napját a szobában akarta tölteni a térképei között. Udvariasan kopogtam az ajtaján, bár az nyitva állt. A kandalló előtt ült, háttal nekem. Biccentett, de nem nézett vissza rám. Mozdulatlansága ellenére feszültség vibrált a levegőben. Reggelije érintetlenül állt az asztalon. Halkan mellé álltam, majdnem biztosan afelől, hogy a Mesterséggel Üzent értem. Ahogy hosszúra nyúlt a csönd, azon tűnődtem, vajon Igazság tudta-e miért hivatott. Végül úgy döntöttem, én kezdem a beszélgetést. – Hercegem. Nem lovagolsz ki a katonáiddal ma? – próbálkoztam. Mintha gátat nyitottam volna meg. Felém fordította a fejét, a ráncok elmélyültek az arcán az éjszaka óta. Megviseltnek tűnt. – Nem akarok. Nem merek. Hogyan is támogathatnék ilyesmit, a saját népünk lemészárlását. És mégis, mi más választásom van? Bujdossak el a kastélyban, amíg mások megbosszulják a királynémat ért támadást? Nem merem megtiltani az emberimnek, hogy megtartsák a becsületüket. Ezért úgy kell tennem, mintha nem is tudnék arról, ami az udvaron folyik. Mintha bolond lennék, vagy gyáva. Nem kétlem, hogy balladát írnak a mai napról. Vajon mi lesz a neve? „Igazság lemészárolja a védteleneket?”, vagy „Kettricken királyné Áldozata a szipolyozottaknak?” – a hangja minden egyes szóval erősebb lett, még mielőtt a végére ért volna, hátrább léptem és becsuktam az ajtót. Gondosan körülnéztem, hogy vajon halljae még valaki rajtam kívül. – Aludtál egyáltalán az éjszaka, hercegem? – kérdeztem, mikor kifulladt.

Elmosolyodott. – Hát, tudod, hogy mi vetett véget az első próbálkozásomnak. A második kevésbé… érdekfeszítő volt. Úrnőm látogatott meg a szobámban. Éreztem, hogy felforrósodik a fülem. Akármit akart is mondani, nem voltam rá kíváncsi. Nem akartam tudni, mi zajlott le köztük. Vitatkozás, vagy bocsánatkérés, nem akartam róla tudni. Igazság azonban könyörtelen volt. – Nem zokogott, mint gondolnád. Nem is kellemből jött. Nem azért, hogy megóvjam az éjszaka árnyaitól, hanem határozottan, mintha kardot nyelt volna, akár egy tiszt, hogy az ágyam lábánál állva könyörögjön a bocsánatomért. Sápadtan, mint a kréta és keményen, mint egy tölgy… – elhallgatott, miután rájött, hogy talán túl sokat árult el. – Ő volt, aki előrelátta ezt a vadászatot, nem én. Az éjszaka kellős közepén azért jött hozzám, hogy mit kellene tennünk. Nem tudtam neki többet felelni, mint most… – Legalább előre látta – próbálkoztam enyhíteni a helyzeten. – Én pedig nem – mondta határozottan. – Ő igen. Lovag is látta volna. Ó, igen, Lovag tudta volna abban a pillanatban, ahogy Kettricken eltűnt és máris terveket kovácsolt volna. De én nem. Csak arra gondoltam, hogy gyorsan hazahozzam, hogy minél kevesebben értesüljenek róla. Mintha lehetséges lenne ilyesmi! Most pedig azt találom, hogy ha valaha is az én fejemen pihen majd a korona, méltatlan helye lesz. Ezt az Igazság herceget még nem ismertem. Önbizalma romokban hevert és végre megértettem, miért rossz párja Kettricken. Nem a királyné hibája volt. Erős nő volt, uralkodásra nevelték. Igazság gyakran mondogatta, hogy őt második fiúnak nevelték. Egy megfelelő asszony megszilárdította volna, mint egy hullámtörő gát az öbölparton és segített volna erős királlyá válnia. Egy olyan asszony, aki zokogva bújt volna hozzá védelemért egy ilyen eset után, megerősítette volna Igazság hitét, hogy férfi volt, aki alkalmas a trónra. Kettricken fegyelme és visszafogottsága elbizonytalanította saját erejét illetően. Igazság ember volt, értettem meg hirtelen. Nem volt megnyugtató gondolat. – Legalább szólnod kellene hozzájuk – próbálkoztam tovább. – És mit mondjak? Jó vadászatot, emberek! Nem. De te menj, hozd hírül a történteket. Indulj. És csukd be az ajtót. Nem kívánok senki mással találkozni, amíg hírét nem hozod, hogy mentek a dolgok. Elmentem hát, ahogy parancsolta. Ahogy elmentem a nagyterem mellett az udvar felé, Pompával találkoztam. Ritkán kelt ilyen korán és úgy látszott, hogy nem önszántából bújt ki az ágyából. Ruhái és haja rendezett volt, de az apróságok hiányoztak; sehol egy fülbevaló, egy gyűrű, sem selyemsál a nyaka körül, csak a pecsétgyűrűjét viselte. Megfésülte ugyan a haját, de nem illatosította meg és nem is volt begöndörítve, szemei véreresek voltak. A düh hajtotta. Ahogy megpróbáltam elcsúszni mellette, megragadott és szembefordított magával. Legalábbis megpróbálta. Nem álltam ellen, csak ellazítottam az izmaimat. Megelégedettségemre nem tudott elmozdítani a helyemről. Megnőttem és nehezebb lettem, de csak most tapasztaltam az előnyét. Sikerült visszafojtanom a mosolyomat, de a szemem felcsillanhatott. Vadul meglökött, én pedig hagytam, hogy megingasson. Egy kicsit. – Hol van Igazság? – vicsorogta. – Mármint a herceg? – kérdeztem bizonytalankodva. – Hol a bátyám? Az az átkozott felesége… – elharapta a mondat másik felét. Fortyogott a dühtől. – Hol szokott lenni a bátyám ilyenkor? – kérdezte végül. Nem hazudtam neki. – Néha már korán a tornyába megy. Vagy reggelizik, azt hiszem. Vagy a fürdőben… – javasoltam. – Haszontalan fattyú – legyintett Pompa, aztán sarkon perdült, hogy elinduljon a torony felé. Reméltem, hogy a lépcsőmászás lefoglalja majd. Amint eltűntem a látómezejéből, futásnak eredtem, hogy kihasználjam azt az értékes időt, amit nyertem. Amint kiértem az udvarra, megpillantottam Pompa felháborodásának okát. Kettricken egy szekér bakján állt, minden tekintet felé fordult. Ugyanazt a ruhát viselte, amit előző este. Napfénynél láthattam végre, hogyan fröccsent rá a vér az ingujjára és nadrágjára. Lovaglásra készen állt, övére kardot szíjazott. Megdöbbentem. Hogy tehet ilyet? Körülnéztem, nem tudván, hogy mit mondott addig. Mindenki őt nézte elkerekedett szemekkel, visszafojtott lélegzettel. Mikor megszólalt, nem emelte föl a hangját, de a csönd olyan nagy volt, hogy a hideg levegőben tisztán hallatszott a hangja. – Azt mondom, ez nem vadászat – ismételte meg Kettricken komoran. – Tegyétek félre az örömöt és a diadalt. Vegyetek le minden ékszert, minden rangjelzést. Tiszta szívvel gondoljátok végig, mit fogunk tenni. Még mindig hegyvidéki akcentusban beszélt, ugyanakkor alaposan megfigyeltem, milyen gondosan válogatja meg a szavait és milyen megfontoltan hangsúlyoz minden mondatot. – Nem vadászni megyünk – ismételte meg. – Áldozatainkat gyűjtjük össze. Azért megyünk, hogy megpihenhessenek azok a lelkek, akiket a Vörös Martalócok elragadtak tőlünk. A Martalócok elvitték a

szipolyozottak szívét és itt hagyták a testüket, hogy köztünk járjanak. Ettől függetlenül, akik ellen ma kivonulunk, a Hat Hercegség népe. A saját népünk. – Harcosaim, azt kérem tőletek, hogy minden nyílvesszőtök, minden kardcsapásotok gyors halált osszon. Tudom, hogy elég képzettek vagytok hozzá, hogy megtegyétek. Mindannyian eleget szenvedtünk már. Legyen minden halál olyan könyörületes és gyors, amennyire csak lehetséges. Összeszorított szájjal távolítsuk el a fertőzést közülünk, annyi tisztelettel és megbánással, mintha egy szerettünk távozott volna. Mert pontosan ez a feladatunk. Nem bosszú, hanem orvoslás, hogy gyógyulás következzék. Tegyétek, ahogy mondtam. Egy hosszú percig mozdulatlanul állt és lenézett mindannyiunkra. Mint valami álomban, megmozdultak az emberek, lecsatolták a szalagjaikat, nyakláncaikat és gyűrűiket és az apródoknak adták. Az ünnepi hangulat és a hencegés nyomtalanul eltűnt. Eltűnt az, ami eddig megvédte őket és a puszta igazságot tárta eléjük. Senkinek sem volt ínyére. Mindenki várta, mit mond legközelebb. Kettricken mozdulatlan maradt, amíg minden szem újból rászegeződött. – Helyes – dicsért meg mindannyiunkat. – Most pedig jól figyeljetek a szavaimra. Ló vontatta szekereket, hintókat kérek… akármit, amit a lovászok jónak látnak. Tömjétek ki őket szalmával. Egyetlen elesettet sem hagyunk magunk mögött ebek harmincadjára. Visszahozzuk őket ide, megtudjuk a nevüket, és tort ülünk, ahogy az elesett harcosoknak jár. Amelyikük családját ismeritek és a közelben laknak, elhívjuk őket a gyászra. Akik távolabb élnek, értesítjük őket – könnyek csordultak végig az arcán, gyémántként csillogtak a reggeli napfényben. Megkeményítette a hangját, ahogy egy másik csoport felé fordult. – Szolgálóim és szakácsaim! Terítsétek meg az asztalt a nagy csarnokban és készítsetek torhoz illő lakomát. A kisebbik csarnokba vigyetek vizet és gyógyfüveket, meg tiszta ruhákat, hogy felöltöztessük a halottainkat az elhamvasztásukhoz. Ti többiek, pedig hagyjátok abba a munkátokat és kerítsetek fát a máglyához. Ha visszatértünk, meggyászoljuk és eltemetjük a halottainkat – körülhordozta a tekintetét, mintha mindenkinek a szemébe nézne. Kivonta a kardját és az ég felé fordította, mintha esküt akarna tenni. – Miután meggyászoltuk őket, fölkészülünk a megbosszulásukra! Lelkük elrablói megismerkednek majd haragunkkal! – lassan leeresztette a pengét és visszadugta a hüvelybe. – És most, kilovagolunk! Lúdbőrzött a hátam. Körülöttem nyeregbe szálltak az emberek és kialakult a vadásztársulat. Tökéletes időzítéssel Burrick a szekér mellett termett a fölnyergelt Lágyléptűvel. Eltűnődtem, hogy honnan szedte azt a vörös-fekete kantárt és lószerszámot, a gyász és a bosszú színeit. Vajon Kettricken parancsa volt, vagy Burrick egyszerűen tudta. Kettricken lelépett lova nyergébe, aztán fölemelte kardot tartó kezét. A csapat fölfejlődött mögötte. – Állítsd meg! – sziszegte Pompa mögöttem, én pedig megpördültem. Igazság és Pompa mögöttem állt, teljesen észrevétlenül. – Ne! – mondtam, alig hangosabban egy suttogásnál. – Hát nem érzed? Ne rontsd el! Visszaadott nekik valamit, nem tudom mit, de már régóta hiányzott nekik. – A büszkeséget – mondta Igazság, mély hangja, mint a mennydörgés. – Amit mindannyian hiányoltunk, de legfőképpen én. Ím, ott lovagol egy királyné – folytatta csodálkozással a hangjában. Irigység csendült volna a hangjában? Lassan elfordult és halkan visszament a kastélyba. Mögöttünk nyüzsgés támadt, ahogy mindenki igyekezett a kiszabott feladatát elvégezni. Igazság mögött mentem, szinte bénultan a hallottaktól. Pompa elviharzott mellettem, hogy Igazság elé penderüljön. Reszketett a dühtől. Megálltunk. – Hogy engedhetted meg? Hát nincs hatalmad fölötte? Kigúnyol mindannyiunkat! Kicsoda ő, hogy így utasítgasson mindenkit és magával vigye az őrségünket? Ki ő, hogy csak úgy kijelenthet ilyesmiket? – Pompa hangja recsegett haragjában. – A feleségem – mondta Igazság egyszerűen. – És a királynéd. Akit te választottál. Apám biztosított, hogy királynénak méltó asszonyt választasz nekem. Azt hiszem, ezúttal jobban választottál, mint sejtetted. – A feleséged? A veszted, te barom! Aláássa a tekintélyedet, álmodban vágja át a torkod! Ellopja a szívüket, hogy őt imádják! Hát nem látod, idióta! Te talán elégedett vagy vele, hogy ez a hegyvidéki boszorkány ellopja a koronát, de én nem! Sietve elfordultam és újra megkötöttem a csizmám fűzőit, hogy ne lássam, amikor Igazság herceg megüti Pompa herceget. Olyasmi hangot hallottam, amikor egy erős tenyér csattan egy arcon, aztán fájdalmas jajszót. Mikor fölnéztem, Igazság ugyanolyan némán állt, mint azelőtt, Pompa pedig előregörnyedt, egyik kezével takargatva orrát és száját. – Igazság herceg, a trónörökös nem tűri el, hogy sértegessék Kettricken királynét. Sem pedig őt magát. Azt mondtam, hogy úrnőm újra felélesztette a büszkeséget az embereimben. Talán az enyémet is – kissé meglepettnek látszott, ahogy kimondta az utolsó

mondatot. – A király hallani fog erről! – vette el a kezét Pompa az arca elől és döbbenten nézte véres kezét. Igazság elé tartotta. – Apám látni fogja a vért, amit ontottál! – csikorogta vérző orral. Előrehajolt kissé és eltartotta véres kezét, hogy ne piszkítsa össze a ruháját. – Mit? Egészen délutánig vérezni akarsz, amíg apánk fölébred? Ha ez sikerül, akkor mutasd meg nekem is! – aztán felém fordult. – Fitz! Neked semmi más dolgod nincs, mint tátani a szád? Tágulj és ügyelj, hogy úrnőm parancsait teljesítsék! Igazság elfordult és végigviharzott a folyosón. Sietve engedelmeskedtem, hogy mihamarabb biztos távolba kerüljek Pompától. Csak hallottam, ahogy dühöng, mint egy gyerek. Sem Igazság, sem én nem néztünk vissza, de reméltem, hogy nem volt szemtanúja az esetnek. Hosszú és különös nap volt az a kastélyban. Igazság látogatást tett Elmés király szobájában, aztán a térképszobájába vonult vissza. Nem tudtam, hogy Pompa mit tett. Mindenki hozzálátott a feladatához, gyorsan és majdnem teljes csöndben, csak suttogva pletykálkodtak egymásnak dolguk közben. Egy fontos változást is megjegyeztem. Azoknak a hölgyeknek, akik mindig hűségesek voltak Kettrickenhez, mindenki szó nélkül engedelmeskedett, mintha Kettricken árnyékai lennének. És azok a hölgyek hirtelen nem találták lealacsonyítónak, hogy a kisebbik csarnokban ténykedjenek, amint felügyelték a szolgálók munkáját. Én a fagyűjtésben segédkeztem. Késő délutánra a vadászok visszatértek. Némán érkeztek, közrefogva a szekereket, Kettrickennel az élen. Fáradtnak tűnt. Oda akartam lépni hozzá, de nem vettem el a dicsőséget Burricktól, aki Lágyléptű fejéhez lépett és megtartotta, amíg Kettircken leszállt a nyeregből. Friss vér pettyezte a csizmáját és lova vállát. Nem kért olyat a katonáktól, amit ne tett volna meg maga is. Halkan elbocsátotta a katonákat, hogy tisztálkodjanak és öltsenek tiszta ruhát. Burrick elvezette Lágyléptűt, Kettricken pedig egy darabig egyedül állt. Soha nem tapasztalt szomorúság áradt felőle. Fáradt volt, nagyon fáradt. Halkan mellé léptem. – Ha szüksége van valamire, fenség – mondtam halkan. Nem fordult felém. – Ezt magamnak kell intéznem. De maradj a közelemben, ha szükségem lenne rád – olyan halkan mondta, hogy biztos voltam benne, csak én hallottam. Aztán elindult, a szolgálók pedig szétváltak, hogy utat engedjenek neki. Ahogy elhaladt mellettük, fejet hajtottak neki, ő pedig némán sétált keresztül a konyhán, biccentve a készülő ételek láttán, aztán átvágott a nagyterembe, ismét helyeslően bólintva. A kisebb teremben megállt, levette sokszínű kötött fejfedőjét és kabátját, ami alatt egy egyszerű, bíborszín inget viselt. Odalépett az egyik asztalhoz, és föltűrte az ingujját. Minden mozgás megszűnt, minden fej felé fordult. – Hozzátok be a halottakat – mondta egyszerűen. Bevitték a szánalmas testeket, szívbemarkoló sorban, nem is számoltam hányat. Többet, mint számítottam, többet, mint amennyit Igazság jelentése sejtetett. Mindvégig Kettricken nyomában jártam és vittem az illatos vízzel teli tálat, ő pedig lemosta mindegyikük arcát és lezárta szemhéjaikat. Mögöttünk mások jöttek, gyengéden megmosdatták és átöltöztették a halottakat. Valamikor feltűnt, hogy Igazság is ott volt, nyomában egy fiatal írnokkal, amint egyesével megnézték a holtakat és akinek ismerték a nevét lejegyezték, a többieket pedig pár szóval leírták. Az egyiket én magam azonosítottam. Kerry. Amikor Mollyval utoljára hallottunk kis csavargó pajtásunkról, elszegődött egy báboshoz. Alig többként végezte, mint egy báb. Gyerekekként együtt szaladgáltunk az utcákon, hogy üzeneteket vigyünk és keressünk egy kis pénzt. Ő volt mellettem, amikor először ittam le magam a sárga földig és kacagott, amíg a gyomra el nem árulta őt is. Ő rejtette el a halat az egyik taverna asztalában bosszúból, amiért a kocsmáros lopással vádolta meg. Csak én fogok emlékezni már azokra a napokra. Hirtelen nem tűntek olyan valóságosnak. Múltam egy részét kiszipolyozták belőlem. Mikor elkészültünk és némán álltunk az asztalok fölött, Igazság előrelépett, hogy fölolvassa a listáját. Kevés nevet ismertünk, de a többieket is leírta, mi pedig hallgattuk a litániát, és csak azok nem sírták el magukat, akiknek kőből volt a szívük. Egy emberként mozdultunk, hogy az áldozati máglyára vigyük őket. Igazság maga hozta a fáklyát, de aztán odaadta a királynénak. Ahogy meggyújtotta, Kettricken a sötét égre kiáltott. – Nem felejtünk el benneteket! Mindenki visszhangozta a kiáltást. Penge, a veterán hadnagy ollóval a kezében állt a máglya mellett és minden harcos hajából levágott egy tincset a gyász jeléül. Igazság és Kettricken is beállt a sorba. Aztán olyan éjszaka következett, amilyet addig még nem láttam. Sokan feljöttek a városból és kérdezősködés nélkül beengedték őket. Mindannyian követték a királyné példáját és tiszteletüket tették a holtak előtt, aztán csatlakoztak a torhoz. Megterítettek a kisebbik teremben is, sőt az udvaron is asztalokat állítottak föl azok számára, akik már nem fértek be a termekbe A tor addig tartott, míg a máglya elhamvadt, rengeteg hordót vertek csapra, megannyi étel került az asztalokra, nem is hittem, hogy létezik annyi a

kastélyban. Később megtudtam, hogy egy részüket Kosvárból hozták föl az emberek. A király is csatlakozott, hetek óta először ereszkedett le, hogy a trónjára ülve éreztesse jelenlétét. A Bolond is vele tartott, mindvégig a széke mögött állt és elfogadta, amivel a király megkínálta a tányérjáról. Aznap este nem űzött tréfákat, néma volt, még sipkájának csengettyűit is rongyokba bugyolálta, hogy ne csilingeljenek. Csak egyszer találkozott a tekintetünk, de a Bolondé nem bírt különleges jelentéssel. A király jobbján Igazság ült, a balján Kettricken. Természetesen Pompa is ott volt, a feketének annyi árnyalatába öltözve, amennyi csak létezett; csak a szín gyászolt. Csak hümmögött, ivott és evett, szótlanul. Én azonban éreztem visszafojtott haragját és tudtam, hogy valaki valahol fizetni fog azért, amit magára nézve sértésnek érzett. Még Türelem is ott volt, kinek jelenléte legalább olyan ritkaság volt, mint a királyé. Elmés király keveset evett, megvárta, míg mindenki leült az asztal köré, aztán szólásra emelkedett. Ahogy beszélt, a szavait hírvivők ismételték meg a többi asztalnál, még odakint, az udvaron is. Keveset beszélt azokról, akiket elvesztettünk a küzdelemben, de nem szólt semmit a szipolyozásról, sem az aznapi vadászatról. Úgy beszélt róluk, mint akik nemrégiben estek el a Vörös Martalócok elleni harcban és csak annyit tett hozzá, hogy mindig emlékeznünk kell rájuk. Aztán kimerültségre és a gyászra hivatkozva visszavonult a szobájába. Igazság akkor emelkedett szólásra. Alig mondott többet annál, amit Kettricken korábban, hogy most gyászolunk, de eljön a bosszú ideje. Hiányzott belőle a hév és a szenvedély, ami Kettricken szavaiban megvolt, de láttam, hogy az asztalnál mindenki megértette a jelentésüket. Az emberek bólogattak, aztán halkan elkezdtek egymás közt beszélgetni, csak Pompa füstölgött magában. Igazság és Kettricken későn tértek nyugovóra, a trónörökös a karján kísérte föl úrnőjét. Tettek róla, hogy mindenki lássa hogyan távoznak. Pompa maradt, ivott és dünnyögött. Én is hamarosan távoztam, hogy nyugovóra térjek. Nem próbáltam elaludni, csak végignyúltam az ágyamon és a tűzbe bámultam. Mikor kinyílt a rejtekajtó, azonnal fölpattantam és Árny szobájába siettem. Izgatottan tett-vett, ami lassan kezdett rám is átragadni, bár még nem tudtam hangulatának okát. Még némi pír is költözött összekarcolt arcába, szürke haja kócosan meredezett, zöld szemei drágakőként csillogtak. Föl-alá járkált a szobájában, még egy öleléssel is meglepett. Hátralépett, aztán felkacagott döbbent arckifejezésem láttán. – Uralkodásra termett ez a lány! Erre született és most valahogy ráébredt! Nem is jöhetett volna jobbkor! Talán még meg is menthet mindannyiunkat! Diadalmámora szentségtelennek tűnt a szememben. – Nem is tudom, hányan haltak ma meg – mondtam bosszúsan. – Ó, igen! De nem hiába! Nem fölöslegesen, FitzLovag! Elre és Edára, Kettrickennek érzéke és eleganciája van hozzá! Nem is sejtettem, hogy rendelkezik vele. Most, fiú, ha apád élne és vele ülne a trónon, olyan párt alkotnának, akik az egész világot át tudnák ölelni! – belekortyolt a borába és ismét járkálni kezdett. Még soha nem láttam ilyen lelkesnek. Majdnem ujjongott. Egy fedett kosár állt az asztalon, tartalmát egy terítőre rakta ki. Bor, sajt, kolbász, zöldségek és kenyér. Tehát még elzárt szobájában is együtt ülte velünk a tort. Somfordi, a menyét ugrott föl az asztalra és mohó szemeket meresztett az ételre. Árny szavai törték meg a gondolataimat. – Van benne valami, ami Lovagban is meg volt. Az az ösztön, amivel megragadja a pillanatot és a saját hasznára fordítja. Adott egy elkerülhetetlen, leírhatatlan helyzet, ami aligha lett volna több, mint véres mészárlás és tragédiává változtatta! Fiú, ez aztán a királyné, végre ismét egy igazi királyné Kosvárban! Egy kicsit visszataszított az öröme. Egy pillanatra meg is tévesztett. – Gondolod, hogy a látszat miatt tette? – kérdeztem tétován. – Hogy kiszámított mozdulat volt? Megtorpant és fontolgatta egy darabig. – Nem, nem hiszem, FitzLovag. Azt hiszem, szívből cselekedett. De ettől még ugyanolyan briliáns taktika. Ó, most szívtelennek tartasz. Vagy modortalannak. Az igazság az, hogy túl jól ismerem a dolgokat. Sokkalta jobban tudom, mint te, hogy mit jelentett ez a mai nap. Tudom, hogy emberek haltak meg. Még azt is tudom, hogy hatan megsérültek a katonák közül, többnyire könnyű sebekben. Meg tudom mondani, pontosan hány szipolyozott halt meg és pár napon belül tudni fogom legtöbbjük nevét is. Olyan neveket, amelyek már amúgy is föl vannak írva azóta, hogy elrabolták őket a falujukból, csak össze kell párosítanom, amennyit csak lehet. Én leszek az, fiú, aki gondoskodik róla, hogy kártérítést kapjanak az elhunytak családjai. Én leszek az, aki üzenetet mellékel minden erszény arany mellé, amiben az szerepel, hogy úgy tekintünk rájuk, mint akik a Martalócok elleni harcban hulltak el. Nem lesz kellemes megfogalmazni a leveleket. De megírom őket, Igazság kezével Elmés pecsétjével. Vagy azt hitted, hogy csak gyilkolok a királynak? – Már elnézést. Csak mintha boldognak tűntél volna, amikor beléptem… – kezdtem. – Boldog is vagyok! Te is boldog lehetnél. Céltalanul sodródtunk, hagytuk, hogy dobáljanak a hullámok és terelgessenek a szelek. Most pedig itt egy asszony, aki megragadta a kormánykereket és irányt

mutatott. Kedvemre való iránynak látszik! Ahogy mindenkinek így kellene látnia a birodalomban, akinek elege volt az elmúlt években abból, hogy térdre kényszerítettek minket. Fölkelünk, fiú, harcolni kelünk föl! Akkor értettem meg csak, hogy lendülete haragjának és gyászának tüzéből született. Emlékeztem az arcára, amikor először lovagoltunk be Pörölybe és megláttuk, mit műveltek a Martalócok az embereinkkel. Akkor azt mondta, hogy majd megtanulok gondolni a néppel, ami a véremben volt. Hullámban tört rám kirohanásának igaza és poharat emeltem köszöntésre. Együtt ittunk a királynéra. Aztán Árny komolyabb lett és előadta, hogy miért hívott. Elmés maga megismételte, hogy figyeljek Kettrickenre. – Már akartam róla beszélni veled; hogy Elmés mostanság többször megismétel olyan parancsokat, amiket nem sokkal korábban kiadott. – Tisztában vagyok vele, Fitz. A király egészségét azonban majd máskor vitatjuk meg. Most legyen elég annyi, hogy nem feledékenységből ismételgeti meg. Nem. A király akkor ismételte meg a parancsát, mielőtt levonult volna a torra. Azért ismétli meg, hogy megkétszerezd az erőfeszítéseidet. Úgy látja, akárcsak én, hogy azáltal, hogy föllelkesítette az embereket, nagyobb veszélynek teheti ki magát. Bár Elmés nem fogalmazott ilyen nyíltan. Éberebben ügyelj a biztonságára. – Pompa – horkantottam. – Pompa herceg? – kérdezte Árny. – Tőle kell félnünk, különösen most, hogy a királyné erősebb pozícióba jutott. – Semmi ilyesmit nem mondtam. Neked sem kellene – jegyezte meg Árny csendesen. A hangja nyugodt volt, de az arca annál komorabb. – Miért nem? – kérdeztem vissza kicsit dacosan. – Miért nem tudunk legalább egyszer nyíltan beszélni egymással? – Egymással igen, ha teljesen egyedül vagyunk és csak téged, vagy engem érintene. De nem ez a helyzet. A király emberei vagyunk, akik nem szórakoztatják magukat azzal, hogy eljátszadoznak az árulás gondolatával, nem is beszélve… Fuldokló hangot hallottunk és Somfordi elzuhant. Az asztalon, az elemózsiás kosár mellett. Horkantott és nyáladzott. – Kapzsi kis jószág! A torkodon akadt, mi? – feddte meg kedvesen Árny. Kerestem egy rongyot, amivel eltakaríthatom amit kiborított. Mire odaértem, Somfordi az oldalán feküdt és lihegett, Árny pedig a hányadékát vizsgálta egy fadarabbal. Majdnem én is elhánytam magam. Félretolta a rongyot és odaadta a reszkető menyétet. – Nyugtasd meg, Fitz és itass vele vizet – utasított, aztán a menyéthez fordult. – Gyerünk, öregfiú, Fitz majd gondodat viseli. A tűz mellé vittem, ahol ügyesen lehányta az ingemet. Közelebbről még erősebb volt a szaga. Ahogy letettem az állatot és lehúztam az ingemet, megéreztem egy mellékillatot, ami még keserűbb volt. Ahogy szóra nyitottam a szám, Árny már meg is erősítette a gyanúmat. – Vort levele, finomra őrölve. A fűszeres kolbász jól elrejtette. Reméljük, hogy a bor nem volt mérgezett, különben végünk. A rémülettől fölállt a szőr a hátamon. Árny rám nézett, aztán ellépett mellettem, hogy szemügyre vegye Somfordit. Adott neki egy tányérban vizet és elégedettnek tűnt, amikor a menyét lefetyelni kezdte. – Azt hiszem, túléli. A kis falánk teletömte a pofáját és többet kapott belőle, mint amennyi egy ember adagja. Az egészet felöklendezte. Úgy láttam, csak megrágta, nem emésztette meg. Az ízétől kezdett öklendezni, nem a méregtől. – Remélem – mondtam haloványan. Minden idegszálam feszülten várakozott. Megmérgeztek? Álmos voltam, szédültem, vagy hányingerem volt? Elzsibbadt a szám? Száraz volt? Kivert a verejték és remegni kezdtem. Már megint? – Hagyd abba – mondta Árny halkan. – Ülj le. Igyál egy kis vizet. Csak beképzeled magadnak. A borospalack bontatlan volt, már régi a dugója. Ha valaki megmérgezte, azt évekkel ezelőtt tette. Kevés embert ismerek, akinek van türelme hozzá, hogy megmérgezzen egy üveg bort, aztán évekig érlelje. Azt hiszem, semmi bajunk. Szaggatottan levegőt vettem. – De valaki másnak nem ez volt a szándéka. Honnan van az étel? Árny felhorkant. – Magam készítettem el az ételemet, mint mindig. De az, ami az asztalon volt, egy ajándékkosár volt Démutka asszonyságnak. Olykor akadnak olyanok, akik a kedvében igyekeznek járni, mert az a pletyka járja, hogy a király füle. Nem gondoltam volna, hogy az álcámat valaki meg akarná mérgezni. – Pompa – mondtam ismét. – Mondtam már, hogy azt hiszi, Démutka a király méregkeverője. Hogy lehettél ilyen óvatlan? Tudod jól, hogy Démutkát hibáztatja az anyja halála miatt! Legyünk olyan

előzékenyek hogy hagyjuk megmérgeztetni magunkat? Nem áll meg addig, amíg nem övé a trón. – Én pedig mondom neked, hogy hallani sem akarok felségárulásról! – majdnem kiabált. Leült a székébe és az ölébe vette Somfordit. A menyét fölült, megtisztogatta a mancsait, aztán összekuporodott, hogy aludjon. Figyeltem, ahogy Árny sápadt kezével a kis állatot simogatta. Csak a menyétre figyelt. Nemsokára nyugodtabban szólalt meg. – Azt hiszem, a királynak igaza volt. Meg kell kettőznünk az éberségünket. Nem csak Kettrickennel kapcsolatban, hanem magunkkal is – szenvedő tekintetet vetett rám. – Figyelj az asszonyokra is, fiú. Sem az ártatlanság, sem a tudatlanság nem véd meg az ilyesmitől. Türelem, Molly, talán még Füze is áldozat lehet. Találj valami finom módot, hogy Burrickot is figyelmeztetni tudd – felsóhajtott. – Hát nincs elég ellenségünk a falakon kívül? – kérdezte csak úgy. – Rengeteg – biztosítottam, de többet nem szóltam Pompáról. – Nem szerencsés, hogy így kell elmennem – rázta meg a fejét. – Elutazol? Te? – kérdeztem hitetlenkedve. Árny soha nem hagyta el a kastélyt. Nagyon ritkán, legalábbis. – Hova? – Ahova mennem kell. Most viszont úgy érzem, maradnom kellene – megint megcsóválta a fejét. – Vigyázz magadra, amíg távol vagyok, fiú. Nem leszek itt, hogy vigyázzak rád – ennél többet nem is mondott. Mikor elmentem, még mindig a tűzbe bámult, kezeit Somfordi köré fonva. Reszkető lábakkal mentem le a lépcsőn. Az Árny elleni merénylet jobban megrázott, mint bármi más. Még létezésének titka sem volt képes megvédeni. Pedig voltak védtelenebb célpontok is, akik közelebb álltak a szívemhez. Átkoztam a hősködésemet, amiért engedtem, hogy Pompa megérezze, hogy mennyivel erősebb lettem. Ostoba voltam, hogy belementem a kakaskodásba; tudhattam volna, hogy kevésbé nyilvánvaló célpontot fog választani. A szobámban sietve átöltöztem és kiléptem a folyosóra. Molly szobájához mentem, halkan kopogtattam az ajtaján. Senki sem válaszolt, én pedig nem kopogtam hangosabban. Már csak pár óra volt hajnalig, a kastélynép pedig kimerült volt és még ágyban maradtak. Mégsem akartam, hogy valaki is meglásson Molly ajtaja előtt. Viszont, tudnom kellett. Az ajtaja zárva volt, de a zár egyszerű. Pillanatok alatt bejutottam és magamban megjegyeztem, hogy be kellene szereznie egy jobbat még másnap éjszaka előtt. Halkan, akár egy árnyék, beléptem és becsuktam az ajtót. A kandallóban halovány tűz égett. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, amíg hozzászoktam a sötétséghez, aztán óvatosan beljebb lopództam, gondosan elkerülve a kandalló fényét. Hallottam Molly légzésének egyenletes ritmusát; elegendőnek kellett volna lennie, de azt mondtam magamnak, hogy akár lázas is lehet és halálos álomba is merülhet a méregtől. Megígértem magamnak, hogy csak megérintem a párnáját, hogy megtudjam izzad-e. Csak ennyi. Közelebb osontam. Az ágy mellett megálltam, mozdulatlanul. Éppen ki tudtam venni az alakját a takaró alatt. Kellemes, meleg és édes volt az illata. Egészséges. Nyoma sincs a méreg okozta lázálomnak. Tudtam, hogy mennem kellene. – Szép álmokat – suttogtam. Hangtalanul rám vetette magát. Vörösen csillant a kandalló fénye a kezében tartott kés pengéjén. – Molly! – kiáltottam, ahogy az alkarommal hárítottam a pengéjét. Megtorpant, szabad kezét már hátrahúzta, ökölcsapásra készen. – Újfiú! – sziszegte dühösen és gyomron vágott. Ahogy levegő után kapkodva összegörnyedtem, kipenderült az ágyból. – Te bolond! Halálra rémítettél! Mit gondoltál, hogy beosontál a szobámba? Most azonnal hívnom kellene az őrséget. – Ne! – könyörögtem. – Kérlek, már el is mentem. Nem akartam semmi rosszat. Csak meg akartam győződni, hogy jól vagy. – Hát nem vagyok! – fújt. A haját éjszakára két vastag copfba fogta, pontosan ahogy gyerekkorából emlékeztem rá. Többé már nem az a kislány volt. Vastag köntöst terített magára és a derekán megkötötte. – Reszkető roncs vagyok! Már nem alszom többet ma éjjel! Ittál, igaz? Részeg vagy? Mit akarsz? Úgy közelített hozzám egy gyertyával, mintha fegyver lett volna. – Nem – mondtam. Kihúztam magam. – Esküszöm, hogy nem vagyok részeg. És nem ártó szándékkal jöttem. Csak… történt valami ma éjjel, ami aggasztott, ezért úgy gondoltam, hogy megnézem, jól vagy-e, de tudtam, hogy Türelem nem engedné, és nem akartam a fél kastélyt fölébreszteni azért, mert rossz előérzetem volt, ezért úgy gondoltam, hogy beugrom és… – Újfiú. Hebegsz – mondta fagyosan. Igaza volt. – Sajnálom – mondtam, aztán leültem az ágya sarkára.

– Ne helyezd kényelembe magad – figyelmeztetett. – Éppen távozni készültél. Egyedül, vagy az őrséggel… Döntsd el. – Megyek – ígértem fölpattanva. – Csak biztos akartam lenni, hogy jól vagy. – Jól vagyok – mondta. – Miért ne lennék jól? Ugyanolyan jól vagyok, mint előző éjjel, meg azelőtt is, harminc napja. Egyiken sem érezted úgy, hogy meg kellene győződnöd arról, hogy jól vagyok. Miért ma éjjel? Nagy levegőt vettem. – Mert bizonyos éjszakákon komolyabb veszélyek leselkedhetnek rád. Olyasmik történnek, amik elgondolkoztatnak, hogy mi rosszabb jöhet még. Vannak olyan éjszakák, amikor nem egészséges egy fattyú kedvesének lenni. Egészen keskenyre összeszorította a száját. – Ez mit akar jelenteni? Ismét nagy levegőt vettem és elhatároztam, hogy olyan őszinte leszek hozzá, amennyire csak lehetséges. – Nem mondhatom el, hogy mi történt, csak annyit, hogy azt kellett feltételeznem, hogy veszély leselkedhet rád. Bíznod kell… – Nem erre gondoltam. Mit értesz azon, hogy egy fattyú kedvese? Hogy merészelsz így nevezni? – a szeme csillogott a dühtől. A szívem kihagyott egy dobbanást. Hűvösség szállt meg. – Igazad van, nincs jogom hozzá – kezdtem. – De ettől még nem tudok nem törődni veled. És akár van jogom hozzá, akár nincs, hogy a kedvesemnek nevezzelek, ez nem térít el másokat attól, hogy azzal ártsanak nekem, hogy téged támadnak meg. Hogyan is mondhatnám el, hogy túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy azt kívánjam bárcsak ne szeretnélek, vagy legalább ne mutassam ki, mert a szerelmem veszélybe sodorhat, és el is hidd? – ezzel elfordultam, és elindultam kifelé. – És hogyan mondhatnám azt, hogy egy szót is értettem abból, amit összehordtál és el is higgyem? – tűnődött Molly hangosan. Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy megforduljak. Egy pillanatig csak néztük egymást, aztán Molly nevetésben tört ki. Én csak álltam, komoran és szótlanul, ahogy hozzám lépett, még mindig nevetve. Aztán átkarolt. – Újfiú. Igen körülményesen vallottál szerelmet végre. Betörsz a szobámba, aztán csak állsz és kitöröd a nyelvedet a magyarázkodásoddal. Nem tudtad volna egyszerűen kimondani már sokkal korábban? Csak álltam ostobán, a karjaiban és ostoba tekintettel néztem le rá. Rájöttem, hogy magasabbra nőttem, mint Molly. – Nos? – kérdezte, és egy pillanatig tanácstalan voltam. – Szeretlek, Molly – végül olyan könnyen ki tudtam mondani. És micsoda megkönnyebbülés! Lassan, óvatosan én is átkaroltam. Rám mosolygott. – Én is szeretlek. Végre megcsókoltam. Abban a pillanatban, valahol Kosvár közelében egy farkas hosszasan, boldogan felvonyított, amitől az összes kutya a környéken ugatni kezdett, míg végül visszhangzott tőlük az éjszaka.

9

Védelem és kötelékek

G

YAKRAN MEGÉRTEM ÉS HELYESLEM Fedren álmát. Ha keresztül tudná vinni, a papír olyan mindennapos lenne, mint a kenyér és minden gyerek megtanulna írni és olvasni. Ám még ha úgy is lenne, nem hiszem, hogy beváltaná a hozzá fűzött reményeket. Fedren sajnálja azt a rengeteg tudást, ami a sírba száll az emberekkel. Olyan időkről beszél, amikor a lópatkolást, vagy a hajóácsolást papírra vetik a mesterek és aki tud olvasni, megtanulhatja őket. Nem hiszem, hogy ez így igaz, vagy hogy eljön az az idő, amikor így lesz. Bizonyos dolgokat megtanulhat bárki a tekercsekből, de bizonyos dolgokat először kézzel és szívvel kell elsajátítani, csak aztán az ember fejével. Azóta hiszem így, mióta először láttam, ahogy Matfis elkészítette Igazság első hajóját. Matfis tekintete már az egész hajót maga előtt látta, még mielőtt nekiláttak volna az összeácsolásának. Ezt nem lehet szavakból, vagy papírról megtanulni. Talán egyáltalán nem lehet megtanulni, hanem akárcsak a Mesterség, vagy az Ösztön, az őseitől származik. * Visszatértem a szobámba és az ágyam szélén ülve bámultam a kandallómban pislákoló lángokat. Vártam, hogy a kastély fölébredjen. Kimerültnek kellett volna lennem, ehelyett szétfeszített az energia. @Elképzeltem, hogy mozdulatlanul ülök, még mindig érzem Molly karjait a derekamon. Pontosan tudtam, hol érintette meg az arca az enyémet. Illatát még halványan éreztem az ingemen, és kínok közt tépelődtem, hogy viseljem-e aznap az inget, hogy velem legyen az illata, vagy gondosan tegyem félre a ládámban, hogy megőrizzem. Egyáltalán nem éreztem bolondságnak, hogy ilyesmivel törődtem. Még mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut az az idő. A reggel viharos szeleket és havazást hozott, amitől kellemesebben éreztem magam a kastélyban. Talán jól is jött, hogy kiheverjük az előző estét. Nem is akartam azokra a szerencsétlen testekre és a nyaldosó lángokra gondolni. Mindenkire ráfér egy csöndes és nyugodt nap a kastélyban. Reméltem, hogy úgy is lesz. Fölkerekedtem, hogy meglátogassam Türelem úrnőt. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy kivárjam, amíg Molly reggelit visz Türelemnek. Ott lehettem volna a lépcsőn, amikor fölhozza, csak apróság lett volna. Véletlen egybeesés. Ám nem volt kétségem afelől, hogy akik engem figyeltek, megjegyeznék az efféle egybeeséseket, ha túl gyakran történnének. Nem. Meg kell fogadnom a király és Árny tanácsát. Megmutatom Mollynak, hogy férfias önuralommal és elővigyázatossággal rendelkezem. Ha várnom kell, hogy udvarolhassak neki, hát várni fogok. Ezért csak ültem a szobámban türelmetlenül, amíg biztos voltam afelől, hogy elhagyta már Türelem szobáját és csak akkor indultam el. Kopogtattam, és amíg bebocsáttatásra vártam, rájöttem, hogy nehezebb megvalósítani Türelem és Füze szemmel tartását, de volt néhány ötletem. Múlt éjszaka már nekiláttam, kicsikartam egy ígéretet Mollyból, hogy csak olyan ételt visz föl Türelemnek, amit saját maga készített el, vagy frissen merte a főzőfazékból. Közvetlenül azután kértem meg rá, hogy édes búcsút vettünk. – Most pont olyan vagy, mint Füze – dorgált meg, aztán gyengéden becsukta az ajtót az orrom előtt. Egy pillanattal később kinyitotta és elmosolyodott. – Gyerünk, bújj vissza az ágyadba – mondta. Elpirulva folytatta. – És álmodj rólam. Remélem ugyanúgy kísértettelek álmodban, mint te az enyémet. E szavakra szinte suhantam a szobámba és még mindig égett az arcom, ha eszembe jutott. Ahogy beléptem Türelem szobájába, igyekeztem kitisztítani a fejem az ilyen gondolatoktól. Hivatalos ügyben jártam, még ha Türelemnek és Füzének azt kell is hinniük, hogy csak udvariassági látogatás. Vetettem egy pillantást a reteszre és kedvemre valónak találtam. Nem lehetett egy egyszerű késsel kinyitni. Ami pedig az ablakot illette, még ha valaki meg is mássza a várfalat, keresztül kell jutnia a zsalugátereken, egy vastag függönyön és több rétegnyi cserépedényen, tele növényekkel. Senki nem szívesen választaná ezt az útvonalat. Füze visszaült stoppolni, míg Türelem üdvözölt. Az úrnő látszólag tétlen volt, a kandalló mellett üldögélt, mint egy kislány. Megpiszkálta a tüzet. – Tudtad, hogy Kosvár történelmében majdnem mindig erős királynék uralkodtak? – kérdezte

hirtelen. – Nem csak a született Látnokok közt, hanem azok közt, akiket a Látnok hercegek nőül vettek a különböző vidékekről. Gyakran még az uruk tetteit is felülmúlták. – Gondolja, hogy Kettricken is ilyen lesz? – kérdeztem udvariasan. Nem tudtam, hogy hová akar kilyukadni. – Nem tudom – mondta lágyan. Megint megpiszkálta a tüzet. – Csak azt tudom, hogy én nem lettem volna az. Felsóhajtott, aztán bocsánatkérő tekintettel nézett föl rám. – Megint olyan napom van, Fitz. Csak az jár a fejemben, hogy mi lehetett volna, mi alakult volna másképp. Soha nem kellett volna megengednem, hogy visszavonuljon. Lefogadom, hogy még ma is élne. Nem tudtam mit mondani. Ismét felsóhajtott és rajzolgatni kezdett a piszkavassal a kandallópárkányra. – Ma vágyakozó kedvemben vagyok, Fitz. Amíg tegnap mindenkit lenyűgözött, amit Kettricken tett, engem ráébresztett arra, hogy elégedetlen vagyok magammal. Ha én lettem volna a helyében, biztos elbujdostam volna a szobámba. Akárcsak most. De apád anyja nem tette volna. Ő bezzeg királyné volt. Mint Kettricken, bizonyos tekintetben. Konstancia másokat is cselekvésre bírt, leginkább a többi asszonyt. Mikor ő volt a királyné, az őrség fele nő volt. Tudtad ezt? Kérdezd meg Hodot egyszer. Ha jól tudom, Hod Konstanciával érkezett az udvarba – elhallgatott. Egy ideig nem is szólt, már azt hittem, hogy befejezte. – Konstancia kedvelt engem – mosolyodott el, majdnem szégyenlősen. – Tudta, hogy nem vonz a tömeg. Néha magához rendelt, csak engem, hogy tartsak vele a kertjébe. Olyankor alig beszélgettünk, csak gyomláltuk a földet és gondoztuk a kertet. A legkellemesebb emlékeim közé tartozik – hirtelen rám nézett. – Akkor még csak kislány voltam, apád pedig csak egy fiú, nem is találkoztunk igazán. A szüleim hoztak magukkal, amikor látogatást tettek az udvarban, annak ellenére, hogy tudták, nem vonz igazán ez az élet. Micsoda asszony volt Konstancia, hogy észre vett egy magányos hallgatag kislányt és időt áldozott rá. Mindig ilyen volt. Akkoriban Kosvár másfajta hely volt, sokkal vidámabb udvar. Biztonságosabb idők jártak és minden biztosabb volt. De aztán meghalt, pár napos leányával együtt, gyermekágyi lázban. Elmés pedig pár év múlva újraházasodott és… – abbahagyta és felsóhajtott, aztán megkeményítette az arcvonásait. Megveregette a kandallópárkányt maga mellett. – Gyere, ülj ide. Beszélnünk kell néhány dologról. Engedelmeskedtem. Még soha nem láttam ilyen komolynak és határozottnak. Kezdtem rájönni, hogy az egésznek célja volt. Annyira más volt, mint az addigi könnyed hangulatai, hogy majdnem megrémített. Mikor leültem, intett, hogy húzódjak közelebb, míg szinte már az ölében ültem. Még akkor is előrehajolt és halkan szólalt meg. – Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni, de eljön az idő egyszer, amikor mégis meg kell tenni. Fitz, drágám, ne gondolj rosszindulatúnak, de figyelmeztetnem kell téged, hogy a nagybátyád, Pompa herceg nem olyan jóindulatú veled szemben, mint hinnéd. Nem bírtam uralkodni magamon. Fölkacagtam. Türelem azonnal felháborodott. – Figyelned kell rám! – suttogta erősködve. – Tudom én, hogy jókedvű, vonzó és eszes. Tudom, hogyan tud bókolni, akinek kell, és jól megjegyeztem, hogyan legyeskednek körülötte a fiatal kisasszonyok és a fiatal úrfik hogyan próbálják utánozni. Ám a finom külső alatt sok becsvágy lakozik. Attól tartok, gyanú és féltékenység is. Még soha nem mondtam el neked, de hevesen tiltakozott, amikor átvettem a taníttatásod és erősködtem amellett, hogy taníttass a Mesterségre. Néha úgy gondolom, hogy talán jobb, hogy elbuktál benne, mert ha sikeresen átmész a vizsgán, a féltékenysége nem ismerne határokat – megállt egy pillanatra, hogy meggyőződjék, hogy komoly tekintettel hallgatom. – Nyughatatlan időket élünk, Fitz. Nem csak a Vörös Martalócok miatt. Olyan idők ezek, amikor egy magadfajta f… fiúnak óvatosabbnak kell lennie. Akadnak olyanok, akik mosolyognak rád, de az ellenségeid. Mikor az apád élt, arra támaszkodtunk, hogy az ő befolyása elég lesz hozzá, hogy megóvjon. De miután meg… meghalt, rájöttem, hogy egyre nagyobb veszélynek leszel kitéve, ahogy felnősz. Ezért tértem vissza az udvarba, miután összeszedtem az erőmet, hogy lássam, hogy szükség van-e a segítségemre és úgy találtam, hogy méltó vagy rá. Ezért megfogadtam, hogy megteszek mindent, hogy tanítsalak és megvédjelek – engedélyezett magának egy rövid elégedett mosolyt. – Meg merem kockáztatni, hogy eddig elég jól boldogultam veled, de – ezzel közelebb hajolt –, lesz olyan idő, amikor én sem tudlak megvédeni majd. Ideje, hogy elkezdj vigyázni magadra. Emlékezz a Hodtól tanultakra és idézd föl gyakran. Figyelned kell rá, hogy mit eszel és legyél óvatos, ha ismeretlen vagy elhagyatott helyen jársz. Nem örülök neki, hogy bogarat kell ültetnem a füledbe, de már majdnem férfi vagy és el kell gondolkoznod bizonyos dolgokon. Nevetséges. Majdnem megtévesztő. Gondolhattam volna azt tapasztalván, hogy az oly

visszahúzódó, magának való Türelem hirtelen olyan komoran és aggódva beszél arról a nyers valóságról, amivel hatéves korom óta szembe kellett néznem. Ehelyett éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemem sarkában. Mindig elgondolkoztatott, hogy miért jött vissza Türelem az udvarba, hogy remeteként éljen a birodalom központjának udvari forgatagában. Most már tudom. Miattam jött vissza. Hogy megvédjen. Burrick is védett, akárcsak Árny, még Igazság is a maga módján. És természetesen Elmés is a magáénak mondott. De mindegyikük, így vagy úgy, nyerni akart valamit azáltal, hogy túlélek. Még Burricknak is nagy csapást jelentett volna a büszkeségére, ha valakinek sikerült volna megölnie engem, amíg az ő védelme alatt álltam. Csak ez az asszony, akinek minden oka megvolt rá, hogy egy életre kitagadjon, csak ő vállalta, hogy pusztán az én érdekemből gondoskodjék rólam. Gyakran bolondos volt, szétszórt és bosszantó, de ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ledöntötte az utolsó falat, amit kettőnk közé húztam. Kétlem, hogy a jelenléte, vagy befolyása nyomott volna valamit a latban, hogy elhárítsa a rám leselkedő veszélyeket, sőt, a felém mutatott érdeklődése csak további emlékeztető lehetett Pompának, hogy ki volt az apám. De nem az eredmény, hanem a szándék indított meg. Föladta csendes, nyugodt életét, idejött egy nyirkos kastélyba egy fekete szikla tetején, olyan emberek közé, akikkel egyáltalán nem törődött, hogy vigyázzon halott férje törvénytelen gyermekére. – Köszönöm – mondtam halkan és tiszta szívemből gondoltam. – Hát – mondta sietve, elfordulva a tekintetemtől –, hát. Szívesen, tudod jól. – Tudom. De az igazság az, hogy azért jöttem ma reggel, mert arra gondoltam, hogy valakinek figyelmeztetnie kellene magát és Füzét, hogy legyenek óvatosak. Bizonytalan idők járnak és egyesek talán… akadálynak gondolják az úrnőt. – Engem! – kacagott föl Türelem hangosan. – Engem? A hebehurgya vén Türelem úrnőt? Aki nem képes tíz percnél tovább kitartani egy ötlet mellett? Aki majdnem beleőrült a férje halálába? Fiam, tudom, hogy miket beszélnek rólam. Senki sem tart veszélyesnek, csak egy újabb bolond vagyok az udvarban, akiből gúnyt lehet űzni. Biztonságban vagyok. Megnyugodhatsz. De ha még nem is lennék, a szokásaim megvédenek. És Füze is. – Füze? – kérdeztem és nem tudtam elrejteni a hitetlenkedésem és egy félmosolyt. Félrefordultam, hogy rákacsintsak Füzére, aki mintha megsértődött volna. Mielőtt fölkelhettem volna a kandalló mellől, Füze fölugrott a hintaszékéből és egy hosszú horgolótűt nyomott a torkomhoz, miközben egy másik tűt az oldalamhoz nyomott. Majdnem magam alá piszkítottam. Fölnéztem a cselédre és hirtelen nem tudtam semmit és nem mertem megszólalni. – Ugyan, ne ijesztgesd a fiút, Füze! – dorgálta meg szórakozottan Türelem. – Igen, Fitz, Füze. Hod legjobb tanítványa, pedig már felnőtt nőként jelentkezett nála – miközben Türelem beszélt, Füze visszadugta a tűket végtelennek tűnő fonalgombolyagjába és visszaült, hogy folytassa a stoppolást. Meg mernék esküdni, hogy egy harisnya ki nem hullott az öléből. Mikor ismét elhelyezkedett, rám kacsintott és visszatért a kézimunkához. Eszembe jutott, hogy ismét vegyek levegőt. Egy igen félénk orgyilkos távozott a szobájukból nem sokkal később. Ahogy lefelé tartottam a lépcsőkön, eszembe jutott, amikor Árny figyelmeztetett, hogy alábecsülöm Füzét. Elfintorodtam és azon töprengtem, hogy vajon ez egyfajta tréfa volt a részéről, vagy arra próbált utalni, hogy ne ítéljek elhamarkodottan látszólag ártalmatlan emberekről. Ismét Molly jutott az eszembe. Határozottan igyekeztem nem rágondolni, de nem tudtam megállni, hogy ne szagoljak bele az ingembe ott, ahol éreztem az illatát. Komoly arckifejezést öltöttem és nekiálltam megkeresni Kettrickent. Feladatom volt. Éhes vagyok. A gondolat figyelmeztetés nélkül tört rám. Elszégyelltem magam. Tegnap semmit sem vittem Kölyöknek. Csaknem elfeledkeztem róla az események sodrában. Egynapi böjt semmiség. Különben pedig találtam egy egéralmot a kunyhó egyik sarkában. Gondolod, hogy egyáltalán nem tudok gondoskodni magamról? De azért valami tartalmasabb jól esne. Hamarosan ígértem neki. Van még valami, amit meg kell tennem előbb. Kettricken nappali társalgójában csak két fiatal apródot találtam, akik tessék-lássék takarítottak és közben nevetgéltek. Egyikük sem tudott semmit. Azután Hirtelen asszonyság szobájában próbálkoztam, ahová sok asszony be szokott ülni, hogy a kellemes melegben üssék el az időt. Csak Mértéklet úrnő volt ott Kettricken udvarhölgyei közül. Elmondta, hogy az úrnőjének beszélnivalója akadt Igazság herceggel. Talán vele volt. Igazság azonban nem volt a szobájában, sem a térképeinél. Kharim viszont ott volt, rendezgette a tintákat. Azt mondta, hogy Igazság már kora reggel fölkelt és azonnal a szárazdokkokhoz ment. Igen, Kettricken kereste aznap reggel, miután Igazság már elment, Kharim pedig megmondta neki hová. Azután

Kettricken is távozott. Hová? Nem volt biztos benne. Addigra már korgott a gyomrom, ezért azzal a kifogással vonultam le a konyhába, hogy ott mindig friss a pletyka. Talán ott tudja valaki, merre ment Kettricken. Nem aggódom, mondtam magamnak. Még nem. A konyhában zajlott az élet. Fortyogó lábosok hangja keveredett a szakács utasításaival és a készülő ételek illata betöltötte a levegőt. Átfázott lovászfiúk tébláboltak és csevegtek a kuktákkal és dézsmálgatták a friss kenyeret. Szeltem magamnak egy karéj kenyeret meg húst és hallgatóztam. Furcsamód keveset beszéltek az előző nap történtekről, úgy vettem ki, kell még pár nap, mire a kastély dűlőre jut mindazzal, ami történt. Volt valami a levegőben, egyfajta megkönnyebbülés, mint amikor egy család végre megtalálja vízbefúlt gyermekét. Végül szembenézhettek a legrosszabbal és kimondhatták: Ismerlek. Megsebeztél, de még élek és élni is fogok. Ezt éreztem a kastély körül is. Végre mindenki elfogadta a kár súlyosságát és jutott hely a feldolgozásnak és a visszavágás gondolatának. Nem akartam nyíltan érdeklődni a királyné holléte felől. Szerencsémre az egyik lovászfiú Lágyléptűről beszélt, arról, hogy a ló is megsérült előző nap és arról, hogyan kapott Burrick felé, amikor megpróbálta ellátni a sebét. Ketten kellett lefogniuk, hogy sikerüljön. Belefolytam a beszélgetésbe. – Talán egy türelmesebb ló jobb hátas lenne a királynénak – vetettem föl. – Ó, nem. A királyné kedveli Lágyléptűt, a büszkeségét meg a szellemét. Ő maga mondta nekem személyesen amikor lejött az istállóba ma reggel. Egyedül jött, hogy megnézze a lovat és megkérdezze, mikor ülheti meg újból. Egyenesen hozzám beszélt, bizony ám! Hát én meg azt mondtam neki, hogy egyetlen ló sem szeretne ilyen időben kisétálni, hát még ha sérült a válla. Kettricken úrnő pedig bólintott és ott beszélgettünk, meg megkérdezte, hogy hogyan vesztettem el a fogamat. – Te pedig azt mondtad neki, hogy az egyik ló hátrarántotta a fejét, amikor gyakorlatoztattad! Mert nem akartad, hogy Burrick megtudja, hogy verekedtünk a szénapadláson és beleestél a fekete mén karámjába! – Elhallgass! Te löktél le, a te hibád is! Már egymásnak is ugrottak, egymást taszigálták az asztal túloldalán, amíg Sára ki nem penderítette őket. Megkaptam az információt, amire szükségem volt. Elindultam az istállók felé. Hidegebb és komiszabb idő volt, mint amire számítottam. Még az istállókba is utat talált, minden egyes alkalommal, amikor az ajtó kinyílt süvítve betört. Odabent párafelhők szálltak föl a lovak pofájából, a lovászok pedig igyekeztek közel húzódni az állatokhoz egy kis melegségért. Megtaláltam Fürgét és megkérdeztem merre van Burrick. – Fát vág – mondta halkan. – Halotti máglyához. Reggel óta iszik. Ez a kijelentés majdnem eltérített a feladatomtól. Soha azelőtt nem történt ilyesmi. Burrick is szeretett inni, de csak azután, hogy végzett a napi teendőivel, délutánonként. Fürge olvasott a gondolataimban. – Boszorka. A vén szukája elpusztult az éjszaka. Még soha nem hallottam róla, hogy valaki halotti máglyát épít egy kutyának. A futtató mögött van. Elindultam a lófuttató felé. – Fitz! – figyelmeztetett Fürge. – Minden rendben, Fürge. Tudom, hogy mit jelentett neki az a kutya. Az első éjszaka, hogy a gondjaira bíztak, Boszorka mellett aludtam, Burrick rá bízta az őrzésemet. Volt egy kölyke, Kotnyeles… Fürge megrázta a fejét. – Azt mondta, senkit sem akar látni. Ne zavarjuk meg semmivel. Soha nem adott még ilyen parancsot. – Rendben – sóhajtottam. Fürge rosszallóan nézett rám. – Amilyen öreg volt már, számíthatott volna rá. Már nem tudott vadászni sem. Már régen le kellett volna cserélnie. Végigmértem Fürgét. Bármilyen talpraesett fiú volt is és bármilyen jól értett az állatokhoz, nem érthette meg. Egykoron engem is meglepett, hogy rájöttem, az Ösztön egy külön érzékem, amivel mások nem rendelkeznek. Látván, hogy Fürgéből teljesen hiányzik, olyan volt, mintha vak lenne. Megráztam a fejem és ismét a feladatomra tereltem a gondolataimat. – Láttad ma már a királynét? – Igen, de az már régen volt – kíváncsian nézett rám. – Megkérdezte tőlem, hogy Igazság herceg kilovagolt-e ma a városba. Mondtam neki, hogy nem, csak lejött, megnézte a lovát, de nem vitte ki. Mondtam neki, hogy az utcák túl jegesek, Igazság nem kockáztatná kedvenc lovát. Mostanság inkább gyalog jár le a városba, bár majdnem minden nap lejár az istállóba. Azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen kifogás, amivel kiszabadulhat a kastélyból friss levegőt szívni.

