PILLANTÁS A MÚLTBA Rohanó világunkban ritkán állunk meg, hogy a hétköznapok monotonitását megtörve ünneplıbe öltöztessük testünket-lelkünket, hogy áhítattal eltelve, elmélkedve-emlékezve töltsünk néhány órát. Pedig a lelki béke, a múlt ismerete, a hova tartozás tudatosítása nélkülözhetetlen belsı harmóniánk megteremtéséhez. Belépve ebbe a templomba egyszerre vesz bennünket körbe ez a béke, Isten jelenléte és a 260 éve idetelepültek és utódaik hite. Talán nem véletlen, hogy az újratelepítés idıszakából ez a templom maradt ránk, amely szimbóluma annak az erınek és lehetıségnek, amely egy összetartó közösségben rejlik. Hogy kik lesznek ennek a közösségnek a tagjai, azt, amikor 1753. május 16-án Nyíregyháza új birtokosa, Károlyi Ferenc kiadta telepítési pátensét, még nem tudta.1 Kezdetben azt remélte, hogy katolikusokat hívhat újonnan vásárolt birtokára, de amikor szembesült ennek lehetetlenségével, örömmel fogadta a Harruckern-uradalomból jelentkezı békési evangélikus tótok jelentkezését is, sıt áttelepítésük szervezésével megbízta Petrikovics János szarvasi csizmadia mestert. A telepítés történetének felidézésénél vajon jutnak-e eszünkbe azok, akik rászánták magukat az ide költözésre: Gondolunk-e arra, hogy mit éreztek, mit vállaltak? Azt biztosan tudták a Békés megyébıl, majd a Felvidékrıl jelentkezık, hogy amikor felülnek a szekérre és elindulnak Nyíregyházára, meglazulnak, sıt az is lehet, hogy megszakadnak a rokoni, baráti, szerelmi kapcsolatok. Vajon hány álmatlan éj, mennyi töprengés elızte meg a döntést. Vajon hány apa, nagyapa, dédapa biztatta az önálló életet kezdeni akaró fiatalt, felemlegetve saját életét, amikor rendszeresen járt nyaranta az Alföldre aratni, télen fonni, vagy amikor átköltöztek az 1710-es években Harruckern János György birtokára, ahol elegendı földet kaptak egy biztos élethez. Vajon hány anya féltette idegenbe készülı gyermekét, elrejtve könnyeit, hogy ne nehezítse meg az elválás pillanatát. Gondoljunk rájuk, amikor a Szarvas utcán sétálunk és feltekintünk Sebestyén Sándor dombormővére, amely hően ábrázolja az érkezés pillanatát: a hosszú úttól megfáradt emberek kevéske holmival rakott szekere halad a reményteljesen új élet felé. Merthogy Károlyi földesúr reményteljes jövıt ígért: mindenkinek elegendı szántót a széles határban, az állattenyésztéshez jó legelıt, kedvezı adókat, és mindenek elıtt azt, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatják.2 Ez utóbbi fontos volt a 18. század közepén éltek számára. Mert hiábavaló volt minden jólét Isten nélkül. Nem véletlen, hogy a nagyobb csoporttal érkezı csabaiakkal jött lelkészük, Wandlik Márton, a szarvasi, szintén népes csoporttal pedig tanítójuk, Reguly Sándor. Az átköltözés nem egyik napról a másikra történt. A mindennapi élet biztosításához elıre kellett gondolkodni és cselekedni. A békésiek közül ezért néhányan már 1753 ıszén elırejöttek, hogy elvégezzék a szükséges szántást és vetést, hogy mire a többiek megérkeznek legyen mit aratni, legyen hol lakni. Akik egy helyrıl jöttek igyekeztek egymás mellett, egy utcában letelepedni, sıt késıbb a határban is egymás szomszédságában mérették ki a nekik jutott földet. A Szarvas utcán a Szarvasról jöttek, a késıbbi Luther és Kállói utca elıdjén, a Csabai utcán a csabaiak telepedtek le. A berényiek, gyulaiak, valamint a késıbb Zólyom, Borsod, Hont, Gömör és Nógrád megyébıl érkezettek a régi lakosok elhagyott portáin, 1
Dr. Bene János Nyíregyháza telepítı leveleirıl 2013. május 18-án a Nagytemplomban tartott elıadása részletekben olvasható a Hírmondóban a XXII. évf. 7-8-9. számtól. 2 Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, V. A. 101/a. 36/36. 1753:7.
