Polly Shulman. Rajongás

Polly Shulman

Rajongás

Első kiad{s Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

1

Írta: Polly Shulman A mű eredeti címe: Enthusiasm Fordította; Farkas Orsolya Szerkesztette: Szakál Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Penguin Group (USA) Inc., New York Ez a könyv a G.R Putnam's Sons-szal, a Penguin Young Readers Group részlegének, a Penguin Group (USA) Inc. tagjával kötött szerződés alapján jelent meg. Published by arrangement with G.P. Putnam's Sons, a division of Penguin Young Readers Group, a member of Penguin Group (USA) Inc. All rights reserved. Copyright © 2006 by Polly Shulman Borítón lévő fotó: Copyright © 2007 by John Curry ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 059 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem sokszorosítható.

2

Anna Christinának és Andrew-nak

3

1. fejezet Megismerjük a Rajongót. Az igaz szerelem hívogat. Egy rejtélyes idegen. Ashleigh terve Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz. Mindezt keserű tapasztalatból tudom. Legjobb barátnőm, egyben szomszédom, Ashleigh Marie Rossi egy igazi Rajongó. Múlt nyáron Ashleigh a Wet Blanketsért volt megőrülve. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek el vele a Külvárosi Zeneműboltba aznap, mikor megjelent az új albumuk, mert a hirdetés szerint ott ingyenjegyeket osztogattak a városbeli Blankets koncertre. Reggel tízkor indultunk, ami Ashleighnél hajnalhasadásnak számít. – Ash – tiltakoztam -, éjfélig nem adnak jegyeket. Mit fogunk csinálni tizennégy órán keresztül? – Ugye, nem akarsz a sor végére kerülni? Ne aggódj, pakoltam kaját. Tessék, hozd ezt! – adta ki az utasítást, miközben kihalászott egy nagy gyapjútakarót a szekrényből, és a kezembe nyomta. – Minek ez? Legalább egymillió fok van odakint. A napon fogunk ücsörögni. – Ezért hozzuk ezeket is! – jelentette ki, és két palack ötliteres ásványvizet lóbált meg előttem. – Wet Blankets, vagyis nedves takarók, vágod? Megfelelően leszünk öltözve, és ezek majd lehűtenek a melegben. – Kinyitotta ez egyik palackot, és megfenyegetett, hogy lelocsol. – Ash, te őrült! Tűnés! Hagyd abba! Nem fogok vizes ruhában ücsörögni a város közepén! Nagy nehezen rávettem, hogy visszatekerje a kupakot az üvegre, de arról már nem tudtam lebeszélni, hogy elhozza a takarókat. A Külvárosi Zeneműbolt előtt leterítettük őket a járdára, és leültünk, hogy ott várakozzunk. Az emberek furcsán néztek ránk, amint ki-be járkáltak az 4

üzletbe, én pedig a könyvembe, Jane Austen Büszkeség és balítéletébe temettem az arcom. Hatkor, épp mikor az izgalmas lánykérési jelenethez értem, Ashleigh apukája jelent meg szendvicsekkel. Kilenckor már más Wet Blankets-rajongók is kezdtek sorakozni mögöttünk. Ashleigh takarói végül is kapóra jöttek, mikor tizenegy körül leszakadt az ég. Túláradó örömében, hogy a sors megvalósította tervezett szójátékát, Ash meghívta rajongótársait is, hogy velünk együtt keressenek menedéket a pokrócok fedezékében. Ez a viselkedés nem volt meglepő Ashleigh-től. Általános iskolás korunkban folyamatosan szégyenkeztem a mániái miatt. Miután elolvasta A farm, ahol élünk című könyvsorozatot, alig tudtam visszatartani attól, hogy a virágos flanelköntösében menjen a plázába. A Harriet-a-kém időszak alatt, ami történetesen egybeesett a szüleim válásával tizenegy éves korunkban, két jegyzetfüzetét kellett elkoboznom, nehogy a válóperes ügyvédek kezébe kerüljenek. Mikor Artúr király uralta a szívét, a tanároktól kezdve a buszvezetőkön át mindenkit fennkölten tegezett. Ám annak ellenére, hogy az osztálytársaink akkoriban csodabogárnak tartották Ashleigh-t, tisztelték is a bátorsága és találékonysága miatt. Őt soha semmi nem hozta zavarba. Felesleges volt ugratni, mert senki nem tudta megríkatni. Különcnek bélyegezték, és ez részben rám is átragadt, ugyanakkor a különcségéből fakadó tekintélye is. Ashleigh-vel lógni akkoriban szinte egyenlő volt a társadalmi kirekesztődéssel. A gimnázium már más lapra tartozott. Ashleigh-nek az a tulajdonsága, hogy ügyet sem vetett azokra, akik megbámulták és kinevették, akkorra inkább teherré vált, mintsem előnyt jelentett volna. Persze, volt jó néhány barátnőnk – olyan lányok, mint Emily Mehan és a Gerard ikrek -, de attól féltem, ha Ash előáll még néhány olyan mutatvánnyal, mint mikor elsős korunkban kölcsönvette Michelle Jeffries táskáját egy bűvésztrükkhöz, és kiborította a tartalmát a női higiéniai termékek széles skálájával együtt, nem sokáig élvezhetünk 5

megbecsülést a lányok körében. Ami a srácokat illeti – hát, abba még belegondolni is fájdalmas volt. Egy forró délután, körülbelül egy hónappal a Wet Blankets-koncert után az ablak mellett ültem, és a napégés okozta hámlott bőrdarabkákat szedegettem le magamról, miközben a közelgő tanévről elmélkedtem. Bár Ashleigh tényleg hajlamos volt elragadtatni magát, a Wet Blanketsért rajongani tökéletesen elfogadható volt egy másodévestől, aki a Byzantium Gimibe jár. Bárcsak kitartana még a tanév létfontosságú első pár hetében! Lehet vajon ekkora szerencsém? Nyilván nem. Épp egy kielégítően nagy darab bőrt akartam eltávolítani magamról, mikor valaki megkopogtatta az ablaküveget. Felnéztem, és magát a Rajongót pillantottam meg, amint odakint ücsörög. (Kényelmi és személyes okokból nem a bejárati ajtón át látogattuk egymást, hanem átmásztunk a tölgyfán, aminek ágai mindkettőnk ablakáig elértek.) Ashleigh hosszú fekete ruhát viselt, ami beleakadt az ágakba; ez volt a tavalyi Gólyakórus egyenruhája. – Miss Lefkowitz! Miss Lefkowitz! Én drága Miss Lefkowitzom! – szólongatott. Szélesre tártam az ablakot. – Mi ez a „Miss"-ezés? – kérdeztem. – Nem kezdtél bele valami illemtanos őrültségbe, ugye? Ashleigh rám villantotta második kedvenc arckifejezését, a Felháborodással Tarkított Szemrehányást. (Az első számú kedvenc a Veszett Szikrázás volt.) – Illemtan? – kiáltotta. – Remélem, mindig úgy viselkedem, ahogy az egy ifjú hölgyhöz illik. De kedves Miss Lefkowitzom, miért vártál oly soká, hogy megismertesd velem Miss Austen munkásságának szépségeit? Elizabeth Bennet! Jane Bennet! A senkihez sem fogható Mr. Darcy! – Meglengette az én Büszkeség és balítéletemet, mire a fáról lehullott néhány makk és egy-két levél. Csalódottság lett úrrá rajtam. Hány hétre való régimódi beszéd vár ránk? És ez az én hibám is. Miközben Ashleigh körbeugrándozott a szobában, levert néhány dolgot a szoknyájával, és Austen hősnőiről meg azokról az úriemberekről áradozott, akikbe beleszerettek, 6

végiggondoltam a helyzetemet. Azelőtt mindig Ashleigh kezdett bele valami őrületbe, én pedig követtem. Most enyém lett a vezető szerep, megismertettem vele saját rajongásom tárgyát. De vajon mennyi időbe telik, míg az ő rajongása teljesen beárnyékolja az enyémet? Meg voltam róla győződve, hogy ugyanolyan erős érzéseket táplálok Jane Austen könyvei iránt, mint amit Ashleigh valaha is érzett bármelyik mániájával kapcsolatban, de az én szeretetem mély volt és csendes – épp ezért könnyen beárnyékolható. Például én soha nem beszélnék Jane Austen nyelvén. Az érdemtelen lenne, és méltatlan ahhoz az íróhoz, akit imádok. Megmentettem a rádiós órámat, ami leborult az éjjeliszekrényről, és a zsinórján himbálózott, és közben szigorúan rászóltam magamra, hogy ne legyek ilyen hálátlan. Ashleigh soha nem habozott megosztani velem rajongásai tárgyát. Pedig bárcsak habozott volna! De nem, mindig ragaszkodott hozzá, hogy belevonjon, akármilyen unalmasnak vagy kellemetlennek is találtam egy-egy dolgot. (Katonai stratégia? Balett? Fúj, kösz nem! – Bár a cukorkakészítést és a hüllőket tényleg élveztem.) Ash csak akkor engedte meg, hogy kivonjam magam egy mániájából, ha tudta, hogy nincs rá pénzem – és mikor így történt, nagylelkűen ő is ejtette a témát. Például elfojtotta magában a lovak iránti növekvő szenvedélyét, mert a szüleim válása után anyám nem tudta volna kifizetni a lovaglóleckéket. Ám Ashleigh nagylelkűsége nem csak ennyiből állt. Ha a mániája miatt bajba kerültem – mint mikor lövészárkokat ástam a kertben, tönkretéve ezzel apám barbecuefelszerelését -, rááldozta a megtakarított zsebpénzét és számtalan szombatját, hogy kiköszörülje a csorbát. Ahogy a kicsinyességemen tűnődtem, Ashleigh egy határozott ugrással ijesztett meg. (Mindig izgatottan szokott ugrándozni, és mikor ugrik, akkor tényleg ugrik – különösen az utóbbi időben. Részemről alig szökkenek, akármilyen lendülettel mozdulok is meg.) – És azt hiszem, tudom, hol találjuk meg őket! – kiáltotta. – Mit hol találunk? – kérdeztem. Ashleigh kiutalta az Egyáltalán Nem Figyelsz nézését, ami az örök favorit Felháborodott Szemrehányás egy változata volt. 7

– Nem mit! Kit! A hőseinket. Mire jó egy hősnő hős nélkül? Ahogy emlékszem, elsős korunkban aligha találtunk egyetlen gavallért is a Byzantium Gimnáziumban. Erősen kétlem, hogy most találunk ott kettőt! Én viszont szerencsére rájöttem a megoldásra. Ashleigh nyilvánvalóan befejezte hóbortjának kutatási szakaszát, és a tettek mezejére lépett. Most, hogy elhatározta, előad egy kétszáz éves szerelmi történetet, aminek mi leszünk a hősnői, féltem, hogy a végkifejlet megalázó lesz. Anélkül, hogy nagyon reménykedtem volna, megpróbáltam lebeszélni. – Azt hittem, megveted az olyan lányokat, akik meg vannak őrülve a fiúkért, mint Michelle Jeffries és társai. Mindig azt mondtad, hogy a bezsongás az agyalágyultaknak való. Ashleigh kihúzta magát, amit én nem tudtam volna megtenni, ha ott vagyok, ahol ő – az ágyamon állt – , mivel bevertem volna a fejemet a manzárdtetőbe. Ashleigh alakja talán nőiesebb volt, mint az enyém, de ő tizenöt centivel alacsonyabb volt nálam. – Nem bezsongásról beszélek, Miss Lefkowitz – válaszolta -, hanem az Igaz Szerelemről. Igaz Szerelem! Melyik lány nem álmodott még erről? Még a legszégyenlősebb is lelki társra vágyik – olyasvalakire, aki megérti a reményeit és félelmeit, nevet a viccein, felajánlja a kabátját, ha hidegre fordul az idő, elbűvöli a szüleit, és imádja őt szépséghibáival és mindennel együtt (mint például egy éles vonalú áll, és nyilvánvaló hiányosságok az ugrótehetség terén). Bár erről soha nem beszéltem senkinek, még Ashleigh-nek sem, nekem is ez volt az álmom. Az én ideálom egy olyan sráctól kölcsönözte a megjelenését, akit magamban Rejtélyes Idegennek neveztem el. Csak ötször láttam őt. Először a tónál, egy szeles szombaton késő tavasszal. Egy nő kalapja lerepült a fejéről, és egyenesen a víz felé szállt, mikor az idegen felkapott egy faágat a földről, és egy merész ugrással elkapta a kalapot. Azóta kétszer láttam a parkban, egyszer gyalog, egyszer lóháton. Egyszer a Java Jailben pillantottam meg az ablakon keresztül; egy csapat fiúval volt, és mintha 8

óriás mocharettót ivott volna. Egyszer pedig akkor találkoztunk össze, mikor kijött a könyvtárból, légkondicionáló hűtötte felhőt húzva maga után. Én befelé tartottam, és ő kinyitotta nekem az ajtót. Azt reméltem, hogy a férfinak, akit talán egy nap imádni fogok, ugyanolyan tartása, kelleme és ugyanolyan mély gödröcskéje lesz az arcán, mint ennek az idegennek. Ilyen titkos gondolatok mellett nem kellene meglepődnöm, hogy a barátnőm Hősökről beszél. Mégis aggódtam Ashleigh lelki békéjéért, amennyiben ő is hasonló álmokat dédelgetett. Hiszen eljöhet-e az Igaz Szerelem egy másodikos gimnazistához, aki kórusegyenruhát és balettcipőt visel? – Jó, de figyelj, Ash! – mondtam. – Nem így akarsz iskolába jönni, ugye? Egyetlen srác sem fog még rád nézni sem! – Én sem, ha meglátnak veled, tettem hozzá magamban. – Nem tudnál, lécci, lécci, lécci, felvenni egy farmert? Ahogy mindig, könyörgésem most is süket fülekre talált. – Semmi szükségét nem látom, hogy megtárgyaljam veled, Miss Lefkowitz, mennyire illendő a Nadrág viselése egy ifjú hölgy számára. Jól tudod, hogy szerénységünk tiltja az Alsó Végtagok formájának felfedését. Ha tényleg szerzel egy barátot, ő sokkal többet akar majd látni, mint az Alsó Végtagod formáját, vitatkoztam vele magamban. Szerencsére, töprengtem, van még egy hét a tanévkezdésig – ez elég idő lesz arra, hogy meggyőzzem. Legalábbis reméltem. – És nem gondolod, hogy hívhatnál Julie-nak is? – folytattam. – Elég régóta ismerjük már egymást. – Igazad van, legkedvesebb Júliám, valóban igazad van. Hiszen a Büszkeség és balítéletben Miss Elizabeth Bennet Charlotte-nak szólítja kebelbarátnőjét, Miss Lucast, és köztünk sincs kevésbé erős kötelék, mint köztük. De kérlek, kedves barátnőm, engedd meg, hogy folytassam! Ahogy említettem, úgy hiszem, ráleltem rejtélyünk nyitjára, hogy hol találjuk meg hőseinket. – Rejtélyünk? Csak a te rejtélyed – vetettem közbe. 9

Ashleigh a karomnál fogva megrázott, és nyelvezetébe egy kis türelmetlenség vegyült. – Ide figyelnél végre? A Büszkeség és balítéletben hol találnak a fiatalabb Bennet lányok eleven férfitársaságot? Nos, egy katonaezredet szállásoltak el az otthonuk közelében. Amennyiben követjük a példájukat, hol máshol kereshetnénk udvarlókat, mint a szomszédos egyenruhás fiatalemberek közt? Lehetséges lenne, hogy a West Point kadétjaira utal? A West Point katonai akadémia egy magas sziklára épült, ami a Hudsonra néz, és a folyókanyarulat elrejti a Byzantium elől. Ott bátor és fegyelmezett diákokat képeznek ki, hogy vezessék országunk nagyszerű hadseregét. A múlt évben a Byzantium focicsapatának, a Bullfrogsnak a középcsatára elutasította a Harvardot azért, hogy West Point-i kadét lehessen. – Ashleigh, biztos csak viccelsz! Azt akarod, hogy a West Point-i kadétok után szaladgáljunk? Hiszen ők sokkal idősebbek nálunk! Kefefrizurájuk van! Még a végén hadbíróság elé állítanak minket! Barátnőm feltartotta a kezét. – Hallgass végig, Júlia! – mondta. – Hallgass végig! Észrevételed helytálló, a kiképzés alatt álló tisztek nem illenek tökéletesen a magunkfajta zsenge hölgyekhez. Ehelyett egy másik közösséget javaslok, ahol egyenruhás úriembereket találhatunk, olyan úriembereket, akik fiatalabbak, mint a kadétok; hogy rövidre fogjam, a Balmoral Akadémia diákjairól beszélek. Ez a javaslat jobb volt, de csak egy fokkal. A Balmoral egy előkelő előkészítő iskola volt fiúk számára, és messze a Byzantium fölé magasodott mind földrajzi, mind társasági értelemben. A főépületet, ami egykor egy udvarház volt, a város legtöbb pontjáról látni lehet, beleértve a padlásszobám ablakát is. Mikor kislány voltam, azt hittem, az egy elvarázsolt kastély, ahol egy boszorkány vagy egy hercegnő él. Most azt gondoltam, hogy a Balmoral suta fiúknak ad otthont, akiknek címert hímeztek a kabátzsebére – és ezek mind sznobok, dinkák vagy gyíkok, vagy (valószínűleg) sznob, dinka gyíkok. 10

– A Balmoral? Mi a terved? Fiúnak öltözünk és besurranunk? Vigyázz, még meglátják az alsó végtagjainkat! Ashleigh szemrehányó, egyben győzedelmes pillantást vetett rám, miközben ruhája zsebéből előhalászott egy darab papírt, és csendesen átadta nekem. Egy fénymásolt újságoldal volt. – „Könyvtárfelújítás" – olvastam. – „A Balmoral Akadémia Robert Rive Tudományos és Média Központjának széles körű felújítási munkálatainak befejezése..." – Nem, nem az. Alatta. – Mi? A hirdetésre gondolsz? „Balmoral Őszi Ünnepély. A Balmoral Akadémia elnöke és tantestülete örömmel látja vendégül a diákokat, öregdiákokat és vendégeiket a 97. éve megrendezésre kerülő Columbus Cotillion-on október 12-én, szombaton, 20:00 órai kezdettel. Megjelenés díszegyenruhában". És ez miért jó? Nem vagyunk balmoralos diákok, nem vagyunk öregdiákok, és nem vagyunk a vendégeik. Minket nem hívtak meg. – Ó, az nem számít. – Rajtakapva magát, hogy rendesen beszél, Ashleigh elölről kezdte. – Úgy értem, ez nem bír jelentőséggel. A vendégek tömegében ketten biztosan bejutnak észrevétlenül. – Hívatlanul akarsz megjelenni a Beképzelt Iskola Dinka Bálján? Neked elment az eszed? Mi köze ennek Jane Austenhez? – Miss Lefkowitz, biztosan belátod, hogy egy ilyen összejövetel, ahol a fiatal úriemberek díszegyenruhában jelennek meg, gyakorlottak a hagyományos táncokban, és nem szoktak ifjú hölgyek társaságához – ennélfogva kötelesek szerényen és tisztelettel bánni velünk —, az ideális helyszíne annak, hogy találkozzunk a párunkkal. Nem látod a terv tökéletes mivoltát? Tökéletes mivolta! Ha a terv rendelkezett is ilyennel, azt biztosan nem láttam. Az én tapasztalatom szerint az olyan fiúk, akik nem töltöttek túl sok időt lányok társaságában, sokkal kevésbé tudtak viselkedni. Ismerős anyai hang hallatszott halkan a lépcső felől. – Mrs. Lefkowitz hív? – kérdezte Ashleigh. 11

– Figyelj, akárminek is szólítasz engem, anyut nem hívhatod Mrs. Lefkowitznak. Akkor sem szerette, mikor még házasok voltak apával. Ha a Helen nem elég formális neked, akkor hívd Ms. Gouldnak. – Asszonyomnak fogom hívni. Mielőtt további észrevételeket tehettem volna, a szóban forgó személy bekopogott az ajtón. – Gyere be! – szóltam neki. – Szívem, én... ó, szia Ashleigh, te is itt vagy? Csak kíváncsi voltam. Azt hittem, ugrándozást hallok, de nem láttam bejönni senkit. Ashleigh-t és engem mindig megdöbbent, hogy a szüleink ennyi év alatt egyszer sem vették észre, mire használjuk a fánkat. – Jó napot, asszonyom! – válaszolta Ashleigh. – Bocsánatodért esedezem, Sir Ashleigh. Magam is a napok legcsodálatosabbikát kívánom neked. Illetve az estékét. Ölt ma kegyed sárkányt? Ashleigh túl zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy válaszoljon. Én vettem pártfogásba az ügyét. – Anyu, évekkel le vagy maradva. – Ohó, évekkel lennék lemaradva? – szólt beleegyezőn. – Mi az, ami elárult volna – a nyelvtan? Esedezve kérlek, bocsáss meg a te öreg, régimódi mamácskádnak! Túl nehéz lépést tartanom a tinilét legújabb vívmányaival. Vacsoraidő van, szívem. Ashleigh, téged is szívesen látunk. – Köszönöm, asszonyom, de nem voltam tisztában az idő ilyetén múlásával. A szüleim már bizonyosan várnak rám. Isten önnel! -A Rajongó pukedlizett az anyám előtt, majd könnyedén leszaladt a lépcsőn, és távozott.

12

2. fejezet Tanácsot kérek. Családi jelenet. Táncórák Másnap kedd volt, amit a Lefkowitz és Gould háztartásokban Apa Napjaként tartanak számon. Örültem neki. Na persze nem azért, mert arra vágytam, hogy apámmal töltsem az időt; feszült volt a kapcsolatunk, mióta elhagyta anyut és engem az Ellenállhatatlan Könyvelőért (bár jobban szereti, ha „Amy"-nek hívom). Inkább azért örültem, mert szükségem volt a szomszédjuk, Samantha Liu tanácsára. Ő a legértelmesebb ember, akit ismerek. Amikor meglátogatom apát és „Amyt", gyakran átmegyek Samanthához is. Apáink gyerekorvosok, közös rendelőben dolgoznak, és közösen ültettek sövényt a hátsó udvarban; Samantha édesanyja allergológus, a sövény persze az övé is, de ő egy másik rendelőben dolgozik. A hosszú biciklizés közben, míg átértem, elég időm volt átgondolni Ashleigh őrült tervét. Bár apám és mostohaanyám nem várt vacsora előtt, korán indultam, mert azt reméltem, Samantha ráér egy kicsit beszélgetni. Néhány dolgot jobb személyesen megvitatni – főleg annak a dolgát, aki csak egy fányi távolságra lakik tőlem. Ashleigh és én időről időre akaratlanul is kihallgatjuk egymás telefonbeszélgetéseit. Szerencsém volt, Samantha otthon volt. Mikor egy-egy gyömbérsörrel a kezünkben kényelmesen elhelyezkedtünk Liuék függőágyában, kiöntöttem a szívem. – Oké, Sam, izzítsd a tanácsosztogató masinát! – esdekeltem. – Mi a baj? Megint mostohás gondok? – Nem... legalábbis még nem. Már egy hete nem láttam „Amyt". Most Ashleigh van soron. A név hallatán Samantha gyengéden, hunyorogva elfintorodott. Mindig meglepődöm rajta, hogy ők ketten ennyire kedvelik egymást. Samantha több mint egy évvel idősebb, és legalább egy évezreddel érettebb. Ashleigh, különcként szerzett hírneve megakadályozza, hogy a 13

gimnázium felsőbb köreibe emelkedjen, akkor sem sikerülne neki, ha akarná. Viszont Samantha tornász, igazi szépség, tavaly ő volt a másodikosok elnöke, emellett a híresen jóképű Zach Liu húga, aki annak ellenére, hogy tavaly érettségizett, még mindig a lányok többségének álma. Valójában Samantha társasági helyzetét nagyon is jól példázza az, hogy megengedheti magának, hogy barátságosan viselkedjen egy olyan furcsa lánnyal, mint Ashleigh (vagy mint én, ahogy gyakran gondolom). Samantha mégis lojális, és bár ügyesen mesterkedik, alapvetően kedves is. – Most mit csinált? – kérdezte. – Hadd találjam ki: a fürdőkádadba telepítette a tengericsillag-gyűjteményét? Feltárt egy smaragdbányát a pincétek alatt, és most attól félsz, hogy összedől a ház? Nem, várj, már tudom: úgy döntött, Martha Washingtonnak öltözve jár iskolába. Hát csoda, hogy Samantha annyira sikeres, ha ilyen megérzései vannak? – A probléma első részét a gyökerénél ragadtad meg – válaszoltam. – Na, jó, a tövénél. Nem Martha Washington, hanem Jane Austen, bár eléggé hasonlítanak egymáshoz. Jane Austenhez nem tartozik rizsporos paróka, ezért talán ő egy fokkal jobb. Ash csak hosszú szoknyát hajlandó felvenni. Se farmert, se másmilyen nadrágot. Nem akarja, hogy meglássák az „alsó végtagját". – Te szegény! Gondolom, próbáltad ésszerű érvekkel meggyőzni. Mondtad neki, hogy senki nem fog mellé ülni osztályfőnökin, meg hasonlók? – Mikor hallgatott Ashleigh az ésszerű érvekre? Különben pedig úgyis tudja, hogy én mellé ülök. – Hát lehet, hogy idén nem ugyanott lesz osztályfőnökitek, de megértem az álláspontodat. És a könyörgés sem működött, igaz? – Persze hogy nem. – Nem tudnád valami új hóbort felé terelni? Mondjuk, hogy szurkoljon a focicsapatnak, vagy ilyesmi? Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, amint Ashleigh a focicsapatnak szurkol. – Sajnos, ez új hóbort. Tegnap kezdődött. A Wet Blankets helyett. 14

– Akkor csak alkudoznod kell vele. Mondd, hogy csak akkor vagy hajlandó megtenni valamit, amit kér tőled, ha normális ruhákat vesz fel. És lehet, hogy közben találsz valami köztes öltözetet, ami mindkét korszakhoz illik. Hosszú fekete vagy indiai mintás szoknya, ilyesmi. Így ugyan nem lesz menő, de elmebetegnek sem fogják nézni. Mondok valamit. Ha hétvégéig nem tudsz kitalálni semmilyen hatásos fenyegetést, szólj nekem, és én majd ráveszek pár lányt a tornászcsapatból, hogy hétfőn jöjjenek hosszú szoknyában, így nem Ashleigh lesz az egyetlen. Ez aztán a nagylelkű ajánlat! Senki, még a pletykára legéhesebbek sem hibáztathatnak egy másodikost, amiért úgy öltözik, mint a tornászok, a Byz gimi legsikeresebb atlétái. Tavaly a lányok kétszer annyi aranyérmet szereztek, mint ahány meccset a foci- és kosárcsapat együttvéve megnyert. Ők voltak az iskola büszkeségei, és ők diktálták a divatot. – De a legrosszabb részt még el sem mondtam – folytattam. – Ashleigh azt tervezi, hogy besurran a Balmoral Akadémia báljára, és engem is magával akar vinni. Samantha helyeslőn feltartotta a gyömbérsörét. – Meg is van a megoldás! Mondd neki, hogy csak akkor mész vele, ha felhagy a furcsa öltözködéssel. – Ez kizárt, Sam! Azt akarod, hogy besurranjak egy bálra a Beképzelt Iskolába? Meghalnék a szégyentől. – Fogadd el, Julie! Te is tudod, hogy végül úgyis elmész. Ashleighnek nem tudsz nemet mondani. Most legalább valami hasznod is lehet belőle. Akármennyire nehezemre esett is beismerni, igaza volt. Megittam a gyömbérsört, megköszöntem a tanácsot, és átmentem apámhoz. Miután befejeztük a gránátalmaszószban pácolt, grillezett csirkemellből és narancsos vinaigrette mártással nyakon öntött diós spenótsalátából álló vacsorát – a mostohaanyám ügyes szakács, még ha kissé rátarti is, Ashleigh hívott. Valami hírféle miatt csörgetett meg. Azt mondtam neki, majd holnap megbeszéljük, és gyorsan letettem. Az Ellenállhatatlan Könyvelő elítéli, ha a tinik telefonálnak. 15

És Ashleigh-t különösképp elítéli. Miután kiszakította apámat a korábbi rendetlen életéből, Amy szeretné elsimítani és rendbe szedni az egyetlen olyan dolgot, amit apa nem tudott teljesen maga mögött hagyni: engem. Amy szemszögéből Ashleigh a rendetlen világhoz tartozik. Sokkal jobban kedveli Samanthát, és mindig őt hozza fel példaként, mint ideális tinilányt. Bár az érzés nem kölcsönös, Samantha mindig azt mondja, hogy őrizzem meg a békés állapotot a mostohaanyámmal. Ezzel ellentétben Ashleigh-nek ami a szívén, az a száján, és arra biztat, hogy én is ilyen legyek. – Ashleigh telefonált, drágám? – kérdezte Amy. – Szeretném, ha megkérnéd azt a lányt, hogy ne hívjon a családi idő alatt. Apád és én csak néhány értékes órát tölthetünk veled hetente. Azt gondolom, óriási tapintatlanság a barátnőd részéről, hogy ezt nem tartja tiszteletben. Ja, egyetlen értékes percet sem vesztegetnél el, hogy engem piszkálj, vagy a barátaimat kritizáld. Ez az, amit nem mondtam Amynek. Ha félretennék egy dollárt minden olyan megjegyzésért, amit megtartok magamnak, megalapíthatnám a Mostohacsalád Békedíjat, ami az én vágyálomszerű verzióm a Nobelre, és ezt minden évben az kapná, aki a legnagyobb önuralomról tesz tanúbizonyságot családi körben. Azt különösen igazságtalannak tartottam, hogy hiába mondtam le arról az örömről, hogy beszéljek Ashleigh-vel, ugyanúgy meg kellett hallgatnom a mostohaanyám panaszáradatát, mintha legalábbis órákig lógtam volna a telefonon. – Egyetértesz, Steve? – kérdezte a mostohaanyám. – Hm. Igen, persze – válaszolta apám, aztán felállt, és elindult a dolgozószobája felé. Útközben megállt, és megcsókolta a felesége feje búbját. – Szeretem nézni, hogy életem két kedvenc lánya együtt van. Ti csak maradjatok itt, pihenjetek, kapcsolódjatok ki! Megvártam, míg az ajtó becsukódik mögötte, aztán fogtam a táskámat, és az emeleti „szobám" felé vettem az irányt, amin az EK varrógépével osztoztam. Mivel Amynek mindig volt valami ürügye, hogy benyithasson, a szoba egyáltalán nem volt meghitt, és közel sem éreztem a sajátomnak. Ennek ellenére ott legalább egyedül lehettem. – Hová mész, drágám? – kérdezte Amy. 16

– Leckét írni. – Hogy lehet leckéd, ha az iskola csak egy hét múlva kezdődik? – Nyári olvasmány – hazudtam. (Már júniusban befejeztem a kiadott könyvet, A legyek urát.) – Tényleg? Mit kell olvasnod? Nézzük – mondta Amy a könyvemért nyúlva. – Ó, te szerencsés lány! Jane Austen: Értelem és érzelem. Imádtam azt a könyvet. Ő a kedvenc íróm. Az apád és köztem lévő románcot mintha egyenesen Austen írta volna. Persze, mintha Jane Austen írt volna cikis cselszövőkről, akik ellopják mások férjét, de ezt nem mondtam ki hangosan. Megjutalmaztam magam egy képzeletbeli dollárral, amiért visszatartottam a megjegyzést, összesen két dollárra tornázva fel az esti termést, és felmenekültem az emeletre. Mikor másnap reggel hazaértem, beosontam a szomszédba, hogy megtudjam a híreket. Ashleigh még mindig aludt, ezért megcsiklandoztam a lábujjait, mire elkezdett nyafogni. – Juniper, tűnés! – kiáltotta, összetévesztve engem a kismacskájával. Próbáltam rejtegetni igazi kilétemet, így nyávogtam, és tovább csipkedtem a lábát. Ashleigh vakon csapkodott, azonban elég gyorsan felhagyott vele, kinyitotta a szemét, és az Emberi Faj tagjaként azonosított. – Ja, te vagy az. Miért keltél fel ilyen korán? Hány óra? – Már rég elmúlt a denevérek lefekvési ideje. Kelj fel, lustaság! Ashleigh a párnájába temette az arcát. Szeretem a reggelt. Ez az egyetlen olyan időszak, mikor az én lelkesedésem túlszárnyalja az övét. – Jól van, gondolom, akkor nem akarod elmondani, mi a nagy újság – mondtam, és tettetve az ablak felé indultam. Ez felrázta. Kipattant az ágyból, vagy, hogy pontosabb legyek, kicsivel nagyobb sebességgel ült fel, mint ahogy egy nárcisz bújik elő a nedves földből márciusban. Teljes húsz percig tartott, míg magára öltött egy érdekes ruhákból álló válogatást, valamint felvette austeni modorát. – Fáradjunk át a te lakrészedbe, ahol több hely áll rendelkezésünkre, kedves Miss Lefkowitzom... 17

– Úgy érted, hogy kedves Julie-d... – Nagyon helyes, legkedvesebb Júliám... Fáradjunk át a te lakrészedbe, ahol több hely áll rendelkezésünkre. – Mihez kell több hely? – kérdeztem, miközben kimásztam az ablakon. Ashleigh követett. Szobáink többé-kevésbé ugyanakkorák, de hóbortjai következtében Ashleigh jóval több holmit halmozott fel, mint én. Különösen egy óriási papírmasé sárkány hajlamos fejbe vágni az embert, ha az illető úgy próbál átsétálni a szobán, hogy előtte nem néz körül. Hát, engem így is, úgy is fejbe vág. – Táncórákhoz, Hamupipőke – magyarázta a barátnőm, míg bekúszott az ablakomon, és az ágyamon landolt. – Ha Hölgyekhez illő méltósággal akarjuk teljesíteni vendégi kötelezettségeinket, el kell sajátítanunk a megfelelő tánclépéseket. Van egy könyvem – mondta, azzal megütögette vele a párnát ami azt ígéri, megtanít Terpszikhoré művészetére. – Azta! Azt akarod, hogy egy olyan könyvből tanuljunk táncolni, aminek az a címe, hogy A tepsiskrumpli művészete? Elgurult a gyógyszered? – Nem tepsiskrumpli, Terpszikhoré. Terpszikhoré a tánc múzsája. Ő lehel életet a táncosok lábába, miközben azok végrehajtják kecses mozdulataikat. – Szemléltetés gyanánt meglengette a karját; a mozdulatot csörömpöléssorozat követte. Szerencsére nem törött el semmi. – Nagyon kecses – mondtam, ahogy visszatettem a lámpát az asztalomra. – Jól van, szóval azt akarod, hogy egy olyan könyvből tanuljunk táncolni, aminek az a címe, hogy Terpszikhoré művészete? – Nem, nem. A „Terpszikhoré művészete" pusztán a könyv tartalmára utal. A kötetnek az a címe, hogy Tánc. Pontosabban A tánc és szerepe az oktatásban és a társasági életben, új útmutatóval, egyben teljes kalauzzal a Cotillionhoz (füzértánc), 250 tánclépéssel. Allen Dodworth írta. 1888-ban adták ki New Yorkban. Új, kibővített változat. – Nem érdekel, mi a címe, könyvből nem lehet megtanulni táncolni. – Dehogynem! 250 ábra van benne az egyes tánclépésekről. Látod? – Azzal kinyitotta a könyvet, hogy megmutassa. 18

– „Negyvennyolcas. A Hűtlenek" – olvastam. – „Három pár. Falanxba rendeződnek a vezető pár mögött; az első úr megfordul, bal karját könyéknél átfűzve a mögötte lévő úrnak nyújtja, akivel helyet és partnert cserélnek; ezt követően zavartalanul halad tovább az utolsó hölgyhöz; mikor eléri az utolsót, a második úr, aki addigra a falanx vezetője lett, végrehajtja ugyanazt a figurát, és így tovább, míg mindenki vissza nem tér a helyére; ezután keringő következik." Hát ez legalább annyira világos, mint a dobostorta receptje. – Butaság, ez tökéletesen egyszerű! Az első úr erre jön, aztán a második úr arra megy, aztán megfogja a hölgy karját, és erre jönnek, közben a harmadik úr arra megy, és a hölgy erre jön, és a másik pár is ugyanazt csinálja, azután mindenki táncol. Gyere, próbáljuk ki, mókás lesz! Felkaptam a lámpát, és ismét visszatettem az asztalomra. – Ebben a táncban három pár szerepel – mondtam. – Talán olyannal kellene kezdenünk, ahol csak egy pár van. – Elkezdtem lapozgatni a könyvet. – Itt a Galopp, a Rakett, az Esmeralda (vagy háromlépéses polka), a menüett, a Lancers, a francianégyes. Ugye tudod, hogy manapság senki nem táncolja ezeket? Jobb lenne, ha foxtrottot és twistet tanulnánk. Vagy csak találjuk ki, hogyan tekergőzzünk méltósággal. – Foxtrott? Fúj! Elizabeth Bennet és Fitzwilliam Darcy soha nem járták azt a táncot. Az huszadik századi. – És miből gondolod, hogy az Esmeraldát táncolták? Ezt a könyvet 1888-ban adták ki, a Büszkeség és balítélet meg hetvenöt évvel korábban játszódik. – Jó, talán az Esmeraldát nem – mondta Ashleigh – , de mindig a Lancersről beszélnek benne. Tanuljuk meg azt! – Rendben, legyen a Lancers! Az mindig népszerű a menők körében. A srácok egymást taposták, annyira igyekeztek a táncparkettre, mikor elkezdték játszani a tavalyi diákbálon. Ashleigh rám lövellte a Megvető Pillantást. Egyik kezébe véve Mr. Dodworth kötetét, elkezdte hangosan olvasni a menüett utasításait, közben peckesen járkált fel-alá a szobában. Harmadszorra is 19

visszatettem a lámpát a helyére. Kicsit behorpadt, de a körte sértetlen maradt. Ekkor anya dugta be a fejét az ajtón. – Felteszem, Ashleigh van itt – mondta. – Szia, Ashleigh. Érdekes... Soha nem hallom, mikor bejössz. Eltörtetek valamit? – Semmi lényegeset – biztosítottam. – Ó, Ms. Gould! Pont Önt kívántam látni! Tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy oda áll, asszonyom! – kiáltotta Ashleigh, könyökénél ragadva meg anyámat. – Párok híján vagyunk. Szívesebben lenne Úr, aki egy képzeletbeli Hölggyel táncol, vagy inkább egy Hölgy képzeletbeli Úrral? – A hölgy a képzeletbeli úrral, azt hiszem... egyébként is így állnak a dolgok, úgyhogy nem kell nagyon képzelődnöm – mondta anya. – Mit táncolunk? – Menüettet – válaszolta Ashleigh, és megmutatta anyunak a könyvet. – Nem gondoljátok, hogy zenére könnyebb lenne? – javasolta anya, majd felém fordult. – Szívem, szaladj és hozd fel a Mozart vonósnégyeseket az ebédlőből...! ...és hozz pár Strausst is, arra az esetre, ha keringőzni akarnánk! Ashleigh, segítesz odébb tolni az asztalt? Ha a falhoz állítjuk, talán nem ütköztök bele folyton. Jó ötlet volt anyutól, hogy átvette az irányítást. Kiderült, hogy kitűnően táncol. Ki gondolta volna? Időről időre be kellett húznunk a nyakunkat, mikor a forgás miatt túl közel kerültünk a manzárdtetőhöz, de megtanultuk a három alapvető lépést: a sétát, a csúszkát és a balanszot. Utána azt gyakoroltuk, hogyan kapcsoljuk össze őket a francianégyes különböző lépéseihez. Újabb meglepetésben volt részem: kiderült, hogy ez nem más, mint egy kevésbé dinka körtánc. Kipróbáltuk a menüettet, ami kicsit bonyolultabb, és a keringővel fejeztük be a leckét. – Meg is vagyunk – mondta Ashleigh, miután anyám elment. – Most már valóban felkészültünk a Balmoral-bálra, ahol én, mint Elizabeth Bennet, megtalálom szívem szerelmét, az én Mr. Darcymat. És te, mint Jane Bennet, megtalálod a te Mr. Bingley-det. 20

Magamban zsörtölődtem. Azt még megértettem, hogyan azonosul Ashleigh Elizabeth Bennettel, ezzel az élénk eszű fiatal hölggyel, bár nekem inkább olyannak tűnik, mint Elizabeth egyik szeleburdi húga. De egy kicsit sértett, hogy engem egy kalap alá vesz az unalmas Jane-nel, aki a másodosztályú Mr. Bingleybe szeret bele. Bár Bingley jó szándékú és jómódú, feleannyi esze és tizedannyi kisugárzása sincs (nem beszélve a jövedelméről), mint a büszke és jóképű Mr. Darcynak, Elizabeth udvarlójának. Az pedig, hogy Ashleigh-nek kellene lecsapnia Mr. Darcyra, duplán tisztességtelennek tűnt, ha meggondoljuk, hogy én adtam a kezébe a könyvet. De elnyomtam a dühömet, és tárgyalásokat kezdtem arról, hogy besurranok vele a bálba, ha cserébe megígéri, hogy az iskolában úgy fog öltözni, mint egy normális emberi lény.

