PoLíSz megjelenés. Az én hazám, a mi hazánk. Fõszerkesztõi jegyzet

PoLíSz

Fõszerkesztõi jegyzet

Az én hazám, a mi hazánk Tisztítgatom a fogalmakat, mint aranymosó a hegyi patak rögdarabkáit. Haza, szûkebb haza, belátható haza, a gyermekkor hazája: egy Szent Imre-városi utca, az Eszék utca, egy telek a Fadrusz utca sarkán, egy vasúti töltés esti denevérrajokkal, egy nádas a lélekmentõvel és elveszõ teniszlabdákkal; s a családon túl a csapat, az Eszék utcai fiúk évjáratai, ahogy a 2. világháború után 2-2-2 évenként tagozódva játszottunk, fociztunk, hócsatáztunk, szórakoztunk: apáink hibáiból mit sem okulva készültünk az életre. Tágabb haza, tágabb hazák, tágabb otthonosságok, tágabb feladatok. Szüleink fiatalságának honvisszaszerzõ vágya és lendülete. Apáink körkörös katonai védelmi vonala, elõretoltan Ukrajnáig, délre vezényelve a Bácskáig. Családomnak Hûvösvölgy, az Ördög-árok lejtõje a második haza, majd a Tiszazug, Nagyrév falu Holt-Tiszája, s most a Kevélyek lábainál Pomáz, az õsi település az újabb kis-haza, amely tragikusan meg-megszakított történelmi fejlõdés után élhetõ jövõt kíván tõlünk. S ha haza, hát nemzet, ha nemzet, hát Kárpát-haza. És fogadott táj-hazám: Wass Albert Mezõsége. Így nyer értelmet a gyermek, a felnõtt, a család élete a szülõtáj, az éltetõ táj és a nemzet újjászervezésében, megerõsítésében, „magasba“ emelésében. Ahogy házainkat örököljük, gazdagítjuk és védjük, úgy kell a nemzetnek – jobb esetben a nemzeteknek – is bánnia hazájával: alakítva, gazdagítva és védve. Nekünk, magyaroknak – és a közöttünk, körülöttünk élõ népeknek – a haza fogalma csak akkor lehet teljes, ha megszállásmentes, ha soviniszta terror mentes és szabadságban élõ Kárpát-hazát értünk alatta, miként azt Isten, természet és õseink kialakították számunkra. Turcsány Péter

A lap ára: 450 Ft

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Vannak emberek, akik a szeretetnek, a kiállt szenvedéseknek, a becsületességnek és az igazságnak úgyszólván túláradó többletét hagyják maguk után, amely másokat felvesz, és magával hordoz. Valóban van helyettesítés a létezés legmélyén. Krisztus egész titka ezen alapul.” (Joseph Ratzinger bíboros)

A

SZERETET, A KÖLTÉSZET ÉS

A FELTÁMADÁS

ÜNNEPEIRE

Juhász Gyula

ÁPRILIS

Dobos Marianne tanulmánya Brenner János plébános vértanúságáról • Fazakas K. Csaba Illés Lajosra emlékezik • Ortutay Mária: Védjük meg Csengey Dénes szellemét! • Handó Péter tanulmánya a kultúra és a szeretet kapcsolatáról • Dokumentumok, beszédek Wass Alberttõl • Yanina Martel kanadai író novellája • Mezey László Miklós Erdei-Szabó Istvánt mutatja be • Csontos János Kosztolányira, Nyiri Péter Juhász Gyulára emlékezik Bíró József, • Bartusz-Dobosi László, Gyõrffy Attila, Lovas Szabó Judit, Sándor Richárd és mások versei • Ortutay Péter novellája és Turcsány Péter fõszerkesztõi vallomása a Kárpát-hazáról • Molnár Gabriella tárlata

P O L Í S Z 103. – 2007.

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belsõ udvar Nyitvatartás: munkanapokon 10–18 óráig Tel.: 266-3153 [email protected]

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”

2007. április

103. megjelenés

PoLíSz

A PoLíSz a Szellem városa NEMZEDÉKEK, MÛFAJOK ÉS BARÁTSÁGOK KERESZTKÖTÕDÉSI

PoLíSz

Molnár Gabriella PONTJA

Rudnai Gábor

Kilenc

Kilenc évig kell érlelni a verset. Kilenc hónapra születik a gyermek. Bokszban kilencre kell felkelned, tíz után késõ. Mindig csak kilenc. Ihatsz is rá, ha nem vagy absztinens. Kilenc, kilenc, kilenc. A hivatalnak csak kullancs: kliens, az irodalmi életnek különc, az állam nyakán nonprofit kolonc. Lehet, hogy ember, homo páciens? Nekem nyolc. Kevés? Egy híján kilenc. Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztõ és Információs Kollégiuma, a BÁV és a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma

TOVÁBBÁ MINDEN ELÕFIZETÕNK ÉS A SZERZÕK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a KRÁTER MÛHELY EGYESÜLET közhasznú szervezet FELELÕS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FÕSZERKESZTÕ TURCSÁNY PÉTER FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES KAISER LÁSZLÓ SZERKESZTÕSÉGI TITKÁR SZEPESSY KATALIN TELEFON/FAX/E-MAIL: 266-6288, [email protected] SEGÉDSZERKESZTÕ SZAKONYI JUDIT MOBIL/E-MAIL: 06-30-619-9977, [email protected] SZERKESZTÕK BAY ÁGOTA (próza), BARCSA DÁNIEL (történelem), LUKÁTS JÁNOS (esszé), MADARÁSZ IMRE (irodalomtörténet), NÉRÁTH MÓNIKA (képszerkesztõ), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztõ), PAYER IMRE (vers) és SZAPPANOS GÁBOR (mûfordítás) FÕMUNKATÁRSAK BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN, FERENCZI LÁSZLÓ, TÓTH ÉVA ÉS V. TÓTH LÁSZLÓ Szerkesztõségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetõ: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztõségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu ALAPÍTÓ TIPOGRÁFUS NAGY ANDRÁS TIPOGRÁFIA SZENDY JULIANNA Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris könyvesboltokban, valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. FELELÕS VEZETÕ BALOGH MIHÁLY

ISSN 0865-4182

grafikái

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Rudnai Gábor: Kilenc (borítóvers) Lovas Szilvia Judit: Lappföldi szerelem (versek) .............................................................................................. 2 Dobos Marianne: „Szomorúságtok örömre fordul” (esszé) ....................................................................... 5 Sándor Richárd: Valamikor (vers) ....................................................................................................................... 7 Kürti László: Hallgatásom kétségei (versek) ................................................................................................... 8 Gyôrffy Attila: A bolond balladája (versek) ..................................................................................................... 8 Fazakas K. Csaba: Egy, az angyalok kórusából (megemlékezés) ................................................................ 9 Magyari Barna: Ereimben fekete gyász van – (Nagy Gáspár halálára) (vers) ...................................... 12 Rôczey J. János: Gondolatok az emigrációról (levél) ................................................................................... 12 Bártfai Áron: Ki fogja fizetni a számlát? (versek) .......................................................................................... 14 Csontos János: „Kosztolányik” (versek) .......................................................................................................... 15 Handó Péter: A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra? (esszé) ............................................... 16 Bartusz-Dobosi László: Ezredvégi téboly II. (versek) ...................................................................................... 29 Bíró József: Égzengéstõl –– Égzengésig (versek) ......................................................................................... 31 Rendek Jenô: Jelet hagyni (versek) .................................................................................................................. 31 Ortutay Mária: „Védjük meg, a miénk!” (memoár) ..................................................................................... 34 Fülöp József – Marián Gabriella: Amerikai fogság II. (elbszélés) .................................................................... 36 Wass Albert emlékezete XXXIX. rész .......................................................................................................... 46

VILÁGBESZÉD Yann Martel: „Donald J. Rankin közlegény”-versenymû egyetlen disszonáns hegedûre (elbeszélés) ........................................................................................................................................................... 49

MERÍTETT SZAVAK Oláh András: Nehéz (versek) .............................................................................................................................. P. Papp Zoltán: Fosztóképzõ (versek) ................................................................................................................ Ortutay Péter: Petrusz Öcsi hazatér (elbeszélés) ........................................................................................... Nády Mária: Két pont között (versek) ............................................................................................................. Csoknya Balázs: Némah (versek) ......................................................................................................................

65 66 67 81 81

TÁJOLÓ Nyiri Péter: Az igazi kötelesség (Juhász Gyula: Orbán lelke) (tanulmány) .................................................... Barna Erika Viktória: Véghelyi Balázs: Fán függ a világ (könyvismertetés) ................................................. Mezey László Miklós: Emlék és vágy mezsgyéjén (könyvismertetés) ............................................................ Szakonyi Károly: Varázsablakok – Molnár Gabriella grafikusmûvészrõl .................................................

E számunk illusztrációit Molnár Gabriella grafikáiból (részletek) válogattuk. 1

82 85 89 93

PoLíSz

Lovas Szilvia Judit

Vagy lehetsz, mint a szikla Mély és hallgatag, robajt Verô sírkô és a hangszer helyén Magad; egy virág növeszti Elpattant húrodat, gyökerével Köti az izomszalagokat, Hajlítja elfogyó önmagad A szélnek, s hallod már a dalod, Azt, hogy nem kell félned. Legfehérebb szirmod ôrzi Éjjeledet, hívnak: Kuolema, És egy kicsit élet. Mindenem!Úgy hívlak, mint te a mindenséget. …

Lappföldi szerelem Sodródni némán a hegedû Szavára, amíg minden felel, Az elefántcsontszínû parton Élni méregzöld növények Lelkeivel, amíg csodás embert Énekel a szél, s dagaszt Az erdô közepén egy mocsár És látni, hogy körülöttünk Minden él, mint semmibe Nyíló virágszirmoknál – Ennyiben vagyunk erôsek – Mind, aki itt volt, érti régen. Fényes törzsekbe merengô Visszhangok ropognak és Zúgnak a szelek kötésében. Egyenes utakba felfeszül Minden, vagy láncsorba Rendezett gyöngyszemeknek Képére elomlanak, mint A szelíd fák, de álmunkban Vigyáznak a tükrös ôselemek.

2004. augusztus 24. – 2005. január 2.

Lakmé Békés éjjel volt, láttalak, Ott álltál, mint egy kísértet A Hold alatt. Láttam, hogy Fekszem és azt, hogy te állsz, S törvény lett az éjjel, és Metszô tollvonás a holdfény Bûnös hajfürtjeidben. Lakmé Szólt valahol, bánat egészen.

Vigyáznak hangunkra, ki Önmagába botlik – öthúros Hangszeren nekirugaszkodik – Villog a vízen a néma halak Felett, tarajos vonóján Hold És Nap sistereg. Arcunk Árnyéktükrök vonalán Elszalad fatális anyagként A kietlen ég alatt – mint Millió rezgésszám, barbár Hangalak, változunk, s Keresünk ismerôs dalokat.

Emlékszem most is a hajnal Száz szemére, bogárszerû Lámpák érverésére. A szívünk Valahol csak öklömnyi sugár És kamion morajlik úgy, mint A tengerár. Hullám hullámra Jön egymást betakarni, a Mélység csúcsain újjászületni.

2

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Én csak annyit értek a világ Dolgából, hogy te betakartál, S én voltam valahol. Éreztem, Hogy anyát, szerelmet megszülni Vagyok a világon, jó volt neked Élni. S most itt állsz, megint, Mikor én reszketek, látom Alkonyatom, a fekete fényeket.

Meghalok, azután megnyílik az ég, Látom egy suhanó vonó fénytörését, Mint sziklák éles csúcsán a vonagló Szelet hallom a hegedût, és érzem Az életet. Egy dal lesz a mindenség, Az adja testemet, nem fogunk érezni, Csak bûvös rezgéseket; szépség és Jóság így fog megtartani, a dalból

Látom szôkeséged, az ôsz Holdvilág táncát, hulló Véremet, hajad hullámzását; Érzem magamat, tébolyodott Lámpát, körtáncot járó sok kis Molekulát, s részük vagyok. Ami Bennem ember, meg lett írva. Te Vagy az, tested az Istenbe karcolva.

Emlékezni fog majd ránk valaki. Az emberszív türelmes partjához Érve – dagály áradása formálja Képére. Önmagára néz majd Szenvedély s szenvedô, amit Egyik elmar, a másnak sebe lesz ô. Így talál egymásra az egyetlen Szerelem. A part önmagát nézi

Az óceán tükrében. Ezért amikor A hold fönn ragyog és sáfrány Színét tudom, ahogy hajfürtöd Lobog, a minden horizontját Kérdem elmerengve Menny, Pokol, Föld és Társ benned égô Miértje. 2005. március 22.

Epilógus (Amikor Camille Claudel életét megismertem)

Az emberrôl Kezein kötéllel, sötétbe taszítva csak várt, csak várt a régi magány. Milyen volt az ott, megkötve a mélyben – a gonosz kínos szobra, bizarr márvány, S mint lélekharang, most ráborult a sötét, teste virágán kong-ring árny és fény, Hagyd pusztulni, mert élete világán is szemében csak szálka volt az emberi lény! Ne kérdezd, nem mesél, nem szól, szavai forgandóak, mint a szerencse Ne ajánlotta volna szívét, lelkét, agyát egy bûvös hóhér, a fortuna kezébe –; De megtette mégis és íme hazátlan, otthontalan, szótlan lett egy ember fia, Tekintete rímes, összhangzó a kép, mert tökéletes csendéletet alkot hulladéka;

3

PoLíSz

Szemét? – sötét néma utcák. Vízió? – a lámpák narancs fényei. Börtön? – lásd, szoba négy fala int épp, s az érdektelenség kavargó magvai. Õ hintette azt el, de termést, jaj, ne várjunk. Hogy is érhetne meg a pusztulás maga? Gyûlöletbôl még nem született gyermek, ha mégis, az kéj véres akarata –, A vágyé… mely szellemét meghányta-vetette, mint a szél az érlelôdô kalászt, S meleg nappal, meg szesszel hitegette, és szólt: sok-sok angyallal a kék égig szállsz. S hogy nôtt-nôtt és égette ôt a láng, meg önként is hajlította jól halálra testét, A nap méze rágta romlottra, barnára, míg az isten ellökte és elvette az eszét. Most hát ott ül, aki nem fél a kínoktól, bár holnap is ezerszer esnek a májának Az élet madarai, lelke keselyûi, az állaténál keserûbb, sótlan húsának. Nem remélve véget, fényes tudata mégis – mégis csillagokba száll, S lelke mélyén tudja, feloldozást soha senkinek nem hozott még halál. S bár ha beszívná egyszer szilárd anyag, a puha meleg föld, mely tûzmagjával hevít, Alvadt vérét nem gerjesztené fel, s csak régi szó-por lepné nyugvó állkapcsait. Régi szavak? Egyszer ôrület volt, vagy egy anyai könny lágy, derengô árka, Amit a pusztulás nem szülhetett soha: az anyja csókja arcán, hogy egyszer volt egy arca. … Így megyünk mi is mindannyian, sokszor kicsit félve, fázva, meg álmodva, Vágyat formálunk mind, másképp is tesszük mind, örömmel, vagy fájva, tudatlan, akarva, S ez a valami forró, mint a vérünk, eleven szívünk húsán, zsírján hízik, És élünk és teszünk, amíg észrevétlen szilárd matériánkba beleoltódik.

A szoborról Szeretnék szavakat mondani, míg bírom, míg szemébôl a görbe jeleket olvasom, Fényes szobortestén harmat lepereg, kemény hajlatokban is jól alszik a hideg; S vágy hintázik rajta, – farkasoknak adja – erejét elveszi – szabadon a torka – Nyirkos dér megnyitja, lassan lealázza, kezemmel rejteném, de a köd megfojtja. Csak hiszem, csak tudom, mert tudni akarom, nem állott jégcsapok táncoltak dermedten Arca lágy dombjain, aminek forrása a két szem. Nem, lehetetlen! … Szeretném álmodni, szeretném azt hinni, hogy bár elvesztettem, nem tudtam tartani, A mély sötét vagy a nagy lángképû rejtély tartogatja szívét, s erôsebb a remény.

Rólad Csak megkérlek, amikor majd mész, egy úton, aminek vigyázod vonalát: az életed, Nézz egy kicsit arrébb, az árnyékban, talán a lomboknál egy véletlen fa mellett Ott lesz valakim, aki fényben is didereg, az arcát védi és kér egy kis meleget. Mégse hagyd pusztulni, de ne is értsd meg, csak nyújts neki búcsút, reményt és egy kis Szeretetet. 2003. május 26. 4


Dobos Marianne

lyettesítés a létezés legmélyén. Krisztus egész titka ezen alapul. Mondhatja erre valaki: no jó, rendben van, létezik ilyen. De Krisztus szeretetének túláradó bôsége elegendô; semmi nem kell hozzá. Ô egyedül vált meg, és minden más beképzeltség lenne, mintha nekünk az ô végtelen szeretetéhez a mi végességünkkel még valamit hozzá kellene adnunk. Ez így van, és még sincs így. Krisztus szeretetének nagyságához ugyanis hozzátartozik, hogy nem hagy meg bennünket a passzív befogadás állapotában, hanem bevon tevékenységébe és szenvedésébe. A kolosszei levél híres szövegrészében ezt olvassuk: >Testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl, testének az Egyháznak javára< (Kol. 1,24). >Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk< (Jn15,5). A Kereszt mint szôlôtôke a mozaikról lefelé mutat az oltárra, amelyen a föld termése mindig újra és újra Jézus Krisztus szeretetének borává változik át. Az Eukarisztiában Krisztus szôlôtôkéje teljes szélességében benövi a földet. Világméretû ünnepében Isten szôlôtôkéje a föld fölé húzza köreit és annak életét a Krisztussal való közösségbe veszi fel. Maga a kép így mutatja meg nekünk a valósághoz vezetô utat. >Vétesd fel magadat Isten szôlôtôkéjébe< – mondja nekünk. Add bele életedet a szent fába, mely mindig újra kinô a Keresztbôl. Légy te magad is rajta egy ág. Mártsd bele életedet a megbékélésbe, mely Krisztusból fakad, és ôáltala emeltesd magadat felfelé. (…) …az Eukarisztia mennyire átfogja és átalakítja a világot. Az Eukarisztia nem csupán a templom terébe és egy zárt közösséghez tartozik. A világnak eukarisztikusnak kell lennie, Isten szôlôtôkéjében kell laknia.” (Joseph Ratzinger bíboros)

„Szomorúságtok örömre fordul” „Van egy Krisztus-legenda. Ebben leírja a szerzô, hogy amikor Jézus meghalt, hogyan lett béke és csend a földön. Egymás ellen tusakodó halálos ellenségek mosolyogva nyújtottak egymásnak kezet. Évszázados ellentétek simultak el. Mindenkinek a lelkében boldogság honolt. Igen, ez Jézus szenvedésének a titka: az Isten ráhelyezte az egész világ minden nyomorúságát, hogy a keresztrôl uralkodjék a bûn, a Sátán és a halál felett, és békét, boldogságot adjon az egész világnak. Jézus szenvedésérôl a világ nyomorúságára, a saját életünk szenvedéseire hull a tekintetünk. A szentatya 1954. február. 14én a betegekhez intézett rádiószózatában ezt mondja: >Számon tart titeket Krisztus helyettese, mint az Isten Egyházának drága kincseit és lelki erôforrásait.< Valóban a hívô ember szenvedése erôforrás és megváltás. Isten akaratán nyugvó szenvedés, termékeny, akárcsak Krisztusé ” – így fogalmazott nagypénteki szentbeszédében 1956. március 30-án Brenner János.

„Vannak emberek, akik nemcsak önmagukat pusztítják el, hanem másokat is megrontanak és a pusztítás erôit hagyják maguk után, akik egész nemzedékeket hajszolnak bele az élettagadásba. Gondoljunk csak századunk nagy csábítóira, és látni fogjuk, hogy mennyire ez a valóság. Egyesek tagadása ragályos betegséggé válik, mely a többieket is magával ragadja. De – Istennek hála! – ez nem csak negatívumban van így. Vannak emberek, akik a szeretetnek, a kiállt szenvedéseknek, a becsületességnek és az igazságnak úgyszólván túláradó többletét hagyják maguk után, amely másokat felvesz, és magával hordoz. Valóban van he-

Brenner Jánost „Mind ez ideig nem tisztázott körülmények között 1957. de5

PoLíSz

cember 15-én éjjel sürgôs betegellátás ürügyén kicsalták plébániai lakásából. A templomban nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, melyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérôjével a dombtetôn keresztülvezetô gyalogúton elindult Zsida község felé. A két falu között megtámadták, és kegyetlen brutalitással 32 késszúrással megölték…” Úrnapján, 1957. június 20-án, prédikációjában szent Tarziciuszt is említi, „aki meghalt, de Jézus testét nem engedte meggyalázni.” így halt meg alig fél évvel késôbb ô maga is. Mint az Oltáriszentség vértanújának, boldoggá avatási ügye folyamatban van. Az 50 év elôtti éjszakára emlékezhetünk úgy, ahogyan az úrnapja ünneplésére hívja fel Ratzinger bíboros a figyelmünket: „Az úrnapja pedig az Eukarisztia kozmikus ünneplését jelenti, amikor jelképesen kivisszük utcáinkra és tereinkre, hogy a világ az új szôlôtôke termésétôl, Jézus Krisztus keresztjének életfája által meggyógyuljon, és megbékélést nyerjen. Ilyen érzülettel üljük meg az ünnepet. A körmenet mintegy hangos kiáltás az élô Istenhez: Teljesítsd ígéreteidet! Nôje be szôlôtôkéd a földet, és legyen az mindannyiunk számára a békességes élet terévé. Méregtelenítsd ezt a világot életvizeddel, szereteted borával! Ne hagyd, hogy földedet a gyûlölet és az emberek fennhéjázó tudálékossága elpusztítsa! Te magad vagy, Uram, az új Ég – az az Ég, amelyben az Isten is – ember. Ajándékozd nekünk az új földet, amelyen mi, emberek, ágak leszünk rajtad, az Élet Fáján, szereteted vizei által öntözve, és együtt belevonva az Atyához való felemelkedésbe, amely az egyedül igazi, mindnyájunk által várt haladás.” „… a lelkek országában minden mindenkié. Nincs magántulajdon. A másik ember java az enyém lesz, az enyém pedig az övé. Minden Krisztustól jön, de mivel ôhozzá tartozunk, a miénk is az Övé lesz,

és gyógyító erôt nyer. Ezt kell érteni az Egyház kincsén és a szentek igaz tettein.” Ahogyan az Egyház kincseit számon tartotta XII. Pius pápa – mi, magyarok várva várjuk, és reméljük – ,hogy legújabb kori történelmünk 26 évet élt mártírját, mint vértanút veszi számba XVI. Benedek pápa a világegyház kincsei sorában. Az adventi koszorú harmadik gyertyája Rábakéthelyen és a hozzá tartozó filiákban nem rózsaszínként emlékeztetett az örömre, de évtizedek óta piros, mint kiomlott vére, amely ötven éve János atya karingét teljesen átitatta. A gyász azonban örömre fordul. A nagypénteket követô negyvenedik napon a tanítványokat is nagy öröm töltötte el, amikor az Olajfák hegyérôl, a mennybemenetel után visszaindultak Jeruzsálembe, bárha tudták, hogy nem fogják ebben a világban többé Jézust viszontlátni. A nagypéntek és mennybemenetel, helyszínén az Olajfák hegyén néhány olajfaág is kétezer év óta tanúja ennek. „Ezek mindenekelôtt a Getsemáne-kertben töltött éjszakára emlékeztetnek. A félelem helye a remény helyévé lesz. Éppen ott, ahol a halál drámáját és az azzal járó megaláztatást szenvedte el lelkében Jézus, ott megy végbe az ember megújulása, éppen ott kezdôdik el igazi felemelkedése. Az olajfa levelei azonban önmaguk nevében is beszélnek: hirdetik, hogy a teremtés jó, hirdetik adományinak gazdagságát, a teremtés és az ember egységét, amelyben mindkettô közös Teremtôjük által válik érthetôvé. A béke jelei így lesznek egy kozmikus liturgia jeleivé is. Jézus Krisztus története nemcsak egy emberek között végbement esemény, egy nyomorult kis bolygón, valahol a világmindenség csendjében. Magában foglalja az eget és a földet, az egész valóságot. Ha mi istentiszteletet tartunk, az nem valamilyen családi összejövetel, amelyen egy áttekinthetô közösség támaszát nyújtjuk 6


egymásnak. A keresztény liturgia kozmikus méretû: bekapcsolódunk a teremtett világ Istent dicsôítô énekébe, és egyben így meg is szólaltatjuk a teremtést.” (Joseph Ratzinger ) „Missa, quid si ultima!” Itt mutatta be utolsó szentmiséjét Brenner János 1957. december 14-én – ahogyan ezt márványtábla jelzi a rábakéthelyi templomban. Itt mondta valószínûleg életében utószor: „Ecce Agnus Dei.” „A Jelenések könyve szerint egyedül a Bárány törheti fel a történelem pecsétjeit. A leöltnek látszó, de mégis élô Bárányt illeti meg valamennyi teremtmény hódolata a mennyben és a földön. A magát jajszó nélkül megölni hagyó bárány a szelídség példaképe, amelyrôl így szól az írás: „Boldogok a szelídek, mert övéké lesz a föld” (Mt5, 5) Halálos sebével azt mondja nekünk, hogy végül nem azok lesznek gyôztesek, akik ölnek. A világ sokkal inkább abból él, aki feláldozza magát. Annak az áldozata, aki leölt báránnyá lesz, tartja össze az eget és a földet. Ebben az áldozatban rejlik az igazi gyôzelem. Belôle fakad az az élet, mely a történelemnek minden szörnyûségén keresztül is értelmet ad, és azt végül majd öröménekké változtatja át.” A szenvedés, így János atya szenvedése is, az igazság szükséges hitelesítése, de csakis az igazság adhat értelmet a szenvedésnek. „Szemünk végül a kereszt ábrázolásán akad meg: Krisztus lehajtotta fejét és lelkét az Atya kezeibe adta. Arcáról, egész alakjáról mélységes béke árad. Ha a Megfeszítettnek ezt az ábrázolását címfelirattal akarnánk ellátni, rögtön ilyen szavak jutnának eszünkbe, mint a megbékélés vagy megnyugvás. Legyôzte már a fájdalmat. Haragnak, keserûségnek vagy vádnak nincs semmi jele a képen. Annak a bibliai mondásnak az igazsága, hogy a szeretet erôsebb, mint a halál, itt szemlél-

hetôvé válik. Tulajdonképpen nem is a halált látjuk, hanem a szeretetet, mely nem szûnt meg a halállal, hanem éppen hogy uralkodó motívummá vált. A földi élet elenyészett, de a szeretet megmaradt.” (Joseph Ratzinger bíboros) Visszajutottunk a bevezetôsorok idézett gondolatától a szombathelyi ferences templom üvegablakán ábrázolt, a Feltámadt üdvözítô és Brenner János életének egy mondatban összegezhetô tanúságtevô valóságához: „Magamat is feláldozom lelketekért.”

Sándor Richárd

Valamikor Valamikor le kell állnom Valamikor meg kell halnom Valamikor mindent itt Kell hagynom – Bennetek –. Nem riadok meg a haláltól Már csak porszem vagyok Isteni mélységedhez képest S már csak veled szemben állok az ölelésedben Istenem. Már elúsztak a könnyeim A messzeségbe Már nem érzem a fájdalmat Húsba csomagolt csontjaimban Csak ölelj magadhoz Valamikor-valahol.

7

PoLíSz

Kürti László

Mámorok mirháját ôrzi a kehely, mindenem elittam, s látszódtam a Napban, vöröslött, vérzett táncolva föl a víz, ám a világ-végtelen nem vigasztal

Hallgatásom kétségei Most gyanakvásnak láza hajt, fogást kutatva rajtam. E szomorú tapasztalást, mint ingem átvasaltam.

– Így képzeled. A gyôzködés oly zord idegen tôlem. Ha nem hervadnál hinni még, csókolnál megérkezôben.

Országút, emlék-rét, nomád-szerelem, balga mohóság mind egy volt, egyke hit! Sohasem írhatom meg az örök ôs-dalt, akárhogy rázom, bánat, bilincseid! – Múlhatok megszokás-mássá, cinterem visszahangozhatja sorsom parttalan: nem juthatok soha óceánokig és a világ-végtelen nem vigasztal. – * Vándor, ha meghiszed Krisztust, az ôs-kegyet és el nem árulod a pokol-pillanatban, egy ültô helyedben ér az örök tenger és a végtelen világ megvigasztal.

Mélypontok éjszakája

Himnusz a hitveshez

Míg fôzöl, mosol, értem élsz, magányom egyre mélyül. Hû csókot már nem is remélsz, mit nyújtasz, másban térül,

Hazaérni késô éjjel. Sötétben egyetlen mondat: „úgy érzem, megcsalsz”

A víg napoknak vége rég, nem járunk játszi táncot, pedig az ég fönn könnyû kék, s hétalvók muzsikálnak

Mindezt semmi szenvedéllyel. Félhárom – ideje aludni.

tündér-csapás tág tünde rét hûs alkonyán a bálban; a tábortûz zokogva ég, hogy többé sose látlak.

Gyôrffy Attila

A bolond balladája

… Már senki sincs e zöld mezôn, csak zene száll az éjben: fátyolköd mintha keszkenôd lenne, de mégse, mégse…

Kocsmába nem viszek templomot sohasem, és minden templomom kocsmákkal eltelik: nem hallatok gyönyörtôl gyáva jajt, míg fölélem korom sátános éveit. Elírok (tûnt szívek bársonya a csend), és álmom angyal-hadaktól óhatatlan, letaszít önnön mélyébe bármi híd, ám a világ-végtelen nem vigasztal. –

Hajnalra csönddé hûl a tó: nem arcod tükre többé, a távol messze ringató ôs útja hív örökké… Majd néha írj, ha nem leszek titokban próbaképpen s táncolnak ôszi levelek válladra s szerteszéjjel.

Barátként térdemhez sohase kushad eb, s királyok kanosszát nem járnak trónomig, emlékezet csupán világod, égi dal, amitôl szívem forrása szétfeszít.

2007. február 3. 8


Fazakas K. Csaba

fölébünk sereglettek. Majd eljöttek közénk, megrázták felénk ezüstcsengôs szárnyaikat, s ezáltal új erôt és hitet adtak az ébredéshez. Egy teljesen másfajta ébredéshez, ahol a rémálom maga a való élet, s amelyben a magyar idegen rablánc helyett, önként viseli saját készítésû baromjármát. Kezdetben a mély álomból kelvén, lassan ébredezve, nem is teljesen értettük, hogy igazából mi is zajlik velünk, körülöttünk. Angyalaink sem nagyon erôltették a dolgot. Ugyanannál a tûznél ültünk melegedni, s azt hittük, hogy ez így természetes, ôk nem is ellenkeztek, legfeljebb egyszer-kétszer jóindulatúan megmosolyogtak minket, a gyarló, szürke, kis értetlen embereket. Ej, de jó volt akkoriban rádöbbeni, hogy végre van egy igazi kapaszkodónk, és érezni, hogy nem vagyunk már többé egyedül. És milyen is az, amikor valaki már nincsen egyedül? Milyen az, mikor te magad saját hazádban, a saját kezeddel megérintheted a mennybolt összes csillagát? És most közben kérdezzétek, hány népnek volt még ilyen mennyei ajándéka? Kaptak-e a más nemzetek, ilyen vagy ehhez hasonló csodálatos kincset? Egy lebírt, megbéklyózott nemzet, az égben írott, s földre költött mennyei dalok által egyszer csak végleg magára talál, és újra élni kezd. S akit mennybôl jött óriások megérintenek, többé az már félni sem tud, ezért aztán ezek az égbôl hozzánk érkezett angyalok meglátván a bennünk feléledô változási szándékot, egy szép napon összetanakodtak, majd pedig annak utána úgy döntöttek, hogy eljött, végre itt van a cselekvésnek az igazi órája. És elindultak volt így együtt, megosztva egymás között a feladatot a magyar életterület négy égtája felé, és hirdetni kezdték a szót, minden élô embernek, illetve más megfáradt földi angyaloknak. Akik azért jobban odafigyeltünk, értettük, hogy a nyíltan elmondott szavak mögött rejtôzködô néma, rég kimondatlanul

Egy, az angyalok kórusából Illés Lajos emlékére

Amikor Isten már nem tudta többé elviselni a sok földi igazságtalanságot, az angyalok kórusát küldte volt le közénk, hogy így általuk védettséget kapjunk ebben az álnok, képmutató világban a ránk leselkedô földi gyötrelmek ellen. Ez a Földre leszállt mennybéli angyalcsapat, így egymagában nem tudván végigvinni a rá kiosztott nehéz munkát, idôvel több részre szakadozott, ekként jöttek létre a hatvanas években azok a jól ismert, messzi világon híres magyar rockegyüttesek. Mely rockcsapatok mennyei dalaik által, valamint a nemzet igazi értékei iránt elkötelezett saját életvitelükkel aztán titkon, anélkül, hogy ezt maguk is sejtették volna, ôrangyalainkká váltak. Hosszú évtizedeken keresztül vigyázva az olykor megtévelyedésre is hajlamos halandó mindannyiunk földi lépteit. Ezt az állapotot, a demokrácia ma használatos konyhanyelvén, akár igazi kulturális forradalomnak is nevezhetjük. Szerintem ilyenkor nem illik, nem érdemes valamennyiüket felsorolni, hiszen az emlékezetünk is lehet olykor csalóka, meg aztán idônként ôk is cserbenhagyhatnak, illetve csúfosan megtréfálhatnak minket. Meg az annak a rendje, hogy aki részt vállalt az ügyünkbôl, soha senkit sem szabad kifelejtenünk közülük. Egyébként a nagy csoda úgy történt meg velünk, hogy amikor azt hittük, hogy nincsen többé már semmink, és örök utolsó koldusai lettünk e világnak, és úgy tûnt, hogy nemsokára már mi sem leszünk többé ezen az ôsi földön, hol egyébként ma is idegenként élünk, arkangyalaink ezt teljesen másként látták, és 9

PoLíSz

maradt szavakból az az üzenet cseng ki, hogy: ébredjünk, mert eljött a földi igazságtétel várva várt órája. S bár eljött az idô, de közülünk sokan valahogy még mindig nem akartak teljesen fölocsúdni. Ezért ôrangyalaink esmént összejövének, aztán pedig meg úgy döntöttek, hogy cselhez folyamodnak, és az elkövetkezôkben éjt nappallá téve, fáradhatatlanul, még erôteljesebb hangos szóval hirdetik majd azt, hogy: megjött, tényleg itt van az a több mint nyolcvanhét éve várt álomszerû pillanat. Hogy jobban megérthessük, milyen a mai világ, ôk új dalokat írtak, hogy ily módon a nehezebb felfogásúak is értsenek a szóból, s azokban harsogták fáradhatatlanul tovább a világ felé valóra vált álmunk. De úgy tûnik, nekünk már az angyalok éneke sem elég. Meg aztán közben, új fejleményként, fent a mennyben is az ott maradt tehetséges énekes angyalok körében hirtelen nem várt hiánygondok kerekedtek. Így a megváltozott helyzetben az úr magához kezdte szólítani a legderekabb és legigazabb dalnokait. Elôször Pásztoryt (és mily sokan lehetnek azok, kikrôl még csak hírt sem kaptunk eleddig) hívta magához, most pedig hétfôtôl Illés Lajos is ügyeletes lett fent a Nagy Menynyei Pódiumon. Így kevesebben lettünk és sokkalta szegényebbek, de mielôtt bárki is végleg elkeserednék, mondjuk el azt is minden kétkedônek, hogy ôrangyalaink Isten igazából sohasem halhatnak meg. Tudjuk jól, hogy ilyenkor legfeljebb csak annyi történik, hogy ezentúl ôk majd onnan fentrôl, a menynyei karmesterpálcával a kezükben dirigálják tovább ezt a mi közös, a jelenkori földi állapotokra megírt mennyei muzsikánkat. Ezek a dalok mind csak a mi számunkra szólnak, és csakis a hatalmas, örökké befogadó érvényû és mindig igazságos magyar szív számára íródnak. Ôk mindig is mellettünk maradnak, hiszen ez az élet lényege: a Nagy Elôadásnak folytatódnia kell, bármely körülmények között, örökön-örökké.

És oly közel vagyunk már ahhoz a bizonyos naphoz, a mi várva várt napunkhoz, szinte hallani is, hogy már üt az óra, eljött, itt van végre a földi igazság órája. Talán percek, órák, hetek, hónapok, esetleg még évek választanak el tôle, számunkra ezer év után ez már olyan, akár egy tovaszálló röpke pillanat. Ott lüktet bennünk, vagy csak a szívünk dobbant meg erôsebben, mindenesetre most így az angyalaink által felvértezve, Isten által megdelejezve egyre inkább úgy érezzük, hogy számunkra a sanyarú tegnap már nem jelent semmit, a régvolt vagy akár tegnapi keserû pillanatok egyre távolodnak, és nem is törôdünk már igazán velük. Minek is törôdnénk, hiszen ímhol jön, közeleg felénk a dicsôséges holnap. Dereng bizony, s a sors védangyalaink által ismét kegyesen kinyújtá láthatatlan védôkarját felénk, csak végre-valahára észre kellene már vennünk, hogy annyi idô után ismét önmagunk urai vagyunk: életre képes, igaz magyarok. Mi az hogy, létezünk! Ahol mi, magyarok ott vagyunk, bárhol e széles nagyvilágban, körülöttünk mindig, mindenütt valósággal pezseg, lüktet az élet. És ez a magyar földön sincsen másként. Egy büszke nemzet most közel az új ébredéshez, teljes egészében újraéled, újból tündöklô ragyogón virít, akár a réteken nyíló, ezernyi színben pompázó mezei virágok. És ragyoghatnánk ismét saját igaz fényünkben, valódi igazi magyar tündökléssel, s ha mi is úgy akarnánk, az örökkévalóság részei lehetnénk, akár az esthajnalcsillag. És ráadásul ehhez elég erôsek is lennénk, hiszen nem akármilyen anyagból gyúrtak ám minket! Elmondom, hogy ez miként is történt: tudják meg, hogy amikor az úr minket, magyarokat teremtett, hirtelen nagy égvihar támadt volt a Föld felett, és ilyképpen a földi porhoz némi kis mennyei csillagpor keveredhetett, úgy talán vagy egy maroknyi. És ez a por volt az a titkos szer, mely bekerült ôseink génjeibe, így lettünk mi 10


többek, jobbak, néha bátrabbak, mint mások, máskor pedig okosabbak. Így történhetett meg az is, hogy gyakran több felelôsséget éreztünk-érzünk a világ alakulásának további sorsa iránt, mint más nemzetek. S így jutottunk annak is tudatára, hogy létezésünknek, minden egyes földi cselekedetünknek mind-mind igazi értelme van. Amint azt maga Illés Lajos Marosvásárhelyen itt nálunk jártakor külön is hangsúlyozta: „nekünk, magyaroknak külön küldetésünk vagyon erre a világra, hogy azt szebbé, jobbá tegyük”. S mi, akikben még van igazi hit, és hozzá egy szemernyi valódi józanság, azt is tudjuk, hogy ez a mondat nemcsak rólunk szólt, szól, hanem mindannyiunkról: az egész nagyvilágon. Már csak karnyújtásnyira van tôlünk az álmunk, annak beteljesülése, de elôször meg kell történnie egyfajta igazságtételnek: el kell jönnie a magyar igazság sokat várt és minket égig felemelô órájának. Ôrangyalaink, ôk már megtettek mindent, velük, de nélkülük, végül elôbb vagy utóbb – és feltehetôleg, nincs már távol az a pillanat – mi is majd feltámadunk! Csak az a kezdeti negyvenegynéhány év volt nehéz. Köszönjük Nektek, ti bátor, angyallelkû harcosok a felénk kinyújtott örök védôkart; azt, hogy olykor, amikor már úgy éreztük, hogy teljesen „lent vagyunk a padlón”, mindig mellénk álltatok, dalra fakadtatok, és mennyei hangzású muzsikátokkal, melybôl sok ezer év hányatott sorsának világrengetô fájdalma szakadt fel szívünkben, mindanynyiszor új életet leheltetek belénk, és új remény csiráit hintettétek el bennünk. Tudjuk, hogy egy szép napon majd ott fent a nagy égi arénában, ha úgy hozza a sors, újra összegyûlünk; addig is maradjatok velünk, nyugodjatok békén, ti örök védangyalaink. Zárszóként semmiképpen sem maradhat említés nélkül az utolsó elôtti fellépésetek: a csíkszeredai koncert. És micsoda

örök érvényû feledhetetlen élményeknek maradnak meg számunkra azok az álomszerû pillanatok, mikor kimondhattuk: lám, hát ezt a napot is megértük, azt, hogy itt voltatok közöttünk, Csíkszeredában végre teljes életnagyságban ragyogtátok be életünket. És tudjátok, hogy ott, akkor mi mit éreztünk? Hogy miként lüktetett pulzusunk? Koncert közben többször is az volt az érzésünk, mintha csak azért gyûltünk volna össze az Ég nyílt színe alatt, hogy ilyenformán vessük alá magunk egy szellemi-lelki megtisztulási folyamatnak. Igaz, hogy nem ázhatunk egyformán a mennyei tûzesô alatt, mégis sokszor törtek utat maguknak forró könynyeink, végigpörögve ábrázatunkon, elkeveredve a hideg szeptemberi esôcseppekkel, s azok ilyen mód valamiféle különleges, színtelen, vérszerû képzôdménnyé alakulván lehullva a csupasz föld porába, beivódván a lassan már az ôszi nyugovóra készülô ôsi anyaföldbe, e különleges vérkönny-záporözön észrevétlen új rendeltetést adott e földterületnek. Egy felszentelt földön álltunk, mely ily módon megáldott hely lett, egy olyan új vérszerzôdésnek a színhelye, ahol szívünk mélyén saját akaratunkból mindnyájan ismét egyek lettünk. Egy nemzet és egy ország. Ott mi titkon egy új esküt tettünk. S most újra ezernyi csillag ragyog fölöttünk az égen, és rajtuk keresztül mutat utat nekünk a magyarok nagyasszonya az új magyar hazához. Vajon megláthatjuk-e egyszer még a mi csillagösvényünket? Vajon mi rájuk találhatunk-e még, elérhetjük-e végre újból ôket, csillagjainkat, hogy megérinthessenek minket a kellô idôben. Vagy el kell majd jönnie egy másik nemzedéknek, hogy ôk fejezzék be helyettünk furcsa harcunkat? Még meddig fog rajtunk a turáni átok? Vagy talán a többi az már mind csak az angyalok harca? Ha ez így van, Pásztory, Illés és Ti, a még földön szolgáló többi angyalok, arra kérünk: – Segítsetek, 11

PoLíSz

hogy a magyar a magyarral végre egymásra találjon, maradjatok velünk örökön-örökké, mert a világ csak így válhat szebbé, jobbá, igazabbá.

nagylelkûen jóváhagyja a gazdasági okokból való világméretû munkaerô-vándorlást, az nem tudja, mit cselekszik. Az emigrálást – így illetik világszerte azt, hogy egyének, családok elhagyják hazájukat – (közbevetôleg, mi is az, hogy „haza”?) – csak a legsúlyosabb kényszerhelyzet indokolhatja. Csak ez mentheti fel ôket a haza iránti kötelezettségeiknek egy része alól. Mi mondjuk ezt, irigyelt emigráns magyarok. Mi, akiknek átlagos életszínvonala meghaladja az otthoniakét. Szó sincs tehát panaszról, hanem az általános, egyetemes kárról, amit hazájának az emigráns okoz. A befogadó ország szemszögébôl: a bevándorlás, ez a modern, világméretû népvándorlás szétveri a legértékesebb emberi közösségeket. Nem úgy, mint a régi, az európai népvándorlás, amelyben gótok, vandálok, azaz germánok, hunok, a szláv népek, majd a magyar törzsek, késôbb a mongol népek vettek részt. Ezek a népvándorlások fokozták a közösségi élményeket, a népek öntudatát, a nemzetiségek összeforrását. Ez a mai viszont pusztítja, megbontja a természetes emberi közösségeket. Ez a mai népvándorlás nem közös vállalkozás többé, mint volt a régi, hanem egyszerûen magánvállalkozás. A legjobb esetben családi elhatározás. De ezt a helyzetet a családok megsínylik. Gyakran fel is bomlanak. A legsúlyosabb az, hogy megszakadnak a kapcsolatok a nagycsaláddal, a baráti körrel, az otthoni légkörrel, a szervezetekkel, a világnézeti, vallási közösségekkel. Nincs kapcsolatunk többé hagyományainkkal, kultúránkkal, a mi esetünkben pedig az egész világon rokontalan magyar nyelvvel. Hosszasan beszélgettem errôl volt tanítványommal. S nagy egyetértésben. Ô Németországban született, szülei otthon, Magyaroszágon. Mi az ô anyanyelve? Csak Kastlban tanult meg írni, olvasni magyarul, tehát e tekintetben német, mert német elemiben tanult meg írni, olvasni. Beszélgetni viszont magyar nyelven szeret, magyar rádi-

Magyari Barna

Ereimben fekete gyász van Nagy Gáspár halálára Bérbaltavártól Pestig sajog az élet halálhíred áztatja a mindenséget ereimben vér helyett fekete gyász van nehéz költônek lenni szomorúságban csönd-töltényeivel lövöldöz a bánat gigantikus harc ez tudatom is fárad minden biztatásod a lelkemig éget s fáj utolsó mûved mely emberi vég lett Mondd, mirôl szóljanak eztán az opusok ha verséjszakán holdnak hiányod ragyog hiába fogta dárdádat a végtelen ha a test veszít, elbukik az értelem verstábornok adnánk még néhány váll-lapot de rajtad a némaság örök állapot sejtem lelked messze jár a végzet-szörfön míg én a létet ma is e bôrben töltöm

Rôczey J. János

Gondolatok az emigrációról 1990 ôszétôl egyre több magyar diák érkezett Magyarországról a németországi magyar gimnáziumba, Kastlba. Magyart tanulni? Figyelmeztetnünk kellene a világot, ne vegye könnyedén az új „népvándorlást”. Aki 12


tartott álláspontomat, hogy ne tanuljunk idegen nyelveket! Tudom, tudom, idegen nyelv tanulása révén tudatosabb lesz a nyelvtudás, az anyanyelvé is. Nyelvtudás ma világszerte szükségszerû. Egyet tehát lehet, de ne hármat, négyet. S ami a legfontosabb: semmi esetre sem a kamaszkorban. Akkor, amikor hirtelen kitágul számunkra a világ. Amikor kiléptünk a gyermekkorból, amikor beleszédülünk a menekülô horizontba, amikor új igazságok, élmények, érzések, gondolatok töltenek el bennünket. Amikor ennek a sok újnak megragadására és közlésére szolgáló szavakat kell megtalálnunk és megtanulnunk, S azt csak egy nyelven lehet. Anyanyelvünkön. Elkalandoztam. De, akit ez igazán érdekel, s örömöt is akar magának szerezni, olvassa el Petôfi Sándor Tündérálom címû költeményét. A világ ma gazdasági problémákkal küszködik. Bevándorlás, elvándorlás megoldásnak kínálkozik. Tárgyilagosan, higgadtan számba kell vennünk a kivándorlás, az emigráció okozta károkat is. 1. A szülôföld elhagyásával identitási problémák születnek az emberben, nyelvi, közlési készségei csökkennek. 2. A befogadó környezet az érkezôt idegennek tekinti, hiszen az is, s ezzel a befogadó ország etnikai feszültsége nô. 3. Az otthon maradt családot, rokonságot, baráti kört fájdalmasan éri a veszteség, s maguk is távozásra gondolnak. 4. Az ország elvesztette életerôs, vállalkozó kedvû tagját, jóllehet ennek az országnak nagyobb szüksége van rá, mint a csábítónak. Összegezve megállapíthatjuk: mindenki rosszul jár! Ezért felelôtlen a fejlett európai államoknak az a politikája, hogy demográfiai problémák megoldására gazdasági érdekbôl támogatják e modern népvándorlást. Elôször tönkreteszik a fejlôdô országokat, aztán meg gyûjtést szerveznek, hogy a gazdag és

ót hallgat legszívesebben. Barátai is inkább magyarok körébôl adódnak. Nyugodtan állíthatom, hogy anyanyelve magyar. A vele való beszélgetés már csak azért is tárgyilagos volt, mert ôt az ilyesfajta választási lehetôségbôl kizárta a sors, s a szüleit is, mert ha nem menekülnek, apját Kádárék kivégzik, s ô meg sem születik. Tanítványom tehát történelmi szükségszerûségbôl emigráns. A nyelv valóban nagyon nagy szerepet játszik annak latolgatásában, vajon érdemes-e a politikának ezt a kalandozó világjárást elôsegítenie. Láttam pedagógusmunkám során, hogyan kínlódnak gyermekek, hogyan küszködnek fiatal fiúk, lányok nemcsak az idegen nyelvekkel, hanem anyanyelvükkel is. Hibátlan, perfekt nyelvtudás nélkül nem lehet mélyen, ôszintén gondolkodni sem. Talán lehet, de azt már nem tudja közölni mással. A 80-as évek közepén érkezett Erdélybôl egy fiú. Fiatalembernek mondanám, mert magas termete révén 14 éves korára már felnôttnek látszott. Minden magyar dolgozatát felolvastam, nemcsak az osztály okulására, hanem azért is, mert olvasásakor élveztem nyelvezetének frissességét, világos, értelmes gondolatmenetét. Igyekvô s jó tanuló volt más tárgyakban is. Emlékszem, a nyári szünet után élvezettel vettem elô elsô iskolai dolgozatát, hogy javítsam, illetve, hogy átnézzem. üdülést jelentett társainak elrettentô írásai után. Aztán letettem. Nem értettem. Nem valamit benne, hanem az egészet. A dolgozatnak nem volt értelme! Ilyen frappáns nyelvromlással még nem találkoztam. Németbôl már félévben jelese lett. Mit adjak neki magyarból? Kastlban jöttem rá arra, hogy minél több nyelvet ismer valaki, annál nehezebben értem meg, hogy mit akar mondani. Talán ez a nem tipikus középiskola, ahová különbözô országokból, nyelvterületekrôl érkeznek a tanulók. Itt, az ebben az iskolában ért mellbevágó nyelvi élmények érlelték meg bennem azt a sokak által felháborítónak 13

PoLíSz

A halálon túl idegen a pompa

szegény országok között növekvô szakadékot élelmiszer-küldeményekkel, jótékonysági akciókkal, kölcsönökkel betemessék. A politikai menekültek elôzékeny befogadása helyett pedig arra kellene az Egyesült Nemzetek Szervezetének törekednie, hogy az emberi jogok alapján igenis avatkozzanak be azon országok „belügyeibe”, ahonnan emberek menekülnek, mert élnek emberi jogaikkal. A „szakemberek” erre azt mondják, hogy ez így utópia, ez megoldhatatlan. Én azt válaszolnám, hogy az emberek többsége kultúra, vallási különbözôség nélkül úgy gondolkodik, hogy ez a követelés valóban helyes és igazságos. A szakemberek meg arra valók, hogy a választók törekvését megvalósítsák. Békés úton! Ezért választjuk meg ôket. Ha ezt eleve elutasítják, a történelem lép majd helyettük, de ezért majd ôket terheli a felelôsség. De mivel az rajtunk nem segít, hát követeljünk! Ha kétségek merülnének fel ezzel a témával kapcsolatban, világnépszavazást kellene tartani. Globális szavazást ebben a globalizált világban. Az ENSZ rendezhetné. Van rá pénze. S egyúttal azt is megkérdezhetné, elfogadja-e az emberiség az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. E jogok az egyének jogai, tehát nekünk kell jóváhagynunk. S ezzel a jóváhagyással egyszersmind minden államra nézve kötelezô érvényûvé is leszneksd.

