Debrecen
A világtörténelem és a személyes szféra összefonódása – Az elhallgatott történet: a háború és a házasság egy nı szemével – Polcz Alaine: Asszony a fronton – „úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót.” (Polcz Alaine)
A kortárs magyar szépirodalomban elıtérbe került a személyesség. Napjainkban számos, a biográfiai értelmezésre is lehetıséget nyújtó mő jelenik meg, példaként említhetı többek között Bódis Kriszta Kemény vaj, Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka, Polcz Alaine Asszony a fronton, Esterházy Péter Javított kiadás, Németh Gábor Zsidó vagy?, Kukorelly Endre TündérVölgy címő könyve. A felsorolásból is látszik, hogy számos olyan író is a személyesség felé fordult, akire ez eddig egyáltalán nem volt jellemzı. Emellett az irodalomtudományhoz kapcsolódó társdiszciplínáknak (mint például a kulturális antropológiának, a kritikai kultúrakutatásnak) szintén egyik középponti témájává vált a személyesség problémája, s a feminizmus a pszichoanalitikus irányultságú irodalomtudomány is foglalkozik a kérdéssel. Nem egy naiv szemlélet visszatérésérıl van tehát szó. Úgy tőnik, hogy Magyarországon is elkezdıdött az az autobiográfiai fordulat, amely az 1990-es években Amerikában lezajlott. Egyre nagyobb teret hódít az életírás és a tanúságtétel. „A life writing az önéletírási gyakorlattípusok összefoglaló elnevezése, szigorú mőfaji megkötések nélkül. Magában foglalja a hagyományos, egyes szám elsı személyben megírt visszatekintı élettörténetet vagy az önéletrajzi elemeket tartalmazó szépirodalmat ugyanúgy, mint az apró mindennapi feljegyzéseket, vallomásokat, személyes naplókat, cédulákat, leveleket, sıt, lejegyzett interjúkat is.”1 A tanúságtétel abban különbözik az életírástól, hogy konkrétan a 1
MENYHÉRT Anna, Személyes olvasás 1, Alföld, 2005/3, 71.
61
boncasztal
Szkholion 2008/1
Pócsik Anett
Pócsik Anett: A világtörténelem és a személyes szféra... traumát akarja megközelíteni és feltárni a történtek összeállítása, elmondása révén. A személyesség kérdése szorosan összekapcsolódik a traumaelmélettel. Az írás tulajdonképpen a régi sérelmekkel való szembenézést segíti elı. Az író megpróbálja a történteket verbalizálni, ezáltal az eddig elfojtott traumát feldolgozni. A gyászmunka hatására az egyén képes lesz szembenézni a valósággal és kialakítani önálló identitását. Ezek az írások a holokausztról való beszéd eszközei is lehetnek. A tanúságtételek alternatívát kínálnak arra, hogy a tabusítás miatt eddig feldolgozatlanul maradt holokauszt-traumát tematizálják, személyes történetek elmondásával megtörjék a társadalomra kényszerített hallgatást. Magyarországon a második világháborús események feldolgozása csak a rendszerváltás után kezdıdött el. Az orvosi jelentések írtak ugyan a nemi betegségek terjedésérıl, a megfertızöttek növekvı számáról, az okokról azonban nem beszéltek. A nık legfeljebb polgári áldozatokként, passzív szenvedıkként, ápolónık, ırangyalok szerepében jelentek meg a fotókon, de történetük nem került be a hivatalos történelembe. Fedınarratívák jöttek létre, melyek a valóságot torzítva azokat a nıket bélyegezték meg, akik áldozatul estek az erıszaknak. A család és a társadalom is a hallgatásukat követelte meg. A történtek az elfojtott kollektív tudattalanba kerültek. Így, bár számtalan beszámolót hallani a fronton szolgált katonáktól, a „nagymama történetét” mai napig elhallgatják. Polcz Alaine Asszony a fronton címő önéletrajzi írása 1991-ben jelent meg, elsıként törte meg azt a hallgatást és némaságot, ami a háborúban a nık ellen elkövetett erıszakot övezte. A hivatalos történelemmel a személyes élmény hitelességét állította szembe. A könyv mőfaja szerint önéletrajz, tanúságtétel és vallomás egyben. Lejeune az önéletrajzot a következıképpen definiálja: „Visszatekintı prózai elbeszélés, melyet valódi személy ad saját életérıl, a hangsúlyt pedig magánéletére, különösképp személyiségének történetére helyezi.”2 Lejeune definíciójának eleget tesz az írás annyiban, hogy egy valós személy emlékszik vissza életének egy részére, és a történelmi eseményeket a személyes szféra szemszögébıl mutatja be. Érdemes azonban közelebbrıl is megvizsgálni a paratextusokat, amelyek nagy szerepet játszanak a különbözı olvasatok kialakításában, és felhívják arra a figyelmünket, hogy ez az önéletrajz némiképp eltér a hagyományos autobiográfiáktól. Már a cím figyelemfelkeltı, melyben a saját név helyett az általánosító értelmő asszony szó áll. Ebbıl arra következtethetünk, hogy az itt leírt történet nem egyedi eset, hanem az író egy közösség nevében tesz vallomást. Más2
LEJEUNE, Philippe, Az önéletrajzi paktum, ford. VARGA Róbert = Önéletírás, élettörténet, napló – Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, szerk. Z. VARGA Zoltán, Bp., L’Harmattan, 2003, 18.