21

3. fejezet Báli ruhák. Lábbeli Bazárok. Egy álarcos ember Következő feladatunk az volt, hogy megfelelő ruhákat találjunk a bálra. Szerencsére kéznél volt a segítség: anyám boltja, ahol olyan ízléses holmikat árul, mint az üdvözlőlapok, a teáscsészék, a méhviasz gyertyák és – ami a legfontosabb – a patinás ruhák. Mielőtt apám elment, a Helen Kincsei a társalgónkat foglalta el, és anyám hobbijául szolgált, antik zsámolyokat és potpourrit kínálva a hétvégen idelátogató boszorkáknak. A bolt most az egész földszintet elfoglalja, még a konyhában is arrébb kell löknöm egy doboznyi illatosított szappant, ha hozzá akarok jutni egy hagymához. Azonban a Helen Kincsei a terjeszkedés ellenére sem egy anyagi siker. Mielőtt hozzáment volna apához, anyu festő, rajztanár és pincérnő volt, amiből egyértelműen kiderül, hogy jóval kevesebb az üzleti érzéke, mint a művészi. A Helen Kincsei csak annyit hoz, amennyi fedezi a kiadásainkat – vagyis ha a tartásdíjat is beleszámítjuk. Ashleigh és én azzal töltöttük az iskola előtti utolsó két napot, hogy segítettünk anyának a boltban: válogattunk, leltároztunk, és az el nem adott nyári holmikat ősziekre cseréltük. Anyu cserébe felajánlotta, hogy választhatunk magunknak egy-egy patinás ruhát. Ashleigh addig kotorászott a ruhák között, míg elő nem húzott két egyforma, bolyhos rózsaszín micsodát, amit egy néhai menyasszony erőltethetett a koszorúslányaira. – Hát nem tökéletesek? – kiáltotta Ash. Dühbe gurultam. – Nálad elmentek otthonról? Épp elég rossz az is, hogy besurranunk a bálra. Nem vagyok hajlandó bohócruhában menni. – Bár talán kissé rózsaszínebbek, mint az kívánatos lenne, ezek a ruhák egyszerűek, és az alkalomhoz méltóak – hárított Ashleigh. – Van jobb ötleted? 22

– Mit szólsz valami blúzhoz és a hosszú, fekete kórusszoknyához? – Elképzelhetetlen! Nem illik az ünnepélyes alkalomhoz. Miközben vitatkoztunk, eszembe jutott, hogy még mindig van egy ki nem pakolt ládánk anyu egyik birtokfelszámolásáról. Kinyitottuk, és aranybányára bukkantunk: régi ruhák voltak benne mindenféle árnyalatban és méretben. Én egy ujjatlan, ezüstszürke szaténruhát választottam, ami illett a szemem színéhez, és kiemelte a hajam aranyszínű árnyalatát. A ruhán olyan redők és hajtások voltak, amilyeneket a klasszikus szobrokon lehet látni; most az egyszer kecsesnek látszottam, nem soványnak. Csillogó strasszkövek emelték ki a kulcscsontom vonalát. A szürke jól illik a hüvelykujjamon hordott szerencsét hozó gyűrűm fekete ónix kövéhez, gondoltam. Ashleigh egy mélyvörös selyemruhát talált magának a susogós fajtából, aminek szoros dereka, mély V-alakú kivágása és bő szoknyarésze kihangsúlyozta az alakját. A vörös jól illett fekete, göndör hajához és sötét szeméhez. Mindketten választottunk köpenyt is, az enyém szatén, hogy menjen a ruhámhoz, az övé kasmír, fekete prémmel szegélyezve, ami kicsit hullott. Egy probléma viszont még megoldásra várt: milyen cipőt vegyünk fel. Én olyan sokat nőttem a nyáron, hogy még az edzőcipőm is szorítani kezdett. A régi lapos talpú alkalmi cipőim, amelyek dedósak és kopottak voltak, szerencsére nem jöttek rám. Ami Ashleigh-t illeti, ő múlt hétfőig elég fiús lány volt, és soha nem hordott női cipőt. Bár találtunk néhány patinás darabot anyu dolgai közt, egyik sem volt jó ránk. Egyértelműen új cipőre volt szükségünk. – Kérjük meg anyukádat, hogy vigyen el minket a plázába szombaton – javasoltam. – Az enyém nem hagyhatja ott Helen Kincseit a hétvégén, mert akkor jönnek a legtöbben. Meglepetésemre Ashleigh tiltakozott. – Hosszú szoknyát fogunk viselni, ahogy hölgyekhez illik – mondta. – Senki nem látja majd a cipőnket. – Meglátják, ha táncolunk – mutattam rá. 23

– Akkor nem, ha kellő méltósággal táncolunk – válaszolta Ash. Méltósággal? Ashleigh? Nevetséges elgondolás. Ashleigh viselkedése nyugtalanított. A vásárlás talán nem a kedvenc időtöltésünk, de azért elvagyunk vele, és most nagyon is szükségesnek tűnt. Egy kis próbálkozás után azonban rájöttem, mi tartja vissza: az együttérzés. Ashleigh laza, engedékeny és tehetős szülei mindennel ellátták egyetlen gyermeküket, amire csak szüksége volt, és rengeteg olyan dologgal is, amihez egyszerűen csak kedve szottyant. Az én helyzetem sokkal bonyolultabb volt. Anyu megadná azt, amire szükségem van, ha kérném, de utálok kérni, mert tudom, hogy a költségvetésünk megszenvedné. Viszont apámnak rengeteg pénze van, de utálok kérni tőle. Nemcsak azért, mert túl büszke vagyok, hanem azért is, mert nem akarom, hogy azt gondolja anyuról, hogy ő élhetetlen. És ami a fagyizóban végzett nyári munkámért járó fizetségemet illeti, azt a pénzt sokkal égetőbb ruházati szükségletekre tettem félre. Ashleigh az irántam érzett hűsége miatt habozott új cipőt venni, mert tudta, hogy én nem engedhetem meg magamnak. Meghatott vele, de arra biztattam, hogy gondolja át a dolgot. De hát Ashleigh, az Ashleigh, és hajlíthatatlan. – A probléma egyértelműen túlnő rajtunk – jelentette ki. – Felsőbb Hatósággal kell tanácskoznunk. Hívd fel Samet! – Tudom, hogy ez nem fog neked tetszeni – kezdte Samantha, mikor végre elértem a mobilján -, de a megoldás Amy. Bőven van pénze, és tökéletes az ízlése. Ne hagyd veszni a jó öreg szülői bűntudatot! Ha az én apám hagyta volna el anyámat egy fiatalabb nő miatt, nekem minden lábujjamra lenne egy Pradám. Kérd meg Amyt, hogy vigyen el titeket cipőt venni, és mondd neki azt, hogy Ashleigh ötlete volt! El lesz ragadtatva... és talán jobban megkedveli majd Ashleigh-t is. Így két legyet ütsz egy csapásra. Holnap én is a plázába megyek, hogy egyenruhát vásároljak a tornászcsapatnak. Ha ugyanakkor mentek, utána engem is hazahozhattok. Arra kértem Amyt, hogy Ashleigh-ék háza mögött vegyen fel minket szombat reggel, mert nem akartam, hogy anyu meglássa apa kocsiját. 24

Anyunak nem említettem, hogy Amy is jön, csak annyit mondtam, hogy vásárolni megyünk Ashleigh-vel. Mostohaanyám és barátnőm a legjobb formáját hozta. Amy mindkettőnket drágámnak nevezett, és csak kétszer szólt rá Ashleigh-re, hogy vegye le a lábát az ülésről. Ash a maga részéről fáradságot nem kímélve támogatta az ügyemet, és nyíltan csodálta Amy ízlését, dicsérte a frizuráját, a táskáját, a cipőjét és a napszemüvegét. Csak akkor hagyta abba, mikor keményen bokán rúgtam. A beszélgetés először feszült volt, egy-két mondat után minden téma elhalt. A dolgok csak akkor élénkültek fel egy kicsit, mikor Ashleigh a madarakat kezdte szemlélni, és rámutatott – az ő állítása szerint – egy vörös farkú sólyomra, egy pár vadászsólyomra és egy fehér fejű rétisasra. Szerintem egy varjút, egy vadkacsapárt és egy sirályt látott. – Sirály? Fúj! Mit csinálna egy sirály ilyen messzire a tengertől? – Feljönnek a Hudsonon. Már milliószor láttad őket. – Már rég magunk mögött hagytuk a Hudsont. Azt hiszed, nem ismerem fel Nagyszerű Államunk Nemzeti Madarát? Nézd, megint ott van! Amy nem hagyta belerángatni magát a vitába. – Én nem tudom, lányok – mondta, mikor kikértük a véleményét. – Nem láttam. Az útra kell figyelnem. Mindannyian megkönnyebbültünk, mikor odaértünk a plázához, ahol a Tini Bazárban kezdtük a keresést. (Na jó, nem igazán ez a neve, de miért adnék nekik ingyen reklámot azok után, hogy az utolsó három cucc, amit ott vettem, szétesett mosás közben? És egyébként is miért kell minden boltot Bazárnak, Raktáráruháznak, Plázának vagy Depónak hívni? Ki akarná egy depóban venni a ruháit?) A vásárlás Amyvel egyáltalán nem olyan volt, mint Ashleigh-vel vagy anyuval. Mi szeretünk elidőzni és nevetgélni, hogy aztán megvegyünk legalább egy olyan butaságot, amit később vissza kell vinni, mikor a józan eszünk visszatér. Mégis, legalább annyira csodáltam Amy hatékonyságát, amennyire kirázott tőle a hideg. Az Ellenállhatatlan úgy kapkodta le a cipőket az állványról, mint ahogy a bűvész rángatja ki a nyulakat a kalapból. Az ő javaslatára egy 25

ezüstszürke magas sarkút választottam, amiről tudtam, hogy csodálatosan illik majd az ezüst ruhámhoz. Ashleigh pirosat akart, de beleegyezett, hogy feketét vegyen. Amy vett nekem pár nadrágot is, rosszallóan rámutatva, hogy jó néhány centit nőttem, mintha legalábbis én tehetnék róla. Úgy tűnt, pontosan tudja, mi előnyös és mi jó rám, anélkül, hogy ránézett volna a címkére. Cipőjének tűsarka úgy pattogott a linóleumpadlón, mint ujjbegyek a billentyűzeten. Rekordidő alatt felöltöztetett a télre. – Jól van, lányok, van egy időpontom a manikűröshöz – mondta, mikor mindennel végeztünk. – Gyertek értem egy óra múlva! És jusson eszetekbe, hogy megígértük Samanthának is, hogy hazavisszük. Hívjatok a mobilomon, ha szükségetek van rám! Be van kapcsolva a telefonod, drágám? Mulassatok jól! – mondta, és homlokon csókolt. Elfojtottam egy rándulást, és integettem, amint a Hatékonyság Démona kicsattogott a látószögemből a szökőkút mögött. Ashleigh és én a következő órát azzal töltöttük, hogy vidáman vándoroltunk bazárról bazárra. A Cukorkabazárban felügyelőset játszottunk; ezt Ashleigh találta ki évekkel ezelőtt, és az a lényege, hogy az egyik játékosnak bekötik a szemét, a másik pedig odavezeti a cukorkatartókhoz, a bekötött szeműnek pedig hét ízt kell egymás után azonosítania. Miután onnan kirúgtak minket, átmentünk a Játékbazárba, ahol Ashleigh azzal nyaggatta a személyzetet, hogy árulják el a huszonegyes, a kaszinó, a lottó, a pikét, a whist és a máriás hivatalos szabályait. A figyelmes Jane Austen-olvasó felismeri, hogy ezek azoknak a kártyajátékoknak a nevei, amiket Miss Austen regényhősei játszottak. A Játékbazár személyzete szemmel láthatóan nem rajongott Jane Austenért. Miután ők is kirúgtak minket, a Könyvbazárba vonultunk vissza, ahol a változatosság kedvéért megengedték, hogy kedvünkre böngésszünk a könyvek között. Ashleigh megvette magának a Büszkeség és balítéletet és a Szerelem és barátságot is, ami Jane Austen legelső regénye volt, akkor írta, mikor annyi idős volt, mint mi most, és még nem volt olyan jó a helyesírása. 26

Utána Ash videojátékozni akart. Az idegeimet féltve inkább elmentem megnézni, hogy Sam odaért-e már a találkozóhelyünkre, a Sportbazárba. Pont akkor láttam meg, mikor elköszönt a csapattársaitól. Még megpillantottam izmos hátukat, ahogy tovamasíroztak. – Ó, szia – köszöntött Samantha. – Hol van Ashleigh és Amy? – Ash a játékteremben, földönkívüliekre lövöldöz vagy ellenséges katonákra, vagy horgászik, vagy ilyesmi. Itt lesz, mihelyt kifogyott a negyeddolcsisokból – válaszoltam. – Az EK vörösre pingáltatja a karmait. Szerintem el akart szabadulni Ashleigh közeléből. – Ó, te szegény! Súrlódás? – Nem olyan rossz, tényleg. Udvariasak voltak. – El tudom képzelni. – Az a jó az egészben, hogy ha Ash nem jött volna, talán még most is az EK-hoz lennék láncolva, és a Családi Órák valami borzalmas, lányok-egymás-közt verzióját élném át. Mi a fene van ezzel a nővel? Sam együtt érzőn nézett rám. – Egyértelmű: anyáskodik. De tudod, miért csinálja ezt, nem? – Nem igazán – válaszoltam. – Nem hülye... nem látja, hogy nem kedvelem? És ő sem kedvel engem. Azt hiszi, hogy ezzel örömet szerez apámnak, vagy csak engem akar kínozni? – Talán egy kicsit. De szerintem inkább az a baja, hogy nagyon szeretne gyereket, és attól fél, hogy neki nem lehet. Azt hiszi, csak te jutottál neki. – De gáz – mondtam. Nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb: Amy gyerekpótlékának lenni, vagy hogy legyen egy kis féltestvérem, akinek Amy a másik fele. Sam témát váltott. – Figyu! Ha már a gáznál tartunk, akarsz látni valami vicceset? – Gyapjú- és spandexfolyosókon vezetett végig. – Van itt néhány egyenruhaminta, ami biztos, hogy legalábbis a húszas évekből való. Idenézz! – kiáltott, és feltartott egy puffos ujjú, rakott szoknyás mezt. A szoknyájára egy fodros térdnadrágot tűztek. – Milyen szadista edző vetetné fel ezt a csapatával? 27

Néhány percig egymást cukkoltuk, hogy melyikünk próbálja fel a legrondábbat. Azonban mikor elindult felénk az eladó, és gyilkos tekintettel megkérdezte, hogy segíthet-e, eleveztünk a vízisport osztály nyugisabb vizeire. De mikor a kajakok felé indultunk, az utunkat elállta egy alak, fehér kabátja szorosan simult a testére, csak úgy feszült a mellkasán. Hozzáillő nadrágja is feszes volt, látni engedte erős combját. Arcát valami olyasmi mögé rejtette, ami tésztaszűrőnek nézett ki. Kezében kardot tartott, amit egy óriási felfújható békára szegezett. Samantha megköszörülte a torkát. A harcos ránk irányította figyelmét. Egy kecses mozdulattal leengedte kardját, és a pengét a homlokához érintette. Aztán levette a maszkját, arrébb állt, és csendben fejet hajtott előttünk. Miután felemelkedett meghajlásából, azon kaptam magam, hogy kővé dermedve meredek az én Rejtélyes Idegenem ragyogó égszínkék szemébe. Egy pillanatig csak álltam ott, és bámultam. Aztán Sam azt mondta: – Ó, szia! – És ezzel megtörte a varázst. Az Idegen rámosolygott, kivillantva gyönyörű fehér fogsorát. Egy kissé megint meghajolt, és visszahúzódott. Gyengén és remegve azt leheltem: – Samantha, ki volt ez a Maszkos Ember? – Egy srác Zach dojójából – válaszolta Sam. – Nem emlékszem a nevére. Azt hiszem, együtt járnak kendózni. – Kendo? – Japán kardvívás. Gondolkodtam rajta, hogy én is kipróbálom, de Zach szerint nekem jobban tetszene az aikido. Túl félénk voltam ahhoz, hogy ennél többet kérdezzek Samanthától az Idegenről. Ő tovább latolgatta a különböző harcművészetek viszonylagos értékeit, de nem tudnám elismételni, amit mondott. Valójában a délután hátralévő része olyan volt, mint egy álom, belső szememmel csak azt az égszínkék tekintetet láttam. Hazafelé Ashleigh végig sasoknak hívta a sirályokat, míg Sam azzal szórakoztatta a 28

mostohaanyámat, hogy részletesen ecsetelte neki a különböző csapatok egyenruháit, én pedig meg sem szólaltam.

29

4. fejezet Tizedik osztály. Tanórán kívüli tevékenység. Egy szonett Azonban az álom elég hamar elhalványult, és belém hasított az a kíméletlen, hűvös felismerés, hogy a nyárnak vége. Persze, ezt csak képletesen értem. Igazából még mindig jó meleg volt az idő, főleg a padlásszobámban. Anyu mindig megígéri, hogy újra megcsináltatja a szigetelést, ha egyszer fellendül az üzlet. Hétfő reggel anyu a hagyományos vissza-az-iskolába reggelit készítette nekem: teljes kiőrlésű lisztből készült vajas palacsintát juharsziruppal, és házi készítésű meggylekvárral. (Ashleigh édességgyártó időszakában erősen jelen volt a lekvárfőzés is.) Extra kényeztetés gyanánt anya a nappaliban terített, a karmos lábakon álló tölgyfa asztalon, amit évek óta próbált eladni. Ha egyszer elviszik, nagyon fog hiányozni. Gyorsan megfésülködtem, felvettem a szerencsét hozó hüvelykujjgyűrűmet, és lementem a földszintre. Olyan ruhák is voltak rajtam, amiket a mostohaanyámtól kaptam, és kicsit aggódtam amiatt, hogy anyu észreveszi, és megkérdezi, honnan vannak. Tényleg elismerően mért végig tetőtől talpig, de csak ennyit mondott: – Milyen csinos vagy, kicsim! A suliban Ash és én csalódottan vettük tudomásul, hogy nem ugyanaz az osztályfőnökünk. Ő Frau Riechstoff-Murphyt, a némettanárt kapta, én pedig a hírhedt matektanárhoz, Mr. Klamphez kerültem. Mr. Klamp lefektette a szabályokat. Tilos késni, tilos negyven decibelnél hangosabban beszélni, tilos kikötni a cipőfűzőt, tilos kivillantani a fehérneműt, tilos enni, tilos rágózni, tilos bagót rágni, tilos bételdiót' rágni, tilos kokalevelet rágni, tilos más diákok hibáin csámcsogni (kivéve, ha Mr. Klamp teszi), tilos tanárok hibáin csámcsogni (kivéve ua.), tilos a vonzalom szükségtelen kimutatása (nincs kivétel), tilos olyan háziállatot behozni, ami nehezebb harminc 30

grammnál vagy könnyebb egy tonnánál, és tilos énekelni, kivéve bolgár nyelven. Kezdtem azt hinni, hogy Mr. Klamp nem is olyan rossz, ami szerencsés, mert matekórán is hozzá kerültem. Az ázsiai pálma magja. Hatóanyagát idegrendszeri stimulánsként tartják számon. Idén az osztályfőnöki órán jelen lévő társaság fénypontjai a következők voltak: az évfolyam öt Sethje közül három; Magas Alex és Őrült Alex; Michelle Jeffries; Cordelia Nixon és a Gerard ikrek egyike, Yolanda vagy Yvette. Az Y lányok egypetéjű ikrek: ugyanaz a könnyű léptű kerekdedség, keskeny ujjak, lágy, sötét bőr, és elegánsan táguló orrcimpák. Mint a legtöbb egypetéjű ikerpár, ők is szeretik összezavarni az embereket azzal, hogy játszadoznak a ruháikkal és a frizurájukkal. Az egyik kedvenc trükkjük az, hogy fokozatosan cserélgetik a hajfonataik végén lévő gyöngyöket, például Yolanda sárgákkal kezd, Yvette pedig zöldekkel. A hét végére mindkettejük hajában fele-fele a zöld és sárga gyöngyök aránya. Itt jön a trükkös rész. Az egyik iker fokozatosan megszerzi az összes sárga gyöngyöt, a másik pedig az összes zöldet – de vajon a zöld iker Yolanda, aki átvette a testvére külsejét, vagy Yvette, aki visszatért az eredeti színhez? Szerencsére – vagy gondolom, az ő szempontjukból sajnálatos módon van egy egyszerű módja annak, hogy megtudjuk, az illető Yolanda-e vagy Yvette. Csak oda kell állni mellé, és várni. Ha a szóban forgó iker elkezd beszélni, akkor jó esély van rá, hogy ő Yolanda. Ha három-négy mondatot is elmond egyszerre, a jó esély bizonyossággá válik. Yolanda egyszer bizalmasan elárulta nekem, hogy általánosban úgy hívták, Yoyo Csőr. – Julie Lefkowitz! Ni csak, hogy megnőttél! Lesz idén fizikád? Hadd nézzem az órarended! Nézd, együtt vagyunk tesin! És irodalmon... Ms. Nettleton, fúj. Ez nem igazság! Azt hallottam, Ms. Muchnicket szánták nekünk, róla mindenki azt mondja, hogy nagyon jó fej, de neki persze teherbe kellett esnie. Miért akarna gyereket, ha mi is itt vagyunk neki? Hé, befejezted a nyári kötelező olvasmányt? Ezek aztán odavannak A legyek uráért, mi? Már vettük nyolcadikban a Sacred Heartban, és a 31

rákövetkező nyáron az Enrichmentben. Ha még egyszer el kell olvasnom, levetem magam egy szikláról. Szerintük az a könyv valósághű? Ha engem kérdezel, még a fiúk sem viselkednek így. Ha már a fiúknál tartunk, itt jön Seth Young. Hé, Seth Young! Hol voltál egész nyáron? Hadd nézzem az órarendedet! Hallottál Muchnickről? Diagnózis: Yolanda. Az első pár napban az iskolában olyan volt a hangulat, mint egy zavaros zsibvásárban. Mindenki úgy jött vissza a vakációról, hogy magasabb, erősebb, esetlenebb, vékonyabb vagy teltebb lett, hajukat vagy megnövesztették, vagy frissen vágatták, és most viccesen összevissza állt. Az ügyvédek fiai vad kalandtúrákon barnultak le, a hippi farmerek lányai pedig a szabadban végzett munka során. A klikkek mintha soha nem is léteztek volna, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy valaki, akit tavaly még bénának bélyegeztek, háborítatlanul átvághat a nyüzsgő tömegen. Aztán a falak újra megszilárdultak, és a pillanat elmúlt. – Julie, itt az ideje, hogy komolyan elgondolkodj a főiskolán – mondta apám egy keddi estén. – A jegyeid jók, de ez még nem elég. A felvételi bírálóbizottság tanórán kívüli tevékenységeket is szeretne látni. Tudom, hogy szeretsz írni. Gondolkodtál már azon, hogy csatlakozz az iskolaújsághoz? Vagy mondjuk az irodalmi magazinhoz? Magamban felmordultam. A Bizánci Harsona szerkesztői szurkológyűlésekről és kajakampányokról írnak lelkesítő kis cikkeket. Az adminisztráció persze mindent alapos vizsgálat alá vet, az eredmény: dögunalom. Az irodalmi magazin, a Vitorlással Bizáncba, nem olyan rossz – vagy legalábbis tavaly nem volt olyan rossz, mikor Ms. Muchnick volt a tanácsadó tanár. Most, hogy Much szülési szabadságon van, Ms. Nettleton vette át a helyét. Három tanóra hetente bőven elég volt belőle. – Nem tudom, apu – mondtam. – Elég sokat kell tanulnom, és ott van a munkám is a Conehead's-nél. – (Úgy döntöttem, nem árulom el neki, hogy a Conehead's felmentett a téli munkavégzés alól, mivel a fagyos nyalánkságok iránti kereslet az időjárás változásával erősen 32

megcsappant.) – Egyébként sem érdekel annyira ez az egész újságosmagazinos dolog. – Tudod, hogy azt szeretném, ha otthagynád azt a munkát – mondta apa. – A Conehead's nem a legmutatósabb szakmai gyakorlatként fog szerepelni az önéletrajzodban. Mi a helyzet a diákönkormányzattal vagy a tudósklubbal? Az talán még az újságnál is jobb. A bírálóbizottság szereti a széles körű ismeretekkel rendelkező diákokat. Széles körű ismeretek! Bánatosan pillantottam csontos térdemre. Azon tűnődtem, melyik lenne rosszabb: megmondani apámnak, hogy egy középosztálybeli senkinek, mint én, esélye sincs megnyerni semmilyen diák önkormányzati választást – lényegében egy népszerűségi versenyt -, vagy kifejezni az irtózásomat a tudomány, az ő kedvenc tárgya, egyben karrierjének alapja iránt? Már vagy ezredszer irigykedtem azokra a lányokra, akiknek az apja tisztában van az érdeklődési körükkel és a személyiségükkel. Elhelyeztem két képzeletbeli dollárt a Családi Körben Tanúsított Önuralom Alap kasszájában, és azt mondtam apának, hogy majd átgondolom. És meg is tettem. A következőre jutottam: ha lenne igazság a földön, az Ashleigh-vel töltött órák a tanórán kívüli tevékenységek körébe tartoznának. Tudósklub, Történelmi Klub és Amerika Jövőbeli Cukorkagyártói, mindez szétlapítva és kiterítve, hogy száradjon, mint a rétestészta. Hidegen és félreérthetetlenül beköszöntött az ősz. A napok rövidebbek, az órák hosszabbak lettek, mi pedig hozzászoktunk a tizedik osztályhoz. Mrs. Marlin óráján Nagy Károly benyomult egész Európába (vagy lehet, hogy visszavonult?), őt követték (vagy talán megelőzték) ősei, leszármazottai, csatlósai vagy ellenségei: Klodvig, Childeric és Kis Pippin. (A történelem soha nem volt az erősségem. Nem úgy, mint az irodalom, ahol össze kell rakni dolgokat, vagy a matek, ahol ki kell számolni dolgokat. A történelem attól függ, történetesen tud-ja-e valaki, hogy történetesen mi történt. Ennek mi értelme?) Irodalmon, az egyetlen órán, ami közös volt Ashleigh-vel, a nyári kötelező olvasmány bűnös gyermekei – A legyek ura szereplőire utalok, 33

nem az osztálytársaimra – utat engedtek Shakespeare szerencsétlenül járt szerelmeseinek. – Honnan tudjuk, hogy Rómeó és Júlia szerelmesek? – tette fel a kérdést Ms. Nettleton egy esős harmadik órán. – Tessék, Julie. – Shakespeare elmondja az előhangban. Úgy nevezi őket, mint „két baljós szerelmes", aki „rossz csillagok világán fakadott", és „szörnyű szerelmük bírhatatlan”-ságáról beszél – válaszoltam. Az ember azt gondolná, hogy bármelyik tanár le lenne nyűgözve, ha egy diák szemmel láthatóan elolvasta és megértette a házit. Ms. Nettleton nem ilyen. Amikor feltesz egy kérdést, nem egyszerűen választ akar hallani, hanem azt az egy választ, amit ő adna. – Igen, de milyen jeleket rejtett Shakespeare magába a párbeszédbe? Valaki? Nem téged kérdeztelek, Seth, tudom, hogy te tudod. Peter? – Amikor Júlia azt mondja, „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó?" – mondta Alacsony Péter. Ms. Nettleton sanda, gyanakvó pillantást lövellt felé. Azt a részt csak jövő héten vesszük, és Peter nem az a fajta, aki előre olvasna. Egyértelműen arra gyanakodott, hogy Peter csak improvizált. – Még azelőtt. A bálon, Capuleték partiján, ahol Rómeó és Júlia találkoznak. Észrevett valaki valami különöset az első szavakban, amit egymáshoz intéznek? – Flörtölnek – mondta Yolanda. – Megcsókolják egymás kezét, meg ilyenek. – Igen, de mi a helyzet a sorok formájával? Nem tűnik ismerősnek valami a tavalyi költészet óráról? Nos? Jól van, Seth, mondd el az osztálynak! – Rímekbe és ritmusba szedve beszélnek – mondta Seth Young. – Tulajdonképpen a párbeszéd első része egy szonett. – Köszönöm, Seth – szólt Ms. Nettleton. Felírta a táblára, hogy szonett, és elkezdett magyarázni, szavai egyszerre voltak unalmasak és érdekesek. A rímképlet ecsetelése után következett a jambikus pentameter, tizennégy sor, a végén rímpárral. Mielőtt visszatérhettünk volna ahhoz a témához, hogy mit érez Rómeó Júlia iránt, vagy fordítva, megszólalt a csengő. 34

– Kit érdekel, hogy az egy szonett? – szólalt meg Yolanda, miközben az ebédlő felé vettük az irányt. – Egyébként is ez az egész szerelemelső-látásra dolog egy nagy baromság. Oké, jobb, mint A legyek ura, de nem sokkal. Rómeó már azelőtt szerelmes, mielőtt megismeri Júliát, abba a Rosalindába, aki a lány unokatestvére, ez már önmagában ultra gáz. Aztán meglátja Júliát, és jön azzal, hogy „Hadd csókoljam meg a kezedet, most komolyan gondolom, tudod, hogy így van, mert egy szonettel mondom el". És Júlia még nincs tizennégy éves! Egy nyolcadikos miatt fogja kinyírni magát? Na, persze. Ashleigh nem értett egyet vele. Bár nem minden szerelmespár ismeri fel vonzalmuk igaz természetét találkozásuk első pillanatában, továbbra is fenntartotta, hogy vannak olyanok, akik igen. Az első verzióra Elizabeth Bennetet és Mr. Darcyt hozta fel példának, a másodikra pedig Elizabeth testvérét, Jane-t és az ő Mr. Bingley-jét. Miután rájött, hogy Yolanda még nem olvasta a Büszkeség és balíté-letet, megragadta a lehetőséget, hogy elmesélje neki. Közben én csendben eszegettem a tojássalátámat, és a szerelem igaz természetén tűnődtem. Lehet, hogy két ember évek óta ismeri egymást, elmélkedtem, és örök szerelmet fogadtak, mégis rájönnek, hogy érzéseik és érdeklődési körük teljesen különbözik. A szüleimmel egyértelműen ez történt. Azonban a Liu házaspár példája azt sugallja, hogy a hosszan tartó szerelem néha az első találkozásból virágzik ki. Samantha szülei egy kórusban találkoztak – Haichangnak bariton hangja van, Lilynek pedig édes mezzoszoprán – , és még mindig egymáshoz nyomják az orcájukat, úgy dudorásznak együtt, mikor azt hiszik, senki sem látja őket. Vajon mi lesz az én sorsom a szerelemben? Ha Ashleigh-nek igaza van, nagyon gyorsan rá fogok jönni. Már csak egy hét volt hátra a Balmoral Columbus Cotillionig. Addig gyakoroltuk a tánclépéseket, míg magabiztosan nem tudtuk eljárni a francianégyes három változatát, egy menüettet és a Sir Roger de Coverlyt, valamint a foxtrottot, a keringőt és a swinget. Még a szabad 35

stílusú tekergőzést is gyakoroltuk. Úgy éreztem, annyira felkészültünk, amennyire csak lehetett. Azonban először le kellett küzdenünk egy akadályt: hogyan jussunk oda. Ash és én nem nagyon akartuk megkérni a szüleinket, mert féltünk, valahogy rájönnének, hogy igazából minket nem is hívtak meg. A végén úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem beszélünk nekik erről. Hadd higgyék, hogy moziba mentünk Sammel. („Báli ruhában?", tiltakozott Ashleigh. „Ennél sokkal hülyébb öltözékben is elráncigáltál már moziba", válaszoltam.) Így az a lehetőségünk maradt, hogy vagy három mérföldet sétálunk a Balmoralig, vagy feltekerünk biciklivel a hegyre, ruhánk szegélye beakad a pedálba, és izzadtan érkezünk meg. A hazajutás ugyanolyan problémásnak ígérkezett. Megint Sam sietett a segítségünkre, pontosabban a bátyja, Zach, aki a Kolumbusz-napi ünnepség miatt hazajött a hétvégére a főiskoláról. Mikor elmentem Liuékhoz, hogy kölcsönvegyek két estélyi táskát Sam hatalmas gyűjteményéből, felajánlotta nekünk Zach sofőri szolgálatait. – Azt mondtam neki, ha nem visz el titeket, a ruhátok majd beleakad a bicikli pedáljába, és egy árokban fogtok kikötni törött nyakkal. Aztán az apád belehal a szívfájdalomba, az én apámnak pedig új társat kell keresnie. Zach azt mondta, idióták vagytok, de a család becsületéért megteszi. Szereti, ha van rá ürügye, hogy vezethesse a kocsiját. – Képzelem. Akkor köszi. Biztos, hogy te nem akarsz jönni? Samantha elnevette magát. – El tudsz képzelni engem, amint fiúkat üldözök a Balfácán Akadémián? Érezd jól magad, és ne hagyd, hogy Ashleigh túl zavarba ejtőn viselkedjen!

36

5. fejezet Autózás a sötétben. Egy fenyegető Francianégyes. Keringő. Egy másik szonett

gyík.

Gáláns

mentés.

Zach Ashleigh-ék előtt vett fel minket. – Felkészültetek a jelmezbálra, gyerekek? – kérdezte. – Ez nem jelmezbál, hanem a Columbus Cotillion – mondta Ashleigh, miközben beült előre. – És aligha vagyunk gyerekek. Zach elindult felfelé a hegyre a folyó mentén. – Ühüm – mondta, kritikusan végigmérve Ashleigh-t. – Igazad van, ebben a ruhában nem vagy annyira gyerekes. Jobb, ha vigyáznak azok a srácok a Morálisan Sekélyes Akadémián. Ashleigh erre rácsapott Zach vállára. Zach három ujjal megragadta Ash csuklóját, és elkezdte kitekerni. – Elég legyen ebből! Az útra figyeljetek! – szóltam rájuk. A gyomrom remegett, ahogy lefordultunk a folyó menti útról, és felfelé kocsikáztunk a kanyargós feljárón a Balmoral kapujához. Ashleigh-hez fűződő hosszú barátságom során már hozzászoktam, hogy bizonyos helyzetekben magunkra vonjuk mások figyelmét. Mikor az ember legjobb barátnője edényekből összerakott páncélban járkál a városban, természetes, hogy minden szempár felé fordul. Hogy kidobnak a Cukorka Pajtából, mert túl sok édességet szagolgatsz, az egy dolog, de hogy vakmerően bemasírozol egy seregnyi hírneves sznob közé egy enyhén naftalinszagú, ősrégi ruhában, az már egész más szintre helyezi a zavar fogalmát. – Itt tegyél ki minket, Zach! – szóltam. – Innen majd sétálunk. Könnyebb lesz bejutni, ha elvegyülünk a tömegben. – Zach kiszállt, hogy kinyissa a hátsó ajtót, ami belülről be volt ragadva. – Oké, gyerekek... illetve hölgyek. Hívjatok fel, ha elegetek lett! És szóljatok, ha bármelyik balfék kölyök szemtelenkedik, majd jól seggbe rúgom. – Szavainak egy gondosan irányzott karateütéssel adott 37

nyomatékot, ami szerencsére nem hagyott nyomot ezüstszínű ruhámon, aztán elhajtott az éjszakában. Ashleigh-vel felemeltük a szoknyánkat, és a Balmoral Akadémia kapuja felé araszoltunk, miközben cipősarkunk minduntalan belesüppedt a fűbe. A levegő csípős volt, ezért szorosabbra húztam magamon a köpenyt. Kőből faragott oroszlánok figyeltek minket a kapu két oldalán, farkuk a testük mellé kunkorodott, orruk megvetően meredt felfelé, mintha nem érnénk annyit, hogy odacsapjanak. Két vagy három autó húzott el mellettünk lassan, a nyomukban keletkező szellő meglengette a hajamat és Ashleigh kendőjét. Felértünk a hegytetőre, és elhaladtunk a tekintélyesnél tekintélyesebb épületek mellett. Egy vagy két perccel később meghallottuk a Balmoral udvarházból, az akadémia szívéből kiszűrődő zenét. Ahogy megláttam az udvarházat, azonnal tudtam, hogy ez az a kastély, amit a padlásszobámból látok. Közelről még valóságosabbnak, még elvarázsoltabbnak tűnt. A hatalmas ablakokból fény szűrődött ki, és nevetés keveredett a zene hangjaiba. Elegáns és kellemes benyomást keltett, teljesen más volt, mint az a zajos káosz, ami a Byz gimi tornaterméből hallatszott ki bulik alkalmával. Ashleigh fel akart rohanni a széles márvány lépcsősoron az ajtóhoz, de visszatartottam. Megvártuk, míg odaért egy csoport, akik a bálra igyekeztek, és szorosan a nyomukban besiettünk az ajtón, azt remélve, hogy úgy tűnik, velük vagyunk. Nem volt ilyen szerencsénk. A bejáratnál egy vörös arcú, nyurga, de tokás ember ült, és a jegyeket ellenőrizte. – Elnézést! Elnézést, lányok! Jegyek? – gágogott ránk, ahogy próbáltunk besurranni. Ashleigh kinyitotta a fekete gyönggyel hímzett táskát, amit Sam kölcsönzött neki, belekukkantott, meglepetten grimaszolt, és megütögette ruháját, mintha lenne rajta zseb. – Biztosan a másik köpenyemben felejtettem – jelentette ki legártatlanabb arckifejezésével. Én a szokásos zavaromban megpróbáltam a háta mögé bújni, de ez soha nem működött, hiszen Ashleigh tíz centivel alacsonyabb nálam. 38

Pulykafej a homlokát ráncolta. – Hol vannak a kísérőitek? – kérdezte. – Ó, itt vannak valahol. Azt mondták, itt várjuk meg őket – próbálkozott Ashleigh. Kihívónk még könyörtelenebb lett. – Ezen az eseményen csak a balmoralos közösség és meghívott vendégeik vehetnek részt – közölte hidegen. – Attól tartok, nem engedhetlek be titeket jegy vagy legalább kísérő nélkül. Az lenne a legbölcsebb, gondoltam, ha kimennénk az ajtón, és visszasurrannánk egy ablakon keresztül, mert biztos voltam benne, hogy ez a házőrző kutya csak a bejáratot figyeli, a mögötte lévő helyiséget nem. Sőt... a legeslegbölcsebb az lenne, ha hazamennénk, de tudtam, hogy a Rajongó ebbe soha nem egyezne bele. – Nem lehet, hogy csak... – kezdte Ash. – Attól tartok, a szabályok ebben a kérdésben nagyon... – ellenkezett Pulykafej, túlharsogva Ashleigh-t. Elfogott a jól ismert pirulós gyengeség. Ám ahogy próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy azon tűnődtem, vajon olyan vörös lett-e az arcom, mint Pulykafejé, egy olyan kellemes hang ütötte meg a fülemet, mint a tűzjelzőé a záróvizsgák hetében. A hang a hátam mögül jött, és csodálatos szavakat formált. – Minden rendben, Mr. Waters. Ők a vendégeim. Megfordultam, és a beszélőben az én Rejtélyes Idegenemre ismertem. Pulykafej ugyanolyan döbbentnek tűnt, amilyennek én éreztem magam. – Tényleg, Parr? – kérdezte, felemelve a szemöldökét. – Mindkettő? Két lány egymagadnak? Nocsak, nocsak, micsoda nőcsábász vagy! Vajon az én hősöm is elpirult kissé, vagy csak a fények játékát láttam? – Nem, csak az egyikük, a másik Ned vendége, ugye, Ned? – Vállánál fogva megragadott egy régimódi srácot. – Megvannak a jegyek, Ned? Add át őket! 39

A Ned nevű fiú elkezdett kotorászni a mellényzsebében – mellény volt rajta! – , és előhúzott egy köteg papírt, egy csomag fahéjas rágót, egy ceruzavéget, egy hangvillát, és végül két jegyet. Sima, vékony kartonpapírra nyomtatták őket, mint a színházjegyeket, nem fénymásolt színes papír volt, mint az iskolai értesítők. A hősöm is elővette a saját jegyeit. Pulykaarc az orra végére húzta a szemüvegét, hogy megvizsgálja őket. Azonban semmi további észrevételt nem tett, hanem intett, hogy menjünk be, majd elfordult, hogy az újonnan érkezőket fenyegesse tovább. Mikor kikerültünk a hatásköréből, Ashleigh belekarolt a Rejtélyes Idegenbe, akit Parrnak hívtak. – Hősünk! – kiáltotta Ash. – Megmentetted az életünket! A segítséged nélkül arra kényszerültünk volna, hogy bemásszunk egy ablakon, veszélyeztetve ezzel a nyakunkat és a ruhánkat. Hogy hálálhatnánk meg? – Igazán semmiség! – válaszolta a fiú. – Mindig öröm, ha megszívathatjuk a jó öreg Wattlest. Igaz, Ned? – Wattlest szívatni fiatal életünk legfőbb öröme – értett egyet vele a Ned nevű. – Meglehet, hogy a legfőbb örömöt Wattles szívatása okozza, ám ez nem fogható ahhoz a szolgálathoz, amit ma este nyújtottatok nekünk – vitatkozott Ash. – Hogy tudnánk ezt valaha visszafizetni? – Boldogan tettük, tényleg. De ha valóban meg akarjátok köszönni, egy-két tánc megteszi – mondta Parr. – Örömmel – kiáltotta Ashleigh. Én is bólintottam. – És elárulnátok nekünk a táncpartnereink nevét? – kérdezte a jóképű hős felém fordulva. Éreztem, hogy egyre jobban elvörösödöm. Mivel minden vér az arcomba áramlott, attól féltem, nem maradt bennem annyi, hogy oxigénnel lássa el a létfontosságú szerveimet. – Én Julie vagyok... Julia Lefkowitz – mondtam —, ő pedig Ashleigh Rossi. Legnagyobb rémületemre Ashleigh pukedlizett. 40

– És Ön, uram? – kérdezte. – Charles Grandison Parr, szolgálatára hölgyem – mondta a fiú, megemelve képzeletbeli kalapját, és Dodworth-höz méltó meghajlást produkálva. – Engedje meg, hogy bemutassam a társamat, Edgar Downingot, azaz Nedet, a Nudlit. – Ne is figyeljetek a Nagypapira! Senki nem hív így – vetette közbe Ned, barátja felé rúgva. – A jó öreg Nudli egy álmodozó. Csodálatos elme, de álmodozó – vetette ellen Parr, ügyesen kitérve előle. – De, könyörgöm, mi baja volt velünk Mr. Pulykafejnek? – kérdezte Ashleigh. – Azt gondolta talán, hogy lelopjuk az ősöket a falról? A feltételezés szinte ésszerűnek tűnt. A helyiség falait, ahol álltunk – valamiféle középkori előcsarnok, minden ajtaját feltehetően üres páncélok őrizték – , szemmagasságtól a gerendákig savanyú ábrázatú, sötét öltönyös férfiakról készült festmények borították. – Azt kétlem, a jó öreg Wattles csak hozta a formáját – mondta Parr. – Persze ott volt az az eset, amikor az Emerson Ház végzősei belopóztak az Alapító Napja előtti éjszakán, és fejtetőre állították az összes képet. De nem tudom elképzelni, hogy ezért titeket hibáztatna. – Ó, dehogynem hibáztatná őket, Papi. Bármiért képes lenne hibáztatni őket, ami megfordul a fejében. Ők lányok, nem? Wattles meg egy mocskos gondolkodású vén puritán. Lehet, hogy azt hiszi, a tánc az ördög műve – mondta Ned. – Nézzétek! Senki nem táncol – mutatott rá Ashleigh. Tényleg, a helyiség tele volt, az emberek a miénkhez hasonló csoportokban nyüzsögtek, és annak ellenére, hogy egy kamarazenekar játszott a karzaton, egyetlen pár sem táncolt. Ráadásul a fiatal zenészek elég jók is voltak, ha az ember kedveli Mozartot, és nem törődik a pattanásokkal. – Mindenki arra vár, hogy az igazgató és a felesége megnyissák a táncot. Ez balmoralos hagyomány – közölte Parr. – De – folytatta kis szünet után – hogy kötöttetek ki itt jegy nélkül? Elvesztettétek? Vagy volt kísérőtök, de felültetett titeket? 41

Amikor haboztunk, azon tűnődve, mit is válaszoljunk, Ned hozzátette: – Nehogy azt mondjátok, hogy tényleg be akartatok lopózni! Valaki bátorított, ugye? Az nem lehet, hogy szabad akaratotokból jöttetek! Ashleigh-vel egymásra néztünk, de mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, harsonaszó hangzott fel a zenekari erkélyről. Csend borult a teremre. A szmokingos tini trombitás letette hangszerét, és olyan bronzos hangon, mint a kürté, bejelentette: – Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el helyüket az Alapító Francianégyeséhez! Az ezt követő nyüzsgésben egy ősz hajú úriember emelkedett ki a tömegből, és az üres lovagok mellett egy testes, de csinos hölgyet vezetett a helyiség távoli végébe. Párok, főképp idősebbek rendeződtek geometriai formába a nagyteremben. Felhangzott a zene, és a vezető pár megkezdte a séta, csúszka és balansz elegáns rituáléját, míg a többiek figyelték őket. Ashleigh megfogta Parr karját. – Nos, uram? Nem akart táncolni? – kiáltotta. – De, de még bőven van időnk. Mindig eljátszanak egy vagy két nagyon furcsa régi táncot a keringő előtt. Azután még legalább egy óráig tart, mire a normális zenéhez érünk. Sokat kell még várnunk! – De miért... várj... nem ismeritek a francianégyest? – kérdezte Ash állhatatosan. – Nos, mi ismerjük, elsőben megtanítják tesin, de nem hiszem, hogy ti is. Hacsak... nem Miss Wharton osztályából vagytok, ugye? – Parr kételkedve nézett ránk. – Nem, de ismerjük a francianégyest. Melyik is ez? A Coquette? A Polo? A Kosártánc? Nos, tudunk improvizálni... úgy értem, megkíséreljük az improvizációt. Gyerünk, már a többi pár is elkezdett táncolni! – mondta Ashleigh, begyömöszölve a táskáját és köpenyét a legközelebbi páncél mögé. Parr hagyta, hogy barátnőm a helyiség végébe húzza. – Készen állsz? – kérdezte Ned, hozzám fordulva. – Örülök, hogy itt vagy, most az egyszer van valaki, akivel tudok táncolni. 42

Ashleigh cuccai mellé gyűrtem a sajátomat, megfogtam Ned felkínált karját, és elindultunk, hogy csatlakozzunk barátainkhoz. Az Alapító Francianégyese nem is hasonlíthatna kevésbé a huszonegyedik századi tánchoz. Manapság egy pár vagy kis csoport összeáll, és ütemesen csavargatják a karjukat, vállukat, felsőtestüket, csípőjüket és combjukat. A lényeg az, hogy harmóniában kígyózzunk a társaságunkkal, míg megkülönböztetjük magunkat a tömegtől azzal, hogy képzeletben megmutatjuk a legvonzóbb részeinket, közben amennyire csak lehet, próbáljuk elkerülni, hogy dinkának nézzenek. Nem így az Alapító Francianégyese. Úgy látszik, itt követelmény dinkának látszani. A másik különbség, hogy a táncosok mérföldeket tesznek meg tánc közben. Előre-hátra lépkednek, forognak, az ellentétes sarokba kerülnek, aztán visszatérnek a kiindulópontra. A tánc alatt Ned gyakran megfogta a kezem, sétált velem és megforgatott, meghajolt, és fogadta a pukedlimet. De az is gyakran előfordult, hogy szemtől szemben találtam magam egy másik úriemberrel, vagy kart karba öltve egy hölggyel. Ebben az oda-vissza járkálásban nehéz volt beszélgetni. Elkezdtem álmodozni a Rejtélyes Idegenem, Charles Grandison Parr hangjáról. Korábban már hatszor láttam, de még egyszer sem hallottam beszélni. Még a Sport Pajtában is csak csendben meghajolt. Most, hogy meghallottam, a hangja nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: nem dörgő basszus, hanem lágy, erős tenor, tele cirógató magánhangzóval, amit úgy tűnt, lábujjaimban és ujjbegyeimben is éreztem. Végigáramlott rajtam, ahogy összefüggéstelenül beszélgetett Ashleigh-vel tánc közben. – Tudod, nem válaszoltatok Grandisonnak – mondta Ned, kezét nyújtva nekem. – Miért osontatok be a bálra? – Vicces, az ő hangja volt az a zörgő basszus, amit Parrhoz társítottam képzeletben. Ahogy most meghallottam, nem tűnt finomnak. Miért képzeltem, hogy Parr így beszél? A tánc elválasztott minket egymástól egy percre, így volt időm gondolkodni. Úgy döntöttem, elmondom az igazat, vagy legalábbis egy részét. 43

– Ashleigh volt az – mondtam, ahogy Ned és én jobbra, majd balra csúsztunk. Nagyon jól összeillettünk, mint táncpartnerek, egyforma magasak voltunk, ezért a szemünk is egy vonalban volt. – Ash-nek vannak ilyen ötletei. Tavaly a tengerbiológia, tavalyelőtt a cukorkakészítés volt soron. Nem lehet megállítani, csak ha kívülről rázárnám az összes ajtót és ablakot. A tánc Ashleigh-hez vezette Nedet, ő pedig megforgatta a barátnőmet; egy lélegzet-visszafojtott pillanatig karomon éreztem Parr kezét, és a szemébe néztem. Aztán Ned visszajött. – Ashleigh elképesztő – mondta. – Még soha nem láttam, hogy valaki ilyen lelkesen táncolja az Alapító Francianégyesét! Nem mintha olyan sok embert láttam volna francianégyest táncolni – tette hozzá az ellentétes sarokba tett kitérő után, mialatt nem a hősömnek adtam a kezem, hanem egy pókhasú, középkorú úriembernek, aki az utánunk következő pár tagja volt —, főleg az idősebb tanárokat, és a lányokat Miss Wharton osztályából. És persze magunkat, mikor nem tudjuk elkerülni. – Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen – mondtam neki kicsit megbántódva. – Nem, nem, nem úgy gondoltam – mondta Ned. – Ez most meglepően mókás. – Rám vigyorgott. – Nem vagy olyan rossz, ahhoz képest, hogy lány vagy. A zene elhallgatott, mi pedig meghajoltunk és pukedliztünk. Ahogy ott álltunk négyen egy félszeg körben, azon tűnődve, mit csináljunk, a zenekar újra rázendített. A szám úgy hangzott, mint egy Strausskeringő, de felismerhető volt benne a „Vedd vissza" dallama a Wet Blanketstől, ami a nyár nagy részében Ashleigh kedvence volt, és az új érdeklődése ellenére sem hanyagolta el teljesen. – Hé, Nudli, a te számodat játsszák! – mondta Parr. – Ó, Wet Blankets-rajongó vagy? – kérdezte mohón Ashleigh. – Igen, eléggé odavagyok értük – válaszolta Ned. – Ne légy ilyen szerény! – mondta neki Parr. – Ezt a számot ő írta. Ned az iskola házi zeneszerzője. – Tényleg? Imádom ezt a számot! – kiáltott Ashleigh. 44

– Ebben az esetben lenne kedved táncolni? – kérdezte tőle Ned. Most Parron volt a sor, hogy megkérdezze: – Szabad? – és a karját nyújtotta. Ahogy kettesben maradtunk – már amennyire kettesben lehet egy pár egy csapatnyi táncoló közt úgy tűnt, a hősöm elveszítette barátságos modorát. Ami engem illet, én kezdettől fogva mintha megkukultam volna. Vágyaim Tárgya mellett állni, fogni a kezét, őrülten jeleket küldeni a lábujjaimba, nehogy beleakadjanak az övébe: ezek közül egyik sem olyan, ami megoldaná a nyelvemet. Amiatt aggódtam, hogy idegességem ráragadt a partneremre is. A csend egyre feszültebbé vált. Az egyikünknek mondania kellett valamit. Parr kezdte. – Lehet, hogy találkoztunk már korábban? – Úgy tudom... Én észrevettelek ám! – A Sportbazárban? Vagy a cukrászdában? Samantha Liu volt veled talán? – Igen. Azt mondta, ismered Zachet. Feketeöves a Nintendóban. – Én csak kék vagyok, de elmondom neked, hogy ez egy öv színe a kendóban. – Kendo! Ja, tényleg! Mint társalkodó, ma éjjel nem vagyok feketeöves. – Kár, hogy a hőség már tapintható. Ha levegőre vágysz, tánc után kövess! Van egy bár a kertben, bár nem kitűnő. Csak üdítő és chips, de jobb az idő. Beleegyezőn bólintottam, és megint hallgatásba burkolóztam, közben gondolatban bokán rúgtam magam a megjegyzéseim miatt. Vajon Parr rájött, hogy minden észrevételét kincsként őrzöm a szívemben? Ciki, ciki. És a Nintendós baklövés – milyen hígagyúnak fog tartani? És milyen jóképű volt, ahogy rám mosolygott! Égszínkék szeme sarkába ráncok gyűltek, és bal orcáján egy gödröcske formálódott. És nagyon is kedves volt tőle, hogy témát váltott, és 45

felajánlotta, hogy együnk valamit, mintha megérezte volna a szorongásomat. Vagy csak kifogást keresett, hogy lepattinthasson? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szédülten keringőztem a karjaiban. A tánc véget ért, a párok tapsoltak, én magamhoz vettem a holmimat, és Parral együtt kiléptem az októberi éjszaka jóleső hűvösébe.