Holnap lánctalpakon gördül be a némaság.

Tükörlét Próbálj megnevettetni egy bohócot: ha sírni látod, felléphettek.

Hajlékonyan, mint egy gyermek Madár a bokorban: Ha meggyullad az erdô, ki ôrzi a fát?

Elõzd meg a búcsút! Kávéház a semmiben. Fáradt papírzörgés, andalító illatok. Egyszer mindenki betér...

Félrecsúszott álarc

(Müncheni levél)

Bártfai Áron

Ha meg akarsz tölteni egy pofont: tartsd oda az arcodat. – Temesd a szemeid mögé a kisebesedett ujjakat (a zavart, a csendet, a tagadást).

Ki fogja fizetni a számlát? Adj egy képet magadról: Amikor üres a tányér, ne fogadd el, ha kínálnak. 14


Csontos János

5. Most trombitákkal zengj a szerelemnek, a különösnek, mely csak az enyém. A fényeknek, mik véletlen teremnek a beteljesült vágyak reggelén.

„Kosztolányik” 1. Mint hogyha kisfiam a földre dobná, vagy csöndesen forró kezébe fogná, és lágyan simogatná... Úgy fáj e szív.

Többet szerettem, mint sok hivalgó, hiú, piperkôc Donhuán. Vagyok megfáradt, szótlan hidalgó, nem vágyom donnák és dunnák után.

Mint hogyha kisfiam reátaposna és felrobbanna e taposóakna, úgy szóródik szét hitem... konok és naiv.

Én mindig királynôket szerettem, ha utcalány is volt vagy szobalány. Fanfár kísérje mindig-új szerelmem s népek csüggjenek egyetlen szaván...

2. Ki hallja én nagy jajgatásom? Az egyetlen, ami igaz, az egyetlen, ami nagy, S ószövetségi, mint Isten.

6. Hogy éjfélkor bezörgessen a párod, ki áldást hoz, s minden jajt visszaûz. Mert a tiéd lesz, jámbor, tiszta szûz. Hogy eljön, hajnalig hiába várod.

3. Ma azt akarnám, hogy rés támadjon a puszta földön, szentek serege elôözönöljön, nyíljon meg nekik sok új kristálybörtön, és helyettük feltámadjanak a gyarlók, esendôk és vadak, mind felmagasztosuljanak, élni akarván.

Ha óra üt, és mégiscsak bezörget, az áldás és a jaj ölelkezik. Az idô, mint az újhold, úgy telik. S a fájdalom édes lesz, mint a sörbet. 7. Magyar! – ne félj, akárhogy is ugatnak, hányj fittyet a gôgös, komisz nyugatnak, hiszen úgyis a föld alá dugatnak. Magyar! – inkább feszítsd kebled keletnek, ne zsémbelj, ha váratnak vagy veretnek, gazsulálj a botoknak és zsebeknek.

4. Mint egy bezárt bazárt, kit tönkretett hazárd gazdája, s Mazdája lezárt; ez árt az üzletnek, és üzelmet úgy szüntet meg, mint álnok szótárnok kazárt, kvazárt

_________

Kosztolányi Dezsõ 1885. március 29-én született Szabadkán, E versekkel emlékét köszönti a PoLíSz. (A szerk.)

15

PoLíSz

Handó Péter

legparányibb rezdüléseket is, csak ki kell nyílnia a szemünknek, fel kell ébrednünk, hogy fölismerjük. Ám ami nagyon könynyûnek látszik, az gyakorta rettenetesen nehéz, mihelyst megvalósításába fogunk. Keleten az eltévelyedés megakadályozásában segített és segít a „mester”. Európának sohasem volt hiteles mestere, csupán önjelöltjei, ezért minden lépés az ismeretlenben tevôdött, tevôdik meg. Ezért, s talán csak ezért, a cselekvésre elszánt európai ember szorong, ha magárahagyatottságát-szabadságát felismeri. Ugyanakkor megvan benne az a Krisztusgyökerû föláldozódáskészség, mely nélkül a legszerényebb kísérlet is – ebben a háttértelenségben – hamvaiba hullna. Ha feleszmélt, tudatosan, a személyes felelôsség vállalásával kockáztat, életszeretettôl, -tisztelettôl vezérelten. Ha öntudatlan marad, „se Istent, se embert nem néz”. így Európa különös stratégiai pozíciót jelentett és jelent a föld humánfejlôdésében. Népeiben és népei között lezajló folyamatok messzemenô következményekkel jártak és járnak. Ebbôl adódóan újra és újra fel kell tenni az egy-két évezrede aktuális kérdést: A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra? Ha közvélemény-kutatást végeznénk a kérdésre adható válaszokról, feltehetôleg kevés egyszavas felelet születne, mivel magának a szeretetnek, a kultúrának, az európaiságnak az értelmi töltete meglehetôsen heterogén, földrészek, népek és néprétegek szóhasználatában más-más jelentéssel, jelentéstöltettel vagy -többlettel bír. Az európai kultúrkörben a Római Birodalom bukását követôen a keresztény emberbaráteszmény mellett a szexuális jelleg elhalványult, a szeretet elsôsorban szellemi, másodsorban lelki és harmadsorban testi síkon valósult, valósulhatott meg (már amennyire az egyház teljhatalma „lehetôvé tette”), s mindig fölülrôl nyerte értelmét. Épp ezért a szeretet megvalósítása emberfölötti, mondhatni krisztusi ké-

A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra? „... világ csak az lehet, ami nem egyedül az én számomra létezik” (Ancsel 1992: 84) – vallotta Ancsel Éva, és – magánvaló létem minden szenvedést nyújtó tudatosulása ellenére, vagy még inkább miatta – vallhatom én is. Ha polémiázni akarok azon rajtam túl született, de valamilyen módon magamévá tett gondolatokkal, melyekbôl önmagam eredeztethetem, melyek megértése által képessé váltam megragadni és kimondani lehetséges igazságaim, tinta és papír segítségével szavakba ágyazott látható és láthatatlan nyomot hagyhatok az emberkozmoszban, „belsô” tartalmaimnak nyelvi eszközökkel való kihelyezésével kivívhatok egy halálon túli, érzékfeletti létet. Bolygómról próbálok beszélni, miként Antoine de Saint-Exupéry Kis Hercege a pilótának a sivatag közepén, arról a világvirágról, mellyel szemben kötelességeim vannak, arról a vörös bundás gondolatrókáról, melyet megszelídítettem, hogy – amikor már az együttlét édesebb nem lehet – végleg elengedhessem. Szellemi kalandozásaim során megtanultam: lét-realitásom egyetlen esélye, amit külsô eseményként érzékelek – bár bizonyos sohasem lehetek benne –, az külsô esemény, világmegnyilatkozás, nem belôlem kivetített, merô szurrogátum, hanem megvalósulásom és mások megvalósulásának hiteles képviselôje a fennálló térben; lét, mely szintén – velem azonos intenzivitással – létezni igyekszik. Egy hatalmas szimbiózis részeként azonosulhatok azzal az ôsi – de még ma is népszerû – felfogással, mely szerint: „minden mindennel összefügg”; analógiák szövik át a 16


pességeket és erôkifejtést igényelt, szent élet során vált kivitelezhetôvé. Mivel magát az eredendô bûnt is a nemiség felismerésébôl, és a szexus általi egyesülésbôl származtatták, a férfi és a nô közötti vonzalom kielégítése a pokolba vezetô út köveibôl épült. Ez a fajta bûnösség az idôszámításunk elôtt élt Démokritosz számára sem volt ismeretlen, amikor így fogalmazott: „A szerelem bûnét lemossa a nô, kit szeretünk.” (Démokritosz 1992: 101), ám a bûn alóli feloldozás kulcsát föllelte annál, aki a férfiszívet bûnre csábította. Így bûnösnek csak a viszonzatlan szerelemben „szenvedô” számított; az egyesülésben a férfi megváltódott az „eredendô bûntôl” a nôben és a nô a férfiban (már feltéve, ha a nô nem pusztán asszonyállatként kezeltetett). A nemek egyesülésekor végbemenô megtisztulást szolgálhatták azok a szakrális orgiák, melyek még a kereszténység oldalhajtásaiban is újra és újra feltûntek a középkor derekáig, egyes egyházi rituálék központi részét képezték. Azáltal, hogy szeretkezéseink nem genetikai kód, fajra jellemzô ciklikusság alapján történnek, emberi sajátosságokkal rendelkeznek (például a szemtôl-szembeni pozitúra lélektani és szocializációs töltete kiemelkedôen fontos tényezô), az egész aktus egy szaporodás fölötti dimenzióba helyezôdik át. Egyházi rituáléba épülve a szexualitás az egyetemes egyesülést volt hivatott szolgálni, s a halál legyôzésének misztériumjátéka lehetett. Ahogyan Hamvas Béla fogalmaz: „A szeretet az a hatalom, amely a létrontást megfékezi, és azt helyreigazítja úgy, hogy a létezésnek az eredetinél magasabb szintjét teremti meg.” (Hamvas 1996: 167) Ebben az öszszefüggésben a szeretet elképzelhetetlen egyesülés nélkül. A szeretetben az egyesülés egyik objektuma az én, a másik a világ vagy Isten. A férfi a nôbe hatolva realizálja magában a világot és Istent. „A szeretet... a létezés végleges alapját teremti meg.” (Hamvas 1996: 168) A szeretet

azonban Krisztus kereszthalála óta folyamatos kompromittációnak van kitéve a „létért való küzdelem”, „az erôsebb kutya hagy utódokat” felmagasztalása által, az európai ember hódító-népirtó tevékenysége következtében szerepe elhalványodott, kétségessé, vitathatóvá vált. Erich Fromm véleménye szerint, ha a szeretet meglétével-jelenlétével kapcsolatban kérdés merül fel, a válasz csak nemleges lehet (Fromm 1993) – tegyük hozzá: mert a kérdés fölmerülése a kérdezô bizonytalanságáról árulkodik; ami pedig bizonytalan, az a szeretet mindenre és mindenkire kiterjedô rendszerében nem állhat stabilan, omladozó külsô máz, legföljebb az adott kultúra elvárásainak való megfelelés, sohasem szeretet vagy a szeretetnek bármely aspektusa. Hogy az emberi elmében lévô ilyen irányú bizonytalanság számottevô, s minden felszámolási kísérlet – mint például a hippimozgalom vagy az egyre népszerûbb szeretetszolgálatok – ellenére mélyülô, talán tisztán érzékelhetô, de mindenképpen bizonyításra szoruló. Éppen abból adódóan, hogy az európainak nevezhetô hagyományban: „Minden szeretet ôsképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni” (Hamvas 1996: 171) – és ezt az alapállást tekintjük a kultúrkör legfôbb eszmei tartópillérének. Ha tehát felteszem a kérdést, hogy a szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra, ezzel azonnal megadom a már megelôlegezett választ: nem. De ez a nem azt jelenti-e, hogy nem zsákutcája, vagy azt, hogy éppenhogy az? A keresztényi, polgári társadalomból kialakult fogyasztói vagy az ezredvégre teret nyert informatikus-fogyasztói társadalom a szeretet legtisztább megjelenési formájának otthona (mint ahogyan azt a tradíció megkívánja és állítja önmagáról), vagy csak valami szeretetnek nevezett maszlag bemutatóhelye? A válasz összetett és személyre szabott, éppen ezért csupán 17

PoLíSz

saját feleletem megtételére vállalkozhatok. Ám elôtte tisztáznom kell, mit nevezek (neveznek mások) kultúrának, mi hozta létre, és milyen jellemzôi vannak az európai típusú kultúrának, s mit értek (mások szavait is felhasználva) a szeretet fogalma alatt.

a munkáskultuszban kellett felfedeznünk, akkor mindaz, ami kultúraként predesztinálta önmagát, a civilizáció politikai ellenfelének tekintetett, elméleti összeférhetetlenségben volt a civilizációval; ebben az esetben tehát az ideológia elvi megsegítése miatt a civilizáció leg-leg-legjének a kultúramentesség vált a jellemzôjévé (ennek igazolására alakultak például a kultúrházak mûvelôdésivé). Az így elért „kultúrálatlanságnak” egyenes ági következménye lett a rendszerváltás utáni tragikomikus helyzet elôállta: az új kihívásokra való totális válaszhiány, a „sehová sem tartozás”-érzés fölnagyobbodása, politikai szeánszokon való kinyilváníthatósága, az öngyógyítás kontrollmentes szabadsága, a szemléletünkben keletkezett ûr hosszú távú ígéretekkel való foltozgatása, az a társadalmi méretû katarzis, melyben a korábban elfojtott lelki igények történelmi egyházak vagy újólag alakult vallási szekták felé sodorták, sodorhatták a tömegeket, ismét népszerûvé vált a szeretet fogalma és „gyakorlata”, az anya típusú istenségben való hit: Isten azért szeret, mert közénk jársz, mert míg velünk vagy, rád gyermekeként tekint. Az ember azonban ebben a folyamatban továbbra is eszköz maradt, csak az, aminek kiszolgáltatottjaként tengette üresedô tálcája által korlátolt napjait, már nem volt behatárolható egy teljhatalmú politikai párt vagy ideológia formájában, légnemû gomolygássá alakult, érezhetôvé, de meg nem ragadhatóvá. A létezés revízióra, egyes elemeinek újradefiniálására kényszerült. A közmûvelôdés megroggyant, társadalmi státusa elbizonytalanodott. A kultúra milyenségének feltérképezése alapvetôvé vált a lehetséges átalakulási irányok szemszögébôl, a helyes gazdasági döntések meghozatalánál; ami ad hoc módon el is végeztetett. Egyes területi egységeknek ez profitot jelentett, másoknak nyomort, de fôképp a nemzet továbbzüllési folyamatának nyitott utat.

Kultúra A kultúra fogalom magyarországi értelmezései között szerepel az alábbi meghatározás: „1. az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak; ennek az adott korszakban való jellegzetes állapota 2. a civilizációval szembeállítva: szellemi javak, mûveltség...” (Bakos 1984: 474). Ugyanitt a civilizációt definiáló paszszusok így hangzanak: „(...) 2. a társadalmi fejlôdésnek és az anyagi mûveltségnek az a foka, amelyet az adott társadalmigazdasági alakulat elért 3. tágabb értelemben: társadalmi, gazdasági és szellemi mûvelôdés, mûveltség 4. rég polgárosodás 5. rég az anyagi kultúra szembeállítva a szellemi kultúrával” (Bakos 1984: 141). Valami számomra a kultúrával kapcsolatban ezek után sánta marad, mégpedig a civilizációval való szembeállítottsága miatt, mivel leginkább párhuzamos, egymást kiegészítô fogalmaknak vélem ôket; az egyik mélysége-magassága a másik mélységét-magasságát feltételezi. Feltehetôleg a kultúra Bakos-féle második meghatározása, a Kádár-korszak szovjetizáló tevékenységének egyik kikristályosodása révén, a rendszer mindenekfölöttiségének igazolásaként jött létre, mivel – mint ahogyan azóta is – beszélhetünk paraszti, polgári, arisztokrata, népi, nemzeti és egyéb rétegkultúráról, de munkáskultúráról nem. A munkásság legfeljebb mozgalmaiban volt és lehet egységes, kultúrájában soha. Éppen ezért, amikor még a szocializmust „a civilizáció legmagasabb foka”, a kommunizmus elôcsarnokaként tartottuk, tartatták velünk számon, és szellemi alapjait 18


Földiák András úgy véli: „a kultúra az emberi lét különleges, nem ösztönök útján öröklôdô eszközrendszere, mindaz, amivel az ember több, mint csak biológiai lény. Más szóval minden, ami csak az emberi tevékenység révén létezik, az általunk teremtett szavak, tárgyak, épületek, viselkedési formák, társadalmi törvények és az egész, kultúra révén létrejövô bonyolult társadalmi rendszer. Minden, ami emberi termék.” (Földiák 1994: 9) Tehát az az emberi létet teljesen lefedô és átható dolog, ami generációk tevékenységének folyamatában egymásra rétegezôdve keletkezett; mondhatnánk azt is: maga a sors. Amiként Prohászka kifejti: „ A kultúra... a sors jegyében hat, térhez és idôhöz kötött realitás és hatalom, amely érvényesülésre és uralomra tör...” (Prohászka 1936: 14), de a szabadság jegyében keletkezik: „a sorsszerû feltételeket egy sorsfeletti jelentés szerint rendezi, válogat közöttük és alakítja ôket...” (Prohászka 1936: 14, 16). A kultúra, ha a hagyomány talaján áll, szilárd emberi képzôdmény, ha szubjektív törekvések vezetik, dinamikus jelennel rendelkezik; ám ennek a dinamizmusnak az iránya és mértéke az elôzmények folytán mégiscsak behatárolt. Herskovits ezt paradoxonként értelmezi, s azt mondja: „állandó, de egyben mozgásban lévô is, és folyamatos, állandó változást mutat.” (Herskovits 1982: 198), s vizsgálódásai során még két további ellentmondást fedezett fel: a kultúra „az ember megismerése szempontjából egyetemes, de minden helyi vagy táj jellegû megnyilvánulása egyedi...” (Herskovits 1982: 198), valamint: „betölti és nagymértékben meghatározza életünket, de tudatos gondolkodásunkat ritkán befolyásolja...” (Herskovits 1982: 198), és teljes egészében sohasem érthetjük meg. Késôbb más összefüggésben – mint két ellentétes nézetet – kifejti, hogy a kultúra embertôl független mozgással bír, ugyanakkor mégis az emberi szellem megnyilvánulása (Herskovits

1982: 207) – ami, paradoxon jellege folytán, csöppet sem elhanyagolható. A „kultúra konkrét közösséghez, társadalomhoz kötôdik, azáltal létezik...” – fûzi tovább a gondolatot Földiák András (Földiák 1994: 15). Vagyis nem egyed-manifesztum, a legkisebb rezdülése is kollektivitással bír. A kultúra „minden más ismert rendszernél bonyolultabb, ellentmondásos, szüntelen változó, de mindig értékeinek megfogalmazására és ezáltal önmaga rendezésére törekvô, hatalmas képzôdmény” (Földiák 1994: 15). Dinamizmus, mely önelemzésében, -térképezésében statikusságra törekszik. „...a kultúra a céltudatos cselekvést és az erre épülô sajátos emberi létet segítô objektivizációk, értékek által minôsített és szerkezetbe foglalt rendszere. A kultúra önálló törvényekkel rendelkezô hatalmas második világ, melyet az ember saját szubjektív belsô világából és a külsô, nyers, objektív természetbôl közösségi együttmûködés révén teremt” (Földiák 1994: 16). Zygmunt Bauman „az egymást követô emberi nemzedékek” által létrehozott „mesterséges környezetet, amelyben az emberi élet folyik” (Bauman 1967: 11), nevezi kultúrának, és fejlôdésének irányát egyedi kezdeményezések társadalmi tulajdonná való válásában fedezi fel. A tartósságot és a terjeszkedô képességet véli a kultúra alaptermészetének. „A kultúra az, ami megkülönbözteti az embert az állattól...” (Bauman 1967: 14). „A kultúra az emberi közösség sajátos »kollektív emlékezete«” (Bauman 1967: 14), „tanulási folyamat eredménye” (Bauman 1967: 16), elvek, szabályok, normák determinálják, „készen talált valóság, objektív és anyagi tény” (Bauman 1967: 17). „... annyi kultúra van, ahány viszonylag elszigetelt történeti folyamat, a társadalmi tapasztalatoknak viszonylag független készlete és ahány viszonylag zárt – múltbeli vagy jelenlegi – társadalmi környezet van” (Bauman 1967: 21). Egyik nagy kérdés ez 19

PoLíSz

esetben az, hány fô „egységes” megnyilvánulása fölött beszélhetünk kultúráról? Az Ahol a zöld hangyák álmodnak címû filmben egy ausztrál törzs egyetlen élô tagja egy földterület birtoklásával kapcsolatos jogi ügy tárgyalása közben szót kért, hogy tanúskodjon az ôt ifjúkorában befogadó „bennszülöttek” igaza mellett. Mivel „új” családjában még senki sem hallotta beszélni, némának tartották. Amikor megszólalt, érezni lehetett, hogy valami rettenetes igazságot mond, de mondandója mindenki számára érthetetlen maradt: a nyelvet, amelyen beszélt – mint kommunikációs rendszert – már csak ô ismerte-birtokolta. Nem képviselt-e egy kultúrát egymaga is? Ez esetben egy nyelvi kultúrának nem az egyetlen eleven egyede volt? Ha felidézôdnek elôttem a jelenet elemei, újra és újra beleborzongok abba a több évtizedes hallgatásba, amit mondandó híján az az ember kiállt. Fölmerül bennem a kérdés: a közösségi lét elengedhetetlen feltétele-e a nyelv? Az a törzs, melynek életteréért a szószékhez lépett a „bennszülött”, a nyelvi különbözôség ellenére talán már – az örökre elveszett helyében – nem a „sajátja” volt? Nem volt teljes értékû tagja annak a közösségnek, amelyért érthetetlen szavaival „hadba szállt”? Bronislaw Kaspar Marinowski erre (feltételezhetôleg) így felelne: „az ügyesség és tudás, a szokások és a hit közös hagyományát együttesen csak olyan emberek ápolhatják, akik ugyanazt a nyelvet beszélik” (Malinowski 1972: 416). De a nyelvi árvaság feltétlenül a kultúrán kívülivé tesz? Ami a magáramaradottat az „idegenek” (mert az idegenség olyan állapot, amely az együttélésben tesz szert jelentésre, mivel „az idegen magának a csoportnak az eleme..., melynek immanens és tagként létrejövô helyzete egyszerre foglalja magában a kívülállóságot és a társként való létet”) (Simmel 2004: 56) között tartotta, az kényszer vagy szeretet gyümölcse-e?

Törzse pusztulásakor valószínûleg a kényszer sodorta fajtársaihoz, de hogy ott és azok társaságában maradt, azt már a szeretet megnyilvánulásaként is értelmezhetjük. Mi sem bizonyítja jobban, mint a nehéz helyzetben való szókérés. Szókérés akkor is, ha a jelenlévôk között egyetlen ember sem akad, aki tolmácsolja, a jelenlévôk számára is érthetôvé tudja tenni a torka által kiadott hangjeleket. Egyedi kulturális attitûdök, kiválások és elkülönülések tucatjaival szemben folytat „irtó hadjáratot” a mindenkori társadalom. Egy-egy devianciaként értelmezett jelenség – térben és idôben jól elkülöníthetôen – újra és újra feltûnik. Mintha a semmibôl keletkezne ez a kultúra-vadhajtás; van, majd nincs, aztán újra van és újra nincs. Gyökértelen, mint a prérik növénye, az ördögszekér? Vagy úgy tesz, mint a szaharai béka: kedvezô körülmények beálltáig elássa – csak nem a homokba, hanem a tudatalattiba – és védôréteggel – nyál helyett beidegzôdésekkel – veszi körül magát? Jankovics Marcell A kultúra genetikája címû írásában bizonyítani próbálja, hogy „a kultúra magja ôsi, genetikai; úgy, ahogy a növényi csíra a föld alatt is elindul fölfelé: a fényt keresi” (Jankovics 1998: 155), a kultúra – épp így – léte milyenségére kódolt, és a benne megvalósuló egyéni és nemzeti sors az egyén és a nép mintegy „génjeiben van”. Sokak számára apokrif gondolata – mely nem új keletû – az elmúlt évszázadok során kissé szikkadttá váló mederbe igyekezett visszaterelni a kultúra átörökítésének módját; ismét hangsúlyozva a tanult vonásokkal szemben az öröklötteket, egyfajta új, „modern” jogosultságot nyitott a politikai és gazdasági hatalom birtokosai számára a vezetôi posztok családi kézben való megtartásához, egy-egy nép felsôbbrendûségének, világzsandár szerepének igazolásához, népen és fajon belüli kasztosodáshoz. Ennek bizonyításához nyújt némi adalékot László Ervin „tudományos” kísér20


letekkel is alátámasztott állítása, miszerint nemcsak külsô jegyek és belsô tulajdonságok öröklôdnek genetikusan, hanem három nemzedékre visszamenôleg a fogantatást megelôzôen megszerzett tudás – s ezzel a kulturális beidegzôdések – is. (László 1996) Ezt a gondolatkört erôsíti a tradicionális hetedíziglenesség vagy a szellemi kaszt által vezetett ország tizenkét-generációs stabilitását igazoló elmélet vagy a szellemi készségekben való mérhetetlen különbség biológiai bizonyíthatósága, „a minden ember egyenlô”-eszme sutbavághatósága. Az elôrekódoltság más formátumú alátámasztására szolgálhat a szintén László Ervin által leírt pszimezô, mely a „korábbi világok” tanulságainak lenyomatait ôrzi, és az emberré válás folyamatában lehetôvé tette, teszi és fogja tenni az egymástól elszigetelt egyedek egyidejû kultúr- és szellemtörténeti változását, evolúcióazonosságát. Ennek némileg ellentmond, más szempontból helyesel az, hogy „a kultúrában meglévô egyetemességek keretet képeznek, amelyen belül egy nép sajátos tudatra ébredése jut kifejezésre a szokásos összességbôl származó sajátos formák útján” (Herskovits 1982: 199). Jankovics Marcell Bakos Ferenc definícióját elveti, amikor a civilizáció és a kultúra viszonyáról azt mondja: „A civilizáció formája: >egy kultúra<” (Jankovics 1998: 160). Vagyis az egyik feltételezi a másikat. Következésképp a kultúramentes régióban nincs jelen civilizáció, csak valami külsô kényszerítô erôk miattt átvett gyenge utánzat. Hamvas Béla ezt a szellemi provinciális helyzetet írja le az északi géniusszal áldott vagy vert magyarországi területegységre vonatkoztatva (Hamvas 1988). Ez érhetô tetten a magyar nemzet több évszázados szolgaszerep-vállalásaiban is. Az 1990-es években – a „szovjetnyomás” lepergett fél évszázadát feledve vagy feledni akarva – egyesekben fölmerült a

„magyar kultúra” visszatértének lehetôsége. Még a szakrális királyság megteremtésének gondolatát is elôvették bizonyos körökben, hogy a ránk szakadt ûrt aládúcolják. Ám akik a Nyugatnak való behódoltságon kívül másra számítottak, azok a több évszázados kultúrprovinciális helyzetünkrôl nem kívántak tudomást venni, nem kívántak szembesülni azzal a ténynyel, hogy csak kultúrmorzsáink vannak – még ha ennek felnagyítását Pap Gábor-i módon tesszük is meg – s az össznépi kultúrában – még tudat alatti síkon is – jelentéktelen, sôt tovább jelentéktelenedô mértékben lelhetô fel a honfoglalás kori egység, hogy a kultúraimportáció a lételemünk, hogy történelmünk során egy keleti orientáltságot mindig egy nyugati (és nyugatit egy keleti) váltott fel azonmód, nem hagyva teret egy sajátnak érezhetô kibontakozására. Jól bevált gyakorlatot követve – mert tizenegy évszázad után még mindig itt vagyunk, és magyarok vagyunk – ismét behódoltságból behódoltságba kerültünk. Perifériáról perifériára. Csak a pillanatnyilag hatalmasabbnak tetszô uszály szegélye mellé, hogy az az „iparkodásunk segedelmével” sármentes maradhasson. Mert mi voltunk és vagyunk a „Nyugat védôbástyája”. De akkor most mekkora a helyzet fényereje a fejekben? A szocializmus a modern barbárság megjelenési formája volt? És a kapitalizmus? Még nem próbáltuk ki eléggé, hogy véleményt alkothassunk róla? Már idézett mûvében – két mondattal késôbb – Jankovics Marcell azt írja: „a kultúra képzete mindig korlátozott értelmû, és a humanizmus szinonimája” (Jankovics 1998: 160). Másképp szólva a megítélô tudati hangoltságától függ, mi képezi a kultúra részét és mi a kultúrálatlanságét, mit tekint az ember emberhez méltó és méltatlan szellemi, lelki és fizikai magatartásnak. Összegezve a felhasznált, de nem kimerített kultúrameghatározásokat, úgy 21

PoLíSz

vélem – emberi viszonylatokban vizsgálva – a kultúra: 1. (többnyire) nem egyetlen ember által is birtokolható és gyakorolható rendszer, hanem közösségi képzôdmény, amely a világban való érvényesülést segíti elô a tagjai számára; 2. nem állandó, definiálójától függô változó, éppen ebbôl adódóan kultúrájának fontos részeként tarthatja számon a szakrális emberevést az egyik csoport, miközben a másik mélyen elítéli miatta, s fel sem tételezi, hogy az együtt cselekvés ilyen formája bármiféle kulturális értéket hordoz (tegyük hozzá, a keresztény szertartás egyik fontos momentuma, a bor és az ostya elfogyasztása szintén emberevés-értékû, amennyiben az „én testem és én vérem” kijelentôjének szimbolikus lenyelése által válok bûneimtôl megtisztítottá); 3. az egyed öröklés útján sajátítja el, miközben maga is alakítójává válik; 4. Bronislaw Kaspar Malinowski szavaival élve: „...mindig megkívánja emberek létezését, akik... érintkeznek” (Malinowski 1972: 405).

a Kelet velünk kapcsolatos szemléletére gyûlöletes törleszkedésként hatott a nomád, de szabad viszonyok német-olaszfrancia mintájú karámbaba kényszerítése. Így a nemzet identitástudatában elkerülhetetlen szélsôségeket generált a környezet kétirányultságú reflexiója. A magyar – fennmaradása reménytelen reményével – több mint egy évezrede kardpengén táncol, lekezelések és -igázások közepette lavíroz, s így a kollektív tudatalattijába mélyen gyökeret vert a „nem kívántság érzés”. Ez egyfelôl erôsítette az öngyilkossági hajlamot (évtizedeken keresztül világelsôkként szerepeltünk ebben az elhalálozási-statisztikákban), mely a fizikai önmegsemmisítéstôl a gyermekáldás nem vállalásán keresztül az elbujdosásig terjedt, még a III. évezred küszöbén is; másfelôl olyan szellemi képességek kifejlesztésének ösztönzôjévé vált, melyek „segedelmével” szellemi riválisa és felülmúlója lehetett – mert ahogyan Ady Endre írta a XX. század elején A muszáj Herkules címû versben: „úgy szeretnék gyáván kihunyni, S meg kell maradnom Herkulesnek...” – a nagy példaképnek. Míg az elsô az irányunkban tanúsított várakozásnak kiválóan megfelelt, a második irritációként hatott, mert az, aki majmol, mégis csak elfogadhatatlan, hogy valamiben több legyen. Ezért lett mindenki számára természetes – csak a magyaroknak nem – a II. világháborút követô – majd’ fél évszázados – szovjet megszállás. Moszkvából jött vezetôk irányításával az elszlávosodás minden kelléke bevonult a hétköznapokba: olcsó vodka és munkára fogott nôk, mint mérföldkövek jelezték a kultúra új módszerû züllesztését. „Mert a családi struktúra is része a szimbolikus hatalom szerkezetének: ez a szerkezet tudja befolyásolni azt, hogy a tudás milyen szintjére kerüljön a következô generáció. (...) Vagyis a családi struktúra az egyik kulcs a XXI. századhoz, és egyben ellenerô a monolit szerkezetek térhódításával szemben.” (Ez-

Európai típusú kultúra A Kárpát-medencei ember számára mindig megoldandó problémaként merült fel az európaiság kritériumainak feltérképezése, s a megszerzett ismeretek alapján az Elbától nyugatra esô területek szellemiségéhez való „teljes” hasonulás elérése a kultúrszférában, melyben a hatalom képviselôi, kiváltságosai többnyire odáig mentek, hogy magyarul is elfelejtettek gondolkodni, írni, beszélni. Ez az igazodáscentrikus társadalomalakító törekvés azonban szüntelen fáziskéséssel járt, s a Nyugat számára gyermetegnek tetszett, mivel nélkülözte az önmegvalósítás, -kiteljesítés majd’ minden mozzanatát, és nagyfokú szellemi függôségrôl árulkodott, melyet a „kultúrnépek” nem tudtak másképp értelmezni, mint a felnôtté váltság hiányának világ felé megnyilatkozó jeleit; ugyanakkor 22


redvégi beszélgetések: 21) Nagyobb területi egységek, mint például Nógrád megye, frissen fejlesztett iparával, a jó jövedelmezôséget ígérô mesterséges létesítményeknek–munkaintézményeknek megadta magát, szellemi nyomorba és alkoholba fulladt. De – fôképp – a dunántúli tájegységek ellenálltak. Bár a szocializmus idején tiltották, a Nyugat-orientált alapállás – túlnyomórészt – mindig is a magyarság világhoz való viszonyának meghatározója volt és maradt – minden számkivetettsége ellenére is. Ezért fokozottan fontos az európai típusú kultúra jellegzetességeinek ismételt feltárása. A fogalom tisztázása érdekében Jankovics Marcell jelzôhármasához, illetve a hozzá fûzött megjegyzéshez folyamodok: „európai, judeokeresztény, nyugati”, amely „globalitása folytán... már sem nem európai, sem nem judeokeresztény, sem nem nyugati” (Jankovics 1998: 156). De akkor mi? Amelyhez – a bevett gyakorlat alapján – hasonulni akarnánk, már nem is létezik? Amikor „kerülgetjük a forró kását”, hogy irányt szabjunk jövônknek, csak egy talányhoz próbálunk igazodni? Ma már nincs jellemzôen európai, judeokeresztény attitûd? Mint globális vagy globalizálódó jelenségre, leginkább egyetlen szó tapint rá: fogyasztói, és valamivel kiegészíti a „modern” ember alaphangoltságán vajmi keveset változtató: informatikus kifejezés. Ezek arról árulkodnak, hogy ami a világot mûködteti, és egyensúlyát fenntartja, az a kor felfogása szerint a fogyasztás, és a fogyasztást elôsegítô (manipuláló) információáramlás (információs világháló). Megvalósulásához azonban elengedhetetlen az egységes ízlés és információs rendszer (a támogatások, melyeket a fejlett országok a fejlôdôknek vagy a fejletleneknek adnak, mind ezt hivatottak elôsegíteni; bár ez a jótékonykodás busás hasznot hajt az adakozónak azzal, hogy igényt teremt az életszínvonala és termékei iránt).

Erich Fromm 1956-ban megjelent, a ma valóságára is érvényes munkájában ekképp ábrázolja a „nyugati” világot: „A kapitalista társadalom egyfelôl a politikai szabadságnak, másfelôl a piacnak mint az egész gazdaság és ennélfogva a társadalmi viszonyok szabályozójának az elvén alapul. Az árupiac megszabja a feltételeket, amelyek között az áruk gazdát cserélnek, a munkaerôpiac szabályozza a munkaerô adásvételét. A hasznos dolgok és a hasznos emberi energiák és készségek egyaránt áruvá alakulnak át, amely erôszak alkalmazása és csalás nélkül cserél gazdát a piac törvényei szerint. Egy pár cipônek, bármilyen hasznos és szükséges legyen is, nincs gazdasági értéke (csereértéke), ha nincs iránta kereslet a piacon; az emberi energia és ügyesség nélkülözi a csereértéket, ha nincs iránta kereslet a megfelelô piaci feltételek közt. A tôkés megveheti a munkaerôt és dolgoztathatja tôkéjének hasznos befektetése érdekében. A munkás kénytelen eladni munkaerejét a kapitalistának az adott piaci feltételek közt, hacsak nem akar éhen halni. Ez a gazdasági struktúra értékhierarchiában tükrözôdik. A tôke parancsol a munkaerônek; felhalmozott halott dolgoknak magasabb az értékük, mint a munkának, az eleven emberi erônek” (Fromm 1993: 109–110). S ez pszichikai válságok, aberrációk tucatjainak forrásaként épül be a személyiségbe, vagy gátolja meg a személyiség kialakulását. Ennek ellensúlyozására egész intézményrendszer, -hálózat jött létre az államok túlnyomó többségében az ezredfordulóra, mely lelkisegély-szolgáltatással, személyiségátkódolással igyekszik enyhíteni a termelés hatékonyságának – ekként keletkezett – zavarait, közömbösíteni a gyors technikai fejlôdés szülte anomáliákat: az ökológiai válságot, a táplálék mesterséges anyagokkal való dúsításából származó genetikai rendellenességet, a „modern” családszerkezetbôl eredeztethetô gyenge szoci23

PoLíSz

alizációt. A probléma – látva, hogy a tünetek tovább szaporodnak – megoldatlan (megoldhatatlan?) maradt. „A kapitalizmus fejlôdésének az eredményeként a tôkekoncentráció és -centralizáció egyre erôsödô folyamatának vagyunk tanúi. (...) A kezdeményezés a tôke és a munkaerô oldalán egyaránt mindenestül átcsúszott az egyén kezébôl a bürokráciáéba. Az emberek egyre nagyobb számban veszítik el függetlenségüket, és válnak a nagy gazdasági birodalmak menedzsereinek függvényévé” (Fromm 1993: 110–111). A globalizált gazdaság túltermelési válságát azonban egyfelôl a szüntelen áruújítás, másfelôl a munkaerô, pénz és áru – Almási Miklós által megállapított – területek közötti értékkülönbségét kihasználó tôkemanipuláció (Almási 2000) útján kerülik el, amire a kultúra egyre fokozódó változókészséggel reagál, az emberi térben felszaporodnak az instabil pontok. „A radikális munkamegosztással mûködô, mérhetetlenül központosított vállalatoknál olyan munkaszervezés jött létre, amelyben az egyén elveszti egyéniségét, és a gépezet bármikor kicserélhetô fogaskerekévé válik” (Fromm 1993: 111). Az egzisztenciájában sérülékeny személy védekezésképpen folyamatosan át- és továbbképzi, -képezteti magát, vagy beletörôdik lehetetlen helyzetébe, alkoholhoz, droghoz nyúl. Mindkét eset intézményeket követel, melyek kielégítik, vagy kezelik a keletkezô állapotot. „A modern kapitalizmusnak készségesen és nagyszámban együttmûködô emberekre van szüksége; olyanokra, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, és akiknek az ízlése szabványosítva van, tehát könnyen befolyásolható. Olyan emberekre van szüksége, akik úgy érzik, hogy szabadok és függetlenek, nincsenek alárendelve sem tekintélynek, sem elvnek, sem lelkiismeretnek – mégis készségesen hagyják magukat irányítani, azt tenni, amit várnak tôlük, súrlódásmentesen beillesz-

kedni a társadalmi gépezetbe; akik irányíthatók erôszak nélkül, vezethetôk vezetôk nélkül, ösztönözhetôk célok nélkül – kivéve azt az egyet, hogy boldoguljanak, sürögjenek, ténykedjenek, törtessenek. Mi az eredmény? A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettôl. Átváltozott árucikké, életerôit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek közt elérhetô legmagasabb hasznot kell hoznia. Az emberi kapcsolatok lényegében emberi automaták kapcsolatai; biztonságát valamennyi arra alapozza, hogy nem kóborol el a nyájtól, és nem különbözik sem gondolataiban, sem érzéseiben vagy tetteiben. Miközben mindenki megpróbál a lehetô legközelebb férkôzni a többiekhez, mindenki végképp magára marad, átitatva a bizonytalanság, a szorongás és a bûntudat mély érzésével, ami mindig bekövetkezik, ha az emberi elkülönültséget nem sikerül leküzdeni. Civilizációnk számos csillapítószert kínál, hogy az emberek tudatosan megfeledkezhessenek errôl a magányosságról: mindenekelôtt ott a bürokratizált, gépies munka feszes rutinja, amely segít az embereknek, hogy ne ébredjenek tudatára legalapvetôbb emberi vágyaiknak, a transzcendencia és az egyesülés óhajának. Mivel a rutin önmagában nem jár sikerrel, az ember a szórakozás rutinjával lesz úrrá öntudatlan kétségbeesésén, a szórakoztatóipar kínálta hallani- és látnivalók passzív elfogyasztásával; továbbá azzal a kielégüléssel, hogy örökké új dolgokat vásárol, és hamarosan túlad rajtuk. (...) Az ember boldogsága ma abból áll, hogy „szórakozik”. Szórakozása a kielégülés, amit abban talál, hogy elfogyaszt és „betermel” árut, látványt, ételt, italt, cigarettát, embereket, elôadásokat, könyveket, filmeket – mindent elfogyaszt, bekebelez. Az egész világ egyetlen nagy tárgya étvágyunknak: egy nagy alma, egy nagy üveg, egy nagy mell; mi vagyunk az örök csecsszopók, az örök várományosok, 24


a reményteljesek – és az örök csalódottak. Egyebet sem tudunk, mint venni és kapni, cserélni és fogyasztani; minden, az anyagi és szellemi tárgyak egyaránt, adásvétel és fogyasztás tárgyává lettek. Ami a szeretetet illeti... Automaták nem tudnak szeretni; csereberélik a „személyiségkészletüket”, remélve, hogy jó vásárt csinálnak. Ebben az elidegenedett rendszerben a szeretet egyik legjellegzetesebb kifejezôdése a „csapatmunka” eszméje” (Fromm 1993: 111–114). A rendszerváltás utáni magyar gazdaságban egyre gyakoribb a bérbôl élôkre alkalmazott kollektív büntetés, mely hatékonyságserkentôként lett bevezetve. A munkahely és a multinacionális cégek által manipulált média erôsíti az egyenízlés kialakulását, a fogyasztásbeli egycélúságot. Egy kollektívába való bekerülés, majd bennmaradás feltétele az azonosság, a feladattal való tökéletes azonosulás, feladatorientáltság. De ez csak látszólagos közösséget teremt. Hiába lesz a ruházat, a táplálék, a lakás berendezése hasonló, felszínes marad az együvé tartozás, mert a tudatalatti – még egyelôre – tiltakozik minden egységesítési kísérlet ellen. Erich Fromm tanulmányának megírása közben már tisztán érezte, hogy az akkor még három részre tagolódott világ (nyugati-kapitalista, szocialista és „elmaradott-fejlôdô”) általa lakott részében a polgári kor alkonyához ért; a II. világháborút követô rekonstrukciós munkálatok után ugyan a polgárság kulturális attitûdjei nem tûntek el, de háttérbe szorultak; egyre meghatározóbbá vált a tömeg által predesztinált fogyasztói beállítottság; az egyed kilépett a másokra utaltságon alapuló közösségekbôl, látszólag átlagba tokozódott, és szellemileg, lelkileg, fizikailag egyedül, énjével összezárva, magányának megoldhatatlanságával, nélkülözhetetlenség nélkül maradt. A mûvészet mániákus egyediség–eredetiség hajhászása ugyan a magáramaradottság felértékelését végezte el, de ez

az embert a mélyében zajló lelki nyomorától nem szabadította meg. Kezdetét vette az árvaság kora, melyben kialakult és stabilizálódott a fogyasztói kultúra. Szûcs Jenô Európa három történeti régiójáról szóló tanulmánykötetében kifejti, hogy az Elbától nyugatra esô területeken már a XII. században elkezdôdött a polgári társadalomhoz vezetô út alapjainak a lerakása, a Kárpátok hegyvonulatától keletre viszont még a XX. század elején sem volt jelen számottevô polgárság, késôbb pedig – a hatalmi rendszer szerkezetébôl, politikai irányultságából adódóan – ez a csökevény is fölmorzsoltatott. Mi, magyarok (valamint a csehek és a lengyelek) e két régió közé voltunk, vagyunk ékelôdve, és az aktuális kor pörölyének csapásaitól függôen kissé hol Nyugat, hol Kelet felé billenünk. Az 1950-es években jelentkezô erôs, majd az ’56-os forradalom utáni mérsékelt szovjet hatás következtében a polgári létforma – bár korábban meglehetôsen kezdetleges formában alakult ki – gyengült és pangott országunk határán belül. Hiába voltunk a „legvidámabb barakk” (ha nem is a fogyasztói beállítottság miatt), névtelen feljelentéseknek, besúgásoknak, politikai másság gyanújának kitéve végbement itt is az ember elárvulása, az illúziótlanságból eredô önleszámolás, az ôszinteség totális számûzése a szocialista létbôl, s helyébe lépett az alakoskodás. A rendszer azonban a 80-as évek derekán már egyre inkább revízióra szorult, úgy tûnt, a kapitalizmussal vívott gazdasági versenyt fel kell adni, nyitni kell Nyugat felé. Magyarországon 1990-ben a politikai hatalom síkján is megtörtént az áttörés, az emberek többsége fellélegzett, saját sorsa formálója lehet, s pillanatokon belül versenyhelyzetben találta magát; kiderült, hogy a szocializmus idején megszerzett ismerete értéktelen, beidegzôdései alkalmatlanok az új típusú – fél évszázadra eltussolt vagy lefedett – problémák megoldására; tömörülhet frissen létrejövô szervezetekbe, pártok25

PoLíSz

ba, vallási felekezetekbe, fogyaszthat szabadon, pénztárcájához és ízléséhez mérten – mégis magányos marad. Ez a magány azonban riasztóbb és félelmetesebb, miután már nem önként vállalt, benne az alakoskodás nem teremt közösségillúziót, nélkülözi a Nyugaton meglévô folytonosságot, egyszerûen csak megjelenik KözépEurópában, és letaglózza a felkészületlen társadalmat. Elkezdjük használni a fogyasztói kultúra kellékeit, eszköztárát, élni a struktúrájával és struktúrájában, de valahogy nem igazán ízlik a szépen csomagolt gyorsmenü, a taposástechnika, a rutinélet. Fogyasztunk, csak még nem fogyasztódtunk eléggé bele. Az európai típusú kultúra alatt tehát azt a – napjainkra majdnem egyetemessé váló – fogyasztói-informatikai kultúrát értem, melynek a személyiségre ható egyik fontos eleme a „bürokratizált gépies munka feszes rutinja” (Fromm 1993: 113), a másik a „szórakozás rutinja” (Fromm 1993: 113). Számomra aggasztó az a tény, hogy a kettô mellett – a kettô hozadékaként – egyre láthatóbban ott áll az egyed teljes lelki kiüresedése, érdektelensége az „érett élet látomása” (Fromm 1993: 152) iránt, valamint a kulturális hagyománnyal szembeni nagyfokú közömbössége, amely könnyen az ember létrehozta panoptikum, emberinek tekinthetô világ, emberkozmosz végét is jelentheti.