62
boncasztal részt az asszony szó azért is lényeges, mert arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a megszokott nézıpont helyett ezúttal egy nı szemszögébıl kapunk képet a háborús hétköznapok eseményeirıl. A háború története a férfiak története, az erı, a hısiesség, a tradicionálisan férfias tulajdonságok demonstrációja. A nı alárendelıdik a hatalmi diskurzusnak, melynek mindvégig kiszolgáltatottja marad. A könyv nem a hatalommal rendelkezı férfi, hanem az áldozat, a nı perspektívájából mutatja be a háború brutalitását és azt, hogy ez mennyire természetesnek számított, menynyire a hétköznapi élethez tartozott. Fontos az alcím is: Egy fejezet életembıl. A legtöbb önéletrajztól eltérıen itt nem egy egész életen átívelı egység rekonstruálásáról van szó, nem a születéstıl kezdve mondja el az elbeszélı az élettörténetét, hanem abból csak egy fejezetet emel ki. A mottóként megadott szövegben konkretizálja, hogy mirıl lesz szó: „A háború nem könnyő. / A házasság sem. / Megpróbálom elmondani Neked, hogyan / volt, mert egyszer már el kell mondanom.”3 Életébıl tehát a háborút és a házassága történetét tárja elénk. A konvencióktól eltérıen nem idegen szöveg áll mottóként, hanem önidézet. A mondanivaló lényegét emeli ki, ugyanakkor a személyes hangvétel, a benne lévı Neked tegezı megszólítás baráti, bensıséges, intim szférát teremt. Felkínálja az olvasónak, hogy vallomásként értse a mővet. A mottóban benne van a kimondás szükségessége, az a vágy, hogy az elbeszélı hangot adjon az elfojtott traumának. A mő tehát tanúságtétel is egyben, mert közvetlenül a trauma feldolgozására irányul. A gyóntató, a bizalmas barát szerepkörébe került olvasónak az a feladata, hogy kimondja az ítéletet az elbeszélt én cselekedetei és a narratíva végsı igazságtartalma felett. A terápiás célzatú önelemzés olvasati lehetıségét tovább erısíti egy másik paratextus, a borítón található képrészlet is. A kép Raffaello Santi Madonna dell’Impannata címő festményének egy részlete, amelyen egy idısebb és egy fiatalabb nı látszik profilból. A nık tekintete ugyanarra a pontra irányul, közösen néznek valamit, ami a borítón már nem látszik. Az egész festményt szemlélve kiderül, hogy a nık a Madonna ölében ülı gyermek Jézusra tekintenek. Jézus a megváltás, a remény, a megbocsátás szimbóluma. A képet interpretálhatjuk úgy, mintha a történetüket elmondva a Megváltóra tekintenének, hogy ítéljen felettük. A borítóról azonban hiányzik a gyermek Jézus, helyére az olvasó kerül, döntsön ı arról, hogy a vallomás után elítéli, vagy felmenti az elbeszélıt. A kép címében lévı Impannata szó sátrat, függönyt jelent. A teljes képen a jobb sarokban lévı függöny el van húzva, ami képletesen a lepel lerántását, az igazság feltárulását jelenti. Az igazság feltárulásának folyamatát viszi színre a fülszöveg is, amelyben rövid kommentár helyett egy, a könyvbıl vett részletet 3
POLCZ Alaine, Asszony a fronton – Egy fejezet életembıl, Pécs, Jelenkor, 2005.
