Primo Gal la no sá nak, aki az én vilá gos sá gom

Marie Lu: Legend Tri​logy – Pro​digy Copy​right © 2013 by Xiwei Lu For​dí​totta: AncsaT

Primo Gal​la​no​sá​nak, aki az én vilá​gos​sá​gom

LAS VEGAS, NEVADA AMERI​KAI KÖZTÁR​SA​SÁG *** NÉPES​SÉG: 7 427 431

JUNE JAN 4.19:32 ÓCEÁNI ZÓNA​IDŐ 35 NAP​PAL METÍAS HALÁLA UTÁN Day fel​riad mel​let​tem. A hom​lo​kát izzad​ság borítja, az arca könny​ben ázik. Erő​sen zihál. Fölé hajolok, kisimítok egy csapzott tincset az arcából. A seb a vállamon már összeforrt, de a mozdulattól ismét lüktetni kezd. Day felül, fáradtan dörgöli a szemét, körülnéz a ringatózó vagonban, mintha keresne valamit. Először az egyik sötét sarokban felhalmozott rekeszekre bámul, aztán a padlóra terített vászonra, a köztünk heverő kis zsák élelmiszerre és vízre. Kell egy perc, mire magához tér, és eszébe jut, hogy egy Vegas felé tartó vonaton zötykölődünk. Még néhány másod​percbe telik, mire képes ella​zulni, és neki​dől a fal​nak. Óva​to​san meg​érin​tem a kezét. – Jól vagy? – Újab​ban foly​ton ezt kér​dem tőle. Meg​vonja a vál​lát. – Aha – dünnyögi. – Rém​ál​mok. Kilenc napja, hogy kitörtünk a Batalla-székházból, és elmenekültünk Los Angelesből. Azóta Dayt rémálmok gyötrik, akárhányszor csak lehunyja a szemét. A szökés után, mikor először sikerült néhány órányi pihenőhöz jutnunk egy elhagyott pályaudvaron, Day kiáltozva riadt fel álmából. Szerencsénk volt, hogy a katonák vagy a járőröző rendőrök nem hallották meg. Ezek után rászoktam, hogy simogatni kezdem a haját, rögtön, miután elalszik, és puszilgatom az arcát, a homlokát meg a csukott szemeit. Még mindig a könnyeitől fulladozva riad fel, kétségbeesetten keresgélve mindazt, amit elve​szí​tett. De ezt leg​alább már csend​ben teszi. Időnként, amikor Day ilyen hallgatag, mint most, nem is értem, hogyan képes megőrizni az ép elméjét. A gondolat megrémít. Nem veszíthetem el! Persze csupán praktikus okok miatt, ahogy mon​do​ga​tom magam​nak. Pél​dául, jelen​leg sok​kal kisebb esé​lyünk lenne egy​ma​gunk​ban túl​élni, és az ő képességei remekül kiegészítik az enyémeket. Ezenkívül... nem maradt senkim, akivel törődjek. Nekem is van mit siratnom, csak én a könnyeimmel mindig megvárom, amíg ő elalszik. Múlt éjjel Ollie miatt sírtam. Tudom, buta dolog egy kutya miatt bőgni, mikor a Köztársaság legyilkolta a családunkat, de nem tehetek róla. Ollie-t Metias hozta haza, egy kis fehér szőrcsomó volt, hatalmas manccsal, lógó füllel és meleg barna szemmel, a legesetlenebb, legbájosabb teremtmény, akit valaha lát​tam. Ő volt az én kicsi​kém, és magára kel​lett hagy​jam őt. – Mit álmod​tál? – kér​dem súgva. – Semmi érdekeset. – Day megmoccan, aztán megrándul az arca, ahogy véletlenül a földet súrolja a sebesült lába. A teste megfeszül a fájdalomtól, érzem, milyen kemény a karja az ing alatt, duzzadnak rajta a szál​kás izom​cso​mók, kigyúrta az utca. Elkínzott sóhaj hagyja el az ajkait. Eszembe jut, ahogy a falhoz szorít abban a sikátorban, ahogy szomjasan csókol. Elkapom a tekintetem az ajkáról, és zavartan próbálom kiverni az emléket a fejem​ből. A vagon​ajtó felé bic​cent. – Merre járunk? Már közel lehe​tünk, igaz? Felállok, örülök, hogy van, ami elterelje a figyelmem. A ringatózó falnak dőlök, és kilesek a vagon apró ablakán. A táj nem sokat változott. Lakótornyok és gyárak végtelen sora, kémények és régi,

boltíves felüljárók, mindez kékké és szürkéslilává ázva a délutáni esőben. Még mindig nyomornegyedeken haladunk át. Szinte ugyanolyanok, mint Los Angelesben. A távolban egy óriási gát húzódik, félig keresztülszeli a látóteremet. Várok, amíg feltűnik egy óriásképernyő, hunyorgok, hogy el tud​jam olvasni az apró betű​ket az alsó sar​ká​ban. – Boulder City, Nevada – mondom. – Tényleg közel vagyunk. A vonat valószínűleg megáll majd egy időre, de utána sze​rin​tem már nem tart tovább har​mincöt perc​nél, hogy Veg​asba érjünk. Day bólint. Elő​re​ha​jol, kinyitja az élel​mi​sze​res zsá​kot, és enni​va​lót keres​gél benne. – Remek. Minél előbb oda​érünk, annál hama​rabb meg​ta​lál​juk a Pat​ri​ó​tá​kat. Most olyan zárkózott. Néha elmeséli, milyen szörnyűséget álmodott. Azt, hogy megbukik a Próbán, elszakad tőle Tess az utcán, vagy járványőrök elől menekül. Rémálmaiban ő a Köztársaság első számú közellensége. Máskor pedig, mint most is, nem beszél róla, de tudom, hogy a családjáról álmodott. Az anyukája haláláról, vagy Johnéról. Talán jobb is, hogy erről nem beszél. Elég nekem megbirkózni azokkal az álmokkal, melyek engem kínoznak, nem biztos, hogy elég erős lennék szem​be​nézni az övé​i​vel is. – Komolyan elszántad magad, hogy felkutasd a Patriótákat, ugye? – mondom, miközben Day előszed egy jókora, összeszáradt lángost az élelmiszeres zsákból. Ez nem az első alkalom, hogy megkérdőjelezem az elhatározását, hogy Vegasba jöjjünk, ezért igyekszem óvatosan felhozni a témát. Semmiképp nem akarnám, hogy Day azt gondolja, hogy nem törődöm Tess-szel, vagy hogy tartok a találkozástól a Köztársaság hírhedt lázadóival. – Tess önként ment velük. Tényleg veszélybe fogjuk sodorni azzal, hogy meg​pró​bál​juk elhozni? Day nem vála​szol rög​tön. Ket​té​töri a lán​gost, és meg​kí​nál az egyik darab​bal. – Kérsz egy kicsit? Jó ideje nem ettél sem​mit. Udva​ri​a​san intek. – Köszö​nöm, nem kérek. Nem sze​re​tem a lán​gost. Azon nyomban szeretném is visszaszívni a szavaimat. Day lesüti a szemét, és a lángos egyik felét visszateszi a zsákba, majd csendben enni kezdi a másikat. Mekkora idióta vagyok, hogy ezt mondtam! Nem sze​re​tem a lán​gost. Szinte hal​lom is, mi jár a fejé​ben. Szegény kis gazdag csajszi, meg az ő puccos szokásai. Megengedheti magának, hogy ne szeresse az ételt. Csendben átkozom magam, igyekszem az eszembe vésni, hogy máskor elővigyázatosabb legyek. Néhány falat​tal később Day végül vála​szol. – Nem fogom úgy ott​hagyni Tesst, hogy nem vagyok róla meg​győ​ződve, jó helyen van. Hát persze hogy nem fogja. Day soha nem hagy magára senkit, akivel törődik, különösen nem az árva kislányt, akivel együtt nőtt fel az utcán. És tisztában vagyok a Patriótákkal való találkozásban rejlő lehetőséggel is. Végül is, ezek a lázadók voltak azok, akik segítettek Daynek és nekem elszökni Los Angelesből. Nagy és jól szervezett csoport. Talán tudnak valamit arról is, hogy a Köztársaság mit csinál Day öccsével, Edennel. Talán még Day gennyesedő lábsebét is segítenek meggyógyítani. A végzetes nap óta, mikor Jameson ezredes lábon lőtte és letartóztatta, a sebe állapota erősen ingadozik, hol javulni látszik, hol rosszabbodik. Jelenleg a bal lába úgy néz ki, mint egy adag véres darált hús. Orvosi ellá​tásra van szük​sége. De van még egy prob​lé​mánk. – A Pat​ri​ó​ták nem segí​te​nek nekünk fizet​ség nél​kül – mon​dom. – Mit adunk nekik cse​rébe? Hogy nyomatékor adjak szavaimnak, belenyúlok a zsebembe, és előhúzom a pénzünk soványka kis

maradékát. Négyezer tikett. Összesen ennyi volt nálam, mikor kereket oldottunk. Hihetetlen, mennyire hiányzik mindaz a luxus, amit megszoktam a régi életemben. Több mil​lió tikett van a családom szám​lá​ján, ami​hez már soha többé nem fogok hoz​zá​férni. Day végez a lán​gos​sal, aztán össze​szo​rí​tott száj​jal mér​le​geli a sza​va​i​mat. – Ja, én is tudom – mondja kócos hajába túrva. – De van jobb ötle​ted? Ki más​hoz mehet​nénk? Lemondóan ingatom a fejem. Daynek igaza van. Bármennyire is nem vágyom rá, hogy újra találkozzam a Patriótákkal, a lehetőségeink eléggé behatároltak. Első ízben, mikor segítettek a Patrióták kijutni a Batalla-székházból, amikor még Day eszméletlen volt, nekem megsérült a vállam. Megkértem a Patriótákat, hogy hadd mehessünk velük Vegasba. Abban reménykedtem, hogy továbbra is segí​teni fog​nak. De vissza​uta​sí​tot​tak. – Azért fizettél, hogy megakadályozzuk Day kivégzését. De az már nem volt benne az alkuban, hogy elcipeljük a sebesült seggeteket egészen Vegasig – válaszolta Kaede. – A Köztársaság egész hadserege a nyomotokban liheg. Szó sem volt teljes ellátásról. Én nem fogom értetek újra vásárra vinni a bőrö​met, amíg nem fizet​tek meg érte. Egészen eddig a pontig majdnem elhittem, hogy a Patrióták törődnek velünk. De Kaede szavai ráébresztettek a valóságra. Azért segítettek, mert fizettem Kaede-nek 200 000 köztársasági tikettet, amit jutalmul kaptam Day elfogásáért. Még így is győzködni kellett, hogy rávegye a Patrióta cim​bo​ráit, hogy segít​se​nek nekünk. Hogy segítsenek Daynek találkozni Tess-szel. Hogy segítsenek helyrehozni a rossz lábát. Hogy adjanak infót, merre lehet Day öccse. Ezekért a dolgokért mind meg kell kenjük a markukat. Bárcsak több pénzt tud​tam volna magam​hoz venni, mielőtt eljöt​tünk! – Vegas a lehető legrosszabb hely, ahová csak mehetünk – mondom Daynek, óvatosan dörzsölgetve gyógyuló vállam. – És az is lehet, hogy a Patrióták szóba sem állnak velünk. Csak biztos akarok lenni benne, hogy ezt ala​po​san átgon​dol​juk. – June, tudom, hogy a Patriótákat nem tekinted a szövetségeseinknek – feleli Day. – Arra képeztek ki, hogy gyűlöld őket. De ők akkor is lehetséges szövetségesek. Jobban megbízom bennük, mint a Köz​tár​sa​ság​ban. Te nem? Nem hiszem, hogy tudja, mennyire sértő, amit mond. Nem fogja fel, hogy mire akarok rámutatni: a Patrióták nagy valószínűséggel nem fognak nekünk segíteni, mi pedig csapdába sétálunk egy militarizált övezetben. Day azt hiszi, hogy azért habozok, mert nem bízom a Patriótákban. Hogy mélyen legbelül én még mindig June Iparis vagyok, a Köztársaság ünnepelt sztárja... hogy még mindig hűséges vagyok ehhez az országhoz. Talán van benne valami igazság? Most már bűnöző vagyok, és soha többé nem térhetek vissza a régi életem nyújtotta jólétbe. A gondolattól kellemetlen üresség támad a szívemben, mintha hiányozna, hogy már nem vagyok a köztársaság üdvöskéje. Talán így is van. De ha többé már nem vagyok a Köz​tár​sa​ság üdvös​kéje, akkor ki vagyok? – Jól van. Megpróbáljuk megtalálni a Patriótákat – mondom. Világos, hogy nem fogom tudni lebe​szélni róla. Day bólint. – Köszönöm – suttogja. Halvány mosoly jelenik meg kedves arcán, lefegyverez ellenállhatatlan vonzerejével, de nem próbál meg átölelni. Nem is nyúl a kezem után. Nem húzódik közelebb hozzám, hogy összeérjen a karunk, nem simogatja meg a hajam, nem suttog megnyugtató szavakat a fülembe,

nem hajtja fejét a vállamra. Észre sem vettem idáig, mennyire vágyom ezekre az apró gesztusokra. Ebben a pil​la​nat​ban olyan távo​li​nak, ide​gen​nek érzem. Talán a rém​álma ezút​tal rólam szólt. *** Épp akkor tör​té​nik, mikor elér​jük a Las Vegas sugár​utat. A beje​len​tés. Elő​ször is, ha van olyan hely Veg​as​ban, ahol aztán vég​képp nem kéne len​nünk, az pont a sugárút. Óriásképernyők (hatosával minden épülettömbön) szegélyezik mindkét oldalon a város legforgalmasabb utcáját, folyamatosan megjelenítve az aktuális híreket. Reflektorok vakító sora pásztáz a falak mentén. Az épületek itt legalább kétszer olyan magasak, mint Los Angelesben. A belvárost a magasba törő felhőkarcolók uralják és az óriási, piramis formájú léghajódokkok (nyolc van belőlük, az alapjuk négyzet, az oldallapjaik egyenlő oldalú háromszögek). Erős fények világítanak a csúcsaikon. A sivatagi levegő füstszagtól bűzlik, és kellemetlenül száraz; errefelé nem hoznak enyhülést a hurrikánok, nincs tengerpart, sem tavak. Csapatok masíroznak fel s alá az utcán (elnyújtott téglalap alakzatban, Vegasra jellemző módon), a frontra tartó vagy onnan érkező katonák fekete, tengerészcsíkos egyenruhájában. Távolabb, a főút felhőkarcolóin túl vadászrepülők sora​koz​nak indu​lásra készen egy szé​les fel​szál​ló​pá​lya men​tén. A magas​ban lég​ha​jók sik​la​nak. Ez itt a had​se​reg városa, a kato​nák világa. Lemegy a nap, mire Day és én kijutunk a sugárútra, és elindulunk az utca túlsó vége felé. Day teljes súlyával a vállamra nehezedik, és próbálunk elvegyülni a tömegben. Kapkodva lélegzik, arca eltorzul a fájdalomtól. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy feltűnés nélkül támogassam, de a súlya alatt tán​tor​gok, mint aki túl sokat ivott. – Hogy s mint vagyunk ma este? – suttogja a fülembe, forró ajka a bőrömhöz ér. Nem tudom eldönteni, hogy félrebeszél a láztól, vagy az öltözékem hozza ki ezt belőle, de cseppet sem zavar, hogy nyíltan flörtöl velem. Kellemes változatosság a feszélyezett hangulatú vonatozás után. Day elővigyázatosan lehajtja a fejét, lesüti a szemét, és elfordítja a tekintetét a járdán fel-alá járkáló katonák közelében. Kényelmetlenül feszeng a katonai zubbonyban és nadrágban. A fekete kato​na​sapka elrejti vilá​gos​szőke haját, és elta​karja arcá​nak nagy részét is. – Meglehetősen jól – felelem. – Ne feledd, hogy részeg vagy! És boldog. Állítólag be vagy zsongva a kísé​rőd​től. Leg​alább moso​lyogj egy kicsit! Day szé​les műmo​solyt vará​zsol az arcára. Elra​gadó, mint min​dig. – Ah, ugyan már, ked​ve​sem! Azt gon​dol​tam, reme​kül csi​ná​lom. Átölel​tem a leg​csi​no​sabb leány​zót a környéken, hogyne lennék bezsongva tőled? Nem úgy nézek ki, mint aki be van zsongva? Én így szok​tam zson​gani. – És rebeg​tetni kezdi a szem​pil​lá​ját. Olyan mulat​sá​gos, hogy nem állom meg neve​tés nél​kül. A járó​ke​lők rám néz​nek. – Így már sok​kal jobb. – Belebizsergek, ahogy a nyakamhoz érinti az arcát. Ne ess ki a szerepedből! Koncentrálj! A derekamon és a bokámon megcsörrennek az aranyló bizsuk járás köz​ben. – Hogy van a lábad? Day kissé elhú​zó​dik. – Egész jól volt, amíg eszembe nem juttattad – súgja, aztán megrándul az arca, ahogy megbotlik a jár​dán lévő repe​dés​ben. Szo​ro​sab​ban öle​lem a dere​kát. – Ki fogom bírni a követ​kező pihe​nőig. – Ne fel​edd, érintsd meg két ujjal a szem​öl​dö​köd, ha úgy érzed, meg kell áll​nod!

– Jó, jó. Tudatni fogom, ha gon​dom akad. Újabb katonák nyomakodnak felénk, mindegyik hölgytársaságban. Vigyorgó lányok feltűnő öltözékben, sziporkázik rajtuk a szemfesték, az arcukon díszes tetoválás, a lenge táncos jelmez és a hamis, vörös tollak alig takarják a testüket. Az egyik katona rám pillant, felnevet, üvegesedő szeme tágra nyí​lik. – Melyik klubból vagy, gyönyörűségem? – kiáltja kásás hangon. – Nem emlékszem az arcodra. – A keze elindul csupasz derekam felé, hogy megtapogasson. De mielőtt megérinthetne, Day keze kivá​gó​dik, és dur​ván fél​re​löki a kato​nát. – Ne érj hozzá! – Day vigyorog és kacsint egyet, mindezt könnyed, laza modorban, de a tekintetében és a hangjában megbúvó fenyegetés meghátrálásra készteti a másikat. Pislogva néz ránk, majd morog vala​mit az orra alatt, és eltá​mo​lyog a bará​ta​i​val. Pró​bá​lom utá​nozni az előbbi lányok kaca​rá​szá​sát, és meg​igaz​ga​tom a hajam. – Legközelebb ne csinálj semmit! – sziszegem Day fülébe, mintha arcon csókolnám. Úgy nézek ki, mint aki​nek ilyen jó kun​csaftja még sose volt. – Más se hiány​zik nekünk, mint egy vere​ke​dés. – Ugyan! – rántja meg Day a vál​lát. – Szá​nal​mas egy vere​ke​dés lett volna. Alig állt a fickó a lábán. A fejem csó​vá​lom, és úgy dön​tök, meg​tar​tom magam​nak a kínál​kozó iro​ni​kus meg​jegy​zést. Még egy csapat hangoskodó katona imbolyog el mellettünk részeg kábulatban. (Hét kadét, két hadnagy, arany karszalagjukon Dakota állam felségjelével, ami azt jelzi, nemrég érkeztek északról, még nem cserélték le a karszalagot az új csapattestükére.) A Bellaggio klubok konzumlányait ölelgetik; ragyogó teremtések, vörös nyakpánttal és a karjukra tetovált B betűvel. Ezek a katonák való​szí​nű​leg a klu​bok fölötti kaszár​nyák​ban van​nak elszál​lá​solva. Ismét ellenőrzöm az öltözékemet. A Sun Palace öltözőjéből loptam. Úgy nézek ki, mint bármelyik másik lány. Aranyló láncok és mindenféle csingilingi fityeg a derekamon meg a bokámon. Jajvörös (spray-vel festettem át) hajamat befontam, aranyszínű szalagot kötöttem és tollakat tűztem bele. A füstszínű szemfestékre csillámot hordtam fel. Az arcom felső részére és a szemhéjamra dögös főnixtetoválás van festve. A vörös selyem szabadon hagyja a karom és a derekam, a csizmám szárát fekete csipke sze​gé​lyezi. De van raj​tam valami, amit egyet​len másik lány sem hord. Egy lánc tizenhárom apró, csillogó tükördarabbal. Félig eltakarja őket a derekamon lógó többi mütyür, és pont úgy néznek ki, mint a szokásos bizsuk. Teljességgel jelentéktelenek. De időnként, mikor az utcai lámpák megvilágítják, az egész tündöklő fényben szikrázik. Tizenhárom. A Patrióták titkos száma. Jelzés, csakis nekik. Egész biztosan éjjel-nappal figyelik a Sugárutat, így észre fogják venni rajtam a csillogó fényfüzért. És ha észreveszik, fel fogják ismerni bennünk a párt, akiknek segí​tet​tek elszökni Los Ange​les​ből. Az utcán sorakozó óriásképernyőkből sercegő hang hallatszik. Hamarosan újra elhangzik a fogadalom. Los Angelestől eltérően Las Vegasban napjában ötször is van fogadalomtétel. Az összes óriásképernyő megállítja a reklámok és a hírek sugárzását, helyette az Első Polgár hatalmas képe jelenik meg, és a város minden hangszórójából felhangzik: Esküszöm, hogy a hatalmas Amerikai Köztársaság hűséges állampolgára leszek. Becsülettel szolgálom Első Polgárunkat, híven támogatom a Kolóniák elleni összefogást, és fogadom, hogy a küszöbön álló győzelmet legjobb tudá​som sze​rint elő​se​gí​tem. Nem olyan rég még én is együtt szavaltam a tömeggel a fogadalmat, pont ugyanolyan lelkesen, mint bárki más, szilárd elhatározással, hogy mindenáron megakadályozom a keleti parti Kolóniákat, hogy

átvegyék a hatalmat drága nyugati partvidékünkön. De ez még azelőtt volt, hogy megtudtam, milyen szerepet játszott a Köztársaság a családom tagjainak halálában. Most nem tudom, mit gondoljak. Hagyni kéne győzni a Koló​ni​á​kat? Az óriásképernyők híradót kezdenek sugározni. A heti összefoglalót. Dayjel a képernyőn átsuhanó főcí​me​ket nézzük: KELET-TEXAS: AMA​RIL​LÓ​NÁL GYŐ​ZÖTT A KÖZ​TÁR​SA​SÁG. MÉR​FÖL​DE​KET FOG​LAL​TUNK EL A KOLÓ​NIÁI TERÜ​LET​BŐL KALI​FOR​NIA: SAC​RA​MEN​TÓ​BAN FEL​OL​DOT​TÁK AZ ÁRVÍZ​RI​A​DÓT AZ ELSŐ AZ ÉSZAKI FRONTRA LÁTO​GAT, JAVUL A HARCI SZEL​LEM A nagyja meglehetősen unalmas. A szokásos hírek a frontról, az időjárás és a törvény változásai, veg​asi karan​ténj elen​té​sek. Aztán Day meg​ütö​geti a vál​lam, és az egyik kép​er​nyőre mutat. LOS ANGE​LES​BEN KITER​JESZ​TET​TÉK A KARAN​TÉNT A SMA​RAGD ÉS AZ OPÁL SZEK​TO​ROKRA – Drágakő szektorok? – súgja Day. A szemem továbbra is a képernyőre tapad, bár a hír már kifu​tott róla. – Nem úri népek lak​nak ott? Nem tudom, mit válaszoljak, még mindig az információt próbálom feldolgozni. A Smaragd és az Opál szektor... Vajon tévedés lenne? Vagy a járvány olyan súlyossá vált, hogy bekerült a veg​asi hírekbe is? Még soha nem hallottam olyat, hogy karantént vezettek volna be a felsőbb osztályok lakta szektorokban. A Smaragd szektor szomszédos a Rubinnal. Vajon ahol én lakom, az a szektor is karantén alá fog kerülni? Mi van a védőoltásainkkal? Nem úgy volt, hogy az megakadályozza az ilyesmit? Eszembe jut, amit Metias naplójában olvastam. Egy​szer majd meg​tör​té​nik, írta benne, hogy elszabadul egy vírus, amit majd senki nem lesz képes megállítani. Emlékszem a Metias által felfedett tényekre, a föld alatti gyárakra, a terjedő betegségekre... a mesterséges járványokra. Végigfut rajtam a hideg. Los Angeles meg fogja állítani, mondom magamnak. A járvány el fog halni, ahogy más​kor is. Újabb hírek futnak a képernyőn. Day kivégzése már ismerős. Azt mutatják, ahogyan a vesztőhelyen Day bátyját, Johnt eltalálják a Daynek szánt golyók, aztán arccal a földre zuhan. Day a földre süti a tekin​te​tét. A követ​kező hír újabb keletű. Azt írják: ELTŰNT SZE​MÉLY SS NO: 2001963034 JUNE IPARIS ÜGY​NÖK, LOS ANGE​LESI VÁRO​SŐR​SÉG

KOR/NEM: 15, NŐ’ MAGAS​SÁG: 162 CM HAJ: BARNA SZEM: BARNA UTOL​JÁRA LÁT​TÁK: BATALLA-SZÉK​HÁZ KÖR​NYÉKE, LOS ANGE​LES, CA JUTA​LOM A NYOM​RA​VE​ZE​TŐ​NEK: 350, 000 KÖZ​TÁR​SA​SÁGI TIKETT AKI LÁTJA, AZON​NAL JELENTSE A HATÓ​SÁG​NAK Ezt akarja a Köztársaság elhitetni az emberekkel. Hogy eltűntem, de remélik, hogy előkerülök, épen és egészségesen. Azt nem említik, hogy sokkal inkább szeretnének holtan látni. Azt sem, hogy segítettem az ország leghírhedtebb bűnözőjének megszökni a kivégzés elől, hogy támogattam a lázadó Patriótákat egy katonai főhadiszállás elleni zavargás kirobbantásában, és hogy hátat fordítottam a Köz​tár​sa​ság​nak. Mivel nem akarják, hogy ez az információ nyilvánosságra kerüljön, ezért csendben vadásznak rám. A felhívásban a katonaigazolványomban lévő fotó szerepel. Szemből készült a felvétel, mosolytalanul, fedetlen fővel nézek a lencsébe, sötét hajam lófarokba hátrafogva, kabátom feketéjén megcsillan az arany köztársasági címer. Nagyon örülök neki, hogy a főnixtetoválás pillanatnyilag a fél arco​mat elta​karja. Az utca közepéig jutunk, mielőtt a hangszórók újra sisteregni kezdenek a fogadalom tétel kezdetét jelezve. Megállunk. Day megint megbotlik, és majdnem el is esik, de sikerül időben elkapnom, és állva tartanom. Az emberek az utcán az óriásképernyőkre bámulnak (kivéve a kereszteződésekben posztoló maroknyi katonát, akik az előírásnak megfelelően biztosítják, hogy mindenki részt vegyen az aktusban). A képernyők felvillannak. Az épp sugárzott kép elsötétül, majd megjelenik helyette az Első Pol​gár nagy​fel​bon​tású arc​képe. Eskü​szöm, hogy a... Szinte megnyugtat, ahogy együtt ismétlem ezeket a szavakat az utcán lévő tömeggel, legalábbis amíg eszembe nem jut, hogy mennyi minden megváltozott. Visszagondolok az estére, amikor – miután elfogtam Dayt – az Első és a fia személyesen jöttek el gratulálni, hogy rács mögé juttattam a hírhedt bűnözőt. Felidézem, hogy nézett ki az Első élőben. Az óriásképernyők ugyanazt a zöld szemet, erőteljes állat és göndörített, barna hajtincseket mutatják... de nem látszik a ridegség és az arc​bő​ré​nek bete​ges színe. A képe​i​ről atyai jóság​gal tekint ránk, egész​sé​ges, piros​pozs​gás arc​cal. Nem úgy, ahogy én emlék​szem rá. ...hatal​mas Ame​ri​kai Köz​tár​sa​ság hűsé​ges... A közvetítés hirtelen megszakad. Az utcákon néma csend lesz, aztán zavarodott suttogás hallatszik mindenfelől. A homlokom ráncolom. Ez felettébb szokatlan. Még sohasem láttam, hogy a fogadalmat megszakították volna, egyetlenegyszer sem. És a képernyők önállóan kapcsolódnak a hálózatra, tehát az egyik meg​hi​bá​so​dása nem kéne, hogy érintse a töb​bit. Day felfelé néz a megdermedt képernyőkre, míg az én tekintetem az utcán őrködő katonák sorait pász​tázza. – Műszaki hiba? – tip​pel. Nehe​zen léleg​zik, és ez aggaszt. Tarts ki még egy kicsit! Itt nem áll​ha​tunk meg.

Meg​rá​zom a fejem. – Nem. Nézd a kato​ná​kat! – A fejem​mel óva​to​san felé​jük intek. – Készültségbe helyezték őket. Már nem a vállukon átvetve tartják a karabélyukat, hanem a kezükbe vet​ték. Fel​ké​szül​tek a tömeg eset​le​ges reak​ci​ó​jára. Day a fejét csó​válja. Az arca aggasz​tóan sápadt. – Valami tör​tént. Az Első arca eltűnik az óriásképernyőkről, a helyét azon nyomban egy új kép foglalja el. Egy férfit mutatnak, aki kiköpött mása az Elsőnek. Csak sokkal fiatalabb, húszas éveinek az elején, ugyanolyan zöld szemmel és barna, hullámos hajjal. Ismét elfog ugyanaz az izgatottság, amit első talál​ko​zá​sunk​kor érez​tem az esté​lyen. Ő Anden Stav​ro​pou​los, az Első Pol​gár fia. Day​nek igaza van. Valami nagy dolog tör​tént. A Köz​tár​sa​ság Első Pol​gára meg​halt. Egy új, vidám hang szól a hang​szó​rók​ból. – Mielőtt folytatnánk fogadalomtételünket, tájékoztatjuk a katonákat és a civil lakosságot, hogy le kell cserélniük az Első Polgár portréját az otthonaikban. Az új képeket átvehetik a legközelebbi rendőrkapitányságon. Hogy időt biztosítsunk az együttműködésre, csak két hét múlva kezdjük meg az ellen​őr​zést. A hang ismerteti az országos választás várható eredményét. De egy szóval sem említi az Első halá​lát. Sem a fia kine​ve​zé​sét. A Köztársaság egyszerűen továbblép a következő Elsőre, szemrebbenés nélkül, mintha Anden a saját apja volna. Mindig az Első Polgár jelöli ki az utódját, amit majd egy országos választás megerősít. Nem okoz meglepetést, hogy Anden következik a sorban, de az Első már évtizedek óta hatalmon volt, jóval azelőtt került a posztjára, hogy megszülettem. És most elment. A világunk egy szem​pil​lan​tás alatt meg​vál​to​zott. Dayhez és hozzám hasonlóan az utcán mindenki más is rájön, hogy ilyenkor mi a helyes reakció. Mintha vezényszóra történne, mindannyian meghajlunk az óriásképernyőn látható kép előtt, és tovább sza​val​juk a foga​da​lom​ból hát​ra​lévő szö​ve​get, ami meg​je​le​nik a kive​tí​tő​kön. ...Becsülettel szolgálom Első Polgárunkat, híven támogatom a Kolóniák elleni összefogást, és foga​dom, hogy a küszö​bön álló győ​zel​met leg​jobb tudá​som sze​rint elő​se​gí​tem. Újra és újra elismételjük, mindaddig, amíg a szavak ott maradnak a képernyőkön, senki nem meri abbahagyni. Az utcán sorakozó katonákra pillantok. A kezük szorosan markolja a fegyvert. Mintha órák telnének el, de végül eltűnik a szöveg, és az óriásképernyőkön újra a szokásos híradások képei pereg​nek. Tovább​in​dul min​denki, mintha semmi sem tör​tént volna. Aztán Day meg​bot​lik. Érzem, ahogy resz​ket a teste, és össze​szo​rul a szí​vem. – Maradj velem! – suttogom. Megdöbbenésemre, majdnem azt mondtam, Maradj velem, Metias! Pró​bá​lom támo​gatni, de rogya​do​zik. – Sajnálom – súgja vissza. Az arcán fénylik az izzadság, a szemét összeszorítja a fájdalomtól. Két ujját a szem​öl​dö​ké​hez érinti. Áll​junk meg! Nem fogja kibírni. Körülnézek, kétségbeesetten forgatom a fejem. Túl sok a katona! És még mindig túl messze vagyunk! – Nem lehet, még bír​nod kell! – mon​dom hatá​ro​zott han​gon. – Maradj velem! Meg tudod csi​nálni. De ezút​tal min​den hiába. Mielőtt elkap​hat​nám, elő​re​bu​kik, aztán elnyú​lik a föl​dön.

DAY Az Első Polgár halott. És máris megy tovább minden, mintha mi sem történt volna, nem úgy tűnik? Az ember azt várná, hogy az Első halálát nagy csinnadratta kíséri, egyfolytában gyászinduló szól, az utcákon nagy a felfordulás, nemzeti gyászt hirdetnek, a katonák díszsortüzet lőnek az égre. Megemlékezéseket tartanak mindenütt, a zászlókat félárbocra eresztik, fehér gyászlobogó lóg az összes házról. Hogy valami megtöri a szokásos hétköznapokat. De még nem éltem eleget ahhoz, hogy lássam egy Első Polgár halálát. A néhai Első által kiválasztott utód kinevezésétől és a látszatszavazástól eltekintve fogal​mam sincs, hogy megy ez. Gondolom, a Köztársaság igyekszik úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és ott folytat mindent a következő Elsővel, ahol abbamaradt. Emlékszem is, olvastam valamit erről a suli egyik osztályában. Mikor elérkezik az idő, hogy új Első Polgárunk legyen, az országnak ügyelnie kell, hogy az emberek a pozitív dolgokra figyeljenek. A gyász, a szomorkodás eredménye gyengeség és felfordulás. Nem tehetünk mást, mint hogy megyünk tovább, haladunk előre. Aha, az állam ennyire ret​teg, nehogy a pol​gá​rai bizony​ta​lan​nak, gyen​gé​nek lás​sák. De csak egy pil​la​nat​nyi időm marad ezen tűnődni. Alighogy befejezzük az esküt, mikor belehasít a fájdalom a lábamba. Mielőtt összeszedhetném magam, meggörnyedek és térdre esek, szerencsére a jó lábamra. Néhány katona felénk fordul. Felnevetek, amilyen hangosan csak tudok, mintha csak a nevetéstől gyűltek volna könnyek a sze​membe. June is vidám​sá​got tet​tet, de én látom a félel​met az arcán. – Jaj, ne már! – súgja kétségbeesetten. Vékony karjával átfogja a derekam, én pedig megpróbálok élni a fel​kí​nált segít​ség​gel. Körü​löt​tünk, a járó​ke​lők most elő​ször fel​fi​gyel​nek ránk. – Azon​nal fel kell áll​nod. Gye​rünk már! Össze kell szednem minden erőmet, hogy mosolyogni tudjak. Koncentrálj June-ra! Megpróbálok felállni. Aztán visszazuhanok. A francba! A fájdalom elviselhetetlen. Fehér szikrák táncolnak a sze​mem előtt. Léle​gezz!, mon​dom magam​nak. Nem ájul​hatsz el a Vegas sugárút köze​pén! – Valami gond van, katona? Fiatal, mogyoróbarna szemű szakaszvezető áll előttünk karba tett kézzel. Úgy nézem, akadna fontosabb dolga is, de az nyilvánvalóan nem olyan sürgős, hogy figyelmen kívül hagyjon minket. Cso​dál​kozó pil​lan​tást vet rám. – Jól érzed magad, kölyök? Sápadt vagy, mint a fal. Fuss! Ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy rákiáltsak June-ra. Tűnj el innen, amíg még teheted! De nem hagy szó​hoz jutni. – Kérem, uram, nézze el neki! – mondja. – Még sosem láttam vendéget a Bellaggióban, aki egy ültő helyében ennyit ivott volna. – Sajnálkozva ingatja a fejét, és figyelmeztetően int. – Talán jobb volna, ha errébb lépne – foly​tatja. – Azt hiszem, mind​járt hányni fog. Le vagyok nyűgözve – ismételten –, hogy milyen könnyedén vált személyiséget. Ugyanúgy, mint ami​kor engem vágott át a Lake szek​tor​ban. A szakaszvezető rosszalló pillantást vet rá, mielőtt visszafordul hozzám. A sérült lábamat mére​geti. Bár elrejti a nad​rág vas​tag szö​vete, ala​po​san meg​nézi. – Fogalmam sincs, a kísérője tudja-e, mit beszél, magának viszont úgy tűnik, nem ártana egy fuvar a kór​házba. – Fel​emeli a kezét, hogy leint​sen egy, a közel​ben elha​ladó men​tő​ko​csit.

Meg​rá​zom a fejem. – Köszönöm, uram, de nincs rá szükség – mondom, és még egy halk kacajt is kipréselek magamból. – Ez a tündérvirág egyfolytában vicceket mesél nekem. Csak egy kis lélegzethez kell jussak. És ki kell alud​jam magam. Mi csak... De nem is figyel arra, amit mondok. Magamban átkozódni kezdek. Ha bevisznek a kórházba, ott ujjlenyomatot vesznek rólunk, és rá fognak jönni, kik vagyunk: a Köztársaság két legkeresettebb szö​ke​vé​nye. Nem merek June-ra pil​lan​tani, de tisz​tá​ban vagyok vele, hogy ő is keresi a kiutat. Ekkor valaki kidugja a fejét a sza​kasz​ve​zető háta mögül. Mindketten azonnal felismerjük a lányt, June és én is, jóllehet idáig még sosem láttam rajta frissen vasalt köztársasági egyenruhát. A nyakában pilótaszemüveg lóg. Megkerüli a szakaszvezetőt, és meg​áll előt​tem, rosszal​lón csó​válva a fejét. – Hé – mondja. – Tud​tam, hogy csak te lehetsz! Lát​tam, ahogy tán​to​rogsz itt össze​vissza az utcán. A szakaszvezető figyeli, ahogy talpra rángat és hátba vereget. Összerándulok a fájdalomtól, de úgy vigyor​gok rá, mintha gye​rek​kori have​rok len​nénk. – Te is hiá​nyoz​tál nekem! – vála​szo​lom. A sza​kasz​ve​zető türel​met​le​nül int az új lány​nak. – Maga! Ismeri ezt a kato​nát? A lány hátradobja félhosszú haját, és a legcsábítóbb, flörtölő pillantást veti rá, amit életemben lát​tam. – Hogy ismerem-e, uram? Egy osztagban voltunk az első évben. – Kacsint egyet felém. – És úgy látom, azóta sem sokat vál​to​zott. A sza​kasz​ve​zető bosszú​san fuj egyet. – A légierő fenegyerekei, mi? Rendben, de gondoskodjon róla, hogy ne csináljon több jelenetet. Leg​szí​ve​seb​ben érte​sí​te​ném a parancs​no​ku​kat. – De úgy tűnik, eszébe jut a fon​tos dolga, és elsiet. Meg​könnyeb​bül​ten fújom ki a leve​gőt. Közel jár​tunk a lebu​kás​hoz. A szakaszvezető távozása után a lány kedvesen rám mosolyog. Bár a zubbony ujja eltakarja, úgy látom, az egyik karja be van gip​szelve. – A szállásom a közelben van – javasolja. A hangjában él van, amiből arra következtetek, nem igazán boldog, hogy itt lát minket. – Mi lenne, ha pihennél nálam egy kicsit? Hozhatod az új játék​sze​re​det is – bic​cent June felé. Kaede. Semmit sem változott azóta, hogy találkoztam vele, mikor még azt gondoltam, hogy csak egy sző​lő​in​dák​kal teli​te​to​vált csa​pos. Mielőtt meg​tud​tam, hogy Pat​ri​óta. – Mutasd az utat! – fele​lem. Kaede segít June-nak eltámogatni még egy háztömbnyit. Ott megállít minket a Venezia díszes bejárata előtt, ez egy laktanyává átalakított toronyház, aztán betessékel minket, el az ajtóban posztoló, unatkozó őrök mellett, és keresztül az épület előcsarnokán. A mennyezet olyan magas, hogy szinte szédülök tőle. Köztársasági lobogókat és az Első portréit látom, a fal mellett sorakozó már​vány​osz​lo​pok közé füg​gesztve. Kato​nák szor​gos​kod​nak, hogy a régi képe​ket újakra cse​rél​jék. Kaede végigvezet minket az előcsarnokon, és közben be nem áll a szája, megállás nélkül fecseg mindenféle, véletlenszerűen eszébe jutó dologról. Fekete haja rövidebb, mint volt, egyenesen van levágva, az álla magasságában. Mandulavágású szemét sötét tengerészkék festékkel díszítette. Eddig fel sem tűnt, hogy szinte egy​forma maga​sak vagyunk. Katonák nyüzsögnek mindenütt, egyfolytában azt várom, felismer valaki a körözvényről, és riadót fuj. Hogy észreveszik, June öltözéke csak álca. Vagy rájönnek, Kaede nem is igazi katona. Akkor

aztán mind ránk vetik magukat, nekünk pedig esélyünk sem lesz. De senki nem kérdez semmit, sőt, a sántikálásom még segít is beolvadni a környezetbe; látok jó néhány másik katonát is a lábán vagy a karján kötéssel. Kaede a lifthez vezet minket. Még soha nem utaztam liftben. Nem jártam még olyan épületben, ahol teljes körű volt az elektromos szolgáltatás. A nyolcadikon szállunk ki. Idefent sokkal keve​sebb katona van. Való​já​ban egy tel​je​sen üres elő​csar​no​kon vágunk át. Kaede itt végre leveti a vidám, szó​ra​koz​tató házi​gazda álar​cát. – Ti aztán jól néztek ki nagyon, akár az ázott patkányok – dünnyögi, miközben halkan bezörget az egyik ajtón. – A lábad még mindig nem jött helyre, mi? Meglehetősen makacs lehetsz, ha idáig elsántikáltál, hogy megtalálj minket. – Gúnyos pillantást vet June-ra. – Azok a gagyi smukkok meg, ami​ket magadra aggat​tál, úgy vil​log​tak, hogy majd kisült a sze​mem. June-nal egymásra nézünk. Pontosan tudom, hogy mi járhat a fejében. Hogy a pokolban lakhat egy rakás bűnöző Vegas egyik leg​na​gyobb lak​ta​nyá​já​ban? Az ajtó kat​tan egyet. Kaede belöki, és elő​re​megy, majd kitárt kar​ral bel​jebb invi​tál min​ket. – Örömmel látjuk önöket szerény hajlékunkban – mondja színpadias meghajlással. – Legalábbis a követ​kező néhány nap​ban. Nem rossz kéró, mi? Nem is tudom, mit vártam. Egy rakás tinédzsert talán, vagy valami használt cuccokkal berendezett kör​le​tet. Ehelyett a szobában, ahová beléptünk, csak ketten vártak ránk. Csodálkozva néztem körül. Még sosem jártam igazi, köztársasági laktanyában, de ez egész biztosan egy tiszti szállás kell legyen. Kizárt, hogy közönséges bakákat szállásoljanak el így. Először is, ez nem egy hosszú terem, többsornyi emeletes ággyal. Igényesen berendezett lakosztály egy vagy két lakó számára. A mennyezeti lámpák és a többi világítótest LED izzókkal vannak ellátva. A padló szürke és vajszínű márványlapokkal kirakva, a falak a törtfehér és a borvörös különböző árnyalataira vannak festve, a kanapé és a fotelok karfái vastagon párnázva. Egy apró monitor derengése világítja meg az egyik falat, elné​mítva pereg rajta ugyanaz a hír​fo​lyam, mint a kinti óri​ás​kép​er​nyő​kön. Hal​kan füttyen​tek. – Tényleg nem rossz! – De ahogy June-ra pillantok, lehervad a vigyor az arcomról. A főnix tetoválás alatt feszült az arca. Bár a tekintete nem árul el semmit, határozottan gondterheltnek látszik, és közel sincs annyira lenyűgözve, mint én. Persze, miért is lenne. Fogadok, hogy legalább ilyen szép lakásban élt idáig ő is. A tekintete körbejár a szobában, alaposan felmér mindent, valószínűleg észrevesz olyan dolgokat is, ami nekem nem tűnik fel. Remek megfigyelő, és igyekszik felkészülni minden eshetőségre, mint egy jól képzett köztársasági katona. Az egyik keze a derekánál jár, ahová két dobó​kést rej​tett. A következő pillanatban figyelmem a lány felé fordul, aki a szoba közepén lévő kanapé mögött ácsorog. Tekintete az enyémbe fúródik, hunyorogva néz rám, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy tényleg engem lát. Meglepetésében eltátja a száját, az ajka egy csodálkozó O betűt formál. A haja túl rövid, hogy befonja, kócos tincsei a nyakánál harangoznak. Hé, várjunk csak! Nagyot dobban a szí​vem. A haja miatt nem ismer​tem rá. Tess! – Hát itt vagy! – kiált fel. Mielőtt megszólalhatnék, Tess hozzám rohan, és a nyakamba ugrik. Hátratántorodok, alig bírom megtartani az egyensúlyomat. – Tényleg te vagy! El sem hiszem, hogy itt vagy! Hát tény​leg élsz! Nem tudok józanul gondolkodni. Pár pillanatra még a lábamban lüktető fájdalomról is

elfeledkezem. Képtelen vagyok megszólalni, csak szorosan átölelem Tesst, lehajtom a fejem, a vállára szorítom a homlokom, és lehunyom a szemem. Lehullik rólam a fojtogató teher, és megkönnyebbülten elgyengülök. Mélyet sóhajtok, vigaszt merítek ölelésének melegéből és haja édes illatából. Tizenkét éves korom óta nap mint nap láttam őt, most pedig, néhány hetes távoliét után, hirtelen rádöbbenek, hogy már nem az a tízéves gyereklány, akivel annak idején egy sikátorban össze​fu​tot​tam. Meg​vál​to​zott. Idő​sebb lett. Valami össze​szo​rul a mell​ka​som​ban. – Örü​lök, hogy lát​lak, hugi! – sut​to​gom. – Jól nézel ki. Erre Tess még jobban magához szorít. Észreveszem, hogy visszatartja a lélegzetét, keményen küsz​kö​dik, nehogy elsírja magát. Kaede az, aki meg​töri a pil​la​nat vará​zsát. – Elég legyen már – mondja. – Nem egy átko​zott szap​pan​ope​rá​ban vagyunk. Szétválunk, szégyenlősen összenevetve, és Tess megtörli a szemét a kézfejével. Barátságtalan pillantást vet June-ra, majd elfordul, és visszasiet a szoba túlfelébe, ahol a másik alak, egy férfi vára​ko​zik. Kaede kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de a férfi kesztyűs kezének egyetlen intésével beléfojtja a szót. Ez meglep. Parancsolgató stílusa alapján azt gondoltam, hogy Kaede a csoport vezetője. Nem is képzeltem volna, hogy hajlandó valakitől parancsot elfogadni. Most pedig csak összeszorítja az ajkait, és ledobja magát a kanapéra, ahogy a férfi előrelép, hogy köszöntsön minket. Magasra nőtt, ránézésre negyvenes éveinek az elején járhat, keménykötésű, vállas alak. A bőre világosbarna, göndör haját hátul rövid varkocsba fogja. Vékony, fekete drótkeretes szemüveg ül az orrán. – No, lám! Már igen sokat hal​lot​tunk önről – mondja. – Örü​lök, Day, hogy végre talál​kozunk. Jó lenne kiegye​ne​sedni, kár, hogy a fáj​da​lom​tól nem bírok. – Részünk​ről a sze​ren​cse. Köszön​jük, hogy fogad min​ket. – Kérem, nézze el nekünk, hogy nem hoztuk magunkkal önöket Vegasba – mondja bocsánatkérően, megigazítva a szemüvegét. – Barátságtalan lépésnek tűnhet, de nem szeretem feleslegesen kockáztatni a fel​ke​lő​in​ket. – Tekin​tete June felé for​dul. – És gon​do​lom, ön pedig a Köz​tár​sa​ság büsz​ke​sége. June meg​hajtja a fejét, moz​du​la​tá​ból árad a felső tíz​ezer könnyed ele​gan​ci​ája. – Habár ez az öltözék túlságosan is meggyőző. Hogy igazoljuk a személyazonosságát, tegyünk gyor​san egy pró​bát! Kérem, hunyja le a sze​mét! June egy pil​la​na​tig této​vá​zik, de aztán szót fogad. A férfi a szoba elülső része felé int. – Most pedig hajítsa az egyik kését a falon lógó cél​táb​lába! Csak pislogok, nézem a falat. Céltábla? Észre sem vettem, hogy a bejárati ajtó melletti falon egy dartstábla lóg. De June habozás nélkül mozdul. Kirántja az övéből az egyik kést, megpördül, és anél​kül, hogy kinyitná a sze​mét, elha​jítja a tábla irá​nyába. Mélyen bele​fú​ró​dik a penge hegye, épp csak pár cen​tire tévesztve el a cél​tábla köze​pét. A férfi meg​tap​solja. Még Kaede is elis​merő mor​du​lást hal​lat, és a sze​mét for​gatja. – Jó ég! – hal​lom a motyo​gá​sát. June visszafordul felénk, és várja a férfi válaszát. Én döbbenten hallgatok. Még életemben nem láttam senkit, aki így bánt volna a késsel. És bár láttam már néhány lenyűgöző dolgot June-tól, ez az első alkalom, hogy tanúja voltam, hogy fegyvert használ. A látvány egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel, felidézve olyan emlékeket, melyeket idáig elzártam az agyam egy félreeső zugába,

gon​do​la​to​kat, ame​lye​ket jobb elte​metni, ha az ember pró​bál össze​sze​dett és éber maradni. – Örülök a találkozásnak, Iparis kisasszony – mondja a férfi, összekulcsolva a kezét a háta mögött. – És most mesél​jék el, mi szél hozta önö​ket erre? June rám néz, és bólint. Így én beszé​lek mind​ket​tőnk nevé​ben. – Szükségünk van a segítségükre – mondom. – Látni akartam Tesst, de az öcsémet, Edent is szeretném megtalálni. Fogalmam sincs, mit csinál vele a Köztársaság, vagy hogy hol tartják fogva. Arra jutottunk, hogy a katonaságon kívül önök az egyetlenek, akik képesek lehetnek megszerezni ezt az információt. És végül, úgy tűnik, a lábamnak sem ártana a rendes orvosi kezelés. – Levegő után kapok, ahogy ismét gyötrő fájdalom hasít a sebembe. A férfi lepillant a lábamra, aggódva ráncolja a hom​lo​kát. – Szép kis lista – mondja. – De jobb lenne, ha leülne. Kissé bizonytalanul áll a lábán. – Türelmesen várja, hogy helyet foglaljak, de mikor meg se moccanok, megköszörüli a torkát. – Nos, önök már bemutatkoztak, úgy illik, hogy én is kövessem a példájukat. A nevem Razor, jelenleg én vagyok a Patrióták vezetője. Én irányítom a szervezetet már jó néhány éve, régebb óta, mint amióta ön felfordulást okoz a Lake utcáin. Day, ön a segítségünket kéri, miközben a meghívásunkat, hogy csat​la​koz​zon hoz​zánk, emlé​keim sze​rint vissza​uta​sí​totta. Több ízben is. A sötétített üvegű ablak felé fordul, ahonnan a sugárutat szegélyező, piramis formájú léghajódokkokra látni. Lenyűgöző a kilátás. Kivilágított léghajók suhannak fel s alá az éjszakai égbolton, némelyik épp most köt ki egy piramis csúcsához. Néha még vadászgépkötelékeket is látni, sötét, ragadozómadárszerű árnyak indulnak róluk, vagy landolnak, a léghajók leszállófedélzetén. A mozgó fények, mint egy reménytelenül bonyolult kirakósjáték darabjai, vég nélkül mozgásban vannak. A pil​lan​tá​som épü​let​ről épü​letre ván​do​rol; a piramis alakú dokkokat lenne a legkönnyebb megmászni: mindegyik oldalukba esővíz-elvezetőt mélyí​tet​tek, az éle​i​ken pedig lép​cső​ze​tes gerinc fut végig. Razor hall​gat, való​szí​nű​leg vala​mi​féle válaszra vár. – Lelkiismereti problémám adódott a maguk szervezetének számlájára irható áldozatok száma miatt – fele​lem neki. – De ez időközben elmúlt – mondja Razor. A szavai rosszallóak, de a hangjából inkább rokonszenv érződik, ahogy megszólal, miközben összeérinti két tenyerét, és ujjainak hegyét az ajká​hoz nyomja. – Mivel szük​sége van ránk. Jól mon​dom? Hát, ezzel nem tudok vitába szállni. – Nagyon sajnálom – mondom –, de kifogytunk a lehetőségekből. Higgye el, tökéletesen megértem, ha nemet mond. Mindössze annyit kérek, ne adjon át minket a Köztársaságnak! – Még egy mosolyt is kipré​s​elek magam​ból. Ennyi szar​kaz​mus hal​la​tán kun​cogni kezd. Az orr​nyer​gén lévő kis púpot nézem, biz​tos el volt törve. – Először kísértést éreztem, hogy hagyjam magukat Vegasban kóvályogni, amíg le nem buknak – szólal meg újra. A beszéde lágy, mint egy arisztokratának, kifinomult és karizmatikus. – Őszinte leszek. Az ön képességei, Day, már nem olyan értékesek számomra, mint korábban. Az elmúlt években toboroztunk más szabotőröket, így jelenleg – minden nagyrabecsülésem ellenére –, hogy még egyet felvegyünk a csapatba, már nem elsődleges fontosságú. A társa már tudja – megáll, hogy June felé intsen a fejével –, hogy a Patrióták nem jótékonysági szervezet. Nem csekélység, amit tőlünk kér. De mivel fogja viszo​nozni? Nem sok pénz lehet önnél. June éles pillantást vet rám. Igen, a vonaton megmondta előre, hogy ez lesz, de nem adhatom fel. Ha

a Pat​ri​ó​ták nemet mon​da​nak, akkor tény​leg magunkra mara​dunk. – Tényleg nincs pénzünk – ismerem el. – June nevében nem beszélhetek, de kérem, mondja meg, van-e bármi, amit én meg​te​het​nék, cse​rébe az önök segít​sé​gé​ért? Razor karba teszi a kezét, odasétál a lakosztályhoz tartozó bárhoz, egy finoman kidolgozott, falba ágyazott márványpulthoz, melyen tucatjával sorakoznak a legkülönbözőbb formájú és méretű üvegek. Tölt egy italt, de nem sieti el, mi meg közben várunk. Mikor végre elkészül, fogja a poharát, és vissza​sé​tál hoz​zánk. – Tulajdonképpen van valami, amit megtehetne – kezdi. – Szerencsére épp egy nagyon izgalmas estén érkeztek. – Kortyol egyet az italából, és leül a kanapéra. – Amint azt valószínűleg önök is megtudták lenn az utcán, az előző Első Polgár tegnap meghalt. A Köztársaság vezető körei ezt többékevésbé előre látták. Akárhogy is, most már a fia, Anden az új Első. Szinte még gyerek, és az apja által kinevezett szenátorok nagyon nem kedvelik. – Előrehajol, minden egyes szót gondosan és erőteljesen kihangsúlyoz. – A Köztársaság ritkán sebezhető ennyire, mint most. Nem lesz még egy ilyen remek alkalom a felkelés kirobbantására. Az ön fizikai képességeire nincs szükségünk, de van két olyan dolog, amit ön adhat nekünk, de a többi szabotőrünk nem. Először is, a hírneve, az, hogy ön az elnyo​mot​tak baj​noka. Másod​szor pedig – poha​rá​val June felé int – az ön bájos társa. Megdermedek, de Razor barátságos tekintettel néz rám, így végül azon kapom magam, hogy kíván​csian várom a javas​la​tát. – Boldoggá tenne, ha csatlakoznának hozzánk, szívesen látjuk mindkettőjüket. Nézze, Day, hívhatunk egy kitűnő orvost, és álljuk a műtét költségeit, ami után a lába jobb lesz, mint új korában. Nem tudom, hol lehet a testvére, de segítünk megtalálni, végül pedig segíthetünk önöknek átszökni a Kolóniák területére, ha ezt szeretnék. Cserébe a segítségüket kérjük egy új terv végrehajtásában. Mellőzzék a kérdéseket! Mindketten hűséget kell esküdjenek a Patriótáknak, mielőtt egyetlen részletet is fel​fed​nék a teen​dő​jük​ről. Ezek a fel​té​te​leim. No, mit gon​dol​nak? June raj​tam pihenő tekin​tete átván​do​rol Razorre. Fel​emeli a fejét. – Én benne vagyok. Fel​es​kü​szöm a Pat​ri​ó​tákra. Apró bizonytalanságot érzek a hangjában, mintha arra gondolna, hogy ezzel végképp hátat fordít a Köztársaságnak. Nagyot nyelek. Nem vártam tőle, hogy ilyen gyorsan belemegy. Arra számítottam, hogy szükség lesz némi győzködésre, mielőtt elkötelezi magát egy olyan csoport mellett, melyet pár hete még szívből gyűlölt. Hogy ilyen gyorsan igent mondott, szíven üt. Hogy June beálljon a Patrióták közé, ahhoz rá kellett döbbennie, hogy nincs más választásunk. És ezt csupán az én kedvemért teszi. Han​go​san kimon​dom: – Én is. Razor mosolyog, feláll a kanapéról, felemeli a poharát, mintha köszöntőt mondana ránk. Aztán lete​szi a dohány​zó​asz​talra, oda​jön hoz​zánk, és erő​tel​jes szo​rí​tás​sal kezet ráz velünk. – Akkor ezt elin​téz​tük. Segí​teni fog​nak nekünk meg​ölni az új Első Pol​gárt.

JUNE Nem bízom Razor​ben. Nem bízom benne, mert nem értem, hogyan tudta ilyen elegáns lakásban berendezni a rejtekhelyét. Egy tiszti szálláson, és minden hely közül pont Veg​as​ban. Ezeknek a szőnyegeknek darabja megér vagy 29 000 tikettet, valamilyen drága, szintetikus szőrméből készítették őket. Tíz LED-lámpa egyetlen szobában, az összes felkapcsolva. Makulátlanul tiszta egyenruhája vadonatúj. Az övén egyedileg gyártott pisztoly lóg. Rozsdamentes acél, valószínűleg ultrakönnyű, a díszítése különleges kézimunka. A bátyámnak voltak ilyen fegyverei. Egy ilyennek az ára tizennyolcezer tikettnél kezdődik. Nem is beszélve arról, hogy Razor pisztolya meg van hekkelve. Kizárt, hogy a Köztársaság nyomon kövesse a használó ujjlenyomatát és a pozícióját. Hogyan jutottak a Patrióták ennyi pénzhez és szak​ér​te​lem​hez, hogy fel​tör​je​nek egy ilyen modern esz​közt? Két elmé​le​tem is van mind​erre. Az, egyik: Razor valamiféle vezetői posztot tölt be a Köztársaság hierarchiájában, és kettős játékot ját​szik. Más​kü​lön​ben hogyan lak​hatna itt, ebben a kaszár​nya​épü​let​ben, anél​kül, hogy fel​fe​dez​nék? A másik: a Pat​ri​ó​tá​kat olyas​va​laki pén​zeli, aki​nek igen mély a zsebe. Talán a Koló​niák? Meg​le​het. Minden gyanúm és feltételezésem ellenére, Razor ajánlata van olyan jó, hogy elfogadjuk. Nincs rá pénzünk, hogy a segítséget a feketepiacon vásároljuk meg, márpedig segítség nélkül nincs esélyünk megtalálni Edent és átjutni a Kolóniákhoz. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy van választásunk, és mondhatunk nemet Razor ajánlatára. Bár nem mondott semmi fenyegetőt, én mégis két​lem, hogy hagyná bár​me​lyi​kün​ket kisé​tálni az utcára. A szemem sarkából látom, Day arra vár, hogy én mit szólok Razor bejelentéséhez. Nekem viszont elég látnom kifehéredett ajkait, fájdalomtól eltorzult arcát, s még vagy tucatnyi jelét fogyatkozó ere​jé​nek. Jelen álla​po​tá​ban, úgy vélem, az élete múlik a Razor​rel kötött alkun. – Meg​ölni az új Elsőt? – mon​dom. – El van intézve. Idegenül hangzanak ezek a szavak, mintha nem is én mondtam volna ki őket. Felidézem a Day elfogásának tiszteletére rendezett estélyen történt találkozásom Andennel és néhai apjával. Anden megölésének gondolatától fordul egyet a gyomrom. Most már ő a Köztársaság Első Polgára! Mindazok után, ami a családommal történt, boldognak kéne lennem a lehetőségtől, hogy megölhetem. De nem vagyok az. És ez össze​za​var. Ha látja is Razor a habo​zá​som, nem mutatja. Ehe​lyett helyes​lően bólint. – Sürgősen elküldetek az orvosért. Valószínűleg csak éjfél után tud majd jönni, akkor lesz a műszakváltás. Ennél gyorsabban nem megy, igen szoros az időbeosztása. Addig is szabaduljanak meg ettől az álruhától, és vegyenek valami tisztességesebb öltözéket! – Kaede felé pillant, aki a kanapé háttámlájának dőlve ül, behúzott nyakkal, felettébb bosszús arcot vágva, és szórakozottan rágcsálja az egyik hajtincsét. – Mutassa meg a zuhanyzót, és adjon nekik tiszta egyenruhát! Aztán megvacsorázunk, és beszélgethetünk részletesebben is a tervünkről. – Kitárja a karját. – Üdvözlöm önöket a Patrióták között, fia​tal bará​taim! Örü​lünk, hogy csat​la​koz​tak hoz​zánk. És ezzel hivatalosan is a szervezethez tartozunk. Talán ez nem is olyan rossz, lehet, felesleges volt ellenkeznem Dayjel. Kaede int, hogy kövessük a szomszédos szobába, és elkalauzol minket a márványlapokkal burkolt fürdőbe, ahol porcelán mosdókagylókat, tükröt, vécét, fürdőkádat találunk, és egy maratott üveggel elválasztott zuhanyfülkét. Nem győzök csodálkozni rajta. Fényűzőbb a beren​de​zés, mint nálunk volt, a Rubin szek​tor​beli laká​sunk​ban.

– Ne töltsétek itt az éjszakát! – mondja Kaede. – Intézhetitek felváltva, vagy melegedjetek össze, és zuhanyozzatok együtt, ha úgy gyorsabb. Csak fél óra múlva legyetek kint! – Kaede rám vigyorog (csak a szájával, a pillantásában nincs egy csepp vidámság sem), míg a vállamra támaszkodó Daynek barátságos intéssel jelzi, hogy minden rendben. Aztán sarkon fordul és távozik, mielőtt bármit is mond​hat​nék. Azt hiszem, még min​dig nem bocsáj​totta meg, hogy eltör​tem a kar​ját. Day meg​gör​nyed, amint Kaede kimegy. – Segí​te​nél leülni? – sut​togja. Lehajtom a vécé fedelét, és óvatosan ráengedem. Kinyújtja az ép lábát, aztán összeszorított foggal meg​pró​bálja kiegye​ne​sí​teni a sérül​tet is. Hal​kan fel​nyög. – Azt kell mond​jam – motyogja –, volt már ennél jobb is. – De leg​alább Tess biz​ton​ság​ban van – vála​szo​lom. Ettől kicsit eny​hül a szen​ve​dés a tekin​te​té​ben. – Igen – ismétli mélyet sóhajtva –, leg​alább Tess biz​ton​ság​ban van. Váratlanul bűntudat fog el. Tess arca olyan aranyos volt, ő annyira ked​ves! És én voltam az, aki szét​vá​lasz​totta őket. Vajon én ked​ves vagyok? Nem tud​nám meg​mon​dani. Segí​tek Day​nek levenni a zub​bo​nyát és a sap​ká​ját. Hosszú haj​tin​csei a karo​mat súrol​ják. – Nézzük azt a lábat! – Letérdelek, és előhúzok egy kést az övemből. Felhasítom a nadrág szövetét a combja közepéig. Lábának izomzata szálkás és feszes, a kezem megremeg, ahogy hozzáérek a bőréhez. Óvatosan félrehajtom a szövetet, hogy hozzáférjek a bekötött sebhez. Egyszerre kapunk leve​gő​ért. A köté​sen jókora sötét, ned​ves vér​folt ékte​len​ke​dik, alatta a seb duz​zadt és vála​dé​ko​zik. – Jó lenne, ha mielőbb ideérne az az orvos – mondom. – Biztos, hogy egyedül is le tudsz zuha​nyozni? Day elkapja a tekin​te​tét, és elvö​rö​sö​dik. – Per​sze hogy le tudok! Két​kedve nézek rá. – Meg se tudsz állni a lába​don. – Jól van. – Habozva piron​ko​dik. – Azt hiszem, elkélne egy kis segít​ség. Nagyot nye​lek. – Rend​ben. De talán inkább füröd​nöd kéne. Rajta, csi​nál​juk, amit kell. Meleg vizet engedek a kádba. Aztán fogom a kést, és lassan átvágom a sebre tekert, véráztatta kötszert. Némán ülünk, egyikünk sem mer a másik szemébe nézni. A seb ismét olyan csúnya, mint volt: darált hús kiné​zetű, öklöm​nyi duz​za​nat, Day inkább nem is néz rá. – Nem muszáj ezt csi​nál​nod – mondja, miköz​ben a vál​lá​val köröz, hogy ella​zítsa az izmait. – Jó – mondom kényszeredett mosollyal –, kint várok az ajtó előtt, és majd csak akkor jövök be segí​teni, mikor már eles​tél és össze​tör​ted magad. – Nem úgy értem – feleli Day –, hanem hogy nem muszáj csat​la​koz​nod a Pat​ri​ó​ták​hoz. Leher​vad a moso​lyom. – Hát, nem sok válasz​tá​sunk maradt, nem? Razor​nek mind a ket​ten kel​lünk, külön​ben nem segít. Day egy pil​la​natra meg​érinti a karo​mat, miköz​ben a bakan​csa fűző​jét bon​to​ga​tom. – Mi a véle​mé​nyed a ter​vük​ről? – Az új Első megöléséről? – Elfordulok, arra összpontosítok, hogy olyan óvatosan fűzzem ki és lazítsam meg a bakancsát, amennyire csak tudom. Ezt a kérdést még nem gondoltam végig, ezért

visszakérdezek. – Te mit gondolsz? Úgy értem, felhagysz a szokásoddal, hogy igyekszel nem bántani sen​kit. Ez elég kemény lehet. Meg​lep, mikor Day csak meg​vonja a vál​lát. – Mindennek megvan az ideje és a helye. – A hangja fagyos, és élesebb a szokásosnál. – Sosem láttam értelmét a köztársasági katonák megölésének. Persze, gyűlölöm őket, de nem tőlük ered a rossz. Csupán parancsot teljesítenek. Az Első meg... Hát, nem tudom. Megszabadulni az egész francos rendszernek a vezetőjétől, nem tűnik nagy árnak azért, hogy elindítsuk a változást. Nem gon​do​lod? Day hozzáállása csodálkozásra késztet. Amit mond, teljes mértékig logikus. Mégis, nem hiszem, hogy pár hete, a családjával történtek előtt is ugyanezt mondta volna. Inkább nem említem, hogy Andennel bemutattak minket egymásnak az estélyen. Nehezebb elfogadni olyasvalakinek a meg​gyil​ko​lá​sát, aki​vel sze​mé​lye​sen is talál​koz​tunk. Külö​nö​sen, ha szim​pa​ti​kus​nak talál​tuk az ille​tőt. – Nos, ahogy már mond​tam, nincs más válasz​tá​sunk. Day össze​szo​rítja az ajkait. Tudja, hogy nem egé​szen azt mon​dom, amit gon​do​lok. – Nem lehet könnyű az Első Polgár ellen fordulnod – mondja. Nem mozdul, a két karja ernyedten lóg a teste mel​lett. Nem nézek fel, elkez​dem lehúzni a bakan​csát. Miközben félrerakom a cipőit, Day kibújik a zubbonyból, és elkezdi kigombolni a mellényét. Eszembe jut, amikor először találkoztunk a Lake utcáin. Esténként levetette a mellényét, és Tessnek adta párna helyett. Annál jobban levetkőzve még sosem láttam őt. Már az ingét gombolja, kivillantva az egész nyakát, és egy csíkot a mellkasából. Észreveszem a nyakában lógó medált, az USA negyeddollárosát, vékony fémtokba zárva. A vagon sötétjében elmesélte, hogy az apja hozta neki a frontról. Amikor végez az utolsó gombbal is, lehunyja a szemét. Látom a szenvedés szántotta barázdákat az arcán, és a látvány szíven üt. A Köztársaság legkeresettebb bűnözője csak egy gyerek, aki itt ül előt​tem, és olyan sebez​he​tő​nek tűnik, ahogy lát​nom engedi a gyen​ge​sé​gét. Felkelek, és az ingéért nyúlok. A kezem hozzáér a válla bőréhez. Igyekszem egyenletesen lélegezni, és összeszedetten, tisztán gondolkodni. De ahogy segítek neki levetni az inget, és meglátom a mezítelen karját és mellkasát, máris érzem, hogy a hűvös logika kezd cserbenhagyni. Day karcsú és izmos a ruha alatt, a bőre meg​le​pően sima, elte​kintve pár for​ra​dás​tól (négy hal​vá​nyabb a mell​ka​sán és a derekán, egy másik vékony vonal átlósan húzódik a kulcscsontja bal oldalától a jobb csípőjéig, és van egy gyógyulófélben lévő forradás a karján). Nem ereszt a tekintete. Nem könnyű leírni Dayt olyasvalaki számára, aki még nem látta őt: különleges, egyedi és lenyűgöző. Nagyon közel vagyunk, annyira, hogy azt az apró kis pöttyöt is látom bal szemének tengerében. A lehelete forró és simogató. Fel​for​ró​so​dik az arcom, de nem aka​rok elfor​dulni. – Benne vagyunk mind​ket​ten, igaz? – kérdi súgva. – Te és én. Itt akarsz lenni, ugye? Kihal​lik a bűn​tu​dat a kér​dé​sé​ből. – Igen – fele​lem. – Én dön​töt​tem így. Day magá​hoz húz, hogy összeér az orrunk. – Sze​ret​lek. Nagyot dobban a szívem, a hangjában érezhető vágyakozás hallatán. De ugyanakkor megszólal az agyam logikus része is. Aligha hihetek neki, gúnyolódik. Egy hónapja még azt se tudta, hogy léte​zem. Mire kicsú​szik a szá​mon: – Nem, nem sze​retsz. Még nem.

Day össze​vonja a szem​öl​dö​két, mintha meg​bán​tot​tam volna. – Komo​lyan mond​tam – súgja a számba. Tehetetlen vagyok a hangjából áradó fájdalommal szemben. És mégis. Ezek csak a pillanat hevében kimondott szavak. Erőlködöm, hogy kimondjam én is, de képtelen vagyok kiejteni a számon. Hogy lehet benne ennyire biztos? Én nem tudom hová tenni ezeket a különös, új érzéseket magamban. Vajon azért vagyok itt, mert sze​re​tem, vagy mert az adósa vagyok? Day nem vár válaszra. Átkarolja a derekam, keze a hátamra simul, magához húz, és a jó lábára ültet. Eláll a lélegzetem. Ajkát elnyíló számra szorítja. Másik kezét felemeli, hogy megérintse az arcom és a nyakam, ujjainak érintése egyszerre durva és lágy. Lassan elveszi az ajkát, hogy végigcsókolja a szám sarkát, az arcom és az állam vonalát. Mellem a mellkasának feszül, combom a csípőjét súrolja. Lehunyom a szemem. Távolodó gondolataim halványodnak, melegség önt el, és köd​del takar el min​dent. Egyet​len józan gon​do​lat küzdi magát a fel​színre: – Kaede nyolc perce ment ki – sóhaj​tom Day szá​já​val az ajka​mon. – Huszon​két perc múlva kint kell len​nünk. Day a hajamba túr, gyen​gé​den hát​ra​húzza a fejem, hogy hoz​zá​fér​jen a nya​kam​hoz is. – Hadd várjanak – suttogja. Puha ajka lefelé halad a nyakamon, mindegyik csók hevesebb, mint az előző, egyre türelmetlenebb, sürgetőbb, vágyakozóbb. Aztán az ajka visszatér a számra, és érzem, hogy maradék önuralma is semmivé lesz, valami ösztönös és vad veszi át a helyét. Sze​ret​lek, győzködnek az ajkai. Ettől úgy elgyengülök, hogy kis híján a padlón kötök ki. Csókolóztam már pár sráccal... de most úgy érzem, még sosem csókoltak iga​zán. Mintha körülöttem minden elolvadna, és elvesz​tené a jelen​tő​sé​gét. Hirtelen elereszt, és halkan felhördül a fájdalomtól. Összeszorítja a szemét, aztán mély, reszkető lélegzetet vesz. A szívem veszettül zakatol, majd kiugrik a mellkasomból. A tűz lassan elillan belőlünk, lassan, mintha víz alól merülnék fel, tisztul a fejem, és újra tudok gondolkodni, eszembe jut, hol vagyunk, és mit kell tennünk. Azt is elfelejtettem, hogy folyik a víz, a kád majdnem tele van. Oda​nyú​lok, és elzá​rom a csa​pot. Az egész tes​tem bizse​reg. – Kész vagy? – kérdem, miközben próbálom összeszedni magam. Day szótlanul bólint. Elszállt a pil​la​nat, kialudt a ragyo​gás a sze​mé​ben. Tusfürdőt öntök a kádba, és addig pacskolom a vizet, míg felhabzik. Aztán fogom a fürdőben lógó egyik törülközőt, és Day derekára tekerem. Most következik a dolog kínos része. A törülköző alatt ügyetlenkedve kigombolja a nadrágját, én pedig segítek neki lehúzni. A törülköző eltakarja a takar​gat​ni​va​ló​kat, de azért elfor​dí​tom a tekin​te​tem. Talpra segítem Dayt – nincs rajta semmi, csak a törülköző meg a medálja –, és némi küzdelem árán beügyeskedjük az ép lábát a kádba, és óvatosan beleeresztem a vízbe. Vigyázva megemelem a sérült lábát, hogy száraz maradjon. Day összeszorítja a fogát, hogy ne ordítson fel fájdalmában. Mire elnyú​lik a kád​ban, könnyek​től ned​ves az arca. Tizenöt percbe telik, mire tisztára sikálom és megmosom a haját. Mikor kész, segítek neki felállni. Becsukom a szemem, amíg a törülközőt a derekára tekeri. A gondolatra, hogy ha most kinyitnám a szemem, meglátnám ruhátlanul, vadul száguld a vér az ereimben. Vajon hogy nézhet ki egy meztelen fiú? Kínos, milyen árulkodóan piros lehet az arcom! De túlélem, aztán még újabb néhány perc kínlódás árán sikerül kisegítenem a kádból. Mikor megvagyunk, és végre a vécé lehajtott fedelén ücsörög, a fürdőszoba ajtajához lépek. Észre sem vettem, hogy valaki a résnyire nyitott ajtón át katonai egyenruhákat készített be nekünk. A szárazföldi egységek öltözéke, nevadai díszítésű

gom​bok​kal. Fur​csa lesz újra köz​tár​sa​sági egyen​ru​hát hor​dani. Leha​jo​lok értük. Day bágyadt mosolyt vil​lant rám. – Köszö​nöm. Cso​dás érzés tisz​tá​nak lenni. A fájdalom, úgy tűnik, felidézi az utóbbi hetek legrosszabb emlékeit, az érzései kiülnek az arcára. Mosolya csak halvány árnyéka a réginek. Olyan, mintha az öröm szinte teljesen kihalt volna belőle aznap, mikor elvesztette Johnt. Csak egy apró töredéke maradt meg. Az a rész, amit Edennek és Tess​nek tar​to​gat. Tit​kon abban remény​ke​dem, hogy nekem is fél​re​tett egy egé​szen kis darab​kát. – For​dulj el, és öltöz​ködj fel! – mon​dom. – Aztán várj meg kint, gyors leszek. *** Hét percet késünk. Razor és Kaede már vár ránk. Tess egyedül kuporog a kanapé sarkában felhúzott lábakkal, állát a térdére támasztja. Kifejezéstelen arccal figyel minket. A következő pillanatban megérzem a sült csirke és a krumpli illatát. A szépen megterített ebédlőasztalra pillantok, ahol négy teli tányér vár ránk hívogatóan. Igyekszem nem reagálni az illatra, de a gyomrom hangosan meg​kor​dul. – Nagyszerű – mondja Razor, ránk mosolyogva. – Szép tiszták lettek. – Aztán fejét ingatva Dayhez fordul. – Hozattunk fel egy kis ételt, de tekintettel arra, hogy néhány órán belül megműtik, nem ehet. Saj​ná​lom, tudom, milyen éhes lehet. June, kérem, szol​gálja ki magát! Day szeme is az ételre mered. – Hát ez remek! – morogja. Csatlakozom a többiekhez az asztalnál, míg Day elnyúlik a kanapén, próbál olyan kényelmesen elhelyezkedni, amennyire csak tud. Már emelem a tányéromat, hogy átüljek mellé, de Tess megelőz, áttelepszik a kanapé szélére, hátát Day oldalának döntve. Amíg Razorrel és Kaede-del csendben eszünk az asztalnál, időnként lopva a kanapé felé pillantok. Day és Tess azon emberek könnyedségével beszélgetnek és nevetgélnek, akik már évek óta ismerik egymást. Igyekszem az ételre össz​pon​to​sí​tani. A für​dő​ben tör​tén​tek heve még ott ég az ajka​mon. Öt percig számolok a fejemben, mikor Razor egy utolsót kortyol az italából, és hátradől. Alkalmam van közelről szemügyre venni, még mindig csodálkozom, hogy a Patrióták vezetője – annak a cso​port​nak a feje, mely​ről min​dig a kegyet​len​ség jutott az eszembe – miért ilyen udva​rias. – Iparis kis​asszony, mennyire ismeri az új Elsőt? Meg​rá​zom a fejem. – Attól tar​tok, nem iga​zán. Mel​let​tem Kaede fel​hor​kan, és tovább tur​kálja a vacso​rá​ját. – De már találkozott vele – mondja Razor, felfedve, amit reméltem, hogy titokban tarthatok Day előtt. – Az estélyen, amikor Day elfogását ünnepelték. Kezet is csókolt önnek. Jól mondom? – Day abba​hagyja a beszél​ge​tést Tess-szel. Kíno​san érzem magam. Úgy tűnik, Razor nem veszi észre, hogy kel​le​met​le​nül érint a téma. – Anden Stavropoulos érdekes fiatalember – mondja. – A néhai Első nagyon kedvelte. De most, hogy Anden az Első, a Szenátorok nyugtalanok. A nép lázong, az sem érdekli, ha Anden más, mint az előző Első. Nem számít, milyen beszédekkel igyekszik csillapítani az elégedetlenséget, nem látnak benne mást, csak egy gazdag kölyköt, akinek fogalma sincs róla, mivel enyhíthetné a szenvedéseiket. Dühösek Andenre, hogy hagyta végrehajtani Day kivégzését, hogy elfogták Dayt, hogy Anden nem emelt szót apja politikája ellen, hogy vérdíjat tűztek ki June-ra... hosszú a lista. A néhai Első

vasmarokkal tartotta kézben a katonaságot. Most csak egy gyermekkirályt látnak, aki egyszer talán felnő, és az apja nyomdokába lép. Ezt a gyengeséget akarjuk kihasználni. És ezzel el is érkeztünk a ter​vünk​höz. – Úgy tűnik, hogy meglehetősen sokat tud az ifjú Elsőről. Sőt mi több, arról is tud, hogy mi történt az estélyen – felelem. Nem tudom elhallgatni a gyanúmat. – Felteszem, mindezt onnan, hogy ön szintén jelen volt a vendégek között. Feltételezem, hogy valójában a Köztársaság tisztje. Ha nincs is olyan magas rangban, hogy meghívták volna az Első által tartott fogadásra. – Végignézek a fényűző bár​sony​sző​nye​ge​ken és grá​nit​fe​lü​le​te​ken. – Ez itt tény​leg a maga tiszti szál​lása, nem igaz? Razornek mintha kissé rosszulesne a rangjára tett bíráló megjegyzésem (amit, talán mondanom sem kell, nem sér​tés​nek szán​tam), de gyor​san túl​te​szi magát rajta egy har​sány neve​tés​sel. – Látom már, hogy maga előtt nincsenek titkok. Különleges egy leány. Nos, valóban, a hivatalos nyilvántartás szerint Andrew DeSoto ezredes vagyok, és én vezetem a fővárosi városőrség három osztagát. A Patriótáktól kaptam a becenevem. Én szervezem az akcióik többségét az utóbbi több mint egy évti​zed​ben. Day és Tess is ránk figyel. – Köztársasági tiszt – ismétli Day elbizonytalanodva, szeme Razorre tapad. – Egy ezredes a fővá​ros​ból. Hm. Miért segíti a Pat​ri​ó​tá​kat? Razor bólint, mind​két könyö​két az ebéd​lő​asz​talra helyezi, és össze​érinti a két tenye​rét. – Legjobb lesz, ha elmondom, hogyan is működünk. A Patrióták szervezete lázadók laza csoportjaként indult, és nagyjából harminc éve létezik. Az utóbbi tizenöt évben a csoportok szo​ro​sabbra fűz​ték a kap​cso​la​tot, hogy szer​ve​zet​teb​ben küzd​hes​se​nek a cél​ja​i​kért. – Úgy hallottam, Razor megjelenése mindent megváltoztatott – vág közbe Kaede. – A tagok felváltva töltötték be a parancsnoki posztot, és az anyagiak előteremtése is állandó problémát jelentett. Razor kolóniai kapcsolatainak köszönhetően most több pénzünk van az akciókra, mint valaha. Metiast az utóbbi évek során egyre jobban lefoglalták a Patrióták támadásai Los Angelesben, emlék​szem vissza. Razor rábó​lint Kaede sza​va​ira. – Azért küzdünk, hogy újra egyesítsük a Kolóniákat és a Köztársaságot, hogy visszaállítsuk az Egyesült Államok egykori dicsőségét. – A szemében elszánt fény gyúl. – És megteszünk bármit, hogy elér​jük a célun​kat. A régi Egyesült Államok, gondolom, miközben Razor folytatja. Day említette nekem az Egyesült Álla​mo​kat Los Ange​les​ből ide​felé jövet, de kissé szkep​ti​kus vol​tam. Mos​ta​náig. – Hogyan műkö​dik a szer​ve​zet? – kér​de​zem. – Figyelemmel kísérjük azokat, akik rendelkeznek a számunkra szükséges képességekkel és ismeretekkel, és megpróbáljuk beszervezni őket – mondja Razor. – Általában nagyon jók vagyunk a beszervezésben, bár van, akire több időt kell szánnunk. – Megáll, poharával Day felé int. – A Patrióták a vezetőjüknek tekintenek. Nem vagyunk túl sokan, akik belülről segítjük őket, és szervezzük a felkelők akcióit. Kaede például pilóta. – Kaede csak int, tovább tömi magába az ételt. – Azután csatlakozott hozzánk, hogy kirúgták a repülőtiszti akadémiáról a Kolóniákban. Day sebésze katonaorvos, az ifjú Tess pedig kiképzés alatt álló szanitéc. De vannak köztünk kommandósok, szabotőrök, felderítők, hekkerek, konzumlánynak álcázott hírszerzők és így tovább. Magát kommandósnak osztom be, June, bár a képességei, úgy tűnik, más pozíciókra is alkalmassá teszik.

Day meg persze a legjobb szabotőr, akit valaha is láttam. – Razor elmosolyodik, és kiissza az italát. – Tulajdonképpen kettőjüknek egy új kategóriát kéne létrehoznunk. Hírességek. Ily módon tudják a leg​több hasz​not haj​tani nekünk, ez az oka, hogy nem kül​döm vissza önö​ket az utcára. – Ez iga​zán ked​ves – mondja Day. – De mi a terv? Razor rám mutat. – Az előbb azt kérdeztem, mennyire ismeri a mi Első Polgárunkat. Hallottam ma néhány pletykát. Azt mondják, Anden el volt ragadtatva öntől az estélyen. Valaki hallotta, amint arról érdeklődik, át lehetne-e helyezni magát egy fővárosi alakulathoz. Olyan szóbeszéd is járja, hogy szeretné kiké​pez​tetni, hogy a Sze​ná​tus követ​kező Prin​cepse lehes​sen. – A követ​kező Prin​ceps? – Automatikusan megrázom a fejem, annyira megdöbbent az ötlet. – Talán tény​leg csak egy pletyka. Tíz év sem lenne ele​gendő, hogy arra fel​ké​szít​se​nek. Kije​len​té​sem hal​la​tán Razor elne​veti magát. – Mi az a Princeps? – szólal meg Day. Bosszús a hangja. – Vagyunk néhányan, akik kevésbé ismer​jük a Köz​tár​sa​ság hatalmi szer​ve​ze​tét. – A Szenátus vezetője – veti oda Razor, anélkül, hogy feléje fordulna. – Az Első Polgár árnyéka. Társa az uralkodásban. És néha még ennél is több. Gyakran alakul így, hiszen a szükséges évtizednyi kép​zés alatt össze is mele​ged​het​nek. Elvégre Anden anyja volt az utolsó Prin​ceps. Akaratlanul is Dayre siklik a tekintetem. Az állkapcsa megfeszül, és feltűnően mozdulatlan, látszik rajta, hogy legszívesebben meg sem hallotta volna, mit gondol rólam az Első, vagy hogy talán engem óhajt jövő​beni tár​sá​nak. Meg​kö​szö​rü​löm a tor​kom. – Ezek a híresztelések erősen túloznak – erősködöm, legalább annyira kínosnak érezve ezt a beszélgetést, mint Day. – És még ha igaz is volna, én csak egyike lennék a kiképzés alatt álló princepsnövendékeknek, és lefogadom, hogy a többi jelölt tapasztalt Szenátor lenne. De hogyan ter​vezi fel​hasz​nálni ezt az infor​má​ciót a merény​let során? Csak nem arra gon​dol, hogy én majd... Kaede han​gos röhö​gése sza​kít félbe. – Elpi​rul​tál, Iparis – mondja. – Ennyire örülsz neki, hogy Anden beléd van zúgva? – Dehogyis! – mondom, kissé talál túl gyorsan. Érzem, hogy lángol az arcom, bár szerintem csak mert Kaede fel​bosszan​tott. – Ne légy már olyan piszkosul elszállva magadtól! – mondja. – Anden igenis jóképű srác, rengeteg hata​lom​mal és lehe​tő​ség​gel. Biz​tos, hogy Day is meg​érti. Razor hely​te​le​nítő pil​lan​tása ment meg tőle, hogy vála​szol​nom kell​jen. – Kaede, kérem! – Mire a lány mogorva képet vág, és visszafordul a tányérjához. A kanapé felé pil​lan​tok. Day fel​felé bámul a mennye​zetre. Rövid hall​ga​tás után Razor foly​tatja: – Anden még most sem biztos benne, hogy amit elkövetett a Köztársaság ellen, azt szán​dé​ko​san tette. Annak alapján, amit tud, túszul is ejthették, mikor Day megszökött. Vagy akarata ellenére kényszerítette Day az együttműködésre. Meglehetősen bizonytalan, így ragaszkodik hozzá, hogy a hatóság eltűnt személyként kerestesse, ne pedig körözött bűnözőként. Meg vagyok róla győződve. Anden érdek​lő​dik maga iránt, és ez azt jelenti, befo​lyá​solni lehet mind​az​zal, amit mond neki. – Tehát azt kívánja tőlem, hogy térjek vissza a Köztársasághoz? – mondom. Súlyos csend a válasz szavaimra. A szemem sarkából látom, hogy Tesst elönti a sajnálkozás, a szája kimondatlan szavakat for​mál. Végül Razor bólint. – Pontosan erről van szó. Eredetileg a saját köztársasági egységeimből akartam kémeket küldeni,

hogy Anden közelébe kerüljenek. De most sokkal jobb lehetőségünk is adódott. Maga, June. Elmondja az Elsőnek, hogy a Patrióták megpróbálják majd megölni. De a terv, amit elárul, csak elterelés lesz. Miközben mindenkit összezavar a hamis terv, mi lecsapunk a valódival. A mi célunk nem csak Anden megölése, hanem hogy az országot teljes mértékben ellene fordítsuk, hogy a rendszere megbukjon, akkor is, ha a tervünk kudarcot vallana. Ez az, amiben maguk ketten a segítségünkre lehetnek. Most kaptuk a jelentést, hogy az új Első az elkövetkezendő hetekben végigjárja a frontot, hogy tájékoztatást és helyzetjelentést kérjen a tábornokaitól. A Dynasty léghajó holnap kora délután indul a frontvonal felé, és a csapataim rajta lesznek. Day velem, Kaede-del és Tess-szel uta​zik együtt. Mi fog​juk fel​ál​lí​tani a valódi csap​dát, amibe June vezeti bele Andent. Razor karba teszi a kezét, az arcun​kat für​ké​szi, a válaszra várva. Day töri meg a csen​det. – Ez June számára hihetetlenül veszélyes – tiltakozik, ülő helyzetbe tornázva fel magát. – Én abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az Első elé juthat, miután a hadsereg kezébe kerül. Honnan tudja, hogy nem fog​ják rög​tön meg​kí​nozni, hogy így szed​jék ki belőle, mit tud? – Higgye el, tudom, hogyan kerülhetjük ezt el – feleli Razor. – És nem feledkeztem el az öccséről sem. Ha June elég közel kerül az Első​höz, meg​tud​hatja, hol van Eden. Erre fel​csil​lan Day szeme, Tess meg​szo​rítja a vál​lát. – Ami magát illeti, Day, még soha​sem láttam ilyen tömegmegmozdulást, ahogy az emberek kiálltak ön mellett. Tud róla, hogy a vörös hajtincs egyetlen éjszaka alatt jelképpé vált? – Razor kuncog, és Day haja felé int. – Ez a hatalom. Valószínűnek tartom, hogy legalább akkora a hatása a tömegre, mint magának az Elsőnek. Talán még nagyobb is. Ha módot találunk rá, hogy a népszerűségét felhasználva fellázítsuk az embereket, mire megtörténik a merénylet, a Kongresszus nem tudja majd megállítani a fel​ke​lést. – És mi a terve, mi lesz, ha kitör a felkelés? – kérdi Day. Razor előrehajol, az arcán látszik az eltö​kélt​ség, sőt a remény​ke​dés. – Kíváncsi rá, miért csatlakoztam a Patriótákhoz? Ugyanazért, amiért ön küzd a Köztársaság ellen. A Patrióták tisztában vannak vele, hogy mennyi mindenen ment keresztül. Mindannyian láttuk, milyen áldozatot hozott a családjáért, tudjuk, mennyit szenvedett, June – biccent felém Razor. Összerezzenek, nem akarom, hogy arra emlékeztessen, mi történt Metiasszal. – Az ön szenvedése is ismert előttem. Az egész családját elpusztította a nemzet, melyre egykor büszke volt. Már nem tudom szá​mon tar​tani, hányan van​nak a Pat​ri​ó​ták között, akik hasonló hát​tér​rel kerül​tek közénk. Day a családja említésére újra a mennyezetre emeli a tekintetét. A szeme száraz, de mikor Tess meg​fogja a kezét, gör​csö​sen szo​rítja a lány ujjait. – A Köztársaság határain kívül sem tökéletes az élet, de odaát léte​zik szabadság, és vannak lehetőségek, és nem kell mást tennünk, mint hagyni, hogy ez a fény beragyogja a Köztársaságot is. Az ország a szakadék szélén táncol. Már csak egy kézre van szükség, hogy átbillentse rajta. – Felemelkedik a székről, és a mellére bök. – Mi lehetünk az a kéz. A felkelés hatására a Köztársaság összeomlik, a Kolóniákkal együtt képesek leszünk elfoglalni, és létrehozni belőle valami sokkal nagyszerűbbet. Újra lesz Egyesült Államok. Az emberek szabadon fognak élni. Day, Eden egy jobb világ​ban nő majd fel. Ezért meg​éri koc​kára tenni az éle​tün​ket. Ezért meg​halni is érde​mes. Nem igaz? Azt hiszem, Razor szavai nem maradtak hatástalanok Dayre, a szemében felizzó fény heve meg​ri​aszt. – Meg​halni is érde​mes érte – ismétli. Nekem is lelkesednem kéne. De valahogy mégis, a Köztársaság összeomlásának gondolatára görcs

áll a gyomromba. Talán az agymosás miatt: a Köztársaság propagandája az évek során beleégett az agyamba. Az érzés meg​ma​rad, ugyan​ak​kor elönt a szé​gyen és az önutá​lat is. Min​den, ami ked​ves volt nekem, oda​lett.

