alföld
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT
GÁL FERENC JENEI GYULA PAYER IMRE VÖRÖS ISTVÁN VERSEI CZAKÓ GÁBOR PRÓZÁJA GYôRI LÁSZLÓ DRÁMÁJA ÍRÁSOK TAMÁS ATTILA EMLÉKÉRE BALÁZS IMRE JÓZSEF KULCSÁR SZABÓ ERNô TANULMÁNYA KRITIKÁK BARTIS ATTILA JOÃO TORDO VALLASEK JÚLIA KÖTETÉRôL
HATVANHETEDIK ÉVFOLYAM
2016/6
alföld HATVANHETEDIK ÉVFOLYAM — 2016. JÚNIUS
3 4 9 10 13 15 17 21
GÁL FERENC versei: Ház körüli munkák (XIII.; XXVIII.) NAGY BALÁZS PÉTER verse: Családi fotó JENEI GYULA verse: A ház GYôRI LÁSZLÓ: A végrehajtó (Jelenés négy jelenetben – dráma) PAYER IMRE versei: ôsz; Egy nôőés egy férfi; Az ellenkezô irány; Akvamarin CZAKÓ GÁBOR kisprózája: Hanka néni kalapja VÖRÖS ISTVÁN versei: Egyetlen apróság; A följebb nôtt; Rendôrségi szoba; Jóslástan alapfokon TÓTH KINGA verse: Építôk Tamás Attila emlékére
25 30 39 43
IMRE LÁSZLÓ: A XIX. század Tamás Attila irodalomtudományi életmûvében DOBOS ISTVÁN: A szigorú tudomány igézetében (Tamás Attila szakmai örökségérôl) LAPIS JÓZSEF: Önmagunk megfigyelése (Tamás Attila értekezô prózájának törvényszerûségeirôl) HERCZEG ÁKOS: „Mindenkitôl van mit tanulni” (Személyes gondolatok az oktató és Ady-kutató Tamás Attiláról) tanulmány
49 63 72
KULCSÁR SZABÓ ERNô: Megértés – történés – létesülés (A tudományos irodalomértelmezés dilemmáiról) ARANY ZSUZSANNA: Kosztolányi Dezsô élete (Forradalmak kora – 7. rész) BALÁZS IMRE JÓZSEF: Déry Tibor, Erdély és a turistatekintet (A korai Déry-próza néhány jellegzetességérôl) szemle
86
BÉNYEI PÉTER: Sötétkamra (Bartis Attila: A vége)
93 BÉRES NORBERT: Bentrôl ki (Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora; Urbán Ákos: Egy helyben) 97 PATAKI VIKTOR: Beszédmódok kihívása (Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez) 102 BÉNYEI TAMÁS: Mûfajkeringôő (Vallasek Júlia: Angolkeringô. Esszék a kortárs angol irodalomról) 108 SEPSI LÁSZLÓ: Valaki más traumája (João Tordo: Memory Hotel) képek TOMAS OPITZ fényképei
KÖVETKEZô SZÁMAINK TARTALMÁBÓL HALASI ZOLTÁN, KRUSOVSZKY DÉNES, POLLÁGH PÉTER versei LÁNG ZSOLT drámája KESZEG ANNA, KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN, SEBESTYÉN ATTILA tanulmányai Kritikák DARVASI FERENC, LÁNG ORSOLYA köteteirôl Megjelenik Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. http://www.alfoldfolyoirat.hu
[email protected]
alföld
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT SZIRÁK PÉTER fôszerkesztô ÁFRA JÁNOS FODOR PÉTER HERCZEG ÁKOS LAPIS JÓZSEF szerkesztôk HERCZEG-SZÉP SZILVIA szerkesztôségi asszisztens
alföld 600 FORINT
GÁL FERENC
Ház körüli munkák XIII. Három alakban jelenhetek meg. Az események tanújaként embergyûrûben topogva forszírozhatom: húzódjunk szaunakabinba. Tapasztalatból tudva, hogy a két világ határán kicsapódó ôskép fegyelmezô ereje zárt térben mire képes. Az is lehet, hogy a fénylô pillanattól vendéghaj tincseit sodorva megint csak az jut eszembe: valami bömbölô zene átjárhatna, legalább ilyenkor. Vagy a beszédhelyzet finomságaira fittyet hányva minden tiszteletkör nélkül bököm ki: múlt hónapban még a kutyatestût akartam. A város benzingôzben úszott, a forróság egy ponton túl mosolyt fakasztott, a tûzfal reklámja meg azt sugallta, a húsz méteres vízoszlop nyomását egyszer nem árt kipróbálni, zavaró körülmények nélkül, teljes átéléssel. XXVIII. Morzsálódnak a könyvek. A fehér várost széthordják az uszályok és a hangyák, innen folytatom majd. Most lámpát gyújtok, körömnyire csavarom a lángot, és a függôágyba telepszem. Szakavatott pózomban a holtpont súlypontommal úgymond egybeolvad, holnap azt terjesztem majd, a hírek alatt elvették az áramot, a kérdô tekintetek lázba hoznak.
3
A rajzásról, a kapcsolt igehirdetésrôl szólok, a kutatófúrás éjszakai bûvkörérôl. A kézfogással búcsúzókat intem, hogy ez a hét az utolsó, amikor az aszalóból kikerülô gyümölcsök cukor- és savtartalma támogatja egymást. Tovább árnyalva a tapasztalat egyéni mivoltát, a félvad völgylakóként távozom, akinek az ingázók úgy általában látnak.
NAGY BALÁZS PÉTER
Családi fotó Szétreppenô családom tagjai, mint a riadt darvak vagy fecskék – a Dohány és Holló utca tüdôbeteg madarai tûnô idôkbôl szökve vissza, mert én kértem ôket, újra hazatértek egy fotóra. Üknagyanyám az idô hátterében ráolvad a képre, a vaku magnéziumfénye felbontja törött elméjében a sûrû neurózist, ahogy Terikével nyöszörgôn teázva a regulatio cigarorum porladozó rendjérôl beszélt. Nevetgél, kuncog, az ôrültek szoktak így, gyilkos-félelmetesen. Hát lásd, most sem jobb a helyzet, és Terike is csak nevet, csak nevet.
4
A dédapám valahányadik születésnapjára, ahogy késôbb mondta, üdülést kapott a felszabadítástól, kéthárom évet. Összeszûkült gyomrából hangtalan hópelyheket okádott a képre, mert, mint állította, a gyomrát
megfeküdte a sok medve- és farkashús. Rongyosan és szürkén egy Wagnerlemezért nyúl, hogy halkan hallgassa, dédanyám köhint mellette, mert a forradalom alatt kevesebb húst meg cigit kapott. Nagyapám vére lassan buggyan elô szétlôtt jobb combjából, a Kossuth téren, egy árkád alatt ápolta egy véletlenül odatévedt üzemorvos, akivel majd 120 év múlva újra találkozik egy kocsmában. De a képen ô nem látszik, csupán nagyapám torkában a gyûrött daganat, bohéméletének utolsó nagy kamatja, mert bár húszas éveit (az ötvenes években) végigbaszta, nem lett tôle sem jobb, sem boldogabb – sôt, két gyerek és rák. A nagyanyám hét évvel volt fiatalabb s harminccal élte túl. Elsüllyedt saját magában, a Holló, majd a Dohány utcai kalitkában. Állítólag nem sírt, mikor a férjét holtan látta, nem sírt, mert kellett menni a munkába, a munka lett új szeretôje. Nyugdíj mellett is. Mellettem is. A képen kilóg szájából a cigaretta vége, a szûrô. Mert sokáig azt hittem csak a parazsat kell enni, meg a hamut. A hamut. Persze. Ôt is. Betolták a krematórium szûk szobájába (a kalitkába), és mintha (csak most látom, ahogy jobban megnézem) a dísztelen-jeltelen, fehér urnából nem is a Dunába, a többi vízi- és tûzihullának kavargó, iszapos otthonába, hanem a fotóra
5
szórtuk volna a pesti oldalról, hiszen olyan kopott szürke – hamvasan halott.
6
A fia a nagybátyám, hajó kormányos nélkül, hurrikán az ürességben, olyan vihar, tomboló, ami (régen bugyikat nedvesített) most csak saját magát áztatja el – a meló elôtt, közben és utána is, amikor hazafelé dülöngélve látszik hályog szívta szemében az a töredezett múlt, ahogy a láthatatlan lélekrôl beszél nekem (8-9 éves vagyok) Gárdonyi sírja mellett, az Orczy-kertben, a puha hóban gurít le a szmogos dombról, nehezen rágyújt, még az ejtôernyôsöknél tanultam a légióban, mondja, és fekete kabátja alá rejti öngyújtója felvillanó tüzét, a kis szobakonyhában részegen szuszog, a durva fotelben alszik ilyenkor, egy szikár medve, beszél nagyokat horkantva az álmában, s a beleibôl áramló bûztôl, meg a jóindulatú rákban fertôzött tüdejének pollenösszevisszaságában hörgi, böfögi fel a kommersz konyak ízû, ragadós slejmet. Arra nem emlékszik, csak én, amikor a metrón megláttam, a húga, anyu leugrott gyorsan, ne is lássam, mondta, és ott hagyott a dermesztô közös magányban; lopva, mint a részeg, melléültem és csak azt hallom mindig visszhangozva, durván, alkoholgôzbe írva, ezt a román kurvát (akkoriban nagyon szerelmes voltam); basszál neki össze pár férget, te szerencsétlen, aztán költözz is ki (igen, az erdô közepére); mi lesz így belôled, te szarházi… Idegesen remegett körszakálla.
Az apámat és anyut (mint én most) 20 évesen kergette körbe-körbe acélgömbbe a sors, a szülôi nyomás, hiszen bátyám is lett volna – s talán itt él bennem. De elfújta ôt is a szél messzire, ahogy apámat a Körúton, talán a sok – hiszen jóképû volt – kihagyott pinaillat meglegyintette. És az ultrahangunk – az enyém is volt egy parányit – komor képeit egy Down-szindróma palota alapjaiba temette, hogy ott oligarcha apaként rendezhesse halála napjára a sok harcmûvész fenyítôeszközt, melyekkel mély sebeket vágott emlékezetében. A képen talán ô ott az az árny, az a szellemnyi parány, az a koszhoz hasonló piciny elôváladékfolt, amely a látható kapcsolat hymenotonomiáján keresztül pulzál. Ô is csak, hogy létezhetek, annyi. Anyu volt az utolsó élô, amíg parttalan kórba nem esett, mert halódó apja oxigénmaszk-karneváljában a fények egy percre kialudtak, míg éterszagú torkából a gyûrött diónyit kihajtogatták az orvosok, morzsolták, ôrölték porrá, otthon melegén szárították, aztán egy picit ô is meghalt, de most anyu mosolyog. És mosolyából halk vajúdással egy csepp könny kövéren motoszkál, majd szétnyúlik, a képre vetül, megszilárdulva csillanó ametiszt üveg. Mondtam, csinálj úgy, mintha lenne
7
hozzá kedved, tömör, sûrû fájdalmát megtörte egy percre, és gennyesként fröccsent arcára a mosoly. Anyu mosolyog. Könny mosolyán pendül meg a fény, ahogy forgatom most, a kép szórt csillagként görbül, szûzlányok nyögnek így, még a lomtalanításon találtam a keretet, üveg nincsen benne, vagy csak repedt, nem tudom. Csillog a Holló utca, a focipálya helyén üzletek vannak, pedig hányszor verekedtek össze nagybátyámék ott azért, hogy ki legyen Grosics vagy Gellér? A Dohány utcába szmogra vágyódó fény hullik, itt a karácsony is szelíden ég, mint a morzsolt koponyákban az ész. Olyan jól jellemez minket ez a fotó, ahogy nézem, összerezzenek, a vakufény foltja a retinámra perzseli, hogy lássam mindig: a családom itt bennem él, és élni fog. Hogy el nem kerülhetô semmi, ha egyszer ott van a génjeimben.
8
És én csak, mert rákkeltô, egy szál cigit sodrok – majd a kölyköm is megtanítom, hogy ne könyvlapokból tanuljon a sorsokról. És, ha elég nagy lesz a bánathoz, a fotót majd megmutatom neki, hogy ne készüljön semmire, csak arra, hogy éljen, basszon és meghaljon.
JENEI GYULA
A ház anyai nagyapáméknak jókora, tornácos házuk lesz, tágas kamrával, ahová szeretek majd beszökni. a létra fokai lépcsônek is beillenek, a padlás pedig lomtalan, mégis titkokkal tele. a házhoz tapadva földes alsókonyha áll, amellett, ereszalatti fecskefészkekkel, hatalmas istálló. kisgyerekkoromban talán még egy-két tehén is kérôdzik benne, de nem kizárt, hogy más ólak jószágait vetíti oda a képzelet tévesen. késôbb majd inkább az üres jászolra emlékszem, meg a ketrecekre, amelyek tele lesznek fehér és fekete nyulakkal, és zöldet kell szedni nekik. és majd szedem a zöldet, és a nyulak meg komótosan rágják, és gyakran megbetegszenek, és hólyagok nônek a fülükön, az orruk környékén, és akkor ecsetelni kell ôket valami piros folyadékkal. de egy idô után már csak baromfik kapirgálnak az udvaron. otthon betonos szobánk lesz, de nagyapámékét padló borítja. ha a hûvös, télen felfûthetetlen, mert nemigen használt tisztaszobájukban alszom, nem merem kidugni a lábamat a dunyha alól, de nem csak a hideg miatt. a padló nyikorgásától, a bútorok reccsenéseitôl is félek majd; nagyszüleim gyakran mesélnek javas emberekrôl, boszorkányokról, egy vénasszonyról például, aki éjszakánként fekete kutya képiben mutatja magát, s amikor egyszer valaki féltéglát vág hozzá, másnap húzza a lábát. nagyapám néha elküld vízért, erôsödjek, úgyis olyan nádszál leszek. zománcos és alumínium kannában hordom a vizet, s kannafedôbôl iszok. apai nagyanyám, ha látná, leteremtene, mert kannafedôbôl csak a parasztok isznak, de hát anyám szülei parasztok. amikor évtizedek múlva újra elutazom a faluba, még meglesz a kerekes kút, s kipróbálom, mûködik-e. szakaszosan, vastagon indul meg a vízsugár, tócsa áztatja a beton melletti földet, és szomjas darazsak villódznak a vakító fényben. de felülírom majd a látványt, megsemmisítem a képet, hiszen az a kút akkor már valószínûleg rég nem ad vizet. különben is, amikor elmegyek mellette, bágyadt november lesz. hol lesznek akkor már a darazsak is? talán gyerekkoromban sem odajárok vízért, hanem srégen át az úttesten, a településszéli nyomós kúthoz; mégis a kerekes marad majd meg jobban az emlékezetemben, mert buszhoz jövet-menet, akár a vasboltnál, akár a távolabbi tanácsházánál kell le- vagy fölszállni, ott megyek el mellette. gimnazista leszek, amikor nagyapám meghal. akkoriban jobbára már csak a nyári hónapokat töltik otthon nagyszüleim, telente a lányukhoz, keresztanyámékhoz költöznek. a temetés után pedig nem sokkal eladjuk a házat a kiürült istállóval, a porszagú padlással, a nyomasztó tisztaszobával, a konyhapolcokon sorakozó befôttek és a boszorkányos mesék emlékeivel együtt, hogy hamarosan elvaduljon a ház is, az utca is, a falu is. hogy elvaduljon az élet.
9
GYôRI LÁSZLÓ
A végrehajtó JELENÉS NÉGY JELENETBEN VARGÁNÉ VARGA VÉGREHAJTÓ AGITÁTOR ADÓüGYES ELSô
10
JELENET
VÉGREHAJTÓ: (a szekrényre mutat) Akasztós? VARGÁNÉ: Akasztós. VÉGREHAJTÓ: Egy darab akasztós szekrény. Fenyô? VARGÁNÉ: Dió. VÉGREHAJTÓ: (ír) Ötven forint. VARGÁNÉ: Uramisten, ötven pengôért csinálták a háború elôtt. VÉGREHAJTÓ: Maga visszasírja a régi pengôt? VARGÁNÉ: Dehogy sírom, de ötven pengôért csinálta a Thúróczy. VÉGREHAJTÓ: (a másik szekrényre mutat) Polcos? Polcos nem kell. VARGÁNÉ: Csak akasztós? Olyan idôk járnak. Vigye a polcosat is! Vigye mindet, úgyse marad már lassan semmi. Mikor vettem én utoljára akasztanivalót?! VÉGREHAJTÓ: Akkor sírt volna, amikor nem fizette be a hátralékot! VARGÁNÉ: Én befizettem. VÉGREHAJTÓ: Nem egyenlítette ki! Nem vagyunk egyenesben. (Egy ajtóra mutat) Az mi? VARGÁNÉ: Fürdôszoba. VÉGREHAJTÓ: Fürdôszoba! (benyit) Öntöttvas? VARGÁNÉ: Eddig az volt. VÉGREHAJTÓ: (ír) Egy öntöttvas kád. Harminc forint. Nincs még egy? (számol) Huszonöt, tíz, ötven, harminc. VARGÁNÉ: Száztizenöt. VÉGREHAJTÓ: Azt én mondom meg, hogy mennyi. Itt én adok össze. A túróért meg a tejfölért is többet számolt. VARGÁNÉ: Tojás is volt. VÉGREHAJTÓ: Tojás is, tojás is! Száztizenöt. De itt én számolok! Meg ne lássam a piacon még egyszer! VARGÁNÉ: Pedig meglát. Valamibôl csak élni kell! VÉGREHAJTÓ: Fölolvasom, aztán írja alá. „Transzferálási jegyzôkönyv.” VARGÁNÉ: Az meg micsoda? Hát maga nem végrehajtó? VÉGREHAJTÓ: Nem, transzferáló. Mi transzferálunk. Egy tükör tíz forint, és így tovább, és így tovább.
VARGÁNÉ: (a fejét csóválja) Akasztós szekrényért, dióért ötven forintot számolni! Megveri magát még az Isten! VÉGREHAJTÓ: Tessék aláírni, Istent pedig a templomban emlegesse! VARGÁNÉ: Dióért ötven?! Egy akasztósért?! Kötelet nem tetszik hozzá transzferálni? VÉGREHAJTÓ: Még egy ilyen mondat...! Szerencséje, hogy nem hallottam. (kikiált) Szokolai! Gyüjjön, Szokolai! Ugrin, maga is! A többit majd odakinn. Gyorsan, gyorsan! MÁSODIK
JELENET
Kopogtatnak. AGITÁTOR: (ugyanaz, mint a végrehajtó) Jó napot kívánok! VARGA: Jó napot! AGITÁTOR: Varga elvtárs? VARGA: Vargának Varga... AGITÁTOR: A Szabad Nép dolgában jöttem. VARGA: Már vártam. Ne is mondja tovább! Szabad? AGITÁTOR: Mi szabad? A nép? VARGA: Népsport nem lehet? Sakkélet? AGITÁTOR: Az is lehet, mind a kettô, de elôbb Szabad Nép. VARGA: Hát akkor szabad? Szabad aláírnom? AGITÁTOR: Örülök, hogy az új elôfizetôk táborában üdvözölhetem. Én is a Szabad Népet járatom. Nekem muszáj, magának meg szabad. Tudja, mi voltam én azelôtt? Postatiszt. Most meg... Azt hiszi... Ugyan...! Itt írja alá! Egész megkönnyebbültem. Két helyrôl kirúgtak, három helyre be se eresztettek, öt helyen sírtak. Én a maga helyében nem fizettem volna elô. Adó, én mondom, hogy adó. Maga úgysem jelent föl. Egyformák vagyunk. VARGA: Hát nem lett volna belôle semmi bajom, ha nem fizetek elô? AGITÁTOR: Nem. VARGA: Nem hiszem, én már semmiben sem hiszek. Nézzen be, nézzen csak be a fürdôszobába! Mit lát? Megmondom: egy hengert. Van kád? Nincs kád! Minek akkor a henger? AGITÁTOR: Fûteni. Jó az fûteni. VARGA: Mit szól egy partihoz? (két figurát dug a háta mögé, az agitátor választ) AGITÁTOR: Hát akkor én vagyok a sötét. (tologatják a figurákat) VARGA: Spanyol megnyitás. AGITÁTOR: Spanyol? Azt mondja, spanyol? HARMADIK
JELENET
Kopogtatnak. ADÓüGYES: (ugyanaz, mint a végrehajtó) Ötszáz. VARGA: Jó lenne.
11
ADÓüGYES: Ne alkudozzon, Varga úr, amíg úrnak hívom. Mellényzsebbôl kifizeti. VARGA: Úri viselet az, én paraszt vagyok, uram, paraszt. ADÓüGYES: Paraszt? Nem kulák egy kicsit? VARGA: Azt a bélyeget sütötték rám. A földet a saját verejtékemmel... ADÓüGYES: Varga bátyám... VARGA: Hogyhogy Varga bátyám? ADÓüGYES: Hát nem ismer meg? A kisbérese voltam. NEGYEDIK
JELENET
Kopogtatnak. Varga jön be a konyhába, de ugyanaz, mint a végrehajtó. VARGA: Nincs itthon a férje? VARGÁNÉ: Oda van végrehajtani. VARGA: Feketén? VARGÁNÉ: Isten ôrizz! Délután minket hajtott végre. Transzferált. VARGA: (a konyhaasztalon álló sakktáblára mutat) Abbahagyták? Világosnak szépen alakul. Lássuk csak! E 2, E 4, huszár üt, gyalog lép, rövid sánc. Most megfogtalak! Király hátrál, de hova, de hova! Hiába hátrál! Sakk. Még egy sakk. Három lépésen belül. VARGÁNÉ: Négy lépésen belül. VARGA: Örüljön, Juliskám, hogyha csak négy lépésen belül. Hát nem ismersz meg? Én vagyok a férjed. VARGÁNÉ: Este begyújtok. VARGA: Csak úgy, ahogy szoktuk minden szombat este.
12
PAYER IMRE
Ôsz Köd tava lebeg rejtekutas völgyön. Beszögelléses idillbe lépek. Mint egy reinkarnációba. Bordó levelek között narancssárga bogyók. Kegyetlenül áramlik az ígéret. Kétségbeesetten belélegzem az ôsz üdén rothadásnak induló lendületét.
Egy nô és egy férfi Nem gondolkodsz, azonnal tudod. Az élesen határolt levegôbôl, az embertelenül érdes monotóniából. A zsigeri idô mérte mozdulatokból, ahogy célzottan magára rángatja a kiskosztümöt, a gyors pillantású sötét tekintetbôl. Vagy ahogy csillogó szemmel a fônöke íróasztalára ül, dörzsöli a combjait egymáshoz, mintha pisilnie kéne. Nem kell a gondolat, anélkül is tudod azonnal. A nôt átlátszó rácsai között, a számító hideg önzést a rabszolgaság szorongásában. És a férfit, amikor észrevétlenül rohadni kezd, érzi, hogy nem gyôzhet, de nem hajlandó beletörôdni, törni, ezért elkezdôdik az aljasságzóna, az elsô tizedmásodpercben indul. Ahogy ô, szakadékba, zuhanni kezd, de az esés elsô pillanatában megkapaszkodik fonnyadásnak indult ágban, le fog szakadni vele két másodperc múlva. Felnyílik ujjnyira a pattanásig feszült helyzet. Mintha egy huzatban lötyögni kezdô ajtón át be lehetne lesni a szûk résen, látjuk benn a görcsös fülledtséget, magát.
13
Az ellenkezô irány A képzelet képében élesen látom. Apró pórusait. Sugárzó jelenlétét. Mi egy emberi arc? Mi egy emberi tekintet? Mintha örökkévalóságban. Az érzékletben már nincs. A fotó talmi. Hazudik az az igazság? Könyörgésre ítéltettünk? Az ellenkezô irány adatik mostanában. Onnan indulok, ahova érkeztem. Iszonyúan félek. A helyszín figyel.
Akvamarin Hódítva és védtelenül szemedbe nézek: Nincs ott senki. Áttetszô és üres. Akvamarin tekintetbe merülök. Semmi nem akasztja a látást. Ablak vagy tükör? Nem látlak téged. Nem látom magamat. Akvamarin semmi tárul fel. Áttetszô ûrbe enged a titok helyett.
14
CZAKÓ GÁBOR
Hanka néni kalapja Hanka néni olyan csodabogár volt, hogy csak na! Hogy milyen, azt nem tudta, mit nem tudta, nem is sejtette senki Pogányszentbálinton, ô maga sem. Ha rémlett volna elôtte, nem lett volna csodabogár. Talán Pendlike nevû bicajának sem füttyenthetett volna, és az nem gurult volna melléje engedelmesen a megfelelô sebességgel, hogy Hanka néni menet közben fölszökkenhessen rá. És majdan idejében, úti célja közelében lepattanjon róla, hagyva, hogy az öreg bicaj alkalmas pihenôhelyet keressen magának, míg gazdaasszonya az ügyeit intézi. Bizony, a városka nevezetességei közé számították sokan, esetleg a helyi Pro Urbe díjnak számító Pogányszentbálintért érmet is a nyakába akasztották volna, ha sikerül elcsípni valahol. Mi tagadás, vadásztak rá elegen – arrafelé hovatovább össznépi sportnak számított a Hanka-hajtás. Megállt az élet a Vedd és Vidd áruházban, amikor az utcán a cserkészek szaladtak rajvonalban, midôn rendôrök, tûzoltók, mezôôrök, irodisták és egyéb városi alkalmazottak nyargaltak valamely friss és halálbiztos hír forró nyomát követve. Útjukat kiáltások szegélyezték, akárcsak Hanka néni virágos kertjét a bódító mézvirágok. – Megvan! – Ott szökik! – Utána! – Kerítsd! Ilyenkor a levegôbe emelôdtek a korsók a Sörkertben. Ki is ürítôdtek: vagy a sikerre, vagy helyet készítve a következô fél liternek. Ámde Hanka néni nem azért volt az, aki volt, hogy holmi lelôhelyen legyen, ráadásul ott, ahol várják. Várni könnyû, de egyszer itt teremni, máskor ott, majd amott, más káposzta! Véleményét Pendlike is osztotta. Gyakran megesett, hogy saját ötletei támadtak. Egyszer például önhatalmúlag bekanyarodott az Európai Unió bôkezû támogatásával létesített ökomenikus temetô Nekrofilológiai Központjának feledôjébe, ahol az üldözôk eltrappoltak mellettük. Csapatuk végén hat kövér amerikai turista – három házaspár – lihegett. ôk véletlenül keveredtek a falunyi városkába, amely rögtön megtetszett nekik. Éppen úgy terült el az alföldi síkságon, mint az ô tehénlepény alaprajzú arizonai településük, viszont kísértet lakott benne, ráadásul nappali – ilyent ôk még nem pipáltak. Hogy kissé elôre szaladjunk, estére szobát vettek ki a Szent Bálint Vára nevezetû wellness szállóban, amelynek falát csinos terméskô lapok borították. A hajdani pajta tetején, a szénabedobó helyén csipkés kôtornyocska feszített, ugyancsak ízléses terméskô lapokkal borítva. – Talán ott lakik a kísértet? Kérdésüket nem értette kristálytisztán Ellike, a portás és házilány. Nyelvészkedés helyett megmutatta a wellnesst. A hajdani pincében a jókora ebédlôasztal méretû medencében egy idôs hölgy mellúszó tempókat végzett. Kora onnan sejlett, hogy úszó-
15
sapka gyanánt a fejével, vagy inkább a nyakával, egy kocsikeréknyi, tán száz éves mûvirág kazlat taszigált a vízen. Vagy a karjával? Ki tudja? A részletek, vagy inkább a lényeg, mind elveszôdött a hullámokon, vagy, ahogy a nóta mondja: „száz hullám taraján!” A csodalesô turisták le voltak nyûgözve! Ez a kaland, ez a wellness, ez a kalap! Az úszó természetesen Hanka néni volt. * Hanka néni nem Szent Bálint Várában lakott, hanem a Lármafa utca vége felé, ott, ahol széttertyednek az utcák és ritkulnak a házak, a telkek pedig növekszenek: bôvülnek mûhellyel, kocsiszínnel, aszalóval, gyümölcsössel, méhessel, lugassal. De az is lehet, hogy tágulás helyett mindössze nem fogytak, nem osztódtak tovább, miként a telektársak tették. Remekül megérttette magát a szomszédokkal, akik Pankának ismerték. – Semmi néni, csak Panka, ahogy a nagymamám hívott! – Én is mondhatom… Panka? – kérdezte óvatosan Antoanett, az okoska cigánylány, aki a harmadik osztályban a legjobb tanuló volt. – Hogyne mondhatnád aranyoskám! – Hanka néni elhelyezte vízi kalpagját a tyúkudvar kerítésének lécén várakozó köcsögre. – Tegezhetsz is, ha gondolod. – De gyönyörû! – csapta össze kezét Antoanett a kalap elôtt. Inkább talán alatta, mert úgy érezte, hogyha ráfújná a szél, a kalap ôt egy szempillantás alatt eltüntetné. – Életemben nem láttam ilyen gyönyörûséget! – Ha megszáradt, elviheted. * A tárgyak igencsak kedvelték Hanka nénit. Messze földrôl fölkeresték, hogy szolgálatába szegôdjenek, ô viszont nem ragaszkodott hozzájuk – bár ezt sosem éreztette velük. Erre tapintatosan vigyázott. Pendlike bizonyára igen megsértôdött volna, ha… *
16
Antoanett megtört fél zsák diót, mire a kalap megszáradt. De megérte! Neki is, Panka néninek is, még tán a kalapnak is tetszett a fordulat. Eléggé közismert, hogy az ilyesféle tárgyak rajonganak a változatosságért. A butuskák összetévesztik a fejlôdéssel. Változás, növés, fejlôdés? Netán krumplihámozás vagy orrtortyogtató verseny? Ez a kalap sosem bölcselkedett, hanem a gyakorlat felôl vizsgálta az eseményeket: az új gazda nem ismeri a kalapmozgatás titkait, így ezután nem kell majd Húsvéttól Mikulásig meg ismét Húsvétig szolgálatban lennie.* Ha kedve szottyan, akár pompázhat is, csak úgy, a maga örömére! A kislány újságokba csomagolva, a hóna alatt vitte haza szerzeményét. Édesanyja kissé megpirongatta, amiért megint késve jött haza, aztán kiküldte vezetékes vízért, ô pedig nekilátott megmelegíteni az ebédrôl maradt bablevest. Az Antoanett által hozott újságpapír meg az a förtelmes mûvirágmicsoda éppen megfelelt a célnak. Elég is volt a papírláng: a leves még fortyogott is egy kicsit. Amennyit kell. * A varázsholmik mindig Húsvéttól Húsvétig számolják az esztendôt – érthetô okokból.
VÖRÖS ISTVÁN
Egyetlen apróság I Egyetlen apróság lesz az oka. Egy kô a cipôben. Egy nem várt tükörbenézés. A tükör ezüst pompájában egy váratlanul kövér arc. A homlokon kidagadó erek. A soron kívül megértett rútság. II Egyetlen apróság lesz. Egy ötéves kisfiú megtagadja az apját. Bentlakásos óvodába költöztetik. Fellázítja a többieket is. Az utcán ötévesek menete hömpölyög, kezükben megvadult plüssállatok. III Egyetlen apróság. Hazugságból mit építesz magadnak? Mire költöd a hazugságot? Nôre? Piára? A visszajáróba belekeveredik csúsztatás, füllentés, mismásolás, kertelés? Annyiból már vehetnél egy könyvet is. De egyik se fog tetszeni.
17
De egyiknek se fogsz tetszeni. IV Egyetlen apró: Nem a milliárdok. Hiába mossa patakban Ágnes úr. A virtuális patak elkapdossa a nullát a szám végérôl. Az igazmondás 20 filléresét teszik a nyelve alá. A nyelv alatt miféle összefüggések csörgedeznek? Tartanak hegynek fölfelé? Egy római rézpénzt látsz meg a mederben. Nem tudsz érte lenyúlni. A víz hideg. Túl gyors. Elsodródik a látvány, mint egy leázott matrica. A hegytetôn tükrével lefelé fordított tó. Gyökerei, mint egy kidôlt fának, az ég felé merednek. Halak öltöznek madárruhába. Angyalok csatolnak föl békalábat, illesztenek fejükre mûkopoltyút.
18
Rettegéstôl kezd hullámzani a tó. Hamarosan megérkezik egy új folyam.
A följebb nôtt Van aki a szülei kezét nem tudja elengedni, hogy végre felnôjön, amihez két szabad kéz kell, van, aki a barátaiét. A barátok persze nem tartanak gyereksorban, sôt, erôszakkal följebb rángatnak, másik kezedbôl kidobják a plüssállatot és röhögnek. Már mind a két kezedet fogják és följebb tépnek: Nôj már fel hozzánk, a kurva anyád! Egyszóval szeretnek. Te hiszed is, meg nem is. Mind jó ember, klasszak, de tényleg. Akkor mért félsz tôlük? Nem is tôlük félsz, a följebb nôtt magadtól, de megállítod a növést, a lehetséges alacsony plafonjába úgy ütközöl bele, mint aki egy kinyitott szekrényajtóba vágja be a fejét. A följebb nôtt szokásaitól undorodsz, fogod a barátaid kezét, ne hagyjatok fölnôni, ne hagyjatok meghalni, suttogod.
Rendôrségi szoba Azt a szobát nem lehet meg nem történtté tenni. Meg nem történtté lehet tenni a tegnapi napot. Meg nem történtté lehet tenni a tavalyi évet, de azt a szobát nem. Öt év múlva ez a nap mindenki fejébôl elveszik, egy kutya fog talán emlékezni rá, mert aznap lettek gazdái. Meglátja
19
az emléket, farkat csóvál, és ô is felejt. Ötszáz év múlva ez az év olyan lesz, mintha nem is létezett volna. Még csak tagadni se próbálja senki, hogy volt. Mert nem volt. De az a szoba! Az igénytelen, szürkévé kopott és koszosodott bútorok, a mûködésképtelen számítógépek nemzedékei, a mûbôr borítású párnázott ajtó. A szomszéd ház kényelmes lakásai nem léteznek, de ez létezik. A közeli templom barokk angyalcsalogató otthonossága nem létezik, az igazságkeresés igénytelen helyszíne jóvátehetetlen.
Jóslástan alapfokon Azt fogod egész évben csinálni, amit január 1-én – tartja a babona. De mi az, amit ma csináltam és még csinálni fogok? Délelôtt nagy csapattal fölmásztunk a várba. Ének, pezsgôzés. Ment a duma. Ebédre négy fogás. Aztán séta a Balatonhoz. Alvás. Vacsora után játék. Beszélgetés éjfélig. Nem vigyázunk, és egykettôre eltelik az elsô nap az évbôl.
20
Mit jelenthet mindez? Az év is majd ugyanígy eljut a végéig. Nem közeli tehát a vég. Fogynak a szavak és gyarapodik a jövô, mint egy regényben. Az irodalom idén majd megváltoztatja a világot. Az irodalom által meg-
változtatott világon sokan leszünk. A felkészülés a túlvilági életre odáig fokozódik, hogy angyalszárnyakat osztanak az önként jelentkezôknek. Kétszer is találkoztunk egy elveszettnek tûnô kutyával. Félt. Nem tudtuk legalább addig magunkhoz csalogatni, míg a nyakörvérôl valami információt leolvasunk. Szomorúan néztem, ahogy elegáns léptekkel eltûnik az útkanyarban.
TÓTH KINGA
Építôk 1 a köztes szobában tárgyak esnek a ruhából nyugodt az evés csendben a fej vihar vág ketté egy fát kisfiú szaladgál oroszlánüvöltés egy idôsebb segít a kezekbôl mancs és karom játszom veled mondja egy nô is ül ott anyaalak a haja nagy kóc mint egy állat ül ez nem film nem kitalált jelenet hárman nézik a vihart futnak a villámok között családost játszanak 2 paradicsomot termesztettek az egyik összerakja a tányérokat vége a reggelinek málnát szednek a drapp pólósok ôk fôzik a tésztát aztán kihúznak egy gumikötelet az lesz a kerítés bekerítenek egy kertrészletet leszedni a terméseket nem lehet a nylonzacskóban penészesedni fognak
21
3 kiöblíti a joghurtos poharat mielôtt elindulnak a házat boszorkánykunyhónak hívja hiába van két ablak is és ajtónyílás ajtó nincs mint egy buszmegálló a fa beázott és sötét a szag nehéz egy híres drámaíró is így nézte a villámot mielôtt ráesett az ág itt vannak a kórházi halottak meg a sebesültek is itt az erdôben az iskola asszonyai fôznek rájuk ôk vendégek csak lopott tárgyaik vannak cseréltek meg csaltak a képregény is használt másé volt akciósan vették úgy adta cserélni nem olvasta mi lesz az építôkkel mit visznek és hova egy világot kellene elhelyezni 4 aztán bunkert épít barikádot széket fejtetôn az asztalra legyen útja a porszívónak a cserélhetô fejû tisztítórúdnak a folyosóra teszi a stokikat a betörô ne tudja elérni a szobát a vendég ne tudja elérni aztán meghívót készít késsel farag ceruzaport a papírra elôször írja le a címet új számot van csengô a stokiknál kerülôútvonalat épít próbatételeket el lehet esni de elérni 5 és mit tudtak magukkal egy-egy ágynemût van közös találni kell betenni a sajátot is egy kupak csavar illatos gyertya vanília cetlik boltpapír olyan amit meg lehet fogni ami jelet ad zöld ha üzenet érkezik zöld ha elérhetô rezeg ha hangot is ad kék filccel kontúrvonalak 6
22
a kompot kivontatták meghibásodott ferdén áll át lehet mászni a tiltó jelzésen nem figyelni a korlátra ezen a hajón ezen a kompon keltek át kihallgatásra azok az asszonyok is egyet mentettek százat akasztottak a hajót is kivontatták látványosságnak egy feleségnek készült nem engedik a vízre az ablakon golyóütés
azt képzelik a kapitányt érte a lövés a rossz szereplô így mászott fel a fedélzetre az most már megfakult ülésben végignézte a feleség ô is egy olyan volt onnan jött ahonnan a kompos asszonyok ezt találják ki maguknak 7 a csomagtartóban rossz helyen a képek nem lehet vigyázni rosszul lett körbetekerve sok kilométeren megázhat bevinni nem lehet a pára bent károsítja nem tud vigyázni rá nem tud figyelni az utazás elôtt próbatétel megnézik együtt a vizet kockára teszi a másik a jelentéseket egy medencébe másznak egy kabinba ülnek a hajón képzelik magukat ôk vitték el lelôtték a kapitányt alkut kötöttek a feleséggel nyugdíjasok gyerekcsoport és sérültek nagy a hajó van külön kabin is sokan elférnek a történetben 8 amíg el nem törik valami egy tükör az hét év babona egy öregasszony átka egy elszenesedett ültetvény valami baljós ha elhiszik az megálló lehet az úton ott félbemaradnak a házak vagy leomlik a vakolat vagy dózerolnak mint a majort és csak egy hasonló faluban emlékezni ha hasonló a tervrajz 9 hány kô kell a nyelv a ház a szavak a kövek ebbôl épül a biztos aminek alapköve van ez az illesztési szabály ez a tervrajz ez a neve a dolgoknak a köveknek a nevek egyjelentésûek az alapok közé a habarcsba védôanyagot kevernek ide jönnek az összegyûjtött tárgyak kavics homok a fény miatt körbeöntözni vízzel slaggal vagy kézi szóróval a szertartáson
23
10 utat foglalnak kátyúkból vájják ki a szilárdítót bányákból a darabokat szitál rostál követ vág jelzéseket fest ez a kerítés ez a belsô terület ez a kerülôút eddig ér állathangokon egyszerû jelzésekkel értesítik egymást a megtalált alkatrészekrôl kifelé szélesít befelé elkerít a dunyha kiszakad a tollak szétszóródnak a lábtörlô elôtt a majorban az elhullott kacsa köré gyûlnek a galambok és a ludak felosztják a sorrendet és a részeket üres a magtár nincs gazda 11 induláskor megeteti az egeret három hét utána a kinti magokhoz szoktatja a gumicsizmába a kerek dobozok krémek a képek a bôröndök közé van egy szôlôlevél is egy bordó a dombról a kordonról tépte kapaszkodó a kavicsok között vájatot mosott az esô átsegítik egymást a drótokon a pinceablak elôl veszik el a téglát hogy be lehessen látni a présnél még mazsolák a hordókat bodzával kenték ki hideg van lehúzni a zoknit belenyomni az ujjakat a fennmaradtat megkóstolni még nem lehet ami nyers várja az érést 12 szöknek a várba a kikötôbe az eladó tábláknál bemásznak az udvarba kipróbálni a tetôszerkezeteket kaparni a köztes anyagokat leírni az érdeklôdési telefonszámot ez lehetne az ez közel van innen lehet tovább és vissza következô héten érdeklôdni melyik következôn a papír a fontos zsebbe kerül átviszik-e vagy a parkolóban marad és gyalog mennek a kompra a másik oldalon a kagylókból tároló papíroknak leveleknek lámpáknak drótokkal betekerik legyen fala
24
Tamás Attila emlékére IMRE LÁSZLÓ
A XIX. század Tamás Attila irodalomtudományi életmûvében Tamás Attila XIX. századdal foglalkozó írásai elsôsorban pályakezdéséhez köthetôk, bár alkalomszerûen késôbb is fogadott el ilyen témájú felkérést. Pályakezdésének körülményeirôl több ízben nyilatkozva maga is említette a XIX. századi naiv verses epikához, elsôsorban a Toldihoz kapcsolódó koncipiáló útkeresését, mégis szóba kell hoznunk indulásának (ôáltala nem érintett) mozzanatait. (A Visszatekintés címû feljegyzéseiben is elég diszkréten, s különösebb kortörténeti és saját fejlôdéstörténeti részletezés nélkül esik szó errôl.) Régi (s lehet, hogy tulajdonképpen félrevezetô) szokás valamely nagy formátumú tudós jellemzését azzal a kérdéssel kezdeni: kinek a tanítványa? Erre (a legnagyobbak esetében is) lehet markáns pozitív, illetve negatív választ adni. Például Horváth János a Gyulaié és a századvégi franciáké. Barta János a Horváth Jánosé és a szellemtörténeté, meg az egzisztencialistáké. Ám a legnagyobbak esetében is gyakori a nemleges válasz. Gyulai Pálnak voltak ugyan külföldi mesterei (Julian Schmidt, Gustave Planche), de alapjában véve „apátlanul” indul. A különben tisztelt Toldy Ferenc ellenében kell fellépnie, aki jó darabig elkorcsosulást látott Petôfiben és Aranyban, eszményképe és barátja, nagy nemzedéktársa, Vörösmarty után. Nos, Tamás Attila is az ilyen „apa nélkül” fellépô irodalmárok közé sorolható. Ennek talán alkati, de mindenféleképpen irodalomfejlôdési okai is voltak. Az ún. Horthy-korszak utolsó éveiben eszmélkedett (1940-ben kezdte a nyolcosztályos gimnáziumot), az egyre visszataszítóbban jobboldali politikával szemben azonban erôs ellenérzések támadtak benne. A háborús kardcsörtetés, az antiszemitizmus, a területi revízió reményében felelôtlenül háborúba sodort és tönkretett ország sorsa egy életre kigyógyította nemcsak az alpári nacionalizmusból, de tulajdonképpen az egész keresztény-nemzeti eszmevilágból is. Sosem vált meggyôzôdéses marxistaleninistává, sosem lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába (ezt kreálta magának Rákosi és klikkje a parasztpárt, a szocdemek és a kisgazdák baloldalát a kommunistákkal egyesítve), sem a Magyar Szocialista Munkáspártba (ezt 1956. november 2án alapította Kádár János, s a rendszerváltásig vezette az országot). Ugyanakkor sosem tagadta, hogy a konzervatív-keresztény világnézet is elveszítette számára minden vonzerejét, s valamiféle tág ölelésû újrakezdéshez szeretett volna csatlakozni. A Horthy-rendszer sok taszító vonása, feudális beidegzôdései csôdbe A Tamás Attila születésének 85. évfordulója alkalmából 2015. június 17-én megtartott emlékülés szerekesztett szövegei.
