PRC Tördelés, korrektúra, konvertálás: Ms. Bambi V.L. Prológus

Tartalom A mű eredeti címe: SS General Copyright ©1972 by Sven Hassel All right reserved! A fordítás a Bantam Books 1972. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Stanislaw Borító: ©AQUILA Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

PRC Tördelés, korrektúra, konvertálás:

Ms. Bambi V.L.

Prológus A német népet az a szerencse érte, hogy olyan vezetőt talált magának, aki képes összefogni az ország erőit egyetlen cél, a nemzet felvirágoztatása érdekében. (Daily Mail, London, 1933. október 10.) Az 1934. június 30– i vasárnap Berlin történetének legforróbb napja volt, a történelembe mégis úgy vonult be, mint a legvéresebb nap. Az éj leple alatt katonák vontak kordont a város köré. Minden ki– és bevezető utat lezártak, a forgalom ellenőrzése a Göring tábornok és Himmler SS Reichsführer alatt szolgáló

tábornok és Himmler SS Reichsführer alatt szolgáló emberek kezébe került. Hajnali öt órakor egy fekete, a szélvédőjén „SA Brigaden– standarte” felirattal ellátott Mercedest állítottak meg a Lübeck és Berlin közötti úton. Utasát, egy dandártábornokot, fegyverrel kikényszerítették az autóból, és egy rendőrségi furgonba tuszkolták. A sofőrnek, Horst Ackermann SA Truppenführernek azt tanácsolták, tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud. A férfi visszahajtott Lübeckbe, és jelentést tett a rendőrfőnöknek, aki nem volt hajlandó hitelt adni ennek a képtelen történetnek. Mivel a Truppenführer ragaszkodott az állításához, a rendőrfőnök nem tudott jobbat tenni, mint felhívni régi barátját, a Bűnügyi Rendőrség vezetőjét, és kikérni a tanácsát. Mindketten az SA tagjai voltak, de előző évben, a Harmadik Birodalom összes többi rendőrtisztjével együtt, áttették őket az SS– hez. – Nos, mit gondolsz? A vonal másik végén nyugtalanító csend honolt. A rendőrfőnök megpróbált taktikát változtatni. – Valószínűtlen, hogy rá mernék tenni a kezüket az SA egyik legismertebb tisztjére, nem igaz? Ezúttal sem kapott választ. – Nem igaz? – ismételte meg növekvő nyugtalansággal. Cinikus nevetés recsegett bele a telefonkagylóba. – Tényleg azt hiszed? Ebben az esetben javaslom, hagyd egy pillanatra ott a telefont, és nézz ki az

ablakon. Le vagy maradva, barátom! Én már régóta sejtettem, hogy ez fog jönni, már hónapokkal ezelőtt. Minden jel erre mutatott, legalábbis annak, aki nyitva tartotta a szemét és a fülét. Eicke túlságosan aktív volt az utóbbi időben: ha ennyire készültek valamire, akkor annak előbb– utóbb be kellett következnie. Ráadásul a borgemoori tábort kiürítették, és ne mondja nekem senki, hogy egy olyan helyet sokáig üresen fognak hagyni. Eicke SS– legényei vették át az őrzését, és már megtettek minden szükséges előkészületet a tömegmészárláshoz. A dandártábornok, Paul Hetzke, hamarosan egy cellában találta magát a hajdani Gross Lichterfeld– i kadétiskola épületében, amely most Adolf Hitler személyes hadseregének a szálláshelyéül szolgált. Leült néhány egymásra tett téglára, és hátát a falnak vetve, kinyújtóztatva lovaglócsizmás lábát, rágyújtott egy cigarettára. Felháborította ez a tiszteletlen bánásmód, de nem látott okot a félelemre. Végtére is dandártábornok volt, ötvenezer katona parancsnoka, sőt őfelsége, a császár testőrségének az exkapitánya is. Túlságosan prominens személyiség volt ahhoz, hogy bárki is hozzá merjen nyúlni. A cellában honoló nyugalmon túl a világ mintha felbolydult volna. Férfiak kiabáltak, ajtók csapódtak, léptek csattogtak végig a folyosókon, le és fel a

lépcsőkön. Az SS– tisztek pedig, akik letartóztatták a dandártábornokot, valami forradalomról sutyorogtak. – Nonszensz! Nem lesz semmiféle forradalom – legyintett Hatzke. – Nekem tudnom kellene róla. Nevetséges félreértés az egész. – Hogyne, hogyne – mormogták a férfiak. – Nevetséges félreértés az egész. Hatzke feltépte a negyedik cigarettacsomag tetejét, s közben tekintetét a magas, rácsos ablakra emelte. Forradalom! Micsoda badarság! Elmosolyodott magában. Az SA– nak nincs is elegendő fegyvere ahhoz, hogy kirobbanthasson egy forradalmat. Egyébként is, neki mindenről tudnia kellene. Másrészről, visszagondolva az 1933– as ígéretekre, nem volt csoda, ha az SA kétmillió tagja elégedetlenkedett. A munkanélküliség beígért csökkentése elmaradt, azok pedig, akiket a rendőrségnél helyeztek el, nevetségesen alacsony rangot kaptak, és fizetésük kisebb volt, mint a weimari köztársaság idején rendszeresített munkanélküli– segély. Az elégedetlenség és a forradalom közt azonban van egy kis különbség. És ha valaha is fellázadna az SA, azt nem Hitler, hanem a birodalmi hadsereg, a munkásság egyes számú ellensége ellen tenné. Hatzke gyorsan elnyomta a cigarettáját, és oldalra döntötte a fejét, hogy jobban halljon. Puska dörrenését hallotta az imént? Inkább egy teherautó

kipufogója köhögött, vagy egy motorbicikli robogott tova. Hatzke nem tudta pontosan megállapítani, de a gondolat nem nyugtalanította. Lövés Berlinben egy ilyen forró nyári napon? Ennek semmi értelme. A katonák java ilyenkor eltávozási engedélyt kap – várják őket a lányok, a strand. Hatzke tenyerében verejtékcseppek gyűltek össze. Ezúttal nem volt kétség. Hazudott volna önmagának, ha egy jármű kipufogójára fogja a zajt. És újra meg újra megismétlődött. Odakint közben valóban túráztatta valaki egy motorbicikli motorját, és egy teherautó motorjajárt üresben az udvaron. Hatzke fején átvillant a gondolat, hogy talán szándékosan rendelte őket oda valaki, azért, hogy leplezzék a fegyverek ropogását; a dandártábornok megborzongott. Mi a fenére készülnek Himmler orgyilkosai? Nem lehet valakit csak úgy, gyanú alapján kivégezni. Nem Németországban. Dél– Amerika vadai talán megteszik, de még a barbár oroszok se vetemednek ilyenre, nemhogy a németek. Ujabb sortűz. Hatzke talpra ugrott. Mi az ördög folyik odakint? Csak nem gyakorlatot tartanak ebben a rekkenő hőségben? Ingerülten fel– alá kezdett járkálni a cellában. Mégiscsak igaz lenne valami ebből az SA– forradalomról szóló pletykából? De hát, az ég szerelmére, ez kész őrültség! Megpróbálta a téglákat elrendezni úgy, hogy a

tetejükre állva kiláthasson az ablakon, de nem volt elég ahhoz, hogy dupla oszlopot állíthasson belőlük, így valahányszor felállt, a téglák szétcsúsztak alatta. A lövöldözés folytatódott. Rendszeresen, mindig ugyanolyan erővel, és nem ütközve ellenállásba. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem gyakorlatról van szó. Kísértetiesen hasonlított egy kivégzőosztag hangjára. Hatzke nekidőlt a falnak, és nem először, azon tűnődött, vajon mi állhat az SS mozgósított erőinek szándékában. Az a beteg törpe, Himmler például: elviselhetetlen, felfuvalkodott, veszélyes alak. Mindenki tudja róla, hogy homoszexuális – miért tűri meg mégis a Führer? Milyen céljai vannak vele? Milyen sötét és titkos célokat szolgál ez az ember? Hatzke az ajtó felé fordult, mert lépteket hallott a folyosó felől. A dübörögve közeledő léptek elhallgattak a cella előtt. Kulcs fordult meg a zárban. Hatzke egy SS Untersturmführerrel és négy katonával találta magát szemben. A közlegények acélsisakjai tompán fénylettek a folyosó félhomályában. Mindannyian Eicke hadosztályához tartoztak, az egyetlen SS– hadosztályhoz, melynek tagjai barna egyenruhát viseltek a megszokott fekete helyett, és gallérjaikról hiányzott az SS felirat. – Épp ideje volt! – mondta morózusan Hatzke. – Valaki felelni fog a mai napért, ezért kezeskedem. Ha Röhm tábornok ezt megtudja… Az Untersturmführer nem szólt semmit, egyszerűen félbevágta a dandártábornok szavait azzal,

egyszerűen félbevágta a dandártábornok szavait azzal, hogy odalépett hozzá, és kirángatta a folyosóra. A négy katona kíséretében a kijárat felé indultak. Az Untersturmführer, aki határozott léptekkel követte a dandártábornokot, jóformán még gyermek volt, tizennyolc– tizenkilenc éves. A haja dús volt és mézszínű, a szeme kék, hosszú szőke szempillákkal keretezett. Arca olyan volt, akár egy angyalé, lágy gyermeki kontúrokkal, kerekded állal. A gyűlölet azonban leplezetlenül sütött gyönyörű kék szeméből, és érzéki ajkai gránitkeménnyé voltak préselve. Ez volt az SS: a német ifjúság virágát szisztematikusan könyörtelen gyilkológépekké nevelték át. A szürke laktanyaépületek fehéren izzottak a ragyogó napsütésben. Hatzke és kísérete átmasírozott az udvar forró kövezetén, ahol nem is oly régen még nyolcéves gyerekekkel ízleltették a katonaélet sanyarúságát. Ugyanezekben a laktanyákban készítették fel évtizedekkel korábban azokat a gyerekeket, akiket később a német császári hadsereg golyófogóként használt. A birodalom minden „valamirevaló” családja őrizgetett halványuló fotográfiákat tizenhét éves fiúkról, akik hősi egyenruháikba öltözve arra készültek, hogy az I. világháború árkaiban életüket adják egy hamisan csillogó ügyért. Úgy haltak meg, ahogy éltek, a szolgálati szabályzatnak megfelelően. A Halál a megmondhatója, hogy nem egy keserű mosollyal az ajkán üdvözölte a véget a Gross Lichterfeldben

ajkán üdvözölte a véget a Gross Lichterfeldben végigszenvedett nyolc év kiképzés és tortúra után. Elhaladtak az istállók mellett, melyekben most nem lovakat, hanem fegyvereket tároltak. A motorzaj itt egészen közelről hallatszott. Hatzke megtorpant, és a kísérete felé fordult. – Hova visznek? – Eicke SS Standartenführer elé – felelte kurtán az ifjonc. – A helyében nem próbálkoznék semmivel. Csak árthat magának. A dandártábornok morgott valamit, aztán továbbindult. Még nem érkezett el az ideje, hogy a személyét ért sérelmek orvoslását követelje. A legfontosabb pillanatnyilag az, hogy – bármiért tartóztatták is le – bírósági tárgyalást kérjen. Per és ítélet nélkül senkit nem ölhetnek meg Németországban. Ezt mondták ki a rendeletek, márpedig Németországot a rendeletek irányították. Maga a Führer jelentette ki, hogy ideje véget vetni a demokratikus rendszertelenségnek, és bevezetni a szigorú szabályozási rendszert. Minden embernek ismernie kell a jogait, és az, aki szabotálni próbálja ezeket a jogokat, drágán megfizet. Maguk mögött hagyták az istállókat, és nemsokára egy kisebb udvarba értek, amit magas falak zártak körül. Régebben ide engedték ki levegőzni a büntetés alatt álló kadétokat. Az udvarban parkolt a zaj egy részéért felelős teherautó, illetve a motorbicikli. A teherautó egy hatalmas Krupp dízel volt, kormánya

teherautó egy hatalmas Krupp dízel volt, kormánya mögött egy barna egyenruhás SS– katona cigarettázott. Érdektelenül figyelte a közeledő Hatzkét és kíséretét. Az udvar közepén tisztek csoportja állt, a távolabbi végében pedig egy szakasz katonát lehetett látni. Két sort alkottak, mindegyik sorban hat személlyel. Az első sorban lévők fél térdre voltak ereszkedve, lövésre készen tartva puskáikat; a mögöttük lévők pihenőállásban álltak, lábuk mellé eresztett puskával. Nem messze tőlük néhány másik szakasz várakozott türelmesen a sorára. Húsz kivégzés, és utána felváltanak – ez volt a szabályzat. Húsz kivégzés… Hatzke el akarta fordítani a tekintetét, de a látvány nem engedte. Oda kellett néznie. Egy SA– egyenruhát viselő tiszt feküdt arccal a nedves, véres porban. Vállán az Obergruppenführerek arany váll– lapja árválkodott. Teste kellőképpen ki volt csavarodva ahhoz, hogy Hatzke megpillanthassa a zubbonya hajtókáját. Vörös volt, tábornoki vörös. Hatzke azon vette észre magát, hogy remeg a térde. Elfordította a fejét, és kézfejével megtörölte verejtékező homlokát. Egy SS Hauptsturmführer, papírokkal a kezében, jött oda hozzájuk. Nem fárasztotta magát a bemutatkozással, egyetlen szót ugatott csupán: – A neve? – Paul Egon Hatzke, SA Brigadenführer. Látta, hogy kipipálják egy listáról. Az udvar másik

Látta, hogy kipipálják egy listáról. Az udvar másik végében eközben két SS– katona felemelte a halott tábornok holttestét, és egy talicskára hajította. A Hauptsturmführer a hóna alá csapta a papírjait. – Helyes. Menjen át az udvar másik végébe, és álljon oda a fal elé. Csak semmi tétovázás, sok dolgunk van még. Eddig a pillanatig Hatzke nem hitte, hogy igaz lehet; most azonban hirtelen a másik felé fordult, arcán rémült kifejezéssel. – Beszélni akarok Eicke Standartenführerrel! Nem megyek sehová, amíg nem beszéltem vele. Ha azt hiszi, hogy… A veséjébe nyomódott egy pisztoly csöve. – Elég ebből. Nem azért vagyok itt, hogy beszélgessek, hanem hogy véghezvigyem a feletteseim parancsát. Emellett kiabálással semmire nem megy. Hatzke pánikba esetten körülnézett, a segítőkészség vagy legalább a szánalom jelét keresve a körülötte állók arcán. Az acélsisakok alól azonban közömbös tekintetek néztek vissza rá. – Figyelmeztetem – nézte unottan a faltól az udvar közepén lévő lefolyó felé csörgedező vérpatakot a Hauptsturmführer – , hogy tartanom kell magam az ütemtervhez. Valaki arcul ütötte Hatzkét, és egy pecsétgyűrű felhasította az arcát. Ahogy megpillantotta az egyenruhájára végigpergő vércseppeket, Hatzke egyetlen pillanat alatt megértette, hogy itt a vég. Az ő

egyetlen pillanat alatt megértette, hogy itt a vég. Az ő vége és álma vége, mely egy szocialista államról szólt, ahol az igazság szónak jelentése van. Heydrich és Göring kerültek felül, Németország elveszett. Higgadtan és méltóságteljesen, Paul Egon Hatzke dandártábornok átvágott az udvaron, és odaállt a vérrel telefröcskölt fal elé. Keresztbe tett karral, felemelt fővel várta a halált. A kivégzőosztag puskái célzásra emelkedtek. Hatzke végignézett rajtuk, de nem érzett se félelmet, se gyűlöletet, csak beletörődést. Egy nagy ügy mártírjának érezte magát. Ahogy a puskák egyként eldördültek, elkiáltotta utolsó szavait e világon: „Éljen Németország és Adolf Hitler!” Azzal lerogyott a meleg, békességet ígérő homokra. A következő SA– tisztet már behozták az udvarra. A mészárlás egész nap folyt, és jól belenyúlt az éjszakába. Eickének üzentek, hogy a tisztek, akik korábban bajtársai voltak, kivétel nélkül beszélni akartak vele. Eicke türelmetlenül legyintett. Neki küldetése volt, nem fecsérelhette szentimentális istenhozzádokkal az idejét. – Szabaduljanak meg tőlük! Egyeztessék a nevüket, és a kivégzőosztag elé velük! Ki kell végezni őket, és minél hamarabb megtörténik, annál jobb. A június 30– i mészárlásokat egyetlen német sem felejtette el: ez volt az, ami meggyorsította három

felejtette el: ez volt az, ami meggyorsította három ember hatalomra törését. Himmler nem is olyan sokkal azelőtt még ismeretlen bürokrata volt, Heydrich kegyvesztett haditengerészeti tiszt, Theodore Eicke pedig egyszerű elzászi kocsmáros. Tizenöt nappal később a kivégzésekben részt vevő katonákat és a tiszteket – négy kivételével – eltávolították az SS– ből. Mintegy hatezer emberről volt szó. Még az év vége előtt ezek közül háromezer– ötszázat kivégeztek különféle koholt vádak alapján. Ez is Eicke ötlete volt, egy utolsó tisztogatás, amit Göring tapsolva üdvözölt. Azokat, akik még életben voltak, beterelték az üresen váró borgemoori táborba, ahol hagyták elrothadni őket. Goebbels propagandaminiszter nyilatkozata szerint az SA lázadásának a leverése közben vesztették életüket, Rudolph Hess pedig odáig elment, hogy bátor férfiaknak és mártíroknak nevezte őket. A Führer, természetesen, végig tudott mindenről. Hogy távol tartsa magát a kivégzések színhelyétől, ezen a forró nyári napon elutazott, és miközben a gyilkos sortüzek dörögtek, Gauleiter Terboven esseni házában, egy esküvői partin mulatott.

A híd Valahol előttünk, az út végén ott volt Sztálingrád. Megállítottuk a tankot, és felmásztunk a tetejére, hogy

Megállítottuk a tankot, és felmásztunk a tetejére, hogy szétnézzünk. A fölötte lebegő vastag füstfelhőkről ismertük fel a várost; azt mondták, Sztálingrád augusztus óta égett, azóta, hogy az első német bombák rázuhantak. Nem volt nagy öröm előrenézni: nem várt ránk más, csak a halál és a pusztítás. Hátranézni még kevésbé; ami elmúlt, még egy rémálomnál is rémesebb volt. így hát a távoli Volga ezüstszalagját bámultuk inkább, a vizet, melyre az őszi nap sugarai fényes karikákat rajzoltak. A látvány igézete alatt egy pillanatig úgy éreztük, béke van, az élet csodálatos és ígérettel teli. A tank azonban, mely idáig elhozott bennünket, tömör valóság volt, és alig várta, hogy az elkerülhetetlen jövőbe vigyen minket, ahol talán már nincs is menekvés. Négy hónapig ebben a tankban éltünk. Benne aludtunk, ettünk és harcoltunk – mind egymással, mind az ellenséggel – , mígnem annyira függővé váltunk egymástól, mint teknősbéka és páncélja. Csak akkor álltunk meg, amikor üzemanyagot és lőszert vételeztünk, de még így is a hadtáposok elénk hoztak mindent, nekünk nem kellett mást tenni, mint kuporogni az acélgubónkban, és hagyni, hogy kiszolgáljanak minket. Nem csoda, hogy mi, akik össze voltunk zárva, jobban gyűlöltük egymást, mint az oroszokat. A tank fémfalai közt állandóak voltak a viszályok, a veszekedések és a vérfürdők, melyek sokszor azzal értek véget, hogy

vérfürdők, melyek sokszor azzal értek véget, hogy valakit félholtra vertek vagy egy életre megcsonkítottak. A legutóbbi áldozat Heide volt. Ő és Pici ökölre mentek egy darab dohos fekete kenyérért, és amikor mi, többiek meguntuk, hogy a szűk térben nemcsak egymást ütik és rugdossák, hanem minket is, közbeléptünk. Ítéletünk Heidét marasztalta el, aminek az lett a következménye, hogy a következő nyolcvan kilométert a hátsó ajtóhoz szíjazva kellett végigutaznia. Csak akkor jutott eszünkbe és húztuk vissza a biztonságba, amikor már a szén– monoxidtól aléltan csüngött. Egész nap a Volga felé dübörögtünk. Nem sokkal napnyugta előtt egy másik tankot pillantottunk meg. Egy erdő szélén állt, a lövegtorony tetején egy férfival, aki csendesen üldögélve cigarettázott, és a szürkületi égbolt felé szálló füstoszlopokat szemlélte. Mind ő, mind a tank csodálatosan békésnek látszott. – Végre utolértük a többieket – szólalt meg Barcelona. – Hála istennek. – Papa tűnődve megcsóválta a fejét. – Már kezdtem azon tűnődni, hová tűntek el az átkozottak. Ezek az orosz térképek lehetetlenek. Mintha ötszáz évvel ezelőtt készültek volna. Lassan felkaptattunk az erdő széléhez, ahol néhány méternyire a másik tanktól Porta lefékezett. Vidáman kinyitottuk a kémlelőnyílásokat, és hagytuk, hogy a friss esti levegő beáramoljon verejtékszagú börtönünkbe.

börtönünkbe. Papa kilökte magát a szabadba, és átszólt a gyanútlan dohányosnak: – Hello, haver! Már azt hittem, soha nem sikerül. Mindenhol bekerestünk titeket. Hol a fenében voltatok? A másik férfi válasz helyett ellökte a cigerattáját, és a lövegtorony nyílása felé vetette magát, akár egy üregében eltűnni készülő róka. – Az oroszok – esett be közénk Papa. Szerencsénk volt; az ellenség, akit kétségkívül a békésnek tűnő környezet tett ennyire óvatlanná, elszundított a tank belsejében. Még mielőtt felénk fordíthatták volna az ágyújukat, mi átküldtünk egy S – szuperexplozív – gránátot, bele egyenesen a lövegtornyukba. Ebből a távolságból aligha téveszthettük volna el. A tank azon nyomban aktív vulkánná vált, melynek a kráteréből embercsonkok és alkatrészek repültek az ég felé, fekete füst és sárga lángok kíséretében. Most már sokkal óvatosabban, a kémlelőnyílásokat bezárva, szemünket és fülünket pedig nyitva tartva, jókora kerülővel folytattuk utunkat. – Ellenséges tankok előttünk! Porta ismét lefékezett. Néhány méterrel előttünk kilenc T– 34– es parkolt az út szélén. Akárcsak a másik tank, ezek is békésnek látszottak, a bennük ülők nyilván nem számítottak veszélyre, az ágyúik azonban kivétel nélkül felénk voltak fordítva. Papa habozott. Az oroszok a jelek szerint még nem vettek észre minket,

de minden bizonnyal megtették volna, ha hirtelen visszafordulunk, és megpróbáljuk elhúzni a csíkot. – Jól van. – Papa a fejével intett Portának. – Indítsd el, és teljes gázzal előre. Próba szerencse. Átsétálunk közöttük. Kinyitotta a lövegtorony tetejét, és kidugta a fejét. Az esti homályban a sisakja semmiben nem különbözött orosz ellenlábasainkétól. Csak remélhettük, hogy az oroszok tényleg azért vannak olyan csendben, mert nem számítanak német tankokra a közelükben. Ahogy elcsikorogtunk előttük, az jutott eszembe, hogy csak egy kretén nem tudja megkülönböztetni a mi tankunk hangját egy T– 34– esétől, de az oroszok töksüketek lehettek. Elég az hozzá, hogy nem viselkedtek ellenségesen, sőt integettek nekünk, Papa pedig méltóságteljesen visszaintett nekik, miközben mi odalent verejtékeztünk istenesen. Egy órával később úgy tűnt, civilizáció közelébe értünk. Előbb elszórtan álló házak tünedeztek fel, aztán kisebb épületcsoportok, míg végül álmos utcák sorai jelezték, hogy egy városhoz közeledünk. Áthajtottunk egy vasútállomás mellett, ahol egy tehervonat elé befogott mozdony pöfögött és csattogott türelmetlenül, aztán keresztülvágtunk a városközponton. A város nyüzsgött az ellenséges katonáktól és tankoktól, de a sötétségnek és az általános zűrzavarnak köszönhetően sikerült

észrevétlenül átjutnunk. A város széléhez közeledve leintett minket egy rendőr, és ránk ordított, hogy álljunk félre, míg egy valamilyen tábornokot szállító páncéljármű áthalad. Engedelmesen félrehúzódtunk. Nem sokkal a városhatáron túl egy orosz tankoszlop végén találtuk magunkat. A védelmük alatt áthaladtunk egy tankelhárító üteg előtt, és csak akkor váltunk le róluk – meglehetősen vonakodva – , amikor egy útkereszteződéshez értünk, ahol le kellett fordulnunk Sztálingrád felé. Az utakon mindenfelé nagy volt a forgalom. Nemsokára újabb vesszőfutás következett, ismét egy álló T– 34– es tankoszlop mellett kellett elhaladnunk. Szó nélkül átengedtek minket, amiből mi arra következtettünk, hogy a tankok személyzetei kaptak az alkalmon, és szundítanak egyet, mielőtt újabb csatába küldenék őket. Ezután egy gyalogsági zászlóaljba botlottunk bele. Az úton botorkáló katonák kelletlenül adtak utat nekünk, és olyan indulatos, közönséges megjegyzéseket kiabáltak utánunk, hogy már– már azt hittük, rájöttek, kik vagyunk. Újabb kerülő után, mellyel egy erdőn való átkeléstől kíméltük meg magunkat, végre elértük a saját vonalainkat. Három nappal később a Volga partjánál voltunk, negyven kilométerre, északra Sztálingrádtól. Eszeveszett versenyfutás vette kezdetét, mintha

mindegyikünk azt tűzte volna ki életcéljául, hogy ő kóstolja meg elsőként a Volga vizét. A folyam ezen a pontján, durván huszonöt kilométer széles volt. A táj békés, szemet gyönyörködtető volt, sehol egy katonát vagy egy tankot nem lehetett látni, minket leszámítva. A vízen egy apró vontatóhajó úszott, uszályok füzérét húzva maga után. Egy pillanatra a háború mintha megszűnt volna létezni. De csak egy pillanatra. A következő másodpercben ugyanis egy 75– ös üteg lépett akcióba, hatalmas vízoszlopokat tépve ki a folyam testéből. A szerencsétlen vontatóhajó őrült cikcakkba kezdett, hogy elkerülje a lövedékeket, de semmi esélye nem volt. Gránátok csapódtak be az orra előtt, a fara mögött, tőle jobbra és balra, és végül, elkerülhetetlenül, a fedélzeten. A hajó kettétört, akár egy gyufaszál. Az uszályok, gazdátlan juhokként, tovább folytatták útjukat, de a 75– ösök játszva leszedték őket. Tíz perc se telt el, és a folyó ismét békés volt. Ha nem lebegtek volna a víz felszínén a roncsok, akár azt is hihettük volna, hogy csak álmodtuk az egészet. Sztálingrád még mindig égett. Még ebből a távolságból is a megperzselődött hús és a nyomor bűze elviselhetetlen volt; öklendezni kezdtünk. Ez a szag belekapaszkodott a hajunkba, a ruhánkba, beleitta magát a bőrünkbe, és állhatatosan körüllengett minket az elkövetkező hónapokban.

Nem egy égő várost láttunk már, de egyikük se égett úgy, mint Sztálingrád. A látvány és a szag, az, ahogyan a lángok mohón és megállíthatatlanul harapdálták a haldokló város testét, mélyen belerágta magát emlékezetünkbe. Aki ott volt, soha nem feledheti el ezt a borzalmas élményt. A tankunkkal Mamajev hegyeivel szemközt foglaltuk el állásunkat. A hegyekben húzódó barlangrendszerbe egy egész orosz vezérkar fészkelte be magát. Éjszaka folyamatosan bombáztuk a hegyoldalt, és néha ők is válaszoltak. Ilyenkor gránátjaik szinte kitéptek minket a fedezékünkből. Aztán tankok ostromolták meg a hegyet, minden siker nélkül. A bombázás ezt követően még ádázabbul folytatódott, majd végül a 14. páncéloshadosztály lett beküldve, melynek sikerült átnyomulni a barlangrendszeren és lángszórókkal megtisztítani azt. Nem ejtettek foglyokat. Akit elfogtak, azt azonnal megölték. Ha valaki meg akarta adni magát, azt azelőtt megölték, hogy megszólalhatott volna. Az a fajta vérfürdő volt ez, amiben az SS örömét lelte volna. Ha rajtunk múlt volna, nem történt volna ez, de a Berlinből jövő parancsokat, azokat a könyörtelen parancsokat, melyek vadállatokká változtatták az embereket, és csak még jobban feltüzelték az oroszokat, nem lehetett megkérdőjelezni. Az ősz lassan télre fordult. Eleinte csak az esőre panaszkodhattunk, mely szakadatlanul, hatalmas hideg cseppekben zúdult alá a szürke égből, mocsárrá oldva

cseppekben zúdult alá a szürke égből, mocsárrá oldva fel a földet. Három héten át megállás nélkül esett. Az emberek és az egyenruhák kezdtek zöldes árnyalatot ölteni. Bűzlöttünk a penésztől, mely éjszaka elképesztő gyorsasággal szaporodott el az emberen. Kaptunk egy különleges púdert, amivel rituális szertartás közepette beszórtuk magunkat és a felszereléseinket, de nem volt látható hatása. Az esőt a hideg követte, majd az első éjszakai fagyok. Még mindig nem engedélyezték a nagykabát viselését – nem mintha sokunknak meglett volna még a nagykabátja. Vagy elvesztek csata közben, vagy szándékosan el lettek hagyva a sztyeppék nyári forróságában. Naponta ígéretet kaptunk rá, hogy hamarosan megérkezik a téli egyenruha– szállítmány. Ruhák helyett azonban újabb csapatokat küldtek, tartalékosokat, akik öregebbek voltak még a jóistennél is, és ártatlan tekintetű újoncokat, akiknek még pelyhet se lehetett látni az állán. Frissen kerültek ki a kadétiskolák poklából, és azért jöttek nagy lelkesen, hogy egy még nagyobb pokolban, Sztálingrád bugyraiban harcoljanak a hazájukért. Fogalmuk se volt róla, mi az a háború, de teletömték a fejüket propagandával és azzal az eltökélt elhatározással, hogy ha kell, az életüket is oda fogják adni egy esztelen ügyért. Felbőszült oroszlánkölykökként vetették magukat harcba, vakon rohantak az orosz ágyúk tüzébe. Tehetetlenek voltunk ezzel a fanatikus heroizmussal szemben. Csak álltunk, és bámultuk,

heroizmussal szemben. Csak álltunk, és bámultuk, ahogy a halálba rohannak, és hallgattuk visításukat, amikor láb vagy kar nélkül fetrengtek a földön, vagy pókhálóba ragadt legyekként vergődtek a szögesdrót kerítéseken, élő céltáblául szolgálva az ellenségnek. Az első öngyilkos roham bőven elegendő volt az életben maradt keveseknek ahhoz, hogy minden hév elpárologjon belőlük. A propaganda el lett vetve, oda, ahová való volt – a szemétdombra – , és a realitás vette át a helyét. Fénytelen tekintettel, előreesett vállal imbolyogtak közöttünk ezek a gyerekek, és ettől kezdve tudták, hogy az ellenség több tiszteletet érdemel, mint azok, akik ideküldték őket, hogy látványosan meghaljanak Adolf Hitlerért és a hazáért. Mindazonáltal nem zúgolódtak, sem a gyerekek, sem az önkéntességre kényszerített öregek. Nem szűntek meg németnek lenni, márpedig a német túl büszke ahhoz, hogy vinnyogjon. Panaszszó nélkül viselték a nehézségeket, és sztoikus nyugalommal mentek meghalni. Fentről azt az ígéretet kaptuk, hogy minden húsz, a vérmezőről kimentett újoncért egy nap eltávozást kapunk, de ez veszélyes játék volt, ezért a legtöbben ellenálltunk a kísértésnek. Még többen haltak meg a túlélők keresése közben, mint ahány embert sikerült megmenteni; addig botladoztak a penészes holttestek közt, caplattak a vértől és rothadástól síkos nyers emberi húscafatokon, míg végül maguk is ott végezték. Az oroszok figyeltek az efféle mentőakciókra,

végezték. Az oroszok figyeltek az efféle mentőakciókra, és a legkisebb neszre is tüzet nyitottak. Hét társunkat veszítettük el így, és ezek után egyikünknek se volt kedve az eltávozásra gondolni. A gyűrű, ha lassan is, de egyre szorosabbá vált Sztálingrád körül, ahová állítólag három orosz hadsereg volt beszorítva. – Minden idők legfényesebb győzelme! – üvöltötte a propagandagépezet, de a fenét se érdekelte a győzelem. Nem volt más vágyunk, mint menteni a saját bőrünket, és megélni a háború végét. Egyedül Heide lelkesedett. – Csak várjatok! – mondta nekünk izgatottan. – Előbb Sztálingrád, aztán Moszkva! Majd meglátjátok! Egy szép nap bemasírozunk oda. – Dugd fel magadnak Moszkvát – morogta Porta. – És felőlem Moszkva is megcseszheti magát. Azt hiszem, Porta mindannyiunk nevében beszélt. Heide ritka kivétel volt, nézetei alapján aligha lehetett volna az épeszűek közé sorolni. A 8. olasz hadsereg megkérte a német hadvezetést, tegye lehetővé számára, hogy ő legyen az első, aki behatol Sztálingrádba. Ez állítólag nagy megtiszteltetést jelentett az olaszok számára. Hogy a katonák is így gondolták– e, az természetesen más kérdés volt, de ami minket illet, szívesen adtuk át a helyet a macskazabálóknak. Hadd legyen övék a győzelem és a dicsőség. Különös módon a románok is büszkén előreléptek, így nekünk nem kellett egyebet

büszkén előreléptek, így nekünk nem kellett egyebet tenni, mint karba tett kézzel várni, hogy helyettünk elvégezzék az ostrom nehezét. – Ki a fenét érdekli? – vont vállat Porta. – Ki a fenét érdekli, ki hagyja ott a fogát, ha nem mi vagyunk azok? – Azért különös – tűnődött Barcelona. – A macskazabálók általában tojnak a győzelem jelentette dicsőségre meg az efféle marhaságokra. A vidék egyszeriben megtelt olasz és román csapatokkal, akik hosszú menetoszlopokban, énekelve masíroztak a húsdarálóba. Egy nap, miközben még mindig azt vártuk, hogy elfoglalják számunkra Sztálingrádot, nyakunkba varrtak egy küldetést, mely az orosz vonalak mögé szólított minket. Mindössze egy hidat kellett volna felrobbantani; egy hidat, mely életbevágóan fontos volt az oroszok számára, mint szállítási útvonal, és amelyet olyan jól sikerült álcázniuk, hogy repülőink a levegőből sehogyan sem találták. Csak úgy, mellékesen közölték velünk, hogy noha magukat a robbanószereket elhelyezni sem lesz gyerekjáték az éjjel– nappal őrzött, még a Kremlnél is nagyobb becsben tartott hídon, még nagyobb falat lesz egyáltalán eljutni a helyszínre. – Csak át kell jutnunk azon a rohadt mocsáron – mondta keserűen Papa. – Kilométereken át négykézláb tapicskolva, mint holmi vadmalacok. Azt hittem, túloz. Azt hittem, a mocsár legfeljebb akkora lesz, mint egy túlméretezett kacsaúsztató.

akkora lesz, mint egy túlméretezett kacsaúsztató. Mekkorát tévedtem! Napokig tartott, mire átértünk, és eközben rá kellett jönnöm, hogy az orosz mocsaraknál veszélyesebb nincs a világon. Először is, mindőnk egy– egy húszkilós dinamitkonténert cipelt a mellkasára rögzítve, ami már önmagában is elég volt ahhoz, hogy az életet elviselhetetlenné tegye. Hogy még izgalmasabb legyen, éjszaka mozogtunk, a nappalt pedig dideregve a bozótban töltöttük, tetőtől talpig sárosan és vizesen. Körös– körül mindenhol hívogató zöld fűpamacsok kellették magukat, de ezek többségére halálosan veszélyes volt rálépni, úgyhogy maradtunk az ösvényen – egy fatörzsekből kirakott, fél méterrel a víz felszíne alá süllyedt úton, mely épp elég széles volt ahhoz, hogy egy ember elférjen rajta. Vakon tapogatózva haladtunk előre, és jaj volt annak, aki megcsúszott. Kétoldalt a barna, gonosz mocsár mohón várta áldozatait. De nem a mocsár jelentette az egyetlen veszélyt. Ott voltak a csapdák, amiket a mindenre odafigyelő, ötletdús ellenség állított fel. Félretoltál egy utadba lógó ágat, és a föld hirtelen megnyílt alattad. Belekapaszkodtál egy másikba, s egy suhogó bajonett kettőbe hasította a fejedet. Megragadtál egy ártalmatlannak tűnő kúszónövényt, hogy megőrizd egyensúlyodat, és jó esélyed volt rá, hogy egy egész nyílvesszőerdő nőjön a mellkasodra. Egy különösen undok trükk volt az, amikor a bajonettek hegyét oszlófélben lévő húsba mártották;

bajonettek hegyét oszlófélben lévő húsba mártották; elég volt egy karcolás és hullamérgezést kaptál. Nem csoda, hogy az idegeink kikészültek. Nem csoda, hogy Gregor bevadult, és kézigránátot hajított egy békára, amely óvatlanul elénk ugrott a mocsárból, frászba téve mindannyiunkat. A robbanás hangja végigsepert a víz felett. Rémülten lekuporodtunk, és vártuk, mi fog történni. Másodpercekkel később kiabálást hallottunk, aztán egy motor mordult fel, és lánctalpak csikorgása hallatszott. Porta, aki eddig az élen haladt, felénk fordult. – Ivánék észrevettek minket – suttogta. – Tűnjünk el innen – sürgetett minket Gregor. Szánakozva néztünk rá. Ugyan hova mehettünk volna? Ki a feneketlen mocsárba, amely körülvett minket? Vagy előre, bele a ránk váró oroszok puskái elé? Egy T– 34– es olívzöld orra bukkant elő a fák közül, baljós tétovázással keresve minket. Az ágyúcső végül felénk fordult, de szerencsére a fejünk fölé céloztak vele. Három lövedék csapódott a vízbe, aztán a tank lassan, ráérősen a mocsár széle felé kezdett ereszkedni. Iszonyattal, de hálásan figyeltük, ahogy egyre közelebb került az alattomosan várakozó barna vízhez. Egy pillanatig úgy tűnt, fenn fog maradni, de aztán a motorja vadul felpörgött, és a tank egy szempillantás alatt a víz alá merült. Ott, ahol az imént még egy hatalmas, félelmetes harci jármű állt, most csak a szörcsögő, elégedetten cuppogó mocsár volt.

Néhány alak jelent meg a fák között. Óvatosan lekúsztak a parton, elveszett bajtársaikat keresve, de a kiabáláson és az izgatott mutogatáson kívül semmit nem tehettek. Barcelona rájuk irányította a géppisztolya csövét, de egyelőre nem lőtt. Várta a fejleményeket. Hirtelen csend lett: egy alacsony, zömök őrmester nézett ki a fák közül. – Davaj, davaj! – kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon, mire katonák vetették elő magukat a fák mögül. Barcelona tüzet nyitott. Az első, akit eltalált, éppen az őrmester volt. A többiek közül néhányan visszarohantak a fák mögé, mások elterültek. Miután az egésznek vége volt, mi magunk is olyan mozdulatlanokká dermedtünk, mint a halottak, még a fejünket se mertük felemelni. Eltelt egy óra. Újabb óra vette kezdetét. Az unalom és a nyakig érő víz kezdett elviselhetetlenné válni, de szerencsénkre az ellenség hamarabb belefáradt a várakozásba, mint mi. Egy második tank jelent meg. Lomhán beállt a fák közé, és lángszóróját beállította durván a mi irányunkba. Perzselő lángnyelv csapott ki a csőből, és nyúlt át hosszan a víz felett. Hajszálon múlt, hogy nem talált el minket, de a hőség még így is borzalmas volt. Még kétszer próbálkoztak. A növényzet lángolt körülöttünk, mi pedig kushadtunk lélegzet– vissza– fojtva, és még köhögni sem mertünk. A negyedik kísérletre nem tévesztettek volna el bennünket.

Szünet következett. Porta kikukkantott a nád között. Egy barna sisakos alak nyomta ki magát a tank lövegtornyának a tetejére, nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, sikerült– e megpörkölni minket. Porta ráirányította a lángszóróját. Ketten, akik láttuk, mire készül, behunytuk a szemünket: ha most eltéveszti a célpontot és feladja pozíciónkat, akkor mindannyiunknak vége. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor a detonációt hallottam. A tank volt az. Porta telibe talált, az egész jármű lángokban állt. Feltápászkodtunk, és elgémberedett tagokkal folytattuk utunkat. Még mindig Porta ment elöl, fáradhatatlanul ellenőrizve minden talpalatnyi helyet. Mögötte egy lépéssel Pici, csőre töltött revolverrel a kezében, orvlövészeket keresve a tekintetével. Tapasztalatból tudtuk, hogy az oroszok mesterei az álcázásnak, és néhányan közülük végtelen türelemmel és állóképességgel bírnak. Egy szibériai például, akivel egyszer dolgunk akadt, képes volt megszakítás nélkül huszonnégy órát egy fa tetején tölteni, és a végére olyannyira a fa részévé vált, hogy még a madarak is elfogadták őt, és a vállára szálltak. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, Porta a víz alá bukott. Mi is ugyanezt tettük, habozás nélkül, szájunkra szorítva légzőkészülékeink maszkját. Csak álcázott sisakjaink teteje maradt kinn a vízből. Tíz hosszú perc telt el így – amit mi abban a sáros, büdös

vízben tíz órának éreztünk – , de semmi nem történt. Vagy hamis riadó volt, vagy a veszély már elmúlt. Bármelyik is történt, az effajta incidensek felőrölték az ember idegeit. Újabb másfél– két kilométer után egy kivételesen gyönyörű madár ragadta meg a figyelmünket. Zöld volt és sárga, egy korhadt farönkön állva táncolt, hívogatóan megcsóválva faroktollát, majd a rönkre fektetve fejét, ahogyan a turbékoló galamb is teszi. Aztán füttyentett egyet, és ránk emelte fényes gombszemét. Mi azonban túlságosan öreg rókák voltunk ahhoz, hogy annak lássunk egy táncot járó madarat, ami. Egyetlen pillanatra sem kételkedtünk benne, hogy az oroszok tették oda, és valahol a közelében rejtőzve arra várnak, hogy megtegyük a végzetes lépést. Porta lebukott a víz alá, és lassan előreindult. Néhány lágy fodor jelezte csupán jelenlétét. A kis Légiós követte, fogai közé szorítva kését. Mi, többiek, leültünk a vízbe, és vártunk. Amint odaért a madár közelébe, Porta lassan kidugta a fejét a vízből. Körülpillantott, majd kinyújtotta a kezét. Ebben a pillanatban két zöld egyenruhás alak emelkedett fel előtte, de mielőtt még végrehajthatták volna feladatukat, Porta belelőtt az egyikbe, a Légiós pedig beleállította a kését a másikba. A madár, most, hogy elengedték, rikácsolva a levegőbe emelkedett, és elszállt a közeli fák felé.

– Szentséges mindenható! – egyenesedett fel Papa. – Micsoda egy élet! Tett egy lépést előre, megcsúszott, és már dőlt is a mocsár felé. Közben ösztönösen a keze ügyébe eső nádcsomó felé kapott, hogy visszarántsa magát. – Vigyázz! – üvöltötte Barcelona. Elkapta Papát, az utolsó pillanatban, és visszarángatta az ösvényre, aztán remegő kézzel a nádasba mutatott. Egy drótpárat láttunk zizzenve eltűnni a víz alatt: ha a társunk jobban megrántja a nádat, mindannyian a levegőbe röpültünk volna. – Jézusom, micsoda egy élet! – ismételte meg Papa, és letörölte a hideg verítéket a homlokáról. – Micsoda egy kibaszott élet! Néhány órával később egy kunyhóhoz értünk, amit a mocsár egy szilárdabb földdarabjára épített fel valaki faágakból. Már távolról észrevettük, és mielőtt megközelítettük volna, hosszú ideig figyeltük, de nem észleltünk körülötte mozgást. A belsejében öt partizánt találtunk, három férfit és két nőt, akik ide fészkelték be magukat a mocsárba, és valahányszor akcióba léptek, zöld maszkokkal álcázták magukat. Nem tanúsíthattak ellenállást: addig– addig adogatták körbe egymásnak a vodkát, míg mire mi odaértünk, már egymás hegyén– hátán feküdtek, és tátott szájjal hortyogtak. Gyorsan és szemrebbenés nélkül megszabadultunk tőlük, hulláikat a mocsárba vetettük. Az éjszakát a kunyhóban töltöttük, elfogyasztva a maradék vodkát és a kosárnyi szárított halat, amit ott találtunk.

a kosárnyi szárított halat, amit ott találtunk. Másnap elértük a küldetésünk célpontját: a hidat, amit fel kellett robbantani. Hatalmas, masszív, lenyűgöző építmény volt – nem ilyenre számítottunk. Úgy éreztük, képtelenség lesz felrobbantani egy ekkora hidat, és már kezdtem azon tűnődni, vajon nem feleslegesen tettük– e meg ezt a nagy és nehéz utat. A híd közepén, bódéjába befészkelve, állt az egyetlen szem őr. Hátát a falnak vetve, ellazultan cigarettázott, a puska hanyagul a lába mellé volt állítva. Ebben is tévedtek, amikor eligazítottak minket, de ez legalább kellemes meglepetés volt. Bármerre néztünk, sehol nem láttunk újabb őröket. Igaz, a híd elég erős volt ahhoz, hogy még a legelszántabb szabotázskísérletnek is ellenálljon, és olyan jól álcázták, hogy nem csoda, ha a levegőből pilótáink nem találták. Miközben a hidat figyeltük, egy tankokból és könnyű járművekből álló oszlop haladt át rajta. Az őr eltaposta a cigarettáját, felkapta a puskáját, és vigyázzban állt mindaddig, míg el nem mentek előtte, aztán folytatta az álmodozást. Rágyújtott egy újabb cigarettára, megtöltve a levegőt a mahorkának nevezett orosz dohány átható illatával. Az volt a benyomásom, őt se érdekli a háború kimenetele, mindaddig, míg hagyják őt élni. Nem volt már fiatal. Vélhetően a farmjáról vagy a falujából rángatták el, és ideállították, hogy pózoljon és a nevetséges hídjukat őrizze, nap nap után. Szánalmas figura volt, kókadt

őrizze, nap nap után. Szánalmas figura volt, kókadt kínai bajszával, bundasapkájával, elnyűtt csizmájával és vékony nyári zubbonyával. – Nézzétek ezt – suttogta Pici vidáman. – Klassz kis öltözet ebben az időben! Vagy őrült a pasas, vagy ők is ugyanolyan rosszul vannak eleresztve, mint mi. Lehet csizmád vagy nagykabátod, de egyszerre mind a kettő sose. A híd alá kúsztunk a sötétség leple alatt, és elhelyeztük a robbanóanyagot. Unalmas, fárasztó munka volt, a javát a Légiós végezte. Valami rejtélyes oknál fogva szinte tökéletesen látott a sötétben, és úgy lendült át egyik tartógerendáról a másikra, mint egy majom. Végül visszahúzódtunk biztonságos távolságba, és Picit meg Portát hallgattuk, akik arról vitatkoztak, kit illet meg a megtiszteltetés, hogy lenyomja a gyújtókart. Ujabb járműoszlop hajtott rá a hídra. Az élen egy vörös zászlóval fellobogózott terepjáró haladt, amit megpillantva Porta majd elsírta magát a vágyakozástól. – Muníciót szállítanak! Robbantsuk fel őket a híddal együtt! – Könyörgő tekintettel Papára nézett. – Gondolj csak a látványra, amit nyújtanának! Gyerünk, ne légy ilyen ünneprontó. Én benne vagyok, ha te igen. – Fogd be a szád, és maradj veszteg – torkolta le Papa. – Nem akarok levegőbe repülni holmi tűzijáték kedvéért. Nem, köszönöm. Vártunk, míg a híd kiürült, aztán néhány szikla fedezékébe húzódtunk. A hajnal már kitárta rózsaszín

fedezékébe húzódtunk. A hajnal már kitárta rózsaszín szárnyait; eszembe jutott a szerencsétlen őr, akinek fogalma sincs, mi vár rá. Pici és Porta még mindig vitatkoztak az elsőbbségi jogokról. Nem tudom, végül melyikük nyomta le a kart, de a zaj fülsiketítő volt. Hosszú másodpercekkel a robbanás után még mindig csengett a fülem, a bumm ide– oda pattogott a fejemben, mint holmi teniszlabda. Kimerészkedtem a szikla mögül, és a híd felé néztem – aztán újra odanéztem. Az az átkozott monstrum még mindig ott volt! Az oszlopok kidőltek és a fém felépítmény feltekeredett, mint a halkonzerv teteje, de maga a híd, az íve ott volt, belezuhant a vízbe, és alig félméternyi víz borította. Romos alkotmány volt, kétségtelenül, de még mindig híd, legalábbis funkcióját tekintve. Gregor hisztérikusan vihogni kezdett, és átrohant a hídon. Mi követtük, énekelve és ordítozva csapkodtuk lábunkkal a vizet, akár egy csapat disznórészeg kamasz. – Elsüllyesztettük a hidat! Elsüllyesztettük a hidat! – énekelte Gregor. A víz sehol sem ért a térdünk fölé! – Mi az istent csináljunk most? – tette fel a nagy kérdést Porta. – Elhúzzuk a belünket, amilyen gyorsan csak tudjuk – felelte komoran Papa. – Van egy olyan érzésem, hogy perceken belül nyüzsögni fognak itt az oroszok. Még el se hallgatott, izgatott hangokat hallottunk;

Még el se hallgatott, izgatott hangokat hallottunk; bevetettük magunkat a fák fedezékébe. Legalább erdőn át, nem a mocsárban mentünk visszafelé, ami kényelmesebb volt, de nem sokkal: hamarosan úgy eltévedtünk, hogy már azt se tudtuk, merre van a vissza vagy az előre. Mentünk erre, próbálkoztunk arra, ki a fák közül, be a fák közé, végig keskeny, kanyargós ösvényeken, melyek mind zsákutcának bizonyultak. Egyszer se találkoztunk senkivel, de amikor végre kijutottunk egy tisztásra, egy öregembert pillantottunk meg, aki fát vágott egy kunyhó előtt. Nem voltunk olyan hangulatban, hogy kitérjünk, úgyhogy előretaszigáltuk Portát, akinek a legfényesebb volt az orosz nyelvtudása mindőnk közül. Porta odaállt a bátyó elé, elvigyorodott egy szál fogával, és oroszul megszólította: – Jó napot, elvtárs! Az apró, öreg elvtárs felemelte a fejét. Olyan öreg volt, hogy szinte fájt ránézni. A bőre pergamensárga volt, ráncai mélyebbek, mint egy lövészárok, a szeme azonban csillogott és áthatóan kék volt, ahogy tűnődve végigmérte Portát. – Ah, te vagy az, ugye? – kérdezte, leejtve fejszéjét. – Hol voltál ilyen sokáig? Szerencsénkre Porta nem szorult segítségre, ha hazudni kellett. – Háborúban voltam, emlékszel? – felelte peckesen és magabiztosan. – És te hol rejtőztél, nagyapa? A fritzek visszajöttek, ugye, tudsz róla?

fritzek visszajöttek, ugye, tudsz róla? – Ó, igen? – A kék szempár merengőn végigpásztázott minket, aztán ismét Portára szegeződött. – Hogy van az anyád? – Jól van az öreglány. – Nagyszerű, nagyszerű… olyan jó hírt kapni a régi barátokról. Sok németet megöltél? – Nem egyet – felelte szerényen Porta, és az öreg felé nyújtott egy csomag mahorkát. Az öregember megrázta a fejét. – Kincstári dohány – legyintett megvetően. Fogta a fejszéjét, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, folytatta a favágást. Porta orrát lógatva a fenyők felé indult, és mi követtük. Néhány órával később visszaértünk a hídhoz, amely most zajos volt, akár egy felbolydult méhkas. – Ebből elég volt – morogta Papa. – A fenébe az erdővel. Próbáljunk meg a folyó mentén visszajutni. Jó esélyünk volt arra, hogy orosz katonákba botoljunk, de ekkorra már mindannyian túlságosan törődöttek voltunk ahhoz, hogy ez érdekeljen minket. A fél tüdőnket lerohasztottuk abban a dögletes mocsárban, az életünket kockáztattuk a híd alatt kúszva– mászva, aztán lejártuk a lábunkat a fenyők közt – már nem akartunk egyebet, csak visszatérni a saját vonalaink mögé, a viszonylagos biztonságba és kényelembe. Két nappal később, valamiféle áldott szentnek a védőszárnya alatt, végre bebotorkálhattunk a mieink

közé. Papa jelentést tett, szemrebbenés nélkül közölve, hogy „a küldetést teljesítettük”. Mint mondta, nem akarta felkavarni a feletteseinket, és kedve se volt magyarázkodni. Egyébként is, a hidat felrobbantottuk, ahogy mondták nekünk, arról pedig nem mi tehettünk, hogy úgy szakadt le, ahogy – egy darabban. A tél komolyra fordult, végigszenvedtük az első hóviharokat, még mindig nagykabát nélkül. Papírral és kartonnal kellett kibélelnünk az egyenruhánkat, hogy kint rekesszük a szél javát, de nemcsak ez volt az egyetlen gond. Az ellátmányt ejtőernyővel dobták le, ami azt jelentette, hogy kevesebb élelem jutott, és azt is naponta egyszer osztották ki. Az emberek éheztek és fáztak, és egyre gyakoribbak lettek a fagyásból eredő sérülések. Sokan szándékosan fagyasztották le valamelyik végtagjukat, végső kétségbeesésükben ezzel próbálván elérni azt, hogy hazaküldjék őket az orosz front poklából. A mi csapatunkból két személyt is rajtakaptak, hogy vizes zokniban aludt. Mindkettőt rögtönítélő bíróság elé állították, és a Tatár– erdőben ki– végezték. Már Heide se beszélt a sztálingrádi nagy győzelemről, és néhány héten át még a propagandagépezet is baljósan hallgatott. Az SS Standartenführer, nem leplezve elégedettségét, Lipper SS Sturmbannführer elé lökte a szigorúan titkos minősítésű táviratot. – Vess rá egy pillantást, Michel. Mi a véleményed?

Lippert felemelte a táviratot. Arcán lassan ugyanaz az ördögi vigyor terült szét, mint a másik férfién. – Úgy tűnik, végre akcióba léphetünk! – De még mennyire! – Eicke visszavette tőle a táviratot, és újra elolvasta. – Azoknak a seggfejeknek a hadseregben már meg volt számlálva az idejük, csak idő kérdése volt, mikor üt végre az órájuk. A Führer megértő ember, de senki nem várhatja el tőle, hogy árulókat tűrjön meg maga mellett… Az Eicke személyes lobogóját viselő Porsche elhagyta Dachaut, és ráfordult a Münchenbe vezető útra, hátsó ülésén az elnyúlva heverő Eickével és Lipperttel. Útközben egyszer megálltak, hogy felvegyék Schmausser Hauptsturmführert, és pontban délután háromkor begördültek a müncheni Stadelheim börtön udvarára. Itt azonnal az igazgató, Herr Koch elé vezették őket, akitől, mellőzve minden fárasztó bevezetést, a letartóztatott Röhm tábornok átadását követelték. Koch undorodva nézte a három férfit. Az első pillantásra látta rajtuk, hogy ittak, éppen ezért fogalma se volt róla, mit tegyen. Azzal kezdte, hogy hajlíthatatlanul nemet mondott a Röhmöt illető kérésüknek, olyan keményen rácsapva az íróasztala lapjára, hogy a tintatartója felborult. Aztán közölte a tisztekkel, hogy jobban járnak, ha elhagyják az irodáját és a börtön épületét, különben ők maguk is egy cellában találják magukat.

Az elkövetkező öt perc azzal telt el, hogy a labdát ide– oda adogatták a háló fölött – Eicke Röhmöt követelte, Koch elutasította Röhm kiadását – , anélkül hogy bárki is előnyre tett volna szert. Végül, hogy véget vessen ennek az értelmetlen mérkőzésnek, Koch felemelte a telefonkagylót, és magát az igazságügyi minisztert kérte. A miniszter olyan felháborodással és indulattal hallgatta a történetét, hogy Koch már maga előtt látta, amint a feje lilára dagad, aztán egy nagy durranással szétpukkan. Mielőtt még maga elé képzelhette volna ezt a végső látványt, Eicke váratlanul kitépte a kezéből a kagylót. – Ezennel tudatom magával, miniszter – üvöltötte a telefonba – , hogy a Führer személyes utasítására vagyok itt. Nincs időm alávaló kis hivatalnokocskákkal vitázni, és ha újabb próbálkozást tesznek a Führer utasításainak a szabotálására, ígérem, hogy hamarosan eggyel kevesebb üres cella lesz Dachauban! Visszanyomta a telefonkagylót a dermedt Koch kezébe. Hosszú, indulatoktól remegő szünet következett, mielőtt a miniszter megszólalt volna. Koch bólintott, sápadt, hirtelen megöregedett arccal. Tárcsázott egy újabb számot, és anélkül, hogy bármit is mondott volna Eickének, utasította a börtön személyzetét, hogy engedjék be a három SS– tisztet Röhm tábornokhoz. Ernst Röhm SS Stabschef egy fapadon üldögélt a 474– es cellában, és a semmibe révedt. Deréktól felfelé

meztelen volt, de még így is ömlött róla a veríték a szűk, levegőtlen helyiségben. Eicke rámosolygott, és nagylelkűen kezet nyújtott neki. – Hogy s mint, Ernst? Röhm leszegte a fejét. – Nem túl jól. Nem túl jól. Eicke leült melléje a padra. – Meleg van itt bent, ugye? – Hüvelykujjával az ablak felé bökött. A koszos ablaküvegen túl annak a bizonyos '34– es forró júniusnak a felhőtlen égboltját lehetett látni. – Odakint még rosszabb – vigyorodott el. – A nők fele alsónemű nélkül jár. Felmész mögöttük a lépcsőn, és nemcsak a melegtől izzadsz! Röhm megpróbált mosolyogni. Megpaskolgatta az arcát egy szakadt, piszkos zsebkendővel. – Értem jöttetek, Theo? Tudomására jutott a Führernek, hogy letartóztattak? – Reménykedve régi barátjára nézett. – Még mindig nem tudom, mivel vádolnak. Az őrök közül néhányan valami forradalomról beszélnek, de én a felét se értem az egésznek. Miféle forradalomról van szó? Volt egyáltalán forradalom? Tényleg valami őrültséget csinált a hadsereg? Eicke sóhajtott egy mélyet. – Nem kellene hitelt adnod holmi börtönpletykáknak – tanácsolta. – Most ennél sokkal fontosabb dologra kell koncentrálnod. – Csak azt akarom tudni, mit keresek itt! – csattant fel Röhm. – Akarom tudni, hogy a Führer hallott– e

fel Röhm. – Akarom tudni, hogy a Führer hallott– e róla. – Ó, hát hogyne hallott volna – csitította Eicke. – Éppen a Führer volt az, aki ideküldött engem. Arra kért, adjam át ezt neked. – Elővette a revolverét, és kettőjük közé a padra tette. – A Führer nem feledkezik meg régi barátairól, még akkor se, ha azok bajban vannak. Különösen akkor nem, ha olyan komoly bajban vannak, mint te, Ernst. Érted, mire gondolok. – A pisztoly felé intett a szemével. – Megkönnyítheted a helyzetedet, ha akarod. Légy jó, és fogadd el tőle. Röhm értetlenül Eickére bambult, aztán anélkül, hogy fókuszt változtatott volna, hagyta a pisztolyra siklani a tekintetét. Hatalmas, fekete, zsírtól fényes pisztoly hevert a padon. Lassan világossá vált számára; a kép beúszott a fókuszba. – De hát ez őrültség! – tört ki belőle. A tekintete Eickére villant. – Ez őrültség, Theo, és ezt te is tudod. Mindig is a Führer egyik leghűségesebb követője voltam. A párt mindennél fontosabb volt számomra, még a családomat, a gyerekeimet is hanyagoltam érte. Mindenem, ami volt, feláldoztam a pártért. – Váratlanul megragadta Eicke vállát, és rázni kezdte. – Nem én mentettem meg kétszer is a Führert, amikor úgy látszott, a forradalom összeroppant minket? Nem tettem meg? Hát nem megmentettem Stuttgartnál? Amikor te meg a többiek elmenekültetek és magára hagytátok, nem én voltam az, aki mellette maradt és megmentette?

megmentette? – Igen, igen – bólogatott Eicke. Lefejtette válláról a rab kezét, és felállt. – Sajnálatos módon, szegény Ernstem, te hajlamos vagy a múltban élni. A Führert egyedül a jelen érdekli. Én csak azt tudom, hogy eltávolítottak a pártból, és többé már nem tartozol azok közé, akiket hűségesnek lehet nevezni, ha szabad így kifejeznem magam. – Mosolyogva kisimította a zubbonyát. – Mivel régi barátunk vagy, Ernst, annyi kijár neked, hogy magadra hagyjalak, és rád bízzam a végső teendők elvégzését. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom. Hidd el nekem, hogy ez a legjobb, amit tehetsz. Nézd… ha érdekel, magad is megnézheted, milyen szelek fújnak mostanság. A zsebéből elővette a Volkischer Beobachter egy kiadását, és átadta Röhmnek. A címlapon, a nyomdában fellelhető legnagyobb betűkkel szedve ez állt: „Stabschef Röhmöt letartóztatták. Teljes körű tisztogatás az SA berkeiben, a Führer utasítására. Minden árulónak meg kell halnia! Röhm falfehér arccal, elkerekedett szemmel a barátjára nézett. – Ha ez igaz… – legyintett, egy pillanatig úgy tűnt, képtelen lesz tovább folytatni. – Ha ez igaz, azt jelenti, hogy az az ember nem több egy közönséges gyilkosnál… azt jelenti, hogy mindannyian őrültek vagytok… és az egész felesleges volt. – Ó, én nem mondanám ezt – tiltakozott jókedvűen Eicke. – Ne légy naiv, Ernst. Mindketten

jókedvűen Eicke. – Ne légy naiv, Ernst. Mindketten tudjuk, hogy ha valaki politizálásra adja a fejét, akkor azt könnyen el is vesztheti. Ma te, holnap én. Ki tudhatja? Mindketten a szerencsénkkel játszunk, és úgy esett meg, hogy te előbb fogytál ki belőle, mint én. Istenhozzádot intett, majd kilépett a folyosóra, ahol Lippert és Schmausser vártak rá. – Nos? – kérdezte Lippert. Eicke vállat vont. – Adjunk neki egy kis időt. Még alig fogta fel, mi történt. Tizenöt perc telt el, de nem hallatszott lövés a cellából. Unalmas volt a folyosón álldogálni, és a levegő is rekedt volt, ezért a három SS– tiszt kezdte elveszíteni a türelmét. Eicke visszament a cellába, és bosszúsan összeráncolta a homlokát: Röhm még mindig a padon ült, a revolver érintetlenül hevert mellette. – Rendben – mondta Eicke. – Nem akarsz együttműködni, így kénytelenek leszünk a nehezebbik megoldást választani. Nekem voltaképpen mindegy; csak azt hittem, szeretnél méltósággal meghalni. – Felvette a pisztolyt, és intett vele a rabnak. – Gyerünk, állj fel. Essünk túl rajta. Röhm bizonytalanul felállt, és megállt a fal előtt, éppen az ablak alatt, melynek maszatos üvegén át a határtalan kék égbolt gúnyosan nézett be a cellába. Eicke felemelte a karját, és rezzenetlen arccal célba vette Röhmöt. Az utolsó pillanatban a tábornok elkiáltotta magát:

Az utolsó pillanatban a tábornok elkiáltotta magát: – Führerem! Führerem! Eicke érzéketlenül figyelte, ahogy régi barátja és kollégája lassan a padlóra csúszott, hátával vörös csíkot húzva a falon. Odament, és lenézett a férfira. Röhm még nem halt meg. Az az ember, aki három hónappal korábban még Németország egyik leghatalmasabb férfiúja és Hitler közeli barátja volt, most egy müncheni börtöncella poros padlóján vonaglott és nyögdécselt. Eicke a hátára fordította a csizmája orrával. Kétségbeesett szemek néztek fel rá. Eicke unottan a barátja halántékához nyomta a pisztoly csövét, és ellőtte a férfi fél fejét.

Utazás szánon Néhány napja az élet a fronton kezdett rutinszerűvé válni, ami – legalábbis az öreg rókák számára – ha luxust nem is, de legalább elviselhető körülményeket jelentett. Az újonnan érkezettek számára, persze, ez a világ maga volt a pokol, de vagy hamar beletanultak, vagy otthagyták a fogukat. Amikor az ellenség géppuskái kattogni kezdtek, hasra vetetted magad, és lent maradtál – egyszerű volt, és annyira belénk rögzült, hogy egy idő után már reflexből csináltuk, anélkül hogy tudatosult volna bennünk, lőnek ránk. Megtanultuk hallani az aknák hangját, amikor kilőtték őket, és majdnem mindig meg tudtuk állapítani ennek

őket, és majdnem mindig meg tudtuk állapítani ennek irányából, hova fog esni a lövedék. Az újoncok azt hitték, hülyék vagyunk, mi pedig szánakozva figyeltük őket, ahogy vagy halálra rémültek, vagy fej nélkül maradtak. Éjszakára blackjack volt betervezve, abban a pajtában, amely Porta és Pici úgymond börtönéül szolgált. Hivatalosan, persze, nem voltunk beengedve, de az épület olyan rozoga állapotban volt, hogy pillanatok alatt kivájtunk egy lyukat a korhadt deszkafalon, és egyenként bebújtunk rajta, amikor az őr nem figyelt. A két rab a vályú elé volt kötve, nehogy megszökjön – ezen akkorát röhögtünk, hogy kis híján ránk szakadt a mennyezet. Az ötlet, hogy valaki az ő helyzetükben szökni próbálhat, pokolian jó vicc volt. Egész nap csak aludni, éjjel pedig kártyázni – kívánhatott volna ennél többet egy katona? Jut eszembe erről, ez új volt, hogy ennyire civilizáltan bántak a rabokkal. Nem is olyan sokkal korábban még abból állt a büntetés, hogy egy fához kötöztek, és egyhuzamban ott tartottak tizenkét óráig. Aztán három órát pihenhettél, és újabb tizenkét óra következett a fát ölelgetve. Mindez időjárástól, körülményektől függetlenül, kétszáz órán át. Mindenki vigyázott, nehogy megégesse a körmét. Picit és Portát azért büntették meg, mert összeverekedtek az egyik postással, most pedig azért lógatták az orrukat, mert ez volt az utolsó éjszaka, amit a pajtában töltöttek.

amit a pajtában töltöttek. – Még jobban meg kellett volna hogy rakjuk – mondta immár tizedszer Pici ezen az éjszakán. – Akkor ránk sóztak volna legalább három hónapot. – Ne aggódj – vigasztalta Porta. – Legközelebb ügyesebbek leszünk. – Igen, eszküszöm rá – ígérte meg Pici. – Ez rendben is volna – bólogatott Porta. – Csak azt nem értem, miért nem próbálja meg más is. – Talán beosztást kellene készítenünk – javasoltam. – Sorra mindannyian kipihennénk magunkat. Pici és Porta megdermedtek. – Pihenni akarsz? – néztek rám gyanakvóan. – Akkor keress magadnak valakit. Ez a mi balekunk. Tartsd magad távol tőle. – Rá fognak jönni – féltékenykedett Pici. – Nyugi, nyugi – csitítgattam őket. – Nem az én hibám lesz, ha összekapok valakivel, és ezért idecsuknak. Vagy ti úgy gondoljátok, hogy igen? Majd felnyársaltak a tekintetükkel. – Te csak vigyázz, fiú – morogta Porta. – Vigyázz, hogy ne csinálj bajt. Lépteket hallottunk kintről. Papa kilesett a poros ablakon. – Őrségváltás – állapította meg. – Ideje lelépnünk. – Az oldalamba bökött a könyökével. – Mit szólnál egy kis kávéhoz, he? Mindig én. Mivel én voltam a legfiatalabb, mindig nekem kellett elhoznom a bűzölgő kávéjukat a tábori

nekem kellett elhoznom a bűzölgő kávéjukat a tábori konyháról. Amellett, hogy fiatal voltam, én voltam közöttünk az egyetlen kadétiskolát végzett tiszt, de ez semmit nem változtatott a dolgon, ugyanúgy el kellett hoznom a kávét, és ugyanúgy tűrnöm kellett a mindig dühös szakács szitkozódását. Visszaúton megbotlottam egy bombában, és kilöttyintettem a kávé javát. Mind Heide, mind a szakács távoli felmenőkig szidták a rokonságomat. – Mi ez? – ordította Heide. – Fél csésze? Hol a többi? Legurult a torkodom, fogadom! – Menj a fenébe! – mordultam vissza. – Ha nem tetszik, hozd el te magadnak a kávét. Mindenfelé bombákat meg egyéb francokat hagynak az ember útjában. Mi az istent csináljak? Nem hatotta meg őket, egy emberként rázták felém az öklüket, mutogatták félig tele kávéscsészéiket. Visszasompolyogtam a konyhára, ahol a szakács nekem hajított egy kanalat, és közölte velem, hogy feldughatom magamnak a csészéket. Végül meg kellett vesztegetnem az egyik kuktát, de még így se jutott elég kávé, úgyhogy megint én húztam a rövidebbet. Természetesen. Mert én voltam a legfiatalabb. Legalább egy előnye lett volna ebben az átkozott hadseregben annak, hogy az ember fiatal. A következő nap nemcsak arról volt nevezetes, hogy Portát és Picit kiengedték, hanem arról is, hogy parancsot kaptunk, készítsünk elő egy motoros szánt, mert egy új kontingenst kell az arcvonalra szállítani.

mert egy új kontingenst kell az arcvonalra szállítani. Emellett postai küldemények is érkeztek, de a mi társaságunkból egyedül Papa kapott levelet. A feleségétől jött, aki a 12– es számú trolibuszt vezette Berlinben. Miután Papa elolvasta, mi is körbeadtuk a levelet.

Drága Willi! Miért nem írsz nekünk gyakrabban? Már nyolc hete nem kaptunk hírt felőled. Annyira aggódtunk! Nem telik el nap anélkül, hogy azt ne hallanánk, valaki meghalt az ismerőseink közül. Az újságban most már öt teljes oldalt megtöltenék az elesettek névsorai. Az emberek idegei pattanásig feszültek, nekem is volt egy balesetem a múlt héten. Ha lehet, áttetetem magam kalauznak: amióta napi tizenkét órát kell vezetni, folyton fáradt vagyok. Nincs munkaerő, ez a probléma. A férfiak mind elmentek, csak az öregek, a gyerekek és a rokkantak maradtak. Hans Hilmertet megölték Harkovnál. Két férfi jött a párttól, ők közölték Annával. Szegényke elájult, amikor meghallotta, be kellett szállítani a kórházba. A gyerekeket is ők vették gondjaikba. A házban mindenki felajánlotta, hogy vigyáz rájuk, de manapság a párt szava a döntő. Emlékszel Sockéékra, akik a szomszéd lakásba költöztek? A férfi súlyosan megsebesült

költöztek? A férfi súlyosan megsebesült Görögországban. Trudénak azt ígérték, hogy amint jobban lesz a férje, hazaszállítják Berlinbe. Nem tudjuk, elhiggyük– e. Jochemnek jól megy az iskola. A régi iskolaépületet szétbombázták, a gyerekek fele meghalt. Egész éjszaka ástak; félőrült voltam az aggodalomtól, de hála istennek, Jochemnek nem esett baja. Most egy grünewaldi iskolába kell járniuk, ami azt jelenti, hogy egy órával korábban kell, hogy felkeljek, de Gerda, Ilse és én felváltja hozzuk– visszük a gyerekeket, írtam neked a lányról, aki még szeptemberben eltűnt? Megtalálták a holttestét az állatkertben elásva, de a gyilkosa még nincs meg. Még jobban megnagyíttattam a fényképedet, és ki is színeztettem, úgyhogy most itt vagy velünk egész nap. Mikor kapsz végre néhány nap szabadságot? Már több mint egy éve nem láttalak. Hol vagy egyáltalán? Borzasztó, hogy még ezt se tudom, talán ez a legborzasztóbb. Mindenki Sztálingrádról beszél, remélem, nem vagy ott, mert az állítólag maga a pokol. Hohne, az a fiú a negyedikről, hazajött szabadságra, de alig volt itthon két napot, máris jött a távirat, hogy vissza kell mennie. Alig ment el, jött érte a rendőrség. A felesége kétségbe van esve, nem tudja, mi történhetett. Egy egész napot töltött a Kommandanturon, de senki nem volt hajlandó elárulni neki. Ez a háború olyan kegyetlen, olyan nehéz mindenkinek, a férfiak harcolnak, az asszonyok nem tudják, mi van velük, és még a gyerekeket is megölik.

A múlt héten hallottam, hogy pult alatt lóhúst lehet kapni a Tauenzienstrassén, de túl későn értem oda, mind elfogyott. Holnap megpróbálom a Moritz Platzon, talán sikerül kuponok nélkül szereznem valamit. A gyerekeknek húsra van szükségük, nem rólam van szó, nekem mindegy, mit eszem. Willi, kérlek, vigyázz magadra. Istenem, mi lesz velünk, ha te nem jössz haza? Már megint megszólaltak a szirénák, biztosan az angolok lesznek, mindig este öt és nyolc között jönnek. Három napig távol maradtak, de tudtam, hogy megint jönni fognak. Képtelenek nélkülünk élni, úgy tűnik. Kérlek, írj minél hamarabb. Mindannyian csókolunk. Liselotte Ui: Ne aggódj miattunk, mi jól vagyunk, csak bár tudhatnánk, merre vagy. Álmodozva és ugyanakkor csüggedten olvastuk a levelet. A leveleket fehér holló hozta a világnak ezen a részén, ezért ugyanúgy megosztottuk őket egymás közt, mint a cigarettát. Ha valamelyikünk levelet kapott, akkor azt mindannyian kaptuk. Emellett az otthonról kapott levél okozta lelki teher túl sok volt

ahhoz, hogy egy ember elbírja. Mohón vágytunk a hírekre, pedig azok mindahányszor mélyen felkavartak bennünket. Előkészítettük a szánokat, és amint beállt a sötétség, útnak indultunk. Jeges szél vagdosta az arcunkat, gyűjtötte magas halmokba a fagyott havat. A hódombokon túl hallani lehetett a jerszovkai ágyúkat, melyek Sztálingrádot bombázták. Az a szóbeszéd járta, hogy egy egész orosz hadosztályt sikerült megállítani Rinoknál, és hogy a Barrikadi– szigeten egy gyárat romboltak szét. Azt is rebesgették, hogy A 100. gyalogsági hadosztály és az 1. román páncéloshadosztály megsemmisült. Általában nem adtunk hitelt a szóbeszédnek, ez szinte szabály volt nálunk, az viszont tény volt, hogy néhány nappal korábban a 2. román gyalogsági hadosztály belerohant az oroszokba, és ahogy a románok pánikba esve visszavonultak a Volga mentén, sokukat lemészárolta az előrenyomuló német gyalogság. A holttesteket otthagyták, hogy elrettentő példaként szolgáljanak mindenki számára, aki menekülésen töri a fejét. A román hadosztály parancsnokát a lábánál fogva felakasztották a Szparta– kosz gyár kerítése mellé, és még mindig ott rothadt, közszemlére kitéve. Fáradtak voltunk és morcosak, mert annyira átfagytunk, hogy úgy éreztük, mintha a vérünk hókásává fagyott volna. Tizenegyre kellett az arcvonal mögött lennünk az ellátmánnyal, mielőtt még az orosz

tüzérség támadásba lendült volna. A rohadékok olyan pontosak voltak, hogy órát lehetett volna igazítani hozzájuk. Tudtuk, hogy tizenegy óra a holt időszak, de ettől még korántsem volt veszélytelen átsuhanni a hófehér tájon: az ember könnyen eltévedhetett, és ha óránként kilencven kilométeres sebességünkkel belerohantunk volna az oroszok vonalaiba, a hátországukban lettünk volna, mire lefékezünk. Minden szánon harmincöten ültünk. Az a szán, amelyikre a lőszert pakoltuk, a harmadik volt az oszlopban, ez lévén a legveszélytelenebb pozíció a legjobban veszélyeztetett jármű számára. A lőszert Wenck hadnagy őrizte. Dacára annak, hogy tiszt volt, nem kezeltük megvetéssel, mint a többieket. Mi több, szinte úgy tekintettünk rá, mintha közülünk való lett volna. A pasas olyan régóta szolgált a fronton, hogy csak tisztelni lehetett érte. Mint mindig, Porta vezetett minket, aki olyan érzékkel szúrta ki a partizánok által szétszotyogtatott aknákat, mint egér a sajtot. Mellette Pici ült az első ülésen, keze ügyében a gépfegyverrel és egy halom kézigránáttal. Gregor és én Porta mögött kuporogtunk, az égre irányított aknavetővel, készen rá, hogy visszaverjünk egy esetleges gyalogsági támadást. Nem volt egy kéjutazás, főként nem attól, hogy Porta vezette a szánt. A jármű nem kevesebb, mint három tonnát nyomott, de Porta úgy szlalomozott vele jobbra– balra, mintha egy ilyen böhöm nagy

masinánál ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Aztán ott voltak a hóbuckák is. Felrobogtunk a tetejükre, aztán ahelyett, hogy lesiklottunk volna, kilőttünk a levegőbe, és jó néhány méterrel odébb pottyantunk le a hóba, ülepet rázó zökkenéssel. Porta csak jóízűen röhögött az egészen, és nemegyszer úgy felpörgette a motort, hogy óránként százhúsz– százharminc kilométeres sebességgel vágtattunk neki a hópelyheknek, miközben a hányingertől elzöldült arccal, imádkozva markolásztuk a szán szélét. – Juhhhé! – üvöltötte Porta, ahogy a szán kilőtt egy– egy meredekebb domb tetejéről. Visszafojtottuk a lélegzetünket, behunytuk a szemünket, és vártuk a csattanást. Pici és Porta felvonítottak az élvezettől, a szán pedig sokadszorra lehuppant a csonttá fagyott hóra. – Ez az utolsó alkalom, hogy veled utazom, te agyatlan segg! – jegyezte meg Heide, zokogva a dühtől és a félelemtől. Porta hátravetette a fejét, és nevetett, aztán mindkét kezével elengedte a kormányt, és egy vodkásüveget kezdett babusgatni. Kétségbeesetten Gregor felé fordultam. – Részeg – állapítottam meg. – Mindannyiunkat meg fog ölni. Gregor úgy ölelgette az aknavető csövét, mintha az a kedvese nyaka lett volna. – Inkább meghalnék, mintsem hogy tovább kelljen szenvednem e miatt a részeg disznó miatt – morogta

szenvednem e miatt a részeg disznó miatt – morogta összeszorított fogai közt. Porta újra felnevetett, elég vadul, majd megint meghúzta az üveget. A szokásosnál nagyobb vodkaadagokat kaptunk erre az útra, fejenként egy– egy litert, Porta azonban szokásához hűen, a mi adagunk háromszorosát szerezte be magának. – Pontosan hová is megyünk? – kérdezte egy fiatal és meglehetősen fölényes kölök, aki még nemrégen került hozzánk, egyenesen a kadétiskola padjából. – A háborúba, barátocskám, a háborúba! – Portát és Picit leszámítva a Légiós volt az egyetlen, akire nem tett mély hatást a szán fickándozása. A cimbora leereszkedően megveregette a kadét hátát. – Végre akciót is láthatsz – ígérte neki. – Látni fogod, hogyan kockáztatják az emberek az életüket és az egészségüket egy darab bádogért, amit a mellkasukra tűznek. No persze, legtöbbjük a végén nem bádogot kap, hanem egy darab lécet a sírja fölé. – Igen, igen, ezt tudom – türelmetlenkedett a fiú. – De hova megyünk? – Hamarosan meglátod. Ne légy olyan mohó. Várd meg, míg odaérünk. Úgyis azt fogod kívánni, bárcsak soha ne értünk volna oda. – Mit ért ez alatt? – A fiú a Légiós felé fordult, kék szeme összeszűkült. A tipikus nemzetiszocialista katona volt, aki alig várta, hogy megmutathassa azoknak a gaz kommunistáknak, és aki képtelen volt elképzelni, milyen undorító egy mészárszék is valójában a háború.

milyen undorító egy mészárszék is valójában a háború. – Nem ijedek meg egy rakás nagyszájú kommunistától! A Légiós sajnálkozva végigmérte, aztán megrázta a fejét. – Lehet, hogy most még nem félsz, fiam, de jobban teszed, ha a későbbiekben változtatsz ezen, mert ez lesz az egyetlen módja annak, hogy életben maradj. Ne becsüld le az ellenséget, nem egészen azok a paprikajancsik, akiknek odahaza leírják őket. A kölyök megvetően hátat fordított a Légiósnak. Ahogy őket figyeltem, azon tűnődtem, vajon meddig lesz ilyen hős ez a taknyos. Négy órába telt Porta szédítő tempójával elérni az arcvonalat. A hőmérséklet jóval fagypont alatt volt, és noha rendesen kibéleltük magunkat újságpapírral, dideregtünk vékony zubbonyainkban. Errefelé már nem volt frissen lehullt hó, az utat vastag jégpáncél borította. Lélegzetelállító sebességgel csúsztunk a sima útszakaszokon, és szívbénító iramban robogtunk le a lejtőkön, vettük be a kanyarokat. Lezúdultunk egy meredek domboldalon, hajszálnyival tévesztve el egy jókora sziklát, amely palacsintát csinált volna belőlünk, és már száguldottunk is óránként százhatvannal egy hajtűkanyar felé. Egy szétlőtt falu, Dobrinka elején voltunk, az út két oldalán kiégett, szétrombolt házak. Elég lett volna egy apró figyelmetlenség Porta részéről, és röppentyűként szálltunk volna el az útról a szuvas fogakként

szálltunk volna el az útról a szuvas fogakként meredező romos téglafalak felé. – Kapaszkodjatok! – rikoltotta Porta. – Kanyar következik! Egy pillanatra sem lehetett kétséges számunkra, hogy az idióta élvezi a helyzetet. A szán csikorgó talpakkal bevette ugyan a kanyart, de féloldalra dőlt a tehetetlenségtől, felborítva a hátán ülő embereket, mint holmi tekebábukat. Az egyik újonc, szerencsétlenségére, valami szilárd helyett a levegőben próbált megkapaszkodni; kirepült az útra, ahol a mögöttünk robogó szán átgázolt rajta. Mire visszazökkentünk vízszintes helyzetbe, és fellélegeztünk, az incidenst mindenki elfelejtette. Ostoba vég volt egy szánból kiesve meghalni, de talán nem sokkal értelmetlenebb, mint rálépni egy aknára, vagy bekebelezni egy ellenséges gépfegyver golyóit. Porta énekelt, látszólag fittyet hányva minden veszélynek. A haj– tűkanyart, egy ember kivételével, szerencsésen túléltük, de közben a falu közepére értünk, és az út tele volt dupla kanyarokkal. A legmegfelelőbb hely néhány jól elhelyezett akna számára; nem egy kiégett teherautót láttunk az úton. A szán folytatta útját, farolva és bukdácsolva a jég tetején. Elég lett volna ráhajtani egyetlen alig észrevehető kupacra, és máris megszűntünk volna fázni. Mindenki – kivéve Picit, aki még most is harciasan a géppuskát babusgatta – sündisznóvá gömbölyödött, várva a detonációt.

gömbölyödött, várva a detonációt. Pici hirtelen mozgásra lett figyelmes. Egy fehérbe öltözött alak rohant elő egy ház romjai mögül, és felemelte a karját, mint aki el akar hajítani valamit – ebben a pillanatban Pici géppuskája felköhögött. A figura hátrarepült, s szétvetett karral és lábbal egy falnak kenődött. A kézigránát, amit nekünk szánt, célt tévesztve az út ellenkező oldalán landolt, és ártalmatlanul felrobbant. Porta levette a lábát a fékről, s a száguldás folytatódott. Gregor és én megkönnyebbült pillantásokat vetettünk egymásra, és közben mindketten letöröltük homlokunkról a hideg ellenére kiült verítéket. – Jézusom, de hideg van – panaszkodott Gregor. – Mindjárt lefagy a tököm. Még soha nem fáztam ennyire életemben. Nem értem, hogy várhatják el az embertől, hogy… – Elég a jajgatásból! – csattant fel Pici. – Arra azért kíváncsi lennék, ki az a degenerált, aki kitalálta ezeket a sítalpakon mozgó koporsókat. – Egy német ezredes – felelte Heide, aki mindig jól informált volt ilyen kérdésekben. – Egen, az meglehet. – Pici megvető képet vágott, már amennyire ez telt fagyott ábrázatától. – így bízzon meg az ember egy együgyű ezredesben. – Fogadni mernék, még soha nem utazott ilyenen – jegyezte meg gyilkos indulattal Gregor. – Nem ilyen embertelen hidegben, egyetlen szál… – Akna! – üvöltötte Porta.

