Polcz Alaine Ideje az öregségnek Naplójegyzetek 2002–2006 Jelenkor Kiadó
Tartalom Kórházból kórházba Gábriel arkangyal Dolce far niente Születésnap Kidében Balkon és jegenyék Ó életdelelő, ünnepidő Elkötelezettségek Hotel Marabu Bátran élni Kicsit féloldalasan mosolyog Ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat Adjon az Isten egy jó víg vacsorát Az egészségügyről szóló törvény (1997. évi CLIV.) Impresszum
Kórházból kórházba
Meglátogattam Gizi barátnőmet a nyugdíjasházban, és ebéd után olyan jót tudtunk csevegni, beszélgetni. Ahogy két özvegy beszélget. Kérdezem, tudod mi a furcsa? Hogy életemben először lakom egyedül egy lakásban, ahol azt csinálok, ami tetszik. Gizi nevet, és mondja, hogy ő is ezt élte meg öregségében. Aztán elmondja egy álmát, hogy Robi, a férje kikelt a sírjából és körülnézett, látni akarta, mi van itt. S azt gondolta álmában, ha visszajönne a férje, és nála akarna aludni, hol vetne neki ágyat abban a kis szobában? Valóban, egy húsz négyzetméteres lakása van az öregek otthonában, de ügyesen tudta berendezni. Ülünk, illetőleg fekszem én ebéd után az ő helyén, és nevetünk. Mondom, hogy az etyeki özvegyek klubjában is úgy fogadják az új özvegyet, hogy az egyik kezében gyertya, a másik kezében borospohár. Hogy ez is benne van az özvegységben, nehéz kimondani. Nem illik, mondja Gizi. Nem illik, gondolom én is, és tűnődöm, hogy mindenkiben van-e ilyen ambivalencia. Hogy egyszerre ámultan és boldogan, és odafigyelve nézem azt, amit Miklós hagyott, a szellemi nagyságát – közben borzongok az anyaghalmazoktól. Hogy is lehet ennyi mindent archiválni? Milyen előkelő szó. Nem baj, majd jön Anna, és segít. Mindig összekeverem a papírokat, állandóan keresek valamit. Kétségbeejtő. Ezen a télen nagyon megöregedtem, mondom Gizinek. Én is, nevet ő. De te mindig jösszmész, te vagy az etalon nekem. Nekem meg te, mondom nevetve. Úgy kell élni, mint te, olvasni és zenét hallgatni. Nem kell annyi mindent csinálni. Gizi szereti nézni a tévét, a zenés darabokat, amire nekem nincs időm. Elmesélem, hogy mennyire hiányzott eleinte az újság. Megvettem egyiket, aztán a másikat, aztán leszoktam róla. De annyira, hogy most már tíz napja nem olvastam újságot. Egy darabig be akartam fizetni, de aztán hol pénzem nem volt, hol időm nem volt, el is szoktam tőle. Most, hogy a közjegyzőnél négyezerrel kevesebbet kellett fizetni, Malacka lényem mindjárt boldog lett, vettem egy táskafésűt, és bementem a postára előfizetni egy napilapra. Aztán jutott eszembe, hogy pont most, a választások előtt nem akartam többet újságot olvasni, sem a tévét megjavíttatni. Nem, ez a hazugság-hadjárat nem érdekel. Mondtam Gizinek, hogy úgy szeretnék elutazni valahova. Csak a kutyafáját ennek a veseügynek. A kórházban nálam fiatalabb asszonyokkal vagyok egy szobában, egyik tíz évvel, a másik tizenöttel kevesebb, az egyik teljesen leépülve, kerekes székben. Mamika kedves, ordított a fájdalomtól, hol éjjel, hol nappal. Nehezen kezelhető volt, ugyanakkor humor is volt benne, és kedvesség. Valamelyik nap elmentem meglátogatni az új épületben, a belgyógyászatra vitték át. Odakísértek hozzá, nem ismertem meg. Az arca