25
26
vitték az országot, s ebben a légüres térben az ifjúság egy részének szinte lehetetlen volt nem érdeklôdéssel, sôt akár rokonszenvvel fordulni bizonyos baloldali ideálokhoz. Az 1956 után indulókban már kevés illúzió maradt, a 40-es évek végén azonban Nyugat-Európa, sôt a nagyvilág szellemi-etikai terében igen is vonzó, megoldást hozó gondolkodásnak mutatkozhatott a (ha nem is éppen a szovjet típusú) baloldali eszmevilág. Mindenesetre új és érdekes volt, s egy (úgy látszott ekkor) magát lejáratott keresztény-nemzeti elvrendszertôl üdítôen eltértek mind fogalmai, mind következtetései. Az erkölcsi és intellektuális tekintetben egész életében roppant igényes Tamás Attila azonban nem a politika terében keresett magának helyet (ettôl Rákosi és köre el is riaszthatták), hanem választott szakmája és hivatása, az irodalomértelmezés szférájában helyettesített be, ha nem is éppen világmegváltó, de széles, összemberi perspektívát jelentô gondolatokat. Ehhez az útkereséshez közvetlen mestert (legalábbis egyetemi oktatói között) nem nagyon talált. Apátlansága tehát abban nyilatkozott meg, hogy széleskörû olvasmányai körében (ezek kiválasztásában azért szerepe lehetett korkésztetéseknek) próbált szilárd értékrendet vagy legalábbis értékorientációt találni. Egy bizonyos: szinte kamaszkorától datálható vonása ennek az útkeresésnek bizonyos szintetikus igény. Jelentette ez az irodalom mellett a társmûvészetek (mindenekelôtt a képzômûvészetek) iránti érdeklôdést, jelentette ez a mûvészetek mellett a filozófia egyetemes világmagyarázatát (Hegel, Marx tanulmányozását), valamint jelentette ez az irodalommagyarázat és a teoretikus távlat összekapcsolását. Ez a szintetikus jelleg végig megmarad nála, ellentétben az ôt követô nemzedék képviselôivel, akik (1956-ot és a marxizmus egyéb megrendüléseit is „feldolgozva”) már kevés reményt fûztek valamely világmegváltó társadalmi stratégiához (jobban mondva: utópiához). 1944–1945 borzalmai viszont olyan imperatív erôvel sugallták a „valami mást!”, „valami újat!” parancsát, aminek kevés nyoma maradt az 1960-as években indulókban. Ez utóbbiak nyugodtan választhattak irodalmi mestereket: ki a szemantikusokat, ki a strukturalistákat, ki az orosz formalistákat, esetleg Németh G. Bélát stb. Persze, ezek sem maradhattak „steril” vizsgálódások (több áttétellel ezek is a világról, a világhoz fûzôdô viszonyról szóltak), viszont Tamás Attila generációjának egyetemes tenni akarása már a múlté ekkor. Ha Tamás Attila pályakezdô mûvébôl, a Költôi világképek fejlôdése Arany Jánostól József Attiláig címû kandidátusi értekezésbôl (mely aztán könyv alakban is megjelent 1964-ben, második kiadásban 1998-ban) indulunk ki, akkor ebben az esetben a mesterek névsora mégiscsak összeállítható Hegeltôl Schillerig, Lukács Györgytôl Fülep Lajosig. (A németes orientáció a német szak elvégzésével is megerôsödik.) Eme mesterek ihletése szinte a pálya végéig érvényben marad, legalábbis utolsó tanulmánykötetének, a Határhelyzetbennek a vallomása szerint vizsgálódásainak tágasságában, egyetemességében. Tehát témaköreiben: mûvészi alkotások és a rajtuk kívüli tényezôk relációja, a szépség problémaköre, forma és tartalom viszonya, a mûvészetek és az emberi alkat összefüggései. Lehetséges, hogy a két világháború közötti magyar szellemi élet (például a szellemtörténet) kalandos, olykor racionálisan ellenôrizhetetlen, merész ötletei, a „faji misztika” taszító hatása is benne van Tamás Attila egyre egyértelmûbb vonzódásában a filozófiai racionalizmushoz. Lehetett (sôt talán elkerülhetetlen volt) re-
ménykedni abban, hogy egy emberibb társadalom megvalósításához tudományos egzaktság útján lehet eljutni. Hegel és a hegeliánus Marx rendszere egy ilyen megoldás lehetôségét foglalta magában. Visszaemlékezése szerint Tamás Attila olvasta ugyan Ortegát és Freudot is, de Hegel és Marx hatott rá leginkább, hiszen ôk álltak legközelebb ahhoz, ami az emberi nem ôsidôk óta létezô – nem egyszer éppen kiváló mûvészek vagy gondolkodók által álmodott – álma, az emberi egyenlôség és szabadság boldogító állapota, amit az állam elnyomó funkciójának fokozatos elhalása fog megelôzni. „Ami ember és ember, ember és természet és az ember lelki világának tényezôi (értelem és érzelmek, indulatok) között is fel fogja oldani a jelenben még gyakran tapasztalni kényszerült ellentmondásokat.”1 Ilyen értelemben a hegeliánus és a marxista gondolkodás igazán és lényegében nemcsak XIX. századi eredetû, de lényegû is, amikor egy valamikor létezett (inkább: elképzelt) eszményi, közösségi együttlét boldog állapotába (az ún. osztálynélküli és kizsákmányolás mentes társadalomba) szeretett volna visszajutni. (Ez mint koreszme megvan Aranynál is, aki a régi, szabad, egyenlôkbôl álló, fegyverforgató magyar nemzet ideálképét emlegeti, fôképpen az egyébként utópista-szocialista eszméket hirdetô Petôfivel való barátság idôszakában.) Ehhez a koncepcióhoz igazodott a kandidátusi értekezés elsô változata: Naiv költészet – epikus költészet (Elbeszélô költészetünk Arany Jánostól Juhász Ferencig). Ez a szövegváltozat, de valamilyen mértékben a végleges is, lényegszerûen kapcsolódik Lukács Györgyhöz, akinek a mûveiben Tamás Attila különösen fontosnak találta az emberi integritás ôrzésének és erôsítésének gondolatát. A világ emberivé tételének marxi, illetve a nembeliség lukácsi-hartmanni fogalmára alapítva alakultak ki értékkategóriái. Az Én kiteljesedése, a világot humanizálni, otthonává tenni igyekvô, s így a „világegész” felfogása révén léte nembeli értékdimenzióiba felemelkedô személyiség eszményképe.2 Ugyanakkor már e pályakezdô monográfia idôszakában szembetûnô a Lukács György teóriájától való távolságtartás is. Lukács a Hegel-féle „aranykor” álomkép és a Homérosz centrikusság mellett (és után) a XIX. századi nagyregényben, Balzacban, Tolsztojban kereste és találta meg az epikus totalitás ismérveit. Tamás Attilát ezzel szemben kezdettôl a líra érdekelte, a Költôi világképek Arany Jánostól József Attiláig után pedig egy (rövid) ideig a verses epika. Viszont végig megmarad nála bizonyos filozófiai megközelítés, még verselemzéseiben is. (Például A puszta, télenben – a reá jellemzô merészséggel és eredeti észjárással – a hiábavalóság érzékeltetését emeli ki, gondolati vonalvezetést fedezve fel ebben az egyébként csekély mértékben filozofikus versben.) A Költôi világképek elsô felében valóban az „utolsó homerida”, a Toldi eposzszerûsége, naivsága kerül a középpontba: az egyén sokoldalú kapcsolata a külvilággal: „Arany mindent ismer a leírt tájon, mindent ért az elmondott események közül […] Mint Homérosz görögjeinek világában az istenek, úgy élnek szinte az emberrel egy életet a dolgok.”3 A naiv realista mûvészi objektivitás a magyar költészet fejlôdésének szerves részévé válik a János vitéztôl, akárcsak Petôfi lírájában, aki „nem egyvalamit keres a tájban, hanem az egészet akarja befogadni. Ettôl olyan plasztikus, olyan tisztán áttekinthetô, olyan eleven az ôt körülvevô világ a vízben nyüzsgô apró bogaraktól a látóhatár pereméig, az egykori csárda omladozó köveitôl a magasan lebegô délibábig.”4
27
28
A Toldit író Arany illúziójáról is ír azonban, arról, hogy a vágyott polgári átalakulástól többet remélt, mint amennyit az megvalósíthatott: „De vannak illúziók, amelyek társadalmilag szükségszerûek, melyeknek mintegy valóságalapjuk is van. Hitek, vágyak, melyek nem a valóság elôl való menekülés eredményeképp születtek, hanem valóságos erôk túlbecsülésébôl, valóságos összefüggések meglátásának egyoldalúságából.” Itt már tetten érhetô az 1950-es évek dilemmáival vívódó ifjú tudós útkeresése: „Illúzió volt a »szabadság, egyenlôség, testvériség« hite is a kapitalizmus megteremtésekor – de lehetett volna e hit nélkül sokszoros túlerôvel szembeszállva, ínséget, halált, üldöztetést vállalva kivívni azt a polgári társadalmat, mely ennek egy részét megvalósítva elôbbre vitte az emberiség ügyét?”5 Sok-sok korabeli politikai ellentmondás között töprengve – mondhatjuk – így indokolta meg szerzônk (talán magamagának is) a szocialista építés illúzióit, remélve azt, hogy az „aranyálom” utópia jegyében téve erôfeszítéseket mégiscsak a megelôzônél igazságosabb és humánusabb társadalmi berendezkedésre van remény. Arany tehát népies hôskölteményt írt a Toldival, ámde már a Toldi estéje a kétely, az elkerülhetetlen veszteségek elégiája, a Bolond Istók pedig valóságos „ellen-Toldi”: a romlékony, bûnre hajló, taszítóan hitvány nép kíméletlen bemutatása (az I. ének). Azt is kimutatja Tamás Attila, hogy Arany lírai költészetébôl is eltûnik az idill, s a „modern, külsôleg-belsôleg darabokra tört világ problematikája jelentkezik.”6 Pontos és logikus a monográfia teoretikus vonalvezetése, igazán lenyûgözônek azonban a szövegelemzô részekben mutatkozik, amikor például az Álomvaló címû válságvers egyetlen sorát elemzi: „Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon.” Íme az elemzés: „Nem egyszerû vízióról van szó. Az bármilyen fantasztikus is, nagyon plasztikus lehet. Ez viszont bonyolult lelkiállapotot, különös belsô feszültséget ragad meg, igazi képszerûsége azonban már nincs. Az egyes fogalmakat jelölô szavak nem teljes értékükkel vannak jelen ebben a költészetben, csak egyfajta – fôleg hangulati jellegû – valamilyen lelki élménycsoportot megrezdítô, arra rávillanó szerepük van. A »kaján hit« kifejezés két végletes szélsôség egy fogalommá kapcsolásával, ennek riasztó groteszkségével hat, a »nádszál«-ból a vékonyság, a gyengeség, a teljes bizonytalanság az, ami itt jelen van. Hogy az »ül«-nek mi a szerepe, nehéz lenne pontosan meghatározni. A »törött« értéke viszont áthatja, meghatározza az egész lelki képet, noha látszólag csak a nádszálra vonatkozik. Bomlott fájdalmat, szörnyû megriadtságot sejtetnek, illetve éreztetnek összességükben, ez a mûvészi funkciójuk. Különös: nem annyira látható, plasztikus, mint inkább érezhetô tájakra vezet el néhány versével.”7 A konklúzió tehát: a Toldi egy születô közösség reményét szólaltatja meg, késôbb azonban rá kellett döbbennie Aranynak, hogy ehelyett az „új viszonyok mindinkább egyedekre, egymással szemben álló, egymástól idegen részekre bontják a társadalmat.”8 A Bor vitéz címû ballada soraiból („Vak homály ül bércen-völgyön / Hûs szél zörrent puszta fákat.”) már Ady felé vezet út, tehát a Toldi idilljétôl a modernség disszonanciái irányába.9 Eme disszonancia után jut el a magyar költészet egy új logikus rendszerhez, József Attila képvilágához, akinél „sivító vonatfüttyök, ezüstössé dermedô szalagfoszlányok és összekoccanó molekulák rendezôdnek sajátos egésszé.”10 A Költôi világképek Arany Jánostól József Attiláig annak idején jogos szakmai sikert aratott. Ennek lett következménye, hogy az alig több mint harmincéves Tamás
Attila megbízást kapott arra, hogy a készülô hatkötetes akadémiai irodalomtörténetben (a „spenót”-ban) a kiemelt fontosságú József Attila fejezetet megírja. Ez a József Attila fejezet, majd a jóval késôbb írt Weöres-, illetve Illyés-monográfia is részben annak köszönheti eredményeit, hogy a XIX. századi költôi alkotásmóddal olyan fokig tudott tisztába jönni, ami a XX. századi fejlemények természetét világította meg számára. Módszerének eredetisége: valamiféle filozófiai magyarázatnak és páratlan érzékenységû szövegelemzésnek a kettôssége. A Költôi világképek után évtizedekkel ezáltal ragad magával A puszta, télen-interpretáció is. A képek belsô logikája, a versmenet végigkövetése a tágas értelmezés és a perspektíva távlatáig juttat el: „Elôször gyönge, fáradt madárhoz hasonlítottan, illetve rövidlátó öregként jelenik meg elôttünk a nap, a zárásban viszont véres koronájú király alakját ölti magára”.11 A páratlanul gazdag leíró költeményben tárgyiasuló költôi magatartásra is tekintettel van, melybôl végül is kiemeli (mint líraképzô erôcentrumot) „a kedélyes fölénnyel szemlélôdô ember magatartását.”12 A kandidátusi értekezés elsô változatában nagyobb hangsúly esett volna a verses regényre, ebbôl a végsô változatban csak a Bolond Istók elemzése maradt meg. Viszont külön, átdolgozva megjelentette a Vajda János Alfréd regényérôl szóló részt. Ennek „titkát” abban látva, hogy olyan túlzó, vadromantikus, sôt giccses kifejezések szerepelnek benne, amelyek már-már paródiának hatnak.13 Míg a Bolond Istók-elemzés tulajdonképpen a világkép ellenkezôre változásával foglalkozik, addig a Vajda-tanulmány a verses regények olyan sajátosságait is érinti (paródia, többféleképpen értékelhetô, szinte idézetszerû betétek), mely jelleg középpontba állításával a verses regény mûfajnak olyan monográfiája születhetett meg, amely immár a posztmodernben vezérszólammá elôlépô eljárások (önreflexió, idézés, irodalmiasság) történeti elôzményeként mutatta be a Bolond Istókot és A délibábok hôsét.14 A magyar „homerida”, illetve a Petôfi–Arany-féle népi közösségideál felbomlása után (amit a magyar verses epika disszonánsabb mûfaji változatok felé történô elmozdulása követ) az igazi felfedezés az ô számára József Attila lesz: „Egy kozmikus viszonylatokban tér- és idôviszonyok rendjébe szorított világrészlet költôjének minôségében éreztem megmagyarázhatónak életmûvének nagy részét. Egy olyan lírikusnak a munkásságát, akinek az alkotásai és az élete is szoros egységet alkottak – évek óta – számomra…”15 Tamás Attila nagy ívû, s fôképpen teoretikus szempontból máig sem kellôképpen asszimilált, sem kellôképpen méltányolt életmûvének tudományos szilárdsága, szavahihetôsége jelentôs mértékben történeti szemléletén alapul. Nem annyira filozófiai, mint inkább líratörténeti alapvetése folytán a magyar romantikától Pilinszkyig mindenki elnyeri méltó helyét az ô rendszerében. Fogalmai, sôt értékkapcsolatai is változnak valamennyit, de ember és világ, intellektuális és mûvészi megközelítés szintézisbe hozása egészen ellentétes lírai életmûvek (Weöres és Illyés) kulcsát kínálja számára. Sosem érte be kevesebbel, mint hogy a legáltalánosabb világmagyarázat és az emberiségi méretû mûvészi erôfeszítés magasából tekintsen szét, a Tolditól József Attiláig és tovább, folyton változó és mégis egylényegû módszertanának elvi-elméleti magasából.
29
JEGYZETEK 1. Tamás Attila, Visszatekintés, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2012, 63. 2. Szirák Péter, Szakszerû szenvedély – Rövid pályakép Tamás Attiláról = Tamás Attila, Visszatekintés, 153. 3. Tamás Attila, Költôi világképek Arany Jánostól József Attiláig, 2. kiadás, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998. 4. Uo., 48. 5. Uo., 53. 6. Uo., 88. 7. Uo., 88–89. 8. Uo., 90. 9. Uo., 110. 10. Uo., 11. 11. Tamás Attila, Ismert vers – nagyobb összefüggésben = Uô., Határhelyzetben, Csokonai, Debrecen, 2003, 141. 12. Uo., 144. 13. A tanulmány eredeti lelôhelye: Tamás Attila: Vajda János Alfréd regénye címû mûve és a magyar romantika problémája. Újra megjelent az Értékteremtôk nyomában címû tanulmánygyûjteményben 1994-ben. 14. Lásd Imre László, A magyar verses regény, Akadémiai, Budapest, 1990. 15. Tamás Attila, Visszatekintés, 90.
DOBOS ISTVÁN
A szigorú tudomány igézetében TAMÁS ATTILA SZAKMAI ÖRÖKSÉGÉRôL
30
(Írásmód és irodalomszemlélet) Talán elég sok mindent mond a tudós egyéniségérôl, ha felszólításként fogalmazza meg szakmai hitvallását: „a lényeget kell keresnünk!” Tamás Attila a mûvészetek teljességére és az emberiség egészére vonatkozólag kívánt vizsgálódni. Tudományról alkotott képzetének lényege Goethe – általa is hivatkozott – mondásával ragadható meg, mely szerint a strasbourgi székesegyház látványában: „minden az egész létét célozza.” Elmondható, hogy az egészben látás igénye erôteljesen jelen volt Tamás Attila hivatásértelmezésében. Elsôsorban az esztétika, az általános mûvészetelmélet szemszögébôl tekintett az irodalomra. Ezzel magyarázható, hogy az analógiateremtés talán a legjellegzetesebb értelmezô mûvelete. Az esztétika bizonyos alapkérdései, mint a mûvészet eredete, a tükrözés, az ábrázolás mibenléte, tartalom és forma viszonya mindvégig foglalkoztatták, s bizonyos értelemben fogva is tartották. Az irodalom és a társmûvészetek kölcsönös megvilágításának lehetôsége vonzotta, ezért több mûvészeti ágban igyekezett tájékozódni. Visszatérô kérdéseire megkísérelt végsô választ adni: milyen ôsformákból alakult ki a mûvészet, az emberi lény lényegi tulajdonsága miben ragadható meg. Fáradhatatlan rendszerezô volt. Fenntartásokkal élt a nyelvi, vallási és kulturális különbségekbôl fakadó viszonylagosság gondolatával szemben. Kitartóan kutatta
a mûvészet általános mûködési törvényeit, melyek szemléltetésére mindig kész volt mûértelmezéseiben. Az egészlegesség kiindulópontjának köszönhetôen szinte folyamatosan megszorításokra kényszerült. „A stílus maga az ember” – e mondás különösen igaz Tamás Attila értekezô nyelvhasználatára, melyben a pontosság, a módszeresség és a rendszerszerûség számít mértéknek. Írásainak hangja összetéveszthetetlen a magyar irodalomtudományban. Megkülönbözteti az aprólékos, megszorításokkal, közbevetésekkel, aggályos körültekintéssel elôrehaladó kifejtés. Amikor az olvasó úgy érzékeli, hogy talán már nem lenne szükséges további pontosítás, akkor a szerzô az adott részletkérdést rendre tovább taglalja. A szigorú tudós éberen kerülte a laza megfogalmazást. Kötetlen társalgás közben is minden aggály nélkül kijavította pontatlanul fogalmazó beszélgetôpartnerét. Jellemzô nyelvi fordulatai azonnal felismerhetôvé teszik szövegeit: „nagyjából általános”, „nagyjából egységes”, „viszonylag kis részben”, „valamilyen tekintetben pregnánsan sajátszerû.” A teázó asztal Tamás Attila meghatározása szerint: „nem író és nem konyhaasztal együttes.” (Tudományeszmény) A „szigorú tudomány” híve volt, a „lazaság” súlyos elmarasztalást jelentett Tamás Attila szótárában. Alapkövetelménye szerint az irodalomtudós érvelése zárt rendben, szoros logikai lépésekben bontakozik ki, minden kijelentésének bizonyítottnak kell lennie. Csakis egyértelmûen meghatározott fogalmak használata megengedett. Nem javallott például olyan laza szakkifejezésekkel élni, mint a „líra”, mert „nem ismerhetô föl jelöltjében egységes, a dolgok meghatározására képes közös lényeg.” Az irodalomtudomány célja a végsô kérdések megfogalmazása és megválaszolása. Az örök dolgok szempontjából múló divatnak tekintette a mûvészet technikai eljárásainak vizsgálatát, mert azt vallotta, hogy az eszközhasználaton túlmenô lényegi kérdések biztosítják az emberlét egyik alapfeltételét. Írásai mindenekelôtt irodalomtudósokhoz szólnak, de ismeretközvetítésre is vállalkozott, törekedett az összetett kérdések szemléletes magyarázatára, vagyis odafordult a mûvelt nagyközönséghez is. (Értékrend) Tamás Attila rendkívül magas mércét állított. Szigorúan ítélkezett, s nem tett kivételt a század legnagyobb hatású gondolkodóival sem. Szokatlanul éles bírálatban részesítette mások mellett Heidegger, Gadamer, Jauss és Lukács György mûvészetelméletét. Tamás Attila szerint Jauss mûve „meghökkentô hiányokat mutat.” E zavarba ejtô minôsítés indoklásában súlyos kifogások fogalmazódnak meg. A konstanzi irodalmár beéri részletproblémák tárgyalásával, holott a fô kérdés az volna: mi a lényege az esztétikai értékítéleteknek. Jauss adós marad a válasszal, hol foglal helyet a mûvészet az emberi létezés egyetemességében. Gadamer A szép aktualitása címû könyvét „nagyesszének” nevezte, s fájlalta, hogy a német bölcselô a szép „közelebbi körvonalazására nem tesz kísérletet.” Tamás Attila kérlelhetetlenül szigorú szellemi alapállására jellemzô, hogy önítéletként, gondolkodói kudarcaként értékeli A mûalkotás eredete szerzôjének bölcseleti belátását, melynek köszönhetôen Heidegger bejelenti: „Távol áll tôlünk a rejté1y megoldásának igénye.” Az irodalomtudós pontatlan fogalmazásban marasztalja el a filozófust, aki szerint az alkotó a mûvészi megnyilatkozását megelôzôen
31
32
maga elôtt találja a mûvészeteket általában. Tamás Attila helyesbít: csak azt a részt, amelyik már valóban készen áll. Nem kis szellemi bátorságra vall, hogy kész volt a nagy távlatokat átfogó elgondolások bizonyos részletkérdéseit közelnézetbôl, aprólékosan bírálni. Görcsös igyekezetet vetett – utólag – Lukács szemére, mert Az esztétikum sajátosságába beépített régebbi szövegek szerzôit mindenáron marxista színben tüntette fel, igazolandó hivatkozásukat az illetékesek elôtt. Jóllehet, Tamás Attila vitatta a mûvészi visszatükrözés fogalmát, ugyanakkor a mûvészet kivételes szerepét Lukács gondolatvilága szerint értelmezte. Alighanem némely fenntartásai ellenére Az esztétikum sajátossága állt hozzá a legközelebb. Ezt írta: „az ember kisszerû mindennapi tevékenységének halmazában kényszerül élni” – a mûvészetek „adottságait sajátosan bontakoztatni tudó lénnyé, teljesebb önmagává alakíthatják.” Az esztétika mûvelôjének mûvészetmeghatározása Lukács György szellemében fogalmazódott meg. Tamás Attila hû volt saját szellemi örökségéhez, a folytonosság határozza meg életmûvét. Egyetlen példát említenék. Magától értetôdô, hogy tanulmányainak keletkezési ideje fontos tényezô a történeti értelmezés változó nézôpontjából, s az ultima manus elve szerint számolni kell újra kiadott korábbi mûveinek az átdolgozásaival is. (Tamás Attila: A marxista esztétika alapjai, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 4. kiad. – 106 p. – Tamás Attila: Esztétika, Jegyzet, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar. Utánnyomás: Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1990, 1991, 1992, 1993, 1995, 2001. – 72 p.) A mû címe rövidült, lényegét tekintve azonban a késôbbi jegyzet nem különbözik a korábbitól. A mûvészi tartalom és forma viszonyának kérdése már nem volt a tudományos közbeszéd része az 1990-es évek végén, ellenben a „nagy” esztétikák idôszerûségével kapcsolatos fenntartások egyre meghatározóbbá váltak a szakmai köztudatban, különösen Hol Foster összefoglalása nyomán, amelyet Tamás Attila is mérlegelt. Emlékezhetünk Foster fôbb érveire: a hagyományos „nagy” esztétikák legfeljebb egy-egy mûvészeti ágat tudnak leírni, nem idôtlen érvényûek, egy-egy mûvészeti korszakhoz szorosabban kapcsolódnak, s csupán a mûvészet meghatározott paradigmáit képesek megragadni. Létezik olyan esztétika, amely képes körülírni a klasszikus mûveket, de nem tudja megszólítani az avantgárdot. Az esztétikai tudás annyira széttartó, hogy reménytelennek látszik egyetlen fogalmi keretbe foglalni, a befogadói közeg sem egynemû, s nagyon különbözô mûvészeti világok élnek egymás mellett. Az összefüggô bölcseleti rendszerek iránti bizalmatlanság fölerôsödött, az Európán kívüli mûvészetek megértése komoly nehézséget okoz, ha nem éppen megoldhatatlant, az egyetemes esztétika központi fogalma, a szép elvesztette fogalmi biztonságát. Tamás Attila nem fogadhatta el az egyetemes mûvészetelmélet megalkotásának lehetôségét tagadó álláspontot. Az Esztétika címû tárgy, abban a formában, ahogy saját tankönyvébôl évtizedeken át az egyetemen tanította, szinte összeforrott a személyiségével. 1990-ben átdolgozott egyetemi jegyzetében a mûvészet jelentôségérôl hasonló nézeteket vallott, mint Lukács, a valóságtükrözés mibenlétét illetôen külön véleményt fogalmazott meg, kétségbe vonva kitüntetett szerepét. Ám változatlan meggyôzôdéssel hirdette, hogy a mûvészet teljes világot alkot, egészelvû, az embert egésszé formálja. Az esztétikai érték elválaszthatatlan a mûvészet társadalmi hiva-
tásától, humanista küldetésétôl. A mûvészet mással nem helyettesíthetô módon, szellemi-erkölcsi értékeket alkot és közvetít. Legutóbbi, 2003-ban megjelent könyvében a „referencialitás” védelmében a „valóságábrázolás” örök korszerûsége mellett érvelt. (Idôszerûség) A fentiekbôl is látható, hogy Tamás Attila a korszerûséget viszonylagos értéknek tekintette, és saját idôszámítással dolgozott. A „valóságábrázolás”, mondhatni, nem volt idôszerû az évezredforduló után, de ôt ez cseppet sem zavarta, sôt, ennek a hiánynak a magyarázatában fedezte fel a tudományos feladatot. Véleménye szerint így az a látszat alakulhat ki, hogy az „egész problémakör elintézést nyert valahol.” A „forma” fogalmát ekkor „megformált anyag” értelemben használta. Vajon vezethetnek-e utak innét az irodalom anyagszerûségének újabb keletû megközelítéseihez, jelesül a „kommunikáció materialitásának” vonzáskörében végzett vizsgálatokhoz? Tamás Attila legfôbb rendezô elve a stílustörténet volt. Az utóbbi két évtizedben nálunk háttérbe szorult az izmusok vizsgálata. A kortárs francia és angolszász irodalomtudományban viszont éppenséggel megélénkült. Utalhatok itt az „esztéticizmus” avantgárdra gyakorolt hatásának vizsgálatára, errôl több francia monográfia megjelent az utóbbi években, vagy az angolszász eredetû imagizmus, vortizmus értelmezésére. Sejtésem szerint ezeknek az itthon alig számon tartott irányzatoknak a magyar irodalomtörténetben is volt szerepe a két háború között, kiváltképp Kosztolányi költészetében. Tamás Attila irodalomtörténeti korszakretorikájának hangsúlyos eleme a Babits által értelmezett újklasszicizmus, amely a nemzetközi irodalomtudományban is használatos kategória. Írásainak sugalmazása szerint a fogalom újraértelmezésre vár. Kosztolányiról szóló tanulmányai tovább építhetô ötleteket, gondolatokat sugallnak, s azért is jellemzôek, mert a rendszerváltozás elôtti, illetve utáni idôszakban keletkeztek, nagy idôtávlatot, több mint három évtizedet fognak át, s így magukon viselik a szerzôi szemlélet alakulásának a nyomait. A kutatás mai távlatából természetes, hogy némely állításaival kapcsolatban esetleg fenntartások is megfogalmazódhatnak, azonban alighanem lényegesebb ennél, hogy újraértést igénylô gondolatai is valóságos kérdések körül forognak. Kosztolányi és az osztrák líra kapcsolatát vizsgálva a költô ide tartozó versfordításait összevetette az eredetivel, s helyenként részletekbe bocsátkozva mérlegelte a fordítások erényeit és hibáit. Általában is elmondható, hogy Tamás Attila nagyon szigorú tekintetû bíráló volt. Átvette Rába György magyar mûfordítás-történetébôl a „szép hûtlenek” formulát, s Kosztolányit a „hûtlenebbek” közé sorolta. Elmarasztalta fordításait a szöveghûség eszménye nevében. A legsúlyosabb kifogások között a „hanyag önkényeskedés” esetei említhetôk: „elôfordul, hogy a gondolatok megfogalmazását Kosztolányi túlságosan alárendeli egy fölszínesebben szerzett benyomás reprodukálásának, az is megtörténik, hogy ha a lefordított magyar szöveg máskülönben kevesebb szótagot tartalmazna az eredetinél, olyan szavakkal tölti ki a ritmikai hézagokat, amelyekhez valamiért vonzódik.” Tamás Attila jellemzôen éles különbséget tesz fordítás s eredeti mû között. Tolmácsolásnak tekinti a fordítást, amelynek a szöveghûség a legfontosabb ismérve.
33
A mûfordító Kosztolányi hûtlen besorolását a kutatás azóta lényegében módosította. Még a közvetítô nyelvekbôl újraalkotott kínai és japán versek is rendkívül pontosak, képviláguk, hangzásuk, hangoltságuk igen közel áll a költô által közvetítô nyelven olvasott japán és kínai szövegekhez. Kosztolányi Dezsô Összes Mûveinek kritikai kiadás sorozatában lényegében elkészült a japán, illetve a kínai versfordításkötet. Legenda, hogy Kosztolányi kitalált keleti verseket. Egy-két kivételtôl eltekintve mindegyiknek ismerjük a forrását, s akik össze tudják vetni az eredetit, a közvetítô nyelvre fordított változatot és Kosztolányi átköltését, egybehangzóan állítják, hogy Kosztolányi megoldása jobb a francia, az angol vagy a német fordításoknál, holott nem olvasott se japánul, se kínaiul. Kosztolányi fordításról alkotott elgondolása közelebb áll a mai felfogáshoz, mint a szöveghûség eszménye. A fordítás újraalkotás. A fordítás a szövegközöttiség egyik alakzata. Szövegváltozatokról érdemes tehát beszélni, nem eredetirôl s átültetett szövegrôl. A századelôn még élt a Baudelaire kora óta bevett szokás: volt, aki az átköltéseket saját mûként jelentette meg. A lélektani motiválás tényezôi Kosztolányi Édes Annájában címû tanulmánya 1985-ben íródott. Akkor a lélektani motiválás kiemelése ellensúlyt jelentett a regény egyoldalú szociális megközelítéséhez képest. „Anélkül, hogy vitába szállnék azzal, amit az említett irodalomtörténészek a szociális ellentétek fontosságáról szólva kimutattak, szeretném a regényben foglalt lélektani motivációs rendszer részleteire is ráirányítani a figyelmet.” Kosztolányi születésének 100. évfordulójára készült az írás. Ekkor jelent meg Balassa Péter nagy visszhangot kiváltó elemzése Kosztolányi és a szegénység. Az Édes Anna világképérôl címmel a regényrôl. Balassa a regény gazdag fogadtatástörténetének az értelmezési tartományát akarta bôvíteni, s éppen a szegénység szociális jelentést meghaladó, bölcseleti vonatkozásainak újragondolásával. A két különbözô nemzedékhez tartozó irodalmár homlokegyenest ellenkezôen ítélte meg a mû befogadástörténetét. Balassa így indította írását: „Lehet-e még mondani valamit egyáltalán az »Édes Anná«-ról? Hiszen a szakirodalom ezúttal kifejezetten elkényezteti a vizsgálódót.” Tamás Attila így zárta tanulmányát: „amit így olvasókként bizonyára észleltünk is valamiképpen –, azt indokolt, hogy lassan kutatói minôségünkben is észrevegyük. Ha már korábban elmulasztottuk: legalább hat évtizeddel a mû megírását követôen.” A regény fogadtatástörténetét illetô szigorú bírálatában még Karinthyt is megfeddi a piskótajelenet értékelésével kapcsolatban: „Meglepô […] Karinthy kritikájának nagyfokú felületessége ennek a jelenetnek a bírálatában.”
34
(Mûelemzés) Mûelemzéseiben a jelentésre összpontosított, a szemantikai összetevôk számbavételére helyezte a hangsúlyt. Az olvasói élmény változásának a folyamatát közvetítette, a szavak jelentésének lélektani, erkölcsi hatására helyezve a hangsúlyt: „a sorok által érzékeltetett pszichikai folyamat legbensô tényezôit tekintve is van visszatérés – pontosabban: visszatérést is magában foglaló elôrejutás.” Talán az egyik legismertebb verselemzését érdemes tüzetesebben is szemügyre venni. A Szeptemberi áhítat újraértékelésére 1981-ben vállalkozott. Célkitûzésének megfogalmazása azt a tudományelméleti feltevést foglalja magában, hogy az esztétikai ítélet a szakszerû mûelemzés eszközeivel cáfolható. Az irodalmár feladata en-
nek megfelelôen meggyôzô érvek felsorakoztatása a remekmûnek kijáró elismerés igazolásához: „Kiss Ferenc szükségesnek érzi, hogy mûvészi érték tekintetében különbséget tegyen két egymás mellé kívánkozó késôi Kosztolányi-vers: a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat között. Az itt következô írásnak az a célja, hogy megkérdôjelezze a különbségtevés helyességét.” (Studia Litteraria, 1981, 127.) Az értekezô hallgatólagos közös tudásként élet és mû egységét tételezi, s ennek jegyében kutatja a vers közvetlen életrajzi élményforrásait. A keletkezéstörténet feltárásának másik mozzanata a tematikus szinten kapcsolódó szövegelôzmények összegyûjtése és elrendezése „az életmû egymást követô darabjainak sorában”. A költô személyes életútjának bölcseleti reflexiója szervezi az értelmezésben dramatikusan újraalkotott szöveget. A költészet a lírai alany önkifejezése, a vers „életvallomás”: „Hogy aztán az öntanúsítás egykor kamaszosan meg-megbicsakló hangjai érettebb zengéssel, tisztábban szóljanak – az élet szépségeinek mámorítóbb gazdagságát is ünnepelve.” (Uo., 131.) Hogyan olvas költôi képet Tamás Attila? Elsô lépésben a szöveg körkörös átfogalmazásával keletkezô látványokhoz társít intuitív jelentéseket: „A szecessziónak olyan színei izzanak itt föl, olyan vonalai derengenek át a sorok szövetén, melyek a halál elôtti beérésben a nagyszerûnek, a fönségeshez közel állónak hivatottak az érzékeltetésére. Pompát, ünnepi átlényegülést reprezentáló színek és vonalak. Antik koszorúval övezett fô és róla csorduló vér elôtt hajlik meg itt a lírikus: »hódol«; nem a bevezetô versszak »szépségektôl beteg« poétájának elgyöngült tartásában lépve elénk, inkább önmagánál is nagyobbnak adva meg önként a tiszteletet. (»Gyümölcsös ôsz, te...« megszólítással kezdôdik az elsô sor, önbemutató »Én...«-nel a második, mintegy párhuzamot vonva »kettejük« között.)” (Uo., 130.) Az életvallomásban megnyilatkozó szemlélet külön értékelést igényel az olvasás következô szintjén. A Szeptemberi áhítat – Tamás Attila minôsítése szerint – „érett” alkotás: „A jó élet által megörökített nyárhajnali fénybetörés és az Intermezzo hervadáshoz közelítô pompája közti idôszakban születik […] a Szeptemberi áhítat. »Tedd, vérzô ôsz, nehéz fájdalmaimra / és életemre komoly koszorúd« – ismétlôdött meg az Intermezzo záró soraiban a nyitás koszorú-motívuma; »Szeptemberi napfény, fogj glóriádba« – lényegül itt át a vörösbe játszó zöldszín lombok fonadéka fények testetlen koszorújává.” (Uo., 131.) Az érvelésben teljes az összhang élet és mû, az érett férfikor s a költôi „életvallomás” szemléletének érettsége között. Az értekezô fokozati különbséget tesz a természeti kép két válfaja között: a közvetlen természeti képek a természetre referálnak, a transzformált természeti képek a költô személyes vallomásának a közvetítôi. A különbség alapvetôen szemantikai: „Halványabban az is elôrajzol bizonyos keretalakzatot, hogy a természeti látványelemmel való indítás (»Szeptemberi reggel...«), utóbb a természeti látványhoz történô visszatéréshez vezet (»Érett belét mutatja, lásd a dinnye...«), a valló másszerûbb, inkább csak erôsen transzformált természeti elemeket magukba foglaló részletek közbülsô egységét követôen, ezeket tehát mintegy közrefogva.” (Uo., 132.) Az összetartozó alakzatok – például a versnyitó, illetve -záró rész – szerkezeti kapcsolata, döntô részben szemantikai természetû. Az alapvetôen látványként érzékelt természeti kép a költôi én belsô állapotát fejezi ki, a lelki tartalmat helyettesíti: a felcserélhetô elemek összetartozását, érzéki és szellemi kapcsolatát
35
36
az intuitív jelentés biztosítja: „Az Intermezzo szerkesztéséhez hasonlóan itt is úgyszólván egyenrangú szereplô-kettôsként áll egymás mellett az ôsz, az egymást váltó évszakok egyike, és a költô-én, illetve a vele »testvér«, vele »rokon« ember.” (Uo., 132.) A nyelv megismerô, kognitív és érzéki, figuratív mûködése között teljes az összhang, és ennek köszönhetôen retorika és episztemológia összeegyeztethetô az értelmezés látóhatárán: „a »pogány igazság« és a költô is társakként mérik egymáshoz magukat (»méltó vagyok hozzád, nézd, itten állok«). S valóban: ha a nap »lángol«, akkor a megszólaló emberbôl lángként látszik »kicsap«-ni »az önkívület«.” (Uo., 132.) A mûértelmezést átható esztétikai alapeszme alkalmas az agrammatikus hatástényezôk között jelentkezô ellentmondások, a költôi nyelv fenomenológiai mûködésmódjában észlelt zavarok feloldására: „egyértelmû kontraszt hatással lesz érzékelhetôvé egyenlô erôk egyensúlya: a forróságé (»lángolsz«, »forrón égô«) és a hidegé (»hideg lesz«, »hideglelôs«) […] Egymásba forró párhuzamok, egymást ellentétezô értékek és tükörszerû vagy keretes szerkezeti tényezôk együttesét határozott hármas tagolások segítik dinamikus rendszerré szervezôdni.” (Uo., 132–133.) A részek összetartozása, a tagolt, áttekinthetô szerkezet, érzékinek és szelleminek az egysége és egyensúlya biztosítja a megalkotott mû teljességét, amely az egész ember képzetével kapcsolódik össze. Az életvallomás gondosan megszerkesztett kifejezésforma. A lírai megnyilatkozás érettségét a szöveg nyelvi megalkotottságának a szilárdsága fémjelzi. A kifejezés esztétikai értéke nem választható el a kifejezett gondolatok jelentôségétôl. A szorosan összefogott forma a számvetés mélységének, letisztultságának a fokmérôje. A tükörképszerû alakzatok a versben beszélô érzelmi egyensúlyának, szellemi biztonságának a kifejezôdései. A vers belsô történetet, eszmélkedéssorozatot jelenít meg: „Ahhoz hasonlóan, ahogy két évvel korábban József Attila is eljut Ódájának soraiban az ámulat szavait követô hûvös szétnézés során a halállal való szembesülésig, innen viszont mindjárt a »De addig...!« kiáltásáig, ahhoz hasonló lélektani folyamatban jut el Kosztolányi Dezsô is a föltételt nem ismerô életigenlés szavainak megfogalmazásáig.” (Uo., 137.) Az életvallomás a felismerések kibontakozásának csúcspontjaként föltétlen életigenlésben összegzôdik. A számvetés megfogalmazója képes felülkerekedni a lét közeli végességének tragikus tudatán. A föltétlen életigenlés képzete integrálja a látványként aktualizált költôi képeket, amelyekhez egységes, összefüggô szellemi jelentések társulnak. A versértelmezésben mûködtetett esztétikai ideológia szerint a „föltétlen életigenlés” – az olvasott szövegtôl függetlenül – örök emberi érték. A mûértelmezés sugalmazása szerint a nyelv referenciális, figuratív és retorikai mûködésének egyensúlya és összhangja valósul meg a remekmûben: „Pátosz van ebben a befejezésben – de nemcsak a valóság tagadására kész romantikáé. A lírikus énje szempontjából is megvan a lélektani hitele; nemcsak a szavak képzelt hatalmában való belefeledkezés táplálja, s nem is csak a jellegzetesen mûvészi strukturálás erôsíti ôket.” (Uo., 136.) Ezek szerint a költészetben gondolt (Meinen) és kimondott (Sagen) között nincs feloldhatatlan ellentmondás, elkerülhetetlen törés vagy szükségszerû szakadás. Egyértelmûen jelen van a nyelvi megnyilatkozásban az életvallomást megfogalmazó személyes akarata. A nyelvi cselekvés sikeressége
nem választható el a beszélô szándékától, a vallomástevô ôszinteségétôl, a számvetésre vállalkozó következetességétôl. Tamás Attila versolvasóként talán a fenti meggyôzôdés szellemében nem tulajdonított nagyobb jelentôséget annak a különös jelenségnek, hogy a hiteles személyes vallomás érvényes megformálása egyfajta személytelenséget eredményez. Absztrakt individuum jön létre a szövegben: „A szólni kényszerülô ember igazában nem akarja elhitetni a hihetetlent, az emberi élet halált legyôzô örök-voltát. Nem ô maga száll szavai szerint »éjen és homályon át«, hanem a tôle részben már eltépett, részben mintegy önálló útra bocsátott, felmagasított »életem«. Életértékeknek személyes arculatú, de egyetemes képviselôje.” Ebben a megkülönböztetésben lappangva az ember egésze vs. egész ember lukácsi fogalompárja van jelen. Jellemzô, hogy Tamás Attila egyik kötetének a címe: Emberi teljesség. A személyest mintegy meghaladó, azon felülemelkedô „élet” képzettartalma itt ehhez az esztétikai gondolatkörhöz kapcsolódik, ezért az önmagát kívülre helyezô, saját életmûvére tekintô beszélô helyzete, retorikai megalkotottságának a kérdése különösebben nem foglalkoztatja: „Nem a beszélô hiszi-képzeli magát gyôztesen szárnyalónak, a verskezdet magasság-képzete inkább abban ismétlôdik meg utoljára, hogy ô is fölnéz már életének megismételhetetlen csodájára. Szavaival objektív, valamikori létezésükkel visszavonhatatlanná lett értékeket ünnepelve. Emberi nagysága abban a megtartásban mutatkozik meg, amely egyszerre tudja tudomásul venni az élettôl válás kényszerének rideg tényét, és meglátni ebben az elbúcsúztatott életben is a nagyszerût.” (Uo., 137.) A mûvészi teljességet megvalósító remekmû stílusok egységbe foglalása: „Ennek figyelembevételével mondható ki, hogy a Szeptemberi áhítatban a szecesszió pompázatosságának és az impresszionizmus könnyed színvillódzásának az elemei – a szimbolizmus titok-kultuszával és az új klasszicizálás emelkedettségével is érintkezésbe kerülve – a romantika merész szárnyalásán kívül a realizmus józan valóságlátásának egyes tényezôivel is tökéletes egységbe tudnak összefonni.” (Uo., 137.) Az irodalomtudomány akkori helyzetét tekintetbe véve ez a jellemzés akár megengedô értékítéletet is magában foglalhat. A stílusok egyenrangú sokféleségének az igenlése annak a korszaknak az emlékezete felôl nyeri el jelentését, amelyben kizárólagos értéknek számított a költôi realizmus. A jelen távlatából viszont az mutatkozik meg, ha elhagyja a szöveget az elemzés: a stílusirányzatok irodalomtörténeti fogalmai képesek elfedni az irodalom tényleges materialitását, a költôi nyelv érthetetlen maradványait. A látványhoz kapcsolt intuitív képzetek jelentésként jelennek meg az értelmezésben. A képolvasásban zavartalanul mûködik a külsô és a belsô között a helyettesítés rendszere. A benyomások lélektani tartalmának saját szavakkal történô elmondása, körülírása hasonló képzetek felidézése által, másodlagos képrajzást eredményez: „»Tedd, vérzô ôsz, nehéz fájdalmaimra / És életemre komoly koszorúd« – ismétlôdött meg az Intermezzo zárósoraiban a nyitás koszorú-motívuma; »Szeptemberi napfény, fogj glóriádba« – lényegül itt át a vörösbe játszó zöldszín lombok fonadéka fények testetlen koszorújává.” (Uo., 131.) A tropológiai láncolat kiterjedését az értekezés nyelve is elôsegíti, ugyanakkor egy ponton túl fékezi is a mûködését. A költôi szöveg ugyanis életvallomás, amely a lélektani realizmus jegyében referenciálisan (is) olvasható.
37
Tamás Attila több mint két évtized után újraolvasta a Szeptemberi áhítatot, elméleti megfontolásokra helyezve a hangsúlyt. E késôbbi tanulmányt felvette 2003-ban megjelent Határhelyzetben címû gyûjteményes kötetébe is, melynek egyik közös nevezôje, hogy szerzôje elhatárolódik az úgynevezett divatos interpretációs irányzatoktól. Tudatosan vállalja a „fôsodortól” eltérô külön utat. A méltányos megértés szellemében ehhez annyit hozzá kell fûznöm, hogy a tudománytörténet tanúsága alapján az idôvel számottevô hatást gyakorló irányzatok, jelentkezésük idején általában ellenállásba ütköznek, s ebben a korai szakaszban híveik még egyáltalán nem lehetnek bizonyosak abban, hogy ez lesz majd egykor a „fôsodor”, bármit is jelentsen ez. A felszínes divatkövetés és a naprakész elméleti tájékozódás igénye közötti különbséget Tamás Attila is igyekezett számon tartani. E kései, merész megközelítés szerint a Szeptemberi áhítat az ôsi varázsének és büszkeségének ötvözete. A varázsének beszélôje hisz a szó világalakító hatásában, ezért kényszeríteni próbálja a természetet, saját céljai szolgálatába akarja állítani. A szöveg retorikai felépítéséhez talán szorosabban illeszkedett Tamás Attila korábbi verselemzése. Emlékszünk a vers nyitányára: „Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, / ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, / most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya / s szemembôl az önkívület kicsap, / emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, / halál fölé, a régi romokon, / segíts nekem, szeptember, ne eressz el,” A könyörgés beszédhelyzete s az áhítat hangoltsága távolítja a szöveget a büszkeségénektôl, a panteizmus sejtelme sem kapcsolódhat össze az önfelmagasztalás kinyilvánításával. E kétségbeesett fohász biblikus képzetekkel, a katolikus liturgia fordulataival telített, jóval határozottabban, mint a Hajnali részegség, amelyben az érzékfölöttivel való találkozás szövegek – Valéry, Mallarmé, Pascal, Seneca – kölcsönhatásában bontakozik ki. A versben beszélô az epifánia tapasztalatában részesül. Ennek a megjelenésnek a tényleges tartalma azonban nem azonosítható valamely vallás Isten-képével. Az „azúr” paranomáziája az „ismeretlen Úr”-al összecsengve kiemeli, s felerôsíti az Úr kilétére vonatkozó megválaszolhatatlan kérdést, amelynek megfogalmazásához a szöveg – a keresztény képzetkincsbôl is merítve – jelzéseket kínál fel. A végtelen, üresen tátongó teret a hinni vágyó transzcendens képzetekkel népesíti be. A képzeleti tevékenység egyik jellemzô megnyilvánulási lehetôségeként még az „égi bál” meseszerû látomását is játékosan megidézi a többszólamú versnyelv, amelyben a jelölôk nyitva tartják a kapcsolódás lehetôségét a nem rögzített jelentésû transzcendenciához: „úgy rémlett, egy szárny suhan felettem.” A vers hangját a találkozás ámulatba ejti, s jótékony bizalommal tölti el, tehát nem él át átmeneti kiüresedést, s ez távolítja a Hajnali részegséget a numinózus tapasztalatától, amelyet Rudolf Ottó reflektált határélményként ragad meg. Tamás Attila szerint a hatás idôleges, és sok szempontból esetleges. Munkáiban jelen van a befogadás történeti változékonyságával szemben az örök érték képzete. Humanista hagyományban gyökerezô személyiségfelfogást képviselt, az egyén életvilágát elválaszthatatlannak hitte a közösség egyre táguló köreitôl. Azt vallotta, hogy a személyiség egysége fontos emberi tényezô, melynek alapja a szilárd értékrend.