1
házaiban, illetve a számukra nyitott új utcákban telepedtek le. A jövevények számára Károlyi udvarbírája, Szaplonczy Kristóf egymás mellett szép sorban egyforma telkeket mért ki. Nem akarták, hogy a korábbi összevissza építkezés folytatódjon, vagy, hogy irigykedjen egyik a másikra a nagyobb telek miatt.3 Ha visszapillanthatnánk két és fél évszázadot, egy olyan közösséget látnánk, amelynek két és félezer tagja megérkezve egy idegen településre, meg kellett, hogy teremtse új életét. Egymást segítve felépítették házaikat, kiosztották és mővelés alá vették a földeket, de gondjuk volt arra is, hogy mielıbb elkészüljön nádfedeles templomuk. Mivel az új lakosok sokkal többen voltak, mint a régiek, már az elsı évben maguk közül választhatták vezetıiket: a legrátermettebbnek gondolt gazdát a helység bírájának, a letelepülésben magukat szervezıkészségükkel kitüntetıket pedig az egyéb tisztségek viselıinek. Bár több helyrıl jöttek, összetartotta ıket közös evangélikus hitük, szlovák nyelvük és az a kedvezménysor, amelyet földesuraiktól kaptak.4 A Nyíregyházán formálódó, napról napra népesebb, magát tótnak valló evangélikus gyülekezetet azonban nem nézték jó szemmel a szomszédos helységek katolikus papjai. A sérelem fı oka az volt, hogy akik a telepítés évében itt éltek, azok többnyire örökös jobbágyok, szolgálók, szabad hajdú-leszármazottak voltak, az orosz pap és a református lelkész gyülekezetének tagjai, római katolikus csak elvétve akadt köztük. Ezért remélte maga az egri püspök is, hogy a hithő katolikus gróf Károlyi – ha már nem tudta római katolikus hívekkel benépesíteni birtokát – evangélikus jobbágyait majd rábeszéli az áttérésre. Károlyi azonban szabad vallásgyakorlást ígért az ide jövıknek és igyekezett szavát betartani. Nem rajta múlott, hogy a helytartótanács vizsgálatot rendelt el ellenük, aminek eredményeképpen egy éjszaka alatt kellett lebontani nádtemplomukat. A harangot az egyik legtekintélyesebb gazda, Sulyán Ádám tanyáján rejtették el, Wandliknak pedig távoznia kellett. Károlyi minden igyekezete ellenére is csupán annyit tudott elérni, hogy meggátolta előzetésüket, mondván hogy aratás elıtt nem engedheti el ıket. Rácz Demeter, a gróf teljhatalmú megbízottja 1754. december 4-én írott levelében ettıl erıteljesebb lépésre ösztönzi a földesurat a telepítés eredményeinek megırzése érdekében, mert mint írja: „ha egy-két hónap forgása alatt nem végezhet excellentiád papjok s oratóriumok felıl, nem sokat számlálunk márciusban közülük”.5 A lakosok „lutheránus hitükhöz az üldöztetések éveiben is töretlenül ragaszkodtak, készebbek voltak inkább az otthont nyújtó földet, biztos kenyerüket, házaikat elhagyni, mintsem apáik hitvallását.”6 A gróf, hogy segítse az üldözötteket, sorba kilincselt a fıhatóságoknál. Végül a helytartótanács hozzájárult, hogy a nyíregyházi evangélikusok ünnepnapon a tanító vezetésével imádkozhassanak, nagy ünnepeken pedig az úrvacsora kiszolgáltatására lelkész hívjanak. Így ünnepelhették 1756 húsvétját újra Wandlikkal az uraság által templomi szolgálatra felajánlott csőrben. Késıbb, fıként II. József türelmi rendeletét követıen már szabadon gyakorolhatták vallásukat, sıt 1784. március 25-én harminc évi kitartásuk jutalmaként a mind inkább gyarapodó, immár több mint ötezer fıs 3
Kujbusné Mecsei Éva: A betelepülés évtizedei. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2007/4. 393–434. o. Kujbusné Mecsei Éva: Az újratelepítéstıl 1848-ig. In: Nyíregyháza története, I. A 13. századtól a román megszállásig (1919). Szerk. Németh Péter. Nyíregyháza, 2010. 123–255. o. 5 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Klt., P szekció Rácz Demeter levelei, 61179. sz. 6 Dr. Mérey Ferenc: Nyíregyháza története. In: Magyar városok monográfiája. Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Szerk. Hunek Emil. Budapest, 1931. 23. o. 4
2