Elszorult a szívem. Látomásszerű tisztasággal tudtam, hogy Kettricken követte Igazságot a városba. Gyalog? Kíséret nélkül? Ilyen viharos napon? Míg Fürge átkozta magát, amiért nem látta át Kettricken szándékát, elővezettem Csatlóst, egy találó nevű biztos lábú öszvért. Nem mertem visszamenni a szobámba melegebb ruhákért, így elkértem Fürge köpönyegét és kivezettem a vonakodó állatot az istállóból. Már jössz? Nem, most nem, de hamarosan. Még van egy dolgom. Jöhetek én is? Nem. Nem biztonságos. Most pedig maradj csöndben és maradj nyugton. Megálltam a kapunál, hogy meglehetősen nyersen kikérdezzem az őröket. Igen, járt arra egy asszony, gyalogosan. Többen is, éppenséggel, akiknek dolguk akadt és nem tudták máskor elintézni. A királyné? Az őrök zavartan egymásra néztek. Nem válaszoltak. Felvetettem, hogy talán járt arra egy asszony vastag köpönyegekkel, csuklyában? Fehér szőrmegallérral? Az egyik fiatal őr bólintott. Fehérrel hímzett köpönyeg, bíbor hímzésű szegéllyel? Idegesen egymásra néztek. Járt arra egy ilyen asszony. Nem tudták ki volt az, de most, hogy mondom, tudhatták volna… Fagyos hangon barmoknak és idiótáknak tituláltam őket. Azonosítatlan népek járnak ki-be a kapuinkon? Látták a fehér szőrmét és a bíbor hímzést és még csak nem is sejtették, hogy a királyné az? Egyikük sem csatlakozott hozzá kíséretnek? Még a tegnap történtek ellenére sem? Szép hely Kosvár, ha már arra sem futja, hogy a királyné kísérettel sétáljon le Kosvárba egy hóviharban. Megnógattam Csatlóst és magam mögött hagytam őket. Nyomorúságos út volt. A szél alattomosan irányt változtatott minduntalan, amint kellően beburkolóztam előle. A hó nem egyszerűen hullott, hanem a szél fölkapta a fagyott éles kristálypelyheket és megtáncoltatta körülöttünk. A hó alatt az egyenetlen út eljegesedett. Az öszvér beletörődött a csökönyösségembe és tovább baktatott. Kipislogtam a szempillámra tapadt pelyheket és igyekeztem nagyobb sebességre bírni. Elképzeltem, amint a királyné összetörve hever a hóban, a kavargó pelyhek lassan ellepik… Lehetetlenség! Már majdnem a szélső házak között jártam, amikor utolértem. Még akkor is megismertem volna hátulról, ha nem viseli hímzett köpenyét. Olyan közömbös biztonsággal sétált a viharban, ahogy csak egy hegyvidéki ember tudott. – Kettricken úrnő! Királyné! Várj! Megfordult, észrevett és elmosolyodott. Lecsusszantam Csatlós nyergéből és elé álltam. Nem is éreztem, hogy mennyire aggódtam érte, amíg a megkönnyebbülés végig nem ömlött rajtam. – Mit keresel idekint egyedül ebben a viharban? – követeltem, majd késve hozzátettem –, úrnőm. Körülnézett, mintha csak akkor vette volna észre a havazást, aztán üde mosollyal nézett felém. Egyáltalán nem fázott. Olyan természetes volt neki a havazás, mint nekem a nyirkos időjárás, vagy a sós levegő. Ebben a fehérségben nem sápadtnak tűnt, hanem üdén kipirultnak, szikrázó kék szemekkel. Élénkebbnek látszott mint valaha. Előző nap a megtestesült ítélet volt, lóháton és Gyász, amikor lemosta a holtak arcát. Most pedig mint egy boldog kislány, aki megszökött a kastély unalmától. – Megkeresem a férjemet. – Egyedül? Tudja, hogy érkezel, ráadásul így, gyalogosan és egyedül? Ijedtnek látszott hirtelen. Aztán lehajtotta a fejét. – Hát nem a férjem? Csak akkor láthatom, ha előtte engedélyt kapok rá? Miért ne mehetnék egyedül és gyalog? Olyannak látszom, aki még ennyire sem képes? Ismét elindult, kénytelen voltam lépést tartani vele. Az öszvért magammal rángattam. Nem volt túl lelkes. – Kettricken úrnő – kezdtem, de közbevágott. – Kezdek belefáradni – perdült meg hirtelen. – Tegnap, hosszú idő óta először úgy éreztem, hogy élek és saját akaratom van. Nem engedem, hogy kicsússzon a kezemből. Ha meg akarom látogatni a férjemet, akkor meg is teszem. Nagyon jól tudom, hogy egyik udvarhölgyem sem tartana velem, a lovam pedig lesérült tegnap. Ezért gyalog megyek. Miért jöttél utánam és miért vonsz kérdőre? Nyers őszinteséget választott fegyveréül, hát én is ezt tettem. Előtte azonban vettem egy mély levegőt és udvariasságot erőltettem a hangomra. – Fenség, azért követtem, hogy meggyőződjek, nem esett bántódása. Itt, ahol csak egy öszvér hallja, nyíltan beszélhetek. Már ilyen hamar elfelejtette, ki próbálta meg ledönteni Igazságot a trónról a Hegyvidéki Királyságban? Gondolja, hogy itt is tétovázik? Nem hiszem. Gondolja, hogy a két nappal előtti baleset, amikor eltévedt, talán véletlen volt? Éppen ellenkezőleg! Gondolja, hogy a tegnapi cselekedetei elnyerték a tetszését? Amit a nép érdekében cselekedett, úrnőm, az ő számára nem más, mint cselszövés,

hogy a királyné kaparintsa a markába a hatalmat. Így hát duzzog és morog és azt látja, hogy nagyobb veszélyt jelent számára, mint gondolta. Fenség, tudnia kell mindezt. Miért akar célponttá válni itt, ahol egy nyílvessző, vagy egy kés könnyen eltalálhatja és még szemtanúk sincsenek. – Nem vagyok olyan könnyű célpont – tiltakozott. – Jó íjásznak kell lennie a merénylőnek, ha ilyen szélben eltalál. Emellett nekem is van késem – ezzel elfordult és ismét elindult. Rendületlenül követtem. – Ne legyenek illúziói, fenség. Különben is, hova vezetne az ilyesmi? Megölne egy embert? Az egész kastély felbolydulna, Igazság elverné a port az őrségen, amiért hagyták, hogy megtörténjen ilyesmi. És mi van, ha a kiküldött merénylő (és efelől semmi kétségem), jobb késforgató volna, mint fenséged? Milyen következményekkel járna a Hat Hercegségnek, ha most a holttestét kellene előhúznom egy árokból? – nyeltem egyet, aztán hozzátettem. – Fenség. Lelassított, de még mindig büszkén tartotta a fejét. – Milyen következményei vannak, ha minden napomat a kastélyban töltöm és elpuhulok? FitzLovag, nem egy játékfigura vagyok, aki addig ül a helyén, amíg valaki meg nem mozdítja. Én… egy farkas figyel bennünket! – Hol? Odamutatott, de eltűnt, mint egy hóförgeteg, csak kísérteties kacagás visszhangzott a fejemben. Egy pillanattal később egy szélörvény elhozta az illatát Csatlós orrába. Az öszvér felhorkantott és topogott. – Nem tudtam, hogy Kosvárhoz ilyen közel farkasok is vannak! – csodálkozott Kettricken. – Csak egy városi kutya, úrnőm. Valószínűleg valami lompos kóbor állat. Biztos a szemétdombokat túrja. Nincs félnivalónk. Gondolod? Olyan éhes vagyok, az öszvért is felfalnám! Menj vissza és várj. Hamarosan jövök. Nincs a közelben szemétdomb. Különben is tele van sirályokkal és bűzlik a guanótól, meg mástól. Az öszvér viszont friss és finom volna. Mondtam, hogy menj vissza. Később viszek húst. – FitzLovag? – kérdezte Kettricken óvatosan. – Elnézést, úrnőm! Elkalandoztak a gondolataim. – Akkor nem rám vagy dühös? – Nem. Más is… megfordult a fejemben a mai nap. Aggódom fenségedért, nem haragszom. Kérem üljön föl az öszvérre és térjünk vissza a kastélyba. – Látni akarom Igazság herceget. – Fenség, nem hiszem, hogy örülne neki. Felsóhajtott és összébb húzódott. Félrenézett és halkabban kérdezte. – Töltötted már hívatlanul valaki társaságában az idődet, akár akarta, akár nem? Nem érted meg a magányomat…? Én igen! – Királynéjának lenni, Kosvár Áldozataként, tudom, hogy ezt kell tennem. De van egy másik oldalam is… Az asszonya vagyok. De ritkán jön el hozzám, és olyankor csak keveset beszél és hamar távozik – elfordult tőlem. Könnyek csillogtak a szemében; gyorsan letörölte őket. Düh vegyült a hangjába. – Egyszer beszéltél nekem a kötelességről, amit királynéként csak én tehetek meg. Hát soha nem lesz gyermekem, ha minden éjszaka egyedül fekszem az ágyamban! – Fenség… úrnőm, kérem – könyörögtem neki. Elvörösödtem, de ő könyörtelen volt. – Múlt éjszaka nem vártam, én mentem el hozzá. Az őr azt mondta, hogy nincs ott, a tornyába ment – elkapta a tekintetét az arcomról. – Szívesebben dolgozik a tornyában, mint az én ágyamban – még a keserűség sem tudta palástolni sértettségét. Olyan dolgokkal terhelt, amikről nem akartam tudni. Nem tudtam, mi lehetett rosszabb. Nehezen találtam szavakat. – Nem nekem kellene elmondanod mindezt, fenség. Nem helyénvaló… – Akkor hagyd, hogy hozzá menjek és beszéljek vele. Tudom, hogy neki kell hallania, én pedig el is mondom neki! Ha nem vonzza hozzám a szíve, akkor a kötelességének kell. Igaza van. Neki kell ellenie, ha a falka gyarapodni akar. Maradj ki ebből. Menj haza! Haza! kacagott a fejemben. A haza egy falka, nem egy hideg üres hely. Hallgass a nőstényre, jól beszél! Mind oda kellene mennünk, ahol a vezér van. Nincs okod félteni a szukát. Jól vadászik, éles foggal és tisztán öl. Figyeltem tegnap. Méltó a vezérhez. Nem vagyunk falka. Maradj csöndben!

Én az vagyok fekete villanás a szemem sarkából. Megpördültem, de eltűnt. Visszafordultam Kettricken felé, aki némán állt előttem. Éreztem, hogy dühét fájdalom váltotta föl és kiölte belőle a határozottságát. Halkan szólaltam meg. – Kérem, úrnőm, menjünk vissza Kosvárba. Nem válaszolt, de szorosabbra fogta a ruháját és a szemébe húzta a csuklyát, aztán fölült az öszvérre. Hosszabb, fagyosabb útnak tűnt, néma csöndben tettük meg. Nem voltam büszke arra, hogy így megváltozott a hangulata. Hogy elvonjam a figyelmem, óvatosan körbetapogatóztam és hamarosan megtaláltam Kölyköt. Lopakodva követett minket, mintha füst szállingózott volna a fák közt. Soha nem tudtam biztosan megállapítani, hogy láttam-e az alakját, csak a szemem sarkából érzékeltem a mozgást, vagy éreztem a szagát egy pillanatra. Az ösztönei jó szolgálatot tettek neki. Gondolod, hogy most már készen állok vadászni? Addig nem, amíg nem tanulsz meg engedelmeskedni feleltem határozottan. Mit tegyek hát majd, ha egyedül vadászok, falkanélküli? sértődött és dühös. Közeledtünk Kosvár külső falához. Eltöprengtem, vajon hogyan jutott ki észrevétlen. Megmutassam? kérdezte békítően. Talán később. Mikor hússal jövök. Éreztem a beleegyezését. Nem követett többé, hanem előrefutott és már a kunyhónál lesz, mire odaérek. Az őrök kissé zavartan az utamat állták, amíg nem azonosítottam magam. Az őrnek volt annyi esze, hogy ne erősködjék, hogy a hölgyet is azonosítsam. Az udvarban megállítottam Csatlóst és lesegítettem Kettrickent a nyeregből. Ahogy megfogtam a kezét, hogy lesegítsem, szinte a bőrömön éreztem, hogy figyel valaki. Megfordultam és Mollyt pillantottam meg. Két vödör friss vizet vitt a kúttól, mozdulatlanul állt, mint egy őz a vadásszal szemben. Mikor rövidesen elfordult, volt egyfajta merevség a tartásában és többet nem nézett felénk, ahogy átvágott az udvaron. Rossz előérzetem támadt. Aztán Kettricken elengedte a kezem és összefogta magán a köpönyegét. Ő sem nézett rám. – Köszönöm, FitzLovag – mondta halkan. Lassan elindult az ajtó felé. Visszavittem Csatlóst az istállóba és elláttam. Fürge felvont szemöldökkel lépett mellém. Bólintottam felé, ő pedig visszatért a munkájához. Néha, azt hiszem, azt kedveltem Fürgében leginkább, hogy képes volt békén hagyni azokat a dolgokat, amik nem tartoztak rá. Összeszedtem minden bátorságomat a következő teendőmhöz. Kisétáltam a futtató mögé. Vékony füst kígyózott az ég felé és égő hús és szőr csípős illata terjengett. Egyenesen odamentem, Burrick mellette állt és figyelte, ahogy ég. A hó megpróbálta eloltani, de Burrick gondoskodott róla, hogy jól égjen. Rám vetett egy pillantást, de állt tovább és nem szólalt meg. Tekintete sötét űr volt, fájdalommal tele. Haraggá változna, ha hozzá szólnék. De nem miatta jöttem. Elővettem a késemet és levágtam egy ujjnyi tincset a hajamból és a tűzre vetettem. Figyeltem, amíg elégett. Boszorka. Kiváló szuka volt. Eszembe jutott egy emlék, kimondtam hát hangosan. – Ott volt velem, amikor Pompa először rám nézett. Mellettem feküdt és rávicsorgott. Egy pillanattal később Burrick biccentett. Ő is ott volt. Elfordultam és lassan elsétáltam onnét. Következő állomás a konyha volt, összegyűjtöttem néhány húsosabb csontot az előző este maradékából. Nem volt friss, de megteszik. Kölyöknek igaza volt. Hamarosan egyedül marad, magáról kell gondoskodnia. Burrick fájdalmát látván, csak megerősödött bennem az elhatározás. Boszorka hosszú életet élt, de Burrick szívének mégis túl kevés. Hozzákötődni egy állathoz annyit tesz, mint előre befogadni az eljövendő fájdalmat az elvesztése felett. Már amúgy is elégszer megszakadt a szívem az életem során. Még mindig ezen tűnődtem, amikor a kunyhó közelébe értem. Hirtelen fölkaptam a fejem, egy pillanatnyi megérzésem támadt, aztán teljes súlyával rám rontott. Gyorsan jött, mint egy nyílvessző, teljes testtel a térdhajlatomnak rontott, ahogy a hóba taszított. A lendülettől védtelenül arcra estem. Fölemeltem a fejem és felkönyököltem, amíg ő nagy ívben megfordult, hogy újból rám rontson. Felé csaptam, de megint lenyomott a hóba, éles fogaival belemart a karomba. Megvagy! Megvagy! diadalmámor. Félig már talpra álltam, amikor ismét nekem rontott, ezúttal a mellkasomnak. A torkom és az arcom elé kaptam a kezem, hogy védjem a torkomat, ő pedig ráharapott. Mély morgást hallatott, ahogy eljátszotta, amint letépi róla a húst. Elvesztettem az egyensúlyom és megint a hóban találtam magam. Ezúttal fogást találtam rajta és magamhoz szorítottam, ahogy ide-oda gurultunk. Egy tucatnyi helyen megmart, néhol fájdalmasan és végig ujjongott. De jó, de jó, de jó, megvagy, megvagy és megint megvagy! Meghaltál, eltörtem a mellső lábad, elfolyik a véred. Megvagy, megvagy! Elég! Elég!

– Elég! – kiáltottam végül, ő pedig elengedett és távolabb szökkent. Szelte a havat, nevetségesen bedőlt, ahogy futva nagy kört írt le, hogy újból rám támadjon. Megint az arcom elé kaptam a kezem, de ezúttal csak a csontoszsákot ragadta el és futott tova vele, arra csábítva, hogy kövessem. Nem hagyhattam, hogy olyan könnyedén győzzön. Utánaeredtem és rávetettem magam. Nem tudom, mennyi ideig játszottunk így, de végül lihegve levetettük magunkat a hóba, üres fejjel, a gondtalanok ostobaságával. A zsák több helyen fölszakadt a dulakodások során, Kölyök pedig megragadott egy csontot és rágcsálni kezdte. Én is a zsákért nyúltam, megragadtam egy húsosabb darabot és előhúztam. Kitartottam magam elé. És hirtelen ismét ember voltam. Mintha álomból ébredtem volna, mintha szappanbuborék pukkant volna szét, Kölyök fülei pedig az égnek meredtek, mintha szóltam volna hozzá. Hirtelen fáztam, hó ment a gallérom alá és a nadrágszáramba, vörös foltok dagadtak a karomon és a kezeimen, ahol a fogai a bőrömbe mélyedtek. A köpönyegem két helyen elszakadt és olyan nehéznek éreztem magam, mintha bódult mély álomból tértem volna magamhoz. Mi a baj? kérdezte aggódva. Miért mentél el? Nem tehetem ezt. Nem lehetek így veled. Ez rossz. Zavarodottság. Hogy lehet rossz, ha egyszer meg tudod tenni? Ember vagyok, nem farkas. Néha egyezett bele. De nem kell mindig annak lenned. De igen. Nem akarok így kötődni hozzád. Nem lehetünk ilyen közel egymáshoz. Szabadon kell engedjelek, hogy úgy élj, ahogy kell. Nekem pedig a saját életemet kell élnem. Horkantás és vicsor. Ez az, testvér! Olyanok vagyunk, amilyenek! Honnan tudhatnád, milyen életet kell élnem, különösen, hogy rám akarod erőltetni? Még azt sem tudod elfogadni, amilyennek lenned kell. Megtagadod, pedig az vagy. Ostobaságokat beszélsz. Mintha megtilthatnád az orrodnak, hogy szagoljon, vagy a fülednek, hogy halljon. Azok vagyunk, amit teszünk. Testvér. Nem eresztettem le a védelmemet, mégis úgy söpört át az elmémen, ahogy a szél süvít át a nyitott ablakon. Az éjszaka és a hó! Hús a fogaink közt! Figyelj, szagolj, a világ él körülöttünk, akárcsak mi! Hajnalig vadászhatunk, élünk és az éjszaka és az erdő a miénk. Éles a szemünk, erős az állkapcsunk és utolérjük még a kost is, aztán hajnalig lakomázunk belőle. Gyere! Térj vissza oda, ahová születtél! Egy pillanat múlva magamhoz tértem. Talpra szökkentem és tetőtől talpig remegtem. Az arcom elé emeltem a kezemet és hirtelen idegennek tűnt a hús, természetellenesnek, akárcsak a ruháim. Elmehetnék. Elmehetnék most, ma éjjel, hogy eljussak oda, ahol a fajtánk van és senki sem követhetne minket és nem is találhatna meg. Holdvilágos birodalmat kínált nekem, amiben csak fekete volt és fehér, étel és pihenés, olyan egyszerű és teljes. A tekintetünk összekapcsolódott, zöld szemei csillogtak és hívogattak. Gyere, jöjj velem. Mi dolga a fajtánknak az emberekkel és a kicsinyes terveikkel? Nincs egy falat hús, amiért érdemes lenne civakodni, nincs igazi öröm a mesterkedésükben és soha nem élvezik a gyönyört gondtalanul. Miért választanád? Gyere, jöjj velem! Pislogtam. Hópelyhek tapadtak a szempillámra, csak álltam a sötétben, fázva és reszketve. Nem messze tőlem egy farkas állt talpra és megrázta magát. Lelógó farokkal, égnek álló fülekkel hozzám dörgölőzött, nyirkos orrával meglökve a kezem. Fél térdre ereszkedtem és átöleltem, éreztem a testének melegét, izmainak és csontjainak az erejét. A szaga kellemes volt, tiszta és vad. – Azok vagyunk, amik vagyunk, testvér. Egyél jól – mondtam neki. Megvakartam a füleit, aztán fölálltam. Ahogy megragadta a zsákot és bevonszolta az üregbe amit ásott magának, elfordultam. Kosvár fényei majdnem vakítóak voltak, de elindultam feléjük. Nem tudtam volna megmondani, miért.

10

Bolondítás

B

ÉKEIDŐBEN A MESTERSÉG TANÍTÁSÁT csak a közvetlen királyi családra korlátozták, hogy kiváltságossá tegyék használatát és csökkentsék az esélyét, hogy bárki is az uralkodó ellen fordítsa az erejét. Így amikor Galenus Magány tanítványa lett, egyetlen feladata az volt, hogy befejezze Lovag és Igazság tanítását. Akkoriban senki mást nem avattak be a Mesterségbe. Pompa, aki érzékeny gyermek volt, az anyja szerint túl beteges volt ahhoz, hogy kiállja a Mesterség tanításának erőpróbáit. Ezért hát Magány idő előtti halála után Galenus vette át az Oktatói tisztet, de kevés feladata volt. Sokan úgy gondolták, hogy túl kevés időt töltött Magány tanítványaként ahhoz, hogy teljes jogú Oktató legyen. Mások szerint nem rendelkezett akkora erővel, hogy ilyen rangot kaphasson. Mindenesetre akkoriban nem akadt módja, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét, mivel nem akadt senki, akit taníthatott volna. Csak a Vörös Martalócok támadásainak hatására döntöttek úgy, hogy elérkezett az idő újabb tanítványok felfogadására. Hosszú évek óta nem létezett ilyen kör a Hat Hercegségben. A hagyományok úgy beszélik, hogy korábbi konfliktusok idején nem volt szokatlan, hogy három, vagy esetleg négy csoport létezett egyszerre. Ezek a kotériák általában hat-nyolc tagot számláltak, akik kölcsönösen választották ki egymást, hogy még szorosabb legyen a kapcsolat közöttük és legalább egyikük közeli kapcsolatban állt az uralkodóval. Ez a kulcsember jelentett egyenesen a királynak mindent, amit a kotéria továbbított neki. A hírvivő és adatgyűjtő feladatok voltak a leggyakoribbak egy kör számára, de léteztek olyan csoportok is, melyeknek csak az volt a feladatuk, hogy erőt gyűjtsenek és továbbítsák az uralkodónak a Mesterséggel, ha szüksége volt rá. Ezeknek a kotériáknak a kulcsfiguráit gyakran nevezték a Király, vagy a Királyné Emberének. Nagyon ritkán akadt olyan, aki minden csoporttól, vagy oktatástól függetlenül így neveztetett, aki csupán hajlamos volt arra, hogy szükség esetén az uralkodó belőle merítsen erőt, általában egy érintés segítségével. Ettől az embertől az uralkodó képes volt kitartást, szívósságot meríteni saját Mestersége fenntartásához. A szokások alapján a kotériát a kulcsembere után nevezték el. Ilyen legendás kör volt Kereszttűz kotériája. Galenus úgy döntött, hogy szakít a régi hagyományokkal, amikor létrehozta első és utolsó körét. A csoport Galenusról kapta a nevét és meg is tartotta még a halála után is. Ahelyett, hogy kitanított volna egy maréknyi embert, hogy azok saját maguk alakuljanak kotériákká, Galenus személyesen választotta ki azokat, akiket méltónak talált a tisztségre. A csoportból hiányzott a legendás kotériákra jellemző kötődés és igazi kapcsolata Galenus felé, nem a király felé volt. Ezért a kulcsfigura, eredetileg Augustus gyakrabban jelentett Galenusnak, mint Elmés királynak, vagy Igazság hercegnek. Galenus halálával és Augustus Mesterségbeli képességeinek kiégésével Szeréné lett a csoport vezéralakja. A többiek Justin, Will, Carrod és Burl voltak. * Éjszakánként farkasként futottam. Először csak egy különösen élénk álomnak gondoltam. A széles hómezők és a tintafolt-szerű kopasz fák árnyéka erős illatokkal párosult és azzal a nevetséges örömteli élménnyel, hogy apró rágcsálók után ástam a hókéreg alá. Tiszta fejjel és jó hangulatban ébredtem. A következő éjszaka ugyanolyan élénken álmodtam. Mikor fölébredtem, tudtam, hogy amikor elzártam Mollyról szóló álmaimat Igazság elől, megnyitottam magam a farkas éjszakai gondolatainak. Olyan birodalom volt ez, ahová sem Igazság, sem más Mesterségben jártas ember nem követhetett, egy világ, ami mentes volt minden udvari intrikától és aggodalomtól. Az én farkasom a jelenben élt és napról napra csak a saját túlélésével volt elfoglalva. Nem emlékezett rá, hány pockot evett meg két nappal azelőtt, csak nagyobb dolgokra, mint például egy nagyobb vad csapásaira, vagy arra, hol volt olyan erős, vagy meleg egy patak sodrása, hogy még télen sem fagyott be. Ekkor mutattam meg neki, hogyan kell vadászni. Először nem jártunk túl nagy sikerrel. Minden reggel vittem neki friss húst és azt mondogattam magamnak, hogy a farkas csak életem egyik biztonságos menedéke. Ahogy megmondta, ez nem olyan dolog volt, amit megtettem, hanem ami voltam. Mellesleg

megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy ez a kapcsolat teljes kötelékké váljék. Hamarosan képes lesz egyedül vadászni és akkor szabadon engedem. Néha azt mondogattam magamnak, hogy csak azért engedem be az álmaimba, hogy megtanítsam vadászni, hogy minél hamarabb szabadon engedhessem. Nem is gondoltam bele, mit gondolna róla Burrick, ha tudná. Egyik kora reggeli utamról visszatérve megpillantottam két katonát, akik a konyhaudvaron gyakorlatoztak lándzsáikkal, miközben kedélyesen sértegették egymást. A férfit egyáltalán nem ismertem, első pillanatra mindkettőt ismeretlennek hittem. A küzdőpartnere, egy nő azonban felém kiáltott, amint meglátott. – Hé, FitzLovag! Beszédem van veled! – kiáltotta anélkül, hogy leeresztette volna a lándzsáját. Rábámultam, azon tűnődve, hogy ismerem-e. Ellenfele elvétett egy hárítást, a nő pedig rácsapott a karjára. Ahogy a férfi ugrándozva hátrált, a nő fölkacagott, összetéveszthetetlenül éles hangon. – Füttyös? – kérdeztem hitetlenkedve. Az asszony rám villantotta híres foghíjas vigyorát, félrecsapta ellenfele lándzsáját és hátratáncolt. – Igen? – kérdezte kifulladva. A férfi illedelmesen leeresztette a lándzsáját, Füttyös azonnal kihasználta és felé döfött. A másik olyan ügyesen rántotta föl hárításra lándzsáját, hogy majdnem lusta mozdulatnak tűnt. Füttyös ismét fölnevetett és békítően föltartotta a kezét. – Igen – ismételte meg, ezúttal felém fordulva. – Azért jöttem… vagyis rám esett a választás, hogy járuljak eléd és megkérjelek egy szívességre. A ruháira intettem. – Nem értem. Már nem Igazság testőrségében vagy? Megvonta a vállát, de láttam, hogy örül a kérdésnek. – De nem mentem messzire. A királyné testőrsége. Róka címer. Látod? – kihúzta rövid fehér kabátját, hogy ne legyen gyűrött. Jófajta házi szövésű gyapjú, állapítottam meg, majd észrevettem egy hímzett vicsorgó, fehér rókát bíbor mezőben. Vastag nadrágja is bíbor színű volt. Küzdőtársa hasonló ruházatot viselt. A királyné testőrsége. Kettricken „kalandjainak” tükrében ésszerű címer volt. – Igazság úgy döntött, hogy saját testőrséget kap? – kérdeztem megörülve. A mosoly elhalványult kissé. – Nem egészen – tétovázott, aztán kihúzta magát, mintha jelentést tenne. – Úgy döntöttünk, hogy szükség van rá. Én, és még néhányan, akik vele lovagoltunk a múltkor. Beszélgettünk egy, s másról azóta. Ahogy viselkedett odakint és idebent. Meg arról, hogy milyen egyedül érkezett. Aztán meg arról is beszéltünk, hogy valakinek engedélyt kellene kérnie, hogy őrséget alakítsunk a királynénak. De egyikünk sem tudta, hogyan is tegyük meg. Tudtuk, hogy szükség van rá, de úgy tűnt, senki mást nem érdekelt… de aztán múlt héten a kapunál hallottam, hogy fölkaptad a vizet, amiért csak úgy kisétált egyedül a városba. Te voltál az, ott voltam az őrbódéban és hallottam! Lenyeltem a tiltakozásomat, kurtán bólintottam, Füttyös pedig folytatta. – Hát, ezért megcsináltuk. Azok, akik úgy érezték, hogy bíbor-fehéret akarnak viselni, jelentkeztek. Nagyjából egyenlő lett a megoszlás. Amúgy is ideje volt, hogy felfrissítsük az állományt; Igazság őrei kezdtek már besavanyodni, meg elpuhulni a tétlenségtől. Ezért újra alakultunk, rangot adtunk olyanoknak, akik már amúgy is megérdemelték, betöltöttük újoncokkal a hiányokat. Minden tökéletesen összeállt. Ezeken az újoncokon legalább élezhetjük a tudásunkat, miközben tanítjuk őket. A királynénak pedig saját testőrsége van, ha szüksége van rá. – Értem – kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – És mi az a szívesség, amit kérni akarsz? – Magyarázd el Igazságnak. Mondd meg a királynénak, hogy van saját testőrsége – egyszerűen és halkan beszélt. – Ez igen közel jár a hűtlenséghez – mondtam ugyanolyan egyszerűen. – Igazság őrségének katonái levetik a színét, hogy a királyné… – Van aki így láthatja. Mások pedig másként vélekednek – egyenesen a szemembe nézett, a mosoly eltűnt az arcáról. – De tudod, hogy nem így van. Ez szükséges lépés volt. Az… Lovag előre látta volna, és már akkor testőrséget adott volna mellé, amikor megérkezett. Igazság herceg azonban… ez nem hűtlenség. Jól szolgáltuk, mert szeretjük. Még mindig szeretjük. Ezek azok az emberek, akik mindig vigyázták a hátát és mindig átalakultak, hogy minél jobban védhessék. Ez minden. Úgy gondoljuk, hogy jó asszonya van. Nem akarjuk, hogy elveszítse. Ennyi. Ettől még nem gondolunk rosszat a trónörökösről. Tudod te is. Tudtam. De mégis. Elkaptam a tekintetem az arcáról és megráztam a fejem. Miért engem? , kérdeztem magamtól. Aztán tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor elvesztettem a türelmemet és leszidtam az őrt, amiért nem védelmezte a királynét, önként vállaltam a feladatot. Pedig Burrick

figyelmeztetett rá, hogy emlékezzek, hol a helyem. – Beszélek Igazság herceggel és a királynéval, ha Igazság beleegyezik. Füttyös ismét elvigyorodott. – Tudtuk, hogy megteszed. Köszönjük, Fitz. Már el is fordult tőlem, lándzsával a kezében és ismét partnerére támadt. Reméltem, hogy Molly feltűnik a kútnál, hogy vizet merjen és elkaphatom egy pillantását. Nem így történt, én pedig csalódtam. Tudtam, hogy nem kellene ilyen játékokat játszanom, de volt, amikor nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Az elmúlt pár nap különös önkínzás volt a számomra. Nem akartam meglátogatni Mollyt, de nem tudtam megállni, hogy ne kövessem. Egy pillanattal később léptem be a konyhába, mint ahogy távozott, remélve, hogy elkapom parfümjének illatát a levegőben, vagy egyik este a nagyteremben táboroztam le és igyekeztem olyan helyet elfoglalni, ahonnan észrevétlen szemmel tarthattam. Mindegy, hogy milyen szórakozás adódott, bábos, vagy dalnok, vagy csak egyszerű emberek, akik a varrásról, vagy a főzésről beszélgettek, a tekintetemet mindig magához vonzotta Molly. Mindig komolynak és határozottnak tűnt sötétkék cselédruhájában és soha nem nézett rám. Mindig beszélgetett más asszonyokkal, vagy ha Türelem előbújt, mellette ült és olyan figyelmesen hallgatta, mintha egyáltalán nem is léteznék. Néha úgy éreztem, hogy röpke találkozásunk álom volt csupán, de esténként, mikor visszatérve a szobámba elővettem az inget, amelyet akkor viseltem és elképzeltem, hogy még érzem rajta az illatát, valósabbnak tűnt. Eltelt pár nap, mióta elhamvasztottuk a szipolyozottakat. A királyné testőrsége mellett más változások is történtek a kastélyban és a környékén. Két újabb hajóépítő mester jelentkezett hívatlanul, Igazság pedig nagyon örült nekik. Kettricken megilletődött, mert mindketten neki ajánlották föl a szolgálataikat. Inasokat és segédeket hoztak magukkal, a hajóépítő műhely létszáma jócskán meggyarapodott. A lámpások már a késő esti és a kora reggeli sötétségben is pislákoltak a műhelyekben. Igazság egyre több időt töltött odalenn, Kettricken pedig, mikor meglátogattam, még levertebb volt, mint azelőtt. Könyvekkel és sétákkal igyekeztem hiábavalóan lekötni a figyelmét. Ideje nagy részét a szobájában töltötte, majdnem üres tekintettel ücsörögve és napról napra egyre sápadtabb lett. Hangulata megfertőzte udvarhölgyeit is, így látogatást tenni Kettrickennél körülbelül annyira volt vidám, mint virrasztani a halottak mellett. Nem számítottam rá, hogy Igazságot a szobájában találom és nem is csalódtam. A hajóácsokkal volt, mint mindig. Üzenetet hagytam Kharimnál, hogy Igazság hívasson magához, amint van ideje rám. Aztán elhatároztam, hogy úgy teszek, ahogy Árny javasolta és elfoglalom magam. A szobámba mentem és dobókockákat és fapálcikákat vettem magamhoz és a királyné szobájába igyekeztem. Úgy határoztam, megtanítok neki egy-két szerencsejátékot, amit a kosvári nemesek kedveltek, abban a reményben, hogy esetleg többen keresik majd a társaságát. Kevesebb reményt fűztem hozzá, hogy egyúttal nem lesz szüksége annyira a társaságomra. Mélabúja ingerültséget váltott ki belőlem és egyre gyakrabban kívántam magamat máshová a társaságából. – Tanítsd meg csalni elébb. Csak mondd azt, hogy úgy játsszák a játékot. Mondd meg neki, hogy a szabályok megengedik az átverést. Egy kis kéztrükk, és kizsebeli Pompát mielőtt az megsejtené. Aztán mit is tehetne? Megvádolja Kosvár úrnőjét, hogy csalt a kockán? Persze, a Bolond. Ott jött, a könyökömnél, udvariasan kísérve a folyosón, patkányfejes jogarát a vállára vetette. Nem ijedtem meg, de tudta, hogy ismét meglepett. Csillogott a szeme. – Azt hiszem, a királyné rossz néven venné, ha félretájékoztatnám. Miért nem tartasz velem, hogy elszórakoztasd. Zsonglőrködhetnél neki egy keveset – javasoltam. – Zsonglőrködni? Kedves Fitz, azt teszem, egész nap, nap mint nap, de te úgy veszed, mintha bolondoznék. Játéknak nevezed a munkámat, én pedig úgy látom a te munkádat, mintha játék lenne, amit nem te terveztél. Fogadd meg egy Bolond tanácsát: ne játékra, rébuszokra okítsd a királynét, s talán mindketten okosabbak lesztek. – Rébuszok? Az egy Bingtonból való játék, igaz? – Manapság Kosvárott is jól játsszák. Hát fejtsd meg ezt, ha tudod. Hogyan hív valaki valamit, ha nem tudja, hogyan kell? – Soha nem voltam jó ebben, Bolond. – Akárcsak a családod, ahogy hallottam. Akkor válaszolj erre: Minek van szárnya Elmés tekercsén, lángnyelve Igazság könyvében, ezüst szemei a relli pergamenen és aranypikkelyes bőre a te szobádban? – Ez egy rébusz? Szánakozó tekintetet vetett rám. – Nem. A rébusz az az, amit kérdeztem. Ez, egy Előd. Az első rébusz pedig az volt, hogy hogyan idézel meg egyet? Lelassítottam a lépteimet. Határozottan néztem a Bolondra, de mindig nehéz volt a szemeiből

olvasni. – Ez is egy rejtvény, vagy egy komoly kérdés? – Igen – felelte a Bolond komolyan. Megtorpantam és teljesen tanácstalan lettem. Rábámultam, válaszképp az orra elé emelte a jogarát. Jól megbámulta. – Látod, Sajtfej? Nem tud többet, mint a nagybátyja, meg a nagyapja. Egyikük sem tudja, hogyan kell Elődöt hívni. – A Mesterséggel – mondtam meggondolatlanul. A Bolond furcsán nézett rám. – Te tudod? – Gyanítom. – Miért? – Nem tudom. Ha jobban belegondolok, nem tartom valószínűnek. Bölcs király hosszú utat tett meg, hogy megtalálja az Elődöket. Ha csak egyszerűen tudott volna Üzenni nekik, miért ne tette volna? – Bizony. De néha van igazság a meggondolatlanságban. Hát fejtsd meg ezt, fiú: Él egy király. Akárcsak egy herceg. Mindkettő jártas a Mesterségben. De hol vannak azok, akik együtt tanultak a királlyal, és hol vannak, akiktől ők tanultak? Hogy jutottunk el odáig, hogy nincs egyetlen Mesterséghasználó, amikor oly nagy szükség lenne rájuk? – Békeidőben kevesen taníttatnak. Galenus nem látta értelmét, hogy tanítson bárkit is, egészen a múlt évig. A kotériája pedig… – hirtelen elnémultam és bár a folyosó üres volt, nem akartam többet beszélni róla. Mindig bizalmasként kezeltem, amit Igazság a Mesterségről mondott. A Bolond szaladt egy kört körülöttem. – Ha nem illik rád a cipő, nem hordhatod, bárki csinálta is neked – jelentette ki. – Pontosan – bólintottam. – A cipész pedig nincs többé. Szomorú. Nagyon szomorú. Szomorúbb, mint a meleg hús a tányérodon és a vörösbor a poharadban. De aki meghalt, azt is tanította valaki. – Magány. De ő is halott. – Ah. De Elmés él. Igazság is. Nekem úgy tűnik, ha két tanítványa még él, akkor kell lennie többnek is. Hol vannak? Megvontam a vállam. – Meghaltak. Öregek. Nem tudom – legyűrtem a türelmetlenségemet és igyekeztem megfontolni a kérdését. – Elmés király húga, Öröm. Augustus anyja. Őt talán lehetett volna tanítani, de már régen meghalt. Nagylelkű király, Elmés apja volt az utolsó, akinek volt kotériája. Azt hiszem. De már kevesen élnek abból a nemzedékből – abbahagytam. Igazság egyszer azt mondta, hogy Magány annyi embert képzett ki a Mesterségre, ahányat csak talált. Biztosan él még valaki közülük; alig tíz évvel lehetnek idősebbek, mint Igazság… – Halottak, túl sokan, ha engem kérdezel. Én tudom – felelt a Bolond a ki nem mondott kérdésemre. Üres tekintettel nézett rám, aztán kiöltötte a nyelvét. Hátrébb táncolt, aztán átölelte a jogarát és a patkányfejet kedvesen az arcához szorította. – Látod, Sajtfej? Mondom én! Egyikük sem tudja. Egyiküknek sincs annyi esze, hogy megkérdezze. – Bolond, nem tudnál egyszer végre nyíltan beszélni? – kiáltottam csalódottan. Megmerevedett, mintha megütöttem volna, egy piruett közepén. Megállt és lehajtotta a fejét. – Változtatna valamin? – kérdezte komoran. – Hallgatnál rám, ha egyszer eléd állnék és nem rébuszokban beszélnék? Talán eltöprengenél a szavaimon és megrágnád később minden szavát a szobádban? Hát jó. Megpróbálom. Ismered az a verset, hogy „Hat öreg bölcs fölment Jhaampébe”? Bólintottam teljes zavaromban. – Szavald el nekem. – „Hat öreg bölcs fölment Jhaampébe, fölment egy hegyre és sose jött le. Kővé vált, vagy elrepült…” – nem tudtam tovább. – Nem emlékszem az egészre. Egyébként is ostobaság, csak egy gyermeteg rímhalmaz, ami nem jelent semmit, csak megragad a fejedben. – Éppen ezért fonódik össze a bölcsességekkel – vonta le a következtetést a Bolond. – Nem tudom! – fakadtam ki. Hirtelen elviselhetetlenül bosszúsnak éreztem magam. – Bolond, már megint ugyanazt csinálod! Folytan rébuszokban beszélsz! Azt mondod, hogy nyíltan beszélsz, de számomra akkor is megfoghatatlan! – A rébuszok, kedves Ficce-ficc, arra valók, hogy a népek elgondolkodjanak rajta. Hogy új igazságot találjanak a régi igékben. Ám legyen… az agyad megfoghatatlan a számomra. Hogyan érhetem el? Talán ha az éjszaka kellős közepén jönnék és szerenádot adnék az ablakod alatt:

Fattyú herceg, Fitz kedvesem, Tétlenségben nincs győzelem. Fékezed és marod magad, Holott a tett előnyt farag. Fél térdre ereszkedett és képzeletbeli húrokat pengetett patkányfejes jogarán. Szenvedélyesen és meglepően jól énekelt. A dallama egy népszerű szerelmi balladáé volt. Rám nézett, színpadiasan felsóhajtott, megnyalta az ajkát és bánatosan folytatta: Mire való egy Látnok szeme, Hogyha a mát sem látja vele? Meddig mossa a partot a vér, Fogadd hát el, mit a holnap ígér! Kedves Fitzem, Fattyú herceg, Véred kívánják a percek! Egy arra járó cselédlány megállt, hogy bámészkodjék. Egy apród nyitotta ki az egyik ajtót és bámult ki kíváncsian, ostoba vigyorral az arcán. Lassan kezdtem elpirulni, mert a Bolond arca egyszerre volt lágy és szenvedélyes. Próbáltam elsétálni előle, de térden csúszva követett a nadrágszáramba kapaszkodva. Meg kellett állnom, mert különben nevetséges dulakodásba kellett volna kezdenem a Bolonddal. Csak álltam és ostobán éreztem magam. A Bolond rám mosolygott. Az apród kuncogott, távolabb a folyosón pedig csodálkozó párbeszédet hallottam. Nem néztem föl, hogy ki mulat még rajtam. A Bolond csókot lehelt felém. Bizalmas suttogással folytatta: Gúzsba köt a Sors keze? Nem, ha te vagy a Mestere. Hívd barátid, s a képzetteket, Rázd le a kényszerképzeteket. Alaktalan, de van jövő, Mély érzésből előtörő. Véredben az érző Ösztön Győzelemre ösztönözzön. Így kérlek én, a Bolond, térden, Ne hagyd a Sötétségnek, hogy éljen! Ne hagyd elveszni a népet, Használj minden Mesterséget! Megállt, aztán hangosan, lelkesen folytatta: Mint szellentést, eme verset Ne engedd el füled mellett. Hódolatom jeléül, Vedd e képet emlékül! Hirtelen eleresztette a nadrágomat, hátraszaltózott, ami valahogyan azzal ért véget, hogy letolta a nadrágját és az ülepét mutatta felém. Megrázóan sápadt volt, megrökönyödtem. Aztán talpra penderült, újra szalonképesen, Sajtfej pedig alázatosan meghajolt a nézőközönség felé. Mindenki kacagott és tapsolt, én pedig szótlanul álltam. Megint megpróbáltam elsétálni, de a Bolond elállta az utamat. Komoly pózt vágott és még mindig vigyorogva a közönsége felé fordult. – Fúj és ejnye mindannyiótokra, amiért úgy örültök! Kuncogtok és mutogattok egy összetört szívű ifjúra! Hát nem tudjátok, hogy Fitz elvesztette szíve hölgyét? Pironkodás mögé rejti gyászát, de a hölgy a sírba szállt, szerelme viszonzatlan maradt. Az oly makacsul szűzies, ragályosan dagályos asszonyság, Démutka úrnő itthagyott minket. A saját bűze végzett vele, nem kétlem, bár egyesek szerint romlott húst evett. Ám a romlott húsnak rossz a szaga, mondhatnátok, hogy elriasszon mindenkit attól, hogy megegye.

Démutka asszonyságról azonban ez nem mondható el, talán nem érezte, vagy összetévesztette a parfümje illatával. Ne gyászolj, szegény fattyú, talán másvalaki megkedvel majd megint. Erre megesküszöm ezen a szent napon! Mától fogva, Szőr Sajtfejjel együtt azon fáradozunk majd, hogy társat kerítsünk néked. Most menj, eridj a dolgodra, mert föltartottál engem is. Ég veled, szegény Fitz! Bátor lélek! Szegény, szegény Fitz… Ezzel elsétált, bánatosan csóválva a fejét és Sajtfejjel tanácskozva a dologról. Hitetlenkedve bámultam utána. Akármilyen éles is a nyelve, nem számítottam rá, hogy egyszer majd a nyilvánosság előtt köszörüli rajtam. Vártam, hátha megfordul és mond még valamit, amitől megértem az egészet, de nem így történt. Elindultam hát a folyosón, tanácstalanul és zavartan. Jól megjegyeztem gúnyos rímjeit és tudtam, hogy sokat fogok még töprengeni rajta az elkövetkezendő napokban, hogy kitaláljam mit rejtett mögéjük. De Démutka asszonyság? Csak nem mondana ilyesmit, ha nem lenne „igaz”. Miért adja föl Árny az álcáját? Milyen szegény áldozatot talál, akit Démutka-ként szekérre tesznek, hogy elszállítsák valamelyik távoli rokonához? Bizonyosan ezt fogja tenni. Így kezdi meg az utazását, így jut ki észrevétlen a kastélyból? De mégis, miért akarja elhitetni, hogy meghalt? Hogy Pompa azt higgye, végzett a tanítómmal és utolsó védelmezőmmel? Mi végre? Így eltűnődve jutottam el végre Kettricken ajtajához. Megálltam egy pillanatra, hogy elrendezzem a ruhámat és zilált arcvonásaimat. Ekkor kinyílt az ajtó a terem másik oldalán és Pompa szaladt egyenesen belém. A lendülete arrébb taszított és még mielőtt összeszedhettem volna magam, nagyvonalúan megszólalt. – Semmi baj, Fitz. Nem várok bocsánatkérést egy gyászolótól – megállt a folyosó közepén, egy rándítással kihúzta az ingét, ahogy néhány fiatalember kilépett mögüle a szobájából, nevetgélve. Rájuk mosolygott, aztán közelebb hajolt hozzám. – Kinek az ölébe bújsz most, hogy a vén kurva meghalt? Ó, mindegy! Biztos vagyok benne, hogy találsz egy másik vénasszonyt aki babusgathat. Vagy mostantól fiatalabbakra hajtasz? – mosolygott rám, mielőtt sarkon perdült és elviharzott volna surrogó selyemruháiban, három talpnyalójával a nyomában. A királynét ért sérelemtől haragra lobbantam. Olyan hirtelenséggel tört rám, amilyet még nem tapasztaltam. Éreztem, hogy a torkom és a mellkasom is beleremeg. Hihetetlen erő szállt meg; éreztem, hogy vicsorgok. Távolról Hol? Hol van? Ki az? Mi az? Öld meg! Tépd szét! tettem egy lépést, tudtam, hogy a következő ugrás lett volna és tudtam, hogy a nyakába mélyesztettem volna a fogaimat. – FitzLovag! – hallottam egy megdöbbent hangot a hátam mögül. Molly hangja! Felé fordultam, a harag helyét öröm váltotta föl, de már fordult is el tőlem. – Elnézést, uram – mondta és ellépett mellettem, szemeit lesütve, ahogy egy cseléd szokta. – Molly? – szóltam utána. Megállt, visszanézett rám, üres, semmitmondó tekintettel. – Uram? Van valami óhaja? – Óhajom? – hát persze. Körülnéztem, de a folyosó üres volt. Tettem egy lépést és halkabban szólaltam meg újból. – Nem. Csak hiányoztál. Molly, én… – Nem tartom valószínűnek, uram. Kérem, hadd menjek a dolgomra – elfordult, büszkén és higgadtan. – Mit csináltam? – fakadtam ki türelmetlenül. Nem számítottam válaszra, de megállt. Egyenes háttal, büszke fejtartással. Nem fordult felém. – Semmit. Semmit sem tett, uram. Az égvilágon semmit. – Molly! – tiltakoztam, de befordult a sarkon és eltűnt. Egy pillanattal később rájöttem, hogy félig nyüszítő, félig morgó hangot hallattam. Menjünk vadászni inkább. Talán, egyeztem bele fáradtan. Talán az lenne a legjobb. Vadászni, ölni, enni és aludni. És nem tenni semmi mást. Miért nem most? Nem is tudom igazán. Összeszedtem magam és ismét Kettricken ajtaja felé fordultam. A kis Rozmaring nyitotta ki, rám vetette bűbájos mosolyát és beengedett. Amint beléptem, rájöttem, hogy mit keresett ott Molly. Kettricken egy vastag zöld gyertyát szagolgatott éppen. Az asztalon több is állt. – Mirtuszgyertya – jegyeztem meg. Kettricken fölnézett és rám mosolygott. – FitzLovag! Kerülj beljebb. Foglalj helyet. Éhes vagy? Egy kis bort? Álltam és néztem rá. Más volt. Éreztem az erejét, tudtam, hogy teljesen önmagába mélyedt. Egyszerű szürke tunikát és nadrágot viselt, nem hivalkodó ékszereket, szőke haja kibontva terült a vállaira. Nem ezt az asszonyt hoztam vissza

Kosvárba pár nappal ezelőtt. Az az asszony elkeseredett volt, dühös és sértett. Ez a Kettricken boldogságot sugárzott. – Fenség – kezdtem tétován. – Kettricken – helyesbített. Körbejárt a szobában és elhelyezte a polcokra a gyertyákat. Majdnem kihívás volt, hogy nem szólt többet. Előrébb léptem a szobába, csak Rozmaring és ő voltak ott. Igazság arról panaszkodott, hogy a szobája olyan volt, mint egy katonai tábor. Nem volt túlzás. Az egyszerű bútorok makulátlanul tiszták voltak. Egyszerű szalmazsák hevert a földön ágy gyanánt, fakeretekbe foglalt finoman festett papírok. Egyáltalán nem volt rendetlenség, minden vagy befejezett volt, vagy még megkezdetlen. Csak így tudom leírni azt a nyugalmat és mozdulatlanságot, amit ott éreztem. Kavargó érzelmekkel léptem be a szobába, de most csak álltam szótlanul, szívem verése lassan csillapult. Szobájának egyik sarkát papírparavánokkal választotta le, ahol egy zöld gyapjúszőnyeg hevert a földön, körülötte apró ülőzsámolyokkal, amilyeneket a Hegyvidéki királyságban láttam. Kettricken meggyújtotta az egyik mirtuszgyertyát és leült az egyik zsámolyra. A vele szemben lévő felé intett. – Csatlakozol? Csatlakoztam. A paravánok miatt bensőséges hangulatot árasztott a szoba és megtelt a mirtusz illatával. Beletelt egy pillanatba, míg eszembe jutott miért is jöttem. – Fenség, azt gondoltam, talán megtaníthatnám néhány szerencsejátékra, amit errefelé szokás játszani, hogy csatlakozni tudjon, ha mások ilyesmivel szórakoztatják magukat. – Talán majd máskor – mondta kedvesen. – Ha mi ketten szórakoztatni akarjuk magunkat, akkor majd megkérlek, hogy taníts meg rá. De csak ezért. Rájöttem egy ősi bölcsességre. Csak olyan messzire távolodhatsz el önmagadtól, amennyire a lelked kötele engedi. Akkor pedig vagy elpattan, vagy visszaránt a testedbe. Végre ismét önmagamban járok, FitzLovag. Ezt érzed ma körülöttem. – Nem értem. Elmosolyodott. – Nem kell értened. Ismét elcsöndesült. Rozmaring a kandalló mellé telepedett és krétával rajzolgatni kezdett. Még a kislány szokásos elfoglaltsága is lustábbnak tűnt. Visszafordultam Kettricken felé, de csak ült és tűnődve mosolygott rám. Rövid idő múlva megkérdeztem. – Mit csinálunk? – Semmit – mondta Kettricken. Én is úgy tettem. Hosszú idő múlva megjegyezte. – Saját törekvéseink és a feladatok, amiket kijelölünk magunknak, a váz, amelyen meg akarjuk mintázni a világot, nem több, mint egy fa árnyéka a havon. Változik, ahogy a nap mozog, elnyeli az éjszaka, ingadozik a széllel és végül, ha a lágy hó elolvad, torzultan fekszik az egyenetlen földön. De a fa tovább létezik. Érted? – hajolt előre, hogy a szemembe nézzen. – Azt hiszem – mondtam kényelmetlenül. Majdnem sajnálkozó pillantást vetett rám. – Megértenéd, ha nem akarnád megérteni, ha nem aggasztana tovább, hogy miért fontos ez nekem és egyszerűen megpróbálnád megérteni, hogy van-e ilyen idea az életedben. De nem kérem, hogy tedd meg. Nem kívánok senkitől semmit. Ismét visszaült, ellazította magát és megint nem csinált semmit. Egyszerűen ült velem szemben és kitárulkozott. Éreztem, ahogy az életereje elsuhan mellettem és körbevesz. Csak egy halovány érintés volt, és ha nem ismertem volna a Mesterséget és az Ösztönt, talán nem is éreztem volna. Óvatosan, mintha egy pókhálóból font hídon kelnék át, megérintettem az érzékeit. Tapogatózott maga körül, nem úgy ahogy én egy bizonyos állat felé, vagy azért, hogy érzékeljem mások jelenlétét. Elvetettem azt a szót, amit saját képességemre használtam. Kettricken nem keresett semmit az Ösztönével. Ahogy mondta, csupán létezett, mint az egész része. Összeszedte magát és megtapasztalta, ahogy ez a hatalmas pókháló megérintette és elégedett volt. Törékeny volt és nagyon finom, én pedig megcsodáltam. Egy pillanatra én is ellazítottam, kilélegeztem és megnyitottam magam az Ösztönnek. Félretettem minden óvatosságomat és aggodalmamat, hogy Burrick esetleg észreveszi. Soha nem tettem még ehhez hasonlót. Kettricken kiterjeszkedése olyan törékeny volt, mint egy csepp harmat egy virágszirmon. Az enyém pedig olyan, mint egy átkozott árvíz, ami kiszáradt csatornákon zubog végig és végül kitör. Vadásszunk! ujjongott a Farkas. Az istállókban Burrick fölkapta a fejét és felmordult, de senki sem volt a közelében; Kormos topogott a jószágállásban. Molly megborzongott és megrázta a fejét. Kettricken felriadt, úgy nézett rám,

mintha mondtam volna valamit. Még egy pillanatig tartott, megragadott ezer oldalról, megnyújtott és széthúzott ez a háló. Mindent éreztem, nem csak az embereket és jövés-menésüket, de minden galambot az ereszek alatt, minden egeret, ami észrevétlenül lopózott a sötét zugokban, minden szikráját az életnek, ami soha nem volt és nem lesz apró szikra, hanem mindig is az élet hálójának egyik kereszteződése volt. Semmi sincs egyedül, semmi sem áldott, semmi sem jelentéktelen, semmi sem fontos. Valahol valaki énekelt, aztán elhallgatott. Egy kórus jött az ének után, távoli és tompa, Mi? Tessék? Hívtál? Itt vagy? Álmodom? megragadtak, ahogy egy koldus ragadja meg az elhaladók ruháját, és hirtelen megértettem, hogy ha nem húzódom el, szétbomlok, mint egy darab szövet. Pislogtam és újból bezárkóztam magamba. Lélegeztem. Nem telt az idő. Egyetlen lélegzetvétel, egyetlen pislantás. Kettricken gyanakodva nézett rám a szeme sarkából. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Megvakartam az orromat és fészkelődtem. Ismét elhelyezkedtem. Csak pár perc elteltével sóhajtottam föl és vontam meg a vállam. – Attól tartok nem értem a játékot – mondtam végül. Sikerült felbosszantanom. – Ez nem játék. Nem kell megértened, vagy tenned. Egyszerűen hagyj abba mindent és létezz. Látványos erőfeszítést tettem. Mozdulatlanul ültem pár pillanatig, aztán az ingujjamat kezdtem babrálni, amíg észre nem vette. Szégyenkezve lesütöttem a szemem. – A gyertyának nagyon kellemes az illata – jegyeztem meg. Kettricken megadóan sóhajtott. – A cselédlány, aki készíti őket, nagyon ügyes. Mintha a kertemet varázsolná elém. Pompa hozott nekem néhány méhviasz gyertyát, amit ő csinált, aztán magam kerestem föl értük. A kastélyban cseléd, nincs túl sok szabadideje, hogy sokat csináljon. Szerencsésnek tartom magam, hogy sikerül hozzájutnom. – Pompa – ismételtem meg. Pompa Mollyról beszélt Kettrickennek. Pompa elég jó ismeri ahhoz, hogy tudja, gyertyákat szokott csinálni. Balsejtelem tört rám. – Fenség, azt hiszem csak zavarom a dolgában. Nem áll szándékomban. Engedelmével távoznék, s majd visszatérek, ha társaságra vágyik. – Nem zavaró a jelenléted, FitzLovag – nézett rám. – Nem próbálod meg esetleg újból? Egy pillanatig azt hittem… Nem? Ó, rendben, menj csak – sajnálkozást és magányosságot éreztem a hangjában. Aztán kihúzta magát. Levegőt vett és lassan kifújta. Éreztem, ahogy a tudata ismét megrezegteti a hálót. Van benne Ösztön, gondoltam magamban. Nem erősen, de rendelkezik vele. Halkan elhagytam a szobáját. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Burrick megtudná. Kevésbé volt szórakoztató visszagondolni, ahogy rájött, hogy én rendelkezem vele. Az éjszakai vadászataimra gondoltam a farkassal. Lehet, hogy hamarosan a királyné furcsa álmokról fog panaszkodni? Hűvös határozottság támadt bennem. Rá fognak jönni. Túl óvatlan voltam, túl sokáig. Tudtam, hogy Burrick megérzi, ha az Ösztönt használom. Mi van, ha akadnak mások is. Bestiabűbájjal vádolhatnak. Elhatározásra jutottam és megkeményítettem magam. Holnap cselekedni fogok!

11

Magányos farkasok

A

BOLOND ÖRÖKRE KOSVÁR nagy rejtélye marad. Azt bizonyossággal állíthatjuk, hogy semmit sem tudunk róla biztosan. Az eredete, kora, neme és faja mind találgatás tárgyát képezik. A legelképesztőbb dolog a Bolonddal kapcsolatosan, hogy nyilvános személy létére titokban tudja tartani a magánéletét. A Bolonddal kapcsolatos kérdések mindig meghaladják a válaszok számát. Vajon tényleg rendelkezik egyfajta misztikus képességgel, vagy bármifajta mágiával, vagy csak éles esze és éles nyelve miatt tűnt úgy, hogy mindent tudott, mielőtt bekövetkezett volna? Ha nem is ismerte a jövőt, mindig úgy tett, mintha ismerné és kimért feltételezéseivel esetleg minket bírt rá arra, hogy segítsünk az ő elképzelései szerint alakítani a jövőt. * Fehér a fehéren. Megmozdul egy fül és abban a pillanatban mindent elárul. Látod? mutattam. Érzem a szagát. Én látom pillantottam a préda felé. Egy mozdulat is elég volt. Látom! felugrott, a nyúl is nekiiramodott, Kölyök pedig utána. A nyúl könnyen szaladt a havon, míg Kölyöknek utat kellett magának csinálnia, csak szökellésekkel tudta követni. A nyúl jobbra-balra kacsázott és kitért, beszaladt a bokrok közé, tekergőzött az ágak között. Vajon ott maradt? Kölyök reménykedve szimatolt, de a sűrű tüskék visszafordították. Elment mondtam neki. Biztos? Miért nem segítettél? Nem tudok utolérni egy nyulat laza hóban. Be kell cserkésznem és csak akkor ráugranom, ha egy ugrás elég. Ó, megértés. Megfontolás. Ketten vagyunk. Párban kellene vadásznunk. Én fölriasztom az áldozatot és feléd terelem. Te várhatnál rá és egy ugrással elkaphatnád és eltörhetnéd a nyakát. Lassan megráztam a fejem. Meg kell tanulnod egyedül vadászni, Kölyök. Nem leszek mindig veled. Egy farkasnak nem egyedül kell vadásznia. Talán nem. De sok mégis így tesz. @Akárcsak lefogsz. De nem akartam, hogy nyúllal kezd. Gyere. A sarkamban haladt, rám bízta a vezetést. Még napfelkelte előtt elhagytuk Kosvárat. A nap azóta fölkelt, az ég kék és hideg volt fölöttünk. A csapás, amit követtünk, alig volt több, mint egy vékony csík a mély hóban. Majdnem a térdemig ért. Körülöttünk az erdő téli mozdulatlanságba dermedt, csak egy apró madár surrogása, vagy varjak távoli károgása törte meg a csöndet. Ritkás erdő volt, többnyire facsemetékkel, néhol egy faóriással, ami túlélte a tüzet, ami errefelé pusztított régebben. Nyáron jó legelő volt a kecskéknek, az ő éles patáik vágták azt a csapást, amit követtünk. Egy egyszerű kőkunyhóhoz vezetett egy roskadozó karám mellett, egy jászollal. Csak nyáron használták. Kölyök repesett az örömtől, amikor reggel érte mentem. Megmutatta a kerülőútját, amin elkerülhette az őrséget. Egy régi jószágkapu volt a kijárata, amit már régen befalaztak. Egy darabon megcsúszhatott a föld valamelyik tavasszal olvadáskor és egy keskeny repedés keletkezett a falon, amelyen bőven átfért. A letaposott hó arról árulkodott, hogy gyakran használta. Amint kívül kerültünk a falakon, eltávolodtunk a kastélytól, mint szellemek suhantunk a pirkadati árnyékok közt. Miután biztonságos távolba kerültünk, Kölyök cserkészési gyakorlatot tartott. Előreszaladt, lelapult és megvárt, aztán rám rontott, belém kapott vagy föllökött, aztán nagy ívben visszafordult, hogy hátulról támadjon rám. Hagytam, hogy játszadozzék, legalább bemelegít engem is és élvezze a céltalan tombolást. Mindig mozgásban voltunk, hogy mire a nap teljesen előbukkant, mérföldekre járjunk Kosvártól. A fehér nyúl kiszúrása puszta véletlen volt. Egyszerűbb áldozatot szemeltem ki neki az első alkalomra. Miért jöttünk ide? kérdezte, amint a kunyhó közelébe értünk. Vadászni mondtam egyszerűen. Megálltam, távol a kunyhótól. A kölyök mellém telepedett várakozóan. Gyerünk, keress nyomokat.