A szeretetet, mivel – az ember nem csak megéli vagy nem éli meg – az elsô kultúrák megjelenése óta igyekszünk definiálni és vallási világképünk egyik tartópillérévé tenni a kereszténységben, a buddhizmusban, a mohamedánságban és a taoizmusban..., éppen ezért sohasem értelmeztük egységesen. Feltehetôleg az egyén „emberszeretetét... meghatározza az a társadalmi rendszer, amelyben él” (Fromm 1993: 107), kultúrára hangoltsága, mellyel társas viszonyait létrehozza és fenntartja, közösségi életét megoldja. Fromm a szeretetet „egyetlen ésszerû és kielégítô válasz”-nak véli „az emberi lét kérdésére...” (Fromm 1993: 170); a magányát szeretet által meghaladó embert tekinti érzelmileg felnôttnek, önnön embervoltát, emberkénti teljességét át- és megélônek. Véleménye szerint „... az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megôrzi integritását, egyéniségét. A szeretet tevékeny erô az emberben; olyan erô, amely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti ôt másokkal; a szeretet legyôzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetôvé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megôrizze integritását. A szeretetben megvalósul az a paradoxon, hogy két élôlény eggyé válik, és mégis megmarad kettônek” (Fromm 1993: 32). Fontos, figyelemre méltó, és nem utolsósorban gyakorlatba is átültethetô észrevételeket tesz, amikor azt tanítja: „... a szeretet... emberi erô kifejtése, és csak szabadon fejthetô ki, soha nem lehet kényszer eredménye. A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne” (Fromm 1993: 34). Az Isten alkotásával egyenértékû dimenzió „... a szeretet olyan erô, amely szeretetet teremt...” (Fromm 1993: 37). Transzmutáció. „A szeretet cselekvô törôdés annak az életével és fejlôdésével, akit vagy amit szeretünk” (Fromm 1993: 39). „Aki szeret, az felelôs. A testvére éle-

Szeretet Maga a fogalom – valószínûleg – egyidôs az emberrel, az emberi tudat ébredésével, azzal a közösségi érzéssel, amely erôsíti az összetartozást, és sikeressé teszi a fajt. Ugyanakkor, mint tevékenység, nem csupán az ember életének a része, átszövi az állati – s talán még a növényi – létet is; az viszont ma még csak kutatások tárgya, hogy mennyiben genetikailag kódolt és mennyiben érzelmileg tudatos tényezôk függvénye. 26


te nemcsak a testvérére tartozik, hanem rá is. Felelôsséget érez embertársaiért, és felelôsséget érez önmagáért” (Fromm 1993: 41). „A szeretet cselekvô behatolás a másik személybe, melynek során a tudásvágyat az egyesülés csillapítja” (Fromm 1993: 44). „A teljes tudás egyetlen útja a cselekvô szeretet: ez a cselekvés meghaladja a gondolkodást, meghaladja a szavakat. Ez a vakmerô alámerülés az egyesülés élményébe” (Fromm 1993: 45), „... a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága... a szeretet aktivitás, a lélek ereje...” (Fromm 1993: 63) „... a szeretet minden tárgyra egyformán irányuló magatartás, önmagamat is beleértve” (Fromm 1993: 77). „Szeretni személyes élmény, amelyet mindenki csak magától és magának szerezhet meg...” (Fromm 1993: 139). „Szeretni annyi, mint feltétel nélkül rábízni magunkat valakire, teljesen odaadni magunkat abban a reményben, hogy szeretetünk majd szeretetet hoz létre a szeretett személyben is. A szeretet hitbôl származó cselekedet, és akiben kevés a hit, abban kevés a szeretet is” (Fromm 1993: 163-164). „... az istenszeretet... az Istennel való egység átélésének az aktusa” (Fromm 1993: 102). A szeretet mint „hitbôl származó cselekedet”, s mint „az Istennel való egység átélésének az aktusa”, a XX. századi európai átlagember gondolkodásában már nincs jelen; többnyire az értelmiség buddhizmussal kacérkodó része fedezi fel, és teszi magáévá e gondolatot. A keresztény hagyományra épülô, Nietzsche által megjósolt „emberfölötti ember” megteremtése még várat magára, mert a fogyasztói kultúra létrejöttével megtorpant, majd hanyatlásnak indult az egyed belsô fejlôdése; e folyamat visszafordítása nélkül sohasem mehet végbe az emberiség felnôtté válása. Fromm az istenszeretet elemzése közben párhuzamot fedez fel a személyiségés a vallásfejlôdés között, s mindkettô

végsô, elérhetô legmagasabb szintjének azt tekinti, amikor az anya és az apa képe egyesül az egyénben, a vallásban, és az egyén és a vallás az anya és az apa belsô egységévé válik, vagyis lelkében és szellemében androgünné. A harmadik évezred önmagunkban felépítendô „egyházában” a matriarchális és patriarchális istenkép szeretet általi egyesülésének a lehetôségét látom és várom, az „emberfölötti ember” megteremtését, annak a lélekben és szellemben androgün embernek a létrejöttét, aki önmagát – nem istenítés – fölnövés által istenné emeli; ehhez azonban be kell következnie a jelenlegi tendenciák pálfordulásának. Fromm úgy fogalmaz: „Szeretet nélkül az emberiség nem létezhet egy napig sem” (Fromm 1993: 29). Az alkimista filozófia szerint a világ nincs elveszve, ha legalább 10, 9, 8..., 1 igaz ember van. Ha viszont az emberiség léte a szeretet létén múlik, akkor igaz ember csak ott születhet és élhet, ahol szeretet van; ebbôl adódóan az igazság megnyilvánulásának alapja a szeretettel telt ember. Ha viszont a „... szeretet és fáradozás elválaszthatatlanok, az ember azt szereti, amiért fárad, és azért fárad, amit szeret” (Fromm 1993: 40), akkor félô, hogy a világ elveszett. Tudjuk, a szeretet tiszta formája a mindenség szeretete. Az ember történetébôl csupán egyetlen – köztudatba is bekerülô – név dereng fel elôttem, akiben ez a „képesség, tulajdonság” feltehetôleg megvolt: Krisztusé. Ha viszont ez a szeretet kétezer éve – egyetlen emberben kulminálva – nincs jelen, és csak szeretetmorzsák tartják fenn a világot, illetve ezek összegezôdései, mennyiben egész még a mindenség, s mi minden pusztult már ki belôle szeretetnélküliségünkben? Tudásunk ahhoz is kevés, hogy jelezzük a hiányt, nemhogy orvosoljuk. Paracelsus írja: „Aki nem tud semmit, nem szeret semmit. Aki tehetetlen: érthetetlen. Aki nem ért semmit, nem is ér semmit. Aki viszont ért, az sze27

PoLíSz

Szeretet és szerelem

ret is, néz is, lát is... Minél több tudás rejlik egy-egy dologban, annál nagyobb a szeretet... Aki azt képzeli, hogy minden gyümölcs ugyanakkor érik meg, mint a szamóca, az semmit sem tud a szôlôrôl” (Fromm 1993: 5). A nyugati gondolkodás szerint: „A szeretetben az ember végül is a magányból a mennyországba jut. Páros szövetséget köt a világ ellen, és ezt a megduplázott önzést összetéveszti a szeretettel és a meghittséggel” (Fromm 1993: 115). Szexuális élményekben való tobzódásban – és ennek gyógyászati (Viagra), orvostudományi (emlô- és nemiszer v-plasztika) elôsegítésében – keresi a társadalom személyiségbajainak megoldását, holott magasan kvalifikált vezetôi elôtt tanulmányaikból ismert kell, hogy legyen: „valamennyi ösztönös szükséglet teljes kielégítése nemcsak a boldogsághoz kevés, de még az épelméjûséget sem garantálja” (Fromm 1993: 120). A léleknek egészsége megszerzéséhez és megtartásához másra van szüksége. Viszont „szeretet csak akkor lehetséges, ha két ember a léte középpontjából közlekedik egymással, ha mindegyik – ennélfogva – a léte középpontjából éli meg önmagát. Csak ebben a „centrális létezésben” van emberi valóság, csak itt van elevenség, csak itt van meg a szeretet alapja. Az így megélt szeretet állandó kihívás; nem pihenô, hanem mozgás, növekedés, együttmûködés; hogy harmónia van vagy konfliktus, öröm vagy bánat, még ez is másodlagos ahhoz az alapvetô tényhez képest, hogy két ember léte lényegébôl éli át egymást, hogy egyek egymással, és nem azért, mert menekülnek önmaguk elôl, inkább, mert egyek önmagukkal. A szeretet jelenlétének csak egy bizonyítéka van: a kapcsolat mélysége, az elevenség és az erô mindegyik érdekelt személyben; ez az a gyümölcs, amelyrôl a szeretet fölismerszik” (Fromm 1993: 133–134).

A háromosztatú emberkép úgy véli, a szerelem lelki síkon fogalmazódik meg, teremti önmagát, és testiségben, fizikai egyesülés által, szexualitásban, nemi örömérzet közepette éri el csúcspontját. A szeretet a szellemi szférában generálódik, határozza meg a másik emberrel szembeni hiányát, igényét, és a lélek szintjén realizálódik, lelki kapcsolatot, egygyé válást szül. A szeretet fejlodéstana (a szeretetfogalom tartalmi változásai az európai kultúrkörben) Vallás és szeretet A tömegkultúra szeretetviszonya Szeretetalternatívák „A modern ember átalakult árucikké; életerejét úgy éli át, mint befektetést, amellyel a legnagyobb profitra kell szert tenni, amelyet pozíciója és a személyiségpiac helyzete lehetôvé tesz. Elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettôl. Fô célja, hogy haszonnal cserélje el szakértelmét, tudását és önmagát, „személyiségkészletét” másokkal, akik ugyanúgy a becsületes és hasznot hajtó csereüzletre törekszenek. Az életnek csak egy a célja: elôbbre jutni, egy az elve: a tisztességes csereüzlet, és egy az öröme: a fogyasztás” (Fromm 1993: 135–136). Akaratunk, cselekvésünk által ez bizonyára megváltoztatható, de „szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél elôbbre valónak ítéljünk – és vállalva a kockázatot, mindent föltegyünk ezekre az értékekre” (Fromm 1993: 162). Miután a fogyasztói kultúra csak a fogyasztás–szórakozás alternatíváját adja, rendkívül nagy a bukásveszély mértéke, az egyén kockázata, túl nagy a „megéri-e?” félelme. 28


Fromm, Erich: A szeretet muvészete. Budapest, Háttér Kiadó (1993) Hamvas Béla: Az öt géniusz. Budapest, Életünk Könyvek (1988) Hamvas Béla: Scientia sacra II. – A kereszténység. Szentendre, Medio Kiadó (1996) Herskovits, Merville J.: Kulturális antropológia Néprajzi szöveggyujtemény I. kötet. Budapest, Tankönyvkiadó, (1982) Jankovics Marcell: Mély a múltnak kútja. Debrecen, Csokonai Kiadó (1998) László Ervin: Kozmikus kapcsolatok. Budapest, Magyar Könyvklub (1996) Malinowski, Bronislaw Kaspar: Baloma. Budapest, Gondolat Kiadó (1972 Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Budapest, Prohászka Lajos (1936) Ezredvégi beszélgetések. Budapest, Palatinus Kiadó (2000) Simmel, Georg: Exkurzus az idegenrol. Debrecen, Csokonai Kiadó (2004), 56–60.

A kultúra évezredeken keresztül – öndefiniálása révén – megmondta, mi fogadható el értéknek, s mi nem. Az értékfogalom mindig egy egységesnek tekinthetô közösség, nép, nemzet, régió, földrész fejlôdésének pillanatnyi állapotát tükrözte. Az ezredfordulói állapot siralmas. Valaki egyszer azt mondta: figyeljem csak meg a Föld északi féltekéjén végbemenô fejlôdés térbeli mozgását: megegyezik a Nap látszólagos mozgásával az égbolton: az elsô jelentôs kultúra Kína területére esik, utána Mezopotámia, majd Egyiptom válik az emberiség szellemi központjává; aztán – mintegy a delelô nap látszólagos álló helyzetét leírandón – létrejön Fönícia és a görög poliszok, valamint Nagy Sándor birodalma; majd tovább folytatódik a „központ” nyugat felé vándorlása: Róma, Nyugat-Európa, Anglia, USA... Vajon a déli féltekén ugyanilyen irányultságú a „haladás” mozgása? Vajon az északi féltekén, ha a kör bezárul Kínánál, lealkonyul az emberiség napja? A fogyasztói társadalom már a Nyugat, az európai típusú kultúra alkonya? Segít-e rajta, ha hamvaiból – a harmadik évezredre – föltámasztjuk a szeretetet?

Bartusz-Dobosi László

Ezredvégi téboly II.

1998. december 26–30.

Hideg késdöfés minden reggel. Fúrom a csípôs, dohányszagú hajnali levegôt borzas fejemmel. álmomból köd-medúzák hada kelt fel, de én csak úszom egyre tovább a hínárhajú reggeli tömeggel. Köröttem asztmásan sípol a beteg város a sleim-ködös adventi izgalomban. Eszméletlen eszmék, tüdôrákos gondolatok hevernek tetszhalottan.

Felhasznált irodalom Ancsel Éva: Az ember mértéke vagy mértékhiánya. Budapest, Kossuth Könyvkiadó (1992) Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó (1984) Bauman, Zygmunt (1967): általános szociológia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó Démokritosz: Etikai jellegu töredékek II. In: Görög gondolkodók 2 – Empedoklésztol Démokritoszig. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 86–103. Földiák András: A kultúra kis krónikája. Budapest, Mikszáth Kiadó (1994)

S a felfeslett utcaköveken a tócsák, mint elmém leszakadt redônyének résein átszüremkedô fénynyalábok égetik szemembe a valóságot.

Pécsett, 2006. október

29

PoLíSz

Álom Csorgó elmém, mint szétfolyó méz, melyet okádnak dühöngô méhek, kik bennem hajnalt reggellé tépnek, s így lesz az eszmélet tettre kész. A nap fémcsíkokra repedt réz. Villámló patak vizére lépek. Szemem elôtt áramütött képek: A vörös halványlilába vész. Még vasmarokkal szorongat az álom. De már hasad az illúzió, a gát, s elmém az ébrenlétbe küzdi magát. E kettôs állapot idézi halálom s életem szétválasztó vonalát, melyen péppé zápult agyam sorvad át.

Pécsett, 2006. október

Másnaposan A kis kamaszpirkadat reggellé mutál. Redônyök résein röntgenez az ébredô Nap. S én ágymeleg testemmel gôzölgöm ki a porcelán piszoárba jéghideg álmaimat. Kiszáradt ínyemen csikorognak elô csipás gondolataim, az áporodott szavak, s krákogva köpöm a sárga folyadékba dohányfüsttôl nyúló hétfôi utálatomat. Gyomrom dübörögve rántja görcsökbe ványadt testem puhává lazult zsíros rostjait, s én öklendezve eresztem ki magamból a tegnapi nap bûzössé érlelt romjait. Tarkómat az öltözés kínja lúdbôrzi, míg hideg kávémat undorral nyelem, nyelem. S a hûvös, homályos hajnali harmat hint áprilisi búcsút a megfakult hóban nekem.

Pécsett, 2007. január 5. 30


Bíró József

Égzengéstõl –– Égzengésig –– „semmiféle uralmi viszony a jóról szerzett fölfogásunknak eleve meg nem felelhet ” –– ... ilyen – olyan – ... – ... – igniferroqueiljicsistavisszarionovicsistarákosista – ... – andrpovistahruscsovistabrezsnyevistakádáristasatöbbista – ... – közvagyontmagánzsebekbeátjátszós – milliárdos – milliomos – .. – elvtársnôkelvtársakelvtárshölgyekelvtársurak – [ – – ... – ... – truebornoriginallytruehearted – ... – BAL’ – JOBB’ – ... – JOBB’ – BAL’ – ... – nagyonelvtárselvtársak – ... – / – ... – vmint – a’ – ’magukat – ... – szcldmkrtknkkikiáltó – KMPMKPMDPMSZMP – ö ö ös – ... – munkásôrösifjúgárdistásKISZkáderpostelvtárselvtársak – ... – ... – – – ]

... ezen ... röpke ... r pk n k ... „ nevezett ” ... röpkémben ... t d t m ... nemnemnem – ( ! ) – nemnemnem ... nem ... – ... – gyû – lö – löm ... ( – a tisztaság birodalmát ... áhító EMBER ... nem gyûlöl’ – ) ... – c s u p á n – ... m gv t m ... ( ! ) ... m nd k t ... ( ! ) ... amiképpen ... számtalan ... pálya – ...... – is ... azonban ... ôk ... mindezt ... ( – ...... – köntösbe – bugyolálatlanul – ) ... nem – ... – sem ... nemnemnem – ( ! ) – nemnemésnem – ... – ( írták ) – ... – írják le – ... – ... ( ! ) ... – miért ? –– miért ? –– ..... ? – ... mert –––––– él –––––– ni –––––– ( kellett ) –––––– kell –––––– ! ... ámde ... n k m ... i . . ár’ ...... mindegy ( ! ? ) ... - úgy v l m – ... igen ! ... 55 esztendô ... mögöttem – ... – ... – ... – 31

PoLíSz

... h a r m i n c k i l e n c – ... – ... – szovjettípusú á v o t r e s a n t é – ... –

–

[

... – ... –

-

ideiglenesenmagyarországonállomásozós

-

... – ... –

–

– ]

– csengôfrászoskoncepciósperesPIóKERIGNáCos – ... – áVHsosdisinternálásosREFes – ... – kulákkányilvánításospadláslesöprésesverésselistszbeerôltetéses – ... – arccalavasútfelésnagyoktóberisrecskikényszermunkatáboros – ... – 1956os – ( , ellen ’ ) – forradalmárkivégzôséletfogytiglanosdis – ... – békekölcsönösháromévestervesötévestervestársbérletesítésesszénutalványos – ... – A . B . SABINcseppesIKKAsegélycsomagoskisdobosos – ... – háborúsveteránpartizánnáminôsítetteketfelkutatósMHSZversenyes – ... – ôrsinaplótíróúttörôpajtásoknakvöröscsepelesélménybeszámolós – ... – faliújságosgyûjtsdapapírtésafémetMÉHtelepmozgalmáros – ... – INFECUDINosépítôtáborosakinincsellenünkazvelünkvanos – ... – 1968asprágaitavasztvarsóiszerzôdéseshadseregekkelfelszámolásos – ... – a’magátélôszövétnekkéntelégetveprotestálóBAUERteltagadós – ... – újgazdaságimechanizmustreformokatfélbeszerbehagyós – ... – keményvonalaspárttitkárosbrigádbizalmistörzsgárdás – ... – szervezettenünneplôsfelvonulásoskötelezôenmosolygásosvastapsos – ... – zászlólengetésesszocreálostranszparenscipelôs – ... – szikkadtzsömlésvirslismustároskôbányaivilágossörös – ... – hidegháborúsKGBinformátorosmoszkovitabékeharcosos – ... – szemiotizáltszofizmatikusdagályosretorizálásralelkesedôs – ... – szóljonazénekesmegafonosvezényletreéljenezôsdísztribünrefölintegetéses – ... – BM – IIIperIII – esasösos – .. – csinovnyikos – ... – SZT – fedetttisztestartótisztesTMBasTMTasügynökös – ... – szükséglakásoslakótelepipanelgettósházkutatásoslehallgatásos – ... – bereczjánososcenzúrássilentiumosaczélgyörgyös – ... – profuturoisprodomoetatistakommunista – ... – ista – ... – ista – diktatúra – ... – ... – -

... t i z e n h a t – ...

– arendszerváltástiselsikkasztókkisemmizettköztársaságában – ... – ... – -

32


... m . r . m . r t u d o m – ... – nincsnincsnincs – nincsnincsésnincs ... . mm . r’ n . ncs – ... – vesz – te – ni – va – lóm – ... – ... – ... GYNSbolygóra – GYNSkontinensen – ... – GYNSországban – GYNSévszázadban – GYNSesztendôben – ... – GYNS – ... – GYNS – ... – NVTjussolvaszülettem – ... – ... – -

g i s – ... – .. – ... – szánom ... ( ! ) ... . n . k . t ... – ( ! ) – ... ...

m

é

– is – ten – te – len – per – fid – ... – truebornoriginallytruehearted – ... – BAL’ – JOBB’ – ... – JOBB’ – BAL’ – ... – nagyonelvtárselvtársak – ... – / – ... – vmint – a’ – ’magukat – ... – szcldmkrtknkkikiáltó – KMPMKPMDPMSZMP – ö ö ös – ... – munkásôrösifjúgárdistásKISZkáderpostelvtárselvtársak – ...

– ... – ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––– : ... ... . n . k . rt ––– is ––– i ––– m d ––– ko ––– z m

( –

az alcímként beemelt

„

...

”

33

ZIRKULI PÉTER esszéjébôl való

– )

PoLíSz

Rendek Jenô

Legalább egy svindler kiáltson: Gyere focizni!

Jelet hagyni

De roncsolt szívemmel csak a lombok temette októberi halottat látom, ahogy a nyughatatlan szél vitorlázik körülöttem.

Vajon miért a gyermek álmaiban is meglévô ôsi szorongás, az oktalan félsz, a mindenségbe kapaszkodó görcsös ölelés? Kérdezted Te is Fernando Pessoa, Alvaro de Campos, Albert Caerio, Ricardo Reis, vagy melyik Éned. Miért hát? Kérdezted újra meg újra a sóvérû hullámokat, míg nap festette bíborszínre az atlanti alkonyatot a Tajo torkolatánál, ahol milliárdszor jött fel a luzitán hold, s mint faljáró gömbvillám titkát konokul kutató fizikus kerested a választ, de nem érkezett. Csak a csend hangjai osontak párkányodon.

Lehorgasztott emlék Hallod a felejtés lépteit? Föld-szagú szél hordja szét boglyába gyûjtött, lopott öleléseinket, és a szerelmes szavak is némák a zöld hajú ligetekben.

Ortutay Mária

„Védjük meg, a miénk!” Csengey Dénes visszaparancsolhatatlan szelleme

Április Gyermekkorom Rókus tere is öltözik, míg Penelopéval álmodom reménykedve, mint ô, hogy visszajön,

Voltak és talán vannak ma is, akik azon ügyködnek, hogy Csengey Dénest leminôsítsék. A magát nem egyszer drámai helyzetbe hozó, tragikus körülmények között elhunyt író Németh Lászlóhoz hasonlóan „a magyar szellemi erôk organizátora, az elmúlt évtizedek pokoli bugyrainak feltárója, a nemzeti kultúra értékeinek ôrzôjévé” kívánt lenni. Különleges erôk mûködtek közre, amikor rátaláltam Csengey Dénes A kétség-

Visszajön valaki, valami a rég kigyomlált gázlámpák helyén, talán a kápolna csengettyûjének hangja vagy egy lapogató pajtás a világ boldogabb felérôl.

34


beesés méltósága címû, a Magvetô Kiadónál 1988-ban megjelent esszékötetére, valamint Turcsány Péter A mérleg közepén II. publicisztikai kötetében olvasható Dénes, velünk vagy! címû megrázó írására. „Kívánom, hogy már megszólításommal is legyen közöttünk Csengey Dénes ezen a mai napon. Legyen közöttünk, amiként közöttünk volt, velünk tervezett, szenvedett és küzdött a megújuló magyarságunkért, a megújulni vágyó Magyarországért” – írja Turcsány Péter. E kettôs üzenet óta látom és hallom magam elôtt Csengey Dénest újból, és tudom, kiváló szellemét senki sem parancsolhatja vissza a sírba. Turcsány Péter publicisztikájában nem idézni, hanem felidézni kívánja Csengey Dénes élete célját, kínját, végzetét és reményét. Nagyon egyszerû, világos stílusával a költô-író megkísérli elénk tárni az információk mögötti analitikus világképet. Így az olvasó alkotó résztvevôként éli át a helyzetet, mert neki kell a véleményt megfogalmaznia, nem helyette fogalmazzák meg. Rájövünk arra, hogy Csengey Dénes „minôségteremtô” kísérlete, egyszerre kulturális, irodalmi, történelmi, ideológiai és morális tételeket érint. Megújulásra váró szellemi életünk egyik legfontosabb cselekedete. „Ne tagadjunk ki senkit a szívünkbôl, mert mindannyiunké a nemzet. Vigyük magunkkal az emelkedett méltóságot” – idézi az író Csengey Dénest. Finoman és indirekten oktat, tanácsol, nevel, de sohasem kioktat. A felszín helyett mélyebb, gondolatokat serkentô és nemzeti sorskérdéseket érintô témákat kínál, utal írásával az idézett mondatokra Turcsány Péter. „Az íróasztal, amelyre halálod pillanatában ráborultál – éppen a Magyar Rádió visszásságainak, hír-hamisításainak, kézi vezérlésû irányításának adataitól, dokumentumaitól roskadozott. Az aczéli kultúra és politikai irányítás egyik megmaradt fellegvárát akartad megrohamozni, szinte

egy szál magad, magyar Don Quijoteként. Rendet, igazságosságot követeltél és mételyezetlen szabadságot a sajtónyilvánosság területén. Mit területén? Trágyadombján. Ami mind a mai napig bûzlik a hamisítások, csúsztatások, félrevezetések és elhallgatások borzalmasan erjedô illatától” – idézi fel Csengey Dénes küzdelmét Turcsány Péter. Könnyen mondhatjuk, múlt századi história. De nem felejthetjük, mert hatása máig él. Csak remélni tudom, hogy mindkét mû méltó lesz mélyebb irodalmi feldolgozásra, és azt a kultúrpolitikai értéket, amelyet a szerzôk képviselnek, hasznosítani fogják a szakemberek. Még azt sem tudjuk pontosan, mily megpróbáltatásokon keresztül mentek végig az említett tehetségek. Fontos, életvitelünkben nélkülözhetetlen gondolatokat juttatnak el az olvasóhoz. Turcsány Péter egyszerû és tiszta formában idézte úgy Csengey Dénes nyomot hagyó szavait, hogy azok „felidézték” egy ember célját és tanítását. Megértette velünk azt is, hogy minden eseménynek, ténynek két naptári vonzata van: amikor létrejött, megtörtént, és amikor ismeretté vált a tartalma. Nem mindig a figurák az érdekesek, hanem az, ahogyan egy szervezet mûködik. Eljutunk-e az igazi felismerésig? Nem tudom... E gondolatok tanulságait levonni, nemzeti kultúránk védelmében, viszont kötelességünk. „Védjük meg, hiszen a miénk!”(Részlet Csengey Dénes az MTV épületének lépcsôjén, 1989. március 15-én mondott beszédébôl.) Valóban a miénk?!

Budapest, 2007. január 4.

35

PoLíSz

Fülöp József – Marián Gabriella

magom, de az életemet vihetem tovább.10 km-t meneteltünk, amikor jól elfáradva kocsikra raktak bennünket, és vittek, nem tudtuk merre. Estére egy kerítéssel körülvett tisztáshoz értünk, nem messze egy erdô szélétôl, ahová betereltek bennünket. Olyan sárosak voltunk az esôtôl, hogy alig ismertük meg egymást. A nap már rég leszentült, de még aznap nem ettünk, nem is ittunk semmit. Az éhséggel még megbarátkoztunk valahogy, mert ilyenben már volt részünk, de a szomjúságot mindannyian nehezen tûrtük. Aznap éjjel nem aludtunk, éjfél körül aztán elkezdett hullni a hó. Hatalmas pelyhek szállingóztak alá s beborítottak mindent, s úgy tapadtak a sáros, vizes ruhánkra, mint mágnes a vashoz. Jó is, hogy hull a hó. Legalább betakarja a sok szennyet. Május 2-a. Végre nagy nehezen megvirradt. Az állástól úgy elgémberedtek a tagjaink, hogy alig tudtunk mozogni. Szükségünket a kert végiben végezhettük, ahol az amerikaiak gödröket ásattak erre a célra. Enni azonban most sem adtak, helyette megint mennünk kellett. Ettôl a helytôl körülbelül 60 km-re vittek megint egy városba, Ingolstadtba. Ide már sok magyart hoztak a különbözô területekrôl, összesen lehettünk vagy 500an. Egy hatalmas nagy barakkba vittek be minket, de annyian voltunk, hogy le sem lehetett ülni. Félig állva, félig guggolva, egymás hegyén-hátán töltöttük az éjszakát. Annyira kimerült voltam, hogy nem is éreztem éhséget, és az idô is, mint valami nagy fekete felhô, úgy telepedett rám. Aludni szerettem volna valahol. Nehezen telt el a délelôtt. Délben végre kaptunk két konzervet, s miután megettük, rögtön elvittek Regensburgba, a nagy gyûjtôtáborba. Én még életemben nem utaztam anynyit ide-oda, mint ezalatt a négy nap alatt. Az is erôst keserves, ha állandóan úton van az ember. Úton, de legalább

Amerikai fogság II. 1945. május 1-jére virradtunk. Ez volt az elsô reggel, amikor nem katonaként, hanem fogolyként ébredtünk. De azt hiszem, nem ez volt a legfontosabb akkor számunkra, sokkal inkább az, hogy még életben voltunk, s ha az Isten megsegít, akkor ez az idô is eltelik valahogy. Délig ott ültünk a csûrben, egymást bátorítottuk, mert szükségünk volt a reményre, s ezt csak egymástól várhattunk. Nem lehetett több egy óránál, amikor felszólítottak, hogy rendezôdjünk 5-ös sorokba. Bevittek bennünket egy kertbe, a csomagjainkat letetették a földre, s egytôl egyik mindenkit megmotoztak. Ahogy vége lett, hátra arcot vezényeltek, s el kellett lépni onnan. A csomag ott maradt a földön. Volt, aki megpróbált lenyúlni érte, de azt rögtön eltaszították a közelébôl, s lökdösték a többi felé. Az egyik német eszeveszetten mutogatott a zsákja felé, s megpróbált áttörni a katonák között, hogy magával hozhassa. De nem lehetett. Minden ott maradt. A csíkos tarisznyám, amit a jó Anyám szôtt, a kicsi feszület, a váltás fehérnemû, minden, ami az otthonomhoz kötött. Keserves volt a lépés mindenkinek, de menni kellett, nem volt pardon. Mikor már jól eltávolodtunk, még egyszer visszanéztem, – ott guggoltak a csomagjaink csendben a szakadó esôben. Így távolról apró halmoknak látszottak, melyre lépve a messzeségbe nézhet az ember, s amely felemelhet magasabbra, mint ez a vértôl ázott csatatér. Magamra maradtam tehát. Nem volt tarisznyám, feszületem sem, amelybe kapaszkodhatnék, ha nehezebb idôk jönnének. Pedig ennél könnyebb nem jô, míg rabok vagyunk, s utána is, ki tudja azt megmondani. Eztán már nincs cso36


életben – mondták a társaim, és így én is megnyugodtam. Ha ôk kibírják, nekem is ki kell bírnom valahogy. Itt Regensburgban napról napra nô a létszám. Két nap múlva már 17 ezren vagyunk. Vajon mit akarnak velünk csinálni? – kérdezzük egymástól, de a feleletet senki nem tudja. Csak abban reménykedünk, hogy ha meg akartak volna ölni, akkor már régen megtehették volna, ahhoz nem kellett volna ennyit utazni. Most már rendesen kapjuk a napi adagot, ami áll: 4 darab kekszbôl, egy kis konzervbôl, fôzetlen kávéból, hozzá cukor, egy darab csokoládé, rágógumi, 4 darab cigaretta. Ezt az adagot napjában kétszer kapjuk. Kenyeret itt nem adnak, pedig az hiányzik a legjobban. Én az egész fejadagomat odaadnám egy darabocskáért, de nincs kitôl kérni. Mindenki szenved ettôl. Hiába, magyar ember kenyeret eszik, ha megéhül. Kenyeret s egy darabka szalunnát – gondolom magamba, de hol vagyok én attól. Pedig hej, de megvigasztalna egy csepp is, még ha akkora volna is, mint a körmöm feketéje. Az étel kiosztása érdekes mozzanata volt a napnak. Minket a láger egyik sarkába tereltek, középre lerakták a fejadagokat, s egyenként kellett menni az ételért. Kézbe adták mindenkinek, s ha megkaptad, akkor a másik sarokba kellett átmenni. Az amerikaiak ott álltak középen, mindegyiknek jókora pálca volt a kezében, s jó nagyot húztak reád, ha észrevették, hogy visszafordultál. Itt, ebben a táborban ettem elôször lókolbászt. Az íze nem volt valami ízletes, de ez nem is érdekelt bennünket, fô, hogy ennivaló volt. A színére figyeltünk fel, mert erôst élénk piros volt, s mikor az egyik társam meglátta, elnyerítette magát a sorban. Lett erre nagy kacagás, az ételkiosztó német szakács hangosan szitkozódott: Krucifix, ungarn kamerad! Tegnap éjszaka az egyik fogoly beléfulladt a latrinába, nem tudni, hogy hogyan

történt a dolog, azt mondják, hogy baleset volt, elég az hozzá, hogy alig tudták megmosni, hogy eltemethessék. A történet elég visszás, az ember elmegy a háborúba, hogy egy WC-ben lelje a halálát. Sajnáltuk szegényt, de az egyik társam nevetni kezdett, s azt kérdezte, hogy szerintünk mit írnak a családjának –, hogy hôsi halált halt? Istenem, bocsásd meg, hogy ilyesmiket gondolunk! Az élet egy ilyen helyen sok mindenre megtanítja az embert. Mindennap kaptunk 4 szál cigarettát, de én nem vagyok dohányos, így jó sokat összegyûjtöttem, s ma vettem egy darabocska deszkát rajta. Így legalább van, amire üljek, s nem ázik át a nadrágom a földön. Szegény anyám biztosan jót kacagna, hogy én szivarért deszkát vettem, biztosan ezt mondaná: – Eriggy, menj hátra a színbe, s ott van annyi deszka, hogy az egész falut reá lehetne állítani! Az éjszakák úgy telnek, hogy pokrócot húzunk ki a fejünk fölött, ez legalább véd a hidegtôl s az esôtôl. Aki csak tehette, vett deszkát, hogy ne kelljen a sárba állnia, így egypárat egymás végibe tettünk, s egészen jól elférünk rajta. Május 4. Az idôjárás még mindig nagyon rossz, s a zubbony, amit a nap nagy nehezen megszárít, az éjszaka megint elázik a sok esô miatt. A magyarok létszáma idôközben egyre nô, sokan jönnek újak a táborba, de tegnaptól új tábort nyitottak a jövevényeknek, mert ide annyian nem férünk be. Délután átvezényeltek bennünket egy barakktömbhöz, immár itt fogunk aludni, azt mondják. Azért csak ma került erre sor, mert az itt lévôket átszállították egy nagyobb helyiségbe, mert az érkezôk miatt tömörülniük kell a foglyoknak. A költözködés során találkoztam a csomortáni Portik tanítóval, aki húsvétkor, a visszavonuláskor jött ki. Sokat beszélgettünk az otthonról, ô azt mondja, hogy nemsokára vége a háborúnak. Nem tudom, hogy elhiggyem-e? Mi, székelyek 37

PoLíSz

valahogy összekerültünk itt a táborban, itt van Csiszér Kálmán, Ferenc József, ónodi József s az udvarhelyiek közül Gálfi Domokos, Bíró Pál, Varga József s én, Fülöp József. Heten vagyunk, s úgy összetartunk, mint a gonoszok. Az éjszakát most már a barakkban töltjük, ami felséges érzés a sok sár után. Az idô immár kezd melegedni, de azért jólesik, hogy nem kell a szabad ég alatt aludnunk. Két napja, hogy nem történik semmi, az idôt danolászással töltjük, s Domokos valahonnét szerzett kölcsönbe egy pakli kártyát, s azzal játszunk. Zsírozunk, huszonegyezünk, amerikai hetest is játszottunk már, mert mi is lenne annál jobb egy amerikai fogságban? Biztosan ezt is olyan valaki találta ki, aki maga is fogságban volt. Három nap múlva, május 7-én este igazi örömhírt tolmácsoltak az amerikaiak. – Európában vége lett a háborúnak. A béke eljövetelét díszlövésekkel köszöntötték, s a foglyok között is határtalan volt az öröm. Istenem, vége lett, egymás kezét szorongattuk, s titkon azt reméltük, hogy nem lesz nehezebb sorsunk ezután sem. Egyesek már a hazamenetelrôl beszéltek, de nekem olyan érzésem volt, hogy arra még várni kell egy cseppet. Vártunk is... A következô nap nagyon lassan telt. Mi már indulnánk haza, de nem megy ez olyan könnyen. Nem is merek rágondolni, hogy mit csinálnak a foglyokkal az amerikaiak. Napközben erôst meleg van, s olyan kevés a víz, hogy reggeltôl délutánig álltam sorba egy kulacs vízért. Sokan rosszul lettek az éhségtôl s a víztelenségtôl. A mai nap 8 hónapja annak, hogy hazulról eljöttem, 8 hónapja, hogy semmit nem tudok az otthoniakról, s ôk sem tudnak semmit rólam. áldozócsütörtök reggelén fölpakoltak autóra, s elvittek Nürnbergbe. Délután 5 órára értünk oda, de a mai nap még nem volt étel a szánkban. Itt a táborban ismét összekerültünk földiek, mint a csíkborzsovai Tamás Vilmos, a szentmiklósi Szabó Károly, a mindszenti Nagy Sándor, Silló Je-

nô, Török János, a szenttamási Csíki Mózes, Ádám Márton, a karcfalvi Molnár János, a háromszéki Töki Imre, s mi heten, akik együtt voltunk. Nem válunk el egymástól, megfogadtuk, ha az Isten éltet s erôt ad a túléléshez. Itt csak egy doboz konzervet kapunk egész napra, s éppen csak hogy élünk, de reméljük a jobbat. Nürnbergben is csak egy pár napot maradtunk. Mint otthontalanokat, úgy visznek végig bennünket német földön. Grafenwöhr volt a következô állomás, ami a cseh határtól 81 km-re van. Ez már az ötödik tábor, ahol eddig megfordultunk. Ez a mostani egy igazi láger, innen vagy hazafelé visznek, vagy ki tudja, mit hoz sorunk Itt töltjük tehát a szép májusi napokat, közeledik pünkösd, s nekem nagyon rosszulesik, hogy nem lehetek ott a csíksomlyói Szûzanyánál. Emlékszem, tavaly még együtt mentünk anyámmal a búcsúba – Anna, a nôvérem, Pisti, Imre s én. Együtt jártuk meg a Somlyó-hegy keresztútját, ott ki a meredeken. Még most is jól emlékezem arra, ami az ötödik keresztre volt írva. Most ide írom, hogy erôt adjon, valahányszor fellapozom ezt a noteszt: Keresztviselô Krisztusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét... Otthon Édesanyám sokszor emlegette, hogy az elsô háborúban apámról 7 hónapig nem hallott hírt, de rólam már 9 hónapja nem tud semmit. Mint egy fûszálat, úgy sodor az élet vihara, s lehet, hogy otthon már elesettnek hisznek. Tán már el is siratott szegény édesanyám. Az étel továbbra is nagyon kevés. Naponta kétszer eszünk: elôször reggel 9 órakor 8 ember kap egy német komiszt – így hívjuk a kenyeret – és 3 deci kávét fejenként. A másodszori étkezés délután 4 órakor van – akkor egy fél liter leves és 3 deci kávé az adag. Ezek az amerikaiak azt hiszik, hogy mi örökké kávézunk, mint a törökök, pedig jó lenne, ha helyette jó kútvizet adnának, azt jobban meginnám. De 38


azért reménykedem, hogy egyszer eltelik ez a feketeleves, s akkor, ha Isten éltet, én soha kávét a szájamba nem veszek. A tábort úgy kell elképzelni, mint amelyik állatot bécsapják a kertbe, s attól kezdve, ha esik az esô, ha térdig ér a sár, akkor annak ott kell lenni. Oktalan barmokká tett bennünket ez a háború, lefeslett rólunk az akarat. De hát mit is tehetnénk, csupán a két kezünk maradt meg, s egy kicsike reménység a szívünk tájékán, hogy abba kapaszkodhassunk, ha már egyebünk nem maradt. De az élet akkor is élet marad. Ugyanúgy szuszogunk, mit régen, csak a jóság kezd kiveszni belôlünk. S úgy érzem, lassacskán a hit is. A minap az egyik bajtársam úgy szidta az Istent, hogy kárhozat volt hallani a szavait. Neki már nincs mibe kapaszkodjék, a menekülô katonáktól hallotta, hogy a faluját lerombolták az oroszok. „Feleségem s két gyermekem veszett oda” – csak ezt hajtogatja, s annyira kiürült belôle a remény, hogy el se tudja képzelni, hogy életben is maradhattak. Istenem, vajon én még mit érek meg? A mai napon bevittek minket egy barakkba, immár a nagy sártól megszabadultunk, priccsen aluszunk és szalmazsákon. Ez megéri a fele kosztot. Olyan fáradtak voltunk, hogy alig vártuk, hogy lefekhessünk. Nem törôdtünk semmivel, volt is böjtje neki. Reggel bejött a német, s látja, hogy szemetes a kályha körül, s elkezdi magyarázni, hogy takarítsunk ki, mire az egyik társam azt feleli, hogy: „nicht sprechen deutsch” –, s a fejét rázza nagy igyekezetében. Felmérgelôdik erre a német: „ja, essen holen sprechen, brot fassen sprechen, arbeiten nicht sprechen. – Krucifix, ungarn kamarad!” 1945. május 27. Szép nyári verôfényes vasárnap délelôtt, itt állok a 11-es barakk elôtt. A láger elôtt most készül a foglyok számára a tábori mise. Föltárul elôttem az elmúlt béke, s bár béke van most is, azt mondják, ez nem hasonlítható össze azzal a másikkal, ami ezelôtt volt. Szívemet

csak úgy markolássza a honvágy, tépi, szakasztja, mintha ki akarna lépni a kebelembôl. Én eddig nem tudtam – hogy tudtam volna? –, hogy mit is érez az ember messzi idegenben, ha maga mögött hagyja a szülôföldjét. Csak azt érzi, hogy odaadná mindenét egy zsebkendônyi tájért, odaadná az összes vagyonát, csak ott állhatna azon a dombon, s láthatná a kedves falut. Az jut eszembe, hogy más emberek bizonyára ezért a földért áhítoznak, hol most én vagyok, ide vágynak, ahonnan én elvágyódom. S ahogy körülnézek, már vissza is szökkenek a valóságba, látom a drótkerítést s azon kívül az amerikai katonát géppuskával. Úgy vigyáznak ránk, mintha kincsek lennénk mindahányan, pedig nincs egyebünk az életünknél. S nem tudom, hogy a mise miatt-e, vagy csak, mert mindannyiunkat a honvágy fogott el azon órában, a barakkba visszatérve elénekeltük, hogy: Megkondul a falu kis harangja Édesanyám megyen a templomba, Imádkozzék, a jó Istent kérje, Hogy a fiát semmi baj ne érje, Odakint a messze idegenbe. Nem kell nékem a világon semmi, Csak még egyszer haza tudnék menni, Csak még egyszer lehetnék tenálad Párnám lenne puha fehér vállad, Istenem csak haza tudnék menni. Túl a vízen nádfödeles kis ház, Ablakában sírdogál egy kislány. Ne sírj kislány, lesz még jobb is, meglásd, Ha majd egykor viszontlátjuk egymást, Csak még egyszer haza tudnék menni. Csakhogy hazasegített az Isten, Olyan kihalt, olyan árva minden. Az hagyott el, akit úgy imádtam, Akiért én mindig hazavágytam. Jobb lett volna messze idegenben. 39