38
LAPIS JÓZSEF
Önmagunk megfigyelése TAMÁS ATTILA ÉRTEKEZô PRÓZÁJÁNAK TÖRVÉNYSZERÛSÉGEIRôL Nem ismerek olyan irodalomtudóst, aki Tamás Attilánál komolyabban vette volna, és értekezô szövegeiben nyíltabban színre vitte volna azt a belátást, hogy a mûalkotásokkal való szembesülés voltaképpen bizonyos, belôlük fakadó kérdésekkel történô szembenézés is. Kérdéseket teszünk föl a szövegnek, hiszen a mû olvasása kérdéseket generált bennünk. Tamás Attila írásaiban mindez egyszerre jelent retorikai felépítményt (a kérdezô formula gyakori használatát valamilyen közös belátásra jutás érdekében), valamint valamilyen megfogalmazható probléma fölvetését, annak megértési kísérletét, hogy milyen gondolati, erkölcsi (stb.) kihívás elé állít minket az adott mûalkotás. Minden bizonnyal legfontosabb és legkedvesebb szerzôje, József Attila „Költônk és Kora” címû verse értelmezésének például az alábbi módon kezd neki: „»Költônk és Kora«. Különös cím. Miért van idézôjelben? Mit kereshet benne a második nagybetû? És honnan ez a József Attilától szokatlan fontoskodó szeretetteljesség a megnevezésben: »költônk«? Ki az, aki az áhítatos tiszteletnek és a különcöt illetô lekezelésnek ilyen langyos elegyedésével közelít a mûvészhez?”1 Az idézet az esszényelv legszebb hagyományait idézi föl, gondoljunk csak a kérdésben megbújó azon árnyalt értelmezési javaslatra, amelyet a „langyos elegyedés” kifejezés vet föl a költemény modalitásával kapcsolatban (a professzorra egyébként alapvetôen nem jellemzô, itt teljesen adekvát nonsalanszként). Konkrétan megfogalmazza továbbá azokat a kérdéseket, amelyekbe – a valóban sajátságos, „különc” címadás miatt – hamar beleütközünk az olvasás során, és amelyek a vers megértése szempontjából hasznos és fontos alaphelyzet feltárását segítik. (Remek didaktikus kérdésekrôl van tehát szó: egy szemináriumot is megnyithatunk velük.) Az idézett szöveghelyet azért tartom érdemesnek kiválasztani az életmû sok egyéb „kérdezô” passzusa közül,2 mert a közvetlenül utána következô szakaszban a szerzô reflektál is módszerére: „Éledô kérdéseink félig-meddig már »menet közben« is válaszokat hívnak elô. Mindenekelôtt: iróniára gyanakszunk.” A színre vitt értelmezôi munkafolyamat példája ez, amely éppenséggel nem idegen Tamás Attilától: egyszerre elegáns és elôzékeny gesztus, s több annál: a következtetések, affirmációk egyszerû közlése helyett demonstrálja a gondolkodás útjait (s valamelyest kockázatot is vállalva: útvesztôit is) – s emiatt van, hogy nála a gyakori többes szám elsô személy a legkevésbé sem királyi többest jelent, hanem az értelmezés (mint tett) tapasztalásában való részesülést, a megértésre irányuló törekvés közös átélését. Mindez természetesen retorika, s bizonyos mértékig illúzió – ám nem tét nélküli, s a maga kontrollált módján a mûhelyajtó kitárását is jelenti, amelyen keresztül a nézô nem csak a mesterremek születésének, de a forgácsoknak, sallangoknak, esetleges mellékvágányoknak is tanúja lehet. Mindenképp hasznos abból a szempontból, hogy ezzel az – elnézést a kifejezésért – „látványkonyhával” felhívja a figyelmet arra, hogy a professzionális mûértelmezés nem boszorkány-
39
40
konyha; metodikája, szabályrendszere van. S a szabályok egyike a folytonos önreflexió, az elvégzett mûveletek gondos figyelemmel követése: „Itt viszont álljunk meg egy pillanatra, s lassítva engedjük csak tovább peregni a szalagot, hogy közben önmagunk megfigyelésére is alkalmunk nyíljék.”3 „Önmagunk megfigyelésére” azért is van szükség, hogy minél pontosabban és részletesebben érzékeljük a mûalkotás adott effektusának a befogadóra gyakorolt hatását, illetôleg a befogadás közbeni mûködését mint történést. S mindebben benne van az, hogy e megfigyelések megismételhetôek; nem esetlegesek és pillanatnyiak, hanem – a szellemtudományi diszciplína implicit és explicit szubjektív mozzanataival együtt – ellenôrizhetôek. Tamás Attila szakmához való hozzáállásában mindig is éreztem valamiféle természettudósi jelleget, igényt – az értelmezés, az irodalomtörténészi munka nála nem játék, az öncélúság látszatát is elkerüli. Ennek nem mond ellent az, hogy idônként az értekezô nyelve kifejezetten költôivé válik, hiszen ezekben a passzusokban is azt érezzük, hogy valamilyen hatásmechanizmus, a mûalkotás valamely aspektusának árnyalt, precíz visszaadására törekszik, s ha kell, ennek – a hatások, benyomások rögzítésének – érdekében el tud rugaszkodni a száraz és szigorú terminológiától. Bármely szöveghez, életmûhöz, elméleti problémához – például a líra mibenlétét firtató kérdéshez – történô odafordulásban érezhetô nála a kérlelhetetlen logika, valamint elengedhetetlen pragmatizmus az értelem útjainak kutatása során. Ez érhetô tetten például utolsó irodalomtudományos kötetének (Határhelyzetben) abban a szövegében is,4 amelyben a „költôi mû” (ô ennek használatát javasolja),5 „líra”, „lírai mû” stb. fogalmaival vet számot. A szukcesszív logika, a pragmatikusság és a diszciplináris precizitás példája az alábbi gondolatsor, amelyet a szerzô gondolkodásmódjának megértése végett érdemes hosszabban idézni: „Mármost tudjuk, hogy az egyes elnevezéseknek jórészt valamilyen konvenció, többnyire hallgatólagos konszenzus az alapjuk. Egy bizonyos tudományos konvenció szerinti szóhasználatnak a jogosságát egy másik ellenében elvitatni így nem föltétlenül értelmesebb tevékenység, mint amilyen az lenne, ha két nemzeti konvenciót állítanánk egymással hasonlóképpen szembe: ha mondjuk azt próbálnánk eldönteni, hogy az »asztal«, a »Tisch«, vagy éppenséggel a »table«-e a helyesebb, alkalmasabb elnevezésük bizonyos hatvan-nyolcvan centiméter magas, lábakon álló, egy-két négyzetméter területû sima lapoknak. […] [C]élszerûbbnek látszik megfelelô szótárakat (szaknyelvi eltérés esetében szó-értelmezéseket) készíteni, illetôleg adni. Meghatározni, vagy legalábbis körülírni a különbözô szerzôknél különbözôképpen használt szavak és kifejezések adott esetbeni értelmezését – egyszersmind természetesen az adott »nyelv« szó-, illetôleg fogalomrendszerére is rávilágítva. Tehát arra, hogy egymás »melletti«, egymástól független, vagy pedig fô- és alkategóriák elnevezéseivel van-e dolgunk. (Példánknál maradva: az »asztal« és »íróasztal«, »asztal« és »bútor«, »asztal« és »szekrény« egymással milyen viszonyban álló fogalmakat jelölnek.)” Látható, hogy Tamás Attila a hasznosság, hatékonyság alapelve és megfogható metodológia (például a komparatív kontextualizálás és viszonyrendbe helyezés) szerint törekedett az adott fogalmak, terminusok, kategóriák hatékony értelemmel telítésére, a szaknyelvi jelentések minél pontosabb szûkítésére (éppenséggel a jelentésvesztés és -fölösleg keletkezésének lehetôség szerinti kiküszöbölése miatt).
A „líra” fogalmának tényleges (tankönyvi, szaktudományos szövegekben elôforduló) használatáról szólva kitér arra is, hogy miképpen látja azoknak a szakkifejezéseknek a relevanciáját, amelyek körülhatárolhatósága és viszonyrendszerbe foglalása problematikus, s eközben a „líra” kifejezést a közbeszéd körülbelüli szókincséhez, a hétköznapi használhatóság nagyjából érthetô körébe utalja, de semmiképpen sem tartja a tudományos szaknyelvben érvényes terminusnak. „A zavar csak akkor jelentkezik, ha az ilyen elnevezésekkel megjelölt alkotásokat egymástól tudományosan (esetleg éppen filozofikusan) elkülönítendôknek próbálják felfogni, magasba nyúló építmények alapjait látva bennük. Tudományos tárgyalásra ugyanis »a lírá«-nak ez a köre nem látszik alkalmasnak.”6 Tamás Attila nagy felelôsséggel viseltetett szakmája „eszközkészlete” iránt, s tudta, hogy mivel az irodalmár nagy mértékben a szavak által dolgozik, a szavak tekintetében minden részletnek jelentôsége van. Ezzel egybehangzó összefüggés az, hogy természetszerûleg a mûalkotások interpretálása során a szónyi, illetve betûnyi, hangnyi, hangszerkezetnyi egységek vizsgálatának kiemelt jelentôséget tulajdonított. Hogy Tamás Attila szakmai munkásságának milyen, eddig föl nem tárt értékei bújnak meg akár néhány lapon, annak érzékeltetésére hadd utaljak most csak a Weöres-monográfia elsôrangú gyerekversfejezetére. Ebben Weöres Sándor „gyerekverseit” olyan formán rendezi típusokba „a közös szóval gyermekinek nevezhetô sajátságok közti jellegbeli eltérések” alapján, hogy a felosztás a kortárs gyerekköltészet fôbb vonulataival is nagy pontossággal párhuzamba vonható, s így tulajdonképpen használható rendszert ad a mostani gyerekirodalom-kutatáshoz is. (Sajnálatos, hogy az 1978-as könyv belátásainak hasznosítását alig fedeztem föl késôbbi vonatkozó szakmunkákban.) „Így például a gyermekkort visszaidézô, a gyerekhez felnôttként szóló, a gyerek hangját enyhén karikírozó-stilizáló változatban mintegy közvetlenül megszólaltató, valamint a gyermeki látás- és kifejezésmód naiv spontaneitásához igazodó, bennük ihletô példára lelô, mûvészi lehetôségeiket próbálgató-bontakoztatgató versek típusai egyaránt föllelhetôk nála – ha nem is egymástól elkülönülten.”7 A fölosztásban a kortárs gyereklíra (1) érzéki-játékos-hangzós-ritmikus, (2) nézôpont-keveredéssel járó visszatekintô perspektívájú, valamint (3) a gyerekhangot imitáló irányai egyaránt föllelhetôek. Az utóbbi irányhoz kapcsolódva elmondható ugyanis, hogy Weöres Sándor életmûvében megtaláljuk azt a szövegcsoportot is, amely az ún. svéd gyerekvershagyományt követô, jellegben viszonylag széles skálán mozgó (Ranschburg Jenôtôl Kukorelly Endrén, Fekete Vincén, Lackfi Jánoson, Kiss Ottón és másokon át Krusovszky Dénesig ívelô) irányvonal alternatív magyar nyelvû elôzményeként ismerhetô föl: a Kisfiúk témáira címû (1968-as) versciklusról van szó. (1) „Ha majd hatéves leszek / Ibit elveszem feleségül / mercédes kocsit vezetek / Ibi nem ülhet bele / otthun a hele.” Jóllehet, a helyesírási sajátosságokat is karikírozó elsô darabban a svéd hagyományra jellemzô perspektivikus szubverzió helyett mintha inkább szatírára és paródiára bukkannánk, a sorozat többi szövegében már találkozunk meglepô nézôpontokkal, groteszk módon karnevalisztikus fordulatokkal (Tamás Attila szavával élve: „szamárfülmutogatással”): (2) „KARESZ HüJE / GYÖNGYI HüJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van”; (3) „Jobbra át / balra át / én masírozok legelöl / temetjük a nagymamát.”8
41
Tamás Attilánál az aprólékos részletmegfigyelések, zsebkendônyi területre kiterjedô sor- és képelemzések minden esetben a mûalkotás egészének mint háttérmintázatnak a folyamatos figyelembe vételével történnek meg, annak érdekében, hogy egy fontosnak tûnô poétikai megoldás vagy gondolatalakzat ne pusztán egyediségében tûnjék újszerûnek, különlegesnek, hanem akár kikülönülve valamely nagyobb (irodalmi, eszmetörténeti) struktúrából, akár éppenséggel jól illeszkedve hozzá, de megbízhatóan váljék jelentésessé önmaga sajátszerû mûködésmódján túlmutatva is. Tamás Attila egyik kedvelt szavával élve: jussunk el általa magán túlmutató – az életmûre, a szerzôre, a stílusirányzatra, a korszakra stb. jellemzô – „törvényszerûségek” megértéséhez is. Weöres Sándor „gyerekverseinek” értelmezése nála például teljes mértékben integrálódik az életmû olvashatóságába: a „lehetôség-világok” gyermeki alakulása kerül kapcsolatba a Weöres-poétika erôteljes jelentésszóró potenciáljával (miközben szavakat, hangokat elemez tüzetesen). Az említett nagyobb struktúra mindazonáltal nem feltétlenül történeti érdekeltségû: sok esetben a lírának mint olyannak a létmódjához kerülünk közelebb általa. A föntebb elmondottak fényében talán megkockáztatható az, hogy Tamás Attila vonzódása a stílusirányzatok vizsgálatához éppenséggel ennek az egyszerre természet- és szellemtudósi habitusnak a következménye is, hiszen valamelyest explicit és tényszerû vizsgálódásra, mintavételre, már-már kísérletezésre biztosít lehetôséget, s kontrollanyagként szolgál tágabb kontextusok, szemléletmódok, avagy – a szerzô egy másik kedvelt kifejezésével élve – „emberi magatartásformák” pontosabb megismeréséhez és megértéséhez. Fontos azonban megjegyezni e ponton, hogy Tamás Attila szerint a nagy mûalkotások (mint a Hajnali részegség, a Semmiért Egészen, a Jónás könyve, az Esti sugárkoszorú, a Harmadik szimfónia stb.) irányzatilag nem homogének és nem reprezentatívak (ám a törekvések bennük is szétszálazhatóak). „A stíluseklektika csak azáltal okozhat esztétikai hiányérzetet vagy zavart, ha nem mûködik benne (illetve mögötte) valamilyen rendezô: az elôbbiekhez hasonlóan magasabb szinten egységesítô erô. Más szóval olyankor, ha a szóban forgó mû szerzôjének többirányú iskolázottságán – esetleg éppen ezzel való hivalkodásán – túl az adott mûnek valójában nincs mirôl vallania.”9 S ezekbôl a mondatokból az is kiderül, hogy a pontos és alapos diagnosztizáláson, a mû szerkezetének logikus felfejtésén, a stiláris, poétikai, bölcseleti viszonyításokon, szószerkezetek, hangszekvenciák elemzésén túl ott áll a szellemtudós, aki mindenekfölött végül arra kíváncsi, mirôl „vall” a mû. Hogy Tamás Attila életmûve mirôl vall, annak nem pusztán a nem elhanyagolható mértékû tudományos hasznosság miatt kell újra és újra utánajárni. Járulékos, szinte ajándék tapasztalatként mûveinek olvasása a vele való együttgondolkodás során önmagunk megfigyelését is kikényszeríti, kérdéseit nekünk is végig kell gondolnunk, s szellemi nyugtalansága átszáll ránk. JEGYZETEK
42
1. Tamás Attila, Értékteremtôk nyomában. Mûvek, irányzatok, elméleti kérdések, Csokonai, Debrecen, 1994, 151. (Kiemelés az eredetiben.) 2. Csak még egy példát említve: „Az egyes stílusirányzatok színrelépte ne jelentett volna gyökeresen újat? – erôsödhet föl egy talán már korábbról érlelôdô ellenvetés. Ezeknek a tanulmányozása ne
maguknak a törvényszerûségeknek – vagy legalábbis: ezek döntô részének – tanulmányozását jelentené?” (Tamás Attila, Líra a XX. században, Tankönyvkiadó, Bp., 1974, 9.) 3. Tamás, Értékteremtôk nyomában, 153. 4. Tamás Attila, Néhány polemikus gondolat a nyelvvel kapcsolatban = Uô., Határhelyzetben, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003, 103–131. 5. „A »líra« megjelöléstôl a szerzô tartózkodik” (uo., 117.). 6. Uo., 129. Kiemelések az eredetiben. 7. Tamás Attila, Weöres Sándor, Akadémiai, Budapest, 1978, 137. Kiemelések az eredetiben. 8. Weöres Sándor, Egybegyûjtött írások II., [h. n.], Argumentum, 2003, 583–585. 9. Tamás Attila, Értékteremtôk nyomában, 259.
HERCZEG ÁKOS
„Mindenkitôl van mit tanulni”
SZEMÉLYES GONDOLATOK AZ OKTATÓ ÉS ADY-KUTATÓ TAMÁS ATTILÁRÓL Mindent egybevetve szerencsésnek kell mondanom magam, ha a Tamás Attilához fûzôdô kapcsolatom kerül szóba, még ha nem is láthattam már az ereje teljében lévô oktatót. Ellenben a centenárium évében hétrôl hétre ott ülhettem utolsó hivatalos, már bôven professor emeritusként megtartott egyetemi kurzusán, a József Attila élete és mûvei címet viselô speciálkollégiumon, amelyen elôször és utoljára hallhattam, mint ad elô egyik legkedvesebb szerzôjérôl az a híresen szigorú tanáregyéniség, akinek valódi kihívást jelentô kollokviumai évekkel a nyugalmazása után is élénken éltek az egykori hallgatók emlékezetében. Szerencsés vagyok, mert nem ültem fel a folyosói szóbeszédnek (ami, mint utóbb kiderült, nem volt teljesen alaptalan, mivel ezen a kurzuson is – szabadon választható tárgyról lévén szó, némiképp rendhagyó módon – voltak, akik megbuktak). Ehelyett a félév végi átlag esetleges leromlásának latolgatása helyett engedtem a kísértésnek, és hagytam, hogy az egyik személyes kedvencemrôl az egyik legnagyobb hozzáértôje beszéljen hetente egyszer, este hattól a tanszéki könyvtár falai közt. Szerencsés vagyok, mert visszatekintve, az egyetemi éveim egyik legmeghatározóbb kurzusán vehettem részt – és nem is elsôsorban az átadott ismeretek, az addigi József Attilaképem kitágítása, árnyalása tekintetében, bár ebben sem volt hiányérzetem, hanem inkább a puszta jelenlét által. Felemelô volt érezni, hogy valami megismételhetetlennek váltam egyszerre részesévé azzal, hogy láttam, átéltem Tamás Attila egészen halkan szóló, már-már az önjelentéktelenítésig lefokozott, mégis megalkuvást nem tûrô irodalomszeretetét, szakmai alázatát; az energiát, amit az elôadói szerepben érezhetôen nem épp felszabaduló oktató egy számára életbevágóan fontos ügy érdekében mozgósítani volt képes. Úgyszólván megtestesülve láttam, amit már akkoriban jól sejtettem: megerôsítést nyert, hogy az irodalom komoly dolog, s csak a legnagyobb odaadással érdemes foglalkozni vele. Mindez szinte tapintható volt az akkori harmadéves magyar szakos számára (akinek egyik legfôbb célja a félév során legalább egyetlen kérdés megfogalmazása volt), miként ez az ethosz, ahogy a fiatalkori József Attila-líra mikroelemzéseit s rajtuk keresztül az életmû belsô dinamikáját, alakulását követtük nyomon óráról órára, közelítve az
43
44
érett, valóban jelentôs darabok felé, észrevétlen beszivárgott a még jócskán csak formálódó irodalomkutatói identitásomba. Még jóval azelôtt, hogy ez a, mondhatni, jellegzetesen Tamás Attila-i irodalomtudósi magatartás az írásaiból is visszaköszönhetett volna. Nem tûnik tehát túlzásnak az állítás, hogy noha csupán egyetlen kurzus és a hozzá tartozó, igencsak emlékezetes vizsga1 erejéig tudtam figyelemmel kísérni tanári ténykedését, valamiféle különös tanítványi viszony fûzött hozzá, amennyiben számomra is fontos szakmai értékké vált az általa képviselt elmélyültség és az alapvetô nyitottság.2 Csak egy évtizeddel késôbb, a Tamás Attila emlékére szervezett ülésre készülve jöttem rá, hogy ebben mennyire igazam volt. Töprengések az irodalmi értékrôl a címe annak a bizonyosan unikális esszékötetnek, ami csak ekkor került a kezembe. Nem tudom, akad-e még irodalmár, aki több kötettel a háta mögött, számtalan (a magyar- és világirodalom területén egyaránt széles körû mûveltségrôl árulkodó) szakcikk és sok évtizednyi oktatói munka után is képes önvizsgálatot tartani, egyszersmind józan kételkedésre hívva fel az (esetleg épp szakmabeli) olvasóját is: vajon mennyiben megalapozottak az állításaink, melyeket a napi munka során gyakran rutinból (és adott esetben netán elhamarkodottan) fogalmazunk meg, miközben egy-egy mûrôl mondunk ítéletet. Ez a józan belátáson alapuló szkepszis távolról sem a tájékozatlanság hiányát leplezi le – nehéz lenne mindezt alátámasztani egy olyan kutató vonatkozásában, aki szemléletileg Lukácstól Gadamerig, korszakokat tekintve Aranytól Esterházy Péterig, sôt a határainkon túl Whitmantôl Dylan Thomasig és másokig igyekszik az irodalom legapróbb rezdüléseirôl, összefonódásairól, hatásairól, mûködésérôl számot adni. Inkább annak a messzemenôkig elhivatott irodalomértô és -olvasónak a kételye fogalmazódott meg, aki miután az írott mûvészet megszépítô erejének vizsgálatára, a titok mibenlétének feltárására tette fel az életét, nem szeretne sem a megszokás, sem a már káros elôítélet miatt elvenni valamit ebbôl a ragyogásból. Szakmai hitelesség és ezzel szorosan összetartozó nyitottság mindenek felett – ehhez hasonló vezérelvek nyomán válik az önfelszólításnak tetszô esszé számos paszszusa mindannyiunk megfontolandó intelmévé. „[Legyen szó Lukácsról, Adornóról vagy Heideggerrôl], [n]incs rá erkölcsi jogod, hogy bármelyiküknek kikerüld a gondolatait, pusztán szemléleti idegenkedéseid alapján. […] Keress mindenütt, ahol csak ráismerhetsz a szellem igényes próbálkozásaira – a tekintély azonban egymagában még ne hallgattassa el benned az éledô, kérdezô nyugtalanságot. Egyetlen rendszer sem bizonyult még eddig meg nem haladhatónak.”3 Az elfogult nézôpont önkorlátozását persze nem is annyira a tôlünk adott esetben idegen értelmezôi gyakorlat legitimként való elfogadásakor igazán nehéz kiiktatni (bár a szakmai diskurzust elnézve ez sem magától értetôdô teljesítmény), nem akkor tehát, amikor hajlandóak vagyunk megvizsgálni, mit is tanulhatok a másiktól,4 hanem mikor saját korábbi elôfeltevéseinket, véleményünket vagy épp sokra tartott mestereink irányelveit tesszük mérlegre. Lehetséges húsz év különbséggel két elemzést készíteni egyetlen versrôl? Egy jó hermeneuta számára mi sem magától értetôdôbb, ám egy alapvetôen a marxista esztétikán iskolázott tudós esetén már nem olyan evidens, Tamás Attila mégis kellôen belátó volt saját irodalomértelmezôi pozíciójával kapcsolatban, hogy – bár a „különcségét” mentegetendô, némi magyarázkodás után – újra nekifusson Kosztolányi Szeptemberi áhítatának.5
Honnan volt hát a hit és erô a kíváncsiság megôrzéséhez, fenntartásához, tehetnénk fel a kérdést, ha nem volna nyilvánvaló azok elôtt is, akik Tamás Attilát személyesen nem, csak az írásain keresztül ismerik. Akár a töprengéseit vagy más, az irodalmiság mibenlétérôl szóló esszéjét olvassuk, akár a Líra a XX. században6 címû rövid, ám annál nagyobb téttel bíró vállalkozását, látható, hogy az irodalom számára több, mint puszta vizsgálati tárgy. Nem egy tudomány „alapanyaga”, hanem valami magasabb rendû dolog, amihez sokkal mélyebbre futó szálak fûznek, s erre bizony nem árt olykor emlékeztetnie magát az irodalommal hivatásszerûen foglalkozó szakembernek: alapélményeket jelentô, sorsunkat olykor gyökeresen megváltoztató, fiatalkorunk szárnyalását jelentô fenomén, melyrôl – sugallja a hatvanas éveibe lépô kutató – az „elméletieskedés lendülete” során hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Tamás Attila fürkészô, az irodalom hatásmechanizmusát újra és újra megfejteni igyekvô tekintete mögött (legyen szó egy sokadik alkalommal megtartott József Attila-kurzusról vagy a század lírai tendenciáit áttekintô munkáról) mindig érezhetô a szenvedély, ami (fôként) a költészet élményszerûségébôl nyer energiát. Az adott költôi mû lényegét, annak belsô dinamikáját jó érzékkel megragadó elemzôt talán nem is annyira a biztos elméleti tudás segíti a konnexiók megteremtésében, például a fent említett átfogó elemzésében, hanem ez a magában sikerrel ôrzött természetes líraolvasói attitûd, a befogadás nem rideg tudományos, hanem vállaltan humán perspektívája: az irodalom tehát olyasvalami – s erre rendre rácsodálkozhat az ember, ha Tamás Attila munkáit olvassa –, amihez valóban közünk van. Egy irodalomtörténészt, jelentsen bár kézzelfogható inspirációt az a fajta kutatói, oktatói ethosz, amelyet képviselt, végül mégiscsak az alapján ítél majd meg az utókor, ami írásaiban újszerûnek, továbbgondolhatónak bizonyul. Az élet úgy hozta, hogy Tamás Attila munkásságának teherbíró képességét nem József Attila, hanem Ady Endre vonatkozásában volt alkalmam a maga teljes súlyával lemérni – annál a szerzônél, akinek költészetéhez, mondhatni, majd’ minden alkotói periódusában vissza-visszatért, mégsem foglalkozott vele huzamosabb idôn keresztül (vagyis nagyobb terjedelemben), leszámítva talán a kandidátusi értekezésén alapuló Költôi világképek fejlôdése…8 címû kötetét. Miért hárította el ennek feladatát, rejtély, mindazonáltal egyik legfontosabb szerzôjének tekintette, ez fôleg kései írásai alapján nem is lehet kérdés. Ahogy az sem, hogy vélhetôleg nem az elsôként 1964-ben publikált, alapjaiban a kor esztétikai doktrínájához igazodó, az irodalomtörténet dialektikus fejlôdését tükrözni igyekvô munkája válik majd Tamás Attila Ady-olvasásának leginkább idôtálló darabjaivá. Legyen bármily szimpatikus az a törekvés, hogy a marxi alapelvek jogosultságát rendre megpróbálja mind szemléleti tekintetben (bevonva a vizsgálódásba mondjuk Hugo Friedrich líraelméleti megállapításait), mind szépirodalmi vonatkozásokban (Valéry, Rilke vagy épp Oscar Wilde mûvészetfelfogására reflektálva) önmagán túlról is visszaigazolni, az irodalom célelvû felfogásának, valamint az adott fejlôdéstörténeti narratívának az érvényre juttatása mégis kevésbé alkalmas a szintetizálhatóságnak inkább ellenálló Ady-líra valódi jelentôségéhez mért számbavételére. Kétségkívül az irodalom effajta holisztikus felfogása eredményez olyan megállapításokat, melyeket – mint mondjuk Ady szürrealista képalkotás felé fordulása – nem feltétlenül támasztanak 7
45
46
alá meggyôzô módon irodalmi példák, így ezek sokkal inkább tûnnek a rendszerelvû gondolkodás „termékének”, mintsem a mûvek immanens esztétikai megalkotottságából fakadó belátásoknak. Ám az is jól látszik, hogy a szerzô nem engedi, hogy az elméleti konstrukció teljesen maga alá rendelje a líraolvasás eseményjellegét: már-már megindító az a fajta igyekezet, hogy szóba hozzon a gondolatmenet adott pontján nem is kimondottan passzoló vagy a belátást demonstráló olyan szövegeket, melyeket ellenben minden bizonnyal fontosnak érez. A hosszú hársfa-sor, megkockáztatható, aligha képes meggyôzôen szemléltetni Ady képalkotásának szürrealista indíttatású fellazulását, ám annál beszédesebb Tamás Attila elemzôi alkatára nézve: kellett némi bátorság (a szerzô szavával: „különcség”) ahhoz, hogy egy merôben ideológián kívüli verset egyáltalán szóba hozzon ebben a munkájában9 (ismeretes, a vers egyike azon ritka Ady-daraboknak, melyet Tamás Attila egykori tanára, Király István meg sem említ 1970-es elsô Ady-monográfiájában). Mindazonáltal már az 1976-os Az eltévedt lovas-elemzés10 is megmutatja, Tamás Attila milyen eredeti és problémaérzékeny módon képes egy versszöveghez nyúlni, ha a cél nem valamilyen költészettörténeti ív megrajzolása a jobbára illusztratív szerepbe kényszerített versszövegek által. Noha akkoriban éppen több értekezô (Veres András vagy Király István) is foglalkozott behatóbban a költeménnyel, egyedül a debreceni kutató vélte úgy, hogy a jelentés voltaképpeni „homályosságának” egyik fô forrása éppenséggel a vers különleges retorikai konstrukciójából ered. A feloldhatatlan percepciós alaphelyzet, melyet bô húsz évvel késôbb többek közt Lôrincz Csongor, majd H. Nagy Péter Tamás Attila meglátásai alapján fejtett ki részletesebben, magából a lovas alakjából áll elô. A „vak ügetés” oly módon válik az érzékelhetetlenség metaforájává, hogy a hanghatás lokalizálhatósága a fônévi igeneves forma révén („hallani”) kétségessé lesz: a beszélô éppúgy lehet a „hallók” táborában, mint állhat a másik oldalon, vagyis a hangot kibocsátóén –−mindez pedig a versolvasást elemi módon érintô probléma. Ám a szerzô számára nem pusztán a homályosság mibenléte lesz megértésre váró jelenséggé egy költemény esetén, de ugyanolyan fontosnak tartja, hogy rákérdezzen a már meglévô elôítéletek, túlontúl kézenfekvônek tetszô „ráfogások” jogosultságára. Az Elbocsátó, szép üzenet minden bizonnyal jórészt az életrajzi vonatkozások által meghatározott olvashatóság miatt nem került korábban (és Tamás Attila 1993-as írása11 óta sem) jobban a figyelem középpontjába. A morális értékítélet eluralkodása a szöveg izgalmas retorikai építményén persze természetes módon következett abból, hogy Ady élete nyitott könyv volt, és minthogy mindenki ismerte a Diósinéval folytatott viszonyát, a szakítás e költôi dokumentumát sem volt nehéz a biográfiai behelyettesíthetôség alapján értelmezni. Tamás Attila rövid, inkább problémafelvetô, mintsem igazán elemzô írása jóformán az eddigi egyetlen, amely valóban képes megteremteni az életrajz és az esztétikai produktum közötti distinkciót; ô az, akinek ténylegesen az irodalmi mûhöz vannak kérdései és nem pedig ismert életrajzi eseményre vonatkozó, készen talált válaszai. Hogy lehet „embertelen” a vers retorikája (egy „mítosz-alak” esetén, tehetnénk hozzá), ha a Hiába hideg a Hold élménykörében „a társát nem lelô férfi volt »senkibbnél senkibb«”, vagy ha „az »elbocsáttatás« is úgyszólván személytelen”, lévén egyetemes törvényszerûségek alakítják? Hogyan lenne a másik lealacsonyítása a költemény, mikor a bukásban is volta-
képp a korábbi „nemes szerep” erôsítôdik meg? Ezek a jogos felvetések már egy radikális újraértés kezdeményét foglalhatnák magukba, s talán csak a szerényebb argumentáció magyarázhatja, hogy a szakma nem figyelt föl rájuk korábban a jelentôségükhöz mérten. Ugyancsak méltatlanul kevés hatása mutatkozik a szerzô egyik leginspiratívabb Ady-írásának. A Szecessziós természetkultusz…12 címû tanulmány a mai olvasó számára nem elsôsorban a Király-féle koncepció megkérdôjelezésével tûnik ki az Ady-szakirodalom elmúlt évtizedekben történt fejleményei közül (bár ne feledjük, hogy egykori tanítványa helyezi módszeres bírálat13 alá a nagy tekintélyû irodalmárt). Ennél sokkalta fontosabbnak tûnik a kritika továbbgondolásra ösztönzô hozadéka: a forradalmiság öröklött ideologikus nézôpontját negligálva Tamás Attila voltaképp Ady nagymértékû esztétikai „rehabilitációja” elôtt nyit utat. Az üdvtörténeti narratíva ugyanis az Ady-líra egyik lényeges alapelemét volt kénytelen figyelmen kívül hagyni, ez pedig a Bergson, de még inkább Nietzsche nevével fémjelzett vitalizmus, a megújulás hangsúlyozottan mûvészi felfogásának forradalmi lendületû igenlése. A szerzô talán maga sem mérte fel, milyen fontos lépést is tett meg a szecessziós látásmód (újra)felfedezésével a század során a lukácsi esztétika által mesterségesen elferdített Ady-kép felülvizsgálata felé, igaz, sajnos a szakma a mai napig nem reagált kellô nyomatékkal erre mondjuk A magyar Ugaron és más, a nyugatról érkezô századfordulós mûvészi hatások nyomait viselô versek újraértésében. Egy biztos: ez a munka nem is lesz már elvégezhetô Tamás Attila tömörségükben is lényeglátó írásainak tanulságai nélkül. Ha egykori oktatómra gondolok, az a kép él bennem, ami az írásaiból is viszszaköszön: megalkuvás nélküli szakmai alázat és halálig tartó elhivatottság. Az utolsó szemináriumi alkalmak egyikén vagy talán épp a legutolsón a Debrecen Televízió forgatni jött az óra elsô néhány percében a professzor életmûvérôl, munkásságáról szóló riportfilmhez. Tamás Attila a rá jellemzô szerénységgel és némi elfogódottsággal vette tudomásul, hogy a költészetrôl való gondolkodás és beszéd, ami neki magától értetôdô és mintegy a létezés természetes közegét jelenti, az másnak megörökítendô kuriózum. A reflektorfénytôl – ami viszont számára épphogy nem magától értetôdô és legkevésbé sem természetes közeg – megilletôdötten, már-már zavartan forgatta a szavakat József Attila kései verseirôl, vigyázzállásban várva, hogy elegendô anyag gyûljön össze, és végre újra magunk maradhassunk. S talán éppen ezen az órán érthettem meg valamit Tamás Attila ars poeticájának lényegébôl, méghozzá egy, fülledt kora nyári estéken oly gyakori viharnak is köszönhetôen. Nagyjából fél órával a zárszó elôtt ugyanis sötétbe borult a könyvtár. Ez ennyi volt, gondoltuk valamennyien, s már kezdtünk is pakolni, mikor valahonnan a sötétbôl egy ismerôs, az öniróniára mindig kész, kissé visszafojtott hang szólalt meg, hogy akkor ô bizony folytatná az órát, s ki-ki hitetlenkedve vagy épp csalódottan ült vissza a fotelbe, hogy immár a jegyzetelés nyûgétôl megszabadulva hallgassa tovább az éppoly pontosan felhangzó József Attila-verseket és a sorokhoz fûzött kommentárokat. Most látom, milyen óriás ô – azon az estén, úgy érzem, a nem épp a termetérôl híres professzortól megértettünk valamit a hivalkodástól mentes nagyság mibenlétérôl. Még egy kép. Jó néhány évvel a kurzus után, ugyanabba a könyvtárba egyszer csak betoppan Tamás Attila – akkor már régóta lehetett tudni, hogy elhatalmaso-
47
dott rajta a már korábban, a 2005/2006-os tanév idején is szemmel látható betegség, így már nem nagyon mutatkozott az egyetemen. Egy Csokonai-vers miatt jött, ha jól tudom – s ezt a bizonytalanságot nem csupán az idôbeli távolság, de a nehezen, már alig érthetôen megfogalmazott kérdés maga is okozza. Az intézeti könyvtáros, Hajdú Csilla és én tanácstalanul és némileg kétségbeesett igyekezettel próbáltuk megérteni a mondottak tartalmát, de csak annyit sikerült kihámoznunk, hogy valamit keres. Valamit, amit még nem fejtett meg az irodalomból, ami még mindig hajtja elôre, valamit, aminek megoldása nem tûr halasztást. Szomorú és egyben megindító volt látni, hogyan hagyta cserben a test a szellemet, miközben idézni kezdte a vers számára már végleg artikulálhatatlan sorait. Ha jól emlékszem, kikölcsönzött egy Csokonai-kötetet, és bizonytalan mozdulatokkal távozott. Akkor láttam utoljára.
JEGYZETEK 1. Jó néhány elégtelen mellett, ugyanakkor egyetlen jeles nélkül javában zajlott már a vizsga, mikor bementem, és kihúztam a József Attila marxista korszaka címû, számomra nem sok jót sejtetô tételt. A mai napig nem tudom, hogy oldottam meg a feladatot, de annyi állítható, hogy az átlagom nem ettôl romlott le végül. 2. Szirák Péter, Szakszerû szenvedély. Rövid Pályakép Tamás Attiláról = Tamás Attila, Visszatekintés. Életrajzi jegyzetek, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2010, 148. 3. Tamás Attila, Töprengések az irodalmi értékrôl, Kráter Mûhely Egyesület, Budapest, 1993, 18. 4. Ahogy egy másik esszéjében fogalmaz, „mindegyik szellemi teljesítménytôl van mit tanulni”. Tamás Attila, Kérdések az irodalom történetisége körül = Uô., Határhelyzetben, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003, 138. 5. Vö. Uô., Kosztolányi Dezsô: Szeptemberi áhítat = Uô., Értékteremtôk nyomában, Csokonai, Debrecen, 1993, 75–85; Uô., Ismert versrôl – elméleti vonatkozásban = Határhelyzetben, 86–94. 6. Tamás Attila, Líra a XX. században, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 7. Tamás Attila, Töprengések az irodalmi értékrôl, 39. 8. Tamás Attila, Költôi világképek fejlôdése Arany Jánostól József Attiláig, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998. 9. Uo., 102. 10. Tamás Attila, Egy kései Ady-versrôl (Az eltévedt lovas) = Értékteremtôk nyomában, 29–41. 11. Tamás Attila, Búcsúvétel egy mítosz-alaktól: Elbocsátó, szép üzenet = Értékteremtôk nyomában, 22–28. 12. Tamás Attila, Szecessziós természetkultusz és forradalmiság egybefonódásai az Ady-lírában = Értékteremtôk nyomában, 11–21. 13. Ahogy Tamás Attila jelzi is tanulmánya elején, már 1983-ban megfogalmazta az utolsó Királyféle Ady-könyvek ideológiai természetû kritikáját, éppenséggel a majd’ 1500 oldalas monográfia alaptörekvését, nevezetesen Ady forradalmi „kiteljesedését” vitatva. A tanítvány, Király félrevezetô Adyképét véve górcsô alá, nem kevesebbet állít, mint hogy „a szakma szabályai a tények, illetve a használt fogalmak újbóli átvizsgálását teszik szükségessé.” Vö. Tamás Attila, Király István: Intés az ôrzôkhöz, Irodalomtörténet, 1983/4, 996–1002.
48
tanulmány KULCSÁR SZABÓ ERNô
Megértés – történés – létesülés A TUDOMÁNYOS IRODALOMÉRTELMEZÉS DILEMMÁIRÓL „Mármost azt kérdezem: léteznek-e […] tiszta kijelentô mondatok, s hol és mikor?”
(Hans-Georg Gadamer: Sprache und Verstehen)
„Természetesen nem az írás holt betûje, hanem csak
az újra életre kelt (mondott vagy olvasott) szó számítható hozzá a mûalkotás létéhez.” (Gadamer: Von der Wahrheit des Wortes)
Ha nem abból a közkeletû elképzelésbôl indulunk ki, hogy a tudományos megismerés a dolgoknak a tapasztalatinál „igazabb” ábrázolása, hanem összefüggéseiket egy másik szinten beláthatóvá tévô átalakítása,1 akkor könnyen elbizonytalanodhat a tudományos magyarázatokba vetett hit néhány evidenciája. Az ilyen evidenciáknak tartósságot kölcsönzô tényezôk közül itt mindössze az egyik legfontosabbikat kell szemügyre vennünk ahhoz, hogy érzékelhetôvé váljék az a feszültség, amely legalább egy évszázad óta táplálja a tudományok teljesítôképessége körül kialakult nézetkülönbségeket. Mivel az újkori episztémé szabályai a tudományos magyarázatot – státusz, érvény és bizonyosság dolgában – az „igazolhatóság” valamely formájához (verifikáció, adekváció, plauzibilitás, kompatibilitás stb.) kötik, belátható, hogy a magyarázatnak olyan alakban kell elérnie a címzettjét, amely alkalmas saját állítása igazságának képviseletére. Tehát logikailag és nyelvileg is képes arra, hogy végrehajtsa mindazt, amit a tudás „átadásának” nevezünk. Ami azt is jelenti, hogy ha nem mindjárt feltétlen igenlést is, de legalább a megértés valamely fokú nyitottságát (érdeklôdést vagy a dologban való érdekeltséget) kell kieszközölnie a maga közlési igénye számára. És ez mindaddig így is van, amíg a kijelentés-logikai értelemben vett tudományos magyarázat mibenlétét a dolgok felszíninél mélyebb, a láthatóhoz képest érvényesebb igazságok feltárásával, vagyis valami meglevônek az igazabb megmutatásával hozzuk összefüggésbe. Annak azonban, hogy a Rickert fentebbi, eredetileg 1894-es megfigyelésébôl adódó következtetések megingathassák az elôbbi evidenciákat, maga az evidens elgondolású tudásátadás szerkezete áll leginkább az útjában. Ritkán figyelünk fel ugyanis arra, hogy már „a tudás átadása” kifejezés is olyan mûveletre utal, amely csak a továbbítás egyirányú kommunikációelméleti modelljében mûködik. Éspedig úgy, mint valami már birtokunkba vett meglevônek a másokhoz való eljuttatása, jobb – nyelvileg is jobb – esetben: a velük való megosztása. A valóság (valamely darabja) pontos, tudományos leírásának – mint minden megismerést „meg-
49
50
elôzô”, pozitivista mûveletnek – a lehetetlenségét Rickert ugyan eredetileg még a quidditas megfeleltetôen asszertív horizontjában, de már annak korai hatástörténeti belátásával2 hangsúlyozta, hogy egyetlen ilyen (értelmezô) mûvelet sem képes identikus formában elérni és ábrázolni a tárgyát. Következésképp a fogalmakkal végrehajtott képmás-elôállítás igazsága nem egyéb olyan megismerésnél, amely inkább változtatás és átalakítás eredménye. Annak a kommunikációs modellnek az elégtelensége, amely kimerül a puszta továbbítás eseményében, nem véletlenül a romantikus hermeneutika megjelenése idején vált átfogó világértelmezési kérdéssé. Lényegében és meghatározó jelentôséggel éppen akkor, amikor – az elôzményekkel ellentétben – új módon jelent meg a megértés feladat-jellege. „[Ö]nmagától – írja 1838-ban a megértés szigorúbb(an vett) praxisáról Schleiermacher – a félreértés adódik és a megértést [ezért] minden ponton akarni és keresni kell.”3 A továbbító modell ugyanis olyan nyelvfelfogáson alapul, amely nem ismerte, nem ilyenként tartotta számon a megértésben rejlô feladat nehézségeit. „Durva egyszerûsítéssel azt mondhatjuk – írja errôl a küszöbhelyzetrôl Manfred Frank –, hogy körülbelül a 18. század közepéig az értelmezés mint specifikus probléma azért nem játszott szerepet a tudás nyelvre vonatkoztatott formái közt, mert a nyelvi forma a maga igazságában [igaz, valódinak tekintett mivoltában –- K. Sz. E.] logikai formát reprezentál, és mert az ítéletszintézisek logikai formája közvetlenül tényekre vonatkozik, úgy, hogy az értelmes beszéd (mely természete szerint egyetemes, igaz, világos és érthetô) egybeesik a tárgyias tartalmú beszéddel. A beszéd sajátos használati értelmén vagy a világ nyelvi konstrukciójának hogyanján keresztül való kölcsönös megért(et)és problémája tehát ekkor még egyáltalán nem jelenik meg: a nyelvtanilag korrekt beszédet egy prestabilizált harmónia teszi a logikailag hibátlanul kombinált »képzetek« közvetlen és megbízható reprezentálójává. A nyelvtan és az ész egyetemes: törvényeik mindenfajta alkalmazása in concreto reprodukálja a kódnak ezt a lényegi általánosságát, úgy, mint egy jogi eset a törvényt, amely alá tartozik: nem módosít, hanem manifesztál.”4 A tudás nyelvre vonatkoztatott formáinak itt azért van kitüntetett jelentôsége, mert a tudomány tudása is – „hordozzák” azt másutt képletek vagy egyéb írásos jelek – csak a megértés mindenkori nyelvi közegében keletkezik és férhetô hozzá. A tudás nyelvre vonatkoztatott formáitól függ ugyanis, hogy mely premisszák szerint mutatkozik meg elôttünk a nyelv élô, beszéd(valóság)beli és látható (írásos, szövegszerû) formájának kapcsolata. Még mielôtt azonban az innen adódó következményekre térnénk rá, emlékeztetnünk kell arra, hogy a tudományos ismeretek egyetlen hibátlan „átvétele” vagy megértése sem képes érvényteleníteni annak hermeneutikai maximáját, hogy „a megértés valójában nem jobbanértés, sem a világosabb fogalmaknak köszönhetô tárgyi jobbantudásnak, sem pedig annak az elvi fölénynek az értelmében, mely a tudatosságot jellemzi az alkotás tudattalanságával szemben. Elég azt mondani, hogy másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk.”5 Mindez azért van így, mert a szövegbeli dologhoz a magyarázó megértésnek „valami sajátot is hozzá kell adnia a magáéból. […] Az igazi magyarázat azonban sohasem jobban, hanem inkább másként érti a szöveget, mint annak szerzôje értette.”6
Átadás vagy megtörténés? A tudás kétfajta bekövetkezése A dolgok megértése során végbemenô átalakulás hangsúlyozásával Rickert a tudományos megismerés ún. továbbító vagy átviteli modelljének kérdéses pontjaira irányította rá a figyelmet. Mindenekelôtt arra, hogy – akár élôbeszédi, akár írásos ismeretátadásról legyen is szó – itt egy igazolt ismeretelméleti módszer szabályainak korrekt alkalmazása teszi lehetôvé a közlés hibátlan eljuttatását a címzetthez. Annak a performatívumnak a körülményeit tehát, melynek során a közölt ismeret a befogadói oldalon megértett igazsággá válik, a tudományos megismerés továbbító modellje többszörös szabálykényszer alá helyezi. A helyes megértés ezek szerint lényegében valamely helyes módszer elôírta szabályok hibátlan alkalmazásán múlik. A karteziánus módszerhit ismeretelméleti optimizmusa azonban alapvetô hatástörténeti következményekkel ütközött bele a romantikus hermeneutikának abba a tapasztalatába, hogy a csak beszédeseményként valóságos nyelv és annak végtelensége mindig aláássa a közlemény önazonos „továbbításáról” alkotott elképzeléseket. Mert attól még, hogy a nyelv „soha nem lehet egyvalakinek a mûve”,7 a nyelv nem egy világgal egyeztetett és kompatibilis grammatikában, hanem „az individuumban kapja meg a maga végsô meghatározottságát. A szó esetében – írja Wilhelm von Humboldt – senki nem gondolja pontosan és éppen azt, amit a másik, és ez a mégoly kicsiny különbség úgy rezeg tovább az egész nyelven, mint a kör hullámai a vízben. Ezért minden megértés egyidejûleg mindig meg-nem-értés is, minden gondolati és érzelmi egybehangzás egyidejûleg kölcsönös eltávolodás is. Annak módjában, ahogy a nyelv minden individuumban módosul, a nyelv […] hatalmával szemben az ember nyelv fölötti uralma nyilatkozik meg. […] Az emberre gyakorolt befolyásban van a nyelv és formáinak a törvényszerûsége, az emberi visszahatásban pedig a szabadság princípiuma. Mert az emberben keletkezhet valami, aminek az okát semmiféle értelem nem képes a korábbi körülményekben fellelni; és félreértenénk a nyelv természetét s épp keletkezésének és változásának történeti igazságát sértenénk meg azzal, ha kizárnánk belôle az ilyen megmagyarázhatatlan jelenségek lehetôségét.”8 Ezt az átalakulást azután a 20. századi hermeneutika nyelvi fordulata tette egyáltalán a szövegek megértésének olyan konstitutív tapasztalatává, amelyben – ellentétben az ismeretelméleti szituáció mindenkori mûviségével – megjelennek a mindig életösszefüggésekhez kötött humán megértés olyan korlátozó mozzanatai is, amelyek nem egyszerûen metodológiai természetûek. „A megértést – írja 1992-ben Jauß – sem kikényszeríteni, sem elrendelni, sôt [valamiért cserében] megvásárolni sem lehet; a megértés kivonja magát az oksági magyarázat és a logikai érvelés hatalma alól. Ahogy azt Marie Ebner-Eschenbach joggal megjegyezte, nagyon keveset ért az, aki csak azt érti meg, amit meg lehet magyarázni.”9 (Ennyiben tehát a – mindenkori kielégítô magyarázattól függô – „megértetés” képzete saját illúziójának válhat az áldozatává. Legalábbis amennyiben kalkulálhatónak véli a megértés eseményét és annak sikerét alapvetôen a magyarázat hibátlanságából származtatja.) A továbbító modellnek azt a fogyatékosságát, amely csak kiküszöbölendô deficitként számolt az összefüggések interpretációs átalakításából adódó jelentésváltozással, a strukturalizmus és a szemiotika utópozitivista nézetében – például az ún.