– Akna! – üvöltötte Porta. Egyszeriben csend lett, mindannyian előrekaptuk a fejünket, és kimeredt szemmel az utat bámultuk. Tényleg ott volt, elég messze tőlünk, egy ártatlannak tetsző fehér halom az út közepén, egy húsos pogácsa méretében és alakjával. Elég messze volt, de vészesen közeledett, amin aligha lehetett csodálkozni annál a sebességnél, amivel Porta hajtott. Porta rátaposott a fékre, mire a szán orra makrancosán a levegőbe emelkedett, aztán amikor már azt hittük, hogy felborulunk, visszaesett a talpaira, és folytatta az öngyilkos száguldást az akna irányába. Meg kellett volna állnia, de ehelyett ellenőrizhetetlenül robogott tovább: a hidraulika csütörtököt mondott, és mi észvesztő sebességgel közeledtünk a halál felé. – Szentséges ég! – motyogta Papa, tehetetlenül a baljós fehér halomra meredve. Gregor és én úgy kapaszkodtunk az aknavetőbe, mintha az megvédhetett volna minket a robbanástól. Mögöttünk az újoncok falfehér arccal, értetlenül figyelték az eseményeket. Mi, öregebbek, tudtuk, hogy mire képesek ezek az aknák, láttunk egyet, amint feltépte egy hatvantonnás Tigris alját, de mit jelentettek a partizánok és átkozott pokolgépeik a zöldfülűek számára? Még nem láttak kicsavarodott végtagú, szétszakított embereket. – Ugorjatok! – ordította hátra a válla fölött Porta. Megfeszítettük az izmainkat, felkészülve a pillanatra, amikor már mindenképpen ugranunk kell. Inkább törjenek ripityára a csontjaink, de akkor se fogjuk

törjenek ripityára a csontjaink, de akkor se fogjuk megvárni, hogy kilőjenek minket az égbe. Révetegen bámultam a húsos pogácsát, amely egyre csak közeledett. A partizánok kedvenc húzása volt, hogy éjszaka kilopakodtak az utakra, lyukat ástak a jégben, elhelyeztek egy aknát, aztán vizet öntöttek rá, ami hamarosan ráfagyott, úgy elrejtve a szerkezetet, hogy a közönséges földi halandó azt hihette, egy békés kődarab van a jég alatt. Csak az olyan öreg rókák, mint Porta voltak képesek idejében észrevenni és azonosítani a halálos csapdát. – Ugorjatok! – üvöltötte ismét, és anélkül, hogy levette volna szemét az útról, fél kézzel megtaszította a hozzá legközelebb eső újoncot, aki visítva szállt át a szán széle felett. Heide fejest ugrott egy hóbuckába; Pici hátraperdült, elkapta két újonc gallérját, és szépen kihajította őket, aztán utánuk vetette magát. A többi zöldfülű csak ült és bambult, még mindig nem értve, hogy a rájuk leselkedő veszély sokkal nagyobb annál, mint amit az óránként kilencvennel száguldó szánból való távozás jelenthet. – Ellenséges repülő! – bömbölte el magát Papa, mielőtt elhagyta volna a fedélzetet. Valami csoda folytán ez hatott. Úgy tűnt, azt, hogy „ellenséges repülő”, még ezek a zöldfülűek is értik. Talán része volt a kiképzésüknek. Mindenesetre mindenki kiugrott. Gregor és én is sorsára hagytuk imádott aknavetőnket, és eltűntünk a hóban. Én alig néhány

centivel egy villanyoszlop mellett süvítettem el; azonnal felültem, bár elég érdekesen éreztem magam a heves becsapódástól. Elég lett volna egy arasznyival arrébb elszállni, és a fejem szétreccsent volna, akár egy földhöz csapott tojás. Egy sisak megmentett volna, de effélét már régóta nem viseltünk. Rájöttünk ugyanis, hogy a védelem, amit a fejünkön ülő acélburok nyújthat, elenyésző a kockázat mellett, amit a fülünk és a szemünk leárnyékolása jelent. Porta tett egy utolsó kísérletet a szán megállítására, de a motorfék se használt. Már csak méterekre volt az aknától. Az utolsó pillanatban Porta kétségbeesetten megtekerte a kormányt, és a szán elfarolt az ellenkező irányba. Szívesen tapsikoltunk volna, de még fellélegezni se volt időnk, mert közeledett a második szán, mégpedig vészes gyorsasággal. Kirohantunk az útra, már akik képesek voltunk rá, és integettünk, ordítottunk Barcelonának, aki a járművet vezette. – Akna! Akna előtted! Túl késő volt. Túl közel voltak ahhoz, hogy idejében megállhassanak. Barcelona fékezett, de csak annyi történt, hogy a szán orra megemelkedett, aztán az egész lángba borult, ahogy az akna felrobbant alatta. A harmadik, a lőszert szállító szán vezetője reménytelenül megkísérelte elkerülni az ütközést, de erre semmi esélye nem volt, a roncsok az egész utat beterítették. A szán átrobogott a lángok közt, át a

vonagló, üvöltő embereken, lomhán bukfencezett kettőt, aztán a levegőbe röpült. Wenck hadnagy égő emberi fáklyaként vágódott ki belőle. Odarohantunk, de a test, amely a hóba zuhant, már csak egy kicsavarodott, vicsorgó paródiája volt korábbi önmagának, és élettelenné dermedt, mielőtt még odaérhettünk volna. A robbanások zaja lassan elhalt, a pörgő roncsdarabok csikorogva megálltak. Alkatrészdarabok és égett emberi húscafatok sisteregtek a hóban. Megtaláltuk Barcelonát, nem messze a hadnagytól. Életben volt, de az öntudatát elvesztette, s cafatokra szakadt egyenruháján át látni lehetett, hogy bordái közt egy jókora lyuk tátong. Óvatosan felemeltük, és visszaszállítottuk az útra, ahol egy műtőssegéd már javában ügyködött. Miközben Barcelonát végtelen gyengédséggel a hóba eresztettük, tekintetünket olyan látvány ragadta meg, amely túl borzalmas volt ahhoz, hogy nézni tudja az ember, és mégis, kényszerített minket, hogy arra forduljunk. Csak néztük hányingertől és borzadálytól szédülten az egyik felborult szán alá szorult, széttépett, de még mindig lélegző emberi roncsot, csak néztük, s képtelenek voltunk elfordítani a fejünket. – Istenem – motyogta Papa, s kezével eltakarta a szemét. – Hagyd, hogy meghaljon. Döbbenten, mint még soha, ott álltam meredten a többiekkel együtt, és a végtelenül szánalmas,

végtelenül visszataszító masszát néztem, amely percekkel korábban még egy emberi lény volt. Csípőjétől lefelé a szán alá volt szorítva, arca pedig nem volt több egy koponyacsontnál, amin itt– ott egy kis véres bőrt, néhány húscafatot lehetett látni. Két szemürege sötéten meredt felénk, orra helyén lyuk tátongott. Száját és állkapcsát leszakította a robbanás, nyelvét kitépte, egyik szemgolyója egy ínnál fogva az arca mellett himbálózott… Elfordítani a fejem és hányni árulás lett volna a bajtársunkkal szemben. Ha odébb tántorgok, és megpróbálom elfelejteni, az egyenlő a cserbenhagyással. Maradtam tehát ahol voltam, és miközben a nyomorult fiút bámultam, azt kívántam, bárcsak abbahagyná a szíve az értelmetlen dobogást, hogy ne kelljen tovább néznem a szenvedését. Mellettem Gregor tétován előhúzta a pisztolyát. Bárcsak nekem jutott volna eszembe elsőként! Egy lövés, és mindenkinek jobb lesz. – Ne tedd – mondta neki Papa. – Ne tedd. – Megrázta a fejét, és kifejtette a pisztolyt Gregor kezéből. – De nem hagyhatjuk ebben az állapotban… úgyis meg fog halni. És ha mégis életben maradna – motyogta Gregor, Papa karjába kapaszkodva – , akkor se lesz belőle újra emberi lény. – Ezt soha ne mondd – szólalt meg a szanitéc. Lehajolt a sebesült mellé, és türelmesen nekilátott

összegyűjteni a szétszóródott emberi alkatrészeket. – Mindenkinek joga van az élethez. Életben fog maradni, ha van elég akaratereje hozzá. – De az arca… – suttogta Gregor. A szanitéc az ég felé emelt egy fecskendőt. – Össze fogják foltozni. Van egy különleges kórház Baden– Baden mellett… mindjárt a város mellett. Plasztikai sebészet, meg egyebek. Ott újból embert csinálnak belőle. Gregor hitetlenül bámult az emberi arc maradványaira. A szanitéc, alsó ajkába harapva, beadta az injekciót. – Nos, nem egészen olyan lesz, mint ezelőtt – ismerte el – , de legalább élni fog. És ott összegyűjtve tartják őket, tudjátok? Nem engedik ki őket a kórház területéről. A morál megőrzése miatt. Csend következett. – Kinek a moráljáról beszélsz? – kérdeztem. Fejemmel a megcsonkított test felé intettem. – Az övéről? Vagy az otthoniakéról? – Ne engem kérdezz – vont vállat a szanitéc. – Ez egy szigorúan titkos létesítmény. Ez minden, amit tudok. Papa néhány újonc irányába nézett, akik rémült nyájba terelődve bámulták szerencsétlenül járt társunkat. – Gyertek közelebb, nézzétek meg jól! – kiáltotta nekik keserűen. – Ez a massza, ami itt fekszik előttetek, valaha egy ember volt. Mondták nektek,

előttetek, valaha egy ember volt. Mondták nektek, hogy ez az, ami rátok is vár? Mondták nektek, hogy ez a fajta áldozat az, amit tőletek is elvárnak? Nem, nem fogtok gyors, hősies halált halni. A legtöbben kínlódni fogtok, szenvedni életetek végéig a testi és a lelki sérülésektől. Ez a háború, látjátok? Az igazi háború: az emberek nem egyebek véres hússzeleteknél a hentes vágódeszkáján. Nézzétek csak. Nézzétek, és jól véssetek az eszetekbe mindent. Aztán, ha netán túléltétek ezt a poklot, mondjátok el a fiaitoknak, meséljétek el nekik, milyen a háború. Hátha legalább ők nem lesznek olyan ostobák, mint ti vagytok. Feltettük a sebesülteket az épen maradt szánokra, és folytattuk az utat a frontvonal felé. Barcelona visszanyerte az öntudatát, de lázas volt és félrebeszélt. Megtettünk mindent, ami tőlünk telt, a vér azonban átütött a kötésen. Épp kihúztunk a faluból, amikor rázendítettek az orosz ágyúk. A Légiós az órájára pillantott. – Pontban tizenegy. Mint mindig. Mit is kezdenénk nélkülük? Amint megérkeztünk, a tábori kórházba szállítottuk Barcelonát, ahol megvesztegettük az egyik orvost, aki megígérte, külön gondját fogja viselni. Másnap meglátogattuk. Ágyban feküdt, szürkébb arccal, mint a szürke kórházi takarók, és mellkasából dréncső meredezett ki. Az élelmiszeradagjához – mely némi kolbászból, tojásból és egy narancsból állt – nem nyúlt, annyi ereje sem volt, hogy enni tudjon. Pici addig– addig szemezett a tányérral, míg a végén már

addig– addig szemezett a tányérral, míg a végén már nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Éhes vagy? Barcelona erőtlenül megrázta a fejét. – Nos, ebben az esetben… – Pici kinyújtotta mohó mancsát, és felkapta a tányérról az ételt. – Kár lenne itt hagyni, hogy valaki más zabálja meg. – Jól van – suttogta Barcelona, miközben a kolbász eltűnt Pici szájában. – Megeheted. A narancsot is – tette hozzá, ahogy Pici a fogával nekilátott letépni a gyümölcs héját. – Mi legyen a posztókabátoddal? – kíváncsiskodott Pici két falat narancs között. Vágyódva nézett a kabátra. Neki magának csak egy terepszínű orkánkabátja volt a nyári zubbonyán kívül, és mindannyian tudtuk, hogy ha Barcelona meghal, akkor valamelyik szanitéc fogja megkaparintani a kabátját. Egy ilyen jó vastag kabát megfizethetetlen kincs volt errefelé. – Mi legyen vele? – kérdezte Pici. – Nem lesz rá szükséged, míg itt vagy. Miért ne vehetnem addig kölcsön? – Nem! Barcelona túl gyenge volt ahhoz, hogy kiáltani tudjon, de hogy hevesen ellenezte a dolgot, az még így is nyilvánvaló volt. Olyan könyörgő tekintettel nézett ránk, hogy Papa mérgesen Pici lábába rúgott, aztán rászólt élelmes cimboránkra, hogy fogja be. Mielőtt elmentünk volna, odaajándékoztuk

Mielőtt elmentünk volna, odaajándékoztuk Barcelonának az összes grifánkat – ópiumos cigarettánkat – , valamint két liter vodkát. Ha meg fog maradni, gondoltuk, akkor szüksége lesz valamire, ami tartja benne a lelket. A párnája alá tettük a holmikat, amikor senki se figyelt, és elmentünk. Amikor másnap visszamentünk, azt mondták, hogy Barcelonát szállították egy sztálingrádi kórházba. – A rohadék! – üvöltötte Pici. – Most mindketten elmentek. Ő is, a kabát is! Micsoda két szemét! „Minden, amiről álmondtunk, minden, amiért dolgoztunk, most valósággá vált. Nemcsak egy szilárd alapokon álló államunk van, hanem Adolf Hitler személyében egy céltudatos vezetőnk is, akit a legvégsőkig hajlandóak vagyunk követni.” Steinemann atya, 1933. augusztus 5. Himmler SS Reichsführer az íróasztala mögül Theodor Eicke Standartenführert figyelte, aki elterülve ült egy karosszékben, észre sem véve fürkésző tekintetét. Egy idő után Himmler hátralökte a székét, és felállt. Csikorgóan új cipőjével átsétált az ablakhoz, mely a Prinz Albrecht Strasséra nézett, vetett egy pillantást a frissen lehullt, még szűz hóra, aztán a háta mögött összekulcsolta a kezét, és Eicke felé fordult. – Remélem, a maga érdekében, barátom… – szünetet tartott, és egy zord, figyelmeztető mosolyt küldött a másik felé – … hogy az igazat mondta. – Reichsführer! – Eicke tiltakozó kiáltása a

– Reichsführer! – Eicke tiltakozó kiáltása a gúnyolódás határát súrolta. A pasas nagyon biztos volt magában. – A vén satrafa ereiben zsidó vér csörgedezett, és nem egy– két csepp. Legalább negyedrészben zsidó volt, ebben biztos vagyok. Már régóta gyanítottam, de nem volt bizonyíték a kezemben, egészen mostanáig. Különben elég ránézni a családfájára, már egy kilométerről bűzlik! Hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett. Himmler befogta az orrát, behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán elszámolt tízig. Ez az Eicke nevű pasas hányingert keltett benne, valahányszor kinyitotta a száját. Olyan mocskos szája volt, akár egy kocsisnak, a humora pedig beteges elmére vallott. – Rendben. A szaván fogom fogni. Nincs más jelentenivalója? Ellenkező esetben további jó napot kívánok magának. Heil Hitler! Amint Eicke elhagyta a szobáját, Himmler visszaült az asztalához, és felemelte a telefonkagylót. Ujjaival türelmetlenül dobolt a papírokon, melyeket Eicke hagyott ott neki. – Küldjék be hozzám Heydrich Obergruppenführert. Azonnal! Heydrich néhány másodperccel később nesztelenül belépett a szobába. Inkább volt ragadozó, mint ember, kecses mozgása, ravaszsága és kegyetlensége a hiúzéval vetekedett. Himmler figyelte, ahogy átvág a szobán, az örökké éber Heydrich pedig viszonozta pillantását.

pillantását. – Foglaljon helyet, Obergruppenführer. Heydrich biccentett, majd leült a székbe, mely még meleg volt Eicke jelenlététől. A férfi szeme, amelyből soha nem lehetett kiolvasni a gondolatait, mélykék és hideg volt; világosszürke, borotvaélesre vasalt egyenruhájából enyhe lószag áradt: Heydrich minden reggel öt és hét óra között kiment lovagolni halálos ellenségével, Canaris tengernaggyal. Himmler levette a csíptetőjét, megtörölgette a lencséket, aztán megdörzsölgette az orra tövét. A két férfi ismét farkasszemet nézett egymással az asztal fölött, és végül Himmler volt az, aki elfordította a tekintetét, ürügyként a csíptető feltételét használva fel. Amint a szemüveg visszakerült a helyére, Himmler szórakozottan lapozgatni kezdte Eicke papírjait. – Árulja el nekem, Obergruppenführer – mondta anélkül, hogy felnézett volna – , pontosan mit írtak az ön nagyanyjának a sírkövére? Heydrich, alig észrevehetően, megmerevedett. Aztán felnevetett, a tekintete azonban ugyanolyan hideg maradt. – A nevét, természetesen – felelte. – Sára volt a neve… – Azt hallottam – szakította félbe Himmler – , hogy ön eltávolíttatta a sírkövet. – Eltávolíttattam? – visszhangozta Heydrich megütközve. – Miért tettem volna ilyet, Reichsführer? Rengeteg pénzbe került. – Pedig még ki is cseréltette. Az új sírkőről,

érdekes módon, hiányzik a Sára név. Heydrich tanácstalanul széttárta a karját. – Mondja, Reichsführer, egyáltalán rá volt írva valaha az a név a sírkőre? Himmler fürkésző tekintettel végigmérte a vele szemben ülő férfit. Heydrich egykedvűen ült székében, arcán legfeljebb valamiféle éber kíváncsiság jelét lehetett felfedezni. Ahogy Heydrichet nézte, Himmlernek rá kellett döbbennie, hogy ez az ember nemcsak a legjobb, hanem egyben a legveszélyesebb tábornoka is. Úgy döntött, egyelőre ejti az ügyet. – Rendben, Heydrich. Elmehet. Egyelőre hagyjuk az egészet. Heydrich győzedelmesen elmosolyodott, aztán az ajtó felé indult. Neki is megvoltak a maga fegyverei, de még nem álltak készen arra, hogy előlépjen velük. Az idő még nem ért meg.

Porta reggelije Lutz őrmester olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy hirtelen azt hittem, földrengés támadt. Minden reggel Lutz bántón reszelős hangja vert fel minket. – Ébresztő, naplopó banda! Ki az ágyból, és gyorsan mossák ki a csipát a szemükből! Gyerünk, mintha élnének! Ezen a reggelen azonban még a szokásosnál is

Ezen a reggelen azonban még a szokásosnál is rosszabb volt. Először is, még nem volt reggel, jóformán még az éjszaka közepe volt, aztán pedig, az őrmesternek különleges parancsa volt Porta, Pici és jómagam számára, amit kárörömtől kéjes hangon egy pillanatig sem késlekedett közölni velünk. – Maga, maga és maga! Azonnal jelentkezzenek a parancsnoknál. Amikor azt mondtam, azonnal, azt úgy is értettem. Valami speciális feladat vár magukra… hát nem szerencsések? – Anyáddal szórakozz! – jött a válasz Porta pokrócainak a mélyéről. – Figyelmeztetem – ugatta Lutz – , hogy még egy ilyen, és hadbíróság elé állíttatom! Pici ülő helyzetbe pattant az ágyán, karikás, kimerültségtől zavaros tekintetét Lutzra szegezte. – Mi a fene ütött magába, őrmester? Megcsípte egy szúnyog a valagát, vagy mi? Nem látja, hogy aludni próbálunk? Porta eleresztette híres, öblösen rezgő fingjai egyikét, és vigyorogva kitolta a képét a takaró alól. – Csomagolja be és vigye a parancsnoknak jókívánságaim kíséretében. Lutz alig kapott levegőt. – Nem mondom még egyszer – fenyegetőzött. – Jobban járnak, ha szedelőzködni kezdenek, különben jelentést teszek, hogy megtagadták az engedelmességet a feletteseiknek. Elviharzott, bevágva maga mögött az ajtót. A

Elviharzott, bevágva maga mögött az ajtót. A levegőben obszcén megjegyzések röpködtek, de közben kelletlenül kikászálódtunk meleg takaróink alól, és dideregve a jéghideg reggeli levegőtől, öltözködni kezdtünk. Lutz elég nagy szarházi volt ahhoz, hogy ne csak ígérgesse a feljelentést, és parancsmegtagadás miatt büntetve lenni mindenképpen rosszabb lett volna, mint teljesíteni a parancsot. Porta átkozódva felült, aztán brutálisan meggyilkolt egy ostoba bolhát, amely éppen az ő ványadt mellkasán próbált vért keresni. A körmei közt szétmorzsolta a vadállatot, majd egy ügyes mozdulattal a szoba másik végébe fricskázta. – A kolera vinné el őket! – kívánta tiszta szívből. – A reggelim nélkül semmire nem vagyok jó. – Neked aztán vannak igényeid – morogtam. – Reggeli az éjszaka közepén? – Neked csak ne főjön a fejed emiatt. – Porta kiugrott az ágyából, és még ugyanazzal a lendülettel magára csúsztatta az egyenruháját. Még be se volt gombolkozva, de már az ajtó felé tartott. – Ne aggódj, szerzek reggelit ezektől a szarjancsiktól, még ha ez is lesz az utolsó tettem. Pici és én utánasiettünk, menet közben kötve meg a bakancsunkat és gombolva össze a zubbonyt, csak nehogy lemaradjunk a kajaosztásról. A mi konyhánkon nem sikerült semmit összeszedni, hiába tépte a száját Porta. – Rohadt disznók vagytok, egytől egyig! Ezt

– Rohadt disznók vagytok, egytől egyig! Ezt hívjátok együttműködésnek? Hagyjátok a cimboráitokat, hogy üres gyomorral menjenek neki az éjszakának? Még egy csésze kávét se adtok ebben az istentelen hidegben? Erre csak annyit mondhatok, hogy az Úr rohasztaná le a golyóitokat! Valójában ennél sokkal többet is mondott, a színdús szitkozódás mellett a köpködésről sem feledkezve meg, de aztán eszébe jutott, hogy a 3. század szakácsa tartozik neki némi pénzmaggal, úgyhogy odébbálltunk, azzal a nemes szándékkal, hogy felverjük a szerencsétlen fickót, éjszaka ide vagy oda. Útközben Welz hadnaggyal futottunk össze, aki azt hitte, hogy eligazításra jelentkezünk. – Hát itt vagytok! – állapította meg bölcsen. – Épp ideje volt. – Az ég szerelmére, hagyj békén minket, Ulrich. – Porta határozottan félretolta a hadnagyot az útjából. – Csak azért, mert felvitte az isten a dolgodat, még nem kellene sakkbábunak használnod a régi haverjaidat. Tudjuk, hogy nem gondoltad komolyan, csak a színház kedvéért csinálod, úgyhogy ne fárassz minket, légy szíves. – Porta Obergefreiter, nem ez az első alkalom, hogy figyelmeztetnem kell téged a 165. bekezdésre, mely szerint… – Jól van, jól van, csak semmi idegesség – csillapította Porta. – Ha így folytatod tovább, belerokkansz a munkába, mielőtt még elérnéd a

pubertáskort. – A hadnagy szájára tapasztotta a tenyerét. – Ilyen hamar elfelejtetted azt a napot, amikor kihúztalak az aknatölcsérből? Elfelejtetted, hogy kockáztattam érted az életem? A csontjaid még mindig ott szikkadnának, ha én nem vagyok. Igaz? A hadnagy elrántotta a fejét. – Már törlesztettem a tartozásomat. – Mi? Néha a kezembe nyomtál egypár koszos márkát – ezt nevezed te fizetségnek? Szerintem inkább megvesztegetés és korrupció a neve. Nem győzhetsz, Ulrich. Jobb vagyok nálad, és ezt te is tudod. Folytattuk az utunkat a 3. század konyhája felé, nyomunkban a lefőzötten kullogó Welz hadnaggyal. Porta kirángatott egy álomittas, erőtlenül tiltakozó szakácsot az ágyából, aki unszolásunkra nekiállt kávét főzni egy szeszfőzőn. Még Welz is, félretéve rangját és haragját, elfogadott egy csészével, s még arra is talált időt, hogy gyorsan bekebelezzen egy vastag sonkás szendvicset. A szakácsnak közben sikerült kikunyerálnia Portától egy újabb kölcsönt, felháborítóan magas uzsorakamattal. Fél órával később jelentkeztünk Hinka ezredesnél. – Úgy! Tehát mégis úgy döntöttek, hogy benéznek hozzám! Nagyon kedves, mondhatom. Már azt hittem, nekem kell magukért mennem. Jól van, jól van, Obergefreiter, ne vesztegesse az időnket a mentegetőzésével. Van egy munkám a maguk számára. Jöjjön, vessen ide egy pillantást.

Kiterített egy térképet az asztalára, és mi odatódultunk, heves érdeklődéssel igyekezvén jóvátenni késésünket. – Nos, arról van szó, hogy pontosan tudnunk kellene, mire készül az ellenség. Már vannak információink egy tankegységről itt, az X pontnál. Ami érdekelne, az az, hogy mit rejtettek el X és Jerszovka között. Más szóval, azt akarom, hogy maguk hárman menjenek ki oda, és derítsék fel az ellenség vonalait a két pont között. Érthető voltam? Felénk fordult, és elbűvölően elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, s közben azon töprengtem, vajon miért épp ránk esett a választása. Porta megvakargatta a mellkasát. – Még jó, hogy erős volt a kávé – motyogta. Hinka eleresztette a füle mellett a megjegyzést, s ismét a térképre mutatott. – Már figyelmeztettem a gyalogságunkat, ennél a pontnál át fogják engedni magukat. – A legkevésbé sem megnyugodva, de tudomásul vettük. – Javaslom, egyeztessék az óráikat. Az idő pontosan 01.45. Hat óra múlva legyenek itt. Legkésőbb 08.00– kor jelentést kell tenniük nekem. – Megint az a mosoly. – Értették? Ha fél óránál többet késnek – tette hozzá kedélyesen – , mindannyiukat hadbíróság elé állítom. Van kérdés? – Igen, uram. – Porta abbahagyta a vakarózást, és vigyázzba vágta magát. – Meg szeretném kérdezni, milyen messzire nyúlnak az ellenség vonalai. A Führer

szerint a Fekete– tengertől egészen az északi partokig húzódnak. Attól tartok, hat óra alatt lehetetlen vissza is érni az Északi– sarkkörről. Hinka felemelte a kezét. – Ne játssza el a szerencséjét, Obergefreiter! Nem figyelt arra, amit mondtam. – De igen, uram, csak… – X pont és Jerszovka között. Az egész nem több öt kilométernél. Senki se kérte, hogy lemenjen a Fekete– tengerhez. Ne akarjon ostobább lenni annál, mint amilyen. Az éjszaka fekete volt, a holdnak még egy darabkáját se lehetett látni, és kezdett eleredni a hóesés. Mindhárman egyetértettünk abban, hogy egy ilyen kiruccanás előtt mindenképpen pihenni kell egyet, úgyhogy behúzódtunk néhány sűrű bokor fedezékébe, és körbeadogattuk a francia konyakot, amit én szereztem nemrégiben. – Honnan van? – kérdezte az irigységtől sárgán Porta. Vállat vontam. – A főhadiszállásról. Elszédülnél, ha meglátnád, mekkora készletet gyűjtött össze magának Paulus. – Nem hinném – rázta meg a fejét Porta, aki soha semmin nem csodálkozott. – Ez mindenhol így van. Minél magasabb széken ülsz, annál több mindent elérsz. Szerintem ez sosem volt másként. Hallottatok arról a háborúról, Kínában? – Milyen háborúról? – kérdezte gyanakvóan Pici.

– Mit számít? – Porta összeráncolta a homlokát. – Valami zajos háború volt. Valakik fellázadtak. A fél kibaszott világnak bele kellett ütnie az orrát, mindenki katonákat küldött. – A bokszerlázadás – találgattam. – Az hát – értett egyet Porta. – Ezt akartam mondani én is. Nos, elég az hozzá, hogy egy átkozott sivatagban harcoltak. Azok a kínai sivatagok pedig nincsenek valami jól eresztve, tudjátok? Úgy értem, nem terem bennük se pia, se kaja, se nő, semmi az égvilágon. Egy nap belebotlottak abba a dagadt ezredesbe, aki a vízben a semmi közepén hatalmas pecsenyeszeletekkel tömte a pofáját. Tudjátok, mi volt az? Amikor elvették tőle, és megnézték, tudjátok, mi volt az? – Nem – vallotta be Pici. – Mi volt? – Teve – találgattam. – Teve! – Porta felröhögött. – Madár volt, nem más. Sült madárka. Egy kínai madárka. Az ezredes magával vitte az útra a kislányt, aztán amikor elvesztette egyik étvágyát, megjött neki a másik. Feldarabolta hát, és megpirította a serpenyőben. Mi sem könnyebb! – Te is élveznéd, mi? – jegyeztem meg rosszmájúan. – Tömni is, enni is egyszerre. Porta gonoszul elvigyorodott. Pici kikapta a kezemből az üveget. – A locsogásotok nélkül is épp elég fáradt vagyok – morgolódott. – Ha nem alszom át a nyolc órát,

– morgolódott. – Ha nem alszom át a nyolc órát, félember vagyok. – Leküldött a torkán néhány korty konyakot, majd a kabátja ujjával megtörölte a száját. – Mi a francért nem kért fel az öreg szar önkénteseket a munkára? Van belőlük annyi, mint a szemét, mindegyik azért a rohadt Vaskeresztért epedezik. Miért épp mi? Mit tettünk, amitől ennyire pikkel ránk? – Ó, fogd már be! – torkolta le Porta. – Megtiszteltetés, hát nem érted? Büszkének kellene lenned. – Ja, szép duma – mondta gúnyosan Pici. – Csakhogy nekem lúd– borozik a hátam, és nem a hidegtől. Tudjátok, hogy tetves szibériaiakat hoztak le valahova a közelbe? Nektek talán kedvetek van egy fához szegezve céltáblát játszani, mint ahogy az a második tankezred járőreivel történt? – Fogd be a szád és igyál – javasolta neki Porta. – Mennyi az idő? A karórámra pillantottam. – Negyed kettő. – Akkor gyerünk. Ideje rákapcsolni. Pici felnyögött, és védekezően megmarkolta az üres üveget. – Miért ne tölthetnénk itt az éjszakát, és tálalhatnánk fel neki valami mesét? – Mert ha az öreg szarláda rájön, hogy átvertük – sziszegte a fülébe Porta – , akkor nekünk annyi, azért. Most pedig emeld fel a hájas segged, és kövess. Ásítozva és zsörtölődve, Pici feltápászkodott. Elhagytuk a vonalainkat, és kilopakodtunk a senki

Elhagytuk a vonalainkat, és kilopakodtunk a senki földjére. Marhára örültünk neki, hogy az éjszaka ilyen sötét. Még Pici vaskos alakja is belefolyt a háttérbe, a néhány lépéssel előttem haladó Porta pedig mintha nem is lett volna. Ennek ellenére ragaszkodtunk a bokrok fedezékéhez, és hangtalanabbak voltunk, mint egy vadászó indián. Ahogy az orosz vonalakhoz közeledtünk, tőlem jobbra halk katta– nást véltem hallani. Megtorpantam, és feszülten fülelni kezdtem. Újra hallottam a hangot. Olyan volt, mintha egy gázmaszk koccant volna neki egy puskának. Porta megfordult, odahátrált hozzám, és intett, hogy feküdjek le. Az utasítást továbbadtam Picinek. Lefeküdtünk a hóba, és vártunk. Láttam, hogy Porta lekuporodik egy bokor mögé, és felemeli a géppisztolya orrát. Pici megragadta a karomat. – Mi a fenére készül az a seggfej? – Fogalmam sincs – suttogtam. – Ha lő, akkor nekünk végünk. Néhány méterre tőlünk öt sötét figura bukkant elő a bozótból; egyes sorban haladtak, át keresztben a mi útvonalunkon, olyan közel, hogy hallottam a lépteik dobogását. Oroszok voltak, de túl robusztus testalkatúak ahhoz, hogy rettegett szibériaiak legyenek. Visszafojtottam a lélegzetemet, és magamban azért imádkoztam, hogy ne vegyék észre a lábnyomainkat, de szerencsére koromsötét volt. Folytatták az útjukat, anélkül hogy megálltak volna; Pici megkönnyebbülten

anélkül hogy megálltak volna; Pici megkönnyebbülten elengedte a karomat. Alighogy lábra álltunk, Porta fingott egy hatalmasat; Pici és én reflexből a hóba vetettük magunkat. – Atyaúristen! – fakadtam ki. – Még egy ilyen, és az egész Vörös Hadsereg a nyakunkon lesz. – Nem tehetek róla – mondta méltósággal Porta. – így vagyok felépítve. Mindig ilyen voltam. A legkisebb izgalom is a végbelemre megy. – Azért csak próbáld meg féken tartani, jó? Ezzel az erővel akár tüzet is nyithattál volna rájuk. – Rakjál dugót a seggedbe – javasolta Pici. – Német titkos fegyver – jegyeztem meg keserves vigyorral. – Az emberi pezsgőspalack. Hátat fordít az ellenségnek, és egyetlen fingással egész ezredeket seper el a föld színéről. – Leszállnátok rólam? – unta el a témát Porta. Továbbosontunk a folyó felé. Már majdnem az orosz lövészárkok tetején voltunk, innen már csak négykézláb haladhattunk tovább. Az ellenséges gépfegyverek olyan közel voltak hozzánk, hogy a sötétség ellenére láttuk a körvonalaikat. Porta épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy beleakadjon egy szögesdrótba, és míg mi azon voltunk, hogy kiszabadítsuk, izgalmában olyan szorgalmasan csiszolta fület és orrot sértő zenei tudását, hogy Pici végleg elvesztette a türelmét, és megígérte neki, elvágja a torkát, ha nem hagyja abba.

torkát, ha nem hagyja abba. Nagy nehezen sikerült kirángatni Portát, hogy szinte azonnal egy ellenséges ütegbe botoljunk, ahol az őr jelszót követelt tőlünk. Rémült csendbe dermedtünk. Végül jobb híján Porta visszakiáltott az orosznak valami obszcén kifejezést. Az őr hasonló stílusban válaszolt. Álltunk tanácstalanul, vártuk, hogy lőjenek, de semmi nem történt. Az oroszok vagy mocskos szájra való jelszavakat használtak, vagy sikerült annyira megsérteni az őrt, hogy többé nem volt hajlandó szóba állni velünk, de elég az hozzá, hogy amikor rövid habozás után folytattuk utunkat, senki sem állított meg minket. Tíz perccel később már egy mély, sötét bombatölcsérben kuporogtunk. Pici tartotta az elemlámpát, fél kezével leárnyékolva a fényét, én a térképet fogtam, Porta pedig, időnként megnyálazva tintaceruzáját, bejelölte az X pont és Jerszovka közti orosz pozíciókat. A küldetést teljesítettük. Már csak az volt a kérdés, hogy jutunk vissza épen a saját vonalaink mögé. Elég sokáig gubbasztottunk a tölcsérben, hárman osztozva utolsó cigarettánkon, és miközben füstöltünk meg a kabátot dörzsölgettük magunkon, a csendet hallgattuk. Néha megszakította egy– egy távoli ágyúdörej, de az éjszaka nagyobbrészt békésen telt. A hóesés elállt, az égboltot reflektorok fénye világította meg. Kelletlenül hagytuk el fészkünket, de az ezredes hat órát adott nekünk, és mindenképpen vissza kellett

hat órát adott nekünk, és mindenképpen vissza kellett jutnunk pirkadat előtt. Újra belegázoltunk a biztonságot és veszélyt egyaránt jelentő éjszakába. Körös– körül a bársonyfekete égbolttal, lábunk alatt a vastag, minden neszt elnyelő hóval bármelyik pillanatban belerohanhattunk volna egy őrjáratba, és soha nem tudták volna meg, mi történt velünk. Egy idő után az ösvény kettéágazott. Rövid tanakodást követően jobbra fordultunk; már legalább egy– másfél kilométert mentünk, amikor megtorpantam, és gyanakvóan körülnéztem. – Mi az? – kérdezte türelmetlenül Porta. – Nem vagyok benne biztos, sőt lehet, hogy tévedek, de van egy olyan érzésem, hogy rossz irányba megyünk. – Fenét! – legyintett Porta. – Megnéztük a térképet, vagy nem? – Persze. Megnéztük. – Akkor meg mi van? – Nem tudom. Valahogy nem stimmel. Pici idegesen toporogni kezdett. – Minden kibaszott út egyforma, mindegyik a temetőbe vezet. Úgyhogy hagyjuk a filozofálást, és szedjük a sátorfánkat. Továbbmentünk az ösvényen. Talán száz métert tettünk, amikor Porta hirtelen megállt. Megdörzsölte a szemét, előrebambult. – Hát… vagy én hallucinálok, vagy szart se ér ez a

térkép. De csak nyugalom, ne tapossatok a sarkamra, mindent szépen helyre fogunk pofozni. – Mi a fenéről karattyolsz? – morogta Pici. – Ne törődj velem – rázta meg a fejét Porta. – Kezdek elhülyülni. – Megmarkolta Pici karját. – Látod ott azt az erdőt? Pici bólintott. – Látom. Na és? Láttam már erdőt. – Ilyet még nem. Ennek az erdőnek nem lenne szabad ott lennie. Nincs rajta a térképen. Nem létezik. Éjfélibáb. – Azért nézzük csak meg azt a térképet – javasoltam. Kiterítettük a térképet, és felkattintottuk az elemlámpát. – Ott van az erdő, látjátok? – mutattam a térképre. – Rossz utat választottunk. Balra kellett volna fordulnunk az elágazásnál. Ha a másik ösvényen mentünk volna tovább, akkor ehhez a kis patakhoz értünk volna, amely egyenesen visszavezetett volna minket a mi vonalainkhoz. – Akkor hát mitévők legyünk? – kérdezett rá a lényegre Pici. – Fogalmam sincs. Még soha nem jártam itt. – Azt akarod mondani, hogy eltévedtünk? – Kábé. Pici elképedve Porta felé fordult. – Szépen idevezettél minket! – förmedt rá. – Eltévedtünk, te ökör. Érted? Eltévedtünk!

– Én mondtam, hogy nem jó helyen járunk – okoskodtam. – Mondtam, hogy valami nem stimmel. – Eltévedtünk a nagy semmi közepén – zúgolódott Pici. – A fejedet is elveszítenéd, ha nem lenne jól a nyakadra ragasztva, mi? A golyóidat is elhagynád, ha nem lennének zacskóba csomagolva? Csak azt nem értem, miért nem a füledbe rakod az ételt a szá… – Pofa be – sziszegte Porta. – Neked is alkalmad lett volna megnézni a térképet, ugyanúgy, mint nekünk. – Szerinted melyik lenne jobb? – kérdeztem tőle. – Visszamenni az elágazásig, vagy átvágni erre? Mialatt Pici változatlan lendülettel folytatta monológját, Porta és én összedugtuk a fejünket, és végül úgy döntöttünk, hogy az erdőn át megyünk. Az időnk fogytán volt, a fák legalább védelmet ígértek arra az esetre, ha a hajnal még a senki földjén találna minket. – Jó magam mellett tudni titeket, fiúk – mondta Porta a tőle megszokott önelégültséggel. – Sose tudhatjuk, mire bukkanunk rá abban az erdőben. Képzeljétek csak el Hinka arcát, ha sikerül… – Csend! – fojtottam belé a szót. – Van egy olyan érzésem, hogy nemcsak mi vagyunk itt. A fák közül, alig néhány méterre tőlünk, fényt láttam kiszűrődni. – Oroszok – suttogta Pici. – Mit csináljunk? Menjünk, nézzük meg őket, vagy inkább tegyünk egy

kerülőt? – Inkább nézzük meg őket – döntötte el Porta. – Tudni akarom, hányan vannak. Hinkát érdekelheti a dolog. – Dugd fel magadnak Hinkát – közölte a véleményét Pici. Porta eleresztette a füle mellett a megjegyzést; oldalba bökött. – Sven, te menj jobbról, Pici, te balról. Én előremegyek. Negyedóra múlva ugyanitt találkozunk. Porta volt az, aki visszatért a hírekkel. – Rendben, el tudjuk intézni őket. Alszanak, mint a bunda. Valamivel odébb egy páncélozott, félhernyótalpas szállító járművet láttam. Szerintem radaralállomásnak használják. – Csak nem azt akarod javasolni, hogy menjünk be, és nyírjuk ki őket? – kérdeztem rémülten. – Ha az egy rádiós jármű, akkor mérget vehetsz rá, hogy valahol egy főhadiszállás is lesz a közelben. És ahol főhadiszállás van, ott őrök is vannak. Az őrök pedig bajt jelentenek. – Na és akkor? – vont vállat Porta. – Én csak azt a járművet akarom megszerezni. – Miért? – Miért ne? Belevágjuk magunkat, és eltűzünk vele. – Merre? – Amerre jöttünk. Ha nem gyalog kell mennünk, akkor bőven ráérünk. – Mi lesz az üteggel, amely előtt el kell haladnunk?

Egyszer már bolondot csináltunk belőlük, másodjára nem fog sikerülni. – Dehogynem. Ki fog rájönni, hogy nem oroszok vagyunk? Látod a sajátjaid félhernyótalpasát elhúzni, honnan a francból tudhatnád, hogy az ellenség ül benne? Ez végtére is igaz volt. Ismét szétváltunk, és beleolvadtunk a sötétbe. Húsz perccel később újra összegyűltünk, hogy beszámoljunk egymásnak a látottakról. – Semmi – közölte Pici. – Átfésültem az egész keleti oldalt. Semmi nincs ott. Porta gyanakvóan méregette. – Biztos vagy benne? – Persze! Mégis, kinek nézel te engem? – A legnagyobb pöcsnek az egész rohadt században! – világosította fel Porta. Felém fordult. – Nálad mi a helyzet? – Nos, eltekintve attól, hogy majdnem elnyaltam négy Ivánban, akik a jármű mellett hortyogtak, semmi érdemleges. – Ez nem is olyan rossz – állapította meg elégedetten Porta. – Találtam két horkoló seggfejt egy sátorban, négy másik pedig a fejét tömte egy géppuskafészek közepén. – Ez összesen tíz – számoltam. – És fogadjunk, hogy a zászlóalj többi része is valahol itt van a közelben. – Ugyan, nem kell berezelni – bátorított minket

– Ugyan, nem kell berezelni – bátorított minket Porta. – Megoldottunk mi már ennél nehezebb feladatokat is. Nem akarom hagyni, hogy az a lánctalpas kicsússzon a kezem közül. Gyalog menjünk haza, amikor elegánsan, autóval is megtehetjük? Nem, barátocskáim. – Gyerünk, akkor essünk neki – próbálta feléleszteni magában a harci kedvet Pici. – Én majd leütöm azt a kettőt a sátorban. Újból szétváltunk, és visszalopakodtunk a fák közé. Miközben a jármű felé lopakodtam, a géppuskafészekből kidugta a fejét egy orosz, és átordított a négy másiknak, akik a földön aludtak. Egyszeriben elszabadult a pokol. Azok négyen felpattantak, és rohantak volna a járműbe, de Porta áthajított egy kézigránátfüzért a tisztáson, a levegőbe repítve őket. Néhány másodperccel később géppisztoly kattogott fel a hátunk mögött; odahajítottunk néhány kézigránátot, mire egyből csend lett. Láttam, hogy Pici a sátorhoz közeledik. A géppuskafészekből lőni kezdett valaki, mire kitéptem a biztosítószeget egy kézigránátból, és odahajítottam. Úgyis ideje volt. A kézigránát felrobbant, a géppuskafészekben tartózkodók közül kettő azonnal meghalt, kettő sértetlenül, feltartott kézzel előbaktatott. A sátor közben lángra lobbant, Pici pedig már ott is volt mellettem, és segített megkötözni a két foglyot. Porta diadalittasan felénk ordított a járműből. – Mit mondtam nektek? Gyerekjáték volt! Egy

– Mit mondtam nektek? Gyerekjáték volt! Egy jármű és két fogoly. Kell ennél több? Egy pillanattal később eszébe jutott, mi lehet az, ami még kell. Belevetette magát a géppuskafészekbe, majd kiáltott nekünk, hogy menjünk utána. Magunk előtt tolva a foglyokat, odamentünk a zsákokból épített erődítményhez, ahol Porta már javában lakmározott egy kiadós vacsora maradékaiból. Pici és én segítettünk neki tisztára nyalni a tányérokat, és befejezni egy üveg vodkát; az oroszok eközben gyilkos tekintettel figyeltek minket. – Hé, mi ez a szemét? – emelt fel Pici egy aktatáskát. Kinyitotta, kivett belőle egy köteg papírt, és fejjel lefelé, egy analfabéta közönyösségével, ráhunyorított. – Szerintetek mi ez? Porta elvette tőle a papírokat, és átfutotta őket. – Levelek – jelentette ki fontoskodóan. – Titkos küldemények. Ezt például egy tábornok küldte egy másiknak. – Összevonta a szemöldökét. – Az, amelyik küldte, valami nagykutya lehet. A másik, gondolom, valami kisebb főnök csupán. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Egyszerű. Olvasd csak el.

Drága Steickerem! Tekintettel a kialakult helyzetre, javaslom, válaszd

Tekintettel a kialakult helyzetre, javaslom, válaszd ki a legrátermettebb vezérkari tiszted, és küldd sürgősen Berlinbe, hogy a Führer első kézből értesülhessen a lehetetlen helyzetről, amelyben a kalcsi orosz áttörés után találtuk magunkat. Üdvözlettel: Schmidt Porta győzedelmesen rám nézett. – Érted már? – Igen, igen, értem, mire gondolsz. – Én viszont nem – közölte Pici. Megpróbáltuk elmagyarázni neki. Egy igazi nagykutya, például egy tábornagy, bármikor „drága Steickeremnek” szólíthatja egy alárendeltjét, és a végén elég azt odaírnia, hogy „üdvözlettel”. Ha az alárendelt tenné ugyanezt a tábornaggyal, az bizony nem sok jóra vezetne! Pici megvakargatta a fejét, és közölte, hogy most már érti, de nyilvánvalóan látszott, hogy valami még mindig nem hagyja nyugodni. – Ez tiszta pszichológia – magyarázta tudós képpel Porta. – Igen, de… – Inkább hallgassátok ezt – szakítottam félbe őket.

– Inkább hallgassátok ezt – szakítottam félbe őket. – Ezek ketten aztán nem szerelmesek egymásba! Felolvastam nekik: SZIGORÚAN TITKOS Golumbiszkaja, 1942. november 16. Seydlitz tábornoknak Haladéktalanul szervezzék újra a következő egységeket: 16. és 24. páncéloshadosztály, 3. gyalogsági hadosztály, 100. tüzérségi ezred, 76., 113. és 348. gyalogsági hadosztály. Gyors, diszkrét eljárást kérünk. Heil Hitler! – Mi ez? – vágott bamba képet Pici. – Mi a fenét akarnak a tizenhatodikkal? Ezek mi vagyunk, fiúk! – Jézusom, ennek igaza van! – Porta összeszedte a papírokat. – Mit keresnek a mi leveleink Ivánéknál? – Fenyegetően megrázta az öklét a foglyaink felé. – Nem tanították meg nektek, hogy nem illik más levelét felbontani? – Nem csoda, hogy soha nem jön posta – morogta Pici. – A rohadékok már biztos összegyűjtöttek legalább egy zsákkal. Porta csillogó szemmel a foglyok irányába nézett.

Porta csillogó szemmel a foglyok irányába nézett. – Szerintem nem lenne nehéz szóra bírni őket. Elég lesz öt perc, és úgy fognak… – A pokolba velük. – A kijárat felé indultam. – Inkább szedelőzködjünk. Magunkkal visszük a leveleket, és odaadjuk őket Hinkának. Főjön az ő feje emiatt. Feltuszkoltuk a foglyokat a járműre, lezártuk az összes kémlelőnyílást, majd visszaindultunk az elágazáshoz. Az úton most már sokkal nagyobb volt a forgalom. Elhaladtunk néhány orosz konvoj mellett, de egyszer se állított meg minket senki. A németek viszont annál forróbb fogadtatásban részesítettek bennünket. – Ostoba állatok! – üvöltötte Pici, aki már arra készült, hogy visszalőjön nekik a gépágyúval. – Ha így folytatják, megüthetik a bokájukat. – Mi fogjuk megütni a miénket – kiáltottam neki, két farolás közti lélegzetvételnyi szünetben. – Örülhetünk, ha egy darabban átjutunk. Portának szerencsére sikerült sértetlenül átvinni minket a védővonalon. Megdicsőült képpel a parancsnokság elé vezette a féíher– nyótalpast, és szó szerint Hinka lába előtt fékezett le. Leugrott az ezredes elé, és vigyázzba vágta magát. – Porta Obergefreiter jelentkezik, uram! A küldetést sikeresen teljesítettük. Hinka tátott szájjal bámult el mellette. – Honnan az ördögből szerezték ezt a járművet?

– Honnan az ördögből szerezték ezt a járművet? – Kezével a toronyra festett vörös csillag felé intett. – Mi folyik itt? – Semmi, uram. – Porta az ezredesről a félhernyótalpasra irányította elbizonytalanodott tekintetét. – Arra gondol, uram? – Vállat vont. – Kezdtünk kifutni az időből. Szükségünk volt rá, hogy nyolc előtt ideérjünk. – De honnan szerezték, az isten szerelmére? – Nos, úgy történt, uram, hogy… – Porta, sikertelenül, megpróbált egyszerre vigyázzállásban maradni és visszatartani a beleit marcangoló gázokat. – Hogy? – kérdezte türelmetlenül Hinka. – Várom a válaszát. – Hát… voltaképpen véletlen volt, uram. Abban az erdőben voltunk, tudja. Ismeri az orosz erdőket, kilométereken át elhúzódnak, mi pedig fogytán voltunk az időnek. – A félhernyótalpas felé sandított. – Egyszerűen belefutottunk. Jó ötletnek tűnt megfújni. Ó, és mellesleg hoztunk magunkkal két foglyot. Meg egy halom postát. – Postát? – ugatta Hinka. – Miféle postát? – Német postát, uram. Úgy tűnt, tőlünk emelték el. Mármint a foglyok. Hinka kétkedően összevonta a szemöldökét. – Komolyan beszél, Obergefreiter? – Ó, igen, uram. – Porta intett a fejével Picinek. – Vezesd ide őket, hadd vegye szemügyre a képüket az ezredes úr.

Pici előrángatta és az ezredes elé lökdöste a foglyokat. Egy tátott szájú hadnagy rohant elő, hogy eloldozza a köteleiket. – Te jóságos ég! – mondta kimeredt szemmel Hinka. Porta büszkén mérte végig tetőtől talpig mindkét foglyot. Elismerően bólintott. – Eredetiek, uram. Hinka egy pillanatra eltakarta az arcát. Gondoltam, megfájdult a szeme a réveteg bambulástól. Nem lettem volna meglepve, ha kiderül, hogy még sohasem látott orosz katonát. – Igazi bennszülött oroszok, uram – folytatta „portékája” reklámozását Porta. – Nem csalás, nem ámítás… – Igen, igen – motyogta halkan Hinka. Vetett még egy utolsó pillantást az oroszokra, aztán kelletlenül Portára irányította a tekintetét. – Mondja, Obergefreiter, van magának fogalma róla, mi a rangjuk ezeknek az embereknek? – Hát, oroszok, az biztos – mekegte védekezően Porta. Haragosan a foglyokra villantotta tekintetét. – Ott volt náluk ez a táska, tele levéllel, uram. A mi leveleinkkel, német levelekkel. Torgauban ez súlyos bűnnek számított, uram. Elcsenni a leveleket. Ezért ott… – Obergefreiter! – mennydörögte Hinka. Porta meglepetten felkapta a fejét. – Igen, uram!

– Ezek az… úriemberek, akiket elfogtak… Maguknak tényleg fogalmuk sincs róla, hogy az egyik altábornagy, a másik pedig ezredes?! Egy pillanatra nyugtalan csend támadt. Láttam, hogy Porta sovány nyakán liftezik egyet az ádámcsutka; a cimboránk, lassan engedelmeskedő végtagokkal, mintha egy álomban lett volna, a foglyok felé fordult, és tisztelgett. Pici tátott szájjal bámulta őket. Ámultán az altábornagyra nézett, akit sípcsonton rúgott, majd az ezredesre, akinek a gyomrába öklözött, aztán ő is tétován szalutált. Ami engem illet… nos, én egyiküket sem bántottam, mi több, még egy rossz szavam se volt hozzájuk. Csak megkötöztem a kezüket, és kilátásba helyeztem, hogy lövök, ha valami butaságot csinálnak, meg egy kicsit meglökdöstem őket… Csendesen a vállaim közé húztam a nyakamat, és észrevétlenül elosontam.

Esküszünk, Adolf Hitler, hogy mindhalálig hűek maradunk hozzád. August Wilhélm, Poroszország hercege, 1933. SS Obergruppenführer Reinhard Heydrich, az

RSHA – az állambiztonsági iroda – vezetője feldúltan végigviharzott a Prinz Albrecht Strasse– i épület folyosóin, durván félrelökve mindazokat, akik keresztezni merték az útját. Az irodájához érve berúgta az ajtót, elrobogott döbbent szárnysegédje mellett, és felkapta a telefonkagylót. – Schellenberg! Azonnal látni akarom magát! Anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát, lecsapta a kagylót. – Uram… – szólalt meg a szárnysegédje. Heydrich, mit sem törődve vele, megnyomott egy gombot az íróasztalán. Mivel nem kapott azonnali választ, ismét lenyomta a gombot, de ezúttal nem engedte fel. Megreccsent a hangszóró, és egy nyers, rekedt hang hallatszott: – Müller Gruppenführer, Gestapo. – Müller! Mi a fene van magával? Ébresztő! Azonnal legyen az irodámban. A szárnysegéd beharapta az ajkát, és csendesen kisomfordált a szobából. Heydrich egy bőrfotelbe vetette magát, keresztbe tette a lábát, és türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a combján. Kopogás jött az ajtó felől. Az ügyeletes tiszt jelentette, hogy Müller SS Gruppenführer a Gestapótól és Schellenberg SS Brigadenführer a biztonsági szolgálattól megérkeztek. Schellenberg lépett be elsőnek. Mint mindig, most is civil ruhát viselt, ezúttal elegáns, szürke öltönyt. A

mögötte izgő– mozgó Müller, vörös képével, kínosan begombolt ingbe szorított vastag nyakával sehogyan sem illett egyenruhájába. A müncheni expostás még mindig nem tanulta meg, egy német tisztnek hogyan kell méltósággal viselnie az egyenruhát. Schellenberg vidám mosoly kíséretében tisztelgett; Müller lomhán és esetlenül követte példáját. – Jó látni magukat – mondta Heydrich a fotel mélyéről. Remélem, mindketten jól aludtak az éjszaka. Ezt a luxust nem sokan engedhetjük meg magunknak, de látom, maguk jól be tudják osztani az idejüket, uraim. – Összeszűkült szemmel végigmérte mindkét férfit. – Maga! – nyújtotta ki hirtelen a kezét Müller felé. – Mialatt maga jóízűen horkolt puha paplana alatt ma reggel, nekem egy roppant kínos telefonbeszélgetést kellett végigizzadnom. – Vett egy mély lélegzetet. – A Führer roppant mérges volt, Müller, és rajtam vezette le a mérgét. Rajtam, érti? Nem volt valami kellemes, mint képzelheti. Több mint fél órával késleltette a reggeli lovaglásomat. Úgy tűnik, nekem kell tartanom a hátamat azért, mert maga reggel szeret sokáig aludni. Maga alszik, a Führer pedig engem marasztal el emiatt. Árulja el nekem, Müller, hánykor méltóztatott befáradni ma reggel? Müller hangosan nyelt egyet. – Fél kilenckor, Obergruppenführer. – Fél kilenckor! Maga a Gestapóban szolgál, Müller, már nem leveleket hord szét München utcáin. Mit képzel mégis, mi ez a háború? Egy kéjutazás? Se

képzel mégis, mi ez a háború? Egy kéjutazás? Se időnk, se energiánk utasok számára, Müller. Azok, akik alszanak, mialatt mások keményen dolgoznak, felesleges terhet jelentenek számunkra. Rengeteg postás van, mind Münchenben, mind a birodalom más részein, aki szívesen járna a maga cipőjében. Müller vörös arca szétrepedni látszott, akár egy túlérett paradicsom. A gestapós agyán átvillant, mennyivel könnyebb és boldogabb volt az élet Münchenben. Heydrich még nem fejezte be. – A hadsereg titkosszolgálata elfogott egy táviratot, melyet a római belga nagykövet küldött a külügyminiszterének. Ebben a táviratban, Müller, benne volt a belga és a holland invázió részletes terve. Mit tud mondani erre? Ennél a pontnál Schellenberg nyájasan közbeszólt: – Megbocsásson, Obergruppenführer, de mi már jó ideje tudtunk annak a táviratnak a létezéséről. Mi több, ha jól emlékszem, épp azon a napon szereztünk tudomást róla, amikor a csapataink átlépték a holland határt. Heydrich Schellenberg felé fordította a fejét. – Köszönöm, Brigadenführer, de én is tudatában vagyok ennek. Csakhogy, ha megengedi, hogy ezt mondjam, egy dolog az, hogy a maga osztálya tud a táviratról, és más az, hogy a Führer is értesül róla. Érti, ugye? Schellenberg elmosolyodott.

Schellenberg elmosolyodott. – Tökéletesen, Obergruppenführer. Kérem, bocsássa meg, hogy félbeszakítottam. Megkérdezhetem – tette hozzá pillanatnyi habozás után – , mit szándékozik tenni a Führer ez ügyben? – Ki tudhatja? – Heydrich legyintett. – Odafent mindenki folyton titkolózik, mint tapasztalhatta. – Heydrich folytatta a Müller ellen intézett kirohanást. – Nos? Mi a helyzet magával, Herr Sherlock Holmes? Sikerült valamit kiderítenie az árulók csürhéjéről? Canaris tengernagy, Ulrich von Hassel nagykövet, Gödler főpolgármester, Oster vezérőrnagy, Beck tábornok… hogy csak néhányat említsek közülük. Mit tud mondani róluk? – Obergruppenführer… – Müller izgett– mozgott, a kezét tördelte és izzadt, akár egy túlhajszolt ló. – Az isten szerelmére, maradjon végre veszteg! – rivallt rá Heydrich. A Gestapo főnöke engedelmesen gyökeret vert a padlóban. – Biztosíthatom, Obergruppenführer, hogy mindezeket az árulókat éjjel– nappal követik az embereim. – Mindőjüket? – Igen, Obergruppenführer. – Hm– hm. – Heydrich szemügyre vette a körmeit. – És Axter Sturmbahnführer a 111/2– es ügyosztályról? Ő is egyike ezeknek a kopóknak? – Ó, igen – felelte szolgálatkészen Müller. – Igen,

– Ó, igen – felelte szolgálatkészen Müller. – Igen, valóban. Minden emberem magasan képzett… mindegyiknek meg volt mondva… személyesen győződtem meg róla… – Hogyne – bólogatott Heydrich. – De térjünk csak vissza erre az Axterre. Természetesen naponta kap tőle jelentést. Így van? – I– igen – felelte jóval óvatosabban Müller. – Így van. Minden emberem utasítást kapott rá… – Tehát hallott felőle az elmúlt huszonnégy órában? – Izé… nem. – Müller elszontyolodott, és újból tördelni kezdte a kezét. – A helyzet az, Obergruppenführer, hogy nem kaptam tőle jelentést. A büntetés, ígérem, nem fog elmaradni. Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy megkapja a leckét. Ez a viselkedés teljességgel szokatlan, az embereim mindig pontosak, hatékonyak, és… – Ebben biztos vagyok – értett vele egyet Heydrich. – De attól tartok, a vétkes Axtert már senki nem fogja megbüntetni. Ma éjszaka likvidálva lett. – De… – Az az ember, kém volt – közölte vele Heydrich. – Nem ellenőrizték a hátterét? Nem jutott eszébe, hogy az, aki kétévi SA– szolgálat után hirtelen a Gestapo oldalára állt, a szokásosnál több figyelmet érdemel? – Mindig ellenőrzöm az embereimet, Obergruppenführer. – A jelek szerint nem elég alaposan. Javasolom,

– A jelek szerint nem elég alaposan. Javasolom, hogy a jövőben maga készítse el a házi feladatát. Nem vagyok a dajkája. De ha már a feladatokról esett szó, magára bízom Axter halálának a tisztázását. Remélem, tudja, mit kell válaszolnia a kíváncsi kérdésekre. – Igen, Obergruppenführer. Nyugodtam rám bízhatja, nem fogok csalódást okozni. – Remélem is. Most pedig ejtsünk szót erről a római ügyről. Mondjon el mindent, amit tud róla. Mint a Gestapo feje, feltehetően naprakész információkkal rendelkezik. – Igen. Nos… – Müller a szája elé emelte a kezét, és idegesen harapdálni kezdte a mutatóujja hátát, a megfelelő szavakat keresve. – Természetesen tudtunk a táviratról. Az ügynököt is ismerjük, aki az információt eladta a belgáknak. – Valóban? – kérdezte kedélyesen Heydrich. – Gratulálok, Müller. Mit tett ez ügyben? – Nos… sajnálatos módon… túl későn derült fény a személyére. Az ügynök miatt azonban már nem kell aggódnia, Obergruppenführer. Már nem árthat nekünk. – Az emberei kezelésbe vették? Behozták kihallgatásra? – N– nem egészen. A helyzet az – közölte hirtelen feltámadt önbizalommal Müller – , hogy a pasas meghalt egy közlekedési balesetben a Via Venetón. – Hogy? – Megtettünk mindent, ami tőlünk telt. Nem a mi

– Megtettünk mindent, ami tőlünk telt. Nem a mi hibánk, hogy nem nézett szét, mielőtt lelépett volna az úttestre… – Egy pillanat! – emelte fel formás, ápolt kezét Heydrich. – Meghalt? És a kapcsolata? Eljutottak hozzá? Müller kinyitotta a száját, hogy feleljen, de Heydrich belefojtotta a szót. – Nyilvánvalóan nem – csattant fel. – Hát nekem kell itt gondoskodnom mindenről? – Szúrós tekintettel a boldogtalan Müllerre nézett, aztán a magabiztosan mosolygó Schellenbergre siklott a tekintete. – Azt hiszem, innentől fogva nem ártana még nagyobb figyelmet szentelnünk Canaris tengernagynak. Ma reggel értesültem róla, hogy a Führer őt bízta meg annak kiderítésével, ki adta át sorainkból az információt az ügynöknek. – Nevetséges – mormogta Schellenberg. – Valóban az – értett egyet Heydrich. – Kecskére bízták a káposztát. De sebaj, uraim, mi se fogunk ölbe tett kézzel ülni. – Vértelen ajkakkal elmosolyodott. – Canaris! – Schellenberg megrázta a fejét, mint aki nem akar hinni a fülének. – Canaris – bólogatott Heydrich. – Épp ő! Azon tűnődöm, Brigadenfuhrer, nem lenne– e lehetséges, hogy maga, mivel jóban van a tengernaggyal, elejtsen neki néhány információmorzsát. Talán még azt is megtehetnénk, hogy melléje adunk egy– két embert a maga ügyosztályáról. Van például egy titkárnője a

IV/2/B részlegen, akinek a sógora Angliában él. A hölgy például tökéletesen megfelelne. Ugye, érti? Schellenberg komoran igent intett a fejével. – Ugyanakkor – folytatta Heydrich – , mindent meg kell tennünk annak érdekében is, hogy a tengernagy megtalálja az árulót. Ez a maga reszortja, Müller. Még egy baklövés, és újból München utcáit róhatja a leveleivel. Eléggé érthető voltam?

Csata a gyárudvaron Néhány nappal később elfoglaltuk új pozíciónkat Sztálingrádtól északkeletre, egy hatalmas, „Krasznij Oktjabr”– nak (Vörös Októbernek) elkeresztelt acélgyár előtt. A korábbi hónapokban ez a terület több gyalogsági ütközet helyszíne volt. Két ellenséges ezred fészkelte be magát a komplexum területére, és mindeddig nem sikerült kifüstölni őket. Maga a gyár összekunkorodott acélrudak és leomlott téglafalak romhalmaza volt. A német tüzérségi támadások eredményeképpen óriási lyukak tátongtak a falakon, és a pusztulás meg a halál bűze lengte be a környéket; téglapor és szénné égett emberi hús szaga. A romok közt nyüzsögtek a patkányok. Akkorák voltak, mint egy jól megtermett kandúr, és eszükbe se jutott félni az emberektől. Annál inkább rettegtünk tőlük mi. Heide szerint csupán idő kérdése volt, mikor tör ki egy

szerint csupán idő kérdése volt, mikor tör ki egy pestisjárvány, ezért valahányszor megpillantottunk egyet hevenyészett állásunk közelében, gondolkodás nélkül meghajítottuk egy kézigránáttal. A fene törődött azzal, hogy a lőszerrel való takarékoskodásra szólítottak fel minket: a pestist terjesztő patkányokat még az oroszoknál is veszélyesebbeknek tartottuk. Már közel egy hete tartózkodtunk itt, amikor egy reggel Papát a századparancsnok, Schwan százados elé hívatták. Elég sokáig volt távol, mi pedig egyre türelmetlenebbek és kíváncsibbak lettünk. – Csak tegyenek egy sétát az ellenséges vonalak mentén, mindössze ennyit kérünk. – Porta megvetően köpött egyet. – Mindig mi! – Biztos nem küldenek el minket – reménykedett Gregor, akiben még mindig élénken éltek a mocsári kaland emlékei. – Ideje, hogy másokat válasszanak. – Ne áltasd magad – mondtam könyörtelenül. – Kiket küldtek a múltkor is, hogy felderítsenek, a büdös ruszki vonalak mögé? – És kik tértek vissza hónuk alatt egy– egy betojt tábornokkal? – vidult fel Gregor. Ekkor tért vissza Papa. Komoran intett Heidének, akivel félrevonultak. Mi, többiek, rögtön elcsendesedtünk, hogy ha lehetséges, legalább néhány szófoszlányt elkapjunk a beszélgetésükből. Olyan akaraterővel hegyeztük a fülünket, hogy végül nagyjából megértettük a lényeget. – Ki vele, ne kímélj – mondta Heide. – Előre

– Ki vele, ne kímélj – mondta Heide. – Előre akarnak nyomni minket, hogy fél kézzel bevegyük Moszkvát? – Majdnem ilyen rossz a helyzet – felelte lelombozottan Papa. – Arról a marha nagy bunkerről van szó a gyár előtt. Amelyik annyi borsot tört már az orrunk alá. – Mi van vele. – El kell tűnnie. Heidének ezt jól meg kellett rágnia, mielőtt rákérdezett volna: – Úgy érted, meg kell szabadulnunk tőle? – Ez a nagy helyzet – felelte szinte mentegetőzve Papa. – Mit mondtam? – nézett ránk jelentőségteljesen Porta. – Hogy? – morogta Heide. – Mégis, hogy kellene megszabadulnunk egy akkora bunkertől? – Odamész az embereiddel, mialatt mi géppuskatűzzel fedezünk titeket. Amint elértétek a bunker tövét, behajigáltok a lőréseken annyi kézigránátot, amennyit csak tudtok. Aztán visszavonultok, és kivárjátok a tűzijáték végét. Kaptok öt mágneses töltetet is az ajtóknak. Rendicsek? Heide nem úgy nézett ki, mint aki szerint rendicsek a dolog. Hajlottunk egyetérteni vele. – Az ajtóknak? – ismételte meg bambán. – Igen, az ajtóknak. Tudod, azokról az izékről beszélek, amiket nyitni meg csukni lehet. Világos?

beszélek, amiket nyitni meg csukni lehet. Világos? – Nem – vágta rá Heide. – Nem világos. – Jeges tekintettel végigmérte Papát. – Életemben nem hallottam ilyen eszelős tervet. Hogy az istenbe dobjunk be kézigránátokat a lőréseken, amikor azok három méterrel a fejünk fölött lesznek? Adjatok nekünk létrákat, és akkor szó lehet róla, de nem vagyunk akrobaták! – Nos, ez már a ti gondotok – vont vállat Papa. – Úgy csináljátok, ahogy akarjátok, a lényeg, hogy el legyen végezve a munka. Egyébként, nem én találtam ki, én csak továbbítottam a parancsot. A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, aztán Heide sarkon fordult, és visszajött hozzánk. Számunkra világos volt, hogy tehetetlen, ahogyan azt is sejtettük, hogy Papa tiltakozott a nevünkben a képtelen ötlet ellen, de nem volt mit tenni. – Rendben, 2. szakasz. Sorakozó! Heide vállára vetette a géppisztolyát, önérzetesen felszegte az állát, és anélkül hogy hátranézett volna, az ajtó felé indult. Felkapkodtuk a fegyvereinket, és utánasiettünk az ösvényen, amely valaha út volt, most pedig gazdátlan házak, kiégett teherautók és tankok, bombatölcsérek, törmelék és emberi maradványok hátborzongató összevisszasága volt. Az eltemetetlenül heverő holttestek nem katonák, hanem civilek tetemei voltak. Mindegyik borzalmasan meg volt csonkítva. Egy vödör vízben egy gyermek leszakadt feje lebegett;

szemei még mindig elképedve a mennyország felé meredtek. Azon kaptam magam, hogy a romok közt botladozva a fejet látom magam előtt pattogni. Aztán beleléptem egy rothadó emberi torzóba, és már volt, ami lekösse a gondolataimat. A néhány lépéssel előttem haladó Porta hirtelen megállt, és odakiáltott Heidének. – Hé! Megtaláltam az ideális helyet! Heide körülpillantott. – Mi a fenéről beszélsz? Felfejlődtem Portához; a cimbora egy bombatölcsért fedezett fel, amit részben gerendák és betontörmelék fedtek. – Itt felállíthatom a géppuskát – jelentette ki Porta, és már neki is látott. – A legmegfelelőbb hely arra, hogy százszázalékosan fedezni tudjalak titeket. – Nem, nem! – üvöltötte Heide, és odarohant hozzánk. – Szedd fel a géppuskát, és gyerünk tovább! Itt én vagyok a parancsnok, én mondom meg, mikor álljatok meg. Ebben a pillanatban a bunkerben gubbasztó rohadékok észrevettek minket, és tüzet nyitottak ránk. Heidét nekünk vetette a légnyomás, és mindannyian Porta bombatölcsérébe estünk. – Most már érted? – kérdezte győzedelmesen Porta. – Ez az ideális hely. Heide kihúzta magát, méltóságteljesen lesimította a harci öltözékét.

– Ha két másodperc múlva nem vagy kint – mondta kurtán Portának – , jelentést teszek rólad. – Tégy, amit akarsz – mondta vidáman Porta. – Én itt maradok. – Őrmester! – hallottuk Schwan százados hangját. Kidugtuk a fejünket, és láttuk, hogy felénk rohan a porfelhőn át. Heide és én kimásztunk a gödörből, Porta visszacsúszott a géppuskájához. – Mire várnak? – zihálta Schwan. Heide nyitotta a száját, hogy panaszt emeljen Portára, de az gyorsabb volt nála. Kipattant a bombatölcsérből, tisztelgett, majd a géppuska felé mutatott. – A géppuska felállítva, uram. Készen állok rá, hogy fedezzem a bajtársakat. – Nagyszerű. – Schwan elismerően bólintott Portának, aztán Heide felé fordult. – Akkor hát nyomás, őrmester! Heidének nem volt választása. Gyűlölettől izzó tekintettel visszabotorkált a romok közé, öngyilkos mérgében ügyet sem vetve a feje körül fütyülő golyókra, a sivító gránátokra. Mivel Heide előreindult, mi se tehettünk mást. Gregorral és Ponzcal az oldalamon utánaloholtam. Ponz ágyús volt a haditengerészetnél; nemrégen került hozzánk, azt követően, hogy hajója a Don vizébe merült. Ő volt az egyetlen túlélő. Új volt még neki ez a szárazföldi pokol, kétségbeesetten tekingetett felém,

miközben a záporozó gránátok közt szlalomoztunk. A kérdés már csak az volt, mi érünk– e előbb a bunker tövéhez, vagy ők mérik be hamarabb a távolságot. Megbotlottam egy halom téglában, gyorsan felegyenesedtem, folytattam a rohanást, aztán ismét elestem. Úgy éreztem, mintha kipréselték volna a mellkasomból a levegőt. Négykézláb kotortam tovább, de harmadszor is hasra estem. Zúgott a fejem, görcsölt a hasam, a szívem a torkomban kalapált – elterültem a hóban, és zokogni kezdtem. Már majdnem a bunkernél voltunk. Már csak egy utolsó ugrás… Egy bakancs orra fúródott a bordáim közé. Könyörtelenül, újra és újra. – Talpra, te szűkölő patkány! – ordította egy mániákus hang. – Állj fel, vagy lelőlek! – Hagyj békén! Nem tudok! – Ez a saját, hisztérikusan visító hangom volt. Alig ismertem rá. Porta géppuskája akcióba lépett, lövedékekkel etetve meg a bunker vastag falait. Porta olyan virtuóz módon kezelte a géppuskát, mintha az anyja lövészárokban szülte volna. Az ember nyugodtan rábízhatta magát. Felguggoltam, készen arra, hogy ugorjak. Nem akartam ugorni, jobban féltem, mint valaha: tudtam, hogy nem fog sikerülni, a levegőben több volt a golyó, mint nyári éjszakában a szúnyog. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy Heidétől még jobban féltem. Heide

fanatikus volt, szadista barom, annak is a rosszabb fajtája, és ha ő egyszer azt mondta, hogy lőni fog, akkor azt komolyan is gondolta. Másrészről… – Lódulj! A vesémbe döfött a géppisztolyával. Bőgve a félelemtől, megfeszítettem az izmaimat, és kivetettem magam a golyózáporba. Én voltam az első, aki lejutott a védőárokba, de egy másodperccel később már a többiek is ott voltak. Ponz mellettem állt, kezében a kézigránátokkal teli tarisznyával. Ugyanolyan állapotban volt, mint én, minek láttán rögtön nem éreztem magam annyira nyomorultnak. – Csinálj, amit akarsz, a francba! – nyüszítette Heide felé. – Az én háborúm itt és most véget ért, ebben az árokban. Baszd meg a Führert, és baszd meg a Hazát, meg a Birodalmat! – Te pedig baszd meg a haditengerészeted! – üvöltötte Heide. Álltak egymással szemben a géppuskaropogás és aknafütyülés közepette, s közel álltak ahhoz, hogy ölre menjenek. Ahogy felnéztem az acélgyár romos falaira, hirtelen megértettem, miért olyan fontos elfoglalni ezt a helyet. A gyár Sztálin büszkesége volt. Ha a Vörös Október már nem lesz, akkor mi marad neki? Arra lettem figyelmes, hogy Heide otthagyja Ponzot, és az árok oldalának lapulva felkapaszkodik a bunkerhez. Talán ez volt eddig a legveszélyesebb szakasz: az emelkedő meredek volt, csúszós, és az ellenség kereszttűz alatt tartotta. Heide fürgén a

ellenség kereszttűz alatt tartotta. Heide fürgén a betonfal viszonylagos biztonságot nyújtó tövéhez szökkent, és fölényes arccal lekuporodott. Legalább egyikünknek sikerült. A remegő tengerész felé fordultam. – Te következel, nem? – Ne röhögtess! Nem volt hajlandó többet mondani. Vállat vontam, és én magam is nekiveselkedtem az emelkedőnek. Golyók fütyültek el előttem, fúródtak be körülöttem a hóba. Zihálva a hatalmas bunker árnyékába gurultam. A masszív betonfalak fenyegetően meredtek fölénk. Azok odabent biztonságban érezhették magukat, míg mi, a csetepatét kiváltó figurák olyan védtelenek és gyengék voltunk. Nekipréseltem a hátamat a falnak, remélve, így nagyobb esélyem lesz az életben maradásra. – Mi van? – kérdezte gúnyosan Heide. – Betojtál? – Nem én vagyok az egyetlen – védekeztem. – A kolera vinné el, bárki is volt, aki kitalálta ezt az egészet. Heide elém tartotta a tenyerét. – Ne ezzel foglalkozz. Nem a te dolgod. Hol vannak a kézigránátok? – Nem tudom – feleltem. – Nem rám lettek bízva. Különben se vagyok a málhás szamarad. – Akkor ki a fenénél vannak? Eszembe jutott. – Nála. – Az árok mélyére mutattam, ahonnan Ponz még mindig nem mert előbújni. – Nála a

Ponz még mindig nem mert előbújni. – Nála a tarisznya. – Azt akarod mondani, hogy kézigránátok nélkül jöttél ide? – nézett rám megbotránkozva Heide. – Akárcsak te – vágtam vissza. – Nem az én dolgom a gránátokat cipelni! – Az enyém se. Neki lettek odaadva, neki kell felhozni őket. – A fenébe! – ordította magából kikelve Heide. Megragadta a galléromat, és megrázott. – Visszamész oda, és felhozod őket! Kitéptem magam a kezéből. – Menjen csak le valaki más. – Azt mondtam, te! – üvöltötte Heide. – Megparancsolom neked, hogy menj le és hozd fel a kézigránátokat! – Én pedig azt mondom neked, hogy szívd le magad – kiáltottam vissza. A rémült tengerész felé intettem. – Miért ne tehetné meg ő? Nem fogom vásárra vinni a bőrömet miatta. Megőrültél? Hogy képzeled, hogy még egyszer lemegyek oda meg vissza? Heide gyűlölettel teli tekintettel rám nézett, aztán elfordult, és lekiáltott Ponznak: – Hé, te ott! Ponz, vagy, hogy hívnak! Bújj elő abból a lyukból. Ahogy a tengerész még mélyebbre húzódott az árokban, Heide tüzet nyitott rá. A hatás azonnali volt. Ponz egyetlen ugrással fenn termett, s már ott is állt mellettünk. A kézigránátok nélkül,

már ott is állt mellettünk. A kézigránátok nélkül, persze. Ijedtségében ott felejtette őket az árokban… Heide egy gyilkos üvöltés kíséretében belerúgott Ponzba, visszaküldve a szerencsétlent az árok aljára. – Felhozod azokat a kézigránátokat, de máris! Ponz a félelemtől nyüszítve feküdt az árokban. – Rám lőttél! – panaszolta. – Akár meg is ölhettél volna. – Az is volt a szándékom! Kár, hogy eltévesztettem. Nem baj, újból megpróbálom. Gregor és a Légiós kúsztak oda hozzánk. Ponz felvisított, amikor Heide tüzet nyitott rá, és burleszkbe illő mozdulatokkal, könnyes arccal felkaptatott az emelkedőn. Elszedtük tőle a kézigránátokat, és lázasan nekiláttunk összeállítani saját, házi gyártású bombáinkat: négy kézigránátot egy benzinnel teli palackhoz kötöztünk. – Rendben, Sven. – Heide a legközelebbi lőrésre mutatott. Nekem onnan lentről, abban a lelkiállapotban úgy tűnt, legalább egy kilométer magasságban van. – Én fedezlek, te pedig behajítod. – Mi? Én? – kérdeztem tátogva. – Azt mondtam, nem? – Igen, de hogy a fenébe csináljam? – Ne engem kérdezz – felelte közömbösen Heide. – Nem én találtam ki, rám csak a végrehajtást bízták. Felnéztem a lőrésre, amely jó három és fél, talán négy méterre volt a talajtól. – Te vagy a szakértő – állította Gregor. – Mindig is

– Te vagy a szakértő – állította Gregor. – Mindig is értettél a kézigránátokhoz. Vetettem rá egy gyilkos pillantást. Heide intett nekem a fejével, én pedig akaratlanul is kiléptem a fal fedezékéből. Egy géppuskából, amit valamelyik távolabbi fal mögé rejtettek el, rögtön tüzet nyitottak rám. A golyók kifüstölt méhrajként zümmögtek körülöttem, de nem volt mit tenni, kitártam feléjük a mellkasom, hátrahajlítottam a karom, és felhajítottam a bombát a lőrés felé. Eltévesztettem a célt. A kézigránátok nekicsapódtak a falnak, félméternyivel a lőrés alatt, aztán visszapattantak, egyenesen a lábam elé. Szinte észre sem vettem, hogy Heide rám veti magát, és beránt az árokba. Úgy éreztem, mintha a robbanás ereje levitte volna a fél karomat. Egy pillanatig hálás voltam érte, de amikor megtapogattam, még mindig a helyén volt. – Idióta! – rivallt rám Heide. – Most észrevettek minket! Bosszúsan lerogytam a földre, és megmasszírozgattam a vállamat. Heide belém rúgott. – Vissza! Most pedig – emelte fel a mutatóujját – , azt fogjuk csinálni, hogy felállsz a vállamra. Belököd a résen az átkozott bombát. Rémülten bámultam rá. Heide elmebeteg, állapítottam meg magamban. Mindig is sejtettem. – Gyerünk! – Csettintett az ujjával, mintha csupán egy jól idomított kutya lettem volna. – Essünk túl rajta mielőbb! A bunker falain túl még mindig tartott az őrjöngés.

A bunker falain túl még mindig tartott az őrjöngés. Hiába szórta őket megállás nélkül Porta, az orosz fegyverek nem akartak elhallgatni. – Nézd – próbáltam érvelni a démoni Heidének – , valaki másnak kell felmennie helyettem. A fél karomat kis híján leszakította a robbanás, úgyhogy… – Gyáva! – Heide megragadott a fájós karomnál fogva, és visszarángatott a fal alá. Elsötétült előttem a világ a jobb oldalamat elöntő fájdalomtól; Heide lekevert nekem egyet, aztán még egyet, vissza– kézből, majd összekulcsolta a két kezét. – Úgy! Most pedig rakd fel ide a lábad. Nem volt kiút. Soha nem volt kiút ebben az átkozott háborúban. Heide sokkal erősebb volt, mint én, habozás nélkül megölt volna, ha megint megtagadom a parancsát. Senki se hibáztatta volna érte. Ponz a falnak lapulva vinnyogott, Gregor agresszívan meresztette rám a szemét, egyedül a Légiós kacsintott és vigyorgott rám, bátorításképpen, de azért ő se ajánlotta, hogy felmászik helyettem. Lenyeltem a torkomat szorongató gombócot, és felkapaszkodtam a Heide alkotta tolvajlétrán. Gregor feladta a bombát. Heide lépett egyet hátra, az ellenséges tűz irányába, én pedig nekitámaszkodtam a falnak, és benyomtam a bombát a lőrésen. Abban a pillanatban megjelent egy puskatus, és visszatolta. Megint megpróbáltam, de ezúttal is kinyomták, még fürgébben, mint első alkalommal. Elvesztettem az egyensúlyomat. Kínomban Heide feje után kaptam,

hogy megkapaszkodjam benne, aminek az lett az eredménye, hogy a létrám is elbizonytalanodott, s mindketten az árokba gurultunk. – Szándékosan tetted! – üvöltötte Heide. – Te piszkos gyáva féreg! Ezért lelövetlek. Kialvatlan, karikás szeme izzott az ölni vágyástól, ajkai hátrahúzódtak, akár a vicsorgó vadállaté, szája sarkában fehér hab jelent meg. Aztán láttam, hogy valami megvillan a kezében; mint akit puskából lőttek ki, felkapaszkodtam a fal alá, nyomomban a farkasként loholó Heidével, s Gregor és a Légiós mögé vetettem magam. Épp idejében, Heide utánam hajított kése a fejem fölött néhány centivel pattant le a falról. Heide megtorpant az emelkedő közepén: egy golyó leborotválta álláról a borostát. A bunker felé emelte összeszorított öklét, és fenyegetően megrázta. – Várjatok csak, ti rohadékok! Még elkaplak titeket! Lendületből nekirohant a falnak, és vak dühében sikerült félig felkapaszkodnia. Visszaesett a hóba, de nem adta fel, mérgesen fújtatott egyet, s újból nekirohant. Valami csoda folytán épp egy kiszö– gellésre tette a lábát, egy téglára, mely elmozdulva a helyéről, két– három centivel kinyúlt a többi közül. Ez elég is volt a bevadult Heidének. Elkapta a lőrésből kinyúló puska csövét, és felhúzta magát. A nyakában, zsineggel odaerősítve, egy akna lógott. Ha megcsúszott volna, és véletlenül kirántja a biztosítószeget, akkor nekünk annyi.

– Őrült ez a fickó – suttogta rekedten Gregor. – Csak egy hülye náci – közöltem én. A Légiós felnézett Heidére, majd kelletlen csodálattal megrázta a fejét. – Őrült is, náci is – értett egyet – , de mindenekelőtt átkozottul jó katona! Heide feljebb húzta a lábát, aztán hátradőlt, és hátrafeszítette magát – most már csak az orosz puska tartotta. Fél kézzel elengedte a fegyver csövét, lekanyarította a nyakáról az aknát, és halálos nyugalommal átlökte a nyíláson. A következő pillanatban a hóra huppant, és az épület sarka felé rohant, intve nekünk, hogy mehetünk. Az ellenkező irányba indultunk. Alig fordultunk be a bunker sarkánál, kicsapódott az ajtó, és egy véres alak támolygott ki. A Légiós egyetlen fürge mozdulattal az orosz arcába vágta a géppisztolya csövét, hasba rúgta a térdével, félrelökte, és berohant a bunkerbe, a nyomában Gregorral és velem. Leguggoltunk egy sarokban, egy halom lőszeres láda fedezékében. Valahol fentről, egy másik emeletről, géppuska kattogása hallatszott. – Hé, te! – intett Gregor a bejáratnál álló, tétovázó Ponznak. – Menj, keresd meg Heidét, és tudasd vele, hogy bent vagyunk. De gyorsan csináld, mert még behajít ide néhány aknát. Amilyen őrült, képes rá. – Jó, rendben, ha muszáj. Ponz lógó orral elindult, hogy egyenesen

belerohanjon Heidébe. Ijedten felkiáltott, és megpróbált félreugrani. Heide belökte az ajtón. – Mi a fenét csináltok ott? Miért nem vagytok az emeleten, és irtjátok az oroszokat? – Körülnézett, aztán megint engem szúrt ki valami feladatra. – Csak ültök itt, a seggetekbe dugott ujjal, és bambultok kifelé a fejetekből. Így nem jutunk semmire. – A mellkasomba döfött a mutatóujjával. – Te tiszt akarsz lenni! Lássuk, olyan fából faragtak– e. Kapaszkodj fel azon a létrán, és nézz körül! Ezúttal nem tiltakoztam. Engedelmesen felmásztam a létrán, ujjnyira felnyitottam a csapóajtót, és belestem. Minden oldalról alvó oroszok vettek körül, a sisakjukon a rettegett NKVD betűi. Ez már túl sok volt nekem. Óvatosan visszaengedtem a csapóajtót, és lemásztam. Heide csípőre tett kézzel várt. – Na, mi van? Nem hallottam lövéseket. Mi történt? Köszöntél nekik, és lejöttél? Ijedten a létra teteje felé mutattam. – NKVD – suttogtam. – Vannak vagy százan. Heide összevonta a szemöldökét. Felkapott annyi kézigránátot, amennyi a fél kezében elfért, felrobogott a lajtorján, kivágta a csapóajtót, bevágta a kézigránátokat, aztán háromszor olyan gyorsan, mint ahogy felment, lejött. Néhány másodperccel később robbanások sorozata rázta meg az épületet. Heide várt, míg a zaj elült, aztán ismét a létra felé indult.

– Gyerünk, nézzük meg, mi újság odafent. Ezúttal a Légiós ment elöl. Elővigyázatosságképpen teleszórta a helyiséget golyókkal, mielőtt kidugta volna a fejét, de úgy tűnt, odafent nincs élet. Heide kézigránátjai tették a dolgukat. Az emelet olyan volt, mint egy vágóhíd, mindenhol vér és tetemek. Ahogy ott álltunk a csapóajtó mellett, a bal szemem sarkából mozgást észleltem. Odaperdültem, hogy egy orosz hadnaggyal találjam magam szembe, aki az egyik sarokban kuporogva rám célzott ágyúnyi revolverével. Ösztönösen félreugrottam, így a golyó csak súrolta a sisakomat; ugyanebben a pillanatban Gregor tüzet nyitott, és a férfi péppé roncsolt arccal hátrabukott. Odébb egy kar lendült mozgásba, hogy felénk hajítson egy kézigránátot, de a Légiós bajonettje megtörte a lendület ívét. Hiába voltak sebesültek ezek az emberek, az utolsó csepp vérükig harcoltak – a szibériaiak mind ilyenek voltak. Egyszer végig kellett néznünk, ahogy egyik társunk feje szétrobban, csak azért, mert lehajolt, hogy vizet adjon egy sebesült szibériainak. Attól a naptól fogva nem kockáztattunk: megkerestük a még élőket a holtak közt, és végeztünk velük. Ahogy a következő emeletre vezető létrán kapaszkodtam felfelé, fejem fölött nesztelenül kinyílt a csapóajtó, és egy széles mongol arc jelent meg a nyílásban. Mozdulatlanná dermedtem a rémülettől. A mongol, látva, hogy mi közeledik lentről, ugyanezt tette. Néhány pillanatig így álltunk, bénultan egymásra

tette. Néhány pillanatig így álltunk, bénultan egymásra meredve, aztán a jobb karom, anélkül hogy én ezt tudatosan akartam volna, kilőtt, és ujjaim beleakaszkodtak a férfi arcába. Lerántottam a mélybe, ahol Heide már várt rá. Nem volt idő a lassú, óvatos cselekvésre: a fejem fölött izgatott mozgolódás kezdődött. Behajítottam néhány kézigránátot a nyíláson, és amilyen gyorsan csak tudtam, leereszkedtem a létrán. A robbanássorozat azelőtt bekövetkezett, hogy leértem volna, és a légnyomás rongybabaként a helyiség másik felébe vágott. Néhány másodpercig öntudatlanul feküdtem valaki másnak a vérében. Mire magamhoz tértem, és elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy fel tudjak ülni és körülnézzek, a por leülepedett, mélységes csend szakadt a bunkerre. Gregor vodkát ivott egy üvegből, amit egy halott orosztól szedett el. A Légiós a földön ült, cigarettázott. Ponz a falnak dőlve állt, a semmit bámulta. És Heide – Heide ünnepélyesen mosakodott egy vödör jéghideg vízben. Lemosta arcáról és kezéről a piszkot, egy nedves ronggyal letörölgette az egyenruháját, megtisztította a körmét, megfésülte a haját, megpucolta a felszerelését. Ötpercnyi kemény munka után a megszokott önmaga volt, a tökéletes porosz katona, akinek a legutolsó hajszála is a helyén van, a segge pedig virágillatú. A harmadik század vette használatba a bunkert. Békeidőben a helyet rabok dolgoztatására használták.