63
Pócsik Anett: A világtörténelem és a személyes szféra... olvashatunk, amelyben a felidézett múltbeli én elıtt feltárul a háború valódi arca. A szöveg elsıdleges célja nem a személyiség fejlıdésének bemutatása, hanem a trauma feldolgozása, a némaság megtörése. Ebbıl következıen itt nem egy teleologikus, fejlıdéselvő, koherens narratíva jön létre. Az énazonosság, az identitás önállósága nem alakul ki a történet elején, sıt, folyamatosan megkérdıjelezıdik. Az elbeszélı folyamatosan ugrál az elbeszélés ideje és az elbeszélt idı között, de mindvégig jelöli a köztük lévı különbséget. A történet 1944-ben a fiatal, nászútját töltı beszélı tudatállapotával indul. Az önéletrajzi írás a következı mondattal kezdıdik: „1944. március 27-én esküdtünk Jánossal (a háború negyedik évében) a Farkas utcai templomban.”4 Már itt összekapcsolja a háborút és a házasságát. A gyermekkor, az iskolás évek bemutatása teljesen kimarad, mintha Alaine élete a házassággal kezdıdött volna. Az esküvı következtében mint nı, mint feleség függı helyzetbe kerül férjével szemben. Többes szám elsı személyt használ az elbeszélı, mintha csak a férjével együtt létezne. Csak utalás van arra, hogy Alaine a házasság elıtt szeretett volna egyetemre menni, orvos akart lenni. Felajánlotta Jánosnak, hogy házasság nélkül éljenek együtt. Mindez arra mutat, hogy az akkor 19 éves lány nem foglalkozik a társadalmi elvárásokkal, független, bátor és ambiciózus, aki törekszik saját identitás kialakítására. János gondolkodásmódját azonban teljesen a patriarchális diskurzus határozza meg. Az ı világnézetébe egy önálló, sorsát saját maga irányító, tıle függetlenül is létezı nı nem fér bele. Nem engedi tanulni Alaine-t, helyette saját vágyai kiszolgálását várja el tıle. János író akar lenni, ezért az orvosi tanulmányok és a saját karrier helyett Alaine-nek gépírást kell tanulnia, hogy férje kéziratait le tudja gépelni. Férje hagyományos nıi szerepet vár el tıle: legyen szép, öltözködjön csinosan, tudjon vendégeket fogadni, vezesse a háztartást. Míg János karriert akar befutni, addig feleségétıl a teljes alárendeltséget, szolgálatkészséget, vágyairól való lemondást várja el. Az elbeszélı mindenben alárendeli akaratát a férjének, ezzel mőködésbe lép egy prenarratíva. Még mielıtt kialakíthatta volna saját identitását, belekényszerült egy elıre megírt szerepbe, amelyben teljesítenie kell férje és a társadalom elvárásait. A rá osztott szerep ellen eleinte nem tiltakozik, belenyugszik helyzetébe, hogy szerelmét megtarthassa. Az elbeszélı nem értékeli tettét késıbbi tudása alapján, csak felidézi tapasztalatait. Az egykori szemléletet nem értelmezni akarja egy késıbbi nézıpontból, hanem újra jelenvalóvá akarja tenni. A hagyományos felosztásban a maszkulin és a feminin jellemzık bináris oppozíciókba rendezıdnek. A férfiakhoz általában az önállóság, az értelem, a beszéd és a kultúra karakterjegyeit kapcsolják. A 4
Uo., 7.