Ó, igazán méltó vadászat ez. Szimatolgatni egy ember odújában maradékok után, megvetés. Nem maradékok. Keress. Előrement, aztán elkezdte megközelíteni a kunyhót. Figyeltem. Az álombéli vadászatok sok mindenre megtanították, de most azt akartam, hogy tőlem teljesen függetlenül vadásszék. Nem volt kétségem felőle, hogy képes rá. Rosszallóan gondoltam rá, hogy ez a bizonyítási feladat csak késlelteti az elkerülhetetlent. A havas bokrok között maradt, amennyire csak tudott. Óvatosan közelítette meg a kunyhót, hegyezte a füleit és szünet nélkül szimatolt. Régi szagok. Emberek. Kecskék. Hidegek és régiek egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán óvatos lépést tett előre. Előrecsapta a füleit, lelapította a farkát, minden érzékével összpontosított. EGÉR! ugrott és elkapta. Megrázta a fejét, halk reccsenés, aztán elröpítette az egeret. Elkapta megint. Egér! jegyezte meg lelkesen. Földobta a zsákmányát aztán két lábra ereszkedve utánakapott. Büszkeséget és helyeslést sugároztam felé. Mire befejezte a játszadozást az áldozatával, az alig volt több egy szőrcsomónál. Végre lenyelte, aztán hozzám szökdécselt. Egerek! Tele van velük a környék. A szaguk és a nyomuk mindenütt ott van. Gondoltam, hogy itt lesznek. A juhászok panaszkodtak, hogy az egerek ellepik a helyet és megdézsmálják a nyárra félretett tartalékaikat. Sejtettem, hogy itt telelnek át. Meglepően kövérek a időhöz képest jegyezte meg Kölyök és egy újabb szökkenéssel már úton is volt. Eszelős lelkesedéssel vadászott, de csak addig, amíg csillapította az éhségét. Aztán rajtam volt a sor, hogy megközelítsem a kunyhót. A hó feltorlódott az ajtó mentén, de némi erőfeszítés árán sikerült kinyitnom. Belül felfordulás volt, a hó néhány helyen beszivárgott csíkokban borította a fagyos padlót. Volt benne egy összetákolt kemence és egy kémény, valamint egy asztal egy fa lócával. Maradt még egy kevés tűzifa is, óvatosan apró tüzet raktam belőle, éppen eleget ahhoz, hogy hőt sugározzon és megmelegíthessem rajta egy kicsit a húst és a kenyeret, amit magamnak hoztam. Kölyök is kért egy falatot, inkább az osztozkodás végett, mint éhségből, aztán lelkesen körülnézet. Sok egér! Tudom tétováztam, aztán hozzátettem. Itt nem fogsz éhezni. Hirtelen fölkapta a fejét a sarokból, ahol éppen szimatolt. Pár lépéssel közelebb jött, aztán megvetette a lábait. Itthagysz engem nézett a szemembe. Hátborzongató érzés volt. Igen. Rengeteg itt az ennivaló. Nemsokára visszajövök, hogy biztos legyek benne, hogy jól vagy. Azt hiszem jó helyed lesz. Megtanítod magadat vadászni. Először egerekre, aztán nagyobbakra… Elárulsz engem. Elárulod a falkát. Nem. Nem vagyunk falka. Szabadon engedlek, Kölyök. Túl közel kerülünk egymáshoz. Egyikünknek sem tesz jót. Figyelmeztettelek már nagyon régen, hogy nem kötődünk össze. Nem osztozhatunk egymás életén. Jobb neked egyedül, hogy azzá legyél, aminek születtél. Arra születtem, hogy egy falka része legyek. Azt mondod talán, hogy a közelben vannak farkasok, akik befogadnak egy betolakodót és a falka részévé teszik? Nem bírtam állni a tekintetét. Nem. Itt nincsenek farkasok. Több napi utazásra találni csak olyan vad vidékeket, ahol már élnek farkasok. Akkor mi van itt a számomra? Élelem. Szabadság. A saját életed, függetlenül az enyémtől. Egyedüllét vicsorgott rám, aztán elfordult. Nagy ívben elkerült, ahogy az ajtó felé tartott. Emberek! vicsorogta. Valóban nem vagy falka, csak ember –, megállt az ajtóban. Az emberek azt hiszik, hogy uralhatják mások életét anélkül, hogy hozzájuk kötődnének. Gondolod, hogy csak a te döntésed, hogy kötődj? A szívem az enyém. Annak adom, akinek akarom. Nem adom olyannak, aki félrelök. Nem engedelmeskedem olyannak, aki megtagadja a falkát és a kötődést. Gondolod, hogy itt maradok és. körbeszimatolom ezt az odút, hogy egerekre vadásszak, akik a saját piszkukat gyűjtögetik? Olyan legyek, mint egy egér és az ember hulladékán éljek? Nem. Ha nem vagyunk falka, akkor nem vagyunk testvérek. Nem tartozom neked semmivel, engedelmességgel főként. Nem maradok itt. Úgy élek, ahogy akarok. Ravaszság a gondolataiban. Rejtegetett valamit, de kitaláltam. Azt teszed, amit akarsz, Kölyök, kivéve egyet. Nem követsz vissza Kosvárba. Megtiltom. Megtiltod? TE megtiltod? Tiltsd meg a szélnek, hogy keresztülfújjon a réseken. Vagy a fűnek, hogy nőjön. Annyi jogod van. Megtiltod. Horkantott és elfordult tőlem. Megkeményítettem az akaratomat és utoljára szóltam hozzá. – Kölyök! – mondtam emberi hangomon. Visszafordult, riadtan. Hangsúlyom hallatán hátracsapta a füleit. Majdnem rám vicsorgott, de mielőtt megtehette volna, eltaszítottam. Ez olyasmi volt, amit ösztönösen tudtam, már régóta, mint azt, hogy elrántsam a kezemet a tűztől. Ritkán használtam, mert

egyszer Burrick ellenem fordította, ezért nem mindig bíztam benne. Ez nem olyan lökés volt, amit akkor alkalmaztam rajta, amikor megvásároltam. Ebbe erőt vittem, ami már majdnem gyakorlati taszítás volt. Elszökkent tőlem, szétterpesztett lábakkal megállt a havon, harcra készen. A tekintete döbbent volt. – MENJ! – kiáltottam rá emberi hangomon és taszítottam rajta Ösztönöm minden erejével. Elszaladt, de nem büszkén, hanem kapálózva és szökellve a hóban. Magamban tartottam a tudatomat, nem akartam követni, hogy megbizonyosodjam, hogy nem áll meg. Nem, végeztem vele. A taszítás a kötelék megtörése volt, nem egyszerű visszahúzódás, hanem minden kapcsolat eltaszítása. Elválasztódás. Jobb, ha úgy is marad. Mégis, ahogy álltam és bámultam a bokrot, ami mögött eltűnt, olyan ürességet éreztem, mintha a hideg utat talált volna a bensőmbe, viszkető érzés, ami valaminek a hiányát jelzi. Mint egy levágott végtag. Elhagytam a kunyhót és elindultam az én otthonom felé. Minél messzebbre jutottam, annál jobban fájt. Mint a lenyúzott hús és bőr. Rosszabb volt, mint amikor Burrick szakított el Kotnyelestől, mert saját magam végeztem. A hanyatló délután hűvösebbnek tűnt, mint a pirkadat előtti sötétség. Próbáltam elhitetni magammal, hogy amit tettem, az szükséges volt. Mint Virágó esetében. Félresöpörtem a gondolatot. Nem. Kölyök jól lesz, jobban, mintha velem maradt volna. Milyen élete lenne egy vad ragadozónak az örökös lopakodás, a vadászkutyáktól való rettegés árnyékában. Talán egyedül lesz, talán elszakítva mindentől, de élni fog. A kapcsolatunk megszakadt. Halvány kísértést éreztem, hogy kinyúljak utána, hogy érzékelem-e még, de keményen visszatartottam magam és amilyen erősen csak tudtam, elzártam előle a gondolataimat. Vége. Nem fog követni azután, hogy eltaszítottam. Nem. Tovább csörtettem és nem néztem hátra. Ha nem mélyedtem volna el a gondolataimban, hogy magamba zárkózzak, talán figyelmeztethetett volna valami. Kétlem. Az Ösztön soha nem használt a szipolyozottak ellen. Nem tudom, hogy követtek-e, vagy egyszerűen elhaladtam a rejtekhelyük mellett. Csak akkor vettem észre őket, amikor hátulról ütés ért és elterültem a hóban. Először azt hittem, hogy Kölyök az, hogy megkérdőjelezze a döntésemet. A hátamra fordultam és talpra álltam volna, de egy másik megragadta a vállamat. Három férfi volt, az egyik fiatalabb, a másik kettő termetes és izmos. Mindent megjegyeztem róluk, mintha Árnynak, vagy Igazságnak gyűjtöttem volna adatokat. Az egyik, magasabb, kést markolt, a többiek botokat. Szakadozott, mocskos ruházat. Vörös és fagyfoltos arcok, mocskos szakállak és kócos hajak. Harcoltak egymás közt, vogy megtámadtak valaki mást is előttem? Kiszabadultam a fogásból és hátraszökkentem, hogy minél távolabb legyek tőlük. Volt egy késem az övemben, nem túl hosszú, de ez volt mindenem. Nem gondoltam, hogy szükségem lesz fegyverre aznap; azt hittem, nem volt több szipolyozott Kosvár környékén. Széles kört formáltak, melynek én álltam a közepén. Hagyták, hogy előrántsam a késemet. Nem tartottak tőlem. – Mit akartok? A köpenyemet? – lecsatoltam és a hóba dobtam. Az egyik követte a tekintetével, de egyikük sem, ugrott érte, mint ahogy számítottam. Körbeforogtam, hogy lássam mind a hármat, igyekeztem, hogy egyik se kerüljön mögém. Nehéz feladat volt. – Kesztyűt? – levettem és a fiatalabb felé dobtam. Hagyta, hogy lehulljon. Morogtak, miközben köröztek, engem figyeltek, egyikük sem akart elsőként támadni. Tudták, hogy késem van; aki először támad, belekóstol. Igyekeztek elzárni a menekülésem útját. – Mit akartok? – dörrentem rájuk. Megpördültem, az egyiknek elkaptam a pillantását. Élettelen tekintete volt. Semmi vadság, csak a kényelmetlenség nyomorúsága és a szükséglet. – Húst – dünnyögte, mintha fogóval húztam volna ki belőle. – Nincs nálam hús. Csak harcot foghattok magatoknak! – Te – lehelte egy másik, egy nevetés hátborzongató paródiájával. – Hús! Túl hosszú pillanatra torpantam meg, túl sokáig néztem az egyiket, mert valamelyikük a hátamra vetette magát. Átkulcsolt a karjaival, aztán hirtelen beleharapott a nyakamba. Hús. Én. Iszonyú rettegés tört rám, bekebelezett és harcoltam. Harcoltam, akárcsak az első alkalommal, Pöröly mellett, vak gyűlölettel és vadsággal, ami az övékével vetekedett. Az elemek az én oldalamon álltak. A fagy kikezdte őket, ujjaik tompák és ügyetlenebbek voltak, az én túlélési ösztöneim frissebbek, energikusabbak voltak, az övék pedig kimerült és céltalan. Az első támadó kiharapott belőlem egy darabot, de kiszabadítottam magam. Ennyire emlékszem, a többi homályos, nem tudom sorrendbe rakni. Emlékszem, hogy az egyik a szememre döfött és emlékszem a reccsenésre, ahogy eltörtem az ujjait. Dulakodtam az egyikkel, miközben a másik bottal csapkodott, amíg sikerült úgy fordulnom, hogy a társa kapja a csapásokat. Nem emlékszem, hogy éreztem volna az ütéseket, vagy a fájdalmat, a nyakam csak egy meleg pont volt, ahonnan vér szivárgott. Nem éreztem a sérüléseimet, sem a vágyat, hogy megöljem mind. Nem győzhettem. Túl sokan voltak. A fiatalabbik a hóban térdepelt és vért köhögött föl. Megint lefogtak, a másik megvágta a karomat, én pedig kapálóztam és csapkodtam, többnyire eredménytelenül, de a látásom

pereme már kezdett elhalványulni és az ég forogni kezdett. Testvér! Jött, csattogó állkapcsokkal, faltörő kosként robbanva fogva tartómnak. A hóba dőltünk, a szipolyozott szorítása enyhült rajtam. Kitisztult a fejem, és hirtelen új erőre kaptam, ismét elfelejtettem a fájdalmat. Meg mernék esküdni rá, hogy kívülről láttam magam, amint vértől maszatosan vicsorogtam. Aztán Kölyök legyűrte az egyiket; olyan sebességgel támadt rá, amilyennel ember nem rendelkezett, vicsorgott és a fogait csattogtatta, torokra támadott. Kicsúszott egy fogásból, aztán újból rajta volt. Tudom, hogy tudtam, mikor zárult össze az állkapcsa a torkán. Éreztem a haláltusáját a saját államban és a vér lüktetését és ízét a számban. Megráztam a pofám és a fogam húst tépett, kiontotta az életét. A semmi ideje volt. Aztán a hóban ültem, hátamat egy fának vetve. Kölyök nem messze a hóban feküdt, mellső mancsai véresek voltak. Tisztára nyalta őket, gondosan, módszeresen. Az arcom elé emeltem a karomat és vér töröltem le róla. Nem az enyém volt. Hirtelen előre térdeltem és szőrt köpködtem ki a hóra, aztán okádtam, de még az epe keserű íze sem tudta elvenni a vér és a hús ízét a számból. Feltépett torok. Egy borzalmas pillanatra föl tudtam idézni, ahogy a torkának ugrottam és belemélyesztettem a fogaimat. Szorosan lehunytam a szememet és mozdulatlanul ültem. Hideg orr érintette meg az arcomat. Kinyitottam a szemem. Mellettem ült és engem méregetett. Kölyök. Éjszem javított ki. Az anyám nevezett el Éjszemnek. Én voltam az utolsó az alomban, aki kinyitotta a szemét, szusszantott. Körülnézett a holttestekre. Követtem a pillantását. A késemet a fiatalabbikba döftem, de lassan halt meg. A másik kettő… Én gyorsabban öltem mondta Éjszem. De nekem nem olyan fogaim vannak, mint a tehénnek. Jól csináltad a fajtádhoz képest, fölállt és megrázta magát. Hideg és meleg vér fröcskölt az arcomra. Letöröltem. Vérzel állapítottam meg. Te is. Először a te véredet vette a késével, aztán az enyémet. Hadd nézzem. Miért? A kérdés ott lebegett a fagyos levegőben. Lassan beköszöntött az éjszaka. Nem volt szükségem fényre, hogy lássam. Nem is kellett látnom. Látnia kell valakinek a saját fülét, hogy tudja, hogy ott van? Hasztalan letagadni az egyik végtagomat, akárcsak hasztalan letagadni Éjszemet is. Testvérek vagyunk. Falka vagyunk, mondtam. Valóban? Éreztem, hogy kinyúl, tapogatózik, a figyelmemet keresi. Emlékeztettem magam, hogy éreztem már ugyanezt korábban és megtagadtam. Most nem. Rá összpontosítottam osztatlan figyelmemet. Éjszem ott volt, bunda és fog, izom és mancs én pedig nem tértem ki. Tudtam, hogy hogyan fúródott a kés a vállába. A mellkasához húzta föl a mancsát. Tétováztam, aztán éreztem megbántódását, amiért tétováztam. A bizalom nem bizalom, amíg nem teljes. Nem tudom, melyikünk sugallta a gondolatot. Egy pillanatra kétszer annyi érzékszervvel szemléltem a világot, ahogy Éjszem érzékszervei átfedték az enyémeket. Éreztem a holttestek szagát, a fülével hallottam, hogy a dögevő rókák már közelebb húzódtak a halottakhoz, az ő szemeinek nem volt akadály az ereszkedő sötétség. Összekötődtünk. A hideget fagy követte. Éreztem a földben és lassan kezdtem érezni a csontjaimban is. Megtaláltuk a köpönyegemet, már ellepte a dér. Leráztam róla és a vállamra kanyarítottam. Nem kapcsoltam össze, távol tartottam a harapástól. Sikerült fölráncigálnom a kesztyűimet a fájdalom ellenére is. – Jobb, ha indulunk – javasoltam. – Ha hazaértem, ellátom a sebeinket. De előbb jussunk el odáig. Éreztem a beleegyezését. Mellettem, nem mögöttem ment. Egyszer fölemelte a fejét, hogy beleszagoljon a levegőbe. Hideg szél támadt, havazni kezdett. Ez minden. Az orra biztosított, hogy nem kellett több szipolyozottól tartanom. A levegő tiszta volt, a hátunk mögött hagyott holttestek bűzét leszámítva, ami egyre halványult és rókaillattal keveredett. Tévedtél jegyezte meg. Egyikünk sem vadászik valami jól egyedül. Hacsak nem hitted azt, hogy jól boldogultál, mielőtt megérkeztem. – Egy farkas nem egyedül vadászik – mondtam. Igyekeztem méltóságteljesnek hangzani. Kilógatta a nyelvét. Ne félj, testvér, itt leszek. Tovább sántikáltunk a ropogós, fehér hóban a fák fekete körvonalai között. Már nem vagyunk messze sugallta. Éreztem, hogy az ereje elkeveredik az enyémmel, ahogy tovább botorkáltunk.

Lassan délre járt az idő, mikor Igazság térképszobája elé értem. Az alkaromat szorosan bekötöztem, bő ujjú inggel takartam el. A seb nem volt súlyos, de fájt egy kicsit. A harapásnyomot már nem tudtam olyan könnyen eltüntetni, hiányzott egy darab a vállamból és erősen vérzett. Mikor tükörrel megnéztem előző este, felfordult a gyomrom. A kitisztításától csak még jobban vérzett. Ha Éjszem nem lépett volna közbe, több harapásnyit is veszthettem volna. Üggyel-bajjal sikerült bekötöznöm, de nem túl jól. Inget húztam rá és begomboltam a nyakát is, hogy eltakarja. Minduntalan csúszkált a kötésen, ami kellemetlen volt, de legalább nem látszott. Határozottan kopogtattam az ajtón és megköszörültem a torkom. Kharim nyitott ajtót és közölte, hogy Igazság nincsen ott. Aggodalom bujkált a hangjában. Igyekeztem nem osztozni benne. – Egy pillanatra sem hagyja békén a hajóácsokat, igaz? – Nem – rázta meg a fejét Kharim. – Fönn van, a tornyában – mondta kurtán. Elfordultam, ahogy lassan becsukta az ajtót. Rémület kúszott föl a gerincemen. Igazságnak nem volt oka rá, hogy a tornyában legyen. Ilyenkor semmiképp; abból a toronyból szokta nyaranta a Mesterség segítségével manipulálni a kalózok gondolatait. Télen nem volt szükség rá, különösen, hogy viharos szél fújt odakint és havazott. Csak a Mesterség függősége lehetett az oka. Én is éreztem azt a csábítást egyszer, jutott eszembe, ahogy összeszorított foggal megmásztam a toronyba vezető lépcsőket. Felrémlett egy emlékkép, azokból az időkből, amikor Galenus a Mesterségre oktatott minket. Ő beszélt először a Csábításról, ami elragadja az embert, ha gyönge és nem tud ellenállni és tudatlan, nyáladzó csecsemővé válik tőle. Ezért arra buzdított minket, hogy a világi életben is gyakoroljunk önmegtartóztatást és kerüljünk mindent, ami a céltalan kényelmet szolgálja. Ostorral és megalázással verte belénk az elveit, amik túlmutattak minden ésszerű határon. Fel akart vértezni az érzés ellen, ami mégis magával ragadott egyszer. Nem olyannak tapasztaltam, ahogy Galenus leírta, ízléstelen gyönyörként, inkább ahhoz a hirtelen szívdobogáshoz és meginduláshoz hasonlított, amit néha tapasztaltam, ha zenét hallgattam, vagy a fácán hirtelen fölriadásához a bozótosból, vagy ahhoz, amit akkor éreztem, amikor sikerült lóval átugratni egy nehéz akadályt. Abban a pillanatban, amikor minden egyensúlyba kerül és egy pillanatig együtt halad, ahogy a madárraj vált irányt tökéletes harmóniában. A Mesterség ezt az érzést nyújtotta, de nem csak egy pillanatig, hanem olyan sokáig amíg az ember el tudta viselni és csak erősebbé, tisztábbá vált, ahogy fejlődött a Mesterségben. Legalábbis így hittem. Az én képességeimet maradandó károsodás érte a Galenus elleni tudati összecsapásban. A mentális védőfalak, amiket ennek hatására emeltem olyan vastagok voltak, hogy néha még Igazság sem tudott elérni. Én szinte teljesen képtelen voltam szabályozottan és pontosan kisugározni magamból. Megálltam Igazság ajtajánál, nagy levegőt vettem aztán kifújtam, hogy elűzzem sötét gondolataimat. Azok a dolgok már megtörténtek, nincs értelme földühítenem magamat rajtuk. Szokás szerint kopogás nélkül léptem be, hogy a kopogás ne zavarja meg Igazság koncentrálását. Nem kellett volna használnia a Mesterséget, mégis megtette. Az ablaktáblák nyitva álltak, szél és hó táncolt az ablak körül a szobában. Igazság az ablak előtt állt, a szél belekapott a hajába és a zekéjébe. Nagyokat lélegzett, egyenletesen, mintha egy kimerítő nap után mély álomban ringatózna. – Igazság Herceg? – szólaltam meg halkan. Felém fordult, a tekintete maga volt a tűz, a fény és az arcomba csapó orkán. Olyan erővel küldte felém a Mesterséget, hogy úgy éreztem, kitaszít önmagamból és átveszi az irányítást a testem fölött. Egy pillanatig fuldokoltam a hatalmában, aztán nem volt ott többé. Olyan gyorsan húzódott vissza, hogy meginogtam, levegő után kapkodva. Egy lépéssel mellettem termett, megragadta a könyökömet amíg visszanyertem az egyensúlyomat. – Sajnálom – mondta. – Nem vártalak. Megleptél. – Kopognom kellett volna – feleltem. – Mi az, amit olyan elmélyülten szemléltél odakint? Kinézett. – Semmi különös. Néhány fiú a sziklákon, amint egy bálnacsordát bámulnak. Két halászhajónk, amik még ilyen időben is kifutottak. Nem élvezik túlzottan. – Akkor nem Martalócok után kutatsz… – Ilyenkor nincsenek odakint, de azért figyelek – lenézett a karomra és elengedett. – Mi történt veled? – kérdezte témát váltva. – Emiatt jöttem hozzád, hercegem. Szipolyozottak támadtak rám nem messze innen, azon a gerincen ahol jól lehet fácánra vadászni. A nyári juhászlak közelében. Bólintott és összevonta a szemöldökét. – Tudom hol van. Hányan voltak? Írd le őket. Gyorsan fölvázoltam a támadóimat, ő pedig kurtán bólintott, meglepetés nélkül.

– Négy nappal ezelőtt jelentették őket. Nem kerülhettek ilyen közel Kosvárhoz ilyen rövid idő alatt, hacsak nem céltudatosan haladnak errefelé. Meghaltak? – Igen. Te számítottál rá? – csodálkoztam. – Azt hittem, mindet elpusztítottuk. – Elpusztítottuk azokat, akik akkor errefelé voltak. Több csoport is errefelé tart, már egy ideje nyomon követem őket, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideérnek. Egy pillanatig viaskodtam magamban, de aztán higgadtan szólaltam meg. – Hercegem, miért követjük őket nyomon, ahelyett, hogy… megoldanánk ezt a problémát. Igazság visszafordult az ablak felé. – Néha meg kell várni, hogy az ellenfél befejezze a lépését ahhoz, hogy megtudjuk, mi a stratégiája. Értesz engem? – A szipolyozottak valamiféle stratégiát követnek? Nem hiszem, hercegem. Azok… – Részletesen mondj el mindent – utasított Igazság anélkül, hogy rám nézett volna. Tétováztam egy darabig, aztán beszámoltam a történtekről. A harc vége felé összefüggéstelenebbé vált a beszámolóm. Nem vette le a tekintetét a tengerről. – El kellene kerülnöd a csatákat, FitzLovag. Úgy tűnik, mindig te jársz rosszul. – Tudom, hercegem – ismertem el alázatosan. – Hod kitűnő képzést adott… – De nem harcosnak taníttattál. Másfajta tehetségeid vannak, nekünk pedig azokra kell számítanunk, akárcsak neked. Tudom, jól bánsz a karddal, de nem vagy elég megtermett ahhoz, hogy kézitusába bonyolódj. Legalábbis egyelőre. Mégis mindig oda lyukadsz ki. – Nem volt választási lehetőségem – mondtam egy kicsit sértődötten, aztán hozzátettem –, hercegem. – Nem, nem volt – mondta, mintha távolról szólt volna. – Mégis, attól tartok ismét ki kell küldjelek. Talán igazad van. Hosszú ideje figyelem a szipolyozottakat és valóban Kosvár felé tartanak. Nem tudok rájönni, miért, de talán fontosabb, hogy ne érjék el a céljukat, mint megtudni, mik is valójában. Ismét az lesz a feladatod, hogy megoldd a problémát. Talán ezúttal sikerül távol tartanom tőle az úrnőmet. Ha jól tudom, mostantól saját testőrsége van? – Ahogy mondod, uram – feleltem átkozva magamat amiatt, hogy nem szóltam róla korábban. Lapos pillantást küldött felém. – Azt is hallottam, hogy te hagytad jóvá a megalakulásukat. Nem mintha a dicsőségedre pályáznék, de mikor a fülembe jutott, azt sugalmaztam, hogy én kértelek meg rá. Valószínűleg így is volt. Nagyon burkoltan. – Hercegem – mondtam és volt annyi eszem, hogy ne mondjak többet. – Hát, ha lovagolni akar, legalább lesz, aki vigyáz rá. Bár jobban örülnék, ha nem akadna össze több szipolyozottal. Bárcsak találnék neki valamilyen elfoglaltságot – tette hozzá fáradtan. – A Királyné Kertje – javasoltam, fölidézve Türelem beszámolóját. Igazság fölvonta az egyik szemöldökét. – A régi kert a torony tetején – magyaráztam. – Évek óta kihasználatlanul áll. Láttam, ami maradt belőle, mielőtt Galenus parancsára el nem takarítottuk az útból. Valaha kellemes hely lehetett. Kővázák, szobrok, futónövények. Igazság elmosolyodott. – És vizestálak, vízililiommal és apró békákkal. A madarak gyakran jártak oda fürödni nyáron. Lovaggal ott szoktunk játszani gyerekkorunkban. Kis csengettyűk és szögek lógtak egy kötélről, amikor fújt a szél, zengett tőlük az egész kert. Anyám tartott egy kis vadászmacskát, ami mindig a forró köveken sütkérezett. Foltos bundája volt és pamacsos fülei. Mindig fonalakkal és tollcsomós csalival bolondítottuk, ő pedig vadászott ránk a virágok között. Mialatt a növényekről kellett tanulnunk. Soha nem tanultam meg őket igazán. Túl sok minden tennivaló akadt akkoriban. Kivétel a kakukkfű. Minden fajtáját ismertem. És a macskamenta – mosolyodott el. – Kettricken kedvelné – mondtam. – Sokat kertészkedett a hazájában. – Valóban? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem… gyakorlatiasabb időtöltései voltak. Egy pillanatra csalódást éreztem iránta. Több volt az, mint csalódás. Hogyan lehet, hogy többet tudok a feleségéről, mint ő? – Voltak kertjei – mondtam halkan. – Rengeteg gyógyfűvel és virággal és mindegyikről tudta, mire lehet használni. Már meséltem róla. – Igen, azt hiszem meséltél – sóhajtott. – Igazad van, Fitz. Látogasd meg a kedvemért és beszélj neki a kertről. Télen keveset tud kezdeni vele, de tavasszal csodálatos hely lehet, ha újra berendezi… – Talán te személyesen, hercegem – próbálkoztam, de megrázta a fejét. – Nincs rá időm. De rád bízom. Most pedig menjünk le, mutatni akarok egy-két dolgot a

térképeken. Az ajtó felé fordultam, Igazság csak lassabban követett. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig még visszafordult a küszöbről és kipillantott az ablakon. – Hívogat – vallotta be. – Csábít minden pillanatban, amikor nem vagyok elfoglalt. Ezért el kell foglalnom magamat valamivel. Sok mindennel. – Értem – mondtam lassan, bár nem voltam biztos benne. – Nem, nem érted – mondta határozottan. – Olyan, mintha hatalmas magányosság lenne. Kinyúlhatok és megérinthetek másokat. Némelyeket könnyedén. De soha senki nem válaszol. Mikor Lovag még élt… még mindig hiányzik, fiú. Néha nagyon magányosnak érzem magam nélküle, mintha én lennék az egyedüli dolog valamiből a világon. Mint a legutolsó farkas, amelyik egyedül vadászik. Megborzongtam. – És mi van Elmés királlyal? – próbálkoztam mással. Megrázta a fejét. – Ritkán használja mostanság. Elszállt az ereje, most már a testét is kimeríti, nem csak a szellemét – lelépett pár lépcsőfokot. – Csak te és én tudjuk ezt – tette hozzá halkan. Bólintottam. Lassan sétáltunk lefelé. – Látta már a felcser a karodat? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Burrick sem. Megállapítás volt, nem kérdés. Megráztam a fejem. Éjszem harapásának a nyomai túl észrevehetőek voltak, bármennyire is játék közben osztotta. Nem tudtam volna megmutatni Burricknak úgy, hogy nem árulom el a farkast. Igazság felsóhajtott. – Hát akkor tartsd tisztán. Azt hiszem, tudod olyan jól, mint bárki a kastélyban. Legközelebb, ha kimész, emlékezz erre és felkészülten menjél. Nem mindig lesz melletted valaki, hogy közbeavatkozzék. Megtorpantam. Igazság tovább sétált. Nagy levegőt vettem. – Igazság – kérdeztem halkan. – Mennyit tudsz… erről? – Kevesebbet, mint te – mondta derűsen. – De többet, mint hinnéd. – Úgy beszélsz, mint a Bolond – jegyeztem meg keserűen. – Igen. Néha. Ő is jól megérti a magányosságot és tudja, mire viheti rá az embert – újabb levegőt vett, én pedig azt hittem, hogy kimondja, kimondja, hogy tudja mi vagyok, de nem kárhoztat érte. – Ha jól tudom, a Bolond váltott veled pár szót a minap. Némán követtem és eltöprengtem, hogy honnan tud ilyen sokat. Persze, a Mesterség. Elértünk a dolgozószobájához és beléptünk. Kharim, mint mindig, már várt ránk. Forralt bor és némi ennivaló állt előkészítve. Nem voltam éhes, de látva, milyen jó étvággyal kezdett falatozni, nekem is megjött az étvágyam. Ebben még mindig emlékeztetett a katonára: megbecsüli ezt az apró örömöt is, és élvezi, amíg lehet. Elégedettségemre szolgált, hogy láttam, jól táplálkozik és teli van energiával. Eltöprengtem azon is, hogy hogy fog kinézni jövő nyáron, amikor naphosszat a szobájában fog ücsörögni, hogy a Mesterséggel a tengert lesse a Martalócok után. Eszembe jutott az az Igazság, akit tavaly aratáskor hagytam itt, mikor a Hegyvidéki Királyságba utaztunk. Beesett arc, étvágytalanság, Árny erős serkentő teái. Mire eljön a nyár, a Mesterség utáni éhség elnyom minden más vágyat az életében. Hogyan viseli majd Kettricken? Miután ettünk, a térképek fölé hajoltunk. Többé már összetéveszthetetlen volt a mintázat. A terep akadályaitól függetlenül a szipolyozottak Kosvár felé közeledtek. Számomra semmi értelme nem volt, akikkel eddig találkoztam, szinte semmilyen érzékkel nem rendelkeztek, föl sem fogták, hogy hol vannak és miért és mit jelent. Hihetetlennek találtam, hogy gyalogosan Kosvár felé tartsanak, ráadásul ilyen gyorsan. – Minden jegyzeted azt jelzi, hogy mégis. Minden azonosított szipolyozott Kosvár felé tart. – Mégsem látod át, hogy egy terv szerint mozognak? – kérdezte halkan. – Nem látom be, hogyan lehetnek terveik egyáltalán. Hogyan léptek kapcsolatba egymással? Nem összehangolt próbálkozásnak tűnik. Nem találkoznak egymással, hogy együtt közeledjenek. Egyszerűen úgy tűnk, hogy mindegyik a maga módján, önállóan tart erre, néhányan pedig összeverődnek kis csoportokba. – Mint a molylepkék a gyertyafény felé – jegyezte meg Igazság. – Vagy legyek a dögre – tettem hozzá keserűen. – Egyeseket vonz valami, mások táplálkozni akarnak – tűnődött. – Bárcsak tudnám, hogy mi az, ami hozzám vonzza őket. Talán teljesen más indoka van. – Miért gondolod, hogy tudnod kell az indokukat? Gondolod, hogy te vagy a célpontjuk?

– Nem tudom. De kitalálom és akkor megértem az ellenséget. Nem tartom véletlennek, hogy minden szipolyozott Kosvár felé tart. Azt hiszem, ellenem jönnek, Fitz. Talán nem önszántukból, de ellenem. Meg kell tudnom, hogy miért. – Hogy megértsd őket, olyanná kell lenned, mint ők. – Ó – mondta hűvösen. – Most ki beszél úgy, mint a Bolond? Kényelmetlenül éreztem magam a kérdéstől. – Hercegem, amikor a Bolond gúnyt űzött belőlem a minap… – tétováztam, még mindig megrázva egy kicsit az emléktől. Mindig azt hittem, hogy a Bolond a barátom. Félresöpörtem az érzést. – Bogarat ültetett a fülembe a maga módján. Azt mondta, ha jól értelmezném a rébuszait, akkor elindulnék megkeresni azokat, akik használták a Mesterséget régebben, akiket még Magány tanított Galenus előtt. És úgy tűnt, azt sugallja, hogy tudjak meg többet az Elődökről. Hogyan hívhatóak, mit tudnak tenni? Mik ők? Igazság hátradőlt a székében és összefűzte az ujjait a mellkasán. – Ezek a feladatok egyenként tucatnyi embert kívánnak. És mégis, egyik sem elég egy embernek, mert olyan kevés a válasz. Az elsőre igen a válasz, kell lennie olyanoknak, akiket tanítottak a Mesterségre, akik idősebbek, mint az apám, akik a régebbi háborúkban segédkeztek a kalózok ellen. Kevesen tudták, hogy kik voltak ezek az emberek. A tanítás bizalmas volt, még egy kotérián belül is kevesen tudták, hogy léteznek-e más csoportok. Mégis, kell, hogy legyen feljegyzés róluk. Biztos vagyok benne, hogy volt egy időben. Gondolom Magány Galenusnak adta tovább. De nem volt nyoma a szobájában a dolgai közt, miután… meghalt. Igazságon volt a sor, hogy elhallgasson. Mindketten tudtuk, hogyan halt meg Galenus, bár soha nem beszéltünk róla. Árulóként halt meg, miközben megpróbálta megcsapolni Igazság erejét, hogy teljesen kiszívja és megölje. Ehelyett Igazság az én erőm segítségével facsarta ki Galenust. Egyikünk sem szívesen emlékezett rá. Ennek ellenére bátran kiböktem, amire gondoltam, érzelemmentes hangon. – Gondolod, hogy Pompa tudna róla, ha léteznének ilyen iratok? – Ha tud is róluk, nem szólt – mondta kurtán, lezártnak tekintve a témát. – De volt néhány apró sikerem, hogy felleljek néhányat. A neveiket, legalább. Vagy meghaltak, vagy nem tudni, hogy merre vannak. – Ühüm – eszembe jutott, hogy hallottam valamit erről Árnytól régebben. – Hogyan tudtad meg a neveket? – Néhányat az apám mondott. Az utolsó kotéria neveit, akik Nagylelkű királyt szolgálták. Másokat én ismertem halványan még nagyon fiatal koromból. Kérdezősködtem az idősebbektől a kastélyban, hátha emlékeznek még valakire. Bár természetesen nem ilyen nyíltan kérdezgettem és még mindig ugyanúgy faggatózom, hogy ne sejtsék az igazi célomat. – Megkérdezhetem, hogy miért? Felhorkant és a térképei felé biccentett. – Nem vagyok olyan éles eszű, mint az apád volt, fiú. Lovag olyan ugrásokkal haladt a feltételezések és a megérzések között, amit föl nem foghattam. Amit én látok, azok a mintázatok. Valószínűnek tűnik a számodra, hogy mindenki halott, vagy eltűnt, aki valaha rendelkezett a Mesterséggel? Nekem úgy tűnik, ha találok egy nevet és megtalálom a hozzá kapcsolódó személyt, akkor az nem biztonságos a számára. Egy darabig némán ültünk. Hagyta, hogy levonjam a saját következtetéseimet. Volt elég eszem hozzá, hogy ne mondjam ki hangosan. – És az Elődök? – kérdeztem végül. – Újabb talány. Abban az időben, amikor írtak róluk, mindenki tudta, hogy mik voltak. Így veszem ki. Olyan lehetett, mintha ma olyan tekercset keresnél, ami elmagyarázza, mi egy ló. Találnál említést róluk, arról, hogyan kell idomítani, vagy megpatkolni, de senki sem veti papírra, mire használják. – Értem. – Ez az oka, hogy hiányos a kép róluk. Nem jutott még rá időm, hogy belemélyedjek a feladatba – egy pillanatig ült és nézett rám. Aztán kinyitott egy kis kődobozt és kivett egy kulcsot. – Van egy faliszekrény a szobámban – kezdte lassan. – Oda gyűjtöttem minden tekercset, amiben akár csak említés történik az Elődökről. Van ott néhány, ami a Mesterségről szól. Engedélyt kapsz rá, hogy átrágd magadat rajtuk. Kérj papírt Fedrentől és jegyzeteld le, amit fölfedezel. Keress mintázatokat és havonta számolj be róluk. A kezembe vettem a kis rézkulcsot. Különösen nehéz volt, mint maga a feladat, amit a Bolond javasolt és Igazság rám bízott. Keressek mintázatot, javasolta Igazság. Hirtelen megláttam egyet, egy hálót, ami tőlem a Bolondig, onnan Igazságig és vissza hozzám ért. Akárcsak Igazság korábbi mintázatai, nem

tűnt véletlennek. Eltöprengtem, hogy kinél lehet a sablon. Ránéztem Igazságra, de a gondolataiba merült. Halkan fölálltam, hogy induljak. Ahogy az ajtóhoz értem, megszólalt. – Gyere el hozzám. Holnap kora reggel a tornyomba. – Hercegem? – Talán akad még egy Mesterségben jártas a sorainkban, akiről eddig nem is feltételeztük.

12

Feladatok

A

VÖRÖS MARTALÓCOKKAL vívott háború talán legelkeserítőbb része a tehetetlenség érzése volt, ami elhatalmasodott rajtunk. Mintha egy szörnyű bénulás kerítette volna hatalmába a földeket és az uralkodókat. A Martalócok taktikája olyan érthetetlen volt, hogy az első évben a döbbenettől mozdulatlanná dermedt mindenki. A második év során igyekeztünk megvédeni magunkat, de a képességeink berozsdálltak, túl sokáig csak az elszórt kalóztámadások, az opportunisták és az elkeseredettek fenyegettek bennünket. Olyan kalózok ellen, akik szervezett támadásokat vezettek ellenünk, tanulmányozták a partvidékünket, az őrtornyok helyzetét, az apály-dagály mozgásokat és az áramlatainkat, mintha kisgyerekek lettünk volna. Csak Igazság herceg Mestersége nyújtott némi védelmet. Hogy pontosan hány hajót vezetett félre, hány kormányost zavart össze, soha nem fogjuk megtudni. Mivel a nép nem tudta megragadni, hogy mit tesz értük, mindenki azt hitte, hogy a Látnokok nem lépnek az ügyben. Az emberek csak a sikeres támadásokat látták, azt soha, hogy hány vörös hajó futott zátonyra, vagy sodródott el túl messzire egy viharban. Elvesztették a hitüket. A belföldi Hercegségek zsörtölődtek az adók miatt egy olyan partszakasz védelméért, amin nem osztoztak; a partvidéki Hercegségek olyan adók súlya alatt nyögtek, amelyeknek nem érezték a hasznát. Ezért nem is hibáztathatjuk az embereket, amiért az Igazság hajói iránti lelkesedésük olyan ingadozó volt, mint a dagály. Úgy éreztem, életem leghosszabb tele volt. * Igazság szobájából Kettrickenhez mentem. Kopogtattam és ugyanaz a cselédlány engedett be, aki korábban. Vidám kis arcával és göndör, sötét hajával Rozmaring egy vidám kis tavi tündérre emlékeztetett. A szobában komor hangulat uralkodott. Kettricken néhány udvarhölgye volt ott, zsámolyokon, székeken ücsörögve, hímzőkereteket tartottak az ölükben és különböző, mintás szegélyeket varrtak. Mintha Hirtelen asszonyság társaságában lettek volna, de hiányzott a szokásos társalkodás, csevegés, ami az ilyen összejöveteleket jellemezni szokta. Kettricken szobájában majdnem teljes csönd honolt, az asszonyok lehajtott fejjel varrogattak, ügyesen és biztos kézzel, de vidám csevej nélkül. Illatosított rózsaszín és zöld gyertyák égtek a szoba sarkaiban. Kettricken a saját munkája fölé hajolt, ugyanolyan fürge kézzel dolgozott, mint bárki más a szobában. Úgy tűnt, ő a komorság középpontja. Csaknem látni véltem a falait, amiket maga köré húzott. Arca udvarias volt, tekintete meleg, de nem úgy tűnt, mint aki lélekben is jelen van. Mintha egy mozdulatlan, hideg vízzel teli dézsa lett volna. Hosszú, egyszerű zöld ruhát viselt, inkább a hegyvidék stílusát idézve, mint Kosvárét. Nem viselt ékszereket. Fölnézett és kérdően rám mosolygott. Illetéktelen behatolónak éreztem magam, mintha egy tanárt és magoló diákjait zavartam volna meg. Igyekeztem alkalmazkodni a hangulathoz. Hivatalosan, a jelenlévőkre tekintettel válogattam meg a szavaimat. – Kettricken úrnő. Igazság herceg megbízott, hogy adjak át egy üzenetet. Valami megvillant a szemében, aztán újra mozdulatlanná lett. – Igen – mondta formálisan. Egyetlen tű sem csökkentette az iramát, de biztos voltam benne, hogy mindenki a következő szavakra hegyezte a fülét. – Az egyik torony tetején volt egyszer egy kert, amit a Királyné Kertjének hívtak. Igazság herceg szerint egykoron kis tavacskák és földdel teli kőtálak álltak ott, virágzó növényekkel, halakkal és szélharangokkal volt teli. Az édesanyjáé volt. Fenség, a herceg azt kívánja, hogy legyen az öné. A várakozás még feszültebbé vált az asztal körül. Kettricken szemei elkerekedtek. Óvatosan megkérdezte – Biztos vagy benne, hogy ezt üzente? – Természetesen, úrnőm – feleltem zavarodottan. – Azt mondta, hogy nagyon megörvendeztetné, ha újból életre kelne. Nagy lelkesedéssel beszélt róla, különösen a kakukkfű ágyásokról. Az öröm úgy ült ki Kettricken arcára, ahogy egy virág szirmai kinyílnak. A szájához kapta a kezét és szaggatottan vette a levegőt. Az arca elpirult és felcsillantak a szemei. – Látnom kell – jelentette ki. – Látnom kell most! – állt föl hirtelen. – Rozmaring? A köpenyemet és a kesztyűmet, kérlek – ráragyogott az udvarhölgyeire. – Csatlakoznának hozzám, hogy megtekintsük?

– Fenség, ma nagyon nagy a vihar… – kezdte az egyik tétován. Egy másik, idősebb asszony anyai vonásokkal lassan fölállt. Mértéklet úrnő volt az. – Csatlakozom önhöz a torony tetején. Cseréb! – egy apró fiú, aki eddig a kandalló mellett bóbiskolt, hirtelen fölpattant. – Eridj és hozd a köpenyem és a kesztyűm! – visszafordult Kettricken felé. – Jól emlékszem a kertre Konstancia királyné idejéből. Sok kellemes órát töltöttem ott a társaságában. Örömmel segítek a felújításában. Egy szívdobbanásnyi szünet következett, aztán a többi hölgy is követte, a példát. Mire visszatértem a saját köpenyemmel, mindannyian indulásra készen álltak. Kicsit furcsán éreztem magam, ahogy fölvezettem a kis seregletet a torony tetejére. Addigra az apródokkal együtt vagy húszan követtek. Kettricken szorosan a nyomomban jött, a többiek kissé lemaradva. Ahogy nekifeszültem a behavazott ajtónak, Kettricken közelebb hajolt és halkan megszólalt. – Megbocsátott nekem, igaz? Megálltam egy pillanatra összeszedni az erőmet. Az ajtónak feszíteni a sérült vállamnak nem tett jót. – Fenség? – kérdeztem kissé szétszórtan. – Az uram, Igazság herceg megbocsátott nekem. Ezzel fejezi ki. Ó, micsoda öröm lesz létrehozni egy kertet kettőnknek. Soha többé nem hozok rá szégyent – amíg értetlenül bámultam széles mosolyát, fürgén nekifeszült az ajtónak és kinyitotta. Míg én csak álltam és pislogtam a vakító fehér hótól, kilépett a kertbe. Majdnem térdig süppedt a hóba, de észre sem vette. Körülnéztem a sivár toronytetőn és azon tűnődtem, hogy hol hagytam az eszem. Semmi sem volt ott, csak a hó, amit a szél a falak tövébe tornyozott. Felkészültem Kettricken csalódottságára, de ő megállt a közepén és boldogan széttárta a kezét. – Gyönyörű! – jelentette ki. Én is kiléptem, a többiek a nyomomban. Kettricken a feltornyozott kőtálak, szobrok mellett termett, lesöpörte a havat egy angyal arcáról, olyan lágyan, mintha egy csecsemő lett volna. Letakarított egy kőlócát és nézegette, mit mire használhat. Kissé távolabb húzódtam tőle és a köréje gyűlt hölgyektől. A szél ráébresztett sajgó vállamra és arra a fájdalomra, amit itt éltem át. Éppen azon a helyen álltam, ahol akkoriban, mikor Galenus a Mesterségre oktatott minket, félmeztelenül, fagyos hidegben. Keserű emlékek fűztek a helyhez. Eltűnődtem, vajon megváltozik-e, ha Kettricken újból kertté varázsolja. Ha a peremhez léptem volna és lenéztem volna a mélységbe, tudtam, hogy sziklaszirteket látnék és azok újból magukhoz csábítanának. Félresöpörtem Galenus régi Sugallatát. Visszafordultam, hogy szemmel tartsam Kettrickent. A fehér háttér előtt életre keltek a színei, mintha egy hóvirág nyílt volna a puszta kövekből. Sápadt haja hirtelen aranyszínű volt a zöld köpenye fölött, ajkai vörösek, arca rózsaszín, akár a virágok, amik majd itt fognak nyílni. Szemei ide-oda cikázó kék drágakövek voltak, ahogy szemügyre vett minden kincset, amit a hó rejtett. Vele ellentétben a hölgyek, sötét hajukkal és sötét szemeikkel, barna és fekete köpönyegekbe burkolóztak. Némán álltak, helyeseltek a királynénak, örültek, hogy örül, de a karjaikat dörzsölgették, vagy tenyerükbe lehelltek. Így kellene látnia őt Igazságnak, gondoltam, ragyogva, tele élettel. Akkor nem tehetne mást, mint imádná. Életereje sugárzott, akárcsak Igazságé, amikor vadászott. Régebben. – Persze, hogy gyönyörű – próbálkozott Remény úrnő. – De nagyon hideg. Keveset tehetünk, amíg a hó elolvad és alábbhagynak a szelek. – Ó, dehogy! – magyarázta Kettricken. Hangosan kacagott, ahogy fölegyenesedett és ismét a torony közepére sétált. – Egy kert a szívben keletkezik. Holnap reggel elsöpröm a havat és a jeget, aztán el kell helyezni a padokat és a kőládákat. De hogyan? Mint egy kerék küllői? Vagy egy kis labirintus? Ezeregy módon el lehet helyezni. Hacsak az uram nem emlékszik rá, hogy milyen volt régebben. Akkor fölállíthatnám úgy, ahogy gyermekkorából emlékszik. – Holnap, fenség. Esteledik már és egyre hidegebb a levegő – javasolta Mértéklet úrnő. Láttam rajta, hogy megviselte a lépcsőzés és a hideg, de mosolygott tovább. – Talán elmondhatnám az este, amire emlékszem a kertből. – Megtenné? – ujjongott Kettricken. A mosoly, amit Mértéklet úrnőre vetett, fölért egy égi áldással. – Örömmel. Azzal lassan lesétáltunk a toronyból. Én voltam az utolsó, behúztam az ajtót és álltam egy darabig, amíg a szemem hozzászokott a sötéthez. Lassan követtem a menetet, a vállam és a karom lüktetett a fájdalomtól. Kettricken boldogságára gondoltam és némi bűntudatot éreztem hamis feltételezése miatt. Igazság megkönnyebbült, amikor javasoltam, hogy a királyné foglalja el magát a kerttel, de számára nem bírt akkora jelentőséggel, mint Kettrickennek. Olyan lelkesedéssel fogja belevetni magát a kert felújításába,

mintha a szerelmüknek építene oltárt. Nem csodálkoztam volna, ha Igazság másnapra elfelejti, hogy megajándékozta vele. Árulónak és ostobának éreztem magam. Mire eljött a vacsora, úgy éreztem, egyedül akarok lenni. Elkerültem hát a nagytermet és inkább a konyha melletti őrszobába mentem. Burrick és Fürge éppen ott evett, s amikor maguk mellé invitáltak, mégsem tudtam ellenállni és leültem közéjük. Nem zártak ki a társaságukból, de úgy beszélgettek a napi dolgaikról, mintha ott sem lettem volna. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy csak bólogatok a szavaikra, de nem tettem hozzá semmit. Burrick nem fölényesen beszélt Fürgével, Fürge pedig nem titkolta tiszteletét iránta. Fürge sokat tanult Burricktól rövid idő alatt, előző ősszel még egyszerű istállófiúként hagyta el Kosvárat, most pedig úgy beszélt a sólymokról és a kutyákról, mint egy szakértő és fontos kérdéseket tett föl Burricknak a lovak pároztatását illetően. Még mindig ettem, amikor fölálltak, hogy távozzanak. Fürge egy kutya miatt aggódott, amit megrúgott az egyik ló. Jó éjszakát kívántak nekem, aztán még mindig beszélgetve kisétáltak az ajtón. Némán ültem ott. Többen voltak körülöttem, őrök és katonák, iszogattak, falatoztak, beszélgettek egymással. A társalgás kellemes moraja, az edények csörömpölése mintha muzsikaszó lett volna. A szobának ember- és ételillata volt, és a kemencékben égő tűz füstjének halvány szaga. Nyugodtnak kellett volna éreznem magam, ehelyett türelmetlen voltam. Melankolikus. Magányos. Testvér? Jövök. Találkozzunk a régi disznóólnál. Éjszem távolabb vadászott. Én értem oda elsőnek, a sötétségben állva várakoztam. Egy kis zsáknyi csont volt nálam és kenőcs. A hópelyhek számtalan fehér szikraként kavarogtak körülöttem. A sötétséget kémleltem, éreztem, hogy közeledik, de mégis sikerült rám ijesztenie hirtelen megjelenésével. Könyörületes volt, csak egy kis lökést éreztem, tekintettel volt sérült kezemre. Bementünk a kunyhóba, gyertyát gyújtottam és megnéztem a sebét. Fáradt voltam előző este és mindenem fájt, de jó munkát végeztem rajta. Lenyírtam a bundáját a seb körül és friss hóval kitisztítottam, a heg sötét volt és vastag. Láttam rajta, hogy még ma is vérzett egy kicsit. Vastagon rákentem a kenőcsöt, Éjszem csak egyszer rándult össze, egyébként jól viselte. Utána megszimatolta a sebét. Libazsír jelentette ki és elkezdte nyalogatni. A keverékből semmi sem árthatott neki, a nyelve pedig csak bedörzsöli a sebbe, ami jót tesz. Hagytam, hogy nyalogassa. Éhes vagy? Nem nagyon. Rengeteg egér van a régi fal mentén – aztán, ahogy megszimatolta a zsákot, hozzátette. De egy kis marhacsont sosem árt. Kiborítottam a csontokat elé. Megszimatolta őket, aztán kiválasztott egy húsosabbat. Megyünk vadászni? – szipolyozottakat képzelt elém. Pár napon belül. Legközelebb szeretnék kardot vinni magammal. Nem hibáztatlak. A tehénfog nem valami nagy fegyver. De ne várj túl sokáig. Miért? Mert láttam ma néhányat. Érzéketleneket. Találtak egy halálra fagyott kost egy patak partján és azt ették. Büdös hús volt, de ők ették. Nem tartja föl őket sokáig. Holnapra közelebb érnek. Akkor holnap vadászunk. Mutasd meg, hogy hol láttad őket –, lehunytam a szemem és felismertem a patakpartot. Nem tudtam, hogy olyan messzire jársz. Egészen odáig elmentél sérült vállal? Nincs olyan messze – hencegett. És tudtam, hogy keresni fogjuk őket. Sokkal gyorsabban utazok egyedül. Könnyebb egyedül megtalálnom őket, aztán elvezetni téged vadászni. Ez aligha vadászat, Éjszem. Nem. Ez olyan, amit a falkáért teszünk. Egy darabig üldögéltünk megértő némaságban, figyeltem, ahogy eszi a csontokat. Szépen növekedett a tél ellenére. Izmos volt, erős csontozatú és egészséges szaga volt, nem egy rosszul táplált úri kutya bűze, hanem vad, tiszta illatok. Tegnap megmentetted az életemet. Megmentettél a haláltól abban a ketrecben. Azt hiszem túl sokáig voltam egyedül. Elfelejtettem milyen egy barát. Abbahagyta a csont rágcsálását és némi vidámsággal a tekintetében nézett föl. Egy barát? Túl keveset jelent, testvér. És rossz irányban. Ne nézz úgy rám. Az leszek neked, ami te vagy nekem. Testvér és falka. De nem csak rám lesz szükséged. Tovább rágcsálta a csontot én pedig azon rágódtam, amit mondott. Aludj jól, testvér – mondtam indultomban. Felhorkant. Aludni? Aligha. Ha a hold előbújik a felhők mögül, akkor lesz elég fény ahhoz, hogy

vadásszak. Bólintottam és otthagytam a csontjaival. Ahogy visszafelé tartottam a kastélyhoz, kicsit jobban éreztem magam, de egy kis bűntudatot is éreztem, amiért Éjszem olyan könnyen hozzászokott az én életemhez. Nem éreztem tisztességesnek, főleg, hogy szipolyozottakat szimatolt ki nekem. A falkáért. A falka érdekében. Az érzéketlenek be akarnak törni a területünkre. Ezt nem hagyhatjuk. Elégedettnek tűnt a válaszával, engem pedig meglepett, hogy egyáltalán aggasztott. Bólintottam magunknak és beléptem a konyhaajtón a sárga fénybe és melegségbe. A szobámba igyekeztem, közben végiggondoltam, mit cselekedtem az elmúlt pár nap alatt. Úgy döntöttem, hogy szabadon engedem a farkaskölyköt, ehelyett testvérek lettünk. Nem bántam meg. Figyelmeztetni akartam Igazságot, hogy újabb szipolyozottak kószálnak a környéken és azt kellett tapasztalnom, hogy már tud róluk, és megbízott azzal, hogy tanulmányozzak egy rakás tekercset az Elődökkel és a Mesterségben jártasokkal kapcsolatban. Javasoltam neki, hogy adja Kettrickennek a Királyné Kertjét, hogy elfoglalja magát. Ehelyett megtévesztettem és még inkább szerelemre lobbantottam Igazság iránt. Megálltam az egyik lépcsőfordulóban. Talán mind a Bolond nótájára ropjuk a táncot. Nem ő maga javasolta ezeket a dolgokat? Megéreztem a rézkulcs súlyát a zsebemben. Akár el is mehetek a tekercsekért, gondoltam. Igazság nem volt a szobájában, de Kharim igen, akinek nem voltak fenntartásai a feladatommal kapcsolatban. Felnyaláboltam a tekercseket – több volt, mint gondoltam – és a szobámba vittem őket. Megraktam a tüzet, aztán megnéztem a kötést a vállamon. Csúnyán átvérzett, tudtam, hogy át kellene kötnöm, de nem mertem levenni. Kicsit később. Még több fát raktam a tűzre. Végignéztem a tekercseken. Pókhálószerű írás, elhalványult illusztrációk. Aztán fölemeltem a tekintetem és körbenéztem a szobámban. Egy ágy. Láda. Asztal és éjjeliszekrény. Egy vizeskancsó és egy mosdótál. Egy igazán undorító faliszőnyeg Bölcsesség királyról, amint egy sárgás Előddel társalog. Egy köteg gyertya a kandallópárkányon. Alig változott valamit az eltelt évek során, sivár, üres szoba volt, személyes tárgyak és fantázia nélkül. Hirtelen magamat is ilyennek éreztem. Cserkésztem, vadásztam, öltem. Engedelmeskedtem. Inkább kutya voltam, mint ember. Ráadásul nem is egy kedvelt kutya, amit simogatnak és megdicsérnek, csak egyike a dolgozó falkának. Mikor hallottam utoljára Árnyról, vagy Elmésről? Kinek voltam több, mint egy egyszerű szerszám? Akadt valaki, aki törődött velem? Hirtelen nem tudtam tovább elviselni a saját társaságomat. Letettem a tekercset, amit nézegettem és elhagytam a szobámat. Mikor kopogtattam Türelem ajtaján, egy darabig csönd volt. – Ki az? – kérdezte Füze. – Csak Fitz. – Fitz! – meglepetés. Késői látogatás volt a részemről, általában fényes nappal szoktam megjelenni. Aztán meghallottam, hogy elcsúszik a retesz. Tehát hallgattak arra, amit mondtam. Az ajtó lassan kinyílt és Füze jelent meg, lassan hátrébb lépve, bizonytalanul mosolyogva. Beléptem, üdvözöltem Füzét, aztán körülnéztem, Türelem úrnőt keresve. A másik szobában volt, de az egyik sarokban, lesütött szemmel Molly varrogatott. Nem nézett föl rám, nem is akart észrevenni. A haját hátrafogta egy csipkeszalaggal. Bárki máson egyszerűen mutatott volna a kék szolgálóruha, de Mollyn szürkének, egyhangúnak tűnt. Füzére pillantottam, aki lapos pillantásokat küldött felém. Ismét Mollyra néztem és valami elpattant bennem. Négy lépéssel átszeltem a szobát és letérdeltem mellé. Elhúzódott tőlem, de én megfogtam a kezét és a számhoz emeltem. – FitzLovag! – hallottam Türelem felháborodott hangját a hátam mögül. Ránéztem, csípőre tett kézzel állt a szobája ajtajában, aztán visszafordultam Molly felé. Molly elfordította az arcát, de én továbbra is fogtam a kezét. – Nem bírom tovább. Nem érdekel, milyen ostobaság, nem érdekel, milyen veszélyes, az sem, hogy mások mit gondolnak. Nem lehetek mindig távol tőled. Elhúzta a kezét, én pedig engedtem, nehogy fájdalmat okozzak neki, de megfogtam a szoknyája szélét. – Legalább szólj hozzám – könyörögtem neki, de Türelem szólalt meg. – FitzLovag, ez nem ildomos! Azonnal hagyd abba! – Nem volt ildomos, sőt elfogadható sem, ahogy az apám udvarolt önnek. De ő sem tétovázott. Azt hiszem, úgy érezhetett, ahogy én most – mindvégig Mollyra néztem. Nyertem egy pillanatnyi döbbent csöndet Türelemtől, de Molly fölkelt és ellépett, nekem pedig el kellett engednem a szoknyáját. – Ha Türelem úrnő megengedi, visszavonulnék ma estére. – Természetesen – mondta Türelem bizonytalanul.