51
52
átvitt és konkrét, illetve a metaforikus és referenciális jelentés tételezésével – még át lehetett fordítani a többértelmû szövegjelentés alakelméleti többletébe. A többjelentésûség tana – akarva akaratlanul – azzal tartotta fenn továbbra is a továbbító modell mûködôképességét, hogy az értelmezés különbségeit magából a szövegben rejlô, tehát abban ott eleve adott többértelmûségbôl származtatta. A tartalmazott többértelmûségnek ez a potenciálja a 20. században úgy mûködtette tovább a módszerhitû pozitivizmus nyilvánvaló alakelméleti metafizikáját, hogy az üzenetek címzettjét (= a megértés alanyát) változatlanul nyelv és világ kompatibilitásának doktrínája alá vonta. Ezzel pedig a nyelvi közlés befogadójának minden tevékenységét egy olyan érvényes szabályrendszer aktuális alkalmazására (s vele a mindenkori „újraalkotására”) korlátozta, amelyben a „továbbított” üzenet mindenfajta változása a kommunikáció torzulásának számított. Az a feladat viszont, amely elé Schleiermacher szerint a megértés állít bennünket, éppen nem alakelméleti természetû. Az olyan változó értelmezésmód felé, amely „a szöveg jelentését fel-adottként, mindig új applikációk lehetôségének feltételeként érti és – a változó életösszefüggés jegyében – a történeti helyet teszi meg a különbözô értelmezések differenciapontjává, Luther nyitotta meg az utat […] és a 18. században a pietista hermeneutika építette ki a három subtilitas tanává.”10 E finom, mûvelhetô – de szabályszerû alkalmazásuk hogyanjára nézve nem szankcionálható11 – készségek12 ezért lényegében már a továbbító modell kibontakozása idején olyan ellenpontját képezték a csupán (restitutív) átvételre alkalmas megértésnek, amely éppenséggel az abban – egész az applikációig – való aktív részesedés feladatát rója a befogadásra. Az új igazságokat és azok összefüggéseit „feltáró” tudományos magyarázat ennyiben csak alakelméleti nézetben nevezhetô megértetésnek, hiszen ez a mûveltetô formula a befogadói oldalon mindössze a passzív tudomásulvétel mozzanatát írja elô. Számos félreértéshez vezetett például az Igazság és módszer hazai fogadtatásában, hogy a „verständigen”, a „sich-verständigen”, illetve a „Verständigung” helyén az elsô magyar kiadásban rendre a „megértetés” kifejezése olvasható,13 mely így nem minden esetben tud különbséget tenni az „értesíteni”, a „valakit [valami felôl] felvilágosítani”, a „valakivel valamit közölni”, „valakivel valamit beláttatni”, illetve a „valami felôl [közös] megértésre jutni”, „megegyezni” vagy a „szót érteni” jelentésmozzanatai között. A második, javított kiadásban Fehér M. István, ahol szükséges volt, korrigálta ezeket a helyeket.14) A továbbító modell szerinti átvétel és a dialogikus hermeneutikai részesedés fentebbi különbségei különös élességgel jönnek azután felszínre a beszéd és az írás kultúrtechnikai mûködésének eltéréseiben. A „továbbított” jelentés megszakítatlan változatlanságának fenntartása nemcsak elméletileg kerül ugyanis szembe a keletkezô jelentés elvi változékonyságának mediális premisszáival. Az elsô esetben a nyelvi közlésnek nyilvánvalóan az írásos változat az ideáltípusa. Legalábbis amennyiben a világ logikai formáját reprezentáló nyelvi forma doktrínája olyan kijelentéslogikai alapzaton szilárdult meg, amely a világot – a dolgok és összefüggéseiket felmutatására képes – konstatív és asszertív nyelvi aktusok („kijelentések”) segítségével rendezi megérthetô alakba. A dialogikus hermeneutikai tapasztalat szerint viszont „[n]incs az a kijelentés – írja Gadamer még 1957-ben –, melyet egyedül az általa feltárt tartalomra nézve meg lehetne érteni, ha a kijelentést a
maga igazságában akarjuk megragadni. Motivált minden kijelentés. Minden kijelentésnek vannak olyan elôfeltételei, amelyeket nem jelent ki. Egy kijelentés igazságát csak az képes valóban felmérni, aki ezeket az elôfeltételeket is odagondolja. […] Nem az ítéletnek, hanem a kérdésnek van elsôbbsége a logikában, ahogyan azt a platóni dialógus és a görög logika dialektikus eredete történetileg is tanúsítja. A kérdésnek a válasszal szembeni elsôbbsége azonban azt jelenti, hogy a kijelentés lényegileg válasz. Nincs olyan kijelentés, amely ne egyfajta választ jelenítene meg. Ezért nem létezik valamely kijelentésnek olyan megértése, amely ne annak a kérdésnek a megértésébôl nyerné a kijelentés egyedüli mércéjét, amelyre az válaszol.”15 Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy egyetlen tiszta kijelentés sem oldható ki abból a hatástörténeti, beszélgetésbeli és életösszefüggésbôl, amelybe beletartozik, mert „hát hogyan is különül el az, ami kijelentés? Elválasztható-e a kijelentés a maga motiváció-összefüggésétôl?”16 Minthogy tehát hermeneutikai értelmezésben a nyelv csak a beszélgetésben, a beszéd totalitásában mehet végbe, e másik póluson a mindig társiasságra ráutalt, hangzó élôbeszédiség a nyelv ideáltipikus formája, ahol a világot nem kijelentések rendezik érthetô alakba, hanem mindaz, amit világnak nevezünk, egyáltalán csak a beszélgetésben mutatkozik meg elôttünk. Utóbbi mellett szól az is, hogy a jelentéstovábbításban érdekelt elgondolás elsôsorban ismertté és ismeretté szeretne tenni valami igazat, s miközben itt számára a látható nyelv rögzítettsége szilárdabb támasztékot kínál a szó pillanatnyiságánál, kockázatként kell számításba vennie az írás elidegenedését a beszédtôl és a szövegnek a szerzôjétôl való függetlenedését is. Abban lát kockázatot tehát, amit a megértés elmélete termékeny problémának és így a hermeneutikai kérdés evidens részének tekint: „minden írott szöveg egyfajta elidegenedett beszéd, s megkívánja, hogy a jeleket beszéddé és értelemmé változtassuk vissza. Mivel az írásosság révén az értelmet egyfajta önelidegenedés éri, ez a visszaváltoztatás a voltaképpeni hermeneutikai feladat.”17 És az ilyenkor szükségszerûen közbejövô változás vagy átalakulás csak alakelméleti nézetben bizonyulhat paradoxonnak. Hermeneutikailag éppen hogy mélyebb értelmet kölcsönöz a Rickertnél adottnak: a szöveget – következtet itt Gadamer – „ha megfelelôen, tehát a szöveg saját igénye szerint akarjuk megérteni, akkor minden pillanatban, azaz minden konkrét szituációban újból és másképp kell érteni. A megértés itt egyben mindig alkalmazás.”18 Ennek a kívülrôl nem vezérelhetô, a szerzôtôl nem kontrollálható, „történésszerû eseménynek”19 lesz eredménye az a megértés, amelyben a beszédtôl elidegenedett szövegi közlés – a közremûködésünkkel úgyszólván áttörve saját idegenségének határait – az igazságértés saját lehetôségévé válik: „az írásos rögzítés, épp mivel a kijelentés értelmét teljesen elválasztja a beszélôtôl, a megértô olvasót az értelem igazságigényének védôjévé teszi. Az olvasó épp ezáltal érvényességében tapasztalja azt, ami szól hozzá, s amit megért. Amit megértett, az már eleve több, mint idegen vélemény: lehetséges igazság.”20 A lehetséges igazság ilyenkor – ellentétben a továbbított „kijelentéssel” – a befogadói oldalon nem kerül affirmációkényszer alá, mert nincs ellátva az igenlô átvételre való felszólítás indexeivel. Éspedig nem azért, mintha csupán vélemény szeretne maradni. Hanem éppen ama látszat elkerülésével, hogy a kijelentés motiváció-összefüggéseinek kitörlése volna a kijelentés tárgyilagosságának – vagy tudo-
53
54
mányos igazságának – a biztosítéka. Mert a tudományos kijelentés látszólag konstatív beszédaktusai vajon nem éppen azt a történést akarják-e elôidézni, amely maga az állított igazság átvételének a performatívuma? Ha valahol, akkor az irodalomtudományban bizonyosan terméketlen minden olyan igyekezet, amely a konstatív és performatív beszédcselekmények elkülönítésére irányul. Nemcsak azért, mert az irodalmi mû szavai kizárólag arra a világra vonatkoznak vissza, amelyet épp e szavak aktuális konfigurációja létesít, nem pedig „ábrázol” vagy „reprezentál”. Kifejezetten kontraproduktív azért is, mert a beszédaktus „nem korlátozódik a konstatálásra, a leírásra, a kimondására annak, ami van, de saját maga hozza létre vagy alakítja át, bizonyos feltételek mellett, a helyzetet, amelyrôl beszél.” – írja Derrida. Sôt, fûzi hozzá ugyanott, még a nyelv performatív erejérôl tett „értelmezôi kijelentésekrôl” is elmondható, hogy „sem nem egyszerûen elméletiek-konstatívak, sem nem egyszerûen performatívak. Hiszen nem létezik a performatívum, de performatívumok vannak, és ellentétes vagy élôsködô kísérletek [arra], hogy a nyelv performatív hatalmát interpretálják, megvizsgálják vagy használják, hogy performatív módon invesztálják.”21 Anélkül, hogy itt a szövegek intencionális indexeinek kérdéseibe bonyolódnánk, a Derrida hangsúlyozta elválaszthatatlanság is Gadamernek azt a megfigyelését támasztja alá, hogy „az írás jelnyelve is csak a beszéd igazi nyelvére vonatkozik vissza.”22 A szó csak a maga teljes funkció-, élet- és motiváció-összefüggésére vonatkoztatva bizonyul egyáltalán érthetônek. A tudományos közlemény – mint mindig kölcsönösségben megalapozott, közelebbrôl: mint szóértésre törekvô ismeretmegosztás – ma már elsôrendûen és csaknem kizárólag az írott, a látható nyelv médiumára korlátozódik. A publikáció nyilvánosságra lépése ugyan – annak ellenére, hogy ma már nem könnyû megmondanunk, egyáltalán mi és egyáltalán hol is veszi kezdetét a publikáció – egy mediálisan alapjaiban újraartikulált és szinte határolhatatlan térben megy végbe, de ezt a teret még mindig a tárgyi igazságérvény konszenzuális ismérvei jegyében tartja felismerhetô keretek között a tudományos közösség. (Ami egyszersmind, persze, ellenôrzést is jelent, de a tudomány ebben a teljesítményi értelemben – önmaga veszélyeztetése nélkül – nem lehet „demokratikus”.) Az igazságérvény szempontjából meghatározó tényezôk közül azonban idôközben több is komoly hatástörténeti változásokon ment keresztül ahhoz, hogy ne kezdte volna megosztani a szakmai értelmezô közösségeket. A nyelvi fordulat után az irodalomtudomány diszkurzív terében, persze, az ismeret/ismeretszerzés hitelességének nem véletlenül éppen azok az alapelvei bizonytalanodtak el, amelyeknek a hatékonysága felôl a továbbító modell legmegbízhatóbb médiuma, a – rögzítés bizonyos végérvényességével felruházott – értekezô szöveg tett tanúságot. Közülük is az egyik legfôbb, a tárgy iránti értelmezôi semlegesség, a másik pedig az a pontos terminológiai rögzítés, amely elháríthatja az új ismeret tárgyi tartalma körüli félreértéseket. A két elvet egyesítô ún. „egzakt” tárgyilagosság követelménye itt még a dolgok hozzáférhetôségének abból a kijelentés-logikai hagyományából származik, amely szerint a világ és annak nyelvi formája képes megfelelni egymásnak. Optimális esetben ilyenkor a tárgyilagos megfigyelés eredményeit szabatos pontossággal rögzítô leírás és annak érvelô magyarázatai végzik el az „adekvát” átvételre elôkészített ismeret továbbítását. Az ilyen mûveltetô alakban elgondolt megértés „torzítatlanságát” (= és itt szó szerint: a „ma-
radéktalan” megértetést) azonban nemcsak az a meggyôzôdés veszélyezteti, amely az ismeretek továbbítható készletének tekinti a tudást. A tudás készletjellegének tételezésével a továbbító modell hermeneutikai eljárása nem véletlenül torkollik végül a megértés elôállíthatóságának képletébe. A tudás tökéletesedését az ismeretek mennyiségi halmozódásával azonosító, készletezô tudásforma túlságosan sokat tud ahhoz, hogy a terminológiai egzaktság kondicionálta megértést – a maga tervezhetetlenséget és kontingenciát kiküszöbölô modelljében mint logikai következ(tet)ést és ismeret-elôállítást – össze ne tévessze a gondolati történéssel. Pontosabban: az elôállítás mibenlétét a keletkezés vagy bekövetkezés mindig csak megtörténni képes eseményével, illetve a (mûveltetô) elôállítás kényszerítô kívüllétét a gondolat történésébe való beletartozással. Az, persze, hogy e kétfajta bekövetkezés között alapvetô szerkezeti különbségek vannak, lényegében a nyelvi fordulat hermeneutikai implikációi felôl vált igazán beláthatóvá. Az igazságérvényre számot tartó megismerés fentebb kiemelt alapelveire nézve mindinkább beláthatóvá vált, hogy az ún. tárgyi semlegesség elve – vagyis amikor a szöveg idegen igényének meghallása a cél – nem jelentheti a mindenkori sajátnak a felfüggesztését. Sôt, épp ennek az elôzetes tudásnak az érvényesítése ad egyáltalán módot arra, hogy „maga a szöveg megmutatkozzék a maga másságában, s ezzel lehetôvé váljék számára, hogy tárgyi igazságát kijátszhassa a mi elôzetes véleményünkkel szemben.”23 Ám hogy mindez nem egyszerûen a mindenkori szubjektivitások különbségei miatt vezet többféle megértéshez, azt a nyelvi fordulatnak az a felismerése tette nyilvánvalóvá, hogy a megértésnek nem átvételi (vagy: arrivális), hanem mindig történésszerkezete van. Azaz a többjelentésûség nem ugyanannak a sokféle befogadásából, vagy – mint Jakobson híres tanulmánya véli – a sokértelmû elôrekódoltságból származik („A többértelmûség minden önmagára irányuló közleménynek elidegeníthetetlen, belsô jellemzôje, röviden a költészetnek lényegébôl következô jegye.”)24. Sokkal inkább annak uralhatatlan körülményeibôl, hogy a szöveg jelentéspotenciáljának történésszerû megvalósulása mindig csak olyan belevont értelmezôi részesülésnek lehet az eredménye, amely a szöveg igényének artikuláltsága, illetve saját hatástörténeti hol-állásunk függvényében válhat alakítójává annak a – semmiképp sem végtelen tetszôlegességû – jelentésnek, amely a közlés eredeti formában felderíthetetlen igényét megszólaltatja és a maga potencialitásából parciálisan valóra váltja. A tárgyi semlegességet konvertálható formában is nyelviesítô – s ily módon konvencionális jelekként mûködtetett – szakfogalmak, terminusok pedig, mivel sohasem juttatnak saját tartalmat érvényre, mesterséges voltuk okán még akkor sem képesek a tárgyhoz való – kijelentéslogikai nézetben kifejezetten nemkívánatos – hozzátartozásnak a felfüggesztésére, ha minden szakmai értelmezôközösség szemében kifogástalannak bizonyulna is a vonatkoztathatóságuk egyértelmûsége. Az irodalomtudományi szakterminusok pontossága ellenére ezért sincs például közmegegyezés poétika és retorika fogalomtartalmi elválaszthatósága vagy éppen az immateriális ismétlôdést érzékeltetô rím és ritmus anyagszerûsége felôl. Holott a nyelvi fordulat hagyományvonalán születtek utóbb olyan kezdeményezések, amelyek a mediális materialitás aprioriját felfüggesztve a bevont részesedés tapasztalata felôl nyitnak látószöget a költôi nyelv esztétikai potenciáljának mibenlétére.
55
„Ritmus és hangzás – írja új könyvében például Schlaffer – nem létezett az ember [megjelenése] elôtt; az ember mûvileg állította elô és hallotta ki aztán ôket a madarak énekébôl, a lovak ügetésébôl. […] A líra zenei elemei nem közvetlenül a természetbôl vagy a gyakorlatból származnak, hanem az ösztönös-praktikus céloknak a nem-természetibe, a nem-gyakorlatiba való átfordításából: tánc közben jobban megerôlteti magát az ember, mint járás közben, és mégsem jut elôbbre [= mégis helyben marad]; az éneklés több erôt és tehetséget igényel, mint a beszéd, mégis rosszabbul érthetô. És bár az ének szavakat használ, vélhetôleg nem a nyelvbôl fejlôdött ki, mert a zenének az a princípiuma, hogy különbözô hangmagasságokban ismételjen bizonyos intervallumokat, a beszédre nézve (legalábbis a nyelvek többségében) nem érvényes; az éneklés sokkal inkább olyan artikulálatlan megnyilatkozásokat tesz kulturálttá, mint a gagyogás és a kiáltás.”25 A történô létesülés kettôs medialitása
56
Számos hatástörténeti oka lehet azonban annak is, hogy az irodalomtudomány fél évszázad múltán sem tudta beteljesíteni a nyelvi fordulat legfôbb ígéretét, az esztétikai megkülönböztetés örökségének kritikai átértelmezését, illetve dekonstrukcióját. Mindaz a problémamegoldó potenciál ugyanis, amely a harmincas évek közepén immár nem platonikus indexekkel tûnt fel az irodalmi mû igazságtartalmára vonatkozó kérdésben, meglehetôsen vontatottan, akadozva és csupán részleges érvénnyel tudott kibontakozni a század második felében. Alighanem csak az átfogóbb episztémétörténeti körülményekben találjuk majd annak magyarázatát, hogy az esztétikai tapasztalatnak azok az értelmezései, amelyek nem a valóságos és az esztétikai lét, vagy a valódi és az imaginárius világok elválasztottságában voltak megalapozva, miért csak részlegesen tudtak érvényt szerezni ama történés jelentôségének, amikor az igazság mûvé, a mû pedig igazzá válik. Az esztétikai tapasztalatnak az az eseménye, amikor „az igazság […] mint mûvészet történik meg”,26 itt nagyon éles ellentétbe kerül annak az irodalomértésnek az örökségével, amely az esztétikai tudat reflexív, tehát csupán „külsôleg” részesülô, amolyan passzívan rátekintô, kontemplatív vagy obszervatív tapasztalataként érti meg a széppel való találkozást. És az esztétikai tudat – mivel a kulturális képzés során szerzett kompetenciáit érvényesíti – éppen e sajátosságának köszönhetôen tesz szert arra a szuverenitásra, amellyel – az arrivális modell szerint a hozzá mindig továbbítottként „megérkezô” – dolgok felôl kizárólag esztétikailag ítélhet. Ez a mûvelet azonban azzal semlegesíti a mûvészet közlési igényét, hogy mindössze a tetszés tárgyaként szigeteli ki abból a funkció- és hatásösszefüggésbôl, amelybôl (ahhoz hozzátartozva) maga a közlés igénye egyáltalán származik. Felfüggesztve annak tapasztalatát, hogy „minden találkozás a mûvészet beszédével egy lezáratlan történéssel való találkozás, s maga is része e történésnek.”27 Az esztétikai tapasztalat igazsága iránti érdeklôdés mai elégtelensége talán azzal is magyarázható, hogy olykor még azok a kezdeményezô irányzatok is, amelyeknek nyilvánvaló volt a kötôdése a nyelvi fordulathoz, olyan premisszákhoz folyamodtak, amelyeket egyébként terméketlennek tekintettek. A köztük legjelentôsebb dekonstrukció esetében sem indokolatlan annak vélelme, hogy legnépsze-
rûbb következtetéseinek némelyike is belül maradt a kijelentéslogikai apóriák horizontján. Amikor Paul de Man leszögezi például, hogy „[a]z irodalmi szöveg egyszerre állítja és tagadja saját retorikai eljárásának érvényességét”,28 az nem feltétlenül ugyanaz a szerkezet, mint amikor – a szöveg cselekvési terét a recepció felé megnyitva – arról beszél, hogy „[miközben] a szöveg jótáll a maga »retorikai« jellegéért, posztulálja annak szükségszerûségét is, hogy félreértik (misreading).”29 Nem egy esetben figyelhetôk meg ennek még a szakterminológiai nyelvhasználat szintjén is olyan árulkodó jelzései, amikor a megismerés objektivitását, illetve a meglét szubsztancializmusát elutasító értelmezés maga is olyan módon teszi „elôfeltevésektôl” függôvé a megértést, hogy az elôzetes értést egyszerûen a „megválasztható” vagy véletlenszerûen elôálló nézôpontok ügyévé fokozza le. Nem észlelvén annak különös hermeneutikai paradoxonát, hogy a „koordináták” elôzetes kialakítása – mint valamely értelmezôi pozíció választhatósága – maga éppen azt az objektum vs. szubjektum oppozíciót termeli újra, amelyet az interpretáció maga mögött kívánt hagyni. Az igazságok szubjektív eredetû sokféleségének értelmezôi igenlése itt semmi egyéb, mint a kötelezôen objektív megismeréseszmény egyenértékû megfordítása. Mert nem fölé, csupán az ellentett pólusára kerül annak, amit tarthatatlannak ítélt. Talán ennek az elártatlanított paradoxonnak tudható be, hogy az utóbbi évtizedek permanens értelmezôi lateralizmusa, a kommentár-, archívum- és betûkultusz – bezárólag az interpretációval szembeállított mediálmateriális technologizációval – olyan relativista formában termelte újra a humán tudományok kijelentés-logikai örökségét, hogy a disszenzus ábrándjait kergetve úgyszólván elveszítette a mindenkori kérdezés értelemtapasztalati potenciálját. Az irodalomértésre nézve mintha semlegesítették volna ezek a fejlemények azt a konstitutív különbséget, amely az „átvitel” és a „dologszerû” megérkezés végérvényessége, illetve a (kölcsönösségben) részesülô találkozás átmenetisége közt áll fönn. Éspedig úgy, mint lényegi ellentét a reflektáló kívüllét és a történésbe való bevontság között. Az egyik inkább az ismeret, a másik pedig a tapasztalat szerkezetéhez hasonló. Az egyik elsôsorban (valamely dolgon végzett) tevékenység, a másik – jobb szó híján – egyfajta mediális „összjáték” eseménye. Ugyanakkor, amikor Paul de Man az irodalomtörténet, illetve az irodalom történetiségének radikális diszkontinuitásban megalapozott újraértelmezésére éppen Gadamer – a korábbi történeti korszakok naivitásait „meghaladó” – modernség-felfogásának30 bírálatán keresztül tett javaslatot, még ha formálisan fenntartja is az apória kijelentés-logikai elvét, éppen annak adta példáját, hogy az irodalom igazságpotenciáljának feltárhatóságára irányuló kérdés nagyon is hasonló utakra terelheti az eltérô értésmódokat. A tettekbôl „levezethetô” történelem vagy a költészetbôl „levezethetô” kritika a maga következmény-szerkezetének másodlagossága miatt, állítja Benjamin nyomán de Man, nem „hasonlíthat” ugyan saját (így historizált) tárgyának eredetijére, de épp a szövegek elsôdleges nyelvi valóságán keresztül maga is mindig részesül annak tapasztalatában, hogy „a történelem nem emberi, hiszen szigorúan a nyelv rendjéhez tartozik […] és a puszta nyelvi bonyodalomként fölfogott történelem nem lehet semmiféle emberre vonatkozó tudás vagy ismeret forrása.”31 A jelentés történésébe a történelmi holállás szerint bevonódó/részesülô hermeneutikai megértés nyelviségével szemben32 a nyelvhez tartozás itt ugyan nem rendelkezik a nyelvi bizalom applikációs teljesítményének („emberre
57
58
vonatkozó tudás”) biztosítékaival, de itt is mindig annak eseménye, amit történetinek nevezhetünk. A nyelvi történéshez való hozzátartozás Paul de Mannál sem kevésbé kijátszhatatlan körülmény, mint a megértés hermeneutikai eseményszerkezetében: „Nem tehetjük fel tehát a kérdést – írja a Shelley Disfigured címû tanulmányában –, mi az oka annak, hogy, mint szubjektumok, hajlamosak vagyunk a jelentésadásra (to impose meaning), hiszen éppen ez a kérdés határoz meg minket.”33 A nyelv és a tulajdonképpeni történetiség összetartozása okán kérdezheti azután Paul de Man, vajon lehetséges-e olyan irodalomtörténet/írás, amely ne hordozná a humánideológiai applikációk terheit. Azokat nevezetesen, amelyek az irodalom voltaképpeni történetiségét mindig „kivezetik” az irodalmiságból és más történetek illusztrációjává fokozzák le. Mert egyedül a közvetlen nyelvi közelség, a csak a szöveg nyelvi történéseire korlátozódó interpretáció adhatja annak biztosítékait, hogy az irodalomban mûködô történetiség nem válik evolúciós szerkezetû célelvûséggé. „Elképzelhetô volna-e olyan irodalomtörténet – kérdezi a Blindness and Insight (1971) egyik fontos írásában –, amely nem csonkítaná meg az irodalmat azáltal, hogy félrevezetôen bele vagy rajta kívül helyezne minket, amely képes volna fönntartani az irodalmiság apóriáját, s ugyanakkor számot adna arról az igaz, illetve hamis tudásról, amit az irodalom önmagáról ápol, amely élesen megkülönböztetné a metaforikus és történelmi nyelvet, és éppúgy számolna az irodalom modernitásával, mint történetiségével? […] [A]nnak, amit általában irodalomtörténetnek nevezünk, kevés vagy semmi köze sincs az irodalomhoz, és az, amit irodalmi interpretációnak nevezünk – feltéve, hogy jó interpretációról van szó – valójában irodalomtörténet.”34 Az irodalmi dekonstrukció itt nagyon közel kerül – és talán nem függetlenül Heideggernek a láthatónál is mélyebb ismeretétôl – annak vélelmezéséhez, hogy a mûvészet tapasztalatától elidegeníthetetlen igazság-történés felderítése a strukturalizmusok kudarca35 után aligha lehetséges egy a korábbiaknál eredendôbb történeti kérdezésmód nélkül. „Ha nem historista módon magyarázzuk – írja három évtizeddel korábban Heidegger – és egy bizonyos kép jegyében nem az állásfoglalás és a véleményalkotás meghatározott céljaihoz vesszük számításba, maga a történelem sokkal inkább visszakerül magyarázhatatlanságának páratlan egyedüliségébe s rajta keresztül megkérdôjelezôdik és önmagáról való állandó döntés elé kerül minden historista mesterkedés, minden belôle fakadó hit és vélekedés, csak akkor megy végbe az, ami történeti gondolkodásnak nevezhetô.”36 A megértés történô eseményéhez tartozó, bevont részesülés fenomenológiáját a Beiträge zur Philosophie (1936–1938) megkísérelte „új kezdet” grandiózus kísérlete sem dolgozta ki olyan formában, hogy az „operacionalizálható” volna a szövegtudományokban. Talán éppen azért, mert ez a történés ilyen alakban a legritkábban bizonyul hozzáférhetônek. De ha az irodalomtudományban a mûvek így értett – nem lineáris, nem biografikus vagy genealógiai – történetét mindig valamely, hatásában eseményértékû történés egyedisége és elôzményeibôl való magyarázhatatlansága létesíti, akkor belátható, hogy egy tulajdonképpeni irodalomtörténet miért nem épülhet a historizáló származtatás olyan mûveleteire, amelyek a leírás tárgyi semlegességével követik – és asszertív kijelentések rendjében „képezik le” – az egymásból kifejlô korszakok „evolúciójának” folyamatát. Az ilyen eg-
zakt folyamatleírás sohasem lesz képes „elôzményeibôl” levezetni A ló meghal…-t, az Apokrifot, de még a Mikszáth- és Gárdonyi-elemekbôl építkezô Termelési-regényt sem. Mármost ha a szöveg és az olvasás találkozásából olyan történésen keresztül létesül mindig mediális értelem,37 amelyet csak a megértésnek a megértendôhöz való hozzátartozása, az abba való bevontsága tesz lehetôvé, akkor a mediális értelem kifejezés nem csupán a jelentés materiális „hordozottságának” mozzanatát jelöli, hanem mindig – és talán elsôsorban – azt a dialogikus köztességet is, amely afféle immateriális tere a jelentés „létrejöttének”.38 És csak eme kettôsségének nyomatékával részesíti annak tapasztalatában a befogadót, hogy „olvasata” éppúgy nem saját kizárólagos terméke és teljesítménye, ahogyan a mûalkotás sem azonos a maga materiális szövegével. Mindez azért lehet így, mert – fôként a Heidegger adta temporális, de alakilag a de Man-féle nyelvi értelemben is – a „(mindig eseményszerû) történés az eredendô történelem maga.”39 Vagyis olyan elválaszthatatlanságnak az idô-tere, ahol az esemény mint a bekövetkezés szubjektuma úgyszólván sajátként, ôhozzá tartozók gyanánt foglalja magában a történés ágenseit. Az én-t, a szituáció alanyát éppúgy, mint azokat a tényezôket és körülményeket, amelyek között ez az elôre kalkulálhatatlan és tervezhetetlen kimenetelû találkozás bekövetkezik. Az értelmezés alanya ugyanis éppen azért nem elôlegezheti meg a szöveggel való találkozás eredményét, mert ennek a keletkezésnek nemcsak az ego, hanem – a maga ellenállásának és együttmûködésének váltakozásán keresztül – az alter (a szövegben megszólaló és megértendô hagyomány mint az egyáltalán vett másik) is aktív, „cselekvô” közremûködôje. Ezért joggal mondható, hogy az interpretáció szigorúan véve nem elsôsorban az értelmezô „tulajdona”, hanem – a megértendô és a megértô közös teljesítménye gyanánt – voltaképpen a találkozás hatástörténeti szubjektumához tartozik. Leginkább ennek a szubjektumnak a történeti változékonysága teszi lehetôvé, hogy korábban másképpen beszédes mûvek egészen új nyomatékkal szólaljanak meg, mint eladdig. És hogy itt nem a „tematikai újdonság” kérdésérôl van szó, azt éppen az mutatja, hogy az ezredfordulón Szabó Lôrincnek nem közvetlenül a technikait „megverselô” repülôgép-ciklusa, hanem azok a versei szólalnak meg új módon, amelyek – akárcsak József Attila Téli éjszakája – a szöveg nyelvi-poétikai „tekintetén” keresztül most, ezredvégi körülmények között tudták váratlan esztétikai tapasztalattá tenni, milyen is az, amikor – minden eszmélkedést megelôzve – a technika válik annak módjává, ahogyan a lét és a világ egyáltalán adva van és feltárul40 a számunkra. Ez a különös, materiálisan megfoghatatlan keletkezés magyarázza meg végül azt is, miért léphet be egy-egy kivételes, találóan sikerült interpretáció – utóbb megkerülhetetlen impulzust adva annak – magába az irodalomtörténeti folyamatba is. Nemcsak ma látjuk úgy, hogy Az önmegszólító verstípusról (ItK, 1966), a Még, már, most (Alföld, 1969), az Arany János és az epikus perspektíva (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának közleményei, 1973) vagy A megkötöttség verse (ItK, 1973) címû mû/értelmezô tanulmányok például azért váltak az újabb magyar irodalomtudomány klasszikus szövegeivé, mert már megjelenésükkor új, implicit irodalomtörténetet létesítettek. Némi túlzással azt is mondhatnánk, a hatástörténet utóbb csupán végrehajtotta azt a többtényezôs
59
fordulatot, amelyet az elôbbiek úgy kezdeményeztek, hogy részévé váltak annak, amit alakítottak. Mert szigorúbb értelemben nem ezek az írások, hanem az általuk létesült új irodalmi hatásösszefüggések tették – annak minden közös érvényével – esztétikai tapasztalattá, hogy miért nem a Nyugat historizáló nemzedéktörténetében van ott a magyar modernség „tárgyi hûségû”41 valósága, illetve hogy az innovatív „nyelvi egyediség” dimenziókat keresôőkísérletei42 miért alapoznak meg valódibb költészettörténeti kapcsolatokat Arany, Babits és Weöres között, mint a 60-as évek (ma is élô) ideológiai kánonja Petôfi, Ady és József Attila között. Ez a méltó módon még föl nem dolgozott, új tudománytörténeti kezdet egyszersmind azt is bebizonyította, hogy – a tulajdonképpeni történetiségnek megfelelôen – az irodalomtörténet sem lehet olyan szakmai mûveletek közege, ahol a konstitutív történés „felforgató” egyediségét rendre feláldozzuk annak a nyugalomnak az oltárán, amely a fennállás folytonosságának vélelmében és a mozdulatlan hagyomány autoritásának ideológiájában testesül meg. Az irodalomtörténet is olyan bekövetkezés(ek)ben létesül, amely – váratlanul átrendezve a korábban kialakult hatástörténeti erôvonalakat – mindig leleplezi az egzakt múltmegállapítás „tárgyi hûségû” magyarázatainak43 tarthatatlanságát. A sikerült interpretáció azért válik az irodalmi hatástörténet felcserélhetetlen eseményévé, mert nem az új „leletek” (jelenének) kumulatív múltba igazításában érdekelt, hanem – afféle adalékgyarapodás helyett – valódi eseményként tapasztalta meg a hagyományozottak új megszólalását. Mert ha egy irodalmi szöveg jelentése mûködésbe lép – tehát például ahogy a Csak posta voltál 1966, vagy a Sípja régi babonának 1973 óta „beszél” – akkor az igazsága bizonyos értelemben azért számít egyszersmind létesülésnek is, mert – a heideggeri értelemben – valóban létezni csak ilyen történeti módon lehetséges. Mert „a mûvészet, lényegének megfelelôen, eredet: egy kitüntetett módja annak, ahogy az igazság létezôvé, azaz történetivé válik.”44 És ha mindez így van, akkor az ilyen kiemelkedô mûértelmezések nem csupán újfajta olvashatóság távlatait nyitották rá az irodalmi szövegek nyelvi-retorikai mûködésére. Az is valószínûsíthetô, hogy a szövegeket így megszólaltató – s ezért az irodalmi hatástörténetbe úgyszólván a mû „részeként” belépô – mûértelmezések a maguk történeti pontszerûségében is érvényesebb irodalomtörténetet írnak, mint a korszak- és folyamatrajzban megalapozott irodalomtörténeti kézikönyvek. Amibôl az irodalomtudomány „agonális” diskurzusára nézve az is következik, hogy a szövegek nyelvmûvészeti mûködését hallani, tetten érni és szóhoz juttatni képes irodalmár legalább annyira – ha nem inkább(?) – letéteményese az irodalom igaz (= irodalmi) történetének, mint a mûvet övezô körülmények és események krónikása. JEGYZETEK
60
1. Vö. Heinrich Rickert, Kultúrtudomány és természettudomány = Történetelmélet II., Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.), Osiris, Budapest, 2006, 207–208. 2. „Próbálja csak meg egyszer valaki a valóságot pontosan »leírni«, és azt összes részleteivel együtt »egy az egyben« fogalmakba önteni, hogy ezáltal megkapja képmását: csakhamar rá fog jönni az ilyen vállalkozás értelmetlenségére.” „Csak az a fontos, hogy kiemeljük a közvetlenül adott valóság tényleges fogalmi áthatolhatatlanságát, és rámutassunk ennek okaira. Természetesen ez is csak fogalmak segítsé-
gével történhet, mert nélkülük egyáltalán semmi érthetô sem mondható ki. Ámde a fogalmak itt csak a megfoghatatlannak legyenek fogalmai, azaz mutassák ki világosan, hogy mit nem lehet sohasem felfogni!” Uo., 207, 209. 3. Friedrich D. E. Schleiermacher, Hermeneutik und Kritik, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1977, 92. 4. Manfred Frank, A nyelv uralhatóságának határai, Literatura, 1991/4, 348–349. 5. Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Gondolat, Budapest, 1984, 211. 6. Martin Heidegger, Holzwege, Vittorio Klostermann, Frankfurt/M., 19947, 213. 7. Wilhelm von Humboldt, Werke in fünf Bänden III. Schriften zur Sprachphilosophie, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 20029, 162. 8. Uo., 439. (Kiem.: K. Sz. E.) 9. Hans Robert Jauß, Wege des Verstehens, Fink, München, 1994, 19. 10. Jauß, Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik, Suhrkamp, Frankfurt/M., 19844, 370. 11. „[A] szabályokkal nincs adva egyszersmind az alkalmazás is”. Schleiermacher, Hermeneutik und Kritik, 81. 12. Subtilitas intelligendi, subtilitas interpretandi/explicandi, subtilitas applicandi. 13. „Das Gespräch ist ein Vorgang der Verständigung. So gehört zu jedem echten Gespräch, daß man auf den anderen eingeht, seine Gesichtspunkte wirklich gelten läßt und sich insofern in ihn versetzt, als man ihn zwar nicht als diese Individualität verstehen will, wohl aber das, was er sagt. Was es zu erfassen gilt, ist das sachliche Recht seiner Meinung, damit wir in der Sache miteinander einig werden können. Wir beziehen also seine Meinung nicht auf ihn, sondern auf das eigene Meinen und Vermeinen zurück. Wo wir wirklich den anderen als Individualität im Auge haben, z. B. im therapeutischen Gespräch oder im Verhör des Angeklagten, ist die Situation der Verständigung gar nicht wahrhaft gegeben.” Gadamer, Wahrheit und Methode = Uô., Gesammelte Werke Bd. 1. Hermeneutik. J. C. B. Mohr, Tübingen, 19906, 389. (Vö. Igazság és módszer, 270.) Az itt kurzívval kiemelt Verständigung nem a „megértetés” mûveltetô jellegét hangsúlyozza, hanem inkább – amint azt az elsô mondat „einig werden” formulája értelmezi is – a dologban való megegyezésszerû szóértés mozzanatát. És hogy itt a Verständigung szóértés-jellege a döntô, jól mutatja az ennek hiányával jellemezhetô terapeutikus beszélgetés vagy a vádlott kihallgatásának ellenpéldája. A megértetésnek a továbbító modellhez tartozó, mûveltetô – a saját igazság torzítatlan belátását kieszközlô – nyomatékát egy másik helyen szintén a hermeneutikai beszélgetés (= szóértés) ellentéteként írja le Gadamer: „[D]ie Sprache [hat] erst im Gespräch, also in der Ausübung der Verständigung ihr eigentliches Sein […]. Das ist nicht so zu verstehen, als ob damit der Zweck der Sprache angegeben wäre. Vertsändigung ist kein bloßes Tun, kein zweckvolles Handeln, etwa eine Herstellung von Zeichen, durch die ich anderen meinen Willen übermittele.” Gesammelte Werke Bd. 1. Hermeneutik, 449–450. (Igazság és módszer, 310.) Vagyis olyanként, ami nem a dologban való megértésre jutást, az ideiglenes megegyezés (nem-kötelezô érvényû) szóértését szolgálja, hanem ugyanannak a változatlan átsajátítását. (Ld. még Igazság és módszer, 325, 380, 386.) A magyar nyelvû szöveg ott kerül legközelebb az eredeti közlésigényéhez, amikor így fogalmaz: „A nyelv az a közeg, amelyben a partnerek kölcsönös megértetése és a dologról való egyetértése végbemegy.” Igazság és módszer, 269. („Die Sprache ist die Mitte, in der sich die Verständigung der Partner und das Einverständnis über die Sache vollzieht.” Gesammelte Werke Bd. 1. Hermeneutik, 387.) 14. Az elsô kiadás 270. oldalán álló „megértetés” helyén a másodikban „szót értés” (Gadamer: Igazság és módszer, Osiris, Budapest, 2003, 426, 427.), a 310. oldal „megértetés[e]” helyén az új kiadás 493. oldalán pedig az „egymással való szót értés” szerepel. 15. Gadamer, Was ist Wahrheit? = Uô., Gesammelte Werke Bd. 2. Hermeneutik II., J. C. B. Mohr, Tübingen, 1993, 52. 16. Gadamer, Sprache und Verstehen = Uo., 193. 17. Gadamer, Igazság és módszer, 276. 18. Uo., 219. 19. „[A] megértés létmódjának […] eseményjellege van.” Uo., 335. A „történésszerû esemény” – Jauß fogalmaként („ereignishaftes Geschehen”, ld. Jauß, Probleme des Verstehens, Reclam, Stuttgart, 1999, 190.) – azért találóbb itt a magyar fordításnál, mert az eredetiben Gadamernél nem Geschehen, hanem Ereignis áll: „[D]ie Erscheinung des Schönen und die Seinsweise des Verstehens [besitzen] Ereignischarakter...” Gadamer, Gesammelte Werke Bd. 1. Hermeneutik I. Wahrheit und Methode, 488. (Kiem. az eredetiben.)
61
62
20. Gadamer, Igazság és módszer, 276. 21. Jacques Derrida, Mokhlosz = Intézményesség és kulturális közvetítés, Bónus Tibor – Kelemen Pál – Molnár Gábor Tamás (szerk.), Ráció, Budapest, 2005, 34. 22. Gadamer, Igazság és módszer, 275. (Kiem.: K. Sz. E.) 23. Uo., 193. 24. Roman Jakobson, Nyelvészet és poétika = Uô., Hang – jel – vers, Gondolat, Budapest, 1972, 262. Vagyis: „A poétikai funkciónak a referenciális funkcióval szemben megállapítható felsôbbsége nem szünteti meg magát a referenciát, hanem csupán többértelmûvé teszi”. Uo., 263. 25. Heinz Schlaffer, Geistersprache. Zweck und Mittel der Lyrik, Reclam, Stuttgart, 2015 [1. kiad. Carl Hanser, München 2012], 68. 26. Heidegger, A mûalkotás eredete, Európa, Budapest, 1988, 65. 27. Gadamer, Igazság és módszer, 87. 28. Paul de Man, Szemiológia és retorika = Szöveg és interpretáció, Bacsó Béla (szerk.), Cserépfalvi, Budapest, 1991, 125. 29. de Man, The Rhetoric of Blindness = Uô., Blindness and Insight, U of Minnesota P, Minneapolis/London, 19832, 136. 30. A tételezés, a reflexió és a fogalom naivitásáról ld. Gadamer, Die philosophischen Grundlagen des zwanzigsten Jahrhunderts = Uô., Gesammelte Werke Bd. 4. Neuere Philosophie II. J. C. B. Mohr, Tübingen, 1987, 3–22. 31. de Man, Walter Benjamin A mûfordító feladata címû írásáról, Átváltozások, 1994/2, 79. 32. Ahol „az olvasó úgy jut el a szöveg megértéséig, hogy ráébred a közte és a szöveg közt történô mozgás történetiségére”. Uo., 66. 33. de Man, Az eltorzított Shelley = Újragondolni a romantikát, Hansági Ágnes – Hermann Zoltán (szerk.), Kijárat, Budapest, 2003, 180. 34. de Man, Olvasás és történelem, Osiris, Budapest, 2002, 97. 35. A strukturalista formalizmus ugyanis „úgy kezeli az irodalmat, mintha az elhagyott önmeghatározás váltakozó irányú mozgása nem volna alapvetô építôeleme az irodalmi nyelvnek.” Uo., 96. 36. Heidegger, Beiträge zur Philosophie. GA III. Abt., Bd. 65., Vittorio Klostermann, Frankfurt/M., 20033, 154. (Kiem.: K. Sz. E.) 37. Az tudniillik, hogy az eminens szöveg „a tiszta nyelvi cselekvést rögzíti, s ezért eminens viszony fûzi az íráshoz” (Gadamer, Igazság és módszer, 386.), nemcsak annyit jelent, hogy a szöveg beszéde leválaszthatatlan a maga materiális „hordozójáról”. Talán még nagyobb nyomatékkal testesül meg benne annak tapasztalata, hogy „a nyelv a költeményben olyan valamihez tér vissza, ami alapjában a nyelv maga: gondolkodás és történés ama mágikus egységéhez, amely sejtelmesen hangzik felénk az ôsidôk derengésébôl. Ami tehát az irodalmat kitünteti, az a szónak ez az ilyen elôjötte, úgy, hogy benne a hangzás páratlan és helyettesíthetetlen egyedülállósága a jelentés meghatározhatatlan többszólamúságával juttatja kifejezésre az egésznek az értelmét.” Gadamer, Philosophie und Literatur = Uô., Gesammelte Werke Bd. 8. Ästhetik und Poetik I., J. C. B. Mohr, Tübingen, 1993, 253. 38. A nyelv – s ez a mozzanat egyenrangúan társul az esztétikai tapasztalat érzékleti (testi, materiális hatású) és immateriális (szellemi, értelmi) létesítôinek elválaszthatatlanságához – azért is médiuma a megértési tapasztalat eseményének („A megértés vagy annak kudarca olyan, mint valami történés, amely végbemegy velünk.” [Gadamer, Igazság és módszer, 269.]), mert olyan „köztes teret” képez, amely a partnereket – a beszélgetést egyáltalán lehetôvé tevô szabályainak erejével – úgyszólván magához vonva, ôket „mozgató” szubjektumaként viselkedik minden valódi beszélgetésnek. Így tekintve itt „a beszélgetôpartnerek nem annyira irányítók, hanem sokkal inkább irányítottak. […] Mindez arról tanúskodik, hogy a beszélgetésnek saját szelleme van, s a nyelv, amelyen folyik, magában hordja saját igazságát, azaz »feltár« és megmutat valamit, ami aztán ettôl fogva van.” Uo. 39. Heidegger, Beiträge zur Philosophie, 32. 40. E körülmények között ugyanis azért veszítjük el a jelenség uralhatóságának esélyét, mert már eleve az általa elôírt módon tapasztaljuk meg, eleve az általa kialakított viszonyok között találjuk magunkat. Ami azt jelenti, hogy „utólag már egyáltalán nem tudunk valamilyen viszonyt felvenni vele.” Heidegger, Die Technik und die Kehre, Klett-Cotta, Stuttgart, 200210, 23. 41. Horváth János kifejezése, ld. A magyar irodalom fejlôdéstörténete, Akadémiai, Budapest, 1976, 61.
42. Azokét, amelyek a „tárgyi hûség” képzetétôl vezettetve úgyszólván kívülrôl, a történetiség „fölé” emelkedve kísérlik meg az ún. „szakszerû” közvetítést múlt és jelen – elkülönült vagy elkülöníthetônek vélt – horizontjai között. Valamely múltbeli mûalkotás „elsôdlegesnek” mondott életösszefüggései vagy „kontextusai” ugyanis már csupán ama triviális okból sem tehetôk láthatóvá a maguk „elkülönített” módján, mert „[e]gy szöveg történeti horizontjának a kidolgozása mindig már eleve horizontösszeolvadás. Az nem lehetséges, hogy a történeti horizontot elôször magáért véve dolgozzuk ki.” Gadamer, Igazság és módszer, 387. 43. Barta János, Klasszikusok nyomában, Akadémiai, Budapest, 1976, 176. Barta itt igen korán tett láthatóvá olyan költészettörténeti összefüggéseket amelyek késôbb is elkerülték az akkori idôszak legjobb líraértôinek a figyelmét. 44. Heidegger, A mûalkotás eredete, 118.
ARANY ZSUZSANNA
Kosztolányi Dezsô élete FORRADALMAK KORA 1.
RÉSZ
„A háborúk és a forradalmak is meg vannak szervezve s ezért oly förtelmesen rútak és aljasak.”