64
boncasztal nıkhöz a valakitıl való függést, az érzelmeket, a csöndet és a természetet. A patriarchális társadalomban természetesnek tartott nemi szerepek konstruáltságára mutat rá az, hogy az elbeszélı nem eleve erre a szerepre készült, hanem mintegy belekényszerült. Innentıl kezdve a feleség narratívája a kiszolgáltatott, megalázott asszony története lesz. Az elbeszélı sorsa a történelem sodrásában alakul, nem ı irányítja az eseményeket, hanem a háború és mások cselekvései. Az elbeszélt én nem egyediségében, másoktól való elkülönülésében jelenik meg, hanem másokhoz való viszonyában. Ebben a házasságban a nı teljes, az anyagitól a szexuálisig terjedı kiszolgáltatottsága benne rejlik. János a feleségét tárgyként kezeli, paszszivitásra utalja, ami Alaine elnémulását eredményezi. A kommunikáció hiányára több helyen is találunk utalást: „Nem emlékszem, hogy szellemi vagy más problémákról beszélgettünk volna. Nem szerette, ha az érzelmeimrıl beszélek. […] János nem szerette, ha társaságban beszélek, s vele sem lehetett semmit megbeszélni. Csak akkor került szóba a magatartásom, ha neki nem tetszett.”5 Nem csak férj és feleség között szőnt meg a kommunikáció, János minden helyzetben a némaságot várja el Alaine-tıl. Nem tekinti egyenrangú partnernek, akivel megoszthatná gondolatait, egyszerő tárgyként, díszként kezeli, sıt, az állati létezés szintjére helyezi. Egy vadászat során Alaine volt a Viki kutya, aki a vadat hajtotta. János lenézi, mert nem tud vadra lıni, de azt elismeri, hogy felesége „tanulékony, hőséges és engedelmes kutya”.6 Alaine pedig házasságuk hét éve alatt hallgat a problémákról. Az elhallgatás a kommunikáció teljes hiányára hívja fel a figyelmünket. Alaine kapcsolatát Mamihoz, János édesanyjához szintén a csend, a hallgatás jellemezte, hiszen anyósa nem tudott jól magyarul és nagyothallott. Ez a hallgatás azonban teljesen más minıségő, mint ami férje és közötte volt. Mami és Alaine között szavak nélkül is bizalmas viszony jön létre, így is értik egymást. A köztük lévı kapcsolatban „nem a kimondott, hanem az elhallgatott gondolatok hordozzák a lényeges információt. Az igazi megértés, az igazi emberközi kapcsolat a beszéden túl, a hallgatásban jön létre. Olyan közlésrıl van szó, amely a szavakon túl, de még a kommunikáció terén belül van, tehát a kimondhatatlan elhallgatásáról.”7 Erre számtalan példát hoz az önéletírás. Amikor Alaine férjét mentve lefeküdt azzal az orosz katonával, aki megtalálta János katonaruhás képét, Mami pontosan tudta, hogy mi történt, de nem beszéltek róla. 5
Uo., 17, 23–24. Uo., 50. 7 ZSADÁNYI Edit, A csend retorikája – Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben, Pozsony, Kalligram, 2002, 68. 6
65
Pócsik Anett: A világtörténelem és a személyes szféra... Egy másik alkalommal, amikor három orosz katona vitte el Alaine-t, azt mondta Maminak, hogy mennie kell sebesülteket ápolni. Mami elkezdett sírni. Ezekben az esetekben a szereplık nem szavakkal, hanem gondolatban érintkeznek egymással. A kihagyás a szavakkal kifejezhetı gondolatok sokszorosát tartalmazza. Ezt erısítik meg Alaine szavai is: „Mindig, mindenben egyetértettünk, sokkal jobban, mint anyámmal, mint bárkivel. Se férfival, se nıvel, soha senkivel nem tudtam úgy meglenni, mint Mamikával.”8 A szereplıi elhallgatás tehát utalhat a kommunikáció teljes hiányára, de a szavakon túli kommunikáció létezésére is. Alaine a magányból, a némaságból menekülve János minden tiltakozása ellenére elkezdett ápolónıként dolgozni a katonai szükségkórházban. Házassága óta ez az elsı, az önálló identitás kialakítására tett kísérlete. Az ápolónıi szerep egyike a hagyományosan nıinek tartott szerepeknek, ám eleinte ennek megvalósításában is akadályokba ütközött. Az ott dolgozó apácák viselkedésérıl az alábbiakat írja: „óvatosan kezeltek, mint valakit a kastélyból, aki »unatkozik«. […] Szóval óvatosan kezelt »dísz« voltam.”9 Mindennek ellenére azonban a front közeledtével és szakértelmének köszönhetıen Alaine-nek sikerül kitörnie az unatkozó úrinı, a dísz, a tárgy szerepkörébıl. Számtalan mikrotörténettel mutatja be a háború hétköznapjait. Leírja, hogy a halottak bakancsainak ellopásával segített civil ruhát keríteni a dezertáló katonáknak. Elmondja