– Ha elmégy, nem marad számomra semmi – tudtam, hogy túl drámaian hangzott. Még mindig a szék mellett térdeltem. – Ha maradok, akkor sem marad a számodra semmi – felelte Molly ridegen. – Én egy cselédlány vagyok, te pedig egy királyi nemes. Soha nem lehet semmi kettőnk közt. Az elmúlt pár hét alatt rá kellett jönnöm. – Nem – fölkeltem és felé léptem, de nem mertem megérinteni. – Molly vagy, én pedig Újfiú. – Talán. Régebben – mondta, aztán sóhajtott. – De nem most. Ne nehezítse meg a dolgomat, uram. Kérem hagyjon békén. Nincs más hova mennem, itt kell maradnom, legalább addig, amíg eleget keresek… – hirtelen megrázta a fejét. – Jó éjszakát, úrnőm. Füze. Uram – elfordult tőlem. Füze némán állt, észrevettem, hogy nem nyitotta ki az ajtót Mollynak, de Mollyt ez nem tartotta vissza. Határozottan csukta be maga mögött. Súlyos csönd telepedett a szobára. – Hát – mondta végül Türelem. – Örülök, hogy legalább egyikőtöknek megjött az esze. Mi az ördögöt képzelsz, FitzLovag, hogy berontasz ide és letámadod a cselédemet? – Azt képzeltem, hogy szeretem – mondtam nyersen. Leroskadtam egy székbe és a tenyerembe temettem a fejem. – Azt képzeltem, hogy belefáradtam abba, hogy egyedül vagyok. – Ezért jöttél ide? – Türelem majdnem megsértődött. – Nem. Önhöz jöttem. Nem tudtam, hogy itt lesz. Amikor megláttam, egyszerűen rám tört. Így igaz, Türelem. Nem bírom tovább. – Pedig jobb lenne, mert muszáj – a szavak kemények voltak, de sóhajtva mondta ki. – Szokott beszélni rólam… Molly? Tudnom kell. Kérem – fölnéztem. – Tényleg azt akarod, hogy hagyjam békén? Hát nem tettem meg mindent, amit kértél tőlem? Vártam, Türelem. Elkerültem, ügyeltem rá, hogy ne legyen pletyka tárgya. De mikor ér véget? Vagy ez is a terved része? Hogy távol tarts minket egymástól, amíg elfelejtjük egymást? Nem fog menni. Nem vagyok csecsemő, Molly nem egy játék, amit elrejthetsz előlem, vagy elterelheted a figyelmemet más játékokkal. Ő Molly. És én nem engedem el. – Attól tartok meg kell tenned – mondta Türelem határozottan. Nem háborodott fel rajta, hogy nem magáztam tovább. – Miért? Mást választott? Türelem elhessegette a szavaimat. – Nem. Ő nem az a fajta. Okos, értelmes, erős az akarata és a szelleme. Megértem, miért szeretted meg. De van büszkesége is. Megértette, amit te nem fogadsz el. Mindketten máshonnan származtok, túl távol egymástól, hogy át lehessen hidalni. Még ha Elmés bele is egyezne a házasságotokba, amit kétlek, hogyan élnétek? Nem hagyhatod el a kastélyt, hogy leköltözz a városba és egy szatócsboltban dolgozz. Tudod, hogy nem teheted. És ő milyen rangot élvezne a kastélyban, ha itt tartanád? A jelleme ellenére túl sokan nem látnának mást, mint a rangbéli különbségeteket. Úgy veszik majd, hogy rossz az ízlésed. „Ó, a fattyú, szemet vetett a mostohája cselédjére. Biztos túl sokszor nyúlt a szoknyája alá és most el kell vennie.” Tudod, miről beszélek. Tudtam. – Nem érdekel, hogy mit mondanak az emberek. – Te talán el tudnád viselni. De mi a helyzet Mollyval? Mi lenne a gyermekeitekkel? Elnémultam. Türelem az ölében nyugtatta a kezét, az ujjait bámulta. – Még fiatal vagy, FitzLovag – mondta halkan, megnyugtatóan. – Tudom, hogy most nem hiszed el, de talán találkozol másvalakivel. Aki közelebb áll a rangodhoz. Talán Molly is. Talán megérdemli azt az esélyt a boldogságra. Adj magadnak egy évet. Ha még akkor sem gondoltad meg magad, akkor… – Nem fogom meggondolni magam. – Attól félek ő sem – mondta Türelem. – Sokat jelentettél neki, Fitz. Nem tudta, hogy ki vagy valójában, neked adta a szívét. Ennyit mondott. Nem akarom eljátszani a belém vetett bizalmát, de ha úgy teszel, ahogy kéri és békén hagyod, soha nem tudja elmondani neked. Ezért nyíltan beszélek, remélem nem engem okolsz majd a kínért, amit okozhat. Tudja, hogy soha nem történhet meg, amire vágysz. Nem egy cseléd akar lenni, aki hozzámegy egy nemeshez. Nem akarja, hogy a gyermekei egy cseléd kölykei legyenek. Ezért félreteszi azt a keveset, amit tudok adni neki. Viaszt és füveket vásárol rajta és foglalkozik a szakmájával, amennyire csak tud. Össze akar kuporgatni annyit, amennyit csak lehet, hogy újra megnyissa a szatócsboltját. Sokára lesz az még. De ez a célja – elhallgatott. – Nem lát neked helyet az életében. Sokáig ültem és gondolkoztam. Sem Füze, sem Türelem nem szólt. Füze lassan elsétált, hogy teát készítsen nekünk. A kezembe nyomott egy csészét. Fölnéztem rá és megpróbáltam mosolyogni. Óvatosan félretettem a teát. – Kezdettől fogva tudtad, hogy ez lesz belőle? – kérdeztem.

– Tartottam tőle – mondta egyszerűen. – De azt is tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit. És te sem. Mozdulatlanul ültem, nem gondoltam semmire. A régi kunyhó alatt Éjszem egy csont fölött bóbiskolt. Lágyan megérintettem, még föl sem ébredt. A lélegzése lehorgonyzott és hozzá igazítottam a sajátomat. – Fitz? Mit fogsz csinálni? Könnyek szöktek a szemembe. Pislogtam párat, amíg eltűntek. – Amit mondanak – mondtam keserűen. – Mikor is tettem máshogy? Türelem nem szólt, így lassan fölkeltem. A seb lüktetett a vállamon. Hirtelen nem akartam mást, csak aludni. Bólintott, amikor elbúcsúzkodtam. Az ajtóban megálltam. – Ami miatt jöttem, azon kívül, hogy lássalak. Kettricken úrnő helyreállítja a Királyné Kertjét a torony tetején. Megemlítette, hogy szeretné tudni, hogyan nézett ki korábban, Konstancia királyné idején. Gondoltam talán emlékszel rá. Türelem tétovázott. – Emlékszem rá. Nagyon is jól – egy darabig hallgatott, aztán feltalálta magát. – Lerajzolhatom neked és elmagyarázom. Akkor elviheted a királynénak. A szemébe néztem. – Azt hiszem, személyesen kellene elmenned hozzá. Nagyon örülne neki. – Fitz, én sosem bántam túl jól az emberekkel – megremegett a hangja. – Biztos vagyok benne, hogy furcsának találna. Unalmasnak. Nem tudnám… – elcsuklott a hangja. – Kettricken úrnő nagyon egyedül érzi magát – mondtam halkan. – Vannak udvarhölgyei, de nem hiszem, hogy vannak igazi barátai. Régebben te is voltál királyné. Nem emlékszel rá, hogy milyen volt? – Azt hiszem, teljesen más volt. – Valószínű – egyeztem bele. Elfordultam, hogy induljak. – Neked például figyelmes és szerető férjed volt – mögöttem Türelem meglepett hangot hallatott. – És azt sem hiszem, hogy Pompa herceg olyan… ravasz volt, mint mostanában. És itt volt Füze, hogy segítsen. Igen, Türelem úrnő. Biztos vagyok benne, hogy teljesen más volt. Neki sokkal nehezebb. – FitzLovag! Megálltam az ajtóban. – Igen, úrnőm? – Fordulj felém, ha hozzád beszélek! Lassan megfordultam. Türelem dühösen toppantott. – Ez rossz modorra vall. Meg akarsz szégyeníteni! Gondolod, hogy nem tudom a kötelességem? Hogy nem teszem meg? – Úrnőm? – Elmegyek hozzá holnap. Ő pedig furcsának talál majd és szórakozottnak. Rám un és azt kívánja, bár ne találkozott volna velem. Akkor pedig bocsánatot kérsz majd tőlem, amiért rábírtál. – Biztos vagyok benne, hogy úrnőm jobban tudja. – Vidd a nyájas modorodat és menj! Kiállhatatlan fiú! – toppantott egyet, sarkon perdült és elviharzott a hálószobájába. Füze kinyitotta nekem az ajtót. Összeszorította a száját és levertnek tűnt. – Nos? Milyen voltam? – kérdeztem, ahogy kifelé tartottam, mert tudtam, hogy van valami mondanivalója számomra. – Arra gondoltam, hogy mennyire hasonlítasz az apádra – jegyezte meg csípősen. – Kivéve, hogy nem vagy olyan makacs. Ő nem adta volna föl ilyen könnyen – határozott mozdulattal csukta be az ajtót. Egy darabig bámultam a csukott ajtót, aztán visszatértem a szobámba. Tudtam, hogy kötést kellene cserélnem a nyakamon. Megmásztam a lépcsőket, a seb minden lépésnél lüktetett. Megálltam a lépcsőfordulóban, egy ideig a gyertyákat bámultam a falikarokban. Megmásztam a következő emeletet. Pár percig határozottan kopogtattam. Eleinte még gyertyafény szivárgott ki az ajtó alól, de aztán elaludt. Elővettem a késemet és a zárral próbálkoztam, de kicserélte. Ezzel a késsel nem tudtam kinyitni. Föladtam és elmentem. Lefelé mindig könnyebb, mint fölfelé. Éppenséggel sokkal könnyebb lehet, ha az embernek az egyik keze sérült. Lenéztem a hullámokra, amint fehér csipke gyanánt törtek meg a fekete sziklákon. Éjszemnek igaza volt. A hold előbújt egy kicsit. A kötél megcsúszott kesztyűbe bújtatott kezem közt, felnyögtem, ahogy sérült kezemmel is kénytelen voltam erősebben megkapaszkodni. Molly ablakának párkánya keskenyebb volt, mint vártam. A kötelet ép karom köré tekertem. A késem könnyen csúszott be az ablaktáblák közé. Már sikerült kiakasztanom a fölsőt, amikor meghallottam a hangját. – Ha bejössz, sikoltok. Jönni fognak az őrök. – Akkor készíts nekik egy kis teát – feleltem komoran és tovább babráltam az alsó kampóval.

A következő pillanatban Molly kicsapta a zsalukat és megvetette a lábát. Már a hálóruhájában volt, de még nem fésülte ki a haját éjszakára, ragyogni látszott a kandalló fényében. – Menj innét – mondta harciasan. – Menj vissza. – Nem tudok – lihegtem. – Nincs erőm visszamászni, a kötél pedig nem ér le. – Nem jöhetsz be – ismételte makacsul. – Hát jó – elhelyezkedtem az ablakpárkányon, egyik lábammal a szobában, másikkal a mélység felé. Nem szóltunk semmit. Hamarosan vacogni kezdett. – Mit akarsz? – kérdezte dühösen. – Téged. Azt akarom mondani, hogy holnap elmegyek a királyhoz és engedélyt kérek rá, hogy nőül vehesselek – a szavak csak úgy kibuktak a számon. Hirtelen ráébredtem, hogy mindent mondhatok és mindent megtehetek. Mindent. Molly rám meredt. Halkan szólalt meg. – Én nem akarok hozzád menni. – Ezt nem is akartam megmondani neki – vigyorogtam rá. – Arcátlan vagy! – Igen. És fázom. Kérlek, legalább a hidegből hadd jöjjek be. Nem adott rá engedélyt, de hátrébb lépett. Beugrottam, nem törődve a vállamba nyilalló fájdalommal. Bezártam az ablaktáblákat, aztán keresztülsétáltam a szobán és a kandalló elé térdeltem. Megraktam a tüzet, aztán fölálltam, és a kezeimet melengettem fölöttük. Molly egy szót sem szólt, egyenesen állt, karba tett kézzel. Ránéztem és elmosolyodtam. Nem mosolygott vissza. – El kellene menned. Lekonyult a mosolyom. – Molly, kérlek, legalább beszélgess velem. Legutóbb azt hittem, hogy megértjük egymást. Most pedig nem szólsz hozzám, csak elfordulsz… nem tudom, mi változott. Nem értem, hogy mi történik kettőnk közt. – Semmi – hirtelen nagyon törékenynek tűnt. – Semmi sem történik. Volt időm gondolkodni. Ha eljöttél volna hozzám egy héttel, vagy egy hónappal ezelőtt, meggondolatlanul és mosolyogva, másként alakultak volna a dolgok – egy mosoly árnyéka suhant át az arcán. – De nem jöttél. Gyakorlatias voltál és visszafogott, mindent úgy tettél, ahogy kellett. És bármilyen ostobán hangozzék is, ez fájt nekem. Azt mondogattam magamban, hogy ha tényleg annyira szeretsz, mint mondtad, akkor semmi sem állhat az utadba, hogy eljöjj hozzám. Aznap éjszaka, amikor eljöttél, amikor… de nem változott semmi. Nem jöttél vissza. – De hát érted tettem, a jó híred miatt… – kezdtem kétségbeesetten. – Csitt. Mondtam, hogy ostobaság. De az érzelmeknek nem kell bölcseknek lenniük. Az érzelmek csak úgy vannak. A szerelmed nem bölcs dolog. Sem az én érzelmeim irántad. Idővel rájöttem, és megtanultam, hogy a bölcsességnek mindig felül kell bírálnia az érzelmeket – felsóhajtott. – Nagyon dühös voltam, amikor a nagybátyád először eljött hozzám, hogy beszéljen velem. Felháborodtam. Dacossá tett, elhatároztam, hogy maradok minden érv ellenére, ami ellenünk szólt. De nem vagyok kőből. – A nagybátyám? Pompa herceg? – hitetlenkedtem. Lassan bólintott. – Azt kérte, hogy maradjon köztünk, hogy meglátogatott. Semmi sem származik belőle, ha megtudod. A családja érdekei szerint kell cselekednie. Azt mondta, hogy meg kellene értenem. Értettem, de csak feldühödtem tőle. Csak később értette meg velem, hogy az én érdekeimet is szolgálja – elhallgatott, egyik kezével letörölte az arcát. Sírt. Átsétáltam a szobán, gyengéden a karjaimba zártam. Nem tiltakozott, ami meglepett. Óvatosan tartottam, mintha törékeny pillangó lett volna. A mellkasomra hajtotta a fejét. – Még pár hónap és elég pénzt gyűjtök össze, hogy újrakezdhessem. Talán csak arra futja, hogy béreljek egy helyet és saját boltra kezdjek kuporgatni. Ez a szándékom. Türelem úrnő kedves hozzám, Füze pedig jó barátommá vált, de nem szeretek cseléd lenni. És nem csinálom tovább, mint kellene – remegett egy kicsit, úgy tűnt, kifogyott a szavakból. – Mit mondott neked a nagybátyám? – kérdeztem óvatosan. – Ó – nyelt egyet és azt hiszem, beletörölte könnyes arcát az ingembe. – Csak amire számíthattam volna. Mikor először jött el hozzám, hűvös volt és fölényes. Azt hiszem… valami szajhának hitt. Figyelmeztetett, hogy a király nem tűrne el még egy botrányt. Tudni akarta, hogy állapotos vagyok-e. Természetesen dühös voltam. Mondtam neki, hogy lehetetlen, hogy állapotos lennék… – elhallgatott és megértettem, micsoda szégyen lehetett neki, hogy valaki ilyet kérdezett tőle. – Akkor azt mondta, hogy ha ez igaz, akkor rendben van. Aztán megkérdezte, hogy mit gondolok, mit érdemlek kárpótlásul amiért félrevezettél. Mintha kést döftek volna belém. Egyre dühösebbnek éreztem magam, de uralkodtam magamon.

– Azt mondtam, hogy nem számítok kárpótlásra, hogy ugyanannyira megtévesztettem magam, mint te engem. Akkor pénzt ajánlott, hogy menjek el és soha ne beszéljek rólad, vagy arról, hogy mi történt kettőnk közt. Nehezére esett beszélni róla. Tudtam, hogy a büszkesége alig visel el ilyesmit. – Elegendő pénzt kínált, hogy nyithassak egy gyertyakészítő boltot. Mérges voltam. Azt mondtam, hogy nem lehet megfizetni, hogy ne szeressek valakit, ha a pénz rábírna, hogy szeressek, vagy ne szeressek valakit, akkor valóban szajha volnék. Nagyon feldühödött, de elment – szaggatottan felsóhajtott, aztán elnémult. A vállára csúsztattam a kezem, éreztem, hogy ott a legfeszültebb. Megsimogattam lágyan leomló haját. – Pompa nagy bajkeverő – mondtam. – Azzal akar ártani nekem, hogy elzavar téged. Hogy megszégyenítsen azzal, hogy téged megbánt – megráztam a fejemet saját ostobaságomon csodálkozva. – Sejthettem volna. Csak arra gondoltam, hogy ellened szervezkedik majd. Vagy ártani akar neked. De Burricknak igaza van. Pompának nincsenek erkölcsei, nem kötik semmilyen szabályok. – Először csak hűvös volt, de sohasem nyers. Azt mondta, csak mint a király hírnöke jött, hogy elkerülje a botrányt. Később, miután többször beszéltünk, azt mondta, hogy sajnálja, hogy ennyire szorult a helyzetem és megmondja a királynak, hogy nem én idéztem elő a helyzetet. Még gyertyát is hozott nekem és többeknek elmondta, hogy mivel foglalkozom. Azt hiszem, segíteni próbál, FitzLovag. Legalábbis így látja. Hallani, ahogy Pompát védte, fájdalmasabb volt, mint bármi, amit a fejemhez vághatott volna. Pompa. Az a rengeteg idő, amit egyedül töltöttem, elkerültem, nem beszéltem vele, hogy ne okozzak botrányt. Egyedül hagytam, Pompa pedig belophatta magát a szívébe, hogy mézesmázos szavaival tönkretegye a képet, amit Molly alkotott rólam. Kihasználta a helyzetet, a szövetségesének állította be, amíg én nem szóltam hozzá és rossz színben tüntethetett föl. Visszafogtam magam, hogy ne szóljak több rosszat róla Mollynak. Csak úgy tűnne, hogy vissza akarok vágni. – Beszéltél Pompa látogatásairól Türelemnek, vagy Füzének? Ők mit mondtak róla? Megrázta a fejét, amitől szétterült a haja a vállán. – Figyelmeztetett, hogy ne szóljak róla senkinek. Még neked sem lett volna szabad beszélnem róla. Azt mondta, hogy Türelem és Füze jobban megbecsülnek, ha azt hiszik, hogy magamtól jutottam erre az elhatározásra. Azt is mondta, hogy… nem eresztenél el, ha… megtudnád, hogy ő javasolta. Azt kell hinned, hogy saját akaratomból fordultam el tőled. – Ismer ennyire – jegyeztem meg. – Nem kellett volna elmondanom – dünnyögte. Elhúzódott az ölelésemből, hogy a szemembe nézhessen. – Nem tudom, miért mondtam el. A szeme és a haja az erdő színei voltak. – Talán te sem akarsz elereszteni – mondtam. – El kell eresztened – mondta. – Mindketten tudjuk, hogy nincs jövő a számunkra. Egy pillanatig minden mozdulatlan volt. A tűz magának pattogott. Egyikünk sem mozdult, de valahogy olyan helyre kerültem, ahonnan minden érintését és illatát fájdalmasan részletesen érzékeltem. A szemei és bőrének, hajának fűszeres illata egyek voltak testének lágyságával és melegével. Úgy érzékeltem Mollyt, mintha új szín lett volna, amit addig még nem látott a szemem. Minden aggodalom, minden gondolat megtorpant abban az éber pillanatban. Tudtam, hogy remegek, mert kezét a vállamra tette, hogy csillapítsa. Melegség árasztott el a kezeitől. Lenéztem a szemeibe és eltűnődtem azon, amit láttam bennük. Megcsókolt. Az az egyszerű mozdulat, mintha egy áradatot indított volna el. Ami ezután következett, az csókjának végtelen folytatása volt. Nem álltunk meg, hogy eltöprengjünk a bölcsességen, vagy az erkölcsökön. Egyáltalán nem tétováztunk. Együtt merültünk bele az újdonságba és el sem tudok képzelni annál nagyobb teljességet, mint amit megosztott csodálkozásunk nyújtott. Mindketten egésszé váltunk azon az éjszakán, megszabadulva elvárásainktól és korábbi emlékeinktől. Ugyanannyi jogunk volt egymáshoz, elvettem és adtam, és esküszöm rá, hogy soha nem fogom megbánni. Annak az éjszakának az ügyetlensége lelkem egyetlen igazi tulajdona. Reszkető kezeim nem tudták kibontani hálóingét. Molly tapasztaltnak tűnt és határozottnak, ahogy megérintett, de hirtelen lélegzetvétele elárulta, amikor hozzám ért. Nem számított. Tudatlanságunk mindkettőnknél ősibb tudássá vált. Igyekeztem gyengéd lenni és erős egyszerre, de elcsodálkoztam Molly erején és gyengédségén is. Egyszer hallottam, hogy valaki táncnak nevezte, másvalaki csatának. Vannak férfiak, akik mindent tudó kacagással beszélnek róla, mások vicsorogva. Hallottam a piaci asszonyokat kuncogni róla, voltak, akik portékaként kínálták. Számomra bizonyos dolgok elmondhatatlanok. A kék színt csak tapasztalni lehet, akárcsak a jázmin illatát, vagy a furulya hangját. Egy csupasz váll íve, a kebel különös nőies lágysága, a riadt hang, amikor engednek az utolsó határok, a nyak illata, bőrének íze csak apró részletek, és bármilyen

édesek, nem írják le az Egészet. Ezernyi részlet sem lenne képes ábrázolni. A kandalló sötétvörös parázzsá hamvadt, a gyertyák kialudtak, úgy tűnt olyan helyre érkeztünk, ami idegennek tűnt és kiderült, hogy az otthonunk. Azt hiszem, odaadtam volna az egész világot, hogy ott maradhassak az összegyűrt lepedők és paplanok közé bújva, Molly mozdulatlanságát lélegezve. Testvér! Ez jó! Fölpattantam, mintha darázs csípett volna belém, fölriasztva Mollyt bóbiskolásából. – Mi az? – Görcs állt a lábikrámba – hazudtam, ő pedig elhitte, nevetve. Oly egyszerű füllentés, de hirtelen elszégyelltem magam, szégyelltem minden kimondott hazugságomat. Szóra nyitottam a szám, hogy elmondjak mindent. Hogy a király orgyilkosa vagyok, a gyilkos szerszáma, hogy azt a tudást, amit éjszaka szereztünk, akaratlanul is megosztottam egy farkassal. Hogy önként adta oda magát egy embernek, aki másokat ölt és megosztotta az életét egy állattal. Elképzelhetetlen volt. Ha elmondanám, megbántanám és megszégyeníteném. Örökre bepiszkítva érezné magát. Arra gondoltam, hogy el tudnám viselni, ha megvetne, de azt nem, hogy magát is megvesse. Arra gondoltam, hogy jobb, ha összeszorítom a számat, hogy megtartsam magamnak ezeket a titkokat, mint hagyni, hogy az igazság pusztítsa el őt. Hazudtam tehát magamnak? Nem tesszük ezt mindannyian? Feküdtem az ágyában, meleg karjai körém fonódva, testének vonala az oldalam mellett és megígértem magamnak, hogy megváltozom. Nem leszek többé, ami voltam és akkor soha nem kell elmondanom neki. Holnap, ígértem meg magamnak, holnap elmondom Árnynak és Elmésnek, hogy többet nem gyilkolok nekik. Holnap elmagyarázom Éjszemnek, hogy miért kell elválnunk. Holnap. De ma, ezen a napon, amikor már hajnalodott, ki kellett lovagolnom a farkassal az oldalamon, hogy szipolyozottakra vadásszunk. Mert Elmés elé friss győzelemmel kell járulnom, hogy jó hangulatban legyen, amikor engedélyt kérek tőle. Ezen az estén, amikor véget ért a gyilkolás, megkérem, hogy engedjen összeházasodnom Mollyval. Megígértem magamnak, hogy az engedélyével új életet kezdek, mint egy férfi, akinek nem kell titkolóznia szeretett asszonya előtt. Megcsókoltam a homlokát. – El kell mennem – suttogtam, ő pedig mocorogni kezdett. – De remélem hamarosan visszatérek. Ma elmegyek Elmés királyhoz, hogy az engedélyét kérjem. Megmozdult és kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézte, ahogy meztelenül kiszálltam az ágyából. Megraktam a pislákoló tüzet a kandallóban, aztán kerültem a tekintetét, amíg összeszedtem szétszóródott ruháimat és felöltöztem. Ő nem volt félénk, mert ahogy fölnéztem, miközben becsatoltam az övemet, magamon éreztem a tekintetét és mosolygott. Elvörösödtem. – Úgy érzem, máris házasok vagyunk – suttogta. – Nem tudom elképzelni, milyen eskü köthetne össze jobban minket. – Én sem – leültem az ágy szélére, hogy megfogjam a kezét. – De nagy elégedettségemre fog szolgálni, hogy mindenkivel tudassam. Az pedig, hölgyem, menyegzőt kíván. De most mennem kell. – Maradj még. Biztos van még egy kis időnk, mielőtt mindenki fölkel. Előrehajoltam, hogy megcsókoljam. – Vissza kell szereznem egy bizonyos kötelet, ami a bástyákról lóg le az úrnőm ablakához. – Maradj legalább addig, míg kötést cserélek a válladon. Hogyan sérültél meg? Meg akartam kérdezni az éjszaka, de… Rámosolyogtam. – Tudom. Érdekesebb dolgok adódtak. Nem, kedvesem, de ígérem, a szobámban ellátom a sebemet még ma reggel – kedvesemnek nevezni férfiasabb dolognak tűnt, mint bármi más, amit addig mondtam, vagy tettem. Megcsókoltam és megígértem magamnak, hogy utána már indulok is, de azon kaptam magam, hogy vonakodok elhúzni a vállamat az érintésétől. Felsóhajtottam. – Mennem kell. – Tudom. De nem mondtad el, hogyan sérültél meg. Hallottam a hangján, hogy nem aggasztották a sebeim, csak remélte, hogy tovább tartóztathat. Mégis elszégyelltem magam és igyekeztem a legártatlanabb hazugságot kiötölni. – Kutyaharapások. Egy szuka kölykedzett a minap. Lehajoltam, hogy fölvegyem az egyiket, de a szuka rám ugrott. Azt hiszem, nem ismertem olyan jól, mint gondoltam. – Szegény fiú. Biztos, hogy jól kitisztítottad? Az állatok harapásai könnyen elfertőződnek. – Kitisztítom újra, amikor átkötözöm. De most mennem kell – betakartam a paplannal. – Aludj még egy keveset, mielőtt fölkel a nap. – FitzLovag! Megálltam az ajtóban és visszafordultam. – Igen? – Gyere el hozzám ma éjjel. Mindegy, hogy mit mond a király. Tiltakozásra nyitottam a szám.

– Ígérd meg! Különben nem élem túl a napot. Ígérd meg, hogy visszatérsz. Mert mindegy, hogy mit mond a király, tudnod kell: most már a feleséged vagyok. És mindig az leszek. Örökké. Megdobbant a szívem e szavak hallatán és nem tudtam mást tenni, mint bután bólintani. A tekintetem kielégíthette, mert a mosoly, amit rám vetett, fényesebb volt a delelő nyári napnál. Kinyitottam az ajtót és körülnéztem a sötét folyosón. – Zárkózz be utánam – suttogtam vissza, aztán kisurrantam a hajnali sötétségbe.

13

Vadászat

A

MESTERSÉG, MINT MINDEN MÁS tudás, számos módon tanítható. Galenus, Elmés király udvari Oktatója a nélkülözés és a kényszerített nehézségek árán törte át tanítványai belső védelmeit. Miután a legalapvetőbb túlélésig lealacsonyította diákjait, az védtelen és fogékony lett Galenus sugalmazásaival szemben és a rá erőltetett Mesterségbeli technikák iránt. Azok a diákok, akik átvészelték a tanításait megbízhatóan tudták használni a Mesterséget és végül Galenus kotériájává váltak, nem voltak különösebben erős talentumok. Galenus szinte nyilvánosan is elégedett volt magával, amiért kis tehetségű diákokat képes volt megbízható képességű Mesterséghasználóvá nevelni. Lehet, hogy ez az igazság. Vagy talán a nagy potenciállal rendelkező tanítványokat tökéletes szerszámmá rombolta le. Sokan szembeállítják Galenus technikáit elődjével, Magánnyal. Ő volt az, aki kezdetben tanította a fiatal Igazság és Lovag herceget. Igazság beszámolói szerint Magány sokat ért el azzal, hogy kedvességgel, gyengédséggel bírta rá diákjait, hogy leeresszék a védőfalaikat. Igazság és Lovag herceg erős Mesterségbeli képességeket fejlesztettek ki magukban. Magány halála sajnos még azelőtt bekövetkezett, hogy befejezte volna a tanításukat és mielőtt Galenus olyan szintre jutott volna, hogy teljes jogú Oktató lehessen. Csak találgatni lehet, hogy mekkora tudás szállt a sírba Magánnyal és milyen potenciális adottságok maradtak rejtve a királyi mágiában, amit talán soha nem fedeznek föl újra. * Kevés időt töltöttem a szobámban aznap reggel. A kandallóban kialudt a tűz, de nem csak ez volt az oka, hogy borzongtam. Körülnéztem sivár, kietlen szobámban, amit hamarosan magam mögött hagyok. Sivárabbnak tűnt, mint valaha. Vacogva, hideg vízzel mosakodtam meg és mostam ki a sebeimet, melyek már szebben néztek ki és lassan gyógyultak. Vastagon felöltöztem, a kötött hegyvidéki ing fölé bőrzekét vettem és vastag bőrnadrágot öltöttem föl. A derekamra csatoltam a kardomat és a biztonság kedvéért magamhoz vettem egy kisebb kést is. Kifinomultabb fegyvereim közül apró tasakot választottam, barnás porral. Mindezek ellenére védtelennek és ostobának éreztem magam, ahogy elhagytam a szobámat. Egyenesen Igazság tornyába mentem. Tudtam, hogy várni fog rám, hogy finomítsa Mesterségbeli silány tudásomat. Valahogy meg kell győznöm, hogy szipolyozottakra kell vadásznom. Fürgén másztam meg a lépcsőket és azt kívántam, hogy legyen már vége a napnak. Egész életemet arra a pillanatra tettem föl, amikor Elmés király előtt állva engedélyt kérek rá, hogy nőül vegyem Mollyt. A puszta gondolatra ismeretlen érzések rohantak meg olyan gyorsan, hogy lassítanom kellett a lépcsőkön. – Molly – suttogtam magamnak és a szó megerősítette elhatározásomat és tovább hajtott. Hangosan kopogtam Igazság ajtaján. Inkább éreztem, mint hallottam Igazság válaszát. A szoba mozdulatlannak tűnt, hűvös levegő áramlott be az ablakon át, Igazság előtte ült régi székében és a hidegtől kipirult arccal bámult a tenger felé. A mozdulatlanság látszólagos volt, olyan érzésem támadt, mintha forgószél közepében álltam volna, ahogy Igazság gondolatai a Mesterség segítségével megérintettek. Szédítő utat tettünk meg hajótól hajóig, ami a közeli vizeken csak elérhető volt. Elsuhantunk egy kereskedő gondolatai mellett, aztán egy hálójavító asszonyhoz érkeztünk, aki magában dünnyögött, ahogy a kapitány sürgette. Találtunk egy kormányost, aki állapotos felesége miatt aggódott, és három családot, akik rákokat és kagylókat kerestek a hideg fövenyen. Egy tucatnyi másikat is meglátogattunk még, mielőtt Igazság visszaterelt minket a saját testünkbe. Szédültem. Közelebb léptem az ablakhoz, hogy Igazság mellett álljak. Még mindig a horizontot bámulta, de hirtelen megértettem a térképeit és azt, hogy miért készítette őket. Az életek csodálatos hálója, amiket a kedvemért megérintett, olyan volt, mintha kinyitotta volna a tenyerét, hogy megmutassa legdrágább kincseit. Az embereket. Az ő népét. Nem sziklás partvonal, vagy gazdag legelők fölött vigyázott, hanem az emberek fölött, ezek fölött az apró életszikrák fölött, amik nem az ő életei voltak, de megbecsülte őket. Ez volt Igazság királysága. A papíron behúzott természetes határok fogták körbe őket. Egy pillanatig éreztem értetlenségét, amiért valaki ártani akar ezeknek az embereknek és osztoztam heves elhatározásában, hogy

nem enged át még egy életet a Vörös Martalócoknak. A világ újból megszilárdult körülöttem, ahogy az örvénylés elcsitult és minden mozdulatlanná vált a toronyszobában. – Tehát. Vadászni akarsz ma. Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja a gesztust. Nem számított. – Igen, a szipolyozottak még közelebb járnak, mint gondoltuk. – Számítasz rá, hogy meg kell küzdened velük? – Javasoltad, hogy felkészülten menjek. Először megpróbálom a mérget, de ha nem vennék be, lehet, hogy rám akarnak támadni. Mindenesetre magammal viszem a kardomat. – Gyanítottam. De vidd inkább ezt – emelt föl egy kardot, ami hüvelyében állt a székének támasztva. A kezembe adta, én pedig egy darabig csak bámulni tudtam. A bőr szépen volt megmunkálva, a markolat díszítése pedig azt a szépséget és egyszerűséget követte, amit csak egy mesterember tud elkészíteni. Igazság biccentésére kihúztam a kardot. A penge csillogott és ragyogott, a kovácsolás és az edzés vízszerű fényt adott neki. Várakozva és szinte súlytalanul gubbasztott a kezemben. Finomabb kard volt, mint amilyet megérdemeltem. – Szertartásosan és nyilvánosan kellene átadnom, de odaadom most, hogy biztosabban visszatérj a vadászatodról. Télbúcsúztató ünnepén majd visszakérem, hogy hivatalosan is átadjam neked. Visszacsúsztattam a tokjába, aztán kirántottam, fürgén és könnyedén mint egy lélegzetvétel. – Úgy érzem, esküt kellene tennem a karddal a kezemben – mondtam zavartan. Igazság megengedett magának egy mosolyt. – Kétségtelen, hogy Pompa elvárná tőled, de én nem hiszem, hogy szükséges a kardoddal fölesküdni rám, amikor az életeddel már megtetted. Bűntudat ébredt bennem. Összeszedtem minden bátorságomat. – Igazság, hercegem. Ma orgyilkosként indulok szolgálni téged. Még Igazság is meglepődött. – Egyenes beszéd – csodálkozott. – Azt hiszem, eljött az ideje. Ma így szolgállak téged, de már belefáradt a lelkem. Az életemmel esküdtem föl neked és ha megparancsolod, folytatnom is kell. De az a kérésem, hogy találj számomra más elfoglaltságot. Igazság sokáig hallgatott. Az öklére támasztotta az állát, úgy szólalt meg. – Ha csak nekem esküdtél volna föl, talán gyorsan és egyszerűen tudnék válaszolni rá. De én csak a trónörökös vagyok. Ezt a királyodtól kell kérned. Akárcsak a házasodási szándékodat. A csönd még jobban megsűrűsödött. Nem találtam szavakat, végül Igazságnak kellett megtörnie. – Megmutattam, hogy hogyan őrizd az álmaidat. Ha nem teszed meg, ne hibáztass másokat, amiért kiszivárognak. Legyűrtem a haragomat. – Mennyit? – kérdeztem ridegen. – Olyan keveset, amennyit csak lehet. Hozzászoktam már, hogy őrizzem a saját gondolataimat, de kevésbé ahhoz, hogy másokét kizárjam. Különösen olyasvalakiét, aki olyan erős, még ha képzetlen is a Mesterségben, mint te. Nem állt szándékomban leskelődni a… légyottodon. Hallgatott. Nem bíztam a saját szavaimban. Nem csak a saját magánéletemet árultam el, hanem Mollyét is. Hogyan magyarázom ezt el neki? El sem tudtam képzelni, mint ahogy azt sem, hogy újabb titok fúrja be magát kettőnk közé. Mint mindig, Igazság hű volt a nevéhez. Az óvatlanság az én bűnöm. Igazság nagyon halkan szólalt meg. – Az igazat megvallva, irigyellek, fiú. Ha rajtam múlna, már ma megházasodhatnál. Ha Elmés visszautasítja a kérésed, vésd az eszedbe, sőt megmondhatod Pirosszoknyás Kisasszonynak is: ha király leszek, szabadon házasodhatsz. Nem teszem meg azt, amit velem tettek. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy mit vettek el Igazságtól. Más dolog együtt érezni egy férfival, akinek nem ő maga választotta a feleségét és más dolog, ha valaki kedvese mellől fölkelvén rájön, hogy a másik férfi soha nem élheti át azt a teljességet, ami nekem jutott. Milyen keserű is lehetett neki belepillantani abba, amin Mollyval osztoztunk. – Igazság. Köszönöm – mondtam. Egy pillanatra a szemembe nézett, aztán rám mosolygott. – Nos. Azt hiszem, igen – tétovázott. – Ez még nem ígéret, ne úgy vedd. Talán többet tudok tenni a másik ügy érdekében mostanság. Talán nem tudsz majd… diplomataként szolgálni, ha más teendőid adódnak. Olyan teendőket, amik sokkal értékesebbek. – Mint például? – kérdeztem óvatosan. – Gyarapodnak a hajóim, napról napra alakulnak az ácsok kezei alatt. És mégis, megtagadtatott

nekem, amire leginkább vágyom. Nem hajózhatok ki velük. Persze van benne némi igazság, innen talán könnyebben át tudom látni és irányítani őket. Itt nincs veszélyben az életem, innen talán több hajó támadását tudom vezényelni – megköszörülte a torkát. – Másrészről, nem fogom érezni a szelet, a vitorla surrogását, a lapátok csobbanását és soha nem fogok harcolni a Martalócokkal, pedig vágyom rá, hogy vérüket vegyem a vérünkért – visszafojtott düh torzította el az arcvonásait, egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje magát. – Ezért, hogy a hajók minél hatékonyabbak legyenek, mindegyik fedélzetére kell valaki, aki legalább venni tudja az üzeneteimet. Még jobb lenne, ha az a valaki vissza is tudna küldeni részletes információt arról, hogy mi történik a hajó fedélzetén. Ma láthattad, mik a korlátaim. Igen, olvasok bizonyos emberek gondolataiban, de nem tudom irányítani, hogy mire gondoljanak. Néha sikerül találnom valakit, aki fogékonyabb a Mesterségre és befolyásolhatom a gondolatait. De az nem ugyanaz, mintha gyors válasz történik az utasításaimra. – Gondolkoztál már a hajózáson, FitzLovag? A megdöbbenés nem írja le azt, amit akkor éreztem. – Én… most emlékeztettél rá, hogy bizonytalan a Mesterségbeli tudásom, uram. És tegnap fölhívtad rá a figyelmemet, hogy harcban inkább a kézitusára vagyok hajlamos, mint a kardforgatásra, még Hod kiképzése ellenére is… – Most pedig emlékeztetlek rá, hogy télközepet írunk. Már nincs túl sok idő hátra tavaszig. Említettem azt is, hogy ez csak egy lehetőség, semmi több. Csak a legegyszerűbb dolgokra tudlak megtanítani addig. A többi rajtad múlik, attól tartok. FitzLovag, képesnek érzed magadat arra, hogy tavaszra megtanuld irányítani a Mesterséget és a fegyveredet? – Ahogy te mondtad, hercegem, nem ígérhetem meg, de szándékomban áll. – Remek – Igazság határozottan méregetett. – Elkezded ma? – Ma? Ma vadásznom kell. Nem merem elhanyagolni, még emiatt sem. – A kettő nem zárja ki egymást. Vigyél magaddal. Egy darabig értetlenül néztem aztán bólintottam. Azt hittem, hogy fölkel, veszi a csizmáját, köpönyegét, kesztyűjét és lemegyünk az istállóba. Ehelyett megérintette a homlokomat. Ahogy a jelenléte beszivárgott a fejembe, az első reakcióm az volt, hogy harcoljak ellene. Nem olyan érzés volt, mint korábban, amikor csak megérintette a gondolataimat, hogy átlapozza őket, hanem helyet foglalt az elmémben. Azóta nem rontott így rám senki, mióta Galenus rám támadt. Igyekeztem kiszabadulni a fogásából, de mintha vasbéklyók tartottak volna. Minden megállt. Bíznod kell bennem. Bízol bennem? – álltam, izzadtan és reszketve, mint egy ló, aminek kígyó kúszott a karámjába. Nem tudom. Gondolkozz rajta – javasolta és visszahúzódott. Még éreztem a jelenlétét, ahogy várakozik, de tudtam, hogy elzárja magát a gondolataim elől. Járt az agyam, túl sok mindent kellett elrendeznem. Ez olyan dolog volt, amit meg kellett tennem, ha nem akartam többé orgyilkos lenni. Esély volt arra, hogy a titkokból régi titkok legyenek, ne folytonos rejtegetnivalók Molly elől. Meg kellett tennem. De hogyan? Hogyan engedelmeskedjek és rejtsem el egyúttal Éjszemet és a kapcsolatunkat. Kinyúltam Éjszem felé. A kötelékünk titok. Annak kell maradnia. Ezért ma egyedül kell vadásznom. Megértetted? Nem. Ostobaság és veszélyes. Ott leszek én is, de bízhatsz bennem. Láthatatlan leszek és érzékelhetetlen. – Mit csináltál éppen? – kérdezte Igazság hangosan. A keze a csuklómon volt. Lenéztem a szemébe. Nem volt durvaság a kérdésében, inkább gyermeki kíváncsiság. Minden porcikám mozdulatlan volt, várakozott. Vágytam rá, hogy megosszam valakivel a terhet, hogy legalább egyvalaki legyen a világon, aki mindent tud rólam. Már van – tiltakozott Éjszem. Igaza volt. Nem sodorhattam veszélybe. – Neked is bíznod kell bennem – mondtam a hercegemnek. Töprengő tekintettel nézett rám. – Hercegem. Bízol bennem? – Igen. Egyetlen szóval nekem adta a bizalmát és vele a meggyőződését, hogy bármit is tettem, nem fog ártani neki. Egyszerű dolognak tűnik, de ha egy trónörökös hagyja, hogy az orgyilkosa titkoljon előle valamit, akkor óriási kockázatot vállal. Évekkel azelőtt az apja megvásárolta a hűségemet, ételt, fedőt a fejem fölé, tudást és egy ezüst kitűzőt ajánlva föl cserébe. Igazság egyszerű kijelentése hirtelen többet jelentett, mint minden más. Mindig is kedveltem, de hirtelen minden más elenyészőnek tűnt. Hogyan is ne bízhatnék benne?

Elmosolyodott. – Akkor tudod használni a Mesterséget, mikor szívből teszed – ezzel ismét belépett az elmémbe. Amíg az érintésünk tartott, a kapcsolatot fenntartani nem került semmibe. Éreztem a kíváncsiságát és egy csipetnyi szomorúságot, ahogy az én szemeimmel látta önmagát. Egy tükör könyörületesebb. Megöregedtem. Szükségtelen volt tagadni, amikor az elmémben volt. Szükséges áldozat volt – mondtam. Elengedte a kezemet. Egy pillanatig duplán láttam, ahogy láttam, ahogy lát engem, ahogy látom őt, aztán lecsillapodott. Lassan elfordult, hogy újból a horizontot bámulja, és elzárta a látását előlem. Érintés nélkül teljesen más érzés volt. Lassan kiléptem a szobából és úgy mentem le a lépcsőkön, mintha egy üvegpoharakkal teli tálcával egyensúlyoznék. Pontosan. És mindkét esetben könnyebb, ha nem nézed és nem gondolsz rá olyan erősen. Csak vigyed. Lesétáltam a konyhába, megreggeliztem és igyekeztem természetesen viselkedni. Igazságnak igaza volt. Könnyebb volt fönntartani a kapcsolatunkat, ha nem koncentráltam rá. Míg mások elfoglalták magukat a saját dolgaikkal, sikerült egy maréknyi teasüteményt csúsztatnom a zsebeimbe. – Vadászni mégy? – kérdezte Sára, mikor felém járt. Bólintottam. – Hát, légy óvatos. Mit akarsz fogni? – Vadkanra lesek – rögtönöztem. – Nem igazán levadászni, csak kilesni egyet. Gondoltam Télbúcsúztatóra kiváló fogás lenne. – Kinek? Igazság hercegnek? Hét lóval sem tudnád ki vontatni a várból, kedveském. Túl sokat van manapság a szobájában, biz’ ám, és szegény öreg Elmés király már hetek óta nem evett igazán. Nem is tudom, miért sütöm a kedvenceit, ha érintetlenül jönnek vissza. No, Pompa herceg talán veled tartana, ha nem kócolódik össze a haja – a konyhalányok közt kuncogás támadt az utolsó szavak hallatán. Az arcomat elöntötte a vér Sára szavai hallatán. Nyugalom. Nem tudják, hogy veled vagyok, fiú. Amit pedig mondanak neked, azt nem róhatod a szemükre. Ne árulj el minket. Éreztem Igazság csodálkozását és az aggodalmát, hát elvigyorodtam, megköszöntem Sárának a süteményt, amit rám tukmált útravalónak és kimentem a konyhából. Kormos türelmetlen volt, izgatottan várta, hogy fölszerszámozzam. Burrick haladt el mellettem, amíg a nyerget tettem föl. Sötét szemeivel végigmérte a ruházatomat, az új kardhüvelyt és a markolatot. Megköszörülte a torkát, mint aki mondani akar valamit, de aztán állt némán. Sohasem tudtam, hogy mennyit ismer az igazi munkámból. A Hegyvidéki királyságban elmondtam neki, de aztán kapott egy akkora ütést a fejére, amibe más belehalt volna. Mikor felgyógyult, azt mondta, nem emlékszik mindenre, ami akkor történt, de én néha eltűnődtem. Talán a maga bölcs módján így tartotta meg a titkot, hogy még azok se beszéljék meg, akik tudnak róla. – Légy óvatos – mondta végül dünnyögve. – Nehogy valami baja essék a kancának. – Óvatosak leszünk – ígértem meg, aztán kivezettem Kormost. Még mindig korán reggel volt, éppen elég fény ahhoz, hogy kivezessem Kormost a kapuig. Megeresztettem, hadd válassza meg azt a tempót, ami kényelmes volt neki, hogy bemelegítse magát anélkül, hogy kiizzadna. Úgy határoztam, kerülő úton megyünk el a patakig, nem akartam letérni a kitaposott utakról, amíg csak lehetett. Igazság minden másodpercben velem volt. Nem társalogtunk, de tudatában volt belső párbeszédeimnek. Élvezte a reggeli friss levegőt, a lovaglás örömét, de minél távolabb kerültünk Kosvártól, annál inkább tudatában voltam, hogy kapaszkodnom kell Igazságba. A kezdeti érintés után közös erőfeszítéssé vált a feladat, mintha kezet fogtunk volna. Vajon fönn tudja tartani? Ne gondolj rá. Csak engedd. Még a légzés is komoly feladat, ha figyelsz rá. Pislogtam, hirtelen rádöbbenve, hogy a dolgozószobájában volt, mindennapos teendőit végezte. Mint távoli méhek zümmögése, tudatában voltam Kharimnak, amint éppen valamiről tárgyaltak. Éjszemnek semmi nyomát sem láttam. Igyekeztem nem gondolni rá, nem keresni a nyomait, ami ugyanolyan erőfeszítés volt, mint Igazság tudatát magammal tartani. Olyan gyorsan hozzászoktam, hogy kinyúlok a farkas felé, aki várja az érintésemet, hogy elszigeteltnek, bizonytalannak éreztem magam, mintha a kedvenc késem hiányzott volna az övemről. Az egyetlen kép, képes lett volna teljesen kiűzni őt az agyamból, Molly volt, akire szintén igyekeztem nem gondolni. Igazság nem szidott meg az előző éjszaka miatt, de tudtam, hogy nem tartotta túl becsületesnek. Az a kényelmetlen gondolatom támadt, hogy ha adtam volna magamnak egy kis időt, hogy végiggondoljam, akkor igazat adtam volna neki. Gyáva módon attól a gondolattól is távol tartottam magam.

Ráébredtem, hogy komoly erőfeszítést fektetek abba, hogy ne gondolkodjak. Megráztam a fejem és az előttem álló napra koncentráltam. Az út ritkán járt csapás volt csupán, ami a Kosvár mögötti dombok közt kanyargott és több juh és kecskecsapás szelte át, mint emberi út. Pár évtizeddel ezelőtt egy villám okozta tűz lekopaszította az egész környéket. Az első fák, amik ismét megjelentek a dombokon nyárfák voltak, a tűzvész óta csak nyári legeltetésre használták, mivel kevés más dologra volt alkalmas. Néhanapján prémvadászok, favágók telepedtek meg a környéken pár hónapra. Kis, elszigetelt tanyákból állt, szerény népek lakták. Az út elkeskenyedett, a fák pedig megváltoztak, ahogy beértünk az erdő öregebb részébe. Ott már sötét örökzöldek hajoltak közelebb az úthoz, vastag törzsük, terebélyes lombozatuk volt, tövüket egyenetlen hótakaró borította. Az aljnövényzet ritkás volt, az ágakat még vastagon borította a télen leesett hó, így Kormossal könnyen letérhettünk az útról. Hófödte, lehajló ágak burája alatt haladtunk, félhomályban, ahová még a nappali zajok is csak tompán jutottak el. Egy bizonyos helyet keresel. Információid vannak arról, hogy merre jártak szipolyozottak? Egy patakparton látták őket, egy őzből lakmároztak. Éppen tegnap volt. Azt gondolom, onnan nyomon tudom követni őket. Ki látta őket? Tétováztam. Egy barátom. Félénk alak, de megnyertem a bizalmát és néha, ha furcsa dolgokat lát, eljön és elmondja nekem. Ühüm éreztem Igazság fenntartásait a történetemmel kapcsolatban. Nos, akkor nem kérdezek többet. Attól tartok bizonyos titkok szükségesek. Emlékszem egy félbolond kislányra, aki anyám lábánál szokott ücsörögni. Mindig adott neki ennivalót és ruhákat, meg édességet. Senki sem figyelt rá túlságosan. De egyszer, amikor nem vettek észre, hallottam, ahogy a kislány elmeséli anyámnak, hogy látott egy férfit egy tavernában, aki csinos nyakláncokat és karpereceket árult. Azon a héten a királyi őrség letartóztatott egy hírhedt útonállót ugyanabban a tavernában. A csendes népek gyakran többet tudnak. Bizony. Barátságos hallgatásba burkolózva lovagoltunk tovább, néha emlékeztetnem kellett magam, hogy Igazság nem volt velem. De kezdem azt kívánni, bárcsak ott lennék. Túl rég volt már, fiú, hogy csak a lovaglás végett jártam volna errefelé. Nem is emlékszem mikor csináltam utoljára valamit pusztán azért, hogy megtegyem. Éppen bólintottam a gondolatára, amikor sikoly törte meg az erdő csöndjét. Egy fiatal teremtmény éles sikolya volt, ami hirtelen hallgatott el és mielőtt észbe kaptam volna, kinyúltam felé. Az Ösztön szótlan pánikot érzett, halálfélelmet és hirtelen rémületet Éjszem felől. Elzártam a tudatomat, de Kormost a hang irányába fordítottam. A nyakába kapaszkodva siettünk a fák labirintusában, dombnak föl, lassabban, mint szerettem volna. Megmásztuk a gerincet és olyan látvány tárult elém, amit sosem fogok elfelejteni. Hárman voltak, rongyosak, bűzösek és szakállasok. Vicsorogtak és morogtak egymás közt, ahogy harcoltak. Az Ösztönöm nem érzékelt életjeleket felőlük, de felismertem a szipolyozottakat, akiket Éjszem az előző éjszaka mutatott. A kislány nagyon apró volt, hároméves talán, gyapjútunikája sárga színű, szerető anya keze munkája. Úgy harcoltak fölötte, mintha egy csapdába esett nyúl lett volna, a végtagjait cibálták, mint egy groteszk kötélhúzó versenyen, nem is törődve az aprócska élettel, ami még pislákolt benne. Felmordultam dühömben és kirántottam a kardomat, éppen abban a pillanatban, amikor az egyik szipolyozott határozott rándítása hangos reccsenést okozott a kislány nyakában. Kiáltásomra egyikük rám nézett, a szakálla csillogott a vértől. Nem várta meg a halálát, máris evett. Megsarkantyúztam Kormost és úgy zúdultunk le a domboldalról, mint a megtestesült bosszú lóháton. Balról az erdőből Éjszem robbant a helyszínre, már rajtuk is volt, egyenesen az egyik válla közé hátulról és kitátotta a pofáját, hogy belemarjon a férfi nyakába. Egyikük felém fordult és maga elé kapta a kezét, hogy védekezzen a kardcsapás elől. Haszontalanul. Olyan erős csapást mértem rá, hogy elválasztottam a fejet a testétől, mielőtt beleakadt volna a pengém az egyik csigolyába. Előrántottam a tőrömet és leugrottam Kormos hátáról, arra a férfira, aki Éjszembe próbálta vágni a kését. A harmadik szipolyozott fölkapta a kislány testét és a fák közé szaladt vele. A férfi veszett medveként küzdött, még azután is csapkodott és szúrt felénk, hogy fölnyitottam a hasát. A belei kilógtak az öve fölött és még mindig utánunk jött. Nem is volt időm elborzadni. Tudván, hogy úgyis meghal, otthagytam és a harmadik után vetettem magam. Éjszem egy felborzolt szürke csík volt a fehér hóban, én pedig átkoztam lassú lábaimat, ahogy követtem. A nyom egyértelmű volt, letaposott hó, vérnyomok és a bűz. Az agyam rosszul működött azokban a percekben, valamiért azt hittem, ha följutok a dombtetőre, valahogy képes leszek visszacsinálni a halálát és újból életre kelteni. Értelmetlen cél hajtott. A hátunkba került. Egy vastag farönk mögül rontott ránk, Éjszem felé hajítva kislány tetemét és

rám vetve magát. Nagydarab volt és izmos, mint egy kovács. A többi szipolyozotthoz képest a méretei és az ereje megmaradt, képes volt elegendő ételhez jutni. Egy űzött vad határtalan haragjával ugrott nekem. Megragadott, elemelt a földtől és ledöntött a hóba, bütykös könyökét a torkom köré fonta. Rám zuhant, hordómellkasa a hátamon landolt és kiszorította belőlem a szuszt. Hátranyúltam, kétszer döftem a tőrömet húsos combjába. Felordított dühében és még jobban rám nehezedett, arcomat a fagyott földbe nyomta. Fekete foltok ugráltak a szemem előtt, Éjszem pedig újabb súlytöbbletként ugrott a szipolyozottra. Azt hittem, elroppan a hátam. Éjszem karmokkal és fogakkal mart a hátába, de az csak belefúrta az arcát a hóba és megfeszítette a hátát. Tudta, hogy fojtogatott. Ráér majd később foglalkozni a farkassal, ha halott vagyok. A dulakodástól fölszakadt a seb a vállamon, meleg vér csordult végig a nyakamnál. Az újabb fájdalom csak egy kis tüske volt a kapálózásom mellett. Vadul megráztam a fejemet a szorításában, a vértől csúszóssá vált bőr elég volt, hogy elfordítsam egy kicsit a nyakam és szabad legyen a gégém. Sikerült újabb kétségbeesett levegőt vennem, mielőtt fogást váltott volna rajtam. Elkezdte hátrahúzni a fejem. Ha nem tud megfojtani, eltöri a nyakam. Volt hozzá ereje. Éjszem taktikát változtatott. Nem tudta elég nagyra tátani a száját, hogy beleférjen a férfi feje, de bele tudta vájni a koponyájába, hogy csíkonként skalpolja meg. Vér zuhogott rám, ahogy a szipolyozott artikulátlanul felüvöltött és a hátamba térdelt. Egy kézzel elengedett, hogy a farkas felé kapjon, én pedig meg tudtam fordulni a szorításában, felrántottam a térdem az ágyékába és jócskán belemélyesztettem a tőrömet az oldalába. Iszonyú lehetett a fájdalma, de nem eresztett, helyette lefejelt, amitől egy pillanatra elsötétedett minden, aztán mindkét kezével átkarolt, hogy összeroppantsa a bordáimat. Ennyire emlékszem összefüggően a küzdelemből. Nem tudom, mi tört rám ezután, talán a legendák harci dühe volt, amiről annyit beszélnek. Fogak, körmök, kés, ezekkel a fegyverekkel rontottam rá, belemartam, ahol csak értem. Mégis, tudtam, hogy nem lett volna elég, ha Éjszem nem ugyanolyan hévvel támadja. Később valahogy kimásztam mozdulatlan teste alól. Fémes ízt éreztem a számban, koszos szőrt és vért köptem ki. A hóba dörzsöltem a kezem, de semmi sem tudta volna megtisztítani. Jól vagy? kérdezte Éjszem a hóban fekve pár lépéssel arrébb. Az ő pofája is véres volt. Harapott egyet a hóból, hogy kimossa a száját. Fölálltam és pár lépést botorkáltam felé, aztán megláttam a kislány testét és leroskadtam mellé. Azt hiszem, akkor fogadtam el, hogy elkéstem, már abban a pillanatban, hogy megpillantottam őket a dombtetőről. Aprócska volt, sűrű fekete haja és sötét szemei voltak. A teste még mindig meleg volt és ernyedt. Aprócska arc, gyöngysornyi apróságú fogak, kerek pofi. A halál még nem ködösítette el a tekintetét; szemei mintha rám néztek volna, felfoghatatlan dolog után kutatva. Kis keze kerek és lágy volt, vértől csíkos, ami egy harapásból szivárgott. Ültem a hóban, ölemben a halott gyermekkel. Ilyen érzés volt hát gyereket tartani a karjaimban. Olyan kicsi és valaha meleg. Mozdulatlan. Lágy hajába fúrtam a fejem és zokogtam. Remegések futottak végig rajtam. Éjszem az arcomat szimatolta és nyüszített. A vállamat kaparászta a mancsaival és hirtelen rájöttem, hogy kizártam őt. Megérintettem, de nem tudtam kinyitni neki az elmémet. Megint felnyüszített és akkor végre meghallottam a lódobogást. Bocsánatkérően megnyalta az arcomat aztán eltűnt az erdőben. Talpra álltam, kezemben a gyermekkel. A lovasok fölértek a dombtetőre, Igazsággal az élen, Burrick mögötte és Penge, meg egy fél tucat katona mögöttük. Rémületemre volt köztük egy nő is, durva öltözékben, Penge mögött ülve a lován. Felkiáltott, amikor meglátott és lecsúszott a lóról, a gyermek felé nyújtott karokkal szaladva felém. Nem tudtam elviselni a szemében megcsillanó reményt és örömöt. A tekintete megtalálta az enyémet és az arca kiürült. Szinte kitépte a kezemből a kislányt, kezébe fogta ernyedt fejét és sikítani kezdett. Térdre rogytam a hóban. A hangjából áradó elkeseredettség elviselhetetlen volt, áttört a falaimon és magával ragadott. Soha nem ért véget. Órákkal később, Igazság szobájában ülve még mindig hallottam. Beleremegtem a hangba, néha borzongás futott végig rajtam. Derékig levetkőztettek, a tűzhely előtt egy széken ültem. A gyógyító tüzet rakott, míg Burrick síri csöndben fenyőtüskéket és földet tisztított ki a vállamból. – Ezek nem friss sérülések – jegyezte meg egyszer, a karomra mutatva. Nem mondtam semmit. Elhagytak a szavak. Egy tál meleg vízben íriszlevelek áztak egy másik növény szárított levelével együtt. Beáztatta a ruhát és lemosta a horzsolásnyomokat a nyakamon. – A kovácsnak nagy kezei voltak – jegyezte meg hangosan. – Ön ismerte? – kérdezte a gyógyító Burrick felé fordulva. – Nem beszéltem vele, de láttam egyszer-kétszer Tavaszünnep alatt a városban. Szép ezüstmíveket árult lószerszámokhoz. Magam is vettem nála kantárhoz valót. Ismét elnémultak. Burrick tovább munkálkodott. A meleg vízben elkeveredő vér nagy része nem