lila, földagadt. Mondták, hogy talán kiesett otthon az ágyból, mert hazavitték hétvégén. Ő sem ismert meg. Visszajövök a helyemre, aztán a nővérek döbbenten áttelefonálnak, hogy bocsánat, de egy másik beteghez kísértek. Itt a nővérek káromkodtak is. Az irgalmasrendiek kórházában voltam. Megfigyeltem, mi változott a kórteremben a korábbihoz képest: a szobánkban négy rolóból kettőt nem lehetett fölhúzni, kettőt nem lehetett leengedni. Három vécé közül kettő működött, az egyiket a férfiaknak adták. Mutattam valakinek, hogy a fürdőszobában régebb itt volt a kád, és itt a mosdó. De megmaradt két tusoló. Az orvosokról beszélni nem érdemes. Velem nagyon kedvesek voltak, megkérdezték, milyen kezeléseket kérek, és addig maradtam, ameddig akartam. Egyébként hajmeresztő volt, mennyire nem értettek a betegekhez. Közben elkészítettem a pontos történetek folytatását. Szigeti Laci azt mondta, hogy jó és erős anyag, adjam ki, így nekiláttam a kórházban, és dolgoztam rajta sokat. Most gépelik, kíváncsi vagyok, milyen lesz. Ezzel nem akartam Annát terhelni. És legutóbb kiszedtük végre a ládából mindazt, ami több mint egy éve várt rám a munkaasztalom mellett, a
szőttessel letakart ládában. Sok könyv, újság, más kincs került elő. Nem tudtam volna egyedül megcsinálni. Mással se. Anna gépeli a naplómat is. Kicsit furcsa, hogy kezdtük a közös munkát. Olyan valaki segítségét kértem a kazetták gépelésére, aki nem ismer engem. Aztán mikor mégis találkoztunk, kiderült, hogy Miklóst olvassa, szereti. És most már a levelezésemben is segít, és végre eljutottam odáig, hogy a levélhalmazok elfogytak az asztalomról. Vasárnap előadtam a szabadegyetemen, s előadás közben rájöttem, hogy miért nem tud az ember meghalni. Mert a halált el kell fogadniuk a sejteknek is. Weöres Sanyika mondta, hogy a sejtek élni akarnak, és a testem csak a betegséggel és a leépüléssel tudja elfogadni a halált. És az is kell hozzá, hogy a tudatommal is elfogadjam, meg az érzelmeimmel. Ezt az öregek általában elfogadják. De ha az egyéni és a kollektív tudattalanom nem tudja elfogadni, akkor hosszú lesz a küzdelem. És ha az énem, a Self, a transzcendens Én nem segít, és nincs meg a kapcsolatom vele, úgy nagyon nehéz. Mindig úgy örülök, ha valamire rájövök. Egy keleti meditációs könyvet olvasok. A nagyon kedves gyógytornászom adta kezembe még tavaly, de akkor valahogy nem törődtem vele, csak átfutottam rajta. Most jobban szólt hozzám. (Ez így szokott lenni. A Tibeti halottaskönyv megértéséhez is tíz év kellett.) Ez a meditációs módszer a beavatást, a transzcendenciát a nyugatival egyeztetve mutat utat. Végtelenül világosan és egyszerűen kifejti, hogy minden világvallás, de a primitív vallások is ugyanazt mondják, csak más személyeken keresztül, más rezgéseken, más gondolati, más tudatos és tudattalan úton próbálhatok kapcsolatba lépni velük, de ugyanazt tanítják mindenütt. S végre, az antropomorf istenképtől visszajutottam addig és oda, hogy ha én Jézussal meg az őrangyalommal kommunikálni tudok, ez az út ugyanúgy igaz számomra, mint ha a legkomolyabb meditációt végezném. Mit akar az élet, a sorsom a megvakulással? Érdekes, hogy miközben olvasnék, írnék, nehezen látok. A