annak a három kisgyereknek a történetét, akik egy kézigránáttal játszottak, mely felrobbant. A beteg katonák tisztelettel bántak vele, védıangyalnak tartották, és nem a nıt, a nıi testet látták benne. Minderrıl azonban Jánossal nem beszél. Úgy tőnik, hogy kezd önállóan cselekedni, a hagyományos nıszerepen belül kialakítani saját identitását. Ennek megvalósításában azonban megakadályozza az, hogy a kórházat a front közeledte miatt el kell költöztetni, ı pedig nem mehet velük. Jánossal, Mamival és egy kisebb csoporttal együtt felköltöztek az erdészlakba, ahol késıbb az orosz katonák is megszálltak. Egyikük elvette a jugoszláv pap óráját, amit Alaine visszakövetelt. A jelenet leírásában végig az elbeszélt én szemszögébıl látjuk az eseményeket, aki minden félelem nélkül hangoztatja az igazát. Találunk azonban egy rövid, egymondatos közbevetést: „Úristen, milyen naiv voltam akkor, nem tudtam, hogy félni kell tılük.”10 Ezután tovább részletezi az eseményeket, de a közbevetett mondat az elbeszélı én nézıpontját villantja fel. Elıre utal, sejteti a késıbbi tragikus eseményeket. Az utólagos belátások és az egykori gondolkodás közötti különbséget a visszaemlékezı jól érzékelhetıen 8
POLCZ, i. m., 123. Uo., 53. 10 Uo., 94. 9
66
boncasztal elkülöníti, gyakran zárójelbe is teszi. Ezekben a részekben kiegészít egyegy történetet a szereplık késıbbi sorsának bemutatásával (például a kastély úrnıje esetében), saját egykori viselkedését ítéli naivnak, nevetségesnek (például amikor nem értette, hogy az oroszok nem biciklivel mentek át a kislányon, hanem megerıszakolták), vagy utólagosan tévesnek ítéli egykori álláspontját (például nem értette, miért nem vették fel ıket az autók, amikor parancsba volt adva, hogy mindenkinek menekülnie kell, késıbb azonban egyetért ezzel az intézkedéssel). De az elbeszélt én tetteit nem magyarázza, értékmentességre törekszik, megmarad a tárgyilagos közlésnél. Az idézett jelenetben Alaine az, aki kiáll a jugoszláv pap érdekében, ı az, aki igazságot szolgáltat, egy férfi helyett cselekszik. Egy következı jelenetben ismét a védelmezı szerepében tőnik fel. Ekkor az oroszok különválasztották a nıket és férfiakat, akik erıltetett menetben kényszerültek elhagyni a frontvonalat. Aki kidılt a sorból, lelıtték. Mami már nem bírt tovább menni, amikor Alaine kiugrott a sorból és megállította az orosz katonákat. Ezzel ismét olyan szerepbe került, amit általában a férfiakhoz kapcsolnak. Szintén ı intézte el, hogy elengedjék néhányukat a katonák – így jutnak vissza Csákvárra, a plébániára. A hagyományos nıszerepbıl kissé kilépve újra a védelmezı szerepébe helyezkedik. Ennek megvalósításában azonban ismét megakadályozzák a körülmények. Csákvárra visszajutva feltárul elıtte a háború iszonyata. Ekkor érti meg, hogy miért kell félni a katonáktól. A mikrotörténetekben a sajátja mellett számtalan más nıét is bemutatja. Mina még lány volt, amikor megerıszakolták, a kommandatúrán szintén egy kislányt lát, akinek a haját is kitépték, de az is elıfordult, hogy az idıseket is elvitték az oroszok, a pincében pedig többen is végignézték, ahogy Alaine-t megerıszakolják. A katonákkal szemben a nık tehetetlennek bizonyulnak, kiszolgáltatott testekké degradálódnak, passzív elszenvedıi lesznek a történteknek. Séllei Nóra írja Virginia Woolf írásai kapcsán, hogy megszegi az önéletrajz kimondatlan konvencióit, miszerint a test jelentıségét az író igyekszik csökkenteni és a szellemi, lelki fejlıdésre helyezi a hangsúlyt. Woolf ezzel szemben szexuális és testi tapasztalatokról is ír, viktoriánus tabuk sorát szegi meg.11 Polcz Alaine szintén tabut szeg meg azzal, hogy leírja, hogyan erıszakolták meg a katonák a nıket. Ellentmond a patriarchális társadalom elvárásainak, és beszél a nıkkel történtekrıl. Az eseményekre nem reflektál – az elbeszélt én szemszögébıl, tárgyilagos, távolságtartó hangnemben írja le a nık ellen elkövetett nemi erıszakot, a bántalmazást, a gerinctörést: „Hogy mennyi idı telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnal felé értettem meg a gerinctörést. A következıt csinálják: az 11
SÉLLEI Nóra, Tükröm, tükröm… – Írónık önéletrajzai a 20. század elejérıl, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 85–86.