Békeidőben a helyet rabok dolgoztatására használták. Lent, a pincében, egy csomó holttestet találtunk. Néhánynak zöld kör volt varrva a zubbonyára, jelezve, hogy politikai elítélt; a többiek fekete kört viseltek, ezek közönséges bűnözők voltak. Mindegyiket tarkón lőtték. Mielőtt a harmadik század megérkezett volna, a bunker minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgáltuk, csapdákat keresve. A szibériai NKVD– sek olyan megrögzött fanatikusok voltak, hogy hozzájuk képest még Heide is barátságos, békés léleknek tűnhetett. Találtunk is jó néhány halálos csomagot ajtókeretek fölé, padlódeszkák alá rejtve. Rettegtünk a szibériaiaktól. Nem ismerték a kegyelmet, még ha a sajátjaikról volt is szó, és ritkán végeztek úgy a foglyaikkal, mint ezekkel a rabokkal. Sajnálták a golyót, inkább halálra kínozták áldozataikat. Ha eléggé szerencsétlen voltál ahhoz, hogy élve a karmaik közé kerülj, a legenyhébb bánásmód, amire számíthattál, az az volt, hogy meztelenül, a bokádnál fogva – jó vékony dróttal odakötözve, hogy minél kellemesebb legyen – kilógattak az ablakon. Ezzel a módszerrel hat órába telt, mire eljött a megváltó halál, s még hálát is adhattál érte, hogy nem valami még szörnyűbb módszert alkalmaztak. Most, hogy a bunkert elfoglaltuk, következhetett magának az acélgyárnak a meghódítása. Egy tüzérségi század vonult be és állította fel ágyúit. Amikor ezekből egyszerre huszonnégy eldördült, azt hihetted, itt a

egyszerre huszonnégy eldördült, azt hihetted, itt a világ vége. Az első támadásainkat dühösen visszaverték. A szibériaiak kijöttek, és harcoltak mindennel, ami csak rendelkezésükre állt; rúgtuk és haraptuk egymást rémálomba illő közelharcokban, megforgattuk bajonettjeinket a másik hasában, cafatokra szedtük egymást kézigránátokkal és ágyúgolyókkal. A hó karmazsinvörössé vált a vértől, bokáig érő emberi húspépben vívtuk értelmetlen harcunkat. A szibériaiak pedig kitartottak. A kilencedik napon elfogtuk egy rádióüzenetüket: KRASZNIJ OKTJABR, KRASZNIJ OKTJABR… HÍVJA BÁZIST. MÉG MINDIG OSTROM ALATT VAGYUNK, AZ ÉLELMISZERKÉSZLETEINK KIMERÜLTEK. MÁR NEM BÍRJUK SOKÁIG. ENGEDÉLYT KÉRÜNK A MEGADÁSRA. Ez nekünk jó hír volt. Hogy a rettegett szibériaiak hajlandóak szóba állni velünk, az csak azt jelenthette, hogy még nálunk is rosszabb formában vannak. Szükségtelen megjegyeznem, hogy kategorikus nem érkezett válaszként: semmilyen körülmények között nem szabad megadniuk magukat, se most, se a későbbiekben; folytatniuk kell a harcot jó szovjet katonák módjára, és felül kell emelkedniük az olyan

katonák módjára, és felül kell emelkedniük az olyan állati ösztönökön, mint az éhség. Újabb öt nap értelmetlen harc következett, újabb néhány száz élet lett elpazarolva, és az éhező szibériaiak még mindig távol tartottak minket maguktól. A rádióüzeneteik azonban egyre elkeseredettebbek voltak; immár a vízből is kifogytak, és sokan közülük öngyilkosok lettek. A válasz ezúttal is ugyanolyan elutasító volt: OROSZ KATONÁK, ELJÖTT AZ IDEJE, HOGY BIZONYÍTSATOK! MUTASSÁTOK MEG, HOGY MÉLTÓAK VAGYTOK A NAGY VÖRÖS HADSEREGHEZ! BÍZZATOK ÉS FOLYTASSÁTOK A HARCOT, MERT SZTÁLIN NEM FELEJTETT EL TITEKET. SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZT NE HAGYJÁTOK EL A POZÍCIÓITOKAT. Még három napig húzták. Dacára annak, hogy tudtuk, milyen állapotban vannak, képtelenek voltunk megtörni őket. Aztán jött az utolsó rádióüzenet: nincs több lőszer, engedélyt kérnek az azonnali megadásra. És a válasz, ugyanolyan képmutató, mint eddig is: ELVTÁRSAK, A SZOVJETEK TISZTELEGNEK ELŐTTETEK! A MUNKÁSOK HÁLÁVAL GONDOLNAK

ELŐTTETEK! A MUNKÁSOK HÁLÁVAL GONDOLNAK RÁTOK. FOLYTASSÁTOK A HARCOT! NEM ADHATJÁTOK MEG MAGATOKAT. EGY OROSZ KATONA SOHA NEM ADJA MEG MAGÁT. Röviddel éjfél előtt jöttek, egy utolsó, kétségbeesett kirohanással, használhatatlan puskáikra szerelt bajonettekkel indulva a géppuskáink ellen, melyek kíméletlenül lemészárolták őket. Azok, akiknek mégis sikerült áttörniük, fenevadakként harcoltak, olyan erővel, ami ellen a mi katonáinknak fegyver nélkül nem sok esélyük lett volna. A szibériaiak éheztek, félőrültek voltak a szomjúságtól, mindenképpen halálra voltak ítélve. Nem volt vesztenivalójuk, amit elveszthettek, azt már elvesztették. Engem egy orosz tiszt támadott meg oldalról. Oldalra perdültem, és rémülten feléje rúgtam, amitől ő a földre esett. Ekkor nekiugrottam, a hasába mártottam a bajonettemet. Még mindig volt elég ereje ahhoz, hogy felém üssön. Kísértetiesen sovány arcáról, beesett szeméből olyan mélységes gyűlölet áradt, hogy pánikba estem. Egy félelemmel teli kiáltással kirántottam belőle a bajonettemet, és vagdalni kezdtem az arcát, egészen addig, míg vonásai felismerhetetlenekké nem váltak, s csillogó szeméből ki nem aludt a fény. Amikor ráébredtem, mit tettem, rettenetesen szégyelltem magam, de ez csak addig tartott, míg végre be nem törtünk a gyárcsarnokba,

tartott, míg végre be nem törtünk a gyárcsarnokba, ahol kötözött sonkák soraiként lógtak lábuknál fogva felakasztott, meztelen társaink. Ekkor már gonosz elégedettséget éreztem azért, hogy bosszút álltam értük. A hatalmas, csendes acélformáló gépezetek alatt halott és haldokló orosz katonák hevertek mindenfelé. Lelőttük mindazokat, akik még lélegeztek. Figyelték, ahogy közeledünk, de egyikük se könyörgött az életéért. Tudták, hogy feleslegesen tennék. Néhányan, akikben még volt annyi erő, hogy odébb tudták vonszolni magukat, öngyilkosok lettek, mielőtt még odaérhettünk volna hozzájuk. Kivetették magukat az ablakon, vagy egy liftaknába ugrottak. Estére a csata véget ért, a nagy Krasznij Oktjabr a mi kezünkre került. A győzelem azonban keserű volt. Bármennyire is rettegtük és gyűlöltük őket, a szibériaiak minden tiszteletet megérdemeltek; mint a végső elemzésből is kitűnt, végeredményben nem a mi erőfölényünk, hanem a körülmények alakulása győzte le őket. Ettől a naptól fogva hősies ellenállásukat gyakran hozták fel követendő példaként forró helyzetekben a többiek számára: „Emlékezzetek csak a Krasznij Oktjabrra! Ha ők meg tudták csinálni, akkor nektek is menni fog.” Az estét követő, hirtelen ránk szakadt nyugalomban a gyárcsarnokban ejtőztünk, ki fapadon heverészve, ki a kövezeten ülve, a falnak vagy a gépeknek vetett háttal. Porta kedvetlenül egy újságot

lapozgatott. – Mi a helyzet a világ többi részében? – kérdezte Papa, ráharapva üres pipája szárára. Nem volt könnyű néhány heti intenzív harc után visszatérni az általános helyzet realitásaihoz, és felfogni, hogy a csatatered a mozaiknak csak egy apró darabkája volt, hogy más harcvonalak is léteztek, hogy más országokban is ölték egymást az emberek, és hogy a te győzelmed nem jelentette a viszály végét. – Nos, mi a helyzet? – kérdezte még egyszer Papa. – Lószar. – Porta gombóccá gyűrte az újságot, és Papa ölébe hajította. – Mindig ugyanaz. A haditengerészet hét tenger összes hajóját elsüllyesztette, Anglia pedig romokban hever. – Nem értem – ráncolta össze a homlokát Gregor. – Hónapról hónapra ugyanezt mondják: Anglia romokban, Anglia eltörölve a föld színéről, Anglia térdre kényszerítve. Akkor miért nem dobják be a hülye barmok a törülközőt, és vetnek véget az egésznek? – Épp ezt mondom én is – szólalt meg halálosan komolyan Pici. – Mi értelme tovább folytatni? Nem maradtak hajóik, he? A kikötőiket szarrá bombáztuk, a repülőik elavultak, nincs elég emberük. Mi értelme tehát folytatni? – Az angolok seggfejek – állapította meg bölcs képpel Gregor. – Makacsok – értett egyet Pici.

– Azon tűnődöm – húzódott gúnyos vigyorra a Légiós szája – , hogyan képes a RAF elavult gépei és személyzethiánya ellenére nap mint nap teleszórni bombákkal a német városokat. – Ne akarj zavarba hozni – mondta neki Papa. – Inkább ezt hallgasd. – Egy munkapadra tette az újságot, kisimította, majd fennhangon olvasni kezdett: – „Sztálingrádnál a katonáink hősiesen küzdenek. A 6. hadsereg férfiai igazi hősökként fognak bevonulni a történelembe. Isten velünk van! Sztálingrádi katonáink hittel a szívükben, Bibliával a kezükben harcolnak…” Gregor olyan hangot adott, mint amikor hány az ember, Pici pedig valami ocsmányságot kiabált. Papa vállat vont. – Azt hittem, szórakoztatni fog titeket. Nem sokáig élvezhettük a nyugalmat. Schwan százados hamarosan összehívta a szakaszvezetőket, kiadta nekik az új parancsokat, és percekkel később már megint kint voltunk a hidegben. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy állítsunk őrséget a tábornagyi főhadiszállás szörnyen ronda és baljós épületéhez, ahol Paulus tábornagy és személyzete háborúsdit játszott a pincék biztonságot és kényelmet nyújtó fedezékében. Mialatt mi harcoltunk, véreztünk és meghaltunk, ők csak ültek, cigarettázva és italt szürcsölgetve, s néha egy– egy színes rajzszeget tűztek Oroszország térképére. Ezek a rajzszegek minket jelképeztek; azokat az embereket jelképezték, akik

fáradtak voltak és sebesültek, éheztek, fáztak, félőrültek voltak az állandó öldökléstől, és állandó rettegésben éltek. Paulus és vezérkara számára azonban csak rajzszegek voltunk, és miközben ők önelégülten iddogáltak és zsonglőrködtek az életeinkkel, mi átvonultunk a hideg orosz éjszakán, hogy őrséget álljunk nekik. Libasorban haladtunk végig a Forradalom útján, ahol a házak nagyobbik része még állt. Itt– ott látni lehetett egy kilőtt falat, néha egy betört ablakot, de az utcát mint egészt megkímélte a háború. A környéket nem bombáztuk – a kárt néhány elkóborolt lövedék okozta – , így az emberek továbbra is az otthonaikban lakhattak, bár újabban menekültek hosszú sorai kígyóztak tova, szekereken és kordékon mentve ingóságaikat és betegeiket. Néha megjelent egy– egy gyermek, és mellénk somfordálva ételt koldult. Mondanom se kell, hogy mi is éheztünk, de majdnem mindig találtunk egy darab kenyérhéjat, amit a kezükbe nyomhattunk. Ezúttal egy romos házból rohant ki egy kisfiú, egyenesen Picihez, akinek megfogta a kezét, és könyörgő tekintettel felnézett rá: – Katona úr! Akar az apám lenni? Pici döbbenten bámult le a gyermekre, akinek szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Arca alig látszott ki egy német gyalogsági sisak alól, kezében pedig egy orosz szablyát szorongatott.

Pici lehajolt, és a vállára lendítette a kisfiút. – Jól van, kiskölyök, ha ezt akarod. – Pici és a gyermek barátságosan egymásra mosolyogtak. – Hány éves vagy? Tudnom kell, nem igaz? Ha már az apád leszek. A kisfiú megrázta a fejét. – Elég nagy vagyok már – felelte. – Senki nem mondta még nekem, pontosan mennyi vagyok, de… – Átölelte Pici nyakát, és nagy, kerek szemével ránézett. – Katona úr! Nem lenne kedved a nővéremet is örökbe fogadni? – Te jó ég! – Pici letette a kisfiút a földre. – Hol a nővéred? – Megyek, és idehívom! – kiáltotta a kisfiú. – Te csak maradj itt, és én majd idehozom. Elszaladt, visszafelé az úton. Ebben a pillanatban valaki, vélhetően egy orosz katona, aki valamelyik elhagyott házban húzta meg magát, odahajított egy kézigránátot. A földre vetettük magunkat, és a robbanás keltette léghullám átdübörgött a fejünk felett, végig a szűk utcán. Amikor felegyenesedtünk, Pici újdonsült fia már sehol sem volt. Csak egy német sisak és egy orosz szablya maradt utána a robbanás középpontjában. Kétnapi őrködés után átvezényeltek minket egy gyalogsági laktanyába, ahol Portát őrvezetőből tizedessé léptették elő. – Átkozott legyek! – mondta Franz Krupka

– Átkozott legyek! – mondta Franz Krupka őrmester, látva az újabb csíkot Porta zubbonyának az ujján. – Felfelé kapaszkodunk a szamárlétrán, mi? Még a végén tábornagyok leszünk, mielőtt észbe kapnánk. – Csettintett az ujjával. – Mit szólnál egy kis piához, he? – Micsoda remek ötlet – felelte fagyosan Porta. – Mégis, mit igyunk? Olvasztott havat? Már hetek óta nem láttam csak üres üveget. Krupka hátrapillantott a válla fölött, aztán közelebb hajolt Portához. – Tudni akarod, hol lehet szerezni? – Viccelsz? – Nem, hanem kérdezlek. Akarod tudni, hol szerezhetsz piát? Mert ha igen, megmondom. Csak tartsd a szád, ha nem akarod egykettőre elveszteni azt az új csíkot. – Én se ma születtem – tiltakozott Porta. – Csak figyelmeztettelek. Ne add tovább. Annak a kövér seggfejnek, Wilkének, sikerült valahonnan elemelnie négy rekesz vodkát. – Négy rekeszt? – Porta gombszeme még jobban elkerekedett. – Te jó ég! Elég lenne egy is belőle, és megnyerném ezt a háborút! Hogy jutott hozzá az a szarláda? Krupka széttárta a karját. – Átkozott legyek, ha tudom. Nem mondta nekem, én pedig nem kérdeztem. – Nem számít. – Porta keresett egy ceruzát, és

– Nem számít. – Porta keresett egy ceruzát, és serényen nekilátott összeállítani egy listát. – Lássuk csak, egy rekesz vodka… Nem hiszem, hogy egynél többet meg tudnék szerezni, úgyhogy nem szeretném sokfelé elosztani. Csak te meg én, és Papa, Gregor… Pici és Sven, a Légiós… – Habozott. – És Heide, gondolom. Legszívesebben kihagynám, de nem tehetem. Csak tépné a száját, ha murit csapnánk, és őt nem hívnánk meg. Ismered, milyen. – Ez összesen nyolc ember – állapította meg Krupka. – Ha szert tudunk tenni némi sörre is, és összevegyítjük vele, akkor épp elég lesz ahhoz, hogy begőzöljük az agyunkat. – Néhányan közülünk – mondta Porta – hamarabb kidőlnek, mint a többiek. Picire gondolok. Elég neki egy pohárral, és máris a porban fetreng, akár egy disznó. Jut erről eszembe – tette hozzá látszólag logikátlanul – , a Légiós lóg nekem egy csomag cigarettával. – Hát akkor jegyezd fel magadnak, és kérd vissza tőle, mielőtt megint akcióba küldenének minket – tanácsolta Krupka. – Az a rohadék Pinsky… emlékszel Pinskyre? Nos, most már halott. Néhány héttel ezelőtt széttépte egy ágyúgolyó. Lógott nekem három csomag grifával az a disznó. Várhatom őket! – Krupka megcsóválta a fejét. – Mondtam a szakaszának, hogy illene rendezniük helyette a tartozást, de nem volt cigarettájuk. Porta szisszent egyet.

egyet. – Ez undorító – értett egyet. – Nem lenne szabad így csatába engedniük az embert. Előbb mindenki rendezze a tartozását. Könyvelőkre lenne szükségünk. – Mondok neked valamit – komorodott el Krupka. – Megtanultam a leckét. Mostantól kezdve nincs több kölcsön. Túlontúl jószívű voltam a fiúkkal, ők pedig visszaéltek vele. De nincs tovább! Még akkor se, ha száz százalék kamatot ígérnek. Nem ér annyit az egész. Porta szeme felcsillant. – Azt mondtad, száz százalék kamat? Tényleg vannak olyan balekok, akik annyit adnának neked? – Vagy adnak annyit, vagy koldulhatnak mástól! – mennydörögte Krupka. – Ha belegondolsz, mennyi rizikóval jár az ilyesmi! Nem tudhatod, látni fogod– e egyáltalán azt a pénzt. Ide süss! – mondta olyan képpel, mintha még ő maga is képtelen lett volna elhinni, amit közölni akar. – Néhány hónappal ezelőtt kisegítettem egy tisztet, aki pillanatnyi pénzzavarban volt. Na, már most, azt hihetné az ember, hogy egy tisztben meg lehet bízni, nem igaz? – Oldalra fordította a fejét, köpött egyet. – Fenét! Egyszerűen fogta magát, és egy T– 34– es elé ugrott, érted? Szándékosan tette, hogy eloszlassak minden félreértést. Ez az, ami igazán feldühít: szarik a pénzemre, csak az a büdös Vaskeresztje legyen meg. – Még egy ilyet! – dörmögte együtt érzően Porta. – Nehéz időket élünk – bólogatott Krupka. – Nagyon nehéz időket.

– Nagyon nehéz időket. Porta elrobogott megkeresni Wilkét, a kövér szakácsot, aki a négy rekesz vodka boldog tulajdonosa volt. Wilke egy jókora fazék zsíros víz – az úgynevezett levesünk – kavargatásával volt elfoglalva. – Szia, Wilke! – csapott a vállára Porta. – Hallottad a legújabb híreket? – Nem érdekelnek a legújabbak. Mind hazugság. – Kérsz egy cigarettát? – Elővette arany cigarettatárcáját, amit egy halott tábornok zsebéből csent el. – Szükséged lesz rá, ha mégis elmondom. – A pokolba a hírekkel! Én inkább álldogálnék itt, kavargatnám a levest, és a szállodámról álmodoznék. A hírek francot se érdekelnek. – Miféle szállodáról beszélsz? – Arról, amit a háború után építeni fogok. Már régóta tervezgetem. Lesz benne… – Akkor hát jól nyisd ki a füled, és kösd fel a gatyád – vágott a szavába Porta. – Akkor már régen alulról fogod szagolni az ibolyát, velünk együtt. Tegnap új, szigorúan titkos parancsok érkeztek. Sikerült megtudni belőlük egyet, s mást, ne érdekeljen, hogy ez az én dolgom. Tudod, miről van szó? A német hadseregnek az utolsó golyóig, az utolsó emberig harcolnia kell. Olyan igaz ez, mint az, hogy most itt állok. Maga a Führer utasította erre a parancsnokságot. Wilke beleköpött a fazékba, és olyan kegyetlenül kezdte kavarni a levest, mintha az tehetett volna az egészről.

egészről. – Hazugság – motyogta. – Tényleg azt hiszed? – Porta tűnődve végigmérte, aztán közelebb lépett hozzá, s a fülébe súgta: – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy esetleg megúszhatod a háborút? He? Ha azt mondanám, hogy kijuthatsz Oroszországból? El a háborúból? Hogy hazaszállhatsz egy repülővel, és hozzájuthatsz egy könnyű, veszélytelen munkához? Wilke szembefordult Portával. – Te mit mondanál? – Azt, hogy benne vagyok! Amit az imént mondtam neked, az csak egy része volt annak, amit a parancsnokságon hallottam. De az isten szerelmére, tovább ne add! – Személyesen a százados mondta neked? – kérdezte gúnyosan Wilke. – Beavatott a bizalmába? Porta fölényesen mosolyogva megrázta a fejét. – Meglepődnél, ha tudnád, milyen sok fejessel kerül kapcsolatba az ember, ha káplárrá ütik. Hogy bevalljam az igazat, eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Úgy értem, a fene foglalkozik azzal, ami őt nem érinti. Aztán elkezdtem gondolkodni. Rátok gondoltam, a cimborákra, akik a kaját főzik nekünk. A sztálingrádi szakácsainkra. Mert titeket érint a dolog. – Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte idegesen Wilke. – Nem kell elhinned, ha nem akarod – mondta nagylelkűen Porta – , de azt hallottam, hogy egy jó

szakácsot keresnek, harctéri tapasztalattal, pont olyat, mint te, hogy átvegye a szczecini kadétiskola élelmezési osztályának a vezetését. Wilke tokás álla a padlót seperte. A szakács vetett egy bárgyú pillantást Porta felé, aztán folytatta a leves kavargatását. – Te voltál az első, aki eszembe jutott – folytatta Porta. – Mi ketten annyi mindenen keresztülmentünk már. Emlékszel Paderbornra? – kérdezte hízelegve. – Amikor rájöttem, hogy becsapsz minket a fejadagjaink kiosztásánál? Emlékszel, hogyan lepleztelek? Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem egy régi cimboráért. Mégse hagyhattam, hogy elrángassanak Torgauba, nem igaz? Wilke lecsapta a fakanalát. – Az isten szerelmére, ne hozd fel már megint! Mintha nem viszonoztam volna már épp elégszer! Hah! Méghogy régi cimbora! Én inkább zsaroló gazembernek neveznélek. – Neveztek már ennél rosszabbnak is – vont vállat egykedvűen Porta. – De attól még kedved lehet Szczecinbe menni tanítónak, nem? Jobb lenne ott, mint ebben a pokolban, nem? – Nézd – fordította komolyra a szót Wilke – , én nős ember vagyok, mint te is tudod, és két gyerekem van. Rájuk való tekintettel nem kockáztathatok. Igaz– e vagy sem, hogy szükségük van egy sztálingrádi szakácsra?

– Mondtam, olyan igaz, mint az, hogy itt állok – felelte ártatlan arccal Porta. – Bárcsak én is szakács lennék… de mivel nem vagyok az, beszéltem egy cimborámmal a parancsnokságon, s vettem magamnak a bátorságot, és megadtam neki a neved. Ha valaki el tudja intézni, hogy te kapd meg az állást, akkor az ő. Wilkének tátva maradt a szája. – Megadtad neki a nevemet? Csak úgy? Semmit nem kért érte? – Ezek semmit nem csinálnak ingyen – mondta megvetően Porta. – Ezt te is jól tudod. Ugyanakkor, nem kért sokat, megelégszik egy láda vodkával. Ami engem illet, én baráti alapon csinálom. Nem kérek érte semmit. Csak azért, mert szóltam néhány szót egy régi cimborámért, nem lenne ildomos, nem igaz? Wilke izgatottan rágcsálni kezdte a körmét. Lelki fülei már hallották is a rá váró JU– 52– es dübörgését. – A legfontosabb – folytatta Porta, miközben felemelte egy serpenyő fedőjét, és alája kukkantott – , hogy senkinek ne említsd, különben lőttek az egésznek. Szigorúan titkos, érted? A morál a béka segge alatt van odahaza, és az öreg Adolf rájött, hogy egyetlen módja a háború megnyerésének az, ha teletömik az emberek hasát. Ezért vált olyan fontos taktikai feladattá minél több új szakács kiképzése. – De miért kell nekik valaki éppen Sztálingrádból? – hozta fel az utolsó ellenérvet a józan ész. – Szczecinben is van belőlük legalább ezer.

– Persze hogy van – értett egyet Porta – , de hányan rendelkeznek közülük a te tapasztalatoddal? Nem sok szakács akad, aki még Sztálingrádban is életben tud maradni. Mindegy, én csak gondoltam, megemlítem neked. Ha nem érdekel, akkor felajánlom valaki másnak. Richternek, például. Ő hajlandó lenne egy kisebb vagyont fizetni egy ilyen remek állásért. – Fizetni? – kérdezte megütközve Wilke. – Mintha arról lett volna szó, hogy ingyen csinálod. – Úgy is van – bólogatott Porta. – A barátom a parancsnokságról azonban nem, és ezért aligha hibáztatható. Ő azon kevesek egyike, akik igazán tudják, hogy állnak mifelénk a dolgok, és higgyél nekem, elég rosszul áll a szénánk. Kíváncsi vagy, mit mondott még nekem? Azt, hogy többé nem fognak senkit hazaengedni, ha beteg vagy sebesült. Nem fog számítani, hogy mindkét lábadat elveszítetted, vissza fognak küldeni a frontra. Az ő nézőpontja szerint az, akinek nincs lába, csak egy felesleges etetni való száj, úgyhogy jobb, ha kimegy harcolni, és szétlöveti a fejét az ellenséggel. Van benne valami logika, nem? – Grimaszt vágott. – Mindaz, amin eddig keresztülmentünk, semmi ahhoz képest, ami ezután fog következni. Wilke remegő kézzel megtörölte verejtéző, kopasz fejét. A században azt a viccet találták ki róla, hogy a haja az állandó idegeskedés miatt hullt ki – mert mindig azon töri a fejét, hogyan verhetné át az

embereket a fejadagjaikkal. Wilkét az egész német hadsereg leg– fukarabb, legkövérebb és legbecstelenebb szakácsának ismerte mindenki. – Mondok neked még valamit – karolta át vigasztalólag a vállát Porta. – Mostantól kezdve még a szakácsoknak is harcolniuk kell. Esküszöm az élő istenre, hogy ezt hallottam! Nem pepecselhetsz a fazekaiddal, hanem velünk együtt kell kúsznod a sárban, csak neked még rosszabb lesz, mert őrmester vagy. Valószínűnek tartom, hogy egy géppuskás szakasz élére fognak kinevezni. Na, de ebből ennyi elég. Nem tölthetem, az egész napot fecsegessél, egyéb dolgom is van. Minden marhaságot rábíznak az emberre, ha káplár. – Megveregette Wilke vállát, és kifelé indult, de az ajtóba érve megállt, a szakács felé fordult. – Akkor tehát mondjam azt a barátomnak a parancsnokságon, hogy nem érdekel a dolog? – Ne! – Wilke odasietett hozzá; hájas párnái liftként jártak fel– alá a mozgástól. – Persze hogy érdekel, már hogyne érdekelne! – Reméltem is, a te érdekedben – helyeselt Porta. – Nem is lettél volna normális, ha a szczecini főzőcske helyett a lövészárkot választod. – Tényleg el tudod intézni nekem? – kérdezte aggódva Wilke. – Beszélek megint a barátommal, és ő megszerzi neked a munkát. Ó, és jobb lenne, ha mindjárt el is vinném neki azt a rekesz vodkát. Ha üres kézzel állítok be hozzá, le se fog szarni téged.

be hozzá, le se fog szarni téged. – Vodka? – Wilke hátrált egy lépést. – Honnan szerezzek vodkát? – Ez már a te dolgod – vont vállat Porta. – Bevallom, a helyedben én is tanácstalan lennék, de hát nem gondoskodhatok mindenről én. Szerezd meg a vodkát, a barátom pedig megszerzi neked az állást. – Megőrültél! – hörögte felháborodva Wilke. – Nem tehetem csak úgy rá a kezem egy láda vodkára! – Te tudod. – Porta felvonta a fél szemöldökét, egy másodpercig hűvösen nézte a szakácsot, aztán sarkon fordult, és elhagyta a konyhát. Énekelve ugrándozott le a lépcsőn: – Süvítve közéig egy géppuskagolyó, neked vagy nekem jön, mindenképp marhajó… A háta mögül izgatott léptek zaját hallotta. – Ne siess annyira! – szólt utána Wilke. – Gyere vissza egy percre, beszéljük meg a feltételeket. – Nincs mit megbeszélni – közölte Porta. – Már mondtam neked, mit akar. Mondj igent, vagy ne rabold tovább az időmet. – Igen! – üvöltötte Wilke. Hurkás ujjai ráfonódtak Porta karjára. – Máris adom a vodkát. Egy kopott vízhatlan ponyva alá rejtette a rekeszt. Porta gyanakvóan átvizsgálta a tartalmát; minden egyes üveget kivett, a fény felé tartotta, csak ezután biccentett elégedetten. – Vigyed – engedte vissza a ponyvát Wilke. – És nehogy más nevét add meg a barátodnak. – Gondolhatod, hogy nem fogok ilyet tenni – ígérte

– Gondolhatod, hogy nem fogok ilyet tenni – ígérte Porta. Vállára kanyarította a ládát, és bevonult vele a szállásunkra. – Ezt nézd – mondta diadalittasan a lemeredt Krupkának. – Sikerült? – tátogta Krupka. – Tényleg sikerült? Én már két hónapja szeretnék szert tenni egy ilyenre, de mindhiába. – Tűnődve bámulta Portát. – Hogy a fenébe csináltad? – Üzleti titok – felelte Porta. – Annyit azért elárulhatok, hogy pszichológiai hadviselést alkalmaztam. Ez mindig beválik. Azon az estén betegre ittuk magunkat. Elsőnek Krupka dőlt ki, aztán Gregor. Pici alsóneműben az asztal tetején állt, és csapkodott a karjával meg berregett, vélhetően repülőnek képzelte magát. – Kiáltsatok segítségért! – ordította le nekünk. – Kiáltsatok segítségért, és én megmentelek titeket! Torkunk szakadtából segítségért kezdtünk üvölteni, nem egészen értve a játék lényegét, ugyanakkor kíváncsian arra, mi sülhet ki ebből. Pici egy vad üvöltéssel leugrott az asztalról. – Vigyázat, leszállok! – Nekiesett a Légiósnak, aztán elnyúlt a földön. – Miért nem figyelmeztettetek, hogy a leszállópályát jég borítja? – panaszkodott a repülőgép orrát tapogatva. – Akár fel is robbanhattam volna. Röviddel ezután elvesztette az öntudatát. Eközben mi, akik még tartani bírtuk a fejünket, állhatatosan folytattuk a vedelést. Porta, aki keresztbe tett lábbal ült a padlón, szájához emelte a puskája

tett lábbal ült a padlón, szájához emelte a puskája csövét, amely vodka, olaj, lőpor és sör undorító keverékével volt megtöltve. A löttyöt úgy kellett meginni, hogy minél hosszabb ideig lent maradjon. Ha öt percig a gyomrodban bírtad tartani, az már teljesítménynek számított. Soha nem tudtam meg, sikerült– e neki vagy nem, mert az ablakhoz kellett rohannom, hogy rókázzam. Mire visszatértem, már Papa produkálta magát: egy bárddal hasogatta a levegőt, és közben körberohangált a szobában. Heide a padlón térdelt, egy asztal lábát szorongatva. – A barátom vagy – motyogta neki. – Az egyetlen barátom. Porta levetette a zubbonyát, és az új csíkját csókolgatta. A Légiós saját magával beszélgetett, franciául. Én magam sokkal jobban voltam most, hogy hánytam. Régóta nem éreztem magam ilyen boldognak. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy orra buktam a nevetéstől. Az egyetlen élőlény a szobában, aki nem vedelt, Porta macskája volt. Hatalmas, fekete jószág volt, gyanúsan fényes bundájú, jól táplált, és már az első nap, amikor megérkeztünk a laktanyába, kiszúrta magának Portát. Most a szoba közepén ült széles hátsóján, és farkával a padlót sepergetve, megvetően nézett ránk zöld szemével. Porta feléje hajított egy üveget, de a macska ügyesen félrehajolt, és anélkül,

üveget, de a macska ügyesen félrehajolt, és anélkül, hogy odébb ment volna, ráérősen tisztogatni kezdte a bundáját. – Gyűlölöm azt a macskát – mondta összeszorított fogakkal Porta. – Istenem, mennyire gyűlölöm azt a macskát! Heydrich Obergruppenführer, engedelmeskedve a parancsnak, kopogott Himmler ajtaján, és belépett az irodába, mielőtt még a Reichsführer vékony hangja engedélyt adott volna rá. – Obergruppenführer – kezdte minden bevezetés nélkül Himmler – , azt hallottam, hogy van egy aktagyűjteménye, amelyben a párt, az SS és a hadsereg minden fontos tagjának magánéletéről részletes információk állnak rendelkezésére. Igaz ez? – Természetesen, Reichsführer. Tekintettel arra, hogy hazánk belső és külső biztonságáért egyaránt én vagyok a felelős, kötelességemnek éreztem összegyűjteni ezeket az adatokat. – Hogyne. – Himmler hűvösen elmosolyodott. Heydrich ezt egy apró biccentéssel viszonozta. – Azon tűnődöm, előfordulhat– e, hogy rólam is van egy ilyen aktája. – Több mint valószínű, Reichsführer, de természetesen nem tudok biztosat mondani mindaddig, míg ennek utána nem néztem. Nincs időm minden egyes aktát személyesen végigolvasni, ugye érti? Csak akkor kerül elém valamelyik, ha a személy,

érti? Csak akkor kerül elém valamelyik, ha a személy, akit érint, valamilyen módon felhívta magára a figyelmünket. – Természetesen. – Be kell vallanom – dőlt hátra kényelmesen a székében Heydrich – , hogy éppen moszkvai ellenlábasom volt az, aki egy átfogó nyilvántartási rendszer ötletét adta. Remekül működik. – Biztos vagyok benne – mormogta Himmler. A két férfi egymásra mosolygott. Rövid szünet következett. – Mondja – szólalt meg Himmler – mi hír a Vatikánból? – Meglep a kérdése, Reichsführer – felelte Heydrich. – Azt hittem, a Vatikán ügyében ön sokkal jobban informált, mint én. – Ó? És miért, ha kérdezhetem? Heydrich hagyta, hogy néhány apró ránc végigszaladjon a homlokán. – Bocchini tábornok, az olasz rendőrség feje… bocsásson meg, Reichsführer, de úgy értesültem, hogy közeli barátja volt. Himmler bosszúsan toppantott a lábával. Bocchinivel való kapcsolata éppen nem tartozott azon dolgai közé, melyeket hangoztatni szeretett. – Úgy! Tehát a Moszkvából importált nyilvántartási rendszere tényleg működik. Gratulálok! – Köszönöm, Reichsführer. Egyvalami azonban, meg kell vallanom, zavarba hozott. Kíváncsi lennék rá,

meg kell vallanom, zavarba hozott. Kíváncsi lennék rá, miért küldte a tábornoknak azt a korhadt fát három héttel ezelőtt. – Korhadt fát? – Himmler szemöldöke a homloka közepéig emelkedett. – Az nem korhadt fa volt, Obergruppenführer, hanem egy rönk Wotan tölgyfájából. Szakértőkkel kerestettem, több mint egy évükbe telt, hogy rátaláljanak. Barátságunk zálogaként küldtem a tábornoknak. – Értem. – Heydrich töprengőn bólintott. – Ebben az esetben… attól tartok, elégedett lesz, ha elmondom önnek, hogy a tábornokot felháborította a gesztusa. Számára az a rönk nem volt egyéb egy darab tűzifánál. Hajlott azt hinni, hogy ön sértegetni akarta. – Az az ember bolond! – csattant fel Himmler. – A Krisztusát, remélem, nem hajította ki? – Annál rosszabb – felelte közömbösen Heydrich. – Elégette. Himmler legszívesebb felordított volna dühében. Fújtatva Heydrich felé hajolt az asztalon át. – Mondja, Obergruppenführer, van magának aktája Bocchiniről is? – Mindenkiről van – felelte egyszerűen Heydrich. – Nagyszerű. Ebben az esetben azt akarom, hogy Bocchini dossziéja kerüljön a Duce kezébe. Diszkréten, mondanom sem kell. Nem szabad gyanítania, honnan került elő. Feltételezem, rengeteg inkrimináló adattal rendelkeznek olasz barátunkat illetően. – Ó, rengeteggel – mosolygott Heydrich. – Több mint elegendőek lesznek az ön céljaira, Reichsführer.

A zöldfülű hadnagy Porta és én a géppuskát pucoltuk. Már két napja viszonylagos nyugalomban éltünk, de éreztük, hogy ennek nemsokára vége fog szakadni. – Csak azt tudnám, mire készülnek azok odalent. – Papa a fejével az orosz vonalak felé intett. – Valamiben mesterkednek, arra mérget vehettek. – Felénk fordult. – Mennyi lőszeretek maradt? – Ötezer golyó, ez minden. – Nos, az egy darabig elég lesz – mondta mély beletörődéssel Papa. – Feltéve, hogy az oroszok nem vadulnak be – tettem hozzá. – Hol az erősítés, amit ígértek nekünk? – morogta Gregor. – Már napok óta itt kellene lennie. – Erősítés! – Porta cinikusan horkantott. – Az csak a mesében létezik! – Úgy érted, nem érkezik erősítés? – Persze hogy nem. Csak azért mondták, hogy befogják a szánkat. – Akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte Gregor. – Vagy saját erőnkből kiverekedjük magunkat ebből a kutyaszorítóból, vagy tömeges öngyilkosságot követünk el. Ilyen egyszerű. Annak azonban semmi értelme, hogy várjuk azt, ami soha nem fog

értelme, hogy várjuk azt, ami soha nem fog megérkezni. Gregor bambán ránézett. – Te megőrültél – motyogta. – Semmi esélyünk rá, hogy segítség nélkül élve megússzuk. Emellett nem hiszem, hogy csak így feláldoznának egy egész hadsereget. – Ki mondja, hogy nem tehetik meg? – gúnyolódott Porta. – Ellentmond a józanésznek – tiltakozott Gregor. – Egymillió ember! Nem engedhetik meg maguknak. Hitler őrjöngene, ha… Porta nem szólt, csak felvonta fél szemöldökét. Gregor zavartan elhallgatott. – Mindenesetre – szólaltam meg már nem egymillióan vagyunk. Távolról sem. Néhány százezren csupán. – Egen, és mit jelent százezerrel több vagy kevesebb? – sóhajtotta Porta. – A 6. hadsereg kipurcant, és ezt Hitler is tudja. Akár oda is ajándékozhatna minket az ellenségnek, és valami jövedelmezőbbe fektethetné a pénzét. Paulus meg se merne mukkanni; mindig is egy szarjancsi volt. – Nem hiszek neked – jelentette ki konokul Gregor. – Ahogy akarod. – Porta visszafordult a géppuska felé. – De mondom neked, átkozott wagneri hősöket csináltak belőlünk, akár tetszik nekünk, akár nem. Elfuserálták az egész hadjáratot, és most nekünk kell fizetni az ő alkalmatlanságukért. Jól fogunk mutatni a

fizetni az ő alkalmatlanságukért. Jól fogunk mutatni a történelemkönyvekben, mi? Ötven év múlva, amikor majd eszükbe jut a 6. hadsereg egymillió katonája, akik életüket adták a Führerért. Igen, már látom is – mondta keserűen Porta. – Hatalmas, aranyfóliás levelekkel díszített könyvek, tele fényképekkel Hitler hőseiről, amint a hóban fekszenek, kiontott béllel… – Szűnj már meg – szólt rá Papa. – Szerintem valami történik odalent. Mindannyian az ellenséges vonalak felé pislogtunk. – Szerintem ugyanolyanok, mint máskor – vont vállat Porta. Papa megrázta a fejét. – Valamire készülnek. Nem tudom, mire, de érzem, hogy gáz lesz. Egyikünk se tagadhatta, hogy Papa ösztöne csalhatatlan efféle kérdésekben. Én is visszatértem a géppuskához, és lázasan folytattam az összeszerelését. Papa Gregor felé intett a fejével. – Menj, és mondd meg Schwan századosnak, hogy szerintem az oroszok támadásra készülnek. – Rendben. Gregor elügetett. Porta nagy lelki nyugalommal leült, és rágyújtott egy cigarettára. – Mi ez a sietség? Még semmi nem történt. – De fog – jelentette ki határozottan Papa. Porta a karórájára pillantott. – Tíz harminckor? Ugyan! Pontban 13.00– kor az orosz ütegek zengeni kezdtek. A föld megremegett a lábunk alatt; Gregor

rémülten a közeli bunker felé rohant. – Igazad volt! – ordította Papának. – Elkezdték! Porta és én az árokban maradtunk a géppuska mellett. Tisztában voltam vele, hogy ugyanolyan biztonságban vagyunk itt, mintha odalent lennénk, a bunkerben, de mégis sokkal kellemesebben éreztem volna magam egy vastag betonréteggel a fejem felett. Porta bátorítóan rám vigyorgott, majd a macskája is előbukkant valahonnan, lógó nyelvvel mellénk somfordált. Az első súlyos Haubitz– lövedék közvetlenül az árok előtt csapódott be, teleszórva minket földdel. – Ott jön a másik! – kiáltotta Porta. Schwan százados felkapta a tábori telefon kagylóját; gyorsan elmagyarázta Hinka ezredesnek a fennálló helyzetet, aztán közölte, hogy attól tart, az oroszok mindent elsöprő támadásra készülnek. Tüzérségi támogatást kért, de mint mindig, Hinkát ezúttal sem hatotta meg a sürgető hang. – Jól van, százados, jól van, kérem, ne veszítsék el a fejüket néhány elkóborolt lövedék miatt. Várjunk még egy kicsit, lássuk a fejleményeket. Szerintem néhány percen belül lecsillapodnak. – De ha mégse, uram, akkor… – Ha mégse – válaszolta higgadtan Hinka, akkor majd meglátjuk. Amennyiben a dolgok rosszra fordulnának, rendelkezésére bocsátok egy tüzérségi üteget.

– De… A vonal elnémult. Schwan lecsapta a kagylót, és elkáromkodta magát. Egy másodperccel később felkapta a pisztolyát, csizmája szárába dugta a kését, és a bunker felé rohant. Odabent emberek üldögéltek, várták, hogy az ellenség megkezdje a támadást. Ez volt a legrosszabb az egészben: a várakozás. Nem tudtad, mire számíts, nem tudtad, mikor számíts rá – öt perc vagy öt óra múlva. Pici a szájharmonikáján játszott, ahogyan mindig tenni szokta ilyen feszült helyzetekben. Széles, csizmás lábával mérte a taktust, de senki nem figyelt rá. Papa háttal a falnak dőlve álldogált, üres pipáját szívogatta. A Légiós egy gyufaszálat rágcsált. Gregor egy beszakadt körömdarabot cibált a fogaival. A támadás váratlan és dermesztően gyors volt, mint mindig. Mindegy volt, mennyire számítottál rá, mennyire hegyezted a füledet, mindig meglepett. Dobhártyarepesztő robbanás rázta meg a bunker masszív falait, majd egy újabb robbanás hallatszott, valamivel távolabbról. Aztán robbanások egész sorozata következett, néhány lövedék telibe talált. A bunker belsejében néhányan pánikba estek, és ki akartak rohanni a szabadba; erőszakkal kellett visszatartani őket. Ugyanolyan hirtelen, mint ahogy kezdődött, a bombázás abbamaradt. Baljós, természetellenes csend szakadt ránk. Lélegzetvisszafojtva vártuk, milyen újabb

szörnyűségeket készülnek ránk zúdítani az oroszok. Papa zsebre vágta a pipáját, felkapott néhány kézigránátot, fogta a géppisztolyát, és intett az embereinek, hogy kövessék. Mintha a Hold felszínére léptünk volna ki. A hely kopár volt és elhagyatott, egymást érték a kráterek, a hó bánatosan szürkéllett, az égbolt ridegen borult ránk. Beástuk magunkat, amilyen mélyre csak lehetett, és megint vártunk. Hirtelen jöttek, egymást érő, végtelen hullámokban, akárha a tenger öntötte volna el a csatateret. Nekünk, szétrombolt lövészárkainkban, olyan volt, mint egy lidércnyomás. Katonák legyőzhetetlen tengere, melynek minden egyes cseppje üvöltve, villogó bajonettekkel rohant felénk. Hallottam Schwan százados sípjelét, amit rögtön a géppuskáink egybeolvadó ropogása követett. A szibériaiak első hullámát kíméletlenül lekaszálta a sortűz, de a második és harmadik hullám nem torpant meg, az emberek kíméletlenül beletaposták szétszaggatott, vérző társaikat a hóba. A holttesteket halomba dobálták a drótkerítéseken, hidakat képezve belőlük. Szemet és tüdőt égető kénszag lopta be magát az árkokba. Feltettük a gázmaszkjainkat, és folytattuk a fenyegetően közeledő ellenség ritkítását. Porta úgy kezelte a géppuskát, mint egy automata. Balról jobbra, jobbról balra, fel és le, le és fel. Megnyugtató,

majdhogynem andalító volt rendszerességében. Az volt az érzésem, hogy Porta halhatatlan, hogy se golyó, se aknavető lövedék nem állíthatja meg. Egy kézigránát szállt felénk, egyenesen az árok irányába. Ösztönösen elkaptam még röptében, és visszahajítottam. De nem volt időm gratulálni magamnak, mert a géppuskával gondok voltak. Porta, az automata hibátlanul működött, a fegyver azonban nem. Egy golyó beszorult a heveder betöltőnyílásába, és mivel a speciális szerszám, amivel az ilyen helyzeteket viszonylag könnyedén meg lehetett oldani, elveszett, ellopták vagy eladta valaki, puszta kézzel kellett kipiszkálni a töltényt. Csak amikor már újra működőképes volt a géppuska, tudatosult bennem, hogy egy izzóvörös cső belsejét piszkáltam. Az egyik kezem csúnyán meg is égett. – Úgy lőj – figyelmeztettem Portát, miközben az égési sebet köpködtem – , hogy már csak ezerötszáz golyó maradt. – Azért vannak, hogy használjuk őket! – kiabált vissza Porta. Felmarkoltam néhány kézigránátot, felkészülve a pillanatra, amikor kifogyunk a lőszerből, de időközben a szibériaiak közelebb nyomultak a vonalainkhoz, úgyhogy fel kellett kapnunk a géppuskát, és hátrébb kellett vonulnunk vele. Vállamon az állvánnyal, fejem fölött az izzó torkolattal botorkáltam odébb. Néhány méter után újra felállítottuk a fegyvert, de alig használtuk néhány másodpercig, egy töltény ismét

használtuk néhány másodpercig, egy töltény ismét beszorult. Már nem volt idő megbütykölni, ezért hagytuk a fenébe, és folytattuk a harcot azzal, ami éppen a kezünkbe esett. Felerősítettem a szuronyomat egy frissen beszerzett orosz puskára, amely sokkal jobb volt, mint a mi idejétmúlt 98– as modellünk, és ellentámadásba lendültem. Porta felkapott egy gazdátlan ásót, és beleállította egy feléje rohanó orosz arcába. Valamivel arrébb fegyver hiányában Pici puszta kézzel és lábbal vívta harcát. Ahogy elrohantam mögötte, láttam, hogy összecsapja két orosz fejét, de hogy mi lett a küzdelem kimenetele, azt már nem láthattam, mert nem értem rá bámészkodni. A lövészárkokban, patakokban folyt a vér. Megcsonkított tetemek, oroszok és németek, hevertek az árkok alján, lógtak a széleken. A levegő, ordítástól, jajgatástól és halálsikolyoktól volt hangos. A szűk árkokban az egymás mellé szorult emberek ütötték, ölték egymást. A támadás néhány órán át tartott, aztán egyszeriben véget ért. Soha nem tudtuk meg, mi rejlett a parancs mögött, de a lényeg az, hogy végre visszavonulhattunk a sebeinket nyalogatni és a halottainkat számlálni. A másik oldalon is ezt tették, középen, a senki földjén azonban otthagyták vonagló, nyögdécselő sebesültjeiket. A füst, mintha az elesettek lelkét szállította volna a túlvilágra, még mindig sűrű oszlopokban szállt az ég felé. A csendet néha– néha megszakította egy haldokló fájdalmas kiáltása.

megszakította egy haldokló fájdalmas kiáltása. Levettük a gázmaszkjainkat, és mohón teletömtük a szánkat hóval. A hó piszkos volt, férfiak véreztek el benne, köpködték tele, taposták le, de a torkunk száraz volt, akár a csiszolópapír, és valahányszor nyeltünk egyet, olyan volt, mintha az ellenség borotvapengét dugott volna a nyelőcsövünkbe. Az árok alját összetaposott emberi testek borították; voltak köztük halottak, és akadtak olyanok, akik még éltek. Leugrottunk közéjük, de túlságosan kimerültek voltunk ahhoz, hogy ügyeljünk. Az ellenség bármelyik pillanatban megindíthatott egy újabb támadást, senki se ért rá a gyengékkel és a sebesültekkel törődni. Megjelent Papa, szájában az elmaradhatatlan pipával. Porta előszedett néhány ópiumos cigarettát, és szétosztotta őket. Gregor és Pici is megjelentek, és nem sokkal később a Légiós is előkerült. Tetőtől talpig vér borította, de sértetlennek látszott. – Mi az, beálltál böllérnek, míg mi itt harcoltunk? – ugratta Gregor. A Légiós egy vérgőzös pillantással Gregor szájára fagyasztotta a vigyort. – Valami seggfej tisztnek beleállítottak egy bajonettet a nyakába. Jézusom, mi volt ott! Mint valami gejzír, spriccelt a nyakából a vér. A java rajtam kötött ki. Az egész szakasz életben maradt, Schwan százados azonban eltűnt. Néhány órával később találtunk rá. A

azonban eltűnt. Néhány órával később találtunk rá. A hátán feküdt, szétnyílt hassal, kifolyt belekkel. Mellette, félig elvitt fejjel Franz Krupka, Porta barátja. Mindenkit el kellett temetnünk, németeket és oroszokat egyaránt, ugyanabba a sírgödörbe. Ástunk egy sekély sírt, egymásra hánytuk a hullákat, havat lapátoltunk rájuk, és körbetűzdeltük a helyet az elesettek puskáival. Se időnk, se energiánk nem volt ennél komolyabb végtisztességet adni nekik. Az ezredet visszavonták, újraszervezés céljából. Egyedül a mi századunkból hatvannyolcan meghaltak, és azt hittük, kövér szakácsunk, Wilke is köztük van, mert a tábori konyhát most valaki más vezette. – Hahó, fiúk! – köszönt be a konyhára Porta. – Hova tűnt Wilke őrmester? Csak azt ne mondjátok, hogy egy ágyúgolyó vitte magával. – Nem, Hűbe tábornokkal repült el ma reggel. – Hogy mi? – pislogott Porta. – Repülőre szállt, és hazament a szerencsés gazember. – Te viccelsz! – Porta megpróbált fapofát vágni, de lerítt róla, hogy mélységesen megrázták a hallottak. – Hova ment valójában? – Mondtam már, nem? – felelte ingerülten a másik. – Süket vagy talán? Mondtam, hogy hazament. – Porta eltátott szájából a földre pottyant a cigaretta. – Ja, ha már itt vagy – folytatta az új szakács – , nem ismersz véletlenül egy Jozef Porta nevű pacákot? Wilke hagyott neki egy csomagot. Azt mondta, ő volt a legjobb

neki egy csomagot. Azt mondta, ő volt a legjobb barátja. Nem értettem, miről beszél, de félretettem a csomagot. Ha találkoznál ezzel a Portával, küldd ide a csomagért. A cimboránk minden újabb szó nélkül eltántorgott a helyszínről. Ez volt az első alkalom, hogy tanácstalannak láttuk. Miközben mi, többiek nyugovóra tértünk, Porta lázas monológot folytatva önmagával fel– alá sétált, és csak akkor tért magához, amikor a Légiós megfenyegette, hogy golyót ereszt a fejébe, ha nem marad nyugton. Porta ekkor kiviharzott, hogy beszéljen az új szakáccsal, mi pedig végre átadhattuk magunkat az álomnak. Öt percet se aludtunk, Porta már megint ott volt. Lehajított valamit hatalmas döngessél a szoba közepére, felriasztva a társaságot. – Mi a franc van már megint? – pattant ülő helyzetbe a Légiós. Amint megpillantotta Portát, heges arca pulykavörössé vált. – Ismét te? – kérdezte hitetlenül. – Egyszer már mondtam neked, hogy csak a bajt keresed magadnak! Felkapta a revolverét, de mielőtt még lőhetett volna, Porta a csomag felé mutatott a lábával. – Inkább vess erre egy pillantást – javasolta. A Légiós gyanakvóan áthajolt az ágy széle fölött. – Mi az? – Vodka. – Porta arcán boldog mosoly suhant át. – Egy egész rekesz vodka. Döbbent csend követte szavait. A Légiós lassan eltette a pisztolyát, és kikecmergett az ágyból.

eltette a pisztolyát, és kikecmergett az ágyból. – Honnan? – kérdezte Pici két szemdörzsölés közt. – Wilke barátomtól – felelte hanyagul Porta. – Wilke barátodtól? – Igen… Tettem neki egy szívességet. Hazajuttattam Németországba. Csak bámultunk rá, hat kétkedő szempár. – Hogyan? – mormogta tompán Papa. – Nos, éppen ez az. Fogalmam sincs – vallotta be Porta. – Nem tudom, hogy tettem. Bárcsak tudnám! Magamat is hazaküldeném! Valamivel később, ahogyan részegen, üveggel a kezében összevissza kóválygott, Porta összefutott egy vadonatúj hadnaggyal. A hadnagy fiatal volt és fanatikus, nemrégen került a frontra. Ülepén még ott volt a tojáshéj, füle mögött a sárgája java része. Ő, és Porta eddig még nem keresztezték egymás útjait. A hadnagy hátrébb lépett, és szótlanul, merev arcot vágva várta, hogy Porta tisztelettel adózzon rangjának. Porta apró gombszeméből azonban őszinte, jóindulatú leereszkedés sugárzott. – Maga, tizedes! Nem tudja, mit parancsolt a Führer? Porta szeme tágra nyílt. – Sajnálom, uram, de nem volt ideje kiadni nekünk a parancsot, mert tegnap este az ellenség kibelezte. Az egyik árokba temettük el. A hadnagy megdermedt. – Azt hiszi, vicces, tizedes? Szándékosan inzultálja a Führert? Porta összecsapta a sarkát, és jobb kezében

a Führert? Porta összecsapta a sarkát, és jobb kezében az üveggel, tisztelgett. – Dehogy, uram! Álmomban se merném. – Akkor mi a fenét ért azon, hogy eltemették az egyik árokba? Porta ártatlanul a hisztérikus dühroham határán álló tiszt szemébe nézett. Kék szemében megcsillant a megértés fénye. – Ó, hát arra a Führerre gondolt, uram! – Miért, mit hitt, kire? – Azt hittem, a mi vezérünkre, uram. Schwan századosra, aki tegnap elesett. Amikor a Vezérünk parancsait emlegette, azt hittem, a századosról beszél. – Porta sugárzóan elvigyorodott. – Ő volt az egyetlen, aki nekünk parancsokat osztogatott, uram. Mástól el se fogadtuk volna. A hadnagy még jobban kihúzta magát. – Mik a kötelességei a században, tizedes? – Nos, egy kicsi ebből is, egy kicsi abból is. Pillanatnyilag én vagyok a harmadik szakasz vezetője. – Akkor az isten óvjon minket, csak ezt mondhatom! Ki volt az a kretén, aki előléptette magát? – Uram – válaszolta komoly hangon Porta – , nem tölt el örömmel, hogy emberek tartoznak a parancsnokságom alá. Inkább nevezném kötelességnek, mint örömnek. A parancs azonban parancs, és mindenki tudja, hogy mi, tizedesek alkotjuk a német hadsereg gerincét. A tisztek, ha megbocsátja nekem ezt a szabadosságot, uram, mert csak az igazat mondom, a tisztek csupán a cukormázat

jelentik a sereg tortáján. Bocsásson meg a kifejezésért, uram – tette hozzá hízelgően – , nem akartam megsérteni, de mi lenne nélkülünk, cimborák nélkül? – Figyelmeztetem, tizedes! Vigyázzon, mit mond! – De, uram… – A Führer maga, Adolf Hitler Führer… – A hadnagy elhallgatott, és villámló tekintettel Portára meredt. – Álljon vigyázzba, amikor a Führerről beszélek! – Rendben, uram. Letehetem az üveget? Könnyebb vigyázzban állni, ha az embernek nem kell közben üveget tartania a kezében. – Nincs joga rá, hogy szeszes italt tartalmazó üveg legyen a kezében! Nincs joga vedelni! A hamis bátorság tiltva van! – Mi a manó! Porta a tisztpukkasztás szakembere volt. Biztonságos távolságban ülve ittunk, és figyeltük a mókát. A fiatal hadnagy seprűnyél– egyenesre húzta magát; arca lángolt a gutaütéssel fenyegető dühtől. – Tizedes! Magasztos kötelessége minden német polgárnak, férfinak, nőnek és gyermeknek, katonának és civilnek, hogy az ereiben csörgedező tiszta vérhez méltóan viselkedjen! Porta pislogva hallgatta. A hadnagy nyelt egy korty levegőt, és immár jóval hétköznapibb nyelven folytatta:

– Mostantól fogva – mondta ingerülten – én vagyok az, aki a parancsokat adja. Megértette? Én vagyok a parancsnoka, és ajánlom, hogy erről ne feledkezzen meg. Allergiás vagyok a fegyelmezetlenségre! Az alám rendelt katonáknak olyan rendíthetetleneknek kell lenniük, mint a Harmadik Birodalom! Nincs dorbézolás, nincs visszapofázás. – Tökéletesen egyetértek, uram – bólogatott Porta. – Most már elmehetek? Rossz napja volt a hadnagy ócskánknak. Néhány órával később szembefutott Picivel, és elég ostoba volt ahhoz, hogy belekössön. A két férfi a másik irányába tartott. Pici egy– egy vödör vizet cipelt mindkét kezében, a konyha felé sietett. Lehajtott fejjel ment, arra ügyelve, nehogy kiloccsanjon a víz. A hadnagy papírlapok közé fúrt orral közlekedett. Óhatatlanul összeütköztek. A vödrök szélén kiloccsant némi víz; Pici elkáromkodta magát, de folytatta az útját. A hadnagy megtorpant és hátrafordult, hogy szemügyre vegye a faragatlan tuskót, aki káromkodni merészelt egy tiszt jelenlétében. – Hé, maga, katona! A világnak ezen a táján nem szokás tisztelegni a felettesek előtt? Pici rendületlenül haladt a konyha felé a vödrökkel. Nem a hadnagy volt az első tiszt, aki az iskolapadból frissen kikerülve jött a frontra, és abban a hitben látott munkához, hogy a háború megnyeréséhez a

tisztelgésnél és néhány rézpitykés zubbonynál nem kell egyéb. – Maga! – ordította magából kikelve a hadnagy. – Magával beszélek! Maga, a vödrökkel! Mi a neve? Pici megállt, gondolkodott egy kicsit, aztán lassan, engedelmesen a tiszt felé fordult. Mint Porta gyakran megjegyezte, ha túl akartad élni a háborút, akkor bele kellett menned a játékba, jó humorérzékkel kellett viseltetned hóbortjaik és képzelgéseik iránt. – A nevem Creutzfeld – felelte Pici – , és ha tudtam volna, hogy én vagyok az, akinek kiabál, uram, akkor rögvest megálltam volna. – Nos, most, hogy tudja, talán válaszolhatna a kérdésemre. – Mi volt a kérdése, uram? – Azt kérdeztem, hogy talán nem szokás tisztelegni a feletteseknek a világnak ezen a részén? Pici homloka mély redőkbe gyűrődött. – Tisztelegni a feletteseinknek, uram? – A hadnagy felé tartotta a vizesvödröket. – Csupán arról van szó, uram, hogy egyszerre nem tudok két dolgot csinálni. Nem rohangálhatok előre és hátra, vizet hordva a szakácsnak, és üdvözölhetek minden egyes embert, aki az utamba kerül. Úgy értem, szívesen megtenném, uram, de nem megy. Különösen akkor, ha a víz a tisztek leveséhez kell. – Creutzfeld közlegény, én ezt nagy arcátlanságnak tartom! Mint a parancsnoka, nem tartozom a „minden

egyes ember” közé! Kikérem magamnak ezt a tiszteletlenséget! Holnap 13.00– kor jelentkezzen nálam, hogy megtanítsam a jó modor néhány alapvető elemére. – Sajnálom, uram – rázta meg bánatosan a fejét Pici – , de nem lehet. Fél egykor Hinka ezredesnél kell lennem. – Közelebb lépett a hadnagyhoz, és bizalmas hangon folytatta: – Nem tudom, mennyire ismeri az ezredest, uram, de ő nem az a fajta ember, akinek ajánlatos csalódást okozni. Érti, mire gondolok… És végtére is, egy ezredes csak magasabb rangú, mint egy hadnagy, uram. A szabályzat ezt mondja. – Ebben az esetben jelentkezzen nálam holnap reggel pontban fél kilenckor! – Rendben – egyezett bele Pici. – Remélem, tudok szakítani önre egy kis időt. Ahogy a hadnagy kinyitotta a száját, hogy megrója Picit ezért az újabb szemtelenségért, egy mély, nyugodt hang hallatszott a háta mögül. – Jó estét, Pirch hadnagy. Örülök, hogy már így összeismerkedett az 5. század embereivel. A hadnagy fülig elvörösödve hátraperdült. Hinka ezredes nyájasan rámosolygott. – Minden rendben? – Ó, igen, uram, köszönöm, uram! Heil Hitler, uram! – Heil Hitler – válaszolta barátságosan Hinka. Intett a fejével Picinek. – Nyomás azzal a vízzel, mielőtt még a szakács ordítozni kezdene.

a szakács ordítozni kezdene. – Igen, uram. Köszönöm, uram. A tisztek leveséhez kell, uram. Pici letette az egyik vödröt, tisztelgett, aztán felkapta a vödröt, és elvágtatott. Pirch hadnagy összeszűkült szemmel figyelte. – Nos tehát, hadnagy – fordult kedélyesen mosolyogva a hadnagy felé Hinka – , azért jött, hogy átvegye az 5. század irányítását, nemde? – Igen, uram! Pirch merev vigyázzba vágta magát, és Hinka mosolya is ugyanígy megmerevedett. – Ha elfogad tőlem egy tanácsot, hadnagy, mielőtt még nekilátna az érdemi munkának… Most Oroszországban vagyunk, tudja, és nem otthon. Lövészárkokban szolgálunk, nem kaszárnyákban. Lehet, hogy egy tisztelgés csodákat tesz a maga egójával, de egyetlen ember életét se fogja megmenteni. – Komoran bólintott. – Az 5. század egy jó csapat. Gondoskodjon róluk ennek megfelelően! Többet érnek száz hadnagynál vagy ezredesnél. – Értettem, uram. Hinka lezserül elsétált, kettesben hagyva Pirch hadnagyot azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy a háború talán mégsem az, aminek az iskolában beállították.

Bentheim Tecklenberg herceg, a Német Nemesség Társaság elnöke ma bejelentette, hogy teljes szívvel támogatja a nemzetiszocializmus ügyét és a párt faji

támogatja a nemzetiszocializmus ügyét és a párt faji politikáját. Külön hangsúlyozta a tényt, hogy a Társaság minden egyes tagja igazolni tudja árja eredetét legalább 1750– ig visszamenőleg, sőt néhány esetben ennél jóval nagyobb időre visszanyúlva. 1935. január 19. Egy fekete Mercedes kupé hajtott el lassan a berlini Dahlem negyed villái előtt. Az egyik ház elé érve az autó a járdaszél mellé húzott, és az SS– sofőr fürgén kipattant, majd kinyitotta a hátsó ajtót Reinhard Heydrich Obergruppenführer számára. Heydrich elegánsan kilépett az autóból, és a gondosan nyírt bokrok szegélyezte ösvényen a ház felé indult. Fehér, háromszintes ház volt, az úttól távol, a telek mélyén építve. Virágok és gyümölcsfák illatoztak a bejárathoz vezető ösvény mentén. A kertkaput belülről retesz zárta; Heydrichnek át kellett nyúlnia a kapu fölött, kockáztatva, hogy bepiszkítja makulátlan egyenruháját. A ház ura, Canaris tengernagy – a hírszerzés feje – egy vesszőből font nyugágyon fekve süttette magát a nappal. Mellette ült a felesége, egy csinos, sötét hajú, csillogó szemű, intelligens arcú nő. Amint Canaris észrevette a váratlan látogatót, ülő helyzetbe emelkedett, és kezéből ellenzőt formálva a nap ellen, a gyep széle felé nézett. – Heydrich – mormogta. – Mi az ördögöt kereshet itt?

itt? – Udvariassági látogatás lenne? – találgatta a felesége a közeledő figurát figyelve. – Heydrich nem ismeri ezt a fogalmat. – Hivatali ügyben? Canaris vállat vont és elfintorodott. – Úgy gondolod, hogy bajt jelenthet? – Ha valahol ő megjelenik, az csakis bajt jelenthet. – Ha ez így van, akkor vágjunk jó képet, és reméljük a legjobbakat. Szót fogadva önmagának, Frau Canaris felállt a székéből, és előresietett, hogy üdvözölje az Obergruppenführert. A férje, sikertelenül leplezve aggodalmát, felkelt a napozóágyról, de nem ment a vendég elé. – Herr Obergruppenführer, micsoda meglepetés! – Frau Canaris előrenyújtotta a kezét, és igyekezett az öröm minden jelét magára erőltetni. – Kérem, foglaljon helyet. Megkínálhatom egy itallal? Nagyon finom brandynk van. – Köszönöm, az igazán jólesne. Heydrich biccentett, majd elmosolyodott. Kezet ráztak Canarisszal. A két férfi leült a napfényben, Frau Canaris pedig bement a házba az italért. A forróság bent rekedt a kertben, a levegő mozdulatlan és fojtogató volt, Canarisról dőlt a veríték. Még a virágok és a fák is elaléltak, egyedül Heydrich látszott frissnek és hűvösnek gyöngyszürke egyenruhájában. – Fárasztó ez az időjárás, nem igaz? – kérdezte a

– Fárasztó ez az időjárás, nem igaz? – kérdezte a házból előbukkanó Frau Canaris. – Hogy őszinte legyek – felelte Heydrich – , észre sem szoktam venni, milyen az időjárás. Eső vagy napsütés, egyre megy, ha az ember nyakig benne van a munkában és a gondokban. – Canaris felé fordította a tekintetét. A tengernagy állta a pillantását. – Engem, sajnos, a hirtelen időváltozás mindig megvisel. – Frau Canaris hátradőlt a székében, és elbűvölően elmosolyodott. – Nem vagyunk egyformák – mondta jólnevelten Heydrich. – Ami engem illet, túlságosan lekötnek az olyan unalmas ügyek, mint például ez a düsseldorfi eset. Egyszerűen nem érek rá az időjárással foglalkozni. – Ismét Canarisra pillantott, s a tengernagy szeme ezúttal se rebbent. – Feltételezem, ismeri a legújabb fejleményeket – folytatta szenvtelenül Heydrich. – Az embereimnek le kellett volna tartóztatniuk egy bizonyos Osterburg grófot… Nem tudom, ismerte– e az illetőt. Frau Canaris önkéntelenül vett egy mély lélegzetet. Heydrich kérdőn felvonta a szemöldökét, a nő azonban gyorsan összeszedte magát, és már ismét kedves, kiegyensúlyozott önmaga volt. – És nem sikerült nekik? – kérdezte rokonszenvező érdeklődéssel. Heydrich szemöldöke ismét a magasba emelkedett. – Az embereim mindig elvégzik a nekik kiosztott feladatot, drága hölgyem.

feladatot, drága hölgyem. – O, persze… csak a szavaiból úgy értettem… abból, ahogy mondta: „le kellett volna tartóztatniuk”. Azt hittem, talán… – Nem. Meg kell tenniük, és meg fogják tenni. – Heydrich elmosolyodott, majd ismét Canaris felé fordult. – A különös a történetben az, hogy az illető most Rómában tűnt fel. Járt már ott néhány alkalommal, bizonyos Angelo Ritano társaságában. Javítson ki, ha tévedek, tengernagy úr, de Ritano nem az ön beosztottja? – Lehet, hogy az – felelte közömbösen Canaris. – Természetesen nem ismerhetem minden egyes beosztottam nevét. Ha azonban úgy kívánja, utánanézek a dolognak. – Ne fáradjon – legyintett Heydrich. – Jómagam sokkal gyorsabban el tudom intézni. – Szívesen megteszem, de ha ennyire sürgős… – Nekem mindig, minden sürgős – jelentette ki Heydrich. – A Führer gyors eredményeket akar, ugyanakkor azt is elvárja tőlünk, hogy precízek legyünk. – Letette a poharát, és felállt. – Most pedig, ha megbocsátanak… Megbeszélésem van a Gestapo főnökével. Csendesen végigballagott a kerti ösvényen, kiment a kertkapun, és beszállt a rá váró Mercedesbe. Canaris és a felesége szótlanul nézték egymást. 6. Búcsú az ezredestől Egy hideg reggelen, egy hóvihar kellős közepén

Porta és én azt a feladatot kaptuk, hogy a gumraki reptérre szállítsuk Hinka ezredest. Az ezredes volt az egyetlen személy, akinek sikerült kimenekülnie egy lángoló tankból – néhány másodperccel azelőtt vetette ki magát belőle, hogy az felrobbant volna – , és súlyos sérüléseket szenvedett. A reptérre érve száz és száz sebesült közt találtuk magunkat; mindannyian arra vártak, hogy elszállítsák őket Sztálingrád poklából. Három repülőgép várakozott dübörgő motorokkal, mellettük a felszállást idegesen váró legénység, de sokkal több utas volt, mint ahányan felférhettek a gépek fedélzetére. Egy orvos rohangált esztelenül előre és hátra a hóval belepett hordágyak közt, ellátva a haldoklókat, kijelölve azokat, akiknek elsőbbséget kell adni, félreküldve azokat, akik maradhatnak, és gyakran ellentmondva önmagának. Hinka ezredes kétszer került egyik csoportba, aztán kétszer a másikba, míg végül Porta elvesztette a türelmét. – Ennek semmi értelme. – Oldalba bökött a könyökével, fejével a hordágy felé intett. – Tartsd rajta a szemed, mindjárt itt vagyok. – Hova mész? Porta kacsintott. – Meglátogatom egy barátomat. Hátha tud segíteni. Ha csak itt várok, akkor a háború végéig se jutunk előbbre. Vállat vontam, és leguggoltam az öntudatlan Hinka ezredes mellé. Porta barátainak se szeri, se száma nem

volt, és mindegyik egy húron pendült vele. Garantálom, ha eltévedtünk volna a Szahara közepén, Porta ott is talált volna egy ismerőst, aki kézenfekvően feketepiaci vízzel és lopott tevékkel üzletel. Negyedórával később visszatért egy repülős szerelést viselő Oberfeldwebel kíséretében. Az Oberfeldwebel a kezét tördelte, és rendkívül boldogtalannak látszott. – Jól van, most már hagyj békén – mondta a fickó. – Minden rendben lesz, már mondtam neked. Azokkal a papírokkal még egy porcelánbabát is átengednének, nemhogy egy ezredest! Használd őket, és tartsd a szád. Ha túlságosan kinyitod azt a nagy pofád, mindkettőnknek annyi. És ne felejtsd el, mit tettem érted! – Nem fogom – ígérte Porta. – Megtennél még egy szívességet? Hagyd abba a nyafogást, mert az agyamra mész. A férfi közelebb lépett hozzá. – És mikor kapom meg a pénzt? – kérdezte bizalmaskodó hangon. – Amint megbizonyosodtam róla, hogy a papírok valódiak. Porta lehajolt, és belegyömöszölte őket az ezredes belső zsebébe, aztán lehajolt, levette a hadosztályt jelző cédulát Hinka csuklójáról, és másikat tett a helyére. – Ez mire lesz jó? – kérdeztem. – Várj, és majd meglátod – felelte Porta. A válla

fölött ideges barátjára nézett. – Ajánlom, hogy működjön! – mondta fenyegetően. Tíz perc múlva az idegbajos katonaorvos visszatért. Mérgesen Hinkára pillantott, aztán ránk emelte a tekintetét. – Már megmondtam maguknak, hogy vigyék be ezt az embert a kötözőbe. Semmi értelme, hogy itt legyen kint, a hidegben. Úgyse repül ma el. – Megbocsásson, uram – tiltakozott Porta – , de parancsom van. – Az ezredest még ma el kell szállítani. – Ide figyeljen, tizedes, maga csak ne vitatkozzon velem! Teszek a maga különleges parancsaira. Itt én vagyok, aki a döntéseket hozza, még a Führernek sincs beleszólása. Most pedig vigyék ezt az embert, mielőtt elveszíteném a türelmemet. – Rendben, uram – bólintott Porta. Lehajolt, és kivette a papírokat az ezredes zsebéből. – Meg tudná mondani nekem, mennyi az idő, uram? – Fél tizenegy, és ne kérdezzen ostobaságokat! Tegye, amit mondtam, mégpedig gyorsan. – Igenis, uram. – Porta komótosan lejegyezte az időpontot egy tintaceruzával. – Megkérdezhetem, uram, a nevét, mielőtt elmennénk? Nem akarok arcátlan lenni, uram, de utasítottak, hogy ha valaki szabotálni merné a különleges parancs teljesítését, akkor annak a személynek jegyezzem le a nevét. Meg írjam fel az időpontot is. Nem tehetek róla, uram, nem

én találtam ki. – Mutassa azt a nyomorult parancsát! – Az orvos kikapta Porta kezéből a papírokat, és végigfutotta őket. Döbbenten tapasztaltam a magatartásában beállt hirtelen változást. Morgolódott még ugyan, de tisztelettudóan viselkedett. – Rendben. – Visszaadta Portának a papírokat. – Vigyék a repülőre. De figyelmeztetem, tizedes, ha becsapott, azt nagyon meg fogja bánni! Nem fogom elfelejteni az arcát! Felkaptuk a hordágyat, és odaügettünk a legközelebbi repülőgéphez. – Nem tudom, mi áll azokon a papírokon – ziháltam – , de ha rájön, hogy átverted, nagyon megüthetjük a bokánkat. – Nem fog rájönni – válaszolta gúnyosan Porta. – Holnap ilyenkor már nem is fog emlékezni az egészre. – Te csak ne légy olyan biztos benne! Volt valami különös a tekintetében. – Baromság! Még egy gyilkosságot is megúszhatsz, ha helyén van az eszed. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy Heydrich az anyám nagybátyja. Annyi ingyenbenzint kaptam, hogy benzinkutat nyithattam volna vele. – Ezt most hallom először – morogtam. Épp elhelyeztük az ezredest a repülő belsejében, amikor egy alezredes rohant fel, kezében egy papírt lobogtatva. Még egy ragtapasz se volt rajta, láthatóan tökéletes egészségnek örvendett. Berobogott a

tökéletes egészségnek örvendett. Berobogott a pilótafülkébe. – Várjanak! – kiabálta. – Helyem van a repülőn! Maga a Führer adott rá utasítást! A pilóta orra elé nyomott egy papírt, de a férfi eltaszította maga elől. – Sajnálom, uram, de már nincs helyünk. – De a Führer… a Führertől van! A pilóta szánakozóan tekintett fel rá. – Már nem érvényesek, uram. Három nappal ezelőtt megsemmisítették ezeket a parancsokat. Túl sokan dezertálnak a harctérről. – Dezertálnak? Dezertőrnek mer nevezni engem? – Nem látszik sebesültnek, uram. Az ezredes elhajította a papírt, és megfenyegette ujjával a pilótát. Porta fürgén felkapta az irományt, és elolvasta. – Igaza van – jelentette ki. – Ez egyenesen a Führertől jött. – Szigorú tekintettel a pilótára nézett. – Hát szabad így kezelni egy német tisztet? Szégyellhetne magát. Nyilván olyan testrésze sérült meg, amit eltakar a ruha. – Megtapogatta tizedesi rangjelzését, majd kacsintott. – Nem nézhetem ezt tétlenül. Mint tizedesnek, kötelességem kiállni a felettesek mellett, nem igaz? – De igen – felelte döbbenten az alezredes. – Kötelessége. – Úgy vélem, a kötelességem ebben a pillanatban hívni a katonai rendészetet – folytatta Porta. – Ok

hívni a katonai rendészetet – folytatta Porta. – Ok egykettőre tisztázzák a helyzetet. – Tegye csak – értett egyet széles vigyorral a pilóta. – Kíváncsi vagyok, hogyan fognak reagálni. Feltűnt, mennyivel izgatottabb lett szavaira az alezredes. Hirtelen elkapta Porta vállát, közelebb húzta magához és a pilótához, s odasúgta nekik: – Semmi szükség a rendészetre. Nem szeretném, ha bárki is bajba keveredne, tudják. Háború van, ilyenkor mindenki ingerült… – De hát a parancs a Führertől jött! – tiltakozott Porta. – Ne törődjenek a Führerrel, mit szólnának inkább húszezer márkához? Egy helyért a repülőgépen. Mit szólnak hozzá? – Kifelé! – A pilóta meglökte az alezredest, aki nekizuhant Portának. A cimbora elkapta, kirángatta a repülőből, majd szépen beleejtette egy hóbuckába. – Menj, lövesd szét a fejed! – kiáltotta utána a pilóta. – Utána visszajöhetsz. Biztosan több esélyed lesz rá, hogy felkerülj a gépre! Ebben a pillanatban a helyszínre ért két katonai rendész. Rögtön elkapták Porta frakkját. – Nocsak, nocsak! – csóválta meg a fejét egyikük. – Megtámadtunk egy tisztet? Ezt jól megcsinálta magának, tizedes! Porta méltóságteljesen kihúzta magát. – Egy dezertőrt támadtam meg! A rohadék ezelőtt egy perccel ajánlott fel nekünk húszezer márkát egy

egy perccel ajánlott fel nekünk húszezer márkát egy helyért a repülőn. Pedig egyetlen karcolás sincs rajta! Az alezredes kimászott a hóból, és arrogánsan Porta felé mutatott. – Tartóztassák le azt az embert! Megtámadta a Harmadik Birodalom egy tisztjét! Porta meglobogtatta a papírt. – Ezt nézzék! Megpróbálta bemesélni nekünk, hogy a Führertől van. Csak a kötelességünket teljesítettük. A rendeszek vetettek egy pillantást a papírra, aztán mindketten ellilultak a dühtől. – Parancs a Führertől? – üvöltötte az egyik. – Már három napja érvénytelen, és mégis használni akarja? Amikor nem is sebesült? – A társa felé fordult. – Tartóztasd le ezt a tisztet dezertálás kísérletének a vádjával! Elvezették a hamuszürke arcú, megtört alezredest. Tűnődve néztem utána. – Nem is tudom, haragudjak– e rá – motyogtam. – Ki nem próbálná meg, ha adott a lehetőség? Akár sikerülhetett is volna neki. – De nem sikerült. – De legalább volt egy esélye – vitatkoztam. – Nekünk még az sincs. Itt fogunk megrohadni. – Ünnepélyesen Portára néztem. – Soha nem kerülünk ki innen élve. Tisztában vagy ezzel, ugye? Porta vállat vont. – Élj a mának, fiacskám. Magasról tegyél a holnapra. De azért, szerintem, sikerülhet, ha nem

holnapra. De azért, szerintem, sikerülhet, ha nem veszítjük el a fejünket. – Francot! – fejteztem ki tömören a véleményem. Az első repülőgép felszállásra készült. Sebesültek egész nyája sündörgött körülötte, könyörögtek, sírtak, ordítoztak, egyesek mankókra támaszkodva, mások barátaik által támogatva, megint mások négykézláb mászva vagy hason kúszva a magas hóban. Olyan volt az egész, mint valami pokoli zarándokhely, ahol a betegek és a nyomorékok hiába rimánkodtak, repülőgépistennek nem esett meg a szíve rajtuk. Körülfogták a pilótafülkét, dörömböltek az ajtókon, a géptörzset verték. Egy hely a repülőn a túlélés esélyét jelentette volna számukra; sebesültnek lenni az orosz fronton szinte egyet jelentett a biztos halállal. A rendészek kíméletlenül szétverték őket pisztolyaik agyával – egyebet ők se tehettek. Mindhárom repülőgép csordultig tele volt megcsonkított, vérző emberekkel, a legsúlyosabb esetekkel. Láttam férfiakat múmiaként gézbe csavarva, férfiakat vérző csonkokkal lábaik, kezeik helyén, férfiakat, akiknek nem volt arcuk, nem volt fülük. Nem volt hely senki számára, akiben még maradt annyi erő, hogy sírva végigvonszolja magát a kifutópályán. Rádiófelszerelést, muníciót, minden egyéb nélkülözhető felszerelést eltávolítottak, hogy néhánnyal több testet feltuszkolhassanak a fedélzetre. Ennél több súlyt már nem bírtak volna el a gépek. Az első repülő lomhán végiggurult a kifutópályán.

Az első repülő lomhán végiggurult a kifutópályán. Porta és én tátott szájjal bámultuk, és közben azért imádkoztunk, hogy képes legyen elrugaszkodni a földtől. Mire elérte az aszfaltcsík végét, elég sebességet gyűjtött össze ahhoz, hogy sűrű hófergeteg kíséretében a levegőbe tudjon emelkedni. Elszállt nem sokkal a hangár felett, tett egy széles félkört, aztán eltűnt a szürke égbolton. – Nincs rádiójuk – mondtam. – Mit fognak tenni, ha bajba kerülnek? – Jézusom – méltatlankodott Porta hát a te álmaidban semmi se végződik jól? A második repülő dübörgött végig a felszállópályán. Figyeltük, ahogy a levegőbe emelkedik. Amikor már úgy tűnt, hogy sikerült baj nélkül felszállnia, hirtelen elhallgatott a motorja; a gép egy pillanatra mintha megállt volna a levegőben, aztán tehetetlenül a hasára zuhant, és felrobbant. Másodpercek alatt zajlott le az egész. Portára néztem. – Nem vagyok pesszimista – közöltem. – Realista vagyok. Megfordult, és szó nélkül elment. Én még megvártam, hogy a harmadik gép felszálljon – kis híján felakadt a drótkerítésen – , aztán követtem. A terepjáró mellett várt rám, amellyel a reptérre szállítottuk Hinka ezredest. Ahogy közeledni látott, Porta némán egy szürke, a hóban mozdulatlanul heverő tömegre mutatott. Megálltam, hogy szemügyre vegyem. Az alezredes volt, aki helyet próbált vásárolni

vegyem. Az alezredes volt, aki helyet próbált vásárolni magának a repülőn. – Istenem – mormogtam döbbenten. – Hamar megszabadultak tőle. – Az igazságszolgáltatás meglehetősen gyors a világnak ezen a részén – jegyezte meg bölcsen Porta. – Akárcsak az igazságtalanság! – vágtam vissza. Bakancsom orrával félrelöktem az útból a halottat. – Azon tűnődöm, hányat végeztek már ki ebben a zónában. – Ó, ezreket – mondta közömbösen Porta. – Egy fickó, akivel a minap beszélgettem, azt állította, hogy egyedül az ő századukból nyolcszázötven embert végeztek ki. – Ez azért túlzás – véltem én. Porta vállat vont. – Ezt hallottam. Beszálltunk a terepjáróba, és a Litvinov utcán lecsorogtunk a Vörös térre, ahol néhány pincében ideiglenes kórházat rendeztek be. A parancs úgy szólt, hogy miután feltettük az ezredest a repülőre, gyűjtsünk be néhány láda kötszert az ezred számára. A kezdetlegesen berendezett kórház levegőjében vér, széklet, hányadék és rothadó emberi hús bűzének undorító keveréke terjengett. Férfiak feküdtek ágyak hiányában a padlón, haldoklók és halottak szorosan egymás mellett. A fényt gyertyacsonkok szolgáltatták. Alig léptem kettőt, máris megbotlottam egy tetemben, és ráestem egy sebesültre, aki felordított fájdalmában. – Tűnj innen a francba! – kiabált rám egy

Feldwebel, aki a lábamnál feküdt, fél szemén kötéssel. – Telt ház van, nincs több hely. – Mi a baj? Hol sérült meg? Felegyenesedtem, és egy orvossal találtam magam szemben;ellenségesen méregetett minket sebészmaszkja mögül. – Sehol – feleltem, és bűnösnek éreztem magam, amiért még egy darabban vagyok. – Kötszerekért jöttünk. – Negyedik ajtó balra. Vigyázzanak, hova lépnek. – Igen, uram. – És álljanak vigyázzba, ha egy tiszttel beszélnek. Még mindig háború van, tudják. – Igen, uram. Tisztelegtünk, aztán odabotorkáltunk balról a negyedik ajtóhoz. Még a folyosók nyirkos kövén is emberi testek feküdtek, lehetetlen volt úgy végigmenni, hogy ne lépjünk rá egyre– kettőre. A műtősszolga, akinek átadtuk a listát, faarccal olvasta végig a papírt. – Géz? – szólalt meg végül. – Kötszer? – Vállat vont. – Adhatok egy köteg újságpapírt, ha akarják. Már nem használunk kötszert. Bamba képpel hallgattuk. – Morfium? – Mutatóujjával a listára bökött. – Nem akarnak mindjárt egy egész műtőszobát elvinni? – Nem, hacsak nincs az is oda írva – felelte Porta. A férfi felordított, és Porta ölébe nyomta a papírt.

– Fogják és menjenek innen a fenébe. Mi az istent akarnak tőlem folyton? Kötszer! Morfium! Mit képzelnek, mi vagyok én, varázsló? Mikulás? Az isten szerelmére, hányingerem van maguktól. Menjenek vissza az ezredükhöz, és emlékeztessék őket rá, hogy Sztálingrád mellett vagyunk. Már senki nem küld nekünk kötszereket és gyógyszereket. Már senki nem küld nekünk semmit. Magunkra hagytak minket. – De hát… – tiltakozott volna Porta. – Az istenit! Hát nem fér bele abba az üres fejébe, hogy mint hadsereg, többé már nem létezünk? Semmi értelme nyüszíteniük nekem, hogy ez kell, meg az kell; ami nincs, azt nem adhatom oda! Elég logikus, nem? Tudtuk, hogy igazat mond. Láttuk azokat az emberre alig emlékeztető roncsokat a földön, éreztük az elfertőződött sebek szagát. Tisztában voltunk vele, hogy semmit nem tehet értünk. Elhagytuk a kórházat, és üres kézzel visszaindultunk az ezredhez. Alig hagytuk el a város határát, egy fehér bundába öltözött, puskát lóbáló idióta állított meg minket. Félrehúztunk, mire odajött hozzánk egy hadnagy, és közölte, hogy látni szeretné a papírjainkat. – Az ezredünkhöz tartunk – közölte Porta. – Ki kellett vinnünk az ezredesünket Gumrakba. – Rendben. – A hadnagy visszaadta a papírokat. – Sajnálom, de szükségünk lesz magukra néhány pillanatra. Rejtsék el az autót oda, a fák mögé, aztán

kapjanak fel néhány kézigránátot. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy vitába szállhassunk vele. Tettük, amit mondott, és csatlakoztunk egy Feldwebel vezette szakaszhoz. A mellettem álló tizedes felé fordultam. – Mi folyik itt? – kérdeztem. – Hadbírósági kommandó – felelte fintorogva. – Vess csak egy pillantást abba a gödörbe, a hátad mögött. Megtettem; tele volt hullákkal. Eszembe jutott, mit mondott Porta a századról, amelynek nyolcszázötven tagját kivégezték. Már nem voltam annyira szkeptikus a történet valóságtartalmát illetően. – Ez egy rémálom – mondta elkeseredetten a tizedes. – És amit ott látsz, az egyetlen reggel terméke. Nem sokat teketóriáznak. – Hát, azt látom – bólogattam. Néhány perccel később egy gyalogsági zászlóalj tűnt fel az úton. Erőltetett menetben haladtak, pazarul fel voltak szerelve, és piszok magabiztosak voltak. A fehér bundás pasas kilépett az út közepére, leállította őket, a hadnagy pedig odabaktatott, és feltette jól begyakorolt kérdését. – Hova mennek? – Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk le a Donhoz. Egy őrnagy dugta ki a fejét az élen haladó autók egyikéből, és türelmetlenül mondott valamit. A hadnagy megrázta a fejét.