DAY Vala​mi​kor éjfél után viharzik be a doktornő. Ő készít elő a műtétre, Razor átvisz egy asztalt a nappaliból az egyik kisebb hálóba, ahol dobozokban áll az ellátmány – élelmiszer, rajzszögek, iratkapcsok, vizespalackok, minden, ami a raktárakban akad –, felhalmozva a sarkokban. A nő és Kaede fóliát terít az asztal alá. Az asztalhoz kötöznek egy sor derékszíjjal. A doki gondosan előkészíti a rozsdamentes acél eszközeit. A kötéstől megfosztott lábam vérzik. June mellettem áll, miközben készülődnek, figyeli az orvost, mintha egyedül az ő éberségén múlna, hogy a nő ne kövessen el hibát. Türelmetlenül várok. Minden perccel közelebb kerülünk hozzá, hogy megtaláljuk Edent. Izgatott leszek, ahányszor csak eszembe jutnak Razor szavai. Nem tudom, talán már évekkel ezelőtt csat​la​koz​nom kel​lett volna a Pat​ri​ó​ták​hoz. Tess a doki asszisztenseként sürgölődik a szobában, felsegíti a műtőskesztyűt a nőre, miután az bemosakszik, adogatja neki az eszközöket, figyelemmel kíséri az eljárás menetét, ha éppen nincs más teendője. June-ról tudomást sem vesz. Lerí az arcáról, hogy pokolian idegesíti a jelenléte, de egy szóval sem említi. Egész lazán csevegtünk egymással vacsora közben, amikor mellém ült a kanapéra, de valami meg​vál​to​zott köz​tünk. Nem tud​nám pon​to​san meg​mon​dani, hogy micsoda. Ha nem róla lenne szó, azt mondanám, hogy Tess belém van zúgva. Hülye egy ötlet! Gyorsan el is hes​se​ge​tem. Tess, aki gya​kor​la​ti​lag a húgom, az árva kis​lány a Nima szek​tor​ból? Bár most már nem az a kis árva. Kezd felnőni, látom a jelét az arcán: kevésbé kerek, az arccsontja jobban kiugrik, és a szeme nem tűnik már olyan óriásinak, mint ahogy emlékszem rá. Most, hogy pár hétig nem lát​tam, ez tel​je​sen nyil​ván​való. Milyen bamba vagyok, hogy idáig nem tűnt fel. – Léle​gezz! – mondja June mel​let​tem. Nagy leve​gőt vesz, hogy mutassa, hogy is kell ezt csi​nálni. Jobb, ha abba​ha​gyom a Tes​sen való agya​lást, mert úgy tűnik, elfe​lej​tet​tem leve​gőt venni. – Nem tudod, meddig fog tartani? – kérdezem June-tól. Nyugtatgatva megveregeti a kezem feszült han​gom hal​la​tán, mire kis bűn​tu​da​tot érzek. Ha én nem vagyok, már úton lenne a Koló​niák felé. – Néhány óra. – June elhallgat, ahogy Razor félrevonja a dokit. Pénzt dug a zsebébe, az alku megköttetett. Tess segít a dokinak felvenni a sebészmaszkot, aztán felemelt hüvelykujjával mutatja, hogy min​den rend​ben lesz. June vissza​for​dul hoz​zám. – Miért nem mondtad, hogy már találkoztál az Elsővel? – kérdem súgva. – Mindig úgy beszéltél róla, mintha ide​gen lenne. – Mert az is, egy idegen – feleli June. Kis szünetet tart, mintha kétszer is meggondolná, hogy mit mond. – Nem lát​tam értel​mét beszélni róla. Nem isme​rem őt, és nin​cse​nek érzé​seim iránta. Felidézem a fürdőszobai csókot. Aztán az Első képét, és odaképzelem mellé a kissé idősebb June-t, mint a Szenátus jövendő Princepsét. A Köztársaság leggazdagabb emberének oldalán. Ki vagyok én, hogy mocskos csavargó létemre, akinek lyukas a zsebe, azt képzelem, hogy majd velem marad ez a lány, miután együtt lógtunk pár hétig? Majdnem elfeledkeztem róla, hogy June előkelő családba született, olyan emberekkel járt össze, mint az ifjú Első, puccos vacsorákra és estélyekre volt hivatalos, miközben én ehető maradékra vadásztam a Lake kukáiban. Nem is gondoltam rá, hogy felsőosztálybeli pasikkal is járhat. Ostobának érzem magam, hogy azt mondtam neki, szeretem, mintha azt képzelném, magamba bolondíthatom, mint bármelyik csajt az utcán. Naná, hogy nem válaszolta azt, hogy sze​ret. De mit izgatom magam rajta? Nem kéne, hogy érdekeljen, nem igaz? Van fontosabb dolgom is, ami miatt aggód​jak.

A doki oda​lép hoz​zám. June meg​szo​rítja a kezem, vona​ko​dom eleresz​teni. Egy másik világból való, de mindent feladott értem. Néha ezt magától értetődően természetesnek veszem, máskor meg csodálkozom rajta, hogy vagyok képes kételkedni benne, mikor gondolkodás nélkül kész volt vállalni minden veszélyt értem. Bármikor leléphetett volna. De nem tette. Én döntöttem így, ezt mondta nekem. – Köszö​nöm – mon​dom, ennél többre nem vagyok képes. June kutató pil​lan​tás​sal néz rám, majd könnyű csó​kot lehel az ajkamra. – Észre sem veszed, olyan hamar túl leszel rajta, és újra képes leszel épületeket megmászni, olyan gyors leszel a falon, mint régen. Vár egy pil​la​na​tot, majd hát​ra​lép, bic​cent az orvos​nak és Tess​nek. Aztán elmegy. Lehunyom a szemem, reszketve felsóhajtok, ahogy az orvos közelebb lép. Ebből a szögből Tesst nem is látom. Nos, akár​mit is fogok érezni, az nem lehet olyan rossz, mint ami​kor lábon lőt​tek, igaz? A doki egy ned​ves ken​dőt borít a számra. Egy hosszú, sötét folyóba sod​ró​dok. *** Szi​lán​kok. Emlé​kek egy messzi-messzi hely​ről. Johnnal ülök a nappaliban a kisasztalnál, három szál gyertya fénye táncol. Én kilencéves vagyok, ő tizen​négy. Az asz​tal épp​úgy inog, ahogy szo​kott, az egyik lába kor​had, és nagy​já​ból két​ha​vonta vékony lécet vagy kar​ton​la​pot szö​ge​zünk rá, így pró​bálva meg​hosszab​bí​tani az élet​tar​ta​mát. John előtt egy vastag könyv van nyitva. A homlokát ráncolja az összpontosítástól. Elolvas egy újabb sort, két szó​nál meg​akad, de aztán türel​me​sen foly​tatja a követ​ke​ző​vel. – Nagyon fáradtnak látszol – mondom. – Jobb volna, ha lefeküdnél. Anya mérges lesz, ha meglátja, hogy még min​dig fent vagy. – Ezt az oldalt még befe​jezzük – motyogja John. szinte alig figyelve rám. – Hacsak te nem vagy még álmos. Erre kihú​zom magam, igyek​szem egye​ne​sen ülni. – Nem vagyok fáradt – erős​kö​döm. Újra a könyv fölé hajo​lunk, John han​go​san fel​ol​vassa a követ​kező sort. – Denverben – mondja lassan –, miután... befejeződött... az északi fal építése, az Első Polgár... hiva​ta​lo​san is állam​el​le​nes... állam​el​le​nes... – Bűn​cse​lek​ménnyé – mon​dom, hogy átse​gít​sem a szón. – Bűn​cse​lek​ménnyé... nyil​vá​ní​totta a... – John meg​áll kicsit, aztán meg​rázza a fejét, és fel​só​hajt. – Fővá​rosba – mon​dom. John a szö​vegre mered. – Biztos vagy benne? Kizárt, hogy az lesz a jó szó. De jól van, legyen! Fővárosba. Fővárosba történő belépést... – John abbahagyja, hátradől a székben, és a szemét dörzsöli. – Igazad van, Danny – mondja hal​kan –, talán le kéne feküd​nöm. – Mi a baj? – Már össze​foly​nak előt​tem a betűk – sóhajtja John, és ujjá​val a papírra bök. – Szé​dü​lök tőle. – Még fejezzük be! Ez után a mondat után abbahagyjuk. – Mutatom a sort, ahol abbahagyta, aztán megkeresem a szót, aminél elakadt. – Mindazok – mondom. – Bűncselekménnyé nyilvánította a fővárosba történő belépést mindazok számára, akik nem rendelkeznek a hadsereg írásos enge​dé​lyé​vel.

John elmo​so​lyo​dik, ahogy fel​ol​va​som neki a mon​da​tot, anél​kül, hogy egy​szer is meg​akad​nék. – Nagyszerűen fogsz szerepelni a Próbán – mondja, mikor befejezem. – Te is és Eden is. Én talán átcsú​szok, de te kiváló ered​ményt érsz majd el. Nagyon jó fejed van, kölyök. A dicsé​retre csak a vál​lam vono​ga​tom. – Engem nem izgat annyira a tovább​ta​nu​lás. – Pedig kéne! Neked legalább lesz rá esélyed, hogy elmenj. És ha elég jól sikerül, a Köztársaság még talán egye​temre is elküld, és bevesz​nek a seregbe. Ez azért már izgatna egy kicsit, nem? Hir​te​len dön​getni kez​dik a bejá​rati ajtón​kat. Fel​ug​rok. John védel​me​zőn elém áll. – Ki az? – kiált ki. A dörömbölés egyre hangosabb lesz, míg végül a fülemre tapasztom a tenyerem, hogy tompítsam a zajt. A nappaliból előjön anya, karján az álmos Edennel, és tőlünk kérdi, hogy mi történik. John előrelép, mintha ajtót akarna nyitni, de mielőtt megtehetné, az kivágódik, és felfegyverzett rendőrök özönlik el a szobát. Az élükön egy lánnyal, hosszú, barna haja lófarokba fogva, fekete sze​mé​ben aranyló szik​rák csil​log​nak. A neve June. – Le vagy​tok tar​tóz​tatva – mondja –, dicső Első Pol​gárunk meg​gyil​ko​lá​sá​ért. Pisztolyt ránt, és lelövi Johnt. Aztán lelövi anyát. Torkom szakadtából felsikoltok. Aztán minden elsö​té​tül. Fájdalom hasít belém. Már tízéves vagyok. Újra a Los Angeles-i Központi Kórház laborjában vagyok, összezárva ki tudja hány másik gyerekkel, mindannyian hordágyakra kötözve, elvakít a neonfény. Sebészmaszkos orvosok hajolnak fölém, pislogva bámulok fel rájuk. Miért nem altatnak el? A lám​pák fénye elva​kít. Úgy érzem... Körü​löt​tem las​san min​den ködbe süllyed. Szike van a kezükben. Érthetetlen szavakat mormolnak egymásnak. Valami hideg, fémes dolog ér a térdemhez, a következő pillanatban a hátam ívbe feszül, és sikoltani próbálok. De nem jön ki hang a számon. Meg akarom mondani nekik, hogy hagyják abba a térdem vagdosását, de hátul a fejembe szúr valami, és a fel​lob​banó fáj​da​lom kiolt min​den gon​do​la​tot. Min​dent vakító fehér​ség önt el. Mikor kinyitom a szemem, egy homályos alagsorban fekszem, kellemetlenül meleg van. Valami őrült nagy szerencsének köszönhetően életben vagyok. A térdemben izzó fájdalomtól legszívesebben ordítanék, de tudom, jobb, ha csendben maradok. Sötét alakokat látok magam körül, többségében a padlóra kiterítve, mozdulatlanul, köztük orvosi köpenyes felnőttek járkálnak, vizsgálgatva a földön heverő kupacokat. Mozdulatlanul, némán, épp csak résnyire nyitott szemmel várok, amíg elhagyják a helyi​sé​get. Aztán feltápászkodom, letépem a nadrágom egyik szárát, hogy bekössem a vérző térdem. Sötétben botladozom, falak mentén tapogatózva haladok előre, amíg végül találok egy utcára nyíló ajtót, aztán kivonszolom magam a sikátorba. Kilépek a fénybe, és ezúttal June vár rám. Nyugodt, cseppet sem fél, a kezét nyújtja, hogy segít​sen. – Gyerünk! – suttogja, és átkarolja a derekamat. Szorosan belékapaszkodom. – Benne vagyunk mind​ket​ten, igaz? Te és én. Elin​du​lunk az úton, és magunk mögött hagy​juk a kór​házi labort. De az utcán az összes embernek olyan hirtelenszőke haja van, mint Edennek, és mindnek sötétvörös vér csordogál a fürtjei közt. Az összes ajtóra, ami mellett elhaladunk, nagy, piros X-et festettek, a közepén vízszintes vonallal áthúzva. Azt jelenti, hogy itt mindenkit megfertőzött a járvány. Egy mutálódott kórokozó. Mintha már napok óta az utcát rónánk, és mintha sűrű iszapban küzdenénk magunkat előre. Anya házát keresem. Messze, a távolban a Kolóniák városainak fénye sziporkázik, egy szebb világ és egy jobb élet ígéretével csábítva. Oda fogom vinni Johnt, Anyát és Edent, hogy

végre kisza​ba​dul​junk a Köz​tár​sa​ság mar​ká​ból. Aztán odaérünk Anya házához. De mikor kinyitom az ajtót, a nappali üres. Anya nincs itt. John is elment. A katonák lelőtték, jut eszembe hirtelen. Oldalt pillantok, de June eltűnt, egyedül állok az ajtóban. Nem maradt más, csak Eden... az ágyban fekve. Ahogy közelebb érek, meghallja a lépteimet, kinyitja a sze​mét, és a kar​ját nyújtja felém. De a szeme többé már nem kék. Fekete, mert az íri​sze bevér​zett. *** Lassan, borzasztóan lassan merülök fel a sötétségből. A tarkóm úgy lüktet, mint amikor a fejfájás után szoktam magamhoz térni. Tudom, hogy álmodtam, de csak a véget nem érő rettegésre emlékszem, hogy valami rettenetes ólálkodik az ajtó túloldalán. Egy párnával van feltámasztva a fejem. Egy cső áll ki a karomból, és lóg a padlóra. Minden olyan elmosódott. Erőlködve pislogok, hogy tisztuljon a kép, de csak az ágy végét látom, és a szőnyeget a padlón, amin egy lány ül, fejét az ágy szélének támasztva. Legalábbis azt hiszem, egy lány. Egy pillanatig úgy vélem, Eden lehet, hogy a Patrióták vala​hogy kime​ne​kí​tet​ték, és ide​hoz​ták. Az alak meg​moz​dul. Most már látom, Tess az. – Hé – sut​to​gom alig hall​ha​tóan. – Mizu? Hol van June? Tess meg​ra​gadja a kezem, és fel​emel​ke​dik, a nagy igye​ke​zet​től dadogva vála​szol. – Magad​hoz tér​tél – mondja. – Végre... Hogy érzed magad? – Las​sú​nak. – Meg aka​rom érin​teni az arcát. Nem vagyok benne biz​tos, hogy nem csak álmo​dom. Tess hát​ra​pil​lant az ajtó felé, hogy meg​bi​zo​nyo​sod​jon róla, nincs ott senki. Ujját a szája elé teszi. – Ne izgulj! – mondja halkan. – Nem sokáig fogod lassúnak érezni magad. Az orvos nagyon elé​ge​dett​nek tűnt. Nem​so​kára job​ban leszel, mint valaha, és mehe​tünk a frontra, meg​ölni az Elsőt. Felzaklat, hogy Tess ilyen könnyedén, lazán beszél ölésről. Aztán a következő pillanatban azt veszem észre, hogy a lábam már nem fáj. Egy egész kicsit sem. Próbálom feltornázni magam, hogy megnézzem. Tess párnát dug a hátam mögé, így tudok ülni. A lábamra pillantok, szinte félek, hogy mit fogok látni. Tess mellém ül, és kibontja a fehér kötést, ami elfedi a sebesülésem helyét. A géz alatt sima acélkorongot látok, egy térdprotézist a régi, rossz helyén, és acéllemezt, ami félig eltakarja a combom. Tátva marad a szám. Ott, ahol a fém találkozik a hússal, a combomon és a lábam szárán, szorosan, mégis kényelmesen simul össze a két anyag, és csak egy egész kicsit duzzadt és piros a perem​nél. Könnybe lábad a sze​mem. Tess ujjai türel​met​len vára​ko​zás​sal dobol​nak a taka​ró​mon, az ajkát rágja. – Na? Milyen érzés? – Olyan, mintha... semmilyen. Egyáltalán nem fáj. – Óvatosan megtapogatom a hűvös fémet, próbálok megbarátkozni a lábamba ágyazott idegen anyaggal. – Ezt mind a doki csinálta? Mikor fogok megint járni? Tény​leg ilyen gyor​san gyó​gyul? Tess büsz​kén feszít. – Én is segítettem neki. A következő tizenkét órában nem szabad sokat mozgatnod. Hagyni kell, hogy a fertőtlenítő és hámosító kenőcs felszívódjon, és tegye a dolgát. – Tess elvigyorodik, és a mosolyától a szeme sarkában megjelennek az ismerős ráncok. – Ez egy rutinműtét a fronton megsérült katonáknál. Nem rossz, mi? Olyan lesz, mint egy rendes láb, talán még jobb is. Az orvost, akinek segítettem, mindenütt ismerik a frontkórházakban, de a munkája mellett feketén is gyógyít, ami nekünk

nagy mázli. Amíg itt volt, megmutatta azt is, hogyan tegyem helyre Kaede törött karját, hogy gyor​sab​ban gyó​gyul​jon. Kíváncsi lennék rá, mennyibe került a Patriótáknak a műtétem. Láttam már katonákat fém protézisekkel korábban is, a felkarba ágyazott kis fémdarabtól egészen odáig, hogy egy egész lábat acélra cseréltek. Biztos nem olcsó az ilyesmi, és a lábam állapotából ítélve a doki a legjobb katonai gyógykenőcsöket kente rám. Jó lenne, ha tudnám, milyen erős lesz a lábam, ha felépülök. És ha minél gyor​sab​ban lábra tud​nék állni. Hogy mielőbb meg​ta​lál​jam Edent. – Aha – mondom Tessnek. – Elképesztő. – A nyakam nyújtogatom, hogy rálássak a szoba ajtajára, ettől szédülni kezdek. Majd szétmegy a fejem, de halk hangokat hallok beszűrődni a nappaliból. – Mit csi​nál​nak a töb​biek? Tess ismét a háta mögé pil​lant, aztán vissza​for​dul hoz​zám. – Az akció első sza​ka​szát beszé​lik meg. Nekem nincs benne fel​ada​tom, így lelép​tem. Segít visszafeküdni. Aztán kényszeredett csend telepszik ránk. Még mindig nem szoktam hozzá, mennyire más​ként néz ki Tess. Ész​re​ve​szi, hogy őt bámu​lom, zavarba jön, és fél​sze​gen elmo​so​lyo​dik. – Ha ennek az egésznek vége lesz – kezdem –, szeretném, ha velem tartanál a Kolóniákhoz, rendben? – Tess arcán kivirágzik a mosoly, idegesen simítgatja a takarómat, miközben folytatom: – Ha minden a Patrióták tervei szerint alakul, és a Köztársaság összeomlik, nem akarom, hogy bajunk essen a fel​for​du​lás​ban. Eden, June, te és én. Benne vagy, tesó? Tess kitörő lel​ke​se​dése fogyat​kozni lát​szik. Habo​zik. – Nem is tudom, Day – mondja, ismét hát​ra​lesve az ajtóra. – Miért? Aggódsz a Pat​ri​ó​ták miatt, vagy ilyesmi? – Nem... nagyon ren​de​sek velem. – Akkor miért nem akarsz jönni? – kérdezem csendesen. Úgy érzem, megint elhagy az erőm, küzdök a rám telepedő köddel. – Annak idején a Lake-ben folyton arról beszéltünk, hogy együtt fogunk átszökni a Koló​ni​ákba, ha lehe​tő​sé​günk lesz rá. Apám azt mondta, hogy a Koló​niák a... – Sza​bad​ság és a lehe​tő​sé​gek földje. Tudom. – Tess a fejét rázza. – Csak​hogy... – Csak​hogy mi? Egyik kezét az enyémbe csúsztatja. Eszembe jut, milyen volt kölyökként, mikor először megláttam, abban a kukában guberálva, a Nima szektorban. Vajon ez tényleg ugyanaz a lány? A keze már nem olyan kicsi, mint volt, de még min​dig elve​szik az enyém​ben. Fel​néz rám. – Day... aggó​dom érted. Nagyot nézek. – Mi aggaszt? A műtét? Tess inge​rül​ten meg​rázza a fejét. – Dehogy. Én June miatt aggó​dom. Nagyot sóhaj​tok, várom, hogy foly​tassa, félek attól, amit mon​dani készül. Tess hang​já​ban meg​je​le​nik valami külö​nös szín, amit nem isme​rek fel. – Hát... ha June velünk jön... Tudom, mennyire ragaszkodsz hozzá, de néhány hete még köztársasági katona volt. Nem látod, hogy időnként milyen arcot vág? Mintha hiányozna neki a Köztársaság, vagy vissza akarna menni, vagy ilyesmi. Mi van, ha tönkreteszi a tervünket, vagy ellened fordul, mikor meg​pró​bá​lunk átjutni a Koló​ni​ák​hoz? A Pat​ri​ó​ták már tet​tek óvin​téz​ke​dé​se​ket... – Hagyd ezt abba! – Engem is meglep felcsattanásom hangereje és a benne rejlő indulat. Még sosem emeltem fel a hangom Tess-szel szemben, meg is bánom azonnal. De minden szavából süt a

féltékenység, szinte köpi June nevét, mintha valami csúnya szó volna. – Én megértem, hisz még csak pár hét telt el az óta. Természetes, hogy időnként elbizonytalanodik. Nem igaz? Ennek ellenére többé már nem hisz a Köztársaságban, és akkor is nagy veszélyben lennénk, ha nélküle indulnánk útnak. Nem beszélve arról, hogy June-nak olyan képességei vannak, amivel egyikünk sem rendelkezik. Az ég sze​rel​mére, hiszen ő hozott ki a Batalla-szék​ház​ból! Ő fog vigyázni ránk. Tess elhúzza a szá​ját. – Na és, mi a véleményed arról, amit a Patrióták terveznek vele? Mi van a kapcsolatával az Első​vel? – Miféle kapcsolatról beszélsz? – Bágyadtan legyintek, mintha ez engem egyáltalán nem érdekelne. – Az a terv része. Még csak nem is ismeri. Tess vál​lat von. – Hamarosan megismeri – mondja. – Elég közel kell kerülnie hozzá, hogy manipulálni tudja. – Megint lesüti a szemét. – Veled megyek, Day. Bárhová hajlandó vagyok elmenni veled. Csak azt akar​tam, hogy ne feled​kezz meg... őróla. Ha eddig erre még nem gon​dol​tál volna. – Nem lesz semmi baj – nyö​göm ki. – Higgy nekem! Aztán a feszültség elpárolog. Tess arca ellágyul, ismét olyan édes, mint ahogy emlékszem rá, és a bosszú​sá​gom is épp​oly gyor​san elszáll, ahogy jött. – Min​dig is igye​kez​tél vigyázni rám – mon​dom moso​lyogva. – Kösz, tesó! Tess elvi​gyo​ro​dik. – Valakinek muszáj vigyáznia rád. – Felgyűrt ingujjamra mutat. – És annak is örülök, hogy passzol rád az egyen​ruha. Össze​haj​to​gatva nagy​nak tűnt, de úgy lát​szik, végül még​is​csak jó lett. Hirtelen előrehajol, és egy gyors csókot nyom az arcomra. De villámgyorsan el is húzódik mellőlem. Az arca, akár a pipacs. Tess csókolt már arcon máskor is, mikor még kisebb volt, de most először valami mást érzek a viselkedésében. Töröm a fejem, hogy vajon mi lehet ez. Még nincs egy hónapja, hogy Tess kinőtt a gyerekkorból, és felnőtté vált. Zavartan köhécselni kezdek. Ez egészen új ala​pokra helyezi a kap​cso​la​tun​kat. Fel​kel, elhúzza a kezét. Az ajtó felé for​dul, nem néz rám. – Ne hara​gudj, pihen​ned kéne. Később még bené​zek. Pró​bálj még aludni! Ekkor jövök rá, hogy Tess lehetett az, aki berakta nekünk az egyenruhákat a fürdőbe. Valószínűleg látott minket csókolózni June-nal. Próbálom az agyamon ülő köd ellenére összeszedni magam, hogy mond​jak neki vala​mit, mielőtt még távo​zik, de már kilé​pett az ajtón, és eltűnt a nap​pa​li​ban.

JUNE IDŐ: 05:45 VENE​ZIA TORONY AZ ELSŐ NAPOM PAT​RI​Ó​TA​KÉNT Inkább nem vagyok bent az operációnál. Tess persze marad, hogy asszisztáljon az orvosnak. Day látványa, ahogy eszméletlenül fekszik az asztalon, az arca sápadt, mint a fal, mozdulatlanul mered a plafonra, túlságosan is emlékeztet az éjszakára, amikor Metias holtteste fölé hajoltam a kórház mögötti sikátorban. Nem szeretném, ha a Patrióták meglátnák rajtam a gyengeséget. Ezért fél​re​vo​nu​lok, egy​ma​gam​ban ücsör​gök a nap​pali egyik kana​pé​ján. A gondolkodástól is igyekszem távol tartani magam. Nem igazán akarok belegondolni Razor ter​vé​nek rám vonat​kozó részébe. A had​se​reg le fog tar​tóz​tatni. Módot talá​lok rá, hogy az Első magán​ki​hall​ga​tá​son fogad​jon, és elnye​rem a bizal​mát. Elárulom neki a színlelt merénylet tervét, mire felmentenek minden, a Köztársaság ellen elkövetett bűn​cse​lek​mény vádja alól. Aztán pedig csap​dába csa​lom, az lesz a valódi merény​let. Ez az én szerepem. Elképzelni egy dolog, de végrehajtani... A kezemet nézem. Vajon felkészültem rá, hogy vér tapadjon hozzá? Kész vagyok megölni valakit? Mit szokott Metias mondani? Keve​sen mondhatják el magukról, June, hogy elfogadható indokkal öltek. De arra is emlékszem, mit mondott Day a fürdőben. Megszabadulni a vezetőtől, nem tűnik nagy árnak azért, hogy elindítsuk a vál​to​zást. Nem gon​do​lod? A Köztársaság elvette tőlem Metiast. A Próbára gondolok, a hazugságra a szüleim haláláról. A mes​ter​sé​ges jár​vá​nyokra. Ebből a luxus​to​rony​ház​ból rálá​tok a Próba veg​asi sta​di​on​jára. A távol​ból, a felhőkarcolók mögül villognak a fényei. Kevesen ölnek elfogadható indokkal, de ha van egy​ál​ta​lán ok, ami elfo​gad​ható, akkor ez az. Nem? A kezem eny​hén remeg. Ökölbe szo​rí​tom, hogy meg​ál​lít​sam. A lakásban csend honol. Razor ismét elment (03:32-kor távozott, teljes katonai díszben), Kaede a kanapé másik végében szundikál. Ha leejtenék egy gombostűt a márványpadlóra, fülsértő zajt csapna. Egy idő után figyelmem a falon lévő kis képernyő felé fordul. Le van halkítva, de így is lehet követni a hírek szalagcímeinek szokásos ismétlődését. Árvízveszély, viharveszély. Léghajók indulása és érkezése. A Kolóniák felett aratott győzelmek a fronton mindenütt. Arra gondolok, hogy vajon ezekből mennyi a Köztársaság által hamisított győzelmi jelentés? És hogy valójában nyerésre vagy vesz​tésre állunk a hábo​rú​ban? A főcí​mek pereg​nek tovább. Még egy figyelmeztetést is közzétesznek, hogy bárkit, akit rajtakapnak, hogy vörös tincset fest a hajába, azon nyom​ban letar​tóz​tat​nak. A szalagcímeknek hirtelen vége szakad. Felkapom a fejem a következő előzetesre. Hamarosan élő​ben köz​ve​tí​tik az új Első Pol​gár leg​első nyil​vá​nos beszé​dét. Tétovázok kicsit, aztán Kaede-re pillantok. Úgy tűnik, jó mélyen alszik. Óvatosan felkelek, és halkan átóvakodom a szoba túlsó vécébe, egy ujjal könnyedén megérintem a képernyőt, hogy egy kis han​got adjak rá. Nagyon halkan szól, de elég, hogy értsem. Figyelem, ahogy Anden (helyesebben az Első Polgár)

könnyedén fellép a pódiumra. Az előtte tülekedő, a hatalom által jóváhagyott kérdéseiket szajkózó riportereknek csak bólint. Pontosan ugyanúgy néz ki, ahogy emlékszem rá, tisztára az apja, fiatalabb kiadásban, vékony keretes szemüveg, uralkodóhoz illő áll, kifogástalan öltözék, aranysujtásos, fekete, két​so​ros dísz​egyen​ruha, csil​logó gom​bok​kal. – Nagyszabású változások idejét éljük. Elszántságunk nagyobb próbatétel elé néz, mint valaha, az ellenséggel vívott háború döntő szakaszához érkezett – mondja. Úgy beszél, mintha nem most halt volna meg az apja, mintha min​dig is ő lett volna az Első Pol​gárunk. – A fronton vívott utolsó három ütközetet megnyertük, és a Kolóniák délen fekvő városai közül hármat elfoglaltunk. Győzelmünk a küszöbön áll, és hamarosan a Köztársaság keleti határa az Atlantióce​á​nig ter​jed ki. Ez a mi tör​té​nelmi kül​de​té​sünk. Így folytatja, biztosítva az embereket a katonaság elszántságáról, és további bejelentéseket helyezve kilátásba, melyekben majd tájékoztatást ad a bevezetni kívánt változásokról. Ki tudja, mi igaz ebből. Újra az arcát kezdem tanulmányozni. A hangja az apjáéra hasonlít, mégis hatással van rám az őszinte csengése. Húszéves. Még az is lehet, hogy ő maga is elhiszi, amit mond, vagy talán csak nagyon jól palástolja a kételyeit. Vajon mit érezhet az apja halálával kapcsolatban, hogy képes így összeszedni magát, és eljátszani a szerepét ezeken a sajtótájékoztatókon? Kétség sem fér hozzá, hogy a Kongresszus buzgón igyekszik majd manipulálni egy ilyen fiatalon megválasztott Elsőt, hogy az árnyékban maradva gyakorolja a hatalmat, míg őt dróton rángatott bábuként a reflektorfénybe állítják. Az alap​ján, amit Razor mon​dott, rend​sze​re​sek lehet​nek az össze​üt​kö​zé​sek. Anden ugyanolyan hatalomvágyó lehet, mint az apja, ha nem hajlandó engedelmeskedni a Sze​ná​tus​nak. Vajon miben más Anden, mint az apja? Vajon mit gondol a Köztársaság jövőjéről, milyen államot akar? És ami lénye​ge​sebb, én milyet aka​rok? Lenémítom és otthagyom a monitort. Ne foglalkozz ennyit azzal, hogy ki is ez az Anden! Nem sza​bad úgy gon​dol​nom rá, mint egy hús-vér emberre. Olyas​va​la​kire, akit meg kell ölnöm. Aztán, mikor az első hajnali fények beszűrődnek a szobába, Tess azzal a hírrel jön ki a hálóból, hogy Day magá​hoz tért és ébren van. – Az állapota kielégítő – mondja Kaede-nek. – Már fel tud ülni, néhány órán belül pedig járkálni is tud majd. – Aztán rám néz, a mosoly leher​vad az arcá​ról. – Hm. Beme​het​tek hozzá, ha akar​tok. Kaede kinyitja a fél szemét, megvonja a vállát, majd a másik oldalára fordul, hogy tovább aludjon. Tessre villantom a legbarátságosabb mosolyt, ami telik tőlem, majd nagy levegőt veszek, és elin​du​lok a háló​szoba felé. Day háta párnákkal van feltámasztva, a vastag takarót felhúzta a melléig. Kimerült lehet, de felcsillan a szeme, mikor észreveszi, hogy belépek. Megdobban a szívem. A haja ragyogó glóriaként terül szét a párnán. Néhány meghajlított gemkapocs hever az ölében (a sarokban lévő dobozokból valók, azt hiszem, már fel is kelt az ágyból). Úgy tűnik, azon szorgoskodik, hogy csináljon valamit belő​lük. Meg​könnyeb​bül​ten fel​só​haj​tok, látva, hogy nin​cse​nek fáj​dal​mai. – Szia – mon​dom neki. – Öröm​mel látom, hogy élet​ben marad​tál. – Ennek én is módfelett örülök – feleli. Egyfolytában engem néz, ahogy leülök mellé, az ágyra. – Lema​rad​tam vala​mi​ről, amíg ki vol​tam ütve? – Naná. Nem hallottad Kaede-t horkolni. Körözés alatt álló szökevényhez képest meglepően jól tud aludni. Ezen Day nevet egy kicsit. A jókedve örömmel tölt el, az utóbbi hetekben nem sűrűn láttam

ilyen​nek. A pil​lan​tá​som a takaró alatt a lábára sik​lik. – Hogy van? Félrehajtja a takarót. Ahol eddig a seb volt, most sima fémlemezek (acélból és titániumból) vannak. Az orvos a rossz térdkalácsát is kicserélte, így a lábának jó harmadán fémet látok. A frontról visszatérő katonákra emlékeztet, akiknek műkeze, – lába, – karja van, fém csillan, ahol korábban bőr volt. Az orvos nagyon érthet a háborús sérülésekhez. Minden bizonnyal Razor hivatali kapcsolatainak segítségével sikerült olyan drága szerhez hozzájutnia, mint a sebgyógyító gél, amit bizo​nyára hasz​nált Day lábán. Kinyúj​tom felé, s ő meg​fogja a kezem. – Milyen érzés? Hitet​len​kedve rázza a fejét. – Nem érzek semmit. Nem nyom, és nem is fáj. – Gonoszkodó mosolyt villant rám. – Majd most megmutatom neked, szivi, hogy kell iga​zán gyorsan felmászni egy ház falán. Mikor már a rossz tér​dem sem fog vissza. Mit szólsz? Szép kis szü​li​napi aján​dék, nem? – Születésnapod van? Nem is tudtam. Boldog szülinapot! – mondom mosolyogva. Pillantásom az ölé​ben heverő gem​kap​csokra esik. – Mit csi​nálsz? Mi az? – Ez? – Day felemel valamit, amin épp dolgozik. Úgy néz ki, mint egy fémkarika. – Csak elütöm vele az időt. – A fény felé emeli, aztán meg​fogja a kezem. A tenye​rembe teszi. – Aján​dék, neked. Közelebbről is szemügyre veszem. Négy kihajtogatott gemkapocsból készült, gondosan egybefonta őket, egyetlen szállá, majd a két véget összenyomta, hogy gyűrűt formázzon. Egyszerű, de ötletes. Sőt, művészi. Sugárzik a szeretet, a figyelmesség a fémszálakból, a kis hajtásokról, ahol Day ujjai addig nyomkodták a fémet, amíg a megfelelő formára hajlott. Ezt ő csinálta, nekem! Felhúzom az ujjamra, könnyedén rácsúszik. Káprázatos! Egészen zavarba jövök tőle, kukán hallgatok. Nem emlékszem, mikor csi​nált nekem bárki is vala​mit a saját kezé​vel. Day csa​ló​dott​nak tűnik a reak​ci​óm​tól, de ezt igyek​szik vidám neve​tés​sel álcázni. – Tudom, nektek, gazdag népeknek mindenféle puccos szokásaitok vannak, de a szegény szek​to​rok​ban annak adunk ilyet, aki tet​szik nekünk, így megy az eljegy​zés is. – Az eljegyzés? – A szívem majd kiugrik a helyéről. Nem bírom megállni mosolygás nélkül. – Gem​ka​poccsal? Jaj, ne! Csupán őszinte kíváncsiságot éreztem, eszembe se jutott, hogy mennyire szarkasztikusan hang​zik mindez, amíg a sza​vak el nem hagy​ták a szá​mat. Day eny​hén elpi​rul. Én meg dühös vagyok magamra, ezt jól elszúr​tam. – Valami saját készítésű dologgal – javít ki, rövid hallgatás után. Lesüti a szemét, láthatóan szégyelli magát. Miattam. Szörnyen érzem magam, hogy ezt tettem vele. – Sajnálom, tényleg hülyén néz ki. – mondja hal​kan. – Bár​csak tud​nék valami szeb​bet készí​teni neked! – Nem, nem – vágok közbe, próbálva helyrehozni, amit elrontottam. – Nagyon is tetszik. – Végigsimítok a kis gyűrűn, hosszasan bámulom, hogy ne kelljen Day szemébe néznem. Talán azt gondolja, hogy ez nekem nem elég jó? Mondj valamit, June! Akármit! A szavak csak úgy kibuknak belő​lem: – Galvanizált, rozsdamentes acéldrót. Tudod, ez nem is rossz anyag. Keményebb, mint az ötvö​ze​tek, mégis haj​lít​ható, és nem rozs​dá​so​dik. Ez... Abba​ha​gyom, ahogy ész​re​ve​szem Day meg​sem​mi​sült, üres tekin​te​tét. – Tetszik nekem – mondom újra. Szép volt, June! Ha bántani akarod, miért nem húzol be neki egyet? Még jobban elkeseredek, mikor eszembe jut, hogy már ezt is megtettem, arcon vágtam a

pisz​to​lyom​mal. Milyen roman​ti​kus! – Ennek örü​lök – mondja, és zsebre vágja a többi kiegyen​ge​tett gem​kap​csot. Hosszasan hallgatunk. Nem tudom, mit várt, mit kellett volna mondanom, de az valószínűleg nem az iratkapcsok fizikai jellemzőinek felsorolása volt. A magam számára is váratlanul, közelebb húzódom hozzá, és a mellére hajtom a fejem. Levegő után kap, mintha megleptem volna, de aztán gyengéden átölel. Ez már sokkal jobb! Lehunyom a szemem. Egyik kezével a hajamba túr, lúdbőrzik tőle a karom. Szabadjára engedem a fantáziám, elképzelem, amint az ujjával végigsimít az államon, felém hajol, a szája a szám​hoz köze​lít... Ekkor Day a fülem​hez hajol. – Mit gon​dolsz a terv​ről? – kérdi súgva. Megvonom a vállam, és igyekszem nem mutatni a csalódottságom. Ostobaság tőlem, hogy ilyenkor is csó​ko​ló​zás​ról fan​tá​zi​á​lok. – Elmond​ták, hogy mit kell majd ten​ned? – Nem. De biztos vagyok benne, hogy valamelyik országos adásban nyilvánosságra akarják hozni, hogy nem haltam meg. Gondolom, az lesz a dolgom, hogy zűrt kavarjak, nem? Felkorbácsoljam az indulatokat... – Day keserűen felnevet, nem úgy tűnik, mintha jól szórakozna. – Bármit, ami segít Edent vissza​kapni. – Való​szí​nű​leg – mon​dom. Fel​jebb húz, hogy a sze​membe tud​jon nézni. – Nem tudom, engedik-e majd, hogy kapcsolatba lépjünk egymással – mondja. A hangja annyira halk, hogy éppen csak meg​hal​lom. – A terv jónak hang​zik, de ha valami balul üt ki... – Rajtam fogják tartani a szemüket, abban biztos vagyok – vágok közbe. – Razor köztársasági katonatiszt. Megtalálja a módját, hogy kihozzon, ha a helyzet kezd eldurvulni. Ami a kommunikációt illeti... – Az ajka​mat rágva töröm a fejem. – Vala​mit ki fogok találni. Day meg​fogja az állam, köze​lebb húz, amíg össze nem ér az orrunk. – Ha bármi baj történik, ha meggondoltad magad, ha segítségre van szükséged, jelezni fogsz nekem, meg​ér​tet​ted? A sza​va​i​tól kiráz a hideg. – Oké – sut​to​gom. Day bólint, majd elhú​zó​dik, hát​ra​dől a pár​nára. Kifú​jom a leve​gőt. – Készen állsz? – kérdezi. Meggyőződésem, hogy a kérdése ennél jóval konkrétabb, de nem mondja ki. Készen állsz rá, hogy meg​öld az Elsőt? Kivá​gok egy vigyort. – Bár​hol és bár​mi​kor. Sokáig így maradunk, amíg az ablakon beszűrődő halvány fény ragyogóvá erősödik, és városszerte felharsannak a reggeli fogadalom hangjai. Végül a bejárati ajtót hallom nyílni és csukódni, aztán Razor hang​ját. Lép​tek köze​led​nek, majd Razor dugja be a fejét, épp ami​kor felü​lök. – Hogy van a lábad? – kérdezi Daytől. Az arca nyugodt, mint mindig, a tekintete kifejezéstelen a szem​üveg mögött. Day bólint. – Jól. – Nagyszerű! – Razor mosolya megnyerő. – Remélem, elég időt tudtak együtt tölteni, Iparis kis​asszony. Egy órán belül elin​du​lunk.

– Azt hit​tem, az orvos azt mondta, hogy pihen​tes​sem még néhány... – kezdi Day. – Sajnálom – feleli Razor, már távozás közben. – El kell érnünk egy léghajót. Csak ne erőltesd meg a lábad!

DAY A pat​ri​ó​ták indu​lás előtt még elvál​toz​tat​ják a kül​ső​met. Kaede vállig érőre vágja a hajam, aztán halványszőke tincseimet sötét barnásvörösre festi. Vala​mi​lyen spray-t hasz​nál hozzá, olyat, amit egy spe​ci​á​lis oldó​szer​rel le lehet mosni. Razor​től kapok egy pár kontaktlencsét, ami teljesen eltünteti a szemem kék színét. Szinte észre sem lehet venni, hogy nem valódi. Én azért még látom az íriszemen az apró, sötétlila pettyeket. Nagy luxus egy ilyen lencse. Gazdag csókák használnak ilyet, hogy megváltoztassák a szemük színét, divat​ból. Ha annak idején tudtam volna szerezni, az utcán jól jött volna egy ilyen. Kaede elhelyez még egy mesterséges forradást az arcomon, aztán befejezi az álcázásomat egy elsőéves légierős egyenruhával, az egész tiszta fekete, a nad​rág szá​rán piros csík​kal. A végén kapok tőle egy apró, testszínű fülhallgatót és egy mikrofont. Előbbi a fülembe kerül, észre se lehet venni, a másik meg a számba. Razor is kiöltözik, a szokásos köztársasági tiszti egyenruhába. Kaede makulátlan repülős felszerelésben feszít. Fekete overall, mindkét kabátujján ezüst szárnyat formázó jelvénnyel, a kezén az öltözékéhez illő fehér Kondor kesztyű és pilótaszemüveg. Nem véletlenül lett pilóta a Patriótáknál, Razor szerint szebben végrehajtott felezett S manővert nem látott még senkitől. Kaede-nek nem lesz gond, hogy eljátssza a köz​tár​sa​sági vadász​pi​ló​tát. Tess már elment, fél órája elvitte magával egy katona, akiről Razor csak annyit mondott, hogy szintén Patrióta. Tess túl fiatal, hogy bármiféle katonának lehessen álcázni, ezért egyszerű barna ingben és nadrágban, a léghajó több száz kazánját üzemeltető munkások öltözékében juttatják fel a Dynasty fedél​ze​tére. Aztán itt van June. A kanapéról figyeli némán az átváltozásomat. Alig szólalt meg a betegágyamban megejtett, utolsó beszélgetésünk óta. Míg mi, többiek, elég sokat dolgozunk az álcánkon, June ugyanúgy néz ki. Nincs rajta smink, a pillantása komor és átható, a haja változatlanul lófarokba fogva. Egy egyszerű kadétuniformis van rajta, amit Razortől kaptunk az este. Tulajdonképpen June ugyanúgy néz ki, mint a katonaigazolványán lévő fénykép. Ő az egyetlen, akinek nincs mikrofonja és fülhallgatója nyil​ván​való okok​ból. Pró​bá​lom elkapni a pil​lan​tá​sát, miköz​ben Kaede az álcá​mat töké​le​te​síti. Kevesebb mint egy óra múlva lent vagyunk a sugárúton, Razor szolgálati dzsipjében. Elhagyjuk az első piramisokat: az Alexandria dokkot, a Luxort, a Kairót, a Szfinxet. Mindet valami ősi, Köztársaság előtti civilizációról nevezték el, vagy legalábbis ezt tanították nekünk, akkoriban, mikor még a Köztársaság hagyta, hogy iskolába járjak. Nappali fényben másnak látszanak, a vakító irányfényeket lekapcsolták, az élek sincsenek kivilágítva, hatalmas fekete sírkövekként tornyosulnak a sivatag közepén. Katonák járkálnak ki és be a kapukon. Örülök, hogy ilyen nagy a nyüzsgés, könnyebb így beolvadni a tömegbe. Újra végigpillantok az egyenruháinkon. Mind tiszta, frissen vasalt, és igazi. Képtelen vagyok hozzászokni, pedig June-nal gyakorlatilag hetek óta katonaként utazunk. A gallér dörzsöli a nyakamat, és a ruha ujját túl szűknek érzem. Nem tudom, June hogyan volt képes egyfolytában ilyet viselni. Legalább tetszik neki, ahogy kinézek benne? A vállam kicsit szé​le​sebb​nek tűnik benne. – Ne piszkáld az egyenruhád! – súgja June, mikor látja, hogy a zubbonyom szegélyével babrálok. – Tönk​re​te​szed a vasa​lást. Ez a leg​hosszabb mon​dat, amit az utóbbi egy órá​ban hal​lot​tam tőle.

– Te is ugyan​ilyen ide​ges vagy – fele​lem. June tétovázik, aztán ismét elfordul tőlem. Az állkapcsa megfeszül, mintha épp visszanyelne valami epés meg​jegy​zést. – Csak segí​teni pró​bá​lok – morogja. A kezé​ért nyú​lok, hogy meg​szo​rít​sam. Érzem, hogy vissza​szo​rít. Végül megérkezünk a Fáraóhoz, a leszállóhelyre, ahol a Dynasty horgonyoz. Razor kitessékel, aztán vigyázzba állít minket. Csak June lóg ki a sorból, Razor mellett ácsorog, az utca túloldala felé for​dulva. Lopva figye​lem. Egy pillanat múlva újabb katona bukkan fel a tömegből, biccent Razornek, aztán June-nak, aki kihúzza magát, és felzárkózik a katona mögé, majd a szemem elől együtt tűnnek el az utca for​ga​ta​gá​ban. Nagyot sóhaj​tok, máris hiány​zik. Legközelebb akkor látom újra, amikor ennek az egésznek vége lesz. Ha nem történik semmi baj. Ne is gon​dolj ilyet! Min​den rend​ben lesz. Befelé vesszük az irányt, a Fáraóból ki-be áramló katonák következő hullámával. A főbejáraton túl hatalmas belső tér fogad, a mennyezet ferdén tart felfelé, egészen a piramis tetejéig és a Dynasty aljáig, ahol rámpák és függőhidak labirintusán keresztül behajózni igyekvő parányi alakokat látok. Legénységi szállások ajtói sorakoznak minden szinten, a piramis oldalain. Mindegyik falon fényújság, véget nem érőn sorjázik az indulási és érkezési idők áradata. Ferdén elhelyezett liftek halad​nak a pira​mis mind a négy éle men​tén. Razor itt hagy minket. Az egyik másodpercben még előttünk lépdel, a következőben váratlanul elkanyarodik, és elmerül az egyenruhák tengerében. Kaede habozás nélkül megy tovább, de kissé lelassít, így egymás mellé kerülünk. Épp csak hogy mozog az ajka, de a hangja kristálytisztán hal​lat​szik a fül​hall​ga​tóm​ban. – Razor a többi tiszttel együtt fog felszállni a Dynasty re, mi viszont nem mehetünk a katonákkal, mert ahhoz iga​zol​ványra lenne szük​sé​günk, így nem marad más, kény​te​le​nek leszünk fel​szökni. Felnézek a léghajó fenekére, szemem végigpásztáz a felületén sorakozó kiugrókon és mélyedéseken. Eszembe jut, amikor behatoltam egy kikötött léghajóra, és elloptam két zsák kitűnő minőségű konzervet. Meg amikor a gépházat elárasztva elsüllyesztettem a Los Angeles-i tóban egy kisebb méretű lég​ha​jót. Mind​két eset​ben könnyű volt ész​re​vét​le​nül bejutni a hajó​testbe. – A sze​mét​le​do​bók – mor​mo​lom a mik​ro​fonba. Kaede egyet​ér​tően vigyo​rog rám. – Máris úgy beszélsz, mint​egy igazi sza​bo​tőr. Keresztülvágunk a tömegen, míg a piramis egyik sarkában, a lifteknél találjuk magunkat. Itt elvegyülünk a liftajtó előtt gyülekező egyik kisebb csoportban. Kaede kikapcsolja a mikrofonját, hogy elcsevegjen velem, vigyázok, hogy ne létesítsek szemkontaktust a többi katonával. Sokan közülük fiatalabbak, mint gondoltam, még velem egykorúak is akadnak, némelyiken maradandó sérüléseket látok: annak műlába van, mint nekem, ott egy fül hiányzik, az a kéz csúnyán megégett. Ismét felnézek a Dynastyre, ezúttal elég ideig, hogy észrevegyem a hajótörzs oldalán végighúzódó szemétledobó nyí​lá​so​kat. Ha fel aka​runk sur​ranni erre a hajóra, für​gé​nek kell len​nünk. A lift nemsokára megérkezik. Megtesszük a szédítő utat, felfelé a piramis éle mentén, aztán a csúcsnál megvárjuk, amíg mindenki kiszáll. Mi hagyjuk el utoljára a liftet. Ahogy a többiek elszállingóznak a tetőcsarnok egyik széle felé, amerre a léghajóra vezető feljárók vannak, Kaede felém for​dul.

– A másik lesz a miénk – int a fejével a csarnok végében lévő keskeny lépcső felé, amely felfelé vezet a piramis belső mennyezetéhez. Feltűnés nélkül szemügyre veszem. Igaza van. A lépcsősor vége eltűnik a mennyezetben (valószínűleg felvisz a tetőre), amely mennyezet teljes egészében fém állványzatból és egymást összevissza keresztező tartógerendák labirintusából áll. A kikötött léghajó árnyéka a mennyezeten keresztül ide vetődik, így ez a rész teljesen sötétségbe borul. Ha a lépcsősor közepéről képesek leszünk átugrani, és felmászni a fémgerendák sűrűjébe, akkor az árnyékban észrevétlenül eljuthatunk a léghajóhoz, és felkapaszkodhatunk a hajótörzs sötét oldalára. A szellőzőkürtők közelében ráadásul jó nagy zaj van. Ez a beszállók zajongása és nyüzsgése közepette elfed majd min​den zajt, amit eset​leg csa​punk. Remélem, az új lábam megtart majd. Próbaképp toppantok kettőt. Nem fáj, de enyhe nyomást érzek, ahol a hús találkozik a fémmel, mintha még nem forrt volna tökéletesen össze. Ennek ellenére nem bírom ki vigyor​gás nél​kül. – Jó kis buli lesz, mi? – mondom. Szinte ismét elememben érzem magam, legalábbis egy pillanatra mintha újra a leg​jobb for​mám​ban len​nék. Elindulunk felfelé az árnyékban megbúvó lépcsőkön, aztán mindketten felugrunk, és megkapaszkodunk az állványzaton. Először Kaede. Kissé akadályozza a bepólyált karja, de némi himbálózás után sikerül jó fogást találnia. Utána én jövök. Könnyedén fellendülök a gerendák közé, és beol​va​dok az árnyékba. A lábam eddig reme​kül műkö​dik. Kaede elé​ge​det​ten figyel. – Piszok jól érzem magam – súgom neki. – Azt látom. Hang nélkül haladunk. A medálom néhányszor kicsúszik az ingből, vissza kell igazgatnom. Néha lenézek, vagy a léghajó felé. A leszállóhely szintje tömve van kadétokkal, és most, hogy a Dynasty előző legénysége elhagyta a hajót, a váltás hosszú sorokban áll a fedélzetre vezető rámpák előtt. Figyelem, ahogy mindenki gyors vizsgálaton esik át. Ellenőrzik az igazolványukat, és átvilágítják a tes​tü​ket. Messze alat​tunk még több kadét gyü​le​ke​zik a lift​aj​tók​nál. Hir​te​len meg​tor​pa​nok. – Mi a baj? – kap utá​nam Kaede. Felemelem egy ujjam. Lefelé bámulok, tekintetem egy ismerős alakra tapad, aki igyekszik átvágni a töme​gen. Tho​mas. A fickó idáig követett minket egész Los Angelestől. Megáll és kérdezősködik, úgy tűnik, véletlenszerűen kiválasztott katonáktól. Egy kutya van vele, tiszta fehér, ebből a magasságból szinte világít. Megdörzsölöm a szemem, hogy biztos legyek, nem csak káprázik. De nem tűnik el. Tovább nyomakodik előre a tömegben, egyik kezét a derekán lógó pisztolyon nyugtatja, a másikkal a hatalmas juhászkutya pórázát fogja. Egy kis csapat katona követi. Egy pillanatra elhomályosodik minden, nem látok mást, csak Thomast, amint felemeli a pisztolyát, és Anyára céloz vele, Thomast, ahogy péppé ver a Batalla-szék​ház egyik kihall​ga​tó​szo​bá​já​ban. Vörös köd borítja el az agya​mat. Kaede ész​re​ve​szi, mi köti le a figyel​mem, ő is a beszál​ló​szin​tet bámulja. A hangja térít magam​hoz. – June miatt van itt – súgja oda. – Gye​rünk tovább! Meg​in​du​lok fel​felé, foly​ta​tom a mászást, bár egész tes​tem​ben resz​ke​tek. – June miatt? – suttogok én is. Érzem, hogy elönti a düh az agyamat. – Annyi ember közül pont őt vezet​té​tek June nyo​mára? – Ennek is meg​volt az oka.

– És vajon mi volt az? Kaede türel​met​le​nül fel​só​hajt. – Tho​mas nem fogja bán​tani. Nyugi, nyugi, nyugi. Kényszerítem magam, hogy továbbinduljak. Nincs más választásom, mint megbízni Kaede-ben. Előre nézz! Menj tovább! Össze kell szedjem magam, hogy csillapítsam a kezem remegését, hogy félretegyem a gyűlöletem. A gondolat, hogy June Thomas kezébe kerül, túl van az elvi​sel​he​tő​ség hatá​rán. Ha ezen jár az eszem, kép​te​len leszek másra kon​cent​rálni. Hig​gadj. Le. Alat​tunk Tho​mas osz​taga tovább​ha​lad előre a tömeg​ben. Egyre köze​led​nek a lif​tek​hez. Mi pedig elérjük a hajótörzset. Jól látni a feljáróknál a bejutásra várakozó katonák sorait. Ekkor meghallom a fehér juhászkutya ugatását. Thomas és az emberei már az egyik lift előtt csoportosulnak. Ugyanannál, amelyikkel mi is feljöttünk. A kutyát nem lehet elhallgattatni, megállás nélkül ugat. Az orra a lift​aj​tót célozza, vadul csó​válja a far​kát. Nézz előre! Menj tovább! Mégis lepillantok a földszintre. Thomas egyik ujját a fülére szorítja. Feltehetően fülhallgatója van. Így áll, nagyjából egy percig, mintha nehezére esne felfogni, amit hall. Aztán hirtelen odakiált az embe​re​i​nek, ott​hagy​ják a lif​te​ket, és elin​dul​nak, vissza​felé a tömegbe. Biz​to​san meg​ta​lál​ták June-t. Megtesszük az utat, végig a piramis mennyezeti szerkezetének árnyékában, végül a hajótest sötétbe burkolózó oldalához érünk. Jó háromnégy méterre lehet tőlünk, csak egyetlen fémlétra vezet felfelé a hajó oldalán, fel, egészen a hajótest legtetejére. Kaede áthelyezi a testsúlyát a gerendán, aztán felém for​dul. – Te ugrasz elő​ször – mondja. – Te jobb vagy. Ideje indulni. Kaede félrehúzódik, így a jó szögben szabad az út a hajóhoz. Megvetem a lábam, kitámasztom magam, remélem, hogy az új lábam bírni fogja, aztán tiszta erőből elrugaszkodom. Tompa puffanással a létrafokokhoz vágódok, és a fogamat csikorgatom, nehogy felordítsak. Fájdalom hasít a gyógyulófélben lévő lábamba, a térdem felett, és alatta is. Pár másodpercet kivárok, hagyom, hogy a sajgás alábbhagyjon, aztán elkezdek felfelé mászni. Erről az oldalról már nem látom az őrséget, ami azt jelenti – remélhetőleg –, hogy ők sem látnak minket. Vagy ami még jobb, talán odébb is áll​tak. Hal​lom, hogy mögöt​tem Kaede is ugrik, és vala​mi​vel alat​tam szin​tén a lét​rá​nak csa​pó​dik. Végre elérjük a szemétledobó nyílását. Ellököm magam a létrától, kezemmel megmarkolom a ledobónyílás peremét, és a karom segítségével belódítom magam a sötétségbe. Újabb fájdalmas zökkenés, de a lábamban új energia feszül, erősnek érzem, hosszú idő után először. Leporolom a tenyerem, és kiegyenesedek. Az első dolog, ami feltűnik a ledobó belsejében, az a hűvös levegő. Le kell hűt​sék a hajó​bel​sőt az indu​lás​hoz. Pár pil​la​nat múlva Kaede is meg​ér​ke​zik. Szi​szeg, és a sérült kar​ját dör​zsöl​geti, majd mellbe taszít. – Ne állj meg így többet mászás közben – förmed rám. – Maradj mozgásban! Nem engedhetjük meg magunk​nak, hogy rög​tö​nözni kezdj. – Akkor ne adj rá okot, hogy rögtönözzek – vágok vissza. – Miért nem mondtatok, hogy Thomast küld​ték June után? – Tudom, hogy mi az ábra ezzel a századossal – feleli Kaede. Maga elé bámul a sötétségbe, majd int, hogy induljunk el felfelé a ledobóban. – Razor úgy vélte, nem tenne jót neked, ha előre aggódnál miatta. Készen állnék vitatkozni, de Kaede figyelmeztető pillantást vet rám. Erőt veszek magamon, és

elfojtom a dühömet. Emlékeztetem magam, hogy miért is vagyok itt. Eden miatt. Ha Razor szerint June nagyobb biztonságban van Thomas őrizete alatt, ám legyen! De mit csinálnak June-nal, ha a kezeik közé kerül? Mi lesz, ha valami rosszul sül el, és a Kongresszus vagy a bíróság nem Razor tervei sze​rint cse​lek​szik? Hogy lehet benne ennyire biz​tos, hogy min​den simán fog menni? Kaede-del addig megyünk felfelé a ledobóban, amíg elérjük a Dynasty alsó szintjeit. A felszállásig egy lépcsőház mögött, a hátsó hajtóművek egyik kihalt gépházába rejtőzünk. Egyszer csak életre kelnek a gőzdugattyúk, és lökést érzünk a lábunkban, amint az emelkedő hajó elszakad a leszál​ló​hely​től. Hallom, amint az óriási rögzítőkábelek lesiklanak a hajó oldaláról, és felharsan a földi kiszolgáló sze​mély​zet éljen​zése, ami​vel az újabb sike​res fel​szál​lást köszön​tik. Miután elte​lik egy fél óra, és csil​la​pul a dühöm is, elő​jö​vünk a lép​cső​ház​ból. – Erre menjünk! – súgja Kaede, ahogy egy kisebb helyiségbe érünk, amiből kétfelé lehet továbbmenni, az egyik irányban a hajtóművek vannak, a másik egyenesen felvisz az utastér alsó szint​jére. – Néha vil​lám​el​len​őr​zést tar​ta​nak az alsó fedél​zet bejá​ra​ta​i​nál. A gép​ház nyu​gi​sabb hely. – Elhall​gat, ujját a fülére szo​rítja, hom​lo​kát rán​colva pró​bál figyelni vala​mire. – Mi az? – Mintha Razor lenne az – feleli. Kicsit érzékeny a lábam, ahogy továbbindulunk, azon veszem észre magam, hogy egész enyhén bicegek. Újabb lépcsőházban vagyunk, ami a gépházakhoz vezet, útközben összefutunk néhány katonával, végül elérjük a 6-os számmal jelzett szintet, ahol véget ér a lépcső. Körbejárjuk a termet, aztán meg​ál​lunk egy kes​keny ajtó előtt. Az áll rajta: A, B, C, D GÉP​HÁ​ZAK. Az ajtó túloldalán magányos katona áll őrt. Felpillant, meglát minket, ellöki magát a faltól, aminek eddig támasz​ko​dott. – Hát ti meg mit keres​tek itt? – kérdi. Hanya​gul tisz​tel​günk egy​más​nak. – Beszél​nünk kell vala​ki​vel – hazudja Kaede. – Vala​ki​vel a gép​ház​ból. – Igen? És kivel? – Hitetlenkedve néz végig Kaede-en. – Te pilóta vagy, nem igaz? Fent kéne len​ned a felső fedél​ze​ten. Szem​lét tar​ta​nak. Kaede kész tiltakozni, de közbeszólok, és olyan arcot vágok, mint aki kínos zavarban van. Az egyet​len dol​got mon​dom, ami​ről azt gon​do​lom, hogy az őr nem fog benne kétel​kedni. – Oké, haver, katonák vagyunk egymás közt – súgom neki, lapos pillantást vetve Kaede-re. – Mi csak... szóval kerestünk egy csendes helyet... tudod. Gondoltuk, a gépház jó lesz. – Cinkosan rákacsintok. – Hetek óta próbálok bejutni a csaj bugyijába. De közbejött egy térdműtét. – Elhallgatok, és komi​ku​san eltúl​zott sán​ti​ká​lást imi​tá​lok. Az őr elvigyorodik, aztán felröhög, úgy tűnik, tetszik neki, hogy részese lehet valami sikamlós kaland​nak. – Hát, meg​ér​tem – mondja, meg​értő pil​lan​tást vetve a lábamra. – Helyes a kicsike. Együtt neve​tek vele, míg Kaede a sze​re​pé​nek meg​fe​le​lően a sze​meit for​gatja. – Ahogy mondod – mondja Kaede az őrnek, miközben az kinyitja nekünk az ajtót –, lekésem a szem​lét. Gyor​sak leszünk, pár perc, és húzunk vissza a felső fedél​zetre. – Hát, sok sikert, sze​gény ördö​gök – mondja, ahogy been​ged min​ket. Lus​tán tisz​tel​günk egy​más​nak. – Pedig volt egy jó kis mesém, amit előadhattam volna neki – súgja Kaede menet közben. – Azért a tiéd sem volt rossz. Egyedül találtad ki az egészet? – Gúnyosan végigmér a fejem búbjától a cipőm

tal​páig. – Kár, hogy ilyen ronda fic​kót sóz​tak a nya​kamba. Véde​ke​zést tet​tetve fel​eme​lem mind​két kezem. – Kár, hogy egy ilyen hazudós csajt sóztak a nyakamba. Halvány, vörös fénnyel megvilágított, hengeres folyosón haladunk. Még itt lenn is falba süllyesztett képernyőkön fut a hírfolyam és a léghajók adatai. A lista fut rajta, hogy a Köztársaság bevetésen tartózkodó léghajói hová tartanak, és mi a menetrendjük. Úgy tűnik, pillanatnyilag tizenkettő van úton. Ahogy odaérünk a képernyőhöz, a sze​mem a Dynasty sorára sik​lik. RS DYNASTY indu​lás: 01.13. óce​áni zóna​idő sze​rint 08:51 fáraó dokk, las vegas, nevada érke​z és: 01.13. határ​menti zóna​idő sze​rint 17:04 black​well dokk, lamar, Colo​rado Lamar. Északnak tartunk egy frontközeli városba. Egy lépéssel közelebb Edenhez, emlékeztetem rá magam. June-nak nem lesz semmi baja. Az akci​ó​nak hama​ro​san vége. Az első helyiség, ahová belépünk, óriási. Több sornyi hatalmas kazán sziszegő szelepekkel, mindegyiket tucatnyi munkás üzemelteti. Van, aki a hőmérsékletet ellenőrzi, míg a többiek fabrikettnek tűnő valamit rakodnak a tűztérbe. Mindenkin olyan ruha van, mint amit Tess viselt, mielőtt otthagyott minket a Veneziában. Végigsietünk az egyik kazánsor mellett, aztán belépünk a követ​kező ajtón. Egy újabb lép​cső​ház. Aztán már ott is vagyunk a Dynasty alsó fedél​ze​tén. A léghajó óriási. Természetesen jártam már korábban is léghajón. Mikor tizenhárom voltam, fellógtam a Pacifica hangárfedélzetére, és három F-170-es vadászgépből kiloptam az üzemanyagot, hogy jó áron eladjam a feketepiacon. De ekkora léghajóban eddig még sosem jártam. Kaede az ajtón át a lépcsőházba vezet, egy fém függőhídra, ahonnan kitűnő rálátás nyílik a fölöttünk lévő összes szintre. Mindenütt katonák nyüzsögnek. Velük együtt haladunk mi is, vigyázva, hogy az arcunkon ne látszódjék semmi. Itt az alsóbb szinteken néhány alakulat gyakorlatozik. A folyosókon ajtók sorakoznak, minden negyedik ajtó után egy képernyőn futnak a hírek. Mindegyik képernyő fölött az új Első port​réja lóg. Gyor​san lecse​rél​ték őket, nem igaz? A negyedik fedélzeten sorakozó fél tucat iroda egyike Razoré. A Köztársaság ezüst címere díszíti az ajtaját. Kaede kettőt koppant. Ahogy meghallja Razor felszólítását, hogy lépjünk be, beljebb tessékel, és gondosan becsukja maga mögött az ajtót, és vigyázzba vágja magát. Követem a példáját. A bakancsunk hangosan koppan a kemény padlón. A szobában enyhe jázminillatot érzek, és ahogy végigpillantok a gazdag díszítésen, a gömbölyű lámpaburákon és az Elsőnek a falon lógó portréján, feltűnik, hogy milyen hűvös van itt. Razor, kezét hátratéve, az íróasztalnál áll, felettébb elegánsan a parancs​noki dísz​egyen​ru​há​ban, és egy hasonló öltö​zé​ket viselő nővel beszél​get. Eltart pár másod​per​cig, mire rájö​vök, hogy a nő Jameson ezre​des. Kaede-del mindketten dermedten állunk. Azután, hogy már láttam Thomast, logikus feltételezés volt, hogy Jameson ezredes is itt van valahol Vegasban, mondjuk, a dokkpiramisoknál ellenőrzi, hogy haladnak az emberei a kutatással. De az álmomban se jutott volna az eszembe, hogy a hajón lehet. Minek megy vajon a frontra? Razor ránk néz, és bólint. Kaede-del mind​ket​ten tisz​tel​günk. – Pihenj! – mondja, aztán visszafordul Jameson ezredes felé. Érzem, hogy mellettem Kaede milyen feszült. Az utcai ösztönöm bajt jelez. Ha Kaede ideges, az azt jelenti, hogy a Patrióták nem

számítottak rá, hogy Jameson ezredes itt lesz. Pillantásom az ajtókilincsre téved. Elképzelem, amint megpördülök, feltépem az ajtót, átvetem magam az erkélykorláton, és az alattunk lévő fedélzetre ugrok. A hajó tervrajza, mint egy háromdimenziós ábra, jelenik meg a fejemben. Készen kell állnom a szö​késre, ha a nő fel találna ismerni. Szük​sé​gem van egy mene​kü​lési útvo​nalra. – Figyelmeztettek, hogy tartsam nyitva a szemem – mondja Jameson ezredes Razornek. Aki teljesen higgadtnak látszik. A válla laza, a mosolya természetes. – Magának is ezt tanácsolom, DeSoto. Ha bármi szo​kat​lant ész​lel, keres​sen fel! A nap bár​mely órá​já​ban jöhet. – Természetesen. – Razor tisztelettudóan biccent Jameson ezredes felé, annak ellenére, hogy az egyen​ru​há​ján lévő jel​zés alap​ján ő a rang​idős. – Min​den jót Önnek! És Los Ange​les​nek. Tisztelegnek egymásnak. Aztán Jameson ezredes megindul az ajtó felé. Igyekszem mozdulatlan maradni, bár min​den ideg​szá​lam pat​ta​ná​sig feszül, és azt sikoltja, hogy fus​sak. Az ezredes mellém ér, én pedig nyugodtan állok, amíg tetőtől talpig végigmér. A szemem sarkából látom határozott állát és keskeny ajkának vöröslő vonalát. És mindezek mögött a jéghideg űrt. Az érzelmek teljes hiányát, ami egyszerre tölt el félelemmel és gyűlölettel. Aztán észreveszem, hogy a keze még mindig be van kötve. Még mindig nem gyógyult be, mikor a Batalla-székházbeli fogságom ide​jén szinte a cson​tig harap​tam bele. Felismert, tudja, ki vagyok, jár az agyamban. Egy izzadságcsepp gördül végig a hátamon. Rájött! Egyetlen pillantás elég neki, átlát az álcámon, hiába a rövidre vágott, festett haj, a műforradás és a barna kontaktlencse Mindjárt riadót fúj. A bakancsom talpa futásra készen a földnek feszül. A műtött lábam lük​tet. Aztán egy pillanattal később Jameson ezredes pillantása átsiklik felettem, és a nő az ajtóhoz lép. Vissza​tán​to​ro​dom a sza​ka​dék szé​lé​ről. – Gyűrött az egyenruhája, katona – szól hátra a válla felett, a hangjában undorral. – DeSoto ezredes helyé​ben én ala​po​san meg​fe​nyí​te​ném. Azzal kilép az ajtón, és eltű​nik. Kaede bezárja utána az ajtót. Leen​gedi a vál​lát, és nagyot fúj. – Ez szép volt – mondja Razor​nek, ahogy lehup​pan az iro​dai kana​péra. Gúny csö​pög a hang​já​ból. Razor int, hogy üljek le én is. – Köszönettel tartozunk neked, Kaede – mondja –, ifjú barátunk első osztályú álcájáért. – Kaede felderül a dicséretre. – Elnézést kérek a váratlan meglepetés miatt. Jameson ezredes fülest kapott June letar​tóz​ta​tá​sá​ról. Fel akart szállni a hajóra, hátha kideríthet valamit. – Leül az íróasztala mögé. – Kap egy gépet, ami mind​járt vissza​vi​szi Veg​asba. Kimerült vagyok. Kaede mellett, a kanapén ülve fél szemmel folyton az ajtót lesem, hátha Jameson ezre​des vissza​jön vala​mi​ért. Tej​üveg. Vajon kint​ről lehet min​ket látni? Kaede teljesen megnyugodott, Razorrel alaposan belemerültek a következő lépés megtárgyalásába. Hány órakor fogunk földet érni, mikor kell átcsoportosítanunk az erőinket Lamarba, vajon a fővárosban csapdát állító embereink készen állnak-e. De én csak ülök némán, és Jameson ezredes jár az eszemben. A Köztársaság összes tisztje közül, talán Chiant leszámítva, egyedül az ő pillantása képes megfagyasztani bennem a vért. Elhessegetem az emlékét, ahogy parancsot ad Anya megölésére. És John kivégzésére. Ha Thomas tartóztatta le June-t, vele mit fog Jameson ezredes művelni? Tény​leg képes lesz őt meg​vé​deni Razor? Lehu​nyom a sze​mem, és gon​do​lat​ban üze​nek June-nak: Vigyázz magadra! Sze​ret​né​lek újra látni, ha egy​szer vége lesz ennek az egész​nek.

JUNE Képte​len vagyok Day szemébe nézni, mikor otthagyom őket. Mikor Razor Patriótája elvezet a Fáraó piramis főbejáratától, makacsul elfordítom a fejem. Így lesz a leg​jobb, mondom magamnak. Ha a kül​de​tés siker​rel zárul, hama​ro​san újra lát​juk egy​mást. Day irán​tam érzett aggo​dalma fel​ka​var. Razor terve jónak tűnik, de valami min​dig köz​be​jö​het. Mert mi van, ha ahelyett, hogy az Elsőhöz kísérnének, főbe lőnek abban a pillanatban, ahogy rám találnak? Vagy fellógatnak egy kihallgatószobában a lábamnál fogva, és eszméletlenre vernek? Sokszor láttam már ilyet. Lehet, hogy halott leszek, mire lemegy a nap, még mielőtt az Első egyáltalán tudomást sze​rezne róla, hogy meg​ta​lál​tak. Mil​li​ó​nyi dolog van, ami elro​mol​hat. Épp ezért kell koncentrálnom, emlékeztetem magam. De képtelen vagyok rá, ha Day szemébe nézek. A Patrióta a piramis belsejébe vezet, egy, a fal tövében húzódó keskeny járaton át. Hatalmas a lárma és a tolongás. Több száz katona nyüzsög a földszinten. Razor azt mondta, hogy elvisznek az egyik üres hálóterembe, az első emeletre, és úgy teszek, mintha itt bujkálnék, mielőtt megpróbálok fel​lo​pa​kodni a Dynasty fedélzetére. Amikor a katonák rám törik majd az ajtót, és lerohannak, úgy kell ten​nem, mintha el akar​nék mene​külni. Lehe​tő​leg tel​jes erő​be​do​bás​sal. Felgyorsítok, hogy tartsam a lépést a kísérőmmel. Elérjük a járat végét, ahol egy biztonsági ajtón (másfél méter széles, három méter magas) keresztül elhagyjuk a piramis belső terét, és az első emeleti hálótermekhez vezető előtérbe érünk. A vezetőm lehúz egy mágnes-kártyát az ajtónál, mire az csi​pog egyet, zöl​den pis​lant, és fél​re​sik​lik az útból. – Tanúsíts ellenállást, mikor érted jönnek – mondja a Patrióta halk hangon, alig értem, mit mond. Ránézésre semmiben sem különbözik az itt lévő többi katonától: hátrafésült haj, fekete egyenruha. – Igyekezz meggyőzni őket, hogy nem akarod elfogatni magad. Denver közelében próbáltad feladni magad. Érted? Bólin​tok. A figyelme másfelé fordul. Az előteret tanulmányozza, félrebillentett fejjel a mennyezetet figyeli. Egy sor biztonsági kamerát szereltek fel a folyosó hosszában, összesen nyolcat, mindegyik hálóterem ajtajával szemben egyet. Mielőtt belépnénk az előtérbe, vezetőm egy zsebkést vesz elő, és levágja vele a zubbonyát díszítő egyik fényes gombot. Aztán az ajtónyílásba lép, és egy-egy lábát a két ajtó​fél​fá​nak feszítve fel​má​szik. Körbepillantok az előtérben. Pillanatnyilag nem látok katonákat, de mi lesz, ha valaki hirtelen befordul a sarkon? Az nem gond, ha engem elkapnak (végül is, ezt akarjuk), de mi lesz a kísé​rőm​mel? Felnyúl az első biztonsági kamerához, és a késével kapirgálni kezdi a kamera vezetékének műanyag szigetelését. Amikor lejön egy kis műanyag, hogy kilátszik alóla a csupasz vezeték, visszahúzza a kezét a zub​bony ujjába, és úgy nyomja a fém​gom​bot a dró​tok közé. Apró szik​rák pat​tog​nak. Meg​le​pe​té​semre a folyo​són az összes biz​ton​sági kamera kimegy. – Hogy nyír​tad ki az összeset egyet​len... – kez​dek sut​togni. Veze​tőm leug​rik a földre, és int, hogy sies​sek. – Hekker vagyok – válaszolja futás közben. – Korábban az itteni vezérlőközpontban dolgoztam. Átkötöttem néhány dolgot, hogy jobban megfeleljen az igényeinknek. – Büszkén vigyorog, kivillantva a fogait. – De ez igazából semmiség. Ha tudnád, hogy mit műveltünk a denveri Kongresszusi

Torony​ban. Lenyű​göző. Ha Metias is beállna Pat​ri​ó​tá​nak, belőle is hek​ker lenne. Ha még élne. Végigrohanunk az előtéren, aztán lefékezünk az egyik ajtó előtt. 4/A Legénységi Háló. Elővesz egy kulcskártyát, és lehúzza a bejárat melletti olvasón. Egy kattanás, és résnyire nyílik az ajtó. Nyolc sor eme​le​tes ágyat és szek​rényt látok a benti homály​ban. A hek​ker felém for​dul. – Razor azt akarja, hogy itt várj, hogy egész biztosan a megfelelő katonák ejtsenek foglyul. Egy bizo​nyos osz​tagra gon​dol. Hát persze, teljesen érthető. Ebből is látszik, Razor nem akarja, hogy akármilyen osztag tar​tóz​tas​son le, nehogy aztán a végén még péppé ver​je​nek. – Ki... – kez​de​ném a kér​dést, de mielőtt befe​jez​het​ném, meg​böki az egyen​sap​kája ellen​ző​jét. – Mindannyian figyelni fogunk a kamerákon keresztül. – Sok szerencsét! – suttogja. Ezzel hátat for​dít, végig​siet a folyo​són, befor​dul a sar​kon, és eltű​nik a sze​mem elől. Nagy levegőt veszek. Mostantól egyedül vagyok. Már csak a katonákra kell várnom, hogy letar​tóz​tas​sa​nak. Gyorsan belépek a szobába, becsukom az ajtót. Koromsötét van bent, ablak nincs, és az ajtó alatt sem szivárog át egyetlen fénysugár sem. Valóban, egész hihető, hogy itt próbálok meg elbújni. Nem töröm magam, hogy beljebb menjek a szobába. Tudom, mit találnék bent: emeletes ágyakat és egy közös für​dő​szo​bát. A fal​nak támasz​ko​dom az ajtó mel​lett. Leg​jobb lesz, ha itt várok. Kinyújtom a kezem a sötétben, és megkeresem az ajtógombot. Arasszal lemérem, hogy mennyire van a földtől (kb. egy méterre). Nagyjából ugyanennyi lehet az ajtógomb és az ajtókeret teteje közt is. Visszagondolok, a folyosón kint állva mit láttam, mennyire volt az ajtó fölött a mennyezet. Olyan fél méter lehe​tett. Oké, tudom az összes szükséges részletet. Vissza, nekidőlök a falnak, lehunyom a szemem, és várok. Az idő ván​szo​rog. Tizen​két perc tel​het el, mikor kutya​uga​tást hal​lok. Kipattan a szemem. Ollie! Felismerem az ugatását bárhol. A kutyám életben van. Él! Ez valóságos csoda. Egyszerre tör rám az öröm és a zavarodottság. Mi az ördögöt keres itt? Az ajtóra szorított fül​lel hall​ga​tó​zom. Pár másod​per​cig csönd van, aztán újra hal​lom az uga​tást. Az én fehér juhász​ku​tyám itt van! Veszettül száguldanak a gondolataim. Az egyetlen ésszerű oka annak, hogy Ollie itt legyen, csak az lehet, hogy egy keresőosztaggal van. A rám vadászó osztaggal. És csak egyvalaki van, akinek eszébe jutna, hogy a saját kutyámmal szagoltassa ki, hol vagyok: Thomas. Eszembe jutnak a hekker szavai. Razor azt akarta, hogy a „meg​fe​lelő kato​nák” fog​ja​nak el. Egy bizo​nyos osz​tagra gon​dolt. És per​sze ez az osz​tag, amire Razor gon​dolt, ki másé lenne, mint Tho​masé? Thomast pedig egész biztosan Jameson ezredes bízta meg azzal, hogy kutassa fel a nyomomat. Ő pedig Ollie-t használja fel ehhez. De az osztagok közül Thomasé a legutolsó, amelyiknek örülnék, ha letar​tóz​tatna. Nem aka​rok újra talál​kozni a bátyám gyil​ko​sá​val. Ollie uga​tása folya​ma​to​san erő​sö​dik. Aztán lép​te​ket hal​lok, és beszé​det. Tho​mas hangja hal​lat​szik a folyosóról, parancsokat kiált a katonáinak. Visszatartom a lélegzetem, és felidézem a kiszámolt távol​sá​go​kat. Már az ajtó előtt vannak. Elcsendesedtek, csak kattanásokat hallani (kibiztosítják a fegyvereket, úgy

hang​zik, mint az M soro​zat, az álta​lá​no​san hasz​nált gép​ka​ra​bély). Ezután minden mintha lassított felvételen történne. Az ajtó nyikorogva kitárul, fény árad be. Felugrok a levegőbe, egyik lábammal az ajtógombra lépek, ahogy az ajtó felém vágódik. Mire a katonák, fegyverrel a kezükben, a szobába lépnek, felnyúlok, elkapom az ajtó tetejét, a kilincs gombját lépcsőnek használva. Aztán hang nélkül felhúzódzkodom. Az ajtó tetején kuporgok, mint egy macska. Nem vesznek észre. Valószínűleg semmit nem látnak a sötétben. Egy pillantással felmérem, hányan vannak. Thomas vezeti a csapatot, oldalán Ollie-val (meglepetésemre Thomas kezében nem látok fegy​vert), mögötte négy katona. A szoba előtt töb​ben is van​nak, nem tudom meg​mon​dani, hányan. – Bent van a lány – mondja az egyik, a füléhez tett kézzel. – Még nem tudott felszállni egyik lég​ha​jóra sem. DeSoto ezre​des meg​erő​sí​tette, hogy az egyik embere látta bejönni. Thomas nem szól semmit. Látom, ahogy megfordul, körülnéz a sötét szobában. Aztán felpillant az ajtóra. A pil​lan​tá​sunk talál​ko​zik. Rávetem magam, ledöntöm a földre. Elönti a vér az agyamat, egy pillanatig szeretném kitörni a nya​kát puszta kéz​zel. Olyan könnyű volna. A katonák ordítoznak, a fegyvereik után kapnak, de a káosz közepette felhangzik Thomas fuldokló hangja, amit kiadja a paran​csot: – Ne lője​tek! Ne lője​tek! Megragadja a karomat. Kis híján kitépem magam a szorításából, hogy átverekedjem magam a katonákon, ki az ajtón, de az egyik földre dönt. Aztán már rajtam vannak mind, egyenruhák forgataga örvénylik körülöttem, lefogják a két karomat, és ráülnek a lábamra. Thomas ordít az embereivel, hogy óva​to​san bán​ja​nak velem. Razor​nek igaza volt Tho​masszal kap​cso​lat​ban: élve akar Jameson ezre​des elé vinni. Végül leszorítanak a földre, hogy mozdulni sem bírok, és összebilincselik a két kezemet. Thomas hang​ját hal​lom a fejem fölül: – Örülök, hogy újra láthatom, Iparis kisasszony. – Remeg a hangja. – Letartóztatom, mert szolgálatban lévő katonákra támadt, valamint a Batalla-székházban megzavarta a köznyugalmat, és enge​dély nél​kül elhagyta a szol​gá​lati helyét. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. – Feltűnik, hogy nem említi, hogy egy elítélt szökésében segédkeztem. Továbbra is azt kell tettetnie, hogy a Köztársaság sike​re​sen kivé​gezte Dayt. Talpra rángatnak, és vissza kivezetnek az előtérbe. Mire kiérünk a napfényre, a járkáló katonák közül jó néhányan megállnak, és megbámulnak minket. Thomas emberei minden teketóriázás nélkül belöknek egy várakozó dzsip hátsó ülésére, és az ajtóhoz bilincselik a kezemet. Thomas mellém ül, és a fejemnek szegezi a pisztolyát. Nevetséges. A dzsip robog velünk az utcán. Az elöl ülő másik két katona engem figyel a visszapillantó tükörből. Úgy viselkednek, mintha egy élesített bomba lennék. Azt hiszem, bizonyos szempontból igazuk is van. Az egész olyan ironikus, hogy nevethetnékem támad. Day köztársasági katona a Dynasty fedélzetén, én pedig a Köztársaság legértékesebb foglya vagyok. Helyet cse​rél​tünk. Útközben Thomas megpróbál úgy tenni, mintha ott se lennék, de én le nem veszem róla a szemem. Fáradtnak látszik, az ajka vértelen, fekete karikák keretezik a szemét. Az álla borostás, ami önmagában véve is meglepő, Thomas normál körülmények közt soha nem mutatkozna, csakis

tükörsimára borotvált arccal. Jameson ezredes halálra hajszolhatta, amiért hagyta, hogy megszökjek a Batalla-szék​ház​ból. Fel​te​he​tő​leg szi​gorú kihall​ga​tás​nak vetet​ték alá az üggyel kap​cso​lat​ban. Lassan telnek a percek. A katonák nem beszélnek. Aki a kormánynál ül, fegyelmezetten az úton tartja a szemét, csak a dzsip motorjának zúgása hallatszik, és az utcáról beszűrődő zajok. Szerintem a többiek azt is hallják, hogy kalapál a szívem. Látom az előttünk haladó dzsipet, a hátsó ablakában időnként fehér bundát látok megvillanni, amitől rettentően boldognak érzem magam. Ollie. Bárcsak itt lenne velem ebben a dzsip​ben! Tho​mas​hoz for​du​lok. – Köszö​nöm, hogy nem bán​tot​tad Ollie-t. Nem várom, hogy válaszoljon. Egy százados nem áll szóba bűnözőkkel, mondhatná. De meg​le​pe​té​semre a sze​membe néz. Úgy látom, még​is​csak meg​szegi az elő​írást. – A kutyád hasz​nos​nak bizo​nyult. Nem az enyém, Metiasé. Ismét feltámad bennem a harag, de elfojtom. Értelmetlen dühöngeni, és nem segít a terveim megvalósításában. Mégis érdekes, hogy életben hagyta Ollie-t, nélküle is követhette volna a nyomomat. Ollie nem rendőrkutya, nincs kiképezve a szagok követésére. Nem vehet​ték semmi hasz​nát, miköz​ben a fél orszá​gon keresz​tül követ​ték a nyo​mom, csak ami​kor már egész közel kerültek hozzám, akkor lehetett a segítségükre. Ami azt jelenti, Thomas valami más okból hagyta életben. Vajon csak az én kedvemért? Vagy... talán Metias miatt. Meghökkentő a gondolat. Miután nem vála​szo​lok, Tho​mas elfor​dítja a tekin​te​tét. Jó ideig ismét hall​ga​tunk. – Hová visz​tek? – A High Desert Fegyházban leszel őrizetben, amíg befejeződnek a kihallgatások, aztán a bíróság eldönti, hogy mi lesz veled. Ideje bein​dí​tani Razor ter​vét. – Biz​to​sít​hat​lak róla, hogy a kihall​ga​tás után a bíró​ság Den​verbe fog kül​deni. Az egyik szem​közt ülő katona csú​nyán néz rám, de Tho​mas fel​emeli a kezét. – Hagyjuk, hadd beszéljen – mondja. – Csak az számít, hogy épségben leszállítsuk. – Aztán rám pillant. Soványabbnak tűnik, mint mikor utoljára láttam, még a haja is, gondosan oldalra van fésülve, elvé​ko​nyo​dott és fény​te​len. – És ugyan miért ten​né​nek úgy? – Olyan infor​má​ci​ó​val ren​del​ke​zem, ami igen​csak érde​kelni fogja az Első Pol​gárt. Thomas szája megrándul. Legszívesebben nekiállna kikérdezni, hogy kiderítse, miféle titkokat őrizgetek. De ez ellentmond az előírásoknak, és már így is elég szabályt megszegett azzal, hogy szük​ség​te​le​nül szóba ele​gye​dett velem. Úgy hatá​roz, egye​lőre nem fag​gat tovább. – Majd meg​lát​juk, mit tudunk kihúzni belő​led. Aztán arra gondolok, kissé különös, hogy egy vegasi fegyintézetbe visznek. A kihallgatásomat és az elle​nem folyó eljá​rást az ille​tő​sé​gem sze​rinti állam​ban, ott​hon kéne lefoly​tatni. – Miért itt leszek őri​zet​ben? – kér​dem. – Nem kéne úton len​nem Los Ange​lesbe? Tho​mas mere​ven elő​re​sze​gezi a tekin​te​tét. – Karan​tén van – feleli. Meg​der​me​dek. – Hogyan? Már Batal​lára is kiter​jed? A vála​szá​tól végig​fut a hideg a háta​mon. – Los Ange​les van karan​tén alatt. Az egész.