evangélikus gyülekezet álma beteljesülhetett: templomot emelhettek a régi temetı helyén, a város legmagasabb pontján.7 A legenda szerint ez is próbatétel volt, hiszen olyan nagy templom építését engedélyezték, ami komoly erıfeszítést igényelt a közösségtıl. De az akkor éltek felvállalták a rájuk rótt terhet. Tehetısségükhöz mérten 4 és 100 forint közötti összegeket ajánlottak fel az építkezésre, és amikor kellett, akkor kivették részüket a kétkezi munkából is. Bodrogkeresztúrból volt, hogy 60 szekérrel hozták a követ. Ennek a lelkesedésnek és önzetlenségnek is köszönhetı, hogy két év alatt felépült a torony nélküli, fehérre meszelt templom, amit 1786. október 22-én „nagy öröm és ájtatoskodás közben” fel is szentelt Schmál Sámuel lelkész. A templom alapkıletételének napja még a 20. század elején is nagy ünnep volt a nyíregyházi evangélikus gyülekezetben. Az évforduló alkalmából lakomát rendeztek, vendégségbe hívták egymást. A 18. század végétıl, amikor már mindenki saját hite szerint imádhatta Istent, jelentısebb vallásvitáról nem adnak hírt a források. Békében éltek Nyíregyházán a különbözı felekezetek, segítették egymást templomaik, iskoláik felépítésében, tiszteletben tartották egymás szokásait, ünnepeit – néha át is véve azokat. Krúdy leírása szerint a városközpontban álló papok padján békességben beszélgetett egymással a katolikus, református és evangélikus pap, és ha arra járt a zsidó rabbi, neki is szorítottak helyet.8 Az újratelepült Nyíregyháza a megyebeli településektıl kissé eltérı életet élt. Sajátosságát az adta, hogy a nagyszámú evangélikus gyülekezet szigetet alkotott Szabolcs megye közepén. volt az is, hogy alig néhány év alatt megduplázódott, -triplázódott lakosságszáma és sokkal népesebb településsé vált a falu, mint a régi szabolcsi mezıvárosok. Az sem volt szokványos, hogy itt a lakosok többsége szabad menetelő jobbágy volt, aki a magánföldesúri szerzıdésnek köszönhetıen rendkívüli gazdasági kedvezményekkel élhetett, aki évi egy arannyal adózott földesurának, aki bérelhette a földesúri haszonvételeket, aki földesúri jelölést követıen szabadon választhatott elöljáróságot, dönthetett sorsáról, gazdálkodásának formájáról, sıt a kis összegő ügyekben akár bíráskodhatott is. Az pedig országos szinten is különleges dolognak számított, hogy a betelepítés évszázadában a település faluból már 1786-ban mezıváros, majd 1824-re földesuraitól pénzen megváltakozott és 1837-tıl királyi kiváltságot nyert mezıváros lehetett. Ez a ritkaságszámba menı fejlıdés köszönhetı volt egyrészt a kedvezı lehetıségeket biztosító földesuraknak, a Károlyiaknak és a Dessewffyeknek. De mit se ért volna kedvezmény, ha az itt élık nem lettek volna fölöttébb szorgalmasak és racionálisan gondolkodók. Az 1750-es évektıl ugyanis az elöljáróknak évente, majd három évente megválasztottak arra törekedtek, hogy mindenki számára megfelelı életformát biztosítsanak. A gazdák között – szarvasi mintára – a határt állandó szállásokra osztották. Amikor itt már nem volt elegendı tér a jó piaccal bíró állattenyésztésnek, majd a földmővelésnek, kellı számú pusztát is béreltek a városba bevett, magát a közösségi értékek mellett elkötelezı lakosoknak. A gazdálkodók számára elengedhetetlen iparcikkek helybeni elıállítását pártolva szorgalmazták a kézmővesek betelepülését. Aki hiányszakmát őzött, annak még kedvezményt is adtak. Ugyanakkor kikötötték, hogy minden iparok csak keze munkája után éljen, a 7 8
Részletesen lásd: Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Budapest, 1898. Krúdy Gyula: A nyíregyházi ember. In: Magyar tájak. http://mek.niif.hu/00700/00758/html/index.htm#1.5
3
gazdálkodásba ne avatkozzon, szántót, legelıt ne követeljen, hiszen „a mesterséghez szükséges eszközöknek, ú. m. kaptának, tőnek, árnak, bicskának, téglázó-vasnak, s több efféle eszköznek pascuum nem szükséges, mert azokat legelni nem látta soha senki.”9 Itteni boldogulásukhoz azonban a földesúr megígérte, hogy amennyiben kellı számban lesznek, céhprivilégiumot szerez számukra. Ez a 19. elején realizálódott is. A betelepülés éveiben még nem sok kézmőves élt Nyíregyházán (1 borbély, 1 molnár, 1 kerékgyártó, 1 csizmadia, 1 varga, 2 szabó és 2 nyeregcsináló). 1793-ban azonban már 252, különbözı mesterséget folytató lakost és közel kétszáz inast és legényt találtak itt az összeírók. A legnépesebbek a bırfeldolgozással kapcsolatos iparágak voltak. 