PoLíSz. A mondás hajnala a költészetr l megjelenés. Adószámunk: Payer Imre

PoLíSz

Payer Imre

A mondás hajnala – a költészetrl A költészet nem az én önzésének szerszáma. A költészet szava nem a kvaterkáé. A költészet szava a világ felnyíló virága. Ahogy az éjjel felhi mögül kitárul a holdfény. A léleknél is mélyebbrl akar és cselekszik. Vaksága az igaz látás. Hangja a csendé. Látását, hangját úgy adja a nyelvnek, hogy ezáltal avatja be és fel. Ezáltal mondhat varázsigét, mert minden költ varázsigét mormol. Ersebb létet ad így lénynek és dolognak, mint a számítgatás, kuporgatás. Mert, ha a költemény mond, akkor az úgy van. Ha azt mondja, hogy a Föld Isten tarisznyájában a legízletesebb kenyér, akkor az úgy van. Aki kételkedik, bizonyítékokat szeretne, éppen a bizonyítékok iránti vágyával zárja ki magát rögvest a mondás varázshatalmából,vagyis a költészetbl. Megtöri a kört amelyben mindnyájan összetartozunk. Áthasítja a létet, elárulja a hajnalt, ami feldereng bennünk. A nyelv és kimondás hajnalát, amely a ragyogó dél reménye. Hiszen a költészet a nyelv legteljessége.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„HOLNEMVOLT IDK SRJÉBEN, HANG-ERDBEN E HANGOS NYOM MEGMONDTA KI VAGYOK ÉS MERRE TARTSAK, MERT KIHEZ TARTOZOM.”

(Lászlóy Aladár: Nyugalom – részlet)

A költészet ünnepe, költink: Adamik Tamás, Botár Aila, V. Fehér József, Juhász Kristóf, Szonntag Gábor és Zsávolya Zoltán  Jogátalakítás vagy az örökös status quo vergdése – Dr. Varga Csaba tanulmánya  Szász László Bródy pályakezdésérl – a pro és kontra identitás-narrációkról  EGYÜTT JOBB! lapunk vendége: a mindenkori Magyarország örmény irodalma  Ted Hughes: Az es lova cím novellája  Új kezdet vagy nagy veszteség: a megkezö kommunikáció kérdései: Szts Zoltán tanulmánya  Lukáts János gyerekkori Wass Albertolvasmányélményei  Elmer István és Doma-Mikó István novellái  Recenzió Szcs Géza korszak-szatírájáról: Limpopó, avagy egy strucckisasszony naplója  Madarász Imre Ungvári Tamás-kritikája

_______________ Szerznknek, volt szerkesztnknek gratulálunk az idén átve József Aila-díj alkalmából. – A szerk.

Kérjük, hogy segítse adója 1 %-ának fölajánlásával egyesületünk munkáját, a magyar regény- és meseirodalom páratlan értékeinek megjelentetését!

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

PoLíSz 143. – 2012 ÁPRILIS

Adószámunk: 19667348-2-43

2012 április

143.

megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Ványai Fehér József

Húsommal etetem Nyakoncsípem az elmúlást, egy jó sorért sírba fekszem, túlvilágról kikacsintok, koporsófedelem az ég.

Szélhányta ködfelh házam, igásbarmom a kóbor vágy, dicsségért vezeklek és tisztaságot csutakolok.

Más bnével mi dolgom vón, ki megszületett, semminek szán, hóhért húsommal etetek, árulómnak kegyet szórok.

A PoLíSz cím lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felels Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervez titkár Máté Zsuzsa Enikó Telefon/fax/email: (26) 325-321 [email protected] • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) lukatsjanos@ freemail.hu, Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Kondor Béla emléklap

Önarckép

KÉPZMVÉSZEK A POLÍSZBAN

Gross Arnold Magyarország egyik legkiválóbb grakusmvésze. 1929-ben születe Erdélyben, Tordán. Anyai ágon örmény származású, közismert Kovrig család sarja. Apja festmvész és els tanára volt. 1946-ban Budapestre költözik. Elbb iparmvészetet tanul, késbb a Képzmvészeti Fiskolán szerez diplomát (1953-ban). Mesterei Konecsni György és Ko án Károly. Számos egyéni kiállítása volt 1956-tl kezdve – több európai, ázsiai és amerikai városban. Kétszeres Munkácsy- (1955 és 1967) és Kossuth-díjas (1995).

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Botár Aila: A Duna hídjai (versek) ......................................................................................... Jobbágy Éva: Tormay Cécile szobrának üzenete (szoboravató beszéd) ................................. Adamik Tamás: Epervasárnap (vers) ....................................................................................... Varga Csaba: »Csak vér, gyötrelem, könny és verejték…« (esszé) ...................................... Ványai Fehér József versei ....................................................................................................... Elmer István: Különtörténet, Az asztalos útja (ikernovellák) ................................................. Juhász Kristóf versei ................................................................................................................. XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE V. Szász László: „Kálvinisták és zsidó újságírók mindenféle bolondokat akarnak” (tanulmány Bródy Sándor A nap lovagja cím regényérl)................................................... EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA X. RÉSZ Konrad Sutarski: Örmény irodalom Magyarországon (bevezet) ....................................... Dávid Csaba: A magyarörmény irodalom története (tanulmány) ........................................ Bányai Elemér (Zuboly): A beköltözés (népmonda) .............................................................. Dávid Antal Iván: Háromszék nem alkuszik (regényrészlet) ............................................... Lászlóy Aladár versei és A Musza Dag negyven megjelenése cím esszéje ................. Dávid Csaba: A Dominica Resurrectionis, vagyis Húsvét (részlet az Ókori kalandok cím regénybl) ......................................................................... WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVII. RÉSZ Lukáts János: Tavak könyve – könyvek olvasója (esszé) .......................................................

2 4 7 8 22 23 27

30 56 57 59 61 64 66 68

VILÁGBESZÉD Muhammad bin Rasíd al-Maktúm (Egyesült Arab Emírségek) versei (Szappanos Gábor fordítása) .................................................................................................... 70 Ted Hughes (Anglia): Az es lova (novella) (Balázs Júlia fordítása) ..................................... 72

MERÍTETT SZAVAK Doma-Mikó István: Fest és kritikus (novella) ...................................................................... Zsávolya Zoltán két verse ........................................................................................................ Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 8. folytatás) .................................................................... Szonntag Gábor versei .............................................................................................................

79 82 86 88

TÁJOLÓ Lukáts János: Egy strucckisasszony naplója (kritika Szcs Géza regényérl) ....................... Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 6,7,8. rész) ........................... Soltész Márton: A humanitás apologétái (kritika Soltész Ferenc Gábor numizmatikai könyvérl) ......................................................... Madarász Imre: „Archeológiai expedíció”(kritika Ungvári Tamás Elbert-krimérl) .........

90 92 95 96

KÉPZMVÉSZEK A POLÍSZBAN Bemutatjuk Gross Arnold grakusmvészt ........................................................................ 97 E lapszámunkat Gross Arnold alkotásaival és Frigyesy Ágnes fotójával illusztráltuk. A borítókon Ványai Fehér József: Húsommal etetem cím verse és Payer Imre: A mondás hajnala – a költészetrl cím jegyzete található.

PoLíSz

Botár Aila

A Duna hídjai [MARGIT HÍD]

Madarak kertje

1. Suhog, sötétes parti sás vonul a hídon át, az id beleszippant s eltelik hullámok illatával talán voltál, talán történhetetlen annyi a jöv már kenk közö s egy elszabadult sál nem bizonyít egymást keresztez két folyót –

2. Száraz lábbal, igen, átmehetsz a Dunán. Száraz szívvel aligha (súg a víz), leány. Léptei kopognak, lélekzete szirmot dobál a haboknak fázós szíve csillog szava i szemerkél nincs nyár, hogy bellem kiszárítsa, sem tél nem fedi a k sem, nem szedi ki ostor suogását, hogy „hol voltál eddig”… s „milyen álom hozo hozzám…?” Sáros lábbal, igen. mi sors vete hozzám? Estétl hajnalig.

[SZABADSÁG HÍD] Adalék A magyar irodalom történeteihez E hídon s széken ülve kedvenc vidéki költm bámult le a Dunára ahol tölgyfa kredencek hajnal és naplemente pállo öblébe tartván két pályán dübörögtek egy vén 47-essel dübögtek és dobogtak

2

se kormányuk se horgony de kikötcölöp sincs folyásirány se biztos – nyugathoz igazodni székével ciheldö forró háromszögekbe száradó bútorokhoz kedvenc vidéki költm: kejük közül egyik –

A történelem faggatása

[LÁGYMÁNYOSI HÍD] I. Lámpasor árnyékán lúdbrzik a délre futó víz, alkonya festi apám és országom temetjét: várost: képenként kiszakítja a halszag, a bomlás szétszedi pórusait, szét szerkezetét rögeinknek, fáradt, ny cserebábut vált le valódit a látszás, meddt és iszapot habar egybe dicsérgeti: kvár. Nyelvem a két hídvég terein keveredne tarackkal inkább, mint a neved lejtése Dunába merüljön, Lágymányos! Csak a szó is mennyi arannyal erezve. Nemde: „Nagyon fáj”? Nem, de igen nagy, morzsol a szégyen. Mellkasomon súlyt, sziklatör nyavalyát iszonyodtok. Én a magasba emelt pálmát kacagom, ti szegények, fönt, hegyetek tetején. S hüledezze ermet a korlát: léptem eléri a félút szembe jöv idegenjét, mintha köszönnénk, mintha fukar húr pendül, az égbe szárnyán bronz-levelének az asszony fel- s tovaröppen: vissza elárvult rhelye romló talpazatához, tárja a rozsdavörös tér álma fölé az esernyt gázoktól s a koromtól már tisztára mosoan – II. Betéve tudni. T-betk. A kor. Egy-egy évszak. Ez is nagy terhelés, hogy semmi fölösleg, semmi hiába, betéve tudni: a képlet akol, a hallgató rab, a süket zenész,

s ez i ellen-ország: se dísz, se álca, se maszk, se álarc. Vágánycsonk. Botor lépések fejbl. Köztes. Körbenéz. Jöv vagy emlék? Uszály? Víz-fodor? Hiszi is, nem is: oda-vissza bejárta.

[LÁNCHÍD] Lapít, nem ugrik, de ugrásra készen kérdi az egyik sörényes hídr a nyelvben lakozó költészetet, aki készül szells láncok közö a másik partra (nem vár villamost), tudakolják a kóválygó sirályok, hogy honnan és hová és jól aludt-e kinek a száján le vér barka-virág – A kérdeze árnyékába csukódik s a néma társra pillant válaszával és indul át a szinte csikorogva

csuszamló nyers, néptelen vizen, ami nem faggat: vénül és vonul hídtól hídig és medrében lakik amíg a folyam és ég ajka közt a hordaléknál is mélyebb törést csak sejtve csak sejdítn továbbáll ahova dombok várják és diófák a lógaszkodó rozsdás láncokon túl, hogy lógaszkodó rozsdás fellegek esetlen íveit szeretni tudjuk színükön-árnyán keresve gyerekkort. 3

PoLíSz

[ÁRPÁD HÍD]

Emlékek kertje

Hordozlak. Sebet ejt rajtam, sose hiem, a szép is. Pillantásod egén semmibe foszlik az ív. Habzás lent. Nekivágsz. Kivirágzik a képzeleted. Hajt fákat, domborodó hátam elé takarást. Függöny rejti a fáradt sín s feszül vezetékek Óbuda, Aquincum parti kövekbe vesz halk, meghi csevegését elfakuló nyaraimmal. „Hurcolt két nevet ez.” „Ieni régi szokás.” Fölszaggatva a nyüzsgés rétegeit fut eldök csontjaival kirako medre fölö fut a víz. Nem követem, viselem büszkén saruid neszezését, s állom: a túlsó táj vár ölelésre a társ. Mint lefagyo monitort merevíti meszesre az égalj Tábor-hegy tetejét nygözi gyors gyufaláng, sercen s villám udvara tárul, szaporázod edten távolodásod az est díszeitl csupaszít – Burkolat ózona tnik a korlát hézagain. Friss lépteid öltögetik össze jövm jelenét. Vagy csak a nyelv botlo?... S a Dunába röpíti esernyd Hátra se néz akié. Hujjog utánad a szél.

4

A történelem faggatása [ÉSZAKI ÖSSZEKÖT VASÚTI HÍD] a szemközti oldal válaszát jól betéve tudja a nk szemét szemüknek sóját ami rizetlen lecsordul akár október zenéje lefut a fénybe-horgonyzo hídon teremtés ez és a válasz is teremtés színenként színrl színre a szivárvány a szemközti oldal a teremtés jól tudta betéve ami rizetlen de megszámlált s lecsordul zenéje a szivárvány sürget sóját szemüknek zenéje lefut a fénybe színenként színrl zenéje a szemközti oldal a nk szemét szemüknek tudta zenéje a válasz roppant violinkulcs a csaogó vágányok mögö a táj egének támaszkodó x-ek acélból törékeny széls húrok egyike a város hangszerén ki játszik rajta? ki zendíti újjá? feszül a fürtökön túl a szüret folyt arany csöppjein túl

Jobbágy Éva

Tormay Cécile szobrának üzenete A szobor megállít, és emlékezni hív. Más szoborra is, amelyet ugyanaz a kéz dönt le, amely töröl az irodalomból, fotó- és lmarchívumokból, remélve, hogy emlékezetünkbl is. Hanem a magyar ember mégis megrzi Tormay Cécile könyveit, miként seik a Bujdosó könyv lapjait kertben eláso befesüvegben és kéménykürtben. A szobor végre áll! A szegletk, amit félre rugdostak, helyére kerül… 1918-ban a magyar asszony ugyanazt érzi, mint hajdan az egriek. Dédanyáink Károlyi Mihály ellenében csakis Tormay Cécile nevét akarják zászlajukra írni. És lám, ma is csak úgy van az, hogy nem fér meg egy városban Károlyi és Tormay… Mert egyedül Tormay Cécile az, aki a károlyik ellenében tollat mer ragadni. Ha másként nem, vállalva a halálos ítéletet. Az egyetlen walesi bárd… Egy n veszi vállára a keresztet! Létrehozza a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, a MANSzot. Ha Tormay megalkuvó, mint annyian mások, akkor ma éreségi tétel… 5

PoLíSz De az  útja más. Tisza István vére a jel: Tormay elkezdi naplóját. Próféta, messze megelzve Orwell legszörnybb jóslatait. Kommunista soha meg nem bocsájt neki. Hordozza Trianon keresztjét, hogy enyhülést adjon halálraítélt nemzete kínjában. „A MANSz-ot két veszély fenyegethee – írja Hankiss János. – Az egyik az, hogy egyesületesdit játszik… A másik az, hogy […] párá válik, s a tiszta aranyfedezet aprópénzre váltva gurul szét az útszélen, a fórumon, a csatornában. Tormay Cécile mind a ketl megvédte asszonytársait.” Egymillió (!) tagot számláltak. Amennyit civilszervezet sehol, soha. A MANSz nem a férak ellenében küzd, mint a feministák, hanem épp ellenkezleg: a férakért – mert erejük nélkül nincs család és nincs Haza! Tormay kiáltványai a mvész halálsikolyai, szónoklatai a retorika gyöngyszemei. Ha nem ír egyetlen novellát sem, nevét akkor is márványba kell faragni az ország minden szegletén! A MANSz megtee ezt, és levert táblája helyén tavaly megtee más. Tormay-szobrot, míg más éhezik? – kérdezte egy magyar tanár. (Ha ezt Klebelsberg hallaná!) Miért van szükség hseink szobraira? S mitl félnek, akik ledöntik ket? A választ i látjuk: e szobor tekintetében. És olvassuk talapzatán: „csak az emberek dlnek ki, a hitük megmarad másokban”. Tormay Cécile hites lelke testesül meg i, éppen i, ahol imádkozo, ahol a Jóisten meghallgaa. Annyi hitet, amennyi benne volt, csak az Úr adhat, és azt tlünk el nem vehetik. „A JÖV A MIENK – írja –, MERT MEGINT VAGYUNK, ÉS VAN EGY DARABKA FÖLD, AMELY A MIÉNK. A Golgota tövében hat lábnyi föld elég volt, hogy beteljesüljön a feltámadás…” Tisztelt Ünneplk! Most is szk a tér… de elég arra, hogy föltekintsünk, majd alászálljunk szellemi örökségünk kincses altemplomába. Ahogy  tee „Megállt az óra” cím novellájában. Négy részlete sorsunk szonátája. Azt üzeni, amit ele bujdosóként üzent nekünk: 6

A történelem faggatása „Ha elfáradtam és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra, mindig újra eszembe juto, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe tesz, ermértéke annak, amit cselekedni tud.” (Az írón halálának 75. évfordulóján a Rókus-téri Ferencesek templom eli téren emelt mellszobor avatásán hangzo el a Tormay Cécile Kör alapító vezetjének beszéde. – A szerk.)

Adamik Tamás

Epervasárnap Epervasárnap volt, szikrázó május reggelén. Az út szélén halomban állt a friss eper. Finom kis ujjad osztogaa. Szálltunk könnyedén: Göd s Vác után kékleek már a nagy hegyek. Eperszezon mögö rohanva jö a málnakor. Kövér szemek vörösl képe arra kért, mentsem meg ket, mert a büszke szél mindent tarol. Leszedtem hát, s eladtam néked csókokért. Máris csilingeltek cseresznyéskertedben a fák. Nálam barack aranylo, alma meg pirult. Aztán az els szlfürel hogy vártam reád! Friss musól, friss diótól jó kedvünk virult. És most december délután dagasztunk szz havat. A pincéhez kapaszkodunk csak fölfelé. Hordóm dugója félreáll. Megszívom, s o szalad aranyszín újborom, s fölránt az ég felé. A zord id rohan – panaszkodol, Vergilius. Örök sötétség vár – jajgatsz, Catullusom. Bizony, más issza majd borod – mondod, Horatius. És másé lesz szlm, másé lesz asszonyom.

7

PoLíSz

Varga Csaba

»Csak vér, gyötrelem, könny és verejték…« Átmenetek, buktatók Egy nehéz idszakokat is átélt élet sokunk által oszto tapasztalatain s egy – a jogot a lozóa tükrén át szemlél – jogász szakmai nézpontján túl bizonyos háeret és perspektívát adhato a jelen íráshoz az, hogy az els szabadon választo kormányf környezetében, a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület körén belül évekig tesztelheem a gondolat szükségét, s ha egyáltalán tud valamikor ilyesmi szintén megszületni, úgy egyszersmind a hatalmát is. Hiszen bármennyire nyomasztó pénzszkében indult útjára ez a kormányzat, hamarosan mégis arra kelle rádöbbennem, hogy igazi hiány sohasem az anyagiakban rejlik, hanem egy olyan életképes, az egész nemzet mozgósítására s perspektíva biztosítására egyaránt képes programban, amely alkalmas arra, hogy érdeménél – hívó szavánál – fogva már úgyszólván maga teremtse meg a végrehajtásához nélkülözhetetlen javakat. Nos, ország-küldetés megfogalmazásával, mely legalább a két világháború közti, sokkal nehezebb korszak teljesítményére csak távolról is emlékeztethetne, azóta sem találkoztunk. Márpedig akár a talpon maradás, akár a felzárkózás szajkózása, vagy a külvilágból érkez acsarkodás visszaverése nem több, mint minimumfeltétel; éthoszra, a jelennek jöv perspektívát kölcsönz munkás hétköznapok megélésére önmagában még nem érdemesít. 8

Ma már láthatjuk, hogy milyen országrontó különérdekek élteék az elmúlt nyolc év kormányzását. A jelen egyre égetbben egymásra torlódó feladataiból viszont csakis annyit hámozhatunk ki, hogy a mánkat kormányzó er pontosan e nyolc év kényelmes ellenzékiségében mintha észre sem vee volna egy saját országépít programteremtés szükségét, sem pedig bármi ilyesmi úgyszólván teljes hiányát.1 Pedig egy b évtizeddel korábban, Antall József kormányzása idején magunk sem azon búsongtunk, hogy a ma demokráciából bennünket bátran kitanítók – derék eldökként – még a konnektorokat is kihúzták kés bolseviki kormányzásuk utolsó napján a falakból, hanem azon fáradoztunk – és külhoni barátaink sem sürgeek másra –, hogy jövképet rajzoljunk, s leleményes részletekkel ennek minden szegletét be is népesítsük.

Idk, stílusteremtések Az 1990-es évek elején számosan érezheük úgy, hogy a nemzet lelkében valami beindult, és intézményesen is, formátlanul is építkezés, pontosabban egy új nemzetépítés kezddö. A közremködk lelkesedését, felelsségteljességét, körültekintését csak fokozta, hogy oly sokan tudtuk: bármi, ami ekkor ebben megfogan – legyen

A történelem faggatása az jó vagy rossz –, stílusteremt lesz majd a jöv számára. Több volt el az ernk, fáradhatatlanabbak is leünk, mert éreztük – érezheük, de kelle is éreznünk – a pillanat kivételességét. A fentiek igazáról akár ma is megbizonyosodhatunk. Hiszen nem véletlenül az élet tanítómestere a történelem: úgyszólván minden mai dilemmánk, sikerünk és tétovaságunk elképe fellelhet ebben a még tiszta szándékú, oly sok reménnyel öveze múltban. Hadd éljek hát néhány példával, mik is voltak azok a témák, amikben akkor – egyebek közt – kudarcot szenvedtünk: – Justitia-programon dolgoztunk évekig, hogy a tegnap és a ma közöi választóvonalat meghúzhassuk, s a jövnek tiszta lappal indulhassunk neki2 (ám megakadályozták ezt, elbb igazságügyi szerveink terméketlen és csaknem szabotázsszámba men jogvitái, majd formálisan is kidobta – oktalanul, önkényesen, politikai döntéssel felhatalmazatlanul élve – a jogi gondolhatóság kosarából az Alkotmánybíróság);3 – magyar agrárbank létesítését határoztuk el, valamint az egykori Hangya-szövetkezetekre emlékeztet tudatos ország(újra)építést, hogy értelmessé tegyük a magyar vidék életét és egészséges, ellenrzö, jó minségben hozzáférhet, a hazát felvirágoztatóan saját termelésbl származó élelemmel lássuk el lakosságunkat. (Ám nem vi el ebbl semmit a kibontakozásig az akkori kormánypártba befurakodo, csaknem szintén szabotázsszámba men tehetetlenség); – miközben a trianoni és párizsi békeszerzdések vesztes oldalának aláírói voltunk, logikus volt arra gondolnunk, hogy amennyiben pontosan e

békerendszer mesterkéltsége és bels megoldatlanságai nyomán a gyztes aláírók közül a bennünket évezredes szomszédként fojtogato kisantantbeli utódállamok némelyike kihull, úgy ez valamiféle újragondolást eredményezhet, vagy legalább is a békeszerzdésekbl eddig soha nem teljesült garanciák komolyan vételét (amirl megtudhauk, hogy a gazdaság iránti érzéketlensége folytán a külpolitikára szorítkozó, ám teljesítményében o is elnytelen adoságainkat oktalan és rossz visszavonhatatlanságokkal tovább tetéz „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” volt az, aki blokkolt);4 – az akkori kormányer és a mögötte álló (s négy évtizedes kommunizmusunkat megtépázoan, úgy-ahogy túlél, egykori polgárságunkat utoljára megtestesít) értelmiségi tömeg – akiket éppen nem ve komolyan már a kamarilla módjára berendezked els új szabad hatalom sem – teljes nyíltsággal kiállt egy kormányzati segítséggel történ tketeremtés melle, amelybl az akkor úgyszólván llérekért hozzáférhet erdélyi, felvidéki és délvidéki ingatlan- és vállalkozási befektetések az utódállamokban való jelenlétünk biztosítására átmenetileg nanszírozhatók leek volna. (Ez egy utolsó esély le volna arra, hogy az évszázad történetében egyszer Magyarország is meglépje azt, amivel már jóval elözönlése, a voltaképpeni impériumváltás el – román hazaas bankok föld és vállalkozások kivásárlásával – Erdélyt gyakorlatilag bven a sajátjukká teék, vagy amit sziszifuszi munkával véghezviek cionista körök Palesztinának a két világháború közti brit gyámsága idején, elérve azt, hogy mire Izrael Állam megalapítására sor 9

PoLíSz kerül, már csak befejeze tényekrl lehessen szó5). Nos, e néhány példa éppen azért sokat mondó számunkra i és most, mert bár sokan érezhetik, hogy aktualitásuk változatlan, mégis, valamiféle fatalizmustól, rossz tapasztalaól, kudarcélménytl vezeetve ezeket már úgyszólván a múlt lomtárába veteük, egyszersmind elsöpörve a mögöük megbúvó, egykor átérze szükség emlékét is. Az akkori cselekvések stílusteremt súlya így beteljesedhete, pozitív és negatív irányban egyaránt. Boldogabbak el aligha lehetünk; de legalább érzékelteti a ma elvégzend feladatok visszavonhatatlan komolyságát. Fontos ezért tudatosítanunk, hogy az ilyen stílusteremtés nem egyszeren sikertörténet, vagyis egykor eredményhez vezete lépések egymásra összegzd halmaza az emlékezésben s a mindenkori ernyerésben, hanem mindenkori sikertelenségeinknek is nyomasztó tömege, amelyek nemcsak túlnyomó számosságukban, de elfojto emlékeikben is fojtogatóan hatnak – hiszen, mint láthauk, akár egyetlen részletükben máig sem oldaak meg. Nézzünk ezért néhány további példát azon szükségek kapcsán, amik szintén már akkor felvetdtek, s amelyeknek máig húzódó megválaszolatlansága – jobbára egyenesen önlefegyverzként – immár a mai kormányzati erfeszítések legközvetlenebb bels akadálya, egyenesen hátulütje, amiért az árat felteheten majd szintén évtizedekre elhúzódóan kell megzetnünk: – ilyen a magyarságkép nemzetközi gondozásának újragondolása, intézményesítése, központi és kell reprezentativitású nemzetközi hálózatának 10

kiépítése, könyv- és folyóirat-kiadásunkban egy ennek megfelel prolszabás, valamint a kell fordítások elsegítéséhez a szükséges pályázati háttér megteremtése. E feladatot utoljára a két világháború közti idszakban hallgatólagos és kifejeze miniszterelnöki támogatással egy hét évtizede, a háborús zrzavarban meggyilkolt hazánka töltöe be.6 Az általa hagyo r oly kiáltó maradt, hogy még a sok színnel játszó, a személyes behódolását és karrierépítését szinte patrióta színekkel körít Boldizsár Iván szocialista sajtóhatalmi munkássága is példaképként szolgálhat a ma nihiljében és kormányzati felelsség-elhárításában, hiszen kultúr- és sajtódiplomáciánk, külföldi intézeteink, valamint idegen nyelv könyv- és folyóirat-kiadásunk koordináltan közös nemzetszolgálatba állítása napjainkig nem történt meg;7 – ilyen a világ meghatározó könyvgyjteményeinek ellátása alkalmas háéranyag elállításával akár olyan módon, hogy a kormányzat évtizedek semmievésének szégyene ellenére átvenné vagy legalább segítené a Magyaródy Szabolcs áldozatosságával az amerikai kontinensen máig vezete Hunyadi Munkaközösség nagyszabású munkáját: mvek utánnyomását, új mvek nyomaatását és címre juatását,8 akár pedig – és talán az elbbin túlmenen – úgy, hogy végre megvalósítaná azt, amit eredetileg egy másik öregcserkész9 ösztönzésére ihon Sándor György korán elhunyt MDF-es képvisel felhívására magam kezdeményeztem az akkori miniszterelnöknél (ámde amit a bizosági elkészítéssel megbízo Pungor Ern lassú eljárásával gyakorlatilag megtorpedózo). Ez egy CD-Rom Hungary

A történelem faggatása megálmodása volt, vagyis a magyarságot érint teljes angol nyelv irodalom szövegkorpuszának szabadon kereshet elektronikus rögzítése;10 – avagy ilyen lenne egy teljes kormányzati magyar tudástár kialakítása azáltal, hogy végre megkezddne a költségvetési forrásból születe szellemi termékek központi gyjtése és közhasználatra bocsátása, amint az a nemzeti ügyek pártoktól függetlened gondozása jegyében civilizált országokban már régen megvalósult.11 Hol vannak ma a kormányzati munka részeként vagy megbízásból egykor (bármikor) készült tanulmányok, fordítások és egyéb anyagok? Rendjén való-e, hogy bürokráciánk minden egyes új lépése nemcsak új, de egyszersmind kifoszto íróasztalokkal és a közpénzen létrejö tudás kisajátításával (szemétbe dobásával vagy hazacipelésével) indul? Hogy úgyszólván semmi sem férhet hozzá a tegnapi és tegnapeli kormányzati erfeszítések szeméelepre hordo vagy magánarchívumokba menekíte szellemi termékeibl? Hogy generációk óta semmiféle közös tudás nem épül a mindennapok hangyaszorgalmából? Tovább menve – ilyen az egymást váltó idszakok teljes (nemcsak hivatalos, de a tervezés és elkészítés dokumentációját is magában foglaló) kormányzati iratanyagának rendeze rzése – az államaktusok tekintetében a központi levéltárban; minden egyéb elkészít, tanácsadási anyag tekintetében pedig az amerikai elnöki levéltárak vagy a német közalapítványok mintájára periódusonként önállóan;12 – és nem utolsósorban ilyen a pártalapítványok kései létrejöének a vol-

taképpeni – de eddig még csak komolyan végig sem gondolt – cél szolgálatába állítása: a politikai erközpontokban gondozo stratégiai gondolkodás megalapozása, s a jöv Magyarországának gondolatilag megellegeze, tervszer felépítése, szakérti munkák létrejöének elsegítése, és –mindenekel – a társadalom alkotó erejének egy ilyen önépítésbe való bevonása az ehhez szükséges publikációs és vitafórumok biztosításával.13 Mert az éppen napjainkban kormányzók is megérthetnék végre a konzervativizmus bölcsjénél már testet öltö gondolatot arról, hogy a társadalom stabilitásának, életrevalóságának, energiái közügyi hasznosulásának éppen nem mindegy: megesik-e, vagy éppen kiharcoltatik-e benne valami. Amint ez napjaink történéseibl mindenki számára kiolvasható, a magyarság túlélési esélyei, eddigi kudarcai mérlegelésének logikus következményeként kormányzatunk immár jó ideje többfrontos küzdelembe bocsátkozo, amiben egyedüli támasza a józan belátás és az annak megfogalmazására feljogosító egyszeri választási gyzelem. Ügyeink – tudjuk – kétesélyesek, s egyelre még egy – szerencsénkre – meg nem tapasztalt mélység fele lebegünk. Az a kormányzat viszont, amelyik harcra hív, de mögöes csapatát nem fegyverzi fel, mert megszokta, hogy látványos mutatványokkal, párbajokkal egymagában szórakoztasson, csökkent esélyekkel lép a küzdelembe, s akkor immár – sorsa bevégzdvén – utólagos okosodással nem segíthet nemzete balsorsán. Ebben a roppant összete helyzetben szeretném egyetlen összetev, a jog mindmáig tudatosan félreérte 11

PoLíSz szerepét megvilágítani. Merthogy a jogot szokásosan dolgaink kívülrl és utólag reá építend mer cicomájának gondoljuk, holo az nem egy tekintetben olyan, mint a nyelv, amelyen kommunikálunk:14 látszólag kifejez, formát ad csupán, miközben lehetségeinek korlátozo, de mégis megkerülhetetlen tárházával egyszersmind irányítója is cselekvésünknek.

Jog és erkölcs eltávolodása: a jog bels kiüresedése Idközben tudniillik bekövetkeze a jogban is valami, ami azóta már minden új, felnövekv generáció gondolkodásába úgyszintén beépült, annak egyik szilárd alapjaként. Kifejtése el azonban valamelyes kitért kell tennem, hogy alapveten szakmai állításom egyáltalán követhet, ám súlyában meggyz maradjon. Nos, mindennapi gondolkodásunk azt sugallja, hogy a jog: létezik – van, megragadható és azonosítható, csaknem úgy, mint valamiféle dolog. Ám most hirtelen kiábrándítónak kell lennem, mert a valóság összeteebb ennél. A jog nem i vagy o leledzik – környezetünkben vagy a bennünket körülölel tárgyi világban –, hanem éppen csakis a fejünkben – éspedig akkor, amikor hivatkozunk rá. Hagyományok, gyakorlatok, kívánalmak, útmutatások, valamiféle íro vagy íratlan korpusz felhalmozódhat persze jog gyanánt az egyik oldalon. Ez azonban önmagában néma, mozdulatlan. Él ervé az avatja, aki megszólaltatja, aktualizálja; s ez nem más, mint a társadalom és jogászsága. Tehát „a jog”, nem lévén önálló hatótényez, 12

gondolkodásunknak csakis a hivatkozások és értelmezések folyvást alakuló gyakorlatában, konvencionalizált és újrakonvencionalizáló gesztusaink és kommunikációink szakadatlan folyamatában, az éppen jogként elismerel is kölcsönhatásban, valamiféle hosszú távú szimbiózisban alakul. Saját fogalmi doktrínát építve a legkülönfélébb egymásba gabalyodó összefüggésekkel olyan bonyolult mesterséggé válik a jog mködtetése, hogy mindennapi nyelvünk már rég elvesztee alkalmasságát arra, hogy a jogban kimunkált formális minségek összeteségének akár elemi megjelenítésére vállalkozhatnék. Ha igazi alkotóira lehántom, úgy – egyetlen példával élve – saját médiatörvényünk (immár egy éve történt) európai megtámadtatásában éppen nem arról volt szó, amirl hírforrásaink többségükben (akkor még békülékenyen) tudósítoak, hanem – jogilag kifejezve – arról, hogy bizonyos brüsszeli központi direktívák szokásosan némely részkérdések kapcsán a teendkrl dodonai módon – röviden, ám többértelmen – nyilatkoznak,15 amivel nyíltan nemzeti hatáskörbe utalják annak további kibontását, tüzetesítését. Nos, az általuk akkoriban kelte politikai vihar pontosan azt célozta, hogy saját, immár kinyilváníto hatáskör-hiányukról elfeledkezve a babaruhát, mint egy hazug gyermek, visszaköveteljék, s e fed – és pimasz módon épp minket megfedd – eljárással most már közösségi üggyé tegyék a mikénti kitöltést is. Röviden szólva tehát: mi voltunk azok, akik jogszeren viselkedtünk, következésképpen az általuk felállíto játékszabályokat követve mostani beavatkozásu-

A történelem faggatása kat határozoan vissza kelle volna utasítanunk. Merben joglogikailag szemlélve így igaza volt annak a radikális jobboldali véleménynek, amely az ilyen taktikai vereség vállalásával születendnek remélt s végeredményben talán mégis gyzelmet eredményez politikai alkut szükségtelen engedményként ítélte el. Az elbbiekbl viszont következik, hogy egy új jog – legyen ez akár a nemzet imént megszülete második kartális (írásos dokumentumként rögzíte) alkotmánya – hatásában, netán csodatév erejében sohasem bízhatunk. Legfeljebb abban, hogy már beállo változásokat segíthet megrizni s k egecesedni. Ráadásul pontosan azért, mert a jog nem valamiféle zikális tárgy kszer tömbjeként, az okozatosság mechanikusságával, hanem a saját gondolkodási folyamatainkba s ezáltal cselekvési szokásainkba történ lassú beépülésével hat, igazán revelatív, mérföldkszer változásai is másként szoktak megesni. Nem úgy adódnak ezek, mint a dominó borulása, vagyis egy láncreakció töredék idejében, hanem többnyire a jog felfogásában, értelmezésében, gyakorlati alkalmazásában megnyilatkozó, ám önmagukban láthatatlan hangsúlyeltolódások egyirányú s egymást ersít tömeggé szervesülésébl állanak valamikor, egy id múltán el. Mindebben benne rejlik annak társadalomontológiai felismerése is, hogy a társadalmi mozgásokban mindanynyian a magunk konkrét helyzetbeli önpozícionálásával veszünk részt. Ebbl viszont az következik, hogy látókörünk, gondolatvilágunk többnyire nem a történelmi visszatekintés számára egykor majd lényegesként

kiemelend körülményeket szokta érzékelni, hiszen életünk pillanatról pillanatra épül, s tudatunk mindig csak ado, pillanatnyi állapotában kísérel meg bennünket navigálni. Ids Peter Brueghel volt az, aki 1558ban egy gyönyör olajképet feste Tájkép Ikarusz bukásával címmel, mely a világ számára ismeré csak negyed évezreddel késbb, a brüsszeli Királyi Szépmvészeti Múzeumba kerülésével le. Enigmatikus volta rögvest sokakat érdekes meglátásokra késztete. Hiszen alig négyzetméteres vászon elterében a tengerre bukni készül nap vakít, a hegyoldal elterében szántóvet serénykedik, madarak énekelnek, s egy hajó éppen befutni készül. Ám íme, a kép alsó sarkában a vízbe bukó Ikarusz combját fogadja már be a tenger, köröe kísérlete tárgyai pedig immár értelmüket vesztve lebegnek. Mit mondhato ezzel a fest? Mit akart, s számunkra ma értheten mit sikerült ezzel kifejezni? Nos, talán ezt: az élet él, magát tovább élteti, s ennek része az is, ha közben az emberiség örök reményét eltemeti. Költeményében az angol Auden azt mondja, hogy különös nem történt, „minden volt, ahogy csak kelle”; az amerikai Williams pedig ezt: „a paról távolabb / mellékesen / valami / egészen észrevétlen csobbant / ez volt / a vízbefúló Ikarosz”.16 Idskori magányában az ember vágyait újragondoló, hazánkból elszármazo amerikai szemészprofeszszor pedig azt a bölcsességet summázza, miszerint „a nagy világesemények is kis események, amikor történnek”.17 Mi más lehetne hát az üzenet, mint hogy mindenrl mindent tudunk, kivéve éppen megélt napjaink horderejét, voltaképpeni tétjét? 13

