Prof. Dr. Vida Gábor könyvajánlója A „Néma Tavasz” utóélete Darvas Béla és Székács András (szerk.): Mezıgazdasági Ökotoxikológia L’Harmattan (Budapest), 382 oldal
Csaknem fél évszázaddal ezelıtt, 1962-ben jelent meg Amerikában Rachel Carson Néma Tavasz címő korszakalkotó bestseller könyve, mely a rovarirtó DDT-re koncentrálva hívta fel a figyelmet „túlkemizált” környezetünk veszélyeire. Bár magyar fordításban nálunk csak 1995-ben jelent meg e mő Kımíves Tamás kitőnı utószavával, Magyarország már 1968-ban (elsıként a világon) betiltotta a DDT használatát. A hazai növényvédelmi és egészségügyi szakemberek számára tehát a környezetünkben elıforduló veszélyes vegyületek ténye régóta jól ismert. A téma mégis aktuálisabb mint valaha, Ezt bizonyítja a Darvas és Székács szerkesztésében nemrég újra kiadott kitőnı könyv, a Mezıgazdasági Ökotoxikológia. A téma idıszerőségét több tényezı is indokolja: (1) A vegyipar fejlıdésével egyre több szintetikus vegyület kerül forgalomba. Mint a könyvbıl megtudjuk mintegy 100 ezer félével élünk együtt, s számuk évente 1-2 ezerrel nı. (2) A lassan 7 milliárdos emberiség élelmezése („biomassza”-, bioetanol- és biodízel-termeléssel súlyosbítva) egyre nagyobb hozamokat igényel, melynek egyik rövidtávú eszköze a fokozott agrokemizálás. (3) Profitorientált világunkban fokozódik a bizalmatlanság (sokszor megalapozottan) a termesztésben és feldolgozásban használt szerek ártalmatlanságát illetıen. Mindezek ismeretében a Mezıgazdasági Ökotoxikológia hiánypótló fontos olvasmány szakembernek és laikusnak egyaránt. A könyv szerkesztıi, akik egyben szerzıkként is közremőködtek, alapos, kitőnı munkát végeztek. A 29 szerzı mindegyike szakterületének elismert mővelıje, többségük a tudományok doktora fokozattal. A 41 fejezet külön-külön önálló tanulmányként is olvasható. Nagy elınye a kötetnek, hogy több vonatkozásban az ökotoxikológia kapcsolódó tudományterületeirıl is ad alapvetı ismereteket. Így pl. tömör és szakszerő ismertetést olvashatunk többek között a mutagenitás vagy a daganatképzıdés molekuláris biológiai alapjairól vagy akár az immunrendszerünkrıl. A könyv rövid bevezetıjébıl (a szerkesztık írása) ízelítıt kapunk az ökotoxikológiai ismeretek fontosságáról. A szőkebb szakterületi ismeretek segítı szándékú gyakorlati alkalmazásával nem várt gondok jelentkezhetnek: „Tudásunk bıvülésével több, kezdetben nagyszerőnek látszó felfedezés mellékhatására derült fény. Csupán egy ökotoxikológiai paramétert (ez esetben a daganatkeltı hatást) vizsgálva emberen is rákkeltınek bizonyult az azbeszt (tüdırák), amellyel elıszeretettel szigeteltünk; a benzol (leukémia), amely ma is ott van néhány növényvédıszer-készítményben, a csomagoláson fel sem tüntetett oldószerként; a vinil-klorid (máj- és tüdırák), amely mőanyagaink – például poli-(vinil-klorid), más néven PVC – alapanyaga; a cyclosporin (limfóma, bırrák), amely a szerv- és szövetátültetésben kulcsfontosságú immunszupresszív gyógyszerünk; a diethyl stilbestrol (DES) hatóanyagú „magzatvédı” hajdani gyógyszerünk (mell- és ivarszervi rákok); a szteroidreceptorokon ható mai fogamzásgátlóink (ivarszervi és májdaganatok okozásával