az enyém volt. Horzsolásokon és zúzódásokon kívül épen megúsztam, de egy kicsit szégyelltem, hogy nem esett bajom. A kislány meghalt, nekem szinte semmi bajom. Figyeltem, ahogy Burrick szép fehér kötést tesz a karomra. A gyógyító felém nyújtott egy bögre teát. Burrick elvette tőle, beleszagolt aztán átadta nekem. – Én kevesebb valeriánt használtam volna – csak ennyit mondott. A gyógyító hátrébb lépett és leült a kandalló mellé. Kharim lépett be egy tálcányi étellel, megtisztított egy kisebb asztalt és megterített. Egy pillanattal később Igazság robogott be a szobába. Lekanyarította a köpönyegét és egy szék támlájára dobta. – A piacon találtam meg a férjét – mondta. – Most már vele van. Az asszony az ajtóban hagyta a gyereket, hogy játszadozzék, amíg elment a patakhoz vízért. Mire visszaért a kislány eltűnt – rám nézett, de nem tudtam a szemébe nézni. – Útközben találtunk rá, az erdőben sétált és hívogatta. Tudtam… – hirtelen ránézett a gyógyítóra. – Köszönöm, Dem. Ha végeztél FitzLovaggal, eltávozhatsz. – De még rá sem néztem a… – Jól van – dünnyögte Burrick. A mellkasomon keresztül próbálta a kötéssel rögzíteni a vállsebemen lévő gyolcsot, de nem sikerült. A harapás a vállam és a nyakam közötti izmot csonkította meg. Igyekeztem valami szórakoztatót fölfedezni a gyógyító bosszús tekintetében, amit Burrickra vetett távoztában. Burrick észre sem vette. Igazság egy széket húzott elém. A számhoz emeltem a bögrét, de Burrick kivette a kezemből. – Miután beszéltél. Elég valerián van benne, hogy lefordulj a székről – megfogta és arrébb ment, kiöntötte a felét és feltöltötte meleg vízzel. Miután megvolt vele, karba fonta a kezét és a kandallópárkánynak támaszkodott. Igazságra emeltem a tekintetem és vártam, hogy megszólaljon. Felsóhajtott. – Láttam a gyermeket a szemeddel. Láttam, ahogy harcoltak fölötte. Aztán hirtelen eltűntél. Elveszítettük a kapcsolatot és minden erőmmel sem sikerült megtalálnom téged. Tudtam, hogy bajban vagy, ezért amint lehetett utánad indultunk. Sajnálom, hogy nem értünk oda hamarabb. El akartam mondani mindent Igazságnak. De talán többet jelentene, mint amennyi biztonságos. Burrickra pillantottam, a falat tanulmányozta. Formálisan szóltam. – Köszönöm, hercegem. Nem értetek volna oda hamarább. Már abban a pillanatban késő volt, hogy megpillantottam őket. Igazság lenézett a kezeire. – Tudtam. Jobban tudtam, mint te magad. Érted aggódtam – rám nézett és megpróbált mosolyogni. – A legsajátosabb módja a harci stílusodnak az, ahogy túléled. A szemem sarkából láttam, hogy Burrick mondani akart valamit, de nem tette. Megfagyott az ereimben a vér. Látta a szipolyozottak testét, látta a nyomokat. Tudta, hogy egyedül nem boldogultam volna. Ez volt a legrosszabb, ami még történhetett aznap. Jeges kéz markolta meg a szívem. Az, hogy Burrick még nem szólalt meg, azt jelentette, hogy későbbre, négyszemköztre hagyja a vádjait, amitől még rosszabb lett. – FitzLovag? – Igazság hangja riasztott föl a töprengésemből. – Elnézést, hercegem. Fölnevetett, keserűen. – Elég legyen a „hercegemből”. Légy nyugodt, sem én, sem Burrick nem várjuk el tőled. Burrickkal régóta ismerjük egymást, nem „hercegem”-ezte a bátyámat sem, ilyen helyzetekben. Emlékezz, ő a bátyámnak volt a király embere. Lovag merített az erejéből és volt amikor nem túl gyengéden. Biztos vagyok benne, hogy Burrick tudja, hogy én is hasonlóképp tettem. És azt is tudja, hogy láttam a szemeiddel ma délelőtt. Legalábbis a dombtetőig. Burrickra néztem, aki lassan bólintott. Egyikünk sem tudta, hogy miért van jelen. – Elvesztettem veled a kapcsolatot, amikor elkapott a harci düh. Ha úgy szeretnélek használni, ahogy terveztem, ez nem történhet meg – ujjaival az asztalon dobolt, amíg töprengett valamin. – Az a meglátásom, csak gyakorlással tudod elsajátítani. Burrick. Lovag egyszer azt mondta nekem, hogy szorult helyzetben mindig jobb voltál fejszével, mint karddal. Burrick riadtnak tűnt. Nem számított rá, hogy Igazság tudta ezt róla. Ismét lassan bólintott. – Ezzel szokott ugratni néha. Hogy a fejsze nem úri fegyver, azzal verekedni szoktak. Igazság megengedett magának egy halvány mosolyt. – Akkor illik Fitz stílusához. Megtanítod neki használni a fejszét. Nem hiszem, hogy Hod általában foglalkozik ilyesmivel, bár nem kétlem, hogyha megkérem megtenné. Jobb szeretném, ha te tanítanád, mert azt akarom, hogy Fitz megtanuljon velem maradni a gondolataiban, miközben gyakorol. Ha össze tudjuk kötni a két leckét, talán egyszerre lesz ura

mindkettőnek. Ha pedig te tanítod meg rá, nem kell titokban tartania a jelenlétemet és ez nem vonja el a figyelmét. Meg tudod tenni? Burrick nem tudta teljesen palástolni a rémületét. – Igen, hercegem. – Akkor tedd azt, kérlek. Holnaptól kezdve, minél korábban. Tudom, hogy neked is sok dolgod van. Bízd csak Fürgére a munkát, amíg ezzel foglalkozol. Tehetséges fickónak látszik. – Igen, az – egyezett bele Burrick óvatosan. Újabb információ, amit Igazság tudott. – Rendben – dőlt hátra a székében. Úgy mért végig minket, mintha egy tucatnyi embernek tartott volna eligazítást. – Van valaki, akinek ez nehézségbe ütközik? A kérdést udvarias lezárásnak szánta. – Uram? – kezdte Burrick. A hangja elmélyült és elbizonytalanodott. – Ha szabad… Van… Nem akarom megkérdőjelezni a hercegem ítéletét, de… Visszatartottam a lélegzetem. Az Ösztön. – Mondd csak, Burrick. Azt hittem, világosan megmondtam, hogy itt nem kell „hercegemnek” nevezned. Mi aggaszt? Burrick kihúzta magát és Igazság szemébe nézett. – Helyes ez? Fattyú vagy sem, mégiscsak Lovag fia. Amit ma odafenn láttam… – a szavak egyre könnyebben buktak ki belőle. Igyekezett visszafojtani a dühét. – Odaküldte… Egy mészárszékbe, egyedül. A legtöbb korabeli fiú rég belehalt volna. Igyekszem nem… beleszólni abba, ami nem az én dolgom. Tudom, hogy rengeteg módja van, hogy szolgáljuk a királyunkat. De a Hegyvidéki Királyságban… és amit ma láttam. Nem találhatna mást erre a feladatra az unokaöccsén kívül? Visszanéztem Igazságra. Életemben először láttam igazán dühösnek. Nem vicsorgott, vagy morgott, hanem két izzó fénypont volt a tekintetében. De kimérten szólalt meg. – Nézd meg jól, Burrick. Ez nem egy gyermek. És gondold meg újra. Nem küldtem oda egyedül. Vele voltam, olyan helyzetben, amikor nem számítottunk rá, hogy harcolnia is kell. De túlélte és túlélt már hasonló dolgokat korábban is. És valószínűleg túl is fog még. Igazság hirtelen fölállt. Az egész szoba megtelt az érzelmeivel, még talán Burrick is érezte, mert rám pillantott, aztán kihúzta magát, mint egy katona, aki vigyázzban hallgatja a hercegét. – Nem. Nem ezt a feladatot választanám neki. És nem ezt a feladatot választanám magamnak. Ha jobb időkben született volna. Ha hitvesi ágyban született volna és a bátyám lenne a trón örököse! De nem én választottam ezt a helyzetet és nem is ő. Sem te! Ezért szolgál, akárcsak én. Az ördögbe is, Kettrickennek ebben igaza volt. A király a népe Áldozata. Akárcsak az unokaöccse. Ma reggel mészárlás volt odafönn. Tudom miről beszélsz; láttam, hogy Penge félrevonul öklendezni azután, amit látott és messzire elkerülte Fitzet. Nem tudom, hogy élte túl. Azt tette, amit tennie kellett, gondolom. Hát mit tehetnék, ember? Mit tehetnék? Szükségem van rá. Szükségem van rá ebben az undorító, titkos csatározásban, mert csak ő elég képzett rá. Akárcsak az apám, aki felküld a tornyomba és utasít, hogy égessem ki az agyamat a Martalócok után kutatva, alattomosan manipulálva. Bármit is kell Fitznek tennie, bármilyen tehetséget kell használnia… (A szívem kihagyott pár dobbanást, a levegő megfagyott a tüdőmben) – … akkor használja. Mert most erről szól a történet. A túlélésről. Mert… – Ők az én népem is – nem is vettem észre, hogy én beszélek, amíg mindketten felém nem kapták a fejüket. A hirtelen beállt csendben nagy levegőt vettem. – Sok évvel ezelőtt egy öregember azt mondta nekem, hogy ha idősebb leszek, megértek valamit. Azt, hogy a Hat Hercegség népe az én népem, a véremben van, hogy vigyázzak rájuk, hogy érezzem a fájdalmukat – egy pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy kirázzam a fejemből Árnyat és azt a napot ott Pörölyben. – Igaza volt – mondtam nemsokára. – Ma megölték a gyermekemet, Burrick. És a kovácsomat, és még két embert. Nem a szipolyozottak, hanem a Vörös Martalócok. A vérüket kell vennem cserébe, el kell űznöm őket a partjaimtól. Olyan egyszerű ez, mint a lélegzés, vagy az evés. Valami, amit meg kell tennem. A tekintetük összetalálkozott a fejem fölött. – A vér nem válik vízzé – jegyezte meg Igazság halkan, de volt a hangjában egy kis tűz, egy kevés büszkeség, ami kiűzte a reszketést a tagjaimból. Mély nyugalom szállt meg. Helyesen cselekedtem ma. Hirtelen megértettem és olyan szilárd volt, amilyen csak lehetett. Undorító, embertelen feladat, de az enyém volt és jól végeztem. A népemért. Burrick felé fordultam, aki azzal a tekintettel méregetett, ahogy egy olyan almot szokott, amelyik szokatlanul ígéretesnek látszott. – Megtanítom – mondta Igazságnak. – Arra a kevésre, amit tudok, megtanítom. Meg még néhány dologra. Kezdhetjük holnap, pirkadatkor? – Kiváló – egyezett bele Igazság, mielőtt tiltakozhattam volna. – Most pedig együnk.

Hirtelen rám tört az éhség. Fölkeltem, hogy az asztalhoz lépjek, de Burrick hirtelen mellettem termett. – Mosd meg az arcod és a kezed, Fitz – emlékeztetett finoman. Mire befejeztem, Igazság illatosított vízzel teli tálja elsötétedett a kovács vérétől.

14

Télbúcsúztató

A

TÉLBÚCSÚZTATÓ az év legsötétebb részének ünnepe, egyúttal a visszatérő világosság dicsérete. Az ünnepségek első három napján tiszteletünket tesszük a sötétség előtt. Az ilyenkor regélt történetek és bábjátékok mindig boldogan végződnek. Sózott hal és füstölt hús kerül az asztalokra és az előző évi szüret gyümölcsei. Az ünnepségek középső napján vadászatot tartunk. Friss vér folyik, hogy megünnepeljük az év fordulópontját és friss húst eszünk az előző év gabonájából készült tésztával. A következő három nappal az elkövetkezendő nyár elé nézünk. A rokkákra melegebb színű fonalak kerülnek, a takácsok pedig elfoglalják a nagyterem egyik végét és egymással versengenek, hogy ki tud szebb és vidámabb ruhát készíteni. A történetek kezdetekről szólnak és arról, mivé lettek azok. * Megpróbáltam látogatást tenni a királynál azon a délutánon. A történtek ellenére sem felejtettem el, amit ígértem. Wallace elzavart, mondván hogy a király rosszul érzi magát és nem fogad senkit. Kedvem támadt dörömbölni az ajtón és a Bolondot hívni, hogy bírja rá Wallace-t, hogy beengedjen. De nem tettem. Nem voltam olyan biztos a Bolondhoz fűződő barátságomban, mint azelőtt. Nem is találkoztunk azóta, hogy kigúnyolt. Az emlék hatására eszembe jutottak a szavai, így mikor visszatértem a szobámba, ismét átböngésztem a tekercseket. Az olvasástól elálmosodtam, még a felhígított valerián is erős adag volt. Lehangoltság tört rám. Félretoltam a tekercseket és más dolgokon kezdtem töprengeni. Talán ha a Télbúcsúztatón ki kürtölnénk, hogy mindenki jelentkezzék, aki taníttatott a Mesterségre, talán az segítene. Vagy célponttá válna minden jelentkező? Eszembe jutottak az egyértelmű jelöltek, azok akik velem együtt tanultak. Egyikük sem kedvelt igazán, de attól még hűségesek lehetnek Igazsághoz. Talán Galenus viselkedése megfertőzte őket, de miért ne lehetne kigyógyítani őket belőle? Augustust azonnal kihúztam a listáról. A Jhaampéban történtek kiégették belőle a képességeit. Fűzfaligetbe vonult vissza, a Szől folyó mellé. Nyolcan éltük túl a kiképzést, heten tértünk vissza a próbáról. Én megbuktam, Augustus kiégett. Öten maradtak. Nem igazi kotéria. Eltűnődtem, vajon mind annyira gyűlölnek, mint Szeréné? Engem vádolt Galenus halálával és nem is titkolta. A többiek vajon mennyit tudtak? Felidéztem őket. Justin. Magába forduló típus, túl büszke a Mesterségére. Carrod. Régebben álmatag, kedves fiú volt, azóta, ha nagy ritkán láttam, úgy tűnt, üres a tekintete, mintha nem maradt volna semmi benne. Burl erejét és izmait hájra cserélte, miután nem kellett többé kárpitossággal foglalkoznia. Will mindig jelentéktelen volt, a Mesterség sem változtatott rajta. Mégis, bizonyítottan rendelkeznek a Mesterséggel. Vajon Igazság át tudja képezni őket? Talán. De mikor? Mikor volna ideje ilyen feladatra? Jön valaki. Fölébredtem. Hason feküdtem az ágyamban, körülöttem tekercsek szerteszét. Nem akartam aludni és ritkán merültem ilyen mély álomba. Ha Éjszem nem használta volna az érzékeimet, hogy vigyázzon rám, készületlenül ért volna. Figyeltem, ahogy az ajtó lassan kinyílik. A tűz csak pislákolt a kandallóban, az egész szoba félhomályba borult. Nem zártam be az ajtómat. Mozdulatlanul feküdtem, azon töprengve, hogy ki az, aki ilyen halkan osont be a szobámba, hogy meglepjen. Vagy arra számított, hogy üresen találja a szobámat és a tekercsre volt kíváncsi? Meglazítottam a tőrömet az övemben és fölkészültem egy ugrásra. Az alak lassan becsukta maga mögött az ajtót. A nőstényed az – valahol Éjszem ásított és nyújtózkodott. Nagy levegőt vettem az orromon át. Megéreztem az illatát, aztán hirtelen erő áramlott a végtagjaimba. Mozdulatlanul feküdtem, lehunyt szemmel, hagytam, hogy az ágyhoz jöjjön. Hallottam elsuttogott rosszallását, aztán összeszedte a tekercseket és az asztalra rakta őket. Tétován megérintette az arcomat. – Újfiú? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy alvást tettessek. Mellém ült, az ágy lenyomódott a súlya alatt. Fölém hajolt és finoman megcsókolt. Átkaroltam és magamhoz húztam. A csók után mellém bújt és hozzám simult, némán, kedvesen. Belélegeztem az illatát és igyekeztem nem mozdulni, különösen azokon

a helyeken, ahol a testünk összeért. Az érzés olyan volt, mint egy szappanbuborék; még lélegezni sem mertem, nehogy elpattanjon. Szép ismerte el Éjszem. Itt aztán nincs magány. Akár egy falkában. Megdermedtem, egy kicsit elhúzódtam Mollytól. – Újfiú? Mi baj? Enyém. Ő az enyém és nem osztom meg veled. Megértetted? Önző. Ez nem olyan, mint a hús, ami több, vagy kevesebb, ha megosztjuk. – Egy pillanat, Molly. Görcs állt az izmomba. Melyikbe? – vicsorgás. Nem. Ez nem olyan, mint a hús. A húst mindig megosztom veled, akárcsak a menedéket és mindig melletted fogok harcolni, ha szükséged van rá. Mindig megengedem, hogy csatlakozz a vadászatomhoz és mindig segítek vadászni neked. De ez az én… nőstényem. Csak az enyém, egyedül. Éjszem fölhorkant, megvakarta a füle tövét. Mindig olyan határokat próbálsz meghúzni, amik nem léteznek. A hús, a vadászat, a terület védelme és a nőstények… ez mind a falka. Mikor vemhes lesz, talán nem fogok neki vadászni? Neki, meg a kölyköknek? Nem védelmezem majd őket? Éjszem… Ezt most nem tudom elmagyarázni neked. Már beszélnem kellett volna róla korábban. Most kérlek húzódj vissza. Ígérem, később megbeszéljük. Vártam. Semmi. Eltűnt. – Újfiú! Jól vagy? – Igen… csak egy pillanat – azt hiszem ez volt a legnehezebb dolog az életemben. Molly mellettem feküdt, hirtelen elbizonytalanodva, azon a ponton, hogy elhúzódjon tőlem. Koncentrálnom kellett, hogy megtaláljam a testem határait és ismét a helyére tereljem az elmémet. Egyenletesen lélegeztem. Mint a gyeplő. Mindig ez jutott róla az eszembe és mindig ezt a képet hívtam segítségül. Nem elég laza, hogy kicsússzak belőle, és nem is túl szoros. A testemhez rögzíteni magam, különben fölébresztem Igazságot. – Hallottam a szóbeszédet – kezdte Molly, aztán elhallgatott. – Sajnálom, nem kellett volna eljönnöm. Azt hittem, hogy talán szükséged van… de talán egyedül akarsz maradni. – Ne, Molly, kérlek, gyere vissza – utána vetettem magam az ágyon keresztül és sikerült megragadnom a szoknyája szélét, amikor fölállt. Visszafordult felém, bizonytalansággal telve. – Mindig pontosan rád van szükségem. Mindig. Halovány mosoly jelent meg az arcán, ahogy visszaült az ágy szélére. – Olyan távolinak tűntél. – Igen. Néha ki kell tisztítanom a fejem – elhallgattam, bizonytalanul, hogy mit mondhatnék még anélkül hogy hazudnék. Megfogadtam, hogy többé nem hazudok neki. Megfogtam a kezét. – Ó – mondta nemsokára. Rövid kínos csend telepedett közénk, amiért nem mondtam többet. – Jól vagy? – kérdezte végül óvatosan. – Jól vagyok. Nem jutottam el a királyhoz. Megpróbáltam, de nem érezte jól magát és… – Az arcod… Megsérültél. A szóbeszéd… – Szóbeszéd? – Igazság hallgatásra kötelezte az embereit. Burrick nem beszélt és Penge sem. Talán egyik katona sem beszélt másnak, de meg szokták tárgyalni egymás közt a látottakat, ami könnyen mások fülébe juthatott. – Ne bújócskázz velem. Ha nem akarod elmondani, akkor mondd azt! – Igazság herceg megkért, hogy ne beszéljünk róla. Az nem ugyanaz, mintha nem akarnám elmondani. Molly eltöprengett egy pillanatig. – Azt hiszem tényleg nem ugyanaz. Nekem pedig nem kellene hinnem a pletykáknak. De olyan furcsákat beszéltek… és holttesteket hoztak vissza a kastélyba, hogy elégessék őket. És volt ott egy furcsa asszony, aki egész nap zokogott a konyhában. Azt mondta, hogy szipolyozottak rabolták el a kislányát és megölték. Azt is mondták, hogy harcoltál velük, hogy visszaszerezd a gyermeket, egy másik pedig azt mondta, hogy éppen akkor törtél rájuk, amikor egy medvével harcoltak. Vagy valami ilyesmi. Olyan kusza. Valaki azt mondta, hogy mindet megölted, egy másik aki segített elhamvasztani őket úgy mondta, hogy legalább kettőt valamilyen állat marcangolt meg – elhallgatott és rám nézett. Nem akartam felidézni a történteket, de nem akartam hazudni sem. A valóságot pedig nem mondhattam el. Így csak a szemébe néztem és azt kívántam, bárcsak egyszerűbbek lennének a dolgok. – FitzLovag? Soha nem fogok hozzászokni, hogy ezen a néven szólítson. Felsóhajtottam.

– A trónörökös megkért, hogy ne beszéljünk róla. De igen… egy kislányt megöltek a szipolyozottak. Én is ott voltam, de elkéstem. A legborzasztóbb és legszomorúbb dolog volt, amit valaha is láttam. – Sajnálom. Nem akartam tolakodni, csak olyan szörnyű nem tudni. – Megértem – simítottam végig a haján. A tenyerembe támasztotta az arcát. – Egyszer meséltem neked, hogy álmodtam rólad, amikor Iszapgátban voltál. Úgy tettem meg az utat a Hegyvidéki Királyságból egészen Kosvárig, hogy nem tudtam, mi történt veled. Néha azt hittem, hogy rád zuhant az égő ház; máskor azt, hogy az a nő végzett veled… Molly lesütötte a szemét. – Mikor a ház összedőlt, szikra és füst borult ránk. Megvakította, de én háttal álltam a tűznek. Meg… megöltem a fejszével – hirtelen reszketni kezdett. – Senkinek sem beszéltem róla. Honnan tudtad? – Álmodtam róla – lassan az ágyra húztam. Átkaroltam és még mindig éreztem a reszketését. – Néha, nagyon ritkán vannak igaz álmaim – suttogtam. Egy kissé elhúzódott tőlem, szemei az arcomat kutatták. – Nem hazudnál nekem erről, ugye, Fitz? A kérdés fájt, de megérdemeltem. – Nem, ez nem hazugság, esküszöm. És esküszöm, hogy soha többé nem hazudok… Ujját az ajkamra tette. – Remélem, hogy veled töltöm az életem hátralévő részét. Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani – másik kezével kigombolta az ingemet. Rajtam volt a reszketés sora. Megcsókoltam az ujjait, aztán az ajkát. Valamikor Molly fölkelt és bezárta az ajtómat. Emlékszem, hogy magamban imádkoztam, hogy ne ez legyen az éjszaka, amikor Árny visszatér az utazásából. Nem az volt. Ehelyett messzire utaztam aznap éjszaka, egy olyan helyre, ami egyre ismerősebbé vált, de nem kevésbé volt csodálatos. Az éjszaka közepén ébresztett föl, hogy zárkózzak be utána. Vissza akartam kísérni a szobájába, de elutasította, mondván, hogy erre a dologra még képes nélkülem. Mély álomba merültem. Dübörgésre és kiabálásra ébredtem. Talpra ugrottam, támolyogva és zavartan. A dübörgés az ajtó felől jött, a kiáltás pedig Burricktól, aki engem szólongatott. – Egy pillanat! – kiáltottam vissza. Mindenem sajgott. Magamra kaptam a ruháimat és ajtót nyitottam. Beletelt egy időbe, mire sikerült megküzdenem a zárral. – Mi a baj? – kérdeztem. Burrick csak bámult rám, frissen mosakodott, tiszta ruhákban volt, a haját és a szakállát kifésülte és két fejszét tartott a kezében. – Ó. – Igazság tornya. Siess, már amúgy is elkéstünk. Mosakodj meg elébb. Mi ez az illat? – Illatosított gyertyák – rögtönöztem. – Állítólag nyugodt álmot hoznak. Burrick felhorkant. – Hát ez a fajta illat aztán nem hoz álmot. Az egész szobádnak parfümillata van. Találkozunk a toronyban. Ezzel már el is indult, végigcsörtetett a folyosón, én pedig visszamentem a szobámba és zúgó fejjel állapítottam meg, hogy ezt jelentette Burricknak a kora reggel. Hideg vízzel megmosakodtam, friss ruhákat ástam elő, és éppen magamra öltöttem őket, amikor újból kopogtattak az ajtómon. – Mindjárt megyek! – kiáltottam. A dörömbölés folytatódott, ami azt jelentette, hogy Burrick nagyon dühös. Hát én is az voltam. Megérthette volna, milyen rosszul érezhettem magam a tegnapi nap után. Föltéptem az ajtót, hogy a szemébe nézzek, de a Bolond surrant be, akár a füst. Újfajta fekete-fehér öltözetet viselt, felsőrészének ujjait borostyánszerűen futották be a virágminták. A fekete gallér fölött az arca sápadt volt, mint a telihold télen. Télbúcsúztató, gondoltam. Aznap volt az ünnepségek kezdete. A tél már amúgy is hosszabbnak tűnt, mint öt másik. De aznap éjjel végre elérkezik a fordulópont. – Mit akarsz? – kérdeztem. Nem voltam kíváncsi az ostobaságaira. Nagyot szimatolt a szobám levegőjéből. – Egy kevés abból, ami neked jutott, jól jönne – javasolta, aztán kecsesen hátratáncolt a tekintetemtől. Dühbe gurultam. Fölugrott az ágyamra, aztán átszökkent a túloldalára. – De nem tőled – mondta udvariasan, aztán szégyenlős, kisasszonyos pukedlit vágott. – Nincs időm rád – mondtam undorodottan. – Igazság vár a tornyában és már késésben vagyok. Kifelé. – Ah, micsoda modor. Volt idő, amikor jobban viselted a tréfákat, Fitz – piruettezett a szobám közepén. – Tényleg igazán dühös vagy rám? – kérdezte aztán egyenesen. Nyíltsága megdöbbentett. Fontolgattam a kérdést. – Az voltam – mondtam óvatosan, azon tűnődve, hogy mit forralhat. – Bolonddá tettél aznap, azzal az énekkel annyi ember előtt. Megrázta a fejét. – Ne osztogass rangokat magadnak. A Bolond én vagyok és mindig én vagyok a

Bolond. Különösen aznap, azzal a dallal annyi ember előtt. – Kétségbe vontad a barátságunkat – mondtam kurtán. – Ah, kiváló. Ne legyenek kétségeid, mások is kétségbe vonják, ha azt hiszik, hogy azt hiszed. – Értem. Tehát te szőtted a pletykákat, hogy haragban vagyunk. Most már értem, de akkor is mennem kell. – Ég veled hát, jó szórakozást a favágáshoz a fejszékkel. Próbálj meg ne ügyetlenkedni Burrick előtt – két farönköt dobott a tűzre és látványosan lekuporodott a kandalló elé. – Bolond – kezdtem kényelmetlenül. – A barátom vagy, tudom. De nem szeretném, ha itt maradnál a szobámban, amíg távol vagyok. – Én sem szeretem, ha mások belépnek a szobámba, ha nem vagyok ott. Elvörösödtem. – Az régen volt, és bocsánatot kértem a kíváncsiságomért. Biztosíthatlak, hogy többet nem is csináltam. – És én sem fogom ezután. És mikor visszatérsz, bocsánatot kérek majd én is. Így megfelel? Késésben voltam. Burrick nem fog örülni. Leültem az ágyam szélére, amiben az éjszaka Molly feküdt mellettem. Hirtelen személyessé vált. Elkezdtem rendezgetni a párnákat. – Miért akarsz itt maradni? Veszélyben vagy? – Veszélyben élek, Ficce-ficc. Akárcsak te. Mind veszélyben vagyunk. Itt szeretnék maradni egy darabig, hogy kiutat találjak ebből a veszélyből. Vagy legalább csillapítani azt – jelentőségteljesen biccentett a tekercsek felé. – Igazság rám bízta azokat – mondtam kényelmetlenül. – Nyilvánvalóan azért, mert megbízik az ítéletedben. Talán te is megbízhatsz bennem eléggé. Más dolog rábízni valakire a személyes holmimat és megint más dolog másra bízni azt, amit rám bíztak. Rájöttem, hogy eléggé megbízom a Bolondban, de… – Talán meg kellene kérdeznem Igazságot előbb – javasoltam. – Minél kevesebb közöm van Igazsághoz, annál jobb mindkettőnknek – mondta a Bolond ridegen. – Nem kedveled Igazságot? – rémültem meg. – Én a király Bolondja vagyok. Igazság a trónörökös. Várjon csak. Majd ha ő lesz a király, örökölhet engem is. Hacsak addig nem okozza a vesztünket. – Nem tűröm, hogy valaki rosszat mondjon Igazság hercegről – mondtam halkan. – Akkor igazán elviselhetetlenek lehetnek a napjaid mostanság a kastélyban. Az ajtóhoz mentem és rátettem a kezem a kilincsre. – El kell mennünk, Bolond. Elkéstem – Igazságra tett megjegyzését mintha nekem célozta volna. – Ne légy Bolond, Fitz. Az az én szerepem. Gondolkozz csak. Egy ember csak egy urat szolgálhat. Mindegy, hogy mit mond a szád, Igazság a te királyod. Nem hibáztatlak érte. Te talán hibáztathatsz azért, mert Elmés az én királyom? – Nem, nem hibáztatlak. De nem is gúnyolom előtted. – És nem is látogatod meg, bármennyire kérlek is. – Éppen tegnap jártam az ajtaja előtt, de elzavartak. Azt mondták, nincs jól. – És ha ez Igazság ajtaja előtt történt volna, akkor is ilyen jámboran tűrted volna? Ez elgondolkoztatott. – Nem, azt hiszem nem. – Miért adtad föl olyan könnyedén? – kérdezte a Bolond szomorúan. – Miért nem tesz valamit Igazság az apjáért, ahelyett, hogy elcsábítja tőle az embereit? – Nem csábított el. Egyszerűen Elmés nem tartotta szükségesnek, hogy magához rendeljen. Ami pedig Igazságot illeti, hát róla nem beszélhetek. De mindenki tudja, hogy Pompa Elmés kedvesebbik fia. – Tudja ezt mindenki? Akkor talán azt is tudják, hogy hova húz Pompa szíve? – Van aki tudja – mondtam kurtán. Kezdett veszélyessé válni a beszélgetés. – Gondold csak át. Mindketten azt a király szolgáljuk, akit a legjobban szeretünk, de van egy másik, akit a legkevésbé sem szeretünk. Fitz, nem hiszem, hogy hűségbeli ellentéteink lennének, amíg egyetértünk abban, hogy kit nem szeretünk. Gyere. Valld be, hogy alig volt időd rá, hogy átnézd ezeket a tekercseket, én pedig emlékeztetlek, hogy az az idő, amit ráfordítottál túl gyorsan elszállt. Ez nem olyan feladat, ami várhat a kedvedre. Eltöprengtem a hallottakon. A Bolond hirtelen közelebb jött, a szemeiből mindig nehéz volt olvasni, de a szája elárulta elszántságát. – Üzletet ajánlok. Olyan alkut, amit sehol sem találsz. Egy titok, amit én tudok és neked ígérem, miután elolvashattam a tekercseket egy titokért, ami talán bennük sincs. – Milyen titkot? – kérdeztem vonakodva.

– Az én titkomat – elfordult és a falat bámulta. – A Bolond titkát. Honnét jött ő, s miért? – szeme sarkából rám nézett, de nem mondott többet. Sok-sok év kíváncsisága bújt belém. – Önként adod? – kérdeztem. – Nem. Alkut kínálok, ahogy mondtam. Eltöprengtem. – Később találkozunk. Zárd be az ajtót, ha elmész – ezzel kiléptem a folyosóra. A folyosón cselédek sürgölődtek. Sokat késtem, ezért előbb kocogni, majd futni kezdtem. Nem lassítottam a lépcsőkön sem, egy lendületből fölszaladtam, kopogtattam egyszer, aztán beléptem az ajtón. Burrick egy mordulással üdvözölt. A szoba egyszerű berendezését már a fal mellé tolta, kivéve Igazság székét, ami az ablaknál maradt. Igazság már benne ült, lassan fordította felém a fejét, még mindig elrévedt tekintettel. A Mesterség iránti függőség jegyei túl nyíltan ültek ki az arcára. Attól féltem, hogy amit nekem akar tanítani, csak még jobban növeli az éhségét. De hogyan is mondhattam nemet? Tegnap megtanultam valamit, ami nem volt kellemes lecke, de ha egyszer megtanultam, többé nem feledtem. Tudtam, hogy bármit megteszek azért, hogy elűzzem a Vörös Martalócokat a partjaimtól. Nem én voltam a király, soha nem is leszek az, de a Hat Hercegség népe az enyém is volt, akárcsak Árnyé is. Megértettem, miért emészti magát Igazság látszólag meggondolatlanul. – Elnézést a késésért, föltartottak. Készen állok. – Hogy érzed magad? – kérdezte Burrick őszinte kíváncsisággal. Olyan határozottan méregetett, mint korábban, de egy kis zavarodottság is keveredett bele. – Kicsit mereven, uram. A lépcsőmászás fölmelegített kissé. Még sajgok a tegnapi naptól, de egyébként minden rendben. Csodálkozás ült ki az arcára. – Semmi reszketés, FitzLovag? Nem homályosodik el a látásod? Nem szédülsz? Egy pillanatig gondolkoztam rajta. – Nem. – Az ördögbe – jegyezte meg derűsen. – Végül csak kigyógyultál belőle. Emlékezni fogok rá, ha legközelebb gyógyítóra lesz szükséged. Az elkövetkező órában azon fáradozott, hogy újfajta gyógymóddal verje ki belőlem a betegségeket. A fejszék életlenek voltak, még rongyba is bugyolálta a fejeket, de a lila foltoknak ez sem szabott gátat. Valójában az ütések többségét saját ügyetlenségemmel szereztem. Burrick nem próbált meg igazán megütni, csak meg akarta tanítani, hogyan kell az egész fegyvert használni, nem csak a nyelét. Igazság tudatát magammal tartani nem került semmilyen erőfeszítésembe, mivel egy szobában voltunk. Nem szólt semmit, nem adott tanácsot, nem tett megjegyzéseket, csak a szemeimmel látott. Burrick azt mondta hogy a fejsze nem egy bonyolult fegyver, de kielégítően eredményes, ha szakszerűen használják. A lecke végén kijelentette, hogy óvatos volt velem, tekintettel a sebeimre. Igazság elbocsátott minket, mi pedig lementünk a lépcsőkön, én egy kicsit óvatosabban, mint fölfelé menet. – Holnap időben gyere – javasolta Burrick amikor elbúcsúztunk a konyhaajtóban. Ő az istállóba indult, én reggelizni. Farkasétvágyam volt, már régóta nem ettem olyan jóízűen, mint akkor, miközben eltűnődtem, honnan az új keletű élénkségem. Burrickkal ellentétben én nem a gyógyfüveknek, hanem Molly érintésének tulajdonítottam, ami többet ért számomra, mint bármilyen gyógymód. Az előttem álló nap hirtelen nagyon hosszúnak tűnt, telve elviselhetetlenül hosszú órákkal, amíg a sötétség beálltával ismét egymást ölelhettük. Elhessegettem a gondolatot és a napi teendőimet vettem számba. Egy tucatnyi ugrott a fejembe. Elhanyagoltam Türelmet, megígértem, hogy segítek Kettricken kertjével, magyarázattal tartoztam Éjszem testvérnek és meg kellett látogatnom Elmés királyt. Igyekeztem fontossági sorrendbe tenni őket, de Molly valahogy mindig a lista élére került. Határozottan utoljára hagytam. Elmés király, döntöttem el. Összeszedtem a tányérokat és visszavittem a konyhába. A nyüzsgés és a csörömpölés fülsiketítő volt, egy darabig értetlenül álltam, aztán eszembe jutott, hogy este van az ünnepség első vacsorája. Sára, az öreg szakács fölnézett a kenyérdagasztásból és intett, hogy menjek oda. Mellé álltam, ahogy kisgyerekként szoktam és csodáltam fürge kezeit, ahogy a tésztát gyúrja. Könyékig lisztes volt, mint rendszeresen, az arcára is ragadt egy kevés. A konyha sürgés-forgása sajátos bensőséget teremtett, hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam, amit mond a zsivajon át. – Csak azt akarom, hogy tudd – dünnyögte, ahogy újabb tésztának esett neki –, hogy tudom, ha egy pletyka ostobaság. És meg is mondom, ha valaki az én konyhámban mond ilyet. A mosóudvaron azt fecsegnek, amit akarnak, de nem hagyom, hogy a konyhában rosszat mondjanak rólad – éles fekete szemekkel nézett föl rám. A szívverésem megugrott a rémülettől. Pletykák? Mollyról és rólam? – Ettél az asztalomnál és kiskorodban gyakran álltál mellettem, hogy kevergesd a levest a tűzön.

Azt hiszem, jobban ismerlek, mint a legtöbben. Ha valaki azt mondja, úgy harcolsz, mint egy szörnyeteg, mert félig az vagy magad is, rosszindulatú ostobaság. Azokat a testeket rendesen fölszaggatták, de láttam már szörnyűbbet is feldühödött embertől. Egy pillanatra megszédültem. Félig szörnyeteg… Nem volt még olyan rég, hogy az Ösztönnel rendelkezőket nyilvánosan megégették. – Köszönöm – nyögtem ki és igyekeztem lehiggadni. – Nem mind az én művem volt. Egymás közt harcoltak a… az áldozatuk fölött. – Ginna lánya. Nem kell rejtegetned előlem, Fitz. Nekem is vannak csemetéim, már felnőttebbek, de ha valaki megtámadná őket, hát kívánom, hogy olyasvalaki védje meg őket, mint te, mindegy hogyan teszi. Vagy megbosszulja őket, ha ez minden, amit tenni lehet. – Attól tartok nekem is csak ennyi jutott – a borzongásom valódi volt. Ismét magam előtt láttam véres kezeit… Kiráztam a fejemből a gondolatot. – Sietnem kell, meg kell látogatnom Elmés királyt. – Valóban? Ez jó hír. Akkor vidd föl magaddal ezt is – egy fedett tálcát nyújtott felém, amelyen kis sajtos és ribizlis sütemények sorakoztak. Egy bögre forró teát tett mellé és szeretettel elrendezgette a sütiket. – És ügyelj rá, hogy megegye. A kedvence, tudom, ha egyet megkóstol, megeszi mind. És jót tesz neki majd. Az enyém is. Fölugrottam, mintha belém csíptek volna. Igyekeztem köhögéssel álcázni, mintha valami a torkomon akadt volna, de Sára furcsán méregetett. Megint köhögtem párat és biccentettem neki. – Biztos, hogy ízleni fog neki – mondtam rekedten és kisétáltam a tálcával. Néhány szempár követett, én pedig igyekeztem kellemesem mosolyogni és úgy tenni, mintha nem tudnám az okát. Nem tudtam, hogy még mindig velem vagy mondtam Igazságnak. Tudatom egy apró része sorra vette, hogy min töprengtem el, mióta lejöttem Igazság tornyából. Szerencse, hogy nem Éjszemet akartam meglátogatni előbb, de ezt a gondolatot is gyorsan félresöpörtem. Tudom. Nem akartam kémkedni utánad, csak meg akartam mutatni, hogy ha nem koncentrálsz rá olyan erősen, akkor képes vagy rá. Inkább a te erőfeszítésed, mint az enyém jegyeztem meg, miközben fölfelé tartottam. Érzem, hogy zavar. Elnézést. Mostantól ügyelek rá, hogy mindig tudjál róla, ha veled vagyok. Magadra hagyjalak? Gorombaságomtól csak még jobban zavarba jöttem. Ne, még ne. Tarts velem, amíg meglátogatom Elmés királyt. Lássuk meddig tart ki. Éreztem a beleegyezését. Megálltam Elmés ajtaja előtt és egy kézen egyensúlyoztam a tálcát, amíg sietve kisimítottam a hajamat és megigazítottam az ingemet. A hajam egyre problémásabbá vált az utóbbi időben. Jonqui rövidre nyírta a betegségem alatt, mostanra kezdett ismét megnőni, de nem tudtam, hogy hátrafogjam-e varkocsba, ahogy Burrick és az őrök, vagy hagyjam a vállamig érni, mintha még mindig apród volnék. Fogd hátra, fiú. Azt mondom, kiérdemelted, hogy úgy viseld, mint a harcosok. Csak ne kezdj panaszkodni miatta és ne göndörítsd be, mint Pompa tette. Elvigyorodtam, aztán megkomolyítottam az arcvonásaimat és kopogtattam az ajtón. Vártam egy keveset, aztán hangosabban kopogtam még egyszer. Jelentsd be magad és nyiss be – javasolta Igazság. – FitzLovag vagyok, fenség. A szakácstól jövök, hoztam egy kis süteményt – megtoltam az ajtót, de belülről zárva volt. Ez különös. Soha nem volt szokása belülről bezárni az ajtót. Őrt állíttat elé, de nem zárja be és nem hagyja figyelmen kívül a kopogtatást. Ki tudod nyitni? Valószínűleg. De előbb megpróbálok még egyszer kopogtatni – kis híján dörömböltem. – Egy pillanat! Egy pillanat! – suttogta valaki odabentről. Ám mégis jóval több volt annál mire résnyire kinyílt az ajtó. Wallace pislogott kifelé, mint egy patkány a falrepedésből. – Mit akarsz? – követelte. – Audienciát a királynál. – Alszik. Legalábbis aludt, mielőtt idejöttél dörömbölni és ordibálni. Menj el innét. – Egy pillanat – betoltam csizmás lábamat a résbe, hogy ne tudja becsukni és szabad kezemmel fölfedtem a vörös kővel díszített kitűzőt, ami nélkül ritkán mozdultam ki. Az ajtóval szilárdan szorította a lábamat. Fél vállal nekifeszültem, amennyire csak a tálcától tudtam. – Ezt Elmés király adta nekem évekkel ezelőtt azzal az ígérettel, hogy ha fölmutatom az ajtajánál beengednek és találkozhatok vele. – Még akkor is, ha alszik? – kérdezte sandán Wallace.

– Nem szabott korlátokat. És te? – a szemébe néztem. Egy darabig töprengett, aztán hátralépett. – Akkor kerülj beljebb. Gyere és lásd a saját szemeddel, a király alszik, mert szüksége van a pihenésre az ő állapotában. De te megzavarod, én pedig, mint a gyógyítója megmondom neki, hogy vegye el tőled a csinos kis kitűződet. – Azt mondasz neki, amit akarsz. Ha pedig a királyom óhajtja, nincs ellenvetésem. Félrelépett az utamból kis meghajlást produkálva, én pedig nagyon vágytam rá, hogy letöröljem az arcáról a vicsort, de fékeztem magam. – Csodálatos – jegyezte meg, ahogy elhaladtam mellette. – Édes sütemény, hogy fölkavarja a gyomrát és még jobban megerőltesse. Milyen figyelmes fiú! Uralkodtam magamon. Elmés nem volt a nappalijában. Talán a hálószobában? – Tényleg megzavarnád odabenn? Hát, miért is ne? Eddig sem mutattál tiszteletet, miért pont most várnám el? – Wallace hangja tele volt megvető lekezeléssel. Összeszorítottam a fogam. Ne viselj el ilyet tőle. Fordulj meg és teremtsd le – nem javaslat, utasítás volt Igazságtól. Óvatosan letettem a tálcát egy kis asztalra. Nagy levegőt vettem és szembefordultam Wallace-szal. – Talán nem kedvelsz? – kérdeztem egyenesen. Hátrált egy lépést, de igyekezett fönntartani a vicsorát. – Nem kedvellek? Miért kellene nekem, egy gyógyítónak törődnie azzal, aki csak úgy beront és megzavar egy beteg embert pihenés közben? – A szobának Füst szaga van. Miért? Füst? Egy fűféle, amit a Hegyvidéki Királyságban használnak. Nem gyógyszerként, mert a fájdalmon kívül mást nem enyhít. Leggyakrabban kiszárítják és elégetik, a füstjét pedig belélegzik élvezetből. Olyasmi, mint a keriszmag a Tavaszünnepen. Az öcséd is rákapott. Akárcsak az anyja, ha ugyanarról a növényről beszélünk. Ő mirtuszlevélnek hívta. Majdnem ugyanaz, csak a hegyvidéken magasabbra nő és csillogóbb a levele. És sűrűbb a füstje. Az egész párbeszéd egy szemvillanás alatt játszódott le, a Mesterséggel olyan gyorsan lehetett társalogni, amilyen gyorsan az ember meg tudta fogalmazni a gondolatait. Wallace még mindig felhúzta az ajkát. – Talán gyógyítónak vallod magad? – követelte. – Nem, de ismerem a gyógyfüveket és tudom, hogy a Füst nem megfelelő egy beteg ember szobájába. Wallace egy darabig mozdulatlan volt, míg megformálta a válaszát. Hát, a király élvezetei nem tartoznak a gyógyítójára. – Akkor talán rám tartoznak – javasoltam és elfordultam tőle. Fölvettem a tálcát és benyitottam a király félhomályos hálószobájába. A Füst szaga erősebb volt, a levegő sűrű és mozdulatlan, túl meleg tűz égett a kandallóban és olyan áporodott volt a levegő, mintha hetek óta nem szellőztettek volna. Még nekem is nehezemre esett a lélegzés. A király mozdulatlanul feküdt, szabálytalanul lélegezve több réteg tolltakaró alatt. Körülnéztem, hogy hová rakhatnám le a tálcámat. Az ágy melletti kis asztal tele volt mindenfélével és egy kis tálcával, amelyből a Füst szivárgott. Mellette egy üveg húgymeleg vörösbor állt és egy tál tele szürke foltos valamikkel. Letakarítottam az asztalt, mielőtt ráhelyeztem volna a tálcát. Ahogy közelebb léptem töményebb, nyers illat csapta meg az orrom, ami csak erősödött a király közelében. Ez egyáltalán nem vall Elmésre. Igazság osztozott a csalódásomban. Mostanság ritkán hivatott magához, én pedig túl elfoglalt voltam, hogy meglátogassam. Mikor utoljára láttam, a nappalijában ültünk egyik este. Fejfájásról panaszkodott, de ez… A gondolat függőben maradt. Wallace az ajtó mellől kukucskált és volt valami az arcán; valami elégedettség, vagy magabiztosság, amitől földühödtem. Két lépéssel elértem az ajtót, becsaptam és elégedetten hallottam jajkiáltását, ahogy kirántotta sajgó ujjait. Elcsúsztattam egy ósdi reteszt, amit talán még soha nem használtak az életem során. Az ablakhoz léptem, széthúztam a függönyöket és kinyitottam a zsalukat. Délelőtti napfény áradt be a szobába és friss hideg levegő. Fitz, ne siesd el. Nem feleltem. Körbejártam a szobában, kiürítettem az összes füstölőt az ablakon át és kézzel kisöpörtem a maradékot, hogy tiszta legyen a szoba levegője. Egy tucat használt és ragacsos poharat

gyűjtöttem össze, egy tálcányi tányért és érintetlen, vagy alig megkóstolt ételt. Az ajtó mellé sorakoztattam. Wallace dörömbölt és kiabált az ajtón keresztül, én pedig odahajoltam és halkan kiszóltam. – Csitt, még fölébreszted a királyt. Küldess egy fiút meleg mosdóvízzel és mondd meg Hirtelen asszonyságnak, hogy a királynak tiszta ágyneműre van szüksége kértem Igazságot. Ilyen utasítás nem jöhet tőlem. – Ne vesztegesd az idődet. Higgadj le és gondold végig, miért nem lehet. Megértettem, de azt is tudtam, hogy nem hagyom így Elmést, ebben a büdös, koszos, áporodott szobában. Volt egy tál állott, de tiszta víz, amit a tűz mellé raktam melegedni. Megtisztítottam az asztalt a hamutól és kitettem rá a teát és a süteményeket. Bátran beletúrtam a király ládájába és találtam egy tiszta hálóinget és tisztálkodáshoz használható füveket. Maradékok Cheffers idejéből. Nem hittem, hogy valaha is hiányolni fogok egy inast. Wallace dörömbölése megszűnt, nem törődtem vele. A felmelegített vizet és egy törlőrongyot Elmés ágya mellé készítettem. – Elmés király – mondtam finoman. Megmoccant. Szemei karikásak voltak és vörösek, mikor végre kinyitotta és rám pislogott. – Fiú? – pillantott körbe a szobában. – Hol van Wallace? – Pillanatnyilag távol. Hoztam meleg mosdóvizet és friss süteményt a konyhából, meg forró teát. – Nem… nem is tudom. Nyitva van az ablak. Miért van nyitva? Wallace figyelmeztetett, hogy óvakodjak a hidegtől. – Azért nyitottam ki, hogy szellőzzék a szoba, de becsukom, ha óhajtja. – Érzem a tenger illatát. Szép tiszta napunk van, igaz? Hallod, a sirályok rikoltása vihart jelez… Nem, nem, zárd be az ablakot, fiú. Nem tesz jót ez a hideg. Lassan engedelmeskedtem. – Mióta beteg, felség? Nem sokat hallani róla a palotában. – Régóta. Ó, örökké, úgy tűnik. Nem igazán vagyok beteg, inkább soha nem érzem jól magam. Lebetegszem, aztán jobban leszek, de amint tenni próbálok valamit, visszaesem és csak rosszabb lesz. Elegem van belőle, hogy beteg vagyok. Fáraszt, hogy mindig fáradt vagyok. – Jöjjön, felség, ettől majd jobban lesz – benedvesítettem a ruhát és letöröltem az arcát. Elég erőt gyűjtött össze hozzá, hogy félretoljon és megmossa a kezét, aztán az arcát, erősebben. Megdöbbentem az elsárgult víz láttán. – Találtam egy tiszta hálóinget. Segítsek felölteni? Vagy küldessek forró fürdőért? Amíg megfürdik, hozhatnék tiszta ágyneműt. – Ó, nincs erőm hozzá, fiú. Hol van Wallace? Tudja, hogy nem boldogulok egyedül. Mi ütött belé, hogy csak úgy itt hagy? – Egy meleg fürdő után talán könnyebben alszik majd – próbálkoztam meggyőzőbben. Közelről erős szaga volt, pedig Elmés mindig tiszta ember volt. Azt hiszem, toprongyossága rémisztett meg a legjobban. – De fürdés közben megfázhatok. Legalábbis Wallace szerint. Nyirkos bőr, jön egy huzat és kész. Wallace szerint – tényleg ilyen tehetetlen öregúr lett belőle? Alig hittem a fülemnek. – Hát akkor talán egy forró tea és némi sütemény is elég lesz. Sára szerint ezek a kedvencei – kitöltöttem a teát és láttam, hogy kíváncsian szimatol. Egy-két kortyot ivott belőle, aztán fölült, hogy ránézzen az ízlésesen elrendezett süteményekre. Intett, hogy csatlakozzak hozzá, én pedig együtt reggeliztem vele, a végén még az ujjamról is lenyaltam az édes tölteléket. Megértettem, hogy miért ezek a kedvencei. Már a másodiknál tartott, amikor három határozott döndülés hallatszott az ajtó felől. – Nyisd ki, fattyú, vagy az embereim betörik. Ha apámnak bármi baja történt, itt helyben meghalsz – Pompa egyáltalán nem hallatszott elégedettnek. – Mi ez, fiú? Az ajtó zárva van? Mi folyik itt? Pompa, mi folyik itt? – fájt hallani, ahogy a király hangja megremegett. Átmentem a szobán és elhúztam a reteszt. Kinyílt, mielőtt még hozzáértem volna és Pompa két izmos testőre megragadott. Pompa szatén színeit viselték, úgy állt nekik, mint masni a vadászkutyán. Nem tanúsítottam ellenállást, ezért nem volt igazi indokuk, hogy olyan durván a falnak taszítsanak. Minden előző napi fájdalmam felsajdult. Tartottak, amíg Wallace aggódó nyafogások közepette bejött, hogy milyen hideg a szoba, és mi volt, amit evett, méreg Elmés király állapotában. Pompa csípőre tett kézzel állt, mint aki uralja a helyzetet és összeszűkült szemekkel méregetett. Meggondolatlanság volt, fiú. Attól tartok, túljátszottuk a szerepünket. – Nos, Fattyú? Mit hozol fel mentségedre? Pontosan mi volt a szándékod? – követelte Pompa,

mikor Wallace panaszáradata végére ért. Éppenséggel még egy farönköt lökött a tűzre és kivette a félig megevett süteményt a király kezéből. – Jelenteni jöttem. Mivel úgy találtam, a királyt rosszul gondozták, először ezt akartam orvosolni – izzadtam, inkább a fájdalomtól, mint az idegességtől. Gyűlöltem, hogy Pompa mosolyog ezen. – Rosszul gondozták? Mit értesz rajta? – vádolt meg. Nagy levegőt vettem. – Úgy találtam, hogy a szobái nincsenek kitakarítva, a piszkos edények szanaszét voltak hagyva és az ágyneműjét régóta nem cserélte ki senki… – Hogy merészelsz ilyesmit mondani? – sziszegte Pompa. – Ez az igazság. Mindig az igazat mondtam a királyomnak, mint ahogy most is. Nézzen körül ő a saját szemeivel és mondja ki ő, ha nem így van. Az összetűzés felidézte Elmésben régi énjének árnyékát. Fölült az ágyban és körülnézett. – A Bolond is megjegyezte a maga módján… – kezdte. Wallace vette a bátorságot, hogy közbevágjon. – Felség, az állapota nagyon kényes. Néha a zavartalan pihenés fontosabb, mint kiterelni felségedet az ágyából, amíg tiszta ágyneműt húznak. Egy-két szennyes edény pedig kisebb zavar, mintha egy apród feljön és csörög-zörög velük. Elmés hirtelen elbizonytalanodott. Összeszorult a szívem. A Bolond azt akarta, hogy ezt lássam, ezért sürgetett, hogy látogassam meg. Miért nem beszélt nyíltabban? De hát mikor beszélt a Bolond valaha is nyíltan? Szégyelltem magam. A királyom volt, akire fölesküdtem. Igazságot is feltétel nélkül tiszteltem és hű voltam hozzá, de elhagytam a királyomat, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Árny elment, hogy mennyi időre, fogalmam sem volt, én pedig magára hagytam a királyomat, akit csak a Bolond védett. De mikor volt valaha Elmésnek szüksége rá, hogy megvédjék? Öregsége ellenére mindig képes volt megvédeni magát. Átkoztam magam, amiért nem figyeltem azokra a változásokra, amikről Árny beszélt visszatértemkor. – Hogyan jutott be? – kérdezte hirtelen Pompa, kegyetlen csillogással a szemében. – Hercegem, volt egy jelvénye, azt állította, a királytól kapta. Azt mondta, a király azt az ígéretet tette, hogy mindig fogadja, ha fölmutatja a jelvényt… – Micsoda féreg! Elhitted neki ezt a hazugságot… – Pompa herceg, tudod, hogy igaz. Szemtanúja voltál, amikor Elmés király nekem adta – mondtam halkan és tisztán. Belül Igazság hallgatott, várt, figyelt és sokat tanult. Az én költségemre, gondoltam keserűen, aztán sietve visszavontam a gondolatot. Lassan és fenyegető mozdulatok nélkül kiszabadítottam a kezemet az egyik buldog fogásából. A galléromhoz nyúltam és kivettem a jelvényt. Föltartottam, hogy mindenki lássa. – Nem emlékszem ilyesmire – csattant föl Pompa, de Elmés fölült az ágyában. – Gyere közelebb, fiú – utasított. Leráztam magamról az őreimet és kihúztam magam, aztán a király ágya mellé léptem. Elmés lassan kinyújtotta a kezét és elvette a jelvényt. Összeszorult a szívem. – Apám, ez… – kezdte Pompa csalódottan, de Elmés közbeszólt. – Pompa. Ott voltál te is. Emlékszel rá, vagy legalábbis emlékezned kellene – a király szemei olyan sötéten csillantak, ahogy régen, de nyilvánvalóak voltak a fájdalom ráncai is a szeme és a szája körül. Elmés király megküzdött azért, hogy erősnek látsszon. Föltartotta a jelvényt és régi, számító tekintetével méregette Pompát. – Én adtam a fiúnak ezt a jelvényt. És a szavamat az övéért cserébe. – Akkor azt javaslom, vedd vissza a szavaddal együtt. Soha nem gyógyulsz meg, ha ilyen zavarásnak vagy kitéve – ismét parancs éle csendült a szavaiban. Várakoztam. A király megdörzsölte a szemét és az arcát. – Én adtam – mondta, szavai határozottak voltak, de halványult bennük az erő. – Márpedig ha valaki a szavát adta, nem vonhatja vissza. Igazam van, FitzLovag? Egyetértesz, hogy ha valaki a szavát adta, akkor azt ő nem vonhatja vissza? – a régi próba ott csendült a szavaiban. – Mint mindig, felség, most is egyetértek. Ha valaki a szavát adta, nem vonhatja vissza. Tartania kell magát ahhoz, amit megígért. – Rendben. Akkor elintéztük – visszaadta a kitűzőt, én pedig olyan megkönnyebbüléssel vettem át, hogy szinte beleszédültem. Hátradőlt az ágyában. Ismét megszédültem, ismertem azt az ágyat, azokat a párnákat. Ott feküdtem köztük és együtt néztük a Bolonddal Iszapgát végzetét. Megégettem a kezemet a kandallóban… A király hangosan felsóhajtott. Kimerültség volt benne, egy pár perc és megint aludni fog. – Tiltsd meg, hogy idejöjjön és zavarjon megint, hacsak nem hívatod – parancsolta Pompa. Elmés király még egyszer kinyitotta a szemét. – Fitz. Gyere ide, fiú.

Mint hű vadászkutya, közelebb léptem és az ágya mellé térdeltem. Fölemelte egyik sovány kezét és nehézkesen megveregette a vállamat. – Te meg én, fiú. Megértjük egymást, igaz? – egyenes kérdés, lassú bólintás. – Helyes. Jó fiú. Én megtartottam a szavam. Ügyelj, hogy most te tartsd be az enyémet. De… – Pompára nézett és ez fájt – Jobb lenne, ha délutánonként jönnél. Délutánonként erősebb vagyok – kezdett eltávolodni. – Visszatérjek ma délután, uram? – kérdeztem gyorsan. Fölemelte a kezét és erőtlenül nemet intett. – Holnap. Vagy holnapután – lehunyta a szemét, kifújta a levegőt, olyan nehézkesen, mintha nem lenne következő. – Ahogy kívánja, felséges uram – mondtam. Mélyen meghajoltam; ahogy kihúztam magam, visszatűztem a jelvényt az ingembe. Hagytam pár pillanatig, hogy nézzék. – Ha megbocsátanak? – kérdeztem formálisan. – Tűnj el innét – mordult Pompa. Kevésbé formálisan meghajoltam felé, óvatosan megfordultam és elmentem. Az őrök tekintete kísért egy darabig. Már a folyosón jártam, amikor eszembe jutott, hogy nem említettem meg Elmésnek házassági szándékaimat. Egy csapásra úgy tűnt, hogy egy jó darabig nem is lesz lehetőségem rá. Tudtam, hogy onnantól fogva Pompa, Wallace, vagy valamelyik kémje mindig Elmés oldalán lesz. Nem akartam más füle hallatára megtárgyalni a kérésemet. Fitz? Szeretnék egyedül lenni egy darabig, hercegem. Ha nem bánja? Olyan gyorsan tűnt el az elmémből, ahogy egy szappanbuborék elpattan. Lassan mentem le a lépcsőkön.