jobb szememmel látom a színeket, a kéket a zölddel összekeverem, de ez lényegtelen, mert látom a színeket, látom az embereket, és látom azt is, ami a kezemben van. A ballal már csak gomolyagot. Hányszor mondtam már ezt. Nehéz megküzdeni. Ismét kórházban vagyok. A megszokott kezeléseket kapom, de ez tulajdonképpen kivizsgálás is volna, a thrombopeniám miatt. Negyven éven keresztül folyton mutattam és mondtam, hogy minden kicsi ütésre tele vagyok kék-zöld foltokkal, bevérzéssel, de még a haematológián sem jutott senkinek eszébe egy vérkép. Megáll az ember esze. Önmagában ez nem fontos, most is tulajdonképpen a szemem miatt kerestük az okát. Járok természetgyógyászhoz is, és hívtam Zsófit, aki reikivel foglalkozik. Próbálom ezt, próbálom azt. Kezdek hinni benne, hogy talán mégis sikerül megállítani. Próbálkoztam a képalkotással is. Legnagyobb döbbenetemre két manó jött. Természetes, hogy a manók ezt nem tudják megoldani, nem is akartak mást, csak pajkoskodtak a szememben lévő ciszta körül. És akkor jött három kicsi tündér Miklós Kék sötét hegyek, távol című meséjéből. A játékos, kedves tündérek, ahogy megállnak, föllibbentik a szoknyájukat, előveszik pici zsebkendőjüket, legyezik egymást, és összeteszik az ujjukat, míg elvégzik a dolgukat. Aztán a nedvességet megtapintgatják ujjukkal, de a nap egy-kettő fölszárítja, aztán veszik a zsebkendőjüket, és nem is tudom, mit csinálnak vele, majd elindulnak a kék, távoli hegyek felé. Minekutána három tündért vittem a szemembe, jöttem rá, hogy ezek meghalni indulnak. Tehát még mindig ugyanott vagyok, hogy nem tudom, élni akarok vagy meghalni? Döbbenten figyeltem, és mulattam is rajta. Íme tessék, észre sem veszem, és a haláltündéreket viszem a szemembe. Jön a nagyvizit, a főorvos ránéz az ablak mellett fekvő, nyolcvankét éves asszonyra, az osztályos orvos sorolja az adatait, nevét, életkorát, mire a főorvos legyint, és továbblép a következő ágyhoz, ahol Kati fekszik. Kati sírt, amikor eljöttem, olyan fájdalmai vannak,
mondta, hogy enni sem tud, elakadt a vizelete. Úgy látszik, veserohama volt, és a gerincén is találtak valamit. A legtöbbet még a kelekótya betegszállító mondta neki, hogy bizony, rosszak a leletei. Az osztályos orvos azt mondja, semmi gond, a professzor meg azt, hogy gipszágyba kell tenni. Ilyet még életemben nem láttam. A koszt pocsék, ugyanakkor meglepő módon az összes nővér kedves, szolgálatkész, mosolygó, ugyanúgy a medencénél, az iszappakolásnál, a kezelések során mindenütt, érthetetlen módon udvariasak és kedvesek. Egyedül a masszőrök nagyképűek és fölényesek. Érdekes, hogy minekutána elhatároztam, hogy betegségről keveset és tárgyilagosan beszélek, a naplóban is nehezebb leírni. De azt hiszem, így helyes. A szívemnél áteresztenek a billentyűk, aortatágulásom van és meszesedés, és még valamit találtak, de azt már elfelejtettem. A gerincemen is mindenfélét. A csigolyák közti rések beszűkülésétől a meszesedésig, a távolodástól a közeledésig, a mit tudom én mitől meddig. A csontritkulás-vizsgálatnak még nincs meg az eredménye. Erről jut eszembe, bármit vizsgáltak, valamit mindig találtak. Ugyanakkor mindenütt azt mondták, hogy kitűnő állapotban