A Pesti Napló szerkesztôségében Kosztolányi Dezsô 1917 áprilisában kezdett el belsô munkatársként dolgozni a Pesti Napló szerkesztôségében, ám már korábban is (1916 nyarától) jelentek meg írásai a lapban.1 Eleinte a Világban végzett munkával párhuzamosan tevékenykedett itt, majd késôbb – 1917 októberétôl – már csak a Pesti Napló újságírója volt.2 A levelezésbôl arra is fény derül, hogy a család örömmel fogadta a váltást. Az édesapának, id. Kosztolányi Árpádnak a polgári radikálisoktól kissé ódzkodó értékrendjét tükrözi, ahogyan üdvözli, hogy fia báró Kemény Zsigmond egykori lapjának utódjánál kapott állást: „igen örvendünk, hogy a Pesti Naplóhoz sikerült bejutnod rendes munkatársnak, ami anyagi tekintetben is igen lényeges, de a lap hírneve is nagyobb, mint a Világé és iránya is jobban megfelel az én gondolkodásomnak, mint amazé.”3 Milyen fórum volt a Pesti Napló és hogyan került oda Kosztolányi? Miután nemcsak belsô munkatársként és (részben politikai) vezércikkíróként tevékenykedett Hatvany Lajos lapjánál, hanem a Pesti Napló irodalmi különkiadványában, az Esztendôben szerkesztôként ugyancsak aktív szerepet vállalt, így részletesebben is bemutatom a lap profilját. A Pesti Napló szerkesztôsége ugyanis az ôszirózsás forradalom egyik zászlóvivôje lett – politikai és történelmi szerepe tehát vitathatatlan. A nagy múlttal rendelkezô napilapot – melynek alapítása az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni idôszak legfontosabb sajtótörténeti eseménye volt, s melyre id. Kosztolányi Árpád is utalt idézett levelében – 1917-ben vásárolja meg a Hatvany–Deutsch cég. Év elején névleg még a fôszerkesztô–tulajdonos Surányi József állt a lap élén, ám akkor már nem ô volt a vezetô: „a tényleges irányítás a felelôs szerkesztô, a rutinos, de jellegtelen, »szürke« Liptai Imre (1876–1927) kezében volt. A lap igazgatója, az anyagi ügyek tényleges lebonyolítója Vári Dezsô volt – Liptai is, Vári is Surányi bizalmi embereinek számítottak.”5 Surányi magánéleti válsága – fiá4
63
64
nak halála és betegeskedése (szívbaja volt) – vezetett ahhoz, hogy végül a lap eladása mellett döntött, s a Pesti Napló 1917. január 13-i számában olvasóitól is elköszönt.6 Az új tulajdonos tehát az a Hatvany Lajos lett, aki korábban egy ideig a Nyugat folyóirat mecénása volt, ám Osváttal való ellentéte miatt szakított a lappal. Többek között ez is oka lehetett, hogy a Pesti Naplóban hangsúlyossá vált az irodalmi rovat, így lényegében a Nyugat versenytársaként is föllépett.7 Mielôtt azonban a Pesti Napló irodalmi tevékenységérôl beszélnék, a napilap politikai hovatartozását mutatom be. Mint arra már utaltam, Kosztolányi Dezsô nemcsak irodalmi jellegû munkát végzett az újságnál, hanem politikait is: a vezércikkek jelentôs részét – névtelenül bár, de – ô írta. Ezek politikumát azonban nagyban meghatározta magának a lapnak az irányultsága. Összességében elmondhatjuk, a Pesti Napló Károlyi Mihálynak és pártjának, a Függetlenségi és 48-as Pártnak volt gyakorlatilag a szócsöve. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e szerepvállalás a Jászi Oszkár-féle radikalizmussal is rokonszenvezett, hiszen a háború vége felé Károlyi már egyértelmûen Jászi politikai befolyása alá került. Mindehhez hozzájárult, hogy Hatvany személyes barátságot ápolt a gróffal, ami nemcsak a cikkek politikai felhangjában nyilvánult meg, hanem egyfelôl magának Károlyi személyének a lap hasábjain való gyakori fölbukkanásában, valamint Hatvanynak – és fórumának – az ôszirózsás forradalom idején tanúsított szerepvállalásában. Tormay Cécile Bujdosó könyvében – melynek politikai elfogultsága közismert – egyenesen azt állítja: Hatvany báró Pesti Naplója a forradalom „egyik elôkészítôje” volt.8 Hatvany politikája nem állt ellentétben a lap korábbi irányvonalával. Surányi József – leköszönésekor – a következôket fogalmazta meg ezzel kapcsolatban: „Uj tulajdonost kap a Pesti Napló, de kitünô szerkesztôtársam és barátom, Liptai Imre továbbra is a helyén marad, ugyszintén tevékeny és buzgó igazgatótársam, Vári Dezsô, ami biztosítja azt, hogy a lap kemény, meg nem alkuvó, ellenzéki iránya, a nemzeti demokrácia kiépitésére irányuló munkássága az marad, ami volt, nem változik.”9 Érdemes hangsúlyoznunk, hogy Surányi korábbi munkatársaira hivatkozik, és nem utolsó sorban az ô megmaradásukban lát garanciát a Pesti Napló irányvonalának folytatólagosságára. Hatvany azonban mindenestül modernizálni kívánta a lapot, noha az ellenzéki alapálláson nem kívánt változtatni. Munkáját fokról fokra végezte el, ahogyan arra Lengyel András is rávilágít: „Egy ideig formálisan maga Hatvany nem is vette át a lap irányítását, a Napló tényleges irányítója – legalábbis a napi ügyeket illetôen – a régi felelôs szerkesztô, Liptai Imre maradt: Hatvany a jelek szerint csak az irodalmi irányítást vette a kezébe. Ennek jeleként fogható föl, hogy az elsô változások irodalmi jellegûek voltak.”10 Mielôtt azonban belemennék az irodalmi profil átalakításának kérdésébe, konkrét példákkal igazolom azt az állításomat, miszerint Hatvany Károlyi politikáját kívánta támogatni a napilappal. Károlyi és Hatvany személyes jó kapcsolata közismert, ami nemcsak a Pesti Napló hasábjait tanulmányozva derül ki, hanem levelezésük is elárulja. 1917 nyarán például a következôket válaszolja Károlyi a bárónak egy cikkírásra való fölkérésre: „Ne vegye rossz néven, de képtelennek érzem most magam az ígért cikk megírására. Ígéretemet azonban megtartom – most, hogyha igaz – ôszintébben is szabad gondolkozni –, írni fogok. Szívesen az Ön lapjában, mely nincs elvakítva az események által. Ez a kialakulás még nem jelenti a »mi« idônk bekövetkeztét.
Kezdetnek ez is jó, de én többre vágyódom. Tisztább, ôszintébb megoldásra. A világháborút nem lehet féligazságokkal elintézni.”11 Talán éppen az 1917. július 22-i számban megjelent vezércikket írta meg ekkor végül Károlyi. Mindenesetre érdemes szót ejtenünk a szövegrôl, nem utolsó sorban azért, mert ezzel is bizonyítjuk Károlyi direkt szereplését a Pesti Napló hasábjain. A Világbéke és demokrácia címû írásában ugyan az akkori német helyzetet elemzi, ám mindemellett saját – idôvel naivitásnak bizonyuló – programját is világossá teszi: Magyarország politikai és gazdasági önállóságáról ejt szót.12 A lap politikai állásfoglalása legfôként a vezércikkek hangnemébôl következtethetô ki, de árulkodó az is, mely eseményekrôl adnak hírt, illetve mely híreket – akár tipográfiailag, akár az oldalak elrendezését tekintve – emelik ki. A világháborús idôszakban az egyik legfontosabb programpont – mely Károlyiéknál is elôkelô helyen szerepelt – a béke kívánalma volt. Ezenkívül függetlenséget (nemzeti önállóságot) követeltek és demokráciát, valamint „a háborús viszonyok következtében megjelentek – méghozzá egyre gyarapodó mennyiségben – az olyan írások is, amelyek már speciálisan a háborús hiánygazdaság problémáiról szóltak, következményeit regisztrálták (pl. árdrágítások, csempészések). S e kérdések, a szokásos gazdasági témáknál »érzékenyebbek« voltak, hiszen az életszínvonal romlásának, a fogyasztás csökkenésének és deformálódásának közvetlen mutatóiként lehetett értelmezni ôket.”13 Az általánosabb politikai megnyilvánulásokon túl – melyek közel álltak a Függetlenségi és 48-as Párt törekvéseihez – konkrétan Károlyi Mihály megszólalásairól és szerepléseirôl is folyamatosan tudósítottak, valamint nem egy interjút közöltek vele. Az egyik legjelentôsebb ebben a mûfajban a Gróf Károlyi Mihály és az uj irodalom címû szöveg, amelyet azért is emelek ki, mert Károlyi irodalmi érdeklôdésérôl esik szó benne. Az interjút – bár név nélkül közölték, de tudjuk – Hatvany Lajos készítette, s még 1917 nyarán látott napvilágot. Az ôszirózsás forradalom késôbbi miniszterelnökének asztalán olyan szerzôk mûvei sorakoznak, mint például Ady, Babits, Kaffka Margit, Karinthy, Szép Ernô, Kosztolányi, Móricz, Szomory, Tóth Árpád. Összességében tehát a nyugatos írók, a „modern” irodalom képviselôi. Károlyi párhuzamot von az irodalmi és a politikai forradalom között, mikor így nyilatkozik: „Beláttam, hogy az ujitás irodalma megelôzte nálunk az ujitó politikát. Nem eléggé sajnálható visszássága a magyar társadalomnak, hogy irók és politikusok, a gondolat és tett különjárnak.”14 Károlyi tehát a nyugatosokat – köztük Kosztolányit is – forradalmároknak tekintette, megjegyezvén, hogy az elmúlt években kiadott könyveik „annak idején egyedül jelentették ebben a megtört országban a demokrácia és radikálizmus, szóval a haladás elveit. Még pedig meglepô pregnanciával és bátorsággal.”15 Ezt követôen Károlyi és Hatvany afféle lajstromot készítenek, kiemelve pár szerzôt és mûvet. Kosztolányi exponáltságára világít rá, hogy a beszélgetést épp az ô könyvének tárgyalásával zárják. Föltehetôen az 1916os Mák kötetrôl esik szó, annak is egyik emblematikus versérôl, az Alázatos, fiúi fohász az aggokhoz címûrôl:16 „Kezem tétován Kosztolányi verses könyvéhez ért, melyet történetesen épp az öregekhez intézett hires könyörgés lapján csaptam föl. Ebben a versben a költô, tudvalevôleg, a világ sorsát intézô gonosz öregektôl az ártatlan fiatalok kegyelmét kéri. Felolvastam a grófnak a verset.
65
66
– Azóta változott a világ, mely ma már a fiataloké – szólt Károlyi Mihály elgondolkozva. – Csak az a kérdés, hogy vajjon ezek a fiatalok jobban fogják-e csinálni?”17 Hatvany politikai nyitottságát jelzi, hogy olyan konzervatívabb szerzôket is próbált szereplésre kérni, mint Angyal Dávid vagy Herczeg Ferenc. Míg utóbbi szabadsága okán mondott egy idôre nemet,18 addig a pozitivista történetíró, akadémikus Angyal határozottan elutasította a Pesti Naplóban való szereplést, annak politikai irányvonala miatt: „Azt hittem, hogy Ön egy pártok fölött álló félig irodalmi, félig társadalmi lapot fog szerkeszteni. De csalódtam. Az Ön lapja az általános választójogot és hozzá még gr. Károlyi Mihály demokráciáját dicsôíti stb. Szóval olyan iránya van a lapnak, melyet nem támogathatok, még közömbös tárgyú cikkekkel sem, mert aki ilyen lapba dolgozik, az támogatni akarja az irányát, vagy legalább szimpátiáját akarja kimutatni iránta.”19 Hatvany konzervativizmus iránti nyitottságára magyarázatot ad az is, hogy a Pesti Napló közönségét a szélesebb értelemben vett középosztály tette ki, noha nem titkoltan húzott a polgári radikálisok irányába.20 Említettem, hogy a Pesti Napló – irodalmi mûködését tekintve – valamennyire a Nyugat konkurenseként lépett föl. E törekvés egyik jellegzetes megnyilvánulása az volt, hogy a nyugatos szerzôk egy részét – köztük illusztrisabb nevekkel – átcsábították a napilaphoz. Hatvany Lajos leveleibôl kiderül, hogy – óvatosan bár, de – a legemblematikusabb szerzôt, Ady Endrét is igyekezett megnyerni új lapja számára: „Ady Endre versét kérem a lap számára – és könyveit a vállalat számára. Nem concurrálok, c’est à prendre ou à laisser. Nagyon örvendek, ha ugyanezt, sôt még többet nyújtana neked a Nyugat. A kérelmem hozzád csak anyagi kapcsolataink fenntartásának esetére vonatkozik. Ady Endre tehet, amit akar, jó barátja és leghívebb híve maradok akkor is, ha köteteit Löwensteinnek, Kornfeldnek vagy bárki másnak adja.”21 Ady szívesen tesz eleget Hatvany kérésének, és nemcsak a Pesti Naplóba, hanem annak társkiadványába, az Esztendôbe is örömmel küld verseket, valamint kötetet a(z ugyancsak a báró tulajdonában lévô) Pallas Könyvkiadónak. Sôt, még a Nyugattal való szakítás ötletét is fölveti Hatvanynak: „Ha kívánod, én a Nyugat-tal is szakítok, de itt vagyok fölmentett szerkesztô, s az írói megbízhatóság dolga se kutya: én a Nyugat-ot nem rúghatom föl úgy, miként te.”22 Nemcsak Adyt, hanem Babitsot is megkörnyékezte Hatvany: tehát egyenesen a Nyugat ekkori szerkesztôinél kopogtatott. „Agitáló” levelében a következô érveket sorakoztatja föl a Pesti Naplóban való szerepvállalás mellett: „Nem vállalná a Pesti Napló számára megírandó Arany-cikket, az Arany-jubileum alkalmából? S ha könyvrôl van mondanivalója, mégpedig olyanformán, hogy nemcsak magánvéleményét akarja közölni egy magántársasággal, szóval nemcsak írói szenvedelmét akarja néhány amateur örömére a Nyugat-ban kielégíteni – hanem a könyv írójának akar közönséget toborozni, nem hiszi-e, […] hogy ilyenkor jó, ha az embernek lap áll rendelkezésére? Márpedig a Pesti Napló (amíg részem lesz benne) mindég, minden pillanatban és minden situatióban Babits Mihály rendelkezésére áll.”23 Hatvany még azt is felajánlja, hogy ír Babits akkor megjelent kritikakötetérôl (Irodalmi problémák, 1917), csak küldjön szövegeket a Pesti Naplónak, s azokat közli, kérésére akár névtelenül is.24 Babits „nagy örömmel és készséggel” vállalja a felada-
tot, s megállapítja: „kétségkívül nyereség lesz […] az irodalom számára is”, hogy Hatvany vette át az egyik vezetô napilap irányítását.25 Több írást – köztük mûfordítást – küld, s nemcsak a Pesti Napló, hanem az Esztendô számára is.26 Sôt, még afféle barter ügyletbe is bonyolódnak, hiszen késôbb Hatvany szintén ad kéziratot a Nyugatnak, melyet azokban a hónapokban (már 1919-ben) Babits egymaga szerkeszt.27 Olyan szerzôket keres még föl Hatvany, mint Bródy Sándor, Kaffka Margit, Szomory Dezsô vagy Tóth Árpád. Akad azonban, aki maga jelentkezik: Szabó Dezsô. Levelébôl kitetszik, hogy a Nyugat alternatívájaként kezeli a Pesti Naplót: „Igen tisztelt Báró Úr! Ezt a kis sunyi harapást azzal a kéréssel bátorkodom a Báró Úrhoz küldeni, hogy szíveskedjék a Pesti Napló-hoz bejuttatni. S egyben igen kérem, ha teheti, legyen jó havonta legalább egy vagy két cikk elhelyezésére helyet biztosítani. […] – hogy is mondjam, a Nyugat-tól megváltam, nincs egy nyitott ablakom. S ezt talán a Báró Úr sem tartja igazságosnak.”28 Nemcsak szerzôkre volt azonban szüksége Hatvanynak, hanem szerkesztôkre és állandó munkatársakra is. A régiek közül ugyan sokan megmaradtak, de a lapot átalakítani kívánó új fôszerkesztô–tulajdonos a személyi kérdésekben sem tétlenkedett. Többek között Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezsô lesznek a Pesti Napló két olyan oszlopos tagja, akik nevükkel is fémjelzik a lap erôs irodalompárti beállítottságát, illetve akik a professzionális újságírás letéteményesei is voltak egyben. Tóth Árpád – aki késôbb maga is állandó munkatárs lesz – például így lelkesedik Hatvanynak: „Nagy Zoltántól, aki a napokban Pesten járt, hallom, hogy kitûnô embereket szegôdtetnek a laphoz, Kosztolányit, Karinthyt, öröm csak rágondolni is. Végre lesz egy kitûnô napilapunk!”29 Anekdoták árulkodnak arról, hogy Kosztolányi közös szerkesztôségi szobában dolgozott Karinthyval, Harsányi Zsolttal és Farkas Imrével. A töltôtoll címmel például a Színházi Élet közöl egy humoros történetet arról, hogyan ugratták egymást a munkatársak. Ebbôl kiderül, rendszeresek voltak a tréfálkozások, melyeket nem egy ízben a nagyközönséggel is megosztottak. A töltôtoll címû írás végén egyenesen szavazásra bocsátják a kérdést: kié legyen az az írószerszám, amely eredetileg Kosztolányié volt, ám Karinthy kölcsönkérte és megjavította? Mindezzel föltehetôen mind a Pesti Napló, mind a nevezett szerzôk ázsióját kívánták növelni.30 Hatvany lapjának irodalmi beállítottságát mutatta, hogy eleinte meglehetôsen erôs volt a versrovata, majd késôbb a tárcarovat vált hangsúlyossá. Ennek írásai fôleg novellák (vagy kisregények) voltak, de közöltek folytatásos regényeket is, úgymint Szép Ernô, Szini Gyula vagy Lakatos László mûveit. A színházi, zenei, valamint könyvbírálatok ugyancsak komoly fórumát adták a kortárs kritikának. A színikritikai rovat ugyan Kulinyi Ernôé volt, ám Kosztolányi is közölt néhány fajsúlyosabb megszólalást e helyütt, mint például az Arany János által fordított Shakespeare-darabokat bemutató színházi estsorozatról szóló írásait.31 A hangsúlyozottan irodalmi fórum azonban a(z) – szintén Hatvany tulajdonában lévô és fôszerkesztésében megjelenô – Esztendô volt, melyre a napilap havi mellékleteként is tekinthetünk. A Pesti Napló profiljának – illetve Kosztolányi Dezsô egyik fontos munkahelyének – bemutatása nem lehet teljes a többi munkatárs említése nélkül. Szini Gyula
67
68
a Budapesti Újságírók Egyesületének 1917-es Jubiláris Almanachjába írt, anekdotikus elemekben bôvelkedô beszámolója a szerkesztôségi élet mindennapjaiba enged bepillantást. A szöveg ugyan átmenetet képez dokumemtum és fikció között, mégsem tekinthetünk el forrásértékétôl: Szini ugyanis a Pesti Napló munkatársainak tárházát adja, s az egyes szerzôk feladataira is kitér. Innen (is) tudjuk, hogy a szerkesztô Liptai Imre maradt, a napi ügyeket intézô segédszerkesztô Lukács Gusztáv Jenô volt, a fôbb újságírók között szerepelt – Karinthyn és Kosztolányin kívül – Londesz Elek, Harsányi Zsolt, Szomaházy István, Lakatos László, Feleky Géza, Lengyel Géza és a bûnügyi riportjairól, valamint a mondén Budapestet bemutató kis könyveirôl híres Tábori Kornél. A vezércikkeket fôként Feleky, Lakatos és Lengyel írták, de tudjuk, Kosztolányi és Karinthy, valamint nem utolsó sorban Hatvany is jeleskedett e téren. Szilágyi Hugó volt a fôvárosi rovat vezetôje, Szegô Elemér a közgazdasági rovat felelôse. A zenei rovatot elsôsorban a zeneszerzôként ismertté vált Kacsóh Pongrác írta és szerkesztette, a színházi rovat mindenese pedig Kulinyi Ernô volt. A külföldi tudósítók között említenünk kell Holländer Sándort (Berlin) és Szabó Istvánt (Bécs). Ugyanakkor – mint arra Lengyel Géza utal visszaemlékezésében – az elsô vonalbeli újságíróktól is megkövetelték a külföldi ügyekben való tájékozottságot, valamint az ehhez elengedhetetlen nyelvtudást: „a Pesti Naplónál régi tradíció volt a külpolitikai érdeklôdés és tájékozottság, legalább egy francia vagy angol, vagy olasz világlap szorgalmas rendszeres olvasása.”32 Házi fordítóval ugyancsak büszkélkedhetett a szerkesztôség, Réti Vilmos személyében, valamint Boris László mûködött illusztrátor–rajzolóként. A külsôsök sem hagyhatók ki a felsorolásból, hiszen olyan jelentôs neveket említhetünk, mint Bródy Sándor, Csathó Kálmán, Hevesi Sándor, Gábor Andor, Szép Ernô, Szomory Dezsô vagy Farkas Imre.33 A munkatársak összetétele jelzi „mindenekelôtt azt, hogy a Napló szerkesztôsége a kor magyar viszonyaihoz mérten jelentôs létszámú, nagy szerkesztôség volt. Valamilyen szerepkörben a szorosan vett lapcsinálás több mint harminc fôt foglalkoztatott. Az is figyelemre méltó, hogy e gárdában jelentôs a kreatív munkatársak aránya, az összlétszám több mint egyharmada pl. professzionális író volt”.34 Fontos szólnom a Pesti Naplóról mint üzleti vállalkozásról is. Kosztolányi Dezsô késôbbi szerepvállalásának megértéséhez ugyanis tisztában kell lennünk azzal, milyen egzisztenciát biztosított számára Hatvany lapja, azaz: milyen helyzetben volt, mielôtt a kommün alatt elveszítette volna állását. A Pesti Napló az egyik legjobban menô vállalkozás volt ekkoriban: jelentôs forgalommal, komoly tôkével, nagy példányszámmal, számos olvasóval, anyagilag és szakmailag egyaránt megbecsült külsô és belsô munkatársakkal, saját külföldi tudósítókkal, az irodalmi életben betöltött (részbeni) vezetô szereppel, valamint a legmodernebb infrastruktúrával (amerikai típusú íróasztalok, külföldi telefonvonalak, portaszolgálat stb.).35 A már-már luxus színvonalról Tóth Árpád is beszámol egy levelében: „felmentem Hatvanyhoz, akit a Pesti Napló helyiségei nevû gôzfürdô és kéjdívány-gyûjtemény csarnokaiban kerestem fel. Gépírókisasszonyok testén át juthattam be csak a Nagyúrhoz.”36 Komoly vesztenivalója volt tehát annak, aki – mint Kosztolányi Dezsô – ilyen munkahelyen dolgozhatott. Emiatt is érinthették különösen érzékenyen a világháborút követô változások, köztük a tanácskormány intézkedései.
„A lap elôállítása […] 1917. május 14-én átkerült egy másik, nagyobb teljesítményû, jobb nyomdába”,37 a szerkesztôség (és késôbb a kiadóhivatal) pedig augusztus elején költözött új székházba – a Rákóczi út 18. szám alatti modern palotába. „Hatalmas, amerikai arányu, modern, a Pesti Napló uj otthona. […] Kiváló müvészek tervezték a berendezést és a legkitünôbb müiparosok dolgozták ki a terveket. Gondot forditottunk arra, hogy uj otthonunkban müvészi izlés érvényesüljön és emellett a modern teknika minden vivmányával felszerelten szolgálja munkánkat, amelyet a háboru ezer korlátja hihetetlenül megnehezit” – tudósít a Pesti Napló 1917. augusztus 5-i száma.38 A híradásból megtudjuk továbbá, hogy telefonszámaik állomásait harminckét mellékállomással is fölszerelik. A cikkíró a látványos fejlesztések mögött meghúzódó „filozófiára” ugyancsak kitér: „Elhagyjuk a régi, megszokott szerkesztôségi helyet, amelynek falai közé ma már nem tud beleilleszkedni az a hatalmas lendület, amely rohamos fejlôdésnek vitte a Pesti Napló-t. Hirszolgálatunk kiterjedése, munkánk hallatlan megnövekedése mulhatatlanul szükségessé tette, hogy uj, nagyméretü szerkesztôségbe vigyük át munkánkat és ezzel is világvárosi méretek alapjait vessük meg.”39 A modern épület kirakatüvegeit reklámcélokra használták: riportfotókat raktak ki, harctéri képeket, de kiállításokat is rendeztek például Lázár Oszkár festômûvész rajzaiból.40 Mindezen komoly fejlesztések és marketingmunka mellett több „leányvállalatot” is üzemeltetett a Pesti Napló. Saját könyvkereskedésük („könyvosztályuk”) volt – hasonló vállalkozás Kosztolányi korábbi munkahelyén, a Világ címû lapnál is mûködött –, saját folyóiratot indítottak (Esztendô), valamint saját – Lengyel András szavával élve – „bújtatott”41 könyvkiadójuk is volt, a Pallas. Hatvany ugyanis 1917 második felében megvásárolta a Pallas Könyvkiadót, mely ugyan nem kapcsolódott konkrétan a napilaphoz, ám annak programját kívánta szolgálni. A Pesti Napló könyvkereskedésében természetesen a Pallas kiadványait lehetett megkapni, illetve a kirakatokban szintén ezekkel találkozhattak az érdeklôdô járókelôk. Mindezek fényében nincs semmi meglepô abban, hogy Kosztolányi Káin címû novelláskötetét épp a Pallas adta ki. Az igazi attrakció azonban az „új mûvészet”, a film megjelenése volt a mamutvállalkozásban. „1918 nyarán ugyanis a lap vezetése elhatározta, hogy saját filmriportokat készíttet, s ezeknek a fôvárosi, majd vidéki mozikban való vetítésével egy új, Pesti Napló-s hírszolgálati formát teremt. […] Most a nyomda technikája mellé az olvasó, vagy inkább a nézô kényelmére a modern filmtechnikát is odaállítjuk.”42 A két jelentôs filmes riporter Fodor Aladár és Fröchlich János volt. A mozgóképeket fekete-fehérben, föliratozva vetítették – heti rendszerességgel – a mozikban. Nemcsak Pesten, hanem vidéki városokban is láthatók voltak: fôként Szegeden, Szabadkán és Zágrábban. Végezetül – az alfejezet zárásaként – Kosztolányi Dezsô és Hatvany Lajos személyes viszonyát célszerû érintenem. Már a Nyugat jelentette fórumon összebarátkoztak, ám kapcsolatuk (ami nemcsak baráti, hanem üzleti jellegû is volt, sôt fôként utóbbi) igazán a Pesti Napló szerkesztôségében töltött évek során erôsödött meg. Mindezt igazolja, hogy Kosztolányi ekkor vált anyagilag is lekötelezettjévé a bárónak: nemcsak a munkahelyi szerepleosztás okán (munkáltató és munkavállaló), hanem azért is, mert Hatvany kezességet vállalt Kosztolányi házvásárlásánál.
69
Mint az a korábbi fejezetbôl kiderült, Kosztolányi Ádám születésekor a házaspár egy kisebb házacskában lakott, a Logodi utca 1. szám alatt, amely azonban hamarosan lakhatatlanná vált. Kosztolányi ekkor nézett új hajlék után, s talált is egy másik, „ócska kis házat” a közelben, a Tábor utca sarkán. Kibérlik és beköltöznek, miközben valamennyire föl is újítják. „Alighogy készen vagyunk vele, a háziúr bejelenti, hogy a lakásból el kell költözni […]. A ház sürgôsen eladó. 55.000 korona az ára. Ha mi vesszük meg, benne maradhatunk. […] Nekünk két-háromszáz korona minden vagyonunk” – írja Kosztolányi Dezsôné életrajzi könyvében.43 Kosztolányi a Pesti Hazai Takarékpénztárhoz fordul kölcsönért. A kért összeg felét 20–30 éves részlettörlesztésre adják, ám a másik feléhez már kezes kell. Hatvany Lajos vállalta a kezességet, a házaspár pedig optimistán nézett a jövô elé: „Kosztolányi Dezsô minden leírt soráért megint pénzt-adó kezek nyúlnak. Minden remény megvan arra, hogy keresetébôl, ha nem is könnyen, nem is gyorsan, de törleszteni tudja majd a kölcsönkapott pénzt.”44 A házvásárlás híre hamar körbejárta a várost, mindenfelé pletykáltak róla. A mendemondák természetét mutatja, hogy nemcsak Hatvany kezességérôl beszéltek az emberek, hanem egyesek állították: Kosztolányinak házat vett a báró.45 Tóth Árpád például – Karinthyra mint hírforrásra hivatkozva – még csak a házvásárlás tényét említi egyik levelében,46 ám a Rendkívüli Újság cikkírója már azt is tudni vélte, mennyi pénzrôl van szó: „Kosztolányinak, aki már évek óta a legrendesebb családapa, Ádám nevû kis fia van. Imádja és házat vásárolt néki. Uj gazdája, Hatvany báró, a Pesti Napló tulajdonosa, jót állt érte egy banknál, ahol évente ötezer koronát kell fizetnie, körülbelül majd ötven éven át. Kosztolányi az elsô magyar költô, aki házat vehetett, de azt a házat már csak majd a fiu fogja élvezhetni. Mostanában kétezer koronát keres havonta, pocakot ereszt és naponta átlag husz órát dolgozik.”47 A lap tisztességére legyen mondva, hogy nemcsak Kosztolányi keresetérôl szólt újságírójuk, hanem a ledolgozott munkaórák említésérôl sem feledkezett meg. JEGYZETEK
70
1. KD elsô közlése itt: Szürke glória, 1916. jún. 11., 17–18. 2. „Nagyon örülünk, hogy csak a Pesti Naplónál dolgozol fölemelt fizetéssel, mert így talán kevésbé fárasztó reád nézve a munka, mint két újságnál.” – Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1917. okt. 11. = CsalLev, 52. 3. Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1917. ápr. 9. = CsalLev, 51. 4. „A cég vállalatainak egyik vezetôje Hirsch Albert; s bizalmasa, Herz Henrik, állapodott meg Surányival. Hatvany Lajos már nem emlékezett rá pontosan, hogy mennyi volt a vételár, de úgy tudta, hogy igen-igen jelentékeny összeg.” – Lengyel Géza, Magyar újságmágnások, Akadémiai, Budapest, 1963, 90. (Irodalomtörténeti Füzetek 41.) 5. Lengyel András, Hatvany Lajos Pesti Naplója. 1917–1919 = Uô., A mindennapok szemüvegkészítôi. Sajtótörténeti tanulmányok, Nap, Budapest, 2013, 90. A Pesti Napló bemutatásakor jelentôs mértékben támaszkodom Lengyel András kutatásaira, valamint az általa megadott források egy részére. Elôfordult, hogy tôle függetlenül (vele párhuzamosan) használtam ugyanazokat a dokumentumokat. Amennyiben az ô munkája alapján szereztem tudomást egy-egy forrásról, úgy minden esetben megnéztem az eredeti szöveget is. A Pesti Napló vonatkozó idôszakát természetesen magam is külön szemléztem. 6. „A mai napon elbucsuztam a Pesti Napló olvasóitól, a laptól, amelynek tizenöt évig tulajdonosa és fôszerkesztôje voltam. […] A hitem a régi, az ideálizmusomon sem esett csorba vagy rozsda, de az
egészségemet megviselték a küzdelmek és az izgalmak és a háboru engem is leteritett, mint annyi más apát, aki daliás harcoskedvü fiát a hazának áldozta.” – Surányi József, [„A mai napon elbucsuztam”], Pesti Napló, 1917. jan. 13., 9. 7. Fôként igaz ez a Pesti Napló folyóiratára („irodalmi revüjére”), az Esztendôre: „Az Esztendô […] Hatvany Lajos és mecénási támogatottjai folyóirata volt, valamiféle ellen-Nyugat.” – Lengyel, 2013, 136. 8. Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Lazi, Szeged, 2009, 25. 9. Surányi, 1917, 9. 10. Lengyel, 2013, 93. 11. Károlyi Mihály levele Hatvany Lajosnak, [Bp.], 1917. jún. 16. = Levelek Hatvany Lajoshoz, vál., szerk. Hatvany Lajosné, bev. Nagy Péter, jegyz. Belia György, Szépirodalmi, Budapest, 1967, 231. [a továbbiakban: Levelek Hatvanyhoz] 12. Károlyi Mihály, Világbéke és demokrácia, Pesti Napló, 1917. júl. 22., 1–2. 13. Lengyel András, Hatvany Lajos Pesti Naplója. 1917–1919. I., Magyar Könyvszemle, 2006/3, 350. 14. [Hatvany Lajos], Gróf Károlyi Mihály és az uj irodalom, Pesti Napló, 1917. júl. 29., 11. 15. Uo. 16. Kosztolányi Dezsô, Alázatos, fiúi fohász az aggokhoz, Nyugat, 1915. máj. 16., 523; és Mák. Kosztolányi Dezsô új versei, Tevan, Békéscsaba, 1916, 69–70. 17. [Hatvany], 1917, 11. 18. Vö. Herczeg Ferenc levele Hatvany Lajosnak, Bp., 1917. ápr. 3. = Hatvany Lajos levelei, vál., szöveggond. Hatvany Lajosné – Rozsics István, jegyz. Hatvany Lajos – Rozsics István, elôszó Illés Endre, Szépirodalmi, Budapest, 1985, 303. [a továbbiakban: HLLev] 19. Angyal Dávid levele Hatvany Lajosnak, Bp., 1917. febr. 15. = HLLev, 301–302. 20. „Ha […] az érdekartikulációt és a megnyilvánuló ízlést egy konzervatív-nemzeti, illetve egy polgári radikális »tengelyen« mérjük föl, a Napló egészében valahol középtájon, de inkább az utóbbihoz állt közelebb. Az elôbbinél mindenképpen nyitottabb, »modernebb«, kulturálisan igényesebb volt.” Lengyel, 2006, 351. 21. Hatvany Lajos levele Ady Endrének, [Bp., 1917. márc.] = HLLev, 132. 22. Ady Endre levele Hatvany Lajosnak, [Csucsa, 1917. márc. 25.] = HLLev, 133. 23. Hatvany Lajos levele Babits Mihálynak, [Bp., 1917. febr. ?] = HLLev, 304–305. 24. Vö. Hatvany Lajos levele Babits Mihálynak, [Bp., 1917 vége] = HLLev, 305. 25. Babits Mihály levele Hatvany Lajosnak, [Bp., 1917 eleje] = Levelek Hatvanyhoz, 221. 26. „Hát elküldöm, ami éppen van – két kis Jean Richepin-verset.” – Babits Mihály levele Hatvany Lajosnak, [Bp., 1918. márc.] = HLLev, 309. 27. Vö. Hatvany Lajos levele Babits Mihálynak, Bp., 1919. máj. 13. = HLLev, 313. 28. Szabó Dezsô levele Hatvany Lajosnak, [Lôcse, 1917 eleje], Levelek Hatvanyhoz, 221. 29. Tóth Árpád levele Hatvany Lajosnak, Debrecen, 1917. jan. 19. = Tóth Árpád Levelei, s. a. r. Kardos László, közrem. Kocztur Gizella, Akadémiai, Budapest, 1973, 122–123. [a továbbiakban: TÁLev] 30. Vö. [Szerzô nélkül], A töltôtoll, Színházi Élet, 1918. márc. 31. – ápr. 7., 45. 31. K. D., Szentivánéji álom. Arany-estély, Pesti Napló, 1917. márc. 17., 9; Hamlet. Arany-estély, 1917. márc. 18., 12. 32. Lengyel, 1963, 90. 33. Vö. Szini Gyula, Pesti Napló = Budapesti Ujságirók Egyesülete. Jubiláris Almanach, Budapest [1918], 114–122; és: Lengyel, 2006, 345. 34. Uo., 344. 35. Szini Gyula anekdotikus beszámolójában az irodák felszereltségérôl is szól: „– Báró ur, nézze meg a szerkesztôség helyiségeit, amerikai iróasztalainkat, minden asztalon telefon… látta már százas kapcsolónkat?” – Szini, [1918], 121. 36. Tóth Árpád levele Nagy Zoltánnak, Svedlér, 1917. nov. 26. = TÁLev, 166–167. 37. Lengyel, 2006, 345. 38. [Szerzô nélkül], [A Pesti Napló…], Pesti Napló, 1917. aug. 5., 15. 39. Uo. 40. Vö. Lengyel, 2013, 126–127. 41. Vö. uo., 136. 42. Uo., 2013, 138.
71
43. Kosztolányiné, 215–216. 44. Uo., 216. 45. „A házadósságot s a váltót küszködve törlesztjük hónapról-hónapra. Az egész város visszhangzik attól, hogy H[atvany]. báró házat vásárolt nekünk. Szíves elôzékenysége mindenesetre hozzásegített.” – Uo., 224. 46. „Mirôl írjak még? Nagy Lajossal, Havassal együtt voltam. […] Kosztolányi házat vett Budán, – ezt persze Karinthy mesélte, nem tudom, igaz-e?” – Tóth Árpád levele Nagy Zoltánnak, Svedlér, 1917. nov. 26. = TÁLev, 167. 47. [Szerzô nélkül], Mai pesti költôk. Kosztolányi Dezsô, Rendkívüli Újság, 1918. [keltezés nélkül], 10–11.