PoLíSz

Ma az amerikaiak bevezették a napi háromszori étkezést – most már van brekfeszt, dinner és szuppe – ôk így mondják a reggelit, ebédet s a vacsorát –, mert sokan úgy elgyengültek, hogy járni sem tudnak, és a szomszéd barakkból 10-en haltak meg az éhségtôl. Ôk már régóta vannak itt, elôttünk érkeztek. Nem is merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk; túléltük a háborút, s a békében az éhségtôl fogunk elpusztulni? Hajvágás lesz! – jött a hír – mindenkit kopaszra nyírtak, de volt, aki nem akarta engedni, így azt mondták, hogy rendben van, de akkor két napig nem kap kenyeret. Így osztán széles e táborban nem volt fogoly sem, aki ne akarta volna levágatni a haját, mert a haj kinô, de most egy falatka kenyér is aranyat ér. Hej, ha még egyszer megérném, hogy héjába fôtt pityókát ehetnék sóval, s annyit, amennyivel jóllakhatnék. De hiába álmodozunk egy nagy karél kenyérrôl, abból van a legkevesebb. Könnyebben lehet kávéhoz jutni, vagy finom cigarettához, mint egy falat kenyérhez. Az adag napról napra kisebb lesz. 10-en kapunk egy egész kenyeret, s így fejenként körülbelül 12 deka jut egynek. Biz a, hosszúak a nyári napok az étlenséghez, még télen, ejsze, kevesebb kéne, de most, mikor így nyújtózódnak a napok, sehogy sem tudjuk az egyik falást a másikig beosztani. Június vége van. Ma táborparancsnoki rendeletet adtak ki, miszerint minden rendû és rangú egyénnek a rendfokozatát le kell venni. Mindenki fogoly, rendfokozat nélkül. Azon nyomban le is szedtük az ôrvezetôi sráfokat, de minek is kéne nekünk az ilyesmi, mikor mindjárt éhen pusztulunk. A halál sem a rang alapján szedi áldozatait! Két napja beosztottak századba, és munkára visznek, úgy hírlik. Nem baj, vigyenek csak akárhová, legalább addig nem leszünk a drótok között. Május 25. óta csak drót veszen körül, ha éhes vagy,

ha fázol, ha beteg vagy, drót s géppuskás ôr vigyáz. Hát kinek vétettünk mi, hogy így megbüntete az úristen? Szent Anna napján szívem fájdalmával gondolok édesanyámra s a nôvéremre, Isten éltesse ôket sokáig, s adja meg azt a kegyelmet, hogy viszontláthassuk egymást. Ennél többet nem kívánnék. Megint utazunk. – Ez békeidôben nagy örömmel töltene el s izgalommal, de itt most csak az izgalom marad. Hova visznek megint? Késôbb kiderült, hogy megint Nürnberg az úti cél. Amikor megérkeztünk, kaptunk 40 deka kenyeret s 5 deka sajtot fejenként, ami egész nagy lakomának tûnik a szemünkbe’. Úgy faltuk a kenyeret, mint farkasok a színhúst, mikor sokáig tart a tél. Mert akármi történjék is, az ember fia sok mindent elvisel, de az éhségnél nagyobb csapás nem kell. Csak azt érzed, hogy kivetkôzöl magadból, csak nekiesnél fûnek-fának, hogy valamit tehess a gyomrodba, s osztán mikor semmi sincs, hát átkozod azt a percet, amikor megszülettél. Odaadnád a fél karodat egy falás kenyérért, csak hogy ehess, csak hogy ne halld azt a szörnyû korgó hangot a hasadban. Szerencsére, az elkövetkezô napok gyorsabban telnek a többinél, mert kivittek minket munkára. Egy fegyverraktárban dolgozunk, úgy néz ki, már soha nem szabadulunk meg a fegyverektôl. Azokat pucoltuk s raktuk sorjába egész nap, de a sok éhezéstôl olyan gyengék vagyunk, hogy alig bírunk el négyen egy lôszeres ládát. De még így is jobb, hogy van elfoglaltságunk, mert így inkább telik az idô. Reggel adnak 4 deci kávét, délben és este is meleg levest, ezenkívül kapjuk a 40 deka kenyeret, néha vajat, sajtot, sôt egyszer egy falás kolbászt is adtak. Ahogy így visszalapozok a noteszomba, ejsze, két dologról írok állandóan, az ételrôl s a honvágyról. Ez a két dolog foglalkoztat a legjobban. Amióta eljöttem ebbe a háborúba, egyetlen saját gondola40

VILÁGBESZÉD

tom sem volt az életrôl, a világról, már a 12. hónapja, hogy elszakítottak az életünktôl erônek erejével, és egy felsôbb hatalom alárendeltté tette az életünket. Menni kellett a háborúba, pedig nem is akartunk, foglyok lettünk, pedig nem vétettünk az amerikaiaknak. Az igazságtalanságok világában élünk nap mint nap, ahol már egy éve megmondják percrôl percre, hogy mit is kell csinálni. Megfosztottak bennünket az akaratunktól, s olyanok lettünk, mint a farkas bôr nélkül, nem mehet vadászni, hanem csak azért él, hogy a saját életét óvja. Enni is csak azt eszik, amit a társai meghagynak. Ejsze jobb, ha belé se gondolok a sorsomba. Sokszor úgy elemészt a bánat, hogy legszívesebben megszöknék innét. Mondtam is Palinak, hogy szökjünk meg, mi értelme így élni, lám, vége van a háborúnak, de münköt csak nem akarnak elereszteni. Osztán a másik eszemmel azt gondolom, hogy minek is szöknék meg, fogolynak nem tanácsos egyedül járkálni, s elôbb-utóbb úgyis fôbe lônének. De akkor legalább megpróbáltam, legalább a saját akaratom vinne a halálba, így most várhatom, hogy mások szabják ki az életet. Ennél keserûbb kenyér nemigen kell az életbe’. Úgy eléveszen a honvágy, hogy ha lehetne, kitépném a szívemet is csak, hogy ne fájjon annyira. Az egész bensôm csupa keserûség, s befelé hullott könnyeimmel tengert csinálhatnék. Istenem, adj változást, hogy vége legyen már! Szegény embert még az ág is húzza – tartja a közmondás, s milyen nagy igazság van benne. Nem elég a saját bajunk, még egy szomorú esemény is beárnyékolta a napjainkat. Az éjszaka többen közülünk faszeszt ittak. Nem tudni, honnan szerezték, de állítólag az erôssége miatt nagyon hasonlít a valódi szeszre. A mindszenti Nagy Sándor és Török János reggelre meghalt, Silló Jenô meg Szabó Károly is a halálán van. Szomorú, hogy éppen rajtuk történt meg. Milyen kiszámít-

hatatlan is az élet! Ami csak pár órája történt, az is múlttá válik egycsapásra. Két nappal ezelôtt Karcsi elkérte a noteszomat, s az itt következô verset írta bele. Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy ez történik. Majd ha egykor unalmadban elmerengsz a múlt felett, unalmadban vedd elô a kicsi noteszedet. állj meg az én soraimnál, szentelj néhány percet, jusson eszedbe, ki írta emlékül e verset. Boldog, kinek nincsen álma, vágya, boldog, kinek nincsen zavarva az álma. Boldog, ki szeretett, és el tud feledni, boldog, ki nem tanul meg sohasem szeretni.

Augusztus 11. – Mára virradóra Jenô és Karcsi is meghalt a kórházban. Istenem, adj örök nyugodalmat nekik! Elszorul a szívem, hogy ilyen hamar elmentek mind a ketten, az ô emlékükre álljon itt ez a vers, melyet az egyik bajtársam írt a noteszomba még a tavasszal: Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet, öt perc és nincsen tovább, legszebb imámba foglallak téged, hû szívvel gondolok rád. Bajtárs, elôre, ma olcsó az élet, jöjjön a legszebb halál. Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet, öt perc, de meghalsz, ha muszáj. Vasárnap van, s én megint írogatom a naplómat a fogságról. – Délelôtt munkán voltunk, s délutánra pihenô és tisztálkodás van kilátásba. Úgy hírlik, hogy vége a japán háborúnak. Ejsze, megérjük, hogy az ellenségeskedés marka gyengülni kezd, s egyszer vége szakad az ádáz idôknek. Mert mindenki szenvedett ettôl az állapottól, a gyôztesek s a vesztesek egyformán. Fogoly vagyok, az igaz, de nem gyôztek le, még élek, s hitem is maradt 41

PoLíSz

egy kicsi. S ez, ejsze, elég lesz ahhoz, hogy kibírjam. Csak az Isten hazavezérelne innen, Nürnberg városából! Augusztus 15. – A világon vége van a háborúnak. Úgy örvendünk, mint gyermek a friss hónak. Augusztus 17. – A mai nap munkaszünet az amerikaiaknak, így mi sem dolgozunk. A délután folyamán írattam ruhát, mert igencsak lerongyolódott mindenem. Úgy nézek ki, mint a sátoros cigány. Kaptam egy zsávoly zubbonyt – majdnem új, csak kicsit volt használva. Késôbb vettem észre, hogy oldalt a hónom alja felé jókora lyuk van rajta. Az jutott eszembe, hogy valakit lelôttek benne, elég hamar, mert nem sokat volt viselve. A priccsen feküdve megint eszembe jutott az a lyuk, és sokáig nem jött álom a szememre. Elképzeltem, hogy milyen lehetett az a katona, aki elôttem hordta. Magas volt vagy alacsony, köpcös vagy sovány, s vajon ki vár reá otthon? Anyja, testvérei vagy felesége s gyermeke? Nehezen aludtam el azon az éjszakán, s mikor elszunyódtam, egyre a katonát láttam. Barna legény volt, magos, nyúlák testû. Messzünet jött a háborúba, s családot hagyott otthon. Ropogtak a fegyverek körülöttük, de ô csak arról beszélt, hogy mennyire szereti az asszonyát. Két évet vártam reá – mondta nevetve, s akkor sem akarta adni az apja. Így hát megszöktettem, s elbúttunk a világ színirôl. Hallottam a szavait: – Szeretem! úgy-e szép asszony? – s úgy simogatta a levegôt, mintha a feleségét látná. Én éppen válaszolni akartam, mikor valami pirosság öntötte el az arcát. – Töröld le, kérlek, úgy fáj – mondta nekem, s én letöröltem a köpenyem ujjával. De alighogy letöröltem, újra piros lett minden. Akárhányszor próbáltam, újra csak az lett a vége. Osztán egyszer csak nem szólt többet. Csak feküdt a földön, s valami tûz lobogott a távolban. Akkor én felálltam, s úgy éreztem, hogy valaki hiányozni kezdett. Fájt a hiánya, pedig

nem is ismertem, mégis úgy facsarta a szívemet valami indulat, hogy fel tudtam volna robbantani az egész világot. Még ott csengtek a fülemben a szavai, de már ôt nem láttam. S ahogy mentem kifelé az álomból, egyre halványodtak a hangok is, és ôt magát is alig láttam. Az ébrenlét határán jutott eszembe, hogy Alekszej volt a neve, s a feleségét Szonjának hívták. Augusztus 31. – Idáig a szokásos koszt volt, mától megszûnt a német ellátás, és az amerikaiak vették át az élelmezést. Ez állt: 1 liter tejeskávéból, 60 deka kenyérbôl – reggelire, délben 1 liter fôzelék, 1 szelet ôrölt hús és utána kávé. Úgy látszik, a kávétól immár nem szabadulunk meg, lehet, ha Kínában lennénk foglyok, akkor is járna a napi kávéadag. A koszt jobb lett, de hogy valami hasznuk is legyen, a munkaidôt is megtoldották. Reggel 8-tól ½12-ig dolgozunk, s 1tôl ½ 6-ig. 1945. szeptember 8. – Azért írom ki a teljes dátumot, mert pontban egy éve annak, hogy eljöttem otthonról. 12 hónapja annak, hogy nem tudok semmit szeretteimrôl, s pontosan ennyi ideje, hogy ôk sem tudnak rólam semmit. Vigasz és hazai támasz nélkül élem az életet, csak az Isten van velem. Mikor hazagondolok, elszorul a szíven örökké, de annyi idô telt el az idegenben, hogy lassacskán belényugszom mindenbe. Tehetetlen embernek az akarat a keresztje, s én ezt cipelem immár egy éve. Csak úgy ébredek, ha felköltnek, s lefeküdni is csak parancsszóra mehetek. Parancsra eszem, iszom, dolgozom, s ha sokáig lesz ez így, gondolkozni is csak akkor fogok, ha elôre megmondják. Mindannyian kiégtünk ebbe’ a változatlan életbe’. Bajtársaim is csak senyvednek, s napról napra fogy a kedvük. Isten tudja, mióta nem énekeltünk együtt, s a beszélgetések is gyérebbedtek. Néha azt gondolom, hogy itt fogunk elpusztulni, itt hagy el az erônk végképp, hogy tehetetlenül nézzük végig egymás halálát. A harctéren volt el42

VILÁGBESZÉD

November 5. – Imre nap alkalmából sokat gondolok szeretett öcsémre, az Isten éltesse, és ôrizze meg, attól hogy az én sorsomra jusson, mert nekem elég jutott belôle. Egyik nap telik a másik után, s csak nem akar eljönni a szabadulás. 11. hónapja, hogy eljöttem otthonról. November 28. – Itt járt egy román tábornok, s egy hadnagy az erdélyiek ügyében. Az mondta, hogy a névsort írják öszsze a hazamenés végett. Olyan boldogok vagyunk, hogy azt le sem lehet írni. Kezd kézzelfoghatóvá válni a szabadulásunk. Mindenki azt tervezgeti, hogy ez mikor is következik majd be, s mivel is vár bennünket az otthon. Jóval-e vagy rosszal, azt senki nem tudja megmondani.

lenség, akitôl megvédhettük magunkat, de itt csak saját magunk ellen lázadhatunk. Olyan az ittlét, mint egy hosszú haldoklás. Csak rács, csak drót mindenütt, s elszáll az akarat, eliramodik a remény, s mi itt maradunk rabnak az idôk végezetéig. Ha sok van még hátra, kiszakítom a szívemet, s kivetem a rácson túlra – mondta az egyik bajtárs, és zokogott közbe’. Csak kevesen álljuk meg sírás nélkül. Engemet Pali vigasztal, s én Palit vigasztalom. Isten tudja, meddig bírjuk még! Október 3. – Tegnap hallottuk, hogy egy másik táborba visznek, s a hír igaznak tûnik, mert ma délelôtt szerelvényre raktak, s elhoztak Dachauba, Münchentôl 20 kilométerre. Itt van még 6 ezer magyar, sok csíki, köztük volt a csomortáni Antal János. Alig merem elhinni, de azt hallottam, hogy innen már hazafelé visznek. Hiába van vége a háborúnak, az öldöklés szörnyûsége itt is utolért bennünket. Itt Dachauban abban a táborban vagyunk elszállásolva, ahol a zsidók voltak. Az amerikaiak végigvittek az egész táboron, s megmutatták a gázkamrákat, ahol a zsidókat égette el Hitler. Azt mondják, nem lehet pontosan tudni, hogy hányan vesztek el itt. A keserûség egészen a torkunkig ért, amikor megláttuk a zuhanyzónak álcázott kamrát. Zuhanyrózsák voltak a plafonon, ahonnan a cyklon B nevû gázt fújták be a bentiekre. Azt mondják, ez képes percek alatt ölni, és levegô hiányában sok ezer ember lelte itt halálát. Aztán mikor elnémult a zuhanyzó, jött a Sonderkommandó, s egyenesen a krematóriumba szállította a tetemeket. Innen pedig csak egyféleképpen lehetett kijutni. – A kéményen át. Egyenesen az úr színe elé... Október 30. – Dachauban csak 5 napot voltam munkán, mert a jobb kezem középsô ujja fájni kezdett, s úgy elmérgesedett, hogy az orvos százados felvágta, s cukrot tett a sebbe. Ezért nem tudtam írni mostanáig, s ez idô alatt munkára sem jártam.

Felvirrad-e napunk mikor hazajutunk? Hazatérünk-e végre kis házunk örömére?

December 7. – A kettes lágerbôl most mentek el az erdélyiek és innen is az egészségügyi osztag. Ha az Isten megsegít, talán holnap mi is kimegyünk a tüskés drót közül. Le se merem írni a szabadulást, mert mi lesz, ha valami történik, és itt ragadunk. Legszívesebben mindenhová felírnám, hogy szabadulás, hogy mindenkit emlékeztessen ez a szócska arra, hogy minden ember megérdemli az otthont. Lehet, hogy már karácsonyra otthon leszek. Istenem, úgy dobog a szívem erre a gondolatra, hogy le se tudom írni. Ha én egyszer ott állhatnék a házunk elôtt, csak úgy nézném a csillagokat a fejem felett, s én onnat soha el nem vágyakoznék máshová. Tavaszszal csak kimennék a mezôre, osztán haza, s otthon tölteném a napjaimat az otthoni falak közt. Csak szívnám az édes levegôt, s vigyáznék az enyimekre, hogy soha baj ne érje ôket. S csak szántanék, vetnék, kaszálnék, kapálnék, s ha felnéznék az égre mindig eltelne a szívem örömmel, hogy immár otthon lehetek. 43

PoLíSz

Két nappal késôbb, mi is elindultunk Dachauból, Istennek legyen hála. Az utazás örömmel tölt el, mert minden vonatkerékhosszal az otthonomhoz közeledem. Hej, milyen jó lenne most egy repülôgép, mert akkor hamarább szállhatnék haza. S ha már repülôm nincs, bár egy pár szárnyat adott volna az úr... December 9-én Fürtenwaldnál átléptük a cseh határt és 11-én délelôtt Pilsenben vagyunk. Két napot voltunk Pilsenben, s mivel a transzportlevél hiányos volt, a csehek nem engedtek tovább. A határôrök nagyon mérgesek voltak, s le is akartak 200 embert szedni a vonatról munkára, de a kísérô ôrség nem engedte. Még az hiányozna, hogy itt is nyomorogjunk egy ideig, nem eleget kínlódtunk egy éven keresztül! A vége az lett, hogy visszajöttünk Dachauba, s most itt várjuk az újabb intézkedést. Megint csak a várakozás van kilátásba. Mióta eljöttem otthonról, folyton csak várok valamire. Mióta kitört a háború, arra várok, hogy véget érjen, mióta fogságba estem, arra várok, hogy elengedjenek. Az Isten azért adja ezt a sok várakozást, hogy próbára tegyen. Mert a türelmetlen ember a legesendôbb mind között. Kinek csak a várakozás jut a tétlenség mellé, azt hamarabb kikezdi a bánat, s ilyenformán hamarabb veszíti el a reményt. Mert a remény az, mi most nekünk a legfontosabb, olyan, mint a zöld ág, sokáig virít élénken, de ha nem akad táplálékra, akkor sárgulni kezd, s elhullajtja a leveleit. S mire a világban újra eljönne az ô ideje, akkorra már csak száraz ág marad belôle, melyet tûzre vet a melegedni kívánó ember. S ha már elégett, ki is emlékezik arra, hogy zöld ág volt valaha. 1946. január. – Isten nevében elteltek a karácsonyi ünnepek, és ma az újév elsô napja van. Éjfélig fenn volt az egész barakk, s együtt vártuk az éjfélt. Az amerikaiak díszlövéssel temették a régit, s köszöntötték az újat. Mi magunk is eltemettük a

sok rosszat, s az új évben csak jót remélünk. Ejsze, megváltozik immár a világ sorsa, s észre tér az ember – háborúval többet nem kezd. Mert mire vezet a sok öldöklés? – a gyôzôk mellett ott kísértenek mindig az áldozatok – a sok árván maradt gyermek és szertehullott család. Pont amenynyi örvend, annyi gyászol is. Én csak azt kívánom az új évben, hogy embernek soha eszébe ne jusson fegyvert fogni a másikra. Régi mondás, de igaz: ki fegyvert ragad, fegyver által vész el. így is el kell telnie jó pár évnek, amíg a háború okozta sebek behegednek, mert begyógyulni soha nem fognak, míg emberi szív érezni tud. Január 13. – Ma délután 5-kor autókra raktak bennünket, és elvittek Bad Aiblingba. Ez a tirdi Alpok lábánál fekszik, Dél-Bajorországban. Itt két napig voltunk, és egy repülôhangárba helyeztek el bennünket. Késôbb barakkokba vittek minket, erdélyieket, akik öszszesen 79-en vagyunk. Az étel megint csak kesergésre jó, mert olyan kemény puliszkát adtak, hogy nem tudtuk megenni. Bánatunkba’ az egészet kihajigáltuk a barakk ablakán. Késôbb mindõnket takarításra rendeltek. Így telt el ez a nap. De hogy azért ne kelljen éhen lefeküdni, Ferenc Józsi eladott egy köpenyt, s azon kenyeret vettünk. Azt rágogattuk egészen addig, amíg leszentült a nap, s a csillagok is mind kiültek az ég tornácára. Innen lentrôl kicsi szentjánosbogaraknak látszottak, s fényük szertefolyt messze az éjszakába. Az idô megint lassan telik. Ahogy a múlt héten felgyorsulni látszott, most éppen olyan lassan telik. Szent Pál napja van, odahaza Csíkpálfalván búcsú. Amíg az otthoniak ünnepelnek, addig mi itt vagyunk a hideg barakkban, s dél óta két órát álltam sorba két szem fôtt pityókáért. Ezt az ebédet soha nem fogom elfelejteni. Úgy látszik, nehezen telik el ez a keserû pohár. Az Isten bizonyára arra int ben44

VILÁGBESZÉD

nünket, hogy türelemmel viseljük a terhet. S pont ebbôl a türelembôl van a legkevesebb a tarsolyunkban... 1946. február 9. – Tegnap jött a távirat, hogy megint megyünk, de hogy hová, azt nem tudja egyikünk sem. Ma beosztottak vagonok szerint, s délután be is vagoníroztak, s most, hogy ezeket a sorokat írom, még alig virradt. Egy kicsit szûk itt a hely, 30-an vagyunk egy vagonban, de ezt egyikünk sem bánja, csak már hazafelé tartanánk. Linzbe érkeztünk. Most már a szívem mélyén kezdek bizakodni, hogy hazafelé tartunk. A vonat tovább robogott velünk az osztrák földön. A vagon hasadékán átlátni, hogy hegyes vidék, magos erdôk, s köztük elterülô havasi legelôk teszik széppé. A fenyvesek láttán olyan érzésem támad, mintha a Hargitát látnám. Nincs olyan szép, mint e délceg hegy, de közel került a szívemhez, mert az otthonomra emlékeztet. Arra gondolok, hogy ha Németországban is ilyen nagy hegyek lettek volna a közelünkbe’, akkor is olyan fájdalmas lett volna-e a távollét? Egész biztos. Mert ki egyszer a hegy emberének született, s a bölcsôjét fenyôfából faragták, az örökké, míg csak élete tart, folyton vágyakozik a magosságok felé. – Hogy miért? Nem tudom. Anyám egyszer azt mondta, hogy azért, mert onnan közelebb van az Isten. Február 10. – Ma délután 2 órakor Felventinnél átléptük az orosz zónát, s még két nap telt el, s Hegyeshalomnál végre magyar földön fut tovább a vonat velünk. Mint rab madár, ki kalickából szabadul, vagy mint a föld alól kikerülô ember. Hiába is próbálnám, nem tudnám leírni ezt az érzést, csak lüktet a lelkem, mintha el akarna hagyni, s a szívem is olyan nagyra nôtt, hogy alig akar a helyén maradni. De nemcsak nekem jut ebbôl az örömbôl, örvendünk mind, s egymást ölelve, csókolva osztozunk az örömön. Délben egy kis állomásra fut be a vo-

natunk, s annyi idôt vesztegelünk, amíg kiosztanak mindenkinek egy szelet kenyeret. Ez a darab kenyér többet ér, mint az életünk. Megcsókolom, mielôtt beléharapnék, s hálát adok Istennek, hogy van, hogy létezik, s nem hagyott sorsunkra a nagy Németországban. Mostan hálát érzek az egész világ iránt. Eddigel nem is tudtam, hogy a megbocsátáshoz elég anynyi, hogy hazatérjek. Ha otthon lehetek, már nem fogok haragudni senkire, elfelejtek minden megaláztatást, szenvedést és bánatot. Minden rosszat elfelejtek majd, csak annyit hagyok meg ezekbôl az emlékekbôl, amennyi ahhoz elegendô, hogy másokat visszatartsak tôle. Alig hiszem el, de igaz. Február 14-én reggel befutottunk a Keleti pályaudvarra. Itt a román bizottság várt bennünket egy vöröskeresztes vonattal, s úgy hírlik, hogy szombat vagy vasárnap indulunk haza. Február 16. – Megtörtént az átvétel, és ma kijártam Pesterzsébetre – felkerestem András bácsiékat. Erôst megörvendtek nekem, jól elbeszélgettünk az elmúlt idôkrôl. Mind a ketten megöregedtek. Hiába, mindenütt telik az idô. Ma, február 19-én este 9 órakor indultunk a Keleti pályaudvarról, és 20-án reggel átjöttünk a Tiszán. Február 21. – Lökösházán elhagytuk Magyarországot, és befutottunk CurticiKürtös román állomásra. Innen Arad 19 km. Az éjszakát itt töltöttük a kocsiban, és délelôtt Temesvár irányába indult el a vonatunk. Mikor megérkeztünk, összeírtak, és azt mondták, hogy hétfôn megyünk tovább, addig kész lesz az igazolványunk. Arad felé a vonaton. Ma délben elhagytuk a transzportot, és most ülünk fel a személyvonatra Piskin. A hazatérés öröme annyira felkavar, hogy nem tudok többet írni errôl az útról. Egy nap múlva. Ma reggel 6 órakor voltunk Brassóban és 7-kor már fönn voltunk a csíki vonaton. Délután 4 órakor voltunk Csíkszeredában és 5 órára értem haza. 45

PoLíSz

Wass Albert emlékezete XXXIX. rész

Ezzel bezárom naplóm sorait, az Isten megsegített. Két napja jöttem meg a fogságból, de az emlékek még nem eresztenek el. A noteszomban maradt még két üres lap, s azért, hogy ne álljon tétlenül, elmesélem a találkozást. Anyám az udvaron ruhát teregetett, amikor bényitottam a kicsi kapun. Egy szempillantásig csak nézett reám, mint feltámadt halottra az ember, osztán ezt kérdezte: – Józsi lelkem, te vagy az? – Én vagyok, anyám – mondtam volna, ha ki tudtam volna mondani a szavakat, de csak álltam ott anyámra borulva, s úgy öleltük egymást, mintha az idôk végezetéig össze akarnánk fogódzkodni. Kellett is a támasz mindkettônknek, Anyám összeaszott a sok várakozástól, s én is olyan nyeszlett lettem, mint egy süldô gyermekecske. Még sokáig álldogáltunk volna ott a szürkületbe’, ha elé nem kerültek volna a testvéreim. Nagy örömmel borultak a nyakamba, s igencsak törölgették a szemeiket. Aznap este nagy ünnep volt nálunk, anyám asztalt terített, s hordta az ételt elômbe: füstölt sonkát, túrót, friss vajat, szalunnát, hozzá egy jó fej piros hagymát. A nôvérem ezalatt kenyeret szelt. – A tegnap süttem – mondta Anyám –, mintha csak éreztem volna, Istenem! Biz’a elhomályosodott a szemem, mikor beléharaptam. Egyszeribe’ eszembe jutott minden keserûségem, a bajtársak, akik nem élték túl a megpróbáltatást, akiket immár nem kell hazavárni, a sebesültek, akiknek nyomorékként kell leélniük az életet, s ez a nagy szomorú világ, amelyik nem tudta magát megvédeni a háborútól...

Wass Albert egyházgondnoksága (Dokumentumok)

Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsától 1274-1935. III. sz. Nagytiszteletû református esperesi hivatalnak Szamosújvár Hivatkozással 27. sz. felterjesztésére, van szerencsénk közölni igazgatótanácsunknak március 7-iki ülésében hozott következô határozatát: Igazgatótanácsunk gr. Wass Albert atyafiának 10 éves ciklusra egyházmegyei gondnokká, Szilágyi János atyafiának az 1937. június 30-ig tartó ciklusra egyházkerületi lelkészi képviselôül, dr. Konrádi Dániel atyafiának ugyanerre az idôre egyházkerületi világi képviselôül történt megválasztását jóváhagyó tudomásul vévén, nevezetteket fenti minôségükben igazolja, és az egyházkerületi közgyûlés tagjai sorába iktatja. Kérjük Nagytiszteletedet, szíveskedjék intézkedni, hogy az új gondnok atyafia a legközelebbi egyházmegyei tanácsülésen az esküt letegye. Az eskütételrôl felvett jegyzôkönyv másolatban felterjesztendô igazgatótanácsunkhoz.

1946. március 2.

46


Az erdélyi református egyházkerület igazgatótanácsa.

mint lelkipásztornak (tanítónak) a rám bízott nép gazdasági újjászervezésében”. Papnék és tanítónôk számára: „Miben járulhatok hozzá, mint papné (tanítónô) a magyar nép gazdasági helyzetének javításához.” Ismétlem: az elsôn részt vehet a széki ref. egyházmegye minden lelkésze és tanítója. A másodikon minden papnéja és tanítónôje. A pályázatokra 3000 lejt szántam. Ezt most feloszthatjuk úgy, hogy csak a két elsôt díjazzuk 1500-1500 lejjel, és feloszthatjuk úgy is, hogy díjazzuk az elsôket 1000-1000 lejjel és a két másodikat 500500 lejjel. Ennek eldöntését a Nagytiszteletû úrra bízom. Beszélni fogok Dr. Szász Ferenc úrral, hogy a két díjnyertes pályamûvet a Magyar Nép leközölje. Határidô: 1936. január 1. Addig a pályamûvek benyújtandók az esperesi hivatalhoz. Az írásmû legyen egyszerû, világos és tömör. Lehetôleg gépírással, vagy tiszta olvasható írással készüljön. 5 ív (10 gépírásos oldal) terjedelemnél hosszabb semmi esetre ne legyen. A bírálóbizottság személyeirôl még nem döntöttem. Valószínûleg Dr. Szász Ferencen kívül még a Fôgondnok urat is felkérem majd a kéziratok áttanulmányozására. Kérem tehát Nagytiszteletû Urat, szíveskedjen ezt valahogyan az érdekeltek tudomására hozni, hogy idô legyen a munka alapos átgondolásához. Ismételten szíves elnézést kérve elmaradásomért, maradok Nagytiszteletû úrnak mindenkor kész híve

Kolozsvár, 1935. március 7. Dr. K(H)álmán Lajos Igazgatótanácsos, elnök. h. Dr. Illés Gyula elôadótanácsos

Széki egyházmegyei lot. A 980

Wass Albert egyházkerületi felhívása Nagytiszteletû Uram! –

Végtelenül restellem, hogy úgy gondnoki kötelességeimnek, valamint szíves meghívásnak még eddig egyszer sem tudtam eleget tenni. Sajnos csak most érkeztem haza a Helikon turnéjáról, s így még a felolvasásnak sem felelhettem meg. Egyrészt gazdasági elfoglaltságom, másrészt amiatt, hogy a Révai könyvkiadóval kötött megállapodásom szerint az új regényemmel december végére készen kell legyek, nem engedik meg, hogy Szamosújvárra ezen a héten bemehessek. Ezért az alábbi elhatározásomról ezúton értesítem Nagytiszteletû Urat, és kérem, hogy ezt átgondolni és valami formában az illetékes lelkészekkel és tanítókkal tudatni szíveskedjen. Pályázatot hirdetek a széki ref. egyházmegye lelkészei és tanítói, másrészrôl papnéi és tanítónôi számára. Az írásban elkészítendô pályamû címe és tárgya a papok és tanítók számára: „Mik a kötelességeim,

Gr. Wass Albert

Szentgotthárd, 1935. november hó 5.

47

PoLíSz

A széki egyházmegye 1943. évi rendes közgyûlésén, Szamosújváron, 1943. június 24-én

Ma még, úgy látszik, Isten kegyelmében tart minket. Talán éppen e kegyelmi idôben akar megpróbálni, hogy tovább is a választottak seregében tartson-e, vagy pedig megfosszon bennünket, választottságunktól. Katonáink hôsies helytállása reményt nyújt számunkra, hogy nem fog számkivetni. De az itthoniakat is odahelyezte az ítélet serpenyôjébe. Ha mi, a belsô arcvonal katonái, diadalmasan vívjuk meg a reánk váró csatát, nem fogja elvenni tôlünk az örökséget. A belsô arcvonal katonái az Anyaszentegyház tagjaiból tevôdnek össze. Az egyház ôrállóinak hite, testét, lelkét, minden erejét feláldozó kötelességteljesítése az, amely a belsô arcvonalat gyôzhetetlenné tudja tenni. Jó munkánk a jövô záloga, kötelességmulasztásunk pedig a nemzet sírásóivá tesz bennünket. Alázatosan vegyük számba azt, amit végeztünk és azt, amit elmulasztottunk.

Nagytiszteletû és méltóságos Egyházmegyei Közgyûlés! A történelem folyamán hosszú ideig Izrael volt Isten választott népe. Kiválasztottsága akkor ért véget, midôn Krisztust nem fogadta be, sôt számára a Golgothán keresztet állított. Ezért az Isten elvetette és helyette minden nemzetségbôl új, lelki Izraelt formált, a keresztyén Anyaszentegyház megszámlálhatatlan seregében. Választottaival mindenkor csodákat tett. Most csupán a honfoglaló Izraelnek a Jordán folyón való csodálatos átkelésére utalok. Midôn az új haza felôli parton voltak ôk, Józsué 12 követ állított fel, az emlékezésnek köveit, hogy megismerje a földnek minden népe az úrnak kezét, hogy bizony erôs az és féljék az Urat, minden idôben. Ítélet-idôket élünk. A vihar oly borzalmas, amilyent még nem élt át a világ. Nemcsak ifjú életek milliói sodródnak el, de országok fognak eltûnni, és nemzetek megsemmisülni. Mi nem látunk bele Isten könyvébe, nem tudjuk, mit írt abban meg felôlünk, de látunk jeleket, csodákat, melyek arra utalnak, hogy nemzetünket, a sok lelki szenny ellenére is, még magáénak tartja, s megtartásáért olyan csodákat mûvelt, amilyeneket a választottakkal szokott cselekedni. A mindent elsöprô orkánt távol tartotta határainktól. Falvainkat, városainkat nem engedte ellenség bombái által leromboltatni, sôt még némely tekintetben, olyan terheket sem rakott vállainkra, melyeket ma már semleges államok polgárainak is hordozni kell.

Személyi változások Az egyházmegye munkásai ugyanazok voltak, akik a legutóbbi közgyûlésen számot adtak. Számuk eggyel apadt, mert Gróf Wass Albert gondnokunk 1942. október 15-én kelt levelében lemondott tisztségérôl. Az egyházmegye élérôl ezzel eltávozik, de hisszük, hogy a magyar élet belsô és külsô harcaiban ezután még több és áldott találkozásunk lesz ôvele. Nemzeti irodalmunkat nagy értékekkel gazdagította, s további minden irányú munkálkodására Isten megsegítô kegyelmét kérjük. Lelkipásztoraink sorában csekély változás volt. Csupán a szórványlelkészi állás és pár segédlelkészség cserélt gazdát. Kolumbán Bendegúz szórványlelkészünk kicserélése érdekében elnökségileg kellett lépéseket tennünk. Hogy miért? Legyen szabad csak annyit mondanom, hogy e munkamezôn nem vált be.

Széki egyházmegyei lot. A 1314 48

MERÍTETT SZAVAK

Yann Martel

zik, légitársaságokkal foglalkozik. Nagyon okos – a harvardi John F. Kennedy államigazgatási egyetemen végzett –, és jól keres. De a lényeg az, hogy látogatásom alatt lekötötte a munkája, az idô viszont enyhe volt és napos. Így hát felfedeztem Washingtont. Jártam az állami negyedekben, melyeket egyetlen épület alkot, saját irányítószámuk van, és az ember órákon át sétálhat, míg végre eléri a hatalmas bejáratot. Ezeken a helyeken még a fû zöldje is magabiztosságot sugároz – hiszen csak a saját értékrendjében végletekig biztos nemzet szívében találhat az ember ilyen hatalmas, nyílt, füves térségeket. Láttam a város azon részeit, ahol van mit nézni és csodálni. Aztán folytattam a felfedezést – életveszélybe sodortam magam, mondanák egyesek. Nap nap után bejártam azokat a városrészeket, melyeket nem mutogatnak az útikalauzokban. Történelmileg érdektelen helyszínek sikátoraiban sétáltam. Sarki talponállókban támasztottam a pultot. Megbámultam a kirakatokat és a buszmegállókat. Újságosbódékat, hirdetôoszlopokat, bedeszkázott épületeket, elhanyagolt udvarokat, falfirkákat és az alattuk felhalmozódott szemétdombokat, repedezett járdákat és az ablakokba teregetett ruhákat. Politikáról vitatkoztam egy hajléktalannal – egy parkban ültünk, a padon –, mellettünk egy bevásárlókocsiban minden tulajdona. A Capitolium kupolájától nem messze – úgy feszült az égbolton, mint egy hôlégballon – döglött patkányba botlottam. Minden érdekelt, hiszen mindez Washington része volt, Washington pedig új és idegen volt számomra. Ahhoz képest, milyen gazdag és hatalmas város – bizonyos értelemben a világ fôvárosa –, rengeteg az elhanyagolt negyed. Egész kerületek várják a felújítást, amit folyton elnapolnak, ahogyan az emberek halogatják napról napra a fogyókúrát, vagy hogy lemenjenek az edzôterembe. Egy nap épp hazafelé tartottam, mikor

(Kanada)

Y ann Martel 1963-ban s zületett S panyolországban, kanadai szülök gyermekeként. C osta R icában, F ranciaországban, S panyolországban és Mexikóban nevelkedett, majd felnöttként Iránban, T örökországban és Indiában töltött hoss zabb idõt. Ma Montrealban él. Az ontariói T rent E gyetemen filozófiai diplomát szerzett. Dolgozott kertészként, mosogatóként és biztonsági õrként; huszonhét éves kora óta kizárólag az írásnak s zenteli magát. E ls õ nõv ellás kötete, amelyben az itt olvasható elbeszélése is található, 1993-ban jelent meg, és rögtön elnyerte vele a kanadai Journey Díjat. Átütõ sikert és nemzetközi ismertséget második regénye, a „L ife of P i” hozott számára. A mû 2002-ben látott napvilágot, és több rangos elismerés között Man B ooker-díjjal jutalmazták. E z idáig több mint negyven országban adták ki, harminc nyelvre fordították le. A regényt Magyarországon az E urópa K önyvkiadó jelentette meg P í élete címmel, 2004-ben.

„Donald J. Rankin közlegény”versenymû egyetlen disszonáns hegedûre Szerzô: John Morton Fiatal koromban (most is fiatal vagyok, huszonöt éves – mindez tavaly októberben történt, 1988 októberében) Washingtonban jártam, ahol régi középiskolai barátomat látogattam meg. Korábban sosem voltam még az államokban. Barátom a Price Waterhouse nevû könyvelôcég igazgatási tanácsadó részlegénél dolgo49

PoLíSz

egy felirat megragadta a figyelmem. Merridew Színház, hirdették a félkörívben elrendezett betûk. Vagyis inkább: Merridew Színház állt ott, mert a betûk egy részét valaki lekaparta, hogy csak a körvonaluk látszott. A kirakat bal alsó sarkában kisméretû, vörös és fehér papundekli tábla: Mel borbélyüzlete. Az ablakon belesve két fodrászszéket láttam a helyiségben, mely valaha feltehetôen a színház része volt. Fekete férfi ült az egyikben, egy másik fekete férfi – ô lehetett Mel? – vágta a haját. Úgy tûnt, a Merridew már a múlté. Ám az ajtótól jobbra kis keretben papír függött. Az élet jele? Közelebb hajoltam.

gathatok lemezen is, ha kedvem szottyan. Nem a klasszikus zene vonzott a Merridew Színházba, hanem az alkalom maga. Habár az a Rankin hegedûverseny – a disszonáns hegedûvel, bármi légyen is az – izgatta a fantáziám. Gondoltam, megkérdezem a barátom, velem tart-e. Alig láttam, mióta megérkeztem. De a Price Waterhouse a Texas Air szakszervezetével tárgyalt, ráadásul New York városa a vártnál elôbb válaszolt PW egy javaslatára. Szóval nem ért rá. Így hát másnap este, úgy nyolc elôtt öt perccel, egyedül érkeztem a Merridew elé. Az ajtónál próbálkoztam, sikerült bejutnom. Balra nyílt Mel borbélyüzlete. Elôttem nyílegyenes folyosó, a legvégén megpillantottam egy falra ragasztott papírlapot. Végigsétáltam a folyosón, néhány zárt ajtó mellett. Erre – a papírra rajzolt nyíl a bal oldali ajtóra mutatott. Beléptem. A színház elôcsarnokában találtam magam. Jobbra duplaszárnyú üvegajtók sora – a Merridew fôbejárata. Azt hiszem, az utca, amelyre nyíltak, merôleges lehetett arra, ahonnan érkeztem, de nem tudhattam biztosan: az összes ajtót bedeszkázták. Néhány üvegtábla kitört. Az ajtók elôtt nagyon hosszú, összecsavart szônyeg feküdt. A csarnok túloldalán felfedeztem a pénztárfülkét, ablakait szürke por fedte. Ami azt illeti, az elôcsarnok nagy része szürkéllett a portól. Egyértelmûnek tûnt, hogy a színház bezárt, üres, én pedig a hátsó ajtón jutottam be, amerre régen az irodák lehettek. De a lámpák égtek, és az ajtó nyitva állt. Abban is biztos voltam, hogy jól olvastam a koncert helyét és idôpontját. Elôrébb léptem. Rögtön megláttam az asztalt egy széles oszlop mellett. Ketten ültek mögötte: egy fekete férfi és egy fehér, kerekesszékben. Engem néztek. „Határôrség” – jutott eszembe. – Jó estét. Itt lesz ma a koncert, ugye? – Itt – felelt a fekete. – Remek – közeledtem az asztalhoz. –

Különleges elôadás a Merridew Színházban A Vietnami Veteránok Marylandi Barokk Kamarazenekara bemutatja: Albinoni Bach Telemann ôsbemutató: Donald J. Rankin közlegény hegedûverseny egyetlen disszonáns hegedûre, szerzô John Morton 1988. november 15. csütörtök, 20 óra MINDENKIT SZíVESEN LáTUNK! Jegyek a helyszínen, csak 10 dollár Ez másnap este volt. Tökéletes. Washington újabb arca, agyának újabb tekervénye, szívének újabb kamrája vár felfedezésre! Nem mintha a vietnami háború annyira érdekelt volna. Távoli esemény volt, Amerika problémája. Láttam a róla készült mozikat és dokumentumfilmeket, olvastam a borzasztó hosszú beszámolót, tudtam, hogy miatta bukott meg Lyndon Johnson – de számomra mindez oly meseszerû volt, mint a második világháború. Valami igen távoli, ami mára a rikítóan színezett hollywoodi hôseposzok témájává vált. A koncert sem izgatott túlzottan. Bachot bármikor hall50

MERÍTETT SZAVAK

Egy jegyet szeretnék. – Tíz dollár lesz. A kerekes székesnek adtam a pénzt. A bankjegyet az elôtte fekvô cigarettás kartonba tette, szépen elsimította a többi tetején, aztán átadta a programfüzetet. – Korán jöttem? – Nem, pont idôben – válaszolt a fekete. – Fogjon egy széket, és üljön, ahová tetszik. Lazán egy rakás narancssárga, összecsukható mûanyag szék felé intett. Választottam egyet, de fogalmam sem volt, merre induljak vele. Talán valahol odakinn lesz a koncert? A parkolóban? Az idôjárás engedte volna. – Arra! – mutatott ezúttal a csarnok végébôl nyíló ajtók felé. – Köszönöm. Távolodtamban visszafordultam, és körülnéztem. – Rendbe rakják? – Tessék? – Felújítják az épületet? – Nem, lebontják. – Ó. Szóval ez a mai elôadás egy titkos hadmûvelet, gondoltam, amint belöktem az ajtót, és beléptem a színházterembe. Megmásztam pár lépcsôt. Az ajtó ki-be lengett a hátam mögött, ahogy a meglepetéstôl megdermedve lecövekeltem. Az elôbb komolyan beszéltek; a helyet tényleg bontották. Ezernyi részlet ragadta meg a figyelmem. A színház hatalmas volt, erkélyekkel és más építészeti hívságokkal díszes. De, hogy a legszembeötlôbb részlettel kezdjem: egyetlen szék sem volt a helyén. A sorokat kitépték, tekintet nélkül az okozott kárra. Az eredmény egy elsô világháborús csatajelenetre hasonlított: a poros, sötétzöld szônyeg kanyargós halmai – a francia mezôk – között lövészárkokként húzódtak a feltört beton szürke árkai, csorba szélû lyukak, cementdarabkák, rozsdálló csavarok meredeztek. Dohos

szag terjengett. Nyilvánvalóan a falakat borító penészfoltok okozták; a cikornyás sárgásbarna mintát fekete erek tarkították, épp, mint egy óriási középkori térképen, mely a pestis terjedését ábrázolja. A szemközti falak tövében, túl a francia lövészárkokon és a pestis sújtotta középkori városokon, a klasszikus görög kultúra maradványai hevertek szinte teljes falhosszúságban: megannyi szétzúzott álantik gipszszobor. Karok, lábak, fejek, torzók, pajzsok – istenek mészárszéke, harmonikus rendben. Utat találtam a civilizációk eme romhalmaza között. Nagyjából százötvenen gyûltünk össze, jórészt férfiak. Néhányan kerekesszékben. Egy férfi a kutyáját is elhozta, egy németjuhászt. Csendes társalgás zajlott. Úgy tûnt, csak én jöttem egyedül. Helyet kerestem magamnak, odébb rugdostam némi cementmorzsát, és leraktam a székem. Szemügyre vettem a színpadot. Letakarították, és kitûnôen megvilágították. A lámpák kereszttüzében tizenkét narancsszín ülôhely és tizenkét kottaállvány félhold alakban, a tizenharmadik középen magasodott. Legalább a mûvészetnek tiszta tér jutott. A programfüzet tanulmányozásába kezdtem. A bal oldalán ezt állt:

Tommaso Albinoni: B-dúr concerto, op. 9, no. 1 g-moll concerto, op. 10, no. 8 Johann Sebastian Bach: B-dúr concerto a-moll concerto d-moll concerto Georg Philipp Telemann: G-dúr concerto szünet John Morton: „Donald J. Rankin közlegény”versenymû egyetlen disszonáns hegedûre 51

PoLíSz

(ôsbemutató) A jobb oldalon:

sök. Joe Stewart, az elsôhegedûs ült legelöl, azonosítottam be. Vajon a többiek ábécésorrendben helyezkednek el? Vagy valamiféle rangsor szerint? Ha az ábécét követik, akkor John Morton negyvenes évei elején járó, enyhén túlsúlyos fehér férfi, tésztaszerû arcvonásokkal és hosszú, hátrazselézett, alul göndörödô hajtincsekkel. Ô volt a hatodik hegedûs. A zenészek az állványokat igazgatták, hangoltak. Stafford Williams – toronymagas fekete férfi – felénk fordult. Mély, dörgô hangon kezdett bele: – Washington város tûzoltóparancsnokának rendelete alapján az elôadás alatt tilos a dohányzás. Az engedély... – Szóval nem szippanthatunk a Mari hónaljából? – kiabált közbe valaki. Mindenki nevetett. – Pontosan – felelt Williams. Felemelte a kezét; rögtön csend lett. – Albinoni B-dúr concerto – jelentette be. Hátat fordított. Felemelte jobbját. Vonók simultak a húrokra. Pillanatnyi szünet. Majd leeresztette a karját, és hallójárataim ostrom alá kerültek. A hangerô megsüketített. Egy perce a Merridew-t még csend terítette be, a következôben már a zene erôs hullámai söpörtek végig rajta. Mintha a ház üres tüdejébe hirtelen friss levegô áramlott volna. Mintha valami megfoghatatlan – villanó, illanó és oly ámító – ölelt volna körbe, betöltve az egész teret, mind az utolsó repedésig. Biztos voltam benne, hogy a ház összes egere és svábbogara halálra dermedt. És mindezt azok a kis barna tárgyak okozták. Magamba szippantottam a harmóniát: az egyszerre rebbenô vonókat, a hangszernyakon pókként fel-le rohangáló ujjakat, Williams mozdulatait, amint zenévé válnak. Ahogyan Stewart vezetett, és a többiek követték. Micsoda tehetség, micsoda fürgeség – hogyan csinálják? Milyen érzés, ha az ember erre képes a kezeivel?