vádolják némelyiket), amelyekkel családtervezünk; és messze lenne még a felsorolás vége. A mezıgazdasági ökotoxikológia mindebbıl csupán a növényvédı szerek (peszticidek) és a faanyagvédı szerek, valamint az állatgyógyászati szerek és a mőtrágyák másodlagos hatásait vizsgálja.” (idézet a könyv 9-10. oldaláról) A még bevezetınek szánt második tanulmány (Darvas és Takács-Sánta) a mezıgazdaságban használt vegyületek globális hatásaira hívja fel a figyelmet. Az élılénytársulások degradálása, a biodiverzitás csökkenése az ökológiai rendszerek minket éltetı „szolgáltatásainak” sérüléséhez vezetnek (pl. klímaváltozás, talajpusztulás). Kiemelt probléma a globális biogeokémiai anyagciklusok megváltoztatása. A nitrogénmőtrágyák széleskörő alkalmazása amellett, hogy jelentıs termésnövekedést eredményezett globális gondokat is hozott (eutrofizáció, nitrátos víz stb.). Ismert, hogy mára az emberiség a légköri nitrogénbıl a mőtrágyagyártás során több nitrogént fixál (ammóniaszintézis), mint az egész földi bioszféra. A következı hét tanulmány az agrokemikáliák (növényvédı szerek, faanyagvédık, mőtrágyák, termésnövelı anyagok, állatgyógyászati készítmények) használatának engedélyezésével, szabályozásával foglalkozik hazai vonatkozásban és nemzetközi kitekintésben. Ezt követi a növényvédı szerek csoportosítása a célszervezet és hatásmechanizmus alapján (4 tanulmány), majd a könyv legnagyobb részét kitevı fejezetben ezek ökotoxikológiai értékelésére kerül sor (24 tanulmány). Bár nyilvánvaló okokból legtöbb embert a saját fajunkra gyakorolt közvetlen hatás (akut és krónikus toxicitás) érdekli, a sokkalta alattomosabb közvetett hatások legalább ilyen fontosak lehetnek. Méhek és más beporzó rovarok, kártevıket pusztító hasznos ragadozók és más nem célzott szervezetek károsodására sokszor nem fordítunk kellı figyelmet. Elgondolkodtató például Bakonyi Gábor cikkének azon megállapítása, miszerint olyan peszticidet jelenleg még nem ismerünk, amelyik megbízható vizsgálatok alapján ne károsítaná a lebontást végzı hasznos talajlakó állatokat is. A következı blokkban három tanulmány foglalkozik a nemzetközi szinten is sok vitát kiváltó, genetikailag módosított növények ökotoxikológiai értékelésével. A nemzetközileg is ismert szerzık (Darvas, Lövei, Pusztai, Bardócz és Lauber) a kísérleti tények mellett a potenciális veszélyekre is kitérnek. Ezek tisztázását sok esetben akadályozzák az ilyen irányú kutatások nehézségei (anyag és támogatás hiánya, ellenérdekeltség). Sajnos itt elkerülhetetlen a „cui prodest” (kinek az érdeke) kérdésének mérlegelése, hiszen a többnyire szabadalmi védettséget élvezı GM növények mögött jelentıs befektetést igénylı kutatások és cégek támogatásai állnak. Érdekes, hogy erre a veszélyre már a Néma Tavasz szerzıje is felhívta a figyelmet, igaz nem az akkor még nem létezı GM (genetikailag módosított) növények kapcsán. Azóta a helyzet csak romlott, s a cui prodest szempont egyre több tudományterületre terjed ki. Jó lenne, ha a business nem keveredne bele a tudományos megítélés kérdéseibe. A GM-technika fontos eredménye a tudománynak, s gyakorlati alkalmazása is biztató lehet, ha kellı körültekintéssel és elıvigyázatossággal párosul. Sajnos a gyors megtérülési igény és a profitéhség nem ennek kedvez. A GM-technika egyébként korántsem a jövı egyetlen, meghatározó iránya a