PoLíSz Az elbbiek örvén nem szabad hát csodálkoznunk azon a következtetésen sem, hogy a kommunizmus öszszeomlása óta hiába változo meg számos elemében a jog, az egykor a szocializmus berendezkedésében neveldö jogászság munkahelyein, a gyakorlati igazságszolgáltatásban mégis folyamatosan magához tudta szocializálni a mindig csak töredékcsoportként, alkalmilag bekerülket. Hiába tanult hát esetleg az új generáció más érzékenységet, készséget és persze megváltozo szemléletet azóta, ezt a munkahely nevel hatása mindig napi túlélési érdekéhez, tegnapi rutinjához tudta szabni. Márpedig beláthatjuk, hogy a jog magától nem mködik: ehhez sem eszköztára, sem lehetsége nincs. Mi vagyunk azok, akik mködtetjük. A dönt ágens pedig mindebben nem lehet más, mint személyes, szakmai kánonként érvényesíte jogfelfogásunk, amellyel az úgyneveze jogot és az általa biztosíto eszköztárat ilyen vagy olyan irányban mozgatjuk. És i érkezem el csupán mondanivalóm lényegéhez. Azzal, hogy már rendszerváltoztató folyamatunk legelején, az igazságtétel, a múlt megítélhetésének, a megtorolni megtagado bnök számonkérésének vitájában alkotmánybíróságunk ódzkodo az érdemi véleménynyilvánítástól, saját állásfoglalását azzal késleltetve, hogy magát a problémát utasítoa el – úgy, hogy a jogállamiság kritériumát a formális jogbiztonságra visszavezetve szembeállítoa ezt a „mindig szubjektív és vitatható” igazságossággal –, nos, ezzel egyszersmind jogfelfogásunkat is máig hatoló érvénnyel kiüresítee. Ez pedig alaptraumaként egyéb káros 14

következmények forrása le. Így egyebek közt annak, hogy – a diktatúra meghaladása nyomán elsdleges jogvédelmet a múltnak éppen a jogtagadó körülmények közt beállo jogállapotai nyertek (azáltal, hogy az igazságtétel ellehetetlenült, a régi rezsim túléli és pártvagyona új, megingathatatlan, állítólag jogállami pecséel megújíto legitimitást nyertek); – az erkölcstl, s ezzel a mindennapi értelem józanságától mentesítve egy formális fogalmakból, mesterségesen összeeszkábált kalodába zárult a jog; s ez nemcsak a mindenkori közösség természetes megersít és/vagy ellenálló erejét fegyverezte le, de egyszersmind – szabad teret nyito a közösség háborítatlan fosztogatásának is. Hiszen annak megakadályozására, hogy az „erkölcstelen, de jogszer” ügyletek elburjánozzanak, semmiféle eszköze nem maradt, st önnön dicsségére már úgy kelle éreznie, hogy amenynyiben kellen elvszer, úgy ezeknek még formális jogvédelmet is kell biztosítania (miközben a világ boldogabbik felében az ügyvédtestületek már régóta azonnali ellehetetlenít kizárással torolják meg a közérzékenységgel történ visszaélés eseteit); következésképpen – gyakorló jogászkodásunk, ha és amennyiben ennek a bátor új világnak az új lovagjait kiszolgálva egy így elálló rablópiac nyesedékeibl megpróbál maga is csipegetni – hiszen tehetne-e mást? És tehet-e valóban mást? –, úgy leginkább már-már joghézag-kutatásból él, ami pedig a jog gyakorlati kiforgatásával egylényeg. Bámulatra méltóan steril az a fogalmi elemz

Parkban

A történelem faggatása

készség, amit meglehetsen kreatív módon joghézagok mesterkélt kimunkálására kell így és ezért fordítania. Ennek eredményeként azonban a korábban már kimódolt, tetszleges viszszaélést arcátlanul jogmegvalósulásnak, vagyis a jogkövetés egyik (habár addig talán az ismeretlenség homályában rejtzköd) válfajának mutathatja be – tovább rombolva a köz láthatatlan, de mégis egyedüli megtartó szövetét, miközben bezsebeli a maga tisztességtelenül megszerze zsákmányát; – és mindez, amikor megesik, a nemzeti érdek, a közjó, azaz mindanynyiunk kárára történik. Az, hogy egyesek a jogtól háborítatlanul nyerészkedhetnek, immár két évtizede uralkodó praxis Magyarországon. S ráadásul mindez a „mindenkinek a magáét” fenséges tógájában történik18 – egy olyan rablójátékban, amiben a vesztes mindig a köz. Nem véletlen, hogy a privatizálást nálunk

mesterségesen felgyorsítoák,19 holo ez köztudoan egy nemzet életében aligha átlátható, s még kevésbé viszszafordítható jelentség, kivételes esemény. Tudatos számításnak kell hát tekintenünk, hogy bölcs, elrelátó jogászaink a legközönségesebben rövid, a szokásos rutinügyletekre szabo határidkkel s gyenge utólagos vitathatási lehetségekkel láák el. Jogosult ezért, ha úgy következtetünk, hogy privatizációnk – tömegében – hiányos szerzdések valamelyes teljesedésébl, mesterségesen elidéze utólagos kifogásolhatatlanságából áll össze; csupa olyan elembl, amelyeknek valóságosan egyike sem szolgálta az ország érdekét. A dolgok súlyának érzékeléséhez tudnunk kell, hogy sok évezrednyi létében, történelmi fejldésében a jog sohasem állo önmagában; sohasem küls-idegen erként ékeldö a nemzet testébe. Mindmáig a társadalmak min15

PoLíSz dig valamiféle integrációból álltak el, ennek háerét pedig egy – a közösség egészét átfogó – istenség-kép, elhivatoság, közös sorsmegélés, avagy morális alapmeggyzdés szokta biztosítani. Világosan kitetszik ez a máig él si szakrális jogokból, a római jognak a XIX. századvégi német szabadkmves professzoroktól napjainkig terjed hatállyal eltagado gyökérzetébl,20 de akár európai kontinensünk vagy az angolszász világ késbbi jogfejldésébl is. Nos, ebben a közösségiségben kezdte el saját jegyeit kifejleszteni a jog – ámde nem azért, hogy leszakadjon egyetlen él és éltet szubsztrátumáról, hanem csakis azért, hogy feladatának, a közösség életét lehetvé tev moralitás végs és hatékony biztosításának – mint keretszabásnak – megfelelhessen. A közmorál természetes közegében élt; abban tudta háerét, s kereste a saját megoldásait is. Kizárólag az utóbbi évtizedekben – elször az amerikai diáklázadóknak a saját kormányzatukba és igazságszolgáltatásukba 1968 után kezdd beépülésével, majd utóbb az európai kontinensen szintén széerjedve – kezde a jog teljes vákuumba, egy normatívumokból teljességgel kiüresíte szociális térbe kerülni, amikor a liberális dekonstrukció zsigeri hagyomány- és tekintélygylölete már minden egyéb közösségi összetartó ert (például erkölcsi relativizmusának elvvé emelésével) diszkvalikált, a jogot pedig úgy kezdte el használni, mint önjáró individuumok mindenkivel szemben folytato harcának párbajkódexét. Elillant belle a társadalmi kohézió bármiféle gondolata,21 s mércéje kizárólag ennek az atomizált egyednek elérhet önérvényesülési foka le. Közellen16

séggé kiáltoa ki a közjót és – mert azt az állam képviseli – az államot; gondozásukat pedig számzte a jogból.22 Ám ezáltal egyszersmind mesterséges konstruktummá desztillálta és mindentl izolálta is a jogot. Önazonossága érdekében ráadásul formalizálta is. Egy ilyen jog nem másként, mint szövege mindenkori értelmezésének a bíróságilag kikényszeríte hatalmával éli az életét – mondanunk sem kell: addig, amíg csak össze nem roppan önsúlya ala. Figyelnünk kell: a jövrl van szó; ha tehát nem vigyázunk, úgy közös jövnkrl, amely – védtelen kis náció lévén – elbb temethet el bennünket, mint amerikai szülhonát. Olyasmi ez, amit az emberiség még nem tapasztalt meg. Csupán annyit tudhatunk minderrl, hogy ilyen magára hagyatoságban jog még nem léteze. Mert még sohasem fordult el, hogy egyedül a jogtól várták volna egy társadalom összetartását. Optimizmust ezért aligha táplálhatunk aziránt, hogy mai állapotaink tetszlegesen folytathatók a jövben. S azt, hogy i, e kies honban mi is felbontouk-felbomlasztouk jogunkat egy ilyen nemcsak életképtelen, de egyben életellenesen életidegen képzdménnyé, nem egy elidegenede Nyugat kényszerítee ránk (bár ösztönözhee). Ráadásul túlél, majd a hatalomba fokozatosan növekv magabiztossággal visszaszervezd kommunistáink is csak csendben tapsikolhaak ezen a jellegzetesen magyar, jellegzetesen jogászi, jellegzetesen zártkör, jellegzetesen a saját csapatunkat terhel, egyoldalú teljesítményen. Mert megkérdjelezetlenül azon közfunkciót betölt jogászegyéniségeink – a sok év kényelemszeretetétl vezérelten bármi radikális

A történelem faggatása lépéstl visszariadó, tehát nemzeti jövendnkre nézve aligha hasznos – kinomultságból adódó összmve ez, olyan jogászoké, akiket értékzavaros idinkben konzervatív világképükért s kereszténynek mondo háerükért, no meg – tévesen – majdnem végtelennek láato mveltségükért szoktunk tisztelni. Alkotmánybíróságunk produktumaként pedig azért szoktuk ezt említeni, mert harsányságában, agresszív önigenlésében, türelmetlen tukmálásában már els, megalapozó éveiben is teen érhet volt csakis efelé navigáló szívós küzdelme. Azóta általános le, hogy ennek igencsak ellentmondásos hasznát, vagyis folytatólagos kártételét élvezzük. A nyomunkba lép új generációk szocializálása pedig immár ennek kizárólagos természetességével, tehát kétségbevonatlanságával zajlik. Egyetlen árnyoldala van csupán, amit azóta már sikerrel jelentékteleníteek legbarátibb hontársaink. Tüleked jelszavaink közt ugyanis véletlenül éppen azt nem szokták felemlíteni, hogy csupán a nemzet, a közös ügy képviselete hiányzik belle. Márpedig pontosan ebben összegzdö eddig dics átmenetünk, miközben az is csak nálunk ese meg, hogy egész népességünknek évtizedeken keresztül harsogják a ‘jogi’, ‘jogszer’, ‘jogállami’ megoldáskeresések mindenkinek üdvöt hozó közboldogságát. Ilyen közegben persze sanda színben tnhet fel az is, ha mindennek els számú szerzje – könnyezve emlékezve els miniszterelnökünkre – Antall Józsefet „alkotmányos ember”-nek nevezi.23 Ami még empatikus értelmezés esetében sem jelent mást, mint hogy kész volt nemzete fundamentális értéké-

nek feláldozására egy puszta eszközérték kedvéért.24

Barát-e a jog? Vagy ellenség? Azt jelenthetné-e mindez, hogy nem szeretjük vagy becsüljük eléggé a jogbiztonságot? Aligha; különösen a kommunizmus hosszú kártétele után. A jog és a jogász bölcsessége azonban már a római jogban sem egyetlen tényezn, a végletes leegyszersítés s a mechanikus motorizálás bravúrján nyugodo. Hiszen egyáltalán jogászi mveltségrl is csak akkor és annyiban beszélhetünk, amikor és amennyiben változó korok tudnak egyaránt sikerrel járni abban, hogy joguk viszonylagos hajlékonyságát s jogi berendezkedésük egészének adaptációs készségét a mindenkori szükségnek megfelelen biztosítsák. Ennek egyik lehetséges ellenfele a romlo simplicitas, mely csábítóan ejtheti meg a lelkeket, ám minden eddigi megkísérlése tetemes kárral s a jog szövetének felbomlasztásával járt, tartós hasznot azonban nem hozo. Merthogy a jog mindig is kívánalmak és eszmények sorának (rövid távon vagy bármelyikük merev erltetésével akár egymás kioltására is képes) verseng megfogalmazásával élt. Ennek egyik klasszikus példája eredeztee a XX. századel híres német dilemmáját, mely az I. világháború eli békeidk viszonylagos megállapodoságából még a jogbiztonság, célszerség és igazságosság vélt sorrendjével élt, míg az államiságot is foglyává ejt nácizmus keser tapasztalata a II. világháború után meg nem fontolgaa, hogy az igazságosság minimumának alapvet biztosítosága nélkül bizony az egész 17

PoLíSz vállalkozás mit sem ér.25 Mindez abban az si felismerésben összegzdik, hogy a jog jogászi bölcsesség dolga: ars iuris. Moralitásban, éleapasztalatban, mások sorsáért felels gondolkodásban ére emberek mesterségbéli mvészete ez, amelynek kifacsarása, természetébl kiforgatása, kiegyenlítés nélkül egyéni érdekek felé hajlító torzítása ugyanaz, mint amit már Luther ostorozo, amikor korának felszabadultságban tobzódó szellemét érzékelve tagadta, hogy egy hivatását csrés-csavarásban kiél jogász egyáltalán jó keresztény lehetne.26 Ez magyarázza, hogy a kor – Luthert egy évszázaddal követve Comenius is27 – rabulisztikával, talmudizmussal, természetes tárgyát megcsúfoló, elfogultan érdekhajszoló szellemi önkielégítéssel vádolta a jogászatot. Merthogy a jog az ember civilizációs produktuma. Nem válhat hát sem emberellenes, sem elidegenülten nemzetrontó hatalommá. Sok évszázad lankadatlan fáradságával végze kiegyensúlyozó mvelése pedig a magyar joggyakorlat évszázadaiban is kifejlesztee mindazon eszköztárat és készséget, mellyel minden felmerül helyzetet megfelelen lehet kezelni. Ez az egyébként, amit régi jogászságunk lecserélésével az elsk közt dobtak sutba a kommunista diktatúra idején. Ma pedig nyilvánvalóan csak egy társadalmi önreformban kulminálódó nemzeti honvédelem vívhatja ki, hogy mesterségesen generált, formalisztikus kalodába zárt állítólagos jogállamiságunkat felváltva jogeszménk a jognihilizmus és a jogfetisizmus kes végletébl28 ismét visszakerüljön méltó helyére.29 Mert a jogászi tevékenység lényege nem egy bravado kiállás valami18

lyen apodiktikus, tehát kételyt kizáró biztonsággal elado következtetés melle vagy ellen – azért, hogy a mögöe álló igény feltétlen befogadásra vagy eleve elvetésre kerüljön. Hanem ehelye az, hogy egyaránt védend értékek, követend szabályok és gyelembe vehet elvek közti koniktushelyzetben (hiszen még a látszólag legegyszerbb ügy sem koniktusmentes) mérlegeljen, egyensúlyozzon, kiegyenlítdést biztosítson – úgy, hogy egy meggyzdéssel vállalható döntés szülessék.30 Ezért nem helyeesítheti paragrafus-automata a bírót, hiszen annak személyes döntéshozónak kell lennie.

Hol állunk? Jogunk és jogászi bölcsességünk hosszú fejldés terméke. Civilizációs éreségben mi most talán még az utolsó békeévek fejleségéhez sem érkeztünk vissza. Van-e hát mit egyáltalán folytatnunk? Vagy újrakezdenünk kellene, hátrahagyva a kommunizmus bukása utáni két évtizedes iránytévesztést – ha lenne, lehetne egyáltalán újrakezdés a történelemben? Kormányprogram aligha szólhat társadalmunk szellemi megújhodásának általános igényérl. Ünnepi dikció emlegetheti, részletezheti csupán, és persze legkívánatosabb irányait is kijelölheti. Mindabból, amit a kormányzat és alkotmányozása ez ideig te, leginkább a természetes értelemnek, mindennapi erkölcsünknek, hagyományos magatartásformáinknak végre saját természetes jussához történ viszszajuatását érzem a legfontosabbnak. Mert semmiféle mesterséges indok vagy gondolati konstrukció (eredjen

A történelem faggatása bár pénzügyi, gazdasági vagy jogászkörökbl) nem írhatja felül a józan ész belátását. Vissza kell hát találni magunkhoz; saját ernkre kell újból ráébrednünk. Hallatlan feladat ez, de vállalható s vállalandó, még ha sokat követel is. Még ha nem is indulhat mással, mint csakis annak tisztázásával, hogy pusztán egy út elején állunk. Zárszóként ezért aligha mondható több vagy más, s annál világosabb és szintébb, mint amit a hat és fél évtize-

de lezárult világháború brit miniszterelnöke mondo a világégés elején, parlamentjük alsóházába belépve: „Nem ígérhetek mást, csak vért, gyötrelmet, könnyeket és verejtéket”.31 Bizonyosan történtek lépések, események, cselekvések az elmúlt néhány évben. A megújulás szándékát ezek rögzítheék; újraindulásunkat azonban nemsokára valóban meg kellene kezdenünk, s most már tényekben, tényleges mozgásban kifejezve!

J   : 1 Vö. V  Csaba, Halála vagy egyetlen esélye-e a tenek az okoskodás?, Hitel, 2010, 2. sz. 168–176. 2 Vö. V  Csaba, 1956 erkölcsi és jogi megítélése – avagy a jog válaszadási képességének erkölcsi egysége mint a totalitarizmusok utáni korszak dilemmája, PoLíSz, 100. megjelenés (2006. december–2007. január), 163–174. 3 Vö. V  Csaba, Lopakodó jogújítás alkotmánybíráskodás útján?: Rendszerváltoztatásunk természetrajzához, PoLíSz, 95. megjelenés (2006. június), 4–30. Mai orvoslási kísérleteit illeten pedig: U., Nehézségek az alkotmányos átmenetben: Bels ellentmondások az elévületlenség és elévülhetetlenség törvényi megersítésében, Iustum Aequum Salutare, 2011, 4. sz., 9–18. és U., Elévülés? Visszaható törvényhozás?: Csapdahelyzet és jogtechnikai semlegesség a jogban, Iustum Aequum Salutare, 2012, 1. sz., megjelenés el. 4 Pl. V Frigyes, Elszalaszto lehetségek: Beszélgetés Raay Ernvel, Magyar Hírlap, 2008. december 3. 5 Vö. egyik oldalról: E  Gábor, Régi-új magyar–román történelmi mítoszok, [Általános Vállalkozási Fiskola] Tudományos Közlemények, 10. megjelenés (2004. április), 76–77. , másik oldalról: – mérsékelten támasztva alá csupán fenti állításunkat. 6 F Tibor, A patrisztikától a politikáig: Balogh József (1893–1944) = Változatok a történelemre: Tanulmányok Székely György tiszteletére, szerk. E  Gyöngyi, N  Balázs, Bp., BTM, ELTE Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2004, 391–404. U., Editing as Politics: József Balogh and the Hungarian Quarterly, The New Hungarian Quarterly, 1993, 129. sz., 5–13. Z Mihály, Adalékok a Magyar Szemle történetéhez, Magyar Szemle, 1997, 6. sz., H  Zoltán, Beszélgetés Hubay Miklóssal Balogh Józsefrl = „Nem sülyed az emberiség!”: Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, szerk. J József, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete, 2007, 931–938. D "   Tamás, Balogh József és a lozó atörténet, Irodalomtörténet, 1997, 1–2. sz., 248–257. U., A kommunikáció lozó a magyar elfutára: Balogh József, . 7 A gondolaalanságot röpke áekintésében szemlélteti: J#$ György, Magyarság? Tudomány? Magyarságtudomány?, Hitel, 2012, 2. sz., 104–108. 8 Lásd , . 9 Andrew L. S" professzor (University of Akron). Lásd: .

19

PoLíSz 10 Els feljegyzésem 1993. január 18-án kelt a miniszterelnökhöz Hungarian Reference Library számítógépes kompaktlemezen csekély költséggel címmel. Elgondolásunk szerint az Országos Széchényi Könyvtár figazgatója, Juhász Gyula történész akadémikus által kérésemre rögvest kidolgoztato bibliográa (els menetben tudományszakonként a Magyarországot tárgyaló angol nyelv könyvek, tanulmányok, valamint a Hungarian Quarterly és New Hungarian Quarterly, továbbá a Revue de Hongrie és a Nouvelle Revue de Hongrie teljes sorozata) tételeinek a digitalizálásából készült, szabad kereshetséget biztosító lemez els terjesztésében a Világkiállítás belépjegyének ingyen-melléklete le volna, darabonként mintegy kilencven centnyi önköltséggel. Az elgondolásból hosszas vajúdásban, miniszterelnöki elterjesztésre kormánydöntés születe, amely a végrehajtást Pungor Ern tárca nélküli miniszter vezetésével létrehozandó bizoságra bízta. A bizosági elnök azonban sokszoros jelzésem ellenére sem kívánta érzékelni az id és a terjedelem szorítását. Így teret ado annak, hogy például Nemeskürty István még csak ezután írja meg angol nyelv magyar lmtörténetét, majd különféle lmrészletek, táncfelvételek, zenei részletek, illetleg fotómvészeti remekek bemutatásával illuzórikussá tee azt, hogy valóban tartalmas, akkori számítások szerint mintegy kétszáz Hóman–Szekf Magyar történet I–V szövegterjedelm könyvtár kerülhessen egyetlen CD-lemezre. Így – szégyenszemre – kormánya bukásakor a miniszter a munka legalább részleges elkészültsége nélkül – némi jutalomosztogatás után – a teljes fedezeti összeget visszautalta az utódkormányzatnak. Jellemzi az egész történetet, de árulkodik a múlt visszaszorultságából feltörk valóságos arculatáról is, hogy a fenti s más változatlanul aktuális elgondolás els ellenzje éppen a miniszterelnökkel rokon saját külügyminiszter le, aki a jelek szerint máskor és máshol is elhíresült már fura érzékenység(nélküliség)ével: „Ugyan mit számít Washingtonban eggyel több vagy kevesebb magyar könyv?” W -N " # Zoltán, Éhezk és jóllakoak, Hitel, 2012, 2. sz., 100. 11 Lásd például: a vezet amerikai és francia minta képében egyfell a Congressional Research Service és másfell a La documentation française anyagát. Cinikusnak hangzik mer példaként megjegyeznem, hogy ha ma egy kollégám földnyilvántartási problémáink orvoslását tzné kutatási témájául, nullpontról kezdhetné a kutatást számos külföldi törvény lefordíatásával és a megoldás útjain való tndéssel, holo fordítások és szakérti vélemények tucatjai készülheek már hivatalos megrendelésre akár évente. Ellenben ez az ügy – a dokumentáció rendezeségének „burzsoá” öröksége – még a polgári hagyatékunkat szétzúzó sztálinista Magyarországon is rendben volt. Ha az ÁVH történetesen a nyomot nem hagyó bántalmazás módozataira volt vagy le volna kíváncsi, elkészíee (volna) például egy francia gyarmati kihallgatási kézikönyv fordítását, aminek a korabeli gépelési nehézségek ellenére még olvasható harmadpéldánya feltétlenül egy országos gyjthelyen került (volna) katalogizálásra és megrzésre, esetünkben az akkoriban létrejöv MTA Állam- és Jogtudományi Intézet dokumentációs osztályára, ahol a jelenkori sajnálatos selejtezésekig bizonnyal meg is rzdö (volna). 12 A Konrad Adenauer Alapítvány székhelyén ilyen feltérképezés céljából te utamról 1993. január 18-án, majd amerikai utam tapasztalatait is összegezve 1993. április 1-én számoltam be a miniszterelnök úrnak, sürgetve ennek a polgári Magyarország felépítése szempontjából a mindenkori múlt hozzáférhetvé tételével egyszersmind jövnket is elsegít megoldásnak a megteremtését. Az elkészítéssel Bodó Sándor akkori miniszteriális közgyjteményi osztályvezet bízato meg; a tiszta – és civilizált példaképeinknél már évszázada megoldo – rendteremtés szándéka azonban a jelek szerint máig hatolóan elenyésze. 13 V , Halála vagy egyetlen esélye… i. m., 170–171. 14 Lukács György kezelte a nyelvet s a jogot a társadalmi összkomplexum kizárólag közvetít – vagyis nem értéket létrehozó, hanem más értékeket megvalósuláshoz segít –, ún. részkomplexusaiként. Lásd élete végén írt összegz mveként: L#$ György, A társadalmi lét ontológiájáról I–III, Bp., Magvet Kiadó, [1976], 1985. (Ford. E' István) 15 Rengeteg kifejezési formula van erre; ilyen például az appropriate measure, vagyis egy „megfelel intézkedésre” való felhatalmazás vagy kötelezés. Lásd például: V  Csaba, Jogrendszerek, jogi gondolkodásmódok az európai egységesülés perspektívájában: Magyar körkép – Európai Uniós ösz-

20

A történelem faggatása

Encián

szefüggésben, Bp., Szent István Társulat, 2009, 282. Ezen belül is: Az uniós tagság következményei a magyar jogrendszerre és a közigazgatásra, illetve: Jog lozó ák. 16 W. H. A# : Musée des Beaux-Arts („the sun shon / As it had to...”) , valamint William Carlos W**": Pictures from Brueghel II: Landscape with the Fall of Icarus („there was / a splash quite unnoticed / this was / Icarus drowning”) . 17 L Arthur, Visszanézek...: I úkorom Magyarországon, New York, Twenty-rst Century Hungarian Publ. Corp., 1977, 380.; U., Harc a harmadik halállal: I úkorom Magyarországon, Bp., Magvet Kiadó, 1990, 395.; Vö. V  Csaba, Egy élet a századeln: Linksz Artúr visszaemlékezéseirl, Valóság, 1981, 3. sz., 114–116. 18 „Suum cuique tribuere” (Iustinianus Institutiones, 1,1,3–4); lásd: . 19 Érdekes megtudnunk, hogy nem állítólagos ellenségeink, hanem nemzeti intézményeinktl egyaránt tiszteleel öveze mai példafogalmazóink uralták akkor az egész folyamatot, amint azt az Állami Vagyonügynökség körüli teljes kormányzati garnitúra az utolsó szocialista kormányzatoktól indulóan mutatja. 20 Eseanulmányként lásd: Kaius T#, The Magic of mancipatio, Revue des Droits de l’Antiquité, 2008, 499–521. 21 Pedig a jog a közösség képviseletének végs megteremtje. Vö. V  Csaba, Makroszociológiai jogelméletek: A jogászi világképtl a jog társadalomelmélete felé, Szociológia, 1983, 1–2. sz., 53–78. 22 Vö. V  Csaba, Jogállami? Átmenetünk?, Pomáz, Kráter Kiadó, 2007 (Polísz Könyvek, 6), 241. 23 S+*" László kitétele: Magyar Nemzet, 2003. december 13. 24 II. János Pál enciklikáinak és perszonális lozóájának összefüggésében lásd: V  Csaba, Célok és eszközök a jogban = U., A jogi gondolkodás paradigmái, Bp., Szent István Társulat, 20042, 467–479. . 25 Vö. a Gerechtigkeit / Zweckmäßigkeit / Rechtssicherheit rangsorának alakulását Gustav R@# Grundzüge der Rechtsphilosophie (Leipzig, Quelle & Meyer, 1914, 215.) és U., Rechtsphilosophie (Stugart: Koehler 19504, 391.) mveiben. 26 E gyökérzetbl ered a „Juristen, böse Christen” XIV. század eleji, Luthernél már a katolikus kánonjogászok rabulisztikáját célba vev mondása. Lásd: , olvasmányosan pedig: Martin L# , Asztali beszélgetések, Bp., Helikon Kiadó, 1983, 238. (Ford. M$ László) 27 Johannes Amos C" #, A világ útvesztje, , Bp., Magyar Helikon Kiadó, 1961. (Ford. D@ László) XV. fejezet: A vándor megismeri a jogtudományt, 83–84. 28 Vö. V  Csaba, Válaszúton – húsz év múltán: Viták jogunk alapjairól és céljairól, Pomáz, Kráter Kiadó, 2011 (Polísz Könyvek, 7 ), 256. 29 D$ Péter, els kúriai elnökünk hirdee mintegy programként egy hagyományos jogászgylésen (Kaposváro, idén március 23-án), hogy „egy bírónak vállalnia kell azt, hogy egy jogvitát a maga teljességében, az igazságosság igényével bíráljon el”. 30 Vö. V  Csaba, Jog, jogértés, jogalkalmazás 35 tételben, Magyar Jog, 2007, 11. sz., 641–648. 31 Winston Churchill, 1940. május 13-án így nyilatkozo: „I would say to the House as I said to those who have joined this government: I have nothing to o er but blood, toil, tears and sweat. We have before us an ordeal of the most grievous kind. We have before us many, many long months of struggle and of su ering.” A szócikke vezeti ezt vissza korábbi szóhasználatra, elször Giuseppe Garibldiig (1849), majd Theodore Rooseveltig (1917).

21

PoLíSz

Ványai Fehér József

Kárpit és test

22

Köd, vég

A pokol: az a másik, mi rajta túl van, nem érdekes. Sugárnyaláb, Isten széken ül, a természet agitál

Trágyadombon zöldkék árnyék, rozsdás pöyek mozgolódnak, opálos pej a kert alján, készüldik szép halálom.

hezitál, míg az r betölt. Virágom gyermekkezei, kegyetlenül dús a halál, alig ére a lét s rohad.

Talpig világosságban jár az örökélet, a ködvég orromig ér és már oszlik, pállo napfény glóriája.

Hiányos teremtés-sztori, kiléphetsz a kárpit mögül. Hol vadak nyalják az arcod, maga a kárpit lesz a test.

Kocsmában és búskomoran az ember a nap vásznára szegezdik. Nyakbehúzva ér el a mély kapujáig.

Könny és meghasad

Törleszkedéskétszersült

Halo csecsemknek vérét iszom. Neó borzalom sújt, miel, miala végképp belegyógyulok a földbe.

Legjobb szavaim elhulltak, ny álomban váltak köddé, mély ébrenlétben semmivé – futo a gyáva indulat.

Test ég a táboron kívül, a lét kapun túlnan szenved. Elkapni a hegyek lábát, hol kezd és végez a síkság.

Ellenségim pillantása elz sörökkön óta, ahogy az utolsó percben, mindig én alkalmazkodtam.

Patinás piszok és illat, a részletek cirádái. Sötét citromfaligetek, könny és meghasad a menny.

A törleszkedés belémsült, emberhúst eem, vért iam o, hol ölni kelle volna. Megvár a sorsom, a semmi.

A történelem faggatása

Elmer István

Különtörténet Láalak az utcán. Szemközt jöél, kabátod térded alá ért, összehúztad magadon, az élet irracionális számegyenesén lépdeltél, fényle a fogad – mint a haloaknak. Hogyan is láthaalak volna? Hiszen nem vagy – s mintha sosem leél volna. De mégis: hiszen én vagyok a te bizonyítékod, azzal, hogy élek. Elcsupaszodo az utca. Nyálkás kivert kutya a kedv. A házakban, valahol – valahol meleg van, s megérkeznek, akiknek kell. Van-e bátorságom, hogy megszólítsalak? Csak az tudja, hogy nincs, akinek van, s úgy veszíti el. Láalak-e valaha? Igazak-e a mesék, hogy o voltál, és születésem után talán éppen te emeltél fel elször orvos kezedbe, majd adtál át a szülésznnek, hogy hideg víz alá tartson? Talán azóta fázom. Vagy ez a fázás még mélyebbi, még távolabbi? Nem, képtelenség. Reménytelen kísérlet bármit elmondanom rólad. Olyan vagy, mint József. Áll, nem szól, feltétel, az emberi logika számára szükséges feltétel – magára maradt fér. Vajon Mária azután is, hogy „a ú odale”, fzö-e neki vacsorát, és kimosta-e faforgácsos ruháját, s ültek-e a mécsvilágnál a názáreti estében, amikor már csak k keen maradtak? És mit mondo? Mit mondo József, az árva? Mert Mária tudta, tudnia kelle, hogy az  történetének nincs vége – nem lehet vége. De az övé, Józsefé befejezdö, aki gyalulta a fát, véste, illesztee – ameddig bírta, s abba nem hagyta. Odaajándékozta valakinek a szerszámokat, a mhelyt, s leült az udvaron egy fa alá. Úgy ült o némán, amikor Jeruzsálembl hazatértek, s hiába a gondolat, hogy visszaszaladnak: hol maradt el a uk, vagy kérdik az ismersöket, a zarándokokat: Hol a unk? Hol a unk? És senki nem válaszol. Mert nem tudja, nem érti. Valaki azt gondolja: hát enynyire szereti azt az asszonyt? Hogy még a förtelmes bnét is elviseli? S nem csak elviseli, hanem szereti! Ez már maga az rület! József a körtefának támasztoa a hátát. Göcsörtös, mélyen barázdált törzs, régen ülteék, vastagra n. „Nem értem, nem értem!” Kilencvenkilenc napig nem szólalt meg. Reggel, amikor fölkelt a nap, kiült, napnyugta után meg, amikor hlt a leveg, és rászállt a bogár, levegbl a nyál, mint egy gerenda, egy darabban bement a házba. „Mi történt, s mi közöm hozzá?” De csak eddig juto: a kérdésig. És másnap, harmadnap is. „Viseltes már rajtam az élet, nagyon viseltes” – mondta az egyik nap, és nemsokára meghalt. A körtefa ala, vagy benn az ágyban? És Mária lefogta-e a szemét? És mit láto, mit gondolt utoljára? Én a te ágyadat látom, apám. Beszállítoak, kopo, vékony vaslábak, alaa fölmoso kockakövek, frissen húzo leped… Egy buta mondatot kapo föl és keringet azóta is az id: „Fölnyitoák, de már nem volt értelme összevarrni…” 23

PoLíSz Anatómia? Pusztán anatómia lenne? De hiszen minden sebészkés hasításán túl van az ember. Hogy az élet merre található? Azt gondolom, sírtál: hogy-hogy nincs tovább? Öregednek az ujjaim. Bütykössé n bennük az id. Nem tudlak megszólítani. Nem tudom a neved, nem ismerem a lélegzetedet, nem látom karodon és mellkasodon a brfoltokat – nem tudok, semmit nem tudok rólad. Csak azt gondolom, olyan vagy, mint József. Valami mia mindig néma maradtál, teed, amíg bírtad, s az élet – ez a szörnyeteg – szét nem szakítoa benned a józanság konszolidált díszleteit. Tudod, papa – lám, most így szólítalak –, én sem akarok már semmit. Csak kiülni a körtefa alá – nincs körtefám, semmim nincs – és várni… azt akartam mondani: várni, hogy elmúljék az id, de észbe kaptam, s már azt mondom: hogy beteljék bennem az id. Valamikor meg akartalak menteni. Azt gondoltam, ha megvársz, s nem hagysz el az élménytelenségben, hogy nem foghatom meg a kezed, és nem birkózunk a sznyegen – azt gondoltam, ha megvársz, majd belesegítelek az életbe; mert a únak hiem magam; s hiába a kilencvenkilenc nap, hiába a körtefa, az esti bogarak és a leveg nyála – én megsegítelek. Együ, papa, együ, akkorát nevetünk, és mindent csinálunk, mert az élet cselekvés, papa! Én vagyok a ú… tapogatok… kereslek. Azt mondják, az éjszaka esni fog.

Az asztalos útja József leporolta magáról a kötényére rakódo port, levetee, s a mhely falára akasztoa. Nem ért még véget a munkaid – de hiszen a maga számára határozta meg, meddig veszi kézbe a szerszámokat, sokszor késig, míg annyira be nem sötétede, hogy már nem láa a gyalulatlan deszkákat. Leginkább asztalokat szerete készíteni, súlyos, nagy asztalokat, melyet körülülhetnek a családok. Nézd, mondta minden alkalommal Máriának, ha lakótelepi konyhát láak, ennél a keskeny asztalnál az emberek nem tudnak egymás szemébe nézni. Olyan, mint az istállóban a vályú… – s hozzátee:  nem ilyet szeretne, hanem amelyhez hozzáférhet mindenki, az asztalfn az apa ül, aztán a felesége, s a gyerekek. Mondták is rá, ugyan, József, te olyan idejétmúlt ember vagy. A mai világban ez már másként dívik! Másként? – néze József hosszan, meggondoltan, lesöpörte tenyerérl a frészport, s elindult. – Hová mész? – kérdezte Mária, aki a konyhában te-ve. – Járok egyet a városban – válaszolta József; Mária egy pillanatig arra gondolt, talán valami külön útja lehet a férjének, de máris elhessegee: annyit dolgozik szegény, olykor neki is szüksége lehet egy kis pihenésre. József arra gondolt, fölszáll valamilyen jármre, de végül gyalogosan indult el az Andrássy út vége fell a városba. A Lukács cukrászdánál hirtelen ötlete 24

A történelem faggatása támadt: betért, s tejeskávét kért, bécsi kiivel. Korábban soha nem ragadtaa magát ilyen luxusra, szerényen éltek Máriával, akkor is nehéz idk jártak az egyszer emberek számára, mint mindig a történelemben. Mégis arra gondoltak, ha kissé összeszedik magukat, gyermekük lesz, egy gyermekük mindenképpen… Már éppen arra gondolt, kézbe veszi a márványasztalkán hever napilapokat, de akkor a szomszédos széken meghalloa a gyerek hangját: – Mama, mama – nygösködö a úcska –, miért nem jö haza a papa? Az anyja elbb beleharapo szája szegletébe, alig láthatóan megremege a teste, a gyereken megigazítoa a derekánál fölcsúszo pulóvert. – Elment, elment azzal a… József nem halloa tovább, mert odakint megjelent a kukásautó, sríte levegjével éktelenül szuszogo, mindent elnyomo. József megremege. Az ovális ebédlasztalt láa maga el. Szeree nom fénnyel politúrozni a tetejét, aztán a támlás székeket, szép biedermeier ívekkel, a hozzájuk ill csíkos kárpitozással. S láa maga el az embereket, amint körülülik. A gyerek bánatosan lelógó arccal nyúlt a sajt után, az anya sem szólt, a szék – a szék az asztal magasában, ahol az apja szoko ülni, üres volt. Az anya – csontra riadt arccal – fölkelt és elindult a gyerekkel a cukrászdából. Járása, bár atal volt, elnehezede, csípje mintha lezuhant volna a földre. Nem, én soha nem szeretném Máriát ilyennek látni! – tiltakozo József, s már arra gondolt, utánuk fut, s odaáll eléjük: – Asszony, nézd az én Máriámat, acskám, te pedig az én amat, s meglásd, jobb lesz! De így nem emelhet ki a fájdalom mély vermébl. József továbbment. Nem messze onnan egy múzeum bejáratához ért. Hogyhogy eddig még nem vee észre? Belépe, ki akarta zetni a jegy árát, de egy különösen érdekes alak, akinek nem tudná leírni a kinézését, ránéze és azt mondta: csak menjen, menjen nyugodtan. Az épület bels üvegeze tere ala fényesre feste, olajozo vasszörnyeteg állt: egy harckocsi. Fölöe pedig a falakat, három emeletnyi magasságig, srn emberek arcképe borítoa be. Apák, mindannyian apák! – bámulta József az embererdt, s tekintete megakadt az egyik képen. Talán mert az erd is o volt. Sr, messzi orosz erd. Méteres hó, a fogolytáborban azt gondolták a rabok, olyan hideg az id, hogy nem hajtják ki ket a fakitermelésre, de tévedtek. Ma meghalok, nem bírom tovább, s már nem is lihege, minden kifagyo, minden kifogyo ebbl a férbl, az irtásnál a szemébl jöv nedvesség ráfagyo az arcára: kisam! És maradék kézmelegébe zárta ezt az elképzelt pööm-valamit. Túlélte. Ezerkilencszázötvenháromban került haza, bakancsból kifogyo lábszárral. A kerítésre ráhegedt az arca. Az udvaron egy kisúcska rúgta a pöyös labdát. Rúgd vissza, papa! – kiálto a gyerek a semminek, majd odaszaladt, s kacska kis lábával eltalálta a labdát, mely a kerítésig repült. A ú utána futo, fölkapta a labdát, s akkor megláa az arcot. Félelmében visszalépe. – A papával focizok… én odarúgom, s  visszaadja… 25

PoLíSz A fér inai megfeszültek, szájából kitördelte a szavakat: – Igen, kisam, visszaadja, meglásd, most már minden nap visszaadja… Józsefet fájdalmas melegség sújtoa le. Maradt volna ohon, az asztalosmhelyében. – Uram, nem nézi meg tovább a kiállítást? Még sok van hátra. József nem válaszolt. Elindult kifelé, mintha valamit mormolt volna az ajkai közö. Azt érezte, fogyatkoznak benne a szavak, egyre kevesebb marad, de az a kevés éppen elegend, vagy a legtöbb. Láa, nem láa? Amikor a fér megérkeze a táborból, s azt mondta a gyereknek: kisam, az képtelen volt úgy válaszolni: apa. Nem tudta megtanulni a szót; apa egy torony volt, deszka, szögesdrót, apa hómez, apa nehéz-fémesen csapódó vagonajtó, apa pufajka, még csak csontra ese arc sem. S aztán amikor ez a gyerek egy napon – immár ötven évesen – megkereste Józsefet, hogy segítene neki az Öreg emlékiratait sajtó alá rendezni, József zavartan kérdezte tle: Öreg? – ki az az Öreg? – Akit apának szoktak nevezni – válaszolta a fér, egészen jól men mszaki vállalkozása volt. – Kilencéves koromban került haza. Nem volt idm megtanulni… nem áll a szájamra… nem tudom mondani… – De én nem értek a fogalmazáshoz, asztalos vagyok – szabadkozo József. – Tudom, de azt mondják, a maga a fogalmaz a legszebben. És József ment tovább. A Madách térnél a negyvenkilences villamosra rádlt az este. Hörg hangon megszólalt a cseng, zajosan becsapódo az ajtó. – Indulunk. – Igen, indulunk. – Mindjárt megérkezünk. – Csak néhány megálló. – A hátizsákom? – I van – fordult a fér a gyerek felé, aki az ablakhoz szorítoa az arcát. Apa és a. A gyerek lábán kitaposo edzcip, orra lerúgva, combján Speedo föliraal az edznadrág. Kine, majdhogynem fél lábszárig fölhúzódo. Megeshet, a magával hozo nadrágot összepiszkolta, vagy vizes le, apja kényszerbl adta rá ezt. Vékony, csontos gyerekláb. Vasárnap estére elfárad a város, különösen a háromnapos ünnep után. – Vége – mondta az apjának. – Igen, vége. – Mikor lesz megint ünnep? – Nem lehet mindig ünnepelni – morogta az apja. – Azért szépen teltek el az ünnepek, így együ. – Szépen, papa. – Szervusz, kisam, vigyázz magadra. – Jól van. Mikor találkozunk megint? – Két hét múlva, akkor van ismét láthatás. – Följössz majd értem? 26

A történelem faggatása – Nem, a ház el várlak. – Szervusz, papa. – Szervusz, kisam. József verítékesen szállt le a Szent Gellért térnél. Nem bírta tovább, amint nézte ezt a két embert. A Duna-parton fölemelte tekintetét a folyóra boruló sziklákra. Egyszerre hasadás nyílt rajtuk, s amint bemerészkede, a barlang mélyén fehér ruhás embereket láto, amint o térdepeltek, sr zengésben. Elbb arra gondolt, hazamegy, széöri az asztalt a mhelyben, mellyel éppen elkészült, de el fájni kezde a karja. Letérdelt, mint a fehérruhás szerzetesek. Senki nem halloa, hogy  másféle szavakat mond: – Uram, küldd el a am, küldd el a am végre!