A Vietnami Veteránok Marylandi Barokk Kamarazenekara: Stafford Williams; karmester Joe Stewart; elsô hegedû Fred Bryden, Peter Davis, Randy Duncan, Zbig Kerkowsky, John Morton, Calvin Paterson; hegedû Stan „Laurel” Mackie, Jim Scotford; mélyhegedû Lance Gustafson, Luigi Mordicelli; cselló Luke Smith; nagybôgô Köszönet: Fife-nak, Jeffnek, Marvinnak, Frenchie-nek; Don Beechnek és a Morrow Heights középiskola zenei tagozatának, a Washingtoni Polgármesteri Hivatalnak, Mennyei Marvinnak és mindenekelôtt Billynek, aki hátsón billentett, amikor arra volt szükségünk A hátlapon a Mennyei Marvin Pizzéria hirdetése. Tehát a Rankin-versenymû szerzôje a zenekar tagja. És el ne felejtsem kipróbálni a Mennyei Marvint. Összehajtottam a programfüzetet, és a mellényzsebembe süllyesztettem. Elragadtatottan és hitetlenkedve néztem körül újra a Merridewban. Negyedkilenckor megjelent a két jegyárus férfi. Egyikük, pénztárdobozzal az ölében, elôrekerekezett, a másik a bejárat közelében ült le. A színpad szélérôl kikukkantott valaki. Egy pillanattal késôbb kihunytak a fények. Csak a színpadi lámpák maradtak. Tizenhárom szmokingos férfi sétált be, tizenkettôjük kezében hangszer. Azonnal felharsant a buzdítás, mintha csak mecscsen lettünk volna. A zenészek mosolyogtak, meghajoltak, és – Williamset kivéve – helyet foglaltak. Próbáltam rájönni, melyikük John Morton. Bal oldalon a hegedû52

MERÍTETT SZAVAK

Albinoni B-dúr concertója három részbôl állt. Nem értek a zenéhez, így nem írhatom le szakszerûen. Az elsô rész élénk volt, mint egy tánc. Elképzeltem, ahogy párok suhannak-keringenek lebbenô ruhakölteményekben. A dallam szárnyalt fel és le, fel és le, majd ragyogó spirálokban, aztán ismét fel és le, aztán véget ért. A hangjegyek víg kedélyû, gyors iramban versengtek egymással. A második rész inkább méltóságteljes, egyenes folyamhoz hasonlított, mely megfontolt és lassú, de egyre emelkedik fenségesen, mintha magas hegygerincre kapaszkodna fel, ahol a levegô éles és ritka. A harmadik rész majdnem olyan volt, mint az elsô – fel és le és spirálban –, csak lassabb. Micsoda különös, varázslatos dolog a zene. A zakatoló elme is elcsitul. Nem bánod a múltat, nem féled a jövôt, a szavak és gondolatok kattogó kerekei megpihennek. Csupán a gyönyörû, szárnyaló megfoghatatlan marad. A dallam, ritmus, harmónia és ellenpontozás segítségével szépséges és értelmes hangokká olvadnak gondolataink, túl a nyelv botladozásain, a jelrendszer tévútjain. A zene egy madár válasza a szavak súlyos zajára. A tudat üdítô némasága. A B-dúr concerto alatt gondolataim zenévé váltak. Nem emlékszem egyetlen szóra sem, csak arra a könnyed, hullámzó állapotra, amelyben a zene részévé lettem. A darabot taps és éljenzés követte. A Marylandi Veteránok felálltak, meghajoltak, majd leültek. Williams felemelte a karját, aztán leeresztette, és újra felcsendült a zene – ezúttal Albinoni g-moll concertója. Ez is csodás volt, de nem tudom pontosan visszaidézni. Az igazság az, hogy elkalandozott a figyelmem. Szavak bukkantak fel tudatomban. A Texas Air dolgain kezdtem elmélkedni. Barátom teljes bonyolultságában elém tárta az ügyet. A Texas Air Houstonban székelt, és Frank Lorenzo irányította. Nem csak légitársaságként mûködött – barátom holding-

ként emlegette –, de két légitársaság is a fennhatósága alá tartozott: az Eastern és a Continental. Úgy tûnt, a Miami központú Eastern komoly pénzügyi problémákkal küszködik. Vitába bonyolódtak három szakszervezetükkel a bérek, munkahelyi körülmények és nyugdíjak miatt, ami jelentôsen visszavetette a cég forgalmát. Úgy akarták a mûködéshez szükséges készpénzt elôteremteni, és a veszteségeket csökkenteni, hogy a tulajdon egy részét eladták, megnyirbálták az útvonalakat és a személyzet létszámát. Például a jól jövedelmezô New York–Boston ingajárat jogait átadták Donald Trumpnak 365 millió dollárért. A szakszervezetek szerint – taps és éljenzés. A g-moll concertónak is vége. A Marylandi Kamarazenekar felállt, meghajolt, lesétált a színpadról, visszajött, és mindenki elfoglalta a helyét. William keze újfent magára vonta a hallgatóság figyelmét, majd szétáradt a zene. Elôvettem a programot, és a színpadi világítás fényénél silabizáltam. Bach B-dúr concertója. Az elsô részt a mélyhegedûk uralták, Mackie és Scotford. Lebegô, emelkedô dallam, két hegymászó a kötélen: Mackie húzta a darabot, aztán Scotford utolérte, és el is hagyta, mire Mackie megkettôzte erejét, elôresietett és így tovább. A többi hangszer csak háttérként szolgált, mint a zsongás a partikon, mely csak fokozza a párbeszédek intimitását. De a mû második része túl nehéz volt számomra, és ismét elkalandoztam. A szakszervezetek szerint a vállalat problémamegoldó stratégiája pusztán trükk volt. Az ingajáratok eladása és a fizetéscsökkentés-tervezet mind azt a célt szolgálták, hogy csôdbe vigyék az Easternt, mert ez lehetôvé tette volna a szerzôdésszegést, a fizetések leszorítását, majd a vállalat szakszervezetek nélküli újjászervezését. Lorenzo ugyanezt csinálta 1983-ban a Continentallal. Az elkeseredett vita hosszúra nyúlt, és valódi háború53

PoLíSz

vá fajult; a nyilvánosság csak tovább ártott az Easternnek. Az utazási irodák jelezték, hogy utasaik egy része nem hajlandó többé az Eastern járatain repülni, még akkor sem, ha az lenne a legkényelmesebb lehetôség. Ha a vita tovább húzódik – hónapokig is eltarthat egyes elemzôk szerint – újabb tapsvihar. Következett az a-moll concerto. Rémlik, hogy Stewartot jól megdolgoztatta. Teljes káosz volt ez az egész ügy. A Price Waterhouse abban reménykedett, hogy sikerül szerzôdést kötnie a szakszervezetekkel, és barátom minden éjjel papírhegyeket hurcolt haza, melyeket aztán hajnali kettôig bújt. Amikor szünetet tartott, beszámolt nekem a fejleményekrôl – Lorenzo legutóbbi húzásairól, bírói döntésekrôl, az AFL–CIO fenyegetôzéseirôl –, én pedig elmeséltem, merre jártam aznap. Merridew. Vajon ki lehetett? Nem ô volt az a miniszter, aki megvásárolta Alaszkát az oroszoktól? Nem, az Seward volt. Seward Jégszekrényének hívták, nem Merridew-énak. Körülnéztem. Öt napja még Roetownban voltam, az egyetemen, és nem túl boldogan, de nem is boldogtalanul azon törtem a fejem, mihez is kezdjek az életben – most meg itt ültem, és veteránok elôadásában hallgattam Bachot, egy washingtoni színházban, amely úgy festett, mint Bejrút. A sok megszakítás után januárban visszamegyek tanulni, és megszerzem végre a filozófiai diplomát. De aztán? Mi legyen? átgondoltam a különbözô lehetôségeket. Vajon melyik pillangó bábjába szeretnék belebújni? Befejezték az a-mollt. Ránéztem a programra. A d-moll következett. Akadt benne néhány kitûnô hegedûs részlet, de az agyam tovább járt. Mikor újra elôvettem a programot, feltûnt, hogy a zenekar kettôspontot tett a szerzôk neve és a mûvek címe közé, de pontosvesszôt használt a hangszeresek felsorolásánál. Ez Joseph Conradot juttatta eszembe. Conrad zse-

niálisan központozza a szövegeit. Van egy sora, amit sosem fogok elfelejteni. Conrad elsô regényében, az Almayer légvárában szerepel. Almayer húsz éve robotol a maláj szigetvilág egy eldugott szegletében. Gyûlöli a munkáját, mindig is gyûlölte, de mindvégig arról álmodott, hogy gazdag emberként tér majd vissza Európába szépséges, félvér lánya, Nina oldalán. Saját szavaival: „látni akartam, ahogy fehér emberek hajolnak meg szépséged és vagyonod elôtt”. De a szigeten eltöltött idô a csalódás, megaláztatás és nélkülözés húsz esztendejévé vált. Az utolsó csepp a pohárban, amikor Nina – aki sosem ismert más életet, és boldog – apja tiltása ellenére feleségül megy maláj szerelméhez, Dainhoz. Soha nem jut majd el Európába. Almayer teljesen összetörik. Mindenét elvesztette. Szakadatlan fáradozásainak eredményeként nincs mögötte más, csak kudarcok és romok. De ez még nem a vég. Almayer érzi ezt, és újra próbálkozik – ismét épp csak egy hajszál választja el a sikertôl. Siker, hírnév, gazdagság – épp csak kicsúszik a kezei közül egy apró szerencsétlenség, egy pici hiba miatt.

Lánya figyelmes arcát fürkészve talpra ugrott, majdnem felborította a széket. – Hallod? Minden egy kéznyújtásnyira volt; csak; meg kellett volna ragadnom! Micsoda briliáns központozás! Micsoda remek szerkesztés: négy szó elöl, négy szó hátul, középütt egyetlen szó, mely magában hordozza az egész mondat súlyát és feszültségét. Egy átlagos író vesszôket használna. Kötôjelek is megtették volna. De a kettôspontok valódi nyomatékot adnak a „csak”-nak. Alul a vesszôk úgy emelkednek, mint kétségbeesetten égbe nyúló karok; fent a pontok elkeseredett szemekként villognak. S a közéjük zárt szó húsz elvesztegetett év megtört reménytelenségével kiált felénk. Ennek a mondatnak a központozása megfontolt, erôteljes és di54

MERÍTETT SZAVAK

namikus. Valódi mesterre vall. Túlestünk a d-mollon. Kezdtem azt hinni, ennek a koncertnek sosem lesz vége. Ránéztem az órámra: még csak kilenc harminchárom. De a szünet elôtt még hátravolt a Telemann. Felötlött bennem a távozás gondolata. Aztán mégis maradásra bírtam magam. Ne már, gondoltam, a következô darab szerzôje itt ül elôtted. Különben is, mi az a disszonáns hegedû? Biztos jó lehet. Montrealban láttam egyszer egy holland hegedûst. A mû, amit játszott, inkább zaj volt: hosszú, monoton hangok egyvelegét olykor fejrázós, dühöngô sivítás és eszeveszett húrtépés szakította félbe. Se dallam, se ritmus, az érzékek megerôszakolása. Ki is kergetett néhány hallgatót a terembôl. Én imádtam. Teli volt élettel! Vagy ott volt az a kanadai ukrán szerzô, akit Roetownban láttam. „Folyamatos muzsika”, így hívta, amit csinált: ujjai úgy mozogtak, mint hullámok a zongorán, és lassan-lassan kibontakozott a dallam. Igen, ez a Rankin concerto biztos nagyon jó lesz. Nem is hagynám ki a világ minden kincséért sem. A Telemann második része feszült az energiától, az agyam újra elnémult. Cikornyával zárult a darab. A terem tapsolt, fütyült, kiabált. A muzsikusok többször meghajoltak, majd hangszereikkel együtt elhagyták a színpadot. Felkapcsolták a lámpát. Végre, a várva-várt szünet. Kiáltásra riadtam. – Van Michelob, Old Milwaukee, Corona és Lone Star! A férfi volt az ajtó mellôl. Öt nagy, kék hûtôtáskát szedett elô. Pénztáros cimborája fürgén odakerekezett hozzá, és lecövekelt a táskák mellett. Elkezdték árulni a söröket, én meg a kanadai agyammal azon töprengtem, ez vajon törvényes? Felkeltem, hogy kinyújtóztassam a lábaim. Átsétáltam a háborús lövészárkokon, és szemügyre vettem egy különösen élénk penészfoltot a falon. Pont úgy né-

zett ki, mint egy középkori város. Azon tûnôdtem, kicsoszog-e majd egy bogár-polgár az utcára, aki épp a reggel óta hóna alatt dudorodó kelések és az ôket kísérô láz miatt aggódik. Azt mondják, a Fekete Halál Európa lakosságának harmadát elragadta, nem? Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a falat; a tapéta úgy elrohadt, hogy letéphettem volna belôle egy csíkot. Lepillantottam a fal mellett felhalmozott törött szobrokra, feltûnt közöttük Athéné sisakos feje. Ô volt az egyetlen, akit felismertem. A többiek: a tökéletes görög szépségideál névtelen képviselôi. Ahogyan ott hevertek szétszórtan az éles, kemény szélû gipszfejek, végtagok, torzók, szépségük szívet szaggató volt. Lehajoltam, és magam felé fordítottam egy fejet. üres tekintete most tragikus belenyugvást sugárzott. Kísértést éreztem, hogy összeillesszem a szobrokat. A közönség tagjai kis csoportokban állva beszélgettek. Úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég. Visszamentem a székemhez, és a semmibe meredve kuporogtam rajta. Aztán, majd negyven perc múlva feltûnt, hogy tapinthatóvá vált a levegôben a feszültség. Mindenki leült, és elhallgatott. Minden arcon komolyság tükrözôdött. Ekkor ébredtem rá: Albinoni, Bach, Telemann – mind csak az idôhúzást szolgálta. A lámpákat leoltották. Stafford Williams lépett a színpadra, mögötte a zenészek. A deszkák nyikorgását is hallottam. Tizenegy ember leült, kettô állva maradt. Az ábécé szerinti elképzelés helyesnek bizonyult: John Morton az volt, akire tippeltem. Odament Williamshez, és pár szót súgott a fülébe. Williams bólintott. Morton a karmester balján állt meg. Vállához emelte hegedûjét, ráhajtotta a fejét, és gyengéden végigfuttatta ujjait a hangszer nyakán. Azután felemelte a jobb kezét, és a vonót a húrok felett tartotta. Hirtelen egy kép villant az 55

PoLíSz

elmémbe: a Sixtus-kápolna, Ádám teremtése, ahogyan Isten Ádám kezéért nyúl – az a vibráló ûr az ujjaik között. Morton Williamsre nézett. Williams felemelte a jobbját. Egyetlen, összehangolt mozdulattal emelték a többiek a vonókat. Morton a felemelt jobb kart figyelte. A kar lehullt – s hogy írhatnám le, mit hallottam? Ha a zene színes lenne, a színház kaleidoszkóppá változott volna. Láthattam volna a komor kéket, ami a nagybôgôbôl áradt, a mélyhegedûkbôl és csellókból ömlô kéket és zöldet, a hegedûkbôl feltörô sárgát és narancsszínt. És mindennél élesebben a vöröset és feketét, ahogyan Morton hegedûje zokogott. Ha a zene színekbôl állna, és én kaméleon volnék, örökre elszínezôdtem volna, kitörölhetetlenül belém ivódott volna a Rankin Concerto. Vakon is láttam volna a színeket. Nem létezett más, csak a színpad. A pusztulás nyomai elenyésztek. Eltûnt a közönség. Csak a színpad volt, csak John Morton. Láttam, ahogy egy csúnya ember megszépül. A csúnya férfinak kidülledô szemei voltak és malacszerû vonásai, hasa kidudorodott a kölcsönzött szmoking alatt. A megszépült férfi képe összekuszálódott, formáját vesztette, remegett. A szép ember érzékcsalódás volt. Láttam, ahogy a csúnyaság szenvedéssé válik, a szenvedés szépséggé. A „Rankin”-versenymû nem volt hosszú, még tíz perc sem, és nem is játszották jól, és nem is úgy fejezték be, ahogy kellett volna, de az alatt a néhány perc alatt életem minden söpredéke, kínja, ostobasága eltöröltetett – az ég kitisztult –, s én megpillantottam a fenségest. Hagyományosan kezdôdött, mint egy udvari tánc: elképzeltem a lassan és kimérten mozgó táncosokat – mindôjük tudta, merre lép majd, s merre lép partnere vagy partnernôje. De hamarosan oly élénk, természetes dallamba fordult át, hogy szinte elôre vártam a következô hangot; azt hiszem, magam is befejezhettem volna, ha rám hagyják a feladatot.

Ezután szoros spirálokban emelkedni kezdett egészen magas regiszterekbe. Minden fordulat után megállt egy pillanatra ezeken a magas hangokon, mint a kínai akrobatamutatványok pálcikákon forgó tányérjai. Innen omlott alá újra az élénk dallamba; leomlott, mint egy tavaszi zápor, mennydörögve, túláradón, odaadón. Jobbára Morton vezetett, de gyakran elkalandozott a dallamtól, s lázongó díszítéseket csalogatott elô a hangszerbôl. A zenekar kitartó, vad iramban üldözte, és megismételte ezeket a hangokat. A bonyolult melódiában Morton bal keze ideoda ugrált és remegett a hegedû nyakán, vonója ôrülten csúszkált. Már a kezdet kezdetén többször hibázott. El kell mondjam, mert igen fontos: egyáltalán nem játszották jól a Rankin hegedûversenyt. Még az én tanulatlan fülemmel is észrevettem hamis hangokat, vagy hogy Morton képtelen volt tartani a tempót. De mindez nem zavart. Épp ellenkezôleg! A Rankin-concerto igazi ereje Morton pontatlan játékában nyilvánult meg. Minden egyes hamis hangjegye mögött az elérhetetlen tökéletesség sejlett, minden hibája felszabadított. Semmi gépies tisztaság. Mint a punk rock, mint Jackson Pollack, mint Jack Kerouac, a tökéletes szépség és a katartikus tökéletlenség olyannyira emberi elegye. A zene lelassult. A csellók és mélyhegedûk rendületlen kék hangon zengtek. Mintha a concerto is erôt gyûjtött volna, akár Morton maga. Bal kezét szmokingkabátjába törölte, megnyalta ajkait. Vonásai megfeszültek. A megélénkült zenekar szaggatott, mély aláfestô muzsikát játszott. Morton ismét belelendült. És erre nem találok szavakat. Talán léteznek szakkifejezések, melyekkel körülírhatnám, amit mûvelt, de ha léteznek is, én nem ismerem ôket. Hogyan írja le azt az ember a zenetudomány nyelvén, hogy a lelkem kiragadták a bensômbôl, és felhajították a levegôbe, ott dobálta ide-oda a muzsika? Ho56

VILÁGBESZÉD

gyan írjam le, hogy a hangokkal összhangban lélegeztem és léteztem? És miféle hangok ezek, melyek pörögnek és libbennek, az egyik pillanatban elhaló sóhajként reszketve, a következôben tigrisként a levegôbe karmolva, és minden egyes darabjuk – hamis vagy hibátlan – oly finom, hogy az már fáj? Miféle hangok ezek, melyek egyszerre emelnek égbe és zúznak össze, lelkesítenek és sújtanak porrá? És mindeme áldott gyötrelem közepén jött a disszonáns hegedû. Fél percig sem tartott. A kíséret öblös, kék-zöldnarancs, középmagasan lebegô harmóniáján Morton egyszer csak kapaszkodni kezdett fölfelé, aztán alábukott, magas vörös és mély fekete hangokon. Ha egy hangzás képes érzelmeket tükrözni, akkor ez az volt: rezgéssé változott magasztos érzelmek; érzelmek, melyeket tökéletesen alakítottak át a fül számára felfoghatóvá és újra, metszôen átérezhetôvé. Amit akkor éreztem, borzalmas gyász volt: lüktetô és megsemmisítô. Abban a néhány pillanatban mélységes agóniába taszíttattam. A disszonáns hegedû úgy végzôdött, hogy a kíséret hirtelen monoton rezgô hangokra váltott. A törés váratlan volt, mintha a zenekar próbálta volna visszanyerni lélekjelenlétét. Ám Morton minden tartását elvesztette – hibát hibára halmozott, azután feladta. Karjai lehanyatlottak, baljában keresztezve a hegedût és a vonót csak állt egyhelyben, fejét lehajtva. Hamarosan a zenekari fegyelem is semmivé foszlott, hiába kísérletezett Williams, hogy visszaszerezze uralmát a darab felett. A dallam elôbb még felismerhetô volt, azután elcsúszott, végül teljesen összezavarodott. A színház homályos-szürke hangokkal telt meg. A zenészek lassan odahagyták a küzdelmet; utoljára az elsô hegedûs Stewart. Csend zuhant ránk. Mintha hirtelen eleresztettek volna, mintha visszazuhantam volna önmagamba, a székre. A szívem hevesen dobogott,

lihegve kapkodtam a levegôt. Szerettem volna kinyújtani a kezem Morton felé. Mert ott volt velünk: én láttam, hallottam a hatalmas, magasztos szépséget. A csend hosszúra nyúlt. Senki nem tapsolt. Érzések borítottak mindent. Ha megérintettem volna a falat, vagy a padlót, összerázkódott volna. Kigyúltak a fények, de én nem mozdultam. Létezésem falai leomlottak, bámulatos szabadság ragadott magával. Kiürültem, megnyíltam, átlényegültem. Különféle hangokra eszméltem. Sóhajokra. Fészkelôdésre. A németjuhász szûkölésére. A közönség lassan távozott, oly halkan, mintha templomban lennénk. A muzsikusok egyenként hagyták el a színpadot. Morton harmadikként. Nem mozdultam. Körbenéztem. A Merridew megváltozott. Nem romokat láttam többé: fenséges templomot. A jegyárus férfi lépett be. Én voltam az utolsó nézô a teremben. Zajosan pakolászni kezdte a narancsszínû székeket. Úgy döntöttem, segítek neki. Miután tizenöt széket egymásba raktam, gondoltam, megdolgoztam némi beszélgetésért. – Gyönyörû volt – szólítottam meg. Négy széket rámolt el, mielôtt válaszolt volna. – Ja. Összeszedtem még ötöt. – Kiadott már valamit? – Nem. Na, még öt. – írt más mûvet is? – Nem. Csak ezt fejezte be. újabb öt. – Van felesége? Hülye kérdés. Fogalmam sincs, miért szaladt ki a számon. Ez volt az elsô nem zenével kapcsolatos kérdés, ami eszembe jutott. Az járt az agyamban, milyen kapcsolata lehet a világgal. – Hogy van-e felesége? – kérdezett vissza a fekete. Most elôször nézett rám. – Ja, van neki. Úgy hívják, hogy Johnnie 57

PoLíSz

Walker. Gondoltam, jobb, ha békén hagyom. Még egyszer, utoljára körülnéztem a színházban. – Köszönöm. Viszlát! – búcsúztam. Nem felelt, én meg kisurrantam. Az elôcsarnokban a kerekes székes férfi pénzt számolt az asztalnál. Felnézett, és bólintott. Megvártam, míg átszámolt egy halom tízdolláros bankjegyet. – Gyönyörû volt – kezdtem bele. – Ugye? Bárcsak végigjátszották volna! – mosolyodott el. Barátságosabbnak tûnt. Délies kiejtése volt és sipító hangja, erôltetett, mintha torokgyulladással bajlódna. – Szerintem így volt szép, ahogy játszották. – Persze, persze. Teljesen egyetértek. Így is szuper volt. – írt már mást is? – Persze, biztosan. De egyik sincs kész annyira, mint ez. Nekilátott az ötdollárosoknak. – Jó éjt? – Remélem összejött annyi, hogy kifizessük a szmokingokat meg a székeket. – Mindig itt játszanak? – Dehogy, általában az egyik középiskola elôadótermében lépnek fel. De ez alkalommal igazi színházat akartunk, John darabjának. Tudja, ez volt az ôsbemutató. – Olvastam. Ki kellene adatniuk valahogy. Úgy értem, ezt megérné. – Na igen. Csak az kemény dió. Nem vagyunk profik, és a klasszikus zenét alig veszik. De Billy újra megpróbálja majd. Az egydollárosokat kezdte számolni. Mögöttem valaki megköszörülte a torkát. Hátrafordultam. Ott állt John Morton. Lötyögôs, zöld munkásnadrágot viselt és hozzáillô inget. Az egyik kezében hegedûtok, a másikban mûanyag szatyor. Láttam ôt odafent a színpadon, de hogy most itt állt velem szemben – inamba szállt a bátorságom. Félreálltam.

– Szevasz, Fife! – köszönt. Enyhe amerikai akcentusa volt, hasonló a kanadaihoz. Fife abbahagyta a számolást. – Hé, nagyfiú! Szuper volt a koncert, ember! – Szerintem nem – ellenkezett Morton. – Mit nem mondasz? Épp az elôbb beszéltünk róla, hogy milyen jó volt, ugye? – nézett rám Fife. – Igen, az volt. Még sosem hallottam ehhez foghatót. Hihetetlen volt. – De nem játszottam végig. Én ... – Cseppet sem számít! – szakította félbe Fife. – így volt szép, ahogy volt. Élénken bólogattam. Le nem vettem a szemem széles arcáról. Morton kételkedôn csóválta a fejét. – Ezt odaadhatom neked? – felemelte a csomagot, s közben az asztalra rakta a hegedûtokot. A szatyron egy szmokingos róka képe díszelgett, felette a felirat: Városi Szmokingkölcsönzô. A hegedûtokkal szemeztem. Elképzeltem, hogy egy kis barna állat lapul odabent, veszélyes és csuda agreszszív, ha nem a szelídítôje nyúl érte. – Hogyne – mondta Fife. Elvette a szatyrot, és belenézett. – Minden itt van? – Igen. – Jól van. Fife a kerekes szék mellé ejtette a csomagot, ahol más Városi Szmokingkölcsönzôs zacskók is sorakoztak. – Köszi! Na jó, rohannom kell! Morton tett egy félfordulatot, aztán végigsimított a haján. – John, nagyszerû volt! – ismételte Fife. – Billy merre van? Fife a színházterem ajtajára mutatott. – Mit csinál? – Gondolom, tönkreteszi a székeket. – Neki tetszett? – Hááát – kezdte Fife vontatottan –, egyszer már azt hittem, kitépi a kerekem, úgyhogy szerintem tetszett neki. 58

VILÁGBESZÉD

– Tényleg? – John, higgy nekem! Ennek ilyennek kellett lennie – olyan szép, hogy befejezhetetlen. Morton bólintott. – Holnap látjuk egymást, igaz? – Így van. – Rendben. Jó éjt, Fife. És köszi. – Viszlát holnap, Johnny fiú! Légy büszke magadra, és lazíts egyet ma éjjel! Morton ismét bólintott, felé és felém, aztán kisétált. Követtem a tekintetemmel. Fife az aprót számolta. Megkockáztassam? Vagy ne? Túl késô van. Nem, nincsen. De. Nem. Hirtelen határoztam: nincs túl késô. – Mennem kell. Csodálatos volt – valójában ez volt életem legjobb koncertje! Viszlát! – Remek. Nagyon köszönjük. Viszlát! Belöktem az ajtót, és végigrohantam a folyosón. Amint kibukkantam az utcára, még éppen láthattam, ahogy Morton kocsija elhúz a járdaszegély mellôl. Nagy, négyszögletes járgány volt, és akkora zajt csapott, mint egy motorcsónak. Tétovázás nélkül utána eredtem. Nem tudom, mi ütött belém; normális esetben nem üldözök autókat gyalog (autóval sem, ami azt illeti). Morton villámsebesen eltûnt az egyik sarkon. De hála a piros lámpáknak, lassú kanyaroknak, Morton megfontolt vezetési stílusának és eszeveszett rohanásomnak – egy vérszomjas kutyával is versenyre kelhettem volna –, sikerült egész úton a nyomában maradnom. Mérföldeken át ki tudja miféle lepukkant környékeken rohantam keresztül. A szembejövôk a falhoz préselôdtek, mikor megláttak. Ám mire elértem Morton kocsiját, ô már eltûnt belôle. Levegôért kapkodva omlottam a járdára. Úsztam az izzadságban, a szívem majd kiugrott a helyébôl, a lábaim sajogtak. „Jézusom, és mindez a semmiért”, ziháltam. Jó néhány perc eltelt, mire kezdtem magamhoz térni. Felkeltem, és körbejártam az autót. Vajon merre lakhat? Kinyo-

mozhatom valahogy? Aztán megláttam az utca túloldalán, egy banképületben. Természetesen a bank már bezárt – tizenegy is elmúlt –, de még égett odabenn némi fény. Morton a pénztárak elôtt sétált. Kocsit tolt maga elôtt, rajta nyitott szemeteszsák, seprûk, kefék, rongyok és tisztítószerek. Takarító volt. A kocsit a padló közepére tolta, és elôvett egy Mr. Clean-es palackot. Kettôt kortyolt belôle. Majd fogott egy partvist – egy puha, narancssárga végû példányt –, és felsöpörte a márványpadlót. Amikor végzett, a kocsit a pénztárakhoz tolta, és eltûnt a jobbra. Újra megjelent. Nehéz padlófényesítôt kormányzott, azt a fajtát, amelynek az elején széles, gömbölyded gumicsík van, hátul meg két kis kereke. Bedugta a konnektorba, és felpolírozta a padlót. Bár nem hallottam a gépet, tudtam, hogy halkan brummog. Morton nyugodtan irányította, lassú oda-vissza mozgással. Valamiféle csendes elégedettség áradt a mozdulataiból. Mi mondanivalóm volt a számára? Csupán hálámat és csodálatomat szerettem volna kifejezni. De mi lesz, ha félreérti? Ha idegesítônek talál? Épp szünetet tartott, hogy meghúzhassa a Mr. Clean-es üveget. Vajon afféle vidám részeg, vagy a kötekedôs fajta? Meglehetôsen hamar végzett az egész padlóval. Kihúzta a gépet, és nekiállt feltekerni a zsinórját. Döntenem kellett. Késô van, sötét van, eljöttem idáig – mi a legrosszabb, ami történhet velem? Átmentem az utca túloldalára, felléptem az ablakba, és megkocogtattam az üveget. Morton felém fordult. Zavart arccal meredt rám. Egy percig bámult, majd folytatta a munkát. Megint kopogtam. Újra megfordult. Jobbra mutattam, a bejárati ajtók felé. Kifordította a tenyereit, 59

PoLíSz

és vállat vont. A bal kezem vállmagasságban kinyújtottam, és játszani kezdtem egy képzeletbeli hegedûn. Közelebb jött az ablakhoz. Ismét a jobboldali ajtókra mutattam, aztán a számra, majd rá. Beszélni akarok. A csuklójára mutatott. Tudja, hány óra van? Vállrándítással feleltem. Kit érdekel? Megint hegedültem. Bólintott, de nem mozdult. A hegedû felé bólintottam, tapsoltam, szívemre tettem a kezem. Csodás volt. Bólintott. És tovább bámult. Már majdnem feladtam a reményt, amikor jobbra mutatott – nekem balra. Azt akarta, arra kövessem. Egymás mellett haladtunk. Befordultunk a sarkon – én a járdán, ô a pénztárak mellett. Egy ajtó felé tartott. Sétáljak el az ablakok végéig, jelezte. Egy ajtó elé érkeztem, aminek az alsó felét beüvegezték. Morton villanyt gyújtott, így láthattam, hogy egy folyosón áll. Elôrejött a bejárathoz. Óvatosan méregetett. Megnedvesítettem az ujjam hegyét, és tükörírással az ajtóra betûztem: „Rankin”. Erre rábólintott. Kérdôjelet rajzolt, és rám mutatott. Rajzoltam egy felkiáltójelet, és rámutattam. Miután néhány percig még vizslatott, elôhúzott a zsebébôl egy nehéz kulcscsomót. Az egyik kulcsot bedugta a falba, és negyednyire elfordította. Aztán nekiállt kinyitni az ajtót. Három lakat lógott rajta. Végül feltárult. – Ide figyeljen – kezdtem –, csak azt akartam mondani, hogy a darabja fantasztikus. Teljesen letaglózott. Nem is számítottam effélére. Az a disszonáns hegedû, az... – Nem tarthatom nyitva az ajtót, jöjjön be! Fürgén beléptem. – Köszönöm. De nem akarom zavarni. – Semmi gond. Bezárta mögöttem az ajtót, és visszafor-

dította a kulcsot a falban egy negyednyit. – Még soha életemben nem hallottam a disszonáns hegedûhöz foghatót! A legszebb dolog, amit valaha is hallottam! Morton mosolygott. Nem nézett rám. – Remek, remek. Köszönöm. Huh... Dolgoznom kell. De beszélgethetünk közben. – Jó. Átvágtunk a frissen fényesített padlón. – Mást is írt már? – Rengeteget. Nézze, nem akarja megtisztítani nekem a telefonokat? Miközben beszélünk? Megmutatom, hogyan. – Hogyne, szívesen. Elvett a kocsiról egy rongyot és egy fehér mûanyag flakont. Követtem a pénztárak mögé. – Így kell csinálni: megnedvesíti a rongyot ezzel. Alkoholszaga volt. Felvett egy készüléket. – Elôször megtisztítja a telefont, aztán a villát – nyomja le, ne próbálja körbetörölgetni –, végül a gombokat. Utána jön a kagyló. Ki ne felejtse a hallgatót. Aztán visszateszi a kagylót, és letörölgeti az ujjnyomokat. Rendben? – Megjegyeztem. Egy bankban rengeteg telefon van. Morton fogott egy Windex-es palackot és egy tiszta rongyot. Törölgetni kezdte a pénztárosok kalitkáit elválasztó plexit. Az ötlött eszembe: itt vagyok Washingtonban, az éjszaka közepén, összezárva egy bankban Mozarttal, és telefonokat pucolok. – El kellene juttatni a concertóját valamelyik rádióadóhoz. – Nem vagyunk mi profik. „Hobbizenekar”, ezt mondták ránk. – Akkor talán feljátszathatná egy hivatásos zenekarral? – Nem rossz ötlet. Csak nem vezet sehova, csengett ki a hangsúlyából. Végeztem a telefonokkal. – Donald Rankin a barátja volt? – Igen, az volt. Nem mondott többet. Nem jól fogtam 60

VILÁGBESZÉD

hozzá. Más taktikához kellett folyamodnom. – Megcsináljam az asztalokat? – Nagy segítség lenne. – Puha bôrrongyot nyomott a kezembe. – Csak a port törölje le! Ha valamit felemel, vagy megmozdít, pontosan ugyanoda tegye vissza, ahonnan elvette! Különösen az iratokra ügyeljen! – úgy lesz. Egy bankban rengeteg íróasztal van. Morton a plexik túloldalán folytatta. Csendben dolgoztunk. – Bárcsak végigjátszottam volna – szólalt meg nagy sokára. – Próbákon gond nélkül eljátsszuk. De ennyi ember elôtt lámpalázas leszek. Azok az átkozott hibák! Azt akartam, hogy tökéletes legyen. – Szerintem Fife jól mondta. Egyáltalán nem számított. Erre nem válaszolt. Visszatértem a munkámhoz. Befejezte az ablakokat, és átjött, hogy segítsen az asztaloknál. – Bach legalább része ennek az egésznek. Ha ô nem lett volna, valami hiányozna a világból. A hiánya ûrt hagyna Németországban, és ûrt hagyna bennünk. De én? Mi vagyok én? Csak egy hobbitermék. Mint egy teniszlabda. Kártyajátékok, szókirakósok és tévés show-k piti riválisa. Piti? A Krisztusát, még annyi sem. Tizenegy éve robotolok itt. A személyzeti szobába kitettem egy plakátot, aláhúztam rajta a nevem. Az ember, aki tizenegy éve takarít utánatok, ôsbemutatót tart. Eljött akár egyikük is? Egyetlenegy sem. Cseszettül elvesztegettem az életem. Hozom a porszívót. A padlófényezôhöz sétált, lenyomta a fogantyút, és kitolta a terembôl. Egy porszívóval tért vissza. Valami nagy, hordó alakú ipari micsodát vártam, de egy háromkerekû apróságot hozott, hosszú kábellel. Bedugta. Észrevette, hogy csodálkozom. – A porszívók olyanok, mint a kutyák. Minél kisebbek, annál hangosabbak. Bekapcsolta. Igaza lett. Ez a csivavaporszívó akkora zajt csapott, mint egy repülô motorja.

– Húzza arrébb... – kiabálta Morton, aztán kikapcsolta a gépet. – Húzza arrébb a székeket és a papírkosarakat, hogy kiporszívózhassak, jó? Bólintottam, ô meg bekapcsolta. Ez a jószág félelmetesen szívott. Meglepett, hogy nem zabálta fel a szônyeget. Elgördítettem a székeket, és emelgettem a kosarakat. Egy bankban rengeteg szônyeg van. Morton újra beszélni kezdett. Úgy tûnt, nem zavarta, hogy ordítania kell. Valójában azt hiszem, örült a zajnak. – Egyszer olvastam egy magazinban arról a koreográfusról, aki kinevette – kinevette – azokat, akik a táncot puszta szórakozásnak tekintették. Azt mondta, a tánc életszemlélet. Ez tetszik, hogy életszemlélet. Tudja, hol zenéltem a legszívesebben? Akarja, hogy eláruljam? Igenigenigen, bólintottam. – Még ott Vietnamban. Tizenkilenc voltam, mikor bevonultam. Azt hittem, nagy kaland lesz. 1967 októberében vezényeltek oda, és tudja, hol találtam magam januárban: Khe Shanban! Hallott már Khe Shanról? Nem? Volt ott egy ostrom. Mint egy rakás pompás modern fegyver a középkorban. A vietkongok áttörhetetlenül körbezártak minket. Az a rohadt Westmoreland kiadta parancsba, hogy tartsunk ki. Hetvenhét napig tartottuk. Hetvenhét nap olyan emberektôl körülzárva, akik minden álló nap lônek rád, rakétákkal és ágyúkkal támadnak. Maga volt a pokol. Labirintust ástunk árkokból, abban éltünk, mint a patkányok. Ott ismertem meg Don Rankint. Tudja, honnan jött? Moscow Mills, Missouri. El tudja képzelni? Ott harcolunk a vietkongokkal, és ez a fickó egy Moscow Mills nevû helyrôl jön. Mikor elárulta, majdnem lelôttük. Még ma is nevetek rajta. Az igazat megvallva, jártam is ott, Moscow Millsben. Egy pillanatra elhallgatott, maga elé bámult. Tiszta könnyed mozdulatokkal látott újra munkához. – Írogattam haza. Annyi mindent el 61

PoLíSz

akartam mondani, de nem tudtam szavakba önteni. Folyton elakadtam. A mondataim annyira töredezettek lettek, hogy ragasztó kellett volna hozzájuk. Nem akartam megijeszteni a szüleimet és a nôvérem. A végén elkezdtem lejegyzetelni a dalokat a rádióból. Leírtam a szövegüket is, de sokszor megváltoztattam ôket, a magamét írtam helyettük. Tudja, hogy szól Elvis hegedûn? Vagy a Motown? Vagy a Mamas and Papas? Imádtam a „Monday, Monday”-t játszani. Szélesen vigyorgott. – Saigonban sikerült szereznem egy hegedût. Középiskolában jártam zeneórákra. Elég jól ismertem a kottát. Hála istennek, hogy volt ez a hegedûm, így lejegyezhettem a dalokat a saját szövegeimmel, és hazaküldhettem ôket a szüleimnek: megüzenhettem, hogy élek, és jól vagyok. Ôk nem tudtak kottát olvasni, a dalszövegek jelentették számukra a levelet. Elég bolond egy ötlet, ha belegondolok, de így csináltam. Aztán belefáradtam abba, hogy azon törjem a fejem, milyen kulcsban van egyegy dal, vagy milyen hangokból áll. Valami olyat akartam – hogy is mondjam? Csettintett az ujjaival. – Valamit, ami eltávolít attól az egész szartól, ami Vietnamban folyt, ami megment az ôrülettôl. Így kezdtem el komponálni. A harc tett zeneszerzôvé. Amikor azok a zöld dombok felrobbantak, Scralatti, Händel, Corelli csengett a fülemben. Khe Shanban értettem meg a barokkot. Ha minden nyugis volt, és épp nem esett, kerestem magamnak egy száraz, védett helyet, és írtam. A fiúk imádták. Emlékszem, Wilbur – az egyik haverom – egyszer a húrokat pengette, és az egyik elszakadt. Látnia kellett volna az arcát. Volt tartalék húrom, szóval nem jelentett gondot. De anynyira sajnálta, azt hittem, ott helyben öngyilkos lesz. Tudja, mit tett aztán? ô volt a rádiós. Nem tudom, hogy csinálta, de a következô helikopteres szállítmánnyal anynyi húr érkezett, hogy egy teljes vonósze-

nekart felszerelhettünk volna. Még kottapapírt is szerzett. Hát igen, imádták. Csak játszani kezdtem, és ha a közelben szólt a rádió, rögtön kikapcsolták. Hát ezért zenéltem legszívesebben abban a pokoli pöcegödörben a háború kellôs közepén. Végeztünk. Kikapcsolta a porszívót. Felüdülés volt a csend. – Azóta az életem nem más, mint idôpocsékolás – fejezte be. Kihúzta a csatlakozót. – Kér inni? – Nem, köszönöm. Arrébb sétált, elôhúzta a Mr. Clean-es palackot. – Tilos – mondta mosolyogva; kissé szomorkás mosollyal. Belekortyolt, és a levegôbe meredt. Múltak a percek. Nyakánál fogva hintáztatta Mr. Cleant. – Basszus, bárcsak rendesen eljátszottuk volna. – Majd legközelebb sikerül. Bólintott, de nem gyôztem meg. Nem tudtam közel kerülni hozzá. Én magamra vállalnám a világ összes alkoholját, magányát, elpazarolt életét, ha cserébe képes lennék ilyen gyönyörût alkotni. Gondolom, könnyebb mondani, mint végigcsinálni, de akkor is. Akkor is. – Igen, Donald Rankin a barátom volt – sóhajtott váratlanul egy mélyet. – Elrakom a porszívót – szólt, és eltûnt. – Tetves, unalmas egy munka ez – folytatta, mikor visszajött. – A számlákra elég, és senki nem zargat, ennyi elônye van. De azért van valami, amit kedvelek benne. Az utolsó dolog, miután végeztem idelent. Mindig körülnézek. Nézze csak: egy, kettô, három – mutatott rá három íróasztalra. – Itt fôleg nôk dolgoznak. Kihúzta az egyik íróasztal bal felsô fiókját. Az volt benne, amire egy bankban számít az ember: a szokásos irodaszerek választéka. – Odanézzen! – nyújtotta mutatóujját, míg felfedeztem, mire gondol. A céges borítékok között lapult. Alig látszott ki. 62

VILÁGBESZÉD

Egy tampon. Továbbment a következô asztalhoz. Még egy fiók. – Ott. Még egy tampon. Harmadik asztal. Harmadik fiók. Harmadik tampon. – Több nô is dolgozik itt, de azok nem hagyják a fiókban. Vagy lehet, hogy a kulcsra zárt fiókban tartják. De az is lehet, hogy a retikülükben hordják. Fogalmam sincs. Óvatosan kiemelte a harmadik tampont. Védôborítása ráncossá gyûrôdött. – Az egész helyen ezek az élet kizárólagos jelei. Ha rápillantok egyre, azt gondolom: vér... szex... gyerekek... szerelem. Egyszer Philadelphiában láttam ezt a graffitit: „Varázslatos vagyok: öt napon át vérzem, mégsem halok bele.” Nekem tetszik. Minden más idebenn halott. Halott és vértelen. Utálom ezt a helyet. Utálom, mert ha bármikor napközben erre járok, szinte beleszeretek. Olyan megnyugtató, olyan meleg. Az emberek kedvesek, és pontosan tudod, mit várnak el tôled. Ilyenkor azt mondom magamnak: „Szerezned kellene itt egy nappali állást. A fizetés jó –, mindenképp több, mint amenynyit most keresel –, emberekkel foglalkoznál, normális munkaidôben. Hé, miért is ne?” Aztán rajtakapom magam. Veszélyes hely ez, nagyon trükkös. Szép lassan rátelepedik az emberre. Hozzá lehet szokni a rutinhoz, tudja. Lassan elhiszi, hogy ez a normális. Azután már azt képzeli, nem is létezik más ezen kívül. Egyet pislant, és elszökött negyven év, az élete véget ért. Néha eljövök ide nappal, bebámulok kívülrôl, és azt kérdem magamtól: „Ezek az emberek miért nem vágynak többre?” Régebben volt egy negyedik íróasztal is. Nagyjából egy éve eltûnt a tampon. Örültem neki. Biztos meglepte. „A fenébe, megjött! De bosszantó!” – gondolhatta. De mikor a papírkosarat ürítettem, megtaláltam benne a felbontatlan tampont.