15

Titkok

I

GAZSÁG HERCEG A TÉLBÚCSÚZTATÓ ünnepségek közepén fedte fel hadihajóit abban a sorsdöntő évben. A hagyományok szerint meg kellett volna várnia a jobb időjárást és Tavaszünnep első napján vízre bocsátania őket, amit sokkal kedvezőbb időpontnak tartottak. Ám Igazság keményen dolgoztatta hajóácsait, hogy elkészüljön a négy hajó és a legénység ki legyen képezve. Télbúcsúztató középső napjával olyan időpontot választott amikor nagy közönség előtt tarthatta meg beszédjét és mindenki láthatta a ceremóniát. A szokások szerint ilyenkor nagy vadászatot tartottak, hogy az elejtett friss hús jelképezze a megújulást. Mikor a hajók kigördültek a műhelyekből, Igazság bejelentette, hogy ezek az ő vadászai és csak a Martalócok vére csillapítja éhségüket. Bejelentése kisebb ovációra talált, mint szerette volna, talán azért, mert az emberek nem akartak a Martalócokra gondolni, hogy elbújhassanak előlük a télben és reménykedni, hogy a nyár sosem jön el. Igazság azonban nem hagyta őket, a hajókat azon a napon vízre tették és elkezdődött a legénység kiképzése. * Éjszemmel a kora délutánt vadászattal töltöttük. Morgolódott miatta, mert szerinte nevetséges idő volt a vadászatra és miért töltöttem a pirkadatot a nőstényemmel hancúrozva. Azt mondtam neki, hogy egyszerűen olyasmi volt, aminek így kellett lennie és így is fog maradni még néhány napig sőt, talán tovább is. Nem volt elégedett, de én sem voltam az. Bosszantott, hogy mennyire tisztában volt vele, hogy mivel töltöm az időmet, még ha nem is vagyok tudatában. Vajon Igazság érezte Éjszemet? Kinevetett. Néha még engem is alig hallasz. Talán dörömböljek rajtad keresztül, hátha ö is észrevesz? A vadászat kevés sikerrel járt; két sovány nyulat fogtunk. Megígértem neki, hogy másnap viszek neki konyhai maradékot. Még kevesebb sikerrel járt rávenni, hogy néha magánéletre van szükségem, amiből szeretném kihagyni őt. Nem tudta megérteni, miért zárnám ki a falkából a párzási rituálét. A párzás utódot jelentett a közeljövőben, az utód pedig a falka gondja. Szavakkal nehéz leírni a vitát, képekkel, megosztott gondolatokkal kommunikáltunk; szókimondása elborzasztott. Biztosított felőle, hogy osztozott a párom és a párzásom örömében, én pedig könyörögtem neki, hogy ne tegye. Zavarodottság. Végül otthagytam, hogy egye meg a nyulait. Azt sem értette, hogy miért nem osztozom vele az elejtett húson. Annyit sikerült megértetnem vele, hogy nem akartam, hogy tudatosan foglalkozzék Mollyval, amikor vele voltam. Nem igazán ezt akartam, de ez volt a legtöbb, amire rá tudtam venni. A gondolat, hogy néha meg akarom szakítani vele a kötelékemet, olyan dolog volt, amit nem tudott megérteni. Azt mondta, az nem falka. Úgy hagytam magára, hogy azon tűnődtem, lesz-e olyan pillanata az életemnek, amikor csak magammal törődhetek. Visszatértem szobám magányába, ha csak egy rövid időre is, olyan helyen akartam lenni, ahol bezárhatom az ajtót és egyedül lehetek. Legalább testben. Mintha minden ellenem dolgozott volna, a folyosók tele voltak sürgölődő emberekkel, új gyertyákat aggattak mindenhová és fenyőágakat az ajtók fölé. Télbúcsúztató. Nem éreztem át a hangulatát. Végre elértem a szobámat és besurrantam. Határozott mozdulattal csuktam be az ajtaját. – Máris visszatértél? – nézett föl a Bolond a kandalló mellől, ahol tekercsek félkörében kuporgott. Mintha csoportosította volna őket. Leplezetlen döbbenettel néztem rá. Egy pillanat alatt haraggá dagadt. – Miért nem szóltál a király állapotáról? Elgondolkozva méregetett egy tekercset, aztán a jobbján álló kupacba tette. – Pedig szóltam róla. Egy kérdés cserébe: Miért nem tudtál már róla? Visszahőköltem. – Elismerem, hogy egy kicsit figyelmetlenebb voltam mostanság, de… – Semmi, amit mondhattam volna nem vett volna rá, hogy megtedd. És azt sem gondolod végig, hogy milyen lett volna, ha nem járok nála naponta, hogy kitakarítsak, kiürítsem a tálcákat, leporoljak, kivigyem a piszkos edényeket és megfésüljem a haját meg a szakállát…

Megint sikerült elnémítania. Átszeltem a szobát és leroskadtam a ruhásládámra. – Nem úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá – mondtam tompán. – Megrémiszt, hogy ilyen gyorsan ilyen mélyre zuhant. – Megrémiszt? Engem elborzaszt. Neked legalább van egy másik királyod, ha ez elfogy – rakott egy újabb tekercset a jobbjára. – Mindannyiunknak van – mutattam rá óvatosan. – Van akinek több, mint másoknak – felelte kurtán. Szórakozottan láthatóbb helyre tűztem a jelvényt. Majdnem elvesztettem ma, amitől eszembe jutott minden, amit jelentett nekem az elmúlt évek alatt. A király védelme, amit kiterjeszt törvénytelen unokájára, akivel más ember már elbánt volna. És most, hogy neki volt szüksége védelemre? Mit jelentett most? – Tehát mit fogunk tenni? – Te meg én? Édeskeveset. Én csak egy Bolond vagyok, te meg Fattyú. Leverten bólintottam. – Bárcsak Árny itt lenne. Csak tudnám, mikor jön vissza – ránéztem a Bolondra, vajon mennyit tud. – Árnyék? Az árnyék akkor tér vissza, amikor a nap, én úgy hallottam – kitérő, mint mindig. – Túl későn a királynak, attól tartok – tette hozzá halkabban. – Szóval tehetetlenek vagyunk? – Te meg én? Soha. Túl sok hatalom működik, ennyi az egész. Ezen a területen a tehetetlenek tehetnek a legtöbbet. Talán igazad van, velük kellene megbeszélnünk. Most pedig… – fölállt és megrázta minden végtagját, mintha marionettbábu lett volna, amitől minden csengettyűje megszólalt. Elmosolyodtam. – Királyom kezd magához térni ilyenkorra, én pedig ott leszek mellette, hogy megtegyem, amit tudok. Óvatosan kilépett a tekercsek köréből és ásított. – Ég veled, Fitz. – Ég veled. Kicsit tanácstalanul állt meg az ajtóban. – Nincs ellenvetésed, hogy távozom? – Azt hiszem, korábban a maradásod ellen volt. – Soha nem vitatkozol a Bolonddal. De elfelejtetted tán? Alkut ajánlottam. Egy titkot egy titokért. Nem felejtettem el, de hirtelen nem voltam biztos benne, hogy tudni akartam. – Honnét jő a Bolond és miért? – kérdeztem halkan. – Ah – megállt és komoran megkérdezte. – Biztos, hogy tudni akarod a választ a kérdésedre? – Honnét jő a Bolond és miért? – ismételtem meg lassan. Egy pillanatra üres lett a tekintete. Akkor láttam meg először, nem mint az éles nyelvű locsogó bolondot, hanem mint egy karcsú, alacsony embert, aki törékeny, sápadt, madárcsontozatú, ritkás, színtelen és kócos hajú halandó volt. Fekete-fehér csengettyűkkel díszített öltözete, nevetséges patkányfejes jogara volt minden pajzsa és fegyvere az udvari intrikák kereszttüzében. És a titokzatossága. A titokzatosság láthatatlan köpönyege. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak ne ajánlotta volna föl az alkut és ne lett volna olyan emésztő a kíváncsiságom. Felsóhajtott, körülnézett a szobámban, aztán az Elődöt ábrázoló faliszőnyeg elé állt. Ránézett, keserűen elmosolyodott, mintha valami vicceset fedezett volna föl, amit én nem vettem észre. Egy költő pózát vette föl, aki éppen szavalni készült. Aztán megállt, még egyszer egyenesen a szemembe nézett. – Biztos vagy benne, hogy tudni akarod, Ficce-ficc? Mint egy liturgiát, megismételtem a kérdést. – Honnét jő a Bolond és miért? – Honnét? Ó, honnét? – az arca elé emelte Sajtfejet egy pillanatra, hogy megfogalmazza saját kérdésére a választ. – Menj délnek, Fitz. Túl minden térkép határán, amit Igazság valaha is készített és túl azokon a térképeken is, amiket azokban az országokban készítettek. Menj délnek, aztán keletnek, keresztül egy olyan tengeren, amire nektek nevetek sincs. Végül eljutsz egy hosszú félszigetre és annak kígyózó végében találsz egy falut, ahol a Bolond megszületett. Talán meglelsz egy anyát, aki emlékezik még féregfehér csecsemőjére és arra, hogyan dajkált a keblein és énekelt nekem – rápillantott elhűlt arcomra, döbbent tekintetemre és keserűen felkacagott. – Még el sem tudod képzelni, igaz? Hadd tegyem még nehezebbé! A haja hosszú volt, sötét és göndör, a szeme pedig zöld! Képzeld csak el! Ilyen gazdag színekből ilyen színtelenség született. És a színtelen gyermek apjai? Két kuzin, mert arrafelé az volt a szokás. Egy széles vállú és megtermett, tele kacagással, vastag ajakkal és barna szemekkel, egy földműves, aki a zsíros föld és a szabad levegő illatát árasztotta. A másik olyan sovány, mint amilyen széles az első, arany és bronz, költő és dalnok, kékszemű. És, ó, hogy szerettek és örömüket lelték bennem! Mind a hárman és az egész falu.

Úgy szerettek! – ellágyult a hangja és elhallgatott. Tudtam, halálos bizonyossággal, hogy olyasmit hallok, amit még senki azelőtt. Eszembe jutott, mikor beóvakodtam a szobájába és megláttam azt a finom, gyönyörű szép babát a bölcsőben. Dédelgette és gondozta, ahogy egykoron őt a családja. Némán várakoztam. – Mikor… elég idős lettem, elbúcsúztam tőlük, hogy elinduljak és megtaláljam a helyem a történelemben és megválasszam, hogy hol fogom megváltoztatni. Ez volt a hely, amit választottam; az időt születésem pillanata határozta meg. Idejöttem, hogy Elmésé legyek. Összegyűjtöttem az összes fonalat, amit a sors elém vetett és elkezdtem megcsavarni és kiszínezni, ahogy csak tudtam, abban a reményben, hogy befolyásolom azt, amit utánam szőnek. Megráztam a fejem. – Egy szót sem értek abból, amit mondtál. – Ah – rázta meg a fejét. – Felajánlottam, hogy elmondom a titkomat. Azt nem ígértem meg, hogy megértetem veled. – Egy üzenet nem teljes, amíg meg nem értik – tiltakoztam. Szó szerinti idézet volt Árnytól. A Bolond mérlegelte, hogy elfogadja-e. – Pedig értetted, amit mondtam – alkudozott. – Egyszerűen csak nem fogadod el. Soha ilyen nyíltan nem beszéltem veled. Talán ez az, ami megzavar. Komoly volt, de én megráztam a fejem. – Ennek semmi értelme. Elmentél valahová, hogy megtaláld a helyedet a történelemben? Hogy lehet ez? A történelem az, ami megtörtént, ami mögöttünk van. Ezúttal lassan csóválta meg a fejét. – A történelem az, amit életünkben teszünk. Mi teremtjük, ahogy végigmegyünk rajta – titokzatosan elmosolyodott. – A jövő egy másik fajta történelem. – Senki sem tudhatja a jövőt – bólogattam. A mosolya kiszélesedett. – Valóban? – kérdezte suttogva. – Talán, Fitz, valahol le van írva minden, ami a jövő. Nem egy személy írta le, nem, de ha egy egész faj sugallatai, látomásai, megérzései és előrelátásai le lennének írva egymáshoz kapcsolódva és másikra utalva, nem készíthet-e valaki egy rokkát, hogy kezében tartsa a jövő szálait? – Lehetetlenség – tiltakoztam. – Honnan tudhatná bárki is, hogy melyik igazi? – Ha készülne ilyen rokka és ilyen jóslatokból mintát szőnének, nem egy pár évre, hanem tízezer évekre előre, egy idő múlva meglepően pontos jóslást produkálna. Tartsd észben, hogy akik ezeket az emlékeket őrzik, egy másik fajba tartoznak és hihetetlenül hosszú életűek. Sápadt és szeretetreméltó faj, akik néha az emberek vérével keverednek. És akkor! – hirtelen piruettezett, boldogan, mint aki nagyon elégedett magával. – És akkor, mikor egyesek megszületnek és olyan nyíltan rajtuk van a jel, hogy a történelem fölidézi őket, előre kell lépniük hogy megtalálják a helyüket az eljövendő történelemben. És akkor talán tovább buzdítják őket, hogy vizsgálják meg azt a helyet, ahol százával kereszteződnek a fonalak, és mondjuk ezek a fonalak itt, ezek azok, amiket megcsavarok és ezzel megváltoztatom a mintázatot, ami szövődik, más színbe vonom az eljövendőt. Megváltoztatom a világ sorsát. Gúnyolt. Most már biztos voltam benne. – Egyszer, talán ezer évenként egyszer eljöhet egy ember, aki képes ilyen változásokat előidézni a világban. Egy hatalmas király, talán, vagy egy filozófus, aki ezrek gondolatát formálja meg. De te és én, Bolond? Mi csak bábuk vagyunk. Semmik. Szánakozva megcsóválta a fejét. – Leginkább ezt nem értem bennetek. Tudtok kockát vetni és felfogjátok, hogy az egész játék egyetlen kocka fordulásán is múlhat. Kártyáztok és azt mondjátok, hogy egy ember szerencséje egyetlen kártyalapon múlhat egy éjszakányi játék után. De egy ember egész életére, csak szimatoltok és azt mondjátok, micsoda, ez a senki, ez a halász, kárpitos, ez a tolvaj, ez a szakács, hát, mit tehet ő az egész kerek világért? Ezért csak szórjátok, fecsérelitek az életeteket, mint a gyertyák, amik a huzatban lobognak. – Nem minden ember rendeltetett a nagyságra – emlékeztettem. – Biztos vagy benne, Fitz? Biztos vagy benne? Mit ér az élet, ha nem számítana semmit az egész világban? Szomorúbb dolgot el sem tudnék képzelni. Miért mondaná azt egy asszony, hogy ha fölneveli a gyermekét, ha tisztességben, szeretetben nevelem, olyan életet él majd, ami örömet ad a többieknek és így megváltoztatom a világot? Miért ne mondhatná azt egy földműves a szomszédjának, hogy elvetem ezt a magot és valaki majd megeszi a gyümölcsét és ezzel megváltoztatom a világot? – Ez filozófia, Bolond. Sohasem volt időm tanulmányozni ilyesmit. – Nem, Fitz, ez az élet. És senkinek sincs ideje ilyesmiken gondolkozni. Minden teremtménynek ezen a világon tisztában kell lennie ezzel az élete minden pillanatában. Máskülönben mi az értelme fölkelni minden nap?

– Bolond, ezt én nem érem föl ésszel – jelentettem ki nyugtalanul. Soha nem láttam még ilyen szenvedélyesnek, ilyen nyíltnak. Mintha hirtelen megpiszkáltam volna a tűzhely szürke hamuját és alatta mélyvörösen izzó zsarátnokot leltem volna. Túl fényesen égett. – Nem, Fitz. Rá kellett jönnöm, hogy nem föléred, átmész rajta – kinyúlt és megveregetett Sajtfejjel. – Sarokkő. Kapu. Keresztút. Gyorsító. Te mindez voltál és leszel is. Amikor kereszteződéshez érek, amikor bizonytalan a szag, mikor a földre lapulva szimatolok és szimatolgatok, egyetlen illatot találok. A tiédet. Lehetőségeket teremtesz. Amíg létezel, a jövőt irányítani lehet. Érted jöttem, Fitz! Te vagy a szál, amit csavargatok! Legalábbis az egyik. Balsejtelem borzongatott meg. Akármit akart is mondani még, nem akartam hallani. Valahol messze vékony vonítás szállt az ég felé. Egy farkas hangja fényes nappal. Egész testemmel beleborzongtam, minden szőrszálam az égnek állt. – Megvolt a tréfád – nevettem idegesen. – Tudhattam volna, hogy nem igazi titkot mondasz el nekem. – Te. Vagy nem te. Horgony, tengelyszög, csomó a kötélen. Láttam a világ végét, Fitz. Láttam olyan tisztán szőve, ahogy a születésemet. Ó, nem a te életed során, nem is az enyém alatt. De örüljünk mi, hogy csak az alkonyaiban éltünk, nem az éjszakában? Legyünk boldogok, hogy mi csak szenvedtünk, míg a gyermekeid lesznek azok, akik megismerik az elátkozottak kínjait? Ezért ne cselekedjünk? – Bolond. Nem akarom hallani. – Megvolt a lehetőséged, hogy megtagadd. De te háromszor is követelted, hallani fogod hát – égnek emelte a jogarát, mint aki rohamot vezényel, vagy szólásra emelkedik a Hat Hercegség Tanácsában. – A Hat Hercegség birodalmának bukása volt a kavics, ami elindította a lavinát. A lelketlenek innen indultak és terjedtek szét, mint vérfolt a világ legszebb ingén. A sötétség elnyel mindent és nem áll meg, míg föl nem emészti önmagát. És mindez azért, mert a Látnokok háza elbukott. Ez a jövő, ahogy megszőtték. De várjunk csak! Látnok? – félrebillentette a fejét és úgy nézett rám, mint egy madár. – Miért hívnak Látnoknak, Fitz? Mit láttak előre az őseitek, ha kiérdemelték ezt a nevet? Elmondjam honnan származik? Egész vérvonalatok neve az a jövő, ami hozzád nyúlik vissza és néven nevez, amit a családotok ki fog érdemelni. A Látnokok. Ezt véstem nagyon az eszembe. Hogy a jövő hozzád nyúlik vissza, a te vérvonaladhoz, oda, ahol az én életemmel találkozott és így nevezett. Idejöttem és mit találtam? Egy Látnokot, akinek nincsen neve. Névtelen minden történelemben a múltban és a jövőben. De láttam, hogy nevet kapsz, FitzLovag Látnok. És teszek róla, hogy kiérdemeld! – közelebb lépett és megragadta a vállamat. – Itt vagyunk, Fitz, te meg én, hogy megváltoztassuk a világ jövőjét. Hogy kinyúljunk és megtartsuk azt az apró kavicsot, ami legördíthetné a sziklát. – Nem – szörnyű hidegség tört rám, én pedig belerázkódtam. A fogaim vacogni kezdtek, fényes pontok ugráltak a látómezőm szélén. Egy roham. Újabb rohamom lesz. Éppen itt, a Bolond előtt. – Menj el! – kiáltottam kétségbeesetten. – El kell menned. Most! Gyorsan, gyerünk! Még soha nem láttam elképedni a Bolondot. Leesett az álla, tátott szájjal bámult rám. Egy pillanatig még markolta a vállamat, aztán elengedett. Nem gondolkodtam el, hogy mit érezhet amiatt, hogy hirtelen kizavarom. Kinyitottam az ajtót, kimutattam és már el is ment. Becsuktam, bezártam utána és az ágyamhoz támolyogtam, ahogy hullámokban rám tört a sötétség. Arccal előre zuhantam bele az ágyba. – Molly! – kiáltottam. – Molly, ments meg! – de tudtam, hogy nem hallhat és egyedül süllyedtem bele a sötétségbe. Gyertyák százainak fénye, tűlevelű ágak fonata és magyalágak koszorúja, csupasz fekete ágak, csillogó, ízes cukorkákkal teli, gyönyörködtették a szemet és a gyomrot. A fabábuk fakardjainak csattogása és a gyerekek ujjongása, amikor a Tarkabarka Herceg feje a közönség közé repült. Kedély szája, amint szélesre tárva formálja dalának szövegét, miközben ujjai maguktól táncoltak hárfájának húrjain. Hideg légáramlat, amikor a nagy ajtók szélesre tárultak és mulattatók újabb csoportja vonult be a terembe, hogy csatlakozzon hozzánk. Az eszmélés, hogy mindez már nem álom, hanem a Télbúcsúztató kezdete, lassan szivárgott be a tudatomba. . Könnyed léptekkel sétáltam át az ünneplőkön, melegen mosolyogva mindenkire, mégsem látva senkit. Lassan pislogtam, semmit sem tudtam gyorsan csinálni. Csodálatos bódulat szállt meg, puha gyapjúba burkolóztam, sodródtam, mint egy csónak a tengeren. Valaki megérintette a karomat, megfordultam, Burrick dünnyögve kérdezett valamit, örökké mély hangja, mintha színáramlat lett volna, ami lassan elborít. – Minden rendben – mondtam neki –, ne aggódj, minden rendben van. – Ellebegtem tőle, hagytam, hogy magával sodorjon a tömeg. Elmés király a trónján ült, de már tudtam, hogy csak papírmasé volt, lábainál a Bolond ült és úgy

markolta patkányfejes jogarát, ahogy egy kisgyermek markolja a csörgőjét. Nyelve kardból volt és ahogy a király ellenségei föláramlottak a trón lépcsőin, egytől egyig lemészárolta, darabokra szabdalta őket és visszafordította őket a papírmasé embertől, aki a trónon ült. És itt volt Igazság és Kettricken egy másik emelvényen, csinosak, akár a Bolond babája. Néztem és láttam, hogy éhségből vannak, mint az ürességből készült hordók, én pedig elszomorodtam, hogy nem tudom megtölteni egyiküket sem, mert olyan üresek, szörnyen üresek voltak. Pompa lépett hozzájuk, mondott valamit és egy nagy fekete madár volt, nem, nem egy varjú, nem olyan vidám, nem is egy holló, nem volt olyan pajkos ravaszsága, nem, egy nyomorult dögevő, körözött és körözött és körözött, arról álmodott, hogy mindketten dögök már, amiken lakmározhat. A szaga is olyan volt, én pedig eltakartam az orromat és a számat és odébbálltam. Leültem egy kandalló mellé, egy kuncogó leány mellé, aki boldog volt kék ruhájában. Csicsergett, mint egy énekesmadár én pedig visszamosolyogtam rá és hamarosan nekem támaszkodott és egy mulatságos kis dalt énekelt három fejőlányról. Mások is ültek a kandalló körül és ők is csatlakoztak az énekhez, a végén mindannyian nevettünk rajta, de nem vagyok biztos benne, hogy miért. A kezei pedig forróak voltak ahogy olyan természetesen pihentek a combomon. Testvér, megőrültél? Halcsontot ettél, lázas vagy? – He? Ködös az elméd. A gondolataid vértelenek és betegesek. Úgy mozogsz, mint egy préda. – Jól érzem magam. – Igen, uram? Akkor én is – mosolygott rám a lány. Vidám arcocskája volt, sötét szemei és göndör haj buggyant elő fejkendője alól. Igazságnak tetszene a lány. Barátságosan megveregette a combomat, egy kicsit följebb, mint ahol addig tartotta a kezét. – FitzLovag! Lassan fölnéztem, Türelem állt fölöttem, mögötte pedig a kedves Füze. Rájuk mosolyogtam. Türelem ritkán jött elő a szobájából, főleg télen. Az különösen rossz volt neki. – Olyan boldog leszek, ha eljő a nyár és együtt sétálhatunk a kertekben – mondtam neki. Egy darabig némán méregetett. – Egy nehéz dolgot óhajtok fölvitetni a szobámba. Segítenél fölvinni nekem? – Természetesen – álltam föl óvatosan. – Mennem kell – mondtam a kis szolgálólánynak. – Az anyámnak szüksége van rám. Tetszett a dalod. – Ég veled, uram! – csacsogta felém, Füze pedig rámeredt. Türelem elvörösödött. Követtem a tömegen keresztül a lépcsőkig. – Már elfelejtettem hogyan kell csinálni – mondtam. – És hol van az a nehéz valami, amit föl kell vinni a szobádba? – Az csak egy indok volt, hogy kihozzalak onnét, mielőtt még nagyobb bajt csinálsz! – sziszegte rám. Nem tűnt kedvesnek. – Mi a bajod? Hogyan viselkedhetsz így? Részeg vagy? Eltöprengtem rajta. – Éjszem azt mondta, hogy megmérgeztek a halcsontok. De jól érzem magam. Füze és Türelem nagyon gyanakodva nézegettek aztán megragadták a karomat és fölkísértek. Türelem teát csinált. Füzével csevegtem. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem Mollyt és feleségül veszem, amint a király engedélyt ad rá. Megveregette a kezem, megtapogatta a homlokomat és megkérdezte, hogy mit ettem és hol. Nem emlékeztem rá. Türelem teát adott. Hamarosan rókáztam. Füze hideg vizet adott. Türelem még egy kis teát adott. Megint rókáztam. Azt mondtam, hogy köszönöm, már nem kell több tea. Türelem és Füze vitatkoztak. Füze azt mondta, hogy azt hiszi, hogy rendben leszek, ha kialudtam magam. Elkísért a szobámba. Mikor fölébredtem, nem voltak tiszta emlékeim arról, hogy mit álmodtam és mi volt valóság. Esti emlékeim olyan homályosak voltak, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Emellett nyitva állt a rejtekajtó, pislákoló fény szűrődött ki alóla és a huzat kihűtötte a szobámat. Kibotorkáltam az ágyból, imbolyogtam egy darabig, aztán lassan megmásztam a lépcsőket, egyik kezemmel mindig a hűvös falnak támaszkodva. Félúton Árny jött elém. – Kapaszkodj belém – utasított, én pedig engedelmeskedtem. – Hiányoztál – mondtam. Következő lélegzetemmel gyorsan hozzátettem – Elmés király veszélyben van. – Tudom. Elmés király mindig veszélyben van. Elértünk a lépcső tetejére. A kandallóban tűz égett, az asztal megterítve. – Azt hiszem, ma megmérgeztek – hirtelen borzongás futott végig rajtam. Amikor elmúlt, éberebbnek éreztem magam. – Mintha szakaszokban ébrednék föl. Azt hiszem, hogy ébren vagyok, aztán hirtelen minden tisztább lesz.

Árny komoran bólintott. – Azt hiszem, a hamu teszi. Nem gondolkoztál, amikor kitakarítottad Elmés szobáját. Néha egy fű elégetett maradványai csak felerősítik a tulajdonságát. Az egész kezed olyan lett tőle, aztán meg ültél ott és süteményt ettél. Nem sokat tudtam tenni, azt gondoltam, kialszod magadból. Mi szállt meg, hogy lementél? – Nem tudom… Honnan tudsz ilyen sok mindent? – kérdeztem ostobán, ahogy leültetett öreg székébe és a kandallópárkányra telepedett, ami az én helyem szokott lenni. Még olyan kábán is észrevettem, hogy milyen könnyedén mozgott, mintha a régi merevsége elpárolgott volna. A szél megpirította az arcát és a kezeit, elhalványítva himlőszerű sebhelyeit. Régebben észrevettem a hasonlóságát Elméshez. Most Igazság vonásait is felfedezni véltem rajta. – Megvannak a magam apró trükkjei – vigyorgott gonoszul. – Mennyire emlékszel a ma estéből? Összerezzentem. – Eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy holnap nehéz napom lesz – hirtelen beugrott a kis szolgálólány arca, aki a vállamra hajtotta a fejét és a combomra tette a kezét. Molly. El kell mennem Mollyhoz ma éjszaka és megmagyaráznom neki a történteket. Ha a szobámba jön és senki sem válaszol a kopogásra, akkor… Fölpattantam a székből, de azonnal vissza is roskadtam a szédüléstől. – Tessék, egyél valamit. Hánytatni nem a legjobb dolog volt, de Türelem jót akart. Más körülmények között életet menthetne. Ne, te idióta! Mosd meg előbb a kezedet! Hát nem hallottad, amit mondtam? Akkor vettem észre az ecetes vizet, ami a tálca mellett tálban volt. Gondosan lemostam a kezemről, ami ráragadhatott, aztán az arcomat is és hirtelen meglepően ébernek éreztem magam. – Olyan, mintha az egész napom egyetlen hosszú álom lett volna… Így érzi magát Elmés király is? – Fogalmam sincs. Talán nem minden gyógyfű az a szobájában, aminek gondoltam. Ez az egyik dolog, amit meg akartam beszélni veled ma éjszaka. Hogy van Elmés király? Hirtelen tört rá a betegség? Mióta nevezi magát Wallace gyógyítónak? – Nem tudom – hajtottam le szégyenkezve a fejemet. Nehezemre esett jelentenem Árnynak, hogy milyen figyelmetlen voltam az utóbbi időben. És milyen ostoba. Mikor befejeztem, nem mondott ellent. – Hát – mondta sóhajtva. – Nem változtathatunk rajta, csak megpróbálhatjuk menteni, ami menthető. Túl sok minden történik, hogy egy ültünkben végiggondoljuk – töprengve nézett rám. – Amit mondtál, nem igazán lep meg. Szipolyozottak közelednek Kosvárhoz, a király egészsége gyengül. De Elmés egészsége gyorsabban romlik, mint számítottam rá és a szobájában uralkodó mocsoknak semmi értelme sincsen. Hacsak… – nem fejezte be a gondolatot. – Talán azt hiszik, hogy Démutka volt az egyetlen védelmezője. Talán azt hiszik, hogy többé nem érdekel minket; talán már csak egy elszigetelt öregembernek hiszik, akit könnyű elmozdítani. Az óvatlanságod legalább előcsalta őket. Ha pedig előbújtak, akkor lecsaphatunk rájuk – sóhajtott. – Azt hittem, szerszámként használhatom Wallace-t, hogy mások tanácsain keresztül terelgethetem. Saját magától keveset tud a füvekről; kétbalkezes figura. De az óvatlanul elöl hagyott szerszámot valaki más használja. Meglátjuk. Vannak módjai, hogy megállítsuk a dolgokat. Elharaptam a nyelvem, hogy ne ejtsem ki Pompa nevét. – Hogyan? – kérdeztem inkább. Árny elmosolyodott. – Hogyan hatástalanítottak a Hegyvidéki Királyságban? Összerezzentem az emlékre. – Pompa felfedte a valódi kilétemet Kettrickennek. – Pontosan. Fényt derítünk arra, ami Elmés szobájában történik. Egyél, amíg beszélek. Engedelmeskedtem, ő pedig felvázolta a teendőimet a következő napra, de ügyelt arra is, hogy mit etet velem. A fokhagyma íze szinte mindenben jelen volt, tudtam, hogy méregtelenítő hatásában bízik. Eltűnődtem, hogy mi is került a szervezetembe és mennyire színezte ki megbolondult emlékezetem azt, amit a Bolond mondott. Holnap őt is meg kell keresnem. Árny észrevette gondterheltségemet. – Néha – jegyezte meg sandán –, bíznod kell az emberekben ahhoz, hogy megértsd, nem vagy tökéletes. Bólintottam, aztán hatalmasat ásítottam. – Elnézést – dünnyögtem. A szemhéjam hirtelen elnehezült. – Mit is mondtál? – Semmi, semmi. Bújj ágyba és pihenj. Az az igazi gyógyító. – De még meg sem kérdeztem, hogy merre jártál és mit csináltál. Úgy mozogsz és viselkedsz, mint aki tíz évet fiatalodott. – Ez dicséret akart lenni? – húzta el a száját. – Ne is törődj vele. Amúgy is hasztalan kérdések, meghagyhatod későbbre, úgyse fogok rájuk válaszolni. Ami pedig a viselkedésemet illeti… minél többet hoz ki az ember a testéből, annál többre képes. Nem volt könnyű utazás, de megérte – fölemelte a kezét, hogy belém fojtsa a szót. – Nem is mondok többet. Ágyba, Fitz. Ágyba. Ismét ásítottam, fölkeltem és nyújtózkodtam.

– Megint nőttél – jegyezte meg Árny elismerően. – Ha így haladsz, még apádat is túlszárnyalod. – Hiányoztál – dünnyögtem a lépcső felé tartva. – Te is. De majd holnap éjszaka megbeszéljük. Azzal az elhatározással mentem le, hogy követem a tanácsát. A rejtekajtó, mint mindig hangtalanul zárult be mögöttem, amint ismét a szobámban voltam. Soha nem fejtettem meg, hogyan működik. Újabb három farönköt vetettem a tűzre, aztán leültem az ágyamra, hogy levegyem az ingemet. Kimerült voltam, de amint megéreztem Molly illatát az ingemen, fölélénkültem. Egy pillanatig ültem, kezemben az ingemmel, aztán visszavettem és fölkeltem. Kisurrantam a folyosóra. Minden szempontból késő volt már, a mulatozás is elcsitult kissé, bár Télbúcsúztató volt, ami azt jelentette, hogy lesznek olyanok, akik hajnalig bírják. Mások az ágyukig sem találnak el ma éjszaka. Hirtelen elmosolyodtam, miután rájöttem, hogy én is ez utóbbiak közé tartozom. Többen voltak a folyosókon és a lépcsőkön is. Legtöbbjük észre sem vett, a többiekkel kapcsolatban pedig úgy vélekedtem, hogy a Télbúcsúztató elég indok, amiért a folyosókon kóborlok. Ennek ellenére meggyőződtem róla, hogy üres a folyosó, mielőtt bekopogtattam volna. Nem volt válasz. Ahogy újból kopogtatni akartam, az ajtó hirtelen és halkan föltárult. Odabenn sötétség honolt. Megrémített. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy baja esett, a nevét kiáltva ugrottam be a szobába. Az ajtó becsukódott mögöttem. – Csitt – suttogta. Felé fordultam, pár pillanatba beletelt, mire a szemem hozzászokott a sötétséghez. A látvány elnémított. – Vártál rám? – kérdeztem végül. – Csak órák óta – dorombolta. – Azt hittem, hogy lent leszel a nagyteremben – lassan ráébredtem, hogy nem láttam odalenn. – Tudtam, hogy senkinek sem fogok hiányozni, kivéve egyvalakit. Azt gondoltam, hogy az a valaki talán ide is eljön, hogy megtaláljon. Mozdulatlanul álltam és bámultam. Magyalkoszorút viselt a hajában és semmi mást. Az ajtó előtt állt, hogy őt nézzem. Hogyan is magyarázzam az átlépett határokat? Ezelőtt együtt kalandoztunk mögötte, de amit tapasztaltam, az egy nő nyílt meghívása volt. Létezik ellenállhatatlanabb dolog, mint amikor egy nő vágyik a férfira? Magával ragadott és megmentett attól, hogy magyarázkodnom kelljen az esti ostobaságaim miatt. Télbúcsúztató. Az éjszaka titkainak szíve. Igen. Hajnal előtt ébresztett föl és terelt ki a szobájából. A búcsúcsóktól még olyan távolinak tűnt a hajnal. Hamarosan ráébredtem, hogy még rejtőzködnünk kell és letöröltem az arcomról az ostoba vigyort. Megigazítottam gyűrött ingemet és visszatértem a szobámba. Amint eljutottam az ágyamig, szédítő fáradság tört rám. Mióta nem aludtam rendesen? Leültem az ágyamra és lehúztam az ingemet. Leejtettem a földre és eldőltem az ágyamban. Halk kopogás riasztott föl, azonnal talpon is voltam. Gyorsan az ajtóhoz siettem, magamban mosolyogva. Még mindig mosolyogtam, amikor szélesre tártam az ajtót. – Helyes. Ébren vagy és majdnem teljesen felöltözve. A tegnapi este után azt hittem, úgy kell kirángatnom téged az ágyból. Burrick volt az, megmosakodva, tiszta ruhában. Előző éjszakai mulatozásáról csak néhány apró ránc árulkodott a homlokán. Már kiskorom óta tudtam, hogy mindegy, hogy milyen mulatós éjszakát töltött Burrick a pohár mellett, másnap reggelre színjózan volt és tiszta fejjel végezte a dolgát. Felsóhajtottam. Fölösleges kegyelemért könyörögni, úgysem adna. Ehelyett a ládámhoz léptem és előástam egy tiszta inget. Fölvettem és követtem Igazság tornyába. Létezik egy furcsa határ, testi és lelki egyaránt. Életem során csak ritkán léptem át, de minden esetben különös dolog történt utána. Az a reggel is olyan volt. Alig egy óra múltán félmeztelenül, izzadva álltam Igazság szobájában, hideg levegő áramlott be, de nem éreztem. A fejszém alig volt könnyebb a világnál, Igazság jelenlétének a súlya pedig olyan volt, mintha a szemeimen erőltetném ki az agyamat. Már nem tudtam föltartani a fejszémet, hogy hárítsak, Burrick pedig ismét támadott, csak tessék-lássék védekeztem. Könnyedén félresöpörte, két óvatos, de nem finom érintést vitt be az oldalamra. – És halott vagy – mondta és visszalépett. Leeresztette a fejszéjét, rátámaszkodott és kifújta magát. Reménytelen. Az elmémben Igazság teljesen mozdulatlan volt. Odapislantottam az ablakhoz, ahol állt és a

tengert kémlelte. A reggeli fény könyörtelenül kirajzolta az arcvonásait és megcsillantotta az ősz szálakat a hajában. Tartása tükrözte, amit éreztem. Lehunytam a szemem, túl fáradtan ahhoz, hogy bármit is csináljak. És akkor hirtelen egybeolvadtunk, láttam a jövőnket. Ostromlott ország voltunk, olyan ellenfél ellen harcoltunk, aki csak ölni és pusztítani jött. Csak ez volt a céljuk. Nem volt megművelésre váró földjük, gyermekeik, akiket védelmezzenek, de mi éltük mindennapi életünket miközben ellenük védekeztünk. A Martalócoknak a fosztogatás és a pusztítás volt a mindennapi életük, csak erre az egyszerű gondolatra volt szükségük, hogy elpusztítsanak minket. Nem harcosok voltunk, már nemzedékek óta. Nem úgy gondolkoztunk, még azok sem akik katonák voltak; őket racionális ellenfelek ellen képezték ki. Hogyan tudnánk ellenállni őrültek pusztításának? Milyen fegyverünk volt? Körülnéztem. Én. Én, mint Igazság. Egy ember, egyetlen ember, aki kifacsarja erőforrásait, miközben népének védelme és a Mesterség függőséget okozó csábítása közötti keskeny pallón egyensúlyozik. Egyetlen ember, amíg viaskodtunk és áskálódtunk a kastély falai közt. Reménytelen volt. Bukásra ítéltettünk. Elöntött az elkeseredés és azzal fenyegetett, hogy magával ránt. Körülvett és örvénylett, de hirtelen a kellős közepén megtaláltam egy helyet, ami reménytelenségében mulatságos volt. Szörnyen mulatságos. Négy kicsi hajó, képzetlen legénységgel, őrtornyok és jelzőfények, amik ugyanúgy hívogatták a védőket és a támadókat. Burrick a fejszéjével és én, a hidegben állva. Igazság, amint kifelé bámul az ablakon és Pompa, aki alattunk a saját apját mérgezi, annak reményében, hogy elrabolja az elméjét és örökli az egész felfordulást. Annyira teljesen haszontalan volt és olyan elképzelhetetlen, hogy föladjuk. Nevetni támadt kedvem és nem tudtam visszatartani. Álltam a fejszémre támaszkodva és kacagtam, mintha a világ lenne a legmulatságosabb dolog, amit valaha is láttam, míg Burrick és Igazság csak bámultak rám. Igazság halvány félmosollyal válaszolt, a szemeiben csillanó fény jelezte, hogy osztozik tébolyomban. – Fiú? Jól vagy? – kérdezte Burrick. – Jól vagyok. Teljesen jól – mondtam, ahogy a nevetésem alábbhagyott. Kihúztam magam, megráztam a fejem és meg mernék esküdni rá, hogy éreztem, ahogy az agyam a helyére rázódik. – Igazság – mondtam és átöleltem a tudatát. Könnyű volt, mindig is az volt, de korábban azt hittem, hogy van vesztenivalóm, ha megteszem. Nem olvadtunk egy személlyé, inkább úgy illettünk össze, mint tányérok a konyhaszekrényben. Kényelmesen utazhatott velem, mint egy könnyű lovaglás. Nagy levegőt vettem és fölemeltem a fejszét. – Még egyszer – mondtam Burricknak. Ahogy rám támadt, többé nem Burrick volt, hanem egy ember fejszével a kezében, aki azért jött, hogy megölje Igazságot. Mielőtt megtörhette volna a lendületemet, a padlóra küldtem. Fölállt, megrázta a fejét és egy pillanatig haragot láttam a tekintetében. Ismét összecsaptunk, megint halálos találatot vittem be. – Harmadszor – mondta és ádáz vigyor ült ki az arcára. A küzdelem élvezetével rontottunk egymásnak és ismét tiszta találatot vittem be. Még kétszer csaptunk össze, mielőtt Burrick hirtelen kitért és hátralépett a csapásaim elől. Leeresztette a fejszéjét, előrehajolva kifújta magát, aztán kihúzta magát és Igazságra nézett. – Megérezte – fújtatta. – Elkapta a ritmusát. Még nem az igazi, de már érzi. Egy kis gyakorlással tovább fejlesztheti, de jól választott, hercegem. A fejsze a fegyvere. Igazság lassan bólintott. – Ő pedig az enyém.

16

Igazság hajói

A

VÖRÖS MARTALÓCOKKAL folytatott háború harmadik nyarán vér áztatta a Hat Hercegségek hajóit. Bár csak négy hajónk volt, jelentős változást eredményeztek a védelmi taktikáinkban. Tavaszi összecsapásaink a vörös hajókkal hamar megtanítottak rá, hogy túl sokat felejtettünk harcos múltunkból. A Martalócoknak igazuk volt; földműves nép lettünk, de olyan földművesek akik elhatározták, hogy fölveszik a harcot. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy a Martalócok leleményes és kegyetlen harcosok voltak. Ez olyannyira igaz volt, hogy soha nem sikerült egyet sem élve elfognunk és soha nem adták meg magukat. Talán ez lehetett volna az egyik nyom a szipolyozások mibenlétének földerítésére és arra, hogy megtudjuk, mivel is állunk szemben, de akkoriban túl halvány nyom volt és túlságosan lefoglalt a túlélésünk ahhoz, hogy eltöprengjünk rajta. * A tél hátralévő része olyan gyorsan telt el, amennyire az első fele vánszorgott. Életem különböző részei egy gyöngysor szemeiként sorakoztak egymás után, s én voltam a szál, ami összekötötte őket. Ha akkoriban végiggondoltam volna, milyen erőfeszítésekre volt szükségem, hogy ezeket a részleteket távol tartsam egymástól, lehetetlennek találtam volna. Ám akkoriban fiatal voltam, sokkal fiatalabb, mint sejtettem és valahogy találtam rá erőt, hogy mindet megtegyem és mindnek megfeleljek. Hajnal előtt kezdődött a napom, Igazság tornyában. Hetente legalább kétszer Burrick is ott volt a fejszéivel, de általában csak Igazság és én fejlesztettük Mesterségbeli érzékeimet. Teljesen más módszereket alkalmazott, mint Galenus. Határozott feladatai voltak a számomra és ezekre képzett ki. Megtanultam látni a szemeivel és engedni, hogy Igazság használja az enyémet. Megtanultam érzékelni azokat a finom módozatokat, amikkel a figyelmemet terelgette és gondolatban leírni amit tapasztaltam, hogy állandóan tájékoztatni tudjam. Ez általában azt jelentette, hogy körbejártam a kastélyban, magammal hordozva a jelenlétét a fejemben, mint egy sólymot a karomon. Először csupán pár óráig sikerült fenntartanom a kapcsolatot vele, de ahogy telt az idő, akár napokig is képes voltam megosztani vele az elmémet. A kapcsolat ennek ellenére gyengült az idő múlásával, csak Igazság közvetlen érintése tudta megújítani, vagy fölerősíteni. Mégis sikerélményt jelentett, hogy hosszú ideig tudtuk tartani a kapcsolatot. A Királyné Kertjében is sok időt töltöttem és segítettem Kettrickennek átrendezni újra meg újra a szobrocskákat és virágosládákat, madáritatókat, míg végül elégedett lett velük. Mindig megbizonyosodtam, hogy Igazság velem van olyankor, reméltem, hogy jót tesz neki, hogy úgy látja Kettrickent, ahogy a többiek, különösen akkor, amikor elragadtatottságtól és a hidegtől kipirult arccal állt a hólepte kert közepén és arról beszélt, milyen csodálatos hellyé fogja varázsolni és remélte, hogy Igazság is örömét leli majd benne. Vajon ezzel elárultam Kettricken belém vetett bizalmát? Félresöpörtem a gondolatot. Magammal vittem Igazságot akkor is, amikor meglátogattam Türelem úrnőt. Igyekeztem az emberek közé is kivinni, hiszen miután ismét megkezdte sorvasztó feladatait a Mesterséggel, egyre ritkábban tudott kimozdulni az emberek közé, amit egykor annyira szeretett. Elvittem a konyhába és az őrszobába, az istállókba és ki Kosvár városába. Mikor a városban voltunk, mindig a kikötők felé terelt, ahol figyeltem az utolsó munkálatokat, később pedig elbeszélgettem a legénységgel, miközben azok a hajókkal ismerkedtek. Felhívtam a figyelmét az emberek morgolódásaira, akik csaknem árulásnak tartották, hogy külszigeteki menekültek is helyet kaptak a legénységben. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy azok a külszigetekiek mennyire gyakorlottak voltak a hajók kezelésében és milyen otthonosan mozogtak a fedélzetükön, mint ahogy az is nyilvánvaló volt, mennyire megvetik őket és mennyire bizalmatlanok velük szemben a Hercegségek népei. Nem voltam biztos benne, hogy Igazság bölcsen döntött, amikor őket is fölvette, bár soha nem számoltam be a kételyeimről, csak megmutattam neki az emberek zsörtölődéseit. Velem tartott akkor is, amikor meglátogattam Elmést. Mindig késő délelőttre, kora délutánra időzítettem a viziteket. Wallace mindig nehezen engedett be és úgy tűnt, mindig van valaki más is a szobában amikor meglátogattam; szolgálólányok, akiket azelőtt soha nem láttam, vagy egy lakatos, amint

egy ajtót javítgatott éppen. Türelmetlenül vártam azt a pillanatot, amikor négyszemközt beszélhetek végre a királlyal a házassági terveimről. A Bolond is mindig ott volt és ígéretéhez híven nem mutatta jelét barátságnak felém. Bár tudtam, hogy miért csipked és szurkál a szavaival, mikor gúnyol, néha még így is sikerült felbosszantania. Az egyetlen dolog, ami elégedettséggel töltött el, az a szobáiban beállt változás volt. Valaki elkotyogta Hirtelen asszonyságnak, hogy milyen állapotban volt a király szobája. A Télbúcsúztató kellős közepén egy seregnyi szolgáló és cseléd, élükön Hirtelen asszonysággal megszállta a király lakosztályát és magukkal hozták az ünnep hangulatát. Hirtelen úrnő csípőre tett kézzel megállt a szoba közepén és onnan dirigálta a szolgálóhadat, akik kitakarítottak, felmostak, miközben folyamatosan szidta Wallace-t, amiért hagyta, hogy olyan rosszra forduljanak a dolgok. Természetesen Wallace egyfolytában bizonygatta, hogy személyesen felügyelt a takarításokra, hogy minél kevésbé zavarják azok a királyt. Kellemes délutánt töltöttem akkor a király lakosztályában, mert a sürgés-forgás még Elmést is fölébresztette és nemsokára ismét önmagának tűnt. Csitítgatta Hirtelen asszonyságot, hogy ne dorgálja meg a személyzetet figyelmetlenség miatt és vidáman tréfálkozott velük, amíg felsúrolták a padlót, illatos olajokkal ledörzsölték a bútorokat. Hirtelen asszonyság tekintélyes mennyiségű takarót halmozott Elmés királyra, amíg kiszellőztették a szobát. Ő is csak szimatolt a füstölők és hamuval teli tálcák láttán, én pedig halkan javasoltam, hogy talán Wallace-nak kellene kiürítenie, mivel ő volt a gyógyító, aki ismerte a füveket. Sokkal engedelmesebb és könnyebben kezelhető ember lett, miután visszatért az edények tisztításából. Eltűnődtem, hogy vajon tudja-e egyáltalán, hogy milyen hatással vannak a füvei Elmésre. De ha nem Wallace műve volt, akkor kicsodáé? A Bolonddal többször is lopva sokatmondó pillantásokat váltottunk. Nem csak kitakarították, de fényesebbé is tették a szobát, ünnepi gyertyákkal és fenyőfaágakkal, amitől visszatért Elmés arcába az élet. Éreztem Igazság néma elégedettségét, és amikor aznap este a király csatlakozott az ünnepséghez és kedvenc dalnokait és dalait játszatta, személyes győzelemnek könyveltem el. Volt olyan idő, ami csak az enyém volt, persze nem csak azok az éjszakák, amiket Mollyval töltöttem. Amikor csak tudtam, kiosontam a kastélyból és együtt vadásztam a farkasommal. Soha nem voltam teljesen elszakítva tőle, de egy egyszerű tudati kapcsolat nem nyújthat olyan elégedettséget, mint egy közös vadászat. Nehéz leírni azt a teljességet, amikor két test, közös tudattal egyetlen cél érdekében mozdul, hajtja föl a vadat. Azokon a napokon, amikor nem látogattam meg, a jelenléte velem volt és ez olyan természetes volt, mint levegőt venni. Apró dolgok formájában volt jelen, a szaglásom kifinomultabbá lett, éberebb lettem a körülöttem lévők iránt, mintha az ő tudata védené a hátamat és figyelmeztetett az olyan apró jelekre, hangokra, szagokra, amiket talán figyelmen kívül hagytam volna. Az étel ízesebb volt, az illatok még érzékelhetőbbek. Igyekeztem, hogy Molly közelében ne éljek ezekkel az új tapasztalatokkal. Éreztem, hogy a farkas akkor is velem van, de nem tett semmi feltűnőt, hogy éreztesse jelenlétét. Egy hónappal Télbúcsúztató után új feladatot kaptam. Igazság közölte, hogy azt akarja, hogy az egyik hajóján legyek, így egyik nap a Rurisk fedélzetén találtam magam az evezők mellett. A kapitány el is töprengett rajta, hogy miért egy magamfajta vékony suhancot ültettek az evezők mellé. A legtöbben megtermett, izmos fickók voltak kemény tenyérrel, ezért az egyetlen lehetőségem, hogy bizonyítani tudjak abban rejlett, hogy minden erőmmel belevetettem magam a feladatba. Szerencsére nem én voltam az egyetlen tapasztalatlan ember a fedélzeten, a külszigeteki menekültek kivételével szinte még senki sem szolgált hadihajó fedélzetén. Igazságnak a legidősebb hajóácsokat kellett megkeresnie, akik még tudták hogyan kell hadihajót építeni. A Rurisk volt a legnagyobb a négy hajó közül. A hajók vonalai karcsúak voltak, igazodtak a hullámzáshoz és olyan gyorsan szelték a hullámokat, ahogy a molnárkák szaladgáltak a víz felszínén. A Rurisk és kistestvére a Konstancia masszívabb zsindelypalánkokkal rendelkeztek, amik ellenállóbbá tették őket az ütközésekkel szemben. Sudár fenyőfa árbocán hatalmas koscímeres vitorlavászon feszült. A fedélzetük még csillogott, az evezők még egyszer sem merültek vízbe, de hamarosan sokat mondó karcolásokkal, kopásokkal, repedésekkel lesz teli, amitől sajátos egyéniséget nyernek a hajók. Ám a Rurisk egyelőre ugyanolyan friss és járatlan volt, mint mi. Mikor először hajóztunk ki, egy frissen betört lóra és kezdő lovasára emlékeztetett. Jobbra-balra imbolygott, kacsázott és meg-megtorpant, de amint megtaláltuk a ritmust, úgy hasított keresztül a hullámokon, mint kés a vajon. Igazság utasítására belevetettem magam az új feladatomba. A legénységgel együtt az egyik raktárépületben kaptunk szállást. Visszafogottan viselkedtem és megtanultam az első parancsszóra ugrani. A kapitány a Hat Hercegségből származott, de az első tiszt külszigeteki volt. Tőle tanultunk meg bánni a Ruriskkal és megismerni a képességeit. Rajta kívül még két külszigeteki volt a legénységben, akik általában halkan beszélgettek egymás közt, ha éppen nem volt semmi dolgunk. Nem tudom, miért nem látták be,

hogy ezzel csak zsörtölődést és bizalmatlanságot váltottak ki a többiekből. Az én priccsem közel volt hozzájuk, ezért gyakran tapasztaltam, hogy amikor aludni tértem, Igazság azt sugalmazta, hogy figyeljek oda halk beszélgetéseikre, amik egy számomra idegen nyelven zajlottak. Tudtam, hogy Igazságnak többet mond, mint nekem, de idővel fölfedeztem, hogy nem különbözött sokban a mi nyelvünktől és egy részét magam is megértettem. Legtöbbször ők is arról beszélgettek, hogy hogyan rabolták el tőlük a Martalócok szeretteiket és ugyanolyan bosszúszomjas esküket fogadtak ellenük, mint a legtöbben közülünk. A fedélzeten tartózkodók közül majdnem mindenki vesztett már el ismerőst, barátot, rokont a fosztogatások és a szipolyozások során. Némi bűntudattal azon gondolkoztam, hogy vajon hányat küldtem át én a másvilágra. Ez a gondolat egy kis távolságot csempészett közém és a többiek közé. A téli viharok ellenére majdnem minden nap kihajóztunk és manőverezési, navigációs, vagy harci gyakorlatokat tartottunk a partmenti vizeken. A kapitány minden alkalmat megragadott, hogy fölvázolja előnyeinket a Martalócokkal szemben. Az ellenség távol jár az otthonától, mondta mindig, a hosszú utazás pedig megviselte őket. A hajóikon éltek porciókon, szűk helyen összezárva, míg mi frissek voltunk és jól tápláltak. Az utazás viszontagságai miatt feltételeztük, hogy a harcosok egyben evezősök is voltak, míg mi katonákat is szállítottunk a fedélzeten, akik íjakkal már messziről támadni tudtak és az evezőinknél mindig teljes létszámot tudtunk tartani. Gyakran láttam, hogy az első tiszt csak csóválja a fejét a szavak hallatán, egyszer négyszemközt elmondta, hogy éppen egy olyan hosszú hajóút nehézségei tesznek egy legénységet keménnyé és harciassá. Hogyan is remélhetik az elpuhult, jól táplált földművesek, hogy fölvehetik a versenyt a tengerjáró Vörös Martalócokkal? Tíz napból egyszer szabad voltam, olyankor a kastélyba mentem, ahol rengeteg tennivalóm akadt. Beszámoltam Elmés királynak a Rurisk fedélzetén szerzett tapasztalataimról és jól esett látni a szemében csillanó érdeklődést, ami ilyenkor jellemezte. Úgy tűnt, jobban van, de még mindig nem az a király volt, akire gyermekkoromban emlékeztem. Türelem is elvárta, hogy meglátogassam és kötelességtudóan Kendeken előtt is megjelentem. Egy-két óra jutott Éjszemre, tiltott találkozás Mollyval, aztán pihenésre hivatkozva vissza a szobámba, hogy ott legyek, amikor Árny magához hívat és részletesen kifaggat. Következő reggel rövid jelentést tettem Igazságnak, aki egy érintéssel fölújította a kapcsolatot, aztán visszatérés a barakkokba. Gyakran örültem is, hogy visszakerülök a hajóra, mert olyankor legalább kialudhattam magam. Végül, ahogy a tél a végéhez közeledett, lehetőségem adódott, hogy bizalmasan beszéljek Elmés királlyal. Egy szabadnapomon elé járultam, hogy beszámoljak a kiképzésről. A király a kandallója előtt ült, jobban érezte magát, mint szokta és még Wallace sem volt jelen aznap, csak egy fiatal lány, aki látszólag a szobát tisztogatta, de minden bizonnyal Pompának kémkedett. A Bolond is láb alatt volt, mint mindig és örömét lelte benne, hogy kényelmetlenül érezzem magam. A Bolondot gyermekkorom óta ismertem és annyira hozzászoktam már fehérségéhez és színtelen szemeihez, hogy elfogadtam olyannak, amilyen. A cselédlány nem így lehetett ezzel, mert amikor azt hitte, hogy a Bolond nem veszi észre, megbámulta. Amint a Bolond megérezte, ő is hasonló módon kezdte lopva figyelni, minden alkalommal egyre furcsább arcot vágva. A lány egyre idegesebb lett, míg végül egyszer, amikor el kellett haladnia mellettünk vödörrel a kezében, a Bolond Sajtfejjel bekukucskáltatott a szoknyája alá, amitől annyira megijedt, hogy felsikoltva megugrott és magára öntötte a piszkos felmosóvíz java részét. Elmés megdorgálta a Bolondot, aki büszkén és lelkifurdalás nélkül vigyorgott, aztán elküldte a leányt, hogy öltsön tiszta ruhát. Megragadtam a lehetőséget. – Felség, van valami, amiről már régóta szeretnék beszélni felségeddel. Lehetett a hangomban valami, amire a bolond és a király is felfigyelt. Vetettem egy pillantást a Bolondra, ő pedig tudta, hogy azt szerettem volna, hogy vonuljon félre, de ehelyett közelebb hajolt, éppenséggel Elmés térdére hajtotta a fejét és derűsen mosolygott. – Beszélj, FitzLovag – mondta Elmés király. Nagy levegőt vettem. – Felség, az engedélyét szeretném kérni, hogy megnősüljek. A Bolond szemei elkerekedtek a meglepetéstől, de a király csak mosolygott, mintha egy kisgyerek lennék, aki édességet kért. – Tehát végül megtörtént. Persze, bizonyosan udvarolni akarsz neki elébb? A szívem a torkomban dobogott. Elmést túlzottan is jelentőségteljes pillantással nézett rám, de elégedetten. Reménykedni kezdtem. – Attól tartok, felséges királyom, hogy már elkezdtem. Bár tudnia kell, hogy nem tudatosan tettem, hanem… így alakult. Jóízűen fölkacagott. – Igen. Így szokott lenni. Bár nem szóltál korábban, ezért eltűnődtem, vajon mi a szándékod, nem

ámítja-e magát a hölgy. Kiszáradt a szám és alig kaptam levegőt. Mennyit tudhatott? Elmosolyodott rémületem láttán. – Nincs ellenvetésem, sőt, elégedett vagyok a választásoddal… Az arcomra kiülő széles mosoly szinte a tükörképe volt annak, ami a Bolond arcán jelent meg. Szaggatottan levegőt vettem, de Elmés folytatta. – Bár az apjának fenntartásai vannak. Azt mondta nekem, hogy nem szeretné addig nyélbe ütni, amíg a nővéreit ki nem házasítja. – Micsoda? – nyögtem ki nagy nehezen. Összezavarodtam, míg a király jóságosan mosolygott rám. – A hölgy, nevéhez hűen hamar engedélyt kért, hogy tarthassa veled a kapcsolatot. Úgy tűnik, elnyerted Szeretet kisasszony szívét, amikor vitába szálltál Virágóval. Testens azonban nemet mondott neki, az említett indokok miatt. Ha jól értesültem meglehetősen hevesen vitatkozott az apjával, de Testens határozott ember. Ám üzenetet küldött nekünk, mert nem akart bosszúságot az ügyből. Tudatta, hogy nincs ellenvetése a házassággal kapcsolatban, csak azt nem kívánja, hogy idősebb nővérei eljegyzése előtt történjék meg. Én is egyetértettem vele és beleegyeztem. Szeretet még csak tizennégy éves, ha jól tudom. Nem jutottam szóhoz. – Ne vágj olyan elkeseredett képet, fiú. Mindketten fiatalok vagytok és rengeteg időtök van. Biztos vagyok benne, hogy Testensnek sincs kifogása az ellen, ha olykor találkoztok, még ha nem engedélyezi is a hivatalos udvarlást – Elmés olyan békésen, olyan kedves tekintettel nézett rám, hogy más körülmények közt talán megilletődtem volna. A Bolond tekintete ide-oda járt kettőnk közt, de nem tudtam olvasni belőle. Úgy reszkettem, ahogy már hónapok óta nem. Nem hagyhatom, hogy ennél rosszabbra forduljanak a dolgok. Megtaláltam a hangomat és kiszáradt torokkal szólaltam meg. – Királyom, én nem Szeretet kisasszonyra gondoltam. Csönd telepedett közénk. Láttam, ahogy Elmés tekintete megváltozik, s ha nem lettem volna olyan elszánt, olvasok belőle és lesütöm a szemem. Ehelyett álltam a tekintetét, remélve, hogy talán megérti. Mikor nem szólt, megpróbáltam folytatni. – Felség, a hölgy, akire én gondoltam, pillanatnyilag egy úrnő cselédje, de valójában nem szolga. Egy… – Hallgass! Mozdulatlanná dermedtem. Mintha pofon csattant volna el. Elmés lassan végigmért, aztán hatalmának teljes súlyával szólalt meg. Talán még a Mesterség erejét is éreztem a szavaiban. – Jól figyelj arra, amit most mondok, FitzLovag. Testens jó barátom és az egyik Hercegem. Sem őt, sem a lányát nem sértheted meg, vagy hanyagolhatod el. Most nem udvarolhatsz senkinek. Senkinek. Azt ajánlom, gondold végig jól, milyen fontossággal bír, hogy Testens megfelelő párnak talál Szeretet számára. Nem aggasztja a születésed. Kevesen vélekednek hasonlóan. Szeretetnek saját birtoka és rangja lesz. Akárcsak neked tőlem, ha bölcsen bánsz az idővel és a Herceg leányával. Rá fogsz jönni, hogy ez a jó választás. Majd én megmondom, hogy mikor kezdhetsz udvarolni. Összeszedtem maradék bátorságomat. – Felséges uram, kérem, sz… – Elég legyen, Lovag! Hallottad a döntésemet, ne is ejtsünk több szót róla! Röviddel később elbocsátott, én pedig reszketve tértem vissza a szobámba. Nem tudtam, hogy a harag, vagy a bánat okozta a remegésemet. Eszembe jutott, ahogy az apám nevén nevezett. Keserűen azt gondoltam, talán azért, mert a szíve mélyén tudta, hogy úgy cselekszem majd, ahogy az apám tette. Szerelemből nősülök. Még akkor is, gondoltam alattomosan, ha meg kell várnom, míg Elmés király meghal és Igazság betartja az ígéretét. Még sírni sem tudtam, csak feküdtem az ágyamban és bámultam a mennyezetet. El sem tudtam képzelni, hogyan mondom el Mollynak, pedig találnom kellett rá módot. Nem titkolhattam el, hazudni pedig nem fogok. Kivárom a megfelelő alkalmat, amikor elmagyarázom neki és megérti. Kivárom. Addig viszont nem is gondolok rá, de úgy döntöttem, a királyt sem látogatom meg, amíg nem hívat magához. Ahogy közeledett a tavasz, Igazság összeállította az embereit és a hajóit, körültekintően, mintha egy táblára helyezné föl őket. Az őrtornyok és a partvidék mindig el volt látva emberekkel, a jelzőtüzekhez pedig volt elegendő olaj. A Galenus-féle kotéria maradványait elosztotta a tornyokban és a hajókra. Szeréné, nemezisem és a kotéria szíve Kosvárban maradt. Magamban eltöprengtem, hogy miért tartotta maga mellett, ahelyett, hogy külön-külön fogadta volna a jelentésüket. Galenus halálával és Augustus visszavonulásával Szeréné vette át Galenus helyét és úgy viselkedett, minta ő volna az Oktató. Bizonyos szempontból hasonlított is Galenusra, nem csak megjelenésében és viselkedésében utánozta őt, de modorában is. A cselédek ugyanazzal a félelemmel és undorral beszéltek róla, ahogy egykoron Galenusról.