67
Pócsik Anett: A világtörténelem és a személyes szféra... ember két lábát a válla fölé hajtják, és térdelésbıl feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erısen teszi, elroppan a nı gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erıszak miatt. A csigába tekert nıt a gerince egy pontján lökik elıre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan.”12 A nı az orosz katonák vágyának tárgyává válik. A gerinctörés leírása pontos, részletezı, érzelemmentes. Ugyanilyen stílusban írja le a többi nemi erıszakot és azt is, amikor tejért, matracért, majd késıbb egy – odaígért, de meg nem kapott – fél disznóért önként feküdt le a katonákkal. Tettét minden esetben tárgyilagosan közli, de nem értékeli. Nem azt írja le, hogy ı mit gondol, hanem mások véleményét közli. Miután lefeküdt a kommandatúraparancsnokkal, szembe jött vele egy, a kórházból ismerıs szakácsnı. „Lefeküdtem, pedig nem vertek, nem ütöttek – a szakácsnı pillantásán látszott, mit gondol. Kurva vagyok. Tulajdonképpen a szó szoros értelmében az voltam. Kurva az, aki lefekszik pénzért vagy valamilyen juttatásért. Kurva, aki tudatosan a testével szerez meg valamit. Tejet vagy matracot. Persze, ott ez eszembe sem jutott.”13 A szakácsnı a társadalom elítélı magatartását testesíti meg. Az elbeszélt én nem gondolt semmire, az elbeszélı én pedig csak a prostitúció fogalmát tisztázza, azt nem, hogy elítéli-e a tettet. Számára nagyobb szégyen az, amikor kiderül, hogy a gonorrhoeát nem a katonáktól kapta el, hanem férjétıl, aki már a nászútjuk alatt megcsalta. Mind a házassága, mind a háború a kiszolgáltatottság érzését erısíti benne. Sorsát rajta kívül álló események irányítják. Anna néniék befogadják, itt találkozik Péterrel, egy orosz katonával, aki feleségül akarja venni. Ez védelmet jelent számára, hiszen a többi katona számára tabuvá válik. Így azonban Pétertıl kerül függı helyzetbe. Amikor haza kerül a szüleihez Kolozsvárra, az idegenség, a meg nem értettség tapasztalatával kell szembesülnie. Amikor a frontról, a háború alatt történtekrıl kérdezik, ıszintén és tárgyilagosan közli a történteket: „Mondták, hogy az oroszok erıszakoskodtak a nıkkel. – »Nálatok is?« – kérdezte anyám. – »Igen – mondtam –, nálunk is.« – »De téged csak nem vittek el?« – »De igen, mindenkit« – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – »Mert ütöttek«– mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.”14 Az elbeszélı az önmagáról formált képet szembesíti a mások róla alkotott elképzelésével. Így az elbeszélt ént több nézıpontból látjuk egyszerre. Ami Alaine számára természetes, az a családja számára felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Édesanyja elıször el sem akarja hinni, hogy az orosz katonák nemcsak a prostituál12
POLCZ, i. m., 111. Uo., 137. 14 Uo., 154. 13
68
boncasztal takat vitték el, hanem minden nıvel erıszakoskodtak. Majd az igazság feldolgozása helyett annak elhallgatásába menekül: „Aztán rám borult és könyörgött: »Kislányom, mondd, hogy nem igaz!« – »Jó – mondtam –, nem igaz; csak úgy vittek el, betegeket ápolni.