BALÁZS IMRE JÓZSEF
Déry Tibor, Erdély és a turistatekintet A KORAI DÉRY-PRÓZA NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGÉRôL
72
A Déry Tibor-kutatás az utóbbi két évtizedben, Botka Ferenc munkájának köszönhetôen, számos filológiai újdonsággal szolgált, a Déry Archívum sorozata forrásértékû kiadványokat jelentetett meg a levelezések és az irodalmi mûvek körébôl egyaránt. A kutatás jelenlegi feladata egyrészt abban áll, hogy e filológiai feltáró munka eredményeinek értelmezésével funkcionálissá tegye az újonnan felszínre került adatokat, másrészt abban, hogy Déry Tibor irányzatok, irodalomszemléletek határvidékén körvonalazódó életmûvét újraintegrálja a huszadik századi magyar irodalom történetébe. A kanonikus viszonyok tisztázása gyakran éppen a ritkábban elemzett, periférikusnak tartott mûvek felôl valósítható meg – az erdélyi tárgyú mûvek Déry életmûvében épp ilyen pozícióval rendelkeznek. A kutatás a továbbiakban tehát a Déry-életmû (és a huszadik századi magyar modernség) tágabb kontextusában való elhelyezés irányában valósítható meg. Jelen tanulmány Déry Tibor munkásságának a szürrealista korszakot megelôzô rétegével foglalkozik,1 illetve azokat az irodalmi mûveket, cikkeket, interjúkat, útinaplókat tekinti kiindulópontjának, amelyekben fontos szerepet játszanak az Erdélyben megtapasztalt élmények. Mint ismeretes, Déry 1913 elejétôl közel egy évet élt a Maroshévíz közelében lévô Galócáson, a Galócási Gôzfûrész-vállalat gyakornokaként. Késôbb, a két világháború közötti évtizedekben számos erdélyi lapnak volt munkatársa – fontos írásokat közölt az aradi Periszkopban, a kolozsvári Napkeletben és Korunkban, valamint egyéb folyóiratokban, a régióhoz szellemi és egzisztenciális értelemben, baráti viszonyok révén egyaránt kötôdött.2 A tanulmány célja kontextuálisan értelmezni Déry Tibor életmûvének Erdélyhez kapcsolódó rétegét, összevetve a fikciós és az önéletrajzi jellegû mûvekbôl kirajzolódó képet. A Déry-életmû vizsgálatának távlatában a cél a korai mûvek pontosságra törekvô értelmezése, a magyar modernség és avantgárd kontextusában történô markánsabb elhelyezése. Ehhez fontos az író erdélyi tartózkodásaira vonatkozó közvetlen és közvetett források azonosítása – levelek, dokumentumok, korabeli híradások feltérképezése, illetve azoknak a Déry-mûveknek a részletes
vizsgálata, amelyek a szerzô Erdélyben töltött idôszakára (is) vonatkozhatnak. A kutatás forrásanyagát a levelezés mellett a Botka Ferenc által publikált Erdélyi útijegyzetek jelentik,3 az elemzendô irodalmi mûvek között pedig, a visszaemlékezések mellett, A Kriska, A próba, A két nôvér, illetve az Áronból ember lesz címû prózai szövegek jönnek számításba. Ezek közül jelen írásban A Kriska címû, 1924-ben önálló kötetként is megjelent mûvet vizsgálom, a mûvet a narrátor sajátos szituálása miatt kezelve kiemelten. Déry társadalmi státusa galócási tartózkodása idején, az önéletrajzi narratívák kontextusában Déry Tibor számára ismeretlen környezetbe került Erdélyben, amikor 1913-tól kezdôdôen gyakornokoskodni kezdett a nagybátyja üzleti érdekeltségébe tartozó galócási fûrészáruüzemben. Több, erre az élményanyagra épülô történetében is felmerül a „kívülrôl jött”, az idegen pozíciójának értelmezése. Mivel az idegenség kérdése Déry néhány, Erdély-tapasztalatokat megjelenítô narratívájában kifejezetten a turista pozíciójával kapcsolódik össze, fontosnak tartom felvetni a turistatekintet érvényesülésének hipotézisét e korai Déry-szövegekkel kapcsolatban. A turizmust általában az az átmeneti idô jellemzi (a huszadik századi körülmények legáltalánosabb modellje szerint), amely a megszokott lakó- és munkahelytôl távoli, ideiglenes tevékenységeknek szolgáltat keretet. Épp ezért, mutat rá John Urry, a turistaviszonyulás egyik alapvetô elméletírója, a turistatekintet a tájaknak, településeknek olyan jellegzetességeire fókuszál, amelyek a mindennapi tapasztalatoktól való eltérést jelölhetik.4 Egy másik fontos jellemzô ezzel összefüggésben az, hogy a turistatekintet jelekként olvassa azt, ami ideiglenes tartózkodási helyén történik vele, viszonyulása a környezetéhez „szemiotikai” jellegû. Mint Jonathan Culler fontos hivatkozási alappá vált tanulmánya mondja: „A turistákat minden a saját maga jeleként, egy tipikus kulturális gyakorlat eseteként érdekli: egy francia férfi a francia férfiak egy példája, egy Latin negyedbeli étterem a Latin negyedben található éttermek egy példája, ami a »Latin negyedbeli éttermiséget« jelöli. A turisták, a szemiotika koronázatlan királyai mindenhol jelen vannak a világon: a franciaság jegyeit keresik, rá akarnak bukkanni a tipikus olasz viselkedés jellemzôire, szeretnék megtekinteni a mintaszerû távol-keleti helyszíneket, tipikus amerikai autópályákon akarnak utazni, vagy tradicionális angol pubokba szeretnének betérni egy sörre.”5 Nem funkcionalitásukban, hétköznapiságukban viszonyulnak tehát a világhoz, amelyet éppen meg akarnak ismerni, hanem kulturális jeleket keresnek bennük. A „turistatekintet” azonban, mint arra több értelmezô rámutat, egy bonyolult hatalmi viszonyrendszer része, amely a turista és a vendéglátók között szövôdik. Ebben a logikában a turista alapvetôen hatalmi pozícióban van, a szubjektív megélést tekintve, illetve a nyílt, személyes interakciókat tekintve egyaránt. A vendéglátói pozíció legfeljebb annyiban „manipulálja” ezt a viszonyt, amennyiben saját vendéglátó-identitásának, életformájának bizonyos rétegeit hozzáférhetetlenné teszi a vendég számára. Mintegy hatalmában áll megszabni azokat a határokat, amelyeken belül a turista (még) szabadnak érzi magát, de domináns pozíciója bizonyos értelemben korlátozott. Mivel a turista (önmagát utazónak tételezve, elutasít-
73
74
va az identifikációt a „felületes” turista típusával) újra és újra az autentikust keresi, valamiféle episztemológiai vágyakozás jegyében, a viszonyrendszerben (különösen az idôben elhúzódó jelenlét esetében) potenciálisan felbukkanhat a megismerés határainak paradox jellegû, egyre messzebb történô eltolódása. Déry történetei gyakran épülnek erre a szituációra, a viszonyulást jellemzô módon a szerelmi és erotikus viszonyokra is kivetítve. Annak érdekében, hogy a Déry-szövegeket a turistapozícióhoz képest szituáljuk, minél pontosabban körül kell írnunk azt a társadalmi státust, amely ôt erdélyi tartózkodásai során jellemezte. A turizmus jellegzetesen szabadidôs elfoglaltság, Déry maga viszont eredetileg dolgozni érkezett Galócásra. A munka fogalma ráadásul nála sajátos differenciálódást mutat már ebben az életszakaszban is, erre a továbbiakban részletesebben is kitérek. Elôbb tehát az önéletrajzi paktum hatálya alá esô szövegek (memoárok, levelek, naplójegyzetek) alapján rekonstruálom/konstruálom meg azt a pozíciót, ahonnan Déry az erdélyi közeget szemlélte/szemlélhette. A fikciós mûvekben ehhez képest olyan tudatosan megkonstruált pozícióként tételezem a kívülállók (ebben az értelemben tehát Déry-alteregók) helyzetét, amely viszonyba állítható ugyan az önéletrajzi mûvek önértelmezéseivel, de éppen azoktól való eltérésében (és a választott nézôpontok pluralitásában) válik jelentésessé, az Erdélyre is vonatkozó reflexió releváns összetevôjévé. A társadalmi státus körülírása fôként abban a tekintetben releváns, hogy eldöntsük: analógiát tételezhetünk-e a turista sajátos (idôleges) hatalmi pozíciója, illetve a társadalmi hierarchiában stabilan elfoglalt státus között Déry esetében. Déry 1911-ben érettségizik, a budapesti Kereskedelmi Akadémia végzettjeként, majd 1911–1912-ben a St. Gallen-i Schmidt-intézet bentlakó diákja. Ezt követôen lép be alkalmazottként nagybátyja Nasici rt. nevû vállalatának kötelékébe, olyan potenciális ifjú rokonként, aki, ha rátermettségét bizonyítja, távlatilag átveheti, megörökölheti az egész, több országra kiterjedô tevékenységet folytató fakitermelô és fafeldolgozó vállalat irányítását. A budapesti irodai munka, aztán pedig a galócási megbízás Erdélyben voltaképpen próbatétel is tehát Déry számára. Ezen a próbatételen azonban valós motiváció hiányában lényegében megbukik. Helyzetét ambivalensnek, fizetését méltatlannak érzi, errôl korabeli levelei ugyanúgy beszámolnak, mint kései, utólagosan írt visszaemlékezései. Magát a helyzetet és ehhez fûzôdô érzéseit Déry leginkább letisztult formában az Ítélet nincs lapjain írta meg alighanem, a következôképpen: „Megvallom, kedvetlenül írok életemnek e magánhivatalnoki szakaszáról, bizonyára meg is látszik majd e fejezeten. […] Talán nincs még egy társadalmi réteg, gondolom, melyben az erôszak, bár alattomosan, de olyan következetességgel érvényesítené a közlekedô edények törvényét: amennyi hatalom az egyik ágában, annyi megalázkodás a másikban. De a szolgaság fölfelé is fertôz, s ez a legnagyobb bûne. Nem a zsarnok neveli a talpnyalókat, ezek szülik ôt. […] Már kisgyakornok koromban, hatvan korona fizetéssel is tisztelték bennem, ha leplezetten is, a »vezér« unokaöccsét; bizonyára ez tette, gondolom, hogy egyik társammal sem kerültem meghittebb viszonyba, s tájékozatlanságomban ábrájuknak csak külszíni, visszautasító vonásain akadt meg a szemem.”6 Itt a hierarchiák „köztes” pozíciójának ambivalenciájaként, tehát épp társadalmilag determinált jellegzetességek felôl írja le a hivatalnoki lét
sajátosságait, önmagát is beillesztve a helyzet logikájába. A „külszíni vonások” említése ugyanakkor azt az értelmezést is megnyitja, hogy Déry képe a hivatalnokvilágról épp egy olyan idôleges pozícióhoz köthetô, amelyben Déry, mondhatni, a hivatalnokvilág „turistája”. Ebben az ismerkedési folyamatban az erdélyi tartózkodás is egy konkrét, visszaidézhetô epizód. Az Ítélet nincs narratívájában a galócási gyakornokoskodás eseményei közül azok kerülnek elôtérbe, amelyek utóbb többször is tipikus fordulópontokat képeznek majd Déry életútjában, egyfajta modellként mûködve: a szerencsejáték-szenvedély újra és újra felbukkanó kísértése, illetve a szerelmi ügyek, amelyekben Déry sokáig járatlanként, következetlenként írja le magát, ahogy itt is: „A cég galócási fûrésztelepén, hol majd egy évig dolgoztam Somló úr (meghalt) keze alatt a rönktéren, és Schachner úr (meghalt) még bölcsebb irányításával a fûrészcsarnokban, egy ideig alsóztam, sôt ferbliztem is, de abbahagytam, mikor szüleimtôl kellett pénzt kérnem, hogy kifizethessem többhónapos kantinszámlámat. Az állomásfônök Tusi nevû, vörös hajú, elvált asszony leányának udvaroltam ez idôben, meglepôen kevés eredménnyel. Egy csikóra emlékeztettem, mely izmainak nyers boldogságában néha mind a két hátsó lábával a levegôbe rúg, maga sem tudja, miért.”7 Az Ítélet nincs egyik „nyersanyagaként” számon tartott szövegelôzmény Déry önéletrajzi feljegyzéseinek börtönben készült kézirata, amely kötetben utóbb Börtönnapok hordaléka címmel jelent meg. Ezek a jegyzetek az adatokat tekintve kevésbé megbízhatóak ugyan (Dérynek a börtönben nem állt módjában évszámokat ellenôrizni, emlékezetében esetleg felborult kronológiákat megnyugtatóan rendezni), a szubjektív megélést tekintve viszont fontos adalékokat szolgáltatnak a Galócáshoz fûzôdô viszony konkrétumaival kapcsolatban. Ennek az életszakasznak a felidézése itt jóval részletesebb, mint az Ítélet nincs lapjain: „Tán egy fél évig dolgoztam itt [a vállalat budapesti részlegén], aztán leküldtek Erdélybe, a galócási fûrésztelepre, hogy valami gyakorlati tudást is szerezzek. Ez a telep a Lomási erdôipar r.t.-é volt, a Nasici egy leányvállalatáé, amely csak »puhafában« (fenyô) dolgozott, a Nasici maga csak keményfában. [...] Galócásról is vékony emlékeim vannak, pedig merôben új környezet volt számomra. Erdélynek tán legnagyobb s legmodernebb fûrésztelepe volt, síkságon, alacsony hegyek lábánál terült el, elôtte futott a Pest–Bukarest (?) vonal vágánya, mögötte hegynek felfelé kanyarodott a kis hegyi vasút pályája, melyen a fát szállították le az erdôkbôl, a kis mozdony éktelen sípolásával. Ezt tudom, de a tájra nem emlékszem. Legélesebben a telepen belül az úgynevezett rönktérre, amelyen az erdôbôl leszállított szálfát felmérték, osztályozták, az idô nagyobb részében itt dolgoztam. […] Nehezemre esett a korai felkelés, azt hiszem, ötre kellett kinn lennem a rönktéren, s csak hétkor reggelizhettem a kantinban. Hogy hány óra volt a munkaidô, nem emlékszem. Az irodában is dolgoztam egy ideig, majd az anyagtéren (egy kis nikkel kluppóm volt), ahol a már kész, osztályozott deszkák máglyákban álltak, egész utcasorokat alkotva; itt alighanem a leltárkészítésnél segítettem. A munka nem érdekelt, kedv nélkül s valószínûleg lelkiismeretlenül dolgoztam, itt is, késôbb Pesten is, nagybátyám lassan fokozódó elégedetlensége indokolt volt. […] Az állomásfônöknek volt egy vörös hajú lánya, elvált asszony, néhány éves kislánnyal; nagyon tetszett nekem, szerettem is volna udvarolni neki, de hát hol voltam én
75
76
még attól. Tusinak hívták. Éppily elérhetetlenek voltak számomra a többnyire román munkásnôk, akiket pedig kollégáim szerint könnyûszerrel le lehetett venni a lábukról. Este gyakran kártyáztunk a kantinban, megtanultam alsózni és ferblizni, de itt még nem keveredtem bajba. […] A családos tisztviselôk külön kis házakban laktak, a nôtlen fiatalok egy hosszúkás épületben, egy-egy szobában. Most utólag elcsodálkozom azon, hogy engem, a vezérigazgató unokaöccsét, egyik fôtisztviselô sem vezetett be családja körébe. Megérezték rajtam, hogy nem vagyok közéjük való? Az bizonyos, hogy gôgös nem voltam, rokonságommal nem hencegtem. Még különösebb, hogy engem meg a munkások szemlátomást nem érdekeltek, pedig elôször kerültem huzamosabb ideig közvetlen érintkezésbe a szegénységgel. De semmi emlékem errôl. Elfogadtam a meglévô társadalmi állapotokat. Írtam egy rossz novellát, melynek Galócás a színhelye, a Nyugat közölte tán 1917-ben, szerelmi történet (képzelt) tisztviselô alakokkal, azt hiszem, A próba a címe.”8 Ebben a változatban is felbukkan a helybeli munkatársakkal való viszony felszínességére történô utalás: noha kártyapartnerként számítanak a fiatal Déryre, családi körükbe nem vezetik be valamilyen okból kifolyólag: helyzetének köztességére itt is utal az elbeszélô. Egyrészt a vezérigazgató közeli rokona, másrészt viszont (ahogy a beszámoló itt nem idézett részeibôl kiderül) adósságokat halmoz fel a kantinban – nem képes jövedelmébôl az általa vágyott életvitel szerint élni. Édesanyjának írott, fennmaradt leveleibôl következtethetünk napi elfoglaltságaira és az ôt foglalkoztató anyagi gondokra, bár olykor valószínûleg az elhallgatás illetve a túlzás alakzatait is ott sejthetjük a sorok mögött. Elfoglaltságainak jellege, idôbeosztása, amennyire ez megítélhetô, változik a galócási munka idején. 1913 márciusában napi két óra fizikai munkáról számol be édesanyjának, és (már lejárt periódusként) utal arra a korai kelésre, amit a Börtönnapok hordaléka is említ: „Nagyon sok dolgom van, és még több tanulnivalóm. Néhány nap múlva küldök neked egy pár fényképet, amit Hertuka [helyesen valószínûleg: Hertzka] vett fel, akivel jól kijövök. Az egyik kép ezek közül ingujjban ábrázol mint deszkaszortírozót, ugyanis naponta két órányi fizikai munkát is végzek. Esténként olvasni szoktam, franciát is tanulok, vagy kalandot keresve és találva sétálunk egyet. A koszt jó, most az idô is, a vasárnapok pedig nagyon unalmasak. Többnyire 11 órakor lefekszem (néha még korábban), és 7 órakor ébresztô. Már nem kell fél 5-kor kelnem. (Hála Istennek!)”9 1913 novemberében újra hajnali 6 órai kelésrôl számol be pluszmunkák miatt, illetve arról, hogy négy nap alatt száz oldalnyi mérlegkimutatást kellett éppen gépírásos változatban elôállítania.10 1913 októberében anyagi természetû nézeteltérésekrôl, függetlenségét korlátozó intézkedésekrôl ír szüleinek, és ez a téma novemberi levelében is elôkerül. Fizetését kevesli, és a saját kedvtelésére való pénzköltés (például kutyatartás) felülvizsgálatát méltatlannak tartja. A háttérben bizonyára ott áll munkájához való szubjektív viszonyulásának a problémája is, amelyrôl utóbb az Ítélet nincs és a Börtönnapok hordaléka is beszámol: „Úgy terveztem, hogy márciusig-áprilisig itt maradok, hogy eleget tanulhassak, és azután amúgy is kilépek a Lomásitól, mert 85 Kr-ból nem tudok megélni. Természetesen ha Papa nem teszi meg nekem ezt a szívességet, és nem engedi, hogy egyedül rendelkezzem a pénzemmel, ahogy kértem, hogy ezt Kohnnak megírja, akkor hazajövök.”11 Egy bô hónap múltán részle-
teznie kell szüleinek havi költségeit (másfél hónapi mosás 16 Kr, kutyatartás havonta 6 Kr, 21 Kr-nyi tartozás a kantinosnál stb.), láthatólag nem tud beilleszkedni a saját, illetve a családi költségvetésbe, ruházatát pedig elhanyagoltnak, illetve a klímához nem megfelelônek érzi.12 Vágyai, képzelgései a kártyajáték levezetô körei mellett leginkább alighanem az irodalmi ambíciók körül mozognak (egyik fennmaradt levele, amelyben egy mellékelten küldött, egészen pontosan nem azonosítható novelláról ír a Nyugat szerkesztôségének, a galócási címet adja meg postacímként, a levél tehát 1913/1914re datálható),13 illetve természetesen a szerelem és a testi kapcsolatok körül. Déry kései regényes önéletrajza, a Kyvagiokén az életútnak ezt az állomását jól érzékelhetôen a vágyak felôl ragadja meg, hiszen a valószínûsíthetô tényanyag a Börtönnapok hordaléka már idézett passzusaiban inkább kudarcok megélését jelentette. Déry sajátos öniróniájának jegyeit sejthetjük tehát ebben a leírásban is, ahol Polikárp a saját regénybeli alteregójának neve: „Polikárp a Galócási Gôzfûrész rönkfaterén, a nehéz vassublerrel kezében is csak röpködni tudott, saját, önellátó képzeteit kergetve. […] az ifjú költô hiába mérte meg és jegyezte föl gondosan raktárkönyvébe a keze alá befutó fenyôrönkök hosszát és átmérôjét, a feladat nem kötötte le sem szívét, sem elméjét. Éppily kevéssé a rönkök I., II., III. osztályokba való besorolása sem. A kiselejtezés, a bányafák minôsítése sem. […] Polikárp feje lehanyatlott. És csak olyankor szegte fel ismét, ha a fogarasi havasokról leszállt szép román lányok közül az egyik vagy a másik, csípôjét ringatva elfutott mellette, s egy perc múlva eltûnt a felszálló fûrészporban. Derekuk karcsú, bár kezük bôre érdes vala. Polikárp ilyenkor munkahelyérôl átballaga a szomszédos kantinba, s mivel nem kedvelé a szeszt, egy zónapörköltet vagy egy kis adag sült csirkemájacskát fogyaszta el, vigaszul. Az eléje kerülô századik szép román lányt azonban megszólítá. – Szép katrincád van – mondta pirulva. – Kriska a nevem – felelte a megszólított. – Hova valósi vagy? – A Negoj erdôs hegyhátáról szálltam alá – mondta Kriska románul. – Helyes – mondta Polikárp. S azzal mindketten – mivel már besötétedett – eltûntek a magasan felszálló fûrészpor függönye mögött, mely eltûntük után néha-néha idegesen megrebbent. Polikárp a Galócási Gôzfûrész réme lett. Miután megbecstelenítette az ottani állomásfônök feleségét, majd Tusi nevû rôthajú lányát, sôt Kohn igazgató majdnem kiskorú lánygyermekét is, a fûrészporba döntötte az expedíciós osztály Schachner nevû fônökének hites nejét és megközelíthetetlennek vélt unokahúgát, Genovévát, továbbá ennek leánytestvéreit, Beátát, Beatrixet és Bernadettet, oly híre kelt Dáciában, hogy a katrincás szép román lányok a Negoj hegyhátáról, a Barcaságból, Háromszékrôl, Marostordából és Szolnokdobokából munkakeresés ürügyén csapatostól zarándokoltak el a fûrésztelepre, szüzességüket feláldozandó. Az ifjú költô fáradhatatlan volt. Száz egymást követô napon mint Minotaurusz, naponta egy hölgyet fogyasztott el. Lassanként hozzászokott kezük bôrének érdességéhez is. A költészet szerelemmel helyettesíthetô vagy fordítva.”14
77
A Kriska név itt külön figyelmet érdemel, hiszen Déry egyik elsô önálló könyvének címe, címszereplôje is. A továbbiakban ezt a történetet azért is érdemes kiemelten kezelnünk, mert Déry a fôszereplô fiatal férfi galócási ott-tartózkodását vakációzásként, tehát szabadidôs kikapcsolódásként írja meg, elvileg a turista perspektíváját követve tehát. A galócási és általában az erdélyi élménykörhöz kapcsolódó fikciós történetek vizsgálata elôtt azonban érdemes még egyszer összefoglalnunk Déry ekkori társadalmi státusára, énképére vonatkozó információinkat: pályakezdô hivatalnokként, illetve a nagyvállalat vezérigazgatójának unokaöccseként nehezen illeszkedik be a számára kijelölt szerepbe (már csak írói ambíciói miatt is), nem épít ki igazán tartalmas személyes kapcsolatokat Galócáson. Anyagi helyzetét méltatlannak érzi, személyes szabadságát korlátozottnak – vágyait a függetlenedés, illetve a nôkkel való kapcsolatteremtés lehetôségei uralják. Léthelyzetére az ideiglenesség jellemzô: tapasztalatot szerezni, tanulni érkezik Galócásra, és tisztában van azzal, hogy legtöbb egy évnyi ott-tartózkodás után akkor is más telephelyre szólítja majd a munkája, ha megmarad a fakitermelô mamutcég kötelékében. „Szép ez a hely nagyon s olcsóbb is, mint a Tátra”: A Kriska konfliktusos vakációja
78
A Kriska címû hosszabb elbeszélés Déry korai mûvei közül való, valószínûsíthetôen 1919/1920-ban íródott.15 Heltai Jenônek 1920. október 22-én írt levelében már kész, az Athenaeum Kiadónak leadott mûként említi a szerzô.16 Végül az írás folytatásokban jelenik meg a kassai Szabadság címû lapban 1921. augusztus 3. és 18. között, utóbb önálló kötetként is Aradon, 1924-ben.17 A mû alaphelyzete: dr. Szikora Mátyás, a kezdô jogász Galócásra érkezik vakációzni, eredetileg csak két-három napra, és a tervek szerint a Tátrában folytatná a nyaralást, családjával. Végül egy cselédlány, Kriska miatt több hétig marad a faluban, zilált szerelmi viszonyba keveredik a lánnyal, és totális konfliktusba gyakorlatilag a teljes faluval. Déry-kismonográfiájában Pomogáts Béla stílusát és konfliktustípusait tekintve joggal emlegeti A Kriskát olyan más, ekkortájt írt mûvek társaságában, mint A próba, a Lia, a Novella. Egyfajta lázadó romantikát azonosít a szereplôk attitûdjében: „Nem tudnak kiegyezni környezetükkel, nem tudják elfogadni a társadalom erkölcseit és szokásait. […] egyéniség és környezet konfliktusa egy-egy drámai bosszúban robban ki. […] A korai Déry-hôsöket féktelen és tragikus szenvedély fûti: életüket nem képesek megoldani, szaggató ellentmondások között vergôdnek, sorsuk a végsô pusztulás felé rohan.”18 A próba esetében a „bosszú” egy színleges öngyilkosság, a Lia esetében az északi, tengerparti várost védô gátak átvágása. A Kriska zárójelenetében Mátyás a falut gyújtja föl, amelynek életformájához, szabályaihoz és szabálytalanságaihoz képtelennek bizonyult megértéssel viszonyulni. Noha A Kriska elsôdlegesen szerelmi történet, és Galócás mint turisztikai célpont némiképp valószínûtlennek tûnhet közvetlenül a tátrai vakáció kontextusában, mégiscsak érdemes ezt a vonatkozást bôvebben megvizsgálnunk, hiszen maga a szereplôket egymáshoz fûzô viszony jól mutatja a turistapozíció korabeli sajátosságait. Egy három évtizeddel késôbbi, 1942-es, természetjáróknak szóló ismertetô a környékrôl említi például a Galócás-Fûrész állomást, ahonnan kiindul a Lo-
mási Erdôipar rt. iparvasútja – az iparvasút járatait pedig engedéllyel vagy megegyezés révén kirándulók is igénybe vehetik, sôt, mint az írás megjegyzi, a vállalat révén akár erdei szállást is lehet/lehetett szerezni.19 Fontosabb talán, hogy magában a történet szövegében is megjelenik egy utalás a helybeliek hétvégi kirándulásaira: „A bikkesi erdôben sétálgattam. Vasárnap volt, az elébb kerültem el egy csapat kirándulót, telepi hivatalnokokat családostul, akik kiabálva, gyerekeikkel veszekedve törtettek keresztül az erdôn.” (49.)20 Az elbeszélésnek ezen a pontján az elbeszélô már nyílt konfliktusba keveredett a helybeliekkel, beleértve a telepi hivatalnokokat is: egyiküket, egy fiatal könyvelôt nem sokkal korábban ököllel le is ütötte. Ellenszenvének érzékeltetésére, mint a fentebbi idézetbôl is látható, az elbeszélô felhasználja az „igazi kiránduló” önmagát felsôbbrendûnek tételezô attitûdjét a „tömegturistával” szemben a telepi hivatalnokokat úgy írja le, mint akik nem adekvát módon „használják” a teret – kirándulás közben hangoskodnak, veszekednek, „törtetnek”, vagyis korántsem az elidôzô szemlélôdés viselkedésmintáját követik. Ehhez képest Mátyás viszonyulását a helyhez a csendesség, a szépség keresése határozza meg. Igyekszik beleolvadni a környezetbe, sôt el is alszik a helységen kívüli térben – ez is jelzi, hogy ô mintegy a közösségen kívül van otthon, ahogy a korábban publikált Lia címû kisregény városból a tengerpartra kiköltözô hôse is. Az elbeszélô otthonosságát támasztják alá a megnevezés gesztusai – Mátyás néven nevezi a növényeket és a folyót, meghittséget és bizalmasságot tételezve hozzájuk fûzôdô viszonyában: „Szélesre tárt, forró mezôbe torkolt az út. Belegázoltam a térdig érô fûbe, dús virágszag terjengett a kábult vidék felett, sárga kutyatej nevetett a fényfehér napra, erika lila gyöngyei bólogattak álmosan. Túl a Maroson meredek, erdôhátú hegyek zárták a határt. Az ég forró kék tükre vakított, leheveredtem a fûbe, hunyt szememen átsütött a nap tüze.” (19.) Ebbôl az álmából felébredve mondja frissen, újult erôvel, hogy a helyszín maga épp annyira alkalmas a vakációzásra, mint a Tátra: „szép ez a hely nagyon s olcsóbb is, mint a Tátra… itt maradok, meg is írom mindjárt [levélben a hozzátartozóknak]” (19.). Egy másik alkalommal egyfajta erôpróbát biztosít számára a környék, amikor meztelenül fürdik a hideg patakban, s a hideg víz megnyugtatja. Az epizód azzal zárul, hogy Kriska ellopja Mátyás parton hagyott ruháit, megviccelve és ugyanakkor kellemetlen szituációba hozva ôt a közelben járó helybeliekkel szemben (21.). A természethez fûzôdô nyugodalmas, elsôsorban kontemplatív viszonyt tehát mintegy felkavarja a szerelmi ügy. Másrészt a munka, a hétköznapok zajai is zavaró tényezôk: „A zsongó csendet csak a közeli telep fûrésze zavarta, bütüje egyenletesen csapott le a fára, sikoltó bugással metszette ketté. Ritka szellôk fûrészpor keserû szagát hozták, néha guruló rönkök döngése, a szász munkások egyenletes »hó-rukk«, »hó-rukk« ordítása ijesztett.” (19.) Ebbôl a leírásból is világos, hogy Mátyás identitását hangsúlyosan úgy konstruálja meg az elbeszélés, hogy ô kívül áll a fûrésztelep rendjén, munkájának ritmusán. Szabadidejét tölti, míg a többiek a telepen dolgoznak, ráadásul a nyelvek, amelyeket a munkások használnak, idegenként tételezôdnek számára. Ugyanakkor a munka gépies, „ijesztô” zaja valamilyen szinten igyekszik betolakodni az ô világába, miközben ô pihenni szeretne, és kívül lenni rajta. Metaforikus szinten Mátyásnak ez a pozicionálása megfeleltethetô an-
79
80
nak a vágyott helyzetnek, amelyet Déry idézett kései visszaemlékezéseiben leír: a hivatalnoki munka nyûgébôl való kilépésnek. Mátyás helybeliekhez való viszonyát a cselekmény elôrehaladtával egyre inkább átszínezi a Kriskával való szerelmi kapcsolat – egyrészt a falubeli legényekkel történô rivalizálás epizódjai válnak egyre hangsúlyosabbá, másrészt pedig a közösség felháborodása a (társadalmilag egyenlôtlen) viszony nyílt felvállalása miatt. Még mielôtt ezeknek a kapcsolódásoknak néhány aspektusát áttekintenénk, fontos megvizsgálni Mátyás helyzetét a vendéglátó–vendég relációban is, hiszen sajátos és ambivalens dominanciaharc zajlik a mûnek ebben a rétegében is. Mátyás szállása egy magánházban van, a helyi hivatalosság egyik fontos képviselôjénél: „Hûvös kis parasztszobában laktam, szemben a kantinnal, a falu végén. Házigazdám a jegyzô, magyar ember volt ugyan, kurtanemes fajta, de román cserepekkel, katrincákkal aggatta tele a szobámat, a faszékek között a piros díványon sárgára hervadt, horgolt csipke feszült. Ágyam fölött kis szenteltvíztartó, kék-fehér porcelánból keresztre feszített Jézus.” (19.) A szomszéd szobát maga a házigazda és családja használja. Ahhoz, hogy Mátyás kijuthasson saját szobájából, át kell haladnia a házigazdáék által használt tereken és a tornácon. Ez korlátozza önállóságát/függetlenségét, illetve azt, hogy miként juthat be hozzá Kriska. Persze mindketten választhatják az ablakon át történô közlekedést is – ahogy ezt néhányszor meg is teszik. Mátyás hangsúlyosan városi identitású ebben a közegben („pesti ember” – mondja rá a jegyzô, 19.), a szoba berendezése mintegy a környezet egzotikumát, másságát jelöli. A munkások etnikuma (szász munkások, román munkáslányok) szintén jelzi Mátyásnak, hogy számára szokatlan közegben mozog. Kártyapartnerei, akikkel kezdetben egyáltalán érintkezik, jogászok: maga a házigazda-jegyzô, illetve egy szomszéd falubeli jegyzô. Nôügyekrôl folytatott közönséges beszédük riasztja Mátyást, ilyen irányú kísérletezését szeretné elkülöníteni az övékétôl: ebben is „autentikus” élményre vágyik, mint ahogy a kirándulók zajos, inadekvátnak érzékelt vasárnapi rituáléjához is elutasítóan viszonyult. Ezek tehát attitûdjének olyan jellegzetességei, amelyeket összevethetünk a turizmuskutatások által is leírt sajátosságokkal: 21 az ott-tartózkodás ideiglenesként való érzékelése és a vendégstátus mintegy elôhív bizonyos viselkedésmintákat. Az alábbiakban kitérek Mátyás hatalmi pozíciójának jelölôire az adott közegben. Gazdasági és kulturális centrumból érkezik, helyzetének értelmezésekor felvethetô tehát az analógia a gyarmatosító/gyarmatosított viszonyrendszerrel. Ugyanakkor a szubjektív megélés szintjén nyilvánvalóvá válik e pozíció érzékelésének ambivalenciája is. Hogy ez mire vezethetô vissza, azt a posztkolonialitás szakirodalmában egyes újabb értelmezések, amelyek nem egyoldalú és totális dominanciaviszonyokat tételeznek a felek között, már képesek árnyalni: „Finnström szerint a gyarmatosítás és a gyarmatosító hegemónia nem kizárólagos forrásai a hatalmi és kulturális konstrukcióknak. Szerinte a kultúraalkotók körét nem szabad az aktív gyarmatosítókra szûkíteni, ahogyan a helyi lakosságot sem redukálhatjuk a kultúraalakítás passzív tárgyává. […] Ugyanakkor Finnström arra is rámutatott, hogy az ilyen elemzések elméleti kelepcéit már Ashcroft és szerzôtársai is kiemelték, mikor azt írták, hogy »A gyarmati tér ezért agnosztikus tér. Az ’imitáció’ és
a ’mimikri’ ellenére, amelyek segítségével a gyarmatosítottak megbirkóztak a birodalmi jelenléttel, a viszony az állandó, bár implicit megkérdôjelezés és ellenállás viszonya.«” 22 Ebbôl a szempontból talán nem is azok a jelenetei a legfontosabbak A Kriskának, amelyekben Mátyás szerelmi riválisai nyíltan szembeszállnak vele (hiszen ebben a vonatkozásban valóban a „vetélytárs” státus a döntô identitáselem), inkább azok, ahol Kriska és a többiek mintegy a kulisszák mögött szövetkezve, a gyarmatosító hatalmi attribútumaira építve, a saját javukra – ha úgy tetszik, a helyi közösség javára – fordítják a viszonyt. Kriska pénzt kér Mátyástól, nem is keveset, aztán rögtön viszi is másik, helyi szeretôjéhez. Mátyás véletlenül hallgatja ki a következô párbeszédet: „– Miska, ihol a pénz… aztán el ne verd az éjjel! – Honnét van?... A zsidótul kaptad? – Mi közöd hozzá… ne törôdj te avval… no de csókolj már meg, mert még elfelejted a módját.” (69.) A periféria tehát képes kialakítani olyan túlélési stratégiákat, amelyek nem az adott hatalmi struktúrákon kívül, azokkal szembehelyezkedve, hanem annak réseibe, vakfoltjaiba beépülve mûködnek. Ehhez hasonlíthatóak Kriska kifejezetten „nôi” stratégiái is a történet kontextusában, ahol ôt a helyi és a kívülrôl érkezett férfiak részérôl egyaránt agresszió fenyegeti – a történetben többször bántalmazzák fizikailag (gyerekkoráig visszamenôleg), szexuálisan is erôszakoskodnak vele. Hogy ez a vonatkozás nem választható le a tágabb társadalmi-politikai kontextusról, azt a posztkolonialitás elméletei ugyancsak megerôsítik: „A reprezentáció posztkoloniális kérdései felölelik a gender és a nôk ábrázolásának alapos vizsgálatát és az etnikai hovatartozás kérdését egyaránt. […] Az ilyen jellegû metszéspontok kialakulásának egyik fô oka az, hogy a genderhez, az osztályhoz, az etnicitáshoz, vagy a fajhoz hasonló koncepciók a »belsô gyarmatosítás« eszközévé váltak, és az identitásokra kényszerek és elnyomások nehezednek, illetve szelektíven reprezentálódnak.”23 Kriska az ambivalens, színlelô viselkedés stratégiáit mûködteti az amúgy jól érzékelhetôen bizonytalan és határozatlan Mátyással szemben, aki ezt hol a „femme fatale” pozíciójaként értelmezi, hol a „paraszt” státusához kapcsolja dühében és tehetetlenségérzésében. Magát a nôi perspektívát persze ebbôl a narratívából szükségszerûen nem ismerhetjük meg, hiszen az annak uralására vágyó Mátyás kudarca épp ebben csúcsosodik ki. Nyugtalanságát, amely Kriskával való viszonyának nehézkes kibontakozásához kapcsolódik, Mátyás többféleképpen igyekszik levezetni. Így kerül sor a vendéglátó–vendég viszonyt általában alakító konvenciók felrúgására is. Egy zaklatott napján például a vendég nem válaszol a szobája ajtaján felhangzó kopogásra, illetve az ôt szólongató házigazda kérdéseire, miközben értésére adja annak, hogy ébren van és bent, a szobában: hangosan ásít, székeket rugdos. A házigazdák erre nem reagálnak, mire a fiatal vendég mindenáron konfliktushelyzetet próbál teremteni: „Gyávasága teljesen kihozott a sodromból, nekirohantam az ajtónak s két olyat rúgtam rajta, hogy rengett belé a ház. Vártam: gyáva hallgatás a tornácon, csend, egy kukkot sem mernek szólni. – Buta parasztok! – ordítottam hangosan s avval újból levágtam magam a díványra.” (37.) Egy fokkal célirányosabb Mátyás másnap reggeli, tüntetô jellegû kivonulása Kriskával együtt a szobájából (Kriska éjjel az ablakon át mászik be hozzá). Itt a szerelmi-erkölcsi konvenciók figyelmen kívül hagyását demonstrálja Mátyás, ugyanúgy, ahogy ugyanaznap este a korzón, ami-
81
82
kor Kriskával karon fogva sétál: „úriember” a cselédlánnyal. Ez az a nap, amikor voltaképpen a teljes faluval szembekerül, szövetséges nélkül marad: ettôl a mozzanattól egyenes út vezet a végkifejletig, a falu felgyújtásáig. Mátyás hatalmi pozícióját a továbbiakban egyetlen eszköz jelöli és alapozza meg: revolvere. A falubeli legényeknek is van fegyverük, amit használnak is – de az hagyományos fegyver: bicska. A revolver (amelyet a szerelmi vetélkedés során használ is majd Mátyás) pusztán szimbolikus üzenetek közvetítésére is alkalmas, mint az alábbi, vonaton történô jelenetben: „Egyszer Kriska valamit odasúgott a hosszú szôkének, mire ez hangosan röhögve nézett rám. Nem tudom, hogy mit súghatott Kriska. Kihúztam a nadrágzsebembôl a revolvert és térdemre fektettem. Egyszerre csend lett.” (45.) Egy másik helyzetben a pisztoly afféle unatkozó kedvtelés eszköze és kísérôje: itt, a történet végkifejlete felé haladva még a tájhoz fûzôdô „romantikus” viszony is megbomlik, a pisztoly által nyújtott hatalom pedig mintegy elôrejelzi a történet végkifejletét, a tûz általi megsemmisülést: „Éjjel az erdôben tündértánc járta. A sötétzöld lombok között halkan világított le a hold, a vékony fehér sugarak levélrôl levélre peregve lengtek a hajlékony táncra. […] Zsebembôl kihúztam a revolvert, tréfából célbavettem az egyik csillagot s elsütöttem. Süket csapkodással szállt a hang, egy fehér éji pillangó szárnya-perzselten esett lábamhoz. A fák közé lôttem, recsegve tört le egy ág, suhanó madárszárny érte arcomat, ijedten hátraléptem. S a pokoli, hegyvisszaverte hang után lázas életre kelt az erdô.” (61.) Ebben az epizódban kétségtelen, hogy az elbeszélôi helyzet szimbolikusan a természetet is uralni kívánó, egzotikus helyszíneken trófeákat gyûjtô vadász-utazó imázsához is kapcsolódik, ezzel a képzetkörrel próbálva önmagát legitimálni. A pisztoly egy olyan jelenetben is elôkerül, amelyben a „városi ember”, a vendég társadalmi/helyzeti elônyét, státusát próbálja demonstrálni. A teherhordási „szolgáltatást”, amely amúgy létezô eleme a vendéglátóiparnak, itt társadalmilag kikényszerített helyzetként láthatjuk: „Körülbelül öt-hat meglehetôs terjedelmû csomagot hoztam magammal. üres volt az állomás, mikor kiszálltam. […] Megfogtam a gallérjánál. – Szûcs… fogja ezeket a csomagokat! Megindultunk hazafelé. Legelül ment Kriska, utána a két legény, Szûcs a csomagokkal és leghátul én, revolverrel a kezemben. A jegyzô háza elé érve, Szûcs dühös káromkodással földhözvágta a csomagokat és eliramodott. – Legyen szíves – szóltam a másik legényre – hozza be ezeket a csomagokat. Lerakodott a szobában, kezébe nyomtam neki öt forintot s elküldtem.” (45–46.) Mátyás a pisztollyal olyan szolgáltatást kényszerít ki, amit a helybeliek nem ajánlottak neki, és amit nem jószántukból végeznek. Ebben a jelenetben voltaképpen (a maga eltúlzottságában) sûrítôdik a klasszikus, koloniális típusú turizmus szituáció lényege, amely itt persze kiegészül a szerelmi feszültség hátterével is. A Szûcs által cipelt csomagok egy másik szimbolikus játékra adhatnának alkalmat, amelyre végül Mátyás hezitálása miatt nem kerül sor. A csomagokban ugyanis Kriskának vásárolt „városi” típusú ruhák vannak. Ha Kriska vele tartana a városba, ez lehetne az ottani beilleszkedésének az eszköze. Csakhogy Mátyásnak kételyei vannak: „– Ha ezeket a ruhákat felveszi, akkor feleségül kell vennem – ez a rögeszme fúródott agyamba, álmatlan éjjeleimen vihogva bukfencezett a sötét-
ben. De más oka is volt a gyötrô habozásomnak… sôt! Talán ez volt az egyedüli… tán be se vallott, tisztán se tudott ok. Kétségbeesés fojtogatott, ha rágondoltam. – Milyen lesz Kriska… városi ruhában?” (46.) Kriska nyelvi kompetenciája, viselkedése mintha valóban nem állna összhangban azzal, ahogyan Mátyás a városi nôket elképzeli. Ugyanakkor Kriska szimbolikusan értelmezhetô választ ad a fiatalember kételyeire: „Aztán most vetkôztessen le meztelenre… itt a tükör elôtt… hadd látom, milyen vagyok csupaszon – nevetett. […] Nyújtózkodott, cirógatta testét. Átölelt. – Így csinálják a dámák is, ugye?” (48.) Kriska nem ruhában, hanem ruha nélkül próbál hasonulni egy másik társadalmi réteghez, és a rá esô tekintet függvénye csupán, hogy ez ebben a történetben nem válik teljesen sikeressé. Mátyás másságának városiasságán és revolverén kívül van még egy jelölôje az elbeszélésben: a ’zsidó’ címke. Mindjárt a történet elsô jelenetében felbukkan az ilyenként történô megnevezés: „hiszen elszakítja a szoknyámat, maga zsidó” (17.), mondja Kriska a vele erôszakoskodó fiatalembernek. Utóbb a falubeli gyerekek is így nevezik meg („nem farkas a… csak zsidó” – nyugtatják az egyik kisebb társukat, 41.), de leggyakrabban épp a szerelmi vetélkedés kontextusában tér vissza a címke, a ’vigéc’ szó társaságában (pl. 50.). Értelmezésében Botka Ferenc ennek a motívumnak a hangsúlyosságát nem is annyira a történet cselekményének helyszínéhez, inkább a megírás valószínûsíthetô idejéhez köti: említve a Déryt származása miatt is pocskondiázó 1919-es cikkeket, amelyek a Gondolat és az Új Nemzedék lapjain jelentek meg, így összegez: „Érthetô, hogy ebben a légkörben nem érezte jól, sem igazán otthon magát, s ez az érzés beépült A Kriska cselekményébe is, amelyben a címadó parasztszépség naiv városi széptevôjét a falusiak antiszemita megjegyzésekkel és fenyegetéssel tették lehetetlenné.” 24 A motívum a történetben visszatérôen jelenik meg a Kriskát ugyancsak magukénak követelô legények és a lány párbeszédeiben, de nyílt konfrontációkban, bálban énekelt gúnydalok formájában is. Ez a címke valamiféle konkrét indoklást és ugyanakkor szimbolikus dimenziót is ad Mátyás kitaszítottságának. Mátyás mintha érezné, hogy nemcsak ô irányul kifelé a közösségbôl, maga a közösség sem szívesen fogadja ôt be. Ehhez is kapcsolhatóak leselkedései, megfigyelô stratégiái, rejtekutakon történô közlekedése. Maga a leskelôdés, a megismerés vágya voltaképpen Kriskára vetül ki: ôt vágyik teljességében megérteni és birtokolni, miközben a közösség köznapjainak kulisszái mögött bolyong és rejtôzködik. Alapélménye: a háttérbe nem lehet belátni, az állandó leskelôdések ellenére sem. Mátyást fôként az érdekli, hogy mit csinál Kriska, amikor ô nincs jelen: uralni akarja mozgását, követni gondolatait, és gyakran épp a saját jelenlétének hiányát szimulálja, hogy ehhez a céljához minél közelebb kerülhessen, elutasítva az együttlétet Kriskával. Egy idô után mintha jobban bízna a rejtôzködve megfigyelés autentikus jellegében, mint a közvetlen találkozásokban megnyilvánuló tapasztalatban. Ez annak a felismerése voltaképpen, hogy a falu valósága (ahogy a Kriskáé is) rétegzett. Bizonyos elemeket elfed a kívülrôl érkezô elôl. A közösség (és Kriska) önmagát is védi ezáltal, illetve bizonyos értelemben magát a vakációzó vendéget is, aki (úgy tûnik) nem képes elfogadni a helyi létforma bizonyos jellegzetességeit. A találkozás a két világ között tragikus végkifejlet felé tart: a konfliktusfeloldás egyetlen lehetségesnek látott módja Mátyás számára végül is a falu felgyújtása.
83
Hogy ez Mátyás kudarca vagy a közösség (és benne Kriska) lezüllöttségének bizonyítéka, az más- és másképp látszhat a különbözô szereplôi és olvasói horizontok felôl. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a „városi” perspektíva itt nem illeszthetô össze a fatelepnek és környékének saját perspektíváival. A történetbôl Kriska etnikai identitása nem derül ki egyértelmûen, csupán szülôvárosának, Udvarhelynek a neve (47.). Félárvaként, apja mellett nô fel, már a galócási fûrésztelepen. A Kyvagiokén már idézett passzusaival összevetve a szöveget, Kriska akár román lány is lehetne, noha maga az elbeszélés ezt nem erôsíti meg, és inkább a „helybeli legények” mindenkori betolakodó szerelmesek ellen fellépô attitûdjét hangsúlyozza (ezzel együtt tehát Kriska teljes jogú tagságát is a közösségben). Mátyás ezáltal olyan klasszikus történetek hôseivel keveredik rokonságba, mint amilyen Shakespeare Rómeó és Júliája vagy egy közelebbi helyszínnél maradva Tamási Áron (mintegy évtizeddel késôbbi) Erdélyi csillagokja. Zárlat
84
Ebben a tanulmányban egy olyan fikciós Déry-szöveg stratégiáit vetettem egybe önéletrajzi narratíváinak Galócásra vonatkozó leírásaival, amelyben a narrátor önmagát turistaként, vakációzó jogászként tételezi. Ennek a vizsgálódásnak a távlatát a Déry-életmû további részeivel való egybevetés adhatja meg. A Kriska esetében ugyan egy fiktív módon megkonstruált turistapozícióról van szó (a történet megírása idején Déry elsôsorban a galócási fûrésztelepen dolgozó alkalmazottként, nem szabadidôs céllal odautazóként ismerte az elbeszélésben leírt környezetet), de mint Botka Ferenc kutatásaiból, szövegközléseibôl ismeretes, késôbb valódi turistaként/túrázóként is visszatért fiatalkori munkahelyére és annak környékére. 1937-es erdélyi útijegyzeteiben így jelöli majd a viszontlátás pillanatait: „jul. 15-én délután vonaton Galautasra (Miron Cristea). Ott este hivatalnok vár, menázsiba kisér vacsorázni. Kiroz szabadságon van. 24–25 évvel ezelôtt voltam itt, mindenre emlékszem. Esténként beszélgetés Charap igazgatóval.” 25 Mivel a közel két és fél hónapos 1937-es erdélyi tartózkodás a helyszíneket tekintve lényegesen tágasabb, mint Galócás közvetlen vonzáskörzete, annak nyomait érdemes külön értelmezés tárgyává tenni. Ha csupán A Kriska alapján próbálnánk meg rekonstruálni Déry 1910-es években körvonalazódó Erdély-képét, akkor meglehetôsen sztereotip és egyoldalú reprezentációként jellemezhetnénk azt. Épp ennek meggyôzô kimutatásához segített bennünket hozzá a turizmuskutatás posztstrukturalista és posztkoloniális elméleteinek bevonása az elemzésbe, hiszen lényegében a fôszereplô önmagát a gyarmatosító szerepébe helyezô narratívája körvonalazódott – ugyanakkor a fôszereplô részleges (megértési) kudarca is, amely mintegy jelzi az elbeszélés világán belül, hogy nem ez az egyetlen lehetséges narratíva a helyzetrôl. Az, hogy Déry további erdélyi, illetve Galócás-történeteinek hôseiként helyi szereplôket választott (A próba, A két nôvér, Áronból ember lesz), jelzi, hogy érzékelte: a sztereotip megformálások meghaladása a másik nézôpontokba történô belehelyezkedés révén valósulhat meg. Ezeknek a történeteknek az itt terjedelmi okokból nem megvalósuló elemzése mutathat rá, hogy Déry ténylegesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy
íróként kilépjen a „turistatekintet” nyújtotta szûk perspektívából, és a léthelyzetek több nézôpontú, modernségre jellemzô megragadása már legkorábbi mûveiben is foglalkoztatta.
JEGYZETEK A tanulmány a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával készült. 1. Déry szürrealista korszakának írásait a szerzô a következô tanulmányban vizsgálta: Balázs Imre József, Laknak-e a homokórában madarak? Déry Tibor szürrealista korszakáról, Alföld, 2013/12, 57–74. 2. Jordáky Lajos, Déry Tibor írásai erdélyi folyóiratokban, Irodalomtörténet, 1973/3, 613–625. 3. Déry Tibor, A halál takarítónôje a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921–1939, Petôfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2004, 319–345. 4. John Urry, A turistatekintet = Túl a turistatekinteten. A turizmus kritikai és kultúratudományi perspektívái, szerk. Bódi Jenô, Pusztai Bertalan, Gondolat–PTE–SZTE, Budapest–Pécs–Szeged, 2012, 44. 5. Jonathan Culler, A turizmus szemiotikája = Túl a turistatekinteten, 25. 6. Déry Tibor, Ítélet nincs, Madách, Pozsony, 1969, 500–504. 7. Uo., 511. 8. Déry Tibor, Börtönnapok hordaléka, Múzsák, h. n. [Budapest], é. n. [1989], 86–87. 9. „Liebe Mamuskám!”: Déry Tibor levelezése édesanyjával, s. a. r. Botka Ferenc, Balassi – Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998, 62–63. 10. Uo., 65. 11. Uo., 63–64. 12. Uo., 66. 13. Déry Tibor levelezése 1901–1926, közreadja Botka Ferenc, Balassi – Petôfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, 76–77. A levelezéskötet összeállítója 1914 elejére datálja a levelet, amely korábbi, Osvát Ernôvel történt kapcsolatfelvételt is említ, akkor még a Nyugatnak szánt versek kapcsán. 14. Déry Tibor, Kyvagiokén, Szépirodalmi, Budapest, 1976, 52–54. 15. Botka Ferenc ezt valószínûsíti, lásd Déry Tibor levelezése, 140. 16. Uo., 147. 17. Bibliográfiai adatok a szöveg filológiai igényû újraközlésénél: Déry Tibor, Kék üvegfigurák: Elbeszélések 1920–1929; Versek 1916–1937, s. a. r. Botka Ferenc, Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998, 15; az aradi kiadás adatai: Déry Tibor, A Kriska, regény, Agronomul Nyomda, Arad, 1924. 18. Pomogáts Béla, Déry Tibor, Akadémiai, Budapest, 1974, 17. 19. Lengyel László – Both Károly, Turalehetôségek a Kelemen-havasokban, Erdély (Honismertetô folyóirat: Az Erdélyi Kárpát Egyesület hivatalos értesítôje), 1942/8, 119. 20. Az alfejezet további részében a zárójelbe tett oldalszámok A Kriska ezen kiadására vonatkoznak: Déry Tibor, A Kriska = Déry, Kék üvegfigurák, 15–73. 21. „[A] turista eredetileg az autentikus keresésére indul. (…) Az autentikus maga egy használat, amit e használat jeleként fogunk fel, és a turizmus nagymértékben ilyen jelek keresésérôl szól.” Culler, A turizmus szemiotikája, 29–30. 22. C. Michael Hall – Hazel Tucker, Turizmus és posztkolonializmus = Túl a turistatekinteten, 209. 23. Uo., 202. 24. Déry Tibor levelezése, 140–141. 25. Déry Tibor, A halál takarítónôje…, 333.
85
szemle Sötétkarma BARTIS ATTILA: A VÉGE
86
Megvallom, nagy kedvencem Bartis Attila korábbi regénye, A nyugalom (2001). A mérgezô szülô-gyermek viszony színrevitele nemcsak pszichológiai folyamatrajzában meggyôzô számomra, de kiválóan rámutat a jelenkori történések egyik – jobbára zárt színfalak mögött zajló – szeletére is. Így empatikus olvasóként szemet hunytam a túlzott lelki nyomorúság tematikai, a helyenként modoros mondatok nyelvi, valamint az énelbeszélés következetlenségeinek poétikai problémái felett. A hosszú ideig érlelôdô, így nagy várakozással övezett A vége befogadásakor azonban roppant zavarba jöttem: hamar egyfajta déjà vu érzés hatalmasodott el rajtam, s az olvasáskor fejemben mormoló hang egyre ismerôsebb lett a számomra. Mintha „ugyanaz” a figura beszélne, kelne életre egy teljesen más teremtett tudatban: mintha A vége beszélôjében, Szabad Andrásban A nyugalom fôhôse reinkarnálódna valamiképpen. Weér Andor hangja ott mormolt állandóan a fejemben, így a hiteles kritikusi megszólalás érdekében elôször e kínos zavar okával kell szembenéznem. Már a két figura – s a két regény narratopoétikai alaphelyzete – is meglepôen hasonló. Mindketten mûvészek (író, fotográfus) s igen híresek, de igazi (magyar) mûvészhez méltóan a társadalom perifériáján éldegélnek: retrospektív életelbeszélésükben a családi-párkapcsolati kötôdések kerülnek középpontba. S valamiért mindketten kultúrsznobok. Az talán még érthetô, hogy egy pszichésen sérült író felvág olvasottságával az emberi érintkezés számára ingoványos terepén; de az már kevésbé, hogy a szocializmusban pallérozódó, a középiskolát kerülô Szabad András kívülrôl fújja a klasszikusokat, oda-vissza elemzi Bergmant, s mûveltségét mesterkélt fölénnyel alkalmazza a hétköznapokban. (Például az udvarlásban: „Ránéztem a könyvre, Balzac, az jó, szükség esetén legalább tudunk beszélgetni.” 277.) Az olvasásom kínos pillanatait azonban fôként a ’bartisi mondatok’ mesterkéltsége, az énelbeszélôi megszólalás modorossága, a nyelvi manírokban körvonalazódó pózok tartották fenn. Ám ami természetes módon szervesült A nyugalom teremtett tudatában és világában, az roppant zavaró lesz A vége elbeszéltségében. Néhány kiragadott példapár az ismerôs hangra és modorosságra: „Az ember nem mondhatja az apjának, hogy inkább valami más foglakozást keressen, mint ami hajdan az anyja volt.” (28.); „Az ember nem mondhatja az anyjáról, hogy bolond.” (A nyugalom, 119.). A kórházban, Szabad beteg édesapjáért, Weér a barátnôjéért aggódik: „Még soha életemben nem ütöttem meg senkit, de most vigyázzon a szájára. A fia vagyok, világos?” (162.); „A feleségem! – üvöltöttem az ápolónak a folyosón. – Kirúgatlak, ha nem engedsz be! Író vagyok, ki tudlak rúgatni, te szaragyú!”