Úgy tudtam, még Galenus szobájába is átköltözött. Amikor a kastélyban tartózkodtam, igyekeztem elkerülni. Jobban örültem volna, ha Igazság máshova helyezi, de nem az én dolgom volt, hogy megkérdőjelezzem a döntését. A Ruriskra Justin egy magas, hórihorgas fiú került, aki két évvel volt idősebb nálam és megvetett azóta, mióta együtt tanultuk a Mesterséget és olyan látványosan megbuktam. Minden lehetséges alkalommal lekezelt, én pedig összeszorított szájjal tűrtem és igyekeztem elkerülni, ami a hajó szűkös fedélzetén elég nehéz volt. Kényelmetlen helyzet volt. Igazság hosszas vitatkozás után Carrodot a Konstancia fedélzetére helyezte, Burlt a szépöböli toronyba, Willt pedig messze északra a Vörös Toronyba, Medwen Hercegségben, ami nagy rálátást biztosított a tengerre és a szárazföldre egyaránt. Miután elhelyezte a figurákat a táblán, szánalmasan vékony védelmi vonal tárult a szemünk elé. – Eszembe jut egy régi népmese a koldusról, akinek csak egy kalapja volt, hogy eltakarja a meztelenségét – mondtam Igazságnak. Humortalanul elmosolyodott. – Bárcsak olyan gyorsan tudnám mozgatni a hajóimat, mint ő a kalapját – sóhajtotta. Két hajót őrjáratra küldött a part mentén, kettőt tartalékban hagyott, a Ruriskot Kosvárban, a Szarvast pedig Délszorosban horgonyoztatta le. Szánalmas kis védelmi flotta volt. Már építették az újabb hajókat, de senki sem számított rá, hogy hamar elkészülnek. A legjobb faanyagot elhasználták az első négy hajóra, az ácsok pedig figyelmeztették Igazságot, hogy jobb várni egy kicsit, mint zöld fát használni a többihez. Nem örült neki, de hallgatott rájuk. Kora tavasszal gyakorlatokat tartottunk. Igazság megsúgta, hogy a kotéria tagjai körülbelül úgy működtek, mint a postagalambok. Az én helyzetem bosszantóbb volt. Úgy döntött, hogy senkinek nem hozza nyilvánosságra, hogy tanít a Mesterségre, talán azért, mert nagyon sok előnye származott belőle, hogy észrevétlenül beleláthatott a szemeimmel az emberek mindennapi életébe. A Rurisk kapitányát tájékoztatták, hogy hallgasson rám, ha esetleg hirtelen irányváltoztatást vagy új célpontot adok meg. Attól tartok a kapitány nem tartotta többre az utasítást, mint a herceg fattyú unokaöcsének a bíztatását, de legalább követte az utasítást. Aztán egy kora tavaszi reggelen újabb gyakorlatra jelentkeztünk a hajón. Addigra jól szervezett egységként kezeltük a hajót. A feladat az volt, hogy találkozzunk a Konstanciával egy meg nem határozott ponton. Olyan Mesterség-gyakorlat volt, amit addig még nem sikerült végrehajtanunk, ezért fölkészültünk egy újabb csalódásra, kivéve Justint, aki keményen elszánta magát, hogy sikerüljön. Karba tett kézzel, sötétkékbe öltözve (talán azt hitte, hogy a kék színtől jobb Mesterséghasználónak tűnik), a dokkban állt és belebámult a sűrű ködbe, ami az óceán fölött ült. Kénytelen voltam elhaladni mellette, amikor egy vizeshordót vittem a fedélzetre. – Neked csak egy fehér függöny, Fattyú, de nekem olyan tiszta, mint egy tükör. – Milyen szomorú – mondtam kedvesen, nem törődve a „fattyú” szó használatával; már majdnem elfelejtettem, mennyi élt lehet vinni a szóba. – Inkább nézem a ködöt, mint a te képedet – kicsinyes volt, de jól éreztem magam tőle. Emellett kárörvendően figyelhettem, ahogy köpönyegének laza szára a lába köré tekeredett, miközben fölszállt a fedélzetre. Jómagam matrózhoz méltóan praktikusan öltözködtem, vastag gyapjúinget, bélelt nadrágot és bőrzekét viseltem. Gondolkoztam, hogy láncinget is magamra öltök, de Burrick megrázta a fejét. – Jobb egy tiszta vágástól meghalni, mint vízbe fúlni – javasolta. Igazság elmosolyodott. – A végén még elbízza magát – mondta szárazon és még Burrick is elmosolyodott. Egy kis késéssel. Így hát elvetettem a láncing gondolatát. Amúgy is evezős napnak ígérkezett, ahhoz pedig kényelmesen voltam öltözve. Egyre büszkébben szemléltem izmosodó mellkasomat és vállamat, még Molly is megdicsérte a minap. Elfoglaltam a helyemet, megmozgattam a vállam és mosolyogva gondoltam rá. Az utóbbi időben túl kevés időm jutott rá, amit csak az idő orvosolhatott. A nyárral pedig jöttek a Martalócok, várhatóan még kevesebb szabadidőm lesz. Az ősz túl távolinak tűnt. A katonák és az evezősök is elfoglalták a helyüket és hamarosan eloldották a köteleket. A kormányos is a helyére állt és az evezők elkezdték egyenletes mozgásukat, egy hatalmas állattá váltunk. Ez egy olyan jelenség volt, amit már korábban is megfigyeltem, talán érzékenyebb lettem rá Igazság tanításainak köszönhetően. Talán az lehet az oka, hogy minden ember a fedélzeten egyetlen cél érdekében dolgozott, ami a legtöbb esetben a bosszú volt. Akármi légyen is az oka, olyan egységet hozott létre, amit még soha azelőtt nem tapasztaltam. Talán egyfajta kivetülése volt annak az érzésnek, amiben egy kotéria osztozott. Egy pillanatig sajnálatot éreztem az elvesztett lehetőségek fölött. Te vagy az én kotériám mintha mögülem suttogott volna. Valahonnan, a távoli hegyek közül, alig

egy sóhajtás – Hát nem vagyunk falka? Igen – feleltem gondolatban mindkettőjüknek, aztán visszazökkentem és a feladatommal törődtem. Az evezők egyszerre csobbantak és egyszerre emelkedtek ki a vízből, ahogy hajtottuk előre a hajót. A vitorla ernyedten lógott. Hamarosan saját kis világ lettünk, a víz hangjai, légzésünk ritmusa, ahogy húztuk az evezőnket. Néhány katona halkan beszélgetett egymással, hangjukat eltompította a köd. Justin a kapitány mellett állt és a ködbe bámult. Összeráncolta a homlokát, tekintete elrévedt, tudtam, hogy Carrodot keresi a Konstancián. Szórakozottan én is kinyúltam, kíváncsian, hogy vajon megérzem-e, mit Üzent. Hagyd abba! figyelmeztetett Igazság, én pedig visszahúzódtam, mintha a kezemre csapott volna. Még nem vagyok felkészülve ahhoz, hogy bárki is gyanakodni kezdjék felőled. Több volt a figyelmeztetésben, mint egyszerű rosszallás, de nem akartam töprengeni rajta. Mintha amit tettem volna, nagyon veszélyes dolog lett volna, én pedig azon töprengtem, mitől félhetett. Az evezés egyenletes ritmusára koncentráltam és kibámultam a szürkeségbe. A délelőtt java része így telt el, csak Justin kérte meg néha a kormányost, hogy módosítson irányt. A köd megritkult, de nem sokat számított evezés közben. Az egyenletes ritmus, a hangokat elnyelő és átláthatatlan köd elhódított, mintha ébren álmodnék. Fiatal őrök kiáltása törte meg révületemet. – Vigyázzatok! – kiáltotta, aztán vérbe fúlt a hangja – Megtámadtak minket! Fölpattantam az evezőpadról és vadul néztem körül. Köd. Csak az evezőm zörgött, ahogy csúszott a vizén, a szomszédaim pedig rám néztek, hogy miért törtem meg a ritmust. – Te, Fitz! Mi a gond? – kérdezte a kapitány. Justin mellette állt, kisimult homlokkal, önelégült arckifejezéssel. – Én… meghúztam a hátam. Elnézést – lehajoltam az evezőmhöz. – Kelpy, váltsd föl. Nyújtózkodj és járj egyet, fiú, aztán vedd vissza az eveződet – utasított az első tiszt. – Igen, uram – helyet cseréltünk Kelpyvel. Jól esett pihenni egy keveset, megropogtattam a vállaimat, de egy kis bűntudatot éreztem, amiért én pihenek, miközben a többiek tovább húznak. Megdörgöltem a szemem és megmozgattam a nyakamat egy kicsit, azon gondolkozva, hogy milyen rémálmot láttam. Milyen őrszem? Hol? Agancs-sziget. A köd fedezéke alatt jöttek. Nincs ott más, csak az őrtorony. Azt hiszem, le akarják vágni az őröket és megpróbálják elpusztítani a tornyot. Kiváló stratégia. Az Agancs-sziget az első védelmi vonalunk része. A külső torony a tengert figyeli, a belső Szépöbölbe és Kosvárba továbbítja az üzenetet – Igazság gondolatai, majdnem higgadtan, ahogy harc előtt az ember megmarkolja a kardját. Az a korlátolt idióta olyan eltökélten keresi Carrodot, hogy nem tudom megérinteni az elméjét. Fitz. Menj a kapitányhoz, mondd, hogy forduljon az Agancs-szigetnek. Ha bekerültök a csatornába, az áramlat egyenesen a toronyhoz repíti a hajót. A Martalócok már ott vannak, de az áramlat ellen kell evezniük, ha el akarják hagyni a szigetet.. Menj és talán még a parton eléritek őket. Siess! Könnyebb parancsolgatni, mint engedelmeskedni neki, gondoltam, aztán előre siettem. – Uram? – szólítottam meg a kapitányt, aztán egy örökkévalóságig vártam, hogy felém forduljon, míg az első tiszt furcsán nézett rám, amiért nem hozzá fordultam először. – Evezős? – kérdezte végül. – Agancs-sziget. Ha most nekiindulunk, a csatorna áramlata szinte odarepít minket a toronyhoz. – Igazad van. Értesz az áramlatokhoz, fiú? Hasznos dolog. Azt hittem, én vagyok az egyetlen a fedélzeten, aki tudja, hogy merre járunk. – Nem, uram – nagy levegőt vettem. Igazság parancsa volt. – Oda kell mennünk, uram. Most. A „most” hallatán fölvonta a szemöldökét. – Micsoda ostobaság! – horkant föl Justin. – Bolondot akarsz csinálni belőlem? Megérezted, hogy közel kerültünk egymáshoz, ugye? Miért akarod, hogy elbukjak? Hogy ne legyél egyedül? Meg akartam ölni. Ehelyett kihúztam magam és csak a kapitányhoz intéztem a szavaimat. – Titkos utasítás Igazság hercegtől, uram. Ebben az időpontban kellett átadnom, uram. Egy bólintással elbocsátott, én pedig visszatértem az evező mellé és visszavettem Kelpytől. A kapitány szenvtelenül nézett bele a ködbe. – Jharck. A kormányos fordítsa meg a hajót és kapjuk el az áramlatot. Menjünk beljebb a csatornába. Az első tiszt bólintott és szinte azonnal irányt változtattunk. A vitorla lassan dagadozni kezdett és úgy lett, ahogy Igazság mondta. Az áramlás és az evezők szinte röpítették a hajót.

Az idő furcsán telik a ködben, eltorzít minden érzéket. Nem tudom, milyen hosszan eveztünk, de hamarosan Éjszem a fülembe suttogta, hogy füstszag volt a levegőben és szinte azonnal csatazajt hallottunk. Láttam, ahogy Jharck, az első tiszt összenéz a kapitánnyal. – Emberek, feküdjetek bele! – kiáltotta. – Martalócok támadják a tornyunkat. Nemsokára a füst szaga félreismerhetetlenül lengett a levegőben. Hirtelen erő szállt meg, akárcsak mindenkit körülöttem, összeszorított szájak, növekvő ritmus, még a körülöttem lévők izzadságának a szaga is más volt. Ha addig egy hatalmas teremtmény voltunk, egy feldühödött szörnyeteggé lettünk. Éreztem az izzó haragot és mindenki lángra kapott tőle; ez az Ösztön műve volt, mindannyiunk szívét állati szinten dobogtatta a gyűlölet. A Rurisk felcsúszott a fövenyre, aztán kiugráltunk és fölszaladtunk a parton, ahogy gyakoroltuk. A köd álnok szövetséges volt, ugyanannyit rejtett el a martalócokból, mint belőlünk. Mindenkinek a kezében fegyver volt, követtük a csatazajt. Justin a Ruriskon maradt és aggodalmas arccal nézett Kosvár felé, mintha az segítené elérnie Szerénét. A vörös hajó a parton állt, akár a miénk. Nem messze tőle két csónak állt, amiket kompként használtak a szárazföldre. Emberek voltak kint a fövenyen, amikor a Martalócok megérkeztek, néhányan még mindig ott voltak. Mészárlás folyt. Megcsonkított, vérző testek mellett szaladtunk el, úgy tűnt, Martalóc nincs köztük. Hirtelen kibontakozott a ködből a világítótorony sötét tömege, tetején kísérteties sárga fénnyel égett a tűz. A tornyot ostromolták. A Martalócok sötét, izmos emberek voltak, inkább inasak, mint zömökek, a legtöbbnek dús szakálla és vállra omló fekete haja volt. Bőrvértet viseltek és kardokat, vagy fejszéket forgattak, néhányan sisakot hordtak. Meztelen karjukon vörös csíkokat láttam, de nem tudtam eldönteni, hogy tetoválás volt, vagy csak festék. Magabiztosak voltak, lendületesek és kacagtak, mintha csak a munkájukat végeznék. Az őröket sarokba szorították, a torony nem ostrom elleni védelemre volt építve. Csak idő kérdése volt, hogy mikor végeznek velük. Felénk sem néztek, ahogy rájuk rontottunk, nem számítottak egy hátulról érkező támadásra. A torony egyik ajtaja már félig bedőlt, ahogy közelebb értünk, pár bátortalan nyílvessző hullott a kalózok közé a toronyból. Egyik sem talált. Felordítottam, szörnyű félelem és a bosszú öröme vegyült belé, a mellettem szaladó katonák érzelmei találtak utat rajtam keresztül. A támadók éppen akkor fordultak felénk, amikor rájuk rontottunk. Emberfőlényben voltunk, láttunkra a védőkben is föltámadt a remény és ők is támadásba lendültek. A fiatal őr még mindig ott feküdt, ahol álmomban elhullani láttam, szájából vércsík szivárgott. Egy hátulról vetett tőr végzett vele. Egy furcsa részlet, amit megjegyeztem, mielőtt továbbléptem. Sem stratégia, sem alakzat, sem terv nem volt az összecsapásban. Egyszerűen emberek egy kis csoportjának megadatott a bosszú, ami több, mint elég volt. Ha addig azt hittem, hogy egy vagyok a legénységgel, akkor ott körülfogtak és elnyeltek. Érzelmek ostromoltak és hajtottak előre. Soha nem fogom megtudni, hogy melyik érzelmek voltak a sajátjaim. Átcsaptak fölöttem és FitzLovag elveszett bennük. A legénység érzelmeivé váltam. Föltartott fejszével, ordítva álltam elöl, bár nem akartam, de előre taszított a legénység vágya, hogy valakit kövessenek. Hirtelen annyi Martalócot akartam megölni, amennyit csak tudtam, amilyen gyorsan csak lehetett. Úgy is tettem. Hallottam legendákat berzerkerekről. Mindig vadállatoknak, állatias, vérszomjas óriásoknak tartottam őket, akik nem nézték, hova csapnak. Talán túl érzékenyek voltak, nem tudták elzárni az elméjüket az őket hajtó érzelmek előtt, képtelenül arra, hogy saját testük fájdalmait érzékeljék. Nem tudom. Hallottam rólam szóló történeteket arról a napról. Még egy dalt is. Nem emlékszem rá, hogy morogtam és fröcsögtem volna csata közben, de arra sem emlékszem, hogy ne így lett volna. Valahol bennem Igazság és Éjszem is ott volt, de őket is elsodorták az érzelmek. Tudtam, hogy én öltem meg az első Martalócot és azt is tudom, hogy én vágtam le az utolsót is fejszepárbajban. A dal szerint a hajó kapitánya volt. Akár ő is lehetett. Díszesebb ruhája volt, de több részletre nem emlékszem, csak arra, ahogy bezúztam a sisakját mélyen a koponyájába és arra, ahogy ömlött alóla a vér miközben térdre rogyott. A csata véget ért, a védők kirohantak és ölelésekkel hátba veregetésekkel üdvözöltek minket. A változás túl sok volt nekem, a fejszémre támaszkodva álltam és csodálkoztam, hogy hova szivárgott el az erőm. A düh úgy szállt ki belőlem, ahogy a keriszmag hatása elmúlik – egyik pillanatról a másikra. Kimerültnek és eltájoltnak éreztem magam, mintha egyik álomból egy másikba riadtam volna föl. Olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben ott helyben elaludtam volna. Az egyik külszigeteki férfi hozott vizet, aztán arrébb terelt a holttestektől, ahol leülhettem. Aztán visszatért a vérfürdő színhelyére, hogy fosztogasson. Később egy véres, félholdat ábrázoló medállal tért vissza, vert aranyból volt, ezüst láncon. Mikor nem nyúltam érte, ráakasztotta a fejszémre.

– Hareké volt – mondta, szavakat keresgélve. – Jó harc volt. Jól halt meg. Azt akarná, hogy legyen tied. Jó ember volt, mielőtt Korriks elvette a szívét – meg sem kérdeztem melyik volt Harek, nem akartam, hogy bármelyiküknek is neve legyen. Nemsokára kezdtem föléledni. Segítettem eltakarítani a holttesteket. A Martalócokat elégettük, a saját embereinket kiterítettük és letakartuk. Furcsa dolgokra emlékszem abból a délutánból. Ahogy egy halott ember sarka nyomot hagy a föveny homokjában. Ahogy a fiatal őr, tőrrel a hátában még élt, amikor fölnyaláboltuk. Persze nem élt sokáig, hamarosan csak egy újabb holttest lett, amit egy amúgy is túl hosszú sorba raktunk. A harcosokat a toronynál hagytuk, amíg váltást nem tudnak küldeni és megcsodáltuk az elfogott hajót. Igazság elégedett lesz, gondoltam magamban. Újabb hajó, nagyon jó építésű. Visszatértünk a Ruriskra, ahol a nagyon sápadt Justin várt ránk. Néma csöndben toltuk vízre a hajót és elindultunk vissza Kosvárba. Több hajóval is találkoztunk félúton. Egy sietve összeállított, katonákkal megrakott, halászhajókból álló flotilla üdvözölt minket. Igazság küldte őket Justin sietősen leadott üzenete után. Majdnem csalódottnak tűntek, amiért kimaradtak a küzdelemből, de a kapitány biztosította őket, hogy örömmel látják majd őket a toronynál. Azt hiszem akkor vettem észre, hogy Igazság nincsen velem már jó ideje. Azonnal Éjszem után nyúltam, ahogy az erszényéhez kap az ember, ha valaki tolvajt kiáltott. Ott volt, de távolinak éreztem. Kimerült volt és csodálkozott. Még soha nem éreztem ennyi vér szagát – mondta. Még mindig bűzlöttem tőle. Igazság nem vesztegette az idejét. Alig szálltunk le a hajóról, amikor újból kihajózott váltáslegénységgel, vissza a toronyhoz, új őrséggel a fedélzetén. Az elfogott hajót talán már estére bevontatják. Egy másik hajó követte, hogy visszahozza a halottainkat. A kapitányt, az első tisztet és Justint lovak várták és egy üzenet, hogy jelentsenek a trónörökösnek. Nem bántam, hogy engem nem hivatott, inkább a legénységgel tartottam. Az ütközet híre gyorsabban jutott el a tavernákba, mint hittem volna. Nem akadt hely, ahol ne hívtak volna meg egy italra a történetünkért cserébe. Olyan volt, mint egy második harci düh, mert bárhol adtuk is elő a csatát, mindenütt vérszomjas elégtétel csillogott a hallgatóság szemében. A körülöttem kavargó indulatok hamarabb lerészegítettek, mint a sör. Keveset beszéltem arról, hogy mi történt, de annál többet ittam. Kétszer hánytam, egyszer egy sikátorban, aztán később az utcán. Még többet ittam, hogy elvegyem az epe ízét. Valahol agyam egyik hátsó zugában Éjszem őrjöngött. Méreg! Az a víz mérgezett! Nem tudtam összefüggő gondolatot küldeni felé. Valamikor reggel előtt Burrick szedett föl egy kocsmából. Színjózan volt, a tekintetében kíváncsiság ült. Az utcán megálltunk egy lámpás fényében és szemügyre vett. – Még mindig véres az arcod – mondta, aztán kiegyenesített. Elővett egy zsebkendőt, benedvesítette egy esővizes hordóban, aztán letörölte az arcomat, mint gyermekkoromban. Meginogtam, aztán a szemébe néztem és igyekeztem kitisztítani a látásomat. – Öltem már ezelőtt – mondtam gyászosan. – Ez miért más? Miért készít ki ennyire utána? – Mert kikészít – mondta egyszerűen. A hónom alá nyúlt, én pedig először tapasztaltam, hogy egyforma magasak vagyunk. A kastélyba vezető út meredek volt, nagyon hosszú és nagyon csendes. A fürdőbe küldött, aztán az ágyamba. A saját ágyamban kellett volna maradnom, de nem volt hozzá elég erőm. Szerencsére a kastélyban nagy volt a nyüzsgés, egy újabb lépcsőn botorkáló részeg senkinek sem volt feltűnő. Ostoba módon Molly szobájához mentem, de amikor megpróbáltam megérinteni, elhúzódott tőlem. – Részeg vagy – mondta, majdnem sírva. – Mondtam neked, megígértem, hogy nem csókolok meg részeg embert. – De nem úgy vagyok részeg – tiltakoztam. – Csak egyféleképpen lehet részeg valaki – mondta, aztán rám csukta az ajtót. Másnap délben már tudtam, hogy mennyire bántotta, hogy nem egyenesen hozzá fordultam vigaszért. Meg tudtam érteni, mit érzett, de azt is tudtam, hogy ami előző este bennem volt, azt nem vihettem el valakihez, akit szerettem. Meg akartam magyarázni neki, de egy fiú érkezett futva, hogy szükség van rám a Rurisk fedélzetén. Adtam neki egy fillért a fáradozásáért és figyeltem ahogy elrobog vele. Egyszer én kerestem így a filléreket. Eszembe jutott Kerry. Igyekeztem úgy emlékezni rá, ahogy akkoriban nézett ki, amikor mi hajkurásztuk a filléreket, de csak a szipolyozott holttest jutott eszembe egy asztalon. Senkit sem szipolyoztak ki tegnap, mondtam magamnak. Lementem az istállóba a kikötő felé menet. Burrick kezébe nyomtam a félholdas nyakláncot. – Őrizd meg nekem – kértem. – És lesz még több is, a részem az elfogott hajóról. Tartsd meg nekem… amit így keresek meg. Mollynak. Ha egyszer nem jönnék vissza, add oda neki. Nem szeret

cselédnek lenni. Régóta nem beszéltem már így Burrickkal. Összeráncolta a homlokát, de elvette a véres holdat. – Mit mondana nekem az apád? – tűnődött hangosan, ahogy elfordultam tőle. – Nem tudom. Soha nem ismertem. Te igen. – FitzLovag. Visszafordultam. A szemembe nézett, amikor megszólalt. – Nem tudom, mit mondana nekem. De tudom mit mondhatok a nevében neked. Büszke vagyok rád. Nem a munka az, amire büszke lehet valaki, hanem az, ahogy csinálja. Legyél büszke magadra. – Megpróbálok – mondtam halkan. Visszamentem a hajómhoz. A következő találkozásunk már kevésbé volt sorsdöntő küzdelem. A nyílt tengeren találkoztunk és nem voltak meglepve, mert már messziről láttak minket. A kapitány tartotta az irányt és azt hiszem sikerül őket meglepni azzal, hogy nekik rontottunk. Nem számítottak rá, letaroltuk egy sor evezőjüket, de elhibáztuk a kormánylapátot. A hajó alig sérült meg; a vörös hajók rugalmasak voltak, mint a halak. Megcsáklyáztuk őket és többen voltunk, a kapitány ezt akarta kihasználni. A harcosok átszálltak és az evezőseink fele elvesztette a fejét és ők is átugráltak. Hamar zűrzavar támadt, ami átterjedt a mi hajónkra is. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ellenálljak a körülöttem örvénylő érzelemviharnak, de az evezők mellett maradtam, ahogy a kapitány parancsolta. Nonge, a külszigeteki, aki a nyakláncot adta, furcsállva méregetett. Megmarkoltam az evezőt és összeszorítottam a fogamat, amíg magamra találtam. Halkan szitkozódtam, amikor észrevettem, hogy megint elvesztettem Igazságot. Azt hiszem a harcosaink fölengedtek egy kicsit, miután lecsökkentették a Martalócok létszámát annyira, hogy ne tudjanak elmenekülni a hajójukkal. Hiba volt. Az egyik Martalóc felgyújtotta a vitorlájukat, egy másik pedig léket akart vágni a hajófenéken. Azt hiszem, azt remélték, hogy a tűz átterjed a mi hajónkra. A végén már nem törődtek semmivel, sem a saját életükkel sem a hajójukkal. Végül a katonáink megölték őket és eloltottuk a tüzet, de a vörös hajó sérült volt és füstölgött még akkor is, amikor bevontattuk a kikötőbe. Több embert vesztettünk, mint a Martalócok. Mégis győzelem volt, mondtuk magunknak. Ezúttal, amíg a többiek elmentek inni, én fölkerestem Mollyt. Másnap kora reggel szakítottam pár órát Éjszemre. Együtt vadásztunk, ő pedig megpróbált meggyőzni, hogy szaladjak világgá vele. Elkövettem azt a hibát, hogy a legjobb szándékkal azt mondtam neki, hogy elmehet ha akar, de megsértődött. Újabb egy órába került meggyőznöm, hogy nem úgy gondoltam, aztán útban a Ruriskhoz azon tűnődtem, hogy megéri-e fenntartani a kapcsolataimat ilyen erőfeszítések árán. Éjszem biztosított, hogy igen. Az volt az utolsó tiszta győzelme a Rurisknak. Messze nem az utolsó ütközet volt, a tiszta, kellemes idő végtelenül hosszan tárult elénk. Minden nap előfordulhatott, hogy újból ölnöm kellett, azt pedig, hogy esetleg az utolsó napom lesz, igyekeztem kiverni a fejemből. Sok ütközetet vívtunk, többször vettünk üldözőbe Martalócokat és úgy tűnt, kevesebb a vörös hajó abban a körzetben, ahol mi járőröztünk. Ettől valahogy csak még csalódottabbak lettünk. A Martalócoknak is voltak sikeres rajtaütéseik, amikor alig egy órával azután értünk a faluba, hogy a Martalócok elhajóztak és nem tudtunk többet segíteni, mint eltemetni a holtakat. Igazság pedig ilyenkor tombolt és dühöngött, hogy nem tudott gyorsabban üzeneteket továbbítani, hogy nem volt elég hajója és őrszeme. Inkább néztem volna szembe egy újabb ütközettel, mint Igazság tehetetlen haragjával a fejemben. Nem láttuk a végét, csak azt tudtuk, hogy a rossz idő egy darabig gátat szab a támadásoknak. Még pontos számot sem tudtunk adni, hogy hány vörös hajó cirkál a vizeinken, mivel egyformán festették őket, annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás, vagy két csepp vér a homokban. Amíg evezős voltam a Rurisk fedélzetén azon a nyáron, egy olyan találkozás akadt, amit különössége miatt érdemes még papírra vetni. Egy tiszta nyári éjszakán a barakkból ugrasztottak ki minket, hogy azonnal hajózzunk ki. Igazság két vörös hajót érzékelt Kos-fok körül lopakodni. Azt akarta, hogy lepjük meg őket az éjszaka sötétjében. Justin állt az orrban, kapcsolatban állt Szerénével Igazság tornyában. Igazság szótlanul kuporgott a fejemben, ahogy hasítottuk a sötétséget az általa érzékelt hajók felé. És valami más felé? Éreztem, ahogy kitapogat a Martalócokon túlra és éreztem nyugtalanságát. A beszélgetés tilos volt, még az evezők gyűrűit is eltompítottuk. Éjszem megsúgta, hogy érzi a szagukat, aztán megpillantottuk őket. A hosszú, alacsony és sötét, vörös hajó előttünk hasította a vizet. Valaki felkiáltott a fedélzetén – megpillantottak minket. A kapitány utasított minket, hogy gyorsabban evezzünk, de ahogy beledőltünk, félelem hulláma tört rám. A szívem dörömbölt, a kezeim reszketni kezdtek; úgy féltem, ahogy egy kisgyermek fél a sötétségtől, tehetetlenül. Megmarkoltam az evezőmet, de nem volt erőm meghúzni. – Korrikska – hallottam egy dünnyögést, külszigeteki kiejtéssel, azt hiszem Nonge volt az.

Rájöttem, hogy nem csak az én bátorságom illant el. Nem volt ritmus az evezők húzásában, volt aki mélyen előrehajolt, arcukat a kezükbe temették, mások megszállottan eveztek, de egyenletes tempó nem volt benne. Úgy kapálóztunk az evezőkkel, mint egy vízbe zuhant bogár, míg a vörös hajó egyenesen felénk tartott. Fölemeltem a fejem és láttam a halálomat közeledni felém. A vér úgy dobolt a fülemben, hogy nem hallottam a pánikba esett emberek kiáltásait körülöttem, még levegőt sem tudtam venni. Az égre emeltem a tekintetem. A vörös hajó mögött, majdnem ragyogott a vízen egy fehér hajó. Nem fosztogató hajó volt; legalább háromszor akkora volt, mint egy vörös, két árbocát bevonta, halkan siklott a vízen. Szellemek járták a fedélzetet, vagy szipolyozottak. Nem éreztem semmilyen életjelet felőlük, mégis céltudatosan haladtak és leeresztettek egy kisebb csónakot. Egy férfi állt a hátuljában, abban a pillanatban, hogy megláttam, nem tudtam másfelé nézni. Szürke köntös volt rajta, mégis olyan tisztán láttam a sötétség előtt, mintha lámpás világította volna meg. Meg mernék esküdni rá, hogy láttam a szemeit, az orrnyergét, ajkát göndör szakáll foglalta keretbe. Rám nevetett. – Íme egy, aki eljött hozzánk! – mondta valakinek, aztán fölemelte az egyik kezét. Rám mutatott és megint nevetett, én pedig éreztem, ahogy a szívem összeszorul a mellkasomban. Ijesztő egyenességgel nézett rám, mintha egyedül én lennék a prédája. Néztem rá, láttam is, de nem érzékeltem. Ott! Ott! kiáltottam hangosan, vagy talán a Mesterség, amit soha nem tudtam irányítani, ide-oda pattogott a koponyámban. Nem volt válasz. Sem Igazság, sem Éjszem, senki és semmi. Egyedül voltam. Körülöttem a legénység fejvesztve kiáltozott, de én semmit sem éreztem. Nem voltam ott többé, senki sem. Se egy sirály, se egy hal, sehol semmi élet, amilyen messze belső érzékeim kinyúltak. A köntösös alak előrehajolt a palánkon és vádló ujjal mutatott rám. Nevetett. Egyedül voltam. Elviselhetetlenül magányos voltam. Körülölelt, átfogott, eltakart és fojtogatni kezdett. Eltaszítottam magamtól. Olyan reflexből, amiről nem is tudtam, hogy létezik, az Ösztön segítségével megtaszítottam olyan erősen, ahogy csak tudtam. Gyakorlatilag én voltam az, aki hátrazuhant, a többi evező közé. Láttam, ahogy a másik hajóban meginog a szürke alak, aztán oldalra dől. A csobbanás nem volt hangos, de hallottam. Ha egyáltalán felbukkant a víz alól, nem láttam. Nem is volt idő keresni, mert a Martalócok hajója belénk jött. A hajó közepének rontott, szilánkokra törve evezőket és szétrepítve az evezősöket. A Martalócok kacagva és gúnyolódva ugráltak át a fedélzetünkre. Talpra kászálódtam és a padom alá nyúltam a fejszéért és láttam, hogy körülöttem mindenki magához tért és ők is a fegyvereikért nyúltak. Nem voltunk harcra készek, de nem bénított le a félelem. Nincs sötétebb hely a világon, mint a nyílt tenger éjszaka. Barát és ellenség megkülönböztethetetlen. Valaki rám ugrott, megragadtam idegen bőrvértjének szíjait, ledöntöttem és megfojtottam. A tompultság után kegyetlen megkönnyebbülés volt látni kétségbeesett kapálózását. Azt hiszem gyorsan történt. Mikor fölegyenesedtem, a másik hajó már távolodott tőlünk. Alig fele maradt meg a legénységének és még mindig folyt a küzdelem a fedélzetünkön, de otthagyta az embereit. A kapitány utasításokat osztogatott, hogy végezzünk velük és menjünk a hajó után, de hasztalan parancs volt. Mire mindet megöltük és a vízbe dobtuk, a másik hajót elnyelte a sötétség. Justin a földön feküdt, kisebb nagyobb zúzódásokkal, de képtelenül arra, hogy elérje Igazságot. A bal oldali teljes evezősort elvesztettük és mire átrendeztük a maradékot, már elkéstünk. Csöndet parancsolt, de nem hallottunk semmit. Fölálltam a padra és lassan körbeforogtam. Üres fekete víz. A hajónak semmi nyoma nem volt. De még különösebb volt, amit kimondtam. – A fehér hajó lehorgonyzott. De az is eltűnt! – Fehér hajó? – fordultak felém többen is. – Jól vagy, Fitz? – Vörös hajó, fiú, egy vörös hajóval harcoltunk. – Ne beszélj fehér hajóról. Fehér hajót látni annyi, mint a saját halálodat látni. Balszerencse – utóbbit Nonge sziszegte nekem. Tiltakozásra nyitottam a számat, hogy márpedig én láttam és az előbb még horgonyon volt. Megrázta a fejét és elfordult tőlem, hogy a sötét víztükröt bámulja. Senki más nem látta. Senki sem beszélt arról a félelemről, ami mindannyiunkba belemarkolt és pánikká változtatta a haditervünket. Mikor visszatértünk a városba, úgy mesélték a tavernákban, hogy megtaláltuk a hajót, harcba keveredtünk, de a vörös hajó megfutamodott. Semmi bizonyítéka nem maradt a találkozásnak, csak néhány összetört evező, néhány sérülés és egy kevés Martalócvér a fedélzeten. Mikor négyszemközt beszéltem róla Igazsággal és Éjszemmel, mindkettő azt mondta, hogy nem láttak semmit. Igazság azt mondta, hogy azon nyomban megszakadt a kapcsolat, amint megpillantottuk a másik hajót. Éjszem tanácstalanul elismerte, hogy teljesen kizártam az elmémből. Nonge nem mondott

semmi többet a fehér hajóról; egyáltalán nem volt beszélgetős kedvében. Később találtam említést egy fehér hajóról egy régi legendákról szóló tekercsben. A legenda szerint elátkozott hajó volt, ahol a tengerhez méltatlan, vízbefúlt tengerészek örökre egy kegyetlen kapitány szolgálatába kerülnek. Ha nem akartam, hogy őrültnek nézzenek, nekem is el kellett vetnem mindenféle említését. A nyár hátralévő részében a Martalócok messzire elkerülték a Ruriskot. Több hajót is megpillantottunk, üldözőbe vettük őket, de mindig sikerült elmenekülniük. Egyszer szerencsénk volt és üldözőbe vettünk egyet, amelyik éppen fosztogatásból hajózott el. A vízbe dobták a foglyaikat, hogy könnyítsenek a terhükön és elmenekültek. Tizenkét embert hajítottak vízbe, kilencet sikerült kimentenünk és épségben visszajuttatnunk a falujukba. A maradék három vízbefúlt, mielőtt odaértünk volna. Mindenki meggyászolta a holtakat és egyetértett abban, hogy jobb, mintha szipolyozták volna őket. A többi hajó is nagyjából ugyanilyen szerencsével járt. A Konstancia fosztogatás közben tört rá egy vörös hajóra. Nem sikerült gyors győzelmet aratniuk, de volt annyi eszük, hogy megrongálják a hajót, hogy ne tudjanak elmenekülni. Napokba tellett levadászni őket, mert szétszóródtak az erdőben, miután látták, mi történt a hajójukkal. A másik két hajónak is sikerült üldözőbe venni néhány hajót, de többségük meglépett; volt egy-kettő, amit sikerült elsüllyeszteniük. Több ép hajót nem sikerült elejteni azon a nyáron. A szipolyozások lecsökkentek és minden alkalommal, amikor elsüllyesztettünk egy vörös hajót, azt mondtuk magunknak, hogy annyival is kevesebb. Mégis úgy tűnt, nem változtatott, mennyi maradt. Egyfelől sikerült remény ébresztenünk az emberekben, másfelől viszont elkeseredtek, mert mindezek ellenére nem sikerült teljesen elűzni a Vörös Martalócokat. A nyár számomra szörnyű egyedüllét és hihetetlen közelség jegyében telt. Igazság gyakran volt velem, bár úgy tűnt, nem tudom fönntartani a kapcsolatot, amint harcra kerül a sor. Igazság tisztában volt az ütközetek során kialakult érzelmi viharokkal, amik elnyeléssel fenyegettek. Úgy vélte, hogy amikor védekezem a mások gondolatai és érzelmei ellen, olyan erős falakat vonok magam köré, hogy még ő sem tudja áttörni. Hozzátette, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy erős bennem a Mesterség, talán még nála is erősebb vagyok, de olyan érzékeny, hogy ha leengedem a védőpajzsaimat csata közben, fuldokolni kezdek a körülöttem lévők tudatának hálójában. Érdekes felvetés volt, de sajnos nem kínált gyakorlati megoldást. Mégis, amíg magammal hordoztam Igazság jelenlétét, olyan érzések alakultak ki bennem iránta, mint senki más iránt, kivéve talán Burrickot. Jeges bizonyossággal tudtam, hogyan emésztette a Mesterség iránti éhség. Mikor még kisgyerek voltam, egyszer Kerryvel megmásztunk egy sziklát, ami az óceánra nézett. A tetejére érve, amikor lenéztünk róla, Kerry bevallotta hogy néha rátör a késztetés, hogy leugorjon róla. Azt hiszem, ez hasonló volt ahhoz, amit Igazság érezhetett. A Mesterség öröme csábította, ő pedig vágyott rá, hogy belevesse magát, tudatának minden morzsáját. Velem fenntartott kapcsolata csak növelte éhségét. Mégis, túl sok jót cselekedtünk a Hat Hercegségért ahhoz, hogy föladja, még akkor is, ha a Mesterség belülről kirágta. Elkerülhetetlenül néha osztoztam vele, amikor magányosan üldögélt a tornyában, a kemény székben, amiben ült, a fáradságban, ami elvette az étvágyát, még tétlenségében is. Tanúja voltam, ahogy emésztette magát. Nem tudom, hogy hasznos-e, ha valaki ennyire jól ismeri a másikat. Éjszem féltékeny volt és ezt is mondta; a haragjával mindketten nyíltan tisztában voltunk, amiért úgy érezte, elhanyagolom. Mollyval sokkal nehezebb volt a helyzet. Nem látta be, miért kell olyan sokat távol lennem. Annyi ember közül miért éppen nekem kellett egy hajó legénységébe kerülnöm? Az indok, hogy azért, mert Igazság így kívánta, nem elégítette ki. Rövid együtt töltött óráink lassan kiszámítható mintázatot öltöttek. Szenvedélyesen egymás karjaiba omlottunk, egy darabig nyugalmat találtunk egymással, aztán vitatkoztunk a dolgokról. Magányos volt, gyűlölt cselédnek lenni, félretett pénze szörnyen lassan gyarapodott, hiányoztam neki, miért kellett olyan sokat távol lennem, amikor én voltam az egyetlen, aki elviselhetővé tette az életét? Egyszer megpróbálkoztam fölajánlani evezősi fizetésem egy részét, de úgy megsértődött, mintha szajhának neveztem volna. Semmit nem fogad el tőlem, amíg házasok nem leszünk. Én pedig nem tudtam kecsegtetni azzal, hogy ez a közeljövőben megtörténhet. Még mindig nem találtam rá megfelelő alkalmat, hogy elmondjam Elmés terveit Szeretetet és engem illetően. Túl sokat voltunk távol egymástól és amikor együtt voltunk, mindig ugyanazokon a problémákon vívódtunk. Egyik éjszaka vörös szalagokkal fogta hátra a haját és finom megmunkálású, fűzfalevél formájú ezüst fülbevalókat viselt. Csupasz nyakának látványa, a szalagok és a fülbevaló elállította a lélegzetemet, olyan gyönyörűen nézett ki velük. Később, egy nyugodtabb pillanatban megdicsértem az ékszereit. Azt mondta, Pompától kapta őket, mikor a herceg legutóbb gyertyákat vásárolt tőle. Pompa azért adta neki, mert nagyon elégedett volt a gyertyáival és úgy érezte a rendes fizetség nem elég, hogy kifejezze háláját

miattuk. Büszkén mosolyogva mondta el, miközben a hajfürtjeimmel játszadozott. Láthatott valamit az arcomon, amitől elkerekedett a szeme és elhúzódott tőlem. – Ajándékokat fogadsz el Pompától? – kérdeztem fagyosan. – Tőlem nem fogadod el a becsületesen megkeresett pénzemet, de ékszereket elfogadsz attól a… Majdnem a felségárulás határát súroltam, mire sikerült elharapnom a mondat végét. Molly szemei összeszűkültek és rajtam volt a sor, hogy hátrahőköljek. – Mit mondhattam volna neki? Hogy nem fogadhatom el, amíg nem vesz el feleségül? Ami kettőnk közt van, az nem ugyanaz, mint ami Pompa és köztem. Ajándék volt egy elégedett vásárlótól egy ügyes kézművesnek. Mit gondoltál, miért adta nekem? A szolgálataimért cserébe? Egy darabig néztük egymást, aztán bocsánatkérésfélét motyogtam, amit úgy-ahogy elfogadott. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy megjegyeztem, talán azért adta neki, hogy engem fölbosszantson vele. Tudni akarta, hogy Pompa honnan tudhatná, mi van kettőnk közt, és olyan rossznak találom a munkáját, hogy nem érdemel meg egy pár ajándékot? Mindenesetre a lehető legjobban kihasználtuk azt a kevés időt, ami adatott nekünk, hogy minél többet veszekedjünk. Egy foldozott fazék többé nem olyan, mint régen és olyan magányosan tértem vissza a hajóra, mintha nem is találkoztam volna vele. Voltak idők, mikor az evezőnek dőlve, a tökéletes ritmust tartva jutott időm gondolkozni, azon kaptam magam, hogy hiányzik Türelem és Füze, Árny, Kettricken, vagy éppen Burrick. Azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült látogatást tennem Kettrickennél, mindig a Királyné Kertjében találtam. Csodálatos hely volt, de minden erőfeszítése ellenére nem hasonlított egyetlen kosvári kertre sem. Túl sok volt benne a hegyvidéki népek egyszerű stílusából, hogy teljesen a kosvári képre formálja. Kövek, szikladarabok kerültek föl, víztől megpuhult, csupasz hordalékfaágak álltak a maguk nemes egyszerűségében. Nyugodtan tudtam volna meditálni köztük, de nem tudtam volna hűsölni, vagy henyélni köztük a meleg nyári szellőben, pedig ha jól sejtettem, Igazság emlékezetében így élt az a kert. Kettricken lefoglalta magát vele és élvezte is, de nem érte el azt a hatást Igazsággal való viszonyában, amit annyira szeretett volna. Olyan gyönyörű volt, mint mindig, de kék szemeit elfelhősítették a gondok, a homlokát pedig olyan sűrűn ráncolta, hogy ha kivételesen kisimította, fehér csíkok árulkodtak arról, hol nem érte a nap. Mikor meglátogattam, mindig elbocsátotta udvarhölgyeit, aztán a Rurisk tetteiről faggatott, olyan módszeresen, mintha maga Igazság lett volna. Mikor befejeztem a jelentésemet, gyakran lebiggyesztette az ajkát és hosszasan töprengett, vagy a párkányhoz állt és kibámult a tájra. A nyár vége felé, amikor az egyik délutánon úgy bámult kifelé, mögé léptem és engedélyt kértem, hogy visszatérjek a hajómra, de mintha meg sem hallotta volna. – Kell lennie egy végső megoldásnak – dünnyögte félhangosan. – Semmi és senki nem mehet így tovább. Kell legyen rá mód, hogy véget vessünk ennek. – Az őszi viharok hamarosan beköszöntenek, fenség. Néhol már dér lepi a réteket, a viharok pedig nem maradnak messze akkor pedig nyugalmasabb lesz az élet. – Nyugalom? Bah! – legyintett dühösen. – Nyugalomnak hívják, ha álmatlanul azon töprengesz, hogy ki lesz a következő, hol csapnak le jövőre? Ez nem nyugalom, hanem kínszenvedés. Biztos van rá mód, hogy véget vessünk a Martalócok támadásainak. Én pedig meg akarom találni azt a módot. Szavai csaknem fenyegetőek voltak.

17

Közjátékok CSONTJAIK KŐBŐL VOLTAK, a hegyek szikrázó, erezett köveiből, a húsuk a föld ragyogó sójából, de a szívük a bölcs emberek szíve volt. Azok az emberek messziről jöttek, hosszú, fárasztó úton. Nem haboztak megválni az életüktől, mikor az teherré vált számukra, napjaik véget értek és elkezdődött számukra az örökkévalóság, levetették magukról a húst és a csontokat, eldobták fegyvereiket és új szárnyakat növesztettek. Elődök. * Mikor a király végre magához hivatott, eléje járultam. Tartottam magam az ígéretemhez és önként nem látogattam meg azóta. Még mindig mardosott a keserűség, ahogy elrendezte Testens Herceggel lányának kapcsolatát hozzám. De a király hívását nem lehetett visszautasítani, bármilyen düh fortyogott is bennem. Egy őszi reggelen hivatott több, mint két hónappal azután, hogy utoljára előtte álltam, én pedig nem törődtem a Bolond sértett tekintetével és Igazság kérdéseivel, hogy miért nem látogattam meg Elmés királyt. Könnyű dolog volt kifogást találni. Wallace még mindig féltékenyen őrizte a bejáratot, a király rossz egészségi állapota pedig senki előtt sem volt titok. Delelő előtt immár senki sem zavarhatta, ezért reggeli utasításának komoly jelentősége lehetett. Azt hittem, hogy délelőtt szabad leszek. Szokatlanul korai őszi vihar dühöngött már két napja, a szél könyörtelen volt, az eső pedig hamar eláztatott mindent, amit a szabad ég alatt felejtettek. Az előző estét a tavernákban töltöttem a Rurisk legénységével, ittunk a viharra és arra, hogy a vörös hajóknak jócskán kijusson belőle. Becsípve támolyogtam a szobámba abban bízva, hogy másnap reggel addig alszom, ameddig akarok, ám egy eltökélt apród addig dörömbölt az ajtómon, amíg az álom ki nem szállt a szememből és átadta a király üzenetét. Megmosakodtam, megborotválkoztam, lófarokba fogtam a hajamat és tiszta ruhát öltöttem. Mikor elégedett voltam magammal elindultam. A király ajtaja előtt állva arra számítottam, hogy Wallace megpróbál elhessegetni majd, de kopogásomra azonnal és szó nélkül kinyitotta az ajtót. A tekintete még mindig rosszalló volt, de sietve bejelentett a királynak. Elmés a kandallója előtt ült egy kipárnázott székben. Minden rosszallásom ellenére elkomorodtam, amikor megláttam rajta, hogy mennyit romlott az állapota. Szinte csontsovány volt, beesett az arca és pergamenszerű a bőre. Karikás szemei sötétek és véreresek voltak, kezét az ölében fogta össze, olyan mozdulattal, amit túl jól ismertem; én is ugyanúgy markolásztam a kezeimet, amikor reszketési rohamok törtek rám. Széke mellett kis asztalon füstölő állt és mirtuszlevél égett benne. A Bolond gyászos tekintettel ült a lábánál. – FitzLovag megérkezett, felség – jelentett be Wallace. A király fölkapta a fejét és lassan rám nézett. Elé álltam. – FitzLovag – üdvözölt a király. Szavaiban nem volt erő, sem tekintély. Még mindig keserűség fortyogott bennem, de nem tudtam fájdalmas sajnálat nélkül ránézni. Még mindig a királyom volt. – Felség, eljöttem, ahogy parancsolta – mondtam formálisan, igyekeztem hűvös maradni. Elmés fáradtan nézett rám. Félrefordította az arcát, köhintett egyet. – Látom. Helyes – egy pillanatig méregetett, aztán nehézkesen mély levegőt vett. – Hírnök érkezett Testens Hercegtől, Medwenből tegnap este. Aratási jelentéseket, meg efféléket hozott, leginkább Pompának való dolgokat. De Testens lánya, Szeretet is küldött egy levelet. Neked. Felém nyújtotta, egy kis tekercs volt sárga szalaggal és zöld pecsétviasszal lezárva. Vonakodva vettem át tőle. – Testens hírnöke ma délután indul vissza Medwenbe. Biztos vagyok benne, hogy addigra megfelelő választ kerekítesz neki – nem kérdés, parancs volt. Megint köhögött. Kavargó érzelmeim felbolygatták a gyomromat. – Ha megengedi – kérdeztem, s amikor a király nem tiltakozott, felbontottam a levelet. Egy második, kisebb tekercs is volt benne. Rápillantottam az elsőre. Szeretet tisztán, biztos kézzel írt; a

másodikat is kibontottam és átfutottam. Mikor fölnéztem, észrevettem, hogy Elmés engem néz. – Jókívánságait küldi és egy másolatot küldött abból a tekercsből, amit Lengereben könyvtárában talált. A külseje alapján úgy gondolta, hogy az Elődökkel foglalkozik. Emlékezett rá, hogy érdeklődést mutattam irántuk, mikor arrafelé jártam. Úgy tűnik, az írás egy filozófiai mű, vagy talán poétika. Visszanyújtottam Elmésnek a tekercseket. Egy pillanattal később visszavette, kihajtotta az elsőt és karnyújtásnyi távolságból megszemlélte. Összeráncolta a szemöldökét, egy darabig méregette, aztán az ölébe tette. – Reggelente kicsit homályos a látásom – mondta. Úgy hajtotta össze a két tekercset, mintha nehéz feladat lett volna. – Elvárom, hogy illendően megköszönd neki a levélben. – Igen, felség – mondtam óvatos hangon. Ismét a kezembe adta a tekercseket. Miután egy darabig ácsorogtam előtte és nem szólt semmit, megkérdeztem – Elbocsát, felség? – Nem – ismét felköhögött, ezúttal erősebben. – Nem bocsátalak el. Ha megtettem volna, évekkel ezelőtt tettem volna. Hagytam volna, hogy valamelyik eldugott faluban nevelkedj föl, vagy ügyeltem volna rá, hogy egyáltalán ne nőjél föl. Nem, FitzLovag, szó sincs elbocsátásról – régi ereje egy pillanatra visszatért a hangjába. – Évekkel ezelőtt alkut kötöttem veled. Te megtartottad a részedet és tisztességgel megtetted. Tudom, hogy nekem mit kell betartanom, még akkor is, ha nem érzed úgy, hogy személyesen jelents nekem olykor. Tudom, hogy jól szolgálsz engem, még ha harag fortyog is benned. Aligha kérhetnék többet tőled, mint amennyit már adtál nekem – felköhögött, száraz, rekedtes köhögéssel. Mikor ismét megszólalt, a Bolondhoz intézte a szavait. – Bolond, egy pohár meleg bort, kérlek. És szólj Wallace-nak, hogy tegyen bele gyógyfüveket is – a Bolond azonnal fölkelt, de örömtelenül. Mikor elhaladt Elmés széke mögött, olyan pillantást lövellt felém, ami ölni tudott volna. A király intett, hogy várjak még. Megdörzsölte a szemét és ismét az ölébe ejtette a kezét. – Én mindössze igyekszem betartani az alku reám eső felét – folytatta. – Megígértem, hogy gondoskodom a szükségleteidről és még többet is teszek. Gondoskodom róla, hogy jómódú leányhoz adjalak. Gondoskodom… ah, köszönöm. A Bolond visszatért a borral. Figyeltem, ahogy csak félig tölti meg a kupát és figyeltem, ahogy a király két kézzel emeli föl. Ismeretlen fűszerek illatát éreztem benne. Elmés fogai kétszer koccantak a kupa széléhez, mire biztosan bele tudott kortyolni. Nagy kortyot ivott belőle, aztán egy darabig lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Mikor kinyitotta a szemét egy darabig zavartan nézett rám, aztán összeszedte magát. – Gondoskodom neked rangról és birtokról, hogy igazgasd – megint belekortyolt a borba, aztán egy darabig az ölében tartotta és melengette rajta a kezeit, miközben engem méregetett. – Emlékeztetlek rá, hogy nem apróság, hogy Testens megfelelő férjnek talál a lánya számára. Nem zavarta a születésed, Szeretet pedig ranggal és birtokkal lesz a feleséged. Ez a frigy biztosítja, hogy az a rang és az a birtok a tied is lesz. Csak a legjobbat akarom neked. Olyan nehéz ezt megérteni? A kérdés alkalmat adott arra, hogy válaszolhassak rá, ahogy akarok. Nagy levegőt vettem. – Királyom, tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában vagyok a megtiszteltetéssel, amit Testens Herceg felajánl nekem. Szeretet olyan leány, akit bárki szívesen választana magának, de nem az én választásom. Elsötétedett a tekintete. – Úgy beszélsz, mint Igazság – korholt meg. – Vagy az apád. Azt hiszem, az anyatejjel szívták magukba a makacsságot – kiitta a bort a kupából. – Bolond, tölts még bort, kérlek. – Hallottam a szóbeszédet – folytatta nehézkesebben, miután a Bolond elvette a kupát. – Pompa meséli el nekem, úgy susogja a fülembe, mint egy konyhalány. Mintha fontosak lennének. Csirkekotkodácsolás. Kutyaugatás. Ilyen fontosak – figyeltem, ahogy a Bolond engedelmesen újratöltötte a kupát, leplezetlen vonakodással. Wallace jelent meg, fürgén, mintha hívták volna. Még több mirtuszlevelet tömött a füstölőbe, felfújtatta gondosan, aztán elsurrant. Elmés óvatosan előrehajolt, hogy beszippantsa, aztán hátradőlt. A Bolond némán tartotta a kupáját. – Pompa azt állítja, hogy szerelemre gyúltál egy cselédlány iránt és udvarolgatsz neki. Nos, minden férfi csak egyszer fiatal. Akárcsak a cselédlányok – elvette a kupát és belekortyolt. Álltam engedelmesen, összeszorított fogakkal, erőltetett szenvtelenséggel az arcomon. Álnok kezeim reszketni kezdtek, de nem akartam keresztbe fonni a karjaimat, hogy eltüntessem. Arra koncentráltam hogy össze ne roppantsam a tekercseket. Elmés letette a kupát és megint felsóhajtott. Ernyedt kezei ölébe omlottak, fejét egy párnának támasztotta. – FitzLovag – mondta. Tehetetlenül álltam előtte és vártam. Szemhéja lassan lecsukódott, feje félrebillent kissé, de végül résnyire kinyitotta a szemeit. – Olyan dühös ajkad van, mint Konstanciának – mondta és lehunyta a szemét. – A legjobbat szeretném neked – motyogta. Halk horkolás hagyta el a száját, én pedig álltam előtte és csak bámultam. A

királyom. Mikor végre levettem róla a tekintetemet és a Bolondra pillantottam, csak még nyomorultabbul éreztem magam. A király lábánál ült, felhúzott térdekkel, kezét összekulcsolva előttük és elkeskenyedett szájjal, dühösen nézett rám. Színtelen szemei sarkában tiszta könnycseppek ültek. Elmenekültem. A szobámban föl-alá járkáltam a kandalló előtt, érzelmeim megijesztettek. Lehiggadtam kissé, leültem és tollat, papírt ragadtam. Rövid, udvarias köszönőlevelet írtam Testens lányának, összetekertem és viasszal lezártam. Fölálltam, megigazítottam az ingemet, hátrasimítottam a hajam, aztán a kandallóba vetettem a tekercset. Aztán leültem és ismét írni kezdtem. Levelet írtam a félénk Szeretetnek, aki a maga módján a kegyeimet kereste az asztalnál és mellettem állt a sziklákon a szélben és vártunk egy párbajra, ami sosem történt meg. Megköszöntem a tekercset, aztán írni kezdtem a nyaramról. Arról, ahogy nap mint nap húztam az evezőt a Rurisk fedélzetén; ügyetlen kardforgatásomról, ami miatt a fejsze lett a fegyverem. Leírtam az első csatámat, kegyetlen részletességgel és azt is, hogy milyen rosszul éreztem magamat utána. Leírtam, ahogy a rémülettől megbénultan kapaszkodtam az evezőbe, mikor egy vörös hajó ránk támadt, de nem említettem a fehér hajót. Azzal fejeztem be, hogy elpanaszoltam, még mindig gyötörnek néha reszketési rohamok a Hegyvidéki Királyságban elszenvedett hosszas betegségem miatt. Gondosan átolvastam, elégedetten, hogy közönséges evezősnek, tuskónak, gyávának és nyomoréknak állítottam be magam. Átkötöttem ugyanazzal a sárga szalaggal, amivel érkezett, nem zártam le viasszal és nem érdekelt, hogy ki olvassa el. Titokban reméltem, hogy Testens ezt a levelet fogja fölhasználni, hogy eltérítse leányát szándékaitól. Mikor ismét kopogtattam Elmés ajtaján, Wallace szokásos rosszallásával nyitott ajtót és úgy vette el a tekercset, mintha fertőző volnék, aztán határozottan rám csukta az ajtót. A szobámba tartva eljátszadoztam a gondolattal, hogy melyik három mérget használnám rajta, ha lehetőségem nyílna rá. Könnyebb volt, mint a királyra gondolni. A szobámban levetettem magam az ágyamra és azt kívántam bárcsak éjszaka lenne már, hogy Molly szobájába mehessek. Aztán eszembe jutott összes titkom és még a maradék kis örömöm is elszállt. Kiugrottam az ágyamból és kinyitottam az ablakot a tomboló viharra. Még az időjárás is ellenem volt. Az ég kitisztult, lusta napsütés támadt a vihar után. A tenger fölött gyülekező sötét fellegek szavatolták, hogy nem lesz így sokáig. A szelet és az esőt tiszta, kicsit melegebb levegő váltotta föl. Éjszem azonnal az elmémbe tolakodott. Túl nyirkos a vadászathoz. Minden fűszál vizes. Különben is, fényes nappal van. Csak az emberek olyan ostobák, hogy ilyenkor vadásszanak. Lusta dög fedtem meg. Tudtam, hogy összegömbölyödve heverészik az odújában, teli gyomorral. Talán ma éjjel javasolta és elbóbiskolt. Visszahúzódtam tőle, aztán fölkaptam a köpenyemet. Nem akartam a falak közt tölteni a napomat, elindultam Kosvár felé. Elmés házasítási szándékai földühítettek, de elborzasztott az állapota. Sietős léptekkel haladtam, igyekeztem száműzni Elmés képét a fejemből. Átkozott Wallace! Elrabolta tőlem a királyomat. A király elrabolta tőlem az életemet. Nem akartam gondolkozni. Víz csöpögött a faágakról, elsárgult leveleken tapostam, a madarak vidáman daloltak a felhőszakadás szünetében. A nap fényesebben sütött, minden csillogott a nedvességtől és gazdag illatok áradtak a földből. Viaskodásaim ellenére az idő földerített kissé. Az eső tisztára mosta a várost. A piacon találtam magam, nyüzsgő emberek közt. Mindenki igyekezett bevásárolni, amíg a jó idő kitartott. Az általános zsivaj szöges ellentétben állt savanyú hangulatommal, amíg a tömegben meg nem pillantottam egy élénk színű, piros szoknyát. Megdobbant a szívem. Bár Molly a cselédek kék ruháját viselte a kastélyban, amikor a városba ment, mindig fölvette régi piros szoknyáját és köpenyét. Bizonyosan Türelem küldte le a városba a jó idő alatt. Észrevétlenül figyeltem, amíg pár szelencényi kalcedi tealevél fölött alkudott makacsul egy kofával. Gyönyörködtem arcocskájában, ahogy komoran megrázta a fejét. Hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúltam; nálam volt evezősként kapott bérem, amiből négy édes almát, egy fürt ribizkét, egy üveg bort és némi fűszeres húst vettem, aztán egy fonott kosarat és egy vastag gyapjúpokrócot. Pirosat. Minden Árnytól tanult ügyességemre szükségem volt, hogy bevásároljak és közben szemmel tartsam Mollyt. Még nehezebb volt észrevétlenül követnem, amíg selyemszalagot vásárolt, aztán elindult vissza a kastélyba. Az út egy bizonyos kanyarulatánál, ahol a faágak sűrűn hajoltak fölénk, utolértem. Meglepődött, amikor halkan mögé lopóztam, fölkaptam, megpörgettem, aztán megcsókoltam. Teljesen más érzés volt