Juhász Kristóf

A kilencvenes évek Láuk még hány évszak különbségét Hétköznap és ünnep különbségét Tudtuk: hétfn apa munkába megy És a vasárnapi maradékot esszük Iskolákba, templomokba mentünk Esküvkre, temetésre mentünk Tudtuk: hétfn anya munkába megy És mindenü belénk verték a kételyt Anya fz, és apa kocsit vezet Felizzo egy ország mszerfala Lakótelep közvilágítása Hiük: mindent leolvasunk róla Fényüknél majd elolvasunk bármit Eszünkbe sem juto megsznésük Lépteinknek elaprózódása Élményeink jövjének nincse

Angyaltalan egünk láthatárán Osztályfnökök betonköpenyben Játszóterek nukleáris fényben Játékpisztoly torkolaüzében Csillagok, lovak, macskák, kutyák Megrágtuk és kiköptük a csodát Ereinkben folyt, megkötö a gg Egyformává fagyo azután, azel Párosodtunk, anyák, apák leünk Egymás testével lapozo bennünk A semmire nem emlékez jöv Jelen és múlt, a nem emlékez Nyomot nem hagyó lépteink határa Bemértük nagyjából, merre a hátra Helyszíneink re, istentörmelékünk Idnk fele szoros kötelékben szállunk

Elmentek a kilencvenes évek Monitorok jászlán alvó kisded Buta testünk ágyán fel nem ébred Elmentek a kilencvenes évek

Elmentek a kilencvenes évek Anyát mindennap szinte látjuk Elmentek a kilencvenes évek Apát lassan megeszik a ráncok Elmentek a kilencvenes évek Szélcsöndben is lobognak a vásznak Elmentek a kilencvenes évek Nekünk és a magyar gazdaságnak

Elmentek a kilencvenes évek Apa hoz anyának különbséget Anya hoz apának sötétséget Elmentek a kilencvenes évek

27

PoLíSz Elmentek a kilencvenes évek Kultúra ül ösztöneink fészkén Torkunkban a kétkedésnek íze Elmentek a kilencvenes évek Elmentek a kilencvenes évek Tíz évig a hiány kapo tapsot Szélcsöndben is lobognak a vásznak Koponyánk fekete üregében

Monitorok jászlán alvó kisded Ne nj fel, anyának ne nj fel Ne nj fel, apának ne nj fel Menjenek el neked is az évek Virágozzék neked minden virág Hiányozzék neked minden hiány Menjenek el neked is az évek

Szentendre Anyám Dúskálsz javaidban, Szentendre Anyám Mert altatódalod hallgatni jó Adoptáltad már fél Budapestet Öledbe bújt az agglomeráció Egy kocsma bezárt, elaludt egy angyal Más kocsma bezárt, helyébe patika Kinyito egy kocsma: pultjába a Máté Más kocsma úgy maradt: árut tölt Lacika Mennyi boros húgyot moso át a patak! Mennyi jegygyr úszo le a Dunán! Hány ezer csöpp ondó hullt el a humuszba Dús bokraid ala, Szentendre Anyám! Bséges volt tejed, Szentendre Anyám A nyolcvanas évek csecseden hintáztak A kilencvenesek már lankadt emlt szoptak A kétezresek mostra száraz bimbót rágnak Jövre véred szopjuk majd tej helye S combjaid közül tiszta benzint iszunk Ha el nem tömdik addig a képzelet S tölteni nincs mivel addig se a hasunk Forgács is hullik o, ahol fát fúrnak A hóhér is forgácsot szór tönkön a vérre És éjjel a tönkbl kibújik a szú És forgácsot pisil az éjjeliedénybe Te nem vagy mvész, Szentendre Anyám Te anya vagy. Véredért ad versekkel zet Te asszony vagy, és az félig Isten A pesti bérlakásban elzárják a vizet És te újra hívod kölykeidet inni 28

A történelem faggatása Felnek már: szörny le abból, robot ebbl Te mégis vért kínálsz emldbl a szörnynek S benzint a robotnak gyönyör méhedbl Mi nem vagyunk mvészek, Szentendre Anyám Csak tékozló kölykök olcsó játékokkal Ha majd megtanultunk látni örök álmot Vígy át a Nagy Folyón altatódaloddal

Prométheusz Hungary Nem veled van haver, vitám. Leszólt már a többi titán, keselyt küldö rám Zeusz: én vagyok a Prométheusz! Tessék tlem szépen kérni: light my re, come on, baby, Olümposzról hoztam Zippót, azzal sütjük meg a cipót. Rajtam nevet minden proli: mikróval sütünk mi, Promi! Kicsiny lángod aví, poros, jobb nekünk az elektromos, nem kell fejünk törni titkán, nem kell madár tépjen sziklán, májad értünk sose fájjon, i a gázpalack, vagy három. Elbúsultam, érted, haver? Hogyha mind gázcsapot teker, s mikróban f meg a hallé, mire volt az egész balhé? Búbánatom malma röl, mi legyek most, tüzizsonglr? Piromán-vagy technikusz? Jaj neked, Prométheusz! Még hogy: „gázpalackot, hármat”! Áruljak tán petárdákat? Törtem lógó, szomor fejem, Nincsen már e földön helyem, E kevély nép olyan tüzes Titán-lángom fölösleges.

Egyszer csak eszembe ötlö: Ahelye, hogy csetlek-botlok, Tölthetnék ki kövér csekket, S kapnék rajongói csókot. E nép betöltöe tisztét, nem kell küzdenie tzért, örökmécses, olimpiláng: fellobbantja magamagát. Van hát lángunk. Mi marad? Hát a harc, hol vér apad, öklök vágnak, fogak tépnek, kell-e ez a magyar népnek? – kérdeztem a bokszmenedzsert, ki az arénában lebzselt, tapogato, megfürkésze (volt nála egy mérkészlet) Minden izmom lemérte . Akkor le csak elismer – Szponzorod, ó, hadd én legyek! Mondd: ki vagy, te izmos gyerek? – Mondai hs vagyok, görög. Látnád, ahogy öklöm pörög! Izmom rajtam minden vagyon, de az hellén titánium! – Nem várom, mit hoz a holnap: szerzdtetlek pankrátornak! Hozunk neked görlt is, gogót, s tervezünk nevedbl logót! Így azóta megbecsülnek, A lelátón o csücsülnek, Aki eddig beszólt, pörölt, Nekem szurkol, mint az örült. 29

PoLíSz Osztályrészem: ováció, Jól zet a pankráció, Nyomomban fanok és bulák, Learatok minden hurát.

Múzeumban ül már Zeusz, S népszer le Prométheusz: Hungarian pankrátor, Én vagyok a legbátor!

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE V. Szász László

„Kálvinisták és zsidó újságírók mindenféle bolondokat akarnak” (Identitás- és szerepzavar Bródy Sándor A nap lovagja cím regényében) Huszonegyedik századi távlatból visszatekintve Bródy Sándor munkásságának jelentsége nem abban a mértékrendszerben ismerhet fel, melybe a pozitivista, majd a marxista irodalom-felfogás helyezte. Miszerint: a naturalista ábrázolás meghonosítója mifelénk, s ebbéli mivoltában a társadalmi igazságtalanságok, új típusú koniktusok, a civilizáció peremére sodródo rétegek els hiteles ábrázolója. Ha igazak is ezek az észrevételek, ma már nyilvánvaló: jó néhány kortársa az emberi lélekben mélyebbre hatolva és magasabb esztétikai telíteséggel vonta be az irodalomba ugyanezeket a kérdéseket. Bródy mvének izgalma és értéke – személyes olvasatom nyomán – abban rejlik, hogy úgy viselkedik, mint egy szeizmográf. Publicista lévén szépprózájában is átveszi a Zeitgeistnek, annak a bizonyos korszellemnek minden rezdülését, márpedig a századforduló telítve van nom, olykor látványos, többnyire azonban láthatatlan mélységben morajló tektonikus mozgásokkal. Az éppen átalakuló, új szerepekre tör zsurnalizmus érzékenységére van szükség, hogy felismerhetvé váljanak a Széll Kálmán által teremte „Széll-csendben” az új típusú koniktusok, melyek közül Bródy mveiben a nemzetiségi kérdés, ezen belül a magyar-zsidó identitás problémaköre mutatkozik dominánsnak. Maga a tény, hogy „zsurnaliszta érzékenységrl” beszélek, nem jelent sem pozitív, sem negatív értékítéletet. Szótáramban a zsurnalizmus fogalma a kortárs Ambrus Zoltánéval áll rokonságban, aki szerint „a hírlapirodalom felszía magába az irodalmat”,1 s ily módon egyfell könnyedebbé, olvasmányosabbá alakítoa, másfell viszont a felületesség, a stílusbeli ziláltság – esztétikai megformáltság tekintetében – az igénytelenség felé taszítoa. Bródy tehát o áll valamiféle nagy változások és nagy felismerések kezdeteinél, amelyek – történelmi okokból – csak jóval késbb bontakoznak ki, ellentmondásokká merevednek, 30

A történelem faggatása és súlyos koniktusokként állandósulnak. A zsurnalizmus egyszerre aitd és alkotásmód, így hát épp ez akasztja meg Bródyt – legihleteebb pillanataiban is – remekmvek teremtésében.

Eszmetörténeti háérvázlat O áll tehát A nap lovagjának írója két kor, Komlós Aladár szavával „a fénykor” küszöbén, publicistaként valóban fényben és sikerben pompázik, mégis elbeszéléseiben sikerül autentikusabban megjelenítenie azt a fény–árnyék játékot, aminek felismerésére a zsurnalizmus alkalmatlan. A kései eszmetörténet ad magyarázatot erre az öntudatlan, boldog állapotra. Magyarországon a zsidóság századokig nem teremte mvészetet, irodalmat, csupán alkalmazkodni igyekeze, a legváltozatosabb és legellentmondásosabb módszerekkel; a 19. század végére jut el az alkotás, tehát a teljes önmegvalósítás szakaszába, mégpedig az asszimiláció árán. Nos, ennek a folyamatnak a csúcsán áll Bródy, mondhatni öntudatlan boldogságban. Valamennyi nemzetiség közül a zsidóság az egyetlen Magyarországon, mely nem autonómiára, etnikai identitásának megersítésére, hanem lelkesen a beolvadásra törekszik, és ha ez sikerül, magyarabb lesz a vér szerinti magyarnál. Ekkor válik szembeötlvé a máig feloldatlan paradoxon: minél produktívabb, minél erteljesebben megtermékenyít hatású jelenléte a magyar kultúrában, idegenszersége annál irritálóbb az átlagpolgár számára. Munkásságában Bródy ellentmondásosan viszonyul ehhez a kétértelm állapothoz; mert a különleges pillanatot megél csak a különlegesség izgalmának örül, a pillanatban máris benne rejl koniktusokat csak sejti. Mert ez az a pillanat, amikor „a számra maroknyi s a magyar kultúrába csak néhány éve belecsöppent néptöredék számarányát ersen meghaladó mértékben válik a magyar irodalom munkásává és olvasójává”. A századeln megtorpanó magyar–zsidó eszmetörténetét Komlós Aladár kételyekkel zárja: „A magyar zsidóság virágkorának küszöbén vagyunk. […] Már készüldik, s nemsokára elég ers lesz ahhoz, hogy páratlan ölelésben termékenyítse meg a magyar szellemi életet. […] A kép a felfelé lendülés és optimizmus fényében fürdik, s aki akarja, nem is veszi észre a háérben húzódó árnyakat: egyfell a megverten lappangó, de érezhet antiszemitizmust, másfell a zsidó sértdöség öntudatlan sebeit, nem veszi észre, hogy a városokba özönl s o természetszeren mindinkább egymáshoz asszimilálódó zsidóság kebelében egy sajátos új magyar-zsidó szellem alakul ki, amelyet a keresztény magyarság egy része irritálóan idegenszernek érez.”2 Ennek a különös ellentmondásnak, a huszadik századon végigbukdácsoló „zsidó-kérdésnek” a gyökereit kellene feltárni Bródy (saját elfogult szempontomból) legizgalmasabb regényében, A nap lovagjában.3 31

PoLíSz

A befogadás és az értelmezés nehézségei A regény – méltánytalanul csekély számú – interpretációja a könnyebben felkínálkozó fabuláris rétegre összpontosít, amely épp a zsurnalizmus sajátosságaiból ereden könnyed stílus mia mutatkozik oly áetsznek. Asztalos Aurél, a atalon kiége újságíró életútjának igen rövid, de meghatározó, ugyanakkor szimbolikusan jelentésgazdag és végzetes szakasza lineáris cselekménybonyolítás során bontakozik ki, az elbeszél csupán a legszükségesebb retrospektív kitérkre szorítkozik a célból, hogy a jelen pillanatban átformálódó sorsvonal az elzmények ismeretével magyarázhatóvá váljék. A fszerepl a pesti életforma zsúfoltságából, a túlfeszíte munkatempó iramától menekül a nyugalmas osztrák üdültelepre, Gasteinba – lelkileg feltöltdni, s a lehetségek szerint új emberré válni. Lehetségek aztán adódnak is, mert jóllehet a fhst olykor dzsentroid tunyaság keríti hatalmába, a személyiségébe már beépült publicista izgágaság és lendület folyton elmozdítja az érdekérvényesítés felé. Spontán ravaszsággal megtalálja az utat a – nem létez – fáradalmait Gasteinban kipihen fherceg atal szeretjéhez, majd magához a Monarchia hatalmasságához; kegyeibe férkzve elindul valamiféle új karrier, a képviseli meg a lapszerkeszti pozíció felé. Egy másik irányban, véletlenül, de sorsszeren, az európai kultúrájú és nemzetközi színtéren ohonos magyar arisztokrácia közelébe férkzik – Annie, a gró\isasszony kamaszosan föllobogó szerelme segítségével. Eme két, összeférhetetlen világszegmens koniktusából következik a (ma már történelmi perspektívában is felfogható) bonyodalom, valamint Asztalos Aurél végzete: a magyar gróf által megvete és nyílt színen megalázo Julinak, a hercegi szeretnek a becsületét kell – kétségtelen, elre látható kimenetel – párbajban megvédenie. A szociális eredet gondok, feszültségek folytonos felvillanásai a szöveg terében olyan indexszer jelzéseket adnak, melyek az értelmezket szinte kizárólag a társadalmi érvényesség magyarázatok felé taszítják. Továbbá egy olyan kanonizációs zsákutca felé, melybe csak a „nyomor poézisének” megteremtje fér be, Bródy mvébl szinte semmi egyéb. Az értelmezésnek ezt a korlátozását a hatkötetes irodalomtörténet, az úgyneveze „Spenót” kezdeményezte, mely A nap lovagjának mindössze néhány jelentéktelen sort hullajt, s a további interpretációkat is egy mederbe tereli, mondván: Bródy morális és lélektani érdekldése oly nagy, hogy legtöbbször elnyomja a helyesen megragado társadalmi problémát. Bródy monográa-írói – bizonyára jó szándékkal – igyekeztek ezt a szemléletet korrigálni, s olyan fajta értékelvséggel felruházni, ami kétségesnek látszik, mindenesetre nem áll a történet ontológiai középpontjában. „A nap lovagjában Bródy a számára legfontosabb kérdésekrl beszél: a hivatásról, a hazáról és a jövrl. Ez a regény: számvetés, a hazaszeretet vallomása” – foglalja össze a lényeget Juhász Ferencné.4 Akkor is árnyalatlan, egyoldalú összevonása ez a jelentések gazdag rétegzeségének, ha esetleg elfogadom mfaji betagolását: „politikai szimbólumregény”. Laczkó András a „jellegzetes polgári karrierregény” fogalmával bvíti a mfaji megközelítést, de ugyanezeket a fogalmakat tekinti a regény értékcentrumának: „egy 32

A történelem faggatása ponton a karrierregény politikai regénnyé válik. Olyan szimbolikus tartalmúvá, amelyik tartalmazza Bródy nézeteit monarchiáról, magyar uralkodó osztályról.” Illetve: „Bródy A nap lovagjában önnön eszményeirl, morális értékeirl is beszél. [...] S számára meghatározó jelentség dolgokról: mint hivatás, haza és jöv.”5 Az természetes, hogy a publicisztika történetét áekint tanulmány Bródy mvét is a maga célirányos szempontjai alapján vizsgálja: „Bródy Sándor karrierregénye egyszerre ad képet egy veszélyeztete szakma és egy veszélyes társadalom válságáról.” Megfontolandó azonban, hogy az irodalmi diszkurzus radikális átalakulása után másfél évtizeddel az ötvenes évek szemléletét és szavait idézi, a m lényegéhez közelítvén: „[Asztalos Aurél] tudta, hogy egy vidéki papszabó és bábaasszony ának Magyarországon minden eszközt meg kell ragadnia az érvényesüléshez. Csakhogy az  ambíciója – Julien Soreléhez, Lucien Rubemprééhez képest – megkése és kisszer.” Következésképpen „a szépíró Bródy ebben takarítja be a társadalmat vizsgáló publicista vetését.”6 Kétségtelen, Bródy mve erteljesen villogó, az értelmezés lehetséges irányát befolyásoló szociális indexeket tartalmaz, a szemantikai réteg összeteségét azonban nem lehet vulgáris ideológiai eszköztárral értelmezni. A posztmodernitás mai, lezáruló szakaszában az említe „kényes kérdések” eltérbe tolakodnak, és másfajta interpretációs hipotézisekre késztetik a befogadót. Csakhogy a mértelmezés, a legkorszerbb narratológiai elméletek sem nyújtanak elegend támpontot e éle „kényes” kérdések rtatásához. Legels nekirugaszkodáskor teremteség (kció) és valóságelemek (referencialitás) ellentmondásába ütközöm. Amennyiben bármely szöveg „önmagát írja”, kutakodhatom-e a szerz kiléte után? Márpedig az elbeszél szétosztja önmagát,

Emlékek kertje

33

PoLíSz kérdéseit és dilemmáit a szerepli közö, folyamatosan jelen van mint nézpont vagy ki- és beleszólás az események menetébe, olykor a zsurnaliszta okoskodásával fecseg. Egyszóval: jelen van a szövegben is, nemcsak a borítólapon, és szereplinek identitásproblémái: magának a szerznek az identitásproblémái. Ha pusztán mi, olvasók „mintegy megkonstruáljuk a szerznek neveze észlényt” (Foucault), akkor Bródy maga is kció, s nem tehetem fel neki az identitására vonatkozó kérdéseimet. Nincs más megoldás: szociológiai megközelítéssel kísérletezem. Elfogadom, hogy a szerzi intenció maradéktalanul érvényesülhet a malkotásban, legfeljebb a történet, a szöveg komplexitása olykor fölülírja ezt a szándékot, mintegy önállósul. Ily módon jogom lesz rtatni szerz és szereplk rokonságát, szövegimmanens és küls, valóságos események, témák, problémák összefüggését. Heller Ágnes egy írása ado indítást ahhoz, hogy az elbeszélésben megnyilatkozó zsidó identitás dilemmáival „kívülálló”, nem zsidó mértelmez is megbirkózhat. Heller, ismert etikai érzékenységével, elítéletnek tartja azt az Amerikában – politikai megfontolásokból – terjed felfogást, miszerint egy bizonyos etnikai vagy sajátos életformához ragaszkodó közösséget más népcsoport, más közösség tagja nem ábrázolhat hitelesen. „Az a politikai követelmény, amely a hiteles ábrázolást azonosítja az önreprezentációval, a mvészet, s ezen belül az irodalom halálához vezet.” Vagyis az esztétikai megvalósultság elsbbségéhez nem fér kétség, jogos tehát bármiféle hetero-reprezentáció. Teljesen logikus okfejtés vezet innen a magyar-zsidó irodalom kérdésköréhez, amely aztán újabb kérdések és dilemmák sorozatát generálja, ezúal azonban egyetlen konklúziómondaal rövidre zárul a lehetséges paradigmasor: „Vannak olyan zsidó tapasztalatok, melyeket zsidók belülrl írnak meg, s ennyiben hitelesebben, mint ahogy nem zsidók megírhaák volna”. Hogy a téma lozófus szakértje is küszködik anyagával, az jelzi: magyar zsidó írók mveinek interpretációja során képtelen önellentmondásba keveredik. A 20. század egyik legjelentsebb magyar regénye ellen emel – nem esztétikai, hanem szociológiai fogantatású – kifogást: „Déry Tibor A befejezetlen mondat cím regényében „zsidótlanítja” a Parcen Nagy családot”. Érvrendszere meg-megbicsaklik, a magyar nyelvvel is igen-igen küszködik, dolgozata két változatában eltér megfogalmazással találkozunk. Lényege azonban: „bármiért történt is, árto a regény mvészi kvalitásának és hitelességének. Az önábrázolást úgy prezentálta, mintha nem le volna önábrázolás.”7 Mármost esztétikai hitelességet vagy szociológiai hitelességet kérünk számon a malkotástól? Ez bizony nagy dilemmája az irodalomnak, a magyar-zsidó irodalomnak is. Szubjektív olvasatomban Déry ugyanazt a magyarrá vált polgárságot mutatja meg háromdimenziósan, mint amelyet Márai istenít, s amely, ha feleltlenné vált,  kétségbeesik – a civilizáció mia. „A polgár és a polgári rend az emberi együélés egyik leghasznosabb, magasrend terméke, mindaddig, amíg alkotó és hsies. […] A amand polgár és az erdélyi, felvidéki. […] És nem a kapzsi és tudatlan birtokos polgár, aki hajlandó minden emberi fejldéslehetséget feláldozni a »biztonságáért«”.8

34

A történelem faggatása Déry dimenzionálása annyival mélyebb Márai rajzánál, hogy a magyar társadalom elbitangolt polgárságát egy könyörtelen, totális anarchiát elkészít, magyarként internacionalista proletariátus víziójával szembesíti. Bródy azonban még pusztán csak a csíráit láthatja ennek a jövendnek.

Identitás és szereplehetségek Szociálpszichológiai megközelítésben A nap lovagjának fhse, Asztalos Aurél zavaros lelk, énidentikációs problémákkal küszköd személyiség, dzsentroid tulajdonságokkal és modern életérzéssel is megvert újságíró a századfordulón. Irodalomszociológiai szempontból azonban a Bródy Sándornak neveze, magyar-zsidó tudatú auktoriális szerz több jellemvonásával is rendelkezik. (Nincs, aki megmondaná, hogy az elbeszél szándékának megfelelen-e, vagy éppenséggel annak ellenére.) Lételeme a szerepjáték, akárcsak (a kortársak és monográfusok följegyzései szerint) Bródynak.9 Csakhogy ezzel a közhelyszer, mindennapi használatú fogalommal máris logikai buktatóba, paradoxonba ütközöm. A játék az emberi lényeg fontos része, menedék, kivonulás a felelsségteljes létbl, feloldódás és szórakozás. A homo ludens mentes az erkölcs jármától, egyetlen szabály köti, s az a játék önként vállalt szabálya, amelyet bármikor felszámolhat.10 Amikor az elbeszél szereplket teremt: a haszontalan játék terében mozog. Amikor azonban szerepekkel ruházza fel, erkölcsi felelsséggel is sújtja ket. Mert a szerep sokkal bonyolultabb valami, csakis társadalmi, vagy legalábbis közösségi összefüggésekben létezik. Hiszen bármiféle szerep alapjainál az identitás áll.11 Csakhogy az identitás fogalma, amit oly könnykézzel írunk le naponta, végtelenül nehezen megragadható. Jung például teljességgel a tudaalanba utalja („A pszichológiai identitás feltételezi saját tudaalanságát.”12). Lényegét az individuáció folyamatában véli felismerni, melynek során a személyiség a közösségi normákkal történ ütközések közepee nyer formát. Szereprl nem szól Jung, ám amikor a lélek kapcsán megállapítja, hogy az ember karaktere az egyik környezetbl a másikba való átmenet során mindannyiszor változik, az szociálpszichológiai értelemben a szerepalakítás variánsainak tekinthet. Szótárában így különül el a bels személyiség vagy anima (mint hozzáférhetetlen emberi lényeg) a gyakorta maszkot ölt personától (amely szilárd ugyan, de alkalmazkodó). Ez a pszichológiai megközelítés nem is áll oly távol a szerepelméletétl, mint els pillantásra tnik: „A szerep az a tevékenység, melyet bizonyos helyzet ember akkor végezne, ha kizárólag a helyzetébl adódó normatív követelmények alapján kellene cselekednie. A szerep ebben a normatív értelemben megkülönböztetend a szerepalakítástól vagy szerepmegvalósítástól, amely valamely egyén tényleges viselkedése, mikor helyzetének megfelelen cselekszik.”13

35

PoLíSz Logikai bakugrásnak látszhat az identitás kérdésétl egyenesen a lehetséges szerepalakításokhoz megérkezni, de hát ezek a fogalmak, különösen irodalmi mvek vizsgálatakor, elválaszthatatlanok egymástól. Tudniillik az identitás csakis a Másikkal, a Csoporal, a Társadalmi Közösséggel történ szembesítésben nyilatkozik meg. Amint megkülönböztetek énidentitást és szociális identitást, máris bonyolultabbá válik a fogalom, a szerepelmélet fell közelítve azonban megteremthet az összefüggés: a személyiség képes oly mértékben internalizálni bizonyos szerepeket – melyeket a társadalom, a környezet elvárása kényszerít rá –, hogy azok önazonosságának elvitathatatlan részévé válnak. (Esetünkben ilyen a publicista szerep.) Mindebbl az is következik, hogy identitásunknak csupán egyik, de fölteheten legmagasabb rend eleme a nemzeti identitás; ugyanakkor a nemzeti identitásban – kulturális szinl, jellembeli adoságoktól függen – keverednek a szubjektív énmeghatározás, illetve az objektívebb kötdés szociális identitás bonyolult komponensei. Ily módon a nemzeti identitás meghatározásai mindig korszak és aktuális körülmények viszonyhálójában fogalmazódnak meg. Legkönnyebb talán koniktusos elhatárolódásként, a másik etnikumtól való különbözésben felismerni, ily módon a nemzeti kisebbségek például a többséggel szemben világosan meghatározhatják önmagukat. Bródy korában tehát egyértelm volt szlováknak, románnak, szerbnek lenni, sokkal bonyolultabb szociálpszichológiai képletet jelente zsidóként létezni annak, aki a magyarsággal lélekben is azonosulni óhajto. A legfbb problémát az jelentee, hogy a nemzeti identitást nem csupán a nyelv és az aktuális kulturális légkör teremti, hanem egy sor tudat ala ható tényez, egyebek közt az sök által megszenvede történelem, amit a kollektív emlékezet spontán módon, nemzedékrl nemzedékre örökít át. A zsidóságnak a mienktl teljesen eltér történelmi emlékezetet kelle hozzáigazítania újszer magyarságához, s ez az egyes személyek bens koniktusai nélkül nem mehete végbe. Talán emia is – a zsidóidentitás más típusú nemzeti identitásdenícióknál is viszonylagosabb. „A »zsidó identitást« – mint ahogy általában a szociális identitást – nem eszszencialista módon fogom fel – vallja Ers Ferenc –, tehát nem tételezem fel, hogy létezne valamiféle jungi értelemben ve archetipikus zsidó azonosság, kollektív zsidó alanyiság, amely minden zsidónak születe egyénben újjászületik […]. A zsidó identitás […] a kollektív emlékezet által létezik”.14 Más megközelítésben napjainkra az identitásfogalom szinte megragadhatatlanná vált a szociálpszichológia hagyományos eszközeivel, éppenséggel a 20. század irracionális történései, kataklizmái (a paralan agresszió, a humanista értékek felszámolása, a tömegek nyájszer viselkedése, a népcsoportok megnyomorítása vagy kiirtása) mia. „Az identitás bonyolult, sokféle értelemben használt kategóriája is ebben az összefüggésben nyeri el végs jelentségét: a társas-társadalmi viszonyok közö 36

A történelem faggatása él ember lelki dinamikájának sajátos keretfogalmaként utakat kínál a józan észnek ellentmondó, az indulatok által vezérelt emberi viselkedések megértéséhez.” S ehhez már a posztmodernitás egyik alapgondolata kapcsolódik, mely szerint „a múltat a jelen és a jöv fényében folyamatosan újra kell szerkeszteni”, „minek következtében és a posztmodern narratív metaelméletek függvényében, önként adódik az elbeszélés metaforája: az identitás lényegében nem más, mint folyamatosan újraszerkeszte éleörténet […]. Annak a történetnek tehát, amit az egyén önmagáról megfogalmaz, kitüntete jelentsége lesz énjének kontinuitása, egysége, integráltsága és identitásának egyéb minségei szempontjából.”15 Jóllehet i az éleörténet-kutató részben metaforikus beszédet indítványozó szándékkal fordul az irodalmi narratívához, a tétel megfordítható: a kcióra és az esztétikumra gyel irodalmi interpretáció okulhat a szociálpszichológia módszereibl. Olvasói pozíciót keresek hát A nap lovagjához, olyat, amely nem húzza keresztül elfeltevéseimet (elítéleteimet?). Bár származásomnál fogva nem tehetem, szerepként megkísérelhetném Heller Ágnes nézpontját érvényesíteni, mely nem egyedülálló, viszont csupa önmarcangolás és gyötrdés, úgy érzem, megfoszt a szöveggel való azonosulás élményétl. A számtalan hasonló értelmezés közül ezt találom – talán túlságosan is – szabatosnak: „Zsidónak nevezem azt, aki származás vagy betérés által e közösség tagja, ám irodalmi szempontból azt is idesorolom, aki bár kitér, bujkál, mve szövetében észlelhet a mivoltára utaló komponens. Magyar-zsidó irodalomnak mondom a mvek azon részhalmazát, mely a fent említe szerz tollából, ilyen tárgyban, e társadalmi csoport sokfelé ágazó, de jellegzetes trendeket mutató történetébe gyökerezen, annak bizonyos nyelvi sajátosságait magán viselvén, lélektani különösségeit tükrözvén, vagy akár kimondatlanul, rejtzve, a szerzi akarat ellenére megnyilvánuló reexként jeleníti meg a nyelvi közegnél szkebb közösség léapasztalatait, amelyekbl kiderül, hogy az akár irrelevánsnak tarto származás is feldolgozandó életélmény.”16 Tartalmi kifogásaimtól eltekintve (miféle nyelvi sajátosságok? milyen lélektani különösségek?) egy ilyen befogadói aitddel csupa sértdés lennék. Bródy jellemábrázolásának felrónám, hogy a keresztény-magyar fhs olykor „zsidós” aribútumokkal rendelkezik, zsidó szerepli viszont olyan magas rend etikai elvárásokat fogalmaznak meg, melyeknek maguk sem tesznek eleget. Magánszemélyként az is bánthatna, hogy kizár ebbl „a nyelvi közegnél szkebb közösségbl”. Érdekes, egy elképzelhet ellentétes, ellenszenvez „kereszténymagyar” pozícióból ugyanezeket a szempontokat említeném, csak kifordíto értelmezésben: „Lám csak, egy zsidó szerz, aki képtelen pozitív nemzeti és énidentitású szereplket ábrázolni.” Ezért kipróbálok egy másfajta pozíciót, szerénytelenül az Umberto Eco-i mintaolvasóét, akit semmi más nem érdekel, csupán a borítólapok közé zárt szöveg; 37

PoLíSz következésképpen az elbeszélt ugyancsak mintaszerznek tekintem, aki végül „felismerhet úgy is, mint stílus”, mint egy bennem visszazeng és szétáradó hang. Persze ez sem igaz. A kelleténél többet is tudok a szerzrl, de lehetség szerint nem élek vissza a tudásommal.