– Sajnálom. A parancsokat visszavonták. Senki nem hagyhatja el a térséget. Egyelőre mellettünk kell maradniuk. – Semmi ilyet nem fogunk tenni! – ugatta az őrnagy. – Honnan tudhatom, hogy tényleg visszavonták a parancsot? Senki nem közölte velem. – Akkor megteszem most én. – A hadnagy kivette a pisztolyát, és az őrnagyra tartotta. – Vagy azt teszi, amit mondok, vagy lelövöm dezertálás kísérletéért. Választhat. Az őrnagy az ajkába harapott. Kelletlenül kiszállt az autóból, a hadnagy pedig odaintette egyik emberét. – Helmer, mutasd meg az őrnagynak, hova menjenek. – Igen, uram. – Nézze, én még mindig nem értem, mi folyik itt – tiltakozott az őrnagy – , de bizonyítani… – A dezertőrök miatt van. – A hadnagy szúrósan az őrnagyra nézett. – Már mondtam, a döntés az öné. Ha itt akar maradni, és folytatni akarja a vitát, csak tessék. De ha nem, akkor javaslom, jöjjenek le az útról, mielőtt még az oroszok átmennek az emberein a T– 34– eseikkel. Hat teljes órán át álltunk őrséget Portával a kijelölt helyen. Ez idő alatt folyamatosan érkeztek a dezertőrjelöltek, akiket a fehér bundás úriember feltartóztatott, a hadnagy kérdőre vont, aztán vagy meggyőzték őket, hogy maradjanak, vagy a kivégzőosztag előtt végezték. Sem a rang, sem a

kivégzőosztag előtt végezték. Sem a rang, sem a papírok nem jelentettek védelmet. Sztálingrád borzalmaiból csak a halál közreműködésével kerülhetett ki az ember. A hat óra leteltével felváltottak minket, és engedélyt kaptunk rá, hogy folytassuk az utunkat – nem mintha velünk szemben elnézőbbek lettek volna, egyszerűen csak azért, mert rájöttek, hogy a parancsot a hadvezetés pecsétjével látták el, és még a fanatikus hadnagy is kénytelen volt elismerni, hogy valódi. Porta vígan fütyörészett, mialatt a Kuperossznoje felé vezető úton zörögtünk a terepjáróval. Én megpróbáltam aludni, de annyira fáztam, hogy a fogam vacogása folyton felébresztett. Ömlött az égből a hó, és kétszer úgy elakadt az autó, hogy lapáttal kellett utat vágnunk magunknak. Az utat szegélyező hóbuckák magasabbak voltak, mint a telefonpóznák. Még elég messze voltunk Kuperossznojétól, amikor szembetalálkoztunk egy lovassági oszloppal. Portával döbbenten néztük a jégen csúszkáló és táncoló lovakat. – Ezek meg honnan a fenéből jöhettek? – mormogta Porta. – Sétáló rostélyosok! Mit nem adnék egy kiadós kis adag lóseggért! Felfoghatatlan volt számunkra, hogy míg egyesek éheznek, mások élelmiszer– ellátmányokon lovagolnak. A lovak korcsolyáztak és nyerítettek, leheletük fehér lángként csapódott ki a hideg levegőbe. Hallottuk a nyergek nyikorgását és a zabiák

Hallottuk a nyergek nyikorgását és a zabiák csilingelését, és éreztük a széna és a nedves lószőr szagát. Elhúztunk a lovasság mellett, hogy a tüzérséggel kerüljünk egy vonalba. Az ég felé, a kövér pelyheknek irányított lövegek jöttek velünk szemben az úton. A tüzérség után a műszakiak következtek buldózereikkel és markológépeikkel. Portával értetlenül egymásra pislogtunk. – Erősítés? – találgattam. – Ezzel a rengeteg vadonatúj felszereléssel? – Lehetetlen – rázta meg a fejét Porta. Egy darabig csendben mentünk tovább. – Románok? – mondtam kétkedve. – Lehet. – Nos, ki mások lennének? Porta vállat vont. Két órán át hajtottunk a velünk ellenkező irányban haladó oszlopokkal szemben. Egy egész hadosztály mozoghatott, ha nem több. Barátságosan integettünk nekik, és ők néha visszaintegettek. Aztán egyszer csak Porta úgy rátaposott a fékre, hogy majdnem kiszálltam a szélvédőn. – Mi az istent csinálsz? – rivalltam rá dühödten. Az út közepén, néhány méterrel előttünk egy tiszt állt, kezében stoptáblával. Porta eszeveszetten oldalra tekerte a kormányt, rátaposott a gázra, és az út mentén húzódó erdőbe irányította az autót. – Mi a fene… – kezdtem volna a letolást, de Porta egyetlen szava belém fojtotta a mondanivalómat.

egyetlen szava belém fojtotta a mondanivalómat. – Oroszok! – kiáltotta. Az út felől hallatszó ordítozás minden kétséget kizáróan igazolta sejtését. – Sztoj! Sztoj! Lövések dördültek el, mire Porta őrült szlalomba kezdett a fenyők között. Néhány kilométer után megállította a terepjárót, és a hátsó ülés felé nyúlt. – Nesze! – lökött felém egy orosz bundasapkát, melynek homlokrészén vörös csillag virított. – Tedd a fejedre, és reméld a legjobbakat. Mi lett volna, ha később jövök rá, hogy oroszok? Rossz rágondolni, mi? Fejemre tettem a sapkát, és intettem Portának. – Tűnjünk innen, az ég szerelmére! Felhajtottuk a gallérunkat, nyakunkba vetettük orosz MPI– nket, szemünkre húztuk a bundasapkáinkat, és a két ülés közé elhelyeztünk jó néhány kézigránátot, gondolva minden eshetőségre. Negyedórával később visszamentünk a főútra. Még mindig tele volt masírozó ellenséges katonákkal. – Románok! – köpte be Porta, és cinikusan felvihogott. Visszatértünk az erdőbe, és addig bolyongtunk, míg egy mellék– útra nem bukkantunk. Mentünk rajta pár kilométert, aztán a motor váratlanul köhintett vagy kettőt, majd csökönyös hallgatásba burkolózott. – Lószar és tökmag! – ordítottam, és kirúgtam magam mellett az ajtót. – Hagyjuk ezt a görényládát, és menjünk tovább gyalog!

és menjünk tovább gyalog! – Ne légy seggfej – csillapított le Porta. – Sehová se jutnánk nélküle. Felnyitotta a motorháztetőt, és megvizsgálta a gépezetet. Én ezalatt az MPI– met szorongatva álldogálltam, és a pofazacskóm belső borítását kóstolgattam. Egy kozák hadosztály jelent meg és viharzott tova az úton, gőzölgő lovakkal, csattogó patkókkal, csengő– bongó zab– Iákkal és kengyelekkel. A katonák énekeltek. Az egész nagyon romantikus volt, de ebben a pillanatban nagyszerűen meglettem volna nélküle. Türelmetlenül néztem, hogy Porta gondosan megtörölgeti a gyertyákat, szemügyre veszi a karburátort, beállítgatja a gyújtást. Hirtelen indíttatástól vezérelve letéptem a zubbonyom hajtókáiról a halálfejes jelvényeket, és beletapostam őket a hóba. Porta egy pillanatra értetlenül rám bambult, aztán leesett neki, és ő is ugyanazt tette, mint én. Azok a jelvények már sok harckocsizó katona halálát okozták; gyakran tévesztettek össze minket miattuk Eicke gyűlölt halálosztagának szadista tagjaival. – Átkozott legyek, ha tudom, mit érek el vele – tűnődött hangosan Porta. – így is, úgy is lelőnek minket, ha a kezükre kerülünk. – Akkor is boldogabb vagyok nélkülük – mondtam én. Porta vállat vont. – Engem aztán nem zavartak. Egy tüzérségi tizedes indult felénk az út ellenkező

Egy tüzérségi tizedes indult felénk az út ellenkező oldalán lévő bokros rész mögül. Én idegesen szorongatni kezdtem az MPI– t, Porta azonban vidáman folytatta a matatást a motorháztető alatt. – Zdrasztvujtye! – rikkantotta vidáman a tizedes. – Zdrasztvujtye! – viszonoztuk fülig érő szájjal, liftező gyomorral a köszöntését. Megkerülte az autót, érdeklődve szemügyre véve minden apró részletet. – Hitler masina – vigyorodott el, majd jól belerúgott az elülső kerékbe, és hahotázni kezdett. – Da – erősítettem meg cérnavékony hangon. – Haraso? – Da, haraso – dadogtam ki, hogy igen, jó. A tizedes ismét elnevette magát, és barátian hátba verte Portát. A motorháztető alá hajolt, hogy ő is megnézze a motort. Miután kielégítette kíváncsiságát, felegyenesedett, és olajos ujjait a kabátjába törölte. – Jalovo. Most már száraz – jelentette ki vidáman. Én csak néztem kifelé a fejemből, bólogattam, és reméltem, hogy hülyének fog nézni, s akkor legalább békén hagy. A tizedes Porta felé fordult, és élénken gesztikulálva, arcokat vágva hadarni kezdett neki valamit. Miközben én azt figyeltem, nem forgat– e valamit a fejében az orosz, Porta még jobban belebújt a motorházba, időnként elmordulva egy dát vagy egy nyelet. Csak remélhettem, hogy a megfelelő válaszokat adja. Egy idő után Porta előbújt, kivett a zsebéből egy

csomag grifát, és megkínálta a tizedest. Az orosz holdvilágképe felragyogott az örömtől. – Hol szerezted ezeket? – kérdezte olyan tájszólással, hogy alig értettem meg. – Jenyiszejszkben – vágta rá Porta. Azon tűnődtem, vajon Porta tudja– e egyáltalán, hol van Jenyi– szejszk, merthogy nekem fogalmam se volt róla, de a válasz láthatóan kielégítette a tizedest. – Jenyiszejszkben, he? Onnan valók vagytok? – Da – zártam le ezt a kérdést. – Azér' nem ismertem meg az akcentusotokat. Én Csitából származom. Nem érdekel, honnan jött valaki, feltéve, hogy nem moszkvai. Ha vannak emberek, akiket ki nem állhatok, azok a moszkvaiak. Úgy beszélnek, mint az udvaron rikácsoló baromfik. Egyetlen szót se értek abból, amit mondanak. De a jenyiszejszkiek… még soha nem találkoztam odavalóval. Olyan a hanglejtésetek, mintha külföldiek lennétek! – Ránk vigyorgott. – De bármit megbocsátok bárkinek, ha nem moszkvai. Meg kellett volna ölnünk az összes nagyképű seggfejt még a forradalom idején. Porta és én egyetértő ctával hízelegtünk neki. Ez volt az a pillanat, amikor úgy tűnt, az ég megkönyörült rajtunk: felberregett a motor. Pá– pát intettünk a tizedesnek, gyorsan bevágtuk magunkat a terepjáróba, és már ott se voltunk. – Hála az égnek, nem… A mondat közepén az autó ismét elakadt. Porta

kivágta az ajtót, és leugrott. – Egy átkozott hótorlaszba ragadtunk bele! A tizedes már loholt is utánunk, jóízűen hahotázva a történteken. – Tíz gépjármű nem ér annyit ebben az időben, mint egy ló! – jelentette ki mély meggyőződéssel. Úgy tűnt, ezt poénnak szánta, ezért Portával röhincsélni kezdtünk, és az oldalát böködtük a könyökünkkel. A tizedes volt az első, aki megunta a vihogást. – Gyerünk – komolyodott el. – Nektek dolgotok van. Németeket kell ölnötök! Hadd segítsek. Mindhárman tolni kezdtük az autót, de a kerekek üresben forogtak, eszük ágában se volt megkapaszkodni a hóban. A tizedes hirtelen a vállamra csapott. – Várjatok! Egy perc, és itt leszek! Az út felé rohant. – Hova ment? – kérdeztem idegesen. – Segítséget kérni – felelte Porta, kajánul vigyorogva szorult helyzetünkön. – Ide fogja csődíteni a fél századot. – Hagyjuk itt ezt a konzervdobozt! – javasoltam kétségbeesve. – Úgyse tudjuk elindítani, mielőtt visszatérne a társaival. – Ne ess pánikba – tanácsolta Porta, majd kényelmesen elhelyezkedett a kormány mögött. – Próbáljuk meg még egyszer, hátha sikerül.

– Értettél mindent, amit mondott? – kérdezte zihálva az erőfeszítéstől. – Viccelsz? – Porta elröhögte magát. – Nem értettem jobban, mint amennyire ő értett engem… és akkor? Nem várhatod el egy ekkora országban, hogy mindenki megértse a másikat. Sokan gyakorlatilag más nyelvet beszélnek. Jut eszembe, még jó, hogy nem Csitát mondtam. Majdnem megtettem, de végül inkább a Jenyiszejszk mellett döntöttem. – Hol van Jenyiszejszk? – Fogalmam sincs. – Létező hely? – Honnan tudhatnám? A lényeg, hogy a barátunkat kielégítette a válasz. Az út irányából havat taposó csizmák csikorgása és a tizedes rekedt hangja hallatszott. – Davaj! Davaj! – Már jönnek is! – nyöszörögtem rémülten. Hátrapillantottam a vállam fölött. – Vannak vagy húszan! – tettem hozzá, ahogy három férfi előbukkant a fák közül. Ebben a pillanatban a terepjáró kilőtt, én pedig elhasaltam a hóban. Hallottam, hogy a hátam mögött a tizedes felvisít a jókedvtől. Porta kinyitotta az ajtót, és közölte, hogy ha nem csipkedem magam, itt hagy. Miközben bevetettem magam a mozgó járműbe, a tizedes mellénk loholt. – Daszvidanyija! – ordította. – Daszvidanyija!

– Viszlát neked is – motyogtam félszegen, és becsaptam magam mögött az ajtót. Néhány kilométerrel odébb ismét belefutottunk egy gyalogsági menetoszlopba. Egy ponton félreállítottak minket az út szélére, és egy vezérkari tisztet szállító autó száguldott el mellettünk. Én félholt voltam az aggodalomtól, Porta azonban egykedvűen hajtott tovább az autóval. Egy keresztúthoz közeledtünk, ahol egy altábornagy szemlélte a csapatok vonulását. – Az isten szerelmére – könyörögtem Portának – , hagyjuk itt ezt a vacakot, és menjünk tovább gyalog. Eddig megúsztuk, de ha ez is meglátja, hogy egy német terepjáróban ücsörgünk… – Még feltűnőbb lenne, ha otthagynánk valahol – érvelt Porta. – Ne aggódj, álmukban se gondolnák, hogy néhány fritznek van mersze egy VW– vel száguldozni a csapataik kellős közepén. Azt fogja hinni, hogy oroszok vagyunk, akiknek sikerült elkötniük valahonnan egy működőképes német járművet. Porta emelt fővel, diadalittas képpel hajtott el az altábornagy előtt. A tiszt utánunk kapta a fejét, de Porta optimizmusa megalapozottnak bizonyult, minden akadékoskodás nélkül továbbengedtek bennünket. Másfél kilométerrel később bekanyarodtunk a Boljov– völgybe, azzal a szándékkal, hogy egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyjuk a forgalmas utat, de néhány mérges katonai rendész visszazavart minket, és mi nem álltunk le vitatkozni velük.

minket, és mi nem álltunk le vitatkozni velük. Ahogy közelebb kerültünk a Volgához, két felborult teherautó zárta el az utat, ezért megengedték nekünk, hogy letérjünk egy mellékutcába. Az utca végéhez érve ahelyett, hogy visszafordultunk volna a főútra, az ellenkező irányba kanyarodtunk. Néhány orosz katona utánunk ordított; rémülten fordultam Porta felé. – Mit mondanak? Üldözni fognak minket? – Nem tartom valószínűnek. – Porta felnevetett, aztán levette orosz sapkáját, és az autó hátuljába repítette. – Csak azt kiabálták, hogy vigyázzunk… mert a német vonalak felé tartunk! A mi oldalunk nem éppen tárt karokkal várt ránk. Gyanakvóan méregettek minket, és hogy hangot adjanak kétségeiknek, leadtak egy figyelmeztető ágyúsortüzet. Még akkor se akartak hinni nekünk, amikor kellőképpen lehiggadtak ahhoz, hogy végighallgassák a magyarázatunkat. – De honnan jöttetek? – kérdezgették. – Hogy a francba sikerült átjutnotok? A végén már kezdtem azon tűnődni, egyáltalán érdemes volt– e visszatérni. Végül kelletlen morgolódással levették mutatóujjukat az elsütőbillentyűkről, és a századparancsnok elé rángattak minket. Itt két órán át nyaggattak minket mindenféle kérdéssel, de ezután engedélyt kaptunk rá, hogy visszatérjünk a saját ezredünkhöz. – Szereznem kellett volna magunknak két helyet azon a repülőn – mondta keserűen Porta.

azon a repülőn – mondta keserűen Porta. – Megtehettem volna, ugye tudod? – Biztos vagyok benne – bólogattam orrlógatva. – Szarnom kellett volna mindenkire. Hagynom kellett volna őket a francba. Nem vagyok a dajkája senkinek. Megtehettem volna, ha olyan ember lennék. – Amilyen nem vagy – tettem hozzá. Porta mérgesen rám villantotta a tekintetét, nem tudva, komolyan mondtam– e vagy csak gúnyolódom. – Megtehettem volna – ismételte meg önmagát. – Én mondom! – Jól van, de most már mindegy! – mordultam fel. – Egyszer már mondtam, hogy hiszek neked, úgyhogy most fogd be a szádat, és mozgasd a segged! Egymásnak örök haragot ígérve tértünk vissza a századhoz, és az sem javított a hangulatunkon, hogy a társaink nem fogadtak minket a hazatérő hősöknek kijáró hallelujával. Az ezredben pánikhangulat uralkodott, senkit nem érdekelt, hogy ott vagyunk– e vagy sem. Tábori telefonok csörögtek szüntelenül, futárok szaladgáltak jobbra– balra. – Mi folyik itt? – kérdezte Porta mérgesen. – Valahányszor hátat fordítok nektek, minden darabokra hull. Mindig ugyanaz. – Nem tudom, mit tehettél volna, ha itt vagy – hűtötte le Papa. – Az oroszok több helyen is áttörtek. Elszabadult a pokol. – Látod? Ezt mondtam – fordult felém csalódottan Porta. – Helyet kellett volna szereznem magunknak

Porta. – Helyet kellett volna szereznem magunknak azon a repülőn. Hagynom kellett volna őket, hogy megegyék, amit főztek.

Ragadjuk meg a hatalmat most, és őrizzük meg, bármilyen eszközöket is kell bevetnünk ennek érdekében. Joseph Goebbels propagandaminiszter Ernst Thälmann– nak, 1932. január 3– án Két ló ügetett végig a reggel hatkor még néptelen állatkert ösvényein; nyergükben Heydrich Obergruppenführer, illetve Canaris tengernagy feszítettek. – Érdekes ötlet – mondta Heydrich, lovastársa felé fordulva. – Nem gondolja? – Előrenézett, a ló két füle közé célozva be az ösvényt, és cinikusan elmosolyodott. – Lengyel egyenruhát adni egy csapat fegyencnek, és megrendezni velük egy színlelt támadást a gleiwitzi rádióadó ellen! Lehet valami ennél mulatságosabb? – Ismét Canaris felé fordult. – És kívánhatnánk magunknak jobb ürügyet arra, hogy megtámadhassuk Lengyelországot? – Fenntartásaim vannak – komorodott el Canaris. – Milyen alapon? – Heydrich felnevetett. – Remélem, nem erkölcsi alapon! Canaris megrázta a fejét.

Canaris megrázta a fejét. – Erkölcsi fenntartásoknak nincs helye, nemde? Úgyse tekintené őket senki érvényes alapnak a tiltakozásra. – Tehát? – Tehát… – Canaris idegesen vállat vont. – Egyszerűen csak kétlem, hogy sikerülni fog. Nem tartom valószínűnek, hogy sokáig titokban tudják tartani. Fegyenceket felhasználni… beszélni fognak. – Emiatt nem kell aggódnia, barátom. Egyikük se fogja túlélni a műveletet. Canaris arca megmerevedett. – Nem arról volt szó, hogy önkénteseket alkalmaznak? Szabadságot ígérnek nekik cserébe, nem? – Valamivel csak rá kell venni őket az együttműködésre – mormogta szemrehányással a hangjában Heydrich. – Természetesen, senki nem várhatja el tőlünk, hogy az ígéretünket teljesítsük. Őrültség lenne szabadon engedni őket. Az egész műveletet szabotálnánk vele, mint erre ön is rámutatott. Egyébként pedig, tengernagy, ha nem tévedek, éppen az ön osztályáról származik az ötlet. – Az én osztályomról, ez igaz. De nem az én beleegyezésemmel. – Ettől függetlenül, mindenki önnek fogja tulajdonítani az akciót. Áldását adja rá, tengernagy? – Nem. Ezúttal tévedett, Obergruppenführer. Az osztályomnak semmi köze nem lesz a művelethez.

osztályomnak semmi köze nem lesz a művelethez. A tengernagy vágtára ösztökélte lovát, magára hagyva Heydrichet, aki tűnődve nézett utána. Néhány másodperccel később Canaris lefékezte a lovát, és a még mindig tempósan ügető Heydrich hamarosan utolérte. – Megtudhatnám, miért, tengernagy? Az volt a benyomásom, hogy már maga a Führer is jóváhagyta a tervet. – Úgy van – bólintott Canaris. – Ugyanakkor, mint már mondtam, a tervet az én tudtom nélkül készítették és fogadták el. Tehát semmi közöm hozzá. – Evvel nem értek egyet – mosolyodott el Heydrich. – Mindannyian felelősek vagyunk a beosztottaink döntéseiért. Épp erről beszéltem a minap a Reichsführerrel és a Reichsmarschallal, és mindketten ugyanezen a véleményen voltak. Az ötlet az ön osztályáról származik, ennél fogva önnek kell kiviteleznie és vállalnia a felelősséget. Canaris komótosan rágyújtott egy cigarettára, mielőtt válaszolt volna. – Nem tud megijeszteni, Obergruppenführer. Ugyanolyan jól informált vagyok, mint ön, és tudom, amit tudok. Beszéltem a Führerrel erről a témáról, és elmagyaráztam neki az álláspontomat. – Heydrich felé fújt egy vékony füstfelhőt. – Totálisan elfogadhatatlannak tartom a tervet. Semmi köze nincs a kémelhárításhoz, és figyelmeztetem, a hadsereg sem fog egyetérteni a módszerükkel.

fog egyetérteni a módszerükkel. – Ennek a kockázatával tisztában vagyok. Vállalnunk kell. – Akkor vállalja, ha óhajtja, de én nem teszem meg. Csendben lovagoltak egy ideig, aztán Heydrich odahajolt a tengernagyhoz, és megpaskolta a lova nyakát. – Canaris tengernagy, gratulálok önnek! Ön egy eszes, vén róka, aki soha nem tesz egyetlen lépést se úgy, hogy előtte ne szimatolna körbe. De hadd figyelmeztessem: minden róka napjai meg vannak számlálva! Egyszer úgyis félre fog lépni. Ha nem előbb, akkor utóbb. Megfordította a lovát, és elvágtatott a rá váró fekete Mercedes felé. Canaris tengernagy magányosan folytatta a reggeli lovaglást.

Kivégzések Az éjszaka közepén egy HE– 111 szállt le egy Sztálingrád melletti reptéren. A 6. hadseregből senki nem tudott az érkezéséről, senki nem sejtette, ki lehet az utasa. A leszállásnál csak a MATUK ejtőernyősezred néhány tiszthelyettese volt jelen. A repülőgépre álcázólepel került abban a pillanatban, hogy megállt, az őrt álló ejtőernyősök pedig parancsot kaptak, hogy minden gyanús jelre lőjenek. Elsőként Theodor Eicke sétált le a gép lépcsőjén, az

Elsőként Theodor Eicke sétált le a gép lépcsőjén, az az ember, aki a koncentrációs táborokat felügyelte, és a hírhedt 3. páncéloshadosztályt, a „gyilkos” osztagot vezette. Köztudott volt, hogy Eickének és embereinek a brutalitása még a Führert is megrendítette, és az egész hadosztályt megfosztották az eltávozások jogától a háború teljes időtartamára. Használd fel a vadállatok visszataszító tehetségét, de tartsd őket rácsok mögött, ne hagyd, hogy a civilek közt randalírozzanak! Eickét néhány SS– tiszt követte, egytől egyig az ölés náci módjának a szakértői. Egy motoros szán várt rájuk, amit szintén az ejtőernyősezred bocsátott rendelkezésükre, a jármű vezetőjének azonban át kellett adnia helyét Henzel Oberschauführernek, akit Dachauban „hentes” Henzelnek becéztek. A szán és hátborzongató utasai, hófelhőt kavarva maguk mögött, Sztálingrád és a 6. hadsereg főhadiszállása felé indultak. A mindig figyelmes Eicke a légierő jelzését eltávolíttatta a szán oldaláról, és az „SS” betűket rakatta fel a helyére. Eicke szinte betegesen figyelt minden apróságra, és semmit se bízott a véletlenre, ahogy azt dachaui foglyai közül sokan – Kurt von Schuschnigg osztrák kancellártól a legegyszerűbb zsidóig – tanúsíthatták. A 6. hadsereg egy földalatti bunkerben rendezte be főhadiszállását, egy olyan épületben, melyet korábban az NKVD használt. Eicke váratlan látogatása pillanatok alatt felbolydította a földalatti emberboly életét. A pánik a villám sebességével terjedt végig a folyosókon,

pánik a villám sebességével terjedt végig a folyosókon, és még magát Paulus tábornokot is elérte. Felpattant, amikor Eicke benyitott a szobájába, és előrenyújtott, enyhén remegő kézzel a látogató elé sietett. Eicke ügyet sem vetett rá. Szétterpesztett lábbal megállt az ajtóban, és fagyos megvetéssel végigmérte Paulust, aki ebben a pillanatban tábornoknak meglehetősen nyomorult látványt nyújtott – két túlméretezett kabátjába burkolózva úgy nézett ki, mint egy mormota, akit idejekorán zavartak fel téli álmából. Eicke a kötelező – jól szabott és stílusos – bőrkabátot viselte. Elővett egy szivart, és ráérősen rágyújtott. – Ki maga? – kérdezte arrogánsan két füstfelhő között. – Paulus tábornok vagyok. – A tábornok idegesen elmosolyodott, és leeresztette a kezét. – Megkérdezhetem, kit tisztelhetek önben? – Tisztelhet? – ízlelgette nevetve a szót Eicke. – Igen, ez jó. Tetszik. – Besétált a szobába, becsmérlően körülnézett. – Theodor Eicke SS Obergruppenführert tisztelheti bennem. A Führer kérésére jöttem. Tudni akarja, mi folyik itt. – Mi folyik… – Különösképpen az érdekli – szakította félbe Eicke – , hogy mit csinál itt maga: háborúzik– e vagy vakációzik. Paulus aggodalmasan masszírozgatni kezdte az ujjait. Hosszú, finom, érzéki ujjak voltak, nem ölésre termettek. Egy zongorista vagy egy sebész ujjai voltak.

termettek. Egy zongorista vagy egy sebész ujjai voltak. Arra lettek tervezve, hogy teremtsenek, nem azért, hogy romboljanak. – Amikor bejöttem ide – folytatta kegyetlenül Eicke – , azt hittem, rossz helyen járok. Maga inkább bolsevik fogolynak néz ki, aki német nagykabátban melengeti magát, mint a 6. hadsereg fejének! Nem néz ki tábornoknak, vagy maga másképp gondolja? – Nagyon nehéz itt mindannyiunk számára – szólalt meg Paulus, de Eicke megint belefojtotta a szót. – Egyáltalán nem lep meg, hogy akkora a fegyelmezetlenség a katonái közt, tábornok! A vereség hangulata kering a levegőben, és egyenesen fentről származik! Úgy tűnik, azt kell mondanom a Führernek, hogy egyik tábornoka feladta a harcot. – Ez nem igaz! A görög szoborhoz illő kezek remegni kezdtek. A tábornok tiltakozása inkább volt a megbántott, mintsem a megsértett emberé, de a vezérkari főnöke még így is azonnal a védelmére kelt. Schmidt tábornok szöges ellentéte volt Paulusnak: mindenki kemény, határozott, magabiztos embernek ismerte. – SS Obergruppenführer, nincs joga így beszélni! Ezért panaszt fogok benyújtani! – Joga van hozzá – ismerte el Eicke. – Tegye csak… de kinek fogja címezni? A Führernek? Mert ha ez így van, akkor megkímélheti magát a fáradságtól: én vagyok a Führer hivatalos képviselője Sztálingrádban.

Elővett egy okiratot a belső zsebéből, és az asztalra vetette. Az okirat teljhatalmat adott Theodor Eicke Obergruppenführernek, akinek így joga volt bárkit hadbíróság elé állíttatni, és ítéleteket hozni saját belátása szerint. A felhatalmazás alján Adolf Hitler kézírása állt. Paulus halántékára verejtékcseppek ültek ki. – Mit óhajt tudni a Führer? Nem kapta meg a jelentésemet? Körvonalaztam számára a javaslatunkat. Schmidt tábornoknak van egy nagyszerű terve, amelyet azonnal életbe lehetne léptetni. A Führernek csak el kellene fogadnia, és azt hiszem, képesek lennénk megmenteni a 6. hadsereg legalább egy részét. – Megmenteni! – fröcskölte gúnyosan a szót Eicke. – A Führert nem mentőakciók érdeklik, hanem a győzelem. Csakis a győzelem! Épp elég időt adott már így is, maga pedig nem képes egyebet tenni, mint még több emberért, még több élelemért, még több lőszerért vinnyogni. Mit csinált azzal a sok emberrel, akit magára bíztunk? Hova lett az a rengeteg lőszer? Tűzijátékra használták? – Ez felháborító! – jelentette ki rákvörösen Schmidt. Eicke feléje perdült. – Az a felháborító, amit maguk itt művelnek! Tervek, javaslatok! Az egész csak arra való, hogy a kudarcukat leplezzék. A Führer utasított rá, hogy emlékeztessem magukat, a német hadsereg nem

fordíthatja hátát egy szovjet majmokból álló horda felé. Arra is emlékeztetnem kell az itt jelenlévőket, hogy amit a Führer akar, az a győzelem! – És hogyan vívjuk ki? – kérdezte száraz hangon Schmidt. – Hogyan? – visította Eicke. – Ez nem az én gondom, és nem is a Führeré! Hogy miként győznek, az a maguk dolga. Ezért csináltak magukból tábornokokat! – Közelebb lépett Schmidthez, rábökött a mutatóujjával. – De maga engem kérdez! Hogyan? Jól van, megmondom, hogyan. Kergessék ki a bolsevikokat Európából, ez az, amit tenniük kell! Az isten szereiméré, huszonöt hadosztály van ebben a hadseregben. Hatszázezer ember és nyolcszáz tank! Mi kell még? Öt háborút megnyerhetnének ekkora erővel, néhány primitív szovjet paraszt kisöpréséről nem is beszélve! Huber tábornok, aki mindeddig csendben figyelt, üres jobb kabátujját gyűrögetve, nem tűrhette tovább szó nélkül Eicke dölyfös vagdalkozását. Felállt, és a haragtól sápadtan Eicke szemébe nézett. – Mégis, mit képzel, kivel beszél? Nem a koncentrációs táborában van, ha nem vette volna észre, hanem Sztálingrádban! És mi nem a maga foglyai vagyunk, hanem tisztek. Német katonák! – Ah, igen – mosolyodott el becsmérlőén Eicke. – Maga Huber tábornok, ha nem tévedek. Van egy üzenetem a maga számára. Burghof tábornoktól.

Átadta Hubernek a hadsereg személyzeti főnöke által küldött levelet. A parancsban az állt, hogy Hubernek azonnal vissza kell térnie Németországba, és jelentkeznie kell a Führer főhadiszállásán. Huber összegyűrte a papírt, és a zsebébe süllyesztette. Ösztönösen tudta, hogy a parancs rosszat jelent. Jelenthetett volna előléptetést is, de Eicke kirohanása után ezt nem tartotta valószínűnek. Annál inkább a kivégzőosztagot, a saját és családja likvidálását. – Köszönöm – erőltette ki magából a szót, farkasszemet nézve Eickével, aki kárörvendően figyelte szivarja füstjén keresztül. Leült, és mély hallgatásba burkolózott. Úgy tűnt, bármi történjék is, maradjon Sztálingrádban, vagy térjen vissza Németországba a Führer hívására, mindenképpen halott ember. Paulus tábornok is csendben maradt. Gyűlölte a háborút. Nem kívánt egyebet, mint otthon lenni a könyvei és műkincsei közt, jó viszonyban lenni a szomszédaival és mindenki mással, és békében, nyugalomban élni. Egyedül a még mindig ellenséges Schmidt figyelt Eickére, aki ironikusan meghajolt a három tábornok felé, majd ezt mondta: – Halaszthatatlan ügyeim pillanatnyilag máshová szólítanak, de hamarosan visszatérek. A következő útja a Cáricánál állomásozó 71. hadosztályhoz vitt. Beviharzott a főhadiszállásra, és halálfejes aranypálcájával, ami a Führer személyes

ajándéka volt, rácsapott az egyik asztalra. Mindenki riadtan nézett fel, a parancsnok pedig, von Hartmann tábornok azonnal felállt, és odament hozzá. Eicke és von Hartmann régóta ismerték egymást: volt idő, amikor Eicke jelentéktelen kis irodakukacként ténykedett egy katonaorvos mellett, Hartmann pedig a felettese volt. Éppen von Hartmann volt az, aki rájött, hogy Eicke csal a könyveléssel, ezért büntetésből egy tűzszerészosztaghoz helyeztette át a férfit. Most egy SS– tiszt Eickével kellett szembenéznie, de nem mutatta az aggodalom jeleit. – Rég láttuk egymást – jegyezte meg hűvösen. – Igen, így van – értett egyet Eicke. Hónalja alá kanyarította a pálcáját. – De ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem, amit akkor tett velem! Bátorítóan von Hartmannra mosolygott, s közben kigombolta a kabátját, feltárva kitüntetései tömkelegét. – Nos, tábornok, a Führer azért küldött ide engem, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Egyáltalán nincs megelégedve azzal, amit csinálnak. Nem érti, hogy okozhat annyi gondot egy rakás félcivilizált vadember a német hadseregnek. A tábornok lehajtotta a fejét, és hallgatott. Eicke levette a kesztyűjét, és a pálca gombja köré csavarta. – Szeretném szemügyre venni a hadosztályát. – Állunk rendelkezésére – húzta ki magát Hartmann, aki bármire hajlandó lett volna, csak minél hamarabb megszabaduljon ettől az embertől.

hamarabb megszabaduljon ettől az embertől. A Weinkopf százados parancsnoksága alatt álló 191. ezredhez küldte Eickét. Az SS– tiszt közölte óhaját, hogy motoros szánnal szeretne utazni, a hadnagy azonban, akire rábízták, megrázta a fejét. – Nem ajánlom, uram. Nem a legbiztonságosabb módja az utazásnak. Eicke felvonta a szemöldökét. – Csak nem fél, hadnagy? Már kezdem érteni, mi hátráltatja a 6. hadsereget a győzelem kivívásában. A hadnagy nem vitatkozott vele. Ha Eickét nem aggasztotta a biztonsága, az az ő baja volt; ami a hadnagyot illette, ő már régen feladta a reményt, hogy élve és ép ésszel kikerülhet Sztálingrád borzalmaiból, és az, hogy előbb vagy utóbb hal meg, részletkérdés volt csupán. Az egész családját megölték egy bombázás alkalmával Kölnben – azóta,nem érdekelte, mit hoz számára a jövő. Alig siklott néhány métert a szán, a hó több helyen is a magasba csapódott körülötte. Eicke, meghazudtolva önmagát, megriadt. – Orosz aknavetők – magyarázta közönyösen a hadnagy. – Ügyet se vessen rájuk, nem érdemes. Nemsokára a nehézágyúk következnek. Mintegy válaszként, az orosz tüzérség működésbe lépett. A hadnagy Eickére pillantott, és elmosolyodott. Eicke megborzongott. – Borzalmasan hideg van – motyogta, ezzel próbálva magyarázni önkéntelen remegését.

próbálva magyarázni önkéntelen remegését. – Úgy érzi? – kérdezte a hadnagy, aki kezdte egyre jobban érezni magát. – Én pedig épp azon tűnődtem, milyen kellemes időnk van. Még néhány pirókot is láttunk ma délután, pedig ők aztán nagyon kényes látogatók, csak jó időben bújnak elő. Eicke gyanakvóan méregette a hadnagyot, de az elfordította a fejét, és a rohamosan közeledő dombok felé mutatott. – Hamarosan át kell mennünk egy hasadékon. Gondoltam, jó lesz, ha figyelmeztetem: az oroszok mindig bevadulnak, valahányszor előbukkanunk belőle. Pokoli zajt tudnak ám csapni. – Értem – bólogatott Eicke; az alacsony hőmérséklet ellenére dőlt róla a veríték. – De azért csak egyenesen előre! A szánt magukba nyelték a dombok. Alig dugta ki orrát a hasadék végén, mintha megnyílt volna alatta a föld. Hózuhatag lepte el a járművet és utasait. Eicke rémülten átvetette magát a szán oldalán, és a többi SS– katona is ugyanezt tette. A szán lefékezett, a hadnagy halálos nyugalommal lelépett róla, és odasétált Eickéhez. – Ez az – nézett le az SS– tisztre. Eicke feltápászkodott, leseperte magáról a havat. – Mi? – kérdezte mérgesen. – Megérkeztünk. Innen gyalog megyünk tovább. Az oroszok ismétlődő bombázásaitól kísérve elindultak megkeresni Weinkopf századost.

elindultak megkeresni Weinkopf századost. – Mi a fene esett beléjük? – nézett körül ingerülten Eicke. – Mindig ezt csinálják? – Ó, ez még semmi! – biztosította mosolyogva a hadnagy. – Néhány nappal ezelőtt egy egész zászlóaljat eltöröltek két perc leforgása alatt. Erre, uram. Weinkopf százados már vár minket. – Meglep, hogy egy százados áll egy ezred élén – mondta helyte– lenítően Eicke. A hadnagy vállat vont. – A szükség nagy úr, és ő a legtapasztaltabb tiszt, aki még életben van. A többieket az oroszok megölték. – Mindannyiukat? Úgy érti… – Úgy értem – vágta rá a hadnagy – , hogy a tisztek rövid életűek a világnak ezen a táján. Itt vagyunk, uram. Weinkopf százados néhány közlegénnyel kártyázott. Asztalként két oldalára fektetett benzineskanna szolgált, székek helyett orosz puskákból összedobált halmok tetején ültek a játékosok, és az egész társaság három nagykabát alá volt összehúzódva. – Ez Eicke Obergruppenführer – jelentette ki közönyösen a hadnagy. A katonák felnéztek. Weinkopf százados kiválasztott egy kártyát, rátette az egyik benzineskanna oldalára, majd anélkül, hogy Eickére nézett volna, biccentett. Eicke várta, hogy a katonák felállnak és tisztelegnek előtte, de semmi ilyen nem történt. – A Führer képviselője vagyok – közölte végül.

– A Führer képviselője vagyok – közölte végül. Weinkopf százados felpillantott. – Ó, valóban? – Azért jöttem, hogy ellenőrizzem az ezredét. – Csak tegye – intett kezével a százados. – A legtöbben kint vannak az állásaikban. Bármikor kimehet, és szemügyre veheti őket, de figyelmeztetem, mostanában meglehetősen idegesek a fiúk. Lőnek mindenre, ami mozog, úgyhogy jobban teszi, ha vigyáz magára. Eicke felháborodva pufogtatott egyet a szájával. – Azt mondta, vigyázzak magamra? – Ha nem akarja, hogy egy golyó elvigye a fejét – felelte a százados, figyelmét újra a játszmának szentelve. – Aligha így kellene beszélnie egy felettesével! – csattant fel Eicke. Weinkopf százados lassan az SS– tiszt felé fordult. – SS – mondta tömören. – Magának itt nincs szava. Mi katonák vagyunk. – Katonák! – üvöltötte Eicke. – Katonáknak meri nevezni magukat? Itt ülnek és kártyáznak, ahelyett hogy megnyernék a háborút! A Führer hallani fog erről! – Ahogy akarja – vont vállat a százados. Eicke az egyik közlegényre irányította villámló tekintetét. – Mi a helyzet magával? – kérdezte nyers hangon. – Mi a feladata, amikor nem szerencsejátékra fecsérli

– Mi a feladata, amikor nem szerencsejátékra fecsérli az idejét? – Tankelhárító vagyok – felelte a fiú. Nem részletezte tovább a dolgot. Elmondhatta volna Eickének, hogy egyedül előző nap tizenkét T– 34– est semmisített meg kézigránátokkal és aknákkal, de eszébe se jutott, hogy megtegye ezt. Még csak tizenkilenc éves volt, és természetesnek vélte, hogy ez a munkája. Szakértőnek számított a tankok elpusztításában, de ha netán túlélte volna a háborút, rá kellett volna döbbennie, hogy senkinek nincs szüksége a tapasztalatára. Eicke morgolódva távozott, szótlan társai kíséretében. A hadnagy utána kiáltott: – Vigyázzon az orvlövészekkel, Obergruppenführer! Tegnap egy őrnagy golyót kapott a fejébe, mert nem volt elég óvatos. Eicke megvető arccal nézett vissza rá, de azért négykézlábra ereszkedett, és megfontoltan közelített a legközelebbi fedezék felé. Az éber oroszok azonnal tüzet nyitottak rájuk. Wilmer Oberscharführer volt az első áldozat – golyót kapott a két szeme közé. Scharführer Dwinge rátenyerelt egy aknára. Ahogy a csoport elérte a fedezéket, egy katona ámultán felkiáltott: egy felrobbanó aknavetőlövedék elvitte a fél lábát. Úgy tűnt, nem érez fájdalmat; csak ült, és a szilánkos csonkot bámulta, miközben dőlt belőle a vér a fehér hóra. Egy második akna csapódott be a közelben.

közelben. – Jézus Krisztus! – kiáltott fel Eicke, a földhöz lapulva. A dachaui tömeggyilkos, ezer és ezer zsidó hóhéra, gondolkodás nélkül segítségül hívott egy zsidót, és még csak nem is látott semmi rendellenességet a dologban. Félretaszította az útjából a sebesült katonát. Egy láb nélküli férfi már nem volt érték, úgyhogy jobb volt, ha minél hamarabb meghal. Hadd legyen a hó a szemfedője! Eicke továbbkúszott, és végül sikerült lehuppannia egy géppuskás mellé, aki ferde tekintettel fogadta. – Nem időznék itt sokáig a maga helyében, uram. Az oroszok kilométerekről képesek kiszúrni a tiszteket. Tegnap is volt itt egy őrnagy, aki pórul járt. – Igen? – válaszolta idegesen Eicke. Otthagyta a géppuskást, és továbbmászott, míg egy fiatal, de százéves ábrázatú hadnagy meg nem állította, hogy megkérdezze, mégis mit csinál. – Csak körülnézek – felelte hűvösen Eicke. – Jelentést kell írnom a Führernek. – Nagyszerű. – A hadnagy elkapta Eicke grabancát, és berángatta a legközelebbi lyukba az SS– tisztet. – Ebben az esetben talán elmondhatná neki, az embereim üres gyomorral harcolnak. Már egy hete nem ettünk meleg ételt! Hogy várhatják el az embertől, hogy győzzön, amikor még enni se kap? – Ez aligha a Führer dolga – hárította el Eicke. – Meglep, hogy egy tiszt képtelen saját maga

megoldani ezt a feladatot. Javaslom, hogy beszélje meg a gondjukat a tábori konyha vezetőjével. Az illető nyilvánvalóan ellopja az élemiszeradagjaikat. – Tábori konyha! – Az öreg arcú fiatal hadnagy rekedten felvihogott. – Az embereim olyan régen láttak olyat, hogy talán már azt se tudják, mi az! – Nehéz hinnem magának, hadnagy! Hogy látják el magukat, ha nincs tábori konyhájuk? A hadnagy előrehajolt, Eicke arca elé nyomta szürke, barázdált arcát. – Fosztogatunk. Ölünk. És ha nincs időnk rá, akkor éhezünk. – Felháborító! – Eicke hátrafordult, és csettintett az ujjával. – Gratwohl! Jegyezze fel ezt! Gondoskodjon róla, hogy a viszonyok kerüljenek elrendezésre itt. – Visszafordult a hadnagyhoz. – Bárki is felelős ezekért az állapotokért, ígérem, hogy halállal fog lakolni hanyagságáért. – Köszönöm – dörmögte a hadnagy. – Ez óriási segítség! Ebben a pillanatban egy őrmester jelent meg. Beugrott a gödörbe, könyökével félretaszította Eickét. – Az ellenség támad, uram! A hadnagy azonnal felkapta a géppisztolyát meg egy halom kézigránátot, és nyomában az őrmesterrel elrohant. Eicke és emberei magukra maradtak, egy ütemre remegve az elhagyott gödör mélyén. Nem rendelkeztek tapasztalattal a harctéri küzdelmet

illetően. Lekuporodtak, kezükkel védve térdeik közé dugott fejüket, és elborzadva hallgatták a gödör fölött elsivító golyókat, a bombák robbanását, a hatalmas ágyúk zengését. Körös– körül minden csupa mozgás volt. Katonák rohantak, lőttek és estek el. Bakancsok csikorogtak a letaposott havon. Súlyos fegyvereket vontattak odébb. Sípok adtak le éles jeleket, tisztek és őrmesterek ordítoztak. Eickének fogalma se volt, mi folyik odafent; igyekezett olyan kicsire zsugorodni, amennyire lehetett, és várta a végkifejletet. Az ellenséget megállították. A fiatal hadnagy visszatért a gödörbe, és szétterítette a térképet, ügyet sem vetve Eickére. Eicke megköszörülte a torkát, és fontoskodóan megkérdezte: – Tudják tartani az állást, hadnagy? – Mi? – A hadnagy felnézett, és amikor meglátta Eickét, összeráncolta a homlokát. Nyilvánvaló volt, hogy teljesen megfeledkezett a hívatlan vendégről. – Nem tudom, Obergruppenführer. Lehet, hogy nem, de igyekszünk kitartani, amíg lehet. A háborút, persze, elveszítettük, de nem akarunk ölbe tett kézzel meghalni. Eicke megmerevedett. – Ezért akár le is lőhetnem, hadnagy! A háborút nem vesztettük el. – Ez – felelte komoran a hadnagy – éppúgy hangzik, mint a Führer kijelentése, hogy egy

civilizálatlan vademberekből összetevődő nép ellen harcolunk. Ökörség! Az a seggfej! Miért nem jön ide, és néz szét személyesen? Három lövés dördült el, egyik a másik után. A hadnagy élettelen kőként zuhant a gödör aljára, maga alá gyűrve a térképet. Eicke elrakta a revolverét, és intett a társainak, hogy kövessék. Elhagyták a fedezéket anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettek volna maguk mögé. A vizsgálódás 9. harckocsizóezrednél folytatódott. Eicke látni akarta a szakácsot. – Nos, őrmester, azt hallottam, hogy az embereik éheznek. Mit tud mondani erről? – Adjon nekem élelmet, uram – felelte a szakács – , és én azonnal nekilátok főzni. De alapanyagok nélkül semmit se tehetek, ugye érti? – Mi a helyzet a tábori konyhával? – akarta tudni Eicke. – Hogyan vívhatnak háborút tábori konyha nélkül? – Gőzöm sincs, uram – válaszolt vidáman a szakács. – De tényleg nincs. – Akkor hogyan etetik az embereket? – Fosztogató csapatokat küldünk szét, uram. Lelövik a lovakat meg az efféléket. Tápláló és kiadós ebédet lehet főzni egy lóból. Persze, ha kerül egy. Nem sok van belőlük manapság. – És ha nem sikerült elejteni egy lovat? – kérdezte gúnyosan Eicke. – Akkor mit esznek? Pirókot?

– Nem, uram. Ha semmi más nem akad, akkor általában májat eszünk. – Májat? – kérdezte riadtan Eicke. – Honnan jutnak hozzá? Az őrmester szánakozva nézett a tudatlan tisztre. – Hullákból, uram. Emberi májat eszünk. Meg lenne lepve, ha megkóstolná, milyen ízletes. Egy kis párolt máj… Eicke a szája elé kapott egy zsebkendőt, és elbotorkált. Többé nem került szóba a tábori konyha. A sztálingrádi katonák emberevőkké alacsonyodtak! – Miért nem támadnak? – kiáltott rá egy középkorú tisztre, és megrángatta a férfi karját, hogy felkeltse a figyelmét. Az őrnagy feléje fordította szomorú, véreres szemét. – Támadni? Merre? – kérdezte csendesen. – Akármerre, maga barom! Már elegem van abból, hogy mindenki csak áll, és várja, hogy az oroszok támadjanak! – Mi mást tehetnénk? Körül vagyunk véve. Mellesleg, fogytán a lőszerünk, és olyan kevesen vagyunk, hogy még egy birkanyájat se lennénk képesek őrizni. – Felnevetett. – Egy zászlóalj parancsnoka vagyok, ami egy fél századra zsugorodott! És az a mániákus, ott Berlinben, még mindig győzelemért visítozik! Az őrnagyot egy fához kötözték és lelőtték. Eicke és csapata folytatta útját, újabb áldozatokat keresve.

és csapata folytatta útját, újabb áldozatokat keresve. Harmadikként egy műszaki tisztnek kellett meghalnia. A százados felrobbantotta a felszerelését, semmint hogy az előrenyomuló oroszoknak hagyja, de nem kért rá engedélyt, ezért Eicke szemében szabotőr volt. Őt is agyonlőtték. A százados felemelt fővel halt meg. A hajsza folytatódott. Jenek ezredes, a 9. gyalogosezred parancsnoka visszavonulást rendelt el, miután az emberei többségét az oroszok lemészárolták. Honfitársai tettei elismeréseként felakasztották egy szélmalom lapátjára. Megvizsgáltak egy kórházat, és leszaggatták a kötéseket kétszáz sebesültről, hogy lássák, milyen súlyosak a sebeik. Néhányan belehaltak ebbe. Mások azért haltak meg, mert nem voltak sebesültek, vagy Eicke szerint nem voltak eléggé sebesültek. Százkilencvenhét katonát öltek meg, köztük orvosokat. Az SS– banda rendíthetetlenül haladt tovább. Az olasz Savoia ezrednél kedvükre kivérengzhették magukat: hatvannyolc tiszt felelt életével, mert engedélyt adtak éhező embereiknek, hogy német raktárakat fosszanak ki. Nem volt elég, hogy a katonáknak nap mint nap szembe kellett nézniük az oroszokkal, most még a dachaui mészáros is hátba támadta őket. Sokuk számára ez volt az utolsó csepp a pohárban: főbe lőtték magukat, mielőtt még Eicke tehette volna meg ugyanezt.

ugyanezt. A cáricai vasútállomáson egy csapat kísértetiesen sovány, beesett szemű román gyerekbe botlott, akik kenyeret kéregettek a katonáktól. – Szabaduljanak meg azoktól a kölyköktől! – parancsolta Eicke. A román katonák maguk végezték el a feladatot. Műveletlenek voltak és romlottak, szégyenletesen gyávák a csatában, ugyanakkor vadállatok, ha gyerekkel akadt dolguk. Eicke végignézte, ahogy lemészárolják saját gyerekeiket, aztán minden második román katonát felakasztatta, az ellenséggel szemben tanúsított gyáva magatartás kollektív vádjával. Egy őrnagy tiszt visszavonta megtépázott zászlóalját, erős ellenséges tűz közben, és ezzel megmentette csapatai egy részét. Ő maga eközben elvesztette mindkét lábát, ezért Gumrakból hazarepítették Németországba. Amikor Eicke meghallotta az esetet, azonnal intézkedett, hogy Németországban tartóztassák le a tisztet, és szállítsák át Torgauba. Néhány nappal később a hordagyán végeztek vele. Egy római katolikus papot, aki a 44. hadosztályhoz csatlakozott, azért végeztek ki, mert a názáreti Jézusról tartott prédikációt. Mint valaki aljas módon felhívta rá a vérszomjas Eicke figyelmét, a názáreti Jézus zsidó volt. Egy antiszemita rohamában Eicke lábánál fogva felakasztatta a papot, és elvágatta a torkát. A holttest sokáig ott maradt, a bíbor szalagra festett keresztet

sokáig ott maradt, a bíbor szalagra festett keresztet bánatosan lengette a szél. Senki se vesztegette az erejét arra, hogy levágja és eltemesse, mi több, egy idő után a fásult emberek jelzőtáblának kezdték használni. Menj egyenesen előre, míg a halott paphoz nem érsz, aztán kanyarodj balra, és már ott is vagy az úton… Miután kedvére kigyilkolta magát, Eicke visszarepült Németországba, és a Führer asztalára tette jelentését, magára hagyva a haldokló 6. hadsereget az előrenyomuló szovjet csapatok szorításában.

Az ég küldte Adolf Hitlert, hogy Németország népének segítsen visszaállítani a rendet Európában. August Wilhelm, Poroszország hercege a tiszti klub bankettjén, 1936. június 16– án Néhány nappal karácsony előtt Wenck és Blatt közlegényeknek a hóviharon át Gumrakba kellett menniük, hogy elhozzák a zászlóaljuk élelmiszer– ellátmányát. Az orosz tél jeges poklában az emberek fejadagja napi tíz gramm kenyér, tíz gramm dzsem és negyed liter, lócsontból készített vizes kotyvalék volt. Paul Wenck testes, tizennyolc éves fiú volt, és még az orosz fronton eltöltött jó pár hónap után is súlyos

az orosz fronton eltöltött jó pár hónap után is súlyos kilókkal és kielégíthetetlen étvággyal rendelkezett. Az állandó éhezés volt, ami a legnagyobb szenvedést okozta számára. Egy időben élelemre cserélte cigaretta– fejadagját, Sztálingrádnál azonban már nem volt lehetőség efféle üzletekre. A cigaretta eltűnt a színről, a kenyér pedig értékesebb volt, mint az arany. A két katonát egy óráig várakoztatták Gumrakban, csak ezt követően adták át nekik a fejadagokat: kétszázhuszonöt szelet kenyeret, plusz a dzsemet és a levest. – Kétszázhuszonöt – mondta Blatt. – Számold velem együtt, és ne felejtsd el. Felpakolták az értékes szállítmányt a szánjukra, és visszaindultak a zászlóaljhoz. A két csontsovány, erőtlen lóval nyolc órába telt az út, hajnal volt, mire visszaértek Cáricába. Átadták a szállítmányt a szállásmesternek, aki ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak mellette, míg mindent leltárba vesz. – Hány szelet? – kérdezte. – Kettőszázhuszonöt – felelte Blatt. Megszámolták háromszor is, de csak kétszázhuszonnégy szelet kenyeret találtak. Blatt konokul ismételgette, hogy kétszázhuszonöt volt; Wenck már nem volt ennyire biztos benne. Mindkét katonát levetkőztették, és a ruháikat átkutatták. Nem bukkantak a hiányzó kenyérszelet nyomára. A szánban azonban, a szerszámosláda alján, belecsavarva egy

azonban, a szerszámosláda alján, belecsavarva egy álcázókabátba, rábukkantak az eltűnt kincsre. A kabát Wenckhez tartozott, és ugyancsak ő volt az, aki a láda kulcsát őrizte. A haditörvényszéki tárgyalás egy szétbombázott épület pincéjében lett megtartva. Sápadtan és elkeseredve, Paul Wenck kiállt bírái elé. Teste feszesen kitöltötte egyenruháját, arca azonban szürke, beesett volt, a bőr pergamenként feszült koponyacsontjain. Remegett, a félelemtől és a gyengeségtől egyaránt. – Miért lopta el a kenyeret? – kérdezte a bíróság elnöke. – Éhes voltam – felelte egyszerűen a fogoly. – Már három napja nem ettem, és éhes voltam. – Sztálingrádban mindenki éhes – förmedt rá az elnök. – Gondolja, hogy mások nem éheztek három napig magával együtt? Vagy annál is tovább? Az éhség nem mentség a lopásra. A bíróság visszavonult, hogy meghozza az ítéletet, és egyhangúlag úgy döntött, hogy Wenck bűnös a Paulus tábornok által 1942. december 9– én hozott határozat értelmében, és halállal kell lakolnia. Wenck ennek hallatán elájult, két őr kellett, hogy lábra állítsa. Különös, hogy az őrök elég jól tápláltak voltak ahhoz, hogy könnyedén fel tudják emelni a súlyos testet. Addig pofozták, míg magához nem tért, aztán kirángatták a visító, zokogó fiút a tárgyalóteremből. Egyetlen szelet kenyér eltulajdonítása miatt a tizennyolc éves Paul Wencket, aki állítólag a hazájáért

harcolt Sztálingrádnál, golyó általi halálra ítélték. Az ítélet végrehajtására huszonnégy órával később került sor. Blatt közlegény önként jelentkezett a kivégzőosztagba. Mivel a megfagyott föld túl kemény volt ahhoz, hogy gödröt lehessen ásni benne, hóval takarták le a tetemet. Karácsony első napján valaki rájött, hogy a kivégzőosztagok lőszerpazarlást jelentenek; ettől fogva a halálraítélteket golyó helyett kötéllel végezték ki.

Tábornokok, akiket ismertünk A pincében kártyáztunk, egy pakkal, ami Papa tulajdona volt. A lapok feketék és szamárfülesek voltak a használattól, és néha vastag zsírréteg takarta az ábrákat, de legalább „tiszták” voltak. Porta kártyáival kockázatos volt játszani, Papát azonban mindenki egyenes embernek ismerte. Ezúttal Porta és a Légiós álltak vesztésre, míg Pici nyerésben volt. Az orosz tüzérség már jó ideje bombázott minket; a villany elment, így gyertyacsonkokkal világítottunk, és egy jókora hasadék jelent meg a mennyezeten. – Így ennek semmi értelme! – fakadt ki Gregor, ahogy egy rengéshullám megrázta a padlót. – Képtelen vagyok koncentrálni ebben a zűrzavarban! – Állhatatosak a rohadékok, nem igaz? – fogtam le

– Állhatatosak a rohadékok, nem igaz? – fogtam le az asztalt. Hátradőltünk a székeinkben, és figyeltük, mint jelenik meg egy újabb repedés a plafonon. – Most már bármelyik percben – jegyeztem meg. – Meglengethetnénk a fehér zászlót – tűnődött Porta. – Kilógathatnánk Pici egyik gatyáját valamelyik első emeleti ablakból. – Hogy golyót kapjunk a fejünkbe, mi? – morogta Papa. – Nem az oroszoktól, hanem a mieinktől. Szemvillanás alatt kivégzőosztag elé állítanának mindannyiunkat. – Akárcsak a tegnapi eset – szólalt meg Heide. – Valami betoji tábornok el akarta húzni a belét az egész zászlóaljával együtt. – Bosszúszomjasan felnevetett. – Megkapták, amit érdemeltek! Az egyik leglátványosabb kivégzést nézhettem végig, amióta csak betettem a lábamat ebbe a kibaszott országba. Felvont zászlók, pergő dobok, megadták a módját; még egy papot is kaptak, aki felolvasott a bibliából, és egy szablyával hadonászó hadnagy adta le a jelet a kivégzőosztagnak, hogy lehet lőni. – Mire nem képesek, ha egy nagykutyáról van szó – jegyeztem meg. – A nagykutyák! – horkantott Gregor. – Rászolgálnak a golyóra, és akkor még kíméletesek voltunk hozzájuk. Gazemberek, egytől– egyig! Papa tiltakozóan felvonta a szemöldökét. – Általánosítás – mormogta. – Igen, az! – vágta rá Gregor még Heidét is

– Igen, az! – vágta rá Gregor még Heidét is megszégyenítő gyűlölettel. – Na és? – És mit tudsz, ha szabad kérdeznem, a tábornokokról? – kérdezte szelíden Papa. – Sokat, elhiheted! Egy időben Von Kluge tábornagy sofőrje voltam. Tudjátok, miből álltak azoknak a rohadék tábornokoknak a napjai? Ettek és ittak, cigiztek és dugtak a nap huszonhárom órájában, a maradék egyben pedig terveket és összeesküvéseket szőttek. – Miféle összeesküvéseket? – kíváncsiskodott Pici. – Azon mesterkedtek, hogyan lehet egyik faszit letaszítani a hatalomról, és a másikat felemelni a helyére. Hogyan csinálják ki Hitlert, és ússzák meg ugyanakkor a dolgot. Merthogy tiszták akartak maradni, azt elhihetitek. – És te soha nem jelentetted fel őket? – húzta ki magát a székben Heide. – Még jó hogy nem! Hagytam őket, hadd keverjék maguknak a szart. Miért, talán oda kellett volna rohannom Adolfhoz? Gondolod, hogy jó lett volna beleütnöm az orrom? Annyira hülye azért nem voltam! – Igazad van – helyeselt Porta. – Nem érdemes beleköpni más levesébe, hacsak nem nyerhetsz rajta. Ami engem illet – düllesztette ki tyúkmellét – , jelentős bevételeim voltak a múltban abból, hogy fülembe jutottak mások mesterkedései. Hazaárulás és efféle. Jól fizet, ha tartod a szád. – Megérdemelnétek, hogy falhoz állítsanak

– Megérdemelnétek, hogy falhoz állítsanak mindkettőtöket – mondta Heide a haragtól elfehéredett ajkakkal. – Ugyan, ne légy bohóc! – intette le Porta. – Én két órát se töltöttem ebben a tetves seregben, máris tudtam, hogy seggtől homlokig rohad az egész, úgy, ahogy van. Ne várd el tőlem, hogy az életemet kockáztassam Adolf Hitler biztonságáért. – Amit én hallani szeretnék – próbálta elejét venni egy verekedésnek Papa – , az az, hogy mi lett végül von Klugéval. – Nos… – Gregor megvárta, míg egy közeli robbanás robaja elült, a por visszatelepedett a padlóra, és ellenőrizni tudtuk, hogy a plafon még ott van a fejünk felett. – Nos, ő és a cimborái folytatták a cselszövést. Úgy rakosgatták ide– oda, tüntették el a színről az embereket, mintha azok pusztán sakkbábuk lettek volna. Igazából azonban az öregre, Adolfra pályáztak. Egyfolytában arról beszéltek, hogyan lehetne hidegre tenni Adolfot. Egyik nap azt tervezték, hogy eléje állnak, és agyonlövik, másnap meg már kézigránátot akartak dugni a seggébe. Az egyik fickó, valami alezredes, von Boselager, ha jól emlékszem… az volt a mániája, hogy karddal végez vele. Le akarta nyisszantani a fejét, hogy aztán az emberek focizhassanak vele Berlin utcáin. A lényeg, hogy a végére annyira belemélyedtek a dologba, hogy képtelenek voltak kimászni belőle. – Kompromittálták magukat – fogalmazta meg

bölcs képpel Porta. – Igen, nyakig ültek a szarban a rohadékok. Persze, először von Kluge próbált meg kimászni belőle, merthogy ő volt a tábornagy. Aztán mindegyik le akarta vakarni magáról a szart. Már nem bíztak egymásban, értitek? – Gregor megrázta a fejét. – Jöttek előbb a veszekedések, aztán mindenki elkezdte feljelentgetni a másikat, meg még a jóisten tudja, kit. Egy nap aztán von Klugét elhívták valami titkos találkozóra. Elkezdett ordítozni nekem, hogy szedjem elő az autót, mert rögvest indulnunk kell. Egész úton a nyakamba lihegett, és a szélvédőt csapkodta a botjával, hogy még gyorsabban, még gyorsabban. – Gregor elhallgatott, ránk nézett. – Jól van, fiúk, látom, nagyon jól mulattok rajtam, de próbáljátok csak meg elképzelni, milyen lehet egy száguldó autót vezetni úgy, hogy közben egy tábornok üvöltözik és hisztérikusan csapkod a hátad mögött. Nem valami mókás. – Fel kellett volna jelentened – hajtogatta Heide. Gregor rá se hederített. – Kijevben volt ez a találkozó. Vezettetek már autót azon a főúton, ami odavisz? – Fújtatott egyet, megcsóválta a fejét. – Sztálin bácsi egyik nagy fiaskója. Inkább illik rá a hullámvasút, mint a főút elnevezés. Van egy rész, valahol egy Dzsubengyev nevű falu előtt, ahol az út így emelkedik… – függőlegesen a levegőbe emelte a karját – , és így

kanyarodik… – megforgatta a karját – , hatalmas szakadékokkal mindkét oldalán. Úgy hívják a helyet, hogy az Öngyilkos Kanyar. A helyiek minden vasárnap kivonulnak, és várják, hogy elkezdődjön a műsor. – Feltételezem – mondta Papa – , hogy ez alkalommal te és a tábornagyod adtátok nekik az ingyenműsort. – Fején találtad a szöget – bólogatott Gregor. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy felfelé téptünk, a kanyar előtt, amikor von Kluge megint elkezdett csapkodni a botjával, és azt ordította, hogy tapossak rá a gázra. A következő emlékem az, hogy egy kórházi ágyon fekszem, egy gipszkoporsóba zárva. Két hónapig tartottak ott. A hátamon feküdtem mozdulatlanul és nyálcsorgatva, tehetetlenül figyeltem, ahogy a szexis nővérkék fel– alá sétáltak a kórteremben. – És mi lett von Klugéval? – kérdeztem. – Meghalt a balesetben? – Fenét! – mondta undorral eltelve Gregor. – Eltörte a gerincét, vagy valami ilyesmi. – Amennyire tudom, még most is gipszágyban fekszik, valahol egy kórházban. – Átheverészi a háborút a rohadék – füstölgött Porta. – Kivégzőosztag elé kellett volna állítani! – morogta Heide. Jóval később történt, hogy megtudtam, von Kluge

valójában mérget vett be, miután felmerült a neve, jogosan vagy sem, egy Hitler ellen tervezett összeesküvés kapcsán. Hogy Gregor meséjéből mennyi volt az igaz, azt soha nem sikerült kiderítenem. Valahol kint robbanások követték egymást sűrű sorozatban; por telepedett a vállunkra és a fejünk tetejére. Pici sóhajtott egy mélyet. – Egy tábornokkal dolgoztam egyszer – tájékoztatott minket. Önkéntelen kétkedéssel bámultunk rá. – Egen? – vigyorodott el fitymálóan Porta. – És mi voltál? A jobbkeze? – Akarod, hogy kisimítsam a képed? – rázta meg az öklét Pici. – Nocsak, rajta – hergelte Porta. – Ki vele, ki volt az a tábornok, akivel együtt dolgoztál? – Knochenbauer – mondta Pici. – A lovasságnál volt. Már halott. Szétlőtte a saját fejét. Ezen röhögtünk egy jót. – Ez egyenes következménye volt annak, hogy veled kellett dolgoznia? – kérdezte Papa. Pici dühösen nézett ránk, de aztán felderült az arca. – A tisztiszolgája voltam. Nagyon jól kijöttünk egymással. Egyszer még meg is mentette az életemet. Fogadni mernék, hogy még egyikőtök életét sem mentette meg tábornok! Az öreg Knochenbauer nem is volt olyan rossz ember, igazán. – Pici láthatóan elemében volt. – Az úgy történt – dőlt hátra

kényelmesen – , hogy kiestem a tankból, és beszorult a lábam a lánctalp meg a páncél közé. Majdnem ledarálta az a rohadt gép a lábam. Másnap reggel alig tudtam talpra állni, ezért átmentem a tábori orvoshoz. Nagy szemétláda volt a pasas, mint a legtöbb kollégája, a földön kellett vonszolnod a beled, hogy elhiggye, valami bajod van. Ki nem állhatta, ha valaki beteg volt. Elég különös egy orvos esetében, nem? Ismertem egy pacákot, aki egyszer elment hozzá azzal, hogy vakbélgyulladása van. A doki szerint csak megjátszotta magát. Teletömte lázmérőkkel a nyomorultat, rakott a hóna alá, a fülébe, a seggébe, de még ezután se hitt neki. Pedig mindenki tudta, hogy tényleg beteg az ürge. Meglátogattam aznap este. Olyan forró volt, hogy tükörtojást lehetett volna készíteni a homlokán, de gyógyszer helyett csak egy ígéretet kapott, hogy hadbíróság elé állítják, ha huszonnégy órán belül nem gyógyul meg. Reggelre halott volt – sütötte el a poént kéjes kárörömmel Pici. – Valami szétpukkant benne, és elfertőzte a szerveit. – Szóval kiestél a tankból – jegyeztem meg. – Ez érdekes. – Tényleg kiestem – erősítette meg agresszívan Pici. – A lábam csupa kék meg fekete volt. Háromszor ájultam el, mire odaértem ahhoz a kuruzslóhoz, negyedszer pedig akkor vesztettem el az eszméletemet, amikor levettem a bakancsomat, hogy megmutassam neki a lábam. – Fogadni mernék, hogy ő is elájult – köpte be

– Fogadni mernék, hogy ő is elájult – köpte be Porta. Pici ezt eleresztette a füle mellett. – A rohadék azt állította, hogy szándékosan csináltam. Szerinte kalapáccsal vertem rá a lábamra, hogy ne kelljen harcolnom. Nem tudta bizonyítani, persze, de azt mondta, hogy nincs semmi baj a lábammal. Hogy, hogy nem, mégis azon kaptam magam, hogy krumplit hámozok a konyhán. Nem tiltakoztam ellene. A gond csak az volt, hogy egy idő után kezdett gyógyulni a lábam. Mire hadbíróság elé kerültem, már semmi baja nem volt, úgyhogy volt képük azzal vádolni engem, hogy… – összeráncolta a homlokát – színlelek. – Szimulálsz – javította ki a Légiós. – Igen, pontosan ezt mondták. Hogy színlelek. Ez halálbüntetést von maga után, tudtátok? Bilincsbe vertek, és elszállíttattak Torgauba, ahol a kék szárnyba kerültem. Már csak idő kérdése volt, mikor nyírnak ki. A napjaim meg voltak számlálva – tette hozzá melodramatikus hangon. – Álmomban se hittem volna, hogy a barátom, a tábornok a segítségemre siet. – Ránk kacsintott. – Knochenbauer megmentette az életemet, de meg ám. Személyesen eljött Torgauba, hogy beszéljen velem. Jól megvoltunk egymással, Knochenbauer meg én. „Szóval azt állítod, hogy megsérült a lábad?, kérdezte tőlem. „Kész vagy elismerni, hogy hazudtál, vagy ragaszkodsz az eredeti történethez?” Én, persze, ragaszkodtam az igazsághoz, mire ő tudjátok, mit mondott? – Pici dicsőségtől

mire ő tudjátok, mit mondott? – Pici dicsőségtől sugárzó képe lámpásként világította be a sötét pincehelyiséget. – Azt mondta, hogy „Katona, te vagy a legkeményebb dió, amit valaha is fel kellett törnöm. Elküldelek egy röntgenre, és ha megerősítik, hogy semmi bajod, akkor a falhoz állítunk.” Nem is lehetett volna ennél igazságosabb, nem igaz? – Szép dolog, ha az embernek egy tábornok a barátja – mormogta a Légiós. – És mit mutatott ki a röntgen? – érdeklődött Porta. – Benőtt körmöt? – Félreforrt csontot – közölte győzedelmesen Pici. – Eltörtem a lábam, de még én se tudtam róla. Ez teljesen kiütötte őket. Az orvost, aki félrediagosztizált, elküldték, egyenesen a frontra. Knochenbauer tábornok pedig elnézést kért tőlem, amiért bizalmatlan volt. Úgy sürgött– forgott körülöttem, mint eladó lány anyja a kérő körül. A kezemből etettem… Pici mondájának ezen pontjánál sípszó hasított bele a levegőbe, majd rögtön ezután léptek dobogása hallatszott. Általános riadót fújtak. Az ajtó bevágódott, egy falfehér tizedes robbant be a helyiségbe. – Az oroszok áttörtek! – kiáltotta. Pillanatnyi szünet következett. A tizedes visszavágtatott a lépcsőn, Papa lassan elkezdte összeszedni a kártyáit. Én meg a többiek felálltunk, és a felszerelésünkért nyúltunk. – Ideje volt, hogy tiszteletüket tegyék nálunk – mondta a Légiós. – Már kezdtem hiányolni őket.

– mondta a Légiós. – Már kezdtem hiányolni őket.

A szabadság szeretete nem kifejezetten jellemző a német népre. Madame de Staël, 1810 1942. november 8– án Adolf Hitler hangja szállt végig Európa felett a müncheni Bugerbraukellerből. – Ha Sztálin arra számított, hogy Moszkvát fogom megtámadni, akkor csalódnia kell. Sohasem érdekelt a főváros! Minden reményemet a Volgába vetettem, és most megvan a Volga, a kezünkön van. A végső csatát, a sors fintora folytán, éppen egy olyan helyen vívtuk meg, amely Sztálin nevét viseli… Fanatikus „Sieg Heil! Sieg Heil!” kiáltások fojtották el a következő két– három mondatot. – Egész idő alatt – üvöltötte Hitler – arról álmodtam, hogy meghódítom azt a várost a Volgán. És most megvan! Most már a miénk! Már csak egy– két ellenállási gócot kell megsemmisítenünk, és miénk lesz egész Oroszország! Éljenzés, kiabálás, vastaps következett, majd felhangzott a Deutschland, Deutschland über alles… Tíz nappal eme beszéd után a 6. hadsereg parancsnoka a következő táviratot kapta Berlinből:

A HATODIK HADSEREG VISSZAVONVA SZTÁLINGRÁDBÓL. LÉTESÍTSENEK ÚJ HADÁLLÁSOKAT. PARANCSOLOM, HOGY HARCOLJANAK AZ UTOLSÓ GOLYÓIG, AZ UTOLSÓ CSEPP VÉRÜKIG. MEGADÁS SZÓBA SEM JÖHET. AKI MÉGIS MEGPRÓBÁLJA, AZT ÁRULÓKÉNT KEZELJÜK. SZÁMÍTOK A TÁBORNOKAIMRA. HARCOLJANAK HÓDÍTÓKKÉNT. HARCOLJANAK WAGNERI HŐSÖKKÉNT. ADOLF HITLER

Árulók Hideg, csillogó januári nap volt. Sztálingrád utcái megteltek katonákkal – németekkel, magyarokkal, olaszokkal, románokkal, szlovákokkal – , akik a felhőtlen, kék égbolt alatt barátnőikkel sétáltak. Pont olyan volt, mint egy helyőrségi város békeidőben. Távolabb, északon a háború még dúlt, de itt, Sztálingrádban átmeneti nyugalom honolt. Egy a Szarpinszki– szigetekre néző házban néhány tiszt tartott titkos konferenciát. Mindannyian osztrákok voltak, a bécsi hadosztály tagjai. Lenz vezérőrnagy megemelte tizedik pezsgőspoharát, és tósztot mondott a letűnt Osztrák– Magyar Monarchia emlékére. A tisztek ünnepélyesen ittak.

ünnepélyesen ittak. – Fekete nap volt Ausztria számára az a nap, melyen Hitler katonái bemasíroztak az országba. – Lenz megcsóválta a fejét, majd megitta a maradék pezsgőjét. – Sohasem szerettem az átkozott poroszokat. Általános helyeslés, egyetértés moraja futott végig a szobán. Néhány évvel korábban, 1938– ban ugyanezek a férfiak, esztelen lelkesedésükben alig várták, hogy eldobhassák osztrák egyenruháikat, és magukra ölthessék a szürkészöld német uniformist. De erre most nem emlékeztek. Arra sem emlékeztek, milyen szolgálatkészen állították össze listáikat a barátokról és ismerősökről, akik nem voltak színtiszta árják, vagy politikailag megbízhatatlannak tűntek. Nem emlékeztek arra sem, mennyire örültek, amikor hazájuk végre Németország részévé vált. Vagy ha nem is felejtették el mindezt teljesen, megfelelő kifogásokat találtak mindarra, amit tettek. – Kényszerítettek minket – mondta egy sóhaj kíséretében Lenz. – Mi mást tehettünk volna? – Mi mást tehettünk volna? – ismételték a többiek. Hosszú, mélázó csend következett. – A múltról ennyit, uraim! Térjünk rá a jelen kérdéseire. – Taurog tábornok odébb tolta a pezsgősüvegeket, és az asztalra terített egy térképet. – A helyzetünk itt, Sztálingrádban elkeserítő. Gondolom, ezzel mindenki egyetért. – Körülnézett, de senki nem akadt, aki vitatta volna kijelentése igazát.

senki nem akadt, aki vitatta volna kijelentése igazát. – Hoch lemészároltatta magát Kotyelnyikovónál, tehát ebből az irányból nem várhatunk segítséget. Ami az oda küldött SS– hadosztályról keringő pletykákat illeti, attól tartok, ezek csak pletykák maradnak, valóságalapjuk nem sok van. Szembe kell néznünk a ténnyel, uraim: a szükség órájában Adolf Hitler magunkra hagyott minket. – Lassan végigjártatta tekintetét a társaságon. – Mindenki így látja? Az asztal körül ülők egy emberként bólintottak. – Segítséget – folytatta Taurog – már csak maguktól az oroszoktól várhatunk. – Rácsapott az aktatáskára, ami ott hevert előtte, az asztalon. – Ebben minden benne van, amit a védelmi vonalainkról tudniuk kell. Ha egyszer orosz kezekbe kerültek, akkor az ellenségnek nem lesz nehéz áttörni a vonalainkon. Persze, a mi közreműködésünkkel. – Persze… természetesen – mormogták a társai. – Bízom benne, hogy orosz barátaink hálásak lesznek a gesztusunkért. Mi több, biztos vagyok abban, hogy más népek segítsége, itt ezúttal magunkra gondolok, jól jöhet nekik a nácik kiverésében. – Pontosan – értett egyet Lenz vezérőrnagy. Kérdéses volt, mennyire válhatott a nácik elkötelezett ellenségévé Lenz. Talán csak néhány órával korábban következett be nála a változás. Vagy néhány perce. Az ugyanis kétségtelen, hogy előző nap még halálra ítélt négy fiatal dezertőrt – a nácik parancsára. – Ezeket a dokumentumokat – mutatott az

– Ezeket a dokumentumokat – mutatott az aktatáskára – , Rokosszovszkij tábornoknak fogjuk átadni. Már összeállítottam egy listát a kifejezetten oroszellenes tisztjeinkről is. Ezzel biztosíthatjuk az oroszokat feltétlen együttműködési szándékunkról. Netán kiesett az emlékezetéből a tény, hogy ő maga volt az, aki aktívan közreműködött nyolcezer szevasztopoli nő német koncentrációs táborokba való szállításában? Elfelejtette Taurog tábornok, hogy ausztriai birtokán harmincöt lengyel rabszolgát tartott? Ezeket az embereket „darabonként” ötven márkáért vette. Egy ép hím hivatalos piaci ára harmincöt márka volt, de erre mindig rátevődött a borravaló, amit a szállítónak és az átmeneti táborokban szolgálatot teljesítő beosztottjainak kellett eljuttatni. Ami pedig a jámbor, veres képű Kurz ezredest illeti, ő egyszerűen törölte az emlékezetéből azt a négyszázhetvenhat orosz foglyot, akit a karpovkai táborban agyonlövetett néhány kiló krumpli eltűnéséért. A nemes összeesküvők nem saját kezűleg láttak neki az árulás – több ezer gyanútlan katona halálát jelentő – gépezetének a beindításához. A rangjuk megvédte őket attól, hogy beszennyezzék a saját kezüket. A feladatot a katonai rendőrség egy Feldwebeljére bízták. Ez a sztálingrádi Júdás egy pazar Mercedesben indult el meglátogatni az ellenséget, egy különleges útlevelet lobogtatva, amely minden sorompót felnyitott előtte. Kalinszkajától néhány kilométerre a nagy, fekete

Kalinszkajától néhány kilométerre a nagy, fekete autót megállította egy orosz felderítőosztag, melynek tagjai, fütyülve a fehér zászlóra, kirángatták Feldwebel Bramot, és mindent elszedtek, ami csak mozdítható volt. Hiába tiltakozott Bram, a küldetésére hivatkozva, az osztag egyetlen katonája se beszélt németül. Bramon és sofőrjén már csak a ruha volt, mire megjelent a helyszínen egy hadnagy. A két németet elvezették. Négy vezérkari tiszt látott neki a kihallgatásuknak. Dacára az aktatáska értékes tartalmának, gyanakvóan méregették Bramot. Csapdától tartottak. – Ez a trükk – mondta egyikük – sok honfitársa életébe kerülhet. Ezrek fognak meghalni. Bram vállat vont. – Ezreknek kell meghalniuk, hogy néhányan életben maradhassanak – mondta cinikusan. – Ez mindig is így volt. Aki előbb jön, előbb eszik. Az oroszok undorral eltelve hallgatták, de kezdtek hinni neki. Az ő soraik közt is akadtak szép számmal Feldwebel Bramok. Összevetették a dokumentumokat a már rendelkezésükre álló információkkal, és amint meggyőződtek róla, hogy az adatok valósak, Alekszandrovnába vitték a két férfit, Rokosszovszkij tábornokhoz és Jeremenko marsallhoz. Az osztrákok azt javasolták, hogy beleegyezésük jeléül az oroszok lőjenek ki zöld jelzőrakétákat egy repülőről a megadott helyen és időben; az

repülőről a megadott helyen és időben; az összeesküvők vörös– sárga rakétákkal adják majd tudtukra, hogy szabad az út. Bram és sofőrje csak ezután térhetnek vissza a német vonalak mögé, hogy jelentést tegyenek Taurog tábornoknak. A következő nap, délután ötkor, egy Iljusin szállt fel, zöld jelzőrakétákkal a fedélzetén. Két nappal később az oroszok csapatösszevonásokat hajtottak végre Dubovka térségében, ahol Vasziljevszkij tábornoknak háromezer tank és hatvanezer kozák állt rendelkezésére – a reguláris gyalogságot túl lassúnak ítélték a tervezett támadáshoz. Hat gyalogsági hadosztályt és egy páncéloshadosztályt vezényeltek még a környékre. Ez összesen százezer embert jelentett. Továbbá felszólították a harmadik hadsereg motorizált egységeit, hogy tartóztassák fel a német gyalogságot a Volga teljes vonala mentén. Eközben az összeesküvők az utolsó simításokat végezték tervükön. Taurog beavatta a tábori rendőrséget, a börtönszemélyzetet, az egészségügyi személyzetet és a műszakiakat, és fegyverrel látta el őket arra a napra, amikor majd hátba kell lőniük honfitársaikat, hogy átállhassanak a másik oldalra. Hinze alezredes, a 100. puskásezredtől, volt az, aki a gyenge láncszemnek bizonyult. Miután ő is részt vett a szervezésben, azzal igyekezett könnyíteni lelkiismeretén, hogy kiöntötte lelkét a tábori pap előtt, akinek elvileg eleget kellett volna tennie a gyóntató titoktartási kötelezettségének. A pap azonban

elsősorban náci volt, és csak másodsorban római katolikus pap, ezért egy pillanatig sem vesztegette idejét, hanyatt– homlok rohant Lattmann tábornokhoz, a 14. páncéloshadosztály parancsnokához. Hinzét még abban az órában letartóztatták, és elég volt egyetlen kihallgatás, hogy az összes összeesküvő neve ismertté váljon. Taurog tábornokot és Lenzet felakasztották az Alekszandra székesegyházban. A többieket az utcán lőtték agyon, és testüket a csatornába lökték, hatalmas plakátokkal a nyakukon: „ÁRULÓ VAGYOK, AKI ELADTA A HAZÁJÁT AZ ELLENSÉGNEK.” Másnap az oroszok támadtak. A gyalogosok és járművek áradata úgy zúdult ránk, mint egy folyó, mely átszakította a gátat. Tört, zúzott, ölt maga előtt, és a hullámok megállíthatatlanul követték egymást. A legtöbb esetben nem is volt esély a védekezésre. Egy egész hadosztályt pusztítottak el egyetlen óra leforgása alatt. A mészárlás gyors volt és kegyetlen. Úgy jött rád, mint a semmiből előtűnő forgószél, és már át is vonult, mielőtt még megnyikkanhattál volna. Nyomában lángtengert, hullákat, vért, kifacsart végtagokat, kiégett járműroncsokat hagyott. Azon kevesek, akik túlélték a támadást, nem egy esetben üvöltve, bomlott elmével a lángok közé vetették magukat. Porta, Pici és én egy gödör aljára voltunk temetve, egy halom holttest alá. Hogy a század többi részével

mi történt, arról fogalmunk se volt: nem mertük kidugni a fejünket, hogy megnézzük. Néhány órával azután, hogy az oroszok átrobogtak rajtunk, közeledő tankok zaját hallottuk, és a motorok hangjából megállapítottuk, hogy Tigrisek. De ettől még nem mozdultunk. Nem akartunk kockáztatni, jól tudtuk, milyen könnyen elsülnek a fegyverek. A tankok átcsikorogtak fölöttünk, széttrancsírozva néhány holttestet. Az egész éjszakát a gödörben töltöttük. A bűz szinte kibírhatatlan volt, a hideg, élettelen végtagok érintése pedig szüntelenül arra figyelmeztetett minket, hogy elég egy rossz lépés, és mi is egykettőre ugyanebbe az állapotba kerülhetünk. Kora reggel mertük csak kidugni a fejünket, hogy körülnézzünk. Életnek nem láttuk jelét. Nem vesztegettük az időt ismerős arcok keresésével; magunk mögött hagytuk a vágóhidat, és Sztálingrád felé indultunk, abban a reményben, hogy aló. hadosztály távol tartotta az oroszokat a várostól, és talán sikerül megtalálni az ezredünket – legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Az úton egy magányos, búskomor orosz csatlakozott hozzánk. Néhány nappal korábban esett fogságba, és sikerült túlélnie az előző napot, de túl rémült volt ahhoz, hogy visszamerészkedjen a saját oldalára. A régi, orrvérzésig ismerős történet volt: ha hagytad elfogatni magad, azzal szégyent hoztál a NAGY VÖRÖS HADSEREGRE, ezért halállal kellett

lakolnod. – Honnan tudhatnák, hogy fogoly voltál? – kérdeztem az orosztól. – Tudják – biztosított minket. – És Sztálin elvtárs megtiltotta, hogy bárki is fogságba essen. – Sztálin egy takony – jelentette ki Porta. Az orosz értetlenül pislogott ránk. Megmutattuk neki, mit jelent a szó, mire csendesen, mély egyetértéssel bólintott. Az út mentén végig magas halmokba voltak hányva a hullák, groteszk pozíciókba fagyott végtagokkal. A hó karmazsinvörös volt a halottakból kifolyt vértől, és fekete a felborult járművekből kiszivárgott olajtól. Láttunk kiégett teherautókat és tankokat, gazdátlan fegyvereket, üres sisakokat, fej nélküli testeket, megcsonkított lábakat és karokat. Mivel adott volt az alkalom, hozzásegítettük magunkat néhány új holmihoz: egy pár bakancshoz itt, egy bundakabát– hoz ott, míg végül egészen szalonképesekké nem váltunk. Az orosz csak állt, és nézett minket. Úgy tűnt, nem annyira az erkölcsei, mint a hangulata akadályozta meg benne, hogy ő is részt vegyen a fosztogatásban: olyan mélységeket ért el, hogy a meleg ruha és egy kényelmesebb bakancs már nem jelentett számára vonzerőt. Alkonyattájban egy német tábori kórházhoz értünk. Színültig tele volt betegekkel, sebesültekkel és tébolyodottakkal. Étel alig akadt, gyógyszer még

kevésbé, és orvosokat is alig lehetett látni. Ugyanakkor, egyfajta menedéket jelentett ez számunkra, könnyű volt elvegyülni a tömegben. Három napig maradtunk itt, élveztük a tétlenséget. A hullákkal teli gödörben töltött éjszaka után a férgektől hemzsegő, büdös lyuk, ami a kórház volt, luxusszállodának tűnt számunkra. Az orosz csendben eltűnt. Hívtuk, hogy maradjon – jó esélye lett volna arra, hogy senki ne foglalkozzon vele – , de nyugtalanította a tömeg, ezért inkább a távozás mellett döntött. Pechünkre a harmadik napon Porta elkövetett egy baklövést. Rajtakapták, amikor egy haldokló férfi fejadagját majszolta; lerángatták egy pincébe, és ott tartották a hadbírósági tárgyalás idejére. Mint lebukásakor méltatlankodva elmagyarázta nekünk, ő csak hazaszeretettől vezérelve cselekedett; a haldoklónak már úgyse volt szüksége az ételre, ami pedig őt illeti, nos, neki jó erőben kellett lennie, hogy a Führerért harcolhasson. Logikus, nem – kérdezte – , hogy az ép katonának van szüksége az élelemre, és nem az elesettnek? Mások azonban nem így gondolták – Porta lakat mögé került. – Mi a fenét csináljunk? – kérdezte Pici. – Hagyjuk a seggfejet, hogy megegye, amit főzött? – Ki fogják végezni – mondtam. Pici vállat vont. – Ha megpróbáljuk megszöktetni, és elszúrjuk, akkor minket is kinyírnak. És miért lépjünk meg innen?

akkor minket is kinyírnak. És miért lépjünk meg innen? Szerintem egész jó itt lenni. Szívesen maradnék még. – Ez a jólét se tarthat mindörökké – vélekedtem. – Az oroszok bármikor megjelenhetnek. Minél előbb ki kell jutnunk innen. A kórházban akkora káosz uralkodott, hogy egyáltalán nem volt nehéz megszöktetnünk Portát a pincéből. Pici kiiktatta az őrt – gyerekjáték volt, tekintve, hogy a fickó mankókkal közlekedett – , aztán mindhárman belevetettük magunkat a közeli erdő jótékony sötétjébe. Hajnal felé megállt mellettünk egy kétéltű VW– t vezető pap, és felajánlotta, hogy elvisz minket egy darabon. Még arra se volt időnk, hogy megkérdezzük tőle, merre megy; három ellenséges repülőgép bukkant elő az alacsony felhőkből, és mindegyik jól megszórta maga előtt az utat. Az autó felrobbant, papostul– mindenestül. Ettől a perctől fogva a szerencse ellenünk fordult. Másfél kilométerrel később motorizált katonai rendészek leptek meg minket, és azonnal letartóztattak, mint dezertőröket. – Dezertőr a seggem! – mondta sértődötten Porta. – Az ezredünket keressük! Nyilvánvalóan mindenki ezt mondta nekik. Elhurcoltak bennünket egy közeli tanyára, ahol egy padlásra feltaszigáltak, ötven másik szerencsétlen közé. Ezeket az embereket is az utakról szedték össze. Néhányan láthatóan lököttek voltak; egyesek céltalanul

Néhányan láthatóan lököttek voltak; egyesek céltalanul kószáltak a környéken, mások azért kerültek ide, mert hullákat fosztogattak, jó páran pedig kétségtelenül az alakulataikat keresték. Úgy tűnt, mindannyian halálra vagyunk ítélve, különbség nélkül. – Az anyjuk, hogy ilyenkor milyen gyorsak tudnak lenni! – kesergett az egyik fogolytársunk. – Még arra se vesztegetik az időt, hogy kérdéseket tegyenek fel az embernek. Csak rád akasztják a címkét, és azzal kész, vége az utolsó felvonásnak. Jól átlátta a helyzetet. Néhány perccel később feljött egy Feldwebel, és ünnepélyesen kartondarabokat tűzött a mellkasunkra. – Mi a fene ez? – zsörtölődött Pici. Barátunk lemondóan legyintett. – A halál. Igen, a halál. Ne féljetek, nem ti lesztek az egyedüliek. Újabb rendészek jelentek meg. Körülnéztek a helyiségben, majd egyikük intett egy férfinak, aki az egyik sarokban kuporgott. – Te! Gyere ide! Te leszel a következő. Kimerültnek látszol. A férfit kirángatták, aztán lövések hallatszottak, utána lábak dobogása, és a rendeszek visszatértek. Ezúttal egy hangosan tiltakozó őrmestert vittek el. Rájöttünk, hogy ötvenháromig tudunk elszámolni, mielőtt eldördülnének a lövések, és százig, mielőtt a rendeszek visszajönnének az újabb áldozatért. A folyamatot néha megszakította egy– egy újabb fogoly

folyamatot néha megszakította egy– egy újabb fogoly érkezése. Egy Oberfeldwebelnek sikerült megölnie az egyik őrt, egy másikat pedig letaszított a lépcsőn, de ő maga is olyan súlyosan megsebesült, hogy egy deszkán kellett kivigyék a kivégzésre. – Hamarosan mi következünk – mondtam. – Fogadjunk, hogy én leszek az utolsó – feszítette meg büszkén vaskos izmait Pici. Mindketten Porta felé fordultunk, de ez egyszer a cimbora csendben maradt. – Gondolkodsz valamin? – kérdeztem reménykedve. – Mi a fenén gondolkodnék? – morogta. – Azt hittem. Valahogy, nem így képzeltem el. Mindig is azt hittem, hogy az oroszok fognak végezni velem. Rálépek egy aknára, vagy valami ilyesmi. Különös, hogy mi meg nem történik az emberrel, nem? – Különös egy frászt – tiltakozott Pici. Ebben a pillanatban a két rendész visszatért. Körülnéztek a szobában, ahogyan eddig is tették; a tekintetük átsiklott felettem, aztán visszatért, de végül valaki máson állapodott meg. – Ez egy hajszálon múlt – állapítottam meg sztoikus nyugalommal, ahogy áttuszkolták újabb céltáblájukat az ajtón. – A következő te leszel – jósolta Pici. – Akarsz fogadni? – ajánlottam fel. Ekkor ütötte meg fülünket a közeledő lánctalpak

Ekkor ütötte meg fülünket a közeledő lánctalpak ismerős csikorgása. Az ablakhoz csődültünk, de az túl magas és apró volt ahhoz, hogy bármit is láthassunk. Az ágyútüzet és az ezt követő géppuskaropogást hallva azonban elképzeltünk egyet s mást. Pici felhúzta magát a szarufára, rúgott egy lyukat a zsúpfedelen, majd kidugta a fejét. – Mi folyik odakint? – Mi történik? – Mi az? Köréje özönlöttünk, várva a választ. – Az oroszok – erősítette meg sejtésünket Pici. – Tetves kozákok mindenütt… néhány tank… az egész falu lángokban áll. – Akkor törjünk ki! – ordította Porta, és az ajtó felé rohant. Pici és egy Feldwebel nekivetették vállukat az ajtónak, ami ekkora unszolásnak képtelen volt ellenállni. A lépcső aljánál egy rendész hevert, fejében golyóval; Pici felkapta a géppisztolyát. Ahányan csak voltunk, mind kiözönlöttünk a házból, kivéve a Feldwebelt. – Mit gondoltok, meddig fogtok eljutni papírok nélkül? – kiáltott utánunk. – Papírok nélkül, piros címkével a melleteken! Nektek elment az eszetek! A többiek, ügyet sem vetve rá, rémülten szétszaladtak. Porta, Pici és én azonban megtorpantunk. – Van benne valami – mondta Porta. Letépte

– Van benne valami – mondta Porta. Letépte melléről a kartont, és a tankok, lovak által széttaposot hóba hajította. – Elvették az igazolványainkat, mielőtt behoztak volna ide minket. – Azok nélkül pedig halottak vagytok, az szent. – A tied megvan? – kérdezte ellenségesen Pici. – Nincs. – A Feldwebel összeráncolta a homlokát, így maradt néhány másodpercig, aztán csettintett az ujjával. – Várjatok csak! Add ide azt! Kitépte Pici kezéből a géppisztolyt, és sarkában hármunkkal, visszarohant a házba, végigrobogott a folyosón, és megállt egy zárt ajtó előtt. – Ott bent – suttogta. – Szerintem oda vitték a papírjainkat. Egy géppisztolysorozat, és az ajtó kitárult. Egy újabb sorozat, és három tátott szájú rendész zuhant a földre. Egy egész halom igazolványt találtunk az egyik fiókban. A mieink, szerencsére, a halom tetején voltak. – Fel kellene gyújtanunk a házat – javasolta a Feldwebel. – Minden eshetőségre. – Miféle eshetőségre? – kukacoskodott Pici. – Arra, ha idevetődne valami minden lében kanál tiszt, és megtalálná valamelyik tetves listájukat, rajta a mi nevünkkel! Azt akarod, hogy egy fél év múlva, amikor már elfelejtetted az egészet, falhoz állítsanak csak azért, mert nem végeztél alapos munkát? Lángokba borítottuk a tanyaházat, és az ismét elnéptelenedett út felé irányítottuk bakancsaink orrát. – Te is arra jössz, amerre mi? – kérdezte a

kománktól Porta. – Mért, az merre van? – A századunkat keressük, ha még megvan. – Nem– nem! Hova gondolsz? Én már nem kérek többet a háborúból, köszönöm szépen! Épp eleget szolgáltam már, túlságosan is sokat. Az SA– ban voltam még annak idején. – Megrázta a fejét. – Tele van a tököm az egésszel. Ez a mostani malőr, ez volt az utolsó csepp a pohárban. – De mégis, mit akarsz tenni? – kérdeztem tőle. – Átsétálok a másik oldalra, azt hiszem. Megkeresem az oroszokat, és feladom magam. Inkább várom ki a háború végét egy fogolytáborban, mintsem hogy tovább csináljam ezt. – Ők nem szoktak foglyokat ejteni – figyelmeztette Porta. – Le fognak lőni. – Vagy egy ló mögé kötnek – gonoszkodott Pici. – Egyszer láttam, hogy azt csinálták egy pacákkal. A Feldwebel vállat vont. – Mindenben van kockázat. – Nos, akkor minden jót – mondta sajnálkozó hangon Porta. – Nekem is hányingerem van már ettől a háborútól, de nem szeretnék fogolytáborba kerülni. Főképp az oroszokhoz nem. De ha valaki azt mondaná, hogy segít átkelni a Donon, annak nem mondanék nemet. – Átkelni a Donon? – A Feldwebel felnevetett. – Soha nem fog sikerülni. Halálra fagynál a sztyeppén

az első huszonnégy órában. Még a farkasok se bírják azt a vidéket. Az éhség behajtja őket a falvakba. És ha úgy érzed, hogy most hideg van, akkor várd csak meg, hogy a hőmérséklet mínusz ötven fok környékére zuhanjon! Akkor majd meglátod! Akkor majd bánhatod, hogy nem a fogolytábort választottad inkább. – Vagy a golyót – emlékeztette a másik lehetőségre Porta. Kezet fogtunk vele, és elváltunk. Soha nem tudtuk meg, mi történt a Feldwebellel, de gyakran volt okunk rá, hogy felidézzük szavait. Úgy egy kilométerre a falutól egy csoport sebesülten vánszorgó katonát értünk utol. Ezek az emberek is az alakulataikat keresték. Velük maradtunk, és ahogy vánszorogtunk az úton, egyre többen csatlakoztak hozzánk, míg végül már egész népes táborrá alakultunk. Néhány órával később, egy Rotokina nevű helynél ismerős arcokat pillantottunk meg. A századunk maradéka ide húzódott vissza, de a társainknak nem volt idejük üdvözölni minket, mert alig érkeztünk meg, máris újabb támadást intéztek ellenünk az oroszok. Parancsot kaptunk rá, hogy vonuljunk vissza délebbre, és ott létesítsünk új pozíciókat.