115 csizmadia, 33 szőcs, és 15 varga dolgozott a városban. Rajtuk kívül még volt néhány asztalos, festı, kalapos, kerékgyártó, kovács, kötélverı, kımőves, lakatos, mészáros, molnár, szabó, szíjgyártó, valamint egy ács és egy üveges, akik fıként felvidéki városok céheiben tanulták a mesterséget.10 Az újratelepítés évszázadában a város értelmiségét a gyülekezetek lelki életének vezetıi, a papok és a tanítók adták Az evangélikusokról név szerint is megemlékezik a Történetkönyv.11 Rajtuk kívül a legképzettebb, a gyülekezetek írásbeli ügyeinek intézésében is szerepet vállaló tisztségviselı a sokszor méltánytalanul elfelejtett, jogtudós nótárius volt. A Nyíregyházán nótáriuskodónak tudnia kellett „tótul”, németül, latinul és magyarul. Nemcsak a város tanácsülési jegyzıkönyvét és a telekkönyvet vezette, hanem a megyei szolgabíró utasítása szerint felelt az összeírások pontosságáért és a vármegye, valamit a város közötti információcseréért. Fontos feladatai közé tartozott a futó hírlevelek felolvasása és értelmezése, magyarázata, az egészségmegırzést, járványmegelızést segítı kiadványoknak többszöri nyilvános felolvasással történı megismertetése, a „nép bárdolása, mővelése”. Figyelt a körözött bőnözıkre, a szabadságon lévı katonákra, ezek papírjait láttamozta, sıt folyamatosan jelentést tett a környezetében lévı ültetett fák számáról és állapotáról is. Mint a városi elöljáróság írástudója ı készítette az adásvételi szerzıdéseket, de ı írta a végrendeleteket is. Az újratelepítéstıl a megváltakozásig, amikor kisebb értékő ügyekben bíráskodhatott a tanács, ezeket az ítéleteket a nótárius vetette papírra minden más, említésre méltó eseménnyel együtt, emlékül hagyva az utókornak a városi élet apró-cseprı ügyeit is. Ellátta továbbá mindazokat az írásbeli teendıket, amik a gazdálkodás szervezéséhez szükségesek voltak: így adminisztrálta a földek kiosztását, elkészítette a szükséges összeírásokat, számadásokat. A népesség számát és a település jogkedvezményeit tekintve korántsem egyszerő feladatokat 1753-tól a szarvasi átköltözıkkel együtt érkezı tanítójuk, nemes Reguly Sándor intézte. İt a nótáriusságban többen követték, míg 1780-ban meg nem érkezett Miskolczy 9
Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886. 214. o. Az összeírásokat lásd: Pro memoria. Nyíregyházi összeírások, 1752–1850. Szerk. Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2003. 11 Nyíregyházi Evangélikus Gyülekezet Levéltára, „Történetkönyv, mellyben Nyíregyházi Evangelika Ekklésiának XIX-dik századtól kezdve évenkénti történetei Miklósffy Sámueltıl szerkesztve és Nagy Sámuel, Susztek Sámuel és Mihályik Mátyás által írva a két elsı tizedben kivált néhai T. Jurányi Ádám kéziratából más két tizedben már gazdagabb kút fıbıl merített adatok szerint 1841-ik és 42-ik években lehetıképp összegyőjtve és leírva az Ekklésia oltárára hálás szívvel letétettek és akkori nagy érdemő Presbyter Uraknak ajánltattak.” 10
4
Mátyás, aki majdnem egy fél évszázadon keresztül volt a város írásbeli ügyeinek intézıje. 1829. november 2-i halála után a közösség a fıjegyzıi és senatori munkájának elismeréseként nótáriusi hivatalviselésének 50. évfordulóján emléksírkövet állíttatott neki. Szintén fél évszázadon keresztül gyógyította a környékbeli és nyíregyházi betegeket az 1787-tıl 1837-ig itt praktizáló, Békésbıl hívott Jósa István seborvos, Szabolcs vármegye fıorvosa. A 18. század végi iratok említik még Zeller Antal felcsert, Blási Jánost és Hönsch György seborvost. Ekkortájt a város társadalma tovább színesedett. 1778-ban Nánásról Nyíregyházára helyezték a postát. A postamester nemes Tajkly Antal, majd Hatzel Antal lett. Itt élt még Markos Mihály uradalmi fiscalis és Szabolcs vármegye mérnöke: Sexty András, aki a szállások felmérésében és a városrendezésben is segítségére volt az elöljáróságnak.12 A kézmővesek és az értelmiségiek között is több nemes volt, így a század közepén érkezett, rangjukat eltitkoló, a jobbágyi terheket felvállalókkal együtt a 18. század végére már közel százan lehettek. Nemesi jogaik érvényesítését nemcsak a jobbágyközösség, hanem sokáig a két földesúr, illetve a nemesi vármegye sem pártolta, de 1786-ban több engedményt is kaptak.13 Bár az úriszéki határozat szerint éppen úgy, mint a gazdák tartoztak adót fizetni, fuvarozni, szénát kaszálni és forgatni, sıt több jószágot sem tarthattak a legelın, de mentesültek a város határán túli útrobot és a katonai beszállásolás alól. Ezen kívül nemesi tanácsot állíthattak, ahol intézhették egymás közötti ügyeiket, valamint adójukat közvetlenül fizethették a megyei tisztviselınek. Néha konfliktusba kerültek a városlakókkal, vitáinak élét azonban tompította, hogy közülük többeket, mint arra érdemeseket beválasztottak a városvezetésbe, a presbitériumba, a városi és egyházi deputációkba, illetve sokukat családi