Átcsapások: a valóságos szerz és teremete alakjai Az értelmezésnek folyamatosan paradoxonokat kell leküzdenie, s mint jeleztem, elssorban kció és referencialitás, ezen belül az implicit és az auktoriális, Eco szemléltetésében az empirikus és a mintaszerz virtuális alakja közö vibráló feszültséget. A nap lovagjának elbeszélje ugyanis háromféle „alakban” nyilatkozik meg. Meghatározó módon természetesen a történet terében – mint az a bizonyos mindent betölt hang. Ezt a domináns beszédmódot azonban, mely az események szukcesszivitását biztosítja, néha váratlanul megtöri az intrúzió, a beavatkozás nyelvileg oly látványosan elkülönül módja, hogy az egyenesen magára a valóságos szerzre mutat: „Amennyire a kis szoba engedte, [Juli] jó messzire ült az újságírótól, aki – a grémium bocsásson meg a hasonlatért – olyan volt e pillanatban, mint egy borzeb, ha éhes…” Az ehhez hasonló nyelvi elemek teszik lehetvé, hogy illetlen párhuzamot vonjak a fhs és teremtje, az elbeszél harmadik, biográai alakja közö. Szerz és fhse küllemében, habitusában, gondolkodásmódjában nemhogy nem hasonlít egymáshoz, de egyenesen ellentétesek, hiszen intencionáltságában Asztalos Aurél az eszményi újságíró karikatúrájaként (is) olvasható. Csakhogy sok közös elem van az éleapasztalatukban, a múltjukban. A fhs „a fehér papoknál tanult”, akárcsak Bródy (a cisztercieknél), hozzá hasonlóan próbálkozo a festészeel, ugyancsak alföldi kisvárosból érkeze (Bródy egészen pontosan Gyuláról), egyenesen a fváros hírlapdzsungelébe, ahol az érvényesülés érdekében fel kelle adni a kamaszos ideálokat. Ezeknél a konkrét tényeknél izgalmasabb szerepljének életkora és pályaképe. Bródy általában nagyvonalúan bánik az események és szereplk hitelességét biztosító háér-információkkal, Asztalos Aurél eléletét tekintve azonban olyannyira, hogy alakja csak önéletrajzi elemek átjátszásával, énprojekcióval magyarázható. Néhány adatot megtudunk a atalember eddigi pályájáról: „Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktív miniszterek […] Tíz év ala […] mindennap meg kelle tanulnom egy kérdést”. Semmi konkrétum arról, mikor kezdte az újságírói munkát. Egy fejezeel késbb, párbeszéd során derül ki: „– Hány esztends? – Huszonhét.” A századvégen sem volt mindennapos a tizenhét éves újságíró: Bródy kivétel, s bizonyára öntudatlanul vetíti személyes élményeit ellenszenvesnek ábrázolt alakjába – aki egyébként már a történet kezdetén, siets „bemutatkozó” monológjaiban tökéletes kontrasztja az eszményi hírlapírónak: „[A] leggyorsabb tempóban kelle megrögzö és ers meggyzdéseket változtatnom. Kedvez vallási viszonyaim képessé teek arra, hogy egy legyek az igazi 38

A történelem faggatása közvéleménnyel; de a kedveztlen viszonyok arra kényszeríteek, hogy az úgyneveze liberalizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, amely a lapok többségét hazámban a kezében tartja!” (209. Kiemelés tlem – Sz. L.) Három dolgot tudunk meg a rövid, tömör, de a szövegegészre jellemzen siets önjellemzésbl: hogy Asztalos Aurél keresztény (katolikus), hogy haragszik a sajtóban ekkoriban már hatalmat szerze zsidóságra, és hogy  maga gyenge jellem, mert mégis kiszolgálja a megvete kisebbség által terjeszte liberalizmust. A negyedik információval a szöveghelyzet szolgál: a szereplnek a zsidóságot bíráló hangja ironikus beszédmódként az elbeszél ellentétes véleményét és nézpontját, szövegbeli helyzetét határozza meg. Sajátságos disszociációs gesztus: a szerz folyamatosan érvényesül ironikus beszédmódban igyekszik eltávolítani magától a szerepljét, miközben a saját, más jelleg tapasztalataival ruházza fel. A szerepkeveredés jellemz példái az ehhez hasonló auktoriális kijelentések: „Az újságíró, aki nem volt az analitikus irány híve, elmosolyogta magát”. Valóban megmosolyogtató az ellentétes eljel szerepek egymásba játszása, mert a publicista írói munkásságáról egyébként semmit sem tudunk meg (csupán annyit: verseskötete jelent meg), Bródy viszont ténylegesen tagadja az „analitikus irányt”. Kerüli a lélekábrázolást, a megfontolt, részletez leírásokat, és elbeszéléseiben is ragaszkodik a publicisztika sodró stílusához, a harmóniát elutasító, fragmentált szövegformáláshoz. Egyedi sajátossága, különössége és érdeme ennek az elbeszélésmódnak, hogy éppen fragmentáltságával képes jellemmé formálni fontosabb szereplit. Az így megismert személy viszont tagadása például a romantika vagy a realizmus egy tömbbl szabo alakjainak: a korszakra jellemz ellentmondásokból és szereplehetségekbl összeilleszthet, zilált gurák. Asztalos Aurél (és más, nagyobb lélegzet mveinek némely fontosabb hse is) színpadias szembesítésekben, tehát viszonylathálóban, de minden alkalommal jelenetez töredezeségben, más-más szereplhöz való viszonyulásában ismerszik meg. De hát minden személyiségben léteznie kell(ene) valamely domináns jellemtulajdonságnak – mint identitásmeghatározó tényeznek. Asztalos Aurél megnyilatkozásaiból nem egyszer az derül ki, hogy (magyar katolikus) származása, nemzeti öntudata ez az identitásformáló tényez. „Az újságíró jó, st nemzeti haza volt, mégis…” (234.) – a legtöbb esetben ehhez hasonlóan, paradoxonokat sejteten jellemzi hsét az auktoriális elbeszél, mert mindig egy bizonyos szituációra érvényes annak identitása, az éppen aktuális szereplehetséghez igazítva. Nem sokkal késbb, kétségbeejt helyzetében meg ilyennek láatja: „Sírt dühében, az államot szidta, a nemzet-államot, akit annyi körmondatos cikkben dicsíte. Mit ado az neki? Semmit.” (251.) A dühöngés, az ószövetségi értelemben felfogo harag-imádat keveredése mindenképpen valamiféle felfokozo viszonyulást jelez az érzelmek tárgyához. Csakhogy személyiségének ezt a rétegét láthatóan mélyebbre nyomják, elfedik foglalkozásának – kevésbé az értékei, mint inkább – a hátrányos következményei; tudniillik az – minden jel szerint – nem hivatás számára, csupán szakma. Egyébként újságírói munkás39

PoLíSz ságáról is meglehetsen keveset tudunk meg, elssorban a szerzi intenció utal arra, hogy Asztalos Aurél élete a regény idejében szinte kizárólag a menekülésrl szól: menekülés az újságírói létformából adódó kiégéstl, az erkölcsi ferttl, melybe foglalkozása juaa. Éppenséggel maga a publicisztika mint foglalkozási ártalom, szerepként, habituális ervel épül be személyiségébe, és ugyanazzal az energiával szét is tördeli azt. A szerz több, különféle módon nevezi meg hsét, leggyakrabban azonban „az újságíró” típusú rámutatással él, s ezzel pontosan k elöli a történetbeli funkcióját. („A céh, melyhez Asztalos Aurél tartozo, annak erkölcsei – vagy ha úgy tetszik, erkölcstelensége – nem engedték meg neki, hogy végképp nemtelen legyen.” – 305.) Végül azonban, egy másik szinten, a dzsentroid tulajdonságok hatalmasodnak el a jellem fölö, és a hivatástól, szakmától, nemzeti azonosságtudaól független, öncélú karriervágy kerekedik valamennyi más szereplehetség fölé. És furcsa mód ezek a puszta túlélést vagy jobban-élést megcélzó törekvések olyan személyiségjegyeket generálnak, melyek markánsan emlékeztetnek Bródy egy bizonyos zsidó öntudatú szerepltípusára. k azok, akik hosszú ideig szilárdan rzik tudatalai, si emlékekbl táplálkozó, ers vallási-nemzeti kötdésüket, majd egyszer csak belefáradnak a heroikus küzdelembe, és életük, sorsvonaluk az alkalmazkodás nagy, jellempróbáló kacskaringóit írja le; csaknem feladják szociális (s emia részleges én-) identitásukat, hogy végül valamely más szinten, bár erkölcsileg kissé megroppanva, mégis egy karrier, életpályamodell csúcsára érve, visszataláljanak egykori önmagukhoz és éltet közösségükhöz. Tipikus képviselje a kényszer és gyötr konvertálásnak-visszatérésnek Az ezüst kecske egyik mellékszereplje, Hirsy. Huzamosan nyomorog, állás nélkül teng (önhibáján kívül, a diszkriminatív törvények mia), tehetetlenségében vallást cserél, kezdetben kevés eredménnyel, majd a jellemtelen, törtet fhs, Robin támogatásával élve, lassacskán, a keresztényeknél sokkal nagyobb türelemmel, elindul a karrier útján. Jellemzését belengi valamiféle keser humor, amihez hasonló, de szigorúbb irónia szorongatja a másik regény újságíró-guráját: „A derék Hirsy kövérede, és az akadémiának kezde dolgozni, visszatért seinek hitéhez, st állásban lévén, magát Sándort is perszvadeálta, hogy térjen az  egyházközségébe, most már lehet, és a végén mindenkirl kiderül, hogy onnan eredt…” Bródy hasonló témájú elbeszéléseiben a zsidó gyakorta rászorul „kedvez vallási hovatartozású” felebarátjának támogatására, viszonzásként pedig mellee áll annak nagy kudarcaiban. A két irányba sújtó, néha cinikus bírálat többnyire a szembenálló felekezeteket, identitásokat egymáshoz karoló szeretetben oldódik fel. A kemény viták, olykor csatározások eredményeként létrejöv kölcsönös megértésnek fokozatai és variánsai vannak, legjellemzbb azonban egy – minden jel szerint – mélyen az íróba vésdö i^úkori emlék, amit eltér jelentésárnyalatokkal építe be mveibe. Asztalos Aurél édesanyja, ához íro levelében, említést tesz a problémás albérlirl. „A szobaurakkal […] sok a kínlódásom […]. Mind az öt […] egymásnak föld e, de ke izraelita. Mindég emia verekednek. Mondom nekik, mért laknak akkor együ?” Emi a szöveg csak sejteti, hogy azért, mert egyszeren 40

A történelem faggatása elválaszthatatlanok. A motívum legrészletesebb kifejtését (nyolc évvel a regény megírása után) a János és barátai cím novella nyújtja. Ezúal is „Öten laktak a diáktanyán, földik – hevesiek – mind, a kisdedóvótól pajtások és jó barátok…” Mondhatni, ideológiailag mértékarányosan állnak fel egymással szemközt, „felekezeti viszonyok szerint párosával”. Vagyis a köznyelvi fordulatoknak megfelelen: „– Ti rómaiak, mindig hazardíroztok! – Ti izraeliták pedig mindig csaltok!” János, az ötödik, „aki mindennap más vallásúnak mondta magát és most sem csatlakozo egyik párthoz sem”, publicisztikába és fekete humorba olto szónoki beszédben tálalja fel a kölcsönös megértés esélyét. „Bajtársak, rómaiak! Lehet, hogy az izmaelita tényleg elszereteel csal […]. Én nem mondom, hogy általában ne üldözzétek és ne gylöljétek a zsidót: ez évezredes indulat. Következésképp természeudományi alapon áll. […] De […] mindenki teheti ezt, csak a magyar nem. Egy milliom zsidó van, vagy vagyunk, vagytok ti. Tiszteltetem a humanizmust! Nem azért nem szabad bántani a milliót. Hanem, mert kell. Föl kell szippantani, be kell keríteni. Betaposni a nemzeti húsba és vérbe. Nem tud? Álljon külön, de szorosan a nemzet melle. Renegát faj, használható. Ízléstelen is, Rákócziak és Hunyadiak lesznek. Ez a nemzetnek jó. Simogatni kell ket, minket, titeket – fúj!” Az elbeszélés Jánosának lendületes és kétértelm szavai természetesen nem kínálnak sem elméleti, sem pragmatikus megoldást a zsidóság identitásválságára, a magyar–zsidó viszony ambivalens állapotára (legfeljebb csak a novellai pillanatban), viszont szemléletesen rögzítik a válság tényét. Mint ahogy Bródy, a publicista és magánember sem tud üdvös megoldást, egyetlen lehetsége: hségesnek maradni – önmagához. Zsidókról cím vallomásos írásában, jellemzen az I. világháború szörnységes éveiben, Galíciából érkeze, „sötét arcú, idegen embereken” állapodik meg a tekintete, s elbb a hozzájuk való viszonyát tisztázza. „Hit és üzlet, más nincs. Furcsa, makacs nép ez, és nem érthetetlen, hogy akiknek érintkezésük van velük, elvesztik türelmüket. Én is, ha nem volna kötelességem, hogy mindent megértsek, haragudnék rájuk ostobaságukért és fanatizmusukért.” Szabályos magyar haza öntudaal határolja el magát az újonnan jöek konzervatív, mereven hagyományrz mentalitásától, miszerint azok elzárkóznak új hazájuk nyelvétl és kultúrájától: „mert ellenünk való, egyszeren utálatos.” Egy másik szinten saját származását idézi fel, a kisút, aki „csak magyarnak tudta magát”. A kései szakirodalommal egybecseng szubjektív emlékezete, miszerint a 19. század végén a zsidóság már-már sikeresen beilleszkede, csaknem asszimilálódo Magyarországon, amikor is épp az antiszemita fellángolások ersíteék meg a nehezen viselhet zsidó identitástudatot. Hangneme a atalabb, de kortárs Adyéval rokon: „…én is csak amaz emlékezetes Eszlár alkalmából tudtam meg – érthet dacból –, hogy sémi vagyok, és nem turáni, pedig a kedvem turáni.” El kezdve az írás hangvételében a harmóniakeresés, a tényekben annak teljes hiánya uralkodik. Mert egyfell „magyarok vagyunk, és a honi földhöz tartozandóságunk ersebb a hitünknél, ersebb a halálnál”, másfell „nekem ezektl elmenni nem lehet” (tudniillik a zsidó közösségtl). Bródy a látszat szerint dersen, nagyvonalúan kezeli származását is, a „zsidókérdést” 41

PoLíSz is, csakhogy olyan helyzetekben is felvillan a motívum, ahol ennek nincs formateremt jelentsége, és ez megszenvede könnyedségrl árulkodik. A szent tisztaság csaanós szerelmi történet, a stilizált önarckép mégis – Bródytól szokatlan – érzelmességgel telíte: „Apám az egri érsek udvari zsidaja volt, ami nekem abban az idben fájt és szívembe nyilallo, ha olvastam az érseknek apámhoz intéze levelét, amelyben tegezte – egyoldalúlag.” A tót nemzetiség érsek kislány-rokonának buta kérdése arra készteti, hogy tréfás paradoxonban fogalmazza meg identitását. „– Ki a te apád? Úr? – Az nem. Izraelita, de gazdag.” A nap lovagjában viszont olyan regényszerkezetet hoz létre, amelynek jelentésterében dominanciára tör a zsidó identitás témaköre, ugyanakkor dzsentroid, keresztény-magyar tudatú fhst teremt, akinek alakjában ezáltal torzulva jelennek meg a szerz fentebb idéze személyes tapasztalatai. A regény els olvasatai – számomra – arra vezeek, hogy a fhs személyiségének szétes, megfoghatatlan mivoltát narratológiai tévedésként magyarázzam, amennyiben az a bizonyos elbeszéli hang nem képes konzekvens és egyértelm, rögzíthet nézpontból megmutatni központi szerepljét. Többszöri vizsgálódás után derült csak ki: különleges személyiség-disszociáció valósul meg i, mégpedig éppen azáltal, hogy a fhs folyamatosan, szituációról szituációra más-más szerepbe kényszerül. Egymásba csúszó jelenetek sorjáznak a dramaturgiailag szerkeszte epikai keretben, ahol is a történetsort összetartó hs mindig egy másik szereplvel kialakítandó viszonyban jelenik meg, és minden szerephelyzetben személyiségének (ha van neki „ilyenje”) a Másikhoz igazíto, egy Másik Szem elvárásának megfeleltete rétegét mutatja meg. Bár a nézpont is természetszeren változik, maga az olvasó kényszerül a partner, a – szociálpszichológiai értelemben ve – szerepküldk szemével látni az alakot. Asztalos Aurél arról a teljes érték homo moralisról, akivé lehete volna, még titkos magányában is csak bizonytalan, távolodó lehetségként monologizál: „Eh, leszek én még becsületes ember is, csak módom legyen hozzá!” (284.) Paradoxon ugyanakkor, hogy a szélhámos szerepkörnek legfbb bens indítéka: az alkalmazkodás. Alkalmazkodás a társadalmi normákhoz, eleget tenni

Via Margutta

42

A történelem faggatása a Másik elvárásainak. Ha az egyének által képviselt értékrendek megközelítleg egybeesnek a társadalom hivatalosnak tekinte, kinyilatkoztato normáival, a személyiség fejldése viszonylag kevesebb koniktussal következik be; ha azonban a társadalom olyan zrzavarral, ellentmondásokkal terhes, mint a századforduló Monarchiája volt, az említe személyiség-disszociáció, a jellem széöredezése megszoko jelenséggé válhat. A regény szereplhálója pedig meglehetsen jól szemlélteti a di úz értékrendbl következ, általánosan jellemz szerepválságokat. Ahány partner, annyiféle értékrend vagy elvárás, Asztalos Aurél tehát eltér, egymásnak ellentmondó szerepekbe kényszerül. „[E]gy ilyen embernek tulajdonképpen nincs valódi karaktere, azaz nem egyéni, hanem kollektív, vagyis az általános elvárásoknak megfelel. Ha egyéni volna, akkor ugyanaz lenne a karaktere a beállítoság minden eltérése közepee”– jellemzi ezt a típust Jung.17 Asztalos Aurél tehát olyan, mint a többség, csupán azért tnik különösnek, mert folyton éppen t látjuk, amint másvalakihez, valamely idegen elváráshoz, normához igazodik.

A fhs alakváltozatai a szerephálóban A regényben a kronotoposz – epikai helyzetet konstituáló – elemei közül az id csekélyebb jelentség, jószerivel puszta háér-információként érzékelhet: a korszak szellemiségérl, emberi viszonyairól közvetít valamiféle szimbolikus hangulatjelentést; a narráció bels ideje egyébként a fszerepl életének egyetlen kifeszíte pillanataként, a sorsfordulatot elkészít és megvalósító mitológiai momentumként értelmezhet. Üzenete mégis van ennek a gyorsíto, de ritmikusan tördelt tempónak: az elbeszél tekintete (következésképp az olvasóé is) – mint a éle színpadias, mozgó fénycsóva – egyetlen szerepl mozgását követi, a történések mind egyetlen, jelentéssrít, végzetes esemény felé rohannak, s mindezek által egy újszer magyar regényforma kezdeteit szemlélhetjük, melynek még kevés elzménye van irodalmunkban. (Gozsdu vagy Reviczky kísérleteit lehet említeni, a Ködöt meg az Apai örökséget, hatását pedig a közvetlen közelben Török Gyula, Ambrus Zoltán úör témaválasztásain, majd a Gólyakalifán, az Aranysárkányon, Krúdy vörös postakocs ának idtl független haladásán, még késbb Márai bizonyos regényszerkezetein mérhetjük le.) Kiemelt szerepük van viszont a helyszíneknek. Mindaz, ami meghatározó Asztalos Aurél életének fordulatában, az eddigi pályája szempontjából semleges helyszínen, Gasteinban, a jellegtelen ausztriai üdültelepen játszódik le, és korábbi személyiségétl való eltávolodásának metaforája lesz. Néhány napos hazaruccanásai Budapestre, rövid színjátéka – képviseljelöltként – a távoli északkeleti régióban: egy lehetséges új életforma idézjelbe tehet intermezzói. Következésképpen a történet kulisszái közö a legnyomatékosabb üzenetet a dialogikus helyzetek hordozzák, melyek viszonyulásra, egyszerre alkalmazkodásra és másokkal való konfrontálódásra késztetik a fhst. 43

PoLíSz Egészen pontosan meg lehet nevezni azokat a személyeket és csoportokat, akik/amelyek szerepküldnek tekinthetk, akik/amelyek részesek vagy felelsek Asztalos Aurél szerep- és identitás(té)vesztésében. A tíz személy, illetve csoport egyben tíz különböz elbeszéli nézpontot is képvisel, s közülük kilenc nem is akarja, vagy nem is képes objektíven „látni” a partner elképzelhet valódi személyiségét: mindannyian a saját (ugyancsak körvonalazatlan) egyéniségüket tukmálják rá partnerükre. Olyan egyéniségvázlatokat, melyek megemésztetlen ideológiákból, kiforratlan önismeretbl, hiányos mveltségbl, csekély és hamis éleapasztalatból, de fképpen alaomos hatalmi aspirációkból állnak össze. Különös, szinte hihetetlen, de a fhs egyetlen „kommunikációs szituációban”, még a legéretlenebb személyiségképlet partnerrel kapcsolatban sem jelenik meg domináns pozícióban, ahol  uralná a helyzetet. Minden esetben (azokban a ritka pillanatokban is, amikor látszat szerint  irányítja valamely beszélgetés fonalát) az egyetért, a kiszolgáló, a végrehajtó, a kérelmez vagy a megalázo ember szerepkörét teljesíti be; a partner irányítja a viselkedését, ezáltal módosítja a szereplehetségeit, tovább tördelve korábban sem homogén személyiségét. Valamennyi dialogikus vagy más jelleg kommunikációs szituáció a résztvevk közöi hierarchikus viszonyt képezi le, a háérben azonban felismerhet a társadalom rendszert formázó mintázata, következésképp mindegyik partner a létez rendnek egy-egy modelljévé válik. Formalista fantáziával szabályszer kúpot alkothatna a regény, így egy szimbolikusnak tekinthet idom mentén helyezkednének el a szereplk. 1) Természetszeren áll egy ideálisnak tételeze kompozíció csúcsán a herceg. Csakhogy mint bármely abszolút hatalomról, róla is hamarosan kiderül: valójában nem gerjesztje, csupán eszköze valamiféle tehetetlenül és irányíthatatlanul mozduló erknek. Halandók számára felfoghatatlan magaslaton dermed szoborrá és jelképpé, o, ahol k elentései már felelsség nélkül képviselhetik az állam vitán felül álló szempontjait, a társadalom normáit, annyira fönt tehát, Buddha tökélyével, cinizmusával és tétlenségével, hogy szavai elvesztik súlyukat. „Valláserkölcsi alap a f”; „Úriembernek kell lenni”; „Mindenkinek szabad akarata van”; „A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük rosszul bánni”. (218.) Ezek a – másként értéket hordozó – gondolatok az  szájából hangozva jelentés nélkülivé válnak. Egyszóval a bálvány szerepköre társul alakjához, aki egyszeren, mert van, magát a mitologikus hatalmat testesíti meg, s aki emia Asztalos Aurél karriervágyának értelmévé és végs céljává válik. Csakhogy puszta emberi mivoltában elérhetetlen, a hozzá vezet út mítoszi akadályokon keresztül vezet, s mivel nemcsak bálvány, de fér is, hát  is viszony(latok)ban él. Az út Julin keresztül vezet hozzá. 2) Juli tulajdonképpen a regény, a szerepháló és a fhs életvonalának legfontosabb alakja, dramaturgiai megközelítésben a éle ni cselszöv lenne; de mert n és regénybeli alak, egyszeren csak ironikus szövegkörnyezetbe helyeze fátum. „Cherchez la femme!” – és azonnal érthetvé válik a herceg befolyásolható 44

A történelem faggatása gurája, valamint Asztalos Aurél egyáltalán nem bonyolult terve: „Ezzel a kis hamishajú nvel kell megismerkedni, azzal kell magamat megkedveltetni. Ha  megvan, megvan a herceg. És ha a herceg megvan…” Csakhogy Juli nem egyszeren közép-európai kurtizán, szerepköreit folyton bonyolítja, sokszorozza. Mindenekel kitarto n, akinek sikerült eljutnia a csúcsra, másodsorban egykori színészn, aki most egyszerre alakítja az úrin, a lovagok hódolatát elváró donna és az alacsony származását leküzd társadalmi lény szerepkörét, s mindezeket a hiúság forrasztja össze. „Hsünk” (a szerz gyakori, ironikus deixisét idézve) minden gátlástalan karrierizmusa melle érz, néha csaknem érzelgs fér, s már – jól megterveze – karriervonalának els lépéseinél a társadalmi normák súlyos ellentmondásaiba ütközik. Eme törvényerej követelményeknek megfelelen célpontja, a herceg iránt csodálaal és alázaal viseltetik, Juli – mint eszköz – iránt hódolaal és szerelemmel. Így pillanatok ala koniktusba keveredik önmagával, hiszen a herceget nem illik, s nem ajánlatos megcsalni, az végzetes következményekkel járhat; ám a szerelemre vágyó hölgyet sem lehet cserben hagyni, mert elzárja a célhoz vezet utat. „Most kövesse el a herceg ellen a legnagyobb bnt, amelyet egy fér elkövethet a másik ellen! […] amikor […] a fenségnek hozzávaló jósága […] hozzájuatja egy kincshez, a nép bizalmához. Amikor egy kerületet kap tle ajándékba” (238.) A kurtizán – aki már leküzdöe elnytelen származása hátrányait, „hivatásának” csúcsára érkeze, veszteni valója tehát nincs – a maga egyetlen lehetséges szempontja, a hiúsága fell értelmezi a helyzetet: „maga fél. Én meg aól tartok, hogy maga […] a herceget szereti, és nem engem! Fúj, ilyen egy magyar gavallér!” (238.) Ez utóbbi megjegyzése, „magyar gavallér” – fura mód – a nemzeti identitás kérdése felé tágítja a szöveg jelentésterét. Az excellenciás szerint ugyanis: „a reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó újságírók mindenféle bolondokat akarnak” (218. Kiemelés tlem – Sz. L.), és „Aurél […] szintén osztoa fensége meggyzdését”. Egy sajátos elbeszéli nézpont szerint a szociális identitást i nem a nemzeti tudat határolja; ellenben közös érdekszférába kerül a hétköznapi zsidó és kálvinista, szemben a birodalmi hatalmat megtestesít katolikus eliel. Eredenden ugyanis sokkal nagyobb a távolság Juli és a herceg, mint például Juli és Asztalos Aurél közö. Míg a fenség fölöe áll társadalmi csoportoknak, nemzeteknek, vallásoknak, már-már a szexuális identitásnak is, addig szeretje a legalsóbb néprétegbl érkeze. Csakhogy Juli osztrák, minden mozdulatában, tónusában közép-európai. És i egy pillanatra meg kell állanom. Tudniillik a regény értelmezi, valamely megmagyarázhatatlan okból, magyar nemzeti tulajdonságokat és elkötelezeséget oktrojálnak az osztrák kurtizánra. A korábbi Bródy-monográa írója szerint: „A fherceg és Juli viszonya nemcsak egy szolidan pikáns idill, […] de gyilkosan ironikus és kitn jellemzése […] AusztriaMagyarország viszonyának”.18 Árnyalások nélkül átveszi, csupán némi pátoszszal gazdagítja ezt a gondolatot a késbbi értelmezés: „…jelképes tartalmú a nalak, »Juli, a nép leánya«. Gylöli a herceget, szeretne túljárni az eszén, s nagy hasznot húzni a kapcsolatból […]. Mert  szimbolizálja az Ausztriával konkubinátusban él Magyarországot.”19 Talán éppen amia félrevezet a szerepháló45

PoLíSz ban elfoglalt helye és nemzeti hovatartozása, mert az elbeszél egyetlen konkrét szövegbeli utalást sem tesz etnikai származására; viszont egész habitusa, modora, a magyar publicistával szemben kialakíto fensbbséges viselkedése közép-európai és monarchia-tudatról árulkodik; jóllehet a gyatrábbik KözépEurópáról, a silányabbik Monarchiáról, arról, amelyet Bródy a maga szubjektív módján érzékelt. A herceg iránti gylöletrl sincs szó. „fensége […] szíve gyémántból is van, vajból is van. A külseje szigorú, de a jóság úgy sugárzik belle” – mondja ezt épp birtokolni kívánt új kedvesének, Aurélnak. Kétséget kizáróan csupán egyetlen fél mondata árulkodik arról, hogy Juli nem magyar, a k elentésébl-biztatásából kiáradó távolságtartó gesztus: „A fenség […] egy orvost […] kineveztete egyetemi tanárnak, éppen magukhoz, Magyarországba.” (238. Kiemelés tlem – Sz. L.) Származása félreértésének messzemen hermeneutikai következményei vannak, tudniillik éppenséggel  az egyetlen szerepl, aki az átlagos osztrák birodalmi éntudatot megtestesíti. Következésképp egészen bizarrul hat a korábbi monográa magasztos hangfekvés észrevétele: „Asztalos […] Juli iránti szerelme a hazaszeretet vallomása.”20 Hsünk pedig ugyancsak alacsony származású (ezt igyekszik titkolni, ezért törtet mind magasabbra), de magyar öntudatú, érzékelhet kelet-európai aribútumokkal. A birodalom uralkodó, felsbb rend, illetve a másodlagos nemzetéhez való tartozás tudatát keejük viszonyában megszelídíti a hasonló származás, de hogy bonyolódjék a helyzet, 3) az elbeszél belépteti a harmadik szerepküldt, Annie-t. „Az arisztokrácia hölgyei közt vannak ilyen kis forradalmárok, akik ideálnak egy csupahaj költt, festt vagy muzsikust választanak; de rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nül” – jellemzi t az elbeszél, ám innen kezdve visszafogoabbá válik az irónia, csaknem objektív tónusba szigorodik a szerzi hang, amikor a család történetbeli helyét rtatja. Annie szülei ugyan mágnások, de (a regény amúgy is kevés számú elemzje nem gyelt föl rá:) magyar protestáns furak is, és szociális minségükhöz a szerzi hang nem fz sem pozitív, sem negatív észrevételeket; valamiféle külön kasztot képeznek a regény közegében is. Egyenl távolságot tartanak az üdültelep átlagembereitl, valamint a hercegtl és körétl. A mágnáslány megjelenése akár könnyed szerelmi háromszöggé-négyszöggé laposíthatná a fabulát; el éppen az a fordulat menti meg, 4) hogy Annie bátyja (mint a sorrendben következ, negyedik szerepküld) végül a fhs sorsának beteljesítje, a „gyilkosság” és a szerzi intenció végrehajtója lesz. A lánnyal szemben Asztalos Aurél végigjátssza a szerelmes lovag számtalan szereplehetségét, még a legkülönösebbet, az szinteséget is: „Az igaz annyi, hogy én nagyon szegény ember vagyok […], mégis az urat adom, maguk közé járok […]. A kornak egy piszkos kis hse vagyok […] Az apám pedig papszabó volt!” Létezik az szinteségnek ilyen paradox formája, amikor a „bnök” nyílt vállalása a hazudozásnál visszatetszbb, mert a szerepjátszó tudja, kihívó szintesége az ado pillanatban a leghatásosabb eszköz. Para46

A történelem faggatása dox azért, mert a szerepalakító azt is tudja: nem a szegénység a bn, hanem annak letagadása alaomos célok érdekében. S azért is paradoxon, mert a társadalom normarendszere épp ezt a hazugságot várja el. A lány bátyja viszont az egyetlen, akivel szemben hsünk képtelen bármiféle színjátékra. „[E]rsen vigyázo magára, és valóságos detektívszemmel nézte a atal mágnást, hogy annak mely oldala hozzáférhet.” (290.) Számára sohasem lesz hozzáférhet, és hogy valójában milyen jellem, az a szöveg szintjén is talányos marad, mert az elbeszél összecsúsztatja a nézpontokat, és a szabad átképzeléses beszédmódnak olyan formájával jellemez, melybl nem derül ki, az auktoriális szerz, avagy a hs szemével látunk-e: „Különben semmi mód nem komplikált ember. Az úgyneveze els eminensek közül való, azok közül, akik mindig és mindenben korrektek, de ez nem esik nehezükre, mert szopós koruktól a kötelességre vannak trenírozva, és rendszerint sohasem állíatnak nehéz feladatok elé […] k nyíltak, mert nincs fantáziájuk […] Az emberi méltóságnak e kemény kbl farago, kissé esetlen és mindig mvészietlen oszlopai nem ritkák a protestáns mágnások közö”. (290.) Az olvasó sokáig protestáns német mágnásokra gyanakszik, csak a történet vége felé lepdik meg, hogy az ítélet érzelmek nélküli végrehajtója, a puritán erkölcs egyetlen képviselje i: Zsiga. Mintha – a szerzi szándék ellenére – egy új típusú, külföldi tudást hazatelepít magyar arisztokrácia jelenne meg az  alakjával. (Azon ma már csak mosolyogni lehet, hogy a hetvenes évek célirányos és öntudatos olvasási módja a fasizmus elhírnökét láa meg benne.21) A szerepküldk további csoportjai nem ennyire karakteres gurák; többségük történetbeli funkciója arra szorítkozik, hogy „hsünk” más típusú szereplehetségek közt is megmutatkozzék, illetve hogy shakespeare-i mérték, de vidékiesen megvalósíto jellemváltozásra szánja el magát: „végképp meghiggadt benne az ítélet: a pénz minden. És ebben a pillanatban rossz ember le. Két pillanat megcsinálta életének egész programját: »Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!«” (226.) (5) Új „életprogramjának” els akadálya a magyar miniszter, aki információcsere és véleményformálás vége látogatja meg a herceget. A háromszerepls beszélgetésben, a látszat szerint Asztalos Aurél fölébe kerekedik a jellegtelen magyar kormánytagnak. Fölényes helyzete azonban hosszabb távon ingatagnak bizonyul, egyrészt mert elnyét nem személyes értékeivel szerezte meg, hanem azzal, hogy az excellenciás hatalmának, nézeteinek alárendelte egyéniségét; másrészt mert nagyszabású, rögtönzö politikai koncepciója – még az emelkede eszméktl távol álló miniszter szemében is – „igen közel evez a hazaárulás partja melle”. (236.) Különösen alkalmas a jelenet annak felismerésére, hogy minél szorosabban közeledik az idegen hatalmat megszemélyesít herceg vonzásköréhez, annál látványosabb személyiségének töredezése. (6) Jelenése a távoli ruszinok közö különös alkalom arra, hogy „a papszabó ának” szociális, illetve nemzeti identitásbeli metamorfózisát szemléltesse, s 47

PoLíSz teszi ezt az elbeszél már-már Musil A tulajdonságok nélküli emberének iróniáját ellegezve. Akirl korábban föltételeztük, hogy „jó, st nemzeti haza”, és a lapok többségét uraló kisebbséget, „az úgyneveze liberalizmust” (209.) csupán küls erszak nyomására szolgálja; ezúal a herceg kétértelm tanácsa nyomán beszél, hosszadalmasan, a „nemzeti állam kiépítésérl” (273.) az „idegenajkú” népnek, jószágigazgatónak, pópának: akik szavát nem értik. A magyar haza szeretetének csúcspontján „végül imádkoztak a hercegért”: a nemzet jótevjéért. Jóllehet a fhs megnevezése az elbeszélés folyamatában leggyakrabban így hangzik: „az újságíró”, és személyiségjegyeiben jól felismerhetk a publicista életforma – elssorban torzító – eri, (7) munkatársai közül egyetlen egy sem jelenik meg valóságos személyében: maga a sajtó világa karolja át egészében, engesztelhetetlenül. Ez a megoldás valószínleg egybeesik a szerz szándékával. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy kevésbé sikerült regényében, a Színészvérben hsét végigvezeti a hírlapírás – kívülrl alig látható – labirintusain, az életforma és a szakma minden buktatóján, akkor A nap lovagjának szövegvilága fölteheten tudatosan jeleníti meg hsét az átmenetnek abban a jelképes pillanatában, amikor az teljes elszánással ki akar szakadni a bvös körbl: a vérévé vált életforma vonzása azonban ersebb minden akarásnál. Mégis identitásformáló tényezként jelenik meg a háérben a sajtó – szinte misztikus, a teljes szövegvilágot, a történetet, az univerzumot besugárzó hatalomként. „Nem mosolyogtak többé rajta a kartársai, […] mivel a jólét illata terjedt körülöe […] És e társaságban – a atalember virágzó és terjed céhjében – egyszerre felszökö az értéke Asztalos Aurélnak, és azok, akiknek – különösen az anyagi – szoliditás nem sajátosságuk, szívesen csinálták neki a jóhírt, mert rendeze fér ú és szolid.” (283.) Ahhoz, hogy szakmája berkeiben ezt a rangot megszerezze, elbb annak körein kívül kelle a hatalom közelébe jutnia; hogy új hatalmát (annak legalább ígéretét) megtartsa, pénzre van szüksége, a pénzt pedig annak forrásánál kell felkutatni. Újabb típusok vonulnak be, melyek ismét, fokozoan a szociális és nemzeti identitás kérdésköre felé kanyarítják a szüzsét. (8.) A bankárok etnikai hovatartozásáról nem kapunk információt, ellenben a két szféra – sajtó és pénzvilág – az újságíró tudatában összefonódó hatalomként nyer valamiféle bizonytalan formát: „egyszer azt halloa, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja a markában. Soha még kínálni sem próbáltak érte egy garast sem.” (256.) Karrierrel kecsegtet helyzetében ebbl a bizonytalan tudásából azt a következtetést vonja le, „hogy az  cikkeivel mások, akik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek”. Innen már csak egy lépés vezet a fensbbségtudat megfogalmazásáig: „Most magában egy vallásfelekezetet – vagy ha úgy tetszik, egy fajtát – szido. Nem komoly gylöletbl, hanem mert gyerekkora óta 48

A történelem faggatása megszokta az idiómát.” (Kiemelés tlem – Sz. L.) Ismét az auktoriális szerz tekintetét kell fürkésznünk, aki publicistaként nyílt sisakkal hadakozo, több irányban is, e témakörben. Emi az a bizonyos szerzi hang az iróniának olyanfajta modulációjában nyilatkozik meg, amely lehetleg arányosan sújt le az egyes dialogikus helyzetek valamennyi résztvevjére. (Persze, bármely ironikus hatású szövegrész értelmezése változhat olvasói pozíció, elítélet, ízlés szerint.) Olvasatomban az irónia szelíd pofonjait – valamennyi szereplnek – a paritás jegyében osztogatja. „Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végigvágtato köztük az újságíró, és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és a szeméten épült Jövend: mintha büszkélkede volna benne. Hse és teremtménye oly szép volt, ahogy a bankdirektorok elé járult.” (258.) Négy bankárral, négy eltér típussal kapcsolatban a dialogikus szituáció részletez leírását kapjuk, hsünk minden esetben más és újabb szerepet alakít, valószínleg rosszul, mert eredménytelenül, még a megértés sem valósul meg a párbeszédes jelenetek során. A bankárok további hosszú sora belevész az általánosítás homályába. Kétségtelen, létezik egy markáns határvonal a zsidó pénzemberek meg a keresztény-magyar újságíró közö, de a válaszfal ugyanilyen szilárd a bankárok meg a szegény zsidó közö – hogy mégse, esztétikai megrajzoltságában se legyen egyszer az identitás fogalomköre. (9) Tudniillik Asztalos Aurélon végül egykori iskolatársa, „a jó, buta, a kiállhatatlan Barna Samu” (267.) segít, aki hol egy koldus színvonalán, hol viszonylag nagylábon él, kis ügyeskedésekkel igyekszik a felszínen maradni.  az egyetlen szereplje a történetnek, akivel szembesítve a fhs minden tekintetben domináns helyzetbe kerülhetne – ha éppen nem pénzért kuncsorogna. Keejük viszonyát a képességek, a karriervonal iránya meg a származás határozza meg, s ebben az esetben kivételesen a két els szempont (magasabb képzesége, jártassága a kultúra világában) dönthet az újságíró javára,  azonban – személyiségalakító szerepeinek teljes zrzavarát igazolván – az utóbbit tartja fontosabbnak: „Szemtelen zsidó, elnevet vesz föl!” – mondatja vele az elbeszél. Samunak ugyanis a találkozás pillanatában csemegeboltja van, és „az üzleti jelentése alá a Samu neve volt írva, mégpedig predikátumosan”. (268.) Valójában ez a kis csúsztatás helyezi ket – még a hierarchia lépcsfokain is – ekvivalens társadalmi státusba: az újságíró alkalmilag használt nemesi elneve hasonlóképpen szélhámosság. Életútjuk a továbbiakban, a kölcsönök révén, bizarr komikummal fonódik össze: Asztalos Aurél, hamarosan bekövetkez halálával, majdnem hssé, ha úgy tetszik, a hsiesség karikatúrájává válik; Samu pedig, aki bizalmát, jövképét és szegényes kis tkéjét a barátja karrierjének illúziójába vetee, annak halálával mindent elveszít, s valamiféle „tipikusan zsidós tempóval” kezd új vállalkozásba: a halo szobájában „két nagy doboz […] nom parfümöt talált, elpakolta […] Ebbl nyitok egy kis parfüm-üzletet”. Samu – szelíden humoros – zsidó alakját (mely típus igencsak emlékeztet Jókai és Mikszáth adomázva elmesélt mellékszereplire) aztán a regény tulajdonképpeni kulcsgurája ellenpontozza, 49

PoLíSz (10) a nevében is jelentéshordozó másik újságíró, Helynélküli János, a történet legígéretesebb, késn kibontakozó szereplje. Hiányosan megformált jellemének (lehetséges) megfejtéséhez elbb a drámai lendület bonyodalom mozzanatát szükséges értelmezni.