Egy kormánynak kötelessége megóvni népét a mámorító demagógiától.

Adolf Hitler, Mein Kampf A 71. gyalogsági hadosztály parancsnoka, von Hartmann tábornok elrendelte egy föld alatti falu megépítését Cárica mellett. A feladatot az 578. műszaki alakulatra bízták, mely kétezer, ebben a térségben fogva tartott orosz polgár segítségét vette igénybe. Rabszolgamunkára fogták őket, válogatás nélkül nőket és gyerekeket, öregeket és idiótákat, betegeket és haldoklókat. Hetvenöt százalékuk nem érte meg a munkálatok befejezését. A falu a Hartmannsdorf nevet kapta, és mindenféle pletykák keringtek róla a 6. hadseregben. A tábornok bunkerjében, állították egyesek, négy szoba és egy fürdőszoba volt, és ezeket Sztálingrád múzeumaiból lopott műtárgyakkal rendezték be. Volt ott csillár, oszlopos ágy, perzsaszőnyeg, olajfestmény és kristályvázák, meg egy egész könyvtár, tele értékes könyvekkel. A tábornok hadosztálya hatolt be elsőként Sztálingrádba, ezért természetesen mindenki meg volt győződve róla, hogy mindent, ami értékes és mozdítható volt, ő szerzett meg. Továbbá, a falu arról volt híres, hogy – állítólag – saját malommal és gabonasilókkal rendelkezett. Volt baromfiudvara, hatezer csirkével, volt ezer marhából

álló gulyája, százharmincnyolc lovat számláló ménese, saját tejüzeme és péksége. Az kétségtelen, hogy reggelente a tábornok és kísérete mindig kilovagolt Cárica környékére. Zavarba ejtő látványt nyújtottak a távoli csatamezőkről visszatérő katonák számára. Éhes, sebesült, a tífusztól félholt emberek bámultak fel a jól táplált tábornokra, kövér és egészségtől duzzadó kísérőire, s azon tűnődtek, vajon nem csak a múlt kísérteteit látták– e. Hartmannsdorf virágzott, egészen '43. január közepéig, de a 71. gyalogsági hadosztály gyakorlatilag már azelőtt megsemmisült. Azon a bizonyos januári napon Hartmann összegyűjtötte serege maradékát, és délcegen kivonult a falujából, hogy egy utolsó támadást intézzen az oroszok ellen. Nem a tábornok ötlete volt, hogy hősöket kell csinálni a még megmaradt maroknyi emberből. A parancs Berlinből érkezett. – Mi csak gyalogok vagyunk – mondta fennkölten Hartmann. – A Führer feláldozhat minket, ha a szükség úgy hozza.

Tábornokok parádéja Egy méltóságteljes orosz tábornok jött felénk, kezében fehér zászlóval. Két őrmester kísérte. A parancs úgy szólt, hogy lőni kell a követekre, de

pillanatnyi habozás után Glaser százados mégis azt mondta nekünk, hogy ne lőjünk. Az orosz tábornok közelebb merészkedett. Hatalmas férfi volt, legalább két méter magas, széles vállal, domború mellkassal és lógó pocakkal. Arca nyers volt és barázdált, apró szeméből az orosz tél hidege sütött. Ahogy még közelebb kerültek, az egyik őrmester felénk hajított egy fehér zsákot. Óvatosan felemeltük, és belenéztünk. Étel volt benne! – A szovjet nép ajándéka – közölte a tábornok kitűnő német kiejtéssel. – Utasítottak, hogy ajánljam fel önöknek a fegyverletétel lehetőségét, és közöljem a feltételeket. Az ajánlat 18.00– ig él, ezután tüzérség által támogatott tankokkal fogjuk lerohanni önöket. Feltételezem, tisztában van azzal, hogy ez mit jelent, kapitány? Nemcsak a kapitány, de mi is tisztában voltunk vele. Ha az oroszok tömegesen lerohannak minket, az a teljes megsemmisülést jelenti számunkra. – Éjféltől – folytatta várakozó mosollyal a tábornok – nem ejthetünk foglyokat, és többé már nem lesz lehetőségük megadni magukat. Glaser százados csendesen lehajtotta a fejét. Bárhogyan is nézted a dolgokat, ez a nagy német győzelem végét jelentette. – Másrészről – mondta a tábornok, mosolyát szigorú arckifejezésre cserélve – , ha az ajánlatot elfogadják, minden katonájuk ugyanazt a fejadagot

fogja kapni, mint a mi gyalogosaink. A betegeiket és a sebesültjeiket megfelelő ellátásban részesítjük. – Ismét elmosolyodott, elővillantva tűhegyes fogait. – Tisztában vagyunk vele, hogy szűkében vannak az élelemnek és a gyógyszernek. A szemem sarkából láttam, hogy Porta is tárgyalásokat folytatott az ellenséggel, persze a maga módján. Elővett a zsebéből egy csomag ópiumos cigarettát, mire az egyik orosz őrmester átadott neki egy köteg fényképet. Elképzelni se tudtam, miféle izgalmakat ébreszthetnek Portában a pornografikus képek, amikor már csak szűk tizenkét óránk volt hátra az életből. – Fogadják el az ajánlatunkat, és tisztességes bánásmódban lesz részük. Utasítsák el, és… – A tábornok a kezével mutatta, mi fog történni velünk. Glaser százados előreesett vállal állt előtte. – Közölni fogom a feltételeiket von Hartmann tábornokkal. – Reméljük, hogy okos ember a tábornokuk. Egyik oldalnak se hiányzik egy újabb vérfürdő. Egy bunker mélyén, az orlovkai vasútvonal közelében, tisztek csoportja ült komor méltósággal egy asztal körül. Von Hartmann tábornok, a 71. hadosztály parancsnoka, Stempel tábornok, a 176. gyalogsági hadosztály parancsnoka, Pfeffer tábornok, Crome ezredes és Wultz tábornok. – Véleményem szerint – beszélt von Hartmann

nincs más választásunk, mint folytatni a harcot az utolsó emberig. S ha már mindennek vége, akkor inkább önkezünkkel vessünk véget életünknek, de ne kerüljünk az ellenség kezébe. – Végignézett a társain. – Példát kell mutatnunk. – Egyetértek – bólintott Wultz. – Ez tisztességes vég lenne. – És az embereink? – kérdezte Crome ezredes. A kérdést súlyos csend fogadta. A tábornokok lopva az ezredesre pillantottak. Cromét akkor nevezték ki hadnaggyá, amikor az arraszi rohamcsapatokat vezette. A nyakában Érdemkereszt lógott, a zubbonyát lehúzta a számtalan egyéb kitüntetés súlya, de még így is túl fiatalnak látszott ezredesi rangjához. Crome megköszörülte a torkát, és újra megkérdezte: – És az embereink? – Crome ezredes – felelte Pfeffer – , az emberekkel ne törődjön. A feladatunk világos. Németország mindenekfelett! Mindazonáltal – fordult von Hartmann felé – , nem értek egyet azzal, hogy önkezűleg kellene véget vetnünk az életünknek. Meg kell halnunk, igen! De nem úgy! Amit én javasolok – mondta izgalomtól csillogó szemmel – , az az, hogy mi magunk vezessük csatába az embereinket. Álljunk az élükre, szuronyos puskával a kezünkben! Micsoda vég, uraim! Milyen emlékezetes vég! – Nagyszerű! Nagyszerű! – kiáltotta Stempel, akit

teljesen magával ragadott Pfeffer lelkesedése. – Dobpergés és trombitaszó! Micsoda látvány! Hősökként fogunk élni az utókor emlékezetében! – Gondoljanak csak az emlékművekre, melyeket majd a mi tiszteletünkre építenek – szőtte tovább az álmait Pfeffer. – Nemzetünk történetében még soha nem fordult elő ilyen támadás! A tábornokaik vezették őket, bajonettjeiken megcsillant a napfény… – Gyönyörű – sóhajtott Stempel. – Magam előtt látom a csatamezőt… Bárcsak ott lehetnék, amikor a Führernek elmesélik a legszebb jeleneteket. – Ne kívánja a lehetetlent – mondta ingerülten von Hartmann. – Inkább térjünk rá a részletekre. – Ah, igen! – Pfeffer közelebb hajolt a társaihoz. – Elkészítettem a tervet. Az egészet gyönyörűen kidolgoztam. Gondoltam, az alkalom tiszteletére díszegyenruhát kellene öltenünk. – Azt, amit azért hoztunk magunkkal, hogy a győzelmet ünnepeljük meg benne! – fintorodott el von Hartmann. – Ez is győzelem lesz a maga nemében! – kiáltott fel Pfeffer. – Milyen dicsőséges, milyen fenséges, milyen… Bosszúsan elhallgatott, amikor megjelent egy Feldwebel, nyomában Glaser századossal. A két katona tisztelgett. A Feldwebel az asztalra tett egy fehér zsákot, majd tisztelettudóan hátrébb lépett. – Mi ez? – kérdezte türelmetlenül von Hartmann. – Kenyér és kolbász, uram. – Kenyér és kolbász? – Von Hartmann vadul

– Kenyér és kolbász? – Von Hartmann vadul körbetekintett, a többiek arcát fürkészve. – Kenyér és kolbász, százados? Maga megőrült? – Nem, uram. Gesztus az oroszok részéről. Jelentenem kell, hogy Voronov tábornok, a 3. páncéloshadosztály parancsnoka kedvező kapitulálási feltételeket ajánlott fel nekünk. 18.00– ig kell döntenünk. Ha nem fogadjuk el a feltételeiket, akkor minden rendelkezésükre álló eszközt és embert be fognak vetni egy végső rohamban. A tábornokok döbbent hallgatásba burkolóztak. Egyedül Crome ezredes őrizte meg a lélekjelenlétét. – És ha elfogadjuk a feltételeiket? – kérdezte. – Voronov ezredes biztosított engem, hogy tisztességesen fognak bánni velünk. A tisztek megtarthatják fegyvereiket, és mindenki élelmiszer– fejadagot kap. A betegeket és a sebesülteket ellátják. Crome ezredes felvonta fél szemöldökét, és kérdőn a többiekre nézett. – Az oroszok – folytatta Glaser százados – éppúgy szeretnének véget vetni az ellenségeskedésnek, mint mi. Erre a megjegyzésre a tábornokok egy emberként felkapták a fejüket. Pfeffer tábornok öklével az asztallapra csapott. – Hogy merészelt elénk állni ezzel a felháborító ajánlattal? Hogy merészelt szóba állni az ellenséggel? A megadásnak még a gondolata is szégyennel tölt el!

A megadásnak még a gondolata is szégyennel tölt el! Hát nem azt kérte tőlünk a Führer, hogy az utolsó emberig harcoljunk, bármi is legyen a végkimenetel? – Büszkén felszegte a fejét. – Ami engem illet, nem szeretnék csalódást okozni neki. Persze, mindenki azt teszi, amit jónak lát. Én rendíthetetlen maradok. – Mindannyian egyetértettünk abban – csattant fel von Hartmann – , hogy támadni fogunk! Ami pedig magát illeti – fordult a százados felé – , nem értem, hogy merészelt ideállni elénk ezzel az ajánlattal. Még hogy megadjuk magunkat ezeknek a barbároknak! – Szó se lehet róla! – üvöltötte Stempel, aki szinte már hallotta is a dobok és harsonák hangját. – Egy porosz tiszt inkább meghal, de nem adja meg magát! – Áthajolt az asztal felett, és Glaser szemébe fúrta a tekintetét. – Egyébként pedig, hogy jött maga ahhoz, hogy tárgyaljon az ellenséggel? Ismeri a parancsot! Miért nem lőtték le a gazembereket? – Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem tudtam, mitévő legyek. Úgy gondoltam, talán… – Gondolta? – szakította félbe hitetlenül Stempel. – Ezer ördög és pokol! Magát senki se kérte, hogy gondolkodjon, százados! Magának az a feladata, hogy végrehajtsa a parancsokat. – A tekintély megsértésének világos esete – állapította meg von Hartmann. Pfeffer tábornok bólintott. Felemelte az asztalról díszes porosz sisakját, és szertartásosan a fejére helyezte: a bíró halálos ítéletet készült kihirdetni.

helyezte: a bíró halálos ítéletet készült kihirdetni. – Tudja, mit jelent ez, százados? – Ünnepélyes hangon belekezdett a jól ismert szövegbe: – A Führer és a német nép nevében ezennel golyó általi halálra ítélem, mert elmulasztotta teljesíteni felettesei parancsát. Pfeffer és Hartmann egyetértően bólintottak. Mindketten porosz tisztek voltak. Vasfegyelem és józan ész, a szív csak utánuk a sorban. A régi idők, Nagy Frigyes korának a szelleme még mindig kísértett. A Feldwebel lefegyverezte a századost, majd behívta az őröket. Glasert felvezették a hóba. Néhány perccel később a német hadsereg egy újabb tisztjét veszítette el. A kivégzőosztag ott hagyta, ahol volt; az emberek túl gyengék voltak ahhoz, hogy sírt ássanak, és túl közömbösek a halállal szemben ahhoz, hogy tiszteletet vagy szánalmat érezzenek a megölt ember iránt. Odalent, a bunker mélyében a tisztek még nem álltak fel az asztal mellől. Pfeffer fején hagyta az aranyozott sisakot. – Ugyanakkor – mondta Crome ezredes – , nem hagyhatjuk válasz nélkül az ajánlatukat. Tennünk kell valamit. – Természetesen – mondta elfojtott dühvel von Hartmann. – Tehát… Stempel hisztérikus kiáltása félbeszakította az ezredest; a tábornok felkapta a telefonkagylót. A többiek feléje

a tábornok felkapta a telefonkagylót. A többiek feléje fordultak, és kíváncsian figyelték. Hallották, hogy Stempel felhívja a hadosztályát, és pattogó hangon parancsot ad nekik, hogy azonnal támadják meg az oroszokat, mindenki, aki csak él és mozog. Azt már nem hallhatták, hogy a vonal másik végéről ezt válaszolja valaki: „Ha meg akarod támadni az oroszokat, akkor gyere ide, és támadd meg őket te magad, te hülye öreg faszfej!” Kattanás hallatszott, a vonal elhallgatott. Stempel sápadtan hátrahanyatlott a székében. Még mindig nem tudta felfogni, hogy a hadosztálya már csupán egy hadnagyból és hatvan katonából állt. Szétbomlott elméjével még mindig egy nagy hadtest vezérének képzelte magát. – Gondolja, hogy bölcs volt ezt tenni? – kérdezte tőle von Hartmann. Stempel elcsukló hangon motyogott valamit, aztán elhagyta a helyiséget. A szobájába érve a tisztiszolgájáért üvöltött. – Segítsen levenni ezt, és szedje elő a díszegyenruhámat! – A… a díszegyenruháját, uram? – Tegye, amit mondok! – toporzékolt Stempel. Öt perccel később gyöngyházszürke, vörös csíkos nadrágba és aranypaszományos zöld zubbonyba öltözve behívatta két hadsegédjét, hogy hallják utolsó szavait. – A katonáim elárultak engem – mondta halk,

– A katonáim elárultak engem – mondta halk, remegő hangon. – Nincs más választásom, mint véget vetni az életemnek. Isten önökkel, uraim. Tudom, hogy halálunk nem lesz hiábavaló. A történelem emlékezni fog ránk. Heil Hitler! Felemelte a pisztolyát, szájába dugta a csövét, és meghúzta a ravaszt. A két tiszt merev vigyázzban állva, meghatódottságtól könnyes szemmel figyelte. Két órával azután, hogy Glaser századost kivégezték és Stempel tábornok öngyilkos lett – bár ezt akkor még kevesen tudták – , három tábornok lépett ki a hóval borított sztyeppre. Úgy voltak felöltözve, mintha parádéra készültek volna. Aranyozott sisakforgójuk csillogott– villogott, nadrágjuk vörös tábornokcsíkja rikított a hó fehér hátterében. – Helló– helló! – mondta Porta, amint megpillantotta őket. – Itt jönnek a tartalékosok. – Ezek meg mi a fenét billegetik itt magukat? – aggodalmaskodott Pici. – Ezzel az erővel akár hangosbemondóval is hirdethetnék az oroszoknak, hogy úton vannak. Papa megcsóválta a fejét. – Szerintem itt valami nagy szarság készül. Ha ezek a seggfejek megjelennek a csatamezőn, az csak rosszat jelenthet. A tábornokok egyenesen felénk közeledtek ünnepélyes léptekkel. Olyanok voltak, mintha egy

operettből léptek volna elő – képtelenek voltunk levenni róluk a szemünket. Keit hadnagy, aki még mindig elég fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy egy darab trombitaréztől hanyatt vágódjon, frissen és üdén előrelépett, s tisztelgett. – 71. gyalogsági hadosztály, uram! Három tiszt, tizennyolc altiszt és kétszázkilenc közkatona. – Köszönöm, hadnagy. – Von Hartmann felemelte mindkét kezét, mint egy pap, aki áldást akar osztani. – Eljött az ideje, hogy ön és emberei megmutassák, méltóak a Führer bizalmára. – Uram! – Keit összecsapta a két bokáját, és a levegőbe lendítette karját. – Készek vagyunk a halálra, hadnagy. Igaz hazafiakként, bátor katonákként fogunk meghalni. A történelem hősöket akar faragni belőlünk. Ne futamodjunk meg a sorsunk elől. – Ahogy mondja, tábornok. A hadnagy büszkén elvigyorodott; odáig volt az örömtől, hogy ekkora megtiszteltetés érte. Von Hartmann meg a többiek hátraarcot csináltak, és elindultak a senki földje felé. Ami minket illet, annyira döbbentek voltunk, hogy még Portának is másodpercekbe telt, mire meg tudott szólalni. – Rohadjak meg, ha már láttam ilyet – motyogta. – Szerintem ezek begolyóztak – állapította meg Pici, miután sikerült összekapnia az állát. – Ki vannak

csípve, mint szaros Pista Jézus neve napján. Semmi esélyük, kapásból észre fogják venni őket. – Mi értelme van az egésznek? – tűnődtem. Miközben figyeltük őket, von Hartmann egy elegáns mozdulattal lekanyarította válláról a puskáját. Társai követték példáját. Olyan éber óvatossággal mozogtak, mint a vaddisznót becserkészni készülő vadászok, de ez volt minden. Talán mégiscsak igaz, hogy boldogok a lelki szegények – ezeknek fogalmuk se volt róla, hogy a frontvonal környéke nyüzsög az orosz orvlövészektől. Von Hartmann puskája eldördült. Egy orosz katona hátravágódott. Hátul, a fedezékünkben, elrikkantottuk magunkat. Egy német tábornok az ellenséges vonalak felé nyomul, és puskával lődöz! – Biztosan véletlen volt! – sziszegte rosszindulatúan Porta. Néhány másodperccel később von Hartmann lelőtt egy újabb orosz katonát. Még öt perc, és további három orosz harapott a hóba. És a tábornok mindezt egy közönséges puskával tette, amit talán évek óta nem használt! Porta annyira fellelkesült, hogy hangosan kiabálni kezdett. A tábornokok folytatták az előrenyomulást. Pfeffer, von Hartmann és Wultz. Úgy tűnt, remekül szórakoznak. Válogatás nélkül lőttek mindenre, ami mozgott – árnyakra, hópelyhekre, fákra és oroszokra, s Wultz érdes hangon felnevetett, valahányszor meghúzhatta a ravaszt.

Ezt a fajta sportot azonban nem lehetett sokáig űzni az orosz sztyeppén; a havat már kezdték felköpülni az ellenség géppuskáiból kilőtt lövedékek. A három tábornok azonban nem törődött ezzel, teljesen lekötötte őket a lövöldözés és a találataik számlálása. Valahányszor egyikük lelőtt egy oroszt, büszkén közölte a másik kettővel a legújabb eredményt. Mi eközben fogadásokat kötöttünk arra, hogy melyikük lesz a győztes. Pillanatnyilag Pfeffer vezetett, de von Hartmann nem sokkal maradt el tőle. Wultz meglehetősen lemaradt az „élmezőnytől”. A lelkesedése határtalan volt, de célozni nem tudott. – Ki hitte volna ezt? – mormogta Porta. – Ki a fene hitte volna, hogy valaha ilyesmi történhet? A rádió már hónapok óta hangoztatta, hogy a tábornokok a katonáikkal vállvetve harcolnak. Mindeddig ezt egy nagyszerű viccnek tartottuk, amit azért talált ki valaki, hogy a lehangolt katonák egy jót nevethessenek. Von Hartmann volt az első, akit elért az elkerülhetetlen vég. Láttuk, hogy nyögve térdre rogy, és az oldalához tapasztja egyik tenyerét. Szabad kezével megemelte a puskáját, de mielőtt még elsüthette volna, egy felrobbanó gránát darabokra szedte testét. Pfeffer követte. Egyszer csak eldőlt előre, mereven, akár egy deszka; díszes sisakja leesett a fejéről, és belegurult egy hóbuckába. Egy orosz katona előkúszott

a fedezékéből, a bajonettje kihalászta a hóból, majd elégedetten, akár egy kobold, aki aranyat talált, eltűnt vele a föld alatt. Egy tábornoki sisak csakugyan nagy értéket képviselt, újdonsült tulajdonosa méltán örült a trófeának. Wultz tábornokot hátba lőtték; üvölte, rángatózva hevert a földön. Kiküldtek két embert, hogy hozzák be. Egyiküket az oroszok azonnal megölték, a másik a csípőjébe kapott egy golyót a visszaúton. A tábornok másodpercekkel azután, hogy visszahozták, meghalt. Keit hadnagy naiv lelkesedésében önkénteseket keresett, hogy visszaszerezze velük Pfeffer és von Hartmann holttestét. Senki nem jelentkezett. Kit érdekelt két halott tábornok? Közönyösen hallgattuk, ahogy a hadnagy árulóknak és gyáváknak nevezett minket, és ugyanilyen közönnyel figyeltük, hogy ő és egy eszement főtörzsőrmester kikúsznak a senki földjére. A főtörzs alig tett meg néhány métert, máris fejbe lőtték. A hadnagy dúlva– fúlva visszatért. Az ígért támadás hajnalban jött. Az élen T– 34– esek sűrű sorai haladtak; félelmetes történelem előtti figurák, mechanikus tirannoszauruszok hadai. Tehetetlenek voltunk velük szemben. Semmink nem maradt, amivel védekezhettünk volna, és ők átgázoltak rajtunk, széttaposva embert és felszerelést. A tankok után a gyalogság következett, puskákkal és géppisztolyokkal felszerelkezve. Tömött sorokban

és géppisztolyokkal felszerelkezve. Tömött sorokban hömpölyögtek, és olyan erőtlen ellenállást találtak, hogy egyszer sem kellett megtorpanniuk. Azon kevesek, akik túléltük az első rohamot, borzadállyal eltelve egyik gödörtől a másikba ugráltunk. Félholtak voltunk a félelemtől és az éhségtől, és fogalmunk se volt, mit csinálunk vagy mit kellene csinálnunk. Megbotlottam, és elvágódtam. Nem volt annyi lelki erőm, hogy felkeljek; úgy maradtam, arccal a hóban, és keservesen zokogni kezdtem, akár egy elveszett kisgyermek. A felszerelésem szíjai a húsomba vágtak, a sisakom elvesztettem, amikor félrevetődtem egy felém rohanó tank elől. Vadásztak ránk, üvöltő farkasok a maroknyi halálra rémült bárányra, és nem volt hova menekülni. Gregor előpattant egy közeli bombatölcsérből, és ahogy elrohant mellettem, mérgesen belém rúgott a bakancsa orrával. – Kelj fel, te tetves disznó! Kelj fel, és harcolj! Az izmaim önkéntelenül engedelmeskedtek a parancsnak. Felugrasztottak, olyan erővel, amit elképzelni se tudtam, és Gregor után vittek. Leguggoltam melléje, egy sekély gödör aljára. Egy hóbucka fölött lőni kezdtünk néhány felénk rohanó szibériaira. A fegyver visszarúgott, neki a lenyúzott vállamnak, de folytattam a lövöldözést, alig észlelve a fájdalmat. A kétségbeesés mániákus erőt kölcsönzött mindkettőnknek, és ezt a szibériaiak is megérezték: megtorpantak, majd visszavonultak.

megtorpantak, majd visszavonultak. Gregor intett a fejével. – Kifelé innen! Kétrét görnyedve odébb osontunk, egyenesen egy közeledő tank útjába. Belevetettük magunkat egy bombatölcsérbe, lekuporodtunk, és abban reménykedtünk, hogy talán mégse vettek észre minket. Az öblös ágyú lövedékei feltépték körülöttünk a fagyott földet – a tank egyenesen felénk robogott! – Le! Gregor magával rántott a gödör aljára. Biztosan láttak minket, mert az újabb lövedékek is nekünk lettek szánva. Az első a fejünk felett szállt el, majd a második is, ezúttal olyan közel, hogy éreztük a szelét. A hatalmas, fehér szörnyeteg pedig egyre közelebb került; a föld remegett huszonhat tonnás acélteste alatt. – Ugorjunk! – kiáltottam, de nem ugortunk. Csak fogtuk egymás kezét, mint két ijedt kisgyerek, és bénultan vártuk a halált. A tank irányából velőtrázó sikoly hallatszott: a T– 34– es eltiporta első áldozatát. A gödör széle fölött megjelent az ágyúcső, majd a tank hasa is felbukkant. A szörny orra megemelkedett, készen rá, hogy szétmorzsoljon minket. Ebben a pillanatban, teljesen önkéntelenül, felkaptam egy mágneses aknát, és a tank alá hajítottam. Gregor és én a gödör aljára vágtuk magunkat, tenyerünket a fülünkre tapasztva. Nem volt időnk azzal törődni, hogy megtapadt– e az akna vagy

időnk azzal törődni, hogy megtapadt– e az akna vagy sem: ha nem került volna a megfelelő helyre, azt úgyse tudtuk volna meg soha. Sikerült. Lángok csaptak át felettünk, roncsdarabok szálltak a levegőben és zúdultak le ránk. Amint mozdulni lehetett, Gregor a gödör széléhez gurult, és kidugta a fejét. A következő pillanatban rémülten visszaugrott mellém. Egy második tank dübörgött el mellettünk, alig karnyújtásnyira tőlünk, a tank után pedig fürgén mozgó khaki egyenruhás lábak következtek. Orosz gyalogság. Maradtunk ott, ahol voltunk. Nem sok értelme lett volna mozdulni. Az egyik lábpár lefékezett, tulajdonosa nyilván észrevett minket. Visszafojtottuk a lélegzetünket, és mozdulatlanok maradtunk. Én egy erőteljes rúgást kaptam a vesémbe; Gregor fejét mélyen beletaposták a hóba. Beleharaptunk az alsó ajkunkba, olyan erővel, hogy kiserkent belőle a vér, de meg se nyekkentünk. A katona még mindig ott volt, hallottam a lihegését, és attól féltem, belém fogja döfni a bajonettjét – a biztonság kedvéért. De hála istennek, nem tette, mert már így is túlságosan lemaradt a bajtársaitól. Sarkon fordult, és egy bosszús csórt vazmi! (a fenébe!) kiáltással elrohant. Gregorral feltápászkodtunk a hóból. Gregornak vörös volt az arca a levegőhiánytól, én pedig úgy éreztem, mintha a vesém szétszakadt volna. A gödörben maradtunk. Még a fejünket se mertük kidugni, de úgyse volt miért, mert mind lövöldözni,

kidugni, de úgyse volt miért, mert mind lövöldözni, mind megadni magunkat felesleges lett volna. Az oroszok elsöprő fölényben voltak, és ígéretükhöz híven nem ejtettek foglyokat: a tábornokok, akik megmenthették volna az életünket, jóllakottan, kikenve– kifenve véget vetettek az életüknek, magunkra hagyva minket. Ezek a tábornokok nem ismerték a szenvedést. Ők soha nem érezték a zsigereket gyötrő fájdalmat, amit az állandó éhség okozott, soha nem voltak egy bombatölcsér aljára szorítva, fejük fölött egy ellenséges tank lánctalpaival, soha nem voltak kitéve az orosz szélnek és hónak vékony, újságpapírral kibélelt nyári egyenruhában. Egészségtől és gőgtől duzzadva masíroztak az orosz puskagolyók felé, amelyek a legkegyesebb gyilkosoknak számítottak a háború borzalmai közepette. Gregor oldalba bökött. – Szibériaiak – suttogta. Arra fordultam, és megpillantottam őket. Felénk közeledtek a legrettegettebb ellenségeink. Súlyos léptekkel, lomhán rohantak, zömök testükkel úgy néztek ki pufajkáikban, mint holmi életre kelt, vízzel átitatott cipók. Arcuk kék volt a hidegtől. Az ember első ránézésre azt hihette volna, hogy vidám parasztokat lát, akik valami téli tájfutó verseny résztvevői lehetnek – kivéve hogy stafétabotok helyett puskákat szorongattak, és „Öld meg!” kiáltásokkal biztatták egymást. Egyetlen német se ártatlan; se az, aki a túlvilág

Egyetlen német se ártatlan; se az, aki a túlvilág küszöbén áll, se az, aki még meg sem született. A legfelsőbb fajt ki kell irtani. Fanatikusokként kell teljesítenünk a parancsot, mely a fanatikusok kiirtására buzdít minket. Öld meg őket… Gregorral tüzet nyitottunk rájuk. Nem mintha esélyt láttunk volna a túlélésre – az évek során belénk rögződött mozdulatok önmagukat vezérelték. A szibériaiakat meglepte a váratlan ellenállás. Ez lett a vesztük.

Hitler legádázabb ellenségei se vonhatják kétségbe az újjáépített civilizáció vívmányait. The Times, London, 1933. július 24. Hátulról az alezredes részegnek tűnt. A válla előreesett, a fejét leszegte, léptei bizonytalanok voltak. Csak azok, akik közeledtét figyelték, láthatták, hogy csuklói össze vannak kötözve, és láthatóan még mindig kábult az erős ütéstől, amely széthasította a fejbőrét. Gyér, deres haja teljesen össze volt csomósodva, a vér a szemébe csorgott. Az alezredest három másik tiszt követte: a szárnysegédje, egy őrnagy és egy tábornok. Mindannyian hasonló állapotban voltak, és mindőjük kezét szögesdróttal kötözték össze. SS– katonák

kezét szögesdróttal kötözték össze. SS– katonák toszogatták őket puskáik csövével. A ragyogó holdfényben a sapkákon díszelgő ezüstös halálfej hidegen megcsillant. A tér közepén egy tölgyfa állt, alatta négy szék, körben ágyukból kirángatott ásítozó, didergő katonák. Egy Sturmbannführer lépett peckesen a halálra ítélt tisztek elé. – Nos, áruló csürhe, ha van mondanivalójuk, akkor ki vele. Most mondják, mert többé már nem lesz alkalmuk rá. És röviden, mert senkit se érdekel magukon kívül. Az alezredes kihúzta remegő testét, és felemelte véres fejét. – Ártatlan vagyok minden ellenem felhozott vádban. – Hangjából ítélve nem először közölte ezt. – Mindig teljesítettem a kötelességemet, soha nem tettem semmit önös érdekből. Nem lett volna… – Elég! – ugatta a Sturmbannführer. – Nem azért vagyunk itt, hogy a hazugságait hallgassuk. – Fitymáló mosollyal a többiek felé fordult. – Nos, mi a helyzet magukkal? Folytatni akarják a siránkozást, amit ő elkezdett? Az őrnagy bátran a szemébe nézett tiszta, búzavirágkék szemével, mely illetlenül pőrének tűnt a mélyén izzó leplezetlen gyűlölettől. – Perverzek és szadisták hada irányítja ezt az országot! Érzelmileg visszamaradott, csökkent értelmű, szennyes lelkű betegek gyülevész népsége! Ha nem

Hitler garázdálkodna Németországban, már régen tébolydába zárták volna magukat, oda, ahová valók. – Ebből elég! – A Sturmbannführer, akit láthatóan megdöbbentettek az őrnagy szavai, csettintett az ujjával egy Oberscharführernek. – Készítse elő őket! A négy tisztet felállították a székekre. Gyakorlott ujjak a nyakuk köré tekerték a köteleket, csomót kötöttek rájuk, a szabadon lógó végüket pedig átvetették a fa egy– egy ágán. Miután elkészült, az Oberscharführer hátrébb lépett, és elégedett mosollyal szemügyre vette készülőben lévő művét. Gustav Kleinkamp az SS– kivégzőtisztek legjobbikai közé tartozott. Azzal büszkélkedett, hogy világelső az általa felakasztott emberek számát tekintve, és elsőbbségét senki nem vitatta. A Sturmbannführer bólintott, Kleinkamp pedig, cirkuszi artistához méltó precizitással és időzítési érzékkel, egymás után kirúgta a székeket, majd fejet hajtott a fejében tomboló, tapsoló közönség előtt. Az SS– katonák rezzenetlen tekintettel figyelték a kötelek végén rángatózó testeket; a wehrmachtosok folytatták az ásítozást. Ilyet már láttak korábban is. Egy néhány méterrel odébb parkoló teherautó fülkéjéből Theodor Eicke is végignézte a kivégzést. Azok szerint, akik látták a hold által megvilágított arcélét, mosolygott. Eicke Gruppenführer élvezetet talált a munkájában. Könnyedén lepipálhatta volna Kleinkampot, ha nem

gondolta volna úgy, hogy saját kezűleg felakasztani egy embert nem méltó egy német tiszthez. Ugyanakkor értékelni tudta Kleinkamp lelkesedését. Eicke volt az, aki a hadosztálya összes járművének az oldalára rápingáltatta: „HULLÁKAT AKARUNK, NEM FOGLYOKAT!” Amikor Model tábornok, a felettese tudomást szerzett erről, felháborodva elrendelte a feliratok eltávolítását. Model tábornok volt az egyetlen, akit Eicke tisztelt. A többieket megvetette, ami nem volt csoda, tekintve hogy SS– tiszti karrierje elején többükkel is összezördült. Busch tábornagy is ezek közé tartozott. 1940. május 26– a volt, Eicke ekkor követte el számtalan háborús bűne közül az elsőt: egy belga farmházban egyenként kivégzett száz brit hadifoglyot. Busch, akit majdnem annyira megrázott ez az eset, mint a briteket, haditörvényszékkel fenyegetőzött. Himmler sietett Eicke segítségére – nem mintha különösebben érdekelte volna Eicke sorsa, de kötelességének érezte, hogy megvédje az SS „becsületét”. – Nem értem – mondta gúnyosan – , miért kell akkora hűhót csapni néhány halott angolért? Ők akartak beleköpni a levesünkbe! Miért nem maradtak inkább otthon nyomorúságos kis szigetükön, és hagytak minket, hogy végezzük a dolgunkat? Attól a naptól fogva Eicke többnek tartotta magát a közönséges katonatiszteknél. Meg volt győződve róla,

hogy Himmler azért lépett közbe, mert egyetértett azzal, amit tett, és ezzel egyben lehetőséget is adott neki arra, hogy azt tegyen, amit akar. A Sátánról leoldották láncait.

Karácsony a sztyeppén Öt napon át tombolt a hóvihar. Kazahsztánból indult, és mire hozzánk ért a sztyeppék fölött, őrjöngéssé fokozta magát. Az oroszok hozzá voltak szokva, és megfelelő felszereléssel rendelkeztek, minket viszont megrémített ez az ítéletidő – minden egyes fuvallat után újabb és újabb német holttesteket hagyott maga után. Az a néhány ember, aki túlélte az oroszok rohamát, egy Volga melletti bunkerben húzta meg magát. Itt kucorogtunk, nap nap után, és hallgattuk a szél zúgását meg az üres gyomrunk korgását. Arcunk beesett és szürke volt a sisakok alatt, egyenruhánk ernyedten lógott csonttá aszalódott testünkön. Rá kellett jönnünk, hogy az éhség sokkal nagyobb demoralizáló erő, mint a félelem vagy a vereség. Göring birodalmi marsall megígérte Hitlernek, hogy elküldi a repülőit, és élelmiszercsomagokat dob le a 6. hadseregnek. Hitlernek eszébe se jutott megkérdezni, honnan fogja szedni a repülőket Göring, pedig még mi is, akik el voltunk zárva a világtól,

tudtuk, hogy egy ilyen ígéretet lehetetlen megtartani, mert nincsenek repülők. Mire számított Hitler? Göringre és nem létező repülőgépeire? Vagy istenre és az ő angyalaira? Akármelyik is volt a válasz, egyik se kecsegtetett reményekkel. Göring tehetetlen volt, isten pedig már régen elhagyott minket. Az előző hetekben végig az ellenség oldalán állt. Még a megrögzött antikommunista Winston Churchill is a szovjeteket támogatta. Senki sem szerette az oroszokat, de mindenki gyűlölte a németeket. A harcvonal mentén az ellenség hangosbeszélői ordítozták: „Sztálingrád német temetővé vált! Minden percben meghal egy német katona!” Ez egyszer a propaganda a színtiszta igazságot hirdette. Ugyanakkor nem az oroszok voltak, akik irtottak minket, hanem az időjárás és az élelem hiánya. Az emberek holtan rogytak össze az éhségtől. Szó szerint összerogytak. Az egyik percben még beszélgettél valakivel, a következő pillanatban pedig már holtan hevert a lábadnál. Sokan lyukat ástak maguknak a hóba, meleget keresve, és másnap reggel kopogós keményre fagyva kerültek elő. Találtunk üzemanyag híján megtorpant tankokat, belsejükben halott legénységgel. Halott tisztek álltak a lövészárkok falainak támaszkodva, ajkukon a parancs közepén odafagyott szóval. És még a bunker belseje se védte meg az embereket a haláltól: nem egy reggel ébredtünk arra, hogy a szomszédunk foszlott takarója

alá beköltözött a halál. „Sztálingrád német temetővé vált! Minden percben meghal egy német katona…” A mi kis csapatunk talán szerencsésebb volt a többi elszigetelt túlélőcsoportnál abban, hogy két lekörözhetetlen fosztogató is akadt köztünk Porta és Pici személyében. Valahányszor úgy éreztük, a fejünk felett összecsapnak a hullámok, ez a remek páros fogta a puskáját és egy kopott jutazsákot, s elillant az éjszakába, hogy élelmet kerítsen. Soha nem tértek vissza üres kézzel. Volt, hogy csak egy ló bűzlő csontjait hozták haza, de a leves, amit ebből főztek, elegendő volt ahhoz, hogy újabb néhány napig életben tartson minket. Egy alkalommal harminchét, különféle készételeket tartalmazó konzervet és egy fél kacsát zsákmányoltak az ellenség orra elől. Nem azzal a feltett szándékkal indultak el, hogy az oroszoktól lopnak, még Pici és Porta se vetemedett volna ilyesmire, de eltévedtek a sötétben, és az orosz vonalak mögött kötöttek ki. Ha már ott voltak, ostobaság lett volna nem élni a lehetőséggel. Groteszk módon két társunk meghalt a túlzott jóllakottság következtében. – Rohadt zabálók! – morgolódott Pici, amikor kihajítottuk a holttestüket a bunkerből. Az egész német front lángokban állt. A bunkerünk állandó remegésben volt a szüntelen ágyúzástól, ami a lövészárkokban és különféle lyukakban meghúzódott néhány túlélőt úgy tépte elő a földből, mint ahogyan

az őszi szél röppenti fel a száraz faleveleket. Néha egy– egy ember becsavarodott, és kigaloppozott a golyózáporba, ugrálva meg a karját lengetve, akár egy boldog gyermek. Már nem tartoztunk egyetlen ezredhez, de még századhoz sem: a 6. hadsereg magára hagyott, csordákba verődött maradványai voltunk. Egy idő után csatlakozott hozzánk egy SS Unterscharführer. Kimerülten bebotorkált a bunkerbe, és azonnal birtokába vette Porta tábori ágyát. Ez az ágy volt Porta legnagyobb becsben tartott tulajdona. Egy elhagyatott tanyaházban találta egyik portyázása alkalmával, és ha éppen nem ő maga használta, akkor kiadta bérbe a többieknek egy– egy órára. Egy idegen, különösen egy SS– tiszt látványa díj megfizetése nélkül igénybe vett ágyán több volt, mint amit Porta el tudott viselni. – Szedd le onnan – kérte Picit. Pici ráérősen átcsoszogott a szobán, ruhájánál fogva megemelte a férfit, majd leejtette a padlóra, ahol az, mindenki megdöbbenésére, tovább folytatta az alvást és a horkolást, mintha mi sem történt volna. A környéken nagy volt a forgalom ezen a napon. Néhány perccel az Unterscharführer érkezése után egy csizmás láb rúgta be az ajtót, s egy SS tábornok viharzott be, oldalán csőre töltött géppisztollyal. Úgy állt köztünk, szétvetett lábakkal, mint a rodoszi kolosszus, bundasapkája alól jeges tekintettel meredt

le ránk. – Mi van? Elharapták a nyelvüket? Ki itt a parancsnok? Ki a rangidős? – Én, uram – lépett előre Papa. A kolosszus végigmérte, aztán gúnyosan elmosolyodott. – És ki maga? – kérdezte. – Feldwebel Beier, uram. – Melyik ezred? – Huszonhetedik páncéloshadosztály. – Hány emberük van itt? – Hét altiszt, negyvenhárom közlegény. Van egy páncélöklünk, két géppisztolyunk, hat géppuskánk és egy lángszórónk. – Lőszer? – Az is van, uram. – Igen? Mennyi? Papa alig észlelhetően vállat vont. – Azt nem tudom pontosan, uram. Hozzátehette volna, hogy mi a fenét számít ez most? Ha az oroszok megtámadnak minket, úgyse védhetjük magunkat néhány percnél tovább. A tábornok odébb rúgott egy rohamsisakot a padlón, felriasztva az alvó Unterscharführert. – A pokol zúgó harangjai, Feldwebel! – ugatta a tábornok. – Még mindig háborúban állunk, ha nem tudná! – Ha ön ezt annak nevezi, uram – mondta tisztelettudóan Papa. A tábornok taktikát változtatott.

tisztelettudóan Papa. A tábornok taktikát változtatott. – Mégis, mit csinálnak itt? Miért nincsenek az ezredüknél? Azzal, hogy itt lapulnak, nem szolgálják a hazájukat. – Az az ezred már nem létezik, uram. Ennyien maradtunk belőle. A tábornok türelmetlenül csettintett a nyelvével, majd szúrós tekintettel az Unterscharführerre nézett, aki közben feltápászkodott a földről, és a többiek mögé imbolygott. – Mit keres itt ez az ember? – mutatott rá az ujjával a tábornok. – Maga! Unterscharführer! Menjen vissza a zászlóaljához! Itt semmi keresnivalója! Az Unterscharführer alattomosan elvigyorodott. – Nincs zászlóaljam, uram. Körülvettek minket Rinoknál. – Elhúzta a mutatóujját a torka előtt. – Fél óráig se tartottunk ki. Engem maga alá temetett egy halom hulla, ezért nem vettek észre. A tábornok felhúzta a szemöldökét. – Ez a maga verziója, Unterscharführer. Majd meglátjuk, a hadbíróság mit szól hozzá. Nekem gyanúsan dezertálásnak hangzik. Kigombolta a felső zsebét, és elővett egy hatalmas, fekete szivart. Július Heide azonnal odarohant, hogy tüzet adjon neki. Vissza– vonultában kapott is egy jókora rúgást a sípcsontjába. – Seggnyaló – sziszegte Pici. A tábornok átballagott Porta ágyához, kiterített rajta egy térképet, aztán magához intette Papát.

rajta egy térképet, aztán magához intette Papát. – Hol volt a legutóbbi pozíciójuk, Feldwebel? – Kotlubán mellett, uram. – Kotlubán mellett? – A tábornok megkereste a térképen. – Hm! Ötvenhárom kilométer. – Összeráncolta a homlokát, majd elővett egy ceruzát, és jeleket kezdett rajzolni a térképre. Miután ezzel megvolt, kéjesen Papára nézett. – Feldwebel, talán rávilágítana valamire. Itt van Kotlubán – mutatta – , ez pedig egy szovjet őrezred. Mutassa meg pontosan, hol volt a pozíciójuk, ha kérhetem. – Itt, uram. Az erdő mellett. Háttal a Volgának. A 16. páncéloshadosztályhoz tartoztunk. – Hiszek magának, Feldwebel, de ez még nem magyarázza meg azt, hogyan tudtak átjutni az ellenséges vonalakon, hogy Kotlubántól jelenlegi helyükre érjenek. – Papa felé perdült. – Vagy talán különleges útleveleket kaptak az oroszoktól? Papa megvetően csücsörített a szájával. – Ha arra gondolt, uram, hogy bármelyik emberem is közreműködött az ellenséggel vagy dezertált, vagy bármi ilyesmi, akkor azt kell mondanom, remélem megbocsát érte, hogy önnek agyára ment a felelősség! Az effajta magatartást meghagyjuk a tiszteknek, uram. Az egyetlen személy, aki tőlünk átment az oroszokhoz, Reiniger hadnagy volt, a 79. gyalogsági hadosztálytól. Az ezred élére tették, de még huszonnégy óráig se viselte tisztségét, dezertált az ellenséghez. Nemcsak a pozícióinkat adta fel, de…

pozícióinkat adta fel, de… – Elég, Feldwebel! Fékezze a nyelvét! A tábornok bőrkesztyűjével arcul csapta Papát, aki vett egy mély lélegzetet, és a levegővel együtt lenyelte a sértést. Az Unterschar– führer azonban mindannyiunk döbbenetére hirtelen felkiáltott, és dühtől eltorzult arccal a tábornokra rontott. Aligha a Papán esett sértést akarta megbosszulni: nyilván begolyózott, ami nem számított ritkaságnak errefelé. Mielőtt még elérhette volna a tábornokot, az felkapta géppisztolya csövét, és telepumpálta a támadót golyókkal. – Kár érte – jegyezte meg Porta. – Még alig ismertük. A tábornok villámló tekintettel végignézett rajtunk. – Nos? Van még valaki, aki megunta az életét? Mert ha igen, akkor lépjen előre. Szívesen segítek rajta. Gyűlölettel és megvetéssel a szemünkben, gyilkos indulatokkal a fejünkben néztünk vissza rá, de kezünket hagytuk békésen magunk mellett lógni. Túlságosan is jól idomítottak voltunk. Túl hosszú ideig voltunk porosz rabszolgák ahhoz, hogy szét merjük szakítani a vak engedelmesség láncait. Az ötlet, hogy kezet emeljünk egy tábornokra, egyenlő volt számunkra a szentségtöréssel. – Nagyszerű! – A tábornok az ajtó felé indult. – Fogják a fegyvereiket, és kövessenek. Mostantól fogva az én parancsnokságom alatt állnak.

fogva az én parancsnokságom alatt állnak. Elhagytuk a bunkert, és állásokat vettünk fel a Sztálingrád– Pitomnok út mentén. Útközben belebotlottunk egy gránátvető ütegbe. A csapat megmaradt három tagját a tábornok szintén maga alá rendelte, a fegyverekkel együtt. Felállítottuk őket, beástuk magunkat, aztán vártunk. Hogy mire, arról fogalmunk se volt, de a tábornok azt mondta, hogy várni fogunk, tehát vártunk. A tábornok beleburkolózott nagykabátjába, és leeresztette bundasapkája fülvédőit. Mi, a többiek, vacogó fogakkal és dermedt végtagokkal kuporogtunk a hóba vájt üregeinkben. Hajnalban megérkezett az ellenség, egy T– 34– es konvoj. Láttuk, hogy megjelennek a domb tetején, egy pillanatra a levegőbe emelkednek, majd lezökkennek a lejtőre, és megindulnak a vasúti sín felé. Nem ütköztek ellenállásba. Gyalogosaink kiugráltak az üregeikből, menekülni próbáltak, de a tankok utánuk vetették magukat, és könyörtelenül a hóba préselték recsegő tagjaikat. Mi eközben csak kuporogtunk álcázott gránátvetőink mögött és vártunk. Acélidegek kellenek, hogy az ember képes legyen a fenekén maradni, amikor böhöm nagy fehér acélszörnyetegek robognak feléje. Az én idegeim eléggé középszerűek, minek következtében én is erős késztetést éreztem arra, hogy kiugorjak a rejtekhelyünkről, de a társaim jelenléte megakadályozott ebben. Majdnem biztos, hogy el

megakadályozott ebben. Majdnem biztos, hogy el tudtam volna menekülni, a tankok még elég messze voltak. A T– 34– esek pedig megállíthatatlanul közeledtek. Kilencszáz méter… nyolcszáz… hétszáz… Ha elsőre nem találunk célba, akkor senki nem fog egy második esélyt adni; csatlakozni fogunk gyalogos bajtársainkhoz véres húspogácsák formájában. A tankok begyorsultak – úgy tűnt, még mindig nem vettek észre minket. – Tűz! – üvöltötte Papa. A négy gránátvető egyként eldördült. Sikerült! Az élen haladó T– 34– esek lángoló roncsdarabokká szaggatva szálltak az ég felé, és velük együtt a félelmünk is odalett. Még bizonyos fokú izgatottságot is éreztünk. Még most is képesek vagyunk elpusztítani az ellenséget! Már nem éreztük a hideget, az idegvégződéseink nem remegtek, az izmaink nem ugráltak a várakozás feszültségétől. A gépiesen ismételt mozdulatok – tölteni, lőni, tölteni, lőni – megnyugtattak minket, és lekötötték a figyelmünket. A gránátvetők szórták az áldást, hátrébb parancsolva a tankokat; aztán lángnyelvek csaptak ki a fehér lövegtornyok csövein, és nyomukban izzó fémgolyók süvöltöttek elő, ültek rá a perzselően forró levegő hátára. Férfiak váltak pillanatok alatt elszenesedett holttestekké, szájuk förtelmes, fekete vigyorra húzódott fogaik fölött. Tizenkilenc tank vált gránátvetőink prédájává; sűrű, kormos füsternyő emelkedett a táj fölé.

emelkedett a táj fölé. Pillanatnyi szünet következett. Kezdtünk kifogyni a lőszerből, a tábornoknak azonban eszében se volt visszavonulást parancsolni. Maradtunk tehát a helyünkön, és vártuk a második rohamot. Ezúttal egyenesen nekünk jöttek. Nyilvánvalóan észrevettek minket, mert ráérősen, fenséges lassúsággal közeledtek a gránáteső közepette. Mindegy volt, hányat lőttünk ki, mindig akadtak mások, hogy átvegyék a helyüket. Azok a gyalogságiak, akik túlélték az első támadást, most hozzánk rohantak sekély fedezékeikből, mögöttünk helyezkedve el, mintha a gránátvetők valamiféle védelmet jelentettek volna a tankok áradata ellen. A lőszer azonban csakhamar kifogyott, és mi éppolyan tehetetlenekké váltunk, mint ők – a nyomorultak cseberből vederbe kerültek. Láttam egy suhancot törött háttal a földön fetrengeni; őrjítő fájdalmában még a csatazajt is túlüvöltötte, de semmit nem tehettünk érte. Még arra se volt időm, hogy elővegyem a pisztolyomat, és véget vessek szenvedésének. Az orosz lövedékek egyre növekvő pontossággal csapódtak be. A sebesültek ordítása és zokogása rémálomba illő kakofóniává erősödött. Láttam a kölni nagy Pault, hogy szétroncsolt mellkassal elbukik; láttam a sauerlandi Duval tizedest összerogyni szilánkosra tépett bal vállal, néhány szövetdarabon lifegő karral; a wupperthali származású Scheibe

őrmesternek pontosan térden alul mindkét lábát levitte egy robbanás vagy egy tank lánctalpa; a boroszlói Weiss közlegény lába alatt felrobbant egy hóba fúródott lövedék, és egy szemvillanás alatt alaktalan csont– és húskupacot csinált belőle. A tankok megállíthatatlanul kaptattak fel a dombra, és zörögtek le ránk a lejtőn. Hogy hányan lehettek még a domb mögött, azt csak találgatni tudtam. Képzeletemben egy véget nem érő konvojt láttam. Egy ágyúlövedék telibe találta Gregor gránátvetőjét. A szétrobbant cső hátraperdült, és levitte a mögötte álló fiú fejét, mielőtt még az felfoghatta volna, hogy mi történt. A test néhány pillanatig állva maradt, nyakából szökőkútként spriccelt a vér. Gregor sértetlen maradt, de teljesen elvesztette az önkontrollját. Hátravetette a fejét, és hahotázott, hahotázott, miközben a társa vére zuhatagként zúdult le az egyenruhájára. Nem volt időm, hogy egy pofonnal helyrezökkentsem, épp eléggé lefoglaltak a magam bajai. Amikor rápillantottam néhány másodperccel később, a hóban térdelt, és testét zokogás rázta. A támadás váratlanul véget ért. A T– 34– esek megfordultak, és a letaposott havon át elindultak az ellenkező irányba. Tátott szájjal bámultunk utánuk, egyszerűen nem értettük, mi történt. A győzelmük biztos volt, újabb negyedóránál tovább semmiképp nem tudtunk volna ellenállni nekik. Erre ők fogták

magukat, és elcsikorogtak, ott hagyva minket megtörten, de élve elhullt bajtársaink tetemei közt. A környéket sűrű lőporfüst lepte el, ami égette a torkunkat és a tüdőnket, és könnycseppeket csalt elő a szemünkből. Láttam, hogy Gregor tántorogva felegyenesedik, a Légiós fájdalmas grimaszokat vág, Papa pedig a homloksérülését kezeli. Eletében először viselte a sisakját, és ennek köszönhette, hogy a fejbőre még a helyén volt. A piszkos havon át a tábornok közeledett, nyomában egy csapat csendes, magába roskadt katona. Türelmetlenül a gránátvetők felé intett a kezével. – Robbantsák fel őket, már nem lesznek hasznunkra. Újraszerveződünk ott, a szurdokban. Elment, rám és Portára hagyva a fegyverek megsemmisítését. Elhelyeztük a tölteteket, Porta lángot adott a gyújtózsinórnak, aztán mindketten elrohantunk a szurdok felé. Alighogy odaértünk, eget és fület megrázó robbanás hallatszott, s a tankelhárító ütegünk már nem volt többé. Néhány óra, és mindent belep a friss hó. Mínusz harmincnyolc fok volt. A szél, mint mindig, most is vadul nyargalászott a sztyeppén, és apró kristálytűket szórt minden útjába kerülő ember arcába. Bármerre néztünk, mindenhonnan egy megüvegesedett tekintet meredt vissza ránk, mindenhol megdermedt végtagokat, piros vérfoltokat

lehetett látni. Mintha az egész sztyepp egyetlen hatalmas temetővé vált volna. Vánszorgó menetoszlopunk élén az SS tábornok masírozott. Kabátját testére préselte a szél, de fejét meleg bundasapka védte, nyakától távol tartotta a szél javát a felhajtott gallér, és lábát vastag csizma választotta el a hótól. A pasas, mint azt első pillantásra megállapítottuk, menthetetlenül flúgos volt. Azok közé a fanatikusok közé tartozott, akik képesek lettek volna egymagukban egy orosz hadsereg ellen indulni, és mi szerencsétlenek kénytelenek voltunk vele tartani mint első osztályú céltáblák. Ismét beástuk magunkat, ezúttal a Volga mellett, egy háromszöget alkotó dombegyüttes lábánál. Innen jól láthattuk a befagyott folyón átkelő ellenséges csapatokat; másnap felállították a lövegeiket, és kezdetét vette a bombázás. Sekély fedezékemből négy alkalommal is kirepített a légnyomás. A negyedik alkalommal Portának kellett megmentenie engem: elhagyta a fedezéket, és gyorsan visz– szavonszolt. Olyan sokkos állapotban voltam, hogy beletelt jó néhány percbe, mire támogatás nélkül is egyensúlyban tudtam maradni. A szomszédos árkokban rejtőző szakaszra napalm sortüzet zúdítottak. A lángok végigrohantak az árkon, és a férfiak üvöltve, égő hajjal és ruhával ugráltak ki az árkokból. Még maga a hó is lángolni látszott. Az égő emberi hús szaga megtöltötte orrunkat, beleitta magát

az egyenruháinkba és a bőrünkbe, s végül olyan elviselhetetlenné vált, hogy öklendezni kezdtünk. Sikerült bebújnom néhány betonlap alá. A géppisztolyom csövét felfelé irányítottam, egy keskeny hasadékra. Porta és Pici a két oldalamon kuporogtak. Miközben ültünk és ismét csak vártunk, néhány darab téglakemény száraz kenyeret rágcsáltunk. Puha kenyeret, még ha az penészes és dohos is, csak legmerészebb álmainkban ettünk. Ahogy az ellenség ránk zúdult, a Volga fölött lebegő köd is közelebb gördült, csípős, nedves homályba burkolva a tájat. Az első pillanatokban olyan pánik és fejetlenség uralkodott, hogy vaktában lövöldöztünk, nem tudva, ellenséget vagy barátot találunk el. Aztán a ködből kibontakoztak a szibériaiak szögletes, dagadt formái. Vastagon bélelt, fehér egyenruháikban úgy festettek, mint holmi életre kelt, vért szomjazó hóemberek. Rekedt kiabálásuk a németek halálát szorgalmazta, és Sztálin dicsőségét hirdette. Visszavertük az első hullámot, de mániákus tábornokunk nem hagyott számunkra pihenőt. Egy vad kiáltással kipattant a fedezékéből, és lerohant a dombon a visszavonuló ellenség után. Nem volt más választásunk, követnünk kellett őt. A szibériaiak nem számítottak rá, hogy képesek leszünk ekkora őrültségre vetemedni. Egyesek megtorpantak és védekeztek, mások visszarohantak a vonalaikhoz, ahol a tábornokunkhoz hasonlóan fanatikus tisztek hátraarcot

tábornokunkhoz hasonlóan fanatikus tisztek hátraarcot parancsoltak nekik, és visszaküldték őket, hogy ismét felvegyék velünk a harcot. Akkora volt a kavarodás, hogy jóformán azt se tudtam, mit csinálok. Ebben a kétségbeesett közelharcban, részegen a vértől, a teljes kimerültségtől és a félelemtől, vakon szúrtuk, ütöttük és fojtogattuk egymást, bakancsainkkal a hóba tiporva a talpaink alatt heverő sebesülteket. Végül sikerült megfutamítanunk őket, és elfoglaltuk a bunkerjukat, noha tisztában voltunk vele, hogy egy ilyen szerzeményt nem leszünk képesek sokáig megtartani. Nem voltunk elegen ahhoz, hogy egy komolyabb offenzívát kivédjünk, és várható volt, hogy a szibériaiak erősítést kérnek és visszatérnek. Addig is megrohantuk az éléskamrát. A szibériaiak jelentős mennyiségű élelmiszert hagytak maguk mögött, és mi nem kérettük magunkat. Pici kenyérként harapdált egy jókora tábla kövér szalonnát, Porta őrültként rohangált körbe, és innen is meg onnan is lekapva valamit, addig tömte a pofáját, míg az annyira meg nem telt, hogy már lenyelni se tudta az ételt; ezután inkább a zsebeit tömködte. Vonakodva, és erős nyomás hatására hagytuk el a bunkert. Az ellenség máris visszatért, sűrű gránáteső közepette kellett elmenekülnünk. A Volga túlpartján felbömböltek a nehéztüzérség ágyúi. Lábunk alatt remegett a föld, mintha meg akart volna nyílni. A tábornok ránk ordított, hogy

volna nyílni. A tábornok ránk ordított, hogy mozogjunk, de nekünk annál több eszünk volt. A rettegett napalmbombák, melyek képesek voltak egy ember tüdejét kitépni a testéből, ijesztő közelségben csapódtak be körülöttünk, úgyhogy inkább hasra vágtuk magunkat. Felesleges lett volna rohangálni egy ilyen tűzvihar közepette. A legjobb, amit tehetett az ember, az volt, hogy keresett magának egy lyukat, és meghúzta magát benne, összegömbölyödve, fejet behúzva, akár egy magzat. A felszínen mindent elemésztettek a lángok, melyek egy– egy detonáció után végigseperték a talajt. Belevetettem magam egy gödörbe, és egyenesen Porta fején landoltam. Porta elvesztette az egyensúlyát, s mindketten a gödör aljára estünk, éppen azelőtt, hogy a pokol tüzeinek egy lángnyelve végigcsapott volna fölöttünk. A zárótűz egész éjszaka tartott, és mi egész éjszaka a gödör alján lapítottunk, fejünket mélyen a hóba fúrva. Még a természetes szükségletek se csalhattak ki minket a felszínre. Inkább egy elázott alsó, mint egy pofára való abból a gyilkosan forró levegőből. Különös, hogy bár mindvégig tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, soha nem beszéltünk a vereségről. Tabuként kezeltük a múltat, és ritkán beszéltünk a jelenről. Csak a jövő számított. Még most is, a nyomorúság feneketlen kútjának legmélyén, konokul ragaszkodtunk az élethez. Fáztunk és éheztünk, büdösek, koszosak és rémültek voltunk,

éheztünk, büdösek, koszosak és rémültek voltunk, céltalanul bolyongtunk a véráztatta sztyeppén, embernek már alig nevezhettük magunkat, mégis emberi lényeknek tartottuk magunkat, és harcoltunk a léthez való jogunkért. Reggel felé a tűz elcsendesett, és mi végre lazíthattunk egy kicsit. Egyszer– kétszer óvatosan megemeltük a fejünket, beleszippantottunk a levegőbe. A szag szörnyű volt, de a szél máris nekilátott a reggeli nagytakarításnak. Napkelte közeledtével három JU– 52– es tűnt fel a láthatáron. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megpillantottuk őket. Lecsaptak a felhők közül, és körözni kezdtek, fittyet hányva az orosz légvédelmi ütegeknek és a lehetőségnek, hogy ellenséges repülők lehetnek a közelben. Valószínűnek tűnt, hogy minket keresnek. Hogy végül észrevettek– e minket, vagy egyszerűen csak megunták a körözést, és lehajították a szállítmányukat, hogy mielőbb hazatérhessenek, az nem derült ki, de nem is érdekelt minket. A lényeg az volt, hogy a levegő megtelt ejtőernyőkkel, és mindegyik hatalmas, sárga gomba aljára egy– egy konténer volt kötözve. Szinte hisztérikusan türelmetlenül vártuk, hogy végre földet érjenek a közelünkben. Táncra perdültünk az árkokban, énekeltünk, rikoltoztunk és egymást ölelgettük. – Étel! – üvöltötte torkaszakadtából Porta. Mielőtt még a tábornok megállíthatott volna

Mielőtt még a tábornok megállíthatott volna minket, fent voltunk, és a kincset rejtő konténerek felé rohantunk. Ebben a pillanatban nem számított a veszély. Csináljon az ellenség, amit akar, lőjön, amivel akar, mi akkor is meg fogjuk szerezni az élelmiszeradagunkat, és bezabálunk, ha az életünkkel is kell fizetnünk érte! Mindegyik konténerben elegendő élelem elfér ahhoz, hogy egy egész század jóllakhasson. Hetek óta először végre szép kilátásaink voltak a hasunk teletömését illetően. A várakozás elviselhetetlen volt. Arra is alig tudtuk rávenni magunkat, hogy ne a helyszínen tépjük fel a konténereket, hanem bevonszoljuk őket az árkokba. – Étel – motyogta pityeregve Porta, ahogy lezuttyantunk az árokba. A szája habzott a felfokozódott nyáltermeléstől. – Soha többé – ígérte Gregor – nem fogok egyetlen rossz szót ejteni a légierő ellen. A jóisten áldja meg őket! Kórusban hálát zengtünk a JU– 52– esek pilótáinak is. Érjék el épségben a támaszpontjukat, rászolgáltak! És háromszoros hurrá Himmlernek is! Talán mégse olyan szarláda, mint amilyennek lefestették. Ahogy a gyerekek cibálják szét a karácsonyi ajándékot rejtő zoknikat, úgy téptük fel mi is a konténerek tetejét. A fejemben látomások kavarogtak. Fényes, nyálcsorgató látomások az olcsó képregények harsány színeivel. Nyers, frissen töltött, zsírtól gyöngyöző, robbanásig töltött bélben fénylő kolbászok, ropogós

robbanásig töltött bélben fénylő kolbászok, ropogós aranybarnára sült, kövér, zamatos húsú csirkék, krumplipüré és tej, szalonna és kenyér, sajt és sütemény, meg friss gyümölcs, lágyra főzött tojás, kávé, kaviár és… A konténer kinyílt, tartalmát a földre öntöttük. Aztán döbbent csend lett. Nem volt kolbász. Se csirke. Még kenyér sem, nemhogy tej vagy szalonna. Helyettük bolhapor, néhány üres papírlap, meg egy vastag pakk színezett fénykép. Hitler és Himmler, Göring és Goebbels, meg a rohadt bagázs többi tagja. A lövészárkokat harag és kétségbeesés hangjai töltötték színültig. Sírtunk, átkozódtunk, és homlokunkkal a keményre fagyott földet csapkodtuk. Dühöngtünk elhagyatottságunkban, és azt kértük az istentől, akiben már régen megszűntünk hinni, hogy rohassza meg Adolf Hitlert, amiért ekkora hülyét csinált belőlünk. A fényképeket a szélre bíztuk, az pedig az orosz vonalak felé vitte őket. – Töröljétek meg a seggeteket Adolf Hitlerrel! – kiabálta Porta. – Másra úgyse jó az a disznó. Hogy az SS tábornok mit gondolt az egészről, azt nem tudtuk és nem is akartuk tudni. Zord arccal, összepréselt ajkakkal figyelte őrjöngésünket, de meg se kísérelt véget vetni szitkozódásunknak. Talán tudatában volt annak, hogy ezzel csak olajat öntött volna a tűzre. Nem voltunk abban a hangulatban, hogy

egy Hitlert istenként imádó tiszt hülyeségeit hallgassuk. Egy hóvihar leple alatt elhagytuk pozícióinkat. Ha szerencsénk van, reménykedtünk, órákba fog telni, mire az ellenség rájön, hogy felszívódtunk. Az Orlovkába vezető úton szökevények csoportjaiba botlottunk, akik a még mindig német kézben lévő traktorgyárból menekültek. A tábornok megállított minket, és barikádot emeltetett velünk. Az elkövetkező huszonnégy órát dezertőrök kivégzésével töltöttük. Azokat, akik hajlandóak voltak szó nélkül együttműködni, bevettük a csapatba, a többieket minden ceremónia nélkül kivégeztük. A tiszteket a helyszínen lelőttük, kérdezés nélkül. Másnap hajnalban vágtunk neki ismét az útnak, immár tekintélyes létszámúvá dagadt oszlop formájában. Néhány kilométerrel odébb egy egész ezrednyi holttestre bukkantunk. A hó alá voltak temetve, de rengeteg csonttá fagyott végtag emelkedett a felszín fölé, tömegsír helyét jelezve. Ellenőriztük, hogy német holttestek– e, majd miután megállapítottuk, hogy igen, a hegy oldalába vájt hatalmas kőbunker felé indultunk, amely a lemészárolt ezred utolsó állomása lehetett. Egy asztalon még égett egy karbidlámpa, ennek fénye hamar rávilágított a tényre, hogy egy katakombába tévedtünk be. A tetemek magas halmokba voltak hányva a falak mentén, a padlón hevertek, asztalokra buktak, székeken ültek. Egy

magas támlájú székben egy alezredes ült, hátrahanyatlott fejjel. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy tarkólövést kapott. Jelentőségteljesen egymásra pillantottunk: ez a kivégzési mód az NKVD kezére vallott. Egy műtőasztalon egy átvágott nyakú orvos feküdt, a műtő egyik sarkába lökve pedig két ápolónő. Porta sajnálkozva méregette őket. – Kár értük – mormogta. Kimerülten a padlóra vetettük magunkat, ki– ki oda, ahol be tudta magát szorítani a hullák közé, és elaludtunk, mit sem törődve a kosszal és a bűzzel. Még a tábornok is engedélyezett magának egy kis emberi gyengeséget, és behunyta a szemét. Hogy öt percet aludtunk– e vagy öt órát, az sose derült ki. Mozgásban lévő tankoszlop ismerős dübörgésére riadtunk. Papa villámgyorsan eloltotta a lámpát, amit égve felejtettünk. Fél órán át kuporogtunk még a halottaknál is némábban, és rémülten vártuk, hogy a tankok elhaladjanak. Gumrak irányába tartottak. Amikor az utolsó is elment, és negyedórányi várakozás után is csend volt, a tábornok felállt, és intett a fejével. – Jól van! Eleget pihentek. Fogják a fegyvereiket, és kövessenek. Magunkkal vittünk minden élelmet, amire csak rá tudtuk tenni a kezünket: az összes penészes kenyérdarabot,

rothadó zöldségfélét, bomlásnak indult húsmaradékot, beleértve egy nagyobb darabot is, ami furcsán fehér és vértelen volt. Papa szerint emberhús volt, és ahogy szemügyre vettem a visszataszító, vérszegény holmit, hajlottam hinni neki. A rettenthetetlen Porta azonban leharapott belőle egy jókora cafatot, és nagy szakértelemmel megízlelgette. – Milyen? – kérdeztem kíváncsian. Porta megnyalta a szája szélét. – Egyáltalán nem rossz! – Papa bordái közé bökte a könyökét. – Ha ez emberi hús, akkor csak azt tudom mondani, hogy vigyázz a tokaszalonnádra, ha legközelebb megéhezem. A tábornok türelmetlenül intett, hogy induljunk. Akadálytalanul értünk el a Pesztyankától úgy másfél kilométerre, északra lévő vasútvonalhoz. Itt minden különösebb ok nélkül – kivéve talán a tábornok beteges harcvágyát – megint beástuk magunkat. Az oroszok, elkerülhetetlenül, hamarosan kiszúrtak minket, és nem kérették magukat. Tömött sorokban, trappolva közeledtek felénk, mintha nem is harcba, hanem parádézni indultak volna. Ilyen körülmények közt nehéz lett volna célt téveszteni, de alighogy elhullt egy orosz, máris másik lépett előre a helyére. Rá se hederítettek az elesettekre, egyszerűen átgázoltak rajtuk. Néha sáncot építettek belőlük, néha a szögesdrót elé hajították őket, hidat emelve belőlük, de bármennyit öltünk is meg, nem akart fogyni a számuk.

Egy amerikai buldózer maradványai alatt lapultam, a hóba vájt gödrömben. Ahogy kilestem, egy szibériai katonát láttam felém rohanni. Elég messze volt, még nem is vett észre engem; célba vettem a sisakján virító vörös csillag alatti területet, és meghúztam a ravaszt. Fájdalommal teli meglepett arckifejezés ült ki a katona pufók képére. Szinte hallottam a szerencsétlen, ostoba, összezavart fején átvillanó gondolatokat. Meglőttek? Tényleg meglőttek? Hát ilyen ez? Mit keresek én itt, miért harcolok? Mit keres a fejemben ez a golyó, miért kell meghalnom egy idegen földön, amelyhez semmi közöm? Hol van a feleségem, hol vannak a gyerekeim, hol vannak a teheneim és a lovaim? Miért fekszem széttárt karral a hóban, olyan távol az otthonomtól? Tavasszal, ha a hó elolvad, és kiengedi fagyos markaiból, belehányják egy hatalmas tömegsírba, sok ezer társával együtt. Pillanatnyilag azonban lábtörlőként szolgál a bajtársai számára. Visszavonultunk a vasút mentén. Egy bombatölcsérből erőtlen hang kiáltott felém. Megtorpantam. Egy arc nézett ki a gödör széléről, egy hajlott ujj integetett nekem. Az arc olyan volt, mint egy rosszul fröccsentett gumimaszk. Csupa dudor, ránc és lógó lebernyeg. A színe szürke volt, akár az acél, kivéve a szemüreg környékét, amely szinte nem is létezett feketeségében. Egy fiatal tiszt. Odamentem hozzá. A derekáig véres volt, és ahogy lenéztem a gödörbe, megállapítottam, hogy mindkét lábát sűrű vörös kásává lapította egy tank. Semmit nem tehettem

vörös kásává lapította egy tank. Semmit nem tehettem érte. Felém nyújtott kezébe nyomtam egy pisztolyt, s elrohantam. Bármennyire szedtem is a lábam, a kiáltása utolért: – Katona! Kérem… segítsem rajtam! Katona… kérem! Az isten szerelmére, ne hagyjon itt meghalni… Talán nekem kellett volna lelőnöm őt, de már túl késő volt. A bokrok közül egy orosz tank csikorgott elő, és egyenesen a láb nélkül hagyott emberre vetette magát. Megtörölte benne a lánctalpát, aztán lassan, ízlelgetve a recsegő húst, megfordult, és folytatta félbeszakított útját. Egy újabb koszos fasisztával kevesebb! Egy újabb orosz hős született! Bárcsak itt lehetett volna Sztálin, hogy lássa, milyen hősiesen küzdenek a csapatai! Porta és én ugyanebben a pillanatban egy másik T– 34– esre vetettük magunkat. Letéptük az antennán lobogó zászlót, és a tank megfigyelőnyílása elé lógattuk – hogy eltereljük vele a vezető figyelmét – , aztán a tank oldalára tapasztottunk egy– egy mágneses aknát, és levetettük magunkat a hóba. Sztálingrád, a tömegsír – Sztálingrád, a temető, ahol minden percben meghal egy katona, miközben odahaza, Németországban egy őrült parádézik, és rekedtre ordítja magát, hogy „Harcoljatok az utolsó emberig, az utolsó golyóig!” Szerencsétlenségünkre még mindig akadtak fanatikusok, akik önként és dalolva engedelmeskedtek az agybeteg parancsainak. December 24. Ditrijevka külterületén talált minket.