vagyok, a panaszaim, azt hiszem, az életkorral járnak. De ugyanúgy bosszantanak, mert nem tudok vágni, kenyeret hámozni, illetőleg tudok, de nehezen. Ami lényeges: a látásom sokat romlott, nehezen és kínlódva olvasok, rövid ideig. Nem tudom, mi lesz. Megint Annácskára gondolok, mert még a két látó szememmel sem tudnék nélküle boldogulni. A palacsinta története. Gizi hortobágyi húsos palacsintát készített nekem. Zsófi, a közös masszőrünk elmegy érte délben, hogy iskola után behozza nekem a kórházba, és megpróbálja kezelni a szemem, reikivel. (Tényleg segít. Közben próbálom a simontont, a relaxációt és imaginációt is.) Úgy gondolom, először kezeljen le, de rosszul van a szobatársam, Kati, görcsökben fetreng. Én is próbáltam masszírozni. Elmaradt miatta a palacsinta. Aztán elmentem sétálni a parkba. Hú, de csúszós volt az út! Mire a sétából visszajöttem, Kati megint rosszul volt, eloltották a nagyvillanyt, így nem ehettem meg a palacsintát. Reggel hétkor kezdődött a rohanás, a különböző kezelések, utána kardiológiai kivizsgálás, zárójelentés, csomagolás, ez-az, amaz. Ebédelni sem tudtam, így megint elmaradt a palacsinta. De emlékeztem, hogy vagy álmomban, vagy valóságosan, de kimentem este, és ettem belőle. Nem tudtam rájönni, hogy álmomban vagy valóságosan. Kérdeztem, de a szobatársaim sem tudták. Utólag sokat mulattunk ezen Gizivel. Aztán végre másnap délután megnéztem a hűtőben: láttam, hogy valóságosan ettem belőle. Nyilván éjszaka félálomban fölkeltem, kimentem a hűtőszekrényhez, hogy hortobágyi húsos palacsintát egyek, hidegen. Szép. Gizi kicsit föl volt háborodva, de mulatott is rajta. Telefonáltam neki, hogy megköszönjem. Palacsinta, palacsinta. Át kellene állni hústalanra, de nagyon megható Gizi kedvessége. Két szobatársam közül az egyiknek három hónapig kellett ápolni a férjét, ő úgy mondja, pelenkázni. Ebbe a három hónapba úgy belerokkant, hogy aztán mentővel kellett bevinni a kórházba, most is kezelik. Idegileg is, fizikailag is tönkrement, pedig csak hatvanhárom éves. A lényeg az, hogy a férje agyvérzés után beszélni sem tudott, most már legalább jönmegy. Éjszaka egyedül megy ki a vécére, ami szerintem elég veszélyes. De hát nincs mit tudatosítani. Nagyon jó volt a házasságuk, gyöngéd, figyelmes, odaadó férj volt, és most, hogy az asszony ingerült, kiabált vele, a férje is visszakiabált, s a veszekedés az asszonyt tönkretette. Kivizsgálás a kórházban, nem találnak semmit. A másik betegtársam negyvenkét éves. Az epéjével van valami, és nyaki spondilosisa. Hihetetlenül szerencsétlennek érzi magát. Eddig pulykákat nevelt – meg is tanultam a pulykatenyésztést. Nem könnyű öregedni. Mindenki a saját nyomorúságát érzi a legnagyobbnak. A kezelőorvosom marosvásárhelyi, kicsit kövérkés, szőke nő, kemény arccal. Székely. Hosszasan beszél mindenről, aztán úgy hajlítja be a karomat vizsgálatnál, hogy szinte