*** HIGH DESERT FEGY​HÁZ 416. SZOBA (6 X 4 MÉTER) IDŐ: 22:24, UGYAN​AZ​NAP, AMI​KOR ELFOG​TAK Karnyújtásnyira ülök Thomastól. Csak egy rozoga asztal választ el tőle. Eltekintve a mellette ácsorgó őröktől, akik kényelmetlenül fészkelődnek, ahányszor csak rájuk pillantok. Kicsit hintáztatom a székem, igyekszem legyűrni a fáradtságot, csörgetem a bilincs láncát a csuklómon. Elkalandoznak a gondolataim. Azon jár az eszem, amit Thomas mondott Los Angelesről, hogy karantén alatt van. Most nincs időm ezzel foglalkozni, mondom magamnak, de a gondolat nem megy ki a fejemből. Megpróbálom elképzelni a Drake Egyetemet, vörös X-ekkel megjelölve, a Rubin szektort, ahogy az utcá​kon jár​ványő​rök jár​kál​nak. Hogy tör​tén​he​tett ez? Hogy került az egész város karan​tén alá? Hat órája vagyunk a szobában, és Thomas nem jutott még velem semmire. A kérdéseivel és az azokra adott válaszaimmal körbe-körbe járunk, a kihallgatás nem vezet sehová. És ezt olyan ügyesen csinálom, hogy nem jön rá, én manipulálom így a beszélgetést, csak miután egy újabb órát elveszteget ezzel. Akkor megfenyeget, hogy megöli Ollie-t. Mire én megfenyegetem, hogy a sírba viszek magammal minden információt, amivel rendelkezem. Erre engem kezd fenyegetni. Mire ismét emlékeztetem az információk sírba vitelének lehetőségére. Megpróbál bevetni néhány pszichológiai trükköt is. Amivel persze nem sokra megy. Folyamatosan arról faggatom, miért került Los Angeles karantén alá. Ugyanolyan kiképzést kaptam a kihallgatási taktikákból, mint ő, és ez alaposan visszaüt. Egyelőre nem keménykedik, mint ahogy Dayjel tette. (Ez szintén nagyon érdekes. Nem számít, Thomas mennyire törődik velem, ha a felettesei fizikai erőszak alkalmazására utasítanák, megtenné. Hogy nem bántott, az csak egyet jelenthet, Jameson ezredes parancsot adott rá, hogy ne tegye. Külö​nös.) Ezzel együtt úgy érzem, fogy​tán van a türelme. – Mondja meg nekem, Iparis kisasszony – mondja egypercnyi hallgatás után –, mit csináljak magá​val, hogy végre mond​jon valami hasz​nál​ha​tót is? Az arcom kife​je​zés​te​len marad. – Már meg​mond​tam. Vála​szo​lok, ha tel​je​sí​tik a kéré​se​met. Infor​má​cióm van az Első szá​mára. – Nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon. És nem titkolózhat a végtelenségig. – Thomas hátradől a székben, mozdulatlanná dermed. A neonfény mély árnyékot vet a szeme alá. A csupasz, fehér fal (eltekintve két köztársasági lobogótól és az Első arcképétől) alkotta háttérből vészjóslóan ugrik ki Thomas fekete-vörös századosi egyenruhás alakja. Metias hordott ilyen egyenruhát. – Tudom, hogy Day élet​ben van, és ön tudja, hogyan talál​hat​juk meg. Pár nap étlen-szom​jan, és beszélni fog. – Ne bocsátkozz feltételezésekbe arról, hogy én mit fogok tenni, és mit nem, Thomas – felelem. – Ami pedig Dayt illeti, azt gondolom, a válasz nyilvánvaló. Ha életben van, nekivág, hogy megmentse az öccsét. Ezt még egy hülye is kita​lál​hatja. Tho​mas nem rea​gál a szú​rásra, de látom az inge​rült​sé​get az arcán. – Ha életben is van, soha nem fogja megtalálni az öccsét. Hogy hol van, az titkos információ. És engem nem érde​kel, hová akar menni Day. Azt aka​rom tudni, hol van. – Nincs jelen​tő​sége. Így se, úgy se fogod elkapni soha. Nem veszi be két​szer ugyan​azt a trük​köt. Thomas karba teszi a kezét. Tényleg csak pár hete volt, hogy együtt vacsoráztunk egy Los Angeles-i bár​ban? L.A.-ről megint eszembe jut a karan​tén, elkép​ze​lem a bárt, tele vörös X-ekkel. – Iparis kisasszony – mondja Thomas, tenyerét az asztalra fektetve. – Folytathatjuk ezt a

végtelenségig, folytathatja ezt a játékot, és addig rázhatja a fejét, amíg csak el nem szédül. Nem akarom önt bántani. Lehetőséget kap rá, hogy jóvátegye, amit a Köztársaság ellen vétett. Mindazok elle​nére, ami​ket elkö​ve​tett, a fel​jebb​va​ló​im​tól úgy tudom, hogy ők továbbra is szá​mí​ta​nak önre. Úgy. Jameson ezre​des sze​mé​lye​sen intéz​ke​dett, nehogy bajom essen a kihall​ga​tás köz​ben. – Ez kedves – felelem szarkazmustól csöpögő hangon. – Mennyivel szerencsésebb vagyok, mint Metias. Thomas nagyot sóhajt, lehajtja a fejét, elkeseredetten masszírozza az orrnyergét. Eltelik egy perc. Aztán a többi katona felé for​dul. – Min​denki kifelé! – csat​tan fel. Miután a kato​nák ket​tes​ben hagy​nak min​ket, felém for​dul, elő​re​dől, az asz​talra támasz​ko​dik. – Nagyon sajnálom, hogy idáig jutottunk – mondja csendesen. – Remélem, megérti, Iparis kis​asszony, hogy csu​pán a köte​les​ség kény​sze​rít erre. – Hol van Jameson ezredes? – kérdezem. – Úgy táncolsz, ahogy ő fütyül, nem igaz? Azt gondoltam, sze​mé​lye​sen fog kihall​gatni. Tho​mas​nak az arca se rez​zen a sér​tésre. – Ő jelenleg Los Angelesben tartózkodik, megszervezi a karantént, és tájékoztatja a Kongresszust. Min​den tisz​te​le​tem elle​nére, nem ön körül forog az egész világ. Los Ange​les​ben tar​tóz​ko​dik. Meg​for​dul velem a világ. – Tényleg ilyen szörnyű a járvány? – Újra felteszem a kérdést, és közben alaposan megfigyelem Tho​mas arcát. – A fer​tő​zés miatt van L.A. karan​tén​ban? A fejét rázza. – Ez tit​kos infor​má​ció. – Mikor fog​ják fel​ol​dani? Az összes szek​tor karan​tén alatt van? – Ne kérdezgessen! Megmondtam, hogy az egész város. És még ha tudnám is, mikor fogják fel​ol​dani a karan​tént, akkor sem volna rá okom, hogy elárul​jam. Leolvasom az arcáról, hogy mit jelentenek a szavai: Jameson ezredes nem tájékoztatott, hogy mi folyik a város​ban, ezért aztán fogal​mam sincs róla. Vajon miért tit​ko​ló​zik előtte? – Mi tör​tént a város​ban? – eről​te​tem, remélve, hogy töb​bet is ki tudok húzni belőle. – Ennek semmi köze a most folyó vizsgálathoz – válaszolja Thomas, ujjaival idegesen dobolva a kar​ján. – Ami Los Ange​les​ben tör​té​nik, az többé már nem az ön dolga, Iparis kis​asszony. – A szü​lő​vá​ro​som​ról van szó – felelem. – Ott nőttem fel. Ott halt meg Metias. Naná, hogy az én dol​gom is. Thomas hallgat. Felemeli a kezét, hátrafésüli az arcába hullott haját, szeme a tekintetemet keresi. Tel​nek a per​cek. – Azzal kapcsolatban pedig, Iparis kisasszony – szólal meg aztán, talán csak azért, mert már ő is bele​fá​radt abba a hat órába, amit a szo​bába zárva töl​töt​tünk –, ami a báty​já​val tör​tént... – Tudom, mi történt! – vágok a szavába. A hangom megremeg a feltámadt indulattól. – Megölted! Fel​je​len​tet​ted! – Kimon​dani is fáj, alig bírom kinyögni a sza​va​kat. Meg​rán​dul az arca. Fel​nyög, majd kihúzza magát a szé​ken. – Az utasítás egyenesen Jameson ezredestől érkezett, nem is gondolhattam rá, hogy megtagadjam a tőle kapott közvetlen parancsot. De ezzel az előírással ugyanúgy tisztában van, mint én, habár azt kell mond​jam, a betar​tá​sá​ban soha​sem jeles​ke​dett. – Micsoda? Képes voltál elárulni, csak azért, mert rájött, hogyan haltak meg a szüleink? A bará​tod

volt, Thomas! Együtt nőttetek fel! Jameson ezredes alakulatába be sem kerültél volna – most nem ülhetnél itt, ennél az asztalnál –, ha Metias nem ajánl be. Ez eszedbe sem jutott? – Szinte már kiabálok. – A legkisebb mértékben sem voltál hajlandó kockáztatni a saját biztonságodat, hogy segíts neki? – Kifejezett parancsom volt rá – hajtogatja Thomas. – Jameson ezredes utasításait nem lehet megkérdőjelezni. Mit nem értesz ezen, June? Az ezredes rájött, hogy Metias betört az elhunyt személyek adatbázisába, és még seregnyi másik, szigorúan titkos kormányzati nyilvántartásba. A bátyád törvényt sértett, több alkalommal is. Jameson ezredes nem tűrhette el, hogy az orra előtt köves​sen el bűn​cse​lek​mé​nye​ket az egyik köz​tisz​te​let​ben álló szá​za​dosa. Fel​vo​nom a szem​öl​dö​köm. – Ezért ölted meg egy sötét sikátorban, aztán kented Dayre? Mert a feletteseid utasítására akár a kútba is öröm​mel bele​ug​ra​nál? Tho​mas akko​rát csap az asz​talra, hogy össze​rez​ze​nek. – Írásba kaptam a parancsot, Kalifornia állam jóváhagyásával – ordítja. – Nem fogod fel, miről beszélek? Nem volt választásom! – Elkerekedik a szeme. Nem hitte, hogy ezt valaha is ki fogja mondani, főleg nem ilyen hangon. Ezzel engem is alaposan meglep. Újra megszólal, ömlik belőle a szó, láthatóan feledtetni igyekszik az előbbieket. Különös fény izzik a szemében, amit nem tudok hová tenni. Mi lehet ez? – A Köztársaság katonája vagyok. Amikor beléptem a seregbe, esküt tettem, hogy engedelmeskedem az elöljáróimtól kapott parancsoknak, kerüljön bármibe. Akárcsak Metias, de ő meg​szegte az eskü​jét. Van valami fur​csa abban, ahogy Meti​ast említi, valami tit​kolt érzés, ami össze​za​var. – Az állam követett el törvénytelenséget. – Mély lélegzetet veszek. – És te gyáván kiszolgáltattad nekik Meti​ast. Thomas arca megrándul, mintha beledöftem volna. Árgus szemekkel lesem, de észreveszi, hogy figye​lem, és fél​re​kapja a fejét, elfor​dul, és a kezébe temeti az arcát. A bátyámra gondolok, végigpörgetem magamban a Thomasszal együtt eltöltött éveket. Metias gyerekkoruk óta ismerte Thomast, már azelőtt, hogy én megszülettem. Ahányszor csak az apja, aki a mi emeletünkön volt takarító, magával hozta Thomast, hogy kísérje el a munkába, a vége mindig az lett, hogy Thomas és Metias órákon át együtt játszott. Háborús videojátékokkal. Játékfegyverekkel. Mikor én is feltűntem a színen, emlékszem, hányszor ücsörögtek a nappalinkban, csendes beszélgetésbe merülten, milyen sokat voltak együtt. Eszembe jut, hány pontot ért el Thomas a Próbán: 1365-öt. Egy szegénynegyedbeli gyerektől szép teljesítmény, de meglehetősen átlagos a Rubin szektorban. Metias volt az első, aki felfigyelt Thomasnak a katonai pálya iránti érdeklődésére. Egész délutánokat töltött vele, hogy megtanítson neki mindent, amit csak tudott. Thomas soha nem jutott volna be a Sma​ragd szek​tor High​land Egye​te​mére a bátyám segít​sége nél​kül. Elakad a lélegzetem, ahogy a helyükre kerülnek a dolgok. Eszembe jut, ahogyan Metias tekintete Thomason időzött a kiképzőgyakorlatok közben. Mindig azt gondoltam, hogy csak így ellenőrzi, megfelelő-e Thomas testtartása, és pontosan hajtja-e végre a gyakorlatokat. Emlékszem, milyen türelmes és kedves volt Metias, mikor Thomasnak magyarázott. Ahogy megérintette Thomas vállát. Az este, amikor Thomasszal és Metiasszal thai ételt ettünk a bárban, mikor Metias átkérte magát Chian mellől. Ahogy Metias keze néha a szükségesnél kicsit hosszabban időzött Thomas karján. Az a beszélgetés a bátyámmal, amikor rám vigyázott a felavatásának napján. Ahogyan nevetett. Nem kell

nekem barátnő. Minek nekem barátnő, ha van egy kishúgom, akinek gondját viseljem. És tényleg így volt. Randizott néhány lánnyal az akadémián, de sosem tartott tovább egy hétnél, és mindig udva​rias közöm​bös​ség​gel kezelte őket. Milyen nyil​ván​való! Hogy nem vet​tem észre idáig? Hát per​sze hogy Metias nem beszélt erről soha! Egy tiszt és a beosztottja közt szigorúan tilos a kapcsolat. Keményen büntetik az ilyesmit. Metias volt az, aki Thomast beajánlotta Jameson ezredes alakulatába... Csakis Thomas kedvéért tehette, még akkor is, ha tudta, ez lehetetlenné tesz mindenfajta kap​cso​la​tot köz​tük. Mindez egy pil​la​nat alatt átvil​lan az agya​mon. – Metias sze​rel​mes volt beléd! – sut​to​gom. Tho​mas nem felel. – Igaz? Így volt? Tud​nod kel​lett! Tho​mas továbbra sem vála​szol. Arcát a kezébe temetve azt ismé​tel​geti: – Esküt tet​tem! – Várjunk egy kicsit! Valamit nem értek. – Hátradőlök a székben, és mély lélegzetet veszek. A gondolataim őrülten kavarognak, minden összekuszálódott bennem. Thomas hallgatása sokkal többet elárul, mint amit han​go​san kimon​dott. – Metias szeretett – mondom lassan. Reszket a hangom. – És rengeteget tett érted. Mégis beárul​tad? – Hitet​len​kedve rázom a fejem. – Hogy tehet​ted? Tho​mas fel​néz a kezé​ből, az arcán zava​ro​dott​ság. – Nem jelen​tet​tem fel. Hossza​san bámu​lunk egy​másra. Végül én szó​la​lok meg, össze​szo​rí​tott fog​gal szi​szegve kér​dem: – Akkor mondd el, mi tör​tént! Tho​mas maga elé bámul. – A rendszerfelügyelet rábukkant a nyomokra, amiket maga után hagyott, mikor az egyik biztonsági rés kihasználásával belépett a rendszerbe – feleli. – Az elhunyt civilek adatbázisába. A rendszergazda először nekem jelentette, azt gondolva, hogy én majd beszámolok róla Jameson ezredesnek. Folyton óvtam Metiast a hekkeléstől. Túl gyakran teszel keresztbe a Köztársaságnak, a végén még ráfi​zetsz! Maradj lojá​lis, légy meg​bíz​ható! De sosem hall​ga​tott rám. Ahogy te sem. – Tehát nem árul​tad el? Tho​mas újra a kezébe temeti az arcát. – Előbb szembesítettem a váddal. Beismerte. Azt ígértem, nem mondom el senkinek, de mélyen, legbelül meg akartam tenni. Sosem titkoltam el semmit Jameson ezredes elől. – Kis szünetet tart. – Kiderült, hogy a hallgatásom sem változtatott volna semmin. A rendszergazda továbbított egy jelen​tést Jameson ezre​des​nek. Így tudta meg. Aztán rám bízta, hogy fog​lal​koz​zam Meti​asszal. Megdöbbenten hallgatok. Thomas soha nem akarta megölni Metiast. Próbálok elképzelni valami számomra is felfogható forgatókönyvet a történtekre. Talán még arra is megkérte Jameson ezredest, hogy bízza valaki másra a dol​got. De az vissza​uta​sí​totta, ezért végül beadta a dere​kát. Kíváncsi lennék, vajon Metias elárulta-e a vonzódását, és vajon Thomas azt viszonozta-e? Thomast ismerve vannak kétségeim. Vajon viszontszerette Metiast? Megpróbált megcsókolni azon az estén, ami​kor Day elfo​gá​sát ünne​pel​tük. – Az estélyen... – tűnődöm, ezúttal fennhangon. Nem kell részleteznem az estét Thomasnak, hogy

tudja, miről beszé​lek. – ...ami​kor meg​pró​bál​tál... Abbahagyom, mivel Thomas továbbra is a padlót bámulja, az arcán az üresség és a fájdalom váltja egy​mást. Aztán a hajába túr, és motyogni kezd. – Ott tér​del​tem Metias teste fölött, néz​tem, ahogy hal​dok​lik. A kezem még a késen volt. Ő pedig... Várok. A sza​va​i​tól szé​dülni kez​dek. – Azt kérte, hogy ne ártsak neked – folytatja Thomas. – Az utolsó szavával erre kért. És nem tudom... Day kivégzésekor próbáltam megakadályozni, hogy Jameson ezredes letartóztasson. De aki rád vigyázni akar, June, annak nagyon megnehezíted a dolgát. Folyton megszeged a szabályokat. Akárcsak Metias. Akkor, ott az estélyen, néztem az arcodat... – Elakad a hangja. – Azt gondoltam, csak akkor leszek képes megóvni téged, ha magamhoz kötlek, elnyerem a bizalmadat. Nem tudom – ismétli keserűen. – Még Metiasnak is gondot jelentett, hogy vigyázzon rád. Nekem hogy lett volna rá esé​lyem? Day kivégzésének napja. Thomas megpróbált megmenteni, mikor lekísért körülnézni az EMP bombák alagsori raktárába? Mi van, ha Jameson ezredes arra készült, hogy letartóztasson, Thomas pedig igye​ke​zett hama​rabb elkapni. De minek? Hogy segít​sen meg​szökni? Nem értem. – Kedveltem őt, tudod? – töri meg a csendet. Harciasságot tettet, valamiféle hamis professzionalizmust. Mégis, szomorúságot érzek a hangjában. – De ugyanakkor a Köztársaság kato​nája is vagyok. Azt tet​tem, amit ten​nem kel​lett. Félrelököm az asztalt, és rávetem magam, hiába tudom, hogy a székhez vagyok láncolva. Thomas hátraugrik. Elbotlok a bilincsekben, térdre zuhanok, a lába után kapok. Nem számít. Te beteg vagy. Nem vagy nor​má​lis. Meg aka​rom ölni. Sem​mit nem akar​tam még ennyire éle​tem​ben. Nem, ez nem igaz. Meti​ast job​ban sze​ret​ném újra élet​ben látni. Az őrök kint meghallhatták a dulakodás zaját, mert beözönlenek, és mielőtt feleszmélnék, néhány katona máris leteper, újabb bilincseket raknak rám, és eloldoznak a széktől. Talpra állítanak. Dühödten rugdalózom, próbálok felidézni mindenféle küzdőtaktikát, amit valaha is tanultam, őrjöngve pró​bá​lom kisza​ba​dí​tani magam. Tho​mas olyan közel van. Csak pár lépés​nyire. Tho​mas csak bámul rám. Tehe​tet​le​nül ácso​rog egy hely​ben. – Ez volt a legkönyörületesebb módja a halálának – kiáltja. Felfordul a gyomrom, tudom, hogy igaza van, és nagy valószínűséggel Metiast halálra kínozták volna, ha Thomas nem végez vele abban a sikátorban. De nem érdekel. Elvakít a düh, elborítja az agyamat az indulat és a zavarodottság. Hogy tehette ezt, azzal, akit sze​re​tett? Hogyan pró​bál​hatja ezt iga​zolni? Elment az esze? Metias halála után, aznap éjjel, amikor Thomas otthon ült egymagában, vajon levetette az álarcát? Vajon egy pillanatra is megszűnt fegyelmezett katona lenni, és engedte a benne lévő civilnek, hogy kimu​tassa a bána​tát? Kirángatnak a szobából, végigcipelnek a folyosón. Remeg a kezem. Próbálom visszafogni ziháló lélegzetem, lecsillapítani száguldó szívverésem, félretolni Metiast az agyam egy biztonságos zugába. Valahol legbelül abban reménykedtem, hogy tévedek Thomasszal kapcsolatban. Hogy nem ő ölte meg a bátyá​mat. Másnap reggelre az érzéseknek minden nyoma eltűnik Thomas arcáról. Közli velem, hogy a denveri bíróság tudomására jutott, hogy az Első Polgárhoz kívánok fordulni, és úgy döntöttek, hogy átszál​lí​ta​nak a Colo​rado Állami Fegy​házba. A fővá​rosba visz​nek.

DAY Hideg, esős reggelen, a menetrendnek megfelelően érünk földet a coloradói Lamarban. Razor távozik az osztagával. Kaede-del a Razor irodájának hátsó ajtajánál nyíló sötét lépcsőházban várakozunk, amíg a kinti zajok elülnek, és a legénység nagyobb része elhagyja a hajót. Ezúttal az őrség nem végez ujjlenyomat-vizsgálatot, és nem ellenőrzik az igazolványokat sem, így az utolsó katonákat követve simán lesétálunk a rámpán. Könnyedén beolvadunk a frissen érkezett katonák csa​pa​tába, akik a Köz​tár​sa​sá​gért jöt​tek har​colni. Jeges eső veri a járdát, ahogy kilépünk a piramisdokkból, bele a mindent elnyelő szürkeségbe. Az eget kavargó viharfelhők takarják. A repedezett betonutat leszállóhelyek szegélyezik, óriási, esőtől csillogó, fekete piramisok baljóslatú sora nyújtózik mindkét irányban, nyílegyenesen. A párás levegőben poshadt szag terjeng. Katonákkal tömött dzsipek rohannak ide-oda, sarat és kavicsokat szórva a jár​dára. Az itteni kato​nák fekete csí​kot fes​tet​tek a sze​mükre, egyik fülük​től a mási​kig. Valami fronton szokásos, őrült divat lehet. Feldereng előttünk a város. Szürke felhőkarcolók, valószínűleg laktanyák, az újabb építésűek oldala sima, sötétített üvegablakokkal, míg a régebbiek himlőhelyesek, málladoznak, mintha egy ideje már szigorú diétán lennének, s nem kaptak be mást, csak néhány gránátot. Némelyik csupán romhalmaz, merő törmelék, néhányból nem maradt meg, csak egyetlen fal, felfelé meredve az égre, mint valami ócska emlékmű. Itt nincsenek teraszos épületek, fűvel beültetett szin​te​ken lege​lé​sző tehén​csor​dák. Zubbonyunk gallérját felhajtva sietünk végig az utcán, szánalmas próbálkozás, hogy védjük magun​kat az eső​től. – Eze​ket itt jól szét​bom​báz​ták, mi? – dör​mö​göm Kaede-nek. Köz​ben csak úgy vacog a fogam. Kaede meg​le​pe​tést tet​tetve, gúnyo​lódva eltátja a szá​ját. – Hű! Egy elcse​szett zseni vagy, tudsz róla? – Nem értem. – A horizontot pettyező, düledező épületeket figyelem. – Akkor mitől néznek ki úgy, mintha talá​la​tot kap​tak volna? A tény​le​ges harc innen meg​le​he​tős távol​ságra folyik, nem? Kaede köze​lebb hajol, hogy a többi katona ne hall​jon min​ket. – A Kolóniák folyamatosan nyomulnak előre ezen a határszakaszon azóta, hogy betöltöttem a... mennyit is, tizenhetet? Mindegy, évek óta. Nagyjából olyan jó százötven kilométert beljebb tolták a colo​rado-i határt ahhoz képest, ahol a Köz​tár​sa​ság sze​rint len​nie kéne. A Köztársaság propagandájának annyi évig tartó folyamatos sulykolása után megrendítő az igaz​sá​got hal​lani. – Mi? Szó​val akkor azt mon​dod, hogy a Koló​niák meg​nye​rik a hábo​rút? – kér​dem hal​kan. – Már jó ideje nyerésre állnak. Én mondom neked, még néhány év, és a Kolóniák itt lesznek a nyakunkon. – A hangjában undort érzek. Mintha valamilyen régóta őrizgetett haragot ápolna a szí​vé​ben a Koló​niák ellen. – Gon​dolj rólam, amit akarsz – morogja –, de én csak a pén​zért vagyok itt. Elhallgatok. A Kolóniákból lesz az új Egyesült Államok. Tényleg lehetséges ez, ennyi év háborúskodás után, hogy végre vége lesz? Megpróbálok elképzelni egy Köztársaság nélküli világot, ahol nincs Első, nincs Próba, se járványok. A Kolóniák a győztes. Öregem, ez túl szép, hogy igaz legyen. És az Első tervezett meggyilkolásával ez még hamarabb bekövetkezhet. Szeretném tovább fag​gatni, de Kaede csendre int, mielőtt hoz​zá​kezd​het​nék, így aztán némán megyünk tovább. Néhány tömbbel arrébb elfordulunk, és egy vasúti sínpárt követünk, érzésem szerint néhány kilométeren keresztül. Végül megállunk egy, a laktanyáktól távol eső, a környező romos épületek

árnyé​ká​ban meg​búvó utca​sar​kon. Időn​ként fel​tű​nik egy magá​nyos katona. – Kifogtunk egy csendesebb időszakot, épp szünetelnek a harcok – dörmögi Kaede a vágány távolba vesző végét bámulva. – Csak néhány nap, De hamarosan újra kezdődik. Hálás lehetsz érte, hogy velünk jöttél ide, mert ezek közül a katonák közül egyik sem élvezheti majd azt a luxust, hogy a föld alá búj​jon, ami​kor elkez​de​nek hul​lani a bom​bák. – A föld alá? De Kaede figyelmét egy katona köti le, aki a sínek mellett közeledik felénk. Kipislogom a szememből az esőt, próbálom alaposabban megnézni magamnak. Ugyanúgy van öltözve, akárcsak mi: átázott kadétzubbony, a ferdén átvetett vállszalag eltakarja a gombok egy részét, a vállain egyetlen ezüst csík. Fekete bőre fénylik a zuhogó eső függönyén át, rövidre vágott haja a fejére tapad. Lélegzetének párája fehér felhőket formáz. Mikor közelebb ér, észreveszem, hogy a szemének színe ijesztő, fakó​szürke. Tudomást sem vesz rólunk, úgy halad el mellettünk, csak Kaede-nek jelez egy apró mozdulattal: jobb kezé​nek két ujjá​val V betűt for​máz. Keresztezzük a vágányt, megyünk még néhány saroknyit. A házak szorosan egymás mellé épültek, az utcák olyan keskenyek, hogy csak két ember fér el rajtuk egymás mellett. Valamikor civilek lakhatták ezt a környéket. Sok ablak kitört, néhányat rongyokkal takartak el. Pislákoló gyertyák fényével megvilágított árnyalakok látszanak mögöttük. Ebben a városban, aki nem katona, gondolom, ugyanazt csinálhatja, amit annak idején az apám is. Főz, takarít, segédkezik a katonáknak. Apa ugyanilyen nyomorult körülmények közt lakhatott, valahányszor munkaszolgálatra küldték a frontra, Kaede zök​kent ki a gon​do​la​ta​im​ból, mikor hir​te​len berán​ci​gál az egyik sötét, kes​keny siká​torba. – Szedd a lábad! – szi​szegi. – Tudd ám, kivel beszélsz, hal​lod! Nem válaszol, letérdel az egyik fal tövébe, ahol egy fém aknafedőrács áll ki a földből, és apró, fekete eszközt vesz elő az ép kezével. Gyorsan végighúzza a rács egyik oldalán. Eltelik egy másodperc. Aztán a fedél felemelkedik, és halkan félresiklik, feltárva az alatta ásító fekete nyílást. Direkt néz ki ilyen ócskának és mocskosnak, jövök rá, de ezt itt átalakították titkos bejárattá. Kaede beugrik a lyukba. Én követem. A bakancsom sekély vízbe toccsan, a rácsos fedél felettünk vissza​sik​lik a helyére. Kaede megragadja a karom, és maga után húz az alagútba. Dohos szagot érezni, régi kő, eső és rozsdás vas szagát. A mennyezetről jéghideg víz csöpög, beszivárog a nedves hajamba. Néhány méter után éle​sen jobbra for​du​lunk, elnyel min​ket a sötét​ség. – Több kilométernyi hasonló csatorna van minden frontközeli városban – suttogja Kaede a sötét​ben. – Tény​leg? És miért csi​nál​ták őket? – Azt pletykálják, hogy ezeken a régi alagutakon keresztül próbáltak a kelet-amerikaiak nyugatra szökni, az áradások elől menekülve. Még azelőtt, hogy a háború elkezdődött volna. Így ezek az alagutak áthaladnak a frontvonal alatt, átjárót biztosítva a Köztársaság és a Kolóniák között. Miután kitört a háború, mindkét fél támadásra használta fel ezeket, így a Köztársaság berobbantotta a határnak ezen a felén lévő bejáratokat, a Kolóniák pedig ugyanezt tette a túloldalon. De a Patriótáknak sikerült öt alagutat titokban kiásni és újjáépíteni. Mi ezt használjuk itt Lamarban – int a csö​pögő mennye​zet felé –, és egyet Pierrá​ban, az a szom​szé​dos város. Megpróbálom elképzelni, milyen lehetett, amikor még nem létezett a Köztársaság meg a Kolóniák,

hanem egyet​len állam fog​lalta el Észak-Ame​rika középső részét. – És senki sem tudja, hogy ezek itt van​nak? Kaede fel​hor​kan. – Azt hiszed, használnánk őket, ha a Köztársaság tudna róluk? Még a Kolóniák sem tudnak az alag​u​ta​ink​ról, így a Pat​ri​ó​ták kül​de​té​se​i​hez töké​le​te​sen meg​fe​lel​nek. – Szó​val akkor a Koló​niák támo​gat​nak ben​ne​te​ket, igaz? Ezt hallva Kaede elmo​so​lyo​dik. – Ki más adna annyi pénzt, amiből ilyen alagutakat lehet fenntartani? Persze, még nem találkoztam az ottani támogatóinkkal, Razor tartja velük a kapcsolatot. De a pénz folyamatosan érkezik, szóval elé​ge​det​tek lehet​nek a mun​kánk​kal. Egy darabig csendben haladunk. A szemem már alkalmazkodott a sötéthez, így látom az alagút falát borító rozs​dar​é​te​ge​ket. A fém​fa​la​kon lefutó víz​csep​pek vájta min​tá​za​tot. – Örülsz neki, hogy ők fogják megnyerni a háborút? – kérdem pár perc múlva. Reménykedem benne, hogy lesz kedve ismét beszél​getni a Koló​ni​ák​ról. – Úgy értem, miután gya​kor​la​ti​lag kirúg​tak az ország​ból. Való​já​ban miért hagy​tad ott őket? Kaede kese​rűen fel​ne​vet. Víz​ben cso​bogó lép​te​ink zaja végig​vissz​hang​zik az alag​úton. – Végül is, azt hiszem, örülök neki – feleli. – Mi mást tehetnék? Nézzem, ahogy a Köztársaság győz? Szerinted melyik volna jobb? Persze, te a Köztársaságban nőttél fel. Ki tudja, mit gondolsz a Koló​ni​ák​ról. Talán azt hiszed, az maga a para​di​csom. – Miért, nem úgy van? – kérdem. – Apámtól hallottam történeteket a Kolóniákról. Azt mesélte, egész váro​sok van​nak ott elekt​ro​mos áram​mal kivi​lá​gítva. – Apu​kád az ellen​ál​lás​nak dol​go​zott, vagy ilyesmi? – Nem tudom biztosan. Sosem mondta ki nyíltan. Mégis, úgy véltük, hogy csi​nál valamit a Köztársaság háta mögött. Hozott ilyen kis bigyókat... az Egyesült Államokból származó apróságokat. Furcsa holmik egy átlagembernek. Arról beszélt, egyszer elvisz majd minket a Köztársaságból. – Elhallgatok, egy pillanatra elmerülök az emlékben. Nehéz lesz a medál a nyakamban. – Nem hiszem, hogy valaha is meg​tu​dom, mire készült. Kaede bólint. – Hát, én a Kolóniák keleti partvidékén nőttem fel, ahol az Atlanti-óceánnal határos. Évek óta nem jártam már ott. Valószínűleg mostanra a víz újabb jó néhány métert elnyelt a szárazföldből. Na, szó​val, beju​tot​tam az egyik Repülő Aka​dé​mi​ára, és én let​tem az egyik leg​jobb piló​ta​nö​ven​dék. Ha a Koló​ni​ák​ban nincs Próba, kíván​csi len​nék, mi alap​ján vesz​nek fel vala​kit az isko​lá​ikba. – És mi tör​tént? – Megöltem egy srácot – feleli Kaede. Ezt úgy mondja, mintha a legtermészetesebb dolog volna a világon. Közelebb húzódik hozzám a sötétben, és a képembe bámul. – Mi van? Ne csináld már! Baleset volt. Féltékeny volt, mert a repülésoktatóink annyira bírtak engem, ezért aztán megpróbált átlökni a léghajó korlátján. Dulakodás közben megsérült az egyik szemem. Később aztán elkaptam az öltözőben, és lecsaptam. – Utálkozó hangot hallat. – Kiderült, hogy túl nagyot ütöttem a fejére, többé sosem tért magához. A szponzorom lelépett, miután ez a kis incidens tönkretette a jó hírem a cégeknél. Egyébként nem azért, mert megöltem a srácot. Kinek kell olyan alkalmazott – olyan vadászpilóta –, akinek rossz a szeme, sőt műtötték is. – Megáll, és a jobb szemére mutat. – Sérült áru lettem. Az árfolyamom nagyot esett. Ezért aztán az Akadémia kirakta a szűrömet, miután a szponzorom ejtett. Gyalázat, mondhatom! Az utolsó évben kellett kimaradnom, a miatt a rohadék

miatt. Nem igazán értem, mit is akar mondani Kaede – cég, szponzor, alkalmazott –, de talán majd valamikor máskor fogom ezekről megkérdezni. Biztos vagyok benne, lassabban haladva, apránként több információt tudok kihúzni belőle a Kolóniákról. És egyelőre inkább azokról szeretnék többet meg​tudni, akik​nek dol​go​zom. – És aztán beáll​tál a Pat​ri​ó​ták​hoz? Erre csak legyint egyet, és kinyújtja maga elé a karját. Eddig fel sem tűnt, milyen magas Kaede, hogy a válla olyan szé​les, mint az enyém. – Úgy áll a helyzet, hogy Razor fizet nekem. Néha még repülhetek is. De a pénzért vagyok itt, kölyök, és amíg azt megkapom, hajlandó vagyok megtenni minden tőlem telhetőt, hogy segítsek újra összebarkácsolni az Egyesült Államokat. Ha ehhez az kell, hogy hagyjam a Köztársaságot összedőlni, ám legyen! Ha az kell, hogy foglalják el a Kolóniák, abban is benne vagyok. Legyen vége a hábo​rú​nak, aztán jöj​jön az USA. Hadd élje​nek az embe​rek újra nor​má​li​san! Engem csak ez érde​kel. Nem tehetek róla, de kicsit viccesnek érzem. Kaede megpróbál úgy tenni, mint akit nem érdekel, de lefo​ga​dom, büszke rá, hogy Pat​ri​óta lehet. – Hát, úgy tűnik, Tess eléggé bír benneteket – válaszolom. – Ezért aztán, úgy vélem, okésak vagy​tok. Ezen Kaede jót nevet. – Meg kell hagyni, ő aztán édes egy kislány. Örülök, hogy nem nyírtam ki abban az utcai bunyóban. Majd meglátod, nincs egyetlen Patrióta sem, aki ne kedvelné. Ne felejts el időnként egy kis szeretetet mutatni a kis barátnőd felé, rendben? Tudom, June az eseted, de Tess fülig beléd van zúgva. Csak ha vélet​len még nem tud​nád. Ettől kicsit leher​vad a moso​lyom. – Azt hiszem, iga​zá​ból sosem gon​dol​tam rá úgy – motyo​gom. – Az ő múlt​já​val meg​ér​de​mel egy kis sze​re​te​tet, nem igaz? Utá​na​nyú​lok, és meg​ál​lí​tom Kaede-et. – Mesélt neked a múlt​já​ról? Kaede rám néz. – Sosem mesélte el neked, hogy mi tör​tént vele? – kér​dezi őszin​tén meg​le​pődve. – Sosem tudtam kihúzni belőle. Mindig kitért a kérdés elől, és egy idő után feladtam a pró​bál​ko​zást. Kaede elko​mo​ro​dik. – Valószínűleg nem akarta, hogy sajnálkozz rajta – mondja végül. – Öten voltak testvérek, ő volt a legkisebb. Kilencéves lehetett, azt hiszem. A szülei nem bírtak ennyi szájat etetni, ezért egy este kizár​ták a ház​ból, és soha többé nem enged​ték vissza. Azt mesélte, napo​kig döröm​bölt az ajtón. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem rajta. A Köztársaság nem sokat törődik az utcára került árvákkal, így egyetlen pillantásnál senki sem vesztegetett többet ránk. A családom szeretete volt mindenem, amibe kapaszkodni tudtam az első utcán töltött években. Úgy látszik, Tessnek még ez sem adatott meg. Nem csoda, hogy úgy rám akaszkodott, mikor összetalálkoztunk. Én lehettem az egyetlen ember a vilá​gon, aki törő​dött vele. – Ezt nem tud​tam – sut​to​gom. – Hát, most már tudod – feleli Kaede. – Ne hagyd cserben! Ti ketten összeilletek, tudod. – Kuncogni kezd. – Mindketten olyan rohadtul derűlátók vagytok. Sosem láttam még ilyen csupa opti​miz​mus párocs​kát a sze​gény​ne​gye​dek​ben.

Erre nem is mondok semmit. Kétségtelen, hogy igaza van. Sosem fordult meg a fejemben, de Tessszel tényleg remek párt alkotnánk. Nagyon is jól tudja, hogy honnan jöttem. Képes felvidítani a legrosszabb napjaimon is. Olyan, mintha egy tökéletesen boldog családból érkezett volna, szemben azzal, amit Kaede mondott az imént. Kellemes nyugalom tölt el a gondolatra, ráébredek, mennyire vágytam rá, hogy újra lássam Tesst, Ahová ő megy, oda megyek én is, és fordítva. Mint a borsó meg a héja. De ott van June. Ha csak rágondolok, elakad a lélegzetem. Szinte zavarba jövök a saját reakciómtól. June és én vajon össze​il​lünk? Nem. Habo​zás nél​kül, rög​tön ez az első gon​do​la​tom. És mégis. A beszélgetés elakad. Néha hátranézek, félig abban reménykedve, hogy látok valami fényt, félig meg abban, hogy nem. A fény hiánya azt jelenti, hogy az alagút nem halad el a város összes aknarácsa alatt, a fent járkálok számára észrevehetően. Ráadásul a járat lejt is. Egyre mélyebben és mélyebben járunk a föld alatt. Igyekszem egyenletesen lélegezni, de ahogy a járat szűkül, a falak egyre szo​ro​sab​ban körénk zárul​nak. Rohadt csa​torna! Mit nem adnék, hogy újra kint legyek a sza​bad​ban! Egy örökkévalóságnak tűnik, de végül azt érzem, hogy Kaede hirtelen megtorpan. A vízben tocsogó lép​te​ink vissz​hangja meg​vál​to​zik. Mintha vala​mi​féle tömör dolog lenne előt​tünk. Talán egy fal. – Ez a bunker pihenőhely volt a szökevények számára – mondja. – A túloldalán folytatódik az alagút, a Kolóniák felé. – Kaede megpróbálja kinyitni az ajtót az egyik oldalán lévő kis karral, és mikor ez nem sikerül, egy bonyolult, tíz vagy tizenegy koppantásból álló ritmust kopogtatva bezörget rajta. – Rockét! – kiáltja. Vacogva várunk. Semmi. Aztán egy kis téglalap félrecsúszik a falban, a derengő nyílásból sárgásbarna szempár pis​log ránk. – Szia, Kaede! Pontos volt a léghajó, mi? – mondja a lány a fal túloldalán, aztán végigmér. – Hát a bará​tod kicsoda? – Day – feleli Kaede. – De job​ban ten​néd, ha végre befog​nád, és been​ged​nél. Mind​járt meg​fa​gyok! – Jól van, jól van! Csak ellenőrzöm. – A szem alaposan végigmér, tetőtől talpig. Meglepne, ha bármit is látna ebben a sötétben. Végül a kukucskáló becsukódik. Néhány pittyenést hallok, és még valakinek a hangját. A fal félresiklik, feltárva egy keskeny folyosót, a túlvégén ajtóval. Mielőtt meg​moz​dul​hat​nánk, hár​man lép​nek ki a fal mögül, és fegy​vert sze​gez​nek ránk. – Befelé! – parancsol ránk az egyik. A lány az, aki a kukucskálón át beszélt velünk. Úgy teszünk, ahogy mondja. A fal össze​zá​rul mögöt​tünk. – Az e heti jel​szó? – kérdi, majd rágó​gu​mi​ból lufit fúj, ami han​gos csat​ta​nás​sal kipuk​kad. – Ale​xan​der Hamil​ton – vála​szolja Kaede türel​met​le​nül. A három fegy​ver ezu​tán már csak rám irá​nyul. – Day, mi? – mondja a lány. Gyor​san elpuk​kant még egy bubo​ré​kot. – Biz​tos vagy benne? Beletelik pár pillanatba, mire rájövök, hogy a kérdést Kaede-nek címezte, nem nekem. Kaede inge​rül​ten fel​só​hajt, és fél​re​üti a lány kezét. – Igen, ez ő. Állítsd már le magad! Leeresztik a fegyvereket. Kifújom a levegőt, idáig fel sem tűnt, hogy visszatartottam. A lány, aki beengedett minket, int, hogy menjünk a másik ajtóhoz, és amikor odaérünk, egy apró kis eszközt, hason​lót, mint koráb​ban Kaede, húz végig az ajtó bal olda​lán. Újabb pittye​né​sek. – Gyerünk befelé! – mondja, aztán az arcomba hajol. – Egy rossz mozdulat, és keresztüllőlek,

mielőtt egyet pis​lan​ta​nál. A második ajtó is kinyílik. Megcsap a forró levegő, ahogy belépünk a tágas szobába. Mindenütt emberek nyüzsögnek: asztalok körül, falra akasztott monitorok előtt. A mennyezeten lámpák világítanak, a levegőben penész és rozsda halvány, de jól kivehető szaga érződik. Lehetünk vagy húszan, har​min​can is ide​bent, még​sem érezni zsú​folt​nak a helyet. A szoba hátsó falára jókora jelvény van kivetítve, amit rögvest felismerek. Ez a Patrióták zászlajának egyszerűsített változata: nagy ezüstcsillag, ami alatt három ezüst V betű sorakozik. Okos dolog kivetíteni, jövök rá, szükség esetén gyorsan összeszedelőzködhetnek és leléphetnek. Némelyik monitor léghajók menetrendjét mutatja, mint ahogy a Dynasty fedélzetén láttam. Néhány másikon biztonsági kamerához hasonló közvetítés fut tisztek irodáiból, Lamar városának utcáiról és a frontvonal felett járőröző léghajók pilótafülkéjéből. Az egyiken még egy rövid, a harci szellemet növelő patrióta propagandaszöveget is látok futni, ami kicsit túlságosan is emlékeztet a Köztársaság reklámjaira: Állítsuk vissza az Álla​mo​kat! , azután meg A szabadság földje, végül pedig Mindannyian amerikaiak vagyunk. Másik képernyőkön pedig az amerikai kontinens látszik, színes pöttyök​kel teli​hintve. Kettő pedig a világ​tér​ké​pet mutatja. Szájtátva bámulom. Még soha életemben nem láttam világtérképet. Abban sem vagyok biztos, hogy van-e egy​ál​ta​lán ilyesmi a Köztársaságban. De itt most óceánokat látok, ahogy körbeölelik ÉszakAmerikát, a szigetté vált területet Dél-Amerika felirattal, egy kis szigetcsoportot Britszigetek néven, hatalmas szárazföldeket, Afrikát és az Antarktiszt, és egy országot, Kínát (egy rakás elszórt kis vörös pöttyel az óce​án​ban a part​vo​nala men​tén). Így néz ki való​já​ban a világ, nem úgy, ahogy a Köz​tár​sa​ság mutatja a pol​gá​ra​i​nak. A szobában mindenki engem néz. Elfordulok a térképtől, várom, hogy Kaede mondjon valamit. Meg​rántja a vál​lát, aztán a hátamra csap. A ned​ves zub​bony cup​panó han​got hal​lat. – Ez itten Day. Mindenki csendben vár, de látom a szemükben megvillanni a felismerést, mikor meghallják a nevem. Aztán valaki farkasüvöltést hallat. Ez megtöri a feszültséget. Mindenfelől kuncogás és neve​tés hal​lat​szik, aztán a több​ség vissza​tér ahhoz, amit idáig is csi​nált. Kaede az össze​vissza álló asz​ta​lok közé kala​u​zol. Páran valami diag​ra​mok fölé hajol​nak, egy másik cso​port dobo​zo​kat bon​to​gat, néhá​nyan lazí​ta​nak, vala​mi​lyen köz​tár​sa​sági tévé​so​ro​zat ismét​lé​sét nézik. Két Patrióta egy monitor előtt ülve szidja egymást, miközben videojátékot játszanak, valamilyen kék színű, tüskés lényt irányítanak a képernyőn, a kezüket lóbálva a monitor előtt. A játék módosítva lehet, direkt a Pat​ri​ó​ták​nak, mert a játék​ban min​den kék és fehér. Az egyik srác vihogni kezd, ahogy elsétálok mellette. Szőkére festett kócos haja taréjjá van tupírozva, a bőre erősen napbarnított, széles, kigyúrt vállai előre állnak, mintha folyton arra készülne, hogy rávesse magát valakire. Egy darabka hús hiányzik a fülcimpájából. Felismerem, ugyanaz, aki koráb​ban a far​kas​üvöl​tést hal​latta. – Szóval te vagy az, aki cserbenhagyta Tesst? – Van benne egyfajta arrogancia, ami kifejezetten bosszant. Megvetően végigmér. – Nem is értem, egy hozzá hasonló lány miért lóg egy magadfajta pan​cser​ral. Néhány éjszaka egy köz​tár​sa​sági bör​tön​ben, és máris elszáll belő​led a szufla? Köze​lebb lépek hozzá, és barát​sá​gos mosollyal vicsor​gok rá. – Legyen szabad megjegyeznem, még nem láttam a Köztársaságot körözvényeket ragasztgatni, a te csi​nos arcocs​kád​dal. – Fogjátok be! – lép közénk Kaede, és ujjával a fiú mellébe bök. – Baxter, nem kéne készülődnöd a

hol​napi bulira? A srác mor​dul egyet, aztán hátat for​dít. – Akkor sem értem, miért bízunk meg egy köz​tár​sa​ság​imá​dó​ban – morogja. Kaede vál​lon vere​get, és maga után húz. – Ne is foglalkozz ezzel a taplóval – mondja. – Baxter nem rajong a csajodért, June-ért. De valószínűleg meggyűlne vele a bajod, ezért próbálj meg kijönni vele, jó? Együtt kell dolgoznotok. Ő is sza​bo​tőr. – Tényleg? – lepődök meg. Nem gondoltam, hogy ilyen izomzattal elég gyors lehet hozzá. Az viszont igaz, hogy az ereje segít​het neki olyan helyekre is eljutni, ahová én kép​te​len len​nék. – Aha. Miattad most kissé hátrébb szorult a szabotőrök rangsorában. – Kaede gonoszul elvigyorodik. – És egyszer tönkretettél egy szabotázsakciót, amiben benne volt. És még csak nem is tud​tál róla. – Tény​leg? Milyen akció volt? – Chian igaz​gató autó​já​nak fel​rob​ban​tása Los Ange​les​ben. Hű, az már jó rég volt, amikor szembeszálltam Chiannal. Fogalmam sem volt, hogy a Patrióták is táma​dást ter​vez​tek ellene. – Hát, ez szomorú – felelem, és az arcokat fürkészem a teremben, mivel Baxter az előbb Tesst emle​gette. – Ha Tesst keresed, ő már előbb megérkezett. A többi dokival van. – Kaede a szoba hátsó része felé int, ahol ajtók sorakoznak a falon. – Valószínűleg az orvosi szobában azt lesi, ahogy valaki össze​varr egy sebet. Ő aztán gyor​san tanul! Kaede az asz​ta​lok és a többi Pat​ri​óta mögé vezet, a világ​tér​kép előtt állunk meg. – Foga​dok, hogy még nem lát​tál ilyet. – Még soha. – A szárazföldeket bámulom, döbbenten a felismeréstől, hogy ilyen sok működő társadalom létezik a Köztársaság határain túl. Az általánosban azt tanították nekünk, hogy a világ azon részein, melyek nem állnak a Köztársaság ellenőrzése alatt, csak néhány széthullott nemzet küszködik a fennmaradásért. Ilyen sok ország küszködik azért, hogy megmaradjon? Netán nincsenek is gond​jaik? Sőt, talán még fej​lőd​nek is? – Minek nek​tek a világ​tér​kép? – A mi itteni mozgalmunkhoz hasonlók a világ minden részén vannak – válaszolja Kaede, keresztbe téve a karját. – Mindenütt, ahol az emberek gyűlölik a kormányzatot. Jót tesz a harci szellemnek, hogy itt látjuk a falon. – Amikor látja, hogy érdeklődéssel nézegetem a térképet, végigsimít Észak-Amerika közepén. – Itt a mindenki által ismert és szeretett Köztársaság. Ez pedig a Kolóniák. – Egy kisebb kiter​je​désű, töre​de​zet​tebb föld​sávra mutat, mely kelet​ről hatá​ros a Köz​tár​sa​ság​gal. A váro​so​kat jelölő piros pöttyöket nézegetem a Kolóniák területén. New York City, Pittsburgh, St. Louis, Nashville. Vajon tény​leg úgy ragyog​nak, mint ahogy Apa mondta? Kaede tovább foly​tatja, fel, északra, aztán lefelé, délre mutat. – Kanada és Mexikó felé szigorúan demilitarizált övezet húzódik, ahogy a két ország, valamint a Köztársaság és a Kolóniák között is. Mexikónak is megvannak a maga Patriótái. És itt van, ami DélAmerikából maradt. Tudod, valamikor ez is egy hatalmas kontinens volt. Most ez itt Brazília – egy nagy, három​szög​letű szi​getre mutat, messze délre a Köz​tár​sa​ság​tól Chile és Argen​tína. Kaede jókedvűen mutogatja a földrészeket, és hogy régen mekkorák voltak. Ami most Norvégia, Franciaország, Spanyolország, Németország és a Brit-szigetek, az korábban egy nagyobb, Európa

nevezetű terület része volt. Európa többi népe, azt mondja, Afrikába menekült. A mongol és az orosz nép nem halt ki, ellentétben azzal, amit a Köztársaság tanított. Ausztrália régebben egyetlen összefüggő szárazulat volt. Aztán itt vannak a szuperhatalmak. Kína hatalmas, úszó városai teljes egé​szé​ben a vízre épül​tek, és állan​dóan sötét felet​tük az ég. – Haj Cseng – szúrja közbe Kaede. – Tengeri Városok. – Megtudom, hogy Afrika nem volt mindig ilyen technológiailag fejlett, virágzó kontinens, mint napjainkban, fokozatosan töltötték meg az egyetemek, felhőkarcolók és a nemzetközi menekültek. És az Antarktisz, ha hiszem, ha nem, régen lakatlan volt, és az egészet jég borította. Most, akárcsak Kína és Afrika, otthont ad a világ technológiai fővárosainak, és rengeteg turistát vonz. – Hozzájuk képest a Köztársaság és a Kolóniák technikai fejlettségi szintje meglehetősen szánalmas – teszi hozzá Kaede. – Egyszer szívesen ellá​to​gat​nék az Ant​ark​tiszra. Egész biz​to​san cso​dá​la​tos lehet. Azt mondja, hogy vala​mi​kor az Egye​sült Álla​mok is a szu​per​ha​tal​mak egyike volt. – De aztán jött a háború – mondja és a legjobb koponyák elmenekültek a magasabban fekvő régiókba. Az áradást meg, tudod, az Antarktisz okozta. A dolgok egyébként is kezdtek már rosszra fordulni, amikor megkergült a napsugárzás, és az összes jeget megolvasztotta az Antarktiszon. Olyan áradások következtek, amit mi el sem tudunk képzelni. Milliók estek össze holtan a nagy melegtől. Nem semmi látvány lehetett, mi? Aztán a napsugárzás szintje helyreállt, de az éghajlat már nem. Az a ren​ge​teg édes​víz össze​ke​ve​re​dett a ten​ger​víz​zel, és azóta semmi sem a régi. – A Köz​tár​sa​ság​ban erről sosem beszél​tek. Kaede a sze​mét for​gatja. – Ugyan már, hiszen ez a Köz​tár​sa​ság! Miért beszél​né​nek róla? – Az egyik kisebb moni​torra mutat a sarokban, amelyiken, úgy tűnik, híradó megy. – Akarod látni, hogy néz ki a Köztársaság kívülről? Gyere! Ahogy jobban odafigyelek a hírekre, feltűnik, hogy a bemondó számomra ismeretlen nyelven beszél. – Antarktiszi – magyarázza Kaede, mikor értetlenül nézek rá. – Befogtuk az egyik adójukat. Olvasd a fel​ira​to​kat! A képernyő felülnézetből mutat egy kontinenst, az AME​RI​KAI KÖZ​TÁR​SA​SÁG felirat lebeg felette. Egy női hang beszél vala​mi​ről, és köz​ben a kép​er​nyő alján futó szö​veg mutatja sza​va​i​nak for​dí​tá​sát: – ...új módon tárgyalni ezzel a katonai diktatúrával, különösen most, hogy a Köztársaság új vezetőjének hatalomátvétele befejeződött. Az afrikai elnök, Ntombi Okonjo ma azt javasolta, hogy az Egyesült Nemzetek függessze fel a Köztársaságba irányuló segélyszállítmányokat, amíg az elszi​ge​te​lő​dés​párti ország nem köt béke​me​gál​la​po​dást keleti szom​széd​já​val... Elszigetelődéspárti katonai diktatúra. Csak bámulom a szavakat. Számomra a Köztársaság maga volt a testet öltött hatalom, egy megállíthatatlan, könyörtelen katonai gépezet. Kaede csak vigyorog az arc​ki​fe​je​zé​sem lát​tán, miköz​ben tovább​ál​lunk a moni​tor​tól. – Valahogy a Köztársaság már nem tűnik olyan hatalmasnak, nem igaz? Jelentéktelen kis bezárkózó állam, ami nemzetközi segélyekért könyörög? Én mondom neked, Day, a lakosság egyetlen gene​rá​ci​ó​nyi agy​mo​sása ele​gendő, hogy meg​győz​zék őket, a való​ság nem léte​zik. Átmegyünk egy asztalhoz, amelyiken két laptop áll. Az egyik fölé egy fiatalember hajol, ugyanaz a srác, aki a „V” jelet mutatta Kaede-nek a síneknél, a fekete bőrű, fakó szemű. Kaede megkopogtatja a vállát. Nem azonnal reagál, előbb begépeli még az utolsó pár sort a képernyőn lévő akármibe, majd egy kecses mozdulattal az asztalra telepszik. Azon kapom magam, hogy lenyűgöz a könnyed mozgása.

Ez biztosan egy szabotőr. Karba teszi a kezét, és türelmesen várja, hogy Kaede bemutasson minket egy​más​nak. – Day, ő itt Pascao – mondja Kaede. – Pascao vitathatatlanul a legjobb szabotőrünk, és finoman szólva, nagy lel​ke​se​dés​sel várta, hogy talál​koz​has​son veled. Pascao a kezét nyújtja, szürke szemének pillantása az enyémbe mélyed. Sugárzó mosolyt villant rám. – Nagyon örülök – mondja izgatottan, kapkodó sietséggel. Az arca kipirul, mikor viszonzom a mosolyát. – Mondanom sem kell, hogy már rengeteg jót hallottunk rólad. Nagy rajongód vagyok. A leg​na​gyobb rajon​gód. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nyilvánvaló módon flörtölt volna velem bárki is, talán attól a srác​tól elte​kintve a Blueridge szek​tor​ban. – Mindig öröm egy másik szabotőrrel találkozni – válaszolom, és kezet rázok vele. – Biztos vagyok benne, tanul​ha​tok tőled pár új trük​köt. Ördögi vigyor jele​nik meg az arcán, mikor ész​re​ve​szi, mennyire zavarba jöt​tem. – Aha, garantálom, hogy élvezni fogod a dolgot. Higgy nekem, nem fogod megbánni, hogy csatlakoztál hozzánk. Új fejezetet fogunk nyitni Amerika történetében. A Köztársaság csak kapkodja majd a fejét. – Izgatottan hadonászni kezd, széttárja a karját, aztán meg úgy tesz, mintha összecsomózna valamit a levegőben. – A hekkereink az utóbbi néhány hetet azzal töltötték, hogy titokban átkötöttek pár dolgot a denveri Kongresszusi Toronyban. Így csupán annyit kell tennünk, hogy rácsatlakoztatunk egy vezetéket az épület bármelyik hangszórójára, és bumm, máris adásban vagyunk! Az egész Köztársaságnak tudunk sugározni. – Tapsol egyet, és csettint az ujjával. – Min​denki hallani fogja! Kor​szak​al​kotó, mi? Úgy hangzik, mint egy sokkal kifinomultabb verziója annak, amit a tíz másodperces helynél csináltam, mikor először találkoztam June-nal, hogy megpróbáljak Ragály elleni gyógyszert szerezni Edennek. Egyszerűen csak átkötöttem a vezetékeket a sikátor hangszóróiban. De belenyúlni egy fővá​rosi épü​let han​go​sí​tási rend​sze​rébe, hogy aztán az egész Köz​tár​sa​ság​nak sugá​rozzunk? – Ez marha jól hang​zik – mon​dom. – És mit fogunk köz​ve​tí​teni? Pas​cao cso​dál​kozva néz rám. – Az Első meggyilkolását, természetesen – Kaede-re pillant, aki bólint, és egy apró, négyszögletes esz​közt húz elő a zse​bé​ből. Fogja, és kinyitja. – Bizonyítékul fel kell vennünk a legapróbb részletét is, ahogy kirángatjuk az autóból, és golyót eresztünk bele. A hekkereink készenlétben állnak a Kongresszusi Toronyban, ahol beállították az óriásképernyőket, hogy közvetíthessük a merényletet. A hangszórókon keresztül az egész Köz​tár​sa​ság​ban ki fog​juk hir​detni a győ​zel​mün​ket. Ezt pró​bál​ják meg meg​ál​lí​tani! A terv kíméletlenségétől végigfut a hideg a hátamon. Arra emlékeztet, ahogy John halálát – az én halá​lo​mat – rög​zí​tet​ték és köz​ve​tí​tet​ték ország​szerte. Pas​cao hoz​zám hajol, a fülem​hez teszi a kezét, és azt sut​togja: – És a legjobb részt még nem is hallottad, Day. – Hátradől, hogy megeresszen egy újabb óriási, fog​vil​log​tató vigyort. – Kíván​csi vagy, hogy mi lesz benne a leg​jobb? Meg​der​me​dek. – Na, micsoda? Pas​cao elé​ge​det​ten karba fonja a kezét. – Razor úgy gon​dolja, neked kéne lelő​nöd az Elsőt.

JUNE COLO​RADO ÁLLAM, DENVER IDŐ: 19:37 HŐMÉR​SÉK​LET: -5°C Vona​ton érkezem a fővárosba (a 42/B állomásra) egy hóvihar kellős közepén. Tömeg gyülekezik a peronon, az emberek rám kíváncsiak. A jégvirágos ablakon át bámulom őket, ahogy egyre lassulva begördülünk az állomásra. Annak ellenére, hogy dermesztő hideg van, a civilek úgy tolonganak a rögtönzött kordon mögött, lökdösik és taszigálják egymást, mintha Lincoln vagy valamelyik másik híres énekes érkezett volna. Legalább két teljes szakasznyi katona szorítja vissza a bámészkodókat. Tompa kiál​to​zá​su​kat idáig hal​lom. – Lépjenek hátra! Mindenki menjen vissza a kordon mögé! Vissza a kordon mögé! Akinél kamerát látok, azon​nal letar​tóz​ta​tom! Különös. A civilek többsége szegénynek látszik. A Daynek nyújtott segítség népszerűvé tett a szegénynegyedekben. Az ujjamon lévő gemkapocsgyűrű vékony drótszálait simogatom. Szokásommá vált. Tho​mas átjön a mi olda​lunkra, köze​lebb hajol, hogy paran​csot adjon a mel​let​tem ülő kato​nák​nak. – Vigyék az ajtóhoz! – mondja. – Igyekezzenek! – Rám pillant, aztán a ruhámat veszi szemügyre (sárga börtönmellény és vékony, fehér ing). Úgy tesz, mintha a tegnap esti beszélgetés a kihallgatószobában meg sem történt volna. Lefelé bámulok az ölembe. A látványától felfordul a gyom​rom. – Fázni fog oda​kint – mondja az embe​re​i​nek. – Adja​nak rá egy kabá​tot! A katonák rám szegezik a fegyverüket (XM-2500-as típus, lőtávolsága 700 méter, intelligens lövedéke képes áthatolni a betonfalon), aztán talpra rángatnak. Utazás közben olyan meredten bámul​tam ezt a két kato​nát, hogy mos​ta​nára tel​je​sen kime​rül​het​tek ide​gi​leg. A csuklómon megcsörren a bilincs. Ilyen fegyverekkel elég egyetlen lövés, és valószínűleg elvérzek, mindegy, hogy a testem mely részét találja el a golyó. Valószínűleg arra gondolnak, hogy azt tervezem, megszerzem tőlük a fegyvert, amikor lankad az éberségük. (Nevetséges ötlet, mert a bilin​csek​től kizárt, hogy képes legyek ren​de​sen elsütni egy fegy​vert.) Kivisznek a folyosóra, a vasúti kocsi végébe megyünk, ahol másik négy katona várakozik a vasútállomás peronjára vezető nyitott ajtóban. Hideg szélroham tör ránk, fázósan összébb húzom magam. Egyszer már jártam a front közelében, amikor Metiasszal az egyetlen közös akciónkon voltunk, de az Nyugat-Texasban volt, a nyár közepén. Ilyen hólepte várost még sosem láttam. Thomas kis csa​pa​tunk élére áll, int az egyik kato​ná​nak, hogy terít​sen rám egy kabá​tot. Köszö​net​tel elfo​ga​dom. A tömeg (nagyjából kilencven-száz ember lehet), varázsütésre elhallgat, mikor megpillantják a fényes, sárga mellényemet. Ahogy lefelé lépdelek a vagon lépcsőjén, figyelmük kereszttüzében úgy érzem magam, mintha reflektorok irányulnának rám. A legtöbbjük reszket a hidegben, vékonyak és sápadtak, szegényes ruházatuk nem képes melegen tartani őket ebben az időjárásban, lyukas cipőjük bizonyára beázik. Nem értem. A hideg ellenére eljöttek ide, hogy lássanak engem leszállni a vonatról, ráadásul ki tudja, mióta várnak már. Hirtelen bűntudatom támad, amiért elfogadtam a kabá​tot. A peron végére érünk, már majdnem belépünk a vasútállomás várócsarnokába, mikor meghallom az egyik bámész​kodó kia​bá​lá​sát. Meg​pör​dü​lök, mielőtt a kato​nák meg​ál​lít​hat​ná​nak.

– Day életben van? – kiált oda az egyik fiú. Valószínűleg idősebb nálam, húszas éveinek az elején jár​hat, de olyan vézna és ala​csony, hogy korom​bél​i​nek gon​dolná, aki nem látja az arcát. Felemelem a fejem, és mosolygok. Aztán az egyik őr az arcába vág a puskatussal, az én kísérőim pedig megragadják a karomat, és visszarángatnak. A tömeg felmorajlik, mindenfelől kiáltozás hal​lat​szik. A zűr​za​var​ból kihal​lat​szik néhány hang: – Day él! Day él! – Gyerünk tovább! – vakkantja Thomas. Benyomulunk a váróba. Amint az ajtó becsukódik mögöt​tünk, mintha elvág​ták volna, a hideg szél hir​te​len eláll. Nem szóltam egy szót sem, de a mosolyom is elég volt. Igen, Day életben van. A Patrióták egész biz​to​san érté​kelni fog​ják, hogy tápot adtam a szó​be​széd​nek. Átvágunk az állomáson, és beszállunk a három, ránk várakozó dzsip egyikébe. Ahogy elhajtunk, és ráfordulunk a gyorsforgalmi út felhajtójára, szájtátva bámulom az ablak előtt elsuhanó várost. Megfelelő ok nélkül senki nem jön Denverbe. Csak aki itt született, tartózkodhat a fővárosban különleges engedélyek nélkül. Már maga az is, hogy itt vagyok, és belülről láthatom a várost, meglehetősen szokatlan. Mindent vastag, fehér lepel takar, de a hó alatt is ki tudom venni a körvonalait annak a roppant méretű, fekete falnak, ami hatalmas töltésként veszi körbe Denvert, védelmül az áradások ellen. A Pajzs. Az általánosban persze olvastam már róla, de egészen más, ha a saját szemével látja az ember. A felhőkarcolók itt olyan magasak, hogy a tetejük ködbe vész a hófelhők közt, lépcsőzetes teraszaikat Hótakaró borítja, és minden oldalról hatalmas acélpillérek támasztják őket. Az épületek között egy-egy pillanatra feltűnik a Kongresszusi Torony. Időnként reflektorok pásztázzák az eget, és helikopterek keringenek a felhőkarcolók közt. Egyszer pedig négy vadászgép húz el felettünk. Áhítattal teli pillantásom kíséri őket (X-92 Reaper kísérleti repülőgép, még nem gyártják, de a tesztrepüléseken jól szerepelhetett, ha a tervezők engedik Denver belvárosa fölött repkedni). A főváros, akárcsak Vegas, minden ízében katonai város, és még annál is félel​me​te​sebb, mint ami​lyen​nek kép​zel​tem. Elka​lan​doz​tak a gon​do​la​taim, Tho​mas hangja rán​gat vissza a való​ságba. – A Colburn Csarnokba viszünk – szól hátra a dzsip anyósüléséről. – Ez egy étterem a Capital Plá​zá​ban, ahol a sze​ná​to​rok szok​tak ban​kettre össze​jönni. Gyak​ran vacso​rá​zik ott az Első is. Colburn? A hallottak alapján ez egy nagyon kedvemre való találkozóhely, különösen, ha arra gondolok, hogy eredetileg úgy volt, a denveri fegyházba visznek. Ez az egész Thomasnak is új lehet. Nem hiszem, hogy valaha is járt volna a fővárosban, de ahogy az egy fegyelmezett katonához illik, egyetlen másodpercet sem veszteget bámészkodásra. Elfog a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a Cap​i​tal Pláza. Tény​leg olyan óri​ási-e, mint aho​gyan gon​do​lom? – Mi csak odáig fogunk kísérni, onnantól átkerülsz DeSoto ezredes embereinek őrizetébe. – Razor emberei, teszem hozzá magamban. – Ott fogsz találkozni az Elsővel, az étterem Fejedelmi Étke​ző​jé​ben. Azt aján​lom, hogy visel​kedj tisz​te​let​tu​dóan. – Köszönöm a figyelmeztetést – válaszolom, hidegen mosolyogva Thomas tükörképére a visszapillantóban. Valójában azonban kezdek kissé nyugtalankodni. Az Első olyasvalaki, akinek születésem óta a tiszteletére neveltek, akiről azt gondoltam, hogy habozás nélkül az életemet adnám érte. Még most is, mindazok után, amit megtudtam a Köztársaságról, érzem a mélyen bennem gyökerező elkötelezettséget, ahogy próbál a felszínre törni. Ismerős dolog, valami, amibe kapaszkodhatok. Külö​nös. Nem éreztem ilyet, amikor meghallottam az Első halálhírét, sem amikor Anden első televíziós beszédét néztem. Nem jött elő, csak most, amikor néhány óra választ csak el

attól, hogy sze​mé​lye​sen is talál​koz​zam vele. Már nem vagyok az az ünne​pelt tehet​ség, mint ami​kor elő​ször látott. Vajon mit gon​dol majd rólam? *** COL​BURN CSAR​NOK, FEJE​DELMI ÉTKEZŐ Visszhangzik a terem. Magamban ülök a hosszú asztal egyik végén (négyméteres, sötét cseresznyéből, kézzel faragott lábakkal, díszesen aranyozott szegéllyel, valószínűleg milliméter vékonyságú ecsettel festették a finom részleteket), a hátamhoz vörös bársonnyal kárpitozott széktámla simul. A szemközti falon kandalló, ropogva ég benne a tűz, felette az új Első hatalmas portréja lóg, és a terem falain nyolc aranyfényű lámpa világít. A fővárosi városőrség katonáival van tele minden. Ötvenketten sorakoznak vállvetve a falak mentén, és hatan állnak haptákban mellettem. Kint továbbra is metsző hideg van, de idebent kellően meleg van ahhoz, hogy a személyzet könnyű ruhába és vékony bőrcsizmába öltöztessen. A hajamat megmosták, megszárították és kifésülték, egyenes és fénylő tincseim a hátam közepéig lógnak. Hajdíszem apró, tenyésztett gyöngyökből álló füzér. (A gyöngyök darabja simán megér vagy kétezer tikettet.) Eleinte lenyűgöznek, muszáj megérintenem őket, de aztán eszembe jut a vasútállomásnál gyülekező nincstelenek viseltes ruhája, és szégyenkezve elhúzom a kezem a hajamtól. A személyzet egy tagja áttetsző púdert rak a szemhéjamra, amin megcsillan a tűz halvány fénye. A ruhám krémszínű, kavargó, szürke mintával, bő redőkben omlik a lábamra. A fűző​jé​től alig kapok leve​gőt. Drága ruha, két​ség nem fér hozzá. Lehe​tett vagy ötven​ezer? Hat​van? Egyedül a csuklómon és a bokámon lógó súlyos bilincsek nem illenek a képbe, melyekkel a szék​hez vagyok lán​colva. Eltelik egy fél óra, aztán egy katona (a fővárosi városőrség jellegzetes piros-fekete kabátjában) lép a terembe. Az ajtót nyitva hagyja, vigyázzba vágja magát, és fel​szegi a fejét. – Dicső​sé​ges Első Pol​gárunk belé​pett az épü​letbe – jelenti be. – Kérem, áll​ja​nak fel! Próbál úgy tenni, mintha csak úgy általánosságban beszélne, de én vagyok az egyetlen, aki ül. Lánc​csör​gés köze​pette fel​ke​lek a szék​ről. Újabb öt perc telik el. Azután, mikor már azon tűnődök, vajon jön-e majd valaki egyáltalán, egy fiatalember lép be az ajtón, és biccent a bejáratnál lévő katonáknak. Az őrség feszesen tiszteleg. Én nem tudok tisztelegni az összeláncolt kezemmel, és rendesen meghajolni vagy pukedlizni sem, ezért moz​du​lat​la​nul állok az Elsőre meredve. Anden szinte ugyanúgy néz ki, mint amikor először találkoztunk az estélyen: egyenes, uralkodói tartása kissé mesterkélt, fekete haja hullámos, zakója elegáns grafitszürke, pilótasávokkal a karján és arany váll-lapokkal. Zöld szemének pillantása hivatalos. Mégis, mintha a válla kicsit megereszkedett volna, mintha az újonnan rákerült teher nyomasztaná. Úgy látszik, az apja halála mégiscsak hatással van rá. – Foglaljon helyet, kérem – mondja, és int fehér kesztyűs kezével (Kondor repülős kesztyű). A hangja nagyon lágy, mégis betölti az egész termet. – Remélem, kényelmesen érzi magát, Iparis kis​asszony. Szót foga​dok, és leülök. – Hogyne. Köszö​nöm. Miután Anden is helyet foglal az asztal túlsó végén, és a katonák is visszaállnak a helyükre, ismét meg​szó​lal:

– Úgy értesültem, személyesen kíván látni. Arra gondoltam, talán nem bánja majd, ha az általam választott ruhát kell viselnie. – Egy pillanatra elhallgat, épp csak addig, míg az arcán átsuhan egy félénk mosoly. – Úgy vél​tem, nem szí​ve​sen köl​tené el a vacso​rát rab​ru​há​ban. Van valami leereszkedő a hangjában, ami felbosszant. Hogy merészel öltöztetni, mint egy kirakati bábut!, háborgok magamban. Ugyanakkor hatással is van rám a belőle sugárzó tekintély, amivel az új tisztségét viseli. Hirtelen jutott hatalomhoz, méghozzá nem is kevéshez, és olyan magabiztossággal alkalmazkodott hozzá, hogy az egykor érzett hűségtől ismét elszorul a torkom. Korábban tapasztalt bizonytalansága gyorsan elpárolgott. Ez az ember uralkodásra született. Úgy tűnik, Andenben von​zó​dás ébredt ön iránt, mondta Razor. Lesü​töm a tekin​te​tem, a szem​pil​lá​i​mon keresz​tül figye​lem. – Miért bánik velem ilyen jól? Azt hit​tem, az állam ellen​sége vagyok. – Rám nézve volna szégyen, ha úgy bánnék egy született tehetséggel, mint egy börtöntöltelékkel – mondja, miközben gondosan eligazgatja a villákat, késeket és a pezsgőspoharat, hogy tökéletesen egy vonalba esse​nek. – Remé​lem, ez nem kel​le​met​len az ön szá​mára. – Egyáltalán nem. – Ismét körbepillantok a teremben, az emlékezetembe vésem a lámpák, a fali díszek helyzetét, minden egyes katonát, hogy hol áll, és milyen fegyvere van. A gondos figyelem, amivel ezt a találkozót előkészítették, ráébreszt, hogy Anden a ruhával és a vacsorával nem csupán udvarolni kíván. Azt akarja, hogy híre menjen, milyen jól bánik velem, gon​do​lom. Azt akarja, a nép tudjon róla: az új Első vigyáz Day megmentőjére. Kezdeti ellenszenvem máris csökken, kezdek kíváncsivá válni. Anden nem hagyhatja figyelmen kívül az alacsony népszerűségét. Talán az emberek támogatását kívánja elnyerni. Ha így van, akkor olyasmivel fárad, amivel az előző Első nem sokat törődött. És még egy dologra nagyon kíváncsi lennék: ha Anden tényleg szeretné magát elfogadtatni a néppel, akkor vajon mi a véleménye Dayről? Azzal egész biztosan nem fogja megnyerni az embe​re​ket, ha haj​tó​va​dá​sza​tot indít a köz​tár​sa​ság​szerte ünne​pelt elítélt ellen. Két felszolgáló tálcán hozza az ételt (a salátában igazi eper van, a kitűnően átsütött sertésoldalast pálmabéllel tálalják), miközben másik kettő fehér asztalkendőt terít az ölünkbe, és kitölti a pezsgőt. A felszolgálók felsőbb osztálybeliek (a járásukon meglátszik az elit magabiztos könnyedsége), bár talán nem annyira ran​go​sak, mint az én csa​lá​dom volt. Aztán tör​té​nik valami nagyon külö​nös. A felszolgáló, aki Andennek tölti a pezsgőt, túl közel tartja a palackot a pohárhoz. Az feldől, az ital kiöm​lik, és eláz​tatja az egész térí​tőt, a pohár pedig legu​rul az asz​tal​ról, és szi​lán​kokra törik a pad​lón. A felszolgáló ijedten felkiált, és térdre veti magát. Néhány vörös fürt elszabadul hátul megtűzött, csinos kis kontyából, pár tincs az arcába lóg. Észreveszem, mennyire finom és kecses a keze, egészen biz​tos, hogy egy fel​sőbb osz​tály​beli lány. – Bocsánat, bocsánat – hajtogatja újra és újra. – Ne haragudjon! Rögtön kicserélem a terítőt, és hozok egy másik üveg​gel. Fogalmam sincs, mit fog csinálni Anden. Vajon összeszidja? Szigorú figyelmeztetésben részesíti? Vagy csak csúnyán néz rá? Nagy megdöbbenésemre hátratolja a székét, felkel, és a kezét nyújtja a lánynak. Az láthatóan ledermed. Barna szeme elkerekedik, a szája széle megremeg. A következő pil​la​nat​ban Anden leha​jol, kézen fogja és fel​emeli. – Csak egy pohár pezsgő – mondja. – Ne emészd magad miatta! – Int az ajtó mellett álló egyik kato​ná​nak. – Sep​rűt és lapá​tot kér​nénk! Köszö​nöm. A katona sietve bólint. – Igenis, uram!

Amíg a felszolgáló elsiet az új pohárért, és bejön egy takarító, hogy összesöpörje a töröttet, Anden uralkodóhoz illő méltósággal újra helyet foglal a széken. Kést és villát vesz a kezébe, az illem​sza​bá​lyok kifo​gás​ta​lan betar​tá​sá​val, majd vág egy kis dara​bot a hús​ból. – Hallgatom, Iparis ügynök. Miért akart személyesen találkozni velem? És mi történt Day kivég​zé​sé​nek nap​ján? Követem a példáját, felveszem a kést, villát, és vágok a húsból. A lánc a csuklómon pont olyan hosszú, hogy tudjak enni, mintha valaki vette volna a fáradságot, hogy pontosan kimérje. A pezsgőincidens okozta meglepetést egyelőre félreteszem, és nekiállok előadni a történetet, amit Razor talált ki nekem. – Megmentettem Dayt a kivégzéstől, a Patrióták pedig segítettek benne. De miután végeztünk, nem enged​tek el. Úgy tűnt, hogy végre sike​rült meg​szök​nöm tőlük, de akkor önök tar​tóz​tat​tak le. Anden eny​hén hunyo​rít a sze​mé​vel. Két​lem, hogy egy sza​va​mat is elhi​szi. – A Patriótákkal volt az elmúlt két hétben? – kérdi, miután lenyelem a falatot. Az étel kitűnő, a hús olyan por​ha​nyós, szinte elol​vad a szám​ban. – Igen. – Értem. – Anden hangjában gyanakvás csendül. Leteszi az evőeszközt, az ajkához érinti az asztalkendőt, majd hátradől. – Tehát, ha jól értem, Day életben van, vagyis amikor otthagyta, még élet​ben volt. Vajon együtt​mű​kö​dik a Pat​ri​ó​ták​kal? – Ami​kor eljöt​tem, még élet​ben volt. Azóta nem tudok róla. – Miért műkö​dik együtt a Pat​ri​ó​ták​kal, ha koráb​ban min​dig távol tar​totta magát tőlük? Tanács​ta​lan​sá​got tet​tetve meg​vo​nom a vál​lam. – Segítségre van szüksége, hogy felkutassa az öccsét, és a lekötelezettjük lett, mert helyrehozták a lábát. Elfer​tő​ző​dött a lőtt sebe, amit... szer​zett. Anden hall​gat, van időm kor​tyolni a pezs​gő​ből. – Miért segí​tett neki meg​szökni? Meg​moz​ga​tom a csuk​ló​mat, hogy a bilincs ne vágja a keze​met. A lán​caim han​go​san csö​röm​pöl​nek. – Azért, mert nem ő ölte meg a bátyá​mat. – Metias Iparis századost. – Bátyám nevének és rangjának hallatán elszorul a szívem. Vajon tudja, hogyan halt meg a test​vé​rem? – Őszintén sajnálom a veszteségét. – Anden kissé meghajtja a fejét, váratlan jeleként a tiszteletnek, amitől gombóc nő a torkomba. – Tudja, emlékszem, gyerekként olvastam a bátyjáról – folytatja. – Emlékszem, milyen jók voltak az iskolai eredményei, milyen jól teljesített a Próbán, arra pedig külö​nö​sen jól emlék​szem, mennyire ügye​sen bánt a szá​mí​tó​gép​pel. Beka​pok egy szem epret, ala​po​san meg​rá​gom, aztán lenye​lem. – Nem tud​tam, hogy a bátyám​nak ilyen tisz​te​letre méltó rajon​gója akadt. – Én nem az ő rajongója voltam, habár kétségtelenül lenyűgöző volt a teljesítménye. – Anden fel​emeli az új pezs​gős​po​ha​rát, és bele​kor​tyol. – Én önért rajong​tam. Ne feledd, tedd nyilvánvalóvá! Hitesd el vele, hogy bedőlsz neki. És hogy vonzódsz hozzá. Egyébként tényleg jóképű, megpróbálok erre koncentrálni. A haja ragyogni látszik, ahogy a falikarok fénye megtörik a hullámain, olajos bőre melegen, aranylón fénylik, szemében a tavaszi lombok színe csillan. Érzem, ahogy elönti a pír az arcomat. Nagyon jó, csak így tovább! Van benne némi latin vér is, de szemének enyhe ferdesége és szemöldökének finom íve világosan árulkodik ázsiai őseiről. Pont, mint Day. És ettől kezdve képtelen vagyok koncentrálni, csak Dayt látom magam előtt, ahogy

abban a vegasi fürdőszobában csókolózunk. Csupasz mellkasa jár a fejemben, az ajka a nyakamon, az ellenállhatatlan makacssága. Mindez elhalványítja Anden varázsát. Arcomon az enyhe pír fellángol, pipacs​vö​rös leszek. Az Első félrehajtja a fejét, és mosolyog. Mély levegőt veszek, és összeszedem magam. Hála az égnek, így is képes vol​tam a kívánt reak​ciót elérni. – Elgondolkodott már azon, vajon a Köztársaság miért volt olyan elnéző a hazaárulásával szemben? – kérdi Anden, szórakozottan játszadozva a villájával. – Bárki mást már rég kivégeztek volta. De önt nem. – Kiegyenesedik a székben. – A Köztársaság azóta figyeli önt, hogy a Próbán maximális, 1500 pontot ért el. Értesültem az osztályzatairól, és a Drake délutáni gyakorlatain elért eredményeiről. Néhány kongresszusi képviselő már azelőtt politikai tisztségre jelölte önt, hogy befejezte volna az első évét az akadémián. De aztán a végén mégis inkább a hadsereghez osztották be, mert az összes jelentésben az állt, hogy meglehetősen „katonás” a személyisége. A belső körökben egyenesen hírességnek számít. Ha hűtlenség vádjával elítélnék, az rettenetes veszteség volna a Köz​tár​sa​ság szá​mára. Vajon Anden ismeri az igazságot a szüleim és Metias meggyilkolásáról? Hogy a hűtlenség nekik az életükbe került? Olyan sokra tart a Köztársaság, hogy haboznak kivégezni, dacára jelen bűneimnek és csa​lá​dom múlt​béli áru​lá​sá​nak? – Mikor látott engem a Drake-en? – kérdem. – Nem emlékszem, hogy hallottam volna az egyetemen tett láto​ga​tá​sá​ról. Anden levág egy dara​bot a bam​busz​rügy​ből. – Nem is hall​ha​tott róla. Tré​fál​kozó pil​lan​tást vetek rá. – Csak nem volt szin​tén hall​gató, mikor oda​jár​tam? Anden bólint. – Az egyetem vezetése titokban tartotta a személyazonosságomat. Tizenhét voltam, másodéves, mikor a Drake-re került tizenkét éves korában. Nyilvánvaló módon mindannyian sokat hallottunk magá​ról. És a csí​nye​i​ről. – Elvi​gyo​ro​dik, a sze​mé​ben paj​kos fény vil​lan. Az Első fia velünk, többiekkel együtt járt a Drake-re, és én még csak nem is tudtam róla! Dagad a keblem a büszkeségtől a gondolatra, hogy a Köztársaság vezetője felfigyelt rám az egyetemen. De aztán elszé​gyel​lem magam, bűn​tu​da​tom támad, hogy ennyire jól​esik a figyelme. – Khm... remé​lem, nem csu​pán rossz dol​go​kat hal​lott rólam. Anden arcán kis göd​röcske jele​nik meg, miköz​ben nevet. Meg​nyug​ta​tóan hang​zik. – Nem. Nem mind volt rossz. Ezen nekem is moso​lyog​nom kell. – A jegyeim jók voltak, de abban biztos vagyok, a dékánhelyettest kifejezetten boldoggá teszi, hogy soha többé nem kell lát​nia az iro​dá​já​ban. – Miss Whitaker? – Anden a fejét rázza. Egy pillanatra leveti komolyságának álarcát, az etikettet sutba dobva felkönyököl a szék támlájára, és a villájával hadonászik. – Engem is behívatott az irodájába, ami vicces volt, mert fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Lebuktam, mert az edző​te​rem​ben kicse​rél​tem a súlyos fém gya​korló gép​pus​ká​kat műanyagra. – A z ön volt? – kiáltok fel. Jól emlékszem az esetre. Első évfolyam, kiképző gyakorlatok. A műanyag géppuskák olyan valódinak tűntek! Mikor a hallgatók vezényszóra lehajoltak, hogy

felemeljék a nehéznek gondolt fegyvereket, olyan erővel rántották fel a műanyag utánzatokat, hogy a társaság fele hanyatt esett a lendülettől. Az emlék hatására szívből felnevetek. – Az zseniális volt! A kiképző had​nagy tel​je​sen kiakadt! – Legalább egyszer mindenkinek illik belekeveredni valami zűrbe az akadémián, nem igaz? – vigyorog Anden, ujjai a pezsgőspoháron zongoráznak. – Maga viszont mindig is bajkeverőnek tűnt. Nem maga miatt kel​lett egy​szer egy egész épü​le​tet kiürí​teni? – De igen. A Köztársaság története három-null-kettő. – Pillanatnyi zavaromban megvakarnám a nyakam, de a láncok megakadályoznak benne. – A mellettem ülő felsőbbéves azt mondta, úgysem tudom elta​lálni a tűz​jel​zőt a gya​kor​ló​pisz​to​lyá​val. – Hm. Látom, már akkor is képes volt helyes dön​té​se​ket hozni. – Fia​tal vol​tam. És igaza van, meg​le​he​tő​sen gye​re​kes – fele​lem. – Nem értek egyet. Mindent figyelembe véve azt mondanám, nagyon is jó volt a korához képest. – Mosolyog, az arcom pedig ismét pirosra vált. – Önnek olyan tartása van, ami tizennégynél sokkal több​nek mutatja. Bol​dog vol​tam, mikor végre talál​koz​hat​tunk aznap este, az esté​lyen. Tényleg itt ülök, falatozom, és anekdotázom az Akadémián töltött szép napokról az Első Polgárral? Milyen szürreális! Zavarba ejtő, milyen fesztelenül elbeszélgetünk meghitten ismerős dolgokról, miközben annyi furcsa, idegen dolog árasztja el az életem, egy beszélgetés, melyben nem kell attól tar​ta​nom, hogy vélet​le​nül meg​sér​tek vala​kit egy tár​sa​dalmi osz​tályra vonat​kozó meg​jegy​zés​sel. Aztán eszembe jut, valójában miért vagyok itt. A számban megkeseredik az étel. Day miatt csinálom az egészet. Hirtelen megneheztelek rá, még ha nincs is rá okom. De tényleg nincs? Nem tudom, tény​leg képes vagyok-e meg​ölni vala​kit a ked​vé​ért. Egy katona lép be a terem ajtaján. Tiszteleg Andennek, aztán zavartan a torkát köszörüli, amint észreveszi, hogy meg kell zavarja az Elsőt egy beszélgetés kellős közepén. Anden kedvesen rámo​so​lyog, és köze​lebb inti. – Uram, Baruse Kamion sze​ná​tor sze​retne szót vál​tani önnel – mondja a katona. – Mondja meg a szenátornak, hogy most nem érek rá – feleli Anden. – Keresni fogom, miután végez​tem a vacso​rá​val. – Attól tartok, ragaszkodik hozzá, hogy most beszéljen vele. Arról van szó, hogy öhm... – A katona észrevesz, ezért közelebb lép, hogy Anden fülébe súgja a folytatást. Pár szót mégis elkapok. – A sta​di​o​nok. Azt akarja... üze​ne​tet... azon​nal be kéne fejez​nie a vacso​rát. Anden fel​vonja a szem​öl​dö​két. – Ezt mondta? Értem. El fogom dönteni, miután végeztem a vacsorámmal. Ezt az üzenetet adja át a szenátornak, amikor csak jónak látja. Mondja meg neki, hogy a következő szenátort, aki arcátlan üze​ne​tet mer kül​deni nekem, sze​mé​lye​sen fogom fele​lős​ségre vonni. A katona feszesen tiszteleg, kissé elbizonytalanodik a gondolattól, hogy egy ilyen üzenetet kell átad​jon egy sze​ná​tor​nak. – Igen, uram! Máris meg​mon​dom. – Mi a neve, katona? – kérdi Anden, mielőtt az távoz​hatna. – Felipe Garza had​nagy, uram. Anden moso​lyog. – Köszö​nöm, Garza had​nagy – mondja. – Nem felej​tem el ezt a szí​ves​sé​get. A katona próbál komoly arcot vágni, de látom a büszkeséget a szemében és a mosolyt a szája szeg​le​té​ben. Meg​ha​jol Anden felé.