szálak főzték a nem nemes lakosokhoz. Nemesi mivoltuknak néha hasznát is vette a közösség. Az 1803-as Dessewffyektıl és az 1824-es Károlyiaktól való pénzen történı megváltakozás14 alkalmával jól jöttek, mint a megye által is elismert tárgyaló fél, sıt a katonatoborzásnál is örültek a nyíregyháziak, hogy van itt néhány nemes porta, amelyre az ifjak bemenekülhettek. Ide ugyanis nem volt joga belépni senkinek és nem vihették el a sokszor napokig az istállóban, a sutban, a padláson megbújó parasztlegényeket. A város népességének döntı többségét a betelepítés utáni évszázadban a több hullámban érkezett gazdák adták. Köztük is voltak nemesek, de rétegzettségüket nem az elıjog, hanem a tehetısség határozta meg. A betelepüléskor még közel azonos gazdasági tehetısséggel bírtak. Persze már akkor is voltak néhányan, akinek több állata, földmővelı szerszáma volt, vagy éppen nagyobb volt a tekintélye, ık a szállásföldek kimérésénél is elınyben részesültek. De a városi társadalom rétegzıdésére csak akkor került sor, amikor az örökösödés révén megindult a földek felosztása, illetve a szabad adásvétel. Kezdetben szabályrendeletbe foglalták, hogy senkinek nem lehet kisebb szállása, mint egy, és nagyobb, mint négy kötélalj. A földaprózódás meggátlására a család fiai egy ideig együtt gazdálkodtak, szılıterülettel, állattal, pénzzel kárpótolták a testvéreket, vagy éppen mesterségre taníttatták a legkisebbeket. Ez azonban nem volt sokáig tartható állapot, mint ahogy a maximalizált földnagyság sem, hiszen házasság, öröklés vagy vásárlás révén egy idı után egyre nagyobb földterületek kerültek néhány tekintélyesebb család kezébe. 12
Kujbusné Mecsei Éva: Nyíregyháza önkormányzata (1753–1848). Nyíregyháza, 2003. Hársfalvi Péter: Nemesek és parasztok Nyíregyháza társadalmában. In: Jósa András Múzeum Évkönyve, III. 1960. Szerk. Csallány Dezsı. Nyíregyháza, 1960. 14 Részletesen lásd Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága. Nyíregyháza, 1974. 13
5
Az örökváltság után pedig már azt sem tudta szabályozni az elöljáróság, hogy minden szállásbirtokosnak legyen városi háza és itt éljen, mert a verejtékkel megszerzett földet sokan már nem cselédekkel akarták mőveltetni, hanem saját maguk szerettek volna gondot viselni rá, így megindult a kiköltözés. A városban leginkább az öregek maradtak, akik felvállalták az iskolai idıszakban az unokák gondviselését. A fiatalabbak csak vasárnap jöttek be a városba, hogy templomba menjenek és együtt költsék el az ünnepi ebédet szüleikkel, gyerekeikkel. A vasárnap fontos volt: ünnep, amely megszakította a hajnaltól késı estig tartó munkával teli hétköznapokat, amely lehetıséget adott a lelki töltekezésre, a templom elıtti téren rokonokkal, barátokkal, ismerısökkel való találkozásra, beszélgetésre, délután pedig a család nagytanács megtartására. Ilyenkor „az asszonyok megbeszélték, hogy kit láttak a templomban, ki mit mondott, hogyan volt öltözve. Szóba került a templomi prédikáció tartalma is. Ekkor beszélték meg a szülık az öregekkel a fiaik és lányaik házassági terveit … és a többi családi természető dolgot is. Az öreg gazda kiadta, hogy a jövı hét valamelyik napján mire van szüksége, melyik gyerek mit hozzon be. Parancsszavának mindenki engedelmeskedni tartozott, mert a vagyon az ı haláláig az ı kezében volt.”15 Nyíregyházán a mindennapok menetét leginkább a mezıgazdasági munka rendje határozta meg, éjt nappallá téve dolgoztak a földeken, de azért nyitottak maradtak a nagyvilág felé is. Bár az 1750-es években Békésbıl érkezettek fıként a földrajzi távolság miatt nem tartottak napi kapcsolatot korábbi lakhelyükkel, de az ott szerzett tapasztalatokat felhasználták új életük megszervezésénél. A 18. század közepétıl formálódó, fıként evangélikus tótokból álló közösséget a gazdasági és kulturális kapcsolatok inkább a felvidéki városokhoz kötötték. Innen jöttek többnyire a kézmőveseik, kereskedıik, innen hívták papjaikat, tanítóikat. És innen vették a példát és mintát az elırelépéshez, a joggyarapodáshoz, sıt a megvalósításhoz szükséges hitelek nagy részét is innen kapták. A reformátusok Debrecenbıl vagy Sárospatakról a katolikusok Egerbıl, Beregszászról hívták papjaikat, tanítóikat, míg az orvosok tanulmányaik befejezésével Budáról és Bécsbıl érkeztek. A gazdaság szükségszerővé tette a kapcsolatok körének további bıvítését és a nyitást a szőkebb