Összefonódó tükörszerepek Remélhetleg kiderült az eddigiekbl, hogy Asztalos Aurél rendkívül gazdag szereptárral rendelkezik, képes arra, hogy minden egyes partner számára másmás, annak igényeit, ízlését kielégít alakítást nyújtson, miközben  maga mégsem kerül domináns helyzetbe, mi több, a megtagado hivatásának reminiszcenciái mia még bizonyos erkölcsi normákat is szem el tart (a társadalmi elvárásokkal összezavarva). Hogy a bonyolult színjátékban, melybe belehajszolta magát, sikerült hosszabb ideig felszínen maradnia, annak egyetlen magyarázata lehetséges: valamennyi alakítása összességében egy – a játszó személy által elzetesen megfontolt – célt szolgál: kitörést korábbi helyzetébl, érvényesülést egy felsbb régióban. Mindezeket az összefüggéseket gyelembe véve most már megfogalmazható: szerepalakítások soránál sokkal többrl, játszmáról van szó, mégpedig annak egy bonyolult, sokszerepls változatáról. „A játszma kiegészít, rejte tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározo, elre látható kimenetel felé halad. […] Köznapibb nyelven: csapdás vagy trükkös lépések sorozata.” 22 A társadalom szokásrendszere által természetes módon kialakíto, kommunikációs helyzetekben létrejöv szerepalakításokhoz képest „minden játszma alapveten tisztességtelen, kimenetele pedig nem csupán izgalmas, hanem drámai jelleg”. Legfbb ismérve a rejte jelleg és a nyereség – a játékra emlékeztet szituációkkal szemben. E. Berne egy példával így foglalja össze tömören lényegét: „Ha valaki bátorítást kér, s miután megkapta, azt valamilyen módon a bátorító ellen fordítja, ez játszma. Felszínesen a játszma mveletek együesének látszik, de a nyereség nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a »mveletek« valójában manverek voltak. Nem becsületes lépések, hanem egy játszma lépései.” Bármely játszmában könnyen bekövetkezhet, hogy a manverek kezdeményezje önmagának készíti el a csapdát, s ez lesz hsünk manipulációinak eredménye is, eszköze pedig az eredenden célszemélynek tekinte Juli. A herceg kitartoja (aki – meggyzdése szerint – józan megfontoltságával és tehetségével, önerejébl juto a legmagasabb méltóság környezetébe) nem bírja elviselni, hogy vetélytársnjének, Annie-nak hozzátartozói („csak” grófok és a Monarchia másodrend, protestáns és magyar alavalói) nem fogadják be körükbe. A mágnáscsalád tagjai különféle manipulációkkal, az udvariasság és a 50

A történelem faggatása szokásjog óvatos betartásával utasítják vissza Juli meghívását; egy véletlen találkozás alkalmával azonban elkerülhetetlenné válik a koniktus. A protestáns gróf ugyanis „kilóg” a társadalom nagy szerepjátszóinak sorából, egyszeren nem tud színészkedni, s helyzeténél fogva meg is engedheti magának az szinteséget. Juli provokálására, ahogyan az a meghívást erlteti („Mivel különbek az ön testvérei, mint én? […] nem is szólva a hercegrl?”) Zsiga gróf a történet eddigi párbeszédeinek egyetlen szinte k elentését teszi, jellemzen közvete formában, az újságíróhoz intézve a kurtizánnak célzo szavakat: „Mondja meg méltóságának […]:  nem az a hölgy, akivel tisztességes lányok érintkezhetnek.” Tulajdonképpen egy magasabb értékrend fogalmazódik meg ezúal, amivel az újságíró eltompult igazságérzete egyetért; az általa kezdeményeze játszma szabályai szerint azonban ki kell állnia a kegyencn melle, párbajra pedig a herceg, illetve karrierje védelmében, a mindennél szigorúbb szokásjog alapján. Alig pár nappal és néhány oldallal korábban megfogalmazo, önáltató k elentése („A révben vagyok!”) egyetlen pillanat ala vesztee érvényét, a csapda bezárult, „Asztalos Aurél életének legsúlyosabb pillanata most már elkövetkeze”. (299.) A készüldése a párbajra, tulajdonképpen – bár kétségek és reménykedések közt – a halálra, valamiféle, még mindig önáltató számvetésre késztetik. De nemcsak t. I lép be ismét a történetbe a „a beteg újságíró”, akirl a regény elején csak annyit tudtunk meg, hogy – akárcsak a fhs – „szintén új életbe akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt. Ha meggyógyult […], magához akarta venni.” Ez a szál azonban (fölteheten az elbeszél gyelmetlenségébl) elhal, és egy teljesen újjá teremte gurával találkozunk, illetve találkozik Asztalos Aurél, aki t meg sem kísérelte bevonni játszmájába, mert mindeddig jelentéktelennek tnt tervei szempontjából. Kapcsolatukat a véletlen törvényszersége hozza létre, az a véletlen, hogy az újságírónak egyetlen barátja, de még ismerse sincs, aki párbajsegédnek alkalmas volna: a szakmából kicsúszo kartárs kulcsfontosságúvá válik. Hsünknek mindeddig csak szerepei voltak, életének ebben az utolsó dialógusszituációjában, újfajta szembesítésben egy másik arca is kezd megmutatkozni – lévén Helynélküli János az egyetlen szerepküld, aki a fhs valódi személyiségét rtatja. Elsként lépést tesz régi hivatása felé: „Az újságírónak mégsincs senk e, csak az újságíró – mondá bizonytalan hangon.” (318.) A továbbiakban lassan, tétovázva kezd átvagy visszaalakulni: szabadul maszkjaitól. Súlyosan vetdik rá János árnyéka, aki „egy újságnál sem tudo megmelegedni”, abszolút értékellentétet képvisel, mert tántoríthatatlan eszméi vannak. „Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton keresni, gylölte, és az íróasztalokat verte […] azon való dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.” Az általam kiemelt mondatrész ismét csak többszörösen paradoxonként hat a szövegtestben. Korábban a keresztény magyar újságíró szájából valahogy mindig hamisan, mert a személyes érdek képviseletében hangzo el a haza fogalma, ezúal azonban egy zsidó származását nyomatékosan vállaló, peremhelyzet kisember önazonosságát hitelesíti. Tükörszerepek jönnek létre, ebben áll a képlet paradoxona: a zsidó újságíró – jó 51

PoLíSz magyar haza; a keresztény magyar újságíró – a jó magyar hazaság lózungját személyes érvényesülése puszta eszközeként hangoztatja, ahhoz hasonló hangfekvésben, ahogyan a magyar publicisztika szokta jellemezni a zsidó mentalitást. Ezért abban a képletben, mellyel János (most már sors-)társát jellemzi, teljesen összekeverednek a tudatunkban él (szociális, nemzeti, én-)identitásokról kialakult elképzelések. „Maguk az »Aurélok«. Nem igazi újságírók. Csak bejönnek hozzánk vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem […] Elmondom, mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny keresztény atalember, aki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs.” A fhs eddigi szerepeivel egy sor teljesen más szereplehetséget állít szembe: „Nekünk papnak, tanítónak és katonának kell lenni egyszemélyben. Hiel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak. Valami újkori lovagfélének, aki a naphoz szegdö garde-nak.” (322. – Innen e regény címe.) A kes tükrözés által, a végkifejlet felé közelítve új motívum, új identitáslehetség jelenik meg a történetben és a hs – újraformálódó – karakterében. Hatvan évvel a m megjelenése után gyelt fel Stér István a balekság mozzanatára: „Miféle karrierregény az, melyben a hs baleksága domborodik ki? Miféle törtet az, aki agyonlöveti magát egy asszonyért, akihez semmi köze, s akit csak pályája elsegítjeként akart használni?”23 Szónoki kérdésként hangzik, a szöveg azonban további értelmezéseket is felajánl. A balekká le karrierista személyiségében kétirányú változás indul be. Ahogyan frissen szerze barátjához menekül, segítségért kuncsorog, ahogyan ellentétes érzelmek, bizakodás és teljes reménytelenség közö szüntelenül gyötrdik, az a szellemi-érzelmi retardálás, az infantilizálódás jele. Ám ahogyan némely lovagias gesztusával ellentmond eddigi szerepjátékának, az valamiféle morális tartás kezdeményeit sejteti. Például Annie szemében nem rombolja le azt a végtelenül nemes féreszményt, melyet róla kialakíto: nem vallja be, hogy imádo bátyjával, a gyakorlo, hibátlanul célzó és kegyelmet nem ismer sportemberrel kell párbajra kiállnia. És ezzel párhuzamosan Julit, az éppen hipochonder szerepében szenvelg bajokozót azzal nyugtatja, hogy „az a szamárság” már megtörtént, baj nélkül. Két újabb színlelés, csakhogy ezúal a játszma kockázatát maga ellen fordítja: a pia fraus, a kegyes csalás, vagy inkább irgalmas hazugság motívuma ez. Lénye morális részének ébredését János tudatosítja: „Maga kutyaszorítóba került, de legalább – a mesterségéhez méltóan – levonja a következéseit. Soha nem tee ki a mellét semmiért, ami értékes, nemes […]. És úgy került, hogy odaállo – ha kell – meghalni egy n becsületéért. […] A más metreszéért elpusztulni, […] erre is csak újságíró képes.” (323.) A balek: öntudatlanul válik áldozaá, alakja ezért akár az ethosz határain kívül is magyarázható. Asztalos Aurél, a halála eli közjátékban tudomásul veszi az elkerülhetetlent, és – a körülményekhez, valamint eddigi önmagához képest – bizonyos méltósággal készül rá; mert frissen serkent énjének kiegészít társára is talált János személyében. Ráadásul világosan érti a rá kényszeríte szerepet: „engem i mészárszékre akarnak vinni.” (311.) Mivel tehát a menekülés több útja nyitva áll(na) ele, ez a végs szerep etikai mozzanatot is tartalmaz: bnbakszerep. 52

A történelem faggatása Van elzménye a történetben a bnbakképzésnek, jelesül a nemzeti identitások különbözése, illetve a fhs korábbi kétértelm állásfoglalása kapcsán. „– Türelmeseknek kell lennünk, fenség […] Azon felekezetbeli emberek dolgoznak, mohók, kapzsik, álutakon járók; de ügyesek […]. Csak hadd kaparjanak, vakoljanak, építsenek és gyjtsenek még egy darabig, amíg nagyon szemtelenek lesznek, és akkor… Egy kézmozdulaal jelezte, hogy akkor mindent el lehet venni tlük. Hazaszeretetüket, mely nyilván adopció, nemzeti érzületüket, amelynek hevessége nyilván renegát vonás. Kilökni ket az intézményekbl, amelyeknek megalkotásához hozzájárultak”. (288.) A kisebbségi helyzet, aki alulról érkeze, közös ellenségkép megalkotásával férkzhet a herceg magaslatának közelébe, s az ado pillanatban a zsidóság alkalmas arra a szerepre, hogy a társadalom minden baját reá ruházzák. Ez a vádaskodás: vétek, s mintegy észrevétlenül tapad az újságíró személyiségéhez, és a párbaj el, csapdahelyzetében visszahull rá a bnbakszerep: „némileg irritálva tapasztalta, hogy az  ügye – az  ügye, és i senki sem hajlandó magáravenni.” (312.) Magyarán: egy másik szereptükrözés, -kezés tanúi vagyunk. Irgalmas hazugságaival már valamit leró bnébl, de kegyelmet csak akkor nyerhet, ha átvállalja a bnbak szerepét, ennek az aitdnek ugyanis csak abban az esetben van pozitív etikai töltete, ha vezeklés, ha önkéntes vállalás. Pontosabban: morális tartalmat csak az áldozat személye hordoz; a „szerepküldk”, a bnbakállítók az ethosz körén kívül rekednek. A bnbakképzés rendkívül sokrét, sokféle értelmezése közül számunkra ezúttal az tnik fontosnak, mi állhat a jelenség háerében – mint valamely közösségi létérzés indítéka. Asztalos Aurél ugyanis, mint tapasztaltuk, valamenynyi kommunikációs helyzetben puszta elszenvedje az interakcióknak, ezért csaknem logikus, hogy alárendelt helyzetére magyarázatot, ha lehetséges, bnbakot keres. Következésképp ugyancsak „logikus”, hogy bajában, csapdahelyzetében, vétkeinek egész sorával a vállán a korábbi szerepküldk egyike sem vállal közösséget vele: tényként vehetik tudomásul, miszerint jogos az áldozaá válása. Empirikus szociálpszichológiai kutatások bizonyítják, „hogy bnbakképzés kizárólag az autokratikus vezetési stílusú csoportban bukkant fel”, alátámasztván az elméleti föltevést, mely szerint: „a bnbakállítással operáló tömegmozgalmak mindig arra óhajtoak magyarázatot adni, hogy egyének vagy társadalmi csoportok másokhoz képest […] miért vannak elnytelen helyzetben. S a logikai kör természetesen be is zárul: pusztán el kell távolítani a bnbakot, s a helyzet tüstént megjavul.”24 Mivel gúlaszer idomot képez mikrotársadalomban él az újságíró, a kció terében, a csúcson fensége, s legalul most már  maga áll: nem háríthatja tovább a ráruházo szerepet. O van ugyan János, eredetileg  volt alant, Aurél fent, most azonban minden felfordult, a történések a csaknem felelsségnélküli 53

PoLíSz játék terébl a morál szférájába léptek át, és a többszörösen tükröz szerkezetben elbbi részlegesen megosztozik az utóbbi által képviselt funkciókon. „A beteg újságíró” – „az újságíróval” ellentétben – szintén hirdeti (nem a széles nyilvánosságnak, csupán beszélgettársának) magasztos erkölcsi elveit, saját, kudarcba fulladt élete tanulságaként: „Valami küldö: menj, és légy jó azokhoz, akiknek fajtájához tartozo gyermeked. Tégy, ha tudsz – az emberiségért.” (326.) Hosszadalmas, eléggé kusza eszmefuatásának ez az egyik talányos gondolata; ha helyesen olvasom, az Asztalos-féle szerepjátékos demagógiájával egy – meggyzdésbl fakadó, de – másik demagógiát állít szembe: a maga áldozatnak tekinte „fajtáját” és az „emberiséget”. Azért demagógia, mert nem áll mögötte a cselekv életforma, legalább a sajtóbeli bátor megszólalás fedezete; hiszen maga is a publicisztika menedékkeres szökevénye. Következésképp az  eladásában is hitelüket vesztik az igazmondás szavai, melyekkel a biztos halálba bocsátja társát: „Aki fél – annak nem is lehet igaza. Aki nem kész meghalni az igazságért, az menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a point-je, hogy az illet, aki kimondta, meghal érte, az annál ersebb és hatékonyabb.” (329.) Mert meg sem kísérli megmenti osztályostársát. Pedig tehetné, volnának eszközei hozzá, akár a „végs megoldás”, a szerepcsere is. De engedi elpusztítani – most már kimondható – másik, értéktelenebbnek vélt énjét. Önfeláldozás helye a jótékonyságnak azzal a gesztusával él, mellyel Asztalos Aurél – részlegesen – már kiváltoa magát az erkölcsi pokolból, kegyes hazugságaival. A párbaj, a végzetes lövés eli pillanatban ámítással önt bátorságot az áldozatba, miszerint vaktöltényeket helyeze a pisztolyokba. Egymásra vetül hát a két újságíróarc, a párbaj hajnali fényvisszaverdésében egymásban tükrözdik, ám együesen sem adnak össze egy ép, karakteres személyiséget. A teljességhez, a jellemtípusok egymásra rétegzdésének megértéséhez be kell vonni az auktoriális szerz tekintetét és – olvasatomban nem épp hiánytalanul megvalósult – intencióját. János a hiányzóról fogalmaz meg kritikát, arról, amit nem kedvel partnere jellemében, és olyan tulajdonságokat sorakoztat fel példázataiban, melyeket önmagában vél, vagy szeretne felismerni. Az elbeszél szembesíti a két személyiségtípust, de össze is olvasztja ket, mégpedig oly módon, hogy egyiket saját éleapasztalataival, a másikat az eszméivel ruházza föl, ám ez a hasadásos énprojekció sem eredményez objektíven minsíthet, koherens karaktert. (Alig is lehetséges, legfeljebb a romantika ideális világképében.) Mégis aól izgalmas az a Valaki, aki ily módon megteremtdö, hogy az ötvözés illeszt vonala az identitás legfontosabb aribútumait emeli ki; jelesül a személyiség szociális, nemzeti, morális és kulturális aspektusai mentén. A magyar-zsidó mentalitás pozitív értékként feltüntete ismérvei mellérendeldnek egy – a korszakban csak sztereotípiákkal jellemze – keresztény-magyar pszichológiai alkatnak, amelyrl mégis többet tudunk meg az irodalomból, mint például a történeudományból. A nap lovagjának ktív közegében és a regény üzenete szerint: a két típus csak párosítva, szerves kölcsönhatásban lehet életképes.

54

A történelem faggatása Bródy, mondhatni, Thomas Mannt és a pre-egzisztencializmust megelzve teremti meg az egymást kiegészít funkciójú alteregók szerepkörét; nem szimbolista, de aól nem is túlságosan távol álló elbeszéli eszköztárral. Az így létrejö, szociálpszichológiailag értelmezhet magyar-zsidó jellemképlet másodlagos jelentségnek tekinthet. Felfogásom szerint elsdlegesen a magyar kulturális identitás ideálképe körvonalazódik a regény zárlatában, egy olyan kulturális identitásé, amely többféle etnikai jellemtulajdonságból ötvözdik. Ahhoz hasonlóan, ahogyan Jung a Selbst fogalmát „az emberben lév lelki jelenségek összességeként” leírja, s amely „átfogja a megtapasztalhatót, a megtapasztalhatatlant, illetve a még meg nem tapasztaltat”, a jin és a jang, Faust és Mesztó, fény és árnyék összjátékaként. J   : 1 A"@# Zoltán, Irodalom és újságírás = Esszépanoráma 1900–1944, szerk. K    Zoltán, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978, I, 5–25. 2 K"*+ Aladár, Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba, szerk. K@$ János, Bp., Jeruzsálem, Magyar Jöv Kiadó, 2009. 3 A továbbiakban erre a kiadásra hivatkozom: B+ Sándor, Az ezüst kecske, A nap lovagja, s. a. r, jegyz., bev. V Miklós, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1956. 4 J#$ Ferencné, Bródy Sándor, Bp., Akadémiai Kiadó, 1971, 194. 5 L+ András, Bródy Sándor alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1982, 129–133. 6 F'*  Anna, Újságírás és irodalom, Kaposvár, Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Fiskolai Kar, 2004, 41. 7 H **  Ágnes: Zsidótlanítás a magyar-zsidó irodalomban = A határ és a határolt: Töprengések a magyar irodalom létformáiról, szerk. T'' Petra, Bp., Yahalom Zsidó Mveldéstörténeti Kutatócsoport, 1997, 349–361. (A dolgozat internetes változata nyelvhasználatában különbözik a kötetbelitl.) 8 M$ Sándor, Kassai rjárat, Bp. Révai Kiadó, 1941. 9 Személyes emlékként megersíti ezt a tényt az író a is, Hunyady Sándor Családi album c. önéletrajzi írásában. 10 Vö. Johann Huizinga Homo ludens cím mvének Játék és költészet cím fejezetével! 11 L$*+ János, Szerep, forgatókönyv, narratívum: Szociálpszichológiai tanulmányok. Bp., Scientia Humana Társulás, 1998, 33. 12 Carl Gustav J# , Lélektani típusok, Bp., Scolar Kiadó, 2010. (Ford. R` Emese) 13 Erving G", A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Bp., Gondolat Kiadó, 1981, 10. (Ford. L$*+ János) 14 E Ferenc, A Holokauszt utáni zsidóság identitás-diskurzusai = Tanulás, kezdeményezés, alkotás, szerk. P*` Csaba, L$*+ János, O*$ Aila, Bp., ELTE, 2001, 460. 15 L$*+, I. m., 137–139. 16 S$+ T. Gábor, (Magyar-)zsidó írónak lenni: Egy paradoxon természetrajza = A határ és a határolt… i. m., 249. 17 J# , I. m., 433. 18 J#$, I. m., 198. 19 L+, I. m., 135. 20 L+, I. m., 200. 21 J#$, I. m., 202. 22 Eric B  , Emberi játszmák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984, 61–62. 23 S` István, Bródy Sándor = S. I., Félkör: Tanulmányok a XIX. századról, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1979, 579. 24 P Ferenc, Bnbakképzési folyamatok a társadalomban = E. F., Rendszerváltás után: Társadalomlélektani terepszemle, Bp., Scientia Humana, Grafo Press, 1993, 95.

55

PoLíSz

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA X. RÉSZ

Örmény irodalom Magyarországon A magyarországi örmény társadalom két rétegre tagolódik. Az els még évszázadokkal ezel érkeze a történelmi Magyarország, fként Erdély területére, és – szimbiózisba kerülve a magyarsággal – felhagyta az örmény nyelv használatát. Ez a réteg mégis mély nemzetiségi gyökerekkel rendelkezik: a családi emlékezet és a családi emléktárgyak nemzedékrl nemzedékre hagyományozták az örmény származástudatot, és elsegítee ezt az örmény anyagi kultúra gazdag kincseinek tárháza is, amelyeket annak idején az sök hoztak magukkal (jelenleg a Gellérthegy lábainál, az Orlay utcai Örmény Múzeumban található egy gyjtemény bellük). A magyarországi örmények másik rétege a II. világháború befejezését követ évtizedekben érkeze a jelenlegi, kiterjedésében leszkült Magyarország területére. k az egymás közti érintkezésben leginkább az örmény nyelvet használják, lévén ez az anyanyelvük. Érdekes módon a háború után érkeze örmények körében nincsenek, akik nemzetiségük anyanyelvén írnának. Írók eddig csak az si örmény bevándorlók leszármazoai közül kerültek és kerülnek ki. Ennek okán k magyarul alkotnak, amely nyelv használata – a cigány nemzetiségi irodalomhoz hasonlóan – Magyarországon államilag elfogadoá vált második nemzetiségi nyelvükként. Konrad Sutarski, Sutarski Szabolcs fordításában

Amszterdam

56

A történelem faggatása

Dávid Csaba

A magyarörmény irodalom története „Egy, kinek megrázó, kinek csak kaland íz örmény legenda szerint egyszer, nehéz idkben, mikor másként nem lehete – mint mentenivaló legfbb kincsét egy közösségnek – a Szentírást lapjaira szedték szét és a szertefutók egyenként így menekíteék magukkal; ki-ki egy elbírható hányadát-részét a nagyszer teljességnek; elbujdostak vele havasok havába, mocsarak békanyála alá, az esendség fekete árnyai közé menekülve. Aztán a veszély múltán, amikor végre összegylheek újra, összerakták diadalmasan, vagy csak kicsit még mindig remegve, dideregve, a könyvet.” (László y Aladár – eladás a 2001. évi, IV. örménymagyar konferencián.) A magyarországi örmények – pontosabban az örménybl magyarrá le örménymagyar rész, a nagyobbik rész – a 17. század végén, I. Apa Mihály fejedelem intézkedései révén jelentek meg tömegesen Erdélyben. Letelepedtek s ki iparoskodo, ki kereskede közülük. (Híres árucikkük volt például a különleges kikészítés br, a „veres kordovány”.) Késbb elterjedtek az egész, egykor magyar fennhatóságú erdélyi és délvidéki területeken, aztán fként az I. Világháború után a mai Magyarországon is. Már a 17. században írástudóként érkeztek. Ennek különleges bizonyítéka, hogy amint közösséget alapíthaak, elssorban Ebesfalván – az Apa-birtokon – azaz a mai Erzsébetvároson (Dumbraveni, Románia), Szamosújváro (Gherla, Románia), illetleg Gyergyószentmiklóson (Gheorgheni, Románia) – azonnal „írásba kezdtek”: anyakönyveztek, és írásba foglalták a különféle szerzdéseket, közösségi életük szabályait. A bevezetül idéze legenda tehát legalább annyira szól az írás-olvasás mvelésérl, mint amennyire a valláshoz való ragaszkodásról. A vallás amúgy is külön érdekesség: az erdélyi (és a mai Magyarországon él) örménymagyarok többségének vallása ugyanis „örmény szertartású római katolikus”. Ennek oka egy szerzdés, amelyet els erdélyi püspökük, Oxendius Verzár (másként Verzerescul) kötö a Szentszékkel a 18-ik század elején. Lerövidítve: az örmény katolikusságnak semmi köze az örmény katolikoszhoz, mert az erdélyi (és magyarországi) örmény katolikusok a Római Katolikus Egyház úgyneveze részegyházát képezik. Ez a szerzdés is közrejátszo abban, hogy az örmények viszonylag hamar (alig néhány nemzedék ala) beilleszkedtek a magyar környezetbe, st az anyanyelvbe is. Magyar területen, magyar közegben – a kezdeti viszályok és ellenségeskedés után – kezdték magukat jól, ohonosan érezni. Az írás azonban többnyire csak „lejegyzést” jelente: kereskedelmi szerzdéseket, anyakönyveket, bizonyos értekezéseket – kezdetben örményül, a 19. század elejétl aztán már magyarul. Túlságosan is élni akaró, iparos és keresked néptöredék voltak ahhoz, hogy szépírásba fogjanak. Ám végül ez is eljö, miközben sokan magyarosítoák a nevüket, s a nyelvük is magyarrá vált. (Há57

PoLíSz romszáz év ala jórészt feledésbe merült az eredeti, örmény nyelv, az ashabar úgyneveze nyugati változata.) Ugyanakkor lényeges, hogy az örménység-tudat fennmaradt, máig él. Aki egy negyedében, egy nyolcadában örmény származású, többnyire az is rzi ezt a hagyományt. (Amióta nyito határaink vannak, azóta számos örménymagyar családi összejövetelt tartanak, amelyeken akár 100–150 f is részt vesz, kik szegrl-végrl mind rokonai egymásnak.) Korábban, a 18. század végén, majd a 19. század során Erdélyben, késbb Magyarországon leek államhivatalnokok, városi bírók, elöljárók, jogászok, nagykereskedk, de mérnökök is. Feleségeik pedig jórészt szerény élet, odaadó anyák, háziasszonyok, hiszen általában több, néha 5–9 gyermekes családokról beszélhetünk. Az, hogy írni-olvasni tudnak, a magyarörményeknél az élet természetes velejárója volt. A kereskedés melle ugyanis olvastak – többek közö szépirodalmat is. De a némileg feudális berendezkedés, bár igencsak polgári életvitel népességben az „irodalmi” munkásság kezdetben csupán némi amatr versek összeeszkábálására és események lejegyzésére szorítkozo. Az igazi irodalmi tevékenység magyarörmény körben a 19. század harmadik harmadában kezddik, méghozzá nem mással, mint Csíky Gergellyel (1842–1891), a színpadjainkon ma is játszo, híres vígjátékíróval. Föltétlenül meg kell említeni Szongo Kristóf szamosújvári tanárt (1843–1907), aki 1887-tl haláláig szerkesztee az Arménia cím folyóiratot, és szép, változatos magyar nyelven megírta Szamosújvár történetét, lejegyze számos erdélyi örmény mesét. Munkássága kultúrtörténetileg az egyik legfontosabb forrásanyagunk. Kevéssel késbb jelent meg Petelei István (1852–1910) kultúrtörténeti munkáival és kiváló novelláival. Jö aztán az értelmiségi családból származó, szamosújvári árvaházban felnevelked Bányai Elemér (1875–1915), akit többnyire – írói álnevén – Zubolynak ismer a mvelt magyar. Elssorban az egykori Vasárnapi Újságban, a Pesti Naplóban és a Magyar Nemzetben jelentek meg publicisztikái, írásai, kritikái. Haladó gondolkodás jellemezte, Ady Endre jó barátja volt. Végül az I. világháborúban, a fronton halt meg. Szongoot kivéve az irodalmi munkásságban a két utóbbi alkotó, Petelei és Bányai (s fként Bányai) igyekeztek ápolni az örmény identitástudat kifejezését: hiszen örmény származású magyaroknak tartoák magukat, örmény család tagjai vagy leszármazoai voltak, s valamelyest még a régi anyanyelvben is tájékozódtak. Mindezt hangsúlyozni nem tartoák szükségesnek, de alapvet lényegükhöz tartozo. Kisebb, amatr írókat-költket most elhagyva, az átmenetet a Dávid Antal Iván nev, csíki, baróti felmenkkel bíró örmény családból érkez író munkássága jelentee (1913–1988). Az örménység kérdését  csupán családi ügynek tartoa; kezdetben novellista, majd az 1960-as évektl számos jó hír, erdélyi témájú történelmi regény szerzje. Írásaiban gondosan alkalmazta a székely magyarság nyelvét.

58

A történelem faggatása A nevek közö egyedüli Kossuth-díjasként szerepel László y Aladár (1937– 2009) – óriási méret életmvével.  – azontúl, hogy elssorban költ, és versekkel örvendeztee meg olvasóit (köztük számos, gyermekeknek írt szépséggel) – esszéket is írt, és prózákat is alkoto, s ezen belül örmény származásának, kötdésének is hangot ado. Írásai különleges, teremt erej szókapcsolatokban, kifejezésekben gazdagok. László y jó ideig részt ve a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztésében is. Dávid Csaba (1943–) örmény származását rizve részben történeti írásokkal vesz részt a magyarörménység legújabb kelet irodalmában.

Bányai Elemér (Zuboly)

A beköltözés (népmonda)

A szamosújvári örménység históriájában eléggé tisztázva van az örményeknek Szamosújvárt való letelepedésük és a város megalapítása. Tud ezekrl a dolgokról azonban a népmonda is, mely az ismert tényeket regényesen kiszínezve, naiv hozzátoldásokkal és históriai tévedésekkel, de érdekesen adja el. A kétszázkét esztendvel ezel való városalapításról, s az azt megelz beköltözésrl szóló monda, mely egy elbeszélés után van lejegyezve, így hangzik: Legelsbben is Besztercére vie az örményeket az  püspökük, aki nagy úr volt, és a magyar urak is szereék, mert szépen tudo beszélni az úri népekkel. Azt mondta a püspök az örményeknek: – Barátaim, én elhoztalak tükteket Beszterce városába, már most ti lássátok, hogy mihez fogtok. Én azt mondom nektek, legyetek békességben a szászokkal is, de az oláhokkal is, mert tük ien idegenek vagytok. De úgy is csinálták az örmények, ahogy nekik a püspök megmagyarázta. Békességes trésben éltek k a szá-

szokkal is, az oláhokkal is egy darabig, mert hát azok sem bántoák ket. Már éppen azt gondolták az örmények, hogy biz’a mégis jó vót, hogy a püspök úr ide hozo münket, mert hát i jól lehete keresni, és mindenféle bröket és marhákat vásároltak, amiket jó pénzért eladtak. De hát lelkem, nem teszi az ördög az örményeket, hogy összejöjjenek a szászokkal? Nem volt elég nekiek az  bajuk, még új bajt is kerestek a bajszerzségekkel. Igaz, hogy a szászok is irigykedtek rajtuk, mert hát mindenféle jó üzleteket csináltak, de nem kellete volna mindjárt úgy felpaanni, amiért a szászok egy kicsit béárulták az örményeket az  kapitányuknak. Az pedig egy kurta ember vót, de nagyon mérges vót. Azt mondta az örményeknek: ha tük nem tudtok megférni a bretekben, majd teszek én róla. Mindjárt másnap háborút csinált, és nagy verekedés le a szászok és az örmények közö. Mind a keen kikaptak, de nékem úgy tetszik, hogy a szászok mintha többet kaptak vóna. Az örmények fogták ket és béhányták 59

PoLíSz kit a vízbe, kit a tóba, hogy még sokan belé is fulladtak. Összeszedték a háború után a sátorfájukat az örmények, és kérték a püspök urat, hogy vigye ket más helyre, ahol k legyenek az urak. A püspök azt mondta az örményeknek: – Most az egyszer még megengedek nektek, de ha másszor is fogtok nekem ilyen bajt csinálni, akkor én sem verem többet veletek a fejemet. Megígérték az örmények, hogy jól fogják magukat viselni, és elszedelzködtek, hogy tovább menjenek a püspökjükkel. Jöek-jöek, ki tudja meddig, mikor a püspök azt mondta egyszer, hogy ez a hely éppen nekünk való lenne. Az a hely pedig a város helye volt, hol akkor több vót a pocsolya, mint a szárazföld. Bé is jöek hét család, hét lovon. A gyermekek, asszonyok és a házasnép szekereken és gyalog mentek a férak után. Sok-sok pénzt hoztak magukkal,

Kis-galéria 60

vastag rudakban voltak az aranyok betéve az átalvetbe, mik kétfele lógtak a ló hátán. Hoztak drága gyöngyöket, brilliántokat, brossokat is magukkal, s mikor i vótak, kezdtek házhelyet nézni maguknak. A püspök a piac kells közepébe csinált egy sátrat magának, a többi családok pedig, ki ahol kapo száraz helyet magának. A házak alig vótak akkorák, mint egy ember, és úgy vót építve az oldaluk, mint ahogy a gyermekek csinálják most kocsánakból az ólakat. Telt-múlt az id, s a házak is mind srbben csinálódtak, de mindig olyan kicsik voltak, hogy a lábam is befért volna az ablakon. Egyszer aztán elkezdték a Salamontemplomot építeni.* Ezt a Simay család csináltaa, hogy legyen hol imádkozzanak k is és a többiek is. Hoztak kmíveseket, és serényen ment a munka. Mikor reggelkor a kmívesek hozzáfogtak az építéshez, csak azt láák, hogy a köveket már felrakta valaki éjszaka az állványokra, hogy hamarébb menjen a munka. Egy nap mint más nap o vótak a kövek az állványokon, és a kmívesek nagyon csodálkoztak. Egy éjszaka fennmaradtak, és akkor láák, hogy a gazdag Simayak, a férak, asszonyok és gyermekek mind ki tét, hordják fel a köveket és a téglákat a kmíves állványokra. Így épült fel aztán a Salamon-templom, ahol elször imádkoztak az örmények az Istenhez, amiért megengedte nekik, hogy megkapják az  városukat. Nem is vót olyan ügyes város még ke is akkor az országban, mint Szamosújvár. * Szamosújvár els, örmény katolikus temploma, amelyet Simay Salamon, a város polgára épíete 1723-ban (Dávid Csaba megjegyzése)

A történelem faggatása

Dávid Antal Iván

Háromszék nem alkuszik (regényrészlet)

Mire a hangot meghallják az ágyúönt mhelyben, a kozákok már a városszéli házak közö keresik az ágyúkat. A futkosó gyermekek megszeppenve húzódnak az anyjuk szoknyája mellé. A vének hunyorgó szemmel nézik az érthetetlenül kiáltozó katonákat. Ki tudja, mi van ilyenkor az öregek szemében? Fájdalom gyötri ket, s megalázoan görnyednek, mintha korbáccsal vernék. A Szala szegletén sompolyog egy rövid ember. Az egyik önt felismeri. – Elébújt Bugyi Bálint! Utána ered, de Bugyi a kozákok felé fut, s térdre veti magát. – Kegyelem! Jó barát vagyok. Jöjjenek utánam! A tisztjük elé lökdösik. – Mit akarsz? – Megmutatom az ágyúgyárat. Lihegve szalad a dzsidások el. A szálas és komor lovasok nem tudják, miért hozták ket ide. Valaki ugrál elük, s vinnyog. Egyikük tréfásan mellbe rúgja, a kis ember hanya esik. Az asszonyok és gyermekek sikoltozásától megvadult lovak toporzékolnak. A Turóczi háza el vannak. Az udvaron az új ágyúk. Az egyik lovas katona fáklyát vesz elé. A tiszt ráordít: – Csak a mhelyeket! Ez i lakóház! Bedöntik a kaput, s benyomulnak a harangokkal, szénnel, ágyúkkal megrako udvarra. A mhely ajtaja becsapódo elük, s a bent dolgozó emberek visszahúzódtak. A tzpiszkáló vasak s egyéb szerszámok kézbe kerültek. Egy nagy szakállú katona nekifeszül az ajtónak, és könnyen betöri, de valaki elugrik a nagy fújtató melll, és leszúrja. A vér láán a mhelybeliek megrohamozzák az ellenséget. Tüzes vasak sütnek, fejszék csaannak a fejeken, s hörg ordítással teli az udvar. Leszúrták az egyik öntlegényt, a társa becipelte a mester lakásába. A tiszt kezében suhog a kancsuka, és újabb hullámokban parancsolja elre a katonákat. Ezek nem tudják, mi a vétkük a kormos embereknek. Ilyen messzirl nem bánthaák az atyuskát. – Elre, ronda állatok! – ordít a tiszt. – Szét kell rombolni a gyárat! A mhely védelmezi kifulladtak. Az egyik megtántorodik, keresztülesik egy öntformán, s fél karját nekinyomja estében az olvasztókemencének. Felordít és talpra. Kalapácsával akarja fejbe vágni a támadóját, de leszúrják, s végigzuhan egy szénkupacon. András félrevonszolja az útból. Egy pillanatra csend le, és úgy látszik, már senki sem harcol. Egy töltényekkel kirako szakállas felragad egy nagy kalapácsot, és a kemencére akar sújtani. András ráveti magát. A felhúzo kalapács nem a kemencét éri, hanem egy harangot, s a megkólinto érc elbdül. A közeli toronyban is sikolt már a félrevert csengey. 61

PoLíSz András a kemence melle hemperge a támadóval. Keze a torkán. Érezte, hogy a nagy termet ember megvonaglik. Az is szorítja az  nyakát, s nem bírja már sokáig. A szakállas még egy utolsót vonaglik. Feldobja magát, aztán mozdulatlan marad. Valami nehéz tárgy megbillen. András lihegve fekszik a halo kozák ala. Nem érzi, hogy kinyújto bal kezére ráhull a parázs. Szörny fájdalom, és úgy feküsznek, mint akik megbékéltek. Turóczi megkötözve ül az udvaron, s amikor hallja a halálcsengey sírását, mintha neki húznák. A mhely már csendes, mindent összetörtek. A kapunál Hankó fjegyz lihegve jön, és magyarázza a parancsnoknak, hogy a lakosság megtámadása céltalan vérontás lenne. A tiszt kurtán felel: – Mi csak a parancsot teljesíteük. A lakosságnak nem lesz bántódása. Végigmérte a kétségbeese fjegyzt. Inte az embereinek, és ohagyta az összerombolt gyárat. Délután az egyik keresked házánál a polgárasszonyokat megtanítoa a Paskevics-tarokkra.* Vásárhelyt is belepte a szomorúság. Az emberek bezárkóztak, s ha az utcára kelle menniök, messze elkerülték a lovas járröket. Nem tudtak nyugodtan rájuk nézni, a harag pedig veszélyes ilyenkor. Fiaik szanaszét Erdély harcterein, s k ihon, idegen katonák ala. Ismét rájuk csukódo a börtönajtó. – Hamar visszajö a rabság! Sokan kályhába dobták az újságokat. A Kossuth arcképét és a bankókat eldugták. A rendházban sebesülteket ápolnak. A sebész napestig amputál, kötöz, s Gábriányi a gyutacsoktól visszatért a gyógyszerekhez. A segédje elese, most egyedül látja el a várost és az ispotályt. Erss József is sebesülten jö, de már misézik, és ápolja a sebesülteket. Andrást hamu és vér sarából veék fel a dúlás után. Azt hiék, halo. De hosszas élesztgetés után magához tért. Csoda lesz, ha megmarad. Sok vért veszíte, bal kezét csontig égee az olvasztóból kiömlö parázs. A sebész csuklón felül levágta. – Fiatal, kiheverheti! – És a papra bízta. Máriskó rosszat sejte, hogy András nem jö vissza a városból. Az úton halloa, hogy András elese. Ezentúl újra egyedül lesz?! Pár nap múlva megszületik a gyermek! Loholt, s a szíve vadul kalimpált. Lélekszakadva futo a Kantába. A rendház kapuja csukva van. Csend. A karbol és ecet szaga a veríték nehéz bzével megülte az épületet. Sóhajtás, nyögés az ajtók mögül, s ki tudja, milyen kínoktól szenvednek a férak? A folyosón a feszület el csak most látja, hogy a Jézus oldalán milyen mély sebek vannak. – Ezek is megváltónak készültek – sóhajto. Megkereste Andrást. Halkan szólt, a nevét ismételgee. Mély ráncok árkolják, sovány és elgyötört. Kinyújtoa az épen maradt jobb kezét. – Máriskó... – Édes uram! * „[A]z egyik keresked házánál” – utalás a szerz dédanyjára, aki jelen volt a jelenetnél. (Dávid Csaba megjegyzése)

62

A történelem faggatása – Ne sírj! – Ha Isten segít, egy hét múlva meglesz a a. Csak jöjjön haza, hogy együ legyünk! – Most megzeem! – Mit csinált? – Olyan ers volt a kezem, hogy  hiába szorongato, megnyuvasztoam. Kínosan mozdul, s igazgatja a testét a forró szalmazsákon. Az aszszony nézi. Egy tálban ecetes víz és ruha. Letörüli az arcát. Kinek zete? Hát ismerte azt az idegen katonát? Vagy csak félrebeszél? A szeme zavarodo. – Kinek zete, András? – Balázs Manónak. Összeszorítja a fogát, s vicsorogva, érthetetlenül mormog. Ép keze az ágy deszkáját keresi. Körmei belémarnak a fába. – Igyék egy korty vizet! – Nem kell! Ablakban – Aól jobban lesz. Bejö Erss. Az arca borostás, szemei vörösek az álmatlanságtól. Sántít. Az ágy felé pillant, veszi az üveget, amelyben macskagyökérfzet van. Egy kanálnyit önt egy csuporba, rá vizet a kancsóból. – Ezzel itasd! Majd megnyugszik. – Büdös – mondja a beteg, de kiissza. – Mit mondasz, am? –  volt. Megismertem a kezét, mert sokszor megütö, amikor rekruta voltam. Kidülledt a szeme, mint amikor leia magát... Oldozzon fel, mert megöltem! – Már feloldoztalak, am. Nem Balázs Manó volt, csak úgy gondolod. Nyugodj egy kicsit! – De reggel öntünk! Engedjen! – Elbb aludjál! A feleséged i marad. Lassan megnyugszik. Megsimogatja az asszony kezét, mint az öregek. Szenvedély nélkül, békésen. Összetörten. Késbb megint kiáltozni kezd. Az orvos szerint, ha felépül, azután is lesznek rohamai. – Hirtelen természet volt – mondja a pap. Máriskó ecetes vízzel mossa. Megnyúlt arca verejtékes, de  így is szépnek találja. Ölbe ejte kezét a hasán összeteszi, s halkan imádkozik. 63

PoLíSz

Lászlóy Aladár

Nyugalom Azt a hangot, hogy semmi baj sincs, az apám hangján hallgatom boszorkányosan csendes hétfn s döng boszorkányszombaton.