46

6. fejezet Még több gyík. Gyömbérsör. Fiúáradat. Eltáncoljuk a Sir Roger de Coverlyt El tudsz képzelni egy romantikus jelenetet, ahol távolról halk zene szól, lágy szellő fújdogál, és lámpások pislákolnak, miközben minden holdfényben fürdik? Látsz engem, ahogy megborzongok, míg Parr gyengéden rám teríti a köpenyemet? Látod, amint véletlenül rajtam felejti a karját, miközben a korláthoz hajolunk, és a csillagokat bámuljuk? Szép álmok! A hosszú, téglával kirakott, kertre néző terasz zsúfolásig megtelt. (Ha esetleg érdekelne – engem érdekelt -, a kertben sakktáblaszerűen rendezték el a virágágyásokat.) Most, hogy véget ért a virágzás ideje, a Balmoral kert csak egy hosszan elterülő pázsit volt, ami egészen a folyóig ért. A virágágyásokat lépcsősorok és kavicsos ösvények kötötték össze, hatalmas kővázákkal szegélyezve, amelyekbe szőlőtöveket és pázsitfüvet ültettek. A teraszon, ahol álltunk, zakós fiúk tolakodtak a büféasztal felé, egyiknek-másiknak ott volt világos ruhába öltözött partnere is. A lábunk alatt eldobált perecdarabok ropogtak. Az egymás közt suttogó fiatalok időről időre vad vihogásban törtek ki, mintha valami sikeresen végrehajtott csintalanságot ünnepelnének. Pulykafej elszabadult az őrhelyéről, és most a levegőt szimatolva járkált fel-alá a teraszon, tiltott cigaretta után kutatva. Grandison Parr egy díszcserepekkel határolt, védett helyre vezetett. – Mit szeretnél inni? – kérdezte. – Hm... gyömbérsört? – Reméltem, hogy a választásom nem tűnik túl gyerekesnek. – Jó, mindjárt jövök – mondta, azzal befurakodott a tömegbe. 47

Először még láttam aranyszínű fürtjeit, de miután kétszer megfordult és rám pillantott, másfelé néztem, mert zavarban voltam, hogy rajtakapott, amint őt bámulom. Mire visszafordultam, már eltűnt. Hosszú idő telt el. Köpenyem rojtjaival játszottam, befontam, aztán kiengedtem őket. Azon tűnődtem, vajon Ashleigh még mindig táncol-e. Fontolgattam, hogy megkeresem, de úgy döntöttem, maradok, ha esetleg Parr visszajönne. Három vagy négy langaléta fiú bökdöste egymást mellettem. Egyet kiválasztottak maguk közül, és felém lökték. Ő habozva közeledett. – Szóval... ööö... akarsz táncolni? – motyogta, a kulcscsontom alatti bőrfelületnek címezve a kérdést. Nem lehetett több tizennégynél. – Bocs, nem tudok... várom a... partneremet... elment italért – válaszoltam. A fiú nyelt egyet, és visszaoldalazott a barátai nyújtotta fedezékbe. Egy zöld ruhás lány dőlt a mellettem lévő virágcseréphez, futó oldalpillantást vetve rám. Gondoltam rá, hogy beszélgetést kezdeményezek vele, de mégsem tettem. Hamarosan feltűnt a lány kísérője is, és a bálterembe vezette. Egy jóképű srác, aki egy hatalmas, erős macskára emlékeztetett – harmadikos, gondoltam, vagy még az is lehet, hogy végzős – , azonnal átvette a lány helyét. Zakója zsebéből elővett két szál cigarettát, és felém nyújtotta. – Adok egy cigit, ha adsz tüzet – ajánlotta fel. Megráztam a fejem. – Bocsi, nincs nálam gyufa. Eltette a cigit, és a virágcseréphez dőlt, karja az enyémet súrolta. Odébb araszoltam, de még közelebb hajolt, és nem húzta el a kezét. – Úgy tűnik, végre felhagytak a klasszikus zenével – szólalt meg kisvártatva. – Menjünk táncolni! – Nem mehetek. Várok valakire. A fiú felvonta a szemöldökét. – Már elég régóta vársz. Biztos vagy benne, hogy visszajön? Haboztam, azt fontolgatva, mit is mondjak. Kezdtem kételkedni. 48

A macska-srác tovább ütötte a vasat. – Úgy látom, unatkozol. Ha nem akarsz táncolni, biztos vagyok benne, hogy ki tudunk találni valami mást is. – Még magasabbra emelte a szemöldökét. Száz évvel ezelőtt, gondoltam, vajon inkább a bajuszát pödörgette volna? Megfogtam a mögöttem lévő virágcserepet, és közben azon tűnődtem, hogyan szabaduljak meg a fiútól. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, megérkezett a segítség Ashleigh személyében, aki tulajdonképpen minden bajom forrása volt. – Hát itt vagy! – kiáltotta. Megfordult, és hátraszólt valakinek: – Látjátok, mondtam, hogy még mindig itt lesz! Parr és Ned kicsit lassabban követték Ash-t, kezük tele volt itallal, próbálták nem kilötyögtetni. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – mondta Parr. – A büfében nem volt gyömbérsör. Három italautomatát is meg kellett néznem. – Egy cikornyás gesztus kíséretében átadott egy hideg üdítőt. Örültem, hogy van mit csinálnom a kezemmel, kinyitottam a dobozt, és belekortyoltam; a buborékok az orromba szálltak. A macskaszerű srác olyan pillantással nézett rám, amit, gondolom, ő meghittnek szánt, aztán az újonnan érkezőkhöz fordult. – Hé, Parr, a barátnőd már készült itthagyni – mondta. – Mi az? – tette hozzá. – Nekem nem hoztatok inni? – Szia, Chris! – mondta Parr hidegen. – Úgy hallom, Wattles téged keres. Nézd csak, már itt is van. Pulykafej tényleg felénk tartott. A macska-srác végigsimított a kezemen. – Később találkozunk – mondta, és eloldalgott az ellenkező irányba. – Anyám, ki volt ez? – kérdezte Ashleigh. – Nem tudom, talán W... – válaszoltam, megnevezve egy csábító gazembert egy Jane Austen regényből. – Nem ismered Christ? Chris Stevenst? – kérdezte Parr. – Pedig úgy nézett rád, mintha ő elég jól ismerne téged... vagy legalábbis szeretné. – Parr egy kis szünetet tartott, mintha azt fontolgatná, mondjon-e még valamit, aztán hozzátette: – Remélem, nem volt tolakodó. Tényleg sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. 49

– Grand Parr egy makacs öreg flótás – dörögte Ned. – Ashleigh mondta neki, hogy ugyanúgy örülnél a Sprite-nak vagy a kólának is, de ő nem hitte el. Magával rángatott minket egészen az új tudományos könyvtárig. – Azt mondtam, gyömbérsört hozok – mondta Parr. – Az ígéret szép szó. Ha tudtam volna, hogy Chris idejön szaglászni... nagyon kellemetlen volt? – Nem volt borzasztó, csak megkérdezte, táncolunk-e – válaszoltam. – Jó ötletnek tűnik – mondta Ned. – A keringőnek végre vége van. Mármint, gyönyörűen keringőzöl – tette hozzá habozva, Ashleigh-nek címezve a szavakat —, de most legalább nem mi leszünk az egyetlenek a parketten... mármint úgy értem, a tanárokon kívül... – Elhallgatott. – Benne vagyok – szóltam, mert már alig vártam, hogy otthagyhassam a cserepet. Felhajtottam a gyömbérsört, és követtem a társaimat a bálterembe. A táncparketten mind a tömeg, mind a hangerő intenzitása fokozódott. Egy DJ vette át a zenekar helyét. Először feszélyezettebb voltam, mint valaha, hogy nem a keringő vagy a francianégyes előírt lépéseit kellett követnem. Van abban valami különösen kínos, ha báli ruhában vonaglik az ember, főleg, hogy közben Álmai Pasija figyeli. De a zene ritmusa hamar magával ragadott, és ezzel együtt az az oldottság is, ami az erőteljes fizikai tevékenységgel jár együtt. Négyes csoportban táncolni össze sem hasonlítható a páros francianégyessel vagy a keringővel. Először is, Parr nem érintett meg (kivéve a véletlenszerű, akaratlan áramütést). A zene túl hangos volt ahhoz, hogy beszélgessünk, azon túl, hogy egy-két szót odakiáltottunk egymásnak. Nemsokára Ned és Parr néhány barátja észrevette Ashleigh-t és engem, és csatlakoztak hozzánk. Néhány dallal később azon kaptam magam, hogy egy srácokból álló kör közepén táncolok, elválasztva a barátnőmtől és a megmentőinktől. A gyömbérsör megtette hatását. Kimentettem hát magam – reméltem, hogy a fiúknak lesz bátorságuk tovább táncolni, és nincs szükségük egy lány jelenlétére ürügyként -, és elindultam megkeresni a női mosdót. 50

Kiderült, hogy egy fiúiskola nem bővelkedik női mosdókban. Mintha minden, amit vécéajtónak néztem, gúnyt akart volna űzni belőlem. Találtam egy akasztós szekrényt, egy takarítószeres szekrényt, egy zöld növényekkel teli üvegházat, és rengeteg faborítású, könyvekkel telerakott, különböző formájú és méretű termet, de egy mellékhelyiséget sem. Végül ráakadtam egy idősebb hölgyre, aki egy fiúvécéhez irányított, amit átmenetileg hölgyvendégek számára tartottak fenn. „Fiúk: ÁLLJ! Lányok: SZABAD!" – hirdette az ajtóra ragasztott nyomtatott cédula – nem a legdiszkrétebben, gondoltam. A birtokháborítás kényelmetlen érzése, ami egész este kerülgetett, felerősödött, mikor bementem az ajtón. Ami leginkább elbátortalanított, az a piszoárok jelenléte volt. Ott álltak leplezetlenül, el sem voltak kerítve, hosszú kiugró nyakukkal, átható szaggal – ammónia, erős fertőtlenítő és még valami keveréke —, hát csoda, hogy borzongva lopakodtam el mellettük? Egy olyan fülkét választottam, ami a hosszú helyiség legvégében állt. Ahogy ott ültem, pihentettem a lábamat, és a kék mozaiklap sorokat figyeltem, ahogy francianégyest járnak a szemem előtt, arra lettem figyelmes, hogy kinyílik az ajtó. Megfagyott bennem a vér — fiúk?! Nem, hála istennek, lányok. Csak lányok. Előkészítős lányok, a beszédstílusukból ítélve. Talán Miss Wharton osztályából? Úgy döntöttem, megvárom, míg kimennek. Négyen vagy öten lehettek. Páran egy-egy vécéfülkébe mentek, míg a többiek ott maradtak a csapoknál. Ketten rúzsokat hasonlítottak össze és cserélgettek, egy másik fésűt kért. („Esküszöl, hogy nincs tetűd?", „Leszállnál rólam végre? A negyedik osztály hat évvel ezelőtt volt!") Megdicsérték egymás cipőjét, és leszóltak jó néhány srácot, főleg számomra ismeretleneket, bár meghallottam Chris Stevens nevét is. – Kimondhatatlanul nagy patkány, a közelembe se jöjjön! – jelentette ki az egyikük fülbemászóan dallamos hangon. – Hát, nem tudom, van benne valami tapadós báj – vetette ellen egy másik. – Ja, ha szereted, hogy egy srác rád csöpög – válaszolta a barátnője. 51

A beszélgetés még olyan sokáig folytatódott, hogy az ülőke kezdett kényelmetlenné válni az alsó végtagjaim felső felének. Már azt fontolgattam, hogy kimegyek, mikor egy újabb ismerős név ütötte meg a fülemet. – Egyáltalán senki? Hogy én kit választanék az iskolából? Oké, legyen Parr – mondta a tekergős hangú, csöpögés ellenes lány. – Grandison Parrt? A harmadévest, aki vívni tanul? – Igen, őt. Mmmm! Határozottan jó minőségű. – Tényleg? Ezt tapasztalatból tudod? – Ó, azt nem is kívánhatom. Nem vagyok olyan szerencsés. – Parr? Ő nem foglalt? – vetette ellen egy másik a fülkéből. – Csak mert úgy tűnik, van barátnője. Az a magas... Egy rosszul időzített vízhullám, ami visszahangzott a csempével kirakott, magas mennyezetű helyiségben, elvágta a mondat többi részét. Azon elmélkedtem, én hány ilyen rosszul időzített hullámot produkáltam aznap este – piruláshullámot, nem a vécéét. (A vízsugár gurgulázva alábbhagyott, mielőtt befejezhettem volna a gondolatot; figyelmem visszatért a nagyon is érdekes beszélgetéshez.) – .. .és a kicsike pirosban? Honnan jöttek ezek? Honnan szerezték azokat a ruhákat? – Szerintem a magas lány Parr testvére. Hasonlít rá. És többet is táncolt azzal a dinka sráccal, aki a háromrészes öltönyben van. – Dehogyis, te talán hagynád, hogy a testvéred egy háromrészes öltönybe öltözött dinkával táncoljon? – És azt hagynád, hogy a barátnőd táncoljon vele? – Hát, egyébként azok négyen az elejétől fogva együtt vannak. Láttátok a kis pirosat, hogy ugrándozott? Kizárt, hogy azt egy tánctanártól tanulta! – A srác a vicces öltönyben Parr szobatársa. Én még mindig azt gondolom, hogy a magas a barátnője. Az a lány... Mintha csak engem gúnyolna, az utolsó vizelő is befejezte a dolgát, és lehúzta a vécét egy másik érdekes mondat végén. Mire a vécé abbahagyta a gurgulázást, a lányok kicsattogtak a helyiségből, otthagyva engem egyedül, hogy szédülten bámuljam a kék csempét. 52

Mikor csatlakoztam a társasághoz, Ned és Ashleigh vígan táncolt a „Vedd vissza" utolsó pár ütemére – az eredeti Wet Blankets-számra, nem Ned keringőjére —, míg Parr derülten nézte őket. – Hát itt vagy! – mondta. – Attól féltem, megint elvesztettelek. – Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a női mosdót. Valamilyen üvegház és egy olyan szoba mögé rejtették, ami tele van üvegszekrénybe zárt ezüst serlegekkel. – Megtaláltad a trófeaszobát? Ott jól lehet szunyókálni tanulószoba helyett. Van egy nagy, kényelmes kanapé a szekrények mögött, és soha nem megy oda senki. A dal véget ért, és a trombitás megszólaltatta hangszerét. Láttam, hogy a zenekar megint összegyűlt az erkélyen. A helyiség elcsendesedett. Parr közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súgja: – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az utolsó tánc. – Lehelete a nyakamat csiklandozta. Ettől olyan hangosan kezdett dobogni a szívem, hogy attól féltem, még meghallja. – Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el helyüket a Virginia reelhez – jelentette be a trombitás, mire zúgolódás tört ki a tömegből: „Máris?!" Jane Austen idejében – vagy mindenesetre a regényeiben – ezt a táncot Miss Austen és regényhősei úgy ismerték, mint a Sir Roger de Coverlyt, ami a bál végét jelzi. – Azt hiszem, vége van – mondtam Ashleigh-nek. – Jobb, ha felhívjuk Zachet. – Zachet? – kérdezte Ned. – Ő visz minket haza – magyaráztam. Ashleigh magához vette a táskáját a lovag mögül, előhalászta a telefonját, és átadta nekem. – Tessék, csináld, csak nyomd meg az újrahívót! – mondta, megragadva Parr karját. Ned megint felém nyújtotta az övét. A Sir Roger de Coverly egy nagyon bonyolult és élénk tánc: nem könnyű ezt ropni telefonálás közben. Mégis megoldottam valahogy, és mire a tánc megint a barátnőm közelébe sodort, elmondhattam neki, hogy Zach úton van értünk. 53

7. fejezet Cipellő, de nem üveg. Istenhozzád. Balmoral. Eszem a gyötrődés palacsintáját A fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy kikísérjenek minket a kapuig, ahol Zach várt ránk. Mivel kicsit esetlenül mozogtam az ezüst magas sarkúmban, a lépcsőn lefelé menet megbotlottam. Jobb cipőm lerepült a lábamról. Parr megfogta a könyökömet. – Óvatosan, Hamupipőke! – mondta, elkapva a cipőt. Érte nyúltam, de nem adta oda. – Megtartsam ezt arra az esetre, ha újra meg kell hogy keresselek? – Ha megtartod, ölben kell odavinned a tökhintómhoz. – Ne kísérts! – válaszolta. Letérdelt, és lábam elé tartotta a cipőt. Nem tudtam eldönteni, kire hasonlított inkább: egy mesebeli hercegre, vagy egy régimódi, öreg cipőárusra... arra a fajtára, akihez talán téged is elvitt a nagymamád kiskorodban, és aki egy hideg fémeszközzel mérte meg a lábad. Mégis a herceg mellett döntöttem. A cipőárusnak, jutott eszembe, volt egy kopasz folt a feje búbján, de Parr haja sűrűn és szőkén csillogott a holdfényben. Parr rám segítette a cipőt, majd felemelkedett, és megint karon fogott, úgy vezetett végig a füves úton. Utolértük Ashleigh-t és Nedet, akik arról beszélgettek, melyik Wet Blankets-számból lenne a legszebb keringő. Az út hátralévő részét egy pillanat alatt megtettük. – Uraim, nem lehetünk elég hálásak Önöknek a lovagiasságukért – mondta Ashleigh, mikor odaértünk a kőoroszlánokhoz. – Részünkről a szerencse. Azért legközelebb ne adjátok meg Wattlesnak azt az elégtételt, hogy rátok hurukkolhat... hívjatok, vagy írjatok egy e-mailt, és gondoskodunk róla, hogy legyen hivatalos meghívótok – mondta Parr. – Tessék... van egy tollad. Nudli? 54

Ned kibányászott a zsebéből egy aprócska filctollat. – Papír? – kérdezte Parr, a saját zsebeiben kotorászva. – Tessék – mondta Ashleigh, kezét a fiú kezébe téve. – írd a tenyerembe, én is mindig azt csinálom. Zach tűnt fel a kocsival, ahogy Parr Ashleigh keze fölé hajolt. – Ohó, Grandison Parr! – kiáltotta, miközben előrehajolt, hogy kinyissa az utas ülés ajtaját. – Szóval, így állunk, mi? Jól bántál a kis barátaimmal? – Kis barátok, tényleg! – mondta Ashleigh, kezét legyezve, hogy megszáradjon a tinta, majd beugrott a kocsiba. – Mr. Parr jóval nagyobb tisztelettel bánik velünk, mint Ön, Mr. Liu. Ő és Mr. Downing megmentettek minket egy felettébb kellemetlen gyíktól, és eljártak velünk egy francianégyest, egy keringőt és a Sir Roger de Covelryt. Ő egy tökéletes úriember. – Igen? Ennek örülök, mert őt inkább nem rúgnám seggbe. Nem azt mondom, hogy nem tudnám, de igazi kihívás lenne. Feketeöves vagy már, Parr? – Nem, ne aggódj, még mindig te vagy a király – mondta Parr. – Örömmel látom, hogy az Ócskavas még egyben van – tette hozzá. – De ha annyira aggódsz a lányok biztonságáért, miért ebben furikázod őket? Megdöbbentett, hogy így beszél Zach legfőbb büszkeségéről. Tavaly Haichang Liu odaadta fiának a család öreg – vagy, ahogy Zach szereti hívni, antik – Saabját, mint megelőlegezett érettségi ajándékot, mikor Zachet felvették a Cornellbe. Zach olyan sok időt töltött azzal, hogy szerelgette, tuningolta és fényesítgette a kocsit, hogy meglepődtem, mikor ezek után sikerült leérettségiznie. De Zach csak nevetett. – Irigykedsz? Tanulj fegyelmet, ifjú oroszlán, és egy nap majd te is megérdemelsz egy ilyen kocsit. Gyere, Julie, szállj be! – Hai, Sensei – mondta Parr, és tenyerét összeérintve meghajolt. Kinyitotta a kocsiajtót, besegített, és behajtotta a köpenyem sarkát, ami kilógott. – Mindent köszönök – mondtam neki. – És neked is, Ned. 55

– Nem, én köszönöm nektek – szólt Ned, fejével Ashleigh felé bökve. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg élvezem majd az Alapító Francianégyesét. Örülök, hogy úgy döntöttetek, beosontok a bálra. – Én is – mondta Parr. – De ennyi elég is egy estére. Ne hagyjátok, hogy Zach felcsavarodjon egy fára, írjatok e-mailt, hogy tudjuk, rendben vagytok, jó? Cparr @ balmoral.org. – Ja, ja, menjünk, mielőtt téged csavarlak fel egy fára! – mondta neki Zach. Parr becsukta az ajtót, és kicsit megütögette a hátsó ablakot, mint egy cowboy a lovát, hogy utunkra bocsásson minket. – Szóval te ismered Grandison Parrt? – kérdezte Ashleigh. Zach bólintott. – Egy okostojás, de elég jó kardvívó. Teljesen tisztességes srác. Igazából több is, mint tisztességes, segített feltolni a Saabot a hegyre, mikor tavaly lerobbant a dojo előtt. Persze, azt hiszi, hogy ettől joga van Ócskavasnak nevezni az autómat. Okostojás. De úgy tűnik, kedvel téged – mondta, miközben átható pillantást vetett Ashleigh-re. – Mióta ismeritek egymást? – kérdezte Ash. – Három vagy négy éve, azt hiszem. – Hogy találkoztatok? – Ő is a dojóban kendózik. – Az hogy lehet? Én abban a hiszemben éltem, hogy a balmoralos iskolaigazgató nem engedi meg a diákjainak, hogy lejöjjenek a városba – mondta Ashleigh. – De ilyesmikre kijöhetnek. Nem láttad még őket evezni a folyón, vagy azokban a nevetséges ruhákban lovagolni? Ráadásul Parr családjának van egy nyaralója nem olyan messze, úgyhogy a nyár egy részét is itt tölti. Szóval ezért láttam őt a városban, mielőtt elkezdődött volna a tanév. – Vannak lányok is a dojóban? – kérdezte Ashleigh. – Egy páran. Nem olyan sokan, mint a srácok, de van néhány női oktató, és van egy női önvédelmi kurzus is, ami elég népszerű. Karateórákon is vannak lányok. Miért? 56

– Azt gondoltam, a kendo jó buli lehet. Meglepett, hogy ezt hallottam. Nem tűnt fel neki, hogy a küzdősportok ruhái rövid, fürdőköpenyszerű tunikából és bő nadrágból állnak? Mit gondol, hogy rúgna meg egy támadót anélkül, hogy kivillanna az alsó végtagja? Túl sokat reméltem azzal, hogy azt hittem, őrületváltás következik? – Szerintem az aikido jobban menne neked – mondta Zach. – Annak az a lényege, hogy az ellenfél saját energiáját fordítod ellene, úgyhogy a magasságod nem számít annyira, és be kell látnod, hogy elég kicsi vagy... a legtöbb dologhoz. A fő az egyensúly és a fegyelem. Azon elmélkedtem, hogy az egyensúly és a fegyelem nem számítottak Ashleigh legfőbb erényei közé. Azonban a társalgás lassan elkanyarodott az izgalmas Grandison Parr-témáról, és hamar elkalandozott a figyelmem; a rövid hazaút maradék részében az ablak mellett elhaladó sötét fákat bámultam, újraéltem az elmúlt órákat, és a bizonytalan jövőről álmodoztam. Másnap reggel – szombaton – arra ébredtem, hogy valaki a lábam mellett ugrándozik. Csodálkozva nyitottam ki a szemem. Ashleigh, méghozzá ilyen korán! Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor kelt fel önszántából ilyen korán – és azok közül kétszer csak azért, mert elfelejtette átállítani az órát nyári időszámításra. A rajongása biztos a tetőfokára hágott. – Tessék, ismerd be! Nem volt-e igazam, mikor ragaszkodtam hozzá, hogy jelenjünk meg a bálon? Nem megmondtam, hogy találkozni fogsz a te Bingley-ddel, és én az én Darcymmal? Hát nem volt csodálatos? A bája, a lovagiassága! Gyerünk, kelj fel! Menjünk, adjuk vissza Samanthának a táskáit, és nézzük meg, hogy Zach itthon van-e még! Talán többet is tud mondani nekem Darcyról. – Jól van, jól van. Aú! Jövök, nem kell leszakítanod a lábamat – mondtam neki. Kicsit meglepett, hogy Ashleigh Mr. Darcyként utal Nedre. A régimódi ifjú zeneszerző aranyos volt, de nem is hasonlított a Büszkeség és balítélet büszke, arisztokratikus, jeges-tüzes hősére. És a magas, viccelődő Parr a legkevésbé sem volt olyan, mint az unalmasan kellemes Mr. Bingley. És miért tudna Zach bármit is mondani Nedről, 57

mikor Parrt ismeri? Ashleigh zűrzavarát annak tudtam be, hogy szerelmes. A gyengéd szenvedély nem arról híres, hogy kiélezné az elmét. Bepakoltam pár tankönyvet és a kedvenc pulcsimat – a hétvégét apámnál töltöttem – , és kitoltam a biciklimet a garázsból. Ashleigh mellettem kerekezett, és élvezettel csacsogott a táncokról, a ruhákról, a zenéről, a bálteremről, és – főleg – az úriemberekről. Továbbra is fenntartotta, hogy Mr. Darcy maga a tökély, bár nagylelkűen elismerte, hogy az „én" Mr. Bingley-m egy okos, életteli, kellemes fickó. Elmosolyodtam magamban arra a gondolatra, hogy bárkinek is jobban tetsszen Ned, mint Parr, bár ő – vagyis Ned – biztosan Ashleigh-hez való a zenei lelkesedésével és a több zsebre való furcsa tárgyaival együtt. Még egy kicsit hasonlítanak is egymásra, hiszen ugyanolyan göndör hajuk és meleg, barna tekintetük van. Mikor odaértünk Liuékhoz, a szülők épp virághagymákat ültettek a kertben. – Sziasztok, lányok! – mondta Lily. – Samantha a konyhában van. Épp most ettünk egy kis palacsintát, de maradt még tészta, ehettek, ha éhesek vagytok. – Mmmm! Köszönjük, Dr. Lily – mondtam. – Azért előbb süssétek meg! – szólt Haichang. – Nem gondolja, hogy a nyers palacsintatésztából remek ital lenne? – kérdeztem. – Zach itthon van? – kérdezte Ashleigh. – Biztosan – mondtam neki. – Itt a Saab. – Az a lustaság még alszik – mondta Lily. – Megérdemli, hogy megegyétek a palacsintáját. Menjetek, mielőtt kihűl a serpenyő! Sam épp eltette a tésztát a hűtőbe, de örömmel vette elő újra, ahogy meglátott minket. Öntött egy keveset a serpenyőbe. – Milyen volt a fiúvadászat? – kérdezte. – Zach szerint találtatok két élőt. – Valóban abban a szerencsében volt részünk, hogy megismerkedtünk két kellemes külsejű és jó modorú fiatalemberrel – mondta Ashleigh. 58

– Hm, Zach nem egészen így adta elő. És neked milyen volt, Julie? Jól érezted magad? Találkoztál néhány öntelt és megnyerő fiatalemberrel? – kérdezte Samantha. – Tulajdonképpen, a nagyon cikis részeket leszámítva, meglepően jó volt. A srácok, akikkel találkoztunk, tényleg aranyosak voltak, az egyik Zach barátja volt, akivel múltkor összefutottunk a Sport Pajtában. Hallottam, hogy pár lány viccelődik a ruhánkon a mosdóban, de a srácokat nem zavarta, hogy nézünk ki. Egyébként sokan táncoltak is velünk. Mindent egybevéve, ez volt az egyik legsikeresebb Ashleigh hígagyú ötletei közül. Ashleigh rám villantotta a Szemrehányó Pillantást. – Te már találkoztál Grandison Parral korábban is? – kiáltotta. – Miért nem mondtad el? – Ó, hát nem volt mit elmondani. Csak összefutottunk vele a plázában, még csak nem is beszélt velünk, és Samnek nem jutott eszébe a neve. – Ja, az a srác? Őt kedvelem – mondta Sam. – De legyetek óvatosak! Ha ez egy igazi Jane Austen-regény lenne, az egyik srácról kiderülne, hogy egy gazember, és csak a pénzetekre hajt. – Azt felejtsd el... legalábbis részemről! – mondtam. – Vagy a becsületetekre talán, vagy csak a ruháitokra, emlékeztek arra a filmre? A Spinédzserekre? – tette hozzá Sam. – Igen, de ha ez a Spinédzserek lenne, mindannyian Zachbe esnénk bele – mondta megvetően Ashleigh, és megfordította a palacsintát. A szóban forgó személy épp ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen a konyhában egy szál pizsamanadrágban, és úgy tűnt, nagyon elégedett önmagával. Zach nyilván osztja azt a széles körű vélekedést, hogy meztelen felsőteste pompás látványt nyújt. – Jól hangzik! Bárcsak így lenne! Akkor kedvesek lennétek, és nekem adnátok azokat – mondta, és egy villával a palacsintáért nyúlt. Ashleigh elhárította a mozdulatot a kezében lévő spatulával. – Tűnés a villával! – kiáltotta. – Fogadok, ha én lennék Grandison Parr, adnál egyet. Nem is, inkább csinálnál egy csomót. Szív alakúakat – mondta Zach, ügyes 59

vívómozdulattal kitérve a spatula elől. Felnyársalt egy palacsintát, és a szájába tömte, aztán utána öntött egy kis szirupot is, egyenesen az üvegből. Ash felháborodva hadonászott. – Ha te lennél Grandison Parr, nem lopnál meg egy védtelen nőt, ráadásul ilyen alpári stílusban! Te gazember! Te kimondhatatlanul aljas gazember! Nem vagy érdemes rá, hogy a szádra vedd a nemes Mr. Darcy nevét! Azzal voltam elfoglalva, hogy megcsodáljam Zach szirupos csínyét, így eltartott egy ideig, mire leesett, mit mondott Ashleigh. És ahogy rájöttem, mintha áramütés ért volna. – Darcy – hebegtem. – Darcy az Parr? Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne áruljak el ennél többet az érzéseimről, mielőtt én magam meg nem értettem volna őket. Azonban már késő volt. Minden szem rám szegeződött. – Miért, igen, persze hogy Parr! Kire gondoltál? – kérdezte Ashleigh. – Nedre? Ned, a Nudli... azt hitted, ő Mr. Darcy? – Nem, persze hogy nem, ne butáskodj! – tiltakoztam. – Őszintén, nekem egyikük sem tűnik Darcynak. – Tényleg? Ezt egészen biztosan nem említetted ma reggel. Nekem olybá tűnik, hogy egyetértettél, mikor kijelentettem, hogy Darcy csodálatos. Nem lehet, hogy egy icipicit túl sokat tiltakozol? Mert szerintem igen. Zach folytatta a kiáltozást. – Nézzétek, elpirult! Ohó! Józan Julie nem is olyan józan ma, ugye? Ki gondolta volna, hogy azok a balfékek két szívet is összetörnek! – Hagyjátok abba! Komolyan gondolom! Fúj... Ned... határozottan fúj! Tényleg nem kedvelem. Vagyis kedvelem, de nem úgy! Úgy tűnt, gyötrődésem közepette kisiskolássá váltam. Ashleigh boldog leereszkedéssel nézett rám. – Nocsak, nocsak, legkedvesebb Júliám, nem értem, miért nem ismered be. Ned egy nagyon is szeretetre méltó fickó, valóban, és majdnem olyan jóképű, mint az én Parrom. Ti ketten tökéletesen illetek egymáshoz, pontosan egyforma magasak vagytok. És tetszel neki, Julie, 60

tudod, hogy így van. Az első és az utolsó táncot is veled táncolta. Megpróbálta rábeszélni Parrt, hogy inkább Sprite-ot vigyen neked a gyömbérsör helyett, hogy visszamehessünk hozzád. És még az e-mail címedet is elkérte tőlem, na, jó, mindkettőnkét elkérte, de én a tiédet adtam meg neki. Pontosan tudtam, hogy valójában azt akarja. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy Ned olyan érzéseket táplál irántam, mint én Parr iránt? Samantha észrevette, milyen kényelmetlenül érzem magam, és megpróbálta az én ügyeimről Ashleigh dolgaira fordítani a beszélgetést. – A te Parrod? Azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy? Sajnos, Ashleigh válasza jobban fájt, mint az egész eddigi társalgás. – Szerelmes? – kezdte Ashleigh. – Hogy is válaszolhatnék erre? Ha elhisszük, amit az irodalomtanárunk, Miss Nettleton mond, hogy az igaz szerelem azokhoz érkezik el, akik az első találkozás során rímekbe és ritmusba szedve beszélnek, úgy, hogy a társalgásuk egy szonettet képez, akkor nem. Ám azt beismerem, hogy soha életemben nem találkoztam még ilyen lovagias, ilyen bátor, ilyen jóképű úriemberrel, mint Grandison Parr. Ha valaha született olyan férfi, aki képes rabul ejteni a szívemet, akkor az Grandison Parr. És bár a szerénységem tiltja, hogy észrevegyem, voltak jelek arra nézve, hogy ő is viszonozza a vonzalmamat. A francianégyest velem táncolta. Elvont a többiektől, míg gyömbérsör után kutatott, ily módon lehetővé téve, hogy eltöltsünk egy kis időt kettesben, csupán Ned volt még ott. Legfőképpen a gyermekkorom, a lakhelyem és közösségem után érdeklődött, élénk figyelemmel viseltetve minden engem érintő dolog iránt. És kezébe vette az enyémet, hogy a tenyerembe írhassa az e-mail címét, amit mind a mai napig megőriztem, és addig őrzöm, míg a higiénia megengedi! – mondta, azzal győzelmesen feltartotta a tenyerét. – Aha, azt a részt láttam – értett egyet vele Zach. – Te aztán szerencsés lány vagy! Nem adnál, lécci, lécci, még egy palacsintát? Biztos, hogy megérdemlek egy kis vigaszdíjat. Ashleigh megvető pillantást lövellt rá, és helyette nekem adta a palacsintát. De hiába próbáltam úgy enni, mintha nem történt volna semmi, a palacsinta megakadt a torkomon. Amilyen gyorsan csak 61

tudtam, elmenekültem problémáimon.

apámhoz,

62

hogy

elgondolkodhassak

a

8. fejezet Lemondok az álmomról. Őrzöm a méltóságomat. Dobozokat cipelek. E-mailt írok Vajon Ashleigh-nek igaza volt? Grandison Parr egész este neki udvarolt? Afelől semmi kétség, hogy Ashleigh hogyan érez. Túl jól ismerem azt a lelkes csillogást a szemében. Csak áltattam magam, hogy azt mertem képzelni, Parr kedvelhet engem? Az ágyamon ülve, abban a szobában, amit Amy varrógépével osztottam meg, sorra vettem az elmúlt este eseményeit, csakúgy, mint előző éjszaka. Micsoda különbséget láttam most! Minden egyes mozzanat, ami növelte a reményeimet, ugyanúgy le is rombolhatta őket. Először is Parr szolgálatkészsége, hogy megmentett minket a pulykafejű ajtónállótól, olyan volt, mint bizonyíték arra nézve, hogy a hősöm észrevett, és talán tetszettem is neki. De nem lehet, hogy ez csak ábránd volt? Nem lehet, hogy a lovagias vívó bárkinek segített volna szorult helyzetében? Vagy talán – megborzongtam a gondolatra, aztán meg magától a borzongástól borzongtam meg – Ashleigh bátorsága és bája ösztönözte arra, hogy segítsen? Végül is élénksége, fejlett testalkatával együtt, úgy tűnt, vonzza a srácokat – főleg abban a vörös ruhában. Még Zach is észrevette. Parr miért ne tette volna? Aztán Parr vele táncolta az első francianégyest. Ezt Ashleigh energiájának számlájára írtam – ő húzta a fiút a parkettre. De Parr sem próbált ellenállni, és úgy tűnt, élvezik a táncot, végig beszélgettek. Mikor velem keringőzött, a mi társalgásunk mesterkélt volt és félszeg. (A keringőre gondolva, újra a derekamon éreztem a karját, és élvezettel, egyben szomorkásan megremegtem.) Múlt éjszaka, mikor visszagondoltam első beszélgetésünkre, azt reméltem, hogy a félszegség a kölcsönös vonzalomnak köszönhető. Talán először bátortalan volt velem, ahogy én is vele. De talán nem – talán csak unalmasnak talált. 63

Ashleigh-t soha senki nem találja unalmasnak. Aztán ott volt Parr hosszú eltűnése a gyömbérsörös küldetés során. Akkor azon tűnődtem, hogy mi van, ha le akar rázni, de mikor előkerült a nehezen megszerzett üdítővel, meg voltam hatva. Milyen sokat fáradozott miattam, gondoltam. Most viszont Ashleigh elmélete is ugyanolyan helytállónak tűnt: hogy Parr így próbálta meghosszabbítani a vele töltött időt. Parr irántam való vonzódásának további jelei – barátságos ugratása, rosszallása, mikor patkány Chris közeledett, és a Hamupipőkés megjegyzései, amelyek a herceg szerepébe helyezték – szintén semmivé foszlottak, miután közelebbről is megvizsgáltam. Beharaptam az ajkam, hogy el ne sírjam magam féltékenységemben. Miért mindig Ashleigh kap mindent? Nem csak a Jane Austen iránti rajongásomat vette el, de most még a titkos szerelmemet is el akarja lopni! Hosszú ideig küzdöttem magammal, keserű haragot éreztem, aztán megfeddtem magam miatta. Végül is nem kérdőjelezhetem meg Ashleigh nagylelkűségét és szándékainak tisztaságát. Mikor beleesett Parrba, fogalma sem volt róla, hogy én már régóta így érzek iránta. Azt is mondhatnánk, hogy az egész az én hibám, amiért nem avattam kezdettől fogva a bizalmamba. Ash soha nem nézne arra a fiúra, akiről tudja, hogy tetszik nekem. Ahhoz túlságosan is lojális. Az én kedvemért nyolcéves korában feladta azt a tervét, hogy apáca lesz, mikor megtudta, hogy a zsidó lányok nem léphetnek be katolikus zárdába. Ha tudott volna az érzéseimről, biztos vagyok benne, hogy elnyomta volna a sajátjait. Nem, ha valakinek el kell nyomnia az érzéseit, az én vagyok. Ebben különben is sokkal jobb voltam, mint Ashleigh. Be fogom bizonyítani magamnak, akkor is, ha belehalok, hogy tudok olyan nagylelkű lenni, mint a barátnőm. Ráadásul ha Parr nem is látott engem rózsaszín felhőben, abból nem következik szükségszerűen az, hogy Ashleigh-t választotta. Mi ketten messze nem az egyedüli lányok vagyunk, akik odavannak a jóképű vívóért. Felidéztem a whartonos lányt a mosdóból, aki belezúgott Parrba. Ő úgy gondolta, hogy a fiú elérhetetlen a számára. Azt hitte, 64

hogy már van barátnője. Hát, lehet, hogy van is – nem én vagy Ashleigh, ahogy a lány feltételezte, hanem valaki más! És ha Parr szíve mégis szabad, vajon Ashnek vagy nekem van esélyünk? Lehetetlen megmondani. Mivel, mint fokozatosan rájöttem, ő be van zárva a Balmoralba, és nekünk esélyünk sincs jobban megismerni. Reménytelen, reménytelen az egész. A világ, ami olyan fényesnek tűnt, elkezdett szürkülni. Még az odakint tündöklő falevelek is elnyűttnek tűntek, mintha semmi szépség nem lett volna az őszben. Végignyúltam az ágyon, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy könnyeim a fülembe folyjanak. – Jul... ó, szunyókálsz? – szólt a mostohaanyám rosszallóan, miután hanyag koppantással bejött a szobába. – Segítenél odalent, drágám? Én nem emelhetek meg semmit. Megjutalmaztam magam féltucatnyi képzeletbeli dollárral: egyet azért kaptam, mert nem csattantam rá Amyre, amiért félbeszakította csendes és alapos elmélkedésemet; két másikat, amiért nem mondtam meg neki, hogy ugyanúgy be tudja hozni a saját szatyrait, mint máskor; a többit pedig azért, mert nem törtem össze a bútort kétségbeesésemben. A délutánt azzal töltöttem, hogy tömegével pakoltam be a vécépapírt, üdítőt és egyéb csillogó-villogó árucikkeket a mosókonyhába, és átrakodtam a kacatot az egyik alagsori helyiségből a padlásra. Bár nem volt lelkierőm megkérdezni, mit jelentsen ez az egész, reméltem, hogy az EK új otthont keres a varrógépének, és akkor majd nem kell együtt élnem vele. Az utóbbi pár hétben elég sokat használta, mert a mellette lévő asztal tele volt pasztellszínű textildarabokkal. Engedelmesen dolgoztam, a fizikai tevékenység eltérített a gondolataimtól, és megnyugodtam. Mégis, bánatom fogva tartotta az elmémet, nem vágytam társaságra, és mikor Ashleigh felhívott vasárnap, még azt is hagytam, hogy Amy azt mondja neki, túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy felvegyem a telefont. Hétfő estig – Kolumbusz-napig – nem is volt erőm megnézni az emailemet. Aztán ezt az üzenetet találtam: 65

Dátum: vasárnap, 14:21 Feladó: Downing, Ned <edowning @balmoral.org> Címzett: Julielefk @hotmail.com Tárgy: fejreállított főigazgatók szia julie mókás volt táncolni veled és ashleyvel, ha ti besurrannátok a nagyterembe és fejtetőre állítanátok a főigazgatókat akkor lábigazgató lenne belőlük? ha felakasztanátok őket a lépcsőre akkor lépcsőigzagatók lennének? remélem eljöttök segíteni van egy tervem de nem biztos hogy működik, kélrek üdvözöld ashleyt a nevemben, meg tudod adni az email címét? minden jót ned Ó, remek, gondoltam. Mikor először hív egy fiú, hogy lógjak vele (vagy pontosabban lógassak képeket vele), az (a) nem a megfelelő fiú, aki (b) nem tud gépelni és (c) a világ legkevésbé romantikus hátsó szándékával keres meg – egy otromba tréfával. Egy fájdalmas percig azt fontolgattam, hogy belemegyek a tervébe, akármi is az: mivel a Balmoral területén kerül rá sor, és van esély rá, hogy újra lássam Parrt. De az effajta örömök, mondtam magamnak szigorúan, nem nekem valók. Akkor hogy kellene válaszolnom Ned üzenetére? Ha elküldöm neki Ashleigh e-mail címét, az csak további gyötrelmes csínyekhez vezethet. Ha lehetőséget kapna rá, a Rajongó biztosan ragaszkodna hozzá, hogy felforgassa azokat a portrékat, nemcsak azért, mert szereti a tréfát, hanem azért is, amiért én ellenálltam: hogy hátha látja Parrt. Azonban kegyetlenség lett volna egyáltalán nem válaszolni Nednek – mi van, ha igazam volt, és beleesett Ashbe? És ha így van, talán megnyeri magának, és zöld utam lesz Parrhoz. Gyorsan elvetettem a gondolatot. Kis habozás után ezt írtam neki: Szia Ned! 66

Köszönöm az üzenetet. Én is jól éreztem magam a bálon. Bár tőlem kicsit távol áll, hogy felforgassam a Balmoral főigazgatóit. Ashleigh talán kapható rá – de kérlek, ne hagyd, hogy ádáz pulykák szétmarcangolják!!!! A címe: sirashleigh@ hotmail.com. („eigh"-vel írd a nevét, különben nem fogja megkapni) Még odaírtam, hogy „Kérlek, add át üdvözletemet Parrnak", kitöröltem, visszaírtam, megint kitöröltem, aztán azt írtam, hogy „Üdv Parrnak", párszor kitöröltem és visszaírtam, végül megint beszúrtam az első verziót: „Kérlek, add át üdvözletemet Parrnak", aláírtam és elküldtem. Kedd reggelre, bár nem volt jó kedvem, legalább annyira megnyugodtam, hogy találkozzam Ashleigh-vel, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Ebédnél tudtunk először beszélni. – Halihó! – mondta izgatottan, a mellettem lévő székre huppanva. – Miért nem hívtál vissza? Amy nem adta át az üzenetemet? – Milyen üzenetet? – hazudtam. – Ó, az az okleveles vipera! Persze hogy nem adta át az üzenetemet, hiába mondtam neki, hogy fontos. Azért hívtalak, hogy megmondjam, kaptam Tőle egy e-mailt. – Tőle? Kitől, Nedtől? – Ned! Fúj! Ennyire Neden jár az eszed! Parrtól, természetesen. A szendvicsem – Amy egyik általában finom pesto és grillezett zöldség-specialitása – levelekkel teli péppé vált a számban. – Tényleg? Mit akart? – Örült, hogy biztonságban hazaértünk. Én azonnal küldtem neki egy e-mailt, ahogy kívánta. Mesélt a kendóban szerzett tapasztalatáról, és ajánlotta nekem, mint egy olyan sportágat, ami jól illik egy tevékeny, fiatal hölgyhöz. Átadta számos fiatalember üdvözletét, akikkel táncoltunk. Megdicsérte a tánctudásomat is, azt mondta, élvezte a „francianégyessel kapcsolatos egyedi szemléletmódomat". Szerinted ez mit jelent? Szerinted tetszem neki? 67

Mindent egybevetve, hajlottam rá, hogy ezt higgyem. Mégis féltem attól, hogy lelkesedésében Ashleigh talán csak összetéveszti a kedves elismerést egy mélyebb érzelemmel. Vagy csak reméltem! – Jó jelnek tűnik – mondtam megfontoltan. – Ugye? Én is azt hiszem. Ó – tette hozzá Ash – , és azt mondta, üdvözöl téged. Yvette és Yolanda csatlakozott hozzánk, és a beszélgetés sokkal általánosabb témák felé kanyarodott, mint például, hogy mennyire lehetetlen szerepet kapni az iskolai színdarabban, a West Side Storyban, mikor olyanok ellen kell ringbe szállni, mint Michelle Jeffries és Cordelia Nixon, akik népszerűségi versenyként kezelik az előadást. Iskola után Ashleigh mélyebbre akart ásni Parr üzenetének finomságaiban, de a házira hivatkozva kimentettem magam. Apámékhoz siettem. Most az egyszer az EK is nyomott és komor volt, akárcsak én, és ezúttal békén hagyott. Órákig csak kémiai egyenleteket oldottam meg, francia igéket magoltam, és próbáltam kitalálni, mi Ms. Nettleton véleménye Júlia unokatestvére, Tybalt haláláról. Azonban mikor a történelem került sorra – európai fegyverek és katonai stratégia a középkorban – , nem tudtam odafigyelni. Ez a téma túlságosan is emlékeztetett Ashleigh-re és Parr-ra. Megint megnéztem az e-mailemet, és ezt találtam: Dátum: kedd, 21:45 Feladó: Parr, Grandison Címzett: julielefk @hotmail.com Tárgy: Segíts megállítani őket Kedves Julia! A barátnőd, Ashleigh, megadta nekem az e-mail címedet, remélem, nem baj. Megkönnyebbülten hallottam, hogy Zach Liu egy darabban vitt haza titeket. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy két darabban, hiszen ketten voltatok. Felteszem, a cipők is biztonságban érkeztek meg? Amivel el is érkeztem üzenetem témájához: biztonság. Feltételezem, 68

Ashleigh beszélt neked arról a tervről, amit Neddel főztek ki, hogy átrendezik a portrékat a nagyteremben. Van rá valami mód, hogy lebeszéld erről a barátnődet? Ned már így is bajban van, mert bemikrofonozta a tanári mosdót, és összekötötte a nyilvános adatbázissal. Wattles elkapta miatta. Attól félek, ha Ned megcsinálja ezt a portrés dolgot is, elveszíti az ösztöndíját. Próbáltam lebeszélni róla, de azt mondja, nem akarja, hogy Ashleigh csalódjon. Meg tudnád állítani a barátnődet? Ő nyilvánvalóan erős akaratú és jó kedélyű lány, de te józan személynek tűnsz, olyannak, akire Ashleigh talán hallgat. Örülök, hogy találkoztunk a bálon múlt hétvégén. Még soha nem éreztem ilyen jól magam egyetlen balmoralos társasági eseményen sem. Nem is hittem, hogy ilyesmi lehetséges. Ha összetalálkoznánk az órákon is, még a trigonometriát is élvezném. Üdvözlettel, C. Grandison Parr Szívem a torkomban dobogott, ahogy elolvastam az üzenetet, főleg az utolsó bekezdését. Örült, hogy találkoztunk a bálon! Élvezné a trigonometriát, ha ott lennék! Az első két alkalommal, mikor elolvastam az üzenetet, alig fogtam fel a fő témát, Ashleigh és Ned veszélyes tervét. Azonban mikor harmadszor olvastam át, egy fájdalmas gondolat hasított belém: nem azt írta, hogy örül, hogy találkozott velem. Talán Parr úgy gondolta, hogy örül, hogy táncolt velem és Ashleigh-vel – hogy a mi jelenlétünk elviselhetőbbé tenné a trigonometriát. Végül is a második mondatban is kettőnkre utalt, mikor azt írta, hogy Zach két darabban hozott minket haza. És Ashleigh volt az üzenet témája, az egyedüli oka. Talán én csak egy mellékes gondolat vagyok az egészben, talán így próbálta jobban kifejezni élénk barátnőm iránti csodálatát, akit már korábban is megdicsért. Az ő számára én csak egy józan személy vagyok, semmi más. Hát akkor jó, Julia Lefkowitz, mondtam magamnak, LÉGY józan. Kedves Grandison! 69

Bárcsak tudnék segíteni! Tényleg! De a tíz év alatt, mióta ismerem Ashleigh-t, csak egyszer tudtam lebeszélni valamiről: mikor papírmasé szárnyakkal akart leugrani a tetőről. Meggyőztem, hogy először próbálja ki a babáján. Miután Arabella (a baba) feje összetört, Ash másfél hétig nem beszélt velem. A legelső dolog, amit azután mondott nekem, az volt, hogy soha többet nem hallgat rám. És azóta így is tesz. Te próbáltad már lebeszélni erről a tervről? Szerintem rád sokkal inkább hallgatna, mint rám. Tudom, hogy csodál és tisztel téged. Vagy esetleg nem tudnád Wattlest rávenni, hogy egy ideig jobban zárja be a nagytermet? Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni, főleg mivel Ash és én sokkal tartozunk, amiért megmentettél Wattlestól múlt héten. Üdvözlettel, Julia Lefkowitz Átolvastam az üzenetet, kitöröltem azt a mondatot, hogy Ashleigh csodálja Parrt, mert attól féltem, hogy ezzel elárulom a bizalmát (vagy – motyogta bennem egy hangocska – nehogy ötleteket adjak neki), és elküldtem.