környezet: Szabolcs megye települései és szomszédos régiók: a Hegyalja, Bihar megye – ezen belül leginkább Debrecen, valamint Bereg és Szatmár felé is. Az 1780-as évek végétıl, az 1790-es elejétıl ugyanis mindinkább fontossá vált a vásározás: egyrészt a hegyaljai és debreceni vásárok a bor és az állat beszerzési színtereiként jelentısek. A vevéseladás mellett pénzkereseti lehetıségek is kapcsolták a várost a Hegyaljához, ahova a föld nélkül maradtak eljártak szılımunkásnak. De a városi kocsmák számára is itt vették az e célból kijelölt küldöttek a jobb minıségő borokat. Másrészt az 1786-ban 3 országos és 1 hetivásár tartási jogot nyert Nyíregyháza 1828-ra a térség fı piacközpontjává, Szatmár és Bereg számára meghatározó gabonaelosztó és -eladó hellyé vált.16 A sokadalmakban megfordultak a környékbeli kézmővesek mellett a tágabb régió, sıt idegen országok mesterei eladóként, a városkörnyéki falvak és városok jobbágy lakossága pedig vásárlóként. Az evangélikusok leginkább a felvidéki városokban, fıként Eperjesen taníttatták az 1806ban létrehozott professzori iskolában végzett, arra érdemesnek tartott fiaikat. Közülük a 15 16
6
Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Budapest, 1943. 154. o. Bácskai Vera: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. 7. o.
legszerencsésebbek külföldi, többnyire német egyetemekre is eljutottak, majd voltak, akik hazatértek szülıvárosukba és hirdették Isten igéjét vagy tanítottak. A nyíregyházi, szlovákul beszélı gyermekeknek a német nyelv begyakorlásához általában késmárki vagy lıcsei iskolát, a magyar nyelv elsajátításához leginkább a reformátusok által kiemelten kezelt debreceni vagy a sárospataki kollégiumot választották. Volt azonban olyan is, aki Nagykállóban „magánháznál” magyarul tanult. A gazdák szívesen adták fiaikat „magyar szóra” még Polgárra, Nánásra, Dorogra, Lökre. A ”szógálatot” szállásért és ellátásért végezték a kisebbnagyobb gyerekek. Az értelmes és ügyes nyíregyházi legényt volt, hogy az egész falu megkedvelte, sıt ezután a nevelı- és édesszülık is gyakran látogatták egymást, de oda házasodásra igen ritkán került sor.17 Párt a nyíregyházi evangélikus fiatalok többnyire vagy helybıl, vagy a felvidéki megyékbıl választottak. Szélesebb körő kapcsolatai voltak a csekély számú római és görög katolikus, valamint a református gyülekezet tagjainak, közülük is a római katolikusoknak, aki elég nagy számban kellett, hogy idegenbıl származó házastársat válasszanak. Az ı házasfeleik korábbi lakhelye mutatja a legtarkább képet, mivel majdnem mindannyian máshonnan jöttek: Abaújtól a Hajdú kerületen, Krassón, Pesten, Pozsonyon, Trencsényen át Ugocsáig, Ungig, Zarándig. A görög katolikusok és reformátusok közül is többen kötöttek házasságot más településen élıkkel, de az újratelepítés évszázadában ık leginkább szabolcsiakat választottak a néhány felvidékin és zemplénin kívül.18 A 19. század elejétıl fennmaradt levelezıkönyvek tanúsága szerint élénk volt a kapcsolat a legényvándorlás kiinduló és célállomásaival is, valamint a gazdasági, kulturális és házassági vándorlási területek településeivel. De levélben kereste meg a város elöljárósága a gyakran úton lévı megyebeli és pesti állat-, gyapjúkereskedıket, értesítve ıket a vásárokról, vagy arról, hogy a városháza udvarán felvásárolhatják a lakosok juhainak gyapjait. Levélben tartották a kapcsolatot a pálinkaszállítókkal is.19 Külön kiemelést érdemel az a kapcsolatsor, amit jogaik védelmében alakította ki, és amelyet szintén leginkább csak levél által tartottak. Így írtak pl. megváltakozásuk után a jogi helyzetük tisztázása érdekében a Helytartótanácsnak, majd sikertelenségük után több Budán élı ügyvédnek. Hasonló helyzet alakul ki az 1830-as években is, mikor a város autonómiájának megırzése érdekében királyi privilégiumot szeretett volna kapni. Ennek eléréséhez több bécsi ágenst kerestek meg. A siker eléréséhez néha azonban elengedhetetlen volt a személyes jelenlét is, így kisebb nagyobb küldöttségek személyesen látogatták meg az ügyükben eljárókat némi „kedveskedéssel”. Hogy ez a fajta kapcsolat sikerrel járt, mutatja, hogy a privilégiumot végül elnyerte a város 1837-ben. Az 5 éve várt nagybecső okiratért azonban már nem utaztak Bécsbe, sıt az ágens sem kelt útra vele Nyíregyházára, hanem Megyasszay István nagykereskedı hozta el Debrecenbe, ahol a város által megbízott Galánek Dániel kereskedı vette át. Ez a fajta kapcsolattartás is bevett forma volt, hiszen a város fizetnivalói közül csak a földesuraknak vitték uradalmi vagy családi központjukba, a Dessewffyeknek Fintára, a Károlyiaknak Nagykárolyba a pénzt, a kölcsönök kamatait többször a közeli nagyvásárokon megjelenı kereskedık vitték el a hitelt nyújtóknak. 17
Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Budapest, 1943. 146. o. Kujbusné Mecsei Éva: Az újratelepült Nyíregyháza kapcsolatrendszere (1753–1848). In: Urbs, III. Fıszerk. Á. Varga László. Budapest, 2008. 347–360. o. 19 Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, V. A. 12/b. 38/118. Currentalesek 18
7
Érdemes még figyelmet fordítani az egyházlátogatásokra, kerületi győlésekre. valamint azokra a papkeresı utakra, amelyeket a gyülekezetek által megbízottak tettek egy-egy lelkész meghívás elıtti megismerése érdekében. Nyíregyháza lakói az újratelepítés évszázadában keményen megdolgoztak az országosan is ritkaságszámba menı fejlıdésért és sikerért. Pedig az ı életüket is számos tragédia nehezítette. A mezıvárosi korszakból fennmaradt közigazgatási és személyes iratokban, az evangélikus egyház Történetkönyvében és az ekkori eseményeket számba vevı irodalomban is találhatók hosszabb-rövidebb utalások mindazokra a csapásokra és katasztrófákra, amelyek megbolygatták akár az egész közösség életét. A legsúlyosabb kártételnek a szárazság számított, hiszen ez a termés elpusztulása miatt nemcsak az életminıség romlását eredményezte, hanem a kialakult éhínség során sokan meg is haltak. De pusztította a termést a korán jött fagy, a hirtelen támadt szélvész is. A kedvezıtlen idıjárás követeztében sokan elszegényedtek, ingóságaikat, sıt a gazdasági elınyöket és kedvezményeket biztosító városi lakosjog alapfeltételét jelentı ingatlanaikat is eladni kényszerültek. A nyomorúság volt, akit koldulásra, volt akit elvándorlásra kényszerített. Nyíregyházán a legemlékezetesebb 1794., 1816., 1834., 1836. és 1841-42. évi kedvezıtlen az idıjárásról készültek az alábbi feljegyzések: „Pedig nehéz csapással látogatta meg az Úr e serény népet 1794-ben. Az iszonyú szárazság miatt se nem kapáltak, se nem vetettek és arattak, se nem kaszáltak. A leperzselt mezık parlagon hevertek, s a lakosság bánatában ki sem mozdult hajlékából, ami a földmővelı és állattenyésztéssel foglalkozó népre lesújtó állapotot idézett elı. Nagy drágaság keletkezett, majd ínség fenyegette a lakosokat.”20 1816. január 29. napján irtózatos fagy pusztít és tombol… „A lakosok nagy része gyökereken és péppé fızött növényi táplálékokon tengıdik, melyet zsír nélkül fogyaszt el.”21 A természeti csapások közül bár nagy riadalmat keltett, de ritkábban jelentkezett és kevesebb kárt okozott a földrengés. 1829-ben egy enyhébb, 1830-ban jelentısebb, majd 1834ben két, a korábbiaktól intenzívebb rengés rázta meg a várost. Emberéletben nem esett kár, de a házak – fıként az evangélikus templom és a Morgó kocsma környékén – megrongálódtak. „1834. Ez október hava 15. napján reggeli nyolc óra elıtt néhány percig tartott. Némi megmagyarázhatatlan földalatti robaj elızte azt meg, s az állatok különös nyugtalanságot árultak el. Mindenkit, de kivált az érzékenyebb természetőt valami rémisztı borzadás futá keresztül. Dél-napkeletrıl észak felé látszott indulni, sokan futottak ki házaikból az utcákra, látni mi történt, és borzadva látták, miképp a házak s kémények ingadoztak s a templom szomszédjai, miképp ezt tornyostul a hatalmas elemharc megrázkódtatta. Azalatt sietve jövének a templomhoz a városi tisztviselıségnek némely tagjai a történt kárt látandók, a templomot nyitva találták, mert éppen éneklés közben történt ez az iszonyatos földrengés. A hívek elfutamodtak, s az akkor orgonáló Kollmann Sámuel félbehagyva az áhitatosságot, mivel a boltozatról hullott a mázolat és körülte mindenek ingadoztak, ijedtében a legközelebbi orgonán lévı kis nyílást kereste fel s használta feje menedékéül. Bemegyünk a templomba, s a földrengésnek káros nyomait megilletıdve és sajnálattal végigszemléljük, a templom bolthajtásai mennél közelebb az orgona és toronyhoz, annál nyíltabb repedéseket mutatnának, 20
Leffler Samu: Nyíregyháza város története In: Magyarország vármegyéi és városai. Szabolcs vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, é. n. 102. o. 21 Uo. 108. o.