– Meg​tisz​tel vele. Köszö​nöm, uram. – Azzal lelép. Megbűvölten hallgattam a beszélgetést. Razornek egy dologban igaza van: semmi kétség, feszültség van a Szenátus és az új Első közt. De Anden nem bolond. Még nincs egy hete, hogy hatalomra került, és máris pontosan azt teszi, amit tennie kell: próbálja megszilárdítani a katonaság iránta való hűségét. Kíváncsi lennék, mi mindennel próbálja még elnyerni a bizalmukat. A Köztársaság hadserege vakon követte az apját, igazából az ő hűségük tette a néhai Elsőt olyan erőssé. Anden tudja ezt, és igyekszik ő is mielőbb elérni. A szenátus tiltakozása hiábavaló a hadsereggel szemben, ha az habozás nélkül Andent támo​gatja. De Andent a hadsereg nem támogatja habozás nélkül, emlékeztetem magam. Itt van Razor, az embe​re​i​vel. Az áru​lók a kato​nai hie​rar​chi​á​ban is elfog​lal​ják a helyü​ket. – Szóval – Anden elegáns mozdulattal újabb szelet húst vág –, azért akart találkozni velem, hogy elmondja, segí​tett egy bűnö​ző​nek meg​szökni? Egy pillanatig nem hallatszik más zaj, csak ahogy Anden villája a tányérjához koccan. Razor uta​sí​tá​sai vissz​han​goz​tak a fejem​ben: amit mon​da​nom kell neki, és a sor​rend, ami​ben mon​da​nom kell. – Nem. Azért jöt​tem, hogy elmond​jam, merény​le​tet ter​vez​nek ön ellen. Anden lete​szi a vil​lát, és int a kato​nák​nak. – Hagy​ja​nak min​ket magunkra! – De uram! – szó​lal meg az egyik. – Nem hagy​hat​juk egye​dül. Anden előhúz egy pisztolyt az övéből (elegáns, fekete modell, még sosem láttam ilyet), és az asz​talra teszi, a tányérja mellé. – Minden rendben van, hadnagy – mondja. – Biztonságban leszek. És most, kérem, távozzon min​denki! A nő, akit Anden hadnagynak szólított, int az embereinek, és csendben kisorjáznak a szobából. Még az a hat katona is távozik, akik mellettem álltak őrt. Kettesben maradok az Elsővel, csupán négy méter cse​resz​nyefa választ el tőle. Anden fel​kö​nyö​köl az asz​talra, és össze​érinti az ujja​i​nak hegyét. – Azért jött, hogy figyel​mez​tes​sen? – Azért. – Azt hal​lot​tam, hogy önt elfog​ták Veg​as​ban. Miért nem adta fel magát? – Úton voltam ide, a fővárosba. Denverbe akartam jutni, mielőtt feladnám magam, hogy több esélyem legyen beszélni önnel. Elhiheti, nem úgy terveztem, hogy az első utamba kerülő vegasi őrjá​rat tar​tóz​tas​son le. – És hogyan sikerült megszöknie a Patriótáktól? – Anden tétova, hitetlenkedő pillantást vet rám. – És most vajon hol lehet​nek? Való​szí​nű​leg a nyo​má​ban van​nak. Elhall​ga​tok, lesü​töm a sze​mem, és meg​kö​szö​rü​löm a tor​kom. – Fel​száll​tam egy Veg​asba tartó vonatra aznap éjjel, ami​kor sike​rült meg​lóg​nom. Anden hall​gat. Nem tudom, elhi​szi-e, amit a szö​ké​sem​ről mond​tam. – És milyen ter​veik let​tek volna önnel, ha nem szö​kik meg tőlük? Most ködö​síts egy kicsit! – Egész pontosan nem tudnám megmondani, hogy mihez akartak kezdeni velem – válaszolom –, de azt tudom, hogy valamilyen támadást terveztek az ön harci kedvet növelő körútjának az egyik állomásán, és arra számítottak, hogy ebben én is a segítségükre leszek. Lamart, Westwicket és Burlingtont említették. A Patriótáknak itt is vannak embereik, Anden. Embereik az ön legbelső

köre​i​ben. Tudom, kockázatot vállaltam azzal, hogy a keresztnevén szólítottam, de próbálom fenntartani a bizalmas légkört, ami kialakult köztünk. Anden, úgy tűnik, nem is vette észre, a tányérja fölé hajol, és kutató pil​lan​tást vet rám. – Erről honnan tud? – kérdi. – A Patrióták tisztában vannak vele, hogy maga tud erről? Day is benne van ebben az egész​ben? Meg​rá​zom a fejem. – Nem is sej​tik, hogy tudok róla. Day​jel pedig nem beszél​tem azóta, hogy eljöt​tem. – Maguk ket​ten, ön és Day, bará​tok? Kissé külö​nös kér​dés. Talán sze​retné meg​ta​lálni Dayt? – Igen – vála​szo​lom, miköz​ben pró​bá​lom kiverni a fejem​ből Day kezé​nek emlé​két, ahogy a hajamba túr. – Megvolt rá az oka, amiért maradjon. Ahogy nekem is, hogy eljöjjek. De igen, úgy gondolom, bará​tok vagyunk. Anden bólintva meg​kö​szöni a választ. – Azt mondta, hogy a leg​belső köre​im​ben is van​nak embe​reik, akik​ről tud​nom kéne. Kik azok? – A sze​mé​lyi test​őrei közt van két katona, ők fog​ják meg​kí​sé​relni a merény​le​tet. Anden elsá​pad. – A test​őre​i​met körül​te​kin​tően választ​ják ki. Nagyon körül​te​kin​tően. – És akik kiválasztják őket? – Karba teszem a kezem. A hajam féloldalasan a vállamra hullik, a szemem sarkából látom a gyöngyök csillogását. – Nem számít, hogy hisz nekem vagy sem. Ellen​őrizze! Vagy iga​zam van, és akkor élet​ben marad, vagy téve​dek, és akkor én leszek halott. Csodálkozásomra Anden felkel a székből, és átjön az asztalnak erre a végére. Leül a mellettem lévő székre, még köze​lebb is húzza hoz​zám. Pis​lo​gok, miköz​ben az arco​mat tanul​má​nyozza. – June! – A hangja lágy, alig több suttogásnál. – Bízni szeretnék önben... és azt szeretném, ha ön is meg​bízna ben​nem. Tudja, hogy valamit eltitkolok. Átlát rajtam, és azt akarja, hogy ezt tudjam én is. Anden az asztal fölé hajol, és a nad​rág​zse​bébe nyúl. – Mikor az apám meghalt – kezdi, lassan és nagyon halkan ejtve ki minden egyes szót, mint aki tudja, ingoványos talajra tévedt –, teljesen egyedül maradtam. Ott ültem az ágya szélén, mikor meghalt. Mégis, hálás voltam érte. Anyámmal nem adatott meg nekem ez a lehetőség. Tudom, milyen érzés, June, milyen az, ami​kor valaki tel​je​sen magára marad. A tor​kom fájón elszo​rul. Nyerd el a bizal​mát! Ez a dol​gom, az egyet​len oka, hogy itt vagyok. – Nagyon saj​ná​lom – sut​to​gom. – És az édes​any​ját is. Anden fejet hajt, elfo​gadva rész​vét​nyil​vá​ní​tá​so​mat. – Anyám volt a Sze​ná​tus Prin​cepse. Apám egy​szer sem beszélt róla... de most újra együtt lehet​nek. Hallottam pletykákat a néhai Princepsről, hogy valamilyen autoimmun betegségben halt meg, rögtön a szülés után. Csak az Első nevezhet ki vezetőt a Szenátus élére. Így aztán ez a poszt betöltetlen már két évtizede, mióta Anden anyja meghalt. Próbálok megfeledkezni róla, milyen jól éreztem magam, mikor a Drake-ről beszélgettünk, de nehezebben megy, mint gondoltam. Gon​dolj Dayre! Arra emlékeztetem magam, mennyire lelkesedett a Patrióták tervéért, az új Köztársaság gon​do​la​tá​ért. – Nyu​god​ja​nak béké​ben – mon​dom. – Jól tudom, milyen érzés elvesz​teni a sze​ret​te​in​ket. Anden két ujját az ajkának nyomva mérlegeli a szavaimat. Az állkapcsa görcsösen megfeszül.

Talán beleilleszkedett a szerepébe, de félig-meddig még ő is csak gyerek, ébredek rá. Az apja félelmetes alak volt, de Anden? Ő nem elég erős, hogy egymaga összetartsa ezt az országot. Hirtelen eszembe jutnak a Metias meggyilkolását követő éjszakák, mikor hajnalig zokogtam, a bátyám élettelen arcát látva magam előtt. Vajon Andennek is vannak álmatlan éjszakái? Milyen érzés lehet elve​szí​teni egy apát, akár​mi​lyen zsar​nok is volt? Ráadá​sul nem sza​bad nyil​vá​no​san gyá​szol​nia. Anden vajon sze​rette őt? Várok, ő pedig engem néz, a vacsorát rég elfelejtettük. Mintha órák telnének el, míg végül Anden leereszti a kezét, és nagyot sóhajt. – Nem titok, hogy régóta beteg volt. Amikor egy szerettének a halálát várja az ember... éveken át... – Elcsuklik a hangja, leplezetlenül láthatom a fájdalmát. – Hát, az biztosan egész másmilyen érzés, mikor valaki... váratlanul megy el. – Felnéz rám, egyenesen a szemembe, mikor kimondja az utolsó sza​va​kat. Nem vagyok benne biztos, hogy a szüleimre gondol, vagy Metiasra – talán is-is –, de ahogy mondja, nem sok kétséget hagy bennem. Arra próbál célozni, hogy tisztában van vele, mi történt a csa​lá​dom​mal. És hogy elítéli a tör​tén​te​ket. – Tudom, mit gondol a feltételezésekről. Néhányan úgy vélik, az apámat én mérgeztem meg, hogy átve​hes​sem a helyét. Ez úgy hangzik, mintha rejtjelezve próbálna meg közölni valamit. Ön feltételezte, hogy Day ölte meg a báty​ját. Hogy a szü​lei halála bal​eset volt. De már tudja, hogy mi az igaz​ság. – A Köztársaság polgárai azt fel​té​te​le​zik, hogy én az ellenségük vagyok. Hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Nem akarom, hogy ez az ország megváltozzon. Kirakatfigurának tartanak, egy bábnak, aki csak megörökölte a trónt az apja akaratából. – Rövid habozás után rám néz, tekintete a szemembe mélyed, pillantásától szinte elakad a lélegzetem. – De én nem ilyen vagyok. Viszont ha egyedül kell... Ha magamra maradok, akkor semmit sem tudok megváltoztatni. Ha egyedül maradok, olyan leszek, mint az apám. Nem csoda, hogy velem akart vacso​rázni. Valami jelen​tős forr Anden​ben. És szük​sége van rám. Az emberek nem támogatják, és a Szenátus sem. Szüksége van valakire, aki megnyeri neki a népet. És az a két ember a Köz​tár​sa​ság​ban, aki​nek a leg​na​gyobb befo​lyása van az embe​rekre... én vagyok, és Day. A beszélgetés ilyetén fordulata összezavar. Anden nem olyan – nem tűnik olyannak –, mint ahogy a Patrióták lefestették: kirakati bábu, aki a dicsőséges forradalom útjában áll. Ha tényleg az a szándéka, hogy meg​nyerje az embereket, ha Anden igazat mond... Miért akarnák a Patrióták a halá​lát? Talán vala​mit nem veszek észre. Talán Razor tud vala​mit Anden​ről, amit én nem. – Bízhatok önben? – kérdi Anden. Az arca egészen elkomolyodik, felvonja a szemöldökét, a szeme tágra nyí​lik. Felemelem a fejem, és a szemébe nézek. És é n megbízhatok-e benne? Nem vagyok róla meg​győ​ződve, de addig is jobb, ha óva​to​san vála​szo​lok: – Igen. Anden kiegyenesedik, és eltolja magát az asztaltól. Nem igazán tudnám megmondani, hogy hisz-e nekem. – Mindez marad​jon közöt​tünk! Szó​lok az őrség​nek a figyel​mez​te​té​sé​ről. Remé​lem, meg​ta​lál​juk a két árulót. – Anden mosolyogva biccent. – Ha megtaláljuk őket, June, szeretném, ha folytathatnánk ezt a beszél​ge​tést. Úgy tűnik, sok közös van ben​nünk. – Sza​va​i​tól lángba borul az arcom. Ezzel végez​tünk.

– Kérem, nyu​god​tan fejezze be a vacso​rát! Ha vég​zett, az embe​reim elkí​sé​rik a zár​ká​jába. Halkan köszönetet rebegek. Anden megfordul, és távozik a teremből. Ahogy a katonák visszamasíroznak, bakancsaik visszhangzó csattogása megtöri a csak pár pillanattal korábban beállt csendet. Lehajtom a fejem, és úgy teszek, mintha a tányéromon maradt étellel lennék elfoglalva. Andenben sokkal több van, mint első látásra gondoltam volna. Csak most veszem észre, hogy a szokásosnál gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem is szaporábban ver. Bízhatok Andenben? Vagy inkább Razorben bízzak? Az asztal szélének támaszkodom. Akármi is legyen az igazság, ezt az egé​szet nagyon óva​to​san kell végig​ját​sza​nom. *** Vacsora után, ahelyett, hogy egy szokásos börtöncellába vinnének, egy tiszta, fényűző szobába kísérnek. A masszív, kétszárnyú ajtón belépve szőnyeggel borított padlót látok és egy hatalmas, puha ágyat. Ablak nincs. Az ágytól eltekintve egyetlen bútor sincs a helyiségben, semmi, amit felkaphatnék, hogy fegyverként használjam. Az egyetlen díszítés Anden mindenütt jelen lévő portréja az egyik falon, beleágyazva a vakolatba. Azonnal észreveszem a biztonsági kamerát: közvetlenül a dupla ajtó felett, egy apró kis gömb a mennye​ze​ten. Fél tucat katona áll őrt mel​let​tem. Nyugtalanul alszom, többször is felriadok az éjszaka. A katonák váltják egymást. Kora reggel az egyik őr érin​té​sére ébre​dek. – Eddig minden rendben – súgja. – Ne felejtsd el, ki az ellenség. – Azzal kilép a szobából, és egy új katona fog​lalja el a helyét. Halkan belebújok egy meleg, bársony hálóköntösbe. Minden érzékem megfeszül a figyelemtől, kissé remeg a kezem is. Eddig nem voltam benne biztos, de most már tudom, hogy a Patrióták minden lépésemet figyelik. Razor emberei lassan elfoglalják a helyüket, ott vannak mindenütt. Ezt az őrt talán soha többé nem látom. De mostantól figyelni fogom minden körülöttem feltűnő katona arcát, és talál​ga​tom, vajon ki hűsé​ges, és ki Pat​ri​óta.

DAY Ismét álmo​dok. Jó korán felébredek a nyolcadik születésnapomon. A fény épp csak kezd beszivárogni az ablakon, elűzve a menekülő éjszaka sötétkék és szürke árnyalatait. Felülök az ágyban, és a szemem dörgölöm. Egy fél pohár víz egyensúlyoz az öreg éjjeliszekrény peremén. Az egyetlen növényünk – egy borostyán, amit Eden cipelt haza valami roncstelepről – a sarokban áll, indák tekergőznek a földön, napsugár után kutatnak. John hangosan hortyog a sarokban. Kikandikál a lába a foltozott pokróc alól, és lelóg a kem​ping​ágy végé​ről. Edent nem látom sehol, biz​tos anyá​nál van. Többnyire, ha túl korán ébredek, visszafekszem, és valami szépre gondolok, mint például egy madár vagy egy tó, és a végén eléggé ellazulok, hogy még egy kicsit szundítsak. De ez ma nem megy. Leló​ga​tom az ágy szé​lé​ről a lábam, és fele​más zok​nit húzok rá. Abban a pillanatban, ahogy belépek a nappaliba, tudom, hogy valami nincs rendben. Anya a kanapén alszik Edennel a karjában, a takaró a válláig felhúzva. De apa nincs itt. A tekintetem körbevillan a szobában. Még csak a múlt éjjel jött meg a frontról, és legalább három-négy napot itt​hon szo​kott töl​teni. Még túl korai indul​nia. – Apa? – sut​to​gom. Anya moco​rog egy kicsit, aztán újra elcsen​de​se​dik. Aztán meghallom, amint a bejárati ajtó halkan becsukódik. Elkerekedik a szemem. Az ajtóhoz sie​tek, és kidu​gom a fejem rajta. Hűvös szél​ro​ham fogad. – Apa? – sut​to​gom újra. Elő​ször nem látok sen​kit. Aztán ész​re​ve​szem az alak​ját az árnyék​ban. Apa. Szaladni kezdek. Nem érdekel a kosz, hogy a zoknim kopott szövetén keresztül a kövezet felhorzsolja a talpam. Az alak az árnyékok közt tesz még néhány lépést, aztán meghallja a lépteimet, és megfordul. Most már látom apám világosbarna haját, keskeny, mézszínű szemét, a halvány borostát az arcán, hórihorgas alakját, tartásának laza könnyedségét. Anya azt szokta rá mondani, úgy néz ki, mintha egy régi mon​gol regé​ből lépett volna elő. Tel​jes erő​ből futni kez​dek. – Apa! – kiál​tok, mikor oda​érek hozzá. Letér​del, és szo​ro​san magá​hoz ölel. – Már mész is? – Saj​ná​lom, Daniel – sut​togja. A hangja fáradt. – Vissza​hív​tak a frontra. A sze​me​met elönti a könny. – Ilyen hamar? – Vissza kell menned a házba, most rögtön! Nehogy meglássa a városőrség, hogy jelenetet ren​de​zel. – De csak most érkez​tél – pró​bá​lok meg vitat​kozni. – Neked... ma van a szü​li​na​pom, és én... Apa mindkét kezét a vállamra teszi. A pillantásában figyelmeztetést látok, és még sok mást, amit szeretne hangosan kimondani. – Nagyon szívesen itt maradnék, próbálná megmagyarázni. De el kell men​nem. Tudod a sza​bályt. Erről ne beszélj sen​ki​nek! De csak annyit mond: – Eredj haza, Daniel! Adj egy puszit Anyá​nak helyet​tem is. A han​gom remegni kezd, de tudom, hogy bátor​nak kell len​nem. – Mikor látunk újra? – Hamarosan visszajövök. Szeretlek. – Megsimogatja a fejem. – Tartsd nyitva a szemed, figyeld, mikor jövök, rend​ben? Bólin​tok. Pár pil​la​nat múlva fel​áll, és távo​zik. Haza​me​gyek. Akkor lát​tam utol​jára.

*** Eltelt egy nap. Magamban üldögélek a Patriótáknál kiutalt ágyamon az egyik hálóteremben, és a nyakamban lógó medált nézegetem. A hajam az arcomba lóg, ettől olyan érzésem támad, mintha egy csillogó fátyolon át bámulnám. Amikor zuhanyozni indultam, Kaede egy flakon gélt nyomott a kezembe, ami kimosta a fes​té​ket a hajam​ból. A terv követ​kező sza​ka​szá​hoz, mondta. Valaki kopog​tat az ajtón. – Day? – Tompa hang szűrődik át az ajtó túloldaláról. Kell egy másodperc, hogy kizökkenjek a gondolataimból, és felismerjem, Tess az. Rosszat álmodtam, a nyolcadik születésnapomról. Olyan tisztán emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna, érzem, a szemem vörös és duzzadt a sírástól. Amikor felébredtem, a képzeletem Edent vetítette elém, hordágyra szíjazva, sikoltozva, miközben laboratóriumi technikusok, fecskendezik tele vegyszerekkel, meg Johnt, ahogy bekötött szem​mel áll a kivég​ző​osz​tag előtt. És Anyát. Képtelen vagyok leállítani, újra és újra leperegnek előttem. Mi lesz, hogyha megtalálom Edent? Hogy a francba fogom elvinni a Köztársaságból? Bíznom kell Razorben, hogy képes lesz segíteni visszaszereznem őt. És ahhoz, hogy visszakapjam, teljesen biztosnak kell lennem benne, hogy Anden meg​hal. Mindkét karom sajog, mivel a délelőtt nagy részét azzal töltöttem, hogy Kaede és Pascao fel​ügye​lete alatt célba lőni tanul​tam. – Ne izgulj, hogy elvéted – mondta Pascao, miközben a helyes célzást mutatta. Közben végighúzta a kezét a karomon, de úgy, hogy abba belepirultam. – Nem számít. Mások is lesznek veled, legfeljebb majd ők végzik be helyetted a dolgot. Razornek csak a felvételre van szüksége, ahogy fegyvert fogsz az Elsőre. Nem tökéletes? Az Első ellátogat a frontra, hogy lelkesítő beszédeket tartson a katonáknak, és lelövik, mikor több száz alakulat is van a közelben. Milyen ironikus! – Pascao rám villantja egyik védjegyének számító, fénylő mosolyát. – A nép bajnoka megöli a zsarnokot. Micsoda sztori lesz belőle! Hát, ja, tény​leg, micsoda sztori! – Day? – szólal meg ismét Tess az ajtó előtt. – Odabent vagy? Razor beszélni szeretne veled. – Remek. Azóta is kint ácso​rog, és engem szó​lon​gat. – Per​sze, itt vagyok, gyere be nyu​god​tan – fele​lem. Tess csak a fejét dugja be. – Hé! – mondja. – Mióta vagy itt bent? Légy hozzá ked​ves, mondta Kaede. Össze​il​le​tek. Köszö​nés​képp hal​vá​nyan Tessre mosoly​gok. – Fogal​mam sincs – vála​szo​lok. – Csak pihen​tem egy kicsit. Pár órája talán. – Razor a nagy​te​rembe kéret. Élő képük van June-ról. Azt gon​dol​tam, talán téged is... Élő kép? Megcsinálta! És jól van. Talpra ugrok. Végre hírt kapunk June-ról. A gondolat, hogy újra láthatom őt, még ha csak egy biztonsági kamera szemcsés képén is, izgatott várakozással tölt el. – Máris ott vagyok. Miközben áthaladunk a nagyteremhez vezető rövid folyosón, több Patrióta is üdvözli Tesst. Ő minden alkalommal mosolyog, barátságosan tréfálkozik velük, nevetgél, mintha mindig is ismerték volna egy​mást. Két srác is szí​vé​lye​sen vál​lon vere​geti. – A fenébe is, igyekezzetek, srácok! Ne várassátok Razort! – Mindketten hátrafordulunk, Kaede szalad utánunk, szintén a nagyterem felé. Megáll, egyik karjával magához rántja Tesst, kedveskedve a hajába bor​zol, és puszit nyom az arcára. – Jaj, drá​gám, aki nálad las​sabb, az már halott!

Tess nevet, és ellöki magától. Kaede még rákacsint, mielőtt továbbsietne, hogy a sarok után eltűnjön a nagyteremben. Csak bámulok, kissé meglep Kaede érzelemnyilvánítása. Nem vártam tőle ilyesmit. Korábban sosem gondoltam rá, de most ráébredek, milyen könnyedén tud Tess kapcsolatokat kialakítani. Érzem, a Patrióták mennyivel jobban érzik magukat a társaságában, ahogy én is mindig megnyugodtam mellette az utcán. Kétségtelenül ehhez van a legnagyobb tehetsége. Gyó​gyít és meg​nyug​tat. Aztán Baxter megy el mellettünk. Megérinti Tess karját, aki erre lesüti a szemét, és észreveszem, hogy bic​cent is neki, mielőtt rám bámulna. Mikor hal​ló​tá​vo​lon kívül ér, Tess​hez hajo​lok. – Valami gondja van? – kér​dem súgva. Vál​lat von, és meg​si​mo​gatja a karo​mat. – Ne is törődj vele – feleli, elismételve, amit Kaede mondott, mikor megérkeztünk. – Néha ilyen fur​csa han​gu​lat​vál​to​zá​sai van​nak. Nekem mon​dod?!, gon​do​lom dühö​sen. – Ha kel​le​met​len​ke​dik, csak szólj nekem! – mor​gom. Tess ismét vál​lat von. – Nincs vele baj, Day. Tudom kezelni. Hirtelen kissé ostobának érzem magam, rátukmálom a segítségem, mint valami arrogáns lovag, fényes páncélban, miközben Tessnek tucatnyi új barátja is van, aki mellé álljon. Ráadásul tud magára vigyázni. Mire a nagyterembe érünk, már kisebbfajta tömeg gyülekezik az egyik képernyő előtt, melyen egy biztonsági kamera felvétele pereg. Az elöl lévők közt megpillantom Razort lazán, karba tett kézzel ácso​rogni, Pas​cao és Kaede között. Ész​re​vesz​nek, és köze​lebb inte​nek. – Day – mondja Razor, a vállamra csapva. Kaede apró biccentéssel üdvözöl. – Jó, hogy itt van. Min​den rend​ben? Hal​lot​tam, hogy reg​gel kissé maga alatt volt. Ked​ves tőle, hogy törő​dik velem. Arra emlé​kez​tet, ahogy apám szo​kott beszélni velem. – Jól vagyok – fele​lem –, csak elfá​rad​tam az uta​zás​tól. – Érthető. Kissé stresszes repülés volt. – A képernyő felé int. – A hekkereinknek sikerült felvételt szerezniük June-ról. Hang még nincs hozzá, de hamarosan azt is hallani fogjuk. De, gondoltam, a nél​kül is meg​nézné a videót. A szemem a képernyőre tapad. Éles kép, élénk színek, mintha mi is ott lennénk a szobában. Gazdagon díszített étkezőhelyiséget, díszesen terített ebédlőasztalt és a falnál sorakozó katonákat látok. Az asztal egyik végén a fiatal Első foglal helyet, a másikon June ül, és olyan gyönyörű az estélyi ruhában, hogy a láttára hevesebben kezd verni a szívem. Mikor én voltam a Köztársaság fogságában, engem véresre vertek, és egy koszos cellába löktek. June bebörtönzése inkább egy kellemes vakációra emlékeztet. Megkönnyebbülök a látványtól, de megkeseredik a szám íze. Még miután elárulták a Köztársaságot, a June köreiből származókat akkor is kényeztetik, míg a hozzám hason​ló​ak​nak a szen​ve​dés jut. Min​denki engem figyel, miköz​ben June-t nézem. – Hála az égnek, jól van – mondom a képernyőt bámulva. Már szégyellem magam, amiért az előbb ilyen kicsi​nyes gon​do​la​taim támad​tak. – Remek húzás volt tőle, hogy a Drake-en töltött iskolai éveikről kezdte beszéltetni az Elsőt – mondja Razor, összefoglalva a hangfelvételt, miközben a videó megy. – Elhintette az infót. El tudom képzelni, hogy legközelebb poligráfos hazugságvizsgálatnak fogják alávetni, és akkor Anden a

kezünkben lesz, ha June elég jó hozzá, hogy átmenjen a teszten. A következő lépésnek simán kell men​nie hol​nap este. Ha elég jó hozzá, hogy átmen​jen a tesz​ten. Előre iszunk a medve bőrére. – Remek – mondom, és igyekszem, ne látsszék az arcomon, hogy mit gondolok. De ahogy a felvétel folytatódik, és Anden kiküldi a katonákat a teremből, összeszorul a torkom. Ez a pasas maga a kifinomultság, a hatalom és a tekintély, June-hoz hajol, miközben mond neki valamit, aztán nevetnek, és pezs​gőt isz​nak. El tudom kép​zelni őket együtt. Össze​il​le​nek. – Nagy​sze​rűen csi​nálja – mondja Tess, haját a füle mögé iga​zítva. – Az Első tel​je​sen oda​van érte. Vitat​nám a meg​ál​la​pí​tást, de Pas​cao is élén​ken helye​sel. – Teljesen igaza van Tessnek, látod, hogy csillog a szeme? Horogra akadt a fickó, én mondom nek​tek. Pár nap, és a csaj tel​je​sen az ujja köré csa​varja. Razor bólint, bár az ő lel​ke​se​dése kissé vissza​fo​got​tabb. – Ez igaz – mondja –, de vigyáznunk kell, nehogy Anden is beférkőzzön June kegyeibe. Született poli​ti​kus. Igyek​szem majd erről szót vál​tani a lánnyal. Örülök neki, hogy Razor okosan és óvatosan viszonyul egy ilyen helyzethez, de nem bírok a kép​er​nyőre nézni. Eszembe sem jutott, hogy eset​leg Anden elcsá​bít​hatja June-t. Nem érdekes, mit mondanak a többiek, inkább nem is figyelek rájuk, Persze, igaza van Tessnek. Látom a vágyat az Első arcán. Feláll, és odasétál a székhez láncolt June-hoz, és közel hajolva mond neki valamit. Összerezzenek. Hogy is állhatna ellen bárki June-nak. Túlságosan is tökéletes ahhoz. Aztán ráébredek, nem is az zavar, hogy tetszik Andennek. Különben is, nemsokára meghal, nem igaz? Ami elkeserít, hogy a felvételen látszik, June-nak nem kell tettetnie a nevetést. Szinte egész jól szórakozik. Egyenrangú Andennel, mindketten arisztokraták. A felső tízezerbe születtek. Hogy is lehetne June boldog olyasvalakivel, mint én, akinek csak egy marék gemkapocs csörög a zsebében? Sar​kon for​du​lok, és ott​ha​gyom a töme​get. Lát​tam min​dent, amit lát​nom kel​lett. – Várj meg! Hát​ra​pil​lan​tok, Tess sza​lad utá​nam, lobogó haja az arcába lóg. Lépésre vált, mikor mel​lém ér. – Jól vagy? – kérdi, és az arco​mat für​ké​szi, miköz​ben kiérünk a szo​bám felé vezető folyo​sóra. – Persze, remekül – felelem. – Miért ne lennék? Minden a... legnagyobb rendben. – Erőltetetten rámo​soly​gok. – Oké. Gondoltam. Csak biztos akartam lenni benne – mosolyog Tess, és a gödröcske látványától az arcán meg​eny​hü​lök, mint min​dig. – Jól vagyok, hugi. Komolyan. Biztonságban vagy, meg én is, a Patrióták nyomon vannak, segítenek meg​ta​lálni Edent. Mit kíván​hat​nék ennél töb​bet? Tess fel​ra​gyog a sza​va​im​tól, szája hun​cut mosolyra húzó​dik. – Tudod, plety​kál​nak rólad ezt meg azt. Játé​ko​san ráka​csin​tok. – Nem mon​dod! Mit plety​kál​nak? – A szóbeszéd, hogy élsz és virulsz, futótűzként terjed, mindenki erről beszél. A nevedet mindenütt az országban felfestik a falakra, sőt, néhol még az Első portréjára is. El tudod ezt hinni? Tiltakozások robbannak ki mindenfelé. Az emberek a nevedet kántálják. – Tess kissé veszít a lendületéből. – Még azok is, akiket karanténba zártak Los Angelesben. Úgy tudom, már az egész városban karantén van érvény​ben. – Lezárták Los Angelest? – A hír megdöbbent. Hallottuk, hogy a drágakő szektorokat elkerítették,

de még soha​sem hal​lot​tam ilyen mér​tékű karan​tén​ról. – Miért? A Ragály miatt? – Nem, nem a Ragály. – Tess szeme izgatottan csillog. – A felkelések miatt. A Köztársaság hivatalosan járványügyi zárlatról beszél, de az igazság az, hogy az egész város fellázadt az új Első ellen. Elterjedt, hogy az Első hajtóvadászatot indított utánad, minden rendelkezésére álló erővel, és a Patrióták azt terjesztik az emberek közt, hogy Anden volt az, aki elrendelte... khm... aki elrendelte a családod... – Tess hangja elakad, az arca lángvörös lesz. – Szóval a Patrióták megpróbálják Andent befeketíteni, rosszabbnak festik le, mint amilyen az apja volt. Razor azt mondja, hogy a Los Angeles-i tiltakozás remek alkalmat teremt a számunkra. A Köztársaságnak több ezer katonát kellett átve​zé​nyel​nie. – Remek alkalmat teremt – ismétlem. Emlékszem, a Köztársaság hogyan fojtotta el a legutóbbi til​ta​ko​zást Los Ange​les​ben. – Bizony, és ezt neked köszönhetjük, Day. Az egészet te indítottad el, Vagy legalábbis a szóbeszéd, hogy életben vagy. A szökésed fellelkesítette őket, és ki van​nak akadva azon, ahogy veled bántak. Te vagy az egyetlen, akit a Köztársaság láthatóan nem bír az ellenőrzése alatt tartani. Mindenki terád figyel, Day. Vár​ják a követ​kező lépé​se​det. Nagyot nyelek. El sem merem hinni. Nem lehet igaz. A Köztársaság sosem hagyná, hogy idáig fajuljon a lázadás az ország egyik legnagyobb városában. Vagy mégis? Az emberek tényleg képesek lennének legyőzni a helyi katonaságot? És miattam lázonganak? Várják a következő lépésedet. De az ördögbe is, én magam sem tudom, hogy mit kéne tennem! Csak az öcsémet szeretném megtalálni. Ennyi, és nem több. Megrázom magam, elhessegetem a feltámadó rossz érzéseim. Azt kívántam, hogy legyen erőm visszavágni, igaz? Ezen voltam az elmúlt években, nem? És most a kezembe kerül az ehhez szük​sé​ges hata​lom... Csak​hogy fogal​mam sincs, hogy mihez kezd​jek vele. – Naná, persze – próbálok valami választ kinyögni. – Szórakozol velem? Én csak egy csavargó vagyok L.A. – ből. – Aha. Egy nagyon híres csavargó. – Tess ragadós derűje rögtön jobb kedvre derít. Könyökével oldalba bök, ahogy a szo​bám ajta​já​hoz érünk, Belé​pünk. – Ugyan már, Day! Nem emlékszel, a Patrióták miért mentek bele, hogy csatlakozz? Razor megmondta, hogy akkora befolyásra tehetsz szert, akár az új Első. Az országban mindenki tudja, hogy ki vagy. És a több​ség ked​vel téged. Erre azért már büszke lehetsz, nem? Az ágy​hoz megyek, és leülök. Egy dara​big észre sem veszem, hogy Tess is leült mel​lém. A hall​ga​tá​som kijó​za​nítja. – Te tényleg nagyon odavagy érte, nem igaz? – mondja, az ágytakaró ráncait simítgatva. – Nem olyan, mint azok a Lake kör​nyéki lányok, akik​kel kavarni szok​tál. – Mi van? – kérdem, egy pillanatig összezavarodva. Tess azt hiszi, még mindig azon rágódom, hogy Anden belezúgott June-ba. Tess arca kipirul, és nekem hirtelen kellemetlen melegem támad, ahogy kettesben üldögélek vele, tágra nyílt szemének pillantása félreérthetetlen rajongással csüng rajtam. Mindig is laza voltam a csajokkal, akik bírtak engem, de azok idegenek voltak. A lányok jöttek és mentek, nem számított. De Tess egész más. Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy esetleg több is lehetne köztünk, mint barátság. – Most mit akarsz, mit mondjak? – vetem oda. Amint kicsúszik a szá​mon, leg​szí​ve​seb​ben fel​po​foz​nám magam. – Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baja... – Az utolsó szavakat váratlan dühvel ejti ki, aztán elhallgat. Hát, nem kérdés, hogy rosszat mondtam. – Nem azért csatlakoztam a Patriótákhoz, mert erre vágy​tam, te is tudod. – Tess felkel az ágyról, és megáll felettem, megfeszül a

válla, a kezét hol ökölbe szorítja, hol kinyitja. – Miat​tad álltam be közéjük. Mert halálosan aggódtam érted, mikor June elkapott és letartóztatott. Azt hittem, rá tudom őket venni, hogy szabadítsanak ki. De nem tudok úgy alkudozni, mint June. Azt csinál veled, amit akar, te akkor is megbocsátasz neki. A Köztársasággal is megtehet bármit, ők is meg fognak neki bocsátani. – Tess felemeli a hangját. – Ha June-nak kell valami, mindig megkapja, de az én vágyaim nem érnek egy lyu​kas garast sem! Talán ha én vol​nék a Köz​tár​sa​ság üdvös​kéje, akkor velem is törőd​nél. A sza​vai mélyen meg​se​bez​nek. – Ez nem igaz – mondom. Felugrok, és megragadom a kezét. – Hogy mondhatsz ilyet? Együtt nőt​tünk fel az utcán. Van róla fogal​mad, hogy ez mennyit jelent nekem? Össze​szo​rítja az ajkát, fel​pil​lant rám, igyek​szik vissza​tar​tani a könnyeit. – Day – kezdi –, gondolkoztál már azon, miért kedveled annyira June-t? Úgy értem... szóval... tekintve a letar​tóz​ta​tá​sod körül​mé​nyeit, meg min​den... Meg​rá​zom a fejem. – Hogy érted ezt? Nagy leve​gőt vesz. – Még régebben hallottam valahol, talán óriásképernyőn ment egy műsor, ahol azokról volt szó, akik a Kolóniákban raboskodtak. Arról volt szó, hogy az elrabolt áldozatok megkedvelik a fog​va​tar​tó​i​kat. Meg vagyok döbbenve. Az a Tess, akit idáig ismertem, távolodik tőlem, ködös gyanakvásba, sötét gon​do​la​tok közé merül elő​lem. – Azt hiszed, azért kedvelem June-t, mert letartóztatott? Tényleg azt gondolod, hogy ennyire be vagyok csa​va​rodva? – Day – mondja Tess tagolva –, June fel​adott téged. Ellö​köm Tess kezét. – Erről nem aka​rok beszélni. Tess elke​se​re​det​ten csó​válja a fejét, sze​mé​ben könnyek csil​log​nak. – Meg​ölte az anyu​ká​dat, Day! Hát​ra​lé​pek. Úgy érzem, mintha arcul ütött volna. – Nem ő tette – mon​dom. – De akár ő is tehette volna – sut​togja Tess. Min​den por​ci​kám til​ta​ko​zik a vád​jai ellen, sze​ret​nék magamba zár​kózni. – Arról meg​fe​led​kez​tél, hogy ő segí​tett meg​szökni. Meg​men​tett! Nézd, te... – Én több tucatnyi alkalommal mentettelek meg! De ha é n adlak fel, és a családod miat​tam hal meg, nekem elnéz​néd? Nagyot nye​lek. – Tess, én bár​mit meg​bo​csáj​ta​nék neked. – Még azt is, ha én lennék a felelős az anyukád haláláért? Nem, azt nem hiszem. – Tekintete az enyémbe fúródik. A hangja megkeményedik, a szavai mintha éles pengék volnának. – Látod, erre céloz​tam. June-t egész más​képp keze​led. – Ez nem jelenti azt, hogy téged nem ked​vel​lek. Tess nem is figyel rám, csak ömlik belőle a szó. – Ha választanod kéne, hogy melyikünket mented meg, engem vagy June-t, és szorítana az idő... mit ten​nél?

Elvö​rö​sö​döm, ahogy egyre nő ben​nem a türel​met​len​ség. – Melyi​kün​ket men​te​néd meg? – Tess a kabát​uj​já​val meg​törli az arcát, és a vála​szomra vár. Inge​rül​ten fel​só​haj​tok. Csak mondd meg neki a rohadt iga​zat! – Téged, rend​ben? Téged men​te​né​lek meg. Ettől rög​tön meg​eny​hül. Egy pil​la​nat alatt elszáll a rút fél​té​keny​ség és a gyű​lö​let. Mind​össze egy kis ked​ves​ségre van szük​ség, hogy Tess vissza​vál​toz​zon angyallá. – Miért? – Nem tudom. – Fél kézzel a hajamba túrok, képtelen vagyok rájönni, miért csúszik ki minduntalan a beszél​ge​tés irá​nyí​tása a kezem​ből. – Mert June nem szo​rulna a segít​sé​gemre. Mekkora ökör vagyok! Ennél rosszabbat aligha mondhattam volna. Kicsúszott a számon, mielőtt megakadályozhattam volna, és már késő visszaszívni. Ráadásul nem is ez az igazi oka. Azért Tesst menteném meg, mert ő Tess, mert képtelen lennék elviselni, hogy történjék vele valami. De nem marad időm, hogy ezt elma​gya​ráz​zam. Tess sar​kon for​dul, és ott​hagy, – Kösz a szá​nal​mat – mondja. Utána sie​tek, de mikor meg​ra​ga​dom a kezét, elrántja. – Ne hara​gudj! Nem úgy értet​tem. Nem vagy szá​nal​mas. Tess, én... – Semmi baj – vág a szavamba –, csupán ez az igazság, nem? Nos, nemsokára újra June-nal lehetsz. Már amennyiben nem dönt úgy, hogy visszatér a Köztársasághoz. – Tisztában van vele, milyen kegyetlen, amit mond, de meg se próbálja tompítani szavainak élét. – Tudod, Baxter úgy véli, hogy el fogsz árulni minket. Ezért nem bír téged. Azóta próbál meggyőzni erről, mióta csatlakoztam hozzájuk. Nem tudom... talán igaza is van. Otthagy faképnél, a folyosón állva. Elönt a bűntudat, fájón mar belém. Feldühödök. Szeretnék June védelmére kelni, elmondani Tessnek, mennyi mindent áldozott fel értem June. De... és ha Tess​nek igaza van7. Vajon csak álta​tom magam?

JUNE Rémál​mom volt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy Anden kegyelmet adott Daynek, felmentették az összes vád alól. Aztán láttam, amint a Patrióták berángatják Dayt egy félreeső sikátorba, és golyót eresztenek a mellébe. Razor rám nézett, és azt mondta: „Ez a büntetése, Iparis kisasszony, amiért együtt​mű​kö​dik az Első​vel. „Fel​ri​adva úsz​tam a verej​ték​ben, és meg​ál​lít​ha​tat​la​nul resz​ket​tem. Eltelt egy nap (egész pontosan huszonhárom óra), mire ismét láttam az Elsőt. Ezúttal egy hazug​ság​vizs​gá​ló​val fel​sze​relt kihall​ga​tó​szo​bá​ban talál​koz​tunk. Miközben az őrök levittek az előcsarnokba, majd ki a várakozó, dzsipekből álló karavánhoz, végigmentem az összes dolgon, amit a Drake-en a poligráfok működéséről tanultam. A kihallgató megpróbál majd rám ijeszteni, ellenem fordítanak minden gyengeséget. Felhasználják majd Metias halálát, vagy a szüleimét, talán még Ollie-t is. Dayt egész biztosan. Ezért inkább a folyosóra összpontosítottam, amelyen haladtunk, sorban végigvettem az összes gyenge pontom, és elástam őket jó mélyre, az agyam egy fél​re​eső zugába. Eltün​tet​tem őket. Áthajtunk a városon, megyünk pár saroknyit. Ezúttal többet látok a havas reggel szürke félhomályába burkolózó városból. Katonák és munkások sietnek az út mentén, fényfoltokon vágnak át, melyeket az utcalámpák vetnek a síkos járdára. Az óriásképernyők itt tényleg óriásiak, némelyik tizenöt emeletnyire tornyosul, és az épületeken sorakozó hangszórók újabbak, mint L.A.-ben, ezeken keresztül nem recseg a bemondók hangja. A Kongresszusi Torony mellé érünk. Megbámulom a sima falakat, üvegtáblák védik az összes erkélyt, így bárki, aki beszédet mondana róluk, biztonságban van. A régi Első ellen egyszer így követtek el támadást, még mielőtt felkerültek volna az üvegtáblák, valaki megpróbált rálőni, fent, egészen a negyvenedik emeleten. A Köztársaság gyorsan reagált, az eset után rögtön felszerelték a golyóálló üveget. Az épület óriásképernyőjén nedves csíkok látszanak, eltor​zít​ják a képet, de azért pár főcí​met el tudok olvasni, ahogy elha​la​dunk mel​lette. Isme​rős szö​vegre figye​lek fel: DANIEL ALTAN WING HALÁ​LOS ÍTÉ​LE​TÉT DECEM​BER 26-ÁN A KIVÉG​ZŐ​OSZ​TAG VÉG​RE​HAJ​TOTTA Ezt vajon miért mutatják még mindig, mikor az összes ilyen régi hír helyét rég átvették a fris​seb​bek? Talán így pró​bál​ják meg​győzni az embe​re​ket, hogy ez az igaz​ság. Aztán egy újabb vil​lan fel. AZ ELSŐ POL​GÁR MA KIHIR​DETI AZ IDEI ÉV ELSŐ TÖR​VÉ​NYÉT A DEN​VERI KONG​RESSZUSI TORONY​BÓL Szeretnék megállni, hogy még egyszer elolvashassam a hírt, de az autó túlhalad rajta, és már meg is érkezünk. Kinyílik a kocsiajtó. A katonák megragadják a karom, és kihúznak. A tömeg zaja szinte fülsiketítő: bámészkodók és tucatnyi, kis szögletes fényképezőgépet kattogtató riporter kiáltozik. Ahogy a körülöttünk nyüzsgő emberek sűrűjébe vezetnek, feltűnik, hogy mások is vannak itt azokon kívül, akik csupán azért jöttek, hogy lássanak. Sokan vannak. Tüntetnek, hangosan szidalmazzák az Elsőt, a rendőrök kezdik elvonszolni őket. Néhányan házilag készített táblákat lengetnek a fejtik felett, amíg az őrség ki nem emeli őket a tömeg​ből.

June Iparis ártat​lan!, olvas​ható az egyi​ken. Hol van Day?, áll a mási​kon. Az egyik őr tovább​lök​dös. – Nincs itt semmi látnivaló! – mordul rám. Felfelé nógat egy hosszú lépcsősoron, be valami kormányzati épület óriási folyosójára. A kinti zaj elhalkul mögöttünk, beleolvad lépteink visszhangzó kopogásába. Kilencvenkét másodperccel később megállunk egy széles üvegfal előtt. Valaki lehúz egy vékony kártyát (nagyjából nyolcszor tizenhárom centiméteres, fekete, tükröződő felület, az egyik sar​ká​ban arany köz​tár​sa​sági címert ábrá​zoló lógó) a bejá​rat​nál lévő olva​són, és belé​pünk. A hazugságvizsgáló szoba henger alakú, alacsony, kupolás mennyezettel. A fal mentén, körben tizenkét ezüstös oszlop sorakozik. Az őrök állva beszíjaznak egy gépezetbe, a karomra és a csuklómra fémpántok kerülnek, a nyakamhoz, arcomhoz, homlokomhoz, tenyeremhez, bokámhoz és a lábamra hűvös fém érzékelők (szám szerint tizennégy) simulnak. Jó sok katonát látok, húszan vannak bent összesen. Ebből hatan a kihallgató csoport tagjai, fehér karszalagot és áttetsző, zöld szemvédőt hordanak. Az ajtó tökéletesen átlátszó üvegből készült (félbevágott korong alakú, halvány jelölés van rajta, ez mutatja, hogy az egyik irányból golyóálló az üveg, ezért ha valahogy kiszabadulnék, a kint lévő kato​nák le tud​ná​nak lőni az üve​gen keresz​tül, de én nem tud​nék vissza​lőni, vagy áttörni az ajtón). A szoba előtt Andent látom ácsorogni két szenátorral és további huszonnégy katonával. Szomorúnak tűnik, elmerül a szenátorokkal folytatott beszélgetésben, akik hamis, szolgai mosoly álarca mögé pró​bál​ják rej​teni az elé​ge​det​len​sé​gü​ket. – Iparis kisasszony – szólít meg a kihallgatásvezető. A nő szeme egészen halvány zöld, szőke a haja, az arcbőre hófehér. Unott nyugalommal fürkészi az arcomat, majd megnyom egy gombot a jobb kezében tartott kis fekete készüléken. – A nevem dr. Sadhwani. Egy sor kérdést fogunk feltenni önnek. Mivel egykori köztársasági ügynök, biztosra veszem, ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy mire képesek ezek a gépek. Minden rezdülését észlelni fogjuk. Ha csak a legkisebb mértékben is meg​re​meg a keze, a műszer regiszt​rálja. Azt aján​lom, hogy mond​jon iga​zat. Amit mond, csupán a tesztet bevezető túlzó szöveg. Megpróbál meggyőzni a hazugságvizsgáló mindenhatóságáról. Azt gondolja, minél jobban félek tőle, annál jobban észlelhető reakciókat fogok mutatni. A szemébe nézek. Lélegezz egyenletesen, normálisan! Pihentesd a szemed, lazítsd el a szád! – Részem​ről rend​ben – mon​dom. – Nincs rej​te​get​ni​va​lóm. A doktornő el van foglalva a bőrömre ragasztott érzékelők ellenőrzésével, aztán, gondolom, az arcomat tanulmányozza, ami feltehetőleg több nagyméretű kijelzőn is látható a hátam mögött. A pillantása idegesen cikázik ide-oda, apró izzadságcseppek jelennek meg a homlokán, közvetlenül a hajvonala alatt. Valószínűleg még sosem hallgatott ki ennyire közismert államellenes személyt, és egész biz​to​san nem olyan fon​tos sze​mé​lyi​ség jelen​lé​té​ben, mint az Első Pol​gár. Ahogy vár​ható volt, dr. Sadh​wani egy​szerű, érdek​te​len kér​dé​sek​kel indít. – A neve June Iparis? – Igen. – Mikor van a szü​le​tés​napja? – Július 11-én. – A kora? – Tizennégy év, öt hónap, huszonnyolc nap. – A hangom unott és érzelemmentes. Minden egyes válasz után kivárok pár másodpercet, és csak felszínesen lélegzem, amitől a szívverésem felgyorsul. Miközben bemérik a testem fizikai paramétereit, hadd rögzítsenek csak ingadozó értékeket a

teszt​kér​dé​sek alatt. Így nehe​zebb lesz majd kimu​tatni, ha hazu​dok. – Melyik álta​lá​nos isko​lába járt? – A Harion Goldba. – És azu​tán? – Pon​to​san mire kíván​csi? Tegyen fel konk​rét kér​dést! – fele​lem. Dr. Sadh​wani kissé meg​akad, de aztán össze​szedi magát. – Rendben, Ms. Iparis – mondja, most már ingerültséggel a hangjában. – Melyik középiskolába járt a Harion Gold után? A közönség felé fordulok, az üveg mögül figyelnek. A szenátorok kerülik a tekintetemet, úgy tesz​nek, mintha min​den​nél job​ban érde​kelné őket a körü​löt​tem kígyózó veze​té​kek dzsun​gele, de Anden min​den této​vá​zás nél​kül viszo​nozza a pil​lan​tá​so​mat. – A Harion Gim​ná​zi​umba. – Mennyi időt töl​tött ott? – Két évet. – És azu​tán... Szabadjára engedem a dühömet, így azt gondolhatják, nehézséget okoz számomra, hogy az ellen​őr​zé​sem alatt tart​sam az érzé​se​i​met (és a vizs​gá​lat ered​mé​nyeit). – És azután három évet töltöttem a Drake Egyetemen – vetem oda. – Tizenkettő voltam, mikor fel​vet​tek, és tizen​négy éve​sen ledip​lo​máz​tam, mert annyira jó vol​tam. Erre volt kíván​csi? Való​szí​nű​leg mos​ta​nára már egye​ne​sen gyű​löl. – Igen – feleli rövi​den. – Cso​dás! Akkor foly​tas​suk! Össze​szo​rítja az ajkát, és újra lepil​lant a fekete készü​lékre, hogy ne kell​jen a sze​membe néz​nie. – Hazu​dott már valaha? – kérdi. Áttér a bonyo​lul​tabb kér​dé​sekre. Ismét gyor​sí​tok a léleg​ze​te​men. – Igen. – Hazu​dott kato​nai elöl​já​ró​nak vagy kor​mány​hi​va​tal​nok​nak? – Igen. Amint válaszolok a kérdésre, különös villódzást látok a szemem sarkából. Kettőt pislantok, és ismét élesen látok mindent. Egy pillanatra elbizonytalanodok, de mikor dr. Sadhwani észreveszi, és pötyög vala​mit a készü​lé​kén, ismét nyu​gal​mat eről​te​tek magamra. – Hazu​dott valaha vala​me​lyik taná​rá​nak a Drake-en? – Nem, soha. – Hazu​dott valaha a báty​já​nak? Hirtelen eltűnik a szoba. Vibráló kép jelenik meg helyette. Egy ismerős, langyos délutáni napfényben fürdő nappaliban találom magam, egy fehér bundájú kölyökkutya szunyókál a lábamnál. Magas, fekete hajú tinédzser ül mellettem, karba tett kézzel. Metias az. Szigorúan néz rám, elő​re​ha​jol, könyöke a tér​dén. – Hazud​tál nekem, June? Der​med​ten pis​lo​gok a jele​netre. Ez nem a való​ság, mon​dom magam​nak. A hazugságvizsgáló direkt olyan látomásokat idéz elém, hogy összezavarjanak vele. Hallottam már efféle eszközökről, amivel képesek különféle jeleneteket lejátszani az ember agyában, lemásolva a valósághű álomképeket létrehozó agyi folyamatokat. De Metias annyira valódinak tűnik, mintha csak a kezem kéne

nyújtanom, hogy megsimogassam a haját, vagy hogy az apró kezem az ő hatalmas tenyerében érezzem. Szinte elhiszem, hogy itt van velem a szobában. Lehunyom a szemem, de a kép akkor is megmarad a fejem​ben. – Igen – felelem. Ez az igazság. Metias szeme elkerekedik a meglepetéstől és a szomorúságtól, majd eltűnik Ollie-val és a lakás többi részével együtt. Ismét a szürke hazugságvizsgáló szoba közepén találom magam, dr. Sadhwani előtt állok, miközben ő jegyzetel valamit. Helyeslően bólint, hogy iga​zat mond​tam. Pró​bá​lom meg​ál​lí​tani ökölbe szo​rí​tott kezem reme​gé​sét. – Nagyon jó – motyogja maga elé egy pil​la​nat múlva. Jég​hi​deg han​gon meg​kér​dem: – A bátyá​mat akarja fel​hasz​nálni elle​nem az összes többi kér​dés​nél is? Ismét fel​pil​lant a jegy​ze​te​i​ből. – A báty​ját látta? – Egyre nyu​god​tabb​nak tűnik, az izzad​ság​csep​pek eltűn​tek a hom​lo​ká​ról. Úgy! Szóval nem tudják befolyásolni, hogy milyen látomás jelenik meg, és nem is látják, amit én. De képesek kiváltani valamit, amitől ezek az emlékképek a felszínre jönnek. Felemelem a fejem, és a dok​tor​nőre nézek. – Igen. A kérdések folytatódnak. Melyik évfolyamot hagyta ki a Drake-en? Az elsőt. Hány fegyelmit kapott, amíg a Drake-en tanult? Tizennyolcat. Bátyja halálát megelőzően voltak valaha negatív gon​do​la​tai a Köz​tár​sa​ság​gal kap​cso​lat​ban? Nem, soha. És így tovább. Megpróbálja tompítani az agyam, jövök rá, hogy elaltassa az éberségem, és így képes legyen észlelni a fizikai reakcióimat, amikor majd valami lényegbevágó kérdést tesz fel. Még kétszer látom Metiast. Mindkét alkalommal mély levegőt veszek, és visszatartom pár másodpercig. Arról faggatnak, hogyan tudtam megszökni a Patriótáktól, mi volt a bombarobbantás célja. Elismétlem, amit Andennek is mondtam a vacsoránál. Eddig minden rendben megy. A készülék azt mutatja, iga​zat mon​dok. – Day élet​ben van? És akkor Day ölt alakot előttem. Karnyújtásnyira áll előttem, kék szeme úgy csillog, látom magam tükröződni benne. Halvány mosoly ül az arcán, engem néz. Hirtelen annyira vágyom rá, hogy bele​szé​dü​lök. Ez nem valódi. Csak mes​ter​sé​ges érzék​csa​ló​dás. Kien​ge​dem a leve​gőt. – Igen. – Miért segített Daynek megszökni, mikor tudta, hány bűncselekményt követett el a Köztársaság ellen? Talán érzett iránta vala​mit? Veszé​lyes kér​dés. De meg​ke​mé​nyí​tem a szí​vem. – Nem. Csu​pán nem akar​tam, hogy miat​tam hal​jon meg, olyas​mi​ért, amit nem ő köve​tett el. A dok​tornő abba​hagyja a jegy​ze​te​lést, és cso​dál​kozva fel​vonja a szem​öl​dö​két. – Nagyon nagy koc​ká​za​tot vál​lalt vala​ki​ért, akit alig ismer. Goromba pil​lan​tást vetek rá. – Ez sokat elárul a jelleméről, doktornő. Amíg nem éli át, hogy valakit kivégeznek a maga tévedése miatt, inkább ne ítél​kez​zen. Nem reagál a csípős megjegyzésre. Day káprázata eltűnik. A doktornő feltesz még néhány lényeg​te​len ellen​őrző kér​dést, aztán: – Ön Day​jel együtt csat​la​ko​zott a Pat​ri​ó​ták​hoz? Day ismét megjelenik. Ezúttal olyan közel hajol hozzám, hogy selymes hajának leheletfinom

érintése az arcomat súrolja. Magához húz, és szenvedélyesen megcsókol. Aztán eltűnik a kép, váratlanul a viharos éjszakában találom magam, Day tántorog a zuhogó esőben, vérzik a lába, nyomot hagy maga után. Eről​köd​nöm kell, hogy ne remeg​jen a han​gom. – Igen, csat​la​koz​tam. – Merény​le​tet fog​nak meg​kí​sé​relni a mi dicső Első Pol​gárunk ellen? Ennél a kér​dés​nél nem kell hazud​nom. Andenre nézek, a bólin​tá​sát báto​rí​tás​nak értel​me​zem. – Igen. – És a Pat​ri​ó​ták nem is sej​tik, hogy maga tud a merény​let ter​vé​ről? – Nem, fogal​muk sincs róla. Dr. Sadhwani a munkatársaira pillant, majd pár másodperc múlva bólint, és visszafordul hozzám. A készü​lék azt mutatja, hogy iga​zat mond​tam. – Az Első Pol​gár​hoz közel álló kato​nai sze​mé​lyek is érin​tet​tek a merény​let​kí​sér​let​ben? – Igen. Újabb néhány másodperces szünet, amíg a munkatársaival ellenőrzik a válaszom. És ismét bólint. Ezút​tal szem​be​for​dul Anden​nel és a sze​ná​to​rok​kal. – A lány iga​zat mond. Anden bólint. – Rendben – mondja, a hangja tompán szűrődik át az üvegen. – Folytassa, kérem! – A szenátorok továbbra is karba tett kéz​zel, össze​szo​rí​tott száj​jal ácso​rog​nak. Dr. Sadhwani kérdései folyamatosan záporoznak rám, szinte elmerülök a véget nem érő áradatban. Mikor akarják végrehajtani a merényletet? Az Elsőnek a coloradói Lamarba tervezett látogatása során. Tudja, hogy hol lehetne biztonságban az Első Polgár? Igen. Hová kéne mennie? Egy másik határmenti városba. Day is benne van a merényletben? Igen. Hogyan került bele? Tartozik a Pat​ri​ó​ták​nak, mert hely​re​hoz​ták a sérült lábát. – Lamar – motyogja dr. Sadhwani, miközben újabb észrevételeket rögzít fekete készülékén. – Gon​do​lom, meg fog​ják vál​toz​tatni az úti​ter​vet. A terv újabb rész​lete került a helyére. Végül elfogynak a kérdések. Dr. Sadhwani hátat fordít nekem, hogy beszéljen a többiekkel, addig én kifújom magam, elernyedek a hazugságvizsgáló szíjaiban. Pontosan két órája és öt perce vagyok bent. Anden pillantása találkozik az enyémmel. Még mindig az üvegajtónál áll, katonák veszik körbe, a karja szo​ro​san össze​fonva a melle előtt. – Várjanak! – mondja. A kihallgatószemélyzet félbeszakítja az értékelést, és az Elsőre néznek. – Lenne még egy kér​dé​sem a ven​dé​günk​höz. Dr. Sadh​wani zavar​tan pis​log, és int, hogy köze​lebb lép​het. – Ter​mé​sze​te​sen, uram. Paran​csol​jon! Anden köze​lebb jön az üveg​hez, ami elvá​laszt min​ket. – Miért segít nekem? Kihú​zom magam, és a sze​mébe nézek. – Mert sze​ret​nék kegyel​met kapni. – Mondja csak, lojá​lis a Köz​tár​sa​ság​hoz? Emlékek újabb kavalkádja jelenik meg előttem. Magamat látom az utcán, a Rubin szektorban, a bátyámba karolva. Kezünk tisztelgésre lendül az óriásképernyő felé, együtt mondjuk a fogadalmat. Metias arcán mosoly, aztán az a furcsa, aggódó tekintet, mint aznap éjszaka, mikor utoljára láttam. A

Köztársaság lobogója a bátyám temetésén. Metias titkos online naplóbejegyzései peregnek a szemem előtt, figyelmeztető szavai, a Köztársaság iránt érzett haragja. Thomast látom, amint pisztolyt szegez Day anyjára. Látom, amint hátralódul az asszony feje, mikor a golyó eltalálja. Elvágódik. Az én hibám. Thomast látom a kihallgatószobában, arcát a tenyerébe hajtja, gyötrődik. Vak enge​del​mes​ségre nevel​ték, tet​té​nek mind​örökre fog​lya marad. Többé már nem hiszek a Köztársaságban. Hogy hűséges vagyok-e? Idejöttem a Köztársaság fővárosába, hogy segítsek a Patriótáknak meggyilkolni az Első Polgárt. Akire egykor felesküdtem. Meg fogom ölni, aztán elszököm az országból. A hazugságvizsgáló egészen biztosan jelezni fogja az árulásomat, kizökkentem a nyugalmamból, felemészt az ellentmondás, hogy segítenem kell Daynek, ugyan​ak​kor utál​nám a Pat​ri​ó​ták kezére ját​szani a Köz​tár​sa​sá​got. Remegés fut végig rajtam. Ezek csak képek! Csak emlékek! Csendben maradok, amíg a szív​ve​ré​sem csil​la​pul. Lehu​nyom a sze​mem, mély léleg​ze​tet veszek, aztán újra fel​né​zek. – Igen – mon​dom –, hű vagyok a Köz​tár​sa​ság​hoz. Várom, hogy a hazugságvizsgáló vörösen villogjon, szirénázni kezdjen, jelezve, hogy hazudtam. De a gép néma marad. Dr. Sadh​wani lehaj​tott fej​jel jegy​ze​tel. – Az iga​zat mondta – szó​lal meg végül. Átmen​tem. El sem merem hinni. A gép sze​rint iga​zat mond​tam. Hiába, ez csak egy gép. *** Később, de még aznap este, az ágy szélén üldögélek, fejemet a kezembe hajtva. Még mindig láncok csüngnek a csuklómon, de ettől eltekintve szabadon mozoghatok. Időnként hallom, hogy beszélgetnek az ajtóm előtt. Az őrök még oda​kint van​nak. Rettentően kimerült vagyok. Igazából nem kellene ennyire fáradtnak lennem, tulajdonképpen a letartóztatásom óta nem csináltam semmi fizikailag megterhelőt. De dr. Sadhwani kérdései kavarognak a fejemben, és a Thomastól hallottakkal együtt folytonosan kísértenek, hogy már úgy érzem, a két kezemmel kell összetartsam, hogy szét ne hasadjon a koponyám. Valahol odakint most dönti el a Köz​tár​sa​ság, hogy kegyel​met érdem​lek-e vagy sem. Bár a szo​bá​ban meleg van, ráz a hideg. Tipikus jele a kezdődő betegségnek, gondolom komoran. Talán a járvány. A dolog iróniája szomorúsággal – és félelemmel – tölt el. Persze, be vagyok oltva. Valószínűleg csak egy megfázás lesz. Metias min​dig is mondta, hogy kissé érzé​keny vagyok az idő​já​rás vál​to​zá​sára. Metias. Most, hogy egyedül maradtam, kénytelen vagyok én aggódni magamért. Az utolsó válaszomnál a gépnek jeleznie kellett volna. Mégsem tette. Vajon ez azt jelenti, hogy még mindig hű vagyok a Köztársasághoz, anélkül, hogy tisztában lennék vele? A gép képes volt érzékelni, hogy vala​hol, mélyen leg​be​lül két​sé​geim van​nak a merény​let​tel kap​cso​lat​ban. De ha úgy döntenék, hogy nem játszom végig a szerepem, mi lesz Dayjel? Valahogy kapcsolatba kell lépnem vele, anélkül, hogy Razor tudomást szerezne róla. És akkor mi lesz? Day egész biztosan nem úgy látja majd az Elsőt, mint én. És különben is, nincsen tartalékterv. Gondolkodj, June! Talál​nom kell egy másik lehe​tő​sé​get, hogy mind​annyian élet​ben marad​has​sunk. Ha lázadni akarsz, ahogy Metias mondta, belülről bomlaszd a rendszert! Elidőzöm ennél a gon​do​lat​nál, bár a vaco​gás meg​ne​he​zíti az össz​pon​to​sí​tást. Hirtelen zajt hallok az ajtó elől. Összevágott bokák csattanását, beszédes jelét, hogy egy tiszt érke​zik. Aztán elfor​dul az ajtó​gomb. Anden lép be. – Uram, biz​to​san nem óhajtja, hogy néhány őr önnel...

Anden nemet int. – Kérem, ne aggódjanak – mondja –, csupán néhány szót szeretnék négyszemközt váltani Ms. Iparisszal. Pár perc az egész. – A szavai eszembe juttatják, amit én mondtam, mikor felkerestem Dayt a Batalla-szék​ház​beli cel​lá​já​ban. A katonák tisztelegnek Andennek, és becsukják az ajtót, kettesben hagyva minket. Felpillantok az ágy széléről. A kezemen lógó lánc csörrenése töri meg a csendet. Az Első nem a szokásos, hivatali egyenruháját viseli. Ezúttal hosszú, fekete kabát van rajta, egy vörös csík fut végig az elején, a többi ruháját is választékos egyszerűség jellemzi (fekete ing, sötét mellénnyel, azon hat, ragyogóan fényes gomb, fekete nadrág és fekete repülős bakancs). Jól fésült haja fénylik. A derekán pisztoly lóg, de nem tudná elég gyorsan előrántani, hogy lelőjön, ha úgy döntenék, hogy megtámadom. Tényleg azon van, hogy meg​mu​tassa, mennyire bízik ben​nem. Razor azt mondta, ha találok rá alkalmat, hogy én magam öljem meg Andent, akkor tegyem meg. Használjam ki a lehetőséget. De most, hogy itt áll előttem, meglepő mód sebezhetően, a kisujjamat sem mozdítom. Ráadásul, ha most megpróbálnám megölni, nem valószínű, hogy valaha is viszont​lát​nám Dayt, vagy hogy egy​ál​ta​lán túl​él​ném a dol​got. Anden leül mellém, vigyázva, hogy elegendő helyet hagyjon köztünk. Hirtelen feszélyezni kezd a külsőm: görnyedt a tartásom, nyúzott vagyok, a hajam fésületlen, és gyűrött pizsamában ülök a Köz​tár​sa​ság jóképű vezére mel​lett. – Tudatni akartam önnel, hogy igaza volt – kezdi. Őszinte kedvesség cseng a hangjában. – A test​őr​sé​gem két tagja eltűnt ma dél​után. Elme​ne​kül​tek. A két csali Patrióta megszökött, ahogy előre el volt tervezve. Felsóhajtok, és megkönnyebbülésről árul​kodó pil​lan​tást vetek rá, arra az esetre, ha Razor figyelne. – Vajon hol van​nak? – Nem tudjuk biztosan. Felderítők próbálnak a nyomukra akadni. – Anden összedörzsöli kesztyűs tenye​rét. – DeSoto ezre​des lecse​rélte az összes egy​sé​get, akik elkí​sér​nek az útra. Razor. A saját embe​reit hozza hely​zetbe, szép las​san bezárja a csap​dát. – Szeretném megköszönni a segítségét, June – folytatja Anden. – Az elnézését kell kérjem a hazugságvizsgálat miatt, amin keresztül kellett mennie. Tudom, hogy kellemetlen volt, de szükséges. Mindenesetre hálás vagyok az őszinte válaszokért. Pár napig még velünk marad, amíg megbizonyosodunk róla, hogy a Patrióták okozta veszély elmúlt. Lehet, hogy lesz még néhány kér​dé​sünk önhöz. Aztán majd kita​lál​juk, hogyan tér​het vissza a Köz​tár​sa​ság szol​gá​la​tába. – Hálás vagyok érte – fele​lem, bár üre​sen csen​ge​nek a sza​vaim. Anden köze​lebb hajol. – Komolyan gondoltam, amit a vacsoránál mondtam – suttogja. Kapkodva beszél, a szája szinte nem is mozog. Ideges. Hirtelen rám tör az üldözési mánia, az ajkamra teszem az ujjam, és figyel​mez​tető pil​lan​tást vetek rá. A szeme elke​re​ke​dik, de nem húzó​dik el. Gyengéden megérinti az arcom, majd magához húz, mintha meg akarna csókolni. Az ajka kis híján az enyémhez ér, mikor a szám sarkánál az arcomhoz érinti. A tarkómban kezdődik a bizsergés, majd elin​dul​nak lefelé a han​gyák a gerin​cem men​tén, és ezzel együtt fel​tá​mad ben​nem a bűn​tu​dat is. – Így a kamera nem veszi a hangot – súgja. Így a legjobb bizalmasan beszélgetni. Ha egy őr bedugná a fejét az ajtón, csókolózni látna Andennel, nem pedig sugdolózni. Biztonságosabb, ha inkább erről plety​kál​nak. A Pat​ri​ó​ták pedig azt fog​ják gon​dolni, csak köve​tem a ter​vet. Anden lehe​lete az arco​mat csik​lan​dozza.

– Szükségem van a segítségére – suttogja. – Ha felmentenék minden köztársaság-ellenes bűncselekmény alól, és szabadlábra kerülne, kapcsolatba tudna lépni Dayjel? Vagy véget ért a kap​cso​la​tuk, hogy már nem tart a Pat​ri​ó​ták​kal? Az ajkamba harapok. Ahogy kiejti a kapcsolat szót, úgy hangzik, mintha azt gondolná, régebben volt köz​tünk valami Day​jel. Régeb​ben. – Miért akarná, hogy kap​cso​latba lép​jek vele? – kér​dem. A sza​va​i​ban lévő halk, paran​csoló sür​ge​tés​től liba​bő​rös leszek. – Maguk ketten pillanatnyilag a legnépszerűbb emberek a Köztársaságban. Ha összefoghatnánk mi hárman, meggyőzhetném az embereket. Akkor nem lázadásokat kéne elfojtanom, és arra ügyelnem, nehogy teljesen szétessenek a dolgok, hanem az ország számára szükséges változások meg​va​ló​sí​tá​sára össz​pon​to​sít​hat​nék. Szédülök. Ez az egész olyan váratlan és megdöbbentő, hogy hirtelen azt sem tudom, mit válaszoljak rá. Anden hatalmas kockázatot vállal azzal, hogy ilyen nyíltan beszél velem. Nagyot nyelek, az arcom ég a közel​sé​gé​től. Kicsit elhú​zó​dom, hogy lát​has​sam a sze​mét. – Miért kéne megbíznunk önben? – kérdem szilárd hangon. – Miből gondolja, hogy Day hajlandó segí​teni? Anden tekin​te​té​ben eltö​kélt​ség lát​szik. – Meg fogom változtatni a Köztársaságot, és ezt azzal fogom elkezdeni, hogy szabadon engedem Day öccsét. Kiszá​rad a szám. Hir​te​len azt kívá​nom, bár​csak beszél​het​nénk olyan han​go​san, hogy Day is hallja. – Elen​gedi Edent? – Eleve el sem kellett volna fogatni. El fogom engedni a többiekkel együtt, akiket felhasználtak a fron​ton. – Hol van? – kér​dem súgva. – Mikor fogja... – Eden az utóbbi hetekben fel-alá mozgott a frontvonal mentén, Az apám elfogatta őt tucatnyi más személlyel együtt, hogy egy új háborús terv részévé tegyék őket. Gyakorlatilag élő biológiai fegyverként használták őket. – Anden arca elborul. – Le fogom állítani ezt az őrült cirkuszt. Holnap kimegy a parancs: Edent vissza​hoz​zák a front​ról, és a fővá​ros​ban fog​nak gon​dos​kodni róla. Ez valami új. Ez min​dent meg​vál​toz​tat. Módot kell találnom rá, hogy Eden szabadon engedéséről értesítsem Dayt, mielőtt a Patriótákkal megölik az egyetlen embert, akinek hatalma van elengedni őt. De hogyan lenne a legjobb kapcsolatba lépni vele? Egész biztosan minden mozdulatomat Patrióták figyelik a kamerákon keresztül, jut eszembe, mikor szabadjára engedem a gondolataimat. Valahogy jeleznem kell neki! Day arcát látom magam előtt, leg​szí​ve​seb​ben sza​lad​nék hozzá. Annyira sze​ret​ném elmon​dani neki a jó hírt! D e tény​leg tudok jó hírrel szolgálni? A józan eszem visszarángat a földre, figyelmeztet, hogy lassítsak. Anden talán hazudik, és ez csak egy csapda. De ha ez csak egy újabb próbálkozás Day letar​tóz​ta​tá​sára, akkor miért nem azzal fenye​ge​tő​zik, hogy meg​ölik Edent? Az biz​to​san elő​csalná Dayt. Ehe​lyett inkább elen​gedi Edent. Anden türel​me​sen várja, hogy meg​szó​lal​jak. – Azt aka​rom, hogy Day meg​bíz​zon ben​nem – sut​togja. Átöle​lem a nya​kát, és köze​lebb hajo​lok a fülé​hez. Az illata olyan, mint a szan​tálé és tiszta gyap​júé. – Ki kell találjam, hogyan tudnék kapcsolatba lépni vele, hogy meggyőzzem. De ha elengedi az öccsét, bízni fog önben – súgom válasz​ként.

– Szeretném elnyerni a maga bizalmát is. Azt akarom, hogy higgyen bennem. Mert én hiszek magá​ban. Már nagyon rég​óta hiszek. Egy pillanatra elhallgat. A lélegzete felgyorsul, a tekintete megváltozik. A szeméből eltűnik a távoli fensőbbség, egy pillanatra csupán egy egyszerű srác lesz, egy emberi lény, és valami felszikrázik köz​tünk. Az arcát felém for​dítja, az ajkunk össze​ta​lál​ko​zik. Lehunyom a szemem. Olyan könnyű! Épp csak megérint, nem tehetek róla, de kicsivel többet szeretnék. Dayjel úgy érzem, mintha tűz lobogna körülöttünk, mohó vágy ég bennünk, sőt düh, valami mély kétségbeesés és vágyakozás. Anden csókja pedig telve van könnyedséggel, kifinomult bájjal, úri modorral, hatalommal és eleganciával. A gyönyör és a szégyen hullámai árasztanak el. Vajon Day is lát min​ket a kame​rán keresz​tül? A gon​do​lat belém nyi​lall. Alig néhány másodpercig tart, aztán Anden elhúzódik tőlem. Kiengedem a levegőt, kinyitom a szemem, újra érzékelem magam körül a szobát. Elég régóta van már bent, ha tovább marad, még nyug​ta​lan​kodni kez​de​nek az őrök. – Saj​ná​lom, hogy meg​za​var​tam – mondja, könnye​dén meg​hajtja a fejét, majd fel​kel, és meg​iga​zítja a kabátját. Ismét felöltötte a szertartásosság álcáját, de azért érzem, hogy kissé felkavarták az előbbiek, a szája sar​ká​ban pedig hal​vány mosoly ül. – Pihen​jen egy kicsit! Hol​nap ismét beszé​lünk. Mihelyt elmegy, és a szobára ismét sűrű csend telepszik, az ágy sarkába kucorodok, térdemet az államig húzva. Az ajkam ég az érintésétől. Az jár a fejemben, amit Anden mondott, az ujjam folyton odatéved, újra és újra megérintem a gemkapcsokból készült gyűrűm. A Patrióták azt akarták, hogy Day és én csatlakozzunk hozzájuk, és segítsünk megölni ezt a fiatal Elsőt. A halálával, azt állítják, fellobban majd a forradalom lángja, ami megszabadít minket a Köztársaság elnyomásától. És akkor újra visszaállíthatjuk a régi Egyesült Államok dicsőségét. De mit jelent ez való​já​ban? Mit hoz majd az Egyesült Államok, amit Anden nem tudna megadni a Köztársaságnak? Szabadságot? Békét? Fejlődést? A Köztársaság gyönyörűen kivilágított felhőkarcolókkal, tiszta és gazdag szektorokkal teli ország lesz? A Patrióták azt ígérték Daynek, hogy megtalálják az öccsét, és segítenek nekünk átjutni a Kolóniákba. De ha Anden a megfelelő segítséggel és kellő eltökéltséggel képes megtenni mindezt, ha nem kell elmenekülnünk a Kolóniákba, akkor mi értelme a merényletnek? Anden nem olyan zárkózott, mint az apja. Valójában, mint Elsőnek, a legelső hivatali ténykedése az lesz, hogy visszavon valamit, amit még az apja rendelt el: szabadon fogja engedni Edent, talán még a biológiai fegyverkísérleteket is leállítja. Ha segítenénk neki hatalmon maradni, vajon képes lenne jobbá tenni a Köz​tár​sa​sá​got? Vajon nem ő az a kata​li​zá​tor, amit Metias óhaj​tott a tit​kos nap​ló​be​jegy​zé​sé​ben? Viszont van egy komoly prob​lé​mám, amit nem tudok kiverni a fejem​ből. Razor​nek tud​nia kéne róla, valamilyen mértékben mindenképp, hogy Anden nem ugyanaz a diktátor, mint az apja volt. Elvégre Razor van olyan magas rangú tiszt, hogy eljussanak hozzá a pletykák Anden lázadó természetéről. Annyit mondott Daynek és nekem, hogy a Kongresszus nem kedveli Andent... de azt sosem mondta, hogy miért van köz​tük ellen​tét. Miért akarna megölni egy ifjú Első Polgárt, aki segíthetne a Patriótáknak megreformálni a Köz​tár​sa​sá​got? Kavargó gon​do​la​taim közt, a homály​ban egy dol​got azért már tisz​tán látok. Most már biztos vagyok a hűségem felől. Nem fogok segíteni Razornek megölni az Elsőt. De figyel​mez​tet​nem kell Dayt, hogy ne hajtsa végre a Pat​ri​ó​ták ter​vét. Jelez​nem kell neki. Aztán eszembe jut valami. Tudok neki jelezni, amennyiben a többi Patriótával együtt ő is figyel a

kamerán keresztül. Az okát ugyan nem fogja tudni, de ez is több a semminél. Kicsit lehajtom a fejem, aztán felemelem a kezemet, rajta Day gemkapocsgyűrűjével, és két ujjal megérintem a szemöldököm. A jel, amit meg​be​szél​tünk, mikor Vegas utcáin keres​tük a Pat​ri​ó​tá​kat. Vár​junk csak!