70

9. fejezet Riválisokról szóló pletykák. Visszahúzódom. Beadom a derekam. Meglepő beszélgetés az anyámmal. Megdöbbentő beszélgetés a mostohaanyámmal. Ashleigh-vel is. Igyekszem észhez térni Próbáltad valaha elkerülni a legjobb barátnődet: azt a lányt, aki tudja minden titkodat (egyet kivéve), azt a lányt, aki egész mostanáig minden szabad pillanatát veled töltötte, és hajlamos megjelenni a nap és éj bármelyik szakában az ablakod előtt, makkokkal a hajában, arra várva, hogy beengedd? Ha igen, tudod, milyen nehéz napok következtek számomra. Ashleigh azt akarta, hogy olvassam el és értelmezzem a Parrtól kapott e-mailjeit – és egy rakás volt belőlük. Soha nem fáradt bele, hogy a fiú érzéseinek jelei után kutasson, vagy hogy terveket szőjön arról, hogyan tudna személyesen találkozni vele. – Júlia! Gyere, ezt olvasd el... szükségem van a tanácsodra – mondta egy délután, mikor az ágya szélén ültem, és a matekházimat írtam. – Mi az? – Egy felettébb zavaró üzenet. Szükségem van a segítségedre ahhoz, hogy megfejtsem. – Egy újabb e-mail Parrtól? Nem is tudom, Ash, azok nem magánjellegűek? – Legkedvesebb Júliám! Tudod, hogy előtted nincsenek titkaim! Egyébként Samantha Liutól jött. – Ja, jó – mondtam. Válla felett ezt olvastam a monitoron: Szia Ashleigh Körbekérdeztem a kedvedért; lásd lent. Nézd, hogy rombolod a hírnevemet! Majd szólok, ha hallok még valamit. – Sam > Aha, szóval a „barátod" szeretne többet megtudni Grandison > Parról, 71

> ugye? Komolyan, Sam, nem gondoltam volna, hogy ő az > eseted > egy kicsit nem túl romantikus neked? Verseket ír! > Hát, egyébként jó társaságba kerültél, legalábbis a forrásom > szerint, aki Miss > Whartonhoz jár. A srác – mi is az, amit annyira üldöznek a > kviddicsben? Aranycikesz? Sajnos, azt mondják, Parr > egy magas szőkével jár. Azt nem tudtam kideríteni, > melyikkel, de talán Emily Wardwell az, vagy Kayla Thwaite > mindkettőt látták vele a legutóbbi Balmoral-bálon. > Sajnálom. De ne ess kétségbe! Szerintem jobb vagy, mint > akármelyik > Wart, bármennyire magas meg szőke is. Kapok ezért valami > jutalmat? > Mondjuk, összehoznál egy randit a szexi bátyáddal? > Csak vicceltem... – Szóval? – kérdeztem. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezett vissza Ashleigh. – Szerinted igaz? – Nem tudom, Ash. Te mit gondolsz? – Önző módon azt reméltem, hogy igaz. Sokkal inkább szeretném, hogy egy Wart lány legyen a riválisom, mint Ashleigh. Talán akkor Ashleigh és én még a komor hangulatban is osztozhatnánk. De barátnőm gyorsan felvidult: a lelkesedése mellé általában nagy adag optimizmus is társul. – Nem tudom! – mondta. – Ösztöneim azt súgják, hogy higgyek Miss Liunak, akinek ítélőképessége igen figyelemreméltó. Azonban a barátnője ítélőképességéről nincs tudomásunk, még azt sem tudjuk, ki ez a barátnő. Nagyon is Samanthára vall ez a fajta diszkréció. Talán azok a „források" tévednek. Parr legutóbbi üzenete nagyon bátorító volt. Ezt hallgasd: „Leveledből úgy tűnik, Júlia és te jól éreztétek magatokat almaszedés közben múlt hétvégén. Bárcsak ott lehettem volna!" Szerinted ez mit jelent? Szerinted tetszem neki? 72

Ezektől a beszélgetésektől olyan nyomorultul éreztem magam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem őket, és mikor rájöttem, hogy ez lehetetlen, elkezdtem kerülni Ashleigh-t. Legalább valami jó is kisült barátnőm Parr iránti rajongásából: feladta azt a tervét, hogy csúfot űzzön az igazgatókból. Ezt először Ned írta meg nekem e-mailben, aki engem hibáztatott azért, mert Ash meggondolta magát. Később Parr követte el ugyanazt a hibát, és megköszönte nekem. Nednek udvariasan, de röviden válaszoltam, Parrnak pedig egyáltalán nem, bár elég nehéz volt távol tartani a kurzort a gombtól. Ashleigh szerelmével nem levelezhetek, akármilyen ártatlanok is az üzenetek. Néhány megválaszolatlan e-mail után Parr felhagyott az üzengetéssel. Belevetettem magam a tanulásba, mert ez volt a legjobb módja, hogy elzsibbadjon az agyam. Hajnali bicikli- és hegymászótúrákat tettem az örökké csupasz fák közt, akkor surrantam ki, mikor Ashleigh még aludt. Hosszú órákig dolgoztam a raktárszobában és a számítógépen, megpróbáltam felmérni a Helen Kincsei készletét, és rendbe tenni a könyvelést. Képzeletben befogtam az orrom, és csatlakoztam a Vitorlással Bizáncba, a gimnáziumi irodalmi magazin szerkesztői gárdájához, vagy – ahogy Ms. Nettleton mondta – legénységéhez. Nessi szerkesztőhelyettesi posztot adott nekem, és elkezdett mosolyogni rám az órákon. Az apám majd kiugrott a bőréből. Úgy ömlöttek belőle az önelégültség apró szikrái, mint a fáról a dióhéj, mikor egy mókus szemezget. – Örülök, hogy végre igazán érdeklődsz a főiskolai felvétel iránt – sugárzott. – Amy olyan büszke lesz! Mikor Ashleigh kifejezte megdöbbenését a tanórán kívüli tevékenységem miatt, hazudtam neki (fájdalmas új szokás), azt mondtam, apa megfenyegetett, hogy megtagad tőlem minden juttatást, ha nem hajtom igába a fejem. Ash nagylelkűen felajánlotta, hogy csatlakozik, de azt mondtam neki, attól sokkal rosszabb lenne az egész, ha ő is szenvedne. Nélküle is szenvedtem. A magány volt a legrosszabb. Bár emberek vettek körül, teljesen elszigeteltnek éreztem magam. Hiányzott a 73

barátnőm, az egyetlen, aki tényleg megért, de az ő társaságában most mégis magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Egy nap, kora este, ahogy az ágyam szélén ültem, és kifelé bámultam az ablakon az öreg tölgyfa ágai formálta mintán keresztül – rács köztem és a mennyország közt -, valaki kopogott a szobám ajtaján. – Odabent vagy, szívem? – kérdezte az anyám. – Aha, gyere be! – Olyan sötét van itt! Miért nem kapcsolod fel a villanyt? Nem kell, hagyd csak, ha így jobban szereted... figyelj, beszélni akarok veled! – Leült az ágy végébe és maga alá húzta a lábát. – Észrevettem, hogy néhány hete nem vagy önmagad, és azt hiszem, tudom az okát. – Tényleg? – kérdeztem. Kiszivárgott volna valahogy a titkom? Megkondult bennem egy kis vészharang, amit a megkönnyebbülés lágy hulláma kísért, mintha meglazult volna valamiféle szorítás. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Anya átkarolt, és megsimogatta a hajamat. – Sajnálom, szívecském. Annyira sajnálom! Tudom, sok minden nehezedik rád most, hogy az apád elment, és pénzszűkében vagyunk. Nagyon komolyan veszed... igazi felnőttként viselkedsz. De nem a te dolgod, hogy mindenről gondoskodj. Ez az én feladatom, én vagyok itt az anyuka. És, szívem, megígérem, hogy minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy éhezzünk. És nem fogok továbbra is az apádtól függeni. Rájöttem, hogy a Helen Kincsei nem úgy megy, ahogy reméltem, szóval most munkát keresek. Ne mondj semmit, csak figyelj! Van egy pár állás, amiket elfogadhattam volna, de vártam, hátha lesz olyan is, amit igazán szeretnék, mint mondjuk művészetet tanítani. De még ha olyan állást nem is kapok, vannak más munkák is, amiket el tudok végezni, szóval nem kell mindent a felnőttes kis szeplős válladra venned. Rendben, szívem? Cssst, cssst, jól van, jól van. Jobban vagy? Várni akartam, míg biztos lesz az állás, de olyan gondterheltnek tűntél, hogy jobbnak láttam, ha most mondom el. Míg beszélt, éreztem, hogy a megkönnyebbülés és a feszültség kavarog bennem, és úgy cserélnek helyet, mint a francianégyesben a párok. A titkom biztonságban van! Haladékot kaptam! Mégis csalódott 74

voltam, mert megint azon kaptam magam, hogy mennyire magányos vagyok. Megtöröltem a szemem, és összeszedtem magam. – Ez nagyszerű, anyu – mondtam. Azután Amy került sorra. Kedden sarokba szorított a varrógép mögött, ahol a matekházimat csináltam. – Tudom, miért vagy olyan szomorú mostanában, drágám, és meg vagyok hatva, tényleg – kezdte. – Tudom, milyen csalódott lehetsz most, hogy ilyen sok évig egyedül voltál, és különösen azért, mert annyit segítettél nekem rendbe hozni a szobát. Bárcsak jó híreim lennének számodra! De ígérem, az apád és én mindent megteszünk, amit tudunk, és biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül. – Igen? – kérdeztem bizonytalanul, mert fogalmam sem volt, miről beszél. Bár erős volt a gyanúm, hogy ebből nem sül ki semmi jó. – Ó, igen, mindent megteszünk, amit tudunk. Miután elveszítettük a babát, felkerestünk egy másik specialistát New Yorkban, aki már kitűnő eredményeket ért el hozzánk hasonló párokkal. Csak bámultam rá. Miről beszél? Milyen baba? – Gondosan követtük az utasításait, amit, őszintén szólva, nagyon élveztünk – folytatta szemérmes vigyorral, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – És az egésznek az a jó oldala, hogy míg nem esek megint teherbe, legalább segíthetek neked levinni a holmidat az új, alagsori szobádba. Kiválasztottad már, milyen színt szeretnél? Arra gondoltam, ezt a szobát pasztell-sárgára festem, mivel még nem tudjuk, hogy fiunk lesz-e vagy lányunk. Mindig is úgy gondoltam, a sárga mindenhez megy. Mit mondasz, ragasszunk pár kiskacsát a mennyezetre, hogy a kisöcsédnek vagy húgodnak legyen mit nézegetni? Vagy esetleg csillagokat? Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni. Az EK nem vette észre ezt, mert túlságosan lefoglalta, hogy eltervezze, hová tegye a pelenkázóasztalt és a mózeskosarat. Hogy egy csapásra elveszítsem a helyzetemet, mint Egyedüli Gyerek, és a szellős (még ha varrógép uralta) szobámat is! Hogy az alagsorba száműzzenek! Szóval ezért 75

üríttette ki azt a sötét kis szobát odalent – nem a varrógépét akarta eldugni, hanem engem! És mit akarhat vajon apám egy másik gyerekkel, mikor a meglévővel is alig beszél? Ashleigh csütörtök reggel kapott el, amint épp kimásztam az ablakon, hogy megkezdjem korai kocogásomat. – Várj, Jules! – mondta, és lemászott hozzám a fa tövébe. – Beszélnem kell veled. – (Ó, ne, gondoltam, már Ashleigh is!) – Valami baj van? – kérdezte. – Jól vagy? Már szinte kezdem úgy érezni, hogy kerülsz. Tettem valami rosszat? Segíthetek valahogy? Elfogott a bűntudat. A legjobb barátnőm felkelt, mielőtt megszólalt volna az ébresztőórája, csak azért, hogy kifejezze irántam való aggodalmát. Ráadásul rendesen beszélt, nem a fennkölt austeni modorában. Magának tett szemrehányást, pedig az engem illetne. Szilárdan megfogadtam, hogy kezelésbe veszem magam. A duzzogás ideje lejárt. Hogy is lehetne összehasonlítani, mit érzek egy fiú iránt, akivel csak egyszer beszéltem, azzal, amit életre szóló barátságom jelentett? – Sajnálom, hogy ilyen tuskó voltam – mondtam. – Nem miattad van. Családi ügyek, meg ilyenek. Nem akartam rajtad levezetni. Ashleigh éles pillantást vetett rám. – Meg ilyenek, mi? Azt hiszem, tudom, mi a baj. Ned az, igaz? Szomorú vagy, mert nem láthatod. Pontosan tudom, mit érzel. Bárcsak én is láthatnám Parrt! Az e-mail segít, de ez kevés. Bárcsak együtt lehetnénk! A méltósága, a gyönyörű atléta termete mögött olyan kedves, erős, jó humorú, annyira férfias... – Hosszú ideig folytatta a sort, közben lesöpört néhány ágat a pizsamájáról, míg én kényszerítettem magam, hogy odafigyeljek, és még mosolyogjak is.

76

10. fejezet Et tu,-Samantha? Találkozás egy kalózzal. Beszédeket írunk. Újra a Balmoral. Katasztrófa És hol volt Samantha a gyászidőszakom alatt? A közelemben nem sokat, főleg miután a tornászedzést keddre tették, mikor a legtöbb esélyem volt találkozni vele. A legrosszabb pillanataimban azt fontolgattam, hogy levadászom valahogy, és kiöntöm neki a szívem, de a végén mindig visszakoztam. A sebeim még mindig nem hegedtek be. Szóval mikor határozottan kisimította a kalapomon kókadozó tollat apáink Halloween partijának előkészületei közben, és azt mondta: – Rá se ránts, Julie, tudom, mit érzel, de nem éri meg, hogy összetörjön miatta a szíved – majdnem eldobtam a fecskendő alakú cukorkákat. Hátborzongatónak tűnhet, hogy két gyerekorvos pont Halloween napján tartja az éves bulit, de nagyon népszerű a fiatal pácienseik körében. A legnagyobb vonzereje szerintem az, hogy ha akarnák, apa és Dr. Liu igazi vérrel fűszerezhetnék a paradicsomlevet. – Mi nem ér meg micsodát? – hebegtem arra gondolva: Ne már, te is kezded, Samantha!? A környezetemben mindenki elszánta magát arra, hogy az én fájdalmamat a saját szükségletei szerint értelmezze? – Édi szőke hercegek a hegyen. Nem éri meg sírni miattuk. A világ elég nagy... még a Byzantium is viszonylag nagy, tele van srácokkal, ha tényleg szeretnél valakit. Nem kell, hogy leragadj egy bizonyos elérhetetlen illető mellett. Kivéve, ha élvezed a mélabút. Sam igazán hátborzongató. Mintha olvasni tudna a gondolataimban. Ashleigh befutott, mielőtt válaszolhattam volna, és elrángatott, hogy segítsek neki úgy rendezni a töklámpásokat, hogy tükrözzék a tizenkilencedik század elején használt gyertyák fényhatásait. A többi vendég is megérkezett, és Ash mindenkinek azt magyarázta, hogy ő 77

Jane Austen – Jane Austen, az írónő – , nem boszorkány, nem szellem, se nem Martha Washington. Igaza van vajon Samnek? – tűnődtem. Tényleg élvezem a mélabút? Ráadásul az időjárás is szomorú volt, fújt a heves őszi szél, viharfelhők gyülekeztek, és nedves avar csapódott az ember lábához. Úgy döntöttem, megfogadom Sam tanácsát. Mikor Ashleigh-vel másnap este elmentünk Emily Mehan Halloween partijára, még flörtölni is próbáltam Seth Younggal, akivel együtt járok irodalomra, és aki a Vitorlással Bizáncba vezető szerkesztője. Kalózjelmezt viselt, amitől szinte elfogadhatóan nézett ki. A fejére kötött vörös kendő vonzó csillogást kölcsönzött sötét bőrének, és buggyos kalózingében nyurgának tűnt, nem pedig csontosnak. Egy szemkötő tette teljessé a romantikus képet; most vettem észre először, hogy milyen helyes az orra. De önnön fontosságának tudata folyton kikandikált az eljátszott veszélyes figura alól, és mikor Mehanék kertjében átkarolt, leráztam magamról a kezét. Lehet, hogy Sam jó tanácsot adott, de a szívem még nem állt készen, hogy kövesse. Ashleigh anyukája értünk jött, mielőtt Seth ennél többet tehetett volna, így nem tudtam határozottan elutasítani, és tudtam, hogy emiatt a jövőbeli Vitorlás megbeszélések majd kínosak lesznek. Másnap az ebédidőben tartott találkozón Seth mellém ült, de nem nézett rám. Az arcán még ott voltak a kalózsmink maradványai, főleg a szemhéjtusé, amit kicsit zavarba ejtőnek találtam. Mikor megszólalt a negyedik óra kezdetét jelző csengő, gyorsan felálltam és elsiettem, hogy elkerüljek minden lehetséges további beszélgetést. Seth is felállt, mintha utánam akarna jönni, de meggondolta magát, mikor meglátta, hogy Ashleigh vár rám Ms. Nettleton osztályterme előtt. – Ezt látnod kell! – kiáltotta barátnőm, és vállamnál fogva a földszinti hirdetőtáblához taszigált, amit a Gerard ikrek izgatottan (Yolanda, feltételeztem) és mérsékelt érdeklődéssel (Yvette) tanulmányoztak. – Nézd! – parancsolt rám Ashleigh, szélesre tárva karját. – Mit? – kérdeztem. Az ikrek gyöngyökkel teli hajától nem láttam semmit. 78

– Meghallgatás – válaszolta örömmámorban úszva Ashleigh. – Meghallgatás? – Miért érdekelné Ashleigh-t egy meghallgatás? – A Balmoralban, a musicaljükhöz – folytatta. – Balmoral, vetted? – kérdezte Yolanda. – A fiúiskola. Ez azt jelenti, hogy nem sokan jelentkeznek női szerepekre. Nagyon király... nem lesz ott Cordelia Nixon vagy Michelle Jeffries, mert ők a West side storyban vannak, és ki mást érdekelne? Lefogadom, hogy ha csak megjelenünk ott, kapunk szerepet, és ha valakinek még hangja is van, sztár lehet. Mit gondolsz, akarsz hősnő lenni? – kérdezte a testvérét. Yvette megrázta a fejét. – Lehetsz te a hősnő. Én a legfontosabb szerepet játszom. – Milyen szerep az? – kérdezte Yolanda. – Hős nem lehetsz, te buta, arra ott van egy csomó fiú. És itt az áll, hogy „Rendező: Benjamin Seward". – Nem, te buta, a közönséget. Azt gondoltam, Yvette ötlete a helyes. Egy színdarabban szerepelni – egy musicalben – ijesztő gondolat volt olyasvalakinek, aki olyan bátortalan, mint én, hogy ne is említsük a Parr-ral való fájdalmas találkozás veszélyeit. Mennyivel könnyebb lenne, ha Ashleigh hagyná, hogy otthon maradjak és merengjek! De ezt nem tehetem – gondoltam. Nem, ha együtt látom Parrt és Ashleigh-t, az talán jót fog tenni, mint mikor kiégetek egy sebet, hogy ne vérezzen. Valójában azon kaptam magam, hogy szinte remélem, hogy látom majd Parrt: egy csábító hangocska azt suttogta, hogy ez biztos segít túljutni a gondjaimon. A következő probléma, amivel Ashnek és nekem szembe kellett néznünk, az volt, hogy megfelelő monológot találjunk a meghallgatásra. Ash persze először Darcy lánykérésére gondolt a Büszkeség és balítéletből, arra a beszédre, ami így kezdődik: „Hiába volt minden vívódásom, nem használt semmit. Nem tudom elfojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom, milyen forrón szeretem magát." Sajnos, mikor utánanéztünk a könyvben, látnunk kellett, hogy a beszéd itt véget is ér. Jane Austen azt írja, hogy „legott kitört belőle a 79

vallomás, mindaz, amit már régóta érzett Elizabeth iránt", de azt nem írja le, pontosan mit mondott. A jelenet további része egy párbeszéd a büszke hős és a sértett hősnő között – olvasók számára nagyon érdekes, de egy meghallgatáson hasznavehetetlen. Végiggondoltunk és elutasítottunk számos lehetőséget, olyanokat, mint Mr. Collins levelét, amiben jöveteléről értesíti a Bennet családot, és Lady Catherine de Bourgh rosszalló felszólalását arra az ötletre, hogy Elizabeth az unokahúga legyen Darcyval kötött házassága által. Vagy túl rövidek voltak, vagy a regény cselekménye nélkül nem állták meg a helyüket. – Az a baj, hogy ez egy regény – vitatkoztam. – Nem gondolod, hogy sikeresebben találnánk monológot, ha színdarabban keresnénk, és nem regényben? Vagy akár filmben is. – Egy dráma sem lehet drámaibb, mint a nagyszerű Miss Austen művei – jelentette ki elutasítón Ashleigh. – Legalább menjünk le a videotékába, és nézzünk körül, hátha lesz valami ötletünk – unszoltam. Ash rám lövellte a Veszett Csillogást. – Kedves Júliám, azt hiszem, megtaláltad a megoldást. Talán egy színdarab- vagy forgatókönyvírónak sikerült pótolni Miss Austen hiányzó szavait! Kikölcsönöztünk három különböző Büszkeség és balítéletet. Kis megbeszélés és sok visszapörgetés után Ashleigh a Colin Firthváltozatból kiválasztotta Darcy lánykérését, és leírta a szöveget. Én Mercutio Mab királynős beszédét választottam a Rómeó és Júliából. Ez egy olyan jelenetből való, amiben Mercutio, a kedvenc szereplőm, könyörtelenül ugratja Rómeót, amiért az szerelmes. Rómeó ábrándozását annak tulajdonítja, hogy Mab királynőnél járt, aki egy álomtündér. Azért erre esett a választásom, mert gyakorlatilag kívülről tudom, még Nessinek is írtam róla fogalmazást. Ennek ellenére hajlok rá, hogy egyetértsek Yolandával, hogy a darab legalább annyira hülyeség, mint amennyire csodálatos. Az egész tragédia annyira szükségtelen volt! Ha Rómeó és Júlia csak beszélgettek volna egymással, senkinek sem kellett volna meghalnia. 80

Amellett, hogy könnyű megjegyezni, ennek a monológnak megvan az az előnye, hogy Shakespeare írta, ezért egy modern lánynak nehéz elmondania, és a modern hallgatóságnak még nehezebb megértenie. Bár nem akartam szándékosan bakizni a meghallgatáson, titokban azt reméltem, hogy a bonyolult anyag miatt nem kapok szerepet. Így megkímélem magam attól a fájdalomtól, hogy végig kelljen néznem, amint kivirágzik legjobb barátnőm és elvesztett szerelmem kapcsolata. Mrs. Gerard elvitte Yolandát, Ashleigh-t és engem a Balmoralba, a meghallgatásra. Ahogy az autó az iskolához vezető úton kanyargott a hegyre fel, éreztem, hogy bensőm olyan francianégyest jár, amit nem lehetett csupán a mozgás okozta rosszulléttel magyarázni. – Kéz- és lábtörést, lányok! – mondta Mrs. Gerard, ahogy kitett minket az R. McNichol Robbins Színház és Művészeti Központ előtt, ami a főépület mögött helyezkedett el. Kinyitottuk a súlyos kocsiajtót, és megkerestük a színházat, ahol páran már gyülekeztek a színpad mellett. Lámpafény csillant egy magas, vékony alak haján, és a bensőmben tornászbajnoksággá változott a francianégyes. Azonban, mikor a fiú arrébb állt, észrevettem, hogy ő nem az, akit félig reméltem, félig rettegtem látni, hanem egy ugyanolyan magas, barna hajú srác. – Ashleigh! Julie! – szólt egy férfihang a helyiség másik végéből. Bensőmben megint elkezdődött a tánc, aztán a másodperc töredékével később felismertem Ned hangját. Végigugrándozott a folyosón, felénk igyekezve. – De jó, hogy itt vagytok! Gyertek! Bemutatlak benneteket Benjónak és Ms. Wilsonnak! Ashleigh bemutatta Yolandát, és követtük Nedet a színház elejébe. Egy sápadt lánytól eltekintve, aki a Sacred Heart egyenruháját viselte, csak mi hárman voltunk lányok. – Hé, ez Erin a Sacred Heartból – kiáltott Yolanda, és odaszaladt, hogy üdvözölje. Chris Stevens – a srác, aki a virágtartóm mellett ácsorgott a Colombus Cotillionon – Erin körül lebzselt. Rám kacsintott, mikor észrevett. Különböző magasságú srácok csapkodták egymást, és fészkelődtek, vagy egymagukban állva olvasgatták a monológjukat; néhányan megbámultak minket a szemük sarkából. 81

Kiderült, hogy Benjo az a magas, barna hajú fiú, akitől annyira megijedtem. Néhány perc múlva, miközben újabb leendő színészek érkeztek – beleértve egy másik Sacred Heartos lányt, aki elég fiatal volt – , és valahol megszólalt egy csengő, Benjo csendre intett minket, és így szólt: – Oké, kezdjük el! Én Benjamin Seward vagyok, én rendezem az Álmatlanság télvíz idején című darabot, egy Barry Davison musicalt, aminek zeneszerzője Ned Downing, a dalszövegeket pedig Grandison Parr írta. Az ott Barry, Ned ott áll mellette és Parr... hol van Parr? ... ja, biztos vívóedzésen. Egyébként legtöbben ismeritek Mr. Barnabyt, a művészeti tanácsadónkat és Ms. Wilsont, a zenei tanácsadónkat. – Rámutatott egy szakállas, kopasz emberre, akinek hordóhasa és feltűnően elálló füle volt, és egy alacsony nőre, akinek haja szoros kontyban feszült a nyakánál. Benjo folytatta: – Amikor a neveteket halljátok, gyertek a színpadra, és adjátok oda a kottát a zongoristának, Tylernek. Rendben? Alcott Fish. Egy aprócska fiú mutatkozott be, megköszörülte a torkát, bájos szopránban elénekelte a „You're a good man, Charlie Brown"-t, előadott egy monológot ugyanabból a darabból, és visszaült a helyére. A négy igazgató összesúgott, és a következő srácot szólították. Az ezt követő szereplések alatt volt időm, hogy mindenféle végzetes jelenetet képzeljek el, amelyekben leesek a színpadról, elfelejtem a szövegemet, a dal felétől elkezdek hamisan énekelni, elájulok, hisztérikusan vihogok, vagy kényszeresen tüzet okádok; végül úgy döntöttem, hogy inkább újra és újra átfutom magamban a szövegemet, hogy lekössem a gondolataimat. Mikor Erin következett, abbahagytam a szöveg mondogatását, és odafigyeltem rá. Addigra Shakespeare szavai a fejemben teljesen értelmüket vesztették. „A kedvenc képeim"-et énekelte olyan csöpögősédesen, amit a dal megérdemel; monológja az Üvegfigurákból jól artikulált, szívből jövő és finomkodó volt. Utána egy feltűnő srác jött, sötét bőre és szép baritonja volt. Aztán néhány tűrhető énekes és két elég jó fiatal fiú után Yolanda következett. A Csókolj meg, Katámból adott elő egy dalt, alt hangon, mely 82

meglepően telten szólt fiatal korához képest, a Küzdelmes életből választott monológjától pedig majdnem elsírtam magam. Ashleigh is jól szerepelt, hangosan és dallamosan adta elő a „Vedd vissza" című számot, és ugyanolyan hangosan és szenvedélyesen Darcy lánykérését. Azután én kerültem sorra. Eljutottam a színpadra anélkül, hogy felbuktam volna, és átadtam a kottát a zongoristának. Elég jól kezdődött a szereplésem, de ahogy azt énekeltem „Minden rendben velem", kezdtek furcsa gondolataim lenni. „Ez nem a megfelelő hely, és nem jó az időzítés sem", így kezdődik a dal (Milyen igaz, milyen fájdalmasan igaz! – gondoltam). De mikor ahhoz a részhez értem, hogy úgy próbálok elfelejteni valakit, hogy egy másik férfi karjába vetem magam, éreztem, hogy Chris Stevens ravaszul figyel. Addigra azt kívántam, bárcsak valami mást választottam volna – bármi mást. Ám zavarom ellenére is sikerült tisztán kiejtenem a szavakat, és összhangban maradnom a zenével. Megkönnyebbülten kezdtem a Mab királynős monológot – de az is sokkal problémásabb volt a színpadon, mint a padlásszobám menedékében. „A tündérek bábája, oly parányi alakban jön", formálta a szám a szavakat, míg száguldó elmém szidalmazott: Miből gondoltad, hogy jó ötlet tündérekről szónokolni egy fiúiskolában? Hogy fogsz ebből kijönni? Gondosan körbepillantottam a közönségen – ez is rossz ötlet volt. Ott volt Ashleigh, vigyorgott rám, és ennek az volt a visszás mellékhatása, hogy még inkább zavarba jöttem; ott volt Chris Stevens, kacsingatott rám a macskaszemeivel; ott volt egy kissrác, rágcsálta a ceruzáját, egy másik, aki két széken terpeszkedett csukott szemmel, és mindkettőből sugárzott az unalom; és hátul – ó, borzalom! Egész idő alatt itt volt? – ott állt Grandison Parr, magasan és szőkén, és egyenesen rám nézett. Megrémültem. Hangom elhalkult. Sietve motyogtam végig a szöveget, majd hirtelen elhallgattam, kihagyva az utolsó három sort (mely tartalmát tekintve némileg obszcénnek nevezhető). Levonszoltam magam a színpadról, és belesüppedtem a poros bársonyülésbe Ashleigh mellett, és azt kívántam, bárcsak meghalnék. 83

Ezután minden pillanat kínzó, lassú homályban telt. Parr foglalta el a színpadot, én pedig csak ültem ott, magamba szívtam kellemes, magabiztos hangját; lábam megfagyott, arcom égett, miközben végighallgattam még ezernyi monológot és jelentéktelen dalt. Mikor vége lett a meghallgatásnak, Parr odajött hozzánk. Ashleigh melegen üdvözölte, de alig hallottam, amit mondott, annyira dobolt a vér a fülemben, és egy szót sem tudtam kinyögni. Hazafelé, míg Ashleigh és Yolanda mohón idézte fel a délután eseményeit, én a hideg ablaküveghez nyomtam az arcom, alig pislogva, alig lélegezve. És a tortúra éjszaka újra lejátszódott, először az emlékeimben, aztán az álmomban, mígnem azt kívántam, bárcsak égő arcom meggyújtaná az ágyneműt, és a pompásan lobogó tűz véget vetne a nyomorúságomnak.

84

11. fejezet Szerepek. Szövegek. Rímek. Dalok. Egy gázos Moly Művészi versengés. Egy végzetesen félreértett jelenet, melyben egy dívány is szerepel Az előző napi katasztrófa után a leghosszabb úton sétáltam az első órámra, társadalomismeretre, hogy kikerüljem a hirdetőtáblát. Nem akartam látni a szereplőlistát úgy, hogy nincs rajta a nevem. Az igaz, hogy félig reméltem, hogy nem kerülök be, de félig reménykedni és bizonyosságot szerezni, két külön dolog. A végén óvatos kerülő utam hasztalannak bizonyult. Ashleigh és Yolanda jelent meg mellettem az ebédnél, egy papírlapot lobogtatva. – Jó napot, Lytle igazgatónő! – kiáltotta a Rajongó. Türelmetlenül felvontam a szemöldököm. Semmi kedvem nem volt Ashleigh szerepjátékához. – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Nézd! – mondta Yolanda. Úgy tette elém a lapot, hogy az kis híján egy tócsányi kiömlött mustárban landolt. – Ez a szereped, kaptál egy „kis" szerepet, Lytle igazgatónő, látod? És itt vagyok én, én játszom Tányát, a diáktanács elnökét, remélem, sok szövegem lesz, és Ashleigh lesz Hermia, és a Byz gimiből csak minket válogattak be. Azt gondoltuk, nem baj, ha levesszük a hirdetést, mivel innen senki más nem próbálkozott. De Erin is kapott szerepet, ő lesz Helen. És Emma Caballero, a gólya a Sacred Heartból, ő játssza Chloét. – Hát nem jó hír? – kérdezte Ashleigh. – Grandison Parr játssza Owent, a vitacsoport elnökét, és a te szeretett Neded a zenei igazgató, így gyakori lehetőséged nyílik beszélgetni vele a próbák alatt. – Ó, a Ned nevű sráccal jársz? – kérdezte Yolanda. – Király! Soha nem beszéltél róla. Úgy tűnik, nagyon jó fej srác. Tetszett az a magas, szép hangú fiú is, édes volt. Kíváncsi vagyok, kapott-e szerepet. Szerintetek melyik volt az? Kevin Rodriguez? Ravi Rajan? Kérdezd 85

meg a barátodat, jó? De ne mondjátok el Adamnak! – Adam White egy harmadikos volt, aki néha a férfi szerepét töltötte be Yolanda életében. – Ned nem a barátom – tiltakoztam. – Csak kétszer találkoztam vele. – Igen, de te hívtad Darcynak, emlékszel? Ne is figyelj rá, Yolanda, túl szerény ahhoz, hogy beismerje igazi érzéseit! – mondta Ashleigh. – Mindegy – mondtam mogorván. A várakozás és rettegés, csalódás és megkönnyebbülés hullámai, amelyek az elmúlt néhány hét alatt végigsöpörtek rajtam, nyomot hagytak általában kiszámítható modoromon. De hogy kaphattam szerepet egy olyan különösen rossz fellépés után? Ash és Yolanda szerint jól énekeltem és szépen beszéltem, bár a végén eléggé elhalványultam. De tudtam, hogy csak próbálnak felvidítani. Nem, az egyetlen lehetséges magyarázat a szerencsés (vagy szerencsétlen) véletlen volt. Öt lány volt ott a meghallgatáson – öten kaptak szerepet. Ha lett volna egy hatodik is, biztosan ő lett volna Lytle igazgatónő. Nicole Rossi, Ashleigh édesanyja ugrott be a szövegünkért a Balmoralba aznap este munkából hazafelé. Ugyan az Álmatlanság télvíz idején nem a legbutább darab, amit valaha olvastam, de közel járt hozzá. Egy Balmoralra hasonlító bentlakásos iskolában játszódik, csak ez koedukált. A jelenet egy romantikus kavalkáddal indul az ötödikesek közt: Xander (Ravi Rajan) együtt jár Hermiával (Ashleigh); Daniel (Chris Stevens, kétségtelenül karakterszerep) próbálja lecsapni a kezéről; és Helen (Erin) reménytelenül bele van esve Danielbe. Közben Owen, a vitacsoport elnöke (Parr) és Tánya, a diáktanács elnöke (Yolanda) szerelmi vitába bonyolódik egy harmadikos (azaz egy gólya) miatt, aki régen a vitacsoport tagja volt, és akit Tánya csábítgatott, hogy vegyen részt a diáktanácsban, ami ugyanabban az időben ülésezik, ezért ki kell lépnie a vitakörből. Hogy megbüntesse a lányt, Owen meggyőzi öccsét, Robot (Alcott Fish), egy tudománytudort, hogy surranjon be a kémialaborba, és készítsen egy szerelmi bájitalt, amit Owen odaadhat Tányának, hogy a lány belezúgjon a nevetséges Tökfejbe (Kevin Rodriguez), aki Rómeót játssza a középiskola nevetséges Rómeó és Júlia előadásában. 86

Mikor Rob csintalanul megfertőzi az ivókutat a szerelmi bájitallal, Xander, Hermia, Daniel és Helen között elkezdődik a játszma, ami a nagy fináléval ér véget. Én játszottam az igazgatónőt, Miss Lytie-t, aki időnként megjelenik, rendet csinál, leszidja a csínytevőket, és uralja a boldog végkifejletet. Duettet is énekel az iskolai dékánnal; a Balmoral valódi dékánja vendégszerepel ebben a jelenetben, Mr. Hanson. Mindent egybevetve, az igazgatónőnek tizenegy soros szövege van, nem számítva a duettet. Attól féltem, az pont tizenegy sorral több, mint kellene. – Irigylem Yolandát... ó, mennyire irigylem! – mondta Ashleigh, Junipert nyomorgatva, míg a macska szemrehányóan fel nem nyávogott. – Ő többet énekel, de neked több szereped van – mutattam rá. – Fúj! Kicsit sem érdekelnek a dalok meg a szerep! A csókokat irigylem. Meg fogja csókolni Grandison Parrt! – Igen, de te Ravi Rajant fogod megcsókolni, nem róla mondta Yolanda, hogy édes? Talán annyira elsöprő lesz, hogy elfelejted Parrt. Ashleigh kiutalta a Felháborodással Tarkított Szemrehányó tekintetét. – Elfelejteni!? Elfelejteni Grandison Parrt!? Kérd, hogy felejtsem el a saját nevem... anyámat és apámat... az anyanyelvemet... az égtájakat... előbb felejtem el, mit jelent emberi lénynek lenni, mint hogy elfelejteném Grandison Parrt! Ami engem illet (gondoltam sóhajtva), jobb, ha elfelejtem Grandison Parrt, mielőtt elfelejteném, mit jelent emberi lénynek lenni. A következő hetekben közelebb kerültem ehhez a célhoz. Nem mintha sikerült volna a teljes felejtés: hogy is sikerülhetne, ha hetente kétszer látom a próbákon? De a gyakorlás megkeményítette a szívemet, mint a pattanás, ami kifakad és beheged, és végül képes voltam mosolyogni rá, egy-két szónál többel válaszolni a kérdéseire, és még a szemébe is tudtam nézni. A legnehezebb az első próba volt, mikor éreztem, hogy engem figyel. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy engedelmeskedjek Benjónak, és a szerepemre koncentráljak a dékánnal folytatott vitában – 87

aki túlságosan engedékeny ember, legalábbis Miss Lytle véleménye szerint. Mikor Benjo arra utasított, hogy toporzékoljak, fordítsak hátat a dékánnak, és nézzek a közönségre, először a kijárat táblán gyakoroltam, míg el nem tudtam viselni, hogy egyenesen rájuk nézzek. Bár egy-két hét múlva hozzászoktam a közönség jelenlétéhez. Ahhoz, hogy beszéljek Parr-ral, még több bátorságra volt szükségem, de rájöttem, hogy nem kerülhetem el. Bár Ashleigh-nek és nekem viszonylag kevés közös jelenetünk volt vele, ő állhatatosan kereste a társaságunkat. – Hé! – szólalt meg mögöttem, miközben Ashleigh-nek segítettem átfutni a szövegét a második próba előtt. Tud valamelyikőtök egy jobb rímet a Hermiára? Barry azt mondja, a spermia visszataszító, és egyébként sem vagyok biztos benne, hogy az egy létező szó. – Fekália? – javasolta Ashleigh. – Fekália? Hm, erre nem gondoltam. Ez is... egy lehetőség – mondta Parr. – Ó, Ash, fúj! Ez még undorítóbb! – mondtam. – Jó, akkor gardénia? P... nem... hát akkor mondj valamit te, Julie, tökéletesen megbízom a képességeidben. Tudod, Julie verseket ír mondta Parrnak. A fiú élénken felém fordult. – Tényleg? – Jaj, Ash! – nyögtem feszengve. – Nem sokat, és nem olyan jókat. – Hogy érted, hogy nem olyan jókat? – kiáltotta a hűséges Rajongó. – Mi van azzal a csodálatos verssel, amit hetedikben írtál a naplementéről és... Gyorsan meg kellett állítanom, mielőtt idézne az egyik fiatalkori próbálkozásomból; legjobban az utóbbi időben írt, virágos verseimet szereti. – Tudom! – kiáltottam fel. – A hypothermia milyen? – Ragyogó! Ez tökéletes, Júlia, köszönöm! – mondta Parr, és olyan mozdulatot tett, mintha át akarna ölelni. Riadtan visszahúzódtam, és a mozdulata sután alábbhagyott, de továbbra is vigyorogva nézett rám. 88