«”15 Fedınarratívákat gyártanak, Alaine-tıl elvárják, hogy maszkot viseljen, tegyen úgy, mintha tényleg nem történt volna semmi sem. A nemi erıszakot egyértelmően annak a szégyenének tartják, aki elszenvedte, ezért arra törekednek, hogy ki ne derüljön. A házassága alatt Alaine-t a férje kényszerítette hallgatásra, most a családja és a társadalom várja el tıle ugyanezt. „[A]z elhallgatásalakzat olyan narratívtechnikai eljárásként funkcionál, amely lehetıvé teszi, hogy a prózai nyelv saját nyelvére vonatkozó, önreflexív állításokat fogalmazzon meg: szembesüljön kompetenciáinak korlátaival, és a hallgatás révén tudatosítsa az olvasóban nyugati kultúránk elfojtásait.”16 Az elbeszélı hazatérése után szembesül férje hőtlenségével, ekkor válik nyilvánvalóvá számára, hogy a gonorrhoeát tıle kapta el. János volt szeretıje döbbenti rá, hogy férjére már nem számíthat. Ekkor tesz újra kísérletet arra, hogy egy új, független identitást kialakítson. Grafológiát tanul, megpróbál valamilyen életcélt kitőzni maga elé. Újra be akar iratkozni az orvosi egyetemre, hogy megvalósítsa régi álmát, amit János miatt adott fel. Ezzel azonban ıszig várnia kell, addig a grafológiából akar megélni. Itt találkozunk legelıször az elbeszélı nevével: „V. Polcz Alaine, pszichodiagnoszta, grafológus.”17 Az önéletrajz tényszerőségét és referencialitását az író és az olvasó között létrejövı önéletrajzi paktum biztosítja, amely kimondja a szerzı, az elbeszélı és a szereplıi név azonosságát.18 Ez a szerzıdés jelen esetben kifejtett módon jön létre. A borítón feltüntetett szerzıi névvel ugyanis megegyezik az, amellyel az elbeszélı és az elbeszélt én megnevezi magát az elbeszélésben. Az önéletrajzban szereplık azonossága azonban ettıl jóval bonyolultabb módon jön létre. Dobos István mutat rá arra tanulmányában, hogy „[a]z olvasó a visszatekintı értelmezésének távlatából lehet tanúja az önéletrajzi én megszületésének. […] Jelképes értelmő névadás kíséri ezt az eseményt, annak jelzéseként, hogy az emlékezı ezt tekinti élettörténete valódi kiindulópontjának.”19 Az énazonosság tehát nem a tulajdonnevek egyezésén alapszik, hanem fordítva, akkor jelenik meg az önéletrajzban a szerzı saját neve, amikor már kialakította az identitását. A név tehát csak jelzi az énazonos15
Uo., 155. ZSADÁNYI, i. m., 195. 17 POLCZ, i. m., 168. 18 LEJEUNE, i. m., 28. 19 DOBOS István, Az én színrevitele, Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban, Bp., Balassi, 2005, 18. 16
69
Pócsik Anett: A világtörténelem és a személyes szféra... ság létrejöttét, de nem okozója annak. Míg a legtöbb életrajzban az elsı valódi emléket és az énazonosság megtalálását jelzı saját név már az elbeszélés elején felbukkan, addig Polcz Alaine mővében csak a mő vége felé. Az írás bevallottan azért született, hogy megírja benne házassága történetét. Neve mégis csak a Jánostól való elszakadáskor bukkan fel, mintha csak ekkor válna arra képessé, hogy egy önálló, másoktól független identitást kialakítson. A grafológia mellett beiratkozik egy gyorstalpaló pedagógus-tanfolyamra, és világosan megfogalmazza életcélját: „Úgy gondoltam, hogy Jánossal fölbontom a házasságomat, és itt (Magyarvalkón) fogok csöndben élni, a cél világos: a magyarság megırzése, a gyermekek oktatása.”20 Betegsége miatt azonban nem hagyhatja el Kolozsvárt, ezért csak abban reménykedhet, hogy meggyógyul, mire az orvosi egyetemre be kell iratkoznia. Állapota azonban tovább súlyosbodik. „Fejlıdéselvő narratív folyamatban nem tud megfogalmazódni alternatív nıi identitás, csak annak törései mentén.”21 Az élettörténet elején, a házassága miatt, belekényszerül egy elıre megírt szerepbe. Férje a hagyományos nıi szerepet várta el tıle, ennek megvalósulását azonban megakadályozta a háború. A háborúban kiszolgáltatott test volt csupán, passzivitásra