Holnemvolt idk srjében, hang-erdben e hangos nyom megmondta ki vagyok és merre tartsak, mert kihez tartozom.

Fontos a gyermekálmok éjén ébredéskor a hang-rokon, hazát rajzol és házat épít idején a nyugalom.

Az a tónus az én fülembl nem tnik el, mint telefon készséges, egyetemes á-ja gyelmeztet, hogy mondhatom.

Ha leterít majd az öregség, akkor is süketen-vakon – mint bizalmat és bíztatást – még töretlen tovább adhatom. (EÖGYKE-füzetek 1998. áprilisi számából)

Százéves jövendmondó Musza Dagok, golgoták, sosem tanul a világ, hullámaival az ember magát fojtja, mint a tenger, sebeit magától kapja,

Krisztusát is megharapja, mint a feltépe erek. Muszadagok, lágerek, szögesdrót és lövészárok, míg az élet elszivárog. (EÖGYKE-füzetek 2008. júniusi számából)

A Musza Dag negyven megtestesülése Az Úrnak negyven napra volt szüksége a Vízözön felduzzasztásához. A török leszámolásnak negyven napra volt szüksége néhány hegyi falu hirosimájához. Az egész önmagává tornyosulva Musza Dag jelképrendszerévé tapad. Musza Dagnak immár a negyvenes a legkisebb közös többszöröse. Mindezt magával ragadja egy több száz esztends mítoszba, mely tovább osztható a maga szerepkörei szerint. Igen, i szerepkörök vannak. Pontosan körülírva. Hála az ideológiáknak, a politikai élet mocskos mködésének hála. Oly korban élünk, ahol minden mindennel összefügg, egy keészakadt magyar faluvég mitikus ázsiákra rímel. 64

A történelem faggatása Egy keészakadt magyar falu éppen úgy megtestesíti a mitikus örményirtást, mint a török birodalom mára földre szakadt hamvai. Így függ össze Bornemissza Gerg és Tibet, Kína és a Héoronyba zárt fenyeget végzet. Egy keészakadt, sokbaszakadt, többször megszakadt történelem fonja a hálóját, szövi a forgatókönyvét egy nép köré, több nép köré, több táj köré, mivelhogy határozo szerepkörök vannak. Ezen a világon sehol nem egyetlen nép vérébe csobbant bele a fasizmus medvetalpa, a kommunizmus medvetalpa, a szuronyos katonák medvetalpa. A szerepkörök pedig sehol meg nem szakadnak, még hogyha mára, az új évezred elejére felhangzik is ertlenül a kiáltás: hagyják a dagadt hazát másra, engem, az él embert vigyenek fel a padlásra. De a pincében vagy a padláson, a világ tetején vagy a selyemút boldog oázisaiban ugyano lyukadunk ki. A sorssal nem lehet a végtelenségig bújócskázni, mert hát miért is szól a harang? Mi meddig belügy? És honnan kezdve az emberiség sorskérdése, külügye? Hol kezddik a tabu még a legeslegújabb felmelegede idrendszerben is? Amikor a gazdasági érdek felülmúlja az emberi jogokat. O mindig megszólal a cseng, a kolomp, a jó pásztor hangja és harangja, avagy ki megy vissza az elvesze juhokért Qumránba, Tibetbe, Rómába, a Musza Dagra. A jó pásztor nem hagyhatja Magyarországot, 56-ot, Tibetet, mert az elfelejte vagy elfojto kiáltás idnként körbefut a világon. Az Európai Unió megint túl keveset fog, miközben úgy érzi, hogy többet markol. Itáliában most 148 párt áll a startnál. Valaha elég volt egyetlen légió. Minél nagyobbat akar fogni az új világ, annál kevesebbet ment meg. Végül, a „jut is, marad is” gesztusok végén a gyökereket engedi ki a kézbl, hogy újabb szélrohamok, barbár betörések kergethessék fel a fára, a Musza Dagra. Termopülé, Csernobil, a lélek Sztálingrádjai, a lélek Hitlergrádjai, a roncsolódó önfeladó derivátumok nem veszik észre, hogy nem egyenletes emberkeveréket, hanem rabszolgatömeget alakítanak engedelembl. Ezért soha nem egy Törökországgal áll szemben a Musza Dag, nem egy szovjet géppuskával Magyarország, nem egy Kínával Tibet. Az ember az egyetlen önpusztító lény a fajok túlélésre berendeze nagy eleven forgatagában. Ehhez az etikus kiváltsághoz éppen az értelme segítee hozzá, amennyiben intézményesítee az önpusztítást: önvédelembl. Az emberi nem érdekében az egyedek ellen emelt kritériumokkal. Különben mi le volna végig az irtók keze ügyében? Egyre ravaszabb és hatékonyabb törvények lépnek fel egymás ellen, csupa nemes és pozitív céllal. Elhárítandó egy már nem a természet, hanem önmaga fell is fenyeget veszélyt. Ám egyre jobban belefeledkezve, elsodródva az eredeti állapoól. Mindent ki kelle próbálni önpusztításra is. Jogot, vallást, ideológiát, kultúrát, nyelvet. Igazság úgysem lesz soha. Káin elég nyíltan küldte fel Ábelt a Musza Dagra. „Afrika anyánk, szeretnénk tudni, hogy vagy?” – kérdi az Amerikába hurcolt ükunoka. És majd a Földrl is egyre inkább ilyen távlatból lehet nosztalgiázni. Közben a horvát fúr melle két örmény fúr is felkiálto: „Ne bántsd a magyart!” 65

PoLíSz Igazság pedig úgysem lesz – fakad ki a világháborúkat, világfogolytáborokat, világ-Musza-Dagokat átélt vidéki rokonom, a kisebbségi lét veteránja. S mi az igazság? Sóhajtom mélabúsan, ami ebben a kontextusban csak helyeslésnek, rábólintásnak, záróakkordnak készül. Dehogyis számít válaszra. De éppen ettl, ahogy o ülünk, mint obsitosok a nagyabonyi kocsmában már negyven éve, négyezer éve, megkérdezheti valaki, hogy aki ersebb, ne engedje bántani a gyengébbet, mert nem engedi az Isten, az ENSZ, valaki Musza Dag fölö. De nem vagyok annyira borúlátó, hogy ilyesmivel átkozódjam, se annyira optimista, hogy higgyek az emberekben, Jézusok és Beethovenek után, Bolyaiak és Einsteinek ismeretében. Az lesz, amíg lehet, ami volt. Nem leszünk híjával se katarzisnak, se kionto vérnek. A jóíz éldegélés következik ezután is. Himnikus. Ocsmány. Emberi. Milyen csodálatos azoknak, akik éppen soron következnek. (EÖGYKE-füzetek, 2008. július-augusztusi számából)

Dávid Csaba

A Dominica Resurrectionis, vagyis Húsvét (Ókori kalandok – részlet) Hanem aztán Húsvét vasárnap! Gabriel atya ersen készüldö s hajto minket is, hogy készüljünk. Megkért, hogy az összes lehetséges ülhelyet vigyük ki a kertbe. – Mit tervez Gabriel? – kérdeztem Katitól. – Nem tudom, de valami különöset – válaszolta Kati – ne felejtsd el, hogy mennyit beszélgete nagypénteken Hostiusszal és Fabiusszal! Katinak igaza le. Az, hogy a Húsvét vasárnapi misére megjelent az örmény Chripszime és Petrus, vagyis Gházár, az teljesen természetes volt. Hogy velük jö Hostius Servador, az viszonylag logikusnak látszo, hiszen szinte az egész életünkben részt ve, mint jó szomszéd. Ám percekkel késbb besántíto a kertbe Fabius Melanca is, két másik szomszéddal. Persze, mindenkit üdvözöltünk, ahogy illik, bár nem igazán érteük a dolgot. k pedig helyet foglaltak a kis félkörben, amelyet az ülhelyekbl Gabriel Erzinkaci kérésére állítounk. Az atya körbenéze, aztán hozzákezde a szertartáshoz. Semmi más nem volt ele, csak egy kis asztal, arra tee a könyvtekercset, a bort és a kovásztalan kenyeret – hogy valóban kovásztalan kenyér legyen, azt még nagyszombaton külön kisüee Chripszimével. Közben nyikordult a kapu és újra csak jö valaki. Gabriel az evangéliumi részlethez ért, amely szerint „In illo tempore: Maria Magdalene, et Maria Jacobi, et Salome emerunt aromata…”, azaz az említe asszonyok Máté evangéliuma szerint illatszereket vásároltak, hogy megkenjék Jézus holestét és a sírhoz érve 66

A történelem faggatása elhengerítve találták a követ, míg a sírboltban egy fehér ruhás i^ú fogadta ket. Ekkor is nyikordult a kapu s újabb emberek jöek, számomra ismeretlenek is. „Jesum quaeritis Nasarenum, crucixum: surrexit, non est hic” – olvasta tovább Gabriel atya, hogy Jézus nincs i, feltámado. Aztán kezét a kenyér és bor fölé terjesztee: „Hoc est enim corpus meum” vagyis ez az én testem, majd „Hic est enim calix sanguinis mei” tehát ez a vérem kelyhe, amelyet értetek és sokakért kiontanak a bnök bocsánatára: „in remissionem peccatorum”. Mi, keresztények négyen keresztet veteünk, de hátra sem mertem nézni, hogy a többi ember mit csinál, csak azt tudom, hogy csendben voltak. Végül Gabriel letört egy-egy kis darabot a kovásztalan kenyérbl és a borba mártoa. Ez akkoriban még nem volt szokásban, csakis Erzinkaci atya óriási érzékérl tanúskodik, miként képes több embert megáldoztatni két szín ala – vagyis egyesíti a kenyeret és a bort – anélkül, hogy egymás után beleinnának a kehelybe. Elször mi kaptunk – utólag rájöem, hogy példamutatás és kedvcsinálás vége – majd Gabriel kutatólag fölnéze, s amint valaki jelentkeze, annak ado az átváltoztato borba márto, átváltoztato kenyérbl. Volt, aki elfogadta, s volt, aki nem. Egyébként kiderült, hogy legalább húszan jöünk össze. Csodálkoztam s amikor lassan, beszélgetve eltávoztak, megkérdeztem: – Ezt hogyan csináltad, Gabriel? – Csak némi szervezés kérdése – válaszolta rejtélyesen. – No de… ezek keresztények? – kérdezte Kati és Petrus, egyaránt megdöbbenve. – Nem. Még nem… – válaszolta a világ legszelídebb mosolyával Gabriel. – De legalább valamelyest ismerkedtek a kegyelem szentségével. Ez pedig jó útravaló, higgyétek el! Azzal elbúcsúzo tlünk és felszállt a ház el várakozó kordéra, amelyet – mint kiderült – mégsem szerdára, hanem vasárnap délre rendelt meg… …Ezzel az emlékkel vissza is tértünk a mai Balatonalmádiba, a templomba, hogy magunkhoz vegyük, ezúal csak a kenyeret, vagyis az ostyát. Mert bár szereünk volna két szín ala áldozni, ma ez kevésbé lehetséges. De  azért „resurrexit tertia die”… Aztán keesben hazaballagtunk a vízparti házba, és leültünk a nádas elé, viszszagondolva az egykor i száguldozó menyétekre és ugrándozó vadmacskákra.

A magyarországi örmény szerzk életrajzai B$ E* "` (Szamosújvár, 1875. aug. 22. – 1915. ápr. 2., Oblasce) újságíró, író. Zuboly álnéven írt budapesti lapokba, aktuális eseményekkel, történelemmel, a magyar irodalom nagy alakjaival foglalkozo. A 20. század elejének egyik leghaladóbb gondolkodású alakja. Ismertebb mvei: Örmény anekdoták, 1903; A Pesti Hírlap harminc éve, 1908.

67

PoLíSz D$ A* I$ (Kézdivásárhely, 1913. júl. 30. – 1988. júl. 26., Budapest) újságíró, novellista, regényíró. 1944-tl Budapesten élt. Történelmi tárgyú regényeiben Erdély különböz idszakairól beszél. Ismertebb mvei: Háromszék nem alkuszik, 1973; Erdély nagy romlása, trilógia, 1975–78; A tanú, 1982; A szolgadiák, 1984. L$*+ A*$ (Torda, 1937, máj. 18. – 2009. ápr. 20., Budapest) költ, novellista, a magyarörménység talán legjelentsebb irodalmára. Minden mfajban ír, 1985-ben a román hatóságok elhallgaatják, Budapestre költözik. Számos mve közül néhány: Képeskönyv a vonalakról, 1967; A hetvenes évek, 1971; Svájci határállomás, 1984; Bársonyok és Borgiák, 2000. Munkásságát sok egyéb melle 1991-ben József Aila-, 1998-ban Kossuth-díjjal ismerték el. D$ C@ (Marosvásárhely, 1943. júl. 27. –) író, szerkeszt. Dávid Antal Iván a. Szüleivel 1944-ben Budapestre költözik. Ismertebb mvei: Buda megvétele, 1975; Város és költje, 2008; Ókori kalandok, 2010; Dirán és Júlia, 2012.

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVII. RÉSZ Lukáts János

Tavak könyve – könyvek olvasója Öt éves nem voltam még, de már „használója” a könyvnek. Gyönyör könyv volt Wass Albert mesegyjteménye, néhány évvel korábban jelent meg, Hincz Gyula míves metszetei díszíteék. Számomra roppant élmény volt, hogy a képeken felismertem a tó lakóit, állatait, Szillét, a tóban él királylánykát. Esténként édesapám felolvaso a könyvbl, máig emlékszem a szöveg több fordulatára, apám hangjára, amely a éle elleg volt a szüli örökségbl. Minden este egy mese volt, minden meséhez egy kép, a kép ala egymondatos szöveg – így bontakozo ki a könyv rejtélye, így engede magához egyre közelebb. Mire apám befejezte a könyv „mesélését”, megtanultam olvasni. Nem tudom, hogy történt, talán a képaláírásokkal kezddö, de lehet, hogy az olvasni tudás az emberré válás igazi kezdete. Utána már én „meséltem” a könyvet szüleimnek, utánozva az  hanghordozásukat. És el is játszouk, amit lehete, én magam hol az öreg Tókirály voltam, hol Szille, a vízi tündér, hol pedig Csámpás, a legszemtelenebbik rucaóka. Ez volt a legkedvesebb szerepem, máig emlékszem Csámpás legtöbb szavára. Miért volt szép a könyv, mivel vonzo magához, hogyan nyito ajtót valami valóságfölöi valóságba – errl csak sejtésem van. Igaz volt benne minden: a tó, a nádas, a szúnyogok és a békák, a madarak serege, az évszakok változása. Emberi tulajdonságokat hordozo a vadkacsa, a gém, Ravasz úr, aki természetesen róka volt. De ember hangon szólt a nádas, az esti szell, én pedig tudomásul veem, „elhiem”, hogy – ha a könyv akarja – mindez lehetséges. Aki pedig el68

A történelem faggatása mondta a tavak történetét, valódi ember, Wass Albertnek hívták, ilyen szép neve volt. Tegezve szólt a gyermekolvasóhoz, mesélt és taníto, töprengen kedves szavakkal. És valódi ember, édesapám mesélte most nekem tovább a mesél ember meséjét. Egyik ajtó a másik után nyílo meg. Úgy éreztem, csak kinyitom a könyvet, és a valóságban meglátom a szépet és a csúnyát. Az író az, aki mindezt elmeséli. Nekünk, gyermekeknek. A Tavak könyve valójában a éle teremtéstörténet, amelyben az Úristent Tókirály helyeesíti, a Paradicsomkert pedig maga a tó. A nádas-éden lakói kezdetben mind jók, a róka tölti be a kígyó szerepét,  mindenkit rosszra tanít, egyesek meg is fogadják. A jó és a rossz is úgy szövdik egybe ebben a tavi világban, mint a valóságban, mármint abban a valóságban, amelyet öt évesen azért valamennyire magam is megismertem. Lehete barátságokat kötni az állatokkal és egyéb lényekkel, neve és jelleme volt mindnek – ez utóbbit már persze a feln olvasó fogalmazza így! És nem csupán a történet volt, ami megérinte és fogva tarto. Az évszakok és a napszakok változása naponta ismétld csoda volt, amilyennek én magam is jól ismertem; a színek, a hangok mind szerepet kaptak ebben a világban. Ma azt mondanám minderre: panteizmus, akkor úgy éreztem, magam is része vagyok e sokréteg világnak, amelyben mindenki társam lehet, él vagy élet nélkül való, két- vagy négylábú. Bizonyosan nem a feln kései belemagyarázása mindez, hanem szüleim szerencsés választása. A mese és a valóság, a felolvasás és az elolvasás határán, jó pillanatban kézbe ado könyv volt a Tavak könyve. Mesekönyv? – az persze, de nem csak az. Az els könyvélmény varázskulcsa le más könyveknek, további olvasmányoknak. „Állatos” meséknek, aztán „embereseknek”, és már nem csak mesekönyveknek. De a könyvek szereplit, a szereplk teeit még sokáig a Wass Albert-hsök teeihez mértem, akaratlanul is.

Falusi délután

69

PoLíSz

Muhammad bin Rasíd al-Maktúm (Egyesült Arab Emírségek) Muhammad bin Rasíd al-Maktúm (1949–) sokoldalú személyiség. Dubai alkotmányos uralkodója, egyszersmind az Egyesült Arab Emírségek (mely államalakulatnak Dubai egy része) miniszterelnöke, üzletember. Tetemes magánvagyonából nemzetközi szinten is hatalmas összegeket áldoz jótékonykodásra – egészségügyi, oktatási, kutatási programok és intézmények támogatója –, s emelle népes családjával ( aival, lányaival) együ sikeres sportember (lovagol és „tevegel”), valamint a hagyományos arab költészet és mvészetek rajongója.  maga is költ, az úgyneveze nabatí költészet képviselje. Ez az irányzat a beszélt arab nyelvet teszi meg irodalmi nyelvvé, és nagy fokú spontaneitás jellemzi. E költészet legfbb erénye a közvetlenség, a közvetlen élmények mvészi lenyomata. A túl nomult európai ízlés néha talán túl egyszernek találja al-Maktúm verseit, kivált a hazaszeretetrl szólókat, ezért inkább a szerelmi lírájából válogaunk egy csokorra valót. A verseket a 40 költemény a sivatagból cím, angol nyelv gyjteményes kötetébl válogauk.

Rózsavíz Mint tenyeremben rózsavíz, olyanok megszege ígéretei, Az ígéret szép szó, de megtartja-e a vizet a tenyér? Átszivárog az ujjak közt, s mint a káprázat, eltnik, Az ígéret felajz, s még többre szomjazom. Lemosok magamról mindent, mi be nem teljesült, De ígéreteinek illata makacsul birizgálja orrom. Most tudtam csak meg, mily nagy er a látás: Sebez, kést döf belém… de nem csurran ki vér. Mikor kérték, írnám le, milyen , dühbl vágtam rá: „Szeretném, ha epedne, de mégis így becsülöm.” Miaa hánykolódtam éjjel, homokszemeket számolva, Pedig  csak egy szépséget sugárzó arc, Sajnos, az életben idegenek leünk, Ismers arcok, kiket már nem ismerünk föl. Csábígéretét ki nem váltja be éjjel, Megzet késbb, önként, kamatostul. Félénk reménnyel nyújtom kezem feléd, Te a tiédet csak azért, hogy eltaszíts. Minden okunk meglenne, hogy szeressük egymást, De csak hazugságok és álmok közö tengek. Nyito könyvként tártam föl neki a lelkem, Hogy olvashassa szívem mély titkait. Ám az  szíve, mint súlyos ajtó, bezárult elem, S mindörökre úgy maradt, lepecsételve. Mint tenyeremben rózsavíz, olyanok megszege ígéretei, Az ígéret szép szó, de megtartja-e a vizet a tenyér? 70

Világbeszéd

Szemedben vonzalom Szemedben vonzalmat láam… kételyt és gyönyört, És egy pillanatra enyhe szemrehányást. Egyszer vétkeztem – tekinteted halálos nyíl, A lelkembe szúrt, s eltnt legbelül. Ne feddj meg régi bneimért, A megbocsátás önmaga jutalma. Tebenned hiszek, és bízom a sorsban, Semmi sem történik véletlenül. Ó, Szívem, mély érzések fztek össze, Megízleltük a szerelem édes kínjait. Ezt a fájdalmunkat nem enyhíti orvos, S a gyógyfüvek sem segítenek i. Találkozni akartam, újra meg újra, Közeledni akartam, újra meg újra. De te ellenálltál, hevemre hallgatás volt válaszod, Miért is válaszolnál, ha létem is tagadod? Közömbös pillantásod gyötrelem, szenvedés, Elraboltad álmom, s szívedbl szívem kivetéd.

Telihold Üdvözölt, amikor megjelent – A leány, ki minden csillagot túlragyog. Egy gazella is megirigyelné Nyakát, nagy szemét, kecses járását. Nincs a világon n, vagy huri A paradicsomból, ki szebb volna nála. Orcája fönségesen ragyog, Akár a telihold – nincsen párja. Hangjának színe bvöl, Túlszárnyalja a varázsos madárdalt. A rózsaillat félénken elillan: Szégyenli,  nem ily delejes illatú.  okozza kínom és bánatom, De boldogságom is tle kapom. Költi szem ha ily szépre bukkan, Elfelejti korábbi rigmusát: „A sivatagban állítsd fel a sátradat, S hagyd az udvarban a kislányokat!”

A nyugvó nap Ha  elj, a nap nyugodni tér: Szégyenls hold homályosítja el, Szépség s tökély, sokan halnának érte, S neki épp ez minden kívánsága. A közelében a szívem nyugodt: Ég sebeimre ír. Szeretem, s elvesztem eszemet, Pedig szeretni istentl való. Gyorsítja már könny lépteit, Ahogy nekilódul az északi szél. Haja a vállán éji zuhatag, Szégyenlsen vonz tekintetet. Szeme ékk, oly titokzatos, S benne a tenger ders színei. Nyaka ahogy hajlik, igézn nom, Mint nem várt szitálás szomjas földeken. Szemhéjain – láam! – folyók futnak át, S bennük a könnyek vitorlás hajók. 71

PoLíSz

Életem gyertyalángja Fellobbant életem gyertyalángja, Mikor szemem terád lelt, Szerelmem. Teljesítenéd minden vágyamat, És lennél egy új élet kezdete? Tenyeredben o az i^úság, És ajkaidon gyógyír vár reám. Tekinteted oly szelíd: Elzte a napok rút hidegét. Szemembl kicsordult a szerelem, Mikor forró szívünk összeért. Arra kérlek csak: maradj! Egyetlen vágyam jelképe te vagy. Hajh, elünk változo meg a világ, Sok-sok baj s nehézség ránk talált. De összefz minket a szerelem… S több szavam nincs is már nekem.

Felhk közö Egy felhben jelent meg, Gyönyör rózsák illatával. Az egész világban szétáradt E dics jelenés – a leány. Szépségének párja nincs, A föld határain túl sem. Oly sokan kérdeztek már róla, A nyaklánccal ékes antilopról. Félik delejes nézését, Mégis minden szívet rabul ejt. Régi nemesek közt n föl, Nagy dicsségben, méltóságban. Ó, kedveseim, díszítsétek útját A legékesebb virágokkal! Királyi sarj, kinek nevét Visszhangozza minden zike. (Szappanos Gábor fordításai)

Ted Hughes (Anglia) Ted Hughes (1930–1998) a huszadik századi angolszász literatúra egyik legjelentsebb költjeként és meseírójaként írta be magát az irodalmi köztudatba. Anglia koszorús költje elssorban versesköteteivel (Sólyom az esben, Születésnapi levelek) és gyermekmeséivel válto ki elismerést. Sámánisztikus és mitológiai elemekben gazdag novellái kevésbé váltak ismeré az irodalomkedvelk körében. Az es lova elször a Wodwo cím novelláskötetben jelent meg 1967-ben, amely szellemidézésrl, a természet kiszámíthatatlan erejérl és az emberi irracionalitásról mesél az olvasóknak, bizonytalanul egyensúlyozva a valóság és a képzelet határán. A novella 1995-ben a Di|culties of a Bridegroom cím kötetben újból napvilágot láto.

Az es lova Ahogy felkapaszkodo a dombra, a atal fért megérintee az es els nom permete. Felhajtoa a kabátja gallérját, felállt az elé magasodó, nyúljárta sánckerítés tetejére, és a völgyet nézte. Túl messzire eljö. Sétálni indult az aszfaltozo dlúton, amely kellemes emlékként élt benne, ám mintegy álomszeren, kapukon, ösvényeken és kerítésközökön át végül egy szántóföldi útra juto. Cipje összemocskolódo, a süppedékes földek sötét 72

Világbeszéd sara egyre magasabbra kúszo a szürke öltöny egymáshoz súrlódó nadrágszárain. A leveg most nyirkos, cseppfolyós volt, bármelyik pillanatban újabb felhszakadásra lehete számítani. A fért remegés fogta el, összehúzta magát a hideg ellen. Ez a látkép járt a fejében. Bizonytalanul, anélkül hogy léptei határozo irányt veek volna, tudta, hogy errl a pontról mindent be fog látni. Valahányszor a tizenkét év ala maga elé idézte a tájat, mindig úgy képzelte el, ahogy innen volt látható. A völgy most alacsonyan terült el ele, teljesen kietlenül, lapos, kopár mezkkel, feketén és felázva, mint egy srégi tómeder többhetes eszés után. Semmi nem történt. Nem mintha valami megrendít élményre számíto volna. Mégis várt valamit, valami örömtelit, valami jelentségteljes érzést, maga sem tudta, hogy pontosan mit. Várt tehát, megpróbálta feléleszteni magában a megfelel érzéseket a részletek meggyelésével – a kerítés meglepen ismers kanyarulatai, a k kapuoszlop és a beleilleszte vas kapuhorog, amelyet annak idején célpontnak használt, a nyúltanya hosszú töltése, amelyen állt, és amelyet már elször is észreve a dombon, amikor húsz évvel ezel, a falu határából nézeldve, magában megjegyezte: – Mintha nyulak lennének. Megváltoztaa t az elmúlt tizenkét év. A föld már nem ismerte meg,  pedig hidegen néze vissza rá, mint amikor az ember végre ellátogat a szülföldjére, amelyet hallomásból ismer csupán, a nagyapa elbeszéléseibl; és semmi mást nem érez, csak a semmi érzésébl fakadó ürességét. Unalmat. Majd hirtelen türelmetlenséget, az aprócsepr aggodalmak okozta dühöt a cipje, a szemerkél es és az új öltönye mia, az égbolt láán, és az úthoz vezet kétmérföldnyi sárban gyaloglás gondolata mia. Elöntöe a düh: dühös volt önmagára, amiért belesétált ebbe a sárcsapdába, a földre, amelyen kitaszítonak, öregnek, merevnek és ostobának érezte magát. Semmit nem akart jobban, mint menekülni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. De amint megfordult, a szeme sarkából valamit megmozdulni láto. Minden érzékével meredten gyelt. Megállt. A fértól jobbra sovány, fekete ló vágtato át a szántóföldeken a domb felé, fejét lehajtva, nyakát kinyújtva. Mintha lábujjhegyre emelkede volna, akár egy macska, vagy mint egy kutya, amelyik rosszban sántikál. A magaslatról, amelyen állt, a domb enyhén lejte, majd jobbra tle, úgy háromszáz méterre, egy másik, fakoronák csipkézte csúcsig emelkede. Ahogy a fér gyelte, a ló felvágtato a dombtetre, alakja kirajzolódo az égbolt háere el – egy pillanatra, akár egy lidércálomban felbukkanó leopárdé –, majd nyoma vesze a domb másik oldalán. A fér percekig az égboltot bámulta, rabul ejtee egy zavaróan furcsa érzés, amelyet a ló kelte benne. Majd észbe kapo, ahogy a jeges es csupasz koponyáján kopogo. A messzeség eltnt a szürke esfüggöny mögö. A fér körül a mezk hullámzoak és áradtak. Szorosan fogta a gallérját, az állát belemélyesztee, s átfuto a hegytetn a város felli, szélmentes oldalra. Cipje minden lépésnél cuppogva, fröcskölve bokáig süllyedt. A dombhát, akár egy hullám, szelíden emelkede ki a völgybl, majd hirtelen meredek, szinte homorú oromfalként tornyosult a folyó menti mezk fölö, a város felé néz oldalon. A hegy oromzata ala két kisebb erd terült el, melyeket egy parlag vá73

PoLíSz laszto el egymástól. A közelebb es, kör alakú erd olyan volt, akár egy kbánya: tele kövekkel, páfrányokkal, tövises cserjékkel, meghatározhatatlan fajtájú facsemetékkel, rókalyukakkal és nyúlüregekkel. A másik, négyszögletes erd elssorban alacsony tölgyfák ültetvényeibl állt. A város a folyó mögö füstölgö, mint egy rakás kékes hamu. Végigfuto az els erd magaslatán, és mivel nem talált más menedéket, mint a kerítéssövény csupasz, tövises ágait, leereszkede a dombtetrl a szélárnyékba, és a sr füvön át a tölgyfaerdbe kocogo. Az estl vakon áthágo a szederbokrok torlaszán az erd szélén. A meghajlo, alacsony fák nem sok menedéket kínáltak, de ahogy az es hirtelen vadul rákezde, a fér véletlenszeren kiválaszto egyet, és beguggolt a ferde fatörzs alá. A futástól még mindig zihálva, szorosan felhúzta a térdeit, és nézte a könyörtelenül záporozó, szürke escsíkokat, melyek a faágakon keresztül a páfrányok és szederbokrok rengetegére zúdultak. Rejtekben, biztonságban érezte magát. Mintha körbezárta volna az es hangja, mely az erdben hol felersödö, hol elcsendesede. Öltönyének hvös, merev bélése hamarosan meleg öntformaként tapadt a testére, a fér pedig végül nyugodt, ám korántsem révületszer állapotba süppedt annak ellenére, hogy az es szünet nélkül verte fedetlen vállát, és a tölgyfatörzsrl a nyakába csorgo. A fért körülölel faágak lehajloak, s feketén csillogtak, mint a bádog. Az ágak végeirl és hajlatairól egyenletesen peregtek le az escseppek, a fakéreg barázdáiban pedig lüktetve, fénylen csordogált a víz. Egy ideig azzal szórakoztaa magát, hogy megpróbálta kiszámítani az es lehetséges útvonalát, az orra el kétlábnyira remeg gallyacska végérl leperg vízcseppek útját gyelve. Tanulmányozta az ágat, melynek hámló kérgébl törpék, földrészek, állatok rajzolódtak ki. A falu kék vonulata az ágak közö hol emelkede, hol süllyedt, feketélln, majd haloványan a sápadt, imbolygó esfüggöny háerében. A fér azt kívánta, hogy örökké tartson az es. Amikor úgy tnt, távolodni kezd, a fér izgatoan hallgatózo, mígnem ismét közeledni halloa. Amíg tarto, az élet és az id mintha megállt volna. Nem akart visszatérni átázo cipje, tönkrement öltönye és a sártengeren keresztül vezet visszaút gondolatához. Hirtelen megremege. Miközben magához ölelte térdeit, hogy kiszorítsa a hideget, arra eszmélt, hogy a ló jár a gondolataiban. A haja enyhén szurkálta a tarkóját. Eszébe juto, ahogy a ló felvágtato a dombtetre, és kirajzolódo az alakja. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot. A vidéki tájon gyakran járnak lovak. Mégsem tudta kiverni a fejébl a ló látványát, ahogy az megjelent az ég háere el. Minden bizonnyal arról a dombtetrl bukkant el, amely ala az erdben  is kuporgo. Hogy kitisztítsa a gondolatait, megfordult, és a tle balra lév fatörzsek közö felnéze az erdre. Az erd tetején, a tölgyfák ala, a beszrd ezüstös szürke fényben o állt a ló, éberen, fejét magasra emelve a fülét hegyezte, és t gyelte. A lovak az es ell menedéket keresve gyakran esnek valamiféle kábulatba, egyik hátsó patájukat megbillentve, fejüket lehorgasztva, szemhéjukat félig leeresztve, és mindaddig így maradnak, amíg az es el nem áll. Ez a ló viszont más volt. Mozdulatlanul, fürkészen gyelte a fért, esáztaa nyaka és horpasza ragyogo a rideg fényben. 74

Világbeszéd A fér visszafordult. Fejbre átfagyo, teste reszkete. Most mitév legyen? A lovat elkergetni képtelenség lenne. És szó sem lehet arról, hogy elhagyja az erdt, amíg szakad az es. Mivel azonban egyre jobban nyugtalanítoa a gondolat, hogy szemmel tartják, végül ismét megfordult, hogy megnézze, arrébb ment-e azóta a ló. Ám az pontosan ugyanúgy állt o, mint az elbb. Képtelenség. Ert ve magán, és szándékosan megfordult. Elhatározta, hogy nem szentel több gondolatot a lónak. Ha osztozni akar vele az erdn, ám legyen. Ha pedig gyelni akarja t, akkor tegyen úgy. Már kezdte beleringatni magát, hogy jól határozo, amikor a talaj megremege, és halloa, ahogy egy nehéz test nagy robajjal ereszkedik le az erdbe. Az állat a lábait, mint a villám, felcsapta majdnem a fér arcáig. A ló szinte fölébe kerekede, fejét elrenyújtoa, füleit hátracsapta, és hosszú, sárga fogait kivillantva hátrahúzta a száját. Csak egy pillanatra láa a véreres szemgolyókat, miközben a fa mögé vetee magát. Hamarosan már a lejtn járt, s tölgyfaágak csapódtak neki, ahogy átvágo a szedresen és a bozóton, majd az egymást ér fák közö tekerge, mígnem megbotlo, és elterült a földön. Egy gyelmeztetés villant át a fején, amikor elese: hogy bármi történjék is, óvja meg az öltönyét a sáros avartól, de egy még ersebb ösztönnek engedelmeskedve ekkor már határozoan oldalra gurult. Megfordult, felült, és visszanéze, készen arra, hogy egy szempillantás ala félreugorjon. A nem várt izgalomtól és erfeszítéstl leveg után kapkodo. A lónak nyoma vesze. Az erd üres volt, leszámítva a doboló, ferdén zuhogó, szürke est, amelytl a páfrányok táncoltak és csillogtak az ágak. Mérgesen feltápászkodo. Amennyire tudta, lesöpörte öltönyérl a sarat és a leveleket, és valamiféle fegyver után néze. A ló nyilvánvalóan megvadult, talán agytályogja van, vagy valami ahhoz hasonló. Vagy egyszeren csak a rosszindulat vezérli. Az es hatására az állatok gyakran kerülnek különös állapotba. Bárhogy is, a fér ki akart jutni az erdbl, amilyen gyorsan csak lehet, es ide vagy oda. Miután úgy tnt, hogy a ló tovább vágtat lefelé az erdbe, a tanyához vezet út a dombon keresztül kézenfekv megoldásnak tnt. Útközben letört az egyik tölgyfáról egy jó darab, csukló vastagságú, elhalt ágat, de azonnal el is dobta, és elázo zsebkendvel letörölte a nyálkát, amely a nedves, elrohadt fakéregrl a kezére tapadt. Nem akarta elhinni, hogy lehetséges, hogy a ló valóban rá akart támadni. Valószínbbnek tartoa, hogy a ló azért jö le az erdbe, hogy biztosabb menedéket találjon, és csupán színlelte a támadást, amikor elhaladt mellee – ami éppúgy fakadhato kíváncsiságból, pajkosságból, mint bármi másból. Arra gondolt, hogy a lovak egymással is fenyegetdzen viselkednek, amikor a kifutón vágtáznak. Az erd emelkedben és egy töltésoldalban folytatódo, melyet galagonyasövény boríto, amely az egész hegygerincen végigfuto. Megpróbálta felhúzni magát a sövény egy ritkásabb részére egy csupasz galagonyatörzset megragadva, majd behúzta a fejét, és ismét lekuporodo. A szántóföldek duzzadó emelkedje terült el ele, a lassan átvonuló esben párologva. Az els szántóföld közepén, magasan, akár egy szobor, a felhk ala beszrd, sejtelmes ezüstös fényben kiemelkede a ló alakja, ahogy az erdt kémlelte. A fér lassan lehajtoa a fejét, visszacsúszo a töltés tövébe, és leguggolt. A tehetetlenség keserves érzése kerítee hatalmába. Biztos volt abban, hogy a ló egyenesen t nézi. Talán éppen t várja? Valamiféle látnoki képességgel bír 75