Nagyon fehérek voltak a fogai. Tetszett, hogy Júliának hív, sokkal komolyabbnak éreztem tőle magam. – Látod, én mondtam, hogy kitalál valamit – mondta büszkén Ashleigh. – Julie-ra mindig számíthatsz. Bár ezek a Parr-ral töltött pillanatok voltak napjaim remegős csúcspontjai, természetes volt, hogy több időt töltöttem Neddel, aki a zenés próbákat vezette, és ő állt be énekelni a dékán, Mr. Hanson helyett, aki ritkán jött el a próbákra. Minél többet láttam Nedet, annál jobban kedveltem. Dallamai annyira fülbemászóak voltak, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy otthon dúdolgatom őket, és nem egyszer kaptam rajta anyut is, hogy a „Ki akarna Helennel kezdeni?" vagy az „Ó, istenem, milyen bolondok!" című dalokat dudorássza. És hamarosan már nem csak a zenéjét, hanem Ned jó természetét is elkezdtem becsülni. Egy olyan helyiségben, ami tele volt nagy egókkal – Benjo, Barry, Chris, Erin, a maga hallgatag módján, Ravi -, Ned kilógott a sorból, ő egy szorgalmas, önfeledt egyéniség volt. Egy másik barátomra emlékeztetett, egy határtalanul energikus és lojálisan buzdító személyre: Ashleigh-re. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb zenei rendező már elvesztette volna a türelmét. Azonban Ned mindig biztatott. – Ez nagyszerű, Julie! – mondta. – Most sokkal erősebb a hangod. Emlékszel, milyen halk voltál múlt héten? Oké, most koncentrálj arra a szarvasfejre a terem másik végében! Azt szeretnéd, hogy kettéálljon a füle! Nagyszerű! Ez nagyon jó volt, most nézzük, ki tudod-e tartani a magas hangokat. Szépen és hangosan! Igen! Igen! Figyelek! Oké, azt hiszem, most túl sokat kértem tőled, kicsit éles lettél. Nem „a", inkább „á". Próbáld meg újra! Jó! Ashleigh, hallottad? Hallottad, milyen nagyszerűen énekelt Julie? Ez igazán jó volt, Julie, és határozottan elég hangos voltál, ha Ashleigh is hallott mindent az ajtó mellett. Először annyira lefoglalt, hogy megtanuljam a szövegemet, uralkodjak a szívemen, és eddzem a hangomat, hogy ne vesszen el a manduláim közt, hogy nem volt időm megfigyelni színésztársaimat. De ahogy egyre inkább hozzászoktam a helyzethez (kivéve, hogy Parr 89

megcsókolja Yolandát – ezt soha nem szoktam meg), figyelmes lettem néhány igazán drámai helyzetre. A legnyilvánvalóbb az volt, legalábbis mert engem személyesen is érintett, amiben Chris Stevens szerepelt. Chris megpróbált megkörnyékezni minden lányt, aki részt vett a produkcióban, kivéve Emma Cabellarót, aki még hozzá is túl fiatal volt. Olyan állhatatos volt, mint egy elegáns rovar, lágyan kikerült minden csapást, aztán zümmögve és dörgölőzve visszatért. Az volt a taktikája, hogy a közelben ólálkodott, és úgy tett, mintha a lány érdeklődne iránta. – Sajnálom, hogy nem találkoztunk túl sokat múltkor, Julie – mondta nem sokkal az után, hogy elkezdtünk próbálni. – A trófeaszobában voltam Erinnel, és nem tudtam elszabadulni. De nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak. – Ne aggódj, Chris, nem érzem úgy! – válaszoltam neki. – Igazából jobb szeretném, ha tényleg hanyagolnál. Ahogy hamarosan rájöttem, nem ez volt a legjobb megoldás, mert Chris kihívásnak tekintette, ha valaki ellenállt. Ahelyett, hogy ez távol tartotta volna, úgy vonzotta hozzám, mint ahogy a feromonok vonzzák az óriási molyokat. Ashleigh rovarmániája során mindent megtanultam a feromonokról. Chris lágyan repdesett körülöttem, csapdosott hatalmas, sápadt szárnyaival, és utánam nyúlt szőrös csápjaival. Fúj! Yolanda taktikája, aki Chris nyomulását barátságos, rögtönzött türelemmel kezelte, sokkal jobban működött. – Chris, hogy kerültél vissza oda? Bocsi, hogy mindig rálépek a lábadra. Megsérült az ujjad? Hé, nem hívtál tegnap este? Bocsi, vissza akartalak hívni... nem feledkeztem meg rólad, esküszöm, csak volt egy csomó házim, aztán Ravival beszéltem, aztán túl késő lett, és egyébként is, nem kell kikapcsolnotok a telefont tíz után? – Volt valami ebben a féltő aggályoskodásban, ami, ha nem is egy egész, de legalább egy fél karnyújtásnyira távol tartotta a srácot. A hanyag Ashleigh egyáltalán nem reagált Chris figyelmességeire, mert észre sem vette őket. De Erin, szegény pára, túlságosan is jól reagált. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy belezúgott, szinte már halálosan. Chris azzal kínozta, hogy legtöbbször oda sem figyelt rá, 90

csak épp annyi figyelmet szentelt neki, hogy fenntartsa az érdeklődését, és a többiekkel flörtölt, mikor látta, hogy Erin figyeli. – Hol van Chris? – kérdezte Erin egy délután, amikor már hetek óta próbáltunk. – Úgy volt, hogy átvesszük azt a jelenetet, amikor megcsinálom a matekdolgozatát. – Legutoljára Yolandával láttam – mondta Ashleigh. – A trófeaszobáról mondott valamit. Erin kővé dermedt. – Jobb, ha megkeresem – mondta, és elsietett. Kevin Rodriguez és a kis Alcott Fish elkezdett kuncogni. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte tőlük Ashleigh. Alcott elvörösödött. – Tudod, a trófeaszoba. Ott az a sok dívány, meg minden – mondta Kevin. – És mi van vele? Alcott még jobban elvörösödött, Kevin pedig a szemét forgatta. – Ó, nőjetek már fel, srácok! – mondta Ravi. – Oda szoktak menni az emberek... mikor egyedüllétre vágynak – magyarázta. A színészek közül a legtehetségesebbek messze Ravi, Alcott és Kevin voltak, aki meglepően zseniális komikusnak bizonyult. Mint Tökfej, a faragatlan fiú Rómeót alakítja egy színdarabban a színdarabon belül, és olyan tökéletes önuralommal játssza túl a szerepét, hogy egyszer sem viszi túlzásba a túljátszást. Mikor Yolanda Tányája megissza Rob szerelmi bájitalát, és beleesik Tökfejbe, Kevin Chris Stevens paródiájává alakul át, de annyira burkoltan, hogy még Chris sem vette észre, mégis elég nyilvánvaló ahhoz, hogy mi, többiek fulladozzunk a visszafojtott nevetéstől. Yolanda azzal mélyítette a hatást, hogy beletett a szerepébe egy leheletnyit az epekedő Erinből, de tényleg csak annyit. Vagy azért, mert nem akart kegyetlenkedni régi barátnőjével, vagy öntudatlanul tette, oda sem figyelve az őt körülvevő hatásokra. Ravit öröm volt nézni és hallgatni: jóképű és karcsú volt, a hangja meg mint a méz és vaj keveréke. Megértettem, mit látott benne Yolanda. Ash, gondoltam, szerencsés, hogy foglalt a szíve, különben az 91

első próba alatti csókjuk után ugyanolyanná vált volna, mint Erin a Chris iránt érzett olthatatlan vonzódásának következtében. És bár Ravi tisztában volt vele, milyen hatást vált ki a környezetéből, nem volt benne semmi manipulatív, semmi kegyetlen. Úgy fogadta a csodálatot, mintha kötelessége lenne, és barátságos figyelmességgel viszonozta, mintha csak azt sugallná, hogy az iránta érzett forró csodálat egy olyan öröm, amit meg lehet vele osztani. A feszültség a tetőfokára hágott Benjo, a rendező és Barry, az író között, aki minden próbán részt vett, és határozott elképzelései voltak arra nézve, hogyan kellene előadnunk szeretett színdarabját. A fiatal Emma – mint Chloe, a középiskolás, aki Júliát játszotta a nevetséges színdarabbeli színdarabban – fékezhetetlenül hajlamos volt vihorászni. Benjo képtelen volt megzabolázni ezt a szokását, ezért felhasználta arra, hogy szemléltesse a középiskolások előadásának ostoba mivoltát. De Barry ki nem állhatta. Rácsattant szegény Emmára, hogy „Ne vihogj!", akkor is, amikor az csak elmosolyodott, amitől a lány még jobban vihogni kezdett. – Nem tudom... nem tudom... nem t... nem tudom...! – gurgulázott szegény Emma. – Barry, ne zavard össze a színészeimet! Ez komoly! Most miattad fulladozik – mondta Benjo. – A te úgynevezett színészeid elrontják a darabomat. Nem tudod fékezni őket? – kérdezte Barry, közelebb lépve. – Amit fékezni kell, az te vagy! Fékezd magad! Most menj el, kérlek! – Menjek el? És itt hagyjam rád ezt a zűrzavart? Láttam, hogy mindkét srác ökölbe szorítja a kezét, és vicsorog egymásra. Bármelyik percben egymásnak ugorhattak. Szerencsére Parr is észrevette, és közbelépett. – Hé, Barry, van egy perced? Átírtam a Jégkirálynő" refrénjét, és szeretném tudni, mi a véleményed. Benjo még mindig mereven bámulta Barryt, ezért elhatároztam, hogy elvonom a figyelmét. 92

– Benjo, kérdezhetnék valamit gyorsan? Kimenjek, míg a dékán még énekel, vagy megvárjam, míg befejezi? Benjo dühösnek tűnt a közbevágás miatt, de Parr hálásan nézett rám. Mivel a szerepem olyan parányi volt, rengeteg időm maradt, hogy megfigyelhessem ezeket a színpadon kívüli drámákat. Mikor épp nem én szerepeltem, hasznossá tettem magam, mint lapozó, kellékes és súgó. Előbb tanultam meg Yolanda szerepét, mint ő maga. Vajon bolond voltam, hogy végignéztem a jeleneteit Parr-ral, és újra meg újra kitettem magam annak a látványnak, hogy csókolóznak? Lehet, de képtelen voltam távol tartani magam, és úgy tűnt, ők pedig hasznosnak találják a jelenlétemet. Egy nap, mikor Nednek segítettem átvenni az ivókutas dalt Alcott-tal és Kevinnel, Alcott kicsit nagyobb hévvel hajította a bájitalos üveget a kútba, aminek az lett a következménye, hogy az üveg összetörött. A fiú hátraugrott. – Hé, nem úgy volt, hogy ez törhetetlen? – Jó, hogy most tört el, és nem az előadás alatt – mondta Ned. – Találnunk kell valami erősebbet. Műanyagot vagy fémet. – Talán egy esküvői serleg – viccelődtem. – A trófeaszoba tele van ilyenekkel. – Esküvői serleg a szerelmi bájitalnak... ez az! Julie, ez ragyogó ötlet! Várjatok itt, mindjárt jövök! – mondta Ned, és elrohant. Parr, aki a közelben volt, és Benjónak segített megkoreografálni Daniel és Xander verekedési jelenetét, látta, hogy Ned elmegy. – Ó, ne, Ned, ne csináld! Gyorsan állítsa meg valaki! – mondta. – Megállítani? Hová megy? – kérdezte Alcott. – A trófeaszobába, egyértelmű. Ha Wattles elkapja, amint elvesz egy trófeát, akkor annyi az ösztöndíjának. – Megyek! – jelentkeztem, mert felelősnek éreztem magam. Azt hittem, emlékszem még a trófeaszobához vezető útra a Columbus Cotillion alatt szerzett mosdófelkutatási kalandomból. Azonban tovább tartott, mint gondoltam. Mire odaértem, Ned már egy zöld dívány mögött, lábujjhegyen nyújtózkodva próbálta kifeszíteni az egyik szekrényt egy szögmérővel. 93

Láttam, hogy valamelyik biztosan el fog törni. Reméltem, hogy a szögmérő lesz az, de a szekrény ajtaja valószínűbbnek tűnt. – Ned! Hagyd abba! – Ó, szia, Julie... segíts egy picit, jó? Már majdnem megvan. – Hagyd abba, Ned, el fogod törni a szekrényt! – Dehogyis, már majdnem megvan... Ahogy a szögmérőt feszegette, a szekrény kezdett meginogni. Átmásztam a díványon, hogy arrébb húzzam Nedet, mielőtt minden eldől. Kettőnk súlyától a dívány megbillent, mi elvesztettük az egyensúlyunkat a csúszós bőrön, és összegubancolódva estünk az ülésre. Szerencsére a trófeaszekrény a helyén maradt. – Julie, jól vagy? – Aú! – Bocs, ez a lábad volt? Egyébként miért csináltad? Már majdnem sikerült! Megpróbált felállni, de átkaroltam a nyakát és a vállát, és szorosan tartottam. – Hagyd abba, Ned! Gondolj az ösztöndíjadra! – De annyira tökéletes lenne – mondta fészkelődve. Épp akkor nyílt ki az ajtó, és Ashleigh viharzott be Erinnel. – Ó! Jul... Ned... Ne haragudjatok, nem akartam zavarni – mondta Ashleigh hátrálva, és Erint is magával húzta. – Ash, várj! – kiáltottam, de mire megszabadítottam magam Nedtől, és rábeszéltem, hogy hagyja ott a trófeákat, ahol vannak, barátnőm már rég lelépett. A jelenet a trófeaszobában minden reményemet összetörte, pedig bíztam benne, hogy meg tudom győzni Ashleigh-t arról, hogy amit Ned iránt érzek, csak barátság. – Csak megpróbáltam megállítani, nehogy ellopjon egy esküvői serleget! Kelléknek akarta használni – tiltakoztam, de semmi haszna nem volt. Még én is tudtam, mennyire bénán hangzik. – Megkérdezheted Parrt is, ő mondta, hogy menjek utána – tettem hozzá gyengén. 94

– Tényleg? Valóban ő segített volna Nednek megtervezni egy randevút? Világos, hogy Parr barátja sokkal nagyobb bizalommal viseltetik iránta, mint az enyém irántam – mondta Ashleigh teljesen austeni modorban. – Ne, ne! Ne mondj többet! Távol álljon tőlem, hogy olyan bizalomért esedezzek, amit önnönmagadtól nem adsz meg nekem! De ha rólam volna szó, tudod, hogy én elmondanám neked. – Ash, esküszöm, nincs mit elmondani! – Mert megzavartunk titeket! – Nem, mert nem csináltunk semmit. De egyébként ti mit csináltatok ott? – Erin Christ kereste, és Kevin azt mondta, hogy elmentél a trófeaszobába. Azt gondoltam, talán védelemre lesz szükséged. Fogalmam sem volt róla, micsoda jelenetet fogunk félbeszakítani! Legközelebb szólj, és majd őrt állok az ajtónál!

95

12. fejezet Javulnak a jegyeim. Apám zúgolódik. Megint egy pulyka. Próbák. Észrevetted már, hogy ha egyszer egy tanár a fejébe vesz valamit, nehezebb lebeszélni róla, mint egy buszra való kisiskolást arról, hogy a „Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolhá"-t énekeljék? Ezért, ha kevés időd van tanulni, jobb, ha félév elején használod fel. Ha így teszel, a legtöbb tanár úgy fog elkönyvelni, mint jó tanulót, és nem veszik túl szigorúan, ha hibázol. Az Álmatlanság és a Vitorlással Bizáncba mellett a tanulásra szánt időm megcsappant. Azonban a jegyeim javultak. A négyes föléből ötös alá lett, az ötös alából pedig ötös. Az ember azt hinné, ha a dolgok így állnak, akkor az apám örül. De nem: szerinte a két időrabló, iskolán kívüli elfoglaltság eggyel több a kelleténél. – Széles körű ismeretekkel rendelkező diáknak akarsz látszani, nem műkedvelőnek – mondta. – Ha több időd lenne tanulni, feltornázhatnád azokat az alákat. Csábítónak tűnt ejteni a Vitorlást, ámbár kevésbé bölcsnek. Azzal, hogy Nessi kegyeibe kerültem, a magazinnál végzett munkám egy csomó időt spórolt meg, amit egyébként azzal töltöttem volna, hogy az órára való felkészülés gyanánt megpróbálom kitalálni, mi az ő véleménye. És bár részben vágytam rá, hogy feladjam az Álmatlanságot, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben a többi színészt. Azt mondtam apunak, hogy valójában rengeteg időm van, főleg, hogy az őszi lombhullató roham véget ért a Helen Kincseiben. Amy kicsit forgatta ugyan a szemét anyám boltjának hallatán, de mellém állt. – Jule szorgalmasan tanul, Steve. Ezt értékelik a főiskolák – mondta apámnak. Még azt is felajánlotta, hogy keddenként elvisz és hazahoz a próbákról. 96

Aztán egyik kedden, november közepén, fél órával korábban tett ki, mert találkoznia kellett egy ügyfelével. Az évszakhoz képest meleg volt. Kigomboltam a kabátom, és leültem a Robbins Központ előtti lépcsőre, hogy megvárjam Benjót vagy Mr. Barnabyt, akiknél a kulcs volt. Azonban aznap délután nem az igazgató, nem is a művészeti tanácsadó érkezett elsőként a központhoz, hanem Pulykafej a Columbus Cotillionról. Mikor meglátott, a feje elvörösödött, vagy inkább sötét céklaszínűre színeződött. – Mit csinálsz itt, ifjú hölgy? – vetette oda. – Nem tudod, hogy ez egy fiúiskola? – Csak Benjo Sewardra várok – mondtam. – Ő... Félbeszakított. – Ne próbáld belekeverni Benjamin Sewardot! Ő soha nem csempészne be egy lányt az iskola területére. Ő egy felelősségteljes fiatalember. És ismeri a szabályokat. Míg Pulykafej leckéztetett, Grandison Parr jelent meg mögötte. – Szia, Júlia! – szólított meg. Pulykafej megpördült. – Tudtam! – kiáltotta kárörvendő tekintettel. – Nem csak hogy engedély nélkül jött ide a barátnőd, de megpróbálta Sewardot hibáztatni! – De Júlia... – kezdte Parr. – Egy szót se többet! Még egy szót szólsz, és három hibapontot kapsz. Mindketten velem jöttök a dékánhoz. Mindkettőnket megragadott a vállunknál fogva, és az irodaépület felé irányított. Hanson dékán ajtaja félig nyitva volt. – Mi a baj, Matthew? – kérdezte a dékán, felnézve a számítógépről. – Ó, szia Julie... Grandison. Mit tehetek értetek? Gyakoroltam... esküszöm... figyeljetek: Ha kényszerítesz, legyek kemény, Próbálok pártatlan lenni én. De egy répa mindig jobb, mint a legsújtósabb bot husáng. 97

Elénekeltem a következő versszakot: Kedves dékán, szíved túl lágy, S ha meggondolom, milyen vágy Hajtja pajkos angyalkáid, ettől hánynom kell legott. – Egek, Julie! Nagyon jó! – mondta a dékán. – Te ismered ezt a lányt? – fortyogott Pulykafej. – Persze, ő Lytle igazgatónő. – Igazgatónő? Igazgatónő? – Igen, és kitűnő. Sokkal jobb, mint az én dékánom. Persze, többet is próbál. Zavartnak tűnsz, Matthew. Álmatlanság télvíz idején. A musical, ember, a musical! Mi van, valami baj van? – Nos, ha ismered a lányt, akkor nincs. Gondolom, tudjátok, mit csináltok. Bocsáss meg! Nem is zavarok tovább. – Azzal Pulykafej kiment. Mi hárman megvártuk, míg becsukódik az ajtó, aztán nevetésben törtünk ki. – Matthew nyilván egyetért Miss Lytle-vel, hogy nem vagyok elég szigorú – mondta Mr. Hanson. – De valójában ti nem vagytok elég szigorúak hozzám. Barnabynak igaza van, többet kellene próbálnom. Gyertek, menjünk a színházba! – A lányokat tényleg nem engedik az iskola területére? – kérdeztem, ahogy visszasétáltunk a fövenyen a Robbins Központhoz. – Kizárt... ezt Matthew mondta? Azt hiszem, azok, akik nem itt tanulnak, valóban nem jöhetnek be, csak ha különleges okuk van rá, mint például ha az igazgatónőt játszod az iskolai előadásban. Szóval te itt lehetsz. És persze, lányok nem tanulnak fiúiskolában. De a szabályzatban semmi olyan nincs, ami eleve tiltaná a lányok jelenlétét. Matthew kicsit elragadtatja magát a szabályok tekintetében. Ő egy... nos... khm... – Mr. Hanson elhallgatott, nyilván eszébe jutott, hogy ő az igazgatóság tagja, és épp egy tantestületi tagról beszél két diáknak (vagyis ebben az esetben egy diáknak és egy máshol tanuló diáknak). Összeszedte magát, és elölről kezdte: – Szóval, Grandison, mit gondolsz, mik az esélyei a Saberteethnek Grotonnal szemben az idén? 98

– Egy kicsit aggódom. A Teeth komoly kihívóval áll szemben. Groton átment a Dashwoodba, úgyhogy ez most ad nekik egy kis előnyt a tavalyi évhez képest. Nem tudom igazán hibáztatni Grotont az átigazolás miatt, mert a koedukált iskola erős kísértést jelent – mondta Parr rám pillantva. – De azt kívánom, bárcsak várt volna még egy évet. Bloom és Coe gyilkosok lesznek, ha egyszer megvetik a lábukat, de még nem tartanak ott. A Saberteeth kilátásainak elemzése eltartott egészen addig, míg odaértünk a Robbins Központhoz, ahol a többiek már türelmetlenül vártak ránk. Ned örült, hogy látja a dékánt, aki most teljesen lefoglalt engem; egész próba alatt keményen dolgoztunk a duettünkön. – Jó lesz, Julie... nagyon rosszallóan hangzol – mondta Ned. – Még több neheztelést is tehetsz bele, ha akarsz. Folytasd, és énekelj azon a magas G-n! Mr. Hanson, jó ez a bűnbánó arckifejezés, de ha többet tudna gyakorolni, jobban emlékezne a szövegre. Néhányan odajöttek, hogy megnézzék a dékánt és engem, miközben arra vártak, hogy Ned meghallgassa őket. – Ó, nagyszerű, nagyszerű, legkedvesebb Júliám! – kiáltotta Ashleigh. – És Ön is, dékán úr, nagyszerű! Júlia, valóban szerencsés vagy, hogy a dékánban megvannak azok a tulajdonságok, amelyek igazán feldühítik az igazgatónőt. Ez biztos nagyban megkönnyíti a dolgodat, amikor szigorúnak kell látszanod. Ami engem illet, nehéz fenntartanom a szükségszerű haragot Xander ridegsége miatt, mert Ravi maga a kedvesség. – Kedves tőled, hogy ezt mondod, de aú! – mondta Ravi. – Pont úgy ütöttél meg, mint aki dühös. – Ez csak Ashleigh természetes lelkesedése – mondta Ned. – Elragadtatja magát. – Ez hozzátartozik a szerepemhez, így ez volt a legkevesebb, amit tehettem – mondta Ash. – Ha ez vigasztal, Christ keményebben ütöttem meg. Ha már itt tartunk, egy jótét léleknek meg kellene mentenie Yolandát. Láttam, hogy Chris utánamegy a világosítófülkébe. – Én nem – mondtam. – Akkor utánam is küldhetnél valakit, hogy mentsen meg. 99

– Majd én megyek – mondta Parr gyorsan. – Egyébként is gyakorolnom kell Yolandával. Amy megbeszélése elhúzódott, így én voltam az utolsó lány, aki elhagyta a Balmoralt a próba után. Parr és Ned együtt várakozott velem a Robbins Központ előtt, a lépcsőn ülve. Az ég aljáról eltűnt a rózsaszín szegély, és hűvös szél kezdett fújni; Parr egy lépcsővel lejjebb ült, hogy elállja a szél útját. – Miért a Balmoralban tanulsz, ha szívesebben járnál koedukált iskolába? – kérdeztem tőle. – Családi hagyomány. Az apám, és az ő apja, és az ő apja, és a többiek apja is a Balmoralba járt, már akkor is, mikor csak öt diákot tanítottak itt, és botrányos volt az igazgató. Tudtad, hogy az első dirit száműzték Angliából, amiért megölt egy lovat egy párbaj során? A férfi, akivel küzdött, túlélte, de a ló elpusztult. Biztosan egy nagyon fontos ló volt. – Parr ük-ük-ük-ük-ükapja, vagyis ük-ük-ük-ük-ük-Parr, az egyik fiú azok közül, akiket belefaragtak a nagyteremben a kandalló feletti szegélylécbe. Ő a bal szélső, a vicces fülű. Nehéz lehetett kalapot tenni a fejére – mondta Ned. – Hé, Nudli, te csak ne tegyél kalapot az őseim fejére... mert megharagszom – mondta Parr, gyengéden meglegyintve Nedet. – Soha nem tettem kalapot az ősödre – mondta Ned. -Ahogy az előbb mondtam, túlságosan eláll a füle. – Mindegy, egyébként apának összetört volna a szíve, ha nem a Balmoralba jövök – folytatta Parr. – Nem értünk egyet mindenben, szóval, gondolom, később még elég csalódást fogok okozni neki... akár hagyhatom is, hogy most nyerjen, mielőtt az igazi csata elkezdődik. – Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – A fiú-lány arány idén most a darab miatt nem olyan rossz a Balmoralban. – És te, Ned, mit gondolsz a fiúiskolaügyről? – kérdeztem. – Ó, hát azt nem mondanám, hogy tetszik, de nem panaszkodhatom. Ösztöndíjat kapok. Nyilván Grandison ük-ük-ükapja, vagy valaki más ük-ük-ükapja azt gondolta, hogy a gramofon rombolja a társadalmat, mert az emberek lemezeket hallgatnak az igazi hangszerek helyett. 100

Ezért alapítottak egy ösztöndíjat zenészek számára. Az egyetlen hátránya, hogy nem készíthetek és nem hallgathatok lemezt, amíg a Balmoralba járok. – Semmiféle lemezt? – kiáltottam fel. – Ez a CD-kre is vonatkozik? Hogy bírod ki? – Szerencsére a kurátor elmondta, hogy ez csak az ősrégi cuccokra vonatkozik, amik forgalomban voltak, mikor az ösztöndíjat alapították. Azt mondta, digitális zenét hallgathatok. – Az nem az én ősöm volt – mondta Parr. – El tudod képzelni, hogy az apám egy rokona zenei ösztöndíjat alapítson? Botfülű Charlie személyesen? Bár az szinte a nagyapámra vallana, hogy nem engedné egy zenésznek, hogy zenét hallgasson. Neki határozott elképzelései vannak arról, hogy mire érdemes időt szánni. Az apámnak is, de ő nem olyan ádáz ez ügyben. – Az én apám is hasonló – mondtam. – Mindig azzal piszkál, hogy vállaljak több tanórán kívüli tevékenységet, hogy bejussak a főiskolára, aztán azt mondja, hogy ezek lerontják a jegyeimet. – Miatta próbáltad meg az Álmatlanságot? – kérdezte Parr. – Igen, valahogy úgy – mondtam. – Akkor köszönjük meg Istennek, hogy megteremtette az apákat – mondta Parr. – Különben... Amy épp akkor hajtott az épület elé, és dudált egyet, úgyhogy nem hallottam, mi miatt volt Parr olyan hálás az apáinkért. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, ezzel Amyből, aki nagyra tartja az udvariasságot, sikerült egy kedvetlen, de elismerő mosolyt kiváltania. Ahogy elhajtottunk, azon tűnődtem, mit akart mondani Parr.

101

13. fejezet Anyu feladja. Hálaadás. Még egy pulyka. Identitászavar. Büntetés. Mikor másnap hazaértem az iskolából, az anyám épp a Halloween-i árut pakolta el, és elővette a karácsonyiakat. – Ezt nem hálaadás után szoktuk csinálni? – kérdeztem. Anyu kicsomagolt egy bádogtélapót, és leült. – Szia, szívem! Úgy gondoltam, jobb, ha megpróbálunk eladni mindenfélét azoknak, akik a hálaadásra készülnek, amíg tudunk. Nem kaptam meg azt az állást, amire számítottam, úgyhogy a Csecsebecse Bazárban fogok dolgozni. Nem fizetnek sokat, de a munka állandó, és lesz biztosításom. Azt akarják, hogy rögtön hálaadás után kezdjek. – Jaj, anyu, úgy sajnálom – mondtam. A Csecsebecse Bazár egy szívtelen, ízléstelen üzletlánc két várossal arrébb délre, és anyu legfőbb riválisa. – Én nem – mondta anya. – Ne légy már ilyen komor! Csak addig leszek ott, míg nem találok valami mást. Nem lesz olyan rossz, az üzletvezető egy kedves nő, és megcsinálhatom a kirakatot, a Helen Kincseit pedig így is kinyithatom hétvégenként. Segítesz nekem pakolászni? – Persze – mondtam. – Csak először elküldök pár e-mailt. Megígértem Eleanornak, ő a Vitorlás szerkesztője, hogy elmondom neki és Sethnek, mit gondolok pár versről. Anyunak és nekem nem volt sok időnk kirakni és eladni a karácsonyi készletet, mert nyakunkon volt a hálaadás. Nem fejtegetem hosszasan ezt a keserű ünnepet, amit a mostohaanyámmal és a családjával töltöttem. Természetesen szívesebben lettem volna anyuval, de nem volt választásom: most apu és Amy volt a soros. Átkerekeztem, irigykedve a vadpulykákra, amelyek lusta szárnysuhogtatással tűntek el a fák közt, ahogy elhajtottam mellettük. Vajon ha lelőtték, megkopasztották volna őket, 102

és rozmaringos-citromos pácban kisütve Amy asztalára kerülnek, hogy az EK kritikus anyja, aszott arcú bátyja, az ő meghunyászkodó felesége és négy lármás, önelégült kisfiúk darabokra tépjék őket, a pulykák még nálam is rosszabbul érezték volna magukat? Azt elismerem, hogy az étel jó volt. Persze hogy az volt: Amy készítette. Nála nem volt szétázott kelbimbó és fűrészpor ízű töltelék. Ropogós zöldséget, omlós tököt, friss áfonyás citrusszószt és kívül ropogósra sült, de omlós húsú pulykát ettünk. – Amy, te és Steve mikor ajándékoztok már meg egy lányunokával? – kérdezte a mostohanagyanyám, miközben egy szelet húst tett a tányérjára. – Úgy látszik, Marktól és Susie-tól csak fiúkat kapok. Amy elsápadt. Megsajnáltam, és együttérzésből egy kis citromosrozmaringos szószt öntöttem az anyja blúzára. Az eltérítés működött. Amy szidalmazásába egy kis hála is vegyült. De a nagylelkűségem miatt a hétvége hátralévő részében kegyvesztett lettem, úgyhogy kétszeresen örültem, mikor vasárnap hazaértem, különösen az új, sötét, alagsori szobámban töltött idő után. Anyut Ashleigh-ék háza tetején találtam barátnőmmel és az apjával együtt, amint épp az idei karácsonyi dekorációt állították fel. Ez mindig magába foglalta a Télapót a szánjával együtt, de Rossiék számítottak anyura abban, hogy minden évben valami megkülönböztető jellege legyen. Például Ashleigh Artúr királyos időszakában anyu lovagot csinált a Télapóból, a rénszarvasokból pedig egyszarvút. Tavaly a Télapó a manhattani sziluett felett repült, alatta karácsonyi fények csillogtak. Amikor megérkeztem, Joe Rossi épp arra biztatta anyámat, hogy a rénszarvasok agancsát alakítsa menórává, családi örökségünk iránti tiszteletből. Anya megköszönte neki, de visszautasította a kérést. Idén a Télapó szegényesebb volt, mint máskor. Cilindert és magas nyakú gallért viselt. – Szuperül néz ki! – kiáltottam fel nekik. – Ó, szívem, hát megjöttél! Olyan kicsinek tűnsz ott lent – szólt le anyu. – Nyitva van az ajtó, gyere fel! – kiabált Joe. 103

– Nem kell, már kész vagyok! – mondta anyu. – Várj, mindjárt lemegyek! Ó, Ashleigh, te is jössz? – Mindketten eltűntek a tetőablakon át (elmondhattam volna anyunak, de nem tettem, hogy a fán gyorsabban és könnyebben lejutna), és kijöttek a bejárati ajtón. Joe a tetőről integetett nekünk. Ott maradt még egy kicsit, hogy megcsodálja keze munkáját. – Hogy tetszik Mr. Darcy, mint Télapó? – kérdezte Ashleigh, ahogy anyuval együtt bementünk az üzletbe. – Ned azt javasolta, tegyünk sapkát a rénszarvasra, de mikor anyukád megpróbálta, nem ment át az agancsán. – Ja, az Darcy? Szerinted illik a személyiségéhez, hogy Télapót játszik? Ez inkább olyasmi, amit Mr. Bingley tenne – mondtam. – Jól van, akkor Mr. Bingley, ha úgy jobban tetszik – mondta Ash. – Egyébként is a legtöbben azt hiszik, hogy ez egy karácsonyi ének szereplője. Filiszteusok! Szóval, milyen volt a hálaadás? Ott voltak a mostoha unokatestvéreid? Teljesen kibírhatatlan volt? – Tényleg, jól érezted magad, szívem? Ruth nagynénéd sok puszit küld – mondta anyu. – Adott egy új kabátot, amit Molly már kinőtt. Rád biztosan jó lesz. Az a lány még nálad is gyorsabban nő. Ja, igen, és az egyik barátod bejött a boltba szerdán, és itt hagyott neked valamit. Várj egy kicsit, azt hiszem, az asztalra tettem. – Egy darabig kotorászott, majd egy kis csomaggal tért vissza. – Ki volt az? – kérdeztem. – Az egyik Gerard-iker? – Nem, egy fiú. Egy helyes fiatalember. Bemutatkozott, de sajnos túlságosan sok dolgom volt, és nem emlékszem a nevére. Szerdán sokan voltak. Az összes rénszarvasos szappant eladtam. – Hogy nézett ki? – kérdezte Ashleigh. – Középmagas volt, akkora, mint Júlia, világosbarna hajú, és lelkes, barna tekintetű? – Ööö, akár ilyen is lehetett. Sajnálom, jobban kellett volna figyelnem. Elfelejtettem, hogy már abban a korban vagytok, mikor mindent tudni akartok a fiúkról. Szemrehányó pillantásokat vetve anyura, Ashleigh és én felvittük a csomagot az emeletre, a padlásszobámba. 104

– Nedtől van, tudom, hogy tőle van! Van hozzá üzenet? Nyisd ki! – kiáltozta Ashleigh, vadul ugrándozva. – Cetli nincs, de írtak valamit a dobozra. – Felolvastam: – Eleged van már idén a pulykákból? Ha nem, itt egy kis édesség egy édes lánynak. Örökké a tiéd... nem tudom elolvasni a nevet. – Hadd nézzem! Ez egy E-valami-D... mi Ned második neve? – Van neki egyáltalán? Ez nem is hasonlít E-re. Inkább C. Chris Stevens? Ez lehetséges? Kár, hogy el van maszatolva – mondtam. – Persze hogy egy E... szerintem ez egy N... N, E, D, talán? – Hol látsz te N betűt ebben? Ez egy C vagy G, vagy talán egy hanyagul leírt A... valami, ami jobbra nyitott... hát, azt hiszem, lehet egy zavaros nagy E betű, de biztos, hogy nem N. Na, add vissza, hadd nézzem meg, mi van benne! A dobozban egy hatalmas csokipulyka volt, tollazata háromféle csokiból állt: fehér-, tej- és étcsokiból. – Édesség egy édes lánynak! Hát nem lovagias gesztus? Eszerint csakis Nedtől lehet! – Vagy aki küldte, lepulykázott engem – mondtam. – Butaság, Ned soha nem tenne ilyet. Ahhoz túlságosan kedves. – Miért adna nekem Ned egy csokipulykát? – Ó, Júlia! Ne tettesd, hogy nem tudod! Már Artúr király idejében is úgy udvaroltak a lovagias fiatalemberek a választott hölgynek, hogy édességet adtak neki. Ami a pulykát illeti... hát hálaadás van. Akármit is mondott Ashleigh, nem hittem el, hogy Nedtől kaptam a pulykát. Először is, mert ő összekeveri a betűket, legalábbis akkor, ha gépel. Persze, az üzenetet kézzel írták; ez megmagyarázhatja a nyomdahibák hiányát. Mégsem tűnt úgy, mintha az ő stílusa lenne. De ha nem Ned, akkor ki? Chris Stevens, Mr. Gáz személyesen? Gusztustalan már a gondolata is! Seth Young? Mr. Hanson talán, bocsánatkérésként pulykafejű kollégája bánásmódja miatt? Biztos nem, anyám soha nem hívta volna a dékánt fiúnak, és hasonló okokból esett ki Zach Liu is, mert őt felismerte volna. Akkor Grandison Parr? Lehetséges. A pulykára való utalás azt sugallta, hogy ha nem a dékán, akkor Ned vagy Parr. Beleharapva a farktollába – első osztályú 105

csokoládé – , éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni. A cukortól? Vagy attól az erős érzéstől, amit nem engedek meg magamnak, hogy szavakba öntsem? De vajon kimondatlan reményeim végül éppoly kiüresedettnek bizonyulnak, mint amilyen üres a csokipulyka volt, ami a szemem előtt tűnt el? És akárki is volt a kedves ajándékozó, hogy fejezzem ki a köszönetemet? Nyilván nem köszönhetem meg csak úgy a jelölteknek, különben azok, akiktől nem kaptam csokit, azt fogják hinni, hogy nekem elment az eszem. Némi gondolkodás után küldtem egy e-mailt Nednek, Parrnak és Sethnek, általánosságban megköszöntem a kedvességüket, és nagyvonalakban utaltam a hálaadásra. Reméltem, hogy az ártatlan srácok – azok, akik nem küldtek nekem pulykát – azt a következtetést fogják levonni, hogy az ünnep ihlette a hálás gondolatokat. Ami a csokiajándékozót illeti, azt reméltem, ő majd az ajándékára adott válaszként értelmezi az üzenetemet. És ha a pulyka Christől jött, ő egyszerűen udvariatlannak fog tartani. Ő nem kap tőlem köszönetet. Neki sokkal többet kell tennie azért, hogy a kegyeimbe fogadjam, mint hogy elhalmoz csokival. A következő válaszokat kaptam. Parrtól: Kedves Júlia, milyen édes üzenet! De fordítva van – én vagyok a szerencsés. CGP. Nedtől: neked is boldog háladaást julie. örülök, hogy te és ashleigh szerepeltek a darabban, idén sokkal jobb, mitn eddig! Sethtől: Szia Julie! Meghatott, mikor elolvastam az üzenetedet. Remélem, élvezted a hálaadást, és alig várom, hogy lássalak, mikor újra elkezdődik a tanítás. Üdv, Seth. Nem meggyőző, gondoltam. Senki sem ismerte be, vagy tagadta le a pulykát. Hát, legalább ha közülük volt valaki, nem fog udvariatlannak vagy hálátlannak tartani engem. 106

A szünet után felgyorsult a tempó az iskolában. Közeledtek a vizsgák, és felderengett a Vitorlás téli számának leadási határideje. Az Álmatlanság télvíz idején munkálatai drámaian lelassultak, mert a záróvizsgák a Balmoralban nagyobb súllyal esnek latba, mint a Byzantiumban. Mivel a próba arra korlátozódott, hogy átnézzünk bizonyos részeket, a program heti egy találkozóra csökkent, „ez a minimum, amennyit próbálni tudunk, és még így is lesz, amiről megfeledkezünk a téli szünetig", ahogy Benjo fogalmazott. Az én szerepem olyan parányi volt, és a partnerem, a dékán olyan ritkán jött ezekben a hetekben, hogy szinte semmi dolgom nem volt, csak hogy súgjak a többieknek. Azzal töltöttem az időt, hogy Ashleigh-t figyeltem (mint Hermiát), amint Ravit (mint Xandert) üldözi, és megvédi magát Gázos Chris vádjaitól, melyek szerint ő egy hűvös perszóna lenne. Danielként Chris ezt énekelte: Fél órát ha veled tölt Hermia, Egy fókát elfog a hypothermia. Mert te maga vagy a zord Jégkirálynő, Az olvadás számodra el sosem jő. Tekerjétek fel a fűtést, ahogy csak lehet! És hozzátok a vastag pulóveremet! Ash/Hermia így válaszolt: Hízelgő kígyó! Hogy tapadhatsz így? Ó! Vinnéd, mi elcsábítható. És kapod, mi jár — Azaz semmit... de kár! A kár az után következett, hogy Hermia megitta a fertőzött vizet, és a hatása alá került. Akárhányszor Chris rajtakapott, hogy az Ashleigh-vel közös jeleneteit nézem, mindig rám villantott egy borzalmas, bágyadt mosolyt.

107

Természetesen időnként szünetet tartottam, és olyankor azzal kínoztam magam, hogy Parrt és Yolandát néztem, amint szenvedélyesen veszekszenek, aztán csókolóznak és kibékülnek. Egy nap, nem sokkal a téli szünet után, mikor Ashleigh apja vitt el minket a Balmoralba, észrevettem, hogy Yolanda rá nem jellemző módon csendes volt. Szinte egyáltalán nem vett részt a finálé táncáról szóló beszélgetésünkben (amit én túl energikusnak találtam, míg Ashleigh szerint épp hogy hiányzott belőle a lendület). – Rendben vagy, Landa? – kérdeztem. – Persze. – Csak mert olyan nyomottnak tűnsz. – Nyomottnak? Ó, sajnálom, valami másra gondoltam. Miről is volt szó? – A fináléról. Túl szelíd? Vagy talán túl vad? – Nekem tetszik úgy, ahogy van. Ööö, eléggé energikus, de nem annyira, ha érted, mire gondolok. És pont ilyennek kell lennie, mert ez a finálé. Bár Yolanda nem mindig gondolja végig, amit mondani akar, mielőtt kimondja, ez a megjegyzése különösen összefüggéstelennek tűnt. Ezen el is töprengtem. Azonban ahogy megérkeztünk a Balmoralba, a szerepemre kezdtem összpontosítani, és egész addig meg is feledkeztem erről a beszélgetésről, míg kicsivel később oda nem mentem Yolandához és Parrhoz, hogy segítsek nekik. Egyedül próbáltak az emeleten a Robbins Központban, míg Alcott Fish, Ashleigh, Ravi, Chris és Erin a színpadon dolgoztak a nagy féltékenységi jeleneten. Yolandának és Parrnak szüksége volt rám, hogy álljak be Alcott helyett, akinek volt néhány sora a jelenetben. Meglepetésemre Yolandának nehézséget okozott pontosan felidézni a szerepét. Gyanakodva megnéztem a haját. Az előző napon ő csak zöld gyöngyöket viselt, míg a testvére csak pirosakat. Ma Yolanda hajában még mindig csak zöld gyöngyök voltak. És nem csak a hajfonatok végén, hanem fent, a feje tetején is. Ha ez Yvette, aki a testvérének adja 108

ki magát, az ikrek biztos sokat bajlódtak vele, hogy megfelelően nézzen ki. A zöld gyöngyök megcsörrentek, ahogy a barátnőm hátravetette fejét a nagy békülő csókhoz. Most is meghátráltam, mint mindig, de nagyon figyeltem. Parr megcsókolta. – Te nem Yolanda vagy, ugye? – kérdezte. Barátnőm meglepett mozdulatot tett. – Ki más lennék? – A híres ikertestvér talán? – Miért mondod ezt? – Yolanda máshogy csókol. Egy csók sok mindent elárul. A Gerard-iker habozott, aztán mély levegőt vett. – Igazad van – mondta. – Yvette vagyok. – Sejtettem! – kiáltottam fel. – Olyan csendes voltál a kocsiban. Hol van Yolanda? – Szobafogságban. – Szobafogságban?! Miért? – Az ostoba lány azt mondja, véletlenül rendelt valami szexi fehérneműt az internetről, és anyu kapta a számlát. Szerintetek hogy lehet véletlenül szexi fehérneműt rendelni? Két hét szobafogságot kapott, és attól félt, elveszíti a szerepét, ha valaki rájön. Nem mondjátok el senkinek, ugye? Megráztam a fejem. – Persze hogy nem – mondtam. – Bár Ashleigh észre fogja venni. Neki el kellene mondanod. Soha nem fog elárulni. – Igen, mindkettőtöknek el akartam mondani, de Landa azt mondta, várjuk meg, hogy észreveszitek-e. Ugye, te sem fogod elmondani? – kérdezte Parrtól. – Nem, persze hogy nem. Tudod a szerepet, és egyébként is helyettesíteni kell Yolandát valakinek, szóval, miért ne te lennél az? De egyébként hogyhogy tudod a szerepet? – Megtanultam, miközben segítettem a nővéremnek gyakorolni. Nagyon köszönöm. Yolanda nagyon hálás lesz. 109

– Én ezt nem értem. Azt hittem, utálsz szerepelni, meg ilyenek – mondtam. – Igen, így van. Landa nekem is hálával tartozik. – Te egy nagylelkű testvér vagy – mondta Parr. – Vehetjük tovább a csóktól? Parrt, Ashleigh-t, engem és Nedet kivéve, akinek Ashleigh elmondta, de megeskette, hogy titokban tartja, senki nem vette észre, hogy Tányát másik színésznő játssza. Azonban a helycserének volt egy drámai következménye. Gázos Chris követte Yvette-et a kellékszobába, ahová azért ment, hogy eltegyen néhány kémcsövet. A fiú nyikkant egyet, és gyorsan kijött onnan. – Mit csináltál vele, Yv... Yo? – kérdezte Ashleigh. – Valamit, amit a nővéremnek már hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. Az a lány túl vajszívű. Ennél többet nem mondott.