8
sok helyen a vakolat és téglák is lehulltak, de az ájtatoskodók közül senki sem szerencsére sebesíttetett meg…. Ekkor városunkban igen sok ház falai meghasadoztak, soknak szögletei lesüllyedtek, leszakadtak… Ismét október 31-én volt földrengés, de nem oly erıs és kártékony, mint az elébbi.”22 A természeti jelenségek közül leginkább a villámcsapás okozta károk ellen tudtak védekezni a város lakói. Vihar idején igyekeztek fedél alá menekülni, tudva, hogy sem a mezın, sem a fák alatt nincsenek biztonságban, város legmagasabb épületeire, a templomokra pedig villámhárítót szereltek. A bajt azonban teljesen nem kerülhették el, idınként nemcsak a házakba, hanem az emberekbe is belecsapott a villám. A legtöbb villámsújtást 1839-ben jegyezték fel: A kisebb-nagyobb betegségek, járványok is folyamatosan szedték áldozataikat. A nagy csecsemıhalandóság mellett a természeti csapások okozta szegénység, az idıjárás változásához nehezebben alkalmazkodók betegségei, az egészségre káros szokások sokszor tragédiákhoz vezettek. A városban élı és praktizáló orvosok, bábák tevékenységének is köszönhetıen azonban több, korábban halálos betegséget gyógyítottak sikerrel, de a járványok tömeges pusztítását a legjobb orvos sem tudta megakadályozni. A legtöbb emberéletet, közel 1000 nyíregyházi lakos halálát az 1831-es, országosan dühöngı kolera követelte. A pusztító járványok nemcsak a lakosságot, hanem idınként az állatállományt is tizedelték. A nyíregyháziak jó részének megélhetését, anyagi jólétét biztosította a jó piaccal bíró marhaállomány, amelyet gyakran fenyegetett vész.23 Jelentıs károkat okozó szerencsétlenségeket emberi mulasztások is elıidézhettek. A szorosan egymás mellé épített nádtetıs házakból álló mezıváros legnagyobb félelme a tőzvész volt. Bár az elöljáróság számos tőzvédelmi intézkedést hozott, a „vörös kakas” pusztítását alig tudta akadályozni. Nyíregyházán a betelepülés utáni században számtalan tőzeset fordult elı, sok ház, gazdasági épület leégett, de a legnagyobb csapás 1832-ben érte a várost, amikor augusztus 11-én 138 házat hamvasztott el a tőz a Csillag és a Debreceni utcán és környékén.24 * A telepítés után egy évszázaddal a város jogállásának, a megváltozott gazdálkodási rendnek és a történelmi eseményeknek is köszönhetıen átalakult az élet: a szállásokra kiköltözött tekintélyes nagygazdák, az öntudatos, az impopulációs múltjukra büszke kisgazdák és a zsellérré, szolgálóvá váltak helyére a 19. század utolsó harmadában beköltöztek az állami hivatalok tisztségviselıi, a katonák, a boltok, üzletek tulajdonosai, a vasútnál dolgozók és a kisebb nagyobb vállalkozások tulajdonosai. Egyre ritkábban lehetett szlovák szót hallani az utcákon, a városi elöljáróságban, a színházban, a kávéházakban.25
22
Történetkönyv, 276–278. o. Kujbusné Mecsei Éva: Károk és katasztrófák Nyíregyházán a XVIII–XIX. századi források tükrében. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2002/2. 177–191. o. 24 Történetkönyv, 264. o. 25 Errıl az idıszakról lásd Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák, I–V. Nyíregyháza, 1984–2002. 23
9
Az 1876-ban a megye központjává vált város fejlıdése folyamatos: kereste, keresi a történelmi kihívásokra a választ. Bár még ma is magán hordozza ezen idıszakok emlékeit, a századfordulós épületekkel körbevett centrum azonban folyamatosan modernizálódik: díszes burkolat fedi a városháza elıtti teret, szökıkutak, a történelem jeles eseményeinek, szereplıinek szobrai, emlékoszlopai által díszített virágos parkok teszik emberközpontúvá a ma már közel 120 ezer fıs települést. 21. századi jellegét pedig a sok emeletes lakótelepek, üzletek, plázák adják. A kezdetekre, a 18. században történtekre Nagy Benedek Városalapító atyák szobra mellett az evangélikus templom emlékeztet, ahová ha belépünk, önkéntelenül is visszapillantunk a múltba. Akár köt bennünket vérségi kötelék a betelepültekhez, akár csak – ahogy régen mondták „gyütt-ment”-ként –akarjuk otthon érezni itt magunkat, fontos, hogy ismerjük a város múltját és tisztelettel emlékezzünk elıdeinkre. Kujbusné Mecsei Éva
10