PoLíSz netán? Lehet, hogy egy megvadult állat látnoki erk birtokába is juthat. A fér ugyanakkor szégyellte, amiért olyan ostobán viselkedik, hogy a fejét leszegve, lopakodva kószál, csak hogy ne kerüljön a ló látókörébe. Arra próbált gondolni, hogy józan ésszel más egyszeren csak hazasétált volna. El valamelyest megnyugodo, és visszafelé vee útját, tovább az erdben. Azon az úton szándékozo visszamenni, amelyen jö, a hegytet ala, mit sem tördve azzal, hogy ez képtelenség. Az erd zsongo, és az es hideg nehezékként ereszkede rá, amit inkább meggyelt, mint érze. A víz becsorgo a ruhájába és cuppogo a cipjében, ahogy óvatosan utat csinált magának a lehajló gallyakon és leveleken át. Minden pillanatban azt várta, hogy feltnik a hátrasimíto fül, fekete fej, amely t gyeli a fenti sövény mögül. Megállt az erd szélén egy fa tövében. A legutóbbi sikeres taktikázásnak köszönheten visszanyerte az önbizalmát, de nem akart kimenni a nyílt szántóföldre anélkül, hogy megbizonyosodo volna arról, hogy a ló pontosan ugyano van, ahol hagyta. A tökéletes lépés az lenne, ha csendben visszavonulna, és a lovat ohagyná az esben. Ismét felmászo a fák közö a hegytetre, és átkukucskált a sövényen. Üres volt a szürke szántóföld és az egész domboldal. A távolt fürkészte. Valószínnek tartoa, hogy a ló már megfeledkeze róla, és tovább vándorolt. A fér felemelkede, és kihajolt, hogy megnézze, nem jö-e a sövény közelébe. Még miel bármit is észreve volna, megremege a talaj. Vadul sarkon fordult, hogy lássa, hogyan került csapdába. A fényen keresztül egy fekete alak tornyosult fölé. Horkantó nyerítését és a paták fröcsköl dobogását mintha a saját fejében érezte volna, ahogy hátraese, le a töltésrl, és ismét, mint egy rült, felpaant, majd a tölgyfákat kerülgetve elképzelte, ahogy a rúgás közeledik, és épp fejen találja. Félúton lefelé az erdben, a tölgyfák közö páfrányok, öreg gyökerek és köves nyúlüregek is akadtak. Már jócskán a közepén járt, amikor ráeszmélt arra, hogy egyedül fut. Leveg után kapkodo, gépiesen káromkodo, és anélkül, hogy akár egy gondolatot szentelt volna az öltönyének, lerogyo a földre, hogy megpihentesse remeg lábait, hagyta, hogy az estl haja a homlokához tapadjon, és nézte, ahogy a körülöe srn felvillanó fénycsíkokat hirtelen elnyeli a föld, mintha csak egy üvegfalon keresztül szemléldö volna. Mélyeket lélegze, hogy csitítsa a szívdobogását, és visszanyerje az önuralmát. Nadrágja hajtókája elszakadt a varrásánál, zakóját pedig összefröcskölte a talaj felszínét borító sárga iszap. A ló már kétségkívül messze járt a domboldal fölöi sövénynél, várva, hogy a fér felbukkanjon az erd szélén, ahogy az valóban szándékában is állt. Minden bizonnyal néhány méternyire tle, a sövény mögül leste – rossz irányban. Mindenesetre a legutóbbi támadás után egyvalami világossá vált a számára. Nem viselkedhet bolond módjára, csak mert nem tudja eldönteni, hogy a ló játékos szándékkal közelít-e felé. Bizonyosan kövee t. A fér magához ve két libatojás méret követ, és nagy, könny léptekkel bevetee magát az erd srjébe. Egy folyókanyarulat határolta az egész birtokot. Ha átszeli az alacsonyan fekv mezt az erd alján, hárommérföldnyi kerülvel visszajut az útra. Emlékei szerint a folyóparton mély üregek voltak, tele kaviccsal, tökéletes terület arra, hogy megvédje magát, ha a ló oda is követi. 76

Világbeszéd Az erd alján elszaporodtak a csipkebogyófák – némelyikük igen termetes fává terebélyesede –, és szinte áthághatatlan torlaszt alkoak. Talált egy részt, ahol ritkásabban nek, és a tüskés gallyakat félrehajtva elrenyomult, majd megállt. Az ágak kékes fátylán keresztül megpillantoa az ismers alakot az erd ala elterül a földeken. De úgy tnt, hogy az alak egyelre nem vee észre t. A földeken át a folyó irányába néze. Csöndben kihámozta magát a tüskebokorból, és visszamászo a tisztáson keresztül az erd egyetlen olyan oldala felé, amellyel még nem próbálkozo. Ha a ló o lent maradna, követhetné az els és legegyszerbb tervet, azaz hogy felfelé tart az erdbe, majd a dombtetn át a tanyához ér. A fér észrevee, hogy az ég egyre sötétebb. Az es percrl percre ersödö, úgy zúdult le, mintha el kellene árasztania a földet, még miel leszáll az éj. A tölgyfák elmosódtak, és a talaj dübörgö. Futni kezde. Ahogy futo, egy mélyebb hangot hallo maga melle futni. Megpördült. A ló a tisztás közepén állt. Elképzelhet le volna, hogy a heves es ell menekül, ha nem éppen a fér felé tarto volna rendkívül ruganyos, erteljes mozgással, miközben patái alól csak úgy záporoztak az agyagrögök és a kövek. A fér dühöng üvöltést hallato, majd elhajítoa a követ, amelyet a jobb kezében tarto. Az eredmény azonnali volt. Vagy az üvöltés, vagy a k hatására a ló felágaskodo és, mintha falba ütközö volna, hátrahkölt, és kitért balra. Amint elüls lábai ismét földet értek, a fér eldobta a másik követ, jó tízméternyi távolságra. A ló csillogó, fekete horpaszán egy sárfolt jelent meg. A ló levágtato az erdbe, földet fröcskölve, mintha csak víz le volna, s hosszú farkát dobálva belevesze a csipkebogyófák rengetegébe. A fér kövek után néze. A találkozás hatására a vér csak úgy lüktete a fejében, és vad energia töltöe el. Még abban a percben meg tudta volna ölni a lovat. Ahogy ez a bestia kiszemelte és ilyen rosszindulatú játékot zö vele, több volt, mint amennyit el bírt viselni. Bárki is a ló gazdája, gondolta magában, megérdemli, hogy a nyakát törjék, amiért szabadon engedte ezt a veszélyes teremtményt. Kiért az erd szélére, nyílt harcra készen, még mindig a megfelel köveket keresve. Errefelé rengeteg volt felhalmozva és elszórva, ahol a szántással a felszínre kerültek. Kiválaszto ket, felegyenesede, és megláa a lovat húszméternyire a lejt közepén, ahogy békésen t gyelte. Egymást nézték. – Takarodj! – kiáltoa a fér, kezeit meglendítve. – Gyerünk, takarodj! A ló hegyes fülei megremegtek. A fér minden erejét összeszedve ismét dobo. A k elrepült, majd tompa pu anással földet ért. Felfegyverkeze, és újra eldobo egyet. Perceken keresztül találat nélkül dobálta a köveket, s elkeseredeségében dobásai egyre vadabbak leek, míg végül beállt a fájdalom a karjába a szokatlan testmozgástól. A ló mozdulatlanul gyelte a mutatvány ala. Végül abba kelle hagynia, hogy kilazítsa az izmait. A ló, mintha csak erre várt volna, leszegte a fejét, és a fér felé indult. A fér felkapo két követ, és teljes erbl üvöltve eldobta a jobb kezében levt. Maga is meglepdö a becsapódás hangjától. Mintha csak egy cserepet talált volna el – és a ló szemlátomást megbotlo. Újabb üvöltés kíséretében elreugro, és a másik kövét is elhajítoa. Mintha a célja valamiféle felsbbrend irányítás ala le volna. A k talált, visszacsapódo a levegbe, erteljesen megpördült, miközben a ló szédelegve elvágtato a mez túlsó vége felé, elször nagy, lendületes ugrásokkal, majd könny vágtában, tajtékzó lyukakat hagyva a földben. 77

PoLíSz A mez túlsó oldalán tnt fel újra, felkaptato a dombra, a férval egy magasságba. A fér kissé meglepdve szánalmat érze, ahogy a ló a fejét rázta, majd miután abbahagyta, a fejét lehajtva elüls patáját a füléhez emelte, akár egy macska. – O maradsz! – üvöltöe a fér. – Nem esik bántódásod, ha tartod a távolságot. A ló abban a pillanatban szinte engedelmesen meg is állt. t nézte, ahogy felkapaszkodo a dombtetre. Az es az arcába vert, és ekkor vee észre, hogy teljesen átfagyo, mintha csontig átázo volna. Úgy tnt, hogy a tanya mérföldnyire van a kopár földeken túl. Anélkül, hogy még egyszer a lóra pillanto volna – túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy azzal foglalkozzon, mit csinál az állat –, köveket halmozo a bal karja hajlatába, és nekiindult az iszapos pusztaságnak. Félúton volt az els sövény felé, amikor megjelent a ló, alakja kirajzolódo az erd szélén, a horizonton, fejét felemelve gyelt, nézte, ahogy a fér fáradságosan visszavonul a három mezn át. A bokáig ér agyagos sár húzta a lábát. Minden lépés külön erfeszítésnek tnt, ahogy lába kiemelkede, majd visszasüppedt az ázo földbe, s közben ránehezede az átázo ruha, a kövek és a végtagok súlya, melyek mintha maguk is sárrá váltak volna. Még levegt venni is küzdelmes volt – két lépésig beszívni, két lépésig kifújni –, a leveg a tüdejébe hasíto. Az utolsó mez közepén megállt és körülnéze. A parányi ló a látóhatáron nem moccant. A mez végén elengedte összekulcsolt kezeit, és a kapuoszlopnál ledobta a köveket, majd nekidlt a kapunak. A tanya o állt ele. Észrevee, hogy újra eleredt az es, szerete volna egész testében kinyújtózni alaa, érezni a hsít, gyógyító cseppeket a testén, és megfeledkezni magáról abban az átkozo sárban. Ert ve magán, és átvetee magát a kerítés fölö. Ismét megtámaszkodo, és felnéze a dombra. Ahogy alkonyodo, az es összemosta az eget és a földet, mintha csak egy nedves vízfestmény le volna. A fér összpontosíto, felemelte a fejét, és a látóhatárt pásztázta az egyik végétl a másikig. A ló eltnt. A domb éleelennek és elhagyatonak tnt, akárcsak egy sziget, amelyet a dagály elmoso, és amely apály után kiemelkede a vízbl. A hosszú pajta ala traktorok sorakoztak, eke, kéveköt és minden más, várva a maga évszakát. A fér leült egy benzintartályra dobo zsákra, remege, tüdejében nyomást érze. A petróleum, a karbolsav, a ferttlenít és a por szaga most is összekeverede – pontosan olyan volt, mint amikor tizenkét évvel ezel ohagyta. Még mindig o voltak a szarufa sarkaiba rako, megrozzant fecskefészkek. Emlékeze a gerendákra sorban felfüggeszte, véres fogú rókatetemekre. A lóval folytato küzdelem már távolinak rémle. O lebege a tudata felszíne ala, az edtség és a szégyen homályos zrzavaraként – akár egy hajszál híján elkerült utcai baleset. A mellkasában ers fájdalmat érze – mintha csontszilánk fúródo volna bele –, elgondolkodo, mi le volna, ha azzal az ostoba, utolsó megterhel futással megerlteti a szívét. Elkezdte egyenként levenni a ruháit, kicsavarta bellük a szürke vizet, de hamarosan abbahagyta, és csak a földet nézte mereven, mintha egy fontos részt vágtak volna ki az agyából. (Balázs Júlia fordítása) 78

Merített szavak

Doma-Mikó István

Fest és kritikus Amint az smajom leszállt a fáról és két lábra állva megtee az els lépéseket, vitathatatlanul elindult a legfejleebb emlssé válás útján. Eldeink hordákban éltek, közösségben gyjtögeék a növényeket, halásztak és vadásztak. E éle közösség alakult ki a Pireneusok Maskauta-völgyében is, ahol az sember a vadakat barlangjaikból kizve birtokába vee els ohonát, hogy azután megvívja ádáz harcát az evolúcióval. Krisztus el negyvenezer évvel, amikor Samafu megszülete, a maskautai ember már két lábon járt. Mivel a nyilat még nem ismerte, kbaltával meg painto hegy lándzsával vadászta a mamutot és sbölényt. A kis Samafu élete is ugyanúgy kezddö, mint a többi törzsbéli kölyöké; a feln férak fegyverhordozója le a vadászatokon. Bár az ezt követ években a törzs legbátrabb és legdaliásabb férjává serdült, a tekintélyét mégsem a vadászaal vívta ki, hanem sokkal inkább egy véletlennek köszönhee. Egy jóllako délután, miközben a társai a tz körül kuporogtak, egy mészkdarabbal a barlang falát karcolászta. Idvel ráhibázo egy-egy mozdulatra, s a barna felületen összeálltak a fehér vonalak. A kezdetleges rajz láán egy vadász felrikkanto, mire valamennyien Samafu köré gyltek. Miközben révülten meredeztek a bölényrajzra, felsejleek bennük a vadászat ösztönös mozdulatai. Izgato morgások, horkantások és cuppogások közepee lándzsájukkal dö\ödni kezdtek a bölény képe felé. Samafu ráérze a pillanat jövformáló erejére.

Tekintete felizzo, bensjét soha nem érze tz járta át. Tudta, hogy most valami rendkívüli következik. Megtenni, megtenni – de mit? Agyának bensje kétségbeeseen kereste a megoldást. Hirtelen megvilágosodással a lándzsadöfések irányát követve egy kaszáló mozdulaal áthúzta az állat rajzát. A törzs diadalordításban tört ki, reá pedig elemi ervel tört a felszabadultság érzete. Az ember megtee els lépését az ábrázoló mvészet felé. Másnap vadászaton elejteék a bölényt. Pontosan azt, és úgy, ahogy Samafu megrajzolta. El kezdve olyasféle szemfényveszt le, amit akkor varázslónak, ma inkább képzmvésznek neveznek. Ezután már céltudatosan rajzolta a lándzsával átdöfö vadakat a barlangfalra. Közben a festéstechnikája dicséretesen fejldö, az ábrázolásai pedig mind élethbbre sikeredtek. Rájö, hogy világos vonalait kiemelheti a háérbe kent korommal, a rajzok kontúrjait ujjaival dörzsölve meglágyíthatja, és kporokból, növénylevekbl tündökl színeket keverhet. Egyszóval fest le. Persze nem volt maximalista. Jól tudta magáról, hogy nem olyan egyéniség, mint Sánta Bamba törzsfnök, akit kancsalságáért istenként tiszteltek, de azért a sikereibl önbizalmat meríte. Kritikusa, a törzs két tetszésnyilvánítást ismert: a maku-maku kiáltást, és a lándzsarázással egybekötö huhh-huhh-t. Amikor freskói el mindket rekedtségig skandálták, Samafu az övéi elismerését nem adta volna a Nagy Cubákrendért. 79

PoLíSz Teltek az évek. Egy elégedetlen i^ú új hazába vezee a népesség harmadát, s a mamutok elszaporodtak. Soha nem láto bség köszöntö a törzsre. Bár Samafu bozontos sörényébe ekkorra sz szálak vegyültek, az alkotás láza testét-lelkét i^an tartoa. A törzs bven elláa kedvenc csemegéjével, darutojással, csakhogy minden idejét saját barlangjában (mit barlangjában, mtermében!) a mvészetnek szentelhesse. Az skori mester agyában pedig mindinkább összeállt a NAGY M, a mamutcsordát üldöz horda óriásfreskója. Elször is félévi veszdséggel simára csiszolta a barlang egyik falát. Saját kezleg, mert a precíz munkafázist nem bízhaa tudatlan barbárokra. További hónapokat emészte fel a sokalakos kompozíció mészköves elrajzolása. Azután egy szép tavaszi napon végre a kiszíneze alakok élethségében is gyönyörködhete. A lendületbl viszszaforduló mamut és a lándzsával döf vadász párharca igézre sikerede. A dühös állat fejét félrecsapva készül agyarával felnyársalni a fért, aki izmos testét íjként megfeszítve indítja a halálos döfést. (Mellesleg a daliás harcos megtévesztésig hasonlíto Samafura.) Az spiktor lerakta fecsetét, és a jól végze munka örömével ballago a patakhoz úszni. Újjászületve, lélekben már a freskó végs részleteit pingálva tért vissza, a bejáratnál azonban földbegyökereze a lába. A NAGY M el egy torzonborz pár ácsorgo, kezükben a mester tojástartó kosaraival. A darutojások! Lopják a csemegéjét! Ám a rablás skandallumán messze túlte a szentségtörésük. A két briganti fecseel a MVET mázolgaa! Samafunak fejé80

ben kalapált a szíve, s az agyát elöntöe a mvészek bíbor haragja. Egy támadó horkantás, egy suhintás a bunkóval, s a mgyalázók koponyája egyszerre locscsant. A szétmaszatolt képre agyvel, vér és tojás csapódo, s az összecsukló testek végigszántoák a festményt. A történtek után mindössze negyvenkétezer év telt el. A barlangot egy részeg alpinista fedezte fel szakadt kötele révén. Kényszer-nyughelyérl reggel levergdö a hegy lábához, s szégyenében a látoakat csak hónapokkal késbb koyantoa el barátjának, az skutató Huxley professzornak. A kormány rögtön lezáraa a völgyet. Spanyol, francia és brit akadémikusok egyezteek a közös feltárásáról. A kutatást azonban mégsem az esélyes Huxleyre bízták. Egy szemfüles riporter – rossz ómennel – ekkorra idzítee leleplezését az éltes kutató és i^ú titkárnje viszonyáról. A rajtaveszte tudós bezárkózo vidéki birtokára, s az skutatásról többé hallani sem akart. Zsen ét dicséri, hogy haláláig megírt négy sakkmester-könyvet, bár annak ele egyetlen partit se játszo. A Maskauta-völgyet ideiglenesen a helyeese, a harminckét éves Irvin Blue kapta, akit még jóakarói is tudálékos, erszakos és gátlástalan karrieristának tartoak. Blue kezdetnek maga mellé vee a vétkes titkárnt, és házassági ígéreel kicsalta tle Huxley teljes kutatási anyagát. Ennek birtokában magabiztosan verte riválisait, megkapta a megbízást, és ötven dolgozóval, no meg csillagászati költségvetéssel elindítoa a feltárást. Elször is a barlang mellé állíato egy aggregátort a reektorok és munkagépek táplálására, majd a vegyelemzésekhez felépíete mellé egy több-

Merített szavak helyiséges laboratóriumot. A szakemberek többségét a kinti ásatásokhoz vezényelte, s a barlangba csak két bizalmasát és egy lézer-technikust engedte be nagy titkolózással. Két évig senki nem hallhato a bent történtekrl. Blue szerzdéseit lobogtatva minden nyilatkozaól elzárkózo, mígnem a párizsi Louvre szalontermében ötezer sajtós el te szenzációs bejelentésével megdöbbentee a világot: „A Maskauta-völgyben felfedeze barlangfestmény az emberiség történelmének legrégibb képzmvészeti alkotása. Negyvenezer évével korban még csak nem is versenyezhetnek a tizenötezer éves altamirai barlangfestmények, vagy az azoknál is atalabb lascauc-i barlangrajzok. Ám az igazi érték mégsem a lelet régiségében rejlik. A m olyan skutatási, festészeti és vegyészeti szenzációkkal szolgál, amelyek alapjaikban rengetik meg e nagyra becsült tudományokat! A negyvenezer éves mesterm az emberi akarater gyzelmét hirdeti. Alkotója egy súlyos testi fogyatékos – nevezzük csak Mr. Torzónak – aki egy mamual vívo élet-halál harcában végzetesen összeroncsolta testének jobb felét. Törö gerince és deformáltan összeforrt jobb sípcsontja révén a képeit ersen jobbra dlnek festee. Mivel jobb szemére úgyszólván teljesen megvakult, ezen az oldalán elnagyolta – mondhatnánk, elmázolta – a festmény alakjait. Ám az emberi test csodálatos önkorrekciója révén – pár fokos strabizmussal – a bal szeme átvee a sérült látószerv funkcióit. Fél szemmel és hatalmas akaratervel alkoa meg az emberiség legrégibb freskóját. A remekm értékét az sem csökkenti, hogy alkotója nyomorékságából fakadóan embergylölvé vált. Erre következtethetünk abból, hogy a

mamut és ember párharcában vetélytársát, az i úkori szerelmét elhódító sudár törzsfnököt eleve vesztesnek ábrázolja. (A mamut agyarát láthatóan közelebb festee a vadászhoz, mint annak lándzsáját a vadhoz.) A mesterm festékanyaga választ ad a reneszánszkori freskók tojástemperájának mindeddig homályos eredetére. Vegyelemzésünk kimutaa, hogy Mr. Torzó a következkbl keverte azt: színes kporok, növényi rostok, korom, denevér ürülék, emberi vér, agyvel és sdaru tojás. A tojás és vér a kporok kötanyagául szolgáltak, az agyvel pedig misztikus szerepet kapo. A fér agyvelt a vadászer, a nit pedig a mamuermékenység növelésére kente a képre. A freskó a vadászmágia nélkülözhetetlen kelléke volt. A törzs sámánja jobbjával köröket rajzolt elé, miközben balját a mvész szerencsehozó púpján nyugtaa. A vadászok pedig ajkukkal lándzsasurrogást utánozva ujjaikkal sorban »átdö ék« a mamut szívét (o, ahol a festék láthatóan megkopo). Végül: Mr. Torzó rendkívüli magas intelligenciával rendelkeze. Festményében számtalan kódolt üzenetet küldö az utókornak, amelyek többségét – büszkén mondhatom – megfejteük! Elemzésünk kimutaa, hogy a freskó puha festékanyagába nyomkodo tojáshéj és koponyaszilánk darabkákból kialakítoa az univerzum negyvenezer évvel ezeli csillagászati térképét. (Jelenleg azt kutatjuk, hova tnhete azóta a Föld három holdjából ke.) Továbbá: két piramisforma koponyacsont-darabka közö karcolt vonalkákat észleltünk. Ezek lézerröntgenes átvilágítása egy rhajó és egy arc rajzát tee láthatóvá. A párhuzamos karcolásokon talált kis csomócskák olvasata pedig nem más, mint egy embrionális dallam kottája. A mvész földönkívüli lények látogatását és énekét örökítee meg. Köszönet Mr. Torzó jövformáló zsenialitásának, méréseinkkel már behatároltuk az 81

PoLíSz spiramisok és az rhajó-leszállópálya helyét. A csillagtérkép alapján pedig a NASAval együmködve rövidesen felvesszük a kapcsolatot bolygónk negyvenezer évvel ezeli barátaival.” Blue professzor kutatásai és azok tudományos elemzései a következ évben közel harminc vaskos kötetben jelentek meg. (Az els keben a szerz – nagylelken – Prof. Huxley-t is megnevezte mint forrást.) Blue sikeres emberré vált. Mveit a világ majd’ minden nyelvére lefordítoák. Tudósok zarándokoltak hozzá tanácsért, és annyi akadémiai

felkérést kapo, hogy a titkára öt évre minden napját lekötöe. Éppen negyvenedik születésnapján, a Maskauta-barlangba lépésének nyolcadik évfordulóján az akadémikusok Nobel-díjra terjeszteék. Díjazását a zsri rövid tanakodás után majdnem egyöntet szavazással jóváhagyta. A világhírvé vált történetbe ezek után Samafu már akkor sem szólhatna bele, ha netán feltámadna. Erre azonban semmi esélye sincs. Fatális véletlenbl, avagy alapos meggondolásból éppen porladó csontjaira kerültek a tízemeletes Blue Múzeum alapkövei.

Zsávolya Zoltán

Labd(áb)arúgásunk (szolid) története 2011. 12. 24.: Idsb fér háromnegyedes nyárnaciban Nyárról képzelegni télen? – Fekete Karácsony úgyis, nagyrészt, nincs „fehér csend”. Nincs, sajna, az a kiköpö Fehér s még csend sincsen! Jack London nem rúg labdába nálunk, akik mintha nem is akarnánk elérni a lasztit, ricsajozva… Pedig, ha az emberek és nem a bankárok oldalán van az állás (nem azt mondtam, hogy állunk, de állok!, Krisztus a Templomban, ostorosan), annak csak egyetlen apropója lehet: a fér abban a bizonyos nyárnaciban. Focizáshoz nem lenne éppen praktikátlan, de télen így: a segge eléggé kivan szegénykémnek. Hogy ápolásra szorul, olyan a múltja. Hátrányos helyzet bányászú, elsre nem is veék fel egyetemre. Úgy ötödikre. Szlavisztikát tanult aztán, amolyan déli fajtájút. De azért nem a csetnikek keménységével, inkább csak dél-keleti mintát. Todorékét, ha érthet. (Nem akarok annyira konkrétan a férról a háromnegyedes nyárnaciban, annyira nem.) De így látom én t hát; a nyárról maradt retinámon, Tusnádról talán. O szinyel, balfék-szomorkás, bútól aszo, amolyan Él Lelkiismeret. És akkor i is szinyel, szívemre játszik, hogy tehesse. „De hát hideg van, te, bátyám-fér! Zimankó csípdes, ne szobrozz már, hallod?! ’Sz nem vagyol devizahiteles (annál jobb a nacid), ám valami bajod bánt! A borjúbr víggolyóból csak az aszo ökör maradt benned vissza; nem ugrasz, perdülsz, Orralógó, a Nemzeti Bájdorong rossz licence-e!” 82

Merített szavak Nézz oda, esteledik s a jöv két évben, míg nekem is meglesz a kerek ötven, felsejlesz, tudom, újra párszor, ki jársz idben elem, követn mögöem. Év végi számvetésre késztetsz s egész további életemet leélem neked elre! Mhelyednek ME-keretbl juatok, csak ne légy elkendve! Mert, igen, esteledik s az USA Jézuska-Helyees Mikulás-Girljei egy szál piros-prémes pendelyben lassan megszülik a Karácsonyt – lopakodóként húznak a vérzéses alkonyégbolton, belügyeinkbe avatkozva… Ajándék, hát, ha érted! Ajándék, Amit Most Kapsz. Te nem vagy az éppen nekem. Mementó vagy. Ég, Felizzó Lelkifurdalás, mondtam már. Nem is csak virrasztó, de borzasztó, lefagyo géniusz, géniuszunk legrosszabb lehetsége. Kezellek, ahogy o állsz, i. Kezellek és felejteni kívánlak rögtön, pánikszeren, hisztérikusan akár. Tnj már el, ne téblábolj, halálikon, errefelé, tájainkon! Rontó Frász. Aól, hogy én vagyok Állam Bácsi, még nem bácsulnék el úgy, mint te! Sokáig kívánnék lenni! Miként a régieknél criterion volt: „termékeny király”! Mint Álmost a Kárpát-medence kapujában, mészárolni engem aligha kelletik még. Árpád maga én vagyok. Árpád ai, unokái, egy személyben. Leginkább a Legkisebb Fiú: Zoltánka. Annak neve „uralkodót” is jelent. Latinja: Nomen est omen; nomenklatúra tagjaival szemben a Helyzeten Feltétlenül Uralkodót. (Talán kellképp szerény így. Udvariasságból álszerénynek lenni is ostobaság!) Látod-e, mennyit gyrnek mégis? És mégis helytállok. Vegyél most te példát rólam! Hogy mozdulj végre! Vagy ha nem, tényleg tnj! – Elgurult volna gyógyszerem, ilyet is mondanak rólam, államcsdöt kockáztatok kábé minimum… Na, ja! Hazárd korábbi kockázó-kollégák váltanának le (fel?) feszt és izibe’, szövetkezést az ördöggel kötk, ne mondjam, csúnyábban: egyesülést – a pénzarisztokrata-„demokratával”. Kibicnek semmi se drága,  közelrl is messzirl biccent: és nemet, nemet. Rokonságában „nem”-ez a bólintás, a fejcsóválás az igen. Mire megszokja a nép, addigra minden fordítva és fonák és megtévesztés. „Huss!” Már oda összekuporgato vagyonkája, idegen markokban pénze, házára rátéve jelzálog, nem övé immár. K átszva alóla termföld, szöllhegy. Fillérekért vesztegetik a lenyomo ingatlanpiacon, lakóparkokká karámolják-egyesítik össze. Oda mi nem léphetünk be; Távol-Közelrl jönnek hatalmas csoportok, édesvízünk mézére rajban rárepülve, darazsak. Hej, fehér-világos nekem mindez a fenyegetés!, mint az  idegen hazájában a gyász. Maroknyi ihoni szálláscsinálónak, társ-nyerészkednek ez a vigalom fehére is. Hivalkodó fénylés, naparany-lobogás szikrázása. Éj ha jön, akkor látszik: minden fekete és egyszer majd nem is kel fel 83

PoLíSz a nap. Addigra azt is ellopják. A mi napunkat legalábbis. Várnai, burgaszi tengerpart-szolárium pszeudó-lámpái importáltatnak helyee. – Egyszer intene igent, s tényleg! Zöld zászlót lengetnie Kisországnak elegáns lenne… Csak egyszer, valóban csak egyszer. Nem igazándiból, próbaképp. Hát, úgy sem! Annyit sem, annyira sem. Ajándék-gesztusként, mint én adom neked az ME-apanázst a Holdporoszkára, várva, türelemmel, mikor hagyod már el ezt a medd, butuska kísérletet? Én kivárom! Nekem minden egyes ember fontos, így te is a légkondis nacidban. Nos, neki nem.  a fa alá is tüntetésen megy, rendrségi rapportról haza. Pedig nagyobb gyerekeinek a masnis csomagnál, akár én, fontosabb maga! Nyárról képzelegni a télben? Igenis! Arról, hogy van, legalábbis lehetünk Délsziget, édes, forma-alakult dézsákban datolyapálmákkal, North Atlantic Treaty Organization ellentétes irányú repüléslebegése közepee is. Mit közepee? Ellenében is (ha nem is kell…). Lehet, ó! S januárban megkezddnek a tárgyalások a Valutaalappal. Ez pedig közgazdász-tanonc lányomnak emlékezetes lesz. Lám, a papa így csinál sajtói vesszparipából szecskát – elfarigcsálva ünnepi abroszról. Fekete a Karácsony. Nagyrészt az országban ugyan esik hó. Szitál és sikál is megannyi útszakasz, de épp szülmegyémben: nem. Annyi baj legyen! Hisz’ húsz-harminc éve alig van fehér karácsony. Ne legyünk olyanok, mint a gyerek, akinek elveék a játékát! Nem is adták oda soha! Ez a minimum-belátás. Ezen a tájon nincsenek játékok – se gyerekeknek, se felneknek. Ne is várjátok – gyerekeim! I csak komolyság van, vérre men, hazárdságot ki-, hazát végre beiktató.

Viktoriánus költészet A porszívózás után fejezem be a verset. Ele még összegyjtöm, a szürke reggelemben, mirl is kellene, lehetne írni, majd, ha évek, évtizedek kegye úgy programozná életem, lépteim, mozdulataim. Azután napló. De annak részleteiben, metszeteiben: közeiben vígan behelyeztete komoly-hang ébredez s kanyarog célhoz. Vannak ugyan kezdeményeim pár nap elrl és általában is nagyon tudom, mit akarok, s így haladok. Mégis meglep az a félálomszer biztonság, amely diáriumom párhuzamában helyet követel magának mindinkább; szcénái akaratlagos választása (naturáliák, esztétika) melle úgy kötdnek szálak; sokszorozódik példál’ véletlen bolgár vonal. 84

Merített szavak Viszonylag ritkán porszívózom. Takarítani még csak-csak, ímmel-ámmal, ekkor-akkor, de a masina szintjére jobbára pusztán akkor jutok el, ha egy új hölgyismersöm els látogatását várom. – Nos, be kell valljam, ilyesmi is elé lebeg még, tétován, „korszakosom”-nak s az ekként homályból búj’ el. Nem másképp: kétezer tizenegy Karácsonyán. * Németek irányítják Nagy-Britanniát! Milyen botrány, s igaz. Szürke talány, és borzongni tle, borsódzik akár a hátgerinc tájéka. Fekete-fehér fényképalbum lesz ám!, nagyjából, ekként szemlélve, mind a múlt! Utoljára az Els Világháború küszöbén változtato nevet a SzászCoburg ház, furcsa le volna fritzek által önmagával vívnia. Elbb szke kis jószág a trónon, hatvannégy évig. – Nem csinálni semmit, mégis “India császárává” lenni, s fként: nként. Csipkeszerkót hordani, csendes teázásokat zni-zetni a korán meghalt férjet gyászolva. Maximum a lovásszal kárpótolni magunk… Végül miaa is csak megkondoleálnak. A birodalom „forr”: tenger oscarwilde. Besült „lírázás” ez, így, amilyet én soha nem akarok. De aztán vége lesz – a kornak, ha nem is a költésnek. A költészet, hiszen hosszú! S kedélyes, az élet a komoly. Schiller tudta ezt. Mint neki köpenye Weimarból, Goethe „szoknyája” melll, söpör át szemem az emberiség honán, kétezer tizenegy homályt begyjt, alkonyati Karácsonyán. * Éppenséggel utazás is adhat nevet ennek: Gyrbl Acsalag negyven „mérföld”. Budapesl Gyr százhúsz. Olyan százhatvan hát Összes Távolsága a „napi-széchenyis újrakezdéstl” szülfaludnak. Íróasztal hol csontfogad, van térded (2); a sámlit feltalálták, hogy porták mögé riporterileg beleskeldj, fel ám a táblagépet is, kínrögzítt! Megadom magam, Rádiusz! Ám úgy, hogy Révész Máriusz Ke én nem leszek; suszter, a kaptafánál maradok. Hogy tréfát üssek el: vagy négyszáz közé még talán befértem volna, kétszázba nem. Gyakorlatiak menjenek! Én, térképíró lábaim kinyito mérkörzén ellépkedek; ehol leszúrom egyiket, kört húzok: varázsokból kintebb legyünk!

85

PoLíSz Porszívózás után fejeztem be a verset, amelyben, az ám!, Miniszterelnökünknek hangján szóltam mintegy hirtelen; magamnak is oly meglepen, a jegyzetek szintjén talán ha nem is teljesen váratlanul. Ilyesmi mikor megjelen’ az ember életében, rádöbben: mostan döntdik el, hol áll, kétezer tizenegy homálygyjt, hazásító Karácsonyán.