DAY Aznap este, kicsit később kimegyek a nagyterembe, csatlakozom a többiekhez, hogy megtudjam, hogyan halad a terv következő szakasza, Razor is most érkezik. Négy Patrióta egy kisebb csoportban folytatja a munkát a terem egyik sarkában. Úgy látom, jobbára hekkerek, azt vizsgálják, a hangszórókat hogyan erősítették fel egyik vagy másik épületre, Néhányukat már megismerem. Az egyik hekker kopasz, alkatilag akár egy tank, még ha kissé alacsony is. A másiknak keskeny az arca, és hatalmas orr ül két félhold alakú szeme közt. A harmadik egy félszemű lány. Szinte mindenkin van valamilyen sebhely. A figyelmem Razor felé fordul, aki a terem elülső felében tart eligazítást. Alakját kirajzolja a mögötte lévő világtérkép képernyőjének fénye. A nyakamat nyújtogatom, hátha megpillantom Tesst a körülötte nyüzsgő tömegben. Szeretném félrevonni, hogy elnézést kérjek tőle. Amikor végre megpillantom, néhány kiképzés alatt álló egészségügyissel ácsorog, valami zöld növényt tart a tenyerén, és türelmesen magyarázza, hogy mire jó. Vagy valami ilyesmit, gondolom. Úgy döntök, későbbre halasztóm a bocsánatkérést. Úgy tűnik, nem igazán van most rám szüksége. A gon​do​lat elszo​mo​rít, és külö​nös mód kel​le​met​le​nül érzem magam tőle. – Day! – Tess végre ész​re​vesz. Intek neki vála​szul. Oda​lép hoz​zám, két piru​lát és egy kis tekercs köt​szert vesz elő a zse​bé​ből. A kezembe nyomja őket. – Vigyázz magadra ma éjjel, rendben? – mondja elfúló hangon, átható pillantást vetve rám. Nyoma sincs a köz​tünk lévő korábbi feszült​ség​nek. – Tudom, milyen vagy, ha tombol benned az adrenalin. Ne csinálj semmi őrültséget! – A tenye​rem​ben lévő kék tab​let​ták felé int a fejé​vel. – Ezek fel​me​le​gí​te​nek, ha túl hideg lenne kint. Esküszöm, mintha ő lenne az idősebb, és ő vigyázna énrám. A gondoskodása megmelengeti a szí​vem. – Köszö​nöm, hugi – mon​dom, és zsebre teszem az aján​dé​kait. – Figyelj, amit az... Kezét a karomra téve félbeszakítja a hebegésemet. Tágra nyílt szemmel néz, mint mindig, és olyan meg​nyug​tató a jelen​léte, hogy leg​szí​ve​seb​ben magam​mal vin​ném. – Nem érde​kes. Csak... ígérd meg, hogy óva​tos teszel. Gyorsan megbocsájtott ahhoz képest, ami történt. Vajon csak mérgében mondta azokat a dolgokat? Vagy még min​dig dühös rám? Hoz​zá​lé​pek, és gyor​san meg​öle​lem. – Úgy lesz. És te is vigyázz magadra! Válaszul megölel, majd visszatér a többi fiatal orvostanonchoz, mielőtt újra próbálkozhatnék a bocsá​nat​ké​rés​sel. Miután elmegy, a figyelmem ismét Razor felé fordul. Szemcsés videofelvételt mutat, melyen egy utca látszik, valahol a lamari vasúti sínek környékén, amerre korábban Kaede-del jártunk. Két katona siet át a képen, gallérjukat felhajtották a szemerkélő ólmos eső ellen, menet közben gőzölgő empanadát falnak. A látványtól szinte csorogni kezd a nyálam. A Patriótáktól kapott konzerv is luxus​nak szá​mít, de bará​tom, mit nem adnék egy forró empa​na​dá​ért! – Először is, szeretnék mindenkit megnyugtatni afelől, hogy a tervünk jó úton halad – mondja. – Az ügynökünknek sikerült találkoznia az Elsővel, és beszélt neki az elterelésnek szánt merényletről. – Kört raj​zol az ujjá​val egy terü​letre a moni​to​ron. – Az Első lelkesítő kőrútjának az eredeti tervek szerint az egyik állomása San Angelo lett volna, ahonnan átjött volna ide, Lamarba is. De most már arról van szó, hogy inkább Pierrába megy. Néhány emberünk fogja kísérni az Elsőt, az eredetileg kijelölt csapat helyett. – Razor tekintete átsiklik

raj​tam, elhall​gat, és a kép​er​nyőre mutat. Egy videofelvétel jelenik meg a lamari vasúti sínek szemcsés képe helyett. Egy hálószobát látunk. Rögtön feltűnik a karcsú alak, felhúzott térdét átölelve üldögél az ágy szélén. June? De a szoba túl szép, a legkevésbé sem emlékeztet egy börtöncellára, az ágy pedig puhának tűnik, a vastag paplanért pedig, annak ide​jén a Lake-ben, a fél karo​mat oda​ad​tam volna. Valaki meg​ra​gadja a karo​mat. – Szia! Hát itt vagy, nagymenő. – Pascao áll mellettem, arcán az örök jókedvű vigyor, hal​vány​szürke szeme izga​tot​tan vil​log. – Szia! – felelem, köszönésképp kurtán biccentek, mielőtt visszafordulok a képernyő felé. Razor nekiállt, hogy nagy vonalakban ismertesse a terv következő fázisát a csapattal, de Pascao ismét meg​rán​gatja a zub​bo​nyom ujját. – Néhány óra múlva kime​gyünk, te, én és még pár sza​bo​tőr. – Tekintete a videóra siklik, majd ismét rám tapad. – Figyelj! Razor azt kérte, annál kicsit részletesebben is vegyük át a tervet, mint amit ő mond az egész csapatnak. Baxtert és Jordant az előbb tájé​koz​tat​tam. Alig figyelek Pascaóra, mert már biztos vagyok benne, hogy az apró alak az ágyon June. Csak ő lehet, senki más, olyan mozdulattal veti hátra a haját, és úgy pillant körbe a szobában. Csinos, kényelmesnek tűnő pizsama van rajta, de reszket, mintha hideg lenne a szobában. Tényleg ez az ele​gáns háló​szoba lenne a cel​lája? Eszembe jut​nak Tess sza​vai: Hát már elfe​lej​tet​ted, Day? June ölte meg az anyu​ká​dat. Pas​cao addig rán​gatja a karo​mat, amíg ismét felé for​du​lok, aztán magá​val húz, hátra, a tömeg mögé. – Figyelj rám, Day! – suttogja. – Vasúti szállítmány érkezik ma éjjel Lamarba. Egy rakás fegyver, pótalkatrész, élelem, meg amit akarsz, megy minden a frontra, plusz egy egész laboratórium felszerelése. Szerzünk egy kis ellátmányt magunknak, és felrobbantunk egy teli vagon kézigránátot. Ez a ma esti prog​ram. June mond valamit az ajtónál álló őrnek, de alig hallom a hangját. Razor végzett az eligazítással, és beszél​ge​tésbe merül két másik Pat​rió​tá​val, időn​ként mind​kettő a kép​er​nyőre muto​gat. – Mi értelme fel​rob​ban​tani egy rakás grá​ná​tot? – kér​dem. – Ez lesz a figyelemelterelő merénylet. Az Első ezen a vonaton érkezik Lamarba. Legalábbis így volt, mielőtt June szólt volna neki. Ma éjjel az lesz a feladatunk, hogy meggyőzzük az Elsőt, ha még nem lenne teljesen biztos benne, hogy June az igazat mondta neki. Plusz jó alkalom lesz, hogy lopjunk pár gránátot. – Pascao szinte gyerekes jókedvvel dörzsölgeti a tenyerét. – Hmm. Nitroglicerin. – Kérdőn nézek rá. – Három másik szabotőrrel a mi dolgunk lesz a vonat, de szükségünk van egy külön​le​ges sza​bo​tőrre, aki elvonja az őrök és a kato​nák figyel​mét. – Hogy érted azt, hogy külön​le​ges? – Szó szerint – mondja Pascao nyomatékosan –, mivel pontosan ez volt az oka, hogy Razor úgy döntött, te is a csapatban leszel. Day. Ez lesz az első alkalom, hogy megmutatjuk a Köztársaságnak, hogy élet​ben vagy. Ezért szedette le Kaede a festéket a hajadról. Ha elterjed a híre, hogy látták Lamarban, ahogy lezúzol egy katonai szerelvényt, az emberek őrjöngeni fognak. A Köztársaság hírhedt kis bűnözője él és virul, miután a hatóság megpróbálta kivégezni? Ha e z nem szítja fel az emberekben a lázadókedvet, akkor semmi. És pontosan ezt akarjuk: káoszt. Mire végzünk, úgy felhergeled az embereket, hogy ki lesznek éhezve a fordulatra. Ideális légkör az Első elleni merény​let​hez.

Pas​cao lel​ke​se​dése nekem is mosolyt csal az arcomra. Kiszúrni a Köz​tár​sa​ság​gal? Erre szü​let​tem. – Mesél​nél erről kicsit rész​le​te​seb​ben? – kérem, és köze​lebb intem magam​hoz. Pascao körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, Razort még mindig lefoglalja, hogy a terveket ismer​teti a töb​bi​ek​kel, aztán rám kacsint. – A csapatommal néhány kilométerre az állomástól lekapcsoljuk a szerelvényről a gránátokat szállító vagont. Mire odaérünk, nem akarom, hogy túl sok katona őrködjön a vonatnál. Most figyelj nagyon! Általában alig van pár katona a síneknél, de a ma éjszaka más lesz. A Köztársaság vadászni fog ránk, miután June-tól értesültek az elterelő merényletről. Figyelj oda a katonákra! Elegendő időt kell nyer​ned nekünk, és gon​dos​kodj arról is, hogy biz​to​san fel​is​mer​je​nek. – Rendben. Teszek róla, hogy legyen elég időtök. – Karba teszem a kezem, és kihúzom magam. – Csak szólj, hogy mikor indu​lunk! Pas​cao vigyo​rogva hátba ver. – Nagyszerű! Messze te vagy a legjobb szabotőr köztünk. Simán le fogod rázni azokat a katonákat. Két óra múlva várlak az ajtónál, ahol bejöttetek. Marha nagy buli lesz! – Csettint az ujjával. – Ja, és Baxterrel ne is törődj! Csak nem bírja elviselni, hogy különleges figyelemben részesítünk, Én és Tess is. Amint továbbáll, pillantásom visszatér a képernyőre, és June alakjára tapad. Miközben tovább pereg​nek a képek, fosz​lá​nyo​kat csí​pek el Razor és néhány Pat​ri​óta beszél​ge​té​sé​ből: – ...ele​get hal​lot​tunk, hogy tud​juk, mi a hely​zet – mondja. – Oda tereli a lány, ahová kell. A videón úgy tűnik, June a térdét átölelve szunyókál. Ezúttal nem hallok semmit, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Aztán látom, hogy valaki belép a cellájába. Egy fekete hajú, elegáns, fekete köpenyt viselő fiatalember. Az Első az. Lehajol hozzá, és beszélni kezd, de nem értem, hogy mit mond. Ahogy közelebb húzódik hozzá, June teste megfeszül. Érzem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Eltompul körülöttem a beszélgetés és a nyüzsgés zaja. Az első June álla alá nyúl, felemeli az arcát, és a magáéhoz húzza. Elvesz valamit, amiről azt gondoltam, hogy az csak az enyém. Hirtelen rám tör a lesújtó érzés: a veszteség. El akarom fordítani a tekintetem, de a szemem sarkából is látom, ahogy meg​csó​kolja. Mintha egy örök​ké​va​ló​sá​gig tar​tana. Kábán figyelem őket, amíg végül elhúzódnak egymástól, és az Első távozik a szobából, magára hagyva az ágyon kuporgó June-t. Vajon mire gondolhat most? Nem bírom tovább nézni! Elfordulok, hogy Pas​caót követve én is magam mögött hagy​jam a töme​get és a kép​er​nyőn látot​ta​kat. De valami megragadja a figyelmemet. Visszapillantok a monitorra. Épp időben, hogy lássam, amint June két ujját a szem​öl​dö​ké​hez érintve a jelün​ket mutatja. *** Elmúlik éjfél, mire Pascao, én és másik három szabotőr széles, fekete csíkot festünk a szemünkön keresztbe, és magunkra öltjük a fronton szolgáló egységek fekete egyenruháját és katonasapkáját. Aztán érkezésem óta első ízben elhagyjuk a Patrióták föld alatti rejtekhelyét. Időnként látunk pár kószáló katonát, de nagyobb csapatokkal csak a környéket elhagyva találkozunk, miután átkeltünk a vasúti síneken. Az eget teljesen elborítják a felhők, az utcai lámpák tompa fényében látszik a havas eső szitálása. A jeges latyaktól síkos a járda, az áporodott levegőben füst és penész szaga keveredik. Felhajtom a galléromat, és lenyelem Tess egyik kék piruláját. Arra gondolok, mennyivel jobb lenne, ha újra együtt szívhatnánk Los Angeles nyomornegyedeinek fülledt, párás levegőjét. Megtapogatom a zubbonyom alá rejtett füstbombát, ismét ellenőrzöm, hogy száraz maradt-e. Közben újra és újra

lepe​reg előt​tem a June és az Első közt leját​szó​dott jele​net. June jelzése nekem szólt. De a terv melyik részével szeretné, hogy leálljak? Azt akarja, hogy szálljak ki a Patrióták tervéből, és szökjek el? De ha most lelépek, vele mi lesz? A jelzés milliónyi dolgot jelenthet. Akár azt is, hogy úgy döntött, visszatér a Köztársaság oldalára. Dühösen elhessegetem ezt a gondolatot. Nem, ilyet ő nem tenne. Még akkor sem, ha maga az Első kérné ezt tőle? Vajon akkor vissza​menne? Az is az eszembe jut, hogy a videofelvétel alatt nem volt hang. Az összes többi videónak, amit láttam, kristálytiszta volt a hangja, még Razor erősködött, hogy tekerjék feljebb a hangerőt. Erről vajon ők vet​ték le a han​got? Talán rej​te​get​nek vala​mit? Pas​cao meg​ál​lít min​ket egy sötét siká​tor​ban, nem messze a vas​út​ál​lo​más​tól. – A vonat tizenöt perc múlva befut – mondja, felhőpamacsokat lehelve maga elé. – Baxter, Iris, ti ketten velem jöttök. – Az Iris nevű lány (magas és vékony, nyugtalanul cikázó tekintetű, mélyen ülő szemekkel) mosolyog, míg Baxter feszülő állkapccsal, mogorván bámul. Nem foglalkozom vele, igyekszem kiverni a fejemből, amit Tessnek mondott rólam. Pascao a harmadik szabotőrre mutat, egy törékeny, vörös copfos lányra, aki lopva folyton felém pislog. – Jordan, te mutatod meg nekünk, melyik a meg​fe​lelő vagon. – A lány fel​emelt muta​tó​uj​jal jelzi, hogy rend​ben. Pas​cao tekin​tete rám sik​lik. – Day – súgja –, tudod, mi a dol​god. Meg​bö​köm a sap​kám szé​lét. – Vet​tem, tesó. Akármit is jelzett June, ez nem a megfelelő pillanat, hogy itthagyjam a Patriótákat. Tess még mindig odabent van a bunkerban, és fogalmam sincs, merre van Eden. Kizárt, hogy mindkettejüket veszélybe sodor​jam. – Fog​lald le azo​kat a kato​ná​kat, oké? Tégy róla, hogy utál​ja​nak! – Ehhez értek a legjobban – intek felfelé a fölénk tornyosuló ferde tetők és omladozó falak irányába. Egy szabotőrnek ezek a tetők jégtől síkos, hatalmas csúszdák. Köszönetet mondok magamban Tessnek, a kék pirula mostanára úgy átmelegített belülről, mintha egy csésze forró levest kor​tyol​tam volna el. Pas​cao teli száj​jal vigyo​rog rám. – Akkor rend​ben. Men​jünk, ne hagy​juk őket unat​kozni! Figyelem, ahogy a többiek elsietnek a vasúti sínek mentén, és elnyeli alakjukat a szemerkélő eső. Visszalépek az árnyékba, és szemügyre veszem az épületeket. Mindegyik öreg, tele van kapaszkodónak alkalmas kiszögellésekkel, és hogy az egész még viccesebb legyen, a falak keresztülkasul rozsdás fémgerendákkal vannak megerősítve. Némelyiknek a felső szintjei teljesen beomlottak, az emeletek fedetlenül állnak az éjszakai ég alatt. A többinek ferde, cseréppel borított teteje van. Bárhogy is állnak a dolgok, várakozással teli, kellemes izgatottság vesz erőt rajtam. Ez a környék egy sza​bo​tőr​pa​ra​di​csom. Visszafordulok az utca vége felé, amerre az állomás van. Legalább két szakasz katona van ott, vagy tán több is, csak nem látom őket erről az oldalról. Néhányan a sínek mentén felsorakozva, fegyverrel a kézben várakoznak, a szemükre keresztben festett fekete csík nedvesen fénylik az esőben. Felemelem a kezem, megtapogatom a szemem környékét, ellenőrzöm a saját álcázó csíkom. Aztán szo​ro​san a fejembe húzom a kato​na​sap​kát. Jele​né​sem van. Sikerül megvetnem a lábam az egyik falon, elrugaszkodom, és elindulok fel a tetőre. Ahányszor

csak feljebb lépek, a lábikrámhoz ér az implantátum. A fém még a szöveten keresztül is dermesztően hideg. Pár pillanat múlva három emelet magasan, egy düledező kémény mögött kuporgok. Innen már látom őket, és pont, ahogy vártam, egy harmadik szakasz katona is van a vasútállomás túloldalán. Átmegyek az épület túlsó végére, majd halkan, épületről épületre ugrálok, amíg egy lejtős tetőre érek. Most már olyan közel vagyok, hogy ki tudom venni a katonák arckifejezését is. A zubbonyomba nyúlva ismét meggyőződök róla, hogy a füstbomba nem ázott be az esőben, aztán leguggolok a tetőn, és várok. Elte​lik pár perc. Felállok, előveszem a füstbombát, aztán elhajítom, olyan messze az állomástól, amennyire csak tudom. Bumm! Amint földet ér, felrobban, és óriási füstfelhővel teríti be a környéket. A füst egy pillanat alatt elnyel egy egész háztömböt, és sűrű hullámokban terjed szét az utcákon. Hallom, hogy a vas​út​ál​lo​más köze​lé​ben kiál​toz​nak a kato​nák. Az egyi​kük elor​dítja magát: – Ide! Három sarokkal lejjebb. – Gondolod, hogy nem látják, katona? Jó páran otthagyják az állo​mást, és sietve meg​in​dul​nak arra, amer​ről az utcát elárasztó füst gomo​lyog. Lecsúszom a tetőn. Itt-ott néhány cserép elmozdul, jégdara záporozik a tetőről, de a lenti kiáltozástól és lábdobogástól én magam sem hallom a zajt, amit csapok. A tető síkos, mint egy korcsolyapálya. Egyre gyorsabban csúszok lefelé, a havas eső az arcomba vág. Amikor a tető pereméhez érek, kiegyenesedek, és elrúgom magam. A földről legfeljebb egy elsuhanó árnynak lát​szom. Bakancsom a következő épület tetejének csapódik, ez a ház már közvetlenül szomszédos a vasútállomással. Az itt maradt katonák össze vannak zavarodva, az utcát bámulják, a füstöt figyelik. Elrugaszkodom ennek a tetőnek a széléről is, átugrom egy lámpaoszlopra, majd lecsúszok rajta egé​szen a föl​dig. Ahogy föl​det érek, a jár​dát borító jég​ké​reg tom​pán meg​reccsen a tal​pam alatt. – Mindenki utánam! – kiáltom a katonáknak. Most először pillantanak meg, csak egy másik jellegtelen külsejű katona vagyok fekete egyenruhában, fekete csíkkal a szemem körül. – Megtámadták az egyik raktárat! A Patrióták végül mégiscsak elődugták az orrukat. – A maradék csapat felé intek. – Min​denki! A parancsnok utasítása, gyerünk! – Sarkon fordulok, és futásnak ere​dek. Ahogy vártam, hamarosan felhangzik mögöttem a kövezetnek csapódó bakancsok zaja. Kizárt, hogy ezek a katonák megkockáztassák, hogy nem engedelmeskednek a parancsnak, még ha ez azzal is jár, hogy pil​la​nat​nyi​lag őri​zet​le​nül hagy​ják az állo​mást. Időn​ként imá​dom a Köz​tár​sa​ság vas​fe​gyel​mét. Roha​nok tovább. Miután négy-öt sarokkal arrébb csaltam a katonákat, túl a füstfelhőn és pár raktáron, hirtelen bevágódok az egyik keskeny sikátorba. Mielőtt a sarokhoz érnének, az egyik falhoz rohanok, attól pár lábnyira felugrok a levegőbe, a tégláknak feszítem a lábam, és rúgok egyet. Kivágódik a kezem, elkapom az emeleti párkányt, ahová egy rántással feltornázom. magam. A következő pillanatban már szi​lár​dan állok a pár​ká​nyon. Mire a katonák rohanvást befordulnak a sikátorba, én már behúzódtam az egyik sötét, első emeleti ablaknyílásba. Hallom, ahogy az elsők megtorpannak, zavarodottan kiáltozni kezdenek. Már most is megfelel, gondolom. Leveszem a sapkám, platinaszőke hajam kiszabadul alóla. Az egyik katona épp időben pillant fel, hogy meglásson, amint kisurranok az ablaknyílásból, és az első emeleti párkányon ara​szolva befor​du​lok a sar​kon.

– Lát​tá​tok ezt? – kiáltja egy meg​le​pett hang. – Az ott nem Day volt? Miközben cipőm orrát az öreg téglák közti résekbe tolva felfelé kúszom a második emeletre, a katonák hangjában hallatszó zavartságot düh váltja fel. Valaki kiabálni kezd, hogy lőjenek már le. Fog​csi​kor​gatva fel​hú​zom magam a máso​dik eme​letre. Az első golyó gellert kap a falon. A második a kezemtől egy centire csapódik be. Nem állok le beszélgetni velük, inkább ugrok egy nagyot, és egyetlen mozdulattal fellódítom magam a lejtős háztetőre. Alattam szikráznak a téglák. A távolban megpillantom az állomásépületet. Befutott a szerelvény, félig eltűnik a gőzben. Teljesen őrizetlenül maradt, eltekintve attól a néhány katonától, akik maguk is a vonat​ról száll​tak le. Felszaladok a tetőn, és lecsúszom a túloldalon, aztán átugrom a szomszédos tetőre. Odalenn néhány katona elkezd visszafelé, a vonat irányába szaladni. Lehet, kezd nekik derengeni, hogy az egész csak elte​re​lés volt. Csak addig veszem le a sze​mem az állo​más​ról, amíg átug​rom két tető közt. Még két tömb. A detonáció ereje hatalmas. A vakító villanást követően heves szélroham söpör végig a sínek mentén, még a stabil háztető is beleremeg alattam. A lökéstől elvesztem az egyensúlyom, és térdre zuhanok. Erről a robbanásról beszélt Pascao. Egy pillanatig eltűnődöm a pokoli felfordulást bámulva. Hamarosan nyüzsögni fognak itt a katonák. Veszélyes, de ha az a feladatom, hogy tudassam a Köztársasággal, életben vagyok, akkor jobb, ha minél többen látnak. Talpra állok és nekiiramodok, menet közben tömködöm vissza a hajam a sapka alá. Lent a katonák két csoportra szakadnak. Az egyik csa​pat a rob​ba​nás hely​színe felé fut, a másik pedig tovább üldöz engem. Hirtelen megtorpanok. A rohanó katonák most érnek az épület mellé, amelyiknek a tetején állok. Anélkül, hogy egy pillanatot is elvesztegetnék, végigcsúszom a lejtős tetőn, és az ereszcsatornába kapaszkodva lelógatom magam. A bakancsommal támaszt keresek. Egyikkel a másik után. Leugrom a járdára. A katonáknak talán csak most kezd feltűnni, hogy nem látnak, de én már beleolvadtam a lenti árnyak közé. Most már én is sietve rohanok az utcán, mintha csak a katonák egyike lennék. A vonat​hoz tar​tok. Egyre jobban esik. A robbanás nyomán felcsapó lángok fénye megvilágítja az éjszakai eget. Közel járok már a szerelvényhez, kiáltozást hallok és lábdobogást. Vajon Pascao és a többiek biztonságban kijutottak? Meggyorsítom a lépteimet. Katonák tűnnek fel az esőben, a vonat mellett ügetve. Ész​re​vét​le​nül fel​zár​kó​zom mel​lé​jük. A lán​gok irá​nyába igye​kez​nek. – Mi tör​tént? – kiáltja az egyik a másik​nak. – Nem tudom. Úgy hal​lot​tam, egy szik​rá​tól berob​bant a szál​lít​mány. – Az kizárt, a vago​no​kat le szok​ták fedni olyan... – Valaki érintkezésbe lépett DeSoto ezredessel. A Patrióták akcióba léptek, jelentse az Elsőnek, hama​ro​san... Folytatják, de én lemaradok a mondat folytatásáról. Apránként lelassítom a lépteimet, lemaradok a sor végére, aztán beugrom a két vagon közti résbe. A katonák, akiket látok, mind a robbanás felé igyekeznek. A többiek arrafelé vannak, ahová a füstbombát hajítottam, akik pedig engem üldöztek, most fésülik át másodszor is az utcát, ahová beszaladtam. Várok, amíg megbizonyosodom róla, hogy senki nincs a közelemben. Kicsusszanok a vagonok közül, és a síneknek a katonákkal ellentétes oldalán futok tovább. Újra leveszem a sapkát. Már csak a megfelelő pillanatot kell kiválasztanom a színre lépés​hez. Apró jelek vannak festve minden vagonra, ami mellett elhaladok. Szén. Nyomkövetővel ellátott

fegyverek. Lőszer. Élelem. Kísértést érzek, hogy ennél az utolsónál megálljak, de csak a Lake nyomora késztet megtorpanásra. Emlékeztetem magam, hogy többé már nem az utcáról élek, és hogy a Patrióták főhadiszállásán dugig van a kamra. Kényszerítem magam, hogy továbbmenjek. Újabb jelö​lé​sek. Még több ellát​mány a frontra. Aztán egy olyan jel mellett haladok el, ami láttán megtorpanok. Borzongás fut végig rajtam. Vissza​for​du​lok, újra meg​né​zem, hátha csak kép​ze​lőd​tem. De nem. Itt van, a fémbe mar​ták a jelet. Bár​hol fel​is​mer​ném. Az X, vízszintesen áthúzva. Felkavarodnak bennem az emlékek. Látom az anyám házának ajtaján éktelenkedő, vörös festékkel fújt jelet; a járványőröket, ahogy házról házra járnak a Lake-ben; amint elhurcolják Edent. Ez a szimbólum nem jelenthet mást, csakis azt, hogy az öcsém, vagy valami, ami kapcsolatban lehet vele, itt van a vonaton. A Patrióták terve azon nyomban kimegy a fejemből. Lehet, hogy itt van Eden. A vasúti kocsi tolóajtaja biztosan zárva van, így pár lépést hátrálok, aztán nekifutok. Amikor elég közel vagyok, felugrok, három gyors lépés a vagon oldalán, aztán elkapom a tető szélét, és felhúzom magam. A vasúti kocsi tetejének közepén van egy kerek búvónyílás, valószínűleg ezen át is be lehet jutni. Odamászok, végigfuttatom az ujjaimat a peremén. Négy reteszt találok, ezek rögzítik a fedelét. Izgatottan meglazítom őket. A katonák most már bármelyik pillanatban visszajöhetnek. Minden erőm​mel a fedél​nek feszü​lök. Rés​nyire kinyí​lik, de az épp elég, hogy leugor​jak rajta. Halk puffanással érek földet. Elég sötét van, eleinte nem látok semmit. Kinyújtott kezem valamilyen domború üvegfelülethez ér. Ahogy a szemem megszokja a sötétet, lassan kezdem kivenni, mi van körü​löt​tem. Egy üveghenger előtt állok, majdnem olyan magas és széles, mint a kocsi belseje. Az alját és a tetejét sima fém borítja. Az egész nagyon halvány, kékes ragyogást áraszt. A belsejében egy apró alak fekszik a padlón, az egyik karjából csövek állnak ki. Azonnal tudom, hogy kisfiú. Rövid haja ápolt, csupa puha hul​lám, fehér kezes​lá​ba​sá​ban éle​sen kivá​lik a sötét hát​tér​ből. Hangosan zúg a fülem, semmi mást nem hallok. Eden az. Eden! Csak ő lehet. Megütöttem a főnyereményt. El sem hiszem, mekkora szerencsém van. Hogy épp itt van, én pedig rátaláltam a nagy semmi közepén, bármilyen óriási is a Köztársaság, köszönhetően egy elképesztő, őrült véletlennek. Átszök​he​tünk a Koló​ni​ákba, hama​rabb, mint valaha is gon​dol​tam volna. Akár már ma éjszaka is. A hengerhez ugrok, ököllel hatalmasat vágok rá, reménykedve, hogy összetörik, habár első ránézésre is több centi vastag, és szinte biztos, hogy golyóálló. Egy pillanatig abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta. De aztán kinyitja a szemét. Pillantása furcsán, fókuszálatlanul jár körbe, mielőtt meg​pró​bál meg​ál​la​podni raj​tam. Egy szív​dob​ba​nás​nyi időbe kerül, míg fel​dol​go​zom a tényt, hogy a fiúcska nem Eden. Keserű csalódottságot érzek. Olyan apró, és korban olyan közel van az öcsémhez, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből Eden nyomasztó látomását. Hát van más is, akit szintén ez a furcsa vírus​törzs fer​tő​zött meg? Per​sze hogy van. Miért lenne Eden az egyet​len az ország​ban? A kisfiúval egy darabig egymást bámuljuk. Azt hiszem, lát engem, bár a tekintete a semmibe réved. A hunyorgása Tess rövidlátó pislogására emlékeztet. Eden. Eszembe jut, ahogy bevérzett a szeme a fertőzéstől... abból, ahogy a fiú próbálja kivenni az alakom, úgy vélem, hogy szinte teljesen vak. Egy tünet, talán az öcsém​nél is ez lesz. A fiú hirtelen magához tér a révületből, és közelebb mászik hozzám, amilyen gyorsan csak bír.

Mindkét tenyerét az üvegnek nyomja. A szeme halvány, tompa barna, nem olyan hátborzongatóan fekete, mint Edené volt, amikor utoljára láttam, de mindkét íriszének alsó fele sötétlila a vértől. Vajon ez mit jelent? A fiú állapota – ahogy Edené is – egyre javul, mert a vér már kezd felszívódni, vagy foko​za​to​san rosszab​bo​dik, mert még csak most vér​zik be? Eden íri​szét tel​je​sen kitöl​tötte a vér. – Ki van ott? – kérdi. Az üveg letompítja a hangját. Most sem képes rám fókuszálni a tekintetét, még ilyen közel​ről sem. A hang​já​tól én is magam​hoz térek. – Jó barát – felelem rekedt hangon. – Ki foglak szedni onnan. – Ennek hallatára tágra nyílik a szeme. Arcocskáján kivirágzik a remény. Kezemmel körbetapogatom az üveget, hogy találjak rajta valamit, akármit, amivel ki lehet nyitni ezt a csillogó-villogó hengert. – Hogy működik ez az izé? Biz​ton​sá​gos? A fiú két​ség​be​eset​ten az üveg​nek veti magát. Meg van rémülve. – Segíts, kér​lek! – kiáltja remegő han​gon. – Szed​jél ki, kér​lek, szed​jél ki innen! A szívem szakad meg. Ugyanez történhet éppen Edennel is? Egy sötét vagon belsejében rémülten és vakon várja, hogy meg​ment​sem? Ki kell szed​nem innen ezt a fiút! A hen​ger​nek feszü​lök. – Nyu​godj meg, kölyök! Rend​ben? Ne páni​kolj! Hogy hív​nak? Melyik város​ban lakik a csa​lá​dod? Könnyek cso​rog​nak a fiú arcán. – Sam Vatanchi a nevem. Helenában lakunk. Montanában. – Megrázza a fejét. – Azt sem tudják, hogy hol vagyok. Meg​mon​da​nád nekik, hogy haza aka​rok menni? Meg tudod... Nem, nem tudom. Olyan rohadtul tehetetlen vagyok! Legszívesebben ököllel belevágnék egyet a fém vagon​falba. – Megteszem, amit tudok. Hogy kell kinyitni ezt a hengert? – kérdem újra. – Nem veszélyes kinyitni? A fiú hadonászva mutat a henger túloldalára. Látom rajta, mennyire igyekszik, hogy kordában tartsa a ret​te​gé​sét. – Jó, jó, egy pillanat. – Egy pillanatra megáll, gondolkodni próbál. – Ööö... nem veszélyes. Azt hiszem. Ide szok​tak vala​mit begé​pelni – mondja. – Hal​lom a pitye​gést, mielőtt kinyí​lik a cső. Átsi​e​tek, ahová mutat. Csak kép​ze​lő​döm, vagy tény​leg közelgő lép​te​ket hal​lok? – Ez valami kijelző – mondom. A ZARVA felirat áll rajta vörös betűkkel. Visszafordulok a fiúhoz, megkopogtatom az üveget. Tekintetét a hang irányába fordítja. – Van valami jelszó? Hogyan kell begé​pelni? – Nem tudom! – A fiú fel​emeli a kar​ját, a hang​ját sírás foj​to​gatja. – Kér​lek, csak... A fenébe is! Annyira hason​lít Edenre! A könnyei lát​tán az én sze​mem is ned​ves lesz. – Gyerünk már! – unszolom, igyekszem, hogy ne remegjen a hangom. Összpontosítanom kell! – Gon​dol​kozz! Ki lehet nyitni a jel​szón kívül vala​hogy más​hogy is? A fejét rázza. – Nem tudom. Nem tudom! Elképzelem, mit mondana Eden, ha ő volna a fiú helyében. Biztos használna valami műszaki szakkifejezést, azt gondolván, hogy én is olyan kis mérnökpalánta vagyok, mint ő. Valami olyasmit, mint van nálad egy éles penge? Pró​báld meg szét​szedni és kéz​zel kiol​dani! Szedd össze magad! Előhúzom a kést, amit mindig az övemben hordok. Láttam már, hogyan szedi szét Eden a készülékeket, és hogyan köti át belül a vezetékeket és az áramköröket. Talán nekem is ezt kéne meg​pró​bál​nom.

A kés hegyét a kijelző peremén körbe futó apró résbe illesztem, és óvatosan megfeszítem. Amikor semmi sem tör​té​nik, egyre erő​seb​ben nyo​mom, míg a végén meg​haj​lik a penge. De ez sem hasz​nál. – Túl szorosan illeszkedik – motyogom. Bárcsak itt lenne June! Ő biztosan fél perc alatt rájönne, hogy működik ez a vacak. Némán egymásra meredünk a fiúval. Lehajtja a fejét, a szemét is becsukja. Tudja, hogy nem fog kinyílni. Ki kell sza​ba​dí​ta​nom. Meg kell men​te​nem Edent. Leg​szí​ve​seb​ben ordí​ta​nék. Ez már nem csak a képzeletem, tény​leg hallom, ahogy közelednek a katonák. A vagonokat ellen​őr​zik. – Figyelj csak, Sam – mon​dom. – Még min​dig beteg vagy? Mit csi​nál​nak veled? A fiú meg​törli az orrát. A remény​nek a szik​rája is kialudt a tekin​te​té​ben. – Te ki vagy? – Valaki, aki segíteni szeretne – felelem. – Minél többet megtudok tőled, annál könnyebb dolgom lesz. – Már nem vagyok beteg – feleli Sam sietve, mintha tudná, hogy kifutunk az időből –, de azt mondják, hogy van valami a véremben. Azt mondták, hogy lappangó vírus. – Megáll és gondolkodik. – Orvosságokat adnak nekem, nehogy megint beteg legyek. – Vaksi szemét dörgöli, némán könyörög, hogy ment​sem meg. – Ami​kor meg​áll a vonat, min​dig vesz​nek tőlem vért. – Van valami elkép​ze​lé​sed, hogy milyen váro​sok​ban jár​ta​tok? – Nem tudom... Bismarckot emlegették egyszer... – Gondolkodás közben arrébb sántikál. – Talán Yank​tont? Mindkettő a front mellett van, fent Dakotában. A berendezést nézem, amiben fuvarozzák. Valószínűleg arra szolgál, hogy steril környezetet biztosítson, így bejöhetnek ide, hogy vérmintát vegyenek tőle, aztán hozzákevernek valamit, ami aktiválja a lappangó vírust. A csövek a karjában való​szí​nű​leg csak táp​anya​go​kat jut​tat​nak a szer​ve​ze​tébe. Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy egyfajta biológiai fegyverként használják a Kolóniák ellen. Úgy használják, mint egy laboratóriumi patkányt. Akárcsak Edent. A rám törő gondolat, hogy az öcsé​met ugyan​így utaz​tat​ják körbe-körbe, foj​to​gatni kezd. – Hová visz​nek leg​kö​ze​lebb? – fag​ga​tom. – Nem tudom! Én csak.., csak haza sze​ret​nék menni! Valahová a front közelébe El se tudom képzelni, hányan lehetnek, akiket így hurcolnak fel-alá a frontvonal mentén. Elképzelem Edent, ahogy az egyik ilyen vonaton kuporog. A fiú ismét keseregni kez​dene, de fél​be​sza​kí​tom. – Figyelj rám! Ismersz egy Eden nevű fiút? Hal​lot​tad valaha is emlí​teni a nevét? Egyre han​go​sab​ban zokog. – Nem... nem tudom... ki ő... Nem maradhatok itt tovább. Valahogy összeszedem magam, elszakítom a tekintetem a fiútól, és a vagon tolóajtajához lépek. A katonák léptei egyre hangosabban hallatszanak, legfeljebb öt vagy hat kocsi​val lehet​nek arrébb. Utol​jára még vissza​pil​lan​tok a fiúra. – Saj​ná​lom, de el kell men​nem. – Ret​te​ne​te​sen érzem magam, hogy ezt kell mon​da​nom. A fiú ismét zokogni kezd. A hen​ger vas​tag üve​gét püföli. – Ne... – A hangja elakad. – Elmond​tam min​dent, amit tudok, kér​lek, ne hagyj itt! Nem bírom tovább hallgatni. Fogom magam, fellépek az egyik tolóajtó zárszerkezetére, innen már könnyedén elérem a mennyezeten lévő nyílás peremét. Felhúzom magam, kibújok az éjszakai

levegőre, vissza a zuhogó esőbe, a szemembe víz csorog, a szél jégdarát vág az arcomba, én pedig küszködök magamban, próbálok lehiggadni. Rettentően szégyellem magam. A fiú megadott nekem minden segítséget, amit csak tudott, én pedig így hálálom meg? Itt hagyom, és mentem a tyúkszaros éle​te​met? A katonák olyan tizenöt méterre vizsgálgatják a vagonokat. A fedelet visszatolom a helyére, és hason csúszva a tető szé​lé​hez kúszom. Leló​ga​tom magam, és leug​rok a földre. Pas​cao válik ki az árnyék​ból, hal​vány​szürke szeme vil​log a sötét​ben, Biz​to​san engem kere​sett. – Mi a fenét csinálsz te itt? – suttogja. – Nem a robbanás helyszínén kellett volna cirkuszt csi​nál​nod, mi? Hol vol​tál? Nem a leg​ba​rát​sá​go​sabb han​gu​la​tom​ban talál. – Ne most! – sziszegem, ahogy futásra váltunk Pascaóval. Ideje visszatérni a föld alatti bázisra. A dol​gok fur​csa köddé olvad​nak, ahogy elhúzunk mel​let​tük. Pascao már a száját nyitja, hogy vitatkozzon, de amikor meglátja az arcomat, habozni kezd, és inkább annyi​ban hagyja a dol​got. – Hát... – kezdi újra, ezúttal sokkal visszafogottabban –, tulajdonképpen így is egész jó voltál. Valószínűleg híre megy, hogy életben vagy, a külön tűzijáték nélkül is. Ahogy a tetőn futkároztál, egészen elképesztő volt. Holnap reggelre meglátjuk, hogy reagál a közönség a feltűnésedre. – Amikor nem vála​szo​lok, az ajkába harap, és annyi​ban hagyja. Nincs más választásom, meg kell várnom, hogy Razor végrehajtsa a merényletet, csak azután segítenek nekem megmenteni Edent. Feltámad bennem a harag a fiatal Első iránt. Gyűlöllek! Tiszta szívemből gyűlöllek, és esküszöm, golyót eresztek beléd az első adandó alkalommal. Mióta a Patriótákhoz csatlakoztam, most először nincsenek ellenérzéseim a tervezett gyilkossággal kap​cso​lat​ban. Meg​ten​nék bár​mit, hogy biz​tos legyek benne: a Köz​tár​sa​ság soha többé nem nyúl​hat az öcsém​hez. A lángoló tűz és a katonák kiáltozása okozta káosz közepette meglépünk, indulunk a város másik végébe. Elnyel min​ket az éjszaka.

JUNE Keve​sebb, mint két nap van a valódi merény​le​tig. Har​minc órám maradt, hogy meg​aka​dá​lyoz​zam. Épp csak lenyugodott a nap, amikor az Első hat szenátor és négy rajnyi testőr (összesen huszonnyolc katona) kíséretében vonatra száll, és elindul Pierra frontváros felé. Én is velük megyek. Ezúttal már utasként, nem pedig rabként szállók vonatra, ezért ma este meleg, téli nadrág van rajtam, és puha bőrből készült csizma (tűsarok és vasalt orr nélkül, így nem tudom fegyverként használni), meg egy vastag, csuklyás köpeny, melynek borvörös színét ezüst szegély emeli ki. Már nincs rajtam bilincs. Anden még arról is gondoskodott, hogy kapjak kesztyűt (puha bőrből, a színe fekete és piros), így először azóta, hogy megérkeztem Denverbe, nem fáznak az ujjaim. A hajam olyan, mint ahogy lenni szokott, tiszta és száraz, lófarokba hátrakötve. Mindezek ellenére a homlokom forró, és sajognak az izmaim. A peron mentén az összes lámpa kialudt, és nem látni egy lelket sem az Első kíséretén kívül. Néma csendben szállunk vonatra. Arról, hogy Anden váratlan kitérőt tesz Lamarból Pierrába, való​szí​nű​leg még a sze​ná​to​rok több​sége sem tud. Az őreim a saját külön kocsimba kísér​nek. Egy olyan luxus​va​gonba, hogy biz​tos vagyok benne, csak azért lehetek itt, mert Anden külön intézkedett róla. Kétszer olyan hosszú, mint a szokásos vasúti kocsik (jó nyolcvan négyzetméter, a hat ablakon bársonyfüggöny, a jobb oldali falon pedig Anden min​de​nütt jelen lévő port​réja lóg). Az őrök a kocsi középső asztalához vezetnek, egyikük kihúzza nekem a széket. Az egész olyan furcsán idegen, mintha csak álmodnom. Olyan, mintha tökéletesen ugyanaz lennék, mint régen: egy gaz​dag lány, aki elfog​lalja az őt meg​il​lető helyet a Köz​tár​sa​ság elit​jé​ben. – Ha szükségé van valamire, kérem, tudassa velünk – mondja az egyik. A hangja tökéletesen udva​rias, de az áll​kap​csán meg​fe​szülő izmok elárul​ják, hogy mennyire ide​ges a köze​lem​ben. Ezután egy hang sem hallatszik, eltekintve a vonat kerekeinek finom zakatolásától. Igyekszem nem ránézni egyik katonára sem, de a szemem sarkából alaposan megfigyelem őket. Vajon vannak katonának álcázott Patrióták ezen a vonaton is? És ha igen, vajon gyanítják, hogy már nem az ő olda​lu​kon állok? Várakozunk, a csend pedig egyre mélyül. A havazás újra rákezd, odakint az ablak sarkában gyűlnek a hópelyhek. Fehér jégvirág díszeleg az üvegen. Metias temetésére emlékeztet, a fehér ruhámra és Tho​mas díszes fehér öltö​nyére, a fehér orgo​nára és a fehér sző​nye​gekre. A vonat felgyorsul. Az ablakhoz hajolok, míg az arcom szinte a fagyos üveghez ér. Csendesen figyelem, ahogy közeledünk a ködből felsejlő Pajzshoz, a Denvert övező falhoz. Még ebben a sötétben is látszanak a Pajzsba vájt vasúti alagutak. Van, amelyiket teljesen lezárja egy-egy tömör fémből készült kapu, míg mások nyitva maradtak, hogy átengedjek az éjszakai teherszállítmányokat. A mi vonatunk beszáguld az egyik alagútba. Gondolom, a fővárost elhagyó szerelvényeket nem kell megállítani ellenőrzés végett, különösen, ha az Első személyes engedélyével közlekednek. Ahogy magunk mögött hagyjuk az óriási falat, látok egy befelé tartó vonatot, amint lassít, hogy átvizsgálják az egyik ellen​őr​ző​pon​ton. Foly​tat​juk az utunk, bele​ol​vadva az éjsza​kába. Sze​gény​ne​gye​dek eső​verte fel​hő​kar​co​lói suhan​nak el az ablak előtt, most már ismerős a kép, tudom, hogy élnek az emberek a külvárosokban. Túlságosan fáradt vagyok, hogy több figyelmet szenteljek a részleteknek. Azon jár az eszem, amit Anden mondott tegnap este, ami visszavisz a megoldatlan problémához, hogyan figyelmeztessem Andent és vigyázzak Dayre. A Patrióták tudni fogják, hogy én árultam el őket, ha túl korán fedem fel Anden előtt a

merénylet tervét. Úgy kell időzítenem a lépéseimet, hogy a tervtől csak az utolsó pillanatban térjünk el, ami​kor Dayt könnye​dén el tudom érni. Szeretném, ha már most beszélhetnék Andennel. Elmondanék neki mindent, legyek túl rajta. Ha nem lenne Day, ezt tenném. Ha nem lenne Day, minden más lenne. Eszembe jut a rémálmom, még mindig kísért a kép: Razor golyót ereszt Day mellébe. A gemkapocsgyűrű súlya lehúzza a kezemet. Két ujjamat ismét a szemöldökömhöz érintem. Ha az előző jelzést nem vette volna észre Day, remélem, ezt most látni fogja. Az őröknek nem tűnik fel, hogy bármi szokatlant művelnék, úgy néz ki, mintha csak a fejem támasztanám ineg. A kocsi kileng az egyik oldalra, ettől rám tör a szédülés. Talán ez a kezdődő megfázás – amennyiben ez tényleg csak egy megfázás, és nem valami komolyabb – kikezdi a logikus gondolkodásom. Mégsem akarok orvost meg gyógyszert. A gyógyszerek elnyomják az Immunrendszer természetes működését, ezért mindig is jobban szerettem a magam módján meg​küz​deni a beteg​sé​gek​kel (Metias leg​na​gyobb bosszú​sá​gára). Vajon miért jár foly​ton Metias az eszem​ben? Ingerült hang zökkent ki a gondolataimból. Elfordulok az ablaktól, körülnézek a kocsi belsejében. Mintha egy idősebb férfit hallanék. Kihúzom magam ültömben, és két közelgő alakot pillantok meg, a vasúti kocsi ajtajának apró ablakán keresztül. Az egyik férfi, akinek a hangját hallottam, alacsony és pocakos, szürke szakálla ápolatlan, az orra meg olyan, mint egy krumpli. Anden a másik. A fülemet hegyezem, hátha megtudom, mit beszélnek. Eleinte csak a beszélgetés foszlányai jutnak csak el hoz​zám, de ahogy köze​led​nek, egyre több szót tudok kivenni. – Kérem, Első Polgár, a saját érdekében mondom ezt önnek. A lázadást szigorú büntetéssel kell meg​to​rolni. Ha nem lép fel kellő eréllyel, csu​pán idő kér​dése, és min​den a feje tete​jére áll. Anden türelmesen hallgatja, kezét összekulcsolja a háta mögött, fejét lehajtva figyelmesen nézi az idős fér​fit. – Köszönöm, hogy ennyire aggódik, Kamion szenátor, de már döntöttem. Ez most nem a megfelelő pil​la​nat, hogy kato​nai erő​vel fojt​suk el a moz​go​ló​dást Los Ange​les​ben. Erre fel​ka​pom a fejem. Az idő​sebb férfi bosszú​san szét​tárja a kar​ját. – Meg kell mutatnia az embereknek, hogy hol a helyük. Ezt nem halogathatja, Első Polgár! Juttassa érvényre az aka​ra​tát! Anden a fejét rázza. – Ezzel csak túlfeszítenénk a húrt, szenátor. Alkalmazzak katonai erőszakot, mielőtt lehetőségem lett volna nyilvánosságra hozni mindazt a változást, amit elterveztem? Nem. Nem adok ki ilyen paran​csot. Ez az aka​ra​tom! A sze​ná​tor inge​rül​ten a sza​kál​lába túr, majd Anden kar​jára teszi a kezét. – A nép már fellázadt, az engedékenysége pedig gyengeségnek fog tűnni. Nem csak kívülről, de belülről is. A Los Angeles-i Próba vezetősége hivatalos panaszban kifogásolta a válaszlépéseink elma​ra​dá​sát. A til​ta​ko​zá​sok miatt kény​te​le​nek vol​tak több vizsga ered​mé​nyét is érvény​te​le​ní​teni. Ancien össze​szo​rí​tott szája egyet​len vonallá kes​ke​nye​dik. – Azt hiszem, tisz​tá​ban van vele, hogy mi a véle​mé​nyem ezek​ről a Pró​bák​ról, sze​ná​tor. – Hogyne – feleli sértődött hangon a szenátor –, de az más lapra tartozik. De ha nem ad ki olyan értelmű paran​csot, ami lehe​tővé teszi szá​munkra, hogy véget ves​sünk a láza​dás​nak, biz​to​sít​ha​tom róla, hogy ala​pos dor​gá​lás​ban lesz része mind a Sze​ná​tus, mind a Los Ange​les-i váro​sőr​ség részé​ről. Anden meg​áll, és fel​vonja a szem​öl​dö​két. – Valóban? Igazán sajnálom. Meg voltam róla győződve, hogy a Szenátus és a hadsereg is

töké​le​te​sen fel​fogta, hogy milyen súlya van a sza​vam​nak. A sze​ná​tor letörli az izzad​sá​got a hom​lo​ká​ról. – Nos, hát... természetesen a Szenátus meghajlik az akarata előtt, uram, de szerettem volna az érté​sére adni... szó​val... – Segítsen nekem meggyőzni a többi szenátort, hogy ez nem a megfelelő időpont arra, hogy nyomást gyakoroljunk a népre. – Anden elhallgat, és szembefordul a férfival, majd megveregeti a vállát. – Nem szeretnék ellenségeket szerezni a Kongresszusban, szenátor. Azt akarom, hogy az ön küldötttársai és a nemzeti törvényszék ugyanolyan tiszteletben tartsák a döntéseimet, ahogy tiszteletben tartották az apám döntéseit is. Halálos erő alkalmazása a lázadók leverésére csupán még job​ban fel​kor​bá​csolná az állam​el​le​nes indu​la​to​kat. – De, uram... Anden meg​tor​pan a kocsim ajtaja előtt. – Ezt a beszél​ge​tést kény​te​le​nek leszünk más​kor befe​jezni – mondja. – Fáradt vagyok. Habár a köz​tünk lévő ajtó tom​pítja a hang​ját, kihal​lom a sza​va​i​ban rejlő élt. A szenátor motyog valamit, aztán fejet hajt. Amikor Anden is biccent, megfordul és elsiet. Anden utá​na​néz, figyeli, ahogy távo​zik, majd benyit a kocsiba. Az őrök tisz​te​leg​nek neki. Bólin​tunk egy​más​nak. – Azért jöttem, June, hogy ismertessem önnel a szabadlábra helyezésének feltételeit – közli kimérten Anden. Az udvariassága talán az előbbi fagyos beszélgetés utóhatása. A tegnap esti csókot mintha csak képzeltem volna. Mégis az, hogy láthatom, különös módon megnyugtat, és azon veszem észre magam, hogy ella​zulva hát​ra​dő​lök a szék​ben, mintha csak egy régi barát tár​sa​sá​gát élvez​ném. – Az elmúlt éjjel jelentés érkezett, hogy történt egy támadás Lamarban. Egy vasúti szerelvény megsemmisült egy robbanásban. Az a vonat, amelyiken én is rajta lettem volna. Nem tudjuk biztosan, hogy ki ezért a felelős, és nem sikerült elfogni a támadók egyikét sem, de feltételezzük, hogy a Pat​ri​ó​ták vol​tak. Jelen​leg is nagy erők​kel kuta​tunk utá​nuk. – Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, Első Polgár – mondom. A kezemet szorosan összekulcsolom az ölemben, érzem a kesztyűim fényűző puhaságát. Hogyan érezhetem magam ennyire nyugodtnak és biztonságban ebben az előkelő vasúti kocsiban, miközben Daynek valószínűleg a Pat​ri​ó​ták​kal együtt mene​kül​nie kell? – Ha bármilyen újabb részlet az eszébe jutna, Iparis kisasszony, kérem, ne habozzon megosztani velünk. Ön most már újra a Köztársasághoz, közénk tartozik, és a szavamat adom rá, hogy nincs semmi félnivalója. Mihelyst megérkezünk Pierrába, az ön priuszát törlik. Személyesen fogok utánajárni, hogy visszahelyezzék a korábbi rangfokozatába, jóllehet egy másik város őrségében. – Anden a szája elé tett kéz​zel köhint. – Áthe​lyez​tet​tem önt egy den​veri egy​ség​hez. – Köszö​nöm – fele​lem hal​kan. Anden egye​ne​sen bele​sé​tál a Pat​ri​ó​ták csap​dá​jába. – Néhány szenátor úgy véli, hogy túlságosan is elnézők voltunk önnel, de azzal mindenki egyetért, hogy a segítségével van a legtöbb esélyünk, hogy a Patrióták vezetőinek a nyomára jussunk. – Anden közelebb jön, és helyet foglal mellettem. – Biztos vagyok benne, hogy ismét megpróbálnak majd lecsapni, ezért szeretném, ha ön állna az embereim élén, hogy megakadályozza a jövőbeni pró​bál​ko​zá​so​kat. – Ön túlságosan kedves hozzám, Első Polgár. Megtisztelve érzem magam – válaszolom, és tisztelettudóan félig-meddig fejet hajtok. – De ha nem bánja a kérdésem, szeretném megtudni, hogy a kutyám is kegyel​met kap-e?

– A kutyájáról a fővárosban gondoskodnak, amikor visszaérünk, várni fogja önt – feleli Anden egy apró kun​co​gás kísé​re​té​ben. Andennel egymásra nézünk, egy pillanatra fogva tartom a pillantását. Kitágul a pupillája, az arca eny​hén kipi​ro​so​dik. – Értem már, hogy miért elégedetlen a Szenátus az engedékenysége miatt – mondom végül. – De az kétségtelen, hogy a biztonságáról senki sem tudna jobban gondoskodni. – Nem ártana, ha pár percre ket​tes​ben marad​hat​nánk. – De más oka is van rá, ami​ért ilyen ked​ves velem. Nem így van? Anden nagyot nyel, és felpillant a saját portréjára. A kocsi ajtajában álló őrök felé nézek. Anden érti a pillantásomat, és int a katonáknak, aztán felfelé bök a kocsiban lévő kamerák felé. Az őrök távoznak, és pár pillanattal később a kamerákon pislogó vörös LED-ek is kialszanak. Most először senki nem figyel min​ket. Tény​leg egye​dül vagyunk. – Az az igaz​ság – foly​tatja Anden –, hogy ön nagyon nép​sze​rűvé vált a nép köré​ben. Ha híre menne, hogy az ország legkiemelkedőbb tehetségét hazaárulásért elítélték, de már az is, ha csupán lefokoznák hűtlenségért... nos, elképzelheti, milyen rossz fényt vetne ez a Köztársaságra. És rám. Ezt még a Kong​resszus is belátja. – Az apjától örökölt Szenátusnak és önnek mintha nem lenne teljesen egyforma az erkölcsi kódexe – mondom, az Anden és Kamion szenátor között percekkel ezelőtt lezajlott, véletlenül meghallott beszél​ge​té​sen tűnődve. – Leg​alábbis, nekem így tűnt. A fejét csó​válja, és kese​rűen elmo​so​lyo​dik. – Eny​hén szólva. – Nem tud​tam, hogy ennyire nem támo​gatja a Próba intéz​mé​nyét. Anden bólint. Nincs meg​lepve, hogy meg​hal​lot​tam a beszél​ge​té​sü​ket. – A Próba egy ide​jét​múlt módja annak, hogy kivá​lasszuk orszá​gunk leg​jobb​jait. Fur​csa ezt magá​nak az Első​nek a szá​já​ból hal​lani. – Miért ragasz​ko​dik annyira a Sze​ná​tus a működ​te​té​sé​hez? Milyen érde​kelt​sé​gük van a Pró​bá​ban? Anden meg​rántja a vál​lát. – Ez egy hosszú történet. Annak idején, amikor a Köztársaság bevezette, még... kissé másmilyen volt. Előredőlök. Még sosem hallottam olyan történetet a Köztársaságról, amit ne cenzúrázott volna az isko​la​fel​ügye​let vagy a közös​ségi hír​köz​lési rend​szer, és most maga az Első fog elmon​dani egyet. – Miben volt más? – kér​dem. – Az apám nagyon... kariz​ma​ti​kus sze​mé​lyi​ség volt. – Anden mintha men​te​ge​tőzne. Elég fur​csa válasz. – Annyi bizonyos, hogy a maga sajátos módján vezette az országot – mondom, igyekezve semleges han​got meg​ütni. Anden keresztbe teszi a lábát, és hát​ra​dől. – Nem tetszik, amivé a Köztársaság vált – mondja, lassan és elgondolkodva formálva minden egyes szót. – De nem mondom, hogy nem értem meg, miért alakultak így a dolgok. Az apámnak megvolt rá az oka, hogy azt tegye, amit tett. A homlokom ráncolom. Rejtélyes. Mintha nem is az előbb hallottam volna az ellen érvelni, hogy lever​jék a fel​ke​lő​ket. – Hogy érti ezt? Anden kinyitja, majd becsukja a szá​ját, mintha a meg​fe​lelő sza​va​kat keres​gélné.

– Mielőtt az apámból Első Polgár lett, a Próbán való részvétel önkéntes volt. – Megáll, amikor meg​hallja, hogy levegő után kapok. – Ezt szinte senki sem tudja. Nagyon rég volt már. A Próba vala​mi​kor önkén​tes volt. Tel​jes​ség​gel ide​gen szá​momra a gon​do​lat. – Miért vál​toz​ta​tott ezen? – kér​dem. – Ahogy mondtam, ez egy hosszú történet. A legtöbben soha nem tudják meg az igazságot a Köztársaság születéséről, és nem ok nélkül. – Hullámos hajába túr, aztán az ablakpárkányra könyö​köl. – Sze​retné hal​lani? A költői kérdés iskolapéldája. Anden szavaiból süt a magány. Még sosem gondoltam rá, de most rájövök, hogy én lehetek az egyetlen ember, akivel valaha is szabadon beszélhetett. Közelebb hajo​lok, bólin​tok, és várom, hogy foly​tassa. – A Köztársaság a legszörnyűbb válság közepén jött létre, amit Észak-Amerika (és az egész világ, ami azt illeti) valaha is látott – kezdi. – Az áradás elpusztította Amerika keleti partvidékét, és emberek milliói áramlottak keletről nyugatra. Sokkal többen voltak, mint amennyit az államaink be tudtak volna fogadni. Nem volt munka. Sem élelem és szállás. Az ország eszét vesztette a félelemtől és pániktól. A zavargásokat képtelenség volt kordában tartani. A tiltakozók katonákat, rendőröket, békefenntartókat rángattak ki az autóikból, majd halálra verték vagy felgyújtották őket. Minden üzletet kifosztottak, minden kirakatot betörtek. – Nagy levegőt vesz. – A szövetségi kormányzat elkövetett mindent, hogy fenntartsa a rendet, de az egymást követő katasztrófák ezt lehetetlenné tették. Nem volt rá elég pénz, hogy eze​ket a vál​sá​go​kat kezelni tud​ják. Tel​jessé vált az anar​chia. Volt olyan időszak, amikor a Köztársaságnak nem volt hatalma az emberek fölött? Lehetetlen. El sem tudtam képzelni, amíg rá nem jöttem, hogy Anden a régi Egyesült Államok kormányzatáról beszél. – Azután a legelső Első Polgárunk szerezte meg a hatalmat. Fiatal katonatiszt volt, csak néhány évvel idősebb, mint most én, és volt benne elegendő ambíció, hogy megszerezze az elégedetlen katonák támogatását szerte az egész nyugaton. A Köztársaságot külön országgá nyilvánította, kivált az Unióból, és statárium alá helyezte a nyugatot. A katonák szabadon tüzet nyithattak, és miután végignézték, ahogy a bajtársaikat megkínozza és megöli a csőcselék az utcákon, nem haboztak kihasználni minden, az újonnan megszerzett hatalom által biztosított lehetőséget. A helyzet úgy nézett ki, hogy vagy mi, vagy ők. A katonaság az emberek ellen. – Anden lefelé fordítja a tekintetét, kifényesített cipőit nézi, mintha szégyenkezne. – Rengeteg embert megöltek, mielőtt a katonák meg​sze​rez​ték az ellen​őr​zést a Köz​tár​sa​ság felett. Az jár a fejemben, hogy vajon Metias mit gondolt volna erről. Vagy a szüleink. Vajon helyeselték volna? Haj​lan​dóak let​tek volna ilyen áron ren​det terem​teni a káosz​ban? – Mi van a Koló​ni​ák​kal? – kér​de​zem. – Hogyan rea​gál​tak ezekre az ese​mé​nyekre? – Észak-Amerika keleti felén akkoriban még ennél is rosszabb volt a helyzet. A területük felét elöntötte a víz. Amikor a Köztársaság legelső Első Polgára lezárta a határokat, az embereknek nem volt hová menniük. Így aztán háborút indítottak ellenünk. – Anden kiegyenesedik. – Ezek után az Első megfogadta, soha többé nem hagyja összeomlani a Köztársaságot, ezért ő és a Szenátus soha nem látott hata​lom​mal ruházta fel a had​se​re​get, ami mind a mai napig tart. Apám és a meg​előző Elsők biz​to​sí​tot​ták, hogy ez így is marad​jon. A fejét csó​válja, és mind​két tenye​ré​vel végig​si​mít az arcán, mielőtt foly​tatná. – A Próba feladata az volt, hogy kemény munkára és testedzésre ösztönözzön, hogy minél többen megfeleljenek a hadsereg számára, és a dolog működött is. De arra is alkalmas volt, hogy

kiselejtezzék a gyengéket és az engedetleneket. És fokozatosan elkezdték a túlnépesedés féken tar​tá​sára is fel​hasz​nálni. A gyen​gé​ket és az enge​det​le​ne​ket. Végig​fut a hideg a háta​mon. Day az utóbbi kate​gó​ri​ába eshe​tett. – Akkor tudja, hogy mi történik azokkal a gyerekekkel, akik elbuknak a Próbán – mondom. – Azért tet​ték, hogy a népe​se​dést sza​bá​lyoz​zák? – Igen – feleli fintorogva Anden. – Kezdetben volt értelme a Próbának. Az volt a feladata, hogy a legjobbakat, legalkalmasabbakat a hadseregbe csábítsa. Idővel az összes iskolában lehetővé tették. De az apámnak ez nem volt elég. Azt akarta, hogy csak a legjobbak maradjanak fenn. Mindenki más, mondjuk ki nyíltan, csak a rendelkezésre álló erőforrásokat pocsékolja. Az apám mindig azt mondta nekem, hogy a Próba okvetlenül szükséges a Köztársaság fejlődéséhez. És sokan támogatták a Szenátusban, hogy kötelezővé tegyék a vizsgát, különösen, miután annak köszönhetően kezdtünk egyre több ütkö​ze​tet meg​nyerni. Olyan erő​sen szo​rí​tom az ölem​ben lévő kezem, hogy kezd elzsib​badni. – Szó​val úgy véli, hogy az apjá​nak a mód​szere műkö​dik? – kér​dem csen​de​sen. Anden lehajtja a fejét. A meg​fe​lelő sza​va​kat keres​géli. – Mit mondjak erre. A módszer műkö​dött. A Próba erősebbé tette a hadsereget. De vajon ettől az már helyes is? Egy​foly​tá​ban ezen rágó​dom. Az ajkamba harapok, hirtelen megértem a zavarodottságot, amit Anden érez. Apja iránti szeretete össze​üt​kö​zésbe került a Köz​tár​sa​ság​ról való elkép​ze​lé​se​i​vel. – Hogy mi a helyes, az viszo​nyí​tás kér​dése, nem igaz? – kér​dem. Anden bólint. – Tulajdonképpen az már nem számít, miért kezdődött az egész, vagy hogy helyes volt-e bármikor is. A helyzet az, hogy idővel a törvény módosult és eltorzult. A dolgok megváltoztak. Kezdetben a Próbán nem gyerekek vettek részt, és nem kivételeztek a gazdagokkal. A járványok... – Itt habozni kezd, végül visszaretten a témától. – Az emberek dühösek, de a Szenátus fél a változástól, mert az ahhoz vezethet, hogy ismét elvesztik az irányítást. És számukra a Próba a hadsereg erejének növelését szol​gálja. Mélységes szomorúság ül Anden arcán. Érzem, mennyire szégyelli magát, amiért ilyen örökséget kény​te​len átvenni. – Nagyon sajnálom – mondom halkan. Szeretném megérinteni a kezét, hogy enyhítsem a szen​ve​dé​sét. Anden szája sarkában félénk mosoly jelenik meg. Látom rajta a sóvárgást, a veszélyes gyengeséget. Ha korábban voltak is kétségeim, most megbizonyosodhatok arról, hogy mennyire vágyik rám. Gyor​san elfor​du​lok, és a tájat bámu​lom, mintha a hó lát​vá​nya eny​hít​hetné az arcom for​ró​sá​gát. – Kérem, mondja meg – suttogja –, ön mit tenne a helyemben? Mit tenne legelőször a Köztársaság Első Pol​g​ára​ként? Habo​zás nél​kül vála​szo​lok a kér​dé​sére. – Megnyerném az embereket – mondom. – A Szenátusnak nem lenne hatalma ön fölött, ha forradalommal fenyegetné őket a nép. Szüksége van az emberek támogatására, nekik pedig vezető kell. Anden hátradől a székben, a fülke lámpáinak meleg fénye megtörik a zubbonyán, és arannyal vonja be az alakját. A beszélgetés közben támadt egy ötlete, egy olyan ötlet, amin talán már régóta gon​dol​ko​dott.

– Önből remek szenátor lenne, June – mondja. – Ön nagyszerű szövetségese lehetne az Első Pol​gár​nak. És a nép is imádja. Az agyam pörögni kezd. Megtehetném, hogy itt maradok a Köztársaságban, és segítek Andennek. Amikor betöltöm a korhatárt, szenátor lesz belőlem. Visszakapom az életemet. Dayt otthagyom a Patriótákkal. Tudom, milyen önző ez a gondolat, de nem tehetek róla. Különben meg, mi rossz van abban, ha a magam érdekét is nézem? – gondolom elkeseredetten. Csak el kéne mondanom Andennek most rögtön mindent a Patrióták terveiről. Nem kellene azzal foglalkozni, hogy megtudjáke, hogy beszéltem, vagy hogy emiatt bántani fogják Dayt. Akkor újra jómódban, biztonságban élhetnék, mint kormánytisztviselő. Bátyám emléke előtt tisztelegve lassanként megváltoztathatnám az orszá​got, belül​ről. Nem ezt kéne ten​nem? Rettenetes. Gyorsan elhessegetem ezeket a sötét fantáziaképeket. A gondolattól, hogy így magára hagynám Dayt, hogy teljesen elárulnám őt, hogy soha többé nem ölelhetném, hogy többé nem is láthatnám, elszorul a torkom. Egy pillanatra becsukom a szemem, felidézem kérges tenyerének gyengéd érintését, szenvedélyes vadságát. Nem, soha nem lennék képes rá. Olyan erővel tör rám a bizonyosság, hogy megrémülök tőle. Azok után, hogy mindketten annyi áldozatot hoztunk ezért az ügyért, bizonyára megérdemeljük, hogy az életünket – vagy valamennyit – együtt tölthessük, miután vége lesz ennek az egésznek. Elmeneküljünk a Kolóniákra, vagy újjáépítsük a Köztársaságot? Anden szeretné, ha Day segítene, együtt dolgozhatnánk mindannyian. Hogy mondhatnék le erről a reményről? Vissza kell men​nem hozzá. El kell mon​da​nom Day​nek min​dent. De haladjunk sorban! Most, hogy végre egyedül maradtunk, ki kell találnom a legjobb módját, hogy figyelmeztessem Andent. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Ha túl sokat elárulok neki, a végén még csinál valamit, amivel felkelti a Patrióták gyanúját. De ettől még tennem kell valamit. Az a minimum, hogy szó nél​kül meg kell bíz​nia ben​nem. Hall​gat​nia kell rám, ha ki aka​rom ját​szani a Pat​ri​ó​ták ter​vét. – Meg​bí​zik ben​nem? – Ezút​tal én fogom meg az ő kezét. Anden teste megfeszül, de nem húzódik el. Szeme az arcomat kutatja, talán azon tűnődik, mi jár​ha​tott a fejem​ben, miköz​ben lehuny​tam a sze​mem. – Lehet, hogy nekem is ugyan​ezt kéne kér​dez​nem – feleli az ajkán bátor​ta​lan mosollyal. Mindkettőnk szavai mögött kimondatlan dolgok rejlenek, közös titkokra célozgatunk. Bólintok, remélve, hogy komo​lyan veszi a sza​va​i​mat: – Akkor tegye, amit mon​dok, ami​kor Pierrába érünk. Rend​ben? Bár​mit is mon​dok, hall​gas​son rám! Félrehajtja a fejét, elgondolkodva ráncolja a homlokát, de aztán vállat von, és rábólint. Valószínűleg rájött, hogy tudatni akarok vele valamit, anélkül, hogy hangosan kimondanám. Remé​lem, Anden emlé​kezni fog az ígé​re​tére, mikor a Pat​ri​ó​ták akci​óba lép​nek.

DAY Pasca​ó​val és a többi szabotőrrel a vonatrobbantás után még egy fél napot a felszínen töltünk, sikátorokban és elhagyott háztetőkön bujkálva a katonák elől, akik az állomástól indulva átfésülik az összes utcát. A nap már kezd lenyugodni, mire végül alkalmat találunk rá, hogy egyesével visszatérjünk a Patrióták föld alatti bázisára. Sem Pascao, sem én nem hozzuk szóba, ami a vonatnál történt. Jordan, a vörös hajú, félénk szabotőr kétszer is megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Egy váll​rán​dí​tás​sal lerá​zom. Naná, hogy valami nincs rendben. És még ez is a dolgok minden képzeletet felülmúló szépítése. Mire visszaérünk, mindenki készülődik, hogy indulunk Pierrába. Páran iratokat semmisítenek meg, míg mások a szá​mí​tó​gé​pek​ről tör​lik az ada​to​kat. Örü​lök, hogy Pas​cao hangja elvonja a figyel​mem. – Szép volt, Day – mondja. Az óvóhely hátsó falához tolt asztalnál ül. Szétnyitja a kabátját, amibe tucatnyi, a vonatról ellopott gránátot rejtett. Egyesével, óvatosan egy üres tojástartókkal bélelt ládába pakolja őket. A hátsó fal jobb szélén lévő monitorra bök. Azon egy város főtere látszik, ahol embe​rek cso​por​to​sul​nak valami fes​ték​szó​ró​val az egyik épü​let olda​lára fújt fel​irat körül. – Azt nézd! Elolvasom, mit írtak a falra. Day él! pingálták fel háromszor vagy négyszer is. A bámészkodók ujjon​ga​nak. Néhá​nyan még kéz​zel készí​tett táb​lá​kat is len​get​nek, ame​lye​ken ugyanez áll. Ha nem Eden hollétén, June titokzatos jelzésén vagy Tessen járna az eszem, elégedetten örvendeznék, hogy mekkora felfordulást okoztam, – Kösz! – mondom, talán kissé túlságosan élesen. – Örü​lök, hogy tet​szett nekik a műso​runk. Pas​cao vidá​man dudo​rá​szik az orra alatt, nem is törődve a han​gu​la​tom​mal. – Eredj, nézd meg, nem kell-e segí​teni Jord​an​nek! A folyosóra érve összefutok Tess-szel. Baxter jön mellette, eltart egy pillanatig, míg rájövök, hogy a nyakát akarja átkarolni, és a fülébe suttogni. Tess lerázza magáról, mikor megpillant. Épp mondanék neki valamit, de Baxter a vállával nekem ütközik. Olyan erővel taszít meg, hogy néhány lépést hát​ra​tán​to​ro​dok, és a sap​kám lere​pül a fejem​ről. Bax​ter rám vigyo​rog, a szeme körüli fekete álcázó csík még min​dig ott sötét​lik az arcán. – Ne tola​kodj annyira! – veti oda. – Azt hiszed, tied itt min​den? A fogamat csikorgatom, de Tess pillantása féken tart. Nem sokat árthat a srác, mon​dom magam​nak. – Húz​zál a francba az utam​ból – fele​lem foj​tott han​gon, és elfor​du​lok. Meghallom, hogy a hátam mögött Baxter dünnyög valamit az orra alatt. Ez elég is, hogy meg​tor​pan​jak, és ismét szem​be​for​dul​jak vele. Össze​hú​zom a sze​mem. – Ismé​teld meg! Vigyo​rog, zsebre vágja a kezét, és fel​szegi az állát. – Azt kér​dez​tem, talán fél​té​keny vagy, ami​ért a csa​jod az Első​vel hetyeg? Majd​nem képes vagyok ezt is lenyelni. De csak majdnem. De ebben a pillanatban Tess megtöri a csen​det, mind​két kezé​vel meg​löki Bax​tert. – Hé! – för​med rá. – Hagyd békén, rend​ben?! Durva éjsza​kája volt. Bax​ter inge​rül​ten fel​mor​dul, aztán min​den finom​ko​dás nél​kül hát​ra​ta​szítja Tesst. – Te is egy idi​óta vagy, kis​lány, ha bedőlsz ennek a köz​tár​sa​ság-imá​dó​nak! Kirobban belőlem a harag. Sosem kedveltem a bunyót, mindig próbáltam kitérni előle a Lake utcáin. De a hir​te​len fel​lán​goló harag elönti az agya​mat, ami​kor Bax​ter kezet emel Tessre.

Oda​ug​rok, és behú​zok neki, amek​ko​rát csak tudok. Az egyik asztalra zuhan, arról pedig a földre. A körülöttünk állók azon nyomban füttyögni és kiáltozni kezdenek, majd kört formálnak kettőnkkel a középpontban. Mielőtt Baxter felállhatna, ráve​tem magam. Ököl​lel két​szer is az arcába csa​pok. Dühös morgásban tör ki. Hirtelen előnyére válik a testmérete. Akkorát lök rajtam, hogy nekivágódok az egyik számítógépasztal szélének, aztán felránt, megragadja a zubbonyomat, és a falnak penderít. Simán felemel, a lábam sem éri a földet, aztán lehajít, és ököllel a gyomromba vág, hogy elakad a léleg​ze​tem. – Te nem tartozol közénk! Te azokkal vagy – sziszegi. – Direkt nem jöttél oda a vonathoz, igaz? – Érzem, hogy egy térd vágódik az oldalamba. – Ki foglak nyírni, te mocskos szemétláda! Élve foglak meg​nyúzni! Túlságosan tombol bennem a düh, hogy érezzem a fájdalmat. Felrántom az egyik lábam, és mellbe rúgom, amilyen erősen csak tudom. A szemem sarkából látom, hogy pár Patrióta téteket tesz, fogadást kötnek ránk. Rögtönzött utcai bunyó. Baxter egy pillanatra Thomast juttatja eszembe, és hirtelen a régi Lake-ben az utcánkat látom magam előtt, ahogy Thomas Anyára szegezi a pisztolyát, miközben a katonák egy várakozó dzsipbe tuszkolják Johnt. Edent egy hordágyra szíjazzák. Letartóztatják June-t. Bánt​ják Tesst. Vörö​set látok, vérbe borul előt​tem min​den. Ráve​tem magam, és az arcába súj​tok. De Baxter számít az ütésre. Félreüti az öklöm, és teljes súlyával rám veti magát. Háttal a földre zuha​nok. Vicso​rog, elkapja a nya​kam, és az öklét emeli, hogy az arcomba vág​jon. Aztán hirtelen elereszt. Fuldokolva levegő után kapok, ahogy a mellkasom megszabadul a súlyától, és a fejemhez kapok, ahogy teljes erővel beléhasít a szokásosnál is rettenetesebb fájdalom. Valahonnan felülről Tesst hallom, aztán Pascaót, amint Baxterrel kiabálnak. Mindenki egyszerre beszél. Egy... Kettő... Három... Magamban számolok, remélve, hogy ez a kis gyakorlat majd eltereli a figyelmemet a fájdalomról. Máskor könnyebben kiállt a fejfájás. Talán Baxter fejbe vert, és én még csak nem is emlék​szem rá. – Jól vagy? – Tess kezét érzem a karo​mon, segít talpra állni. Még min​dig szé​del​gek a fej​fá​jás​tól, de a dühöm elszállt. Hir​te​len égető fáj​dal​mat érzek az olda​lam​ban. – Reme​kül – fele​lem reked​ten, kutató pil​lan​tást vetek az arcára. – Bán​tott? Baxter dühösen méreget Pascao mellől, aki igyekszik lenyugtatni. A többiek mennek a dolgukra, visszatérnek a félbehagyott munkájukhoz, valószínűleg csalódottan, hogy csak nem tartott tovább a bunyó. Nem tudom, mit gon​dol​nak, sze​rin​tük ki győ​zött. – Én jól vagyok – mondja Tess. Gyors moz​du​lat​tal rövidre vágott hajába túr. – Ne aggódj! – Tess! – kiált oda Pas​cao. – Nézd meg, be kell-e kötözni Dayt! Szo​rít az idő. Tess végigvezet a folyosón a nagyteremmel ellenkező irányban. Belépünk az egyik betonbunkerba, amit ideiglenes kórházzá alakítottak át. Becsukja mögöttünk az ajtót. Gyógyszeres fiolákkal és kétszeres dobozokkal dugig rakott polcok vesznek körül. A szoba közepén lévő asztal körül csak egy keskeny sáv marad szabadon, hogy körbe lehessen járni. Az asztalnak támaszkodom, míg Tess feltűri az ing​uj​ját. – Meg​sé​rül​tél? – kérdi. – Nincs semmi bajom – bizonygatom. De ahogy kimondom, összerándulok a fájdalomtól, és az olda​lamra szo​rí​tom a kezem. – Oké, talán bekap​tam egy kisebb ütést.

– Hadd nézzem! – kéri Tess határozott hangon. Félretolja a kezem, és kigombolja az ingemet. Nem mintha még sosem látott volna ing nélkül (meg sem tudom számolni, hányszor kellett bekötöznie a sebeimet), de most mégis valami furcsa feszélyezettség támad köztünk. Az arca vörösen lángol, ahogy végig​fut​tatja a kezét a mell​ka​so​mon, a gyom​ro​mon, majd ujja​i​val az olda​lam nyom​kodja. Fel​szissze​nek, ami​kor érzé​keny pon​tot érint. – Aha, ott talált el a tér​dé​vel. Tess az arco​mat figyeli. – Éme​lyeg a gyom​rod? – Nem. – Ezt nem kellett volna – mondja, miközben tovább teszi a dolgát. – Mondd: ááá! – Kitátom neki a számat. Egy darab gézt nyom a vérző orromhoz, belenéz mindkét fülembe, aztán kiszalad egy percre. Egy zacskó jég​gel jön vissza. – Tes​sék! Ezt tartsd rajta egy dara​big! Szót foga​dok neki. – Nagyon profi let​tél. – Sokat tanultam a Patriótáktól – válaszolja Tess. Abbahagyja a vizsgálgatásomat, és felém fordul. Összekapcsolódik a tekintetünk. – Baxternek csak nem tetszik, hogy... vonzódsz egy korábbi köztársasági katonához – dünnyögi. – De ne hagyd, hogy így kiakasszon, oké? Semmi értelme meg​öletni magad. Eszembe jut, ahogy Baxter átöleli Tess nyakát, és a harag ismét fellángol bennem. Azt érzem, hogy ugyan​úgy kell vigyáz​nom Tessre, mint annak ide​jén az utcá​kon. – Hé, hugi – mon​dom hal​kan. – Tény​leg nagyon saj​ná​lom, amit mond​tam. Arról, hogy... Tudod. Tess még job​ban elvö​rö​sö​dik. Küsz​kö​dök, hogy ráta​lál​jak a meg​fe​lelő sza​vakra. – Nem kell már vigyáznom rád – mondom zavartan nevetgélve, aztán játékosan megérintem az orra hegyét. – Úgy értem, te ezerszer többet törődtél velem. Nekem mindig nagyobb szükségem volt a te segít​sé​gedre, mint neked az enyémre. Tess közelebb húzódik, szégyenlősen lesüti a szemét, és ez elfeledteti minden bajom. Néha megfeledkezem róla, milyen jólesik Tess szüntelen odaadása, a biztos alap, amire mindig is támaszkodhattam, a legnehezebb időkben is. A Lake-ben töltött idő csupa küzdelem volt, de ha visszanézek, sokkal egyszerűbbnek tűnik az az élet. Azon kapom magam, hogy szívesen visszatérnék azokba az időkbe, amikor kajamaradékon meg összeguberált cuccokon osztoztunk. Ha June lett volna a helyemben, mi lett volna? Valószínűleg ő maga ugrik Baxter torkának. És sokkal jobb munkát vég​zett volna, mint én, ahogy min​den​ben. Neki aztán tény​leg nincs szük​sége rám. Tess keze a mellkasomon kalandozik, de már nem a sérüléseket keresgéli rajtam. Tudatosul bennem, milyen közel is van hozzám. Felpillant rám, a szeme hatalmas, olvadt csokoládé... és Juneéval ellentétben nem nehéz olvasni belőle. A kép, ahogy June az Elsővel csókolózik, ismét az agyamba villan, az emléktől úgy érzem magam, mintha kést döftek volna belém. Mielőtt valami másra gondolhatnék, Tess hozzám hajol, és ajkát az enyémre nyomja. Az agyam teljesen leblokkol, meg vagyok döb​benve. Hir​te​len bizser​gés fut át raj​tam. Úgy meg​le​pő​döm, hogy nem is til​ta​ko​zom. Aztán hátrahőkölök. A tenyerem verejtéktől nyirkos. Ez meg mi volt? Látnom kellett volna előre, hogy mi fog történni, és még időben leállítanom magam. A vállára teszem a kezem. Ahogy ész​re​ve​szem a meg​seb​zett tekin​te​tét, rög​tön rájö​vök, mek​kora hibát követ​tem el.

– Nekem ez nem megy, Tess. Tess dühö​sen fúj. – Mi van, talán már háza​sok vagy​tok June-nal? – Nem, én csak... – Elröppennek a szavaim, szomorúan és erőtlenül. – Nagyon sajnálom. Ezt nem kel​lett volna. Leg​alábbis nem most. – És azzal mi van, hogy June meg az Elsővel csókolózik? Az nem érdekes? Tényleg ilyen hűséges vagy vala​ki​hez, aki még csak nem is a tiéd? June, folyton csak June! Egy pillanatra szinte megutálom, és azon tűnődöm, vajon nem lett volna jobb min​den, ha nem is talál​kozunk? – Ez nem June-ról szól – mondom. – June szerepet játszik, Tess. – Elhátrálok Tesstől, amíg egy jó karnyújtásnyi távolság lesz köztünk. – Nem állok készen erre, ami köztünk történik! Te vagy a leg​jobb bará​tom. Nem akar​lak fél​re​ve​zetni, hiszen magam sem tudom, mit csi​ná​lok. Tess mél​tat​lan​kodva az égnek emeli a kezét. – Gon​dol​ko​dás nél​kül meg​csó​kolsz min​den jött​ment csajt az utcán. De még csak nem is... – Te nem egy jött​ment csaj vagy az utcá​ról – vágok közbe. – Te Tess vagy! Rám pillant, csalódott dühében a szája szélét rágja, és úgy az ajkába harap, hogy kiserken rajta a vér. – Nem értelek téged, Day. – Minden egyes szava kiszámított ütést mér rám. – Egyáltalán nem értelek téged, de ettől függetlenül segíteni próbálok rajtad. Tényleg nem látod, hogy a te drága Juneod mennyire meg​vál​toz​tatta az éle​ted? Becsu​kom a sze​mem, mind​két keze​met a halán​té​komra szo​rí​tom. – Hagyd abba! – Azt hiszed, hogy szerelmes vagy egy lányba, akit alig két hónapja ismersz, egy olyan lányba, aki... aki az anyu​kád halá​lát okozta? És Joh​nét is. A sza​vai vissz​hang​za​nak a bun​ker falai között. – Francba, Tess! Az nem az ő hibája... – Nem az övé? – köpi Tess megvetően. – Day, June miatt lőtték le az anyukádat! Te pedig úgy teszel, mintha szeretnéd őt? Én nem akarok semmi mást, csak segí​teni rajtad. Én melletted állok, amióta legelőször találkoztunk. Azt gondolod, hogy gyerekesen viselkedek? Tudod mit? Nem érdekel! Soha nem szóltam egyetlen szót sem a lányok miatt, akikkel voltál, de azt nem tudom végignézni, hogy olyan lányt válassz magadnak, aki semmi mást nem tett, csak bán​tott téged. Bocsánatot kért tőled June valaha is azért, ami történt? Kellett neki bármit is tennie azért, hogy megbocsáss neki? Mi van veled? – Hallgatásomra válaszul a karomra teszi a kezét. – Nos, szereted őt? – kérdi jóval csen​de​seb​ben. – És ő vajon sze​ret téged? Szeretem-e őt? Vegasban, a fürdőszobában azt mondtam neki, és úgy is gondoltam. Ő viszont nem mondta ki, hogy szeret, igaz? Talán soha nem is érzett így irántam. Talán csak áltatom magam. – Nem tudom, rend​ben? – fele​lem. A han​gom​ban több az indu​lat, mint amennyit való​já​ban érzek. Tess megborzong. Bólint, majd szótlanul elveszi a jeget az oldalamról, és begombolja az ingemet. A köz​tünk tátongó sza​ka​dék egyre szé​le​sebb. Nem tudom, képes leszek-e valaha áthi​dalni. – Most már rendben leszel – mondja érzelemmentes hangon, miközben hátat fordít. Az ajtóban megáll, és továbbra is a hátát fordítva felém így folytatja: – Higgy nekem, Day! Azért mondom, mert jót aka​rok neked, June össze fogja törni a szí​ved. Előre látom. Össze fog törni, apró dara​bokra.