belereccsen. Durván nyúl hozzám, durván vizsgál, mert ő ilyen. És mikor a vérnyomásra kerül sor, az alsó érték normális, a felső érték magas. Kérdezi, mi van a vérnyomással? Ingadozó, mondom. Akkor a magas vérnyomást rendbehozták, mondja. Nem, nem hozták rendbe, mondom, mert ingadozó. Rám néz, magas vérnyomás, amit lenyomtak, rendeztek, mondja, és beírja. Ez a nő nem tudja, mi az, hogy ingadozó vérnyomás. Látszott, hogy kicsit föl van háborodva, hogy ennyire nem értem, miről van szó. Egyáltalában az orvosok elég gyöngék. Az egyik nővér is mondta este, hogy rémesek, és máshova megy, ha kivizsgáltatja magát. A másik nővér meg azt, hogy az egyik férfi utánadobta a vacsoráját (a vacsora egy szelet parizer volt, egyetlen vékony szelet), hiába mondta neki, hogy ő csak kiosztja. Rettenetes a koszt. Mind vártam, hogy jön be valaki és hoz valamit. A kórházra hivatkozva le tudtam mondani a tanfolyamot, le tudtam mondani egy-két előadást, így azt hittem, levegőhöz jutok. De nem, mert Miklós hagyatéka akkora, mint egy hegy, amelyik omlik rám, és úgy érzem sokszor, hogy eltemet, mert nem tudom fogni a szélességét, a nagyságát. Úgy érzem, ahogy az utolsó időben a betegsége mindent elborított, most a hagyatékkal való tennivaló borít be. Valamire rájöttem: szeretek egyedül élni. Kisorosziban is három nap tökéletes magány. Újból és újból végiggondolom, szomszéd nincs se jobbra, se balra, se szemben. Mögöttem az erdő, az erdőn túl a nagyrét, a nagyréten túl a Duna. Szemben, az út túlsó oldalán vannak házak, de egyikben sem lakik senki. Illetőleg balra tőlem egy csepeli öreg házaspár, de mindketten nagyothallanak. Egyik este be akartam menni, nem most, hetekkel ezelőtt, s hiába kiabáltam, hiába ugatott a kutya, nem hallották meg. Mindez így van jól. Távolodik Miklós. A szobában a hamvak körül keveset jár a tekintetem – illetőleg itt Kisorosziban már csak az üres doboz van. A fekete kő körül nem gyújtok este gyertyát. Kinn, a kertben, a malomkő mellé is csak azért tettem mécsest, mert a magánügyemnek tekintem. A temetőben a fejfára, ha már rendben lesz a sír, azt a szép sálat, a hajdanában kedvenc, szép fehér sálamat (a gyász kezdetén az egyetlen fehér volt, amit el tudtam viselni) kötöm rá, ahogy a törököknél és keleten láttam. Az asszony a gyászév végén a kendőjét ráköti a sírkőre: lezártam a gyászt. De ha akarom, ha nem, még mindig Miklós ruháiban járok. Most a drapp kordbársony nadrágját hoztam rendbe. Kicsit becsíptem a derekát, hogy ne legyen olyan bő, bár hosszabb a kelleténél. És a pulóverét hordom. Pedig hiú is vagyok. Megfoghatatlan, miért, mert nem vagyok megkötve. Ahogy kinéztem az ablakon, megint eszembe jutott, mikor egyszer távolodott, azt gondoltam magamban, ott megy az életem fele. Az életem nagyobbik fele. * * *
Gábriel arkangyal
Gyuriéknál voltam látogatóban, és Mari, a felesége arra kért, hogy utazzunk el valahova, ő nem mer Gyurival sehova elindulni, már kétszer esett le az ágyról éjszaka. Kérte, hogy menjünk el együtt Olaszországba, a tengerpartra, Gyuri nagyon szeretné. Megbeszéltem Debreczeni Zsuzsával, aki többször elvitt már Kisorosziba, hogy szívesen vállalja az utat. Kiveszünk egy apartmant, én majd főzök, de Zsuzsa is segít, és viszünk összecsukható székeket a tengerpartra. Olyan helyet keresünk, ahol nincs sok lépcső, s hogy közvetlenül a tengerre nézzen az ablak, vagy legalábbis közel legyen hozzá a szobánk. Mari azt is kitalálta, hova menjünk: Velencébe. Mondom neki, te