December 24. Ditrijevka külterületén talált minket. Szenteste volt, s nekünk, német katonáknak, nem kellett reggelig várnunk az ajándékra: reggel hétkor az orosz gyalogság lerohant minket, és egészen délután háromig szünet nélkül tartott a harc. Semmi esélyünk nem volt rá, hogy visszaverjük az üvöltő sereget – még tartani is alig tudtuk a pozíciónkat – , mégis egyszer csak fogták magukat, és visszavonultak. Kétségtelenül tisztában voltak vele, hogy a markukban tartanak minket. Megengedhettek maguknak egy kis macskaegér játékot: az övéik voltunk, gyakorlatilag bármikor eltörölhettek minket egyetlen rohammal. A hirtelen beállt csend félelmetes volt. Ösztönösen éreztük, hogy a hirtelen visszavonulás csupán a kínzás meghosszabbítását szolgálja, és újabb, még több borzalmat ígér a másnapra. Mániákus tábornokunk nem volt hajlandó visszavonulót parancsolni, így nem volt mit tennünk, kuksoltunk fedezékeinkben, és vártuk az újabb támadást. Karácsony napján, délután háromkor – pontosan abban az órában, melyben előző nap visszavonultak – az oroszok visszatértek. De nem tömegével. Mindössze öt T– 34– est küldtek ellenünk… A formációt vezető tankra hangosbeszélőt szereltek, melyből egy induló idegesítő dallamai recsegtek. Az öt tank tökéletes formációban egyenesen a harmadik raj felé tartott, és mi képtelenek voltunk megállítani őket. Szinte semmink nem maradt: nem volt tankelhárító fegyverünk, se lángvetőnk, se nehéztüzérségünk, de

fegyverünk, se lángvetőnk, se nehéztüzérségünk, de még kézigránátunk se. Egy adott pillanatban a T– 34– esek irányt változtattak, és elfordulva a harmadik rajtól, a mindeddig gyanútlan második raj felé fordultak. A hangszóróból a Radetzky– induló bömbölt. Lassan, megfontoltan, céltudatosan, mindegyik tank beállt egy– egy fedezék elé. Rémült emberek meredtek rájuk a gödrökből; voltak, akiket megbénított a félelem, mások már kifelé kapaszkodtak. A tankok orra megemelkedett, majd lezúdult a hóba, zúzva és őrölve, félfordulatot téve, hogy még alaposabb legyen a takarítás. Miután ezzel megvoltak, eltaposták még azt az egyet– kettőt, akik megléptek előlük, majd megfordultak, és visszamentek arra, amerről jöttek. Némán bámultuk a hófelhőt, amely elnyelte őket. A halál csendje telepedett a tájra. Egyetlen lövés nem dördült el, de a második raj már nem létezett. Visszaültünk, és vártunk. Másnap délután, ismét három órakor, megint megjelentek. Ugyanaz a formáció, ugyanaz a zene, ugyanaz a precizitás. Egy újabb rajt töröltek el. Befúrtuk a fejünket a hóba, hogy ne halljuk a bajtársaink földöntúli üvöltését, és eltakarjuk szemünk elől a széttiport testek látványát. Borzalmas éjszakánk volt. Olybá tűnt, mintha haldokló bajtársaink sikolyait hallottuk volna, de csak a sztyeppén végigszáguldó szél volt az. Hajnal felé néhány vaktában kilőtt gránát landolt a

Hajnal felé néhány vaktában kilőtt gránát landolt a mögöttünk lévő lejtőn – az oroszok ébresztőt rendeltek nekünk, nehogy lemaradjunk a hangszóróikból ordító propagandáról. – Német fasiszták! Kapitalista disznók! Ma megint ott leszünk, délután háromkor, éppen úgy, mint tegnap… – Kapitalisták! – ismételte gúnyosan Porta. – Gregor, álljon elő a Cadillacemmel. Kedvem szottyant kirándulni egyet a Côte d'Azur– rön! A hangszóró megreccsent, egy másik hang szólalt meg. Ez jobban beszélte a németet, mint az előző, és sokkal elnézőbb, s egyben meggyőzőbb is volt annál. – Bajtársak! – szólt esdekelve hozzánk. – Buchner őrmester beszél hozzátok a 23. páncéloshadosztályból… Tűnődve egymásra néztünk. – Miért nem jöttök át és csatlakoztok hozzánk? Mutassátok meg magatokat, jelezzétek, ha a nép barátai vagytok! Vessétek le a rabigát, tépjétek szét láncaitokat! Köpjétek szembe nagytőkés uraitokat! Buchner őrmester mindenféle földi jót ígért nekünk, beleértve egy egész háremnyi nőt is, arra az esetre, ha megadjuk magunkat a Szovjetuniónak, a proletárok paradicsomának, ahol minden dolgozó férfi szabad és boldog. – Mindez rendben – kommentálta Porta – , de mi értelme kommunista gazdára cserélni a kapitalistát? Két emberünk végső elkeseredésében megpróbált bebocsátást nyerni a proletárok paradicsomába, de

bebocsátást nyerni a proletárok paradicsomába, de nagytőkés uruk, egy bősz SS tábornok képében leterítette őket, mielőtt két lépést tehettek volna. Az oroszok, ahogy ígérték, délután háromkor megjelentek. Rettegve lapítottunk a fedezékeinkben. Ma kik lesznek soron? A szokásos öt tank a szokásos induló kíséretében lassan végig– csikorgott a friss hóval beterített mezőn. Porta dacosan előszedte a fuvoláját, és versenyt játszott velük. Én csak ültem és vártam. Az üregeink olyan mélyek voltak, mint a hó. Nem állt rendelkezésünkre szerszám, így esélytelenek voltunk a gránitkeményre fagyott földdel szemben. Néhányan kiugráltak, és a tankokkal ellenkező irányba rohantak. A saját tisztjeik lőtték le őket. Dezertálás az ellenség jelenlétében! Egy apró lyukon át, melyet a magasra hányt havon át fúrtam, a közelgő tankokat figyeltem. Nem volt mit tenni, a várakozást kivéve. Semmim nem volt, amivel megvédjem magam: se egy kézigránátom, hogy valamelyik tank elé hajíthassam, se egy töltényem, hogy golyót repíthessek a fejembe. Az egyik tank néhány méterre tőlem haladt el. Még jobban összehúztam magam a gödör mélyén. A tank nem állt meg. A szomszédainkat választotta célpontjául. Hallottam az ordításukat. Jól ismertük őket, velünk voltak már egy ideje. Megpróbáltam kizárni fejemből az üvöltésüket, és megpróbáltam kirázni fejemből a képeket, melyek elárasztották, de

kirázni fejemből a képeket, melyek elárasztották, de egyik sem sikerült. Láttam Wilmer őrmestert, az apró, vidám düsseldorfi bolttulajdonost. Láttam az arcát, amikor meghalt. Emlékszem, mesélte nekünk, hogy '36– ban lépett be a seregbe négy évre, és '40– ben személyesen írt levelet Hitlernek, hogy szolgálata leteltével engedélyezze a hazatérését Düsseldorfba. Hitler soha nem válaszolt neki, Wilmer pedig nem értette, miért nem. És most már soha nem is fogja megérteni. Szegény Wilmer! Egy halom véres hús és csont. Micsoda vég, istenem… micsoda vég! Az üvöltések még nem haltak el. Ha az ember épelméjű akart maradni, fontos volt, hogy ne kösse össze a hangokat egyetlen arccal se. A látomások azonban bevillantak, akár akarta az ember, akár nem. Böhmer lett volna az, a nagy darab, kövér Böhmer, a kölni géppuskás? Vagy a cimborája volt, az a nyeszlett kis fickó Lübeckbői? Vagy a másik… mi is a neve? Az az alacsony, sötét bőrű, aki Hamburgból jött, és a vonatok megszállottja volt? Bárhogy is hívták, több vonatot nem fog látni… Az arcuk nem akart eltűnni belső szemem elől. Sikolyuk késként hasított bele az agyamba. – Hagyjátok abba! – ordította hisztérikusan Heide. – Hagyjátok abba, az isten szerelmére! Betömte a fülét a mutatóujjával, de a hangokat semmivel nem zárhatta ki a fejéből. Csak az isten füléig nem jutottak el. Velünk az isten – hirdette az

övünkön a felirat, de mindannyian tudtuk, hogy ez hazugság. Isten nemcsak hogy nem volt velünk, de még csak a közelben se tartózkodott ezen a napon. Még az is lehet, hogy sose érdekeltük őt. Másnap újra eljöttek. Ugyanaz a zene, ugyanaz a ráérős csikorgás. Ahogy néztük őket, egy haditengerész őrmester kiugrott a fedezékéből, és a felső hóréteg alatt, alagutat fúrva magának, óriás molyként menekülni próbált előlük. Olyan gyorsan kaparta maga előtt az utat, hogy olybá tűnt, mintha úszna, karja és lába előre– hátra csapkodott, ahogy a havat túrta szétfelé maga előtt. A társa már nem volt ennyire leleményes. Magára hagyva a fedezékben, pánikba esett, és az utolsó pillanatban kiugrott, hogy elszaladjon a rátörő tank elől. A vasszörny orra elkapta az egyik karjánál fogva, és felágaskodva a levegőbe emelte. Miután a test visszazuhant, játszani kezdtek vele, ide– oda tologatták, leszakították előbb az egyik karját, aztán a másikat, végül belepasszírozták a megcsonkított embert a hóba. Hallhatták a roncs üvöltését, ahogy maguk alá gyűrték, de ez nem volt nekik elég, addig folytatták tébolyult sportjukat, míg végül nem lett belőle több egy nagy vörös pacánál a fehér hóban. A mészárlás véget ért egy újabb nap erejéig. Mindig volt rá esély, hogy történik valami a közbeeső huszonnégy órában. A tábornok észhez térhet, és visszavonulót rendel el; az oroszok eltűnnek reggelre;

netán a háború véget ér. Sokként ért bennünket, amikor a T– 34– esek ismerős sora másodszor is megjelent ezen a napon. Alig akartunk hinni a szemünknek: ez durván ellentmondott a „játék” szabályainak. Naponta egyszer, délután háromkor. Ez volt a menete. Ők maguk vezették be, és éppen ezért nem volt joguk megszegni. Ez a mérhetetlen becstelenség olyan keserűséggel és megvetéssel töltött el, hogy egy pillanatra még saját közelgő, borzalmas halálomról is megfeledkeztem. Az első tank már megtalálta áldozatát. Egy hadnagy, egy középkorú müncheni egyetemi tanár személyében, aki hiába emelte fel ösztönösen a kezét, nem tudta megállítani a neki rontó harminctonnányi fémet. A T– 34– es megvetően szétcsapta az ágálni merő törékeny embert, s folytatta útját, újabb célt keresve. És most eljött a mi időnk is. Egyenes vonalba rendeződve jöttek felénk, bömbölő zene kíséretében. Most, először, maga a tábornok is közvetlenül fenyegetve volt. Könyörtelenül ránk kiáltott, hogy maradjunk a helyünkön, de Porta, annyi időre torpanva meg csupán, hogy hüvelyk– és mutatóujjával feléje lendítse orra tartalmát, felpattant, és nagyokat szökellve távolodni kezdett. A fekete macska, amely ennyi viszontagság közepette is hűséges maradt hozzá, fürgén követte. Visszafojtottam a lélegzetemet, és jobbra– balra kapkodva a fejemet, hol a közeledő

tankokat, hol a távolodó Portát néztem. Vártuk, hogy a tábornok tüzet nyisson. A tisztek várták, hogy a tábornok nyisson tüzet. Most, hogy őneki is farkasszemet kell néznie a halállal, vajon ugyanolyan fanatikusan fog– e ragaszkodni az elveihez? Nem. Egy hirtelen, vad ugrással a tábornok kint termett a gödörből, és rohanni kezdett Porta után, olyan gyorsan, ahogy csak vitte a lába a mély hóban. Ez volt a várva várt jel mindannyiunk számára. Fejet lesunyva, ziháló tüdővel elhagytuk pozícióinkat, és elmenekültünk az ellenség elől. A Führer parancsának durva megsértése volt ez. Az utolsó emberig, az utolsó golyóig… A tankok, mechanikus szörnyetegek az emberek nyomában, utánunk jöttek. Mindenki, aki elesett vagy megbotlott, mindenki, aki lemaradt, ledarálva került ki a lánctalpak alól, mialatt mi, többiek, továbbrohantunk anélkül, hogy hátranéztünk volna, és hálásak voltunk a bajtársunknak, aki gyötrelmes halálával egy másodpercnyi előnyt adott nekünk. Nem érdekelt, kit morzsoltak szét, amíg nem én voltam az. A rémületem túl nagy volt ahhoz, hogy megengedhessem magamnak azt a luxust, amit a másokkal való törődés jelentett. Szétrobbanni készülő tüdővel, zokogva botladoztam a hóban. Lehetetlen volt sokáig fenntartani ezt az iramot. Az orromból megindult a vér, öklendezni, fulladni kezdtem. Aztán

megbotlottam, és fejjel egy hóbuckába repültem. Olyan volt, mintha egy forró vízzel telt fürdőkádba vetettem volna magam. Vagy egy dunyha belsejébe. Vagy egy izzó kemencébe. Felordítottam, ahogy az örvénylő katlan égetően hideg keblére ölelt. A fájdalom eksztatikus volt. És gyönyörű. Elemésztett és kábulatba ringatott, én pedig azt akartam, hogy örökké tartson. Egy lapátméretű tenyér ragadta meg a vállamat és rángatott ki hipnotikus szemfedőm alól. Macskakölyökként lógtam a levegőben, ahogy Pici visszarázott a valóságba. – Mi a fene van veled? – förmedt rám. Letett a földre, és lekevert egy akkorát, hogy az orromból vércseppek fröccsentek a hóra. A hátunk mögött lángnyelvek csaptak ki egy tank lángszórójából. – Gyerünk! – bömbölte Pici. Megfogta a kezemet, és rohanni kezdett a hóban, maga után vonszolva engem. Valamivel előttünk Porta és a tábornok nyargaltak fej fej mellett, sarkukban a fekete macskával. Szerencsénkre két magas hegyoldal meredt előttünk, melyeket egy szűk hasadék választott el egymástól. A T– 34– esek lemaradtak – a jelek szerint feladták az üldözést – , mi pedig kimerülten levetettük magunkat a hóba. A hasadékot katonai szemétlerakatnak használhatták, mert tele volt járműroncsokkal, üres

használhatták, mert tele volt járműroncsokkal, üres ládákkal és kannákkal meg egyéb meghatározhatatlan eredetű fémhulladékkal. Mialatt mi a szemét közepette heverésztünk, a Légiós törökülésben ülve a géppisztolyát tisztogatta. – Katonai szir– szar – intett fejével a szemét felé. – Egyszer láttam valami ehhez hasonlót Sidi– bel– Abbes mellett. Aligha létezett olyan francia gyarmat, ahol a Légiós ne csatázott volna. Született katona volt. Nem volt annyira fanatikus, mint Heide, de sokkal szívósabb és edzettebb volt. Nem érdekelte, hol harcol és ki ellen. A harc volt a munkája, és egyformán kemény precizitással hajtotta végre, bárki is fizette. A szíve Franciaországhoz húzta, de semmi különöset nem látott abban, hogy ennek dacára Hitlerért harcol Sztálingrád mellett. Visszahúzódó volt és önálló, érzelgésmentes, de nem érzéketlen, ugyanakkor könyörtelen és megbízható. Mialatt Heide az egyenruháját simítgatta, a Légiós a géppisztolyát ellenőrizte. Mi eközben tétlenül, kifejezéstelen tekintettel hevertünk a hóban. Hirtelen előbukkant a tábornok, mérgesen felénk indult. – Talpra! Mit lazsálnak? Ki engedte meg maguknak, hogy pihenőt tartsanak? – Hátraperdült, haragos tekintetét Portára villantotta. – Nehogy azt higgye, hogy elfelejtem azt, amit tett. Dezertálás az ellenség jelenlétében! Majd később még rátérünk erre. – Hátrált

jelenlétében! Majd később még rátérünk erre. – Hátrált egy lépést. – És ugyanez vonatkozik a többiekre is! – ordította. – A kollektív gyávaság egy újabb példája, amit végig kellett szemlélnem! Nem fogom büntetés nélkül hagyni! A T– 34– esek eltűntek, a szél süvöltése elnyelte a távolodó motorok zaját. A tábornok talpra rugdosott minket. Szétosztottuk a megmaradt fegyvereket, aztán a tábornok parancsára sorba fejlődtünk, és minden rajparancsnok előrelépett. – Még hogy a szakaszvezetők lépjenek előre – mondta valaki megvetően. – Mit képzel ez, hányan maradtunk? Hülye mészáros! Pillanatnyi csend következett. Ellenállhatatlan késztetést éreztem a vihogásra, de uralkodtam magamon. Pici azonban kinyitotta a száját, és röhögni kezdett. A tábornok egyből odalépett hozzá, s galléron ragadta. – Maga! Maga mondta ezt? – Előhúzta a pisztolyát, és csövét Pici bordái közé nyomta. – Ismerje el, vagy lelövöm. Három másodperce van. Egy… kettő… – Engedje el! Én voltam! Egy férfi lépett előre és jött oda a gutaütés határán álló tábornokhoz. Egy őrmester volt, véres tépéssel bekötözött fejjel és nyakkal. Az egyik kezén megszenesedett, elgörbült csontok meredeztek az elégett, hátrahúzódott hús alatt. Az őrmester volt az egyetlen túlélője annak a szakasznak, melyet orosz lángvetők pusztítottak el. Kihívóan állt oda a tábornok

lángvetők pusztítottak el. Kihívóan állt oda a tábornok elé. – Hülye mészáros – ismételte meg flegmatikusan. – Vérengző disznó, egytől egyig, minden tábornok. Egy szájára mért erőteljes ütés kibillentette az egyensúlyából. Az őrmester ép kezével a pisztolya után kapott, de mielőtt még elérhette volna, a tábornok halántékon lőtte. – Legyen ez lecke mindannyiuk számára! – Visszafordult Picihez. – Ami pedig magát illeti, majd később rendezzük a számlát. Már magán tartom a szemem egy ideje. Maga egy bajkeverő, egy gyáva… nem méltó rá, hogy katona legyen. – Provokálóan Picire meredt, de az bambán ártatlan képpel nézett maga elé, mintha észre se vette volna. – Jól van! – A tábornok eltette a revolverét. – Keressen egy önkéntest, és menjenek vissza, nézzék meg, nem találnak– e túlélőket. Gumraknál csatlakoznak hozzánk. És nekem alapos munkát végezzenek. Jól vigyázzon, mostantól magán fogom tartani a szemem! – Azzal elviharzott. Pici egyből felém fordította a fejét. – Te vagy az önkéntes – közölte. Önkéntelenül hátraugrottam. – Én? Fenét! Ki se nyitottam a számat! – Mi köze ehhez a szájadnak? Azt mondta, keressek egy önkéntest. Hallhattad! – Akkor se én vagyok a te embered! – tiltakoztam. Pici tekintete összeszűkült.

Pici tekintete összeszűkült. – Megtagadod az engedelmességet? – Nem, csak nem jelentkezem önkéntesnek. Pillanatnyi szünet következett, aztán Pici újra megpróbálta: – Parancsolom neked, hogy jelentkezz önkéntesnek. – Rendben – bólintottam. – Akkor megtagadom az engedelmességet. Pici vett egy mély lélegzetet. – Ezt jelentenem kell a tábornoknak. Jelentenem kell neki, találtam egy önkéntest, és az önkéntes megtagadta az engedelmességet. Nem érdekel, hogy te mit gondolsz róla, ez akkor is a parancs megtagadása. Láttad, mi történt azzal a fickóval, nem? Veled is ez fog történni, ha elmondom a tábornoknak, hogy nem voltál hajlandó önkéntesnek jelentkezni, pedig én megparancsoltam neked, hogy jelentkezz, mert ő megparancsolta nekem, hogy keressek egy… – Az istenit! – fakadtam ki. – Jelentkezem önkéntesnek, az istenit! Örülsz neki? Pici habozott, aztán megkockáztatta: – Azt akarod mondani, hogy hajlandó vagy velem jönni, és megnézni, maradtak– e túlélők? – Igen, de kizárólag nyomás hatására teszem. – Ez nem gond, mindaddig, amíg saját szabad akaratodból engedelmeskedsz a nyomásnak. Gyere, induljunk. Porta, aki a közelünkben téblábolva várta a

Porta, aki a közelünkben téblábolva várta a végkifejletet, most előrukkolt a mondanivalójával: – Hozzátok vissza az ágyamat is, megtennétek? Olyan sietve távoztunk, hogy ott felejtettem. Gondolom, még mindig ott van. Porta mindannyiunk életét nyomorúságossá tette azzal, hogy mindenhová magával cipelte az ágyát. Még a tábornoknak se sikerült szétválasztania őket. – Ami engem illet – közöltem méltósággal – , nem áll szándékomban Gumrakig cipelni az ágyadat. Te meg az ágyad elmehettek a jó büdös francba, világos? – Igen, és én is ugyanezt mondom – csatlakozott hozzám Pici. – Ti, berliniek – fintorodott el – , túl magasan hordjátok a seggeteket. Túlságosan is magasan. Tegyed csak le te is a földre, ahogy mi is tesszük. – Képtelen vagyok felhagyni egy élet szokásaival – tiltakozott Porta. – Ott, ahonnan én jöttem, ágyban szokás aludni. Nem tudom, hogy nálatok, vidékieknél mi a szokás, de mi Berlinben hozzá vagyunk szokva a tisztes kényelemhez. – Vidékiek? – horkant fel Pici. – Én nem vagyok vidéki! Ha érdekel, még operaház is van a városunkban! – Operaház! – legyintett fitymálóan Porta. – Én azt inkább egy sárból tapasztott kunyhónak nevezném. Gyilkos indulatokkal eltelve váltunk el Portától. Pici az elhagyott fedezékeink irányába indult, és kiáltott nekem, hogy kövessem. Olyan gyorsan ment, hogy

alig bírtam tartani vele a lépést, s valahányszor megálltam, hogy fújjak egyet, visszajött, és a hátsómba rúgott a bakancsával. – Mozgás, lusta svédje! – Dán vagyok! – ordítottam. – Nem mindegy? Mindegy volt, legalábbis Picinek. Svéd vagy dán, egyre megy. Az adott körülmények közt magam se láttam értelmét a kérdés megvitatásának. Természetesen nem találtunk egyetlen túlélőt sem. Jóformán még hullák se voltak, a vörös húspacnikat aligha lehetett volna annak nevezni – a híres ágy pedig darabokban hevert. – Gyerünk vissza – sürgettem Picit. – Mielőtt még az oroszok kiszúrnak minket. – Jól van, jól van, de csak ne olyan türelmetlenül. Nem azért tettem meg ezt az utat, hogy üres kézzel térjek vissza. – De hát itt semmi sincs! – Akkor se megyek vissza üres kézzel – makacsolta meg magát Pici. – Porta az ágyát akarta, hát megkapja. – Az isten szerelmére – fakadtam ki – , mit lehet kezdeni egy ripityára tört ággyal? Pici térdre ereszkedve nekilátott összegyűjteni az ágy maradványait, ügyet sem vetve a könyörgéseimre, átkaimra és fenyegetőzésemre. Valahol felugatott egy orosz géppuska; a legközelebbi fedezékbe vetettem

magam, Pici azonban rendületlenül folytatta a gyűjtögetést. A géppuska elhallgatott, és én már épp ki készültem bújni a lyukból, amikor egy reflektor fénye vetült ránk, vakító fénybe vonva Picit és a nevetségesen széttrancsírozott ágyat. Az orosz vonalak felől röhögés és gurgulázó nevetés sorozata röppent felénk. Én visszazuttyantam a lyukba, Pici pedig felemelte az öklét, és mérgesen meglengette a feje fölött. – Kapcsoljátok le azt a reflektort, ti seggfejek! Megvakulok! Legnagyobb döbbenetemre szó nélkül kioltották a fényt. – Én eltűzök innen! – jelentettem ki, s máris nyakam közé vettem a lábam – , mielőtt még az oroszok meggondolnák magukat. A vonalaik felől móka és kacagás hangjai hallatszottak, de én úgy éreztem, hogy a humoruk bármelyik pillanatban elillanhat, és átadja helyét a fegyverek ropogásának. Minden különösebb baj nélkül jutottunk el Gumrak mellé, ahol Pici kéjes kárörömmel nyújtott át Portának egy jókora halom fémdarabot és néhány ponyvafoszlányt. Porta értetlenül szemlélte az ajándékot. – Ez meg mi? – A harci szekered – világosította fel Pici. – Az ágy, amit kértél. A nyakamat kockáztattam, hogy visszaszerezzem neked. A tetves oroszok le akartak

lőni miatta, nem igaz, Sven? – Én másképp fogalmaznék – feleltem keserűen. – Szerintem egytől egyig be voltak tintázva. Paul Augsberg SS Brigadenführer beviharzott a 6. hadsereg főhadiszállására, és követelte, hogy azonnal vezessék Paulus tábornok elé. – Uram! – kezdte tiszteletteljes és ugyanakkor céltudatos hangon. – Rendkívül fontosnak tartom, hogy azonnal adja ki a parancsot az orosz vonalak áttörésére. Tovább folytatni a harcot így, ez tiszta őrültség, és ezzel mindenki tisztában van. A tankjaink száma és a tüzérségünk ereje azonban még most is elegendő lenne ahhoz, hogy áttörjünk. Adjon nekem egy esélyt, és bebizonyítom önnek! Ha azonban továbbra sem teszünk semmit, hamarosan minden esélyünket elveszítjük. Nézze! – Fellelkesülten a falitérképre bökött. – Itt kellene megkísérelnünk az áttörést. Itt, Kaszlanovszka mellett. Az ellenséges vonalak ezen a helyen eléggé vékonyak. Nagyszerű esélyünk lenne az átszakításukra. – Augsberg tábornok – húzódtak halvány mosolyra Paulus ajkai – , ön tökéletesen tisztában van vele, hogy ezt lehetetlen véghezvinni. A Führer világosan közölte, mit vár el tőlünk: tartanunk kell a pozícióinkat. – Igen? És hogyan? Halott katonákkal és hógolyókkal? Paulus vállat vont. Augsberg tábornok közelebb hajolt hozzá az asztal

felett. – Nos, rendben! Ha Hitler azt mondja, hogy maradjunk itt, akkor hát maradjunk. De ez esetben legalább közöljük az oroszokkal, hogy hajlandóak vagyunk megegyezni velük! Paulus szomorúan ingatta a fejét. – Egyezségről szó se lehet, Augsberg tábornok. A Führer ezt kategorikusan megtiltotta. Itt maradunk, és folytatjuk a harcot. Augsberg felegyenesedett. Kitágult orrlyukakkal, felvont szemöldökkel nézett le Paulusra. – És miért, ha szabad kérdeznem? Szándékosan akarjuk magunk ellen fordítani a katonáinkat? Szántszándékkal akarunk lázadást szítani? – Ettől nem kell tartania, tábornok. Egy német katona soha nem lázadna fel a tisztjei ellen. De nemcsak a katonáink vannak feltétlen engedelmességre nevelve, hanem egész népünk, a legalacsonyabbaktól a legmagasabbakig. – Vak engedelmességre! – csattant fel Augsberg. – Vak és ostoba engedelmességre! – Lehet, hogy igen, de akkor is ez az a tulajdonság, ami végül győzelemre fog vezetni minket. Pillanatnyilag valóban sötétnek látszik a helyzet, de ne hagyja, Augsberg tábornok, hogy egy jelentéktelen visszaesés megrendítse a birodalomba vetett hitét. Végül úgyis mi győzünk. A német nép soha nem hagyja félbe azt, amibe egyszer belekezdett. – A jelek szerint tényleg nem – mondta

– A jelek szerint tényleg nem – mondta elkeseredve Augsberg. – Senki nem vádolhat majd minket azzal, hogy csak félig hagytuk magunkat legyőzni Sztálingrádnál. Nem, mi majd gondoskodunk róla, hogy az utolsó szálig lemészároljanak minket! Hirtelen sarkon fordult, és elhagyta a szobát, mérgesen csattogva végig a GPU épületének széles folyosóin. A Paulus tábornoknak és személyzetének szállást adó szobák köré német katonák tetemei voltak felhányva magas halmokban. Megfagyott holttestek, a falak mellé lökve, homokzsák gyanánt. Jó katonák még halálukban is. Augsberg tábornok tovább folytatta útját, át a folyosókon, melyek hideg kövezetén sebesültek és haldoklók hevertek, át a műtő melletti szobán, mely tele volt hanyagul a földre hajított holttestekkel és amputált végtagokkal. Volt egy– két test, amely lehetett akár élő is, a sebészek azonban magukra hagyták őket, mint reménytelen eseteket. Egy sarokban, magába roskadva, réveteg tekintettel, könnyes szemmel von Daniels tábornok kuporgott. Ajkai hangtalanul mozogtak. Von Daniels tábornok egy egész hadosztályt elveszített. A 176. gyalogsági hadosztályt, mind a hetvenezer emberével, az oroszok eltörölték a föld színéről, és a parancsnokuk most halott embereit és szertefoszlott reményeit siratta bomlott elmével. Augsberg tábornok egy pillanatra megállt mellette, megingatta a fejét, aztán továbbhaladt.

továbbhaladt. Más tisztek mellett is elment, akik behúzott nyakkal, félelemtől és bűntudattól szürke arccal suhantak tova: magas rangú tisztek, akik engedelmeskedtek az őrült parancsnak, és rendeszeikkel még a kórházakból is kitereltették a sebesülteket, hogy azok az utolsó emberig, az utolsó golyóig harcoljanak a hazáért. Most, miután ezrek életét dobták el, ugyanezek az emberek kétségbeesetten a saját életüket próbálták menteni. Bármire képesek lettek volna, hogy megszabaduljanak az oroszok golyóitól és a növekvő tetemhegyek közül. Augsberg tábornok átkelt egy udvaron, majd kormos, még füstölgő romok közt folytatta útját. Alatta hosszú, vékony sorban kimerült katonák vánszorogtak. Egyenruháik rongydarabokká foszlottak, orruk a mellüket verdeste, lábaik alig vitték őket. Augsberg tábornok megállt, a katonákat nézte. A német hadsereg, en route a jóisten tudja, hova, a jóisten tudja, miért. A hóba fogják vetni magukat, és vaktában lőnek, amíg minden lőszerük el nem fogy. Aztán meghalnak – elkerülhetetlenül, értelmetlenül. Az utolsó ember is kivánszorgott a látómezejéből. Augsberg tábornok mintha meggondolta volna magát. Megrázkódott, majd határozott léptekkel tovább csörtetett a romok közt.

Visszavonulás

Visszavonulás Augsberg tábornok egy kora reggel csatlakozott hozzánk. Egyetlen szó nélkül elénk lökött egy étellel teli zsákot, aztán ráérősen nekilátott kiüríteni a zsebeiből minden személyes papírt. Tűnődve figyeltük, ahogy lángot tartott alájuk. Az arca merev volt, összepréselt ajkai elszántságról árulkodtak. Csak azután fordult felénk, hogy az összes igazolványát elégette. – Nagyszerű! – A tekintete végigugrált rajtunk, egyikünkön– másikunkon megállapodva egy pillanatra, mintha azt próbálta volna megbecsülni, hogyan fogunk reagálni arra, amit mondani készül. – Van egy egyszerű ajánlatom a maguk számára: itt maradhatnak, megvárhatják az oroszokat, vagy csatlakozhatnak hozzám, és megpróbáljuk áttörni az arcvonalat. A döntés a maguké. Ha itt maradnak, nagy valószínűséggel meg fognak halni. Ugyanakkor az se egy életbiztosítás, ha velem tartanak. Ha úgy döntenek, hogy követnek, fegyveren és lőszeren kívül semmit ne hozzanak magukkal. Nehéz utunk lesz, meglehet, nem is fog sikerülni. Aki úgy dönt, inkább marad, és az oroszok kedélyére bízza az életét, hát tegye. Nem fogom hibáztatni. Nem ígérek kéjutazást, de segítek egy esélyt teremteni magunknak arra, hogy értelmesen harcoljunk. Meglehet, egyesek inkább öngyilkosságnak nevezik ezt, és lehet, hogy igazuk

lesz. Nem tudom, mi vár ránk, míg kint nem leszünk. – Másodpercnyi szünetet tartott. – Ez minden. Én indulok. Hátat fordított nekünk, és beleballagott a felkelő nap aranyvörös sugaraiba. Pillanatnyi csend következett, aztán Papa lassan feltápászkodott, kinyújtózott, fogta a géppisztolyát, és könnyed, karikalábú léptekkel a tábornok után ment. Rövid habozás után mi is követtük, aztán a többiek is, míg végül egy hosszúra nyúlt, mintegy nyolcszáz embert számláló menetoszlop csatlakozott a tábornok mögé. Szedett– vedett társaság voltunk, a legkülönbözőbb ezredek maradékából verbuválódtunk. Még néhány pilóta is akadt köztünk. A Condorjukat lelőtték az oroszok, de német vonalak mögött értek földet, és hozzánk csapódtak. Épp előttem masíroztak, és én hátulról irigyen néztem bundával bélelt dzsekijüket és fókabőr bakancsukat. Jómagam rongyokat viseltem, mint mindenki más, és már teljesen elfelejtettem, milyen érzés is lehet meleg, kényelmes ruhában lenni. Ráadásul még egy géppuskát is cipelnem kellett, aminek az állványa mélyen inas húsomba, kiálló csontjaim közé nyomódott. Néhány kilométer után türelmetlenül a hóba hajítottam a háromlábú állványt. – Hülyeséget csináltál – tolt le a Légiós. – Hiányát fogod érezni, előbb, mint utóbb. Nem hallgattam a figyelmeztetésére. Az állvány maradt ott, ahova dobtam: a hóban. Elértük a Sztálingrád– Kalács főútvonalat, melyen

Elértük a Sztálingrád– Kalács főútvonalat, melyen sűrű tankoszlopok haladtak a kiégett város irányába. Megfigyelőnyílásaik nyitva voltak, a járművek személyzete énekelt és ordítozott, mint holmi izgatott iskolás fiúk egy kétnapos osztálykiránduláson. A vasúton baleset történt, felborult vagonok torlaszolták el a síneket. Az egyik kocsi teljesen szétlapult, másik kettő egymásba szaladt, egy negyedik orra állt. Valamivel odébb a kiégett mozdony hevert. Megálltunk nézelődni; Augsberg odahívta magához Papát. – Menjen át elsőként a maga csapata. Tűzfedezetet adunk, amennyiben szükséges, de ha lehet, észrevétlenül csinálják. Amikor átértek, ne várjanak ránk, hanem menjenek egyenesen Jelario– novszkijba, ott találkozunk. Papa visszajött hozzánk, intett a kezével, majd előremutatott. Sikeresen átjutottunk az úton, utána pedig nyulakként nyargaltunk át a mezőn. Kétszer rogytam össze a géppuska súlya alatt, és kétszer volt szükségem minden akaraterőmre, hogy fel tudjak tápászkodni. A harmadik alkalommal csak feküdtem a hóban és nyögtem, de a Légiós felrugdosott, mozgásba lendített, s mögöttem maradva a vesémbe döfött a géppisztolyával, valahányszor lassulni látott. Ő maga elnyűhetetlen volt, az idegenlégióban minden emberi gyengeséget kiöltek belőle. Elértünk egy másik utat. Mindkét oldalán felborult járművek szegélyezték, német mentőautók, melyeket

járművek szegélyezték, német mentőautók, melyeket orosz géppuskások lőttek roncshalmazokká. Ahogy elhaladtunk mellettük, károgó varjak emelkedtek csapkodó szárnnyal a magasba. Az autók belsejében megfagyott tetemek hevertek egymásra zuhanva. Némelyiknek fel volt törve a koponyája, vagy éppen körbefűrészelték, akár egy kókuszdió héját. Egyikünk számára se volt titok, mit jelent ez: amikor az ember az éhhalál küszöbén áll, amikor a napi kenyérfejadag két gramm, és még az sincs mindig, akkor az üres gyomor megtöltésére „kiválóan” alkalmas az emberi agyvelő. Egy orvos mondta egyszer régen, amikor még elképzelésünk se volt arról, mit jelenthet az éhezés szó, hogy az emberi agy rendkívül tápláló. Pici volt közülünk az egyetlen, aki megkóstolta. Egy nap belepiszkált egy halott ezredes koponyájába, de képtelen volt elég hosszan lent tartani az „ételt” ahhoz, hogy kivonhassa belőle a tápanyagokat. A patkányt ehetőnek találtuk, de az emberi agy valahogy nem tudta elnyerni az ízlésünket. Lehet, hogy még mindig nem szenvedtünk eleget. Alighogy elértük Jelarionovszkijt, Augsberg tábornok máris továbbindított minket. – Nincs idő bámészkodni – mondta élénken. – Hosszú út áll még előttünk. – Odaintette Papát, és a térképre mutatott. – Elmegyünk Peszkovkáig, aztán derékszögben elkanyarodunk a Don irányába. Ha van egy kis szerencsénk, akkor eljutunk idáig; az igazi gondok csak itt kezdődnek: valahogyan át kell majd

gondok csak itt kezdődnek: valahogyan át kell majd kelnünk a folyón. A síkság végtelennek tűnt. Kék égbolt alatt, csikorgó hóban botladoztunk kilométereken át. Semmi, kivéve a havat és az eget. Egyetlen fa, egyetlen bokor, még egy elszáradt kóró se. A hó vakító fehérsége nemcsak elkápráztatta a szemet, hanem fájdalmat is okozott. Akármerre néztem is, sehogy se találtam menedéket a ragyogás elől. Ha behunytam a szemem, a fájdalom olyan intenzívvé vált, hogy néhány másodperc után ki kellett nyitnom; így azonban, hogy nyitva tartottam, a lüktető fájdalom tovább fokozódott. Hamarosan fényes ezüst villanásokat és kavargó bíbor foltokat kezdtem látni. Tűk mélyedtek a pupilláimba. Maró könnycseppek bukkantak elő, gördültek végig az arcomon. Nem telt bele sok, alig láttam. Szédelegtem, botladoztam, a többieket már csak elmosódott foltokként érzékeltem. A rosszullét környékezett. Felmarkoltam egy kis havat, és a szemhéjamnak nyomtam, remélve, hogy ezzel enyhíthetem a fájdalmat, de olyan volt, mintha izzó parázzsal érintettem volna. A világ lassan szétfolyt körülöttem. Gépiesen loholtam az előttem caplató fekete bakancspár után, kétségbeesett ragaszkodással fixíroztam, mint az utolsó foszlányt, mely még összeköt a valósággal, de már ez se segített. Láttam magam a halálba masírozni. Láttam magam odaveszni valahol a Volga és a Don között, feküdni a hóból szőtt szemfedő alatt, a Volga és a Don

feküdni a hóból szőtt szemfedő alatt, a Volga és a Don között. Milyen lenyűgöző név! A Don. A Don. A Volga és a Don. A szavak pattogó ritmusban masírozni kezdtek a le– fel járó bakancspár ütemére. A Don, a Don, a Volga és a Don. A Don, a Don, a Volga és a Don. A Don, a Don… Arra lettem figyelmes, hogy Papa és Pici maguk közé fognak. A testemet nehéznek és nevetségesen idegennek éreztem. A szemem még mindig fájt. – Mi a baj, Sven? – kérdezte Papa a tőle megszokott kedvességgel. Egyik kézfejemmel megdörgöltem a szememet. – Ez az átkozott hó! Bármerre nézel, mindenütt csak ezt látod. Mi az istenért kell egyfolytában ennyire fehérnek lennie? – Mit akarsz, milyen színű legyen? – morogta Pici. – Fekete? – A fekete gyönyörű lenne – bólogattam. Pici elröhögte magát. Papa kinyújtotta a kezét Porta felé, aki a tenyerébe nyomott egy üveget. – Tessék – adta át nekem Papa. – Igyál. Ettől jobban fogod érezni magad. – Különben is, mindjárt ott vagyunk – biztatott Porta. Tudtam, hogy hazudik, de mire lenyeltem néhány pofányi vodkát, már nem érdekelt. Egy düledező kunyhók alkotta falu közelébe értünk. A Légiós és még néhány ember előrement, hogy felderítsék a terepet; ezalatt mi, akik hátramaradtunk, hálásan lerogytunk a hóba, és vártuk, hogy

hálásan lerogytunk a hóba, és vártuk, hogy visszatérjenek. Fél órával később a Légiós visszatért, és intett nekünk, hogy mehetünk. A falu teljesen elhagyatott volt, az egyetlen élőlény, aki nem hagyta el, egy sovány, fehér macska volt. A négylábú elkövette azt a hibát, hogy némi élelem reményében hozzádörgölőzött Porta lábához. Balszerencséjére a fekete, macskaképű szörnyeteg, mely gazdájává fogadta Portát, féltékeny típus volt, és napról napra egyre üresebbnek érezte már régen üres gyomrát. Nagyobb és erősebb volt, mint a másik macska, melyre fúriaként vetette rá magát. Pillanatok alatt széttépte, s mielőtt még Porta elemelhette volna tőle a zsákmányát, diadalittasan elvonszolta valamerre. Később visszatért, és elnyúlva egy sarokban, elégedetten nyalogatni kezdte a bundáját. Átvizsgáltuk a falut, házról házra. Az egyik kunyhóban egy felborított asztalt, szétszóródott ételmaradékot és gyermekjátékokat találtunk. Megettük az ételt, aztán átmentünk az istállóba, ahol öt merevre fagyott holttest hevert egymásra hányva. Porta lehajolt, hogy megvizsgálja őket. – Tarkón lőtték őket – közvetített nekünk. Még figyelmesebben szemügyre vette a behatolás helyét. – Nagannal – tette hozzá. Ez csak egyet jelenthetett: az NKVD ténykedett a faluban. Egy másik ház konyhájában egy egész család lógott a mennyezetbe csavart kampókról. Nem vágtuk

le őket, már úgyse segíthettünk rajtuk. Egyszerűen félretoltuk őket, mint egy gyöngyökből fűzött függönyt, és folytattuk az élelem után való kutatást. Nem találtunk ennivalót, Porta azonban felfedezett egy apró hordót az egyik sarokban. Felemelte, beleszagolt, aztán ivott belőle néhány kortyot. – Na, mi az? – kérdezte kíváncsian Heide. – Inkább kóstold meg te is. Porta odaadta neki a hordót, aztán böfögött egy jó hangosat, és a zubbonya ujjába törölte a száját. Heide gyanakvóan nézett a hordóra, onnan Portára, majd ismét a hordóra. A szájába vett egy kortynyit, lenyelte, aztán lángvörös arccal, mint aki tüzet készül okádni, köhögni kezdett. – Szent szar! Ez elég erős ahhoz, hogy lyukat égessen az ember hasába! – Mérgesen Porta felé fordult. – Biztos vagy benne, hogy nem kénsav? Körbeadogattuk a hordót. Mindannyian ugyanúgy reagáltunk, mint Heide. – Mi az ördög ez? – kérdezte Papa, öklével a gyomrát gyömöszölve. – Úgy érzem, mintha cafatokra szakadt volna a tüdőm. Porta elvigyorodott. – Azt hiszem, szamorcsonka. Sztálin bácsi speciális szíverősítője fáradt katonák számára. Két ilyen hordó elég egy egész századnak. – Hiszek neked. – Áttámolyogtam a holttestek közt, széket keresve, hogy leüljek.

– Néhány korty belőle – magyarázta Porta – , és az ember puszta kézzel is nekimegy egy hatvantonnás tanknak. – Nem is olyan rossz – ismerte el Heide, aki csak a fal támogatásával tudott lábon maradni. – Most, hogy az ízét már nem érzem, egészen kellemes. – Miből készül? – kérdeztem. – Csípős paprikából? – Kukoricából, krumpliból, répából – vágta rá Porta, aki mindenfajta ital receptjét ismerte. – Miféle répából? – akarta tudni Papa, akinek máris fejébe szállt az ital. – Merthogy – emelte fel a mutatóujját – répából többféle is van, akárcsak a krumpliból. Melyikről beszélsz? – Mindegy, milyen répa – állította Porta. – Kukorica, krumpli, répa. Akármelyik fajta megteszi. Beletömöd őket egy hordóba, és hagyod rothadni néhány hétig, egyesek szerint egy egész hónapig. A salakját kiöntheted a disznónak. Vigyorgó pofával fog a késnek rohanni. A szamorcsonka – folytatta Porta – , Sztálin titkos fegyvere. Mindaz, amit a hitről, a reményről és a szeretetről mondanak, meg a többi hülyeség, beleértve azt is, hogy „Velünk az isten”, nos, az oroszok tojnak minderre. Ők a szemétdombra vetették a hitet, a reményt meg a szeretetet, megszabadultak istentől, és kitalálták helyette a szamorcsonkát. Vagyis, Sztálin bácsi kitalálta. A zsidók értik a dürgést. – Sztálin nem zsidó – tiltakozott Heide. A hordóért

nyúlt. – Már miért ne lenne? A József zsidó név, nem? – Ebben az esetben – kiáltotta Heide – szégyellned kellene magad, Joseph Porta! Jól tudod, hogy a Führer azt mondta, mindenkinek, akinek zsidó keresztneve van, névváltoztatást kell kérnie! – Nem a neve teszi az embert zsidóvá – jelentette ki Gregor egy bölcs bagoly képével. – Egyébként pedig, Sztálin se szereti jobban őket, mint Goebbels. Akit szintén Josephnek hívnak – tette hozzá olyan hangon, mintha ez lett volna legalábbis az évszázad felfedezése. Ismét szájához emelte a hordót, de a Légiós még idejében elvette tőle. – Sztálinról szólva – vette át a szót – , elmondom nektek, hogy neki is ugyanaz a rögeszméje, mint Adolf Hitlernek, csak sokkal körmönfontabban csinálja a dolgait. Például, nem holland kemencékbe dugja a zsidóit, hanem az ellenség ágyúi elé állítja őket. – Senki sem szereti a zsidókat – állapította meg komoran Gregor. – Itt se vannak odáig értük – bólogatott a Légiós. – Emlékeztek arra az őrült lengyelre? Arra, aki egy zsidót tartott láncon az udvarán, házőrző kutya gyanánt? – Akkor meg mi a fenének háborúzunk egymással? – ordította egy hirtelen dühroham hatására Heide. – Sztálin gyűlöli a zsidókat, Hitler gyűlöli a zsidókat, én

gyűlölöm a zsidókat, mindenki gyűlöli a zsidókat! Miért nem fogunk össze, és harcolunk inkább a zsidók ellen? – Nekem úgy tűnik – mondta tűnődve Papa – , hogy Hitler nagy marhaságot csinált. Gázkamrákba dugta őket meg minden. Tiszta hülyeség. – Mit akarsz mondani ezzel? – rivallt rá Heide. Papa böffentett egyet. – Azt, hogy tiszta hülyeség – ismételte meg, az ittas ember gondosságával formálva meg minden egyes szót. – Ki fog szeretni minket, ha lemészároltuk az összes zsidót? Ki fog szeretni minket, ha elvesztettük a háborút? Ki fog… – Ez antináci beszéd! – visította Heide. – Nem fogjuk elveszíteni! – Ivott jó néhány kortyot Sztálin titkos fegyveréből, és még Papánál is részegebb volt. – Ezért letartóztathatnálak! Lelőhetnélek! Elmondhatnám Hitlernek! Akár… Hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és ráesett a tűzhelyre, ahonnan azonnal ellökte magát, és a földön fetrengve paskolni kezdte a ruháját. – Égek! Égek! – kiabálta. – Nem látjátok a lángokat? Mivel a tűz nem égett, és ez már jó néhány hete így lehetett, ügyet se vetettünk rá – kivéve Picit, aki segítőkészen levizelte, hogy eloltsa a képzelt lángokat. – Köszönöm, köszönöm – mormogta Heide. – így már sokkal jobb. Hűvös esőcseppek… aranyos esőcseppek… A hangja elhalt, helyét zajos hortyogás vette át.

A hangja elhalt, helyét zajos hortyogás vette át. Hátat fordítottunk neki, és nekiláttunk kivégezni a szamorcsonkát. Már teljesen elfelejtettük, hol vagyunk és miért vagyunk ott. Még egy fél óra, és egyikünk se emlékezett rá, hogy Oroszországban vagyunk, ráadásul néhány kilométerrel az ellenséges vonalak mögött. Hamarosan követtük Heide példáját, és kollektív szellemi dermedtségbe zuhantunk. Nem tartom valószínűtlennek, hogy ekkor már azt se tudtuk, hogy kik vagyunk. Arra ébredtünk, hogy Augsberg tábornok berúgja az ajtót, és ránk ordít. Nagy nehezen kinyitottam még mindig égő szemem, és körülnéztem a másnaposság ködfüggönyén keresztül. Sarlók és kalapácsok dübögtek, suhogtak a fejemben. A szájam taplószáraz volt, a torkom reszelt, a gyomromban pedig mintha tényleg kénsav lötyögött volna ide– oda. Feltápászkodtam, és megpróbáltam állva maradni a hullámzó padló tetején. Mellettem Papa állt imbolyogva, egyik kezével bizonytalanul tisztelegve valamerre a plafon irányába. – Mi az ördög történt itt? – ordított ránk a tábornok. – Úgy néz ki ez a konyha, mint egy rablótanya! Azt kívántam magamban, bárcsak eléggé jól nevelt lenne a tábornok ahhoz, hogy egy ilyen kora reggeli órában halkabban beszéljen. Ez a hangerő ugyanis több volt, mint amit még el bírtam viselni. Kavargó gyomorral, levegőért kapkodva visszacsúsztam a

gyomorral, levegőért kapkodva visszacsúsztam a földre. – Állítsák talpra azt az embert! – parancsolta a tábornok. Porta és a Légiós felráncigáltak, majd egymást támogatva eltámolyogtunk a legközelebbi falig, és háttal nekidőltünk. Ziháltunk, verejtékeztünk az erőfeszítéstől, amit a néhány lépés megtétele jelentett. – Mindenki jelen és menetkészen, uram – jelentette Papa akadozó nyelvvel, halálkomoly arccal. Alighogy elhallgatott, Heide hátraperdült, és lehányta a falat. Feltételezem, Augsberg csupán egyetlen ok miatt nem lőtt minket agyon a helyszínen: nem volt abban a helyzetben, hogy nélkülözni tudjon hét tapasztalt katonát. – Soha nem jutna haza Hitlerhez nélkülünk – jelentette ki Pici, ahogy kint toporogtunk és dideregtünk a hóban. Miközben a fekete éjszakai égbolt lassan komor szürkévé reggeledett, mi ismét indulásra készülődtünk. A jeges, csontig hatoló szél és a szétfoszlott bakancsainkat kopogósra fagyasztó hó hamar kijózanított minket. Fürgén lépkedtünk a tábornok mögött. Nem sokan akadtak köztünk, akik az évszaknak megfelelő lábbelivel rendelkeztek; legtöbbünk lába köré tekert rongyokban és újságpapírban masírozott. Porta, természetesen, azon féltucatnyi ember közé tartozott, akiknek sikerült felszerelniük magukat síléccel – és ő volt az, aki

felszerelniük magukat síléccel – és ő volt az, aki elsőként elérte a Dont. Láttuk, hogy hosszasan elidőz egy dombtetőn, aztán megfordul, és felénk siklik ezüstös hószemcsék felhőjétől kísérve. – A Don! – fékezett le megdicsőült képpel a tábornok előtt. – A domb túloldalán! A tábornok nyugtalanul összevonta a szemöldökét. – A Don? Biztos benne? – Határozottan, uram. Néma csend támadt. A menetoszlop lefékezett, mindenki csupa fül volt. Semmit nem lehetett hallani. Se ágyúszót, se bombák robbanását, se géppisztolyok ropogását, se tankcsikorgást. Csak a rohanó kazahsztáni szél üvöltötte világgá embergyűlöletét a végtelen sztyeppék felett. A tábornok komoran Portára nézett. – Nem látott gyalogságot? Porta lassan megrázta a fejét. – Nem, uram. Semmi nincs odaát. A csend nem tört meg. Folytattuk a hallgatózást, képtelenek lévén elhinni, hogy egész idő alatt a semmi felé meneteltünk. Mi történt a doni hadseregünkkel? Hol lehet? Egyáltalán, tényleg itt volt? Vagy csak ez is egy lett volna a hazugságok közül, amivel traktáltak minket? A tábornok a mögötte kígyózó oszlop felé fordult. Az emberek lehangoltak, csalódottak és kétségbeesettek voltak. Inkább maradtak volna Sztálingrádban, semmint hogy megtegyék ezt a

Sztálingrádban, semmint hogy megtegyék ezt a fárasztó utat azért, hogy egy nem létező hadsereghez csatlakozzanak. – Menjünk tovább! – Augsberg intett a karjával, aztán a domb felé mutatott. – Nézzük meg, mit találunk odaát. Mindössze egy sorsára hagyott, hóval betakart P– 4– es várt ránk a domb másik oldalán. Valószínűleg Manstein páncéloshadosztályához tartozott, melynek nem sikerült átjutnia hozzánk a karácsonyi ellátmányunkkal. – Nem értem, miért hagyták itt – mondta Porta, miközben lesepertük a havat a járműről. – Tökéletes állapotban van, mindössze a lánctalpak vannak tönkrevágva. Ha helyrepofoznánk őket, szerintem egészen használható lenne. Egy utászszakasz vezetője, egy fiatal hadnagy, bizonytalanul méregette a tankot. – Meg lehet csinálni, uram, de időbe fog telni. – Mennyi időbe? – akarta tudni a tábornok. – Nehéz pontosan megjósolni… talán hat órába. Lehet, hogy tovább. Nincsenek megfelelő szerszámaink, improvizálnunk kell. – Nos, akkor tegyék. Szükségünk van egy szállítóeszközre. Nyolc órájukba telt, nyolcórányi kemény munkájukba, de végül sikerült helyrepofozni a szétszakadt lánctalpakat. Porta beült a kormány mögé, és egy egész seregnyi, hátulról segítő ember nógatására a súlyos jármű kiszabadult hó– és

nógatására a súlyos jármű kiszabadult hó– és jégbörtönéből. A tábornok magához rendelte egyetlen orvosunkat. – Dr. Heim, maga fogja eldönteni, kinek van szüksége szállításra, és ki az, aki még képes járni. Csak a legsúlyosabb fagyási és egyéb esetek kerülhetnek a tank belsejébe. Megértette? – Igen, uram, de attól tartok, sokkal több lesz a szállításra szoruló, mint amennyi hely van. – Ezt magára bízom. Az orvos nekilátott kiválogatni az embereit, a tábornok pedig odahívatta Papát. – Feldwebel Beier, maga lesz a jármű parancsnoka. Engedélyt kap rá, hogy lelőjön bárkit, aki engedély nélkül próbál felkapaszkodni. Porta tizedes lesz a sofőr, Heide őrmester fogja kezelni az ágyút és a rádiót. Martin őrmester – intett Gregornak – a géppuskáért felel. – A tekintete körbejárt, és végül megállapodott egy őrmesteren, akinek a lába nem volt több két nyers, alaktalan húsdarabnál. – Ért a tankokhoz? – Igen, uram. Az őrmester boldogan odabicegett két puskára támaszkodva, melyeket mankóként használt. A tábornok összeszűkült szemmel végigmérte, aztán bólintott. – Rendben. Befelé. Leereszkedtünk a meredek lejtőn a befagyott folyó felé. A tank olyan rémesen csúszkált, hogy már attól tartottunk, újra szétszakadnak a lánctalpak, Porta

tartottunk, újra szétszakadnak a lánctalpak, Porta azonban tapasztalt sofőr volt, aki ugyanolyan gonddal és szeretettel kezelte a tankokat, mint egy zsoké a lovát. A csapattest átkelt a folyón. Amint szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt, hátrafordultunk, és a lemaradt P– 4– esnek szurkoltunk. Fennállt a veszély, hogy a jég beszakad a háromtonnányi acél alatt, a Don ugyanis soha nem fagy be túl vastagon. Mindenki elhagyta a járművet, kivéve Portát. Lassan, araszolva haladt, gyakorta megcsúszva a tükörsima felületen. A jég panaszos nyikorgása, fenyegető morgása egészen hozzánk elhallatszott. Végül a tank elérte a hatalmas, idomtalan jégdarabokat, melyek a part széléhez voltak odafagyva. Keserves csikorgás– nyikorgás közepette felkapaszkodott a jégsziklák tetejére, aztán sziporkázó kristályszikrák zu– hatagától kísérve lezökkent a partra. Éljenzésben törtünk ki, majd az arra feljogosítottak ismét elfoglalták helyeiket a járművön. Átkeltünk a Donon! A szemem ismét fájt és lüktetett a néhány értékes csepp ellenére, amit az orvostól kaptam. Ha akadtak volna köztünk hegyivadászok, Porta egészen biztosan kért, kölcsönzött, lopott vagy kizsarolt volna tőlük számomra egy hószemüveget. A legfelsőbb parancsnokság ugyanis nem tartotta fontosnak, hogy efféle luxuscikkekkel is ellássa a közönséges gyalogságot. – Hülye barmok! – mérgelődött a Légiós, miközben

karon ragadott, hogy legalább egy darabon behunyt szemmel mehessek. – Oroszország hómezőire küldenek egy hadsereget szar nyári felszerelésben, és még elvárják tőlük, hogy győzzenek! Agybetegek! Ritkán fordult elő a Légióssal, hogy ennyire kiborult. Egyébként tökéletesen igaza volt. A hadvezetés nem állíthatta, hogy tudatlanságból szereltek fel minket ilyen pocsékul, az időjárási körülményekhez egyáltalán nem illően. A helyzet ugyanis az volt, hogy tíz éven át tanítottak német tisztek az orosz katonai akadémiákon, és éppen ők voltak azok, akik segítettek az oroszoknak kifejleszteni a téli harchoz alkalmas felszerelést! A tábornok hat óra menetelés után engedélyezett nekünk egy pihenőt. Kimerülten, fásultan zuhantunk a hóba. – Vigyázz, mit csinálsz vele – figyelmeztetett Pici, ahogy kiborultán elhajítottam magamtól a géppuskát. – Hamarabb szükségünk lehet rá, mint gondolnád. – A fenébe vele – motyogtam. – Olyan, mintha egy hatalmas jégcsapot cipelnék. – Elhiszem – mondta tűnődve Pici. – De mit szólnál egy kis fagyállóhoz? A Légiósnak van belőle egy egész kannával, láttam, amikor kiemelte a P– 4– esből. – Úgyse adna nekem belőle – vontam vállat, mert túl lusta voltam ahhoz, hogy felkerekedjek, és beszéljek vele. – Kérdezted már? – állhatatoskodott Pici.

– Nem. Nem érdekel a fagyálló. Az se érdekel, ha ez az átkozott vacak szarrá fagy. Bárcsak megtenné már, és akkor nem kellene többé magammal cipelnem. – Majd én megkérdezem tőle – ajánlotta Pici. – Te csak maradj itt. Hozok neked fagyállót. Nem akarod, hogy hozzád fagyjon, nem igaz? Bűntudat mardosott, amikor néhány perccel később visszatért, vidáman lóbálva egy kanna fagyásgátló folyadékot. – Szó nélkül ideadta – dicsekedett. – Azt hittem, meg kell szorongatnom érte, de… Hirtelen elhallgatott, és az ég felé kapta a tekintetét. Én is ugyanezt tettem, kezemmel napernyőt formálva a szemem fölé. – Egy repülő! – A miénk! Egy Focke– Wulf volt. Talpra ugrottunk, megfeledkezve fájó lábainkról, és integetni, kiabálni kezdtünk. Gregor fellőtt egy jelzőrakétát, mire a Focke– Wulf enyhén megdöntötte a szárnyát, nagy ívben megfordult, és elhúzott felettünk százötven– kétszáz méternyi magasságban. Láttuk, hogy a legénysége jelez nekünk, Láttuk a fekete kereszteket a szárnyain. Átöleltük egymást, és táncra perdültünk örömünkben. Egy sisakot löktek ki a gépből. A pilóta mutatott nekünk egy biztató felfelé irányított hüvelykujjat, tett egy újabb kört, aztán elrepült nyugat felé. A sisakra

vetettük magunkat. A belsejében egy sietve lekörmölt üzenetet találtunk:

Tartsatok ki, visszatérünk! Figyeljétek az eget. Sok szerencsét! – Visszajönnek, hogy elvigyenek minket! – rikoltotta ugrándozva Gregor. A Condor pilótáinak egyike megrázta a fejét. – Erre ne számíts. Lehet, hogy üres fedélzettel éppen le tudnának szállni, de soha nem lennének képesek felszállni innen. Soha az életben. Még üresen sem, nemhogy csordultig tömve. – Igaza van – bólogatott kelletlenül Papa. – Nem számíthatunk arra, hogy repülőn tesszük meg az út hátralevő részét. – Az égbolt felé bökött a mutatóujjával. – Onnan nem várhatunk segítséget. Se a repülőktől, se istentől. Egyetlen mód van rá, hogy kijussunk innen, mégpedig a gyaloglás. – Gyaloglás? – nyögött fel Porta. – Meddig kell még gyalogolnunk? Eljutottunk a Donig, de semmit nem találtunk. Meddig megyünk még? A következő megálló a Rajna lesz? Ezt én nem fogom sokáig bírni! – A mellkasa jobb oldalára helyezte a tenyerét. – Én nem vagyok egészséges ember, szívzörejem van hatéves korom óta.

– Nem meglepő – jegyezte meg a Légiós – , tekintve, hogy nem oda nőtt, ahova kellett volna. Porta haragosan rávillantotta tekintetét, aztán gyorsan a bal oldalára csúsztatta a tenyerét. – Reumás lázam van hétéves korom óta – állította. – És háromszor volt tüdőgyulladásom. Nem lenne szabad ilyen hidegben kint lennem, ráadásul nedves ruhában. Képtelen vagyok egészen Németországig gyalogolni! – A hangja fülsértően élessé vált. – Beteg a szívem, értitek?! Segítségre van szükségem! Orvosra van szükségem! Nem bírom ezt tovább! – Fájdalmasan felkiáltott, kétrét görnyedt, tántorgott néhány lépést, aztán jajgatva a hóba rogyott. – Mi az? Mi történt? – rohant hozzánk az orvos, riadtan Porta melodramatikus óbégatásától. – Mi a baja ennek az embernek? Szótlanul álltunk a vonagló Porta körül. – Mi van magával? – kérdezte tőle türelmetlenül az orvos. – Miért jajgat? – Ő egy beteg ember – szólalt meg Pici. – Beteg a szíve. Már hatéves kora óta. – Reménykedve felvonta a szemöldökét. – Alkohol, uram? – Mit akar mondani azzal, hogy alkohol? – Azt szokott mindig bevenni, akarom mondani inni, ha rájön a roham. Stimulálja a szívműködését, ha érti, mire gondolok. Az orvos Piciről bizonytalanul Portára nézett. – Tényleg beteg a szíve? – kérdezte. – Vagy csak

– Tényleg beteg a szíve? – kérdezte. – Vagy csak megjátssza magát? – Megjátssza? – ismételte Pici. – Hogy megjátssza? – visszhangozta Gregor. – Ez egy beteg ember – állította a Légiós is. – Háromszor volt tüdőgyulladása. Az orvos frissen került ki az egyetemről, tele reményekkel – hiú reményekkel, mert egyenesen ide helyezték gyakornoknak. Kemény gyakorlóterep volt számára. Tanácstalanul letérdelt, miközben Porta a profi szimuláns hitelességével a haldoklót adta. A tömeg szétnyílt, utat adva a tábornoknak és egy fiatal hadnagynak. – Jól van, jól van! – mondta ingerülten a tábornok. – Ebből elég. Nincs időnk komédiázásra. Porta kinyitotta a szemét, és a tábornok irányába nézett. – Vodkát! – hörögte szánalomra méltóan. – Szedje össze magát, ember! – A tábornok otthagyott minket. A hadnagy elvigyorodott. – Vodkát – nyögte Porta, a fiatal tisztre irányítva át tekintetét. – Vodkát, az istenért. – Átkozott legyen az isten! – A hadnagy Porta felé nyújtotta a flaskát. Porta mohón elkapta, majd visszahanyatlott. Fenékkel felfelé fordítva az üveget, nagyra tátva száját úgy vedelte a vodkát, mintha tölcsér lett volna a nyeldeklője helyén. – Megmentette az életemet, uram. Hogyan

– Megmentette az életemet, uram. Hogyan köszönhetném meg? Kérjem meg a Führert, hogy adjon magának egy medált? Megérdemelné. Maga… – Kíméljen meg a bókjaitól! Nem kérek mást, csak azt, hogy adja vissza a maradék vodkámat. – A hadnagy hahotázva a tábornok után indult. Az orvos még mindig kétkedően szemlélte Portát. – Nem lenne szabad szívbetegeket a frontra küldeniük – csóválta a fejét. – Magát le kellene szereltetni… Beástuk magunkat, az éjszakára készültünk. Nem mozdultunk semerre, nem akartuk, hogy a Focke– Wulf ne találjon minket, ha visszatér. A távolból motorok zúgása hallatszott. – Teherautók – állapította meg a Légiós. – Ha rá tudnánk tenni a kezünk néhányra, hamar otthon lennénk. Az égbolt keleti alját vörös izzás vonta fénybe. Sztálingrád, az égő város volt az. Észak felé fényes csíkok villantak át az éjszakán, zebramintásra csíkozva az eget. – Tüzérség – mondta Heide. – Fenét! – fordult felé kihívóan Gregor. – Hol van már a tüzérségünk? – Akkor is – ragaszkodott az állításához Heide. – A tüzérség az. Lehet, hogy kísértetek, de ahhoz képest jó nagy ágyúik vannak. Gyerünk, hagyjuk a vitát, inkább osszátok ki a kártyákat! – Jobb lenne, ha kártyázás helyett aludnának – tanácsolta a hadnagy, ahogy elment mellettünk.

– tanácsolta a hadnagy, ahogy elment mellettünk. – Nem tudok aludni, ha égve felejtik a villanyt – intett Porta a hüvelykujjával a vöröslő láthatár felé. A hadnagy elmosolyodott. – Sajnálom. Nem olthatom ki Sztálingrád tüzeit a maga kedvéért. Egész éjszaka kártyáztunk, a játék izgalma elűzte szemünkből az álmot. Mivelhogy egyikünk zsebében se csörgött néhány apró érménél több, lelkiismeret– furdalás nélkül nyertünk és veszítettünk el hatalmas összegeket. Minden számjegy ünnepélyesen be lett jegyeztetve Porta fekete könyvecskéjébe, de mit ért, ha a reggelt úgy érted meg, hogy kisebb vagyon birtokosa lettél? A végső elszámolást talán senki nem fogja megérni. – Addigra úgyis mind halottak leszünk – vigasztalta magát a Légiós, aki ötévi keresetét elvesztette. Reggelre égett a szemünk, zúgott a fejünk az átvirrasztott éjszakától. Porta elfoglalta a helyét a P– 4– esben, és az oszlop élére hajtott. Mi gyalog követtük őt. – Mit gondolsz, milyen messze van még Németország? – kérdezte tőlem Pici olyan komoly képpel, mintha elvárta volna, hogy centiméterre pontosan tudjam a távolságot. – Elég messze – feleltem keserűen. Egyórányit meneteltünk, amikor a beígért repülőgép megjelent. Ezúttal nem a Focke– Wulf volt, hanem egy Heinkel– 111. Felküldtünk néhány jelzőrakétát, és

Heinkel– 111. Felküldtünk néhány jelzőrakétát, és türelmesen vártunk. Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy énekeljünk és táncoljunk, s még nem felejtettük el azt az alkalmat, amikor Hitlerről készített fotókat és bolhaport dobtak le nekünk. De nem ez történt ezúttal! Ez alkalommal igazi ellátmányt kaptunk. A konténerekben, melyek az ejtőernyőkhöz rögzítve lebegtek alá, volt kolbász, sonka, kenyér, szardínia… – Gyűjtsék össze mindet! – ordította túl a rohanó emberek trappolását, a bajonettekkel felfeszített konténerek recsegését a tábornok. – Gyűjtsék egybe az összeset! Mindent szét kell osztani! Ne egyék meg egyszerre! – Egy üzenet, uram. – Papa átadott neki egy papírlapot, amit az egyik konténerben találtak.

Lovasság koncentrálódott nagy erőkkel a Nizscsirszkaja– Ternisz vasútvonaltól északnyugatra. Legyenek óvatosak. A Kamenszk– Sztálingrád vonal ellenséges kézben. A hidakat tankok őrzik. Nyugatról nagy létszámú alakulatok nyomulnak dél felé. Kalitvát ellenséges gyalogság foglalta el. A hidakon lehetetlen átkelni tüzérségi támogatás nélkül. Súlyos harcok folynak Ajdar mellett. A legközelebbi ellenséges pozíció negyvennyolc kilométerre északra. – Hülyék! – morgolódott a tábornok. – A fenét

– Hülyék! – morgolódott a tábornok. – A fenét érdekli, hol az ellenség, előbb– utóbb úgyis beléjük botlunk. Inkább azt árulták volna el, hol vannak a mieink! Papa a messzeségbe révedt, ahol a távolodó Heinkel már nem volt egyéb egy apró pontnál a felhők közt. Az arca aszott, beesett volt, és ahogy megrázta a fejét, abban minden benne volt: a repülővel együtt a túlélési esélyeink is elszálltak. – Szerintem már ki is húzták a mi nevünket – mormogta. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy foglalkoztak velünk. A tábornok haragosan végigmérte, aztán megigazította a puskát a vállán, és ordított nekünk, hogy kövessük. Tovább masíroztunk, egyre mélyebbre és mélyebbre a fagyott pusztában. A rosszindulatú keleti szél áthatolt a ruháinkon, át a bőrünkön, és belebújt a csontjainkba. Olyan erővel támadott, mintha el akart volna seperni minket. Mi voltunk a gyűlölt ellenség, behatolók egy másik nép földjén, és ezt még a természet is éreztette velünk. Váratlanul egy orosz utánpótló osztag bukkant elő egy kisebb domborulat mögül. Porta élesen balra kanyarította a tankot, behúzott vele egy masszív hótömb mögé, de az oroszok már észrevettek minket. Kiáltásaik élesen, kristálytisztán szálltak át a hómező felett. – Sztoj! Igyi szudal – Állj! Gyertek elő!

Erre, összeszedve minden kurázsijukat, előreszegezett bajonettel nekünk indultak. Nyilván nem fordult elő túl sűrűn, hogy kóbor német katonák kerültek az útjukba, és a váratlan találkozás izgalommal töltötte el őket. Egy tiszt rohant előre, revolvert lóbálva a kezében. – Ruki verh! Ruki verh! – Fel a kezekkel! – Bátor egy fickó – morogta Pici. Felemelte a puskáját, és lőtt. A vakmerő tiszt összerogyott; az emberei megtorpantak, és egészen másként néztek ránk. – Szóródjatok szét! – utasította őket egyikük. Mi is ugyanezt tettük, és néhány másodperc elteltével a géppuskáink máris meghátrálásra késztették őket. Porta a P– 4– es mögé kuporodva lőtt egy nagy hordtávolságú puskával, ami robbanógolyókkal volt megtöltve. Elég volt belőle egy, hogy az ember vállába fúródva levigye a fél karját. Az oroszok szorgalmasan visszavonultak, hátrahagyva néhány sebesültjüket, de szinte azonnal vissza is fordították őket a népbiztosaik, akiktől a katonák jobban rettegtek, mint az ellenség fegyvereitől. – Fedezzen! – sziszegte a hátam mögül egy őrmester, s már előre is lépett egy lángszóróval. Hosszú, vörös nyelv kígyózott az oroszok felé és borította őket lángtengerbe. Az őrmester boldog nevetéssel figyelte, ahogy égnek. Felém fordult,

pajkosan hunyorított egyet, aztán tova rohant, hogy meggyújtson még néhány embert. Látszott rajta, hogy imádja a munkáját. Nem irigyeltem érte, de hát a háború már csak ilyen, sokféle piszkos dolgot kell elvégeznie az embernek. Megritkítottuk az ellenséget, az életben maradtakat pedig másodjára is menekülésre késztettük. Alkonyodott, a sztyepp hamarosan sűrű, fekete takaró alá bújt. Augsberg tábornok levetette magát mellénk; fagyott ajkai repedezettek voltak, vér szivárgott belőlük. – 23.00– kor tovább indulunk. Találkozunk a Scsirnél, mintegy hatvanöt kilométerre innen, nyugatra. A következő csoporthoz kúszott, mi pedig tátott szájjal bámultunk egymásra. – Hatvanöt kilométer! – motyogtam. – Csak hatvan kilométer. Miért nem megy mindjárt egyenesen New Yorkig? Ki fog kibírni még hatvanöt kilométert, az isten szerelmére? Az oroszok ismét lerohantak minket, kihasználva a sötétséget. A géppuskám még mindig működött, hála a Légiós fagyásgátlójának, de az állvány nélkül nehéz volt kezelni, ezért nem lődöztem vele túlzott lelkesedéssel. Végül Pici kitépte a kezemből, átvetette a szíjat a nyakán, s fittyet hányva az ellenség fegyvereire, kiállt a golyó– és repeszesőbe, és csípőből

tüzelni kezdett. Csodálattal eltelve bámultam, míg egy jól irányzott rúgással vissza nem térített a valóságba. – Mindjárt elfogy a lőszer! Ne tátsd a szád! Menj és hozz! A sorja közt lavírozva elrohantam lőszerért, aztán vissza, és rémületemben megakasztottam a betöltőszerkezetet. Pici megint belém rúgott. Alázattal fogadtam a rúgását, és közben azt kívántam magamnak, bárcsak nekem is olyan vastag bőröm és masszív idegeim lennének, mint neki. Mindig is úgy képzeltem el, hogy Pici fejében karóvastagságú idegek tekergőznek. Az oroszok megint visszavonultak. Néhány gyalogos telepedett át mellénk. Miközben felállították a géppuskájukat, megtudtuk tőlük, hogy Moszkva mellett harcoltak. Irigykedve méregettük őket. Távolabb, a sötétben többen hordágyért ordítoztak, ebben a zűrzavarban azonban nem sokat lehetett tenni értük. Németek és oroszok feküdtek egymás mellett, vérük és vele az életük ugyanabba a tócsába folyt el. Hordágyaink nem voltak, csak egy orvosunk volt, a tábornok pedig már kiadta a parancsot, amit egyszer már közölt velünk: találkozunk a Scsirnél. – Hol a fenébe van az a Scsir? – morgolódott Pici. Senkitől nem kapott választ. – Jól van – mondta rövid várakozás után. – Nem tudjátok, hol van. De azt legalább tudjátok, hogy mi az?

– Egy város! – vágta rá Porta. – Folyó – közölte Papa bűnbánóan, mintha ő tehetett volna róla. – Egy újabb folyó? – képedt el Pici. – Az istenit, az ember mást se tesz ebben az országban, csak egyik folyótól a másikig rohangál! Leheveredtünk a hóba, és hallgattuk a csendet, vártuk az újabb támadást. A közelben újságpapír zörgött. Egy katona tekerte le a karjáról a kiöregedett papírdarabot, öklömnyi lyukat fedve fel a vállán. A bőr körös– körül el volt üszkösödve, magában az üregben pedig sűrű, sárga genny csillogott. Elkaptam a Légiós tekintetét, és mindketten gyorsan elfordítottuk a fejünket, mintha valami obszcén tetten értük volna rajta a másikat. A férfi leszakított egy darabot az ingéből, és ünnepélyesen nekilátott bekötözni a karját. – Lehetett volna rosszabb is – mondta vidáman. – El is vihette volna a karomat. Nem szóltam semmit. Tudtam, és a Légiós is tudta, sőt talán még maga a férfi is, hogy hamarosan úgyis el fogja veszteni a karját. A távolból hosszúra nyújtott üvöltés hallatszott. Az egyik gyalogos felnézett. – Farkasok – közölte kurtán. Az oroszok lovai ijedt horkantással igazolták a katonát. Ők is éppúgy gyűlölték a farkasokat, mint mi. Egy világítórakéta emelkedett a magasba, aztán a vonalunk másik végén valaki elordította magát: – Az út felől jönnek!

– Az út felől jönnek! Egy tüzér őrmester rohant oda hozzánk. – Eltűnünk innen! Hagyjanak hátra minden nehézfegyvert! Maguk ketten – mutatott találomra Picire és rám – , fedezzék a visszavonulást! Elnyargalt, és mindenki más követte, kivéve kettőnket. Mi hátramaradtunk, hogy ha lehet, megállítsuk az újabb orosz támadást. A két gyalogos felpattant, és Porta, Gregor, Papa, a Légiós meg Heide is az őrmester után eredtek. Még a szétlőtt vállú katona is a sarkában loholt, fél kézzel és a fogaival próbálva megcsomózni a kötést rohanás közben. Pici és én egymásra grimaszoltunk, aztán kényelmesen elhelyezkedtünk a gazdátlanul maradt géppuska mögött. Teltek a percek. Többször is ránéztem a karórámra, de a mutatók nem mozogtak. Beadta a kulcsot. Úgy döntöttem, inkább fejben számolom a másodperceket. Fél óra elteltével megkérdeztem Picitől: – Mióta várunk? Pici megnézte az óráját. – Majdnem tíz perce – felelte. – Tíz perce? Mindössze? – Mit értesz azalatt, hogy mindössze? Nem volt elég? – De – bólintottam. – Miért nem tűzünk el innen mi is? Szerintem ők már régen megtették. – Lehet, hogy igazad van – értett egyet Pici.

– Lehet, hogy igazad van – értett egyet Pici. – Ideje lelépnünk. Egymásra néztünk, de egyikünk se mozdult. – Inkább legyünk élő gyávák, mint halott hősök – érvelt Pici. – Igazad van, a fenébe! – Akkor hát… menjünk? – Miért ne? Mire várunk még? Visszaengedtem a géppisztolyom biztosítószegét, és indulni akartam, de Pici elkapta a karomat. Szája elé emelte a mutatóujját, aztán kagylót formált a tenyeréből a füle mögött. Pici a legapróbb neszt is képes volt kiszűrni, egy veréb lélegzését is meghallotta fél kilométer távolságból. Én egyelőre semmit nem hallottam, ő azonban figyelmeztetőleg felemelte a kezét, és oldalra döntötte a fejét. Egy másodperccel később már én is hallottam, de fogalmam se volt, mi lehet az. Pici viszont tudta. – A rohadékok! Alagutat ásnak felénk. Sebtében összekötözött három kézigránátot, majd átkúszott az emelkedőn. Pillanatokkal később heves robbanás hallatszott. Pici rohanvást érkezett vissza, és meg se állt, hanem intett nekem, hogy kövessem. – Gyerünk! Tűnés innen! Nem kellett kétszer mondania, kilőttem utána, akár egy puskagolyó. Egy befagyott patak mellett értük utol a csapatot. Ahogy megközelítettük őket, az ellenség sortüzet zúdított ránk, és egy gránát kis híján az arcunkba csapott. A robbanás ereje elkapta a sebesült

arcunkba csapott. A robbanás ereje elkapta a sebesült karú férfit, és a magasba repítette. A szerencsétlen holtan zuhant vissza a hóba. Kövér, meleg vérpacnik csapódtak az arcunkra és a zubbonyunkra. Szaladni kezdtünk. Nem volt könnyű a hóban, amely a lábunkhoz tapadt, és minden erejével azon volt, hogy visszafelé húzzon minket, de mi nem adtuk fel, kilométereken át rohantunk megállás nélkül, míg az oszlop élén haladók össze nem rogytak a kimerültségtől. Messze mögöttünk lövések dördültek el az éjszakában. – Ivánék megtisztítják a terepet – lihegte Porta. – Bármilyen távolságból megismerem egy nagan hangját. Pihentünk tíz percet, aztán folytattuk a menetelést, egész éjjel. Néhányan kibuktak, és mi otthagytuk őket, szürke halmokat a könyörtelenül fehér hóban. Reggelre halottak lesznek; néhányan, akik előttünk dőltek ki, már a túlvilág kapujában álltak, amikor elhaladtunk mellettük. – A dicsőséges hatodik hadsereg visszavonulóban – mormogta a Légiós. – Milyen szívdobogtató látvány! Előrenéztem a szétszóródott menetoszlopra; hátranéztem a lemaradozott emberekre. Szürke arcú, görnyedt, beteg, sebesült, kiéhezett nyomorultak voltunk. Alig háromszázan maradtunk, és sejteni lehetett, hogy reggelre még feleennyien se leszünk. – Azt hallottam – pillantott rám Porta – , hogy

– Azt hallottam – pillantott rám Porta – , hogy egészen kellemes fagyhalált halni. – Aki mondta, gondolom, az ki is próbálta? – kötekedtem zsémbesen. Porta vállat vont. – Inkább halnék meg úgy, mint golyóval a tarkómban. – Vagy egy ajtókerethez szegezve – tette hozzá a Légiós. – Vagy kasztráltan – csatlakozott Gregor. – Harapófogóval csinálják, tudtátok– e? – Van még ennél is rosszabb – szólalt meg izgatottan Pici. – Egyszer beszéltem egy fickóval, akit… – Elég! – mordult rá Papa. – Csak azt akartam – fordult feléje sértődötten Pici – , hogy tudd, mire számíthatsz, ha a kezeik közé kerülsz. Én, aki már húszévesen is öreg baka voltam, túlságosan is jól tudtam, mire képesek. Nem kellett Picinek felvilágosítania. Hallottam épp eleget a kasztráltakról és a keresztrefeszítettekről – éppen ezért ragaszkodtam annyira a géppisztolyomhoz és az övemre akasztott kézigránátokhoz. – Még ha ki is vágják a golyóidat, vagy koszos szegeket vernek át a kezeden és a lábadon – mondta a Légiós – , akkor se hiszem, hogy olyan kegyetlenül bánnak a hozzánk hasonlókkal, mint a PM– es fiúkkal. – A PM ezredekbe a „politikailag megbízhatatlanok” tartoztak.

tartoztak. – Mindenki utálja a PM– eket – vette át a szót Porta. – Mi is, az oroszok is. Nem számít, hogy horogkeresztet vagy vörös csillagot viselnek, nem állhatják a politikaiakat. – Ez azért van – magyarázta Papa – , mert a nácik és a kommunisták mentalitása ugyanaz. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ha a nácik valakit politikailag nemkívánatosnak nyilvánítanak, akkor a komcsik is ugyanazt teszik, és fordítva. – Szerintem is ez a helyzet – bólogatott komolyan Porta. Egy darabig nyomasztó csendben baktattunk, aztán Pici, aki valamit forgatott a fejében, Papa felé fordult. – Ide figyelj, én ezt nem értem – vallotta be restelkedve. – Ha csakugyan olyanok, mint amilyennek ti leírtátok őket, ha olyan egyformán gondolkoznak, és ugyanúgy gyűlölik a zsidókat, akkor mi a fenének kell harcolniuk egymás ellen? – Kit érdekel? – vont vállat Papa maga elé meredve. – Mit számít az nekünk, hogy miért háborúznak egymással?

Ez az Adolf Hitler egy különös jelenség. Kétségtelen, hogy soha nem lesz belőle kancellár. Postaügyi miniszter, talán – bár ezt is erősen kétlem – , de hogy kancellár! Soha! Hogy az emberek miért félnek tőle, azt se tudom megérteni. Végtére is, mindent egybevetve, nem több egy felkapaszkodott

mindent egybevetve, nem több egy felkapaszkodott vidékinél. Egy faragatlan, bohém szobafestő, mértéktelenül túlfejlett éntudattal. Kezeskedem, uraim, hogy egy– két éven belül erre az emberre már emlékezni se fogunk, csakúgy, mint huligánokból verbuválódott pártjára. Hindenburg elnök, egy Schleicher tábornokkal és a münsteri püspökkel folytatott beszélgetés alkalmával, 1931. február 14– én 1933. október l– jén Theodore Eicke SS Standartenführer, a koncentrációs táborok főfelügyelője a következő beszédet intézte hírhedt halálezredéhez: „A tolerancia és az emberség a gyengeség jelei. Az az ember, aki nem érzi magát képesnek arra, hogy átvágja tulajdon anyja nyakát vagy kasztrálja apját, amennyiben a kötelessége erre szólítja fel, az csak kolonc a nyakamon. És ezenfelül, Németország számára is haszontalan terhet jelent csupán. Az esküvel, amit leteszünk, mind testben, mind lélekben megerősítjük magunkat. A szemünknek se szabad rebbennie, bármi is legyen a feladat! Habozás és lelkiismeret– furdalás nélkül alkalmaznunk kell a

rendelkezésünkre álló legbrutálisabb módszereket, ha ezzel elérhetjük a célunkat. Inkább öljünk meg tucatnyi ártatlan embert, mintsem hogy futni hagyjunk egy bűnöst! Nem várhatjuk el a közönséges polgártól, a szürke hétköznapi embertől, hogy megértsen minket; ő képtelen felfogni ezeket a nagy dolgokat. Éppen ezért óvnunk kell mindentől, ami megzavarhatja, és esetleg veszélyes útra térítheti. A munkát, amit itt végzünk a táborainkban, az alsóbbrendűek és a politikailag nemkívánatosak közt, szigorúan titokban kell tartani. Nektek, katonáim, halálosztagom tagjai, nektek minden más embernél keményebbnek kell lennetek! Keménynek, mint a gránit! Nektek a vér látványa olyan kell hogy legyen, mint másnak a víz! Számotokra az ellenségeink üvöltése nem lehet több a vágóhídra vonszolt disznó visításánál! Tanuljátok meg élvezni a munkátokat! Pusztítsátok el az árulókat! Égessétek el társadalomellenes könyveiket, csírájában fojtsátok el reakciós törekvéseiket, tapossátok el őket, és nevessetek, miközben ezt teszitek! És soha ne feledjétek, hogy a nemzetiszocializmusnak három esküdt ellensége van: a papok, a zsidók és az értelmiségiek. Mindig tartsátok rajtuk a szemeteket. Ha nem találtok ürügyet a letartóztatásukra, akkor kreáljatok ti! Mindig legyen nálatok egy– két betiltott könyv, amit bizonyítékként mutathattok fel ellenük. Ne feledjétek, a cél a fontos, nem az eszköz!

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még a Gestapo felső soraiban is akadnak olyanok, akik képtelenek felfogni, hogy a vérontás korszakába léptünk. Ezek a gyengeelméjűek olyan szabályokat fognak hozni az igazság és az emberiesség nevében, melyek hátráltathatják a haladásunkat. Azt mondom most nektek, hogy ügyet se vessetek rájuk! Majd velük is leszámolunk, ha eljött az ideje. Még valamire kell kérjelek titeket: legyetek türelmesek. El fog jönni a nap, amikor minden áruló rácsok mögött fog ülni, és akkor, ígérem, mindnyájan szabad kezet kaptok. Halál katonái, el fog jönni a ti dicső órátok!”

Vendégségben a kalmüköknél Öt napon keresztül meneteltünk hóviharral szemben. A látótávolságunk néhány lépésnyire korlátozódott, lassan, keservesen haladtunk. Véletlenül fedeztük fel a falut: Porta kis híján nekiment egy halványszürke alakzatnak, amiről az utolsó pillanatban kiderült, hogy egy kunyhó. Jó hangosan elkáromkodta magát, mire mi csőre töltött fegyverekkel előrerohantunk, hogy támogassuk, ha szükség lenne rá. Nem bíztunk az elhagyatott helyekben, ugyanis elég gyakorta kiderült, hogy egyáltalán nem elhagyatottak, sőt a házakat padlótól a mennyezetig ellenséges katonák töltik meg.

mennyezetig ellenséges katonák töltik meg. Porta lövőpozícióba hátrált a P– 4– essel. A Légiós előrement, és berúgta a kunyhó ajtaját. Tikkasztó meleg sietett a fogadásunkra. A keskeny bejáraton át egy halványan megvilágított, füstös szobát láttunk, meg egy csoport riadt civilt. Középen egy öregasszony ült fejőszéken, kezében napraforgómaggal – vagy valami hasonlóval – teli cserépedénnyel. A kemence mögül megszeppent gyerekarcok kandikáltak elő. A tapasztalat megtanította nekik, hogy bármelyik oldal katonái is vetődnek a falujukba, pusztítást és halált hoznak. – Ruki verh! – kiáltottam rá bizonytalanul egy fiatalemberre, aki szakadt báránybőr kabátot és német katonai nadrágot viselt. – Ruki verh! – hadonásztam az orra alatt a géppisztolyom csövével. Nem volt rá különleges okom, hogy éppen őt szúrtam ki, egyszerűen ő volt a legközelebb hozzánk. Lassan felállt a székéről, tarkója mögé kulcsolva a kezét. Gregor odament hozzá, és végigtapogatta a ruháját, de nem talált nála fegyvert. A Légiós benézett a kemence mögé; a könnyektől maszatos gyerekeken kívül senkit nem talált. Egy öregember nyújtotta felénk a kezét, érthetetlen módon azt jelezve, hogy örül nekünk. – Áldott legyen az isten, végre a németek! Már azt hittem, soha nem jönnek vissza! Olyan sokáig kellett várnunk. Babuska meghalt… – Ki a fene az a babuska? – türelmetlenkedett Pici.

– Miről karattyol ez? Jártunk már itt? – A jó ég tudja – vont vállat Gregor. – Ezek a parasztok olyan egyformák. – Lőjük le az öreg bakkecskét, és kész – javasolta Pici. – Nem szeretem azokat, akik alig várják, hogy kezet rázhassanak veled. A Gestapo is mindig ezt teszi, mielőtt bevinne a kínzókamrába, hogy kitépkedje a körmeidet. – Hagyd – hűtötte le Papa. – Akkor is hamarosan meghal, ha nem te segíted át a túlvilágra. A falu nem volt nagy, hamar átkutattuk egyik végétől a másikig. Nem találtunk szovjet katonákat, csak egyszerű kalmüköket, többségükben öregembereket, nőket és gyerekeket. Az első kunyhó lakói lámpákat gyújtottak az ikonjaik előtt, és teával kínáltak minket. A szamovár vidáman duruzsolt a sarokban, minden nagyon szép és jó volt, s éppen ezért kissé zavaró. – Nem rossz – jegyezte meg Pici, mohón a teáját kortyolgatva. – Mármint forró víznek. Egy kis rum nagyon fel tudná dobni, de azért ittam már rosszabbat is. Körülnézett, abban a reményben, hogy talán megpillant valahol egy teánál keményebb italt tartalmazó üveget, de csupán annyit ért el vele, hogy a Légiós acélos ujjai a csuklója köré fonódtak. – Igyad a teádat, és ne akarj visszaélni a vendégszeretetükkel – sziszegte.