110

14. fejezet Elmélkedés a hímneműek kifürkészhetetlenségéről. Egy randi' Ashleigh, a megmentő Fájdalmas dicséret Amikor elkezdtem tízedikbe járni, nem gondoltam volna, hogy egy igazi szépség leszek, de mikor Seth Young zsinórban felhívott a harmadik decemberi estén is, és anyu tett egy megjegyzést a fiúkról, elkezdtem átértékelni a magamról kialakított képet. – Szó sincs fiúkról, anyu, ez csak Seth. A matekházit akarta. – A matekházit, mi? Tegnap mit akart? – Honnan tudod, hogy hívott tegnap? Szaglásztál a fogadott hívásaim körül? Anya megbántottnak tűnt. – Tudod, hogy sosem tennék ilyet. De ha akkor hív, mikor a kocsiban ülünk, nem tudom nem meghallani, ugye? – Hát, ha tényleg hallottad, akkor tudod, hogy csak azt akarta tudni, elolvastam-e már Örült Alex írását, amit a Vitorlásba szánt... tudod, az irodalmi magazinunkba. – És tegnapelőtt? – Jaj, anyu! Ez csak Seth. Most komolyan, te járnál vele? – Nem tudom, szívecském, nem hiszem, hogy valaha is találkoztam vele. Hacsak nem ő az a helyes fiatalember, akitől a csokipulykát kaptad. Vajon ő az? Akármit is hisz Ashleigh Nedről, még mindig nem oldottam meg kielégítően a csokipulyka rejtélyét. – Nem vagyok benne biztos – mondtam. – Egy csomóan lehettek. Nem adtál olyan jó személyleírást. – Tessék, mit mondtam neked! – jelentette ki anyu győzedelmesen. – Fiúk! Végiggondolva, úgy éreztem, Ned, Gázos Chris, Seth és Parr valamivel kevesebbek voltak – vagy legalábbis mások – , mint Fiúk. 111

Egyik sem tűnt igazi udvarlónak. Akármit is mondott Ashleigh, nem hittem, hogy Ned bármilyen érzést táplálna irántam. Gázos tényleg félreérthetetlenül üldözött – hódítani akart -, de amíg nem hódított meg, azt lehet mondani, hogy én győztem. Azonban a győzelmem nem volt egyedi, ahogy Yvette példája is bizonyította; ez a srác minden nőnemű lényt üldözött. Seth sem üti meg a mércét, töprengtem. Semmi sem lehet természetesebb egy srác számára, mint hogy felhívjon egy olyan lányt, akivel egy csomó tantárgyból közös órákra jár, és akivel együtt szerkesztik az irodalmi magazint. Ami Parrt illeti... hát róla mit lehet mondani? Attól féltem, az iránta táplált ellentmondásos érzelmeim elhomályosítják a megfigyelőképességemet. Az a meleg, ugrató lovagiasság, ami jellemezte első találkozásunkat, utat engedett valami sokkal visszafogottabbnak. Most, amikor csak együtt vagyunk, mindig érzem, hogy van köztünk egy fal, mintha Parr csendesen távol tartana magától, vagy magát fogná vissza. Voltak pillanatok, mikor azt képzeltem, hogy hevesen célba vesz, de megáll, tökéletes kardvívóként egy jól irányzott szúrással a szívemre, és csak egy centi választ el attól, hogy kiserkenjen a vérem. Hogy ez vajon mit jelenthetett Ashleigh számára, nem tudtam volna megmondani. Gyakran gondoltam azt, hogy Parr ugyanabban az udvarias bánásmódban részesíti, mint engem, de szabadabban, melegebben teszi. Szóval egyenként számba véve őket, ezek közül a fiúk közül egyik sem igazolja anyu megjegyzését. Bár mindet egybevéve, az biztos, hogy sokan voltak. Igaza van vajon anyunak? Ők már igazi Fiúknak számítanak? Persze, eszem ágában sem volt ezt megbeszélni Ashleigh-vel, tudtam, hogy csak telebeszélné a fejemet Neddel. De Sam, mikor beszélgettünk, anyuval értett egyet. – Miért kell Sethnek felhívnia téged a matekházi meg hasonló dolgok miatt? – kérdezte. – Ha csak információt akar, ugyanúgy e-mailt is küldhetne. Telefonon viszont kettesben lehet veled, még akkor is, ha nem személyesen találkoztok. Nem tudom, Julié. Hacsak nem csinálsz valamit, ami elbátortalanítja, lefogadom, hogy nemsokára lépni fog. 112

Ahogy máskor is, Samanthának igaza volt. Seth küldött egy sms-t csütörtök délután: találkozhatnánk a java jailben, hogy megbeszéljük a korrektúrát? Kitalálhattam volna, mi történik, mikor kifizette a tejeskávémat, és extra ideges nagyképűséggel ragaszkodott hozzá, hogy a szövegemben az amely szavak felét amivel kellene helyettesítenem, de addig nem tűnt fel, mit forgat a fejében, míg el nem tette a papírjait, és a Cinepalaceban játszott filmre nem terelte a szót. – Hát, ha még nem láttad, megnézzük most? – kérdezte Seth. – Én... nem tudok... muszáj... anyunak szüksége van rám, segítenem kell a boltban – dadogtam meglepetten. – Akkor holnap este. Moziban egyedül Sethtel – péntek este! Mit fog ez jelenteni – mik leszünk? Mit fognak gondolni az emberek, ha meglátnak minket? – Megígértem Ashleigh-nek – kezdtem, és úgy akartam befejezni, „hogy vele nézem meg". De időben rájöttem, hogy már elmondtam Sethnek, mi volt a barátnőm véleménye a filmről, amit múlt hétvégén nézett meg Emily Mehannel, míg én apuéknál voltam. -.. .hogy segítek neki a táncát gyakorolni – fejeztem be sután. Seth konok arckifejezést öltött, amit főleg az állkapcsa körül lehetett észrevenni. – Akkor szombat este? – kérdezte. Szombat este – még rosszabb. Megadtam magam. – Felhívom anyut, és megkérdezem, hogy segíthetnék-e inkább holnap – mondtam neki. Állkapcsa ellazult, és büszkén elmosolyodott, mintha hét ponttal megelőzött volna az irodalomdolgozatban, és ezért megdicsértem volna. Voltál már valaha moziban olyan fiúval, aki egész biztosan nem tetszik? Egy olyan fiúval, akinek szinte hallod azon gondolkodni a kezét (mintha annak is lenne saját kis agya), hogy a válladra kússzon, vagy a te kezed után nyúljon? Közelebb hajol, hogy a füledbe súgjon egy kaján megjegyzést, hogy lásd, ő fontosabb, mint a film. Hirtelen bólintasz, híresen hegyes álladdal próbálod elhárítani. A válla a tiédhez ér, és érzed, hogy megremeg. Te az ülés másik végébe húzódsz, 113

hozzányomod magad a karfához, míg azt nem érzed, hogy az a derekadba vág. A film felénél kimenekültem a mosdóba, és segélyhívást intéztem Ashleigh-hez. – Segíts! – suttogtam. – Úgy tűnik, valami borzalmas randin vagy ilyesmin vagyok Seth Younggal. Ide tudsz jönni a Cinepalace-hoz egy óra múlva, hogy véletlenül találkozzunk, mikor vége a filmnek? – Hogy mi? Randi? Kivel? Mi van? – Most nem tudok beszélni... vissza kell mennem... kérlek, ez fontos... Cinepalace, egy óra múlva. Seth megkönnyebbültnek tűnt, mikor visszaértem; szerintem attól félt, hogy teljesen faképnél hagytam. De dühös lett, mikor összefutottunk Ashieigh-vel és a Gerard-ikrekkel a moziból kifelé menet, pont mikor a kezem után nyúlt. – Julié! De jó, hogy itt vagy! – kiabált Ashleigh. – Hol voltál? Próbáltunk hívni. – Szerinted mégis hol volt? – kérdezte Seth. – Megnéztük a filmet. – Ó, szia, Seth! – mondta Ashleigh, mintha csak akkor vette volna észre. – Hogy tetszett a film? – kérdezte az egyik iker. – Te mit csinálsz idekint? Azt hittem, szobafogságban vagy – válaszoltam. Nem tudtam biztosan, melyikük Yolanda, így a köztük lévő térnek címeztem a kérdést. A bal oldali válaszolt. – Kilencvenszázalékos lett a matek dogám, így anyu ma este elengedett. Mint valami óvadék, vagy inkább Feltételes szabadlábra helyezés? A Java Jailbe megyünk ünnepelni. Jöttök? – Már órákat töltöttünk ott – mondta Seth. Hozzám fordult, kizárva őket a könyökével. – Elmenjünk a Bennie's Burgersbe? – javasolta. – Igen, a Bennie's, ez jól hangzik – mondta Ashleigh. Azzal ügyet sem vetve Seth bosszankodására, belém karolt, és végigmasírozott velem az utcán. – Mire számítottál, ha így bátorítod? – kérdezte később Yvette, amikor már Ashleigh-nél voltunk. Seth megpróbálta kivárni, míg a 114

barátaim elmennek, de miután Ashleigh megmutatta, hogy kész kivárni, míg Seth kivár, a fiú feladta és hazament. – Én nem bátorítom... mire gondolsz? – tiltakoztam. – Mindig azonnal válaszolsz az üzeneteire, és hagyod, hogy melléd üljön Nessi óráján. – De mit kéne csinálnom, hogy ne legyek totál udvariatlan? És honnan tudod, hol ül? Te nem is jársz arra az órára! Yvette csak mosolygott. – Viszont én igen, és Yvette-nek igaza van, Seth mindig melletted ül – mondta Yolanda. – Egyébként, miért nem tetszik? Elég kedves srácnak tűnik, és aranyos is. Nem dögösen aranyos, mint Adam vagy Ravi, de olyan aranyosan aranyos. Olyan művészi és romantikus. Szép az orra. Igazán jól nézett ki Halloweenkor, mikor kalóznak öltözött. Tényleg nem tetszik? Nekem tetszene, ha én úgy tetszenék neki, mint te. – Lancia, a te mércéd olyan alacsony! – mondta a testvére. – Te mindenkiről azt hiszed, hogy aranyos, még akkor is, ha gázos. Neked kellene pofon vágnod őket, nem pedig nekem. – Nem hiszem, hogy Seth gázos, legalábbis nem annyira – mondtam. – Csak nem tetszik. – Nem az a lényeg, hogy gázos-e – mondta Ashleigh. – A lényeg, hogy Julié szíve valaki másért dobog. – Ó, elfelejtettem! Neddel jársz, ugye? – kérdezte Yolanda. – De lefogadom, hogy attól még Sethtel is járhatnál, ha akarnád. Hogy jönne rá Ned? Nem olyan sokszor jut ki onnan. Ez felkeltette Ashleigh küzdőszellemét. – Yolanda! Hogy mondhatsz ilyet! – tört ki. – Julié soha nem lenne ilyen hamis, ő soha nem lenne ilyen hűtlen senkihez, főleg nem egy olyan nemes lélekhez, mint Ned! Julié szerelme olyan, mint a természete, tiszta és igaz! – De már mióta mondom nektek, hogy nem járok Neddel – tiltakoztam erőtlenül. Bár nem erőltettem annyira. Először is, mert nem volt semmi értelme, tudtam, hogy Ashleigh-t úgysem győzöm meg. Ráadásul az ő szenvedélyes szavai megzavartak, eltöltöttek bűntudattal. 115

Soha nem lennék hamis, képtelen vagyok a hűtlenségre, a természetem tiszta és igaz. Mindezt attól a lánytól, akinek reménybeli barátját nem tudom kiverni a fejemből! Ashleigh szavai sokkal helyénvalóbbak lettek volna, ha saját magáról beszél. Hogy fogom valaha kiérdemelni hűséges barátnőm dicséretét?

116

15. fejezet Szünidei jókedv. A baba születésnapja. Bájos tizenhat éves, de még soha nem csókolták meg. Az első csókom A karácsonyi szünidő a vizsgák és a félév végi dolgozatok okozta izgalom kellős közepén köszöntött be. A Vitorlással Bizáncba téli kiadása nyomdába került. Seth leadta a lemezt; én az utolsó irodalomdolgozatomat hoztam fel mentségként, hogy ne kelljen elmennem vele. Sietősen írtam meg az esszét, az előzőből ismételtem részeket, de Ms. Nettleton nem vette észre. Yolanda büntetése lejárt, de megint szobafogságot kapott, mert lógott fizikáról, hogy találkozhasson Adammel. Ashleigh és én átadtuk egymásnak az éves kanukai/harácsonyi2 ajándékainkat. Egy CD-t kaptam tőle, amin a tizenkilencedik századi szalonokban népszerű dalok voltak – „Amit Jane Austen hősnői hallgattak volna musical helyett", magyarázta. Én egy bűvész-készletet állítottam össze neki anyu eladatlan furcsaságaiból, ami a következőkből állt: egy csokorra való színes kendő, egy törött sétapálcából levágott varázspálca, egy kitömött nyúl. Különösen büszke voltam a cilinderre, amit dupla fenékkel és forgós süllyesztővel szereltem fel. Reméltem, hogy az ajándék új őrületet gerjeszt majd – de nem. 2

(Amíg a kereszténység a karácsonyt ünnepli, a zsidók a hanukát. Itt a lányok tréfásan megcserélték a kezdőbetűket [a szerk])

– Mennyire tetszett volna ez Jane Austen szereplőinek! – kiáltotta Ashleigh. – Tökéletes időtöltésnek bizonyult volna a hosszú estéken Pemberley-ben. Hé, mi lenne, ha csinálnánk egy musicalt a Büszkeség és Balítéletből? Nem mutatna jól ez a kalap Darcyn? Az évszak másik fő ünnepe természetesen a születésnapom: december 17-e. Most is a szünidő elejére esett, mint mindig. Mivel 117

apám nagyon komolyan veszi szülői jogait, ragaszkodik hozzá, hogy felváltva születésnapozzak a két házban; idén ő volt a soros. Arra ébredtem, hogy az alagsori szobám mennyezetén lépéseket hallok. Az Ellenállhatatlan Könyvelő a konyhában volt, pont fölöttem, dobogott és csattogott reggeli készítés közben. A párna alá temettem az arcom, de már kiszállt az álom a szememből, úgyhogy felvettem a köntösömet, belebújtam a papucsomba, és felmentem a konyhába. Amy úritök frittátát, fűszeres ikrát és szeletelt déligyümölcs-salátát tett elém. – Tessék, drágám! – mondta. – Boldog születésnapot! – Aztán könnyekben tört ki, és kiszaladt a helyiségből. Miközben utána bámultam, apám a tányérra mutatott a villájával. – Nem eszed meg a reggelidet? – kérdezte. – Gyerünk, egyél! Még megbántod Amyt. Ímmel-ámmal kezdtem hozzá. – Mi baja van? Az én születésnapom akkora tragédia, hogy egy felnőtt nőt sírásra késztet? Apa súlyos szemrehányással a tekintetében nézett rám. – Hogy lehetsz ilyen tapintatlan? Nem tudod, milyen nap van? – mondta. – Ööö, december 17-e? – Igen, neked december 17-e, de Amynek ez a baba születésnapja. – Milyen baba születésnapja? Nincs gyereke. – Ezért olyan feldúlt – mondta apám türelmesen. – A babát december 17-ére vártuk. Ha Amy nem vetélt volna el, ez lenne a baba születésnapja. Végeztem egy gyors fejszámolást. – Az hogy lehet? – kérdeztem. – Októberben vetélt el. Még nem is látszott terhesnek. A baba még hónapokig nem született volna meg. – Nem az a vetélés, Julié – mondta apám leheletnyi ingerültséggel a hangjában, mintha nem tudtam volna válaszolni egy egyszerű kérdésre. – Az a második volt. Te nem tudod, milyen nehéz Amynek. Én az első vetélésről beszélek, négy évvel ezelőtt, mikor először találkoztunk. Miután elvesztettük a babát, teljesen letört. Nem emlékszel? Nagyon, 118

nagyon erős volt, de mikor két hónapja a másik baba is elment, újra magába fordult. Kedves leszel hozzá ma, ugye? Tudom, hogy így lesz. Ez egy nagyon szomorú nap neki, és nagyon sebezhető ilyenkor. Ezekkel a szavakkal apám befejezte a reggelijét, vette a kabátját, és elment dolgozni. Kifejezéstelenül bámultam a gondosan elkészített tojást, ami megdermedt a tányéromon. Egy idő múlva feltűnt, hogy az agyam magától számolgat tovább. Az eredmény elborzasztott. Ha apám igazat mondott – és semmi okom kételkedni ebben —, akkor Amy már hónapokkal azelőtt terhes volt, hogy apám elhagyta anyámat. Azokban a hetekben, mikor a szüleim házassági tanácsadásra jártak, Azokban a hetekben, mikor megesküdött anyunak – és nekem! —, hogy minden más lesz: mindez hazugság volt. Végig tudta, hogy el fog menni. Egy szavát sem gondolta komolyan. Persze, nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy apámnak sikerült újrakezdeni mindent, ahogy ígérte is. Hogy is lehettek volna? Hiszen elhagyott minket, nem? De az megint más, hogy kiderült, meg sem próbálta. És az végképp más, hogy mindezt a tizenhatodik születésnapomon tudtam meg. Egyszer és mindenkorra letettem a Családi Körben Tanúsított Önuralom Alapról. Nincs az a képzeletbeli pénzösszeg, ami valaha is kárpótolhat ezért. Ekkor megcsörrent a mobilom. Megnéztem a számot: anyu volt az, biztos azért, hogy boldog születésnapot kívánjon. Úgy döntöttem, hogy ezzel most nem tudok foglalkozni, és hagytam, hogy a hangposta válaszoljon helyettem. Amy visszajött a konyhába. – Mi a baj, drágám? – kérdezte. – Nem eszel. Nem szereted a frittátát? Mivel a ház már csordultig telt Amy könnyeivel, nem akartam az enyéimet is hozzáadni. Azonban odakint túl hideg volt a hosszú erdei kóborláshoz, így Liuék üvegházában kerestem menedéket. A melegházban, ahogy magamban hívtam. De ez nem olyan volt, mint a 119

Balmoral-beli melegház – egy elegáns szerkezetű épület, ahol ólomüveg ablakok közvetítették a nap sugarait – , Liuék üvegháza kicsi volt és praktikus, olyasmi, mint egy fészer. Haichang furnér- és műanyag lemezből építette, hogy megvédje a hidegtől az orchideáit és Lily zöldségeit. Az üvegházban hűvös volt, de világos. A napsugarak áthatoltak a műanyagon és a vékony, téli felhőkön. Óvatosan arrébb toltam két hibrid phalaenopsis orchideát, leültem egy padra, belélegeztem a párás levegőt, és átadtam magam az önsajnálatnak. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy úgy éreztem, nincs igazán jogom sajnálni magam. Voltak barátaim, voltak szüleim (két garnitúrára való is), akik soha nem ütöttek meg, nem is hanyagoltak el, jók voltak a jegyeim, elfogadhatóan néztem ki, voltak elfoglaltságaim, amik lekötötték a figyelmemet – a kiváltságok minden velejárójával, mondtam magamnak. Ott volt szívbéli barátnőm, Ashleigh. Még udvarlóm is volt, valamilyen. Sajnos, nem álmaim férfija – csak Seth. Elképzeltem, hogy megcsókolom Sethet. Fúj! De mi van, ha nem úszom meg? Egyre öregebb és öregebb leszek, és Seth volt a legelérhetőbb, mint barát. Tizenhat évesen ilyen szánalmasnak lenni! Mi van, ha a régóta vágyott csókot Sethtől kapom meg? Komolyan mondom, elkezdtem sírni. A szél zörgette a műanyag ablakokat, a fűtőtest zümmögött, a párásító bugyogott, én meg zokogva szipogtam; mindezek a hangok betöltötték a fülemet, így nem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, míg azt nem éreztem, hogy valaki átkarol. – Égimeszelő! Mi a baj? – szólt egy férfihang. Zach volt az, aki hazajött a főiskoláról a szünetre. Az ősrégi becenevemen szólított, amit reméltem, hogy már rég elfelejtett mindenki. – Ó, Zach – mondtam. – Ma van a születésnapom. – A vállába temettem az arcom, és még jobban zokogtam. – De Meszelőcske, ez jó dolog. Boldog születésnapot! Tizenhét? Megráztam a fejem, arcomat a pulóverébe dörzsölve. – Tizenhat – mondtam. – Az még jobb! Bájos tizenhat éves. 120

Még annál is jobban zokogtam. – Ja, persze. Bájos tizenhat éves, és még soha nem csókolt meg senki. – Ó, hát ez a baj? Tényleg soha nem csókoltak meg? És mi van azzal a barátoddal, a Balfácán sráccal? Azok a fiúk mind nyuszik. Kivéve persze, fiatal edzőtársamat, Parrt, az egy gerinces kölyök, fogadok, hogy ő megcsókolta már a kis barátnődet, Ashleigh-t. Hé, lazíts, Meszelőcske, szinte fulladozol. Csak mert a barátod annyira fél közeledni, az még nem jelenti azt, hogy benned van a hiba. – Ha Nedre gondolsz, ő nem a barátom – mondtam milliomodszor. – Tudom, hogy Ashleigh szerint az, de nem. Nincs barátom. És túl magas vagyok, hosszú a karom, a lábam, a hajam, az arcom, és nem is akart megcsókolni soha senki, kivéve pár görényt és azt a gyöpös agyú Seth Youngot, és ha még meg is tették volna, akkor sem tudnám, hogy kell. – Hűha! – mondta Zach. – Ez elég rosszul hangzik. – Szúrós pulcsijával megölelt, és kicsit túl erősen ütögette a hátamat, mintha egy beszorult csirkecsontot akarna eltávolítani. Kezdtem kicsit jobban érezni magam. – Megmutathatom, ha akarod – mondta Zach. – Gyakorolhatnál rajtam. – Mire gondolsz? Mit gyakoroljak? – Hogy hogyan kell csókolózni. Így mikor a srác, aki nem a barátod, végül rászánja magát és megcsókol, nem fogsz aggódni, hogy rosszul csinálod. És ha mégsem... hát akkor nem leszel olyan bájos tizenhat éves, aki még nem csókolózott. Előbújtam a pulóvere rejtekéből, és ránéztem. – De persze, ha nem akarod, akkor nem – mondta. – Ne haragudj, nem úgy gondoltam... Gyorsan, mielőtt meggondolhatnám magam, megcsókoltam Zachet. A jóképű Zachet, a harmadikosok szívtipróját, a kedves, hiú, viccelődős, nem-az-én-súlycsoportom Zachet. Az első csók – amit én kezdeményeztem – keményen és hirtelen csattant, és kicsit félrecsúszott. Nem igazán tudtam, mit kezdjek vele. 121

– Mmm – mondta Zach tapintatosan, mikor vége volt, kezébe fogva és gyengéd szakértelemmel maga felé fordítva az arcomat. – Így kell ezt – mondta utána. – Még egyet? Bólintottam. Ez alkalommal a szánk kicsit kinyílt. Megrémülve vettem észre, hogy felgyorsul a szívverésem. Valami dobolt bennem, valami mintha összekuszálódott volna. – Lazíts egy kicsit – mondta Zach elhúzódva. – Nyugi. Megint bólintottam. A következő csók után elkezdtem szinte normálisan érezni magam – inkább olyan volt, mintha táncolnék, és nem olyan, mint mikor két ember próbál átjutni ugyanazon a lengőajtón, de ellentétes oldalról. Rájöttem, hogy még lélegezni is tudok csókolózás közben, és azt fontolgattam, hogy kinyitom a szemem. Azonban mielőtt megtehettem volna, éreztem, hogy Zach teste megrázkódik, és a foga az enyémhez koccant. – Aú! – nyögött fel Zach. Ezzel egy időben hallottam, hogy Samantha azt kiabálja: – Zach! Te tuskó! Hagyd békén! Mit csinálsz? Kinyitottam a szemem. Sam egy virágfölddel teli zacskóval ütlegelte Zachet. Még soha nem láttam ennyire dühösnek. – Julié! Jól vagy? Zach, mit képzelsz magadról? Mi a fészkes fenét csinálsz? – Miért, szerinted mit csinálok? – kérdezett vissza Zach, lesöpörve a földet a farmerjéről. – Minden rendben, Sam – mondtam elgyötörten. – Én csókoltam meg. Samantha egy pillanatra felém fordult, aztán vissza Zachhez. – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – kérdezte. – Mi van Jennával? – Nyugi, Sam. Nincs szükség rá, hogy szanaszét dobáld a földet. Nem csalom meg Jennát, ez csak egy csók volt. Julié és én tudjuk, mit csinálunk. Ma van a születésnapja, és magányosnak érzi magát. Senkinek nem fog összetörni a szíve. Julié egyébként is abba a balmoralos srácba szerelmes. Samantha letette a virágföldet. 122

– Menj innen, Zach! – mondta a bátyjának. – Komolyan mondom, gyerünk! – Zach bűnbánó arccal nézett rám, lesöpört magáról még egy kis földet, aztán elment. Sam hozzám fordult. – Bocsánatot kérek Zach helyett... annyira hülye! – mondta. – Jól vagy? Vajon jól voltam? Fogalmam sem volt, hogy éreztem magam – lelkesnek, rémültnek, megrázottnak? El kellett mennem valahová, hogy rájöjjek, de először meg kellett nyugtatnom Samet. – Minden rendben, Sam – mondtam neki. – Nem fogok semmi hülyeséget csinálni, például, hogy beleesek Zachbe. Ne aggódj emiatt, jó? Csak rajtakapott sírás közben, és megvigasztalt. Ez minden. Nem használta ki a helyzetet. Én csókoltam meg. – Ha te mondod – válaszolta Sam. – De ha azt akarod, hogy megöljem, csak szólj! Igazából lehet, hogy amúgy is megölöm. Ja, és egyébként boldog születésnapot!

123

16. fejezet Fehér nárciszok. Üvegházi virágok. A nagyszerű fehér nap. Parr háza. Lábnyomok a hóban. Egy harmadik szonett Mikor hazaértem, láttam, hogy valaki besurrant a szobámba, és kitakarított. Az ágyam be volt vetve, a ruháim kisimítva, a kagylókból, kövekből, csontokból és elragadó, törött porcelánokból álló gyűjteményem leporolva és elrendezve sorakozott a polcon. A padló csillogott, mintha valaki felmosott volna. Egyetlen pókhálót sem láttam, még a legtávolabbi sarokban sem, a tető alatt, ahol egy megzavart pók új fonalat kezdett szőni. Még az íróasztalom is pormentes volt, a könyveket és papírokat ugyanabba a formába rendezték, ahogy hagytam őket, csak épp katonás rendbe. Az ablakpárkányon egy vázában fehér nárciszok díszelegtek, édes, enyhén kábító illatuk betöltötte a szobát. Azonnal rájöttem, hogy ez biztosan Ashleigh születésnapi ajándéka. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki megússza, ha hozzányúl a holmimhoz. Göndör haja tényleg felbukkant az ablakban. – Nyisd ki! – mondta. – Kezd fagyos lenni idekint. Ahogy elnéztem a ragyogó szobát és vigyorgó barátnőmet, elszégyelltem magam. Miért is kellene panaszkodnom, ha ennyi mindenért lehetek hálás? Kinyitottam az ablakot, és besegítettem Ashleigh-t. – Boldog születésnapot! – jelentette ki elégedetten, levéve a cipőjét, hogy ne sározza össze a csillogó padlót. Észrevettem, hogy farmer van rajta, és figyelembe sem veszi, hogy látszik az alsó végtagja. – Milyen volt? Történt valami eget rengető? – Hogy őszinte legyek, igen – mondtam. Belefáradtam abba, hogy titkolózzak Ashleigh előtt. Ezt legalább elmondhattam neki. Talán ő tud segíteni, hogy kitaláljam, mit miért csináltam. – Várj, hadd összegezzem! – mondta Ashleigh, miután mindent elmeséltem. – Megcsókoltad Zach Liut? Négyszer? 124

– Igen... hát tulajdonképpen én csak egyszer csókoltam meg. Háromszor ő csókolt meg engem. – De Julié, fogalmam sem volt, hogy így érzel Zach iránt. Miért nem mondtad el? – Mert nem érzek iránta „úgy". Ha arra gondolsz, érdekel-e, nem. Az hülyeség lenne. Egyáltalán nem az én súlycsoportom. A Byzben minden lány odavan érte, és ezt ő tudja is. Főiskolás, az isten szerelmére. Barátnője van. Én alig vagyok tizenhat. – Akkor miért csókoltad meg? Mi van Neddel? – Mi van Neddel? Ash, ugyan már! Folyton ezt hajtogatom. Nem érdekel Ned. Soha nem is érdekelt Ned. Nagyon helyes srác, de nem érdekel. És én sem érdeklem őt. Olyan biztos, mint a halál, hogy ő soha nem próbált megcsókolni. – Értem – mondta Ashleigh. – Bárcsak ne szakítottalak volna félbe titeket akkor a trófeaszobában, mielőtt lehetősége lett volna. Bárcsak lábujjhegyen kisétáltam volna, anélkül, hogy bármit mondok. Megtettem volna, de azt hittem, Christől mentelek meg. Hát, azt hiszem, megértem. Belefáradtál a várakozásba, hogy az csókoljon meg, akit szeretsz, így megcsókolsz valaki mást. Felsóhajtottam. Igaza volt, bár nem úgy, ahogy gondolta. – Felfogtad, hogy tizenhat éves vagyok, és még nem csókolt meg senki? – mondtam. – Ned soha nem akart megcsókolni. Nem ezt csináltuk a trófeaszobában. Soha senki nem akart még megcsókolni... kivéve Sethet, talán, de azt inkább nem szeretném. Nem is tudtam igazán, mit csinálok, mikor megcsókoltam Zachet. Tudni akartam, hogy milyen érzés. Azt hiszem, attól féltem, hogy ha tovább várok, Seth azzal a konok kitartásával valahogy rávenne, hogy megcsókolhasson, és akkor az lenne az első csókom. Zach legalább olyasvalaki, akit kedvelek. – Szóval ő olyasvalaki, akit kedvelsz! – Nem tetszik... csak kedvelem. Ő egy aranyos srác, tényleg jól néz ki, Samantha bátyja, és főiskolás, kollégista, és ott a barátnője. Ő nem fog utánam járkálni, hogy járjak vele, mint Seth. Egyébként is, miért kell hogy tetsszen valaki, mielőtt megcsókolom? Te szerelmes vagy 125

Raviba? Minden héten egyszer megcsókolod... vagy kétszer, vagy többször. – De az más... muszáj, a darab miatt. Nem csinálnám, ha nem kellene. – Miért nem? Ravi nem csókol jól? – Nem tudom... jó vele, azt hiszem... de nem érdekel. – Hát akkor megcsókoltad Parrt valaha? – kérdeztem. Ahogy kimondtam, már meg is bántam. – Nem, persze hogy nem, különben tudnál róla. Soha nem titkolnék ilyesmit előled – mondta türelmetlenül. – Szóval milyen volt? – Mi... csókolózni Zachkel? – Igen. – Hát... jó volt. Meglepően jó. Egy szempillantás alatt megtenném újra. – Újra megcsókolnád Zachet? – kérdezte döbbenten Ashleigh. – Azt hittem, van barátnője. – Hát talán nem Zachet, mert Samantha megölne. Mindenesetre valamelyikünket biztosan megölné. És ott van az a barátnő is. De valakit igen, mindenképpen megcsókolnék, ha ő lenne a megfelelő srác. Azonban annak a valószínűsége, hogy megcsókolom a Megfelelő Srácot, olyan távolinak tűnt, hogy egy-két pillanatig megengedtem magamnak, hogy azt kívánjam, Zachnek ne legyen barátnője, hogy ne legyen főiskolás, ne legyen az apám munkatársának a fia, ne legyen olyan messze tőlem, mint a rénszarvas Ashleigh-ék háza tetején, és hogy akarjon újra megcsókolni, de most földhajigáló testvér nélkül. Samantha jött át másnap egy rakás virággal. Felismertem, hogy a szülei üvegházából valók. Zach hozta át a híres Saabbal, de a barátnőm nem hagyta, hogy ő is kiszálljon a kocsiból. – Boldog születésnapot! – mondta Samantha. – Ezeket a hülye bátyám küldi. Személyesen adom át, hogy meggyőződjek róla, az üzenetet is tisztán és érthetően kapod meg. Ezek nem romantikus virágok. Ezek boldog-születésnapot, sajnálom-hogy-molesztáltalak, meg-tudsz-valaha-bocsátani-vagy-meg-kell-hogy-öljön-a-nővérem virágok. 126

– Én rózsát akartam hozni neked, de Sam nem engedte – szólt ki Zach a kocsiból. – Fogd be! – kiáltott rá Sam, és az ablakon át orrba vágta. Karácsonyra Ashleigh két jegyet kapott a szüleitől a Broadwayre, a Fascination című musicalre, és engem hívott el magával. A MetroNorth vonattal mentünk, és éjszakára Ruth nénikémnél és John bácsikámnál szálltunk meg. Az előadás előtti délután gombócot ettünk a Chinatownban, végigböngésztük az óriási antikváriumot a Village-ben, és bajuszokat próbálgattunk egy színházi kellék üzletben. Az előadás legjobb részei a dalok voltak. Ashleigh nem tudott betelni a hangokkal és a hangszereléssel, én pedig azt gondoltam, hogy a szövegek majdnem olyan jók, mint Parr szövegei. Amikor legördült a függöny, addig tapsoltunk, míg a végén már nem éreztük a kezünket. Ruth nénikém és John bácsikám nappalijában aludtunk, Ashleigh a díványon, én a felfújható matracon. Lassan merültem álomba, reggel pedig arra ébredtem, hogy a földön fekszem, és megrándult egy izom a hátamban. – Ó, drágám! – mondta Ruth néni. – Úgy látszik, az ágyat meg kell foltozni. Sajnálom. A délelőttöt a Frick Múzeumban töltöttük, az Ötödik sugárúti egykori udvarházban, ami egy tizenkilencedik századi acélmágnásé volt, és ma az ő művészeti gyűjteményének ad otthont. Azzal szórakoztattuk magunkat, hogy megvitattuk, melyik portré melyik általunk ismert személyre hasonlít. Ashleigh-hez könnyű volt portrét találni: nyugodtan lehetett volna George Romney Lady Hamiltonról készített képének modellje, aki egy csinos fiatal nő volt piros ruhában, sűrű, sötét hajjal, karjában pedig kiskutyát tartott. Nekem már nehezebb volt képet találni. Ashleigh egy méltóságteljes Gainsborough hölgyre mutatott, aki cikornyás kék ruhát viselt, de én inkább egy komoly, fekete ruhás Whistler lánnyal éreztem hasonlóságot. Ebéd után Ashleigh azt kérdezte: – Hé, Grandison Parr nem ezen a környéken lakik? Menjünk, nézzük meg a házát! Talán Ned is ott lesz. 127

– Nem tudom, Ash – mondtam. Elöntött a nyilvános megaláztatástól való jól ismert rettegés. – Mit mondunk, ha meglátnak minket? És egyébként is, miért lenne ott Ned? – Majd azt mondjuk, hogy a környéken jártunk, ami igaz is. És Ned azt mondta, hogy a szünidő egy részét Partékkal tölti. Gyere! – Mindkét karomat a válla köré tekerte, úgy húzott végig az utcán. – Oké, oké, engedj el! – mondtam neki. Karjaimat visszaszerezve, sóhajtva követtem. Parr egy magas, keskeny házban lakott, ami körülbelül akkor épülhetett, amikor a Frick Múzeum, egy századdal ezelőtt, vagy még korábban. Mészkő veranda vezetett a fényes, piros ajtóhoz. Szívem hevesen kalapált arra a gondolatra, hogy Parr otthonát nézem, ahol olvas, zuhanyozik, alszik, álmodik. A szívem még jobban elkezdett kalapálni – nem jó értelemben – , mikor Ashleigh elindult felfelé a lépcsőn, hogy becsengessen. Visszahúztam. – Nem. Ezt nem teheted. Errefelé nem szokás csak úgy becsengetni valakihez. – Barátnőm tiltakozott, de nem engedtem el. – Ha megteszed, itt hagylak. A korábbi vonattal megyek haza. Komolyan gondolom, Ashleigh. – Jól van – mondta. Egy járda menti fának dőlt, és felnézett. – Szerinted melyik ablak az övé? Szerinted Ned a vendégszobában van? Szerinted melyik a vendégszoba ablaka? A gondolattól, hogy Parr talán ott áll az egyik ablak mögött – talán kifelé néz, és lát minket -, riadt borzongás bizsergett a csuklóm környékén. – Nem tudom – válaszoltam. – Már láttad, hol lakik, oké? Mehetünk most már? – Csak egy percet várj... lehet, hogy kijönnek. – Ha kijönnek, meghalok szégyenemben. Gyere, menjünk! Hideg van, és olyan hülyének érzem magam! – Hát, ha hagynád, hogy becsengessek, bemehetnénk felmelegedni – mondta Ashleigh. – Szia, elmentem, találkozunk a Byzantiumban – mondtam neki. 128

– Oké, oké, oké! Csak várj még egy kicsit! Hátha kijönnek. Szerencsére nem jöttek ki. Egy magas, szőke lány sétált arra lassan, és az ablakokat nézte. – Szerinted ez Parr barátnője? – suttogtam. – Milyen barátnő? – Akiről Sam ismerőse beszélt... tudod, az e-mailben. – Lehet. Megyek, megkérdezem tőle... talán ő tudja, hol vannak – mondta Ashleigh. – Ashleigh, nem vagy komplett! Ne merészeld! – sziszegtem, olyan szorosan fogva a karját, ahogy csak tudtam. Fél órát topogtunk még a hóban, mire Ashleigh is beismerte, hogy lefagyott a lába. A Központi Pályaudvarról mentünk haza, a l4:25-össel. Szilveszter után az idő csípősre fordult. Hideg léghuzat csapott be a padlásszobámba. Sokkal rosszabb volt, mint máskor, mert anyuval elhatároztuk, nem fűtünk olyan sokat, hogy spóroljunk a számlán. Annyi takarót terítettem az ágyra, amennyit csak tudtam, és a legmelegebb, legrondább pizsamámban aludtam, tükörtojásmintásban. Még sapkát is vettem fel éjszakára. Esett a hó: sajnos ahhoz nem volt elég, hogy bezárják az iskolát, de ahhoz igen, hogy reggelente fél órán keresztül lapátoljuk. A fánk nyirkos lett és kényelmetlen, és havat szórt a nyakunkba. Ashleigh-vel felfüggesztettük a fára mászást, míg kellemesebb nem lesz az idő. Újra elkezdődött a tanítás. Történelmen a francia forradalmárok megrohamozták a Bastille-t. Irodalmon elkezdtük olvasni a Büszkeség és balítéletet – rémületemre. Attól féltem, Nessi tönkreteszi a kedvenc könyvemet. Ashleigh és Yolanda mindent megtettek, folyamatosan jelentkeztek, és addig beszéltek, amíg csak lehet, mikor szóhoz jutottak. Most az egyszer viszont Seth órai szereplése lankadt. Ő azok közé a fíúk közé tartozik, akik ostobának és jelentéktelennek tartják Jane Austent. Bár Elizabeth apjáról, Mr. Bennetről mondott pár kedves dolgot, mert őt szellemesnek tartja, ellentétben a „visszataszító" Mr. Darcyval. 129

A balmoralosok visszatértek a kastélyukba, a hegyre. Ashleigh kapott egy e-mailt Nedtől, amiben megírta, hogy visszajöttek téli szünetről. Tényleg Partékkal töltötte a szünidőt, de Bermudán, nem Manhattanben, úgyhogy feleslegesen idegeskedtem a Keleti 74. utcában. Azonban az Álmatlanság próbái még nem kezdődtek el – a fiúk a szünidő után teszik le a záróvizsgákat, szegények, és a tanórán kívüli tevékenységeket felfüggesztették, hogy tudjanak tanulni. – Nem hallottál semmit múlt éjjel, Julié? – kérdezte Ashleigh egyik reggel, ahogy vártuk az iskolabuszt. – Mire gondolsz? – Olyan csapkodás félére. Azt hittem, medve vagy szarvas, és eszi a fát, de mikor megnéztem reggel, lábnyomokat láttam a hóban. Emberi lábét, nem szarvaspatáét. Hacsak a szarvas nem csizmát viselt. – Szerinted egy ember ette a fát? – Az emberek általában nem szeretik a fakérget, vagy igen? – Nem, kivéve, ha mandulakéreg. Egy kicsit nosztalgiáztunk a sok finom mandulakérgen, amit Ashleigh cukorkakészítő korszaka alatt gyártottunk. – Vicces, kíváncsi vagyok, ki volt az – mondta Ashleigh. Mikor a következő pár napban folyamatosan figyeltük, nem voltak lábnyomok, de három nappal később – szombaton – egy összerugdosott, összenyomott hóbuckát találtunk a fánk alatt. És nem csak azt, hanem egy szonettet is piros rajzszeggel a fára tűzve. A papír széle felkunkorodott a nedvességtől. Szerencsére golyóstollal írták, így nem mosódott el a tinta. Ez volt az: Jaj, hadd várjak még egy kicsit tovább Utcácskádban, hol oly szelíd a hó! Lent, a hidegben sem hagy vágyam alább, izzik, míg ablakodban fény nincs, csillanó. Annyit bolyongtam keresve önmagam. Levél hullt, majd eső, s árny vetült elém. Ennen uralmam nem köti már szavam. Fagy jő, itt a tél, s én kérlek, légy enyém! Kint a hóban a te arcodat látom. Oh, ne rejtsd párnádba gyönyörű szemed! Víg, ropogó tűz melegét nem vágyom Itt, ha egy percig is veled lehetek. 130

Te gyújts fényt szívemben, ragyogó napom. Zöngén Júliusi szerelmes dalom! – Hűha! – mondta Ashleigh. – Valakinek tetszel! – Miért én? Ugyanúgy lehetsz te is. – A te oldaladon tűzte a fára. – Azt könnyebb elérni. – De egyértelmű, hogy rólad szól, Julié! Még a neved is benne van. Nézd, „Júliusi szerelmes dalom". Nem Julié, de hasonlít. És azt mondja, „Ennen uralmam nem köti már szavam". Ha ez nem Ned, aki így jellemzi magát, akkor nem tudom, mi ez. Ő olyan őszinte... olyan spontán... olyan féktelen! – Szerintem nem. Ez nem úgy hangzik, mint amit Ned írt – mondtam. – Ő nem így ír. Mindig összekeveri a betűket, és nem használ írásjelet, legalábbis e-mailben nem. Ha találgatnom kell, akkor azt mondom, hogy inkább Parr. Tudjuk, hogy szereti a rímeket. A gyönyörü szemed/veled lehetek nem úgy hangzik, mint egy dalszöveg az Álmatlanságból. És a keresve önmagam/nem köti már szavam? – Parr? Szerintem lehet. Parrnak is tetszel? Nednek és Parrnak is? Hát, egyáltalán nem hibáztatom őket! Parr! Verseket ír nekem? Lehetséges lenne? És tényleg fájdalmat hallottam Ashleigh hangjában, amikor ezt mondta? Gyorsan megnyugtattam. – Nem, nem, Ash, egyértelmű, hogy rólad beszél – mondtam. – Figyelj: „ragyogó napom". Ez biztosan te vagy, te sokkal naposabb vagy, mint én. – Nem, buta, ez te vagy, te vagy a napos... én sötét vagyok és göndör. Lehet, hogy Seth volt? Ő ír az irodalmi magazinba, és az tény, hogy tetszel neki. – Jaj, remélem, nem! Bár nem hiszem. Ő Emersonnak képzeli magát, nem Shakespeare-nek. Vitatkoztunk még egy darabig, de megoldás nem született. Ashleigh, a nagylelkű – a makacs ragaszkodott hozzá, hogy én vigyem haza a szonettet. Feltűztem a parafa táblámra a másik rejtélyes üzenet mellé, amit a csokipulykához írtak. Tanulmányoztam őket, próbáltam 131

eldönteni, hogy ugyanaz írta-e mindkettőt. A pulykás üzenet zavarosabb volt, és a betűket jobban összesűrítették, biztos azért, mert azt egy apró doboz oldalára kellett írni, de a betűk nem tűntek másnak. Úgy döntöttem, nagyobb kézírásmintára van szükségem a pulykát ajándékozótól ahhoz, hogy biztosan meg tudjam mondani, ugyanaz-e a kettő.

132

17. fejezet Korlátozott jogosítvány. Egy végzetes Mocharetto. Mentaszósz. Apám és mostohaanyám helyeselnek Seth megállított, amikor kedden kifelé mentem a suliból Ashleighvel és a Gerard ikrekkel. – Ó, Julié, Ms. Nettleton szólt, hogy telefonált a nyomdász – mondta. – Kész vannak a Vitorlás összefűzött példányai. Eleanor megkért, hogy menjek el értük. El tudsz jönni segíteni? Odaát van Észak-Byzben. Lehetetlennek tűnt visszautasítani anélkül, hogy udvariatlan lennék. – Jó, és hogy jutunk oda? Ms. Nettleton elvisz kocsival? – Nem – jelentette ki büszkén —, én vezetek. Múlt héten megkaptam a jogosítványomat. – Nem kell, hogy felnőtt is legyen a kocsiban, míg be nem töltöd a tizennyolcat? – Nem... korlátozott jogosítvány: iskolával kapcsolatos tevékenység során önállóan vezethetek. És ez egy iskolával kapcsolatos tevékenység. Segélykérő pillantással néztem Ashleigh-re. – Nagyszerű! – mondta a barátnőm. – Észak-Byz, ott lakik Yv és Yo. Minket is magaddal vihetsz, és majd kiteszel náluk. Seth színlelt aggodalommal nézett rá. – Sajnálom, Ashleigh, bármennyire is szeretném, ez egy korlátozott jogosítvány. Két fiatalkorúnál több nem lehet a kocsiban. Tettem egy végső próbát, hogy elbátortalanítsam. – Jobb, ha felhívom apámat, és megkérdezem, hogy megengedi-e. Nem biztos, hogy szeretné, hogy olyannal kocsikázzak, aki csak a múlt héten kapta meg a jogsiját. – Akkor hadd beszéljek vele én! – mondta Seth. A helyzet csak egyre rosszabb lett. Terri, a recepciós, kapcsolta apámat.