Mari, Velencében nem lehet autóval jönni-menni, mire azt mondja, majd kiülünk a Lidóra. De hát programnak az nem az igazi. Olyan hely kell, hogy a tengerpartra ki tudjuk ültetni Gyurit. Gondolkozom, merre legyen az életem. Egyrészt kicsit félek Kolozsvártól, mert az út elég hosszú oda-vissza. Azelőtt még lemenni Mariékkal a tengerpartra, oda-vissza, aztán Szombathely oda-vissza, Mátészalka oda-vissza, Kassa oda-vissza. A rövidebb meghívásokat nem is mondom. Aztán Pécs oda-vissza, közben készítem a kolozsvári egyetemre a teszteket, a jegyzeteket, a tanterveket, írom a tanulmányokat, és próbálom írni a könyvemet. S mérhetetlenül vágyom szórakozni, színházba, moziba menni, zenét hallgatni, olvasni. De legesleginkább csak úgy gondolkozni. De még inkább azt, amit Ágnes filmezésnek nevezett: végiggondolni azokat az emlékeket, eseményeket, amin dolgozom, és az összefüggéseket megérteni. Egyrészt örülök, hogy Gyuriékkal elmegyünk néhány napra a tengerpartra, másrészt nehezen tudom beszorítani a programomba. Minden napra jut valami probléma. Úgy értem, hogy hol itt adok elő, hol oda utazom. Szombathely, Győr és Érd. Tiszta szerencse, hogy Szekszárd elmaradt. De furcsa ilyet kimondani. Olaszországból végül Szlovénia lett. Szeptember 5-én indulunk az Isztriára. Porto Roséra valószínűleg, de még nem tudom, pontosan hová. Úgy volt, hogy Zsuzsa visz minket, de balesetezett, és két hétig javítják a kocsiját. Így lemondták az utazást, amíg én Kassán voltam. Hirtelen eszembe jutott Träger Gábor, az a fiatalember, aki a Hospice-ban, az utolsó előadásom után odajött hozzám egy gyönyörű csokor virággal, és azt mondta, ha egy szöget kell beverni, vagy egy szekrényt máshova tolni, csak hívjam nyugodtan, szívesen jön és segít bármiben. Fölhívtam és megkérdeztem, van-e kocsija. Mondta, hogy van. Megkérdeztem tőle, elvinne-e minket. Mondta, hogy igen. Sőt örült, és csodának tartotta, hogy jöhet. Én is. Később tudtam meg, hogy az utazás miatt át kellett rendeznie a dolgait, elhalasztotta a vizsgáját, de másfél vagy két nap alatt elkészült, és indulhattunk. Úgy terveztük, hogy először nálam rakodunk be, aztán Marikáéknál. Meglepetésemre már kora reggel ott álltak az ajtóm előtt. Marin nagy szalmakalap, copfban a haja, úgy értem, hogy nincs befonva, hanem jobbra-balra előrehúzva, gumikarikával összefogva. Esőköpeny, hosszúnadrág, sál. Egy kakadura emlékeztetett, egy kedves, öreg kakadura. Mellette Gyuri. Kisebb lett, mint volt, a válla előredőlve. A földön lenn a csomagok. Nem sok. Mari mondta, hogy ő mindig csak egy ruhát hoz. Ezek után én is kevés ruhát vittem. Persze Marinak négy-öt ruhája is volt, nem gyűrődősek, fantasztikusak, kivágottak, és mindegyikről tudja, hol vette: ezt Ceylonban, ezt Szicíliában. Az a két sál azért van összevarrva, mondta, mert szereti az arany színt és a különleges díszítéseket. A hálóinge is a legújabb selyemhálóing, amit csak egy pánt tart össze. Egy ilyet már én is vettem ötszáz forintért a turkálóban, azt hittem, hogy kombiné. Beülünk a kocsiba, Marinak szűk a hely. Cserélünk, így én ülök a sofőr háta mögött. Gábor nyugalmasan, jól vezet, ragyogó humorérzékkel rendelkezik, rengeteget kacagtam.