Papírba csomagolta, és kidobta. Másnap korán keltem, és zárás elôtt idejöttem. Az íróasztalnál egy ötvenes évei elején járó nô ült. Laura Brooks. Rámutatott egy asztalra. Szürke mûanyag táblán fekete betûkkel állt a név. – Nem szólítottam meg. Csak szemügyre vettem, közben úgy tettem, mintha a szórólapokat olvasnám. Néha elmosolyodott, ahogy az emberekkel beszélt, de legtöbbször az a komoly, „most dolgozom” kifejezés ült az arcán. Sajnáltam. Vége a termékenységének. Személyes dráma a nyilvános épületben. Írtam is róla valamit. A Laura Brooks concertót. Minden mûvemet emberekrôl nevezem el. Segít az összpontosításban. Ez egy kétrészes versenymû fuvolára, hegedûre és a zenekarra. Nemsokára elkészülök vele. Visszatette a tampont az eredeti helyére – addig forgatta és piszkálta, míg elégedett lett vele. – Na, igen, hamarosan nekiülök, és befejezem. Morton körülnézett. Feltekintett a faliórára. Hajnali egyet mutatott. – Hmm... itt végeztünk. De még egy rakás irodám hátra van, hátul és odafenn, és magának nem is nagyon szabadna itt lennie. – Jaj, egyáltalán nem gond. Nem akarom zavarni. Úgyis haza kellene mennem. Visszatértünk a folyosóra, ahol beengedett. – Jöjjön, megmutatom, hol szoktam írni! Jobbra fordultunk. Benyitott a bal oldali harmadik ajtón, és felkapcsolta a villanyt. Egyszerû, hagyományos iroda: szék, asztal, két szék az asztallal szemközt, két irattartó szekrény, növény, pasztellszínû reprodukció a falon: vitorlás hajó a tengeren. – Takarítás elôtt, vagy közben, vagy utána – amikor kedvem támad – bejövök ide, és komponálok. Van egy kottaállvány az öltözôszekrényemben. Nem tudom, miért pont itt dolgozom, vannak szebb és nagyobb irodák is. Azt hiszem, csak így 63

PoLíSz

szoktam meg. A „Rankin”-concertót is itt írta? – Nem, a Rankin még évekkel ezelôtt született. De egy csomó mást írtam itt – habozott. – Szeretem ezt az irodát. Itt boldog vagyok. Leoltotta a villanyt. Az utcára nyíló üvegajtóhoz sétáltunk. – Örülök, hogy tetszett a concertóm. Jólesik – mondta. – Rendkívüli volt! Sosem fogom elfelejteni! – Remek, remek. Elfordította a kulcsot a falban, és kinyitotta az ajtót. – Mr. Morton, megtiszteltetés, hogy megismerhettem! – Ja. Köszi, hogy segített kitakarítani! Kezet ráztunk. Odakinn álltam. Nyitva tartotta az ajtót. – Ha legközelebb Washingtonban járok, utánanézek, játszik-e valahol! – Persze, nézze meg. Évente kétszerháromszor próbálunk fellépni. – Biztosan megnézem! – Remek, kösz! Viszlát! – Viszlát! Becsukta az ajtót, kulcsra zárta, és újra élesítette a riasztót. Mielôtt elfordult volna, mosolygott, és integetett. Elrohantam a sarokig, aztán át az utcán, a kocsijához. Ott sötétben voltam, nem vehetett észre egykönnyen. Néztem, ahogy keresztülmegy a fölszinti csarnokon, fogja a takarítókocsit, és eltûnik valahol jobbra. Késôn – majdnem fél háromkor – értem haza. A barátom még ébren várt. Beszédes hangulatban találtam. Sokat haladt az este: az asztala tele volt átolvasott beszámolókkal és új feljegyzésekkel. Rádöbbentem, mennyi párhuzamos idô létezik. A mögöttem álló órák, meg az övéi. Megkérdezte, milyen volt a koncert. Nem tudtam, mit feleljek. Abban a percben valahogy nem jött volna a számra John

Morton neve, vagy a concerto, vagy a diszszonáns hegedû. Hirtelen sírni szerettem volna. Mély levegôt vettem, és azt válaszoltam, a koncert „nagyon jó” volt. A barátom azt mondta: – Még csak nem is hallottam soha a Merridew Színházról. Érdeklôdtem, hogy telt a napja. Beszámolt az Easternnel kapcsolatos legújabb hírekrôl. Másnap reggel az elsô dolgom volt, hogy felkeressem a Vietnami Veteránok Emlékmûvét. Furán megindító. A föld hatalmas mélyedésbe hajlik, melynek fekete márvány falaiba a háború áldozatainak nevét vésték. Az emlékmû megtapogatható; az ember megérintheti a neveket. Egyszerûen muszáj megérinteni ôket. És ott volt ô. Megtaláltam. Donald J. Rankin. Gyengéden végigsimítottam a feliraton. Azután arrébb mentem, és megsirattam ezt a háborút, melyhez semmi közöm nem volt, és amelyrôl oly keveset tudok. Mindez néhány hónapja történt. Most 1989 nyarát éljük. Talán Williams és kompániája ismét fellépett azóta, hogy láttam ôket. Talán eljátszották a Laura Brooks Concertót fuvolára, hegedûre és nagyzenekarra. Egy ideje elkezdtem mesélni a Merridew-beli koncertrôl. De nem voltam elégedett a visszajelzésekkel. Elôször úgy emlegettem, „John Morton zeneszerzô”. üres tekintettel néztek vissza rám, ezért kibôvítettem: „John Morton amerikai zeneszerzô”-re. De ez sem bizonyult elégnek. Tudtam, azt várják, hogy „egy John Morton nevû amerikai zeneszerzô”-ként említsem, de ez nehezemre esett. Mintha az embernek azt kellene mondania „egy Wolfgang Mozart nevû osztrák zeneszerzô”, hogy megértsék. Ma már inkább megtartom John Mortont magamnak. A barátom elköltözött Washingtonból. Még mindig a Price Waterhouse-nál dolgozik, csak most New Yorkban. Tartjuk a 64

MERÍTETT SZAVAK

Oláh András

kapcsolatot. Az Eastern légitársaság csôdöt jelentett. Még mindig zajlik a huzavona, de már nem olvasom el a híreket. Utoljára azt hallottam, hogy Peter Ueberroth, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szervezôje is érdekeltté vált az ügyben. Felvettek a jogra. Nem akarok jogász lenni, de úgy tartják, egy jogi diploma jó ugródeszka. Ugródeszka hová? Van eszem – mindig ezt mondják nekem –, de fogalmam sincs, mit akarok csinálni. Nyughatatlan vagyok. Félek, egy nap ülök majd a munkahelyemen – öltöny, íróasztal, iroda, rutin –, és amikor felnézek, észreveszem, hogy valaki odakintrôl bámul, és tudom majd, az jár a fejében: „Miért nem vágyik többre?” Félek, egy estén – talán épp, miután túl vagyunk egy zeneszerzô-takarítóról szóló hihetetlen anekdotán – talpra ugrom, felborítva a széket, és azt kiáltom: – Hallod? Minden egy kéznyújtásnyira volt; csak meg kellett volna ragadnom!

Nehéz A falnak támaszkodsz, méregeted a távolságot, s nem érted, hogy ez a pár méter miként válhatott áthatolhatatlan messzeséggé... Másfelé nézek a betört ablakok takarásában, tegnapok kacér homályos inge villan, szemem sarkából látom, hogy nyeled vissza könnyeid – óvatosan mozdulsz, (ó szajha pillanat: bennem a megkönnyebbülés sóhaja szakad), de a kilincsre dermed kezed, mert nehéz itt hagyni egy idegennél az álmokat...

Kegyelem Kegyelmet kért egy megtépázott szerelem – hát futni hagytam

Vágó Anikó fordítása Forrás: Yann Martel: The Time I Heard The Private Donald J. Rankin String Concerto with One Discordant Violin, by the American Composer, John Morton. In: The Facts behind the Helsinki Roccamatios and other stories (Canongate, Edinburgh, 2005); 101–159. o.

Csak játék A kivételekre nem készült törvény, részeg álmodat elnyelte az örvény Gyûrött-nyûtt tested a sínekre vágyik, Isten teveled fej vagy írást játszik

Vérünktõl A legjobbak halva születtek – vagy idô elôtt Zsarol minket az Isten – állít próbák elé – Pusztító nyarak jönnek, csalunk és csalatunk, 65

PoLíSz

Foglalkozása öngyilkos

hogy lehessünk durván ácsolt keresztfák, s hogy vérünktôl legyen nyirkos a homok a Golgotán.

Ugye ismerôs a szeretkezések illata, szeretetlenségek évpercei, mikor az arc a hátba süllyed háttá válik. Minden oldalról zárt szervek, csak a sebek meredeznek, szorong a szótlanság haldoklik a hang.

Tilosban A szívemre léptél ma átharapott alma csurranó nedve vagyunk,

Nincs értelme... Nincs. Hiába már... Hiába.

titkolózunk: jelszavak védenek, de ajtóink nem nyílnak sehova – élve zuhanunk a halott holnapokba

Versírás Megvesztél csak nem érthetô verset akarsz írni? Mint a dilettantik a rím meg antik Kerüld mint a hasonlatot szófolyással töltött edényt, füles metafórát a szimbólum zsugás kártyavár a képzavar hegycsúcsain A mondatokat és tenmagad idôrôl idôre hitelesítsd a nyers mûvet szakszervizben eredetiségvizsgáltasd állítsd be a megrendítô erôt hökkentô fokozatra egy kis sor-sorjázás csonkítás a mûvi köd erény imhol kész is a költemény

P. Papp Zoltán

Fosztóképzõ A nap végérvényesen kihunyt Megismételhetetlen, megmásíthatatlan, érzéketlen tény, érvénytelen érzelmi mezô, az idô már jelentéktelen statiszta. Távozott arcomból a felhôtlen mosoly, felásott utak téveteg bolyongnak, elérkezett a mocsarak támadása, fiad már nélkülem menekül, Anyám.

66

MERÍTETT SZAVAK

Ortutay Péter

tam, szép ibolyát láttam. Aztán elôvettek egy hatalmas kölnis üveget, Trojnoj Ogyekolon volt benne, és a hajamra zúdították a felét. Visítottam is, ahogy kell. Aztán meg bûzlöttem, mint az ungvári nyilvános vécé a gyaloghíd elôtt. Pedig hát mondtam nekik azelôtt, hogy fiúk, ha locsolkodni jöttök, és ha mán egy rendes párizsi Chat Noirra nem telik, akkor se legyen az Trojnoj. Minimum Krásznájá Moszkvá, értem? Persze, persze, mondták. De hát mondani nekik valamit, falra hányt borsó. Nos, srácok, mit isztok? Sört, bort, pálinkát és konyakot is, ebben a sorrendben, sütöttem el a szakállas Kárpáti Igaz Szó-s viccet, amellyel azonban náluk mindig sikert arattam. Mint most is. Hangosan hahotáztak, ha-ha-ha, majd mondták is, hogy ó, semmit, semmit, Eszter, aranyos vagy, kedves vagy, de igazán semmit az égvilágon, már eleget ettünk, ittunk. De ha netalántán akadna egy kevés, de nagyon kevés Izabella vagy Irsávszkaja ebben a szép lakásban, no azt szívesen. Annak nem lehet ellenállni, ugye? Hát volt. Ismertem e két ördögfióka ízlését, és jó elôre elspájzoltam két üveggel. Csak nekik. Persze, ha netalán épp nem lett volna ebbôl a két jófajta borocskából, jó lett volna bizonyára minden, ami A betûvel kezdôdik: a sör, a bor vagy a pálinka ... Végül is irodalmárok, sôt újságírók, sôt szovjet újságírók lettek volna ôkelmék, és nem vénasszonyok. A múzsa csókja nélkül meg nem lehet alkotni, ugye? Le is ülünk egy kicsit, mondták, de csak a rend kedvéért, és aztán sietünk, sietünk. Még Katikát, Icukát és Szilvikét is meg kell locsolni, mert kiszáradnak, elhervadnak, ha-ha-ha. Úgy láttam, hogy a két srácnak igencsak ízlett a borom, mert lecövekeltek. Az egyik pohárral gurították le a torkukon a másik pohár után, ki nem fogytak a szóból, az egyik poént sütötték el a másik után. Nem bántam. ültem és mosolyogtam, idônként rájuk szóltam, hogy ezt

Petrusz Öcsi hazatér Már megint valaki hangosan kopogott Engels utcai lakásom ajtaján. A csengôm ugyanis már egy ideje nem mûködött. Nem érdekelt, nem bántam. Mert ahányszor csak megszólalt, beleborzongtam, úgy berregett. Ezért inkább amellett döntöttem, hogy csak hadd kopogjon, aki bebocsátást óhajt. Egyébként ma már többen is kopogtak. Húsvét hétfô volt, s a fiúk, mármint azok, akik baráti körömhöz tartoztak, csak jöttek, egyenként és csoportostul, hogy el ne hervadjak, meglocsolni. Valaki alaposan megöntözött, míg másvalaki csak épphogy, mert úgy látszik, sajnálta a drága párizsi parfümöt egy volt falusi lányra pazarolni. Persze már jóval elmúlt öt óra, mikor az elsô szélesen vigyorgó hetyke kis legényeknek ajtót nyitottam. Mert hát húsvét ide, vagy oda, ezen a napon is dolgozni kell a harcos ateisták eme szép országában. Nehogy mán csak ünnepeljünk! Hisz nincs is mit. Isten nincs, tudományosan bizonyított tény, ugye, mert lám Gagarin felszállt a világûrbe, oszt eggyel sem találkozott. És ha Isten nincs, akkor Krisztus sem létezett. Ergo, fel sem támadhatott. Ergo, akkor meg mit és kit ünnepeljen a világ? A tojást tojó nyuszikát? Minek? Dolgozzon csak a jó nép, minél jobban teljesítse az ötéves tervet, és építse a még szebb jövôt. Ez kell neki, nem a feltámadás! Ha már kopogtak, ajtót kellett nyitnom. Meg is tettem. És lám, ki állott ott a nyitott ajtóban ravasz vigyorral az arcán? Nem más, mint két kedves kollégám, öltönyben, nyakkendôben, Misi és Vili. Már keresztbe állt a szemük egy kissé, mert úgy látszik, nem én voltam az elsô, kit megöntöztek. Beléptek hát, és már az ajtóban elkezdték, hogy kiskertemben jár67

PoLíSz

azért mégse. Kedveltem ôket. Kedves, okos gyerek volt mindkettô még akkor is, ha idônként bôdületes marhaságot is tudtak mondani. Ám általában volt humorérzékük, szellemesek voltak, sokszor meg dühösek. Misi például céklavörös ábrázattal megint Ballát, a fôszerkesztôt kezdte szidni, ócsárolni, és mutatta, hogy rángatja csokornyakkendôjét, ha dühös vagy ideges. Sokszor volt az. Lehurrogtam. Mondtam neki, hogy te, nincs eleged belôle a szerkesztôségben, ahogy piszkál, még itt is vele kell foglalkozni? De hát így meg úgy, mondta. Vili, a költô és a széplélek azonban megint búslakodott: nem és nem, nem tud többet egy sor semmit se a papírra vetni, mert az, amit most kérnek tôle, az szar. A becsületes párttitkár, amint helyes útra terelgeti a tévelygôket. Mint a mi Miska bácsink. A derék élenjáró vasmunkás és Mariska, a szintén élenjáró fejônô nagy tiszta szerelme minden szex nélkül, mert ebben a társadalomban a gyereket is a gólya hozza. Amikor pedig ô szerelmes, mert fiatal és bohó, és legszívesebben minden nôt, öreget és fiatalt az ágyba dugna, és jól megdugna, aztán meg megénekelné. Meg aztán szeme is van neki, látja, mi folyik itten ebben a hatalmas Szojuzában. Röhögni kell, mert csak akkor tudja az ember, hogy valami biztosan igaz, ha a TASZSZ cáfolja. Nem lôttünk le koreai utasszállító gépet, nincs Amerikában szovjet kém egy szál se. Már hogy lenne? Azt csak az imperialista háborús uszítók állítják. És hát az író feladata, hogy ezt írja meg a jó népnek. Semmi mást. Neki viszont elege van ebbôl. Egy sor szocreál szépirodalmat sem hajlandó többet leírni, mert már fizikailag is fáj. Megél inkább a fizetésébôl, ami persze lehetetlenség, de juszt is megél. Legfeljebb fizetés elôtt már nem lesz cigarettája meg Izabellája. Enni sem muszáj mindennap. Na és! állítólag a nôi kollégák még két hétig is kibírják pia nélkül, és fogyóznak. Nincs igazam?

De aztán mégis csak megszállta az ihlet, és szólott a következôképpen, borral teli poharát a ködös ablak fénye felé tartva. – Nézzétek csak ezt az Izabellát. Hát nem gyönyörû? Csillog, villog, mintha csak rubintkô lenne. Pedig nem az. Poshadt fekete szôlô leve cukorral megbabrálva. Mindegy. A lényeg az, hogy szép, és akárcsak a húsvét, a húsvét hétfô; mindig a Petrusz famíliát juttatja eszembe. Jaj, ne mondjátok, hogy sohasem hallottatok Petruszékról! Hisz aki csak él és mozog, és számít valamit Ungváron, az mind jól tudja, hogy kik is azok a Petruszék, mert híres-nevezetes família az, kérem. Ja, hogy ti még csak ungváriak sem vagytok. Pardon, bocsánat, elfelejtettem, hogy mindkettôtök csak „jöttment”. Az egyikôtök gáti, a másik meg beregszászi. Na, mindegy. Engedelmetekkel azonban elmondom, hogy kik és mik azok a Petruszék, és nekem miért emlékezetesek. Egy kis városi mûveltség nem fog megártani buksi fejeteknek, mondta Vili, nagyképûségét a humor mögé rejtve, kortyintott poharából egy nagyot, és belekezdett. Valami olyasmit mondani neki, hogy Vilikém, most ne, sürget az idô, meg ilyesmi, teljesen fölösleges lett volna. Vilit leállítani, ha mesélni akart, nem volt lehetséges. Éppoly lehetetlen lett volna ilyesmi, mint a tenger fenekére bugyit húzni, vagy a befôttes üvegben hurrikánt tárolni. Az ember beletörôdött, és hallgatta Vilit. Petruszékkal akkor kerültünk szorosabb kapcsolatba, kezdte szôni elbeszélésének fonalát Vili, amikor apám nem volt idehaza. Hogy hol s merre járt, az nem titok. Elvitték a felszabadítók 25 évi rabszolgamunkára a vorkutai szénbányába, fel oda északra, ahol az aurora borealis is ragyog. Hét év után engedték szabadon azzal, hogy bocs, izvinyitye, az ítélet és a szénbánya kisebb tévedés volt, baki, amit mi, becsületes kommunisták beláttunk. De mi rendes emberek vagyunk, a kommunisták mind azok, ugye, s ezért haza is 68

MERÍTETT SZAVAK

engedünk téged a feleségedhez, a gyerekeidhez, de azért priuszos maradsz, mert hát mégis csak börtönben ültél, ami nem semmi. Szóval röpke hét év után apám hazajött. Fiatal volt, még kibírta az aurora borealist. Igen ám, de amíg távol volt, anyám itt maradt egyedül négy rossz gyerekkel. Be rosszak voltunk, Istenem, be rosszak! Vég nélkül tudnék mesélni róla. S ráadásul éhesek, meg rongyosak, télen meg fáztunk. Úgyhogy szegény anyámnak volt gondja, baja velünk doszt. Enni kellett adni, ruházni kellett valahogy, könyv, füzet, iskolatáska, meg sok ilyen apró gondja akadt szegénynek. Na és fel is kellett valahogy nevelnie. Nehogy mán csavargó, betörô, széltoló, hazug ember legyen belôlünk. Szóval volt, ahogy volt. De talán sehogy sem lett volna, ha az Isten, no meg – ahogy jó anyánk mondta – a jó emberek nem segítenek. De jó ember mindenütt van. Mint ahogy rossz is. Ilyen jó emberek voltak a Petruszék is. Margit néni és Pista bácsi. Pista bácsi, a családfô, tanár, sôt igazgató is volt valamikor a kereskedelmi iskolában, az ucsiban, ahogy mi, ungváriak neveztük. Margit néni pedig anyám valami rokona is volt, másod- vagy talán harmadfokon. Nem emlékszem. És volt két fiuk, a Laci meg az Öcsi. Nos, a Petruszék embersége meg abban nyilvánult meg, hogy mi négyen, három kistestvérem meg én, akkor mehettünk hozzájuk, amikor csak akartunk, és azt csinálhattunk náluk, amit csak akartunk. Talán csak a házat felgyújtani volt tilos. Szép nagy házuk volt Petruszéknak, sok szép szobával, meg szép nagy kertjük, tele gyümölccsel. Almával, körtével, cseresznyével, szilvával, sôt még szôlôvel is, amit aztán pusztíthattunk kedvünkre. Meg volt nekünk engedve. Pista bácsi rendszerint nagy öblös karosszékében üldögélt, amit mi csak bôr fotelnak neveztünk, és melyet Pista bácsi valószínûleg még az ô szüleitôl vagy éppen nagyszüleitôl örökölt. Mindig egy nagyon vastag könyvet olvasott, lexikon lehetett,

és néha-néha szemüvege felett ránk nézett szemrehányóan, ha már megint rosszalkodtunk, hangoskodtunk. Akkor se igen mondott semmit, legföljebb csak annyit, hogy „lesztek mán csöndben”, de azt sem haragosan vagy hangosan, hanem csak úgy, félhangon, mint amikor a macskájának mondja valaki, hogy sicc, eridj innen, miközben szemében vidámság csillogott. Margit néni meg, akinek a szája sarkában állandóan cigaretta fityegett, elôször is olyan szakács volt, hogy no. Amit ô készített, a szép vastag töltött káposzta tejföllel, a tepertôs túrós csusza, a gyöngyszínû sárga húsleves hoszszú levestésztával, tele zöldséggel és egész csirkecombokkal, a legkülönbözôbb formájú és ízû édes sütemény, meg a nagyobb ünnepek, a karácsony, a húsvét, valamint Pista bácsi – de csak Pista bácsi – névnapja, illetve születésnapja alkalmából készített habos torta, az mind felülmúlhatatlan volt. Azóta sem ettem finomabbat sehol. S e tekintetben a húsvét hétfôk különösen emlékezetesek maradtak. A húsvét hétfôk elôtt ugyanis Pista bácsi sohase feledkezett meg arról, hogy nekünk kiadja az ukázt: „No, csibészek, aztán húsvétkor itt lenni, és Margit nénit alaposan meglocsolni kölnivel. Mert ha ô nekem idô elôtt elhervad, ne is lássam többet a pofátokat, csibészek, egyiknek sem.” Ezt úgy mondta, mint betévedt vándornak, és mintha csak nem is lábatlankodtunk volna náluk szinte mindennap. Hát persze, hogy elmentünk, már hogyne mentünk volna el. Meg is locsoltuk Margit nénit, ahogy kell a mi vízzel higított (hogy több legyen) kölninkkel. És aztán kaptunk hímes tojást, ehettünk sonkát tormával és céklával, tömhettük magunkba a sok finom süteményt és tortát, és szódavizet is annyit kaptunk málnasziruppal, amennyi csak belénk fért. És még mielôtt elmentünk volna, Pista bácsi pénzt dugott a zsebünkbe, mert hát olyan szépen szavaltuk a Kiskertemben 69

PoLíSz

jártam címû mûremeket, hogy ô szinte könnyezett. De aztán a Margit néni meg ne tudja, mondta kacsintva, amikor a pénzt „titokban” a zsebünkbe dugta. Ezt a pénzt aztán mindig odaadtunk anyánknak, aki tapsolt örömében, hogy pénze is meg sok ilyen jó gyereke is van, akik mozi vagy fagylalt helyett inkább hazaadják a nehezen megkeresett kopekeket. Ami a két Petrusz fiút illeti, úgy többékevésbé haverok is voltunk, már amennyire négy kis srác egyrészt és két nagyfiú közt másrészt haverkodásról lehet beszélni. Mert hát ôk csak oktatgattak, tanítgattak bennünket arra vonatkozóan, hogy kell és mint kell élni ebben az új és szép világban, fitogtatva felsôbbrendûségüket. Egyébként azok is voltak, felsôbbrendûek, a mi szemünkben. Elôször is, már igazi nagy fiúk voltak, tíz vagy talán több évvel is idôsebbek, meg aztán apjuk is volt, nemcsak anyjuk, és hát gazdagok voltak, egyáltalán nem olyan csórók, mint mi. Így hát természetesen minden alapjuk és joguk megvolt ahhoz, hogy arról prédikáljanak nekünk, kis butáknak, hogy mennyire fontos, talán mindennél fontosabb az embernek az erôs akarat és az erôs fizikum. Mens sana in corpore sano, mondogatták, és mivel nem értettük, hát még jobban felnéztünk rájuk. Így amikor Laci azt mondta, hogy nézzétek meg, milyen nagy tudós és professzor lesz belôlem, elhittük neki, sôt bizonyosak voltunk benne, hogy az lesz. Öcsi viszont azt hajtogatta, hogy neki bizony esze ágában sincs egy irodában vagy valami ilyesmiben megposhadni, és Lacival ellentétben ô a kalandos életet részesíti elônyben. Ezért, majd meglátjuk, ô hôs és bátor katonatiszt lesz, aki majd a tábornokságig viszi. De az is lehet, hogy az Északi- vagy a Déli-sark kutatója lesz, még eldönti. Természetesen mindezt neki is elhittük, hogy úgy is lesz, és ôt is épp úgy tiszteltük, csodáltuk, mint Lacit. A két Petrusz fiú szava az isteni kinyilatkoztatásnál is több volt számunkra.

Laci egyébként az lett, ami lenni akart. Professzor, az egyetem rektorhelyettese, és vagy 150 kiló. Lakása elôtt állandóan állt egy fekete Volga sofôrrel, hogy ide vagy amoda vigye. Az egyetemre, az obkomba, pártgyûlésre meg ki tudja, még hová. Minden más tekintetben, mondták az emberek, egy nagy rakás szar lett belôle, mely messzirôl bûzlik. Szüleit megtagadta, hogy nagy ember lehessen. Mert hát gyógyíthatatlan kispolgári burzsoák, templomba is járnak, Istenben hisznek, nahát! Öccsét is megtagadta, mert az meg ... Nos, várjunk, mert hát épp róla szól majd a történet, mondta Vili, amint poharát újratöltötte. Színültig. Nem fog megártani? – kérdeztem tôle egy kicsi aggódva. Az Izabella, nekem? Soha. Kinek nézel? – kérdezte Vili, és folytatta. Aztán valahogy elmúlt a Petruszkorszak is az életünkben. Történelmileg így alakult, ahogy egy híres ember mondta, vagy valami ilyesmi. Évekig nem láttuk egymást, meg hallani is alig hallottunk valamit egymásról. S amikor megint összefutottam egy Petrusszal, évekkel késôbb, az az Öcsi volt. A szülei, az aranyos Pista bácsi és a még aranyosabb Margit néni, már nem éltek. Laci pedig, amint már említettem, olyan magasan állt felettünk, mint a Notre Dame de Sion Budapest és a pénztárcák felett. Egyszerû halandó számára elérhetetlen magasságban. Öcsit illetôen voltak városi pletykák ugyan, olyasmik, hogy katonatiszt lett, és valahol jó messze szolgál a kínai határnál vagy Kukutyinban, ebben a hatalmas mamutbirodalomban, de részleteket nem tudtunk. Nem is nagyon érdekeltek, mert hát az embernek van saját baja, gondja is éppen elég. Közelebbit akkor tudtam meg róla, amikor személyesen is összetalálkoztunk ismét, már itt Ungváron. A korzón futottunk öszsze, ami nem volt nehéz, hisz ott minden épkézláb ember, aki e városból való, megfordul egyszer, kétszer. Mert ha itt látni akarsz valakit, akkor menj ki a korzóra. Tu70

MERÍTETT SZAVAK

lajdonképpen rosszul mondom, ha azt mondom, hogy összefutottunk. Ugyanis idôvel, amint végig mentem a korzón, mindig is észrevettem, hogy Öcsi le és fel sétálgat a fôutcán, s idônként, úgy látszik, amint megszomjazik, bekukkant az utca közepén levô borozóba, a Szkálába. Jó erôs kárpátaljai borokat mérnek ott a helyi piásoknak. Izabellát meg Irsavszkáját. Hisz tudjátok, hol van. Nemegyszer mi is benézegetünk ám oda. Fôként akkor, amikor már annyira hiányzik a Múzsa csókja. Így hát Öcsi megint csak közismert figura lett a városban, s „az állandóan korzózó Petrusz” nevet kapta. Persze tudták róla azt is, hogy nyugdíjból él, leszázalékolták ezért meg azért, tehát van ideje bôven. S akkor meg miért ne sétálna. Csak kell csinálni az embernek valamit azután is, hogy beüt a krach. Egyesek, ha ez történik velük, elmennek horgászni az Ungra, a Kalap vagy Nevicke alá, mások elkezdenek bélyeget gyûjteni, kártyázni vagy sakkozni, mások pedig a híres-nevezetes ungvári kocsmákat és fôként a Szkálát járják rendületlenül, le is gurítnak a torkukon valamicskét. Kinek mi köze hozzá? Mi van, ha kocsmázik valaki? Kocsmázzon. Csak utána ne hadonásszon az öklével, ne törjön zúzzon, ne okádjon a padlóra, és ne aludjon el az aszfalton, mert akkor beviszik a vitrezvilovkába, amit minden épeszû ember el akar kerülni, mert az mán k...., azaz roppant kellemetlen. És szégyen. De hát Öcsi nem volt olyan, akit a vitrezvilovkába kellett volna vinni. Ha esetleg és történetesen többet is ivott a kelleténél, hát dülöngélt kissé, de azért megmaradt úriembernek. Neki még volt gyerekszobája. Csak korzózott tovább, szája szegletében, mint édesanyjának, Margit néninek, egy erôs Pamír vagy Verhovina cigaretta füstszûrô nélkül, büdös, mint az istennyila, vagy inkább, mint az orosz katona machorka, és mély fôhajtással köszöngetett jobbra, balra az ismerôsöknek. Nekem is, ha találkoztunk.

Aztán mégis csak felelevenítettük régi „barátságunkat”. Történt egyszer, hogy megállított a korzón, amint épp a szerkesztôségbe siettem. Siettem persze, mert mindig siettem, de jól emlékszem, hogy dolgom az nem volt semmi. Szóval, megállított az Öcsi, és azt mondja: „Gyere, igyunk meg egy Izabellát.” ó, köszönöm, mondom neki, ma nem ihatok, mert még dolgoznom kell. „Hát ki mondja, hogy te is igyál, ha nem tudsz, válaszolta. Elég, ha fizetsz. Mert, tudod, otthon maradt a bukszám, és ma még egy kortyot sem ittam.” Nos, ez utóbbi állításában erôsen kételkedtem, mert hát érezni lehetett leheletén, hogy minimum egy-két feles, no meg több pohár Izabella, már biztos lecsúszott gégéjén reggel hat óra óta, amikor is a Szkála megnyitja kapuit az ott sorban álló és a nyitásra váró ungvári álkások elôtt, hogy gyógyulhassanak. És gondoltam, lerázom. De aztán eszembe jutott Margit néni, Pista bácsi, a töltött káposzta-hegyek, amit ott fogyasztottunk el mi, éhes gyerekek, csámcsogva, hogy az állunkról is csöpögött a zsír, a sok finom süti, gyümölcs, meg pénz, amit Pista bácsi dugott a zsebünkbe a locsolkodásért, amikor otthon még száraz kenyér sem igen volt. Elszégyelltem magam, és mondtam az Öcsinek, jó, szívesen. Felcsillant erre a szeme. Igencsak szomjas lehetett szegény, fizetni meg úgy látszik, már senki sem akart neki. Meg hát ôszintén szólva, nem is bántam, hogy ihatok vele, és válthatunk egy-két szót. Mindig is kedveltem ôt. Jó társalgó volt, szellemes és vicces, nem mutogatta lelki sebeit, nem panaszkodott. Hát Istenem, iszik. És ki nem ebben a rohadt országban? Aztán többször is „meghívott” imígyen, hogy „gyere és igyál meg velem valamit”, s én legtöbbször el is fogadtam szívélyes invitálását. S így megtudtam apránként, mert elmondta, hogy miért nem sikerült neki is, mint bátyjának, annak a szerencsemalac rakás szarnak, a lottó 71

PoLíSz

ötös, és hogy történt, hogy nem lett hadseregtábornok, vagy sarkkutató, amikor pedig az akart lenni. És ne gondoljam, hogy gyenge volt az akarata, vagy a teste. Erôs és izmos volt bizony mindkettô. Mens sana in corpore sano. Ugye emlékszem? Igen, csakugyan, mondta, bátor hôs szovjet katona akart lenni, aki – akárcsak egy új Alekszandr Matroszov – életét is kész feláldozni, ha kell, a szovjet hazáért. És lám, haver, mondta, az Isten majdhogynem teljesítette is ezt az óhajomat. Alighogy Moszkvában befejeztem a tiszti fôiskolát, rögtön küldtek is Koreába. Akkoriban, tudod, volt ott egy kis csetepaté a déliek meg az északiak közt. Olyan aprócska kis csetepaté, semmi komoly. Húsz- vagy harmincezer halott és sebesült egy-egy oldalon. Talán valamivel több, de mit számít. Bagatell, nem volt ez világháború. Két szememmel láttam, és meg is sebesültem. Egyszer, tudod, a szakasszal épp járôröztünk egy olyan dombos, sziklás terepen, amikor az ellenség ránk támadott. A piszkos disznók. Semmi sztoj vagy hands up, semmi. Csak bumm, robbant egy kézigránát, és aztán hallom ám, hogy tra-ta-ta, tra-ta-ta, kezdi köpködni az ólmot egy géppuska a szikla mögül a szakasztól balra. S aztán jött jobbról is a tra-ta-ta. Hullottunk, mint a legyek. Én meg csak érzek egy ütést a mellemen, és elsötétült a világ. Kaptam egy tüdôlövést, haver. Akarod látni, haver? Nem várta meg, míg azt mondom, hogy nem vagy igen, hanem csak felgyûrte ingét elöl és hátul, és mutatta. Két seb, elöl egy lyuk, egy mélyedés a mellén, hátul meg egy hosszú vágás a jobb lapocka alatt, ahol a golyót és a fél tüdejét távolította el a sebész kése Öcsinek. Néhány borozgató kartárs kíváncsian szemlélt: csak nem akarunk itt verekedni? De azért megúsztam, folytatta Öcsi. Anyám jól imádkozott. Nem haltam bele, pedig a tüdôlövés általában, tízbôl kilenc, halálos. A vér elönti a tüdôt, és megfulladsz, mert

nem kapsz levegôt. Vlagyivosztokban sebesültszállító vonatra tettek, a vonat hoszszú volt és tele sebesültekkel, és irány Leningrád. Hogy miért éppen Leningrád, máig sem tudom. Katonai titok, vagy ki tudja. Azok a srácok, akik útközben elpatkoltak, egy másik vonatra lettek téve, és haza lettek szállítva apákhoz, anyákhoz, arákhoz, kinek mije volt. Requiescat in pace, bajtársaim, szegény fiúk. Leningrádban volt egy katonakórház, állítólag titkos volt az is, ahol megmûtöttek. A sebésznek, aki feldarabolt, majd öszszerakott, Zsorzs Iszakijevics Rót volt a neve, s olyan 35-40 éves lehetett, akit csak Zsjorának hívtak a kollégái enyhe odesszai kiejtése miatt, amikor is a zsé és az es után enyhén egy jé is hallható, magánhangzók elôtt. Tulajdonképpen csak egy csúnya kis odesszai izraelita volt a Zsjorá, de a kórházban ô volt az Isten. Egyébként dehogy volt kicsi. Éppen ellenkezôleg. Hosszú volt, mármint magas, és nyakigláb. Keskeny, vékony arcából szürke kis disznószemek kandikáltak ki kíváncsian a világba, jó nagy orra és húsos szája volt, alsó ajkát meg állandóan harapdálta. Viziteknél a nehezebb eseteket jelentô betegnek általában az egyik vállára tette a kezét, keskeny, hosszú ujjai voltak, mint a zongoristáknak, mélyen és komolyan a szemébe nézett, ám majdhogynem vidáman kérdezte: „Nu, kák gyelá, brát?” Csak nem akarsz itt hagyni bennünket. Kicsit korai lenne, nem? És miután megmûtötte az ipsét, az biztos, hogy életben maradt. Velem is ezt tette. Az egyik vállamra tette a kezét, és a következôket mondta a Zsjorá: „Nocsak, nocsak, te is menni akarsz? Korán van kissé, nem? Azt hiszem azonban, hogy tévedni tetszik, hadnagy uram. Élni fogsz.” Igen, igen, nem hazudok, ô volt az Atyaúristen egy személyben. S amikor utoljára vizsgált meg, s aztán kiírtak, azt mondta: „Nos, hadnagy uram, mit mondtam? Nyolcvanéves korodban fogsz meghalni, szifiliszben. 72

MERÍTETT SZAVAK

Ponyimájes? Szifiliszben.” És hogy ilyen csúnyát mondott, elfutotta a könny a szememet. Mert hogy ettôl a csúnya nagy orrú, húsos szájú odesszai embertôl kaptam egy apró kis ajándékot. Igen, egy egészen aprócskát, szóra sem érdemeset, ami nem volt más, mint a nyamvadt kis szaros életem. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen és ösztönösen lehajoltam, és kezet csókoltam neki. Valahogy épp az egyik hosszú csontos zongorista ujját csókoltam meg. A doki elpirult, mint egy szûz kislány, elkapta a kezét, és majdnem megölt apró kis disznó szemeivel, melyek most szikráztak a haragtól. De aztán csak megveregette a vállamat, és nem szólt semmit. Hát igen, a kórház, a betegszoba, mondta Petrusz Öcsi, és hörpintett egyet borából, füstöt inhalált, majd engedett ki orrán, száján, köhögött, és folytatta. Bizony, bizony alaposan megváltoztatta életemet. Amíg ott feküdtem, és szinte mozdulni sem tudtam, a kis bájos nôvérkék úgy repdestek körülöttem, mint a méhecskék. Zümmögtek, és csicseregtek, és be szépek voltak mind. Olyan szépek, de olyan szépek, hogy szinte elolvadtam a gyönyörûségtôl. Hisz tudod, haver, hogy szokott ez lenni. Voltál már kórházban, mint beteg, nem? Akkor tudod. Ott fekszel betegen, kiszolgáltatva, tehetetlenül, de lám! Mégse vagy egészen tehetetlen, mert ott vannak melletted ezek a nôvérkék, ezek a gyönyörû, kívánatos, kemény húsú, rugalmas mellû, fiatal nôk, akik a homlokodra teszik a kezüket, megigazítják a párnádat, és mosolyogva kérdezik, hogy ugye, ma már sokkal jobban van a beteg, nem igaz? És erre szíved megtelik melegséggel, elönti a hála, mert ugyebár itt vagy te, elesetten, sebesülten, bekötözve, elfelejtve, és valamelyik testrészed, kint vagy bent, mindegy, hiányzik. De mégsem vagy egészen elesett, mert van valaki, aki törôdik veled. S ez olyan jó. Hát persze, hogy lángra lobbansz, mint a száraz avar az er-

dôben, ha villám csap belé. Hogyne lobbanjon lángra! Aztán meg, tudod, világéletemben nagy Hemingway-rajongó voltam, s a Búcsú a fegyverektôl címû regényét különösen szerettem. Ugye, te is olvastad, haver? Mert ha nem, szóba sem állok veled többé, még ha húsz Izabellát is fizetsz soron kívül. Szóval, mint Hemingwaynél, én vagyok Henry hadnagy, képzelôdtem, fekszem a kórteremben, s van ott mellettem egy Catherine Barkley, és hát természetesen, mi mást is tehetnénk egy ilyen szituációban? Egymásba zúgunk, mint egy nagyágyú. Hát nem csodálatos? És hát mellettem is volt egy ilyen csodálatos nôszemély. Kérdeztem, mi a neve. Közel hajolt hozzám, egészen közel, s a fülembe súgta édes szájával, ámbraillatú leheletével, hogy Léna. Menyá závut Lyená, duruzsolta. S aztán kedvesen megsimogatta a homlokomat, megnézte, nincs-e lázam, megigazította a párnámat, és elment. Elment, és én elkezdtem ragozni a nevét. Léna, Lénácska, kicsi Léna... Nem láttam még hozzá foghatót soha, döntöttem el magamban. Égett a szívem, mint egy máglya. Itt volt a csoda. A nagybetûs Szerelem. Hogy Léna mennyire szerethetett, azt azért józan eszemmel, amikor nem fogott el egészen a révület, el tudtam képzelni. Tisztában voltam azzal, hogy nem jelenthetek többet neki, mint egy beteget, akivel munkaköri kötelessége törôdni. Csak ennyit, és nem többet. Ugyanis hogy lehetett olyat szeretni, mint amilyen én voltam akkor? úgy néztem ki, mint maga a halál. Csupa csont és bôr, no és volt egy fél tüdôm, nem több. Arcom beesett és sárga, testem mosdatlan és büdös, rajta a hagyományos fekete-fehér csíkos kórházi koszos köpeny. Egy horrorfilmben biztosan jól mutatok. Tudtam azt jól, hogy nincs nô, aki egy ilyen emberi roncsba beleszerethet, hacsak nincsenek egészen fura és perverz hajlamai. Ráadásul egy ilyen nô, egy ilyen igazi szépség, kék és elké73

PoLíSz

pesztôen tutajos szemû, hoszszú szôke hajú, karcsú és izmos, mint egy atléta. Nemcsak nô volt ez a Léna, hanem egy telivér kanca is egyben, és ó boldog férfiember, aki egyszer majd megülheti! Természetesen az nem én leszek. Hogy is lehetnék? Kinek kellek így? Ne légy nevetséges, Öcsi, mondtam magamnak, felejtsd el inkább ezt a Lénát, felejtsd el, mondtam ezt, amikor rá gondoltam. És hogy milyen gyakran gondoltam rá, azt kérdezni sem kell. Mert a „gyakran” az nem szó, a „mindig”, igen, a „mindig” volt a helyes szó. Mert hát állandóan rá gondoltam, éjjel is, nappal is. És hogy hogyan? Mindenféleképpen. Szexuális képzelôdéseimnek állandó tárgya lett a Léna, s elkövettem vele mindent, amit csak ki tudtam gondolni. Például, „nem szeretsz?”, kérdem én tôle, s máris válaszoltam is a kérdésre én magam. „Nem, baj, ne is törôdj vele, mert én úgyis szeretlek, és úgyis az enyém leszel, akár akarod, akár sem, mondtam neki. – És most megbüntetlek azért, mert nem szeretsz.” S akkor durván megragadtam, képzeletemben persze, és mint egy kecskét szokás a nyakánál oda kötöztem egy fához, mely történetesen épp egy virágzó vadcseresznyefa volt egy napsütötte réten valahol fent a Kárpátokban, ahol egykor annyit túráztam osztálytársaimmal. Szóval odakötöztem. És most – mondom neki fenyegetôn – olyat teszek, hogy... S aztán durván, mint az amerikai cowboy filmekben a fô gonosz, letéptem róla hófehér nôvérke ruháját, melyet állandóan viselt a kórtermekben, majd mindent, ami alatta volt. A kombinét, a melltartót és végül a bugyit. S ott állt ô, Léna, anyaszült meztelenül a fához kötözve, szemében a rémület, és reszketett félelmében, mert tudta, mi következik. Ilyen és ehhez hasonló képek állandóan gyötörtek, oly annyira, hogy nem is bírtam tovább és meggyóntam Lénának. Elmondtam, hogy csak rá tudok gondolni, semmi és senki másra. És hogy tudja

meg, mivel nem reménykedek, hogy valaha is az enyém lesz, letépem magamról a kötéseket, és elvérzek, mint egy disznó. Ugyanakkor, mondám, minek kötést itt letépdesni, mikor a reménytelenségtôl és az állandó önkielégítéstôl már olyan gyenge vagyok, hogy úgyis hamarosan meghalok. Léna meghallgatott, bosszúsan ráncolta a szemöldökét, és azt mondta: „Durák! Inkább azon járjon az eszed, hogy mielôbb kikerülj innen.” Ebbôl láttam, hogy nem vagyok én neki más, mint a többi itt lábadozó beteg: munkahelyi ártalom. Aztán akár hiszed, akár nem, felgyógyultam. Nem téptem le a kötéseimet, és az állandó Léna csábképek, melyek aztán rendesen arra ösztönöznek, hogy ki is elégítsem magam, nem akadályoztak meg abban, hogy talpra álljak. Hiába no, az erôs szervezet, a mens sana in corpore sano, gyôzedelmeskedett. Persze a katonáskodás véget ért, leszereltek, és azt mondták, mehetek arra, amerre a két szemem lát. Elôször haza akartam menni, Ungvárra. De aztán úgy döntöttem, hogy egye fene, és próba, szerencse, megkérem a Léna kezét. Legfeljebb visszautasít, és ha visszautasít, akkor hazamegyek. Így hát megkértem. Léna meg azt mondta, hogy hárásó, miért ne. Ideje, hogy férjhez menjek, mert már közeledik a huszonöt, s egy vénasszonyt majd senki sem fog feleségül venni. Olyan boldog voltam, de olyan, hogy el sem hiszed. Ráadásul kiderült, hogy Lénának lakása is van Leningrádban, szép nagy kétszobás panel, méghozzá erkéllyel, egy modern lakótelepen valahol a Vaszilevszkij Osztrov környékén, egészen a központban. Kiderült továbbá az is, ami elôször meglepett kissé, hogy Lénának már volt egy hároméves gyermeke is, egy szöszi kis aranyos kislány, az elôzô házasságából. És ki volt a férjed, kérdeztem, de Lénának nem volt több mondanivalója ezzel kapcsolatban. Fontos ez, kérdezte. Én meg azt mondtam, hogy nem, nem fontos, maradjunk 74