133

– Apu, nem baj, ha kicsit később érek haza? El kell mennem Sethtel a Vitorlással Bizáncba összefűzött példányaiért. Az irodalmi magazin, tudod. Seth fog vezetni, múlt héten kapta meg a jogosítványát. Apa aggodalmaskodott, ahogy számítottam is rá. – Igen, csak a múlt héten. Nem tudom, még nem láttam vezetni, de biztos, hogy minden rendben lesz, Seth nagyon energikus – mondtam, próbálva még jobban megijeszteni aput, miközben Seth azt hiszi, megnyugtatom. Seth megrángatta a karomat, hogy elkérje a telefont. – Várj egy picit – mondtam apunak -, beszélni szeretne veled. – Halló, Dr. Lefkowitz? – mondta Seth. – Seth Young. Csak biztosítani akartam róla, hogy nagyon óvatosan vezetek, és oda fogok figyelni a lányára. Hatvan órát gyakoroltam a forgalmi vizsga előtt, kétszer annyit, mint az államilag ajánlott óraszám. Maximális pontszámot értem el a teszteken, a forgalmi vizsgát is beleértve. Levizsgáztam elsősegélyből és újraélesztésből is. Nem mintha arra számítanék, hogy szükség lesz rá ma délután, persze, de azt gondolom, ez sokat elárul rólam. Tessék? Igen, a szüleim Volvójával... Nem, soha... Persze... Ó, ez csodálatosan hangzik, köszönöm szépen, csak meg kell kérdeznem a szüleimet. – Visszaadta nekem a telefont. – Megint veled akar beszélni. – A barátod egy nagyon felelősségteljes fiatalembernek tűnik – mondta az apám. – Meghívtam vacsorára. Amy báránycombot süt. Seth pontosan betartotta a sebességkorlátozást egész úton, és minden stoptáblánál megállt. Két kézzel fogta a kormányt, és percenként ötször belenézett a visszapillantó tükörbe. A nyomda utcára nyíló irodájában átadtuk a papírjainkat, és leültünk a mahagónivörös műbőr díványra, hogy ott várakozzunk. Seth kinyújtóztatta karját az üléstámlán, egy kicsit túl közel hozzám, de nem annyira, hogy le tudjam rázni. Felálltam, és körbejártam a helyiséget, hogy megnézegessem a falakon lógó bekeretezett reklámcédulákat, amelyek a nyomdász munkáját hirdették. Pár perc múlva meghallottuk, hogy közeledik a rendelésünk egy kattogó targoncán. 134

– Tessék, gyerekek! – mondta a nyomdász. – Itt a lemezetek és a számla. Seth ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa az egyik dobozt, és megvizsgálja a magazin egy példányát. Átlapozta, az oldalakat csapkodva, hogy érezze a papír súlyát, és egy pulton talált nagyítókereten keresztül tanulmányozta a borítón lévő képet. Nem tudtam nem forgatni a szememet. A nyomdász rám kacsintott. – Minden jónak tűnik? – kérdezte Sethtől. Seth befejezte a vizsgálódást. – Igen, minden rendben – jelentette be. Kigurítottuk a dobozokat a kocsihoz – Seth húzta, én támasztottam, a targonca pedig mindenáron el akart szabadulni —, és a csomagtartóba tettük. Nehezebbek voltak, mint ahogy elsőre gondoltuk. – Inkább guggolásból emelj! – utasított Seth. – A lábad használd, ne a derekad. Míg visszafelé mentünk az iskolába, eldöntöttem, hogy kitudakolom, Seth felelős-e a fára tűzött szonettért. Reméltem, hogy nem, de ha mégis, talán több van benne, mint gondoltam. – Seth, írtál valaha szonettet? – kérdeztem. – Ó, persze, sokat. A kettővel ezelőtti Vitorlásban meg is jelent egy, nem emlékszel? A legutolsót Ms. Nettleton órájára, a kreatív írás feladathoz írtam októberben. Az erkölcsi felelősségről szólt. Miért kérdezed? Azon dolgozol? Akarod, hogy elolvassam, és tanácsot adjak? Trükkös egy versforma, de biztos vagyok benne, hogy meg tudod tanulni. Szóval Seth nem lehet a titkos fatörzses szerzőnk, következtettem megkönnyebbülten sóhajtva magamban. A múlt hétvégi szonettet, utalásaival a hóra, sokkal később írták, mint október, és ha Seth írta volna, most mindenáron a tudomásomra akarta volna hozni. Miután kipakoltuk a dobozokat az angol nyelv és irodalom tagozat irodájában – Sethnél volt Ms. Nettleton felvonókulcsa, mint a legfőbb bizalom jele – , azt kérdezte: 135

– Megálljunk a Java Jailnél? Még csak fél öt, úgyhogy van egy csomó időnk, mielőtt az apád értünk jön. Gyere, igyunk egy mocharettót! Van okunk ünnepelni. – Jó – mondtam vonakodva. – De csak egyet. A Java Jail tömve volt, mikor odaértünk. Én lefoglaltam az egyetlen asztalt, ami maradt, egy billegős-huzatost az ajtó mellett, míg Seth elment rendelni. Körbenéztem, és riadtan vettem észre, hogy a vendégek többsége balmoralos egyenruhát viselő fiú. Mi van, ha valaki, akit ismerek, meglát Sethtel? Seth visszajött a gőzölgő italokkal. – Tessék! – Közelebb húzta a székét az enyémhez, és kartonfülénél fogva megemelte a papírpoharát. – Köszöntőt mondok a Vitorlásra,, arra a magazinra, ami összehozott bennünket! Ahogy viszonzásként én is felemeltem a poharamat, éreztem, hogy egy hideg légáram fut végig a nyakamon. Rossz előérzet? Kívülről érkező levegő. Udvariatlannak tűnt nem viszonozni a köszöntőt. De képtelen voltam állni Seth tekintetét, úgyhogy elfordítottam a szemem – és helyette Grandison Parr-ra néztem fel, aki az ajtóban állt. – Szia, Júlia! – mondta Parr egy udvarias mosoly kíséretében. – Parr! Mit... azt hittem, most vannak a záróvizsgáitok. – Ma lett vége. Kimenőt kaptunk délutánra, hogy kieresszük a fáradt gőzt. Seth megköszörülte a torkát. – Ó, bocsánat – mondtam. – Seth Young, Grandison Parr. Seth... Seth és én... az irodalmi magazinnál dolgozunk... együtt járunk irodalomra... mi csak... – Elhallgattam. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta Seth mereven, és kezét nyújtotta, mint aki feltételezi, hogy egy balmoralos diáknak puccos modora van, és meg akarja mutatni, hogy az övé is ugyanolyan jó. Parr megrázta a kezét. – Részemről a szerencse. Nos, nem is alkalmatlankodnék tovább – mondta, azzal újabb udvarias mosolyt villantott rám, és továbbment. 136

Vajon fel kellett volna ajánlanom, hogy csatlakozzon? De nem bírtam volna ki, hogy így lássa Sethet, fensőbbségének teljes tudatában, hogy Parr azt gondolja, ilyen embert választanék barátnak. A mocharetto égette a számat. Arrébb araszoltam a székemmel, hogy háttal legyek Parrnak. Míg ott voltunk, végig úgy éreztem, hogy lángra lobban a hátam. Természetesen apám pont akkor állt be a garázsba, mikor Seth-tel a ház elé értünk. Apa megállt az ajtóban, és Sethet figyelte, ahogy végrehajt egy tökéletes, de teljesen fölösleges párhuzamos parkolási manővert. – Gyertek be! – mondta apa. – Gondolom, te vagy Seth. Maradsz vacsorára, igaz? – Ó, igen, köszönöm – mondta Seth, kiszállt a kocsiból, és követte aput a házba. – Amy, ő Julié barátja, Seth – mondta az apám. – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Lefkowitz – mondta Seth. – Szia, Seth! Örülök, hogy tudsz maradni – mondta az Ellenállhatatlan. – Rengeteg étel van, báránycombot sütöttem. – Felém fordult. – És elkészítettem azt a mentás szószt, amit annyira szeretsz, drágám, friss mentával, egyenesen Liuék üvegházából. Mindenek tetejébe Liuék üvegházának gondolatára felkavarodott a gyomrom. Míg a vacsorával küzdöttem, Seth a Vitorlásal kapcsolatos kötelezettségeinkkel traktálta aput és Amyt, és azzal, hogy mekkorát nőttem Ms. Nettleton szemében, mióta csatlakoztam. Figyeltem, ahogy az apám és a mostohaanyám helyeslően felfújódnak, mint Ruth néni matraca. (Azon tűnődtem, milyen hamar fog mindez kilyukadni, szintén akárcsak a matrac.) – Seth – kezdtem, mikor befejeztük a vacsorát —, nem kellene menned? A korlátozott jogosítvány nem kijárási tilalommal jár együtt? – De, igazad van: este kilenc a határidő – mondta vonakodva Seth. – Köszönöm a vacsorát, Mrs. Lefkowitz, nagyon finom volt. Julié, kikísérsz a kocsihoz? 137

A vacsora az őseimmel láthatóan fokozta az önbizalmát. Úgy nézett ki, mint aki megpróbál megcsókolni, mikor az apám és Amy látótávolságon kívülre kerülnek. – Nincs cipőm – mondtam, megmozgatva felé a lábujjaimat. Mereven ültem a helyemen, és hagytam, hogy Amy kísérje ki. – Még egyszer köszönöm, Mrs. Lefkowitz. Viszlát holnap, Julié. – Milyen helyes fiatalember! És jóképű – mondta Amy, miután becsukódott az ajtó. – Te ravasz kislány, hát ezért csatlakoztál az irodalmi magazinhoz! Miért nem mondtad el nekünk?

138

18. fejezet Első megjelenésem a sajtóban. Ashleigh közbelép. Éjszakai látogató. Egy négysoros Ashleigh lojálisán négy példányt vásárolt a Vitorlásból egyet magának, egyet-egyet a szüleinek, és egyet, azt mondta, Nednek. Bár a legnagyobb hálátlanság lett volna megkérni, hogy ne tegye, jobban örültem volna neki. A szerkesztőség egy olyan versemet választotta, amit akkorra egy parányit túl személyesnek éreztem, túl nyitottnak ahhoz, hogy elemezgessék, és túl árulkodónak. Nem írták oda a teljes nevemet, csak a kezdőbetűket, de attól féltem, bárki, aki ismer, könnyen rájön, miről szól. Ashleigh rá is jött. Megkíméllek a részletektől, de ha érezni akarod a zamatát, képzeld el, mit írna egy némiképp érzékeny lány első izgalmában, mikor találkozik azzal a sráccal, aki mágnesként vonzza a gondolatait. Ráadásul a rímek elég bénák voltak. – Szerintem egyáltalán nem bénák! Szerintem gyönyörű! – állította makacsul Ashleigh, és átadta a tizenkilenc dollárt. – Méltó elismerése annak, hogy... jól van, jól van, ne üss! Nem mondom ki. De még mindig nem értem, miért nem vagy hajlandó beismerni. Egyébként is, a te versed milliószor jobb, mint Seth három esszéje, mert a tiéd őszinte. Ha már itt tartunk, bocsi, hogy nem tudtalak elkísérni tegnap. Milyen volt? – Ó, istenem, Ash, borzalmas! Sethnek valahogy sikerült megbűvölnie apámat, hogy hívja meg vacsorára, és most azt hiszi, a barátom lett. – Az hogy lehet? – Egész biztosan azt hiszi, hogy ez is olyan, mint megkapni a jogosítványt, vagy ötöst matekból, vagy rávenni Nessit, hogy szeressen. Csak követed a helyes lépéseket, és ennyi, kész. – Mi van, ha azt mondod, hogy már van barátod? 139

– Jaj, nem tudom... már gondoltam rá... de nincs barátom. Nem tudom rávenni magam, hogy az arcába hazudjak. – Ez igazából nem akkora hazugság. De amilyen sebességgel haladsz, nemsokára az lesz. – Ha ilyen sebességgel haladok, akkor Seth lesz az. De ez furcsa, nem? Nem igazán értem. Mit esznek rajtam? Ha én srác lennék, nem néznék magamra kétszer sem. Olyan magas és esetlen vagyok. – Ne mondj ilyeneket a legjobb barátnőmről! Gyönyörű vagy! Olyan vagy, mint egy modell, csak nem vagy furcsa. Benned nincs meg az a „nagyra nőtt szöcske" dolog. És te sokkal elérhetőbb vagy. Benned megvan az a szeretetreméltóság, amit a srácok... hát szeretetreméltónak találnak. Te együtt haladsz a dolgokkal. Neked arra van szükséged, hogy a megfelelő srác adjon egy kis bátorítást. Nagyon is magam előtt láttam a Megfelelő Srácot, mikor az Álmatlanság próbái újra elkezdődtek – mégpedig teljes elánnal. Végül is alig néhány hét volt hátra február másodikáig, a premierig. De ő nem adott mást, csak kimérten udvarias bánásmódot, és esetenként egy-egy parázsló pillantást. – Mondott már Ned valamit? – kérdezte Ashleigh egyik este, szórakozottan vakargatva Juniper fülének tövét. Juniper már nem volt kiscica, hanem nyúlánk, fiatal macskává nőtt. Épp a házinkat írtuk Ash szobájában, ami sokkal melegebb volt, mint az enyém. – Miről mondott már Ned valamit? – Tudod... kifejtette már, mit akar, elmondta, mik a szándékai? Azt hittem, mostanra már megteszi. Erős célzást tettem neki a múlt héten. – Ashleigh! Ne! Te... mit mondtál neki? – Azt mondtam neki, hogy jobb, ha siet, ha nem akarja elveszíteni az esélyeit, mert komoly udvarlód van. – Ash! Én megöllek! Hogy tehetted ezt? – Sajnálom, de nem bírtam már tovább nézni, hogy csak vársz és vársz. A bizonytalanság engem is megőrjít. – De Ashleigh, nem győzöm mondani... mindegy, úgysincs semmi értelme. Azt hiszem, meghalok a szégyentől. – Kezembe temettem az arcomat, és felnyögtem. – Mit mondott? – kérdeztem. 140

– Ő nem mondott semmit. Ugyanolyan félénk, mint te. De Parr megkérdezte, hogy arra a srácra gondolok-e az irodalmi magazintól. Azt mondtam, igen. Honnan ismeri Parr Sethet? Soha nem mondtad, hogy találkoztak. Ezt a megaláztatást! Meg akartam ölni Ashleigh-t, de persze, nem igazán az ő hibája volt, mivel azt sem tudta, hogy érzek Parr iránt. Megpróbáltam örülni ennek. Végül is, olyan erősen próbáltam eltitkolni előle, ahogy csak tudtam. És Parr elől is. Lehetséges, hogy tényleg nem tudja, annak ellenére, hogy ilyen mélyek az érzéseim? Biztosan látja a szememben! Vajon azért olyan távolságtartóan udvarias velem, mert tudja, hogy érzek, és ő nem viszonozza? Vagy lehet, hogy fogalma sincs, mit jelent a számomra? Lehet, hogy tényleg tetszem neki, de azt gondolja, Sethtel járok. Ez borzalmas! Gondoltam rá, hogy mikor legközelebb látom Parrt, megmagyarázom neki, de mit mondhatnék? Hogy Seth nem tetszik – hogy nem a barátom? Az ilyen magyarázkodás önhittnek tűnik, mivel azt feltételezi, hogy Parrt érdekli. És egyébként is, még mindig ott volt Ashleigh. A próbák közti szünetben kétszer is akartam beszélni vele, de nem tudtam rászánni magam. Közben az Álmatlanság produkciója nyaktörő sebességgel haladt előre. Mr. Hatchek, a Balmoral művészettanára az egész negyedikes művészeti osztályt munkára fogta, hogy fessék ki a díszletet. A jelmezek főleg rendes utcai ruhából álltak, ami a Balmoralben egzotikus látványnak számított. Sokkal nagyobb nyűg koszos farmerba öltöztetni a szereplőket, mint az ember gondolná. Elkezdtem Gerardékhoz járni, hogy segítsek Yvette-nek próbálni Yolandával, hogy Yolanda naprakész legyen a szerepével, mikor lejár a szobafogsága. Yolanda még azt is megkockáztatta, hogy hetente egyszer eljött próbálni, és addig a testvére fedezte a szüleik előtt. Az volt a terv, hogy a darab két előadása során mindketten szerepeljenek egyszer. Január végén egyik éjjel felriadtam álmomból. Az előző héten sok hó esett. Derékig érő halmokban állt a tölgyfánk gyökerén, még az 141

Ashleigh-ék és a mi házunk közötti védett zugban is. Valamilyen nagyobb állat biztosan beleütközött a rejtett gyökerekbe és ágakba; hallottam, ahogy csüggedten kaparászik. A paplant a vállamra terítve kinyitottam az ablakot, hogy megnézzem, mi az. Erősen havazott, és ez elhomályosította a látásomat, de annyit meg tudtam állapítani, hogy nincs odalent szarvas. – Ashleigh, te vagy az? – szólítottam meg lágyan. Az alak felnézett. – Júlia? – kérdezte. – Ki van ott? – Én... Grandison. N-nem akartalak felébreszteni. – Grandison! Mit csinálsz ott lent? – K-kizártak. Azt reméltem... azt g-gondoltam, ha ébren v-vagy... A foga annyira vacogott, hogy alig tudott beszélni. – Teljesen átfagytál! Jobb lesz, ha feljössz. Szerinted fel tudsz mászni? Elég jeges a fa. Lejöjjek, és beengedjelek az ajtón? – N-ne, m-megvan. – Meglepően kecses mozdulatokkal lendült ágról ágra. Körülötte tömegével hullott le a hó, és vegyült el a lenti halmokban. Grandison Parr a szobámban! Parr a szobámban, én meg a tükörtojásos pizsamámban, az alvósipkámban, mintha a „Karácsony éjjelén" című versből léptem volna ki, a hajam kócosan meredezik mindenfelé, és a lábamon egy bolyhos, rózsaszín papucs, amit Amytől kaptam, és már rég kidobtam volna, ha nem ez lenne az egyetlen lábbeli, ami képes megvédeni a talpamat a borzasztóan hideg padlótól. Gyorsan levettem a nevetséges hálósipkát, és felkapcsoltam a villanyt. Egymásra pislogtunk. Parr arca piros-fehér színben játszott. – Teljesen átáztál, jobb, ha kibújsz ezekből a vizes göncökből – mondtam. Elvettem a kabátját, kalapját és sálját, és a szomszéd szobába vittem, hogy megszáradjanak. Csizmáját az almaaszaló állványra tettem, és vittem neki egy törülközőt. – S-s-sajnálom, hogy b-b-betolakodtam – kezdte Parr. Vacogó foga miatt alig tudott beszélni. 142

– Tudom, hogy hideg van itt – mondtam. Megérintettem a karját, pulóverének ujja nedves volt. – Keresek neked száraz ruhákat. – Kotorásztam kicsit a szekrényemben, és elővettem egy tiszta melegítőt, pólót és pulóvert. Szinte most először örültem, hogy ilyen magas vagyok. – Tessék, szerintem jó lesz rád. Menj és vedd fel! Mikor visszajött a másik szobából, még mindig nagyon vacogott. Az ajka kék volt. Odaadtam neki a paplanomat. – K-köszönöm, Júlia. S-sajnálom, hogy így rád rontottam, nem akartalak felébreszteni. – Egyébként mit csinálsz itt? – K-kizártak az iskolából, és odakint elég csúnya idő van. Nem tudtam, hová menjek. Te egy angyal vagy, köszönöm a száraz ruhát. Csak várok egy kicsit, amíg odakint lecsendesedik, ha nem baj, aztán visszamegyek. – Visszamész? Hogy fogsz bejutni? – Hogy? Ó, van egy hely a falon, ahol néha sikerül átjutnom. Én... a kezem túlságosan átfagyott, mikor korábban megpróbáltam felmászni, de most már jobb. – Komolyan? – kérdeztem. – Visszamész a Balmoralba ebben a hóban, a nedves kabátodban? Halálra fagynál! Nem jutnál át a falon, ha már korábban sem sikerült. Reggel kinyitják a kaput, igaz? J-jobb, ha addig itt maradsz. – Jaj, ne, most te reszketsz – mondta Parr. – Tessék, vedd vissza! Megpróbálta rám teríteni a paplant, de ellenálltam. – Neked jobban kell, mint n-nekem – mondtam. Nem tudtam, hogy a hidegtől reszketek-e, vagy a közelségétől. – Elég nagy kettőnknek is – jelentette ki, és kettőnk köré terítette. Parr jeges keze megmelegedett a vállamon. Csodálatos illata volt – vizes haj, fakéreg és erő keveréke. Az arcom égett. Arra gondoltam, elég hőt termel, hogy befűtse a szobát – az egész házat. – Júlia, én most jobb, ha megyek – mondta Parr kisvártatva. – Nem maradhatok itt egész éjszaka. Aludnod kell. Velem minden rendben lesz. Az az esztelen lovagiasság! 143

– Nem, nem leszel rendben. Megfagysz. Itt maradsz reggelig. Alhatsz az ágyamban, én majd lemegyek, és alszom a díványon. – Ha valaki a díványon alszik, az én leszek. – Nem lehet, anyám kiakadna, ha meglátna. – És az nem lesz furcsa neki, ha te alszol a díványon? Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Ha anyu meglátna odalent, meghalna a bűntudattól, hogy nem fűt eléggé. Ragaszkodna hozzá, hogy felcsavarja a termosztátot a tél további részében, és ezt nem engedhetjük meg magunknak. De mivel olyan hideg a szobám, nincs elég takaróm mindkettőnk számára. – Látod? Ez így nem lesz jó. Hová tetted a csizmámat? – kérdezte Parr. – Nem adom vissza. Nem mész sehová. Alhatunk az ágyamban, mindketten. – Ó, nem – tiltakozott Parr. – Azt nem lehet. – Ne aggódj, teljes biztonságban leszel. Egy ujjal sem nyúlok hozzád – mondtam neki. Kinyitotta a száját, aztán be is csukta. Csendben segített elrendezni az ágyat, és jól betűrni a paplan végét a matrac alá. Bemásztam, Parr lekapcsolta a villanyt, és ő is bemászott utánam, olyan távol húzódva tőlem, amennyire csak tudott – ami azért nem volt olyan nagyon távol. A vállunk összeért. – Elférsz? Elég helyet hagytam? – kérdezte. – Igen. – Még mindig reszketsz. Biztosan nem fázol? – Nem, jól vagyok. Tudom, hogy hideg van itt, de már hozzászoktam. És te? Nem fázol? – Nem mintha tehettem volna bármit is, ha fázik; talán átöleltem volna. Megremegtem, és a fal felé fordultam, magam mögött hagyva vállának érintését. – Nem fázom. Kicsit zavarban vagyok, de kellemes meleg van itt. Jó éjt, Júlia! És köszönöm. – Jó éjt, Grandison! Sokáig feküdtünk így az ágy két szélén, egymásnak háttal, a köztünk lévő néhány centi forró volt, mint a láva. Éreztem, hogy mozog a 144

takaró, ahogy lélegzik. Vajon alszik? Biztos nem. Mire gondol? Meg akartam fordulni, átölelni, belélegezni az illatát. Egy reszkető labdává akartam gömbölyödni, és semmivé zsugorodni, messze tőle és minden mástól, és soha nem bukkanni fel újra. Azt akartam, hogy ez az éjszaka örökké tartson, hogy egymás mellett legyünk vég és következmények nélkül. Jóval később arra ébredtem, hogy furcsa melegben vagyok a hideg szobában, és fülemet forró, egyenletes légzés csiklandozza. Egy pillanattal később rájöttem, hogy ki van ott. Parr valamikor megfordult. Karját a derekam köré fonta, és térdét behajlította az enyém mögött, olyanok voltunk, mint két kifli. Hátamon éreztem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed alvás közben. Boldogan aludtam el újra. Legközelebb hajnalhasadáskor ébredtem. Elállt a hóesés. Parr az ágynál állt, felöltözött, rajta volt a csizmája, kabátja pedig a kezében. – Cssst, nem akartalak megint felébreszteni! – suttogta. – Mennyi az idő? – Hat óra. A kapu már biztos nyitva lesz, mire visszaérek. – Megtaláltad a csizmádat? – Igen, elég jól elrejtetted, de azért megtaláltam. Köszönöm, Júlia. Tündér vagy. – Rám villantotta fehér-kék mosolyát, égszínkék szeme csillogott, ott volt a függőleges gödröcske is az arcán. – Óvatosan mássz le a fán! – Úgy lesz! – Gyengéden felemelte a hajamat, és megcsókolta, ahogy egy úriember kezet csókol egy hölgynek. – Viszlát, Rapunzel! Egy órával később harmadszor is felébredtem, miután azt álmodtam, hogy csókolózom valakivel. Vajon minden álom volt csupán? Nyilván nem. A parafa táblámon a szonett alá tűzve egy üzenetet találtam: Júlia, a lelked nemes. Őszinte vagy, szép és kecses, Menedék vagy vad viharban. Kedves szó és meleg paplan. A kézírás ismerősnek tűnt. Teljes joggal: ugyanolyan volt, mint a szonettnél. 145

Akkor igazam volt. Parr a rejtélyes költő – Parr írta a szonettet. De kinek? Ez még mindig rejtély volt. Nekem? Ashleigh-nek? Ha nekem szólt, gondoltam kis mosollyal, milyen csalódott lehetett, mikor feljött. „Víg, ropogó tűz melegét nem vágyom", ezt írta. Hát az biztos! Ebben a házban nincsenek fűtött szobák! És „Zengjen Júliusi szerelmes dalom!" Július, na persze! Sokkal inkább február. Február a szobában, igen; de nem az ágyamban – nem a karjaiban. Néhány perc eltelt, miközben magam elé meredtem, a hajkefe megállt a kezemben, én pedig az ágyamról és Parr karjairól álmodoztam. – Julié! Julié, szívem, fent vagy? – szólt fel anyu a földszintről, betörve az ábrándjaimba. – Már majdnem nyolc óra. – Jövök, anya! Akárkinek is szólt a szonett, kétségbe vonta Parr magyarázatát arról, hogy mit csinált az ablakom alatt. Vajon tényleg kizárták a Balmoralból, és menedéket keresett? Lehet. De már járt a fánk tövénél legalább egyszer, mikor otthagyta a szonettet. Nem lehet, hogy múlt éjjel is ugyanazért jött, mert egyikünk ide vonzotta – pont, ahogy Ashleigh rángatott magával a karácsonyi szünetben az ő házához, az ő ablaka alá?

146

19. fejezet Egy dal. Egy hallatlan botrány. Anyu új munkát vállal. Felvilágosítás. Színházi katasztrófa É pp csak elértem a buszt. – Jules, van egy meglepetésem a számodra – mondta Ashleigh, ahogy felszálltunk. – Mi az? – Leesett, hogy mikor a darabnak vége, számunkra a Balmoralnak is vége? – Hát, igen – mondtam. Valóban leesett nekem is, és ma szinte túl fájdalmas volt ahhoz, hogy elviseljem a puszta gondolatot. – Szóval Neddel azon gondolkodtunk, mit tehetnénk, és kitaláltuk a megoldást. Tessék! – Elővett egy lapot a mappájából, és büszkén átadta. – Mi ez? – kérdeztem. – Nézd meg! Megnéztem. Egy kotta volt, nyilván egy dalé – a szöveg pedig a Vitorlásban megjelent versem volt. – Hú, Ashleigh, ezt te írtad? – Igen. Hát, főleg én. Ned segített. – Hűha! Ez elképesztő. – Megpróbáltam eldúdolni. Nem tudok jól kottát olvasni; Ashleigh elénekelte nekem. El kellett ismernem, hogy szép dallama volt. – Ez gyönyörű – mondtam. – Tényleg nagyon tetszik. De Ash, hogy oldja meg ez a problémát? – Ned azt akarja, hogy dolgozzam vele együtt egy dalszakkörben. Ez az első dal. És Ms. Wilson beleegyezett! Minden héten el kell mennem a Balmoralba. És te írhatnád a szövegeket, szóval te is jöhetsz. – Egy dalszakkör! Mi az a dalszakkör? – Hát tudod, egy csomó dal. Ha nem a Balmoralról lenne szó, simán alakíthatnánk egy zenekart, de így puccos, meg hivatalos, meg minden. Úgy hívják, hogy közösségfejlesztés. Úgy gondolják, javítja a Balmoral 147

kapcsolatát a várossal, ha a Byz gimi diákjai is részt vesznek néhány programban. Egyébként a lényeg az, hogy Neddel fogunk dolgozni, dalokat írunk, és továbbra is látjuk a fiúkat. Csúcs, nem? Aznap nagyon keveset hallottam abból, amit a tanárok mondtak. Csak álmodoztam. Mr. Klamp kétszer mondta, hogy „Julié, figyelj már!", aztán feladta. Ms. Nettleton megkért, hogy olvassak fel egy részletet a könyvből, de fogalmam sem volt, mit olvasok, pedig a Büszkeség és balítéletet tartottam a kezemben; egy szót sem fogtam fel abból, amit kimondtam. Ehelyett újraéltem az éjszakát. Mennyit átaludtam belőle! Mennyi időt elvesztegettem! Vajon milyen jelentéssel bírt ez az egész? A Balmoral felé vezető úton a szívem hevesebben kalapált, mint a próbák első napja óta bármikor. Ahogy megérkeztem, megláttam Parrt. Hátul állt, de az ajtó felé fordult, mintha rám várna. Egyenesen rám nézett, és elmosolyodott. Olyan hosszan néztem a szemébe, ahogy csak tudtam, aztán pirulva elfordultam. Ez az intenzitás túl sok volt nekem. A színházban a zaj egy méhkasra emlékeztetett, mintha a szívemmel szimpatizálna. Egy csoportnyi színész izgatottan köszöntött minket. – Hallottátok, srácok? – kérdezte Emma. – Tudtok a katasztrófáról? – Milyen katasztrófáról? – kérdezett vissza Ashleigh. – A díszlet. Mr. Hatcheket kirúgták. A díszlet még félig sincs kész, és senki sem találja a terveket – mondta Ravi. – Miért rúgták ki? – kérdeztem. Chris egy kicsit arrébb őgyelgett, mintha azt gondolná, őt nem érinti a beszélgetés, de észrevettem, hogy így is hallja, amit mondtunk. – Egy hallatlan botrány miatt – vetette oda hanyagul, bár némi elégedettséggel. – Miről beszélsz? Miféle botrány? – Senki sem tudja – válaszolta. – Kivéve az igazgatóságot, valószínűleg. Mindenki csak találgat. A másodikosok szerint elsikkasztotta a művészeti alapot, és ezért nem lehet találni soha rajzszenet. – Akármi is volt, a negyedikeseknek addig nincs rajzórájuk, míg nem találnak egy új tanárt – mondta Ravi. 148

– De mi van a díszlettel? A premier jövő héten lesz! – kiáltotta Ashleigh. – Minimalistának kell lennünk – válaszolt Ravi. – Üres színpad függönyök nélkül, a díszletet a játékunkkal helyettesítjük, és a nézők fantáziájára bízzuk a többit. – Vagy az új tanár megbirkózik a feladattal, ha az iskola talál egyet – mondta Parr, aki valahogy egyszerre mögöttem termett. Vajon hogy került oda? A szívem kalapálni kezdett a hangja hallatán. Közelebb hajoltam hozzá; nem tudtam ellenállni. Ennyit az önuralomról. A karunk összeért. – Hagyjátok ezt a témát, gyerekek! – mondta Hanson dékán, közelebb lépve. – Nincs szó hallatlan botrányról. De valóban új művészeti tanárt keresünk. – Szóval akkor új díszleteink lesznek, vagy befejezzük a régieket? – kérdezte Emma. – Ezt majd az új tanár eldönti, feltéve, ha ezen a héten találunk egyet. Bár ne számítsatok rá! Nem könnyű megfelelően képzett tanárt találni a tanévnek ebben a szakaszában. – Jules, mi van az anyukáddal? – kérdezte hirtelen Ashleigh. – Kivel? Az anyukámmal? – kérdeztem, akár egy idióta. – Miért is ne? Művészeti diplomája van, nem? – De, mesterfokozatot is szerzett. Sokat tanított, mielőtt hozzáment apához. – Valóban, Julié? Nos, mondd meg neki, hogy küldje el az önéletrajzát! Amilyen hamar csak lehet – mondta a dékán. – És most nem kellene gyakorolnunk? Azon a szombaton elmentem Sethtel egy könyvesboltba, egy felolvasásra. Azért egyeztem bele, hogy megyek, mert úgy tudtam, mások is ott lesznek a magazintól, de csak Ms. Nettletont láttam. A szerző, egy alacsony, ideges emberke, óriási fejjel és apró kezekkel, felolvasott egy fejezetet a regényéből, amiben az elbeszélő rákban haldokló anyja felidézi egy sebesült katonához fűződő szenvedélyes szerelmi viszonyát a második világháború alatti francia ellenállás során. 149

Seth feszült figyelemmel hallgatta, miközben kissé felém hajolt összecsukható székén. Vajon azt hitte, a történettől megjön a kedvem? A történet az elbeszélő anyjának hálószobájából elkalandozott a francia vidék leírásához, és a képzeletem elkezdett a saját hálószobámban nemrég történt események, azután a Balmoral színpada körül csapongani. Riadtan jöttem rá, hogy otthagytam az Álmatlanság példányomat, benne minden jegyzetemmel, a zongorán, ahol Ned használta a próbához. Korábban megígértem, hogy végigmegyek Ashleigh-vel Ned legújabb változtatásain – és hacsak Ned nem írta le őket a saját szövegére próba után, az enyém volt az egyetlen példány belőle. Megkérjem Sethet, hogy vigyen el érte a Balmoralba? De mi van, ha összefutunk valakivel, akit ismerek? Nem, csak bocsánatot kell kérnem Ashleigh-től, és majd várok jövő hétig. A felolvasás után arra kértem Sethet, Liuék előtt tegyen ki apám háza helyett, hogy apunak és Amynek ne legyen lehetősége megint meghívni őt vacsorára. – Randi? – kérdezte Samantha, ahogy Seth elhajtott. Grimaszoltam. – Nem, hála istennek. Felolvasás, és ott volt Ms. Nettleton. – Szerintem megmondhatnád neki végre, hogy nem tetszik. – Tudom. De rendes srác, és nem akarom megbántani. Sam a szemét forgatta. – Hát, annyi biztos, hogy fel fogod húzni magad, ha megtudod, kivel kerültétek el egymást. – Ezt hogy érted? – Volt egy látogatód. Kérdezd csak meg apádat! Apa felnézett, ahogy bementem. – Az Seth kocsija volt? Miért nem hívtad be? – Vissza kellett mennie. – Kár, hogy nem tudott maradni vacsorára. Ó, mielőtt elfelejteném, egy ismerősöd keresett. Grant, vagy valami ilyesmi? Mondtam neki, hogy elmentél a barátoddal, úgyhogy ezt itt hagyta neked. Azt mondta, az iskolában felejtetted. – Apa átadta a szövegkönyvemet. 150

Az első gondolatom az volt, hogy írok egy e-mailt Parrnak, és mindent letagadok. De mit mondjak? „Apa téved, Seth nem a barátom, te tetszel, de Ashleigh-nek is, ezért az ajkamon örökre pecsét"? Be kellett érnem azzal, hogy felrugdostam a vattából készült párnákat, amelyeket Amytől kaptam az új ágyamra, és millió darabra téptem a felolvasás szórólapját. Anya két nappal később felmondott a Csecsebecse Bazárban, és a Balmoralban kezdett dolgozni. Főleg az előadás dalait fütyörészte, úgy járkált a házban. Örültem, hogy megint boldognak látom. Mivel az első előadásig olyan kevés idő volt hátra, kiselejtezte Mr. Hatchek bonyolult terveit, és egyszerű, színes háttérrel helyettesítette őket – palaszürke és fehér a laborba, intézménysárga a tanterembe, falevélzöld a varázserdőbe. Együtt dolgozott a negyedikes festőcsoporttal és Markkal, a fővilágosítóval és technikusi csapatával, hogy színes vásznak segítségével teremtsenek varázslatos atmoszférát – olyan felületet, ami lehet átlátszó vagy épp tömör, attól függően, hogy hogyan esik rá a fény. Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem az ő konstrukciója sokkal hatásosabb volt, mint Mr. Hatchek puccos háttere. És nem csak nekem tetszett. A produkcióban mindenki megkedvelte anyut, különösen a kis Alcott Fish, aki belezúgott, és elvörösödött meg cincogott, akárhányszor anyu a közelében volt. Ashleigh és én titokban kinevettük, de vigyáztunk, nehogy meglássa, hogy észrevettük. Bár egy hátránya volt annak, hogy anyu is ott volt: többet nem lóghattunk a srácokkal, míg arra vártunk, hogy valaki értünk jöjjön. Anyu hazavitt minket, amint véget ért a próba. Szinte soha nem volt lehetőségem, hogy beszéljek Parr-ral, és ha mégis, akkor sem kettesben. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy szeretne velem beszélni. A személytelen tevékenységek forgatagában figyeltem, hogy tűnnek el azok az értékes órák, amelyeket, féltem, utoljára töltök a társaságában. Azon a kedden a mostohaanyám kicsit korábban jött értem, mint szokott. Anyámmal hűvös udvariassággal váltottak néhány szót. – Mit csinált itt Helen? – kérdezte Amy, ahogy elhajtottunk. – Nem tudja, hogy kedd van? 151

Elmondtam, hogy anyu állást kapott a Balmoralban. – Milyen jó! Kíváncsi voltam, mikor lesz végre igazi munkája. Remélem, hamarosan az apádnak is elmondja. Azt hiszem, a megállapodásuk értelmében hatvan napon belül köteles szólni, hogy megváltozott a jövedelme – mondta Amy. – Persze hogy szól. Ez csak a harmadik napja itt. Megpróbált valaha elcsalni tőled olyasmit, ami a tiéd? – Hm – szólt az Ellenállhatatlan. A maradék utat csendben tettük meg. Vacsora után apu megköszörülte a torkát. – Julié, most, hogy van barátod, van valami, amit Amy és én meg akarunk veled beszélni – mondta. – Tudom, hogy Seth egy becsületes, megbízható fiatalember, és remélem, hogy mi is felelősségre tanítottunk téged az évek során. És persze, még mindig nagyon fiatal vagy; ha jól végeztük a dolgunkat, hosszú idő telik el, mire szükséged lesz erre az ismeretre. Azonban kötelességemnek érzem, hogy mint orvos és szülő... vagyis a mi kötelességünk, mint szülők... (itt Amyre villantott egy csöpögős mosolyt, amit ő viszonzott) hogy meggyőződjünk róla, megérted – stb, stb, stb. Ez volt – el tudod hinni? – a Szexuális Felvilágosítás. Időrendi sorrendben a negyedik: anyu elmondta pár éve, mikor megjött az első mensesem; és két egymást követő évben megismétlődött egészségtanon, másodszorra kellékekkel együtt, beleértve egy banánt is. Anyu tartott egy jobb-ha-nem-használodezeket-de-arra-az-esetre-ha-mégis doboz kondomot a fürdőszoba egy olyan sarkában, amit magamban csak Zavarbaejtő Saroknak hívtam, és kicserélte őket, mikor lejártak. (Ellenőriztem.) Seth nevét a Felvilágosítással kapcsolatban hallani, duplán gusztustalanná tette az egészet. Könyörögtem a padlónak, hogy nyíljon meg és nyeljen el, ahogy már oly sokszor tettem ebben a feszültségekkel teli évben. Azonban a padló soha nem engedelmeskedett. Miért pont most tenné?

152

A kosztümös próba napja gyorsan elérkezett. Órákkal korábban felébredtem, és nem is tudtam visszaaludni. Még egy nap, és közönség előtt fogok énekelni. Borzalmas előérzetem volt, de a lámpaláz számlájára írtam. Felvettem a szerencsét hozó gyűrűmet. Az első jelet, hogy valami igazán rossz következik, osztályfőnökin kaptam. Yolanda rá nem jellemző csendben üldögélt, vékony ujjaival a könnyeit törölgetve. – Landa – szóltam habozva (mivel akár Yvette is lehetett, olyan csendes volt) —, mi a baj? Kicsit nyüszögött, majd elkezdett hangosan sírni. Megpaskoltam a hátát. – Mi az? Mi a baj? – Anyu elkapta Yvette-et, ahogy engem helyettesít. Ez tényleg komoly volt. Gerardéknál az, hogy a testvérednek adod ki magad, szobafogsággal jár. – Jaj, ne! Most mennyit kaptatok? – Két hetet, mindketten. Lemaradunk az előadásról! Yvette ebédnél megerősítette a hírt. – Mondtam neked, hogy a körmünket is át kellene lakkoznunk – mondta keserűen. Yolanda megint sírni kezdett. – Anyu korábban soha nem vette észre – nyeldekelt. – Mert korábban nem festetted zöldre. Benjo talán tehetne valamit. Szerettem volna értesíteni, de tudtam, hogy ez lehetetlen. A balmoralos fiúk nem használhatták a mobiljukat, csak az esti órákban és hétvégén. Ashleigh elmondta a hírt, amint megérkeztünk. Benjónak eltartott egy darabig, mire megértette, mivel korábban nem is tudott Yvette létezéséről, az előadásbeli szerepéről pedig még annyit sem. Ahogy leesett neki, arca megfeszült. Figyeltem, ahogy összeszedi és kihúzza magát. – Tehetünk valamit, hogy meggyőzzük Yolanda szüleit arról, hogy meg kellene gondolniuk magukat? – kérdezte. 153

– Talán, ha Ms. Wilson vagy a dékán vagy valaki elmegy hozzájuk – mondta Ashleigh. – Talán anyu – javasoltam. -Ő jóban van Mrs. Gerarddal. Benjo elküldött egy másodikost, hogy keresse meg a szóban forgó felnőtteket. – Nos, ma már nem tehetünk mást – mondta. – Julié, most neked kell beugranod Tánya szerepére. – Mi? – tátogtam. – Te játszod Tányát. Tudod a szerepet, nem? Segítettél nekik próbálni. Azt hittem, felfogtad: te vagy a beugró. – De az én szerepem... ki játssza Lytle igazgatónőt? – Ned. – Ööö, Benjo? – szólt Ashleigh. – Ned egy srác. Ő basszus. – Tudom. Ő Lyde igazgató lesz. Egy biztos, tudja a szerepet. Muszáj neki, ő írta. Oké, srácok, segítsetek összehívni a szereplőket, hogy bejelenthessem a változást. Talán nehéz elhinni, de míg Parr azt nem mondta, hogy „Szóval Júlia lesz Tánya?", addig nem is jöttem rá, mit jelent az új szerepem.