növénynemesítésben, miként azt a technika mővelıi vélik. Magam jól emlékszem a korábbi poliploidiás divatra (melybıl azért megszületett a ma is termesztett hazai Triticale), majd a mutációs nemesítési hullám következett halványabb eredménnyel. A GM „nemesítés” fura módon már „lényegi azonosságra” törekszik egy-két láthatatlan tulajdonságváltoztatás (herbicidrezisztencia, rovar-ellenállóság) mellett. Ennek egyszerő oka, hogy míg a hagyományos nemesítés (keresztezés, szelekció) gének ezreivel dolgozik, a GM-technika csupán egy-kettıt manipulál. Az ember számára fontos terméshozam és minıség genetikai meghatározottsága azonban többnyire sok génhez kötött (poligénes). A könyv záró fejezete a számos tényleges és potenciálisan káros hatás megoldásaként a környezetbarát termesztési stratégiákról szól. Az ígéretes tanulmánycím (Agrokemizálás az iparszerőtıl az ökológiai termesztésig, Darvas és Polgár szerzıkkel) mögött azonban nehéz egyértelmően pozitív perspektívát találni. Az iparszerő
tömegtermelés ma is dominál, s az elızı évben egymilliárd éhezıt jelentı FAO statisztika tükrében a jövıben is szükség lesz rá. Az integrált termelési rendszerben már nagyobb odafigyeléssel, környezetkímélıbb módon lehet gazdálkodni, bár a rendszer még nem tekinthetı fenntarthatónak. Az ökológiai (organikus, bio-) gazdálkodás kibontakozóban van, de még sehol sem tekinthetı meghatározónak. Mindenesetre nyugtalanító érzés a jövıre gondolni. Ismert, hogy az emberiség technikai–tudományos robbanásszerő fejlıdését okozó fosszilis energiaforrások (kıolaj, földgáz, szén) fogyóban, s ezzel drágulóban vannak. Az eddigi olcsó energiával létrehoztuk a magas produktivitású kemizált és gépesített mezıgazdaságot, mindezzel megnöveltük az emberiség létszámát olyan szintre, mely az ökológiai lábnyomra vonatkozó kalkulációk alapján már régen meghaladta Földünk eltartóképességét. Ebben a helyzetben kell a még mindig növekvı létszámú emberiség számára fenntartható erıforrásokról (energia, nyersanyag), fenntartható gazdálkodásról és élhetı környezetrıl, jólétrıl gondoskodni. Bár van már némi mozgolódás ebben az irányban, a megoldás az idı sürgetése ellenére még nagyon távoli. Visszatérve a mába, a Mezıgazdasági Ökotoxikológia komoly figyelmeztetés. Rachel Carson „Néma Tavasz”-ában oly mesterien bemutatott veszélyek némelyike még ma is él. A Mezıgazdasági Ökotoxikológia hiteles szerzıinek köszönhetıen azonban, e könyv tanulmányozásával ma már módunkban van elkerülni ıket. Vida Gábor, az MTA r. tagja --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------A szerzık bemutatása Darvas Béla Darvas Béla (1948-) növényvédı szakmérnök, az MTA doktora (biológia). Elsı nyolc évét a növényvédelmi hálózatban – a növényvédı szerek engedélyezését megalapozó biológiai hatásvizsgálatokkal töltötte. 1982-tıl az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetébe került, ahol rovarélettannal (rovar-szteroidogenezis és gátlása) valamint szelektív hatóanyagok (IDRD) fejlesztésével foglalkozott. Napjainkban természetes eredető vegyületek (fitoekdiszteroidok és neoklerodánok) kutatása, a peszticidek és a GM növények ökotoxikológiai értékelése felé fordult az érdeklıdése. Hosszabb idıt a brightoni és liverpooli biokémiai, a barcelonai fitokémiai és az åsi (Norvégia) növényvédelmi intézetekben töltött. Közel egytucat országban (Anglia, Japán, Németország, USA stb.) jelent meg eddig 114 tudományos cikke. Társszerzıkkel írt és szerkesztett kiadványainak/könyveinek száma 18. 