Pici pislogott egyet, de nem szólt: a Légiós kérlelhetetlen volt az etikett kérdéseiben. Hirtelen elszégyelltem magam a hónom alatt lógó géppisztoly miatt. Hogyan ihatom a teájukat úgy, hogy közben géppisztolyt szegezek rájuk? Félszegen a falnak támasztottam a fegyvert. Néhány pillanattal később egy öregasszony odacsoszogott, felém küldött egy fogatlan vigyort, aztán fogta a géppisztolyt, és a szoba másik végébe vitte, ahol végtelen gondossággal a tűzhely mellé fektette. Aztán leült, és bólogatva engem nézett a szobán keresztül, miközben én kézzel– lábbal azon voltam, hogy felhívjam magamra Papa figyelmét, és azon tűnődtem, vajon lecsap– e a Légiós a vendégszeretet súlyos megsértése miatt, ha átkelek a szobán, és visszaszerzem a géppisztolyomat. Meztelennek éreztem magam nélküle. Szívesebben álltam volna ott nadrág nélkül, mint géppisztoly nélkül. – Uram – hajolt meg hódolatteljesen az öregember előtt Porta – , tekintsen minket a szolgáinak. – Hogy mi? – mordult fel Pici. Tátott szájjal figyelte, hogy a legöregebb kalmük sürgölődni kezd Porta körül, apró ajándékokat nyom a kezébe, csecsebecséket, ételt és italt, a társunk pedig pocsék orosz kiejtéssel nyájasan köszönetet mond értük. Aztán mindketten sóbálvánnyá dermedtünk, amikor Porta viszonzásképpen felajánlotta az öregnek a géppisztolyát. – Hé te, mi a fenét csinálsz? – förmedt rá Pici,

amint magához tért a kábulatból. – Fogd be a szád, és bízd csak rám! – sziszegte Porta. – Ismerem ezeknek az embereknek a szokásait. Ha barátságos vagy velük, mindenre képesek érted. Porta kétségtelenül mindenre képes volt. Papa élvezettel figyelte ügyködését, aztán tűnődve megcsóválta a fejét. – Micsoda ország! Milyen egy bolondos nép! Az egyik percben még golyót repítenek a tarkódba, a másikban meg úgy bánnak veled, akár egy királlyal. Ez az a félbarbár nép – fordult a Légióshoz – , akit Adolf szerint fél kézzel le kellett volna győznünk. Annak a tahó osztráknak fogalma sincs róla, mit beszél. A Légiós egyetértően bólintott. – Őszintén szólva – vallotta be – , én se tudom kiismerni őket. Pillanatnyilag minden rendben velük, kezesek, mint a bárány, de elég egy rossz mozdulat, és máris a torkodnak ugranak. A teaivó szertartás után a nők letakarították az asztalt, és egy hímzett, csipkés szegélyű abroszt terítettek rá. Abból az áhítatból, amivel kezelték, arra kellett következtetnem, hogy valamiféle szertartásos térítőről van szó, amit talán már évszázadok óta őriznek a faluban, és nemzedékről nemzedékre örökítik. Megkínáltak minket formás cserépserlegekbe öntött helyi borral, aztán egy egész nyárson sült birkát hozott be a kunyhóba két lány. Letették a sztaroszta, a falu vénje elé, aki leakasztott a falról egy hatalmas,

éles és csillogó kozák szablyát, és magasan a feje fölé emelte. Pici, aki ettől még idegesebb lett, a pisztolyát kezdte babrálni, és haragos pillantásokat lövellt Porta felé. Bevallom, én se voltam túl boldog. Háttal ültem a kemencének, ezért tíz másodpercenként hátra kellett tekernem a nyakam, hogy lássam, ott van– e még a géppisztolyom. A sztaroszta szablyája megvillant, és a birka feje elgurult a testétől. Az öreg felemelte, és ünnepélyesen Portához lépdelt, eléje rakta a fejet. Mi a puszta földön kaptunk helyet, Porta azonban, aki szokása szerint kiváltságos helyzetbe ügyeskedte magát, keresztbe tett lábbal egy vastag selyempárnán ült. Önelégülten szemezve a birkával, összefüggéstelen, de kellően kenetteljes hangsúlyozású beszédet intézett a sztarosztához, kifejezve meghatottságát. Mielőtt nekifogtunk volna az evésnek, tánccal szórakoztattak minket. Négy fiatal lány jelent meg az ajtóban. Lengő fehér ruha volt rajtuk, ami – tájékoztatott minket valaki – a telet jelképezte. Mögöttük négy másik lány jött, a tavaszt jelképező kékbe öltözve. A szoba balalajkák énekétől lett hangos, és Picit már nem érdekelte a pisztolya. Leengedte a kezét, és felajzottan előrehajolt, kocsányon lógó szemmel, gorillavigyorral habzsolva a táncoló lányok látványát. – Az isten szerelmére! – szólt rá a Légiós. – Ez nem egy bordély! Pici kelletlenül elvonta egy pillanatra a tekintetét a

Pici kelletlenül elvonta egy pillanatra a tekintetét a lányoktól. – Akkor miért csinálják? – Szórakoztatnak minket – világosította fel a Légiós. – Nézd őket, és tartsd távol tőlük a koszos lapáttenyered. Pici horkantott egyet, és visszatért a lenyűgöző előadáshoz. Óriás barátunk számára a tánc nem volt egyéb az ágy előtti bemelegítő tornánál; látni is lehetett rajta, hogy meg van győződve róla, a Légiós csak ugratja. Ez alatt Porta, aki mindig is többre értékelte a gyakorlati dolgokat az álmodozásnál, kibányászta a birka agyvelejét, és elosztotta a sztaroszta meg az idősebb fia közt. Elismerő moraj szaladt végig a szobán. Ez a német nem lehet akárki, ha ennyire kifinomult a modora! A boroskorsó fürgén járt előre– hátra. Szerencsére, az udvariasság netovábbjának számított a kalmük társadalomban, ha az ember jóízűen böfögött. Porta remekelt a gázoknak mind felső, mind alsó szelepeken való kieregetésében, és közben arról se feledkezett meg, hogy levágja a pórul járt birka jobb fülét, és gálánsán átnyújtsa a sztaroszta legidősebb lányának. Úgy tűnt, ezzel sikerült végleg megmásznia a kalmük etikett csúcsát. Porta végre megtalálta méltó helyét a társadalomban. Az öregasszony, akinél a napraforgómagokat láttam, letelepedett mellém, s mesélni kezdett arról,

láttam, letelepedett mellém, s mesélni kezdett arról, ami az érkezésünk előtt történt a faluban. Egy orosz lovassági szakasz haladt át a falun, és az első dolog, amin megakadt a szemük, egy száradni kiterített barna ing volt az egyik ház előtt. – Babuska kunyhója előtt – mondta szomorúan az öregasszony. – A szerelme inge volt. A szerelme német volt. A Légiós elfintorodott. – SS lehetett. A csoportot vezető népbiztos szétszabdalta az inget a kardjával, aztán addig táncolt rajta a lovával, míg a ruhadarab cafatokra nem foszlott. Aztán eme előjáték után beküldte két NKVD– s emberét a kunyhóba, hogy megkeressék bábuskát, aki a kemencében keresett menedéket. Tizenhét évvel korábban trockista katonák rejtőztek el ugyanitt. Bábuskát megtalálták és felakasztották, akárcsak a néhai trockistákat. Néhány más falubelit is felakasztottak, köztük az öregasszony egyetlen fiát. A tetemeket kihajították a hóba, és a családoknak megtiltották, hogy méltón eltemessék a kivégzetteket. A Légióssal váltakozó érdeklődéssel hallgattuk a történetet. Túl sok ehhez hasonló esetről hallottunk ahhoz, hogy módfelett megindítson minket. Mialatt a színültig jóllakott Porta és Pici hátradőltek, és arcukon elégedett mosollyal, térdeiken egy– egy táncoló lánnyal az életet élvezték, én nekihajtottam a fejem a Légiós vállának, és behunytam a szemem. Ébrenlét és álom határán még éreztem, hogy az

Ébrenlét és álom határán még éreztem, hogy az öregasszony közelebb húzódik hozzám. Érdes tenyerével végigsimított a szemöldökömön, félreseperte homlokomból a hajam. Vékony, rekedt hangján dúdolni kezdett, aztán a fülembe súgta, hogy épp olyan vagyok, mint a fia, az egyetlen fia, akit az NKVD megölt. Ugyanannyi idős voltam, mint ő, ugyanúgy néztem ki, mint ő. Úgy aludtam el, öreg, kérges kezével a homlokomon, és hónapok óta először azt álmodtam, hogy vége a háborúnak. Másnap reggel, mielőtt elbúcsúztunk volna tőlük, az öregasszony egy birkacombot nyomott a kezembe. – Neked – suttogta. – Senki másnak, ne feledd, csak neked. A jóisten vigyázza lépteidet, fiam. Az egész falu összegyűlt, hogy istenhozzádot intsen nekünk. Néhányan egészen a folyóig elkísértek minket, de átkelni már egyikük se mert. A túloldalon NKVD– s emberek kóboroltak töltött naganokkal. A kalmükök jobban féltek tőlük, mint bármitől ezen a világon. – Ugyanaz, mint Indokínában – mélázott el a Légiós. – Otthon lehettél az ellenségeid közt, és a halálod lelhetted a barátod kezétői. Az ég irgalmazzon szegény ördögöknek, ha a népbiztosoknak a fülébe jut, hogy ott jártunk. A visszavonulás folytatódott. A hóvihar úgyszintén. Elveszve egy rengeteg közepén néhány elbitangolt kozákkal találkoztunk. Amikor megpillantottak minket, legalább annyira meglepődtek, mint mi. Őrültség volt megállni és harcolni egy ilyen cudar hóviharban,

megállni és harcolni egy ilyen cudar hóviharban, szerintem a kozákok is szívesen megspóroltak volna egy vereséget ígérő ütközetet, de sajnos mindig akadt egy olyan fanatikus, mint Heide, aki ölni akart. Amikor az erdőből kiértünk a nyílt terepre, olyan erős szembeszél fogadott minket, hogy lépni is alig bírtunk. Órákon át meneteltünk a frontot keresve, kétrét görnyedve, lehajtott fejjel csoszogtunk a hóbuckák közt. A napok éjszakákba olvadtak, az éjszakák hetekké duzzadtak, a hetek hónapokká, ezek meg évekké, évtizedekké, míg végül már olybá tűnt, mintha egész életemben az orosz hómezőkön botorkáltam volna. – Kitartás! Majd meglátjátok, ha a Scsirhez érünk… – A Scsirnél lesznek a csapataink, egészen biztosan… És végre– valahára elértük a Scsirt – de a hó ugyanúgy szakadt, mint azelőtt, a táj még mindig kopár volt, s ott, ahol a német vonalaknak kellett volna lenniük, semmit nem találtunk. – Nincsenek itt! – Nincsenek itt! Százegynéhány kicserzett ajak motyogta ezeket a szavakat, döbbenten, hinni nem akarva: egyikünk se akarta elfogadni, hogy ezek után, ennyi szenvedés után még mindig magunkra vagyunk hagyatva. Ennél többet már egyikünk se bírt elviselni. Még a legoptimistábbak is kifogytak a reményből. Még a lenyűgöző Augsberg tábornok is térdre rogyott a hóban, és a tenyerébe temette arcát.

hóban, és a tenyerébe temette arcát. – Ó, istenem! Istenem! Légy könyörületes hozzánk… Úgy tűnt, pillanatnyilag elfelejtette, hogy az SS katonáinak szigorúan tilos volt hinniük istenben. Csend honolt a tájon, csak a szél üvöltött, de ezt már annyira megszoktuk, hogy szinte nem is hallottuk. Nem volt ágyúszó, nem robbantak bombák, még géppuskaropogás se hallatszott. Frontnak nyoma se volt, bármerre is néztünk. – Brigadenführer! – A fiatal hadnagy, aki szemmel láthatóan megöregedett, mióta először megpillantottam, odasietett a tábornokhoz, és letérdelt melléje. – Nem adhatja fel! Nem hagyhat minket magunkra épp most! – Hagyjon magamra! Menjen innen, hagyjon békén. Nem megyek tovább… – De, uram… ezek az emberek, mi mindannyian… minden bizalmunkat önbe vetettük. Elhozott minket idáig! Az isten szerelmére kérem, ne adja fel pont most! A tábornok felemelte a fejét. Szürke szeméből mintha kiköltözött volna a lélek. – Mi értelme folytatni? – tette fel a nagy kérdést. Mögötte, egyetlen tömör csoportba verődve, arra vártunk, hogy megmondják, mitévők legyünk. A hadnagy felegyenesedett. A nyaka köré kék gyapjúsál volt csavarva. Azon tűnődtem, vajon ki köthette neki. Az anyja? A felesége? A szerelme? Elérzékenyülten magam elé képzeltem a szerető kezeket, amint

magam elé képzeltem a szerető kezeket, amint búcsúzkodás előtt gyengéden a kabátja alá gyömöszölik a sálat a vasútállomáson, és hirtelen sajnálni kezdtem a fiatal hadnagyot, akinek meg kell halnia. Nem idősebb nálam, és meg kell halnia. Mindannyian meg fogunk halni… A hátam mögött valaki hangosan zokogni kezdett. Augsberg tábornok feltette a monokliját, arcát a megszokott szigorú ráncokba rendezte, és felállt. – Jól van, emberek! Mi a fenére várunk? Lépés, előre! Átkeltünk a Scsiren, ahogyan korábban átkeltünk a Donon is. Egy újabb folyót hagytunk magunk mögött. – A következő a Kalitva – magyarázta Papa. – Valahogy úgy érzem, ott se fogunk találni semmit. – Ne aggódj – vigasztalta a Légiós zordul mosolyogva. – Lesz utána másik. Az Oszkol, ha jól emlékszem. Az Oszkoltól a Donyec pedig legfeljebb száztíz– százhúsz kilométer. – És mi lesz azután? – kérdeztem nekikeseredve. – Mi lesz, ha még ott se találjuk meg őket? Papa vállat vont. – Gondolom, tovább vánszorgunk a Dnyeperhez. – A Dnyeperhez! – hördültem fel. – Szerinted ki fogja kibírni addig? – Szerintem senki, de legalább lesz egy célunk – próbálta a jó oldaluk felől megközelíteni a dolgokat a Légiós. Nem sokkal előttünk egy főtörzsőrmester vonszolta

magát, szemmel láthatóan iszonyatos fájdalmak közepette. Ő volt az utolsó túlélője az egyik „kiváló” alakulatnak. Röviddel a Krasznij Oktjabr– i csata előtt a tábori lelkészük prédikációt tartott nekik, amelyben nagyon határozottan kijelentette, hogy bármi is történjék, isten akaratából fog történni. A lelkész nem maradt életben, hogy megmagyarázza a főtörzsőrmesternek, miért akarta isten, hogy az egész egységet eltöröljék a föld színéről az orosz lángvetők. A főtörzsőrmester azóta búskomor, magába forduló fickó volt. Mögöttünk egy apró, de elszánt pasas taposta a havat lehajtott fővel: a „Nagy– Németország” hadosztály fizetőtisztje. Odahaza, Bécsben a fizetőtisztnek saját szállodája volt, és volt idő, amikor még túlságosan büszke volt ahhoz, hogy szóba elegyedjen az alárendeltjeivel – hacsak nem parancsot kellett kiadnia. Sztálingrád óta azonban örült, ha kiönthette valakinek a lelkét, sőt gyakorta folytatott hosszú beszélgetéseket Portával, aki sehogyan se tudta felfogni, miért nem alakította át közönséges szállodáját első osztályú bordélyházzá. A fizetőtiszt napról napra egyre nagyobb fantáziát látott az ötletben. Képes volt kilométereken át csendben elálmodozni a lányokról és a szolgáltatásokról, amiket cége nyújtani fog. Éjszaka néhány órát pihentünk egy kihalt faluban, ahol a házak nem voltak egyebek kiégett romoknál. Az egyik istálló maradványai közt egy döglött lovat

találtunk. A húst konzerválta az alacsony hőmérséklet. Porta kiolvasztotta és felszeletelte, aztán ki– ki megsütögette a maga adagját a tűz felett, és gyorsan magába gyűrte. Valaki kijelentette, hogy még soha nem evett ilyen ízletes húst. – Azt mondják – jegyezte meg Gregor, tűnődve leszopogatva ujjairól a vért – , hogy az emberhús a legfinomabb az összes közül. – Néhányan esküsznek rá – értett egyet vidáman Porta. – A Paderborn melletti orosz hadifogolytábor feketepiacán gyakran lehetett kapni emberi májat. – Kóstoltad valaha? – kérdeztem. – Nem, de gondolom, hogy megtettem volna, ha kellőképpen éhes vagyok. Hajnalban ismét útra keltünk, neki a nagy semminek, de a P– 4– es nélkül. A motor befagyott, nem volt mit tenni, ott kellett hagyni a tankot a faluban. Titokban még örültem is, hogy így legalább Portának is gyalog kell folytatnia az utat, de ez egyben az út végét is jelentette a súlyos sebesültek számára, akiket eddig a jármű szállított. Masírozás közben végig nyitva tartottuk a fülünket, hátha meghalljuk végre az áhított csatazajt, de csak a szél vonítását és a hó recsegését hallottuk. Porta kijelentette, hogy véleménye szerint a háború elköltözött Oroszországból, és talán épp most vívják az utolsó csatát, valahol a Rajnánál. Senki nem tiltakozott, már az se érdekelt volna minket, ha Németország

vereséget szenved, csak vége legyen ennek a nyomorúságnak. A gyötrelmekkel teli visszavonulás tehát folytatódott, róttuk a kilométereket rendületlenül a süvöltő szélben. Most már háromszáznál is kevesebben voltunk. Ötszáznál több merevre fagyott holttest jelezte eddigi utunkat – ennyien hulltak el a hideg, a tífusz, a dizentéria, a kimerültség vagy éppen a kétségbeesés miatt. Megálltunk egy újabb pihenőre. Napról napra egyre kevesebb utat tettünk meg. Az ellenálló képességünk katasztrofális volt, és a csikorgó orosz tél nem akart megkönyörülni rajtunk. Tábortüzet gyújtottunk, nem törődve azzal, hogy az NKVD, amely mindig, mindenhol ott volt, megláthatja, és köréje gyűltünk, közel húzódtunk egymáshoz, élveztük, hogy a meleg átjárja erőtlen testünket. Porta rágyújtott egy ópiumos cigarettára, de mielőtt még körbeadogathattuk volna, vége lett a pihenőnek. Az egyik öreg őrmester, aki már az első világháborút is megjárta, az oldalára feküdt a hóban, és lábát felhúzva, öklével a gyomrát gyömöszölte. – Jöjjön! – nyúltam a könyöke alá. – Ideje indulni. Nem maradhat itt. – Hagyjál engem, fiam – motyogta az öreg. – Hagyjál itt engem. – Állj fel és mars, papa! – Gregor az oldalába döfött a puskája csövével. – Nem veszíthetünk el több

embert. – Csak nem azért jött el idáig, hogy pont itt lefeküdjön a hóba és meghaljon? – mondtam az öregnek. – Nem halhat meg most, amikor már majdnem ott vagyunk. – Hol? – fordította felém szürke, áttetszően sovány arcát. – Hol vagyunk? – Majdnem ott vagyunk – ismételtem tehetetlenül. – Nem hallja az ágyúkat? – Nem. Nem hallom az ágyúkat. – Álláig felhúzta a lábát, homlokára verejtékcseppek ültek ki. – Menj, fiam, hagyj engem békén. Én már épp eleget éltem. Te elég fiatal vagy még ahhoz, hogy megcsináld, de nem így én. Én már öreg vagyok és fáradt, és meg fogok halni. – Mit keresnek itt még mindig? – rohant oda hozzánk a hadnagy. Hátrafelé intett a hüvelykujjával. – Csatlakozzanak a menetoszlophoz! Gregor eltűzött. Én szótlanul a hóban fekvő öregemberre mutattam. – Vérhas – állapította meg azonnal a hadnagy. – Hagyja őt, akkor se érné meg a holnapot, ha a hátunkon vinnénk. Egyébként se lett volna szabad velünk jönnie. Sztálingrádban kellett volna maradnia. – Kivette a revolverét, ráemelte az öregre, habozott egy pillanatig, aztán visszalökte a pisztolytáskába. – Nyomás – kiáltotta, és a többiek után szaladt. Egy búcsúpillantást vetettem az öregre. Ő rám nézett, és remegő, csontvékonnyá soványodott kezével

nézett, és remegő, csontvékonnyá soványodott kezével felém nyújtott egy szamárfüles borítékot. – Ha átjutsz… ha valaha hazajutsz… add át ezt a feleségemnek, és mondd meg neki, hogy nem tehetek róla. Nem akartam meghalni… nem tehetek róla. Elvettem tőle a borítékot, és a zsebembe tettem. – Elmondom neki – ígértem. – Mindenkinek elmondom, ne aggódjon. Az egész átkozott világnak el fogom mondani, mit tettek velünk azok a rohadékok… – Sven! – hallottam Heide hangját. Felém szaladt a menetoszlop irányából. – Mi a fenét csinálsz? Visszaküldték érted. Az öreg felé intettem a fejemmel. – Az utolsókat rúgja. – És akkor? Semmit nem tehetsz érte. – Heide rá se nézett. – Nem ő az első, és nem ő lesz az utolsó. Jézusom, te katona vagy, nem pap! Fogd ezt, és gyere velem. Felkapta a géppisztolyomat, és a kezembe nyomta. Igaza volt, természetesen: nem menthettem meg az öreget, és nem is ülhettem le mellé, hogy mellette legyek az utolsó óráiban. A hátamon se cipelhettem a következő ezer kilométeren. Lehajoltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Ne aggódjon, papa, át fogok jutni! Elviszem a feleségének azt a levelet. Egész éjszaka meneteltünk, néhány rövid pihenőre álltunk meg csupán. Másnap is ugyanezt tettük, és a rákövetkező nap is. Tovább fogyatkozott a létszámunk. Már csak a legszívósabbak és legelszántabbak

Már csak a legszívósabbak és legelszántabbak maradtak meg. Tapostuk a havat, dacoltunk a széllel, átkeltünk megszámlálhatatlan folyón és elvesztünk mérhetetlen rengetegekben. Egyszer az előttem haladó férfi egyik pillanatról a másikra összerogyott. Magas férfi volt, úgy dőlt előre, akár a kivágott fenyő, mereven és egyenes derékkal, de ahogy földet ért, összezsugorodott, úgy feküdt ott, mint egy lehajított rongybaba. Órákon át meneteltem mögötte, és nem észleltem a mozgásában semmi szokatlant, éppen ezért olyan váratlanul ért a dolog, hogy még arra se maradt időm, hogy kikerüljem. Megbotlottam benne, és melléje zuhantam. Az oldalára fordítottam; az arca vörös volt, láztól égett, a szája tátva, torkában vörös foltok. Bűzös lehelet csapott meg. Megráztam a férfit, de csak nyögdécselt és időnként vonaglott egyet. Es akkor? – visszhangzott a fejemben Heide hangja. – Semmit nem tehetsz érte. Tényleg nem tehettem. Ott kinn, a hómezőkön, gyógyszer és kezelési, pihenési lehetőség nélkül a tífusz egyenlő volt a halálos ítélettel. Kivettem a férfi pisztolyát a tokjából, a kezébe adtam, és ráhelyeztem a mutatóujját a ravaszra. Alig foglaltam el a helyem a menetoszlopban, amikor lövés hangja rázta meg a levegőt. Azon az éjszakán egy erdőben vertünk tanyát. A többiek mélyen beásták magukat a hóba, és kimerülten álomba zuhantak, mi viszont tüzet gyújtottunk, és

álomba zuhantak, mi viszont tüzet gyújtottunk, és köréje telepedve megsütöttük a húst, ami a fagyott lóból még megmaradt. Papa a zsákja mélyéről előkotorászott néhány szem fonnyadt krumplit, Gregor pedig a sót szolgáltatta. Véres sült krumplikörettel, melléje néhány slukk ópiumos cigaretta, meg a tábortűz sugárzó melege – majdnem elég volt ahhoz, hogy az ember úgy érezze, minden a legnagyobb rendben ezen a sártekén. A tűz körül hevertünk, talpunkat az izzó parázzsal süttetve. Porta bakancstalpa kis híján meggyulladt, ezért derék barátunk felült, és levette a lábbelijét, majd – hetek óta először – a zokniját is lehúzta. A jobb nagylábujja kezdett megkékülni. Figyelmeztetés volt ez mindannyiunk számára. Letéptük lábainkról a bakancsot és a zoknit, s ahol szükségesnek láttuk, alaposan megdörgöltük a hóval. A fájdalom bénító volt, de újraindította a vérkeringést, és visszaállította az életet a különben halálra ítélt szövetekben. Semmi sem olyan alattomos, mint a fagyás. Porta napokig járkálhatott volna még anélkül, hogy bármit is észrevegyen, míg a lábujja el nem üszkösödik, és akkor már késő. A következő reggel, nem sokkal napkelte előtt, közöltük az orvossal a felfedezésünket, mire ő rögtön elrendelte, hogy mindenki alaposan vizsgálja meg magát. Egy embernek egészen térdig kék volt a lába. Nem érzett fájdalmat, még csak nem is gyanította, milyen állapotban van a lába már hetek óta. Az orvos

milyen állapotban van a lába már hetek óta. Az orvos félrehívta Augsberg tábornokot, és közölte vele a hírt. – Az egyetlen módja annak, hogy megmentsük, az amputálás. De hogy az ördögbe szállítsuk azután? – Sehogy – felelte kurtán Augsberg. Mielőtt az orvos tiltakozásra nyithatta volna a száját, Pici rohant oda hozzánk a fák közül. – Valami mozog ott! Mindenki elnémult. Dermedten füleltünk, megfeledkezve a fagyott végtagokról és a gangrénáról. – Nem hallok semmit – jelentette ki egy idő után Porta. – Szerintem képzelődtél. Azért a biztonság kedvéért eloltotta a tüzet. Pici figyelmeztetéseit nem volt ajánlatos elereszteni fül mellett. Lehet, hogy az esze nem volt valami éles, a hallása viszont annál inkább. Most már mi is hallottuk. Halvány recsegés és reccsenés, mint amikor valakinek a lába alatt gallyak roppannak ketté. Pici már a földön hasalt, lövésre kész MPI– vel. Mi szétszóródtunk, és behúzódtunk a hóba ásott üregekbe, a fák, bokrok mögé, onnan meresztettük szemünket az erdő sötétjébe. Ismét hallottuk a gallyak roppanását, az avar zizzenését. Kétségtelen volt, hogy csakis ember vagy emberek keltik a zajt: az állatok nesztelenül mozognak még a sötét erdőben is. – Iván az! A suttogva kiejtett szavak a távirat gyorsaságával terjedtek gödörről gödörre, fától fáig. Az emberek

terjedtek gödörről gödörre, fától fáig. Az emberek mozdulatlanná merevedtek, az ujjak nekifeszültek az elsütőbillentyűknek. Azokat, akiket percekkel korábban még a vérhas okozta fájdalom görnyesztett kérdőjellé, azokat, akik végsőkig kimerülten feküdtek a hóban, azokat, akik azt hitték, hogy már nem érdekli őket az élet, most ismét eggyé kovácsolta a konok elhatározás, hogy bármi is történjen, nem fogják élve az NKVD kezére adni magukat. Túl sok megcsonkított német holttestet láttunk ahhoz, hogy kegyes bánásmódban reménykedjünk. A zaj erősebbé vált, aztán durva, rekedt hangokat hallottunk. Az egyetlen szó, amit sikerült elkapnom, a germánszki volt. Arra tippeltem, hogy szibériaiak. Valahol megtalálhatták a nyomainkat, jó messze innen, ha csak most értek ide, és azóta követtek minket. Híresek voltak a makacsságukról, képesek voltak hegyenvölgyön át követni a nyomot, anélkül hogy megunták volna. – NKVD – sziszegte Pici. – Húzzunk el innen! – Már késő. – A Légiós megfogta az indulni készülő Pici karját, és visszahúzta. – Szagot fogtak. Nem fognak nyugodni addig, míg el nem kaptak minket. Nem volt más választásunk, mint maradni és harcolni. A fák közül kísértetek sora siklott elő. Hallottuk a síléceik halvány sercegését a havon, tudtuk, hogy fehér maszkjaik mögött sötét, csillogó szemek kutatják értünk a félhomályt. Mozdulatlanul feküdtünk,

miközben ők felénk közeledtek. A torkom összeszorult a félelemtől, és csak az évek során belém vert szokás, a poroszos fegyelem tartott vissza attól, hogy kiugorjak a hóba vájt gödörből. A csoport élén egy népbiztos haladt. Láttam sisakján a sarlót és a kalapácsot, meg a vörös csillagot. Előremutatott. Egyenesen ránk, éppen énrám – legalábbis nekem úgy tűnt. – Ott! Az MPI mögött Pici felém fordította a fejét, és kétségbeesetten megforgatta a szemgolyóit. Rémülete átragadt rám is; apró, önkéntelén mozdulatot tettem. Gyorsan, akár a villám, a Légiós a kézfejemre tette a kezét. Rám kacsintott – figyelmeztetően, rosszallóan, bátorítóan. Lenyeltem egy korty hideg levegőt, és az ijedtségem mintha alábbhagyott volna. Egy lövés mégis eldördült. A népbiztos mindkét kezével a szívéhez kapott, és lassan a hóba rogyott. Valaki más is elvesztette a fejét, és nem volt mellette egy Légiós, hogy lelket öntsön belé. Hála istennek, legalább nem tévesztette el a célt. A tábornok belefújt a sípjába. Mennydörgésszerű robaj hallatszott, és vakító lángtenger ölelte magába a hat kísértetet. A hadnagy odakúszott Papához. – Feldwebel, fogja az embereit, és menjenek, intézzék el a többieket is! – Már megint mi – morgolódott Porta. – Én

mondom, ha mi meg a hozzánk hasonló pofák nem lennénk, már évekkel ezelőtt elveszítettük volna a háborút. – Akkor, kérdem én, miért hosszabbítjuk meg a saját szenvedéseinket? – mormogta a Légiós. A fogai közé szorított egy kést, és Papa után indult. Félkörben mozogtunk a fák közt, hogy lehetőleg az ellenkező oldalon kössünk ki, mint amerről az oroszok várnak minket. Egyszer csak Pici megtorpant, felemelte a kezét, majd előremutatott. Akkor el se tudtam képzelni, honnan tudja, hogy ott vannak. Később azt állította, hogy egy fingást hallott, és Pici képességeit ismerve, ez akár a színtiszta igazság is lehetett. Bármi is legyen az igazság, a lényeg az, hogy egy tisztás közepén találtuk őket, alig néhány méterre tőlünk. A figyelmüket még mindig az ellenkező irányba, a csapattestünkre összpontosították. Lassan, végtelenül óvatosan, a puskámra illesztettem a bajonettet. A Légiós mozdult elsőként. Kilőtt a bokrok közül, egyik karjával magához szorította az őr nyakát, a másik kezével a férfi bordái közé mélyesztette a kését. Az őr egy hörgéssel előrezuhant. Társai a meglepetéstől kábultan perdültek felénk, ahogy berontottunk a tisztásra. Kegyetlenül lemészároltuk őket, ahogy ők is tették volna velünk, ha Pici ki nem szúrja őket az utolsó pillanatban. Ketten meg akarták adni magukat, magasan a fejük fölé emelve izmos karjaikat, mandulaszemeikkel esedezőn

tekintve ki fehér maszkjaik mögül. – Sajnálom, fiúk – mondta Porta. – Senki nem közölte veletek, hogy háború van? Lelőtte mindkettőt, minden érzelem és indulat nélkül. Pici eközben arany fogkoronákat– és töméseket gyűjtögetett a tisztáson. Volt egy kis bőrerszénye, amit mindig magánál tartott. Degeszre volt tömve zsákmányolt fogakkal, amiket Pici néha– néha kiöntött a tenyerébe, hogy elégedetten szemügyre vegye őket a rajtuk táncoló napfényben. Visszamentünk a többiekhez, és folytattuk vándorlásunkat a sztyeppén. A szél elcsendesedett, a kora délelőtti égbolt vakítóan kéklett a még vakítóbb hómező fölött. A hideg ugyan nem akart mérséklődni, de a fény legalább egy kis optimizmust szórt szét közöttük. Porta elővette a fuvoláját, és a zene dallamára szinte jókedvűen masíroztunk. Két kilométert se tettünk meg, megint fájni kezdett a szemem. Eddig is szúrt, de amikor az égbolt szürke volt, a fájdalom elviselhetővé szelídült, úgyhogy egészen megszoktam. Ezen a napon azonban a napsütésben szikrázó kristályok hosszú, hegyes tűkké nyúltak, melyek átdöfték a retinámat, és kegyetlenül belemélyedtek az agyamba. A makulátlanul fehér hótakaró szürke gyapottömeggé homályosodott, a szemem előtt fekete karikák táncoltak. A fejemben villámok cikáztak, szikrák sercegtek, a lépteim bizonytalanná váltak.

– Ne tedd – hallottam a Légióst. – Még jobban fog fájni. És éreztem, hogy egyujjas kesztyűbe bújtatott kezemet egy határozott mozdulattal elhúzza a szememtől, amit kínomban ki készültem kaparni a helyéről. A hang irányába fordítottam a fejem. A Légiós nem volt több egy sötét foltnál. Imbolyogni, botladozni kezdtem, Papa tette a vállam köré a fél karját, hogy el ne essem. A fájdalomtól önkívületben, összefüggéstelenül motyogva és nyögdécselve botorkáltam tovább, s amikor megálltunk egy rövid pihenőre, azt követeltem a többiektől, hogy lőjenek agyon, ahogyan azt annyi sok más menthetetlen szenvedővel megtettük. A hátamon feküdtem a hóban, a karommal takarva el a szememet. Hallottam, hogy Pici ezt mondja: – Öljük meg! Vessünk véget a kínjainak! Már úgyis a végét járja! – Azt hittem, rólam beszél; ha lett volna annyi erőm, felemeltem volna a fejemet, s odakiáltom neki, hogy „Igen, igen, a végemet járom, gyerünk, csináljátok!” De, mint kiderült, nem rólam volt szó, hanem az 1. lovassági hadosztály egyetlen túlélőjéről, akit már napok óta a vérhas gyötört, s aki most lassú kínok közt haldoklott, tőlem alig néhány méterre. Fekete szemüveget viselt. Különleges szemüveget, amit arra terveztek, hogy kiszűrje a hó által visszavert ibolyántúli sugarakat. – Pont jó lenne Svennek – mondta Gregor. Az oldalamra fordultam, félig kinyitott szemmel

Az oldalamra fordultam, félig kinyitott szemmel kilestem a karom alól. – Mi lenne jó? – kérdeztem erőtlen hangon. – Miről beszéltek? Nyúlfarknyi csend következett. – Ha nem dobja fel a talpát, mielőtt továbbmennénk – jelentette ki Pici – , akkor lelövöm a rohadékot. Újabb szünet. Gondolom, elveszítettem az öntudatomat, mert a következő, amire emlékszem, az, hogy talpra rángattak, és az orromra nyomtak egy sötét szemüveget. A hatás azonnali volt. A köd felszállt, a szúró fájdalom enyhülni kezdett, már egyedül is meg tudtam állni a lábamon. A tekintetemmel megkerestem a halott lovas katonát. – Mi történt vele? – Meghalt – felelte komoran Papa. – Épp időben – tette hozzá Pici. Megkerestük az orvost, akinek a szabályzat értelmében engedélyeznie kellett a szemüveg birtokba vételét, és fel kellett jegyeznie ezt a katonakönyvembe. Puszta formalitás volt, de lévén a szabály szabály, a német hadsereg pedig lévén a német hadsereg, még ha csak romjaiban is, nem ártott jó fiúnak lenni. Olyan nagyszerű érzés volt újra szembenézni a világgal, hogy eltökéltem, vidáman fogom megtenni az elkövetkező ezer kilométert. Ezért ért sokként, amikor az orvos közölte, hogy nem hajlandó kiutalni nekem a szemüveget.

szemüveget. – Szemüveget – közölte halálosan komoly arccal – csak alapos szemvizsgálat után lehet kiutalni. – Akkor vizsgálja meg az istenverte szemét! – kiáltott rá ingerülten a hadnagy. – Nem tehetem – tárta szét a karját az orvos. – Nem vagyok szemész, és különben se rendelkezem megfelelő műszerekkel. Attól tartok, nem engedélyezhetem a hószemüveg viselését. – Te magasságos ég! – fakadt ki a hadnagy. – Ez az ember szemüveg nélkül olyan vak, mint egy denevér! Ezt még egy hülye is láthatja, nem kell hozzá specialistának lenni! – Hogy mit láthat egy hülye s mit nem – kapta fel a vizet az orvos is – , az engem nem érdekel. Én csak megpróbálom betartani a szabályzatot. – Szabályzat! Szabályzat! – A hadnagy füstölögve fel– alá járkált a hóban. Én hálásan figyeltem vadonatúj szememmel. – Az ég óvja a német nemzetet, ha a szabályzatok még élni se hagyják! Itt van egy ember, aki szenved, és itt van egy szemüveg, amire senki másnak nincs szüksége, meg itt van egy átkozott kuruzsló, aki nem akarja kiutalni neki a szabályzat miatt. Szabályzat a seggem! Mit javasol, mit tegyünk a továbbiakban azzal a kibaszott szemüveggel? Vízhatlan tokban szállítsuk vissza Németországba? – Hirtelen előkapta a pisztolyát, és az idegességtől remegő orvosra emelte. – Vagy aláírja a könyvét, vagy nem jöhet velünk tovább!

könyvét, vagy nem jöhet velünk tovább! Az orvos aláírta, én pedig viseltem boldogan a szemüveget. Az oszlop továbbindult, hátrahagyva halott jótevőmet. Soha nem tudtam meg a nevét, és már az arcára sem emlékszem.

Ha egy kő ráesik a korsóra, akkor a korsó pórul jár. Ha a korsó esik rá a kőre, akkor is a korsó jár pórul. Mindig a korsó jár pórul. Talmud A 6. német hadsereg főparancsnokának, Friedrich Paulus Generaloberstnek az összes hadosztályhoz szétküldött napi parancsa:

Mint katona, szeretném emlékeztetni minden katonatársamat, hogy az ellenség kezére kerülni szégyen. Ennélfogva minden tisztnek kötelessége inkább véget vetni életének, semmint hogy ilyen sorsra jusson. Amennyiben mégis hagyja magát foglyul ejteni, többé már nem méltó az egyenruhájára. Dezertőrnek és hazaárulónak lesz nyilvánítva, és ha a háború véget ért, ennek megfelelő bánásmódban fog részesülni. Fentiek egyformán vonatkoznak a tiszthelyettesekre

Fentiek egyformán vonatkoznak a tiszthelyettesekre és más rangúakra is. Aki megadja magát, az gyáva! A mi Adolf Hitlerünk elvárja tőlünk, hogy az utolsó emberig, az utolsó golyóig harcoljunk. Legyünk méltók a bizalmára! Ugyanezen a napon négy magas rangú tiszt hagyta el Sztálingrádot. Jaenecke tábornoknak beszakította a fejét egy leomló tetőgerenda. Pitkert és Hubert tábornokokat a vezérkar hívta vissza Németországba. Berger vezérőrnagy saját elhatározásából távozott. Warnapol repterén letartóztatták, és két órával később a hangárok mögött kivégezték. Sztálingrád mellett egy vezérlő hadbiztos felrobbantotta magát és egész személyzetét röviddel azelőtt, hogy az oroszok lerohanták volna a pozícióikat. A baburkini kórházban egy sebész és négy asszisztense műtéthez készülődtek, amikor egy T– 34– esekből álló oszlop jelent meg az utcán. A sebésznek még volt annyi ideje, hogy felkapjon néhány kézigránátot. A kórház kiégett, egyetlen személy se maradt életben. Katlovszka mellett négyszáz orosz tank morzsolta szét egy német hadosztály csökevényét. Egy hadnagynak és öt emberének sikerült elmenekülnie a mészárlás elől, de alig egy órával később egy őrjárat elfogta és kivégezte őket, mert szabotálni merték a Führer parancsát.

Führer parancsát. Az utolsó emberig, az utolsó golyóig. Legyünk méltók a bizalmára!

Az NKVD fogságában Egy újabb, minden előzőnél hevesebb vihar csapott le ránk Szibéria mélyéből. Megállás nélkül csépelt minket, nappal és éjjel. Az erős szélben lehetetlen volt kiegyenesedve járni, ezért kétrét görnyedve botladoztunk, sőt néha négykézláb, mint az állatok. Nemegyszer előfordult, hogy egy– egy szélroham felkapta némelyikünket, és néhány métert repítette, csak azután dobta vissza a hóba, mint holmi megunt koloncot. A hőmérséklet is tovább csökkent, olyannyira, hogy a szemünkből kicsorduló könnycsepp azon nyomban kristálydarabbá fagyott. Egy idő után lehetetlenné vált a mozgás, ezért beástuk magunkat a hóba, és négy napig ott maradtunk. A vihar közben tombolt felettünk, és magas, ragyogó hegyekbe fújta a havat, bokrokat, fákat tépett ki gyökerestül. Két alkalommal is láttunk lihegő farkasokat menekülni a szél elől. Elrohantak a fedezékeink mellett, behúzott ösztövér nyakkal, csillogó sárga szemekkel. Nem törődtek velünk, ahogy mi se ővelük: most a vihar volt mindannyiunk legfőbb ellensége. Annyira megszoktuk a szél süvítését, hogy

Annyira megszoktuk a szél süvítését, hogy ahányszor elült egy rövid időre, megrémített minket a nagy csend, és még lélegezni se mertünk, nehogy felhívjuk ezzel magunkra az ellenség figyelmét. Az oroszok akár a közelünkben is lehettek, talán éppen a következő hóbucka mögé húzódtak be a vihar elől. A hópelyhek olyan kövérek voltak, és olyan vadul megkavarta őket a szél, hogy néhány méternél tovább nem lehetett ellátni. Az ötödik nap reggelén a szél ereje a megszokott, vihar előtti szintre csökkent, amit napokig tartó tombolása után lágy tavaszi szellőnek éreztünk. Kiástuk magunkat jégbörtönünkből, és Augsberg tábornokkal az élen nekivágtunk a fölénk tornyosuló hóhegyeknek. Azóta, hogy a Scsirnél néhány pillanatra ő is kiborult, a tábornok újra az elszánt vezető volt, aki zordul dacolva téllel és ellenséggel, a német fantomhadsereget hajszolta csonttá soványodott embereivel a végtelen orosz pusztaságon át. – Iván – szólalt meg egyszer csak Papa, és kinyújtotta a karját. A távolban tankok hosszú sora vánszorgott át a tájon. – Nyugat felé tartanak – állapította meg Heide. – Arra van a front. – Arra van Németország – tettem hozzá. – Németország! – kiáltott fel gúnyosan Gregor. – Miért nem Franciaország? Miért nem Amerika? Kerek a föld, nem? Japánig is eljuthatsz, ha bírod szusszal. Miért nem a kibaszott hold?

Miért nem a kibaszott hold? – Ha így állsz hozzá – vontam vállat. – Ne áltasd magad azzal, hogy valaha is eléred Németországot! Szerencsés leszel, ha a következő folyóig eljutsz! – Csak az árulók beszélnek így! – üvöltötte Heide. Kirántotta a revolverét. – Ezért főbe lőhetnélek! Másodperceken belül a hóban hemperegtek, ki– ki a másik torkát markolászva. Gregor azzal fenyegette Heidét, hogy leharapja a fejét, Heidének pedig az volt egyetlen vágya, hogy kiloccsanthassa Gregor agyát. Annyira fásultak voltunk, hogy még Papát és a Légióst se érdekelte, ha azok ketten kinyiffantják egymást. Vetettek egy közömbös pillantást a két verekedőre, és továbbmasíroztak. Pici és Porta megálltak, és lagymatagon szurkoltak, én pedig azon találtam magam, hogy fejszámolást végzek. Ha ezek ketten megölik egymást, akkor nagyobb fejadag fog jutni számomra. Végül a hadnagy rugdosta szét és terelte vissza a menetoszlopba a két lihegő, karikalábú férfit. Ötvenhatodik napja voltunk úton, már alig emlékeztettünk emberi lényekre. Sokkal több volt bennünk a közös a farkasokkal, akiket a vihar alatt láttunk. A visszavonulás folytatódott. Egy reggel elértük a következő folyót, az Oszkolt. Nyomát se lehetett látni német csapatoknak, de mivel a remény utolsó szikrája is kihunyt belőlünk, ez nem jelentett nagy csalódást. A

is kihunyt belőlünk, ez nem jelentett nagy csalódást. A folyó túlpartján a kis piacváros, Kubjanszk terült el. Ott majd megpihenhetünk, felmelegedhetünk, és beszerezhetjük a következő útszakaszhoz szükséges élelmiszerkészletünket; de ugyanitt az ellenséggel is szembetalálhatjuk magunkat. – Oberfeldwebel! A tábornok lépett oda Papához. Porta sokatmondóan Pici szemébe villantotta a tekintetét. Tessék, már megint mi! Fogja az embereit, és nézzenek szét… Ez egyszer Porta tévedett. Augsberg tábornok volt az, aki előreindult az oszloppal, át a folyón Kubjanszkba, míg Papának és nekünk hátra kellett maradnunk, kivárni a fejleményeket. – Akkor induljanak, ha megkapták a jelet, hogy kitakarítottuk a várost. Már ha ki kell takarítani. Amennyiben lőni kezdenének ránk, mielőtt még odaértünk, maguk csak maradjanak veszteg, és figyeljék, mi történik. – Köszönöm – mormogta Pici. A tábornok, nyomában a hadnaggyal és a többiekkel leereszkedett a töltésen, és átkeltek a folyón. Alighogy a túlpartra értek, sortűz dördült el a város felől. – Iván! Porta a géppuska mögé vetette magát. A folyó túlsó partja egyik percről a másikra csatatérré vált. Nem telt bele sok idő, a faluból előrohanó oroszok a tábornokot és egész csapatát lefegyverezték, és

tábornokot és egész csapatát lefegyverezték, és fogolyként elvezették őket. – Várható volt. – Papa hátradőlt, és kedélyesen rágyújtott a pipájára. – Egy ilyen hely… az lett volna furcsa, ha nincs tömve katonákkal. – Nem volt mit tennünk – vigasztalta magát Gregor. – A tábornok azt mondta, hogy maradjunk veszteg, és várjunk. – Pontosan. – Papa sűrű füstfelhőbe burkolta magát. A jó ég tudhatja, mit tömött a pipájába dohány helyett. – „Maradjanak veszteg, és figyeljék, mi történik.” Nos, most, hogy láttuk, mi történt, már nincs más dolgunk hátra, mint átmenni, és kiszabadítani őket. – Kiszabadítani őket? – hördült fel Heide. – Te viccelsz? Inkább a saját bőrünket kellene mentenünk. Bármelyik pillanatban felállíthatják a kivégzőosztagokat. Mire odaérnénk, úgyis halottak lennének. – Ha szükségem lesz a tanácsodra, majd szólok – biztosította egykedvűen Papa. – Addig, amíg biztosan nem tudjuk, hogy halottak, feltételeznünk kell, hogy életben vannak. – Mi a terved? – kérdezte a Légiós. Papa a folyó felé fújta a pipafüstöt. – Átkelünk és kiszabadítjuk őket. Akkor fogunk támadni, amikor az ellenség nem számít rá. Ez a legkevesebb, amit Augsbergért tehetünk. Ha ő nem lenne, akkor idáig se jutottunk volna el.

– Egyetértek – bólintott a Légiós. – Tartozunk neki. – Senkinek nem tartozunk semmivel! – morogta Heide. – Ő se jutott volna el idáig nélkülünk! A Légiós fagyos, megvető tekintettel végigmérte, aztán elfordította a fejét. Papa felegyenesedett; robusztus, megingathatatlan, hűséges volt, mint mindig. – Szükség lenne két önkéntesre, hogy felderítsék odaát a terepet. Porta és Pici mindenkinél előbb talpon voltak. – Valamit mindig is szerettem volna kideríteni – mondta Pici, ahogy elindultak a folyó felé – , mégpedig azt, hogy mit csinálnak Ivánék, amikor biztonságban érzik magukat. Két óráig voltak távol. Amikor visszatértek, Pici valamit cipelt, túlméretezett rókaprémként a nyaka köré tekerve. Kiderült, hogy egy félig megsült disznó. – Útközben találtuk – ejtette le egy hanyag mozdulattal Papa elé. – Még nincs jól átsülve, ugyanis nem volt időnk kivárni, amíg elkészül. – Mi a helyzet a tábornokkal és a többiekkel? Kiderítettétek, mi történt velük? – Egy nagy disznóólban vannak – felelte Porta. – Összeterelték őket, és két őr vigyáz rájuk. – És az oroszok? Hányan vannak? Egy század? Egy zászlóalj? – Egy zászlóalj, gondolom.

– Egy zászlóaljnyi nő – tette hozzá fanyar képpel Pici. – Több a nő, mint a férfi, de olyan csúnyák, hogy még egy gorilla se mászna rájuk. – Hadtáposok lehetnek – mondta Porta – , mert láttunk egy gránátokkal teli teherautót a fák alatt. – Amatőrök! – jelentette ki Pici, aki még mindig nem tudott napirendre térni a szexepil általános hiánya miatt. – Még rendes őrséget se állítottak. – Valószínűleg nem számítanak rá, hogy lehetnek még német csapatok a közelben. – Papa elrakta a pipáját, majd tűnődve bólintott. – Még kevésbé arra, hogy támadás fogja érni őket. Csoportokra osztott minket. Gregor és én Porta vezetésével behúzódtunk egy sűrű, sötét erdőbe. Gregor, aki gyűlölte az erdőket, végig a sarkamban maradt, ideges lihegését végig a tarkómon éreztem. – Ha lehet, ne tegyél be a gatyába, mielőtt még a műsor elkezdődött volna – morgolódott Porta. – Ezek a rohadt fák – motyogta Gregor. – Semmit nem lát tőlük az ember. – Nincs jobb egy jó kis fánál – mondta vidáman Porta. – Felmászhatsz rá, lepisilheted, elrejtőzhetsz mögötte… – Akkor mássz fel egyre, és maradj is ott – sziszegtem, majdnem olyan idegesen, mint Gregor. – Ez a csörtetés… Kilométerekről hallani fogják, hogy közeledünk. – Jesszusom – sóhajtott fel Porta. – Mintha két szűz vénlánnyal jöttem volna ki az éjszakai rengetegbe.

Óvatosan lépdeltünk előre az ijesztően csendes erdőben. Tövis– ujjak nyúltak utánunk, és kapaszkodtak bele az egyenruhánkba. Minden bokor mögött egy óriás, bundakabátos mongol rejtőzött, és arra várt, hogy ránk vethesse magát. Pisszenni se mertünk. Porta megbotlott az összegubancolódott aljnövényzetben, és széttárt karral hasra esett. A géppisztolya berepült a bokrok közé, amitől Porta annyira begurult, hogy felpattant, és rugdosni kezdte a fát. Gregor és én némán figyeltük: túlságosan féltünk ahhoz, hogy nevetni merjünk. Megkerestük a fegyvert, aztán folytattuk az előrenyomulást. Egy adott pillanatban a fejünk felett iszonyatos szárnycsattogás támadt, és egy csapat varjú röppent fel a környező fákról. – Ezek jól elszarták nekünk – mérgelődött Porta. – Most már az egész Vörös Hadsereg tudni fogja, hogy itt vagyunk. Elértük az erdő szélét, és a fák fedezékében maradva vártuk, hogy Papa megadja a jelet. Kubjanszk ott volt előttünk. Az égbolt időközben elsötétült, megint hullni kezdett a hó. A körülmények nekünk kedveztek. A terv értelmében a mi csapatunknak egy füstfüggöny védelme alatt kellett kirohannunk, majd Gregornak és nekem utat kellett törni a disznóólhoz, hogy elintézzük az őröket, és kiengedjük a többieket. Papa megfújta a sípot – kezdetét vette a mentőakció. Kézigránátok és aknavető lövedékek

rengették meg az épületek falait, robbantották lángra az utcákat. Géppisztolyok kelepeltek, nők rohantak ki sikoltozva a házakból, kutyák és gyerekek tébláboltak a lábunk alatt. Gregorral végigrohantunk a főutcán, és mielőtt még a szomszédos ház leomlott volna, bevetettük magunkat egy amerikai cséplőgép – az Egyesült Államok jóindulatának záloga – mögé. Az egyik közeli utcában egy gránát telibe találta a kézigránátokkal megrakott teherautót. Mire elértük a disznóólat, akkora lett a zűrzavar, hogy a foglyok maguk elbántak az őreikkel, és már kifelé áramlottak az utcára. A hadnagy észrevett minket, és elkapta a vállamat. – Mi az ördög folyik itt? Megérkeztek az amerikaiak? – Semmi gond! – kiáltottam túl a zajt. – Csak mi vagyunk! Átvágtunk a városon, nagyobb ellenállásba ütközve a füst, a lángok és az elénk omló épületek, mint az ellenség részéről. Tizennégy emberünket vesztettük el, és kilenc sebesültünk volt, akik közül hetet a sorsára kellett hagynunk. Előbb– utóbb úgyis meghaltak volna a vándorlásunk során, arra pedig nem volt lehetőség, hogy magunkkal cipeljük őket. Augsberg tábornok, megfeketedett, tépett egyenruhájában, égési sebekkel borított arcával, nem vesztegette az időt arra, hogy távol vezessen minket a várostól, és újra nyugati irányba állítsa a menetoszlopot. Az ellenség hamarosan erősítést kap, márpedig nem leszünk abban

hamarosan erősítést kap, márpedig nem leszünk abban a helyzetben, hogy velük is megküzdjünk. Meg kellett lógni az oroszok elől, ez volt most az elsődleges feladat. Valahol száz és száz kilométerrel odébb, a havas sztyeppén túl, a Donyec vágta ketté a tájat. Ezt a folyót tűztük ki végső úti célunknak. – A Donyecig, és nem tovább – mondogattuk. – Ha azt elértük, nem megyünk tovább. De hát ugyanezt mondtuk a Donról is, és mégse álltunk meg ott. A lelki erőnk napról napra csökkent, a lelkesedés szót már nem is ismertük. Mindenért morgolódtunk, a parancsokat szándékos lassúsággal teljesítettük. Még a mindig egykedvű hadnagy is türelmetlenné vált, és egyre többet fenyegetőzött. Míg Augsberg tábornok, megválasztva a legalkalmasabb pillanatot, bele nem fújt sípjába, még csak nem is emlékeztettünk egy katonai menetoszlopra. A tábornok jól ismerte a sípszó varázserejét. A német ember született rabszolga. Alázattal válaszol az ostorpattogtatásra és a rugdosásra, a síp metsző sivítására és a felettesei fenyegető ordítozására. A síp az egyik legfélelmetesebb erejű eszköz Németországban. Ellenőrzés alatt tartja a nemzetet, az óvodától a katonaságig. Az iskolában a gyerekek engedelmesen sorba fejlődnek, ha meghallják a sípszót; az utcán a forgalom leáll, ha a rendőr a szájához emeli a sípot; a laktanyákban sípszóra masíroztatják és edzik a katonákat. Ha az ellenség

masíroztatják és edzik a katonákat. Ha az ellenség tudná, hogy elég lenne elvennie a németektől a sípjaikat… Az ordítozásnak nincs akkora hatása a civileknél, mint a hadseregben, egy katona számára azonban ugyanolyan félelmetes erőt képvisel, mint a mindenütt jelen lévő síp. Wrockawnál, emlékszem, puszta ököllel és bajonettel támadtuk meg a lengyel tankokat, csak mert egy számvevő tiszthelyettes ránk üvöltött. Egy másik alkalommal egy bajtársam és én magunkhoz szorítottuk egy ló lábát, mert a félelmetesen robusztus állat nem akarta hagyni, hogy megpatkolják – egy főtörzsőrmester ránk ordított. Ezután két hónapig nyomtuk a kórházi ágyat ínszakadással, és habár az orvosok kételkedtek benne, hogy alkalmasak leszünk a további katonai szolgálatra, gyorsan meggondolták magukat, amikor a parancsnok rájuk kiáltott. Nehezen kiismerhető nép. Vadak, akiket korbáccsal kell megszelídíteni. Nem szép szavakkal, érvekkel kell meggyőzni őket, hanem nyers erővel. Be lehet törni őket, de megtörni sose. És énnekem épp közéjük kellett csöppenni! A tábornok megállított minket egy erdő szélén, amit a térképen nem jelöltek. A legtöbb német kiadású Oroszország– térképet mintha holdkórosok készítették volna, látomásaikkal töltve meg a papírt. A tábornok mérgesen összehajtogatta, a zsebébe nyomta, aztán magához intette Gregort meg engem, mint két önkéntelen önkéntest, és elküldött minket felderíteni az

önkéntelen önkéntest, és elküldött minket felderíteni az erdőt. Másfél kilométernyit mehettünk, amikor a fák és az aljnövényzet egyik pillanatról a másikra megelevenedett körülöttünk. Egyenruhák sokféleségét viselő férfiak állták utunkat. Nem volt értelme harcba bocsátkozni velük. A kezükben voltunk, mielőtt még felocsúdhattunk volna. – Kik maguk? Honnan jöttek? A férfi, aki megszólított minket, fakó román egyenruhát viselt. Mivel Gregor meg én felemelt kézzel és tátott szájjal bámultuk őket, felképelt minket, és megismételte a kérdést. A Vlaszov hadsereg fogságába kerültünk. Ez egy partizáncsapat volt, mely az orosz vonalak mögött működött, és különös kegyetlenségéről volt híres. Mivel egyikünk se pályázott mártíri címre, mindketten beszéltünk, töviről hegyire elmagyaráztuk nekik, hogy jöttünk el Sztálingrádból, és hogyan apadtak soraink a hosszú út alatt. Megpróbáltuk elhitetni velük, hogy Kubjanszk után csak ketten maradtunk életben. Ebben némileg kételkedtek ugyan, de úgy döntöttek, egyelőre nem ölnek meg minket, hanem majd a szálláshelyükön folytatják a kihallgatásunkat. Szögesdróttal összekötözték a kezünket, és közrefogtak minket. Három nap és három éjszaka meneteltünk, többnyire erdőn át. Egy adott ponton kimentünk a pusztába, hogy szétnézzünk, nem dobtak– e le némi ellátmányt a németek. Fogva

dobtak– e le némi ellátmányt a németek. Fogva tartóinknak nem kellett üres kézzel folytatniuk az utat. Azon kezdtem tűnődni, vajon mennyi nekünk szánt élelem és fegyver került az ellenség kezébe csak azért, mert a pilóták képtelenek voltak megtalálni, vagy lusták voltak megkeresni a címzettet. A harmadik nap estéjén egy faluhoz értünk, ahol pihenőt tartottunk. A falu bejáratánál egy orosz hadnagy és egy német őrmester lógtak egymás mellett, ugyanazon a fenyőfán. A partizánok mindenkinek hadat üzentek. Tizenkét órát maradtunk a faluban, aztán odébbálltunk, de nem mielőtt a partizánok telepakoltak volna egy szánt élelemmel, és robbanótölteteket helyeztek volna el minden egyes nyomorúságos viskóban. A falu lángokban állt, amikor magunk mögött hagytuk. Ismét az erdőbe vetettük magunkat. Gregor és én húztuk a szánt – hogy merre, azt nem közölték velünk, és nem is tudtuk meg soha, mert alig néhány órával azután, hogy elhagytuk a falut, orosz katonák támadták meg a csapatot. Rövid harc után a partizánok hóba haraptak, Gregorral magunkra maradtunk az ellenséggel szemben. Egy pattanásos arcú őrmester lépett oda hozzánk, sapkáján a kiszolgáló hadtest kék keresztjével; lehetett volna rosszabb is, például az NKVD. Az őrmester mindkettőnket megmotozott, és kéjes kárörömmel elszedte Gregortól apró zsebkését, amelynek az éle még három centiméter hosszú se volt.

amelynek az éle még három centiméter hosszú se volt. – Hitler titkos fegyvere? – Megsuhogtatta az orrunk alatt, aztán hátravetette a fejét, és nevetett. Az emberei is röhögtek rajtunk. – Hitler kaput! – tájékoztatott minket vidáman. – Minden germanszki egy féreg! Éljen Sztálin! Alapjában véve nem volt rossz fickó. Eltekintve attól, hogy lökdösött és bökdösött minket egész út alatt, elég tűrhetően viselkedett. Rengeteget nevetett, s megpróbált csevegni velünk, de se az ő német– , se a mi orosztudásunk nem tette ezt lehetővé. Ahogy elértük a falut, ahol a hadosztálya állomásozott, vérengző maszkot öltött magára, és a puskájával püfölni kezdte a hátunkat, meg teli torokból üvöltözött. – Davaj! Davaj! – ordítozta szorgalmasan, abban reménykedve, hogy a felettesei figyelik. – Hitler kaput! Éljen Sztálin! Büszkén végigvezetett minket a főutcán, majd megállt egy kétemeletes téglaház előtt. Az ajtó kitárult, minket pedig berugdostak az épületbe. Végiglökdöstek a folyosón, és végül egy szobába löktek, ahol egy idősebb segédtiszttel és néhány tiszttel találtuk szembe magunkat. Mindannyian a kiszolgáló hadtest kék váll– lapját viselték. A segédtiszt felállt, és közelebb jött, hogy szemügyre vegyen minket. Visszakézből arcul csapott mindkettőnket, aztán megvetően elordította magát: – Csórt! Mind egyformák voltak. Német vagy orosz, az

Mind egyformák voltak. Német vagy orosz, az egyetlen különbséget az egyenruha jelentette – bár az oroszok talán kevésbé rafinált módszereket alkalmaztak. A segédtiszt viselkedése még egy SS– tiszthez is méltó lett volna. Addig üvöltözött, amíg az arca el nem lilult a levegőhiánytól, aztán vett egy mély lélegzetet, és leköpött minket. Ahogy a nyála egykedvűen lefelé csordogált az arcomon, önkéntelenül felemeltem a kezem, hogy letöröljem. Merészségemért akkora ütést mért rám, hogy kis híján elvesztettem az öntudatomat. – Vojni plenni – hadifoglyok – kaput – ordította, és letépte a sasokat az egyenruhánkról. – Nesze! Egyétek meg! A kezünkbe nyomta, mi pedig engedelmesen megrágcsáltuk őket. Végül is, nem volt annyira rémes dolog megenni egy vászondarabot. Ennél sokkal borzalmasabb dolgok is léteztek. Egyelőre megelégedtek azzal, hogy belevetettek minket egy apró, nedves, levegőtlen pincébe, amit burgonya tárolására használtak. A hely elképzelhetetlenül büdös volt, és az összes krumpli pépesre volt rothadva. Magunkba erőltettünk néhányat – Gregor esküdözött, hogy rothadtan még táplálóbbak, mint frissen – , de alig bírtuk a gyomrunkban tartani őket. Egy idő után kinyílt az ajtó, és egy katona jött be egy tál sűrű, bűzös folyadékkal. – Piscsa! – közölte vidáman. – Étel! Szája elé emelte a tálat, beleköpött, aztán

felnevetett. Úgy tűnt, azt várja tőlünk, hogy mi is nevessünk. Az oroszoknak meglehetősen rendhagyó humorérzékük van. – Halleves – mondta a katona, és megint nevetett. A földre csapta a tálat, kilöttyintve a leves javát. – Nagyon finom. Egyétek. – Ránk kacsintott. – Holnap le lesztek lőve – ígérte nagylelkűen. Kiment, bezárta maga után az ajtót. Gregor meg én undorral eltelve bámultuk a leves tetején úszó habot. – Valahogy – szólaltam meg – nem kívánom a levest. – Én is inkább krumplit ennék – nyújtotta Gregor a kezét egy lédús gumó felé. A hátamra feküdtem, és Paulus tábornokra gondoltam. Vajon ő is hallevest eszik? És ha igen, az ő tányérjába is beleköpött egy seggfej katona? Nem tartottam valószínűnek. Paulus még az utolsó vacsoráját is bőségesen megterített asztalnál fogja elkölteni. Az órák teltek. Hogy nappal volt– e vagy este, azt nem állt módunkban megállapítani, de úgy véltük, nappal lehet, amikor behoztak nekünk egy újabb tál hallevest. Ezúttal újabb mókát eszeltek ki: nemcsak a padlóra löttyintették a folyadékot, hanem térdre is kényszerítettek minket, és felnyalatták velünk az egészet. Magunkra maradva az ehetetlen kotyvalék maradékával, éhségünk olyan elviselhetetlenné vált, hogy az utolsó cseppig kiürítettük a tálat. Az alján egy

döglött egeret találtunk. A pince legtávolabbi sarkába hajítottam, és megpróbáltam elfelejteni, hogy valaha is létezett. – Rohadékok! – Gregor egész testében remegett. – A rohadt szemetek! Ételmérgezést is kaphatunk attól a puffadt dögtől! – Mind egyformák – vontam vállat. – Emlékszel arra az alkalomra, amikor Kijevben az SS felsorakoztatta a gödrök mentén a nőket, és mielőtt lelőtték volna mindet, arra kényszerítették őket, hogy letépjék ruhájukról a sárga csillagot? – Na és? – kérdezte zsémbesen Gregor. – Ez aligha fogható ahhoz, amikor döglött egeret raknak az ember ételébe, nem? – Miért? – tiltakoztam. – Rafináltság kérdése az egész. Az embereknek örömet okoz, ha másokat kínozhatnak. – Azt az SS csinálta, nekünk semmi közünk hozzá. – Gondolod te. Amit az SS tesz, azt Németország nevében teszi. És ha elveszítjük a háborút… – hevesen bólogatni kezdtem neki a félhomályban – …ha elveszítjük, akkor te meg én leszünk azok, akik fizetni fognak a tetteikért. Az ajtó kivágódott, két NKVD– s fickó rontott be. Szó nélkül felrángattak minket a lépcsőn. Ha nem viseltek volna zöld keresztet, akár azt is hihettük volna, hogy az SS emberei készülnek kezelésbe venni minket. – Davaj, davaj!

Egy lőszerrel megrakott teherautó hátuljára löktek fel minket. Letelepedtünk néhány kézigránáttal teli láda tetejére, és hevesen ölelgetni kezdtük magunkat. A cella nyirkos levegője után már csak a kinti hideg levegő hiányzott a teljes boldogsághoz. Mielőtt a teherautó elindult volna velünk, egy újabb NKVD– s jelent meg, és követelőén felénk nyújtotta a tenyerét. – Adják ide az értékeiket. Karórát, töltőtollat, öngyújtót, gyűrűt, cigarettát… – csettintett az ujjával – …mindent. Kolimában nem lesz szükségük luxuscikkekre. Semmilyen érték nem volt nálunk, már régen elveszítettük minden személyes holminkat, vagy ha nem, akkor ellopták őket tőlünk. A pasas szakított még ránk annyi időt, hogy félholtra verjen mindkettőnket, aztán ránk zárta az ajtót. Mind egyformák voltak. Zöld kereszt vagy halálfej, ez volt minden különbség. Emlékszem, hogy az SS martalócai meggyújtották egy öreg zsidó szakállát, mert nem találtak nála semmilyen értékes holmit. Kommunista vagy náci, sarló és kalapács vagy horogkereszt – csak a külsőségekben volt különbség. A teherautó nagyon lassan haladt a jeges utakon. Gregorral egy idő után összeszedtük magunkat annyira, hogy vissza tudtunk mászni a ládáinkhoz, melyek tetején dideregve és panaszt kodva ültük át a következő jó néhány kilométert. Végül eljutottunk egy városba – amennyire első ránézésre meg tudtuk

állapítani, tekintélyes méretű lehetett – , ahol átadtak minket új őreinknek. Estefelé kihallgatásra vittek egy félrészeg NKVD alezredes elé, akit századosi rangot viselő, formátlan női tolmácsa támogatott. – Honnan jöttek? – Sztálingrádból – feleltem. – Sztálingrádból? Hülyének néz minket? A Pravda szerint Sztálingrádnál minden németet megöltek. Próbálja újra, kérem! Honnan jöttek? – Sztálingrádból – állította Gregor is. A százados kidüllesztette a keblét, és pillantásokat váltott az alezredessel. – Ez lehetetlen! – csattant fel. – Sztálingrád több mint hatszáz kilométerre van innen, és őrjárataink cirkálnak mindenütt. Ezúttal Gregoron és rajtam volt a sor, hogy pillantásokat váltsunk egymással. – Akkor is – állítottam. – Sztálingrádból jöttünk. Lehet, hogy a Pravda téved. A nő felém lendítette az ostort, amit a kezében tartott. A suhogó bőrszíj az arcomon talált el. – Akkor beszéljen, ha kérdezzük! Elég a hazugságból! Mérgesen csettintett egyet az ostorával, aztán rágyújtott egy cigarettára, és vastag, vörös ajkai közé biggyesztette. Azt mondani, hogy nem volt szexepilje, gyenge kifejezés lett volna. Egyetlen emberi, még kevésbé női vonást nem tudtam felfedezni rajta.

kevésbé női vonást nem tudtam felfedezni rajta. Hátrált egy lépést, hogy jobban szemügyre vehessen minket. Az alezredes mondott valamit. – Úgy! – tolmácsolta a százados. – Tehát ragaszkodnak az állításukhoz, miszerint Sztálingrádból jöttek! Melyik hadosztályhoz tartoztak? – A 16. páncéloshoz. – Ki volt a parancsnokuk? – Angern altábornagy. – Badarság! Badarságokat beszél! A százados az alezredes felé fordult, és motyogott neki valamit, mire a pasas felállt, megkerülte az asztalát, és jól gyomorszájon vágott a pisztolya agyával. Amint a fájdalmaimtól magamhoz tértem, azon kezdtem tűnődni, vajon miért utálnak engem jobban, mint Gregort. – Hazug! – ordított az arcomba. – Tudjuk, hogy kémek – állította a százados. – Miért nem ismerik el, hogy soha nem jártak Sztálingrádnál? Miért nem ismerik el, hogy fasiszta ügynökök? – Mert Sztálingrádból jöttünk – vágta rá Gregor. – Úgy! Tehát ragaszkodnak a hazugságaikhoz! Előbb– utóbb úgyis lehull a lepel. Hol harcolt a hadosztályuk Sztálingrádnál? – Melyik hadsereghez tartozik a 16. páncéloshadosztály? – Mely orosz csapatok ellen harcoltak? – Ki volt az ő parancsnokuk?

– Ki volt az ő parancsnokuk? – Adja meg ismét a parancsnoka nevét! A kérdések fogyni nem akaróan röpködtek felénk, mi pedig visszalőttük a válaszokat a századoson át az alezredesnek, aki szemmel láthatóan egyre nyugtalanabbá vált pontosságuk miatt. – Ez lehetetlen! – sikította végül a százados. Legnagyobb megelégedésemre ezúttal Gregorra csapott az ostorával. – Hogy juthattak el idáig Sztálingrádból? Az NKVD letartóztatott minden fasiszta disznót, akinek sikerült átjutni a vonalainkon! Senki nem szökött meg! Maguknak hogy sikerült idáig eljutni? – Egy SS tábornok vezette harci alakulat tagjai voltunk – magyarázta Gregor mérhetetlen türelemmel, immár tizedjére. Az alezredes dühösen felmordult, aztán a vodkásüvegért nyúlt. Mélységesen meg tudtam érteni. Ha Gregornak és nekem tényleg sikerült egészen idáig eljutni Sztálingrádból, az egyes tisztek és hivatalos személyek számára, valószínűleg őt magát is beleértve, nem sok jót jelentett. Ha Moszkva tudomást szerez róla, hogy egy egész csapatnyi német katonának sikerült átcsúsznia a hálón, az kétségkívül azonnali vizsgálatot eredményez, ez pedig óhatatlanul lefokozásokkal jár, és jó néhányan a fronton találhatják magukat. – Mi történt a többiekkel? – kérdezte mogorván a százados.

százados. – Csak mi ketten maradtunk meg – felelte Gregor. Tétován az ablak felé mutatott. – A többiek odakinn vannak, a sztyeppén. Ha olvadni kezd, mindet meg fogják találni. – Úgy érti, hogy meghaltak? – Sajnos, ez a helyzet. – Hol? Hogyan? – A Donnál, a Scsirnél… – Gregor vállat vont. – Elfogyott az ételünk, nem volt téli öltözékünk, gyógyszerünk. Az embereket elvitte a tífusz, a dizentéria. Többen megfagytak. A százados lefordította a választ. Elégedettnek látszott. – Persze! Hogy is remélhették, hogy túlélhetnek egy orosz telet – mondta gúnyosan. – Sztálingrádnál kellett volna maradniuk a csapataikkal. Jó nagy utat tettek meg a semmiért. – Ez igaz – válaszoltam, megkockáztatva egy újabb ütést. – Élveztük. A százados felém lőtt egy visszataszító mosolyt. – Minden jónak vége szakad egyszer. Bűnözőkként lesznek letartóztatva, és ennek megfelelő bánásmódban részesülnek. Gyilkolási szándékkal lépték át a határainkat, ezért lelőhetjük magukat. Még ha a legenyhébb büntetést is kapják, akkor is legalább huszonöt évnyi kényszermunka vár magukra. Aláírattak velünk egy nyilatkozatot, amelyben kijelentettük, hogy megtámadtuk a Szovjetuniót. Lévén

kijelentettük, hogy megtámadtuk a Szovjetuniót. Lévén német egyenruhában, aligha tagadhattuk volna ezt. Holnap, ígérte a százados, le fognak fényképezni minket, ujjlenyomatokat vesznek tőlünk. Aztán hivatalosan is bűnözőknek nyilvánítanak. – Legalább lesz valami státusunk – jegyeztem meg Gregornak. Gregor nem felelt. Pillanatnyilag még élni se volt kedve, nemhogy poénkodni. Kivittek minket, és egy amerikai dzsip hátuljára lökdöstek. A sofőr mellett egy antik őrmester ült, mellkasán I. világháborús kitüntetésekkel. Ránk egy tizedes vigyázott, aki MPI– jét a térdén pihentetve, jóízűen cigarettázott. Nem a szokásos, csupa füst és bűz mahorkái szívta, hanem egy Vörös Csillagot, az NKVD tagjainak és más fontos szovjet állampolgároknak gyártott cigarettát. Nem voltak kétségeink afelől, hogy a sorsunk el fog dőlni, mielőtt még az éj véget ér, ahogyan abban se kételkedtünk, hogy ki fognak végezni minket. A bűnünk nem is annyira az volt, hogy betörtünk Oroszország területére, hanem inkább az, hogy kitörtünk Sztálingrádból, amikor pedig a Pravda szerint ez lehetetlen volt. Ha hírünk kel, Sztálin el fogja veszíteni a nép bizalmát, ezt pedig, ugyebár, nem lehet megengedni. A jeges szél átfújt a ruhánkon, és a bőrünkön is áthatolt. Rosszabb volt mozdulatlanul ülni a nyitott járművön, mint masírozni a sztyeppén. A három oroszt bundasapka, vastag nagykabát és bélelt bakancs

oroszt bundasapka, vastag nagykabát és bélelt bakancs védte, Gregor és én azonban védtelenek voltunk a hideggel szemben. Végtére is, ha a német hadsereg nem látta el a katonáit megfelelő felszereléssel, miért kellett volna éppen az oroszoknak megtenniük ezt? Úgyis meg fogunk halni… Négy órán át autóztunk a Moszkva– Orjol– Harkov úton. Senki nem beszélt. Az öreg őrmester belesüppedt a kabátjába, és behunyta a szemét; a tizedes rendületlenül cigarettázott; Gregor fekete karikákkal keretezett szemeivel a semmibe révedt. Északnyugati karmazsinvörös csíkok szőtték át az eget, a távolból ágyúzengés hallatszott. – A front – suttogtam Gregornak. – És akkor? – mormogta összeszorított fogakkal Gregor. Hajnalfelé elhagytuk a főutat, és egy keskeny, kanyargós úton haladtunk tovább, egy erdő szélével párhuzamosan. Az őrmester hortyogott, a tizedes tátott szájjal, lógó fejjel aludt. Még én is félálomban voltam. Gregor hirtelen oldalba döfött a könyökével. Felkaptam a fejem, mire ő az ajkai elé tette a mutatóujját, és szemével az alvó tizedes felé mutatott. Követtem a tekintetét. Az MPI kicsúszott az orosz markából, a szíj azonban még a karján volt. Ahogy ültem és bámultam, a dzsip zökkent egy nagyot egy kátyú felett. A tizedes karja lecsúszott az öléből, az MPI lebillent. Gregor előrehajolt, és estében még elkapta. A káplár jóízűen csettintett egyet a nyelvével, és kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát. Gregor

kibiztosította a fegyvert. Egymásra néztünk; Gregor bólintott. Leugrottam, Gregor pedig ugyanebben a pillanatban tüzet nyitott. Egy mély hóbuckában landoltam, s ahogy kimásztam belőle, láttam, hogy a dzsip belerohan egy fába. Gregor rohant ki az útra, felém integetve az MPI– vel. – Gyere, tűnjünk el innen! – Várj csak – állítottam meg. – Miért ne szereznénk két jó meleg bundasapkát, mielőtt elmegyünk? Odamentünk az autóhoz. Mindhárom orosz halott volt. Lekaptam kettőjük sapkáját; feltettük őket, fülünkre eresztettük a mackófüleket. – Megölnek, ha így kapnak el minket – mondta Gregor. – Eddig is meg akartak ölni – emlékeztettem. Lecibáltam a kabátot két holttestről. – Nesze! – löktem oda az egyiket Gregornak. – Nem fogunk fázni, és emellett azt fogják hinni rólunk, hogy oroszok vagyunk. Amíg ki nem nyitjuk a szánkat… – Ebből baj lesz – aggodalmaskodott Gregor. – Le fognak lőni minket mint kémeket. Benyomultunk az erdőbe, át a sűrű bozóton. Tüskék kaptak a lábunk után, szakították át ruháinkat, mélyedtek bele húsunkba. Kiálló ágak karmolták véresre arcunkat. Kiértünk egy tisztásra, ahol rohanni kezdtünk, mint a riadt szarvasok, vissza a fák

rejtekébe, vissza a tüskebokrok közé, és addig menekültünk saját rémületünk elől, ziháló tüdővel, remegő lábakkal, míg ki nem értünk az oly ismerős, végtelen fehérségbe. Lerogytunk a hóba, sebeinket nyalogatva, akár az állatok. Nem messze tőlünk a Harkov– Moszkva főút terült el, a távolban pedig fekete füstoszlopok és lángok festették át az ég alját. Az úton hosszú teherautó– oszlopok mozogtak nyugat felé, táncoló fénypontok a félhomályban. Gregor felém nyújtott egy cigarettát. Egy Vörös Csillag volt, abból a csomagból, amit a halott tizedestől vett el. Az első néhány slukktól rosszullét vett erőt rajtam, de nem hagytam abba, és a beleimet mardosó éhség hamarosan enyhülni kezdett. – Ez az út vezethet a frontra – mondtam Gregornak. – És akkor? Azt javasolod, hogy menjünk az úton? – Miért ne? Kinek fog feltűnni két NKVD– s? – Megütögettem a zöld keresztet a sapkámon. – Ha a mezőn megyünk, biztosan kiszúrnak minket, az úton viszont ki fog törődni velünk? Gregor rám nézett. – Tényleg azt akarod, hogy vágjunk fapofát, és álljunk be közéjük? – Van jobb ötleted? Lementünk az útra, és elfoglaltuk helyünket a lassan mozgó járműáradatban. Az amerikaiak bőkezűek voltak az oroszokkal, nem egy Willyst és

Studebakert láttunk, melyeken a fehér csillagot természetesen vörös sarlóra és kalapácsra festették át. Néhány kilométeren át elég bátran meneteltünk. Tekintetek fordultak felénk és siklottak gyorsan tova, ahogy megpillantották a zöld keresztet. Már– már az a veszély fenyegetett minket, hogy túlságosan elbízzuk magunkat, ezért annál nagyobb volt az ijedségünk, amikor észrevettük, hogy egy igazi NKVD– s ellenőrzési ponthoz közeledünk. – Mit csináljunk? – sziszegte Gregor. – Nincsenek papírjaink! Pillanatokon belül az árokban voltunk, néhány bokor rejtekében. Remegve feküdtünk a jeges szélben, figyeltük, hogy a járműveket rövid ellenőrzés után átengedik, a gyalogos katonákat pedig megállítják. – Lehet, hogy minket keresnek – mondta komoran Gregor. – Mi a fenét csináljunk? Tanácstalanul bámultam rá. Az én ötletem volt, hogy csatlakozzunk az oroszokhoz, nem az övé, de most fogalmam se volt, hogyan tovább. Hiába erőltettem az agyamat, a kerekek befagytak. Bárcsak velünk lett volna Porta vagy a Légiós. Ok mindig tudták, mit kell tenni. Őket még soha nem láttam tanácstalannak. Szükségem volt valakire, aki gyengéden, de határozottan megfogja a kezemet, és megmondja, merre menjek. Gregorra sandítottam. Az alsó ajkát harapdálta, az

arca fehér volt, és általában egy remegő nyúlra emlékeztetett. Talán ő is azt kívánta magában, bárcsak itt lenne velünk Porta vagy a Légiós. Vagy Pici, esetleg Papa, bárki, csak én ne. – Nos – szólaltam meg – , nem várhatjuk ki itt a háború végét. – Igyekeztem határozott ember benyomását kelteni, meggyőzni magam, hogy épp valami épkézláb ötlettel akarok előrukkolni. Gregor felém fordult. Úgy tűnt, új erőt merített a gyengeségemből. – Ha nem mehetünk tovább gyalog, akkor… fel kell kapaszkodnunk egy teherautó hátuljára. – Hogyan? – kérdeztem. – Egyik a másikat éri. A sofőr észre fogja venni, hogy fel akarunk kapaszkodni az előtte haladó járműre. – Valószínűleg – mondta fagyos hangon Gregor. – De, hacsak nincs jobb ötleted… Éreztem a szavaiban a könyörgést: ha már belesodortál minket a szarba, legalább ne vinnyogj, amikor ki akarom rántani magunkat belőle. Egyébként is, nem volt jobb ötletem. Az árokban maradtunk, szinte belefagyva testhelyzetünkbe, és a következő egy órán át a konvojt figyeltük, várva az alkalmat. Hirtelen, zötykölődve és csúszkálva a jeges úton, egy Molotov száguldott bele a konvojba. A járművek és az emberek engedelmesen félrehúzódtak, helyet adva a Molotovnak – éppen a mi oldalunkon. Oldalba böktük egymást, bemértük a közeledő jármű sebességét és a távolságot, aztán

közeledő jármű sebességét és a távolságot, aztán kirohantunk az útra, és a Molotov után vetettük magunkat. Néhány méteren át maga után vonszolt minket a teherautó, aztán Gregornak sikerült felhúznia magát a platóra. Felém nyújtotta a kezét. Úgy éreztem, mintha az izmaim szét készülnének szakadni. Végül sikerült megvetnem az egyik lábam; Gregor rántott rajtam egy nagyot, s én berepültem a teherautó belsejébe. Az ellenőrzési pont vészesen közeledett, de szerencsére sikerült bebújnunk egy halom zsák alá, mielőtt még a Molotov lefékezett volna. Kiabálást hallottunk, bakancsok csikorogtak a hóban, ajtók csapódtak. Gregor magához szorította az MPI– t, én azonban elhúztam tőle. Még csak az hiányzott volna, hogy pánikba esve lövöldözni kezdjen. A platóra lapultunk, és még lélegezni is alig mertünk, nehogy a mellkasunk mozgását észrevegyék a zsákokon. Valaki benézett a teherautó hátuljába. Félretaszított egy gránátokkal teli ládát, megbökdöste a zsákokat a puskájával. Gregorral megszűntünk lélegezni. Lehet, hogy néhány percig tartott csupán a vizsgálat, de bizonyos helyzetekben a perceket órákként érzékeli az ember. Amint a Molotov elindult, óvatosan kidugtuk a fejünket. Egy Studebaker jött mögöttünk, a kormánynál egy sunyi tekintetű mongollal. A konvoj olyan hosszú volt, hogy a végét nem is lehetett látni. A front ismerős hangjai pedig egyre közelebbről

front ismerős hangjai pedig egyre közelebbről hallatszottak. Sok száz kilométert tettünk meg hiába, a frontot keresve, és most éppen egy orosz katonai jármű repített minket egyenesen feléje! Úgy egy órával az ellenőrzés után megálltunk tankolni. Gregorral ismét bebújtunk a zsákok alá; hamarosan üres marmon– kannák záporoztak le ránk. A egyiknek a sarka eltalálta a fejemet. Az ütés erejétől elvesztettem az eszméletemet. Heves robbanások zaja térített magamhoz. Felültem, és a tekintetemmel megkerestem Gregort. – Német tüzérség – világosított fel. – Most értünk be a hatósugarukba. – Ez szép! – keseregtem. – A saját ágyúink fognak szétszedni minket! A Molotov vészesen csúszkálni kezdett az úton, ahogy a sofőr, megrémülve a lövésektől, tovább növelte a sebességet. Tökéletesen meg tudtam érteni: ha az ember húsz tonna lőszer hátán csücsül, és közben ágyúval lövik, nemigen van oka az örömre. Gregor és jómagam se repestünk a boldogságtól. Remegve ültünk a zsákok alatt, kezünkkel eltakarva a fejünket, mintha ez megvédhetett volna minket egy telitalálat esetén. A teherautó hirtelen megállt. Minden irányból rohanó léptek csattogása és kiabálás hallatszott. Kilestünk az éjszakába: néhány jármű lángokban állt. – Lelépjünk? – szólalt meg Gregor. – Mielőtt még a levegőbe repülnek. – A gránátok felé intett a fejével.

levegőbe repülnek. – A gránátok felé intett a fejével. – És ő? – böktem a hüvelykujjammal a Studebaker mongol vezetője felé. – Lehet, hogy észre se fog venni minket. És ha igen, számára két NKVD– s vagyunk, akiknek a dolgába jobb, ha nem üti bele az orrát. Kikászálódtunk a zsákok alól, és leugrottunk a teherautóról. A Molotov elindult, lassan eltávolodott tőlünk. Körülöttünk tisztek ordítoztak, katonák rohangáltak fejvesztve – ideálisabb körülményeket nem is kívánhattunk volna a szökéshez. Elindultunk abba az irányba, amerre az ágyúszóból a német csapatokat sejtettük. Elhaladtunk egy orosz tiszt mellett, aki annyira el volt foglalva, hogy még csak ránk se pillantott. Néhány másodperccel később egy robbanás ereje felemelte a földről, minket pedig a hóba taszított. Újabb robbanások következtek, ember– és járműdarabok röpködtek körülöttünk. Gregorral feltápászkodtunk, és a legközelebbi hótorlaszba vetettük magunkat a hő elől. Amint lehetett, magunk mögött hagytuk az utat. Eddig se volt könnyű eljutni, de a neheze csak most következett: a két vonal közötti zóna, ahol a tábori rendőrség járőrözött, ezek a sakálok, akik mindig készen álltak rávetni magukat a friss zsákmányra. Úgy döntöttünk, beássuk magunkat a hóba, és megvárjuk az éjszakát. Gregor az MPI– vel ásott, én egy újonnan beszerzett puskával. Az orosz nappal igen

egy újonnan beszerzett puskával. Az orosz nappal igen rövid télen, nekünk mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy a hóban rejtőzve a sötétséget vártuk. Amint leszállt az est, elszívtuk utolsó szál cigarettáinkat, előkúsztunk a rejtekhelyünkről, megmasszíroztuk a végtagjainkat, hogy visszaálljon bennük a vérkeringés, aztán nekivágtunk hosszú utazásunk utolsó szakaszának. Négykézláb másztunk át a mészárlás és a pusztítás helyszínein. Friss tetemek, haldoklók, merevre fagyott testek, kiégett tankok, felborult teherautók, és minden, ami borzalom csak elképzelhető. A front élt és izzott. A nehézágyúk hallgattak, de időnként halvány, távoli géppuskaropogást lehetett hallani, és magnéziumlövedékek világították meg a tájat. Világítólövedékek szabdalták szét az éjszakát, s néha– néha egy magányos ágyú bömbölte el magát keserű dacában. Aztán egy időre megint nyugtalanító csend lett. A két fél hajnalban készült összecsapni egymással, ez a szórványos lövöldözés csak a szokásos fogvicsorgatás volt. Egy orosz őrjárat ment el mellettünk, olyan közel, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, megérinthettem volna őket. A félelem fojtogató gombóccá gyűrte magát a torkomban, éreztem, hogy még egy perc, és lerohanom őket. Legszívesebben kinyitottam volna a számat, és ordítottam, ordítottam volna, bele az éjszakába, míg minden fájdalmat és félelmet ki nem adtam magamból…

adtam magamból… Az őrjárat továbbhaladt. Gregor beugrott mellém a bombatölcsérbe, ellökve egy hullát. Ahogy a nyirkos test a lábamra zuhant, önkéntelenül felkiáltottam. – Sss… – Gregor a számra tapasztotta a tenyerét. – Nézz arra! Előremutatott. Semmit nem láttam a sötétben, ezért először azt hittem, csak csitítani akar. Aztán egy világítóbomba fényénél megláttam – az első sor szögesdrótot! Odalopakodtunk, gödörből gödörbe, holttesttől holttestig ugrálva. A drótot több helyen is átvágták, a föld le volt taposva. Ha telepítettek is ide aknákat, azok már régen felrobbantak. Itt egy csonka tetem lógott a drótra vetve, ott egy csupasz csont meredt elő a talajból. Miután épségben átkúsztunk a drótsövény alatt, még óvatosabban folytattuk az utunkat. Nagy volt a kísértés, hogy rohanni kezdjünk a vonalaink felé, de őrültség lett volna ezt tenni. Egészen biztos, hogy oroszoknak hittek volna minket, akkor pedig tüzet nyitnak; az is jó lett volna, ha legalább németül kiabálhatunk, ezt viszont trükknek vélhették volna, és egyik esetben se vesztegették volna az időt keresztkérdésekkel. Ha kételkedsz, lőj: ez a szabály a fronton. Elértük az első lövészárkot. Belegurultunk, jókedvűen viháncolva. Én csókolgatni kezdtem a havat a szabadulás ígéretétől részegen, Gregor pedig őrülten

a szabadulás ígéretétől részegen, Gregor pedig őrülten paskolgatta. Aztán közeledő léptek neszét hallottuk, majd egy biztosítószeg kattant. Gregor kitátotta a száját, hogy kiáltson, és ezúttal én voltam az, aki hallgatásra kényszerítettem. Sose lehet tudni… És valóban: a következő pillanatban orosz beszédet hallottunk. Az árok alján feküdtünk, és sokáig, nagyon sokáig vártunk, mielőtt mozdulni mertünk volna. Úgy tűnt, a megpróbáltatásoknak még mindig nem akar vége szakadni. A hajnal első fényei még mindig a senki földjén találtak minket. Felfedeztük, hogy egy egyben maradt ágyúlövedékkel osztottuk meg a gödröt. Az a fajta volt, amelyik képes lefejteni a húst a csontjaidról. Ferde szemmel néztünk a lövedékre. – Köpj rá – mondtam. – Porta mindig azt teszi. Azt állítja, szerencsét hoz. – A jó ég tudja, szerencsére aztán tényleg szükségünk van – mormogta Gregor. Illedelmesen behódoltunk a lövedéknek, aztán kimásztunk a kráterből, és rohanni kezdtünk a fekete gödrökkel tarkított pusztán át a vonalaink felé. Már nem lehettek messze, és mindennél fontosabb volt, hogy még a reggeli csetepaté kezdete előtt elérjük őket. Váratlanul, akár egy semmiből alakot öltő kísértet, egy tank bújt elő egy horpadásból. Ahogy közelebb került, egyre kevésbé hatott túlviláginak, de annál

fenyegetőbbé vált. Hatalmas volt, fekete kereszttel sáros fehér lövegtornyán, a hosszú ágyúcső a halál csontos ujjaként meredt ránk. Egy Tigris! A mieink voltak. – Nicht schiessen! Nicht schiessen! Wir sind Deutsch! Megálltunk, integettünk nekik, újra és újra megismételtük: – Ne lőjetek! Ne lőjetek! Németek vagyunk! – Nem sok értelme volt, persze, nem hallhattak minket. Másrészről, ha megfordultunk volna és szaladni kezdünk, azonnal tüzet nyitnak. Nem volt más választásunk, mint ott állni és várni felemelt kézzel, miközben a tank közeledik. Az ágyúcső hosszú ujja végig ránk mutatott. A Tigris gőgösen átgurult egy szétlőtt lövegen, a fagyott földbe préselve maga alatt a fémet. Ijesztően közel volt, és egyre csak jött, de nem mertünk mozdulni. Még néhány méter, és… A tank lefékezett, a torony teteje tompa kongassál felcsapódott. Egy erősen verejtékező arc nézett ránk egy szürke sisak alól. A férfi váll– lapján megpillantottam Eicke SS Halálosztagának a jelvényét. Még nagyobb csoda, hogy nem lőttek le minket azonnal! – Heil, Iván! – Kibiztosította, majd ránk irányította a pisztolyát. – Merre– hova, majomemberek? – Anélkül hogy megvárta volna a választ, magához intett minket. – Gyerünk fel ide, ti szovjet disznók! És semmi fondorlatosság, vagy nagyon megjárjátok!