JUNE A PIERRAI OLAN IGAZ​SÁG​ÜGYI PALOTA VALA​MI​KOR 09:00 KÖR​NYÉ​KÉN -2°C KÜL​TÉ​REN Végül elérkezett az Anden elleni valódi merénylet napja, és három órám maradt, mielőtt a Pat​ri​ó​ták akci​óba lép​nek. A múlt éjjel ismét meg​lá​to​ga​tott ugyanaz az őr, aki egy​szer már üze​ne​tet hozott a Pat​ri​ó​ták​tól. – Szép munka – súgta a fülembe, miközben ébren feküdtem az ágyban. – Holnap fognak amnesztiában részesíteni az Első és a szenátorok, és a Pierrai Olan Igazságügyi Palotában zajlik majd a felmentésed. És most nagyon figyelj! Miután mindennel végeztetek a törvényszéken, az Első embereinek dzsipjei fognak mindannyiótokat visszakísérni Pierra központi katonai negyedébe. Ezen az úton fog​nak a Pat​ri​ó​ták kelep​cét állí​tani. A katona elhallgat, várja a kérdésemet. De én gondolatban már távolabb járok. Nem nehéz kitalálnom, hogy mit szeretnének a Patrióták, mit tegyek. Azt akarják, hogy válasszam szét Andent és az őreit. Aztán a Patrióták majd kirángatják a dzsipből, és lelövik. Videóra veszik, aztán leadják az egész Köztársaságban a denveri Kongresszusi Toronyból, a megbabrált hangszórók és óri​ás​kép​er​nyők segít​sé​gé​vel. Miután nem kér​de​zek sem​mit, a katona meg​kö​szö​rüli a tor​kát, és sie​tő​sebbre fogva foly​tatja: – Útközben figyeljen a robbanásra! Amikor meghallja a hangját, adasson parancsot Andennel, hogy a konvoj változtassa meg az útirányát. Intézze el, hogy az Első elszakadjon a kíséretétől. Vegye rá, hogy megbízzon önben. Ha jól végezte a dolgát, akkor hallgatni fog önre. – Megereszt egy gyors mosolyt. – Ha Andené elvá​lik a többi dzsip​től, a töb​bit már ránk bíz​hatja. Az éjszaka hát​ra​lévő részét ébren hány​ko​lódva töl​töm. Most, a törvényszék központi épülete felé haladva, a háztetőket és a környező épületek közti utcákat lesem. A Patrióták figyelő tekintete valószínűleg követ minket, és közöttük talán egy fénylő kék szempár is akad. Day ma itt lesz a Patriótákkal együtt. Fekete kesztyűmben izzadságtól nedves a tenyerem. Még ha látta is a jelet, vajon megértette, hogy mit akartam üzenni? Vajon tudja, hogy azt aka​rom, hagyja abba, amit csi​nál, és mene​kül​jön? Miközben a törvényszék boltíves főbejárata felé tartok, megszokásból az utcák nevét és elhelyezkedését memorizálom, hol van a katonai főparancsnokság, merre van Pierra kórházának magasba törő épülete. Szinte érzem, ahogy a patrióták fokozatosan elfoglalják a helyüket. Túl nagy a csend és a nyugalom, annak ellenére, hogy a zsúfoltan álló épületek között futó keskeny utcákon a katonák és a civilek (többségében szegények, a katonák kiszolgálása a feladatuk) hangoskodva jönnek-mennek. Néhány egyenruhás katona az utcán túl hosszasan bámul minket. Gondosan meg​jegy​zem az arcu​kat. Való​szí​nű​leg figyelő Pat​ri​ó​ták. Még az épület belsejében is olyan hideg van, hogy meglátszik a leheletem, és egyfolytában reszketek. A mennyezet legalább hat méter magas, a padló pedig fényesre csiszolt, szintetikus fából készült (lépteink koppanásának hangjából gondolom). Nem túl praktikus, hogy bent tartsuk a meleget télen. – Mennyi ideig fog tartani? – kérdem az egyik őrt, miközben a tárgyalóterem elejében lévő helyemre kísérnek. A csizmám (meleg, vízálló bőrből készült) hangosan kopog a padlón. Vacogok,

hiába van raj​tam vas​tag, két​so​ros kabát. Az őr, akit meg​szó​lí​tot​tam, zavar​tan bólint. – Nem sokáig, Ms. Iparis – feleli rutinos udvariassággal. – Az Első Polgár és a szenátorok egy utolsó meg​be​szé​lést tar​ta​nak épp. Az nagy​já​ból még leg​alább egy fél óra. Meglehetősen érdekes. Mivel az Első ma személyesen fog kegyelmet gyakorolni az ügyemben, az őrök nem tudják, hogy hogyan is kéne viselkedniük. Őrizzenek, mint egy bűnözőt? Vagy udvaroljanak körül, mint a fővá​ros őrsé​gé​nek egyik magas rangú ügy​nö​két? Folytatódik a várakozás. Enyhén szédülök. Kaptam valami gyógyszert, miután nemrég jelentették Andennek a tüneteimet, de nem használt. A homlokom még mindig forró, és az idő múlását is nehezen köve​tem a fejem​ben. Végül, miután elszámláltam huszonhat percig (lehet, hogy három-négy másodpercet is tévedtem), a terem túlsó végében lévő ajtóban feltűnik Anden egy csapat tisztviselő élén. Világosan látszik, nem mindenki elégedett, néhány szenátor egyenesen bosszúsnak tűnik, haragosan összeszorítják a szájukat. Felismerem köztük Kamion szenátort, akivel Anden idefelé jövet a vonaton vitatkozott. Ősz haja ma még ziláltabbnak tűnik. Egy másikra is emlékszem, időnként feltűnik a hírekben. Ő O’Connor sze​ná​tor​asszony, egy hájas nő, rit​kuló haja vörösre van festve, a szája meg olyan, akár egy békáé. A többieket nem ismerem. A szenátorokon kívül két fiatal újságíró kíséri két oldalról közrefogva Andent. Az egyik leszegett fejjel, bőszen püföl egy táblagépet, miközben a másik azon igyekszik, hogy a dik​ta​fon​ját elég közel tartsa Anden szá​já​hoz. Mire odaérnek hozzám, felállok a helyemről. Az egymás közt civakodó szenátorok elhallgatnak. Anden bic​cent az őre​im​nek. – June Iparis, a Kongresszus felmentette önt a Köztársaság ellen elkövetett minden bűnének következménye alól, azzal a feltétellel, hogy a továbbiakban a nemzetet fogja szolgálni a legjobb képes​sé​gei sze​rint. Meg​ér​tet​tük egy​mást, Ms. Iparis? Bólin​tok. Még ettől az apró moz​du​lat​tól is meg​szé​dü​lök. – Igen, Első Polgár. – Az Anden mellett álló újságíró őrült tempóban rögzíti a szavainkat. Tab​let​jé​nek kép​er​nyője remeg rep​kedő ujjai alatt. Anden​nek fel​tű​nik a tom​pult​sá​gom. Látja, hogy nem javult az álla​po​tom. – Próbaidőre fogjuk bocsájtani, ahogy azt a szenátorok tanácsolták, ami annyit tesz, hogy szigorú megfigyelés alatt tartjuk, amíg mindannyian úgy nem látjuk, készen áll rá, hogy visszatérhessen a szolgálatba. A fővárosi városőrséghez fogjuk áthelyezni. Délután, ha már mindannyian berendezkedtünk a pierrai támaszponton, megbeszéljük, hogy melyik egységhez fog csatlakozni. – Fel​vonja a szem​öl​dö​két, és körül​néz. – Sze​ná​to​rok? Valami hoz​zá​fűz​ni​való? Csend​ben marad​nak. Végül az egyik alig palás​tolt, gúnyos vigyor​ral meg​szó​lal: – Nem árt, ha megérti, Iparis ügynök, hogy még nem engedtük szabadon. Folyamatos megfigyelés alatt fog​juk tar​tani. És remé​lem, tisz​tá​ban van vele, mek​kora kegyet gya​ko​rol​tunk önnel. – Köszönöm, Első Polgár – mondom, tisztelgésre emelve a kezem, ahogy az egy katonához illik. – Köszö​nöm önök​nek is, sze​ná​to​rok. – Nos, én is köszönöm a segítséget – mondja Anden enyhe főhajtás kíséretében. Nem emelem fel a tekintetem, nem szükséges a szemébe néznem, hogy tisztában legyek a szavai által hordozott rejtett jelentéssel: köszönetet mond nekem a segítségért, hogy ígéretem szerint védelmezni fogom, és azért a segít​sé​gért is, amit Day​től és tőlem remél. Valahol odakint Day a többiekkel együtt már elfoglalta a helyét. A gondolattól elfog az émelygés és

az aggo​da​lom. Az őrök kíséretében a társaság megindul kifelé, a tárgyalóterem elé, hogy aztán mindenki helyet foglaljon a saját járművében. Odafigyelek minden egyes lépésemre, igyekszem összeszedett maradni. Nem volna jó pont most kudarcot vallani egy rosszullét miatt. A bejáratra szegezem a tekintetem. A vonatút óta semmi más ötlet nem jutott az eszembe, ami működhetne. Azt kell elérnem, hogy felboruljon a Patrióták tervének időzítése. Szükségem van valamire, aminek segítségével meg​aka​dá​lyoz​ha​tom, hogy vissza​tér​jünk a pierrai főha​di​szál​lásra. Remé​lem, működni fog a dolog. Ebben most nem sza​bad hibáz​nom. Tíz lépésre az ajtótól megbotlok. Visszanyerem az egyensúlyom, és megyek tovább, de aztán újra meg​tán​to​ro​dok. A sze​ná​to​rok össze​súg​nak mögöt​tem. Az egyik meg​szó​lal: – Mi tör​tént? Aztán meg​je​le​nik Anden, az arca beúszik a képbe. Két testőr is elé​ug​rik. – Uram – mondja az egyik kérem, lép​jen hát​rébb! Majd ml intéz​ke​dünk. – Mi tör​tént? – kérdi Anden előbb a kato​ná​tól, aztán tőlem. – Meg​sé​rült? Nem kerül nagy erőfeszítésembe azt tettetni, hogy mindjárt elájulok. Körülöttem minden elhalványodik, aztán újra élesen látok. A fejem hasogat. Felpillantok, és Anden szemébe nézek. Aztán elen​ge​dem magam, és lero​gyok a földre. Meglepett kiáltozás hallatszik körülöttem, mindenki egyszerre beszél. A fülemet hegyezem, és meg​hal​lom a zűr​za​var​ban Anden hang​ját, aki pon​to​san azt mondja, amit remél​tem. – Vigyék a kór​házba! Most azon​nal! Nem felej​tette el, amit leg​utol​jára taná​csol​tam neki, még a vona​ton. – De, uram... – til​ta​ko​zik ugyanaz az őr, aki már koráb​ban is aka​dé​kos​ko​dott. Anden jeges han​gon fél​be​sza​kítja: – Meg​ta​gadja a paran​csot, katona? Erős kezek segítenek talpra állni. Áthaladunk a bejárati ajtón, újra a felhős reggeli égbolt borul fölénk. Körbesandítok, továbbra is keresem a gyanús arcokat. Lehet, hogy az engem támogató katonák is álruhás Patrióták? Szemügyre veszem őket is, de az arcuk teljességgel kifejezéstelen. Adrenalin száguld az ereimben. Én már léptem. A Patrióták már tudják, hogy eltértem a tervtől, de azt nem tudhatják, hogy vajon szándékosan tettem-e. Egy a fontos, hogy a kórház az ellenkező irányban van, mint a pierrai főhadiszállás, amerre a Patrióták lesben állnak. Anden engem fog követni. A Pat​ri​ó​ták​nak nem lesz rá ide​jük, hogy új hely​szí​nen állít​sák fel a csap​dát. És ha a többi Patrióta meghallja ezt, Day is tudni fog róla. Lehunyom a szemem, és abban reménykedem, hogy meg tudja csinálni. Gondolatban üzenni próbálok neki: Menekülj! Ha meg​hal​lod, hogy eltér​tem a terv​től, mene​külj, ami​lyen gyor​san csak tudsz. Az egyik őr beemel egy várakozó dzsip hátsó ülésére. Anden és a testőrei az előttünk lévő dzsipbe szállnak. A szenátorok zavarodottan és méltatlankodva a saját autóikhoz tartanak. Elfojtom az arcomra kívánkozó mosolyt, miközben az ülésen kornyadozva kifelé bambulok az ablakon. A dzsip motorja felmordul, és már indulunk is. A szélvédőn keresztül látom, hogy Anden dzsipje a tör​vény​szék épü​le​té​től távo​lodva mutatja nekünk az utat. Aztán, mikor már épp gratulálnék magamnak a briliáns tervhez, észreveszem, hogy a dzsipjeink még mindig a főhadiszállás irányába tartanak. Mégsem a kórház felé megyünk! Egy pillanat alatt elszáll az elé​ge​dett​sé​gem. Ret​te​gés veszi át a helyét. Az egyik őrnek is fel​tű​nik a dolog.

– Hé, sofőr! – kopogtatja meg a vezető vállát. – Rossz felé mész! A kórház a másik irányban van. – Fel​só​hajt. – Valaki szól​jon át a rádión az Első sofőr​jé​nek. Mondja meg neki, hogy... A vezető csendre inti, bütykös lapáttenyerét a fülére szorítva figyelmesen hallgat, aztán komor arc​cal hát​ra​pil​lant ránk. – Negatív. Most kaptuk a parancsot, hogy maradjunk az eredetileg kijelölt útvonalon – válaszolja. – DeSoto ezredes azt mondja, az Első azt akarja, hogy Ms. Iparist majd csak később szállítsuk be a kór​házba. Megdermedek. Razor biztosan hazudott Anden sofőrjének. Kizártnak tartom, hogy Anden megengedné neki, hogy az ő utasítását felülbíráló parancsokat osztogasson a sofőrjének. Razor tartja magát az eredeti tervhez, minden lehetséges eszközzel arra fog kényszeríteni minket, hogy kövessük a kije​lölt útirányt. De nem számít, mi az oka. Még mindig egyenesen a pierrai főhadiszállás felé tartunk... Egyenesen a les​ben álló Pat​ri​ó​ták kar​ja​iba.

DAY Végre eljön az első elleni merénylet napja. Mint egy távolból felsejlő hurrikán érkezik, magában hordozva az ígéretét mindennek, amire vágyom, és ami aggaszt. A vágyam: az Első halála. Ami aggaszt: June jel​zése. És talán van egy másik lehe​tő​ség. Még mindig nem tudom, mit kezdjek vele. Nem hagy nyugodni, pedig nem kéne mást éreznem, csak egyre nagyobb lelkesedést. Egyfolytában a késem nyelén dobolok az ujjaimmal. Légy óva​tos, June! A fejemben kavargó sok gondolat közt ez az egyetlen, amiben biztos vagyok. Légy óvatos! Magadért és ket​tőn​kért! Egy romos épület omladozó ablakpárkányának szélén egyensúlyozva kuporgok, négy emelet magasban, lentről, az utcáról láthatatlanul. Két gránát és egy pisztoly lóg az övemre erősítve. Akárcsak a többi Patriótán, rajtam is fekete köztársasági egyenruha van, messziről úgy nézek ki, mint egy katona. A szememre keresztben most is fekete álcázó csíkot festettem. Az egyetlen dolog, ami megkülönböztet minket, egy fehér karszalag, amit (a jobb helyett) a bal karunkon hordunk. Innen fentről rálátok a vasúti sínre, ami a szomszédos utcán fut végig, kettészelve Pierrát. Tőlem jobbra, egy kis utcában, három épülettel lejjebb található a Patrióták pierrai alagútjának bejárata. Az itteni föld alatti bunker most üres. Egyedül vagyok az elhagyott épületben, bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Pascao az utca túloldaláról, a háztetőn lévő megfigyelőpontjáról lát engem. A szívem pedig úgy zaka​tol, hogy azt sze​rin​tem mér​föl​dek​ről is hal​lani. Ismét végiggondolom, ezúttal már vagy ezredik alkalommal, vajon June miért akarhatja lefújni a merényletet? Rájött valamire, amit a Patrióták titkolnak előlem? Vagy az történt, amit Tess gyanít, és June elárult? Csö​kö​nyö​sen elhes​se​ge​tem ezt a gon​do​la​tot. June soha nem tenne ilyet. Azok után sem​mi​képp, amit a Köz​tár​sa​ság művelt a báty​já​val. Talán azért akarja June ejteni a merényletet, mert szerelmes lett az Elsőbe. Összeszorítom a szemem, ahogy megjelenik előttem, amint azok ketten csókolóznak. Kizárt. Az a June, akit én ismerek, nem ilyen érzel​gős. A Patrióták elfoglalták a helyüket. Szabotőrök a tetőkön, robbantásra készen. Az alagút bejáratától egysaroknyira a hekkerek készen állnak, hogy videóra vegyék, aztán közvetítsék a merényletet. Katonai és civil ruhákba öltözött kommandósok állnak készenlétben, végig az utcákon, hogy leszedjék az Első testőrségét. Tess és még néhány szanitéc többfelé szétszóródva készen áll, hogy a sebesülteket levigyék az alagútba. Maga Tess az épület bal oldalán futó keskeny utcácskában rej​tő​zik. A merény​let után készen kell áll​nunk a mene​kü​lésre, és őt nem hagyom itt. És itt vagyok én. A tervnek megfelelően June feltehetőleg eltávolítja az Elsőt az őrök védelméből. Amikor meglátjuk az egyedül közeledő dzsipet, a szabotőrök robbantással lezárják előtte a menekülési útvonalakat. Akkor lemegyek az utcára. Miután a Patrióták kirángatták az autóból, én lelö​vöm. A délután közepén járunk, de a felhők hideg, vészjósló szürkeségbe burkolják a világot. Megnézem az órám. Beál​lí​tot​tam az idő​zí​tőt az Első érke​zé​sé​nek vár​ható idő​pont​jára. Tizenöt perc az akció kez​de​téig. Megborzongok. Tényleg meg fog halni az Első tizenöt perc múlva? Az én kezemtől? Ez a terv tényleg működni fog? Miután végeztünk, segítenek majd a Patrióták megtalálni és megmenteni Edent? Amikor elmeséltem Razornek, hogy láttam azt a fiút a vonaton, rokonszenvesen reagált, és azt mondta,

hogy már hozzáláttak Eden felkutatásához. Nem tehetek mást, hinnem kell neki. Megpróbálom elképzelni a totális káoszba süllyedt Köztársaságot, amint az országban mindenütt az Első halálát sugározzák az óriásképernyők. Ha már most is lázonganak az emberek, el se tudom képzelni, mit fognak csinálni, ha meglátják, hogy lelövöm az Elsőt. És azután? Vajon a Kolóniák kihasználja majd a helyzetet, a Köztársaságra veti magát, és sikerül áttörnie a frontvonalat, ami oly régóta elválasztja a két oldalt? Új kor​mány​zat. Új rend. Reme​gek a fel​gyü​lem​lett ener​gi​á​tól. Persze, csak ha nem veszem figyelembe June jelzését. Megmozgatom az ujjaimat. A kezem ragad az izzad​ság​tól. A fenébe is, tény​leg jó lenne tudni, hogy mi fog ma tör​ténni. Felzüm​mög a fül​hall​ga​tóm, és Pas​cao sza​ka​dozó hang​ját hal​lom: – ...az Orange és az Echo utca... üres... – Aztán kitisz​tul a hangja. – Day? – Itt vagyok. – Tizenöt perc – mondja. – Vegyük át gyorsan! Jordan robbant először. Amikor a dzsip odaér az utcájába, ledobja a gránátot. June eltereli az Első dzsipjét a többitől. Én is ledobom a gránátot, mire jobbra fordulnak, be a te utcádba. Csak akkor hajítsd le a gránátokat, amikor már látod őket. Szorítsd sarokba a dzsi​pet, aztán irány lefelé az utcára. Érted? – Naná, fel​fog​tam – fele​lem. – Na, húz​zál a helyedre te is! A várakozástól összeszorul a gyomrom, eszembe jut az az este, amikor arra vártam, hogy a járványőrök odaérjenek Anyáék ajtajához. Még az is jobb volt, mint ez a mai nap. A családom életben volt, és Tess-szel akkor még jóban voltunk. Néhány mély levegőt veszek, és lassan kiengedem, Kevesebb, mint tizenöt perc múlva meglátom az Első konvoját (és June-t), amint befor​dul​nak az utcába. Meg​ta​po​ga​tom az öve​men lógó grá​ná​to​kat. Elte​lik egy perc, aztán egy újabb. Három perc. Négy perc. Öt perc. Mindegyik lassabban vánszorog, mint az előző. A lélegzetem felgyorsul. Mit tesz majd June? És vajon igaza van? Mi van, ha téved? Úgy érzem, készen állok rá, hogy megöljem az Elsőt. Rábeszéltem magam az elmúlt néhány napban, sőt most már egyenesen vágyok rá, hogy megtehessem. Képes leszek megmenteni valakinek az életét, akire nem tudok úgy gondolni, hogy ne öntene el az indulat? Képes leszek kioltani az életét? Mit tud June, amit én nem? Mit tud, ami miatt meg​éri őt meg​men​teni? Nyolc perc. Pas​cao várat​la​nul meg​szó​lal: – Marad​ja​tok készen​lét​ben, de kissé csú​szik a terv. Meg​fe​szü​lök. – Mi tör​tént? Hosszúra nyú​lik a szü​net. – Történt valami June-nal – mondja Pascao halk sóhajjal. – A törvényszékről kifelé jövet elájult. Ne rémüldözz, Razor azt mondja, jól van. Átállítjuk az órákat, két percet csúszik a program. Rend​ben? Kissé felemelkedem a guggolásból. June akcióba lépett. Azonnal megértem. Egy apró érintés, valamiféle hatodik érzék, hogy bármit is tervezek az Elsővel, minden azon fog múlni, hogy June mit lép leg​kö​ze​lebb. – Mitől ájult el? – kér​dem. – Nem tudom. A fel​de​rí​tők sze​rint úgy tűnik, hogy meg​szé​dült, vagy valami ilyesmi.

– De foly​tatja? – Igen, úgy hal​lom, min​den megy tovább. Minden megy tovább? June terve zátonyra futott? Felkelek, teszek néhány lépést, aztán ismét leguggolok. Valami nem stimmel ezzel a forgatókönyvvel. Ha a tervnek megfelelően megy tovább minden, akkor pontosan abban a dzsipben fog ideérni, amiben várjuk. Lehet, hogy a szándéka ellenére? Vajon rájönnek a Patrióták, hogy megpróbálta kisiklatni a tervet? Rossz érzésem támad, hiába pró​bá​lom elhes​se​getni, nem csil​la​po​dik. Valami nagyon nem stim​mel. Eltelik még két gyötrődéssel teli perc. Rettenetesen aggódom, egy jókora darabon lekapirgáltam a fes​té​ket a késem nye​lé​ről. Fekete pik​ke​lyek borít​ják a hüvelyk​uj​jam. Néhány utcányira felrobban az első gránát. Megrázkódik a talaj, az épület is beleremeg, a mennye​zet​ről vako​lat​por szál​lin​gó​zik. Most tűn​he​tett fel az Első dzsipje. Elhagyom az ablakpárkányon addig elfoglalt leshelyemet, a lépcsőházon át felmegyek a tetőre. Lekuporodok, vigyázok, nehogy meglássanak. Innen fentről jobban látszik, merről száll fel az első robbanás füstje, a közelben lévő katonák megdöbbent kiáltozását is hallom. Három háztömbnyire lehetnek. A törött tetőcserepekre lapulok, mikor néhány katona rohan végig az utcán. Nem értem, mit kiáltoznak, de fogadni mernék rá, hogy erősítést visznek a robbanáshoz. Már késő. Mire odaérnek, az Első dzsipje befordul a sarkon, ott, ahol számítottunk rá. Előveszem az egyik gránátot. Óvatosan tartom, emlékeztetve magam a működésére, és arra, hogy ha a megbeszélt időben dobom el, June figyelmeztetése ellenére cselekszem. Ez egy csapódó gyújtóval ellátott gránát, mondta Pascao. Abban a pillanatban felrobban, ahogy földet ér. Nyomd le a kart! Húzd ki a biztosítószeget! Dobd el, és húzódj fedezékbe! A távolban ismét robbanás rázza meg az utcát, és újabb füstfelhő száll fel. Ez Bax​ter dolga volt, azóta már lent van az utcán, vala​me​lyik siká​tor​ban lapul. Két ház​tömb​nyire. Az Első egyre köze​le​dik. Harmadszor is robban. Ezúttal még közelebb, a dzsip már csak egysaroknyira lehet. Kitámasztom magam, amikor megrázkódik a föld. Most már én következem. June, gon​do​lom. Merre vagy? Ha lesz valami várat​lan húzása, én vajon mit csi​ná​lok? A fül​hall​ga​tóm​ban meg​hal​lom Pas​cao hang​ját: – Készülj! – mondja. Aztán megpillantok valamit, amitől elfelejtek mindent, amiben megállapodtunk a Patriótákkal. A máso​dik dzsip ajtaja kivá​gó​dik, és egy copfba kötött hajú lány gurul ki belőle. Pár​szor meg​pör​dül, aztán fel​tá​pász​ko​dik. Fel​néz a ház​te​tők felé, és két​ség​be​eset​ten inte​getni kezd. Ez June! Itt van. És már semmi kétségem afelől, hogy azt akarja, ne válasszam el az Elsőt a kísé​re​té​től. Pas​cao hangja ismét meg​szó​lal a fülem​ben: – Maradj a terv​nél! – szi​szegi. – Ne törődj June-nal, maradj a terv​nél, hal​lasz? Nem tudom, mi jön rám, mintha áramütés futna végig a gerincemen. Nem, June, már nem állít​ha​tod meg, mondja ben​nem valami. Az Első halá​lát aka​rom. Vissza aka​rom kapni Edent. De aztán June-ra nézek, az utca közepén áll, a karját lengetve, a legnagyobb veszély közepette, kockára téve az életét, hogy riasszon engem. Akármiért is teszi, megvan rá az oka. Muszáj, hogy jó oka legyen rá! Most mit csináljak? Bízz benne! – mondja valami legbelül. Lehunyom a szemem, jó szo​ro​san, és lehaj​tom a fejem. Most min​den egyes másod​perc döntő lehet, élet-halál múl​hat rajta. Bízz benne!

Felugrok, és a tető másik végébe rohanok. Pascao dühösen kiáltozik valamit a fülhallgatómban, de nem törődök vele. Amikor a járművek a szomszédos épülethez érnek, kirántom a biztosítószeget a gránátból, és olyan messzire hajítom, amennyire csak tudom. Pont abba az irányba, amerre a Pat​ri​ó​ták akar​ták volna terelni őket. – Day! – őrjöng Pas​cao – Ne! Mi a fenét... A gránát földet ér. Befogom a fülem, a lábam kiszalad alólam, amikor a detonáció megrengeti az épületet. A dzsipek csikorgó gumival fékeznek a robbanás helye előtt. Az Első kocsija megpróbálja kikerülni a törmeléket, de egyik kerekének defektje megállásra kényszeríti. Sikerült teljesen elzárnom az utcát, amelyen tovább kellett volna haladniuk, ahol a Patrióták vártak az Elsőre. És a többi dzsip is itt van, az egész kon​voj. June rohanni kezd az Első kocsija felé. Ha meg akarja menteni, nekem sincs vesztegetni való időm. Talpra ugrok, átlendülök a tető peremén, és megragadom az épület sarkánál lefutó ereszcsatornát, majd lecsúszom rajta. A cső elválik az épület falától, dőlni kezd velem együtt, de ellököm magam tőle, és megkapaszkodom a szomszédos ablak keretében. A lábam megvetem az első emeleti pár​kány​za​ton. Leug​rok a földre, átfor​du​lok a vál​la​mon, és fel​pat​ta​nok. Az utcán teljes a felfordulás. Az ordítozás és a füst közepette köztársasági katonákat látok a dzsipek felé rohanni, míg a többi dzsipben ülő katona kiugrál, hogy az Elsőhöz siessenek. Néhány álruhás Patrióta habozik, össze vannak zavarodva a rosszul időzített robbanás miatt. Már késő, hogy elválasszák az Első dzsipjét a kíséretétől, egyszerűen túl sok a katona. Csapatostul közelednek, végig az utcán. Kábának érzem magam, bizonyos szempontból ugyanúgy össze vagyok zavarodva, mint ők. én magam sem iga​zán értem, miért cse​le​ked​tem tel​je​sen a terv ellen. – Tess! – kiáltom. Ott van, ahol lennie kell, dermedten áll az épület árnyékában. Odarohanok, és meg​ra​ga​dom a vál​lát. – Mi tör​tént? – kia​bál rám. – Irány az alagút! Ne kérdezz semmit! – A Patrióták járatának irányába penderítem. Ahol a terv szerint a merénylet után el kell rejtőznünk. Tess szeme tágra nyílik a rémülettől, de azt teszi, amit mon​dok, biz​ton​ságba kerül az épü​let taka​rá​sá​ban, eltű​nik szem elől. Újabb robbanás rázza meg az utcát mögöttem. Valamelyik másik szabotőr dobhatta el a gránátot. Habár az Első nem az előre eltervezett helyen van, megpróbálják elvágni a dzsipek útját, hogy így is véghezvigyék a merényletet. Körülöttünk mindenütt Patrióták lehetnek. Meg fognak ölni, azért, amit tet​tem. Szó sze​rint. Tess-szel el kell érnünk az alagút bejá​ra​tát, mielőtt ránk talál​nak. Az Első dzsipjénél érem utol June-t. A benne ülő férfinak hullámos, fekete haja van, June az ablaküvegre szorítja a kezét, és kiabál neki. Valahol újabb gránát robban, a légnyomástól térdre esik. Rávetem magam, vakolat és törmelék záporozik körülöttünk. Betontörmelék csapódik a vállamnak, összerándulok a fájdalomtól. A Patrióták igyekeznek behozni az időveszteséget, de a késlekedésért nagy árat kell fizetniük. Ha rájönnek, hogy a tervnek befellegzett, inkább lemondanak a gyilkosság videóra rögzítéséről, és egyszerűen felrobbantják a dzsipet. Köztársasági katonák árasztják el az utcát, biztos vagyok benne, hogy ők is észrevettek már. Remélem, Tess biztonságban van a rej​tek​he​lyen. – June! – Először kábának és zavarodottnak tűnik, aztán felismer. De nincs időnk üdvözölni egy​mást. Egy golyó fütyül el a fejünk fölött. Lebukunk, én ismét a testemmel fedezem June-t. Az egyik katona a közelünkben kap egy lövést a lábába. Megpördülök, az ablak üvegén keresztül találkozik a

pillantásom az Első döbbent tekintetével. Szóval ez az a srác, aki megcsókolta June-t. Magas, jóképű és gazdag, és most ő az, aki fenntartja az apja rendszerét. A gyermekkirály, aki megtestesít mindent, amit a Köztársaság jelent: a háborút a Kolóniákkal, azt, ami Eden betegségéhez vezetett, a törvényeket, amelyek nyomorba taszították a családomat, és a halálukat okozták, azokat a törvényeket, melyek miatt ki akartak végezni, mert megbuktam valami nyomorult, idióta vizsgán tízéves koromban. Ez a fickó maga a Köz​tár​sa​ság. Itt hely​ben ki kéne nyír​nom. De aztán June-ra gondolok. Ha ő olyasmit tud, ami alapján az Elsőt meg kell védenünk a Patriótáktól, és hisz is benne annyira, hogy kockára tegye érte az életét (az enyémmel együtt), akkor én megbízom benne. Ha nem így tennék, azzal mindörökre elvágnék minden köteléket, ami hozzá fűz. Képes lennék azt elviselni? Beleborzadok még a gondolatába is. Az utca vége felé mutatok, a robbanás helyének irányába, és olyat teszek, amiről nem gondoltam, hogy az életemben valaha is sor kerül rá. Ami​lyen han​go​san csak tudok, a kato​nákra kiál​tok: – Tolassanak vissza! Torlaszolják el az utcát! Védjék az Elsőt! – Aztán, ahogy a többi katona az Első​höz ér, két​ség​be​eset​ten rájuk ordí​tok: – Szed​jék ki az Elsőt a kocsi​ból! Vigyék el innen! Fel fog​ják rob​ban​tani! June leránt magá​val, ami​kor újabb golyó csa​pó​dik mel​let​tünk az asz​faltba. – Tűnés innen! – kiáltom. Jön utánam. Mögöttünk többtucatnyi köztársasági katona érkezik a helyszínre. Villanásnyi időre megpillantjuk az Elsőt, amint kiszáll a dzsipből, és a katonák óvó gyűrűjében elsiet. Golyók fütyülnek körülöttünk. Jól látom, az egyik a mellébe fúródik? Nem, csak a fel​kar​ját találja el. Aztán eltű​nik szem elől, elso​dorja a kato​nák ára​data. Megmenekült. Ki fog jutni. A gondolattól eláll a lélegzetem. Nem tudom eldönteni, hogy örülnöm kéne, vagy dühös legyek. A ren​ge​teg készü​lő​dés után az Első elleni merény​let meg​hi​ú​sult, miat​tam és June miatt. Mit tet​tem? – Ez Day! – kiáltja valaki. – Életben van! – De nem merek hátrafordulni. Még jobban megszorítom June kezét, és bevá​gó​dunk a tör​me​lék​hal​mok és a füst fede​zé​kébe. Az első Patrióta, akibe belefutunk, Baxter. Egy pillanatra megtorpan, amikor észrevesz, aztán meg​ra​gadja June kar​ját. – Te! – sziszegi. De June túl gyors neki. Mielőtt előránthatnám az övemből a pisztolyt, kicsúszik a szorításából. Baxter ismét utánunk nyúl, de mielőtt egyet is mozdulhatnánk, valaki fejbe vágja, hogy kifek​szik tőle. Kaede néz rám lán​goló tekin​tet​tel. Sür​ge​tően int felénk. – Tűnjetek el! – kiáltja. – Gyorsan, mielőtt a többiek észrevesznek. – Mély megdöbbenést látok az arcán. Meglepte, hogy a terv meghiúsult? Vajon tudja, hogy nekünk is közünk volt hozzá? Tudnia kell. Miért fordul ő is a Patrióták ellen? Sarkon fordul, és futásnak ered. Utána bámulok. Andent nem látni sehol, a köz​tár​sa​sági kato​nák pedig elkezd​ték viszo​nozni a tüzet, lövik a ház​te​tő​ket. Andent nem látni sehol, gon​do​lom újra. Tény​leg meg​hi​ú​sult a merény​let? Rohanunk, amíg átérünk a robbanás túloldalára. Hirtelen mindenütt Patrióták tűnnek fel. Néhányan a katonák felé tartanak, azt lesik, kínálkozik-e alkalom, hogy lelőjék az Elsőt, mások az alagút felé mene​kül​nek. Utá​nunk rohan​nak. Újabb robbanás rázza meg a környéket. Valaki hiábavaló próbálkozást tesz az Első megállítására egy újabb gránáttal. Vagy végül sikerült felrobbantaniuk a dzsipjét? Hol lehet Razor? Vajon most a vérünkre szom​ja​zik? Elkép​ze​lem, amint nyu​godt, jovi​á​lis arcát elönti a düh.

Végre elér​jük az alag​út​hoz vezető kes​keny utcát, éppen csak a nyo​munk​ban loholó Pat​ri​ó​ták előtt. Tesst pillantom meg, a falhoz lapulva az árnyékban rejtőzik. Ordítani szeretnék. Miért nem ugrik a csa​tor​nába, és indul már a rej​tek​helyre? – Lefele, most rög​tön! – mon​dom. – Nem kel​lett volna meg​vár​nod. De nem mozdul. Csak áll előttünk, ökölbe szorított kézzel, pillantása ide-oda cikázik köztem és June között. Odasietek, és megragadom a kezét, magunk után húzom, a fal és a járda találkozásánál lévő fém​rács​hoz. Hallom, hogy közelednek mögöttünk a Patrióták. Kérlek, fohászkodom némán, add, hogy mi érjük el első​ként a rej​tek​he​lyet! – Jön​nek – mondja June, tekin​te​tét az utca végére füg​gesztve. – Meg​pró​bál​hat​nak elkapni! – Legug​go​lok, meg​mar​ko​lom a rácsot, és fel​rán​tom. A Pat​ri​ó​ták egyre köze​lebb érnek. Túl​sá​go​san is közel. Fel​ál​lok. – Húzódjatok hátrébb – mondom Tessnek és June-nak. Előhúzom a második gránátot az övemből, kirántom a biztosítószeget, és elhajítom a sikátor bejárata felé. Levetjük magunkat a földre, kezünk​kel elta​kar​juk a fejün​ket. Bumm! A robbanás fülsiketítő. Ez valamennyire lelassítja a Patriótákat, de a porfelhőn keresztül máris fel​tű​nik néhány közelgő árny​alak. June az alagút nyitott bejáratához szalad. Megvárom, míg leugrik, majd Tesshez fordulok, és a keze​met nyúj​tom. – Igye​kezz, Tess! – mon​dom. – Nincs sok időnk. Tess a feléje nyújtott kezemre néz, majd hátralép. Abban a pillanatban mintha mozdulatlanná dermedne körülöttünk a világ. Nem fog velünk jönni. Harag, megdöbbenés, bűntudat és szomorúság egy​szerre tük​rö​ző​dik kes​keny kis arcán. Újra pró​bál​ko​zom. – Gyere! – kiál​tom. – Kér​lek, Tess! Nem hagy​hat​lak itt! Tess pil​lan​tása belém hasít. – Sajnálom, Day! – mondja elfúló hangon. – De már tudok magamra vigyázni. Ezért ne is próbálj megkeresni! – Elfordítja a tekintetét, és elszalad, vissza, a Patrióták felé. Velük marad? Figye​lem, ahogy távo​lo​dik, elakad a sza​vam, a kezem kinyújtva marad. A Pat​ri​ó​ták pedig egyre köze​led​nek. Baxter megmondta. Előre figyelmeztette Tesst, hogy el fogom árulni őket. És én meg is tettem. Pontosan azt tettem, amit Baxter mondott, és Tessnek most ezzel a tudattal kell élnie. Csú​nyán cser​ben​hagy​tam. June siet a segít​sé​gemre. – Day, ugorj! – kiált rám, fel​rázva bénult​sá​gom​ból. Nagy nehezen elfordulok Tesstől, és leugrom a lyukba. A bakancsom sekély, jeges vízbe toccsan, ami​kor meg​hal​lom az első Pat​ri​ó​tá​kat, amint oda​ér​nek a bejá​rat​hoz. June meg​ra​gadja a kezem. – Gye​rünk! – szi​szegi. Rohanvást megindulunk a sötét alagútban. Hallom, amint mögöttünk valaki más is leugrik, és futni kezd a nyo​munk​ban. Aztán még egy. Mind jön​nek utá​nunk. – Maradt még grá​ná​tod? – kiáltja June futás köz​ben. Meg​ta​po​ga​tom az övem. – Még egy.

Előveszem az utolsó gránátot, kihúzom a biztosítószeget. Ha ezt felrobbantom, nincs visszaút. Lehet, hogy mind​örökre a föld alatt reke​dünk. De nincs más válasz​tá​sunk, és ezt June is tudja. Figyelmeztetést kiáltok hátra, aztán eldobom a gránátot. A legközelebbi Patrióta látja, mit csinálok, és meg​tor​pan. Aztán kiál​tozni kezd a töb​bi​ek​nek, hogy for​dul​ja​nak vissza. Futunk tovább. A légnyomás felkap, és elrepít. Keményen a földnek csapódom, pár métert még csúszom a jeges latyakban, mielőtt megállok. Zúg a fejem. Tenyeremet a homlokomra szorítva próbálom megállítani. De nem jön össze. Rám tör a szédítő fejfájás, kiszorítva az összes gondolatot az agyamból, a vakító fáj​da​lom​tól össze​szo​rí​tom a sze​mem. Egy, kettő, három... Hosszú másodpercek telnek el. Lüktet a fejem, mintha ezernyi kalapáccsal püfölnék. Levegő után kap​ko​dok. Végül megkegyelmez rajtam, és enyhülni kezd. Kinyitom a szemem a sötétben. A föld nem mozog alattam, és bár továbbra is beszédet hallok mögülünk, a hang tompa, mintha egy vastag ajtó túloldaláról szűrődne át. Óvatosan felülök. June a falnak támaszkodva a karját dörzsölgeti. Mind​ket​ten abba az irányba nézünk, amer​ről jöt​tünk. Ahol az előbb még visszhangzó alagút húzódott, most egy nagy halom betontömb és kőtörmelék zárja el a jára​tot. Meg​csi​nál​tuk. De csu​pán üres​sé​get érzek.

JUNE Amikor ötéves voltam, Metias megmutatta a szüleink sírját. A temetés óta az volt az első alkalom, hogy elment a temetőbe. Nem hiszem, hogy el tudta volna viselni, a hely folyton a történtekre emlékeztette volna. A legtöbb Los Angeles-i polgárnak (jó néhánynak a felső tízezerből is) csupán egy harmincszor harminc centis bemélyedés jár a helyi temető toronyépületében, és egy átlátszatlan üvegdoboz, hogy abban tartsa a szerettei hamvait. De Metias lefizette a temető alkalmazottait, és egy hatvanszor hatvanas mélyedést szerzett Apának és Anyának, vésett kristályüveg sírkővel. Ott álltunk, szemközt az üveglappal, fehér ruhában és fehér virággal a kezünkben. Egész idő alatt Metiast bámultam. Még most is emlékszem szorosan összezárt szájára, gondosan fésült hajára, nedvesen csillogó arcára. De leginkább a pillantására emlékszem: tele volt szomorúsággal, túl öreg volt egy tizen​hét éves fiú​hoz. Day ugyanígy nézett, amikor megtudta, hogy a bátyja, John meghalt. És most, ahogy elindulunk a föld alatti alag​út​ban, hogy elhagy​juk Pierrát, megint ugyan​ilyen a szeme. *** Harminckét perce kocogunk a csatorna nyirkos sötétjében. (Vagy harmincegy? Nem tudom biztosan. A homlokom forró, és szédülök.) Egy egész hegynyi összevissza dobált betontömb választ el minket a Patriótáktól és a köztársasági katonáktól. Egy darabig még hallottuk a dühös kiáltozást az omlás túloldaláról. Aztán fokozatosan elhaltak a hangok, ahogy egyre mélyebbre jutottunk az alagútban. A Patriótáknak valószínűleg menekülniük kellett a közeledő katonák elől. Lehet, hogy már kato​nák pró​bál​ják kiásni a tör​me​lé​ket az alag​út​ból. Nem tud​hat​juk, ezért aztán sie​tünk, ahogy bírunk. Csend van. Csak ziháló lélegzetünk hallatszik, meg a bakancsaink tocsogása a sekély latyakban. A mennyezetről jéghideg víz csöpög a nyakunkba. Day futás közben a kezemet szorongatja. Az ujjai hidegek és nedvességtől síkosak, de kapaszkodom beléjük, ahogy bírok. Idelenn olyan sötét van, hogy Day kör​vo​na​lait is alig bírom kivenni magam előtt. Vajon Anden túlélte a merényletet? – tűnődöm. Vagy a Patriótáknak sikerül megölniük? A gondolattól égni kezd a fülem. Amikor legutóbb kettős ügynököt játszottam, meghalt miattam valaki. Anden megbízott bennem, és emiatt ma meg is halhatott volna. Talán meg is halt. Úgy látszik, ez tör​té​nik az embe​rek​kel, akik​kel össze​aka​dok. Erről meg eszembe jut még egy dolog. Tess miért nem jött le velünk? Szeretném megkérdezni, de Day furcsamód egy szóval sem említette Tesst, mióta lejöttünk az alagútba. Összekaptak valamin, ennyit tudok. Remé​lem, Tess jól van. Úgy dön​tött, hogy a Pat​ri​ó​ták​kal marad? Amikor már teljesen kimerültem, Day egy falhoz érve hirtelen megáll. Kis híján rázuhanok, és hirtelen elönt a megkönnyebbülés, de aztán pánikba esem. Zsákutca volna? Az alagút mögöttünk beom​lott, így most csap​dába estünk? Day a fal​nak támasz​ko​dik a sötét​ben. – Itt meg​pi​hen​he​tünk – sut​togja. – Lamar​ban már vol​tam az egyik ilyen​ben. Razor egyszer említette a Patrióták menekülőalagútjait. Day végigtapogatja az ajtó peremét. Végül megtalálja, amit keres: a keskeny résből egy kis kar áll ki. Megfogja, és elhúzza. Az ajtó egy kat​ta​nás​sal kinyí​lik. Egy koromsötét helyiségbe lépünk. Noha nem látok semmit, hallom, ahogy a lépéseink visszhangzanak a szobában, és ebből úgy saccolom, hogy a mennyezet elég alacsonyan van,

valószínűleg csak negyven-ötven centivel magasabban az alagút tetejénél (ami nagyjából három méter lehet), és ami​kor meg​érin​tem a falat, érzem, hogy egye​nes, nem íves. A helyi​ség tehát szög​le​tes. – Itt van – motyogja Day. Hallom, ahogy megnyom, majd elenged valamit, mesterséges fény önti el a helyet. – Remény​ked​jünk, hogy nincs itt más. A terem nem valami nagy, de kényelmesen elférne benne akár húsz-harminc ember is, de még akár száz is, ha kissé összehúzzák magukat. A hátsó falon két ajtó sötét folyosókra nyílik. Mindegyik falon monitorok lógnak, otromba, vastag kerettel a képernyőjük körül, még azoknál is bénábban néznek ki, amiket a nyilvános helyekre szoktak kiaggatni a Köztársaságban. Kíváncsi lennék, hogy a Patrióták szerelték-e fel őket, vagy olyan elavult készülékek, melyek még az alagutak eredeti építésének ide​jé​ből marad​tak itt. Amíg Day fegyverrel a kezében átkutatja a terem végében nyíló egyik folyosót, én ellenőrzőm a másikat. Két kisebb szobát találok, öt-öt emeletes ággyal mindegyikben, a folyosó legvégén pedig egy alacsonyabb ajtón át a végtelenbe vesző, sötét alagútba jutni. Fogadni mernék rá, hogy Day folyosója szintén egy alagútra nyílik. Az ágyak közt járkálva végighúzom a kezem a falon, ahová emberek vésték a nevüket vagy a monogramjukat. Ez a szabaduláshoz vezető út. J. D. Edward, így az egyik fel​irat. Az egyet​len kiút a halál. Maria Már​ques, állítja a másik. – Tiszta? – szó​lal meg Day a hátam mögött. Bólin​tok. – Tiszta. Azt hiszem, egye​lőre biz​ton​ság​ban vagyunk. Fel​só​hajt, válla meg​gör​nyed, és fárad​tan bele​túr kócos hajába. Csupán néhány napja, hogy utoljára láttam, de úgy érzem, mintha sokkal több idő telt volna el azóta. Odalépek hozzá. Pillantása az arcomat kutatja, mintha most látna először. Milliónyi kérdése lehet, de csupán a kezét emeli fel, hogy megigazítsa egy hajfürtömet. Nem tudom eldönteni, vajon a betegség vagy az érzelmeim miatt szédülök. Csaknem elfelejtettem, milyen hatással van rám az érintése. Szeretnék elmerülni Day tisztaságában, magamba szívni őszinteségét, szívének nyíltságát, érezni, ahogy dobog, lük​tet benne az élet. – Hé, te – dör​mögi. Átölelem, és csak szorítjuk egymást. Lehunyom a szemem, elmerülök Day ölelésében, szívdobbanásai elringatnak, forró lehelete a nyakamat simogatja. Ujjai a hajamat fésülik, majd végigfutnak a hátamon, lassan, óvatosan, mintha attól tartana, hogy elriaszthat. Elhúzódik, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Felém hajol, mintha meg akarna csókolni... de aztán valamiért mégis mást gon​dol, és csak vissza​húz az öle​lé​sébe. Az öle​lése is kel​le​mes, de azért mégis... Valami meg​vál​to​zott. Átmegyünk a konyhába (húsz négyzetméterre becsülöm a padlót borító járólapok mérete és száma alapján), konzervet és palackos vizet keresünk, a pultnál kinyitjuk, és letelepszünk melléjük. Day hallgat. Reménykedve várom, hátha mond valamit, miközben megosztozunk valami paradicsomszószban ázó tésztaféleségen, de nem szól egy szót sem. Látom rajta, hogy gondolkodik. A meghiúsult terv járhat az eszében? Vagy Tess? Persze az is lehet, hogy nem gondol semmire, csak kimerültén és némán bámul maga elé. Így én is csendben maradok. Nem szeretnék én kimondani helyette dol​go​kat. – Az egyik videokamera felvételén láttam a figyelmeztető jelzésedet – szólal meg végül tizenhét perc eltel​té​vel. – Nem tud​tam pon​to​san, hogy mit akarsz tőlem, mit tegyek, de a lénye​get sej​tet​tem. Fel​tű​nik, hogy nem említi a csó​kot Anden​nel, habár biz​tos vagyok benne, hogy látta.

– Köszönöm. – Egy pillanatra minden elsötétül előttem, gyorsan pislogok párat, hogy kitisztuljon a látásom. Talán több gyógyszerre lenne szükségem. – Én... ne haragudj, hogy ilyen kényszerhelyzetbe hoz​ta​lak. Meg​pró​bál​tam elté​rí​teni a dzsi​pe​ket, hogy más​felé men​je​nek, de nem jött össze. – Ezért volt a kés​le​ke​dés, miután össze​es​tél, igaz? Aggód​tam miat​tad, azt hit​tem, meg​sé​rül​tél. Amíg a számban lévő falatot rágom, elgondolkodok. Egész jó íze van az ételnek, de egyáltalán nem vagyok éhes. El kéne mondanom neki, hogy Eden szabad, de Day hangja – olyan, mint amikor vihar közeledtét érzem – visszatart. Vajon a Patrióták hallották, hogy mit beszéltünk Andennel? Ha igen, akkor Day már tud​hat róla. – Razor hazudott nekünk arról, hogy miért akarja az Első halálát. Az okát nem tudom, de a dolgok valahogy nem állnak össze. – Elhallgatok. Az jár a fejemben, vajon Razort azóta már őrizetbe vettéke? Ha még nem, akkor is hamarosan sor kerül rá. A nap végére ki fog derülni, hogy ő volt az, aki közvetlenül utasította a dzsipek vezetőit, hogy maradjanak az eredeti útiránynál, és ezzel egyenesen a kelep​cébe vezette Andent. Day meg​vonja a vál​lát, és foly​tatja az evést. – Ki tudja, mit csi​nál​nak most ő meg a Pat​ri​ó​ták? Talán azért mondja ezt, mert Tess jár a fejében. Ahogy az a lány nézett rá, mielőtt az alagútba ugrottunk... inkább nem kérdezősködöm arról, ami köztük történt. De a képzeletemben megjelennek, meghitt nyugalomban, együtt a díványon, mint amikor először találkoztunk a Patriótákkal Vegasban, csak most Day feje Tess ölében pihen. Tess lehajol hozzá, ajkát az övéhez érinti. Összeszorul a gyomrom. De a lány nem jött velünk, emlékeztetem magam. Vajon mi történhetett köztük? Elkép​ze​lem Tesst, amint Day​jel vesze​ked​nek. Miat​tam. – No, akkor – mondja színtelen hangon – meséld el nekem, mit tudtál meg az Elsőről, ami miatt úgy dön​töt​tél, hogy el kell árul​nunk a Pat​ri​ó​tá​kat. Akkor még​sem tud Eden​ről. Lete​szem a vizet, és meg​tör​löm a szám. – Az Első sza​ba​don engedte az öcsé​det. Day kezé​ben meg​áll a villa. – Micsoda? – Anden elengedte. Másnap, miután jeleztem neked. Eden szövetségi védelem alatt áll Denverben. Andennek nem tetszik, amit a Köztársaság a családoddal tett... És szeretné visszanyerni a bizalmunkat. A tiédet és az enyémet is. – Day keze után nyúlok, de elhúzza. Csalódott sóhajjal távozik belőlem a levegő. Nem voltam biztos benne, hogyan fogadja ezt a hírt, de egy részem abban remény​ke​dett, hogy örülni fog neki. – Anden teljes mértékben ellenzi a néhai Első politikáját – folytatom. – Le akarja állítani a Próbákat és a biológiai fegyverkísérleteket. – Habozni kezdek. Day még mindig a tésztakonzervet bámulja villával a kezében, de nem eszik. – Egy csomó radikális változást akar, de ehhez előbb el kell nyer​nie a töme​gek támo​ga​tá​sát. Szinte könyör​gött a segít​sé​gün​kért. Day arca meg​rán​dul. – Ennyi? Ezért döntöttél úgy, hogy mindenestől kidobod az ablakon a Patrióták tervét? – feleli keserű hangon. – Az Első megvesztegetne cserébe a támogatásomért? Nekem ez egy rossz viccnek tűnik. Honnan tudod, hogy igazat mondott, June? Legalább megbizonyosodtál róla, hogy elengedte Edent? A karjára teszem a kezem. Pontosan ettől féltem, de minden oka megvan a gyanakvásra. Hogyan tudnám megértetni vele, amit a zsigereimben érzek Andennel kapcsolatban, hogyan magyarázzam el,

hogy láttam az őszinteséget a tekintetében? Biztos vagyok benne, hogy Anden elengedte Day öccsét. Tudom. De Day nem volt ott a szo​bá​ban, ő nem ismeri Andent. – Anden más. Hinned kell nekem, Day. Elengedte Edent, és nem csak azért, mert akar tőlünk vala​mit. Day hangja hűvös és távol​ság​tartó. – Azt kér​dez​tem, van-e bármi bizo​nyí​té​kod? Fel​só​haj​tok, elve​szem a kezem a kar​já​ról. – Nincs – val​lom be. – Semmi. Day magához tér a bénultságból, villáját belevágja a konzervdobozba. Olyan erővel, hogy a villa nyele elgör​bül. – Kijátszott téged! Bárkiről elhittem volna, de rólad nem. A Köztársaság nem fog megváltozni. Az új Első még fiatal, ostoba, összevissza beszél, nem akar mást, csak hogy komolyan vegyék az emberek. Ezért aztán ígérget mindenfélét. De ha egyszer elcsitulnak a dolgok, meglátod, hogy mi lakik benne. Azt garantálom. Ő sem más, mint az apja. Csak egy újabb nyomorult, gazdag rohadék, tele pénz​zel és hazug​ság​gal. Dühít, hogy Day ennyire hiszé​keny​nek tart. – Fiatal és összevissza beszél? – bököm oldalba Dayt, próbálom enyhíteni a hangulatot. – Ez emlé​kez​tet vala​kire. Régen ezen neve​tett volna, de most csak mereszti rám a sze​mét. – Láttam egy fiút Lamarban – folytatja. – Annyi idős volt, mint az öcsém. Egy pillanatig azt is hittem, hogy ő az. Egy óriási üvegcsőbe volt bezárva, mint valami kísérleti nyúl. Megpróbáltam kiszabadítani, de nem sikerült. A fiú vérét biológiai fegyver gyártására használják, amit a Kolóniák ellen akarnak bevetni. – Elgörbült villáját belehajítja a mosogatóba. – Ezt csinálja a te drágalátos Elsőd az öcsém​mel. Na, még min​dig azt hiszed, hogy elen​gedte? A kezé​ért nyú​lok, és meg​fo​gom. – A Kongresszus még azelőtt küldte Edent a frontra, hogy Anden lett az Első. Anden csak másnap engedte el. Ő nem... Day lerázza a kezem, csalódottság és megdöbbenés keveredik az arcán. Felgyűri az ingujját egé​szen a könyö​kéig. – Miért hiszel ennyire ebben a fic​kó​ban? – Hogy érted ezt? Egyre dühö​sebb lesz, ahogy foly​tatja. – Úgy értem, hogy te voltál az egyetlen oka, amiért nem vertem be az Elsőd kocsijának ablakát, és szúrtam kést a torkába. Mert arra gondoltam, hogy jó okod van ezt kérni. De most úgy tűnik, hogy csu​pán hit​tél a sza​va​i​nak. Mi tör​tént azzal a híres logi​kád​dal? Nem tetszik, ahogy Andent az én Elsőmnek hívja, mintha mi ketten nem ugyanazon az oldalon áll​nánk. – Az igazat mondtam – mondom csendesen. – És legutóbb még úgy tűnt, te nem vagy gyilkos. – Day elfordul tőlem, és morog valamit az orra alatt, amit nem hallok rendesen. Karba teszem a kezem. – Emlékszel, hogy megbíztam ben​ned is, annak ellenére, hogy minden, amit addig tudtam, azt súgta, hogy az ellenségem vagy? Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, hajlandó vagyok a legjobbat feltételezni rólad, és feláldozni mindent azért, amiben hiszek. És hidd el nekem, Anden megölése nem oldana meg semmit. Ő az az ember, akire a Köztársaságnak most szüksége van. Valaki a rendszeren

belül, akinek elég hatalma van, hogy megváltoztassa a dolgokat. Képes lennél azzal a tudattal élni, hogy meg​öl​tél egy ilyen embert? Anden jó. – Na és akkor mi van, ha az? – mondja Day fagyosan. Olyan erővel szorítja a pult szélét, hogy elfe​hé​red​nek az ujjai. – Jó vagy rossz, mit szá​mít az? Ő az Első Pol​gár! Össze​hú​zom a sze​mem. – Tény​leg így gon​do​lod? Meg​rázza a fejét, és kese​rűen fel​ne​vet. – A Patrióták forradalmat akarnak kirobbantani. Ez az, amire ennek az országnak szüksége van. Nem egy új Elsőre, hanem hogy ne legyen Első. A Köztársaság szét van rohadva, már nem lehet hely​re​hozni. Akkor már inkább fog​lalja el a Koló​niák. – Fogal​mad sin​csen róla, hogy milyen a Koló​niák. – Ennél a ret​te​ne​tes pokol​nál csak jobb lehet – vág vissza Day. Meggyőződésem, hogy nem csak miattam ilyen dühös, de kezd gyerekesen viselkedni, és az agyamra megy! – Tudod, miért mentem bele, hogy segítek a Patriótáknak? – A felkarjára teszem a kezem, egy seb halvány vonalát érzem az ing szövete alatt. Day teste megfeszül az érintésemtől. – Azért, mert neked akartam segíteni. Azt gondolod, hogy minden az én hibám, nem igaz? Én tehetek róla, hogy az öcséden kísérleteznek. Én tehetek róla, hogy ott kellett hagyjad a Patriótákat. Arról is én tehetek, hogy Tess nem akart velünk jönni. – Nem... – Elakad a hangja, és tehetetlenségében a kezét kezdi tördelni. – Nem minden a te hibád. Tess pedig... Tess határozottan az én hibám. – Őszinte fájdalom ül az arcán, de egészen idáig nem tudtam, hogy ki miatt. Annyi minden történt. Furcsa neheztelés tör rám, érzem, hogy kivörösödik a fülem, mintha szégyellném magam. Nem szép tőlem, hogy féltékeny vagyok. Végül is Day évek óta ismeri Tesst, sokkal hosszabb ideje, mint engem, így hát miért is ne kötődne hozzá? Ráadásul Tess aranyos, önzetlen és segítőkész. Amit rólam nem lehet elmondani. Persze tisztában vagyok vele, hogy Tess miért hagyta el. Miat​tam. Az arcát figye​lem. – Mi tör​tént köz​ted és Tess között? Day a szemközti falat bámulja, elmerül a gondolataiban. Kénytelen vagyok finoman a lábára lépni, hogy kizök​kent​sem a mélá​zás​ból. – Tess meg​csó​kolt – motyogja. – És most úgy érzi, hogy elárul​tam... miat​tad. Elvörösödik az arcom. Lehunyom a szemem, igyekszem elhessegetni a képet a gondolataimból, amint ők ketten csókolóznak. Ostobaság! Nem igaz? Tess évek óta ismeri Dayt. Minden joga megvan hozzá, hogy megcsókolja. Ráadásul az Első is megcsókolt engem, nem? Nekem talán nem tetszett? Andent hirtelen mintha fényévekre érezném magamtól, úgy érzem, mit sem számít. Nem látok semmi mást magam előtt, csak Dayt és Tesst, együtt. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy háború kellős köze​pén vagyunk. Ne légy nevet​sé​ges! – Miért mon​dod el nekem? – Job​ban örül​tél volna, ha eltit​ko​lom? – Szé​gyen​kezni lát​szik, össze​szo​rítja a szá​ját. Nem tudom, miért, de Daynek mintha soha semmi nem jelentene problémát, ettől nagyon ostobának érzem magam. Pró​bá​lok úgy tenni, mintha nem zavarna a dolog. – Tess meg fog neked bocsájtani. – Próbálok érett felnőtt módjára viselkedni, de megnyugtatónak szánt szavaim hamisan csengenek. Amikor letartóztattak, csont nélkül átmentem a

hazug​ság​vizs​gá​la​ton, ezzel miért olyan nehéz meg​bir​kóz​nom? Kis idő múlva hal​kabb han​gon szó​lal meg: – Mit gon​dolsz a fic​kó​ról? Őszin​tén. – Úgy vélem, komolyan beszél – mondom, magam is meglepődve, mennyire nyugodt a hangom. Örülök, hogy másra terelődik a beszélgetés. – Nagyra törő és jószívű, még ha ettől kissé idealista is. Határozottan nem az a kegyetlen diktátor, mint aminek a Patrióták próbálják beállítani. Fiatal, és szüksége van az emberek támogatására. És segítségre is szüksége lesz, ha meg akarja változtatni a vilá​got. – June, épp csak most hagytuk ott a Patriótákat. Azt akarod mondani, hogy még ennél is többet kéne segítenünk Andennek? Hogy továbbra is tegyük kockára az életünket ezért a gazdag, előkelő isme​ret​le​nért, aki​ről szinte sem​mit nem tudsz? Lángol a gyűlölet a pillantásában, szinte köpi a gaz​dag szót. Meghökkenek, és úgy érzem, mintha engem is meg​sér​tett volna. – Mi köze ehhez a származásnak? – Most már én is ingerült vagyok. – Tényleg azt akarod mondani, hogy örül​nél a halá​lá​nak? – Igen. Örülnék, ha holtan látnám – mondja Day a fogát vicsorítva. – És azt se bánnám, ha a rend​sze​ré​nek min​den egyes tagja hol​tan végezné, ha attól vissza​kap​hat​nám a csa​lá​dom. – Ez nem te vagy! Anden halála nem hozná helyre a dolgokat – győzködöm. Hogy értessem meg vele? – Nem vehetsz mindenkit egy kalap alá, Day. Nem mindenki gonosz, aki a Köztársaságnak dolgozik. Mi van velem? Vagy a bátyámmal és a szüleimmel? Vannak jó emberek is a rendszerben, és pon​to​san ők azok, akik a vál​to​zá​sok élére áll​hat​nak. – Hogyan vagy képes a rendszer pártját fogni mindazok után, amit veled tettek? Hát nem szeretnéd látni, amint az egész Köz​tár​sa​ság össze​om​lik? – Képzeld, egyáltalán nem! – mondom dühösen. – Azt akarom, hogy megváltozzon, hogy jobb legyen. Kez​det​ben még a Köz​tár​sa​ság​nak is meg​volt rá az oka, hogy elnyomja az embe​re​ket... – Hű! Várjunk csak egy pillanatot! – Day feltartja a kezét. A szeme szikrázik a dühtől, még sohasem láttam ilyennek. – Ezt mondd még egyszer! Jól hallottam? A Köztársaságnak kezdetben meg​volt rá az oka? Amit a Köz​tár​sa​ság tesz, az indo​kolt? – Nem ismered a teljes történetet arról, hogyan alakult ki a Köztársaság. Anden elmesélte, hogy az ország anar​chia köze​pette szü​le​tett, és hogy az embe​rek vol​tak azok, akik... – Szóval te mindent elhiszel neki, amit csak mond? És most el akarod hitetni velem is, hogy a nép hibája, hogy a Köztársaság ilyen lett? – Day felemeli a hangját. – Hogy ezt az egész szart, amiben vagyunk, magunk​nak köszön​het​jük? Ezt hoz​zák fel a ment​sé​gükre, ami​ért sanyar​gat​ják a sze​gé​nye​ket? – Nem! Én nem mentegetni akarom őket... – A történet most valahogy kevésbé tűnik életszerűnek, mint ami​kor Anden adta elő. – És azt hiszed, hogy Anden meg​ve​het minket a féleszű elképzeléseivel? Hogy ez a gazdag fiúcska majd mind​annyi​un​kat meg fog men​teni? – Ne mondd ezt rá! Ezek az elkép​ze​lé​sei számítanak csak, nem pedig a pénze. A pénz nem számít, ami​kor... Day rám bök az ujjá​val. – Ne merd nekem ezt mon​dani! Csakis a pénz szá​mít. Az arcomba sza​lad a vér. – Nem, ez nem igaz!

– Mert neked soha nem hiány​zott! Összerándulok. Kétségbeesetten szeretnék felelni neki, megmagyarázni, hogy nem így értettem. Nem a pénz határozza meg, hogy kik vagyunk, én vagy Anden vagy bármelyikünk. Miért nem tudtam így mon​dani? Miért pont Day az egyet​len ember, aki​vel szem​ben kép​te​len vagyok logi​ku​san érvelni? – Day, kér​lek... – kez​dem. Fel​ug​rik a pult mel​lől. – Tudod, lehet, hogy Tess​nek igaza volt veled kap​cso​lat​ban. – Hogy mon​dod? – kez​dem elve​szí​teni én is a türel​mem. – Miben volt igaza Tess​nek? – Talán változtál valamit az utóbbi pár hétben, de a szíved mélyén akkor is a Köztársaság katonája maradtál. Az utolsó porcikádig. Még mindig lojális vagy azokhoz a gyilkosokhoz. Már elfelejtetted, hogyan halt meg az anyám és a bátyám? Elfe​lej​tet​ted, hogy kiir​tot​ták az egész csa​lá​do​dat? Bennem is fellobban a harag. Szándékosan nem hajlandó az én nézőpontomból is megvizsgálni a dol​go​kat? Én is fel​pat​ta​nok a pult mel​lől, hogy szem​be​for​dul​jak vele. – Soha nem felejtettem el semmit! Csakis miattad jutottam ide, min​dent feladtam a kedvedért. Hogy mered bele​ke​verni ebbe a csa​lá​do​mat? – Te keverted bele az én családomat ebbe! – kiáltja. – Ebbe az egészbe! Te és a te drágalátos Köztársaságod! – Day széttárja a karját. – Te hogy mered védelmezni őket, te hogy mered mentegetni őket, megmagyarázni magadnak, miért is olyanok, amilyenek? Könnyű neked azt mondani, hogy nem, nem is úgy van, amikor te egész életedben egy kacsalábon forgó felhőkarcolóban laktál. Fogadni mernék, nem sietnél ennyire a logikus magyarázatokkal, ha azzal telt volna az életed, hogy egy nyo​mor​ne​gyed kuká​i​ból bányá​szod elő a kaját! Iga​zam van? Olyan dühös vagyok, és annyira meg​bántva érzem magam, hogy leve​gőt is alig kapok. – Igazságtalan vagy, Day. Nem én választottam, hogy hová szülessek. Én soha nem akartam ártani a csa​lá​dod​nak... – De mégis megtetted! – Remegni kezdek, úgy érzem, darabokra esek szét a pillantása alatt. – Te vezet​ted a kato​ná​kat egye​ne​sen a csa​lá​dom ajta​já​hoz. Te vagy az oka, hogy meg​hal​tak. Day sarkon fordul, és kiviharzik a konyhából. Egyedül állok a hirtelen támadt csendben, és most az egyszer fogalmam sincs, mihez kezdjek. Úgy érzem, mindjárt megfulladok a torkomban növekvő gom​bóc​tól. Könnyek homá​lyo​sít​ják el a látá​so​mat. Day azt gondolja, hogy vakon ragaszkodom az Elsőhöz, ahelyett, hogy logikusan gondolkodnék. Hogy nem lehetek egyszerre az ő oldalán, és mégis hűséges az államhoz. És vajon tény​leg hűséges vagyok? Vagy már megválaszoltam ezt a kérdést a hazugságvizsgálaton? Féltékeny vagyok Tessre? Fél​té​keny, ami​ért ő jobb ember, mint ami​lyen én vagyok? Aztán a gondolat olyan fájdalmas, hogy alig bírom elviselni. Nem számít, mennyire dühítettek fel a szavai: igaza van. Nem tagadhatom. Én vagyok az oka, hogy Day mindent elveszített, ami fontos volt neki.

DAY Nem kel​lett volna kia​bál​nom vele. Elég ször​nyen visel​ked​tem, tisz​tá​ban vagyok vele. De bocsánatkérés helyett az óvóhelyen át visszamegyek, és újra átnézem a szobákat. Még mindig remeg a kezem. Az agyam próbálja leküzdeni az adrenalint. Kimondtam a hetek óta bennem fortyogó szavakat. Kimondtam, és már nem tudom visszaszívni. És akkor mi van? Örülök, hogy tudja. Meg kel​lett tudnia. És amikor azt mondta, hogy a pénz nem jelent semmit... csak úgy lazán, természetesen. Eszembe jut, hogy nekünk mindig több kellett volna. Mennyi minden sokkal jobb lett volna, ha több pénzünk van. Egyszer, egy délután, egy különösen pocsék héten, amikor korán hazaértem az iskolából, ott találtam a négyéves Edent, amint épp a hűtőszekrényt túrta. Összerezzent, amikor beléptem a házba. A kezében egy üres vagdalt húsos konzervdobozt tartott. Reggel még félig volt, becses maradék az előző estéről, amit anya óvatosan fóliába csomagolt, és eltett, hogy jó lesz másnap vacsorára. Amikor Eden látta, hogy az üres konzervdobozt bámulom a kezében, leejtette a konyha pad​ló​jára, és könnyek​ben tört ki. – Kér​lek, ne mondd el Anyá​nak! – könyör​gött. Odaszaladtam, és a karomba kaptam. Apró babakezével megragadta az ingem, és a mellembe fúrta az arcát. – Nem fogom – suttogtam neki. – Ígérem. – Még most is emlékszem, milyen vékonyka volt a karja. Később, aznap este, amikor Anya és John végre hazaért, azt mondtam Anyának, hogy én vettem ki és ettem meg a maradék ételt. Jól szájon vágott, és azt mondta, elég idős vagyok, ennél több eszem is lehetne. John pedig hosszasan ecsetelte, hogy mennyire csalódott bennem. De kit érdekelt? Nem bán​tam egy csep​pet sem. Dühömben bevágom az ajtót. Kellett June-nak valaha is egy fél doboz vagdalt hús miatt aggódnia? Ha ő is sze​gény lett volna, vajon akkor is ilyen könnye​dén meg​bo​csájt a Köz​tár​sa​ság​nak? A pisztoly, amit a Patriótáktól kaptam, jó nehéz, lehúzza az övemet. Az Első meggyilkolása megadhatta volna a lehetőséget, hogy megdöntsék a Köztársaságot. Mi lehettünk volna a szikra a lőporos hordóban, de miattunk (June miatt) az egészből nem lett semmi. És ugyan miért? Hogy lássuk, amint ez az Első folytatja tovább, és olyanná válik, mint az apja? Nevetnem kell a gondolatra, hogy majd szabadon engedi Edent. Micsoda igazi, Köztársasághoz méltó hazugság! Semmivel sem jutottam köze​lebb a meg​men​té​sé​hez, és elvesz​tet​tem Tesst, így most kezd​he​tek min​dent elöl​ről. Mene​kü​lök. Erről szól az éle​tem, nem? Fél órával később, amikor visszamegyek a konyhába, June már nincs ott. Talán valamelyik folyo​són jár​kál, és az eszébe vési az összes rohadt repe​dést a falon. Kirángatom a konyha összes fiókját, kiürítek egy vászonzsákot, és az ételek közt válogatva, mindegyikből pakolok bele. Rizs. Kukorica. Krumpli- és gombaleves. Három doboz sós keksz. (Milyen csodás, minden tervem dugába dőlt, de legalább megtömhetem a hasamat.) Mindegyikünknek rakok pár üveg vizet, aztán bekötöm a zsákot. Egyelőre megteszi. Hamarosan útnak indulunk, és ki tudja, milyen hosszú még ez az alagút, vagy mikor találunk egy újabb óvóhelyet. Tovább kell menjünk a Kolóniákba. Talán hajlandóak lesznek segíteni, amikor átérünk a túloldalra. De az is lehet, hogy inkább meg kéne húznunk magunkat. Végül is mi hiúsítottuk meg a Kolóniák által támogatott merényletet. Nagyot sóhajtok, azt kívánom, bárcsak lett volna több időm, hogy Kaede-del csevegjek, hogy kihúz​zam belőle az összes szto​rit arról, milyen is az élet a front​vo​nal másik olda​lán. Hogyan lett ekkora fel​for​du​lás a szé​pen kimun​kált ter​vek​ből?

Valaki halkan kopogtat a konyhaajtón. Megfordulva látom, June áll ott karba tett kézzel. Egyenruhájának zubbonya kigombolva, alatta az ing és a mellény gyűrött. Az arca pirosabb a szo​ká​sos​nál, és a szeme is kivö​rö​sö​dött, mintha sírt volna. – Az itteni elektromos hálózat nem a Köztársaságból kapja az energiát – mondja. Ha hullajtott egyetlen könnycseppet is, egyáltalán nem hallatszik a hangján. – A kábel az alagút másik vége felől jön be, amerre még nem jár​tunk. Vissza​lé​pek a kon​zer​vek​hez. – Na és? – mor​gom. – Ez azt jelenti, hogy a Koló​ni​ák​tól kap​ják az elekt​ro​mos​sá​got, igaz? – Úgy sejtem. Logikus, nem? – Felegyenesedek, és szorosan összekötöm a második vászonzsák szá​ját is. – Nos, legalább tudjuk, hogy az alagút valahol kivezet a felszínre, remélhetően a Kolóniák terü​le​tén. Ha készen állunk, csak követ​nünk kell a kábelt. De előtte nem ártana pihen​nünk. Kimen​nék a kony​há​ból, de ami​kor June mellé érek, a tor​kát köszö​rüli, majd meg​szó​lal: – Hé, amíg velük vol​tál, a Pat​ri​ó​ták nem mutat​ták, hogy kell ren​de​sen küz​deni? Meg​rá​zom a fejem. – Nem. Miért? June felém fordul. A konyhaajtó elég szűk, a válla az enyémhez ér, amitől libabőrös lesz a karom. Bosszantó, hogy mind​ezek elle​nére még min​dig ilyen hatás​sal van rám. – Amikor lejöttünk az alagútba, láttam, ahogy a Patrióták felé dobod a gránátot, de csak a karodat len​dí​tet​ted. Ez így nem túl haté​kony. Bele kell tenni a lábat és a csí​pőt is a moz​du​latba. A kri​ti​zá​lása az ide​ge​imre megy, akkor is, ha szo​kat​la​nul této​ván adja elő. – Most nem aka​rok ezzel fog​lal​kozni. – És mikor foglalkozzunk vele, ha nem most? – June az ajtófélfának dől, és az óvóhely bejárata felé int. – Mi lesz, ha össze​fu​tunk pár kato​ná​val? Fel​só​haj​tok, és az égnek eme​lem a kezem. – Ha így szoktál bocsánatot kérni veszekedés után, akkor elárulom, hogy elég gáz, ahogy próbálkozol. Figyelj! Nagyon sajnálom, hogy az előbb olyan dühös lettem. – Elhallgatok, eszembe jut, mit mondtam. Valójában nem sajnálom. De ha ezt mondanám, az most nem sokat segítene. – Csak adj nekem pár per​cet, és job​ban fogom érezni magam. – Gye​rünk, Day! Mi lesz, ha meg​ta​lá​lod Edent, és meg kell véde​ned? Tény​leg bocsánatot akar kérni a maga módján. Nos, ő legalább próbálkozik vele, akármilyen pocsé​kul is megy neki. Pár másod​per​cig mogor​ván bámu​lok rá. – Rend​ben – mon​dom végül. – Mutass pár moz​du​la​tot, katona! Van valami tit​kos cse​led? June picit elmo​so​lyo​dik, majd az óvó​hely nagy​ter​mé​nek köze​pére kísér. Meg​áll mel​let​tem. – Olvas​tad Dun​ca​in​től A küz​de​lem művé​sze​tét? – Úgy nézek én ki, mint aki egész éle​té​ben ráért olvas​gatni? Nem rea​gál rá, én pedig pocsé​kul érzem magam, hogy ezt mond​tam. – Nos, a lábmunkád egész jó, és tökéletes az egyensúlyod – folytatja. – De verekedés közben nem használod ki ezeket az erősségeidet. Mintha pánikba esnél. Megfeledkezel a gyorsaságodról és a tömeg​kö​zép​pon​tod​ról. – Milyen pontomról? – Elkezdeném kérdezgetni, de bakancsával máris a lábam külső felét bök​dösi.

– A testsúlyod legyen az elülső talppárnákon, és állj vállszélességű terpeszben! – folytatja. – Mintha vas​úti síne​ken áll​nál, de az egyik lábad legyen elő​rébb. Kissé meg vagyok lepve, hogy June ilyen alaposan megfigyelte a mozdulataimat, annak ellenére, hogy közben mekkora volt körülöttünk a káosz. És igaza van. Idáig fel sem tűnt, hogy ha elkezdődik az akció, rög​tön meg​fe​led​ke​zem az egyen​súly​ér​zé​kem​ről. Úgy teszek, ahogy mondja. – Oké. És most? – Rendben. Először is, szegd le az állad! – Megfogja mindkét kezem, felemeli őket, amíg az egyik az állam mellé kerül, a másik pedig az arcom előtt lebeg. Végigsimít a karomon, ellenőrzi a kéztartásom. A bőröm bizsereg az érintésétől. – A legtöbben hátradőlnek, felemelik és szabadon hagyják az állukat – mondja, az arca egész közel kerül az enyémhez. Meglegyinti az állam. – Ezt csi​ná​lod te is. Mintha oda​kí​nál​nád, hogy üsse​nek ki. Pró​bá​lok a saját tes​temre kon​cent​rálni, fel​eme​lem mind​két öklöm. – És hová üssek? June fino​man meg​érinti az állam hegyét és a halán​té​ko​mat. – Ne feledd, nem az a lényeg, mek​ko​rát ütsz, hanem hogy milyen pon​to​san. Képes leszel kiütni egy sok​kal nagyobb fic​kót is, ha a meg​fe​lelő pon​ton talá​lod el. Mielőtt észrevenném, eltelik fél óra. June egyik fogást mutatja a másik után: húzzam fel a vállam, hogy védjem az államat, zavarjam meg az ellenfél védekezését elterelő mozdulatokkal, balegyenes, jobb horog, elhajlás, és rúgással befejezni a mozdulatot, villámgyors elugrással kitérni a támadás elől. A legsebezhetőbb pontokat célozni: szem, nyak és így tovább. Bevetek mindent, amit csak tudok. Amikor megpróbálom egy gyors mozdulattal meglepni, kisiklik a markomból, fürgén és megállás nél​kül mozog, és mire egyet pis​lan​tok, mögöt​tem terem, és hát​ra​csa​varja a karo​mat. A végén June gán​csot vet, és a pad​ló​hoz sze​gez. Kezé​vel a föld​höz szo​rítja a csuk​ló​mat. – Látod? – mondja. – Kicseleztelek. Folyton az ellenfeled szemébe nézel, de úgy nem használod a peri​fé​ri​kus látá​so​dat. Ha figyelni aka​rod a keze​met és a lába​mat is, a mell​ka​so​mat kell néz​ned. Erre fel​vo​nom a szem​öl​dö​köm. – Ez könnyen fog menni. – Máris lefelé for​dí​tom a sze​mem. June nevet, és kissé elpirul. Egy pillanatra megállunk, még mindig leszorítva tartja a karomat, széttárt combokkal a hasamon ül, és mindketten lihegünk. Már értem, miért javasolta a rögtönzött bunyót. Elfáradtam, és a haragom is elszállt. Még ha nem is szól semmit, látom megbánástól keserű arcát, szemöldökének szomorú ívét és a kimondatlan szavaktól remegő ajkait. Ahogy nézem, kissé megenyhülök. De csak egy kicsit. Továbbra sem sajnálom, amit korábban mondtam, az úgy igaz, bár nem voltam teljesen igazságos vele szemben. Bármekkora is a veszteségem, June is ugyanannyit veszített. Gazdag volt, és eldobta mindenét, hogy megmentse az életemet. Neki is szerepe volt a családom halálában, de... fél kézzel a hajamba túrok, bűntudatom van. Nem hibáztathatom őt mindenért. És ilyen időkben egyedül maradni sem szerencsés szövetséges nélkül, nincs kihez for​dul​nom. Meg​inog. Fel​tá​masz​ko​dom a könyö​kömre. – Jól vagy? Meg​rázza a fejét, elfin​to​ro​dik, pró​bálja fél​váll​ról venni. – Jól. Azt hiszem, csak meg​fáz​tam, vagy elkap​tam vala​mit. Semmi komoly. Alaposan megnézem a mesterséges fényben. Most, ahogy jobban megfigyelem az arcszínét, látom,

hogy a szokottnál sápadtabb, és a halovány bőréhez képest a két orcája kipirultnak tűnik. Felülök, és leto​lom magam​ról. Meg​fo​gom a hom​lo​kát. De el is rán​tom rög​tön. – Hűha, te lázas vagy! June elkezdene tiltakozni, de a gyakorlatozás legyengíthette, ismét megszédül, meg kell támasz​kod​jon az egyik kezén. – Nem​so​kára job​ban leszek – motyogja. – Amúgy is indulni kel​lene. Én meg itt haragszom rá, nem törődve azzal, mennyi mindenen ment keresztül. Díjnyertes ökör vagyok! Egyik kezemmel átkarolom a hátát, a másikkal meg a térde alá nyúlva felemelem. A mel​lemre borul, hűvös bőrö​mön ijesz​tően for​ró​nak tűnik a hom​loka. – Pihe​nésre van szük​sé​ged! Beviszem az egyik hálóterembe, óvatosan lefektetem az ágyra, lehúzom a bakancsát, és betakarom a pok​róc​cal. Lapo​sa​kat pis​log. – Azt nem úgy gondoltam, amit az előbb mondtam. – Alig bírja nyitva tartani a szemét, de akkor sem hagyja a témát. – A pénz​zel kap​cso​lat​ban. És... Én nem... – Ne beszélj! – Kisimítok pár elszabadult hajszálat a homlokából. Mi van, ha valami komolyabb dolgot kapott el, amíg le volt tartóztatva? És ha ez a járvány vírusa? De ő a felsőbb osztályba tartozik. Megkapta az oltást. Remélem. – Megyek, keresek neked valami gyógyszert, rendben? De most csukd be szé​pen a sze​med! – June maka​csul meg​rázza a fejét, de nem vitat​ko​zik. Miután felforgatom az egész óvóhelyet, végül sikerül rábukkannom egy bontatlan doboz aszpirinre. Odaviszem June-nak, ő pedig bevesz pár tablettát. Amikor elkezd vacogni, hozok még két takarót a többi ágy​ról, és ráte​rí​tem, de úgy tűnik, ez sem hasz​nál. – Semmi baj. Ki fogom bírni – suttogja, amikor indulnék az újabb pokrócért. – Mindegy, mennyit raksz rám, a lázamnak kéne lemenni. – Kissé elbizonytalanodik, de aztán a kezemért nyúl. – Itt marad​nál velem? Elhaló hangja mindennél jobban aggaszt. Bemászom az ágyba, melléfekszem, a takarók tetejére, és magamhoz ölelem. June elmosolyodik, aztán lehunyja a szemét. Ahogy teste az enyémhez simul, elönt a forróság. Amikor arra gondolok, milyen szép June, a töré​keny kifejezés sosem jut az eszembe, mert ez a szó annyira nem illik hozzá... de most, hogy beteg, észreveszem, mennyire sebezhető. A láztól kipirult az arca. Puha ajka egészen kicsi, hatalmas, lehunyt szemét hosszú, fekete szempillák keretezik. Nem örülök neki, ha ilyen törékenynek látszik. A vita heve még mindig nem csillapodott le bennem, de egyelőre jobb lesz, ha inkább elfelejtem a dolgot. A marakodás csak lelassítana minket. A köz​tünk lévő prob​lé​mák​kal ráé​rünk később is fog​lal​kozni. Las​san mind​ket​ten elszunnya​dunk. *** Hirtelen felriadok valamire. Sípoló hangot hallok. Hallgatom egy darabig, álomittasan találgatom, merről jöhet, aztán lecsusszanok az ágyról, anélkül, hogy June-t felébreszteném. Mielőtt elhagyom a szobát, fölé hajolok, hogy megérintsem a homlokát. Nem javult azóta sem. Verejték gyöngyözik a hom​lo​kán, a láza köz​ben csil​la​pod​ha​tott, aztán ismét fel​ment. Ahogy követem a sípoló hangot a konyhába, egy jelzőlámpát látok pislogni az ajtó felett, melyen át bejöt​tünk az óvó​helyre. Fenye​gető, vörös​sel írt sza​vak vil​lan​nak fel alatta: BEHA​TOLÓ: 120 m

Elönt a jeges rémület. Valaki az alagútban közeledik az óvóhelyhez! Patrióták talán, vagy köztársasági katonák. Nem tudom, melyik lenne rosszabb. Sarkon fordulok, és a vászonzsákokhoz rohanok, melyekbe élelmet és vizet csomagoltam, és az egyikből kihajigálok pár konzervet. Amikor úgy érzem, hogy már elég könnyű a csomag, egy-egy karomat átdugom a két összekötött zsák váll​pánt​jain, mintha háti​zsák lenne, és roha​nok June ágyá​hoz. Hal​kan fel​nyög, és moco​rogni kezd. – Hé – súgom. Igyekszem higgadt, megnyugtató hangon beszélni. Lehajolok, megsimogatom a haját. – Ideje indulnunk. Gyere! – Lehúzom róla a takarókat, egyet kivéve, amit szorosan köré csavarok, feladom a lábára a bakancsot, és a karomba veszem. Kapálózik egy darabig, mintha attól tartana, hogy leesik, de erő​sen magam​hoz szo​rí​tom. – Nyugi! – sut​to​gom a hajába. – Fog​lak. Félig öntu​dat​la​nul befész​keli magát a kar​jaim közé. Elhagyjuk az óvóhelyet, és megindulunk az alagút sötétjében. Pocsolyákba gázolok, talpam alatt tocsog a sáros talaj. June felszínesen, gyorsan veszi a levegőt, forró a láztól. Mögöttünk egyre halkul a riasztó hangja, néhány kanyar után pedig halk zümmögéssé halványul. Félig-meddig arra számítok, hogy felhangzik mögöttünk az üldözők lépéseinek a zaja, de hamarosan a riasztó távoli zümmögése is teljesen elhal, és néma csendben haladunk tovább. Nekem úgy tűnik, mintha órák teltek volna el, de June azt motyogja: – Huszon​két perc, har​minc​há​rom másod​perc... Ván​szor​gunk tovább. Az alagútnak ez az ága sokkal hosszabb, mint az előző, és csak homályosan világítják meg az egymástól véletlenszerű távolságra felszerelt villódzó lámpatestek. Egy idő után megállok, keresek egy szárazabb részt, és lerogyok. Kortyolok a vízből, és elfogyasztok egy konzervlevest. (Legalábbis azt gondolom, hogy leves. Nem sokat látok a sötétben, kinyitom az első konzervet, ami a kezembe akad.) June ismét elkezd vacogni, de nincs mit csodálkozni rajta. Hideg van idelenn, olyan hideg, hogy a leheletem meglátszik a levegőben. Megigazítom a takaróját, szorosan köré tekerem, amennyire csak tudom, ismét megfogom a homlokát, aztán megpróbálok belediktálni egy kis levest. De vissza​uta​sítja. – Nem vagyok éhes – morogja. Ahogy a mellemnek dönti a fejét, az ingen keresztül is érzem, milyen forró a hom​loka. Megszorítom a kezét. A karom úgy elzsibbadt, hogy még ez az apró mozdulat is erőfeszítésembe kerül. – Rend​ben van. De iszol egy kis vizet, rend​ben? – Rendben. – June közelebb fészkeli magát hozzám, fejét az ölembe hajtja. Bárcsak ki tudnék találni vala​mit, ami​vel mele​gen tart​hat​nám! – Még min​dig követ​nek? Hát​ra​pil​lan​tok a sötétbe, ahon​nét jöt​tünk. – Nem – hazudom. – Régen leráztuk már őket. Pihenj nyugodtan, ne aggódj! De próbálj meg ébren maradni! June rábólint. Babrál valamit a kezén, és ahogy közelebb hajolok, felismerem, hogy a gyűrű az, amit gem​ka​pocs​ból csi​nál​tam. Úgy dör​zsöl​geti, mintha abból merí​tené az ere​jét. – Segíts ébren maradni! Mesélj valamit! – Félig lecsukódik a szeme, bár látom, erősen küzd, hogy nyitva tartsa. Olyan hal​kan motyog, hogy egé​szen közel kell hajol​jak, hogy ért​sem, mit mond. – Mit mesél​jek? – kér​dem, hogy ne hagy​jam öntu​dat​lan​ságba süllyedni. – Nem tudom. – Eny​hén meg​emeli a fejét, hogy rám néz​zen. Kis szü​net után álmos han​gon azt feleli:

– Mesélj nekem az első csó​kod​ról! Hogyan tör​tént? A kérdése először megzavar. Egy lányt sem ismertem, aki örült volna neki, ha más lányokról beszélek előttük. De aztán rájövök, hogy ez itt June, aki képes, és a saját féltékenységét is felhasználja, hogy ébren tartsa magát. Nem bírom ki vigyorgás nélkül. Ez a csaj mindig olyan rohad​tul eszes. – Tizen​kettő vol​tam – mon​dom. – A lány meg tizen​hat. June szeme kinyí​lik. – Már akko​ri​ban is elég jól mehe​tett neked a szö​ve​ge​lés. Meg​vo​nom a vál​lam. – Lehet. Akkoriban még elég ügyetlen voltam, néhányszor majdnem kinyírattam magam. Szóval, a csaj az egyik mólón dolgozott a Lake-ben az apjával, és rajtakapott, amint megpróbáltam elemelni valami kaját az egyik ládájukból. Rábeszéltem, hogy ne áruljon el, és az alku részeként hátravitt az egyik siká​torba, le a víz mellé. June nevetni pró​bál, de inkább köhö​gés lesz belőle. – És ott meg​csó​kolt? Rávi​gyor​gok. – Mond​hat​juk így is. A kurta válasz hallatán kíváncsian felhúzza a szemöldökét, ami jó jelnek tűnik. Legalább már felébredt. Közelebb hajolok hozzá, számat a füléhez érintem. A lélegzetemtől lágyan lebegnek a haj​szá​lai. – Akkor pillantottalak meg legelőször, mikor ringbe szálltál abban az utcai bunyóban Kaede ellen, és azt gondoltam, te vagy a legszebb lány, akit életemben láttam. Nem bírtam rólad levenni a szemem. És amikor legelőször megcsókoltalak... – Hirtelen megrohan az emlék. Eszembe jut minden egyes apró részlet, hatására majdnem elfeledem a kínzó látványt, ahogy az Első magához húzza June-t – Hát, az olyan volt, mintha az lett volna éle​tem első csókja. A sötét​ség elle​nére is látom, amint elönti arcát a mosoly. – Ahogy mond​tam, a szö​ve​ge​lés tény​leg nagyon megy neked. Sér​tő​dött arcot vágok. – No de ked​ve​sem, hát hazud​nék én neked? – Ne is pró​bál​kozz vele! Rög​tön átlát​nék rajta. Fel​ne​ve​tek. – Az már igaz. Könnyedén, szinte gondtalanul viccelődünk, de mindketten érzékeljük a kimondatlan feszültséget. Az igyekezetet, ahogy próbáljuk elfelejteni, félretenni, ami volt. De a dolgokat nem tudjuk meg nem tör​téntté tenni. Pár percet még elidőzünk itt. Aztán összeszedem a holminkat, óvatosan az ölembe veszem, és továbbindulok vele, előre az alagútban. Egy idő után remegni kezd a karom, és zihálva szakad fel belőlem minden egyes lélegzetvétel. Nyoma sincs előttünk újabb óvóhelynek. Dacára, hogy az alagút nedves és hideg, úgy izzadok, mintha a Los Angeles-i nyár kellős közepén járnánk. Egyre gyakrabban kell megállnom, míg végül nem bírom tovább, és egy újabb száraz alagútszakaszban a falnak dőlök, és lecsú​szom a tövébe. – Csak tartunk egy lélegzetvételnyi pihenőt – nyugtatom June-t, és adok neki egy kis vizet. – Sze​rin​tem hama​ro​san oda​érünk.