(A nyugalom, 164.). Vagy a párkapcsolat disszonáns pillanatának nyelviesítése: „Olyan csend volt abban a kurva konyhában, mint az égben.” (512.); „Befészkelte magát a nagy-kabátom alá, de a csendjével ott is ugyanolyan egyedül maradt, mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni.” (A nyugalom, 164). Ám A nyugalomtól függetlenül is színpadiasnak, túlpatetizáltnak s néhol bántóan közhelyesnek tûnnek A vége narrátori megszólalásai, akár az emlékezésben feltárulkozó múlt leírására vonatkoznak, akár az emlékezésben életre keltett múltbeli események során hangzanak el. „Ahhoz hasonlított talán, mint amikor az óceánt nézi az ember és elbôgi magát” (401.) – rögzíti például egy vak nôrôl a benyomását Szabad András. Roland Barthes-tól megtanultuk, hogy nem szabad hússá-vérré olvasni a nyelvi jelölôkbôl létesülô irodalmi figurákat: de örömteli és affirmatív élmények után vágyó olvasóként feltétlenül „életre keltjük” azokat. Így a gondolataimban, érzéseimben mégiscsak megtestesülô figura egy hol lázadó, hol nyafogós, ám állandóan okoskodó-ítélkezô (egyszóval idegesítô) emberként realizálódott. Szabad András egy felnagyított egó (világhírû fotómûvész) és egy szenvedô áldozat szélsôséges pólusaira kifeszített alak: megmerítkezik a sikerekben, gondolkodása, mûvészléte másságában, majd sütkérezik a meg nem értettségben, elhagyatottságban, szakmája iránti tettetett közönyben (ahogy kamaszos körülményeskedéssel kifejti: „soha ebben a büdös kurva kibaszott életben nem is leszek fotómûvész”, 181.). S bizony nem rejthetô örömmel szépeleg ebben az identitásprotézisben, amikor például más leírásokban villantja fel önmagát: „Te mérgezô vagy.” (420.); „Huhh, ez a pasi tényleg ôrült.” (481.); „Pimaszul jók a képeid.” (543.). (Igaz, a regény lehetséges sikerének a záloga, hogy sokan rezonálni tudnak ezzel a finoman arcoskodó, narcisztikus attitûddel.) Nagy kérdés, hogy miért maradt hasonló poétikai-megszólalásbeli regiszterekben az új regényét hosszú ideig formáló – s közben Jáva szigetén az idegenség impulzusait is keresô – Bartis Attila. Miközben megfontolt íróként tisztában van vele, hogy az emlékezés, az identitás megszövegezésének és közvetítésének módjaiban roppant potenciál rejlik, hiszen – legalább két szempontból – maga is tudatosan eltér a korábbi regény konvencióitól. Formailag széttöredezi például az élettörténeti elbeszélést. A regény két nagy részre (I., II.), valamint rengeteg – zárójeles címmel elválasztott – epizódra tagolódik: ám ez utóbbiak is random hosszúságú alegységekbôl épülnek fel. A töredezettség benyomása határt szab az epikus emlékezô folyam áradásának, s éberen tartja az olvasást. Gyaníthatóan ugyanez a funkciója az idézett párbeszédek formai jelöletlenségének, a megszólaláshatárok elmosásának, mely néha bántóan lelassítja (és üdítôen fókuszálttá teszi) az olvasást. Viszont összességében egy nagyon is koherens életelbeszélést olvasunk. A nyitány és a zárás egy-egy kulcsmondata ugyan egyszerre veti fel az értelemkeresés gesztusát és annak hiábavalóságát („Kornél azt mondta, írjam le az életem, ha az ember ránéz egyben az egészre, az ilyesmi el szokott dôlni magától”, 10.; „Különben nincs ebben semmi ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az öntôforma, ami a dolga végeztével darabokra hullt.” 565.), ám az élettörténet mozaikkockái mind a helyére kerülnek a végén. A másik eltérés A nyugalom történetmondói alaphelyzetétôl, hogy az emlékezô elbeszélô egy tágabb, gazdagabb világot szô maga köré, melyben a magánéleti-lelki
87
88
vívódásokon túl epikus teret kap a családtörténet kibomlása, valamint a 20. század történelmi tablója: az egyéni és családi lét, a társadalmi-politikai kontextusok összefonódása is lényeges lesz. A továbbiakban két távlatból elemzem a regényt. Egyfelôl arra vagyok kíváncsi, hogy milyen dinamizmusok szervezik A vége emlékezô életelbeszélését, másfelôl pedig arra, hogy milyen létmegélési és -megértési stratégiák mutatkoznak meg ebben a látószögben. Ami a szervezôelvet illeti: rengeteg lehetséges tematikus, gondolati kompozíciós elv közül a filozofáló-reflexív gondolkodást és az ítélkezés magabiztosságát érzem a domináns narrációszervezô stratégiának a Bartis-regényben. Az énelbeszélô hajlamos a szentenciózus megszólalásra („a nemlét puszta lehetôsége is ad valamiféle értelmet a létnek”, 131.; „semmi sincs olyan közel a halálhoz, mint a fényképezés”, 133.), s megrögzött szokása a dolgok értékelô-minôsítô megítélése. Így gyakran tetszeleg a megmondóember szerepében: magabiztosan helyezi nagyapja emlékképére a boldogtalanság címkéjét („Tehát sem szent, sem futóbolond nem volt Nagyapámszabadandrás, csak boldogtalan. […] hibát hibára, tévedést, tévedésre halmozott”, 40.), s egy baráti társaságban így olvassa festô ismerôse szemére a megalkuvás vádját: „Neked most tulajdonképpen mi bajod?, kérdezte Varga. Csak az, hogy hazudsz. Itt ülsz a barátaiddal hónapról hónapra, egészen tisztességes ember vagy, és mihelyt megérkezik Martonyi, ömleni kezd belôled a hazugság. Szerencsédre te a büdös életben nem jártál körül semmit, Kálmán. Szerencsédre, amíg nem látsz meg egy kritikust, hanem festesz, vagy keféltek Annával, eszedbe nem jutnak ezek a marhaságok.” (472.) Ilyen szépen artikulált és vulgarizált igazságokat gyakran olvashatunk Szabad Andrástól: a szentenciázás és az ítélkezés gyakorisága viszont valami elemi megértést sugall, hiába bizonytalanítja el mímelt szerepgesztusokkal (önmaga tehetségében bizonytalankodó mûvész; a szocialista rendszer kiszolgáltatottja stb.) a narcisztikus magabiztosság illúzióját. A színrevitel helyett túlsúlyba kerülnek a reflexiók: nem történik az emlékezésben az élet, inkább reflektálttá tett formában mutatkozik meg. S ebben a sémában a megidézett párbeszédek is elég életszerûtlenek lesznek. Így fut ki a mûvészi érvényesülésrôl szóló baráti dialógus egy kínos önismereti közhelybe („És ha leközli, az ember vagy tud örülni neki, vagy nem. És ha tud, akkor van egy boldog éjszakája. És ha nem tud, akkor van egy pocsék élete”, 175.), s ugyanebben az okoskodó-nagyotmondó mormogásban szólalnak meg az emlékezésben hangot kapó – eltérô karakterû – alakok is. Nagyon „szabadandrásosan” beszél például a náci német tiszt („Mondjuk így: nekem a tudás biztonságot adott. És hát ugye, mindig a biztonságon múlik a szabadság. Arra a szabadságra, amikor frásza van az embernek, a kutya se vágyik”, 68.) vagy a zsidó identitású fényképész, Reisz („magának se a rabbi, se a plébános, se a pártitkár, se a többi nagyokos ne merje azt mondani, hogy a fotográfia nem Istentôl való. Mert ha maga azt tûri, akkor kitörülheti a seggét a képeivel”, 392.). Számomra furcsa, hogy említésre éppen csak érdemesnek minôsül Szabad András életének majd két évtizede, melyet a világ számos pontjára utazó fotómûvészként élt át. Higgyük el a narrátornak, hogy a mûvészi kiteljesedés, a korábbitól alapjaiban eltérô életforma jelentéktelen a sors- és a személyiségformálódás tekintetében (565.). Amit viszont nem hiszek el, hogy ez a figura lényegében
ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez, s nagyjából ugyanaz a személyiség marad a történetben: feltûnôen hiányoznak ugyanis az átmenet rítusai a retrospektív elbeszélés elôrehaladásából. Nem érzékeljük, hogy mikor lesz gyermekbôl-kamaszból fiatal, majd érett felnôtt, s végül az öregség életstációjához lassan közelítô figura. (Nyilván egy lekerekített, életösszegzô narratíva helyett spontán feljegyzések egymásra következésének a benyomását igyekszik kelteni a szöveg.) Nem különül el markánsan az elbeszélôi én, illetve azok az átélô-tapasztaló múltbeli ének, akik cselekvô módon megidézôdnek az emlékezés terének különbözô egységeiben. Nagyon homogén tudat képzôdik meg, s nehéz eldönteni, hogy Szabad András már kamaszként is érett felnôtt volt, vagy idôsödô korában is koraérett gyerek marad: leginkább egy lázadó kamasz egészséges öntudata és illuzórikus bölcsessége sugárzik végig a történetelbeszélés egészében. A kép persze árnyalható, ha megvizsgáljuk a regényben megteremtôdô figura – és társas kapcsolatainak – antropológiai regisztereit. Az énelbeszélô szocializációja koncentrikus körökben rajzolódik fel a regényben, melynek legtágabb kontextusát a társadalmi-politikai közeg adja: a múltreprezentáció egészen a Horthy-korszaktól a második világháborún és a szocialista rendszeren át napjaink demokratikus berendezkedéséig ível, igaz, csak egy-egy élettörténeti epizód háttérmomentumaként. Központi szerephez jut például a hatalom lélektana, leginkább a kommunista rezsim technikái. A rendszer reprezentációja átszövi az élettörténeti narrációt (az apa 56-os börtönévei, a család politikai kirekesztettsége stb.), de a társadalom szövetébe beivódó, kiszámíthatatlanul jutalmazó és büntetô zsarnokság víziója leginkább egy apró életképben, Lórántfy vénkisasszonyban testesül meg, aki idôs néniként segíti az államvédelmiseket, hol egy koldus eltüntetésében, hol egy fôszerkesztô öngyilkosságba hajszolásában (53–55.). S ezt az alaptapasztalatot erôsíti meg késôbb egy narrátori szentencia: „A hatalom bármikor tönkretesz ugyanazért, amire tegnap még ô kötelezett.” (111.) Nagyon izgalmas kísérlet, ahogyan a regény egy-egy rövid epizód erejéig hangot ad az elnyomó rendszerek átlagos mellékszereplôinek – még ha ehhez az énelbeszélés poétikai határainak a kiterjesztésére van is szükség. Így olvashatjuk az anyának udvarló német tiszt (civilben filozófiaprofesszor) hosszas monológját, aki – a mélyvári cigányok lemészárlása után – öntudatosan beszél tudományos identitásáról, a náci ideológiához fûzôdô viszonyáról, s némi anakronisztikus felhanggal a magyarság jövôbeni problémáit is vizionálja. (Nagy kár, hogy egy teátrális öngyilkosság zárja ezt a monológot.) S a náci brutalitás kevésbé intellektuális távlata is hangot kap az anyja bátyját, s annak zsidó feleségét megölô nyilaskeresztes verbális agressziójában (95.). Ebbe a kontextusba illeszkedik a fôhôs kapcsolati hálójának egyik központi figurája, a rendszeridegen grófnô, akinek idézett megnyilatkozásaiban a politikai rendszerek iránti relativista közöny és az öregség ironizált bölcsessége szólal meg. Ikonikus történelmi nevek is felbukkannak persze a regényben, elsôsorban az egyéni sorstörténet metaforájaként: „Ha megpróbálok a gyökerekig visszaásni, azt látom, hogy Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka döntötték el, mirôl szól majd az életem.” (32, vö: 37, 103, 332.) Mint látható, a fôhôs azért elsôsorban a magánélet terében jelöli ki a nagy sorsfordító pillanatokat, a történelmi szál a regény nagy részében ugyanis eltûnik, s
89
90
inkább a társas kapcsolatok hálójában szemlélhetjük a sorsalakulást. A narrátor egyfelôl gondos családtörténeti elbeszélést ad az elején, kiemelve az ismétlôdô helyzeteket, fôleg az apa-fiú vonal „sormintáját” (33–34.); az anya és az apa alakja, mentális képe pedig végig viszonyítási pont lesz az elbeszélôi jelenben és az emlékezés jelenné tett történéseiben. A narratívában színre vitt identitások alappillérei – másfelôl – a választott (barátság, szerelem, szexualitás) társas kapcsolatok lesznek. Az alaptapasztalat viszont meglehetôsen egyszólamú: túlnyomórészt az áthidalhatatlan távolságot, feszültséget érzékeljük, valamennyi regiszteren. Ebbôl fakad, hogy a megidézett életepizódok párbeszédeinek a többsége a vita/konfrontáció beszédmûfajában közvetítôdik. S nemcsak az apa-fiú érintkezésben (180–181.), nemcsak a „házasság” életjátszmáiban, de még a Kornél-barátság valamennyi interakciójában is (pl. 134–135, 175–176, 420.). De miért uralja el ennyire a beszélô negatív tapasztalata az emlékezés terét? Miért ilyen aránytalanul kevés az intim gesztus, az élménybenyomások árnyaltsága ezekben a szeretetkapcsolatokban? Mert azért ne feledjük: a koherens történetstruktúra egy integer figura képét mutatja fel, aki a nyomasztó élettapasztalatok tömkelege (apa börtönben, anya halála, társadalmi kirekesztettség, Éva-szerelem bedôlése stb.) ellenére egy szeretô családi közegbôl indul, tartós barátságot épít, s a veszteségben is felismeri két ember összetartozásának a súlyát. Az intimitás javarészt üresen hagyott terét mégis a hatalmi harc tölti ki: egóküzdelmek, állandósuló viták kiábrándító antropológiai vízióját nyújtva. A konfrontációk párbeszédterében három kulcsmetafora – az ember negatív hangoltságához kapcsolódó érzelem, beállítódás – kap szerepet. A beszélôk szinte mániákusan vagy a gyávaság, a szégyen és a félelem állapotaival azonosulnak, vagy vádként vágják a másik fejéhez mint alapvetô emberi gyarlóságot. „A gyávaságon kívül te semmi mást nem tudsz elképzelni?” (483.) – szól vissza indulatosan a kvázi feleség által tálcán kínált szeretônek, Lillának a vádjára Szabad András, de ezt az oda-vissza játékot még számtalanszor eljátssza, leginkább Kornéllal és Évával: „Nem tudok felnézni egy gyáva férfira, mondta. Megragadtam a karját. Azt ordítottam, hogy itt kettônk közül te vagy a gyáva. Az a gyáva, aki nem mer úgy játszani egy kurva zongorán, ahogy szeretne.” (473–474.) „Igaza volt, mindenkinek van kitôl félnie. […] Úgy éreztem, megfulladok a szégyentôl” (453, 503.) – gyakran futunk bele ilyen megszólalásokba (is) a regény olvasásakor, hiszen valójában az elbeszélôi (szerzôi?) tudat nem képes szabadulni ezektôl az egoisztikus állapotoktól. Ezért lesz számára a másik ember fájdalomforrás („Ekkor szembesültem elôször azzal, hogy valaki rám néz és meggyûlöl. Hogy ez lehetséges. És hogy ez valószínûleg végig is fogja kísérni az életem” 191.), vagy a kisebbrendûségi tudat megerôsítôje. Ezért tapicskol állandóan a szeretetlenségben, s ezért lesz a bíróságosdi a kedvenc életjátszmája, melyben hol a vádló, hol a bûnös, hol a bíró szerepét ölti magára (pl. 428–431, 475–476.). S innen fakadnak a teátrális önmarcangolások („Hogy be kellett volna rúgjam azt az ajtót. Hogy normális férfi ezt teszi. Berúgja tokostul, és lekeveri a pofont annak, akinek kijár”, 478.) vagy a még teátrálisabb szakítások a barát Kornéllal és a „feleség” Évával. S bizony innen a feltûnôen sok sírás-rívás: Szabad A karthauzi Gusztávját megszégyenítô gyakorisággal bôgi el magát; pontosabban, meglepôen sokszor tartja szükségesnek, hogy ezekrôl kellô dramatikus erôvel megemlékezzen (149, 474, 525, 541.).
Ezek persze mind releváns emberi beállítódások és érvényes kapcsolati attitûdök, melyek mûvészi színrevitelével gyakorta találkozhatunk. Hiteltelenné itt a túlírtság, a retorikai pózolás, a mímelt csúnya beszéd (pl. „Nem ütlek meg, hanem földhöz váglak, mint a szart”, 475.), az árnyalatok (mondjuk az önirónia) hiánya teszi. Persze nem szabad elhallgatnom, hogy a regény sokat tud az emberi kapcsolatokról, s talán éppen ezért ennyire zavaróak a hangtévesztések, elrajzolások. Az élettörténet fókuszába kerülô apa-fiú viszonyban is megvillan a ki nem mutatott, meg nem vallott, félszegen megélt intimitás. Az apa kétségkívül gyenge imágó az elbeszélô számára. A kommunista rendszer által megtört ember, aki a börtönévek, majd a felesége elvesztése után az apai szerepben is elbizonytalanodott: a meg nem értés, az érzelmi gátoltság vagy az elfojtott érzelemkitörések dominálnak kettejük kapcsolatában. Ám a karácsonykor hirtelen elôkapott fénykép-ajándék, s az apa köszönô cetlije (20.), az apa körülményeskedô, mégis állhatatos próbálkozása, hogy az önfejû fiát a fotográfusi pálya felé terelje, a fiókba tett pénz, cigaretta mint a tétova gondoskodás hétköznapi rítusa mind szépen megmutatja az idegenségen áthatoló összetartozást. Mint ahogy hiteles a fiútudat természetes ellenállása („Egyszerûen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható”, 244.), valamint – egy bizonyos pontig – még az az infantilis düh is, amely az elbeszélôt elragadja az apa halálának közeledtekor: „Hogy rohadjon szét, Anyámmal együtt ott rohadjon szét. Meg a börtönével együtt.” (258.) De azt már semmi nem indokolja, hogy maga az érett, visszatekintô emlékezô én valahogy ne oldja fel a kamaszos indulatot – legalább az elbeszélés egészében. Helyette a dac állandósul, az infantilis-lázadó állapot már-már példaadó mintává válik a regényben. Hasonló a helyzet az Éva-szerelem színrevitelével. A vitaszituációk hátterében szépen körvonalazódik minden párkapcsolat legnagyobb réme, a kommunikáció gátoltsága: a saját érzelmek, vágyak, fájdalmak, problémák tisztán kommunikatív felvállalásának hiánya a mindennapokban. „Ha jobban belegondolok, Évával erre ment rá az életünk. Nem arra, amit titkolt, nem arra, amit elhallgatott. Hanem hogy számára a valóság kimondása, számomra a hazugság ténye volt elviselhetetlen” (178.) – rögzíti precízen az alapszituációt az elbeszélô. S ebbôl az örvénybôl tényleg nehéz szabadulni egy szeretetkapcsolat dinamikájában: kitérés kitérést, kompromisszum kompromisszumot követ a nyílt kommunikáció helyett. A folytonosan gyengülô kötôdést tovább erodálják a baráti kapcsolatok saját igényei (Éva és Nóra: 413–414.), a viták fojtó légköre, vagy a hétköznapi rutin unalma: míg végül a kölcsönös kiszolgáltatottság, az egyoldalú intimitás hiábavalósága („Én minden ígéretemet megtartottam. […] És nem hazudtam. És nem hallgattam el semmit” 518.), az elidegenedést nyomatékosító trauma (Éva naplójában az elbeszélôre egyetlen utalás sincs, 500.) természetes módon vezetnek a szakításhoz. S ez egy kerek, mindennapos történet. De vajon mi szükség van a folyamat túldimenzionált pszichológiai motivációjára? Miért kell – kvázi függelékként – odacsapni A nyugalom deviáns családi modelljét Éva mentális képének a felrajzolásához? Mi szükség a zakkant anyára, aki láncon tartja a lányát, s a zakkant bátyra, aki az anya halálakor – kiterjesztett öngyilkosságot végrehajtva – megöli a testvérét is? (S egy zakkant barátnôre, aki szerint „sokkal jobb, ha az apád párszor megdug, mint az, ha az anyád tizenhat
91
92
évesen láncon tart”? 520.) A lelki nyomorúság apoteózisa helyett most talán elég lett volna a párkapcsolati kudarc puszta felmutatása… Szabad András mindenesetre szeret elmélázni fájdalmas élményein, s a negatív tapasztalatok vonzásából még az ötvenoldalanként megidézett „Úristen” sem tudja kiszakítani. Már az elbeszélés nyitó egységében leszögezi, hogy „[e]löljáróban annyit még tisztáznom kell, hogy nem hiszek Istenben” (9.): ám ennek ellenére gyakorta elrágódik a „Jóisten van, vagy nincs?” (161.) kérdésén. Az viszont nem igazán látszik, mi is a valódi tétje ezeknek a szólamoknak? Isten keresésérôl lenne szó, mint az apa esetében, aki az eget fényképezve próbálja tetten érni. (Persze hiába, hiszen „[a]hol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film”, 22.) Vagy a hit mint az ittlét nyûgeit feloldó lélekállapot lehetôsége tûnik elô? Bizonyosságkeresés, gyakorlati etika? Nem tudjuk meg. A személyiség ideológiai regiszterének a megalkotása javarészt kimerül a túlretorizált közhelytárban. („Az Úristent se lehet lefényképezni, mégis azzal próbálkozom.” 556.) Persze, a „világban mégiscsak jelen van valamiféle gondviselés” (10.) – sugallja Szabad, s mintha a regénykompozíció élettörténeti ívének feloldó-megbékéltetô szándéka is ezt szeretné igazolni. A regény motivikus nyitóképe az úton rángatódzó, elütött fekete kutya (az elbeszélô éppen orvosi vizsgálatra utazik, súlyos betegség gyanújával, 9.), egyik záróképe pedig Goya fekete kutyája egy képeslapon, amely a vér szerinti lányától származik, aki ismeretlenként, váratlanul megérkezik az ötvenkét éves elbeszélô életébe. A cím miatt (is) várva várt „vége” azonban nemcsak a feltámadt kutya (újrainduló élet) csodáját, hanem csattanók egész zuhatagát is az olvasó nyakába zúdítja. Vegyük sorra: a narrátor csak a legvégén meséli el részleteiben az édesanya halálát (582.); az elbeszélés közelmúltjában értesül évtizedekig nem látott szerelme, Éva haláláról (567.), akit a róla készült képek nyilvános elégetésével, egy perfomanszszerû kiállítás keretében gyászol el; s még találkozik anyja elsô férjének a lányával, s felszínre kerül apja besúgó múltja is, amiért az „elég ismert” fotográfus magyarázkodásra kényszerül a médiában. S persze a megtalált lány, akit a fôszereplô egy határozott mozdulattal segít létezéshez a regény 551. oldalán: a teherbe ejtés szándéka akkor és ott inkább a szeretett nô problémaspiráljának megtörésére irányult. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy ez sikerült-e: üres hely marad Éva gyerekneveléssel töltött életperiódusa, ahogyan az elbeszélô apává érése is kimerül abban, hogy sztoikus nyugalommal konstatálja felnôtt lánya létezését. A vége záróeseményei a megérkezettség illúziójába ringatják az elbeszélôt: az erôltetettség nélküli megértés, a bölcs elfogadás otthonos szellôi fújdogálnak a regény zárlatában, amely csendes katarzisban csúcsosodik ki: „Boldog vagyok.” (600.) Az összkép mégis mást mutat: történhetett valami az alkotói folyamat sötétkamrájában, amely miatt a ráismerés és megszabadulás revelációja helyett egy feloldatlan és fel nem ismert karma sorstörténeti nehézkedése tárul elénk. S ez a tendencia elhomályosítja a regény kétségtelen, általam javarészt hallgatásban hagyott erényeit: az elmúlás tapasztalatáról, a gyász élményérôl vagy éppen a fotográfia látásmódjáról szóló passzusokat, vagy sok minden mást, melyre a bartisi beszédmódra és gondolkodásra nálam érzékenyebben rezonáló, elfogadóbb olvasó felfigyelhet. Bízom benne, hogy ôk lesznek majd többségben. (Magvetô) BÉNYEI PÉTER
Bentrôl ki PAPP-ZAKOR ILKA: ANGYALVACSORA; URBÁN ÁKOS: EGY HELYBEN Elsôkötetes szerzôk esetében mindig él a remény, hogy valami igazán új, frappáns, eleddig ismeretlen univerzum teremtôdik meg, a korábbi hagyományokra valamilyen módon reflektáló, mégis sajátos megszólalásmód révén. Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora és Urbán Ákos Egy helyben címû prózakötete mindenképp igazolni látszik ezt az elvárást, mégpedig nem az útkeresés, a szárnybontogatás, hanem az erôs, kiforrott próza jeleit mutatva. Mindkét kötet középpontba emeli a társadalomból érthetetlen módon kiszorult embercsoportok megpróbáltatásait. A kirekesztett, szuverenitásukat és életüket féltô emberek küzdenek a megszólalás jogáért, abszurd, szürreális, vagy épp kíméletlenül egyhangú és mozdíthatatlan világukban, miközben kiáltásaik süket fülekre találnak. A távoli, elszegényedett falvak vagy a túlnépesedett nagyvárosok légkörét imitáló, de a hétköznapok realitásaitól elrugaszkodó történetek rálátást nyújtanak valóságunk ellentmondásokkal teli helyzetére. Papp-Zakor Ilka JAKkendô-díjas kötete elbizonytalanító játékot ûz befogadóival, a metaforizált nyelvezet mögött (és által) felfejthetô allegorikus és referenciális tartalmak komplex egységbe rendezik a helyenként abszurditásba hajló, szociális érzékenységet és érzéketlenséget tematizáló szövegeket. Elbeszéléseiben bármi megtörténhet, minden a természetesség erejével hat, de épp a szövegekre rátelepedô homogén elbeszélôi mód teszi világossá, hogy egy aprólékosan kidolgozott nyelvi konstrukcióba lépünk a kötet olvasásakor. Mindez egyrészt a kötet értéke is, tekintettel hagyományszintetizáló jelentôségére, másrészt csökkenti a szövegek tétjét, azáltal, hogy a szabályszerûségek felszámolásával fellazulnak a novellákat megkötô poétikai fonalak. A csoda nem irracionális értelemben van jelen a könyvben, sokkal inkább egy tapasztalaton túli világ mûködésmódozatai felé közelít, a folyton változó lábméret például cirkuszi attrakcióvá válik a Hélium címû írásban. Az énelbeszélô, egy vak artista (a vakság, a testi fogyatékosság késôbb is visszatérô elemek) szintén kívülálló, marginális helyzetbe sodródott, elszigetelt személy. A mû többnyire ehhez hasonló sorstörténeteket láttat, rávilágítva a peremre jutás okaira és következményeire is. Bélyeggel vagy hátránnyal élô emberek haláltáncává sûrûsödik a kötet anyaga, miközben a negligáló környezet tehetetlenül vagy legtöbb esetben érdektelenül szemléli az egyéni tragédiákat. Ide kapcsolható az öregség, az idôs emberek társadalom szélén, szinte elfeledettként való léte is. Az idôskori perspektíva a gyermeki nézôponttal mutat érzékeny párhuzamot, megalkotva egy felismerésekkel, naivitással és rácsodálkozásokkal teli világot. Ugyankkor kérdésessé válik, hogy az Anyuka címû novellában miért épp az eseményeket marginális helyzetbôl szemlélô öreg hölgy szólamán keresztül ismerkedünk meg a történtekkel, holott a korlátozott nézôpont nem ezt indokolná. Csakhogy a kötet tematikus irányait szem elôtt tartva mégis legitimnek tekinthetô a választás, hisz épp a szûkülô perspektíva az, ami koherensen illeszkedik a többi el-
93
94
beszélôi szólamhoz. Az Édesanya könyvesszobája címû történetben egy anya kálváriájának lehetünk tanúi, aki agresszív, elállatiasodott „gyermekeivel” küzd nap mint nap. A novella felkínálja a Nemes Z. Márió legutóbbi, A hercegprímás elsírja magát címû kötetében megmutatkozó, poszthumán attribútumokkal megjelenített anyaképpel való összehasonlítás lehetôségét. Mindkét szöveg esetében párhuzamot vonhatunk a mitikus megragadhatatlanságba burkolózó világ és a benne élô természeti lények között. A gyermekeit elpusztító és megevô anya megteremtésével a termékenységet reprezentáló anyaképet Nemes Z. számûzi világából. Az Édesanya könyvesszobája ezzel szemben a soha véget nem érô küzdelem, a remény lehetôségébôl kiindulva esélyt kínál a megtisztulásra. A vadságban tobzódó ösztönlényekként ábrázolt gyermekek archetipikus megjelenítôi a barbár, állatias világnak is, míg a civilizációt jelen esetben a gyermekek számára megközelíthetetlen könyvesszoba reprezentálja. Az értelem birodalma végsô soron magába zárja a gyermeket, elnyomva az ösztönembert. A különbözô pozíciókból megszólaló narrátorok ön- és világszemlélete végletesen megkeseredett és abszurd, problémamentesen illeszkedve a szenvtelen megfogalmazások, szürrealitásba hajló képzettársítások, szokatlan események összekapcsolása által megképzett szövegtérbe: „lehet, hogy ez így is van rendjén, vagy mi undorodunk valakitôl, vagy az undorodik tôlünk, ez így természetes” (10.). Csodálatos események láncolatát indítja el egy beteg kislány és a természet harmonikus, szimbiotikus kapcsolata (Nagyapó kesztyûcskéje), ami a kötet vissza-viszszatérô elemeként rendezi egységbe a vonatkozó történeteket. A Kaviár címû novellában hasonló végkifejlettel találkozhatunk, ahol a vízbe dobott szerencsétlen hajléktalan halak hínár és iszap kapcsolatában találják meg a végsô megnyugvást. Szemlélôivé válhatunk az önmagát vaknak tettetô koldus kálváriájának a nélkülözô nyomorból a pillanatnyi kielégítô élvezeten át a halálig, mely végül egyesíti a természettel. A földöntúli relációk egységbe kovácsolják a különnemû és különálló entitásokat, ember–állat–növény eddig ismert harmóniája újraértelmezôdik és újrafogalmazódik a történetekben. A címadó novella már-már hatásvadász jellege folytán kap kiemelt figyelmet. A karácsonyi angyalvadászat következményeként az ünnep elveszíti szakralitását, azáltal, hogy szimbólumát pusztítják el, mégis, a történet szereplôi számára értelemszerû, hogy a novemberi dérrel érkezô angyalokat le kell vadászni és fel kell tálalni a karácsonyi vacsorán. A tárgyilagos elbeszélôi szólam biztosítja az angyalvadászat természetességét, az apró fészekrakó teremtmények elpusztítása nem kegyetlenségként, hanem hagyományként jelentkezik. A szöveg allegorikus, parodisztikus vagy épp blaszfémikus olvasatot is kínál az értelmezôk számára. Ismét visszaköszön az ember és a természet harmóniájának kérdése, hisz az angyalt vacsorázó, a könnyével ôzeket tápláló ember és környezete számunkra irracionális formációnak tûnik. Papp-Zakor Ilka imaginárius terében más típusú relációk és szabályok mûködnek, mint abban a világban, melyet ismerni vélünk. Ami nálunk szokatlan, az Angyalvacsora univerzumában teljesen konvencionális és megszokott, vagy fordítva. Az összeomlott idegállapot sorstörténete (Vénasszonyok nyara), s az elmegyógyintézet helyszíne jól illeszkedik ebbe a világba, mondhatnánk, átmenetet képes teremteni racionális és irracionális között. A józan ész és az ôrü-
let, a valós és valótlan dichotómiája az intézet miliôjében destruálódik a létállapotok közötti oppozíciók és különbségek észrevétlen felszámolódásával. A mitikus, már-már groteszk világ fokozatosan kiíródik a szövegekbôl, átadva helyét referenciálisan könyebben behatárolható szituációknak. Az Angyalvacsora izgalmas történetvezetésû, fikciót és valóságot következetes pontossággal egymásba játszó s nyelvileg alaposan kidolgozott novelláival széles horizontú interpretációs stratégiákat teremt a befogadók számára, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató olvasmányélményt kínálva. Ezzel szemben Urbán Ákos Egy helyben címû kötetében egy csendes, háborítatlan univerzumba nyílik bepillantás, mely összeolvad a benne élôk hagyományaival és berögzôdéseivel, létrehozva azt a sajátos képzôdményt, melyet a hétköznapi nyelvhasználók a falu névvel illetnek. A falu specifikus térszerkezetében a magán és a kollektív határai elmosódnak, organikus egységként tételezve az egyén és a közösség érdekeit, oly módon, hogy e kölcsönös egymásrautaltság eredményeként megvalósult kapcsolat a szóbeliségben hagyományozódó elôírásokban mutatkozik meg. A közösség mindenre kiterjedô figyelme egyszerre normaképzô kontrollként és elidegenítô hatású katalizátorként is mûködik, mesterséges elszigeteltségben tartva a függetlenségüktôl elszakított tagokat, de kíméletlenül kivetve azt, aki a belsô értékektôl eltérô gondolkodásmóddal vagy életvitellel bír: „rendbontó hajlamú emberek, akik nem a munkával foglalkoznak, és mindenféle fölösleges dolgon törik a fejüket” (Falu, 9.). A falu irodalmi térré formálásában jelentôs hatása volt az egyéni tapasztalatnak és élménynek, melyet a szerzô is kiemel egy interjúban: „a falu egy sztereotípiákból felépülô tér, ahol valamiféle jellegzetes romlás megy végbe. Ezek a faluképek ellepték a kortárs magyar irodalmat, és engem ez a sztereotip falukép nagyon zavar. Igyekszem bensôségesebb és számomra hitelesebb falvakat ábrázolni.” (Szmerka Dániel: Csapatmunka volt, Litera, 2015. augusztus 31.) A falu mikrovilágának kiterjesztése ugyanakkor elvárássá is szélesedik a történetekben, az ábrázolt világ komplexitásának megragadása szükségszerûen nagyobb teret enged az események folyásának, a szereplôk magatartásának, reflektálva a külvilág mint esetleges befolyásoló tényezô jelenlétére. A kötet belsô terét erôs enigmatikusság jellemzi, álomszerû pillanatok egymásra rakódása fonja át, s olykor szürreális képzeteivel észrevétlenül meghatározza a valósághoz fûzôdô reflexiókat. „A templom mögött gömbölyded békák bugyognak a földbôl. A tornác alatt egy marék bogár a délután.” (Vizek, 38.) Tudatosan igyekszik távol maradni a kortárs prózai irányvonalaktól, talán úgy is mondhatnánk, különutas nyelvezetével és gondolatvilágával kísérel meg azoktól elszakadni. Lírai töltetû, a tárgyiatlanítás igényével fellépô fogalmazásmódjával a költészethez közelíti prózanyelvét. Eredendôen költôi nyelven szólal meg, amely széles mozgásteret teremt a szerzô számára, elképzeléseinek foganatosításában nem kényszerül látszathatárokhoz és korlátozásokhoz alkalmazkodni, mindazonáltal a finomra csiszolt, akkurátusan és pontosan megmunkált, olykor mesterkéltséget sejtetô szövegvilág határozott befogadói elmélyülést kíván meg. Urbán Ákos kötete több ponton idéz meg különbözô szövegkorpuszokat, legszembeszökôbb mértékben a Bibliát és Mészöly Miklós prózáját. A kiûzetés, az árvíz/özönvíz, a halászok/tanítványok motívumainak dekódolásakor jelentésessé
95
válnak a rejtett kapcsolatok az említett textusok és Urbán Ákos kötetének szöveghelyei között. Jézus alakjának saulusi elbeszéléstechnikával történô megjelenítése különösen közel enged bennünket ahhoz, hogy Mészöly hatását jelentôsnek lássuk, ugyanakkor lehetôséget nyújt a kötet cím által is megerôsített alapélménye, az állandóság, az egy helyben maradás, a mozdulatlanság és a tehetetlenség ismételt megítélésére: „Milyen álságos belakni egy épített világot! Tornyot emeltek az elhatározásnak, és körülötte élnek. Elég sokan ahhoz, hogy a tömeg megtartsa ôket, és kifutva abból a térbôl, az irány és fal nélküli pusztába vagy a tengerre, semmi mást ne tudjanak tenni, mint pontosan visszaérkezni a városfal alá. Épített toronyban faragott és festett képek, amiket úgy bámulnak, mintha sötétben is látnák. Az ablakaik csak megvilágíthatják a kirajzolt gondolatokat, nem kiálthat be rajtuk senki, nem nézhet be rajtuk senki, nem látható meg bennük senki. Körülfalazott termek, védve a horizont tekintetétôl.” (Vizek, 61.) A külvilág és e bensôséges, zárt tér érintkezése Urbán Ákos kötetében meghatározott, szigorú szabályrendszer szerint történik. A benne élôk számára kezelhetetlenné, megoldhatatlannak tûnô problémává alakul a megszokott és a szokatlan konfrontációja, a kettô oppozíciójából szükségszerûen adódó konfliktus, a meg-nem-értés és az ösztönszerû távolságtartás. A szuggesztív xenofóbia szélsôségesen periferizált helyzetbe számûzi az idegennek titulált egyéneket, de a kiközösítés, peremre szorítás végletekig fokozása által sem érhetô el a hermetikus állapot, a legidillibbnek tûnô világ is magával cipeli a valóban nem kívánatos vagy az önmaga által megbélyegzett egyedeit. „Milettvolnák és háthaegyszerek közé szorulva közhelyekké üresedett” emberek jelenítik meg reményvesztett sorstörténeteiken keresztül a társadalom létbizonytalanságból eredô félelmeit. Urbán Ákos letapadtjai senkinek sem számító, elfeledett életek – akár hajléktalanok, betegek, öregek, kívülállók (romák, migránsok) is lehetnek. Papp-Zakor Ilka és Urbán Ákos kötetei meseszerû elrendezéssel kísérelnek meg egy olyan világot bemutatni, mely a maga lecsupaszított, a poétikai megoldások szépségillúziójától megfosztott nyelvi teremtettsége révén sem képes az elidegenedettség béklyóiból kiszabadulni. A szenvtelen nézôpontok, a különbözô, gyakran testen kívüli elbeszélôi pozíciók felôl szemlélve egy zárt világ igyekszik kitárulkozni, hogy a benne rejtôzô kincseket néhány avatatlan szem is megcsodálhassa, s talán ezek hatására manifesztálódhatnak a kirekesztett, perifériális helyzetben élô embercsoportok életkörülményeirôl, magatartásformáiról megalkotott, társadalmilag konszenzuálisnak tetszô megállapítások. Az Egy helyben záró novellájának Mészölytôl származó mottója – „de a fiókok sorsa az, hogy a kulcsuk elkallódik” – vezérfonalán tovább sétálva állíthatjuk, a befogadóra vár a feladat, hogy az elkallódott kulcsokat felkutatva, a fiókok mélyérôl felfedje ezeket a rejtett jelentéseket. (JAK+PRAE.HU) BÉRES NORBERT
96
Beszédmódok kihívása LAPIS JÓZSEF: LÍRA 2.0. KÖZELÍTÉSEK A KORTÁRS MAGYAR KÖLTÉSZETHEZ Talán nem teljesen eredménytelen elgondolkozni azon, hogy egy olyan konstruktív és idôtálló megfigyelés, mint amit Derrida az elôszó funkciója kapcsán, elôszó és (fô)szöveg viszonyrendszerének tárgyalásakor fogalmaz meg, mennyire lehet releváns egy, a kortárs költészethez „közelítô” tanulmánykötet olvasása, értelmezése során. Ennek a relációnak a mûködése Lapis József Líra 2.0 címû kötetének esetében már semmi esetre sem a „hagyományosnak” nevezhetô textuális hierarchia szerkezeti mintájához hasonlóan történik. Lapis könyvének bevezetôje ugyanis nemcsak kommentálja és (röviden) prezentálja a kötetet, annak elrendezését, felépítését és tematikus egységeit, hanem egyszerre végzi el annak apológiáját is. A „tárgykonstrukciós nehézségeket” is explikáló elôszó így többek között saját „legitimációs szerepét” elbizonytalanítva, még komplikáltabb formában termeli ki az elôszó és (fô)szöveg kapcsolatából felfejthetô dilemmákat. Mindez azonban a Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez címû kötet elônyére válik, hiszen a prológus – egyhangú összegzés és preformált olvasási útmutató helyett – közvetlenül célozza egy olyan dialógushelyzet megteremtését, amely a befogadót „játékra” hívja, méghozzá olyan különösnek mondható játékra, amelyben a szerzô igyekszik lemondani „kontrollpozíciójáról” annak érdekében, hogy maga is inkább szerkesztôjévé, válogatójává váljon (saját!) szövegeinek. Ez lehet az egyik oka annak, hogy „a könyv válogatása meglehetôsen sok olvasási érdek alapján tûnhet majd hiányosnak.” (9.) Ezzel ellentétben mégis inkább olyan megoldásnak tûnik, amely jó eséllyel kerüli el, hogy a „részérdekek” által vezérelt olvasó a bevezetô és a tartalomjegyzék alapján csak a számára lényegesnek ítélt szövegeket, szövegrészeket fussa át. (Nem is beszélve azon – nem professzionális, ám a kortárs költészet iránt érdeklôdô – olvasók figyelmének felkeltésérôl, akik nem a szûkebb értelemben vett szakmai közönséghez tartoznak.) Ha csupán ennyit lehetne a kötet javára írni, talán már az sem lenne haszontalannak nevezhetô, azonban korántsem errôl van szó. A kötet elsô tematikus egységének (A legújabb magyar líra az ezredforduló után) „bevezetô” tanulmánya (Kontextusok, közegek, hatásközpontok, tendenciák) „legújabb költészetünk ezredforduló utáni kihívásait” (10.) igyekszik felvázolni. Az áttekintô igényû tanulmány, a kötet tárgyválasztásából következô hatástörténeti távlat hiányának „kezelésére” olyan módszert alkalmaz, mely a jelen horizontját (kontextusok, közegek) folyamatosan a múlt másságával méri, azzal ütközteti (hatásközpontok, tendenciák). Ennek a kötet egészét jellemzô kettôs perspektívának vagy kutatási fókusznak a rögzítése már a címválasztás gesztusával végbemegy. A kötet címében szereplô 2.0 ugyanis egyszerre utal az ezredfordulót megelôzô néhány évtized „líraterméséhez” képest beálló változásokra, különbözô, a kortárs magyar költészetben érzékelhetô, fôként poétikai értelemben vett elmozdulásokra; nem mellékesen a szerzô egyik korábbi (az Alföld 2009/decemberi számában megjelent) tanulmányára, valamint a web 2.0 kifejezés által jelölt mediális- és internethasználói környezetre is. Lapis
97
98
éppen e szempontok alapján próbálja meg számba venni, hogy milyen összetevôk járulhatnak hozzá a kortárs költészet éppen aktuálisan „történô” terrénumának alakulásához. Ezek közül talán a leglényegesebb (teoretikus) kérdés, hogy az olvasás és a befogadás szerkezete milyen mértékben módosul a slam poetry, a világháló, az e-mail és az SMS megjelenésének hatására. Lapis precíz leírása alapján, valamint a könyvértékesítési mutatókat, irodalom- és olvasásszociológiai felméréseket egyaránt figyelembe véve úgy tûnik, hogy a slam jelentékeny módon képes hozzájárulni ahhoz, hogy a (kortárs) költészet bizonyos formái egyre szélesebb olvasói réteg számára is érdekesnek tûnjenek. Ennek ellenére továbbra is kérdéses marad, hogy a slam által „becsatornázott olvasók” – a megosztási- és terjesztési mintákon, valamint a saját közösség által biztosított preferenciákon túl – milyen mértékben képesek elmozdulni egy olyan „független (líra)olvasói” pozíció felé, amely esetleg a költészeti hagyománnyal is érintkezésbe lép, valamint a slam mûfajától eltérô szövegek irányába is nyitott. (Ez lehet tehát az egyik oka annak, hogy a slam poetry, mivel „elsôrendûen performatív mûfaj, azaz nem a néma olvasás közegében találja meg a helyét” [12.], szinte biztosan kikülönül a „hagyományos”, nyelvi jelek olvasásán alapuló befogadás körébôl.) A világháló és a líraolvasás kapcsolata némileg hasonló kérdéseket vet fel, hiszen az internet – mint a vers születésének „adekvát jelenkori közege” (15.) – egyszerre mutatkozik inspiratívnak, amennyiben az online mûhelyek (ön)szervezôdésének, vagy a szövegtárak létrehozásának mérhetetlen lehetôségeit vesszük szemügyre, azonban ebben az esetben is érdemes számolni az olvasás mennyiségi és minôségi átalakulásával. Lapis megjegyzi, hogy „[a] szabad felhasználói felületek, az információ kevésbé kontrollált hozzáférhetôsége” (16.) alakítja ugyan a szöveg keletkezésének és befogadásának folyamatait is, azonban mindez a jelen horizontjából még nem átlátható, hisz fôként az olvasásban és esztétikai tapasztalatban bekövetkezô módosulások kiterjedt vizsgálatára a „könyv becsukása és a böngészô bezárása közötti távolság” (17.) miatt még nincs megfelelô módszer. Éppen azért olyan érdekes, hogy Lapis a világhálón keresô (líra)olvasót versböngészônek nevezi, mert ezzel mégis mintha („hagyományos”) olvasás és („böngészgetô”) olvasás differenciálódását tételezné. Nem véletlen tehát, hogy az explicit állásfoglalás helyett a szerzô inkább csak körülhatárolni, mintsem értékelni igyekszik a web 2.0 által elôidézett hatásokat, folyamatokat, ahogyan az sem, hogy a világháló jelenségének tárgyalását csupán két tematikus pont vizsgálatára (SMS, e-mail) szûkíti. Egyrészt azért lényeges mindezt kiemelni, mert a kötetben ezen a tanulmányon kívül csak elvétve kerül elô olyan rész, amely egyáltalán hasonló problémákat artikulálna. Másrészt pedig azért, mert Lapis e kitekintés kivételével, esetleges „tapogatózások” és becslések helyett az irodalomtudományos diskurzus metodológiáján belül marad – rendezetlen kritikagyûjtemény helyett a „jelenkori magyar költészet irodalomtörténeti feldolgozását” (6.) kísérli meg. A kötet címében jelzett közelítések így azt a mozgást is jelölheti, mely költészettörténeti vizsgálatok felôl kérdez rá a legújabb magyar lírában észlelhetô, az írás pillanatában meghatározónak vélt poétikai tendenciákra, melyek a rendre megújuló és fokozatosan átalakuló (techno)mediális környezet következtében azonban permanensen módosulhatnak. Egyfelôl ennek a paradox helyzetnek (ti. a hatástör-
téneti távlat hiánya okán aligha lehet bármirôl felelôs módon történetileg „érvényes” megállapításokat tenni) a feloldására tett kísérlet jellemzi a már említett kettôs perspektívát. Másfelôl ez okozza, hogy Lapis értelmezôi nyelve csak gyakori regiszterváltásokon (kritika, esszé) keresztül juthat el az elemzésekben megfigyelhetô konzisztenciáig. Ez a – kötet egészére jellemzô – magatartás tulajdonképpen nem más, mint olyan irodalomértelmezôi módszer, valamint olyan tudatosan választott és vállalt koncepció, mely alapvetôen hermeneutikainak nevezhetô. A Líra 2.0-ban inkább az irodalomtudomány számára kihívást jelentô problémafelületek modellálása és a különbözô poétikai alakzatok megértése az irányadó, s talán ebbôl adódik, hogy a szerzô az áttekintô, értékelô részekben sokszor túlzottan is tartózkodik attól, hogy markáns és éles kritikát fogalmazzon meg. Erre éppenséggel magyarázatot adhat a válogatás elve (legalábbis az elsô fejezetet tekintve), ugyanis a kötet elsô tanulmányának a legújabb líra képviselôit (a költészetüket jellemzô sajátos vagy újszerû poétikai eljárásukkal együtt) felsoroló, „alapos leltár” jellegû része olyannyira átfogó és lojális akar maradni, hogy a számbavételen kívül részletesebb bemutatásra már nem is lehet kapacitása. Lapis ezért a kötet további részeiben az egyes szerzôk mûveinek tárgyalását tekintve szükségszerûen szelekcióra kényszerül. A két kortárs antológiát bemutató és összehasonlító alfejezetet (Antológiák) követôen a kortárs költészet különbözô tematikus csomópontjait jellemzô, valamint a legösszetettebb poétikai problémákat kínáló kötetek (Pollágh Péter, Nemes Z. Márió, Ayhan Gökhan, Kemény Lili, Acsai Roland, Málik Roland, Menyhért Anna és Szentmártoni János szövegei) válnak a reflexió tárgyává. Nem meglepô, ha az egyes szerzôk (bizonyos) mûveit tárgyaló alfejezetek közül a Rókapoétika címû, Pollágh Vörösróka kötetét tárgyaló rész az, amelyik még az irodalomtörténeti rejtvényekben járatos olvasót is (már amennyire létezik ilyen) képes meglepni. Ebben talán nem is a (leírás vagy szöveg tárgyaként, esetleg a beszélô vagy egy megszólított fiktív „te” alakjaként értett) „róka” említése annyira váratlan, hanem sokkal inkább az a kétes kimenetelûnek is nevezhetô szerzôi vállalkozás, amely ezen élénk vitát kiváltó kötet recepciójához kapcsolódik. Lapis ugyanis azzal vállal kockázatot, hogy egy „megszokott” elemzési metódus helyett olyan kétpólusú értelmezést ad, amellyel a textusok vizsgálatának konzekvenciáit fôként nem arra használja, hogy azzal újabb kérdéseket biztosítson, vagy a kötet fogadtatásakor felmerülô vitapontokra, (leginkább etikai, retorikai-poétikai) problémákra reflektáljon. Ezzel ellentétben olyan olvasási lehetôségeket mutat fel, amelyek egyszerre biztosítják és bizonytalanítják el saját irányukat, és ezzel úgy támogatják a vitapartnerek érveit, hogy folyamatosan meg is kérdôjelezik azokat. Az egész mûvelet tétje – úgy tûnik – sokkal inkább abban áll, hogy a szerzô a Pollágh-kötet meglepô poétikai teljesítményét e szokatlan értelmezôi játék által színre is vigye. Így a részletes elemzés csak annyiban csatlakozik a kötet körül kialakult (kritikai) diskurzushoz, amennyiben abból éppen azt a „faktort” sikerül kiemelnie, ami a kötet zavarba ejtô kísérletei miatt a polémiák alapjául szolgál(t). (A Vörösróka poétikai hatásait is kutató interpretációt érdekes lenne akkor [újra]olvasni, amikor a szintén kortárs Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor címû szövege is bekerül a lehetséges textuális kapcsolatok és hatások közé.)