Bemásztunk a tankba, még mindig a tarkónk mögé kulcsolva a kezünket. A csapóajtó lezárult, a tank előrelendült. Három másik Tigris jelent meg, és mi mögéjük szegődtünk. Gregor meg én csendben, mogorván üldögéltünk az SS– tiszt vigyázó tekintete alatt. Látszott rajta, hogy viszket az ujja, legszívesebben azonnal agyonlőne minket, de a katonás fegyelem arra kötelezte, hogy élve vigye be a német vonalak mellett kószáló oroszokat. Gregorral tehát hallgattunk, és felemelve tartottuk a kezünket. A négy Tigris elérte a támaszpontot, ahol kiparancsoltak minket a tankból. Az SS körülvett, vicsorogtak ránk, gúnyolódtak velünk, lökdöstek és bökdöstek minket. Az élő oroszok ritkaságszámba mehettek errefelé. – Elég! – csattant fel a tiszt. – Beszéljenek gyorsan, ha életben akarnak maradni. Honnan jöttek? Mit csináltak a vonalaink közelében? – Jézusom! – fakadt ki Gregor, akinek ez már sok volt. – Azóta keressük ezt a büdös frontot, hogy elhagytuk Sztálingrádot, és ennek még van képe azt kérdezni, hogy mit csinálunk! A tiszt annyira megdöbbent Gregor tiszta német kiejtésén és a Sztálingrád szó hallatán, hogy eszébe se jutott felkapni a vizet a tiszteletlen beszéd miatt. Hitetlenül bámult egyikünkről a másikra. – Sztálingrádot? – ismételte meg. – Maguk Sztálingrádból jöttek?

– A 6. hadseregtől – feleltem. – Augsberg tábornokkal indultunk el. Szünet következett. Úgy bámultak ránk, mintha két őskorszaki lettünk volna, akik kőbe ágyazódott poraikból támadtak fel. – Mi a fenének viselik ezt az öltözéket? – kérdezte az egyikük, orosz sapkánkra és kabátunkra utalva. – Ha Rómában vagy, viselj… – Gregor vállat vont. – Az NKVD– vel jöttünk idáig – magyaráztam. – Hihető történet! Érzékelhető volt, hogy még mindig vért szomjaznak, de már semmiképp nem bánthattak minket, mert lehet, hogy tényleg Sztálingrádból jöttünk. Végül megelégedtek azzal, hogy letépték rólunk a sapkát és a kabátot, a földre vetették őket, és beléjük ürítettek néhány tárat. Hús– vér oroszok híján ez is jobb volt a semminél.

Nem érdekel, hány orosz és lengyel nőnek kell meghalnia. Azokat a tankelhárító árkokat meg kell ásni! Ha kell, haljanak meg ezrével! Mit érdekel engem? Fütyülök rá, amíg a halálozásaik száma nem akadályozza az árkok befejezését. Heinrich Himmler Poznanban, az SS– tiszt– jeivel folytatott titkos beszélgetés során

Roske tábornok, a XIV. páncéloshadtest parancsnoka a főparancsnok irodájában találkozott Paulus tábornokkal. Paulus sápadt volt és ideges. Egyik cigarettát a másik után szívta, homloka verejtékben úszott. Arca bal felén egy izom rángatózott ütemesen. – Roske, drága barátom! – próbált nyájas lenni. – El se mondhatom, mennyire örülök, hogy látom! Azt mondták magáról, hogy meghalt… – Még nem – válaszolta komoran Roske. Paulus keserűen elmosolyodott. – A halálozási arány aggasztóan magas a tábornokaink közt. Tudta, hogy már hetet vesztettünk el? Egyetlen hadsereg se járt még így. Mire a harcok véget érnek, azon tűnődöm, marad– e legalább egy tábornokunk. – Megrázta a fejét; az arcrángása üteme felgyorsult. – Követtünk el hibákat, ezt el kell ismerni, de a fontos az, hogy az ember tanuljon a hibákból! Ugyanazokat a hibákat többé már nem fogjuk elkövetni. – Tábornok úr, hallott róla, milyen állapotok uralkodnak a katonáink közt? – vágott a közepébe türelmetlenül Roske. – Úgy élnek, mint a vadállatok. Emberi tetemekből kell táplálkozniuk, hogy életben maradjanak; jelentéktelennek látszó sérülésekbe halnak bele, mert az orvosainknak nincs gyógyszerük, hogy kezeljék őket. Még aszpirin sincs! És nincs rend, nincs fegyelem, élelem, lőszer! Mit csináljunk? Mi a

nincs fegyelem, élelem, lőszer! Mit csináljunk? Mi a fenét csinálunk egyáltalán? Mire kell még várnunk? Meddig? – Talán egy csodára. – Paulus remegő kezével elnyomott egy cigarettát, majd felmarkolt egy még felbontatlan csomagot. – Ne engem kérdezzen, barátom. Nem én adtam ki a parancsot, hanem a Führer. Maga és én katonák vagyunk, akiknek engedelmeskedniük kell. Harcolni az utolsó emberig, az utolsó golyóig. – Ismét megrázta a fejét, aztán a kabátjába süllyesztette a nyakát, akár egy teknős. – Szó se lehet róla, hogy megadjuk magunkat. – Akkor meg fogunk halni! – recsegte Roske. Paulus lassan ráemelte fáradt tekintetét. Szinte észrevehetetlenül megvonta a vállát. – Nincs választásunk. Tolmácsolja az embereinek legmelegebb üdvözletem. Mondja meg nekik, hogy össze kell tartanunk ezekben a nehéz órákban. És ha tehetek valamit magáért, barátom, bármit, csak szóljon. Két órával később Paulus tábornok a következő táviratot küldte Berlinbe: HATALOMRA JUTÁSÁNAK AZ ÉVFORDULÓJÁN A 6. HADSEREG ÜDVÖZLETÉT KÜLDI A FÜHRERNEK. A HOROGKERESZT MÉG MINDIG MAGASAN LOBOG SZTÁLINGRÁD FELETT ADJON A KÜZDELMÜNK ERŐT AZ ELJÖVENDŐ NEMZEDÉKEKNEK. ZENGJÉK ÖRÖKKÉ

AZ ELJÖVENDŐ NEMZEDÉKEKNEK. ZENGJÉK ÖRÖKKÉ HŐSIESSÉGÜNK, MERT MÉG EZEKBEN A NEHÉZ ÓRÁKBAN SE ADJUK FEL. HISZÜNK A GYŐZELEMBEN ÉS HISZÜNK A MI FÜHRERÜNKBEN! SZTÁLINGRÁD, 1943. JANUÁR 29.

Újra német vonalak mögött Harkovba vittek minket egy kétéltűvel, és átadtak egy zászlóaljnak, mely Nova Bavaria lejtőin, a Dzsinszkij laktanyában állomásozott. Egy számvevő tiszthelyettes rögtön elküldött a raktárba, hogy vételezzünk magunknak új felszerelést és fegyvereket. Az ügyeletes tizedestől itt megtudtuk, hogy mindenkit, aki Sztálingrádból érkezik, automatikusan ide küldenek. – Mindenkit? – csodálkozott Gregor. – Úgy érted, vagyunk jó néhányan, akiknek sikerült? – Nem sokan, de azért kerül néhány ember minden héten. Kérdeztük a csapatunkról, de vagy tényleg nem kerültek ide, vagy meg lett mondva a tizedesnek, hogy tartsa a száját, mert azt állította, hogy még csak nem is hallott róluk. Érthető volt a viselkedése, ugyanis alighogy elhagytuk a raktárát, kihallgatásra kellett jelentkeznünk a titkosrendőrségen. Mintha megint az NKVD előtt álltunk volna. Senki nem akart hinni nekünk.

– Úgy! Tehát azt mondják, Sztálingrádból jöttek? – kérdezte egy fiatal, szemtelenül magabiztos százados, gunyoros mosollyal az ajkain. – Sztálingrádból jöttünk – felelte Gregor. – Hogyan? – Egy SS tábornok vezetett minket. Egy nagyobb, nyolcszáz főt számláló csoport tagjai voltunk. – A tábornok neve? – Augsberg. Augsberg tábornok. A százados fontoskodóan lapozgatni kezdett a papírjai közt. – Mikor volt ez? A dátumot! Gregorral egymásra bambultunk. – Január 26– 27. körül – saccoltam. – Értem. – Felnézett ránk. – A harcok tehát még folytak, amikor Augsberg tábornok kivezette magukat? – Igen, egy– két helyen – válaszoltam bárgyú képpel. – Az oroszok megtámadni készültek a pozícióinkat az Új Színház és a Halottak tere környékén. A százados ezen elmosolyodott. Feljegyzett valamit egy üres papírlapra, aztán megkínált minket cigarettával. – Amikor a tábornok elindította magukat, senki nem tiltakozott? Legalább a tisztek? Gregor megrázta a fejét. – Nem. Értelmetlen lett volna Sztálingrádban maradni, az oroszok szétmorzsolták az erőinket. Nem lehetett tartani az állásainkat. A játszma véget ért, a

lehetett tartani az állásainkat. A játszma véget ért, a legokosabb volt továbbállni. – És másutt folytatni a harcot – tettem hozzá, veszélyt szimatolva. – Valahol, ahol hasznunkat láthatják. – Sztálingrádot már hónapokkal korábban elveszítettük – mondta Gregor megvetően. – Természetesen, természetesen – mormogta a százados. Hátradőlt a székében, az öngyújtójával játszadozott. – Augsberg tábornok tehát harci csapatot alakított, és kivezette magukat. Egyik tisztjük se hangoztatta rosszallását? – Nem, amennyire én tudom – válaszolta kissé bizonytalanul Gregor. – De Augsberg tábornok idegen volt a maguk számára! Nem volt a tisztjük, ugyebár? – Nos, erre nem könnyű válaszolni – így Gregor. – Nagy volt a fejetlenség. Csak maradványok voltunk, tudja. Néhány ember ebből a hadosztályból, néhány amabból… Voltaképpen nem is volt parancsnokunk mindaddig, míg Augsberg tábornok meg nem jelent, és kézbe nem vette az irányítást. – Az a fajta ember volt – magyaráztam – , akire hallgat a katona. Ha azt mondta, hogy tegyed ezt, akkor mi megtettük. Nem álltunk le vitatkozni vele. – És egyiküknek se tűnt fel, hogy a tábornok dezertálásra buzdítja magukat? – kérdezte szelíden a százados. – Lehetetlen! Volt fegyverük, volt lőszerük, nyolcszáz főt számlált a csapatuk, ami nem kis erőt

nyolcszáz főt számlált a csapatuk, ami nem kis erőt jelent! Miért nem maradtak Sztálingrádban, és harcoltak az ellenséggel? – Miért nem harcoltunk az ellenséggel? – visszhangozta Gregor. – Értelmetlen lett volna akkora túlerővel szemben. Egyébként is, mi csak azt tettük, amit parancsoltak nekünk. – Mint mindig – tettem hozzá. A százados felállt. Az asztal elé sétált csikorgó csizmájában, aztán felénk fordult, és szigorúan ránk nézett. – Maguknak kötelességük lett volna ellenszegülni annak az embernek! Tiltakozniuk kellett volna! – Uram – tiltakoztam, ahogyan kívánta – , hallott már valaha olyat, hogy egy közlegény szabotálni merte a tábornoka parancsát? Nyilvánvaló volt, hogy nem hallott. Visszament az asztala mögé, kezébe vette a lovaglópálcáját, és csapkodni kezdte vele a csizmája szárát. – Gumraknál is harcoltak az oroszok ellen, nemde? – Ez nem kérdés volt, hanem állítás. – Mi történt, miután a harc véget ért? Mit tettek? Gregor kurtán felnevetett. – Elszeleltünk! – A Don felé indultunk – mondtam csendesen. – Én úgy látom – jegyezte meg a százados – , hogy miután dezertáltak Sztálingrádból, az egész menetelésük nem volt egyéb egyetlen fejvesztett menekülésnél nyugat felé.

menekülésnél nyugat felé. – A német vonalak felé – helyesbítettem. A százados ezt elengedte a füle mellett. – Egyszer se parancsolta meg maguknak a tábornok, hogy orosz állásokat támadjanak meg? Egyszer se szervezett szabotázsakciót az oroszok ellen? Nem robbantottak fel katonai raktárakat, nem vágtak el utánpótlási vonalakat? – Minek? – kérdezte Gregor. – Sietnünk kellett, nem volt rá időnk. – A német arcvonalat kerestük – ismételtem meg. A százados ezúttal se figyelt rám; Gregorra koncentrált. – Volt magukkal egy orvos. Milyen szerepet játszott ő? Megszervezte a betegeik és a sebesültjeik szállítását? Hajtott végre műtéteket? Gregor ismét felnevetett. – Olyan időjárási körülmények között? – Nem állt rendelkezésünkre szállítóeszköz – próbáltam menteni a helyzetet. – És lehetetlen lett volna műteni olyan körülmények közt. Gyógyszereink se voltak. – Tehát magukra hagyták a betegeiket a sztyeppén? – A százados vádló tekintettel nézett ránk. – Hagyták őket meghalni? És senki nem emelt szót ez ellen? Még a tábornok se? – Nem volt mit tenni! Az emberek úgy hulltak, akár a legyek. Nem volt élelmünk, nem volt téli ruhánk, kötszerünk. Majdnem mindenki elkapta a tífuszt vagy a

kötszerünk. Majdnem mindenki elkapta a tífuszt vagy a dizentériát, sokan megfagytak, vagy fagyás következtében elveszítették valamelyik végtagjukat. Már az is eredménynek számított, ha valaki saját magát bírta vonszolni, nemhogy még mást is cipeltünk volna. – Egyszóval hagyták őket meghalni? – Nem tehettünk mást! A százados és én villámló tekintettel méregettük egymást. – Nem tehettek mást, mi? – ízlelgette a kifejezést. – Nem tehettek mást… Nos, ennek az eldöntését bízzuk inkább másra. Most inkább folytassuk az események felvázolását. Sztálingrádból való szökésük alatt szólt bárki is a párt ellen? A Führer ellen? Zúgolódott bárki a háború miatt? Gregorral határozottan megráztuk a fejünket. – Nem? – kérdezte a kapitány ironikus mosollyal. – Nem – feleltem. – Ennyire biztos benne? – Biztos vagyok benne. Nagyon biztos. – Hm… – Visszaült az asztala mögé, majd fogta a papírjait, és gondosan egy mappába helyezte őket. – Ha van maguknál levél, amit fel kell adni, vagy személyes tárgyak, amit a halottak bíztak magukra, akkor most átadhatják őket nekem. – Nincs semmink – mondta Gregor. – Az oroszok mindent elvettek tőlünk. – Mennyit árultak el az oroszoknak? – Semennyit. Csak a saját és az egységünk nevét.

– Semennyit. Csak a saját és az egységünk nevét. – Ó, igen? És az NKVD megelégedett ennyivel? – Felénk küldött egy újabb ironikus mosolyt, aztán az ajtó felé intett a fejével. – Senkinek nem beszélhetnek sem erről a kihallgatásról, sem Sztálingrádról. Ha valaki kérdéseket tenne fel maguknak, azonnal tegyenek jelentést a GEFEPO– nak. Egy órával később egyesítettek minket a századunkkal, ahol megjelenésünk kisebb feltűnést keltett. – Nicsak, kit látnak a szemeim! – csoszogott oda hozzánk Pici. – Azt hittük, meghaltatok! – jelentette ki Papa, miközben egyszerre próbált átölelni mindkettőnket. – Hova a pokolba tűntetek? – morgolódott Porta. – Két kibaszott órát vártunk rátok az erdő szélén. Mondtam is a tábornoknak, hogy a gazfickók biztosan belebotlottak egy csapat oroszba, és nem akarják megosztani velünk a kaviárt. Mind ott voltak: Papa, Porta, Pici, a Légiós és Heide. Még Barcelona is előkerült. Miután kihajították a kórházból, és újra alkalmasnak nyilvánították arra, hogy meghaljon a hazájáért, volt akkora szerencséje, hogy visszahelyezték a századához. – Újraszervezik a 6. hadsereget – újságolta nekünk – , de csak a jó ég tudja, honnan fognak elegendő embert szerezni hozzá. Lehet, hogy hamarosan csupa trottyos vénember fog körülöttünk totyorászni? – Mi történt Augsberggel? – akarta tudni Gregor.

– Mi történt Augsberggel? – akarta tudni Gregor. – És a hadnaggyal meg az orvossal? – tettem hozzá aggodalmasan. Papa vállat vont. – Muszáj kérdeznetek? Nem is sejtitek? – Úgy érted, letartóztatták őket? – Mi mást tehettek volna? Egy hadsereg nem hadsereg rend és fegyelem nélkül. Augsberg elhagyta Sztálingrádot, megszegve ezzel Hitler parancsát. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy dezertőr. És ő tudta, mit csinál. – De hát ez őrültség! – kiáltott fel Gregor. – Egyébként is ez nem dezertálás volt. Mi nem menekültünk a front elől, hanem éppen ellenkezőleg, a csapatainkat kerestük! Az elkövetkező napokban az élet egészen elviselhető volt, legalábbis a korábbiakhoz viszonyítva. Meg volt tiltva, hogy a hőstetteinkről regéljünk, de mégis mindenki tudta, honnan jöttünk, és csodálattal néztek fel ránk – ezek túlélték a hírhedt Sztálingrád poklát! Atkeltek a Donon! Túljártak az oroszok eszén! Ünnepeltek minket, irigyeltek minket, és látszólagos elpusztíthatatlanságunkban már– már istenként tiszteltek minket. Egy nap, miközben Portával békésen sétáltunk, a ritka napsütést élvezve, egy kövér számvevő tiszthelyettes rohant elő az egyik kunyhóból, és egyenesen felénk tartott. Elkapta Portát a vállánál, és rázni kezdte. – Hauber! Hol az ördögben voltál az elmúlt öt

órában? Mindenhol kerestelek! Porta, érthetetlen módon magába fojtva az obszcenitásokat, amiket ilyen alkalmakkor a delikvens képébe szokott ordítani, hátrált egy lépést, és tűnődve végigmérte a pasast. Az őrmester szemüveget viselt, szódásüveg– vastagságú lencsékkel, s nyilvánvaló volt, hogy nem lát tovább egy méternél. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Porta– Hauber, húzva az időt, hogy eldönthesse, érdemes– e vállalnia a szerepet vagy sem. – Hogy mit akarok tőled? Te jóságos ég, háború van, ember! Rengeteg a dolog! Ellátmányt kell hozni, meg kell tölteni az emberek hasát… Magával rángatta Portát, aki nem tiltakozott. Egy ideig egy fatörzsnek támaszkodva ittam magamba a napfényt, és már kezdtem azt fontolgatni, hogy nem várok tovább Portára, amikor előbújt a kunyhóból, s vigyorogva felém lobogtatott egy papírt. – Gyere! – Hova? – Vételezünk ezt– azt annak a hülye kövér pápaszemesnek. – Miért tegyünk szívességet neki? – kászálódtam fel morogva Porta mellé egy teherautó vezetőfülkéjébe. – Miért ne? – kacsintott rám zsiványul Porta. – Magunknak is szívességet teszünk vele. Odaértünk a raktárhoz, ahol Porta átadta a kódszámokkal telerótt papírt.

– Ki maga? – kérdezte a szolgálatban lévő őrmester. – Hol van Hauber? – Beteg. Az éjszaka pokolian rosszul érezte magát. – Szegény, jó öreg Hauber! Nem tudják, mi a baja? – A májával van valami – hazudta Porta szemrebbenés nélkül. Az őrmester aláírta, majd lepecsételte a papírt, mi pedig körbejártunk a teherautóval, hogy felszedjük a holmikat. Először ránk sóztak egy halom egyenruhát. Ezt ötszáz puska követte. A lelkesedésem kezdett lelohadni, Porta feje pedig egyre lilább lett a haragtól. – A szemétláda! – sziszegte. – Ha tudtam volna, hogy ilyen baromságokról van szó… A puskák után azonban néhány ládányi konzerv következett. Rögtön jobban éreztük magunkat, és amikor felpakoltunk a teherautóra tíz rekesz vodkát is, Porta magabiztossága és önteltsége nem ismert határokat. – Bízd csak rám – ült be a kormány mögé. – Én majd elintézem a dolgokat. Beálltunk egy keskeny mellékutcába, ahol egy orosz dezertőr segítségével, aki Porta legfrissebb cimborája volt, elrejtettük az ételt és a vodkát egy lebombázott ház pincéjében. Ami a teherautót illeti, azt egyszerűen kivittük a falun kívülre, és kézigránátokkal felrobbantottuk. – Hadd higgyék azt, hogy a partizánok emelték el a holmikat – magyarázta Porta. – Vagy az oroszok, ha

így jobban tetszik nekik. Gondtalanul élveztük fondorlattal szerzett zsákmányunkat, és soha nem hallottunk az incidensről. Ebben az időben mindenféle vad pletykák keringtek a városban, és valószínű, hogy az illetékeseket túlságosan lefoglalta az igazság és a fikció szétválasztása, nem értek rá egy eltűnt teherautóval foglalkozni. A szóbeszéd szerint az oroszok áttörtek északon, és a harcok most német területen folytak. Arról is hallani lehetett, hogy volt egy „stratégiai visszavonulás”, ami a gyakorlatban futást jelent. Valami tényleg lehetett a pletykák mögött, mert nappal és éjszaka megállás nélkül vonultak a járművek a Belgorodba és az Orjolba vezető úton. Mielőtt még felélhettük volna titkos vodkakészletünket, oktatásra küldtek minket: hogyan kell tankokat felrobbantani. Nekünk, szakértőknek akarták megtanítani ezt! – Az istenfáját! – mérgelődött Porta. – Több tankot repítettem levegőbe, mint ahányszor ezek meleg vacsorát ettek! A kaszárnyába visszatérve nagy fejetlenség fogadott minket. Mindenfelé nagy rendezkedés folyt, festettek, súroltak, vittek ezt, hoztak azt, loptak el amazt. Azt rebesgették, hogy vissza fognak küldeni minket Berlinbe. – Lehet benne valami – jegyezte meg kétkedve Gregor.

– Akkor meg mi értelme ennek a tavaszi nagytakarításnak? – kérdeztem. – Meg a gyakorlatozásnak és a tanulásnak – egészítette ki Pici. – Mondok én nektek valamit – szólalt meg Porta. – Egy dollárt egy marék disznószar ellenében, hogy meg fogjuk adni magunkat. Azért akarják kipofozni a laktanyát, hogy úgy nézzünk ki, mint egy igazi porosz hadsereg, amikor majd Sztálin katonái bemasíroznak! – Valaki azt mondta nekem tegnap – vetette közbe mohón Barcelona – , hogy már nem állunk háborúban a Nyugattal, és Roosevelt elnök meg az angol király meg fognak látogatni minket… Néhány hónappal korábban még nem mert volna megkockáztatni egy ekkora hülyeséget, de a légkör most annyira vibrált, annyira tele volt reményekkel és félelmekkel, hogy senki nem röhögte ki. Sőt néhányan még neki is álltunk titokban angolul tanulni. Egyetlen pletyka lett csupán rögtön elutasítva, mégpedig az, amelyik Hitler látogatásáról szólt. Roosevelt elnök, igen; az angol király, igen; de Hitler? Egy pillanatra elképedtünk rajta, hogy bárki is annyira hülye lehet – még Heide is, aki a hírt hozta – , hogy elhiggyen egy ekkora szamárságot, hatalmas röhögésben törtünk ki. – Szart jön ide! – bömbölte Pici. – Talán Sztálingrád kísérteteit akarja látni? – cukkolta Papa. – Jól van – mondta Heide dacosan. – Röhögjetek csak.

– Jól van – mondta Heide dacosan. – Röhögjetek csak. Csináljatok csak magatokból bolondot. Majd meglátjátok… És úgy is lett! Két nappal később a hírt megerősítették. Hitler személyesen fog körülsétálni a laktanyában! Itt van! Megérkezett! Köztünk van! A mi Führerünk Nova Bavariába érkezett! Kitört a pánik, és ahogy az lenni szokott, futótűzként terjedt. Tisztek rohangáltak körbe, teljesíthetetlen parancsokat osztogatva; tiszthelyettesek rohantak utánuk, az övéikkel ellentmondó parancsokat továbbítva. Az emberek egyre ingerültebbek lettek, ahogy a bizonytalanság nőtt. Még nincs a laktanyában – úton van a laktanyába – a laktanya felé közeledik – éjfélkor lesz itt – holnap látogat meg minket – a jövő héten érkezik – itt volt, de már elment – nem is fog jönni… Éjfél előtt felsorakoztattak minket, és mindannyian vártuk, hogy végre történjen valami. Tiszták voltunk, fegyelmezettek, kikentek– kifentek. Az utca végére két őrmestert állítottak, nekik kellett jelt adniuk, ha közeledik. Három órával később, enyhén inogva, még mindig vigyázzban álltunk. A tisztek kezdték elveszteni a türelmüket, mi kezdtük unni a cécót, néhányan pedig úgy döntöttek, inkább elájulnak. Aztán egyszer csak az őrmesterek benyargaltak a hírrel, hogy közeledik, néhány másodperccel később

hírrel, hogy közeledik, néhány másodperccel később pedig három Hoesch teherautó robogott be az udvarra, és szórt szét egy egész hordányi SS– tisztet. A fickók leugráltak a teherautókról, körberohangáltak egy kicsit, aztán kordont formáltak, s kivonták a pisztolyaikat. Érdeklődve figyeltük a bohóckodásukat. Legalább véget vetettek az egyhangúságnak. Ezután négy újabb teherautó jött, tele LSSAH– s katonákkal, Hitler személyes testőrségével. Ezek is leugráltak a járművekről, és szépen kettős sorba fejlődtek, készenlétbe helyezve MPI– jeiket. Olyan édesen hajtották végre a manővert, hogy elszégyelltem magam, amiért nem tapsolhatok vagy hajigálhatok pattogatott kukoricát a levegőbe. Annyit azért megengedtem magamnak, hogy jobbra sandítottam, és kajánul Portára hunyorítottam. A teherautók után autók hosszú sora következett, még több SS– emberrel. Ezek szétszóródtak az udvaron, integettek, ordítoztak, és általában nagyon piszokul viselkedtek. Fel– alá mászkáltak a soraink közt, és amikor eszükbe jutott, fenyegetőzni kezdtek a Gestapóval, Torgauval, az akasztófával, a kivégzőosztaggal, meg mindennel, mi szívnek és léleknek ingere. Szobormereven bámultunk előre, még pislogni se mertünk. Miután lehiggadtak, és véget vetettek az általuk keltett zűrzavarnak, néhány pillanatnyi nyomasztó csend következett. Álltunk, vártunk. Mindenki. Valahol a közelben felharsant egy trombita. Az egyik őr

a közelben felharsant egy trombita. Az egyik őr ijedtében elejtette az MPI– jét, mire elfojtott röhögés hullámzott végig az udvaron. Az SS– tisztek elfehéredett kézzel szorongatták a pisztolyaikat. Az egyik háztetőn egy macska belenyávogott az éjszakába. Két spéci Mercedes lőtt át a kapun és fékezett le hóvihart kavarva a parancsnokunk előtt. Az első autóból von Manstein tábornagy szállt ki, nyomában egy egész vezérkarnyi tiszttel. A rengeteg kitüntetés csillogása elkápráztatta a szemet. Arany váll– lap volt annyi, mint a szemét, monokliból minden arcon akadt legalább egy, a kardok és sarkantyúk csörgése pedig akkora zajt keltett, mintha egy egész lovassági ezred vágtatott volna be a kaszárnyába. A második autóból Guderian tábornok lépett ki, akit csúnya nátha gyötört, ezért állandóan az orra előtt kellett tartania a zsebkendőjét. A parancsnok bemutatta neki az ezredet. Guderian lassan, aprólékos gonddal megnézett minket, szomorú, táskás szemét végigjártatva sorainkon. Guderian tábornok bemutatta az ezredet von Manstein tábornagynak. A tábornagy végigsétált előttünk. Azon tűnődtem, vajon ki fogják– e rángatni azokat, akik túl ellenségesen néznek, és ha igen, akkor mit fognak csinálni Portával. Ezalatt mi továbbra is vigyázzban álltunk és vártunk. Most már senki nem mert elájulni. Odakint az utcán egy orosz nő az áruját kínálta

Odakint az utcán egy orosz nő az áruját kínálta fennhangon. Halat árult. Mindenki, Mansteintól lefelé, megmerevedett: a Führer gyűlölte a halat. Négy SS– tiszt kirohant, elkergették a vénasszonyt. Még több SS– jármű gördült be az udvarra, és ott, közöttük, ott volt a nagy fekete Mercedes, amelyben Adolf Hitler ült. Lassan, ünnepélyesen szállt ki az autóból, behajlítva a lábát, magasra emelve a térdét, ahogy lépkedett. Mindig így tett, amikor csapatszemlét tartott. Olyan volt, mint valami furcsa rituális tánc. Az arcából csak az orrát és a bajuszát lehetett látni, a többit elrejtette a sapkája által vetett árnyék és a nagykabátjának a gallérja. – Második harckocsizóezred katonái – kezdte a beszédét. Távolról se voltunk a 2. harckocsizóezred katonái, de senki nem merte felvetni ezt neki. – Második harckocsizóezred katonái, szívem mélyéből köszönetet mondok nektek bátorságotokért és hősiességetekért! Ti vagytok Németország büszkesége! Ha a háború véget ér, meg fogjátok kapni méltó jutalmatokat! Addig legyetek türelmesek és hűségesek! Heil! – Heil Hitler! – ordítottuk. Megkönnyebbülés volt kinyitni a szánkat. Teljes tüdőnkből üvöltöttük a szavakat. Hitler körbejárt, szemügyre vett minket, egész idő alatt különös gólyaléptekkel masírozva. A tábornokok követték. A Führer hébe– hóba megállt, hogy egy megjegyzést tegyen, vagy néhány szót váltson egy

megjegyzést tegyen, vagy néhány szót váltson egy „kiválasztottal”. A mi századunkból senkivel nem beszélt, de megállt Porta előtt, és néhány másodpercig némán fixírozta. Úgy tűnt, groteszkül lenyűgözőnek tartja Portát. Azt kívántam, bárcsak érteném, miért. Szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy vele együtt bámuljam Porta képét, és közben rettegve vártam, mikor nyitja ki mocskos száját a barátunk. Pontosan hét perc alatt véget ért a szemle, és anélkül, hogy bárkivel is kezet fogott volna, Hitler beszállt a Mercedesébe, és már ott se volt. Három perccel később az udvar kongott az ürességtől. Az egész látogatás nem tartott tovább tíz percnél. Nem sokkal azután, hogy a Führer elment, összeültünk kártyázni a latrináknál. Mindannyian kedvetlenek voltunk, mert becsapva éreztük magunkat. Olyan sokáig vártunk, mégis olyan keveset láttunk! És az, akit láttunk, egy bohóc, egy törpe volt, paródiája annak, akire számítottunk! – Tényleg ő volt? – tűnődött Pici. – Tényleg ő volt, vagy valaki mást küldtek el az ő ruhájában? – Ő volt – állította Papa. – Jézusom! – Pici a hüvelykujja fölé helyezte a mutatóujját. – Nem hittem volna, hogy egy ilyen kis pöcs robbantotta ki ezt az egész francos háborút…

Azoknak a frontkatonáknak, akik életben maradtak, nincs okuk rá, hogy gratuláljanak maguknak. Az igazi hősök az elesettek.

Adolf Hitler, 1945– március 19– én 1943. február l– jén az alábbi távirat érkezett Berlinbe Paulus tábornoktól: FÜHREREM! A HATODIK HADSEREG HŰSÉGES MARADT ÖNHÖZ. AZ UTOLSÓ EMBERIG, AZ UTOLSÓ GOLYÓIG HARCOLTUNK, AHOGYAN PARANCSOLTA. NINCS TÖBB FEGYVERÜNK, NINCS TÖBB LŐSZERÜNK, NINCS TÖBB ÉLELMÜNK. A KÖVETKEZŐ HADOSZTÁLYOK TELJESEN MEGSEMMISÜLTEK: 14., 16. ÉS 24. PÁNCÉLOSHADOSZTÁLY; 9. LÉGELHÁRÍTÓ HADOSZTÁLY; 30. GÉPESÍTETT HADOSZTÁLY; 44., 71. ÉS 176. GYALOGSÁGI HADOSZTÁLY; 100. PUSKÁS HADOSZTÁLY. HEIL HITLER! ÉLJEN NÉMETORSZÁG! Ugyanezen a napon fél hatkor a 6. hadsereg elküldte utolsó rádióüzenetét: AZ OROSZOK BEHATOLTAK A BUNKERBE. Wultz hadnagy, a rádiós tiszt ezután az éterbe sugározta az „EL” nemzetközi kódot: a rádióállomás megszűnt. Egy karddal széttörte a berendezését, majd

a pisztolyával kiloccsantotta az agyát. Paulus tábornok, a kényszerkatona, aki folyton azt hangoztatta, hogy „Parancsot kaptam, amit teljesítenem kell!”, most megpróbálta kivonni magát a felelősség alól. – Nem érdekel, hogy mi történik – mondta a vezérkari főnökének, aki azzal a hírrel jött hozzá, hogy az oroszok kedvező kapitulálási feltételeket ajánlottak fel nekik. – Mosom kezeimet. A kapituláció ötletét undorítónak tartom, nem vállalhatok felelősséget egy effajta akcióért. Én csupán azt kívánom, hogy magánszemélyként kezeljenek. Ha óhajtja, átveheti a hadsereg irányítását, és kedvére dönthet. És mondja meg az oroszoknak, hogy nem áll szándékomban gyalog átkelni a városon! Ha együttműködést várnak el tőlünk, akkor viselkedjenek úriemberekhez méltóan. Küldjenek értünk egy járművet. De magára bízom, Schmidt. Nekem immár semmi közöm az egészhez.

Vonatok Az állomás semmiben nem különbözött ezer másiktól Oroszországban. A bejáratnál néhány hervadt virág szomorkodott a sápadt napfényben. Az állomásfőnök irodája előtt egy jókora rakás lószar díszelgett. Mindenki szitkozódott miatta, és mindenki kerülgette, de senki nem vett magának annyi

kerülgette, de senki nem vett magának annyi fáradságot, hogy egy lapát és egy vödör segítségével eltávolítsa az útból. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ott fog maradni, míg el nem rothad. A peronok tele voltak parasztokkal és tyúkokkal. Néhányan már két napja vártak a vonatjukra, és hogy a tyúkok ne csavarogjanak el, eltörték a lábaikat. Egy férfi disznót legeltetett kutyapórázon. Szép példány volt a disznó, kövér és rózsaszín, fekete fejjel. Tányának hívták, és néha még hallgatott is a nevére. Vágyakozó pillantásokat lövelltünk az állat felé, de még Porta se mert kezet emelni egy ilyen állatra. Vonatokban nem volt hiány, szünet nélkül jöttek– mentek, de nem sok akadt köztük, amelyik utasokat szállított volna. Túlnyomórészt kelet felé tartottak, és lőszert szállítottak. Két mozdony tartotta őket mozgásban, az egyik elöl, a másik hátul; hatalmas gőzmozdonyok, kormos és verejtékező vezetőkkel, fűtőkkel. Ezek a vasutasok majdnem ugyanolyan közeli ismerősei voltak a halálnak, mint mi magunk. A baleseti és a szabotázsarány rendkívül magas volt, a halál ott leselkedhetett bármelyik kanyar mögött. Néha egy teherkocsit holttestek szállítására tartottak fenn, de a legmagasabb prioritást a sérült ágyúk és más felszerelések kapták, amiket Németországba vittek vissza, hogy ott hadifoglyok megjavítsák őket. Egy vágányt a vöröskeresztes vonatoknak tartottak fenn. Megállás nélkül robogtak át

vonatoknak tartottak fenn. Megállás nélkül robogtak át az állomáson, minden húsz percben, tele sebesültekkel. Mi egy fekete– tengeri szanatóriumfélébe tartottunk, ahol a lábadozókat kezelték. Porta azt állította, hogy a hely a Paradicsom előszobája, és nyálcsorgató leírásokkal traktált minket az ételekről, amiket enni fogunk és a lányokról, akikkel megosztjuk majd az ágyainkat. Porta szerint az utcák csordultig tele vannak kurvákkal, akikhez elég odasétálnod, és máris a nyakadba csimpaszkodnak. Nem voltunk biztosak benne, hogy Porta csakugyan járt már efféle helyen, vagy legalább hallott róla valakitől, de az általa elénk vetített látomások olyan csábítóak voltak, hogy pillanatnyilag megelégedtünk az álmodozással. Természetesen a fronton szolgáló katonák nem mehettek haza szabadságra. Be kellett érnünk néhány nappal egy pihenőcentrumban, és még ennek is örülhettünk. Ha valaki haza akart jutni, annak mindkét karját vagy lábát el kellett lövetnie. Egy kórházvonat robogott át az állomáson. A tömeg a vonat felé fordult, és egészen addig követték a tekintetükkel, míg el nem tűnt a távolban. A közelünkben egy paraszt sóhajtott egy nagyot, és századjára megnézte a menetrendet. A dátum szerint 1940– ben készült, és aligha volt még érvényben. – Három órája késik – morogta nekünk. – Undorító, hogy mennyire lezüllött ez az ország. Rossz vágányokra küldik őket, tudják. Elküldik őket

valamerre, amerre kedvük tartja, nem törődve azzal, hogy valahol emberek várnak rájuk. Már ideje, hogy valaki tegyen végre valamit. – Bíráló tekintettel végigmérte az egyenruhánkat. – Gondolom, Németországban más a helyzet. Miért nem tudnak tenni valamit, ha már itt vannak? Maguk, németek, a precizitásukról híresek. Erre, mintegy végszóra, egy egész csapat paraszt nekünk esett: – Ezt Németországban aligha engednék meg! – Nincs kötelességtudat, ez itt a baj. – Már huszonnégy órája várok itt. – Én csak Nikopolba akarok eljutni. A menetrend szerint tegnap reggel kellett volna itt lennie. De hol van? – Egy köpcös férfi, mindkét hóna alatt egy– egy tyúkkal, oldalba bökte Portát. – Hol van, he? – Késleltetve van – felelte Porta. – Ez a helyzet, késleltetve van. Ilyen a háború, tovaris. A háború mindent késleltet. – De mikor fog jönni? Én csak ezt szeretném tudni. – Adjon neki egy kis időt – mondta bölcs képpel Porta. – Legyen türelmes, elvtárs! Az efféle dolgokat nem lehet siettetni. Fél órával később egy teher– és személyszállító vagonokat egyaránt vonszoló mozdony pöfögött be az állomásra. A tömeg éljenzésben tört ki. A csirkéket, malacokat, gyerekeket ölbe kapták, a kutyák ugattak és izgatottságukban levizelték az emberek cipőit. Az

állomás túl kicsi volt ahhoz, hogy egy ekkora vonatot befogadjon, ezért az utolsó két kocsi jóval túlnyúlt a peron végén. Mindenki lerohant a sínek közé, és hanyatt– homlok a kocsik felé csörtetett. A feketefehér disznós férfi beszorult egy ajtóba. Az emberek hátulról tolták, elölről húzták, mire mind a disznó, mind a gazdája rémülten felvisított. A vonatkísérő belefújt a sípjába, és ordítozni kezdett. Fel– alá rohangált a peronon, akár egy őrült, végül előrántotta a pisztolyát, és belelőtt néhányszor a levegőbe. – Szabotázs! – üvöltötte. A tömeg rá se hederített. Senki nem tudta, hova megy a vonat, nem volt rá utalás se a kocsikon, se a peronon, mégis mindenki tülekedett, hogy feljuthasson a „fedélzetre”. Porta behúzta magát egy ablakon, és fejjel bezuhant az egyik kocsiba. Pici tyúkokon taposott át. Egy román őrmester kihúzta a szablyáját, hogy lefejezze vele Barcelonát, de egy kövér nő közéjük fúrta magát, és kiverte a férfi kezéből a szablyát. Megjelentek a katonai rendészek, és válogatás nélkül püfölni kezdték a népet. Egy őrmester a pisztolyával belelőtt a tömegbe. A golyó elsüvített a fekete– fehér disznó füle mellett, amitől az állat annyira megrémült, hogy kiugrott a gazdája karjából, és berobbant a vonat belsejébe, akár egy kézigránát. Az emberek azonnal üldözőbe vették. Végül a peron kiürült, a vonat pedig megtelt. Emberek ültek a csomagtartókon, tolongtak a

folyosókon. A fekete– fehér disznót elfogták, és az egyik vécébe zárták egy borjúval és hat fontoskodó libával együtt. Tyúkok ültek mindenfelé, az ülések alatt, az üléseken, az emberek fején, az ölükben. A rendészek eltűntek, a mozdonyvezető elindította a vonatot, meg sem várva, hogy a kalauz belefújjon a sípjába. A peronon szaladt mellettünk, vörös arccal, ordítozva, miközben mi az ablakból obszcén kifejezéseket kiabáltunk feléje. Végül egy jól nevelt paraszt kinyitotta neki a legutolsó kocsi ajtaját, és felsegítette. – Kár – csukta be Barcelona az ablakot. – Szerintem jó móka volt. – Hallott valaki egy Manfred Katzenmeyer nevű paliról? – kérdezte Porta, félreseperve az öléből egy kotyogó tyúkot. – Nem – felelte Barcelona. – Kellett volna? – Nem szükségszerűen. Csak eszembe jutott róla… a vonatkísérőről. – Miért? Mi történt Manfred Katzenmeyerrel? – Nos, ez egyfajta legenda – mondta Porta. – Tüzérségi kapitányként kezdte az előző háborúban, csakhogy egyszer elkövette azt a hibát, hogy felcserélt egymással két láda lőszert, amiből aztán szép kis kalamajka támadt, amikor lőni próbáltak a békaevőkre. Úgyhogy Manfred barátunkat áthelyezték a hadtáposokhoz, azzal, hogy ott nem sok kárt tehet. Amikor aztán jött Adolf, és emberanyagért visított,

minden seggfejnek örültek, még Katzenmeyernek is. Nos, nagy ostobaságot követtek el: rábíztak egy vonatot. Nem sokat tudott a vonatokról, de úgy gondolták, mivel úgyse ő fogja vezetni, ez nem lényeges szempont. Minden állomáson, ahol megálltak, utálták, mint a szart. Mindig ordított mindenkivel, mindenben hibát talált. Amikor először találkoztam vele, úgy nézett ki, mint egy búzatábla. Felvette a díszegyenruháját, ami tele volt olyan sárga paszományokkal. Úgy nevezték akkoriban, hogy a Szarházi Király. Tudniillik, abba is beleszólt, hogy ki mikor nyithatja ki a végbélnyílását. Kétszer naponta, egyszer reggeli után, egyszer lefekvés előtt. Tisztek és közlegények, nem volt nála különbség, mindenkit egyformán, óraműpontossággal küldött el, és ott állt, mérte az időt. Három perc és harminc másodperc, és a jóisten legyen irgalmas ahhoz, akinek hasmenése van… – Mi köze ennek a vonathoz? – szakította félbe Barcelona, elnyomva egy ásítást. – Milyen vonathoz? – Ahhoz, amelyikről mesélni akartál nekünk. – Mindjárt rátérek arra is, csak várd ki a végét – mondta Porta ingerülten, mint mindig, ha valaki siettetni próbálta. – Egy nap a seggfej lemaradt. Az ő hibája volt. Megálltak valami nyomorúságos kis állomáson, a Donyec másik oldalán, egy elhagyatott, vacak helyen, ahol soha semmi nem történik. Volt ott egy vén trotli, legalább kilencvenkilenc éves, aki egész

egy vén trotli, legalább kilencvenkilenc éves, aki egész nap mást se csinált, csak állt egy seprűre támaszkodva, és az állomáson áthaladó vonatokat nézte. Valaki a kezébe nyomta a seprűt, még '22– ben, és megparancsolta neki, hogy vigyázzon rá. Hogy valami hasznosat csináljon, tudjátok. Egy olyan országban, mint Oroszország, az ember nem álldogálhat csak úgy, dologtalanul. Az öreg szivar tehát '22 óta a seprűnyélen könyökölt, nem törődve senkivel. Látta mindőjüket, Wrangel lovasságát, Trockij tengerészeit, a maguk kis forradalmát csiholó kozákokat, a németeket tizenégyben. Tudta, hogy mind egyformák, csak különböző egyenruhát hordanak. Hallotta őket ordítozni és káromkodni az évtizedek során. Éljen a cár! Éljen Lenin! Éljen a császár! Éljen Oroszország! Éljen a forradalom! Vesszen a forradalom! Éljen a… – Szóval a vonat elment nélküle. – Barcelona kezdett egyre türelmetlenebbé válni. Porta sértődötten végigmérte. – Nem nélküle! Katzenmeyer nélkül! – Világos! – bólintott unottan Barcelona. – Na és? – Katzenmeyer leszállt a vonatról, hogy szokása szerint belekössön a népbe, és észrevette a seprűjére támaszkodó öreget. Persze hogy kajabálni kezdett neki, és tudni akarta, mi a jó büdös francot álldogál ott tétlenül. Az öreg szivar erre elmagyarázta neki, hogy '22– ben a népbiztos a kezébe nyomta a seprűt, és azt mondta neki, hogy vigyázzon rá. Katzenmeyer erre bepipult, és tépni kezdte a száját, meg az öreg

bepipult, és tépni kezdte a száját, meg az öreg vastagbele felől érdeklődött, és miközben ezt tette, a vonata egyszer csak elindult, persze nélküle. Rohant veszettül, integetett, ordított, aztán megbotlott a váltóban, és elájult. Eközben – mesélte élvezettel Porta – a szerencsétlen vonat kísérő nélkül robogott tova, senki nem tudta, hova megy, hova tartozik, úgyhogy akárhány állomásra ért be, mindenhol továbbintették az éppen szabad vágányra, és hagyták tovaszáguldani. Bejárta egész Európát! – mondta Porta csillogó szemmel. – Kijeven nem kevesebb, mint tizenöt alkalommal haladt át. Berlinben háromszor látták. Még Párizsba is eljutott, és mivel a békaevők nem tudták, mit tegyenek vele, továbbküldték Brüsszelbe. Ezután eltűnt, és legalább két hónapig senki se látta. Végül Münchenben bukkant fel, teljes gőzzel robogott be Róma felől. Az ostobák még akkor se ismerték fel. Begazoltak, és átállították a váltókat, elküldték Frankfurtba. A vasút vezetői a hajukat tépték. Nem lehetett tudni, hol bukkan fel a következő alkalommal. A kis vidéki állomásokon álldogáló utasok halálra rémültek, amikor váratlanul előbukkant a semmiből a hatalmas, robogó mozdony. A vezető nem állíthatta meg a mozdonyt, tudjátok. Egyesek szerint egészen Pekingig elment volna, ha végig zöld lámpát kap. Még szerencse, hogy valakinek eszébe jutott pirosra állítani a lámpát, különben még most is úton lennének, a háború közepén. Porta, maximálisan elégedetten önmagával,

Porta, maximálisan elégedetten önmagával, hátradőlt az ülésen. Rövid csend következett. Gregor, a Légiós és Papa elaludtak, Heide képes magazint olvasott. Papa horkantott egyet álmában. – És mi történt ezzel a Katzenmeyer nevű fickóval? – kérdezte Barcelona. – Lelőtték. – Nahát, nahát. – Barcelona az ablak felé fordult, a tájat bámulta. Pici hirtelen előrehajolt. – És az utasok? – kérdezte agresszíven. – Nem értem, hogy maradhattak életben olyan sokáig. Mit ettek? És a vonat? Mivel működtették? Honnan szerezték a… Szerencsére a mondat közepén hátborzongató visítás szakította a félbe. A fekete– fehér disznó rohant be a fülkébe, nyomában a hat fenyegetően sziszegő lúddal. Picit annyira rabul ejtette a látvány, hogy teljesen megfeledkezett a kísértetvonatról. Vinyicán át kellett szállnunk egy másik vonatra. Egész éjszaka vártunk a peronon, a csatlakozás csak másnap délután érkezett meg. Expressznek volt titulálva, de még a legapróbb állomáson is megállt, és nyitott kocsikban kellett utaznunk. Még enni se tudtunk várakozás közben, mert a hatóságok elfelejtették ellátni a megfelelő pecsétekkel a papírjainkat. Novojoszkban megváltunk az expressztől, és keskeny nyomtávú vasúton utaztunk tovább. A sínek egyszer csak véget értek egy Szlin nevű helyen. A vonalat állítólag a háború elején kezdték el építeni, de

vonalat állítólag a háború elején kezdték el építeni, de a munkálatok félbemaradtak, és senki nem tudta, mi lett volna a végcél. Átgyalogoltunk egy mocsáron, majd a fő vasútvonalhoz érve vártunk jó néhány órát, mire fel tudtunk kapaszkodni egy lőszert szállító vonatra. A lőszeres ládák tetején nem esett kényelmes utazás, ráadásul a vonat háromszor is megállt, és nekünk a vagonok alá kellett bújnunk az ellenséges repülők elől. Krivoj Rogban két utász szállt fel mellénk, egy tűzoltó készülékkel. Leültek mellénk a lőszeres ládákra, és elmesélték nekünk, hogy egyiküket már egy éve halottnak hiszik, a másik pedig fél éve szökött meg egy csapatszállító vonatról. A zsebeik tele voltak hamis útlevelekkel és egyéb papírokkal, s állításuk szerint bejárták egész Európát, orránál fogva vezetve a titkos rendőrséget. – Minek a tűzoltó készülék? – érdeklődtem udvariasan. – Nem árt, ha kéznél van – kaptam a választ – , amikor az ember lőszeres ládák tetején utazik. Négy nappal később megérkeztünk a Paradicsom előszobájába. Merev, sajgó tagokkal, cinikus arckifejezéssel, felkészülve a nagy csalódásra, istenhozzádot intettünk két barátunknak. – Hé, hol vannak a kurvák? – kérdezte Pici, amikor az állomáson átvágva csábító idomok helyett csak egy szundikáló rendőrt láttunk. – Hagyd a kurvákat! – Papa levetette a hátáról a

– Hagyd a kurvákat! – Papa levetette a hátáról a felszerelését, nyújtózott egyet, majd vett egy mély levegőt. – A tavasz illatát érzem! Biztosan már virágzik az orgona. Ez igaz volt. Hatalmas, lila fürtökben lógott mindenütt, bódító illata szinte elviselhetetlenül édesnek tűnt a lövészárkok bűze után. A rendőr felébredt, megtörve a varázst. Ránk irányította az MPI– jét, és a papírjainkat követelte. Rendben voltak, de még végig kellett néznie egy vastag fényképköteget is, gondosan összehasonlítva minket a delikvensek arcképeivel, abban a reményben, hogy zsákmány akadhat a horgára. Csalódottan engedett minket tovább. Besétáltunk a városba. Takaros kis házak, apró kertek szegélyezték az utat. A nap forrón sütött alá az égből. Egymás mellett lépdeltünk, vállt vállnak vetve, bakancsaink illetlenül hangosan csattogtak a csendes kis utca kövezetén. – Miért ilyen? – suttogta Pici. – Milyen? – kérdezte Papa. – Ilyen csendes. Semmi mozgás. Nem tetszik ez nekem. Valami nincs rendben. – Hülyeség! Papa elmosolyodott, mi azonban egyetértettünk Picivel. Ez a szokatlan csend nyugtalanító volt. – Nézzétek! – Papa a lejtő tetején állt, előremutatott. Odarohantunk. – Mi az? Mi a baj?

Porta a revolverét babrálta, a Légiós a késére csúsztatta a kezét. Pici idegesen hátralesett a válla fölött. – Nézzétek! – kiáltotta Papa. Néztük. Ott, alattunk szétterülve, szikrázva a napfényben, ott volt a tenger. Egy hatalmas, kék tó, pálmákkal szegélyezve. Lejjebb, a part mentén, ciprusfák és illatos bokrok, meg tányérméretű, karmazsinvörös virágok virítottak. Hipnotizáltan közelítettünk feléjük. – Nem álmodom? – motyogta Pici halálkomolyan. – Tényleg nem álmodom? Mindig balra tartva, ahogyan a katonák tenni szokták ismeretlen területen, leereszkedtünk a partra. A lépcsők aljánál egy őrbe botlottunk, aki megmutatta nekünk, merre van a szanatórium. A lágy szellő só illatától volt terhes, és a hullámok szelíd sziszegéssel szaladtak fel a partra, majd bújtak vissza a tengerbe. Porta oldalba bökte Picit. – Jól nyisd ki a szemed – intett a fejével két lány felé, akik a homokon át a tenger felé lépdeltek. Fiatalok volt és formásak, kellemesen méretes melleik kibuggyanni készültek a szűkre szabott fürdőruhákból. Barcelona ujjongva felkiáltott, Pici elismerően füttyentett. – Szent ég! – nyöszörögte Gregor. – Már majdnem elfelejtettem, hogy néznek ki. Porta a lányok felé vetette magát, és mi követtük,

csak Papa meg a Légiós maradtak a helyükön, távolról szemlélve a fejleményeket. A lányok sikítva félreugrottak, ahogy Pici hatalmas mancsa a fenekük után kapott. Porta vodkával próbálta elcsábítani őket. A lányok visítva elrohantak tőlünk, és a zsivajra egy jól megtermett őrmester rohant elő. – Mi a fenét képzelnek? – ordított ránk. – Ez nem lóvásár! Tartsák távol a kezüket a lányaimtól, vagy Torgauba küldöm magukat! – A lányaitól? – perelt dühösen Porta. – Úgy érti, kibérelte őket? – Úgy értem, hogy ők az ápolónőim! – morogta az őrmester. – Tartsák távol tőlük a koszos kezüket! Ez egy tisztességes helyőrség, nincs szükségünk olyanokra, akik disznóként viselkednek abban a pillanatban, hogy kiengedték őket a lövészárokból. Papa előrelépett, hűvösen végigmérte az őrmestert. A férfi úgy nézett ki, mint akit most húztak elő a skatulyából. – Volt maga valaha is a fronton? – kérdezte csendesen Papa. – Persze hogy nem voltam! A kórházban teljesítek szolgálatot. Minek néz engem? Porta nem váratta a válasszal: – Egy nyálas kis seggnyalónak – vágta rá határozott hangon. Az őrmester feléje perdült. – Jól van! Maguk akarták! Azért jöttek ide, hogy a bajt keressék, hát a Krisztusát, megkapják! – Elővett

egy noteszt. – A nevüket és a számukat! – parancsolta. – Ne legyen ostoba – állította le Papa. Széttárta a kabátját, felfedve törzsőrmesteri rangját, a kitüntetésekkel egyetemben, amiket a frontot töltött évek alatt szerzett. Az őrmester bosszúsan nyelt egyet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon a nyelvére a jövőben – tanácsolta neki Porta. – Legközelebb egy ezredesbe fog belekötni. – Hallgass – szólt rá Papa. – Miért tenném? – húzta fel az orrát Porta. – Csak. Fogd be a szád. Az őrmester közben összeszedte magát. – Tartsák be a szabályokat – mondta – , és érezzék jól magukat Zatokában. Megköveteljük a fegyelmet, de demokratikusak vagyunk. Ha mindenki jól viseli magát, remekül ki fogunk jönni egymással. Azért jöttek ide, hogy pihenjenek, de meg kell érteniük, hogy rendet kell tartanunk. Mint a laktanyában. Rend és fegyelem. A házirendet megtalálják kifüggesztve a hálószobákban és a pihenőszobákban. És meg ne próbálják letépni őket! Kidüllesztett mellkassal elmasírozott. Pici és Porta bementek a városba, lányok után nézni. Gregor félrehúzott engem. – Nem tudom, te hogy vagy vele – mormogta a fülembe – , de szívesen találkoznék négyszemközt az egyik ápolónővel. Egyetlen aprócska probléma volt csupán: hogyan

találkozzunk velük. A szabályzat megtiltotta, hogy bejöjjenek a szobánkba, ahogyan, természetesen, azt is tiltotta, hogy mi keressük fel őket a hálószobájukban. A lányok szállásai a szomszédos épület negyedik emeletén voltak. A főbejáraton át nem mehettünk, az túlságosan feltűnő lett volna. Kilopóztunk a sötétség leple alatt azon az éjszakán, és Gregor vállára állva felhúztam magam az első emeleti balkonra, aztán a barátomat is felhúztam. Aggodalmasan méregettük az ereszcsatornát. – Gondolod, hogy meg fog bírni minket? – néztem Gregorra. – Próbáld ki. Ha téged megbír, akkor engem is. Te vagy a súlyosabb. – Ez – tiltakoztam felháborodva – szemenszedett hazugság. – Ne morgolódj, hanem csináld! – taszigált a bádogcső felé. – Ha kell a nő, ez az egyetlen módja annak, hogy hozzájuss! A tetőre felérve kifújtuk magunkat, aztán átmentünk oda, ahol a lányok ablaka volt. Ahogy lenéztem a mélybe, hideg verítékcseppek ültek ki a halántékomra. – Tudom, hogy hülyén hangzik – rebegtem – , de ki nem állhatom a magasságot. Ez az egyik gyenge pontom. – Az én gyengém meg a puha nővérhús! – közölte vigyorogva Gregor.

vigyorogva Gregor. Áthajoltunk az eresz fölött, és kavicsokat dobtunk rájuk a nyitott ablakon át. Az ablakhoz jöttek, és úgy tettek, mint akik meg vannak döbbenve. – Lemegyünk! – súgta oda nekik Gregor. Nem tiltakoztak, mi több, a szobájuk olyan tiszta, rendezett volt, a megvilágítás olyan lágy, hogy hajlottam azt hinni, számítottak a látogatásunkra. – Izé… – vált hirtelen esetlenné a jelenlétükben Gregor – …hoztunk nektek valamit. – Azzal a kezükbe nyomott egy nagy üveg vodkát meg egy kaviárkonzervet. Én, hasonlóan ügyetlenül, ugyancsak átnyújtottam a hozzájárulásomat: egy karórát és egy karperecet, amit Picitől loptam, aki viszont valaki mástól lopta őket. Még nem vette észre, hogy eltűntek. A lányok vidám cincogással vették át az ajándékokat. Mindannyian leültünk, és a sejtelmes fényben tanulmányozni kezdtük egymást. Körbejárt a vodkásüveg; megettük a kaviárt, és melléje némi fasírtot meg vöröskáposztát. A lányok rengeteget vihogtak, és érdeklődve méregettek minket, a várható teljesítményünket próbálták megbecsülni. Egyikük magas volt és szőke, a másik alacsony, barna. Hogy az igazat megmondjam, mindkettőtől meg voltam rémülve! Nekem a kis barna jutott. Rátelepedett a térdemre, és fél karjával átölelt, ahogy a vodkát kortyolgattuk. Éreztem, hogy elönt a meleg. Jobb lett volna, ha nem jövök. Rosszabb volt ez, mint az árokban kuporogva

jövök. Rosszabb volt ez, mint az árokban kuporogva várni, hogy az ellenség megindítsa a támadást – olyan régen voltam már nővel. Mi lesz, ha csütörtököt mondok? Ő meg lenne sértve, én pedig megalázó helyzetbe kerülnék. A híre egykettőre elterjedne az egész században, és akkor eláshatnám magam. Nem kellett volna idejönnöm. Hagynom kellett volna, hogy Gregor kapja meg mindkettőt. Nem sajnáltam volna tőle. A lány az arcomhoz simította az arcát. Félig nyitott ajkai súrolták az ajkaimat. Egy másodperc, és már faltuk egymást. Már nem féltem, és kezdtem óvatosan izgatott lenni. Hagytam az egyik kezem, hogy kutakodva felszaladjon a combján, és ő megvonaglott az élvezettől. Egyre bátrabbá váltam. Gregor már le is fektette az ágyra a szőkét. Egy bugyi szállt át ijedt galambként a szobán, aztán egy combfix követte. A vihorászó szőke meg se próbált ellenállást tanúsítani. Az én barnám hirtelen a székről az ágyra lökött engem, majd rám vetette magát, és csókolgatni kezdte a nyakamat. – Mi a neved? – suttogta. – Az enyém Gertrude. – Az enyém Sven. – Német vagy? – Dán. – Ah! Dán! – Az ujjai nekifogtak lerángatni rólam a ruhadarabokat. – Kétszer voltam férjnél – fecsegett közben. – Az első férjemet Lengyelországban ölték

közben. – Az első férjemet Lengyelországban ölték meg, a másodikkal pedig angol bombák végeztek. Tíz perc, és az egész utca lángokban állt. Gyújtóbombák voltak, tudod – tette hozzá magyarázatképpen. – Igen? Nem érdekeltek sem az angolok, sem a gyújtóbombáik. A szívverésem úgy felgyorsult, hogy éreztem, mindjárt szétrobbanok. Közelebb húztam magamhoz a lányt, ő pedig körém fonta a combjait. – Olyan régen csináltam már ezt – búgta a fülembe. – Én is. Csendben voltunk egy darabig. – Sok nőd volt? – kérdezte. – Nem tudom. Hogyan emlékezhetnék rá? – Hogyan felejthetnéd el? – incselkedett. – Olyan régen volt minden… Sztálingrádból jöttünk. Semmire nem emlékszem, ami azelőtt történt. – Sztálingrád! – A szótól kéjesen megborzongott, és még jobban magához préselt. – Az borzalmas lehetett. – Eléggé – értettem egyet. Dőlt rólam a veríték. – Csoda, hogy túléltétek. – Ne aggódj – mormogtam. – Ez mindenért kárpótol. És ez pillanatnyilag így is volt. Az egész éjszakát szeretkezéssel töltöttük. Végigvettük a Káma Szútrát, a borító elejétől a végéig, és hajnaltájban készen álltunk rá, hogy újra belekezdjünk. Az idő azonban elfogyott,

rá, hogy újra belekezdjünk. Az idő azonban elfogyott, még ki is kellett jutnunk a szobából. – Vigyázzatok! – figyeltek minket az ablakból kuncogva a lányok. – Visszafelé nem lesz olyan könnyű! Ahogy a bádogcsőről lehuppantunk a balkonra, két alakot láttunk átsuhanni a sötétben, üvegekkel a hónuk alatt. Ki más lehetett volna, mint Pici és Porta? – Vajon merre jártak? – tűnődtem hangosan. – Nem t'om – felelte Gregor – , de az biztos, hogy megszegték a házirendet: tilos alkoholt tartani a szobákban… – És tilos szexet folytatni a szobákban – tettem hozzá ártatlan képpel. Vidáman röhincsélve másztunk le a balkonról. Négy napon át folytak az érzéki játékok a Paradicsom előszobájában. Gregorral minden éjszaka felmásztunk a tetőn át a lányokhoz, és minden reggel lecsúsztunk, a végkimerülésig kifacsartan. Részegek voltunk a szex frissen felfedezett gyönyöreitől, és talán jobb is volt, hogy visszarendeltek minket a frontra, mielőtt még az élvezet megszokássá kophatott volna. A Légiós végignézett rajtunk, és halkan elnevette magát. – Rosszabbul néztek ki, mint amikor idejöttünk – jegyezte meg. – A változás éppolyan szükséges a szervezetnek, mint a pihenés – állította mély meggyőződéssel Gregor.

Gregor. – Még szerencse! – vigyorodott el a Légiós. – Ti ketten egy percig se pihentetek, amióta itt vagyunk! Keményen dolgoztatok, éjt nappallá téve. Egy lovakkal teli vonaton utaztunk visszafelé. Kinyújtóztunk a falakhoz rögzített vályúkban, s Gregor meg én szinte azonnal elaludtunk. Csakhogy ezúttal nem érzéki ajkak és gyengéd cirógatás ébresztett minket, hanem a lovak nedves, bökdöső orrai, és a belőlük kicsapódó forró, szénaszagú lehelet. Mi és ezek a szerencsétlen állatok vissza készültünk térni a háború poklába.

Könyörtelennek kell lennünk a Német Népek Konföderációja ellen harcoló ellenséggel szemben. Mindazoknak, akik képtelenek beilleszkedni társadalmunkba, veszniük kell, fajbéli és vallási hovatartozásuktól függetlenül. Göring tábornok, a rendőrségnek tartott beszéde alkalmával, 1934. december 12– én Egyszakasznyi vérfoltos T– 34– es gurult lassan végig az utca közepén, a járdákra zsúfolt tetemek közt. Az élen haladó tankból Jevtyenko hadnagy közönyösen meredt a bombatölcsérekből, romok alól, kanálisokból, pincékből előbújó szürke, kísérteties árnyakra.

pincékből előbújó szürke, kísérteties árnyakra. Emberek voltak ezek az áttetsző árnyak; éhező, aszott, megtört emberek. Jevtyenko hadnagy számára azonban csupán a megvert hadsereg salakja voltak. Egy német ezredes rohant ki az utcára, karját széttárva a tankok előtt. „Heil Hitler!”, kiáltotta, ahogy Jevtyenko tankja feléje közeledett; és „Heil Hitler!”, kiáltotta, mielőtt a tank lánctalpai szétmorzsolták volna a testét. Az ezredes elméje megbomlott. Sokan megőrültek Sztálingrádban. Köztük volt Lange ezredes is, aki az utolsó pillanatban, amikor a győztes orosz csapatok bevonultak, hogy átvegyék, ami őket illeti, egy géppuska mögé ugrott, és tüzet nyitott a saját embereire. Megölt néhány százat, mire kifogyott a lőszerből. A T– 34– esek mögött egy alacsony, fekete autó jött. Vezetője türelmetlenül tülkölt, ahogy egyre több, a házakból előszivárgó német katona állta útját. Lassan megelőzte a tankoszlopot, és beállt Jevtyenko hadnagy tankja elé. A belsejében, a hátsó ülésen elterpeszkedve, két tábornok ült. Egyikük khaki egyenruhát viselt. Ő Polkovnik tábornok volt, egy orosz vezérkari tiszt. A másik tábornok szürke egyenruhát viselt, bíborvörös hajtókával, kezében marsallbotot szorongatott. Ez az ember a frissen előléptetett Paulus tábornagy volt. Néha kinézett az ablakon, észre sem véve a szakadt rongyokban álldogáló, sorsukra váró német katonákat.

Hadifogolytábor várt rájuk, vagy talán még rosszabb. Paulus tábornagy elmosolyodott Polkovnik egy megjegyzésén, és a két férfi együtt nevetett. Paulus egyszer se utalt éhező katonáira; nem említette a sztyeppén heverő 285 ezer holttestet sem, ahogyan arról se beszélt, hogy az utolsó negyvennyolc napban tízezer halálos ítéletet írt alá saját kezűleg. Mindez elmúlt. Ki tudott nézni az ablakon úgy, hogy nem indította meg az emberei szenvedése. A csata véget ért, a többi nem az ő dolga volt. Eközben egyik tábornokát rajtakapták, hogy megpróbált ellopni egy darab lóhúst egy sebesült hadnagytól, és tettéért félholtra verték. Az üvöltő, vergődő férfit három orosz katona rángatta el. Egy hadifogolytáborba került. Mégse lehetett tábornaggyá előléptetni minden német tábornokot, ahogyan fekete autó se dukált mindenkinek. Egy pince mélyén, az egyik szétlőtt gyár romjai alatt tábori kórházat rendeztek be. A pince egyik sarkában a 44. gépesített hadosztály néhány katonája kuporgott. Egy vödör tartalmát rágcsálták. A vödör a műtőből származott, és a húsdarabok, amiket rágcsáltak, amputált végtagok voltak. Hónapok óta ez volt az első tisztességes étkezésük.

A hála ideje

A teherautó behajtott a börtönudvarra, felkavarva a földre leülepedett port. Amint a porfelhő szétoszlott, kíváncsian szétnéztünk: lássuk, miféle helyre hoztak minket. A harkovi központi börtön valami eszméletlen volt. Nagy börtönszakértők voltunk, azonnal felismertük a minőséget, ha a szemünk elé került. Harkovban az összes épületet kérkedően puritán fehérre festették. Tisztára voltak súrolva, ragyogtak az erkölcstől, még egy falfirkát se lehetett látni. Az épületegyüttest csillag alakúra építették, s mindent megtettek azért, hogy a börtön egy szabadidőközpontra hasonlítson. A 4– es blokk udvarán tornaóra volt, az elítéltek körbe– körbe szaladgáltak, fél kezükkel a nadrágjuk korcát markolászva. Katonai börtönökben nem engedélyezik sem az öv, sem a nadrágtartó használatát; a börtönparancsnokok a nap huszonnégy órájában attól rettegnek, hogy egy agyafúrt fogoly fellógathatja magát a cellájában, mielőtt kivégzőosztag elé állítanák. Kelletlenül leugráltunk a teherautóról. Nem közölték velünk, miért vagyunk itt, de e nélkül is tudtuk. Tizenkét férfi harci felszerelésben; tizenkét puska és huszonöt töltény fejenként – tudtuk, mit jelent ez. Mindannyian csináltunk már ilyet. Mi voltunk a kivégzőosztag, azért jöttünk, hogy megöljünk valami szerencsétlen fickót. – Miért nem tudja az SS elvégezni a saját piszkos

– Miért nem tudja az SS elvégezni a saját piszkos munkáját? – méltatlankodott Porta. – Nem bírják a vér látványát – magyarázta komoly arccal a Légiós. Senki nem nevetett. Nem voltunk abban a hangulatban. Még Heide se élvezte igazán, hogy egy kivégzőosztag tagja lehet. – Vajon ezúttal ki lesz az a balszerencsés? – mélázott Pici. – Bárki is lesz, remélem, nem fog sírni és jajveszékelni – motyogtam. – Azt ki nem állhatom. – Igazad van – mondta a Légiós. – Bátran kellene a halálba menniük, és hagyniuk kellene, hogy nyugodt lelkiismerettel lőjük le őket. Gyanakvóan néztem rá. – Az önsajnáló barmok! – folytatta kegyetlen iróniával. – Ha egyszer engem fognak kivégezni, sajnálattal fogok a kivégzőosztagra gondolni. – Jól van – fakadtam ki. – Nem én jelentkeztem a feladatra. – Hé, emlékeztek még arra az öreglányra? – vetette közbe Pici. – A telefonistára? Hogy sikoltozott és rúgkapált! – Az isten szerelmére, fogd be a szád! – ráncolta össze a homlokát Papa. – Végezzük el a munkát, és hagyjuk a nyavalygást. Átmasíroztunk az udvaron, és megálltunk a börtönparancsnok szállása mögötti kertben. Az ajtó fölött még mindig őrt állt egy jókora vörös csillag, és

az NKVD betűk eltávolításával se fárasztotta magát senki; a fejünk felett, a szélben azonban a náci zászló lobogott. Horogkereszt és vörös csillag együtt. Mindkettőtől kivert a jeges veríték. Egy száraz földdarab közepén egy újonnan felállított és karbolsavazott faoszlop állt. Bőrszíjak lógtak róla; egy a boka, egy a csípő, egy pedig a kar és a váll rögzítésére. Egyelőre üresek voltak, első áldozatukat várták. A korábbi oszlopot és szíjkészletet vélhetően szétszedték a golyók. Állítólag négyszáz kivégzést kellett kibírniuk, ezután kötelező volt kicserélni őket. A ránk váró őrnagy kötelességének érezte, hogy rövid lelkesítő beszédet intézzen hozzánk: – Önöket, emberek, külön kiválogattuk erre a feladatra. Tudom, hogy nem mindenki örül neki, ha besorolják egy kivégzőosztagba, de mindannyiunkra várnak időnként kellemetlen feladatok, és nekünk, katonáknak, az a kötelességünk, hogy legjobb tudásunk szerint teljesítsük őket. – Nem ez az első kivégzésünk – dörmögte Papa. – Pontosan! – fordult feléje az őrnagy. – Éppen ezért választottuk önöket. Vegyék ezt megtiszteltetésnek. – Értem – hümmögte Papa. Az őrnagy lazított a testtartásán. – Csak hogy ne feledjék, ezek a disznók dezertőrök. Elárulták a hazájukat, ezért megérdemlik,

hogy lelőjék őket. Ne sajnálják őket. Elszöktek, hagyták az embereiket meghalni. Azt se feledjék, hogy amennyiben bárkit is rajtakapunk, hogy szándékosan mellélő, ő lesz a következő, akit az oszlophoz kötözünk. Nem viccelek! Célozzanak a szívre, és csak semmi trükk! Világosan beszéltem? – Értettük a lényegét, uram – biztosította Papa. – Nos, emlékezzenek arra, amit mondtam! Csak semmi trükk! Megfordult és elment, a poros barna parcellán át egy virágzó orgonabokor felé, ahol két pap csatlakozott hozzá, egy katolikus és egy protestáns. Vártunk, míg hallótávolságon kívül kerül. – Nagy ügy – mondta keserűen Barcelona. – Mit képzel ez, kik vagyunk mi? Zöldfülűek? – Külön kiválogattak minket – emlékeztette Porta. – Vegyük ezt megtiszteltetésnek. – Egy megtiszteltetés, ami nélkül sokkal tisztességesebbnek érezném magam – morogta Barcelona. – Nem tetszik nekem ez az egész – rázta meg a fejét Papa. – Valami itt bűzlik. Valami nagy disznóság készül. Egy hadnagy jött oda, ellenőrizte a fegyvereinket és a lőszert. Miután végzett, magunkra hagyott minket, és mi vártunk. Majdnem egy órán át vártunk. Valahol a közelben, az egyik nyárfán egy fakopáncs kopogtatta

szorgalmasan a fatörzset. Az udvar lassan megtelt tisztekkel, akik kisebb csoportokba verődtek, beszélgettek és cigarettáztak, fel– alá járkáltak és türelmetlenül topogtak. Nyugtalan várakozástól vibrált a börtönparancsnok takaros kis kertjének a levegője. A fakopáncs befejezte a munkáját, és odébbállt. Két kövér varjú ereszkedett le a megüresedett fára. Kényelmesen elhelyezkedtek a legfelső ágon, és várták, hogy a műsor elkezdődjön. Az elítéltek blokkjából öt személy jött elő, négy rendőr, középen egy fogollyal. A férfi keze össze volt kötözve, válláról foszlott, szürke nagykabát lógott. Egy pillanatra eltűntek az orgonabokor mögött, aztán ismét visszakerültek a látómezőnkbe. A fogoly magas, impozáns férfi volt, aki annak ellenére, hogy a két keze össze volt kötve, dacosan, méltóságteljesen lépdelt. Ahogy közelebb ért, felismertük a vonásait. Rémülten, egy emberként nyögtünk fel mind a tizenketten. – Augsberg… – Augsberg tábornok! – A rohadékok! – morogta mellettem Porta. – A koszos, tetves, szemét állatok! A csoport megállt az őrnagy előtt, aki a beszédet tartotta nekünk. Tisztelegtek egymásnak. – Paul Augsberg SS Brigadenführer, kötelességem közölni önnel, hogy a negyedik hadsereg főparancsnoka elutasította a fellebbezési kérelmét. Ön tehát halálra van ítélve azért, mert elhagyta a

hadszínteret Sztálingrádnál, és magával vitt egy csapat katonát, akik mindannyian elég erősek és egészségesek voltak ahhoz, hogy megküzdjenek az ellenséggel, tehát ezáltal a Sztálingrád megvédéséhez szükséges csapatokból vont el erőt. Van valami közölnivalója, mielőtt kivégeznék? A tábornok végignézett az őrnagyon. – Maga naiv bolond! – közölte megvetően. Az őrnagy nyelt egyet. Intett a papoknak, de Augsberg elhessegette őket. – Nem kérek a hókuszpókuszból! Az oszlophoz vezették. Gyakorlott kezek meghúzták rajta a szíjakat. – Megkúrhatják a ló seggét – suttogta Pici. – Mellé fogok lőni. – Én is – csatlakoztam hozzá. – Én is – jelentette ki Porta. Az őrnagy a kivégzőosztag felé fordult. – Célozz… tűz! Tizenkét lövés dördült el egyszerre. Augsberg tábornok feje a mellkasára hanyatlott, de nem láttuk a sérülés helyét. Az orvos, nyakában ide– oda himbálózó sztetoszkóppal, eltaposta a cigarettáját, és odament hozzá. Láttuk, hogy felemeli a tábornok fejét. Láttuk, hogy az arckifejezése megváltozik. Nem volt szüksége a sztetoszkópjára. – A halálraítélt még él! A golyók nem találták el! Az őrnagy álla leesett. – Megismételné?

– Megismételné? – Természetesen. – Az orvos felegyenesedett. – A fogoly még életben van. A golyók nem érintették. Javaslom, próbálják újra. Az őrnagy megnyalta kicserepesedett ajkait, aztán dühösen felénk perdült. – Ide figyeljenek, mocskos disznók! Még egy ilyen, és maguk állnak az oszlop elé! Komolyan mondom! – Vett egy mély lélegzetet, legyűrve magában a vágyat, hogy ott és azonnal nekünk rontson. – Most pedig végezzék el rendesen a dolgukat, és ne vesztegessék tovább az időnket! Másodszorra is kiadta a tűzparancsot. Rekedt, hisztérikus hangon. Ezúttal mind a tizenketten a vörös posztódarabra céloztunk. Megtettük, kifejeztük tiltakozásunkat, de nem lett volna értelme meghosszabbítani a tábornok agóniáját. Ha nem lőjük le mi, mások fogják megtenni, aztán velünk is végeznek. Két katona szaladt az oszlophoz egy fenyőfa koporsóval. Kioldozták a holttestet, belelökték a koporsóba, fűrészport szórtak a véres földre, felkapták a koporsót, és már el is tűntek az orgonabokor mögött. Készen álltunk a második kivégzésre. Az elítélt, négy rendőr közt, már ott állt a fák árnyékában. Egy hadnagy. A mi hadnagyunk. A mi fiatal hadnagyunk, a gyapjúsállal a nyakában. Az őrnagy ezúttal eltekintett a monológjától,

Az őrnagy ezúttal eltekintett a monológjától, egyenesen rátért a lényegre. – Tudja, miért van itt. Akar valamit mondani? A hadnagy megrázta a fejét. – Akar egy papot? – Semmit nem akarok. Csinálják, legyünk túl rajta minél előbb. Ez minden, amit kérek. Az őrnagy az oszlophoz intette, majd rosszindulatúan ránk sandított, mintha arra lett volna kíváncsi, hallottuk– e a hadnagy kérését, és eleget fogunk– e tenni neki. A hadnagy mosolyogva nézett végig rajtunk. A tekintete végigvándorolt a csapaton, mindegyikünkön elidőzött egy pillanatra. Borzalmasan szégyelltem magam. Semmit nem tehettem érte, mégis annyira szégyelltem magam! – Készüljenek fel a tüzelésre. Annyira remegtem, hogy alig tudtam célra tartani a fegyvert. Behunytam a szemem. Nem akartam látni, hova lövök. Halványan abban reménykedtem, hogy az őrnagyot fogom eltalálni. – Tűz! Tizenkét csattanás, aztán csend. Majd, mint egy hosszú alagút végéről, az orvos hangja: a hadnagy halott. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a két hullaszállító elnyargal a második koporsóval. Az orgonabokrokon túl, a fal tövében egy frissen ásott sír tátongott. A sírban Augsberg tábornok nyugodott, immár földdel letakarva. A hadnagyot utána eresztették, hogy együtt feküdjenek a legújabb

eresztették, hogy együtt feküdjenek a legújabb névtelen sírban a többi mellett. Még egy kivégzés várt ránk. Tudtuk, ki lesz az, már jóval azelőtt, hogy meghallottuk volna kétségbeesett tiltakozását. Nem akart meghalni – a sztyeppén azonban ötszáz holtteste feküdt, mert gyógyszer híján nem tudta meggyógyítani az embereket. Ez volt az ő bűne, ezért kellett az életével fizetnie. Az oszlophoz rángatták a rúgkapáló orvost. Az őrnagynak ma rossz napja volt. A kivégzések kényes munka, és ennek tetejébe, az orvoshoz hasonló elítéltek nem hajlandóak közreműködni. Miért nem tudott a nyomorult fickó csendesen, cirkusz nélkül meghalni? Az orvos fejére rákerült a fekete kámzsa, eltompítva kiáltozását. A kivégzőosztagból valaki elájult, tizenegyre csökkentve az orvosra váró golyók számát. A római katolikus pap az arctalan lényhez lépett, megpróbálta lecsitítani egy imával. Az orvos sírni kezdett. – Tűz! Tizenegy lövés. Ezúttal mindannyian nagyon vigyáztunk rá, nehogy eltévesszük a posztót. Nem akartuk, hogy a doki szenvedjen. A nap hátralevő részére kimenőt kaptunk. Mindenkinek adtak egy liter vodkát, és elküldtek minket, hogy igyuk le magunkat a sárga földig, és lehetőleg felejtsük el, amit tettünk. Vannak azonban tettek, amiket nem lehet elfelejteni, emlékek, amiket

tettek, amiket nem lehet elfelejteni, emlékek, amiket nem lehet kitörölni, és ez a nap azóta is bennünk él, élénken és brutálisan minden részletével. Vannak dolgok, amiket a lelkiismeret, mert túl súlyosak, nem bír kivetni magából. Akkor még nem tudhattuk, de később kiderült, hogy Frau Elizabeth Augsberg abban a percben nyitotta ki ezt a táviratot, amikor mi megöltük a férjét. BERLIN– CHARLOTTENBURG HA LÁTNI ÓHAJTJA PAUL AUGSBERG KATONÁT KIVÉGZÉSE ELŐTT, MELYNEK IDŐPONTJA 1943. MÁJUS 6– ÁN 08.00 ÓRA, AKKOR MÁJUS 5– ÉN 19.00 ÓRAKOR JELENTKEZZEN A HARKOVI KATONAI BÖRTÖNBEN, UKRAJNÁBAN. ENGEDÉLYEZEK EGY TÍZPERCES LÁTOGATÁST. HOZZA MAGÁVAL EZT A TÁVIRATOT MANSTEIN GENERALFELDMARSCHALL, 4. PÁNCÉLOSHADOSZTÁLY Augsberg tábornokot már el is temették, mire a felesége végigolvasta a táviratot. Vége

Tartalom Prológus A híd Utazás szánon Porta reggelije Csata a gyárudvaron A zöldfülű hadnagy Kivégzések Tábornokok, akiket ismertünk Árulók Tábornokok parádéja Karácsony a sztyeppén Visszavonulás Vendégségben a kalmüköknél Az NKVD fogságában Újra német vonalak mögött Vonatok A hála ideje Tartalom