Ahogy azt koráb​ban meg​mondta, rög​tön átlát a hazug​sá​go​mon. – Nem tudunk továbbmenni – mondja gyenge hangon. – Pihenjünk egyet! Még egy órát már nem bírsz ki. Legyin​tek a sza​va​ira. – Csak véget ér valahol az alagút. Már át kellett haladjunk a frontvonal alatt, ami azt jelenti, hogy a Kolóniák területén járunk. – Elhallgatok. Csak amikor kimondom, akkor hasít belém a felismerés: a Koló​niák terü​lete. Mintegy végszóra, valahol fölöttünk zaj hallatszik. Az alagúton kívülről jön, valahonnan a magasból. Elnémulok. Csendben hallgatózunk egy darabig, és hamarosan újra meghalljuk a hangot. Zúgó, ber​regő zaj szű​rő​dik be tom​pán a föld alá, valami masszív, nagy gép hangja. – Egy lég​hajó lehet oda​kint? – kérdi June. A hang elhalkul, de előtte még jéghideg szélroham keletkezik az alagútban. Felpillantok. A kimerültségtől idáig fel sem tűnt, de már ki tudok venni egy parányi, négyszögletű fényfoltot. Egy kijárat a felszínre. Valójában több is van belőlük, szabálytalan közönként a mennyezeten. Valószínűleg jó párat elhagytunk már útközben. Talpra küzdöm magamat, és kinyújtom a kezem, hogy kör​be​ta​po​gas​sam a fény​folt pere​mét. Sima, fagyos fém. Pró​ba​képp fel​nyo​mom. Megmozdul. Erősebben tolom, és kezd elcsúszni az egyik oldalra. Habár látszik, hogy odakint is éjszaka van, az alagútba több fény jut be kintről, mint amennyiben az utóbbi néhány órában részünk volt, és azon veszem észre magam, hogy hunyorgok a szokatlan világosságtól. Pár másodpercig fel sem tűnik, hogy valami hideg és könnyű hullik lágyan az arcomra. Odakapok, egy pillanatig értetlenül bámulom, aztán rájövök, hogy odakint havazik. A szívem hevesebben ver. Félretolom a fémlemezt, amennyire csak tudom, és kibújok a köztársasági katonai zubbonyból. Rossz vicc volna, ha pont akkor lőné​nek le a kato​nák, ami​kor végre elér​tük az ígé​ret föld​jét. Ingre és mellényre vetkőzve felugrok, elkapom a nyílás szélét, és remegő karral felhúzom magam, hogy lássam, hol vagyunk. Valami sötét átjáróban. Nincs senki a közelben. Visszaereszkedek, meg​ra​ga​dom June kezét, de kezd ismét álomba merülni. – Maradj velem! – mon​dom, és a karomba veszem. – Hadd lás​sam, fel tudod-e húzni magad! June kibújik a takaróból. Letérdelek, segítek neki, hogy felálljon a vállamra. Imbolyog, levegő után kapkod, de végül felhúzza magát a felszínre. Utánadobom a takarót és a két vászonzsákot, aztán kimá​szom én is. Ahol a felszínre bukkanunk, a keskeny, sötét kis utca ugyanúgy néz ki, mint ahol lemásztunk az alagútba, és egy pillanatra megfordul bennem, hogy valahogy visszakeveredtünk a Köztársaság területére. Na, az lenne a szép baleset! De kis idő múlva rájövök, hogy ez nem lehet a Köztársaság. A talaj sima, és szépen ki van kövezve a hófoltok alatt, a falat pedig teljes egészében élénk színű plakátokról nevető katonák és mosolygó gyermekek borítják. Mindegyik plakát sarkában feltűnik egy jelkép, amit pár pillanat múltán felismerek. Egy aranyszínű, sólyomszerű madár. Izgatottan meg​re​me​gek, ami​kor ráéb​re​dek, mennyire hason​lít a med​álomba rej​tett érmén lévő madárra. June is észreveszi a plakátokat. Tágra nyílt szeme láztól csillog, lélegzetének párája apró felhőkben száll felfelé. Katonai barakkoknak tűnő épületek vannak körülöttünk, a tetőtől a földig beborítva ugyanazokkal a színes plakátokkal. Az utcai lámpák rendezett, szabályos közönként követik egymást az út mindkét oldalán. Innen kaphatja az alagút és a föld alatti óvóhely az elektromosságot. Egy hűvös szél​ro​ham havat hord az arcunkba. June hir​te​len meg​ra​gadja a kezem. Levegő után kap, akár​csak én.

– Day... oda​nézz! Nekem dőlve megállíthatatlanul reszket, de nem tudom megmondani, hogy a hidegtől vagy pedig az elénk táruló lát​vány​tól. A katonai épületek közti résen átpillantva egy város terül el előttünk: magas, ragyogó felhőkarcolók nyújtóznak az alacsony felhők fölé a szállongó hóesésben, és mindegyik épület gyönyörűséges kék fényben fürdik, szinte az összes ablak világít minden egyes emeleten. A felhőkarcolók tetején vadászrepülők állnak. Az egész láthatár fényben tündököl. Megszorítom June kezét. Csak állunk ott, kép​te​le​nek vagyunk meg​moz​dulni. Pont olyan, mint ami​lyen​nek Apa leírta. Ez a tün​döklő város itt előt​tünk már az Ame​ri​kai Koló​niák.

JUNE Metias mindig azt mondta, hogy én ha megbetegszem, sem hagyom el magamat, hanem megteszek min​den tőlem tel​he​tőt. Érzem, hogy hideg van, de nem tudnám megmondani, hány fok. Éjszaka van, de fogalmam sincs, hány óra lehet. Tudom, hogy Day-jel valahogy átjöttünk a határon, és itt vagyunk a Kolóniákban, de túl fáradt vagyok, hogy végiggondoljam, vajon melyik államában lehetünk. Day karja szorosan öleli a derekamat, támogat, noha érzem, remeg a kimerültségtől, kifárasztotta, hogy idáig kellett cipelnie. Suttogva biztat, sürget, hogy induljunk tovább. Csak még egy kicsit, mondja. Ilyen közel a fronthoz kell lennie egy kórháznak. Remeg a lábam az erőlködéstől, hogy állva maradjak, de akkor sem fogok össze​esni. A szűz hó ropog a tal​punk alatt, pil​lan​tá​sunk az előt​tünk szik​rázó váro​son függ. A négyemeletestől a több száz szintesig terjed az épületek magassága, némelyiknek a teteje elvész az alacsony felhők közt. A látvány valamennyire ismerős, más szempontból viszont teljesen szokatlan: a falakról idegen, fecskefarkat formázó, tengerészkék és arany zászlók lógnak, az épületek oldalát boltíves alakzatok díszítik, és vadászgépek állnak mindegyiknek a tetején. Jól láthatóan egész másféle típusok, mint a Köztársaságban, a szárnyszerkezetük furcsán előre nyilazott, amitől az alakjuk háromágú szigonyra emlékeztet. Az összes gép szárnyára vérszomjas kinézetű, aranyszínű madarat festettek, valamint egy szimbólumot, amit nem ismerek fel. Nem csoda, ha folyton azt hallottam, a Kolóniák légiereje jobb, mint a Köztársaságé. Ezek a gépek újabbak, mint amiket eddig láttam, és az alapján, hogy a háztetőkön parkolnak, mindegyiknek gond nélkül képesnek kell lennie füg​gő​le​ge​sen fel- és leszállni. Ez a front​vá​ros több mint fel​ké​szült​nek lát​szik, hogy meg​védje magát. És az emberek. Ott vannak mindenütt, katonák és civilek tolonganak az utcákon, kapucnis kabátokkal óvják magukat a szállingózó hótól. Ahogy elhaladnak a neoncsövek alatt, arcuk a zöld, a narancs és a lila árnyalataiban fürdik. Túlságosan fáradt vagyok, hogy alaposabban megfigyeljem őket, de egy dolog azonnal feltűnik. Az összes ruhájuk – cipők, nadrágok, ingek, kabátok – tele van különféle emblémákkal és szavakkal. Pusztán a falakon lógó hirdetések száma is megdöbbent, mindenütt ott vannak, ameddig a szem ellát, néha olyan sűrűn, hogy teljesen eltakarják az alattuk lévő falat. Rengetegféle dolgot reklámoznak, szinte mindent, ami csak létezik a világon, sőt olyan dolgokat is, melyeket még soha nem láttam, de még csak nem is hallottam róluk. Társaságok által üzemeltetett isko​lák? Kará​csony? Elhaladunk egy hatalmas üvegablak előtt, ahol sok apró monitor világít, mindegyiken hírek és videók futnak. KIÁRU​SÍ​TÁS;, olvasható az ablakban. HÉTFŐIG 30% ÁREN​GED​MÉNY! Néhány csatornán ismerős szalagcímek futnak, híradások a frontról, politikusok tanácskozásairól. A DESCON TÁRSASÁG ÚJABB GYŐZELMET SZERZETT A KOLÓNIÁK SZÁMÁRA A DAKOTA/MINNESOTA HATÁRON . KÖZTÁRSASÁGI ROMOK TÖRMELÉKÉBŐL KÉSZÍTETT AJÁNDÉKTÁRGYAK KAPHATÓK ! Némelyiken filmek mennek, olyasmik, amik a Köztársaságban csak a gazdag szektorok filmszínházaiban láthatóak. A legtöbb képernyőn reklámokat látni. A Köztársaság propagandahirdetéseitől eltérően, ezek mintha arra akarnák rávenni a lakosságot, hogy vásároljanak meg dolgokat. Kíváncsi lennék, miféle kormányzat működtet egy ilyen helyet. Még az is lehet, hogy kor​má​nyuk sin​csen. – Az apám egyszer azt mesélte, hogy a Kolóniák városai messziről tündökölnek – mondja Day. Pillantása az egyik színes reklámról a másikra ugrik, miközben segít átjutnom a tolongó tömegen. – Pont olyan, mint ami​lyen​nek leírta, de eze​ket a rek​lá​mo​kat egy​ál​ta​lán nem értem. Nem külö​nö​sek?

Válaszképp bólintok. A Köztársaságban a reklámok meghatározott módon néznek ki, állandó, jól megkülönböztethető, hivatalos stílusuk van, egyformák, nem számít, az országnak melyik részében járunk. Itt a reklámok nem követnek semmilyen színsémát. Teljes az összevisszaság, élénk, villogó színek kavalkádja bombázza az agyamat. Mintha nem valamiféle központi kormányzat készítette volna őket, hanem több kisebb, füg​get​len cso​port. Az egyik reklámfilmen mosolygó, egyenruhás tisztviselő látszik. Egy hang azt mondja: Tri​bune-i Rend​őr​ség. Bűncselekményt szeretne bejelenteni? Csupán 500 Kredit letét szükséges! A figura alatt apró betűkkel az alábbi szöveg áll: A TRIBUN-I RENDŐRSÉG A DE S C O N TÁRSA​SÁG LEÁNY​VÁL​LA​LATA. Egy másik reklámban ez áll: A KÖVETKEZŐ ORSZÁGOS AEM* ELLENŐRZÉST A CLOUD TÁMO​GATJA. IDŐPONTJA: JAN. 27. SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉGE , HOGY ÁTMENJEN? AZ ÚJ MEDITECH JOYENCE TABLETTÁK MÁR KAPHATÓK AZ ÖSSZES ÜZLETBEN ! Alul pedig egy újabb kis csillag után az alábbi szö​veg áll: AEM: ALKAL​MA​ZOTTI ELÉ​GE​DETT​SÉG MÉR​TÉKE. A következő hirdetést kétszer is elolvasom. Tömött sorokban álló fiatal gyerekeket mutatnak, mindannyian egyforma ruhát viselnek, és olyan szélesen mosolyognak, amilyet még nem láttam. A felbukkanó szöveg a következőket mondja: TALÁLJA A MEG A TÖKÉLETES GYERMEKET V A G Y ALKAL​MA​ZOT​TAT. A SWAPSHOP ÜZLETLÁNC AZ EVER​GREEN LEÁNY​VÁL​LA​LATA. Értetlenül bámulok. Talán a Kolóniákban így működnek az árvaházak, vagy valami ahhoz hasonló. Nem jól gon​do​lom? Továbbhaladva feltűnik, hogy mindegyik reklám jobb alsó sarkában ugyanaz látszik. Egy jókora kör, amit két vonal négy egyforma részre oszt, mindegyik negyedben egy-egy kisebb jel. Alatta pedig nagy​be​tűk​kel a követ​kező áll: AMERI​KAI KOLÓ​NIÁK CLOUD.MEDI​TECH.DESCON.EVER​GREEN FÜGGET​LEN TÁRSA​SÁ​GOK FÜGGET​LEN ÁLLAMA Hir​te​len Day lehe​le​té​nek mele​gét érzem a füle​men. – June – sut​togja. – Mi tör​tént? – Valaki követ min​ket. Még egy apróság, aminek hamarabb fel kellett volna tűnnie. Már nem is számolom, mennyi mindent nem veszek észre. – Meg​néz​ted a fickó arcát? – Nem, de az alakjából ítélve inkább lány lehet – feleli Day. Kivárok pár másodpercet, aztán megkockáztatok egy pillantást a hátam mögé. Semmi, csak tengernyi kolóniai. Akárki is volt, már eltűnt a tömeg​ben. – Valószínűleg téves riasztás – súgom. – Csak egy kolóniai lány. Day zavartan nézelődik az utcán, de aztán annyiban hagyja. Az sem lepne meg, ha elkezdenénk hallucinálni, különösen ezeknek a fur​csa vakító lám​pák​nak és neon​rek​lá​mok​nak a fényé​ben. Valaki merőn bámul minket, vesszük észre, amint figyelmünk ismét az utca felé fordul. Egy-hetven

magas, petyhüdt arc, kreol bőr, fekete hajfürtök kandikálnak ki a havas kapucni alól, a kezében táblagép. Egy sál van szorosan a nyakára tekerve (az egyenletes szövésből ítélve szintetikus gyapjú), apró jégcsapok lógnak a szövetről az álla alatt, ahol a lélegzete ráfagyott. Kabátjának ujjára a Meg​bí​zott fel​ira​tot varr​ták, köz​vet​le​nül egy másik, fur​csa jel mellé. – Nem látom önöket. Társaság? – kérdi bosszúsan. A pillantását továbbra is a táblagépre szegezi, amin valami térképszerűség látszik, azon pedig mozgó buborékok. Úgy tűnik, mindegyik buborék egy járókelőhöz tartozik az utcán. Biztos arra gondol, hogy minket nem lát ott. Aztán észreveszem, hogy töb​ben is ácso​rog​nak az utcán, az övé​hez hasonló sötét​kék kabát​ban. – Tár​sa​ság? – kérdi újra türel​met​le​nül. Day épp vála​szolni készül, ami​kor meg​ál​lí​tom. – Medi​tech – bukik ki belő​lem, eszembe jutva a rek​lá​mo​kon látott négy név egyike. A nő megáll, hogy a ruházatunkra (koszos ing, fekete nadrág és bakancs) még egy rosszalló pil​lan​tást ves​sen. – Újak lehetnek – mondja, inkább csak magának, miközben kopogtat valamit a tábláján. – Jó messzire keveredtek onnét, ahol lenniük kéne. Nem tudom, megkapták-e már az eligazítást, de a Meditech nem fog örülni, ha elkésnek. – Aztán műmosolyt villant ránk, és elhadar egy különös, betanultnak tűnő szöveget. – A Cloud Társaságot képviselem. Kérem, álljanak meg a Tribune Köztéren, és kóstolják meg a legújabb kenyér termékeinket! – Ajkáról máris eltűnik a mosoly, a szája ismét csak egy mogorva vonal, mint azelőtt, és már siet is tovább. Figyelem, amint megállít valakit kicsit lej​jebb az utcán, bele​kezdve ugyan​abba az elő​adásba. – Van valami fur​csa ebben a város​ban – súgom Day​nek, ahogy tovább botor​ká​lunk. Day karja erő​sen, biz​to​san tart. – Pontosan ez az, amiért inkább nem kérdeztem meg a nőtől, hogy merre van a legközelebbi kórház – feleli. Ismét rám tör a szé​dü​lés. – Tarts még ki egy kicsit! Ki fogunk találni vala​mit. Próbálnék válaszolni, de már azt sem látom, hová lépek. Day mond valamit, de nem értek belőle egy szót sem, mintha víz alól hal​la​nám. – Mit mond​tál? – Meg​pör​dül körü​löt​tem a világ, össze​csuk​la​nak a lábaim. – Azt mond​tam, talán... meg​áll​nunk... kór​ház... Úgy érzem, zuhanok, a testemhez húzom a karom és a lábam, próbálok labdává gömbölyödni, hogy óvjam magam, és valahol felettem Day gyönyörű szeme az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok. A vállamra teszi a kezét, de úgy érzem, mintha fényévekre lenne tőlem. Próbálok megszólalni, de mintha homok​kal lenne teli a szám. Elnyel a sötét​ség. *** Arany és szürke villanás. Egy hűvös kéz a homlokomon. Odanyúlok, hogy megérintsem, de amint az ujjaim meg​érin​te​nék, a kéz szer​te​fosz​lik. Meg​ál​lít​ha​tat​la​nul ráz a hideg. Ret​ten​tően hideg van. Mikor végre ki tudom nyitni a szemem, egyszerű, fehér kórházi ágyon találom magam fekve, a fejem Day ölében, Day egyik keze pedig a derekamon. Egy pillanat múlva észreveszem, hogy valaki másra néz, másik három emberre, akik itt vannak velünk a szobában. (A kolóniai katonák jellegzetes egyenruháját viselik: sötétkék tengerészkabátot, aranyszínű gombokkal és váll-lapokkal, arany és fehér szegéllyel az alján, és a kabát mindkét ujjára az az arany sólyom van hímezve.) Megrázom a fejem. Tel​je​sen lerob​ban​tam. Ret​ten​tően las​sú​nak érzem magam. – Az alagúton át – hallom Day hangját. A mennyezeti lámpák elvakítják a szemem. Eddig észre sem

vet​tem. – Mióta tartózkodnak a Kolóniák területén? – kérdi az egyik férfi. Furcsa a kiejtése. Fakó bajusza van, zsíros haja fésületlen, és a neonfényben beteges árnyalatot ölt az arca. – Jobb, ha őszinte vagy, fiam. A DesCon nem ked​veli a hazu​go​kat. – Csak ma éjjel értünk ide – feleli Day. – És hon​nan jöt​te​tek? A Pat​ri​ó​ták​nak dol​goz​tok? Még így félájultan is tudom, ez egy veszélyes kérdés. Nem fognak örülni, ha rájönnek, hogy mi vagyunk azok, akik tönkretették az Elsővel kapcsolatos terveiket. Talán még nem is tudják, hogy mi tör​tént. Razor azt mondta, hogy rend​szer​te​len idő​kö​zön​ként szok​ták csak tájé​koz​tatni a Koló​ni​á​kat. Day is fel​is​meri a kér​dés​ben rejlő veszélyt, mert kitér előle. – Egyedül jöttünk, csak mi ketten. – Elhallgat, majd meghallom a hangjában a visszafojtott türelmetlenséget. – Kérem, csupa láz a barátnőm! Vigyenek el egy kórházba, és elmondok mindent, amit csak akar​nak. Nem azért jöt​tünk el idáig, hogy egy rend​őr​őr​sön hal​jon meg. – A kór​ház pénzbe fog kerülni, fiam – feleli a férfi. Day a zsebeimet tapogatja, majd előhúzza a kis köteg tikettünket. Észreveszem, hogy eltűnt a pisz​to​lya, való​szí​nű​leg elko​boz​ták. – Van négy​ezer köz​tár​sa​sági... A kato​nák röhö​gése belé​fojtja a szót. – Te fiú, négyezer köztársasági tikettért nem kapsz egy tányér levest sem – mondja az egyik. – Különben is, itt kell várnotok mindkettőtöknek, amíg a parancsnokunk előkerül. Aztán átküldenék ben​ne​te​ket a hadi​fo​goly​tá​borba a szo​ká​sos kihall​ga​tásra. Hadi​fo​goly​tá​bor. Ez valahogy eszembe juttatja, amikor Metias, több mint egy évvel ezelőtt, magával vitt egy küldetésre, amikor egy kolóniai hadifoglyot üldöztünk több államon keresztül, míg végül Yellowstone Cityben sikerült megölni. Emlékszem a vérre a földön, átáztatta a katona kék egyenruháját. Egy pillanatra elfog a rémület, és Day után nyúlok, hogy a nyakába kapaszkodjak. A fér​fiak a szo​bá​ban meg​le​pett han​got hal​lat​nak. Fémes csö​röm​pö​lést hal​lok. Day óvó moz​du​lat​tal magá​hoz ölel. – Csak nyu​ga​lom – sut​togja. – Hogy hív​ják a lányt? Day hátat for​dít a fér​fi​nak. – Sarah – hazudja. – Nem jelent sem​mi​féle veszélyt, de tény​leg nagyon beteg. A férfi mond valamit, amitől Day dühös lesz, de körülöttem ismét összefolyik minden, visszasüllyedek a félig öntudatlan lázálomba. Kiabálást hallok, majd egy súlyos ajtó csikorgását, aztán sokáig egy hangot sem. Néha azt hiszem, hogy Metias áll a szoba sarkában, és engem figyel. Máskor átváltozik Thomasszá, és nem tudom eldönteni, hogy dühös legyek vagy szomorú, amikor meglátom. Néha érzem, hogy Day megfogja a kezem. Azt mondja, hogy nyugodjak meg, minden rend​ben lesz. Aztán eltű​nik a láto​más. Aztán, úgy tűnik, órák tel​het​tek el, ismét halk beszéd​fosz​lá​nyo​kat hal​lok. – ...a Köz​tár​sa​ság​ból? – Igen. – Te vagy Day? – Igen, én vagyok. Cso​szogó han​gok, hitet​len​kedő kiál​to​zás.

– Nem, én fel​is​me​rem – mon​do​gatja valaki. – Fel​is​me​rem, fel​is​me​rem. Tény​leg ő az. Újabb csoszogásszerű zaj. Aztán érzem, hogy Day felemelkedik, és visszadőlök az alattam lévő hideg taka​róra az ágyon. Elvit​ték vala​hová! Elvit​ték! Próbálok belekapaszkodni a gondolatba, de a lázas önkívület erőt vesz rajtam, és lassan vissza​süllye​dek a sötét​ségbe. *** A Rubin szektorban vagyok, a lakásomban, a párnán nyugvó fejemen nyirkos a haj az izzadságtól. Csak egy vékony takaró van rajtam, az ablakon betűző délutáni nap aranyló fényében fürdők. Ollie mellettem alszik, roppant kölyökmancsát lustán lelógatja a hűvös márványpadlóra. Felismerem, hogy az egésznek nincs semmi értelme, mert én már majdnem tizenhat vagyok, és akkor Ollie már kilenc​éves kell legyen. Biz​to​san csak álmo​dom. Vizes törülköző érintését érzem a homlokomon. Felnézve Metiast látom az ágyam mellett ülni, óva​to​san teszi a fejemre a törül​kö​zőt, hogy a víz ne csö​pög​jön a sze​membe. – Hé, Juny-nyu​szi – mondja moso​lyogva. – Nem fogsz elkésni valahonnan? – suttogom. Gyötör az érzés, hogy Metiasnak nem szabadna itt len​nie. Mintha lekésne vala​mit. De a bátyám csak a fejét rázza, amitől néhány fekete tincse az arcába hullik. A nap aranyfénye meg​csil​lan a sze​mé​ben. – Mégsem hagyhatlak itt egyedül, nem igaz? – Nevet, és ez a hang olyan boldogsággal tölt el, hogy úgy érzem, mind​járt szét​dur​ra​nok tőle. – Törődj bele, nem sza​ba​dulsz meg tőlem. Most pedig edd meg a leve​sed! Nem érde​kel, hogy sze​rin​ted milyen ízte​len. Kor​tyo​lok egyet. Szinte az ízét is érzem. – Tény​leg itt maradsz velem? Metias leha​jol, és meg​csó​kolja a hom​lo​ko​mat. – Örök​kön-örökké, kicsim, amíg már ele​ged lesz belő​lem, és unni fogod a képe​met. Mosoly​gok. – Foly​ton rám vigyá​zol. Mikor lesz időd Tho​masra? Metias elbi​zony​ta​la​no​dik a sza​va​im​tól, aztán fel​ne​vet. – Nem tudok eltit​kolni elő​led sem​mit, igaz? – Tudod, mesélhettél volna kettőtökről. – Fáj kimondanom ezeket a szavakat, de nem igazán értem, hogy miért. Még mindig úgy érzem, mintha elfelejtettem volna valami fontosat. – Nem mondtam volna el senkinek. Azért aggódtatok, hogy Jameson ezredes megtudja, és szétválaszt benneteket, áthelyezteti Tho​mast egy másik egy​ség​hez? Metias lehajtja a fejét, meg​gör​nyed a válla. – Iga​zá​ból sosem volt rá okom, hogy fel​hoz​zam. – Sze​re​ted őt? Tisztában vagyok vele, hogy csupán álmodok, és bármit is fog válaszolni Metias, az csupán az én saját gondolatom, kivetítve az ő alakjába. Mégis, belém sajdul, amikor lesüti a szemét, és egy egé​szen aprót bic​cent. – Azt hit​tem, sze​re​tem – feleli. Alig hal​lom. – Nagyon saj​ná​lom – sut​to​gom. Rám pil​lant, a sze​mé​ben könnyek csil​log​nak. Próbálom felemelni a karom, átölelni a nyakát. De aztán a jelenet átalakul, a fény elhalványul, és

hirtelen egy homályos, fehérre meszelt szobában találom magam, egy idegen ágyban. Metias köddé válik. Helyette Day ül az ágyam szélén, az arca körül meglebben a haja, megcsillan rajta a fény, meg​iga​zítja a törül​kö​zőt a hom​lo​ko​mon, tekin​tete feszült pil​lan​tás​sal az enyé​met keresi. – Szia, Sarah – mondja. Az álnevemet használja, amit ő talált ki nekem. – Ne aggódj, biztonságban vagy. A hir​te​len vál​tás​tól még pis​lo​gok egy dara​big. – Biz​ton​ság​ban? – A kolóniai rendőrség talált ránk. Behoztak minket egy kis kórházba, miután rájöttek, hogy ki vagyok. Azt hiszem, mindannyian hallottak rólam ideát, és úgy tűnik, ez az előnyünkre vált. – Szé​gyen​lő​sen rám vigyo​rog. De olyan csalódott vagyok, hogy Dayt látom, olyan keserűség tör rám, amikor Metias ismét álmaim ködébe vész, hogy az ajkamba kell harap​nom, nehogy elsír​jam magam. Olyan erőtlennek érzem a karom. Egyébként sem lennék képes felemelni, hogy átkaroljam a bátyám nya​kát, így aztán úgy​sem tud​nám vissza​tar​tani, és meg​aka​dá​lyozni, hogy tova​tűn​jön. Day mosolya elhalványodik. Észreveszi, mennyire szomorú vagyok. Kinyújtja a kezét, megérinti az arcom. Az arca nagyon közel van hozzám, sugárzik a lágy, esti ragyogásban. Maradék erőmet össze​szedve felü​lök, és hagyom, hogy magá​hoz szo​rít​son. – Jaj, Day – suttogom a hajába, a hangom elcsuklik a visszafojtott zokogástól. – Annyira hiányzik! Olyan nagyon hiányzik! És úgy sajnálom. Úgy sajnálom az egészet. – Elismétlem újra és újra a szavakat, melyeket Metiasnak mondtam álmomban, és amelyeket Daynek fogok mondogatni hátralévő éle​tem​ben. Day még jobban magához ölel. A hajamat simogatja, gyengéden ringat, mintha kisgyerek lennék. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta, alig kapok levegőt, fojtogatón tör rám a láz, a bánat és a remény​te​len​ség érzése. Metias megint elment. Elment örökre.

DAY Fél órába telik, mire June ismét álomba merül, telitömve mindenféle gyógyszerrel, amit egy kolóniai nővér fecskendezett a karjába. Megint a bátyja halálát siratta, leterítette a bánat, bénultan hevert, képtelen volt rá, hogy fájdalmának mezítelenségét mások elől takargassa. Sötét szeme milyen határozottan, magabiztosan pillantott eddig a világra. A tekintete most... megtört. Belém mar a fájdalom. Hiszen pontosan tudom én is, milyen érzés egy testvér elvesztése. Figyelem, ahogy lehunyt szeme táncot jár a szemhéja mögött, valószínűleg egy újabb rémálomba ragadva, melyből nem tudom kimenteni. Így hát azt teszem, amit ő szokott: a haját simogatom, és csókolgatom verejtékező hom​lo​kát, az arcát és az ajkát. Lát​ha​tóan nem segít rajta, de azért csak csi​ná​lom. A kórház viszonylag csendes, bár néhány hang tompa zsongássá áll össze a fejemben: a mennyezeti lámpák halkan zümmögnek, és az utcáról is felhallatszik valami zajongás. Akárcsak a Köztársaságban, a falon lógó monitoron háborús hírek futnak. Azonban a Köztársaságtól eltérően a híradót folyton megszakítják a hirdetések, melyek – akárcsak kint az utcán – számomra érthetetlen dolgokat reklámoznak. Egy idő után inkább nem nézem tovább. Egyfolytában arra gondolok, amikor Eden kapta el a fertőzést, Anya hogyan ápolta őt, hogyan csillapította a nyugtalanságát fülébe suttogott kedves szavakkal, hogyan simogatta az arcát, szegény, bekötözött kezével, és John hogyan hozott az ágyá​hoz egy csé​sze levest. Úgy saj​ná​lom az egé​szet, ezt mondta June. Pár perccel később egy katona nyit be a kórterembe, és az ágyhoz lép. Ugyanaz a katona, aki felismert, és átszállított minket ebbe a húszemeletes kórházépületbe. A lány megáll, és tiszteleg előttem. Mintha az elöljárója lennék, vagy mi. Legalább ennyire meglep az is, hogy ő az egyetlen katona velünk a szobában. Ezek itt tényleg nem tartanak minket veszélyesnek. Levették a bilincseinket, és még csak őrséget sem állítottak az ajtónk elé. Vajon tudják, hogy mi hiúsítottuk meg az Első elleni merényletet? Ha ők pénzelik a Patriótákat, előbb vagy utóbb mindenképpen meg fogják tudni. Bár talán azt sem tudják, hogy a Patriótáknak dolgoztunk. Razor viszonylag későn vont be min​ket a játsz​mába. – A barátod jobban van, jól látom? – A lány June-t nézi. Bólintok. Az lesz a legjobb, ha nem tudja meg senki, hogy June a Köztársaság üdvöskéje. – Mármint az állapotához képest – teszi hozzá. – Még itt kell maradnia, amíg annyira felépül, hogy magától is tudjon járni. Itt is maradhatsz vele, de a DesCon Tár​sa​ság öröm​mel állja egy másik szoba költ​sé​gét is. DesCon Társaság. Újabb kolóniai zsargon, amit nem értek. De távol álljon tőlem, hogy kérdezősködni kezdjek a nagylelkűségük oka felől. Ha elég híres vagyok ideát, hogy hírességnek kijáró ellá​tás​ban legyen részem egy kór​ház​ban, elvi​se​lem, kerül​jön bár​mibe is. – Köszö​nöm – vála​szo​lom –, nekem itt is töké​le​te​sen meg​fe​lel. – Behozunk mindjárt neked is egy ágyat – mondja a lány, a szoba üresen maradt része felé intve. – Reg​gel ismét bené​zünk hoz​zá​tok. Mivel az őr nem távo​zik, ráné​zek és fel​vo​nom a szem​öl​dö​köm, mire a lány elpi​rul. – Tehe​tek még vala​mit érted? – kér​dem. Össze​szedi magát, igyek​szik közöm​bös​nek tűnni. – Nem. Én csak... szóval tényleg te vagy Daniel Altan Wing? – Úgy ejti ki a nevem, mintha a hangzását próbálgatná. – Az Evergreen tabletjei tele vannak a rólad szóló történetekkel. A Köztársaság Lázadója, a Fantom, a Joker. Szinte mindennap előjönnek egy új névvel és képpel rólad.

Azt mondják, megszöktél egy Los Angeles-i börtönből, teljesen egyedül. És mondd, tényleg randiztál azzal az éne​kes​sel, Lin​coln​nal? Az ötlet annyira mulatságos, hogy nevetnem kell. Fogalmam sem volt, hogy a kolóniaiak ismerik a kor​mány által nép​sze​rűvé tett pro​pa​gan​da​éne​kest. – Lin​coln kissé idős hoz​zám, nem gon​do​lod? A neve​té​sem fel​oldja a feszült​sé​get, a katona velem együtt nevet. – Hát ez a hét rólad szól. A múlt héten az Evergreen azt közölte, hogy kicselezted a kivégzőosztag összes golyó​ját, és meg​szök​tél az íté​let vég​re​haj​tása elől. – Ismét neve​tés​ben tör ki, de én elné​mu​lok. Nem, nem cseleztem ki egyetlen golyót sem. Csupán hagytam, hogy a bátyám álljon eléjük helyet​tem. A katona nevetése elhal, amikor megpillantja az arckifejezésem, kínos csend marad utána. Meg​kö​szö​rüli a tor​kát. – Az alagutat, amin átjöttetek, lezártuk. Egy hónapon belül ez már a harmadik. Tudod, néhanapján menekültek érkeznek a Köztársaságból, akárcsak ti, és a Tribune-ban élők már nagyon megunták a dolgot. Senki nem örül neki, ha hirtelen ellenséges területről érkező civilek ütik fel a sátorfájukat a szomszédjában. Általában vissza szoktuk toloncolni őket a front túloldalára. De ti szerencsések vagytok. – Felsóhajt. – Valamikor régen ez az egész az Amerikai Egyesült Államok volt. Ezt tudtad, ugye? Hir​te​len nehéz​nek érzem a negyed​dol​lá​rost a nya​kam​ban. – Igen, tudok róla. – Nos, akkor hallottál az áradásról is? Gyorsan jött, nem kellett két év se, és az alacsonyan fekvő déli területeknek több mint a felét elmosta. Olyan helyeket, melyekről a hozzátok hasonló köztársaságiak talán nem is hallottak. Louisiana eltűnt. Florida, Georgia, Alabama, Mississippi, a két Karolina, mind eltűntek. Olyan gyorsan, hogy azt hinnéd, soha nem is léteztek. Legalábbis amíg a víz​ből még min​dig kiálló épü​le​tek tete​jét meg nem pil​lan​tod messze kint a nyílt óce​á​non. – Ezért aztán átköl​töz​te​tek ide? – Nyugaton több a föld. Van róla fogalmad, mennyien voltak a menekültek? Aztán a nyugatiak fent a Dakoták tetejétől lefelé, keresztül Texason, építettek egy falat, mert féltek, hogy a keletiek elözönlik az államaikat. – Öklével a tenyerébe csap. – Ezért alagutakat kellett építsünk, hogy átjussunk. Több ezernyi volt belőlük annak idején, amikor rengeteg volt a bevándorló. Aztán elkezdődött a háború. Akkor a Köztársaság arra kezdte használni az alagutakat, hogy azokon keresztül indítson meglepetésszerű rajtaütéseket, fogtuk, és lezártuk őket. A háború már olyan régóta tart, hogy a legtöbben már azt is elfelejtették, hogy a földért harcolunk. De miután az áradás nem folytatódott tovább, a dolgok itt stabilizálódtak. És mi lettünk az Amerikai Kolóniák. – Ezt büszkeségtől dagadó mel​lel mondja. – Ez a háború már nem tart soká. Hama​ro​san győzni fogunk. Emlékszem, Kaede mondta nekem, amikor először összefutottunk Lamarban, hogy a Kolóniák fogja megnyerni a háborút. Akkor nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Végül is, mit számít egyet​len ember véle​mé​nye? Szó​be​széd. De most ez a katona is azt mondja, hogy ez az igaz​ság. Mindketten elhallgatunk, amikor a kívülről behallatszó lárma felerősödik. Félrehajtom a fejem. Emberek tömege jön és megy a kórház környékén, azóta, hogy ideértünk, de nem is törődtem vele. De most úgy tűnik, mintha a neve​met hal​la​nám. – Nem tudod, mi folyik odakint? – kérdezem. – Nem tudnánk a barátomat átvinni egy csen​de​sebb szo​bába?

A katona karba teszi a kezét. – Nem aka​rod inkább meg​nézni te magad? – Int, hogy áll​jak fel, és köves​sem. Odakint a kiáltozás viharossá fokozódik. Amikor a katona kitárja az erkélyajtót, és kilépünk az éjszakai levegőre, jeges szélroham fogad, és az éljenzők hatalmas kórusa. Villogó fények vakítanak el. Egy pillanatig meg sem bírok moccanni, csak kapaszkodom az acélkorlátba, és próbálom befogadni a látványt. Eszméletlenül későre jár, de több száz ember áll az ablak alatt, nem törődve a hóval sem. Minden tekintet rám mered. Sokan közülük házilag készített feliratokat tartanak a kezük​ben. Köszön​tünk a mi olda​lun​kon!, áll az egyi​ken. A Fan​tom él – olva​som egy mási​kon. A harmadikon: Le a Köztársasággal! Tucatnyi van belőlük: Day tiszteletbeli kolóniai! Isten hozott Tri​bune-ban, Day! A mi ott​ho​nunk a tiéd is! Ezek itt mind tud​ják, hogy ki vagyok. A katona most rám mutat, és a tömegre moso​lyog. – Ő itt Day! – kiáltja. Újra felharsan az éljenzés. Dermedten állok. Vajon mi a teendő, ha egy rakás ember a nevedet ordibálja, mintha tisztára meg lennének zakkanva? Hát nekem lövésem sincs róla. Ezért aztán fel​eme​lem a kezem, és inte​ge​tek nekik, ami​től csak még han​go​sab​ban üvöl​te​nek. – Igazi hírességnek számítasz nálunk – próbálja a katona túlkiabálni a zajt. Úgy tűnik, ez az egész őt sokkal jobban izgatja, mint engem. – Az a lázadó, akit a Köztársaság képtelen elkapni. Hidd el, holnap reggelre tele lesznek veled a lapok. Az Evergreen meg fog őrülni, hogy interjút készíthessen veled. Csak mondja tovább a magáét, de már nem figyelek rá. Valaki a magasba emel egy feliratot, ami meg​ra​gadja a figyel​me​met. Egy lány az, sálat tekert a szája elé, és a kapucni félig elta​karja az arcát. De le mer​ném fogadni, hogy Kaede az. Szédülni kezdek. Rögtön eszembe jut a villogó vörös riasztó lent az óvóhelyen, ami figyelmeztetett minket, hogy valaki közeledik a rejtekhelyhez. Felidézem az alakot, akiről az utcán azt gondoltam, hogy minket követ. Kaede volt? Akkor talán más Patrióták is lehetnek a közelben? Magasra emeli a táb​lát, ami szinte elve​szik a többi közt. Az áll rajta: Vissza. Most!

JUNE Megint álmodok. Biztos vagyok benne, mert itt van Metias, és tudom, hogy halottnak kéne lennie. Ezút​tal már fel​ké​szül​tem rá, és nem enge​dem sza​bad​jára az érzel​me​i​met. Metiasszal Pierra utcáin sétálunk. Körülöttünk köztársasági katonák kerülgetik futva a törmelékhalmokat és a robbanásokat, de kettőnk számára minden csendesnek és lassúnak tűnik, mintha csak filmet néznénk extrém módon lelassítva. A felcsapódó törmelék és a gránátrepeszek ártalmatlanul pattannak le rólunk. Sérthetetlennek vagy láthatatlannak érzem magam. Az egyik vagy a másik, de lehet, hogy mind​kettő. – Valami itt nincs rendben – mondom a bátyámnak. Felnézek a tetőkre, aztán vissza az utcán tom​boló fel​for​du​lásra. – Hol van Anden? Metias elgondolkodva méreget. Hátratett kézzel sétál, méltóságteljes eleganciával, ahogy az egy szá​za​dos​hoz illik, egyen​ru​há​ján lágyan hin​táz​nak az arany zsi​nó​rok és roj​tok, ahogy lép​del. – Úgy látom, zavar téged valami ebben a jelenetben – mondja, az állán serkenő borostát vakargatva. Thomastól eltérően ő mindig is kissé lazán vette a hadsereg testápolásra vonatkozó elő​írá​sait. – Fejtsd ki! – Ez a jele​net – mon​dom, magunk köré mutatva. – Az egész terv. Valami nem stim​mel. Metias átlép egy halom kőtör​me​lé​ket. – Mi nem stim​mel? – Ő. – Felfelé mutatok, fel a tetőre. Valamiért Razor jól láthatóan kiállt oda, onnan figyeli, mi tör​té​nik. A keze össze​fonva a melle előtt. – Vele nem stim​mel valami. – Rend​ben, Juny-nyu​szi, indo​kold meg! – mondja Metias. Elkez​dem az ujja​mon szá​molni. – Ami​kor beszáll​tam az Első mögötti dzsipbe, a gép​ko​csi​ve​ze​tők uta​sí​tá​sai egy​ér​tel​műek vol​tak. Az Első azt mondta nekik, hogy vigye​nek engem a kór​házba. – És aztán? – És aztán Razor utasította a sofőröket, hogy kövessék továbbra is a csapda színhelyére vezető útvonalat. Teljességgel figyelmen kívül hagyta az Első parancsát. Azt mondhatta Andennek, hogy én ragasz​ko​dom ehhez az útvo​nal​hoz. Ez lehet az egyet​len magya​rá​zat rá, hogy Anden bele​egye​zett. Metias vál​lat von. – És ez mit jelent? Hogy Razor min​den​áron eről​tette a merény​let vég​re​haj​tá​sát? – Nem. Miután a merénylet megtörténik, mindenki számára világos lett volna, ki hagyta figyelmen kívül az Első utasítását. Mindenki megtudta volna, hogy Razor volt az, aki odaküldte a dzsipeket. – Meg​ra​ga​dom Metias kar​ját. – A Köz​tár​sa​ság meg​tudta volna, hogy Razor pró​bálta meg​ölni Andent. Metias össze​szo​rítja a szá​ját. – Miért sodorná magát Razor ilyen nyil​ván​való veszélybe? Még mit talál​tál külö​nös​nek? Hátat for​dí​tok az utcán las​sítva mozgó káosz​nak. – Nos, kezdettől fogva feltűnt, milyen könnyedén képes bejuttatni a Patriótákat a vegasi tiszti szállására. Úgy járkáltak ki és be a léghajón a Patriótái, mintha az semmiség volna. Mintha ember​fe​letti képes​sége lenne a rej​tőz​kö​désre. – Talán van is neki – mondja Metias. – Elvégre a Koló​niák pén​zeli őt, nem? – Az igaz. – Csalódottan a hajamba túrok. Az álomban érzéketlenek az ujjaim, nem érzem a hajszálaimat. – De ennek nincs semmi értelme! Elhalaszthatták volna a merényletet. Razornek

egyáltalán nem kellett volna erőltetnie, miután én kisiklattam a tervet. Vissza kellett volna térniük a főhadiszállásra, újra átgondolni a dolgokat, és megkísérelni egy újabb támadást. Talán egy vagy két hónap múlva. Miért kockáztatta Razor a saját helyzetét, amikor veszélybe került a merénylet vég​re​haj​tása? Metias figyeli, ahogy egy köztársasági katona felénk szalad. A katona felnéz a tetőn ácsorgó Razorre, és tisz​te​leg neki. – Ha a Kolóniák áll a Patrióták mögött – mondja a bátyám –, és ők tudják, hogy Day kicsoda, nem kel​lett volna mind​ket​tő​tö​ket egye​ne​sen a parancs​no​kuk​hoz vezet​niük? Vállat vonok. Visszagondolok az Andennel töltött időre. A gyökeresen új törvényeire, az újfajta gon​dol​ko​dás​mód​jára. Aztán eszembe jut a feszült​ség közte és a Kong​resszus meg a sze​ná​to​rok között. Abban a pillanatban az álomnak vége szakad. A szemem felpattan. Rájöttem, mi zavar annyira Razor​ben. A Kolóniák nem támogatja Razort. Valójában a Kolóniáknak fogalma sincs róla, a Patrióták mire készül​nek. Razort a Köz​tár​sa​ság bérelte fel, hogy ölje meg Andent.

DAY Miután otthagytuk az ablakunk alatt tolongó tömeget, és bejöttünk az erkélyről a katonával, ellenőriztem az ajtónk elé állított őröket, (arra az esetre, ha egy rajongó zaklatni próbálna, mondta a lány, mielőtt távozott), majd kértem plusz pokrócokat és orvosságot June-nak. Nem akartam kimenni az erkélyre, hogy megnézzem, vajon Kaede még mindig odalent van-e. A kinti kiáltozás kezdett fokozatosan elhalni. Végül aztán csend lett. Most már teljesen magunk vagyunk, eltekintve az ajtónk előtt őrködő kato​nák​tól. Minden indulásra kész, de én mozdulatlanul állok June ágya mellett. Idebenn nincs semmi, amit fegyverként használhatnék, így ha tényleg le kell lépnünk ma éjjel, egyedül abban reménykedhetünk, hogy nem kell sen​ki​vel sem meg​küz​de​nünk. Reg​ge​lig senki nem fogja ész​re​venni, hogy eltűn​tünk. Felkelek, és az erkélyhez lépek. Alattunk teljesen le van taposva, lábnyomoktól feketéllik a hó. Persze már Kaede sincs itt. Egy időre elmerülök a kolóniai tájban, és közben Kaede üzenetén töröm a fejem. Miért mondaná Kaede, hogy térjek vissza a Köztársaságba? Figyelmeztetni akar, vagy csapdába csalni? Ha viszont ártani akarna nekünk, miért ütötte le Baxtert, és hagyott minket elmenekülni Pierrában? Még sürgetett is, hogy siessünk, mielőtt a többiek elkapnak. June-ra nézek, még mindig alszik. Sokkal egyenletesebben lélegzik, és az arca sincs már annyira kipirulva, mint még néhány órája. De még nem merem zavarni. Újabb percek telnek el. Arra várok, vajon Kaede újra próbálkozik-e. Minden szédítő sebességgel tör​tént, én pedig elszok​tam tőle, hogy így lera​gad​junk vala​hol, mint most. Hir​te​len túl sok időm van. Valami az erkélyajtónak koppan. Felriadok. Talán letört egy ág a fáról, vagy egy cserép esett le a tetőről. Éberen figyelek és várok. Egy darabig semmi sem történik. Aztán ismét koppan valami az üve​gen. Óvatosan kilesek az erkélyajtó üvegén át. Nincs kint senki. Az erkély padlójára esik a pillantásom. Tisz​tán kive​hető két kavics, az egyik papírba csa​varva. Kinyitom az erkélyajtót, résnyire elhúzom, és kicsomagolom a kavicsot a papírból. Ismét bezárom az ajtót, és kisi​mí​tom a papír​la​pot. Sie​tős macs​ka​ka​pa​rás​sal ez áll rajta: Gyere Le! Egye​dül vagyok. vész​hely​zet van. segí​teni jöt​tem. Beszél​nünk kell! K Vészhelyzet. Összegyűröm a markomban az üzenetet. Mi lehet a vészhelyzet? Nem elég vészes még a hely​ze​tünk? Segí​tett a mene​kü​lés​ben... de ez még nem jelenti azt, hogy bízom is benne. Nem telik el egy perc sem, és újabb kavics koppan az erkélyen. Ezúttal a következő áll az üze​net​ben: Ha nem beszé​lünk most rög​tön, meg fogod bánni! A fenyegetés felbosszant. Kaede-nek nem áll módjában elárulni, hogy tönkretettük a Patrióták tervét. Maradok, ahol vagyok, újra elolvasom a kezemben lévő üzenetet. Nem tart tovább pár perc​nél, mon​dom magam​nak. Aztán annyi. Épp csak meg​né​zem, hogy mit akar Kaede. Aztán vissza​jö​vök.

Fogom a kabátomat, veszek egy nagy levegőt, és halkan elfordítom az erkélyajtó kilincsét. Hideg szél vág az arcomba, ahogy kisurranok az erkélyre. Leguggolok, a kilincset ráfordítom, majd visszatolom a helyére az ajtót, amíg halkan kattan egyet. Ha bárki be akarna hatolni, hogy bántsa Junet, annyi zajt kell csapjon, ami minden bizonnyal riasztja az ajtónál lévő őröket. Átlépem az erkély korlátját, megfordulok, és megragadom a szélét. Leengedem magam, amíg félúton lógok a földszint és az első eme​let között. Aztán elen​ge​dem a kor​lá​tot. A porhó halkan megcsikordul a talpam alatt, amikor földet érek. Vetek még egy utolsó pillantást az első emeleti párkányra, jól az emlékezetembe vésem, hol helyezkedik el a kórházépület az utcában, a haja​mat a kabá​tom gal​lérja alá rej​tem, és az épü​let falá​hoz lapu​lok. Késő van, az utca üres és csendes. Meglapulok az épület oldalánál, várok egy percet, mielőtt elindulnék. Gyerünk már, Kaede! A leheletem apró párafelhőként gomolyog. A pillantásom a közeli sarkokat és a beugrókat pásztázza, veszély után kutatva. De rajtam kívül nincs itt senki. Nem te akar​tál ide​kint talál​kozni velem? Nos, én itt vagyok. – Szólalj már meg! – suttogom magam elé, ahogy elindulok az épület mentén. Az utcai járőröket lesem, de nem látok egy terem​tett lel​ket sem. Hirtelen megtorpanok. Halovány árnyék kuporog az egyik közeli utcácskában. Megfeszülnek az izmaim. – Gyerünk már – súgom elég hangosan, hogy a rejtőzködő alak is meghallja. – Tudom, hogy itt vagy. Kaede alakja kivá​lik az árnyék​ból, és magá​hoz int. – Gyere utá​nam! – súgja vála​szul. – Siess! Besurran egy havas bokrok mögött megbúvó keskeny közbe. Addig megyünk, amíg egy szélesebb utcát keresztezünk, ahol Kaede befordul a sarkon. Utána sietek. Alaposan megnézek minden sarkot. Felmérem az összes pontot, ahol felkapaszkodhatok a felsőbb szintekre, arra az esetre, ha valaki megpróbálna meglepni. Égnek áll az összes szőrszál a nyakamon, a feszültségtől elmerevedtek az izmaim. Kaede fokozatosan lelassítja a lépteit, míg végül egymás mellett haladunk. Ugyanaz a nadrág és cipő van rajta, amit korábban, a merényletkísérlet közben is viselt, csak a katonai zubbonyát cserélte posz​tó​kö​penyre és sálra. És az arcá​ról is lemosta a fekete csí​kot. – Rendben, essünk túl rajta gyorsan! – mondom neki. – Nem akarom túl sokáig magára hagyni Junet. Mit csi​nálsz itt? Ügyelek, hogy kellő távolságot tartsak tőle, ha netalán úgy döntene, meglep egy késszúrással, vagy ilyesmi. Úgy tűnik, egyedül vagyunk, ezt a javára írom, de azért megbizonyosodom róla, hogy egy nagyobb utcán vagyunk, ahol szükség esetén könnyen megléphetek. Néhány kolóniai munkás siet el mellettünk, az épületek reklámtábláinak fénye megvilágítja őket. A Kaede szemében megcsillanó, szinte már tébo​lyult aggo​da​lom tel​je​sen ide​ge​nül hat az arcán. – Nem tudtam felmászni az erkélyedre – mondja. A szája elé kötött sál elnyeli a szavait, türelmetlen mozdulattal lejjebb rángatja. – Az átkozott őrök meghallották volna. De ezért vagy te a szabotőr, és nem én. Esküszöm, hogy nem azért jöttem, hogy ártsak a te drága June-odnak. Ha egye​dül van oda​fent, akkor sem lesz semmi baja. Külön​ben is gyors leszek. – Te követ​tél min​ket az alag​út​ban? Kaede bólint. – Sike​rült elta​ka​rí​ta​nom annyi tör​me​lé​ket, hogy átpré​sel​jem magam.

– Hol van​nak a töb​biek? Meg​iga​zítja a kesz​tyű​jét, rále​hel a kezére, és utál​kozva motyog vala​mit az idő​já​rás​ról. – Ők nin​cse​nek itt. Csak én. Hogy figyel​mez​tes​se​lek. Össze​szo​rul a gyom​rom. – Mire? Tess-szel van valami? Kaede abba​hagyja, amit csi​nál, hogy ujjá​val a bor​dáim közé bök​jön. – Arra, hogy a merénylet félresikerült. – Felemeli mindkét kezét, mielőtt félbeszakíthatnám. – Igen, igen, tudom, hogy te már tisztában vagy vele. Csomó Patriótát letartóztattak. De néhányan meglógtak. Szerencsére Tess is. Együtt menekültek, ő meg néhány pilóta és szabotőr. Pascao és Baxter is. – Átkozodni kezdek. Tess. Hirtelen úgy érzem, muszáj lenne utánamennem, hogy megbizonyosodjam róla, biztonságban van, de aztán eszembe jut a legutolsó dolog, amit nekem mondott. Továbbsétálunk, Kaede pedig folytatja: – Fogalmam sincs, most hol lehetnek. De van valami, amiről nem tudsz. Én magam sem tudtam, amíg te és June meg nem akadályoztátok a merényletet. Emlékszel Jordanre, a szabotőr csajra? Na, ő fedezte fel az egészet egy merevlemezen, és adta át az egyik hekkerünknek. – Nagy levegőt vesz, megáll, és a földet kezdi bámulni. Hangjából elszáll a szokásos határozottság. – Day, Razor mind​annyi​un​kat kiját​szott. Becsapta a Pat​ri​ó​tá​kat, aztán átadta őket a Köz​tár​sa​ság​nak. Földbe gyö​ke​re​zik a lábam. – Micsoda? – Razor azt mondta, a Kolóniák bérelt fel minket, hogy öljük meg az Elsőt, és robbantsunk ki forradalmat – mondja Kaede. – De ez nem igaz. A merénylet napján derült ki, hogy a Sze​ná​tus pénzeli a Patriótákat. – A fejét csóválja. – Hihetetlen. A Köztársaság bérelte fel a Patriótákat, hogy öljék meg Andent. Nem szólok egy szót sem. Meg vagyok döbbenve. June szavai visszhangzanak a fejemben, ahogy azt mondja, a Kongresszus nem kedveli az új Elsőt, és hogy úgy gondolja, Razor hazudik. Nem állnak össze a dol​gok, ezt mondta June is. – Jól átvertek minket. Persze Razort kivéve – mondja Kaede, miután nem válaszolok. Ismét elindulunk, sétálunk tovább. – A szenátorok akarják Anden halálát. Jól kitalálták: velünk végeztetik el a pisz​kos mun​kát, aztán pedig ránk tol​ják a fele​lős​sé​get min​de​nért. Dobol a vér a fülem​ben, szinte a saját han​go​mat sem hal​lom. – Miért tenne ilyet Razor a Patriótákkal? Nem állt mellettük egy évtizedig? És én azt hittem, hogy a Kong​resszus azon van, hogy ne legyen for​ra​da​lom. Kaede lehor​gasztja a fejét, nagyot sóhajt. – Pár éve lebukott, hogy a Patriótáknak dolgozik. Ezért aztán alkut kötött a Kongresszussal: a Patriótákkal megöleti a pukkancs forradalmár Andent, a Kongresszus pedig szemet huny az árulása felett. És ha vége lesz az egésznek, Razor kerül az Első helyére. Ha te és June neki dolgoztok, úgy fog feltűnni, mint a nép hőse, vagy ilyesmi. Az emberek azt gondolják majd, hogy a Patrióták átvették a hatalmat, miközben minden marad a régiben. Razor nem akarja visszaállítani az Egyesült Államokat. Csu​pán saját magára gon​dol. Arra az oldalra fog állni, ahol a leg​na​gyobb hasz​not reméli. Lehunyom a szemem. Forog velem a világ. Nem megmondta June, hogy vigyázzak Razorrel? Egész idő alatt a szenátoroknak dolgoztam. Ők akarták Anden halálát. Nem csoda, hogy a Kolóniákban fogal​muk sem volt róla, hogy a Pat​ri​ó​ták mire készül​tek. Kinyi​tom a sze​me​met. – De nem sike​rült nekik – mon​dom. – Anden még él. – Anden még él – ismétli Kaede. – Hála az égnek.

Mindvégig hinnem kellett volna June-nak. Az ifjú Első iránt táplált haragom kezd enyhülni, egyre halványodik. Vajon ez azt jelenti, hogy... tényleg elengedte Edent? A testvérem szabad és biz​ton​ság​ban van? Kaede-et mére​ge​tem. – Képes vol​tál idáig eljönni, hogy ezt elmondd? – sut​to​gom. – Aha. És tudod miért? – Közelebb hajol, az orra szinte az enyémhez ér. – Anden markából lassan kicsúszik a gyeplő. A nép ennyire van tőle, hogy fellázadjon ellene. – Hüvelykjével és a mutatóujjával mutatja, hogy mennyire. – Ha ő elbukik, nehéz lesz megakadályoznunk, hogy Razor hatalomra kerüljön. Pillanatnyilag Anden küzd a hadsereg feletti irányítás megtartásáért, mivel Razor és Jameson ezre​des pró​bálja kira​gadni a kezé​ből. – Várj csak! – vágok közbe. – Jameson ezre​des? – Megtaláltuk egy közte és Razor közt lezajlott üzenetváltás szövegét azon a merevlemezen. Emlékszel, amikor belefutottunk a Dynasty fedélzetén? – mondja Kaede. – Razor úgy tett, mintha fogalma se lett volna róla, hogy ő is ott lesz. De én biztos vagyok benne, hogy a nő felismert téged. Szerintem a saját szemével akart látni. Hogy megbizonyosodjon róla, tényleg benne vagy Razor tervében. – Kaede elfintorodik. – Éreznem kellett volna, hogy valami nem stimmel Razorrel. És Anden​nel kap​cso​lat​ban is téved​tem. – Mit izgat téged, hogy mi történik a Köztársasággal? – kérdem. Egy hirtelen szélroham felkapja a havat az utcáról, hópelyhek kavarognak körülöttünk, mintegy visszhangjaként fagyos szavaimnak. – És miért csak most? – Csak a pénz miatt csináltam az egészet, bevallom. – Kaede a fejét csóválja, és összeszorítja a száját. – De először is: nem fizette ki, mert nem sikerült végrehajtani a tervet. Másodszor: nem arra szerződtem, hogy tönkretegyem az országot, és a Köztársaság összes polgárát egy újabb rohadék Első karmai közé lökjem. – Mintha elvesztette volna a fonalat, a tekintete elfelhősödik. – Nem is tudom... talán azt reméltem, hogy a Patriótáknál találok majd valami nemesebb célt is a pénzszerzésnél. Egye​sí​teni ezt a szét​sza​kadt nem​ze​tet. Az szép lett volna. Fúj a szél, csípi az arcom a hideg. Kaede-nek nem kell mondania, miért jött el idáig, hogy megtaláljon. Amit hallottam, abból már kitalálom magam is. Emlékszem, Tess mit mondott még Lamarban. Mindenki rád figyel, Day. Várják a következő lépésedet. Pillanatnyilag én lehetek az egyetlen, aki még képes megmenteni Andent. Én vagyok az egyetlen ember, akire a Köztársaság népe még hall​gat. Elhallgatunk, és mélyebbre húzódunk az árnyékba, amikor feltűnik egy kolóniai rendőrjárőr. Kavarog a hó a csizmájuk körül. Figyelem őket, ahogy eltűnnek az átjáróban, amelyiken keresztül mi is jöt​tünk. Hová mehet​nek? Mikor Kaede tovább​in​dul, ismét a szája elé húzva a sálat, azt kér​dem: – És mi van a Koló​ni​ák​kal? – Hogy​hogy mi van vele? – dünnyögi a sálon keresz​tül. – Mi van azzal, hogy hadd omoljon össze a Köztársaság, foglalja el a Kolóniák? Mi lett ezzel az elkép​ze​lés​sel? – Az nem arról szólt, hogy a Kolóniákat hagyjuk győzni. A Patrióták az Egyesült Államokat akarták újjáteremteni. Persze ettől még ez megtörténhet. – Kaede elhallgat, aztán int, hogy forduljunk be egy másik utcába. Megyünk két sar​kot, majd meg​ál​lunk. Előt​tünk düle​dező épü​le​tek vége​lát​ha​tat​lan sora. – Mi ez? – kérdem Kaede-től, de nem válaszol. Alaposan megnézem az előttünk álló házat. Nagyjából harminc emelet magas lehet, de hosszan elnyúlik, egy szokásos tömb hosszának

többszörösére. Néhány tíz méterenként apró, sötét bejáratokat vágtak az épületegyüttes földszintjébe. Víz csöpög a homlokzaton az ablakokról, omladozó erkélyekről, csúf penészfoltokat rajzolva a falakra. Az épület hosszan elnyúlik onnan, ahol állunk, egészen az utca végéig. Fentről, az égből úgy néz​het ki, mint egy óri​ási salak​tömb. Tátva marad a szám. A fényárban úszó kolóniai felhőkarcolók látványa után megdöbbent a tudat, hogy ilyen épületek is léteznek ideát. A Köztársaságban láttam ennél jobb állapotú lakatlan tömböket is. Az ablakok és az átjárók olyan közel vannak egymáshoz, hogy a fény valószínűleg nem is jut le az alsóbb részekre. Bele​sek az egyik sötét bejá​ra​ton. Csak feketeséget látok, mást semmit. Előbb csak a víz csepegése, majd halk léptek visszhangja hallatszik bentről. Időnként pislákoló fényt látok mozogni, mintha egy lámpással járkálna bent valaki. Felpillantok a felsőbb emeletekre. A legtöbb ablak megrepedt, betört, vagy teljesen hiányzik. Néhol fóliával fedték el a nyílást. Az erkélyeken ócska edényekben fogják fel a csepegő vizet, némelyik korláton rongyos ruhák lógnak. Semmi kétség, itt emberek élnek. A gondolattól végigfut a hátamon a hideg. Még egyszer hátrapillantok a mögöttünk szikrázó felhőkarcolók sorára, majd visszafordulok a rot​hadó beton​tömb​höz. Az utca végében valami mozgolódás vonja magára a figyelmünket. Elfordítom a tekintetem a háztömbről. Egy sarokkal lejjebb kitaposott férficipőt és elnyűtt kabátot viselő középkorú nő könyörög fennhangon két, nehéz műanyag védőfelszerelést viselő férfinak. Mindkettőn jókora sisak van, mely​nek szé​les pereme hátul a nya​kat védi, elöl pedig átlát​szó maszk óvja az arcu​kat. – Figyelj! – súgja Kaede. Aztán behúz az egyik sötét kapualjba. Félrehajtott fejjel fülelünk, hogy mi történik. Bár elég messze vannak tőlünk, a mozdulatlan, jeges levegőben tisztán elér hozzánk a nő hangja. – ...egész évben csak egyetlen befizetést mulasztottam el – mondja az asszony. – Reggel első dol​gom lesz elsza​ladni a bankba, és oda​adom min​den pén​zem... Az egyik férfi a sza​vába vág. – A DesConnál ez a szabály, hölgyem. Nem nyomozunk olyan sértettek ügyében, akiknek fizetési hát​ra​léka van a helyi rend​őr​ség​gel szem​ben. A nőnek csorognak a könnyei, és úgy tördeli a kezeit, hogy attól tartok, mindjárt lenyúzza a bőrt az ujja​i​ról. – De csak tehet​nek vala​mit – mondja. – Ha adnék vala​mit, vagy egy másik rend​őr​őrs​nek, én... A másik férfi a fejét rázza. – Mind​egyik rend​őr​őrs a DesCon sza​bá​lyai sze​rint dol​go​zik. Ki az ön mun​kál​ta​tója? – A Cloud Társaság – mondja a nő reménykedve. Mintha ez az információ meggyőzhetné őket, hogy segít​se​nek neki. – A Cloud Társaság helyteleníti, hogy az alkalmazottai este tizenegy után elmászkáljanak otthonról. – Fejével az épülettömb felé int. – Ha nem tér vissza a lakásába, a DesCon Társaság jelentést fog kül​deni önről a Cloud​nak, és elve​szít​heti az állá​sát. – De ellopták mindenemet! – Az asszony hangos zokogásban tör ki. – Az ajtóm teljesen... teljesen be van szakítva... az összes ennivalóm és ruhám eltűnt. A férfiak, akik ezt tették, az emeletemen laknak... ha szíveskednének visszajönni velem, elkaphatnák őket... azt is tudom, melyik lakásban lak​nak... A két férfi már el is indul, otthagyják a nőt. Az követi őket, tovább könyörög nekik, annak ellenére, hogy figye​lemre sem mél​tat​ják.

– De az otthonom... ha nem csinálnak valamit... hogyan fogok így... – kezdi mondani. Azok ketten pedig ismét figyel​mez​te​tik, hogy fel fog​ják jelen​teni. Miután eltűn​nek, vissza​for​du​lok Kaede-hez. – Mi volt ez? – Hát nem nyilvánvaló? – feleli gúnyosan, ahogy kilépünk az épület árnyékából, és elindulunk vissza​felé az utcán. Szót​la​nul hall​ga​tunk. Végül Kaede töri meg a csen​det. – A munkásosztály mindenütt a rövidebbet húzza, nem igaz? Az én véleményem a következő: a Kolóniák bizonyos szempontból jobb, mint a Köztársaság. De ha hiszed, ha nem, ez fordítva is igaz. Nincs olyan, mint az az idióta utópia, amiről te fantáziálsz, Day. Nem létezik. De idáig nem volt értelme, hogy ezt meg​pró​bál​jam elmon​dani neked. Ezt magad​nak kell belát​nod. Elindulunk, vissza a kórház irányába. Két újabb kolóniai katona siet el mellettünk, de egyik sem vet ránk egyetlen pillantást sem. Milliónyi dolog kavarog a fejemben. Az apám valószínűleg soha nem tette be a lábát a Kolóniák területére. Vagy ha mégis, akkor csupán a felszínével került kapcsolatba, ahogy mi June-nal, ami​kor meg​ér​kez​tünk. Elszo​rul a tor​kom. – Te megbízol Andenben? – kérdem egy perc múlva. – Megérdemli, hogy megmentsék? Érdemes meg​men​teni a Köz​tár​sa​sá​got? Kaede befordul néhány sarkon. Végül megáll egy üzlet mellett, melynek apró képernyők vannak a kirakatában, mindegyiken más kolóniái csatorna műsora megy. Kaede az üzlet melletti kis sikátorba vezet, ahol elrejt minket az éj sötétje. Mozdulatlanul az üzletben működő képernyőkre mered. Emlék​szem, hogy a városba jövet is elha​lad​tunk egy ilyen bolt mel​lett. – A Kolóniákban a Köztársaságban sugárzott adásokból kivágott híreket is adnak – mondja. – Van egy egész csatorna, amin ilyesmi megy. Ezt a részletet folyamatosan ismétlik a sikertelen merény​let​kí​sér​let óta. A pillantásom az egyik monitoron futó hírösszefoglalóra téved. Először csak zavartan pislogok, a gondolataim megállás nélkül a Patrióták körül forognak, de egy pillanat múltán ráeszmélek, hogy a képernyőn nem fronton zajló összecsapást látok, és nem is egy kolóniai híradót, hanem az Köztársaság Első Polgárát. Akaratlanul is elönt a gyűlölet a képernyőn feltűnő Anden iránt. Erősen fülelek, hogy értsem a bemondót, csodálkozva, hogy a Kolóniák mennyire másképp képes magyarázni ugyan​azt az ese​ményt. Anden beszéde alatt egy fel​irat fut át a kép​er​nyőn. Hitet​len​kedve olva​som. AZ ELSŐ POL​GÁR SZA​BA​DON ENGEDI A „DAY” NÉVEN ISMERT, HÍR​HEDT LÁZADÓ TEST​VÉ​RÉT; NYIL​VÁ​NOS BEJE​LEN​TÉS HOL​NAP A KONG​RESSZUSI TORONY​BAN – A mai naptól fogva – mondja az Első egy előre rögzített felvételen – Eden Bataar Winget hivatalosan is elbocsájtjuk a katonai szolgálatból, és köszönetképp a közreműködéséért, felmentjük a Próba alól. A front men​tén eddig beve​tett tár​sait is haza​küld​jük a csa​lád​ja​ik​hoz. Meg​dör​zsö​löm a sze​mem, és újra elol​va​som a fel​ira​tot. Még min​dig ugyanaz áll ott. Az Első sza​ba​don engedte Edent.

Hirtelen már nem érzem a fagyos levegő hidegét. Semmit nem érzek. Kapkodó lélegzetem megpróbál lépést tartani hevesen verő szívemmel. Ez nem lehet igaz. Az Első valószínűleg csak azért jelentette be nyilvánosan, hogy arra csábítson, térjek vissza a Köztársaságba, és álljak az ő szolgálatába. Megpróbál rászedni, és jobb színben feltüntetni magát. Kizárt, hogy a saját akaratából elen​gedte volna Edent meg a töb​bi​e​ket, a fiút, akit a vona​ton lát​tam. Lehetetlen volna? Azok után is, amit June mesélt, még azután is, amit Kaede az imént elmon​dott? Ezek után sem bízom Anden​ben? Mi van velem? Miközben tovább figyelem az adást, az Első beszédéről készített felvételt videóbejátszás szakítja meg. Eden tűnik fel, egy bírósági épület ajtaján kísérik ki, nincs rajta bilincs, és olyan ruhát visel, ami​lyet az elő​kelő csa​lá​dok gyer​me​kei szok​tak hor​dani. Szőke fürtjeit szépen megfésülték. Tekintete vakon pásztázza az utcát, de moso​lyog. Eden szemmel lát​ha​tóan egész​sé​ges, ren​de​sen gond​ját vise​lik. Mikor vehet​ték ezt filmre? Az Andenről készült híradás véget ér, most a sikertelen merényletkísérletről látunk bevágásokat, amit a fronton zajló összecsapások felvételei követnek. A feliratok nagyon másképp szólnak, mint amit a Köz​tár​sa​ság​ban szok​tam látni. AZ ELSŐ POL​GÁR ELLENI SIKER​TE​LEN GYIL​KOS​SÁGI KÍSÉR​LET CSU​PÁN EGY ÚJABB MEG​NYIL​VÁ​NU​LÁSA A KÖZ​TÁR​SA​SÁG​SZERTE TAPASZ​TAL​HATÓ LÁZON​GÁS​NAK A felirat után egy kisebb mezőben, a képernyő sarkában ez áll: AZ ADÁS SUGÁRZÁSÁT AZ EVER​GREEN TÁR​SA​SÁG TÁMO​GATTA. És mel​lette a már isme​rős kerek emb​léma áll. – Anden​ről alkoss véle​ményt saját magad – morogja Kaede. A hópely​he​ket töröl​geti a sze​mé​ből. Téved​tem. A bizonyosság megüli a gyomrom, hatalmas sziklaként kezd nyomasztani a bűntudat, amiért olyan hevesen támadtam June-ra, amikor a föld alatti óvóhelyen ezt az egészet megpróbálta elmagyarázni nekem. Milyen szörnyűségeket mondtam neki! Az itt látott különös, felkavaró reklámokra gondolok, a szegények düledező lakásaira, a csalódásra, mikor ráébredtem, hogy a Kolóniák nem az a ragyogó irányfény, aminek Apa elképzelte. A fényes felhőkarcolókról és egy jobb élet​ről szóló álma maradt, ami volt: álom. Emlékszem a saját álmomra is, hogy mit csinálok, ha majd vége lesz ennek az egésznek... átszököm a Kolóniákba June-nal, Tess-szel és Eden-nel... új életet kezdek, a Köztársaságot magam mögött hagyom. Talán rossz helyre próbálok szökni, és nem a megfelelő dolog elől menekülök. Eszembe jut, hányszor csaptam össze a katonákkal. A gyűlölet, amit Anden és a gazdagok iránt érzek. Aztán felidézem a nyomornegyedeket, ahol felnőttem. Én megvetem a Köztársaságot, nem? Szívesen végignézném, ahogy összedől az egész, igaz? De már képes vagyok különbséget tenni: megvetem a Köztársaság törvényeit, de szeretem magát a Köztársaságot. Szeretem az embe​re​ket. És ezt nem az Első​ért teszem, hanem értük. – A Kongresszusi Torony hangszóróinak vezetéke még mindig rá van kötve az óriásképernyőkre? – kér​dem Kaede-et. – Amennyire én tudom, igen – válaszolja. – Az utóbbi negyvennyolc órában lezajlott felfordulás köze​pette sen​ki​nek nem tűn​tek fel a meg​bab​rált veze​té​kek. Pil​lan​tá​som a ház​te​tőkre esik, a készen​lét​ben álló vadász​re​pü​lő​gé​pekre. – Tény​leg olyan jó pilóta vagy, mint ahogy állí​tod? – kér​dem.

Kaede vál​lat von, és elvi​gyo​ro​dik. – Még annál is jobb. Las​san egy terv for​má​ló​dik a fejem​ben. Újabb két kolóniai katona siet el mellettünk. Ezúttal nyugtalanító érzés kúszik végig a gerincemen. Ezek a katonák, akárcsak az előzők, szintén abba az utcába fordulnak be, amerről mi is jöttünk. Megbizonyosodom róla, hogy nem jönnek újabbak, aztán sietve megindulok a sötét utcán. Ne, ne! Csak ezt ne! Kaede szo​ro​san a nyo​mom​ban van. – Mi tör​tént? – kérdi súgva. – Olyan fehér let​tél, mint a rohadt hóesés. Egyedül és védtelenül magára hagytam azon a helyen, amiről azt gondoltam, hogy biztonságos mennyországként vár ránk. Otthagytam a farkasoknak. Ha most történik vele valami miattam... Rohanni kez​dek. – Azt hiszem, a kór​ház felé tar​ta​nak – mon​dom. – June-ért men​nek.

JUNE Felri​a​dok álmomból, fel​eme​lem a fejem, a pillantásom körülpásztáz a szobában. Metias látomása tovatűnik. Egy kórházi szobában vagyok, és nem látom sehol Dayt. Az éjszaka közepén járunk. Nem voltunk már itt korábban? Homályosan emlékszem rá, hogy Day az ágyam szélén ül, majd kilép az erkélyre, hogy üdvö​zölje az éljenző töme​get. De most nincs itt. Hová mehe​tett? Egy újabb másodpercbe is beletelik, amennyire szédülök, mire rájövök, mi is ébresztett fel. Nem vagyok egyedül a szobában. Fél tucat kolóniai katona van itt. Egy magas nő hosszú, vörös hajjal, kibiz​to​sítja a fegy​ve​rét, és rám fogja. – Ez az egyik? – kér​dezi, továbbra is rám sze​gezve a fegy​ver csö​vét. Egy másik katona, egy idő​sebb férfi, bólint. – Aha. Nem gondoltam, hogy Day egy köztársasági katonát rejteget. Ez a lány nem más, mint June Iparis. A Köztársaságszerte ismert, szépreményű tehetség. A DesCon boldog lesz. Ezek a foglyok jó sok pénzt fognak érni. – Arca barátságtalan mosolyra húzódik. – És most, aranyom, meséld el nekünk, hová ment Day! *** Tizenhat perc telt el. A katonák hátrabilincselték a kezem. A számat betömték. Hárman a szoba nyitott ajtajának közelében ácsorognak, míg a többiek az erkélynél őrködnek. Felnyögök. Habár a lázam már elmúlt, és az ízületeim sem fájnak, a fejem még mindig szédül. (Tényleg, hová mehetett Day?) Az egyik katona a head​set​jébe beszél. – Igen – mondja. Rövid szünet után újra megszólal. – Átszállítjuk egy cellába. A DesCon egy sor hasz​nos infor​má​ciót fog kiszedni belőle. Dayt is át fog​juk kül​deni kihall​ga​tásra, miután elkap​tuk. A másik katona kitámasztja a lábával az ajtót, hogy ne csukódjon be. Arra várnak, hogy valaki ideérjen egy hordággyal, jövök rá, hogy azon tudjanak elszállítani. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg már csak két-három per​cem maradt, hogy csi​nál​jak vala​mit. Jó erősen ráharapok a számba tömött rongyra, leküzdöm a hányingerem, nyelek egyet. A gondolataim és az emlékeim kezdenek összekeveredni. Pislogok, azon gondolkodom, nem csak képzelődöm-e. A Patriótákat a Köztársaság pénzeli. Hogy nem jöttem rá korábban? Olyan nyilvánvaló volt a kezdetektől fogva. Az elegánsan berendezett lakosztály, hogy Razor milyen könnye​dén köl​töz​te​tett min​ket egyik hely​ről a másikra anél​kül, hogy fel​fe​dez​tek volna. A katonát figyelem, aki továbbra is a mikrofonjába beszél. Hogyan figyelmeztethetném Dayt? Az erkélyen át távozhatott. Mire visszatér, engem már elvittek, és ezek fognak várni rá, hogy kihallgassák. Valószínűleg azt gondolják, hogy köztársasági kémek vagyunk. Ujjammal egyfolytában a gem​ka​pocs​gyű​rű​met biriz​gá​lom. A gem​ka​pocs​gyűrű! Mozdulatlanná dermednek az ujjaim. A hátam mögött óvatosan lehúzom a gyűrűsujjamról, és megpróbálom szétszedni az összecsavart fémszálakat. Az egyik katona rám pillant, de lehunyom a szemem, és halkan felnyögök. Visszafordul a többiekhez, és folytatják a beszélgetést. Végigfuttatom az ujjaim a karikává tekert drótokon, és addig húzom az egészet, amíg kiegyenesedik. A gémkapcsok hatszor vannak megcsavarva. Letekerem az első kettőt. Aztán kiegyengetem őket, és reményeim sze​rint elnyúj​tott Z betűt haj​lí​tok belő​lük. A moz​du​la​tok köz​ben haso​gató görcs áll mind​két kezembe.

Az erkélynél álló katonák egyike hirtelen elhallgat, és a lenti utcát kezdi figyelni. Egy darabig így marad, a sötétbe meredve. Ha őt hallotta is, Day közben ismét köddé vált. A katona most a tetőket fürkészi, aztán már nem érdekli tovább, és visszatér a beszélgetéshez. A kórházi folyosóról távoli zaj szűrődik be. Beszélgetést hallok, és az összetéveszthetetlen zörejt, amit a járólapokkal kirakott pad​lón guruló kere​kek kel​te​nek. Hoz​zák a hord​ágyat. Igyekeznem kell. Beillesztem előbb az egyik, majd a másik meghajlított gémkapcsot a bilincsen a zárba. Majd leszakad a karom, de nincs időm pihenni. Az egyik drótot óvatosan elfordítom, érzem, ahogy a zár belsejéhez súrlódik, míg végül nekifeszül a peceknek. Csavarok egyet a gemkapcson, elto​lom a pec​ket. – A DesContól már úton van az erősítés – mondja az egyik katona. Ahogy megszólal, megmozdítom a második gemkapcsot is, és hallom, amint a retesz apró, szinte észrevehetetlenül halk kattanással enged. Két katona és egy nővér betolja a hordágyat a szobába, egy pillanatra megakadnak vele az ajtóban, aztán felém gurítják. A bilincs kinyílik, érzem, ahogy lecsúszik a kezemről, és halkan megcsörren. Az egyik katona ábrándos kék szemei engem figyelnek, vastag ajka rosszallóan megfeszül. Észreveszi az arcomon a megkönnyebbülést, és meghallhatta a zár kattanását is. A karomra pil​lant. Ha szökni aka​rok, ez az utolsó esé​lyem. Hirtelen lefordulok az ágyról, és talpra ugrok. A bilincs az ágyra hullik, talpam a padlónak csapódik. Elfog a szédülés, mintha szélroham törne rám, de összeszedem magam. A katona, aki sakkban tart a fegyverével, figyelmeztetően felkiált, de túl lassú. Akkorát rúgok a hordágyba, amekkorát csak tudok, az felborul, és magával sodorja az egyik katonát is. Egy másik megragad, de lebu​kom, és sike​rül kisik​la​nom a szo​rí​tá​sá​ból. Pil​lan​tá​so​mat az erkélyre sze​ge​zem. De még mindig van három katona az utamban. Rám vetik magukat. Kettőt kicselezek, de a harmadik elkapja a vállam, és a könyökhajlatába kapja a nyakamat. Egy csípődobással a földre visz, kiszorítva a leve​gőt a tüdőm​ből. Két​ség​be​eset​ten küz​dök, hogy kisza​ba​dít​sam maga​mat. – Ne mozdulj! – kiáltja az egyik, miközben valaki megpróbálja újra összebilincselni a kezeimet. Nagyot üvölt, ami​kor meg​for​du​lok, és a kar​jába mélyesz​tem a foga​i​mat. Ez így nem jó. Elkap​tak. Le vagyok tar​tóz​tatva. Az erkélyajtó üvege hirtelen milliónyi szilánkra robban. A katonák rémülten hátrapördülnek. Hatalmas a kavarodás. Hangos kiáltozás és lábdobogás közepette két embert látok betörni a szobába az erké​lyen át. Az egyik​ben egy lányt isme​rek fel. Kaede? Nem hiszek a sze​mem​nek. A másik Day. Kaede nyakon rúgja az egyik katonát. Day az engem a padlóhoz szorító férfira veti magát, és ledönti a lábá​ról. Mielőtt bárki is meg​moz​dul​hatna, Day ismét tal​pon van. Meg​ra​gadja a keze​met, és fel​ál​lít. Kaede már az erkély kor​lát​ján áll. – Ne lője​tek! – ordít mögöt​tünk az egyik katona. – Cég​tu​laj​don! Day maga után húz az erkélyre, egyetlen ugrással fent terem a korláton. Kaede-del ketten meg​pró​bál​nak fel​húzni, miköz​ben két őr rohan felénk. De térdre rogyok. A hirtelen erőkifejtés sok volt a hosszan elhúzódó betegség után. Túlságosan legyengültem. Day leugrik a korlátról, és mellém térdel. Kaede hangos csatakiáltást hallat, meg​ra​gadja, és földre dönti az egyik kato​nát. – Ezt figyeljétek! – kiált oda nekünk, aztán beront a szobába, ahol hatalmas felfordulás közepette szét​lök​dösi a kato​ná​kat. Látom, ahogy kisik​lik a mar​kuk​ból, és kiszö​kik a folyo​sóra.

Day meg​ra​gadja a karo​mat, és a nyaka köré teszi. – Kapaszkodj erősen! – Ahogy felegyenesedik, átkulcsolom a lábaimmal, és csimpaszkodom a hátán, ahogy csak tudok. Felmászik az erkély korlátjára, talpa alatt csikorognak az üvegcserepek, és átugrik az első emelet magasságában körbefutó kiugró peremre. Abban a pillanatban kitalálom, hogy hová tartunk. Mindannyian felfelé igyekszünk a tetőre, ahol a vadászgépek állnak felszállásra készen. Kaede a lép​cső​há​zon keresz​tül megy, mi viszont nyíl​egye​ne​sen fel​felé tar​tunk. Az első emelet kiugróján egyensúlyozunk. Úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Day haja az arcomat csiklandozza, miközben felkapaszkodik velem a második emeleti kiugróra. Hallom, hogy zihál, érzem a bőre alatt megfeszülő izmokat. Még két emelet. Az egyik katona megpróbál követni min​ket, de aztán meg​gon​dolja magát, vissza​siet az épü​letbe, inkább a lép​csőt választja. Day próbálja megvetni a lábát, még egy emelettel feljebb kúszik velem. Már majdnem fent vagyunk a tetőn. Alattunk katonák lepik el a kertet. Látom, ahogy a fegyvereikkel célba vesznek minket. Day a fogát csi​kor​gatja, és leál​lít a pár​kányra. – Te mész elsőnek – mondja, aztán fellódít. Megragadom a tető peremét, összeszedem minden erőmet, és felhúzom magam. Amikor sikerül átmásznom a tető peremén, visszafordulok, és megragadom Day kezét. Ő is felkapaszkodik. Sötétvörös csíkot pillantok meg a kézfején. Meg​sé​rül​he​tett mászás köz​ben. Szé​dü​lök. – A kezed... – kezdem, de csak a fejét rázza, és a derekamat átkarolva megindul velem a tetőn sorakozó gépek közül a legközelebbi felé. Katonák özönlenek ki a tetőfeljáró ajtaján keresztül. A leg​gyor​sabb futó messze elhú​zott a töb​bi​től. Kaede az.

DAY Kaede nem vesztegeti az idejét. A hozzánk legközelebbi gép felé int, és felrohan a pilótafülkéhez tolt lépcsőhöz vezető rámpán. Lövések dörrennek. June teljes súlyával nekem dől. Érzem, hogy fogy az ereje, ezért a karomba kapom, és úgy sietek vele tovább. A tetőn a katonák még gyorsabban rohannak felénk, amikor látják, hogy Kaede mire készül. De ő jóval előttük jár. Rohanok a piló​ta​fülke lép​csője felé. Amint a géphez érünk, és fellépünk az első lépcsőfokra, a hajtómű felbődül, és a két hatalmas kiömlőnyílás légterelői lassan lefelé fordulnak, a föld felé. Egyenesen az égbe repítenek majd min​ket. – Vonszoljátok már fel a seggeteket! – üvölti Kaede a pilótafülkéből. Aztán lehajol, eltűnik a sze​münk elől, csak folya​ma​tos károm​ko​dá​sát hall​juk. – Tegyél le! – kéri June. A saját lábára áll, megbotlik, de aztán kiegyenesedik, és megteszi az első két lépést. Lemaradok mögötte, a katonákon tartom a szemem. Már majdnem itt vannak. June közben sikeresen felér a lépcső tetejére, és bemászik a pilótafülkébe. Félig már én is fent vagyok, amikor az egyik katona elkapja a nadrágom szárát, és visszaránt. Figyelj az egyensúlyra! Testsúly a talppárnáidon! Üss az érzékeny pontokra! June bokszleckéje egy pillanat alatt végigfut a fejemben. Amikor a katona felém üt, elhajolok, oldalt lépek, és tiszta erőből vesén vágom. Abban a pillanatban térdre zuhan. Talált! Újabb két katona érkezik, felkészülök a fogadásukra. De az egyik felordít, és golyóval a vállában hanyatt esik a rámpán. Felpillantok a pilótafülkére. Kaede pisztolyát látom June kezében, a katonákra céloz vele. Megiramodok felfelé, és két szökkenéssel a lépcső tetején termek, ahol June már be van szíjazva Kaede mögött a középső ülésbe. – Szállj már be! – kiáltja Kaede. A motorok ismét felsivítanak. Mögöttem néhány katona megindul fel​felé a lép​csőn. Megragadom a pilótafülke oldalát, felugrok a lépcsőt szegélyező korlátra, és teljes erőből tolni kezdem. A lépcső meginog, majd dőlni kezd. A katonák figyelmeztetéseket kiáltoznak, majd félreugrálnak az útjából. Mire a tetőnek csapódik, én már bent vagyok a gépben, és igyekszem becsatolni magam a hátsó ülésbe. A pilótafülke teteje becsukódik, úgy érzem, a gyomrom a padlóig zuhan, ahogy kilövünk a tetőről, egyenesen fel, az épületek fölé. A fülke üvegén keresztül pilótákat látok a közeli épü​le​tek tete​jén par​koló gépek felé rohanni. – Dögölnének meg! – szentségel Kaede legelöl. – Megölöm őket, eltalálták az oldalamat. – Érzem, ahogy elfor​dul​nak a fúvó​kák. – Kapasz​kod​ja​tok! Ez durva lesz. Abbahagyjuk az emelkedést. A hajtóművek bömbölése fülsiketítővé erősödik. Aztán kilövünk előre. A világ meglódul körülöttünk, és az ülésbe préselődöm, ahogy Kaede egyre jobban fel​gyor​sítja a gépet. Ujjongva fel​ki​ált. Szinte abban a pil​la​nat​ban fel​reccsen egy hang a fül​ké​ben. – Pilóta, utasítom, hogy azonnal szálljon le! – A hang idegesnek tűnik. Egy vadászgép lehet mögöttünk. – Ellenkező esetben tüzet nyitunk. Ismétlem, azonnal szálljon le, különben tüzet nyi​tunk. – Csak egy gép van a leve​gő​ben. De mind​járt gon​dos​ko​dom róla. Vegye​tek nagy leve​gőt, srá​cok! Kaede vad for​du​lóba viszi a gépet, majd​nem eláju​lok a gyor​su​lás​tól. – Jól vagy? – kiál​tok June-nak. Vala​mit vála​szol, de nem hal​lom a haj​tó​mű​vek böm​bö​lé​sé​től.