154

20. fejezet Az ötödik csókom. Megint anyu a megmentő. Álmatlanság télvíz idején. Üvegházi virágok. A bezsongás olyan édes Bánat Álmodtam róla, hogy csókolózom Parr-ral. Álmodtam róla alvás közben az ágyamban, ébren az ágyamban, abban a börtönben álom és ébrenlét közt, amit úgy neveznek, tizedik osztályos történelemóra. De arról nem álmodtam, hogy az első csókunkra a színpadon kerül sor, az Álmatlanság télvíz idején teljes stábja előtt, beleértve az anyámat is. Bár ez jelmezes próba volt, világossá vált a számomra, hogy lehetetlen az ikrek Tánya kosztümjét úgy átalakítani, hogy jó legyen rám. Muszáj volt azokat a ruhákat használnom, amelyeket aznap magamra vettem – farmer és egy pulcsi, alatta egy hosszú ujjú, ovális kivágású felső. Beálltam Tánya helyére, közben csavargattam a gyűrűmet, és kinéztem a tengernyi összeráncolt homlokra. A közönség soraiban, beleértve mindenkit, aki épp nem a színpadon tartózkodott, minden szempárból aggodalom tükröződött. Láttam, hogy félnek: Emlékszem-e majd a szövegre? Bírja-e majd a hangom? Tönkreteszem-e az előadást, amin olyan keményen dolgoztak? Aztán pár perc múlva örömmel vettem észre, hogy a ráncok kezdtek kisimulni a többiek homlokán. A nézők egytől egyig úgy döntöttek, hogy valóban emlékszem a szövegre. A játékom nem volt olyan árnyalt, mint az ikreké, a hangom közel sem olyan erős, de legalább nem bakiztam. Anyu bátorítóan mosolygott rám. Egy részem kezdett megnyugodni. Viszont ezzel egy időben a másik részem – a nagyobb – elkezdett szorongani. Mivel miközben kirohantam Parr ellen, utasítgattam Alcott Fisht, az ivókút fertőzött vizének hatása alá kerültem, és hízelegtem Kevin Rodrigueznek a Tökfej jelmezében, tudtam, hogy közeledik az a pillanat, amiről olyan gyakran álmodtam, ráadásul az elképzelhető legmegalázóbb módon érkezik majd el. Meg fogom csókolni Parrt – Parrt, aki nem beszél velem, rám sem néz -, és közönség előtt fogom 155

megcsókolni. A torkom kiszáradt. A hangom suttogássá halványult, és Benjo kénytelen volt azt mondani: – Hangosan, Julie! Vegyük újra onnan, hogy „Beismered, hogy hülye voltál?" Aztán már nem lehetett halogatni. Owenként Parr beismerte, hogy hibázott. Tányaként megbocsátottam neki. Közelebb húzott – és megcsókolt. Hogy olyan volt-e, mint megcsókolni Zachet? Csak ha a körhinta olyan, mint az óriáskerék a vidámparkban. Csak ha az általános iskola mögötti hegyről anyád serpenyőjében lecsúszni olyan, mint a Mont Blancon síelni. Örültem, hogy megcsókoltam Zachet. Mert azzal a tapasztalattal nem bakiztam el jobban a csókot a színpadon, mint a szövegemet. Az ajkam csattanás és félrecsúszás nélkül találkozott Parréval, és a külvilág elsötétült előttem. Mikor vége volt – szerintem elég hamar, mert nem hallottam huhogást a közönség felől, és biztosan huhogtak volna, ha a csók tényleg olyan sokáig tart, mint ahogy nekem tűnt —, felnéztem Parr-ra. Szeme sötét volt, elhagyatott. Ugyanolyan feldúltnak tűnt, amilyennek én is éreztem magam. A színpadon, ahol a tömeg nem látta, jobb kezével megszorította a bal kezemet. Egy reccsenést hallottam, és éreztem, ahogy az ónix gyűrűm kettéválik, és leesik a hüvelykujjamról. Csak egy pillanatig álltunk ott így; aztán Alcott Fish belépett jobbról. Parr elmondta a következő sorát, és a próba a fináléhoz érkezett. Mechanikusan beszéltem és énekeltem, olyan gyenge voltam, mint egy kismacska. Azután az összes szereplő és közreműködő odajött, hogy gratuláljon nekem. Én voltam a hősnőjük. Megmentettem a napot, és most már számíthattak rá, hogy a következő napot is megmentem. Parrt kerestem, de túl sokan voltak ahhoz, hogy bármit is kérdezzek tőle, vagy mondjak neki. – Gyertek, lányok, vegyétek a kabátotokat! – mondta anyu. – Jobb, ha megyünk, hogy legyen időm megküzdeni Marie Gerarddal lefekvés előtt. 156

És ennyi volt. Parr és én egy szó, egy érintés nélkül váltunk el. Legalábbis másnapig – és a másnapi csókig. De nem így történt. Anya küldetése sikeres volt. Mrs. Gerard beleegyezett, hogy egy héttel elhalasztja az ikrek büntetését, és a következő két napon elengedi őket. – Hogy csináltad? – kérdeztem. – Elmagyaráztam a helyzetet. Marie józan gondolkodású ember – mondta. Kételkedve néztem rá. Józan vagy sem, Mrs. Gerard még soha nem változtatott egy büntetésen sem, legalábbis én nem tudok róla. – Jó, rendben. A kegyelmére bíztam magam. Azt mondtam neki, hogy próbaidőn vagyok az iskolában, és ha sikerülne visszaszereznem a lányokat a produkcióhoz, akkor az lenyűgözné a dékánt, és talán megkapnám az állást. – Nagyon ügyes vagy, anyu! Pont, mint Samantha Liu! – Igen, és megvan az az előnye, hogy ráadásul igaz is. Mivel nem volt lehetőségem még egy csókot kapni Parrtól, az aznapiról merengtem. Mit jelentett vajon? Tucatszor láttam, hogy Parr megcsókolja egyik vagy másik ikret, de a mi csókunk másnak tűnt. Korábban soha nem láttam, hogy így nézett volna – könnybe lábadt szemekkel, égő tekintettel, mint aki teljesen átalakult. Annak ellenére, hogy alig beszélt velem, azóta, hogy apám azt a borzalmas megjegyzést tette Sethre, úgy csókolt meg, mintha komolyan gondolná. Azt gondoltam, ez biztos jelent valamit. Azt gondoltam, ez biztos azt jelenti, hogy tetszem neki. De Ashleigh! Ashleigh. Még ha tetszem is Parrnak, attól még nem szabadulok meg legjobb barátnőm iránti kötelezettségemtől. Egész addig, míg Ashleigh-nek tetszik, a kezem meg van kötve. Vajon Ashleigh észrevett valami furcsát? Nyilván nem. – Nagyon jó voltál, Jules! – kiabálta, berontva az ajtón vacsora után. – Mondtam, hogy meg tudod csinálni! Anyukád rávette Mrs. Gerardot, hogy könyörüljön? Igen? Tényleg? De kár! Mármint király Yvnek és Yonak, persze, de neked nem jó, olyan hihetetlenül jó voltál Tányaként. És Ned is nagyon jó volt. Nem értem, miért nem akart szerepet vállalni, 157

nagyon király hangja van. Imádtam azokat a jeleneteket, amelyekben Kevinnel voltál, mind a ketten olyan nagyon viccesek voltatok, és Parrral is nagyon jó voltál. Tehetséges vagy. Legközelebb biztosan nagyobb szerepet kapsz. Nem kérdés! Csak gyakorolnod kellett. Lefogadom, hogy egy Byz produkcióba is bekerülhetnél, ha nem lenne népszerűségi verseny Michelle Jeffries és a többiek között. – És a többi. Azt a csatát, ami bennem dúlt, a barátnőm nyilván nem vette észre. A jelmezes próba izgalma után a premier szinte unalmasnak tűnt. Olyan nyugalommal és fegyelemmel merültem bele régi szerepembe, Lytle igazgatónőébe, ami engem is meglepett, és megkönnyebbülten adtam át Tánya szerepét Yvette-nek. Yolanda úgy döntött, hogy a testvére keményen dolgozott, és sokat kockáztatott a tettetéssel, ezért az a tisztességes, hogy először Yvette szerepeljen. A szüleink eljöttek a premierre – Rossiék az első sorban ültek, és szinte mindent vadul megtapsoltak, de a közönség főleg kék zakós fiúkból állt. Ravi kihagyta azt a sort, amit mindig; rávillantotta bájos mosolyát a közönségre, és ők nevetve bocsátottak meg neki. Ashleigh hangosan és tisztán énekelt, Alcott édesen és szívből. Senki nem csengett hamisan. A közös számok simán mentek, senki nem botlott meg, nem ütközött össze a másikkal. Teljesen felpörögve figyeltem az oldalszárnyból, ahogy Parr megcsókolta Yvette-et. Még a meghajlást is élveztem, és az azt követő tapsot. Milyen messzire jutottam attól a rettegéstől, amit hónapokkal korábban éreztem! Az előadás utáni buli nem tartott sokáig, mivel a színdarab csak kis része volt a zsúfolt Alapító Napi programnak. Chris valahogy becsempészett egy üveg vodkát, de Mr. Barnaby megtalálta a kellékszobában, és zord figyelmeztetések kíséretében elkobozta tőle, mielőtt beleönthette volna a forró csokiba, a puncsba és más erkölcsös italba, amit az iskola biztosított. Mr. Barnaby, Ms. Wilson, Benjo és Ned is tartottak beszédet. Csak úgy záporoztak az ölelések, és mindenki egymás vállát veregette. Észrevettem Parrt a helyiség másik részében. Gyorsan másfelé nézett. Tényleg nem mond semmit, még ma este sem? Úgy éreztem, 158

nem bírom ki. Mindenki boldog volt, mindenki örült. Még akkor is, ha Ashleigh bele volt esve, még ha ő nem is akart velem beszélni többé, legalább ma este senki nem találja majd furcsának, ha... Átsétáltam a szobán, és köré fontam a karjaimat. – Gratulálok, Grandison, nagyon jó voltál. – Sikerült egyenletes hangon kimondanom. Ő is megölelt, erősen. – Júlia! – mondta. – Te is... főleg tegnap este. – Végre rám nézett, a szeme elég közel volt, hogy megégessen neonkék lángjaival, és arra gondoltam, hogy... De ekkor az ikrek és Emma jött oda, hogy ők is megöleljék, és Parr elengedett. A buli nem sokkal később véget ért. A másnapi második, egyben utolsó előadás nagyban hasonlított az elsőhöz, de Yolanda derűsebb Tányájával és idősebb közönséggel, az Öregfiúkkal (öreg diákok), a jelenlegi diákok helyett. Taps után Hanson dékán és az igazgató vette át a színpadot, hogy adományokat gyűjtsenek. Ned a színpadon maradt, mint Ösztöndíjas Előadó, példaként arra, milyen nagyszerű dolgok történnek, mikor az Öregfiúk előveszik a csekkfüzetüket. De Parr megszökött, és odajött hozzám a kulisszák mögé, ahol Ashleigh-re vártam. – Tessék, ez a tiéd – mondta. Egy csokor virágot adott át, fekete újságpapírba csomagolva. Ashleigh közeledett, keze tele volt batyuba kötött ruhákkal és kellékekkel. – Hát itt vagy! – mondta. – Nem hiszem, hogy meg tudjuk várni Nedet, azt mondta, még eltart legalább egy óráig. Jobb, ha megyünk. Anyukád már vár. – Veletek megyek – mondta Parr. A színházból kifelé menet megállította egy nő a közönség soraiból. A szemük nagyon hasonlított. – Pari, ez csodálatos volt – mondta a hölgy. – Köszönöm, anyu. De mások előtt ne, emlékszel? – Ó, tényleg, ne haragudj, Pari, elfelejtettem. – Anya! Nem akarok anyagyilkos lenni! – Sajnálom, sajnálom, Grandison. 159

– Így jobb. Anya, ők itt Ashleigh Rossi és Julia Lefkowitz. Az anyám, Susan Parr. Rögtön jövök, anyu, csak kikísérem Juliát és Ashleigh-t. – Örülök, hogy találkoztunk, lányok. Ne maradj sokáig, Par... Grandison, az apád össze van zárva odabent az igazgatóval. – „Pari"? – kérdeztem, ahogy sétáltunk a feljárón. – A Paradicsom becézése, sajnos. Nem kellene így hívnia mások előtt. Bárcsak ne tenné! Szeretem, és fájna, ha meg kellene ölnöm. – A Pari jobb, mint az Öcsi – mondta Ashleigh. – Jobb, mint a Paraj vagy a Parázs. Vagyis Raji vagy Rázsi – vetettem fel. – Ne! -mondta Parr. – Az sokkal jobban fájna, ha téged kellene megölnöm. – Rafa – mondtam. – Rancs. Ranoia. Lament. – Elég! Kegyelem! – Jól van, Razita. – Szédültem a megkönnyebbüléstől, hogy megint beszélő viszonyban vagyunk. Odaértünk a felhajtó végéhez. – Mikor találkozunk újra? – kérdezte Parr. – Eljöttök a Tavaszi Bálra, ugye? Küldök jegyeket. De az csak áprilisban lesz. – Ned nem mondta? – kérdezte Ashleigh. – Együtt dogozunk egy dalszakkörben. Ms. Wilson azt mondta, hogy lehet, mert közösségfejlesztésnek számít. Csütörtök délutánonként találkozunk, amikor szabad a stúdió. – Jaj, Ash! Nem mondtad, hogy csütörtök! Akkor nem tudok jönni – mondtam. – Akkor van a Vitorlás gyűlése. – Nem tudtam, hogy vitorlázol – mondta Parr. -Én is, apám is a vitorlázás megszállottja. Talán tavasszal kapnék kimenőt rá. Találkozhatnánk a folyón. – Nem vitorlás hajó... Vitorlással Bizáncba, az irodalmi magazinunk – magyaráztam. Parr megmerevedett. – Értem – mondta. Jaj, ne! Biztos, hogy Sethre gondol. Tönkretettem mindent? Mit mondhatnék? 160

– Bárcsak kiléphetnék, meg is tenném, de apám megölne, főleg most, hogy az Álmatlanságnak vége, és nincs más tanórán kívülim – mondtam. Parr kicsit megnyugodott. – Hát, majd kitalálok valamit – mondta. – A síszünet nincs olyan messze. – Síszünet? Az mi? – kérdezte Ashleigh. – Tudod, szünidő február közepén, President's Day, meg minden. Ti nem kapjátok meg? – Megráztuk a fejünket. – Hát, mi igen – mondta Parr. – A szüleim ilyenkor szeretnek Vermontba menni, de szerintem idén jobb lenne itthon maradni a Steeplecliffen. Odaértünk a kapuhoz, majd anyám kocsijához, és elköszöntünk egymástól. Mikor Ashleigh elhelyezte a ruhákat és kellékeket a hátsó ülésen, láttam, hogy nála is van egy csokor virág újságpapírba csomagolva. Az övé tulipán volt; ránézett az enyémekre, amelyek hosszúak és liliomszerűek voltak. – Ó, Ned neked is adott virágot?! – mondta. – Ezt Parrtól kaptam. – Igen, Ned mondta, hogy az Üvegházból lopta. Pulykafej majdnem elkapta – jelentette ki büszkén. – Ez annyira rá vall, hogy megosztja Parr-ral. Ahogy elhajtottunk, láttam, hogy Parr a kapuban áll, és addig nézett utánunk, míg be nem fordultunk a sarkon.

161

21. fejezet Antisztatikus képernyőtörlő. Ashleigh új mániája És ennyi volt. Nincs több Álmatlanság télvíz idején. Nincs több Parr. A hetek üresen, fásultan nyújtóztak előttem. Ashleigh, a szerencsés, azon a csütörtökön kezdte zenei együttműködését a Balmoralban, míg én az iskolában maradtam a Vitorlás megbeszélésére. – Elég gyenge a termés – mondta szerkesztőnk, Eleanor, néhány lapot lobogtatva: az addigi beadványokat. – Gyerünk, srácok, álljatok neki, vegyetek erőt magatokon, rukkoljatok elő a tehetségetekkel! Hegyezzétek a fületeket! Mi van, senkinek nem lapul egy remekmű valahol a fiókjában? Maggie? Andrew? Julie? Mi van veletek? Gyerünk, Julie, tudom, hogy rejtegetsz valamit. Persze, hát neked mindig van valami a tarsolyodban. – Ne szerénykedj, Julie! – mondta Seth. – Mi van azzal a szonettel, amiről beszéltünk? Letagadtam. Akárhogy is fejezném ki az érzéseimet, az túl személyes lenne, túl szent ahhoz, hogy mások is lássák. Mivel anyu még dolgozott, Seth vitt haza a megbeszélés után. – Nem akarod megmutatni a szonettedet? – hízelgett, ahogy leparkolt a ház előtt. Egyértelműen azt akarta, hogy behívjam. – Segíthetnék rendbe szedni a rímeket és az ütemet, mielőtt megmutatod a többieknek, ha emiatt voltál ideges. Lefogadom, hogy nem lenne nehéz kijavítani. – Nincs semmilyen szonett! Felejtsd el, oké? – mondtam ingerülten, kiszállva a kocsiból. – Jól van, bocs. Nem gondoltam, hogy ilyen sértődős vagy – mondta Seth. – Nem kellene megsértődnöd... tudod, tényleg elég jól írsz. – Aha, köszi, majd holnap találkozunk – mondtam neki, majd erősen becsaptam a kocsiajtót, és besiettem a házba. Felmentem az emeletre, és írtam egy e-mailt Parrnak. Próbáltam nem írni, de nem tudtam megállni. Még egyszer köszönöm a szép virágokat. Épp most nyíltak ki. 162

Az íróasztalomra tettem, hogy lássam, akárhányszor felnézek. Tényleg Ned lopta az üvegházból, ahogy Ashleigh állította? Parr azonnal válaszolt: Kedves Júlia! Gondolod, hagynám, hogy másvalaki kövessen el helyettem egy bűncselekményt? Minden egyes szál amarilliszt saját kezűleg loptam el. Hiányzol. CGP Hiányzom neki! A szavaktól bizseregni kezdtek összetintázott karjaim, és bevallom, megcsókoltam a képernyőt ott, ahol megjelentek. Komolyan gondolja? Úgy hiányzom neki, ahogy ő nekem? De mi haszna a világ összes hiányzásának, ha ő ott van, én meg itt, és Ashleigh áll köztünk? Legszívesebben sikítottam volna a csalódottságtól. Elővettem a fiókból egy antisztatikus törlőkendőt, és eltüntettem az ajkam nyomát a képernyőről. Mikor Seth egy héttel később megint hazavitt, Ashleigh a verandájukon várt rám, egy nagy plédbe csavarodva. – Végre itt vagy, Julie! – mondta, és lesietett a lépcsőn. A pléd sarkát maga után húzta a száraz füvön. – Beszélnem kell veled. Seth keserűen összeszorította az állkapcsát. Mostanra már biztos ugyanúgy utálta Ashleigh-t, mint a mostohaanyám, de én hálás voltam, amiért van egy gardedámom a hazaút végén, amikor egy srác a leginkább nyomulna. Tudtam, hogy Seth nem fog csinálni semmit, ha Ashleigh körülöttünk legyeskedik. Kisegített a kocsiból, és azonnal elhajtott. – Kösz, Ash – mondtam, miután Seth elment. – Mindig attól félek, hogy meg akar csókolni. Mi történt? Komoran nézett rám, és láthatóan kellemetlenül érezte magát. – Hideg van itt kint. Menjünk fel a szobámba! – mondta. Követtem a lépcsőn, és leültem az ágyára. Ash az íróasztalához ült, és furcsán, csendesen fészkelődni kezdett. 163

– Mi a baj? – kérdeztem. – Miért viselkedsz ilyen furcsán? – Jules, én... – Félbehagyta a mondatot, mély levegőt vett, és újra belekezdett. – Julie, tényleg igaz, hogy... – Elhallgatott. – Mi? Mi igaz tényleg? – Igaz az... igaz az, amit mindig mondasz Nedről? – Micsoda? Ash, mondd el, mi a baj! Nem értem, miről beszélsz. Mit mondok mindig Nedről? – Párszor kinyitotta, majd becsukta a száját, de nem tudott válaszolni. – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Nem én beszélek folyton Nedről, hanem te. Nem tudom, miért akarod azt hinni, hogy tetszik nekem, mert nem tetszik. Vagyis helyes srác, meg minden, de egyszerűen nem tetszik. – Ez az! Erre gondoltam – mondta Ashleigh. – Ez tényleg igaz? Nem csak úgy mondod? – Mit? Hogy nem tetszik? Igen, ez tényleg igaz. Miért mondanám csak úgy? Már egy csomó ideje hajtogatom! Újra és újra elmondom. Miért nem akarod elhinni? – Biztos vagy benne? – IGEN, BIZTOS VAGYOK BENNE! Miért pörögsz ezen? – Mert... – Ashleigh mély levegőt vett. – Én... Ő... Mi... A szívem elkezdett kalapálni, mielőtt rájöttem volna az okára. Aztán már tudtam. – Ash! Neked tetszik! Erről van szó? Fojtottan bólintott. Még soha nem láttam ilyen szótlannak. Legszívesebben ujjongtam volna. Hevesen átöleltem. – Ash! Ti tökéletesen illetek egymáshoz! – Akkor nem baj? – Miért lenne baj? Hogy a legjobb barátnőmnek tetszik egy igazán helyes srác? És te is tetszel neki, igaz? Annyira nyilvánvaló! A virágok! A zene! Miért nem vettem észre? Így van, igaz? Bólintott. – Azt hiszem – válaszolta. – Legalábbis... megcsókolt. – Megcsókolt? Hogyan? Mikor? Mondd el! A hangszigetelt próbahelyiségben történt. 164

– Mikor egy csomó időt töltesz valakivel, és rájössz, mennyi minden közös van bennetek, mint például a zene, és hogy szerettek megviccelni másokat, meg kipróbálni különböző hangszereket, és komolyan beszélgetni dolgokról, és akkor ott ültünk a zongoraszéken teljesen egyedül, mert senki nem hallhatott minket, és akkor, ó, Julie! Ő olyan csodálatos! Neki van a leggyönyörűbb hangja! És a keze olyan erős a zongorázástól, és a bal kezén ott vannak azok az aranyos bőrkeményedések a csellótól. Nem szereted a csellót? Olyan kifejező, szexi hangja van... pont, mint Nednek. Vele csókolózni abszolút nem olyan, mint Ravival. Egy kicsit bátortalan volt, úgyhogy először én csókoltam meg, de azt mondta, egy másodperccel később megcsókolt volna. Mikor rájöttek, hogy éreznek egymás iránt, az egyetlen dolog, ami közéjük állt, az Ashleigh, a nagylelkű lány hűséges szándéka volt, hogy ne rombolja le, amit az én boldogságomnak hitt. Még mindig nehezen hitte el, hogy az igazat mondom – nehezen hitte el, hogy aki ismeri Nedet, nem szereti úgy, ahogyan ő. Újra és újra meg kellett erősítenem, hogy bizony így van. Azt fontolgattam, hogy bevallom, van Valaki Más nekem is, de visszatartottam. Tudtam, mekkora erőfeszítésébe kerülne elfordítani figyelmét arról, ami foglalkoztatja – de mikor sikerül, semmi nem tarthatja vissza. Az én zsenge érzéseim viszont még nem álltak készen Ashleigh teljes energiájára. Emellett nem akartam tönkretenni a nagy pillanatot. Az este hátralévő részében rám zúdította minden örömét. Hamarosan rájöttem, hogy az új kötődés nemcsak szerelme irányát változtatta meg, hanem teljes őrületváltást eredményezett. Hogy is nem tűnt fel eddig? A jelek végig ott voltak: hogy nem érdekelte, megmutatja-e az alsó végtagját, hogy mennyire odavolt az Álmatlanságért. A szüleinek sokkal korábban feltűnt új rajongása a Broadway iránt, mint nekem – ezért kapta a jegyeket a Fascination!-re. És a látogatásunk Parrék házánál, most rájöttem, Nednek szólt, nem Parrnak. – És mi van Parr-ral? – kérdeztem végül, kalapáló szívvel. – Hogyhogy mi van vele? 165

– Októberben még azt mondtad, tetszik neked, emlékszel? Elég komolynak tűntél vele kapcsolatban. – Ja, igen... hát, azt hittem, de az még azelőtt volt, hogy megértettem volna, mi is az a Szerelem. Végül is igazad volt, mikor Nedről hitted, hogy ő Darcy. Nem Parr ellen beszélek, ő tényleg egy helyes srác, de nem Ned. Benne nincs meg ugyanaz a tűz, a tehetség, az energia, a találékony humor, az élet. Érted, mire gondolok? Magamban mosolyogva azt mondtam, értem, mire gondol.

166

22. fejezet A „B" betűs szó. A legyőzött Seth. Egy gyűrű. A hatodik csókom. Egy Akrosztichon Aznap éjjel boldog káprázatban aludtam el. A becsület többé már nem állt közém és szívem vágya közé. Azonban másnap szürke, szitáló permetre és arra a felismerésre ébredtem, hogy noha minden megváltozott, semmi sem változott. Az igaz, hogy szerethetem Parrt. De nem láthatom. Ráadásul, jutott eszembe, egy gyenge pillanatomban megígértem, hogy aznap délután, iskola után elmegyek Sethtel a Java Jailbe. Mikor ezt az ígéretet tettem neki, úgy tűnt, majd a távoli jövőben kerül sor rá, hogy túl messze van ahhoz, hogy aggódni kelljen miatta; de az idő most elérkezett. Láttam magam, ahogy lassan belesüllyedek Seth elvárásainak mocsarába, miközben szerelmem arany vitorlása a távoli horizonton ragyog. Ments meg, ash – sms-eztem a barátnőmnek,– ma du. tali sethtel a java j-ben. gyere el, lécci, lécci, lécci. muszáj, jl már dobnod kellett volna, ne rontsd el. túl fontos, de ott leszek, ash, – sms-ezett vissza. És ott is volt. – Jules! Seth! Gyertek, üljetek ide! – visított a háttérben, két széket paskolgatva az asztalánál. Makacsul elindultam felé, míg Seth megragadott, és próbált másik asztalhoz húzni. Mikor leültünk, Ashleigh lecsapott Sethre. – Te, mint irodalmi ember, mit mondanál, milyen minőséget kell keresni egy versben, ha meg akarod zenésíteni? – kérdezte tőle. Tökéletes kérdés volt, egyszerre hízelgő és megsemmisítő, ráadásul hasznos is (legalábbis Ashleigh-nek). Néhány, egyre inkább gyengülő szabadulási kísérlet után Seth belemelegedett a témába. Szinte Ashleigh iránti ellenszenvéről és irántam való neheztelő sóvárgásáról is megfeledkezett. Teljes testével Ashleigh felé fordult, engem maga mögött hagyva. Soha nem voltam még ennyire hálás a barátnőmnek. 167

A beszélgetésük alatt az elmém szabadon kalandozott. A szokásos irányba haladt – Parr felé. És akkor, mintha megidéztem volna, ott volt ő. Zach Liu előtt tört át a zsúfolt kávézón. – Tessék, Égimeszelő, egy megkésett szülinapi ajándék – mondta Zach vigyorogva, és meglökte Parrt. – Zach! Parr! Hé, üljetek le! – kiáltotta Ashleigh, kitolva egy széket. Zach leült mellé. – Seth, ismered Zach Liut, ugye? – kérdezte Ashleigh. Rákacsintott Parr-ra, és bokán rúgta, miközben megdöbbentő szavakkal folytatta a mondókáját. – És találkoztál már Grandison Parr-ral, Julie barátjával? – A barátod!? – kiáltott fel Seth. Éreztem, hogy kiszalad a vér az arcomból. Rettegő érdeklődéssel néztem Parr-ra. Ő visszamosolygott, édesen, csintalanul, tele komiszsággal és reménnyel. Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Igen – mondtam – , ő a barátom, Grandison. Azt hiszem, ti már találkoztatok. – Szia, drágám – mondta Parr, és leült mellém. – Nem tűnt fel, hogy együtt jártok – mondta mereven Seth. – Ja, hát nem is... akkor még, úgy értem – mondtam. – Vagyis mi... Zach úgy nézett, mint akiből bármelyik pillanatban kitörhet a nevetés. – Arról beszéltünk, mi tesz egy verset igazi dalszöveggé – mondta gyorsan Ashleigh, magára vonva a figyelmet. – Seth szerint az ütem, a rímek és az alliterációk minősége, de te mit gondolsz, Parr? Parr írta az Álmatlanság összes dalszövegét. Ő elképesztően jó. Ez hozta össze őt és Julie-t. Julie igazán fogékony a költészetre – locsogott. Megint rám tört az a jó öreg érzés, ami az Ashleigh-vel töltött évek alatt közeli ismerősömmé vált: a halálos szégyen. Elfordítottam az arcom. Parr a vállamra tette a kezét. – Minden rendben, drágám? – kérdezte. – Most már igen, hogy megjöttél – mondta Ashleigh. Felegyenesedtem, és bokán rúgtam az asztal alatt. 168

Seth megköszörülte a torkát. Sápadtnak tűnt. Sajnáltam szegényt. – Hát, jobb, ha én most megyek – mondta felállva. – Sok a házim. – Jaj, máris? Hát, örülök, hogy láttalak – mondta Zach. – Szia, Seth, hétfőn találkozunk – mondtam. – Kedden – szólt közbe Ashleigh. – Hosszú hétvége. – Igaz. Kedden. Seth egy apró, fájdalmas, meghajlásszerű mozdulatot tett, és elment. – Ashleigh! – szóltam rá. – Ez annyira zavarba ejtő volt! És gonosz. – Miért? Hetek óta panaszkodsz, hogy segítsek megszabadulni tőle. – Tényleg? – kérdezte Parr. – Igen – mondta Ashieigh. – Tudod, az sokkal gonoszabb, ha hagyod, hogy körülötted legyeskedjen, mikor nem is érdekel. Most legalább nem kell állandóan kísérgetnem téged. Volt valami ebben a mondatban, ami arra késztette Zachet, hogy ránézzen az órájára. – Hoppá! Mennem kell! Gyere, Ash-cica, hazaviszlek – mondta. – Kösz, Zach, de minden oké, nem kell – kezdte Ashleigh. – Ne legyél hülye, gyere, a nővérem akar tőled valamit – mondta Zach, erősen megfogva Ash vállát. – Mi? Ja! Tényleg, az a dolog Samnek – mondta Ashleigh, megragadva a kabátját, míg Zach az ajtó felé irányította. – Később találkozunk! Aztán teljesen egyedül maradtam Grandison Parr-ral a zsúfolt kávézóban. Rám vigyorgott, megfogta a kezem, és azt mondta: – Drágám! Végre kettesben lehetünk! Talán ez az egész egy nagy vicc volt, de észrevettem, hogy a keze jéghideg. Remegett is egy kicsit? Az enyém biztosan. – Ashleigh olyan zavarba ejtő tud lenni – mondtam. – Sajnálom! Vagyis, azt hiszem, köszönöm. – Szóra sem érdemes. Megtisztelő, hogy segíthetek. Főleg, ha olyan srácokról van szó, akik zaklatnak. Ha bármikor kellemetlennek találsz egy srácot, nyugodtan mondd neki, hogy együtt járunk. – Komolyan gondolod? – kérdeztem. 169

– Tudod, hogy igen. Ha szerinted az segít, akár még ide is jövök, és megfenyegetem őket a párbajtőrömmel. És ha már arról van szó, hogy szabaduljunk meg srácoktól – tette hozzá -, megittad a kávéd? Lesétálunk a folyóhoz? Látom, hogy a vívócsapatból páran erre tartanak, és nem különösebben szeretnék velük lógni. Folyton velük vagyok. Veled meg soha. – Persze – mondtam. Parr borravalót hagyott az asztalon, és felsegítette a kabátomat. Ezt kislánykorom óta nem tette velem senki; motoszkáltam egy kicsit a kabátujj körül, mire Parr rátalált a karjaimra, és a vállamra emelte a ruhadarabot. Meleg februári délután volt, ami már a tavasz beköszöntét jelezte. Az eső elállt, csak a levegő volt nyirkos. Csendben tettük meg a hat háztömböt a sínekig, beszívtuk az alattunk hömpölygő folyó illatát, és átmentünk a villódzó fényekkel és lármás visszhangokkal teli aluljárón. A másik oldal ezzel ellentétben csendesnek tűnt, csak a folyó vizének lágy morajlása hallatszott. – Nézzük meg, van-e valaki a pavilonban! – mondta Parr. Senki nem volt. Nyilván mindenki más tudta, hogy február van. Leültünk az egyik folyóra néző padra; a pavilon elzárta előlünk a szelet. – Egyébként mit csinálsz iskolán kívül? – kérdeztem tőle. – Síszünet van, emlékszel? Steeplecliffen vagyok az őseimmel. Igazából téged kerestelek. Szeretnék neked adni valamit. – Egy kis dobozt vett elő a zsebéből, és átadta nekem. – Mi ez? – kérdeztem. Le kellett vennem a kesztyűt, hogy kinyithassam a dobozt. A kezem remegett. Óvatosan fogtam, nehogy leejtsem. Egy gyűrű volt benne: az egyik oldalán tiszta ezüst, a másikon az ezüstben volt valami fekete. – Még jó rád? – kérdezte Parr. – Próbáld fel! Féltem, hogy talán kicsi lett, mert tennem kellett még egy kis ezüstöt az ónix alá. Ha nem jó rád, add vissza! Meg tudom nagyobbítani. – Ezt te csináltad? Bólintott. 170

A gyűrű nagy volt az ujjaimra, de a bal hüvelykujjamra tökéletesen passzolt. Közelebbről is megnéztem. – Várjunk csak! – mondtam. – Ne mondd, hogy ez az ónix gyűrűm, ami eltörött! – Borzalmasan éreztem magam, amiért eltörtem – mondta Parr. – Arra gondoltam, talán meg tudom javítani. – Nem kellett volna... ezt te csináltad? De hiszen ez olyan szép! Van valami, amire nem vagy képes? Parr elnevette magát. – Hát, igen. Egy csomó minden. A legtöbb fontos dolog. Van valami, amiről azt gondoltam, hogy talán nem sikerül... de nem tudom, most kezdem azt hinni, hogy mégis. Nézzük meg! És megcsókolt. Milyen hideg volt az ajka... aztán milyen meleg! A hatodik csókom – mégis az első. A kék ég, a kék folyó, kék, fojtott tekintete, ahogy leheletünk egyetlen felhővé olvadt össze. Az én hideg ujjaim – az ő hideg nyaka, meleg a sál alatt. Megérintettem a gödröcskéjét. Aztán megint megcsókoltuk egymást. – Visszavonom – mondta rekedten. – Igazad van. Semmi nincs, amire nem vagyok képes. – Levette a kalapomat, és megcsókolta a homlokomat, az arcomat, a szemem sarkát. – Úgy szerettem volna ezt megtenni! – mondta. – Főleg aznap éjjel. – Akkor miért nem tetted? – kérdeztem. – Hogy miért nem? Mit gondoltál volna rólam? Az éjszaka közepén berontok egy lány szobájába, és elkezdem csókolgatni? És abban sem voltam biztos, hogy tetszem neked. – Pedig én olyan egyértelmű voltam! Szerepet vállaltam a darabban, és mindig körülötted lógtam, segítettem próbálni. Remegtem. Parr magához ölelt, és a fejemre tette az állát. Hangja a csontomig hatolt. A szívem pedig csak kalapált és kalapált. – Te ezt egyértelműnek nevezed? – mondta. – Soha nem beszéltél velem, csak ha én szóltam hozzád. Aztán ott volt az a Seth, mindenki azt mondta, hogy a barátod. Majdnem feladtam. 171

– Jaj, istenem, Seth, olyan borzalmas volt, meg akartam halni. De én is azt hittem, hogy van barátnőd. Samantha Liu egy ismerőse látott táncolni egy magas szőkével a Columbus-bálon. Azt mondták, ő a barátnőd. Parr hátrahőkölt, és rám nézett. – Hogy mi? Viccelsz, ugye? – Nem, ezt mondta Sam. Elnevette magát. – Hát, majdnem igaza volt. Tényleg táncoltam egy elbűvölő szőkével, de nem volt a barátnőm... legalábbis akkor nem. Tényleg nem tudod, ki volt az? Úgy éreztem magam, mint aki egy meredek hegy tetején áll, és a féltékenység éles sziklái fölött egyensúlyozik. Megint hozzábújtam. – Sam ismerőse azt mondta, hogy valami Kayla – motyogtam a kabátjának. – Nem, te kis buta! Te voltál az! Tényleg nem tudtad? Ott voltam én, óriási bolondot csináltam magamból, ott lézengtem a házad közelében, verset írtam neked, és még azt sem tudtam, hogy elolvastad-e. Akkor kezdtem reménykedni, mikor megláttam a szonettemet a parafa tábládon. De soha nem mondtál róla semmit. – De nem voltam biztos benne, hogy nekem írtad azt a szonettet. Azt hittem, Ashleigh-nek. – Ashleigh-nek! – Megint hátralépett, és rám nézett. – De a nevedet is beleírtam! – Úgy érted. Július? „Zengjen Júliusi szerelmes dalom"? Ezt mondta Ashleigh is, de nem hittem neki. – Nem, a nevedre gondolok. Hát a Július is, azt a rím miatt írtam bele, de én az igazi nevedről beszélek, Julia Lefkowitz. Fentről lefelé, a sorok kezdőbetűiről. Ez egy akrosztichon, tizennégy betű, tizennégy sor. Tényleg nem vetted észre? Hű, tiszta hülyének érzem magam. Én sokkal hülyébbnek éreztem magam. A saját nevem! Abban a szonettben, amit Szívem Szerelme írt nekem – és még csak észre sem vettem. – Jó, hígagyú vagyok – mondtam. – Most már utálsz? 172

A válasz eltartott egy darabig, és sokkal mélyebb volt, mint azt valaha képzeltem volna. Aztán már nem is tudtam, hányadik csóknál tartok.

173

23. fejezet Boldogság. Búcsú Azután tíz nap hallatlan boldogság következett. Parr megtalálta a módját, hogy szinte mindennap eljöjjön a Byzantiumba, és bár az idő megint téliesre fordult, alig vettünk tudomást a hidegről. Kéz a kézben néztük meg a thrillert és a romantikus vígjátékot a Cinepalace-ban, de egyetlen robbanást vagy csókot sem láttunk (legalábbis a filmvásznon). Órákat töltöttünk azzal, hogy könyvekről beszélgettünk az Andrezo's Dinerben, a Java Jail divatjamúlt riválisában, ahol a kávé forró, a vendégek ápolatlanok, és a bokszok magasak voltak. Ashleigh és Ned, aki a Balmoralban maradt a vakáció idejére, néha csatlakozott hozzánk. Ilyenkor megháromszorozódott a hangerő az étkezdében. Miután anyu sikerrel járt Gerardéknál, Hanson dékán meggyőzte az igazgatót, hogy szerződtesse le a következő tanévre. Anyu azonnal tájékoztatta az apámat ajánlott levélben. Új jövedelme miatti örömmámorában anyu feltekerte a termosztátot húsz fokra, és boldogságában még a Helen Kincsei raktárát is visszaalakította műteremmé, ami a szüleim házasságának első pár évében volt. Parr és én egy egész délutánt töltöttünk azzal, hogy segítsünk neki. Parr a szünet második szombatján elvitt a szüleihez ebédre. A Steeplecliffen álló házukban kőfalak vannak, a mennyezet alacsony, a padló pedig lejtős; a ház szemmel láthatóan nagyon régi. – Szóval ez vonzotta Parit a Byzantiumba egész héten! Már kezdtem csodálkozni – mondta ismerős, ragyogó mosollyal Ms. Parr, aki arra kért, szólítsam Susannak. Nagy megkönnyebbülésemre úgy találtam, hogy az asztali modorom nem üt el észrevehetően Parrékétól; az idősebb Charles Grandison Parr – Chip – még a csirkecombbal is mutogatott, hogy nyomatékot adjon mondandójának. És meglepetésemre ragaszkodva hozzá, hogy megmutassa a fészert, azonnal elvitt hátra, ahol egy vitorlást épített. 174

– Próbáld meg, hátha sikerül Pariból érdeklődést kicsikarnod – mondta. – Az őseinek fele hajóskapitány volt. Parr emeleti szobája kellemesen árulkodó volt. Bár kitakarított a tiszteletemre, egyértelműen látszott, mennyire trehány. A sarkokban egymás hegyén-hátán könyvek, elhagyott madárfészkek és a vívófelszerelésének darabjai hevertek. Kiderült, hogy élénken érdeklődik a madarak iránt. Az évszak nem volt megfelelő a sokkal egzotikusabb vándormadarakhoz, de Parr a helyi varjak szerelmi és vetélkedési szokásaival szórakoztatott. Megvolt neki a teljes Patrick O'Brian tengerészeti regénysorozat az ajtó mögött egy halomban, és bevallotta, hogy mindegyiket elolvasta. – De ne mondd el apámnak, túl nagy örömöt szerezne neki – mondta. Miután megígértem neki, hogy pár hétig elrejtem Ashleigh elől, kölcsönadta az első részt. – Hagyjuk, hadd osztozzon Ned hobbijában, ameddig csak lehet. Nehezen tudtam rávenni magam, hogy iskolába járjak ebben a mennyei időszakban. Különösen zokon vettem a csütörtök délutánt, amit a Vitorlásra pazaroltam. Seth gondosan ügyelt rá, hogy pont annyit beszéljen velem, mint máskor, mintha be akarná bizonyítani, hogy soha semmi különös nem volt a szándékaiban. De hamarosan Margaret Barskyval kezdett járni, egy magas, csinos lánnyal Ms. Milburn biológiaórájáról, akinek ugyanolyan szőke haja volt, mint nekem. Rendszeresen megjelentek a Java Jailben és a Cinepalace-ban, mint szerelmespár. Margaretet gyakran rajtakaptam, hogy győzelemittas nemtetszéssel néz rám. És időről időre Seth fojtott érzelmekkel teli pillantását is elkaptam; meg is bántam, hogy hagytam, azt higgye – akármit is hitt. Apám és mostohaanyám úgy gyászolták Seth elvesztését, mintha legalábbis saját régóta várt gyereküket vesztették volna el. Parr, ahogy nyomatékosan tudtomra adták, soha nem helyettesítheti őt a szívükben. Mikor megint elkezdődött a tanítás a Balmoralban, Parr és én kénytelenek voltunk hetekig e-mailezni. Aztán az a remek ötletünk támadt, hogy önkéntesnek jelentkezünk a Byzantium Senior Központba 175

kedd esténként. Ez egy okos lépés a főiskola érdekében – legalábbis így adtam be apámnak. Yvette Gerard az Álmatlanság-beli szereplése után rájött, hogy ugyanannyira élvezi a színpadot, mint a nővére. Samantha segítségével az ikrek és Ashleigh elorozták a Byz gimi tavaszi musicaljét a Michelle Jeffries klikktől. Ash jelentkezett zeneszerzőnek, én pedig kis rábeszélés után beleegyeztem, hogy megírom a dalszövegeket. Az új elfoglaltságaimmal csak úgy repült az idő. Már április van. A Balmoral Tavaszi Bálja most szombaton lesz. Parr és Ned odaadta a jegyünket, ahogy megjöttek a nyomdából, és már alig várjuk, hogy bemutathassuk őket Pulykafejnek. Ash egész héten rejtélyesen kuncog, és kottákat dugdos, akárhányszor feltűnök az ablakában. (A fánkról már hetekkel ezelőtt leolvadt a jég, de vigyáznom kell, nehogy leszakítsam a zsenge leveleket.) Azt gyanítom, ő és Ned meglep egy keringővel vagy egy francianégyessel, amit Ashleigh a régi versemre szerzett, amit még akkor írtam, mikor Parr csak egy reménytelen álomnak tűnt. Eddig Ashleigh musicalőrülete erősen tartotta magát, és Parr-ral abban bízunk, hogy mikor újabb mániát vesz fel, ami nyilvánvalóan hamarosan elkövetkezik, barátnőm szerettei iránti hűsége nem engedi majd, hogy Nedet kihagyja belőle.

176

Köszönetnyilvánítás Egyetlen írónak sincs igazabb barátja és hálásabb olvasója, mint Anna Christina Büchmann, vagy odaadóbb, szeretőbb férje, mint Andrew Nahem, akitől életem legjobb viccét hallottam, és aki megtanított mindenre, amit a boldog befejezésről tudni lehet. Éleslátásáért, bátorításáért és nagylelkűségéért lekötelezettje vagyok továbbá szerkesztőmnek, Nancy Paulsennek; ügynökömnek, Irene Skolnicknak, valamint a többieknek: Michael Abramsnek, Mark Caldwellnek, Eunice Channek, Stacey D'Erasmónak, Lisa Dierbecknek, Carol Dwecknek, John Hartnak, Elizabeth Juddnak, Katherine Keenumnak, Eleanor Liunak, Anne Malcolmnak, Shanti Menonnak, Christina Milburnek, Laura Millernek, Laurie Muchnicknak, James O'Sheanek, Lisa Randallnek, Jenna Rebacknek, Maggie Robbinsnak, Andrew Solomonnak, Cindy Spiegelnek, Jaime Wolfnak és Shenglan Yuannak. Végül szeretetükért, támogatásukért, intelligenciájukért és humorukért hálás vagyok a családomnak: a bátyámnak, Theodore Shulmannak, édesanyámnak és mostohaapámnak, Alix Kates Shulmannak és Scott Yorknak, édesapámnak és mostohaanyámnak, Martin és Beverly Shulmannak, és az összes Nahemnek, különösen unokahúgomnak, Emilynek és az apósomnak, Samnek, akit annyira szerettünk, amennyire kopasz volt.

177

KEVÉSBÉ ISMERT TÉNYEK A RAJONGÓRÓL ÉS JANE AUSTENRÓL Jane Austen unokahúga, Anna írt egy regényt Rajongás címmel, amit elküldött a nagynénjének. Jane nagyon bátorította, és azt javasolta neki, hogy Anna változtassa meg a címet Ki itt a hősnő?-re.. Charles Grandison Parr – vagy röviden Parr – figurája Sir Charles Grandison után kapta a nevét, aki Samuel Richardson 1753-ban íródott regényének főszereplője, egyben Jane Austen egyik kedvenc regényhőse. Jane Austen névtelenül publikálta regényeit, ahogy abban az időben szokás volt a női írók körében. Mint megannyi hősnője, maga Jane is elutasított egy házassági ajánlatot, ami kényelmesebb életet és a családjától való függetlenséget biztosított volna a számára. Végül sohasem ment férjhez. JANE AUSTEN ÉLETE ÉS ÖRÖKSÉGE Jane Austen (1775-1817) egész életét vidéken töltötte édesanyjával, édesapjával, nővérével és bátyjaival. Soha nem ment férjhez, és nem is merészkedett messzire angliai otthonától, mégis kora legmaradandóbb regényeit alkotta meg, többek között a Büszkeség és balítéletet, az Értelem és érzelmet és az Emmát. Mikor Jane Austen 1789-ben papírra vetette első regényét, aligha tudta, hogy a történetek, amiket a társalgóban talált ki testvéreivel, évszázadokkal később is hatással lesznek a tömegkultúrára. Regényeiből filmek tucatjait készítették, amelyek ma is töretlen népszerűségnek örvendenek, és olyan sztárokat vonultatnak fel, mint Keira Knightley, Gwyneth Paltrow, Kate Winslet, Colin Firth és Hugh Grant. Austen munkássága más regényírókat is megihletett, hatással volt többek között a Bridget Jones naplója, A Jane Austen könyvklub és a Jane Austen's Guide to Dating című könyvekre. Beszéljétek meg! 1. Mit gondolsz, miért maradtak fenn ilyen sokáig Jane Austen könyvei? Miért fordíthatók le Jane Austen történetei ilyen jól a modern kor nyelvezetére? 178

2. Olvastál már Jane Austen-regényt? Ha igen, milyen hasonlóságokat és különbségeket fedezel fel Austen munkái és a Rajongás között? 3. „Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy rajongóhoz". Ismersz vagy ismertél már rajongót? Vagy esetleg te magad is az vagy? Bár Julie panaszkodik barátnője lelkesedése miatt, mégis milyen csodálatra méltó tulajdonságokat találsz Ashleigh túláradó természetében? 4. Ha filmet készíthetnél Jane Austen egyik regényéből, melyiket választanád, és milyen szempontból közelítenéd meg: Vígjáték vagy dráma? Modern vagy történelmi beállításban? 5. Beleestél már ugyanabba a fiúba/lányba, akibe a legjobb barátod/ barátnőd is? Ha igen, mi történt? 6. A történetben Julie mindig gondosan hangsúlyozza, hogy Ashleigh mennyire jó barátnője neki. Sajnos, Ashleigh azonban nem mindig bizonyul jó hallgatóságnak. Ugyanakkor Julie bizonyos dolgokat eltitkol előle. Mondhatjuk, hogy valóban jó barátnők? Miért vagy miért nem? 7. A társadalmi rétegződés fontos kérdés volt Jane Austen idejében. Milyen módon kerül felszínre a társadalmi osztályhoz tartozás ill. a pénz kérdése a Rajongásban? 8. Szerinted Julie jól kezeli a mostohaanyjával való kapcsolatát? Mit tehetne Julie és a mostohaanyja, hogy javítsanak a kapcsolatukon? POLLY SHULMAN ehető medúzákról, egyiptomi sírokról, vakrandikról, könyvekről, megszállottakról, százéves emberekről, cirkuszokról, Jane Austen regényeinek filmadaptációiról és a végtelen matematikájáról ír többek között a New York Timesnak, a Discovernek, a Newsdaynek, a Salon.com-nak, a Slate-nek, az Archeologynak és a Village Voice-nek. A Science magazin szerkesztőjeként a matematikáról, a kövületekről, a meteorokról, az időjárásról és a bolygókról szóló hírekkel foglalkozik. Soha nem volt bátorsága, hogy beosonjon egy bálra, de tizedikes korában írt egy szonettet egy 179

matematikai elmélet bizonyításából. Polly New Yorkban él, és ez az első regénye.

Felnőtteknek: Peter Marshall: Tombol a hold – megérint, felemel Pat Conroy: Hullámok hercege – mélyen felkavar Tessa de Loo: Ikrek – visszatalálsz Tara Moss: Fétis – húsodba vág John Ajvide Lindqvist: Hívj be! – lenyűgöz Kate Morton: Felszáll a köd – beavat a titokba Stef Penney: Gyengéd, mint egy farkas – megdermeszt és felhevít Sebastian Fitzek: A terápia – belereszketsz Mónika Feth: Az eperszedő – izgalomban tart Már tizenhat éves kortól: Stephenie Meyer: twilight – alkonyat – megborzongat Stephenie Meyer: new moon – újhold – megbabonáz Stephenie Meyer: eclipse – napfogyatkozás – magával ragad Libba Bray: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok – megbűvöl Stephenie Meyer, Meg Cabot, Kim Harrison, Michele Jaffe, Lauren Myracle: Pokoli báléjszakák – megrémiszt Alyson Noel: Halhatatlanoksorozat (Evermore, Blue Moon, Shadowland) – elvarázsol Claudia Gray: Evernight-sorozat (Evernight, Stargazer, Hourglass) – felcsigáz Cassandra Claire: A Végzet ereklyéi sorozat (Csontváros, Üvegváros, City of Ashes) – beleszeretsz Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában – fordulatos Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát – szórakoztat Polly Shulman: Enthusiasm – Rajongás – elbűvöl Én kíváncsi vagyok Rád. Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem. Ildi@ vorospottyos.hu

180