99
100
A Líra 2.0 második egysége (Változatok gyermekiségre, a gyermeklíra) olyan fejezeteket tartalmaz, melyek részletesen mutatják be a gyermeklíra jelenségét, hatásait, irányait, problémáit és egyes szerzôit (Weöres Sándor, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Krusovszky Dénes, Havasi Attila). A teoretikusan, történetileg és tematikusan is körültekintô, aprólékosan kidolgozott szövegek kétségtelenül a kötet egyik csúcspontját jelentik. Lapis különösen azért fordít ekkora figyelmet a Weöres-szövegekre, mert ezek elemzô bemutatása megakadályozza, hogy a gyermeklíra csupán tematikus szempontból legyen érdekes, valamint a mindenkori költészet elszigetelt változata maradjon. A Rongyszônyeg-ciklus elemzése ugyanis a gyermeki nézôpont és beszédmód sokszínûségének, a hangzósság szerepének, valamint a versek poétikai metrikai, ritmikai összetettségének bemutatását célozza. Nem véletlen, hogy a mérték és összetettség magas foka miatt a kortárs gyermeklírában „Kovács András Ferenc tekinthetô Weöres Sándor elsô számú örökösének” (136.). A svéd típusú gyerekversek tárgyalása azért Krusovszky két kötetének összevetésével kezdôdik, mert jóllehet csak az egyik gyermekverskötet, mégis a megszólalásmódjukat jellemzô hasonlóságok miatt nehéz eldönteni, mennyiben különböznek egymástól. Lapis (Krusovszky- és Oravecz-)értelmezése arra enged következtetni, hogy bármiféle distinkció a svéd típusú gyermekversek és egy „konvencionálisan felnôtt” beszéd között azáltal válik érdekessé és problematikussá, hogy annak határai az addig használt beszédmód áthangolásával átjárhatóvá válnak. Ezért a „másik adódó következtetés az, hogy a Krusovszky-líra felôl nézve az ilyen típusú gyermekversek kiemelt specifikumai tulajdonképpen az igazi költészet alapvonásaiként is megfogalmazhatóak” (149.). A kötet gyermeklírát vizsgáló egységének utolsó alfejezete (fôként Havasi Attila költészete nyomán) a nonszensz vershagyomány magyar változataival foglalkozik. A nonszensz szövegekben „a ritmus és az erôteljes hangzósság folytán megképzôdô, igencsak érzéki szövegtest együtt alkotja meg e badar verseknek azt a sajátos felhívó struktúráját, ami különleges, nem egyszer kísérteties idegenségtapasztalathoz képes eljuttatni a befogadót” (161.). Ez az idegenség az elemzés szempontjából azonban inkább termékeny, mintsem kétségbeejtô, hiszen egyfelôl megnehezíti a versek poétikai karakterének könnyû megismerhetôségét, másfelôl kétségkívül az értelmezô nyelvre is hatással van, hiszen sokszor csak hangulati komponensek regisztrálását teszi lehetôvé ott, ahol a leírás még elégtelen eszköznek bizonyul. A nonszensz versekre jellemzô, gyakran alogikus nyelvi-grammatikai struktúrákkal élô formáció olyan újfajta nyelvi valóságot szimulál, amely a befogadó líraolvasással szemben támasztott elvárásait szándékosan kikezdeni igyekszik. A kötet harmadik, A kortárs közéleti költészet címû egységének nyitó fejezete Petri György munkásságának és szerepfelfogásának vizsgálatával a közéleti költészet és a képviseleti beszéd lehetôségeinek, valamint a közösségi megszólalás különbözô módjainak szétszálazását viszi véghez. Lapis a közköltészet legújabb formáit a Petri-lírából felsejlô „mintákhoz” mérve igyekszik bemutatni – az Édes hazám címû, kortárs közéleti verseket tartalmazó jelenkori antológián keresztül. A szerzô szerint ugyanis a „közéleti költészet újrafelfedezése és vitapozícióba helyezése esélyt kínál arra, hogy mindennapi valóságunk szómûvészet általi másként értésének fontossága egy fokkal szélesebb közönség számára is megmutatkozhas-
son.” (186.) Itt természetesen maga az esély és a lehetôség fontos, ahogyan azt Lapis jelzi is, azonban mégsem teljesen egyértelmû, hogy „a közéleti problémákra érzékeny líra” (187.) saját poétikai teljesítménye által is képes-e (ideológiai felhajtóerôtôl és az aktuális közéleti viszonyoktól függetlenül) az újabb, „ideiglenes” olvasókat megtartani. Persze, ennek a kérdésnek csak abban az esetben van tétje, ha feltesszük, hogy ezek az olvasók nem a Lapis által jelölt „publicisztikai jellegû olvasás” táborát erôsítik. (Mindemellett kétségtelen, hogy ez a fajta „olvasás” arról a keserû tapasztalatról ad számot, hogy a kortárs publicisztika igen távol került attól, hogy szómûvészetként funkcionáljon.) A kötetben mindvégig az bizonyul a legdominánsabb strukturáló eljárásnak, amely a kortárs magyar költészeti formák és irányok vizsgálatában folyamatosan a lírai örökséggel, különbözô hatáscentrumokkal való kapcsolódási pontokat keresi. Ebbôl a szempontból különösen érdekesnek és unikálisnak mondható, hogy a kötet negyedik egysége (A középnemzedék néhány képviselôje az ezredfordulón és után) olyan szerzôkre fókuszál, akiknek életmûve egyszerre alakul és alakít, akik a legfiatalabb (költô)nemzedék számára referenciapontként (ebben az összefüggésben hatásként) jelennek meg. A Térey János, Jónás Tamás és Vass Tibor szövegeirôl értekezô alfejezetek – az aprólékos és precíz elemzéseket tekintve – a gyermeklírával foglalkozó részekhez hasonlóan a kötet kimagasló teljesítményének tekinthetôk. Annak ellenére is elmondható ez, hogy a Jónás-tanulmány és a Téreytanulmány (utóbbi Lapis József és Sebestyén Attila közös munkája) között, indokoltságát és motivációját figyelembe véve, jelentôs távolságok fedezhetôek fel. A Borbély Szilárd és Térey János szövegeit értelmezô részek olvasása közben a befogadóban kétségek helyett viszont inkább olyan elvárások merülhetnek fel, melyek a szerzôi életpályák vizsgálatának további, esetleg monografikus igényû folytatására irányulnak. (Mindenképp termékeny lehetne egy olyan komparatív vizsgálat, amely Borbély és Térey poétikai eljárásainak hasonlóságait és eltéréseit egy tematikus szálon haladva bontja ki. A város szerepe, a szegénység vagy az alul- és felülnézeti perspektíva ilyenek lehetnek.) A kötet utolsó, összegzésnek is tekinthetô záró egysége (Kritikai kontextusok) a kortárs magyar költészettel foglalkozó elméleti koncepciókat mutatja be, mérlegeli. A két alfejezet közül az elsô Borbély Szilárd esszékötetét (Hungarikum-e a líra?), a második pedig Balázs Imre József (Az új közép. Tendenciák a kortárs irodalomban) és Németh Zoltán (A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája) könyveit teszi a reflexió tárgyává. Lapis számára, a Líra 2.0 pozicionálásához, ezek egyszerre jelölnek ki fontos kritikai kontextusokat és tájékozódási pontokat. (Bár az esszékötet kapcsán úgy beszél Borbélyról, hogy Borbély Szilárd emlékét a gyászbeszéd nyelve közelíti az olvasóhoz, ahogyan ez a Borbély-lírát elemzô rész felvezetésében is nyilvánvalóan megmutatkozik.) Lapis a Borbély esszékötetébôl kiolvasható konzekvenciák mellett a Balázs Imre József és Németh Zoltán-féle koncepciókat és irodalomértelmezôi stratégiákat is annak érdekében gondolja újra, hogy a három (szintén az aktuálisan történô, kortárs költészetrôl szóló) kötet között azt a potenciális diskurzusteret mérje fel, ahol a (saját) beszéd lehetôségei megsokszorozódhatnak, a leghatékonyabb formában juthatnak el az olvasókhoz.
101
Összességében elmondható, hogy Lapis József Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez címû kötete olyan jelentôs teljesítmény, mely a kortárs költészetet mûvelôk és azzal az irodalomtudomány keretein belül foglalkozó kutatók számára irányadó megállapításokat rögzít, fontos útjelzôket helyez el. Mindemellett teljesíti a feladatot, és olyan beszédmódot talál, mely alkalmas arra, hogy elkerülve a „publicisztikai jellegû írás” nyelvét, (még kellô hatástörténeti távlat hiányában is) érvényesen szóljon kortárs poétikai tendenciákról. Az elôszó tanúsága szerint a kötet olyan „kritikai térképekhez hasonlatos”, amelyek arra várnak, hogy késôbb, pontosabb mûszerekkel (mások) rajzolják tovább. Ahogyan a „hagyományos” térképek a térbeli tudás grafikus lenyomataiként az emlékezést és a kommunikációt, ezáltal a tájékozódást segíthetik, úgy Lapis kötete olyan pontos térkép, amely a magyar költészettörténet felidézéséhez és a (tágan értett) kortárs költészeti folyamatokról való párbeszédhez is konstruktívan járul hozzá. (JAK+PRAE.HU) PATAKI VIKTOR
Mûfajkeringô VALLASEK JÚLIA: ANGOLKERINGÔ. ESSZÉK A KORTÁRS ANGOL IRODALOMRÓL
102
Vallasek Júlia elegyes írásokat tartalmazó könyvének címe és alcíme majdnem minden elemében félrevezetô. Megtévesztô elôször is az „angol” jelzô, hiszen a könyv tizenkilenc írása közül hét nem angol (hanem dél-afrikai, kanadai, ír és ausztrál) szerzôkrôl szól, s erre a könyv nem reflektál, pedig a címadás annyiban jogos is lehet, hogy a londoni könyv- és díjipar termékeirôl van szó. Megtévesztô emellett a mûfaji megjelölés is: az alcím esszégyûjteményt ígér, ám – noha a kötet elsô néhány írása valóban esszészerûnek is nevezhetô íróportrékat tartalmaz – az írások nagy része a recenzió kategóriájába tartozik. Az „esszé” megnevezés, amely talán csak arra utal, hogy – egy-két esettôl eltekintve – nem lábjegyzetes tanulmányokat tartalmaz a kötet, illetve hogy kerüli az elméleti és irodalomtudományos diskurzust, hamis várakozásokat kelt, hiszen az esszémûfaj (amelynek mûfajképzô vonásairól egyébként a Julian Barnesról szóló írásban szó is esik) nemcsak személyességet jelent (amelybôl helyenként többet is elbírtak volna a szövegek), hanem azt is – legalábbis számomra –, hogy a szövegek a tanulmányforma keretei közül kitörve merészen elkalandoznak, egymástól távoli gondolati-kulturális tartalmakat villantanak össze. Ezt hiába keressük; az egyetlen igazi esszétéma tulajdonképpen a Barnes-próza francia vonatkozásainak feldolgozása lenne (erre még visszatérek), az egyetlen igazi esszé pedig – az én olvasói tapasztalatom alapján – az Alice Munróval foglalkozó írás. Maguk az írások sem mindig döntik el, hogy milyen mûfajba tartoznak, s így van ez a J. M. Coetzee-rôl szóló legelsô szöveggel is, amely kicsit meg is sínyli ezt a bizonytalanságot, valamint a(z) – nevezzük így – általános alulteoretizáltságot. Esszészerûen indul, ugyanakkor nem mer elrugaszkodni és esszévé válni; ahhoz egyik
regényben sem hatol elég mélyre, hogy elemzéssé váljon – az erôszak, kínzás, szenvedés meglehetôsen magától értetôdô témáin rohan végig Coetzee prózájában –, ahhoz viszont nem eléggé meglepô és gondolatgazdag, hogy az elemzéstôl elemelkedve más típusú szöveggé (valódi esszévé) váljon. Tanulmánynak sem nevezhetô, mert noha tartalmaz három-négy kritikai hivatkozást (a téma egyébként rommá van írva a Coetzee-szakirodalomban), nyelvhasználata nem az irodalomtudományos diskurzusé. Nem támasztja alá például érvekkel a vizsgálódásba bevont regények körét: miért marad ki az egyik korai remekmû, a Michael K., vagy a Dosztojevszkij-regény? Természetesen nem kötelezô írni ezekrôl, de egy az egész életmûvel kapcsolatban általános megállapításokat tevô, vagyis valamiképpen teljes képet ígérô szövegben mégis meg kellene mondani, hogy miért nem relevánsak az erôszak, testi szenvedés, kínzás témáinak szempontjából (ez ugyanis korántsem magától értetôdô). Ha a téma az erôszak, a kínzás, az interszubjektivitás torzulása a diktatórikus, rasszista politikai rendszerekben, a politikum és a személyköziség elkerülhetetlen összeolvadása és az utóbbi szükségszerû torzulása, akkor muszáj volna valamiféle fogalmi keretet választani (bölcseleti, antropológiai, pszichoanalitikus, etikai, bioetikai stb.), vagy – ami még jobb – ezeket a fogalmi diskurzusokat szembesíteni, egymásba játszatni, amire a rengeteg bölcseleti hatást is magába olvasztó (az A semmi szívében címû regényében például Nietzschét és Hegelt jelöletlenül idézô) Coetzee számtalan alkalmat kínálna. Az írás nem választ nyelvet, a regények elemzésére nem hagy idôt magának, s így szemléletmódja inkább naivnak mondható: az erôszak típusairól, részvétrôl ezen a szinten beszélni egy önmagát esszékötetként azonosító könyvben: kevés. Ezért áll elô az a helyzet, hogy ha elô is fordulnak elméleti kategóriák, azokat Vallasek Júlia reflektálatlanul használja. Annak az állításnak például rejtve marad az értelme, hogy Coetzee a kegyetlenséget nem absztrakcióként, hanem „performatív értelemben” ábrázolja (24.). Milyen performativitásról van szó? Nyilván nem a Judith Butler-félérôl. Talán egyszerûen arról van szó, hogy Coetzee az erôszakot mûködés közben mutatja meg? Ez esetben viszont félrevezetô a kifejezés. Az a Coetzee-nak tulajdonított feltevés, hogy az erôszak ábrázolásában elkerülhetetlen az erôszak megismétlése is, legalábis megfontolható lenne (bár ebben az általános formában erôsen megkérdôjelezhetô), az viszont már részletes magyarázatot kívánna, hogy A barbárokra várva címû regényben miért épp „ezt elkerülendô válik a [...] fôhôs olyan szereplôvé, aki állandóan reflektál a kegyetlenségre, aki áldozat, de egyúttal narrátor is, tehát legyen bármilyen testileg-lelkileg megalázott áldozata a kínzásnak, nem válhat tárggyá, többé nem a hatalmat képviselô kínvallatók szempontja érvényesül, hanem az övé”. Ha a fôhôs egyúttal narrátor is, az nem épp azt jelenti, hogy nemcsak elszenvedi, hanem ábrázolja is az erôszakot? Illetve: Coetzee világa épp attól kegyetlen, hogy a politikai kontextus végletesen eltorzítja a pszichés mechanizmusokat, tehát – bármilyen perverz a gondolat – a kínzás áldozatai is képviselhetik a hatalom szempontját, ahogy például – jól ismert torz lélektani szcenárió ez – sok nô harcol lelkesen a nôi emancipáció ellen, vagy ahogy például Orwell Ezekilencszáznyolcvannégy címû regényének zárlatában látjuk. Épp itt – a naiv kétosztatúságok megkérdôjelezésével – kezdene érdekessé válni a dolog, és Coetzee regényei is ezen a szinten teszik fel legkellemetlenebb kérdéseiket. Összes-
103
104
ségében ez az írás akarja és ígéri a legtöbbet, s épp ezért itt érezzük legfájóbban valamiféle gondolati-fogalmi keret hiányát. A Julian Barnes életmûvének francia vonatkozásaival foglalkozó írás a kötet leginkább esszészerû szövege, ugyanakkor az írásnak a címben megjelölt témával foglalkozó része a felhasznált anyag és a gondolatmenet tekintetében is túlságosan sokat köszönhet Vanessa Guignery 2011-es tanulmányának, amelyre egyébként egy lábjegyzetben hivatkozik is a szerzô, s amelyhez képest az itt olvasottak nemigen szolgálnak érdemi újdonsággal: az itt szereplô Barnes-idézetek egy-két kivétellel mind szerepelnek Guignerynél, és a gondolatvezetés fontosabb mozzanatai is Guignerytôl származnak. A szöveg aztán a végén váratlanul más vizekre evez, és az Anglia, Anglia címû regényrôl szóló kétoldalas résszel, valamint néhány, az emlékezetrôl szóló megjegyzéssel zárul, amelyek már nem Guignery írására támaszkodnak, viszont nemigen van közük a Barnes-életmû francia vonatkozásaihoz, vagyis a címhez. Igazából ez az írás sem tudja eldönteni, hogy íróportré vagy valamely témára felfûzött tanulmány (esetleg esszé) legyen. Vallasek egy ponton „tanulmánynak” (28.) nevezi, és a szövegben vannak is tanulmányba illô retorikai fordulatok, ugyanakkor mindössze egyetlen szakirodalmi hivatkozást tartalmaz. Esszévé sem tud válni, mert ehhez ki kellett volna bôvíteni a kontextusoknak legalább egy részét. Ilyen kontextus lehetett volna például a frankofília vagy frankománia eleven angol hagyománya, amelyhez Barnes ezer szállal kapcsolódik, vagy az angol/brit identitás kérdése, amelyet az írás problémaként vet fel (28.), ám utána semmit nem kezd vele. A Doris Lessing regénymûvészetét bemutató darab a hosszabb írások egyik legsikerültebbike, talán mert ez nem markol annyit. Vallasek Júlia lendületesen, érdekesen ír A fû dalol címû regényrôl, és nagyon jó a Kárász Nelli-analógia, bár az itt is nagyon furcsa, hogy a szerzô kísérletet sem tesz rá, hogy összekapcsolja a Lessing-regényt a kísértetiesen hasonló témát boncolgató A semmi szívében címû Coetzee-regénnyel, mintha nem is ugyanannak a könyvnek a borítói között lennénk. A lendületesség és élményszerûség ellenére az olvasóban itt is megfogalmazódik néhány „mûfaji” természetû kérdés, hiszen voltaképpen nem tudunk meg többet Lessingrôl, mint egy diákoknak szóló angol nyelvû irodalomtörténet összefoglaló fejezetébôl, másfelôl pedig a normaszegés témája, amelyre az írás elvileg felfûzi mondandóját (40.), s amely egyébként fogalmilag meglehetôsen reflektálatlan marad, egy ponton váratlanul nyomtalanul eltûnik. Noha az írás elején Vallasek úgy fogalmaz, a témája szempontjából fontos és magyarul hozzáférhetô regényekrôl lesz szó, épp a magyarul nem olvasható regény (Alfred and Emily) az, amely a téma szempontjából a legkevesebb hozadékkal bír, ugyanakkor a normaszegés szempontjából fontos egyéb mûvek (a The Children of Violence regényfolyam vagy a Briefing for a Descent into Hell) nem jelennek meg, pedig ha egy regénnyel kivételt tett a szerzô, ennél sokkal indokoltabb esetekben is cselekedhetett volna hasonlóan. A Zadie Smith-rôl szóló írás hasonló identitászavarral küzd. A címe (Alteritás- és identitáskérdések Zadie Smith NW címû regényében) tipikus „tanulmánycím”, és a bevezetô rész igyekszik kontextust adni a tárgyalt regénynek (multikulturális Anglia, „black British” irodalom – bár a hatalmas szakirodalomból csak egy egyete-
mistáknak szánt tanulmánygyûjteménynek van nyoma), ezt egy jól megírt, tartalmas szerzôportrévázlat követi, amelynek egy minôségi recenzióban egyébként helye van, s amely érdekesen ír Smith két korábbi regényérôl, ezután viszont váratlanul visszatér a „tanulmány-stíl” az alábbi száraz fordulattal: „Az alábbiakban két fô szempont szerint vizsgálom az identitásképzés folyamatát: a faji és azzal összefüggésben a nemi identitás alapján, illetve a helyszín identitásképzô hatására reflektálva” (64.). Mégis épp itt tûnnek el a szakirodalmi utalások (nem feltétlenül lábjegyzetekre gondolok, hanem elméleti-kritikai gondolatok mozgatására, szembesítésre, a rendkívül gazdag kritikai diskurzussal folytatott párbeszédre). Ettôl függetlenül ez a jól megírt fejezetrész élményszerûen beszél Smith regényérôl. A terjedelmesebb írások közül az utolsó a nagyszerû Alice Munro írásmûvészetérôl szól. A kötet legmeggyôzôbb írása ez, amelyben mindvégig érezhetô az erôs affinitás a kritikus és a szerzô között; a szöveg sokféle szempontot villant fel, fölényesen ismeri az életmûvet, könnyedén vált a szövegek között, érzékenyen tapint rá fontos motívumokra, és valóban sikeresen vezet be Munro világába. Talán mert nem is akar ennél többet, nem is tesz úgy, mintha tanulmány volna; az indításban is csak annyit ígér, hogy megpróbálja „megjeleníteni a Munro-próza erôterét” (74.). Ez az írás valóban jó szívvel nevezhetô íróportéesszének, aligha írtak Munróról magyarul jobban-szebben. A gond az, hogy a mûfaji bizonytalanság következtében – a cím által és a kötet puszta ténye által is felbátorítva – minduntalan többet várunk, mint amennyi ezeknek az írásoknak a teherbíró képessége. Teljességet nyilvánvalóan nem lehet számon kérni egy ilyen köteten (a cím keringômetaforája ezt világossá is teszi), de ha már kötetbe rendezve jelennek meg a szövegek, mégiscsak joggal várnánk el valami – az olvasónapló-logikától különbözô – koncepciót. Nagyon hiányzik egy – mégoly rövid – bevezetô fejezet, amely megkísérelte volna könyvvé gyúrni ezeket az elegyes írásokat, e gesztus híján ugyanis folyamatosan az a kérdés motoszkál az olvasóban, hogy miért éppen ezek az írók és ezek a regények a tárgyai, és nem mások? Miért ebben a sorrendben következnek? (Például miért nem a „nagy öreg”, Doris Lessing az elsô írás tárgya?) Milyen történeti, fogalmi keretek kapcsolják össze az írásokat? Miért szerepelnek a nem angol (vagyis nem brit) szerzôk, és miért pont azok, akik? Miért tartotta fontosnak a szerzô ebben az elméleti és tudományos megközelítést „angolosan” kerülô, stílusából és jellegébôl ítélve inkább a nagyközönségnek szánt könyvben, hogy számos magyarul nem olvasható regényrôl is írjon? (A könyv megjelenésének idején legalább tíz regénynek nem volt magyar fordítása, azóta Ian McEwan Mézesmadzag címû regénye már megjelent.) Miért vannak néhol szakirodalmi utalások, és miért nincsenek máshol? Bevezetô híján kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a kötetet egyszerûen Vallasek Júlia személyes szimpátiái – és/vagy professzionális olvasóként kapott feladatai – hozták létre, ennél pedig többet szeretnénk tudni a kötet mint kötet forrásvidékérôl. A könyv második felében, az elsô öt írást követôen már nincs szó mûfaji identitászavarról, hiszen itt egyértelmûen az ezredforduló után született angol nyelvû prózai mûvek recenzióit olvassuk, s itt nem is zavaró a rendezôelv hiánya. Egyre inkább lerövidülnek és leegyszerûsödnek a regények tárgyalását bevezetô íróportrék, az egyes írói életmûvek beható ismerete egyre kevésbé ad hátteret, s mindez
105
106
olykor egy-egy felületes megállapításhoz vezet. Ian McEwan korai mûveit például aligha lehet elintézni egyetlen megjegyzéssel (162.): az Idegenben (The Comfort of Strangers) nem csak Paul Schrader filmváltozatának köszönhetôen fontos és maradandó szöveg, ahogy a The Child in Time és a The Innocent is azok, vagy McEwan holokausztregénye, a Black Dogs, és léteznek olyan komolyan vehetô vélemények is, melyek szerint McEwan talán soha nem írt olyan erôteljes és koncentrált prózát, mint az indulásakor kiadott két elbeszéléskötetben. McEwan egyébként nem az Amsterdammal lett mainstream író, hanem – legalábbis angol nyelvterületen – korábban, legalább a nyolcvanas évek elején (a Whitbread-díjas The Child in Time után); a jó, de nem kiemelkedô Amsterdam Booker-díja sokak szerint afféle életmûdíj volt a megállapodott McEwannek (mint nemzedéktársa, Julian Barnes díja évekkel késôbb). Jelképes portrészerûség sincs a Mantel- és a Jacobson-regények ismertetéseiben, pedig egyik életmû bemutatása sem lett volna tanulság nélküli, hiszen a magyar olvasók számára ezek a jelentôs életmûvek – a Booker-díjas regényektôl eltekintve – valóban ismeretlennek mondhatók, az íróknak egyelôre nincs számottevô magyar recepciója. Ezzel együtt jól, érdekesen sikerül Howard Jacobson regényének elhelyezése (vagyis jól megírt recenzióról van szó). Az életmû kontextusa a legfájóbban Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? címû, magyarul is olvasható önéletrajzának ismertetésébôl hiányzik: a könyv bemutatása nehezen képzelhetô el úgy, hogy nem olvassuk azt össze Winterson elsô regényével (Oranges Are Not the Only Fruit – A narancs nem az egyetlen gyümölcs), nemcsak azért, mert a két szöveg ugyanazt a történetet mondja el, hanem mert az önéletrajzi szöveg egész státusa, tétje a pályát indító (egyébként nagyszerû) regényhez képest válik érzékelhetôvé és értelmezhetôvé: egész bekezdéseket vesz át az önéletrajz „faktuális” szövege a majdnem harminc évvel korábbi, 1985-ös „fiktív” szövegbôl. Márpedig ez a kontextus elengedhetetlen annak vizsgálatához, hogyan alakul Wintersonnál „fikció és életrajz, képzelt és megélt történet viszonya” (123.). A kontextus redukálása a Hilary Mantel-regényekrôl írott szövegben jár a legkárosabb következményekkel, amikor Vallasek a kortárs történelmi regény kontextusában igyekszik elhelyezni azokat (137.). A történelmi regényeknek a kilencvenes évek óta tartó töretlen népszerûségérôl szólva Dan Brown Da Vinci-kódját említi példaként (nem mondjuk Umberto Ecót), majd a bemutatott regényeket épp a „történelmi chick-lit” mûfajától tartja fontosnak megkülönböztetni, mintha Mantelt leszámítva csupa „lektûrregény” születne a történelmi regény mûfajában (a kötet más írásai alapján nyilvánvaló, hogy nem az író biológiai neméhez kapcsolódó elôítéletesség miatt történik mindez: nôi történelmi regényíró alapesetben = lektûr). A történelmi regény újjáéledô népszerûségének – és a fôsodorba való visszatérésének – kezdetét többnyire John Fowles A francia hadnagy szeretôje címû regényének 1967-es megjelenéséhez kötik, a mûfaj angliai népszerûsége azonban az 1980-as években (nem pedig egy évtizeddel késôbb) bontakozott ki igazán (például Peter Ackroyd, Barry Unsworth és mások mûveiben), és valóban máig töretlen, de nemcsak a populáris irodalom eme szûk szegmensében, hanem a széppróza minden regiszterében, a populáris mûfajoktól a komikus regényen és a képregényen keresztül a neoviktoriánus regényig és a kísérleti irodalomig. Mantel regé-
nyeinek értelmet adó közege nem a történelmi chicklit (helyesebb volna történelmi románcokról beszélni), hanem mondjuk Barry Unsworth, Adam Thorpe, D. J. Taylor, Robert Edric vagy Pat Barker történelmi regényei. (Vagy ha már populáris regiszter, akkor C. J. Sansom szintén a Tudor-korban játszódó, komor tónusú krimisorozata.) Jó magyar szokás szerint Vallasek Júlia úgy ír ezekrôl a szövegekrôl, mintha Magyarországon és magyarul soha senki nem írt volna róluk (kivéve két helyet: egyszer szembehelyezkedik Gács Anna egyik sommás megállapításával [71.], az Alice Munro-írásban pedig jóváhagyólag hivatkozik Tárnok Attila egyik szövegére [79.]). Mivel a tárgyalt szövegek többsége igen friss, Vallaseket nem érheti szemrehányás, sok esetben viszont (Lessing, Coetzee, Barnes, Byatt, Munro, McEwan, Ishiguro, Winterson) találhatott volna használható hazai elôzményeket is. Persze senkinek sem lehet feladatként elôírni ezt, és nyilván nem ezen a szövegen kell számon kérni egy egész szakma önismeretének fájó hiányát, de üdítô volna egyszer azt látni egy új magyar anglisztikai könyvben, hogy a dolgok másként mûködnek. Elôfordul, hogy kisebb-nagyobb elnagyoltságok vagy pontatlanságok zavarják meg a szöveget. Doris Lessing természetesen nem „afrikai származású fehér író” (9.), ahogy ezt a Coetzee-írás sugallja. Ishiguro méltatlanul kevéssé ismert nagyregénye, a The Unconsoled (ami magyarul nem vigasztalant, hanem megvigasztalatlant jelent) nem joyce-i típusú regény (99, 100.), hanem sokkal inkább kafkai és prousti, bár igazából egyikhez sem hasonlítható, mivel egészen eredeti elbeszéléstechnikával dolgozik. Nem Byatt egész regénytetralógiája született az 1990-es Mindenem óta (108.), csak annak két utolsó kötete. Merchent Ivory helyesen Merchant Ivory, és noha a filmtársaságot valóban így, kötôjel nélkül írjuk, az ebben a formában szereplô név a témában járatlan olvasók számára nem teszi egyértelmûvé, hogy Ismail Merchant és James Ivory két különbözô személy. A legtöbb figyelmetlenség a Barnes-szövegbe csúszott be: a Flaubert papagája címû regény fôszereplôje, Braithwaite nem New Havenbe érkezik komppal (USA), hanem Newhavenbe (Nagy-Britannia); Barnes két összefüggô regényének egyik fôszereplôje nem Olivier (vagyis francia), hanem Oliver (vagyis angol); az Anglia, Anglia címû regényben a skanzen-Anglia nem Wright (olyan nincs), hanem Wight szigetén épül (36.). És a szöveg indításában, amikor Barnes elbeszéléskötetének játékos tárgymutatójáról beszél (26.), Vallasek Júlia mintha nem venné észre – legalábbis nem említi –, hogy Barnes itt Flaubert közhelyszótárának logikáját idézi fel. Azt viszont az Ishiguro-portréból tudtam meg, hogy egyik kedves dzsesszénekesnôm, Stacey Kent néhány számát egyik kedvenc kortárs íróm írta. Vallasek Júlia akkor van igazán elemében, amikor nem akar „tudományos” lenni, amikor nem nehezíti el könnyed stílusát a tanulmánystílusnak való megfeleléskényszer jegyében bizonyos kötelezô elemekkel: recenziói nagy többségükben színvonalasak, frissek, élvonalbeliek. A legígéretesebb szöveg mégis az Alice Munro világát bemutató kisesszé, ami azt sejteti, hogy ha Vallasek Júlia túl szeretne lépni a könyvismertetés mûfaján, akkor talán a szubjektív, könnyed íróportré – nagyon is nehéz – mûfaját lakhatná be a legotthonosabban. Amikor ugyanis ezt a mûfajt mûveli, kifejezetten jó olvasni, és eszünkbe sem jut szôrszálakat hasogatni.
107
Noha nagyon hiányzik a kötetbe rendezés elveinek mégoly rövid kifejtése, az írásokból szimpatikus, kíváncsi, nyitott, elôítéletektôl mentes olvasó portréja rajzolódik ki, akinek értékítéletei, hangsúlyai jelen olvasó számára kifejezetten rokonszenvesek – akkor is, amikor kritikusan fogalmaz, például Lessing vagy Rushdie esetében. Sôt – s itt rácáfolok kissé korábbi kifogásaimra – az elegyes szövegek kötetben való egybegyûjtése is indokolt lehet, amennyiben az írások révén betekintést nyerhetünk egy olyan kulturális-irodalmi közegbe, amely a mienktôl rendkívül eltérô módon (a nemzeti kontextus merev kategóriáját feloldva, az írás és olvasás másfajta kontextusainak fokozatos elôtérbe helyezése révén) gondolkodik jelenkori irodalmáról, valamint a jelenkori irodalmat a múlthoz, a kulturális emlékezethez fûzô kapcsolatokról. Vagyis az a tény, hogy a cím az „angol” irodalom tanulmányozását ígéri, tulajdonképpen felforgató gesztusként is értelmezhetô, hiszen az utóbbi évtizedekben épp azt látjuk, hogy az angol (és brit) kontextus mellett – és sokszor helyett – olyan szempontok alapján válnak olvashatóvá a jelen és a múlt szövegei, mint a (poszt)koloniális, a transznacionális, a transzatlanti, nem beszélve az identitáspolitikai meghatározottságokról (skót, walesi, londoni, regionális, nôi, meleg irodalom stb). Noha az efféle olvasásmódok és kontextusok transzportálása soha nem lehet automatikus, mégis irigylésre méltó az íróportrékból és recenziókból felsejlô irodalmi közeg, amelyben a hagyományos poétikai és nemzeti olvasásmódok mellett – nem pedig helyettük – a lehetô legtermészetesebb módon jelennek meg másfajta megközelítések is. Vallasek Júlia könyvének egyik nagy erénye, hogy – nagyon helyesen – eszébe sem jut magyarázkodni emiatt, az viszont jó lett volna, ha minderre egy bevezetôben ô maga is kitér. (Gondolat) BÉNYEI TAMÁS
Valaki más traumája JOÃO TORDO: MEMORY HOTEL
108
Miért fog nyomozásba egy detektívregény fôhôse? Mert ez a munkája és busásan megfizetik érte (napi ötven dollár, plusz költségek)? Mert ellenállhatatlan ismeretelméleti imperatívusz hajtja a nagybetûs Igazság kiderítése felé? Mert egy személyben lenne bírája és hóhéra a bûnösöknek? Esetleg a nyomozás maga csupán pótcselekvés, ami ideig-óráig eltereli figyelmét a fájdalmasabb és személyesebb rejtélyekrôl? A portugál irodalom legfiatalabb generációjához tartozó João Tordo elsô magyarul is megjelent – az életmûvön belül második – regénye, bár Paul Austertôl vett mottójával és a mûfajtörténeti utalásokkal jócskán megszórt elsô fejezetével („Olyan lehettél, mint egy pelenkás Philip Marlowe.” 27.) mintha az „anti-metafizikus detektívtörténet” hagyományait folytatná, de kérdésfelvetései sokkal inkább lélektaniak, mintsem episztemológiaiak. (A mûfajelméleti alapvetések Bényei Tamás Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern címû monográfiájából – Bp., Akadémiai Kiadó, 2000 – származnak.) Pontosabban – szemben például Aus-
ter már a történet helyszínén, a névtelen telefonhívások vagy a nyomozásban egyszerre feloldódó és leépülô fôhôsön keresztül megidézett New York-trilógiájával – a Memory Hotel cselekménye és karakterei sosem válnak annyira absztrakttá, hogy az olvasottak értelmezéséhez és élvezetéhez szükségképpen nyelvfilozófiai vagy ismeretelméleti apparátust kelljen mozgósítanunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Tordo szövege klasszikus vonalvezetésû vagy akárcsak szabálykövetô bûnügyi regény lenne – ehelyett két hagyomány határán egyensúlyozik. Az emlékezet hozzáférhetôségének állandó reflexióján keresztül kibontja ugyan „a klasszikus krimiben csak rejtetten jelenlévô metafizikát”, ám annyira már nem radikális, hogy ezt „hagyja is visszazuhanni”, nem kérdôjelezi meg és dönti romba a mûfaj alapfeltevését a valóság bizonyos mértékû megismerhetôségérôl. Határpozíciója több szempontból is szervezi a szöveget. Mint arra Pál Ferenc az elsôsorban a kötet portugál irodalomtörténeti kontextusára koncentráló utószava felhívja a figyelmet, Alfonso Cruzhoz vagy Gonçalo M. Tavareshez hasonlóan Tordo lemond a nemzeti identitás explicitté tételérôl, történeteit Európa helyett jellemzôen Észak-Amerikába helyezi, és nélkülözi a Portugáliához szorosabban kapcsolódó problémafelvetéseket (270.). Miként a New Yorkba egyetemi ösztöndíjjal érkezett névtelen fôhôse, a Memory Hotel – ahogy ezt a címbeli hotel szimbolikája is sejteti – otthontalan szöveg, az óvilágtól már elszakadt, de a tengerentúlon még idegenül mozog, miközben igyekszik belakni a jellegzetesen amerikai kulturális teret (New York, olcsó hotelek, tudatmódosítóktól csöpögô zeneipar) és mûfaji hagyományokat (mint a bevándorlók életét tematizáló gazdag tradíció és a hard boiled krimiirodalom). Ezt a skizoid jelleget felismerhetjük a detektívfigurában és a markánsan két részre osztott szövegben is. Az elsô két nagy fejezetben (Az elsô idôk, A Memory Hotel) a bölcsészbôl lett önjelölt nyomozó a hard boiled irodalom mintáját követve alámerül New York bugyraiba, kitérôi (mint a kiadós veréssel végzôdô karrierje egy kínai étteremben) és kalandjai fizikai jellegûek, míg a kötet csaknem felét kiadó harmadik fejezetet (A holtak szavai) – eltekintve egy San Franciscóba tett utazástól – szinte végig egy kórházi ágyban, Auster hôseihez hasonlóan olvasással tölti. A Memory Hotel cselekményét fatális véletlenek és egybeesések irányítják. Miután újdonsült barátnôjét elveszíti egy balesetben (az alvajáró lányt elüti egy autó), a fôhôsnek egyszerre kell leszámolnia az önváddal, értelmet adnia az ôt körülvevô, kaotikus világnak, valamint újra megszilárdítania a trauma nyomán mindinkább széthulló identitását. A fiatal nô idô elôtti halálával és az ezt követô gyászmunka motívumával Tordo máris a modern detektívtörténetek atyját, Edgar Allen Poe-t követi, és Herman Melville mellett – akitôl a fôhôs nyomozói álnevét (Bartebly) is kölcsönzi – Poe lesz az a szerzô, akinek irányába a legtöbb gesztust teszi a szerzô. Az olykor túlságosan is tolakodóan épített utaláshálót valamelyest igazolja, hogy a Memory Hotel fôhôse viktoriánus irodalommal foglalkozik, így kevéssé meglepô, hogy az egyes szám elsô személyû elbeszélés párhuzamai ebbôl a korpuszból kerülnek ki, ugyanakkor a két szerzô megidézése az egész kötet értelmezése szempontjából kulcsfontosságú. Amellett, hogy Tordo ezzel egy jellegzetesen amerikai irodalmi tradícióba illeszti be a Memory Hotelt – a portugál kontextus helyett kijelölve egy másikat –, felveti azt a kérdést is, hogy a kontextusadáson túl mi
109
110
a funkciója az „amerikai gótika” két meghatározó alakja játékba hozásának. Poe-t és Melville-t egyaránt az európai hagyományoktól elszakadt, azokhoz már reflektáltan viszonyuló szerzôként tartja számon az irodalomtörténet, akiknek így elévülhetetlen érdemeik voltak az autentikus észak-amerikai próza megteremtésében. Melville a Moby Dickben – ami Tordo hôsének másik alapolvasmánya – a nantucketi bálnavadászaton keresztül az egyik elsô Nagy Amerikai Mítoszt is igyekezett papírra vetni (a Bartebly, a tollnok címû novellájának pedig többek között New York irodalmi reprezentációjában voltak elévülhetetlen érdemei), míg a baltimore-i Poe labilis elmeállapotú, traumatizált hôseivel az elsôk közt tette meg a gótikus rémirodalom legfôbb szervezôelvévé szubjektum és valóság képlékeny viszonyát. „Olyan vagyok, mint Ishmael a Moby Dickben” (19.) – vallja be kiszemeltjének a fôhôs az egyik elsô félénk randin; csekély élettapasztalattal rendelkezô filosz, aki alig várja a Nagy Amerikai Kalandot, bár ennek mintája már nem a bálnavadászat, hanem detektívmunka. Amikor pedig a lány halála után valóban belesodródik egy nyomozásba, és egy gyanús alak felkérésére elvállalja a New Yorkban eltûnt portugál fadoénekes felkutatását, a fiú az eseményeket intellektuális távolságtartással figyelô Ishmaelbôl rövid úton kényszeres Ahab kapitánnyá válik. „Néha az az érzésem, hogy ez a város csak egy illúzió […] Hogy csak én képzeltem el, vagy én álmodtam meg, és véletlenül úgy alakult, hogy teljesen olyan, mint az álmaimban.” (33.) – fogalmazza meg egy ponton a fôhôs, ezzel éppoly kísérteties, gótikus térré avatva a várost, mint Poe álomtájai vagy Melville csontokkal díszített bálnavadászhajója. Bár Tordo több helyütt túlkarikírozza a mellékszereplôit (lásd a brutális drogbáró alakját), a Memory Hotel annak ellenére sem fordul át lynchiánus szürrealizmusba, hogy hôse többször emlékeztet rá, itt vagy itt „kezdôdik a történet leghomályosabb része” (87.). A cselekmény valójában nem támasztja alá ezt a túlhangsúlyozott szubjektivitást, ugyan bonyolult és kitérôkkel teli, akár egy klasszikus Chandler-szüzsé, az egy pillanatra sem kérdôjelezôdik meg, hogy mindvégig a szöveg – jóllehet, túlzásokkal cizellált – konszenzuális valóságában járunk. Az állandó hivatkozás az önkényes emlékezetre és a delíriumos nagyvárosra, mivel az eseményeknek csupán egy, nagyrészt önellentmondás nélküli olvasatát ismerjük meg, többnyire csak súlytalan díszítés marad. Bár a Memory Hotel, már csak mûfajánál fogva is, a múltbéli események rekonstrukciójára épül, a szubjektív valóságtapasztalat dramaturgiai szempontból kihasználatlan marad. Ehelyett a kötet inkább a trauma, emlékezet és identitás viszonyának feltérképezésében mutat fel erényeket. Ezáltal egyszerre vonja szorosabbra kapcsolatát Poe munkásságával, illetve a nyomozást egyfajta önterápiaként tételezô olyan hard boiled szövegekkel, mint például Lawrence Block szintén New Yorkban játszódó Matt Scudder-sorozata, amelynek alkoholista exrendôr hôse egy kislány véletlen agyonlövése után minden kötetben mélyebbre ás a nagyváros bûneiben, egyszerre hajszolva feloldozást és önpusztítást. Pintér Judit Nóra olyan élményként írja le a trauma fogalmát, amit az egyén képtelen önnön identitásába építeni, reflexiós kísérletei kudarcot vallanak, ezáltal a traumatikus élmény nem halványul emlékké, ehelyett „olyan jelen[né válik], ami sosem lesz múlt” (A nem-múló jelen: Trauma és nosztalgia, L’Harmattan, 2014.). A poszttraumás állapotnak meghatározó tüneteiként említi a veszteségélményt, az
elidegenedést és az ismétlési kényszert, melyek közül az elsô kettô evidens a Memory Hotel halott szerelmét gyászoló, lecsúszott fôhôsének esetében, míg a kényszeres ismétlés motívuma izgalmas többlettartamokkal gazdagodik. A tragédia után Tordo hôse kényszerpályán mozog, az ôt körülvevô világot csak saját traumája felôl képes olvasni: azért vállal munkát a Kim’s nevû gyorsétteremben (már ha nem csupán képzelgés a vörösen izzó neonfelirat „a New York-i éjszakában”, 69.), mert ugyanígy hívták a barátnôjét is, és az anyagi megfontolások mellett azért vág bele a nyomozásba, mert mintha látta volna megbízóját a lány temetésén. Miután egy százas szögnek és egy tarkójára mért erôs rúgásnak köszönhetôen elveszíti a jobb szemét – itt érdemes megemlíteni a párhuzamot Oidipusz „ôskrimijével” és a trauma szó eredeti jelentésével –, a kórházi ágyba kényszerült figura nem csupán tágabb egzisztenciális értelemben (mint kényszerpálya), de fizikailag is passzívvá válik. Tordo így a regény közepére, a csúcspontra juttatást követôen búcsút is mond a hard boiled elsôsorban a nyomozást mint nem intellektuális, hanem testi kalandot ábrázoló hagyományának, ezzel együtt felszámolva a célirányos, rejtélymegoldó narratívát is. A trauma a csonkítással visszavonhatatlanul a nyomozó testére íródott (e megoldás, mely szerint a lelki megrázkódtatások sérülések és betegségek formájában válnak manifesztté az emberi testen, kifejezetten gyakori a mûfajban, lásd akár az említett Matt Scudder vérhányásait a Nyolcmillió halálban), és ezután a Memory Hotel a nagy amerikai kaland megélése helyett annak értelmezésére koncentrál. Makai Máté a regényrôl írt kritikájában (Hotel melankólia, Tiszatáj Online, 2015. december 10.) felhívja a figyelmet a gyilkossággal vádolt fadoénekes és a fôhôs sorsának párhuzamára, miközben a portugál fado motívumát egy speciális „luzitán életérzés” jelölôjeként értelmezi. Ezt az olvasatot továbbgondolva érdemes megemlíteni, hogy a regényben az „elárult szerelmesekrôl és korai halálról” szóló „panaszének” tematikailag épp Poe sötéten romantikus gótikájával mutat párhuzamokat, hiszen mindkettônek visszatérô eleme a veszteség és a gyásszal teli nosztalgia, azon belül is gyakran egy szeretett nô elvesztésének tragédiája. Utóbbi a felidézett mûfajtörténeti vonatkozások mellett a két figura legfontosabb kapcsolódási pontját jelenti azon túl, hogy mindketten portugál emigránsok. Ezzel viszont a fôhôs traumája állandóvá vált jelenként nem a jövôben ismétlôdik meg, hanem önmagában is egy múltbéli esemény ismétlése lesz, hiszen az eltûnt fadoénekes alkalmi szeretôje nagyon hasonló helyzetben vesztette életet, mint a fôhôs friss szerelme. Ezzel Tordo a homályos körülmények közt bekövetkezô halálesetet, amely a jobb sorsra érdemes portugál bevándorlók karrierjét és magánéletét is kettétöri, már-már misztikus kollektív traumává emeli, mely nem csupán az egyéni életekben visszhangzik újra meg újra, de a történelem során is, kisebb-nagyobb variációkkal, generációnként megismétlôdik. Itt érhetô tetten leginkább a Memory Hotel könyörtelensége, amikor az egyéni tragédiát csupán egy visszatérô sorsmintázat következményeként értékeli, és a legsúlyosabb trauma sem lesz több, mint valami korábbinak a megismétlése. Mivel a regényben kiemelt szerepet kap egy évtizedekkel korábbi hangfelvétel, egy zeneipari hasonlat lehet a legpontosabb: az elbeszélô minden szenvedése csupán egy emberöltôvel korábbi élet kalózmásolata. João Tordo irodalmárból lett alkalmi nyomozója úgy igyekszik felülemelkedni saját élettragédiáján, hogy álnevet – és ezzel egy másik identitást – fölvéve feltárja
111
valaki másét. A nyomozás egyszerre válik terápiává és beavatástörténetté, melynek tanulságait elfogadva a figura képes lehet továbblépni. Ez a beavatás több mindenre vonatkozhat egyidejûleg: a felnôttkorra, Amerikára, a gyökértelen emigráns vagy értelmiségi létre – és mindenekelôtt az olvasóra, aki a Memory Hotel sûrû szövegében megmerítkezve térképezheti fel az állandósult hiányérzet testi-lelki poklát. (FISZ–Jelenkor) SEPSI LÁSZLÓ
112
Felelôs kiadó: IMRE LÁSZLÓ Kiadja az Alföld Alapítvány megbízásából az Alföld szerkesztôsége Tipográfia: Kass János Szedés, tördelés: Alföld szerkesztôsége. Nyomás: PIREHAB Nonprofit Kft. Nyomdaüzeme, Debrecen Felelôs vezetô: Becker Norbert vezérigazgató Index: 25 901 ISSN: 0401—3174 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szerkesztôség és kiadóhivatal: 4024 Debrecen, Piac u. 68. Telefon és fax: (52) 412-626 — Postafiók száma: 4001 Debrecen 144. — Kéziratot nem ôrzünk meg és nem küldünk vissza. — Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap üzletág. Elôfizethetô közvetlen a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1/477-6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80/444-444;
[email protected] — Évi elôfizetés 7200 Ft, félévi 3600 Ft. — Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni az Alföld irodalmi, mûvészeti és kritikai folyóirat nevét.