69 könyvrészletet írt (köztük Elsevier, Springer, Science Herald stb.). Ismeretterjesztı és rövid közleményeinek száma százötven körüli, amihez mintegy nyolcvan publicisztikai (fıként Élet és Irodalom) megszólalása társul. A Szent István Egyetem Mezıgazdaság- és Környezettudományi Karán mőködı, kihelyezett Ökotoxikológiai Tanszék vezetıje, az ELTE Környezettudományi Doktori Iskolájának törzstagja, a Debreceni Egyetem, Agrártudományi Centrum Növényvédelmi Tanszékén – amelynek 1993 óta címzetes egyetemi tanára – ad le szaktárgyakat, további egyetemeken meghívott elıadó. 19982001 között Széchenyi professzori ösztöndíjas. Az Insects (MDPI) nemzetközi és a Biokontrol magyar tudományos folyóiratok szerkesztıbizottsági tagja, az Ökotoxikológia fıszerkesztıje. 2004-tıl a Géntechnológiai Eljárásokat Véleményezı Bizottság tagja, 2009-tıl elnöke. Kémiai és genetikai biztonságról írt könyve, a Virágot Oikosnak 2000ben jelent meg.
Székács András Székács András (1960-) vegyészmérnök-biokémikus, az MTA doktora (kémia). 1982 óta az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetek alkalmazottja, jelenleg az Ökotoxikológiai és Környezetanalitikai Osztály vezetıje. Kezdetben környezetkímélı és bioracionális növényvédı szerek fejlesztésével, rovarbiokémiai és szerkezet–hatásösszefüggésvizsgálataival foglalkozott, majd szermaradék-analitikával mőszeres (GCMS) és immunanalitikai (ELISA, immunszenzor) módszerek fejlesztése révén, valamint a GM-növények bioanalitikai vizsgálataival. Számos külföldi egyetemen és kutatóintézetben dolgozott, melybıl meghatározó volt négyéves munkája a Kaliforniai Egyetem Rovartani és Környezeti Toxikológiai Tanszékein (Davis, CA, USA), de emellett dolgozott a Müncheni és Bécsi Mőszaki Egyetemeken, a Milánói Tudományegyetemen, a milánói Mario Negri Kutatóintézetben, valamint a tullni Mezıgazdasági Biotechnológiai Intézetben (Ausztria). A Budapesti Mőszaki és Gazdaságtudományi Egyetem habilitált oktatója, ahol környezetvédelmi szakmérnökök képzésében vesz részt, a Szent István Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájának törzstagja és a Mezıgazdaság- és Környezettudományi Kar kihelyezett Ökotoxikológiai Tanszékének tanszékvezetıhelyettese, emellett környezetanalitikát más egyetemeken is oktat. A Magyar Biokémiai Egyesület Környezet-biokémiai Szakosztályának titkára, 1995 óta a Biokémia folyóirat szerkesztıbizottsági tagja (1998 és 2008 között fıszerkesztıje), valamint a Biokontrol folyóirat fıszerkesztıje. 1986 és 1987 között Fulbright ösztöndíjas, 1995-ben az MTA Akadémiai Ifjúsági Díjának kitüntetettje, 1998 és 2001 között Bolyai János kutatási ösztöndíjas. A European Network of Scientists for Social and Environmental Responsibility (ENSSER) tudományos szervezet igazgatósági tagja. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Vida Gábor Életrajzi adatok Születési hely, idı: Budapest, 1935. március 24 Nyugdíjas kutató professzor az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetében (Vácrátót), emeritusz professzor az Eötvös L. Tudományegyetem Genetikai Tanszékén Végzettség, tudományos fokozatok: 1957 - Eötvös Loránd Tudományegyetem, biológia-kémia szakos tanári diploma 1959 - Egyetemi doktorátus (ELTE); 1966 - Biológiai tudományok kandidátusa (A magyarországi páfrányok cytotaxonómiája); 1973 - Tudományok doktora (MTA) (Filicidae fajok polyploidiás evolúciója); 1985 - Az MTA levelezı tagja (Székfoglaló: A speciáció genetikája); 1994 - Az MTA rendes tagja (Székfoglaló: A biodiverzitási feladvány) Tudományterület: Botanika, ökológia, genetika, cytológia, evolúció, környezettudomány. Szervezés, vezetés: Éveken keresztül elnöke a Magyar Biológiai Társaságnak majd a Magyar Genetikusok Szövetségének valamint az MTA Genetikai Bizottságának. Jelenleg elnöke az MTA Természetvédelmi és Konzervációbiológiai Bizottságának és tagja az Ökológiai Bizottságának valamint az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottságának. Az MTA részérıl delegált tagja a Nemzeti Fenntartható Fejlıdési Tanácsnak. 1973-2000-ig 27 éven keresztül vezette az ELTE Genetikai Tanszékét majd két évig (2003-2005) igazgatója volt az MTA Ökológiai és Botanikai Intézetének. Vezette továbbá az MTA Evolúciógenetikai Tanszéki Kutatócsoportját és az ELTE Biológiai Doktori Iskolájának evolúciós és konzervációbiológiai programját.
Nemzetközi szinten: 1966 és 1971 között nyolc alkalommal töltött 1-4 hónapot az angliai University of Leeds Botanikai Tanszékén a British Science Research Concil ösztöndíjával. 1967-1972 idıszakra a Scientific Secretary of the Hungarian National Committee of IBP (International Biological Programme) megbizást kapott. 1972-1986 között a Hungarian National Committee on Problems of the Environment (SCOPE) tudományos titkára. 1987-1989 közötti idıszakra alelnökké választotta a European Society for Evolutionary Biology. 1989-1992 között a Magyar UNESCO Bizottság alelnöke. 1994-1995: Részvétel és közremőködés a Global Biodiversity Assessment (szervezı: United Nations Environment Programme) elkészítésében. 1994-1996: Részvétel és közremőködés a ?Biodiversity, Science and Development, Toward a New Partnership? UNESCO, IUBS és a Francia Kormány által szervezett fórumon. 1996. aug: Az ICSEB V. (Fifth International Congress of Systematic and Evolutionary Biology) elnöke. 1992-1997: Részvétel, alkalmanként delegáció vezetı a Szlovák - Magyar vízmegosztási tárgyalásokon, majd Hágában mint Counseilor Advocate vesz részt a Bıs-Nagymarosi Vízlépcsı perben. 1998-2003: European Science Foundation: Tag majd Core Group Member a Standing Committee for Life and Environmental Sciences-ben. Publikációk: A több mint 200 közleménye vezetı tudományos szaklapokban (Science, Proc.Roy.Society, Caryologia, stb), hazai tudományos és ismeretterjesztı folyóiratokban egyaránt jelentek meg. 13 közleményben társszerzı a kémiai Nobeldíjas svájci T.Reichsteinnel, ezek egyikében egy új faj létrehozásáról számoltak be. 11 könyvnek (1 német, 2 angol és 8 magyar nyelven) szerzıje vagy szerkesztıje. Kitüntetések: 1994 Pro Universitate (Eötvös L. Tudományegyetem) 1996 Pro Natura Díj 1997 Szécheny Díj 2001 Ipolyi Arnold Tudományfejlesztési Díj (OTKA) 2004 Pro Renovanda Cultura Hungariae: Deák Ferenc Díj 2006 A Magyar Köztársaság Középkeresztje