megcsókolni a szabad ég alatt, mint a kastély sötétjében. Hirtelen minden gondom elszállt. – Csatlakozik hozzám az úrnőm egy rövid ozsonnára? – hajoltam meg előtte. – Ó, nem lehet – válaszolta, de a szemei csillogtak. – Megláthatnak. Feltűnő mozdulatokkal körülnéztem, aztán behúztam a fák közé. Az aljnövényzet ritkás volt, gyorsan haladtunk és végül a tengerre néző sziklákon kötöttünk ki, ahol az óceán robaja és a tajték zúgása töltötte meg a levegőt. Úgy botorkáltunk le a fövenyre, ahogy gyermekkorunkból emlékeztem rá. Egy helyütt szikla borult a homokos part fölé, ahol szárazabb volt a talaj, de egy kis napfény is utat talált. A nap meglepően melegen sütött. Molly elvette tőlem a pokrócot és az elemózsiát és utasított, hogy rakjak tüzet a hordalékfából. Végül neki kellett meggyújtania a nyirkos fát, ami zöld és kék lobbanásokkal égett a rájuk ragadt sótól. Levetettük a köpenyeinket és csak ültünk egymás mellett, kéz a kézben egymást néztük a kék ég alatt. Csodálatos érzés volt hangosan kacagni, együtt kiáltozni a sirályok rikoltásaival és végre nem kellett félnünk, hogy bárkit is fölébresztünk. Üvegből ittuk a bort, kézzel ettünk, aztán a hullámokban mostuk le a kezünket. Egy darabig apró kincsek után kutattunk a homokban és ki tudja milyen régóta nem éreztem magamat annyira önmagamnak, még Molly is annak a kis vadócnak tűnt, akit évekkel azelőtt megismertem. A haja szabadon omlott a vállára és a szél az arca körül táncoltatta. Elcsúszott, amikor fogócskáztunk és egy tócsába botlott. Visszamentünk a pokróchoz, ahol levette a cipőit és a harisnyáját, kitette száradni, aztán végignyúlt a pokrócon. Hirtelen jó ötletnek tűnt mindent levetni. Molly nem volt benne olyan biztos, mint én. – Rengeteg kavics van a pokróc alatt. Nem akarok fölhorzsolt háttal visszatérni a kastélyba! Előrehajoltam és megcsókoltam. – Talán nem érek meg ennyit? – győzködtem. – Te? Természetesen nem – eltaszított, amitől a hátamra estem, aztán bátran fölém térdelt. – De én igen. A vad csillogás a tekintetében elakasztotta a lélegzetemet. Miután egymáséi lettünk, rá kellett jönnöm, hogy igaza volt a kavicsokkal és a horzsolásokkal kapcsolatban. Soha azelőtt nem láttam még olyan csodálatosat, mint az arcomra terült haján átszűrődő napfény színét. Aztán félig rajtam feküdt és bóbiskoltunk az ősz talán utolsó meleg délutánján. Végül vacogva fölült és magára rendezgette a ruháit. Nehezemre esett nézni, ahogy újra befűzi az ingét – a gyertyafény túl sok mindent elrejtett előlem. Mikor észrevette, hogy bámulom, nyelvet öltött rám, aztán előrehajolt, hogy kisimítsa az arcomból kibomlott hajamat. Az arcom köré rendezgette, aztán köpenyének szárát a hajamhoz illesztette. – Csúnyácska leány lettél volna. Felhorkantam. – Férfinak sem vagyok sokkal jobb. Sértődöttnek tűnt. – Nem olyan rossz a megítélésed – méricskélve futtatta végig egy ujját a mellkasomon. – A minap hallottam a mosóudvaron, amint a cselédek megjegyezték, hogy te vagy a legjobb dolog, ami kikerült az istállóból Burrick óta. Azt hiszem, a hajad teszi. Nem olyan durva, mint a legtöbb férfié – ujja köré csavart egy tincset. – Burrick! – horkantottam föl ismét. – Nem mondod komolyan, hogy ilyen népszerű az asszonyok közt! Felvonta a szemöldökét. – Miért ne? Jóvágású férfi, tiszta és jó modorú is. Szép fogai vannak és micsoda szemei! A sötét humora egy kicsit ijesztő, de sok cselédlány szívesen felvidítaná. A mosólányok mind megegyeztek, hogy ha véletlenül az ágyukba keveredne, bizony nem zavarnák ki onnét. – De nem valószínű, hogy ez fog történni – mutattam rá. – Nem – egyezett bele eltűnődve. – Ebben is egyetértettek. Csak egyikük vallotta be, hogy vele töltött egy éjszakát, de azt is beismerte, hogy Burrick akkor nagyon részeg volt. Egyik Tavaszünnep alatt, mondta – rám nézett és hitetlenkedő tekintetem láttán fölkacagott. – Azt mondta – évődött tovább –, hogy „Jól kihasználta az időt, amit a csődörök közt töltött. Egy hétig meglátszott a harapásának a nyoma a nyakamon!” – Ez lehetetlen – jelentettem ki és Burrick helyett is elvörösödtem. – Soha nem bántana egy nőt, még ha részeg, akkor sem. – Tudatlan fiú! – rázta meg vidáman a fejét. – Senkit sem bántott – nézett rám sokatmondóan. – És nem is okozott csalódást. – Még mindig nem hiszem el – jelentettem ki. Burrick? Az asszonyok pedig szerették? – Van egy sebhelye, itt, olyan félhold alakú? – mutatott egy pontra az oldalamon. Eltátottam a szám, aztán becsuktam megint. – Nem hiszem el, hogy asszonyok ilyen dolgokról

csevegjenek – mondtam végül. – A mosóudvaron másról sem beszélnek – jegyezte meg Molly. Egy darabig sikerült visszatartanom a kérdésemet, de aztán győzött a kíváncsiság. – Mit mondanak Fürgéről? – mikor együtt dolgoztunk az istállókban, mindig lenyűgözött a nőkről szóló történeteivel. – Azt mondják, szép a szeme, meg a szempillája, de egyébként alapos mosdatásra szorul. Többször is. Harsányan fölnevettem, és megjegyeztem magamnak, ha legközelebb dicsekedne nekem. – És Pompa? – kíváncsiskodtam. – Pompa? Hááát… – álmodozva rám mosolygott, aztán látva rosszalló arckifejezésemet, elnevette magát. – Hercegekről nem beszélünk, kedvesem. Bizonyos határokat nem lépünk át. Lehúztam magam mellé és megcsókoltam. Hozzám simult és egy darabig mozdulatlanul feküdtünk a felhőtlen kék ég alatt. A békesség, ami oly sokáig elkerült, végre ismét megtalált. Tudtam, hogy soha semmi nem választhat el bennünket egymástól, sem a király, sem a sors. Végre elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek Mollynak Elmésről és Szeretetről. Némán és mozdulatlanul hallgatta a beszámolómat és nem is gondoltam bele, mekkora bolond vagyok, amíg meleg könnyeket nem éreztem a nyakamon. – Molly? – kérdeztem meglepve. – Mi a baj? – Mi a baj? – kérdezte könnyezve. – Mellettem fekszel és azt mondod, hogy elígértek egy másik lányhoz. Aztán megkérdezed, hogy mi a baj? – Én csakis és egyedül neked ígérkeztem el – mondtam határozottan. – Ez nem ilyen egyszerű, FitzLovag – nagyon komoly lett az arca és a hangja. – Mit teszel majd, ha a király azt mondja, hogy udvarolnod kell neki? – Abbahagyom a fürdést? – kérdeztem. Azt reméltem, hogy elneveti magát, ehelyett elhúzódott tőlem és szenvedéssel teli szemekkel nézett rám. – Nincs esélyünk. Se reményünk. Mintha csak a szavait igazolná, elsötétedett fölöttünk az ég és föltámadt a hideg szél. Molly talpra szökkent, fölkapta a köpenyét és kirázta belőle a homokot. – Meg fogok ázni. Már régen vissza kellett volna érnem a kastélyba – mondta fakó hangon, mintha egyedül ez a két dolog aggasztaná. – Molly, meg kell ölniük, hogy távol tartsanak tőled – mondtam dühösen. Összeszedte, amit a piacon vásárolt. – Fitz, úgy beszélsz, mint egy gyerek – mondta halkan. – Egy ostoba, makacs gyerek. Nagy cseppekben eleredt az eső, terjengő foltokat hagyva a homokban. A szavai elnémítottak. El sem tudtam volna képzelni ennél rosszabbat. Fölvettem a piros pokrócot és kiráztam belőle a homokot. Molly összefogta magán a köpenyét. – A legjobb, ha nem együtt megyünk vissza – jegyezte meg. Hozzám lépett, megcsókolta az államat. Nem tudtam eldönteni, hogy kire legyek dühösebb, Elmés királyra, amiért ilyen helyzetbe hozott, vagy Mollyra, amiért elhitte. Nem viszonoztam a csókját, ő pedig nem szólt semmit, csak elsietett. Minden boldogság elszállt a délutánomból. Ami csodálatos csillogó kagylónak indult, összetaposva hevert a lábaimnál. Gyászos hangulatban vágtam át a bozóton, nem törődve a széllel és az esővel. Az átázott porkóc nedves gyapjúillatot árasztott és piros tintát vérzett. A szobámba mentem és megszárítkoztam, aztán elszórakoztam azzal, hogy elkészítettem a tökéletes mérget Wallace-nak, olyat, ami feldúlja a gyomrát, mielőtt megöli. Mikor elkészültem és egy papírlapon ott volt a megszáradt finom por, bámultam egy darabig. Azt fontolgattam, hogy magam veszem be. Ehelyett tűt és cérnát ragadtam és apró zsebet varrtam az ingujjam belsejébe, ahová elrejthettem. Azon töprengtem, hogy vajon használni fogom-e valaha is. A gondolattól gyávábbnak éreztem magam, mint valaha. Nem mentem le vacsorázni és nem mentem föl Mollyhoz sem. Kinyitottam az ablaktáblákat és hagytam, hogy betörjön a vihar. Hagytam, hogy a huzat elfújja a gyertyákat és kialudjon a tűz a kandallómban. Úgy éreztem, eljött az efféle viselkedés ideje. Mikor Árny kinyitotta a rejtekajtót, nem törődtem vele. Az ágyam lábánál ültem és bámultam a vihart. Egy idő múlva bizonytalan lépteket hallottam, aztán Árny jelent meg elsötétített szobámban, mint egy valódi kísértet. Rám nézett, aztán határozott mozdulatokkal becsukta a zsalukat. – Van fogalmad róla, milyen huzatot csinálsz ezzel a szobámban? – kérdezte dühösen. Mikor nem válaszoltam, fölkapta a fejét és körbeszimatolt a szobámban, akár egy farkas. – Csak nem átoklevéllel dolgoztál idebenn? – kérdezte hirtelen. Fogalmam sem volt, hogyan érezte meg a szagát. Elém állt és

lehajolt. – Fitz, ugye nem tettél semmi ostobaságot? – Ostobaságot? Én? – nevettem föl gúnyosan. Közelről az arcomba nézett. – Gyere föl a szobámba – mondta majdnem gyengéden. Megfogta a kezem és magával húzott. A meleg, kellemes szoba és a gyümölcsöstál az asztalon olyan ellentétben volt a hangulatommal, hogy mindent össze akartam törni. – Létezik rosszabb annál, ha olyanokra vagy dühös, akiket szeretsz? – kérdeztem inkább. – Látni, ahogy meghal valaki, akit szeretsz – felelte kicsit késve. – És dühösnek lenni úgy, hogy nem tudod kire haragszol. Azt hiszem, az rosszabb. Egy kis székre vetettem magam. – Elmés fölvette Pompa szokásait. Füst, mirtuszlevél és El tudja mi volt a borában. Ma reggel az orvosságai nélkül elkezdett reszketni, aztán megitta azt a fűszeres meleg bort, szippantott néhányat a Füstből és a szemem láttára elaludt. Persze csak aztán, hogy kétszer is elmondta, hogy udvarolnom kell Szeretetnek és nőül vennem, az én érdekemben – adtam ki magamból, bár biztos voltam benne, hogy Árny már mindent tudott. Egyenesen a szemébe néztem. – Szeretem Mollyt. Megmondtam Elmésnek, hogy mást szeretek, de ő mégis erősködik, hogy Szeretet az, akit nekem szánt. Azt kérdezi, hogy miért nem értem meg, hogy a legjobbat akarja nekem. Miért nem érti meg, hogy azt akarom feleségül venni, akit szeretek? Árny eltöprengett. – Beszéltél már erről Igazságnak? – Mi haszna volna? Még azt sem tudta megakadályozni, hogy olyan asszonyhoz adják, akit nem kívánt magának – Kettricken ellen beszéltem, de tudtam, hogy igazam van. – Kérsz egy kis bort? – kérdezte Árny. – Talán megnyugtat. – Nem. Fölvonta a szemöldökét. – Köszönöm, nem. Miután láttam, ahogy Elmés borral „megnyugtatja” magát ma reggel… – nem fejeztem be. – Soha nem volt fiatal? – Egyszer nagyon fiatal volt – engedett meg egy félmosolyt Árny. – Talán emlékszik rá, hogy Konstanciát az apja választotta neki és nem szívesen udvarolt neki, nem szívesen vette nőül. Csak amikor meghalt, döbbent rá, hogy mennyire szerette. Másrészt viszont Vágyat ő maga választotta, mert szenvedély fűtötte – elhallgatott. – Holtakról nem mondok rosszat. – Ez más – mondtam. – Miért? – Én nem leszek király. Senkit nem befolyásol, hogy kit veszek el feleségül. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne – mondta Árny kedvesen. – Gondolod, hogy visszautasíthatod Szeretetet anélkül, hogy megsértenéd Testens Herceget? Olyankor, amikor minden összetartásra szükségünk van? – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni, hogy ne akarjon engem. – Hogyan? Hogy úgy viselkedsz mint egy tuskó? És szégyent hozol Elmés fejére? Csapdában éreztem magam. Igyekeztem megoldásokat találni, de csak egy választ találtam. – Nem veszek el senki mást, csak Mollyt. Árny megrázta a fejét. – Akkor nőtlen maradsz. – Talán – egyeztem bele. – Talán névleg sosem házasodunk össze. De együtt fogunk éln… – És kis fattyúkat neveltek. Talpra szökkentem, a kezeim maguktól szorultak ökölbe. – Ne mondj ilyet – figyelmeztettem. Elfordultam tőle és a tűzbe bámultam. – Én nem. De mindenki más igen – felsóhajtott. – Fitz, Fitz, Fitz! – mögém lépett és a vállamra tette a kezét. Nagyon, nagyon lágyan azt mondta – Talán az lenne a legjobb, ha eleresztenéd. Az érintés és a szavainak gyengédsége elvette haragom erejét. A kezembe temettem az arcomat. – Nem tehetem – mondtam az ujjaimon keresztül. – Szükségem van rá. – És Mollynak mire van szüksége? Egy kis szatócsboltra, méhkaptárakkal a hátsó udvarában. Gyerekekre. Törvényes férjre. – Elmés miatt csinálod. Hogy rávegyél arra, amit akar – vádoltam meg. Levette a kezét a vállamról. Hallottam, ahogy elsétál, bort tölt pohárba. A székéhez megy és leül. – Sajnálom. Rám emelte a tekintetét. – Egyszer, FitzLovag – figyelmeztetett –, kevés lesz ez a szó. Néha könnyebb kihúzni a kést valakiből, mint megkérni, hogy felejtse el, amit mondtál neki. Még akkor is, ha dühödben mondtad.

– Sajnálom – ismételtem meg. – Én is – felelte kurtán. – Miért akartál ma látni? – kérdeztem kis idő múlva alázatosan. – Szipolyozottak. Kosvártól délnyugatra. – Azt hittem, többé nem kell csinálnom – rosszullét fogott el. – Mikor Igazság hajóra vezényelt, hogy a Mesterséggel támogassam, azt mondta, talán… – Ez nem Igazságtól jött. Elmésnek jelentették, ő pedig szeretné, ha elintéznénk. Igazság már így is… túlhajszolt. Nem akarjuk ilyesmivel terhelni. Megint az arcomba temettem a kezem. – Nincs valaki más, aki megtenné? – könyörögtem. – Csak te meg én vagyunk elég képzettek hozzá. – Nem rád gondoltam – mondtam fáradtan. – Nem várhatom el, hogy efféle munkát te csinálj. – Nem? – fölkaptam a fejem és ismét haragot pillantottam meg a szemében. – Öntelt kis taknyos! Mit gondolsz, ki tartotta őket távol Kosvártól egész nyáron, Fitz, amíg te a Ruriskon voltál? Gondoltad, hogy azért, mert el akartad kerülni, megszűnt a probléma? Jobban szégyelltem magam, mint bármikor életemben. Elkaptam a tekintetem haragja elől. – Jaj, Árny, sajnálom. – Sajnálod, hogy elkerülted? Vagy sajnálod, hogy képtelennek tartottál rá? – Mindkettőt. Mindent… Kérlek, Árny – fakadtam ki hirtelen –, ha még valaki megharagszik rám a szeretteim közül, azt már nem élem túl! – fölemeltem a fejem és addig néztem, amíg kénytelen volt a szemembe nézni. – Hosszú nyár volt ez mindkettőnknek – vakarta meg a szakállát. – Reménykedjünk, hogy a viharok mindörökre elzavarják a Martalócokat. Egy darabig néma csöndben ültünk. – Néha – jegyezte meg Árny –, sokkal könnyebb lenne meghalni egy királyért, mint az életedet adni neki. Egyetértően hajtottam le a fejem. Az éjszaka hátralévő részében elkészítettük a mérgeket, hogy ismét elkezdhessek ölni a királyért.

18

Elődök

A

VÖRÖS MARTALÓCOKKAL folytatott háború harmadik évének ősze keserű időszak volt Igazság hercegnek. Minden reményét a hajóiba fektette. Azt remélte, hogy elűzheti a partjainktól a Martalócokat és olyan sikereket arat, hogy saját fosztogatókat küldhet ki, még a téli viharok ellenére is. A korai győzelmek után sem sikerült a ellenőrzésünk alatt tartani a partvidéket. Tél elejére öt hajóból állt a flotta, ebből kettő komolyabb sérüléseket szenvedett. Az egyik ép hajó az elfogott vörös hajó volt, amit elláttak legénységgel és kereskedőhajók mellett szolgált kíséretként. Mikor végre megérkeztek az őszi szelek, csak egyetlen kapitány volt annyira biztos a legénysége képességei felől, hogy elvállaljon egy fosztogató hadjáratot. A többi kapitány még egy telet kért, hogy nagyobb gyakorlatuk legyen a hajózásban, mielőtt belevágnának egy ilyen feladatba. Igazság nem küldött volna embereket az akaratuk ellenére, de láthatóan csalódott volt. Ezt ki is fejezte azzal, ahogy fölszerelte a Bosszú névre keresztelt hajót. Figyelemreméltó készletekkel látta el, a kapitány válogatott legénysége pedig jófajta páncélokat és fegyvereket kapott. Nagy ceremónia kíséretében indították útjára, még a gyengélkedő Elmés király is jelen volt és maga Kettricken akasztotta föl a sirálytollakat a hajó árbocára, ami a hagyomány szerint gyorsan és biztonságban vezérli haza a hajót. Nagy ováció támadt, amikor a hajó kifutott és aznap este sokszor ittak a kapitány és a legénység egészségére. Egy hónappal később, Igazság bosszúságára, hírt kaptunk, hogy egy hajó, amire ráillik a Bosszú leírása, a békésebb déli vizeken kalózkodik, a bingtoni és kalcedi kereskedők kárára. Ennél többet nem is hallottunk róluk. Voltak, akik a legénység külszigeteki tagjait hibáztatták, de sokkal több hazafi volt a fedélzeten, a kapitány pedig Kosvárból származott. Súlyos csapást jelentett ez Igazság büszkeségére és vezetőképességére. Egyesek szerint akkor döntötte el, hogy föláldozza magát egy végső megoldás érdekében. * Azt hiszem, a Bolond ültette a fülébe. Rengeteg időt töltött a Királyné Kertjében Kettrickennel és őszinte csodálattal dicsérte a változásokat. Őszinteséggel pedig sokat lehet elérni. A nyár végére már hangosan kacagott a Bolond tréfáin, sőt, sikerült rávennie, hogy tegyen látogatásokat a királynál is. Mint trónörökös királyné, rá nem hatottak Wallace szavai, s végül Kettricken maga készített el néhány erősítő italt a királynak és egy darabig úgy tűnt, Elmés föléledt kissé a szavaitól és a gondoskodásától. Azt hiszem, a Bolond úgy döntött, hogy Kettricken segítségével éri el azt, amibe nem tudta belerángatni Igazságot és engem. Hűvös őszi délután volt, amikor először szóba hozta. A kertben voltunk, szalmát kötöztünk az érzékenyebb növények köré, hogy jobban átvészeljék a telet, ami Türelem javaslata volt. A nyár alatt Kettricken félénk tanácsadójává vált a kertek és a növénytermesztés kapcsán. Füzével egy másik virágágyásnál térdelt és ők is kötözgettek. A kis Rozmaring mellettünk ácsorgott és adogatta a szalmát és a kötelet. Kettricken egy-két udvarhölgye is ott volt, de ők távolabb üldögéltek és halkan beszélgettek. Az ujjaim lassan teljesen érzéketlenek lettek a hidegtől és a füleim is vörösek lehettek, de Kettricken látszólag jól érezte magát. Akárcsak Igazság, örökké valahol agyam hátsó zugában. Továbbra is velem akart tartani, miután megtudta, hogy ismét szipolyozottak után vadásztam egyedül. Lassacskán alig vettem észre a jelenlétét az elmémben. Azt hiszem, éreztem, ahogy fölriad, amikor Kettricken megkérdezte, hogy mennyit tudok az Elődökről. – Vajmi keveset, fenség – mondtam az igazságnak megfelelően és gondolatban újabb ígéretet tettem, hogy átfutom végre a rám bízott tekercseket. – Miért csak keveset? – követelte. – Nos, meglehetősen kevés írás maradt róluk. Úgy vélem, egy időben olyan természetes volt a jelenlétük, hogy nem találták szükségesnek papírra vetni az ismereteket. Amit pedig mégis leírtak róluk, nagyon töredékes és elszórt. Egy tudós kellene hozzá, hogy összegyűjtse ezeket a leírásokat…

– Mint például a Bolond? – kérdezte gúnyosan. – Úgy tűnik, többet tud róluk, mint bárki más, akivel eddig találkoztam. – Hát, szeret olvasni és sokat… – Elég a Bolondból, én az Elődökről akarok beszélni veled – vágott közbe. A hangsúlya meglepett, de mikor fölpillantottam, elködösült tekintettel nézett ki a tenger felé. Nem akart goromba, sem szigorú lenni, egyszerűen határozott célja volt. Megjegyeztem magamban, hogy az elmúlt hónapokban sokkal határozottabb lett, sokkal fenségesebb. – Tudok egy keveset róluk – vallottam be tétován. – Akárcsak én. Rakjuk össze a tudásunkat. Én kezdem. – Ahogy óhajtja, fenség. Megköszörülte a torkát. – Réges-régen Bölcsesség király idején kegyetlenül ostromolták a Hat Hercegséget a tenger felől. Mikor minden más csődöt mondott és attól tartott, hogy a következő nyáron nem tud ellenállni a támadásoknak és minden elbukik, úgy határozott, hogy a telet azzal tölti, hogy megtalálja a legendás Elődöket. Eddig ismerős? – Nagyjából. Ahogy hallottam, a legendák istenként hivatkoznak rájuk, a Hat Hercegség népei pedig mindig egyféle vallási fanatikusnak tartották Bölcsességet, majdnem őrültnek, ha ilyesmikről volt szó. – A szenvedélyes és látnoki képességű embereket gyakran tartják őrülteknek – mondta. – Folytatom. Egyik ősszel elhagyta a kastélyát és csak annyit tudott, hogy az Elődök az Esővadonban laknak, túl a Hegyvidéki Királyság legmagasabb hegyein. Valahogyan megtalálta őket és megnyerte őket szövetségesnek. Visszatért Kosvárba és együtt elűzték a fosztogatókat. Helyreállt a béke és a kereskedelem, az Elődök pedig megfogadták neki, hogy visszatérnek, ha újból szükség van rájuk. Egyetértünk? – Mint korábban… Sok dalnokot és poétát hallottam már, akiknek hősökről és küldetésekről szóló történeteik is mind így végződnek. Mindig megígérik, hogy ha szükség van rájuk, visszatérnek. Néhányan akár a síron túlról is. – Éppenséggel – jegyezte meg Türelem felénk fordulva –, Bölcsesség soha nem tért vissza Kosvárba. Az elődök a lányához, Gondos hercegnéhez jöttek és fölajánlották a szövetségüket. – Honnan tudja ezt? – követelte Kettricken. Türelem megvonta a vállát. – Egy öreg dalnok szokta így énekelni apám udvarában – mondta és szórakozottan vissza is fordult a növényei felé. Kettricken eltöprengett egy darabig. A szél kibontotta a haját és arca elé fújta aranyszín pókháló gyanánt. – Nem számít, hogyan végződik a visszatérésről szóló történet. Ha egy király fölkereste őket és segítséget kér tőlük, gondolod, hogy nem tennék meg újból, ha egy másik király fölkeresné őket? Vagy egy királyné? – Talán – feleltem kelletlenül. Magamban azon töprengtem, hogy vajon nem a honvágy hajtja-e? Voltak, akik már arról pletykáltak, hogy csak nem akar jönni a gyermekáldás… Annak ellenére, hogy egyre több asszony látogatta a köreit, nem volt igazán hozzá közel álló, akivel barátkozhatott volna. Magányos, gyanítottam. – Úgy gondolom… – kezdtem finoman megfogalmazni lebeszélésemet. Mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzám és beszéljen róla. Többet akarok tudni – Igazság gondolata izgatottnak érződött, ami nyugtalanított. – Úgy gondolom, hogy föl kellene keresned Igazság herceget, hogy beszélj vele erről – javasoltam neki engedelmesen. Sokáig hallgatott, aztán, amikor megszólalt, halkan csak hozzám intézte a szavait. – Nem hiszem. Csak egy újabb hóbortomnak tartaná. Hallgatja majd egy darabig, azután elkezdi bámulni a térképeit a falakon, vagy ide-oda tologatja a dolgait az asztalon, amíg várja, hogy befejezzem, aztán mosolyogva elküld. Megint – elcsuklott a hangja. Elsöpörte a haját az arca elől, aztán megtörölte a szemeit. Kinézett a tengerre és olyan távolinak tűnt hirtelen, mint Igazság, amikor a Mesterséget használta. Csak nem sír? Nem tudtam leplezni bosszúságomat, amiért ez meglepte. Kísérd el hozzám. Most, azonnal! – Fenség? – Egy pillanat – elfordult tőlem és úgy tett, mint aki az orrát vakargatja. Tudtam, hogy a könnyeit törli le. – Kettricken? – próbálkoztam közvetlenebb hangnemmel. – Menjünk el hozzá ezzel az ötlettel, most rögtön. Én is veled megyek.

– Nem tartod ostobaságnak? – kérdezte tétován, de nem nézett rám. – A dolgok pillanatnyi állása alapján úgy hiszem, minden szóba jöhető segítséget számításba kell vennünk – mondtam az igazságnak megfelelően. Rájöttem, hogy magam is elhittem, amit mondtam. Hát nem erről beszélt Árny és a Bolond is? Talán Igazsággal mi voltunk szűk látókörűek. – Akkor menjünk. De… meg kell várnod a szobám előtt, amíg összeszedek pár tekercset, hogy megmutassam neki. Csak pár pillanat az egész – Türelem felé fordult és hangosabban szólalt meg. – Türelem úrnő, megkérhetném, hogy fejezze be ezeket a növényeket is? Más dolgom akadt. – Természetesen, fenség, örömmel. Lementünk a kertből és elkísértem a szobájáig. Többet várakoztam a folyosón, mint amennyit mondott. Mikor kilépett, Rozmaring jött mögötte, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a tekercseket. Kettricken megmosdott, átöltözött és fölvette azokat az ékszereket, amiket Igazság ajándékozott neki eljegyzésükkor. Kellemes parfümillat lengte körül. Óvatosan rám mosolygott, amíg végigmértem. – Fenség, nem találok szavakat… – Úgy bókolsz nekem, ahogy Pompa szokott – jegyezte meg mosolyogva, aztán elindult. Elhaladtában láttam, hogy elpirult egy kicsit. Így kiöltözik, hogy beszéljen velem? Azért öltözött ki, mert… vonzó akar lenni – hogy lehet valaki, aki képes mások gondolatában olvasni, ilyen járatlan az asszonyok dolgaiban? Talán kevés ideje volt, hogy ismereteket szerezzen ezen a téren. Visszavontam a gondolataimat és Kettricken után siettem. Éppen akkor értünk Igazság ajtajához, amikor Kharim kilépett, karján egy szennyeskosárral. Furcsának tűnt, amíg be nem léptünk. Igazság halványkék vászoninget viselt, levendula és cédrus illata lengte körül, amiről egy ruhásszekrény jutott az eszembe. Haja és szakálla rendezett volt; jól tudtam hogy pár percnél tovább soha nem állt meg úgy a haja. Ahogy Kettricken félénken előrelépett és köszöntötte, ráébredtem, hogy hónapok óta nem láttam ilyennek. A Mesterség lesoványította és még több ősz hajszál csillogott a hajában. A szeme és a szája körül újabb ráncokat fedeztem föl. Ilyen rosszul nézek ki? Az ő szemében nem. Ahogy Igazság kézen fogta és egy lócához vezette, Kettricken a Mesterség csábításához hasonlatos éhséggel a szemében nézett rá. Keze belesimult Igazságéba, én pedig elkaptam a tekintetemet, amikor Igazság kezet csókolt neki. Kettricken érzelmei olyan erővel ostromolták az elmémet, mintha tengeren lennék csata közben. Megdöbbenést éreztem Igazság felől. Takard el az elmédet – mondta és eltűnt a fejemből. Egy pillanatig szédelegtem a hirtelen változás miatt. Tényleg nem tudta – gondoltam magamban és örültem, hogy nem hallotta. – Uram, azért jöttem, hogy a figyelmedet kérjem egy… ötletemmel kapcsolatban – Kettricken szemei az arcát kutatták. – Természetesen – felelte Igazság aztán rám nézett. – FitzLovag, csatlakozol hozzánk? – Ha óhajtod, uram – leültem a kandalló túlsó végébe. Rozmaring mellém állt a tekercsekkel. Valószínűleg a Bolond vihette el a szobámból, gondoltam, ám ahogy Kettricken egyesével kiteregette a tekercseket magyarázatai közben, láttam, hogy mindegyik a Hegyvidéki királysággal foglalkozott. – Bölcsesség király volt az első Hat Hercegségből származó nemes, aki a mi földünkre lépett… a Hegyvidéki Királyságba és nem azzal a szándékkal jött, hogy háborúzzon velünk, ezért jól emlékszünk rá a történelemből. Ezek a tekercsek, amiket az ő ideje alatt másoltak, mind a Hegyvidéki Királyság útjairól szólnak és Bölcsesség utazásairól. Tehát közvetve az Elődökről – kitekerte az első tekercset. Igazsággal együtt csodálkozva hajoltunk közelebb. Egy térkép, amit elfakított az idő, talán rosszul is lett átmásolva, de térkép volt a Hegyvidéki Királyságról, hágók és ösvények bejelölésével. Néhány kanyargós vonal a hegyeken túlra vezetett. – Az itt megjelölt utak egyike az Elődökhöz vezethet, mert ismerem a hegyvidéki utakat, de ezek egyike sem kereskedelmi útvonal és semmilyen általam ismert faluhoz nem vezetnek. Egyetlen ma ismert úttal sincsenek kapcsolatban, hanem jóval öregebbek azoknál. Tehát mi másért lennének bejelölve, ha nem azért, mert Bölcsesség király arra járt? – Ilyen egyszerű volna? – pattant föl Igazság és egy marék gyertyával tért vissza, hogy jobban megvilágítsa a térképet. Gondosan kisimította a tekercset és fölé hajolt. – Több út is vezet az Esővadonba a térkép szerint. Egyiknek sincs jelölve semmi a végén. Honnan tudhatjuk melyik az? – tiltakoztam.

– Talán mind az Elődökhöz vezetnek – próbálkozott Kettricken. – Miért kellene csak egyetlen helyen élniük? – Nem! – egyenesedett föl Igazság. – Legalább kettőnek volt valami jelölés a végén, de az átkozott tinta kifakult. De volt ott valami, én pedig meg fogom tudni mi volt az. Még Kettrickent is megdöbbentette a hangjából áradó lelkesedés. Azt hittem, hogy udvariasan végighallgatja, nem azt, hogy tiszta szívvel támogatni fogja. Körbesétált a szobájában, a Mesterség úgy sugárzott belőle, mint a kandallóból a meleg. – A téli viharok már a partoknál járnak, bármelyik nap ideérhetnek. Ha pár napon belül elindulok, még járhatóak lesznek a hágók, mikor a Hegyvidéki Királyságba érek. Átvághatok rajtuk… bárhová is vezessenek. Tavaszra pedig visszaérek, talán a szükséges segítséggel. Elnémultam. Kettricken tovább rontott a helyzeten. – Uram, nem gondoltam, hogy te akarsz útra kelni. Itt kell maradnod és nekem kell mennem. Ismerem a hegyvidéket, ott születtem. Te talán nem élnéd túl. Nekem kell az Áldozatnak lennem. Öröm volt látni, hogy Igazság ugyanolyan ostobán bámul rá, mint én. Talán ő is rájött, milyen lehetetlen dolog volt. Lassan megrázta a fejét. Megfogta mindkét kezét és a szemébe nézett. – Úrnőm – sóhajtotta –, ezt nekem kell megtennem. Többször is kudarcot vallottam a Hat Hercegséggel szemben. És veled szemben is. Mikor megérkeztél az udvarba, nem volt türelmem az Áldozat-nézeteidhez. Azt hittem, hogy egy leány idealista elképzelései, pedig ez nem igaz. A mi birodalmunkban nem így hívják, de ugyanezt érzik; a szüleimtől tanultam. A Hat Hercegség mindennél előbbre való. Megpróbáltam, de most már látom, hogy mindig másokat küldtem magam helyett. Csak ültem, használtam a Mesterséget és te is láthatod, hogy mibe került ez nekem. De katonákat és matrózokat küldtem, hogy életüket adják a Hat Hercegségért. Még a saját unokaöcsémet is, hogy végezze el a kegyetlen és véres munkákat. De minden áldozat ellenére a partvidékünk még mindig nincs biztonságban. Elérkezett az utolsó esély. Küldjem talán a saját királynémat, hogy tegye meg helyettem? – Talán… – Kettricken hangja elbizonytalanodott. Belenézett a kandalló tüzébe. – Talán mehetnénk együtt? Igazság megfontolta. Komolyan és határozottan megfontolta. Láttam Kettricken arcán, hogy ő is észrevette. Mosolyra húzta a száját, de el is halványult, amint Igazság megrázta a fejét. – Nem merem – mondta komoran. – Valakinek itt kell maradnia, valakinek, akiben bízhatok. Elmés király… apám beteg. Féltem őt, féltem az egészségét. Amíg távol vagyok és apám beteg, valakinek itt kell maradnia, hogy képviseljen engem. – Szívesebben mennék veled – mondta Kettricken harciasan. Lesütöttem a szemem, amikor Igazság ujjaival megtámasztotta Kettricken állát és a szemébe nézett. – Tudom – mondta halkan. – Ezt az áldozatot kérem tőled. Itt kell maradnod, pedig szeretnél velem jönni. Megint egyedül kell maradnod. A Hat Hercegség érdekében. Valami elszállt Kettrickenből. Vállai megroskadtak, ahogy fejet hajtott Igazság akarata előtt. Mikor Igazság magához vonta, csöndben fölálltam és Rozmaringot magam előtt terelve kisurrantam a szobából. A szobámba mentem és megkésve forgattam az Elődökről szóló tekercseket. Nemsokára egy apród érkezett üzenettel. – A vacsora utáni órában várják a király szobájában – mondta. Elcsüggedtem. Alig két hete jártam nála, nem akartam ismét találkozni vele. Ha azért hivatott magához, hogy miért nem kezdtem már el udvarolni Szeretetnek, nem tudtam, mit mondjak. Attól féltem, hogy nem tudom fegyelmezni magam. Határozottan nekifogtam egy tekercs olvasásának. Reménytelen volt. Csak Mollyt láttam. A parton töltött nap óta Molly nem akart beszélni a dologról. Bizonyos szempontból megkönnyebbültem, de többé már nem csacsogott arról, hogy miket vár el tőlem, ha majd a férje leszek és gyermekeink születnek. Magában föladta a reményt, hogy valaha is házasok leszünk. Nem vádolt, tudta, hogy nem az én választásom volt Szeretet, de azt sem kérdezte meg, hogy mi lesz velünk. Úgy éreztem, hogy akárcsak Éjszem, Molly is csak a mának élt. Minden együtt töltött éjszakát úgy fogadott el, mint egy teljes egészet és nem kérdezte meg, lesz-e következő alkalom. Nem volt elkeseredett, inkább visszafogott: elhatározta, hogy nem ereszti el ami nekünk jut, azért ami esetleg nem lehet a miénk holnap. Nem érdemeltem meg egy ilyen hűséges lélek odaadását. Mikor elaludtam mellette az ágyában, az ő ereje védett meg mindkettőnket. Nem rendelkezett a Mesterséggel, sem az Ösztönnel, az ő mágiája ezeknél erősebb volt és a saját akaratának erejével használta. A szobájában együtt töltött idő külön idő és világ volt, amit ő teremtett nekünk. Elviselhetetlen lett volna,

ha vakon bízta volna rám a szívét és az életét, de még ennél is szörnyűbb volt, hogy azt hitte, súlyos árat kell majd fizetnie azért, mert kitartott mellettem. Mégsem vádolt miatta, én pedig nem voltam elég erős hozzá, hogy elforduljak tőle és boldogabb életet kívánjak neki. Legmagányosabb óráimban, amikor a Kosvár körüli utakat róttam mérgezett kenyérrel a nyeregtáskámban, gyávának tartottam magam és rosszabbnak egy tolvajnál. Egyszer azt mondtam Igazságnak, hogy nem tudom és nem is akarom megcsapolni egy másik ember energiáját, hogy magamat erősítsem. Mégis, minden nap ezt tettem Mollyval. A tekercs kiesett az ujjaim közül. A szoba levegője hirtelen fullasztó lett. Fölkerestem Türelem szobáját. Bár régóta nem látogattam már meg, nappalija mit sem változott, csak a szanaszét heverő dolgok legfelső rétege, ami legújabb érdeklődésének tárgya volt. Ezúttal ősszel begyűjtött füvek és növények kötegei lógtak és száradtak mindenütt. Úgy éreztem magam, mintha egy kifordított réten vágnék keresztül, ahol a fejemet kellett kapkodnom a lelógó virágok elől. – Egy kicsit alacsonyra akasztottad őket – panaszkodtam. – Nem, te nőttél túl magasra. Húzd ki magad, hadd lássalak. Engedelmeskedtem, bár ezáltal macskafüvek vették körbe a fejemet. – Nos, az evezés meg az öldöklés legalább megerősített. Sokkal jobban nézel ki, mint amikor visszatértél a hegyvidékről. Ha már ilyen nagyra nőttél, segíthetsz fölaggatni ezeket. Minden további félrebeszélés nélkül munkába állított. Fonaldarabkákat erősítettem mindenhez amihez csak lehetett, aztán füvek kis csomóját kötöztem a másik végéhez. Éppen egy széken állva nyújtózkodtam és az ajtók fölé kötözgettem a füveket, amikor megkérdezte – Miért nem panaszkodsz mostanság amiatt, hogy mennyire hiányzik Molly? – Változtatna valamin? – kérdeztem csöndesen. Igyekeztem beletörődöttnek hatni. – Nem – elhallgatott, mintha töprengett volna valamin. Újabb köteg füvet adott föl. – Ez rovátkalevél. Nagyon keserű. Egyesek szerint megakadályozza, hogy teherbe essen valaki. Ez persze nem igaz, legalábbis nem megbízható. De ha valaki túl sokáig fogyasztja, megbetegedhet tőle – újból morfondírozott valamin. – Talán ha beteg az asszony, nehezebben fogantat. De én nem javasolnám senkinek, különösen ismerősnek nem. – Akkor miért szárítod? – kérdeztem kis idő múltán, amikor sikerült társalgási hangnemre bírnom magam. – Vízbe áztatva toroköblögetőnek lehet használni. Molly legalábbis ezt mondta, amikor összefutottunk a kertben és éppen ezt szedte. – Értem – megkötöttem a fonalat. Még az illata is keserű volt. Korábban azon tűnődtem, hogy miért nem vette észre Igazság, ami az orra előtt volt. Miért nem gondoltam erre? Milyen lehetett neki, hogy féljen attól, amire egy házas asszony vágyott? Amire Türelem is hiába vágyott? – …hínárt, FitzLovag? – Elnézést… – riadtam föl. – Azt kérdeztem, hogy ha volna egy szabad délutánod, gyűjtenél-e nekem egy kis hínárt a parton? Azt a feketét, aminek mostanság olyan nagy keletje van. – Megpróbálok – feleltem szórakozottan. Vajon hány évig kell Mollynak aggódnia? Mennyi keserűséget kell még lenyelnie? – Mit bámulsz? – kérdezte Türelem. – Semmit. Miért? – Mert kétszer megkértelek már rá, hogy mássz le a székről. Még sok aggatnivalónk van. – Elnézést. Keveset aludtam múlt éjjel. Ma egy kicsit holdkóros vagyok. – Egyetértünk. Ideje, hogy többet aludj éjszaka – kicsit erősebb hangsúllyal ejtette ki a szavakat. – Most pedig mássz le végre arról a székről. Nem sokat ettem aznap. Pompa egyedül ült az emelvényen és mogorvának tűnt. Legyeskedőinek köre az alsóbb asztaloknál vacsorázott, nem értettem, Pompa miért ült külön tőlük. A rangja meg volt hozzá, de miért választotta az egyedüllétet? Magához hívatta az egyik hajbókolásra hajlamos dalnokot, azok közül, akiket Fészekből hozatott. Mindegyikük a Hercegségre jellemző orrhangon énekelt és a hosszú, elbeszélő eposzokat kedvelte. Az a dalnok éppen Pompa anyai nagyapjának egyik hosszadalmas kalandját dalolta. Hallgattam, amennyire képes voltam; valami vadászatról volt szó, arról, hogyan hajszolta a halálba a lovát a hős, miközben egy hatalmas szarvast üldözött, ami vadászok nemzedékét kerülte már el. Vég nélkül dicsérte a nemes lelkű lovat, ami a halálába futott gazdája kedvéért. A lovas ostobaságáról nem szólt a dal, amiért egy ilyen nagyszerű állatot elpazarolt egy nagy adag kemény, rágós húsra és egy kusza agancskoronára.

– Rosszul nézel ki – mondta Burrick egyszerűen, amikor megállt mellettem. Fölálltam és együtt sétáltunk keresztül a termen. – Túl sok jár a fejemben. Túl sokfelé kell elosztanom a gondolataimat. Néha úgy érzem, hogy ha lenne elég időm ahhoz, hogy egy problémámmal foglalkozzak, meg tudnám oldani, aztán mennék végig a többin. – Mindenki ezt hiszi, de nem így van. Végezd el, amit tudsz és idővel hozzászoksz a többihez. – Például? – Mint például sántának lenni. Vagy fattyúnak. Mind megtanulunk együtt élni olyan dolgokkal, amikre megesküdtünk, hogy nem vagyunk képesek. De ezúttal mi bánt? – Semmi, amit most elmondhatnék. Itt pedig semmiképp. – Ó, megint olyasmi – rázta meg a fejét. – Nem irigyellek, Fitz. Néha csak arra van szüksége az embernek, hogy kipanaszkodja magát. Tőled még ezt is elvették. De vésd a fejedbe: bízom benne, hogy meg tudod oldani még akkor is, ha az ellenkezőjét gondolod. Vállon veregetett, aztán már kint is volt az udvaron. Már félúton jártam a szobám felé, amikor rájöttem, hogy Burrick immár egyenrangúként beszélt velem. Végre felnőtt férfinak tartott. Talán jobban boldogulnék, ha én is elhinném magamról. Kihúztam magam és a szobámba mentem. Régóta nem fordítottam olyan nagy gondot az öltözködésemre, mint akkor este. Eszembe jutott, ahogy Igazság inget cserélt mielőtt Kettricken megérkezett volna. Miért nem vette eddig észre Kettrickent? És én Mollyt? Mi mindent tett még Molly értünk, amit nem vettem észre? Nyomorúságos hangulatom visszatért. Eldöntöttem, hogy éjszaka, miután Elmés elbocsátott, nem hagyom, hogy Molly még több áldozatot hozzon értem. Egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy kivertem a fejemből. Hátrafogtam a hajam, ahogy a harcosok szokták és úgy éreztem, én is rászolgáltam, hogy úgy viseljem. Elmés király lakosztálya előtt Igazsággal és Kettrickennel találkoztam. Soha azelőtt nem láttam őket úgy együtt. Hirtelen a trónörökös és úrnője állt előttem. Igazság zöld és kék, Kettricken bíbor és fehér színekbe öltözött, haját ezüst háló fogta össze és még mindig viselte Igazságtól kapott ékszereit. Megtorpantam. Az arcuk komor volt, úgy következtettem, ők is Elméshez igyekeztek. Formálisan köszöntem nekik és óvatosan Igazság tudtára adtam, hogy a király engem is hivatott. – Nem – tájékoztatott Igazság. – Én hívattalak, hogy jelenj meg a király előtt az oldalunkon. Azt akartam, hogy tanúként jelen legyél. Megkönnyebbültem. Tehát nem Szeretetről volt szó. – Minek legyek a tanúja? – nyögtem ki. Úgy nézett rám, mintha félnótás lettem volna. – A király engedélyét kérem, hogy az Elődök keresésére indulhassak. – Ó – észre kellett volna vennem az apródot, aki feketébe öltözve, kezében fél tucat tekerccsel állt mellettük. Rozmaring is ott volt, fehér és bíbor ruhában, frissen fésült hajjal, mint egy kis virág. Rámosolyogtam, de az arca komoly maradt. Igazság kopogtatott a király ajtaján. – Egy pillanat! – hallatszott Wallace hangja. Résnyire kinyitotta az ajtót, aztán megpillantva, hogy kit akart kint tartani, pár pillanatnyi tétovázás után szélesre tárta az ajtót. – Uram – hebegte. – Nem számítottam önre. Vagyis, nem tájékoztattak, hogy a királynak… – Nincs szükség rád. Távozhatsz – Igazság általában még egy apróddal sem volt ilyen nyers. – De… a király… szüksége lehet rám… – a szemei ide-oda jártak. Tartott valamitől. Igazság szemei összeszűkültek. – Ha szüksége van rád, majd hívatlak. Várakozz csak. Kívül. Légy kéznél, ha szükség van rád. Egy pillanatnyi tétovázás után Wallace kilépett az ajtón és megállt. Beléptünk a szobába, Igazság maga csukta be az ajtót utánunk. – Nem kedvelem ezt a fickót – mondta elég hangosan ahhoz, hogy kihallatsszon. – Túlbuzgó, megalázkodó, fontoskodik és hajbókol. Nagyon rossz kombináció. A király nem volt a szobájában. Ahogy Igazság az hálószobához lépett, a Bolond kinyitotta és kinézett. Kiguvadt a szeme, aztán elvigyorodott és a földig meghajolt Igazság előtt. – Ébredjen, felség! Ahogy megjósoltam! Megjöttek a dalnokok! – Bolond – dünnyögte Igazság kedvesen. Ellépett mellette és igyekezett elrántani a köpenyét, amikor a Bolond megpróbálta megcsókolni a szélét. Kettricken elnyomott egy mosolyt és belépett ő is. A Bolond megpróbált elgáncsolni, amikor beléptem, de sikerült elkerülnöm. Majdnem belebotlottam Kettrickenbe. A Bolond gonoszul rám vigyorgott, aztán Elmés ágya mellé térdelt. A kezébe vette Elmés kezét és kedvesen megveregette. – Felség? Felség, látogatói jöttek.

A király lassan kinyitotta a szemét. – Micsoda? Mi ez? Ki van itt? Igazság? Húzd el a függönyt, Bolond, alig látok valamit. Kettricken? Mi ez az egész? Fitz! Mi folyik itt? – a hangja nem volt erőteljes, egy kicsit recsegett, de jobban volt, mint vártam. Mikor a Bolond félrehúzta a függönyöket és párnákat tolt a háta mögé, öregebbnek láttam, mint Árnyat. Kettejük közötti hasonlóság egyre láthatóbb lett, ahogy Elmés öregedett. A király arca beesett, megnyúlt egy kicsit, amitől a szemöldöke és járomcsontja idősebb féltestvérére emlékeztetett. Egészségesebbnek tűnt, mint amikor utoljára láttam. – Nos, mi folyik itt? – követelte végigmérve minket. Igazság mélyen, formálisan meghajolt, Kettricken pukedlizett, én pedig féltérdre ereszkedtem, ahogy tanították és úgy is maradtam, lehajtott fejjel. – Elmés király. Atyám. Engedélyedet kívánom kérni egy feladatomhoz. – Mi légyen az? – kérdezte Elmés. – Válogatott emberekkel el akarom hagyni Kosvárat, hogy végigjárjam az utat, amit Bölcsesség király tett meg. A Hegyvidéki Királyságon át az Esővadonba kívánok utazni, hogy megtaláljam az Elődöket és megkérjem őket, tartsák be az ígéretüket, amit Bölcsességnek tettek. Rövid hitetlenkedő kifejezés suhant át Elmés arcán. Fölült az ágyban és kilógatta a lábát. – Bolond, hozz bort. Fitz, kelj föl és segíts neki. Kettricken, kedvesem, segíts átülnöm a kandalló mellé. Igazság, húzd az asztalt az ablak mellé, kérlek. Utasításaival Elmés megtörte a formalitást. Kettricken olyan gyakorlottan segített neki, ami elárulta, hogy nem először teszi, a Bolond a szekrényhez táncolt a poharakért és rám bízta, hogy válasszak egy üveg bort Elmés készletéből. A borosüvegeket por lepte be, ami arra utalt, hogy már régóta nem fogyasztottak belőlük, gyanakodva töprengtem el rajta, hogy Wallace vajon honnan szerzi be a bort, amit a királlyal itat. A szoba többi része legalább jó állapotban volt, sokkal jobban, mint Télbúcsúztató előtt. A rossz emlékű füstölők hidegek voltak és egy sarokban álltak. Úgy látszott a király elméje tiszta. A Bolond rásegített Elmésre egy vastag gyapjúköntöst és a lábára húzta a papucsát. A király elhelyezkedett a székben, borospoharát az asztalra tette. Öregebb, sokkal öregebb volt, de felidézte régi tekintélyét, ahogy gyermekkoromból emlékeztem rá. Ez a csillogó tekintetű király talán meghallgatná házassági szándékomat Mollyval. Ismét elátkoztam Wallace-t, amiért olyan rosszul bánt a királyommal. Ám nem az én időm érkezett el. A király közvetlensége ellenére Igazság és Kettricken úgy állt, mintha karót nyeltek volna. A Bolonddal székeket vittünk, hogy leülhessenek. Igazság mögé álltam és várakoztam. – Mondd el röviden – kérte Elmés Igazságot, aki úgy is tett. Egyesével teregette ki Kettricken tekercseit és hangosan fölolvasta a vonatkozó megjegyzéseket. Hosszasan tanulmányozták a régi térképet. Elmés eleinte csak kérdéseket tett föl, nem fűzött megjegyzéseket sem, amíg meg nem kapott minden információt. A Bolond a széke mellett állt, hol rám vetett sugárzó pillantást, hol grimaszokat vágott az apród felé, hogy legalább egy apró mosolyt varázsoljon a megilletődött fiúra. Azt hiszem, inkább megrémítette szerencsétlen kölyköt. Rozmaring teljesen elfeledkezett arról, hogy hol van és az ágy rojtjaival játszadozott. Mikor Igazság befejezte a mondanivalóját és Kettricken megtette hozzáfűzéseit, a király hátradőlt a székében. Belekortyolt a borba, aztán a Bolond felé tartotta, hogy töltse újra, megint ivott belőle, felsóhajtott és megrázta a fejét. – Nem. Túl sok a rím és a rejtvény, hogy ilyen elhamarkodottan belevágj, Igazság. Eleget mutattál ahhoz, hogy küldötteket menesszünk, olyanokat, akiket te választasz. Kellő kísérettel, ajándékokkal és levelekkel, amiben fölhatalmazzuk őket, hogy tárgyaljanak a nevünkben. De a trónörökös? Nem. Nincsen rá elég pénzünk. Pompa korábban nálam járt és átfutottuk az új hajók építésének és a tornyok megerősítésének a költségeit. A pénzünk egyre csak fogy, az emberek pedig talán nem vennék jó néven, ha elhagynád a várost. – Nem elmenekülök, hanem küldetésben járok, amely mindannyiunknak hasznos lehet. Úrnőm pedig itt marad, hogy képviseljen engem, amíg távol vagyok. Nem dalnokokkal és udvaroncokkal akarok utazni, uram. Behavazott utakon haladnánk a hegyek közé. Csak egy kis katonai különítményt vinnék és úgy utaznánk, ahogy a katonák. Ahogy szoktam. – És gondolod, hogy ez megnyeri az Elődök tetszését, ha megtalálod őket? Ha léteznek egyáltalán. – A legendák szerint Bölcsesség egyedül utazott. Úgy vélem, az Elődök léteztek, ő pedig meg is találta őket. Ha nem járok sikerrel, visszatérek és folytatom, amit a nyáron elkezdtem. Mit veszíthetek? Ha sikerrel járok, erős szövetségessel térek vissza. – És ha meghalsz útközben? – kérdezte Elmés fáradtan.

Igazság válaszra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott az ajtó és Pompa rontott be a szobába, vörös fejjel. – Mi folyik itt? Miért nem értesített senki, hogy megbeszélés folyik? – gyilkos tekintetet lövellt felém. A háta mögött Wallace kukucskált be az ajtóból. Igazság halványan elmosolyodott. – Ha nem értesítettek a kémeid, miért vagy most itt? Őket szidd meg, hogy nem értesítettek időben, ne engem – Wallace visszahúzta a fejét. – Apám! Tudni akarom, mi folyik itt! – Pompa kis híján toporzékolt. Elmés mögött a Bolond utánozta Pompa arckifejezését. Erre végre elmosolyodott az apród, de aztán elkerekedtek a szemei és ismét komor arcot vágott. Elmés Igazsághoz intézte a szavait. – Van valami indokod rá, amiért ki akartad hagyni Pompa herceget? – Úgy vélem, nem tartozik rá – felelte. – És biztos akartam lenni felőle, hogy a döntésedet nem befolyásolja senki sem – Igazság, aki hű a nevéhez. Pompa felhorkant, kitágultak az orrlyukai, de Elmés föltartotta a kezét, hogy elhallgattassa. Ismét Igazsághoz fordult. – Nem tartozik rá? Ki képviselné a hatalmat, amíg te távol vagy? Igazság tekintete megkeményedett. – Természetesen királyném képviselné az érdekeimet. A hatalmat még mindig te képviseled, királyom. – És ha nem térsz vissza…? – Biztos vagyok benne, hogy öcsém pillanatok alatt hozzászokna az új helyzethez – nem is próbálta leplezni a megvetését. Akkor értettem meg, milyen mély sebeket ejtettek Igazságon Pompa ármánykodásai. Ha volt is köztük testvéri kötelék, már nyoma sem volt. Csak riválisok voltak. Elmés is hallotta Igazság hangjában az élt, de nem tudtam, hogy meglepte-e. Ha igen, jól titkolta. Pompa fölkapta a fejét annak hallatán, hogy Igazság el akarja hagyni Kosvárat. Túl hirtelen szólalt meg ahhoz, hogy őszintén hangozzék. – Ha valaki elmagyarázná, hova akar menni Igazság, talán magam válaszolhatnék rá, hogy mihez kellene hozzászoknom. Igazság magában tartotta válaszát és apjára nézett. – A bátyád – (a kifejezés nekem furcsán hangzott) – azt kívánja, hogy engedjem el egy küldetésre. Minél hamarabb útra akar kelni az Esővadonba, hogy megkeresse az Elődöket és segítséget kérjen tőlük. Pompa szemei elkerekedtek. Nem tudom, hogy azért, mert nem hitt az Elődökben, vagy azért, mert nem hitt a fülének, hogy milyen szerencse pottyant az ölébe. Megnyalta az ajkát. – Én természetesen visszautasítottam – Elmés Pompát figyelte. – De hát miért? – kérdezte Pompa. – Minden lehetőséget meg kell fontolnunk… – A költségek túl magasak. Nem te jelentetted nekem, nemrégiben, hogy a hajóépítések és a legénység bére csaknem kimerítette a kincstárat? Pompa szemei megvillantak. – De azóta megkaptam az aratási jelentéseket, apám. Nem sejtettem, hogy olyan jók lesznek. Tudunk rá pénzt keríteni, feltéve, ha hajlandó egyszerűen utazni. Igazság hangosan vette a levegőt. – Köszönöm az előzékenységedet, Pompa. Nem is tudtam, hogy az ilyen döntések a te hatáskörödbe tartoznak. – Én csak tanácsokat adok a királynak, akárcsak te – mutatott rá sietve Pompa. – Nem gondolod, hogy követek küldése célszerűbb lenne? – próbálkozott Elmés. – Mit gondolnának az emberek a trónörökösről, ha ilyenkor és ilyen ügyben elhagyja Kosvárat? – Követek? – Pompa látszólag fontolgatta a kérdést. – Azt hiszem nem. Túl nagy a kérés. A legendák szerint Bölcsesség is személyesen kereste föl őket. Mit tudunk ezekről az Elődökről? Megkockáztatnánk, hogy egy alattvalót küldünk és megsértjük őket? Nem, azt hiszem ez esetben legalább a király fiának kell mennie. Ami pedig Kosvár elhagyását jelenti… hát, te vagy a király, te még itt vagy. Akárcsak a felesége. – A királyném – mordult föl Igazság, de Pompa folytatta. – És én is. Kosvárt nem hagyja cserben. És a feladat? Talán megragadja az emberek képzeletét, vagy, ha óhajtod, titokban tarthatjuk az egészet. Beállíthatjuk úgy is, hogy egyszerű látogatás tesz hegyvidéki szövetségeseinknél. Különösen, ha a felesége is vele tart. – A királyném itt marad – hangsúlyozta Igazság Kettricken rangját. – Képviseli a hatalmamat és védi az érdekeimet. – Nem bízol apánkban, hogy ő ellátja? – kérdezte Pompa nyájasan. Igazság nem szólt semmit, csak ránézett a kandalló mellett ülő öregemberre. A szeméből bárki kiolvashatta volna a kérdést: Bízhatok benned? De Elmés, nevéhez hűen csak kérdéssel válaszolt. – Hallottad Pompa herceg véleményét és az enyémet. Ismered a sajátodét. Ezek fényében mit

akarsz tenni? Áldottam Igazságot, amiért csak Kettrickenre nézett. Sem bólintás, sem suttogás nem zajlott le kettőjük közt. – Az Esővadonba kívánok menni, hogy megtaláljam az Elődöket. A lehető leghamarabb indulni szándékozom. Elmés király lassan bólintott, nekem pedig összeszorult a torkom. Elmés széke mögött a Bolond szaltót vetett, visszafelé cigánykerekezett és ugyanolyan figyelmesen visszaállt Elmés mögé, mintha mi sem történt volna. Pompát ez nyugtalanította, de ahogy Igazság letérdelt, hogy kezet csókoljon és megköszönje az apjának, olyan szélesen elmosolyodott, ami egy cápának is a javára vált volna. Kevés megbeszélnivaló volt. Igazság hét napon belül indulni akart. Elmés elfogadta. Saját kezűleg akarta kiválasztani a kíséretet. Elmés beleegyezett, bár Pompa eltöprengett ezen. Nem örültem, amikor távoztunkban Pompa hátramaradt, hogy pár halk szót váltson Wallace-szal a nappaliban. Azon tűnődtem, hogy vajon Árny beleegyezik-e, hogy megöljem Wallace-t. Már idejekorán megtiltotta, hogy elintézzem Pompát és azóta a királyomnak is megígértem, de Wallace nem élvezett ilyen védelmet. A folyosón Igazság röviden megköszönte, én pedig bátorkodtam megkérdezni, hogy miért akarta, hogy jelen legyek. – Hogy tanúja legyél – mondta elkomorodva. – Szemtanúnak lenni más, mint később hallani róla. Emlékezz az elhangzott szavakra… hogy ne merüljenek feledésbe. Tudtam, hogy aznap éjszaka számíthatok Árny hívására. Ennek ellenére nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy meglátogassam Mollyt. Újra erősebbnek látván a királyt föléledtek a reményeim. Megfogadtam, hogy csak rövid látogatást teszek Mollynál, csak beszélek vele, elmondom neki, hogy hálás vagyok azért, amit értünk tett. Már a szobámban lehetek, mire Árny kinyitja a rejtekajtót. Óvatosan kopogtam az ajtaján, sietve beengedett. Láthatta, milyen szenvedély hajt, mert azonnal a karjaimba omlott, kérdések és kétségek nélkül. Megsimogattam ragyogó haját, mélyen a szemébe néztem. Olyan hirtelen tört rám a szenvedély, ahogy az olvadásban megáradt folyó sodrása elsöpri a gátakat. A halk beszélgetés szóba sem jöhetett. Mollynak elakadt a lélegzete olyan hevesen öleltem magamhoz, aztán megadta magát nekem. Hónapoknak tűnt, mióta utoljára láttuk egymást. Mikor elhalmozott csókjaival, hirtelen furcsán éreztem magam, bizonytalanul afelől, hogy miért vágyik rám. Olyan fiatal és oly gyönyörű volt, hiúságnak tűnt azt gondolni, hogy olyan megtört, megviselt férfira vágyik, mint én. Nem hagyta, hogy kételyeim támadjanak, inkább magára húzott, tétovázás nélkül. Az eggyé válásban végre megértettem kék szemeiben csillogó szerelmét irántam. Sütkéreztem szenvedélyének ragyogásában, ahogy sápadt kezeivel magához ölelt. A félhomályban néha megpillantottam a párnán szétterülő szőke haját, orromban éreztem a mézharmat és a havasi gyopár illatát, vagy éppen azt, ahogy hátraveti a fejét és halkan hangot ad gyönyörének. Később Molly meglepve suttogta a fülembe, hogy olyan heves voltam, mintha más ember lennék. Feje a mellkasomon pihent. Némán feküdtem és cirógattam sötét haját, ami mindig a füvei illatát árasztotta. Kakukkfű és levendula. Lehunytam a szemem. Tudtam, hogy védtem a gondolataimat. Szinte kezdettől szokásommá vált, mióta Mollyval voltam. Igazság nem védte a sajátját. Nem akartam, hogy megtörténjék, de kétlem, hogy bárkinek is szándékában állt. Reménykedtem, hogy én voltam az egyetlen, aki teljesen érzékelte, akkor talán nem eshet baj, amíg nem beszélek róla. Addig, amíg sikerül kizárnom a tudatomból Kettricken édes ajkainak ízét és lágy, fehér, fehér bőrét.