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 8. folytatás) A hajnali derengésben a portyára szedelzköd székelyek ráérsen, szinte lomhán készüldtek a kilovaglás eli mustrára, mintha abban reménykednének, hogy a szemle után hamarost úgyis visszadlhetnek vackaikra. A félálomban botorkálók szinte vigyáztak, hogy egy hangos szóval se riasszák egymást, de az elvezete hátasok is átérezték gazdáik kedélyét: nyerítés se hangzo, csak néha-néha egy-egy tapintatos prüszkölés. Még a lópatkók se csaogtak szikrát vetve a kövezeten, pusztán tompa, fül számára kíméletes pu anások hallatszoak, mert hiszen a zsombori udvaron – a kaputoronytól, a vár széls sarkában éktelenked ganyédombig }, k helye mindent fakockákkal burkoltak le. Egy valakinek nem tetsze e nagy, csendes egyetértés ember és ember, ember s állat közö. Félpufa, miután válto pár szót gazdájával, Lebeé Lászlóval, siete megnézni, hogy a vár katonái meddig jutoak el a felkészülésben. A lakótoronyból leérve megállt az udvar sarkában, s egy kicsiny ideig } csizmája szárát bosszúsan veregetve egy mogyorófa-pálcával } szótalan elnézte a tekintete elé táruló különös álomjátékot. Aztán, 86

amikor már megelégelte a látoakat, észrevetee magát. }~Jó reggelt, legények! Ébreszt! Rikkantására épp csak némi morgolódás innen is, onnan is: ezt a serény fegyelem barátja nem tekinthee se köszönésnek, se válasznak. }~Töröljétek mán ki a csipát a szemetekbl! Talán akkor elláok a pillátokon túl es! Halljátok-e – mutato a jobbjában tarto mogyoróvesszvel a kaputorony felé }, azon kéne általjutnunk valahogy, de még a mái napon! A korholó sürgetésre az álomias legények valamelyest megemberelték magukat, de még mindig nem annyira, hogy kivívják hadnagyuk elismerését. A szavak ideje lejárt. Félpufa a mogyoróvesszt a csizmája szárába dugta, aztán hamarjában fölkapo egyet a lovak itatására szolgáló vödrök közül – örömmel láa, hogy némi víz még lötyög az alján – s tartalmát a hozzá legközelebb álló képibe loccsantoa. Ez a pár csöpp úgy hato, mint a király csókja Csipkerózsika ajakán: a felcsaanó kárörvend kacagás végre elzte az álmos restséget a távolban kékl havasokon túlra. Mire Lebeé László feltnt, addigra a lovasok lovaikkal együ már glédában

Merített szavak álltak, de úgy ám, mintha a helyüket léniával jelölték volna ki. A székely gróf elégedeen néze végig a készültségen. }~Jó nap ez a halálra! – köszöntöe harcosait a Lebeék jelmondatával. }~Fogadjuk bátran! – hangzo fel egy emberként. Lebeé László, jobbján Félpufával, elhaladt a sor el. Minden egyes ló fejére rátee a kezét – delejes ervel bírt, mert még a legnyugtalanabb állat is békével trte, hogy a pofáját végigsimítsák a homlokától az orráig }, s magában számolt. (si székely hadiszokás szerint  sem az embereket, hanem a lovak fejeit olvasta: innen egyébként a különös, lovas katonát jelöl lófszékely kifejezés.) }~Három tízes – mondta félhangosan, de inkább csak önmagának. }~Annyinak kell lenni! – válaszolt mégis Félpufa. – Uramval s velemvel együ kivan mind a harmincke, hiánytalan… Biza, rég már, hogy nem haraptak húsba a zsombori agyarak! Lebeé László, a tréfát elértve, hiénaszer kacagást hallato. }~Akkor hát, marjunk bele a szászok vékonyába!… Nos, mire várunk, vénség? }~Lóra, legények! A felhangzó vezényszóra nyeregbe paant mindenki, s maga a gróf is – mintha bárki is parancsolhatna néki }, az egyik lábát szinte engedelmesen a kengyelbe helyezte. Ám a lendülete megtört, mert hirtelen kivágódo az ágyasház ajtaja, s rajta egy feleébb ráncos, alacsony és nagyon kövér öregaszszony gyúrta magát keresztül. Fruzsina néne volt, a javasasszony, ki Zsombor széles vidékén egy személyben töltöe be az orvos, a patikus, és a bába szerepét. Úgy paogo le a falépcsn nagy

dobogással, mint egy hatalmas, frészporral töltö labda. }~Uram! Uram! – lelkendeze – Megkezddö! Lebeé László zavartan néze a jelenés felé. }~Mi? }~Ó, uram! Asszonyod vajúdik… }~Vajúdik?... Ez biztos? }~A magzatvíz már elfolyt! }~Magzatvíz? }~Az! A gróf – fél lábbal még mindig a kengyelben – dühös értetlenséggel bámult a szülére. }~De hát nem ebbe’ egyeztünk! Tegnap még ígírted, boszorkány, hogy van még addig két hét is, ha nem három! }~Én nem egyezkedtem senkivel! – csaant fel a sokat perleked aszszonyok bátorságával Fruzsina néne – Annyit mondtam csak, hogy az emberi tapasztalás szerint mi az, ami várható! De hogy valójában mi lesz, az egyedül az Úristen akaratán múlik. Ha kigyelmednek nem tetszik valami, hát forduljon a panaszával igyenesen  Szent Felségéhez! De én inkább azt tanácsolnám, hogy sopánkodás helye kezdjék el imádkozni a gróf úr, me’t nehéz órák elejibe nézünk! Lebeé László végre felfogta, s komolyan meg is edt. Ezért fel se tnt neki, hogy nem mindennap beszélnek véle ilyen hangon. }~Amondó lennék – szólt bele a szócsatába csendesen Félpufa }, hogy az úrnak most ehejt a helye. Nem sok hasznát veszik ugyan, de mégis jobb lenne, ha honn maradna, me’t ki tudja… Zsombor ura megértee a ki nem mondo szavakat. Tudta jól, hogy sok asszony els vajúdása egyben az utolsó is. Nem egyszer az Úristen különös cse87

PoLíSz reberét játszik, a gyermekért elragadja az anyát, anyáért a gyermeket, vagy még cserét se ajánl: szkmarkú kegyetlenséggel viszi mind a ket. S ilyenkor jó, ha a hitves közel van, hogy még egy utolsó istenhozzádot mondjon a távozóknak… }~Fruzsina néne – juto elhatározásra }, menj bé jó nyugudtan, s tedd a dógod! Követlek hamarost magam es! Fél lábát kihúzva a kengyelbl Félpufához fordult. }~Hát… Ennyi vót! Örvendezhetnek a szászok. Parancsold le a nyeregbl a legényeket! }~Nem kéne halasztani, uram. Brüniszkáld, s Hermann grófok még azt hihetnék, hogy Zsombor kórságba, vaj gyávaságba ese. Lebeé László kezével olyan mozdulatot te, mint amikor legyet hesseget el az ember. }~Eddig tarto a portya, Öreg! }~Bízzál bennem, uram! Embereid nem elször vinném hadba. A vár ura sokáig nem válaszolt. Félpufa már-már azt hie, hogy a délutánt is az udvaron töltik, ugyanígy – se menve, se maradva }, készültségben. De végül a gróf, a hosszas tépeldést követen, megvonta a vállát.

}~No, nem bánom, eredjetek! De, hallod-e, vén bocskor, a két szemed, s az emberek! – Lebeé László ezzel a székely szólással intee az öreg katonát, hogy úgy vigyázzon az övéire, mint a szeme világára. }~Hadd emlékeztesselek, uram, hogy gyermekkoromtól fogva az egyik pillogtatóm hibádzik! – hunyoríto a vén legény, mert kacsintani tényleg régóta nem tudo. }~Jól van, ne okoskodj! – herrent föl a nagyúr } Hogyne tudnám, hogy csak fél szemed vagyon! De ez nem jelenti azt, hogy ha megjössz, a létszámnak csak a felivel kell elszámolnod! }~Érteem, uram – dörmögte békítleg }, haza hozom valamennyit, ha megsegél a Fennvaló! }~Hát, ajánlom, hogy segéljen! Lebeé László rábízta a lovát az istállós úra, s aztán hosszasan elnéze a távozók után. „Nincs ki a harmincke!” – döbbent a szívébe hirtelen a nyugtalanító gondolat – „A zsombori fogakból lám máris egy kihullo, pedig még belé se tépe az ellenbe…” Megfordult, s gondterhelten indult el az ágyasház felé.

Szonntag Gábor

(semmi sem az enyém) semmi sem az enyém: sem szívem dobogása sem két karom ereje sem szemem pillantása mit Tereád emelek másból meríti a fényt mástól nyeri erejét más veri ütemét

88

másé mind a sok tünde elém terül kép hangok zsongató üteme és ízek orgiája érintés forrósága s biológiája az enyhület és a kín a magyar nyelv csodája

Merített szavak másé a paralanul áradó id rámes szép töredéke s most mindezt megköszönöm

és a vérz állatban ha végül van ilyen szerethet maradékod: a Te szent hordalékod

a bnök bocsánatát a hajnalhasadás tz-vérében kimosható magamra szakíto kínt

a semmi a tiéd: szívemnek dobogása két karomnak ereje szememnek pillantása mit Tereád emelek tled meríti a fényt tled nyeri erejét s Te vered ütemét

mi a legnagyobb csodád amit ma sem értek: elém vete szabadságod szent visszavonulásod testem buja örömét szerelemnek is hi féktelen és vad mámorát a bennem lelt halálod s talán föltámadásod: ado bocsánatom és a megtarto szavam és igaz bnbánatom

(és néma lépteidnek szent-szent-szent-neszét és hogy Veled álmodom és hogy fölébredek eled állva mezítelen … kiterítve köszönöm)

(vonj szárnyad alá) mikor mindennek hirtelen vége akad-e bennem maroknyi béke csillámló hold ki akkoron égn szememre világolsz e feneketlen gödörre takard be féltve takard be mindörökre oh csillámló hold – maroknyi béke és irgalom te végs hatalom vonj irgalmasan vonj megbocsátva mindent vonj irgalmas szárnyad alá

89

PoLíSz

Lukáts János

Egy strucckisasszony naplója Szcs Géza nagyon igaz szatírája A szatíra ritka jelenség a magyar irodalomban, a lírai szatíra pedig még annál is ritkább. Bizony különös dolog is az, hogy egy kószáló írástudó egy aranyhalas medencében váratlanul tömö aktatáskát talál, benne egy strucckisasszony naplójával, a napló hemzseg a helyesírási és helyes-gondolkodási hibáktól, miközben nagyfokú jártasságot árul el a magyar és világkultúrában, a magyar és európai lozóában, teológiában, struccászatban és baglyászatban. S végül: e sajátos napló írónjét egy dél-afrikai folyó gyanúsan análerotikus nevével illetik, vagyis: Limpoponak nevezik. Mindez Közép-Európa egy kedélyesen bizalmatlan szögletében történik. A kell alap tehát együ van egy ezredfordulós, magyarhoni szatírához. A szatíra azt jelenti, hogy valamin muszáj nevetni, amin pedig sírni kellene. Sírás és nevetés nemcsak egymással jár karöltve, hanem olyasmikkel is, mint a fölháborodás és az ostobaság, a manipuláció és az örökös elvágyódás, de hogy a keser tapasztalatok fölö vajon mi vált ki mégis zajos és folyamatos, térdcsapkodó kacagást, ez már legyen a szatíra – és a szatíraíró Szcs Géza – titka. A strucc viszonylag ritka madár a mérsékelt éghajlatú, a szocializmus gyanújába hozható Közép-Európában, tartása fogva tartás, hazatérése kizetés, a dolog történelmi szükségszerségébl (?) bizony az alulképze struccok keveset értenek meg. De hát a strucc is csak ember, aki folyamatosan értelmezni próbálja az idt és a teret, amelyben él – amíg és ahogy. Mindent késve ért meg, pedig mindent elre kellene, hogy csak egyszer is a saját érdekében és tervei szerint legyen képes cselekedni. A napló cselekményének helyszín-intézményét nevezhetnénk akár „a legvidámabb struccfarmnak” is, ha ez az elnevezés nem emlékeztetne szembeszöken ugyanennek a térségnek egy szatiriko-ideológiailag már foglalt fogalmára. A farm struccai lélekben már régen valamiféle összefogásra és zendülésre készülnek, hazájukba vágynak, a Limpopo folyó kies vidékére, amelyrl csak azt tudják, hogy messze, délen terül el, és tejjel-mézzel (s egyéb strucc-cseme-

90

gével) folyó Kánaán. A gond azonban többszörös: elször is a farm zárt és rzö, a farmlakók lelke nagyrészt elfásult, és csak kevesen vágynak istenigazában a Limpopo vidékére. Ehhez képest szinte mellékes körülmény, hogy a struccok nem tudnak röpülni, és nem tudják, merre is esik dél. Az égtájakat jelz koordinátákat egy szolidáris lozófus még csak fölrajzolná a farmtól a Limpopo folyóig, hiszen ez alig több húszezer kilométernél, de a repüléssel már komoly baj van. A struccmadár persze hajdan tudo repülni, de a szabadon szárnyalás képességét a sok lótás-futásban már évmilliókkal ezel elveszítee, emlékeinél csak szárnylendít izmai mozognak nehezebben, de mondhatjuk úgy is, hogy a struccok történeti tudatával van valamelyes hiba. Limpopo kisasszony, a farm lelke és lelkiismerete repülési tanfolyamot szervez, oktatónak nem mással szövetkezik, mint az Albatrosszal, „vizek nagy madarával”. Az albatrosz „megbotlik óriás két szárnyában, ha lép”, viszont – politikai meggondolásból – meg van kötve a lába. A repül leckéken a futó edzéseket (a földönfutást) minden strucc kiállja, a repülési eredmény azonban szánalmas. Limpopo a gólyákat is megkéri, szerezzenek szállást a farm lakói számára, ha a déli hazában járnak, jövre majd velük repülnek k is, a struccok. A gólyák nem értik, ebben mi olyan nagy dolog, a struccok pedig melengetik magukban szivárványos álmaikat. A struccok és a farmrök (akik bizony nem mindig „sarmrök”!) nevesíte rabok és rabtartók, sorsuk kellképen „össze van torlódva”. Az rök (már csak ilyen a természetük) rzik védenceiknek gondolt rabjaikat, és reménykednek, hogy egyszer csak érkezik valami komolyabb megrendelés a húsfeldolgozóból. A struccok ugyanel reegnek, ez viszont már a rabságban tartoak sajátja. A struccfarm F. városa közelében található, ami Kolozsvár fedneve (F., mint fednév!), így aztán bven beszüremkedik a struccnép tudatába egy sor bölcs-balga tradíció és olvasmánymuníció, szellemi sök árnya és fénye villan fel, amelyeket a struccok maguk sem értenek,

de az olvasó mégis vidámságos helynek érzi a röpképtelen madarak világát. Limpopo kisasszony, akinek a helyesírása gyarló, a szárnyalás évmillióit is elfeledte, mégis szüntelen vágyakozást mutat, hogy megismerje lét és nemlét kérdéseit, Isten személyét és kinézetét, a közösségképzdés titkait és buktatóit. Ezekben a (struccra kevéssé jellemz) dolgokban a bölcs bagoly gyarapítja struccocska ismereteit,  látja el idézetekkel és utalásokkal, – amelyek távlatosan természetesen mind a repülni tudást szolgálják. A gonosz azért a struccvilágban is felüti a fejét (ugye, ez nem képzavar?), Limpopo repülési továbbképz tanfolyamát többen is szabotálják, magát a kezdeményezt diszkreditálják, bár a sikertelenség magának Limpoponak a lelki egyensúlyát is megbillenti. De mindez semmi ahhoz képest, amikor – egy renegát strucc segítségével – az rök Limpopot erszakkal az Állatkertbe, majd a Feldolgozóba szállítják. Az Állatkert az emlékezetét veszte lények földi parkoló helye, a Feldolgozóról ne is essék szó! Limpopo az Állatkertbl olyan szer segítségével menekül, mint hajdan Júlia a kényszeresküv ell Shakespeare Vilmos drámájában, a Feldolgozóból (vagyis a megsemmisítbl!) pedig a maga testi ereje, futóképessége menti meg. A gonosz nem tagadja meg magát, a sors kereke váratlanul felgyorsul, a naplóíró a megismert nemlét-elméleti tanokat érzi érvényesülni maga körül, s hogy mégse a farmrök és a Feldolgozó törvényei érvényesüljenek, segítségül hívja a puszta oroszlánjait (akiknek korábban a létében is kételkede!), a gólyákat, végül a strucc veleszülete igazságérzetét és optimizmusát. No, nincs célba érés, nem gyz a strucc világrend, és az rzk sem kerülnek „a küls sötétségre”, de egy morfondírozó napló megszületik – az aranyhalas medencébe hajítva, majd abból kimentve megkezdi struccment és igazságosztó karrierjét a világtörténelemben. Megpróbál szárnyra kelni, neki mintha sikerülne… Szcs Géza strucctanár nagyon tudja, hogy milyen szellemi eleséget érdemes e derék futkározók elé szórni, mit képesek fölcsipegetni és begyükben megrizni. Tudja, meddig érdemes a múlt kútjából meríteni, mit érdemes óvatosan F. múltjáról, sérelmeibl és büszkeségeibl összevegyíteni, hogy a struccoknak gusztust csináljon belle a szatírához. Szcs megkockáztatja, hogy a struccnyelv struktúráját (strucctúráját?), nyelvi

Mûvészek kertje (részlet)

Tájoló

logikáját alaposan megvilágítsa kísér soraiban, ami a struccelme számára persze csak hézagosan érthet; hellyel-közzel még a strucc–magyar nyelvrokonság irányába is tesz néhány tétova kísérletet. A kézirat vége felé Limpopo kisasszony példamutató optimizmusa mintha megrendült volna, a szatíra lírai hangvétele drámaivá komorodik, mintha valamelyes történelmi számla benyújtását éreznénk, amely a struccokat elháríthatatlan végzetük felé sodorja. Limpopot a törzsi (régi nevén: központi bizosági) határozat kiközösíti társadalmából, a többiek – demokratikus többségi szavazaal – maradni akarnak a farmon.  maga elvágja Albatrosz lábkötelékeit, és még egyszer megkísérli a repülést. Az rök reggel a vágóhídra terelnék (parancsra, természetesen!) a struccokat, de a ketrecek üresek. Valami mégis történt…? Szcs Géza segítségül hívja A Dél csillagát Verne Gyulától (ez is egy kiváló strucc-regény!), A gólyakalifát, a Szentivánéji álom mesteremberoroszlánját, a Szentírás madarait és mind, akik a világirodalomban a struccokat és a struccalkatúakat kitörni, repülni és a saját szülföldjükre elvergdni tanítják, s talán nem is egészen hiába. A szatíra persze nem mindig és nem föltétlenül a kacagást gerjeszti, alkalmanként úgy forgatja érveit, hogy a félelem és a rémület megersödjék, elnyomja a bizakodást a valóság tényeiben, a mosolygást a szereplk és az olvasók arcán. Úgy festi át a történelem mozgatóit, hogy azokat igazságosztóból bosszúállóvá komorítja. A mosoly és a kacagó kedély a torkokra fagy, Limpopo sem biztos, hogy túléli a túlélhetetlent, s a többségi megalkuvók sem biztos, hogy örömüket lelik ezúal a többség diadalában. A szatíra gonosz és túlzó mfaj, de némelykor eszten igaznak látszik! Ugye, struccok?! (Szcs Géza: Limpopo avagy egy strucckisaszszony naplója, Bp. Magvet Kiadó, 2007.)

91

PoLíSz

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzen Idt toronygombok világegyetemet sejtet gömbjei rzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon mirl is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

6. A Dunát (is) tanulni kell… Aki szinte negyedszázadot várt gyermekáldásra, s úgy kelle megszoknia a csodálatos „megérkezés” örömzuhatagát, mint szi erd a késve befuto madárcsivitelést, az érti csak igazán, miért is oly felfokozo a nagyszülk unokáik iránti szeretete… Ülünk ammal a Duna partján. (Tudom, rossz szájak szerint is, unokákkal kellene már bíbeldnöm!) Balra a nyújtózkodó Árpád híd, fentebb valamivel a megkopo, romos hajógyár „emlékjelei”. Szemben a víztornyot és megannyi Margitok áldozatait magasba emel sziget; hogy valamivel lennebb, az ország háza közelében, s majdnem ugyanolyan tesartásban, mint most mi: ül a szomorú szobor-voltában is „örökkön éhes” József Aila. Jut eszembe: talán azt is el kellene magyarázom Fiamnak e Duna-parti történelemórán, hogy „örökös éhínségérl” mit is írt egykoron néhai József Áron és Pcze Borbála költ-a egy másik (de nem éhez) költtársnak, egy bizonyos Babits Mihály bácsinak…* Jut eszembe, de inkább hallgatok, szobornál is jobban. Üldögélünk. Egyik tanítja, másik tanulja a Dunát. Hétágra süt a nap, hangos a kutyák beszaglászta partföveny, a szomszédos csónakház kikötjében egymást érik a kisded „dereglyék” – már ahogyan mi elneveztük ket… Mögöünk kii árus hívja föl magára a gyelmet. Látva látom, az Óbudai Társaskör mögöi Kéhli Vendéglbl való, árulkodó telerkált fehér köténye, de hogy Krúdyról „halvány ki e” sincs, arra mérget vennék… Lehet, hogy nem is „kéhlis”. Mégis vásárolunk tle. Mi is éhesek vagyunk… Lépcsnktl pár karnyújtásnyira sz hajú öregúrra és remeg kezébe kapaszkodó gyerkcre leszünk gyelmesek. A legényke, akárha lövészárokból, mutogatva magyaráz. ( is a szi-

get kolostor-romjai felé, a Parlament tornyai irányába mutogat.) Mihelyt végzünk a kii evéssel és kavicsvár-építéssel, hagyjuk az elképzelt óbudai homokvárost, és melléjük telepszünk. Hadd játszadozzanak együ a gyerekek, mi addig legalább jól elpolitizálgatunk… Nemde?! Van mirl! Mint más a szennyesét, úgy váltogatják egymást a magukat keres (és minket ritkán megtaláló) pártok, parlamenti székekre áhítozván… Meg aztán nemrég volt erdélyi „rendszerújítás is” (Marosvásárhely újkori román „elfoglalásáról”, írók szemkiverésérl ne is beszéljünk!), de volt palicsi „szerb berendezkedés”, és volt aracsi magyar templomrombolás is… Fogy a birtokunk, halványodik a kertünk, süpped már a partunk is! Megtudjuk, hogy a nagytata és „úrvezet unokája” egy család, egyetlen egy. Múlt és jöv – együ! Egy repülgép-katasztrófa túléli. A valahol Dél-Amerikában külképviseleti megbízatásokat végz családból egyszer csak egyedül a nagypapa (az egykori óbudai darukezel) és unokája érkeze meg Ferihegyre… Hordágyon, tettl talpig befáslizva, túléltet gumicsövekre aggatva. Most voltaképpen emlékezni járnak ki a Dunához. Az egykori darukezelt az unoka istápolja, s kíséri kézen fogva egykori munkahelye közelébe, látótávolságba legalább, mert, ugye, csomó dolgot újra kell tanulni. Újra tanulni a fák magasságát, a víz csobogását, az égbolt színeit és a virágok illatát egyaránt. Mert számára a világ annyi, amennyit unokája neki naponta megelevenít. Vak embernek gyermeke, unokája a szeme fénye! – emeli égre botját, elmenben. Gyereke és anyanyelve! – motyogom, mármár csak önmagamnak… valami bels kényszerre hallgatva, mintha most is még Kolozsváron élnénk. Ugye, Apa – szólal meg kisam –, mi nem repüln érkeztünk ide?

* „Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk” (1933)

92

Tájoló

7. A szabad sajtó „nyomásában” Úgy vagyok ezzel az áldással – mármint a sajtószabadság gondolatával és érzékelhet (vagy nem mindenki számára érzékelhet) valóságával –, mint a csillaggyújtásig dolgozó parasztember, ki a lelket-koponyát szikkasztó robotolás után képtelen ertlen tenyerébe venni a párálló kenyeret. Mint a hasonlatok általában, természetesen ez is sántít valamelyest; mert hiszen íróemberek robotolása példának okáért századok óta tart ezen a tájon, s bár március 15ét jelölte ki a sors az „els szabadon nyomtato versünk” utcára kerüléséhez, a szabadságnak a Gutenberg-galaxison való érvényesüléséért bizony ama március el is teek ám valamit. E sebtében, újságírói sietségben összeállt hasonlat o is biceg, hogy mígnem a kenyér fogalmát a jóllako polgár is pontosan ismeri, tudja – addig a kimondo és leírt szó (mint éltet er) szabadságát-lényegét eleddig jószerint csak az arra éhezk fogalmazták meg… És csikarták is ki! Becsületükre és okulásukra mondva: a magyar írás talán legbékésebb napján. Borúlátó koponyákban olyan értelmezés is megszülete, miszerint ama vértelen nap „következményei” épp az általános értelemben ve szabadságunkat – a nemzetit és gazdaságit, a katonait és politikait – semmisítee meg hosszú idkre. És hogy, úgymond, az azóta több alkalommal is deklarált, ilyen-olyan pártok által közhírré te

sajtószabadság-reklám (tán inkább cégérzászló-lengetés) nem következe volna be. A szabadság evidencia. És oszthatatlan, akár a forrásvíz. Örökös velejárója a tisztaságnak – mindegy, hogy lélekrl, avagy gondolatról beszélünk. Örökös feltétele a mozgásnak, az emelkedésnek – mindegy, hogy a gyermek els lépéseire, vagy az írótoll botorkálására gondolunk. Emlékezetem szerint ilyen, prédikátor szájába ill sorokat fogalmazo meg Arany János a forradalom napjaiban. (Íme, a fölszusszanásnak a bizonyítéka, a Szalontáról magával hozo; tágítva a fogalmat: a Transzszilvánia kilátástalanságaiból vérébe-szellemébe átszrdö és eladdig tapasztalt „literátusi búskomorság” elmaradásának a jele!) Tiszta beszéd, mondhatjuk, szó sincs i balladás ködrl, rejtélyes homályról, nyeregütögetésrl… A nyereg-ütögetésnél tartva hadd lépjünk egyet az idben. A magát legszabadabb sajtónak nevez pártsajtó idszaka a magyar íráskultúrát a maga módján befolyásolta. Méghozzá nagyon. Mert noha a toll és a becsületesség, a toll és a szabadság fogalmai a maguk zárt evidenciájában léteztek – igaz, a ókokba zárva, tudat alá fojtva, börtönfalak közé zártan –, de azok kimondása, mindennapi gyakorlása (különösképpen a nyomdagépek közelében!) olyan nyelvi és mutatványszámba men gondolati camokat „igényelt”, amelyek (hisz’ falomlásokból is várat lehet rakni!) akaratlanul is visszahatoak – stílusra, formára, mfajra egyaránt. De mivel a kisebbségi magyar író sorsát jobban ismerem, erdélyi példákra hivatkoznék: Páskándi Géza abszurdjai, Bodor Ádám elnyese mondatai, Molnár H.

Mûvésztelep

Nem – sietek a válasszal –, de a hasonló utak, bizony, egy-egy kisebb légi katasztrófával érnek fel. És e „zuhanások”, bizony, errl, arról megfeledkeztetik az embert… Látod, minekünk is tanulnunk kell a Dunát, kisam! Pedig valamikor úgy ismertük, mint a Marost, mint a Szamost, mint az Aranyost. Abban a pillanatban úgy egymásba kapaszkodtunk, mint azel soha. Együ voltunk. Egyetlen egyek! Igen. Ültünk Kisammal a Duna-parton. És újratanultuk a térképünket. Két magyar. És egymással beszélgeünk. És reméltük, hogy az elmaradt, önmagunkat újraidéz játék újrateremtdhet meglopo lelkeinkben.

93

PoLíSz Lajos románosan magyar sorai lényegében e korszak átkainak-áldásainak a szüleményei-torzszülöjei. És folytathatnók a trükkös sorok mögé mutogatással, a múltba átcsapó parabolákkal, a sejtet szókihagyásokkal, az anyanyelv megerszakolásával, gondolataink elnyesésével… A Szabad Sajtó Napján – és végtére anyanyelv-országomban – hadd ne szerénykedjen e sorok írója sem, és sorolja a maga mondatait az elbb felemlíte írótársak szövegei mögé. Ezért nem tudok én (még) zöldágra vergdni ezzel a készen kapo sajtószabadsággal. Pedig áldás volna… (2012 márciusában)

8. Még egyszer Jövendnk Napszámosairól Bevezet sorok egy népmvelkrl szóló eladássorozathoz Anekdotaszámba megy már az a jó hatvanéves történet, amely Móricz Zsigmonddal ese meg, amikor a Kelet Népe íróit, szerkesztit fogadni méltóztato az ország akkori miniszterelnöke. Az Alföld elszegényed népérl, a népnevelésrl tárgyalt a kis létszámú csapat, mondta el ki-ki a maga elképzeléseit, mit tart fontosnak azért, hogy a magyarság anyagilag, erkölcsileg, szellemileg talpra állhasson, hogy méltó helyét megtalálja az európai népek sorában. Írónk nem elképzeléseirl, hanem a fájdalmas valóságról tájékoztaa az ország femberét: egy étlapot olvaso fel ele: a Bihar megyei iskolás gyermekek gyjtései alapján összeálló étlapot, hogy hogyan is étkeznek „az áldo tejjel-mézzel folyó Kánaán magyar szegény családjai”. Arról most ne beszéljünk, hogy a f politikus a kis cédulát szinte megrendültséggel a tárcájába tee (és o is maradt!), szóljunk inkább arról, mit teek az írók, azok, akik „maguknak történelmi jogot vívtak már ki, hogy evvel a sorskérdéssel”, a népneveléssel, „vezet felelsséggel foglalkozzanak”. Egyikük tervet dolgozo ki egy népfiskolai társaság megalapításáért, a másik (Veress Péter) tanulmányban elemezte a vidéki felnképzés emberanyagát, szellemi felemelésre szorult falusi i^úságot és szakmai tudásában hátrányban lév középgenerációkat, a harmadik pedig (aki Németh László volt) felajánloa Törökvészi úti házát évi három hónapos népfiskolai célra.

94

Széchenyi gróf sem tee volna másként! Példánk is mutatja, a népnevelés és felnképzés, annak valamennyi lehetségével, a magyarság anyagi-erkölcsi felemelkedését, polgárosulását tzte ki célul – ami voltaképpen megmaradásunk záloga. Minden idkben. Tessedik Sámuelék és Wesselényiek korában is (noha a nagyhatalmi korbácsok fölöünk csaogtak), a népi írók idejében is (pedig az ilyen-olyan nemzetidegen izmusok – párteledel gyanánt – szellemi vagyonunkat, hitünket szaggaák darabokra), de az manapság is, amikor bizony a kifoszto térképdarabok foszlányokban még élni látszó értékeit épp az íróknak, etnográfusoknak, népmvelknek kellene ismételten összekapirgálniuk. Ha arra gondolunk, hogy történelmünk megpróbáltatásai során a magyar vidék az újrakezdésnek, ismételt talpra állásainknak egyik legfontosabb tartaléka volt, akkor vidék-Magyarországunk mostani hátrányos helyzetébl való kisegítése népfiskolák vagy gazdakörök, Páva körösök vagy népi táncosok mozgalma, tudományos eladássorozatok vagy irodalmi-színházi „kiszállások” révén: bizony kemény nemzetépít munkának számít. Igazat kell adnom népmvel barátomnak, aki – kezében a Magyar Örökség Díjasokról szóló gyönyör kiadvánnyal – némi rosszallással jegyezte meg: nem talál a díjazoak közö egyetlen népmvelt sem. Bizonyára írók, publicisták, lmesek, képzmvészek egyfajta szellemi ügyeletesként is számba vehetk, népmvelkként is betudhatók. De talán mégsem k az igaziak. A hivatásos népmvel a „vidék bénító ölelésében él” (Balázs Ferenc), maga is részese annak a közösségnek, amelyért – már-már nemzeti napszámosként – éjjelét-nappalát áldozza, hallja a szívek dobbanását is, személyes történései annak a kisközösségnek a történelméhez sodorják és sorolják, énekei az  énekük, táncmozdulatai az  táncuk is. Akik nélkül, bizony, nincs sem „magyar örökség, sem örök magyarság”, nincs nemzeti és polgári önérzet. Beszéljünk róluk, akár többször is évente. De tegyünk is éreük – szusszanásnyit legalább. Hátha nem eredménytelenül tesszük: az utóbbi években, úgy tnik, mintha kedvezbb szelek fújdogálnának a Kárpát-medencényi „vidékmagyarság” portái-tornyai fölö. (Folytatjuk)

Tájoló

Soltész Márton

A humanitás apologétái II. János Pál magyarországi látogatási érmeinek katalógusa elé A numizmatika – a pénz és éremtan –, mint a legtöbb kitartó gyjtéssel, id- és energiaigényes kutatással járó tudományos tevékenység, alapveten mindig szakért kevesek (jobbára a megszállo gyjtk és a katalógusokat szerkeszt múzeumi emberek) magánügye volt. E különös izoláció feloldására általában azok a szociális-kulturális cselekvésszituációk lehettek alkalmasak, amelyek egy életközösség kiemelkeden fontos sorseseményének megszólaltatásában, megörökítésében, szellemi-lelki kiteljesítésében az ábrázoló mvészetnek juatták a fszerepet. Éppen ilyen – jelentségükben és hatásukban is maradandó – események voltak II. János Pál pápa 1991-es és 1996-os magyarországi látogatásai. Az a közel száz különféle anyagú, formájú és mintázatú érem, melyet Soltész Ferenc Gábor 2010 tavaszán megjelent katalógusa bemutat – ennek ékes bizonyítéka. Különös aktualitást kölcsönöz továbbá e gyjteménynek a 2005-ben elhunyt pápa tavaly tavasszal történt boldoggá avatása. Lévén a jelen kötet születésénél magam is bábáskodtam, a túlzoan is szerényre sikerült elszót kiegészítend, néhány méltató gondolaal, köszön szóval indítanám útjára e hiánypótló munkát. Bár az anyagot bemutató eladásokon a szerz csupán arról a két évrl számolt be közönségének, amely ala a katalógus ténylegesen íródo, személyes gyjtmunkáját és a témában megjelent kisebb közleményeit is gyelembe véve egészen 1991-ig követhetjük vissza a témával kapcsolatos szellemi útját. Maga az els inspiráció is ’91-es, hiszen Soltészt az éppen akkor megjelent látogatási emlékpénzek (a katalógusban: LP/01, LP/02, LP/03) ösztönözték gyjtésre, vizsgálódásra – nem utolsósorban az a tény, hogy ezeken tért vissza elsként a koronás kiscímer a Kádár-címer több évtizedes regnálása után. Sok év gyjtögetés, kiadókeresés után végül a Magyar Éremgyjtk Egyesületének gondozásában jelenhete meg e munka. Hogy a numizmatikai szakkönyvek (egyáltalán a könyv mint médium) iránti érdekldés folyamatos csökkenése, illetve a honi könyvkiadás válsága

ellenére kötetünk mégis megjelenhete, abban Karol Wojtya népszerségének, általános megbecsültségének nem kis szerepe volt. Mint már jeleztem, a katalógus elmunkálatai közö – három kisebb közleményen túl – vitaindító, gondolatébreszt, a témát népszersít, szakmai és civil kezdeményezés eladások is voltak. A teltházas prezentációk hallgatóinak érdekld hozzászólásai melle kiemelném azt a személyes kapcsolatot is, melyet a szerz a katalógusban szerepl érmek alkotómvészeivel, valamint kis könyvecskéje egész stábjával kiépíte, hiszen az e mögö húzódó szociális-kulturális szenzibilitás nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a munkálatokban érinte közel húsz szakember együmködése termékeny lehessen. Végezetül a legfontosabbról. II. János Pál pápa személye körül – nemzeti, politikai, faji és felekezeti hovatartozástól függetlenül – az az egyetértés alakult ki, hogy mindaz, amit képviselt: örök, általános és emberi, hogy mindazt, amit mondo s amit te: a legmélyebb humanitás, a válogatás nélküli szeretet, a megalkuvás nélküli igazság vágya hatoa át. Gondolatvilága, bátor kiállása és következetessége egyfajta humanitárius identitássá szervezdö. S most a szerz, Soltész Ferenc Gábor, ki e frissen megjelent könyvének borítóján a pápa 1991-es szavait idézve szintén e szellemiség jegyében nyújtja át munkáját az olvasóknak, a krónikás szolgálat melle – szerényen és észrevétlenül – maga is a humanitás apologétája le. (Soltész Ferenc Gábor: II. János Pál pápa magyarországi látogatásainak érmei és plakejei. Bp., Magyar Éremgyjtk Egyesülete, 2010.)

Varázsfüvek, madarak

95

PoLíSz

Madarász Imre

„Archeológiai expedíció” Ungvári Tamás Elbert-krime Könyveket újraírni és újrapublikálni nem mindig szerencsés dolog. Ez a helyzet Ungvári Tamás Nyomtalanul cím, a Scolar Kiadó Ungvári-sorozatában megjelent mvével is, amely a szerz eredetileg 1990-ben A védelem tanúja. Bizalmas és szigorúan titkos feljegyzések E. J. életérl és titokzatos haláláról címmel a Dovin Mvészeti K€. gondozásában napvilágot láto munkájának némiképp átdolgozo és bvíte változata (túlnyomó többségében az alapmével szó szerint megegyez szöveggel). A Nyomtalanult (miként elzményét) alapveten problematikus alkotássá a tematika és a perspektíva bizonytalansága teszi. Ungvári nem tisztázta, hogy Elbert Jánosról vagy önmagáról akar-e elssorban írni, mfordító-kritikus unokatestvérérl tárgyilagos krónikásként, vagy a rokoni szeretet gyászoló-dicsít elfogultságával, tényszeren, esetleg a tényeket regényes kciókkal, kiagyalt hipotézisekkel és maga gyártoa mítoszokkal keverve, az „igaz történet”, a detektívregény, a legendárium, netán a mártírológia mfaji eszközeivel. Ungvári „utolsó él vérrokona” életének és életmvének jelentségét ersen eltúlozza, halálát pedig képtelenül mitizálja. Fhsét tragédiahssé próbálja felnagyítani, minduntalan ógörög sorstragédiákra és Shakespeare-re hivatkozva. Pedig az olvasónak az elado Elbertsztoriról legfeljebb a következ Shakespeareidézet, pontosabban -komédiacím jut eszébe: „Sok hhó semmiért”. És nem csak azért, mert Ungvári nem tudja a rejtélyt megfejteni, a „bnügyet” kinyomozni, a „gyilkost” leleplezni. De azért is, mert még arról sem gyz meg, hogy történt egyáltalán bncselekmény, gyilkosság. Elbert János nem volt hs. Maga az író mutat rá, hogy az – úgymond – „neves irodalom-

történész” élete végéig, azaz „ötvenegy éves koráig […] könyv nélküli szerz maradt”, nem mutaa fel „a teljesítmény minimumát, mondjuk az egykönyvességet” sem, és tudományos fokozatot sem szerze. Ehhez képest karrierje igazán nem alakult tragikusan-szerencsétlenül: fiskolai oktató le, szerkeszt, intézetigazgató, József Aila-díjas médiaszemélyiség… Hsies egyéniségnek azért sem nevezhet, mert az, hogy a III/III-as ügyosztály beszervezte („Firkász” fednéven) tényszeren bizonyítható, míg arra, hogy végül a titkosszolgálat legsúlyosabb felszólítására nemet mondo volna semminem bizonyíték nincsen; az egész mer kitaláció, valószíntlen ötletelés. Ahogyan az „archeológiai expedíció”-nak neveze összeesküvéses „rémdráma” legérdekesebb része a pártállami tudományos, egyetemi-akadémiai élet visszásságainak felvillantása (bár ez is zavaró önellentmondásokkal, mint például a „Borisz” álcanev akadémikus-ügynök, Nagy Péter professzor apológiája – szemben a megsemmisít kritikával illete Stér Istvánnal), úgy leggyengébb része éppen a „haláltörténet”, a „krimi”. Ungvári kiagyal egy Lech Wae‚a elleni szovjet összeesküvést, és abba próbálja posztumusz belekeverni unokavérét, hogy „megtér” ellenállót és megdicsült vértanút csinálhasson belle. Hiteltelenül és hihetetlenül. Dékány Kálmán novellája (Ismétlés az apáért) és Kabay Barna játéklmje (Halál sekély vízben) melle az  fantaszta krim e, „retusált” életrajza is hozzájárult ahhoz, hogy Elbert János olyan mítoszgurává lényegüljön át, amilyenné valódi nagyságok, igazi hsök, maradandó értékek teremti sem válhaak fejre állt világunkban.

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdete rejtvény helyes megfejti közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Márkus Adél, Budapest Bajzáth Dániel, Fedémes Sipos Eszter, Érd Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.