MERÍTETT SZAVAK

ennyiben. Mert hát úgy is gondoltam, hogy nem fontos, miért lenne az. Az a fontos, hogy élek, méghozzá egy szép nagyvárosban, észak Velencéjében, azt mondják, mely egy kicsit nekem hideg, meg hosszú a tél is, de szép. És van lakásom, feleségem és – bár ez nem volt beütemezve – gyermekem is. Ez már azért is jó, mondtam Lénának, mert nem kell egy közöset is összehozni. Léna helyeselt. Egy is épp elég, mondta. A szerencsesorozat aztán folytatódott. Két hónap alatt munkát is sikerült találnom, mivel a tiszti fôiskolán villamosmérnöki képesítést is kaptam. Valaki szólt Lénának, Léna meg nekem, hogy az egyetem fizika tanszékének egyik laboratóriumában van üresedés, úgy hogy ugorjak csak be és érdeklôdjek. Azonnal felvettek. S a munkám sem volt nehéz. Holmi berendezéseket kellett szemmel tartanom, és szükség esetén megjavítanom. A kollégák is nagyszerû emberek voltak. Barátságosak, segítôkészek, tréfás kedvûek. Csak egy valami volt a bökkenô. Az is csak az elején. Megmondom, hogy mi. A fizetés. Pontosabban a fizetési napok. És pedig azért, mert havonta kétszer, amikor is elôleget, ávánszot, illetve fizetést kaptunk, íratlan törvény volt, szinte kötelezô, hogy kirúgjunk a hámból, azaz tartsunk egy szábántujt, ahogy a kollégák mondták. Ez azt jelentette, hogy vodkát és sört kellett hozni, jó sokat, meg harapnivalót, rendszerint ruszlit, kolbászt, szalonnát, ecetes uborkát, és berúgtunk. Vagy nem vettünk semmit, hanem elmentünk egy zákuszocsnájába, ami nem volt más, mint egy kocsma, és ott rúgtunk be. Mindig berúgtunk, mert ha elkezdtünk piálni, nem hagytuk abba, míg valamelyikünk össze nem esett, mint egy colstok. Ez volt a szokás, nem volt mit tenni ellene. Én meg még fiatal voltam, alig múltam huszonnégy, és nem volt tapasztalatom. Jó, jó, nem azt akarom mondani, hogy sohasem ittam, azt itt nem lehet, de nem túl

sokat, és nem túl gyakran. A kollégák már tapasztalt vén piákosok voltak, és kiröhögtek, ha én még egy jelentéktelen kis vizespohárnyi vodkát se tudtam úgy benyesni, mint ôk. Hát te férfi vagy, muzsscsína, egyáltalán, vagy bábá, vénaszszony? Vágd be, mint szél a budi ajtót, s igyál utána egy kis sört kísérônek. Vagy bort, az is jó, mondták, és én úgy tettem. Megszoktam, és a házasságomnak nyilván nem tett jót, hogy rászoktam. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Jólesett, és segített felejteni. Elsôsorban azt, amit nehezen tudtam. Azt a nyavalyás büdös háborút, ott Koreában, ahol átlôtték a tüdômet, és úgy véreztem, hogy majdnem elpatkoltam ott helyben, a bajtársaimat, akikkel valamikor együtt tanultunk, együtt vettünk részt kiképzésben, futkostunk a lányok után, s aztán elestek ütközetben. Látom ôket, szinte kezemmel tapintom a fiatal srácokat, tiszteket és katonákat, amint fekszenek a csatamezôn, s ordítanak vérfagyasztóan, hogy vigyük ki innen ôket, ne hagyjuk meghalni, s közben próbálják visszatuszkolni beleiket oda, ahonnan kiestek. S egyik állandó rémálmom, hogy egy öreg, cowboy kalapos amerikai katonával játszunk bújócskát a hegyekben, kezemben géppuska, s az ô kezében is géppuska, és tudjuk, hogy a másik mindjárt felbukkan, és lôni fog, illetve biztos le fog lôni. S lám, már itt is van, emeli a fegyvert, meghúzza a ravaszt, a csôbôl lángok csapnak ki, és... felébredek, hideg verítékben fürdök tetôtôl talpig. Nos, ha berúgtam, utána mindig mélyen aludtam, és nem jöttek elô ezek a rémálmok. Csak késôbb, mondta még Öcsi, és poharát fenékig ürítette. Most akkor hát a házasságomról is kell mondanom néhány szót, folytatta. Tulajdonképpen sima volt, nem voltak különösebb gondok. Az egyiket már említettem, ami a pia volt. Léna természetesen nem szerette, ha spiccesen, részegen, vagy, ahogy ô szokta mondogatni, robotpilóta 75

PoLíSz

segítségével tudtam csak hazajönni. Melyik asszony szereti? Egyik sem. Mindig patáliát csinált, ha megtörtént. Leszidott és kiabált, hogy részeges disznó vagyok, és hogy rögtön másnap beadja a válópert, és hogy utálja a részegeseket, mert már volt egyszer szerencséje és a többi, és a többi, hisz tudod. Másnap persze, amikor a szokásos hasogató fejfájásra ébredtem a vodkától meg a sörtôl, illetve attól, hogy kevertem, és erôsen másnapos voltam, akkor letérdeltem Léna elé, és bocsánatáért esedeztem, mondván, hogy soha, de soha többé. Persze aztán jött megint a fizetés, és én megint ittam. Azt is mondtam már, hogy miért. A háború meg minden. Ha másra nem is volt jó, legalább arra, hogy enyhítse lelkiismeret-furdalásaimat. Minden más tekintetben Léna maga volt a tökély. Végtelenül pedáns volt, fôzni is tudott, orosz nôknél ez ritkaság, és rendet tartott. Ing és nadrág mindig vasalva, a cipôm is ragyogott mindig, mint Salamon töke, és ha úgy határoztunk, hogy kiruccanunk valahová, moziba, színházba, vagy étterembe, Léna is úgy kicsípte magát, hogy jó volt ránézni. Csinos volt és kívánatos. Arról sem tudok, hogy viszonya lett volna valakivel a tizenkét év alatt. Igaz, nekem sem volt, csak egyszer, de az sem az én hibámból. Ami pedig a nemi életünket illeti, hát az..., mondta Öcsi a megfelelô szavak után kutatva. Nos, mondta, egy úriember nem szokott arról beszélni, hogy milyen a nemi élete a nejével. Ámde elôször is én nem vagyok úriember, másodszor pedig Léna már nem a feleségem. Tehát beszélhetek róla. Így elmondhatom, hogy az, mármint a nemi életünk, végül is nem volt olyan fergeteges, mint amilyennek a kórházi betegágyban mûtét után képzeltem, hogy lehetne. Sôt, meglehetôsen szürke és unalmas volt. Azt is elmondom, hogy miért. Nem azt mondom, hogy nem volt jó Lénával az ágyban, de túl jó sem volt igazán. Ami leginkább zavart, az volt, hogy csak egy-

féleképpen volt velem hajlandó közösülni. Méghozzá úgy, hogy ô hasra feküdt, megemelte kissé a popsiját, nekem meg hátulról kellett behatolni. Azt mondta, hogy minden tisztességes házaspár így csinálja, ô pedig tisztességes akar lenni. Meg egyébként is, más testtartásban nem tud eljutni az orgazmusig, mondta. Ugyanakkor én a hagyományos módit kedvelem. Azt, amikor a nô hanyatt fekszik, szélesre tárja combját és ölét, a férfi meg ráhajol felülrôl, és úgy hatol belé. Hogy miért is vagyok ennyire maradi? Hát csak azért, mert szeretkezés közben nem bánom, ha világos van, vagy csak félhomály, és láthatom kedvesem szerelemtôl, vágytól és kéjtôl ittas nyitott két szemét, mely tükrözi, hogy a férfi, mármint én, micsoda egy jó bika, s közben csókol és csókol, harap és nyal a nyelvével, és nyög, sikoltozik, és mondja, hogy még, még, ne hagyd abba. Mert hogy hát én egy ilyen perverz alak vagyok, mondta erre Léna, a feleségem. Ráadásul az volt a nagy helyzet, hogy a Léna kedvenc póza engem egyszerûen lelohasztott. Mindig attól féltem, hogy így én sohase jutok el a csúcsra, és bizony ez nem egyszer meg is történt. Amikor is Léna azt mondta, hogy most már igazán hagyjam abba, mert neki már fáj, hogy csak fûrészelek. Légy szíves, Ecsi (így hívott), most már igazán elég, húzd ki. Szégyen ide vagy oda, megesett, hogy a feleségemmel való szeretkezés után csuklómozdulatokkal kellett magamon segíteni, hogy azért én is élvezzek valamit. Mint a kórházban. Nos, öregem, hát így éltünk mi odafönt. Múltak az évek, elmúlt tíz, és aztán még több. Tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Egy szép nagyvárosban laktam, volt lakásom, munkám és szép feleségem, voltak barátaim, és általában minden, ami kell. Ám úgy látszik, ha az embernek túl jól megy a sora, akkor elôbb-utóbb beüt a krach. Ugye említet76

MERÍTETT SZAVAK

tem, hogy volt egy mostohalányom. Eddig nem sokat meséltem róla, pedig tudnék, hisz ô is fontos szerepet töltött be az életemben, s végül meg is változtatta az egészet. Már a legelején mondtam, hogy kedves aranyos kislány volt a kis Léna, Lénocska, már háromévesen is. Azonnal megszerettem. Aztán amint nôtt és cseperedett, még inkább. Már csak azért is, mert amúgy jó gyerek volt, gond nem volt vele egy szál se. És lassan úgy kinyílt, mint egy szép virág. Szép nagylány lett belôle, és hát bevallom, kezdte izgatni a fantáziámat. Ám mivel az anyja meglehetôsen ridegen bánt vele, megpróbáltam elôször is jó apja lenni. S úgy tûnt, hogy velem inkább volt bizalmas, mint anyjához, és jobban is kedvelt. Például, ha kisebb-nagyobb problémái, gondjai akadtak, tôlem kért tanácsot. Vajon melyik szoknyácskát vagy nadrágot, blúzt vagy pulcsit kapja magára, ha házi bulizni, vizsgázni vagy moziba megy ügyeletes udvarlójával? Adnék-e neki igazolást, ha lógni szeretne egyet az órákról? Az is gyakran elôfordult, hogy elmentünk az állatkertbe, metrózni vagy csak úgy sétálni a nagyvárosban. S azt sosem felejtem el, amikor tizenhárom volt a Léna, még kislány, de már igencsak nyiladozott, amikor egyszer, júniusban kora estétôl hajnalig sétáltam vele a Névaparton, hogy lássa, megismerje és megszeresse a fehér éjszakákat, melyeket szinte minden jelentôsebb orosz író és költô megénekelt így vagy amúgy. Amikor már majdnem otthon voltunk, hozzám simult, mint egy kismacska, és megcsókolt, úgy oroszosan, az ajkamon. Valami nagyon megdobbant bennem erre a csókra. Talán azért, gondoltam én akkor, mert valahogy nem nagyon volt szokás a csók a családban. Tanultam is kis Lénával sokszor. Nem volt buta kislány, de nehezen ment neki a matek és a fizika. Sokszor kért, hogy csináljam meg a házi feladatát. Megtettem. Az angolt például annyira megszerette, s ebben nekem is részem

volt, hogy késôbb szakmának is ezt választotta. Én ugyanis, akárcsak szüleim, mindig anglomániás voltam. Anyám és apám is olvasott angolul, voltak otthon könyveink ezen a nyelven. Mint ahogy németül is, de németül csak anyám tudott. Anyám tanítani is próbált mindkét nyelvre, de aztán abbamaradt. Ugyanis akkoriban nem volt divat az iskolában idegen nyelvet tanulni, és az angol- vagy németóra olyan rosszalkodó óra volt. Akárcsak a rajz meg az ének, amikor a gyerek jól kitombolhatja magát a tanár rovására. Ám a fôiskolán igyekeztem nyelvet tanulni, amennyire csak lehetet. A nem kötelezô angolórákra is jártam. Ugyanis elhatároztam, hogy Hemingwayt, akit korunk legnagyobb írójának tartottam, eredetiben fogom olvasni. El tudod képzelni, milyen büszke voltam magamra, amikor sikerült a The Snows of Kilimanjarót, szótár segítségével ugyan, de mégiscsak elolvasnom? Persze, hogy nem tudod elképzelni, mert mi az neked. Egyszer, tudod, még az is elôfordult, hogy tolmács voltam Koreában. Elfogtak egy amerikai kis katonát, és hát a fejesek azt gondolták, hogy meg lehet tudni valamit tôle. Úgyhogy a politruk hívatott, mert azt hallotta (hallotta a fenét, ott volt a káderlapomon), hogy tudok angolul. Az enkávédés tiszt is úgy döntött, hogy inkább kérdez, mintsem hogy veréssel vallasson, mert minek. S amikor sikerült lefordítanom, amit a tiszt a kiskatonától akart kérdezni, mármint azt, hogy tiszt-e vagy sem, s aztán mást is, nagyon büszke voltam magamra, sôt boldog voltam. Még boldogabb voltam, amikor azt is le tudtam fordítani, amit az amerikai gyerek mondott, hogy dehogyis tiszt, hanem csak egy egyszerû dzsiáj, azaz prájvit, meg a többit, hát még büszkébb lettem magamra. De eltértem a tárgytól. A kis mostohalányomról beszéltem. Szóval az évekkel úgy kivirult, és olyan szép lett, hogy nem is találok szavakat. Persze, hogy szép lett. Hisz még tízéves korában 77

PoLíSz

elvittem egy ismert tornász edzôhöz, akivel elég szép eredményeket tudott az iskolások versenyein felmutatni. Még elsô is volt egyszer. De persze nem az volt a fontos, hogy bajnok legyen, hanem inkább az, hogy egészséges, sportos lány legyen, és szép legyen az alakja. Az is lett. De még mennyire! Azután, hogy azt a csókot kaptam tôle azokért a fehér éjszakákért, tulajdonképpen már tudtam, hogy nem csak úgy szeretem, mint a lányomat. S késôbb, amikor már nagylány lett, úgy tizenhat éves, többször gondoltam arra, hogy be jó lenne elcsábítani ezt az orosz szépséget. Hisz elég volt látnom, ahogy ez a szép nagylány tesz-vesz, sürög-forog, körülöttem, és meglesnem néha, ahogy vetkôzik, és férfiasságom máris dagadozott. De ilyesmire, mármint arra, hogy valami olyasmit tegyek a mostohalányommal, amit nem szabad, csak gondolni mertem. Csendesen nyavalyogtam, és legfeljebb úgy enyhítettem rajta, mármint ezen a nyavalygáson, hogy Lénát, a feleségemet, parancsoltam ágyba. Általában engedelmeskedett. S aztán megtörtént. Hogy tulajdonképpen mi történt, azt máig sem tudom pontosan, de azt tudom, hogy utána lépnem kellett. Hogy mi volt az? Hát vegyük szépen sorba az eseményeket. Talán így jobban kiderül, és megérted. Meg talán én is. Február volt és hideg, s megint egy fizetési nap. Munka után tehát jöhetett egy újabb szabantuj. A társaság azonban most az egyszer elegáns helyen akart mulatni, és nem a munkahelyen vagy holmi kiskocsmákban. Elmentünk tehát a Nyevszkij Proszpektre, a jól ismert Zvezdá Szeverá étterembe, mely majdhogynem a legelôkelôbbnek számított akkoriban. Ittunk egy vodkát meg egy sört, de enni már semmit sem ettünk, mert sokalltuk a számlát. Felül is kerekedtünk, és mégis csak benéztünk néhány zábigálovkába a környéken. Ötbe, vagy hatba, vagy még

többe, nem emlékszem. A lényeg, hogy megint jól berúgtunk. Szerencsémre még sikerült elcsípnem valamivel éjfél után az utolsó metrót haza, mert ha kint kellett volna maradnom éjszakázni valamelyik parkban, hát megfagyok. Igaz, ha minden törik vagy szakad, csak találtam volna egy taxit, ámbár az akkoriban nem volt könynyû. De mint mondtam, szerencsém volt. Elértem az utolsó szerelvényt. Amikor a kulcsot a zárba helyeztem, még erôsen zúgott a fejem. Na, gondoltam, lesz mindjárt nemulass. Kapok majd megint a nejemtôl. Majd hallhatom, hogy te részeg disznó, hát így kell hazajönni? ámde a részegek bátorsága is megvolt bennem, az a bátorság, mely néha erôt adott ahhoz, hogy jól eltángáljam a Lénát, ha már nem bírtam tovább cérnával. S ilyenkor, lám, még csak térdre sem kellett borulnom elôtte másnap, hogy megbocsásson, mert ô lett olyan, mint a kezes bárány. Aranyos és kedves, és állandóan ágyba akart bújni velem. Egyszer meg is kérdeztem, hogy lehet, hogy nem is haragszik, pedig ha jól emlékszem az elôzô nap alaposan elagyabugyáltam. Erre azt felelte, hogy „ha te is rendesen bánsz velem, én is rendesen bánok veled”. Ki érti ezt? Mert én sehogy. Úgy látszik, valami régi orosz beidegzôdés, hogy az asszony verve, a pénz számolva jó, ki tudja? Szóval, hazajövök, és, legyünk ôszinték, részegen, éjfél már régen elmúlt, a fejem is elkezd fájni, mint ilyenkor szokott, de azért még egyenesen mentem, és rosszul sem voltam. Nem volt hányingerem. Sôt, jól éreztem magam, nagyon is jól. De azért igyekeztem csendben lenni, mert az az angol közmondás járt a fejemben, hogy „let sleeping dogs sleep”, ami ugyebár a harapós asszonykákra is vonatkozik, gondoltam kajánul. Gyorsan levetkôztem tehát, pizsamába bújtam, fogat mostam, és lefeküdtem a feleségem mellé, aki szerintem már aludt. Legalábbis úgy tûnt. Szép egyenletesen szedte a levegôt. Már 78

MERÍTETT SZAVAK

én is úgy éreztem, hogy jön az álomtündér, amikor a feleségem mocorogni kezdett. Aztán meg érzem, hogy ott babrál a sliccem körül, kigombolja, bedugja a kezét, és simogatni kezd ott, ahol annyira szeretem. Aztán fölém hajol, és szenvedélyes puszit nyom a számra, és nyelvével a nyelvemet keresi. Hogy lehetséges ez? Az én Lénám, aki soha, de soha... De végül is, was liegt daran, ahogy otthon mondtuk. Mi van abban? Talán ô is megunta végre az egyformaságot, és most valami újat is akar. Szóval épp arra készülök, hogy Léna felvegye a szokásos pózt, tudod, már mondtam, amikor ô hasra fekszik, oszt megemeli kicsit a fenekét, ám egek, láss csodát... Az én Lénám átkulcsolja két karjával a nyakam, és húz maga felé. Én vagyok felül, ô alattam, öle szélesre tárva, és súgja, hogy most jó, gyere, gyere, nagyon jó, gyere. S ebben az ôsi hagyományos pozitúrában csókol és harap, harap és csókol, mintha néhány órával ezelôtt nem ittam volna meg több, mint fél liter vodkát és legalább egy hordó sört, s mind ezt nem is érzi leheletemen. Lehet, hogy érezte, de most mit sem törôdött vele. Csókolt és harapott, karmolt és szorított, sikoltozott és nyögdécselt, amit azelôtt meg nem tett volna soha a világ összes kincséért sem. Aztán, mielôtt még elaludtam volna, helyesebben álomba ájultam volna, az a mámoros gondolat járt a fejemben, hogy lám, mégis csak sikerült. Végre valahára azzal a nôvel voltam, akit már évek óta szerettem, és szeretek, és aki életem értelme. S ez a tudat olyan boldoggá tett, de olyan boldoggá, mint még semmi azelôtt. Szárnyalni szerettem volna, repülni valahová. De helyette elaludtam, s aludtam, mint akit letaglóztak. Majdnem egészen délig. Amikor felébredtem és lassan magamhoz tértem, hangokat hallottam a konyhából. A feleségem és a mostohalányom beszélgettek. Nem éppen hangosan, de mivel mindig is jó volt a hallásom, jól kivet-

tem szavaikat. Némelyiket. A kis Léna szipogott, az orrát fújta, és mintha olyasmit mondott volna, hogy „a te lányod”, „semmi erôszak”, „nem akarok állapotos lenni”, „részeg volt”, „észre sem vette.”. S aztán hallom, amint a nejem azt mondja, „ügyes voltál”, „lásd be, hogy...”, „igazi kis kurva vagy”, s közben hangosan felnevet. Leesett a tantusz. Most értettem meg, csak most. Ezek összeesküdtek ellenem. Mint azok a gyémántcsempész maffiózók, akik egy orosz filmben egy olyan, hogy mondjam, ledér nôcskét használnak csalétkül, hogy félrevezessenek egy tisztességes szovjet állampolgárt, és megtudják, hol vannak az ékszerek elrejtve. Hirtelen úgy éreztem magam, mit Pecsorin, Lermontov hôse: fölösleges vagyok, lyisnyij cselovek. Megtûrnek, de nem kellek. Vagy csak azért kellek, hogy gúnyt ûzzenek belôlem? És mégis csak legyen egy férfi a háznál, aki nem baj, ha van? Jól jön, ha kell, akár mindkettôjüknek. Micsoda lányok, micsoda némberek! Azt akarták tudomásomra hozni, amit sehogy sem akartam eddig megérteni. Azt, hogy nem én vagyok itt az úr, sohasem voltam, s ez itt nem az otthonom, sosem volt, és nem is lesz az. Itt lakom ugyan, de tudnom kell, hol a helyem. Nem vagyok otthon, hanem csak vendégségben. Pedig azért születünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne, ha még jól emlékszem gyermekkori olvasmányaim valamelyikére. Hogy ki írta, már nem tudom. Kikászálódtam az ágyból, s a fürdôszobába mentem. Gondosan borotválkoztam, lezuhanyoztam. S aztán szótlanul összecsomagoltam minden cuccomat. Belefért egy bôröndbe és a katonazsákomba. Léna még megkérdezte, hová mész, Ecsi, kudá szobrálszjá? Nem válaszoltam. Minek? Felvettem a kabátom, fejemre tettem az usánkát, és el innen. Minél elôbb. A Vársávszkij Vokzálra mentem. Metróval. Ott jegyet váltottam Csapig. 79

PoLíSz

Még két napig kellett a pályaudvaron rostokolnom, mert jegyet csak elôvételbe tudtam venni. De nem bántam. Múlt az idô valahogy addig, míg végre felülhettem a vonatra. Két nap és két éjszaka a gyorsvonat egy hálófülkéjében a szinte kötelezô, hagyományosan erôs és forró csájával. De aztán megérkeztem. Hazatértem. Majdnem húsz évvel az után, hogy itt hagytam ezt a várost. Hát, haver, így nem lettem tábornok, ármiji genyerál. Hiba csúszott a haditervbe. Vagy talán: Ember tervez, Isten végez? Lettem azonban valami más, azonkívül, hogy alkoholista vagyok. Hogy is mondják ezt mostanában? Invályid. Rokkant nyugdíjas. Szóval az lettem. Semmire sem jó, nemcsak fölösleges. Ugyanis jó múltkorában, úgy öt hónappal ezelôtt elmentem az esedékes kötelezô orvosi vizsgálatra. Megállapították, hogy újabban van még egy bajom. Leukémia. Valószínûleg sugárfertôzés. Hol dolgoztam utoljára, kérdik az okos orvosok. Mondom nekik, hogy hol. És betartotta a biztonsági elôírásokat? – kérdezték. Milyen biztonsági elôírásokat? – kérdem én. Hát azokat, melyeket akkor kell betartani, ha radioaktív anyaggal is dolgozik valaki. Vastag gumikesztyû, gumi kötény, meg ilyesmi Nézek rájuk. Hogy tarthattam volna be, ha nem mondták, hogy radioaktív anyag is van itt valahol? Egyébként, honnan tudják, hogy mi volt ott? Radioaktív anyag vagy valami más? Nem szóltak az okos orvosok semmit. Csak a fejüket csóválták nagy komolyan. Nos, nagyjából ez volt minden, amit Öcsitôl megtudtam, mondta még Vili. Amikor utoljára láttam és beszéltem vele, rendületlenül szívta méregerôs cigarettáját, és köhögött. Sokat, szinte állandóan köhögött, s ilyenkor bocsánatkérôen nézett az emberre. „Ne is törôdj, vele, haver, mondta. Talán még lesz egy kis idôm, hogy elborozgassak veled egy kicsit az utolsó bevetésem elôtt. Mert hát ostoba dolog a meghalás, tudom, és nagyon remélem, hogy addig, amíg énrám kerül a sor, fel fognak találni valami szérumot ellene. De különben az sem baj, ha nem. Csak ne köhögnék annyit ettôl a Verhovinától. Mit gondolsz, nem kéne áttérnem valami gyengébbre? Vagy esetleg netalántán valamelyik filteresre? Biztos, nem köhögnék annyit,” mondta akkor még Öcsi, és nevetett. Köhögött, de nevetett. Sokat köhögött, nagyon sokat. De nem tudok róla, hogy abbahagyta volna a dohányzást. Ezzel Vili befejezte mondókáját. Csend lett, senki sem szólt egy szót se. Vili se többet. Aztán Misi letette üres poharát a már üres butéliák mellé. Nos, úgy látszik nincs több, mondta. Se bor, se sör, se mondóka. Akkor akár mehetünk is, nem? Mert hogy Trojnoj kölnink még van, az van, és hát elígérkeztünk. Nehogy mán a többi kollegina elhervadjon itt nekünk. Boldog húsvéti ünnepeket, Eszter, boldog ünnepeket...

2006. november 24.

80

MERÍTETT SZAVAK

Nády Mária

Csoknya Balázs

Némah

Két pont között

„és miképpen bocsátunk meg ellenünk a vétkezôknek.” Vass Tibor

Két pont között utam állomásain porszem asszonyarc dereng át, s a papír felissza, a tinta fekete kanyargását

[1.]

gyökértelen csend, végül is olyan ez, mint csukott száján is átordít a halál. amikor azt mondta: fáj a szívem önkéntelen is hazudott, mert bár nem tudott róla, de a szívben nincs is érzôideg-végzôdés. ha valaki mindig leszel, melyik valóság végleges? mire kibogozod, elillan

Labirintuson át Sötét folyosók sötét mélységén át zúzódtál Nagy sokára találtál rá a Kijáratra

nélküled, mihez képest van, ami? mintha elképzelne valami: nem emlékszel, csak a jelen. nem kell hinned mindenben. elég, ha tisztességgel elfogysz. (helyed helyén vákuum)

Véges idô Elsüllyedt emlékek rejtett világa úszik, akár az ezüst folyó úszik feltartóztathatatlanul úsztat mindent, ami útjába kerül Forog, fakul csend sötétül

[2.] egyre több a réteg mindent befed a feketefehér te is tennéd amit a többi remeg a szád a szemed markodból kiállnak a szegek

Villanásban fénylik, zokog, marad: kódolt üzenetek tolonganak szívedben, agyadban fátyolos sós gyöngyeidben ázva ring, leng kékeslilán

belepnek a varjak ez az ôsz elidôz itt örök hatalmas pelyhekben hulla nak a percek kidob magából a pillanat elkeveredsz néha elég lenni ahogy a kövek hasonlítasz némiképp mégsem ismersz magadra: kéz a kilincsen a tôbôl kitépett kar az egyhelyben áramló vér a semmi értelme a nincsen (hála helyett néma há) 81

PoLíSz

Nyiri Péter

Az igazi kötelesség (Juhász Gyula: Orbán lelke) Van Juhász Gyulának egy, a köztudatban talán kevésbé ismert és emlegetett, de nagyon értékes mûve, az Orbán lelke címû kisregény. Az alkotás fôalakja egy középiskolai tanár, Orbán Gergely, aki egy kisvárosi gimnáziumban éli egyhangú, izgalmak nélküli mindennapjait. Dédelgetett álma, hogy egyszer egy nagyvárosi iskolába kerüljön, nyugalmasabb körülmények közé, ahol megírhatja tervezett monográfiáját a legújabb kori magyar líra sajátosságairól, irányairól. Tehernek érzi munkáját, gátnak, mely álmai útjába áll. S mivel kitörési lehetôsége nem sikerül – nem helyezik át, társa nincs, egyedül él –, öngyilkosságba akar menekülni. Mégsem teszi meg a végzetes lépést, mert arra a következtetésre jut, hogy a kötelességeket vállalni kell, s ha azok súlyként nehezednek ránk, hát el kell viselni ôket, mert az ember sorsa a szenvedés. Ezt a felfogását, a kötelesség szükséges és megkerülhetetlen vállalásának elvét nyomatékosítja az asztalán heverô százhúsz latindolgozat; melyek kijavítása bár nem kedvelt, de elvégzendô feladat: kötelesség. „Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan számûzetésben”(86.) – írta Juhász Gyula Holmi címû aforizmagyûjteményében1, s ezt tette az Orbán lelke fôszereplôjének, Orbán Gergelynek véleményévé is. A tanár úgy vallja, valódi boldogságra nem képes az ember, ezért nem tehet mást, mint hogy szinte tetszhalott állapotban, belesüllyedve a mindennapok monotonitásába, minden kitörési próbálkozás nélkül beletörôdik sorsába. S ez még mindig jobb az álboldogságba menekülésnél, a boldogság illúziójában való sodródásnál: ennek az álboldogságnak példája Orbán régi szerelme, Sárossy Adrienne színésznô, aki elhízottan, epizódszerepekben ripacskodva, kitartott nôként tengeti életét, s csupán mutatja, vagy szeretné hinni, hogy boldog. „Talán mégiscsak az választja a jobbik részt e földön, aki a szenvedést választja, és ha más boldogságot nem találhatunk úgysem, talán az egyetlen bölcsesség, ami számunkra megmaradt: szépen és okosan rezignálni”(130.) – véli a fôszereplô, mintegy összefoglalva saját életfilozófiáját, a követendô viselkedési formát. Figyeljünk azonban a bizonytalanságot kifejezô talán szócska kétszeri elôfordulására! Beletörôdni, és lemondani a kitörésrôl, ez Orbán Gergely felfogása. „Orbán Gergely a szerelemben is olyan volt, mint az életben: gyáva és élhetetlen”(128.) – mondja az elbeszélô. És valóban, a tehetetlenség és gyávaság önigazolása ez, hiszen a tanár maga is tudja, hogy így nem lehet teljes életet élni. Ennek a ténynek jelképes kifejezôje az a jelenet, melyben a tanár a kisváros intelligenciájának társaságában, egy borospincében részegre issza magát. Ekkor, a mámor pillanatában látja meg tisztán és világosan, milyen is az ô és az ôt körülvevôk élete: „Lassan kitágult az alacsony pince, megnôttek az árnyékok a falon, az arcok kísértetiesen meredtek rá, mint a kriptában az élôhalottak...”(119.) Orbán Gergely Robinsonként érzi magát Végváron, távol a nagyvilágtól, egy olyan helyen, ahol „az életnek csak az a szenzációja van, hogy a nap fölkel és lenyugszik”.(97.) Korábbi terveihez képest – hogy, miután elsô volt az egyetemen, Párizsba indul – valódi számûzetés ez az állapot számára. Alapvetô ellentét feszül a regény világában boldogság és boldogtalanság, valóság és álmok, vágyak között. A mû szereplôi mindannyian a negatív oldalon állnak. S leginkább éppen a fôalak, aki a boldogságot és önmegvalósítást kizárólag egy másik helyen tudja elképzelni. „Szeretnék valami nagyobb városba kerülni, méltóságos uram, valami olyan helyre, ahol könyvtár van és több kultúra, megértô emberek, ahol megírhatom azt, amire régen készülök már, de itt nem lehet: egy nagy monográfiát az új magyar irodalom jellemzô vonásairól”(114.) – adja elô kérelmét a miniszteri osztálytanácsosnak, mire az így válaszol: „Tessék itt kultúrát csinálni”.(114.) Ez az, amire Orbán Gergely képtelen: a körülményektôl függetlenül megvalósítani önmagát. Az önmegvalósítás hiánya Szimák Zoltánnak, Orbán barátjának is tragédiája: „Munka és teremtés: ez kellene. De én csak robotolok és tengôdöm”.(106.) A vegetálás jellemzi ezeket az embereket, a teremtés, az önkifejezés szükségességét felismerik ugyan, de tenni érte a gyakorlatban nem tudnak, nem mernek. (Orbánnak a miniszteri tanácsoshoz intézett kérelme nyilván kitörési lehetôség, abban a helyzetben azonban a döntés teljes mértékben a másik félen múlt.) Ebben a tekintetben válik rokonszenvessé a regény egyik mellékszereplôje, Polyák Alajos rajztanár. Ô is kimondja, hogy „itt nem kell mûvészet, itt csak megdögle82

TÁJOLÓ

ni lehet”(100.), de azért egyszer legalább megpróbált alkotni: „Mohi csata címû nagyszabású, de bevégezetlen”(100.) olajfestményét mutogatja mindenkinek. A regény világát azonban pontosan érzékelteti a tény, hogy a festô csak elkezdte a képet, de nem fejezi be, mert nem érdemes befejeznie. A mû narrátora szerint Orbán egyik alaptulajdonsága a gyávaság. Hiszen nem meri megtenni azt a lépést, amely a kitörést jelenthetné, sôt, még a halálhoz – az öngyilkossághoz – sincs elég bátorsága. Rezignáltan vegetál csupán. Az életöröm az, ami legfôképpen hiányzik az életébôl, az, hogy kedvét lelje valamiben. Ez a valami mindenki számára más: kinek-kinek magában kell megtalálnia, hogy mi az, amit kedvel, amiben önmaga lehet. Ezért bûne a fôszereplônek az, hogy bár megnevezi, mi tenné boldoggá – egy nagy monográfiát szeretne írni –, mégsem képes megtenni az elsô lépést saját boldogsága útján. Holott már ez sem kevés, hiszen az egyik legnehezebb dolog talán az életben megtalálni az utat, melyen haladni akarunk. Mert a boldogság viszonylagos: a régi barát Bikády Adorján álma például éppen az olyan megnyugvás és mozdulatlan egyhangúság, mint amilyenben Orbánnak Végváron van része. Hogy kinek mi ad boldogságot, az mindenkinek ez egyéni hajlamaitól, személyiségétôl, egyéniségétôl függ. Nem véletlen, hogy az elbeszélô egy alkalommal a bibliai tékozló fiú történetét emlegeti: Orbán ugyanis azáltal, hogy megtalálta képességeit – a mûbôl kiderül róla, hogy nagyon jól ír –, de nem bontakoztatja ki azokat, eltékozolja az Istentôl, az Atyától kapott talentumait. A tanár viszonyulása és érzései Végvárhoz ambivalensek. A város egyrészt a lemondás (az álmokról), az élôhalott állapot, másrészt viszont a megnyugvás (nyugalom, kiszámíthatóság, biztonság) is számára. Sôt, kétségtelenül bizonyos fokú boldogság is: „Ahogy kinézett az ablakon és sorra föltûntek a hajnal ragyogásában a vadvirágos temetô, a sárga gimnázium és a Kálvária, a kis fehér házak békésen álmodozó nyája, most tudta meg csak, a váratlan viszontlátás percében, hogy az a sok szenvedés, az a nagy magányosság, amelyben itt él, a csöndes esti séták a fôtéren a jó baráttal, a szemlélôdô bolyongások a környéken, a napi munka az iskola öreg padjai között, mind, mind mennyire a szívéhez nôttek, mennyire az életéhez tartoztak”.(137.) Ezért érthetetlen, hogy miért nem tud és akar Végváron alkotni! Csak a szenvedést látja az egyetlen lehetséges ottani életformának. „A szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud”.(142.) Csakhogy ez a felfogás önpusztító életmód, lassú haldoklás. Erre utalnak a szöveg jelképei. Már maga a cím is, mely a népi Orbán lelke mondást idézi, a nyugtalanul kóborló, helyét nem találó lélek képét. Nem mellékes az sem, hogy Végvár az utolsó állomás az országban, és egyúttal a végsô pont az életben. Ezért érzi magát Szimák Zoltán már aggastyánnak, pedig csupán negyvenhat éves. Orbán Gergely is úgy érzi, hogy gyermekkorában volt utoljára boldog. Bár még mindig fiatal, a gyermekkorba vágyik vissza, és örökre lemond a boldogságról. Akárcsak Iván Iljics, csakhogy Tolsztoj hôse idôs ember és halálos beteg. A halál, a halál közelsége, az élôhalottság meghatározó momentuma a mûnek. Ennek szimbóluma a kopasz Kálvária és a virágzó temetô ellentéte. Az Isten-áldozat helye kopár föld, míg a halálnak kultusza, prioritása van Végváron. S rendkívül szomorú az is, hogy Orbán Gergely a pisztolyt tarja „szabadítónak”, mert a halál, az öngyilkosság az „ultima ratio”. Valóban tékozló fiúról szól ez a történet. A kisregény érdekes és aktuális kérdést vet fel, s ad rá egyfajta választ. Elgondolkodtató a szöveg végkifejlete: Orbán Gergely ugyan felismeri az élet parancsát, de csupán a szenvedést látja megoldásnak, s nem próbál változtatni sorsán; hanem beletörôdik abba. Mindez eszmefuttatásra késztetheti az olvasót, arra, hogy az alkotáson túl is elmélkedjen azon, mi valójában az egyén kötelessége a világban; vajon csakugyan a rámért sors belenyugvó elviselése az egyetlen lehetôsége? S különösen idôszerû a téma hazánk jelenlegi oktatási helyzetében, mert felmerül az újabb kérdés: hogyan tudja a ma pedagógusa az egyre növekvô munkahelyi kötelezettségek mellett kibontakoztatni egyéniségét, magvalósítania önmagát. Kötelesség természetszerûleg mindaz, amit az embernek élete fenntartásáért, megélhetéséért el kell végeznie, a sokszor kreativitást nélkülözô és unalmas munka, mely a megélhetését, anyagi boldogulását és biztonságát szavatolja. De hogy a kötelességteljesítés enged-e teret az egyén álmainak, vágyai szabadságának, már nem egyértelmû. Sôt, az esetek többségében elnyomja e vágyakat. És az embernek gyakorta nincs ereje változtatni sorsán, Juhász Gyula Orbán Gergelyéhez hasonlóan, rezignáltan veszi tudomásul feladatát, s megöli álmait: mert lemond álmairól. Kényelem, idôhiány, erôtlenség – okok, melyek megfosztják önmagától. S ide sorolandó – akárcsak Orbán Gergely életében – a kötelességre való hivatkozás. 83

PoLíSz

A kötelességnek azonban másfajta értelmezése is lehet; az élet anyagi, külsô tényezôket illetô felfogása mellett egy más természetû, mely egyszerre magasabb rendû, hiszen forrása az isteni szféra, ugyanakkor mindenekfelett személyes, mert önmagunkra irányul. Az ember életét – és itt életen nem csupán a földi lét értendô – elképzelhetjük útként is, mely hazafelé vezet. Bár porból lettünk testileg, szellemi eredetünk nem itt, hanem az anyagi közegen túli teremtésrészben van. Az emberi lélek magként, csíraként születik, hogy aztán hosszú, fáradságos, de örömöt is tartogató fejlôdés során megérlelôdjék. Az ember a Teremtés vándora. Az út kibontakozásához szükséges, mert a személyiség, naponta tapasztalhatjuk, nem a kezdetektôl fogva kiforrott. Mindannyian öntudatlan szellemi csíraként indulunk, s végcélunk, hogy kifejlesszük azt, ami termésként bennünk rejlik, azaz, hogy öntudatosodjunk. Ez a végcél: hogy hazaérjünk a paradicsomba, s ott öntudatosan, önmagunk ismeretében, tudva önmagunkról és tudatosítva helyünket, illetve a boldogságot, örökre megmaradjunk. „S az élet, a szép, nagy processzió, / Mely indul örvény és sírok fölött, / Az égi táj felé tart csendesen, / S egy stációja van: a végtelen” – írja Juhász Gyula Béke címû versében.(34.) Minden mag életet rejt, színes, gazdag, bizonyos irányú életet. Mert mindannyian talentumokat kapunk Istentôl, melyek így vagy úgy, ha hajlamokban is, de bennünk vannak. S ezeket kibontakoztatni Isten iránti kötelességünk, melyet a hagyományos értelemben vett kötelesség mellett elhanyagolni vétek. Kell egy cél életünkben, amely felé haladunk, s ezt a célt képességeink, személyiségünk alapján határozhatjuk meg. Az „ismerd meg önmagad” parancsa nem pusztán a delphoi Apollón-templom felirata volt; magától a Teremtôtôl kaptuk. A személyiség kibontakoztatásának persze ugyancsak megvannak az erkölcsi keretei. A cél az, hogy fejlôdésünk valóban hazatérés, a paradicsomba, vagyis az emberlét oltára, a Jó felé tartás legyen. Így az út bár szûk lesz, de igaz. Nagy kérdés lehet a pedagógiában, hogy a tehetség – legyen az bárminemû, a mûvészi hajlamtól a kézügyességig vagy a testi erôig – kibontakoztatása maradéktalanul, minden körülmények között lehetséges-e? Mert számos – borúlátó és az emberi akaratban nem bízó – felfogás éppen a körülményekben látja az ember sorsát meghatározó és eldöntô hatásokat, melyek alól kivonni magunkat majdhogynem lehetetlen. Az Istenben hívô és a Teremtés csodálatos mûvét átlátó ember másképpen gondolkodik. Tudja, hogy a körülmények – hogy hová, mikor, melyik pillanatban stb. születünk – hatnak ugyan ránk, de életünkrôl mi magunk döntünk. Ebben áll szabad akaratunk, melynek lényege – miként magyar szabadság szavunk oly érzékletesen kifejezi –, hogy mi magunk jelölhetjük ki, szabhatjuk ki az utat, melyen haladni akarunk. Tetteinkért vállalnunk kell a felelôsséget, amit elvetettünk, le kell majd aratnunk, de a körülmények hatása addig tart, ahol a Jó akarása elkezdôdik. Onnantól, ha idônként lassan is, de megváltozik, jóra fordul sorsunk, hiszen mi magunk fordítjuk a Jó felé. Ha szívvel-lélekkel akarjuk a Jót, már megszabtuk éltünk irányát. Ez a felismerés volt a lényege a híres Don Bosco munkásságának, az otthontalan gyermekek otthonának, melyet ô nem véletlenül nevezett „oratorium”-nak, hiszen e tevékenység az Isten iránti hálából-kötelességbôl fakadt. Don Bosco összegyûjtötte az utcán csellengô gyermekeket, mert felismerte, hogy az ember életében a lélek szabad akarata ugyan meghatározó, de az Úr Szeretetét tudatosítva végül is csupán két determináló tényezô létezik: a jóra való képesség és az emberben rejlô talentum. Fejlôdése mindenkinek más és más, de eredetére nézve – mindenkit Isten teremtett – mindenki egyenlô. A Szeretet teremtett minket csíraként, a jóság csírái vagyunk tehát, s minden rossz, mely ránk rakódik, saját akarásunk eredménye. Az emberi lét alapvetô determinánsa ekképpen az, hogy csírájában, legbelsô lényegében mindenki jó és tiszta. A jóra törekvés képessége mindenkiben megvan, csak életre kell kelteni. Ilyen tekintetben az ember fejlôdése kétirányú, hiszen építés és lebontás is egyszerre. Mert egyfelôl építjük önmagunkat – kibontjuk és felépítjük személyiségünket –, másrészrôl viszont lebontjuk magunkról a felesleget, megszabadulunk az üdvösségbe haladást akadályozó, visszatartó részeinktôl. Az elôbbi egyszersmind az emberi élet másik alapvetô meghatározója: mindenkinek van talentuma, s ez személyisége építôköve, talapzata, pillére. Emellett adott számunkra a képesség, hogy akarjuk a jót. Öntudatosodás a Jó felé: ez a helyes emberi élet. Mindehhez azonban mozgás szükséges, aktivitás, cselekvés, hiszen élet és fejlôdés csakis mozgásból fakadhat. S bár furcsának hathat, valójában azért mozgunk, hogy egyszer megtaláljuk állandóságunkat. A tökéletesedés természetrajza ez. A helyes emberi élet nem más, mint mozgás a változatlanság felé, folyamatos, állandó alkalmazkodás az örök megváltoztathatatlanhoz: Isten törvényéhez. Mindazzal együtt, hogy a gyakorlatban sokkal nehezebb megvalósítani személyiségünk kibon84

TÁJOLÓ

takoztatását, mint az elméletben, az egyén számára jövôjét, lelki-szellemi fejlôdését és üdvösségét tekintve mindenképpen szükséges. Visszatérve a pedagógusokra, azt mondhatjuk: az önfejlesztés mindenki számára adott. Lelki és testi erô persze elengedhetetlen hozzá, de az értelmiségi léthez kell a folyamatos fejlôdés. A cél az lehet, bármennyire is ellene dolgoznak bizonyos erôk, hogy a tanári pálya újra megbecsült legyen, hogy a tanárok újra tiszteletet kapjanak. Ezt azonban csakis akkor érhetik el, ha egyéniségekként, követendô mintaként, példaképként – akár szakmailag, akár az önmegvalósítás példaképeként – lépnek a diákok elé. Az erkölcsi nemesség és a szakmai színvonal, illetve a kiforrott személyiség mindig tiszteletre méltó lehet. De tenni kell érte. Juhász Gyula Orbán Gergelye a szenvedést, a számára nem kedvelt életformába való beletörôdést választotta, holott ezt az életformát ô maga teremtette meg, hiszen más lehetôsége is lehetett volna. Monográfiát írni ugyanis nem pusztán a nagyvárosban, csökkentett óraszám vagy a nagykönyvtár közelségében lehet, hanem kisvárosban, a természet közelében is. És ha az ember arra hivatott, akkor százhúsz latindolgozat javítása mellett is. Mert ez is kötelessége – Isten iránt. Jézus azt mondta, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Ez nem csupán az akkori embernek szólt. Vannak társadalmi, emberek iránti kötelességeink, de vannak kötelességeink Isten iránt is, önmagunkkal szemben is. Az értelmiségi lét abban áll, hogy az egyén folyamatosan fejleszti magát, általában véve és szakterületén is; folyamatosan reflektál intellektuálisan és erkölcsileg is a világ, a nemzet, az élet eseményeire. És keresi magában a talentumot, a teljesítendô kötelességet, a hivatást, melyre képességei kijelölik. S bár nyilvánvalóan hatalmas terhek rakódnak ránk, ezt a kötelességteljesítést is el kell végeznünk. Azért, hogy gondolkozzunk, hogy keressük az önmegvalósítás lehetôségét, mindig kell erôfeszítéseket tennünk. Az újításra, eredetiségre való törekvés és a lelki megelégedést nyugtázó belsô hangra hallgatás megfelelô támpont lehet ebben. A tanított tárgy újszerû megközelítése például mindig lehetôség. Az rendkívül lényeges, hogy az önmagunkból-jellemünkbôl fakadó kötelesség boldogságot, örömöt ad, s távol tart a szenvedéstôl. Követendô példa ebben éppen az Orbán lelke írója, Juhász Gyula. Szepesi Attila írja, hogy a kisregény életrajzi indíttatású, s Orbán Gergely emlékeztet ugyan Juhász Gyulára, „a Szegedrôl Szakolcára helyezett, depresszió-gyötörte poétára, egy alapvetô dologban azonban mégis különbözik tôle. Juhász Gyulának sikerült diadalmaskodni a jeltelenségen, az enervált és szeszbe-tébolyba fúló világvégi pedagógussorson, szemben ábrándos és kallódó hôsével, aki belenyaklik a reménytelenségbe. És hogy ez sikerült a szegedi költônek, annak fô dokumentuma épp e mû, az Orbán lelke.”2(143.) Jegyzetek

1. Az idézetek forrása: Juhász Gyula: Versek. Don Quixhote halála. Holmi. Orbán lelke, Ister, 1999. (A továbbiakban csak az oldalszámot jeleztem.) 2. Szepesi Attila: Fekete madárijesztok. In: Juhász Gyula: Versek. Don Quixhote. Holmi. Orbán lelke, Ister, 1999. 143–148. 80 éve, 1938. Április 4-én halt meg Juhász Gyula, a magyar tragédiák nagy költõje. (A szerk.)