volt ítélve. A béke idıszakában jut el ahhoz a felismeréshez, hogy házassága idején éppolyan alárendelt helyzetben élt, mint a háborúban. Függı helyzetbe került férjétıl, ki volt neki szolgáltatva, nem válhatott egyenrangú partnerévé, társává. Férjének éppúgy csak egy passzív test, vágyai kiszolgálója és tárgya volt, mint a katonáknak. Késıbb az új nıszerep kialakulását pedig a betegsége akadályozza meg. Mindehhez hozzájárul, hogy továbbra is hallgatásra van kényszerítve: „Ezeken a lázban töltött napokon és éjszakákon senkivel nem beszéltem – persze addig sem beszéltem, senkinek nem mondhattam el semmit –, valami mag képzıdött bennem a hallgatásból, amit nem tudtam feltörni – nem is kívántam.”22 Az elbeszélı nem tudja a traumát feldolgozni, nem képes sorsát tudatosan irányítani, a saját identitás létrejöttét állandóan megakadályozzák a tıle független körülmények. Ebben a vallomásban benne rejlik a nı teljes patriarchális kiszolgáltatottsága. Az önéletrajz végén Alaine beiratkozik az egyetemre pszichológia szakra, ami a passzivitásra utalt, tárgyként kezelt nıi szerep felıl a függetlenedés felé mutat. Konkrét elképzelésekrıl, célokról azonban nem ír, az élettörténet bemutatott szakaszának végére sem alakul ki egy teleologikus, koherens narratíva. Az autobiográfia egy epilógussal zárul, ami rö20
POLCZ, i. m., 176. ZSADÁNYI Edit, A másik nı – azonosság és másság felfogásai jelenkori magyar írónık mőveiben, It, 2003/1, 613. 22 POLCZ, i. m., 180. 21
70
boncasztal viden felvázolja az elbeszélés ideje óta eltelt ötven év eseményeit. Alaine még egyszer megpróbált Jánossal együtt élni, de a közöttük lévı kommunikáció hiánya miatt végül elvált tıle. Ezután három évig súlyos beteg volt, majd feleségül ment Mészöly Miklóshoz. A tényszerő adatokon kívül azonban nem közöl mást. Nem tudjuk meg, milyen volt a kapcsolat Miklós és közötte, hogy ebben az új házasságban sikerült-e új életcélt kitőznie és megvalósítania. Nem ír arról, hogy az elmúlt ötven évben mivel foglalkozott, mi lett belıle, befejezte-e a pszichológia szakot, dolgozott-e pszichológusként, sikerült-e saját sorsának irányítását a kezébe venni, vagy még mindig rajta kívül álló események befolyásolják élettörténete alakulását. Az identitás kialakulásának megerısítése helyett csak az válik bizonyossá, hogy az ıt ért traumát képes volt feldolgozni, szembe nézett a valósággal. Elmondja az eddig elhallgatott „nagymama történetét”, bizonyságot tesz a kimondás szükségessége és gyógyító hatása mellett. Az emlékezés új módját teremti meg: „Polcz Alaine narrátora épp a primer közléssel, az én háttérbe vonulásával, a megfigyelések nem mindig csupán az énre vonatkoztatott értékelı hangjával fog tudni a megrázó emlékezetnek nyelvet találni, s egyúttal megújítani a magyar nıi önéletírást.”23 A holokausztra való emlékezés akkor tölti be szerepét, ha nem rögzül egy bizonyos formában. Azzal, hogy az eseményeket itt egy nı perspektívájából láthatjuk, kiegészíti a korszakról alkotott ismereteinket. Tabukat sértve arról szól, amirıl mind a történelmi dokumentumok, mind a férfiak által írt életrajzok hallgatnak. Írásával hangot adott annak a sok száz nınek, akiket eddig a társadalom, a család hallgatásra kényszerített, ezzel hozzájárult egy évtizedekig elfojtott trauma feldolgozásához.
23
KISS Noémi, Görbe tükör – csábító önéletrajz, Kortárs „nıi” elbeszélık: Szabó Magda, Polcz Alaine, Lángh Júlia és Hillary Clinton, It, 2004/4, 531.
71