Kacagtunk mindannyian, vele kettesben, és mind a négyen is. Én még külön is, mikor eszembe jutott, hogy miket mondott. A legnehezebb helyzeteket mindig humorral és nyugodtan tudta megoldani. Leülni egy székbe, fölállni egy székből, ehhez mindig férfierő kellett, Gyurit beültetni a kocsiba, majd segíteni kivenni szintén. Kérdeztem is az út végén Gábortól, hogy ugye azért lehet szeretni Marit, érdekes személyiség? Még most is hallom a hangját, mondta nevetve, mikor hajnali négykor elkezdte, hogy te Gyuri, miért akarsz fölkelni. Nem lehetett könnyű Marinak. Nekem így sokkal jobb volt, mert mindazt, ami a közös úton föltépődött, Gábor humora valahogy mindig tompította. Sőt, egészen föloldotta. Mikor a fizikai erejével segítette Gyurit le és föl a lépcsőkön, eszembe jutott, hogy itt, a Városmajorban mi is úgy mentünk le Miklóssal a lépcsőn, hogy egyik oldalt tartotta Zolika, másik oldalt kapaszkodott a korlátba, de legtöbb helyen nem volt korlát. Én mentem elöl, hogy ha elesik, fölfogjam, hogy lassítsam is, mert ha nekilendült, sokszor már nem tudott megállni. Gyuri eleinte nem reagált rám, mintha ott sem lennék. Fájt, hogy íme, itt az öregség, de a második vagy harmadik napon elindult, és jött megkeresni. Mari kiabált, hogy hová mész, mit csinálsz. Gyuri azt mondta a maga nyugodt, régi hangján, hogy megkeresem Alaine-t. Miért keresed? Mert látni akarom. Meglepő, hogy Gábor először látta a tengert. Hálás volt, és nagyon köszönte, hogy őt választottam kísérőnek. Örült az egész utazásnak, és olyan biztonsággal tájékozódott, hogy meggyanúsítottuk Marival, biztos, hogy már többször járt itt, csak letagadta nekünk. De mondta, hogy sose járt külföldön. Persze sok meglepetés történt útközben. Állandóan négyféle pénznemben kellett számolni, ezt nem tudtam, nem is számoltam, rájuk hagytam mindent. Erről jut eszembe, Mari azt mondta nagyvonalúan, hogy akármennyit költhetünk, a csillagos égig, mert azt akarja, hogy a legszebb és a legjobb legyen Gyurinak. Aztán természetesen minden pénzem, minden euróm, minden dollárom ott maradt, neki meg nem jutott eszébe, hogy valamelyes egyensúlyt tartson. Ljubjanában szálltunk meg. Mari először azt akarta, hogy egyből menjünk ki a tengerpartra, nem értette, nem hitte el, hogy nem lehet Gyurival tizenkét órát utazni, s aztán szállást keresni. De mert erre a szállodára a fia azt mondta, hogy aránylag olcsó és kellemes, és olyan kicsi a város, hogy az ember bemegy, és máris jön ki, hát idejöttünk. Mégis fél órát kerestük a szállodát, míg megtaláltuk, mert senki nem tudta, hol van. Sem a nyolcemeletes szállót, sem az utcát. A szálloda hideg, elegáns és nagyképű. Miklóssal mindig szívből utáltuk az ilyen szállodát. Kiderül, hogy nem azonos emeleten kaptunk szobát, három emelet a különbség, de mondják, hogy van lift, s mondják azt is, hogy nagyon szép lesz a szállásunk. Én javasoltam, hogy vegyünk apartmant, ami a tengerparton, a kis vidéki panziókban nagyjából egy vagy két szobát jelent, fürdőszobát és konyhát, és általában olcsó. No, itt úgy értették az apartmant, hogy volt hálószoba és nappali, antik bútorokkal, szőnyegpadlóval, nagy fürdőszobával, televízióval, hűtőszekrénnyel. A hűtőszekrény kicsi, csak whiskynek és csokoládéknak és különböző nemes és nemtelen italoknak van hely. De szekrény, vagy más hely, ahová az ember valamit berakjon, arról szó sincs. Pedig a hűtőládában vittem mindenfélét, hogy úgy lesz olcsóbb, ha majd főzök. Mikor fölmentünk Gáborral a szobánkba, a nevetéstől majd összeestünk: egy nagy franciaágy állt a szoba közepén, díszesen, hatalmasan. Elválaszthatatlanul, minden egyben. Kacagtunk, és reméltük, hogy a paplan nem lesz egyben. Végül a nappaliban aludt Gábor, a földön, de azt mondja, hogy a legjobban még ott aludt egész úton. A fürdőszoba: pompázatos, de a tust nem lehetett jól leemelni, és olyan csúszós volt a kád, hogy kimászni alig lehetett, Gábor pedig nem is fért bele. Egyáltalán a csapokkal, a fürdőszobákkal mindenütt baj volt. Itt tágas volt, de használhatatlan a kád. Rengeteg fehér törülköző, három nagy és kisebb, még kisebbek, és szappanok, samponok, ami tetszik. Mint annak idején Pozsonyban, ahol hangosbeszélőn fogadtak és mondták,