Barna Erika Viktória

Véghelyi Balázs: Fán függ a világ Vékony kötet, de nagy súlya van. Súlyát a költô felelôsségérzete adja, az a bátorság, amellyel rátekint a még „mûködô”, de akadozva, fuldokolva mûködô, a természetet, a lelket pusztító, ember-torzította világra. Véghelyi Balázs erkölcsi tartása, szellemi magaslata rácáfol fiatal életkorára (ki gondolná, hogy mindössze 23 éves!). Szellemi-lelki érettsége az éberséggel megélt létébôl fakad: „átsüvít bennem a szél: Milyen jövô várhat?” (Havat a porból) Mélyrôl felfakadó vallomásai révén betekinthetünk vívódásaiba, felnôtté érlelôdésének lelki folyamatába. Töprengése a költôi feladat súlyát tudatosító ember kételye és tépelôdése: „meg tudom-e mutatni szilánkokból az igazat és egészet: / kiszakított szöcskelábban a háborúba zuhanó emberiséget?” (Sajnálatosan ez utóbbi 85

PoLíSz

verssor nyomdai hibával került a könyvbe: a háborúba szó helyett lábszúba szerepel, kérjük az olvasók együttmûködését a javításhoz, az „igazi kép” helyreállításához!) Szerkezetében a kötet négy ciklusra épül, a makrokozmosztól a mikrokozmosz felé haladva. Az Értünk szól a harang ciklus versei az egész emberiségért, a földi életért aggódó költô felrázó, tudatosságra ébresztô figyelmeztetései. Metafizikai érzékenységgel feltett kérdései mindig túlmutatnak a mindennapok apró dolgain, mintegy József Attila nyomdokain haladva kozmikus távlatokban gondolkodik. Riadtan tekint arra a világra, amelyben „Fa nélküli erdôk, / erdô nélküli fák” (Fán függ a világ) sikoltanak, „megállj”-t kiáltanak. De megrendült áhítattal szól arról a világról, amely haldoklásában is még mindig ôrzi az ember igazi lényét: „Tiszta az ég, / tükrözôdik a tó vizében, / mint egy ôszinte gyermeki mosolyban / az ember ôsi tisztasága.” Véghelyi Balázs az önmagát vesztett, vagy önmaga igazi lényét megtagadó ember sorsáért aggódva kérdezi: „Leszünk-e mi még valaha ilyen természet-arcúak?”(Séta a nyíló tavaszban) Tükröt tart a tetteinek következményeit nem látó, a jövôjét illetôen közönyös ember számára, aki lét-rontó magatartásával önmaga pusztulását okozhatja. Ironikus rálátással vetíti elénk a mohóságától vezérelt embert, akinek feloldásként megadja az önbelátás lehetôségét is: „Mint vízben hal, úgy élünk a természetben. – / Lenyeljük az egész vizet? Remélem, nem.”(Balaton-parti éjszaka). Jelentés címû versében a „még” mûködô világ feletti öröme és szomorúsága egyszerre szólal meg: „Jelentem, hogy a körülmények ellenére / – megállapításom szerint – mûködik még a világ, / és a benne található élet is, / bár nem tökéletesen, de azért még mûködik.”. A kiemelésben rejlik a fricska: a természetes mûködést megzavaró, vagy az emberi mûvi világot is túlélô, még (vajon meddig?) mûködô világra célozva ezzel. Versei transzcendens tartalommal töltött tanítások, amelyekben mindig jelen van a „mégmindig-nem-késô” üzenete. Még megmenthetô, még jobb létbe fordítható a világ, még tehetünk érte, hogy természet-arcú emberként legyünk jelen a világban. Még választhatunk, még döntést hozhatunk. Az egyensúlyát vesztett világot még helyrezökkenthetjük, ha a Teremtés törvényeit megismerjük, ha a Teremtés rendjét követjük, ha a Teremtés rendje szerinti társadalmat építjük fel, amelyben a profanizált világban elértéktelenedett életet újra szentségként kezeljük. A kötet több versében újra visszatérô sugallat, hogy teremtett világba születünk, a földi élet minden fizikai adottságát mindannyian csupán néhány évtizednyi használatba kaptuk, nem tulajdonba, s ahogyan elôdeinktôl életre kaptuk, úgy utódainknak életre kell átadnunk. A csupán fizikai síkon mozgó, a csupán az érzékelhetô világot teljesnek vélô túlintellektualizált ember elveszítheti a szív bölcsességét, elveszítheti az érzékelhetô világon túli világot. Azt a világot, amelyben a megértô szeretet képes egy magasabb minôségû létet ajándékozni az ember számára. Az ész mindenhatóságában élô, öntelt emberért fohászkodik a harang tiszta, megszentelt hangjával: „adjál az alkotómnak észt, / ami nem gyôzheti le a szívet” (Értünk szól a harang). Pál apostol szavai visszhangzanak és erôsödnek fel, nem pusztán egy falucska, de az egész bolygó harangjaként szól Véghelyi Balázs harangja. A képvers kezdô és végsô betûjét: ó-ô az egész kozmosz visszhangozza, mintegy a Teremtés feletti szomorúság akkordjaiként zúgnak, a Teremtô iránti mélységes alázattal. A szeretet nélküli ész-ember nem tud kapcsolódni sem önmagához, sem a másikhoz, sem Istenhez. Legyen bármily okos és zseniális, találja fel a legszuperebb Mars-szondát, akkor is magányos marad, ha nem a szívével gondolkodik, ha önzésében pusztán a saját igazához ragaszkodó, börtön-világába zárva él. Forma és tartalom szerves egysége ez a remekbe sikerült képvers – az üzenet súlyával és a mindenséget átzúgó hangjával. S ha a harang zengése nem érne fel a világszülôhöz, akkor maga a költô fohászkodik kegyelemért, segítségért Istenhez A Láthatatlan Személyhez címû szonettjével. Mottóként Madách víziója áll az ember számára készen „átadott” és hibátlan világról. Csakhogy mi most mindannyian már a „kerékfogát újítni” igénylô világban élünk, a Teremtô mûvét megzavartuk. A vers mintha József Attila Istennel való párbeszédeinek folytatása lenne. A verset olvasva az az érzésünk támad, hogy Véghelyi Balázs ott ül József Attila mellett, és Istennel beszélgetnek – hármasban! Vagy mintha csak József Attila maga folytatná e fiatal költô versei által Istennel elkezdett párbeszédét. A Láthatatlan Személyhez, a Bukj fel az árból, az Istenem, az Uram! vagy a Tanítások címû József Attila-versek folytatása. „Néha úgy vagytok a rosszal, / mint a gyermek a csavargással. / Ujjong, eltéved, sírdogál / s hazakívánkozik.” (József Attila: Tanítások). Az ember esendôsége folytán rosszat tesz, s méltatlanná válik Isten szeretetére, s jobbá válni is csak a kegyelem folytán tudhat: „Segíts, hogy jobban tudj minket szeretni! / Bennünk rejlô arcodat tôlünk soha ne vedd el! / Támaszként is legyél velünk, 86

TÁJOLÓ

ne csak neveddel!” (A láthatatlan személyhez). A világrontó állapot diagnózisa tömör, egyértelmû. Az ember számára a Teremtés által minden életfeltételt megadó világban egy mesterségesen és természetellenesen létrehozott „érték” körül járjuk haláltáncunkat: „Pénz nélkül is lehet élni... Csak nem sokáig.” (A pénz hatalma). S úgy tûnik, hogy hamarosan sok pénzzel sem megyünk semmire az életfeltételeinket már nem biztosító, túlszennyezett levegôjû, vizû, talajú, sebzett bolygón. A második ciklus, az Ady Endre földjén versei a magyar történelem képeit, sorsfordulóit, veszteségeit, gyôzelmeit, megoldásra váró feladatait villantják fel. Mondhatni mozaikkockák e költemények, egy magas kilátótoronyból áttekintett történelmi valóság. A ciklus elsô versét, Havat a porból címmel Csoóri Sándornak ajánlja a költô. A kezdô sorban döbbenetes tömörséggel feltárul a magyar történelem újra és újra megismétlôdô drámája: a több részre való szétesettség: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” Hol fizikai, hol lelki, hol pedig szellemi szinten szakadunk szét, mintha csak a magyar nemzet „karmikus” feladata lenne eljutni – avagy visszatérni? – az egységhez. Eljutni ahhoz az egység-állapothoz, amelyben képesek vagyunk a népek nagy sokaságában mi is öntudattal, egymást kézen fogva, önmagunk ügyét egységesen fontosnak tartva, értékeinket felmutatva jelen lenni. Hogy megtanuljunk végre Véghelyi Balázs szavai szerint: emberbôl / emberhez / emberien / emberrôl / emberért // közösségbôl / közösséghez / közösségien / közösségrôl / közösségért (Korszerûtlen ars poetica) szólni, kiállni. Magyar költô számára mindig is nagy súlya és terhe volt az igaz szónak. Ezt a keresztet már javában cipeli Véghelyi Balázs is, ezt a felelôsséget kell felvállalnia kiválasztottsága folytán, s ezzel a feladattal birkózik: „Ameddig a világ életem malmába költözött, / valami olyat kellene ôrölnöm ég alatt, föld fölött, / mint azoknak, akik a port is hóvá tudják tenni / s akik az erdôk tüdejével szoktak lélegezni.” (Havat a porból) Költôi feladata a csodatétel, az önmagát, emberi létét szinte meghaladó, teremtô, alkotó munka, mert a minden nemes eszmét befaló, elsüllyesztô üzleti világban, a pénz világában már kozmikus hangerô mellett is csak alig néhányan hallják a szót. Abban a világban, ahol József Attila figyelmeztetése, próféciája ellenére (Ne bízd el magad öregem, / bôröd ne bízd kereskedôre, / ki elád felhôt az egen, / s a földön telket vesz belôle. – Vigasz) átengedjük valódi kincseinket a disznófejû Nagyúrnak, vajon ki hallaná meg Petôfi Sándor lelkesítô, változtatásra hívó szavait? „És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint / valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél, / vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?” (Egy történelemformáló költemény margójára). Vajon a mai Országgyûlés követei, képviselôi Ady Endre földjén tudnak-e gazdagon termô, virágzó kerteket létrehozni? „Elvadult tájon gázolunk, / körülöttünk dísznövények. / Nem tudjuk, hogy milyen táj ez, / ahol Ady Endre lépett. // Lehajlunk a mûtrágyáig, / giz-gazok minket nem rágnak, / de ahogy a régi költô: / nyomát se látjuk a virágnak. // Lessük a föld zajos lelkét, / lehúznak a dísznövények. / Szelet kavar egy harci gép, / ahol Ady Endre lépett.” (Ady Endre földjén). De Véghelyi Balázs szándékában, költôi feladatvállalásában a legfontosabb: a magok elvetése: „ebbe a világba búvárként lemerülök bennem, / fölhozom magjait s virágot ültetek, / ahogyan tudok és ahogyan lehet.” (Havat a porból) Nagy súlya van az utolsó feltételnek: „ahogyan lehet”... mert a társadalmi környezet klímája, talajminôsége, termékenysége már mindannyiunk felelôssége... Amint az is, hogy mindent tegyünk meg a magunk szintjén és „ahogyan lehet”, mert a helyzet felismerésétôl kezdve a felelôsség már végérvényesen a miénk is. A huszadik század tragédiákkal teli történelme vonul végig a Magyar történelem címû versben, amelyben a költô családjának személyes sorsa tárul fel, sok magyar család sorsát egyesítve. Tények sorakoznak, események, amelyek mögött irtózatos fájdalmak, értelmetlen szenvedések lüktetnek. A költô újraéli és mindannyiunkat átvezet azon a poklon, amelyet átéltek és túléltek nagyszülei, akik hontalanná váltak hazájukban, akik „háborús bûnösök lettek” a magyarságuk miatt, pusztán azért, mert otthonukat nem hagyták el: „És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott, / hogy a bûnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték / nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepôdve / fogadták, hogy háborús bûnösök lettek – Csehszlovákiában.” Nagyszüleit és számtalan magyar embert Trianon és a II. világháború megtanított arra, hogy legyenek „mindig útra készen a továbbköltözéshez”. A világ egyetlen országát nem szabdalták úgy szét, ahogy a miénket, a világ egyetlen népe nem értheti azt, ami itt történt. Az ország után elvették az állampolgárságot is: „Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák állampolgárságot kaptak”. A külföldre szakítottaktól elvették a nyel87

PoLíSz

vünket: „Nagymamám (miután szlovák nyelvbôl levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket. / Mindig az elôírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna), / de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a / hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen / még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen) / köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot: / Dicsôség a Munkának, Tanító Elvtársnô! / (Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással megúszta.)”. Elvették tôlük még a szülôföldet is: „Nagyapám és nagymamám a szülôföldjükön / halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint / mindketten külföldiként”. Megrázó, mély sebeket diagnosztizáló lelet ez a vers. A hatalmi törekvések démonaitól feldúlt hazában az igazi vesztes az ártatlan ember. Tökéletes röntgenkép arról, hogy a személyes sorsunkat hogyan rombolják szét és hálózzák be a birtoklás eszeveszett sárkányainak alávetett politikai döntések. De a költemény sorait átragyogja az a fény is, amely a minden földi hatalomnál nagyobb erôbôl árad: „Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként / népek nevében a világtûz fölött, de nagyapám és nagymamám / szívében már egy másfajta tûz égett. (...) A szerelem, ahogy mondani szokták, / nem ismer határokat.” Ez a szent erô segíti, hogy a nemzetünk él, s élni fog. A Szerelem mellett vezérel bennünket egy másik erô is: a Szellem, mintegy beteljesítve, követve József Attila iránymutatását. Véghelyi Balázs szavaival: „Kufárhadak dúlnak ugyan / tatárverte hazánkban, / de odafönt mindig rend van: / szellemünk múzeumában.” (Válasz Illyésnek, a magasba). E két tiszta erô által válhatunk felnôtté, s válhat a sok felnôtt ember felnôtt, azaz saját sorsát irányítani tudó nemzetté. A kötet harmadik ciklusa, az átlátszó rácsok versei az emberi élet apró mozaikképei, a mindennapok pillanatai, amelyek az értelemmel alig befogadható dimenziókig tágulnak. Visszatérô motívum a múlandó és halandó lét: „Halad szüntelenül az óramutató, / szeleteli az idônket, mint kés az ünnepi tortát” (Halad az óramutató). „Amíg élünk, várunk, várunk, / halálunkig sorban állunk.” (Mikor az egyetemen sorban álltam). Összeér az emberi és növényi lét, amely közös az örökös átváltozásban: „Téged is megtépázott / a szél, cseresznyefa! / Gyümölcseid legszebbjei / fekszenek elôtted a sárban, / lehullott leveleid / szemfedôként takarják ôket.” (Cseresznyefa, vihar után). Bepillantást enged a költô egy önfeledt állapotába, az alkotói lélek átfordulásaiba is: „Most éppen jó hangulatom van. / Mit kezdjek e hangulatomban? // Verseket akarok csinálni. – / Irány a pokolba – dudálni. (Jókedvû dudás) Nagy ûr lenne a kötetben, ha nem találnánk rá a szerelem himnuszára. De rátalálunk, és magasba emelkedünk, amikor a Valakihez címû szonetten elmerengünk. Meghittség, fehér izzású bensôségesség ragyogja át a verset. Mottóként Weöres Sándor sorai fedik fel a vonzás törvényét: „Keresem azt, aki az enyém: / ô is keres majd. Megtalál.” A szellemi-lelki-fizikai összetartozás, az életnek értelmet adó kiegészülés és kiteljesedés adja a szerelem varázslatát, földöntúli erejét: „szivárványt festesz világom egére”. „Kigombolod belsô lényem kabátját, / ettôl én, mint a virág, kinyílok neked. – / Én is kigombolom rajtad a ruhákat, / melyek egy igazabb valót rejtenek.” A teljes lényünket átható szerelemben a másik felünkre találunk, s e szerelem mélységes tisztasága által megélhetjük az egység-élményt: „Valakiben mindig megtalállak téged. / Mégis mindenkiben téged kereslek.” A szonett tökéletes szerkezete formailag is a teljesség érzésével, a Teremtés rendjébôl fakadó harmónia érzésével ajándékoz meg mindannyiunkat. A negyedik ciklus játékos, könnyed hangvétele a gyermekversek üdeségét, báját idézi, de a tartalomnak a súlya megmarad. Az emberi élet mikrokozmoszába érkeztünk, hétköznapi élményeinkre ismerhetünk: az utazás kalandjára, a hazatérés örömére, a természet szépsége iránti áhítatra, szokásaink hatalmára, viselkedésünk tudattalan motivációira. A kötet záróképeként ránk tekint a költô, a szemével és szívével néz körbe: „Kinyitom a szemeimet, / s figyelem a világot. / Ez a világ mindenkié, / így rá én is vigyázok!” (Figyelem a világot) Formai sokszínûség, egyéni hangvétel, gazdag költôi képtár, hiteles költôi jelenlét jellemzi a kötet verseit. Véghelyi Balázs költészetében folytatódik Petôfi, Ady, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor szellemi öröksége. Általuk nevelkedve, de már most, 23 évesen kiforrott egyéni hangvétellel és világértelmezéssel lép ki elénk. Mesterien szervesíti a formát és tartalmat. Képversei remekbeszabottak. Mindezek mellett humorérzéke különös zamattal fûszerezi verseit. A kötet borítóján a rendkívüli tehetséggel megáldott 18 éves lány, Batta Eszter Életfa címû rajza adja meg az alaphangulatot. Szemek és arcok, egyedi sorsok, végtelenbe tartó ágak a kozmikussá növekvô világfa elemei. Tökéletesen illeszkednek a könyv transzcendenciájához. Véghelyi Balázsnak ez az elsô verseskötete. Csoóri Sándor ajánlása is jelzi, ami mindannyiunk számára egyértelmû következtetés: „Tudom, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs 88

TÁJOLÓ

is, minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.” „Búvárként” van jelen a világban, de kertészként is: valóban virágot ültet, nem hervadó, perc-virágot, hanem lélekmentô, magasban nyíló vers-virágokat. Mindezt a legtermészetesebb egyszerûséggel mondja ki, úgy, hogy történelmünk, magyar-sorsunk tragédiája is fáj belôlük. Nem maradhat közönyös az, aki értô füllel olvassa... E vékony kötet: ima az emberért, a Földért, a természet megmentéséért, a Jó gyôzelméért, Isten kegyelméért, a lélek üdvösségéért. (Véghelyi Balázs: Fán függ a világ. Hungarovox Kiadó, 2006)

Mezey László Miklós

Emlék és vágy mezsgyéjén A Békés megyei Bucsán élô költô, Erdei-Szabó István új, immár negyedik kötetét a gyász komor érzése keretezi. A nyitó vers (Utolsó levél) a költô patrónusa, a nemrégiben eltávozott karcagi költô, író, irodalomszervezô és könyvkiadó, Körmendi Lajos siratása; a kötetet záró darabok ciklusa (Levelek odaátra – apámnak) pedig a szerzô édesapjára való lírai emlékezéseinek sorozata. De általában is elmondható, Erdei-Szabó István egész kötetében a legfôbb motívum, a legjellemzôbb költôi nézôpont az emlékezés, a múltba tekintés. A figyelmes olvasó azonban hamar észreveszi, (ha már a kötetcím nem adott volna egyértelmû jelzést erre az emlékezô attitûdre nézve), hogy a hét fejezetre tagolt, hét ciklusra osztott kötet mértani középpontját, címadó negyedik részét a költô eleve az emlékezésnek szentelte. A még figyelmesebb olvasó pedig arra is mihamar ráébred, hogy Erdei-Szabó emlékidézése nem afféle dilettánsokra jellemzô, szokványos-sablonos múltba révedés, hanem az emlékképeknek egy nagyon sajátos idôjátékkal való jövôbe emelése. Ilyen szempontból (is) érdemes közelebbrôl szemügyre venni a verseket. A kötet tengelyében álló Az emlék(fel)ezés címû ciklus 13 verse a jelen idôbe emelt emlékek lírai számbavétele. A költô – többek között – attól is költô, hogy a múltat a jelen képében, az aktuális pillanat miliôjében mutatja föl, az elmúlt idôk emlékeit mások (az olvasók) számára is élvezhetôen tudja újraélni. Erdei-Szabó úgy idézi föl a közelebbi és távolabbi múlt történéseit, helyzeteit, atmoszféráit, érzéseit, hogy az olvasóját jelen idejû élmény részesévé avatja. A ciklus nyitó versében (Csöndévszak kapujában) ezt írja: „Gyere el hozzám vagy értem húzd fel a hajnal redônyét észrevétlen a nyár suhogó ajtaját nyisd rám újra hadd repüljek test és lélek bemérhetetlen határain túlra” E kiragadott részben mindössze az „újra” szó utal arra, hogy egyszer már megtörtént dolgot idéz föl, hogy ez a jelen idejû érzés, ez a jövôbe mutató vágy voltaképpen emlék, újraélt és újra vágyott emlékkép. A vers további részében a költô megerôsíti az emlékezô attitûdre gyanakvó olvasót, hiszen lelke elvágyik „Tibet örök hófödte csúcsaira”, „a lét édes rejtelmeibe” szeretne behatolni, „mert itt minden elrohad lassan / száraz bogáncs zörög az ég”. E kietlen jelenben múlt és vágy, emlék és terv eggyé válik, azonos lesz, vagyis a költô újraálmodja a régit. Ha továbblapozunk, rálelünk a Februári fohász kezdô soraira: „Szívem mögött Nap ragyog tükrök gyémántos arca föl-földereng bennük a múlt s a jövô gyarló hozadéka” Önismétlés lenne újra megállapítani, hogy a kietlen jelenben két lábbal álló-élô költô egyszerre 89

PoLíSz

képes visszaálmodni magát a múltba, illetve, hogy a múltban átéltek vágya jelenti számára a jövô reményét. Az a hit élteti, hogy ismét megtörténhet a múlt. De olvassunk tovább, íme az (á)lomtalanítási kísérlet elsô öt sora: „Mit akar tôlem ez a makacs álom Itt benn a lélek falán s túl Hetedhét határon Miféle rejtelemmel repít vissza Kamaszkorom bejárhatatlan tájaira” Ha még tovább haladunk Erdei-Szabóval, az alkotói programmá avatott idôutazás sodrában: „Azt a verset kellene megírni, amelyrôl naponta álmodsz, amely odakötöz az Idôhöz, a látomáson túli túlvilághoz” (Vers megírhatatlan) Sok-sok további idézettel lehetne bizonyítani azt, ami az eddigiekbôl is kiderülhet: Erdei-Szabó István költészetének glóbusza az idô koordinátarendszerében található, ebben a múlt-jövô térben mozog a költô elôre-hátra, ebben az összefüggésben és e mozgás által olvad eggyé a múlt és jövô, emlék és vágy, miközben ô maga ott áll a kietlen, ellenséges vagy közönyös, de mindenképp nehezen elviselhetô jelenben. Az Emlék(fel)ezés darabjai természetesen nem öncélú játékok az idôvel, nem a szerzô idôutazásainak fénytelen lenyomatai; számára az idô csak keret, koordinátarendszer, amelyben földereng, kirajzolódik az ember arca, a költô lelkisége, erkölcsi érzékenysége, sok-sok világértelmezô gondolata, hangulatainak érzésköre, egész emberi habitusa. Hiszen a kötetnek címet adó versben is így fogalmaz: „megörökíti (...) az emlék(fel)ezés idejét amikor roppant bûnök súlya alatt összeomlott az ég...” Eszerint az idô olyan, mint a radioaktív anyag, felezési ideje van, lebomlik, hatástalanná válik, ám mire ez megtörténik, már túl vagyunk a kataklizmán, a világot maga alá temeti az összeomló ég. Idô, múlt és emlék nélkül nincs élet, nincs erkölcs, nincs világ sem. Érdemes lenne tovább tûnôdni a költô idôfölfogásán, sajátos – jövôteremtô – emlékezô mechanizmusán, költészetének említett koordinátarendszerén és a lírai ego ebben elfoglalt helyén, csakhogy ekkor az a kép alakulna ki az olvasóban, hogy Erdei-Szabó afféle egyhúrú költô, aki monoton sorolja emlékeibôl táplálkozó vágyait. Csakhogy költônk egyáltalán nem egytémájú verselô, nem egyetlen meglelt ötlet variációit elôadó lírikus, érzései, gondolatai nagyon is sokfelé ágazók. Ha újabb jellemzô sajátosságát, jellegadó alkati vonásait keressük, mihamar rátalálunk a vívódó költôre. Erdei-Szabó jellemzôen és elementárisan vívódó, magával is vitázó, a világgal – igaz, szelíden, inkább panaszolva – perlekedô alkat. Érzô lélek, akit a megszépült múlt és a szépnek képzelt jövô éltet a vívódásra, szenvedésre kényszerítô jelenben. Idôben és térben messzire vágyik: „Egy nap kéne nekem, amelyet nem tudok bejárni, amely végtelen tágas, ahonnan elsüllyedt (Vágyakozás) kontinensekre látni. E sorokból is sejthetô, hogy Erdei-Szabó költészete háromdimenziójú: az idô, vagyis a múlt és jövô koordinátarendszeréhez illeszkedik a harmadik: a tér kiterjedése. Ez a kiterjedés természetesen nem földrajzi értelmû, de belsô jelentésû és jelentôségû, úgy, ahogyan a Dezinformáció címû versében írja: „Én már tudom, 90

TÁJOLÓ

bordáim közt sótlan tengerek és megolvadt jéghegyek úsznak bátortalan szívem felé” Erdei-Szabó belsô földrajzával, végtelen lelki tengerével ismerkedünk tehát, azzal a „térinformatikai” rendszerrel, amely végül az önmagához vezetô úton kalauzolja a költôt, illetve az olvasót. „Tüdômet számum és nemere sarcolja, sivatag-csönd kerít körül, szobám falán árnyékok ólálkodnak” Amilyen sajátos Erdei-Szabó István idôkezelése, ugyanolyan érdekes kettôsség jellemzi tér-fogalmát. Ahogy az idôben múlt és jövô fedi egymást, úgy a térben a végtelen és a belsô világ képei csúsznak össze. A költô a világ földrajzi sajátosságait, térszíni formáit belsôvé transzponálja, éspedig hasonlatok, szóképek, metaforák, metonímiák útján. Nem bonyolult módon teszi ezt, ráadásul a magyar költészet történetébôl igencsak ismerôs ez a belsôvé tett külvilág, ez az interiorizált világlátvány. E „lét-földrajz” szép példája az Emlékelôhívás címû vers: „átzuhan rajtam a múlt rossz szakadékon sóhaj fölvértezôdöm emlékekkel napsugaras napokkal tengermélyrôl fölhozott gyöngy ragyog az álmom” Idô és tér koordinátái, viszonyai összecsúsznak, egymást erôsítve korrelációba kerülnek ErdeiSzabó István legsikerültebb verseiben. Persze ez a világ hol kitágul („totális éjszaka van”), hol meg parányivá, egyszemélyessé zsugorodik („a lehúzott redônyök mögött / belénk savanyodnak az álmok”). Az olvasónak egyszer az az érzése, hogy a költô az univerzumot próbálja versbe fogni, mászszor meg az a gyanúja támad, hogy Erdei-Szabó rossz közérzetének egyik oka éppen a bezártság, az elszigeteltség, a szûkös falusi terrénum. És környezetébôl, a vidéki mikrovilágból nem vezet út máshová, csak befelé, a lélek rejtekútjain a költészet végtelen lényegéig, ahol megtörténik az átváltozás, létrejön a csoda, az eucharisztia: „most kéne tündökletes mesét írni az elárvult szavakból fölmutatni, mint az oltáriszentséget”

(Vallató)

Vagyis a háromdimenziós költôi világ középpontjában, szellemi origójában a csodálatos átváltozás áll: az emlékekbôl, élményekbôl és vágyakból, a belsô utazás során tapasztaltakból vers válik – azaz költészet születik. Aki ezek után arra gondol, hogy Erdei-Szabó afféle éteri költô, hogy „lila” parnasszista, az téved. Költônk nagyon is konkrét, szemléletesen életszerû képeket alkot, éspedig vonzóan ütemes, ritmikus, helyenként egyenesen dallamos formában, sokszor egészen magával ragadó módon. Ilyen hangulatos, egyben evokatív hatású sorokra bukkanhatunk új könyvében: „a félelem ijedt parasztanyóka bennem”; „jótékony csöndbe merülünk / könyvek suhogó lapjai közé”; „ágyam aláaknázott terep”; „lövészárkok és szögesdrótok / kifeszített idegpályáin”; „Egy kimozdíthatatlan kristály lebeg / az éj szívében” – és így tovább. Költônk – a költészet lényegéhez híven – nagyon is képszerû, konkrétságukban sokatmondó, egyértelmûségükkel beszédes képeket alkot. Trópusai nem megfejtésre váró rébuszok, lírai talányok, nagyon is pontosan utalnak jelentésükre, az olvasó nyomban ráismer a költô mondandójára: „Éjszaka. Egy komor, rettentô / szimfónia átirata” (Éjszaka III.) Itt nincs, nem lehet vita, az olvasó azonnal ráismer a hasonlat jelentésére, nyomban érti az üzenetet: az éjszaka borzalmával, a lázálmokkal, rémes víziókkal küszködô költô szenvedésérôl van szó. A kötet ciklusainak címei is teljesen egyértelmûek, a versek tartalmát, motivációját egyértelmûen 91

PoLíSz

kifejezôk: Dünnyögô; Vallató; Jel/mez/telenül; Emlék/fel/ezés; Sugallat, Az éjszaka hieroglifái; Levelek apámnak – odaátra. A hét ciklus természetesen nem hétféle költôi attitûdre utal, de egyetlen lírikus hétféle nézôpontját, témakörét, érzelmi hôfokát, mûfaját, stílusát, hangszerelését jelzi. Mûfaj és stílus! Erdei-Szabó István legtöbb verse ritmikus szabad vers, kis túlzással azt is mondhatnám, kitûnôen ütemezett, lírai „próza”. Láthatóan nehezen viseli a klasszikus poétika kötelmeit, a verstani szabályokat. Mégsem formát és tradíciót tagadó avantgárd újító, semmiképp sem fordul el a magyar líra hagyományaitól, sôt inkább a XX. század második felében eleven magyar lírai realizmus vallomásos hangú, „kibeszélô” folytatójának látszik. Küzdelmes gondolatainak, vívódó érzéseinek keres kifejezési formát. Nem mûfajokban és alakzatokban, formákban gondolkodik, nem a stilisztika és a verstan vezeti tollát, hanem ütemes, olykor dübörgô, máskor ritmusosan dünnyögô, de mindenkor a nyelv zeneiségére utaló sorokban rögzíti tapasztalatait és érzéseit, és persze legfôképp emlékeit és vágyait, visszatérô álmait. A homálytól, az álomszerûségtôl, az elrugaszkodástól, a parnasszista „súlytalanságtól” képeinek konkrétsága menti meg. Eleven, életes, szinte már kézzelfogható képekben vall: „Napok. Napok. Napok. Ahogy rámvarasodtok általatok fogyatkozok. Romlok, mint az omlós nyári körte, mint a 3. évezred, mely a háborúkat örökölte.” (A várakozás rettenete) Ennyi – nyugtázhatjuk a költôi módszertanról is árulkodó, amúgy pedig sokatmondó sorokat. Erdei-Szabó szemléletes hasonlattal – a romlékony nyári körte fölidézésével – beszél önmagáról, ám ezt a kissé „földközeli” hasonlatot azonnal megtoldja egy idôdimenzióba helyezett, ugyanakkor nagyon beszédes hatású másikkal: a háborús örökséggel terhes harmadik évezred fölemlegetésével. Két kép – két világ metszéspontján áll a költô, innét tudósít magányáról, lelki állapotáról. Merthogy Erdei-Szabó verseinek túlnyomó többsége a létlíra képzôdménye; a kötet csaknem valamennyi darabja a létérzékelés eredménye, szinte minden verse arra „fut ki”, miként és milyennek érzi saját létezését a költô. Vallomásos számvetések e darabok: a vallomásos hangnemet a költô egyéni szándéka erôsíti, a föltárulkozás, a megmutatkozás, a föloldó, megkönnyebbülést hozó „kibeszélés” vágya. A számvetés attitûdje ugyaninnen eredeztethetô: a létérôl akar beszámolni, a maga életének külsô és belsô körülményeit akarja föltérképezni. Erdei-Szabó verselését ez a föltérképezô, számba venni akaró költôi szándék menti meg attól, hogy folyton önmagáról beszélô, egyvégtében önmagát boncolgató, sorsára panaszkodó alanyi költô maradjon. Meg talán az a meghökkentô tulajdonsága, hogy a költô jobban szereti az emlékeit és elképzelt, dédelgetett jövôjét, mint jelenvaló életét. Ahogyan vágyképeinek, látomásainak, impresszióinak, emlékeinek konkrétsága megmenti a „lila” pszichologizálástól, a parnasszista túlemelkedettségtôl, úgy ez az ôszinte mérlegelô törekvés, ez a nagyon is hiteles vívódó attitûd zárja el az önmutogatáshoz, az önboncolgatáshoz, az öncélú elemezgetéshez vezetô tévúttól. Olykor-olykor mégis elôfordul, hogy nem tud ellenállni a csábításnak, és már-már szentimentálisan önsajnáló, a tehetetlenség tétovaságával küszködô költôt látjuk: „Mi marad belôlem végül az éjszaka poklában? Napok. Éjszakák. Álmok. Vacogok a félelem torkában Magam sem tudom, mire: várok”

(A várakozás rettenete)

Egy jól – szemléletesen, ôszintén és hitelesen – induló vers fut bele egy kissé közhelyesen megfogalmazott, kicsit sablonos, verspanelekre emlékeztetô, szenvelgô fordulatba, szentimentális verszárásba. Akkor beszélünk ôszintén és hasznosan a költôrôl és új kötetérôl, ha hangjának elcsuklásait, 92

TÁJOLÓ

verselésének melléfogásait sem titkoljuk el. Erdei-Szabó István versvilága igenis szerethetô, hiszen vívódásaiban sokan ismerünk a magunk gyötrelmeire, kétségeire. Gondolat- és érzésvilága, hangja és képvilága hiteles, olykor-olykor azonban költészete átcsúszik valami könnyes önsajnálatba. Idônként belefeledkezik, beleréved a maga szenvedéseibe (álom/fény/képezés), a metaforikusnak szánt szavak, szóképek öncélú halmozásába, az önismétlésbe (Az én zenetörténetem). Erdei-Szabó István negyedik verses könyve figyelemre méltó munka. Olyan kortárs költô mûve, aki nemcsak önmagával, hanem versei anyagával és formájával is megküzd. E küzdelem eredménye – állapíthatjuk meg afféle iskolás összefoglalás gyanánt – háromdimenziójú költészetet eredményez, ahol az alapvetô idô-koordináta a belsô világ felé mutató tér-koordinátával válik teljessé. Ebben a keretben mutatkozik meg a jelen világot elutasító, abban magát rosszul érzô költô emlékeinek és vágyainak megannyi képsora, de olyan módon, hogy emlék és vágy összeér, a jelen pedig az elôbbi folytonossága alatt egy szinttel áll. Itt, ezen az alsóbb jelen-szinten áll a költô, aki befelé figyel, és fölfelé néz, hallja a lélek dünnyögô vagy éppen dübörgô hangjait, látja maga elôtt hajdani sorsa és álmodott élete képeit, miközben megvív anyagával, a szóval, a vers építôelemeivel, hogy a létérzékelés esztétikus tornyát építhesse föl. Becsüljük meg magányos erôfeszítéseit és figyeljünk teljesítményére, mert tanulhatunk tôle.

(Erdei-Szabó István: Emlék/fel/ezés. Miskolc, 2006. Felsô-Magyarország Kiadó, 86 p.)

Képzõmûvészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Molnár Gabriella grafikusmûvésznõt! Molnár Gabriella a K épzõmûvészeti F õiskolán végezte tanulmányait. E ls?sorban s oks zoros í tó grafikával foglalkozik (rézkarc, linóleum-mets zet, famets zet), s zámos könyvillus ztrációt alkotott pályafutás a s orán. S zíves en kés zít egyedi grafikákat és reklámgrafikákat is. Megközelítõen ötven külföldi, egyéni és csoportos kiállításon szerepelt Japántól Amerikáig. Díjat nyert többek között a F irenzei Grafika B iennálén, C apri Mets zet Triennálén, K rakkói Grafika B iennálén, Heidelbergi F amets zet B iennálén stb. Munkái megtalálhatók magán- és közgyûjteményekben egyaránt, itthon és külföldön. E gyéni kiállításai: – K ulturális K apcs olatok Intézete, Nemzeti Galéria „Mûhely S orozat”, Várs zínház K iállítóterme, Tamás i Galéria, S zentendre Mûvelõdés i Ház, K apos vár, S zófia, Mos zkva, Tokió, K öln, R iom, Hamburg stb.

Szakonyi Károly

Varázsablakok Vegyük úgy, hogy a kiállítóteremben azok a vékony keretek és színes paszpartúk ablakrámák, melyeken át egy varázs latos világra tekinthetünk. Molnár Gabriella grafikusmûvész tárja ki nekünk ablaktábláit, hogy mûvészetének csodavárosaira, tereire, a tereken a bábjátékosokra, mímesekre, légtornászokra, az utcákon sétáló emberekre, kárpitok közül elõlépõ párokra, bajszos urakra, fodros szoknyájú hölgyekre, pajkos gyerekekre, varázslókra, a Holdat bámuló tudósokra és még sok-sok furcsa 93

PoLíSz

szerzetû alakra, valamint az idõvel dacoló, magányos, göcsörtös törzsû, vén fákra, vagy éppenséggel tarka rétekre, pompás palotákra, székesegyházak égbe szökõ tornyaira láthassunk. Üdítõ képek s ora. A mûvés z tökéletes rajztudás s al teremti meg s zínezett rézkarcain a világnak azt a képét, amelyet a valós ágból emel a költés zet magas ba. A kormos falú, hámló vakolatú, megvénült házakat s zínes homlokzatú, gyönyörû architektúrájú épületekké álmodja, de nem azért, hogy meghamis íts a a valós ágot, hanem hogy megmutas s a, milyen is lehetne egy város , egy tér, de egyáltalán egés z földi környezetünk, ha nem feledkeznénk meg arról, hogy ahol élünk, az a s zéps ég terrénuma is lehetne. Molnár Gabriella - aligha tévedek - a s zéps ég megs zállottja, s mivel s okat tud róla, nem állhatja meg, hogy meg ne os s za velünk örömét, amikor az életben itt is , ott is felfedezi. Mert látható, hogy örül a s zépnek. Örül a harmóniának. Örül annak, hogy az emberek tudnak játs zani, hogy cs odálják a légtornás zokat, akik a kifes zített kötélen átbicikliznek a város fölött, hogy rács odálkoznak az égites tekre, hogy dís zbe vágják magukat, és odaállnak a fotográfus mas inája elé kipödört bajus s zal, felfés ült frizurával, vagy leheverednek a virágos domboldalra, nap felé fordítják arcukat, és termés zetes nek tartják, hogy tündérek, angyalok és más furcs a lények röpködnek felettük. Az élet örömét karcolja rézlapjaira ez a mûvés z, s zembes zegülve mindazzal, ami létük rontás ára tör. E zért hatnak üdítõen a képei. Üdítõen, de nem csalfán. Nem arról van szó, hogy el akarja terelni figyelmünket a világ, az élet sötét oldaláról. Nem hamisítani akar, mesét mondani a valóság helyett, elringatni minket egy csalóka álomba, hogy amikor kilépünk az utcára a kiállításáról, azt mondjuk ajakbiggyesztve, "na, igen, de az élet, ugye, az élet!" Molnár Gabriella nem csal. Nem szuggerál lelkünkbe illékony örömöt. De gyógyírt igen. Itt, ezeken a karcokon minden a valóság élményébõl ered, valóságos a város, a templom, az egymás szeretetében megöregedett házaspár, a játszó gyerek, a bohóc, a karneváli maszkos, a távcsövébe bámuló tudós. Valóság, de annak egyféle, a mûvész által látott vetülete. É s az olyan, mint amilyennek megmutatja. K itárja mûvészetének ablakait erre a valóságra, és azt mondja: ha nem vettétek volna észre, ilyen is az élet! É s kérlek benneteket, próbáljatok jobban odafigyelni. P róbáljatok szeretettel szemlélni ti is, ne mindig gyûlölettel, haraggal, megbántottan. Ne mindig csak felháborodva. Mert ha minden bajunk és panas zunk ellenére egys zer-egys zer felfedezzük a részletek szépségét, gazdagabbak leszünk. E bbõl a gazdagságból ad bõséges ízelítõt ezen a kiállításon Molnár Gabriella. Az utóbbi években tért rá a színezett rézkarcra, talán azért, mert mondandójának líraisága, költõi hangulata így kívánta. Amikor végignéztem a mûveket, ez a költészet ragadott meg legelébb. B ensõséges vallomás a világról garciõz vonalakkal és pasztellszínekkel. C supa derû minden. Harmónia. F elemelkedés a köznapok szürkeségébõl. K épein ott érzõdik a legkisebb részletek iránt is a rajongás. Örül annak, amit lát, örül a létezõ és felfedezhetõ esztétikumnak. S zinte érzékelhetõ, hogyan halad témáról témára, a mindent megmutatás lelkesedésével. Természetes, hogy a mûvész meg akarja mutatni, amit felfedez a világból, de ne vegyük rossz néven tõle, hogy elsõsorban - legalábbis az alkotás pillanataiban - pusztán a teremtés érdekli. A mû sorsa másodrendû kérdés, vagyis az, hogy miként hat majd az emberekre. Nem, a mûvész a munka lázában nem ezzel törõdik. L étre akarja hozni azt a világot, annak a világnak a képét, amit a lelkében hordoz. De ha sikerül a teremtés, és ha eredeti az a megálmodott, óhajtott világ, akkor elkészülte után mások is magukénak érezhetik. A szándék a mûvész belsõ titka. De mi élvezõi vagyunk azután ennek a szándéknak. Molnár Gabriella mûveit a magunkénak érezhetjük. É s ha kilépünk az utcára, másként látjuk mi is a világot. K icsit úgy, ahogy õ. Magunkkal visszük a vonalak, alakzatok, színek harmóniáját, a karcsú, finom rajzolatok derûjét, szépségét, a kitárt 94

TÁJOLÓ

ablakokon át a végtelenség, a korlátlan fantázia gazdagságának látványát, egy

Pályázati felhívás a rendszerváltozás idõszakáról A Kereszténydemokrata Néppárt és a Barankovics Alapítvány kuratóriuma pályázatot hirdet olyan szépirodalmi alkotás (elbeszélés, regény, dráma) létrehozására, amely témájában a rendszerváltozást közvetlenül megelõzõ és az azóta eltelt idõszak történéseit dolgozza fel. A pályamunkákat 5 fõs, írókból és irodalmárokból álló szakértõ bizottság bírálja el, s az eredményt 2008-ban a Magyar Kultúra Napján teszi közzé. A zsûri elnöke: Dr. Jelenits István piarista. A pályázat jeligés. A legsikeresebb pályamûvek díjazása: I. díj 400. 000,- Ft. II. díj 200. 000,- Ft. III. díj 100. 000,- Ft Továbbá a díjazott pályamûvek nyomtatásban történõ megjelenésérõl a Barankovics Alapítvány gondoskodik. Pályázni magyar nyelven írott, még meg nem jelent mûvel lehet. A pályázat benyújtási határideje: 2007. november 15. Pályázati feltételek és további információk: www.kdnp.hu Budapest, 2007. március 14. A Kereszténydemokrata Néppárt országgyûlési, európai, önkormányzati képviselõi és vezetõ politikusai és a Barankovics István Alapítvány kuratóriuma

nagyszerû mûvész ajándékát. 95

PoLíSz

Megjelent

a Magyar Napló áprilisi száma!

Keresse a nagyobb újságárusoknál! xxxxxx

96

PoLíSz megjelenés. Az én hazám, a mi hazánk. Fõszerkesztõi jegyzet

Recommend Documents