Kaede hirtelen hátrahúz egy fogantyút, és teljesen előretol egy másikat. A fejem a pilótafülke oldalának vágódik. Teljes, száznyolcvan fokos fordulatot teszünk, kevesebb, mint egy másodperc alatt. Egy vadászgépet látok iszonyatos sebességgel egyenesen felénk repülni. Ösztönösen az arcom elé kapom a kezem. Még June is fel​ki​ált: – Kaede, ez... Kaede tüzet nyit. Világító fénycsíkok záporoznak a gépünkből a másikra. A hajtóművek előre és felfelé taszítanak minket. Robbanás hallatszik mögöttünk. A másik gép az üzemanyagtartályába kap​ha​tott egyet, vagy egy lövés egye​ne​sen a piló​ta​fül​két talál​hatta el. – Most már aligha fognak utolérni minket – kiáltja Kaede. – Túl nagy az előnyünk, és nem akarják átlépni a határt. Felgyorsítom ezt a kicsikét a maximális sebességére, pár perc, és már odaát is leszünk a Köz​tár​sa​ság​ban. Nem kér​dem meg, hogyan ter​vezi az átju​tást a front​vo​na​lon, anél​kül, hogy lelő​né​nek min​ket. A pilótafülkéből végignézek a Kolóniák toronymagas épületein, hatalmasat sóhajtok, és belesüppedek az ülésbe. Tündöklő fények, ragyogó felhőkarcolók, pont, ahogy apám leírta nekem azon néhány alka​lom​mal, ami​kor lát​hat​tuk őt. Olyan cso​dá​la​tos a távol​ból! – Ugye nem a semmiért égetem az üzemanyagot? – kérdezi Kaede. – Day, még mindig Denverbe tar​tunk? – Igen – fele​lem. – Mi a terv? – June hangja még gyenge, de határozottság csendül ki belőle, a meggyőződés, hogy valami sors​for​dító dologra készü​lünk. Érzi, hogy valami meg​vál​to​zott ben​nem. Fur​csa​mód nyu​godt​nak érzem magam. – A Kongresszusi Toronyba igyekszünk – válaszolom. – Bejelentem a Köztársaságnak, hogy Anden mel​lett állok.

JUNE Pár perc múlva átlépjük a köztársaság határát. A sebességünk kétségtelenül meghaladja az ezerháromszáz kilométer per órát, mindannyian éreztük a hirtelen nyomásváltozást: amikor átléptük a hanghatárt, mintha iszapból rántottak volna ki. Ezzel a sebességgel csupán néhányszor tíz kilométerre lehetünk a határtól, és néhány százra Denvertől. Day elmond mindent, amit Kaede megosztott vele a Patriótákról és Razor valódi szándékairól, Edenről meg a Kongresszus tervéről, hogy eltávolítják az Elsőt a posztjáról. Amit tőle hallok, arra már magam is rájöttem. Amikor kimenekültünk a szobából, és felmásztunk a kórház tetejére, tompa volt az agyam. Most a kinti hideg levegőnek és Kaede repü​lő​ma​nő​ve​re​i​nek köszön​he​tően tisz​táb​ban látom a rész​le​te​ket. – Közeledünk a frontvonalhoz – mondja Kaede. Alighogy kimondja, megpillantom a robbanások távoli fényét. Szinte érzem a légnyomást minden robbanás láttán, bár több kilométer magasan vagyunk. Hirtelen emelkedni kezdünk, belepréselődöm az ülésbe. Kaede próbálja olyan magasra vinni a gépet, amennyire csak tudja, nehogy leszedjenek minket egy föld-levegő rakétával. Próbálok lassan, mélyeket lélegezni, miközben folytatjuk az emelkedést. A fülem folyamatosan pattog a légnyomásváltozástól. Egy kolóniai repülőszázad közelébe kerülünk, figyelem, ahogy Kaede csatlakozik az alakzathoz. – Hamarosan le kell majd szakadnunk tőlük – dünnyögi. A hangjából fáj​da​lom hal​lat​szik ki, való​szí​nű​leg a lőtt seb. – De addig csak nyugi. – Day? – nyö​göm ki. Nem hal​lok sem​mit, egy pil​la​na​tig azt hiszem, hogy elájult. De aztán vála​szol: – Jól vagyok. – Eről​te​tett a hangja, mintha küz​dene, hogy esz​mé​le​tén marad​jon. – Néhány perc, és Den​ver​ben vagyunk – mondja Kaede. Ismét vízszintesen repülünk. Amikor az ablakon kinézve lefelé pillantok a messze alattunk úszó apró felhőpamacsokra, eláll a lélegzetem. Léghajók (könnyen lehet, hogy százötvennél is több, ott vannak mindenütt, ameddig a szem ellát) pöttyözik az eget, apró tőrökként szállnak a levegőben, hosszan elnyúló vonalakban, végig a horizonton. A kolóniai hajókat könnyű felismerni, még innen fentről is, a leszállófedélzetük közepén végigfutó, jól kivehető, aranyszínű csíkról. Előttük nem messze, széles sávban üres a légtér, csak fényes szikrák és füstpamacsok szállnak ide-oda, és a túloldalon is több vonalban felsorakozott léghajókat látok. Köztársasági hajók, a törzsük közepén vérvörös, ötágú csillaggal. Fölöttük öldöklő párharcot vívó vadászgépeket látni mindenütt. Jó két kilo​mé​ter​rel felet​tük járunk, de nem tudom, elég biz​ton​sá​gos-e ez a távol​ság. Kaede műszer​fa​lán fel​sí​pol a ria​dó​jel​zés. Meg​szó​lal egy hang a fül​ké​ben. – Pilóta, nincs repülési engedélye erre a zónára – mondja. (Férfihang, kolóniai akcentussal.) – Ez nem a maga szá​zada. Uta​sí​tás sze​rint azon​nal száll​jon le a DesCon kilen​ce​sen! – Nega​tív – feleli Kaede. Fel​húzza a gépet, és tovább emel​ke​dik. – Pilóta, paran​csot kapott, hogy száll​jon le DesCon kilen​ce​sen, azon​nal! Kaede egy pillanatra kikapcsolja a mikrofonját, és hátrafordul hozzánk. A helyzethez képest kissé túl​sá​go​san is elé​ge​dett​nek tűnik. – Dumagép követ minket – mondja, utánozva a másik ellentmondást nem tűrő hanghordozását. – Ketten is a nyomunkban lihegnek. – Aztán ismét felpöccinti a mikrofonját, és csipkelődve válaszol. – Nega​tív, DesCon. Húz​za​tok el, vagy lera​dí​roz​lak ben​ne​te​ket az égről! A fickó a másik gépen most már egye​ne​sen fel​há​bo​ro​dott​nak és dühös​nek tűnik. – Vál​toz​tas​son irányt, és tegye le...

Kaede dob​hár​tya​re​pesztő ordí​tást hal​lat: – Húzzátok a csíkot, fiúk! – Majd szédítő sebességgel előre és felfelé repít minket, aztán fejjel lefelé fordítja a gépet. Fénylő csíkok húznak el a pilótafülke ablaka mellett, az üldöző gépek lőtávolságon belülre kerültek. A gyomrom lesüllyed, ahogy Kaede hirtelen a földnek fordítja a gép orrát, és zuhanásba viszi át, kikapcsolva közben a hajtóműveket. Olyan ütemben veszítünk a magas​ság​ból, hogy kezd elfe​ke​tedni min​den a sze​mem előtt. Érzem, hogy mind​járt eláju​lok. Egy pil​la​nat​tal később aztán magam​hoz térek egy rövid film​sza​ka​dás után. Továbbra is lefelé tartunk. Mint egy darab kő, úgy zuhanunk a föld felé. Egy léghajó alattunk egyre növekszik, úgy látszik, mintha egyenesen a leszállófedélzete felé tartanánk. Nem, túlságosan is gyor​san szá​gul​dunk, szi​lán​kokra fogunk zúzódni. Újabb fénylő csí​kok jelen​nek meg mel​let​tünk. Az üldöző gépek követ​tek a zuha​násba is. Aztán váratlanul Kaede ismét begyújtja a hajtóműveket, amelyek hangos bömböléssel kelnek életre. Durván hátrarántja a botkormányt, a gép egy félkört ír le, és az orra ismét felfelé mutat. A hirtelen irányváltás az ülésbe présel. Ismét elfeketedik előttem minden, és ezúttal fogalmam sincs, mennyi ideig tart. Néhány másod​per​cig? Vagy per​ce​kig? Arra térek magam​hoz, hogy az ég felé tar​tunk. A másik két gép még lefelé süvít. A pilóták próbálják felhúzni őket, de már késő. Mögöttünk óriási a robbanás, beleremeg alattunk az ülés, a két gép tucatnyi bomba erejével csapódott a léghajó fedélzetébe. Sárga és narancs színekben kavargó tűzfelhő borítja el az egyik kolóniai hajót. Már a két ország közti senkiföldje feletti üres légtérben járunk, és Kaede újabb fordulóba visz minket, hogy elkerüljük a légvédelmi zárótüzet. Elhagyjuk a kolóniai légteret, és már a köztársasági léghajók felett hasítjuk az eget. Egyetlen magányos kolóniai vadászgép az óriási káosz közepette. Szájtátva bámulom az ablakon át elém táruló jelenetet, és arra gondolok, a köztársaságiak mennyire meg lehetnek zavarodva, hogy kolóniai gépek tüzet nyitottak az egyik saját gépükre. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy zavar​ta​la​nul átha​lad​ha​tunk a front​vo​na​lon. – Lefogadom, ez volt a legjobb felezett S, amit valaha láttatok – mondja Kaede nevetve. A szo​ká​sos​nál feszül​tebb a hangja. Nem messze előttünk feltűnnek Denver állandósult szmog- és ködtakaróba burkolózó toronyházai és a Pajzs vészjósló körvonala. A hátunk mögött felhangzanak az első géppuskasorozatok, amint a nyo​munkba sze​gődő köz​tár​sa​sági vadász​gé​pek meg​pró​bál​nak leszedni min​ket. – Hogy fogunk bejutni? – kiáltja Day, miközben Kaede megpördíti a gépet, elindít hátrafelé egy raké​tát, és gyor​sabb sebes​ségre kap​csol. – Nyugi, bevisz​lek ben​ne​te​ket – kiált vissza. – Nem fog sikerülni, fentről nem jutunk be – mondom. – A Pajzs tele van légvédelmi raké​ta​ál​lá​sok​kal, ott sora​koz​nak a fal mind​két olda​lán. Leszed​nek, mielőtt átre​pül​nénk fölötte. – Nincs áthatolhatatlan védelem. – Kaede még lejjebb ereszkedik, noha a köztársasági vadász​gé​pek továbbra is a nyo​munk​ban van​nak. – Tudom, mit csi​ná​lok. Gyorsan közeledünk Denverhez. Látom feltűnni a Pajzs szürke tömegét. Az előttünk magasodó akadályhoz fogható nincs még egy a Köztársaságban, súlyos, szürke pillérek (nagyjából harminc méterenként) sorakoznak az oldalán. Lehunyom a szemem. Kizárt, teljességgel kizárt, hogy ezen Kaede át tudjon vinni minket. Egy egész repülőszázadból talán átjutnának néhányan, de még annak is elég csekély az esélye. Magam előtt látom a rakétát, ami eltalál minket, az üléseket, ahogy a katapultok a város fölött kilövik őket, a lövéseket, amiket leadnak ránk, miközben himbálózunk az ejtőernyők kupolája alatt, és a testünket, amint holtan zuhanunk a földre. A Pajzs itt van az orrunk

előtt. Egy ideje már észlelték a közeledésünket, most irányozzák ránk a fegyvereiket. Lefogadom, még soha nem lát​tak itt ellen​sé​ges koló​niai vadászt. Kaede bukóba viszi a gépet. De nem csak egyszerűen lejjebb fordítja az orrát, hanem szinte kilencven fokban tart lefelé, készen rá, hogy a földhöz kenjen minket. Mögöttem Day levegő után kap. Alattunk az épületek rohanvást közelednek. Elvesztette az uralmát a gép fölött. Egészen biztos. Elta​lál​tak. Aztán az utolsó pillanatban Kaede felrántja a gépet. Hangsebességgel suhanunk az épületek fölött, olyan közel, hogy a tetejük szinte súrolja a gép hasát. Kaede máris visszaveszi a sebességet, addig lassít, amíg a sebességünk még éppen elegendő a levegőben maradáshoz. Hirtelen rádöbbenek, hogy mit akar csinálni. Teljességgel elment az esze! Nem a Pajzs fölött visz át minket, hanem megpróbálja átpréselni a gépet a nyíláson, amin keresztül a vonatok járnak ki-be Denverből. Azon az alagúton, amelyiken én is áthaladtam, amikor vasúton utaztunk az Elsővel. Hát persze! A Pajzs fala mentén telepített föld-levegő rakétarendszer nem úgy van kialakítva, hogy képes legyen eltalálni valamit, ami olyan közel van a földhöz, mint mi, mert ilyen alacsony szögben nem tud tüzelni. A falra telepített géppuskáknak pedig nincs elegendő tűzerejűk. De ha Kaede nem kormányoz elég pontosan, a gép falnak csapódik, felrobban és kigyullad. Olyan közel vagyunk, hogy látom a Pajzs tetején fel-alá rohan​gáló kato​ná​kat. Vil​lám​gyor​san működ​nek a kom​mu​ni​ká​ciós vona​laik. De ennél a sebességnél ez már nem számít. Egy másodperc, és megtesszük azt a száz métert, ami még elvá​laszt min​ket a Pajzs​tól, és máris egy nyi​tott vas​úti alagút sötét bejá​rata felé dübör​günk. – Kapaszkodjatok! – kiáltja Kaede. Lejjebb ereszti a gépet, mintha még lehetséges volna ennél is ala​cso​nyab​ban repülni. Az alagút ásító szája előt​tünk tátong. Nem fog sike​rülni! Az alagút ehhez nem elég szé​les. Aztán már bent is vagyunk. Az alagútban egy pillanatig koromsötét van. Aztán kétoldalt fénylő szikraeső kezdi követni a gépet, ahol a szárnyak vége az alagút falát súrolja. A fejünk fölül dübörgő hang hal​lat​szik. Igye​kez​nek lezárni a bejá​ra​tot, jövök rá, de már elkés​tek vele. Eltelik egy újabb másodperc. Kisüvítünk az alagútból. Denverben vagyunk! Kaede hátrarántja a sza​bály​zó​kart, pró​bál még job​ban lelas​sí​tani min​ket. – Húzd fel, húzd fel! – üvölti Day. Házak zúgnak el mellettünk. Túl közel vagyunk a földhöz, és egye​ne​sen egy magas kaszár​nya felé tar​tunk! Kaede mere​de​ken bedönti a gépet. Egy haj​szál​lal kerül​jük el az épü​le​tet. Aztán már lent is vagyunk, tény​leg lent. A gép a földnek csapódik, és a hasán csúszik tovább. A biztonsági öv nagyot ránt a testemen. Úgy érzem, leszakad a karom és a lábam. Civilek és katonák spriccelnek szét az utca két szélére, igyekeznek kitérni előlünk. Koppanásokat hallok, szikrák röpködnek a pilótafülke körül: vaktában leadott lövések, a megrémült katonák tüzelnek ránk. Pár tömbnyire előttünk csődület állja el az utat. Az embe​rek száj​tátva bámul​ják az úttes​ten szá​guldó vadász​gé​pet. Végül megállunk, miután az egyik szárny házfalnak ütközik, megpördülünk, és bevágódunk egy keresztutcába. Keményen nekicsapódok az üléstámlának. Mire egyet is pislantanék, a pilótafülke teteje fel​csa​pó​dik. Sike​rül kicsa​tol​nom a biz​ton​sági övet, és kóvá​lyogva kilé​pek a kabin pere​mére. – Kaede! – Hunyo​rogva pró​bá​lom meg​pil​lan​tani őt és Dayt a füst​ben. – Mielőbb el kéne... A torkomon akadnak a szavak. Kaede mozdulatlanul hever az ülésben, még mindig be van szíjazva. Pilótaszemüvege a feje tetején, gondolom, nem ért rá vesződni vele, hogy a szemére igazítsa. Üres tekin​tete a műszer​fal kap​cso​ló​ira mered. Apró vérfolt áztatja az inge elejét, nem messze a sebtől, amit a gép elfoglalása közben szerzett. Az

egyik találomra leadott lövés egyenesen áthatolt a kabin fedelén, és eltalálta kényszerleszállás köz​ben. Pár perce még legyőz​he​tet​len​nek tűnt. Egy pillanatig bénultan állok. A körülöttünk kavargó káosz hangja eltompul, a füst elfed mindent, csak Kaede élettelen testét látom az ülésbe szíjazva. Halk hang tör át a bénultság fekete-fehér ködén, isme​rős, lük​tető, sür​gető fény, amely cse​lek​vésre kész​tet. Gye​rünk, szó​lít meg, indulj! Elfordítom a tekintetem, Dayt keresem lázasan. Nincs az ülésében. Négykézláb elmászok a szárny pereméig, vakon tapogatózva a füst és a törmelék közepette, amíg a kezem és a térdem alatt már asz​fal​tot érzek. Nem látok sem​mit. Egyszer csak Day bukkan elő a füstből. Talpra állít. Hirtelen eszembe jut a legelső találkozásunk, ahogy feltűnik előttem a semmiből csillogó kék szemével, koszcsíkkal az arcán, amint a kezét nyújtja felém. Az arcát eltor​zítja a két​ség​be​esés. Biz​to​san ö is látta Kaede-et. – Hát itt vagy! Azt hittem, már kijutottál – súgja, ahogy átbotladozunk a gép roncsai közt. – Igyekezzünk eltűnni a tömegben! – Fáj a lábam. A kényszerleszállásnak köszönhetően tetőtől talpig csupa zúzó​dás lehe​tek. Az egyik törött szárny alá bújunk, amíg az első katonák a géphez érnek. Egy részük felénk háttal állva rögtönzött kordont formál, hogy távol tartsák a kíváncsiskodó civileket. A többiek villogó lámpákkal kutatnak túlélők után a füstben, a roncsok között. Az egyikük biztos rátalálhatott Kaede-re, mert kia​bál vala​mit a töb​bi​ek​nek, és inte​get, hogy men​je​nek köze​lebb. – Ez egy kolóniai gép! – hallatszik a hitetlenkedő kiáltása. – Valahogy sikerült átrepülnie a Paj​zson, és beju​tott Den​verbe. Egyelőre rejtve vagyunk előlük a szárny alatt, de most már bármelyik pillanatban felfedezhetnek min​ket. A sor​fa​lat álló kato​nák elvág​nak min​ket a tömeg​től. Körülöttünk és városszerte is mindenütt üvegcsörömpölés, tüzek ropogása hallatszik, vadul ordítozik, jelszavakat skandál a tömeg. Úgy tűnik, csak a roncshoz legközelebb állók jöttek rá, hogy itt egy kolóniai gép zuhant le. A Kongresszusi Torony irányába pillantok. Anden hangja harsog városszerte az összes hangszóróból. Élő közvetítés lehet, az összes óriásképernyő őt mutathatja egész Denverben... és az egész országban. Látom, amint néhány felbőszült tiltakozó molotov-koktélokat hajigál a katonák közé. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy a Kongresszus ölbe tett kézzel ücsörög, és várja, a haragjuk és a tiltakozásuk mikor söpri el Andent, hogy azon nyomban Razort ültethessék a helyére. Teljességgel kizárt, hogy Anden képes legyen lecsillapítani ezt a tömeget. Elképzelem, amint ugyanilyen tiltakozás robban ki az egész országban, minden egyes utcán, az összes városban. Ha a Patriótáknak sikerül leadni egy, az Első haláláról készített felvételt a Kongresszusi Torony háló​za​tán keresz​tül, már kitört volna a for​ra​da​lom. – Most! – mondja Day. Kirohanunk a szárny alól, alaposan meglepve a kordont alkotó katonákat. Mielőtt bármelyik is megragadhatna, vagy ránk lőhetne, átrohanunk köztük, bevesszük magunkat a tömegbe, és elmerülünk az emberek áradatában. Day meggörnyedve vonszol maga után a karok és lábak sűrű erdején át. Keze bilincs​ként fonó​dik a csuk​lómra. Zihálva, eről​ködve kap​ko​dok levegő után, de most nem las​sít​ha​tunk. Minden erőmmel igyekszem tartani vele a lépést. Meglepett kiáltások hangzanak fel, ahogy keresz​tül​nyo​ma​ko​dunk a töme​gen. Mögöt​tünk a kato​nák ria​dót fúj​nak. – Erre! – kiáltja az egyik. Néhány lövés is dör​ren. A nyo​munk​ban van​nak.

Tovább​fu​ra​ko​dok előre a tömeg​ben. Itt-ott hal​lok néhány meg​le​pett fel​ki​ál​tást: – Ez Day? – Day egy koló​niai gépen tért vissza? Hátrapillantva azt látom, hogy a katonák fele rossz irányba igyekszik, fogalmuk sincs, merre keressenek minket. De néhányan továbbra is a sarkunkban vannak. Már csupán egysaroknyira vagyunk a Kongresszusi Toronytól, de nekem úgy tűnik, mintha kilométerekre lennénk. Időnként megpillantom az épületet a körülöttünk tolongó, nyomakodó emberek közt. Az óriásképernyők Andent mutatják, amint az egyik erkélyen áll: apró, feketébe és vörösbe öltözött, magányos figura, amint kérlelőn nyújtja ki a kezét. Szük​sége van Day segít​sé​gére. Mögöttünk négy katona közeledik. A menekülés az utolsó erőmet is kiszívja. Lihegve kapkodok levegő után. Day lelassít, hogy lépést tudjak tartani vele, de látom, hogy ilyen tempóval semmi esé​lyünk. Meg​szo​rí​tom a kezét, és a feje​met rázom. – Menj előre! – mon​dom hatá​ro​zott han​gon. – Nem vagy normális! – Összeszorítja az ajkát, és gyorsabban kezd húzni maga után. – Mindjárt ott vagyunk. – Nem! – Hozzásimulok, miközben továbbnyomakodunk előre a tömegben. – Ez az egyetlen esélyünk. Egyikünknek sem fog sikerülni, ha lelassítom a tempót. – Day habozik, nem tud dönteni. Egyszer már különváltunk, és most az jár a fejében, hogy ha most elenged, talán soha többé nem fog látni. De most nincs időnk ezen tépelődni. – Nem tudok gyorsan futni, de egyedül könnyebben elrej​tő​zöm a tömeg​ben. Bízz ben​nem! Váratlanul megragadja a derekamat, szorosan átölel, és hevesen szájon csókol. Égető forróság árad az ajka​i​ból. Vadul viszon​zom a csók​ját, a hátán az ingbe mar​ko​lok. – Sajnálom, hogy nem hittem neked – leheli. – Rejtőzz el! Vigyázz magadra! Hamarosan talál​kozunk. Megszorítja a kezem, és eltűnik. Mélyet lélegzek a fagyos levegőből. Mozgás, June! Nincs vesz​te​getni való időd. Sarkon fordulok, és összehúzom magam, épp mielőtt a katonák odaérnének. Az első észre sem vesz. Az egyik pillanatban még fut, a következőben pedig elbotlik a kinyújtott lábamban, és elterül a földön. De nem merek megállni nézelődni, inkább gyorsan betámolygok a háborgó tömegbe, lehúzott fejjel furakszom az emberek közt, amíg a katonákat messze magam mögött nem hagyom. Hihetetlen, hogy mennyi ember van itt! Több helyen is dulakodás tör ki az emberek és az utcai rendőrök között. És az egész fölött az óriásképernyő élőben mutatja Andent, az arca komor. Golyóálló üveg mögül kér​leli az embe​re​ket. Hat perc telt el. Tíz méterre lehetek a Kongresszusi Torony aljától, amikor észreveszem, hogy a körü​löt​tem állók kez​de​nek elcsen​de​sedni. Már nem Andenre figyel​nek. – Ott fent! – kiáltja az egyik. Egy lobogó, szőke hajú fiúra mutogatnak, aki felkapaszkodott a Torony egyik erkélyére, ugyanannak az emeletnek a túloldalán, mint ahol Anden van. Az erkélyt védő üvegen megtörik a fény, innen nézve a fiú mintha ragyogna. Meg​tor​pa​nok, vissza​foj​tom a léleg​ze​tem. Ez Day!

DAY Mire elérem a Kong​resszusi Tornyot, sza​kad rólam a veríték. Az egész testem sajog a megerőltetéstől. Megkerülöm az épületet, átmegyek a másik oldalára, ami nem a főtérre néz, aztán alaposan szemügyre veszem a tömeget, az embereket figyelem, amint durván lökdösődve elhaladnak mellettem. Körülöttünk vakítón ragyognak az óriásképernyők, mindegyiken ugyanazt látni: az ifjú Első hasztalanul kérleli az embereket, hogy térjenek haza és maradjanak otthon, biztonságban, hogy oszoljanak szét, mielőtt a dolgok elfajulnának. A Köztársaság megreformálására szőtt terveinek felsorolásával próbálja csillapítani őket: hogy eltörlik a Próbát, és ezentúl másképp fogják eldönteni, kit milyen pályára irányítanak. De ennek a cirkalmas politikai programbeszédnek láthatóan esélye sincsen rá, hogy meghassa a tömeget. Úgy tűnik, Anden hiába idősebb és okosabb, mint June vagy én, a leg​fon​to​sabb dolog hiány​zik belőle. Az embe​rek nem hisz​nek neki, ennél​fogva nem is hisz​nek benne. Lefogadom, a Kongresszus a legnagyobb élvezettel figyeli ezt az egészet. Akárcsak Razor. Vajon Anden tudja egyáltalán, hogy Razor áll az egész terv mögött? Hunyorítok, majd elrugaszkodom, és megragadom a bedrótozott épület első alkalmas kiszögellését. Úgy teszek, mintha June itt lenne mögöt​tem, és biz​tatna. A hangszórókat elnézve pont úgy vannak bekötve, ahogy azt Kaede mondta még odaát Lamarban. A párkányon, közvetlenül a tető alatt, lehajolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a vezetékeket. Aha. Majdnem ugyanúgy vannak összekötve, ahogy én csináltam, aznap éjjel, amikor először találkoztam June-nal abban a mellékutcában, ahol a járvány elleni szert kértem tőle a hangszórókon keresztül. Eltekintve attól, hogy ezúttal nem csak egyetlen utcában lehet majd hallani a hangom, hanem a Köz​tár​sa​ság fővá​ro​sá​nak egé​szé​ben. Sőt, az ország​ban min​de​nütt. A szél csípi az arcom, és a fülembe süvít. A szélrohamok miatt kénytelen vagyok folyamatosan egyensúlyozni. Bármelyik pillanatban lezuhanhatok. És nem tudhatom azt sem, vajon a tetőn álló katonák nem fognak-e lelőni, mielőtt elérnék az erkély üvegfala mögötti viszonylagos biztonságba, több tíz méter maga​san a tömeg feje fölött. De talán fel​is​mer​nek, és nem fog​nak rám lőni. Addig mászok, amíg elérem a tizedik emeletet, ugyanazt, amelyiken az Első erkélye is van. Egy pillanatra megállok, és lenézek. Elég magasan vagyok, így abban a pillanatban, hogy átlépek a másik oldalra az épület sarkánál, mindenki látni fog. A tömeg nagyobb része azon az oldalon gyülekezik, felfelé bámulnak az Elsőre, felemelt öklüket dühösen rázzák felé. Még innen is látom, hogy milyen sokan festettek vörös csíkot a hajukba, úgy tűnik, a Köztársaság azon próbálkozása, hogy ezt betiltsa, nem iga​zán válik be, ha ennyien ragasz​kod​nak hozzá. A tér szélénél az utcai rendőrök és a katonák könyörtelenül ütlegelik a gumibotjukkal az embereket, és megpróbálják visszaszorítani őket átlátszó plexipajzsaik sorfalával. Csodálkozom, hogy nem lőnek. A kezem megremeg a haragtól. Kevés olyan félelmetes dolog van, mint amikor több száz köztársasági katona, beöltözve az arcot eltakaró rohamfelszerelésbe, kíméletet nem ismerő fekete vonalként felsorakozik a fegyvertelen tiltakozók védtelen tömegével szemben. A falnak dőlök, és mélyeket lélegzek a hűvös levegőből, igyekszem nyugodt maradni. És igyekszem emlékeztetni magam June-ra, June bátyjára, az Elsőre, és arra, hogy a katonák arctalan maszkjai mögött embe​rek rejtőznek, akiknek szintén vannak szüleik, testvéreik és gyerekeik. És reménykedem benne, Anden az oka, hogy nem dördülnek lövések, hogy ő adta parancsba a katonáknak, hogy ne lőjenek a tömegre. Hinnem kell benne! Ellenkező esetben nem leszek képes meggyőzni az embereket arról, amit

mon​dani fogok nekik. – Ne félj! – suttogom magam elé, szememet szorosan lehunyva. – Azt most nem engedheted meg magad​nak. Kilépek az árnyékból, végigsietek a párkányon, amíg az épület sarkához érek, ahol átugrok a legközelebbi erkélyre. A főtér felé fordulok. Az erkély golyóálló üvege fél méterrel a fejem fölé nyúlik, de még így is érzem a beáramló szelet. Lekapom a sapkám, és áthajítom az üveg fölött. Lebegve száll a levegőben, a szél jócskán elsodorja oldalra. A hajam lobog a szélben. Lehajolok, össze​sod​rok két veze​té​ket a hang​szó​rón, majd az egé​szet fel​eme​lem, mint egy mega​font. Aztán várok. Eleinte nem vesz észre senki. De hamarosan felfelé pillant valaki, valószínűleg a világos hajamat szúrja ki, aztán újabb és újabb arcok fordulnak felém. Egy kisebb csoport, ami hamarosan néhány tucat​nyira növek​szik, fel​felé, rám muto​gat. Odalenn az ordítozás és a dühödt skandálás kezd alábbhagyni. Vajon June is lát? A környező tetőkön álló katonák rám szegezik a fegyvereiket. De nem lőnek. Farkasszemet nézünk egymással a kínos, feszült patthelyzetben. A legszívesebben lelépnék. Azt tenném, amit min​dig is teszek. Pon​to​sab​ban, amit eddig tet​tem az elmúlj öt esz​ten​dő​ben. Elszök​tem, elbúj​tam az árnyék​ban. De most nem hát​rá​lok meg. Ele​gem van a mene​kü​lés​ből. A tömeg elcsendesedik, ahogy egyre többen néznek felfelé. Eleinte hitetlenkedő kiáltásokat is hallani. Sőt, még nevetést is. Ez nem lehet Day, szinte látom, ahogy összesúgnak. Biztos valami szél​há​mos. De ahogy tovább állok itt, egyre hangosabbak lesznek. Most már mindenki engem bámul. Oldalra pillantok, Anden erkélye felé. Még ő is engem néz. Visszafojtom a lélegzetem. Remélem, nem dönt úgy, hogy paran​csot ad, lője​nek le. Vajon ő mel​let​tem áll? Aztán elkezdik a nevemet skandálni. Day! Day! Day! Alig hiszek a fülemnek. Az én nevemet kiabálják! A hangjuk visszaverődik a házfalakról, visszhangzik tőle az összes utca, Dermedten állok az erkélyen, kapaszkodók a rögtönzött mikrofonba, képtelen vagyok levenni a tekintetem a tömegről. A szám​hoz eme​lem a hang​szó​rót. – Köz​tár​sa​ság népe! – kiál​tom. – Hal​lasz engem? A téren az összes hangszóró az én szavaimat harsogja. Sőt, ha jól sejtem, akkor az ország összes hangszórója is. Megrémít a gondolat. Odalent az emberek éljenzésben törnek ki, a hangorkánba beleremeg a föld is. A katonák sürgető parancsot kaphattak a Kongresszus valamelyik tagjától, mert látom, hogy néhányan felemelik a fegyverüket. Magányos golyó süvít át a levegőn, szikrát hányva pat​tan le az üveg​ről. Meg se moz​du​lok. Az Első int a mellette álló őröknek, mire azok a fülükhöz emelt kézzel elkezdenek a mikrofonjukba beszélni. Való​szí​nű​leg paran​csot adott, hogy ne bánt​sa​nak. Leg​alábbis sze​ret​ném ezt hinni. – Én nem tenném! – kiáltom abba az irányba, amerről a magányos golyó érkezett. Csak higgadtan! Az éljenzés viharossá fokozódik. – Nem hiányzik egy általános népfelkelés, ugye, tisztelt Kong​resszus? Day! Day! Day! – Ma, kedves kongresszusi tagok, ultimátumot adok önöknek. – Az óriásképernyőre téved a pillantásom. – Jó néhány Patriótát letartóztattak egy olyan bűncselekmény miatt, amiért önöket terheli a felelősség. Eresszék őket szabadon! Mind egy szálig! Ha nem teszik meg, harcba szólítom az embereket, és máris egy forradalom kellős közepén találhatják magukat. És ígérhetem, az egész másmilyen lesz, mint amilyet reméltek! – A tömeg helyeslően kiáltozik. Továbbra is őrjöngve kiál​toz​zák a nevem.

– Polgárok! Köztársaság népe! – Ismét éljeneznek, miközben folytatom. – Figyeljetek rám! Ma ti is ulti​má​tu​mot kap​tok tőlem! Folytatódik a kiáltozás, amíg észre nem veszik, hogy elhallgattam, mire ők is fokozatosan elcsen​de​sed​nek. Köze​lebb hajo​lok a hang​szó​ró​hoz. – A nevem Day. – A hangom betölti a teret. – Harcoltam az igazságtalansággal szemben, ami ellen tiltakozni jöttetek ma ide. Szenvedtem mindattól, amitől ti is. Hozzátok hasonlóan nekem is végig kellett néznem, amint a barátaimat és a családomat megölik a Köztársaság katonái. – Elhessegetem az emlékeket, melyek kis híján erőt vesznek rajtam. Gyerünk, folytasd! – Éheztem, összevertek, megaláztak. Kínoztak, bántottak, elnyomtak. Akárcsak ti, én is nyomornegyedben éltem. Az életemet kockáztattam értetek. És ti is kockáztattátok az életeteket énértem. Mi mindannyian kockára tettük az életünket az országért. De nem ezért az országért, amelyikben most élünk, hanem azért az országért, ame​lyik​ben remél​jük, hogy majd élni fogunk. Ti mind​annyian, mind egy szá​lig, hősök vagy​tok. A tömeg lelkes éljenzéssel válaszol, a katonák pedig igyekeznek elkapni és letartóztatni mindenkit, aki eltávolodik a tömegtől, más katonák pedig sikertelenül próbálják elnémítani a meghekkelt kihangosítórendszert. A Kongresszus meg van rémülve, ébredek rá. Félnek tőlem, ahogy mindig is féltek. Így aztán folytatom. Elmondom az embereknek, mi történt az anyámmal és a testvéreimmel, mi történt June-nal. Mesélek nekik a Patriótákról és a Szenátus tervéről, hogy megölessék Andent. Remélem, Razor is hallja, és a gutaütés kerülgeti. A tömeg figyelme mindeközben egy pillanatra sem lan​kad. – Hisztek nekem? – kiáltom. A tömeg kórusban válaszol. Tengernyi ember, és a hangjuk fülsiketítő harsogása lehengerlő. Ha Anya itt lehetne, ha Apa és John láthatná ezt... Vajon büszkék lennének rám? Hatalmasat sóhajtok. Ne hagyd félbe, amiért idejöttél! A tömegre pillantok, aztán a fiatal Elsőre. Összeszedem magam. És kimondom a szavakat, melyekről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kimon​dom majd őket: – Köztársaság polgárai, tudnotok kell, hogy ki az ellenség! Az ellenség az, ahogy mi itt a Köztársaságban élünk. A törvények és a szokások azok, amik elnyomnak, sanyargatnak minket, és a kormányzat, ami ezeket fenntartja. A néhai Első Polgár. A Kongresszus. – Felemelem a kezem, és Andenre mutatok. – De az új Első, ő... Nem az ellenségetek. – A tömeg elhallgat. Az összes pillantás rám szegeződik. – Azt hiszitek, a Kongresszus véget akar vetni a Próbáknak, vagy segíteni szeretne a családjaitokon? Ez hazugság. – Andenre mutatok, és miközben kimondom, most először magam is hajlandó vagyok hinni benne. – Az Első fiatal, nagyratörő tervei vannak, és egyáltalán nem olyan, mint az apja. Ő harcolni akar értetek, úgy, ahogy én is tettem, de esélyt kell adnotok neki! És ha ti a hatalmatokkal mellé álltok, és segítitek őt, akkor ő is mellénk fog állni, és segít nekünk. Meg fogja változtatni az országot, mindent egyenként, szépen sorban, egymás után. Ő felépítheti azt a világot, amiben élni szeretnénk. Én ma ide miattatok jöttem el. És őmi​atta. Bíztok bennem? – Felemelem a han​gom: – Köz​tár​sa​ság pol​gá​rai, bíz​tok ben​nem? Néma csend. Aztán néhány kiáltás. Majd egyre többen csatlakoznak. Kezek emelkednek a magasba, a sok hang eggyé olvad, min​dent elsöprő ára​dattá, mely elhozza a vál​to​zást. – Akkor áll​ja​tok ki az Első Pol​gá​rért, ahogy én is teszem, és ő is szót fog emelni érte​tek! Az éljenzés fülsiketítő, túlharsog mindent. Az ifjú Első tekintete rám szegeződik, és végül felismerem, hogy June-nak igaza van. Nem akarom végignézni, ahogy a Köztársaság összeomlik. Azt sze​ret​ném látni, hogy meg​vál​to​zik.

JUNE Két nap telt el (egész pontosan ötvenkét óra és nyolc perc) azóta, hogy Day felmászott a Kongresszusi Torony tetejére, és bejelentette, hogy támogatja az Első Polgárt. Ha lehunyom a szemem, látom magam előtt odafent: szőke haja fáklyaként világít, a szavai tisztán, határozottan visszhangzanak végig a városon és az országban. Ha elábrándozom, utolsó csókjától ég az ajkam, eszembe jut a pillantásában izzó szenvedély és féltés, ahogy rám nézett. Aznap mindenki hallotta őt, az egész Köztársaságban. Visszaadta a hatalmat Andennek, aki egy csapásra megnyerte magának az orszá​got. Ez a második napom ebben a kórteremben, valahol Denver külterületén. A második délután, hogy nincs mellettem Day. Egy másik szobában, pár ajtóval arrébb Day ugyanazokon a vizsgálatokon esik át, mint én, amelyek az egészségének megőrzése mellett egyúttal arra is szolgálnak, hogy meggyőződjenek róla, a Kolóniák nem ültetett be semmiféle megfigyelőeszközt a testébe. Még pár perc, és újra láthatja az öccsét. Megérkezett az orvos, hogy ellenőrizze a gyógyulásomat. De még a vizsgálatok idejére sem maradok magamra. A szobám mennyezetére pillantva biztonsági kamerákat látok minden sarokban, melyek nyilvános élő adást közvetítenek rólam. A Köztársaság kínosan ügyel rá, nehogy a legkisebb gyanút is ébressze az emberekben, hogy esetleg Dayről vagy rólam nem gon​dos​kod​nak kellő ala​pos​ság​gal. A falon lévő monitor Day szobáját mutatja. Ez az egyet​len oka, amiért hajlandó voltam belemenni, hogy ilyen hosszú időre elválasszanak tőle. Bárcsak beszélhetnék vele! Amint végeznek a röntgennel meg a többi műsze​res vizs​gá​lat​tal, máris fogom a mik​ro​font. – Jó reggelt, Iparis kisasszony – mondja az orvos, miközben a nővér hat érzékelőt ragaszt a bőrömre. Válaszul morgok valamit, de nem rá figyelek, hanem a monitorra, ahol Day beszélget a saját orvosával. Bizalmatlanul, karba tett kézzel ácsorog, az arcán szkeptikus kifejezés ül. Időnként valahová a falra téved a tekintete, ami nem látszik a képen. Arra gondolok, talán ő is engem néz az egyik kame​rán keresz​tül. Az orvos észreveszi, mi vonja el a figyelmem, és összeszedve minden türelmét, válaszol a kér​dé​semre, mielőtt fel​te​het​ném: – Hamarosan, Iparis kisasszony, hamarosan találkozhat vele. Rendben? Ígérem önnek. Most pedig, kérem, ahogy szok​tuk. Hunyja le a sze​mét, és vegyen mély léleg​ze​tet! Félreteszem a csalódottságomat, és teszem, amit kér. Fények villóznak a szemhéjam mögött, aztán hideg, borzongató érzés fut végig a hátamon. Valami kocsonyás maszkot tesznek a számra és az orromra. Ennél a résznél mindig győzködnöm kell magamat, hogy nincs mitől félnem, mert rám tör a klausztrofóbia, és úgy érzem, mindjárt megfulladok. Ez csak egy vizsgálat, mondogatom magamnak. Arra kíváncsiak, van-e valami nyoma, hogy a Kolóniák agymosást végzett rajtam, hogy mentálisan elég stabil vagyok-e, hogy az Első, a Köztársaság, vajon teljesen megbízhat-e bennem. Csupán erről van szó. Órák tel​nek el. Végül befe​je​zik, és az orvos szól, hogy kinyit​ha​tom a sze​mem. – Minden rendben, Iparis – mondja, és kopogtat valamit a tabletjén. – Egy darabig még lehet, hogy köhögni fog, de úgy gondolom, a betegség nehezén már túl van. Pár napig még maradhat, ha úgy óhajtaná. – Elvigyorodik, látva a dühös grimaszt az arcomon. – De ha szeretné, hogy elbocsássuk, és inkább átköltözne az új lakosztályába, azt is elintézhetjük még ma. Mindenesetre dicső Első Pol​gárunk fel​tét​le​nül sze​retne még beszélni önnel, mielőtt itt​hagy min​ket.

– Hogy van Day? – kérdem. Nehezemre esik, hogy a hangom ne árulkodjon türelmetlenségről. – Mikor talál​koz​ha​tok vele? Az orvos rosszalló pil​lan​tást vet rám. – Nem megbeszéltük már ezt? Dayt is kiengedjük a kórházból nem sokkal ön után. De neki előbb a test​vé​ré​vel kell talál​koz​nia. Figyelem az arcát. Nem lehet véletlen, hogy egy pillanatig habozott, van valami Day egészségével. Ész​re​vet​tem az apró kis rán​du​lást az orvos arc​iz​main. Tud vala​mit, amit én nem. Az orvos rángat vissza a valóságba. Befejezi a jegyzetelést, kihúzza magát, és műmosolyt erőltet az arcára. – Nos, mára végeztünk. Holnap hivatalosan is megkezdődik a visszailleszkedése a Köztársaság államszervezetébe. Készítünk önnek egy új életpályatervet. Az Első Polgár pár perc múlva felkeresi, addig még van egy kis ideje, hogy rendezze a gondolatait. – Azzal az orvos és a nővérek fogják az érzé​ke​lő​i​ket meg gépe​i​ket, és magamra hagy​nak. Ülök az ágyon, a szememet az ajtón tartom. Egy sötétvörös köpenyt terítettem a vállamra, de még így is hűvös van a szo​bá​ban. Mire Anden meg​ér​ke​zik, dide​regni kez​dek. A szokott elegancia lengi körül, ahogy belép a szobámba, fekete a puha talpú bakancsa, a kendő a nya​ká​ban és az egész egyen​ru​hája. A haja tökéletesen fésült, az orrára biggyesztett drótkeretes szemüveg is jól áll neki. Ahogy meglát, elmosolyodik, és tisztelgésre emeli a karját. A mozdulat fájdalmasan emlékeztet Metiasra, pár pillanatig kénytelen vagyok a lábamat bámulni, amíg összeszedem magamat. Szerencsémre azt gon​dolja, hogy fejet haj​tok. – Első Pol​gár – köszön​töm. Moso​lyog, zöld szeme végig​fut raj​tam. – Hogy érzi magát, June? Viszon​zom a moso​lyát. – Egész jól. Anden halkan felnevet, és lehajtja a fejét. Közelebb lép, de nem ül mellém az ágyra. A tekintetén látom, mennyire vonzódik hozzám, ahogy csüng minden egyes szavamon, ahogy figyeli a mozdulataimat. Mostanára már biztosan eljutottak hozzá a pletykák, hogy milyen kapcsolat fűz Day​hez. De ha tisz​tá​ban is van vele, nem mutatja. – A Köztársaság – folytatja, kissé zavarban, amiért rajtakaptam, ahogyan bámul –, vagyis a kor​mány úgy döntött, nincs akadálya, hogy korábbi rangját megtartva visszatérjen a katonai szol​gá​latba. Mint ügy​nök, de itt Den​ver​ben. Szóval nem megyek vissza Los Angelesbe. Legutóbb úgy hallottam, L.A. – ben feloldották a karantént, miután Anden megindította a nyomozást a Szenátus árulói ellen, és Razort meg Jameson ezredest is letartóztatták hazaárulásért. Csupán elképzelni tudom, Jameson mennyire gyűlölhet most min​ket Day​jel... de már a nő gyű​lö​let​től eltorzuló arcá​nak gon​do​la​tá​tól is végig​fut a hideg a háta​mon. – Köszö​nöm – mon​dom rövid szü​net után. – Nagyon hálás vagyok érte. Anden legyint egyet. – Szük​ség​te​len. Ön és Day hatal​mas szol​gá​la​tot tet​tek nekem. Kis híján felpattanok, hogy tisztelegjek. Day hatása már érzékelhető. Rögtönzött beszéde után a Kongresszus és a hadsereg engedelmeskedett Anden parancsának: a tiltakozók büntetlenül hazatérhettek, és szabadon engedték a Patriótákat is, akiket a merényletkísérlet során tartóztattak le

(bár továbbra is megfigyelés alatt tartják őket). Ha a Szenátus eddig nem félt volna Daytől, mostantól komolyan tarthatnak tőle. Jelenleg ő az, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy csupán néhány jól meg​vá​lasz​tott szó​val kirob​bant​son egy min​dent elsöprő for​ra​dal​mat. – De... – Anden hangja elhalkul, kezét előveszi a zsebéből, és összefonja a melle előtt. – Szívesebben bíznék önre valami más feladatot. Úgy gondolom, annál jelentősebb pozíciót is betölt​hetne, mint hogy egy​szerű ügy​nök legyen. Felbukkan bennem egy emlék, amikor a vonaton voltam vele, és egy kimondatlan ajánlat lógott köz​tünk a leve​gő​ben. – Miféle pozí​ci​óra gon​dol? Úgy dönt, hogy mégiscsak leül mellém az ágy szélére. Olyan közel van hozzám, hogy szinte a bőrö​mön érzem lehe​le​té​nek lágy érin​té​sét, és az állán ész​re​ve​szem a borosta hal​vány árnyé​kát. – June – kezdi –, a Köztársaság helyzete soha nem volt még ennyire ingatag, mint mostanság. Day visszarángatta az összeomlás széléről, de továbbra is igen veszedelmes körülmények között vagyok kénytelen kormányozni. A szenátorok többsége még mindig az egymás közti csatározással van elfoglalva, hogy minél nagyobb befolyásra tehessenek szert, és nagyon sokan vannak az országban, akik csak arra várnak, mikor követek el egy hibás lépést. – Anden egy pillanatra elhallgat. – Egyetlen jó pillanat nem biztosítja az idők végezetéig az emberek támogatását, és én nem tudom egyedül össze​tar​tani ezt az orszá​got. Tudom, hogy az igazat mondja. Látom az arcán a kimerültséget és az aggodalmat, amit az országért viselt fele​lős​ség súlya oko​zott. – Az apám is fiatalon lett Első, de ők az anyámmal együtt kormányoztak. Az Első Polgár és az ő Princepse. Soha nem volt erősebb a hatalma, mint azokban az időkben. Én is szeretnék egy szövetségest, valakit, aki okos és erős, akiben megbízhatok, sokkal jobban, mint bárki másban a Kongresszus tagjai közül. – Alig merek levegőt venni, ahogy egyre jobban körvonalazódik az ajánlata. – Egy társra van szükségem, aki az ujját a nép pulzusán tartja, aki egyedülállóan tehetséges mindenben, amit csinál, és aki osztozik az elképzeléseimben, hogy hogyan kell egy nemzetet eggyé ková​csolni. Természetesen ügynökből senki nem válik egy szempillantás alatt Princepsszé. Ehhez intenzív oktatásra, kiképzésre, gyakorlásra lenne szüksége. A lehetőségre, hogy folyamatosan felnőjön a feladathoz az évek, sőt évti​ze​dek során, hogy előbb szenátor legyen belőle, és csak azután a Szenátus vezetője. Ez nem csak egy cím, amit egyszerűen, kinevezés útján meg lehet szerezni, ezért keményen meg kell dolgozni, különösen olyasvalakinek, akinek nincs szenátusi gyakorlata. És természetesen lesznek más princepsjelöltek is, akik szintén ennek a pozíciónak a betöltésére készülnek. – Elhallgat egy pil​la​natra. Ellá​gyul a hangja. – Mi a véle​mé​nye? Megrázom a fejem, még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit is kínál Anden. Lehetőségem lenne rá, hogy én legyek a Princeps. A második ember, közvetlenül az Első Polgár után. Életemnek szinte minden éber percét Anden társaságában tölthetném, árnyékként követném minden lépését legalább tíz éven át. Dayt nem láthatnám többé. Ez az ajánlat teljességgel felborítja és összekuszálja az életemet, amit vele képzeltem el. Anden ezt a lehetőséget vajon pusztán annak alapján kínálta fel, amit a képességeimről tart, vagy pedig hagyta, hogy az érzelmei befolyásolják, és abban a reményben léptetne elő, hogy így lehetősége adódna több időt eltölteni a társaságomban? És ugyan hogyan versenyezhetnék a többi lehetséges princepsjelölttel, akik közül néhányan talán évtizedekkel idősebbek nálam, esetleg már tagjai is a Szenátusnak? Veszek egy mély levegőt, és

meg​pró​bá​lom dip​lo​ma​ti​ku​san a tud​tára adni. – Első Pol​gár – kez​dem –, úgy vélem, hogy én nem... – Nem szeretném semmire sem kényszeríteni – vág a szavamba, majd nagyot nyel, és habozva elmosolyodik. – Teljesen szabadon dönthet úgy is, hogy elutasítja a lehetőséget. És lehet önből Princeps anélkül is, hogy... – Anden elpirult? – Nem muszáj... – Keresi a szavakat. – Én... a Köz​tár​sa​ság, hálás lenne önnek, ha... – Nem vagyok benne biztos, hogy megvannak bennem az ehhez szükséges képességek – mondom. – Önnek olyas​va​la​kire van szük​sége, aki sok​kal jobb, mint ami​lyen én valaha is lehet​nék. Anden a kezébe veszi mind​két kezem. – Arra született, hogy alapjaiban rázza meg a Köztársaságot. June, nincs, aki önnél alkalmasabb lenne erre.

DAY Kezdet​ben nem igazán kedveltek az orvosok. Persze az érzés, azt kell mondjam, kölcsönös volt. Nin​cse​nek a leg​jobb tapasz​ta​la​taim a kór​há​zak​kal kap​cso​lat​ban. Két nappal ezelőtt, amikor végre sikerült leszedniük a denveri Kongresszusi Torony erkélyéről, és lecsillapítani az engem éltető óriási tömeget, beszíjaztak egy mentőautóba, és egyenesen idehoztak a kórházba. Itt aztán összetörtem az egyik dokinak a szemüvegét, és kirúgtam a nővér kezéből a fém műszer​tál​cát, ami​kor meg​pró​bál​ták meg​vizs​gálni a sérü​lé​se​i​met. – Ha csak egy ujjal is hoz​zám értek – üvöl​töt​tem rájuk –, eltö​röm a mocs​kos nya​ka​to​kat! A kór​házi sze​mély​zet​nek le kel​lett kötöz​nie. Rekedtre ordí​toz​tam magam Eden után, köve​telve, hogy láthassam, azzal fenyegetőzve, hogy porig égetem az egész kórházat, ha nyomban nem hozzák oda hoz​zám. June után is üvöl​töt​tem. Bizonyítékot követeltem, hogy szabadon engedték a Patriótákat. Látni akartam Kaede holttestét, és könyö​rög​tem, hogy kap​jon ren​des teme​tést. Élő adást kellett közvetíteniük rólam, mert a kórházat körülvevő tömeg látni akarta, hogy jól bánnak-e velem. De fokozatosan lehiggadtam, és miután látták, hogy életben vagyok, a denveri töme​gek is kezd​tek meg​nyu​godni. – Ez nem jelenti azt, hogy nem fogjuk nagyon alaposan szemmel tartani – mondja nekem az orvos, miközben megkapom a köztársasági egyenruhát. Lehalkítja a hangját, hogy a biztonsági kamerák ne hallják, mint mond. Alig látom a szemét a szemüvege kis kerek lencséinek csillogásától. – Az Első Polgár teljes amnesztiát adott önnek, az öccse, Eden pedig bármelyik percben megérkezhet a kór​házba. Nem mondok semmit. Mindazok után, ami megesett velünk, azóta, hogy Eden elkapta a járványt, alig merem elhinni, hogy a Köztársaság visszaadja őt nekem. Csupán annyi telik tőlem, hogy rámosolygok az orvosra, persze fogcsikorgatva. Arcán látható ellenszenvvel viszonozza a mosolyomat, miközben átlapozza a vizsgálati eredményeimet és a papírokat arról, hogy hol fogok élni, miután ezen az egészen túl leszünk. Tudom, hogy szívesebben lenne valahol másutt, de ezt nem mondja ki hangosan, főleg nem a bekapcsolt kamerák előtt. A szemem sarkából látom a falon lévő monitort, ami azt mutatja, mit csinálnak June-nal. Úgy látom, biztonságban van, rajta is elvégzik ugyanazokat a vizsgálatokat, mint rajtam. De a torkomat fojtogató aggodalom továbbra sem akar elmúlni. – Van még egy utolsó dolog, amit négyszemközt szeretnék elmondani – folytatja az orvos. Csak fél füllel hallgatom. – Meglehetősen fontos dolog. Találtunk valamit a röntgenképeken, amiről nem árt, ha tud. Közelebb hajolok, hogy jobban halljam. De abban a pillanatban megszólal a szobában a hang​szóró. – Dok​tor úr, meg​ér​ke​zett Eden Bataar Wing – hal​lat​szik. – Kérem, tájé​koz​tassa Dayt! Eden. Itt van Eden! Hirtelen már a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van a hülye röntgenfelvételeken. Eden odakint van, a cellám ajtaja előtt. Az orvos próbál még mondani valamit, de félretolom, feltépem az ajtót, és szinte kizu​ha​nok az ajtón a folyo​sóra. Először észre sem veszem. Túl sok nővér mászkál az előtérben. Aztán meglátom az apró kis alakot, amint a lábát lógázva ücsörög az egyik padon. Az arcszíne egészséges, rakoncátlan, tejszőke tincsei

összevissza állnak, az iskolai egyenruha, amit visel, túlságosan nagy rá, a lábán gyerekméretű bakancs. Magasabbnak tűnik, de talán csak azért, mert most ki tudja húzni magát ültében. Ahogy felém fordul, észreveszem, hogy vastag, fekete keretes szemüveget visel. A szeme opálosan halványpiros, emlé​kez​tet a kis​fi​úra, akit a vas​úti kocsi​ban lát​tam azon a hideg, esős éjsza​kán. – Eden! – kiál​tom elfúló han​gon. A tekintete továbbra is zavart marad, de csodálatos mosoly önti el az arcát. Felpattan, és elindulna felém, de meg​tor​pan, mert nem tudja, hogy pon​to​san merre is vagyok. – Te vagy az, Daniel? – kérdi bizony​ta​lan​ság​tól remegő han​gon. Oda​ro​ha​nok hozzá, fel​ka​pom a karomba, és magam​hoz szo​rí​tom. – Bizony – sut​to​gom. – Daniel van itt. Eden elsírja magát. A testét zokogás rázza. Olyan erővel szorítja a nyakam, mintha soha többé nem akarna elereszteni. Mélyeket kell lélegezzek, hogy visszatartsam a könnyeimet. A járvány miatt szinte tel​je​sen elve​szí​tette a látá​sát, de itt van, él és jól van, elég erős, hogy járni, beszélni tud​jon. Ez nekem elég. – De jó, hogy újra lát​lak, kölyök – nyö​göm ki, miköz​ben össze​bor​zo​lom a haját. – Hiá​nyoz​tál. Fogalmam sincs, meddig állunk ott. Percekig, órákig? De nem érdekel. Egymás után múlnak a hosszú másodpercek, szívem szerint olyan hosszúra nyújtanám ezt a pillanatot, amennyire csak lehet. Úgy érzem, mintha az egész családomat magamhoz ölelném. Ő jelent nekem mindent. Legalább ő meg​ma​radt nekem. Köhé​cse​lést hal​lok a hátam mögül. – Day – mondja az orvos. A cellám nyitott ajtajának támaszkodva áll, az arca komornak, színtelennek tűnik a neonlámpák fényében. Óvatosan leteszem Edent, egyik kezemet a vállán nyugtatom. – Kérem, jöjjön! Ígérem, nem tart sokáig. – Edenre pillantva elhallgat. – Azt javaslom, hogy az öccsét hagyja idekint. Csak egy pillanatra. Biz​to​sít​ha​tom róla, hogy pár perc múlva vissza​jö​het, és aztán mind​ket​te​jü​ket átvi​szik az új laká​sukba. Nem moz​du​lok, nehe​zemre esik meg​bízni benne. – Meg​ígé​rem – hangsúlyozza ismét. – Ha hazudnék... nos, önnek van annyi hatalma, megkérheti az Elsőt, és akár bör​tönbe is zárat​hat érte. Hát, ez tulajdonképpen igaz. Várok még egy kicsit, a szám szélét harapdálom, majd megsimogatom Eden fejét. – Rögtön itt vagyok, rendben? Maradj itt a padon! Ne menj sehová! Ha valaki el akarna vinni, kia​bálj! Meg​ér​tet​ted? Eden a kéz​fe​jé​vel meg​törli az orrát, aztán bólint. Visszakísérem a padhoz, aztán követem az orvost a szobába. Halk kattanással becsukja mögöttünk az ajtót. – Miről van szó? – kérdem türelmetlenül. A szemem folyton az ajtóra téved, mintha azt bármelyik pillanatban elnyelhetné a fal, ha nem figyelek eléggé. A falon a monitor June-t mutatja, amint egyedül vára​ko​zik a szo​bá​já​ban. De az orvost ezúttal nem sikerül felbosszantanom. Megnyom egy gombot a falon, és szól valakinek, hogy kap​csol​ják le a kame​rák hang​ját. – Ahogy már mondtam, mielőtt kiment... A vizsgálatok során felvételt készítettünk az ön agyáról, hogy lássuk, a Kolóniák nem piszkált-e bele. Nem találtunk semmi erre utaló jelet... de észrevettünk valami mást. – Megfordul, megnyomja egy apró eszköz gombját, és egy kivilágosodó képernyőre

mutat a falon. Az agyamról készült felvétel látszik rajta. Bámulom egy darabig, fogalmam sincs, hogy mit kéne látnom rajta. Az orvos egy sötét foltra mutat a kép alján. – Ezt találtuk az ön bal oldali hippokampuszának közelében. Úgy véljük, ez régi, talán több éve is ott van már, és az idők során foko​za​to​san rom​lott a hely​zet. Nézegetem egy darabig, aztán visszafordulok az orvoshoz. Továbbra sem tűnik fontosnak a dolog, különösen, hogy Eden odakint vár rám. Különösen, hogy hamarosan újra láthatom June-t. – És? Van még valami? – Vol​tak valaha erős fej​fá​já​sai? Mos​ta​ná​ban, vagy az utóbbi néhány évben? Igen. Persze, hogy voltak. Azóta kínoz fejfájás, hogy a Los Angeles-i Központi Kórházban kísér​le​te​ket végez​tek raj​tam, ami​kor azt hit​ték, hogy meg​hal​tam, de én elme​ne​kül​tem. Bólin​tok. Össze​kul​csolja a kezét. – A feljegyzéseink szerint... kísérleteket végeztek magán azt követően, hogy elbukott a Próbán. Az agyán is végeztek vizsgálatokat. Önnek... khm... – Köhécsel, küszködve keresgéli a megfelelő szavakat. – Úgy vélték, elég gyorsan meg fog halni, de mégis életben maradt. Nos, úgy tűnik, a következmények végül mégiscsak utolérték. – Lehalkítja a hangját. – Erről nem tud senki, még az Első Polgár sem. Nem szeretnénk, ha az ország visszasüllyedne az anarchiába. Eleinte azt gondoltuk, hogy képesek leszünk meggyógyítani sebészeti és gyógyszeres kezelés kombinációjával, de miután közelebbről is megvizsgáltuk a kérdéses területet, úgy találtuk, hogy annyira össze van fonódva az egészséges részekkel az ön hippokampuszában, hogy képtelenség lenne eltávolítani anélkül, hogy komoly és mara​dandó káro​so​dást okozzunk az ön kog​ni​tív képes​sé​ge​i​ben. Nye​lek egy hatal​ma​sat. – És? Mit jelent ez? Az orvos leve​szi a szem​üve​gét, és nagyot sóhajt. – Ez azt jelenti, Day, hogy hal​dok​lik.

JUNE IDŐ: 20:07 KÉT NAP​PAL A SZA​BA​DON BOCSÁ​TÁ​SOM UTÁN. DENVER, LODO SZEK​TOR, OXFORD TORONY​HÁZ 22 °C BEL​TÉR​BEN Dayt tegnap reggel hét órakor engedték ki. Azóta háromszor hívtam, de egyszer sem vette fel. Végül aztán néhány órá​val ezelőtt meg​hal​lot​tam a hang​ját a fül​hall​ga​tóm​ban. – Ráérsz ma, June? – Lágyan simogató hangjától remegni kezdtem. – Nem bánnád, ha benéznék hoz​zád? Sze​ret​nék beszélni veled. – Per​sze, gyere nyu​god​tan – felel​tem. Nagy​já​ból ez volt min​den, amit mond​tunk egy​más​nak. Mindjárt itt lesz. Szégyellem bevallani, bár próbáltam lefoglalni magam az elmúlt néhány órában, rendbe raktam az egész lakást, és fényesre keféltem Ollie szőrét, valójában másra sem tudok gon​dolni, mint hogy vajon miről akar velem Day beszélni. Furcsa érzés, hogy ismét van egy hely, amit a sajátomnak mondhatok, berendezve ezernyi vadonatúj, még idegen holmival. Puha bőr ülőgarnitúra, ízlésesen kidolgozott csillárok, üvegasztalok, keményfa padló. Luxusholmik, melyeknek birtoklása többé már nem tölt el jóleső érzéssel. Az ablakon túl tavasziasan szállingózik a hó. Ollie mellettem szunyókál a két kanapé egyikén. Miután kiengedtek a kórházból, katonai kísérettel, dzsipen hoztak ide, az Oxford toronyházba. A lakásba belépve az első dolog, amit megpillantottam, Ollie volt: bolondul csóválta a farkát, orrát mohón a tenyerembe fúrta. Azt mondták, hogy az Első már jó idővel ezelőtt elrendelte, hogy a kutyámat szállítsák Denverbe, és gondoskodjanak róla. Rögtön azután, hogy Thomas letartóztatott. Most visszaadták őt nekem, egy kis darabkát Metiasból. Kíváncsi lennék, vajon Thomas mit gondol erről az egészről. Egyszerűen csak követi az előírásokat, ahogy mindig is tette, és amikor legközelebb találkozunk, fejet hajt, majd biztosít feltétlen hűségéről? Talán Anden elrendelte az ő letartóztatását is, Jameson ezredesével és Razorével együtt. Nem tudom, hogy attól jobban érez​ném-e magam. Tegnap eltemették Kaede-et. El akarták hamvasztani, és egy parányi névtáblát kapott volna az egyik temetkezési torony falán, de én ragaszkodtam hozzá, hogy valami szebb jusson neki. Egy rendes hely. Harmincszor harminc centi, ami kizárólag az övé. Anden természetesen elintézte. Ha Kaede még élne, vajon most mit csi​nálna? A Köz​tár​sa​ság végül fel​vette volna a légi​erő​höz? Day volt már a sír​já​nál? Ő is magát hibáztatja Kaede haláláért, mint én? Talán ez az oka, hogy ilyen sokáig várt, miután kien​ged​ték a kór​ház​ból, hogy kap​cso​latba lép​jen velem? Mi lesz most velünk? Innen hogy foly​tat​juk tovább? 20:12. Day késik. Le sem veszem a szemem az ajtóról, képtelen vagyok bármit is csinálni, mintha attól tar​ta​nék, nem veszem észre az érke​zé​sét, ha csak egy pil​la​natra is más​felé for​du​lok. 20:15. Lágy gongszó hangzik végig a lakáson. Ollie felkapja a fejét, a fülét hegyezi, és halkan szűköl. Meg​jött! Felugrok a díványról. Day lépte olyan halk, hogy még a kutyám sem hallotta meg, ahogy végig​jött a folyo​són. Kinyitom az ajtót... és megdermedek. A köszönés a torkomon akad. Day áll előttem, zsebre vágott kézzel, lélegzetelállítóan, vadonatúj köztársasági egyenruhában (sötétszürke csík fut végig fekete nadrágjának szárán, amilyen az ingujját is szegélyezi, zubbonyának széles, álló gallérja van, mint a

denveri, fővárosi alakulatoknál szokás, a kesztyűje elegáns, fehér neoprénből készült, a nadrágja zsebéből látom kikandikálni, vékony aranylánc díszíti). Haja egyetlen fénylő hullámban omlik a vállára, meghintve a kint szállingózó apró szemű hóval. Csillogó szeme elképesztően kék és lélegzetelállító, ahogy hosszú pilláin megül néhány hópehely. Eláll tőle a lélegzetem. Csak most döbbenek rá, hogy még sosem láttam őt rendes ruhába felöltözve, nem is beszélve a rendes egyen​ru​há​ról. Tel​je​sen fel​ké​szü​let​le​nül ér a lát​vány, hogy mennyire jól néz ki ebben az öltö​zék​ben. Day ész​re​ve​szi, milyen képet vágok, és elvi​gyo​ro​dik. – Fotózáson voltam – mondja, és az öltözékére mutat. – Csináltak egy képet, amin kezet rázunk az Első​vel. Nem én válasz​tot​tam, sejt​he​ted. Szinte már meg is bán​tam, hogy támo​ga​tom ezt a fic​kót. – Sikerült meglógni a házad előtt gyülekező rajongóid elől? – szólalok meg végül. Sikerül annyira összeszednem magam, hogy a szám sarkát felfelé kunkorítva viszonozzam a mosolyát. – Azt plety​kál​ják, hogy az embe​rek azt sze​ret​nék, legyél te az új Első Pol​gár. Inge​rül​ten elhúzza a szá​ját, és bosszú​san fel​hor​kan. – Day, az Első Polgár? Csodás. Még csak nem is kedvelem a Köztársaságot... Eltart még egy darabig, amíg megszokom. Egyelőre leginkább kihúzom magam mindenből. Inkább nem megyek emberek közé. – Szomorúságot érzek a hangjában, amiből arra következtetek, hogy tényleg meglátogatta Kaede sírját. Megköszörüli a torkát, amikor észreveszi, hogy figyelem, és átnyújt egy bársonnyal bevont dobozkát. Udvarias távolságtartás érződik a mozdulatából, amit nem tudok hová tenni. – Ezt ide​felé jövet lát​tam meg. A tiéd, ked​ve​sem. Meg​le​pett motyo​gás telik csak tőlem. – Köszi. – Óvatosan átveszem a dobozt, egy pillanatig gyönyörködöm benne, aztán felnézek rá. – Milyen alka​lom​ból? Day a füle mögé simítja a haját, igyek​szik úgy tenni, mintha lényeg​te​len lenne az egész. – Csak gon​dol​tam, hogy jól állna neked. Vigyázva kinyitom a dobozt, és levegő után kapok, amikor megpillantom, mi van benne: egy ezüstlánc, rajta apró, könnycsepp formájú rubin, körülötte apró gyémántok. Magát a rubint három szál vékony ezüst​drót tartja. – Ez... káp​rá​za​tos – mon​dom. Az arcom lán​gol. – Egész biz​to​san nagyon sokba kerül​he​tett. Te jó ég, mióta hasz​ná​lok én szí​vé​lyes tár​sal​gási for​du​la​to​kat, ha Day​jel beszé​lek? A fejét rázza. – Úgy tűnik, a Köztársaság két kézzel hányja rám a pénzt, hogy boldoggá tegyenek. A rubin a szerencseköved, igaz? Én csak arra gondoltam, hogy jó lenne, ha a vacak gemkapcsokból készült gyűrűnél valami szebbet is adhatnék neked. – Megveregeti Ollie fejét, aztán megcsodálja a lakásomat. – Szép. Olyan, mint az enyém. – Day is kapott egy hasonló, jól őrzött lakást néhány tömb​nyire, ugyan​eb​ben az utcá​ban. – Köszönöm szépen – mondom ismét, óvatosan letéve a dobozt, egyelőre a konyhapultra. Aztán ráka​csin​tok. – Bár meg kell jegyez​nem, továbbra is a gem​ka​pocs​gyűrű a ked​ven​cem. Egy másodperc töredékéig boldogság suhan át az arcán. A legszívesebben a karjaiba vetném magam, átkarolnám, és az ajkára szorítanám a szám... De a testtartásában van valami, ami miatt úgy érzem, jobb, ha kissé távol​ság​tar​tób​ban visel​ke​dem. Meg​pró​bá​lom óva​to​san kipu​ha​tolni, hogy mi bántja. – Hogy van Eden? – Egész jól. – Day tekintete még egyszer körbejárja a szobát, aztán rajtam állapodik meg. – A

körül​mé​nyek​hez képest, per​sze. Lehaj​tom a fejem. – Én... hal​lot​tam, mi tör​tént a sze​mé​vel. Nagyon... – Élet​ben van – sza​kít félbe sze​lí​den. – Már ennek is örü​lök. Fél​sze​gen rábó​lin​tok, egyet​ér​té​sem jeléül, aztán hosszas hall​ga​tásba süp​pe​dünk. Végül én szó​la​lok meg: – Beszélni akar​tál velem. – Igen. – Lesüti a szemét, a kesztyűjét babrálja, aztán zsebre vágja a kezét. – Hallottam a kine​ve​zés​ről, amit Anden fel​aján​lott neked. Elfordulok, és leülök a kanapéra. Nincs még negyvennyolc órája sem, de már kétszer is láttam fel​tűnni a hírt az óri​ás​kép​er​nyő​kön: JUNE IPARIS BEKAP​CSO​LÓD​HAT A PRIN​CEPS-KÉP​ZÉSBE Örülnöm kéne, hogy Day hozza fel. Próbáltam kitalálni valami jó módszert, hogy hogyan hozzam szóba a témát, de így nincs rá szükségem. Mégis, a pulzusom felgyorsul, és azon kapom magam, hogy ide​ges vagyok és aggó​dom. Talán meg​bán​tot​tam vele, hogy idáig nem szól​tam neki a dolog​ról. – Mi az, amit már tudsz róla? – kérdem, miközben odajön, és leül mellém. A térde finoman súrolja a combomat. Még ettől az apró, könnyed érintéstől is bizsergés fut át rajtam. Az arcába nézek, hogy lássam, vajon szándékosan csinálta-e, de Day szája csupán egy keskeny vonal, nyugtalanító mód össze​szo​rítja, mint aki tudja, hová fog vezetni ez a beszél​ge​tés, bár egy​ál​ta​lán nem örül neki. – Azt csiripelték a verebek, hogy árnyékként kell követned Andent mindenhová, igaz? Arra képez​né​nek ki, hogy te légy a Prin​cepse. Így van? Nagyot sóhajtok, magamba roskadok, és a kezembe temetem az arcom. Day szájából hallva még inkább nyomasztónak érzem a kötelezettség súlyát, amivel ez járna. Természetesen megértem a praktikus szempontokat, amiért Anden szeretné, ha bekapcsolódnék ebbe. Bízom benne, hogy olyasvalaki vagyok, aki segíthet átalakítani a Köztársaságot. Az egész katonai kiképzésem, minden, amit Metias valaha mondott nekem... Tudom, hogy megfelelő választás lennék a Köztársaság irá​nyí​tá​sára. De... – Igen, így igaz – felelem, majd sietve hozzáteszem: – Ez nem egy házassági ajánlat. Semmi ilyesmiről nincs szó. De azzal járna, hogy hetekre... vagyis... hóna​po​kig távol lennék. Nem lehetnék... – Nem lehetnék veled, akarom mondani. De ez túl nyálasan hangzik, ezért nem fejezem be a mondatot. Inkább megosztom vele az összes részletet, amit tudok, amin rágódom már egy ideje. Mesélek neki a princepsjelöltek fárasztó napirendjéről, a terveim szerint hogyan juthatnék lélegzetvételnyi szünethez, ha beleegyeznék ebbe az egészbe, hogy mennyire bizonytalan vagyok benne, vajon tényleg a Köztársaság szolgálatának akarom-e szentelni az életemet. Egy idő után érzem, hogy kezdek egyre zavarosabban beszélni, de olyan jólesik kiadni magamból mindent, megosztani a gondjaimat a fiúval, aki kedvel engem, így aztán nem is próbálom abbahagyni. Ha van valaki, aki meg​ér​demli, hogy elmond​jak neki min​dent, akkor az Day. – Nem tudom, mit mond​jak Anden​nek – feje​zem be. – Nem sür​get, de hama​ro​san választ kell adnom neki. Day nem szól semmit. A szóáradatom után csend telepszik ránk. Képtelen vagyok leírni az arcán

látott érzelmet. Mintha valami hiányozna a tekintetéből, mintha valami elveszett volna belőle, és szétszóródott volna a padlón. Csak bámul maga elé, mély, csendes kétségbeeséssel, ami darabokra töri a szívem. Vajon mi járhat a fejében? Hisz nekem? Vajon arra gondol, amire először én is, hogy Anden csupán azért ajánlotta ezt nekem, mert tetszem neki? Azért szomorú, mert ez azt jelentené, hogy tíz évig alig látnánk egymást? Figyelem és várok, próbálom kitalálni, hogy mit fog mondani. Természetes, hogy nem örül az ötletnek, és természetesen tiltakozni fog ellene. Én magam sem vagyok... Day várat​la​nul meg​szó​lal: – Fogadd el az aján​la​tot! – sut​togja. Köze​lebb hajo​lok hozzá, mert úgy vélem, hogy biz​tos rosszul hal​lot​tam. – Mi? Day pillantása az arcomat kutatja. A keze picit megrándul, mintha fel akarná emelni, hogy meg​érintse az arco​mat. De aztán még​is​csak ott marad az ölé​ben. – Azért jöt​tem, hogy meg​mond​jam, fogadd el az aján​la​tát – ismétli meg hal​kan. Zavartan pislogok. Elszorul a torkom, könnybe lábad a szemem. Nem lehet, hogy ezt mondja. Tucatnyi más választ is elképzelhetőnek tartottam, kivéve ezt az egyet. De talán nem is maga a válasz az, ami ennyire megdöbbent, hanem az, aho​gyan kimondta. Mintha elengedne. Meredten bámulom egy darabig, arra gondolok, hogy talán csak képzeltem az egészet. De az arckifejezése szomorú és réveteg, nem változik. Elfordulok, előrébb csúszok a kanapén, és tompává dermedt gondolatok közt magam elé sut​to​gom: – Miért? Miért? – Miért ne? – kérdi Day. A hangja közöm​bös és szá​raz, mint egy elher​vadt virág. Nem értem. Talán szarkasztikus akart lenni. Vagy mindjárt azt mondja, hogy továbbra is azt szeretné, ha valamilyen módon mégiscsak együtt lehetnénk. De hallgat, nem tesz hozzá semmit a vála​szá​hoz. Miért kérné tőlem, hogy fogad​jam el az aján​la​tot? Azt gon​dol​tam, hogy bol​dog lenne, ha ez az egész végre véget érne, és megpróbálhatnánk úgy tenni, mintha ismét normális életet élnénk, akármit is jelentsen ez. Olyan könnyű lenne kitalálni valami kompromisszumos megoldást Anden aján​la​tá​hoz, vagy egy​sze​rűen csak nemet mon​dani az egészre. Miért nem ezt javasolta? Mindig is azt gondoltam, hogy kettőnk közül inkább Day az, akit az érzel​mei vezé​rel​nek. Day keserűen elmosolyodik, amikor nem válaszolok azonnal. Ülünk egymás mellett, de nem fogjuk egymás kezét. Nyomasztóvá súlyosodik a csend, némán számláljuk a múló másodperceket. Eltelik így néhány perc, majd mélyet sóhajt, és meg​szó​lal: – Van még más is, amit el kell mon​da​nom neked. Némán bólintok, várom, hogy folytassa. Előre félek, hogy mit fog mondani. Félek, hogy elma​gya​rázza a miér​tet. Sokáig habozik, de amikor beszélni kezd, megrázza a fejét, és gyászos kis kacajt hallat. Azt hiszem, meg​gon​dolta magát, és inkább meg​tartja a tit​kát, elte​meti magá​ban. – Tudod, néha elgondolkodom rajta, hogyan alakultak volna a dolgok, ha én csak... egy nap találkoztam volna veled. Mint ahogy normális emberek szoktak. Ha, mondjuk, összefutok veled az utcán, egy napsütéses délelőtt, és arra gondolok, nahát, milyen csinos vagy, megállítalak, kezet fogunk, és csak annyit mon​dok, szia, Daniel vagyok. Lehu​nyom a sze​mem. Milyen ked​ves gon​do​lat! Milyen fel​sza​ba​dító lenne! Milyen könnyű!

– Bár​csak úgy lett volna! – sut​to​gom. Day az arany​lán​cocs​kát pisz​kálja a kesz​tyű​jén. – Anden az egész Köz​tár​sa​ság Első Pol​gára. Talán soha nem lesz még egy ehhez fog​ható alka​lom. Tudom, hogy mit akar mon​dani. – Ne aggódj, szó sincs arról, hogy ne lennék képes befolyást gyakorolni a Köztársaságra, ha elutasítom az ajánlatot, vagy valamiféle középutas megoldást találok. Nem ez az egyetlen módja, hogy... – Figyelj rám, June! – mondja csendesen, felemelve mindkét kezét, hogy elhallgattasson. – Nem tudom, hogy lesz-e máskor merszem, hogy mindezt elmondjam. – Összerezzenek, amikor kimondja a nevemet. Úgy mosolyog rám, hogy attól valami összetörik bennem. Nem tudom, miért, de olyan az arca, mintha most látna utoljára. – Ugyan már, mindketten jól tudjuk, hogy minek kell történnie. Mindössze pár hónapja ismerjük egymást. De egész életemben ez ellen a rendszer ellen harcoltam, amit most az Első meg akar változtatni. Te pedig... hát, a te családod is szenvedett annyit, mint az enyém. – Megáll, a tekintete a távolba réved. – Az rendben van, hogy jelszavakat ordítozok épületek tetejéről, hogy megdolgozzam a tömegeket. De nem tudok semmit a politikáról. Én csupán egy báb vagyok. De te... te mindig is pontosan az voltál, amire az embereknek szüksége van. Te képes vagy meg​vál​toz​tatni a dol​go​kat. – Meg​fogja a kezem, meg​érinti az ujja​mat, ahol a gyű​rű​jét hord​tam. Érzem, milyen kérges a tenyere, érintése mégis oly gyengéd, hogy belesajdul a szívem. – Természetesen ez a te döntésed, de tudod jól, hogy ennek így kell lennie. Ne dönts azért másképp, mert bűntudatot érzel vagy ilyesmi. És ne aggódj miattam! Tudom, hogy csupán ez tart vissza. Látom az arco​don. Erre sem mon​dok sem​mit. Miről beszél? Mit lát az arco​mon? Vajon hogy néz​he​tek ki? Hall​ga​tá​somra Day hatal​mas sóhaj​jal vála​szol. Nem bírok a sze​mébe nézni. – June – mondja las​san. Kis híján elcsuk​lik a hangja. – Ez soha, de soha nem fog működni köz​tünk. Szóval ez az igazi oka, hogy miért. Megrázom a fejem, nem akarom hallani a többit. Ezt nem. Kér​lek, ne, Day, kér​lek, ne mondd ezt! – Ki fogunk találni valamit – szólalok meg. Ömlenek belőlem a szavak. – Dolgozhatok egy darabig a fővárosi városőrségnél. Arra egyébként is sokkal alkalmasabb lennék. Tanulhatok egy szenátor mel​lett is, ha tény​leg poli​ti​ká​val aka​rok fog​lal​kozni. Van tizen​két sze​ná​tor... Day még csak rám se néz. – Mi nem egymásnak vagyunk kitalálva. Egyszerűen csak... túl sok minden történt. – A hangja sut​to​gássá hal​kul. – Túl sok min​den. A szavak súlya szinte agyonnyom. Ennek semmi köze a Princeps pozíciójához, ez az egész valami másról szól. Day akkor is ugyanezt mondaná, ha Anden soha nem ajánlott volna nekem semmit. A veszekedésünk a föld alatti alagútban. Meg akarom mondani neki, hogy mekkorát téved, de nem tudok mit felhozni ellene. Mert igaza van. Hogyan is gondolhattam, hogy nem szenvedjük meg a következményeit annak, amit vele tettem? Hogyan lehetek olyan beképzelt, hogy azt higgyem, végül majd minden elsimul köztünk, hogy néhány jótettel helyrehozhatom mindazt a szenvedést, amit okoztam neki? Az igazság ugyanaz marad. Nem számít, milyen elszántan próbálkozik, ahányszor csak rám néz, az jelenik meg előtte, ami a családjával történt. Azt látja majd, mit tettem. Folyton kísérteni fogja, ez min​dig is közénk fog állni. El kell enged​nem. Érzem, hogy könnyek gyűl​nek a sze​membe, de nem enged​he​tem őket kicsor​dulni.

– Értem – suttogom, a hangom remeg az erőfeszítéstől. – Erről van szó? Annyi minden után? – Ahogy kimon​dom, már tudom, hogy hiába. A dol​gok vég​ér​vé​nye​sen elrom​lot​tak. Már nincs visszaút. Day meg​gör​nyed, az arcára szo​rítja a kezét. – Nagyon saj​ná​lom – sut​togja. Hosszú másod​per​cek tel​nek így. Egy örökkévalóság után nagyot nyelek. Nem fogok sírni. A szerelem teljességgel ésszerűtlen, a szerelem következményekkel jár. Én hoztam magam ilyen helyzetbe, nekem kell tudnom megoldani is. Akkor oldd meg, June! Nekem kellene elnézést kérnem. Így aztán ahelyett, amit valójában mondani szeretnék, legyűröm a hangom remegését, és egy sokkal inkább helyénvaló választ adok. Azt mon​dom, amit kell. – Tudatni fogom Anden​nel. Day beletúr a hajába, kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán újra becsukja. Tudom, hogy van valami az egész mögött, amiről nem beszél, de nem erőltetem. Úgysem számítana semmit. Már így is épp elég oka van annak, hogy nekünk ne legyen közös jövőnk. Az ablakon besütő hold vonja magára a pil​lan​tá​sát. Újabb másod​per​cek múl​nak el, miköz​ben csak a léleg​ze​tünk hangja hal​lat​szik. – Akkor én... – A hangja elcsuklik, ökölbe szorítja a kezét. Így marad pár másodpercig, majd összeszedi magát. – Jobb, ha hagylak aludni egy kicsit. Biztosan fáradt vagy. – Day feláll, és meg​iga​zítja a zub​bo​nyát. Udva​ri​a​san meg​ha​jol, én bólin​tok, ő pedig meg​for​dul, majd elin​dul kifelé. – Jó éjsza​kát, June. Darabokra szakad, összetörik a szívem. Nem hagyhatom így elmenni. Túl sok mindenen mentünk keresztül, hogy idegenekké váljunk egymás számára. Az nem lehet, hogy csupán egy hűvös főhaj​tás​sal vegyünk búcsút egy​más​tól! Fel​pat​ta​nok és utána roha​nok, az ajtó​ban érem utol. – Day, várj... Megpördül. Mielőtt bármit is mondhatnék, hozzám lép, és a két tenyere közé fogja az arcomat. És megcsókol, még egyszer utoljára, eláraszt forró szenvedéllyel, életet, szerelmet és sajgó bánatot lehelve belém. A nyakába kapaszkodom, ő átkarolja a derekamat. Az ajkamat nyújtom, ő pedig sóvárogva hajol a számra, szinte magába szív, a lélegzetem is eláll tőle. Ne menj el, könyör​gök némán. De érzem az ajkán a búcsú sós ízét, és már nem tudom visszatartani a zokogást. Day egész testében remeg. Az arca könnyektől nedves. Úgy kapaszkodom belé, mintha attól tartanék, köddé válik, amint eleresztem, mintha légüres térben lebegnék, egymagámban, a sötét szobában. Day, a fiú az utcákról, akinek nincs semmije, csak a ruhája, amit visel, és a tekintetében izzó meggyőződés. A szí​vem az övé. Maga a szép​ség, kívül és belül. Ezüst fény​su​gár a sötét​ség​ben. Ő az én vilá​gos​sá​gom.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A Pro​digy megírása sokban különbözött attól, mint amikor a Legen​dán dolgoztam. Többször is rám tört a pánikroham, sokszor kétségbeesetten zokogtam a laptopom fölött. Mélyebbre kellett ásnom a karaktereim lelkébe, hogy felszínre hozzam a legsötétebb gondolataikat és emlékeiket is. Szerencsémre csodálatos emberek támogatását élvezhettem, akik segítettek, hogy összeálljon ez a könyv. Köszönöm az irodalmi ügynökömnek, Kristin Nelsonnak, hogy elsőként elolvasta a kéziratom. Az ő tanácsai és visszajelzései nélkül elnyelt volna a mocsár. Köszönöm az NLA (Nelson Irodalmi Ügynökség) egész csapatának, hogy mellettem álltak. Köszönöm a páratlan tesztolvasónak, Ellen Ohnak, hogy megnézte a Pro​digy egy korai vázlatát, és egy kis értelmet vert belém néhány döntő jelenettel kapcsolatban. Köszönöm JJ-nek, hogy ijesztően éles eszű próbaközönsége és tesztolvasója volt az aprán​ként for​má​lódó Pro​digy​nek. Köszönettel tartozom a lenyűgöző szerkesztőpárosnak, Jen Besser-nek és Ari Lewinnek, hogy fogták a Pro​digy első vázlatát, és valami sokkal nagyszerűbbé formálták, amire én egymagamban képtelen lettem volna. Köszönöm, hogy annyit noszogattak, dolgozzam ki jobban a karaktereket, a világot, a cselekményt. Aki úgy gondolja, hogy a könyveknek már nincs szükségük szerkesztésre, biztos, hogy még sosem dolgozott egyikőtökkel sem. Nagyszerűek vagytok. (Külön köszönet illeti Kicsi Pri​mót!) Köszönöm a Putnam Childrens és a Penguin Young Readers csapatának a folyamatos támogatást: Don Weisberg, Shauna Fay, Anna Jarzab, Jessica Schoffel, Elyse Marshall, Scottie Bowditch, Lóri Thorn, Linda McCarthy, Erin Dempsey, Shanta Newlin, Emily Romero, Erin Gallagher, Mia Garda, Lisa Kelly, Courtney Wood, Marie Kent és a többiek együtt segítettek világra hozni a Legen​det és a Pro​digyt. Egy szerző sem kíván​hat nagy​sze​rűbb csa​pa​tot. Köszönöm a CBS Films, a Temple Hill és az UTA (United Talent Agency) csapatának a Legend iránti odaadásukat: Wolfgang Hammer, Grey Munford, Matt Gilhooley, Ally Mielnicki, Christine Batista, Isaac Klausner, Wyck Godfrey, Marty Bowen, Gina Martinez, Kassie Evashevski és Wayne Ale​xan​der. El sem hiszem, mennyire sze​ren​csés vagyok. Köszönöm az összes bloggernek, bírálatok, ajánlók szerzőinek és a médiának, hogy hírt adtak a Legendről és a Pro​digyról, köszönöm a könyvkereskedőknek szerte az országban, hogy a vásárlók kezébe adták a könyveket. Nagyon köszönöm. Annyira hálás vagyok mindazért, amit tesztek, hogy össze​hoz​zá​tok a meg​fe​lelő köny​ve​ket a meg​fe​lelő olva​sók​kal. Köszönöm az én csodálatos olvasóimnak és rajongóimnak a lelkes leveleket és a bátorítást. Ahányszor csak olvastam, mit írtok a Legendről, egyre elszántabb lettem, hogy a Prodigy olyan jóra sikerüljön, amennyire csak telik tőlem. Köszönöm, hogy rászántátok az időt, és elolvastátok a köny​ve​i​met. Végül köszönöm a szeretteimnek, az édesanyámnak, Andrénak és az összes barátomnak. Nagyon köszö​nöm, hogy támo​gat​ta​tok, pótol​ha​tat​la​nok vagy​tok.

TARTALOM JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS