PHILIPPA GREGORY. A Boleyn örökség. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Philippa Gregory

PHILIPPA GREGORY

A Boleyn örökség

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Philippa Gregory

The Boleyn Inheritance HarperCollins Publishers, London, 2006 Copyright © Philippa Gregory Ltd. 2006 Fordította Megyeri Andrea

Anthonynak

Hungarián translation © Megyeri Andrea, 2007 Cover photograph © Jeff Cottenden Hungarián edition © Új Palatínus Könyvesház Kft., 2008

Jane Boleyn

NORFOLK, BUCKLING HALL, 1539. JÚLIUS Nagy a forróság, a szél pestises bűzt terít széjjel a sík mezők és lápok felett. Ilyen időben, ha a férjem még élne, nem gubbasztanánk itt, az ólmos hajnaltól a tompán vereslő napnyugtáig; a királyt kísérnénk országjáró körútján, Hampshire és Sussex ligetein és dűnéin át, Anglia legszebb, leggazdagabb vidékén, lankás utakon lovagolva, a tengert lesve a dombtetőkről. Délelőttönként vadászni járnánk, délben a fák sűrű lombkoronája alatt hűsölve ebédelnénk, este valamely udvarház nagytermében táncolnánk, a fáklyák sárgán villódzó fényében. Az ország legelőkelőbb családjaival álltunk barátságban, a király kegyeltjei voltunk, a királyné rokonai. Mindenki kedvelt bennünket, mi voltunk a Boleynek, a legkáprázatosabb, legkifinomultabb család az udvarnál. Aki George-ot ismerte, mind rajongott érte, Boleyn Annának senki nem tudott ellenállni, s körülhízelegtek engem is, hogy a közelükbe férkőzhessenek. George lenyűgöző volt sötét hajával, sötét szemével, csinos arcával, mindig a legpompásabb lovon ült, sosem mozdult a királyné mellől. Anna szépsége teljében, sugárzó elméjével csábító volt, mint az aranybarna méz. És én örökké velük voltam. Ők ketten egymás mellett lovagoltak, fej fej mellett versengve, mint egy szerelmespár; a paták dübörgésén át is hallottam a nevetésüket, ahogy tovavágtattak. Néha, amikor együtt láttam őket, e gazdag, ifjú, gyönyörű testvérpárt, nem is tudtam, melyiküket szeretem jobban. Az egész udvar bálványozta őket, kihívó, sötét boleyni színeiket, szilaj életmódjukat: szerették a veszélyes játékot, a kockázatot, eltökélten támogatták az egyház reformját, fürgén járt az eszük s vitában a nyelvük, nem riadtak vissza új tanoktól, új gondolatoktól. A királytól a konyhalányig nem akadt senki, akit ők ketten el ne bűvöltek volna. Még most, három év elmúltával sem tudom elhinni, hogy többé nem látjuk őket. Hisz egy ilyen ifjú, ragyogó páros nem halhat meg csak úgy?! Az eszemben, a szívemben még mindig ott lovagolnak egymás mellett, még mindig fiatalok és gyönyörűek. Hogyan is ne vágynék rá szenvedélyesen, hogy bárcsak igaz lenne? Még csak három év telt el, mióta utoljára láttam őket; három éve, két hónapja és kilenc napja volt, hogy a férjem könnyedén megsimította az ujjaimat, és mosolyogva így szólt: „Ideje fölkelnem, kedvesem, rengeteg a tennivalóm mára"; május elseje volt, lovagi tornára készülődtünk. Tudtam, hogy veszélyben vannak, ő és a húga, de azt nem, hogy mennyire. S azóta, új életem minden napján elsétálok a faluban a keresztúthoz, ahol piszkos mérföldkő jelzi a Londonba vivő országutat. Sár és zuzmó rajzolja ki a vésett feliratot: „London, 120 mérföld". Oly messze, olyan nagyon messze van. Mindennap lehajolok, és megérintem, mint egy talizmánt, aztán elfordulok, visszamegyek apám házába, mely túl kicsi lett nekem, hiszen a király leghatalmasabb palotáiban is laktam már. A fivérem nagylelkűségére vagyok utalva, és a felesége jóindulatára, aki cseppet sem szível; s a járadékra, amit Thomas Cromwell, a felkapaszkodott uzsorás, a király új kebelbarátja küld nekem. Szegény rokonként élek a ház árnyékában, mely az enyém volt egykoron, Boleyn-ház, egyike számtalan házunknak. Visszavonultan, szegényesen élek, akár egy otthontalan özvegy, aki egyetlen férfinak sem kell. Hiszen az vagyok: otthontalan özvegy, aki egyetlen férfinak sem kell. Maholnap betöltöm a harmincat, arcomon a kiábrándultság barázdái húzódnak, anya vagyok, bár a fiam távol él tőlem, özvegy vagyok, de semmi reményem új házasságra: egy szerencsétlen sorsú család egyetlen túlélője, botrányok örököse.

Arról ábrándozom, hogy talán egy nap megfordul a szerencsém. Egy Howardlivrés hírnök lovagol erre az úton, levelet hoz nekem a norfolki hercegtől, aki az udvarhoz hív újra, s feladatot ró rám: új királynét kell szolgálni, új titkokat továbbadni, összeesküvést szőni, élni az udvaronc örök köpönyegforgató életét, aminek a herceg oly nagy mestere; s én vagyok az ő legjobb tanítványa. Arról ábrándozom, hogy a világ megváltozik, a feje tetejére billen, s mi ismét a csúcsán leszünk, én pedig elfoglalhatom benne a régi helyemet. Egyszer már kihúztam a herceget a csávából, s cserébe ő is engem. De fájdalom, őket kettejüket nem sikerült megmentenünk, s most már csak álmaimban lovagolnak, nevetnek és táncolnak tovább. Ismét megérintem a mérföldkövet, és elképzelem, hogy holnap megérkezik a hírnök. Felém nyújtja a papírt, melyen vörös viaszpecsétbe nyomva a Howard-címer fénylik. „Üzenet Jane Boleynnek, Rochford vikomtessznek", mondja majd, kétkedőn szemlélve szegényes tunikámat, ruhám poros szegélyét, az útjelző kő szennyétől foltos kezemet. – Átveszem – felelem én. – Én vagyok az. Időtlen idők óta várok már. – És akkor mocskos kezembe veszem, ami az enyém: az örökségemet.

Anna, klevei hercegnő

KLEVE, DÜREN VÁROSA, 1539. JÚLIUS Alig merek levegőt venni. Mozdulatlan ülök, mint egy kőszobor, az arcomon merev mosoly, a szemem tágra nyitva, magabiztosan nézek a művészre, remélhetőleg megbízhatónak tűnök, nyílt tekintetem őszintének, de nem szemérmetlennek mutat. Ékszereim, bár csak kölcsönbe kaptuk, a lehető legjobbak, amiket anyám fel tudott hajtani, hogy a kritikus szemlélő lássa, nem vagyunk épp koldusok noha az öcsém nem ajánlhat majd fel hozományt a kérőnek. A király, ha engem választ, az a kellemes külsőmért és politikai összeköttetéseimért lesz. Mást nem nyújthatok. De engem kell választania. Mindenre kész vagyok, hogy engem válasszon. Semmi sem fontosabb annál, mint hogy megszabaduljak innen. A szoba túlfelén ott a húgom, pillantása gondosan kerüli a portrét, mely a festő keze alatt gyors mozdulatokkal, széles krétavonásokkal alakul; ő is a sorára vár. Isten bocsássa meg: remélem, nem őt választja a király. Ő is éppúgy ég a vágytól, mint én, hogy elhagyhassa Klevét, hogy szédítő magasságba emelkedjen, Anglia trónjára kerüljön; de nem olyan életbevágó ez őneki, mint nekem. Az egész világon nem lehet még egy lány, akinek olyan fontos ez, mint nekem. Az öcsémre ugyan nincs egyetlen panaszos szavam sem, és nem is lesz soha. Soha nem beszélnék ellene. Anyám szemében ő a tökéletes utód, Kleve hercegségének méltó örököse. Szerencsétlen apám életének utolsó hónapjaiban, amikor nyilvánvalóan elmeháborodott volt már, az öcsém volt az, aki a szobájába tuszkolta, kívülről rázárta az ajtót, és bejelentette az udvarnak, hogy apám lázas beteg. Az öcsém volt, aki anyámnak megtiltotta, hogy orvost hívasson, vagy legalább lelkipásztorokat, hogy kiűzzék az ördögöt apám bomlott elméjéből. Az öcsém volt, aki dörzsölt módon – egy róka alattomos ravaszságával – kifundálta, hogy apámról azt kell híresztelnünk: iszákos, mert az őrültség szégyenfoltja nem tapadhat a család nevéhez. Nem érvényesülhetünk a világban, ha a dinasztiánk jó híre sérül. De ha csak apánkat bélyegezzük meg, ha elhitetjük, hogy részeges, miután megtagadtuk tőle a segítséget, amire oly nagy szüksége lett volna, akkor a mi sorsunk jóra fordulhat. Így én jó házasságot köthetek. Így jó házasságot köthet a húgom, így jó házasságot köthet az öcsém, és biztosíthatja az uralkodóház jövőjét,

még azon az áron is, hogy apám egyedül harcol a démonaival, s nem áll mellette senki. Hallottam, mikor apám nyöszörgött a szobája ajtaja mögül, hogy jó fiú lesz, csak engedjük ki. Hallottam, hogy az öcsém habozás nélkül, határozottan közölte vele, hogy nem jöhet, és eltűnődtem, vajon nem tévedünk – e mindannyian, hogy talán az öcsém máris éppolyan őrült, mint apám, őrült az anyám is, és talán egyedül én vagyok épeszű az egész házban, hiszen egyedül én nézem néma iszonyattal, mit is művelünk. De hallgattam én is. Kisgyermekkoromtól kezdve engedelmességgel tartozom a fivéremnek. Születése óta ő volt ennek a hercegségnek, a Maas és a Rajna közt megbúvó kis országnak a várományosa. Aprócska birtok, de elhelyezkedése oly fontossá teszi, hogy Európa minden nagyhatalma a mi barátságunkra pályázik: Franciaország, a spanyolországi és ausztriai Habsburg Birodalom, a német – római császár, maga a pápa, s most Henrik, az angol király is. Kleve a hatalmi egyensúly kulcsa Európa szívében, s ez a kulcs a klevei herceg kezében van. Nem csoda hát, hogy az öcsém oly nagyra tartja saját magát, ez érthető; csupán én töprengek el néha, nem egy kisszerű hercegecske – e valójában, aki egy nagyszabású bálon, melynek neve kereszténység, az asztal vége felé ül. De senkinek sem mondom el, hogy ez jár a fejemben, még a húgomnak, Ameliának sem. Senkiben nem bízom meg egykönnyen. Fivérem parancsol anyámnak is, a világban betöltött helye följogosítja rá, s anyám az ő főkamarása, főudvarmestere, pápája. Anyám áldásával az öcsém parancsol a húgomnak és nekem, mert ő a férfiörökös, mi pedig púp vagyunk a hátán. Ő fiatal férfi, akire hatalom vár és nagyszerű lehetőségek, mi pedig fiatal nők, legjobb esetben leendő feleségek és anyák, a legrosszabb esetben vénlányok, élősködők. A nővérem, Sybilla már megszabadult innen, amint lehetett, amint férjet találtak neki, elhagyott minket, s most már nem gyötri a zsarnok fivéri gondoskodás. Én leszek a következő. Muszáj, hogy én legyek. Szabaddá kell válnom. Céltalan kegyetlenség lenne, ha helyettem Ameliát választanák. Majd meglesz az ő esélye is, eljön az ideje. De sorban én következem, engem kell választaniuk. Nem is értem, miért ajánlották Ameliát egyáltalán, hacsak nem azért, hogy félelmemben még inkább behódoljak. Ha ezért, akkor nem tévesztettek célt. Rettegek attól, hogy egy fiatalabb lány kiüt a nyeregből, ráadásul a fivéremnek köszönhetően. Ami azt illeti, ő akár a saját érdekeit is félreteszi, hogy gyötörhessen. Öcsém kisszerű herceg, a szó minden értelmében. Amikor apám meghalt, még mindig csendesen könyörögve, hogy nyissák ki az ajtaját, ő ült a trónjára, de az űrt nem tudja betölteni. Apám kiismerte magát a világban, járt a spanyol és a francia udvarnál, beutazta Európát. Az öcsém nem mozdult ki itthonról, nem hiszi, hogy a világ bármi nagyszerűbbet mutathat neki, mint a saját hercegsége. Azt hiszi, a Bibliánál nem létezhet nagyszerűbb könyv, egy csupasz falú templomnál jobb templom, a saját lelkiismereténél jobb tanácsadó. Kis háznép ura, hatalma tehát kisszámú szolgára nehezedik nyomasztó súllyal. Csekély az öröksége, éberen őrzi hát a méltóságát, s megfojt vele engem, akinek semmi méltósága. Amikor részeg vagy jókedvű, a legmakacsabb alattvalójának hív, és nyers mozdulattal magához ölel. Ha józan vagy bosszús, azt mondja, nem tudom, hol a helyem, és azzal fenyeget, hogy bezár a szobámba. Nem üres fenyegetés ez mostanság Klevében, olyasvalaki szájából, aki a saját apját is elzárta. Úgy vélem, nagyon is képes rá, hogy bebörtönözzön. És ha segítségért kiáltanék, akadna-e, aki kienged? Holbein mester kurta fejbiccentéssel jelzi, hogy fölkelhetek, és a húgom következik. A portrét nem nézhetem meg. Egyikünk sem láthatja a képeket, amiket az angol királynak küld. Nem azért jött, hogy hízelegjen, hogy csodaszépnek

ábrázoljon minket. A művészi géniuszától telhető leghívebb képmást kell fölvázolnia, hogy Anglia királya eldönthesse, melyikünk tetszik neki legjobban, mintha telivér kancák lennénk, akiket fedeztetni visznek az angol ménesbe. A húgom előremasírozik, Holbein mester közben hátradől, tiszta papírt vesz elő, pasztellkrétájának a hegyét vizsgálja. Holbein mester mindannyiunkat látta, minden jelöltet az Anglia királynéja címre. Lefestette Milánói Krisztinát, Louise de Guise-t, Marié de Vendome-ot, Anne de Guise-t. Nem én vagyok az első fiatal nő, akinek kinyújtott kézzel, krétáját maga elé tartva, fél szemét behunyva megmérte az orrát. Könnyen lehet, hogy Amelia húgom után újabb lány lesz soron. Talán hazafelé menet megáll Franciaországban, hogy újabb vigyorgó lányt szemléljen homlokráncolva, rögzítse az arcvonásait, megjelenítse a hibáit. Semmi értelme lealacsonyítónak éreznem a helyzetet, mintha egy vég pamutbársony lennék a szabó asztalán. – Nem szeret modellt állni? Szégyenlős? – kérdezte nyersen, amikor a mosoly lehervadt az arcomról, mert úgy tekintett rám, mintha egy darab húst vizsgálna a konyhai szárítón. Nem árultam el neki, mit érzek. Az ember nem adja ki magát egy kémnek. – Feleségül akarok menni hozzá – csak ennyit mondtam. – Én csak a képeket festem – közölte. – Inkább a követeknek beszéljen a kívánságáról, Nicholas Wotton és Richárd Beard nagykövet uraknak. Nekem hiába mondja. Az ablakülésbe telepszem, melegem van a legjobb ruhámban, szorongat a fűzőm, mely olyan szűkre van húzva, hogy két cseléd együttes erejével lehetett csak összecsomózni a zsinórját, és ha kész a kép, muszáj lesz levágni rólam. Ameliát nézem, aki oldalra billenti a fejét, úgy illegeti magát, kacéran Holbein mesterre mosolyogva. Csak nehogy megtetsszen neki. Csak nehogy olyanra fesse, amilyen valójában: gömbölyűbbre, csinosabbra nálam. Ameliának valójában mindegy, hogy elmehet – e Angliába vagy sem. O, persze nagy dicsőség lenne egy szegény kis hercegség legifjabb hercegnőjéből egy csapásra Anglia királynéjává válnia, s ezzel magát, családunkat és az egész klevei nemzetet följebb emelnie. De számára nem oly fontos szabadulni innen, mint nekem. Neki, velem ellentétben, nem sürgős. Úgy is mondhatnám: nem létszükséglet. Beleegyeztem, hogy nem nézem meg Holbein mester képét, így hát nem is teszem. Egyvalami feltétlenül elmondható rólam: a szavamat mindig megtartom, pedig csak egy lány vagyok. Inkább kinézek az ablakon, a kastélyunk udvarára. Odakint az erdőben fölharsannak a vadászkürtök, a hatalmas rácsos kapu kitárul, a vadásztársaság hazatér, élén a fivéremmel. Felpillant az ablakra, és meglát engem, még mielőtt félrehúzódhatnék. Azonnal észreveszem rajta, hogy fölbosszantottam. Azt fogja gondolni, semmi keresnivalóm az ablak mellett, ahol az udvarról bárki megláthat. Csak rövid ideig látott, nem nézhetett meg alaposan, mégis bizonyos vagyok benne, hogy tudja, a fűzőm szorosra van kötve, a ruhám szögletes kivágása mélyen ül, igaz, egy muszlinkendő egészen az államig eltakar. Összerezzenek a rideg pillantástól, amit az ablak felé vet. Most elégedetlen velem, de nem fog szólni. A ruhámat, amit meg tudnék magyarázni, meg sem említi majd, valami másról fog panaszkodni, de nem tudhatom, mi lesz az. Abban azonban biztos lehetek, hogy ma vagy talán holnap anyám egyszer csak a szobájába hívat, a széke mögött ott áll az öcsém, esetleg hátat fordít nekem, de lehet, hogy épp akkor lép be az ajtón, mintha mit sem tudna az egészről, és akkor anyám mélységesen megvető hangon így szól: – Anna, rosszat hallottam rólad –, és előhoz valamit, ami még napokkal korábban történt, amit már el is felejtettem, de az öcsém emlékszik rá, erre az alkalomra tartogatja, úgyhogy vétkesnek talál, talán meg is büntet, de arról egy

szót sem szól, hogy látott az ablaknál ülve, csinosan öltözve, holott valójában ez a bűnöm. Amikor kicsi voltam, apám fáikénak hívott, az ő kis fehér sólymának, a havas északi tájak vadászmadara után. Ha meglátta, hogy a könyveim vagy a varrnivaló fölé hajolok, fölnevetett, és azt mondta: – Jaj, kicsi sólyom, kalitkába zártak? Gyere, kiszabadítalak! –, és olyankor még az anyám sem akadályozhatta meg, hogy fölpattanjak, és kirohanjak a tanulószobámból apámhoz. Bárcsak, jaj, bárcsak elhívna megint. Tudom, hogy anyám szerint ostoba lány vagyok, az öcsém szerint annál is rosszabb; de ha Anglia királynéja lennék, a királynak nem kellene attól tartania, hogy a pozíciómhoz méltatlanul viselkedem, nem követném a francia divatot, nem ropnék itáliai táncokat. Megbízható lennék, megőrizném a király becsületét. Tudom, milyen sokat ér egy férfi becsülete, és nincs is más vágyam, csak hogy jó leány legyek, jó királyné. S ugyanakkor azt gondolom, bármilyen szigorú ember az angol király, nem tiltaná meg, hogy a saját kastélyomban az ablakhoz üljek. Akármit is mondanak Henrik királyról, úgy hiszem, őszintén megmondaná nekem, ha megsértettem, nem az anyámat utasítaná, hogy verjen meg valami más miatt.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. JÚLIUS Lássuk csak, mi mindenem van? Van egy kis aranyláncom, rég halott anyámtól, ezt egy igazi ékszerdobozban tartom, bár a doboz sajnos egyébként üres, csak ez az egy lánc van benne, de biztos kapok még többet is. Három ruhám van, az egyik új. Van egy darab francia csipkém, apám küldte Calais-ból. Fél tucat saját szalagom. És legfőképpen: itt vagyok nekem én! Tüneményes önmagam! Ma vagyok tizennégy éves, ez már valami! Tizennégy! Tizennégy éves vagyok, fiatal, nemesi származású, bár nem gazdag, ami nagy kár; de szerelmes, annyira szerelmes! Nagyanyám, a hercegné őméltósága megajándékoz a születésnapomon, ez biztos. Én vagyok a kedvence, és szereti, ha elegáns vagyok. Talán ruhaselymet kapok, talán pénzt csipkére. Barátnőim a leányszobából ma este ünnepséget rendeznek nekem, mikor aludni kellene térnünk; a fiatalemberek a titkos jellel kopognak majd az ajtón, mi odasereglünk, hogy beengedjük őket, én felkiáltok: – Jaj, ne! – mintha jobb szeretném, ha csak mi lányok lennénk, mintha nem lennék szerelmes, őrülten szerelmes Francis Derehambe. Mintha nem egész nap csak az estét vártam volna, amikor végre láthatom. Öt óra múlva látom. Nem is! Épp most néztem meg nagyanyám drága francia óráját. Négy óra és negyvennyolc perc múlva. Negyvenhét perc. Negyvenhat. Szinte hihetetlen, hogy mennyire sóvárgok utána, hogy képes vagyok az óramutatót figyelni, számolni a perceket a találkozásig. Igaz szerelem ez biztosan, igazi szenvedély, én meg, úgy látszik, különlegesen mély érzésű lány vagyok, hogy így tudok lángolni. Negyvenöt; de most már kezdem halálosan unni a várakozást. Neki persze nem mondtam el, mit érzek. Annyira kínos lenne, ha nekem kellene elmondanom neki, bele is pusztulnék. Azt hiszem, így is elpusztulok, a szerelemtől. Senkinek nem árultam el, csak Ágnes Restwoldnak, a legeslegjobb barátnőmnek, és megeskettem, hogy nem adja tovább, vagy halálnak halálával haljon, egy áruló halálával. Azt mondta, előbb akasztják fel, fojtják vízbe, és

négyelik föl, mint hogy bárkinek is elmondja, hogy szerelmes vagyok. Azt mondta, inkább a vérpadra menne, Anna királynőhöz, az unokatestvéremhez hasonlóan, semmint elárulja valakinek a titkomat. Azt mondta, ha kínpadra vonják, akkor is tartja a száját. Margaret Mortonnak is elmondtam, és ő megígérte, hogy mindhalálig hallgat, ha medveverembe hajítják, akkor is. Azt is hozzátette, inkább máglyán égessék el. Ez jó, mert egyikük biztos elmondja neki még ma, mielőtt este átjön, és akkor megtudja, hogy tetszik nekem. Már hónapok óta ismerem, szinte egy örökkévalóság óta. Eleinte csak én néztem őt, de most már ő is rám mosolyog és köszön. Egyszer már a nevemen szólított. A házban lakó többi fiatalemberrel szokott átjönni a lányszobába, és azt képzeli, hogy Joan Bulmerbe szerelmes, akinek békaszeme van, és ha nem adná magát olyan könnyen, rá se néznének a férfiak. Ez olyan igazságtalan. Egyszerűen igazságtalan. Legalább tíz évvel idősebb nálam és férjnél van, úgyhogy tudja, hogyan kell elcsábítani egy férfit, nekem viszont még sokat kell tanulnom. Dereham is elmúlt húsz. Mind gyereknek tekintenek, pedig nem vagyok az, és be is fogom bizonyítani. Tizennégy éves vagyok, készen állok a szerelemre. Készen állok arra, hogy szeretőm legyen, és annyira szeretem Francis Derehamet, hogy belehalok, ha nem látom azonnal. Négy óra és negyven perc. De most, mától kezdve minden másképp lesz. Most, hogy tizennégy éves lettem, minden meg fog változni. Így kell történnie, tudom, hogy így lesz. Az új francia fej díszemet veszem föl, és megmondom Francis Derehamnek, hogy tizennégy éves vagyok, és végre meglátja, ki vagyok igazából: igazi nő, bizonyos tapasztalattal bíró, felnőtt nő; és majd meglátjuk, meddig marad a békaképűvel, ha átjöhet helyette az én ágyamba is. Igaz, hogy nem ő az első szerelmem, de Henry Manox iránt nem éreztem semmi ilyesmit, és ha ő azt állítja, hogy igen, akkor hazudik. Henry Manox megfelelt, amikor egyszerű vidéki lány voltam, még csak gyerek aki muzsikálni tanul a virginálon, a csókolózásról és fogdosásról viszont nem tud semmit sem. Sőt, amikor először megcsókolt, még csak nem is élveztem igazán, és könyörögtem, hogy hagyja abba, és amikor felnyúlt a szoknyám alá, annyira megijedtem, hogy felsikoltottam, és elsírtam magam. Csak tizenegy éves voltam, nem is ismerhettem a nőknek való gyönyöröket. De most már mindent tudok. Ez a három év a lányszobában minden apró fortélyt és trükköt megtanított nekem, amire szükségem lehet. Tudom, mi kell egy férfinak, tudom, hogyan bánjak vele, és azt is, hogy mikor kell megállni. Nekem a jó hírem a hozományom – nagyanyám, a savanyú vén boszorka sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy ez az egyetlen hozományom –, és nem is állíthatja senki, hogy Howard Katalin nincs tisztában vele, mivel tartozik magának és a családjának. Már felnőtt nő vagyok, nem gyerek. Henry Manox akkor akart a szeretőjévé tenni, amikor vidéki gyerek voltam még, szinte teljesen tudatlan, és nem találkoztam még férfival, legalábbis olyannal, aki számít. Engedtem is volna, hogy a magáévá tegyen, miután hetekig üldözött és erőszakoskodott, hogy csináljuk azt a dolgot, de végül neki szállt inába a bátorsága, félt, hogy elkapják. Ferdén néztek volna ránk, mert ő húszéves elmúlt, én meg tizenegy voltam. Várni akartunk tizenhárom éves koromig. De most már Lambethben lakom, a Norfolk House-ban, nem Sussexben, a világ végén; bármikor erre lovagolhat akár a király is, az érsek a szomszédunk, a nagybátyám, Thomas Howard, Norfolk hercege is gyakran jön ide népes kísérettel, és egyszer eszébe jutott a nevem. Túlléptem már Henry Manoxon.

Nem vagyok vidéki kislány, akit erőszakkal csókolgathat és mindenfélére kényszeríthet, most már jóval magasabban állok nála. Tudom, mi zajlik egy hálószobában, Howard lány vagyok, és csodás jövő vár rám. Csak egy baj van – de ez olyan tragikus, hogy nem is tudom, hogyan fogom elviselni – : most már elég idős vagyok udvarhölgynek, és egy Howard lánynak a királyné szolgálatában volna a helye, de nincs királyné! Nagy katasztrófa ez nekem. Nincs királyné, Jane királyné meghalt a szülés után, ami szerintem egyszerű lustaság, és így nincs szükség udvarhölgyekre. Óriási csapás ez számomra, aligha van nálam szerencsétlenebb lány: hogy pont akkor legyen a tizennegyedik születésnapom Londonban, amikor a királyné fogja magát és meghal, és az egész udvar évekig gyászol. Néha az az érzésem, a világ összeesküdött ellenem, mintha azt akarnák az emberek, hogy vénkisasszonyként haljak meg. Mire jó, hogy csinos vagyok, ha soha nem ismernek meg a nemesemberek? Honnan fogja bárki megtudni, milyen bájos vagyok, ha senki sem lát? Ha nem volna a szerelmem, az én édes, délceg szerelmem, Francis, Francis, Francis, végképp kétségbeesnék, és még ma a Temzébe ölném magam. Hála Istennek, legalább itt van nekem Francis, akire várhatok, és az egész világ, amitől jobb jövőt remélhetek És ha Isten tényleg mindent tud, akkor biztos nem véletlenül teremtett ilyen elragadóra, hanem nagyszerű jövőt szán nekem. Ugye, biztos nagy tervei vannak velem? Hisz tizennégy évesen máris tökéletes vagyok. Ugye, az O nagy bölcsességében nem hagyja, hogy Lambethben fecséreljem el magam?!

Jane Boleyn

NORFOLK, BLICKLING HALL, 1539. NOVEMBER Végre, végre megérkezett; mikor sötétedni kezdtek a nappalok, és már előre féltem a vidéken töltendő téltől, megjött a levél, amire vártam. Úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta várnék már. Most újrakezdődhet az életem. Visszatérhetek a meleg fényű gyertyák és kőszénnel parázsló kályhák világába, a barátok és riválisok körébe, a zene, a nagy lakomák, a tánc forgatagába. Visszahívnak az udvarhoz, Istennek hála, az udvarhoz hívnak az új királyné szolgálatába. A herceg, pártfogóm és mentorom, ismét szerzett nekem egy helyet a királyné lakosztályában. Az új angol királynét fogom szolgálni. Anna angol királynét. A név, figyelmeztető vészjelként csendül: Anna királyné, megint Anna királyné. Nem lehet kétséges, hogy a tanácsnokoknak, akik a házasságot tető alá hozták, egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg. Nem felejthették el, biztosan nem, milyen szerencsétlenséget hozott mindannyiunkra az első Anna királyné. Hogy micsoda szégyent hozott a királyra, milyen csapást a családjára, milyen veszteséget énrám. Kibírhatatlan veszteséget. De nem, úgy látszik, egy halott királyné gyorsan feledésbe merül. Mire megérkezik az új Anna királyné, addigra a másik Anna királyné, az én Annám, nővérem, imádott barátnőm s kínzóm halovány emlék lesz már csak – az én emlékem. Néha úgy tűnik, mintha az egész országban egyedül én emlékeznék rá. Néha úgy tűnik, egyedül én látok és én gondolkozom, csak engem gyötör az emlékezés. Még ma is gyakorta álmodom róla. Almomban újra fiatal és vidám, gondtalanul élvezi az életet, a fejdíszét hátratolva hordja, hogy fekete haját kiemelje, ruhája ujja épp divatos hosszúságú, kiejtése mindig eltúlzottan franciás. A nyakában gyöngyláncon B betű a medál, azzal hirdeti a világnak, hogy Anglia királynéja egy Boleyn, mint én. Álmomban napsütötte kertben vagyunk, George boldog, a kezemet a karjába fűzi, és Anna mindkettőnkre mosolyog. Azt álmodom, hogy minden képzeletet felülmúlóan meggazdagszunk, házaink, kastélyaink, birtokaink lesznek. Apátságok fognak összeomlani, hogy a házainknak építőkövet adjanak, feszületek kerülnek olvasztótégelybe, hogy nekünk ékszereink legyenek. Az apátságok halastavaiból a mi asztalunkra kerül a hal, a vadászkopóink az egyház birtokain portyáznak majd. Apátok és perjelek adják át nekünk a házaikat, a szentélyek sem a szentek dicsőségét hirdetik, hanem a miénket. Az ország leborul a lábunk előtt, a mi gazdagodásunkat és szórakozásunkat szolgálja. Ekkor aztán mindig felébredek, és reszketve fekszem ágyamban. Káprázatos álom; de felébredve összeszorul a szívem a rettegéstől. Elég legyen az álmodozásból! Ismét az udvarhoz kerülök. Ismét én leszek a királyné legkedvesebb barátnője, állandó társa, mindent látni fogok, mindenről tudni fogok. Az események középpontjában leszek, az új Anna királynét hűséges udvarhölgyként szolgálom, ahogy az előző három királynét is. Ha Henrik, a király talpra tud állni, és a múlt kísérteteivel mit sem törődve újra megházasodni, akkor én is. És persze szolgálom a családfőt, házasságom révén nagybátyámat, Norfolk hercegét, Thomas Howardot is, aki a király után a leghatalmasabb ember Angliában. Katonaember, hírhedt arról, mily sebesen tör előre, s milyen váratlan kegyetlenséggel csap le. Udvaronc, de sosem volt köpönyegforgató, mindenkor híven szolgálja a királyt, a saját családját és önmagát. Nemesember, annyi királyi vér folyik az ereiben, hogy legalább olyan erős trónigénnyel léphetne föl, mint a Tudor-dinasztia. A rokonom, pártfogóm és gazdám. Egyszer már megmentett a

kivégzéstől, megmondta, mit kell tennem és hogyan. Amikor kétségek rohantak meg, értem jött, elvitt a Tower árnyékából, és biztonságba helyezett. Azóta is és mindhalálig adósa vagyok. S ő tudja, hogy rendelkezhet velem. Most új feladata van számomra, és nem fog csalódni bennem.

Anna

KLEVE VÁROSA, 1539. NOVEMBER És igen! Én leszek az! Anglia királynéja leszek. Leoldottam a béklyóimat, és szabad sólyom lettem, elrepülhetek. Amelia egy zsebkendőt szorít a szemére, mert megfázott, de úgy tesz, mintha a távozásom miatt szomorkodna. Hazug. Egy cseppet sem sajnálja, hogy elmegyek innen. Sokkal boldogabb lesz az egyetlen klevei hercegnőként, mint az én húgomként. Ráadásul a házasságom – és micsoda házasság! – folytán neki is sokkal jobbak az esélyei egy jó partira. Anyám sem látszik nagyon boldognak, de ő valóban nyugtalan. Hónapok óta szorong. Bárcsak azt hihetném, hogy az elvesztésem miatt bánkódik, de hát nem. Az utazás meg az esküvői ruhám költségei aggasztják ennyire, amit mind a testvéremnek kell állnia. Anyám nemcsak az öcsém házvezetőnője, hanem a kincstár őre is. És bár Anglia nagylelkűen eltekintett a hozománytól, az esküvő így is többe kerül az országnak, mint amennyit anyám kész kifizetni. – Még ha a trombitások nem kapnak pénzt, akkor is etetni kell őket valamiből – mondja ingerülten, mintha a trombitások valami egzotikus, drága állatsereglet lennének, az én szeszélyes, hiú kedvtelésem; holott a nővérem, Sybilla küldte őket kölcsönbe, merthogy, mint őszintén megírta nekem, kínos helyzetbe hoznám őt Szászországban, ha az egyik leghatalmasabb európai udvarhoz mindössze egy szekérrel és egypár testőrrel indulnék útnak. A fivérem nemigen szól. Nagy diadal ez a számára, és jókora előrelépés a hercegségének. Szövetségben áll a többi protestáns német herceggel, és most azt remélik, hogy a házasság nyomán Anglia is csatlakozik. Ha a protestáns európai hatalmak mind összefognának, megtámadhatnák Franciaországot vagy a Habsburg Birodalmat, és továbbterjeszthetnék a vallási reform igéjét. Akár Rómáig is juthatnának, meggyengíthetnék a pápa hatalmát a saját városában. Ki tudja, mekkora dicsőséget szerezhetek Isten nevének, ha jó felesége leszek egy férfinak, aki sosem volt még elégedett férj. – Isten iránti kötelességedre kell gondolnod, miközben a férjedet szolgálod – közli az öcsém fennkölten. Hallgatok, várom, hogy kifejtse, mire gondol. – A felesége vallásához szokott igazodni – mondja. – Amikor a spanyol hercegnő férje volt, maga a pápa nevezte őt a Hit Védelmezőjének. Amikor Lady Anna Boleynt elvette, a babonaság útjáról a reform fénye felé fordult. Jane királyné mellett megint katolikus lett, és ha az asszony nem halt volna meg, Henrik mostanra már bizonyosan békét kötött volna a pápával. Most, bár a pápával ellenséges a viszonya, az országa gyakorlatilag katolikus. Bármikor visszatérhet a római egyházhoz. De ha te helyesen irányítod, akkor protestáns királynak nyilvánítja magát, és csatlakozik hozzánk. – Megteszem, amit tudok – mondom tétován. – De csak huszonnégy éves vagyok. O már negyvennyolc, és egész felnőtt életében király volt. Meglehet, nem fog hallgatni rám. – Tudom, hogy te megteszed a kötelességedet – mondja erre, hogy önmagát megnyugtassa; de ahogy egyre közelebb kerül az elutazásom napja, ő egyre kétkedőbb lesz.

– Csak nem Anna biztonsága miatt aggódsz? – hallom anyám pusmogását egyik este, míg fivérem bort iszogatva bámul a tűzbe, talán a jövőt próbálja elképzelni nélkülem. – Ha jól viseli magát, nem eshet baja. De az is igaz, hogy a király már rég megtanulta, hogy a saját országában bármit megtehet. – Mármint a feleségeivel? – kérdezi anyám suttogva. Az öcsém rosszkedvűen vállat von. – Annában sosem lesz oka kételkedni. – Föl kell készíteni. A király kezében lesz az élete. Azt tehet vele, amit akar. Mindenestül a hatalmában tartja majd. Én félrehúzódva ülök, elrejt a félhomály, s ezt a megjegyzést hallva nem állom meg, hogy el ne mosolyodjak. Ebből az egy mondatból végre megértem, mi nyomta igazából a begyét az elmúlt hónapokban. Hiányolni fog. Hiányolni fog, mint gazda a mihaszna kutyáját, miután egy dührohamában végre vízbe fojtotta. Annyira megszokta, hogy fölöttem zsarnokoskodjék, örökké hibát keressen bennem, szinte rutinszerűen szekírozzon, hogy most mardossa a puszta gondolat, hogy valaki más rendelkezik majd velem. Ha valaha is szeretett volna, féltékenységnek nevezném ezt, és teljesen érthetőnek találnám. De nem szeretet az, amit irántam érez. Inkább afféle szüntelen indulat, mely úgy hozzánőtt, hogy ha eltávolíttat, mint egy fájós fogat, az sem hoz számára enyhülést. – Angliában legalább hasznunkra lesz – mondja gonoszul. – Itt csak nyűg. A vallási reform oldalára kell állítania a királyt. Rá kell vennie, hogy lutheránus hitre térjen. Már persze ha el nem tolja az egészet. – Hogyan tolhatná el? – vágja rá anyám. – Nincs más dolga, mint gyereket szülni neki. Ahhoz nem kell nagy talentum. Az egészsége rendben van, a vérzése rendszeres, és huszonnégy évesen épp a megfelelő korban van a terhességhez. – Egy pillanatra eltöpreng. – A király vágyait biztosan felébreszti – állapítja meg méltányosan. – Arányos a termete, finom a járása, erről gondoskodtam. A király érzéki természet, és könnyen szerelembe esik. Az első időkben nyilván igen megkívánja a testét, ha másért nem, az újdonság okán; meg aztán Anna szűz is. Fivérem fölpattan a székből. – Szégyen – gyalázat! – kiáltja, az arca vöröslik és nem csak a tűz melegétől. Emelt hangjára mindenki elhallgat, aztán sietve elfordul, igyekszik nem rábámulni. Csendben fölkelek, és a szoba végébe osonok. Ha kijön a sodrából, okosabb, ha nem vagyok a közelében. – Fiam, nem akartam rosszat szólni – csitítja anyám. – Úgy értettem, hogy Anna nyilván teljesíti a kötelességét, és kedvére tesz a királynak... – Nem bírom elviselni, hogy... – Elakad a szava. – Nem tűröm! Nem kacérkodhat vele! – sistergi. – Mondd meg neki. Nem viselkedhet szemérmetlenül. Nem szabad ledérnek lennie. Figyelmeztesd, hogy elsősorban az én nővérem, a te lányod, és csak másodsorban feleség. Mutassa magát hidegnek, méltóságteljesnek. Nem válhat a király szajhájává, nem lehet valamiféle szégyentelen, kéjsóvár... – Nem, nem – mondja anyám halkan. – Nem, hát persze. Nem olyan lány, Wilhelm, méltóságos uram, kedves fiam. Tudod, milyen szigorú nevelést kapott, istenfélő és tisztelettudó. – Akkor is! Mondd el neki még egyszer! – kiáltja. Nem tud lecsillapodni, jobb, ha elmegyek. Ha tudná, hogy tanúja voltam ennek, végképp kikelne magából. Hátranyúlok, a hátsó falat borító vastag kárpit megnyugtatóan meleg a kezem alatt. Lassan araszolok az ajtó felé, sötét ruhám alig látszik a homályban. – Láttam az ablakban, amikor itt volt az a festő – mondja az öcsém elmosódó hangon. – Páváskodott, mutogatta magát. A fűzője... a fűzője... túl szoros volt. A melle...kilátszott... hogy kívánatosnak tessék. Képes a bűnre, Anyám. Hajlamos... Hajlamos... Természettől fogva megvan benne a... – Nem bírja kimondani.

– Nem, dehogy – mondja anyám szelíden. – Csak nekünk akar dicsőséget szerezni. – ...Bujaság. A szó kiválik a többi közül, úgy hullik a szoba csendjébe, mintha bárkire vonatkozhatna, mintha az öcsémre illenék inkább, nem rám. Most már az ajtóban állok, a kezem óvatosan motoz a reteszen, másik kezemmel tompítom a zárnyelv kattanását. Hárman az udvarhölgyek közül könnyedén fölemelkednek, és elém állnak, hogy távozásom rejtve maradjon a kandalló előtt ülő párostól. Az ajtó hangtalanul, olajozottan nyílik. A huzattól meglebben a kandallópárkányon a gyertyák lángja, de anyám és a testvérem egymást nézik, az az iszonyú szó leköti a tudatukat, nem fordulnak felém. – Biztos vagy benne? – hallom anyám hangját. A választ már nem hallom, becsukom az ajtót, csendesen a szobánkba sietek, ahol a szobalányokat a kandalló mellett találom a húgommal, épp kártyáznak. Amikor felrántom az ajtót és besétálok, lesöprik az asztalról a kártyákat, aztán megkönnyebbülten nevetnek, látván, hogy én vagyok az, és nem kapták őket rajta; öcsém uralma alatt a férjezetlen nőknek tiltott élvezet a szerencsejáték. – Lefekszem, fáj a fejem, senki ne zavarjon – közlöm hadarva. Amelia bólint. – Egy próbálkozást megér – mondja bölcsen. – Mit követtél el már megint? – Semmit – mondom. – Szokás szerint semmit. Gyorsan a belső szobánkba megyek, a ruháimat kapkodva az ágy lábánál álló ládába gyűröm, alsóingben beugrom az ágyba, behúzom a függönyöket, magamra rántom a takarót. Reszketek az ágynemű hidegétől, és várom az üzenetet, tudom, hogy jönni fog. Alig kell várnom, Amelia már nyitja is az ajtót. – Anyához kell menned – mondja diadalmasan. – Mondd meg, hogy rosszul vagyok. Miért nem szóltál neki, hogy lefeküdtem már? – Szóltam. Azt mondta, kelj föl, vegyél egy köpenyt, és menj. Mit csináltál már megint? Mogorván nézek kárörvendő arcába. – Semmit. – Kelletlenül kimászom az ágyból. – Semmit. Szokás szerint nem csináltam semmit. – Köpenyemet leakasztom az ajtó mögötti kampóról, és a szalagokat erősen megkötöm az államtól a térdemig. – Feleseltél Wilhelmmel? – kérdi Amelia vígan. – Minek vitatkozol vele mindig? Faképnél hagyom, átsétálok az elnémult fogadószobán, és a lépcsőn lemegyek anyám lakosztályába, egy emelettel lejjebb lakik, ugyanebben a toronyban. Először úgy tűnik, egyedül van, de aztán látom a belső szobája félig nyitott ajtaját, és már tudom, anélkül hogy hallanám, anélkül hogy látnám. Tudom, hogy ott van és figyel. Anyám háttal áll nekem, és amikor megfordul, meglátom kezében a nyírfavesszőt s zord arckifejezését. – Nem tettem semmi rosszat – mondom rögtön. Bosszúsan sóhajt. – Gyermekem, így kell viselkedni,ha belépsz egy szobába? Lehajtom a fejem. – Édesanyám – mondom halkan. – Elégedetlen vagyok veled – mondja. Felpillantok. – Sajnálom, ha így van. Mit vétettem? – Szent kötelességet bíztak rád, a férjedet a vallási reform útjára kell vezetned. Bólintok. – A pozíció, melyet betöltesz majd, nagy megtiszteltetés és nagy dicsőség, neked pedig úgy kell viselkedned, hogy méltó légy rá. Vitathatatlan tény. Lehajtom a fejem megint.

– Zabolátlan természet vagy – folytatja. Ez bizony így van. – Hiányoznak belőled az igazi női erények: az engedelmesség, fegyelem, kötelességtudat. Ez is igaz. – És tartok tőle, hogy hajlamos vagy a ledérségre is – mondja nagyon halkan. – Anyám, ez nem így van – mondom ugyanolyan csöndesen. – Ez nem igaz. – De igen. Az angol király nem tűri, hogy a felesége ledér legyen. Csak feddhetetlen jellemű asszony lehet angol királyné. A gyanú árnyéka sem férhet hozzá. – Édesanyám, én... – Anna, gondolj bele! – szakít félbe, és ez egyszer őszinte aggodalom csendül a hangjában. – Gondolj bele! Lady Anna Boleynt hűtlenségért végeztette ki, azzal vádolta, hogy a fél királyi udvarral vétkezett, a saját bátyja is a szeretője volt. Királynévá tette, aztán elpusztította, ok és bizonyíték nélkül, egyszerű önkényből. Vérfertőzéssel, boszorkánysággal vádolta, mocskos bűnökkel. A király nagyon kényes a becsületére, mérhetetlenül kényes. A következő angol királyné nem adhat okot a gyanúra. Nem garantálhatjuk a biztonságodat, ha a tisztességeddel kapcsolatban akár csak egyszer is felmerül a kétely! – Asszonyom... – Csókold meg a pálcát! – mondja, elvágva a további vitát. Elém tartja a vesszőt, hozzáérintem az ajkam. A belső szoba ajtaja mögül halk, nagyon halk sóhajt hallok. – Fogd meg a széket – parancsolja anyám. Lehajolok, és kétoldalt megragadom a szék ülését. Finoman, ahogy egy úrinő a zsebkendőjéért nyúl, a szegélyénél fogva fölemeli a köpenyemet, és a csípőmre hajtja, azután az alsóingemet is. A fenekem csupasz, ha az öcsém most kinéz a félig nyitott ajtón, megláthat e szemérmetlen pózban, mintha a bordélyban mutogatnám magam. A pálca süvítve közeledik aztán a fájdalom, mint az ostorcsapás, belehasít a combomba. Felkiáltok, aztán az ajkamba harapok. Bárcsak tudnám, hány ütést kell elviselnem. Fogcsikorgatva várom a következőt. Újra a suhogás, azután a metsző fájdalom, mint egy kardcsapás egy szégyenteljes párbajban. Kettő. A következő hangját túl későn hallom meg, még nem készültem föl rá, és megint felkiáltok, a könnyeim hirtelen kibuggyannak, forrón, mint a vér. – Állj fel, Anna – mondja hűvösen, és lehúzza az ingem és a köpenyem. A könnyek végigömlenek az arcomon, hallom, hogy zokogok, mint egy gyerek. – Menj a szobádba, és olvasd a Bibliát – mondja. – Különösen királyi küldetésedre gondolva. Jusson eszedbe Pompeia, Anna. Caesar feleségét nem érheti a gyanú árnyéka sem. Most pukedliznem kell előtte. Az esetlen mozdulat új fájdalomhullámmal borít el, és felnyüszítek, mint egy megvert kiskutya. Az ajtóhoz megyek, és kinyitom. A szél kitépi a kezemből, és a váratlan lökés felcsapja a belső szoba ajtaját is. A félhomályban ott áll a testvérem, az arca megviselt, mintha őt érték volna a nyírfavessző ütlegei, a száját összeszorítja, mintha egy kiáltást tartana vissza. Egy szörnyű pillanatra találkozik a tekintetünk, sóvár az arca, ahogy rám néz. Lesütöm a szemem, és elfordulok, mintha észre sem vettem volna, mintha számomra láthatatlan lenne. Bármit is akar tőlem, biztosan tudom, hogy nem akarom hallani. Kibotladozom a szobából, az ingem a combomon lefolyó vérhez tapad. Mielőbb el akarok kerülni a közelükből.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. NOVEMBER

– Te leszel a feleségem. – Te leszel a férjem. A sötétben nem látom, hogy mosolyog, de érzem az ajka görbületét, amikor újra megcsókol. – Veszek neked egy gyűrűt, és láncon hordhatod a nyakadban, hogy ne lássák meg. – Adok neked egy gyönggyel hímzett bársonykalapot. Elkuncogja magát. – Az ég szerelmére, csönd legyen, van, aki aludni szeretne! – szól egy dühödt hang valahonnan a hálóteremből. Valószínűleg Joan Bulmer az, hiányolja a csókokat, amiket most én kapok a számra, a szememre, a fülemre, a nyakamra, a mellemre, az egész testemre. Nyilván hiányzik neki a szerető, aki az övé volt, de most az enyém. – Menjek, és adjak neki jóéjszakát – csókot? – suttogja. – Csitt – hallgattatom el szemrehányóan, és a számmal fogom be a száját. A szeretkezéstől bágyadtan fekszünk az ágyban, az összegubancolódott ágynemű és csomóba gyűrt ruháink között, a haja, a teste, a verejtéke illata vesz körül. Francis Dereham az enyém, ahogy ígértem magamnak. – Ugye tudod, hogy ha Isten színe előtt házasságot ígérünk egymásnak, és gyűrűt kapsz tőlem, akkor az éppúgy valódi házasság, mintha pap adna össze bennünket? – kérdezi komolyan. Mindjárt elalszom. A keze a hasamat cirógatja, a testem megrezzen, felsóhajtok, széttárom a lábam, hogy ismét átadjam magam forró érintésének. – Igen – mondom, de a simogatásra értem. Ő félreérti, mindig olyan komolykodó. – Akkor megtesszük? Összeházasodunk titokban, és örökké együtt leszünk, és amikor már meggazdagodtam, mindenkinek elmondjuk, és együtt élünk, mint férj és feleség? – Igen, igen. – A gyönyörtől nyögdécselni kezdek semmi másra nem tudok gondolni, csak az ujjai ügyes játékára. – Ó, igen. Reggel fölkapkodja a ruháit, és elszalad, mielőtt nagyanyám, a méltóságos hercegné szobalánya felbukkanna, hogy nagy fontoskodva, ünnepélyesen kinyissa a hálószobánk kulcsra zárt ajtaját. Francisnek épp sikerül eliszkolnia, amikor a lépcső felől meghalljuk Mrs. Franks döngő lépteit; de Edward Waldgrave elszámítja magát, és kénytelen Mary ágya alá bukni, remélve, hogy eltakarja a földet seprő lepedő. – Milyen jókedvűek ma, lányok – mondja Mrs. Franks gyanakodva, mert alig bírjuk visszafojtani a vihogást. – Ki pénteken nevet, vasárnap sír. – Ez pogány babona – mondja a mindig ájtatos Mary Lascelles. – Meg aztán nem sok nevetnivalójuk lenne ezeknek a lányoknak, ha megvizsgálnák a lelkiismeretüket. Igyekszünk gyászos arcot vágni, azután elindulunk Mrs. Franks nyomában lefelé a lépcsőn a kápolnába, a misére. Francis már ott térdepel, gyönyörű, mint egy angyal. Felém pillant, a szívem a torkomban kezd dobogni. Olyan csodálatos, hogy szeret engem. Az istentisztelet után mindenki iparkodik a reggelihez, én viszont megállok a padban, hogy megigazítsam a cipőmön a szalagot, és látom, hogy ő is visszatérdel, mintha elmerülne az imádságban. A pap lassan elfújja a gyertyákat, összepakol, végigcsoszog a padsorok között, és végre egyedül vagyunk. Francis odajön hozzám, felém nyújtja a kezét. Csodásan ünnepélyes pillanat, olyan, mintha színpadon lennénk. Bárcsak látnám magunkat, főleg a saját komoly arcomat. – Katalin, akarsz a feleségem lenni? – kérdezi.

Milyen felnőttes dolog. Nem más, én magam teszem ezt, én vettem a kezembe a sorsomat. Nem a nagyanyám hozta össze ezt a házasságot, nem is az apám. Soha senki nem törődött velem, megfeledkeztek rólam, elzártak ebbe a házba. De én férjet választottam magamnak, és magam alakítom majd a jövőmet. Olyan vagyok, mint az unokatestvérem, Mary Boleyn, aki titokban hozzáment egy férfihoz, akit nem fogadott el senki, de a végén az övék lett az egész Boleyn örökség. – Igen – válaszolom. – Akarok. – Olyan vagyok, mint a másik unokatestvérem, Anna királyné, aki a legrangosabb házasságot tűzte ki célul, pedig senki sem hitte, hogy sikerülhet. – Igen, akarok – válaszolom. Nem pontosan értem, hogy gondolja ezt az esküvőt. Azt hiszem, úgy érti, kapok egy gyűrűt, amit nyakláncra fűzve hordhatok amit megmutathatok a lányoknak, és ezzel elígérkezünk egymásnak. De meglepetten látom, hogy a padsorok között az oltárhoz vezet. Egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, mit akar ezzel, nem vagyok oda az imádkozásért. Elkésünk a reggeliről, ha nem sietünk, és én egész frissen szeretem a kenyeret, amikor még meleg. De aztán rájövök, hogy az esküvőt játsszuk el. Kár, hogy nem a legjobb ruhámat vettem föl ma reggel, de már mindegy. – Én, Francis Dereham, téged, Howard Katalin, törvényesen feleségül veszlek – mondja határozottan. Rámosolygok. Ha most a legjobb fejdíszem volna rajtam, akkor tökéletesen boldog lennék. – Most te mondod – figyelmeztet. – Én, Howard Katalin, téged, Francis Dereham, törvényes férjemül fogadlak – felelem szófogadóan. Lehajol, és megcsókol. A lábam elgyengül az érintésétől, azt kívánom, bár örökké tartana ez a csók. Máris arra gondolok, hogy ha elbújnánk nagyanyám, a hercegné őméltósága magas falú páholyában, akkor kicsit tovább is mehetnénk ennél. De ő megáll. – Ugye megértetted, hogy mostantól házasok vagyunk? – kérdezi elbizonytalanodva. – Ez most az esküvőnk? – Igen. Elnevetem magam. – De hát csak tizennégy éves vagyok. – Az mindegy, Isten színe előtt szavadat adtad. – Szertartásosan a zekéje zsebébe süllyeszti a kezét, és előhúz egy erszényt. – Száz font van benne – mondja komolyan. – Átadom neked megőrzésre, mert én januárban Írországba utazom, ott vagyont szerzek, és amikor hazajövök, bejelenthetjük, hogy a hitvesem vagy. Az erszény jó nehéz, rengeteg pénzt gyűjtött össze kettőnknek. O, ez olyan izgalmas! – Nekem kell vigyáznom rá? – Igen, ahogy egy jó feleséghez illik. Ez annyira tetszik hogy megrázom kicsit az erszényt, és hallom, hogyan csörög benne a pénz. Betehetem az üres ékszeresdobozomba. – Annyira jó feleséged leszek else hiszed! – Jó. Aszerint, ahogy mondtam. Ez igazi esküvő, Isten színe előtt. Most már férj és feleség vagyunk. – O, persze. És amikor vagyont szereztél, akkor rendesen összeházasodhatunk, ugye? Új ruhával meg minden. Francis a homlokát ráncolja. – Ugye tényleg megértetted? – kérdezi. – Tudom, hogy nagyon fiatal vagy, Katalin, de ezt muszáj megértened. Most már házasok vagyunk. Törvényesen és véglegesen. Nem házasodhatunk össze még egyszer. Ez volt az. Épp most tettük meg. Ha két ember megesküszik Isten színe előtt, az ugyanolyan végleges, mint egy aláírt szerződés. Most már a feleségem vagy. A feleségem vagy Isten előtt és az ország törvényei szerint. Ha valaki megkéri a

kezed, meg kell mondanod, hogy az én feleségem vagy, törvényes feleségem. Érted most már? – Persze, hogy értem – válaszolom sietve. Nem akarok tudatlannak látszani. – Hogyne érteném. Csak annyit mondtam, hogy amikor mindenkinek elmondjuk, akkor szeretnék egy új ruhát kapni. Fölnevet, mintha valami mulatságosat mondtam volna, átölel, és megcsókolja a nyakamat, a vállamhoz dörgöli az arcát. – Veszek neked egy kék selyemruhát, Dereham asszony – ígéri. A boldogságtól lehunyom a szemem. – Zöldet – mondom. – Tudor – zöldet. A királynak a zöld a kedvenc színe.

Jane Boleyn

A GREENWICHI PALOTA, 1539. DECEMBER Hála Istennek, itt vagyok hát Greenwichben, a király legszebb palotájában, a királyné lakosztályában, ahová tartozom. Legutóbb, amikor itt jártam, Jane Seymourt kellett ápolnom, elemésztette a láz, és folyton Henriket hívta, de ő nem jött; mostanra viszont a szobákat újrafestették, én elfoglalhatom régi helyemet, Jane Seymourra meg nem emlékszik senki. Én vagyok az egyetlen túlélő. Túléltem Katalin királyné bukását, Anna királyné botrányát, Jane királyné halálát. Hihetetlen, hogy mindent túléltem, de itt vagyok, újra az udvarnál, a kevés, nagyon kevés kiválasztott egyikeként. Az új királynét fogom szolgálni, ahogy korábban az elődeit, szeretettel, hűséggel, s persze a saját érdekeimet szem előtt tartva. Ismét bejáratos leszek az ország legelőkelőbb palotáinak legelőkelőbb szobáiba, mintha a saját otthonom lenne. Újra ott vagyok, ahová születésem és neveltetésem folytán tartozom. Néha képes vagyok elfelejteni, ami történt. Néha elfelejtem, hogy harmincéves özvegy vagyok, s él egy fiam is valahol. Elképzelem, hogy fiatalasszony vagyok megint, van egy bálványozott férjem, s ragyogó jövő vár rám. Visszatértem az én világomba, annak a középpontjába. Úgy is mondhatnám: újjászülettem. A király karácsonyra tervezi az esküvőt, és az udvarhölgyek mind idesereglenek az ünnepségek idejére. Hála a hercegnek, én is közöttük vagyok, a barátok és riválisok körében, akiket gyerekkorom óta ismerek. Némelyikük fanyar mosollyal és álnok bókkal fogad, néhányan ferdén néznek rám. Nem mintha annyira szerették volna Annát – ők aztán nem –, de a bukása megrémítette őket, és tudván, hogy egyedül én menekültem meg csodával határos módon, a láttomra keresztet vetnek, és suttogva elevenítik fel a régi, rosszindulatú híreszteléseket. Bessie Blount, a király régi szeretője – ma már Lord Clinton felesége, jóval a rangja fölött ment férjhez – elég kedvesen üdvözöl. Nem láttam azóta, hogy meghalt a fia, Henry Fitzroy, akit a király Richmond hercegévé tett, mint királyi fattyút; és amikor azt mondom, őszinte részvétem, udvarias, üres szavakat, akkor hirtelen megragadja a kezem, és rám néz Az arca sápadt és kérdő, mintha némán arról faggatna, tudom – e, hogyan halt meg a fia. Elmondom – e neki, hogyan halt meg. Hűvösen mosolygok, és lefejtem ujjait a csuklómról. Nem mondhatom el neki, mert igazán nem tudom, mi történt, és ha tudnám, akkor sem mondanám el. – Fogadd őszinte részvétemet – ismétlem. Valószínűleg sosem fogja megtudni, miért és hogyan halt meg a fiú. De sokan vannak még így, ezrek. Anyák ezrei látták a fiaikat kivonulni, hogy megvédelmezzék a szentélyeket, a kegyhelyeket, az út menti szobrokat, a monostorokat és

templomokat, és a fiaik nem jöttek vissza soha. A király dönti el, mi a hit és mi az eretnekség, nem a nép. Sőt ebben az új, veszélyes világban még az egyház szava sem számít. A király dönt életről és halálról, immáron isteni hatalom van a kezében. Ha Bessie igazán hallani akarja, ki ölte meg a fiát, a királytól megtudhatná; de túl jól ismeri ahhoz Henriket, hogy megkérdezze tőle. A többi nő látta, hogy Bessie üdvözölt, és ők is körém gyűlnek: Seymourok, Percyk, Culpepperek, Neville-ek. A királyné szobáinak szűk terébe tömörültek a leghatalmasabb családok lányai. Van köztük, aki hitványnak tart, van, aki annál is rosszabbnak sejt. Nem érdekel. Néhány irigy nő rosszindulatánál nagyobb veszélyekkel is megbirkóztam már, egyébként is a többségükkel rokonságban állok, és mindannyian a riválisaim. Ha valaki ellenemre akarna tenni, nem árt, ha eszébe jut, hogy a herceg védelme alatt állok, és Thomas Cromwell után mi vagyunk a legerősebbek a királyságban. Egyvalaki van csak, akitől rettegek, akivel nem akarok találkozni: Catherine Carey, Mary Boleynnek, álnok sógornőmnek a lánya. Catherine kislány még, csak tizenöt éves, nem kellene tartanom tőle, de az igazat megvallva az anyja veszedelmes nő, és sosem rajongott értem. A herceg szerzett Catherine-nek egy helyet az udvarnál, és felszólította az anyát, hogy küldje a lányt a hatalom és pénz forrásához; és Mary, ha vonakodva is, de engedelmeskedett. El tudom képzelni, mennyi ódzkodással vette meg a gyermek új ruháit, készített neki új frizurát, tanította meg pukedlizni és táncolni. Mary látta, hogyan emeli a családját a mennyekig testvérei szépsége és ragyogó szelleme, és végignézte, amikor a testüket két darabban apró koporsóba zárták. Annát lefejezték, a testét ládába dugták, a fejét egy kosárba. George, az én drága George-om... gondolni sem bírok rá. Elég annyi, hogy Mary engem okol minden bánatért és veszteségért, a bátyja és nővére pusztulásáért, soha nem gondol saját szerepére közös tragédiánkban. Engem okol, mintha én megmenthettem volna őket, mintha nem követtem volna el mindent, amit lehetett, egészen addig a napig, a legutolsó napig, a vérpadig, amikor már senki nem tehetett semmit. Pedig rosszul teszi, hogy engem okol. Mary Norris ugyanaznap veszítette el az édesapját, s ugyanazért, mégis tisztelettudóan, mosolyogva köszönt engem. Ő nem hibáztat. Az anyja megtanította neki, ahogy kell, hogy a király haragja bárkit utolérhet, semmi értelme azokat kárhoztatni, akik idejében kitértek előle. Catherine Carey tizenöt éves leány, a fiatalabbakkal együtt lesz a szállása, közös rokonunkkal, Howard Katalinnal meg Anne Bassett-tel, Mary Norrisszal és a többi becsvágyó hajadonnal, akik semmit nem tudnak, de mindent akarnak. Vezetni és támogatni fogom őket, mint tapasztalt udvarhölgy. Catherine Carey nem fog a lányokkal azokról a hetekről pusmogni, melyeket Anna nénjével töltött a Towerben, nem beszél az utolsó pillanatban kötött egyezségekről, a vérpadon tett ígéretekről, a királyi kegyelemről, amivel a halálraítéltet ámították, de ami végül elmaradt. Catherine nem fogja elmondani nekik, hogy hagytuk Annát a hóhér kezére jutni - s az álszent anyja sem ártatlanabb, mint bárki más. Catherine a Carey nevet viseli, de Boleyn lány, királyi fattyú, és ízig-vérig Howard; van annyi esze, hogy befogja a száját. Az új királyné távollétében egyelőre nélküle kell belaknunk a szobákat. Várnunk kell. Az utazását késlelteti a rossz idő, csak lassan tud haladni Klevéből Calais felé. Most már úgy látszik, hogy a karácsonyi esküvőt el kell halasztani. Ha én lettem volna a tanácsadója, arra biztattam volna, hogy vállalja a kockázatot, bármilyen kockázatot, és jöjjön inkább hajóval. Hosszú út, tudom, és a tenger télidőben veszedelmes hely, de egy menyasszony ne késsen el az esküvőjéről; ráadásul a királyunk nem szereti, ha bármire várnia kell. Nem tűri az ellenszegülést.

Igazság szerint nem ugyanaz már, mint aki valaha volt. Amikor az udvarhoz kerültem, s ő még ifjú férj volt egy világszép feleséggel az oldalán, igazi mesebeli király volt. Európa legcsinosabb hercegének tartották, és nem csak hízelgésből. Mary Boleyn beleszeretett, Anna beleszeretett, én is beleszerettem. Nem akadt olyan lány az udvarnál, sőt az egész országban, aki ellen tudott volna állni neki. Később aztán a felesége, a jóságos Katalin királyné ellen fordult, és Anna mellett megtanult könyörtelennek lenni. Az udvar, a ravasz, ifjú, lelketlen udvaroncok falkája dacos boldogtalanságba üldözte a királynét, és megtanította a királyt, hogy a mi eretnek nótánkat fütyülje. Rábírtuk, hogy hazugsággal vádolja a királynét, és elbolondítottuk, hogy árulónak higgye Wolseyt. De utóbb e gyanakvó, örökké gazságot szimatoló elme elszabadult, és bennünk is kételkedni kezdett. Cromwell meggyőzte, hogy Anna becsapta őt, és Seymourék bogarat tettek a fülébe, elhitették vele, hogy mind összeesküdtünk ellene. Végül a király nem csak egy feleséget veszített el, sokkal többet annál: a bizalmat. Megmérgeztük lelkét a gyanúval, s a ragyogó ifjonti máz lepattogzott róla. Most pedig, mikor örökké olyanok veszik körül, akik félnek tőle, agresszívvá vált. Kiszámíthatatlan lett, mint egy felheccelt medve, telve keserű indulattal. Mária hercegnővel közölte, hogy ha dacolni mer vele, a halálba küldi, aztán fattyúvá nyilváníttatta, és megfosztotta hercegnői méltóságától. Erzsébet hercegnőt, a mi Boleyn hercegnőnket törvénytelennek bélyegezte, és a nevelőnője azt meséli, hogy a gyerek még rendes ruhákat sem kap. És végül ott van Henry Fitzroynak, a király saját fiának az esete: egyik nap még törvényesíttetné és walesi herceggé emelné az apja, másnap már egy rejtélyes betegség áldozata, és az én uramnak, a hercegnek kell eltemetnie éjnek idején. A portréi megsemmisítve, a nevét említeni is tilos. Miféle férfi az, aki szó nélkül hagyja a fiát meghalni, testét a föld alá kerülni? Miféle apa az, aki képes azt mondani a két kislányának, hogy nem is az ő gyermekei? Miféle ember az, aki a vesztőhelyre küldi a barátait és a feleségét, és táncra perdül, amikor meghozzák a haláluk hírét? Miféle ember ez, akinek teljhatalmat adtunk az életünk és lelkünk felett? És van még ennél is rosszabb talán: a szegény jó papok, akiket a saját templomuk tetőgerendájára lógattak föl, a hívők, akik a máglyára léptek földre szegezett pillantással, de a mennyországra gondolva, az északi és keleti országrész felkelői, akiket a király azzal áltatott, hogy megbízhatnak benne, hallgatni fog rájuk, de irtózatos megtorlás következett, a megtévesztett bolondok bitófán végezték, az uram, Norfolk hercege a saját honfitársainak a hóhéra lett. A király ezreket öletett már meg, és tovább fogja gyilkolni a saját népét. Odaát, Anglián kívül őrültnek tartják, és lázadásra számítanak. De mint megriadt kutyák a medve vermében, mi csak rettegve, vicsorogva figyeljük. Most ugyan jó a kedve, az új királyné késedelme ellenére. Még hátravan a hivatalos bemutatkozásom előtte, de azt mondják, kedvesen fogad majd engem és a királyné többi udvarhölgyét is. Amíg vacsorázik, belopakodom a lakosztályába, hogy megnézzem az új királyné portréját, melyet a fogadószobában tart. Üres a szoba, a portré egy állványon áll, nagy, szögletes gyertyák fényében. El kell ismerni, bájos teremtés. Becsületes, tiszta arc, kedves, nyílt tekintetű szemek. Rögtön megértem, miért tetszik a királynak. Nincs benne csáberő, nem érzéki az arca. Nem tűnik kacérnak, baljósnak, romlottnak. Csiszolatlan jószág, nem kifinomult. Fiatalabbnak látszik a huszonnégy événél. Akár azt is mondhatnám, az én kritikus szememnek kicsit szürke. Nem lesz belőle olyan királyné, mint Anna, ez bizonyos. Nem olyan nő, aki fenekestül felforgatja az udvar és az ország életét, és mindenki az ő nótájára táncol. Nem olyan nő, aki az őrületbe kergeti a férfiakat, aki szenvedélyes szerelmes verseket követel tőlük. És persze pontosan ez a király leghőbb vágya – soha többé nem szeretne egy Annához hasonló nőt.

Anna sikeresen elvette a kedvét a kihívásoktól, talán mindörökre. Lángra lobbantotta az udvart, s végül minden leégett. A király a szemöldökéig megperzselődött, nekem porig égett az otthonom. O soha többé nem akar kívánatos nőt az oldalán. Én soha többé nem akarom érezni a füst szagát. Ő olyan feleséget akar, aki állhatatos, mint az ekét húzó ökör; csábítást, veszélyt, kéjt máshol is találhat magának. – Bájos kép – szól egy férfihang mögöttem, és megfordulok: sötét hajú, sápadt, keskeny arcú férfi áll ott, a nagybátyám, Thomas Howard, Norfolk hercege, a király után a legfontosabb férfi Angliában. Mély pukedlivel köszöntöm. – Valóban az, uram – mondom. Biccent, sötét szeme rezzenetlenül néz. – Gondolod, hogy hasonlít a modelljére? – Hamarosan kiderül, uram. – Hálás lehetsz, hogy szereztem neked helyet az udvartartásában – jegyzi meg könnyedén. – Az én művem. Személyesen gondoskodtam róla. – Nagyon is hálás vagyok. Az életemet is önnek köszönhetem. Tudja, hogy egyetlen szavára bármit megteszek. Bólint. Soha nem bánt kedvesen velem, csak akkor egyszer részesített nagy – nagy kegyben: kimenekített a tűzből, mely elhamvasztotta az udvart. Nyers, hallgatag ember. Azt mondják, egyetlen nőt szeretett életében, Aragóniái Katalint, mégis végignézte, ahogy nélkülözésbe, mellőzöttségbe, végül a halálba taszítják, csak hogy a saját unokahúgát tehesse a helyére. Tehát a szeretete amúgy sem ér valami sokat. – Mindent elmondasz nekem, ami a lakosztályában zajlik – int a kép felé. – Mint mindig. – Felém nyújtja a karját, nagy megtiszteltetés, hogy ő vezet a vacsoraasztalhoz. Megint pukedlizek, mert elvárja a hódolatot, és a kezemet könnyedén a karjára teszem. – Tudnom kell, hogy elégedett – e vele a király, hogy mikor fogamzik meg, kikkel találkozik, hogyan viselkedik, hozat – e lutheránus hitszónokokat. Minden ilyesmit. Hiszen tudod. Igen, tudom. Együtt sétálunk az ajtó felé. – Gyanítom, hogy megpróbálja majd áttéríteni a királyt – mondja. – Ezt nem hagyhatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy a király továbbvigye a vallási reformot; az ország nem tűrné el. Meg kell vizsgálnod a könyveit, tudnunk kell, olvas – e tilalmas tanokról. És tartsd szemmel az új udvarhölgyeit, kémkednek – e ránk, küldenek – e jelentéseket Klevébe. Ha bármelyikük eretnek kijelentést tesz, azonnal tudni akarom. Tudod, mi lesz a dolgod. Tudom. E szerteágazó családban nincs senki, aki ne tudná, mi a feladata. Azon munkálkodunk hogy a Howardok hatalmát és vagyonát megőrizzük, és mind összetartunk. Az előcsarnokba kihallatszik a lakomázok moraja; ahogy az ajtóhoz közeledünk, öblös boroskancsókat és húsostálakat tartó szolgák vonulnak el mellettünk hosszú sorban, hogy étellel – itallal lássák el az emberek százait, akik esténként a királlyal vacsoráznak. A termen körbefutó galérián áll a nézőközönség, akik eljöttek megbámulni a legelőkelőbb nemeseket, az udvar belső körét, ezt a hatalmas fenevadat, száz mohó száj, száz éber szempár és ezer cselvetés szörnyetegét, mely a király, mint minden vagyon, hatalom és kegy forrása köré tekeredik. – Nagyon megváltozott, majd meglátod – mondja a herceg nagyon halkan, a fülemhez hajolva. – Nem könnyű a kedvére tenni. Eszembe jut az egykori, elkényeztetett kisfiú, akinek elég volt egy tréfa, egy fogadás, egy új kihívás, hogy elterelje a figyelmét. – Mindig szeleburdi volt. – Most rosszabb annál – mondja a herceg. – A kedélye minden ok nélkül elborul, egész váratlanul, és agresszív is, képes rátámadni Cromwellre, pofon vágni,

percenként változik. Olyan dührohamokba lovalja magát, hogy elkékül az arca. Ami reggel még kedvére van, délben felingerli. Szóval csak óvatosan. Bólintok. – Térden állva szolgálják ki. – Rögtön feltűnt az új szokás. Kurtán fölnevet. – És felséges uramnak szólíttatja magát – mondja. – A „kegyelmességed" vagy a „nagyuram" megfelelt a Plantagenet – királyoknak; de neki kevés. Ő felség is, úr is, mint maga Isten. – És az emberek megteszik? – kérdezem kíváncsian. – Megalázkodnak? – Te is azt teszed majd – mondja. – Henrik valóban maga az Isten, ha ő úgy akarja, senki nem mer szembeszegülni vele. – És a nagyurak? – érdeklődöm, eszembe jutnak a büszke nemesek, akik egyenrangúként tisztelték ennek a királynak az apját, akiknek a hűsége aztán trónra juttatta Henriket. – Majd meglátod – mondja komoran. – A felségárulás törvényét megváltoztatták, már az is főbenjáró bűn, ha gondolatban ellenkezel vele. Senki nem mer vitába szállni a királlyal, különben éjfélkor megzörgetik az ajtaját és mehet a Towerbe vallatásra, és a felesége egykettőre megözvegyül, még tárgyalás sem kell hozzá. A főasztalra nézek, ott ül a király, óriás monstrumként terpeszkedik a trónján. Két kézzel tömi a száját éppen, soha nem láttam még ilyen kövér férfit: dagadt a válla, a nyaka vaskos, mint egy ököré, a vonásait elnyeli az arcán duzzadó háj, az ujjai, mint megannyi püffedt hurka. – Uramisten, micsoda szörnyalakká hízott! – szisszenek fel. – Mi lett vele? Beteg? Rá sem ismernék. Istenem, tényleg nem ugyanaz, aki volt. – Veszélyt jelent – mondja a herceg alig hallhatóan. – Saját magára is, hajó a kedve, és másokra, ha rossz. Csak óvatosan. Nem mutatom a megdöbbenésemet, míg az udvarhölgyek asztalához megyek. Helyet szorítanak nekem, és a nevemmel üdvözölnek, néhányan kuzinnak szólítanak. Megérzem, hogy a király malacszeme rám szegeződik, s mielőtt leülnék, mély pukedlivel köszöntöm. Senki más nem foglalkozik az egykori királyból lett vadállattal, mintha tündérmese szereplői lennénk, s egy varázslat folytán vak maradna a szemünk erre a disznóvá változtatott emberi roncsra. Nekilátok a vacsorának, veszek a közös tálról, a legjobb bor kerül a poharamba. Végignézek a termen: ez az otthonom. A legtöbb jelenlévőt egész életemben ismertem, és hála a herceg ügyes, mindig a saját javát kereső házassági politikájának, a Howardokon keresztül a legtöbbjükkel rokonságban állok. És a legtöbbjükhöz hasonlóan én is szolgáltam egyik királynét a másik után. Ahogy ők is, én is követtem az úrnőm fejdíszviseletét: csúcsos spanyol fejdísz, francia fejdísz, angol fejdísz; és a vallási gyakorlatát is: pápista, reformista, angol katolikus. Makogtam spanyolul, csevegtem franciául, és üldögéltem elmélyedt csendben a szegényeknek készülő ingeket varrva. Alig volt olyasmi e királynékkal kapcsolatban, ami előttem rejtve maradt. És hamarosan megismerem a következőt, és megtudok róla mindent: a titkait, a reményeit, a hibáit. Figyelni fogom, és mindent továbbadok a hercegnek. És talán, még ebben a zsarnokká nőtt királyától reszkető udvarban is, még férj nélkül is, sőt Anna nélkül, újra megismerem a boldogságot.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. DECEMBER Na és mit kapok karácsonyra? Azt tudom, hogy a barátnőmtől, Ágnes Restwoldtól egy hímzett erszényt, Mary Lascelles kézzel kimásol egy lapot valami

imádságoskönyvből (ez aztán annyira izgalmas, hogy nem kapok levegőt), a nagyanyám meg zsebkendőt ad. Ez eddig siralmas. De az én édes Francisem egy finom hímzésű hálóinggel ajándékoz meg, én meg a saját kezemmel szőttem neki egy karszalagot a kedvenc színeimmel, több napig tartott. Nagyszerű, hogy ennyire szeret, és persze én is szeretem, de nem adott gyűrűt, pedig megígérte, és ragaszkodik a tervéhez, hogy jövő hónapban Írországba megy vagyont szerezni, akkor meg egyedül maradok és annak mi értelme lenne? Az udvar Greenwichben tölti a karácsonyt, reméltem, hogy Whitehallba mennek és akkor legalább megnézhettem volna a királyt vacsora közben. Nagybátyám, a herceg is ott van, de minket nem hív, és a nagyanyám ugyan ott vacsorázott, de nem vitt magával. Néha már azt hiszem, velem sose fog történni semmi. Semmi nem fog történni, vénlányként halok meg a nagyanyám szolgálatában. Jövőre betöltöm a tizenötöt, és nyilvánvaló, hogy senki nem foglalkozik a jövőmmel. Ki törődik velem egyáltalán? Anyám meghalt, apám talán már a nevemre sem emlékszik. Ez olyan borzasztó. Mary Lumleigh jövőre férjhez megy, már a szerződést írják és teljesen el van telve magával, folyton fölényeskedik velem, mintha bizony érdekelne ő meg a ragyás vőlegénye. Ilyen parti akkor sem kéne nekem, ha egész vagyon járna vele, és meg is mondtam Marynek, mire összevesztünk, úgyhogy a csipkegallért, amit nekem szánt karácsonyra, most másnak adja, de engem az sem érdekel. A királynénak már meg kellett volna érkeznie Londonba, de olyan nevetségesen lassan jön, hogy még mindig úton van, szóval egyelőre hiába várom a nagyszabású bevonulást a városba meg a káprázatos esküvőt. Mintha a sors szándékosan boldogtalanná akarna tenni. El vagyok átkozva. Én csak egy kis táncra vágyom! Azt hinné az ember, hogy egy lánynak aki majdnem tizenöt éves, vagyis hát jövőre tizenöt, egyszer az életben szabad táncolni egy kicsit! Persze itt is lesz táncmulatság karácsonykor, de én egyáltalán nem ilyesmire gondolok. Mi haszna a táncnak, ha csak olyanok láthatnak, akik egész évben mindennap láttak? Mi öröm volna a bálban, ha az összes fiú régi ismerős, mint a faliszőnyeg mintája? Mi értelme egy férfi pillantásának ha az a férfi az enyém, a saját férjem, és úgyis az ágyamba jön éjjel, akár szépen táncolok, akár nem? Elpróbálom a különleges fordulást és pukedlit, amit mostanában gyakoroltam, de minek? Nyilvánvalóan senki nem vette észre, csak a nagyanyám, aki mindig mindent lát, és kihív a sorból, az ujját az állam alá teszi, és azt mondja: – Gyermekem, nem muszáj állandóan tündökölni, mint valami itáliai céda. Amúgy is mind rád figyelünk. – Amit úgy kell érteni, hogy ne táncoljak ifjú hölgy, elegáns hölgy módján, hanem úgy, ahogy egy gyerek. Pukedlizem, és nem válaszolok. Nagyanyám őméltóságával szamárság vitatkozni, könnyen dühbe gurul; ha kinyitom a szám, képes azonnal kiküldeni. Borzasztó, hogy velem milyen kegyetlenül bánnak. – És mit hallok már megint rólad és Dereham úrfiról? – teszi hozzá hirtelen. – Mintha már figyelmeztettelek volna egyszer! – Nem tudhatom, mit hallott, nagyanyám – mondom ravaszul. Az ő ízlésének túl ravaszul, mert a legyezőjével a kezemre koppint. – Ne felejtsd el, ki vagy, Howard Katalin – mondja élesen. – Amikor a nagybátyád az udvarhoz hív a királynét szolgálni, gondolom, nem utasítod vissza valami éretlen flört miatt. – A királynét szolgálni? – térek egyből a lényegre. – Esetleg – mondja bosszantó hangsúllyal. – Ha a királynénak kell egy kis udvarhölgy, aki tisztességes nevelést kapott, és nem közismerten talpig ringyó. Szólni sem tudok kétségbe vagyok esve. – Nagyanyám... én...

– Elég – mondja, és elhesseget, vissza a táncolók közé. A ruhája ujjába kapaszkodom, és könyörgök, hogy folytassa; de ő csak nevet, és táncolni küld. Mivel engem néz, úgy ugrándozom, mint egy fabábu, a lépésekre kényesen ügyelek, a modorom illedelmes, mintha magam is koronás fő lennék. Úgy táncolok, mint egy apáca, egy Vesta-szűz, és amikor felnézek, hogy lássam, elégedett – e a fegyelmezettségemmel, rám nevet. Így hát este, amikor Francis az ajtóhoz jön, a küszöbön várom. – Nem jöhetsz be – közlöm kereken. – Nagyanyám őméltósága tud rólunk. Figyelmeztetett, hogy ügyeljek a jó híremre. Döbbenten néz. – De szerelmem... – Nem kockáztathatok – makacskodom. – Sokkal többet tud, mint gondoltuk. Isten tudja, mit hallott és kitől. – Nem tagadhatjuk meg egymást – feleli. – Nem – mondom tétován. – Ha kérdőre von, meg kell mondanod neki, hogy Isten előtt házasok vagyunk. – Igen, de... – És most a férjedként jövök hozzád. – Nem jöhetsz. – Semmi a világon nem akadályozhatja meg, hogy az új királyné udvarhölgye legyek. Még a Francis iránti örök szerelmem sem. Átöleli a derekamat, és a nyakamat kezdi harapdálni. – Néhány nap és indulok Írországba – súgja. – Nem küldhetsz el így, összetört szívvel. Elbizonytalanodom. Nagyon sajnálnám, ha összetörne a szíve, de udvarhölgy akarok lenni, ez most a legfontosabb. – Nem akarom összetörni a szíved – mondom. – De a királyné udvartartásába kerülök, és ki tudja, mi minden történhet? Egyszerre elenged. – Úgy, szóval azt hiszed, az udvarhoz mész? – kérdi bőszen. – És majd valami előkelő urasággal flörtölsz? Valamelyik nemesi kuzinoddal? Egy Culpepper vagy Mowbray vagy Neville fiúval? – Még nem tudom – mondom. Igazán bámulatos, milyen méltóságteljes tudok lenni néha. Azt hinné az ember, a saját nagyanyám vagyok. – Nem oszthatom meg veled a terveimet. – Kitti! – kiáltja, a düh és a vágy közt őrlődve. – A feleségem vagy, fogadalmat tettél! Te vagy az én egyetlenem! – Kérlek, most távozz – mondom előkelően, becsukom az ajtót az orra előtt, futásnak eredek, és egyenest az ágyamba ugrom. – Most meg mi van? – kérdezi Ágnes. A hálóterem túlsó végében elhúzták a függönyöket az egyik ágy körül, egy fiú és egy könnyűvérű lány szerelmeskedik, hallom a fiú mohó zihálását és a lány sóhajait. – Nem tudtok csöndben maradni? – kiáltok feléjük – Ez igazán elképesztő. Az ilyesmi nagyon ártalmas egy ily ifjú leányra, mint én. Elképesztő. Az ilyet meg kéne tiltani.

Anna

CALAIS, 1539. DECEMBER A hosszú úton elkezdtem megtanulni, milyen lesz királynénak lenni. Az angol hölgyek akiket a király őfelsége társaságul küldött mellém, mindennap angolul beszélgetnek velem, és Southampton grófja velem volt mindig, amikor áthaladtunk egy városon, kisegített, ha bizonytalan voltam, és mindenben készségesen utat mutatott. Rendkívül szertartásos, méltóságteljes nép az angol, mindent előírás

szerint, szabályosan csinálnak; lassacskán megtanulom magamban tartani a lelkesedést, amikor üdvözölnek, amikor megszólal a zene, amikor megpillantom az emberek tömegét, akik azért jöttek, hogy lássanak. Nem akarom, hogy egy jelentéktelen herceg kisvárosi nővérének tartsanak olyan akarok lenni, mint egy királyné, Anglia méltó királynéja. Minden városban ezrek tolonganak az utcán, hogy köszöntsenek, a nevemet kiáltozzák, virágcsokrokat és ajándékokat hoznak. A legtöbb városban hűségnyilatkozattal fogadnak, egy erszény aranypénzt vagy valami drága ékszert adnak nekem. De amikor az első angol városba, Calais kikötővárosába érkezem, a fogadtatás minden eddigit felülmúl. Hatalmas angol kastély áll a fallal körülvett város közepén, igazi erőd, úgy épült, hogy minden támadásnak ellenálljon, ha megindulna az ellenség, a franciák, a szigorúan őrzött kapuk túlfeléről. A déli kapunál lépünk be, mely a francia királyság felé vezető útról nyílik, és egy angol nemes, Lord Lisle üdvözöl, több tucat nemesember és más urak társaságában, mind elegáns öltözékben várnak, s egész sereg vörös és kék libériás férfi áll mögöttük. Hálát adok Istennek, hogy Lord Lisle – t küldte mellém, hogy barátom és támaszom legyen ezekben a megterhelő napokban, mert igen kedves ember, külsőre kissé apámra emlékeztet. Nélküle meg sem tudnék szólalni félelmemben, meg persze angoltudás híján. Előkelően öltözködik, mint egy király, és a sok angol nemesúr együtt úgy fest, mint valami szőrme – és bársonytenger. De ő fogja fázós kezemet, meleg tenyerébe veszi, rám mosolyog, és így szól: „Bátorság!" A szót ugyan nem értem, csak tolmács útján, de a barátságot felismerem, és halovány mosolyt erőltetek az arcomra; akkor a kezemet a könyökéhez szorítja, és a széles utcán elindul velem a kikötő felé. A tiszteletemre megzengetik a harangokat, a kereskedők asszonyai és gyerekei sorfalat állnak az utcán, hogy láthassanak, és a kereskedősegédek és szolgák mind azt kiáltják: „Soká éljen Klevei Anna!", amikor elsétálok előttük. A kikötőben két hatalmas hajó várakozik, a király hajói, az egyiknek a neve Sweepstake, ez valami szerencsejátékot jelent, a másik meg Lion, Oroszlán; mindkettőn zászlókat lobogtatnak, és megfújják a trombitákat, amikor meglátják, hogy közeledem. Angliából jöttek értem a hajók, hogy a királyhoz vigyenek, és egész flotta kísér majd. A tüzérek díszlövéseket adnak le, dörögnek az ágyúk, a várost elárasztja a füst és lárma, de mindez nekem szóló bók, így hát mosolygok és nem rezzenek össze. Átmegyünk a Kereskedők Házába, ahol a polgármester és a kereskedők hosszú beszédekkel és két erszény aranypénzzel fogadnak, és Lady Lisle, aki elkísérte ide a férjét, bemutatja az udvarhölgyeimet. Utána együtt visszakísérnek a király házába, a Chequer-be, és állva kell végignéznem, ahogy egyenként előlépnek, megmondják a nevüket, bókolnak, és meghajolnak vagy pukedliznek. Olyan fárasztó és eseménydús ez a nap, hogy a térdem szinte összecsuklik, de az emberek egyre csak jönnek, egyik a másik után. Lady Lisle mellettem áll, és a fülemhez hajolva mondja a neveket meg mindegyikükről pár szót, de nem értem a beszédét, és amúgy is annyi ismeretlennel találkozom, hogy meg sem jegyezném. Szédítő ez a sokaság, de mind olyan kedvesen mosolyognak, és olyan tiszteletteljesen hajbókolnak, hogy tudom, örülnöm kéne ennyi figyelmességnek nem megszeppenni tőle. Amint meghajolt az utolsó udvarhölgy, szobalány, szolga és apród, és illendően visszavonulhatok, kijelentem, hogy a belső szobámba megyek vacsora előtt, és a tolmács lefordítja ezt nekik; de még mindig nem nyugodhatok. Amint a magánlakosztályomba lépünk, újabb ismeretlen arcok várnak bemutatásra, szolgák és a belső szobához járó udvartartás. Az üdvözlések teljesen kimerítenek, közlöm, hogy a hálószobámba mennék, de itt sem lehetek egyedül. Utánam jön Lady Lisle és más udvarhölgyek hogy gondoskodjanak bármiről, amire szükségem lehet. Egy

egész tucat hölgy sereglik be, megpaskolják az ágyneműt, megigazítják a függönyt, várakozón álldogálnak körülöttem. Végső elkeseredésemben azt mondom, hogy imádkozni szeretnék, bebújok a hálószobából nyíló kis fülkébe, és készséges arcuk előtt becsukom az ajtót. Hallom, hogy odakint várnak rám, mint a közönség az udvari bolondra, jöjjön már, és zsonglőrködjön meg bűvészkedjen; kicsit csodálkoznak, hogy milyen soká tart, de türelmesek. Az ajtónak dőlök, és kezem fejét a homlokomra nyomom. Fázom, mégis verejtékezem, mintha lázam lenne. Végig kell ezt csinálnom. Tudom, hogy képes vagyok rá, tudom, hogy képes vagyok Anglia királynéjává lenni, és jó királyné leszek. Megtanulom a nyelvüket; máris majdnem mindent értek amit mondanak, bár még csak akadozva beszélek. Megtanulom az összes új nevet és rangot, és a helyes megszólításokat, nem leszek mindig bábfigura, akit a bábos beszéltet és mozgat. Amint Angliába érek, rendelek új ruhákat. A klevei udvarhölgyeim és én úgy nézünk ki németes öltözékünkben, mint kövér kiskacsák az angol hattyúk mellett. Ok félig csupaszon mászkálnak, apró fejdíszük szinte lecsúszik a hajukról, könnyű kis ruháikban szinte repdesnek, mi meg vastag bársonyba burkolózunk, mint egy – egy gömbölyű batyu. Majd megtanulok elegánsan öltözni, elbűvölően viselkedni, királyné módjára élni. És főleg megtanulok reszketés nélkül szembenézni száz emberrel. Hirtelen ráébredek, hogy furcsának találhatják, amit csinálok. Először közlöm, hogy át akarok öltözni a vacsorához, aztán belépek ebbe a szekrény méretű kis helyiségbe, és odakint váratom őket. Nevetségesen ájtatosnak hihetnek, vagy ami még rosszabb, rájöhetnek, hogy kínosan félénk vagyok. Ahogy ez eszembe jut, megdermedek a kis szobában. Együgyű vidéki mamlasznak érzem magam. Azt sem tudom, hogyan merészkedjek ki. Hallgatózom az ajtónál. Odakint nagy a csend, talán megunták a várakozást. Talán mind elmentek átöltözni. Tétovázva résnyire nyitom az ajtót és kinézek. Egyetlen hölgy maradt csak a szobában, az ablaknál ül, nyugodtan néz le az udvarra. Amikor az ajtó árulkodóan megnyikordul, felnéz; az arca kedves és érdeklődő. – Lady Anna – szól, fölkel, és pukedlizik előttem. – Én... – Jane Boleyn a nevem – mondja, helyesen föltételezve, hogy egyetlen névre sem emlékszem a délelőtti kavalkádból. – Az egyik udvarhölgye vagyok. A neve hallatán összezavarodom. Valami rokona lehet Lady Anna Boleynnek; de mit keres akkor az én szobáimban? Az nem lehet, hogy az udvartartásomhoz tartozik. Hogyhogy nem lett száműzött vagy kegyvesztett? Körülnézek, tolmácsot keresve, de ő mosolyogva rázza a fejét. Magára mutat és megismétli: – Jane Boleyn – , aztán nagyon lassan és egyenletesen hozzáteszi: – A barátja leszek. Ezt megértem. A mosolya szívélyes, az arca őszinte. Megértem, hogy arról beszél, a barátom akar lenni; és a gondolatra, hogy lesz egy barátom az idegen emberek és idegen arcok tengerében, gombóc lesz a torkomban, könnyek szöknek a szemembe, és kezet nyújtok neki, mint valami ügyefogyott falusi asszony a piactéren. – Boleyn? – hebegem. – Igen – mondja, és hűvös két kezével megszorítja a kezem. – És pontosan tudom, milyen félelmetes dolog Anglia királynéjának lenni. Ki tudhatná nálam jobban, milyen nehéz? A barátja leszek – mondja ismét. – Bízzon bennem. – És melegen megrázza a kezem, és én hiszek neki, és mindketten mosolygunk.

Jane Boleyn

CALAIS, 1539. DECEMBER Nem fogja elnyerni a király tetszését szegény gyermek, ha élete végéig, ha ezer évig próbálja, akkor sem. Csodálkozom, hogy a nagykövetek nem figyelmeztették urukat, túlságosan lekötötte őket, hogy szövetségest találjanak a franciák és a spanyolok ellen, hogy a protestáns hatalmak összefogjanak a katolikusok ellen, és teljesen figyelmen kívül hagyták Henrik ízlését. Ebből a lányból soha nem lesz az a fajta nő, aki tetszik neki. A fürge eszű, kecses, mosolygó nők érdeklik, akiknek a közelsége titkos örömöket ígér. Még Jane Seymour is, bár csöndes volt és engedelmes, valamiféle simulékony, meghitt légkört árasztott, ami érzéki gyönyöröket idézett. De ő olyan, mint egy gyerek, szeme gyermekien tiszta és nyílt, mosolya őszinte és barátságos. El van ragadtatva, ha mélyen meghajolnak előtte, és amikor meglátta a hajókat a kikötőben, kis híján megtapsolta őket. Amikor fáradt vagy megszeppent, elsápad, mint egy kedvetlen kisgyerek, és sírásra görbül a szája. Ha nyugtalan, elvörösödik az orra, mint egy parasztembernek a hidegben. Ha nem volna olyan tragikus mindez, fergeteges komédia volna, hogy ez a gyámoltalan kislány Boleyn Anna aranyhímzéses trónjára ül. Hogyan juthatott eszébe bárkinek, hogy ez a gyermek valaha is felnő a feladatához? De épp a félszegsége adja a kulcsot a kezembe hozzá. A barátja lehetek, legjobb barátnője és szövetségese. Szüksége is lesz barátokra szegény mafla lánynak, kell neki egy barát, aki eligazodik az udvarunk világában. Én megmutathatok neki mindent, amit ismernie kell, megtaníthatom arra, amit meg kell tanulnia. És ki tudhatna többet nálam, aki Európa legragyogóbb udvarának a csúcsán éltem, és tanúja voltam az összeomlásának? Ki lehet alkalmasabb arra, hogy megóvjon a veszélyektől egy királynét, mint én, aki látta, hogyan pusztítja el magát s családját egy másik királyné? Megígértem, hogy a barátja leszek, és állom is a szavam. Fiatal még, csak huszonnégy éves, de sokat fog fejlődni. Tudatlan, de majd tanul. Tapasztalatlan, de az élet majd ellátja tapasztalatokkal. Sok mindent tehetek ezért a furcsa fiatal nőért, örömteli s persze számomra is hasznos lesz, ha én vagyok a támasza s mentora.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1539. DECEMBER A nagybátyám meglátogatja a nagyanyámat, és készen kell állnom, hátha engem is hívat. Mind tudjuk, miről van szó, de úgy izgulok, mintha valami nagy meglepetés várna rám. Gyakoroltam, hogyan lépkedek majd elébe, meg a pukedlit is. Gyakoroltam az elámult arckifejezést, és a boldog mosolyt a csodás hír hallatán. Szeretek gondosan fölkészülni és mindent elpróbálni, úgyhogy Ágnest és Joant beállítottam a nagybátyám szerepébe, amíg hibátlanul nem tudtam a lépéseket, a pukedlit és az előkelő kis örömujjongást. A lányszoba zöldül az irigységtől, mintha éretlen almával tömték volna meg magukat, de én megmondtam nekik, hogy ez várható volt: Howard vagyok, tehát természetes, hogy az udvarhoz hívnak és a királyné szolgálatába állok, és sajna természetes, hogy őket nem hívja senki; ó, be kár.

Azt mondják, meg kell tanulnom németül, és soha nem lesz tánc, de tudom, hogy ez hazugság. A királyné úgy él majd, ahogy egy királynénak kell, és ha vérszegény, annál feltűnőbb leszek mellette én. Azt mondják, köztudott, hogy elzárkózva fog élni, és a németek nem esznek húst, csak sajtot és vajat egész nap. Tudom, hogy ez is hazugság – mi másért festették volna újra a Hampton Court-ban a királyné lakosztályát, ha nem az udvar és a vendégek kedvéért? Azt mondják, az udvarhölgyeit már rég kiválasztották, és a fele társaság elément Calais-ba. A nagybátyám csak azt akarja közölni, hogy lemaradtam. Ez viszont már megijeszt. Tudom, hogy a király unokahúgai, Lady Margaret Douglas és Dorset márkiné elfogadták a legfőbb udvarhölgyek posztját, és félek, hogy számomra már késő. – Nem – mondom Mary Lascellesnek –, nem lehet, hogy csak azért jön, mert meg akarja mondani, hogy itt kell maradnom. Nem lehet, hogy azért jön, mert elkéstem, és nekem már nem jut hely. – De ha mégis, remélem, tanulsz belőle – mondja szigorúan. – Tanulj belőle, és jobbíts az életeden. Nem érdemelsz helyet a királyné udvaránál, amíg olyan szabados vagy, amilyen Francis Derehammel voltál. Igazi úrihölgy nem engedne be a termeibe azok után, hogy egy ilyen férfival ekkora lotyóként viselkedtél. Ez olyan igazságtalan, hogy felszisszenek, és könnyes lesz a szemem. – Ne sírj már – mondja kedvetlenül. – Ne sírj, Katalin. Kivörösödik a szemed. Erre rögtön befogom az orrom, hogy benn tartsam a könnyeket. – De ha azt mondja, hogy itt kell maradnom és unatkoznom, belehalok! – mondom náthás hangon. – Jövőre tizenöt éves leszek, aztán már tizennyolc, aztán tizenkilenc, aztán húsz, és kiöregszem a férjhez menésből, és itt fogok meghalni, örökké a nagyanyámat szolgálom, sosem megyek sehová, sosem látok semmit, és sosem táncolok az udvarnál. – Micsoda szamárság! – kiáltja indulatosan. – Hát nem tudsz másra gondolni, csak ilyen hiábavalóságokra, Katalin? Mellesleg sokan azt mondanák, hogy a korodhoz képest épp eleget tapasztaltál már. – Deb is – mondom, még mindig összecsippentett orral. Eleresztem, és hűvös ujjaimmal nyugtatom az arcom. – Nem is csináltam semmit. – Persze, hogy beállsz a királynéhoz – mondja megvetéssel. – A nagybátyád nem hagy ki egy ilyen esélyt egy családtagja számára, bármilyen helytelenül is viselkedtél. – A lányok azt mondták... – A lányok féltékenyek, mert te az udvarhoz mégy, te csacsi. Ha maradnál, mind részvétet színlelnének és vigasztalgatnának. Ez annyira igaz, hogy még én is belátom. – Tényleg. – Úgyhogy mosd meg az arcod, és gyere az úrnő szobájába. A nagybátyád bármelyik percben megérkezhet. Sietek, ahogy csak bírok, épp csak addig állok meg, amíg közlöm Agnesszel és Joannel és Margarettel, hogy igenis az udvarhoz megyek, és egy pillanatig sem hittem el az aljas hazugságaikat, és akkor hallom a kiabálást: – Katalin! Katalin! Megérkezett! – , és már loholok is őméltósága szalonjába; ott van a nagybátyám, a kandalló előtt áll, a hátát melengeti. A tűz kevés ahhoz, hogy ez az ember fölmelegedjen. A nagyanyám szerint ő a király pörölye; ahol kemény és piszkos munkára van szükség, a nagybátyám áll az angol sereg élére, hogy csapásaival behódolásra kényszerítse az ellenséget. Alig két éve, még kislány koromban történt, hogy az északiak fellázadtak a régi vallás védelmében, és a nagybátyám térítette észhez a felkelőket. Kegyelmet ígért nekik, de rászedte őket, és akasztófára kerültek. Megóvta a király trónját, és megóvta a királyt a vesződségtől, nehogy személyesen kelljen megvívnia a saját csatáit, és

elfojtania egy nagyszabású lázadást. Nagyanyám szerint a hóhér kötele az egyetlen érv, amit nagybátyám ismer; ezreket köttetett fel, noha titkon egyetértett a törekvéseikkel. A saját hite azonban nem tartotta vissza. Semmi sem állhat az útjába. Látom az arcán, hogy kemény férfi, nem könnyű hatni rá; most mégis itt van, hogy megnézzen magának, és én megmutatom neki, milyen lány az unokahúga. Mély pukedlibe ereszkedem, ahogy a lányszobában gondosan begyakoroltuk, kissé előrehajolva, hogy látszódjon a keblem csábító körvonala a ruhám kivágásánál. Mielőtt felemelkednék, lassan a szemébe nézek, mintha térdepelnék előtte, hogy egy pillanatra arra gondoljon, mi mindent csinálhatnék így vele, míg az orrom hegye szinte a nadrágját súrolja. – Uram – lehelem, mintha az ágyban duruzsolnék a fülébe. – Üdvözlöm önt. – Uramisten! – szalad ki a száján, míg a nagyanyám mulatva felhorkant. – Nem mondom... büszke lehet a művére, asszonyom – mondja a nagybátyám, mikor megingás nélkül fölegyenesedem. A kezem összekulcsolom a hátam mögött, hogy a mellem előnyösen mutasson, és a hátamat ívbe feszítem, hogy megcsodálhassa karcsú derekamat. Szemérmesen lesütöm a szemem, akár egy iskolás lány, csak a testtartásom és rejtett kis mosolyom hazudtol meg. – Ízig – vérig Howard lány – mondja a nagyanyám, aki nincs túl jó véleménnyel a Howard lányokról, szépségünkről és merészségünkről. – Azt hittem, egy gyerekkel lesz dolgom – jegyzi meg a nagybátyám, s láthatólag elégedett, hogy egy felnőtt nőt talált. – Érett gyerek. – A nagyanyám figyelmeztető pillantást vet rám, nehogy eláruljam, mi mindent tanultam a felügyelete alatt. Ártatlan, tágra nyílt szemekkel nézek vissza. Hétéves voltam, amikor először láttam egy cselédet és egy apródot együtt hálni, tizenegy éves koromban kezdett ki velem Henry Manox. Mégis mit gondolt, milyen lány lesz belőlem? – Pompásan be fog válni – mondja a nagybátyám, végre felocsúdván. – Katalin, tudsz táncolni, énekelni, lanton játszani, efféléket? – Igen, uram. – Írni – olvasni, angolul, franciául, latinul? Aggódva nézek a nagyanyámra. Reménytelenül buta vagyok, ezt mindenki tudja. Annyira buta, hogy azt sem tudom, le kell – e tagadni vagy nem. – Mi szüksége arra? – kérdi a nagyanyám. – A királyné csak hollandul tud, nem? Bólint. – Németül. De a király a művelt nőket szereti. A hercegné elmosolyodik. – Az régen volt – mondja. – A Seymour lány nem volt valami nagy koponya. Úgy vélem, a király ráunt a vitázó kedvű feleségekre. Ön talán a művelt nőket szereti? Apró horkantás a válasz. Az egész világ tudja, hogy ő és a felesége évek óta külön élnek, annyira utálják egymást. – Mindegy, egyelőre az a lényeg, hogy a királyné és az udvar elégedett legyen vele – szögezi le a nagybátyám. – Katalin, az udvarhoz kerülsz, és az új királyné udvarhölgye leszel. Sugárzó mosollyal nézek rá. – Örülsz? – Igen, uram. Nagyon hálás vagyok – teszem hozzá gondosan. – Azért kerülsz ilyen fontos posztra, hogy a családodnak becsületére válj – mondja ünnepélyesen. – Nagyanyádtól úgy hallom, hogy tisztességes lány vagy, tudsz viselkedni. Hát úgy is legyen, ne okozz csalódást. Bólintok. Nem merek a nagyanyámra nézni, aki mindent tudott Henry Manoxról, és egyszer rajtacsípett az emeleti folyosón Francisszel, a kezem épp a nadrágjában turkált, a nyakamon szívásnyomok. A nagyanyám akkor ringyópalántának nevezett

meg ostoba lotyónak, és akkora nyaklevest kaptam tőle, hogy csöngött a fülem; karácsonykor pedig megint eltiltott tőle. – Lesznek majd fiatalemberek, akik megkörnyékeznek – figyelmeztet a nagybátyám, mintha még sosem láttam volna fiatalembert. Gyors pillantást vetek a nagyanyámra, de ő csak derűsen mosolyog. – Tartsd észben, hogy a jó hírednél semmi sem fontosabb. A becsületeden nem eshet folt. Ha bármilyen illetlen pletykát hallok rólad – jegyezd meg, bármilyet, és biztos lehetsz benne, hogy mindenről hallok – , akkor azonnal elviszlek az udvartól és visszaküldelek, de nem ám ide, hanem vissza a mostohanagyanyád vidéki házába, Horshambe. És ott hagylak életed végéig. Megértetted? – Igen, uram. – A hangom csak rémült suttogás. – Jó leszek. – Majdnem mindennap látni foglak – mondja. Szinte azt kívánom, bárcsak mégis maradhatnék. – És időnként a szobámba hívatlak, hogy beszámolj mindenről, hogyan boldogulsz a királynéval és így tovább. Légy tartózkodó, ne pletykálj. Tartsd nyitva a szemed, és csukva a szád. Fogadd meg a kuzinod, Jane Boleyn tanácsait, ő is udvarhölgy. Igyekezz összebarátkozni a királynéval, legyél a kis barátnője. Az uralkodók kegye hozza a vagyont. Ezt sose felejtsd el. Megalapozhatod a jövődet, Katalin. – Igen, uram. – És még valami – szól figyelmeztetőn. – Igen, nagybátyám? – Ügyelj a tisztességedre, Katalin. Egy nő legfőbb értéke a tisztesség. Mélyen pukedlizem előtte, lehajtott fejjel, erényesen, mint egy apáca. Nagyanyám gúnyos nevetése elárulja, hogy nem találja meggyőzőnek. De amikor felnézek, látom, hogy a nagybátyám mosolyog. – Hiteles. Mehetsz – mondja. Megint pukedlizem, aztán eliszkolok, mielőtt valami még rosszabbat talál mondani. Alig vártam, hogy az udvarhoz menjek táncolni és flörtölni, ő meg úgy beszél róla, mint holmi munkáról. – Mit mondott? Mit mondott? – Mind a nagyteremben várnak rám, elepednek a kíváncsiságtól. – Az udvarhoz megyek! – ujjongok. – Új ruháim lesznek és új fejdíszeim, és azt mondja, hogy én leszek a legcsinosabb udvarhölgy, minden este táncolunk, és holtbiztos, hogy egyikőtöket sem látom soha többé!

Anna

CALAIS, 1539. DECEMBER Többnapi várakozás után végre megszelídült a tenger, végre átkelhetünk, hála Istennek. Reméltem, hogy kapok otthonról levelet, mielőtt vitorlát bontunk, de senki nem írt, pedig réges – rég itt vesztegelünk, csak az idő megenyhülését vártuk. Azt hittem, Anya talán ír majd; még ha nem is hiányzom neki, küldhetett volna néhány jó tanácsot. Azt is hittem, Amelia tán reméli, hogy nemsokára ellátogathat Angliába, és esetleg testvéri üdvözletét küldi. Kacagnom kell magamon, hogy elkeseredésemben már Amelia levelét is szívesen olvasnám. Az öcsém levelére viszont bizton számítottam. Azt gondoltam, ő feltétlenül írni fog. A haragja mit sem csillapodott a készülődés hosszú ideje alatt, és ugyanúgy váltunk el, ahogy egész életünkben viseltettünk egymás iránt: bennem megmaradt a hatalma miatti keserű szorongás, benne a megnevezhetetlen indulat. Úgy gondoltam, levélben közli majd, milyen tárgyalásokat folytassak az angol udvarnál;

elvégre az országom képviselője leszek, a mi érdekeinket kell védenem. De persze itt vannak kíséretemben a klevei nemesek, nyilván velük beszélt, nekik írt. Úgy látszik, szerinte én nem vagyok alkalmas arra, hogy a nevében tárgyaljak. Mégis biztos voltam benne, hogy ha másért nem, hát azért ír, hogy megszabja, hogyan viselkedjek a jövőben. Végül is egész eddigi életében uralkodott fölöttem, nem hittem, hogy szó nélkül elenged. De úgy tűnik, valóban megszabadultam az uralma alól. Örülnöm kellene, de nyugtalan vagyok. Furcsa érzés megválni a családomtól, s ráadásul a szerencsekívánataik nélkül útra kelni. Holnap kora reggel szállunk tengerre, hogy elérjük a megfelelő áramlást, s míg a Chequerben, a király házában lévő lakosztályomban várakozom Lord Lisle – re, aki hamarosan értem jön, egyszer csak szóváltás zaja szűrődik be a fogadószobából. Szerencsére velem van Lőtte, a klevei tolmácsom, s miután biccentek felé, csendesen az ajtóhoz lépdel, és a szapora angol beszédet hallgatja. Feszült az arca, összeráncolja a homlokát, aztán lépteket hall odakintről, visszaoson mellém, és leül. Lord Lisle meghajlással köszönt, de az arca lángol. Végigsimít bársonyzekéjén, hogy összeszedje magát. – Elnézést, Lady Anna – szólal meg. – Nagy a fejetlenség a csomagolás miatt. Egy óra múlva jövök önért. Lőtte suttogva tolmácsol, én mosolyogva meghajolok. A lord az ajtóra pillant. – Hallott minket az előbb? – kérdi Lőttétől kertelés nélkül, mire ő felém fordul, én pedig bólintok. Lord Lisle közelebb lép. – Thomas Cromwell miniszter úr az ön vallásának a híve – mondja halkan. Lőtte németül súgja a szavakat, hogy biztosan értsek mindent. – Törvénytelenül rejteget több száz lutheránust ebben a városban, mely az én parancsnokságom alatt áll. A szavakat értem, természetesen, de a jelentőségüket nem. – Azok eretnekek – mondja. – Nem ismerik el a királyt egyházi vezetőnek, és tagadják Jézus Krisztus áldozatának szent csodáját, hogy a bor vérré válik. Ezt vallja Anglia egyháza. Aki tagadja, az eretnek, és az életével fizet. Finoman Lőtte karjára teszem a kezem. Tudom, hogy veszedelmes terepen járunk, de nem tudom, mit kellene mondanom. – Magát Cromwell minisztert is eretnekséggel vádolhatnák, ha a király tudná, hogy védelmet nyújtott azoknak az embereknek – mondja Lord Lisle. – Az imént megmondtam a fiának, Gregorynak, hogy bíróság elé kell állítani azokat az embereket, akárki is a védelmezőjük. Figyelmeztettem, hogy nem hunyhatok szemet, közöltem vele, hogy a jó angol alattvaló úgy gondolkodik, ahogy én, és hogy Istenből nem lehet gúnyt űzni. – Nem vagyok járatos ezekben az angol ügyekben – felelem óvatosan. – A férjem útmutatását kívánom követni. – Futólag az öcsémre gondolok, aki azzal bízott meg, hogy vezessem a férjemet a pápista babonaságtól a reform tisztasága felé. Úgy látszik, kénytelen leszek megint csalódást okozni neki. Lord Lisle bólint, meghajol és hátralép. – Bocsásson meg – szól. – Nem kellett volna önt terhelnem ezzel. Csak tisztázni akartam, hogy mélységesen elítélem Cromwell minisztert, amiért oltalmazza őket, és jómagam hű szolgája vagyok a királynak és az egyházának. Bólintok, hisz mi mást tehetnék? A lord kimegy a szobából. Lottéhoz fordulok. – Ez nem teljesen igaz – mondja halkan. – Valóban megvádolta Cromwell urat, hogy lutheránusokat védelmez, viszont a fiú, Gregory meg őt gyanúsította azzal, hogy titkos pápista, és azt mondta, figyeltetni fogja. Egymást fenyegették. – Vajon mit vár tőlem? – kérdezem értetlenül. – Aligha hiheti, hogy én leszek a döntőbíró egy ilyen ügyben. Lőtte gondterhelten néz vissza. – Talán azt akarja, hogy beszéljen a királlyal? Hogy hasson rá?

– Lord Lisle értésemre adta, hogy az ő szemében én magam is eretnek vagyok. Tagadom, hogy a bor vérré válik. Akinek van józan esze, az tudhatja, hogy ilyesmi nem lehetséges. – Tényleg kivégzik az eretnekeket Angliában? – kérdezi nyugtalanul. Bólintok. – Hogyan? – Máglyán elégetik őket. Halálra vált arcát látva épp belevágnék a magyarázatba, hogy a király tisztában van a hitemmel, és arra készül, hogy társuljon a protestáns fivéremmel és a többi szövetséges protestáns herceggel; de ekkor kiáltás csendül az ajtótól, hogy a hajók indulásra készen állnak. – Gyerünk! – kiáltok föl megjátszott bátorsággal. – Menjünk hát, bármi veszély is vár ránk. Klevénél semmi nem lehet rosszabb. * Egy angol kikötővárosból, angol hajón útra kelni olyan, mintha új életet kezdene az ember. A legtöbb klevei kísérőmtől meg kell válnom, ez újabb búcsúzkodást jelent; aztán felszállok a hajóra, és felhúzzuk a horgonyt, az evezős uszályok kivontatják a hajókat a nyílt vízre, a vitorlák kifeszülnek, beléjük kap a szél, nyikorognak az árbocok, a hajó szinte felágaskodik, mintha repülni készülne, és ebben a pillanatban igazán királynénak érzem magam, aki új országába indul, akár egy mesebeli királynő. A hajó orrához megyek, és oldalt lenézek a rohanó vízre, a hullámtaréjok fehér habjára a fekete tengeren, s azon tűnődöm, mikor látom meg új otthonomat, királyságomat, Angliámat. Körös – körül apró fények mutatják a kísérő hajókat. Egész hajóhad utazik velünk, ötven hatalmas vitorlás, a királyné flottája, s lassacskán ráeszmélek új országom gazdagságára és erejére. Egész nap utazunk, azt mondják, nyugodt a tenger, bár nekem nagyon magasnak és veszélyesnek tűnnek a hullámok. A kisebb hajók előtt falként magasodik a víz, felkapaszkodnak, majd alá hullanak a hullámok vályújába. Néha egészen szem elől veszítjük a többi hajót. A vitorlák nyikorogva feldagadnak, szinte szétrepednek, az angol matrózok köteleket rángatnak, és szitkozódva száguldoznak a fedélzeten, mint az őrültek. Megvárom a pirkadatot, a fakó napfényt a fakó tenger fölött, érzem a víz végtelenségét köröttem és a lábam alatt; azután a kabinomba megyek pihenni. A hölgyek közül néhányan a hányingerrel küzdenek, de én jól vagyok. Lady Lisle üldögél mellettem egy darabig, meg még egypáran, Jane Boleyn is. Meg kell tanulnom a többiek nevét. Lassan telik a nap, fölmegyek a fedélzetre, de nem látok mást, csak az angol hajóhadat, ameddig a szem ellát, mindenütt vitorlások úsznak, engem kísérnek. Büszkének kellene lennem, hogy ennyi figyelemmel vesznek körül, de inkább csak nyomasztónak találom, hogy én vagyok a középpontja és okozója mindeme gondnak és sürgés – forgásnak. A matrózok leveszik a sapkájukat és meghajolnak, valahányszor kijövök a kabinomból, és két udvarhölgynek kell velem tartania, még ha csak a hajóorrhoz megyek is. Egy idő után már annyira feltűnőnek és izgágának érzem a viselkedésemet, hogy uralkodom magamon, és inkább nyugton maradok a kabinomban, a hullámok mozgását figyelem a kisablakon át, hogy ne legyek mások terhére a mászkálásommal. Amikor először megpillantom Angliát, csak sötét árny a szürkülő vizeken. Későre jár, mire Dealbe, egy aprócska kikötővárosba érünk, de a sötétség és eső dacára újabb előkelőségek üdvözölnek. A kastélyba visznek pihenni és vacsorázni, és százak, igen, százak várnak rám, hogy kezet csókolhassanak és köszöntsenek új hazámban. Szinte köd – fátyolon át érzékelem, ahogy sorra elém járulnak a főurak

és feleségeik, egy püspök, a kastély parancsnoka, még több udvarhölgy s még több hajadon, aki a szolgálatomba lép. Nyilvánvaló, hogy soha többé nem maradhatok magamra egy pillanatig sem. Vacsora után azonnal folytatnunk kell utunkat, szigorú útiterv határozza meg a pihenők és étkezések rendjét, mégis mindig megkérdezik, készen állok – e az indulásra. Hamar megtanulom, hogy valójában nem arra kíváncsiak, szeretnék – e továbbutazni. A terv szerint ilyenkor mennünk kell, és pusztán a jóváhagyásomat kérik. Így aztán, noha este van már, és bármit megadnék, hogy megpihenhessek itt, annyira fáradt vagyok, mégis be kell másznom a gyaloghintóba, melyet az öcsém fogcsikorgatva kiutalt nekem, a főurak és feleségeik lóra szállnak, és zötyögve nekivágunk az útnak, előttünk és mögöttünk katonák haladnak, mintha megszálló hadsereg lennénk. Emlékeztetnem kell magam rá, hogy immáron királyné vagyok, és ha egy királyné így utazik, és így szolgálják, akkor ideje hozzászoknom, és nem sóvárognom a régi idők után, amikor nyugodtan pihenhettem, és nem kellett éberen figyelő közönség előtt étkeznem. Koromsötétben érkezünk a doveri kastélyba, ma éjjeli szálláshelyünkre. Másnap reggel olyan elcsigázottan ébredek, hogy fölkelni is alig bírok; de fél tucat cseléd áll sorba az ágyamnál az alsóingemet, a ruhámat, a hajkefémet és a fejdíszemet tartva, mögöttük az udvarhölgyek teljes számban, és Suffolk hercege kérdezteti, hogy szeretném – e folytatni utamat Canterbury felé az imádság és a reggeli után. Világos, hogy sürgősen indulni akar, és iparkodnom kell az imádkozással és az evéssel, hát visszaüzenek, hogy a legnagyobb örömmel, sőt magam is kérni akartam, hogy mielőbb keljünk útra. Ez egyértelműen hazugság, mert még most is esik, sőt zuhog, és már jégdarabok is hullanak az égből. De mindenki készségesen elhiszi, hogy alig várom a találkozást a királlyal, s miután az udvarhölgyeim alaposan bebugyolálnak, kidöcögünk az udvarból a szélviharban, majd nekivágunk a Watling Street nevű útnak, mely Canterbury városába visz. Maga az érsek fogad a városon kívül, az országúton, Thomas Cranmernek hívják, szelíd, barátságos mosolyú ember, s az utolsó fél mérföldön a gyaloghintóm mellett lovagol. Kibámulok a szakadó esőbe; ez volt valaha a zarándokok útja Becket Tamás, a szent kegyhelyéhez, a canterburyi katedrálisba. A torony csúcsát messziről látom, még mielőtt a városfalak elé érnénk, oly magas és gyönyörű, és a komor felhőkön át egy fénypászma nyúlik le az égből, mintha Isten ujja megérintené a szent helyet. Itt végig kőburkolatú út vezet, és kétoldalt a házak a zarándokok számára épültek, akik valaha egész Európából elvándoroltak ehhez a szépséges kegyhelyhez. Messze földön híres szentély volt – alig néhány évvel ezelőtt. Mindez már a múlté. Mintha sosem lett volna, mintha romba döntötték volna az egész templomot. Anyám figyelmeztetett, hogy semmiképp ne tegyem szóvá, amit hallok vagy látok a király által véghezvitt nagy változásokból, bármennyire is megütköznék rajta. A király személyes megbízottai jöttek el a szent ember emlékhelyéhez, és magukkal vitték a kincseket, melyeket a zarándokok hagytak ott. Lementek a sírboltba, és kifosztották még a szent koporsóját is. Úgy hírlik, hogy fogták a mártírhalált halt ember testét, és kihajították a városfalon túl a szemétdombra, semmitől sem riadtak vissza, hogy elpusztítsák e megszentelt helyet. A fivérem azt mondaná, igen helyes, hogy az angol nép búcsút mondott a babonaságnak és a pápista szokásoknak, de ő nem látja, hogy a zarándokok házait

ma bordélyok és kocsmák foglalják el, és a Canterburybe vivő országutakat elözönlik az otthontalan koldusok. Nem tudja, hogy Canterbury házainak felében kórház volt a nyomorultak és betegek számára, az egyház gondoskodott a szegény zarándokok ellátásáról és gyógyításáról, és az apácák és szerzetesek a szegények szolgálatának szentelték életüket. Most viszont a katonáinknak kell utat törni a zúgolódó sokaság közt, kik a remélt szent menedékért jöttek ide, de hiába. Én azonban eltökélten hallgatok, amikor menetünk bevonul egy óriási kapun, és az érsek, lováról leszállva, ünnepélyesen bevezet a gyönyörű házba, mely láthatóan apátság volt, talán még néhány hónappal ezelőtt is. Körülnézek a szép teremben, ahová belépünk, s ahol valaha az utazókat látták vendégül, s ahol a szerzetesek étkeztek. Tudom, hogy az öcsém azt szeretné, ha még messzebb vezetném ezt az országot a babonás, pápista múltjától, de az öcsém nem látta, mi minden ment tönkre itt a megújhodás nevében. Az ablakokat, melyekben egykoron szépséges történeteket ábrázoló színpompás üveg díszlett, oly otrombán bezúzták, hogy a kőkeret is betört, és szétroncsolódott a gondosan megmunkált csipkézet. Ha egy neveletlen kisfiú ilyesmit tenne egy ablakkal, megkorbácsolnák. A magasban, a boltozatos tető alatt angyalkák lehettek, s úgy vélem, egy sor kőből faragott szent is, de valami érzéketlen bolond kalapáccsal széjjelverte őket. Szamárság, tudom, az élettelen köveket megsiratni; de a hívő embereket, akik ezt tették, nem jó szándék vezérelte. Levehettek volna a szobrokat, és utána kiigazíthatták volna a falat. Ehelyett lecsapták a fejeket, és csonkán hagyták a kis angyaltesteket. Elképzelni sem tudom, mitől szolgálná ez Isten akaratát. Kleve hercegnője vagyok, az országom a pápaság ellen fordult, és helyesen tette; de efféle esztelenséget nem tapasztaltam máshol. Nem értem, miképp hiheti bárki, hogy jobb világ az, ahol elpusztul a szépség, és csak a roncsai maradnak. Most a lakosztályomba visznek, mely valaha nyilvánvalóan a perjel otthona volt. A termeket újravakolták és kifestették, még mindig érezni a friss meszelés szagát. S most kezdek ráébredni, mi az igazi oka a vallási reformnak ebben az országban. Ez a csodaszép épület, a hozzá tartozó földek, a kiterjedt birtokok, melyek után bért fizetnek a gazdák, a birkanyájak, melyek gyapjút adnak, mindez valaha az egyházé és a pápáé volt. Mára ez a gazdagság a király kezébe került. Most először jövök rá, hogy nem csupán az istenhitről van itt szó. Sőt talán az egésznek nincs is köze Istenhez. Annál inkább az emberi kapzsisághoz. S talán a hiúsághoz is. Hiszen Becket Tamás szent volt, aki dacolt egy zsarnoki angol uralkodóval. A teste ennek a fenséges katedrálisnak a kriptájában nyugodott, arannyal és drágakővel díszes sírban, s maga a király is – aki a szentélyt leromboltatta – idejárt a szent oltalmáért könyörögni. De most már nincs szüksége senki oltalmára, a lázadókat fölakasztják, s minden gazdagság és szépség csak a királyé lehet. Az öcsém azt mondaná, jól van ez így, egy országnak nem lehet két ura. Bágyadtan öltözöm át a vacsorához, amikor dörögni kezdenek az ágyúk, és bár koromsötét van már és majdnem éjfél, Jane Boleyn lép be, mosolyogva közli, hogy a nagyteremben emberek százai várnak rám, köszönteni akarnak Canterbury városában. – Sok úr? – kérdezem kifinomult angolsággal. Erre elmosolyodik, tudja, hogy irtózom a véget nem érő bemutatkozásoktól. – Csak látni akarják önt – mondja tagoltan, és a szemére mutat. – Csak integetni kell. – Int a kezével, én meg kuncogok ezen a jelbeszéden, amit használunk, amíg meg nem tanulom a nyelvét. Az ablakra mutatok. – Jó föld – mondom. Bólogat. – Apátsági föld. Isten földje. – Most a király földje?

Fanyarul elmosolyodik. – Most a király az egyház feje, érti? Az egyház minden gazdagsága – habozik – , az egyház minden szellemi gazdagsága az övé. – És az emberek boldog? – kérdezem. Nagyon feszélyez, hogy nem tudok gördülékenyebben társalogni. – Elment a rossz papok? Az ajtóra pillant, mintha attól tartana, hogy kihallgathatnak bennünket. – Nem boldogok az emberek – mondja. – Szerették a szentélyeket és a szenteket, és nem értik,miért kell eltüntetni a gyertyákat. Nem értik, miért nem imádkozhatnak a szentek segedelméért. De erről ne beszéljen senkivel rajtam kívül. A király akarata, hogy elpusztuljon az egyház. Bólintok. – Protestáns a király? – kérdezem. Fölcsillan a szeme, ahogy váratlanul elmosolyodik. – Ó, dehogy! – mondja. – Ő olyan, amilyen épp lenni akar. Azért pusztította el az egyházat, hogy feleségül vehesse a sógornőmet; ő hitt a vallási reformban, tehát hitt a király is. De aztán őt is elpusztította. Mostanra jóformán visszaállította a katolikus egyházat, a mise szinte teljesen az eredeti megint – de a vagyont soha nem fogja visszaadni. S ki tudhatja, mi jöhet még? Ki tudja, miben hisz majd legközelebb? Nem sokat értek mindebből, hát elfordulok, és kinézek a vaksötétbe, a zuhogó esőbe. Megborzongok a gondolatra, hogy itt a király nemcsak a népe életét irányítja, hanem az istenük mivoltát is megszabja. Ez a király szétdúlta a kereszténység egyik legnagyobb szentjének a kegyhelyét, magánházakká alakította a monostorokat. Az öcsém nagyot tévedett, amikor megparancsolta, hogy vezessem a férjemet a helyes gondolkodás útjára. Ez a király a maga útját járja, és alig hiszem, hogy bárki meggátolhatja ebben, vagy eltérítheti a szándékaitól. – Ideje vacsorázni mennünk – mondja Jane Boleyn szelíden. – Senkivel ne beszéljen ezekről. – Jó – mondom, és egy lépéssel őelőtte kivonulok a belső szobámból a fogadószobába, ahol tolonganak az emberek, és már megint szembe kell néznem a tengernyi ismeretlen, mosolygó arccal. Oly nagy megkönnyebbülés végre világosban és fedél alatt lenni, hogy bőségesen iszom a borból, és jóízűen látok neki a vacsorának, noha egyedül kell ülnöm egy baldachinos trónszéken, és a szolgák térden állva nyújtják elém az ételeket. Több százan vacsoráznak a teremben, és még többen kukucskálnak az ablakoknál és az ajtóknál, hogy megnézzenek, mint valami egzotikus állatot. Megszokom majd ezt is; tudom, hogy így kell tennem, tehát így is lesz. Anglia királynéja nem jöhet zavarba a szolgáktól, ez képtelenség. Ez az elharácsolt apátság nem tartozik az ország nagy palotái közé, mégis a legdíszesebb épület, amit valaha láttam, aranyozott, festményekkel és szőttesekkel gazdagon borított falak vesznek körül mindenütt. Megkérdezem az érseket, hogy ez az ő palotája – e, mire mosolyog, és azt feleli, hogy a saját háza a közelben áll. Szinte fölfoghatatlan, micsoda jómódban fürdik ez az ország. Késő éjjel kerülök csak ágyba, aztán megint korán kelünk, és utazunk tovább. De akármilyen korán kezdünk hozzá, az indulás a végtelenségig elhúzódik, mert mindennap egyre többen csatlakoznak hozzánk. Most már az érsek és egész kísérete is velem tart, száz meg száz ember, s ma újabb főurak szegődnek mellém a Rochesterbe vivő úton. Az utcákra kitódulnak az emberek, hogy köszöntsenek, s én mindenhol mosolyogva integetek. Bárcsak emlékeznék a nevekre, de minden pihenőnél újabb előkelően öltözött urak hajlonganak előttem, s Lady Lisle vagy Lady Southampton vagy egy másik udvarhölgy a fülembe sugdos, én meg mosolyogva kezet nyújtok, és igyekszem az eszembe vésni a legújabb neveket. Csak hát ugyanúgy néz ki mind: drága bársonyöltözéket és aranyláncokat hordanak, a kalapjuk gyönggyel vagy

drágakövekkel van kivarrva. És tucatjával, százával érkeznek, fél Anglia eljött előttem tisztelegni, és én képtelen vagyok megkülönböztetni őket egymástól. Széles csarnokban, szertartásosan zajlik le az étkezés, közben megismerkedem Lady Browne-nal, aki a hajadon udvarhölgyeimre fog felügyelni. Egyenként bemutatja nekem a lányokat, és rámosolygok a Catherine-ek, Maryk, Elizabethek, Anne-ek, Bessie-k és Madge-ek végtelen sorára; mind hetykék és vonzók, a hajukon parányi fejdísz ül,mely alig takar valamit, a fivérem bizonyára szemérmetlennek találná, s mind kecses pici papucsot viselnek, rám meg úgy bámulnak, mintha baromfiudvarba csöppent vad fehér sólyom lennék. Lady Browne különösen illetlenül mereszti a szemét, odaintem hát Lőttét, hogy tolmácsolja neki, mennyire remélem, hogy Londonban majd számíthatok a tanácsaira a ruházkodásommal és az angliai divattal kapcsolatban. Lady Browne elvörösödik és félrenéz, nem bámul tovább; tartok tőle, hogy tényleg az járt az eszében, milyen bizarr az öltözékem, s mennyire csúnya vagyok.

Jane Boleyn

ROCHESTER, 1539. DECEMBER – Még hogy én adjak neki tanácsokat! – háborog Lady Browne, mintha én tehetnék róla, hogy az angol királyné ilyen kirívóan idegen. – Jane Boleyn, most mondd meg! Nem tudott volna más ruhát venni Calais-ban? – Ki figyelmeztette volna? – kérdem józanul. – Hiszen a saját udvarhölgyei is így öltöznek. – Lord Lisle megtehette volna. Szólhatott volna neki, hogy nem jöhet Angliába ebben a szerzetesi csuhában. Hogyan tartsak rendet a lányok között, amikor máris a hasukat fogják, ha csak ránéznek? Kis híján felképeltem Howard Katalint. Az a kölyök csak egy napja van az udvarnál, de már a királyné járását utánozza, és sajnos nem is rosszul. – A kis udvarhölgyek mindig pajkosak. Majd ráncba szeded őket. – Londonig már nincs idő szabókat hívni. Kénytelen lesz úgy továbbmenni, ahogy jött, még ha úgy is néz ki, mint egy zsák. Egyébként is mit csinál? – Lepihent – mondom tartózkodóan. – Gondoltam, hadd legyen egy perc nyugta. – Anglia királynéja lesz – csattan föl őladysége. – Az senkinek sem jelent nyugalmas életet. Nem felelek. – Szóljunk a királynak? Beszéljek a férjemmel? – kérdezi Lady Browne fojtott hangon. – Nem kéne elmondanunk Cromwell miniszternek, hogy... fenntartásaink vannak? Figyelmezteted a herceget? Gyorsan végiggondolom a kérdést. Az holtbiztos, hogy nem én leszek az első, aki megszólja a királynét. – Talán neked kellene előbb Sir Anthonyval szót váltani – mondom. – Bizalmasan, mint a felesége. – Mondhatom neki, hogy te meg én egyetértettünk ebben? Southampton őlordsága is biztosan látja, hogy Lady Anna nem való királynénak! Olyan esetlen! És kuka! – Én nem nyilvánítok véleményt – szögezem le sietve. Felkacag. – Ugyan, Jane Boleyn, hisz mindenről van véleményed. A te figyelmedet semmi nem kerüli el! – Lehet. De ha a király őt választotta a protestáns szövetség kedvéért, ha Cromwell úr őt választotta a spanyolok és franciák elleni védőbástyának, akkor talán nem sokat számít, hogy akkora fejdíszt hord, mint egy ház. És nem szeretnék

éppen én előhozakodni azzal, hogy a nő, akit a király ünnepélyesen és visszavonhatatlanul eljegyzett, alkalmatlan királynénak Ez szöget üt a fejébe. – Gondolod, hogy hiba lenne becsmérelni? Felrémlik előttem a halovány leányarc, ahogy kilesett az imafülkéjéből Calaisban, mert túl gyámoltalan és riadt volt ahhoz, hogy egy szobában maradjon a saját udvarhölgyeivel, és egyszerre úgy érzem, hogy meg akarom óvni őt ettől a részvétlenségtől. – Nekem egy szavam sincs ellene – mondom. – Az udvarhölgye vagyok. Ha a tanácsomra van szüksége a ruháival vagy a hajviseletével kapcsolatban, segítek neki; de bírálni nem fogom. – Egyelőre legalábbis – helyesbít hidegen. – Amíg semmi hasznod belőle. Szó nélkül hagyom a megjegyzést, mert épp amikor válaszolnék, nyílik az ajtó, és az őr látogatót jelent be: – Catherine Carey kisasszony, a királyné udvarhölgye. Ő az. Az unokahúgom. Eljött a pillanat, amikor szembe kell néznem vele. Mosolyt erőltetek az arcomra és kinyújtott kézzel fogadom. – A kis Catherine! – kiáltok fel. – Mekkorát nőttél! Megfogja a kezem, de nem emeli csókra az arcát. Higgadtan szemügyre vesz, mintha alaposan föl akarna mérni. Utoljára akkor láttam, amikor Anna nénje, a királyné mögött állt a vérpadon, és a köpenyét fogta, míg a királynénak a tőkére kellett hajtania a fejét. Catherine akkor látott engem utoljára, amikor a tárgyalóterem előtt várakoztam, és behívtak tanúvallomást tenni. Emlékszem, hogy nézett akkor rám: kíváncsian. Olyan kíváncsian, mintha sosem látott volna még hozzám hasonló asszonyt. – Nem fázol? Jól utaztál? Kérsz egy kis bort? – A kandalló mellé húzom, és ő velem jön, de nem túl lelkes. – Ő Lady Browne – mondom. Ügyesen pukedlizik, méltóságteljesen. Jól nevelték. – Hogy van édesanyád? És édesapád? – Jól vannak. – Tiszta a beszéde, épp csak egy leheletnyit vidékies. – Anyám levelet küldött önnek. Előhúzza a zsebéből és átnyújtja. Átviszem a világosságba, a nagy, szögletes gyertyához, melyet a királyi háztartásban használunk, majd feltöröm a pecsétet. Jane, így szólít meg Mary Boleyn, említést sem tesz nemesi címemről, mintha nem épp az ő otthona nevét viselném, mintha nem én lennék Lady Rochford, miközben ő a Rochford Hallban lakik. Mintha nem az ő kezében lenne az én örökségem, nálam viszont az övé, vagyis a semmi. Már réges – régen a férjem szerelmét választottam az udvari élet hiábavalósága és veszélyei helyett, és talán mind boldogabbak lehettünk volna, ha te és a nővérem ugyanígy tesztek – Isten legyen hozzá irgalmas. Nem óhajtok visszatérni az udvarhoz, mégis azt kívánom neked és az új Anna királynénak, hogy ezúttal több szerencsével járjatok, és remélem, a becsvágyad a boldogságot hozza meg számodra, s nem azt a sorsot, melyre sokak szerint rászolgáltál. Nagybátyám az udvarhoz rendelte leányomat, s parancsa előtt fejet hajtva január elején Catherine megérkezik. Meghagytam neki, hogy csak a királynak és a nagybátyjának engedelmeskedjen, s mindenkor csak az én tanácsaimra és a saját lelkiismeretére hallgasson. S elmondtam, hogy a végső pillanatban hűtlen lettél mind nővéremhez, mind bátyámhoz, és azt tanácsoltam neki, hogy bánjon veled annyi tisztelettel, amennyit érdemelsz. Mary Stafford

Mikor az üzenet végére jutok, reszketés fog el, s újra átolvasom, mintha másodszorra mást találhatnék benne. Annyi tisztelettel, amennyit érdemlek? Annyi tisztelettel, amennyit érdemlek? Hát mi mást tettem én, mint hazudtam és csaltam az ő védelmükben, egész az utolsó pillanatig, s akkor is mi mást tettem, mint megóvtam a családomat a katasztrófától, melyet épp ők ketten idéztek a fejünkre? Tehettem volna ennél többet? Tehettem volna bármi mást? Engedelmeskedtem nagybátyámnak, a hercegnek, mert ez volt a kötelességem, megtettem, amire utasított, és ő méltányolja is: hűséges rokonának tart, és illő megbecsülésben részesülök. Kicsoda Mary Boleyn, hogy azzal vádoljon, nem voltam elég jó feleség? Lelkem minden rezdülésével, egész valómmal szerettem a férjem, és én lettem volna a mindene, ha nincs Mary meg a nővére meg a háló, mellyel körbefonták, és amin sem a férjem, sem én nem tudtunk áttörni. Nem élne tán még ma is, ha nem bukott volna együtt a húgával? Nem lenne – e még ma is a férjem és a fiunk apja, ha nem vádolták volna őt is Anna bűnével, s nem fejezik le Annával együtt? És mit tett érte Mary? Mit tett valaha is azonkívül, hogy mindig a saját feje után ment? Ordítani tudnék izzó dühömben és elkeseredésemben, hogy most újból felidézte bennem ezeket az emlékeket. Hogy merészel kételkedni George iránti szerelmemben, és engem leckéztetni? Szavakat sem találok erre a rosszindulatra, a burkolt vádra. Mi mást tehettem volna? Legszívesebben az arcába üvöltenék. Te is ott voltál, és aligha lettél George és Anna megmentője! Mi mást tehetett volna bármelyikünk? De ő mindig ilyen volt, ő és a nővére is; mindig azt éreztették velem, hogy mindent jobban tudnak, jobban értenek, jobban ítélnek meg. Amint George felesége lettem, az első pillanattól fogva tisztában kellett lennem azzal, hogy a húgai vonzóbb fiatal hölgyek nálam: előbb az egyik lett a király szeretője, aztán a másik. S a végén egyikük a király felesége, Anglia királynéja. Ok dicsőségre termettek! A Bo – leyn nővérek! Én meg csak a sógornő voltam. Nos, legyen. Nem azért jutottam idáig, nem azért tanúskodtam és tettem le az esküt, hogy most kioktasson egy olyan nő, aki a veszély első jelére megfutamodott, hozzáment egy férfihoz, akivel meglapulhatott vidéken, és protestáns imákban könyörgött, hogy forduljanakjóra a dolgok. Catherine, a lánya kíváncsian néz rám. – Megmutatta ezt neked? – kérdem remegő hangon. Lady Browne mohón fürkészi az arcom. – Nem – mondja Catherine. A tűzbe lököm a levelet, mintha ellenem szóló bizonyíték lenne. Mindhárman végignézzük, amíg szürke hamuvá porlad. – Majd később válaszolok rá – mondom. – Nem volt benne semmi fontos. Most inkább megyek, utánanézek a szobádnak. Csak ürügyet kerestem, hogy mielőbb otthagyhassam őket és a tűzben elhamvadt levelet. Kisietek, a cselédeket szólítom, megfeddem őket a hanyagságukért, aztán csöndben a szobámba megyek és forró homlokomat a hűvös, vastag ablaküvegnek támasztom. Nem, nem törődöm ezzel a rágalommal, ezzel a sértéssel, ezzel a gyűlölséggel. Akármi is az oka. Az udvar középpontjában élek. A királyomat és a családomat szolgálom. Egyszer majd mindenki elismeri, hogy én vagyok a család legbecsesebb tagja, a Boleyn lány, aki a végsőkig szolgálta a királyt s a családot, soha meg nem ingva, soha meg nem hátrálva, még ha a király elhízott vadállattá vált is közben, s a család kihalt mellőlem.

Katalin

ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31.

Lássuk csak, mi mindenem van? Mim van most, hogy úgyszólván felnőtt hölgy vagyok az udvarnál? Van három ruhám, ez nem rossz, de aligha nevezhető bőséges ruhatárnak, ha egy lány azt akarja, hogy mindenki észrevegye és megjegyezze. Három új fejdíszem van hozzá, elég mutatósak, de csak aranycsipkével vannak szegve, és látom, hogy sok udvarhölgy fejdíszén gyöngyök vannak, sőt még drágakövek is. Van néhány szép kesztyűm meg egy új köntösöm és egy karmantyúm meg két csipkegallérom, de ami a ruháim kiválasztását vagy mennyiségét illeti, nem mondhatnám, hogy túlzottan elkényeztetnek. És mi értelme az udvarnál élni, ha nincsenek csinos holmijaim? Ahhoz képest, hogy micsoda reményekkel vártam az udvari életet, egyelőre nem találom túl szórakoztatónak. Hajóval jöttünk Gravesendből, mostoha időjárásban, zuhogott az eső, dühöngött a szél, még a fejdíszemet is lefújta, és teljesen összekócolta a hajamat, és a bársonyköntösöm is megázott, biztos, hogy foltos marad. Találkoztunk a leendő királynéval, hát olyan bambán nézett ránk, mint a sült hal. Állítólag csak fáradt, de mintha mindentől ámulatba esne, mint amikor egy paraszt először jár nagyvárosban, a legegyszerűbb dolgoktól is tátva marad a szája. Amikor az emberek megéljenzik, mosolyog és integet, mint egy gyerek, hajon a vándorcirkusz, de ha egy főurat kéne üdvözölnie az udvarnál, egyből a klevei kísérőit keresi a szemével, és sutyorogni kezd velük azon a hülye nyelven, a kezét meg úgy nyújtja, mint egy darab húst, és angolul meg sem mukkan. Amikor bemutattak neki, szinte meg sem nézett, úgy bámult ránk, mintha fogalma sem lenne, mit keresünk a lakosztályában, és hogy mihez kezdjen velünk. Azt hittem, legalább zenét kér majd, és készültem is egy dallal, amit hibátlanul tudok, de azzal a sületlenséggel állt elő, hogy imádkoznia kell, és fogta magát, bezárkózott a fülkéjébe. Jane Boleyn, a kuzinom szerint olyankor csinálja ezt, ha egyedül akar maradni, és nem a vallásossága miatt van, hanem mert szégyenlős, és ha kedvesek leszünk hozzá és szórakoztatjuk, akkor hamar megtanulja a nyelvet és nem lesz ilyen unalmas. Én ezt nehezen tudom elképzelni. A ruhája alól majdnem az álláig kilóg az ing. Az a hajára gyömöszölt fejdísz nyomhat vagy egy tonnát, és széles válla van, a csípeje meg ki tudja, mekkora a harangszerű ruha alatt. Southampton látszólag el van ragadtatva tőle, de talán csak a megkönnyebbülés teszi, hogy mindjárt az út végére érünk, és ő sikerrel teljesítette a feladatát. Az angol követek, akik Klevében jártak Lady Annánál, a saját nyelvén beszélgetnek vele, és olyankor csupa mosoly, és boldogan trécsel, mint egy hápogó kiskacsa. Lady Lisle is kedveli, úgy látszik. Jane Boleyn sokszor van vele. De én attól félek, hogy nem lesz túl szórakoztató az élet mellette, és mire való az udvar, ha nem a táncra meg a flörtölésre? Arról nem is beszélve, hogy mire jó ifjú királynénak lenni, ha nem lehetsz vidám és hiú és csacsi?

Jane Boleyn

ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31. Ebéd után bikaheccelést tartanak, és Lady Annát az udvarra néző ablakhoz vezetik, hogy mindent jól lásson. Amikor megjelenik az ablaknál, odalentről éljenzés harsan fel, pedig épp most hozzák ki a kutyákat, és ilyenkor az egyszerű emberek figyelmét általában teljesen leköti a fogadás, a tétek. Lady Anna mosolyog és integet. Mindig közvetlen a néppel, és nagyon szeretik érte. Amerre elvonultunk az úton, mindenhol volt egy mosolya az üdvözlésére kicsődült embereknek," és csókot

dobott a gyerekek felé, akik virágcsokrot tettek a hintájába. Mindenkit meglep ezzel. Aragóniái Katalin óta nem volt ilyen mosolygós királynénk, aki ennyire kedves a néphez, és persze Aragónia óta nem adott idegen föld hercegnőt az angol trónra. Idővel bizonyára fesztelenebb lesz az udvarral szemben is. Egyik oldalára én állok, a másikra egy német társa, aki tolmácsol neki. Lord Lisle is itt van, természetesen, meg Cranmer érsek. Mindent megtesz, hogy elnyerje a királyné rokonszenvét. Mert bár igaz, hogy a menyasszony Cromwell jelöltje volt, s ily módon az érsek riválisa nyer vele, de Cranmer legfőbb félelme minden bizonnyal az lehetett, hogy a király pápista hercegnőt ültet a trónra, és a reformer érsek minden munkája kárba vész. Néhányan az ablakoknál állnak, hogy a küzdelmet lássák mások hátrahúzódva, halkan pletykálnak. Nem hallom tisztán őket, de azt hiszem, nem csak Lady Browne tartja alkalmatlannak Lady Annát a magas pozícióra, melyet betölteni hivatott. Elítélik félénksége, hallgatagsága miatt. Bírálják az öltözködését, kinevetik, mert nem tud táncolni, énekelni, hárfázni. Kegyetlen kompánia az udvar, a frivol élethez szokott, és ez a leány könnyű céltáblája a gúnynak. Mi lesz, ha ez így megy tovább? Ő és a király gyakorlatilag már házasok. Az esküvőnek semmi sem állhat az útjába. A király most már aligha küldheti szégyenszemre haza, csak mert súlyos fejdíszt visel. Ilyet még egy uralkodó sem tehet, ez lehetetlen. Még a mi királyunk sem, nem hinném. Azzal vége lenne Cromwell egyezményének, vége lenne Cromwellnek is, Anglia magára maradna a franciákkal és spanyolokkal szemben, s nem volna protestáns szövetséges, aki a segítségünkre siet. A király ezt nem kockáztatná meg, tudom. De elképzelésem sincs, mi lesz ebből. Odalenn az udvaron mindjárt kieresztik a bikát, a gondozója épp lecsatolja a kötelet az állat orrába fúrt karikáról, aztán elinal és átugrik a védőkerítésen, és a férfiak, akik addig a fapadokon ültek fölpattannak és üvöltve fogadásokat ajánlanak. A bika jókora állat, öles válla fölött rút, busa fej ül. A nyakát forgatja, fölfedezi a kutyákat, előbb az egyik, aztán a másik apró szemét mereszti rájuk. Egyik kutya sem akar elsőnek támadni, félnek a fenevad hatalmától és erejétől. A lélegzésem felgyorsul. Nem láttam bikaheccelést, mióta elhagytam az udvart, már el is felejtettem, micsoda vad gyönyörűség a csaholó kutyákat figyelni, meg a bestiát, akit majd leterítenek. Ritka az ekkora bika, a pofája sebes a korábbi küzdelmektől, a szarva alig csorbult. A kutyák nem merészkednek közelebb, éles, kitartó ugatásukból idegborzolóan kihallik a félelem. A bika egyiktől a másikhoz forog, szarva suhintásával fenyegeti őket, mire visszahőkölnek, és kellő távolságban bekerítik. Az egyik ráront, a bika azonmód megpördül, az ember el sem hinné, hogy ekkora bestia ilyen fürgén is tud mozogni, a fejét leszegve előrelendül, és a kutya szinte emberi sikoltással felvonít, ahogy a szarvak a testébe hasítanak; biztos, hogy összezúzódtak a csontjai. Kiterül, már nem tud elvánszorogni, óbégat, mint egy csecsemő, a bika föléje lép, lehajol, és hatalmas szarvával feltépi az üvöltő kutya testét. Azon kapom magam, hogy felordítok, noha nem tudnám megmondani, hogy a kutyákat vagy a bikát biztatom. Vér áztatja a kövezetet, de a bika az előbbi támadás után védtelen maradt, s most egy kutya berohan és a fülébe harap. A bika megfordul, de addigra már egy másiknak sikerül a torkához férkőznie, fehér fogai vicsorogva fénylenek a fáklyák világánál, ahogy belecsimpaszkodik, és a bika most először üvölt fel, a morajtól felsikoltanak a nők, köztük én is, s most már mindenki az ablakokhoz tülekszik, hogy lássa, amint a bika végigsöpör fejével a földön, a kutyák meghátrálnak, egyikük bömböl dühében.

Most már reszketek, és hangosan kiabálva buzdítom a kutyákat, hogy tovább! Tovább! Még többet akarok látni, az egészet látni akarom, és Lady Anna is nevetve áll mellettem, ő is fellelkesült, a bika vérző fülére mutat, én rábólintok, és azt mondom: – Nagyon mérges lehet! Biztos megöli őket! – És akkor hirtelen egy termetes férfi nyomakodik elénk, egy izzadságszagú, bor és lovak bűzét árasztó férfi, az ablakfülkénkbe áll, engem durván félrelök, és így szól Lady Annához: – Az angol király üdvözletét küldi – , majd megcsókolja, egyenesen a száján. Rögtön elfordulok hogy az őrökért kiáltsak. Ez egy öregember, majdnem ötvenéves, kövér férfi, az apja lehetne. Lady Anna egyből azt gondolja, valami részeg őrült, akinek valamiképp sikerült befurakodni a lakosztályába. Száz és ezer embert üdvözölt már, mindig mosolyogva, mindig a kezét nyújtva, és most ez az alak a tarka köntösében, szemébe húzott csuklyával idetolakszik és az arcába liheg, és az ajkára nyomja nyáladzó száját. Hirtelen a torkomon akad a segélykiáltás, észreveszem a magasságát, észreveszem, kik jöttek vele ugyanilyen köntösben, és rögtön ráismerek a királyra. Ebben a pillanatban varázsütésre megszűnik öregnek kövérnek, undorítónak lenni. Amint rájövök hogy a király áll előttem, megint a régi herceget látom a helyén, akit valaha Európa legcsinosabb hercegének mondtak, akibe egykor beleszerettem. O Henrik, az angol király, az egyik legerősebb hatalom a világon, a táncos, a zenész, a sportember, a dicső lovag, a szerető. O az angol udvar bálványa, hatalmas, mint a bika lenn az udvaron, veszedelmes, mint a bika, ha megsebesítik s éppoly könnyen teríti le, aki kötekedni merészel vele. Nem pukedlizem, mert álruhában van. Magától Aragóniái Katalintól tanultam meg, hogy az álöltözékén sosem szabad átlátni, mert imádja, ha leleplezheti magát, és mindenki ámulva fölkiált, hogy fogalmuk sem volt, ki a vonzó idegen, és önmagáért csodálták meg, nem tudván, hogy a ragyogó ifjú királlyal van dolguk. Így hát nem figyelmeztethetem Lady Annát, s a galérián legalább olyan idegtépő küzdelem bontakozik ki, mint az odalent zajló véres jelenet. Lady Anna erővel eltaszítja magától a királyt, mindkét kezét kövér mellkasának löki, s az arca, mely néha oly üres és egykedvű, most szinte lángol. Hisz ez egy szemérmes hölgy, egy érintetlen leány, és irtózik a gondolattól, hogy egy férfi idejött hozzá és bántalmazta őt. A kézfejével megtörli az arcát, hogy megszabaduljon a csókja ízétől. És ami még iszonyatosabb: félrefordítja a fejét, és kiköpi a király nyálát. Valamit mond németül, lefordítani sem kell, nyilvánvalóan szitkozódik erre a közönséges alakra, aki vette a bátorságot, hogy megérintse, és az arcába lehelje borszagú lélegzetét. A nagy király hátratántorodik, szinte leveri a lábáról a felé áradó megvetés. Soha egyetlen nő sem lökte még el magától, soha még nem látott mást egy nő arcán, csak vágyat és odaadást. Teljesen meg van rökönyödve. Lady Anna piros arcából és égő, sértett szemeiből kiolvassa az első őszinte véleményt saját magáról. Egy szörnyű, vakító villanás fényénél most meglátja, milyen is valójában: öregember, élete virágán túl, már nem jóképű, nem kívánatos, hanem olyan férfi, akit egy nő durván ellök magától, mert nem bírja a szagát, mert nem tűri az érintését. Az uralkodó megszédül, mintha halálos csapást mértek volna az arcára, a szívére. Még soha nem láttam ilyennek Szinte hallom, ahogy a gondolatok száguldoznak elképedt, petyhüdt arca mögött: a váratlan felismerés, hogy már nem kellemes arcú és kívánatos, az iszonyú kijózanodás, hogy öreg, beteg, és egy nap majd meghal. Már nem a legcsinosabb herceg Európában, hanem egy hóbortos öregember, aki azt hitte, elég, ha fölhúz egy csuklyás köntöst, s ha így kilovagol és találkozik egy huszonnégy éves lánnyal, ő rácsodálkozik majd a jóképű idegenre, és beleszeret a királyba.

A lelke mélyéig meg van rendülve, ostobán, zavarodottan ácsorog, mint egy kótyagos nagyapó. Lady Anna fenségesen áll előtte, kihúzza magát, haragosan, erőt sugárzóan, méltóságteljesen, és olyan pillantást lövell felé, mellyel mindörökre száműzi az udvartól mint nemkívánatos személyt. – Távozzon – mondja vaskos idegen akcentussal, és a vállát felrántva elfordul, mintha újból félre akarná lökni. Körülnéz, az őrt várja, aki elfogná ezt a betolakodót, és csak most tűnik föl neki, hogy senki nem siet a megmentésére, mind elborzadva bámulunk, nem találunk szavakat, nem látunk kiutat ebből a helyzetből: Lady Anna felháborodása, a király megaláztatása önmaga előtt, bukása mielőttünk helyrehozhatatlan. A király kora és hanyatlása egyszerre gyötrelmesen, megbocsáthatatlanul lelepleződött. Lord Southampton előlép, de képtelen megszólalni; Lady Lisle rám néz, az arca a saját megdöbbenésemet tükrözi. Mélységes zavarunkban mind megnémulunk – mi gyakorlott hízelgők, udvaroncok, hazudozók. A világ, melyet harminc éve építgetünk az örökifjú, örökké csinos, ellenállhatatlanul vonzó hercegünk köré, most csúfosan ránk omlott – és mindezt egy olyan nő idézte elő, akit egyikünk sem tisztel. A király szótlanul elfordul, kis híján orra bukik, bűzlő, sebes lába összecsuklik alatta, és akkor Howard Katalin, ez az okos, okos kicsi lány a csodálattól elfúló hangon megszólítja: – Oh! Bocsásson meg, uram! De én is új vagyok itt az udvarnál, idegen, mint ön. Megkérdezhetem – kicsoda ön? Mi a neve?

Katalin

ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31. Én vagyok az egyetlen, aki látja őt belépni. Nem szeretem a bikaheccelést, a medvetusát, a kakasviadalt, semmi ilyesmit, szerintem ez egyszerűen undorító, úgyhogy én kicsit hátrébb állok. A teremben nézelődöm éppen – pontosabban egy fiatalembert nézek, akit már láttam korábban, egy kihívó mosolyú fiatalembert – , amikor hatan bejönnek az ajtón, csupa öregember, legalább harminc az összes, elöl megy a nagydarab öreg király, mivel mind egyforma köntöst hordanak mint valami álcajátékban, rögtön kitalálom, hogy ez lehet ő. Álruhában jött, mint egy kóbor lovag, szegény bolondos bácsi, és most biztos köszön a királynénak, ő meg úgy tesz, mintha nem ismerné föl, utána pedig táncolunk. Kifejezetten örülök, hogy látom, mert így már biztosan lesz tánc, és azon töröm a fejem, hogyan vegyem rá a csinos fiatalembert, hogy az én közelemben álljon a táncban. De amikor megcsókolja Lady Annát, az egész szörnyen félresikerül. Rögtön látszik, hogy a királynénak fogalma sincs, ki ez, valakinek szólnia kellett volna előre. így azt hiszi, hogy csak valami iszákos öregember, aki betántorgott ide, hogy fogadásból megcsókolja, és persze hogy elképedt, és persze hogy undorodik, mert a király ebben az ócska köpenyben, így, hogy nem a világ legcsodásabb királyi udvara állja körül, hát nem is látszik igazi királynak. Igazság szerint ilyen ócska köpenyben, ezekkel a szegényesen öltözött barátaival inkább úgy fest, mint egy senki kis kereskedő, aki csámpázva jár, és vöröslik az orra, aki szereti a jó bort, és abban reménykedik, hogy bejuthat az udvarhoz, és láthatja az előkelőségeket. Ha egy ilyen fickó megszólítaná a nagybátyámat az utcán, az átnézne a feje fölött. Ez egy kövér öregember, közönséges öregember, mint egy részeg birkakereskedő a piacon. Az arca szörnyen püffedt, mint egy szafttal teli nagy kerek tál, a haja ritkul és őszül, rémületesen kövér, és a lábán van egy régi seb, amitől olyan sánta, hogy

imbolyog járás közben, mint egy matróz. A korona nélkül cseppet sem jóképű, olyan, mint valakinek a kövér öregapja. A király hátratántorodik, Lady Anna méltóságteljesen felveti a fejét, ledörgöli az arcát, hogy eltüntesse a szájszagot, és aztán – ez olyan borzalmas, hogy legszívesebben felsikoltanék az iszonyattól – elfordul, és kiköpi az ízét a szájából. – Távozzon – mondja, és hátat fordít neki. Kísérteties, síri csönd támad, senki nem szól egy szót sem, és akkor egyszer csak mintha maga az unokanővérem, Boleyn Anna súgná a fülembe, már tudom, mit kell tennem. Most nem gondolok a táncra és a csinos fiatalemberre, kivételesen még magamra sem, és ilyen alig fordul elő. Csak arra gondolok egész hirtelen ötlik föl bennem, hogy úgy kell tennem, mintha nem ismerném, akkor tovább áltathatja magát, és nem sül fel ezzel az egész szánalmas maszkabállal, nem sérül az a mérhetetlen hiúsága. Egyszerűen megsajnáltam, ez az igazság. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy meg tudom kímélni ettől a rémséges szégyentől, hogy odasündörög egy nőhöz, mint egy kiskutya, mire képen törlik mint egy büdös, öreg kopót. Ha bárki más megszólalna, én hallgatnék. De senki nem mond semmit, a csend egyre csak nyúlik elviselhetetlenül, a király meginog, majdnem rám esik, az arca csüggedt és értetlen, és annyira sajnálom szegény megalázott öreg bolondot, hogy azt mondom, azt turbékolom neki: – Oh! Bocsásson meg, uram! De én is új vagyok itt az udvarnál, idegen, mint ön. Megkérdezhetem – kicsoda ön?

Jane Boleyn

ROCHESTER, 1539. DECEMBER 31. Lady Browne süvöltve ágyba parancsolja a lányokat, mint egy szigorú testőrkapitány. Mind felajzottak, Howard Katalinnal az élen, aki féktelenebb, mint bármelyikük, igazi Tavaszkirálynő. Ahogy megszólította a királyt, ahogy leeresztett szempillái mögül feltekintett rá, ahogy könyörgött neki, a jóképű, újonnan érkezett idegennek, hogy kérje fel Lady Annát táncolni, az egész jelenetet felidézik és újból eljátsszák, míg egészen megrészegülnek a saját nevetésüktől. Lady Browne viszont nem nevet, a szeme villámokat szór, úgyhogy ágyba hessegetem a lányokat, és közlöm velük hogy mind ostobák és jobban tennék ha példát vennének az úrnőjükről, Lady Annáról, és több méltósággal viselkednének, ahelyett hogy Howard Katalin szabados, illetlen viselkedését majmolják. Becsusszannak a takarók alá kettesével, mint bájos angyalkák, mi elfújjuk a gyertyákat, magukra hagyjuk őket a sötétben, és rájuk zárjuk az ajtót. Mire hátat fordítunk már halljuk, hogy sugdolóznak, de hát a lányok a világért sem képesek szót fogadni; jobb nem is erőltetni. – Valami baj van, Lady Browne? – kérdezem együtt – érzően. Tétovázik, szeretne könnyíteni a lelkén, és én kéznél vagyok, ráadásul köztudottan diszkrét a természetem. – Kínos ügy – mondja gondterhelten. – Ó, persze egész jól alakult a végén, a tánc meg az éneklés meg minden, és Lady Anna hamar összeszedte magát, miután felvilágosítottad; de kínos, nagyon kínos a dolog. – A király miatt? – vetem föl. Bólint, és összeharapja a száját, nehogy többet is eláruljon. – Elfáradtam – mondom. – Ihatnánk együtt egy pohár sört lefekvés előtt. Sir Anthony is itt éjszakázik, ugye?

– Nem kerül egyhamar ágyba, az biztos – csúszik ki a száján. – Kétlem, hogy a király belső köréből bárki aludni fog ma éjjel. – Csak nem? – mondom erre. Előremegyek a fogadószobába. A többi udvarhölgy már lefeküdt, a tűz alig pislákol, de a kandalló mellett egy kancsó sör áll fél tucat kupával. Mindkettőnknek töltök egy italt. – Baj van? Leül egy székre, és előrehajolva súgja: – Az uram szerint a király esküszik, hogy nem hajlandó feleségül venni Lady Annát. – Ne! – Pedig így van. Esküszik rá. Azt mondja, sosem fogja megkedvelni. Nagyot kortyol a sörből, és a korsó fölött rám néz. – Lady Browne, itt valami tévedés lesz... – Az uramtól hallottam ma este. A király galléron ragadta, majdnem megfojtotta, rögtön miután mi visszavonultunk és azt mondta, Lady Anna az első pillanattól kezdve borzadályt keltett benne, és egyáltalán nem olyan, amilyennek mondták. – Ezt mondta? – Ezekkel a szavakkal. – De amikor olyan boldognak látszott a végén. – Annyira volt valódi a boldogsága, mint Howard Katalin meglepődése, amikor megtudta, kivel áll szemben. Épp annyira boldog vőlegény, mint amilyen naiv gyermek Katalin. Mi itt mind színészek vagyunk, de a király nem hajlandó a lelkes vőlegény szerepét játszani. – Pedig muszáj lesz, el vannak jegyezve, a szerződést aláírták. – Azt mondja, nem tetszik neki. Azt mondja, soha nem tudja megszeretni, és azokat hibáztatja, akik a házasságot megszervezték. Értesítenem kell erről a herceget, figyelmeztetnem kell, még mielőtt a király visszaér Londonba. – Akik a házasságot szervezték? – Meg akik idehozták Lady Annát Klevéből. Teljesen kikelt magából. – Thomas Cromwellt fogja okolni – jósolom halkan. – Nyilván. – De mi lesz Lady Annával? Csak nem utasítja vissza? – Állítólag van valamiféle házassági akadály – mondja. – Pontosan ezért nem fog aludni sem Sir Anthony, sem a többiek ma éjjel. A klevei uraknak magukkal kellett volna hozni egy megállapodás másolatát, ami igazolja, hogy a menyasszony valami régebbi házassági előszerződését felbontották. Mivel a papír nincs meg, ez talán alapot ad annak az érvelésnek, hogy a házasság nem köthető meg, nem lenne érvényes. – Már megint? – fakadok ki meggondolatlanul. – Megint ugyanaz a kifogás, mint Katalin királyné ellen! Bolondot csinálunk magunkból! Bólint. – Bizony ugyanaz. De Lady Annának is jobb, ha most egy házassági akadály miatt szépen hazaküldik, mint ha marad és hozzámegy az ellenséghez. Tudod, milyen a király, sosem fogja megbocsátani neki, hogy kiköpte a csókját. Nem válaszolok. Veszélyes dolog erről találgatásokba bocsátkozni. – A fivére tán meghibbant? – mondom aztán. – Hogy küldhette el idáig, ha még a biztonságáról sem gondoskodott? – Nem lennék ma este Lady Anna helyében – mondja Lady Browne. – Tudod, mennyire biztos voltam benne kezdettől fogva, hogy a király elégedetlen lesz vele, és megmondtam a férjemnek is. De ő mindig mindent jobban tud, szerinte a klevei szövetség létfontosságú, védelemre van szükségünk Franciaországgal és Spanyolországgal szemben, védelem kell a pápista hatalmak ellen. Különben összegyűlnek Európa minden zugából, és megindulnak ellenünk, vagy az itteniek

ölik meg a királyt a saját ágyában. A reformereket kell erősítenünk. Lady Anna fivére a protestáns hercegek vezére, számunkra ez a jövő útja. Mire én azt mondtam: „Hogyne, uram, de a királynak nem fog tetszeni. Majd meglátja. Nem fog tetszeni neki." És erre bejön a király, a lelkes udvarló, ő meg félrelöki, mint egy részeg kalmárt. – Nem tűnt túl királyinak abban a pillanatban. – Ennél a visszafogott kijelentésnél nem merészkedem messzebbre. – Nem volt a legjobb formájában – mondja ő ugyanolyan óvatosan. Ott lebeg kettőnk között a kimondhatatlan gondolat, hogy jóképű hercegünk dagadt lett és ronda, egy ronda vénember; és most először mindnyájan annak láttuk. – Ideje lefeküdnöm – mondja, és leteszi a korsót. Gondolni sem bír az egykor oly hőn imádott hercegünk leromlására. – Nekem is. Megvárom, amíg a szobájába ér, és amikor hallom, hogy becsukódik az ajtaja, csöndben lemegyek a nagyterembe, ahol egy Howard – libériás férfi vedeli a bort, láthatóan a sárga földig leitta magát. Begörbített ujjal magamhoz intem, erre csöndben fölkel, és otthagyja a többieket. – Menjen a herceg őkegyelmességéhez – mondom halkan a fülébe. – Induljon azonnal, oda kell érnie, mielőtt a herceg találkozik a királlyal. Bólint, azonnal felfogja. – Mondja meg neki, de csak neki, hogy a királynak nem tetszik Lady Anna, megpróbálja érvénytelennek nyilvánítani a házassági szerződést, azokat kárhoztatja, akik a házasságot létrehozták, és mindenkit kárhoztatni fog, aki továbbra is kitart a terv mellett. A férfi megint bólint. Töröm a fejem, van – e még valami más is. – Ez minden. – Szükségtelen emlékeztetnem az ország egyik legtapasztaltabb és leggátlástalanabb emberét, hogy Thomas Cromwell, a vetélytársunk volt az ötletadó és főszervező a frigy mögött. Hogy itt a nagy lehetőség megbuktatni Cromwellt, ahogy korábban megbuktattuk Wolseyt. Hogy ha Cromwell kiesik, a királynak szüksége lesz tanácsadóra, és ki lehetne alkalmasabb, mint a hadsereg parancsnoka? Azaz Norfolk. – Induljon azonnal, oda kell érnie, mielőtt a herceg találkozik a királlyal – ismétlem. – Őkegyelmessége nem beszélhet vele, amíg nincs erről tudomása. A férfi meghajol, és már indul is, el sem köszön az ivócimboráitól. Miközben fürge léptekkel távozik, már tökéletesen kijózanodott. A saját szobámba megyek. Ma éjjeli hálótársam, egy másik udvarhölgy, már alszik karja átvetve az ágyon az én oldalamra. Óvatosan fölemelem, és bebújok a meleg takaró alá. Nem tudok egyből elaludni, csak fekszem a csöndben, és hallgatom a másik lélegzését. A szegény fiatal menyasszony, Lady Anna jár az eszemben, ártatlan arca, egyenes pillantása. Azon töprengek lehetséges – e, hogy Lady Browne-nak van igaza, és ennek a fiatal nőnek veszélyben az élete, csak mert nemkívánatos feleség a király számára. Talán mégsem. Lady Browne biztosan túloz. Ez a hölgy egy német herceg leánya, a fivére fontos ember, meg fogja védeni. A királynak szüksége van a szövetségre, amit a házasság hoz. De hirtelen eszembe jut, hogy a fivére hagyta eljönni Angliába a papír nélkül, mely nélkülözhetetlen a házasság megkötéséhez, és elcsodálkozom, menynyire figyelmetlen, hogy képes ily messzire küldeni, egyenest az oroszlán barlangjába, minden védelem nélkül.

Anna

A DARTFORDI ORSZÁGÚT, 1540. JANUÁR 1. Ez mindennél rosszabb, olyan ostobának érzem magam. Örülök, hogy ma továbbutazunk, a guruló hintó kényelmetlen ugyan, de legalább egyedül lehetek benne. Legalább nem kell elviselnem a részvétteljes, titkon nevető arcokat, a lázas sustorgást katasztrofális bemutatkozásomról a király előtt. De őszintén, ki hibáztathat engem? Neki van portréja rólam, maga Hans Holbein alázott porig rezzenéstelen tekintetével, hogy a királynak legyen egy képe, amit szemlélhet, bírálhat, tanulmányozhat, elég pontosan tudhatja már, milyen vagyok. De nekem nincs képem róla, csak a fejemben, ugyanaz a kép, ami mindenkiben él: a fiatal hercegé, aki ragyogó ifjúként, tizennyolc évesen került a trónra, amikor a legcsinosabb herceg volt a világon. Tisztában voltam vele, hogy már csaknem ötvenéves. Tudtam, hogy nem egy jóképű fiúhoz megyek feleségül, még csak nem is egy jóképű fiatal herceghez. Tudtam, hogy egy javakorabeli király, egy öregedő férfi a vőlegényem. De nem tudtam, hogy milyen. Nem láttam róla friss portrét, amiből megítélhettem volna. És erre... erre nem számítottam. Nem mintha annyira rossz lenne tulajdonképpen. Széles a válla, ami bármely életkorban vonzó egy férfiban. Még mindig lovagol, azt mesélik, továbbra is eljár vadászni, amikor nem kínozza a régi lábsebe, még mindig tevékeny. Ő vezeti az országot, nem adta át a hatalmat tetterősebb tanácsadóinak, helyén van az esze, amennyire megállapítható. De apró malacszeme van és kicsi, durcás szája, hájtól duzzadt, kerek holdvilágképe. A fogai nagyon rosszak lehetnek, mert szörnyen bűzös a lehelete. Amikor megragadott és megcsókolt, rettenetes volt a szaga. Amikor hátratántorodott, úgy nézett ki, mint egy duzzogó kisgyerek, sírásra görbült szájjal. Az is igaz, mit szépítsem, hogy ez mind a kettőnk számára kínos pillanat volt. Gyanítom, hogy én sem a legjobb oldalamról mutatkoztam meg, amikor eltaszítottam magamtól. Istenem, bárcsak ne köptem volna legalább. Rossz kezdet. Rossz és méltatlan. Igazán nem kellett volna ilyen váratlanul, figyelmeztetés nélkül nekem rontania. A király szeret álöltözetbe bújni és szerepet játszani, és egyszerű embernek álcázni magát, hogy aztán örömteli meglepetéssel fogadják. Szép, hogy csak most közlik ezt velem. Eddig nem szólt senki. Sőt ellenkezőleg, mindennap azt sulykolták belém, hogy az angol udvar nagyon merev, szigorú rend szerint él, hogy meg kell tanulnom a rangkülönbségeket, és sose kövessek el olyan hibát, mint hogy előbb szólítom magamhoz egy család fiatalabb tagját egy idősebbnél, és hogy mindez az angolok szemében élet – halál kérdés. Mielőtt elindultam Klevéből, anyám minden áldott nap fölhívta rá a figyelmemet, hogy az angol királyné mindenkor feddhetetlenül viselkedik, igazi királyi méltósággal és tartózkodással, sosem lehet bizalmaskodó, fesztelen, túl közvetlen. Mindennap elszajkózta, hogy az angol királyné élete a makulátlan jó hírén múlik. Meg hogy Boleyn Anna sorsa várna rám, ha olyan szabados, feslett és szenvedélyes lennék, mint ő volt. Hát csoda, ha álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egy kövér, részeg öregember odajöhet hozzám és megcsókolhat? Honnan sejthettem volna, hogy engednem kell egy rút, ismeretlen vénségnek, hogy megcsókoljon, egy szó figyelmeztetés nélkül? Akkor is azt kívánom, bárcsak ne köptem volna ki az undorító szájízét.

Mindegy, talán nincs olyan nagy baj. Ma reggel ajándékot küldött nekem, drága cobolyprémet, nagyon értékes, és kiváló minőség. A kis Howard Katalin, a drága gyermek, aki új jövevénynek hitte és kedvesen üdvözölte, kapott tőle egy arany melltűt. Sir Anthony Browne adta át az ajándékokat ma reggel, egy tetszetős beszéd kíséretében, és elmondta, hogy a király előrement az előkészületekről gondoskodni a hivatalos találkozónkhoz, ami egy Blackheath nevű helyen lesz, a Citytől nem messze. Az udvarhölgyeim szerint addig már nem várnak rám újabb meglepetések, úgyhogy nem kell résen lennem. Azt mesélik, hogy ez az álcázás a király egyik kedvenc szórakozása, és miután összeházasodunk, legyek fölkészülve rá, hogy bármikor bejöhet álszakállban és nagykalapban, és felkér táncolni, nekünk meg úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk fel. Mosolygok, és azt felelem, milyen elragadó, holott magamban azt gondolom: milyen furcsa, milyen gyerekes, és főleg micsoda hiúság, micsoda esztelen hiúság, hogy ezzel a külsővel azt képzeli, a nők első látásra beleszeretnek az ismeretlen jövevénybe. Talán amikor fiatal volt és jóképű, valóban járhatott álöltözetben, és mindenkit elbűvölt vonzó megjelenésével és megnyerő modorával; de aligha kétséges, hogy már évek óta, sok – sok éve, az emberek csak színlelik a csodálatot. De inkább magamban tartom a gondolataimat. Jobb, ha most hallgatok, többet nem leszek ünneprontó. A lány, aki megmentette a helyzetet, amikor olyan udvariasan üdvözölte, a kis Howard Katalin, az udvarhölgyeim egyike. Magamhoz hívom reggel az indulás előtti lázas készülődés közben, és a tőlem telhető legjobb angolsággal megköszönöm a segítségét. Fürgén pukedlizik, és angol szóáradatban tör ki. – Azt mondja, öröm az ön szolgálatában lenni – mondja a tolmácsom, Lőtte. – És hogy most először van az udvarnál, úgyhogy ő sem ismerte föl a királyt. – Akkor miért szólított meg egy idegent, aki hívatlanul állított be? – kérdezem értetlenül. – Hiszen tudomást sem kellett volna vennie róla. Egy ilyen goromba, tolakodó emberről. Lőtte angolra fordítja a szavaimat, és a lány tekintetéből kiolvasom, hogy nem csak az anyanyelvünk választ el bennünket, külön világban élünk, mintha a jég országából jött fehér szárnyakon szálló madár lennék. – Was? – kérdem németül. Felé nyújtom a kezem, és felvonom a szemöldököm. – Mi az? Közelebb lép, Lőtte fülébe sugdos, de a szemét nem veszi le rólam. Olyan bájos jószág, mint egy baba, és olyan kis komoly, nem állom meg mosolygás nélkül. Lőtte felém fordul, nevetés bujkál a hangjában. – Azt mondja, természetesen tudta, hogy a király az. Ki más juthatott volna be az őrökön keresztül? Ki más ilyen magas és kövér? De az udvaroncok azt játsszák hogy nem ismerik föl, és csakis azért szólítják meg, mert olyan vonzó idegen. Azt mondja, ő ugyan csak tizennégy éves, és a nagyanyja szerint együgyű csitri; de azt már ő is tudja, hogy Angliában minden férfi elvárja, hogy csodálják, sőt minél öregebbek, annál hiúbbak lesznek, és biztos a klevei férfiak sem különböznek tőlük. Ránevetek a lányra, nevetek saját magamon. – Nem – mondom. – Mondja meg neki, hogy a klevei férfiak sem mások, de ez a klevei nő nyilvánvalóan ostoba szamár; és a jövőben mindig őrá fogok hallgatni, még ha csak tizennégy éves is, akármit tart róla a nagymamája.

Katalin

DARTFORD, 1540. JANUÁR 2.

Micsoda csapás! Ó, Atyám! Legszörnyűbb félelmeim váltak valóra! Ebbe belepusztulok, bele én. Eljött a nagybátyám, egyenesen idesietett Greenwichből, csakis énmiattam, és magához parancsolt. Mi az ördögöt akarhat tőlem? Biztosan a fülébe jutott a beszélgetésem a királlyal, és most a lehető legrosszabbat gondolja rólam, és hazaküld a nagyanyámhoz a szemérmetlen viselkedésemért. Belepusztulok. Ha visszaküld Lambethbe, meghalok a szégyentől. De ha egyből Horshambe küld, legföljebb az unalom öl meg. Belevetem magam abba a hogyishívják folyóba, ami ott van – a Horsh vagy Sham folyóba – , vagy ha kell, a kacsaúsztatóba, és belefulladok, és ha többé már nem leszek, majd sajnálhatják, hogy elveszítettek. Így érezhette magát az unokanővérem, Anna királyné, amikor meg kellett jelennie a színe előtt házasságtörés vádjával, és tudta jól, hogy nem számíthat a támogatására. Biztos, hogy eszét vesztette a félelemtől, és a szívverése is elállt, de esküszöm, ennél az sem lehetett rosszabb. Meg tudnék halni a rettegéstől. Lehet, hogy meg is halok, még mielőtt találkozom vele. Lady Rochford szobájában kell fölkeresnem, úgy látszik, akkora a gyalázat, hogy a Howardok között kell maradnia; amikor belépek, Lady Rochford ott ül az ablakfülkében, úgyhogy nyilván ő fecsegte ki a dolgot. Rám mosolyog, én meg mogorván bámulok vissza, és undokul grimaszolok, hadd tudja meg a vén pletykafészek, hogy kit okolok a balsorsomért. – Uram, könyörgök, ne küldjön Horshambe – mondom, amint átlépem a küszöböt. Barátságtalan arccal néz rám. – Neked is jó napot, húgom – mondja fagyosan. Pukedlizem, legszívesebben térdre esnék előtte. – Kérem, uram, ne küldjön vissza Lambethbe sem – mondom. – Könyörgök. Lady Anna nem haragszikrám, nevetett, amikor megmondtam, hogy... – Elhallgatok. Hirtelen ráeszmélek, kissé elkésve, hogy talán nem a legokosabb ötlet elkotyogni a nagybátyámnak, amit a király menyasszonyának mondtam, vagyis hogy a király kövér és öreg, és emellett még végtelenül hiú is. – Nem mondtam neki semmit – helyesbítek. – De megkedvelt, és azt mondta, az én tanácsaimra fog hallgatni, pedig a nagyanyám szerint ostoba csitri vagyok Gúnyos kacaja elárulja, hogy osztja a nagyanyám véleményét. – Hát talán nem épp a tanácsaimra, uram; de megkedvelt, és a király is, mert küldött egy arany melltűt. Jaj, kérem, uram, ha maradhatok, soha többet nem szólalok meg kéretlenül, még levegőt sem veszek. Kérem, könyörgök! Ártatlan vagyok, nem csináltam semmit! Megint fölnevet. – De tényleg – erősködöm. – Kérem, uram, ne forduljon el tőlem, kérem, bízzon bennem. Szófogadó leszek, büszke lesz rám, majd meglátja, igyekszem makulátlanul... – Jaj, hallgass, elégedett vagyok veled – mondja. – Bármit megteszek... – Mondom, elégedett vagyok veled. Felnézek. – Tényleg? – Úgy látszik, nagyszerűen viselkedtél. Ugye táncolt veled a király? – És a jó hírem? – suttogom. A nagybátyám megint csak fölnevet. – Az nem számít – mondja. Lady Rochfordra nézek, aki elvileg a gardedámom volna a züllött udvarnál, és a viselkedésemre kellene ügyelnie, mindennél becsesebb tisztességemet óvnia. – Később mindent elmagyarázok – mondja. Ezt úgy értelmezem, hogy most hallgatnom kell. – Igenis, uram – mondom bűbájosán.

– Csinos lány vagy – mondja ő. – Lady Rochfordnál hagytam pénzt egy új ruhára neked. – O, köszönöm! Hirtelen fellobbanó lelkesedésem mosolyra készteti. Lady Rochfordhoz fordul. – És melléd rendelek egy szolgát. Segítségedre lesz, és üzeneteket közvetíthet. Úgy látszik, érdemes lesz egy szolgát tartani melletted. Ki hitte volna? Nos, mindenesetre értesíts majd a dolgok állásáról. Lady Rochford föláll és pukedlizik. A nagybátyám nem szól többet, kisétál. Kettesben maradtunk. – Mit vár tőlem? – kérdem végképp összezavarodva. Alaposan szemügyre vesz, mintha mértéket venne rólam, tetőtől talpig végigmér. – Azzal most ne törődj – mondja barátságosan. – Elégedett veled, és ez a fő.

Anna

BLACKHEATH, 1540. JANUÁR 3. Ez életem legboldogabb napja, mert ma szerelmes lettem. Szerelmes lettem, de nem ám a bugyuta kislányok módján, amikor egy fiú elkapja a tekintetüket, és ostoba történetekkel szédíti őket. Én szerelmes vagyok, és örökké az leszek. Beleszerettem Angliába, és ez a felfedezés életem legboldogabb napjává avatta a mai napot. Ma eszméltem rá, hogy ennek az országnak, ennek a gazdag, meseszép országnak a királynéja leszek. Eddig mintha csukott szemmel utaztam volna, én szamár – igaz, az út nagy részét sötétben tettem meg, ítéletidőben – , de ma derült, napfényes idő van, az ég tiszta kék, mint a türkiz, a levegő friss és üde, hűs és izgató, mint a fehérbor. Ma igazán annak az északi vadászsólyomnak érzem magam, akinek apám nevezett mindig, mintha hűvös szelek hátán szállanék e szépséges ország felett, mely az enyém lesz. Dartfordból Blackheath felé tartunk, a dér fehéren, fényesen borítja az utat, és amikor a parkhoz érünk, az összes udvarhölgyem bemutatkozik nekem, káprázatos az öltözékük, melegen, barátságosan üdvözölnek. Majdnem hetvenen lesznek összesen, köztük vannak a király unokahúgai és unokatestvérei, és ma mind új barátaimként köszöntenek. A legjobb ruhám van rajtam, és tudom, hogy jól mutatok, azt hiszem, még az öcsém is büszke lenne rám. – Igen. – És beszélgetett veled? – Igen. – És úgy tűnt, el van ragadtatva tőled? Ezen el kell gondolkoznom. Én nem mondtam volna így. Nem olyan volt, mint amikor egy fiatalember szeme az arcomról a mellemre siklik társalgás közben, vagy elpirul, ha rámosolygok Egyébként is, a király majdnem rám esett, amikor Lady Anna félrelökte. Meg volt rendülve. Akárkivel szóba állt volna, hogy titkolja a megrázkódtatását és zavarát. – Hát beszélgetett velem – mondom gyámoltalanul. – Nagyon örülök, hogy a király kitüntetett a figyelmével – mondja a nagybátyám. Tagoltan beszél, mint egy tanító, aki meg akar értetni valamit. – Ó. – Nagyon örülök. Lady Rochfordra pillantok, kíváncsi vagyok, ő érti – e ezt az egészet. Halványan rám mosolyog és biccent. – Küldött nekem egy melltűt – emlékeztetem a nagybátyámat. Átható tekintettel méreget. – Értékeset? Apró grimaszt vágok. – Semmi a cobolyprémhez képest, amit Lady Anna kapott. – Remélem is. De aranyból van? – Igen, és elég szép. Lady Rochfordhoz fordul. – Valóban? – Igen – feleli. Összemosolyognak láthatóan jól értik egymást. – Ha Őfelsége ismét megtisztelne azzal, hogy megszólít, igyekezz nagyon bájos és megnyerő lenni. – Igenis, uram. – Az ilyen kis figyelmességek hozzák meg a király kegyét. Lady Anna nem nyerte el a tetszését. – Cobolyprémet küldött neki – emlékeztetem. – Nagyon szépet.

– Tudom. De nem az a lényeg. Szerintem éppenséggel pont ez a lényeg, de van annyi eszem, hogy ne javítsam ki, csak állok, és várom a folytatást. – Mindennap találkozni fogtok – mondja a nagybátyám. – És lehet, hogy még jobban megkedvel. Akkor talán te is kapsz cobolyprémet. Értetted? Ezt a dolgot a cobolyprémmel, ezt értem. – Igen. – Tehát ha ajándékokra vágysz, és az én jóindulatomra, kövess el mindent, hogy bájos és elbűvölő légy a királlyal. Lady Rochford a segítségedre lesz. A lady felém biccent. – Lady Rochford igen tapasztalt és bölcs udvaronc – folytatja a nagybátyám. – Kevesen ismerték meg a királyt nála alaposabban. Lady Rochford majd elmondja, mi a teendőd ezentúl. Reméljük és kívánjuk hogy elnyerd a király kegyét, azaz végeredményben a szerelmét. – Én? Mindketten bólintanak. Hát meghibbantak ezek? A király vénséges vén, nyilván már hosszú évek óta nem gondol a szerelemre. A lánya, Mária hercegnő sokkal idősebb nálam, majdnem az anyám lehetne. A király még csúf is, odvasak a fogai, a sánta lába miatt úgy totyog, mint egy hízott vén liba. Egy ilyen férfi már biztos réges – rég lemondott a szerelemről. Engem legföljebb az unokájának tekint, de semmi másnak. – Hiszen Lady Annát veszi feleségül – állapítom meg. – Még akkor is. – Túl öreg a szerelemhez. A nagybátyám olyan zord pillantást lövell felém, hogy riadtan fölvinnyogok. – Ostoba – közli kurtán. Egy pillanatig habozom. Komolyan azt akarják vajon, hogy ez az öreg király legyen a szeretőm? Hozakodjak elő a szüzességemmel és a makulátlan jó híremmel, ami Lambethben még olyan lényegesnek látszott? Egész várost építettek föl aranykelméből varrt sátrakból, színpompás zászlókkal a sátrak csúcsán, s a királyi testőrség áll őrt, Anglia – szerte híres, magas, vonzó férfiak. Amíg a királyra várunk, bemegyünk, és iszunk egy pohár bort, melegedünk a szénserpenyők mellett, kőszenet izzítanak a kedvemért, a legjobbat, ami létezik, hiszen az angol királyi családba kerülök hamarosan. A padlót pompás szőnyegek borítják, a sátrak falát hímzett szőttes és selyem béleli. Végül egyszer csak úgy döntenek, itt az idő, mindenki mosolyogva karattyol, majdnem olyan izgatottak, mint én, s akkor lóra szállok és elindulok, hogy találkozzam vele. Tele a szívem reménységgel. Talán most, ezen az ünnepélyes találkozón megkedvelem majd, és ő is engem. Magas fák között járunk, a kopár téli ágak feketén nyújtóznak az ég felé, mint sötét szálak a kék szőttesben. A park messzi mérföldekre elnyúlik, zölden és üdén, olvadó jég szikrázik a földön, a nap ragyogó halvány sárgán, szinte fehéren izzik az égen. Mindenfelé, harsány színű kötélkorlátok mögött, a londoni emberek integetnek mosolyogva, áldást kiáltva felém, és életemben először nem Anna vagyok, Kleve középső hercegkisasszonya, kevésbé csinos Sybillánál, kevésbé bájos Ameliánál, hanem Anna, az egyetlen Anna. Szívébe fogadott a nép. Ez a furcsa, gazdag, különc nép örömmel fogad, mintha jóságos, derék királynét szeretnének a trónon látni, s ők hiszik, én pedig tudom, hogy ilyen királyné leszek. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok angol lány, mint szegény Jane királyné, Isten nyugtassa. De most, hogy láttam az udvart és az angol főúri családokat, azt hiszem, talán szerencse is, hogy nem angol lány vagyok. Még én is észreveszem, hogy a Seymour család mindenekfölött bírja a király kegyét, s könnyen túl erőssé válhatnak. Mindenütt ott vannak ezek a Seymourok, mind

csinosak és önelégültek, mindig fölemlegetik, hogy Seymour gyerek a király egyetlen fia, a trónörökös. Ha én lennék a király, és ez az én udvarom lenne, elővigyázatosabban kezelném őket. Ha az ifjú herceg az anyjával való rokonságuk révén a Seymourok befolyása alá kerül, az ő hatalmukban van, akkor az udvar egyensúlya az ő javukra billen. Amennyire én látom, a király óvatlanul választja meg a kegyenceit. Én ugyan csak félannyi idős vagyok, mint ő, de azt jól tudom, hogy egy uralkodónak megfontoltan kell osztogatnia a kegyeit. Én eddig a kedvenc fiú rosszindulatának árnyékában éltem, és tudom, micsoda métely egy uralkodó szeszélye. Ez a király bizony szeszélyes; de talán kiegyensúlyozottabbá tehetem az udvari erőviszonyokat, talán higgadt mostohaanyja lehetek a hercegnek, biztos távolságban tartva a hízelgőket és az udvaroncokat a kisfiútól. Tudom, hogy a király elhidegült a leányaitól, szegényektől. Annyira remélem, hogy segítségére lehetek a kis Erzsébetnek, aki sohasem ismerte az édesanyját, és egész életében magán viseli a kegyvesztettség bélyegét. Talán idehozathatom az udvarhoz, magam mellett tarthatom, és kibékíthetem az édesapjával. És Mária hercegnő is biztosan magányos az édesanyja nélkül, s tudván, hogy apja kegyeiből kiesett. Kedves leszek hozzá, talán segíthetek neki leküzdeni apjától való félelmét, és rokonomként hívhatom az udvarhoz; nem kell mostohaanyjának szólítania, inkább olyan leszek, mint a nővére. Legalább a király gyermekeinek jóra fordíthatom a sorsát. És ha Isten megáld bennünket, megáld engem egy közös gyermekkel, akkor talán adhatok Angliának egy kicsi herceget, egy istenfélő fiúcskát, aki segíthet begyógyítani e megosztott ország sebeit. Izgatott sustorgás támad a tömegben, és a fejek mind egyfelé fordulnak, aztán megint vissza. A király közeledik, és egyszeriben elfeledem minden félelmemet. Ma nem színleli, hogy közember, nem rejti fenségét egy közönséges vén bolond álarca mögé, ma királyi öltözetben van, királyian üli meg a lovat, gyémánttal hímzett kabát van rajta, gyémántos gallér terül szét a vállán, a fején gyönggyel kivarrt bársonykalapot visel, s a legpompásabb lovon ül, amit valaha láttam. Magasztos alak, a téli verőfényben olyan, mint egy isten, drága ékszerekkel súlyosan megrakva, s paripája a saját földjét tapodja; körülöttük a királyi testőrség sorakozik, és trombitaszó harsog. A király mosolyogva érkezik mellém, köszöntjük egymást, és az emberek éljeneznek, hogy együtt látnak minket. – Isten hozta önt Angliában – mondja lassan, hogy értsem a szavait, és én angolul válaszolok, vigyázva a kiejtésemre: – Uram, boldog vagyok, hogy itt lehetek, és igyekszem jó hitvese lenni Önnek Azt hiszem, boldog leszek itt, azt hiszem, sikerülhet. Az a kezdeti kínos tévedés feledésbe merülhet, túltesszük magunkat rajta. Hosszú évekig házasok leszünk, egész életünket boldogan éljük le együtt. Tíz év múlva ki emlékszik már egy olyan apróságra? Ekkor megérkezik az ünnepi hintóm, mely a parkon át a folyóparton álló greenwichi palotába visz, a vízen színpompás, fellobogózott hajók úsznak és rajtuk legszebb ruhájukban feszítenek a londoni polgárok. Zenészek játszanak odakint az uszályokon, egy új, nekem szóló dalt, a „Vívat Anna!" címűt, élőképekkel is készültek az érkezésem tiszteletére, és mindenki mosolyog és integet, hát én is mosolygok és visszaintegetek A menet a greenwichi palota kocsifelhajtójára ér, és ismét szembesülök azzal, milyen ország az új otthonom. Mert Greenwich nem kastély, nem egy esetleges támadás ellen emelt erődítmény, hanem egy békés ország számára épült palota, egy hatalmas, díszes, szépséges palota, akárha Franciaországban lenne. A folyóra néz, és a leggyönyörűbb épület, amit valaha láttam, kőből és drága velencei üvegből. A király látja elragadtatott arcomat, lovával a hintóm mellé léptet, lehajol

hozzám, és elmondja, hogy ez csak egy a rengeteg palotája közül, de a szívének a legkedvesebb, és majd idővel, amikor az országot járjuk, megláthatom a többit is, és reméli, hogy mind kedvemre való lesz. A királyné lakosztályába visznek, hogy pihenhessek, de ezúttal nem akarok a magánszobámban bujkálni, boldog vagyok, hogy az udvarhölgyeim itt vannak velem a belső teremben, míg mások odakint várnak rám a fogadószobában. Bemegyek az öltözőhelyiségbe, és felhúzom a tafota – ruhámat, melyet a király újévi ajándékával, a cobolyprémmel szegtek be. Azt hiszem, soha még ekkora vagyont nem viseltem magamon. Ebédhez vonulok az udvarhölgyeim élén, s máris királynénak érzem magam; a nagy étkezőterem bejáratánál kézen fog a király, és bevezet az asztalok között, mindenki hajbókol és pukedlizik, mi mosolyogva biccentgetünk, kéz a kézben, mintha máris férj és feleség lennénk. Kezdem fölismerni az arcokat és felidézni a neveket segítség nélkül is, így már nem érzem olyan idegen, elmosódó masszának az udvart. Látom Lord Southamptont, fáradtnak és zaklatottnak tűnik, nem is csoda az ideutaztatásom felelősségteljes feladata után. Erőltetetten mosolyog, és furcsamód hűvösen köszön. Nem néz a király szemébe, úgy látszik, valami konfliktus érlelődik köztük, és ismét eszembe jut a fogadalmam, hogy igazságos királyné leszek e szeszélyek uralta udvarnál. Talán ha megtudom, mi nyugtalanítja Lord Southamptont, segíthetek neki. A király legfőbb tanácsadója, Thomas Cromwell meghajol előttem, anyám leírása alapján ismerek rá: ő volt az, aki mindenkinél jobban kívánta a szövetséget velünk és a protestáns német hercegségekkel. Meleg fogadtatásra számítottam tőle, hiszen a házasságom az ő mesterkedésének a diadala, de csöndes és visszafogott ma este, a király ellép mellette, csak egy kurta szóval üdvözli. Velünk ebédel Cranmer érsek, Lord Lisle és felesége is megjelent. A lord megviseltnek és gyanakvónak tűnik, eszembe jut, amit Calais-ban hallottam tőle a királyság megosztottságáról. Melegen mosolygok rá. Tudom, hogy sok tennivalóm lesz ebben az országban. Ha csak egy eretneket megmenthetek a máglyahaláltól, már jó királyné voltam, és biztos vagyok benne, hogy a békés útra tudom terelni az országot. Kezdem úgy érezni, hogy vannak már barátaim Angliában, és amikor végignézek a termen és meglátom az udvarhölgyeimet, köztük Jane Boleynt, a kedves Lady Browne – t, Lady Margaret Douglast, aki a király unokahúga, meg a kis Howard Katalint, egyszerre úgy érzem, hogy igazán otthonra találhatok itt, és a király igazán a férjem, barátai és gyermekei lesznek a családom, és boldog leszek.

Katalin

A GREENWICHI PALOTÁBAN, 1540. JANUÁR 3. Ahogy már annyiszor megálmodtam, ebéd után táncmulatság lesz egy gyönyörű teremben, ahol a világ legcsinosabb fiatalemberei gyűlnek össze. És amit még álmaimban sem mertem remélni: új ruhám van, és a legföltűnőbb, leg – szembeszökőbb helyen rá van tűzve az új arany melltű, amit magától az angol királytól kaptam. Folyton azt babrálom az ujjaimmal, mintha rámutatnék, és így szólnék: „Na, ehhez mit szóltok? Nem rossz, lényegében az első napomon, mi?" A király a trónján ül, erőteljes, atyai látványt nyújt, az oldalán Lady Anna foglal helyet, csinos, amennyire tőle telik (nem könnyű abban a rémséges ruhában). A cobolyprémet rávarratta arra a sátorszerű tafota holmira, hát ezzel az erővel a

Temzébe is hajíthatta volna. Annyira szíven üt, hogy pocsékba megy az a gyönyörű szőrme, hogy egy pillanatra majdnem elhomályosítja az örömömet. De akkor nézelődni kezdek a teremben – nem szemérmetlen módon, csak úgy céltalanul szemlélődöm – , és meglátok egy fiatal, jóképű fiút, aztán még egyet, végül vagy egy fél tucatot, akiket szívesen megismernék közelebbről is. Néhányan együtt ülnek egy asztalnál, az apródok asztalánál, és mindegyikük jó családból való fiú, saját vagyonnal, s mind egy – egy főúr kegyeltjei. Dereham, szegénykém, egy nagy senki hozzájuk képest, Henry Manox legfeljebb a szolgájuk lehetne. Ezek a fiúk lesznek új udvarlóim. Alig bírom elszakítani a tekintetemet róluk. Néha elkapok egy – egy felém vetett pillantást, és elfog az a bizsergető, gyönyörteljes izgalom, amit akkor érzek ha tudom, hogy kívánatosnak találnak, hogy megérdeklődik a nevemet, titkos üzenetet nyomnak majd a kezembe, s kezdetét veszi a flört és csábítás örömteli kalandja. Egy fiú biztos megtudakolja a nevemet, küld egy levélkét. Beleegyezem, hogy találkozzunk tánc és játék és vacsora közben szemezünk, és csacskaságokat mondunk egymásnak. Csókot váltunk, aztán még egyet, és megismerem egy új fiú érintését, finom csókjait, és megint fülig szerelmes leszek. Az ebéd nagyon finom, de csak csipegetek, mert itt az udvarnál mindig figyelik az embert, és nem akarok falánknak tűnni. A mi asztalunk a főasztal felé néz, úgyhogy mi sem természetesebb, mint hogy megfigyelem, hogyan ebédel a király. Díszes ruhájában és óriási aranyszín gallérjával egészen olyan, mint azok a régi oltárképek; úgy értem, amiken Isten van. Olyan robusztus és széles, és annyira teli van aggatva arannyal és ékszerekkel, hogy csak úgy csillog – villog, mint egy kincsekkel megrakott rozzant szekér. Hatalmas széke fölé aranykelmét feszítettek, kétoldalt hímzett függönyök lógnak, és minden ételt térden állva szolgálnak fel neki. Még az a szolga is letérdepel, aki az arany kézmosó tálat nyújtja elé. Külön embere van arra, hogy átadja neki a vászon törlőkendőt. Amíg előtte térdelnek, még a fejüket is leszegik, mintha a király földöntúli jelentősége miatt képtelenség lenne a szemébe nézni. Úgyhogy amikor feltekint, és meglátja, hogy őt figyelem, nem tudom, félrenézzek vagy pukedlizzek vagy mit csináljak. Annyira összezavarodom, hogy halványan rámosolygok, és közben kissé elnézek, aztán visszaugrik rá a tekintetem, hogy lássam, néz – e még, és igen. Aztán eszembe jut, hogy pont így viselkednék, ha tetszeni akarnék egy fiúnak ettől elpirulok, és lesütöm a szemem a tányéromra,és rém ostobán érzem magam. Azután felpillantok megint, illetve hát kilesek a szempilláim mögül, hogy vajon még mindig engem néz – e, de a szeme a távolba mered, és nyilvánvaló, hogy jóformán észre sem vett. Howard nagybátyám fekete szeme viszont engem fürkész, és félek, hogy elégedetlen velem; talán pukedliznem kellett volna a királynak amikor elkaptam a tekintetét. De nem, a herceg helyeslően biccent, és a jobbján ülő férfihoz beszél. No, ez az illető ugyan nem izgat: ha nincs százkilencvenkét éves, hát egy se. Tényleg elképesztő, milyen öreg az udvar, a király is egy aggastyán. Mindig az volt a benyomásom, hogy csupa fiatal ember van itt, fiatal, vonzó, vidám társaság; nem pedig ilyen vénemberek. Esküszöm, a király barátai közt egy sincs, aki fiatalabb negyvennél. Legjobb barátja, Charles Brandon, ez a körülrajongott dicső lovag, valójában ötvenéves, szenilis öregapó. A nagyanyám őméltósága úgy beszél a királyról, mintha még mindig ifjú herceg volna, mint kislány korában, és persze épp ez vezetett félre. Nagyanyám már olyan idős, hogy elfelejti, hány év telt el azóta. Valószínűleg azt képzeli, hogy még mindig mindnyájan fiatalok. Amikor a királynéról beszél, mindig Aragóniái Katalint érti alatta, nem Jane királynét, még csak nem is Lady Anna Boleynt. Egyszerűen átugorja az összes királynét Katalin óta. Igazság szerint nagyanyámat úgy megrémítette az unokahúga, Boleyn Anna

bukása, hogy soha nem is említi őt, legföljebb mint elrettentő példát a hozzám hasonló könnyűvérű leányoknak. Nem volt ez mindig így. Halványan emlékszem még arra, amikor a mostohanagymamám horshami házához kerültem, és minden második mondatban elhangzott, hogy „unokahúgom, a királyné", és minden Londonba küldött levél valami szívességért folyamodott, egy földbirtokért, egy szolgának állásért, vagy részt kért egy monostor elzsákmányolt vagyonából, vagy épp egy pap menesztésére,egy kolostor felszámolására kérte a királynét. Aztán Annának lánya született, akkor meg az járta, hogy „kis rokonunk, Erzsébet hercegnő", és mindenki reményét fejezte ki, hogy a következő már fiú lesz. Azt ígérték, hogy egy nap az unokanővérem udvartartásába kerülök s mint az angol királyné rokona, ki tudja, milyen előkelő házasságot köthetek. Egy másik Howard kuzin, Mary a király fattyának, Henry Fitzroynak a felesége lett, egyik rokonomat meg Mária hercegnő férjéül szánták. A házasságok folytán úgy összefonódtak a Tudorok és a Howardok, hogy úgyszólván mi is királyi család lettünk. De fokozatosan, ahogy a tél beköszöntekor sokáig még alig érezni a lehűlést, egyre kevesebbet beszéltek a királynéról, és kevésbé tűnt bizonyosnak az udvar jövője. Egy nap aztán a nagyanyám az egész háznépet a nagyterembe hívatta, és kibökte, hogy Boleyn Anna (akkor már így nevezte, nem említve a rangját, pláne nem a rokoni szálakat), tehát Boleyn Anna szégyent hozott magára és családjára, elárulta a királyt, és sem az ő, sem a bátyja nevét nem szabad többé kimondani. Persze majd elpusztultunk a kíváncsiságtól, de várnunk kellett, amíg a szolgáktól meghallhatjuk mi történt. Aztán végre elértek hozzánk a hírek Londonból, és megtudtam, mit tett Anna királyné, az unokatestvérem. A szobalányomtól hallottam, még most is a fülembe cseng a hangja, ahogy elmesélte, milyen borzalmas bűnökkel vádolják Annát, sokszoros házasságtöréssel, még a saját bátyjával is, boszorkánysággal, felségárulással, a királyra bocsátott bűbájjal, de a szörnyűségek sorából én, halálra rémült kislány egyvalamin ütköztem meg igazán: hogy a vádló a saját nagybátyja, az én nagybátyám, Norfolk. Ő elnökölt a bíróságon, ő mondta ki a halálos ítéletet; és a fia, az én jóképű unokabátyám legjobb ruhájában ment a Towerbe, mint aki valami ünnepségre tart, hogy végignézze az unokatestvére lefejezését. Azt gondoltam, a nagybátyám olyan félelmetes ember lehet, hogy talán az ördöggel cimborál; de ma már csak nevetek a gyerekes képzelgéseimen, most, hogy én lettem az első számú kedvence, és meghagyta Jane Boleynnek, Lady Rochfordnak, hogy különös gondot fordítson rám, még pénzt is adott neki, hogy új ruhát vegyen nekem. Nyilvánvalóan nagyon a szívébe zárt, engem szeret a legjobban az udvarhoz helyezett Howard lányok közül, és úgy véli, előmozdíthatom a család érdekeit egy előkelő házassággal vagy a királyné barátságával vagy a király rokonszenvével. Szívtelen sátánnak hittem, de kiderült, hogy egy aranyos nagybácsi. Evés után álcajáték következik, aztán meg a király bolondja szórakoztat minket, igazán mulatságosan, majd éneklés jön, ami viszont szinte kibírhatatlanul unalmas. A király lelkes zenész, mondják, ezért a legtöbb este el kell viselnünk valamelyik szerzeményét. Vég nélküli trallalázás az egész, de mindenki elmélyülten figyel, és utána jó hangosan tapsol. Lady Anna láthatóan szintén nincs elragadtatva, de elköveti azt a hibát, hogy elkalandozik a tekintete, mintha titokban azt kívánná, bár valahol máshol lenne. Látom, hogy a király néha rápillant, aztán elfordítja a tekintetét, mintha dühítené ez az egykedvűség. Én elővigyázatosabb vagyok, az államat összekulcsolt kezemre támasztom, és félig lehunyt szemmel mosolygok, mintha alig bírnék elviselni ennyi gyönyörűséget. Ekkora szerencsét! Épp rám téved a király pillantása, és nyilvánvalóan azt hiszi, hogy teljesen hatalmába kerített a

zenéje. Széles, megelégedett mosolyt küld felém, én meg visszamosolygok és lesütöm a szemem, mintha nem mernék túl sokáig ránézni. – Nagyon ügyes – mondja Lady Rochford, mire apró, diadalittas mosolyt villantok rá. Ó, de imádok, imádok, imádok az udvarnál lenni! Esküszöm, még a végén a fejembe száll.

Katalin

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 3. – Kegyelmes uram – mondom mélyen meghajolva. A greenwichi palota Howard – lakosztályában vagyunk, egymásba nyíló, szép termeivel majdnem olyan tágas és fényűző, mint a királyné szobái. Egyszer laktunk itt George-dzsal, friss házasok voltunk még, emlékszem a folyóra néző kilátásra, és a hajnal ragyogására, amikor fölébredtem csordultig szerelemmel, és hallottam a folyóra leszálló hattyúk hangját, óriás szárnyuk suhogását. – A, Lady Rochford – mondja a herceg, barázdált arca szívélyes. – Szükségem lesz rád. Várakozva hallgatom. – Barátok vagytok Lady Annával, jó viszonyban álltok? – Amennyire lehetséges – mondom óvatosan. – Egyelőre alig beszél angolul, de nagyon iparkodom társalogni vele, és azt hiszem, kedvel. – Rád bízná a titkait? – Előbb a klevei kísérőivel beszélne, azt hiszem. De néha tőlem is kérdezősködik Angliáról. Szerintem bízik bennem. Az ablakhoz fordul és hüvelykujja körmével sárga fogsorát kopogtatja. Pergamenszínű arca gondterhelt redőkbe gyűrődik. – Van egy kis probléma – mondja lassan. Várok. – Mint hallottad, valóban a szükséges papírok nélkül érkezett – mondja. – Gyerekkorában eljegyezték Lotaringiai Ferenccel, és a királynak feltétlenül tudnia kell, hogy ezt a megállapodást visszavonták és érvénytelenítették – e, mielőtt további lépéseket tesz. – Lady Anna foglalt? – kérdem hitetlenkedve. – Miután az összes szerződést aláírták, és elutazott idáig, és a király menyasszonyaként fogadta? Miután a Cityben az új királynét köszöntötték benne? – Lehetséges – mondja kitérően. Merő képtelenség, de nem az én tisztem ezt kimondani. – Ki hiszi, hogy foglalt? – A király nem mer továbblépni. Nem engedi a lelkiismerete. Megakadok nem elég gyors a felfogásom, hogy átlássam a helyzetet. A király elvette a bátyja feleségét, aztán félreállította, mert szerinte a húszévi házasság mindvégig érvénytelen volt. Ugyanő a vérpadra küldte Boleyn Annát puszta önkényből, Isten útmutatására hivatkozva. Egyértelműen nem olyan ember, akit visszatartana a házasságtól, hogy egy német nagykövet épp nem tud felmutatni egy darab papírt. Aztán eszembe jut az a perc, amikor Lady Anna félrelökte Rochesterben, és a király arca, ahogy ellépett mellőle. – Tehát igaz. Nem tetszik neki Lady Anna. Nem bírja megbocsátani, ahogyan Rochesterben bánt vele. Kibúvót keres a házasság alól. Megint a korábbi elkötelezettségre fog hivatkozni. – Elég egy pillantás a herceg sötét arcára, és már tudom, hogy eltaláltam, és kis híján kitör belőlem a nevetés Henrik élethosszig tartó komédiájának eme újabb fordulatára. – Nem tetszik neki, és haza fogja küldeni.

– Ha Lady Anna beismerné, hogy elígérkezett másnak, akkor hazamehetne tisztességgel, és a király újra szabad – mondja a herceg halkan. – De Lady Anna szereti – mondom. – Legalábbis eléggé kedveli. Egyébként sem mehet haza. Bolond lenne visszamenni. Klevében levetett holmi lenne, itt angol királyné lehet. Eszében sincs erről lemondani. Ki venné el, ha egyszer az angol király már visszautasította? Ki vehetné el, ha foglaltnak lett nyilvánítva? Ez egy életre tönkretenné. – Felbonthatná a korábbi szerződését – jegyzi meg tárgyilagosan. – Van neki egyáltalán? Vállat von. – Szinte biztosan nincs. Gondolkozom egy pillanatig. – Hogy vonjon vissza egy egyezséget, ami nem létezik? Elmosolyodik. – Ez legyen a németek gondja. Akarata ellenére is hazaküldhetjük, ha nem hajlandó együttműködni. – Még a király sem teheti meg, hogy csak úgy fogja és kipenderíti az országból. – Ha valahogy tőrbe lehetne csalni, rávenni, hogy kijelentse, létezik az előszerződés... – A herceg hangja selymesen susog. – Ha az ő szájából hallaná valaki, hogy már foglalt... Bólintok. Kezdem érteni, miféle szívességet vár tőlem. – A király igen hálás lenne annak, aki megviszi neki a hírt, hogy Lady Anna beismerést tett. És a nő, aki ezt a vallomást kihúzza belőle, az egyik legfőbb kegyeltjévé válna Őfelségének Meg nekem is. – Parancsoljon velem – mondom, hogy gondolkodási időt nyerjek. – De hazugságra nem tudom kényszeríteni. Ha tudja, hogy szabadon férjhez mehet, akkor bolond lenne mást mondani. És ha azt állítom, hogy mindent bevallott, csak tagadnia kell. Az ő szava állna az enyémmel szemben, és megint az igazságnál kötnénk ki. – Megtorpanok, riasztó gondolat ötlik fel bennem. – Uram, ugye vádemelés nem jöhet szóba? – Miféle vád? – Valami bűntett...? – mondom idegesen. – Úgy érted, perbe foghatják – e felségárulásért? Bólintok. Én soha nem mondom ki azt a szót. Bárcsak hallanom se kéne soha többé. Ez a szó a Tower udvarára, a hóhér bárdjához vezet. Elvette tőlem életem szerelmét. Mindörökre véget vetett közös életünknek. – Hol itt a felségárulás? – kérdi, mintha nem tudná, hogy e veszélyes világban bármi felségárulásnak számíthat. – Annyit változott a törvény, az ártatlanság már nem biztosíték. Hirtelen megrázza a fejét. – Nem is állíthatná bíróság elé. A német – római császár épp a francia királynál vendégeskedik Párizsban. Talán e pillanatban is a megtámadásunkat tervezgetik. Nem tehetünk semmit, ami ránk haragítja Klevét. Szükségünk van a protestáns hercegek szövetségére, különben azt kockáztatnánk, hogy egyedül kell szembenéznünk Spanyolország és Franciaország egyesített erejével. Ha az angol pápisták ismét föllázadnak ahogy egyszer már megtették akkor végünk Lady Annának muszáj elismernie, hogy más menyasszonya, és szabad akaratából hazamennie, akkor elveszítjük a lányt, de megtartjuk a szövetséget. Vagy rá kell venni, hogy véletlenül kicsússzon a száján a vallomás, az is elég. De ha kitart amellett, hogy szabadon férjhez mehet, ha ragaszkodik a házassághoz, akkor a királynak el kell vennie, nincs más választása. A klevei fivért nem sérthetjük meg. – Akár tetszik a királynak, akár nem? – Még úgy is, ha viszolyog az egésztől, és attól az embertől, aki kiagyalta, sőt a saját menyasszonyától is.

Hallgatok egy pillanatig. – Ha viszolyog tőle, és mégis elveszi, később kieszel valamit, hogy megszabaduljon tőle – gondolkodom hangosan. A herceg nem szól, fekete szemét félig lehunyja. – O, hát ki tudhatja, mit hoz a jövő? – A legnagyobb veszedelemben forog majd a királyné élete minden egyes nap – jövendölöm. – Ha a király meg akar szabadulni tőle, hamar meggyőzi majd magát, hogy ez Isten akarata. – Isten akarata többnyire így mutatkozik meg – mondja a herceg, kivillantva farkas mosolyát. – Akkor bűnösnek találja majd valamiben – mondom. Nem vagyok hajlandó kimondani a „felségárulás" szót. – Ha valamennyire is szíveled, rá kell beszélned, hogy menjen haza – mondja halkan a herceg. Lassan visszasétálok a királyné lakosztályába. Lady Anna nem fog az én tanácsaim szerint cselekedni a nagykövetek szándékai ellen; azt meg nem szabad elmondanom neki, amit őszintén gondolok. De ha igaz barátja lennék, megmondtam volna neki, hogy Henrikhez aligha mehet feleségül nyugodt szívvel egy nő, akit már az esküvő előtt is gyűlöl. Ha egy nő dacol vele, a haragja halálos. Ki tudhatná ezt jobban nálam?

Anna

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 3. Jane Boleyn, az udvarhölgyem gondterheltnek tűnik, szólok hát neki, hogy mellém ülhet, és megkérdezem tőle angolul, hogy minden rendben van – e. Odainti mellénk a tolmácsomat, és azt mondja, egy igen kényes ügy nyomja a lelkét. Először azt hiszem, az esküvői ceremónia rangsorrendjéről lehet szó, annyit aggodalmaskodnak a szertartás résztvevői miatt, meg hogy ki milyen ékszert vehet föl. Bólintok, hogy lássa, milyen komolyan veszem, és megkérdezem, miben lehetek szolgálatára. – Ellenkezőleg, én szeretnék az ön szolgálatára lenni – mondja halkan Lotténak. Lőtte fordít, én biccentek. – Hallottam, hogy a nagykövetek megfeledkeztek a szerződésről, amely igazolja a korábbi eljegyzése visszavonását. – Hogyan? – Metsző hangomból kitalálja a német szó értelmét, és bólint, az arca éppolyan komoly, mint az enyém. – Tehát nem mondták el? Megrázom a fejem. – Nem – mondom angolul. – Nem mondanak el. – Akkor örülök, hogy szóba hoztam, még mielőtt rossz tanácsot kap – hadarja, én meg várom a fordítást. Előrehajol, és megfogja a kezem. Megnyugtató a szorítása, határozott az arca. – Amikor a korábbi eljegyzéséről kérdezik, meg kell mondania, hogy érvénytelenítették, és hogy a saját szemével látta az okmányt – mondja nyíltan. – Ha azt kérdezik, miért nem küldte el a fivére, mondhatja, hogy nem tudja, és hogy nem az ön felelőssége volt az iratokról gondoskodni, ami igaz is. Levegőért kapkodok; a komorsága valamiért megriaszt. El sem tudom képzelni, hogy lehetett ilyen gondatlan az öcsém, de aztán eszembe jut az irántam való keserű ellenszenve. A saját tervéhez is hűtlen lett puszta rosszindulatból; az utolsó pillanatban úgy döntött, mégsem hagy ilyen könnyen kisiklani a kezei közül. – Látom, hogy meg van döbbenve – mondja. – Drága Lady Anna, hallgasson rám, és egy percig se hagyjon kétséget afelől, hogy az irat megvan – e, és a korábbi eljegyzés érvényben van – e még. Meggyőzően, magabiztosan kell hazudnia. Mondja nekik, hogy látta az okmányokat, és hogy a korábbi eljegyzést egészen biztosan érvénytelenítették. – De úgy is van – mondom lassan. Elismétlem angolul is, hogy ne lehessen félreértés. – Láttam az iratot. Nem hazugság. Szabadon férjhez mehetek. – Biztos ebben? – kérdi átható tekintettel. – Az ilyen terveket sokszor a lány tudta nélkül szövik. Senki nem hibáztatná önt, ha bizonytalan lenne. Nekem elmondhatja. Bízzon bennem. Mondja el az igazat. – Visszavonták – ismétlem. – Tudom, hogy visszavonták. Az az eljegyzés apám terve volt, de az öcsém nem pártolta. Amikor apám meghalt, az öcsémé lett a hatalom, és az eljegyzést felbontották. – Akkor hogyhogy nincs meg a papír? – Az öcsém – kezdek bele. – Amilyen bolond... ő hajlamos a nemtörődömségre, ha rólam van szó. – Lőtte szaporán fordít. – És az apám csak nemrég halt meg, anyámat nagyon megviselte az elvesztése, az öcsém nyakába sok gond szakadt egyszerre. Az irattárunkban van az okmány, én magam is láttam; de úgy látszik, megfeledkezett róla. Túl sok elintéznivalója akadt.

– Ha a legkisebb kétsége is van, feltétlenül mondja el nekem – figyelmeztet. – Én segíthetek eldönteni, hogyan cselekedjen. Láthatja abból, hogy idejöttem tanácskozni önnel, hogy én az ön pártján állok. De ha a legkisebb esély van rá, hogy az öccsénél nincs meg az irat, akkor el kell mondania nekem, Lady Anna, a saját biztonsága érdekében, és akkor együtt kitervelhetjük, mi legyen a megoldás. Megrázom a fejem. – Köszönöm, hogy ennyire törődik velem, de igazán szükségtelen. Én magam láttam a papírokat, és a nagyköveteim is – mondtam. – Nincs házassági akadály, tudom, hogy hozzámehetek a királyhoz. Biccent, de mintha valami mást is várna még. – Annyira örülök. – És hozzá is akarok menni. – Ha szeretne kitérni a házasság elől, most, hogy már látta a királyt, megteheti – mondja nagyon halkan. – Itt az esély a menekülésre. Ha nem nyerte el a tetszését, most még biztonságban hazatérhet, és egyetlen rossz szó sem érheti önt. Én segíthetek önnek. Mondhatnám nekik, hogy ön bizonytalan a papírok felől, hogy azt mondta, talán még mindig foglalt. Elhúzom a kezem. – Nem akarok elmenekülni – szögezem le. – Nagy megtiszteltetés ez nekem és az országomnak, és számomra nagy öröm. Jane Boleyn kétkedve néz rám. – Így igaz – mondom. – Szeretnék angol királyné lenni, szívembe zártam ezt az országot, és itt akarom leélni az életemet. – Valóban? – Igen, becsületemre. – Kicsit habozom, aztán elárulom neki a legfőbb okot. – Nem voltam boldog odahaza – vallom be. – Nem tartottak nagy becsben, nem bántak jól velem. Itt valaki lehetek, jót tehetek másokért. Otthon csak a megvetett nővér maradnék mindig. Bólint. A legtöbb nő pontosan tudja, milyen érzés kimaradni mindenből, míg a férfiak fontos ügyekkel foglalkoznak. – Lehetőségre vágyom – mondom. – Hogy elérjem, amire képes vagyok. Ne az öcsém bábja legyek, ne csak az anyám lánya. Itt akarok maradni, és önmagámmá válni. Egy pillanatig hallgat. Magam is meglepődöm az érzéseim hevességétől. – Független akarok lenni – mondom. – Királynéként sem lesz szabad – jegyzi meg. – Sokkal inkább, mint egy herceg gyűlölt testvéreként. – Hát jó – mondja halkan. – A király bizonyára nagyon haragszik a nagyköveteimre, hogy otthon hagyták az iratokat – nézek rá kérdőn. – Biztos vagyok benne – mondja, kerülve a tekintetemet. – De a nagykövetek majd szavukat adják, hogy ön házasságot köthet, és akkor nyilván minden rendben megy tovább. – Ugye nem merült föl, hogy elhalasztódik az esküvő? – Meglep, hogy mennyire fölzaklat a gondolat. Annyira erős bennem a tettvágy, hogy jót cselekedjek ezért az országért, hogy jó királyné legyek. Máris hozzá akarok fogni. – Nem – mondja. – A nagykövetek és a királyi tanács majd rendezik az ügyet. Semmi kétség. Megakadok. – A király ugye el akar venni? Rám mosolyog és megérinti a kezem. – Hát persze. Ez csak egy apró kellemetlenség. A nagykövetek kezeskednek érte, hogy az iratot eljuttatják ide, és a házasság rendben megköttetik. Ha egészen bizonyos abban, hogy az irat megvan. – Megvan – mondom, és ez az igazság. – Megesküszöm rá.

Katalin

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 6. Kijelöltek, hogy segítsek a királynénak az esküvőre felöltözni, szóval elképesztően korán kell fölkelnem, hogy mindennel elkészüljünk; persze jobb lenne, ha nem kéne korán kelni, de azért remek érzés, hogy kiválasztottak a lányok közül, akik most aludhatnak és henyélhetnek tovább. Igazából nem szép, hogy még mindig az ágyban heverésznek amikor egyesek már talpon vannak, és Lady Anna mellett dolgoznak. Komolyan mondom, itt mindenki naplopó rajtam kívül. Amíg Lady Anna a kisszobában fürdik, előveszem a ruháját. Catherine Carey segít kiteríteni a szoknyát és az alsószoknyákat a csukott ruhásládán, míg Mary Norris az ékszereket hozza. A szoknya hatalmas, mint egy nagy kerek búgócsiga, én inkább meghalnék, mint hogy ilyen ruhában kelljen esküdnöm; a világ legszebb nője is úgy nézne ki benne, mint egy puding, amint kitotyog a vacsorához. Szerintem nem éri meg királynénak lenni, ha egy ilyen sátorban kell sétafikálnia. Nagyon finom anyagból van – aranyszőttesből – , és vastagon kivarrták csodaszép gyöngyökkel, és egy diadém is tartozik hozzá. Mary kirakta a tükör elé, és ha nem volnának itt mások, fel is próbálnám, de hiába van korán, máris vagy fél tucatnyian vagyunk, szolgák és udvarhölgyek, úgyhogy csak kifényesítem egy kicsit, és aztán vissza kell tennem. Gyönyörű munka, Lady Anna Hevéből hozta magával, és azt mondta, a tüskés részek tulajdonképpen rozmaringot formáznak, és a nővére is rozmaringot viselt a fején az esküvőjén, csak ő igazi virágból. Megállapítom, hogy olyan, mint egy töviskoszorú, de erre az írnoknője szúrósan néz rám, és nem tolmácsolja a megjegyzést. Még szerencse. Kibontva lesz a haja, úgyhogy amikor kijön a fürdőből, leül az ezüsttükör elé, és Catherine fésülni kezdi hosszú, sima mozdulatokkal, mintha egy ló farokszőrét bontogatná. Lady Annának szép világos haja van, sőt meg kell adni, gyönyörű aranyszínű, és most a fürdőlepelbe burkolózva, a víztől kipirultán tényleg jól néz ki. Kicsit sápadt, de ránk mosolyog, és egész boldognak tűnik. Az ő helyében én táncra perdülnék örömömben, hogy Anglia királynéja leszek. De azt hiszem, ő nem az a táncolós fajta. Már indul is az esküvőre, mi szigorú rendben fölsorakozunk mögötte, fontosság szerint, amitől én annyira hátra kerülök, hogy alig van értelme itt lennem, senki nem fog látni, pedig az ezüstfonállal szegett új ruhám van rajtam, a legértékesebb holmi, amit valaha kaptam. Nagyon halvány szürkéskék színű, illik a szememhez. Soha nem néztem még ki ennyire jól; de nem az én esküvőm, ügyet sem vet rám senki. Cranmer érsek adja össze őket: csak zsong és zümmög, mint egy öreg darázs. Fölteszi nekik a kérdést, hogy van – e valami, ami útjában áll az egybekelésüknek, és a jelenlevőktől is megkérdezi, hogy tudunk – e bármilyen akadályról, mire vígan harsogjuk, hogy nem, gondolom, én vagyok az egyetlen bolond, aki arra gondol, mi lenne, ha valaki megszólalna: „Álljanak meg, mert a királynak már három felesége volt, és egyik sem érte meg az öregkort" – de persze senki nem tesz ilyet. Ha Lady Annának volna egy kis esze, láthatná, hogy van oka az aggodalomra. A férje előélete nem épp megnyugtató. Igaz, hogy fontos ember, és persze az ő akarata Isten akarata; de eddig három felesége volt, és egyik sem él már. Nem túl biztató kilátások egy ifjú hitvesnek, ha belegondolok. De azt hiszem, a királyné nem

így gondolja. Valószínűleg senki nem gondol ilyeneket, csak egy ilyen szamár, mint én. Most már házasok, és együtt bemennek misére a király különszobájába, mi többiek odakint lézengünk, ami tapasztalatom szerint az udvar egyik fő tevékenysége. Egy csinos fiatalember, bizonyos John Beresby átfurakodik a tömegen, és megáll mögöttem. – Káprázik a szemem – mondja. – Fogalmam sincs, mitől – mondom hetykén. – Nagyon korán van még, alig kelt föl a nap. – Nem a naptól, hanem az ön szépségének vakító fényétől. – Vagy úgy – mondom kissé elmosolyodva. – Új itt az udvarnál? – Igen, Howard Katalin vagyok. – Én meg John Beresby. – Tudom. – Tudja? Valakitől megkérdezte a nevemet? – Szó sincs róla – mondom. Pedig ez nem igaz. Már az első napon feltűnt nekem Rochesterben, és megkérdeztem Lady Rochfordtól, kicsoda. – Szóval kérdezősködött rólam – mondja elégedetten. – Ne hízelegjen magának – utasítom rendre. – Ígérje meg legalább, hogy később, az esküvői ünnepségen táncolhatok önnel. – Talán – felelem. – Ezt ígéretnek veszem – suttogja, s ekkor nyílik az ajtó, a király lép ki rajta Lady Annával, és mind mélyen hajbókolunk előtte, mert most már királyné és feleség, és önkéntelenül arra gondolok, hogy ez mind szép és jó, de mennyivel jobb lett volna, ha hosszú uszályos ruhát visel.

Anna

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 6. Hát megtörtént. Anglia királynéja vagyok. Asszony vagyok. Az esküvői lakomán férjem, a király jobbján ülök, és mosolyogva nézek végig a termen, hogy mindenki, az udvarhölgyek és főurak az asztaloknál, és a köznép a galérián, láthassák, mennyire boldog vagyok, hogy az úrnőjük lehetek, hogy jó királyné leszek és boldog feleség. Cranmer érsek végezte el a szertartást, az angliai katolikus szentegyház rítusai szerint, ezért nem egészen nyugodt a lelkiismeretem. Ettől aligha kerül közelebb az ország a vallási reformhoz, holott ígéretet tettem rá anyámnak és fivéremnek. Tanácsadóm, Overstein gróf mellettem áll a vacsora alatt, és amikor szünetel az étkezés, csendben megjegyzem, hogy remélem, nem okoztam csalódást neki és a többi klevei nemesnek, amiért nem sikerült a reform irányába terelnem a királyt. Azt feleli, hogy egyénileg szabadon gyakorolhatom a vallásomat, de a király nem akarja, hogy az esküvője napján teológiai kérdésekkel zaklassák. A gróf szerint a királynak eltökélt szándéka megtartani az egyházat a jelenlegi formájában, azaz katolikusnak, de a pápa fennhatósága nélkül. A király a reformereket éppoly kereken elutasítja, mint a pápistákat. – De csak találhattunk volna olyan szövegezést, amely mindkettőnknek megfelel! – jegyzem meg. – Az öcsém nagyon szorgalmazta, hogy támogassam az angliai egyház megreformálását.

Elhúzza a száját. – Az itteni egyházi reform nem egyezik a mi elképzelésünkkel – mondja, és összeszorított szájából megértem, hogy ennél többet nem szeretne mondani. – Az bizonyos, hogy jövedelmező folyamat – puhatolózom. A hatalmas házak járnak az eszemben, melyeknél Dealből idejövet megszálltunk; korábban mind monostorok vagy apátságok voltak régi gyógynövénykertjeiket feltúrták virágágyásnak s a körülöttük fekvő termőföldek, melyek valaha a szegényeket táplálták most vadászmezőkké alakulnak. – Odahaza még úgy gondoltuk, jótékony folyamat – mondja kurtán. – Nem hittük volna, hogy vérben ázik. – Nem értem, miért vinné közelebb Istenhez az egyszerű embereket, ha lerombolják a kegyhelyeket, ahol imádkozni szerettek – mondom. – És mi a nyereség abban, hogy tilos nekik gyertyákat gyújtani a szeretteikért? – Égi és földi nyereség egyaránt – mondja. – Az egyházi tizedet nem törölték el, csak most már a király kapja. De nem a mi dolgunk ítélkezni arról, hogyan imádkozik Anglia. – Az öcsém... – Az öccse inkább az okmányaival törődött volna – mondja felpaprikázva. – Micsoda? – El kellett volna küldenie a levelet, mely semmissé teszi az eljegyzést a lotaringiai herceg fiával. – De hát végül is nem sokat számított – mondom. – A király említést sem tett róla nekem. – Meg kellett esküdnünk, hogy tudunk a létezéséről, és arra is, hogy három hónapon belül megérkezik, és arra is, hogy addig itt maradunk biztosítéknak. Ha az öccse nem találja meg és küldi el, Isten tudja, mi lesz velünk. Eláll a lélegzetem. – Nem tarthatják fogolyként önöket az öcsém feledékenysége miatt! Csak nem hiszik, hogy tényleg akadálya van a házasságnak? Megcsóválja a fejét. – Pontosan tudják, hogy ön szabad, és a házasság érvényes. De valami csak általuk ismert okból úgy döntöttek, hogy kétségbe vonják ezt, és az öccse hanyagsága alapot adott ennek a kétségnek. így igen megalázó helyzetbe kerültünk. Lesütöm a szemem. Az öcsém a saját érdekeit, az országa, sőt a vallása érdekeit teszi kockára, csak hogy nekem ártson. Érzem, hogy elönt a méreg, mert az öcsém képes volt veszélybe sodorni a házasságomat féltékenységből és kicsinyes rosszindulatból. Micsoda tökfilkó, micsoda komisz tökfilkó. – Kissé vigyázatlan – csak ennyit mondok, de a hangom megremeg. – Ezzel a királlyal szemben jobb, ha nem vigyázatlan – mondja figyelmeztetőleg a gróf Bólintok, nagyon is tudatában vagyok, hogy a király ott ül némán a bal oldalamon. Nem érti ugyan a német szót, de azt akarom, hogy csakis jókedvűnek lásson. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz okom panaszra – mondom mosolyogva, a gróf erre meghajol, és visszamegy a helyére. * Az ünnepségnek vége, az érsek föláll az asztaltól. Tanácsnokaim felkészítettek erre a pillanatra, így amikor a király fölemelkedik, tudom, hogy nekem is föl kell kelnem. O és én Cranmer érsek nyomában a királyi lakosztályhoz megyünk, és az ajtóban állunk, míg az érsek körbesétál, a füstölőt lóbálja, és szenteltvízzel locsolja meg az ágyat. Az egész roppantul babonás és idegen. Nem tudom, mit szólna hozzá az anyám, de az biztos, hogy nem tetszene neki.

Ekkor az érsek behunyja a szemét, és imádkozni kezd. Mellettem Overstein gróf sebesen súgja a fordítást. – Azért könyörög, hogy önöknek nyugodt éjszakájuk legyen, ne zavarják álmukat a rossz szellemek. – Igyekszem érdeklődést és odaadást mímelni, de alig bírom nevetés nélkül. Ez volna az a nép, mely felszámolta a kegyhelyeket, hogy senki ne imádkozzon csodákért, itt a palotában meg azért könyörögnek, hogy ne szállják meg álmunkat a démonok? Ki érti ezt? – Imádkozik, hogy Isten ne sújtsa önt meddőséggel, se a királyt tehetetlenséggel, és a sátán hatalma ne kösse meg a király férfierejét vagy az ön asszonyiságát. – Ámen – vágom rá, mintha bárki komolyan vehetne egy ilyen képtelenséget. Aztán az udvarhölgyeimhez fordulok, és átkísérnek a saját szobámba, ahol hálóingbe öltözöm. Amikor visszaérek, a király és kísérete még mindig az ágy mellett áll, az érsek még mindig imádkozik. A király hálóruhában van, nagy, szőrmebélésű köpeny övezi a vállát. A nadrágját levetette, és látszik a nyílt sebén a vaskos kötés. Tiszta és friss kötés, hála Istennek, de a seb szaga így is átszivárog rajta, és a tömjén illatával keveredve émelyítő bűzzel tölti meg a hálószobát. Úgy tűnik, az imádság mindvégig tartott, míg mi átöltöztünk. Azt hinné az ember, mostanra már nyugodtak lehetünk a lidérces álmok és az impotencia felől. Az udvarhölgyek előlépnek, és lecsúsztatják a vállamról a köpenyemet. Most egy szál hálóingben állok az egész udvar előtt, és olyan megalázó és kínos a helyzet, hogy majdnem azt kívánom, bár Klevében lennék inkább. Lady Rochford sietve fölemeli a takarót, hogy elfödjön a kíváncsi tekintetek elől, én bebújok az ágyba, és hátamat a párnának támasztva felülök. Az ágy másik oldalán egy fiatalember, Thomas Culpepper letérdel, hogy Henrik a vállára támaszkodhasson, egy másik férfi pedig a könyökénél fogva tolja föl a királyt. Őfelsége, ahogy föllódítja magát az ágyra, felhorkant, mint egy kimerült igásló. Az ágy besüllyed hatalmas súlyától, idétlenül tekergőzöm, és megkapaszkodom az ágy szélében, hogy ne guruljak az ölébe. Az érsek a fejünk fölé emeli a kezét egy utolsó áldásra, én előremeresztem a szemem. Howard Katalin vidor arcán akad meg a tekintetem, összekulcsolt kezét a szájára szorítja, mintha buzgón imádkozna, ám nyilvánvaló, hogy a nevetéssel küszködik. Elnézek mellette, mert félek, hogy belőlem is kitör a nevetés, és ekkor az érsek végez az imádsággal, én meg rámondom: – Ámen. Végre mind kimennek, hála Istennek. Az persze nem merül föl, hogy végignéznék a házasság elhalását, de tudom, hogy reggel megvizsgálják a lepedőt, amiből megtudják, hogy megtörtént. Királyi házasságnál ez magától értetődik. Ahogy az is, hogy a férjem az apám lehetne, és alig ismerem.

Jane Boleyn

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 6. Az utolsók között hagyom el a szobát, és csendesen rácsukom az ajtót egy újabb királyi párra, akiknek végigkövethettem az útját az udvarlástól a nászágyig. Néhányan, mint a fiatal, üresfejű Howard Katalin, azt képzelik, itt fejeződik be a történet, itt a végkifejlet. Én tudom, hogy tévednek. A királyné története csak most kezdődik. A nászéj szaka előtt csak szerződések vannak és ígéretek, néha remények és ábrándok; szerelem ritkán. Utána már két ember közös életének mindennapi valósága következik. Van, akinek ez túl nagy erőpróba; a nagybátyám például ki

nem állhatja a feleségét, már nem is élnek együtt. Henry Percy gazdag örökösnőt vett feleségül, de sosem tudta feledni Boleyn Annát. Thomas Wyatt a rosszullétig gyűlöli a nejét, mióta beleszeretett a fiatal Annába, és azóta sem tudja kiheverni. Az én férjem... de őrá inkább nem gondolok most. Hadd emlékezzek csak arra, mennyire szerettem, az életemet adtam volna érte – akármit is gondolt rólam, amikor először kellett közös ágyba feküdnünk. Akárkire is gondolt, miközben velem kellett megtennie a kötelességét. Isten bocsássa meg neki, hogy engem tartott a karjában, de o járt az eszében. Isten bocsássa meg nekem, hogy tudtam ezt, és hagytam, hogy örökké kísértsen. És végül Isten bocsássa meg, hogy megbékéltem mindezzel, és végül az lett a legnagyobb örömem, ha a karjaiban feküdtem, de a másik nővel képzeltem őt magam elé – a féltékenység és a buja vágy oly mélyre taszított, hogy gyönyört, ördögi, bűnös gyönyört leltem abban, ha engem becézett, de a képzeletemben őt kényeztette. Több kell a házasélethez, mint négy meztelen láb az ágyban és a hálószobai siker. Az asszonynak meg kell tanulnia engedelmeskedni. Nem a látványos dolgokban, hisz bármelyik nő tud komédiázni, ha kell. Hanem a számtalan mindennapos csekélységben, amikor kénytelen engedni. Nap mint nap ezerszer is az ajkába harapni, és meghajolni a férj akarata előtt, nem ellenkezni sem nyilvánosan, sem négyszemközt, de még a saját elméje rejtett zugaiban sem. Ha a férj egy király, ez még fontosabb. Ha az a király Henrik, akkor pedig élet – halál kérdés. Mindenki igyekszik elfeledni, hogy Henrik milyen könyörtelen. O maga is igyekszik elfeledtetni ezt velünk. Amikor szívélyes hangulatban van, vagy kedve támad nagylelkűnek lenni, örömmel elfelejtjük, hogy egy vérszomjas medvével játszadozunk. Az ő természetét soha nem lehet megszelídíteni. Az ő kedélye nem marad örökké jámbor. Nem ura az érzéseinek, egy napig sem marad állhatatos. Láttam, ahogy három nőt szeretett mélységes szenvedéllyel. Láttam, ahogy mindegyiküknek örökké tartó, tántoríthatatlan hűséget fogadott. Láttam, ahogy Sir Hűséges Szív mottóval küzdött a bajvívótéren. És láttam, ahogy két feleségét a halálba küldte, a harmadiknak a halálhírét pedig józan egykedvűséggel fogadta. Az a lány jól teszi, ha ma éjjel a kedvében jár, holnap engedelmeskedik neki, és egy éven belül fiút szül, különben én a magam részéről egy jottányi esélyt sem adnék a jövőjének. Egyenként távoznak a szobából, kettesben maradunk a gyertyafényben, kínos csendben. Én hallgatok. Nem az én tisztem megszólalni. Emlékszem anyám figyelmeztetésére, hogy bármi is történjék Angliában, soha, de soha nem adhatok okot a királynak, hogy kéjsóvárnak higgyen. Azért választott engem, mert bizalommal van a klevei nők jelleme iránt. Egy jó modorú, higgadt, fegyelmezett, erasmusi eszmék szerint nevelt szűzlányt vett magának, hát annak is kell mutatkoznom. Anyám ugyan nem mondta ki kereken, hogy a királynak csalódást okozni egyet jelenthet a halálos ítélettel, mert Boleyn Anna sorsát egyszer sem említettük Klevében azóta, hogy aláírtuk a házassági szerződést egy feleséggyilkossal. Az eljegyzésem óta úgy teszünk, mintha Anna királyné észrevétlenül felröppent volna a mennybe. Senki nem emlékeztet arra, hogy talán egy nap nekem is a vérpadra kell lépnem, hogy a fejemet vegyék képzelt bűneimért. Férjem, a király nagyot sóhajt mellettem az ágyban, elcsigázottnak tűnik, és egy pillanatig arra gondolok, hogy talán egyszerűen elalszik, ez a fárasztó, félelmes nap véget ér, és holnap férjes asszonyként ébredek fel, és megkezdhetem új életemet mint angol királyné. Egy pillanatig abban a reményben ringatom magam, hogy a mai napra már elvégeztem a kötelességemet.

Csak fekszem mozdulatlanul az ágyon, ahogy az öcsém akarná: mint egy rongybaba. Az öcsémben félelmet keltett a testem, félelmet és izgalmat. Az ő parancsára kellett magas nyakú, vastag ruhákat hordanom, súlyos fejdíszt, ormótlan csizmát, úgyhogy nem látott semmit belőlem, sem ő, sem más, csak a beárnyékolt arcomat és a kezemet a csuklómtól az ujjam hegyéig. Ha elzárhatott volna a külvilágtól, mint a török császár a bebörtönzött feleségeit, azt hiszem, megtette volna. Még a nézésemet is túl merésznek találta, nem szerette, ha egyenesen ránézek; legszívesebben lefátyolozta volna az arcom. És mégis mindig leskelődött rám. Akár az anyám szobájában hímeztem anyai felügyelet mellett, akár az udvaron nézegettem a lovakat, ha felpillantottam, ott állt az öcsém, és engem bámult, az arca ingerültséget tükrözött és... nem is tudom... sóvárgást? Nem érzéki vágy volt. Soha nem úgy kívánt, mint férfi a nőt; ezt természetesen tudom. De vágyott rá, hogy teljes egészében uralkodhasson fölöttem. Talán legszívesebben fölfalt volna, hogy nyugta legyen tőlem. Gyerekkorunkban még mind a hármunkat sanyargatta: Sybillát, Ameliát és engem. Sybilla három évvel idősebb volt nála, gyorsabban tudott futni, s Amelia, mint a család legkisebbje, a sírást használta fegyverül; csak én szegültem szembe vele. Nem ütöttem vissza, ha belém csípett vagy meghúzta a hajamat. Nem suhintottam felé, ha sarokba szorított az istállóudvaron vagy egy sötét zugban. Csak a fogamat csikorgattam, és ha bántalmazott, sohasem fakadtam sírva. Akkor sem, ha felsértette vékonyka kis csuklómat, akkor sem, ha vérző sebet ütött a fejemen egy kővel. Sohasem sírtam, sohasem könyörögtem, hogy hagyja abba. Én megtanultam a csönddel és a tűréssel hadakozni ellene. O félelemben tartott, és az ereje abban rejlett, hogy fájdalmat tudott okozni. Az én erőm pedig abban, hogy volt merszem úgy tenni, mintha nem tudna. Megtanultam, hogy bármit el tudok viselni, amit egy fiú ellenem tehet. Később azt is megtanultam, hogy egy férfitól is el tudom viselni ugyanezt. Később azt is megtudtam, hogy zsarnok, és még így sem hátráltam meg. Megtanultam, hogyan kell túlélni. Amikor idősebb lettem, és láttam, hogyan kényezteti és irányítja Ameliát, milyen kedves tisztelettel bánik anyámmal, megértettem, hogy a makacsságom, a csökönyösségem szülte a feloldhatatlan ellentétet közöttünk. Uralkodott apám fölött, fogságban tartotta a saját hálószobájában, bitorolta a hatalmát. Mindezt anyám áldásával és igazsága büszke tudatában tette. O és Sybilla férje, a két becsvágyó hercegecske szövetségre léptek, így Sybilla fölött még most is uralkodik, a házassága dacára. O és anyám társultak a hatalomért, együtt uralják Jülich – Klevét. Ameliát irányíthatják; de én nem hagytam, hogy diktáljanak nekem vagy lekezeljenek. Én nem tűrtem, hogy babusgassanak vagy zsarnokoskodjanak fölöttem. Az öcsém számára olyan lettem, mint egy szűnni nem akaró viszketés. Ha összeroskadtam volna, mint egy kislány, vagy csüngtem volna rajta, mint egy nő, akkor megbocsát, befogad, a védelmébe vesz, törődik velem. Én lettem volna a dédelgetett ölébe, mint Amelia: a babája, a testvérkéje, akit óv, akinek gondját viseli. De mire mindezt megértettem, túl késő volt már. Nem tudott többé megszabadulni tehetetlen dühétől, én pedig megtanultam élvezni a konok, dacos túlélő szerepét, és a saját fejem után mentem. Rabszolgává akart tenni, de csak annyit ért el, hogy szabadságvágyat oltott belém. Ügy áhítoztam a szabadságra, mint más lányok a házasságra. A szabadságról ábrándoztam, ahogy más lányok egy szeretőről. Ez a házasság az én kiutam. Angol királynéként nagyobb vagyon áll rendelkezésemre, mint az övé, az országom nagyobb, mint Kleve, összehasonlíthatatlanul népesebb és erősebb. A francia király egyenrangú uralkodótársam lesz, egyik mostohalányom egy spanyol királyi pár unokája, a

nevemet Európa minden királyi udvarában ismerik majd, és ha fiam születik, az angol király fivére lesz, talán egy nap maga is király. Ez a házasság az én diadalom és szabadulásom. De ahogy Henrik nehézkesen megmoccan mellettem az ágyban, és újra felsóhajt, mint egy megfáradt öregember, nem pedig mint egy vőlegény, már tudom, ahogy mindvégig tudtam, hogy valójában egyik nehéz természetű férfit a másikra cseréltem. Újra meg kell tanulnom, hogyan térjek ki a haragja elől, hogyan éljem túl. – Elfáradt? – kérdezi. A „fáradt" szót értem. Bólintok és azt válaszolom: – Kicsi. – Uram, segíts. Micsoda keserves história! – Tessék? Nem értem. Vállat von, nyilván nem is hozzám beszélt, csak magában dohog, pusztán a zsörtölődés kedvéért, ahogy apám tette, mielőtt elégedetlen morgása valódi őrültséggé fokozódott. A tiszteletlen hasonlat mosolyra késztet, de gyorsan az ajkamba harapok, hogy elrejtsem a derültségemet. – Bizony – mondja savanyúan. – Most aztán nevethet. – Szeret kis bort? – kérdem óvatosan. Megrázza a fejét. Fölemeli a takarót, émelyítő bűze megcsapja az orrom. Mint aki a piacon vett árut gusztálja, fölhúzza a hálóingem szélét a derekamon, a mellemen át, és a nyakamba gyűri. Elég ostobán nézhetek ki, mint egy polgárasszony, szorosra kötött sálban. Az arcom lángol a szégyentől, hogy így kiteríti és megbámulja a testem. De ő nem törődik a zavarommal. Leereszti a kezét, hirtelen megmarkolja a mellem, durva kezét a hasamhoz csúsztatja, belecsíp a húsomba. Nem moccanok, nehogy ledérnek higgyen. Nem esik nehezemre megdermedni a rémülettől. Isten tudja, miért kerülne bárki ledér hangulatba ettől a bánásmódtól. A lovamat is gyengédebben simogatnám ennél az érzéketlen fogdosásnál. Most erőlködve, nyögve föltápászkodik, és durván széttolja a combom. Némán engedelmeskedem. Azt kell látnia, hogy engedelmes vagyok, de nem mohó. Fölém lendíti magát, és a lábaim közé roskad. A térdével és a fejem mellé szegezett könyökével tartja egész súlyát, de lottyadt nagy hasa így is fojtóan nehezedik rám. Nem vagyok kis termetű, de alatta egészen eltörpülök. Félek, ha még jobban rám támaszkodik, nem kapok levegőt, ez kibírhatatlan. Szuvas fogaitól bűzös lehelete az arcomba csap, megfeszítem a nyakam, nehogy elforduljak tőle. A lélegzetem is visszatartom, nehogy be kelljen szívnom ezt a szagot. A kezét lecsúsztatja közénk, és megragadja saját magát. Láttam, hogy csinálják az ilyesmit a lovakkal a düreni istállóban, pontosan tudom, mire való ez a buzgó matatás. Lopva levegőt veszek oldalról, és felkészítem magam a fájdalomra. Bosszúsan felnyög, a keze ütemesen pumpál, de más nem történik. Újra és újra a combomba ütközik, de ez minden. Mozdulatlanul fekszem, nem tudom, mit akar, és tőlem mit vár. Az a düreni mén megmerevedett és felágaskodott. A király viszont egyre erőtlenebb. – Uram? – suttogom. Leveti magát rólam, és egy szót dünnyög maga elé, amit nem értek. A fejét a díszes, hímzett párnába fúrja, még mindig hason fekszik. Nem tudom, hogy ezzel befejezte, vagy még csak most kezdi. Felém fordítja a fejét. Az arca vörös és izzadt. – Anna – szólal meg. A végzetes név torkára akasztja a szót, megdermed. Megértem, hogy kimondta az ő nevét, az első Annáét, a szerelméét, hogy most őrá gondol, a kedvesére, aki az őrületbe kergette, és akit megöletett féltékeny dühében. – Én vagyok, Klevei Anna – mondom segítőkészen. – Tudom – mondja kurtán. – Ostoba.

Egy rántással lehúzza rólam a takarót, és hátat fordít nekem. A takaró alól kipárolgó szörnyű szag megüli a szobát. Ez a lábsebének a szaga, a gennyes hús szaga, az ő szaga. Örökre beivódik az ágyneműmbe, míg a halál el nem választ, tehát jobb, ha hozzászokom. Nem mozdulok. Ha a vállára tenném a kezem, az valószínűleg ledérségnek minősülne, úgyhogy inkább nem teszem, pedig sajnálom őt, hogy ilyen elgyötört ma este, és a másik Anna emléke kísérti. Meg kell tanulnom nem törődni a szaggal, eltűrni a súlyát. Meg kell tennem a kötelességemet. Csak fekszem a sötétben, és az ágy díszes mennyezetét nézem. Az egyre fakuló fényben, ahogy a vastag, szögletes gyertyák sorra lecsorognak és kihunynak, fölragyognak a csillogó aranyszálak és a selyem gazdag színei. A férjem idős ember, szegény öreg, negyvennyolc éves, és persze hosszú és fárasztó volt ez a nap mindkettőnknek. Hallom, hogy megint sóhajt, aztán a sóhaj mély, bugyborékoló horkolásra vált. Amikor már biztos vagyok benne, hogy alszik, finoman a vállára teszem a kezem, ahol a hálóruha vastag, nyirkos szövete eltakarja kövér, izzadt testét. Sajnálom őt, amiért kudarcot vallott ma éjjel, és ha ébren maradt volna, ha egy nyelvet beszélnénk, ha elmondhatnánk egymásnak az igazat, akkor megmondtam volna neki, hogy noha vágyat nem érzünk egymás iránt, mégis igyekszem jó felesége lenni, és jó királyné. Hogy megértem, ha most meggátolja őt a kora, a kimerültsége, de amikor kipihentebb, frissebb lesz, bizonnyal tud majd gyermeket nemzeni nekem, a fiút, akit mindketten annyira szeretnénk. Szegény öreg, beteg ember; mi mindent adtam volna azért, hogy megmondhassam neki, ne aggódjon, végül minden jóra fordul, nekem nem kell fiatal, jóképű herceg, és hogy kedves leszek hozzá.

Katalin

A GREENWICHI PALOTA, 1540. JANUÁR 7. Mire az esküvő másnapján a szobához értünk, a király már nem volt ott, úgyhogy lekéstem arról, hogy hálóruhában lássam az angol királyt a nászéjszakája reggelén, pedig nagyon bizakodtam benne. A cselédlányok bevitték a királynénak a sört, a tűzifát, a fürdővizet, nekünk meg odakint kellett várnunk, míg be nem hívott, hogy segítsünk neki felöltözni. Az ágyban ült hálósapkában, rendezett hajfonat lógott le a hátán, egyetlen hajszála sem kócolódott össze. Mit mondjak, nem úgy nézett ki, mintha egész éjjel duhajkodott volna. Pontosan ugyanúgy találtuk, ahogy előző este ágyba tettük, nyugodt volt, és a maga borjúszerű módján bájos is, mindenkivel barátságos, nem volt semmi különös kérése, nem panaszkodott egyáltalán. Az ágy mellett álltam, és mivel senki ügyet sem vetett rám, gyorsan felrántottam a takarót, és bekukkantottam alá. Nem látszott semmi. Úgy, ahogy mondom. Az égvilágon semmi. Én, akinek nemegyszer kellett észrevétlenül a kúthoz csempészni a lepedőjét, kapkodva kimosni, és aztán nedves ágyneműben aludni, nyugodtan mondhatom, hogy pontosan tudom, mikor használtak egy ágyat másra is az alváson kívül. Hát ezt az ágyat nem. Becses jó híremet tenném fel arra, hogy a király nem tette magáévá, és a királyné nem vérzett. A teljes Howard – vagyonban is lefogadnám, hogy úgy aludtak, ahogyan az ágyban hagytuk őket, egymás mellett, mint két játék babát. A lepedő még csak meg sem gyűrődött, nemhogy beszennyeződött volna. Még a Westminster – apátságot is föltenném rá, hogy semmi nem történt köztük. Világos volt, ki akarná azonnal tudni ezt: Lady Minden Lében Kanál, természetesen. Gyorsan pukedliztem, és kimentem a szobából, mintha sürgős

feladatot kaptam volna, és rögtön rátaláltam, épp a szobájából jött ki. Csak egy pillantást vetett az arcomra, aztán megragadta a kezem, és behúzott az ajtón. – Bármiben lefogadnám, hogy nem tette magáévá – mondom diadalmasan, minden bevezetés nélkül. Azt szeretem Lady Rochfordban, hogy mindig rögtön érti, miről beszélek. Semmit nem kell megmagyarázni neki. – Az ágynemű – mondom. – Nincs rajta folt, még gyűrődés sem. – Nem lehet, hogy áthúzták? Megrázom a fejem. – Elsőnek értem oda, rögtön a cselédek után. Benyúl az ágy melletti szekrénybe, elővesz egy aranypénzt, és a kezembe nyomja. – Pompás – mondja. – Te meg én mindig elsőnek tudunk majd mindenről. Mosolygok, de közben arra gondolok, milyen szalagokat veszek a pénzből az új ruhám szegélyéhez, meg talán egy pár új kesztyűt is. – Senki másnak ne mondd el – figyelmeztet. – Hogyhogy? – tiltakozom. – Senkinek – mondja. – A tudás drága kincs, Katalin. Ha tudsz valamit, amit mások nem, akkor van egy titkod. Ha olyasmit tudsz, amit mindenki tudhat, akkor semmivel nem állsz jobban náluk. – Nem mondhatom el legalább Anne Bassettnek? – Majd szólok, ha igen – feleli. – Talán holnap. Most menj vissza a királynéhoz. Egy perc és én is jövök. Szót fogadok, és kifelé menet még látom, hogy üzenetet ír. Nyilván a nagybátyámat értesíti, hogy szerintem a király nem volt együtt a feleségével. Remélem, megírja azt is, hogy ez előbb nekem jutott eszembe, nem őneki. Akkor talán jár még ezért egy másik arany is. Kezdem kapiskálni, hogyan értette a nagybátyám, hogy a fontos pozíciók hozzák meg a vagyont. Alig egypár napja vagyok a királyi udvarnál, és máris két aranyat kerestem. Még egy hónap, és gazdag leszek.

Jane Boleyn

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR A Whitehall – palotába költöztünk, egyhetes bajvívótorna lesz az esküvő alkalmából, utána az utolsó klevei látogatók is hazamennek, és elkezdhetünk beleszokni új életünkbe az új Anna királynéval. Soha nem látott még ilyen nagyszabású eseményt, mint ez a torna, még hasonlót sem, és a lelkesedése igazán szívet melengető. – Lady Jane, hol ül én? – tudakolja. – És hogy? Hogy? Mosolyogva nézem izgatott arcát. – Itt fog ülni – mondom a királyné páholyára mutatva. – A lovagok majd bejönnek a bajvívótérre, a kikiáltók bemutatják őket. Van, hogy egy történetet mesélnek el, van, hogy a jelmezükről szavalnak egy verset. Aztán vagy lóháton harcolnak itt a küzdőtéren, vagy karddal vívnak, a földön. – Azon tűnődöm, hogy magyarázzam meg jobban. Fogalmam sincs, miből mennyit ért, nagyon gyorsan tanulja a nyelvet. – A király évek óta nem rendezett ilyen hatalmas viadalt – mondom. – Egy egész hétig fog tartani. Lesznek ünnepségek csodaszép jelmezekkel, és egész London eljön megnézni az álarcos táncokat és a csatajátékokat. Az udvar lesz majd a középpontban, természetesen, de mögöttünk ott állnak a köznemesek, a legelőkelőbb londoni polgárok, mögöttük meg a köznép, ezrével jönnek majd. Nagy esemény ez az egész országnak. – Itt ülök? – kérdezi, a trónszékre mutatva. Nézem, ahogy elhelyezkedik. Az én számomra persze kísértetekkel teli ez a páholy. Most az ő helye; de előtte Jane királynéé volt, azelőtt Annáé, és amikor még fiatal voltam, még hajadon, csak egy reményektől és becsvágytól fűtött, fülig szerelmes lány, akkor Katalin királynét szolgáltam itt. Ugyanebben a székben ült, a feje fölé boruló baldachinon a király parancsára aranyfonállal hímzett K és H betűk díszlettek, Katalin és Henrik névbetűi, és a király Sir Hűséges Szív mottóval vívott a tornán. – Új ez? – kérdezi a királyi páholy körül lengő függönyt simogatva. – Nem – felelem, előtörnek az emlékeim, meg kell mondanom az igazat. – Mindig ezeket a függönyöket használták. Nézze, itt látszik is. – Átfordítom a szövetet, megmutatom a régi kezdőbetűket. A függöny elülső oldalán kicserélték a hímzést, de hátul megmaradt a régi minta. Tisztán látszanak a szerelmi jelképként egymásba fonódó K és H betűk. Aztán a függöny át lett hímezve újra, minden H betűnél egy H&A mintával. A névbetűje látványa mintegy megidézi a kísértetét. Ez a függöny óvta fejét a naptól azon a május elsejei tornán, amikor olyan kánikula volt, és tudtuk, hogy a király haragos kedvében van, és azt is tudtuk, hogy Jane Seymourt szereti, de egyikünk sem sejtette, mi fog történni velünk. Emlékszem, amikor Anna kihajolt a páholyból, és az egyik bajvívónak ledobta a kendőjét, s közben oldalvást a királyra mosolygott, hogy lássa, féltékeny – e. És emlékszem a király fagyos arcára, amitől Anna elsápadt, és visszaült a helyére. A királynak abban a pillanatban már a zekéje zsebében volt a letartóztatási parancs Anna ellen; de nem szólt semmit. Már a halálát tervezgette, de a nap nagy részét mellette töltötte el. Anna kacagott, csevegett, ajándékokat osztogatott. Mosolygott a férjére, kacérkodott, fogalma sem volt róla, hogy a király már eldöntötte: meg kell halnia. Hogy tehetett ilyet vele? Hogy tehette? Hogy ülhetett mellette, tudván, hogy mögöttük ott áll mosolyogva az új szerelmese, s tudván, hogy Anna napokon belül meghal? Meghal, s vele együtt hal a férjem is, őérte, az iránta érzett szeretetért.

Istenem, bocsásd meg a féltékenységemet. Istenem, bocsásd meg Annának az ő bűneit. Az ő páholyában ülve, a függöny rejtett oldalán a névbetűje sötét foltját látva, megborzongok, mintha jeges ujj simítaná meg a tarkómat. Ha létezik kísértetjárta hely, ez biztosan az. Ezeket a függönyöket újra és újra átvarrták három balvégzetű, bájos leány nevének kezdőbetűjével. Ki tudja, néhány év múlva talán újra A betűket szaggatnak ki belőlük az udvari varrónők. Lesz – e újabb kísértet – lakója ennek a páholynak? Lesz – e új királyné a második Anna után? – Mi az? – kérdezi tőlem az új lány, a tudatlan. A takaros hímzésre mutatok. – K: Aragóniái Katalin – mondom egyszerűen. – A: Boleyn Anna. J: Jane Seymour. – Megfordítom a függönyt, az anyag másik oldalán előtűnik az ő büszke, frissen hímzett betűje. – És most: Klevei Anna. Rám néz azzal a rezzenetlen pillantással, és most először úgy érzem, talán alábecsültem ezt a lányt. Talán nem is olyan ostoba. Csak mert nem tud az én nyelvemen, eddig úgy beszéltem hozzá, mint egy gyerekhez, és egy gyerek eszét tulajdonítottam neki. De ő nem fél ezektől a kísértetektől – őt nem üldözik úgy, mint engem. Vállat von. – Régi királynék – mondja. – Most: Klevei Anna. Ez vagy világmegvető bátorság a részéről, vagy a nagyon buták közönyössége. – Nem fél egyáltalán? – kérdem nagyon halkan. Érti a szavaimat, tudom. Látom a mozdulatlanságán, a fejtartása hirtelen merevségén. Egyenesen a szemembe néz. – Nem fél semmitől – mondja határozottan. – Soha nem fél. Egy pillanatra úgy érzem, figyelmeztetnem kellene. Nem ő az első bátor lány, aki büszkén viselte e páholyban a királyné címét, és az életét a rangjától megfosztva, magányosan végezte be. Aragóniái Katalin bátor volt, mint egy keresztes lovag, Anna erős idegzetű, mint egy szajha. A király mindkettőjüket porrá zúzta. – Vigyázzon magára – mondom. – Én nem fél semmitől – ismétli. – Soha nem fél.

Anna

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR A greenwichi palota szépsége egészen elvakított, de White – halltól még a lélegzetem is elakad. Nem is palota már, inkább város, ezernyi csarnok és ház, kert és udvar, és úgy látszik, csak a nemesi származásúak ismerik ki magukat benne. Ősidők óta ez az angol királyok otthona, és minden főúri család építtetett egy – egy házat a palota hatholdnyi területet befogó falai közé. Mindenki ismer egy titkos átjárót, mindenki ismer egy rövid utat, mindenki tudja, hol talál egy célszerűen nyitva hagyott ajtót az utca felé, mindenki tudja, melyik a leggyorsabb útvonal a mólóra, ahol csónakot lehet bérelni. Mindenki, kivéve engem és klevei nagyköveteimet, akik naponta tucatszor is eltévednek ebben az útvesztőben, és egyre ostobábbnak érzik magukat, idegen helyre keveredett parasztoknak. A palota kapuin túl London városa terül el, az egyik legzsúfoltabb, legzajosabb, legnépesebb város a világon. Már hajnalban hallani az utcai árusok kiáltozását, még a palota belsejében megbúvó lakosztályomból is. A nap előrehaladtával tovább élénkül a lárma és a forgalom, míg végül már úgy tűnik, az egész világ felbolydult. A palota kapuin egyfolytában ki – bejárnak az árusok, üzletelők, és Lady Jane-től úgy hallottam, a királyhoz igyekvő kérelmezők is. Itt a Titkos Tanács igazi otthona, a

parlament nem messze innen, a Westminster – palotában ülésezik. A folyón kicsit lejjebb található a Tower, a királyi hatalom bástyája. Ha ebben a királyságban készülök leélni az életemet, meg kell tanulnom eligazodni itt a palotában, és Londonban is. Dőreség a fülkémben rejtőzködni a zajtól és nyüzsgéstől riadtan, ki kell merészkednem a palotába, hagyni, hogy lássanak az emberek, a reggeltől estig itt hömpölygő emberáradat. Mostohafiam, Edward herceg épp látogatóban van az udvarnál, holnap megnézi a bajvívást. Ritkán engedik idejönni, féltik a fertőzésektől, nyáron pedig soha nem jöhet, a pestisveszély miatt. Az apja rajong érte, a gyönyörű aranyhaja miatt is bizonyára, de főleg mert ő az egyetlen fiúgyermek, az egyetlen Tudor – örökös. Mint egyedüli fiú felbecsülhetetlen érték. Az új dinasztia minden reménye a kis Edward vállán nyugszik. Szerencse, hogy olyan erős, egészséges gyerek. Ragyogó aranyhaja van, ha elmosolyodik alig tudom megállni, hogy fel ne kapjam, meg ne ölelgessem. De ő nagyon önálló, érett gyerek és szerfölött sértőnek találná, ha csókokkal borítanám el. így amikor a gyerekszobába megyek csak üldögélek mellette, és hagyom, hogy odahozza és a kezembe nyomja egyenként a játékait, örömmel és lelkesen. – Dajn – mondja. – Memm. – És én sosem kapom el dundi kis kezét, nem nyomok csókot meleg tenyerébe, noha amikor felnéz rám, a szeme sötét és kerek, mint a karamellcukor, és a mosolya éppolyan édes. Bárcsak egész nap a gyerekszobában maradhatnék. Neki nem számít, hogy nem tudok angolul, franciául vagy latinul. Odanyújt egy fából faragott pörgettyűt és azt mondja nagy komolyan: „baba", és én elismétlem: „baba", aztán valami mást hoz. Egyikünknek sem kell nyelvtudás, sem nagy bölcsesség, hogy egy órát eltöltsünk együtt. Amikor eljön az evés ideje, engedi, hogy fölemeljem és a kis székébe ültessem, és mellette üljek, míg az apja által előírt tisztelettel és hódolattal kiszolgálják. Térden állva szolgálják ezt a kisfiút, és egy tucat finom étel közül válogathat, mintha máris király lenne. Most még nem szólok, mert csak nemrég lettem a mostohaanyja; de egy kis idő múltán, talán a jövő hónapban, a koronázásom után, megkérdezem Őfelségét, a királyt, nem kaphatna – e a kisfiú több szabadságot, lehetőséget, hogy szaladgáljon, játszadozzon; és egyszerűbb étrendet is. Talán sűrűbben meglátogathatnánk az otthonában, ha ő nem jöhet az udvarhoz. Talán megengedik, hogy gyakran találkozzam vele. Szánom őt, szegény anyátlan gyermeket, és arra gondolok, talán fölnevelhetem én, mellette lehetek, ahogy fiatalemberré érik, nemes lelkű fiatalemberré, aki Edward angol király lesz egy nap. De nevetnem kell, a kötelességtudatom micsoda önzést takar. Persze, hogy szeretnék jó mostohaanya és királyné lenni, de leginkább dédelgetni kívánom. Szeretném, ha az arca felragyogna, amikor belépek a szobába, nemcsak e néhány napon, hanem minden áldott nap. Szeretném hallani, amikor Ankinak szólít, csak ennyit bír kimondani az „Anna királyné" – ból. Meg akarom tanítani az imádságokra, a betűvetésre, a jó modorra. Sajátomnak akarom tudni őt. Nemcsak azért, mert nincs édesanyja; hanem mert nekem nincs gyermekem, és szükségem van rá, hogy szerethessem. Természetesen nem ő az egyetlen mostohagyermekem. De Erzsébetnek egyáltalán nem szabad az udvarhoz jönni. A Hatfield – palotában kell tartózkodnia, húsz mérföldre Londontól, és a király csak mint Lady Anna Boleyn – től született fattyút ismeri őt el; még olyanok is akadnak, akik ezt is megkérdőjelezik, úgy tartják, más férfi lánya. Lady Jane Rochford – aki mindent tud – mutatott róla egy portrét, és felhívta a figyelmemet a kislány hajára, mely vörös, mint az izzó szén; és mosolygott hozzá, mintegy jelezvén, hogy aligha kétséges a király apasága. De

Őfelsége Henrik fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse, mely gyermekeit ismeri el, így Lady Elizabeth királyi fattyúként fog nevelkedni, távol az udvartól, aztán ha eléri a megfelelő kort, hozzáadják valami kisnemeshez. Hacsak nem tudok a király lelkére beszélni. Talán ha már hosszabb ideje házasok leszünk, talán ha adok neki egy másik fiúgyermeket, akkor kedvesebb lesz a kislányhoz, akinek nagy szüksége van a kedvességre. Mária hercegnő viszont bejáratos az udvarhoz, noha Lady Rochfordtól úgy tudom, régóta kiesett már az apja kegyeiből, még akkor, amikor az édesanyja szembeszegült a királlyal. Mivel Katalin királyné nem mondott le a férjéről, Henrik megtagadta a házasságukat, és a közös gyermeket is. Igyekeznem kell nem elítélni őt ezért. Nagyon régen történt mindez, és nem az én tisztem ítélkezni. De egy gyereken bosszulni meg az anyja viselkedését, ez egyszerűen kegyetlenségnek tűnik. így tett a fivérem is, amikor rajtam vett elégtételt, mert apám engem szeretett. Igaz, Mária hercegnő nem gyerek már. Fiatal nő, eladósorban van. Azt hiszem, gyenge az egészsége, legalábbis nem érezte elég jól magát, hogy eljöjjön meglátogatni; bár Lady Rochford szerint semmi baja, csak kerüli az udvart, mert a király új eljegyzést fontolgat a számára. Ezért igazán nem hibáztatom; egy időben az öcsém, Wilhelm menyasszonya volt, aztán egy francia hercegé, aztán meg egy Habsburg – hercegé. Érthető, hogy a házassága állandóan terítéken lesz, amíg meg nem állapodik. Az viszont sajátos helyzetet teremt, hogy senki nem tudhatja, mit kap, amikor őt választja. Az értéke kétséges marad, hisz az apja már kitagadta egyszer, most elismeri megint, de újból ki is tagadhatja, hiszen számára semmi sem szent, csak a saját mindenkori véleménye, ami szerinte egyet jelent Isten akaratával. Majd ha több lesz a hatalmam és a befolyásom Őfelségénél, beszélek vele arról, hogy Mária hercegnő helyzetét egyszer és mindenkorra tisztázni kell. Igazságtalan vele szemben, hogy nem tudhatja, hercegnő – e vagy egy senki, és addig nem lesz valamirevaló kérője, amíg ilyen bizonytalan a rangja. Merem állítani, hogy a király a hercegnő szemszögéből még soha nem gondolta végig a dolgot. És eddig nem akadt senki, aki közbenjárt volna a leány érdekében. Mint a király felesége, bizonnyal akkor cselekszem helyesen, ha segítek neki megismerni a lányai igényeit, az ő méltóságát is szem előtt tartva. Mária hercegnő elkötelezett pápista, én pedig olyan országban nőttem föl, mely elutasítja a pápista túlkapásokat, és tisztább egyházat követel. Meglehet, elveinkben ellenségek vagyunk, de talán mégis barátok leszünk. Mindennél jobban kívánom, hogy Angliának jó királynéja legyek, neki pedig jó barátnője, és biztos vagyok benne, hogy megérti. Akármit is mondanak Aragóniái Katalinról, mindenki elismeri, hogy jó királyné volt és jó anya. Én csak az ő példáját akarom követni, és a leánya talán még örömmel is fogadja ezt.

Katalin

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR Próbára kell mennem: a bajvívó torna megnyitására álcajátékkal, élőképpel készülünk. A király álruhában fog érkezni, mint tengerről jött lovag, mi pedig mint hullámok vagy halak vagy valami efféle kísérjük őt, és táncolunk a királynénak és az udvarnak. Az udvari zeneszerző már megírta a dallamot, és hatan fogunk táncolni rá. Azt hiszem, a múzsákat jelképezzük, de nem biztos. Ha jobban belegondolok, azt sem tudom, mi az a múzsa. De remélem, olyasmi, amihez nagyon finom selyemjelmez kell.

Anne Bassett is részt vesz benne, meg Alison, Jane, Mary, Catherine Carey és én. Hatunk közül valószínűleg Anne a legcsinosabb, szép világosszőke haja van, nagy kék szeme, és tud egy ügyes fortélyt, amit majd el kell tanulnom tőle, hogy lesüti a szemét és aztán fölnéz megint, mintha valami nagyon különös, illetlen dolgot hallott volna. Ha megemlíted neki, mibe kerül egy vég kanavász, leereszti pilláit és aztán felnéz, mintha suttogva szerelmet vallottál volna. Persze, csak ha mások is figyelik. Amikor egymás közt vagyunk, nem fárasztja magát vele. De amikor igyekszik, tényleg nagyon elragadó tud lenni. Őutána én vagyok a legcsinosabb, ez biztos. O Lord és Lady Lisle lánya, és a király egyik nagy kedvence, őfelségére is hatással van ez a le-fel pillantás, és megígérte, hogy ad neki egy lovat, ami szerintem egész szép kereset ahhoz képest, hogy csak a szempilláit rezegtette érte. Az udvarnál aztán tényleg megszedheti magát az ember, ha tudja a módját. Futva érkezem, mert késésben vagyok, már a király is ott van, és vele néhány jó barátja, Charles Brandon, Sir Thomas Wyatt és az ifjú Thomas Culpepper, aki a zenészek mellett áll, kezében a kottával. Azonnal mély pukedlibe ereszkedem, közben látom, hogy Anne Bassett legelöl álldogál, roppant illedelmesen, és a másik négy is ott kelleti magát, mint egy fészekalja hattyúfióka, remélve, hogy magára vonja a király tekintetét. De a király az én megjelenésemre mosolyodik el. Bizony. Megfordul és így szól: – A, az én kis barátnőm Rochesterből! Megint egy pukedli, és aztán fel, jól előredőlve, hogy a férfiak megcsodálhassák a ruhám mély kivágását és a mellemet, és azt lehelem hozzá: – Felség! – mintha a szenvedélytől elakadna a lélegzetem. Látom, hogy nagy sikerem van, és Thomas Culpepper huncutul rám kacsint azzal a vakító kék szemével, mint egyik Howard rokon a másikra. – Tényleg nem ismert föl Rochesterben, kedves? – kérdezi a király. Átjön a szobán, az ujját az állam alá teszi, és fölemeli az arcom, mintha kisgyerek lennék; ez nem nagyon tetszik, de nyugton maradok, és azt felelem: – Igazán nem, uram. De legközelebb már biztosan felismerném. – Honnan ismerne föl? – kérdi kedveskedőn, mint egy szerető apa karácsonykor. Hát ezzel megfogott, mert fogalmam sincs. Nem tudok mit mondani, én csak hízelegtem. Muszáj válaszolnom; de nem jut eszembe semmi. Úgyhogy felnézek rá, mintha a fejemben egymást érnék a vallomások, de nem merném kimondani őket, és nagy elégedettségemre érzem, hogy az arcom felforrósodik, amiből tudom, hogy elönt a pír. Természetesen csak hiúságból pirulok el, amiért a király engem szemelt ki magának, és épp a kis ringyó Anne Bassett előtt; meg kínomban is, hogy nem tudok megszólalni, mert egy épp gondolatom sincs. De a király látja a pirulást, és a szemérmességemnek tulajdonítja, máris a könyökéhez szorítja a kezem, és elvezet a többiek mellől. Lesütöm a szemem, még Culpepper úrfira sem kacsintok rá. – No, no, gyermekem – mondja a király nagyon gyengéden. – Szegény kicsi lány, nem akartam zavarba hozni. – Mennyire kedves – csak ennyit tudok dünnyögni. Látom, hogy Anne Bassett gyilkos tekintettel néz utánunk. – Úgy szégyellem magam. – Drága gyermek – mondja még melegebben. – Attól, hogy megkérdezte... – Mit kérdeztem? Nagyot lélegzem. Ha nem a királyról volna szó jobban tudnám a szerepemet. De ő a király, és így nem vagyok biztos a dolgomban. Mellesleg a nagyapám lehetne, elég illetlennek tűnik, hogy flörtölök vele. Aztán gyors pillantást vetek rá, és már tudom, hogy igazam van. Látszik az arckifejezésén. Sok – sok férfi arcán látom ezt, amikor rám néznek. Mintha föl akarnának falni, megragadni, és egyben lenyelni.

– Hogy megkérdezte, felismerném – e legközelebb – mondom elvékonyodott, kislányos hangon. – Mert felismerném. – Hogyan? – Lehajol hozzám, hogy hallja a válaszomat, és váratlan izgalomhullám önt el, ahogy ráeszmélek, nem számít, hogy ő a király. Bolondul értem, mint a nagyanyám intézője. Ugyanaz az ellágyult, rajongó pillantás. Esküszöm, hogy ráismerek. Nem csoda: elég gyakran láttam már. Ezt az idétlen, kótyagos arckifejezést öltik fel az öreg férfiak, ha meglátnak; tulajdonképp elég mocskos dolog, így néz egy vénember az olyan nőkre, akik a lányai lehetnének; és közben olyan fiatalnak képzeli magát, mint a saját fia. így néz egy vénember, ha megkívánt egy nőt, aki a lánya lehetne, miközben tudja, hogy ezt nem szabad. – Mert Ön annyira vonzó – mondom egyenesen a szemébe nézve, fejest ugrom a mély vízbe, meglátjuk, mi lesz. – Ön a legvonzóbb férfi az udvarnál, Felség. Mozdulatlanul áll, mint akinek gyönyörű muzsika csendül a fülébe. Mint akit elvarázsoltak. – Úgy véli, én vagyok a legvonzóbb férfi az udvarnál? – kérdi hitetlenkedve. – Édes gyermekem, az apja lehetnék. Inkább a nagyapám, őszintén szólva, de csak nézek rá elkerekedett szemekkel. – Tényleg? – csipogom, mintha nem tudnám pontosan, hogy majdnem ötven, én meg még tizenöt éves sem vagyok. – De nekem nem tetszenek a fiatal fiúk. Mindig olyan lehetetlenül viselkednek. – Zaklatják magát? – tudakolja feszülten. – Ó, dehogy – mondom. – Én nem is törődöm velük. Az lenne jó, ha olyan férfival sétálhatnék meg beszélgethetnék, aki ismeri az életet. Akire érdemes hallgatni. Akiben megbízhatom. – Ma délután velem fog sétálni és beszélgetni – ígéri. – És nekem elmondhatja minden apró – cseprő gondját. És ha bárki zaklatja, bárki a világon, mindegy, milyen előkelő: annak velem gyűlik meg a baja. Pukedlibe ereszkedem. Olyan közel vagyok hozzá, hogy lehajtott fejem szinte a nadrágját súrolja. Ha ez nem kelt benne egy kis borzongást, hát meg lennék lepve. Felnézek rá, felmosolygok rá, egy icipicit megrázom a fejem, mintha nem tudnék magamhoz térni az ámulatból, és arra gondolok közben, hogy ez őrületesen jó. – Micsoda megtiszteltetés – suttogom.

Anna

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. JANUÁR 11. Csodálatos ez a nap, ma igazán királynénak érzem magam. Az uralkodói páholyban ülök, a királyné páholyában, mely az enyém, s melynek Whitehall újonnan épült kapusháza ad helyet, előttem, odalenn a bajvívótéren pedig ott áll Anglia nemességének fele, és néhány előkelő úr Spanyolországból és Franciaországból is eljött, hogy a bátorságát bizonyítsa, és elnyerje a kegyeimet. Bizony, az én kegyeimet, mert bár legbelül még mindig a lenézett Klevei Anna vagyok, nem a legvonzóbb, nem is a legbájosabb a klevei nővérek közül, de a világ szemében én vagyok az angol királyné, és döbbenetes, mennyivel magasabbnak és szebbnek látszom koronával a fejemen. Az új ruha sokat javít az önbizalmamon. Az angol divat szerint készült, és noha ijesztően meztelennek érzem magam a mély kivágással és a nyakamat fedő muszlinkendő nélkül, legalább nagyjából úgy nézek ki, mint a többi hölgy, és nem mint egy idecsöppent idegen. Francia stílusú fejdísz van rajtam, bár előrehúztam, hogy takarja a hajamat. Alig van súlya, és uralkodnom kell magamon, hogy ne forgassam megkönnyebbülten a fejemet, ne kacagjak felszabadultan. Nem akarom,

hogy azt higgyék, túlzottan megváltoztam, túl szabadosan viselkedem. Anyám elhűlne a megjelenésem láttán, nem akarok szégyent hozni rá, sem az országomra. Máris van néhány fiatalember, aki arra kér, hadd lehessen az én bajnokom a tornán; mélyen hajbókolnak előttem, és ahogy mosolyogva felnéznek rám, a szemük bensőségesen csillog. Én azonban ügyelek a méltóságomra, és nagy gondot fordítok rá, hogy csak olyanokat részesítsek e kegyben, akik a király szalagját viselik, vagy akikre fogadott. Lady Rochford megbízható tanácsadó ilyen dolgokban, ő majd megóv a veszélytől, hogy valami sértőt tegyek, és a botránykeltés még nagyobb veszélyétől is. Soha nem feledkezem meg arról, hogy az angol királynét nem érheti a leghalványabb gyanúja sem annak, hogy kacérkodik. Nem felejtem el, hogy aznap is bajvívás volt, olyan, mint a mai, amikor egymás után két fiatalember harcolt a királyné kendőjét hordozva, és utána elfogták őket házasságtörésért, és a királyné víg napjai a vérpadon értek véget. Az udvar nem emlékezik rá; holott azok az emberek, akik annak idején ellene tanúskodtak, és megszavazták a halálos ítéletét, itt vannak ma a ragyogó napsütésben, mosolyognak, utasításokat kiabálnak a bajvívótérre, és akik azt a veszedelmet túlélték, mint Thomas Wyatt, úgy mosolyognak rám, mintha nem láttak volna már három másik nőt ott, ahol én ülök most. A küzdőteret festett deszkák határolják, a pálya szélét Tudor – színekkel díszített, zöld és fehér csíkos póznák jelölik ki, és minden zászlórúdon nemesi lobogó lengedezik. Ezrek tolonganak körülötte, mind a legjobb ruhájukban jöttek, szórakozásra vágyva. Vidám hangzavarrá olvad össze a portékájukat kínáló árusok kiáltozása, a virágáruslányok kántálása, a fogadást kötők kezében a pénz csörgése. A polgárok éljeneznek, valahányszor feléjük pillantok, és az asszonyok és leányok zsebkendőket lobogtatva kiáltják: „Üdv néked, Anna királyné!", ha visszaintek nekik. A férfiak a levegőbe dobják a kalapjukat és a nevemet harsogják, s eközben a királyi páholyba is elapadhatatlan áradatként érkeznek a főurak és köznemesek, hogy a kezem fölé hajoljanak és bemutassák a feleségeiket, akik csakis erre a tornára jöttek föl Londonba. Az arénát ezernyi virágcsokor és a frissen meglocsolt, tiszta homok édes illata lepi be, és amikor a lovak beügetnek, kipördülve megállnak és felágaskodnak, aranyszínű permetet hint szét a patájuk. A lovagok szemkápráztató látványt nyújtanak kifényesített, ezüstös csillogású páncéljaikban, ezek legtöbbjén pompás vésett és fémberakásos minták díszlenek. A zászlóvivők fényes, egyéni mottókkal hímzett selyemlobogókat hordoznak. Sok a titokzatos, arctalan lovag, aki sisakrostélya mögé rejtőzik, és különös, romantikus néven mutatja be a kikiáltó; némelyiküket lantos kíséri, aki versben meséli el a lovag tragikus történetét, vagy a küzdelem előtt elénekli a gazdája dalát. Attól tartottam, hogy egész nap csak harcolni fognak, és nem tudom majd követni az eseményeket, de a pompás lovak parádéja, a jóképű, büszke vitézek látványa, a lelkesen éljenző tömeg felér a legnagyszerűbb színielőadással. A kezdés előtt felvonulnak a bajvívók, és az arénában élőképpel fogadják őket. A jelenet főszereplője maga a király, Jeruzsálemből jött lovagnak öltözve, és az udvarhölgyeim alkotják a kíséretét jelmezt viselnek, és kék selyembe burkolt lovak húzta szekéren gördülnek be. A lovak a tengert jelképezik, ez világos, de azt el sem tudom képzelni, mit alakítanak a lányok. A kis Howard Katalin elöl áll, kezét csillogó szeméhez emelve kémleli az utat, ragyogó mosolyából ítélve hableány lehet vagy valami efféle, talán szirén. Mindenesetre, feltehetőleg a tenger habját jelző fehér muszlinlepelbe van bugyolálva, és mintegy véletlenül lecsúsztatta azt, hogy oldalt kibukkanó szép vállával úgy hasson, mintha mezítelenül emelkedne ki a tenger vizéből.

Ha majd jobban elboldogulok az angol nyelvvel, beszélek a fejével, hogy ügyeljen a jó hírére és a tisztességére. Egész kicsi volt még, amikor az édesanyja meghalt, az apja meg, egy felelőtlen, tékozló alak, Calais-ban lakik. Katalint a mostohanagyanyja nevelte fel, mint Jane meséli, így érthető módon nemigen akadt senki, aki figyelmeztethette volna, mennyire ellenzi a király a szemérmetlen viselkedést. A mai öltözéke talán elfogadható, mert az élőkép része; de így leereszteni, és közszemlére tenni a karcsú, fehér hátát, ez nagyon helytelen. A hölgyek táncot járnak a küzdőtéren, aztán pukedliznek, és a páholyomba kísérik a királyt, aki mellém lép. Rámosolygok és a kezem nyújtom neki, mintha mi is az előadás szereplői lennénk, és a tömeg felzúg lelkesedésében, amikor a király kezet csókol nekem. Az én szerepem most az, hogy nagyon bájosan mosolyogjak, pukedlizzek, és a székem fölé tornyosuló, megerősített lábakon álló trónjára invitáljam. Lady Jane gondoskodik róla, hogy a király kapjon egy kupa bort és némi édességet, aztán felém biccent, hogy visszaülhetek a helyemre. A hölgyek visszavonulnak és fél tucat sötét páncélos, tengerkék zászlót lengető lovas üget be az arénába, feltehetőleg ők most a tengerár vagy Neptunus vagy mi. Nagyon tudatlannak érzem magam, hogy az egésznek nem fogom fel az értelmét, de ez most mindegy, mert miután körbegaloppoznak, és a kikiáltók elharsogják a titulusaikat, majd a tömeg harsogva megéljenzi őket, a bajvívás végre kezdetét veszi. A közönség lépcsőzetes lelátókon foglal helyet, a szegényebbek az emelvények közötti helyekre szorulnak. Valahányszor egy lovag elém lép, hogy bemutassa a címerét, a tömeg helyeslően felmorajlik, és egyre azt kiáltozza: „Anna! Klevei Anna!" Ilyenkor felállók és hálásan integetek, el sem tudom képzelni, mivel érdemeltem ki ezt a népszerűséget, de egyszerűen csodálatos érzés, hogy az angol nép így megkedvelt, ugyanolyan hamar és magától értetődően, ahogyan én őket. A király mellém áll, és mindenki szeme láttára kézen fog. – Ügyes – közli kurtán, aztán kisétál a páholyból. Lady Jane Boleyn tekintetét keresem, hátha nekem is mennem kell. Megrázza a fejét. – Bizonyára a lovagokkal akar szót váltani – mondja. – Meg a lányokkal, persze. Ön maradjon itt. Elfoglalom a helyem, és látom, hogy a király megjelent velem szemközt, a saját páholyában. Felém integet, én felállók, visszaintegetek. Leül, és néhány pillanattal később én is. – Ön máris meghódította a nép szívét – mondja Lord Lisle halkan angolul, és én értem, mire gondol. – Miért? Elmosolyodik. – Mert ön fiatal. – Megvárja, amíg egy biccentéssel jelzem, hogy megértettem. – Mert az emberek szeretnék, ha fia születne. Mert ön szép, mert mosolyog, mert integet. Szép és boldog királynét akarnak, aki fiút ad az országnak. Kissé megrántom a vállam: e kiismerhetetlen népnek igazán egyszerűek az igényei. Ha csak az kell nekik, hogy boldog legyek, az nem lesz nehéz. Soha nem voltam még ilyen boldog. Soha még nem volt ilyen távoli az anyám rosszallása, a fivérem haragja. Szabad vagyok, helyem van a világban, barátaim vannak. Királyné vagyok egy fontos országban, melyre bizonnyal még nagyobb gazdagság, még több dicsőség vár. A király egy zaklatott életű udvar szeszélyes ura, ezt még én is látom; de talán ebben is segíthet a jelenlétem. Szilárd támaszt nyújthatok az udvarnak, talán még a királyt is több türelemre tudom inteni. Kirajzolódik előttem eljövendő életem, látom magam királynéként. Tudom, hogy képes vagyok minderre. Rámosolygok Lord Lisle – re, aki az elmúlt néhány napban kissé tartózkodó volt velem, nem a megszokott barátságos lényét mutatta. – Köszönöm – mondom. – Remélem. Bólint.

– Jól van? – kérdezem félszegen. – Boldog? Meglepi a kérdésem. – Ehm, igen. Igen, felség. Nehezen jön a számra a megfelelő szó. – Nincs baj? Egy pillanatig pontosan látom: félelem suhan át az arcán, és a tovatűnő gondolat, hogy bárcsak a bizalmába avathatna. De csak egy villanás az egész. – Nincs baj, felség. A tekintete az aréna túlsó oldalára siklik, ahol a király ül. Lord Thomas Cromwell áll mellette, a fülébe sugdos. Tudom, hogy egy királyi udvar mindig különféle érdekcsoportokra oszlik, a király kegy könnyen jön, könnyen megy. Talán Lord Lisle valamivel magára haragította a királyt. – Tudom, hogy ön jó barát nekem – mondom. Bólint. – Isten óvja felségedet, bármit is hoz a jövő – mondja, és visszavonul a székemtől, a páholy hátuljába. A királyt figyelem, aki most feláll, és a páholya elejére lépdel. Egy apródra támaszkodik, hogy sánta lábát kímélje. Fogja nagy páncélkesztyűjét és a feje fölé tartja. A nézők elnémulnak minden szem őrá szegeződik, leghatalmasabb királyukra, aki saját akaratából király, császár és pápa egy személyben. Ügyesen kiválasztva azt a pillanatot, amikor mindenki figyelme őrá irányul, meghajol felém, és int a kesztyűvel. A tömeg felujjong. Nekem kell megnyitnom a bajvívást. Fölemelkedem az aranybaldachinos nagy székből. A páholy két oldalán a Tudorok színeit viselő zöld – fehér függönyök lengenek, mindenünnen az én névbetűm, az én címerem köszön vissza. A többi királyné névbetűi csak a függöny fonákján maradtak meg, nem látszanak. A mai nap tanúsága alapján nem is volt soha más királyné, csak egy: én magam. Az udvar, a nép, a király mind összejátszanak, hogy elfeledjék a többit, és én sem fogom a múltat eszükbe idézni. Ez a bajvívás az én tiszteletemre szól, mintha Henrik legelső felesége lennék. Fölemelem a kezem, minden elcsöndesül. Leejtem a kesztyűt, mire a bajvívótér két végén nekirugaszkodik két ló, ahogy az oldalukba vágnak a sarkantyúk. A két lovas dübörögve vágtat egymás felé, a bal oldali, Lord Richman kicsit később ereszti le a lándzsát, és célra tartja. Éktelen robajjal, mintha fejsze csapódna a fába, a lándzsája az ellenfél mellvértjének a közepébe vágódik, a lovas felüvölt,és vadul hátrabucskázik. Lord Richman a pálya végére üget, és a fegyvernöke megállítja a lovat, míg őlordsága föltolja sötét sisakrostélyát, hogy megnézze a homokban heverő ellenfelét. A páholyomban Lady Lisle aprót sikkant és fölkel. A fiatalember esetlenül támolyogva lábra áll. – Megsérül? – kérdem fojtott hangon Lady Rochfordtól. A lady éberen figyel. – Lehet – mondja alig titkolt élvezettel a hangjában. – Kemény sport ez. Tudja, mit kockáztat. – Van itt... – Nem tudom, hogy mondják az orvost angolul. – Tud járni. – Lady Rochford a pályára mutat. – Nem sérült meg. A sisakot leveszik a fiatalemberről, fehér, mint a fal, szegény fiú. Göndör barna haja a verejtéktől lucskosan tapad sápadt arcába. – Thomas Culpepper – magyarázza Lady Rochford. – Távoli rokonom. Milyen helyes fiú. – Cinkosán rám mosolyog. – Lady Lisle kendőjét viselte, igazi szívtiprónak tartják. Rámosolygok a fiatalemberre, amint reszkető inakkal a páholyomhoz lép és mélyen meghajol. A fegyvernöke a könyökénél fogva segíti föl a meghajlásból. – Szegény fiú – mondom. – Szegény fiú. – Megtiszteltetés számomra, ha önt szolgálva bukhatom el – mondja. Vérző ajkai nehezen formálják a szavakat. Megdöbbentően csinos fiatalember, még én is, aki a legszigorúbb neveltetést kaptam, hirtelen vágyat érzek, hogy magammal vigyem és megmosdassam. – Ha megengedi, újra lóra szállok önért – mondja. – Talán holnap, ha tudok.

– Jó, de vigyázzon – mondom. Mélabús, meleg mosolyt vet rám, meghajol és félreáll. Kisántikál a küzdőtérről, míg az első összecsapás győztese feltartott lándzsával végiggaloppozik a külső kör mentén, hogy a hálás kiáltásokat fogadja a nézőktől, akik rá fogadtak. Hátranézek az udvarhölgyeimre, és látom, hogy Lady Lisle imádattal néz a fiatalember után, és Howard Katalin, a jelmezére kanyarított köntösben, a páholy hátuljából figyeli a fiút. – Elég – mondom. Meg kell tanulnom rendet tartani az udvarhölgyeim között. Úgy kell viselkedniük, ahogy anyám elvárná. Az angol királyné és kísérete viselkedjék mindig kifogástalanul. Mindenesetre ne bámuljon tátott szájjal egy jóképű fiatalemberre, ahogy mi hárman e pillanatban. – Katalin, azonnal öltözz fel. Lady Lisle, hol őlordsága, a férje? Mindketten bólintanak, és Katalin máris eliszkol. Hátradőlök a trónszéken, míg egy újabb harcos és a kihívója belovagol a küzdőtérre. A vers ezúttal igen terjengős, ráadásul latinul van; a zsebembe csúsztatom a kezem, ahol egy levél zizeg. Erzsébettől jött, a hatéves hercegnőtől. Újra és újra elolvastam, mire az egészet megértettem, sőt jóformán kívülről tudom minden szavát. A kislány azt ígéri, hogy a királynét illető tisztelettel és az édesanyának járó engedelmességgel viseltetik irántam mindenkor. Könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, micsoda ünnepélyes komolysággal fogalmazta meg e nagy szavakat, majd újra és újra lekörmölte, míg a kézírás szabályos nem lett, mint egy udvari írnoké. Látszik, mennyire szeretne az udvarhoz kerülni, és azt hiszem, nem is lehetetlen, hogy helyet kapjon a kíséretemben. Hiszen vannak udvarhölgyeim, akik alig idősebbek nála, és nagy örömet szerezne a jelenléte. Ráadásul majdhogynem egyedül lakik, külön háztartásban, a nevelőnőjével és a dajkájával. A király is szívesebben venné, gondolom, ha közelebb lenne hozzánk, ha én viselném gondját. Felharsannak a trombiták s mikor felnézek, látom, hogy a lovasok félrehúzódva tisztelegnek a királynak, aki a küzdőtéren át a páholyom felé biceg. Az apródok előpattannak,hogy kinyissák az ajtót. A lépcsőn két fiatalembernek kell feltuszkolnia. Elég jól ismerem már, tudom, hogy felingerli, ha ezt ekkora közönség előtt kénytelen megtenni. Megalázónak kínosnak érzi, és dühében ő is meg akar alázni valaki mást. Felállók és pukedlizem előtte. Sosem tudom eldönteni, a kezem nyújtsam – e felé, vagy előrehajoljak, hátha megcsókol. Ma, tudván, hogy a nézők rajonganak értem, magához húz és szájon csókol, amit üdvrivalgással fogad a tömeg. Ennek nagy mestere: mindig kedvére tesz a közönségének. Leül a trónjára, én melléje állok. – Culpepper csúnyán megjárta – mondja. Ezt nem igazán értem, úgyhogy nem felelek. Zavart csend támad, nyilvánvalóan nekem kell most megszólalnom. Lázasan töröm a fejem, mit is mondhatnék, és hogy fejezzem ki magam helyesen. Végre megtalálom a szavakat: – Szereti a bajvívni? Bőszült arccal fordul felém, egészen megrémülök: a szemöldökét szorosan összevonja, szinte eltűnik alatta két szúrós kis szeme. Nyilvánvalóan nagy hibát követtem el, mélyen megsértettem. Levegőért kapkodok ijedtemben, nem tudom, mi rosszat mondhattam. – Elnézést, bocsásson... – dadogom. – Hogy szeretek-e bajvívni? – ismétli keserűen. – Naná, hogy szeretnék, kár, hogy megnyomorít a kínzó seb, mely soha be nem gyógyul, mely mindennap megmérgezi a testemet, és egy nap megöl. Valószínűleg csak hónapok kérdése. Amitől kínszenvedés járnom, állnom és lovagolnom, de a sok idióta még csak nem is gondol rá.

Lady Lisle előlép. – Uram, Felség, a királyné azt akarta kérdezni, szereti a bajvívást nézni? – mondja gyorsan. – Nem akarta megsérteni Felségedet. Rendkívül gyorsan tanulja a nyelvünket, de akárhogy igyekszik, előfordulnak kisebb hibák. – Akárhogy igyekszik, sötét, mint az éjszaka! – üvölti a király. Vicsorgó szájából nyál freccsen a lady arcára, de ő meg sem rezzen. Higgadtan pukedlibe ereszkedik és úgy marad. A király végigméri, de nem szól neki, hogy fölkelhet. A ladyt e kényelmetlen pózban hagyva felém fordul. – Szeretem nézni, mert már csak ennyi maradt nekem – mondja keserűen. – Maga nem tud semmit; én voltam a legjobb harcos. Mindenkivel szemben helytálltam. Nem egyszer, hanem minden egyes alkalommal. Álruhában vívtam, hogy senki ne kivételezzen velem, de akármilyen keményen küzdöttek, én legyőztem mindet. Én voltam a legjobb harcos egész Angliában. Legyőzhetetlen voltam, egész nap le sem szálltam a lóról, egy tucat lándzsát is összetörtem. Érti ezt, ütődött? Dermedten bólintok, holott az az igazság, hogy amilyen gyorsan és dühödten beszél, alig értek egy szót is. Mosolyogni próbálok, de a szám megremeg. – Senki nem tudott leverni – hajtogatja. – Soha. Egyetlen lovag sem. Én voltam a legkiválóbb bajvívó Angliában, talán az egész világon. Legyőzhetetlen voltam, ha egész nap lovagoltam, ha egész nap táncoltam, meg se kottyant, másnap hajnalban már talpon voltam, és irány a vadászat! Maga nem tud semmit. Semmit! Szeretek – e bajvívni?! Uramisten, hisz én voltam a lovagok lovagja! Én voltam közönség kedvence, minden lovagi torna hőse! Senki nem volt hozzám fogható! Én voltam a legkiválóbb lovag a Kerekasztal Lovagjai óta! Igazi legenda voltam. – Aki látta Ont, sosem felejti el – mondja Lady Lisle melegen, állát fölvetve. – Ön a legragyogóbb harcos, aki valaha a küzdőtérre lépett. Máig sem akadt párja. Nem is lehet. A mai lovagok nem érhetnek fel Önnel. – Hmm – morogja a király ingerülten, aztán elhallgat. Hosszú, kínos csönd következik, a küzdőtéren nincs senki, nincs, ami elterelje a figyelmünket, és mindenki arra vár, hogy valami kedveset mondjak a férjemnek, aki némán ül, és morcosan bámulja a padlón szétterített illatos füveket. – Keljen már fel – mondja bosszúsan Lady Lisle-nek. – Ha így marad, begörcsöl az a vén térde. – Levélt kaptam – mondom halkan, hogy kevésbé kényes témára tereljem a szót. Felém fordul és rám néz, mosolyogni próbál, de látszik, hogy idegesítőnek talál engem, a kiejtésemet, akadozó beszédemet. – Levélt kapott – ismétli csúfondárosan. – Erzsébet hercegnőtől – mondom. – Lady – feleli. – Lady Elizabethtől. Tétovázom. – Lady Elizabethtől – mondom engedelmesen. Előveszem a féltve őrzött levelet és megmutatom neki. – Szabad neki jönni ide? Szabad velem lakni? Kicsavarja a levelet a kezemből, alig tudok uralkodni magamon, hogy vissza ne rántsam. Meg akarom tartani. Ez az első levelem a kis mostohalányomtól. A király összehúzott szemmel vizsgálja a levelet, aztán csettint az apródjának, aki átnyújtja a szemüvegét. Felteszi és olvasni kezd, de az arcát beárnyékolja a kezével, nehogy rájöjjön a köznép, hogy az angol király hunyorgó szemei egyre vaksibbak. Gyorsan átfutja a levelet, aztán a szemüvegével együtt az apródja kezébe nyomja. – Én levélem – mondom gyorsan. – Majd én válaszolok rá. – Jön ide? – Nem. – Kérem szépen, Felség. – Nem.

Tétovázom, de nem hagy nyugodni csökönyös természetem, melyet a fivérem kemény ökle edzett meg, egy kötekedő, elkényeztetett gyereké, amilyen ez a király is. – De miért nem? – tudakolom. – ír nekem, kéri tőlem, szeretnék őt látni. Miért nem? Föláll, és a szék támlájának dőlve lenéz rám. – Az anyja annyira különbözött magától minden szempontból,hogy semmi oka a maga társaságát kívánni – mondja ellentmondást nem tűrően. – Ha ismerte volna az anyját, soha nem akarna magával találkozni. És ezt közölni is fogom vele. – Ekkor kiegyenesedik, ledübög a lépcsőn, ki a páholyból, és átmegy a küzdőtéren a saját helyére.

Jane Boleyn

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. FEBRUÁR Arra számítottam, hogy a lovagi torna ideje alatt érkezik a herceg parancsa, hogy tárgyalni akar velem, de nem hívatott. Talán ő is emlékszik arra a május elsejei napra, a lehulló kendőre, a vidáman nevető barátokra. Talán ő is, ha meghallja a trombitaszót, csak rá tud gondolni mindig, arra a sápadt, reményvesztett arcra a forró májusi délelőttön. Megvárja a torna végét, amikor a Whitehall – palota élete visszarendeződik a rendes kerékvágásba, és akkor közli, hogy a lakosztályába kell mennem. Ez a palota, tekervényes, szerteágazó folyosóival az összeesküvők paradicsoma, minden belső udvar közepén egy kis kert húzódik meg, ahol két ember könnyen találkozhat mintegy véletlenül, és minden lakosztálynak legalább két bejárata van. Még én sem ismerem az összes titkos útvonalat a hálószobák és a rejtett folyóparti kapuk között. Még Anna sem ismerte mindet, sem a férjem, George, aki oly gyakran lopózott ki. A herceg úgy rendelte, hogy keressem föl egyedül, vacsora után, tehát kiosonok az étkezőteremből, és kerülő úton megyek, hátha figyelnek. Kopogás nélkül, csendesen belépek a lakosztályába. A kandalló mellett üldögél. A szolgája épp most szedi le a tányérokat, tehát egyedül vacsorázott, és feltehetőleg jobbat, mint mi. A konyhák olyan messze vannak az étkezőteremtől ebben az ódivatú palotában, hogy mindig hideg az étel. Akinek saját lakosztálya van, mind külön főzet magának, a saját szobájában. A hercegé a legjobb lakhely, ahogy szinte mindenhol. Csak Thomas Cromwell szállása múlja felül a mi családfőnkét. Mindig is a Howardok voltak az ország legelső családja, nem csak akkor, amikor Howard lány ült a trónon. Piszkos munka mindig akad, és abban mi vagyunk a mesterek. A herceg elhessegeti a szolgát, és megkínál egy pohár borral. – Leülhetsz – mondja. E ritka kiváltságból már sejthető, hogy bizalmas, talán veszélyes munkát akar rám bízni. Leülök, és belekortyolok a borba. – Nos, hogy állnak a dolgok a királyné lakosztályában? – kérdi nyájasan. – Egész jól – felelem. – Egyre többet tud angolul, és lassacskán szinte mindent megért, azt hiszem. Vannak egypáran, akik alábecsülik a tudását. Nem ártana figyelmeztetni őket. – Úgy lesz – bólint. – És a természete? – Igen kellemes – mondom. – Semmi jelét nem látom, hogy honvágya lenne, sőt erős vonzalmat és érdeklődést mutat Anglia iránt. Jó úrnője a fiatalabb

udvarhölgyeknek figyelmes és türelmes velük és elég erélyes; fegyelmet tart a termeiben. Gyakorolja a vallását, de nem túlságosan hitbuzgó. – Protestáns módra imádkozik? – Nem, a király előírásait követi – mondom. – Nagy gondot fordít erre. Biccent. – Tehát nincs kedve hazatérni Klevébe? – Soha nem említett ilyesmit. – Különös. Aztán csak vár. Ez az ő taktikája. Addig hallgat, míg a másik kénytelen megtörni a csendet. – Azt hiszem, rossz a viszonya a fivérével – bököm ki végül. – És úgy tudom, hogy az apjuk viszont nagy szeretettel bánt Anna királynéval, mielőtt élete vége felé az ital rabja lett. Hajói sejtem, a fivére elfoglalta az apja helyét, és átvette a hatalmát. Bólint. – Tehát semmi esély rá, hogy önként lemond a trónról és hazamegy? Megrázom a fejem. – Soha. Boldog, hogy királyné lehet, és arról ábrándozik, hogy ő neveli majd fel a király gyerekeit. Szeretné maga mellett tartani Edward herceget, és mély csalódást okozott neki, hogy nem találkozhat a her... Lady Elizabethtel. Saját gyerekeket is akar, és a mostohagyermekeit is maga köré akarja gyűjteni. Angliában képzeli el az életét, a jövőjét. Nem fog önként hazamenni, erre ne számítson. Széttárja a karját. – Nem számítok én semmire – hazudja. Várom, hogy mi következik most. – És a lány – mondja. – A mi ifjú Katalinunk. A király megkedvelte, igaz? – Nagyon is – mondom egyetértőn. – És Katalin igen ügyesen kezeli, azt hihetné az ember, kétszer ennyi idős. Rafinált nőszemély. Látszólag egy ártatlan kis angyal, de mégis úgy tudja magát illegetni, mint egy smithfieldi szajha. – Milyen elragadó. Becsvágyó lány? – Nem, csak kapzsi. – Eszébe sem jut, hogy a király már többször is elvette a felesége udvarhölgyét? – Az a lány igazi fajankó – mondom tömören. – A flörtöléshez nagyon ért, mert az a legfőbb öröme, de nem számítóbb egy ölebnél. – Hogyhogy? – A téma felcsigázza az érdeklődését. – Sosem számol a jövővel, a képzelete nem ér a következő táncjátékon túlra. Ha nyalánksággal kínálják, előadja a mutatványát, de álmában sem jutna eszébe, hogy megtanuljon vadászni és leteríteni a legnagyobb vadat. – Érdekes. – Kivillantja sárga fogait. – Te mindig meg tudsz lepni, Jane Boleyn. És most lássuk a királyi párt. Minden másnap a királyné hálószobájába kísérem a királyt. Vajon sikerült – e már a dolog? – Meg vagyunk győződve róla, hogy nem – mondom. Lehalkítom a hangom, noha tudom, hogy ezekben a termekben nincs mitől félnem. – Azt hiszem, a király tehetetlen. – Miből gondolod? Vállat vonok. – Annával is így volt az utolsó hónapokban. Ezt mindannyian tudjuk. Kurtán fölnevet. – Most már tudjuk. George volt az, az én George – om, aki kikürtölte a világnak a király impotenciáját a tárgyaláson, ahol az élete volt a tét. Jellemző George-ra, hogy amikor nem volt már vesztenivalója, kimondta a kimondhatatlant, azt az egy dolgot, amit magában kellett volna tartania. Vakmerő volt a végsőkig, a vérpad lépcsőjéig. – Előtte is kimutatja elégedetlenségét a király? Tudja a királyné, hogy nem nyerte el a tetszését?

– A király voltaképpen udvarias, de rideg. Mintha még rágondolni sem volna kedve. Mintha semmihez nem lenne kedve. – Gondolod, hogy valaki mással képes volna rá? – Megöregedett – kezdem; de a herceg metsző pillantása eszembe juttatja, hogy ő sem épp siheder már. – Ez persze még nem lenne akadály. De a lábsebe rettentően kínozza, és azt hiszem, mostanában rosszabbodott az állapota. Mindenesetre egyre jobban bűzlik és nagyon erősen sántít. – Én is észrevettem. – És állandóan szorulása van. Vág egy grimaszt. – Azt mind tudjuk. – A király beleinek minden rezdülését feszülten követi az udvar, nem csak az iránta érzett aggodalomból – , amikor székrekedése van, sokkal ingerlékenyebb. – És a királyné semmit nem tesz, hogy fölgerjessze a vágyait. – Elutasítja a közeledését? – Azt éppen nem, de az a gyanúm, hogy semmivel nem segít neki. – Megőrült? Ha a felesége akar maradni, muszáj fiút szülnie. Tétovázom. – Azt hiszem, óva intették, hogy nem tűnhet könnyűvérűnek meg ledérnek. – A hangomban kaján nevetés bujkál. – Az anyja és a fivére nagyon szigorú lehet. Puritán nevelést kapott. Úgy veszem észre, minden erejével azon van, hogy a király semmiképp ne találhassa érzékinek vagy forróvérűnek. Kipukkad belőle a nevetés. – Hát mit képzeltek? Ide – küldik egy ilyen királynak ezt a jégtömböt, és köszönetet várnak érte? – Elkomolyodik. – Tehát szerinted még mindig szűz? Nem jutottak semeddig? – Igen, uram, szerintem szűz. – Eléggé nyugtalaníthatja ez az ügy. Iszom egy kortyot. – Senkit nem avatott a bizalmába, úgy tudom. Persze a német hölgyekkel beszélhet az anyanyelvén, de nincsenek bensőséges viszonyban, nem szoktak félrebújva sugdolózni. Talán szégyelli magát. Vagy nagyon tapintatos. Azt hiszem, a király kudarcát kettejük titkának tekinti. – Dicséretes – mondja szárazon. – Ritka az ilyen tartózkodó asszony. Szerinted veled hajlandó volna beszélni? – Talán. Mit kell mondatnom vele? Rövid szünetet tart. – Lehet, hogy a klevei szövetségre nem lesz akkora szükség – mondja. – A franciák és spanyolok barátsága kihűlőben van. Ki tudja, talán e pillanatban bomlik fel. Es ha ők nem szövetségesek, többé nem kell a német lutheránusok segítsége a francia és spanyol pápisták egyesített ereje ellen. – Szünet. – Magam utazom Franciaországba, a király parancsára, hogy Ferenc királynál kipuhatoljam, milyen erős a barátsága Spanyolországgal. Ha Ferenc király azt mondja, nem lelkesedik a spanyolokért, elege van belőlük és a csalárdságukból, akkor lehet, hogy hajlandó Angliával szövetkezni ellenük. Ez esetben semmi szükségünk a kleveiekre, sem a klevei királynéra. – Sokatmondó szünet. – Ez esetben jobban járunk, ha üres a királyné trónja. Jobban járunk, ha a király feleségül vehet egy francia hercegnőt. Kóvályog a fejem, mint oly sokszor a herceggel való beszélgetéseim során. – Uram, arra céloz, hogy a király most szövetséget köthet Franciaországgal, és Anna királyné fivérére nincs már szüksége? – Pontosan arra. Nemcsak hogy nincs szüksége rá, hanem a klevei kapcsolat kifejezetten kényelmetlenné válhat. Ha Franciaország és Spanyolország nem fegyverkezik ellenünk akkor Kleve nem kell nekünk, és nem akarunk a protestánsok közt rekedni. Szövetkezhetünk a franciákkal vagy a spanyolokkal. Újból tetszésünk szerint csatlakozhatunk a nagyhatalmakhoz. Talán még a pápával is békét köthetünk Ha Isten is úgy akarja, elérhetjük, hogy a király bocsánatot nyerjen,

visszaállíthatjuk a régi vallást, és az egyházat újból pápai fennhatóság alá helyezhetjük. Minden lehetséges, ha Henrikről van szó. Az egész Titkos Tanácsban egyetlenegy ember hitte csak, hogy Wilhelm herceg nagy hasznunkra lesz, és az az ember hamarosan el fog bukni. Elakad a lélegzetem. – Thomas Cromwell elbukik? Kis szünetet tart. – A legfontosabb diplomáciai feladatot, a franciák álláspontjának kiderítését rám bízta a király, nem Thomas Cromwellre. Azt a nézetét, hogy az egyházi reform már így is túl messzire ment, velem osztja meg, nem Thomas Cromwell – lel. Thomas Cromwell kötötte a klevei szövetséget. Thomas Cromwell hozta létre a klevei házasságot. Most pedig úgy áll a dolog, hogy a szövetség nem kell nekünk, a házasság pedig elhálatlan marad. Ergo (ez, kedves Lady Rochford, azt jelenti, tehát), ergo könnyedén megválhatunk a kancától, a házasságtól, a szövetségtől és a közvetítőtől: Thomas Cromwelltől. – És ön lenne a király első számú tanácsadója? – Lehetséges. – És rávenné a francia szövetségre? – Adja Isten. – És ha már Istent említi, békét kötünk az egyházzal? – A római anyaszentegyházzal – helyesbít. – Adja Isten, hogy megérjük a visszaállítását. Régi vágyam, hogy így legyen, és a fél ország egy véleményen van velem. – És a lutheránus királyné nem kell többé? – Pontosan. Nem kell többé. Terhemre van. – És van másik jelöltje? Rám mosolyog. – Talán. Talán a király már kiválasztotta az új jelöltet. Talán felébredtek az érzékei, és hamarosan a lelkiismerete is. – A kis Howard Kitti. Mosolyog. – De hát mi lesz a fiatal Anna királynéval? – fakadok ki. Hosszan hallgat. – Honnan tudjam? – szólal meg. – Lehet, hogy hajlandó beleegyezni a válásba, lehet, hogy meg kell halnia. Én csak egyet tudok: a terhemre van, tehát megszabadulok tőle. Tétovázom. – Nincsenek barátai Angliában, a legtöbb klevei kísérője már hazament. Az anyja és a fivére nem nyújthat neki támaszt vagy útmutatást. Veszélyben van az élete? Vállat von. – Csak ha felségárulásban bűnös. – Hogyan lehetne? Angolul nem tud, senki mást nem ismer, csak akit mi mutattunk be neki. Hogyan szőhetne összeesküvést a király ellen? – Még nem tudom. – Rám mosolyog. – Talán egy nap épp tőled kell megkérdeznem, hogyan árulta el a királyt. Talán a bíróság előtt kell a bűnét tanúsítanod. – Ne – mondom merev ajkakkal. – Már korábban is megtetted – mondja kötekedőn. – Ne.

Katalin

A WHITEHALL – PALOTA, 1540. FEBRUÁR A királyné hosszú, szép haját fésülöm az ezüsttükör előtt. A tükörképe felé fordul, de a szeme kifejezéstelen, nem is látja magát. Ki hallott ilyet? Itt ez a remek

tükör, ami tökéletes képet ad, erre meg sem nézi! Én fél életemet azzal töltöttem, hogy a képmásomat kerestem ezüsttálcákban és üvegcserepekben, még a horshami kút vizében is, ő meg itt ül az elsőrangú tükre előtt, még sincs megbabonázva. Ilyen egy furcsa nőt. Én fésülés közben a ruhaujjam lebbenését figyelem fel és le, egy kissé le is hajolok hogy lássam az arcom, és félrebillentett fejjel figyelem, ahogy a fény az orcámra vetül, aztán a másik oldalra billentem a nyakam. Apró mosolyt villantok a tükörre, aztán felhúzom a szemöldököm, mint aki nagyon meglepődött valamin. Lenézek és látom, hogy a királyné engem figyel, úgyhogy elkuncogom magam, és ő rám mosolyog. – Ön szép lány, Howard Katalin – mondja. Megrebegtetem a szempillámat a tükörképeink felé. – Köszönöm. – Én nem vagyok – mondja. Az az egyik szörnyen kínos dolog a hiányos nyelvtudásában, hogy ilyen nyersen kimondja a legkényesebb dolgokat, és az ember nem tud mit válaszolni rá. Persze hogy nem olyan szép, mint én, de azért csodás a haja, sűrű és fényes, és kellemes arca van, hibátlan, tiszta bőre, és igazán gyönyörű szemei. És ha belegondol, hogy az udvarnál szinte senki nem olyan szép, mint én, akkor igazán nincs miért szégyenkeznie. Semmi női vonzerő nincs benne, de az részben azért van, mert olyan merev. Nem tud táncolni, sem énekelni, sem csevegni. Tanítgatjuk kártyázni meg minden másra is, táncra meg zenére meg az éneklésre, amikről halvány fogalma sincsen; de közben elképesztően sótlan. És ennél az udvarnál a sótlan jóságával nem sokra megy. Igazság szerint semmire sem. – Szép haj – mondom előzékenyen. Az asztalon fekvő fejdíszére mutat, mely otromba és nehéz. – Nem jó – mondja. – Nem – hagyom rá. – Nagyon rossz. Akar próbálni enyémet? – Vicces, hogy amikor vele próbál társalogni az ember, elkezd úgy beszélni, mint ő. Lefekvés után mindig kifigurázom a lányoknak. – Aludni most – mondom a sötétben, és mindenki visít a nevetéstől. Örül az ajánlatnak. – A fejdíszt? Igen. Kihúzom a hajtűket és leemelem a fejemről. A tükörbe pillantok hogy lássam a kibomló, leomló hajamat. Eszembe jut a drága Francis Dereham, aki úgy imádta levenni a fejdíszemet, és a kibontott hajamba fúrni az arcát. Most, hogy életemben először látom tisztán az igazi képmásomat, megértem, miért kívánt engem annyira. Igazán nem csoda, hogy a király úgy néz rám. Nem csodálkozom John Beresbyn, sem Lord Seymour új apródján. Thomas Culpepper le sem vette rólam a szemét a tegnapi vacsoránál. Állítom, hogy mióta az udvarhoz kerültem, bámulatosan jól nézek ki, sőt napról napra csinosabb vagyok. Gyengéden átnyújtom neki a fejdíszt, és amikor kézbe veszi, mögé lépek, hogy összefogjam a haját a próbához. Összehasonlíthatatlanul előnyösebb így, ezt még én is meg tudom állapítani. A súlyos német fejdísz háztető formájú, szögletes kerete nélkül az arca egyből kerekebb és vonzóbb lett. De aztán a csinos kis fejdíszemet előrehúzza, jóformán a szemöldökéig, ahogy a francia fejdíszt viselte a bajvíváskor. Egész idétlen így. Bosszúsan csettintek és visszatolom, jó hátra, a haját meg kissé előrehúzom, hogy látszódjon, milyen dús és csillogó. Bánatosan rázza a fejét, és előrehúzza a fejdíszt megint, hogy eltakarja a csodaszép haját. – így jobb – mondja. – Nem olyan szép, nem olyan szép! Hátratolva kell hordani. Hátra! – kiáltom. Elmosolyodik felemelt hangomra. – Túl francia – csak ennyit mond.

Ez belém fojtja a szót. Igaza lehet. Érthető, ha az angol királynénak nincs mersze túl franciásan kinézni. A franciák a szemérmetlenség és erkölcstelenség megtestesítői, és az az egykori királyné, aki Franciaországban nevelkedett és a velejéig francia volt, éppen az unokanővérem, Boleyn Anna, aki a francia fejdíszt divatossá tette Angliában, és le sem vette egészen addig, amíg a tőkére nem hajtotta a fejét. Jane királyné angol fejdísze a tisztességét hirdette. Az is olyan, mint a német fejdísz, elég rémes, de egy kicsit könnyebb, kicsit kerekdedebb, ma a legtöbb hölgy ilyet visel. Én ugyan nem: én francia fejdíszt hordok, és hátratolom, amennyire csak merem, és jól is áll, ahogy a királynénak is jól állna. – A bajvíváson is ilyet hordott, és nem halt szörnyet senki – biztatom. – Ön a királyné. Tegyen úgy, ahogy jólesik. Bólint. – Lehet – mondja. – A király szeret ezt? Nos, igen, szereti ezt a fejdíszt, de csak mert én vagyok alatta. Amilyen érzelgős öregapó, szerintem még akkor is tetszenék neki, ha bohócsipkában és jelmezben ugrabugrálnék előtte, csörgős disznóhólyagot rázva. – Nagyon is szereti – mondom könnyelműen. – Szeret Jane királynét? – kérdezi. – Igen. Szerette. És az ő fejdísze is csúf volt, mint az öné. – Jön az ágyába? Jézusom, fogalmam sincs, mi lesz ebből, de örülnék, ha itt lenne Lady Rochford. – Nem tudom, akkor még nem voltam az udvarnál – mondom. – De tényleg nem, akkoriban a nagyanyámnál laktam. Kislány voltam még. Kérdezze meg Lady Rochfordot vagy bármelyik régi udvarhölgyet. Kérdezze Lady Rochfordot. – Este szokott csókol – szólal meg hirtelen. – Az jó – mondom elgyengülve. – Reggel szokott csókol. – Ó. – Csak ez. Körülnézek az üres öltözőszobában. Máskor fél tucat lány szokott itt lenni egyszerre. Nem tudom, hol lehetnek. Néha egyszerűen elkóborolnak, egy fiatal lánynál léhább teremtés nincs is. Megértem, miért bosszantok mindenkit annyira. De most igazán szükségem lenne segítségre ehhez a kínos vallomáshoz, erre nincs itt az égvilágon senki. – Ó – mondom tétován. – Csak ennyi: csók, jó éjt, és csók, jó reggelt. Bólintok. Hol járhatnak ezek a léhűtő perszónák? – Nem több – mondja, mintha annyira buta lennék, hogy nem értettem meg, micsoda szörnyűséget közölt velem. Megint bólintok. Istenem, csak jönne már valaki. Akárki. Most még Anne Bassettnek is örülnék. – Nem tud csinálni több – tör ki belőle. Látom, hogy az arca mélyvörösre színeződik, szegényke belepirul a szégyenbe. Egyből elmúlik a zavarom, annyira megsajnálom; hiszen ezt legalább olyan nehéz lehetett kimondani, mint hallani. Sőt neki rosszabb lehetett kimondani, mint nekem hallani, mert neki be kell vallania, hogy a férje nem érez iránta semmi vágyat, és hogy nem tudja, mit tegyen. Ráadásul ő nagyon félénk, nagyon szemérmes nő; én meg bizony a legkevésbé sem. A szeme könnybe lábad, az arca megpirosodik. Szegény, gondolom. Szegény, szerencsétlen asszony. Nem lehet könnyű egy ronda öregember mellett, aki ráadásul nem tud teljesíteni. Rágondolni is undorító! Hála Istennek, én eldönthetem, ki legyen a szeretőm, és Francis fiatal volt, a bőre sima, mint a kígyóé, és kielégíthetetlen vágya egész éjjel ébren tartott. De a királynénak egy beteg öregember jutott, és meg kell oldania, hogy segítsen neki. – Ön is megcsókolja? – kérdezem.

– Nem – feleli röviden. – Vagy... – Begörbített jobb kezemmel simogató mozdulatot teszek a csípőm mellett; pontosan érti, mire gondolok. – Nem! – kiáltja megbotránkozva. – Jó Isten, nem! – Pedig ezt kell tennie – mondom nyíltan. – És mutassa meg magát neki, hagyja égve a gyertyákat. Másszon ki az ágyból és vetkőzzön le. – Teszek egy apró mozdulatot, hogy jelezzem, hogyan kell lecsúsztatnia a hálóinget a válláról, és leráznia a mellén. Elfordulok, és a vállam fölött visszanézek rá, sejtelmesen mosolygok, lassan előrehajolok, még mindig rámosolyogva. Ennek egy férfi sem tud ellenállni, tudom jól. – Állj! – mondja. – Nem jó. – Nagyon jó – közlöm határozottan. – Csinálni kell. Kell baba. Kínlódva tekergeti a fejét, mint egy csapdába esett állat. – Kell baba – ismétli. Eljátszom neki a hálóing szétnyitását, a kezemmel végigsimítok a mellemtől a lukamig. Behunyom a szemem, és kéjesen, buján felsóhajtok. – így. Csinálja ezt. Csinálja előtte. Rám néz, komoly arca nagyon gondterhelt. – Nem lehet – mondja csendesen. – Katalin, ilyent nem tehetek. – Miért nem? Ha ez segít? Ha segít a királyon? – Túl francia – mondja szomorúan. – Túl francia.

Anna

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Költözködik a hatalmas udvar, a Whitehall – palotából a király egy másik házába, a Hampton Court nevűbe. Senki nem mondta el, milyen, de sejtésem szerint egy jókora vidéki kúriára számíthatok. Az igazat megvallva remélem, hogy az eddigieknél kisebb ház, ahol szerényebben élhetünk. Whitehall olyan, mint egy város a városban, naponta legalább kétszer eltévednék, ha az udvarhölgyeim nem mutatnák az utat. Állandó a zsivaj, a jövés – menés, alkudozás, a csetepaték, zenei próbák, portékájukat kínáló kereskedők, a cselédekkel üzletelő házalók lármája. Mint egy falu, ahol a lakóknak nincs más tennivalójuk, csak a pletykálkodás, hírterjesztés és botránykeltés. A faliszőttesek, szőnyegek, hangszerek, kincsek, étkészletek, poharak és ágyak a szekérkaravánra kerülnek az indulás napján, mintha egy egész város kelne útra. A lovak felnyergelve várnak, a vadászsólymok nádfonatú védőernyőkkel felszerelt külön kocsin utaznak, a rúdjaikon állva kíváncsian forgatják fejüket, a bőrsisakjukra tűzött tollak úgy libegnek, mint a bajvívók sisakforgója. Őket nézve arra gondolok hogy én is éppolyan vak és tehetetlen vagyok, mint ők. Én is szabadnak születtem, gondtalan vándornak; mégis ugyanúgy a király kedvtelésből tartott foglya vagyok, parancsainak rabja. A vadászmesterek korbáccsal terelgetik a kutyákat, azok ellepik a kastély udvarait, csaholnak és bukdácsolnak izgalmukban. Az összes főúri család a saját holmiját pakolja föl, saját szolgáit vezényli, saját lovait és poggyászkocsit állítja a karavánba, s végre sorba rendeződünk, mint egy kisebb hadsereg, kora reggel kivonulunk Whitehall kapuján, és elindulunk a folyó mentén Hampton Courtba. A király ez egyszer jókedvű, igazán remek hangulatban van, Istennek hála. Azt mondja, velem és az udvarhölgyeimmel fog tartani, hogy útközben mesélhessen a környékről. Ezúttal nem kell hintóban utaznom, mint amikor Angliába érkeztem; nyeregbe szállhatok, és új lovaglóruhát is kaptam, kétoldalt leomló hosszú, redőzött

szoknyával. Nem vagyok ügyes lovas, mert soha nem tanítottak rá rendesen. Az öcsém csak istállója legkövérebb, legnyugodtabb lovain hagyott engem és Ameliát gyakorolni, de a király nagylelkűen megajándékozott egy szelíd, biztos léptű kancával. Ha megbököm a sarkammal, szapora ügetésbe fog, de ha ijedtemben megrántom a kantárját, készségesen lelassít megint. Nagyon szeretem ezért az engedelmességért, mellyel segít elrejteni félelmeimet e félelmet nem ismerő udvar elől. Az udvar imád lovagolni, vadászni, vadul vágtázni. Rettentő ostobán érezném magam, ha nem lenne a kis Howard Katalin, aki alig lovagol jobban nálam, és mellettem halad, hogy társaságom legyen, a király pedig lassan kocog kettőnk között, figyelmeztet, hogy szorosabban fogjuk a kantárszárat, húzzuk ki magunkat, dicséri bátorságunkat és ügyességünket. Olyan kedves és barátságos, hogy már nem félek attól, hogy gyávának fog tartani, az önbizalmam erőre kap, végre elkezdek nézelődni, élvezni az utazást. Kanyargós utakon jutunk ki a városból, olyan szűken vagyunk, hogy csak kettesével férünk el, és a város népe kihajol az utcák fölé nyúló ablakokból, a gyerekek a menet oldalán szaladgálva kiabálnak. A széles országutakon az út mindkét oldalát elfoglaljuk, középen a piacozók áldást kiáltanak felénk, és leveszik a sapkájukat, amikor elhaladunk mellettük. A nyüzsgő forgatagban a kereskedők kiabálásánál csak a szekérzörgés mennydörgő zaja hangosabb a göröngyös kőburkolaton. Sajátos városi bűzfelhővé áll össze a sikátorokban tartott több ezernyi állat, a hentesek és halárusok termelte hulladék, a cserzőműhelyek és a mindenütt gomolygó füst szaga. Néhol felbukkan egy – egy úrilak, közönyösen emelkedik a rothadás fölé, az ajtók előtt kolduló nincstelenekről tudomást sem véve. Magas falak takarják az utca felől, épp csak a hatalmas fák csúcsai látszanak ki a körülzárt kertből. A londoni nemesek házai viskók között terpeszkednek, a kapunyílásokat kufárok bérlik. A zajos kavalkád egészen elszédít, megkönnyebbülés átzötykölődni a nagy városkapukon, és végre a falakon kívülre érni. A király a régi vizesárkokat mutatja, melyeket London védelmére ástak valaha. – Nem jön már emberek? – kérdem tőle. – Senkiben nem szabad megbízni – mondja komoran. – Jönnének az északi országrészből is, keletről is, ha nem tapasztalták volna a haragom súlyát; és a skótok is jönnének, ha mernének. De Jakab király, az unokaöcsém fél tőlem, és jól is teszi, a yorkshire – i söpredéket pedig úgy megleckéztettem, hogy nem felejtik el egyhamar. A fél csürhe a másik felet gyászolja. Nem szólok többet, félek, hogy elrontanám a jókedvét; Katalin lova közben megbotlik, a kislány rémülten piheg és a ló sörényébe kapaszkodik, a király felkacag és gyávának titulálja. Amíg beszélgetnek, szabadon nézelődhetek. A városfalakon túl nagyobb házak állnak az úttól távolabb, kis kertekkel vagy sűrűn beültetett parányi földekkel körülvéve. Mindenki tart egy disznót, néhol tehenek vagy kecskék és tyúkok is vannak a kertben. Gazdag ország ez, látszik az emberek gömbölyded, fénylő arcán, jóllakott mosolyán. Újabb mérföld megtétele után nyílt vidékre érünk, hatalmas földek, alacsony sövények, gondozott tanyák és itt-ott kis falucskák, apró települések mellett haladunk el. Minden kereszteződésnél egy – egy kegyhely romjai állnak, néhol Szűz Mária szobra látszik otrombán lecsapott fejjel, mégis friss virágcsokorral a lábainál; nem minden angol ért hát egyet az új törvényekkel. Minden második faluban egy kis monostor vagy apátság átalakítása vagy lerombolása zajlik. Megdöbbentő, milyen mértékű változást vitt végbe ez a király az ország arculatán alig néhány év alatt. Mintha egyszer csak betiltották volna a tölgyfákat, és minden óriás, oltalmat nyújtó, gyönyörű fát könyörtelenül kivágtak volna egyik napról a másikra. A király kitépte az országa

szívét, és korai még megmondani, hogyan fog az élni és lélegezni a szent helyek és a szent életű emberek örök idők óta vezérlő szelleme nélkül. A király félbeszakítja beszélgetését Howard Katalinnal, és hozzám fordul. – Csodálatos ország az enyém. Van annyi eszem, hogy ne tegyek megjegyzést a pusztításra és rablásra, amivel egyik legnagyobb kincsét sújtotta. – Jó birtokok – mondom. – És... – Elhallgatok, mert nem tudom az állat angol nevét, inkább odamutatok. – Birkák – mondja. – Az ország gazdagságának a forrása. Az egész világot mi látjuk el gyapjúval. Nincs egyetlen kabát sem Európában, amit ne angol gyapjúból szőttek volna. Ez nem egészen igaz, mert Klevében a saját birkáinkat nyírjuk és magunk szőjük a gyapjút, de tudom, hogy az angol gyapjúipar valóban kiemelkedő, meg nem is akarom kijavítani. – A nagymama is tart birkanyájat a horshami dombvidéken – veti közbe Katalin. – És csodálatos a húsuk, uram. Majd megkérem, hogy küldjön belőle Felségednek. – Megtenné, aranyom? – kérdi a király. – És meg is főzi nekem? Katalin fölnevet. – Megpróbálhatom, uram. – Na vallja csak be, hogy képtelen megsütni egy bélszínt vagy elkészíteni egy mártást. Kétlem, hogy valaha látott volna konyhát belülről. – Ha Felséged azt kívánja, hogy főzzek, akkor megtanulom – válaszol. – De nem tagadom, hogy a saját szakácsaival valószínűleg jobban jár. – Abban biztos vagyok – szól a király. – Egy ilyen csinos lánynak egyébként sem kell főznie. Nem kétséges, hogy más módon is rabul tudja ejteni a férjét. Túl gyorsan beszélnek, nemigen tudom követni, de örülök, hogy a férjem jó hangulatban van, és hogy Katalin tud bánni vele. Úgy csacsog mellette, mint egy kislány, és ez mulattatja és elbűvöli a királyt, mint egy nagyapát a legkedvesebb unokája. Nem csatlakozom a társalgáshoz, inkább tovább nézelődöm. Az utunk most a széles, sebes sodrású folyó mellett vezet el, ahol nyüzsögnek a csónakosok, a nemesi családok uszályai, a dereglyék, a Londonba tartó kereskedőhajók, a folyami halakra horgászó férfiak a parton. A folyó menti mezők még mindig lucskosak a téli áradástól, tiszta, csillogó tócsákban áll a víz. Egy tavacska mellől lassan felrúgja magát egy nagy szürke gém, széles szárnyait meglebbentve nyugat felé száll előttünk, hosszú lábait magához húzza. – Hampton Court egy kis ház? – kérdezem. A király előrerúgtat a lovával, hogy válaszoljon. – Hatalmas ház – mondja. – A legszebb a világon. Erősen kétlem, hogy egyetértenének a francia királyok, akik Fontainebleau-t építtették, vagy a mórok, akik az Alhambrát megálmodták, de mivel egyiket sem láttam, nem kötök bele. – Ön építette, Felség? – kérdezem. Amint kimondom, látom, hogy megint valami hibát követtem el. Azt reméltem, hogy szívesen mesélne a tervezésről, a munkálatokról; de az arca, mely az imént még oly mosolygós és megnyerő volt, egyszerre elkomorodik. A kis Katalin gyorsan közbeszól. – A király számára épült – mondja. – Egy tanácsadója csináltatta, aki aztán hűtlen barátnak bizonyult. Az egyetlen hasznos tette az volt, hogy megfelelő palotát építtetett a királynak. Legalábbis így mondta a nagyanyám. A király arca felderül, hangosan fölnevet. – Jól beszél, Howard kisasszony, így igaz, noha ön még egészen kicsi lehetett, amikor Wolsey elárult engem. Hűtlen barát volt, de a ház, melyet felépített és nekem adott, igazán pompás. – Felém

fordul. – Most már az enyém – mondja kevésbé szívélyesen. – Magának legyen elég ennyi. És ez a legpompásabb ház a világon. Bólintok és előrelovagolok. Vajon hányan sértették meg ezt a királyt uralkodása hosszú évei alatt? Most kissé hátramarad, és néhány szót vált a lovászmesterével, aki az ifjú Thomas Culpepperrel beszélget vidáman. Az előttünk haladók lefordulnak az útról, és meglátom a hatalmas kapubejárót. A látvány egészen megigéz. A palota tényleg szédítően nagy, és gyönyörű élénkvörös téglából készült, a létező legdrágább építőanyagból, közte csillogó fehér boltívekkel és sarokkövekkel. Fogalmam sem volt, hogy ennyire nagy és szép. Átlovagolunk az óriási kőkapu alatt, végig az ívben kanyarodó lovasbejárón, aztán áthaladunk a belső kapun, a lovak patái mennydörgő ritmust kopognak a belső udvar kövezetén. Széles előtérbe érkezünk, a szolgák kisietnek a házból, hogy kitárják a hatalmas dupla szárnyú ajtót, amin át belátni az előcsarnokba. Felsorakoznak, mintha díszőrséget állnának, libériájukon a Tudor királyi ház színei, s rang szerinti rendben állnak, férfiak és nők egész hada, akiknek a hivatása minket szolgálni. Ez a ház emberek százainak nyújt szállást, az udvartartás kedvéért készült masszív épület. Le vagyok nyűgözve, mint már oly sokszor: az ország gazdagsága számomra felfoghatatlan. – Mi lett az emberrel, aki a házat csinált? – kérdem Katalintól, amikor leszállunk a nyeregből az udvaron; hangomat szinte elnyomja az érkező udvar zsibongása, a sirályok rikoltozása a ház mögött a folyón, a palota tornyocskáin ücsörgő varjak károgása. – Mi lett a tanácsadóval, aki a királyt megsért? – Wolsey bíboros volt az – mondja halkan. – Rábizonyították, hogy a király ellen szervezkedett, és meghalt. – Meghalt ő is? – kérdezem. Egyszerre úgy érzem, hogy nem merem megtudakolni, milyen sors várt e magasztos palota építtetőjére. – Igen, kegyvesztett lett és meghalt – mondja kurtán. – Elpártolt tőle a király. Néha előfordul, tudja.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Ismét itt vagyok hát a Hampton Courtban, a régi szobámban, és néha, amikor a kertből a királyné lakosztályába megyek, úgy érzem, mintha megállt volna az idő, s azt képzelem, hogy még mindig reményekkel teli ifjú asszony vagyok, sógornőm, az angol királyné első gyermekét várja, a férjem nemrég kapta meg a Lord Rochford címet, és az unokaöcsém lesz a következő angol király. Néha, ha megállok egy széles ablaknál és lenézek a folyóig nyúló kertre, szinte látni vélem Annát és George-ot a murvás sétányon, egymásba karolva, fejüket összedugva. Mintha ismét utánuk leshetnék ahogy régen figyeltem őket, a férjem szeretetteli gesztusait, s húga sajgó derekát simogató kezét, a vállára hajló asszonyfejet. Amikor Anna gyereket várt, George-ba csimpaszkodott segélykérően, és ő mindig gyengéden bánt vele, a húgával, aki talán a következő királyt hordja a méhében. De amikor én voltam várandós, utolsó közös hónapjainkban, nekem sosem fogta meg a kezem, sosem vigasztalt, ha elgyötört voltam. Sosem érintette meg növekvő hasamat, hogy érezze a baba rúgását, sosem karolt belém, nem biztatott, hogy támaszkodjak rá. Annyi mindent elmulasztottunk amit bánok ma már. Ha boldog lett volna a házasságunk akkor sem gyászolhatnám jobban az elvesztését. Annyi minden maradt befejezetlenül, kimondatlanul közöttünk; és most már sohasem fogjuk bepótolni. Amikor meghalt, a fiát elvitettem otthonról. A

Howard család barátai nevelik, pap lesz belőle. Nincs bennem dicsőségvágy vele kapcsolatban. Elveszítettem a hatalmas Boleyn örökséget, amit számára halmoztam fel, és a családneve nem hozhat neki babérokat, csak szégyent. Amikor elveszítettem kettejüket, Annát és George-ot, elveszítettem mindent. A norfolki herceg őkegyelmessége visszatért franciaországi küldetéséből, és órákra bezárkózik a királlyal tanácskozni. Nagy kegyben áll nála, világosan látszik, hogy jó híreket hozott Párizsból. A családunk csillaga ismét emelkedőben van; ha nem látnám a Howard férfiak gőgös viselkedéséből, vagy szövetségesünk, Gardiner püspök ellentmondást nem tűrő modorából, az övekről himbálózó rózsafüzérek, a nyakakban függő feszületek megjelenéséből, akkor is elárulná a reformpártiak hanyatlása: Thomas Cromwell rosszul leplezett nyugtalansága, Cranmer érsek csöndes komolysága, hiábavaló igyekezetük, hogy meghallgatást nyerjenek a királynál. Ha helyesen értelmezem a jeleket, a mi pártunk, a Howardok és a pápisták befolyása ismét növekszik. Sikerre visz a hitünk, a múltunk, a király vonzalmát felkeltő Howard lány. Thomas Cromwell szárazra szivattyúzta az egyházat, nem kecsegtetheti a királyt még több vagyonnal, és az általa választott lány, a királyné angolul még megtanulhat, de a csábítás titkait nem ismeri meg soha. A habozó udvaroncok helyében most a norfolki herceg barátságát keresném, hozzá próbálnék csatlakozni. A lakosztályába hívat. Lemegyek hozzá az ismerős folyosókon át, a padlón szétterített füvek levendula és rozmaring illatát árasztják, a folyó felől a lábam elé vetül a fény, mintha az ő kísértetük szállna előttem a faburkolatú galérián, mintha egy szoknya libbenne a saroknál, a férjem nevetése csendülne a napfényes levegőben. Ha gyorsabban lépkednék, utolérném őket – semmi sem változott hát. Mindig úgy éreztem, ha kicsit gyorsabb lennék, utolérném őket, és megismerném közös titkaikat. Önkéntelenül is meggyorsítom a lépteimet, de amikor befordulok, a faburkolata folyosó üres, csak a Howard – őrök állnak az ajtónál, s nekik nincsenek kísérteteik. Szem elől vesztettem őket, mint mindig. A halálukban is megelőznek, ahogy az életben. Nem vártak meg, nem kellett nekik a társaságom. Az őrök bekopognak, kitárják az ajtót, és én besétálok. – Hogy van a királyné? – kérdezi a herceg minden bevezetés nélkül az asztal mögül, és emlékeztetnem kell magam, hogy az új királynéról van szó, nem a mi bálványozott, szívtelen Annánkról. – Jó a kedve és jól néz ki – mondom. De soha nem érhet fel a mi Annánk szépségével. – Magáévá tette a király? Durva szavak, de gondolom, kifárasztotta az utazás, és nincs türelme a körülményeskedéshez. – Nem. Úgy sejtem, még mindig nem képes rá. Hosszú csend következik, a herceg fölkel a székéből, az ablakhoz lép és kinéz. Eszembe jut az a régi nap, amikor ugyanígy álltunk itt, és Annáról és George-ról kérdezett, és őket nézte az ablakon át, ahogy a murvás sétányon a folyóhoz mentek. Vajon még mindig látja – e őket, úgy, ahogyan én? Azt kérdezte akkor, hogy irigylem – e Annát, kész vagyok – e ellene dolgozni. Azt mondta, talán megmenthetem a férjemet, ha kockára teszem Anna életét. Azt kérdezte, jobban szeretem – e George-ot. Azt kérdezte, nagyon fájlalnám – e, ha Anna meghalna. Kínzó emlékeim szétrebbennek a következő kérdésétől. – Lehetséges vajon, hogy... – egy pillanatra megakad – ...megátkozták? Megátkozták? Alig hiszek a fülemnek. Komolyan arra céloz a herceg, hogy a király impotenciáját valamiféle rontás, boszorkányság, átok okozta? No persze a törvények kimondják, hogy egy egészséges férfit csak egy boszorkány ténykedése

tehet impotenssé; de a valóságban mindenki tudja, hogy a betegség és az öregség meggyengítheti a férfiasságot, és bizony a király dagadt és majdnem béna a fájdalomtól, teste és lelke is nyomorék. A király legutoljára akkor állította, hogy rontás áldozata, amikor a sógornőm, Anna királyné volt a felesége, akit boszorkányság bűnével küldött a vérpadra, a bizonyíték pedig a király impotenciája volt, és Anna buja viselkedése más férfiakkal. – Nem hiheti, hogy a királyné... – Elakadok. – Senki nem hiheti, hogy ez a királyné... egy újabb királyné... – A puszta feltételezés olyan képtelen, olyan vészterhes, hogy nem találok szavakat. – Az ország nem tűrné el... senki nem hiszi... már megint... – Torkomra forr a szó. – Nem folytathatja így... – Én nem hiszek semmit. De ha nem tud teljesíteni, akkor valaki megátkozta. Ki lehetett, ha nem a királyné? Hallgatok. Ha a herceg bizonyítékot gyűjt a királyné bűnére, akkor a királynénak vége. – A király egyelőre nem érez vágyat a felesége iránt – kezdek bele. – De ennél többről biztos nincs szó. A vágy még megjöhet. Végül is a király már nem fiatal, nem erős. Biccent. Próbálom kiókumulálni, mit akar hallani tőlem. – És másokat meg tud kívánni – folytatom. – A, ez a vád mellett szól – vágja rá ravaszul. – Lehet, hogy csak arra szól a rontás, ha a királynéval hál, hogy vele ne lehessen eléggé férfi, és így ne tudjon az angol trónnak fiúörököst nemzeni. – Ha ön mondja – hagyom rá. Minek is hoznám szóba, hogy mivel a király öreg és sokat betegeskedik, már nem olyan érzéki, mint régen; csak egy Howard Katalinhoz hasonló rafinált, bűbájos kis szajha tudja felkelteni a vágyait. – Tehát ki átkozhatta meg? – kérdi makacsul. Vállat vonok. Ha kimondok egy nevet, az illető búcsút mondhat az életének, mert a király elleni boszorkányság vádja halálos ítéletet jelent. Ilyen perben nincs védelem,nincs ártatlanság; az új törvények szerint még az árulás szándéka, egy futó gondolat is éppolyan súlyos bűn, mint maga a tett. Henrik törvénye megtiltja a gondolkodást is, és a népe nem meri azt gondolni, hogy hibát követett el. – Nem tudom, ki lenne képes ilyen gonoszságra – mondom határozottan. – El sem tudom képzelni. – Szokott a királyné lutheránusokat vendégül látni? – Nem, soha. – Ez igaz, a királyné mindent elkövet, hogy az angol szokásokhoz alkalmazkodjon, Cranmer érsek előírásai szerint misézik, mintha egy második Jane Seymour lenne, aki azért él, hogy szolgáljon. – Fogad pápistákat? Megrökönyödöm a kérdés hallatán. Egy klevei lányról beszélünk, a reform hazájának szülöttéről. Arra nevelték, hogy a pápistákat a sátán követeinek tartsa. – Dehogyis! Protestáns neveltetést kapott, a protestánspártiak hozták ide, hogy fogadhatna pápistákat? – Bizalmas viszonyban van Lady Lisle – lel? A tekintetem ékesen szól megdöbbenésemről. – Fel kell készülnünk, nem várhatunk ölbe tett kézzel. Ellenségekkel vagyunk körülvéve – figyelmeztet. – A király személyesen nevezte ki Lady Lisle – t az udvarhölgyének, és a lánya, Anne Bassett a király nagy kedvence – mondom. – Semmi terhelőt nem tudok Lady Lisle-ről. – Mert nincs semmi ilyesmi, nem is lehet. – És Lady Southampton? – Lady Southampton? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Igen.

– Lady Southamptonról sem tudok semmi terhelőt – mondom. Bólint. Mindketten tudjuk, hogy nem nehéz bizonyítékot gyártani, főleg boszorkánysági perben. Elég egy elejtett megjegyzés, egy vád, aztán egy csokor hazugság, egy látszattárgyalás, végül az ítélet. Korábban is megtörtént, hogy így szabadult meg a király a nemkívánatos feleségétől, az asszonytól, akit a halálba küldött, és a családjából senki nem mozdította a kisujját sem a megmentése érdekében. Bólint, és hosszan várok néma rettenettel, attól tartva, hogy az ő parancsára újabb ártatlan nő ellen kell bizonyítékot kreálnom, és azon töröm a fejem, mit mondjak, ha ilyen szörnyűséget kíván tőlem. Csak várok abban a reményben, hogy képes leszek szembeszegülni vele, de abban a tudatban, hogy úgysem fogok. De nem szól egy szót sem, végül pukedlizem, és az ajtó felé indulok; talán nincs több mondanivalója. – A király majd talál bizonyítékot az összeesküvésre – jósolja, amikor a kezem eléri a rézkilincset. – Úgyis talál ellene bizonyítékot. Megdermedek. – Isten óvja a királynét. – Talál majd bizonyítékot, hogy vagy a pápisták, vagy a lutheránusok boszorkányt csempésztek az udvartartásába, aki megkötötte a férfiasságát. Igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, de mindez olyan csapást jelent a királynénak és olyan veszélyt akár rám nézve is, hogy nagybátyám nyugodt szavaira elönt a pánik. – Jobban járunk, ha lutheránusokat bélyegez árulónak – emlékeztet. – És nem a mi érdekcsoportunkat. – Igaz – bólintok rá. – Vagy ha nem akar végezni vele, akkor majd elválik tőle az előszerződésre hivatkozva, ha meg úgy nem megy, akkor azon az alapon, hogy nem érez vágyat iránta, tehát nem adta beleegyezését a házassághoz. – Tanúk előtt mondta ki az igent – suttogom. – Mind jelen voltunk. – A lelke mélyén nem egyezett bele – közli. – O. – Kis szünetet tartok. – Tehát most ezt állítja? – Igen. De ha a királyné tagadja az előszerződés meglétét, akkor a király még mindig mondhatja, hogy azért nem tudta elhálni a házasságot, mert meggátolta az ellenségei által ráküldött rontás. – Vagyis a pápisták műve? – kérdezem. – Mint amilyen a királyné jó barátja, Lord Lisle. Nem kapok levegőt. – Öt fogják vádolni? – Lehetséges. – Vagy lutheránusokat? – suttogom. – Mint Thomas Cromwell. Az arcomra kiül a megdöbbenés. – Most már lutheránusnak számít? Elmosolyodik. – A király azt hisz, ami neki tetszik – mondja bársonyos hangon. – Isten az ő bölcsességében majd irányt mutat neki. – De mit gondol, ki kötötte meg? Ki a boszorkány? Ez a kérdés a legfontosabb, főleg egy nő számára. Mindig ezt a legfontosabb tudnia. Kit nyilvánítanak boszorkánynak? – Tartasz macskát? – kérdezi mosolyogva. Érzem, hogy jeges rémület tölti el a testem, a lélegzetem is megfagy. – Én? – ismétlem. – Én? A herceg elneveti magát. – Ne nézz már így, Lady Roch – ford. Téged nem vádol senki, amíg az én védelmem alatt állsz. Mellesleg tudtommal nincs is macskád. Nem rejtegetsz seprűt valahol, ugye? Viaszbábuk? Boszorkányszombatok? – Ne komédiázzon – mondom szorongva. – Ez nem tréfadolog.

Egyből elkomolyodik. – Igazad van, nem az. Tehát ki a boszorkány, aki megkötötte a királyt? – Nem tudom. Egyik udvarhölgy sem. Egyikünk sem. – Akkor talán maga a királyné? – veti föl halkan. – A fivére megvédené – hadarom. – Még ha a szövetségre nincs is szükség, még ha a franciák biztosították is önt a barátságuk felől, akkor sem kockáztathatja a klevei herceg haragját! Hiszen ránk törhet a protestáns ligával! Vállat von. – Majd meglátod, hogy nem feltétlenül védi meg a nővérét. És valóban sikerült garantálnom a franciák barátságát, akármi is történjék. – Gratulálok. De a királyné a klevei herceg húga. Nem nevezhetik boszorkánynak nem fojthatja meg egy falusi kovács, nem áshatják el egy keresztútnál, karóval a szívében. Széttárja a karját, mint akinek semmi köze ezekhez a döntésekhez. – Én nem tudom. Én csupán Őfelségét szolgálom. Majd kiderül. De azért tartsd rajta a szemed a királynén. – Keressem a boszorkányság jeleit? – Alig tudom leplezni hitetlenkedésemet. – Keress bizonyítékot – mondja. – Ha a király bizonyítékot akar, akármire, akkor tőlünk, Howardoktól megkapja. – Szünetet tart. – Ugye? Hallgatok. – Mint mindig. – A beleegyezésemre vár. – Ugye? – Igen, uram.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Távoli rokonomnak, Thomas Culpeppernek, aki udvari szolgálatban ál, csakis vonzó arcával és mélykék szemével sikerült a király kegyeibe lopóznia, amúgy utolsó gazfickó és szószegő, és látni sem akarom többé. Évekkel ezelőtt láttam először, amikor Horshamben járt a mostohanagyanyámnál, aki nagy felhajtást csapott körülötte, és esküdözött, hogy még sokra viszi. Holtbiztos, hogy akkor észre sem vett, bár most azt állítja, hogy engem tartott a legcsinosabb lánynak Horshamben, és mindig is én voltam a kedvence. De én tényleg láttam őt. Akkoriban Henry Manoxba voltam szerelmes, a senkibe; de Thomas Culpeppert nem lehetett nem észrevenni. Azt hiszem, ha a legelőkelőbb férfi jegyese lennék, akkor is észrevenném Thomas Culpeppert. Mint mindenki. Az udvarhölgyek fele őrülten szerelmes belé. Sötét, göndör haja van, a szeme nagyon kék, és ha nevet, megcsuklik a hangja, annyira mulatságosan, hogy ahányszor meghallom, nevethetnékem támad. Az udvarnál ő a legvonzóbb férfi, ehhez nem fér kétség. A király rajong érte, mert jópofa és vidám, remek táncos, nagyszerű vadász, és bajvíváskor bátor, mint egy keresztes lovag. A király mindig maga mellett tartja, éjjel – nappal, az ő aranyos kisfiának hívja, kis lovagjának. Thomas a királyi hálószobában alszik, hogy éjszaka is ott legyen, ha a királynak szüksége van valamire, és a keze olyan finom, hogy a király legszívesebben vele kötözteti át a lábsebét, nem valami patikáriussal vagy ápolóval. A lányok mind észrevették, hogy mennyire tetszik nekem, és azt bizonygatják, hogy mindenképp össze kell házasodnunk, hiszen rokonok is vagyunk; de ő nem örököl semmit, nekem meg nincs hozományom, szóval mire lenne az jó? De ha választanom kellene, kihez mennék hozzá legszívesebben, akkor csakis őt

választanám. Neki van a világon a legpajzánabb mosolya, és amikor rám néz, mintha levetkőztetne és végigcirógatna a pillantásával. Hála Istennek, most már udvarhölgy vagyok egy igen szigorú és szemérmes királyné mellett, úgyhogy ilyesmiről szó sem lehet, bár ha Lambethben beszökött volna a hálóterembe, és az ágyamba mászott volna, esküszöm, nem kérettem volna magamat. A drága Francis Derehamet bármikor visszalöktem volna Joan Bulmer karjaiba egy olyan fiú kedvéért, mint Tom Culpepper. Most megint az udvarnál van, egy darabig otthon lábadozott a bajvíváson szerzett sérüléséből. Csúnya ütést kapott, de azt mondja, fiatal még, és a fiatal csont hamar beforr. Ez igaz is, fiatal és eleven, mint egy nyúl a tavaszi mezőn, csak szökdécsel túláradó jókedvében. Ha csak ránéz az ember, szinte látja az ereiben pezsgő életörömöt. Derűs, mint a napsütés, friss, mint a tavaszi szél. Boldog vagyok, hogy visszatért, még a nagyböjt idején is fel tudja vidítani az udvart. De ma reggel egy óráig váratott a királyné kertjében, miközben a palotában lett volna dolgom, és amikor végre megérkezett, azt mondta, nem maradhat, a királyhoz kell mennie. Velem senki nem bánhat így, majd én megmutatom neki. Soha többé nem várok rá, legközelebb még a találkozóba sem egyezem bele. Csak ha többször is megkér, esküszöm. Nagyböjt idejére lemondok a flörtölésről, úgy kell neki. Sőt lehet, hogy megkomolyodom, és benő a fejem lágya, és soha többé nem flörtölök senkivel. Vacsorára menet Lady Rochford a levertségem okáról kérdez, de én megesküszöm neki, hogy majd kicsattanok a jókedvtől. – Akkor leszel szíves mosolyogni – mondja, úgysem hiszi egy szavamat sem. – Mert őkegyelmessége hazatért Franciaországból, és biztosan látni akar. Máris fölszegem a fejem, és ragyogó mosolyt villantok rá, mintha valami szellemességet mondott volna éppen. Még fel is nevetek, ez az udvari nevetésem, 'ah – hah – ha', nagyon könnyed és elegáns, a többi udvarhölgy is így csinálja. Lady Rochford rábólint. – Így már jobb – mondja. – Tulajdonképpen mit csinált a herceg Franciaországban? – kérdezem. – Mióta érdekelnek a világ dolgai? – kérdi meghökkenve. – Nem vagyok teljesen hülye – mondom. – A nagybátyád fontos ember, a király bizalmasa. Azért járt Párizsban, hogy biztosítsa a francia király barátságát, hogy az országunknak ne kelljen tartania a szenta... mármint a pápa, a császár és a francia király összefogásától. Nem állom meg mosoly nélkül, hogy magának Jane Boleynnek is kis híján kiszaladt a száján a „szentatya", amit nem szabad kimondanunk többé. – O, erről tudok – mondom bölcsen. – Mert Pole bíborost akarják az angol trónra tenni aljasságból. Megcsóválja a fejét. – Erről ne beszélj – mondja feddőn. – Pedig úgy van – erősködöm. – És ezért van a bíboros édesanyja a Towerben, szegény, meg a többi Pole is. Mert a bíboros felszólítaná az angol pápistákat, hogy lázadjanak fel a király ellen, mint a múltkor. – Nem fognak többet fellázadni – feleli szárazon. – Mert már belátták a tévedésüket? – Mert a legtöbbjük már halott – közli kurtán. – És ez is a nagybátyád műve volt.

Anna

HAMPTON COURT, 1540.MÁRCIUS

Azt mondták, hogy a nagyböjti előírásokat a legszigorúbban betartja az udvar. Figyelmeztettek, hogy semmi vörös húst nem fogyasztunk egész idő alatt. Arra számítottam, hogy negyven napon át halételen fogunk élni, de már az első este azt kellett tapasztalnom, hogy az angoloknak meglehetősen rugalmas a lelkiismerete. A király igen gyengéd a hasához. A böjt ellenére dúsan megrakott tálakon sorjáznak be az ételek a szolgák magasra tartott kezében, először a királyi asztalhoz, és a király meg én mindenből veszünk egy kicsit, ahogy a szokás diktálja, utána pedig átküldjük az adagokat a többi asztalhoz, a barátainknak és más kiváltságosoknak. Én ügyelek rá, hogy mindig az udvarhölgyeknek vagy más előkelő asszonyoknak küldjem az ételt. Nagyon vigyázok erre, soha még nem adtam a legfinomabb falatokat férfinak. Nem puszta udvariasságból teszek így: a király árgus szemmel figyel. Folyton lesi minden szavamat, minden mozdulatomat a vacsoránál, a szeme éberen fürkész puffadt arca résén át, mintha tetten akarna érni. Nagy meglepetésemre csirkehúst is felszolgálnak, van pástétom és pörkölt, csípős fűszerekkel ízesített pecsenye, kicsontozott hússzeletek; csakhogy a nagyböjt idején a csirke nem számít húsnak. A király úgy határozott, hogy negyven napig a csirke valójában hal. Minden egyéb szárnyas is szerepel az étrendben (egyik sem hús, Isten és a király akaratából), méghozzá gyönyörűen elkészítve, egyik a másikba van töltve, hogy még ízesebb, még puhább legyen. Vannak kiadós tojásételek (ami nem hús), és igazi hal is: a haltárolókból való pisztráng, ízletes temzei és mélytengeri halfélék a halászok jóvoltából, akik messze kihajóznak, hogy e falánk udvar étvágyát kielégítsék. Van folyami rák, és halpástétom, melynek vastag tésztaborításán apró, finom heringfejek kandikálnak ki. És tavaszi zöldségtál, ami ritkán kerül az asztalra, ezért különösen örülök, hogy most megkóstolhatom. A nagyteremben csak keveset fogyasztok, később majd a szobámba hoznak a legfinomabb fogásokból. Soha életemben nem ettem ennyit és ilyen jót, mint itt; klevei szobalányomnak már meg kellett lazítania a ruhám fűzőjét, és sok dévaj célzás elhangzott arról, hogy egészen kigömbölyödtem és kivirágoztam, azaz talán egy baba növekszik a hasamban. Nem hallgattathatom el a pletykálkodókat anélkül, hogy még zavarbaejtőbb megjegyzéseknek ne tenném ki magamat és férjemet, a királyt, úgyhogy kénytelen voltam mosolyogva hallgatni az élcelődést, mintha megbecsült asszony lennék, nem pedig érintetlen szűz egy be nem teljesült házasságban. Bejött a kis Howard Katalin és letorkolta őket, mondván, a jófajta angol vajtól híztam meg kissé, és láthatja, akinek van szeme, hogy milyen jól áll nekem. Annyira hálás voltam ezért. Együgyű, léha teremtés, de eszes a buta lányok módján, mivel – mint minden buta lány – csak egy dologra gondol szüntelenül, így annak nagy szakértője lett. És hogy mi az a dolog? Nos, Howard Kitti örökösen, minden nap minden pillanatában Howard Kittire gondol. A nagyböjt idejére minden szórakozásról lemondunk. Nem lesznek víg udvari mulatságok, csak szent szövegek felolvasása vacsora után, meg zsoltáréneklés. Nem lesznek maszkabálok és táncjátékok, és persze bajvívás sem. Nagy megkönnyebbülés ez nekem, mert így nem kell a legrosszabbtól tartanom: hogy álruhában jön be a király. Még mindig kísért legelső, szerencsétlenül sikerült találkozásunk emléke, és attól félek, hogy őt is. Nem az volt a baj, hogy nem ismertem fel, hanem a látványos irtózásom a láttán. Azóta sem szóval, sem tettel, de még egy pillantással sem mutattam neki soha, milyen visszataszítónak találom: kövérnek, vénséges vénnek, gyomorforgatóan büdösnek. De akárhogy igyekszem visszatartani a lélegzetemet, akármennyit mosolygok, a hibát már nem hozhatom helyre. Amikor megpróbált megcsókolni, az arcom mindent elárult. Ahogy ellöktem magamtól, ahogyan kiköptem az ízét a számból! Még most is lesütöm a szemem és vérvörösre pirulok szégyenemben, ha

eszembe jut. Azt az első benyomást nem tudom elfeledtetni legelragadóbb modorommal sem. Egyetlen óvatlan pillanat elég volt, hogy tisztán lássa a róla alkotott ítéletemet, és ami még rosszabb, ő is az én szememen át látta saját magát: kövérnek, öregnek, förtelmesnek. Néha már attól tartok, hogy a hiúsága sosem fogja kiheverni azt a csapást. És azt hiszem, sértett hiúsága a férfiassága rovására ment. Biztos vagyok benne, hogy a férfiereje azzal a köpéssel pusztult el, és már semmi módon nem tudom életre kelteni. És a nagyböjt idejére azzal is felhagyunk. Hála az égnek. Minden évben várni fogom ezt az időszakot. Házasságom minden évében lesz néhány csodás ünnep és negyven olyan nap, negyven olyan éjszaka, amikor a király nem jön a hálószobámba, nem kell mosolyogva fogadnom, nem kell úgy helyezkednem, hogy minél könnyebben fölém tudja emelni súlyos testét, készségesnek, ám nem ledérnek mutatkoznom, gennyes sebétől bűzlő ágyban feküdnöm a félhomályban, egy tehetetlen férj mellett. Ez az estéről estére ismétlődő szégyenteljes tortúra felőröl, porig aláz. Minden reggel nyomorultan ébredek; megalázva érzem magam az ő kudarcától. Éjjel álmatlanul fekszem mellette, hallom, hogy szellent, és nyögdécsel, ha puffadt hasa kínozza, és azt kívánom, bár valahol máshol lennék, szinte mindegy, hol, csak ne itt, ebben az ágyban. Micsoda boldogság, hogy negyven napig nem kell elszenvednem a mindig kudarcba fúló próbálkozásait, nem kell ébren feküdnöm arra gondolva, hogy másnap újra megkísérli, de mindhiába, és minden sikertelen éjszakáért még jobban neheztel rám és még kevésbé kedvel. Legalább ebben az időszakban nyugtunk lehet egymástól. Nem kell azon emésztenem magam, hogy miképp segíthetnék neki. Nem kell azzal vesződnie, hogy rám másszon, mint egy ziháló vadkan. Nem fog a szobámba jönni, és végre olyan ágyban álhatók, mely levendulától illatozik, nem gennyes váladéktól. De tudom jól, hogy nem lesz így örökké. Eljön a húsvéti ünnepségek ideje; a koronázásom, melyet eredetileg februárra terveztek, majd elhalasztottak a nagyszabású londoni bevonulás kedvéért, most májusra tolódott. Meg kell becsülnöm ezt az időszakot, a férjem megnyugtató távollétét, de azon is igyekeznem kell, hogy mire újra a szobámba jön, jobban kijöjjünk egymással. Meg kell könnyítenem neki, hogy szívesen jöjjön hozzám, és aztán képes legyen megtenni a kötelességét. Thomas Cromwelltől kell segítséget kérnem. Howard Kitti tanácsa pontosan olyan volt, amilyenre tőle számítani lehetett: egy könnyűvérű lány csábítási trükkjei. Bele sem merek gondolni, mi mindent művelhetett, mielőtt hozzám került. Ha már otthonosabban érzem magam itt, beszélni fogok a fejével. Nem való, hogy egy ilyen lány – egy ilyen gyerek – olyasmikhez értsen, miképp kell ledobni a hálóingét, hogyan kell hátramosolyogni a csupasz válla fölött. Nem vigyáztak rá eléggé, rosszul nevelték. Az udvarhölgyeimnek ugyanolyan feddhetetleneknek kell lenniük, mint én vagyok. Meg fogom mondani neki, hogy akárhány csábítási fortélyt is tud, nem élhet velük. Es nem taníthat meg rájuk engem. Nem hagyhatom, hogy a gyanúnak akár az árnyéka vetüljön a viselkedésemre. Ennél kevesebbért is kivégeztek már itt királynét. Megvárom a vacsora végét, amikor a király fölkel a helyéről és végigsétál az asztalok között, menet közben köszönget a férfiaknak és nőknek. Szívélyes hangulatban van ma este, bizonyára kevésbé fáj a lába, mint szokott. Gyakran nehéz megmondani, hogy mi bántja, mert annyi minden ki tudja hozni a sodrából, és ha rákérdezek a rosszkedve okára, de elhibázom, attól is csak dühbe gurul. Ahogy utánanézek, elkapom Thomas Cromwell tekintetét. Ujjammal magamhoz intem, és amikor odaér mellém, felállók, és belekarolok, hogy elvezessen az

étkezőasztaltól az egyik folyóra néző ablakhoz, mintha a kilátást csodálnánk, a fagyos éjszakát és a fél tucat szikrázó csillagot. – Segítségre van szükségem, miniszter úr – mondom. – Parancsoljon – mondja. Mosolyog, de feszült az arca. – Nem izgatom fel a királyt – mondom a gondosan begyakorolt szavakat. – Segítsen. Egyből látom az arcán, hogy szinte émelyeg zavarában. Körbepillant, mintha legszívesebben ő is segítségért kiáltana. Nagyon szégyellem, hogy ilyesmiről kell beszélnem egy férfival, de feltétlenül tanácsot kell kérnem valakitől. Az udvarhölgyeimben nem bízhatok meg, és ha a klevei tanácsadóimhoz fordulnék, vagy akár Lottéhoz, azzal anyám és az öcsém fülébe is eljutna a hír, hiszen őket szolgálják valójában. De ez a házasság nem valódi házasság, csak szavakban az, de nem tettekben. És ha nem házasság, akkor nem teljesítem kötelességemet a király, az angol nép és saját magam iránt. Meg kell tennem. És ha ez az ember tudja, mi a gond, akkor meg kell mondania nekem. – Ezek... magánügyek – mondja, s a szája elé tartja a kezét, mintha vissza akarná szorítani a szavakat. Ujjai az ajkát tépkedik. – Nem. Ez a király – mondom. – Ez Anglia. Kötelesség, nem magánügy. – Az udvarhölgyeitől kérjen tanácsot, a hajadonok nevelőjétől. – Ön csinálta a házasságot – mondom, nehezen birkózva a szavakkal. – Segítsen valósítani. – Nem az én felelősségem... – Legyen a barátom. Körbepislog, mintha menekülni készülne, de én nem eresztem el. – Korai még... Megrázom a fejem. – Ötvenkét nap. – Ki számolta volna a napokat nálam alaposabban? – Megvallotta magának a nemtetszését? – tudakolja hirtelen. Túl gyors a beszéde, nem értem a szavakat. – Megvallotta? Cromwell az ostobaságomon bosszankodva fújtat, és körülnéz, mintha tolmácsot akarna hívni. Aztán észbe kap: ennek a beszélgetésnek kettőnk közt kell maradnia. – Mi baj van magával? – kérdezi kertelés nélkül, nagyon halkan, a fülemhez hajolva. Érzem, hogy kiül az arcomra a döbbenet, gyorsan az ablakhoz fordulok, hogy az udvar ne vegye észre elképedésemet és megrendülésemet. – Velem? – tudakolom. – A király mondja, miattam van? Apró, sötét szemeiből sugárzik a szorongás. Szégyell válaszolni; és ezzel mindent elmond. Nem az a baj tehát, hogy a király öreg, fáradt, beteg. Hanem az, hogy nem vonzódik hozzám, nem kíván, talán egyenesen undorodik tőlem. És Thomas Cromwell görcsös, feszengő arcából azt is kiolvasom, hogy a király már megosztotta undorát ezzel a visszataszító kis emberrel. – Azt mond, hogy engem utál? – fakadok ki. Kínlódó fintora elárulja, hogy a válasz: igen, a király elmondta ennek az embernek, hogy képtelen rávenni magát, hogy a szeretőmmé legyen. Talán már másoknak is elmondta, talán az összes barátjának. Talán egész idő alatt minden udvaronc rajtam kacagott titkon, a csúnya klevei lányon, aki hozzáment a királyhoz, és most undort kelt benne. Beleborzongok a megaláztatásba, elfordulok Cromwell – től, nem is látom, amikor meghajol, és sietve visszavonul, mintha nem merne mellettem maradni, mintha a balszerencsém fertőzne.

Az este hátralévő része valamiféle boldogtalan kábulatban telik, a szégyenemnek nevet sem tudok adni. Ha nem töltöttem volna oly kemény tanulóéveket az öcsém klevei udvaránál, akkor már rég bemenekültem volna a hálószobámba, hogy álomba sírjam magam. De volt időm konokká válni, megerősödni, volt már alkalmam szembenézni egy erős uralkodó veszedelmes ellenszenvével, és mindig túléltem. Vigyázok, mint egy felriasztott, rémült sólyom, hogy ne lankadjon az éberségem. Nem roskadok össze, arcomról egy pillanatra sem hervad le a barátságos mosoly. Amikor a hölgyek számára elérkezik a visszavonulás ideje, pukedlizem a férjem előtt, semmivel sem árulom el kétségbeesésemet, amiért oly visszataszítónak talál, hogy nem bírja megtenni velem, amit más férfiak egy kecskével is megtesznek. – Jó éjt, Felség – mondom. – Jó éjt, kedvesem – mondja olyan természetesen és gyengéden, hogy egy pillanatig bele szeretnék csimpaszkodni, mint egyetlen barátomba az udvarnál, és elpanaszolni neki a félelmemet és boldogtalanságomat. De máris lesiklik rólam a tekintete, mögém néz. Az udvarhölgyeimen legelteti a szemét, Howard Katalin előlép és pukedlizik, utána pedig mind kivonulnak a nyomomban. Nem szólok egy szót sem, míg lassan lefejtik rólam az aranygallért, leveszik a karpereceimet, gyűrűimet, hajhálómat, fejdíszemet, ruhaujjamat, fűzőmet, dupla szoknyámat, a párnázást, az alsószoknyákat és az inget. Nem szólok egy szót sem, amikor a fejemen áthúzzák a hálóruhát, a tükör elé ültetnek, kifésülik és befonják a hajamat, fejemre tűzik a hálósapkát. Nem szólok egy szót sem, amikor Lady Rochford mellettem marad, és kedvesen megkérdezi, szükségem van – e valamire, segítségemre lehet – e, nyomja – e valami a lelkemet ma este. Bejön a pap, letérdelek az udvarhölgyekkel együtt, végighallgatjuk az esti imát, és a gondolataim az ismerős szavak ritmusára lüktetnek, de csak az jár a fejemben, hogy a férjem undorodik tőlem, talán már az első naptól fogva. És akkor megint eszembe villan. A legelső pillanat Rochesterben, amikor odajött hozzám e hiún pöffeszkedő, ám végtelenül közönséges férfi, akit csak az tett feltűnővé, hogy odatolakodott mellém, mint egy részeg kalmár. Csakhogy nem egyszerű, részeg vidéki polgár volt, hanem az angol király a kóbor lovag szerepében, és én megaláztam őt az egész udvar előtt, és azt hiszem, ezt nem fogja megbocsátani soha. Innen ered az ellenszenve, meg mernék esküdni rá. Ezzel az emlékkel csak úgy bír leszámolni, ha azt mondja, mint egy sértődött kisgyerek: „O sem tetszik nekem." Eszébe jut, hogy akkor ellöktem magamtól, nem hagytam, hogy megcsókoljon, és most ő is ellök, és nem hajlandó megcsókolni. Úgy vesz elégtételt rajtam, hogy most ő minősít engem visszataszítónak. Egy angol király, különösen Henrik, nem tűnhet visszataszítónak, főleg nem a saját szemében. A pap végez az imádsággal, talpra állok, miközben a lányok kimasíroznak a szobából lehajtott fejjel, hálósapkájukban bájosan ártatlanok, akár egy csapat kisangyal. Nem tartom vissza őket. Nem kérek meg senkit, hogy virrasszon velem, holott tudom, hogy ma éjjel egy szemhunyás – nyit sem alszom majd. Ahogy Hevében, itt is nemkívánatos személy lettem. A saját férjem nem kívánja a testemet, és elképzelni sem tudom, hogyan fogunk megbékélni egymással és gyermeket nemzeni, ha megérinteni sem bír. Nemkívánatos személy vagyok az angol király számára, aki teljhatalmú uralkodó, és semmi türelme. A szépségemet ért sérelem nem ríkat meg, sokkal súlyosabb dolog aggaszt. Ha az angol király szemében nemkívánatos személy vagyok, és ő teljhatalmú uralkodó és nincs semmi türelme, akkor vajon mit tesz velem? Ez az ember egyik szeretett feleségét a halálba hajszolta kiszámított kegyetlenséggel, a másodikat, akiért

rajongott, francia pallossal végeztette ki, és a harmadikat, aki fiút szült neki, hagyta áldozatul esni az ügyetlen ápolásnak. Velem vajon mit fog tenni?

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Egészen bizonyos, hogy a királyné boldogtalan, de diszkrét fiatal nő, jóval bölcsebb a koránál, és nem lehet egykönnyen vallomásra bírni. Kedves és megértő voltam vele, amennyire csak tőlem telik de nem szeretném, ha úgy érezné, hogy öncélú kíváncsiságból puhatolózom; és nem akarom ennél is boldogtalanabbá tenni. Mert az kétségtelen, hogy magányosnak és idegennek érezheti magát ebben az országban, ahol épp csak kezdi elsajátítani a nyelvet, és a férje oly szembetűnő megkönnyebbüléssel kerüli a társaságát, amikor csak teheti, és oly látványos érdeklődést mutat egy másik lány iránt. Aztán másnap reggel, mise után odajön hozzám, míg a lányok felcicomázzák magukat a reggelihez. – Lady Rochford, mikor jönnek a hercegnők az udvarhoz? Tétovázom. – Mária hercegnő – emlékeztetem. – De Erzsébet csak Lady. Valami „ach" – szerű csusszan ki a száján. – Igen. Az. Mária hercegnő és Lady Elizabeth. – Általában húsvétkor jönnek – felelem készségesen. – Akkor majd találkozhatnak az öccsükkel, és üdvözölhetik önt. Meg is lepődtünk, hogy nem köszöntötték felségedet a londoni bevonuláskor. – Elhallgatok. Túl gyors ez neki. Látom az arcán, hogy küszködve próbálja követni a beszédemet. – Bocsánat – mondom lassabban. – A hercegnőknek valóban meg kell ismerkedniük önnel. Meg kellene ismerkedniük a mostohaanyjukkal. Üdvözölniük kellett volna önt Londonban. Általában húsvétkor szoktak jönni. Bólint. – Igen. Meghívhatom őket? Habozom. Persze hogy megteheti, de a király nem fogja jó szemmel nézni, ha így önállósítja magát. Viszont a herceg őkegyelmességének nem volna ellenére, ha a királyi pár összeütközésbe kerülne egymással, tehát nem az én dolgom figyelmeztetni a királynét. – Meghívhatja őket – mondom. Biccent. – Kérem, írja. Az asztalhoz megyek, és magam elé húzom az írószeres ladikot. Gondosan kihegyezett pennák, apró tintásüveg, egy kis homokszita itatósnak és egy rúd pecsétviasz sorakoznak benne. Egyszerűen imádom az udvar fényűző világát, imádom kézbe venni a pennát, előhúzni a tiszta papírt, írni, amit a királyné diktál. – Írja Mária hercegnőnek, hogy nagy öröm lesz az udvarnál fogadni őt húsvétkor, és a lakosztályomban szeretném őt vendégül látni – mondja. – Így kell mondani? – Igen – mondom, sebesen szántva a papírt. – És írja a Lady Elizabeth nevelőnőjének, hogy őt is örömmel fogadom az udvarnál. A szívverésem felgyorsul, mint medvehecceléskor szokott. Nagy bajba sodorja magát, ha elküldi ezeket a leveleket. Ez nyílt kihívás Henrik teljhatalmával szemben. Henrik otthonában senki nem dönthet a meghívások felől, csak Henrik maga. – Elküldi ezeket, kérem? – kérdezi. Alig kapok levegőt. – Igen – mondom. – Ahogy parancsolja. Kinyújtja a kezét. – Kérem a leveleket – mondja. – Megmutatok a királynak. – Ó.

Elfordul, hogy mosolyát leplezze. – Lady Rochford, semmit nem tennék a király beleegyezése nélkül. – Joga van eldönteni, mely hölgyeket hívja az udvarhoz – emlékeztetem. – Katalin királyné mindig ragaszkodott hozzá, hogy személyesen nevezze ki a kísérete tagjait. Boleyn Anna úgyszintén. – Ezek a király lányai – mondja. – Tehát megkérdezem, mielőtt meghívom őket. Meghajolok, erre nem tudok mit mondani. – Parancsol még valamit? – kérdezem. – Elmehet – mondja barátságosan, és én kisétálok a szobából. Tisztában vagyok azzal, hogy az orromnál fogva vezetett: szándékosan vett rá, hogy rossz tanácsot adjak neki. Nem szabad elfelejtenem, hogy sokkal ravaszabb, mint feltételezzük róla. Egy Norfolk – livrés apród lebzsel a királyné lakosztálya előtt. Összehajtott levélkét nyom a kezembe, az egyik ablakfülkébe bújok elolvasni. Odakint a kertben sárga tavaszi liliomok és nárciszok hajladoznak, egy tömött, kemény bimbókkal telehintett gesztenyefán feketerigó dalol. Eljött végre a tavasz, a királyné első tavasza Angliában. Megkezdődik a nyári piknikek, lovagi tornák, vadászatok, kirándulások, csónakázások, a nagy paloták végiglátogatásának, az országjárásnak az ideje. Talán a király megbékül vele, talán a királyné megtanul a kedvében járni. Én mindenről tudni fogok. A királyné lakosztályában leszek, ott a helyem. A csiszolt üvegablaknak támaszkodom, és megnézem a levelet. Aláírás nincs rajta, a herceg szokása szerint. A király csak addig marad a királyné mellett, amíg Franciaország és Spanyolország közt ki nem tör a viszály. Ez eldöntött tény. A királyné napjai közöttünk meg vannak számlálva. Figyeld továbbra is. Gyűjts bizonyítékot. Semmisítsd meg ezt. A fiút keresem a szememmel. A falnak dőlve játszadozik egy pénzérmével, felváltva dob ki fejet és írást. Magamhoz intem. – Mondja meg a gazdájának, hogy a királyné az udvarhoz akarja hívni a hercegnőket – mondom halkan a fülébe. – Ez minden.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS A király nagyon harapós kedvében van ma este, látszik abból, hogy amikor bevezeti a királynét a nagyterembe, rám sem pillant, pedig szokott. Kár, mert új ruha van rajtam (még egy!), krémsárga színű, és a mellem alatt van szabva, amitől a keblem csábítóan, szemérmetlenül kidomborodik a szeges fölött. De az ember csak az idejét pocsékolja, ha azon erőlködik, hogy kedvére tegyen egy férfinak. Amikor a legjobb formádban vagy, neki máson jár az esze, vagy ha találkozót beszél meg veled, akkor elkószál valahová, és még egy rendes mentséget sem tud felhozni. A király most annyira dühös a királynéra, hogy alig néz rám, szóval hasztalan vettem föl az új ruhám. Viszont Seymourék asztalánál ül egy igen szemrevaló fiatalember, akinek láthatóan nagyon is megnyerte a tetszését a ruha meg a tartalma is; de mit érdekelnek engem a fiatalemberek, amikor megfogadtam, hogy önmegtartóztatásban töltöm életem hátralévő részét, az idei nagyböjttel kezdve. Látom, hogy Tom Culpepper igyekszik elkapni a tekintetemet, de én oda sem nézek. Nem bocsátom meg neki, nem én, hogy találkozót ígért, de becsapott. Valószínűleg vénkisasszonyként fogok élni és meghalni, és az egész csakis az ő hibája lesz. Hogy miért dühös a király, és mit tett a királyné, csak akkor derül ki, amikor az asztalukhoz megyek vacsora után, hogy átadjam a királynénak a zsebkendőt, amit a királynak hímzett. Újfajta stílusú, nagyon elegáns darab. Hímezni aztán tud a királyné. Ha a férfiak a hímzés kedvéért választanának nőt, ő lenne az eszményi feleség. De végül oda sem adja neki, mert amikor az asztalhoz érek, a király hirtelen felé fordul, és azt mondja: – Igazán vígan leszünk húsvétkor. Okosabb volna egyszerű igennel felelni, és annyiban hagyni a dolgot. De a királyné így szól: – Örülök. Szeretném, ha az udvarhoz jönne Lady Elizabeth és Mária hercegnő. A király majd szétrobban dühében, és látom, hogy a királyné görcsösen összekulcsolja kezét az asztalon. – Lady Elizabeth nem – mondja a király nyersen. – Maga nem kívánhatja a társaságát, és ő sem a magáét. Túl gyorsan beszél, a királyné zavartan ráncolja a homlokát, de azt megérti, hogy nemleges választ kapott. – Mária hercegnő – mondja csendesen. – A mostohalányom. Alig kapok levegőt, úgy elképeszt a királyné merészsége. Hogy vicsorog rá a király, és mégis állja a sarat! – Föl nem foghatom, minek akar egy eltökélt pápistát hívatni az udvarhoz – mondja a király fagyosan. – Nem rokonszenvez a maga vallásával. A királyné nagyon is érti a hangnemet, ha a szavakat nem is tudja követni. – Én a mostohaanyája vagyok – közli egyszerűen. – Én gondoskodom róla. A király nyerítve fölnevet, nagyon megijedek tőle, ha a királyné nem is. – Jóformán egyidős magával – mondja undokul. – Alig hiszem, hogy egy magafajta anyáskodására vágyna. Európa egyik legelőkelőbb hercegnője volt az anyja, és amikor megváltam tőlük, szembeszálltak velem, ahelyett hogy egymást vigasztalgatták volna. Gondolja, hogy épp egy vele egykorú lány gondoskodására van szüksége? Mikor ő és az anyja inkább hagyták, hogy a halál elválassza őket, mint hogy megtagadják a saját hitüket? Gondolja, hogy kell neki egy olyan anya, aki

még angolul se tud? Beszélne magával latinul, görögül, spanyolul, franciául vagy angolul, de németül nem. És mit tud maga? Ó, igen, tud felnémetül. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, amitől lecsillapul, de olyan gyűlölködő és durva, hogy nem merek. Nem tudok megszólalni, csak állok ott bután, és csodálkozom, honnan szedi a királyné az erőt, hogy ne essen le ájultan a székéről. Zavarában mélyen elvörösödik, a ruhája nyakától súlyos fejdíszéig, és látom kipirult bőrét a muszlin alsóing, az aranygallér, a vállkendő alatt. Keserves a kínlódását látni a király haragjával szemben, és csak arra várok, hogy mikor fakad sírva és rohan ki a teremből. De nem teszi. – Tanulok angolul – mondja csöndes méltósággal. – Mindig. És én vagyok a mostohaanyája. A király olyan sebesen pattan föl, hogy súlyos aranyszéke végigkarcolja a padlót, kis híján fel is dől. A király megkapaszkodik az asztalban. Vérvörös az arca, a halántékán lüktet egy ér. Ha csak ránézek, félholt vagyok a rettegéstől, de a királyné ülve marad, két keze még mindig szorosan összekulcsolódik. Mint egy fatönk, bár bénult a félelemtől, nem moccan, nem roskad össze. A király szúrósan rámered, hogy megfélemlítse, elnémítsa; a királyné mégis megszólal. – A kötelességemet teszem. A gyermekeinkért és Önért. Bocsásson meg, ha hibát követek el. – Hívja meg – acsarog a király, és kicsörtet a teremből a trónszéke mögött nyíló ajtón át, mely a magánszobáihoz vezet. Alig szokta használni ezt az ajtót, úgyhogy senki nem áll ott, hogy kinyissa előtte, így hát maga tépi fel, és már el is tűnt, mi pedig sóbálvánnyá válva nézünk utána. A királyné rám néz, és rájövök, hogy a mozdulatlansága nem nyugalmat takar, hanem dermedt rémületet. A király elment, és az udvaroncok elkésve tápászkodnak fel, hogy meghajoljanak a becsapott ajtó előtt; egyedül maradtunk. – A királyné joga hölgyeket hívni vendégségbe – mondja bizonytalanul. – Ön győzött – mondom hitetlenkedve. – A kötelességemet teszem – ismétli. – Ön győzött – mondogatom értetlenül. – Azt mondta, „hívja meg". – Így helyes – mondja. – Megteszem a kötelességemet Angliáért. És megteszem majd a királyért is.

Anna

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS A Hampton Court – i lakosztályomban várok az új nagykövetemre, aki tegnap késő éjjel érkezett, és ma reggel jön bemutatkozni. Azt hittem, hogy előbb a király fog beszélni vele, de egyelőre nem került szóba a hivatalos találkozó. – Helyes ez így? – kérdezem Lady Rochfordtól. Kissé bizonytalannak tűnik. – A nagykövetek általában speciális fogadás keretében mutatkoznak be az udvar és a királyi tanács előtt – mondja. Széttárja a kezét, jelezve, hogy nem tudja, miért részesül másféle bánásmódban a klevei nagykövet. – Nagyböjt van – veti föl. – Húsvétkor kellett volna jönnie, nem nagyböjt idején. Az ablakhoz fordulok, hogy ingerültségemet leplezzem. Velem kellett volna jönnie, együtt érkeznie velem Angliába. Akkor az első pillanattól fogva lett volna közvetítőm a király mellett, olyasvalaki, aki később is velem marad. Overstein és Olisleger grófok voltak a kísérőim, de tudták hogy később magamra hagynak és hazautaznak, egyébként sem voltak idegen udvaroknál szerzett tapasztalataik Az

érkezésem pillanatától kezdve szükségem volt nagykövetre. Ha ott lett volna Rochesterben, amikor megsértettem a királyt első találkozásunkkor. .. De ezen értelmetlen már bánkódni. Talán most, hogy itt lesz, megtalálja a módját, hogy a segítségemre legyen. Kopogás hallatszik, a két őr kitárja az ajtót. – Herr Doktor Carl Harst – jelenti be az őr, a cím kiejtésével küszködve, és a klevei követ belép, körülnéz, aztán amikor meglát, mélyen meghajol. Az udvarhölgyek mind pukedliznek, de közben alaposan végigmérik, és sutyorogva ócsárolják fényesre kopott gallérját, elnyűtt csizmasarkát. Még a kalap – tolláról is ordít, hogy nehéz utat járt be a kontinensen Klevétől Angliáig. Elpirulok szégyenemben, hogy ez az ember fogja a hazámat képviselni Európa leggazdagabb és legbohémabb udvaránál. Nevetségessé fogja tenni magát, és így engem is. – Herr Doktor – szólítom meg, és csókra nyújtom a kezem. Látom, hogy meghökkenti divatos ruhám, könnyed angol fejdíszem, díszes gyűrűim, arany derékláncaim. Kezet csókol, és németül szólal meg: – Fogadja legmélyebb hódolatomat, felség. Én vagyok felséged új nagykövete. Uramisten, előbb nézném ágrólszakadt írnoknak. Biccentek. – Reggelizett már? – kérdem. Zavartan húzza el a száját. – Én... ööö... Nem tudtam, hogy... – Nem evett még? – Nem találtam meg az étkezőtermet, felség. Sajnálom. Nagyon nagy a palota, a szobám meg messze van a főépülettől, és nem volt senki, aki... Úgy látszik, jóformán az istállók mellé szállásolták el. – Hát nem kért útbaigazítást? Ezrével vannak itt szolgák! – Nem tudok angolul. Egészen megrémülök. – Nem tud angolul? De hát hogyan intézkedik majd az országunk ügyeiben? Itt senki nem tud németül. – A herceg, az ön fivére úgy vélte, hogy a tanácsnokok és a király bizonyára beszélnek németül. – Pontosan tudja, hogy nem. – És úgy gondolta, hogy én majd megtanulok angolul. Latinul már tudok – teszi hozzá védekezőn. Sírni tudnék csalódottságomban. – Mindenképpen reggeliznie kell – mondom, miközben próbálom összeszedni magam. Howard Kittihez fordulok, aki szokás szerint mellettem ácsorogva hallgatózik. Ami eddigi beszélgetésünket illeti, csak rajta. Ha elég jól tud németül a kémkedéshez, majd tolmácsolhat ennek a hasznavehetetlen nagykövetnek. – Howard kisasszony, legyen szíves, hozasson egy kis kenyeret és sajtot az egyik cseléddel. A nagykövet úr még nem reggelizett. És némi sört is. Amint elvonult, a követhez fordulok. – Hozott nekem levelet otthonról? – Igen – mondja. – A fivére utasításokat hagyott nekem, az édesanyja pedig szeretetteljes üdvözletét küldi, és reméli, hogy ön dicsőségére válik a hazájának, és nem feledkezik meg az édesanyja szerető neveléséről. Biccentek. Jobb lett volna, ha hozzáértő nagykövetet küld nekem, aki szintén dicsőségére válik a hazájának, nem pedig ezt a rideg üdvözletet; de kiveszem a levélcsomagot a követ kezéből, s ő nekifog a reggelinek az asztal egyik végén, míg én a leveleket bontogatom a másik végén. Először Amelia levelét olvasom el. A bókok felsorolásával kezdi, melyeket mostanában kapott, és áradozik, hogy milyen boldog a klevei udvartartásával. Élvezi, hogy egyedül birtokolhatja a szobáinkat. Beszámol az új ruháiról, meg az én régi ruháimról, amiket most átalakítottak a számára. Ez a kelengyéjéhez kell, mert

hamarosan férjhez megy. Ezt olvasván meglepetten szippantok, mire Lady Rochford kedvesen megkérdezi: – Remélem, nem kapott rossz hírt, felség. – A húgom férjhez megy. – O, milyen nagyszerű. Jó partiról van szó? Semmi az én jó szerencsémhez képest, természetesen. Nevetnem kellene Amelia kisszerű diadalán. Mégis a könnyeimmel küszködve válaszolok. – A sógoromhoz megy hozzá. A nővérem, Sybilla a szász herceg felesége, és Amelia húgom az ő udvarukhoz kerül, a herceg öccse veszi feleségül. – És boldog szomszédságban fognak élni mindnyájan, gondolom keserűen. Immáron együtt van az egész család: anya, fiú, két lány, két férj, csak engem küldtek el az útból, és a várva várt levelek sem jelentenek örömet, csak ugyanazt a kirekesztést és megvetést közvetítik, ami egész életemben az osztályrészem volt. – Tehát nem fogható az ön házasságához. – Az én házasságomhoz semmi nem fogható – mondom. – De boldog lesz, hogy a nővéremmel lakhat, és az öcsém is szereti a közelében tudni őket. – Neki nem jár cobolyprém – mutat rá Howard Kitti, és megmosolyogtat örökös, szégyentelen kapzsiságával. – Nem, és persze ez a fő – mosolygok rá. – A coboly – prémnél nincs fontosabb. Félreteszem Amelia levelét, nem tudom rávenni magam, hogy végigolvassam magabiztos jövendölését a közös karácsonyozásokról és nyári vadászatokról, születésnapi ünnepségekről és a gyerekek, a szászországi unokatestvérek együtt töltendő boldog gyermekkoráról. Inkább anyám levelét veszem elő. Ha tőle reméltem volna vigaszt, most nagyot csalódnék. Beszélt Olisleger gróffal, és aggodalommal töltötték el a hallottak. A gróftól tudja, hogy férfiakkal táncoltam, és nem csak a férjemmel, és a fülemig érő muszlinkendő nélkül jelentem meg. Úgy hallotta, hogy felhagytam a klevei öltözékkel, és angol fejdíszt hordok. Újra felhívja a figyelmemet, hogy a király azért vett el, mert makulátlan jellemű protestáns arára vágyott, és hogy féltékeny természetű, nehéz ember. Fölteszi a kérdést, hogy egyenesen a pokolba akarok – e táncolni, és figyelmeztet, hogy a ledérség egy fiatal nő legsúlyosabb bűne. Leteszem a levelet és az ablakhoz lépek, kinézek a Hampton Court gyönyörű kertjére, a palota körüli cifra sétányra, a folyóhoz vezető ösvényekre, a mólóra, ahol cölöphöz kötve himbálóznak a királyi uszályok. A király udvaroncai társaságában sétál odalent, fényűző öltözékük akár a lovagi tornán is megállná a helyét. A király, aki egy fejjel magasabb mindegyiküknél, és széles, mint egy bika, aranyszövetű köpenyt visel, bársonysapkáján még ekkora távolságból is szembetűnően szikráznak a gyémántok. Thomas Culpepper vállára támaszkodik, aki káprázatos, gyémánt brosstűvel összefogott sötétzöld köpenyt visel. Kleve és az ottani kordbársonyból és fekete gyapjúból szabott egyen – viselet most nagyon távolinak tűnik. Soha nem leszek képes elmagyarázni anyámnak hogy nem hiúságból parádézom angol stílusú ruhákban, hanem hogy ne idézzek a fejemre még több megvetést és undort. Ha a király félreállít, az bajosan köszönhető a túlzott eleganciámnak. Azért lesz, mert undorodik tőlem, és láthatóan mit sem számít, hogy olyan fejdíszt hordok, mint a nagyanyám, vagy olyat, mint a bájos kis Howard Katalin. Semmivel nem tudok a király kedvére tenni; de anyámnak igazán felesleges azon fáradoznia, hogy újból figyelmeztessen, mennyire fontos a király kedvében járnom: az életem múlhat rajta. Ezt nélküle is tudom. És azt is, hogy lehetetlen a kedvében járni. Legalábbis én képtelen vagyok rá. A nagykövet végzett a reggelivel. Visszamegyek az asztalhoz és intek neki, hogy ülve maradhat, amíg elolvasom az utolsó levelet, az öcsémét. Anna nővérem!, így kezdi. Nagyon aggaszt Overstein és Olisleger grófok beszámolója a fogadtatásodról és viselkedésedről új férjed, Henrik angol király

udvaránál. Édesanyád majd foglalkozik az öltözködés és illendőség kérdéseivel, én csak azért könyörgök, hogy hallgass őrá, és ne engedd magad olyan viselkedésre ragadtatni, mellyel lejáratsz bennünket és szégyenbe hozod tenmagadat. Hajlamod a hiúságra és faragatlanságra nem ismeretlen előttünk; de reméltük, hogy a család titka marad. Könyörögve kérünk, hogy térj jó útra, különösen most, hogy rajtad a világ szeme. A következő két oldalt egyszerűen átugrom, semmi másból nem áll, csak múltbéli hibáim felsorolásából, meg figyelmeztetésekből, hogy az angol udvarnál egyetlen rossz lépés is a legsúlyosabb következményekkel járhat. Ki tudhatná ezt nálam jobban? Aztán folytatom. E levéllel együtt az új nagykövet is megérkezik hozzád, aki országunkat fogja képviselni Henrik király és a tanácsa előtt. Minden lehető módon segítséget kell nyújtanod a munkájához, elvárom, hogy szorosan együttműködj vele, hogy valóra váljanak reményeink e szövetséget illetően, mely egyelőre csak csalódást okozott. Az angol király bizonnyal azt képzeli, hogy a vazallusává tette Klevét, és most az a kívánsága, hogy összefogjunk vele a császár ellen, akivel semmiféle összetűzésünk nincsen, és sem a férjed, sem a te kedvedért nem bocsátkozunk ilyesmibe. Ezt világosan az értésére kell adnod. Úgy értesültem, hogy egy magas rangú angol főúr, a norfolki herceg a francia udvarnál járt nemrégiben, és semmi kétségem afelől, hogy Anglia most Franciaország barátságát keresi. Éppenséggel ennek megakadályozására kerültél Angliába. Máris cserbenhagytad hazádat, Klevét, édesanyádat és engem is. A nagykövet majd segítségedre lesz, hogy ne hanyagold el a kötelességedet a test örömeinek a javára. Biztosítottam számára az angliai utazás költségeit és egy személyes szolgát, de mostantól neked kell a fizetéséről gondoskodnod. Hallván ékszereid, új ruháid és egyéb istentelen hóbortjaid, többek között egy bizonyos drága coboly – prém hírét, feltételezem, hogy ezt is megengedheted magadnak. Sőt jobban teszed, ha újonnan szerzett gazdagságodat az országod jövőjére áldozod, nem pedig személyes hiúságod kielégítésére és mindenféle csecsebecsére, melyekkel csak megvetést vonsz magadra. Magas pozíciód nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatod a lelkiismereted parancsát, mint oly sokszor megtetted a múltban. Nyomatékosan kérlek, hogy jobbíts a szokásaidon, Anna. Mint családod feje, azt tanácsolom, hogy hagyj fel hiú és ledér viselkedéseddel. Remélem, levelem éppoly kiváló egészségben talál, mint amilyennek én is örvendek, s főleg bízom benne, hogy lelked egészsége töretlen, kedves nővérem. A fényűzés nem helyettesítője a tiszta lelkiismeretnek, amint majd magad is megtanulod, ha biztonságban megéred az öregkort. Ezért fohászkodik szerető fivéred, Wilhelm Leteszem a levelet, és a nagykövetre nézek. – Mondja legalább, hogy már végzett ilyen munkát, hogy volt már nagykövet. Attól félek, hogy az öcsém valami lutheránus hitszónokot bízott meg a feladattal. – A toledói és a madridi udvarnál szolgáltam az ön édesapját – feleli önérzetesen. – De eddig egyszer sem tettem a saját költségemen. – Az öcsém pénzügyei kissé zavarosak – mondom. – Itt az udvarnál mindenesetre ingyen lakhat. Bólint. – A fivére úgy tájékoztatott, hogy öntől kapom a fizetésemet.

Megrázom a fejem. – Tőlem nem. A király biztosítja az udvartartásom költségeit, fizeti az udvarhölgyeket, a ruháimat, de pénzt egyelőre nem ad. Ez az egyik kérdés, amit meg kellene vitatnia vele. – De mint Anglia koronás királynéja... – A király felesége vagyok, de nem vagyok megkoronázva – mondom. – A februári koronázás helyett hivatalos londoni fogadásban részesültem, és most húsvét utánra várom a koronázást. Egyelőre nem kapom a királynét megillető járadékot. Nincs pénzem. Kissé nyugtalanul néz rám. – De azért feltételezem, nem merült föl semmilyen akadály. A koronázás mindenképp megtörténik? – Nos, gondolom, elhozta a király által kért papírokat. – Miféle papírokat? Érzem, hogy kijövök a béketűrésből. – Az iratokat, amik bizonyítják, hogy a korábbi eljegyzésem érvényét vesztette. A király követelte, hogy mutassuk be az iratokat, Overstein és Olisleger grófok megesküdtek, hogy elküldik. Becsületszavukat adták. Önnél kell lenniük a papíroknak. Leesik az álla. – Nincs nálam semmi! Nekem nem szóltak ezekről az iratokról! Zaklatottságomban dadogni kezdek a saját anyanyelvemen. – De hisz ennél semmi sem fontosabb! Még az esküvőmet is elhalasztották, mert kétségek merültek fel az előszerződéssel kapcsolatban. A küldöttek megesküdtek rá, hogy amint hazaérnek, eljuttatják hozzám az okmányt. Saját személyüket kellett felajánlaniuk zálogképpen. Biztosan szóltak önnek! El kellett hoznia a papírt! A követek saját magukat ajánlották fel biztosítéknak! – Nem szóltak nekem – ismétli. – Pedig az ön fivére, a herceg ragaszkodott hozzá, hogy elhalásszam az indulást, amíg nem beszélek velük. Lehetséges, hogy elfeledkeztek erről? Az öcsém említésére elcsüggedek. – Nem – mondom bágyadtan. – Az öcsém beleegyezett ebbe a házasságba, de nem hajlandó segítségemre lenni. Mit sem törődik kínos helyzetemmel. Néha már attól félek, csak azért küldött ide, hogy megalázzon. Elképed. – De miért? Hogy lehetséges ez? Türtőztetnem kell magam, nem teregethetem ki a családi szennyest. – Ó, ki tudja? A gyerekszobában történnek súrlódások, amik soha nem merülnek feledésbe, sosem bocsáttatnak meg. Azonnal írnia kell neki, hogy szükségem van bizonyítékra a korábbi eljegyzés érvénytelenítéséről. Beszélje rá, hogy küldje el nekem. Közölje vele, hogy az irat nélkül tehetetlen vagyok. Nem tudom befolyásolni a királyt. Közölje vele, hogy amíg az irat nincs meg, szélhámosoknak tűnünk valamennyien. A király gyanakszik ránk, és joggal. Kérdezze meg az öcsémet, tényleg azt akarja – e, hogy a házasságom érvényességét megkérdőjelezzék. Azt akarja, hogy szégyenszemre hazaküldjenek? Azt akarja, hogy semmissé tegyék ezt a házasságot? Vagy pedig azt, hogy koronás királyné legyek? Mert minden egyes nap késedelem csak növeli a király alapját a gyanúra. – A király soha... – kezdi. – Mindenki tudhatja... – A király úgy cselekszik, ahogy kedve tartja – szakítom félbe hevesen. – Ez az első dolog, amit megtanul az ember ennél az udvarnál. A király király, egyben egyházfő, és igazi zsarnok, aki senkinek nem tartozik felelősséggel. O az ura itt minden testnek, minden léleknek. Ebben az országban a király szava Isten szava. O maga is elhiszi, hogy ismeri Isten akaratát, hogy Isten személyesen szól az ő szájával, hogy ő maga földre szállt istenség. Csakis azt teszi, ami neki megfelel, ő dönti el, hogy mi helyes és mi helytelen, és aztán Isten akaratának tulajdonítja a saját kívánságát. Mondja meg az öcsémnek, hogy nagyon kínos helyzetbe hoz, sőt valóságos veszélybe sodor, ha

ebben az apróságban cserbenhagy. El kell küldenie az iratokat, különben az életem forog kockán.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Húsvét reggele van, boldog húsvétot nekem! Úgy utálom a nagyböjtöt – mi a csodáért kellene vezekelnem és megbánást mutatnom? Jóformán semmiért. De idén még a szokásosnál is jobban utáltam a nagyböjtöt, mert az udvarnál szünetelt a tánc, és zene sem volt, csak a legsiralmasabb himnuszok és zsoltárok; és ami még rosszabb, nem voltak álcajátékok és színielőadások. De legalább húsvétkor vigadhatunk. Mária hercegnő is itt lesz, alig várjuk, hogy kiderüljön, mit szól az új mostohaanyjához. Máris kacagnunk kell, ha elképzeljük ezt a találkozást, és a királyné igyekezetét, hogy anyja helyett anyja legyen egy nála egyetlen évvel fiatalabb lánynak, akivel németül próbál majd társalogni, és áttéríteni az új vallásra. Jobb lesz, mint a legjobb udvari mulatság. Mária hercegnő állítólag nagyon komoly, mélabús és jámbor; miközben a királyné nagyon is fesztelen és jó kedélyű a saját termeiben, ráadásul lutheri vagy erasmusi nevelést kapott vagy milyet, mindenesetre újhitű. Úgyhogy lábujjhegyre állva tülekedünk az ablaknál, hogy jól lássuk Mária hercegnő érkezését, amikor a palota elé lovagol, aztán meg átloholunk a királyné lakosztályába, mint egy csapat űzött csirke, hogy odaérjünk, mielőtt Mária hercegnőt fölvezetik a lépcsőn. Ledobjuk magunkat az elszórtan álló üres székekre, és igyekszünk úgy tenni, mintha csendesen varrogatnánk és szentbeszédet hallgatnánk, és a királyné mosolyogva megjegyzi, hogy „Haszontalan kislányok", és akkor kopogás hallatszik az ajtón, és belép a hercegnő, aki – micsoda meglepetés – Erzsébetet vezeti kézen fogva. Egy emberként pattanunk föl, és igen rafinált pukedlivel köszöntjük őket: Mária hercegnőnek mint királyi sarjnak mély pukedli jár, de idejében föl kell egyenesednünk, hogy Lady Elizabeth ne vehesse a neki szóló tisztelet jelének, hiszen ő csak fattyú, és talán még csak nem is a királyé. De azért rámosolygok és nyelvet nyújtok rá, amikor elmegy mellettem, mert olyan kicsi még, szegény baba, csak hatéves, egyébként is az unokahúgom, bár a haja valami kétségbeejtő, vörös, mint a répa. Belehalnék, ha ilyen hajam lenne, de olyan, mint az apjáé, és ez jól jön egy gyereknek, ha kétséges a származása. A királyné felállva üdvözli a mostohalányait, mindkettőt kétszer arcon csókolja, aztán magával viszi a belső szobájába, és becsukja mögöttük az ajtót, hogy maguk lehessenek. Úgyhogy odakint kell várakoznunk, nincs se zene, se bor, se vidámság, és főleg nincs semmi fogalmunk arról, hogy mi folyhat a csukott ajtó mögött. Elbóklászom a belső szoba felé, de Lady Rochford rendreutasítón mered rám, mire fölvonom a szemöldököm és értetlenül visszaszólok, hogy „Mi a baj?", mintha fogalmam sem volna, hogy a hallgatózást akarta megtiltani. Alig néhány perc múlva már úgyis mindannyian halljuk Lady Elizabeth kacagását és vidám csacsogását, és félórán belül feltárul az ajtó és kijönnek, Erzsébet a királynéval kéz a kézben, és Mária hercegnő, aki érkezéskor még mogorva volt és kedvetlen, most mosolyog, az arca kipirult és bájos. A királyné egyenként bemutat bennünket, és Mária hercegnő kegyesen mosolyog ránk, holott pontosan tudja, hogy a fél társaság az ő esküdt ellensége; ezután végre frissítőket hozatnak, és a királyné megüzeni a királynak, hogy megérkeztek a leányai, vele vannak a lakosztályában.

Egyre jobban alakul a dolog, mert most meg a királyt jelenti be az ajtónálló, és vele van az egész kísérete, és mélyen hajbókolok előtte, de csak futólag pillant rám, egyenest a lányaihoz megy. Nagyon szereti őket, cukormázas szilvát vesz elő a zsebéből Erzsébetnek, és kedvesen, szelíden szól Mária hercegnőhöz. A királyné mellé ül, és a királyné a kezére teszi a kezét, és halkan a fülébe mond valamit, és láthatóan nagy a családi egyetértés, ami nagyon bájos lenne, ha nem úgy néznének ki, mint egy agg, bölcs nagyapa a három kisunokájával. Kicsit kesergek és duzzogok magamban, mert senki ügyet sem vet rám, de ekkor Thomas Culpepper – akinek egy pillanatra sem bocsátottam meg – odajön hozzám, kezet csókol, és megszólal: – Katalin kuzin. – A, Culpepper úrfi! – kiáltok fel, mintha csak most venném észre. – Hát maga is itt van? – Hol máshol lennék? Ki a legcsinosabb lány a teremben? – Hm, nem is tudom – felelem. – Mária hercegnő gyönyörű ifjú hölgy. Elhúzza a száját. – Én egy olyan lányról beszélek, aki rabul ejti a férfiakat. – Ilyen lányt nem tudok ajánlani, mert nem ismerek senkit, aki képes lenne pontosságra nevelni magát. – Nem létezik, hogy még mindig neheztel rám – mondja meglepetést színlelve. – Egy magafajta lány, aki minden ujjára bármikor talál tíz férfit is. Nem neheztelhet egy magamfajta senkire, csak mert máshova szólított a kötelesség, noha megszakadt a szívem, hogy ott kellett hagynom kegyedet. Erre kitör belőlem a vihogás, de a szám elé kapom a kezem, mert a királyné felém pillant. – Magának ugyan nem szakadt meg a szíve – mondom. – Nincs is szíve. – Pedig úgy van – erősködik. – Kettészakadt bizony De hát mit tehettem? A király magához hívatott, de a szívem csakis az öné. Összetört szívvel tettem a kötelességemet, és ön sosem fog megbocsátani nekem. – Nem bocsátok meg, mert egy szavát sem hiszem – mondom vígan. A királynéra nézek, és észreveszem, hogy a király minket figyel. Kissé elfordítom a fejem Thomas Culpeppertől, és hátrébb húzódom. Nem venné jól ki magát, ha túl lelkesnek tűnnék a társaságában. Felnézek a szempilláim mögül: nem tévedek, a király engem néz. Begörbített ujjal magához hív, mire faképnél hagyom Thomas Culpeppert, és odalépek a királyi trónhoz. – Felség? – Arra gondoltam, hogy ideje táncolni. Ön lehetne Mária hercegnő párja. A királynétól hallom, hogy ön táncol a legszebben. Na, ki is az, aki úgy szökdécsel, mint egy itáliai céda? Örömömben kigyúl az arcom, és csak azt kívánom, bár hallaná a nagyanyám is, hogy maga a király óhajtja a táncművészetemet látni, méghozzá a királyné ajánlására. – Természetesen, Felség. – Gyönyörűen pukedlizem, és szemérmesen lesütöm a szemem, hiszen mindenki engem néz, aztán Mária hercegnő felé nyújtom a kezemet. Hm, nem mondhatnám, hogy lelkesen fogadja, és ahogy a terem közepére lépdel, hogy a sor elejére álljon velem, mintha nem volna elragadtatva a partnerétől. Gőgösen felvetem a fejem komor arca láttán, és odaintem a többi lányt, hogy sorakozzanak fel mögöttünk. Felharsan egy akkord, megkezdődik a tánc. És ki hitte volna? A hercegnő nagyszerű táncos. Kecses a mozgása, büszke a tartása. Fürge lába sosem véti el a lépést, remek tanára lehetett. Kissé megringatom a csípőmet, hogy a király és a többi férfi ne vegye le a szemét rólam, de az igazat megvallva biztos vagyok benne, hogy a férfiak fele így is a hercegnőt nézi, akinek egészen kipirul az arca a tánctól, és mosolyog, mire végigérünk a

kinyújtott karok sátra alatt. Igyekszem szerény elégedettséggel tudomásul venni a partnerem sikerét, de tartok tőle, hogy az arcom savanyú, mint az éretlen citrom. Ki nem állhatom, ha más dicsőségének fényében kell fürödnöm, egyszerűen nem bírom. Nem természetem, sosem elégszem meg a második hellyel. Végül mély bókkal befejezzük a táncot, és a király felállva lelkendezik, hogy „Brava, brava!", ami latinul vagy németül vagy tudomisén, milyen nyelven hurrát jelent, én meg mosolygok, és igyekszem csendes örömet mutatni, amikor odajön hozzánk, kézen fogja a hercegnőt, mindkét orcáján megcsókolja, és közli, hogy el van ragadtatva tőle. Félrehúzódom, szerényen, mint az ibolya, de sárgán az irigységtől, mint az epe, hogy ezt a sótlan jószágot ennyi dicsérettel halmozzák el; de aztán a király felém fordul, és lehajolva a fülembe suttog: – És maga, kedvesem, úgy táncol, mint egy angyal. Maga mellett a partnere is szebben tündököl. Fog még táncolni a kedvemért, hm? Csak maga, csak nekem? Én meg felnézek és megrebegtetem a szempillámat, mintha megbabonázna a jelenléte, és azt fuvolázom: – O, Felség! Elfeledném a lépéseket, ha Önnek táncolnék! Vezetnie kellene lépésről lépésre. Oda vihetne, ahová csak akarna. Mire így szól: – Drága kislány. Tudom én, hova vinném, ha tehetném. Ohó, gondolom. Mocskos vénember. A saját feleségeddel sem tudsz mit kezdeni, mégis itt sutyorogsz nekem. A király hátralép, és a királynéhoz vezeti Mária hercegnőt, a muzsikusok megzendítenek egy akkordot, a férfiak fölkérik a partnereiket. Érzem, hogy valaki kézen fog, és lesütött szemmel fordulok meg, mintha zavarba hozna a kérés. – Ne erőlködj – mondja Norfolk bátyám hidegen. – Beszédem van veled. A csinos és jóképű Thomas Culpepperre számítottam, hát eléggé meg vagyok döbbenve. Követem a nagybátyámat a terem szélére, Lady Rochford is ott van, mintha minket várna; hát persze, hogy minket vár, és most kettejük között állok, a szívem összeszorul szűk fűzőm alatt, hiszen biztos, sőt holtbiztos, hogy hazaküldenek, mert flörtöltem a királlyal. – Mi a véleményed? – szól Lady Rochfordhoz a fejem fölött. – Uram, én ártatlan vagyok – mondom, de senki nem törődik velem. – Lehetséges – mondja a lady. – Szerintem egész biztos – feleli a herceg. Mindketten mohón végigmérnek, mint a feltrancsírozásra váró hattyúpecsenyét. – Katalin, elnyerted a király tetszését – mondja a nagybátyám. – Nem csináltam semmit – nyöszörgőm. – Uram, esküszöm, hogy ártatlan vagyok. – Amikor rájövök, mit mondtam, elakad a szavam. Boleyn Anna jut eszembe, aki pontosan ugyanezekkel a szavakkal esdekelt a nagybátyjának, de nem kapott kegyelmet. – Kérem... – suttogom. – Kérem, könyörgök... Tényleg nem csináltam semmit... – Ne kiabálj – int Lady Rochford és körbepillant, de senki nem foglalkozik velünk, senki nem akar elszólítani. – Az érzékeit már meghódítottad, most hódítsd meg a szívét is – folytatja a nagybátyám, mintha egy szavamat sem hallotta volna. – Eddig remekül csináltad, de ebben a korban egy férfinak már nem elég egy kis szajha, aki az ölébe bújik, hanem szerelemre vágyik, a vadászatot jobban kedveli, mint az elejtett vadat. Azt akarja hinni, hogy makulátlan hírű leánynak udvarol. – Én az vagyok! Komolyan! Makulátlan! – Kacérkodnod kell vele, bátorítanod kell, mégis mindig visszatartanod. Hallgatok, mert fogalmam sincs, mit vár tőlem. – Egyszóval nem elég, ha megkíván, beléd kell szeretnie. – De miért? – kérdezem. – Hogy jó férjet szerezzen nekem?

A nagybátyám előrehajol, a fülemhez. – Jól figyelj, te féleszű. Azért, hogy ő legyen a férjed, hogy te legyél a felesége, a következő angol királyné. Meglepett kiáltásomat rögtön belém fojtja Lady Rochford, amikor erősen a kezembe csíp. – Au! – Hallgass a nagybátyádra – mondja. – És ne kiabálj. – De a királynak van már felesége – motyogom. – Attól még beléd szerethet – mondja a nagybátyám. – Megestek már nagyobb csodák is. És biztosan tudnia kell, hogy érintetlen szűz vagy, egy kis rózsaszál, aki méltó a királyné trónjára. Hátranézek, az asszonyra, aki máris a királyné trónján ül. Lady Elizabethet nézi mosolyogva, aki a zene ritmusára szökdécsel. A király ütemesen dobog az ép lábával, még Mária hercegnő is boldognak látszik. – Talán nem az idén, talán nem is jövőre – mondja a nagybátyám. – De ébren kell tartanod a király érdeklődését, tisztes szerelmet kell keltened benne. Boleyn Anna bátorította és visszatartotta, s mindvégig megőrizte a vonzalmát, hat teljes éven át, pedig akkor kezdte, amikor a király még szerelmes volt az első feleségébe. Nem egynapos munka ez, hanem mestermű, talán ez lesz az életműved. Nem engedheted, hogy azt higgye, a szeretőjévé tehet. Meg kell becsülnie, mutatkozz olyan leánynak, akit csak házassággal kaphat meg. Képes vagy erre? – Nem tudom – mondom. – O mégiscsak király. Nem ismeri amúgy is mindenki gondolatait? Isten nem mondja meg neki? – Uram, segíts, ez a lány egy idióta – dünnyögi a nagybátyám. – Katalin, ő is csak férfi, csak most, öregségére gyanakvóbb és bosszúszomjasabb lett, mint mások. Könnyebb sorsa volt, mint a legtöbb embernek, tétlenül töltötte egész életét. Mindig kedvesen bántak vele, senki nem mondott neki nemet azóta, hogy megszabadult Aragóniái Katalintól. Megszokta, hogy minden az ő akarata szerint történik. Ennek a férfinak kell a kedvére tenned, egy olyan férfinak, akit születése óta mindig elkényeztettek. El kell hitetned vele, hogy te különleges vagy a nők között, akik mind rajongást színlelnek iránta. Neked valami különlegeset kell nyújtanod. Felizgatnod, mégis megakadályoznod, hogy hozzád nyúljon. Erre kérlek. Lesznek új ruháid, Lady Rochford személyében lesz segítőd is, de ezt várom tőled. Képes vagy rá? – Megpróbálhatom – felelem kétkedve. – De mi lesz azután? Amikor szerelmes és kíván, és bízik bennem? Mi lesz akkor? Aligha mondhatom, hogy királyné szeretnék lenni, miközben a királynét szolgálom. – Azt csak bízd rám – mondja. – Tedd a dolgod, én is teszem a dolgom. De jól kell csinálnod. Úgy, mint most: csak kicsit jobban, kicsit bensőségesebben. Azt akarom, hogy bátorítsd. Habozom. Nagy kedvem van igent mondani, nagy kedvem van az ajándékokhoz meg a kiváltságos helyzethez, amiben részem lesz, ha kiderül, hogy megtetszettem a királynak. De Boleyn Anna, az unokanővérem, ennek a férfinak az unokahúga ugyanezt érezhette. Ugyanezt a tanácsot kaphatta a nagybátyánktól, és lám, hova jutott. Nem tudhatom, mekkora része volt a nagybátyámnak abban, hogy Anna a trónra jutott, vagy akár abban, hogy a vérpadra lépett. Nem tudom, hogy jobban vigyáz – e majd énrám, mint rá. – Mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezem. – Mi lesz, ha valami rosszul sül el? Rám mosolyog. – Csak nem kétled egy pillanatig is, hogy bárkit magadba tudsz bolondítani, akit csak akarsz? Igyekszem komoly arcot vágni, de a hiúságom győz, és visszamosolygok rá. – Nem igazán – mondom.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540. MÁRCIUS Londonba utazunk, a Westminster – palotába, a parlament megnyitására. De ez a visszaút most egész más, mint amikor elhagytuk Londont. Valami történt. Egyszerűen érzem, mint egy vén kopó, a falkavezér, ha fölemeli szürkülő fejét, és a levegőbe szagolva egyből tudja, hogy máshonnan fúj a szél. Amikor kilovagoltunk a városból, a király a felesége és a kis Howard Kitti közt haladt, és bárki láthatta, hogy mosolygó figyelmét megosztja a királyné és a királyné kis barátnője között. Most úgy tűnik, talán csak nekem, hogy megváltozott a kép. A király megint csak a királyné és a királyné legkedvesebb udvarhölgye között lovagol, de ezúttal a feje mindvégig balra fordul. Mintha kerek képe kitekeredett és megakadt volna húsos nyakán. Katalin úgy vonzza a tekintetét, mint a cikázó kérész a kövér, tátott szájú pontyét. A király kidülledt szemmel mered Katalinra, mintha nem tudna betelni a látványával; sem a jobbján lovagoló királyné, sem a királyné mellett haladó Mária hercegnő nem tudja elvonni a figyelmét, nem tudja szóval tartani, kénytelenek a gardedám szerepében kísérni a turbékoló párt. Láttam már ezt máskor is – uramisten, hányszor! Amikor az udvarhoz kerültem, kislány voltam még, Henrik pedig szinte kisfiú, és ismerem jól: a szerelmes fiút, a szerelmes férfit, s most a szerelmes vén bolondot. Láttam Bessie Blount után futni, aztán Mary Boleyn következett, aztán Mary nővére, Anna, majd Madge Shelton, Jane Seymour, Anne Bassett, és most ez a csinos gyermek. Tudom, milyen Henrik, ha belehabarodik egy lányba: mint egy bika, hagyja, hogy az orránál fogva vezessék. Most éppen itt tart. Ha mi Howardok akarjuk, most megfoghatjuk. A miénk. A királyné lefékezi a lovát, hogy velem beszéljen, és Howard Katalint, Catherine Careyt, Mária hercegnőt és a királyt hagyja előrelovagolni. Alig fordulnak utána, egyre kevésbé fontos, egyre kevésbé számít. – A király kedveli Howard Kittit – jegyzi meg. – Meg Lady Anne Bassettet is – mondom fesztelenül. – A fiatalok mulattatják. Hisz ön is élvezte Mária hercegnő társaságát. – Nem – mondja kurtán, nem kér a köntörfalazásból. – Katalint kedveli. – Nem jobban, mint másokat – bizonygatom. – Mary Norris is kedves a szívének. – Lady Rochford, legyen jó barátom: mit tegyek? – kérdi kertelés nélkül. – Hogyhogy mit tegyen, felség? – Ha lesz egy lány... – Elhallgat, a megfelelő szót keresi. – Egy kurva. – Szerető – javítom ki azonnal. – A kurva nagyon erős szó, felség. Felvonja a szemöldökét. – Ach, so? Szerető. – Ha szeretőt tart, nem szabad tudomást vennie róla. Biccent. – Ezt csinál Jane királyné? – Pontosan, felség. Nem foglalkozott vele. Hallgat néhány pillanatig. – Nem gondolják ezért, hogy buta? – Azt gondolták, hogy királynéhoz méltón viselkedik – mondom. – Egy királyné nem panaszkodhat férjére, a királyra. – Ezt csinál Anna királyné? Tétovázom. – Nem. Anna királyné nagyon dühös volt, nagy patáliát csapott. – Isten mentsen attól a ribilliótól, amit aznap rendezett, amikor a vigyorgó és kuncogó Jane Seymourt találta a király ölében. – A király nagyon dühös lett akkor. És... – És? – Veszélyes dolog a királyt feldühíteni. Még a királynénak is.

Ez elnémítja; nem telt hosszú időbe, hogy rájöjjön: az udvar halálos csapda az elővigyázatlan népség számára. – Ki volt akkor a király szeretője? Amikor Anna királyné patáliát csinált? Kínos kérdés a király feleségétől. – Lady Jane Seymour-nak udvarolt akkor, akiből később királyné lett. Bólint. Rájöttem már, hogy amikor látszólag egykedvű és ostoba, akkor jár a legfürgébben az esze. – És Aragóniái Katalin királyné? Patáliát csinál? Ennél a kérdésnél legalább szilárd talajon állok. – Soha, egyetlenegyszer sem panaszkodott a királynak. Mindig mosolyogva köszöntötte, akármit is hallott felőle, akármilyen félelmet érzett belül. Mindig roppantul tapintatos feleség és királyné volt. – De a királynak szeretője volt? Mégis? Egy ilyen királyné mellett? Egy hercegnő mellett, akit szerelemből vette feleségül? – Igen. – És a szerető Lady Anna Boleyn volt? Bólintok. – Egy udvarhölgy? A királyné udvarhölgye? Ismét bólintok, könyörtelen logikája elől nem lehet kitérni. – Szóval mindkét új királyné udvarhölgy volt? A királyné lakosztályban lát őket a király? Ott találkozik. – Így volt – mondom. – Akkor találkozik velük, amikor a királyné látja. A királyné termeiben táncol velük. Akkor megbeszéli, hogy később találkoznak? Nem tagadhatom. – Ehm, igen. Előrenéz, ahol Katalin lovagol szorosan a király mellett, és láthatjuk, hogy a király feléje hajol, és a kezére teszi a kezét, mintha a gyeplőtartását akarná kiigazítani. Katalin áhítattal néz fel rá, mintha a király érintése oly nagy megtiszteltetés lenne, ami szinte túl sok neki. Kissé közelebb hajol hozzá, epedve néz fel, hallani elfulladt kuncogását. – Így – állapítja meg a királyné. Nem tudom, mit mondhatnék. – Értem – mondja. – Már világos. És okos asszony nem szólja? – Nem szól semmit. – Tétovázom egy pillanatig. – Nem tudja megakadályozni, felség. Akármi lesz belőle. Lehorgasztja a fejét, és meglepetten látom, hogy egy könnycsepp hullik a nyeregfőre, amit gyorsan elrejt kesztyűs kezével. – Igen, nem tehetek semmit – suttogja. Alig néhány napja rendezkedtünk be Westminsterben, amikor rokonom, a norfolki herceg magához hívat. Délben megyek, ebéd előtt, és amikor megérkezem, a herceg nagy léptekkel rója a szobát, nem is hasonlít megszokott higgadt önmagára. Olyan ritkán zaklatja fel bármi is, hogy egyből veszélyt szimatolok. Be sem lépek a szobába, a fal mellett maradok, mintha a Towerben eltévesztettem volna az ajtót, és véletlenül a király oroszlánjai között találtam volna magam. Az ajtónál ácsorgók, a kezem a kilincset markolássza. – Uram? – Hallottad? Tudtad? Cromwellből gróf lesz! Egy istenverte gróf! – Csakugyan? – Ha mondom! Essex grófja! Essex nyavalyás grófja! Mit szólsz ehhez, hölgyem? – Nem tudom, mit szóljak, uram. – Elhálták a házasságot? – Nem! – Esküszöl? Biztos vagy benne? Márpedig meg kellett lennie. Végre beakasztotta, és így díjazza a kerítőt. Valamitől elégedett Cromwell – lel!

– Teljesen biztos vagyok benne. Tudom, hogy nem történt meg. Es a királyné boldogtalan, tudja, hogy a király Katalinhoz vonzódik, és ez nyugtalanítja. Beszélt velem erről. – Mégis megjutalmazza a minisztert, aki a királynét szerezte neki. Úgy látszik, elégedett a házassággal, valami kedvére való történt. Megtudott valamit, elfordul tőlünk. Megjutalmazza Cromwellt, aki a királynét hozta. – Esküszöm, uram, semmit nem titkoltam el ön elől. A király majdnem minden este meglátogatta nagyböjt óta, de semmi javulást nem ért el. A lepedő tiszta, a királyné haja reggel szabályos fonatban van, a hálósapkája rendezett. Napközben, ha azt hiszi, nem látják, néha elsírja magát. Nem egy szeretett asszony, hanem egy megbántott kislány. Esküszöm, hogy még szűz. A herceg tajtékozva támad nekem. – Akkor miért lesz Cromwellből Essex grófja? – Más oka lehet annak. – Miféle más oka? Ez Cromwell nagy diadala, a szövetség a protestáns hercegek és a király között, Franciaország és Spanyolország ellen, megpecsételve a flamand menyasszonnyal. Egy karnyújtásnyira vagyunk a francia szövetségtől. Elültettem a királyban a gyanút Cromwell – lel szemben. Lord Lisle azt mondta neki, hogy Cromwell a reformerek pártján áll, és eretnekeket rejteget Calais-ban. Cromwell kedvenc prédikátorát eretnekséggel vádolják. Szépen gyűltek ellene a bizonyítékok, erre grófságot kap! Miért? A grófság a jutalma. Miért jutalmazná a király, ha nem elégedett vele? Vállat vonok. – Urambátyám, honnan tudjam én azt? – Mert az a dolgod, hogy tudd! – üvölti. – Azért kerültél az udvarhoz, azért tartalak, öltöztetlek, etetlek, hogy mindenről tudj, és elmondd nekem! Ha nem tudsz semmit, minek vagy itt? Mi haszna, hogy megmentettelek a hóhértól? Érzem, hogy az arcom megdermed a rémülettől, a haragja erejétől. – Tudok mindenről, ami a királyné termeiben történik – mondom halkan. – Nem tudhatom, mi zajlik le a Titkos Tanácsban. – Mered azt állítani, hogy nekem kellene tudnom? Hogy én fogtam mellé? Szótlanul rázom a fejem. – Honnan tudhatnám, mire gondol a király, ha semmit nem árul el a terveiből, és megjutalmazza azt az embert, akit három hónapja nyilvánosan üt – ver? Honnan tudhatná bárki, merről fúj a szél, ha Cromwell a hibás a király eddigi legrosszabbul sikerült házasságáért, és most cserébe pöffeszkedhet, mint az istenverte Essex átkozott grófja? Azon kapom magam, hogy a falhoz simulok, szétterpesztett ujjaim a selyem faliszőnyeghez tapadnak. Érzem, hogy a szövet átnedvesedik a hideg verejtéktől. – Honnan tudhatná bárki, hogy mi az ördög lakozik a király fejében, amikor egyszer ravasz, mint a róka, másszor sült bolond? Némán rázom a fejem. Egy mondatban emlegetni a királyt és az őrültséget gyakorlatilag felségárulással egyenlő. Még itt, a Howard – lakosztály biztos menedékében sem merném kimondani. – Legalább abban biztos vagy, hogy még mindig tetszik neki Katalin? – kérdezi csendesebben. – Imádja. Semmi kétségem efelől. – Nos, szólj neki, hogy tartsa magától karnyújtásnyira. Nem nyerünk semmit, ha a szajhája lesz, de a királyné a helyén marad. – Kétség sem fér hozzá... – Én már mindenben kételkedem – szögezi le. – És ha lefekszik Katalinnal, aztán a királynéval is, és fiút nemz neki, akkor Cromwellé az érdem a királyi család gyarapodásáért, nekünk pedig végünk, a kis cafkával együtt.

– Nem fekszik le a királynéval – ismétlem az egyetlen dolgot, amiben bizonyos lehetek. – Nem tudsz te semmit – közli gorombán. – Csak amit összeszedsz a kulcslyukon át, a belső szobai pletykákból, az összesöpört szemétből, a trágyadombról. Mindent tudsz az élet mocskáról, de a politikáról fogalmad sincs. Én mondom, hogy a király messze a reményein túl díjazza Cromwellt a klevei királynéért; és a terveid és az én terveim dugába dőltek. És te egy nagy szamár vagy. Erre nincs mit mondanom, hát várom, hogy elbocsásson, de az ablakhoz fordul és megáll, a hüvelykujja körmét rágcsálja. Kis idő múlva egy apród lép be, és közli vele, hogy a Lordok Házában várják, mire szó nélkül kisétál. Pukedlizem, de alig hiszem, hogy látja. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, nekem is távoznom kellene, de maradok. Körbejárom a szobát. Mivel minden csendes, senkit nem hallok az ajtónál, hátrahúzom a széket. Aztán elfoglalom a herceg helyét az asztalnál, a nagy, faragott, Howard – címerrel díszített székben, mely kényelmetlenül nyomja a tarkómat. Vajon milyen lett volna, ha George életben marad, és a nagybátyja meghal, és George lett volna a család feje, és teljes joggal ülhettem volna itt, az ő oldalán? Összeillő székpáron ülnénk, a saját álmainkat, a saját terveinket szövögetnénk. Hatalmas házat építtettünk volna magunknak, ahol a saját gyermekeinket nevelnénk. A királyné bátyja és sógornője lennénk, s a gyermekeink a leendő király unokatestvérei. George-ból biztosan herceg lenne már, s belőlem hercegné. Gazdagok volnánk, az ország legerősebb családja. Együtt öregednénk meg, nagyra becsülne tanácsaimért és tántoríthatatlan hűségemért, én pedig szeretném szenvedélyességét, vonzó külsejét, szellemét. Végül felém fordul a szeretete, egészen biztosan úgy lett volna. Megunja Annát és a szeszélyeit. Ráébred, hogy az állhatatos szerelem, a hűséges szerelem, egy feleség szerelme a legjobb a világon. De George meghalt, Anna is meghalt, mindketten meghaltak, még mielőtt megtanultak volna becsülni engem. Csak én maradtam hármunk közül, az egyetlen túlélő, aki a Boleyn örökségre szomjazva gubbaszt a Howard – széken, és arról képzeleg, hogy ők még mindig élnek, hogy ragyogó jövő vár ránk, nem pedig magányos öregség, kisstílű ármánykodás, megaláztatás és halál.

Katalin

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. ÁPRILIS A királyné lakosztálya felé megyek ebéd előtt, amikor egy kéz finoman a karomra kulcsolódik. John Beresbyre vagy Tom Culpepperre számítok, úgyhogy nevetve fordulok meg, hogy rápirítsak, de ekkor meglátom, hogy a király az, úgyhogy mélyen hajbókolok előtte. O így szól: – Szóval felismert – , és most észreveszem, hogy nagykalap és nagy köpeny van rajta, és nyilván teljesen fölismerhetetlennek hiszi magát. Nem mondhatom, hogy „Ön a legkövérebb férfi az udvarnál, naná, hogy megismerem, nincs még egy ember, aki hat láb magas és több mint négy láb a derékmérete, és nincs még egy ember, aki úgy bűzlik, mint a penészes hús". Helyette azt mondom: – Felség, ó, Felség, azt hiszem, én bármikor, bárhol megismerném. Előlép az árnyékból, s látom, hogy nincs vele senki, ami példátlan dolog. Általában fél tucat kísérővel jár mindenhová. Akármit is csinál. – Miről ismer meg? – kérdi.

Kitaláltam egy ravasz módszert: ha így beszél velem, azt képzelem, hogy Thomas Culpepper áll előttem, a drága, imádnivaló Thomas Culpepper, és arra gondolok, hogyan válaszolnék őneki, hogy elbűvöljem, és úgy mosolygok, mintha őrá mosolyognék, és a királynak mondom, amit neki mondanék. Úgyhogy könnyedén felelek: – Felség, nem merem megmondani – , de magamban így szólok: „Thomas, nem merem megmondani". Mire ő: – Mondja csak meg. Mire én: – Nem lehet. Mire ő: – Mondja csak, édes kicsi Katalin. Ez egész nap mehetne így, úgyhogy fogást váltok és azt mondom: – Annyira szégyellem magam. Mire ő: – Nem kell szégyellnie magát, drágaságom. Mondja el, miről ismer meg. Mire én, Thomasra gondolva: – Egy illatról, Felség. Olyan, mint egy parfüm, finom, jóleső illat, mint valami virág, jázmin vagy rózsa. És van egy másik, sűrűbb illat is, mint a vadászatból hazatért ló forró verejtéke, és a cserzett bőr szaga, és a sós tengeri levegő szaga. – Ilyen az illatom? – kérdezi, és csodálkozó a hangja, és rájövök, némi riadalommal, hogy ezzel az elevenére tapintottam, hiszen valójában a lábsebe gennyes szagát árasztja szegény, meg sokszor szellemestől bűzlik, mert mindig szorulása van, és ez a szag mindig körüllengi, úgyhogy illatosító labdacsot kell magával hordania állandóan, hogy a saját orrától elűzze a szagot, de bizonyára tudja, hogy mindenki más a rothadás bűzét érzi rajta. – Nekem igen – mondom őszintén, Thomas Culpep – pert idézve magam elé minden erőmmel, az ő tiszta illatát, göndör barna haját. – Jázmin és verejték és bőr és só illatát érzem. – Lesütöm a szemem és megnyalom az ajkam, csak egész finoman, nem szemérmetlenül. – Erről mindig megismerem Önt. Kézen fog és magához húz. – Drága kislány – lihegi. – Ó, Istenem, maga drága kislány. Levegőért kapkodok, mintha megijesztett volna, de úgy nézek fel rá, mintha a csókjára várnék. Hogy ez micsoda mocskos dolog. Szörnyen hasonlít a mostohanagyanyám horshami intézőjére – nagyon öreg. Olyan öreg, hogy majdnem a nagyapám lehetne, és a szája remeg, és a szeme nedves. Csodálom őt, persze, mert ő a király. Ő a leghatalmasabb ember a földkerekségen, és szeretem, mert ő a királyom. És a nagybátyám elmagyarázta, hogy új ruhák járnak azért, ha kacérkodom vele. De azért nem nagyon kellemes, amikor átkarolja a derekamat és a nyakamra nyomja nedves száját, és a nyála hidegen tapad a bőrömre. – Drága kislány – ismétli, és nyirkos szájával csócsálja a nyakamat, ami olyan, mintha egy hal szopogatna. – Felség! – mondom elfulladva. – Engedjen el. – Sohasem engedem el! – Felség, én hajadon vagyok! Ez remekül beválik, kissé elereszt, én hátralépek, és megfogja ugyan mindkét kezemet, de legalább nem liheg a ruhámba. – Drága kislány maga, Katalin. – Tisztességes lány vagyok, uram – pihegem. Szorosan markolja a kezem és magához húz. – Ha szabad volnék, lenne a feleségem? – kérdi egyszerűen. Annyira megdöbbent ez az iram, hogy egy hang sem jön ki a torkomon, csak bámulok rá, mint egy gügye fejő – lány akinek annyi esze sincs, mint a fejőstehénnek. – A felesége? Az Ön felesége, uram? – A házasságom hamis – mondja gyorsan, és egyre közelebb von magához, a keze megint a derekamat öleli. Azt hiszem, csak azért beszél, hogy elkápráztasson, amíg lopva behúz a sarokba és felnyúl a szoknyám alá, úgyhogy tovább hátrálok, ő

meg tovább beszél. – A házasságom érvénytelen. Több okból is. A feleségem előszerződést kötött mással, nem volt független. A lelkiismeretem óva intett, és a lelkem épségét féltve képtelen vagyok szent egyesülésben együtt hálni vele. Szívem mélyén pontosan tudom, hogy egy másik férfi felesége. – Tényleg? – Csak nem hisz olyan bolondnak, hogy egy pillanatig is elhiszem ezt? – Tudom, hogy így van, a lelkiismeretem súgta meg. Isten szól hozzám. Tudom az igazat. – Isten szól? Ön tudja? – Igen – mondja határozottan. – így hát valójában nem egyeztem bele a házasságba az esküvőn. Isten tudott a kételyeimről; és azóta sem háltam a királynéval. Tehát a házasság nem házasság, és hamarosan szabad ember leszek. Szóval tényleg olyan bolondnak hisz, mert saját magát is elbolondította. Te jó Isten, hogy mit tudnak a férfiak a fejükkel művelni, ha kemény a farkuk. Tényleg elképesztő. – De mi lesz ővele? – kérdezem. – Micsoda? – A keze, mely lassan kúszik a fűzőmön a mellem felé, megtorpan a kérdésre. – Mi lesz a királynéval? – kérdem. – Ha már nem királyné. – Honnan tudjam? – mondja, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. – Nem kellett volna Angliába jönnie, ha tudta, hogy nem független. Szószegő nőszemély. Felőlem haza is mehet. Nem hiszem, hogy a királyné haza akarna menni, amilyen fivére van, egyébként is megszerette a király gyerekeit és Angliát is. De a király keze buzgón matat a derekamon, és maga felé fordít. – Katalin – szól vágyakozom – Mondja, hogy szabad gondolnom magára! Vagy talán van egy másik fiatalember? Maga még nagyon fiatal, csupa kísértés veszi körül ennél a kéjsóvár udvarnál, ennél a mocskos lelkű, élveteg udvarnál, tele rossz, szennyes képzeletű fiúkkal, egyikük bizonyára felkeltette a maga érdeklődését, hm? Valami kis ajándékot ígért egy csókért cserébe, hm? – Nem – felelem. – Már mondtam. Nem szeretem a fiúkat. Olyan lehetetlenek mind. – Nem szereti a fiúkat? – Nem én. – Akkor mit szeret? – kérdezi. A hangjában szinte csilingel az önimádat. Tudja, mi a refrén ebben a dalban. – Nem merem megmondani. – A keze megint felfelé kúszik, egy pillanat, és már a mellemet fogja markolászni. 0, Thomas Culpepper, bárcsak tényleg te lennél az. – Mondja meg – kéri. – Ó, mondja meg, édes kis Katalin, és kap tőlem egy szép ajándékot, mert olyan őszinte kislány volt. Lopva szippantok egy kis friss levegőt. – Ont szeretem – mondom egyszerűen, és egy kéz tapad – zsupsz – a mellemre, és a másik közelebb von, és a szája az enyémre nyomódik, nedves és cuppogó, és elég borzalmas; de ugyanakkor az jár a fejemben, hogy milyen ajándékot kapok vajon azért, mert olyan őszinte kislány voltam. Két elítélt gyilkos birtokait adja nekem, vagyis két házat meg ami benne van, és pénzt is. Nem tudom elhinni. Hogy nekem házaim legyenek, és földjeim, és saját pénzem. Soha nem voltam még ilyen gazdag, és soha még ilyen könnyen nem jutottam ajándékhoz. Nem valami kellemes egy olyan férfit elcsábítani, aki az apám lehetne, sőt majdnem a nagyapám. Nem nagyon kellemes, ha a keze a mellemet gyúrja, és a büdös szája az arcomba zihál. De nem szabad elfelejtenem, hogy ő a király, és

kedves öreg bácsi, igazán aranyos, gyöngéd öregember, és végül is behunyhatom a szemem, és képzelhetem, hogy valaki más az. És az sem valami kellemes, hogy halott emberek vagyonát kapom meg, de amikor megemlítem ezt Lady Rochfordnak, akkor rámutat, hogy így vagy úgy, de minden vagyonunk halott embereké mindig, vagy loptuk, vagy örököltük, és egy nő, aki sokra akarja vinni, nem lehet ilyen finnyás.

Anna

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. ÁPRILIS Azt hittem, hogy a május elsejei ünnepségek keretében koronáznak meg, de már egy hónap sincs hátra, és senki nem rendelte meg a ruhákat, nem tervezte meg a koronázás rendjét, úgyhogy kezdem azt hinni, hogy nem május elsején lesz, nem lehet. Jobb tanácsadó híján megvárom, amíg Mária hercegnő és én a Boldogasszony – kápolnától a palota felé sétálunk, és megkérdezem, mi a véleménye. Nagyon megkedveltem őt, és bízom az ítéletében. Ráadásul, mivel gyermekként ennél az udvarnál lakott, majd számkivetetté vált, jobban tudja másoknál, hogy milyen érzés itt élni, mégis kívülállónak maradni. A „koronázás" szóra olyan aggodalmas pillantást vet rám, hogy földbe gyökerezik a lábam. Megdermedek és felkiáltok. – Jaj, hát mit hallott? – Drága Anna, ne sírjon – mondja gyorsan. – Elnézését kérem. Anna királyné, felség. – Nem sírok. – Felé fordítom döbbent arcomat. – Tényleg nem. Azonnal körülnézünk, figyel – e valaki bennünket. Ilyen az udvari élet, mindig résen kell lenni; az igazságról beszélni csak suttogva szabad. A hercegnő közelebb lép, megfogom a kezét és belekarolok, és így sétálunk tovább. – Nem lehet május elsején, mert már minden terv készen állna a koronázásra – mondja. – Pedig nagyböjtkor még én is arra számítottam. De nincs olyan nagy baj. Nem jelent semmit. Jane királynét sem koronáztatta meg. Ha életben maradt volna, akkor igen, mivel megszülte már a trónörököst. Bizonyára csak az ön bejelentésére vár, hogy állapotos. Arra vár, hogy ön gyereket szüljön, és akkor meglesz a keresztelő, aztán pedig a koronázás. Mélyen elpirulok, és nem szólok semmit. Az arcomra pillant, és megvárja, amíg a lépcső tetejére érünk, átmegyünk a fogadószobámon, át a belső szobán és be a kis magánkuckómba, ahová senki sem léphet hívatlanul. Becsukom az ajtót az udvarhölgyek kíváncsi arca előtt, és végre kettesben vagyunk. – Valami gond van tehát? – kérdi tapintatosan. – Nem velem. Bólint, de egyikünk sem akar többet szólni erről. Mindketten szüzek vagyunk, húszas éveink közepén, túlkoros vénlányok, félünk a férfivágyak misztériumától, s félünk a király hatalmától, aki mindkettőnket épphogy megtűr. – Tudja, úgy gyűlölöm a május elsejét – szólal meg hirtelen. – Hát nem az egyik legnagyobb ünnep egész évben? – O, hogyne, de barbár ünnep, pogány: nem keresztény. Pápista babonaság ez; nevethetnékem van, de komoly arca megakaszt. – A tavasz érkezését köszönti – mondom. – Nincs benne semmi rossz. – Arra való, hogy megszabaduljunk a régitől, és belekezdjünk az újba – mondja. – így szól a hagyomány, és a király barbár módon, végletesen tartja magát ehhez. Egy május elsejei lovagi tornán Boleyn Annának szóló szerelmes üzenet volt a mottója, és május elseje volt, amikor félreállította anyámat Lady Anna miatt. Alig öt

év múlva ő volt soron: Lady Anna volt a bajvívás királynője, a lovagok az ő tiszteletére küzdöttek, az ő páholya előtt. De a lovagokat még aznap délután elfogták, és a király ellovagolt a mindketten saját rémképeinktől űzve. A termeim kis ajtaján átlépve lármás sürgés – forgás fogad. Szolgák futkosnak a galéria és a szoba között mindenfélét cipelve. Egy étkezőasztalt terítenek meg éppen a fogadószobámban, a királyi kincstárból való arany és ezüst étkészlettel. – Mi folyik itt? – kérdem csodálkozva. – Őfelsége, a király bejelentette, hogy az ön lakosztályában fog ebédelni. – Lady Rochford furakodik elém, és mélyen bókol, miközben felvilágosít. – Pompás. – Igyekszem örömet mutatni, de még mindig tele a szívem rettegéssel a király haragjának, a Tower-nek, a vérpadnak a gondolatára. – Megtiszteltetés a termeimhez fogadni Őfelségét. – A termeimben – javít ki Mária hercegnő halkan. – A termeimben – ismétlem. – Átöltözik az ebédhez? – Igen. – Látom, hogy az udvarhölgyek már fölvették legszebb ruhájukat, Howard Kitti fejfedője szinte a tarkóján ül, ezzel az erővel le is vethetné; és súlyosan meg van rakva igazgyönggyel díszített aranyláncokkal. A füléről gyémántok himbálóznak, gyöngysor tekereg a nyakán. Valahonnan pénzhez jutott. Soha nem láttam még rajta egyetlen vékony aranyláncnál többet. Észreveszi, hogy őt nézem, és pukedlizik, majd megpördül a sarkán, hogy megcsodálhassam új, rózsás selyemruháját, és mályvaszín alsószoknyáját. – Csinos – mondom. – Új? – Igen – mondja, és kerüli a tekintetemet, mint egy lopáson kapott kisgyerek, és máris tudom, hogy mindez a cicoma a királytól való. – Segítsek átöltözni? – kérdi mintegy bocsánatkérően. Bólintok, és két másik lánnyal utánam jön a belső szobámba. A ruhám már ki van készítve, és Katalin a ládához szalad, hogy elővegye az alsóneműmet. – Milyen finom – mondja elismerően, és végigsimít az ingeim fehér hímzésén. Magamra húzom az inget, és a tükör elé ülök, hogy Katalin megfésüljön. Gyengéd kézzel csavarja a hajam az aranybevonatú hálóba, csak akkor ellenkezem, amikor a fejdíszemet hátratolja a tarkómra. Én megigazítom, mire fölnevet. Arcunk egymás mellett látszik a tükörben, és találkozik a tekintetünk: a szeme gyermekien ártatlan, a hamisság árnyéka sem bujkál benne. Megfordulok, és a többi lányhoz intézem a szavaimat. – Hagyjanak magunkra – mondom. Jelentőségteljesen néznek egymásra, amiből megértem, hogy Howard Kitti megvagyonosodása nem titok, mindenki tudja, honnan valók azok a gyöngyök; és most arra számítanak, hogy féltékenységi jelenetet rendezek a kis Howard Kittinek. – A király szereti önt – mondom kertelés nélkül. A szemében kihuny a vidámság. Egyik rózsaszín papucsos lábáról a másikra áll tétován. – Felség... – suttogja. – Engem nem szeret – mondom. Tudom, hogy nagyon nyersen fogalmazok, de kevés a szókincsem ahhoz, hogy csűrjem – csavarjam a dolgot, ahogy egy hazug angol asz – szony tenné. A mély nyakkivágásától az arcáig elvörösödik. – Felség... – Ön kívánja a királyt? – kérdezem. Nincsenek szavaim, hogy hosszú beszélgetéssel álcázhassam ezt a kérdést. – Nem! – vágja rá azonnal, de aztán lehajtja a fejét. – Ő a király... és a nagybátyám azt mondja, sőt parancsolja... – Ön nem szabad? – mondom ki. Szürke tekintete az enyémbe fúródik. – Lány vagyok – mondja. – Csak egy fiatal lány, hát nem vagyok szabad.

– Dacolhat a paranccsal? – Nem. Elhallgatunk, ahogy mindketten fölismerjük e kijelentés egyszerű igazságát. Két nő, aki megértette, hogy nem ura a sorsának. Bábuk vagyunk ezen a táblán, és nem mi választjuk meg a lépéseket. A férfiak kedvükre játszanak velünk. Nem tehetünk mást, csak hogy igyekszünk átvészelni, ami ránk vár. – Mi lesz velem, ha a király önt akarja feleségül? – Ahogy az esetlen szavak kibuknak belőlem, tudom, hogy ez a kimondhatatlan kérdés a legfontosabb. Vállat von. – Nem tudom. Szerintem senki nem tudja. – Lehet, hogy megöl? – suttogom. Összeszorul a szívem, látván, hogy nem rezzen össze rémülten, nem tör ki belőle a tiltakozás. Állja a tekintetemet. – Nem tudom, mit fog tenni – ismétli. – Felség, én nem tudom, mit akar, és mit tehet. Nem ismerem a törvényeket. Nem tudom, mire képes. – Magához fogja venni önt – mondom merev ajkakkal. – Már világos. Feleségnek vagy kurvának. De engem a Towerbe küld? Megöl? – Nem tudom – mondja. Olyan, mint egy ijedt gyerek. – Nem tudok erről semmit. Nekem nem mondanak mást, csak hogy kedvére kell tennem a királynak. És muszáj szót fogadnom.

Jane Boleyn

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. MÁJUS A királyné a páholyában ül, a bajvívótér fölött, a nyugtalanságtól sápadtan, de rangjához méltó tartással. Mosolyogva fordul a londoniak felé, akik a palotához sereglettek, hogy láthassák a királyi családot, a nemeseket, a csatajátékokat, az élőképeket, a bajvívást. Hat kihívó és hat ellenfél párharcát láthatjuk ma, s most körbejárják a küzdőteret egész kíséretükkel, pajzsaikkal, lobogójukkal, a trombiták harsogva hirdetik a lovagok dicsőségét, míg a nézők ordítva fogadásokat kötnek, és a zsivaj, a forróság és az aranyszínű homokról tűző verőfény elbódít, mint egy álom. Ha a páholy hátuljában állok és félig behunyom a szemem, kísértetek tűnnek elő. Látom Katalin királynét előrehajolni, ifjú férjének integet, még a pajzsot is látom és a mottót: Sir Hűséges Szív. Sir Hűséges Szív! Nevetséges volna, ha a király hűtlen szíve nem okozta volna annyi ember halálát. Csak saját vágyaihoz hű, és mostanra, május elsejére, megint másfelé fordult, irányt váltott, mint a tavaszi szél. Oldalt lépek; a sátortető egy résén át bekandikál a nap, s elvakított szemeim Annát látják a páholy elején, az én Annámat, Boleyn Annát, hátravetett fejjel kacag, védtelen fehér nyaka ívbe hajlik. Forró volt abban az évben, Anna utolsó évében május első napja, és Anna a nap melegére panaszkodott, holott a félelemtől verejtékezett. Tudta, Pislogok. A királynak, mint Isten földi helytartójának joga van dönteni ilyen kérdésekben, de mi, egyszerű halandók néha csak lassan tudjuk követni Isten szeszélyes színeváltozásait. – Akkor hát vége? – intek a lány felé, aki a páholy elején áll, hogy a lovag üdvözlését fogadja, és fölemelt kézzel, mosolyogva fordul a tömeg felé, mely a nevét kiáltja. – Neki vége – mondja a herceg. – Vége? – Vége. Biccentek. Gondolom, azt jelenti ez, hogy meg fogják ölni.

Anna

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS Az öcsém végre elküldte az iratokat, melyek bizonyítják, hogy tényleg nem voltam férjnél, mielőtt Angliába kerültem, a királlyal kötött házasságom volt az első, tehát érvényes, ahogy mindvégig tudtam, ahogy mindenki tudja. Az iratokat ma hozta egy küldönc, de a nagykövetem nem mutathatja be őket. A király Titkos Tanácsa folyton ülésezik, és nem tudunk rájönni, miről tárgyalnak. Miután annyira ragaszkodtak ehhez az irathoz, most nem is veszik a fáradságot, hogy megnézzék; arról, hogy mit jelenthet e váratlan közöny, elképzelésem sincs. Isten tudja, mi a tervük velem; attól rettegek leginkább, hogy valami szégyenteljes vádat hoznak föl ellenem, és úgy halok meg e messzi országban, hogy anyám szajhának hiszi a saját lányát. Tudom, hogy szörnyű csapás van készülőben, mert a barátaimat már utolérte a veszedelem. Letartóztatták Lord Lisle-t, aki oly kedvesen fogadott Calais-ban, és senki nem tudja megmondani, mi a vád ellene. A felesége eltűnt a termeimből, el sem búcsúzott. Nem fordult hozzám, hogy próbáljak közbenjárni a férje érdekében. Ez vagy azt jelenti, hogy tárgyalás nélkül végzik ki – édes Istenem, talán már meg is halt – , vagy pedig Lady Lisle tudja, hogy nincs befolyásom a királyra. Akárhogy is, ez katasztrófát jelent a lordnak és nekem is. Senki nem tudja megmondani, hol bujkál Lady Lisle, és az igazat megvallva félek is rákérdezni. Ha a férjét felségárulással vádolják, akkor ellenem szól már az is, hogy a barátom volt. A leányuk, Anne Bassett még mindig az udvarhölgyem, de betegségre hivatkozva ágynak dőlt. Meg akartam látogatni, de Lady Rochford azt mondja, a lánynak egyedül kell maradnia, a saját biztonsága érdekében. A hálószobája ajtaja zárva, ablakán a zsalu leeresztve. O veszélyes rám, vagy én őrá?... Nem merem megkérdezni. Magamhoz kérettem Thomas Cromwellt, ő legalább bírja a király kegyét, hiszen alig néhány hete lett Essex grófja. Legalább ő hű lesz hozzám, miközben az udvarhölgyeim összesúgnak a hátam mögött, és az egész udvar feszülten várja, mikor üt be a mennykő. De Cromwell miniszter egyelőre nem üzent vissza. Valaki most már igazán elmondhatná, mi folyik itt. Bárcsak a Hampton Courtban lennék megint. Nagy ma a forróság, úgy érzem magam, mint egy zsúfolt kalitkába zárt északi sólyom, fehér, nem e világi madár: fehér tollú, mint a téli hótakaró, hideg, zord vidékek szabadnak született madara. Visszakívánkozom Calais-ba vagy akár Doverbe, amikor előttem állt még a londoni út, a fenséges jövő, és tele voltam reménységgel. Bárhol szívesebben lennék most, mint itt, az ólomkeretes ablakoknál állva, a ragyogó kék eget nézve, azon töprengve, miért raboskodik a Towerben a barátom, Lord Lisle, s miért nem válaszol sürgős hívásomra a támogatóm, Thomas Cromwell. Biztos, hogy eljöhet, és megmondhatja, miért ülésezik a tanács szinte teljes titokban napok óta. Biztos eljön, és megmondja, hová tűnt Lady Lisle, és miért van fogságban a férje. Ugye, biztosan hamarosan eljön? Nyílik az ajtó, felpattanok – ő az? De nem Cromwell jött, nem is egyik embere, hanem a kis Howard Katalin, halovány arccal, gyászos tekintettel. Utazóköpeny van a karjára vetve, s ahogy meglátom, fölkavarodik a gyomrom a puszta rettegéstől. A kis Kittit letartóztatták, őt is megvádolták valamivel. Sietve odamegyek hozzá és kézen fogom. – Kitti! Mi történt? Mi a vád?

– Semmi bajom – mondja elfulladva. – Én jól vagyok. Csak haza kell mennem a nagyanyámhoz egy időre. – De miért? Mit mondanak, mit tett? Kis arca eltorzul a kétségbeeséstől. – Nem lehetek tovább az ön udvarhölgye. – Nem? – Nem. Búcsúzni jöttem. – De hát mit tett? – kiáltok fel. Ez a lány szinte gyerek még, nem követhetett el semmit. A legsúlyosabb bűn, ami Howard Katalintól kitelik, a hiúság és a flört, és ennél az udvarnál nem szokták büntetni az ilyesmit. – Nem hagyom, hogy elvigyék. Megvédem magát. Tudom, hogy jó leány. Mit mondanak maga ellen? – Nem csináltam semmit – mondja. – De azt mondják, jobb, ha távol maradok az udvartól, amíg vége nem lesz. – Minek? Jaj, Kitti, mondja meg gyorsan, mit tudott meg! Int, hogy hajoljak közelebb, és a fülembe suttog. – Anna, vagyis felség, drága Anna királyné. Thomas Cromwellt letartóztatták felségárulásért. – Felségárulásért? Cromwellt? – Pszt. Igen. – Mit csinált? – Lord Lisle – lel és a pápistákkal összeesküvést szőtt, hogy rontást küldjenek a királyra. Megszédülök, alig értem, amit mond. – Mi? Mit küldjenek? – Thomas Cromwell bűbájt bocsátott a királyra. Mikor látja, hogy most sem értem, finoman megfogja az arcom és magához húzza, hogy megint a fülembe súghasson. – Thomas Cromwell megbízott egy boszorkányt – mondja halkan, egyenletesen. – Thomas Cromwell felbérelt egy boszorkányt, hogy tönkretegye Őfelségét, a királyt. Hátradől, hogy lássa, megértettem – e, és halálra vált arcomból kiolvassa, hogy igen. – Biztosak ebben? Bólint. – Ki a boszorkány? – lehelem. – Mit csinált? – Bűbájt bocsátott a királyra, hogy megkösse a férfiasságát – mondja. – Megátkozta a királyt, hogy ne lehessen fia öntől. – Ki a boszorkány? – tudakolom. – Kit bérelt fel Thomas Cromwell? Ki kötötte meg a királyt? Mit mondanak, ki az? – Katalin kis arca megrándul a félelemtől. – Anna, felség, drága királyné, mi lesz, ha azt mondják, ön volt az? * Visszavonultan töltöm napjaimat, csak étkezéskor jövök elő, s olyankor igyekszem gondtalannak, de főleg ártatlannak tűnni. Thomas Cromwellt vallatják, és egyre többeket tartóztatnak le felségárulásért, a vád szerint boszorkányt béreltek fel, hogy elsorvasszák a király férfierejét. Egész összeesküvés – hálózatról rántják le a leplet. Állítólag Lord Lisle volt a gócpont még Calais-ban, a pápisták és a Pole család mellé állt, akik már régóta vissza akarták kaparintani a trónt a Tudoroktól. A calais – i erőd másodparancsnoka Rómába szökött, hogy Pole bíboros szolgálatába álljon, ami egyértelmű bizonyíték. Azt mondják, Lord Lisle és csoportja együttműködött egy boszorkánnyal, hogy a király velem kötött házassága terméketlen maradjon, és ne születhessen még egy örököse a megújított vallásnak. De ugyanakkor azt is állítják, hogy Thomas Cromwell meg a lutheránusok, a reformerek, az evangélikusok oldalán állt. Azt mondják, azért hozott engem Angliába, és azért bérelte föl a boszorkányt, hogy reformpárti király kerüljön a trónra. De ki a boszorkány?, teszi fel az udvar a kérdést. Ki a boszorkány, aki

barátságban állt Lord Lisle – lel, és akit Thomas Cromwell juttatott Angliába? Ki a boszorkány? Melyik nőre igaz mindkét gyalázatos vétek? Tehát még egyszer: ki az a nő, akit Thomas Cromwell hozott Angliába; de barátja volt Lord Lisle-nek? Nos, csak egy ilyen nő van. Csak egy nő, akit Thomas Cromwell hozott, aki összebarátkozott Lord Lisle – lel, aki megátkozhatta a királyt, hogy impotens legyen a nászéjszakáján és azóta is minden éjjel. Még senki nem mondta ki a boszorkány nevét, egyelőre gyűjtik a bizonyítékokat. Mária hercegnő a tervezettnél korábban távozik az udvartól, alig egy percem van beszélni vele, amíg arra várunk, hogy kihozzák a lovakat az istállóból. – Tudja, hogy ártatlan vagyok, nem követtem el semmit – mondom; a szavaimat csak ő hallja a kapkodó szolgák, a lovaikért kiáltozó kísérők lármája mellett. – Akármit is hall rólam a jövőben, kérem, higgye el: ártatlan vagyok. – Természetesen – mondja higgadtan. Nem néz rám. Henrik lánya, és hosszú tanulóévei alatt megszokhatta, hogy sose árulja el magát. – Mindennap imádkozni fogok önért. Imádkozni fogok, hogy mások is olyan tisztán lássák az ártatlanságát, mint én. – Biztos vagyok benne, hogy Lord Lisle is ártatlan – mondom. – Semmi kétség – feleli megint gondolkodás nélkül. – Meg tudom menteni? Vagy ön? – Nem. – Mária hercegnő, mondja meg becsületére: nem lehet tenni semmit? Megkockáztat egy pillantást a szeme sarkából. – Drága Anna, semmit. Nem lehet mást tenni, mint résen lenni és imádkozni a jobb időkért. – Kérdezhetek valamit? Körülnéz, és látja, hogy a lovakat még nem hozták elő. Karon fog, és lassan elindulunk az istállóudvar felé, mintha a késedelem okának akarnánk utánanézni. – Miről van szó? – Kik ezek a Pole – ok? És miért fél a király a pápistáktól, amikor olyan régen legyőzte már őket? – A Pole – ok a Plantagenet – dinasztia leszármazottai, a York – házból, és vannak, akik szerint ők az angol trón valódi örökösei – mondja. – Lady Margaret Pole anyám legigazabb barátja volt, olyan volt számomra, mint a saját édesanyám, és egész életében hű volt a Tudor – trónhoz. A király most a Towerben tartja őt és minden rokonát, akit csak el tudott fogni. Felségárulással vádolják őket, de mindenki tudja, hogy egyetlen bűnük a Plantagenet származásuk. A király annyira félti a trónját, hogy aligha fogja életben hagyni a családot. Lady Margaret két unokája, két kisfiú, szintén a Towerben raboskodik, Isten segítse meg őket. A lady, a drága Margaret, ő sem maradhat életben. Néhány családtagja száműzetésbe vonult, ők sosem jöhetnek már haza. – Pápisták? – kérdezem. – Igen – mondja csendesen. – Azok. Egyikük, Reginald római bíboros. Vannak, akik szerint ők az igaz vallás igaz örökösei Angliában. De ezt kimondani árulás, amiért halálbüntetés jár. – És miért fél úgy a király a pápistáktól? Azt hittem, Anglia áttért a megreformált vallásra. Azt hittem, a pápistákat legyőzték. Mária hercegnő a fejét ingatja. – Nem. Azt hiszem, az embereknek nem egészen a fele örül a változásoknak, és sokan visszakívánják a régi rendet. Amikor a király megtagadta a pápa fennhatóságát és leromboltatta a monostorokat, az északiak fellázadtak ellene, eltökélték, hogy megvédik az egyházat és a szent helyeket. A kegyelem zarándok – útjának nevezték a felkelésüket, és Jézus Krisztus öt sebét

tették a zászlajukra. A király a legkeményebb katonáját küldte ellenük egy hadsereg élén, aki annyira rettegett tőlük, hogy alkudozni kezdett, mézesmázos szavakkal áltatta őket, kegyelmet ígért és tárgyalási lehetőséget. – Ki volt a katona? – Előre tudom a választ. – Thomas Howard, Norfolk hercege. – És a kegyelem? – Amint feloszlott a sereg, lefejeztette a vezetőit, és felakasztatta a híveket. – Hangsúlytalanul beszél, mintha csak arról panaszkodna, hogy a poggyászkocsit rosszul pakolták fel. – A herceg tárgyalást és kegyelmet ígért nekik, a király szent nevében, és a saját becsületszavát adta rá. Nem jelentett semmit. – Legyőzték őket? – Nos, hetven szerzetest a saját apátságának a tetőgerendájára akasztatott fel – mondja keserűen. – Úgyhogy ők már nem dacolnak vele többé. De nem, azt hiszem, az igazi hitet sosem fogják legyőzni. Megfordul, elindulunk visszafelé, az ajtóhoz. Mosolyog és odabiccent valakinek, aki jó utat kíván, de én nem tudok mosolyogni. – A király fél a saját népétől – mondja. – Fél a riválisoktól. Még tőlem is. O az apám, néha mégis azt hiszem, hogy félig már az őrületbe kergette a bizalmatlanság. Minden félelmét jogosnak hiszi, akármekkora ostobaság. Ha akár csak álmában felötlik benne, hogy Lord Lisle elárulta, akkor Lord Lisle elveszett ember. Ha valaki fölveti, hogy az önnel való gondjai egy összeesküvésből fakadnak, akkor ön súlyos veszélyben van. Ha el tud menekülni, tegye meg. A király nem tud különbséget tenni félelem és valóság között. Nem látja a különbséget a lidérces álmok és az igazság között. – Anglia királynéja vagyok – mondom. – Nem vádolhatnak boszorkánysággal. Most először fordítja felém az arcát. – Ez nem fogja megmenteni önt – mondja. – Boleyn Annát sem mentette meg. Boszorkánysággal vádolták, aztán bizonyítékokat gyűjtöttek és elítélték. O is épp annyira királyné volt, mint ön. – Hirtelen felkacag, mintha valami mulatságosat mondtam volna, és észreveszem, hogy néhány udvarhölgy kijött az előcsarnokból, és minket figyel. Én is fölnevetek, de biztos vagyok benne, hogy kihallik a hangomból a félelem. Mária hercegnő karon fog. – Ha bárki megkérdezi, hogy miről beszélgettünk, amíg elsétáltunk a lépcsőtől és vissza, azt fogom mondani, hogy a késedelem miatt panaszkodtam, és aggódtam, hogy nagyon fárasztó lesz az út. – Igen – mondom beleegyezőn, de annyira félek, hogy reszketek, mintha a hideg rázna. – Azt fogom mondani, hogy meg akarta nézni, mikor készülnek el. Mária hercegnő megszorítja a karomat. – Apám megváltoztatta az ország törvényeit – mondja. – Most már az is a felségárulás bűnét követi el, és az életével fizet, aki akár csak rosszat mer gondolni a királyról. Meg sem kell szólalni, semmit nem kell tenni hozzá. A legtitkosabb gondolatai is árulásnak minősülhetnek. – Én vagyok a királyné – ismétlem csökönyösen. – Figyeljen – mondja nyersen. – A király megváltoztatta az igazságszolgáltatás menetét is. Nem kell bíróságot összehívnia. A parlament megfoszthatja jogaitól a vádlottat, és halálra ítélheti. Ez annyit jelent, hogy elég egy királyi rendelet, amit megszavaz a parlament. És azok soha nem tagadják meg tőle a támogatást. Királyné vagy koldus, egyre megy: ha a király holtan akarja látni, csak el kell rendelnie a kivégzést. Még csak alá sem kell írnia a halálos ítéletet, elég egy pecsét. Érzem, hogy az állkapcsom összeszorul, hogy ne vacogjon a fogam. – Mit gondol, mit tegyek? – Meneküljön – mondja. – Meneküljön, amíg nem késő. *

Amikor elmegy, mintha az utolsó barátom hagyott volna el. Visszamegyek a lakosztályomba, és az udvarhölgyeim felállítanak egy kártyaasztalt. Miután elkezdtek játszani, magamhoz rendelem a nagykövetemet, és az ablakmélyedésbe állok vele, ahol nem hallgathatnak ki, és megkérdezem, faggatták – e énrólam. Azt feleli, nem, senki nem vesz róla tudomást, kerülik, mint a pestist. Megkérdezem, hogy tudna – e két gyors lovat venni vagy bérelni, és a kastély falai előtt tartani őket szükség esetére. Azt mondja, nincs pénze lovakat bérelni vagy venni, és egyébként is, a király őrei éjjel – nappal az ajtóm előtt állnak. Azok az emberek, akikről azt hittem, az én védelmem a feladatuk meg a fogadószoba ajtajának a nyitása – csukása, a vendégek bejelentése: valójában a fogláraim. Nagyon félek. Próbálok imádkozni, de az ima szavai is csapdát rejtenek. Nem kelthetem azt a látszatot, hogy pápistává lettem, mint Lord Lisle; de az sem derülhet ki rólam, hogy az öcsém vallásához ragaszkodom, hiszen a lutheránusokat azzal gyanúsítják, hogy összeesküdtek Cromwell – lel a király tönkretételére. Amikor a királlyal találkozom, igyekszem nyugodtnak és barátságosnak mutatkozni. Nem merem szóba hozni a félelmeimet, sem az ártatlanságomat hangoztatni. A modora mindennél jobban megriaszt: újabban kedves és közvetlen, mintha útitársak lennénk, akik rövid idő után hamarosan elválnak egymástól. Úgy viselkedik, mintha az együtt töltött idő kellemes közjáték lett volna, mely most értelemszerűen a végéhez közelít. Nem fog elbúcsúzni, ezt tudom. Mária hercegnő figyelmeztetett erre. Nincs értelme azt várni, hogy egyszer csak szembesít a vádakkal. Tudom, hogy egyik este, amikor fölkelek a vacsoraasztaltól és pukedlizem, és ő udvariasan kezet csókol nekem, akkor látom majd utoljára. Kisétálok a teremből az udvarhölgyeim élén, és a lakosztályomban már várnak a katonák, a ruháim össze lesznek csomagolva, az ékszereim visszakerülnek a kincstárba. Rövid az út a palotától a Towerig, a folyón visznek oda, a sötétség leple alatt, és a vízi kapunál lépek be, aztán a Tower udvarán, a vérpadon távozom. A nagykövet megírta az öcsémnek, hogy szörnyű félelem gyötör; de nem remélek választ. Wilhelm nem bánja, ha összeroppant a rettegés, és mire megismeri a vádakat, túl késő lesz a megmentésemhez. És Wilhelm talán nem is kíván megmenteni. Hagyta, hogy ilyen veszedelembe sodródjak, talán jobban gyűlölt, mint valaha hittem. Az egyetlen, aki igazán meg akar menteni, az én magam vagyok. De hogyan védekezhet egy nő a boszorkányság vádja ellen? Ha Henrik kikürtöli a világnak, hogy azért impotens, mert én tettem azzá, hogyan bizonyíthatnám az ellenkezőjét? Ha elterjeszti, hogy Howard Katalinnal meg tudja tenni, amit velem nem, akkor alátámasztja a saját igazát, és az én tagadásom csak újabb sátáni fondorlatnak tűnik fel. Egy nő nem bizonyíthatja az ártatlanságát, ha egy férfi tanúskodik ellene. Ha Henrik azt akarja, hogy mint boszorkányt megfojtsanak, akkor nincs menekvés. Azt állította, hogy Lady Anna Boleyn boszorkány, és Lady Anna meghalt. Henrik el sem búcsúzott tőle, pedig valaha szenvedélyesen szerette. Egy nap egyszerűen érte jöttek és elvitték. Most hát várom, hogy értem jöjjenek.

Jane Boleyn

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS Vacsora közben egy cédula hullik az ölembe, mikor az egyik szolga az asztal fölé hajol leszedni a húsostálat: a herceghez kell mennem azonnal, úgyhogy amint vége

a vacsorának, indulok. Mostanában a királyné egyből a lakosztályába vonul vacsora után, nem fog hiányolni megfogyatkozott udvartartásából, szorongva lapító udvarhölgyei közül. Howard Katalin már nincs itt, visszament Lambethbe, a nagyanyjához. Lady Lisle házi őrizetben van a férje súlyos bűnei miatt, azt mondják, a félelem és boldogtalanság az őrületbe kergeti. Tudja, hogy a férje meg fog halni. Lady Rutland nagyon csendes, este mindig visszavonul a saját szobájába, ő is nyilván fél, de nem tudom, milyen vádra számíthat. Anne Bassett az unokatestvéréhez ment a betegségére hivatkozva, Catherine Careyt hazahívta az anyja, Mary. Engedélyt kért, hogy Catherine elmehessen hozzá, merthogy, mint mondja, gyengélkedik. Nevetnem kell: micsoda átlátszó ürügy. Mary Boleyn mindig értett hozzá, hogy távol tartsa önmagát és családját a bajtól. Kár, hogy a bátyja érdekében sosem erőltette meg magát. Mary Norris is vidékre utazott az anyjához, állítólag sürgős szükség van a segítségére valamiben. Henry Norris özvegye látta a vérpadot, amikor a király legutóbb egy feleség ellen szervezkedett. Érthető, ha nem akarja, hogy most a saját lánya hágjon ugyanazon lépcsőkre, melyekre a férje lépett akkor. Mind vigyázva szólunk, és zárkózottan viselkedünk. Megint nehéz idők járnak Henrik udvarára, és mindenki fél, mindenki gyanús. Mintha egy lidérces álom válna valóra, valamennyien tudjuk, hogy bizonyíték lehet minden kiejtett szó, minden mozdulat. Egy meggondolatlan megjegyzés súlyos bűnné válhat, ha az ellenség fülébe jut, egy bizalmas információ a biztonság ígéretével kecsegtet, ha barátnak adjuk tovább. Gyáva besúgók gyülekezete lett az udvar. Senki nem jár – kel, csak lábujjhegyen oson, nem is lélegzünk, inkább a levegőt is magunkban tartjuk. A király a barátai ellen fordult, senki nem tudhatja, hogy melyikünk van biztonságban. A herceg lakosztályához lopózom, megbújok a félhomályban, kinyitom az ajtót, csendben becsusszanok. A herceg őkegyelmessége az ablaknál áll, a zsaluk nyitva vannak, szabadon áramlik be a lágy esti levegő, az asztali gyertyák lángja meglebben a huzattól. Felnéz és rám mosolyog, amikor meglát; már – már azt hiszem, hogy kedvel engem. – A, Jane húgom. A királyné Richmondba utazik csekély kísérettel, és azt akarom, hogy te is vele tarts. – Richmondba? – Hallom, hogy a hangom megremeg a félelemtől, és mély levegőt veszek. Ez házi őrizetet jelent, amíg kivizsgálják az ellene szóló vallomásokat. De miért kell vele mennem? Engem is vád alá helyeznek? – Igen. Te mellette maradsz, és gondosan megjegyzed, kijár nála, és mikor mit mond. Legfőképp Harst nagykövetet kell szemmel tartanod. Úgy gondoljuk, hogy nem tehet semmit, de leköteleznél, ha meggyőződnél róla, hogy a királyné nem tervez szökést, nem küld üzeneteket, semmi effélét. – Kérem... – Elhallgatok, túl erőtlen a hangom. Tudom, hogy nem ez a módja a megpuhításának. – Mi az? – Még mindig mosolyog, de sötét szeme átható pillantást vet rám. – Nem tudom megakadályozni a szökését egymagamban. Megcsóválja a fejét. – A kikötőket ma estétől lezárják. A nagykövet már megtapasztalta, hogy egész Angliában nem tud lovat venni vagy bérelni. A királyné saját istállóit lezárják. A királyné lakosztályát őrzik. Nem tud megszökni, és nem tud segítséget hívni. A környezetében mindenki a foglára. Neked csak az a dolgod, hogy figyeld. – Kérem, hadd menjek Katalinhoz, hadd szolgáljam őt – mondom elfulladva. – Szüksége lesz a tanácsaimra, hogy jó királyné váljon belőle. A herceg elgondolkodik. – Igaz – mondja. – Az a lány egy idióta. De a nagyanyja mellett nem lesz semmi baja.

– Fel kell nőnie a szerephez – mondom. Tétovázik. Mindketten ismertünk angol királynékat, akik ízig – vérig azok voltak. A kis Katalin arra sem méltó, hogy hozzáérjen a trónjukhoz, nemhogy elfoglalja; többévi gyakorlással sem tudná elsajátítani a királyi modort. – Nem kell – mondja a herceg. – A királynak már nincs szüksége fenséges asszonyra az oldalán. Egy dédelgetnivaló kislányt akar, egy kis fruskát, egy tenyészkancát, aki utódot szül neki. Katalinnak elég lesz, ha engedelmesen viselkedik. – Akkor őszinte leszek: nem akarok Richmondba menni Anna királynéval, nem akarok ellene tanúskodni. Szúrós szeme rám villan. – Miről tanúskodni? Nincs erőm most ehhez a játszmához. – Tanúsítani, amit ön diktál – mondom. – Amit a király diktál. Nem tudom, milyen messzire megy. Nem akarok egy királyné tárgyalásán tanúskodni – soha többé. – Sajnálom – mondja közönyösen. – De szükségünk van valakire, aki megesküszik rá, hogy a királyné maga ismerte be a szüzességét, hogy teljesen érintetlen, és mellesleg fogalma sincs, minek kell történnie a hálószobában egy férfi és egy hajadon között. – Szinte minden éjszakát együtt töltöttek – mondom türelmetlenül. – Az első éjjel együtt kísértük őket a hálószobába. Ott volt ön is, ott volt a canterburyi érsek. Arra nevelték, hogy egy nap teherbe essen és fiúörököst szüljön, ez volt a házassága egyedüli célja. Elképzelhetetlen lenne, hogy fogalma sincs a hálószoba titkairól. Nincs nő, aki nála több sikertelen próbálkozáson esett volna túl. – Ezért kell, hogy egy feddhetetlen hírű hölgy esküdjön meg rá – mondja behízelgően. – Egy ilyen valószínűtlen hazugság hiteles tanút kíván: téged. – Ezt a többiek is megtehetik önnek – tiltakozom. – Mivel ez a beszélgetés sosem történt meg, mivel teljesen lehetetlen, nem mindegy, ki állítja, hogy így volt? – Szeretném, ha a család neve rajta lenne a tanúk listáján – mondja a herceg. – A király örülne a szolgálatunknak. Jól jönne nekünk. – Az a cél, hogy boszorkánynak állítsuk be? – kérdem egyenesen. A kimerültség és az önutálat elgyengít, ma este nincs kedvem a mellébeszéléshez. – Az a valódi cél, hogy boszorkánynak állítsuk be és a halálba küldjük? Kihúzza magát és szigorúan rám mered. – Nem tudhatjuk előre, hogy milyen eredményre jutnak a király megbízottjai – mondja. – Ők majd átvizsgálják a bizonyítékokat, és meghozzák az ítéletet. Neked csak az a dolgod, hogy eskü alatt vallomást tégy, megesküdj a becsületedre Isten előtt. – Nem akarom, hogy az én lelkiismeretemen száradjon a halála. – Magam is kihallom a hangomból a kétségbeesést. – Kérem. Esküdjön meg valaki más. Nem akarok Richmondba menni a királynéval, és aztán megesküdni egy ellene szóló hazugságra. Nem akarok mellette lenni, amikor a Towerbe viszik. Nem akarom, hogy az én hamis vallomásom alapján ítéljék halálra. A barátja lettem, nem akarok a gyilkosává válni. Csöndben megvárja, míg a tiltakozásom elapad, aztán rám néz, és mosolyra húzódik a szája, de az arca megkeményedik. – Hát persze – mondja. – Te csak esküt teszel az előre megírt vallomásra, az már nem a te dolgod, hogy eldöntsd, mi legyen a királynéval. Tájékoztatsz arról, hogy kikkel találkozik, és mit tesz, mint mindig; az emberem elkísér Richmondba. Nyitva tartod a szemed. Nem hagyod elszökni. És amikor túl vagyunk rajta, Katalin udvarhölgye leszel, az udvarnál maradsz, a következő angol királyné szolgálatában. Ez lesz a jutalmad. Te leszel az új királyné első számú udvarhölgye. Megígérem. Te leszel a belső szoba főnöke. Azt hiszi, ezzel meg is vásárolt, de nekem elegem van ebből az életből. – Nem bírom így folytatni – közlöm egyszerűen. Boleyn Anna jár az eszemben, és a férjem, és az a nap, amikor a Towerbe kerültek csupa hazug vallomás alapján. Arra

gondolok, hogy amikor meghaltak, tudták, hogy a saját családjuk tanúskodott ellenük, és a nagybátyjuk hozta meg a halálos ítéletet. Arra gondolok, hogy mennyire számítottak rám, várták, hogy mellettük tanúskodjak, bíztak a szeretetemben, bíztak benne, hogy megvédem őket. – Nem bírom ezt művelni tovább. – Remélem is – mondja kimérten. – Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen megtenned. Unokahúgom, Katalin személyében a király végre hűséges, becsületes feleséget talált magának. Howard Katalin: tövis nélküli rózsaszál. – Tessék? – Tövis nélküli rózsaszál – ismétli a herceg. Arcizma sem rándul. – így kell hívnunk őt. így kívánja a király.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚNIUS Lássuk csak, mi mindenem van? Először is a gyilkosok házai, a király első ajándéka, és a hozzá való földek. Vannak ékszereim, melyeket egy gyors öleléssel szereztem egy kihalt folyosón. Van fél tucat ruhám, ezeket a nagybátyám fizette, a legtöbbjük új, a hozzá való fejdísszel. Saját hálószobám van a nagyanyám házában, és a hozzá való fogadószoba és néhány hajadon kísérő, de még nincsenek rendes udvarhölgyeim. Majdnem mindennap új ruhákat veszek, a kereskedők áthozzák a folyón a selyemárut, külön az én kedvemért, mintha saját ruhaszalonom lenne. Próba közben gombostűkkel a szájukban dörmögik, hogy én vagyok a legszebb, legelragadóbb lány, akit valaha szűk fűzőbe varrtak. A földig hajolnak, hogy beszegjék a ruhámat, és azt mondják, soha nem láttak még ilyen csinos lányt, és hogy királynő vagyok a nők között. Imádom ezt. Ha nemesebb lelkű lennék vagy bölcselkedőbb természet, akkor nyugtalanítana szegény úrnőm, a királyné sorsa, és a kellemetlen gondolat, hogy hamarosan hozzámegyek egy férfihoz, aki már három feleséget temetett el, talán hamarosan a negyedikre is sor kerül, és a nagyapám lehetne, meg büdös is... de nem emésztem magam ilyenekkel. A többi feleség megtette, amit tennie kellett, az életük úgy végződött, ahogy Isten és a király akarta; nekem semmi közöm hozzá. Még az unokanővérem,Boleyn Anna sem érdekel. Nem gondolok rá, sem arra, hogy a nagybátyánk juttatta a trónra, és aztán a vérpadra is. Neki is voltak ruhái, udvartartása, ékszerei. Akkor ő volt az udvar legelőkelőbb hölgye, a család kedvence, mindenki szeme fénye. Most rajtam a sor. Eljött az én időm. Élvezni fogom. Én is mohón vágyom a csillogásra, a gazdagságra, a gyémántokra, a kacérkodásra, a lovakra és a táncra, ahogyan ő egykor. Az életemet akarom, mindenből a legeslegjobbat; és hála a szerencsémnek és a király szeszélyének (Isten tartsa meg), meg is fogom kapni. Bíztam benne, hogy előbb – utóbb szemet vet rám egy udvari előkelőség, és a családjába fogad, hozzáad egy ifjú nemeshez, akire fényes jövő vár az udvarnál. Ez volt a reményeim netovábbja. De minden másképp lesz. Minden sokkal jobb lesz. Maga a király vetett rám szemet, az angol király sóvárog utánam; a földre szállt Isten, a nép atyja, akinek a szava törvény – és utánam sóvárog! Isten földi helytartójának rám esett a választása. Senki nem állhat az útjába, senki nem merészelne dacolni vele. Nem egy közönséges ember vetett szemet rám és kívánt meg, még csak nem is egy földi halandó. Hanem egy félisten. Megkívánt engem, és a nagybátyám szerint dicső kötelességem elfogadni az ajánlatát. Én leszek az angol királyné – ez már valami!

Én leszek az angol királyné. Majd meglátjuk, mire képes az egyedüli Howard Kitti, vagyis én! De az igazat megvallva a rettegés és az izgalom között őrlődöm, ha arra gondolok, hogy a király felesége leszek, Anglia királynéja, az ország első asszonya. A hiúságomat persze legyezgeti, hogy engem akar, nagyon iparkodom erre gondolni, és megfeledkezni a csalódottságomról; mert lehet, hogy majdnem Isten, de közben olyan, mint bármelyik férfi, aki emellett még nagyon öreg is, aki félig impotens, aki még az árnyékszéken is tehetetlen, és úgy kell vele játszadoznom, mint bármely öregemberrel tenném, aki hiúságában és buja vágyában épp engem nézett ki magának. Ha megadja, amit akarok, akkor elnyerheti a kegyeimet, ez így igazságos. Nevetni tudnék magamon, hogy a földkerekség leghatalmasabb embere épp az én hitvány kis kegyemre pályázik. De hát ha kell neki, és hajlandó ilyen busásan megfizetni, akkor én is csak olyan vagyok, mint akármely áru a piacon: megvehető. Nagyanyám, a hercegné őméltósága azt mondja, hogy én vagyok az ő okos, okos kis tündérkéje, és hogy gazdagságot és dicsőséget hozok a családnak. Legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy királyné lesz belőlem, csakhogy van egy még merészebb álom: ha fiút szülök, ha örököst adok a királynak, akkor a családunk egyenrangú lesz a Seymourokkal. És ha a Seymour fiú, Edward herceg meghalna (persze ne haljon meg, Isten ments), de ha esetleg mégis, akkor az én fiam lesz a következő angol király, és a Howardok a király rokonai. Gyakorlatilag mi lennénk a királyi család, a legelőkelőbb család egész Angliában. Norfolk nagybátyámnak térdet kellene hajtania előttem, és hálát rebegni a pártfogásomért. Ha erre gondolok, nem állom meg kacagás nélkül, és a puszta gyönyörűségtől nem is bírok tovább ábrándozni. Szívből sajnálom az úrnőmet, Anna királynét. Jó lett volna az udvarhölgyének lenni, egy nap boldognak látni. De amit nem lehet, azt nem lehet, és nagy butaság lenne a saját jó szerencsémen keseregni. A királyné olyan, mint azok a szegény párák, akiket kivégeztek, hogy megkaphassam a földjeiket, vagy mint azok a szegény apácák, akiket kiűztek az otthonukból, hogy mi gazdagabbak lehessünk. Az ilyen embereknek a mi érdekünkben kell szenvedniük. Megtanultam, hogy ez a világ rendje. És nem az én hibám, hogy másoknak olyan nehéz a sorsuk. Remélem, a királyné is rálel végül a boldogságra, mint én. Talán hazamegy a fivéréhez Hogyishívjákba. Szegény teremtés. Talán hozzámegy ahhoz, akivel eljegyezték. A nagybátyámtól hallottam, hogy nagy hiba volt idejönnie, miközben tudta, hogy elígérkezett egy másik férfinak. Ez tényleg elképesztő dolog, nagyon csodálkozom a királynén. Mindig olyan tisztességes fiatal nőnek tűnt, nem tudom elhinni, hogy ilyesmire vetemedett. Persze amikor a nagybátyám a korábbi kötelezettséget emlegeti, önkéntelenül is szegény drága Francis Dereham jut eszembe. Senkinek nem meséltem arról, hogy mit ígértünk egymásnak, és jobb is, ha elfelejtem az egészet, és úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Nem mindig könnyű ám egy fiatal nő dolga ennyi kísértés között, és nem is hibáztathatom Anna királynét, hogy egy másik férfi jegyese volt, mégis hozzáment a királyhoz. Én persze sosem tennék ilyet, de mivel Francis Dereham és én nem voltunk igazán házasok, nem is foglalkozom ezzel. Nem volt rendes ruha rajtam, úgyhogy nyilvánvalóan nem is volt az rendes esküvő és érvényes fogadalom. Csak álmodoztunk, mint a gyerekek, és váltottunk pár ártatlan csókot. De a királyné nem is járna olyan rosszul, ha hazaküldenék, és hozzámenne első szerelméhez. Én is holtomig szeretettel fogok Francisre emlékezni. Az első szerelem mindig édes érzés, valószínűleg édesebb, mint egy vén férj. Miután királyné lettem, valami nagyon kedveset teszek majd Francisért.

Anna

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS 10. Édes Istenem, segíts rajtam, édes Istenem, segíts rajtam! Minden barátom és szövetségesem a Towerben van, és nem kétséges, hogy hamarosan értem is eljönnek. Thomas Cromwell, az az ember, akinek a jóvoltából Angliába kerültem, felségárulás vádjával börtönben van. Még hogy felségárulás! A király alázatos szolgája volt, a kutyája volt. Pont annyira képes az árulásra, mint a király agarai. Ez az ember semmiképp nem lehet áruló. Ezt az embert csak azért fogták el, hogy megbüntessék a házasságért. Ha ez a bűn a vérpadhoz, a hóhérbárdhoz vezet, akkor nem sok kétség fér hozzá, hogy én leszek a következő. Azt a férfit, aki Calais-ban fogadott, Lord Lisle – t, szintén árulással vádolják, és azzal, hogy titkos pápista, egy pápista összeesküvés résztvevője. Azt mondják, azért örült az érkezésemnek, mert tudta, hogy én megakadályozom az új trónörökös születését. Olyan váddal került börtönbe, melyben az én nevem is szerepel. Az ártatlansága nem mentség. A vád képtelensége nem mentség. A Tower alatti pokoli kamrákban kegyetlen emberek végzik szörnyű munkájukat. Akit megkínoznak, az bármit beismer. Az emberi test nem bírja elviselni az általuk okozott fájdalmat. A király engedélyével lábakat szaggatnak ki a foglyok testéből, karokat a vállukból. Ebben az országban eddig ismeretlen volt az ilyen barbárság; de most, hogy a király lassan igazi szörnyeteggé válik, már lehetséges. Lord Lisle úri származású, finom modorú ember. Nem tűri a fájdalmat, biztos, hogy azt mondja nekik, amit hallani akarnak, bármi is legyen az. Aztán a vérpadra lép mint leleplezett áruló, és ki tudja, milyen leleplezéseket adnak a szájába rólam. Lassan rám zárul a csapda. Olyan közel van már, hogy szinte hallom a rugó nyikorgását. Ha Lord Lisle azt vallja, hogy tudta: impotenssé fogom tenni a királyt, akkor nekem végem. Ha Thomas Cromwell azt vallja, hogy tudott az eljegyzésemről, tudta, hogy érvénytelen lesz a házasságom, akkor nekem végem. A fogságukban van a barátom, Lord Lisle, és a szövetségesem, Thomas Cromwell. Addig kínozzák őket, amíg elég bizonyítékot szednek össze a letartóztatásomhoz. Egész Angliában csak egyetlen ember segítségére számíthatok. Nem táplálok iránta nagy reményeket, de ő az egyetlen barátom. Magamhoz hívatom a nagykövetemet, Carl Harstot. Nagy a forróság, az ablakok mind tárva – nyitva állnak, hogy szabadon áramolhasson be a kertből a levegő. Behallatszik a folyón piknikező udvaroncok lármája. Hárfa, énekszó, nevetés. Még ebből a távolságból is tisztán hallom az erőltetett vidámság hamis hangját. A szobám hűvös és árnyékos, mégis mindkettőnket kiver a víz. – Béreltem lovakat – mondja az anyanyelvünkön, a foga közt szűrve a szót. – Az egész várost bejártam értük, végül valami Hanza – kereskedőktől vásároltam őket. Vettem kölcsön pénzt az útra. Szerintem azonnal induljunk el. Amint sikerül megvesztegetnem egy őrt. – Azonnal – bólintok. – Azonnal mennünk kell. Mi a hír Cromwellről? – Borzalmas. Ezek barbárok. Cromwell besétált a Titkos Tanács ülésére, nem is sejtvén, hogy valami készül. A régi barátai, csupa nemes úr, leszaggatták róla a hivatala jelvényeit és a Térdszalagrendjét. Szinte széttépték, mint varjak a döglött nyulat. Elhurcolták, mint egy közönséges bűnözőt. Még tárgyalást sem tartanak, nincs szükségük tanúkra, semmit nem kell bizonyítaniuk. Le fogják fejezni a parlament elöntése alapján, a király kívánságára.

– Lehetséges, hogy a király mégsem kívánja ezt? Nem fog megkegyelmezni neki? Alig néhány hete adományozott neki grófi címet a kegye jeléül. – Csak megtévesztés volt, semmi más. A király azért színlelt barátságot, hogy annál váratlanabb legyen a csapás. Cromwell majd kegyelemért könyörög, bízik a megbocsátásban, de hiába. Bizonyos, hogy árulóként végzik ki. – Elbúcsúzott tőle a király? – kérdem mintegy mellékesen. – Nem – mondja a követ. – A szerencsétlen teljesen gyanútlan volt. Egy nap egyszerűen elváltak egymástól, ugyanúgy, ahogy máskor. Cromwell mit sem sejtve ment a tanács ülésére. Azt hitte, miniszteri rangban fog elnökölni, a szokott úri pompával, a szokott erélyével; ehelyett pillanatokon belül fogoly volt, és régi ellenségei kacagtak rajta. – A király nem búcsúzott el – mondom csöndes iszonyattal. – Pontosan, ahogy mondták. A király soha nem búcsúzik el.

Jane Boleyn

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚNIUS 24. Szótlanul ülünk a királyné lakosztályában, ingeket varrunk a szegényeknek. Howard Katalin helye üres, már egy hete a nagyanyjánál van Lambethben, a Norfolk House-ban. A király majdnem minden este meglátogatja, velük vacsorázik, mintha hétköznapi vendég lenne, nem pedig király. A saját uszályán viteti át magát a folyón, nem titkolja a látogatásait, meg sem próbálja leplezni a kilétét. A városban széltében – hosszában rebesgetik, hogy alig néhány hónappal az esküvője után a királynak új szeretője van, egy Howard lány. A feltűnően tudatlanok azt bizonygatják, hogy a királyné nyilván terhes, ha a király szeretőt tart, és így minden a legnagyobb rendben van: a királyné hasában új Tudor fiúörökös növekszik, a király pedig ezalatt másutt keres szórakozást, ahogy mindig is tette. Mi, beavatottak még arra sem vesszük a fáradságot, hogy kárörvendőn kiigazítsuk a tájékozatlanokat. Tudjuk, hogy Howard Katalint olyan buzgalommal védik a király bágyatag csábereje ellen, mint egy Vesta – szüzet. Tudjuk, hogy a királyné még mindig érintetlen. Amit nem tudunk, nem tudhatunk, az az, hogy mi lesz ezután. A király távollétében zabolátlan társaság az udvar; amikor Anna királynéval és az udvarhölgyekkel vacsorázni megyünk, üres a trón a főasztalnál, felbomlott a rend. Az udvar, mint a felbolydult méhkas, pletykára és hírekre éhesen zsibong. Mindenki a nyerő oldalra akar állni, de nem tudni, melyik oldal bizonyul annak. A hosszú asztaloknál ásító foghíjak vannak, hisz egész családok hagyták el az udvart, ki félelemből, ki az új rémuralom iránti undorból. Mindenki, aki pápista szimpátiákat táplál, veszélyben van, és vidéki birtokára menekült. Mindenki, aki a vallási reformot támogatja, attól tart, hogy a király ismét ellenzi a reformot: lám, újra Howard lányt szemelt ki magának, és Stephen Gardiner fogalmazza az imádságokat, melyek akár Rómából is jöhettek volna; és a reformer Cranmer érsek, úgy látszik, kiment a divatból. Az udvarnál csak a vakmerők és megalkuvók maradtak. Felbomlott a rend, átlátszó lett a világ. A királyné csak piszkálja az ételt aranyvillájával, fejét lehajtja, hogy ne kelljen szembenéznie a fürkész pillantásokkal, a kíváncsiskodók százaival, akik azért jöttek, hogy az elhagyott, magára maradt királynét megbámulják utolsó napján az udvarnál, s talán az utolsó napján ezen a világon. Amint az asztalt leszedték, visszavonulunk a szobáinkba, nincs már szórakozás vacsora után, hiszen sosincs itt a király. Mintha nem is lenne király, s nélküle királyné sem és udvar sem. Minden változásban van, mindenki újabb változásoktól retteg. Senki nem tudja, mi fog történni, mindenki éberen lesi a veszély jeleit. És persze folyamatosan jönnek a hírek az újabb letartóztatásokról. Ma hallottam, hogy a Towerbe került Lord Hungerford, és amikor megtudtam, mi a bűne, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Rendellenes viselkedéssel vádolják, mint a férjemet annak idején: szodómiával. És azzal is, hogy megerőszakolta a saját lányát, ahogy annak idején George-ot is vérfertőzéssel vádolták saját húgával, Annával. Meg azzal, hogy felségárulást követett el, megjósolta a király halálát, akárcsak George és Anna tették a vád szerint annak idején. Talán a feleségét felszólítják, hogy tanúskodjon ellene, akárcsak engem annak idején. Megremegek a gondolatra, minden erőmet össze kell szednem, hogy nyugodtan üljek a királyné szobájában, és egyenletes öltésekkel varrjam a szegélyeket. A fülemben dobol a vér, arcom felforrósodik, mintha lázam lenne. Ugyanaz történik megint, Henrik újra a barátai ellen fordult.

Újabb vérfürdő; a király vádakat hint szét, hogy eltegye láb alól, akit megunt. Amikor utoljára bosszúálló kedvében volt, a gyűlöletének áldozatul esett a férjem, négy társa és az angol királyné. Ki kételkedhetik benne, hogy megint erre készül? És ki tudhatja, ezúttal ki lesz az áldozat? A királyné szobájában csak a durva szövetet átdöfő tűk kopogása, egy tucat cérnaszál halk surrogása hallatszik. Valaha nevetés, zene és játék hangja töltötte meg a boltíves termet, mely mára elcsendesedett. A királyné eddig is tartózkodóan viselkedett, sosem volt közlékeny. Most, ezekben a vészterhes időkben több, mint diszkrét: teljesen megkukult, néma rettegésben tölti a napjait. Láttam már életét féltő királynét ezelőtt is, tudom, milyen a királyné udvara, amikor mind feszülten várjuk, hogy történjen valami. Ismerem az udvarhölgyek lopott pillantásait, amikor a szívük mélyén pontosan tudják, hogy a királynét hamarosan elfogják, de azt nem, hogy ki mást vonnak még felelősségre. Sok az üres hely a királyné szobájában. Mindenki, aki életre szóló, rendíthetetlen barátságáról biztosította őt, most retteg, hogy a királyné szaván fogja és magával rántja a mélybe. Minden udvarhölgye attól fél, hogy bennszorul a csapdában, mely lassan a királynéra zárul. Minden udvarhölgye, kivéve azokat, akik tudják, hogy nem áldozatok lesznek, hanem a csapda részei. Lady Rutland, Catherine Edgecombe és jómagam a király ügynökei vagyunk a királyné udvaránál. Amikor letartóztatják, mi hárman fogunk ellene tanúskodni. így mi megmenekülünk. Legalább mi hárman. Még nem tudom pontosan, mi lesz a vallomásom, csak azt, hogy meg kell esküdnöm egy írásos nyilatkozatra. Már ez sem érdekel. Megkérdeztem a herceget, hogy kibújhatok – e ez alól, de azt mondta, ellenkezőleg: örülnöm kellene, hogy a király ismét belém helyezi a bizalmát. Azt hiszem, nincs már mit mondanom vagy tennem. Hagyom magam sodródni az árral, a királyi szeszély hullámain hányódom, mint egy darab uszadék fa. Igyekszem a víz fölött tartani a fejem, és sajnálni azokat, akik elmerülnek mellettem. De az igazat megvallva a víz alá nyomok bárkit, ha ezzel a felszínen tarthatom magam, és elszippanthatom a másik levegőjét. Hajótöréskor minden fuldokló úgy menti magát, ahogy tudja. Mennydörgő kopogás csattan az ajtón, egy lány felsikolt. Mind talpra ugrunk, bizonyos, hogy a katonák jöttek meg, várjuk a letartóztatásunkat. Gyorsan a királynéra sandítok, fehér az arca, fehérebb, mint a mész, soha még ilyen sápadtságot élő arcon nem láttam. Az ajkai jóformán elkékültek a rettegéstől. Nyílik az ajtó. A nagybátyám az, Norfolk hercege. Keskeny, fakó arcával, fekete kalapjával olyan, mint egy kérlelhetetlen bíró. – Felség – mondja, majd belép és mélyen meghajol. A királyné meginog, mint nyírfa a szélben. Odaállok mellé és karon fogom, hogy el ne essen. Érzem, hogy megborzong az érintésemre, és rájövök, hogy azt hiszi, most őrizetbe veszem, fogva tartom, amíg a nagybátyám kihirdeti az ítéletet. – Nincs semmi baj – suttogom; de persze nem tudhatom, hogy igaz – e. Ki tudja, talán fél tucat királyi testőr várakozik odakint az ajtó mellett. Fölveti a fejét, kihúzza magát. – Jó ejstét – mondja fura kiejtésével. – Kegyelmes herceg úr. – A Titkos Tanácstól jövök – mondja, a hangja puha, mint a temetési posztó. – Sajnálattal közlöm, hogy a városban kitört a pestisjárvány. A királyné a homlokát ráncolva próbálja követni a szavakat, nem erre számított. Az udvarhölgyek megrezzennek: mind tudjuk, hogy valójában nincs pestis. – A király aggódik az ön egészsége miatt – folytatja a herceg lassan. – Azt üzeni, hogy önnek a richmondi palotába kell költöznie. A királyné megtántorodik. – Jön ő is? – Nem.

Így mindenki számára világos lesz, hogy a királynét eltávolítják az útból. Ha tényleg pestisjárvány lenne a városban, Henrik lenne az utolsó, aki a Temzén csónakázna és lágy hárfaszóval szerenádozna, úton a lambethi ló vontatta komphoz. Ha betegség csírája lebegne a folyóról felszálló alkonyi párában, Henrik már útban lenne az Újerdő vagy Essex felé. Halálosan retteg minden kórtól. A trónörököst elküldte volna Walesbe, és ő maga is már messze járna. Így hát mindenki, aki ismeri a királyt, tudja, hogy a pestis híre merő hazugság, és a valóság az, hogy ez az első stációja a királyné kálváriájának. Először házi őrizet, amíg lezajlik a vizsgálat, aztán vádemelés, utána bírósági kihallgatás, döntés, ítélethozatal, halál. így volt ez Katalin királynéval, így volt Boleyn Annával, így lesz Klevei Annával. – Láthatom őt indulás előtt? – kérdi a szerencsétlen remegő hangon. – Őfelsége azt üzeni általam, hogy holnap reggel indulnia kell. Majd a richmondi palotában kétségkívül meglátogatja önt. A királyné meginog, a térde összecsuklik; ha nem tartanám, elvágódna. A herceg helyeslően felém biccent, nyugtázva a jól végzett munkát, aztán hátralép, udvariasan meghajol, és már el is tűnt, mintha nem a halál hírnökeként állt volna áldozata elé. Finoman a székére ültetem a királynét, és az egyik lányt egy pohár vízért szalasztóm, egy másikkal brandyt hozatok a pincemestertől. Amikor visszajönnek, mindkét pohárból megitatom a királynét, aki végre fölemeli a fejét és rám néz. – Beszélnem kell a nagykövetemmel – mondja fátyolos hangon. Bólintok; ha akar, találkozhat vele, de a követ úgysem segíthet rajta. Egy apródot küldök Dr. Harstért. Bizonyára a nagyteremben vacsorázik, minden étkezéskor egy hátsó asztalnál kuporog. A klevei herceg nem fizet neki eleget, hogy saját háztartást vezessen, ahogy egy igazi nagykövethez illik; a szerencsétlen az udvari koszton kénytelen élősködni. Futva érkezik, de hátrahőköl, amikor meglátja: a királyné összegörnyedve ül a székén, mintha szíven döfték volna. – Hagyjanak magunkra – szól a királyné. A terem szélére somfordálok, de nem megyek ki. Megállok az ajtóban, mintha arra ügyelnék, hogy a többiek ne jöhessenek vissza. Nem merem kettesben hagyni őket, még ha nem is fogom érteni a beszélgetést. Nem kockáztathatom, hogy a királyné átadja az ékszereit a követnek, vagy hogy a rejtekajtón kilopózzanak a kertbe, és onnan lejussanak a folyóhoz, bár tudom, hogy a mólót őrszemek vigyázzák. Az anyanyelvükön pusmognak, és látom, hogy a nagykövet a fejét rázza. A királyné sír, alig tud beszélni, és a követ csillapítóan paskolja a kezét, a könyökét, épp csak a fejét nem lapogatja, mint egy vadászinas a nyughatatlan szukáét. Az ajtónak dőlök. Ez az ember nem fogja elgáncsolni a terveinket. Nem fogja megmenteni az úrnőjét; felesleges tartanunk tőle. Ez az ember még akkor is azon fogja kétségbeesetten törni a fejét, hogy mit tegyen, amikor az úrnője a vérpad lépcsőjére hág. Ha a királyné az ő segítségében bízik, akkor az élete egy fabatkát sem ér.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS Azt hiszem, a várakozásnál nincs rosszabb; és most nincs más dolgom, mint várni. Várni a vádra, amit felhoznak ellenem, várni a letartóztatásra, és közben törni

a fejem, hogy mivel védekezhetem ellene. Dr. Harst és én egyetértettünk abban, hogy el kell hagynunk az országot, még ha ez a trónomba kerül is, még ha ezzel megszegem is a házassági szerződést, és tönkreteszem a klevei szövetséget. Még akkor is, ha ezután Anglia Franciaországgal fog össze Spanyolország ellen. Borzalmas ráébredni, hogy az én kudarcom nyomán Anglia most szabadon háborút indíthat Európában. Az volt a leghőbb vágyam, hogy segítsek békét és biztonságot teremteni Angliában, de kudarcom a királlyal háborúba taszíthatja az országot. És én nem tudom megakadályozni. Dr. Harst úgy hiszi, hogy a barátom, Lord Lisle és a pártfogóm, Cromwell bizonyosan meg fognak halni, és én leszek a következő. Semmit nem tehetek e zsarnoksági hullám ellen, mely elborítja Angliát. Csak annyit tehetek, hogy a saját bőrömet próbálom menteni. A vádat nem lehet megjósolni, sem elhárítani. Nem lesz hivatalos tárgyalás, nem lesz bíróság, nem lesz esküdtszék. Nem lesz esélyem védekezni a koholt vád ellen. Lord Lisle – t és Lord Cromwellt a parlament ítéli el, csak a király aláírása kell hozzá. A király, aki azt hiszi, Isten vezérli a lépteit, földi istenséggé vált, élet és halál urává. Nem kétséges, hogy most az én halálomat tervezi. Tétovázom, ostoba fejjel várok néhány napot, remélve, hogy a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Azt képzelem, hogy a királyt jobb belátásra bírják a tanácsadói. Imádkozom, hogy Isten a józan ész szavával szóljon hozzá, és ne táplálja benne a meggyőződést, hogy a saját vágyai mindennél fontosabbak. Remélem, hogy anyám ír nekem, és megmondja, mit tegyek. Bár tudom, hogy hiába, még az öcsém üzenetében is reménykedem, hátha azt mondja, hogy megakadályozza a vádemelést, nem hagyja, hogy kivégezzenek, és hazavitet innen. Aztán azon a napon, amikor arra várok, hogy Dr. Harst előkészítse a hat lovat és értem jöjjön, egyszer csak megjelenik, lovak nélkül, komor arccal, és közli, hogy a kikötőket lezárták A király nem enged senkit se ki az országból, se be. A hajók nem indulhatnak útnak. Még ha el is jutnék a tengerpartig – és a szökéssel beismerném a vétkemet – , nem tudnánk tengerre szállni. Új hazám lett a börtönöm. Nincs kiút. Azt hittem, én bolond, hogy az ajtónállók kijátszása lesz a gond, a lovak megszerzése, a palota észrevétlen elhagyása úgy, hogy senki ne riadóztassa az őrséget. De nem: a király mindent előre lát, mint Isten, akinek magát képzeli. A palotából is nehéz lett volna elszökni, de most már hajóra sem szállhatnánk utána. Itt rekedtem ezen a szigeten. Fogságban tart a király. Dr. Harst szerint ez azt jelenti, hogy hamarosan elfognak. A király az egész országot lezárta, hogy vádat emelhessen ellenem, elítéltethessen, lefejeztethessen, még mielőtt a családom megneszeli a veszélyt. Európa népe nem tiltakozhat, nem emelhet szót a gyalázat ellen. Európa népe nem fog tudni semmiről, csak ha már mindennek vége lesz, ha már halott leszek. Azt hiszem, Dr. Harstnak igaza van. Napok kérdése csak, talán már holnap értem jönnek. Nem tudok aludni. Az ablak mellett töltöm az éjszakát, a hajnalhasadást várva. Azt hiszem, ez az utolsó éjszakám ezen a világon, és a leginkább azt bánom, hogy elfecséreltem az egész életemet. Születésem óta engedelmes voltam, először apámhoz, aztán az öcsémhez, és az utolsó pár hónapot arra tékozoltam, hogy a király kívánságait lestem, de soha nem értékeltem azt a kis szikrát önmagamban, ami csakis én vagyok, ami az enyém. Ehelyett minden vágyamat, minden gondolatomat a férfiak kívánságainak rendeltem alá. Ha igazán az a sólyom lettem volna, akinek apám becézett, akkor elszálltam volna messzi vidékre, és fészket raktam volna egy magányos, hideg helyen, és szabadon repültem volna a széllel. De én kalitkában töltöttem az életemet, megkötve, néha sötét lepel alatt. Örök fogolyként, és sokszor vakon.

Isten a tanúm: ha túlélem ezt az éjszakát, ezt a hetet, akkor a jövőben megpróbálok hű lenni magamhoz. Ha Isten megkíméli az életemet, igyekszem majd azzal meghálálni, hogy önmagam leszek; nem pedig valaki testvére, lánya, felesége. Könnyű fogadalom, mert aligha lesz alkalmam teljesíteni. Nem hiszem, hogy Isten megkímél, nem hiszem, hogy Henrik megkímél. Nem hiszem, hogy megérem a jövő hetet. Amikor kivilágosodik az ég, és lassan betölti a nyári nap arany ragyogása, az ablaknál ülve várom, hogy behozzák a reggeli sört és egy szelet vajas kenyeret, s közben a folyót lesem, ahol majd felbukkan a királyi lobogó, az evezők ütemesen szántják a vizet, és kiköt a királyi uszály, mely a Towerbe visz. Akárhányszor távoli dobszó hangja üti meg a fülemet, az evezősök ritmusdobja, a szívem visszhangozza a lüktetést: talán ők azok, ma jönnek értem. Végül csak délután jönnek, és különös módon nem egy egész sereg, ahogy vártam, csupán Richárd Beard egymagában; észrevétlenül érkezik egy dereglyén, míg a kertben sétálok, a kezem fázósan a zsebembe dugva, a lábam alig engedelmeskedik a félelemtől. Beard a saját kertemben talál rám, a rózsaágyások között, amint épp lehajolok, de nem érzem a kibomlott virágok illatát. Messziről azt hiheti, hogy boldog asszonyt lát, ifjú királynét a rózsakertben. Csak közelebb érve veszi észre kifejezéstelen, fakó arcomat. – Felség – mondja, és mélyen meghajol, ahogy egy királynénak dukál. Biccentek. – Levelet hoztam a királytól. – Átnyújtja a levelet. Elveszem, de nem töröm fel a pecsétjét. – Mi áll benne? – kérdezem. Nem próbál úgy tenni, mintha magántermészetű üzenet volna. – Azt írja önnek, hogy több hónapi vívódás után úgy döntött, felülvizsgálja az önnel kötött házasságot. Attól tart, hogy a házasság nem érvényes, mert ön előszerződést kötött valaki mással. Vizsgálatot fognak tartani. – Azt mondja a király, hogy nem vagyunk házasok? – kérdem. – Attól tart, hogy önök esetleg nem házasok – helyesbít szelíden. Megrázom a fejem. – Nem értem – mondom együgyűn. – Nem értem. * Utána megérkeznek a többiek is: a fél Titkos Tanács a teljes kíséretével és a szolgákkal, mind azért jöttek, hogy kicsikarják a beleegyezésemet a vizsgálathoz. De én nem egyezem bele. Nem és nem. Éjszakára mind itt maradnak velem a richmondi palotában. Nem vacsorázom velük, nem adom a beleegyezésemet. Soha. Reggel bejelentik, hogy három udvarhölgyemet felkérték tanúskodni a bizottság előtt. Nem hajlandóak elárulni, hogy miről faggatják őket, sőt azt sem, hogy kiket kényszerítenek vallomástételre. Közlöm velük, hogy látni akarom az iratokat, melyeket bizonyítékként fel akarnak használni, de ezt is visszautasítják. Dr. Harst tiltakozik e bánásmód ellen, és ír az öcsémnek, de tudjuk jól, hogy az a levél nem jut ki innen, csak amikor már késő lesz; a kikötők le vannak zárva, Angliából semmilyen hír nem jut el a kontinensre. Egyedül maradtunk, egyedül maradtam. Dr. Harst azt meséli, hogy Boleyn Anna tárgyalása előtt is tartottak egy vizsgálatot, hogy utánajárjanak a múltjának. Vizsgálatot, ahogy most az én múltam miatt. Az udvarhölgyeit kivallatták, hogy mit mondott és mit tett, ahogy most az én udvarhölgyeimet. A vizsgálat eredményét aztán felhasználták a tárgyaláson. Meghozták ellene az ítéletet, és a király még abban a hónapban feleségül vette a királyné udvarhölgyét, Jane Seymourt. Nekem még tárgyalásom sem lesz, a király aláírása elég, nem kell más. Hát tényleg meg kell halnom azért, hogy a király feleségül vehesse a kis Howard Kittit? Tényleg lehetséges, hogy a halálom az ára annak, hogy ez az öregember elvehessen egy lányt, akit jóformán egy új ruháért cserébe is ágyba vihetne?

Jane Boleyn

A WESTMINSTER – PALOTA, 1540. JÚLIUS 7. A királyi uszállyal visznek át Richmondból a városba, igen előkelően utazunk, a király mindent elkövet, hogy elégedettek legyünk. Hárman vagyunk, Lady Rutland, Catherine Edgecombe és én: három kis Júdás megy a munkáját végezni. Lord Southampton kísér bennünket, bizonyára úgy érzi, hogy ideje kiköszörülnie a csorbát, hiszen ő fogadta Klevei Annát, amikor Angliába érkezett, és azt mondta róla, hogy vonzó, vidám és méltóságteljes. Lord Audley és Suffolk hercege van vele, alig várják, hogy részt vehessenek a színjátékban, és a király kegyeibe férkőzzenek. Ok is a királyné ellen tanúskodnak majd, miután mi vallomást tettünk. Catherine Edgecombe idegeskedik, azt mondja, nem tudja, mit kell vallania, fél, hogy valamelyik egyházfi csőbe húzza a keresztkérdéseivel, és ő elszólja magát, teremtő atyám, talán még a végén kicsúszik a száján az igazság, ha sokáig nyaggatják – elképzelni is szörnyű! Én viszont egykedvű vagyok, mint egy rezignált öreg kofa, ha makrélát kell beleznie. – Nem is fogsz találkozni velük – jósolom. – Nem lesznek keresztkérdések. Ki akarna belekötni a hazugságaidba? Szó sincs arról, hogy bárki az igazságot akarná hallani, szó sincs arról, hogy bárki a királyné védelmére akarna kelni. Felteszem, még megszólalnod sem kell. Le lesz írva minden, csak az aláírásunkra van szükségük. – De mi lesz, ha az áll benne... mi lesz, ha azt mondják, hogy a királyné egy... – Elhallgat és visszanéz a folyón. Fél kimondani a szót: boszorkány. – Minek olvasnád el? – kérdem. – Mit számít, mi áll az aláírásod fölött? Csak abba egyeztél bele, hogy aláírod, nem? Sosem ígérted, hogy el is fogod olvasni. – De nem akarom, hogy a vallomásom ártson neki – mondja. Ostoba tyúk. Felvonom a szemöldököm, de nem válaszolok. Nem is kell. Úgyis tudjuk mind, hogy azért utazunk a királyi uszályon ezen a verőfényes nyári napon, azért visznek a városba, hogy elveszejtsünk egy fiatal, ártalmatlan asszonyt. – Te is csak aláírtál valamit? Amikor... Annak idején? – kérdi feszengve. – Nem – mondom. Epés íz önti el a számat, olyan keserű, hogy legszívesebben beleköpnék a zöld, sebes sodrású folyóba. – Nem. Anna és a férjem ügyében nem végeztek ilyen tiszta munkát. Egyre jobbak leszünk az ilyen ceremóniákban, hm? Annak idején meg kellett jelennem a bíróság előtt, és megesküdnöm a Bibliára, aztán vallomást tennem. A tárgyalóteremben adtam elő a mondanivalómat a saját férjem ellen. A szemébe kellett mondanom. Megborzong. – Iszonyú lehetett. – Az volt – mondom kurtán. – A legrosszabbtól tartottál, gondolom. – Tudtam, hogy az én életem nincs veszélyben – mondom nyersen. – És felteszem, ezért vagy most itt, amiért én is, amiért Lady Rutland is. Ha Klevei Annát bűnösnek találják és kivégzik, legalább mi nem követjük a halálba. – De mit fognak mondani, mi a bűne? – Mármint mi mit fogunk mondani? – szólok érdes kacajjal. – Merthogy mi fogjuk megvádolni. Tőlünk származik a vád, mi tanúskodunk eskü alatt. Mi mondjuk meg, mi a bűne. Ok csak azt mondják meg, hogy halállal kell lakolnia érte. A bűnét hamarosan megismerjük. Hála az égnek, hála az égnek, nem kell olyasmit aláírnom, ami az ő bűnéül rója fel a király impotenciáját. Nem kell azt vallanom, hogy rontást küldött a királyra

vagy megátkozta, vagy fél tucat más férfival hált, vagy titokban szörnyszülöttet hozott a világra. Ezúttal nem kell ilyesmit mondanom. Ugyanazt a nyilatkozatot írjuk alá mindannyian, miszerint a királyné kijelentette, hogy minden este hajadonként tért nyugovóra és minden reggel hajadonként ébredt, és hogy számunkra nyilvánvaló volt abból, amit mondott, hogy amilyen ostoba, azt sem tudta, hogy valami nincs rendjén ezzel. Állítólag felvilágosítottuk, hogy egy asszony kötelességei nem merülnek ki egy lefekvés előtti csókban és egy felkelés utáni jókívánságban, és azt is mondtuk, hogy így sosem lesz fia; mire ő azt mondta, hogy nem akar ennél többet tudni. Ez a csevej ugyebár a lakosztályában zajlott le négyünk között, folyékony angol nyelven, zökkenőmentesen és tolmács nélkül. Mielőtt visszavisz az uszály Richmondba, fölkeresem a herceget. – Ugye tudják, hogy a királyné nem így beszél? – kérdem. – Hogy ez az állítólagos beszélgetés így meg sem történhetett volna? Bárki, aki valaha járt a királynénál, egyből felismeri benne a hamisságot. A valóságban nehézkesen csetlünk – botlunk azzal a kevés szóval, amit tud, és mindent féltucatszor is elismétlünk, mire megértjük egymást. És bárki, aki ismeri őt, tudja azt is, hogy soha nem beszélne ilyesmikről ennyi emberrel. Túl szemérmes ahhoz. – Mindegy – legyint gőgösen. – Csak arra kellett bizonyíték, hogy még mindig szűz. A többi nem érdekes. Hetek óta először kezdem azt hinni, hogy a királyné megmenekülhet. – A király csak elválik tőle? – kérdezem. Alig merem remélni, hogy így lesz. – Nem gyanúsítja azzal, hogy megkötötte a férfiasságát? – Meg fog szabadulni tőle – mondja a herceg. – A vallomások arra szolgálnak, hogy agyafúrt, minden hájjal megkent boszorkánynak mutassák. Csak hápogni tudok. – Mivel kevertem boszorkányság gyanújába? – Azt írtad, hogy a királyné tud a király impotenciájáról, és a saját lakosztályában, a saját udvarhölgyei előtt úgy tett, mintha nem tudná, minek kell történnie egy férfi és egy asszony között az ágyban. Ahogy te magad is mondtad: ki hinne neki? Ki beszél ilyeneket? Nem létezik, hogy egy nő, akit hozzáadnak egy királyhoz, ilyen járatlan legyen ezekben a dolgokban. Ilyen tudatlan nő nincs a világon. Tehát biztos, hogy hazudik, és biztos, hogy összeesküvés van a háttérben. Tehát boszorkány. – De hát... de hát... én azt hittem, ez a nyilatkozat azt bizonyítja, hogy ártatlan! Egy tapasztalatlan szűz. – Pontosan. – A herceg megereszt egy sátáni mosolyt. – Ez az egészben a legszebb. Ti, a királyné legtiszteletreméltóbb udvarhölgyei esküt tettetek egy nyilatkozatra, melyet lehet úgy olvasni, hogy a királyné ártatlanabb, mint maga Szűz Mária, vagy úgy, hogy ördögien ravasz, mint Hekaté. Kétféleképpen is föl lehet használni, és pontosan ezt kívánja a király. Remek munkát végeztél, Jane Boleyn. Nagyon elégedett vagyok veled. Nem szólok többet, lemegyek az uszályhoz; nincs több mondanivalóm. Egyszer már hallgattam erre az emberre, és talán George-ra, a férjemre kellett volna hallgatnom, nem a nagybátyjára. Ha George most itt volna velem, talán azt tanácsolná, hogy menjek csendben a királynéhoz, és mondjam azt neki, hogy azonnal meneküljön. George talán azt mondaná, hogy a szeretet és a hűség fontosabb, mint az udvarnál érvényesülni. Talán azt mondaná, hogy fontosabb kitartani azok mellett, akiket szeretünk, mint kedvére tenni a királynak. De George nincs itt velem. Soha nem mondhatja el nekem, hogy hisz a szeretet fontosságában. Nélküle kell élnem; mindhalálig nélküle kell már élnem. Visszamegyünk Richmondba. Az áramlat hátára veszi az uszályt, pedig jó lenne, ha lassabban mehetnénk, nem száguldanánk így a palota felé, ahol a királyné bizonyára sápadtan figyeli a folyót.

– Mit tettünk? – borong Catherine Edgecombe. A richmondi palota szépséges tornyai felé néz, ahol szembe kell néznünk Anna királynéval, és tiszta tekintete végigseper majd rajtunk, és tudni fogja, hol kószáltunk, hogy Londonban voltunk ellene tanúskodni. – Azt tettük, amit kellett. Lehet, hogy megmentettük az életét – mondom dacosan. – Ahogy a sógornőd életét is megmentetted? Meg a férjedét? – kérdi ádázul. Elfordítom a fejem. – Sosem beszélek róla – mondom. – Nem is gondolok rá.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 8. Már második napja tart a vizsgálat, mely kideríti, törvényes – e a házasságom a királlyal. Ha nem volnék ennyire csüggedt, nevetni tudnék, hogy ez a komoly testület ünnepélyesen összeül, hogy átvizsgálja a maga gyártotta bizonyítékokat. Úgyis mind tudjuk, mi lesz az eredmény. A király összehívta az egyház képviselőit – saját alkalmazottait a saját egyházából, azokat, akik megmaradtak, miközben a tiszta szívű papok York falainál lógnak az akasztófákon – , és bizony nem azt akarja tőlük hallani, hogy nem Isten szavát követi, hanem a saját buja vágyait egy csinos arc iránt, és térden állva kellene megbocsátásért könyörögnie, és elismernie a házassága érvényességét. Nem; ezek az egyházfik kötelességtudóan teljesítik gazdájuk akaratát, és megállapítják, hogy elígérkeztem másnak, nem voltam független, a házasságunk tehát semmis. Nem szabad elfelejtenem, hogy ez szerencsés fordulat a számomra, sokkal rosszabb is lehetett volna. Ha házasságtörésért akarna elítéltetni, akkor is szereznének bizonyítékot ellenem, akkor is bűnösnek találnának. Jeltelen uszály érkezik a nagy mólóhoz, és látom, hogy Richárd Beard, a király futára ugrik partra, még a kikötést sem várja meg. Könnyedén végigsiet a mólón, a palotára pillant és meglát. Int a kezével, és fürge léptekkel elindul felém. Elfoglalt ember, sietős a dolga. Lassan elébe megyek. Tudom, hogy ezzel befellegzett a reményeimnek, hogy jó királynéja lehetek ennek az országnak, jó mostohaanyja a gyermekeimnek, jó felesége egy rossz férjnek. Némán kinyújtom a kezem, hogy átvegyem tőle a levelet. Némán a kezembe nyomja. Ezzel vége a leánykoromnak. Vége a dicsvágyamnak. Vége az álmaimnak. Vége az uralkodásomnak. Talán az életemnek is.

Jane Boleyn

A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 8. Ki gondolta volna, hogy ennyire megviseli a dolog? Szívszaggatóan zokog, mint egy kislány, a mihaszna nagykövete a kezét paskolja, és németül kotyog a fülébe, mint egy vén, fekete tyúkanyó; az a tökfilkó Richárd Beard pedig igyekszik méltóságteljesnek tűnni, de feszeng, mint egy kisfiú, azt sem tudja, hová legyen zavarában. A teraszon kezdődött a dolog, amikor Richárd Beard átadta a levelet, aztán a királynénak összecsuklott a térde, és behozták a lakosztályába, majd értem küldtek, amikor hisztérikus zokogásban tört ki. Áttörlöm az arcát rózsavízzel, aztán adok neki egy pohárka brandyt. Ez kissé lecsillapítja, és felnéz rám, a szeme vörös, mint egy fehér nyúlé.

– Megtagadja a házasságunkat – mondja megtörten. – Jaj, Jane, megtagad engem. Lefestetett Holbein mesterrel, engem választott, megkérte a kezem, értem küldte a tanácsnokait, az udvarába hozatott. A hozományról is lemondott, feleségül vett, velem hált, és most megtagad. – Mit akar öntől? – faggatom feszülten. Tudnom kell, hogy Richárd Beard nyomában katonák érkeznek – e, hogy elviszik – e a királynét ma este. – Azt akarja, hogy egyezzem bele az ítéletbe – mondja. – Azt ígéri, hogy hajlandó a... – A „megegyezés" szóra könnyekben tör ki. Nehéz percek ezek egy fiatalasszony számára. – Méltányos feltételeket ígér, ha nem akadékoskodom. A nagykövetre nézek, aki dühösen felfújja magát a sértésre, mint egy kiskakas; aztán Richárd Beardre. – Mit tanácsol a királynénak? – kérdezi Beard. Nem ostoba, tudja, kitől kapom a béremet. Henrik nótáját fújom, ha kell, négy szólamban, abban biztos lehet. – Felség – mondom szelíden. – Egy dolgot tehet csak: hogy elfogadja a király akaratát és a tanács döntését. Bizalommal néz vissza rám. – Hogy tehetném? – kérdi. – Azt akarja, hogy kijelentsem, már férjnél voltam őelőtte is, így nem vagyunk házasok. Ez hazugság. – Felség. – Közel hajolok hozzá, és suttogva szólok hogy csak ő hallhassa. – Boleyn Anna királyné ellen ugyanígy tartottak egy vizsgálatot, aztán a bizonyítékok a bíróság elé juttatták és onnan a vérpadra. Aragóniái Katalin ellen is tartottak egy vizsgálatot, hat évig elhúzódott, és a végén magányos és nincstelen maradt, és számkivetettként halt meg, távol a barátaitól és a lányától. A király veszélyes ellenség. Ha egyezséget kínál önnek akármilyen feltételekkel, akkor el kell fogadnia. – De... – Ha szépszerével nem megy, megszabadul öntől másképp. – Hogyan? – tudakolja. A szemébe nézek. – Tudja, hogyan. Nem kér a mellébeszélésből. – Mit fog tenni velem? – Megöleti önt – mondom egyszerűen. Richárd Beard elhúzódik, hogy úgy tehessen, mintha semmit nem hallott volna. A nagykövet értetlenül, haragosan bámul rám. – Tudja, hogy így van – mondom. Némán bólint. – Van barátja Angliában? – kérdezem. – Van, aki megvédje? Elernyed, megérti, hogy nincs remény. – Nincs senki. – Tud üzenni a fivérének? O megmentené önt? – Úgyis tudom, hogy nem. – Ártatlan vagyok – suttogja. – Az nem számít.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚLIUS 9. Nem tudom elhinni, nem és nem, pedig igaz. A nagyanyám mesélte az előbb, ő meg a nagybátyámtól hallotta, aki ott volt, tehát tudhatja. Megtörtént. Átvizsgálták a bizonyítékokat, és megállapították hogy a király és Klevei Anna királyné házassága sosem volt érvényes, úgyhogy mindketten ismét szabadok, mintha sosem lettek volna férj és feleség. Meg vagyok döbbenve. Az esküvő, a ruha, a gyönyörű ékszerek és ajándékok, a menyasszonyi uszály, amit hordoztunk, az esküvői reggeli, az érsek... nem számított semmit. Hogy lehetséges ez? A cobolyprém! Az sem számított. Ilyen az,

ha király az ember. Egy reggel fölkel, és úgy dönt, hogy megházasodik, s meg is teszi. Aztán másnap fölkel, és úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a menyasszony, és voilal (ez franciául van, olyasmit jelent: atyavilág, ide süss!), voilal – már nem is házas. Sosem volt érvényes a házassága, mostantól úgy kell tekinteni rájuk, mint két testvérre. Még hogy két testvér! Csak egy király tehet ilyet. Ha egy közönséges férfi tenné, azt hinnék, hogy megőrült. De mivel ő a király, senki sem nevezheti mindezt őrültségnek még a királyné sem (vagy minek is nevezzem), még ő sem állíthatja, hogy őrültség. Mind azt mondjuk: „O, hogyne, felséges uram", amikor ma este átjön hozzánk vacsorázni, hogy megkérje a kezemet, és én azt mondom: „Ó, hogyne, felséges uram, nagyon köszőnöm", és soha, soha nem fogom azt mondani, hogy ez őrület, és eszement az egész világ, ha nem szólal föl ellene. Én ugyanis nem vagyok őrült. Lehet, hogy nagyon buta vagyok, és teljesen műveletlen (bár tanulok franciául, voila !), de legalább nem képzelem, hogy ha az ember az érsek előtt állva kimondja az igent, akkor az hat hónap múlva már nem érvényes. Azt viszont világosan látom, hogy a világot egy őrült uralja, és őt meg a szeszélyei irányítják. Ráadásul ő a király, ő az egyház feje, és Isten személyesen szól hozzá, úgyhogy ha kijelent valamit, ki fog nemet mondani neki? Én mindenesetre aligha. Tudok gondolkozni (bár mindenki meg van róla győződve, hogy csak ostobaságokról), és lehet, hogy tényleg csak ostobaságok vannak a – hogy is mondta a nagyanyám? – „A fejben, mely egyszerre csak egy badar gondolatot bír el" – , de azt tudom, hogy a király őrült, és a világ is az. A királyné mostantól a húga, én a felesége leszek, az új királyné. Én leszek az angol királyné. Én, Howard Kitti feleségül megyek az angol királyhoz, és királyné leszek. Ez aztán voilá. Nem tudom elhinni. És bárcsak arra is gondolt volna valaki, hogy tulajdonképpen mit nyerek én ezzel az egésszel. Mert végiggondoltam ám. Mi akadályozhatja meg, hogy egy reggel fölkeljen, és úgy döntsön, hogy én is elígérkeztem másnak, és a házasságunk nem is érvényes? Vagy hogy hűtlen vagyok, és az lesz a legjobb, ha lefejeztet? Mi gátolhatja, hogy szemet vessen valamelyik ostoba, csinos udvarhölgyemre, és félreállítson miatta? Hát, persze! Nem hiszem, hogy ez rajtam kívül bárkinek is eszébe jutott. Pontosan. Semmi nem akadályozhatja meg. És az olyanok, mint a nagyanyám, akik oly könnyen osztogatják a sértéseket és pofonokat, akik azt mondják, hogy ez óriási megtiszteltetés és hatalmas előrelépés egy olyan szamárnak, mint én, inkább arra gondolnának, hogy akit magasra emelnek, az nagyot tud zuhanni; és ki fog elkapni akkor engem?

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540.JÚLIUS 12. Megírtam, hogy egyetértek a vizsgálat eredményével, és mindenki egyenként aláírta, az összes főúr, aki azért jött, hogy akár erővel is meggyőzzön, az összes udvarhölgy, akit Anglia királynéjaként a barátnőmnek neveztem, akik boldogok voltak, hogy szolgálhatnak. Beismertem, hogy elígérkezem másnak, hogy nem voltam független, még bocsánatot is kértem. Keserves este ez a számomra Angliában. A legkeservesebb, amit valaha megéltem. Nem leszek többé királyné. Angliában maradhatok a király szeszélyes kegye révén, míg ő elveszi a kislányt, aki az udvarhölgyem volt; vagy esetleg

hazamehetek ágrólszakadtan az öcsémhez, akinek a rosszindulata és hanyagsága ide juttatott. Nagyon magányos vagyok ma este. Ez a királyság legszebb palotája, a folyóra néz, és hatalmas park veszi körül. A király apja építtette, hogy látványosan hirdesse gyönyörű, békés országa dicsőségét. E csodás hely része az ajánlatnak, mellyel a király meg akarja vásárolni a beleegyezésemet. És enyém lesz a Boleynek öröksége is, a családi székhely: a bájos heveri kastély. Rajtam kívül, úgy látszik, senki nem tartja ezt mulatságosnak: hogy Henrik a másik Anna királyné gyermekkori otthonával veszteget meg, amelyhez ráadásul úgy jutott, hogy lefejeztette az úrnőjét. Emellett bőséges járadékot is kapok. Én leszek a királyság első hölgye, csak az új királyné előz meg rangban, és ezentúl a király húgának tekintenek. Mindnyájan barátok leszünk. Micsoda boldogság vár ránk. Nem tudom, hogyan fogok itt élni. Igazság szerint egyáltalán nem tudom elképzelni az életemet a mai éjszaka, e keserves éjszaka után. Az öcsémhez nem mehetek haza, megszégyenülnék, mint a megkorbácsolt kutya, ha visszatérnék hozzá, mondván, hogy eltaszított magától az angol király, érsekeket hívott, hogy megszabaduljon tőlem, egy csinos lányt választott helyettem, a saját udvarhölgyemet. Nem állíthatok ezzel haza. Nem tehetem ki magam ilyen megszégyenülésnek. Mit mondanának, hogyan bánnának velem, az elhasznált jószággal az öcsém udvaránál? El sem tudom képzelni. Nem, ezt nem lehet. Tehát itt maradok. Sehol máshol nem lelhetek menedékre. Nem mehetek Franciaországba, Spanyolországba, még német földön sem lakhatok. Nincs pénzem házat venni, és ha elhagyom Angliát, nem kapok gazdag évjáradékot, nem lesznek bérlőim. A földjeimet másnak adnák. A király ragaszkodik hozzá, hogy az ő királyságában éljek, az ő bőkezűségéből. Nem reménykedhetem másik kérőben, aki felajánlaná az otthonát. Nincs férfi, aki elvenne, tudván, hogy minden éjjel a testemen fekve küszködött a király, de nem bírta megtenni, amit kell. Nincs férfi, aki kívánatosnak találna, tudván, hogy a király férfiassága lelohadt a láttomra. A király megvallotta a barátainak, hogy undorodott a kövér hasamtól és fonnyadt mellemtől meg a büdös testemtől. Porig alázott ezzel. Egyébként is, az angliai egyház minden tagja igazolta, hogy a lotaringiai herceghez kellett volna hozzámennem, s ez minden jövőbeni házassági tervemnek útját állja. Magányos életre vagyok kárhoztatva, szerető nélkül, férj nélkül, társ nélkül. Nem lesz mellettem senki, nem lesz családom. Saját gyerekem sem lesz, örökösöm, kislányom, akit szerethetek. Apáca leszek kolostor nélkül, özvegy emlékek nélkül,hat havi házassággal a hátam mögött, szűzen. Számkivetés vár rám, sosem látom többé Klevét. Sosem látom többé anyámat. Szigorú ítélet ez. Csak huszonöt éves vagyok. Nem tettem semmi rosszat. És mégis egyedül kell lennem örökké: megvetett, magányos száműzöttként fogok élni. Bizony, ha egy király Istennek hiszi magát, és a saját vágyai irányítják, akkor a terhet mások viselik.

Katalin

LAMBETH, NORFOLK HOUSE, 1540. JÚLIUS 12. Megtörtént. Hat nap kellett csak hozzá. Hat nap. A király megszabadult a királynéjától, törvényes feleségétől, hogy elvehessen engem. A nagyanyám azt mondja, készüljek föl a kivételes pozícióra, melyet be fogok tölteni, és gondoljam át, kiket választok udvarhölgynek, és kik között osztom szét a rendelkezésre álló

helyeket és járadékokat. Nyilván a Howard rokonság az első. A nagybátyám azt mondja, mindenben az ő tanácsaira hallgassak, és ne legyek olyan arcátlan hárpia, mint az unokatestvérem, Anna. És hogy ne felejtsem el, miképpen végezte! Mintha el tudnám felejteni. Én csak annyit tettem, hogy a szemem sarkából, a szempilláim mögül tekingettem a királyra, mosolyogtam rá, pukedliztem jól előrehajolva, hogy láthassa a mellemet, és hátratolva viseltem a fejdíszemet, hogy kilátszódjon a hajam. De az események képtelenül felgyorsultak, minden túl hamar történik, és minden az akaratomtól függetlenül. Feleségül megyek Henrikhez, az angol királyhoz. Anna királynét félreállították. Semmi nem mentheti meg őt, semmi nem állíthatja meg a királyt, semmi nem menthet meg engem – jaj, ezt nem kellett volna mondanom. Azt kellett volna mondanom: semmi nem állhat a boldogságom útjába. Ezt akartam mondani. Semmi sem állhat a boldogságom útjába. Az ő kis rózsaszálának becéz. Tövis nélküli rózsaszálnak. Akárhányszor kimondja, arra gondolok, hogy ilyen becenevet adna egy ember a lányának. Nem a szeretőjének. Ez nem egy szerető beceneve.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. JÚLIUS 13. Hát vége. Hihetetlen, de vége. A nevemet adtam az irathoz, mely kimondja, hogy elígérkeztem másnak, és nem voltam független. Beleegyeztem, hogy a házasságomat semmissé nyilvánítsák és egy csapásra véget ért. Ennyi volt. Ennyit jelent a házasság Isten szószólójának, ha ellened emeli fel a szavát. Isten figyelmeztette Henriket, hogy elígérkeztem másnak, Henrik figyelmeztette a tanácsát. A házasság pedig nincs többé, holott fogadalmat tett nekem, az ágyamba feküdt, s megpróbálta – és milyen szívósan próbálta! – elhálni a házasságot. De kiderült, hogy Isten akadályozta meg, hogy sikerrel járjon (nem boszorkány, hanem Isten keze tette), tehát Henrik úgy döntött, hogy bevégeztetett. A király parancsára írok az öcsémnek, és közlöm vele, hogy már nem vagyok házas, és hogy belenyugodtam új helyzetembe. Aztán a király elolvassa, és elégedetlen a levéllel, hát újraírom. Ha úgy akarja, egy tucatszor is megírom a levelet. Ha az öcsém megvédett volna, ahogy kell, ahogy apám elvárta volna tőle, ez az egész nem történhetett volna meg. De az öcsém rosszindulatú ember és rossz pártfogó, nekem rossz testvérem; az apám halála óta nincs, aki megvédjen. Becsvágyában kihasznált, haragjában elbuktatott. A lovát sem adta volna olyan vevőnek, mint Henrik, az angol király, és nem tűrte volna, hogy így bánjanak vele. A király parancsára visszaküldöm a jegygyűrűmet. Engedelmeskedem neki, ahogy mindenben. Egy levelet is küldök, melyben megírom, hogy itt a gyűrű, remélem, darabokra töri, mert nem jelent és nem ér semmit. Nem fogja kihallani a dühöt és csalódottságot a szavaimból, mert nem ismer engem, és nem is gondol velem. Pedig dühös és csalódott vagyok, és felőlem viheti a gyűrűjét, a fogadalmait meg a meggyőződését, hogy Isten szavát hallja, mert mind egyre megy: délibáb, nem jelent és nem ér semmit. Számomra hát vége. A kis Howard Kitti számára pedig most kezdődik. Azt kívánom, hogy teljen öröme a férjében, a királynak pedig őbenne. Elképzelni sem lehet náluk kevésbé ésszerű, kevésbé szerencsés, kevésbé összeillő párt. Szívemből mondom, még most is, amikor annyi okom van panaszra, amikor annyi

okom van őt hibáztatni: nem irigylem Howard Kittit. Csak féltem szegény gyermeket, szegény, butuska kislányt. Lehet, hogy én magányosan, barátok nélkül küzdöttem a király közönyösségével, de Isten a tudója, hogy ez rá is igaz lesz. Nincstelen senki voltam, amikor a király kiválasztott engem, ahogy ő is az. Része voltam egy udvari klikknek (bár nem tudtam róla), és ez rá még sokkal inkább igaz. Amikor egy újabb csinos lány kerül majd az udvarhoz, és fölkelti a király érdeklődését, hogyan fogja Kitti megtartani? (És az az egy biztos, hogy tucatjával csődülnek majd az udvarhoz a csinos lányok.) Amikor a királyt cserbenhagyja az egészsége, és nem tud gyermeket nemzeni, talán azt mondja majd a feleségének, hogy az öregség teszi, és a bocsánatáért esedezik? Nem, dehogy. És amikor Kittit hibáztatja érte, ki kel a védelmére? Amikor Lady Rochford megkérdezi, hogy van – e barátja, akire számíthat, mit fog válaszolni? Ki lesz Howard Katalin barátja és védelmezője, ha ellene fordul a király?

Katalin királyné

AZ OATLANDS – PALOTA, 1540. JÚLIUS 28. Hát mit mondjak, az mind nagyon szép és jó, hogy férjhez mentem, de az én esküvőm meg sem közelítette az előzőt. Nem volt nagyszabású fogadás Greenwichben, sem kivonulás egy szépséges paripán, nem jött elém a király az összes angol főúr kíséretében. Nem volt hajózás a folyón, miközben a City népe őrjöng a boldogságtól, egyszóval mindazok, akik szerint a királyhoz feleségül menni roppantul örömteli dolog, csak nézzék meg, milyen volt az én esküvőm: finoman szólva siralmas. Tessék, kimondtam! És aki mást gondol, az nem volt ott. Valójában ez a világon szinte mindenkire vonatkozik, mert jóformán senki nem volt ott. Előző nap azt mondtam Lady Rochfordnak: – Legyen szíves, kérdezze meg a főkomornyiktól vagy a főkamarástól vagy valakitől, hogy mi lesz a dolgunk. Hova kell állnom, mit kell mondanom, mit kell tennem. – Gyakorolni akartam. Szeretek mindent begyakorolni, mielőtt kiállók az emberek elé, akik mind engem néznek majd. A válaszából sejthettem volna, hogy valami nincs rendjén. – Nincs mit gyakorolni – mondta fanyarul. – A vőlegény elég gyakorlott úgyis. Csak el kell ismételni az eskü szavait. Amúgy sem lesz valami nagy közönség. És milyen igaza lett! London püspöke végezte a szertartást (nekem még igazi érsek sem jutott, köszönöm szépen), és ott volt a király, még külön mellényt sem csináltatott, egy régi mellényt vett föl – hát nem kész inzultus? – , rajtam meg a legszebb ruha volt, amit csak rendelni tudtam; de alig két hét alatt mit tud összehozni az ember? És még korona sem került a fejemre! Kaptam néhány pompás ékszert, rögtön el is küldtem őket az aranyműveshez felbecsültetni, és tényleg értékesek, bár némelyikről holtbiztosán tudom, hogy Aragóniái Katalin hozta Spanyolországból, és ki akar olyan ékszert, amit a nagymamája barátnője hordott? Biztos lesz még co – bolyprém is, legalább olyan szép, mint Anna királynéé, és a szabóknak már kiadtam az utasítást, hogy csináljanak új ruhákat nekem, és az egész világról özönlenek majd az ajándékok, amint mindenki értesül a dologról, amint elmondjuk nekik. Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy az esküvő nem volt olyan nagyszabású, mint reméltem, és az előzőnek a nyomába sem ért. Azt hittem, hónapokig tervezgetünk, aztán lesznek díszmenetek meg londoni bevonulás, az első éjszakát a Towerben kellett volna töltenem, onnan pedig aranykelmébe öltöztetett utcákon át a

Westminster – apátságba vonulnom, énekszótól kísérve. „Szépséges Katalin", ez lett volna a szöveg. „Angol rózsaszál." De nem, csak egy senkiházi püspök van, meg a király, meg én a káprázatos, zöldesszürke selyemruhámban, ami minden mozdulatra változtatja a színét, és új fejdíszt viselek, meg az ajándék gyöngyöket, és ott van a nagybátyám és a nagyanyám mint tanú, és ketten a király kíséretéből, és utána reggelizni megyünk, azután... Azután!... Hihetetlen! Senki nem beszél másról, csak Thomas Cromwell le – fejezéséről. Egy esküvői reggelin! Ezt kell egy menyasszonynak az esküvő napján hallgatnia? Senki nem iszik az egészségemre, nincs felköszöntő, és jóformán semmi ünneplés. Senki nem bókol nekem, nincs tánc, flört, hízelgés. Semmi másról nem tudnak beszélni, csak Thomas Cromwellről, mert ma fejezték le. Az én esküvőm napján! Hát így ünnepli a király az esküvőjét? A legfőbb tanácsadója és legjobb barátja halálával? Nem valami kedves nászajándék, mondhatom! Nem vagyok én olyan, mint az a minekhívják nőszemély a Bibliában, aki valakinek a fejét követelte az esküvőjén. Én csak egy cobolyprémre vágytam, nem arra a hírre, hogy a király tanácsadója kegyelemért könyörögve a hóhérbárd alatt végezte. De az öregek csak erről tudnak szövegelni, az én érzéseim senkit nem érdekelnek, és persze mindenki el van ragadtatva a hírtől, úgyhogy átbeszélnek a fejem fölött, mintha kisgyerek lennék, nem pedig az angol királyné, és megtárgyalják a francia szövetséget, és azt mondogatják, hogy Ferenc király majd közvetít a pápa és miközöttünk. Az én véleményemre nem kíváncsi senki. A király megragadja a kezem az asztal fedezékében, felém hajol, és azt suttogja: – Alig várom a mai estét, rózsaszálam, legdrágább kincsem – , ami nem valami lelkesítő gondolat, hiszen még a székére is Thomas Culpeppernek kellett fölsegítenie, és minden bizonnyal az ágyamba is ő fogja beemelni. Egyszóval én vagyok a legboldogabb nő a világon, Istennek hála. Csak éppen ma este egy picit csalódottnak érzem magam. És hiányzik a megszokott életem. Ha még a királyné szolgálatában volnék, ilyenkor vacsorához készülődnénk a lányokkal, és végigmérnénk egymást, és csipkelődnénk, hogy kinek sikerült jól a frizurája, ki öltözött nagyon elegánsan. Valaki rám fogná, hogy az egyik fiúnak akarok tetszeni, mire én elpirulnék, és azt mondanám, „Jaj, dehogyis!", mintha a gondolat is zavarba hozna. Aztán a királyné kijönne a hálószobájából, nevetne rajtunk, és levonulna velünk a nagyterembe, és remekül szórakoznánk. Amikor épp nem ennék, egy fiúval szemeznék. Az utóbbi néhány hétben Thomas Culpepper mosolygott rám állandóan, és a lányok folyton oldalba böktek, hogy ügyeljek a tisztességemre. Most persze rám sem néz, egy királyné ne szórakozzon; az ember azt hinné, hogy egyidős vagyok a férjemmel. Több volt, mint szórakoztató: nyüzsgés, vidámság, fiatalos élet. Mindig csapatba verődtünk, jókedvűen, egymással tréfálkozva. És ha a tréfa néha egy kicsit savanyúra sikerült, ha belecsúszott némi féltékenység és rosszindulat, mindig akadt valaki, akinek lehetett panaszkodni, volt kikkel összesúgni, és volt kivel civakodni. Szeretek a lányok közé tartozni, szeretem a leányszobát, szeretek a királyné udvarhölgye lenni, együtt a többiekkel. Remek dolog angol királynénak lenni, de barátaim nincsenek. Úgy tűnik, csak én vagyok, meg egy rakás vénség: Nagyanya, a nagybátyám, a király és a Titkos Tanács aggastyánjai. A király szolgálatában álló fiatalemberek már rám sem mosolyognak, azt hihetné az ember, már nem is szeretnek. Thomas Culpepper leszegi a fejét, ha a közelébe megyek, és kerüli a tekintetemet. A vénségek meg olyasmikről beszélnek, amik csak a vénségeket érdeklik: az időjárásról, Thomas Cromwell gyászos végéről, a birtokairól és a pénzéről, az egyház helyzetéről, a

pápisták és eretnekek jelentette veszélyről, az elégedetlen északiakról, akik még mindig az apátságaik után sóvárognak. Én meg csak ülök itt, mint egy szófogadó kislány a szülei, akarom mondani, a nagyszülei között, és minden erőmet össze kell szednem, hogy ne ásítsak. Oldalra billentem a fejem, hogy úgy tűnjön, mintha a nagybátyámat hallgatnám, aztán a másik oldalra, a király felé. Őszintén szólva, egyiküket sem hallom. Csak zümmögnek, zsonganak a fejem fölött, és nincsenek zenészek, nincs tánc, nincs más szórakozásom, csak a férjem társalgása, és melyik menyasszonynak van arra szüksége? Ekkor Henrik azt mondja nagyon halkan és kedvesen, hogy ideje visszavonulnunk, és hála az égnek, bejön Lady Rochford, és elvisz tőlük, és egy új, csodaszép hálóinget vesz elő nekem, amire hozzáillő köntös borul, és a királyné öltözőszobájában veszem föl, merthogy már én vagyok a királyné. – Isten óvja felségedet – mondja Lady Rochford. – Igazán felvitte az Isten a dolgát. – Valóban, Lady Rochford – mondom nagy komolyan. – És ön mellettem maradhat, ha a jövőben is ugyanúgy támogat és segít a tanácsaival, ahogy a múltban tette. – A nagybátyja pontosan erre utasított – mondja. – Én leszek a belső szobafőnöke. – Az udvarhölgyeimet én nevezem ki – mondom dölyfösen. – Sajnos nem – mondja barátságosan. – A nagybátyja már döntött a fontos pozíciók felől. Ellenőrzöm, hogy be van – e csukva mögötte az ajtó. – Hogy van a királyné? – kérdezem. – Ön most jött Richmondból, nem? – Ne nevezze királynénak – utasít rendre. – Most ön a királyné. Bosszúsan csettintek a saját ostobaságom miatt. – Elfelejtettem. De akkor is, hogy van? – Nagyon szomorú volt, amikor eljöttem – mondja. – Nem hiszem, hogy a király elvesztésén bánkódik. Hanem miattunk. Szeretett királynéként élni, szerette ezeket a termeket, szeretett velünk lenni, és minden egyebet. – Én is szerettem – mondom elmélázva. – Nekem is hiányzik. Lady Rochford, vajon nagyon haragszik rám? Nem szidalmazott? Lady Rochford megköti a hálóinget a nyakamnál. Kis igazgyöngyök díszítik a szalagot, nagyon helyes kis hálóing, vigasztaló lesz arra gondolni a nászéjszakámon, hogy az öltözékem egy egész vagyonba került. – Nem haragszik önre – mondja kedvesen. – Buta kislány. Mindenki tudja, hogy nem ön tehet róla – csak annyiban, hogy fiatal és csinos, de ezért senki nem hibáztatja. Még ő sem. Tudja, hogy nem ön tervelte ki az ő bukását és a boldogtalanságát, ahogy Thomas Cromwell haláláért sem ön felelős. Mindenki tudja, hogy ön itt egyáltalán nem számít. – Én vagyok a királyné – mondom harapósan. – Úgy vélem, mindenki másnál többet számítok. – Az ötödik királyné – szögezi le, nem zavartatja magát az ingerültségemtől. – És őszintén szólva, az elsőt leszámítva egy sem volt méltó a királyné rangjára. – Nos, márpedig én királyné vagyok – mondom dacosan. – És csak ez a fontos. – A nap királynéja – mondja, mögém lép, és kiteríti a rövid uszályt. Az is súlyos a gyöngyöktől, egyszerűen pazar. – Kérészéletű királyné, Isten óvja kicsiny felségedet.

Jane Boleyn

AZ OATLANDS – PALOTA, 1540. JÚLIUS 30. A király, miután megszerezte tövis nélküli rózsaszálát, egy pillanatra sem engedi ki a markából. Akiket Westminsterben hagytunk – a fél udvar – , még azt sem tudják, hogy megvolt az esküvő, teljesen kimaradtak mindabból, ami itt zajlik. A király belső köre, új felesége, a királyné családja és a legbecsesebb barátai és tanácsadói vannak csak itt; köztük én is. Megint bizonyságot tettem a hűségemről, megint én vagyok a mindentudó, a hírforrás. Megint a királyné termeibe kerülök, hogy kifürkésszem a szíve titkait, és bízni lehet az árulásomban. Bizalmas barátnője voltam Katalin királynénak, Anna királynénak, Jane királynénak, Anna királynénak; és mindnek végignéztem a bukását vagy a halálát a szolgálatom ideje alatt. Ha babonás lennék, azt hihetném, olyan vagyok, mint a pestist hordó szél, mely a halál meleg leheletét fújja szelíden, akár egy suttogás. Hát nem leszek babonás, és nem gyötröm magam azzal, hogy milyen szerepet játszottam a halálukban, a gyalázatukban, a bukásukban. Csak a kötelességemet tettem a király és a családom iránt. Akkor is megtettem a kötelességem, ha mindent föl kellett adnom érte: a szerelmemet és a becsületemet. Hiszen a saját férjem... de nincs értelme George-ra gondolnom ma este. Egyébként is, George elégedett volna most: újra Howard lány ül a királyné trónján, újra egy Boleyn a király egyik legfőbb kegyeltje. George becsvágyóbb volt, mint bármelyikünk. Ő volna az első, aki azt mondaná, bármilyen hazugságot megér, hogy pozíciót szerezzünk az udvarnál, hogy a király legbelsőbb köreibe kerüljünk. O lenne az első, aki megértené, hogy néha az igazság olyan fényűzés, amit egy udvaronc nem engedhet meg magának. Azt hiszem, meglepné, hogy milyen messzire ment a király, milyen könnyedén lépett a hatalomról a még nagyobb hatalom fokára, egészen a teljhatalomig. George nem volt ostoba; azt hiszem, ha itt lenne ma, megállapítaná, hogy a király, aki nem tudja megzabolázni önön akarnokságát, nem egy nagy uralkodó (ahogy hazudjuk neki), hanem egy szörnyeteg. Azt hiszem, amikor George meghalt, már tudta, hogy a király kiterjesztette hatalmát a zsarnokság határain túlra, és még ennél is messzebbre fog menni. Ahogy már lassacskán hagyománnyá válik a királyi esküvők idején, ezúttal is egy sor kivégzés fémjelzi a nagy eseményt. A király ilyenkor torolja meg sérelmeit az ellenségein, és azokon, akik az előző feleséget pártolták. Kivégzik Hungerford grófot meg az ostoba jövendőmondóját; ennek feltehetőleg az a célja, hogy elszámoljon a boszorkányságról szóló híreszteléssel. A grófot mindenféle szellemidéző praktikákkal és durva szexuális kihágásokkal vádolják. Két pápista a Lisle – féle összeesküvésben játszott szerepéért hal meg, egyikük Mária hercegnő tanítója. Ez el fogja szomorítani a hercegnőt, és intő példaként is szolgál neki. Klevei Anna barátsága nem hozta meg számára a védelmet; megint barátok nélkül maradt, megint veszélyben van. Minden pápista és pápistaszimpatizáns veszélyben van. Jobb, ha a hercegnő vigyáz. Ismét a Howardok vannak hatalmon, és a király mellett állnak, aki eltakarítja az útból régi ellenségeit, hogy zavartalan legyen a boldogsága az új Howard lánnyal. Egy maroknyi lutheránust is elpusztít: ez Klevei Annának szóló figyelmeztetés, és azoknak, akik hittek benne, hogy ő majd a vallási reform felé vezérli a királyt. Amikor imára térdepel lefekvés előtt a richmondi palotában, tudni fogja, hogy egy hajszálon múlt az élete. A király azt akarja, hogy élete végéig félelemben éljen. Észreveszem, hogy Katalin, bár letérdel imádkozni, nem hunyja be a szemét, megesküdnék rá, hogy még egy Üdvözlégy Máriát sem mond el. Összekulcsolja

hosszú, fehér ujjait, térdel, mély levegőt vesz, de nem Isten jár az fejében. Sőt lefogadnám, hogy az égvilágon semmi nincs benne. Az a csinos fej ritkán tartalmaz bármit is. Ha imádkozik egyáltalán, akkor azért, hogy ugyanolyan cobolyprémet kapjon, mint Anna királyné az eljegyzésére. Persze túl fiatal királynénak. Túl fiatal ahhoz, hogy bármi más legyen, mint egy bugyuta kislány. Semmit nem tud a szegények istápolásáról, a magas ranggal járó kötelezettségekről, a nagy udvartartás vezetéséről, pláne egy hatalmas ország vezetéséről. Ha arra gondolok, hogy Katalin királynét annak idején kinevezték régensnek és ő irányította Angliát, kis híján kitör belőlem a kacagás. Ez a gyerek még egy házigalambot sem tudna irányítani. De kellemes jelenség, és a társasága jólesik a királynak. Nagybátyja, a herceg alaposan kiokította az engedelmesség és udvarias viselkedés szabályaira, a többi már az én gondom. Bájosan táncol a király előtt, és csöndben ül mellette, amíg a király olyanokkal társalog, akik egytől egyig Katalin nagyszülei lehetnének. Mosolyog, ha a király odavet neki egy megjegyzést, eltűri, hogy az arcát csipkedje vagy a derekát ölelje, egy arcizma sem rándul. Egyik este vacsoránál a király egyfolytában a mellét piszkálta, és Katalin elvörösödött, de nem húzódott el, amikor az egész társaság szeme láttára fogdosta a férje. Kemény iskolában nevelkedett, a hercegné köztudottan vaskézzel irányítja a lányokat. A herceg pedig nyilván a hóhérbárddal rémisztgette, ha nem engedelmeskedik a királynak gondolatban, szóban és tettben. És, legyünk méltányosak, amúgy is aranyos teremtés, örül a király ajándékainak, örül, hogy királyné lehet. Nem esik nehezére csinosnak lenni, és örömet szerezni a királynak. Hisz az nem vár tőle sokat. Nem vágyik már ragyogó eszű, szilárd erkölcsű feleségre, mint Katalin királyné volt. Sem egy sziporkázó szellemű asszonyra, mint Anna. Neki elég, ha élvezheti a karcsú, fiatal testet, és gyermeket nemz neki. Még jó, hogy nincs itt az udvar a házasságuk e korai időszakában. A család és az új helyzet haszonélvezői félrenézhetnek, amikor a király mindenhová magával vonszolja a feleségét, a kis kéz szinte eltűnik hatalmas markában, és Katalin elszántan mosolyog, valahányszor a király sánta lába megbotlik, és arca rózsásan kipirul, ha a király keze az ágyékára siklik a vacsoraasztal alatt. Ám aki semmi hasznot nem húz ebből az elsuszterolt párosításból, azt igencsak felzaklatná a látvány, hogy ezt a csinos gyermeket feltálalják egy ilyen vénembernek. Akiben van őszinteség, azt mondaná: voltaképp megbecstelenítik ezt a lányt. Még szerencse, hogy itt senkiben nincs őszinteség.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. AUGUSZTUS 6. Azt üzente, hogy vacsorakor meglátogat. El sem tudom képzelni, miért. A királyi kamarás átjött tegnap, és megmondta az intézőmnek, hogy a király ma este velem óhajt vacsorázni. Megkérdeztem a hölgyeket, akik mellettem maradtak, hogy hallottak – e híreket az udvarról, és egyikük úgy tudta, hogy a király az Oatlands – palotában van, jóformán egyedül, és vadászattal üti agyon az idejét, hogy elterelje a gondolatait Thomas Cromwell szörnyű árulásáról. Az egyik hölgy megkérdezte, vajon lehetséges – e, hogy a király bocsánatot akar kérni, és visszavenni maga mellé. – Elképzelhető ez? – kérdezem.

– Hátha tévedett. Hátha a bizottság tévedett – morfondírozik. – Különben miért akarna találkozni önnel, ilyen kevéssel a házasság vége után? Ha még mindig akarja a válást, miért vacsorázik önnel? Kimegyek a gyönyörű parkba, és sétálgatok egy keveset, a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Nem tartom valószínűnek, hogy vissza akar venni, de az nem kétséges, hogy ha meggondolta magát, akkor megteheti, ugyanolyan könnyedén, ahogy félreállított. Vajon visszautasíthatom, ha erre kér? Persze szeretnék újra az udvarhoz kerülni, elfoglalni a régi helyemet. De egyedülálló nőként olyan szabadságot kaptam, amit idővel megtanulhatok értékelni. Soha nem voltam még csak önmagam, Klevei Anna, nem valaki testvére, lánya, felesége, csak Anna, aki azt teszi, ami jólesik. Megfogadtam, hogy ha megmenekülök a haláltól, élni fogom az életemet, a saját életemet, a saját kedvem szerint, nem mások akaratát követve. Olyan ruhákat rendelek, melyeknek a színe illik hozzám, nem kell sem az öcsém illemkódexét, sem az udvari divatot követnem. Azt eszem, amit szeretek, akkor kérek vacsorát, amikor akarok, és nem kell kétszáz ember előtt elköltenem, akik minden mozdulatomat szemmel tartják. Ha kilovagolok, olyan messzire mehetek és olyan gyorsan, ahogy tetszik, nem kell tekintettel lennem az öcsém félelmeire vagy a férjem versengő szellemére. Ha este zenészeket hívok, táncolhatok a hölgyekkel, hallgathatom az éneküket, és nem kell a király ízlését követnünk. Nem kell áhítattal hallgatnunk a szerzeményeit. A saját vallásom Istenéhez imádkozhatom, a saját szavaimmal. Önmagámmá válhatok, én én lehetek. Azt hittem volna, hogy a szívem felujjong, ha újra esélyt kapok, hogy királyné legyek. Új esélyt, hogy megtegyem a kötelességem ezért az országért, ezért a népért, a gyermekekért, akiket megszerettem, és talán még anyám tiszteletét is kivívhatom, és beteljesíthetem az öcsém szándékait. De amikor alaposan megvizsgálom a gondolataimat – és végre elég nyugalomban van részem, hogy magam maradhassak a gondolataimmal – , rájövök, nem kis derültségemre, hogy egyedülálló jómódú nőként élni Anglia egyik legszebb palotájában talán jobb választás, mint Henrik sokadik rettegő feleségének lenni. A királyi testőrség érkezik elsőnek, aztán a kísérők, mind vonzók és túlöltözöttek, mint mindig. Aztán jön ő maga, enyhén zavarban van, húzza a fájós lábát. Mély pukedlivel köszöntöm, és megcsapja orromat a sebéből áradó ismerős bűz, amikor fölemelkedem. Soha többé nem lengi körül az ágyamat ez a szag, gondolom, miközben előrelépek, és ő homlokon csókol. Tetőtől talpig végigmér, tárgyilagosan, ahogy egy lovat becsül föl az ember. Eszembe jut, amit az udvarnak mondott, hogy büdös vagyok és lóg a mellem, és érzem, hogy elvörösödöm. – Jól néz ki – mondja kényszeredetten. Kihallom a neheztelést a dicséretből. Nem kétséges, hogy azt remélte, elsorvadok a viszonzatlan szerelemtől. – Jól is érzem magam – mondom nyugodtan. – Örülök, hogy látom Önt. Erre elmosolyodik. – Tudhatta, hogy sosem bánnék igaztalanul Önnel – mondja, jólesőn ízlelgetve a saját nagylelkűségét. – Ha jó testvérem lesz, akkor meglátja, hogy nagyon kedves leszek magához. Bólintok és meghajolok. – Valami újat visel. – Fog egy széket, és int, hogy leülhetek a mellette álló, alacsonyabb székre. Elhelyezkedem, és lesimítom kék ruhám hímzett selyemszoknyáját. – Mondja csak meg, mi az. Egy pillantással fel tudok mérni egy nőt; tudom, hogy valami megváltozott. Mi az? – Az új fejdísz? – vetem föl. Bólint. – Jól áll magának. Nagyon jól.

Nem felelek. Francia szabású fejdísz van rajtam. Ha a Howard lány visszatért az udvarhoz, akkor a király a legdivatosabb, legszertelenebb öltözékekhez van szokva. Mindenesetre most, hogy már nem viselem a koronát, hát azt viselem, ami jólesik. Mulatságosnak is találhatnám, ha nevető kedvemben lennék, hogy jobban tetszik neki a saját ízlésem, mint amikor megpróbáltam az ő ízlésének megfelelni. De ami egy nőben tetszik neki, egy feleségben nem feltétlenül. Talán Howard Katalin is megtapasztalja ezt. – Híreket hoztam. – Végignéz kis udvartartásomon és a körülöttünk álldogáló kísérőin. – Hagyjanak magunkra. Olyan lassan távoznak, ahogy csak mernek. Elepednek a kíváncsiságtól, hogy mi lesz most. Biztosan nem arról van szó, hogy a király vissza akar fogadni. Biztosan nem; mégis lélegzet – visszafojtva hallgatom. – Olyan hírt hoztam, mely bizonyára fájdalmasan fogja érinteni magát – mondja, hogy felkészítsen. Egyből arra gondolok, hogy anyám meghalt, messze tőlem, és anélkül, hogy valaha alkalmam lett volna elmagyarázni, miért vallottam kudarcot. – Nem kell sírni – mondja gyorsan. A számhoz nyomom az öklömet és beleharapok. – Nem sírok – mondom szilárdan. – Akkor jó – mondja. – Egyébként is bizonyára tudta, hogy így lesz. – Nem számítottam rá – mondom bután. – Nem számítottam rá ilyen hamar. – Vajon miért nem küldettek értem, ha tudták, hogy súlyos beteg? – Nos, kötelességem elmondani. – Kötelessége? – Annyira szeretném tudni, hogy anyám beszélt – e rólam az utolsó napjaiban, hogy nem is figyelek oda. – Megnősültem – mondja. – Újranősültem. Gondoltam, személyesen kell elmondanom, hogy ne a pletykákból tudja meg. – Hát nem az anyámról van szó? – Az anyjáról? Nem. Miért volna szó az anyjáról? Miért törődnék én a maga anyjával? Rólam van szó. – Azt mondta, rossz hír. – Mi lehetne rosszabb magának, mint hogy feleségül vettem egy másik nőt? O, ezer más dolog, ezer dolog, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Elönt a megkönnyebbülés, hogy anyám mégis él, és megragadom a székem karfáját, hogy lecsillapodjak, és hogy olyan búsnak és letörtnek tűnjek, amilyennek nyilvánvalóan látni akar. – Megnősült – ismétlem. – Igen – mondja. – Fogadja együttérzésemet. Tehát megtörtént. Nem fog már visszatérni hozzám. Soha többé nem leszek angol királyné. Nem gondoskodhatom a kis Erzsébetről, nem szerethetem Edward herceget, nem tehetem büszkévé anyámat. Tényleg vége. Kudarcot vallottam abban, amiért ideküldtek, és ezt igazán sajnálom. Viszont, édes Istenem, megmenekültem tőle, nem kell többet egy ágyba feküdnöm vele. Teljesen, véglegesen lezárult ez a korszak. Le kell sütnöm a szemem, és ügyelnem kell az arcvonásaimra, hogy ne lássa kitörő boldogságomat, szabadságom köszöntését. – A feleségem patinás nemesi családból származik – folytatja. – A Norfolk – házból. – Howard Katalin? – kérdem, mielőtt a hencegéssel még nevetségesebbé teszi magát a szememben. – Igen – mondja. – Sok boldogságot kívánok – mondom higgadtan. – Katalin igazán... – Ebben a rémséges pillanatban egyszerűen nem jön a nyelvemre a megfelelő angol szó. Azt akarom mondani, hogy „bájos", de nem jut az eszembe. – Fiatal – fejezem be ügyetlenül.

Gyors, kemény pillantást vet rám. – Az nem jelent számomra akadályt. – Nem, persze – mondom sietve. – Úgy értettem, bájos. Megenyhül. – Az – erősíti meg mosolyogva. – Tudom, hogy maga is szerette, amikor együtt volt vele a termeiben. – Igen – mondom. – Nagyon kellemes társaság. Elbűvölő lány. – Majdnem azt mondtam: „gyerek", de időben észbe kaptam. Bólint. – O az én rózsaszálam – mondja. Rémülten látom, hogy a szeme megtelik egy öreg zsarnok érzelgős könnyeivel. – O az én tövis nélküli rózsaszálam – mondja elcsukló hangon. – Úgy érzem, végre megtaláltam a nőt, akire egész életemben vártam. Némán ülök mellette. Ez a gondolat annyira bizarr, hogy nem találok szavakat, sem angolul, sem németül. Egész életében várt? Hát nem várt valami türelmesen. Hosszú virrasztása alatt három, nem is, velem együtt négy nőt fogyasztott el. És Howard Katalin nagyon is távol áll attól, hogy tövis nélküli rózsaszál legyen. Akkor már inkább egy kis százszorszép: helyes, aranyos, de hétköznapi. Ő a legközönségesebb közember, aki valaha elfoglalta egy nála jobb asszony trónját. – Remélem, nagyon boldogok lesznek – mondom újra. Felém hajol. – És azt hiszem, nemsokára lesz gyerekünk is – súgja. – Pszt. Még korai megmondani. De annyira fiatal, és termékeny család sarja. Szerinte máris megtörtént. Bólintok. Ez a bizalmaskodó kérkedés előttem, akit megvásárolt, akivel ágyba bújt, aki eltűrte a sikertelen gürcölését, a lökdösését, nehéz kezét a hasamon, a mellemen, egészen elborzaszt; alig tudom összeszedni magam, hogy gratuláljak, amiért egy másik lánnyal sikerült neki, ami velem nem. – Akkor hát vacsorázzunk – könyörül meg rajtam végül, és fölkelünk, kézen fog, mintha még mindig házasok lennénk, és bevezet a nagyterembe a richmondi palotában, mely egykor az apja kedvenc maga építette palotája volt, most pedig az enyém. A trónja egymagában áll, a többi szék fölé magasodva, és ezúttal nem mellette van a helyem, mint királyné koromban, hanem kicsit arrébb, hogy emlékeztesse az egész világot: már minden másképp van, és soha többé nem ülhetek királynéként az oldalán. Engem felesleges emlékeztetni. Én tudom.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. AUGUSZTUS Lássuk hát, mivel rendelkezem?Nyolc új ruhám készült már el, és további negyven (Negyven! Magam is alig bírom elhinni!) most készül, és nagyon elégedetlen vagyok a szabómesterekkel, hogy ennyit késlekednek, mert eltökélt szándékom, hogy mostantól kezdve életem végéig minden este új ruhát veszek a vacsorához, és naponta háromszor öltözöm át. Az napi három új ruhát jelent, ami évente több száz, és mivel akár ötvenéves koromig is elélhetek, az összesen... nos, nem tudom kiszámolni, de jó sok. Több ezer. Van egy gyémántos gallérom és hozzáillő karmantyúm gyémántból és aranyból, és hozzá egy pár fülbevaló is. Van cobolyprémem, amilyet Lady Anna kapott, de az enyém szebb, sűrűbb és fényesebb szőrméből van. Megkérdeztem Lady Rochfordot is, és ő is egyértelműen megerősítette, hogy az enyém szebb. Úgyhogy legalább egy gonddal kevesebb. Van saját hajóm (nekem!), egy saját hajó, a saját mottómmal az oldalán. Bizony, mottóm is van, úgy szól, hogy „Az O akarata az enyém", amit a nagybátyám talált

ki, és a nagyanyám szerint ez már sok a jóból; de a királynak tetszik, és azt mondja, épp ilyesmire gondolt ő is. Először nem igazán értettem, de azt jelenti, hogy nekem csak a király akarata számít. Amint megértettem, rögtön világos volt, miért imponál ez bármely férfinak, aki elég ostoba elhinni azt, hogy valaki hajlandó egész testét és lelkét egy másik embernek szentelni. Itt a Hampton Courtban a saját termeimben lakom, a királyné termeiben! Hihetetlen! Azok a termek, ahol udvarhölgyként szolgáltam, most az én termeim, és mások szolgálnak engem. Ugyanaz az ágy, ahol lefekvéskor elbúcsúztam a királynétól és reggel fölébresztettem, most az én hatalmas ágyam. És amikor az udvar bajvívást rendez, a páholy körüli függönyök, melyek az ő függönyei voltak, most az enyémek, új hímzéssel: H és K betűkkel, ahol nemrég H és A betűk voltak a másik királyné miatt. Ezzel együtt újakat rendeltem. Mert ez olyan, mintha halott emberek cipőjét hordanám, és nem látom be, hogy miért kell ezt eltűrnöm. Henrik szerint költséges cicuska vagyok, és ezek a függönyök lógtak a páholyon az első felesége óta, én meg azt felelem, hogy éppen ezért akarok újakat. Úgyhogy voilá! Lesznek új függönyeim is. Az udvarhölgyeimet én választhatom ki; illetve némelyiküket én fogom. Mondjuk úgy, hogy az udvarhölgyeimet a családom választhatja ki. A legelőkelőbb közülük a király gyámleánya, Lady Margaret Douglas, aki gyakorlatilag hercegnő, és engem szolgál! Nem mintha nagyon szolgálna, ami azt illeti. Ahogy felhúzza az orrát, amikor rám néz, mintha nem is lennék királyné. Aztán van még egy rakás hercegné is, az udvarhölgyem lesz a mostohaanyám és két testvérem, meg még néhány tucat Howard rokon, akiket a nagybátyám idecsődített. Sosem tudtam, hogy ennyi unokatestvérem van. A többiek a régi hálótársaim és barátnőim a Norfolk Houseból, akik egyszerre felbukkantak, hogy beleszürcsöljenek a levesestálamba, most, hogy nekem ilyen bőséges adag jutott, és akik most kénytelenek törődni velem, pedig akkoriban nemigen törődtek. De én azt mondom nekik, hogy lehetünk barátok, de ne felejtsék el, hogy királyné vagyok, és gondolnom kell a méltóságomra is. Van két ölebem, akiket tréfából Henrynek és Francis-nek neveztem el – a két régi öleb – szeretőmre utalva, Henry Manoxra és Francis Derehamre. Amikor kimondtam a neveket, Ágnes és Joan visított a nevetéstől, ők is ott voltak a Norfolk House-ban, és pontosan tudják, hogy kikre gondoltam. Azóta is, akárhányszor magamhoz hívom a kutyákat, mindhárman hangosan kacagunk a két legényen, akik valaha utánam futottak, holott én most már az angol királyné vagyok. Vajon mire gondol az a két fickó, ha eszükbe jut, hogy benyúltak a szoknyám meg a fűzőm alá? Még rágondolni is botrányos merészség. Gondolom, ők sem bírják nevetés nélkül, ahogy én sem. Van egy istállóm, benne a saját lovaimmal és a kedvenc kancámmal, Bessyvel. Nagyon kedves, nyugodt jószág, és egy imádnivaló istállófiú szokta megjáratni, hogy ne hízzon vagy vaduljon meg. A fiút Johnnynak hívják, és akárhányszor meglát, pipacsvörös lesz zavarában, és amikor lovaglás után lesegít a nyeregből, mindig a vállára teszem a kezemet, hogy lássam kigyúlni az arcát. Ha tényleg hiú, oktondi kislány lennék (a nagybátyámat képtelenség meggyőzni az ellenkezőjéről), mint ahogy szerencsére nem vagyok, akkor már rég a fejembe szállt volna a sok hízelgés, amivel mindenki elhalmoz, az istállós Johnnytól Gardiner érsekig. Mindenki azt mondja, hogy én vagyok a legjobb a király összes felesége közül, és az a legnagyszerűbb, hogy ez szinte biztosan igaz. Mindenki azt mondja, hogy én vagyok a legszebb királyné a világon, és valószínűleg ez is igaz, bár nem nagy teljesítmény, ha körülnézek az európai udvarok között. Mindenki azt mondja, hogy a király még senkit nem szeretett annyira, mint engem, és ez így van, mert ő maga is megmondta nekem. Mindenki azt mondja, hogy az egész udvar szerelmes

belém, és ez biztosan igaz, mert akárhová lépek, záporoznak felém a szerelmes üzenetek, könyörgések, ígéretek. A fiatal nemesek, akikre nagy szemeket meresztettem udvarhölgy koromban, titkos légyottok és flörtölés reményében, most a saját udvarom tagjai; kénytelenek messziről csodálni engem, ami egyszerűen gyönyörűséges érzés. Thomas Culpeppert maga a király küldi hozzám reggel és este, hogy üdvözletét tolmácsolja, és tudom, pontosan tudom, hogy Thomas teljesen belém esett. Incselkedem vele, nevetek rajta, és látom, hogy le sem veszi rólam a szemét, ami csodára jólesik. Akárhová megyek, az ország legelőkelőbb fiatalemberei lesik minden kívánságomat, lándzsát törnek a szórakoztatásomra, táncolnak velem, kiöltöznek a kedvemért, csevegnek, vadásznak, hajókáznak, sétálgatnak velem, játékokat és versenyeket rendeznek a tiszteletemre, mindent megtesznek, épp csak a hátsó lábukra nem ülnek le, hogy pitizzenek nekem. És a király, szegénykém, azt mondja nekem, hogy „Gyerünk, kicsi lány, szaladj táncolni!", aztán hátradőlve nézi, hogy a csinos – de milyen csinos! – fiatalemberek egymás karjába adnak sorra, és a király csak mosolyog, mint egy kedves öreg nagybácsi, és ha visszamegyek mellé, odasúgja: „Gyönyörű gyermek, te legeslegszebb leánya az udvarnak, mind téged akarnak, de te az enyém vagy". Olyan az egész, mint egy álom. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Nem is sejtettem, hogy létezik ilyen boldogság. Minden az enyém, amire gyerekkoromban vágytam: vonzó játszópajtások, a lambethi barátok, temérdek pénz, amit elkölthetek, egy sereg fiatalember, aki csak az én kegyeimre sóvárog, és minden pillanatban egy gyengéd, odaadó bácsi vigyáz rám, mint egy szerető apa, aki nem tűri, hogy bárki egy rossz szót szóljon rám, és gondoskodik a szórakozásomról, és ajándékokkal áraszt el életem minden napján. Nálam boldogabb lány nem akad egész Angliában. Meg is mondom ezt a királynak, aki mosolyog és megveregeti az államat, és azt mondja, meg is érdemlem, mert én vagyok a legjobb kislány egész Angliában. És ez így igaz, megdolgozom ezért a sok gyönyörűségért, nem henyélek; vannak kötelességeim, és igyekszem a lehető legjobban teljesíteni őket. A személyem körüli teendőket persze másokra hagyom, a kamarásom intézi a kérelmeket és döntőbíráskodást és folyamodványokat – nem az én dolgom ezekkel foglalkozni, és egyébként sem tudom, mihez kezdjek a kéregetőkkel és fedél nélkül maradt apácákkal és boldogtalan papokkal. A termeim irányításáról Lady Rochford gondoskodik, hogy minden olyan simán menjen, mint Anna királyné idejében; de a király kiszolgálása egyedül rám hárul. Öreg, és bár mohó az étvágya a hálószobában, a kivitelezés már nem megy olyan könnyen előrehaladott kora és a kövérsége miatt. Minden fortélyt be kell vetnem, hogy megkönnyítsem a dolgát szegény öregnek. A szeme láttára csúsztatom le a hálóingem, és mindig égve hagyom a gyertyákat. A fülébe sóhajtozom, mintha elepednék a vágytól, ezt minden férfi szívesen elhiszi. Azt suttogom, hogy az udvar fiataljai mind elbújhatnak mellette, és irtózom a bárgyú, éretlen arcuktól, erkölcstelen vágyaiktól, mert nekem férfi kell, igazi férfi. Amikor túl sokat iszik, vagy túl fáradt, és nem tud rám mászni, bevetek egy fortélyt, amit a drága Francistől tanultam: meglovagolom a testét. Ezt imádja; eddig csak kurvák csináltak ilyet vele, mert tiltott élvezet, Isten valamiért nem engedi meg. Úgyhogy nagyon izgatónak találja, hogy a bájos felesége leomló hajával fölébe kerekedik, és úgy nyüstöli, akár egy smithfieldi ringyó. Nem panaszkodom, hogy meg kell tennem, igazság szerint jobb is, mint szétmorzsolódni alatta, és émelyegni a büdös leheletétől és a rothadó lábának a bűzétől, és közben nyöszörögve elragadtatást színlelni. Nem könnyű dolog ez. Egy király feleségének lenni nem csupa tánc és mulatság és madárdal. Keményen dolgozom, mint akármelyik fejőlány, csakhogy én éjszaka, titokban végzem a munkámat, és soha, senki nem tudhatja meg, mibe kerül ez

nekem. Senki nem tudhatja meg, hogy az undortól hányni tudnék, és majd megszakad a szívem, hogy mindaz, amit szerelemből tanultam meg, egy olyan férfi örömére szolgál, aki jobban tenné, ha imádkozás után szépen nyugovóra térne. Senki nem tudja, milyen kemény munkával érdemlem ki a cobolyprémet és a gyöngyöket. És én nem mondhatom el senkinek. Nem szabad beszélni róla. Mélységes titok marad. Aztán ha végzett és végre horkolni kezd, furcsamód az a nap egyetlen olyan pontja, amikor elégedetlen vagyok a sorsommal. Gyakran fölkelek; nyughatatlan vagyok, zaklatott. Egész asszonykoromban egy olyan férfi kielégítésén fogok fáradozni, aki az apám lehetne? Sőt majdnem a nagyapám? Még csak tizenöt éves vagyok; soha többé nem érezhetem egy tiszta száj édes ízét a számon, a fiatal bőr simaságát a bőrömön, sosem feszül többé a testemnek egy kemény, izmos mellkas? Életem végéig egy tehetetlen, ernyedt bábun kell pattognom, és megjátszott gyönyörrel felsikoltanom, ha lassan, bágyadtan megrezdül alattam? Amikor álmában szellent, és a harsány királyi trombitaszó tovább sűríti a takarók alatt megrekedt orrfacsaró párát, bosszúsan fölkelek, és kimegyek a magánszobámba. S akár egy őrangyal, Lady Rochford mindig ott vár rám. Tudja, mit élek át, tudja, mit kell tennem, és hogy vannak éjszakák, amikor ingerültség és sajgó érzés marad utána bennem. Lady Rochford mindig egy kupa forró mézborral és kis süteményekkel fogad, leültet a kandalló elé, a kezembe nyomja a meleg kupát, és lassan, gyengéden fésüli a hajamat, amíg elmúlik a mérgem és lenyugszom. – Ha teherbe esik a fiával, szabad lesz – suttogja halkan, hogy én is alig hallom. – Amikor már biztos, hogy megfogant, a király békén fogja hagyni. Ne legyen több vaklárma. Akkor mondja csak el, hogy gyereket vár, ha egészen biztos a dolgában, és majdnem egy évig nyugta lesz tőle. És amikor megszüli a második fiút is, azzal biztosítja a helyzetét, és törődhet a saját boldogságával is, a király nem fog tudni róla, és nem fogja érdekelni. – Sosem leszek én már boldog – mondom gyászosan. – Az életemnek vége, még mielőtt elkezdődött volna. Még csak tizenöt éves vagyok, de már mindenből elegem van. Keze a vállamat cirógatja. – Ó, dehogynem lesz – mondja magabiztosan. – Az élet hosszú, és ha egy nő elég sokáig él, akkor így vagy úgy eléri a boldogságot.

Jane Boleyn

A WINDSORI PALOTA, 1540. OKTÓBER Meg kell mondanom, nem csekélység a belső szoba felügyelete. Olyan lányokat kell kordában tartanom, akiket egy tisztességes városban a szekér farához kötözve korbácsolnának meg kurválkodásért. Katalin barátai, akiket Lambethből hozatott, kétségkívül a legvásottabb kis rin – gyók, akik valaha egy nemesi házból kikerültek, ahol az úrnő nem vette magának a fáradságot a nevelésükre. Katalin ragaszkodott hozzá, hogy a régi barátai helyet kapjanak a termeiben, és aligha utasíthatom vissza, főleg mert a belső szoba legelőkelőbb udvarhölgyei nemigen jelentenek megfelelő társaságot neki, hiszen zömmel az anyja korosztálya, és a nagybátyja varrta őket a nyakába. Szüksége van vele egykorú barátokra, de akiket választott, nem jó családból való, szófogadó lányok, hanem kész nők, méghozzá feslett nők, és éppen ők voltak azok, akik mellett így elkanászodott, akik a lehető legrosszabb példát mutatták neki, és itt, a királyi palota termeiben is a megszokott szabados életet folytatják, ha

tehetik. Nyoma sincs a fegyelemnek, mely Anna királyné udvarát jellemezte, és hamarosan mindenki észre fogja ezt venni. El sem tudom képzelni, mi jár a herceg őkegyelmessége fejében, a király pedig ifjú hitvese minden kívánságát lesi. De úgy van rendjén, ha egy királyné lakosztálya a kifinomultság és elegancia bástyája, nem pedig faragatlan, alpári beszédű lányoktól hemzsegő aréna. Tulajdonképpen megértem, miért kedveli Katherine Tylneyt és Margaret Mortont, noha egyformán szabad – szájúak és romlottak; és Ágnes Restwold is régi bizalmasa. De alig hiszem, hogy szívesen látja Joan Bulmert a szolgálatában. Egyetlenegyszer sem említette a nevét; de az a némber titokban írt egy levelet, aztán, úgy látszik, elhagyta a férjét, és valahogy beravaszkodta magát az udvarba, és Katalin nem utasította vissza; vagy túlzottam lágyszívű, vagy túlságosan fél attól, hogy a nőnek eljár a szája. Mire véljem ezt? Hogy beenged egy nőt a termeibe, a belső szobájába, az ország legelőkelőbb helyére, mert az ismeri a gyerekkora titkait? Mit rejthet a leány múltja, amit ennyire leplezni akar? És lehet – e számítani arra, hogy Joan Bulmer tartja a száját? Az udvarnál! Egy ilyen udvarnál! Amikor minden pletyka a királyné személye körül forog! Hogyan tartsak rendet ebben a társaságban, amikor legalább egy lány olyan veszedelmes titok birtokában van, mellyel zsarolni tudja a királynét? Ezek a barátai és ismerősei, és teljesen javíthatatlanok; de azt reméltem, hogy a rangosabb udvarhölgyek, akiket a királyné mellé rendeltek, majd jó példával járnak elöl, és némi méltóságot visznek a Katalin által kedvelt gyermeteg fejetlenségbe. A legelőkelőbb udvarhölgy Lady Margaret Douglas, a király alig huszonegy éves unokahúga; de jóformán sosincs itt. Egyszerűen órákra eltűnik a királyné termeiből, és vele tart Mary richmondi hercegné is, Henry Fitzroy egykori felesége. Isten tudja, hol járnak. Állítólag lelkes versírók és nagy könyvrajongók, ami kétségkívül derék dolog. De vajon kivel olvasnak és verselnek egész álló nap? És miért nem találom őket sehol? A királyné többi udvarhölgye csupa Howard: a nővére, a nagynénje, a mostohanagynénjének a menye, egész ármádia gyűlt ösz – sze a Howard klánból, köztük Catherine Carey is, aki egyből felbukkant megint, amint előnyökkel kecsegtetett egy másik Howard lány sikere. Ezek a nők csak a saját becsvágyukkal törődnek, a legkevésbé sincsenek segítségemre abban, hogy kormányozni tudjam a királyné udvartartását, hogy legalább látszólag rendben menjenek a dolgok. De semmi nincs rendben. Biztos vagyok benne, hogy Lady Margaret egy férfival találkozgat; az a lány bolond, méghozzá szenvedélyes természetű bolond. Egyszer már ujjat húzott felséges nagybátyjával, és meg is büntették a viszonyért, mely rosszabbul is végződhetett volna. Hozzáment Thomas Howardhoz, egyik rokonunkhoz. A férfi a Towerben halt meg, az életével fizetett, amiért megpróbált beházasodni a Tudorok közé, Lady Margaretet pedig a syoni kolostorba száműzték, ahonnan csak akkor engedték el, amikor bocsánatért esedezett, és megígérte, hogy csakis a király kívánsága szerint megy férjhez. De mostanában délelőttönként elkószál a királyné szobáiból, és csak ebédkor érkezik vissza rohanvást, a fejdíszét igazgatva és kuncogva. Állandóan figyelmeztetem Katalint, hogy ügyelnie kell az udvarhölgyei erkölcseire, és gondoskodnia róla, hogy méltók legyenek egy királyi udvarhoz, de ő maga is együtt vadászik, táncol, flörtöl a fiatalemberekkel, a viselkedése egy jottányival sem jobb, mint a többieké, sőt a zömüknél sokkal vadabb. Talán túlzásba viszem az aggodalmaskodást. Talán a király valóban mindent megbocsátana neki; a nyáron olyan volt vele, mint egy fülig szerelmes ifjú legény. Az országjáráson végiglátogatta Katalinnal a kedvenc vidéki házait, mindennap el tudta kísérni a vadászatra, hajnalban kelt, délben sátortető alatt ebédelt az erdőben, délután csónakázott a folyón, nézte, ahogy a felesége íjjal és nyíllal célba lő, teniszezik vagy fogadásokat köt a lándzsatörést bábuval gyakorló

fiatalemberekre; aztán késői vacsora következett, és hosszú, átmulatott este. Utána ágyba bújt vele minden éjjel, és a szerencsétlen öregember másnap megint hajnalban kelt. Mosolyogva nézte, ahogy a felesége kacagva perdül-fordul az udvar legcsinosabb ifjainak a karjaiban. Utána sántikált, boldogan mosolygott, nem tudott betelni vele, miközben ő alig állt a lábán, és vacsoránál csak úgy tömte magába az ételt. De ma este nem jön vacsorázni; azt mondják, enyhe lázzal küzd. Szerintem félholt a kimerültségtől. Az elmúlt hónapokban úgy élt, mint egy ifjú férj, holott a felesége nagyapja lehetne. Katalin nem emészti magát emiatt, gondtalanul vonul be a vacsorához Agnesszel kart karba öltve, Lady Margaret is befut az utolsó pillanatban; de a nagybátyám hiányzik. O a király mellett van. O legalább aggódik a gazdája egészségéért. Mi csak veszíthetünk azzal, ha a király beteg, de Katalin még nem állapotos.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER A király nem hajlandó találkozni velem, mintha megsértettem volna, ami rettentően igazságtalan, mert hónapok óta, már vagy két hónapja szünet nélkül játszom az elbűvölő feleséget, és soha egy indulatos szót nem hallott tőlem, pedig nekem aztán volna rá okom. Tudom jól, hogy esténként a szobámba jön, és szó nélkül elviselem, még rá is mosolygok, mintha kívánnám; de tényleg muszáj utána ott is maradnia? Egész éjjel? És muszáj neki ilyen büdösnek lennie? Nem csak a lábsebe szagáról van szó, hanem akkorákat harsant, mint egy kikiáltó a bajvíváson, és bár nevethetnékem van tőle, azért elég undorító. Reggel rögtön sarkig tárom az ablakot, hogy kiszellőztessek de az ágyneműben és az ágyfüggönyben megmarad a bűz. Alig bírom elviselni. Néha úgy érzem, tényleg úgy érzem, hogy nem bírok ki még egy napot. De sosem panaszkodtam rá, és neki sem lehet panasza énrám. Akkor meg miért nem akar találkozni velem? Azt mondják, lázas, és nem akarja, hogy legyengült állapotban lássam. De hiába, mégis attól tartok, hogy rám unt. És ha rám unt, nyilván azt fogja mondani, hogy más felesége vagyok, és érvényteleníti az esküvőnket. Nagyon nekikeseredem erre a gondolatra, és Ágnes és Margaret ugyan arról győzködnek, hogy a király sosem fog rám unni, mert láthatóan imád, de ők nem voltak itt, amikor félreállította Anna királynét, és olyan könnyen és simán ment a dolog, hogy szinte észre sem vettük. A királyné egyáltalán nem is tudott róla. Ok nem fogják föl, hogy a királynak mi sem könnyebb, mint megszabadulni egy feleségtől. Minden reggel üzenek neki, és mindig visszaüzennek, hogy javul az állapota; aztán egyszer csak elfog a félelem, hogy talán haldoklik, ami nem volna meglepő, mert borzasztóan öreg. És mi lesz velem, ha meghal? És megtarthatom akkor az ékszereket és a ruhákat? És akkor is királyné leszek ha ő már nincs? Úgyhogy kivárom a vacsora végét, és akkor odaintem a főasztalhoz a király legfőbb kegyeltjét, Thomas Culpeppert, és ő egyből odalép mellém, tiszteletteljesen és könnyedén, és én azt mondom nagyon komolyan: – Leülhet, Culpepper úrfi – , mire fog egy kisszéket és elhelyezkedik mellettem, és én így szólok: – Kérem, mondja el őszintén, hogy van a király. Rám néz azokkal a tiszta kék szemeivel, tagadhatatlanul észvesztőén csinos, és azt mondja: – A király lázas beteg, felség, de csak a kimerültségtől, nem a lábsebével van baj. Nem kell aggódnia érte. Nagyon fájlalná, hogy nyugtalanságra adott okot önnek. Csak túlhevült és kifáradt, ennyi az egész.

Ez annyira aranyos, hogy egészen elérzékenyülök. – Nagyon féltettem – mondom könnyes szemmel. – Nagyon aggódtam miatta. – Igazán nincs rá ok – mondja szelíden. – Megmondanám önnek, ha baj volna. Napokon belül talpra áll. Higgyen nekem. – Az én helyzetem... – Az ön helyzete teljesen képtelen! – kiált fel hirtelen. – Az első szerelmét kellene elcsábítania, nem pedig azon igyekeznie, hogy egy királyi udvart irányítson, és az életét egy olyan férfi kívánságaihoz igazítsa, aki a nagyapja lehetne. Ez olyan váratlan Thomas Culpeppertől, a tökéletes udvaronctól, hogy meglepetésemben alig kapok levegőt, és az őszinteségre akaratlanul is őszintén válaszolok. – Tulajdonképpen csak magamat okolhatom. Én akartam királyné lenni. – Mielőtt tudta volna, mi jelent. – Igen. Mindketten hallgatunk. Hirtelen felocsúdok: az egész udvar ott ül, és minket néz. – Nem beszélhetek ilyenekről magával – mondom félszegen. – Mindenki engem figyel. – Bármiben számíthat a szolgálatomra – mondja halkan. – Most például azzal szolgálom a legjobban, ha azonnal magára hagyom. Nem akarok alapot adni a pletykára. – Holnap tízkor a parkban fogok sétálni – mondom. – Akkor fölkereshet. A saját kertemben leszek. – Tízkor – ismétli, aztán meghajol, és visszamegy a saját asztalához, én pedig Lady Margarethez fordulok, mintha mi sem történt volna. Finoman elmosolyodik. – Jóképű fiatalember – mondja. – De nem is fogható az ön bátyjához, Charleshoz. Megkeresem a tekintetemmel Charles és barátai asztalát. Soha nem tartottam számon mint jóképű fiút, de persze alig láttam, mielőtt az udvarhoz került. Öt még gyerekkorában elküldték taníttatni, én pedig a mostohanagyanyámhoz költöztem. – Milyen furcsa gondolat – jegyzem meg. – Csak nem tetszik magának? – Uram atyám, dehogy! – vágja rá, és bíborszínűre vált az arca. – Mindenki tudja, hogy még gondolnom sem szabad férfira. Kérdezzen meg bárkit! A király nem engedi. – Igenis tetszik magának! – mondom örömmel. – Lady Margaret, maga huncut! Beleszeretett a bátyámba! A tenyerébe temeti az arcát, és kikandikál az ujjai mögül – – Ne árulja el senkinek – könyörög. – O, persze. De házasságot ígért magának? Félénken bólint. – Annyira szeretjük egymást. Ugye beszél a királlyal az érdekünkben? O nagyon szigorú! De mi olyan nagyon szeretjük egymást! Mosolyogva nézem a bátyámat. – Nos, szerintem ez nagyszerű – mondom kedvesen. Jólesik nagylelkűnek lenni a király unokahúgához. – És micsoda pompás esküvőt fogunk tartani!

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. OKTÓBER Levelet kaptam az öcsémtől, egy teljesen őrült levelet, amennyire felbőszít, ugyanannyira el is keserít. Durva szavakkal ostorozza a királyt, és felszólít, hogy vagy menjek haza, vagy harcoljam ki a házasságom visszaállítását, ellenkező

esetben többé nem vagyok a nővére. Nem ad tanácsot, hogy mégis miképpen harcoljam ki a házasságomat, nyilván még azt sem tudja, hogy a király már újra is nősült, és a segítségét sem ajánlja fel, ha a hazautazás mellett döntenék. Felteszem, pontosan tudta, amikor fölkínálta ezt a képtelen választást, hogy csupán egy lehetőség áll nyitva előttem: hogy többé nem vagyok a nővére. Ugyan mit veszítek? Amikor itt hagyott minden segítség nélkül, és olyan nagykövetet fogadott mellém, aki jóformán ingyen dolgozik és nem volt hajlandó elküldeni a lotaringiai eljegyzés visszavonását igazoló iratot, akkor sem volt jó testvér. Most sem az. Főleg nem e helyzetben, amikor a norfolki herceg és a fél Titkos Tanács dühödten beront a richmondi palotába, hiszen elcsípték a levelet, természetesen; amint az öcsém kiadta a kezéből, lemásolták lefordíttatták és el is olvasták még mielőtt elért volna hozzám, és most tudni akarják hogy vajon a fivérem háborúra akarja – e felbujtani a német – római császárt Anglia és Henrik ellen, az én érdekemben. Amilyen higgadtan csak tudom, felhívom a figyelmüket arra, hogy a német – római császár aligha fog épp az öcsém kedvéért háborút indítani, és hogy (mondom nyomatékosan) én semmiképpen nem kérem ilyesmire az öcsémet. – Figyelmeztessék a királyt a nevemben, hogy nem vagyok befolyással az öcsémre – mondom lassan, Norfolk-hoz címezve a szavakat. – Wilhelm a maga feje után megy. Nem hallgat az én tanácsaimra. A herceg kétkedve néz rám. Richárd Beardhez fordulok, és németül szólalok meg. – Kérem, emlékeztesse Őfelségét, hogy ha tudnék parancsolni az öcsémnek, akkor idehozattam volna az iratokat, melyek a lotaringiai eljegyzés semmisségét bizonyították – mondom. Beard tolmácsolja a szavaimat, és a herceg szeme megvillan az elszólásra. – Csakhogy nem volt semmis – emlékeztet. Bólintok. – Kiment a fejemből. Jeges mosolyt vet felém. – Tudom, hogy nem parancsol a fivérének – ismeri el. Ismét Richárd Beardhez fordulok. – Kérem, emlékeztesse Őfelségét, hogy ez a levél éppen azt bizonyítja, hogy lojális vagyok a királyhoz, hiszen az öcsém oly kevés bizalommal van irántam, hogy végleges kitagadással fenyeget. – Richárd Beard tolmácsol, a herceg fagyos mosolya lassan felenged. – Az pedig, hogy mit gondol és mit tesz, hogyan handabandázik és fenyegetőzik, arról nyilvánvalóan nem tehetek – fejezem be. Hála az égnek, noha a király tanácsadói, nem osztják a király ésszerűtlen félelmeit, nem keresnek összeesküvést ott is, ahol nincs – kivéve persze, ha ők is úgy látják jónak. Ha jónak látják, hogy megszabaduljanak egy ellenségtől, például Thomas Cromwelltől, vagy egy riválistól, mint szegény Lord Lisle, akkor még fel is nagyítják a király félelmeit, és megerősítik, hogy a gyanúja jogos. A király szüntelenül összeesküvésektől tart, és a tanács úgy játszadozik a félelmeivel, ahogy az ügyes muzsikus pengeti a lantot. Amíg sem ellenséget, sem riválist nem lát bennem egyikük sem, addig szunnyadni hagyják a király félelmeit. Úgyhogy a törékeny béke a király és énköztem egyelőre nem roppan össze az öcsém gátlástalan szájhősködésétől. Vajon felötlött benne akár egy pillanatra is, hogy a levele ilyen veszélybe sodor majd engem? Vagy ami még rosszabb, talán éppen ez volt a szándéka? – Gondolja, hogy a fivére ellenünk szervezkedik? – kérdi a herceg nyíltan. Németül válaszolok. – Énmiattam biztosan nem, uram. A kisujját sem mozdítaná értem. Soha semmit nem tett az érdekemben, leszámítva, hogy elengedett. Lehet, hogy ürügyként felhasznál engem, de az ok nem én leszek. És ha meg is próbál Anglia ellen szervezkedni, kétlem, hogy a német – római császár háborút indítana

az angol király ellen a negyedik felesége miatt, amikor a király már az ötödiknél tart. Richárd Beard tolmácsol; mind ő, mind Norfolk alig leplezi a derültségét. – Akkor tehát szavát adta – mondja a herceg kurtán. Bólintok. – Úgy van. És én sohasem szegem meg a szavam. Nem fogok gondot okozni a királynak. Egyedül, békében kívánok itt élni. Körbepillant; nem járatlan a szép épületek megítélésében. Hatalmas házat építtetett magának, és lerombolt néhány pompás apátságot a királynak. – Szóval boldog itt? – Igen – mondom őszintén. – Boldog vagyok itt.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER Figyelmeztetnem kellett volna Lady Margaret Douglast, hogy ne kezdjen olyan férfival, aki egész biztosan bajba sodorja, de annyira lefoglalt Howard Katalin megzabolázása a házassága első időszakában, hogy nem fordítottam kellő figyelmet az udvarhölgyekre. Egyébként is, Lady Margaret a király unokahúga, a nővérének a lánya. Ki hitte volna, hogy épp őrá esik a király szigorú, gyanakvó pillantása? A házassága kezdetén? Amikor azt mondta, hogy hosszú életében most először talált rá a boldogságra? Honnan tudhattam volna, hogy a mézeshetek alatt képes elrendelni az unokahúga letartóztatását? Ő Henrik – onnan tudhattam volna. Mert már elég régóta vagyok az udvarnál ahhoz, hogy tisztában legyek vele: mindazt, amit figyelmen kívül hagy, amíg egy nő után fut, egyből kiszimatolja, amint leterítette a prédát. Semmi nem térítheti el sokáig gyanakvó félelmeitől. Miután kilábalt a betegségéből, első dolga volt széjjelnézni az udvarban, hogy ki csintalankodott a távollétében. Annyit aggályoskodtam, hogy a királynét és csacsi kis barátnőit ne fogja gyanúba, hogy az udvarhölgyekről teljesen megfeledkeztem. Igaz, Lady Margaret Douglas úgysem hallgatott volna rám; az a lány teljességgel képtelen józanul gondolkozni. A Tudorok mindig a szívük szavát követik, és csak utólag keresnek észokokat a döntéseik alátámasztására; és Lady Margaret éppen olyan, mint az anyja, Margit, Skócia királynéja, aki beleszeretett egy férfiba, holott a választottja mellett nem szólt semmi, és a lánya most ugyanazt tette. Alig néhány éve Lady Margaret titokban hozzáment egy rokonomhoz, Thomas Howardhoz, de nem sokáig élvezhette a frigyet, mert a király napokon belül leleplezte a párocskát, és a fiatalembert az arcátlanságáért a Towerbe vetette. Néhány hónap múlva a fiú halott volt, a lány kegyvesztett. Hát persze! Még szép! Mi volna ebben meglepő? A király unokahúga nem mehet feleségül bárkihez, aki megtetszik neki, és különösen nem egy Howardhoz! Az ország egyik legrangosabb családja, mely amúgy is veszélyesen közel áll a trónhoz, nem furakodhat még közelebb, csak mert egy fiatal lányt elbűvöl egy fekete szempár, egy vidám mosoly, egy zabolátlan jellem. A király esküdözött, hogy majd ő megtanítja, mivel tartozik a pozíciójának, így hát Lady Margaret összetört szívű özvegyként élt hosszú hónapokig. Nos, a szíve azóta begyógyult. Tudtam, hogy valami zajlik a háttérben, és néhány héten belül már mindenki más is tudta. Amikor a király ágynak esett, az ifjú pár meg sem próbálta tovább titkolni a viszonyt. Akinek volt szeme, láthatta, hogy a király unokahúga fülig szerelmes a királyné bátyjába, Charlesba.

Vagyis egy újabb Howardba, a király egyik kegyeltjébe; aki tagja a Titkos Tanácsnak, és a család prominens tagja. Mit képzelt, mit nyer ezzel az eljegyzéssel? A Howardok becsvágyó népség, de még ő is beláthatta volna, hogy túllő a célon. Te jó Isten, csak nem hitte, hogy megszerezheti Skócia trónját a lány által? Uralkodótársi címről ábrándozott? És a lány? Hogyhogy nem látta, milyen veszélybe sodorja magát? És mitől vonzzák a Howardok a Tudorokat, mint a mágnes? Már – már alkímiai jelenség; úgy hatnak rájuk, mint a lekvár a darazsakra. De figyelmeztetnem kellett volna Lady Margaretet, hogy le fognak lepleződni. Ez nem is volt kérdés. Üvegházban élünk, mintha a muranói üvegfúvók különleges kínzóeszközt találtak volna ki a számunkra. Ennél az udvarnál a titok nem titok, a függönyök nem takarnak semmit, minden fal átlátszó. Bármire fény derül. Előbb – utóbb mindenki megtud mindent. És ami lelepleződik, azon nyomban milliónyi szilánkra hasad. A herceg őkegyelmessége keresésére indultam, és a mólón találtam rá, indulásra kész uszálya mellett. – Beszélhetnénk? – Fontos? – kérdi. – El kell érnem az áramlatot. – Lady Margaret Douglasről van szó – mondom röviden. – Szerelmes Charles Howardba. – Tudom – mondja. – Házasok? Még én is megdöbbenek. – Ha igen, akkor a fickó búcsút mondhat az életének. Nem zaklatja fel a gondolat, hogy a királyné bátyját, a saját unokaöccsét felségsértésért kivégezhetik. Igaz, a helyzet nem volna új a számára. – Kivéve, ha a király a mézeshetek bódulatában hajlik a megbocsátásra. – Lehetséges – ismerem el. – Esetleg ha Katalintól hallaná – néz rám kérdőn. – Eddig egy kérését sem tagadta meg; de eddig nem is kért mást, csak ékszereket meg szalagokat – mondom. – Kérdezze meg, hogy beházasodhatna – e még egy családtagja az ő családjába? Nem fog gyanakodni a király? – Ugyan mire? – kérdez vissza nyájasan. Körbepillantok. A hajósok messze vannak, a szolgák mind a Norfolk – libériát viselik. A biztonság kedvéért mégis közelebb lépek. – A király gyanakodni fog, hogy a trónra pályázunk – mondom. – Emlékezzen, mi történt Henry Fitzroyjal, amikor elvette a mi Marynket. Emlékezzen, mi történt Thomas Howarddal, amikor elvette Lady Margaretet. A Tudor – Howard – házasságok rendszerint halállal végződnek – De ha engedékeny hangulatban van... – kezdi a herceg. – Ezt az egészet ön tervelte ki – jövök rá egyszerre. Elmosolyodik. – Szó sincs róla; csak észreveszem, ha kedvező helyzet adódik. Észak – Anglia jelentős része a mi kezünkben van, igazán pompás lenne, ha egy Howard ülne a skót királyi trónra. Howard trónörökös Skóciában, Howard unoka az angol trónon. Megéri a kockázatot, nem? Megér egy kis hazardírozást, hm? Hátha a mi leányunk keresztülviszi a dolgot. Elnémulok határtalan becsvágyától. – A király tisztában lesz ezzel – préselem ki magamból nagy nehezen, amikor szóra késztet a félelem. – Szerelmes, de a szerelem nem vakítja el. És nagyon veszedelmes ellenség, uram. Ön is tudja. És olyankor a legrosszabb, ha az örökségét érzi fenyegetve. A herceg bólint. – Szerencsére marad elég Howard csemete, ha a drága Charlest elragadják tőlünk; Lady Margaret meg sültbolond, nyugodtan bezárhatják még egy – két évre a syoni apátságba. A legrosszabb esetben sem veszítünk sokat. – Tehát Katalin próbálkozzon a megmentésükkel? – kérdezem. – Igen. Egy próbát megér – mondja hanyagul. – Nagyszabású hazárdjáték nagy tétekkel – s azzal felsétál a pallón a várakozó uszályra. Megvárom, amíg leoldozzák a köteleket, és az uszályt hátára veszi az áramlás. Az evezőlapátok az ég felé

merednek, mint megannyi lándzsa, aztán parancsszóra egyszerre merülnek a zöld vízbe. A tatnál hátralibben a Norfolk – zászló, és az uszály meglódul, ahogy a víznek feszülnek az evezőlapátok. A herceg már messze jár.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER Már fél tízkor a magánkertemben vagyok én bolond. Senkivel nem oszthatom meg a titkot, hogy Thomas Culpepperrel van találkám, úgyhogy amint tízet üt az óra, előreküldöm az udvarhölgyeimet a termeimbe. Egy perce sincs még, hogy eltűntek, amikor a falban kinyílik az ajtó, és ő belép. A járása egy fiatalember járása. Nem húzza a lábát, mint a király. Szinte lábujjhegyen jár, mint egy táncos, mintha minden pillanatban ugrásra vagy támadásra készen állna. Azon kapom magam, hogy némán mosolygok rá, és ő odajön hozzám, és rám néz, egy szót sem szól. Hosszan nézzük egymást, és most az egyszer nem azon jár az eszem, hogy mit mondjak, még azon sem, vajon hogy nézek ki. Egyszerűen csak magamba iszom a látványát. – Thomas – lehelem, és a neve olyan édes, hogy a hangom egészen elfátyolosodik. – Felség – mondja erre. Gyengéden megfogja a kezemet, és az ajkához emeli. Az utolsó pillanatban, ahogy az ajka az ujjaimhoz ér, rám néz azokkal az átható kék szemekkel, és a térdem egészen elgyengül ettől a leheletnyi érintéstől. – Jól érzi magát? – kérdezi. – Igen – mondom. – Ó, igen. És maga? Bólint. Csak állunk egymással szemben, mint amikor tánc közben elhallgat a zene, s a tekintetünk összefonódik. – A király? – kérdezem. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem róla. – Ma reggel már jobban van – mondja. – Járt nála az orvos este, adott neki hashajtót, és néhány óráig fájdalmasan küszködött, de most nagyot ürített, és sokkal jobban lett utána. A gondolatra önkéntelenül elfordítom a fejem, és Thomas halkan elneveti magát. – Bocsánat. Túlságosan hozzászoktam már; a királyi termekben magától értetődik, hogy nagy részletességgel beszélünk az egészségéről. Nem akartam... – Semmi baj – mondom. – Nekem is mindent tudnom kell erről. – Gondolom, természetes, ilyen hajlott korban... – A nagymamám egykorú vele, mégsem beszél folyton hashajtókról, és nincs olyan szaga, mint az árnyékszéknek. Megint fölnevet. – Nos, én megesküszöm, hogy ha megérem a negyvenet, vízbe fojtom magam. Nem bírnám elviselni, hogy felfúvódott vénember legyen belőlem. Most már én is nevetek, ha elképzelem ezt a ragyogó fiatalembert öregnek és felfúvódottnak. – Maga is olyan kövér lesz, mint a király – jövendölöm. – És rajongó dédunokák veszik majd körül, és egy vénséges vén feleség. – Ó, én nem hiszem, hogy valaha megnősülök. – Nem? – El sem tudom képzelni. – Ugyan miért? Átható pillantást vet rám. – Annyira szerelmes vagyok. Túlságosan szerelmes. Csak egyetlen nőre bírok gondolni, de ő nem szabad.

Elakad a lélegzetem. – Tényleg? O is tudja? Rám mosolyog. – Nem tudom. Gondolja, hogy el kéne árulnom neki? Kinyílik mögöttem az ajtó, Lady Rochford áll a küszöbön. – Felség? – Thomas Culpepper fölkeresett a hírrel, hogy a király hashajtót kapott, és jobban érzi magát – mondom élénken, magas, vékony hangon. Visszafordulok Thomashoz, kerülöm a tekintetét. – Legyen szíves, kérdezze meg Őfelségétől, hogy meglátogathatom – e ma. Meghajol, de nem néz rám. – Máris megkérdezem – mondja, és kisiet a kertből. – Mit tud Lady Margaretről és Charles bátyjáról? – tudakolja Lady Rochford. – Semmit – hazudom kapásból. – Megkérte önt Lady Margaret, hogy járjon közbe a királynál az érdekében? – Igen. – És megteszi? – Igen. Azt remélem, hogy a király örülni fog. Megcsóválja a fejét. – Óvatosan vezesse elő a dolgot – figyelmeztet. – Könnyen lehet, hogy nem fog örülni. – Miért ne örülne? – kérdezem. – Szerintem ez nagyszerű. Lady Margaret olyan csinos lány, és Tudor! Remek parti a bátyámnak. Rám néz. – Félő, hogy a király is remek partinak fogja tartani – mondja. – Az ön bátyjának túlságosan is remek. Be kell majd vetnie minden báját és ravaszságát, hogy rávegye a királyt az esküvő engedélyezésére. Ha meg akarja menteni a bátyját, és jó szolgálatot akar tenni a családjának, akkor ügyesebben kell kezelnie a királyt, mint bármikor. Várja ki a megfelelő alkalmat, és legyen nagyon meggyőző. Meg kell tennie, a nagybátyja is így kívánja. Lebiggyesztem az ajkam. – Meg tudom csinálni – mondom magabiztosan. – Megmondom a királynak, hogy az ő boldogságuk nekem személyes óhajom, és a király teljesíteni fogja az óhajomat. Voilá! – Talán voilá – mondja a savanyú vén macska. * De aztán derült égből lecsap a villám. Az a tervem, hogy aznap este beszélek a királlyal, és Lady Margarettel megegyezünk, hogy utánam jön, és a király bocsánatáért esedezik. Tulajdonképpen nagyon izgulunk mindketten, biztosak vagyunk benne, hogy jól sikerül a dolog. Én majd a védelmembe veszem, ő meg sír. De vacsora előtt Thomas Culpepper állít be a szobámba a király üzenetével, hogy csak holnap fogad. Rábólintok, és elmegyek vacsorázni – mit bánom én? A király annyiszor kihagyta már a vacsorát, hogy nem tulajdonítok a dolognak semmi jelentőséget. Aligha fog egyhamar kimúlni. De jaj nekem! Igenis van jelentősége, mert amíg én vacsorázom, sőt még táncolok is, valaki bogarat ültet a király fülébe az unokahúgáról, meg rólam is, és a termeimben uralkodó fegyelmezetlenségről, és most aztán voilá!

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540. OKTÓBER A király becsörtet a királyné magánlakosztályába, hármunk felé bök a fejével, és azt mondja: – Kifelé! – mintha a kutyáit ugrasztaná. Kiiszkolunk a szobából, mint a megkorbácsolt kopók, és a félig nyitott ajtónál toporogva hallgatjuk a királyi harag riasztó tombolását. A király, alig fél nappal azután, hogy fölkelt a betegágyból, már mindenről tud, és felettébb elégedetlen a dolgok állásával. Lady Margaret talán azt hitte, hogy Katalin szót emel az érdekében, még mielőtt lelepleződnek, és hogy elég meggyőzőnek bizonyul. Talán a szerelmesek azt hitték, hogy a király, betegágyából fölkelvén, készen arra, hogy ismét meghempergőzzön a házasélet örömeiben, elnézőbb lesz mások szerelme, egy másik Howard – szerelem iránt. Nos, akkor keserűen csalódtak. A király tömören és lényegre törően közli a véleményét, aztán kimasírozik a szobából. Katalin futva jön mögötte, könnyáztatta arca fehér, akár a gallérja, és elmeséli, hogy a király összeesküvést és bűnös szándékokat és erkölcsi fertőt szimatol az udvartartásában, és őt hibáztatja. – Most mit tegyek? – tudakolja. – Azt kérdezi, miért nem tudok rendet tartani az udvarhölgyeim között. Honnan tudjam, hogy kell rendet tartani? Hogyan parancsolhatnék az ő unokahúgának? A skót királyné lánya, királyi származású, és hat évvel idősebb nálam! Miért hallgatna rám? Mitévő legyek? Azt mondja, csalódott bennem, és megbünteti Lady Margaretet, azt mondja, mindkettőt móresre fogja tanítani. Mit tegyek? – Semmit – mondom. – Semmit nem tehet Lady Margaret megmentéséért. – Mitől olyan nehéz ezt megérteni? – Nem hagyhatom, hogy a Towerbe vessék a saját bátyámat! Ezt mondja, a tapintatlan, nekem, akinek a saját férjét is a Towerbe vitték. – Láttam már ennél rosszabbat is – mondom szárazon. – Ó, hogy akkor, persze. – Türelmetlenül legyint, a kezén húsz gyémánt villan meg egyszerre, visszaűzve a homályba a kísérteteket: Annát és George-ot, akik a Towerbe mentek, és senki nem kelt a védelmükre. – Ne törődjön most azzal! Velük mi lesz? Itt Lady Margaretről van szó, a barátnőmről, és Charlesról, a saját bátyámról. Számítanak a segítségemre! – Ha akár csak egy szóval beismeri, hogy tudott a viszonyukról, akkor ön is a Towerbe kerülhet, velük együtt – figyelmeztetem. – A király ellenzi a kapcsolatot, tehát jobban jár, ha úgy tesz, mintha mit sem tudott volna róla. Miért nem bírja fölfogni ezt? Hogy lehetett Lady Margaret ilyen ostoba? A király gyámleánya nem osztogathatja tetszése szerint a kegyeit. És a király felesége nem dughatja a bátyját egy királylány ágyába. Ezzel mind tisztában vagyunk. Hazárdjáték volt, nagyszabású és vakmerő próbálkozás, és vesztettünk. Lady Margaret nem épeszű, ha ilyesmiért kockáztatja az életét. Ön sem az, ha jóváhagyja. – De ha egyszer szerelmes! – A szerelemért talán érdemes feláldozni az életet? Ez pontot tesz romantikus kis balladája végére. Kissé megborzong. – Nem, dehogy. Persze hogy nem. De a király csak nem fejezteti le, mert beleszeretett egy jó családból való férfiba, és hozzá akar menni? – Nem – mondom érdesen. – Majd lefejezteti a szeretőjét; úgyhogy mondjon búcsút a bátyjának, és eszébe se jusson szóba állni vele többet, különben a király azt fogja hinni, hogy ön összeesküdött a többi Howarddal az ő megdöntésére.

Ettől mészfehérre sápad. – Sohasem vetetne a Towerbe – suttogja. – Maga mindig csak erre tud gondolni. Mindig ezt a nótát fújja. Egyszer történt csak meg, egy feleséggel. Soha többé nem történik ilyesmi. Imád engem. – Az unokahúgát is szereti, mégis Syonba fogja vitetni, hogy összetört szívű fogolyként tengesse az életét, a szerelmét pedig a Towerbe veti, és a halálba küldi – jósolom. – A király noha szereti önt, de utálja, ha mások azt teszik, amit ők akarnak. A király ugyan szereti önt, de neki egy kis jégkirálynő kell. Ha tisztátalanságot tapasztal az ön termeiben, önt fogja okolni és büntetni érte. Végül, jóllehet a király szereti önt, de inkább látná holtan, mint hogy egy rivális királyi családot alapítson az orra előtt. Gondoljon csak a Pole családra – életfogytiglan a Tower foglyai. Gondoljon Margaret Pole-ra, aki a Towerben sínylődik évek óta, pedig ártatlan, mint egy szent, és egyidős az ön öreganyjával, mégis örökké rab marad. Azt akarja, hogy így járjanak a Howardok is? – Ez egy rémálom! – fakad ki a szerencsétlen, gyémántoktól keretezett arca elhalványul. – Hiszen ő az édes bátyám! Én vagyok a királyné. Meg kellene tudnom menteni. Nem tett semmi rosszat, csak szerelmes lett. Értesíteni kell a nagybátyámat. Majd ő megmenti Charlest. – A nagybátyja távozott az udvartól – közlöm szárazon. – Meglepő módon Kenninghallban akadt dolga. Nem tudja időben elérni. – Mennyit tud erről az ügyről? – Semmit – mondom. – Majd meglátja, hogy a herceg nem tud semmiről. Majd meglátja, hogy ha a király rákérdez, a lelke legmélyéig megrázza majd az alaptalan rágalom. Ön keresztet vethet a bátyjára. Ha a király hátat fordított neki, akkor Charlesnak vége. Én aztán tudom. Ha valaki, akkor én aztán tudom. – Ön nem hagyta szó nélkül a sorsára a férjét! Ön legalább megpróbált kegyelemért könyörögni, amikor a király halálra ítélte őt! – vág vissza, mert nem tud semmit, semmit az égvilágon. És én nem mondom, hogy: „Ó, dehogy. Annyira féltem, féltettem saját magamat." És nem mondom azt sem, hogy: „Ó, dehogy; és közben sötétebb célokat szolgáltam, mint bárki hinné." Helyette így szólok: – Ne törődjön azzal, hogy én mit tettem vagy mit nem tettem. Búcsúzzon el a bátyjától, és bízzon benne, hogy a király nem ragaszkodik a halálos ítélethez. Ha pedig mégis, akkor csak imáiban emlékezzen meg a bátyjáról. – És azzal mire megyek? – teszi fel a szentségtörő kérdést. – Ha egyszer Isten mindig a király oldalán áll? Ha a király akarata Isten akarata? Mire jó Istenhez imádkozni, amikor Angliában a király maga Isten? – Csss – szólok rá gyorsan. – Meg kell tanulnia a bátyja nélkül élni, ahogy nekem is meg kellett tanulnom a sógornőm és a férjem nélkül élni. A király elfordult tőlük, George a Towerbe ment, és fej nélkül távozott. Nekem pedig meg kellett tanulnom tűrni. Ön is tanuljon meg. – Ez nem helyes – morgolódik. Megragadom a csuklóját és nem eresztem, mintha cseléd volna, akiből ki akarom verni a hülyeséget. – Tanulja meg – mondom élesen. – Ez a király akarata. És nincs, aki elég erős volna szembeszállni vele. Még a nagybátyja sem, az érsek sem, maga a pápa sem. A király azt teszi, amit tenni akar. Az ön dolga az, hogy gondoskodjon róla: önnek, s minekünk sose fordítson hátat.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1540. NOVEMBER

Nos: az udvarhoz vagyok hivatalos a karácsonyi ünnepek idejére. A király állja a szavát, hogy én leszek a legrangosabb hölgy Howard Kitti után (meg kell tanulnom Katalin királynénak nevezni, mielőtt odamegyek). Ma levelet kaptam a királyi főkamarástól, melyben a meghívást tolmácsolja, és egyben közli, hogy a királyné lakosztályában fognak elszállásolni. Bizonyos, hogy az egyik legjobb hálószobát kapom, ahogy Mária hercegnő is; és meg kell szoknom, hogy Howard Kitti (Katalin királyné) az én ágyamban alszik, az szobámban öltözködik, az székemben fogadja az én látogatóimat. Ha már meg kell tennem, akkor legalább hadd tegyem méltósággal. Márpedig nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Azt nem kétlem, hogy Howard Kitti jól fogja játszani a szerepét. Már most is gyakorol, ahogy őt ismerem. Szereti elpróbálni a gesztusait, a mosolyait. Felteszem, az én fogadásomra is egy új, szívélyes mosollyal készül, és én is szívélyes leszek őhozzá. Ajándékokat kell vennem. A király imádja az ajándékokat, és persze a kis Howard Kitti (Katalin királyné) úgy odavan a csillogó dolgokért, mint egy szarka. Ha viszek nekik pár szép holmit, akkor több önérzettel állhatok eléjük. Nagy szükségem van önérzetre. Voltam hercegnő, voltam királyné, most pedig afféle elvarázsolt királylány lettem. Össze kell szednem a kurázsit, hogy önmagam legyek, Klevei Anna, és méltósággal lépjek az udvarba s új helyemre. Karácsony lesz. Első karácsonyom Angliában. Milyen nevetséges: úgy képzeltem, jókedvvel ünneplem majd, az udvar körében. Csakhogy azt hittem, az én udvarom körében, s én a királynéjuk leszek; de lám, pusztán kitüntetett vendége vagyok az ünnepségnek. így van ez. így van ez egy nő életében. Semmit sem vétettem, mégis elbuktam. Csak egy kihívás vár rám: hogy megpróbáljak jó angol királylány lenni, hajó királyné már nem lehetek.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA A király lesújtott a királyné családjára és a saját unokahúgára, most hát mindenki lapít, behúzza a nyakát, és bízik benne, hogy a király haragja nem éri utol. Charles Howardot időben figyelmeztette valaki, aki bátrabb nálunk, így ő meglógott egy kis halászcsónakon, aztán a tengernél felkéredzkedett egy kereskedőhajóra, és Franciaországba utazott. Megint eggyel gyarapodott a száműzetésben élők hosszú listája, akiknek nincs helyük Henrik Angliájában: a pápisták, a reformisták, férfiak és nők, akik fönnakadnának az új felségsértési törvény hálóján, és más férfiak és nők, akiknek egyetlen bűne, hogy egy rokonukat felségárulónak bélyegezte a király. Minél hosszabb a névsor, annál gyanakvóbb és rettegőbb Henrik. Az apja sereget szervezett Richárd király zúgolódó száműzötteiből, és megszerezte a koronát. Senki nem tudhatja tehát nála jobban, hogy túl sok száműzött, túl sok trónkövetelő képes megbuktatni egy uralkodót. Charles immáron biztonságban élhet Franciaországban, és várhatja, hogy meghaljon a király. Tulajdonképpen van miért irigyelni. Az otthonát, a családját el kellett hagynia, de ő legalább szabad; mi itt maradtunk, de levegőt is alig merünk venni. Lady Margaret ismét régi börtönében, a syoni apátságban raboskodik. Keservesen sírt, amikor megtudta, hogy a király megint bebörtönzi. Azt mondja,mindössze három szoba jut neki, meg a kilátás a folyóra egy sarokból. Azt mondja, még csak huszonegy éves, és minden napja végtelenül sivár. Azt mondja, a

nappalok lassan telnek, és az éjszakák sosem akarnak véget érni. Azt mondja, csak arra vágyik, hogy szerethessen egy jó embert, hozzámehessen, és boldogan éljen vele. Mind tudjuk, hogy a király nem fogja hagyni. A boldogság ritka madár Angliában ezen a télen. Rajta kívül senki nem lehet boldog.

Katalin

HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA Lássuk hát, újra, mi mindenem van? Enyém a Seymour – örökség, bizony, az egész. Az összes kastély, uradalom, földbirtok, amit annak idején Jane Seymour kapott, mostantól az enyém. El lehet képzelni, milyen dühösek Seymourék. Egyik pillanatban még a legnagyobb birtokosok Angliában; a következő pillanatban voilá!, itt vagyok én, és Jane földjei az enyémek. Megkaptam Thomas Cromwell, a kivégzett hazaáruló legtöbb földjét is. A nagybátyám azt mondja, nem kár azért az emberért. Azt mondja, bár csak közember volt, jó karban tartotta a földjeit, és szép jövedelmet húzhatok belőlük. Én! Szép jövedelmet! Amikor azt sem tudom, mire való a szántás! És még bérlőim is vannak! Nekem! Enyémek lesznek Lord Hungerford földjei is – akit boszorkányságért és fajtalankodásért ítéltek halálra – , meg Lord Hugh, a readingi apát földjei. Megint csak nem valami kellemes, hogy a király szokása szerint olyan emberek birtokait adja nekem, akik már meghaltak, sőt némelyikük az én kedvemért halt meg. De ahogy Lady Rochford megállapította, és én azóta is észben tartom ezt (bár egyesek szerint semmi nem marad meg egy pillanatnál tovább a fejemben): mindent halott emberektől szerzünk, tehát semmi értelme a finnyáskodásnak. Ez kétségkívül így van, mégsem tudom nem észrevenni, hogy ő a maga részéről kifejezett elégtétellel veszi birtokba halott emberek tulajdonát. Él – hal a Boleynek örökségéért, a nemesi címért, és csak azon bánkódik, hogy a házat nem örökölte hozzá. Biztos, hogy ha én özvegy lennék, sokkal többet szomorkodnék és merengenék a múlton, mint ő; de ő szinte nem is említi a férjét. Egyszer sem. Akárhányszor azt mondom neki: – Nem furcsa azokban a termekben lakni, melyek valaha a sógornője termei voltak? – , zordan néz rám, és azt mondja, „Csss". Most komolyan, mennyire valószínű, hogy nyakra – főre azt fogom hangoztatni az udvarnál, hogy már a második Howard lány vagyok a trónon? Hát cseppet sem. De azt hittem volna, hogy egy özvegy szívesen elmélázik elvesztett szeretteiről. Főleg, ha olyan tapintatosan hozzák őket szóba, ahogyan én. Én persze nem tenném, ha megözvegyülnék mert az én esetem egészen más lenne. Tőlem senki nem várná el, hogy nagyon elszomorodjak. Mivel a férjem ennyivel idősebb nálam, magától értetődik, hogy hamarosan meghal, és akkor végre kézbe vehetem a sorsomat. Na, persze nem vagyok olyan udvariatlan, hogy ki is mondjam ezt, mert udvaroncként hamar megtanultam, hogy a király sosem akar őszinte portrét magáról, akármennyire is ragaszkodik hozzá, hogy ő viszont pontos képet kapjon másokról, mint szegény Anna királynéról például. Sosem veszi jó néven, ha emlékeztetik rá, hogy megöregedett, és sosem akarja hallani, hogy egyre erősebben sántít vagy hogy bűzlik a sebe. A feleségeként az is a kötelességeim közé tartozik hogy úgy tegyek mintha egyidős volna velem, és csak azért nem perdülne táncra velünk együtt, mert egyszerűen jobban szeret üldögélni és engem nézni. Soha semmivel nem jelzem, sem szóval, sem tettel, hogy valójában nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az apám lehetne, ráadásul egy sérült, kövér, gyenge, szorulásos vén apa. És nem tehetek róla, hogy a lánya idősebb nálam, szigorúbb nálam és műveltebb nálam. Megjelent a karácsonyi ünnepségen, mint egy ódon kísértet; az anyja szellemét idézi az udvar elé. Még csak nem is panaszkodom rá, mert fölösleges. A puszta jelenléte megteszi: mellettem annyival komolyabbnak,

felnőttebbnek tűnik, inkább lehetne az anyám, mint én az övé, és ez elég, hogy felbosszantsa a királyt. És örömmel mondhatom, hogy a bosszúságát őrajta tölti ki. Az ember megszakad a nevetéstől. Nem is kell tennem semmit. Mellette öregnek érzi magát a király, mellettem fiatalnak. Tehát rá ellenszenvvel tekint, rám meg imádattal. És bár az nem kérdéses, hogy hamarosan meghal, azért nagyon sajnálnám, ha rögtön bekövetkezne, mondjuk már idén. De amikor megtörténik, mondjuk jövőre, akkor én leszek a régens, és én gondoskodom a mostoha fiamról, Edward hercegről. Szerintem remek lenne. Régensnek lenni a legjobb dolog lehet a világon. Mert az enyém maradna minden öröm és vagyon, ami egy királynénak jár, de nem kellene többé egy öreg király kívánságait lesnem. Sőt mindenki az én kívánságaimat lesne, és az a legnagyobb vicc, hogy ötven év múlva már én várhatom el, hogy úgy tegyenek, mintha nem is lennék öreg és törődött, hanem ellenkezőleg, még mindig éppolyan gyönyörű minden reggel, mint most. A halálának a lehetőségét sosem említem, még imáimban sem, mert bármilyen elképesztő, már felségsértés a puszta feltevés is, hogy a király meghalhat. Hát nem nevetséges ötlet? Törvénnyel tiltani egy ilyen nyilvánvalóan igaz tény kimondását! Én mindenesetre nem kockáztatok, ami a felségsértést illeti, úgyhogy sohasem kívánom a halálát, és nem is imádkozom érte. De néha, amikor Thomas Culpepperrel táncolok, és a keze a derekamon pihen, és meleg lehelete a nyakamat éri, arra gondolok, hogy ha a király itt és most meghalna, akkor fiatal férjet választhatnék magamnak, ismét érezhetném egy fiatal kéz érintését, a friss veríték illatát a lepedőmön, egy kemény, ifjú test lendületét, egy tiszta száj izgató csókját. Néha, amikor Thomas elkap egy tánclépés közben, és a keze megszorítja a derekamat, az érintése szinte fáj. Amikor elfog ez az érzés, azt suttogom, hogy fáradt vagyok, és elfordulok tőle, nem veszek tudomást ujjai óvatos szorításáról, inkább visszamegyek a királyhoz és leülök mellé. Lady Margaret a syoni apátság foglya, mert a király akarata ellenére szeretett egy férfit. Értelmetlen dolog így érezni. Nem hozhat túl sok vidámságot az ilyen gondolat.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA Az idei karácsony Katalin ünnepe lesz, élete legboldogabb karácsonya. Megújult az udvartartása, az ország legnemesebb hölgyei szolgálják, és a legrosszabb barátnők veszik körül, akik valaha egy hálóteremben hancúroztak. Saját földjei vannak, szolgái ezrével, ékszerei, melyek még a mórokat is irigylésre késztetnék, és most élete legboldogabb karácsonyában is része lesz, mert parancsot kaptunk rá, hogy azzá tegyük. A király kipihente magát, szinte újjászületett, felpezsdíti a gondolat, hogy egy káprázatos ünnepséggel megmutathatja a világnak: egy fiatal és csinos asszony tüzes férje. Az unokahúga szerelmi botránya hamar feledésbe merült, a lány a syoni apátságban raboskodik, a fiú elmenekült. Howard Kitti meggyőzte a királyt, hogy mindenki hibás a termeiben uralkodó szabadosságért, csak ő nem, és minden megbocsáttatott. Semmi nem ronthatja el az ifjú házasok első karácsonyát. Kitti mégis már az első pillanattól fogva elégedetlenül biggyeszti az ajkát. Mária hercegnő ellátogat az udvarhoz a király óhajára, és térdet hajt új mostohaanyja előtt, de nem mosolyog, amikor felegyenesedik. Mária hercegnő láthatóan nincs elragadtatva a nála kilenc évvel fiatalabb lánytól, és a szája sehogyan sem engedelmeskedik, ha „Anyánknak kellene szólítania egy hiú, butuska gyermeket,

amikor ez a nemes megnevezés egykor a legfenségesebb európai királynét illette. Mária hercegnő, aki mindig is pallérozott elméjű, komoly leány volt, az egyház gyermeke, a spanyol uralkodó pár unokája, nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy ez a csitri felkapaszkodott az édesanyja trónjára, mint egy kis kakukkfióka, s egyből leugrik onnan, amint valaki táncolni hívja. Mária hercegnő tavasszal találkozott először Howard Kittivel, aki a királyné leghiúbb, legbutább udvarhölgye volt. Nehéz elhinni, hogy ez a kis manó most maga a királyné. Ha az udvari vigasságok mestere fordított napot tartana, Mária hercegnő nevetne a jól sikerült tréfán. De cseppet sem mulatságos mindennap eljátszani a királyi család e torz komédiáját. Mária hercegnő nem nevet. A királyi udvar egyre vidámabb hely, mondják egyesek, vagy egyre vadabb, mondják mások. Én azt mondom, hogy ha egy ostoba fiatal lányra bízzuk az udvartartást, és felszólítjuk hogy tegyen, amit jónak lát, akkor csakhamar eláraszt minket a flört, házasságtörés, alakoskodás, zabolátlanság, iszákosság, becstelenség és leplezetlen bujaság. És nem is tévedek. Mária hercegnő úgy járkál közöttünk mint egy szigorú vevő az ócskapiacon. Nem tetszik neki az áru. Az ajakbiggyesztés elárulja a királynak, hogy ifjú arája nem elégedett, úgyhogy félrevonja a lányát, és közli vele, hogy ha helyet akar kapni az udvarnál, ügyeljen a modorára. Mária hercegnő nehezebb próbákat is kiállt már, az ajkába harap, és egyelőre hallgat. Nem bírálja a gyermekkirálynét, csak tűnődve figyeli, mint egy csobogó sárfolyamot. Van valami Mária sötét pillantásában, amitől Katalin olyan súlytalanná válik mint egy kacagó kis árnyék. A kis Howard Kitti, fájdalom, mit sem javul magas rangja hatására. Igaz, rajongó férjét leszámítva senki nem hitte, hogy fog. Nagybátyja, a herceg szigorúan szemmel tartja nyilvános szerepléseit, és rám bízza, hogy szűkebb körben is figyeljem a viselkedését. Nemegyszer a lakosztályába rendelte, hogy keményen kioktassa az illendőségről és a királynéhoz méltó magatartásról. Katalin ilyenkor bűnbánó könnyekben tör ki, ami nem esik nehezére. A herceg pedig megkönnyebbül, hogy – Annával ellentétben – ő nem felesel, nem olvassa a herceg fejére a bűneit, nem hivatkozik a francia udvari modorra, nem nevet a képébe; és azt hiszi, ezzel a dolog el is van intézve. De már a következő héten vad kergetőzésbe fognak a fiatal udvaroncok és a lányok a királyné lakosztályában, a hálószobát is beleértve, és párnacsatát vívnak, és a királyné együtt hancúrozik a többivel, sikongatva ugrabugrál az ágyon, és pontokat osztogat a párnák bajvívásában. Mit lehet itt tenni? Nincs az a kéz, mely értelmes nőt tudna faragni Howard Katalinból, mert hiányoznak az alapok. Nem szerzett semmi műveltséget, kultúrát, de még a józan észt sem. Isten tudja, hogy képzelte a hercegné a házában lakó fiatalok nevelését. Zeneórákra járatta Katalint – ahol megcsókolta a tanára – , de nem taníttatta írni, olvasni, vagy akár egy számla tételeit összeadni. Ez a gyerek nem ismer nyelveket, nem tud kottát olvasni – Henry Manox igyekezete ellenére – ,vékonyka hangon énekel, szajha módjára táncol, és most tanul lovagolni. Egyéb? Nem, nincs. Ez minden. Ahhoz van esze, hogy egy férfinak kedvére tegyen, és az éjjeli bohóckodásai a Norfolk House-ban megtanították egy rakás szajhafortélyra. Hála Istennek, igyekszik is a király kedvére tenni, és a hatás minden képzeletet felülmúl. A király a fejébe vette, hogy ő a tökéletes lány. Katalin foglalta el a szívében a leánya helyét, akit sosem szeretett igazán, a szűz menyasszony helyét, akit előbb kapott meg a bátyja, és a feleség helyét, akiben sosem bízott igazán. Ahhoz képest, hogy két saját lánya van, és négy asszony volt a felesége és ágyasa, sok meg nem valósult álmot dédelget magában. Katalintól várja, hogy végre boldog legyen, és mindent elkövet, hogy meggyőzze magát a választása helyességéről.

A herceg minden héten a szobájába hívat, semmit nem kockáztat ennél a Howard lánynál, miután a két Boleyn annak idején kicsúszott a kezéből. – Rendesen viseli magát? – kérdi kurtán. Bólintok. – A lányok között elragadtatja magát, de nyilvánosan semmit nem tesz vagy mond, ami ellen súlyos kifogást emelhetne. Türelmetlenül szippant. – Ne törődj azzal, hogy mit kifogásolnék én. Van olyasmi, amit kifogásolna a király? Eltöprengek. Ki tudja, mit kifogásolna a király? – Nem tett semmit, amivel szégyent hozhatna önmagára vagy a pozíciójára – mondom óvatosan. Zord pillantást vet rám szigorú szemöldöke alól. – Ne beszélj mellé – mondja hidegen. – Nem azért tartalak, hogy rejtvényeket adj fel nekem. Tesz bármi olyat, ami aggodalomra adhat okot? – Megtetszett neki a király egyik kísérője – mondom. – De nem történt semmi, csak a szemüket meresztik egymásra. Összeráncolja a homlokát. – Észrevette a király? – Nem. Thomas Culpepperről van szó, a király nagy kedvencéről. Mindkettőt túlságosan szereti ahhoz, hogy kinyíljon a szeme. Ő maga szokta kérni, hogy táncoljanak együtt, azt mondja, tökéletes párt alkotnak. – Láttam őket – bólint. – Ez elkerülhetetlen. Tartsd a szemed a királynén, és ügyelj rá, hogy sose maradjanak kettesben. De egy tizenöt éves lány úgyis szerelmes lesz előbb – utóbb, és semmiképp nem a negyvenkilenc éves férjébe. Éveken át vigyáznunk kell rá. Van valami más? Tétovázom. – Nagyon követelőző – mondom őszintén. – Akárhányszor vacsorázni jön a király, mindig kér tőle valamit. A király ki nem állhatja ezt. Mindenki tudja, hogy ki nem állhatja. Tőle egyelőre eltűri. De meddig kérhet még folyton újabb helyeket az unokatestvéreinek meg a barátainak? Meddig kérhet folyton újabb ajándékokat? A herceg apró vonást húz az előtte fekvő papírra. – Egyetértek – mondja. – Még beajánlja Williamet francia nagykövetnek, és utána szólok neki, hogy elég. Még valami? – A lányok, akiket a szolgálatába hívott – mondom. – A Norfolk House-ból és Horshamből. – Igen? – Neveletlen társaság – mondom nyíltan. – És nem tudok rendet tartani köztük Ostoba kislányok mindig akad valami titkos viszony egy – egy fiatalemberrel, mindig kilopózik valamelyik lány, vagy éppen megpróbálja becsempészni a fiút. – Becsempészni? – csattan fel hirtelen támadt éberséggel. – Igen – mondom. – A királyné jó hírét nem veszélyeztetik, amíg az ágyában alszik a király. De tegyük föl, hogy épp kimerült vagy beteg, és kihagy egy éjszakát, és a királyné ellenségei rajtakapnak egy fiatalembert, amint feloson a hátsó lépcsőn. Ki bizonyíthatja, hogy Ágnes Restwoldhoz igyekszik, nem pedig magához a királynéhoz? – Vannak ellenségei – mondja elgondolkodva. – Az egész királyságban nincs egy reformista vagy lutheránus, aki ne ujjongana, ha a királyné elbukna. Máris zúgolódnak ellene. – Ha ön mondja, bizonyára. – És nekünk is megvannak a magunk ellenségei. Minden család boldogan fogadná, ha a királyné kiesne a király kegyéből, és magával rántana minket is. Mindig is így volt. Én is bármit megadtam volna, hogy Jane Seymour nevét beszennyezze egy botrány. A király mindig a felesége barátaival veszi körül magát. Most megint felemelkedőben a csillagunk, és gyülekezik az ellentábor. – Ha nem ragaszkodnánk hozzá, hogy mindent mi kapjunk...

– Megszerzem az északi megyék kormányzóságát, akármibe is kerül – morogja ingerülten. – Jó, de azután? – Hát nem érted? – támad rám felbőszülve. – A király csak kegyencekben és ellenfelekben tud gondolkodni. Amikor spanyol asszony a felesége, akkor Franciaországgal háborúskodunk. Amikor elvesz egy Boleynt, akkor lerombolja a monostorokat és a pápa hatalmát. Amikor elvesz egy Seymourt, akkor mi Howardok négykézláb csúszunk – mászunk, és igyekszünk fölcsipegetni a morzsákat az asztal alól. Amikor Hevéből hozat feleséget, hasra kell esnünk Thomas Cromwell előtt, aki a nőt szerezte. Most megint mi jövünk sorra. A mi leányunk ül az angol trónon, mindent elhappolhatunk, ami mozdítható. – De ha mindenki az ellenségünk... – bököm ki. – Ha a mohóságunk ellenünk fordít mindenki mást... Rám vicsorítja sárga fogait. – Mindig mindenki az ellenségünk – mondja. – De jelenleg épp mi vagyunk nyerésben.

Anna

HAMPTON COURT, 1540 KARÁCSONYA „Ha már ezt kell tennem, hadd tegyem méltósággal." Ez lett a mottóm; miközben az uszály felfelé halad a folyón Richmondból, a révészek és a kis csónakokban ülő halászok lekapják a sapkájukat a lobogóm láttán, és kiáltoznak: – Isten áldja, Anna királyné! – ,néha kevésbé udvarias szavakkal buzdítanak: – Én megtartottam volna magát, aranyom! – vagy éppen: – Mit szólna egy derék temzei hajóshoz, hm? – , és ennél akad rosszabb is, én mégis mosolygok és integetek, és újra és újra elismétlem magamban: „Ha már ezt kell tennem, hadd tegyem méltósággal." A király képtelen méltósággal viselni magát; önzése és elvakultsága ebben az ügyben túlságosan is nyilvánvaló mindenki számára. A spanyol és francia nagykövetek bizonyára betegre nevették magukat mértéktelen hiúságán. A kis Howard Kittitől (Katalin királyné; nem szabad, nem fogom eltéveszteni) úgysem várhatom, hogy méltósággal viselkedjen. Mintha egy kiskutyától követelném, hogy legyen méltóságteljes. Ha a király nem állítja félre egy éven belül, ha nem hal meg gyermekágyban, akkor elsajátíthatja a királynéhoz illő viselkedést... talán. De most még hiányzik belőle. Igazság szerint udvarhölgynek sem volt elég jó. Nem volt udvarképes a modora már akkor sem; hogyan lesz valaha méltó a trónra? Nekem kell hát méltóságot mutatnom, ha nem akarom, hogy rajtunk hármunkon nevessen az egész ország. Illusztris vendégként kell belépnem egykori termeimbe a kedvenc palotámban. Térdet kell hajtanom a lány előtt, aki az én székemen ül, nevetés – vagy sírás – nélkül kell Katalin királynénak szólítanom. Annak kell lennem, aminek a király lenni enged: testvérének, legkedvesebb barátjának. Mindenkinek, így nekem is világos, hogy ez még nem óv meg a király szeszélyétől, a letartóztatástól és vádaktól. Elfogatta a saját unokahúgát, és a régi syoni apátságba záratta. Egyértelmű, hogy a királyhoz fűződő rokoni kötelék nem jelent védettséget a félelemmel szemben, a barátsága nem nyújt biztonságot; jól példázza ezt e palota építtetőjének, Thomas Wolseynak a sorsa. De én, aki e percben a királyi palota felé hajózom, a legjobb ruhámban, házasságom felbontása óta százszor ragyogóbb színben, talán túlélhetem e veszélyes időket,

átvészelhetem e veszélyes közelséget, és egyedülálló nőként a magam útját járhatom, amit feleségként értelemszerűen nem tehetnék. Furcsa így utazni, a saját uszályomon, fejem fölött a klevei lobogóval. E magányos út, ahol nem követi hajómat udvari uszályok sora, nem vár rám nagyszabású fogadás, emlékeztet arra, amire minden napom emlékeztet: a király tényleg elérte, amit akart – és még mindig alig tudom elhinni, hogy ez lehetséges. A felesége voltam; most a testvére vagyok. Van – e még egy király keresztény földön, aki véghez tudna vinni ehhez hasonló átalakítást? Királyné voltam, de most más a királyné; ő az udvarhölgyem volt, most én leszek az övé. Mint a bölcsek köve: a király egy szemvillanás alatt arannyá formálta a nemtelen fémet. Megtette, amit ezer alkimista próbált már hiába: közönséges fémből aranyat csinált. Aranyló királynévá tette a legközönségesebb udvarhölgyet, Howard Katalint. Partot értünk. Az evezősök egyetlen gyakorlott mozdulattal kiemelik a lapátokat, és a vállukra veszik, úgyhogy az evezőlapátok merev sorfala között vonulhatok végig; fölkelek meleg ülésemről a tatnál, és szőrmébe burkolózva kisétálok a pallóhoz, ahová futva érkeznek a szolgák és apródok, hogy kétoldalt felsorakozzanak. Micsoda fogadtatás! Maga a norfolki herceg üdvözöl a parton, és ketten – hárman a Titkos Tanácsból, mind rokonai vagy szövetségesei a Howard családnak, ahogy elnézem. Igazán megtisztelő; kaján mosolyából kiolvasom, hogy ő is éppúgy mulat rajta, mint én. Ahogy előre sejtettem, a Howardok mindent elözönlötték; a nyárra egészen felbillen majd az ország hatalmi egyensúlya. A hercegre nem jellemző, hogy kihagyjon egy kínálkozó lehetőséget, él az alkalommal, ahogy bármely harcedzett veterán tenné. Már elfoglalt minden magaslatot, hamarosan megnyeri a háborút is. Akkor majd meglátjuk, meddig bírja idegekkel a Seymour – tábor, a Percy – had, a Parrok, Culpepperek Neville-ek, a Cranmer – párti reformista egyháztagok, akik hatalomhoz és tekintélyhez szoktak, és nem tűrik sokáig, ha kimaradnak belőle. Partra tesznek, s a herceg meghajol: – Isten hozta a Hampton Courtban, kegyelmes asszony – , mintha még mindig királyné lennék. – Köszönöm – mondom. – Boldog vagyok hogy itt lehetek. – Mindketten tudhatjuk hogy igazat szólok hiszen volt egy nap, sőt jó néhány nap, amikor, Istenemre, nem hittem, hogy valaha viszontlátom a Hampton Courtot. A Tower folyó felől nyíló kapuját, ahol éjszaka behurcolják az árulókat, azt igen. De a Hampton Courtot karácsonykor? Nem. – Átfázhatott az úton – jegyzi meg. Belékarolok, és együtt sétálunk fel a palota folyóparti bejáratához, mintha kebelbarátok lennénk. – Nem vagyok fázós – mondom. – Katalin királyné a termeiben várja. – Nagyon kedves őfelségétől – felelem. Tessék: kimondtam. Őfelségének neveztem legostobább kis udvarhölgyemet, mintha istennő lenne, és ráadásul a nagybátyja előtt. – A királyné nagyon örül a látogatásának – mondja. – Mind hiányoltuk önt. Mosolygok és lesütöm a szemem. Nem szerénységből, hanem mert a nevetnékkel küszködöm. Ez az ember, miközben annyira hiányolt, bizonyítékokat gyűjtött rá, hogy boszorkánysággal elvettem a király férfierejét, amivel vérpadra juttathatott volna, még mielőtt bárki a segítségemre siethet. Felnézek. – Hálás vagyok a barátságáért – mondom szárazon. Belépünk a kertből, és az ajtó és a királyné termei között fél tucat apród és fiatal nemes ácsorog – egykori udvaroncaim – , hogy meghajolva üdvözöljön. Nem merem mutatni, mennyire meg vagyok hatva, de amikor egy fiatal apród elém szalad,

letérdel, és kezet csókol nekem, alig bírom visszafojtani a könnyeimet, és megőrizni a nyugalmamat. Nem sokáig voltam az úrnőjük, alig fél évig, és egészen elérzékenyülök a gondolatra, hogy még mindig kedvelnek, holott egy másik lány lakik a termeimben, és őt kell szolgálniuk. A herceg elhúzza a száját, de nem szól. Nagyon is elővigyázatos vagyok ahhoz, hogy megjegyzést fűzzek a történtekhez, hát úgy teszünk mindketten, mintha a lépcsőkön és a folyosókon lebzselő emberek viselkedésében, az elsuttogott áldásokban nem találnánk semmi szokatlant. A királyné lakosztálya elé vezet, biccent a katonák felé, akik kitárják a kétszárnyú ajtót, és azt harsogják: – Őkegyelmessége, a klevei hercegnő! – , és én belépek. A trónszék üres. Ez első értetlen benyomásom, és egy őrült pillanatig majdnem azt hiszem, hogy tréfa volt az egész, tipikus angol tréfa, és a herceg mindjárt felém fordul és azt mondja: „Persze hogy ön a királyné, foglalja el a helyét!", és mind jót kacagunk, és minden olyan lesz, mint régen. De aztán észreveszem, hogy a trónszék azért üres, mert a királyné a földön ülve játszadozik egy kismacskával és egy pamutgombolyaggal, és az udvarhölgyek fölállnak, méltóságteljesen hajlonganak, kínosan ügyelve a királyi, de pusztán másodrangú királyi személynek járó mélységre; és végre felnéz a kis Howard Kitti, meglát és felkiált: – Felség! – , és felém szalad. A nagybátyja a szemével inti, hogy mindenfajta bensőséges vagy szeretetteljes megnyilvánulást rossz néven venne. Mély pukedlibe ereszkedem, mintha maga a király állna előttem. – Katalin királyné – mondom határozottan. Komolyságomat látva visszanyeri az önuralmát, a pukedlim eszébe juttatja, hogy népes közönség előtt játsszuk ezt a színjátékot; megtorpan, és tétova kis pukedlivel üdvözöl. – Hercegnő – mondja haloványan. Fölegyenesedem. Úgy szeretném megmondani neki, hogy nincs semmi baj, hogy azok maradhatunk egymásnak, amik voltunk, félig testvérek, félig barátok, de várnom kell, amíg becsukódik mögöttünk az ajtaja. Csak titokban beszélhetünk. – Megtisztelő számomra a meghívása, felség – mondom ünnepélyesen. – És boldog vagyok, hogy a karácsonyt önnel és felséges férjével, a királlyal tölthetem, Isten tartsa meg sokáig. Bizonytalanul fölnevet, bátorító pillantásomra a nagybátyja felé néz, és így válaszol: – Örömmel látjuk vendégül az udvarnál. Férjem, a király nagy szeretettel fogadja önt, mint testvérét, és én úgyszintén. Aztán felém lép, ahogy nyilván előírták neki, csak kiment a fejéből, amikor meglátott, és fenséges arcát csókra nyújtja. A herceg végignézi a jelenetet, majd fennhangon közli: – Őfelsége, a király úgy tájékoztatott, hogy ma este felségtekkel óhajt vacsorázni. – Örömmel várjuk – mondja Katalin. Lady Rochford-hoz fordul, és így szól: – A hercegnő és én a belső szobámba vonulunk, amíg a termet előkészítik a vacsorához. Kettesben kívánunk maradni – , azzal a szobám, illetve a szobája felé indul, mintha egész életében ott lakott volna, és azon veszem észre magam, hogy illedelmesen követem. Amint becsukódik az ajtó mögöttünk, lecsap rám. – Szerintem egész jól sikerült, nem? – tudakolja. – Az a pukedli csodás volt, köszönöm. Rámosolygok. – Szerintem is jól sikerült. – Üljön le, üljön le – biztat. – Üljön csak a saját székére, úgy otthonosabb. Tétovázom. – Nem – mondom. – Nem való. Üljön ön a székbe, én majd ön mellett ülök. Hátha bejön valaki. – Hadd jöjjön.

– Mindig figyelni fognak minket – mondom a szavakat keresve. – Mindig figyelni fogják önt. Vigyáznia kell. Állandóan. Megrázza a fejét. – Ön nem látta, hogy bánik velem a király – nyugtat meg. – Soha nem láthatta ilyennek. Akármit kérhetek tőle. Mindent megkapok, amit akarok. Ami csak eszembejut, elég egyszer kérnem, és megadja. Bármit megengedne, mindent megbocsátana. – Az jó – mondom mosolyogva. De az arcocskája már nem olyan sugárzó, mint amikor a kiscicával játszott. – Tudom, hogy jó – mondja habozva. – Én lehetnék a legboldogabb nő a világon. Mint Jane Seymour, tudja. Az volt a mottója: „A legboldogabb". – Meg kell szoknia, hogy feleség és királyné – mondom határozottan. A legkevésbé sem vagyok kíváncsi Howard Katalin önsajnálatára. – Úgy lesz – mondja komolyan. Micsoda gyermek, még mindig azon igyekszik, hogy kedvében járjon annak, aki rápirít. – Tényleg megpróbálom, fels... ehm, Anna.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. JANUÁR Két királynéja van az udvarnak: példátlan eset. Azokat, akik Anna királynét – immáron hercegnőt – szolgálták, boldoggá teszi a jelenléte, és boldogan szolgálják megint. Meleg fogadtatása mindenkit meglepett, még engem is. De mindig is volt benne valami elragadó kedvesség, amitől a szolgák készségesen teljesítették minden apró kérését, és ő mindent szolgálatot hálásan megköszönt és figyelmesen megjutalmazott. Kitti asszonyság viszont sokat parancsolgat és sokat panaszkodik, és követeléseiben telhetetlen. Egyszóval egy gyerekre bíztuk a gyerekszobát, és amilyen könnyen a kegyeit osztogatja, éppoly gyorsan ellenségévé teszi kis játszópajtásait. Az udvar boldog volt, hogy régi helyén láthatja Anna királynét, és megbotránkozva, mégis lenyűgözve figyelte, amikor vidáman táncra perdült Katalin királynéval, amikor kart karba öltve sétáltak együtt, lovagoltak, vadászni jártak, és együtt vacsoráztak a férjükkel. A király rájuk mosolygott, mintha kedvenc lányai között lenne, egészen ellágyult örömében, és látványosan elégedett volt e szerencsés elrendezéssel. A királynéból lett hercegnő ügyesen előkészítette a talajt a maga számára: pompás ajándékokat hozott az új házaspárnak, két gyönyörű, bíborszín bársonyba öltöztetett lovat, igazi királyi ajándékot. Mint kiderült, a hercegnőnek kitűnő modora van. Kényes helyzete ellenére, a volt feleségként szerepelve az új feleség udvartartásának első karácsonyán, Klevei Anna példaszerű tapintattal és eleganciával viselkedik. Nincs nő a világon, aki nála diszkrétebben játszhatta volna ezt a szerepet. S különösen szembeszökővé teszi a teljesítményét, hogy ő az egyetlen asszony az emberiség történetében, aki képes volt erre. Voltak már nők, akik félreálltak, voltak, akiket elűztek – udvarunk első királynéja példának okáért – , de nem akadt még senki, aki kecsesen odébb vonult, mint egy álcajáték gyakorlott szereplője, és máshol újra csatlakozott a tánchoz. Többen is úgy vélték, hogy ha a király nem volna belehabarodva egy süldő lányba, akkor most keservesen megbánná, hogy egy butuska gyermekre cserélte ezt a figyelmes, bájos asszonyt. És többen is azt jósolták, hogy még az idén előkelő kérője akad; hiszen ki tudna ellenállni egy nőnek, aki a királyné trónjáról a köznép sorába esik, tartásában mégis megőrzi a nagyságot? Én nem osztottam ezt a véleményt, mert én alaposan végiggondoltam a dolgot. A hercegnő aláírta a nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy házassági előszerződést

kötött egy másik férfival. A királlyal kötött házassága érvénytelen volt, tehát mindenki mással is az lenne. Hajadon életre kötelezte magát, amíg a lotaringiai herceg fia él. A király hajadonságra és gyermektelenségre kárhoztatta, és kétlem, hogy belegondolt egyáltalán ebbe. De a hercegnő nem buta. O bizonyosan belegondolt. Mégis úgy döntött, hogy belemegy az alkuba. S ez esetben a legkülönösebb asszony, akivel valaha dolgunk volt az udvarnál. Bájos, méltóságteljes nő, mindössze huszonöt éves, tekintélyes saját vagyonnal rendelkezik, feddhetetlen a híre, termékeny éveit éli, mégis eltökélte, hogy nem megy többé férjhez. Micsoda különös királynénak bizonyult a klevei lány! Igen jól néz ki. Most már látjuk, hogy egykedvűséget, sápadtságát a negyedik feleség helyzetének nyomasztó terhe okozta. Miután elfoglalta helyét az ötödik, a fiatal nő kivirágzott, megszabadult a kiváltságos pozíció veszedelmétől. Számkivetettsége hónapjai alatt nem tétlenkedett. A nyelvtudása sokkal biztosabb, és most, hogy már nem küszködik a szavakkal, a hangja bársonyos és tiszta. Vidámabb is, hiszen már érti a tréfás megjegyzéseket, és mert könnyebb a szíve. Megtanult kártyázni és táncolni. Mind viselkedésében, mind megjelenésében levetkőzte szigorú lutheránus neveltetését. A ruhájára rá sem lehet ismerni! Ha arra gondolok, hogy német parasztlánynak öltözve érkezett Angliába, súlyos szövetrétegekkel bontottan, a fején masszív fejdísszel, becsomagolva, mint egy hordó puskapor... most meg egy divatos szépséget látok, egy nőt, aki élt a szabadságával, és megújította önmagát. A király oldalán lovagol, komolyan és érdekfeszítően társalog vele az európai udvarokról és Anglia jövőjéről, Katalinnal meg vidáman nevet, mintha maga is hóbortos kislány lenne. Kártyázik az udvaroncokkal, táncol a királynéval. Ő Mária hercegnő egyetlen igaz barátja az udvarnál, minden délelőtt kettesben olvasnak és imádkoznak egy órát. Ő Erzsébet egyetlen szószólója, korábbi mostohalányával megható levelezést tart fenn, és ígéretet kapott a kislánytól arra, hogy pártfogójaként és szeretett nagynénjeként fog gondolni rá. Rendszeresen látogatja Edward herceg gyerekszobáját, és a kis trónörökös arca felragyog, ha meglátja. Egyszóval Klevei Anna minden tekintetben úgy viselkedik, ahogy egy szépséges és nagyra becsült királyi testvérhez illik, és mindenkinek el kell ismernie, hogy alkalmas a szerepre. Sőt sokan mondják hogy királynénak is igen alkalmas lenne – de hát késő a bánat. Mindenesetre most már nagyon örülünk, hogy a vallomásunk nem juttatta őt a vérpadra; bár mindenki, aki oly lelkesen dicséri most, hajlandó lett volna ugyanilyen buzgón ellene vallani, ha megkérik rá, mint engem. Egyik este a lakosztályába hívat a herceg. Először Anna királynéról beszél, és arról, hogy milyen kellemes a viselkedése. Aztán arról kérdez, hogyan boldogul unokatestvére szolgálatában az unokahúgom, Catherine Carey, Mary lánya. – Teszi a dolgát – felelem röviden. – Jól nevelte az anyja, nem sok gondom akad vele. Megereszt egy vigyort. – Pedig te meg Mary Boleyn sosem voltatok kebelbarátnők. – Elég jól ismerjük egymást – mondom számító sógornőmről. – Persze, övé a Boleyn örökség – mondja, mintha emlékeztetnie kellene, mintha el tudnám felejteni. – Nem menthettünk meg mindent. Bólintok. A házam, a Rochford Hall George halálakor a szülei tulajdonába került, s onnan Maryhez. Rám kellett volna hagyniuk, George-nak rám kellett volna hagynia; de nem. Nekem kellett szembenéznem a veszéllyel, nekem kellett felvállalnom a szörnyű kötelességet, s végül mindezért pusztán a címem és a járadékom lett a jussom. – És a kis Catherine Carey? Egy újabb leendő királyné? – mondja, csak hogy ugrasson.

– Kitanítsuk, hogyan férkőzzön Edward herceg kegyeibe? Gondolod, hogy egy király ágyasa lehet belőle? – Azt hiszem, hamar rá fog jönni, hogy az anyja megtiltott neki minden effélét – mondom hidegen. – Jó házasságot és nyugalmas életet szán a lányának. Elege lett a királyi udvarokból. A herceg fölnevet, és ejti a témát. – Mi a helyzet hát jelenlegi szerencsecsillagunkkal, királynénkkal: Katalinnal? – Igen boldog. – Nem túlzottan érdekel, hogy boldog – e. Van már biztatójel a terhességét illetően? – Nem, még semmi – mondom. – Hogy téveszthette el legutóbb, a házasság első hónapjában? Nagy reményeket keltett bennünk. – Alig tud számolni – mondom ingerülten. – És képtelen fölfogni, mennyire fontos ez. Most már én tartom számon a vérzéseit, több hiba nem fordul elő. Fölhúzza fél szemöldökét. – Képes rá egyáltalán a király? – kérdi nagyon halkan. Nem is kell az ajtó felé pillantanom, tudom, hogy biztonságban vagyunk, különben nem hozná szóba ezt a nagyon is veszedelmes témát. – Előbb – utóbb összehozza az aktust, bár rendkívül hosszan bajlódik vele, és nagyon kimeríti. – Akkor termékeny vajon a lány? – tudakolja. – Rendszeres a vérzése. És erősnek egészségesnek tűnik – Ha nem esik teherbe, a király tudni akarja majd az okát – figyelmeztet, mintha én bármit is tehetnék a királyi szeszély ellen. – Ha legkésőbb húsvétig nem lesz terhes, elkezdi firtatni, miért. Vállat vonok – Van, hogy az ilyesmi nem megy egyhamar. – Az utolsó feleség, akinél nem ment, a vérpadon halt meg – mondja élesen. – Fölösleges figyelmeztetnie – tör ki belőlem a dac. – Emlékszem én mindenre, hogy ő mit tett, és mivel próbálkozott, és milyen árat fizetett érte. És milyen árat fizettünk mi. És milyen árat kellett nekem fizetnem. Megdöbbenti ez a kifakadás. Magam is megdöbbenek. Megfogadtam, hogy sosem fogok panaszkodni. Megtettem, ami tőlem tellett. És ők is, ha úgy vesszük. – Én csak azt mondom: ne hagyjuk, hogy a kérdés egyáltalán fölmerüljön a királyban – mondja csillapítóan. – Nyilvánvaló, hogy az lenne a legjobb mindnyájunknak, a családnak, Jane, a Howardoknak, ha Katalin megfoganna, még mielőtt a király eltöpreng. Mielőtt a feltámad benne a kétely. Ez lenne számunkra a legbiztonságosabb út. – Üres tanács – mondom hidegen. Még mindig bosszús vagyok. – Ha a király nem képes gyereket nemzeni, mit tehetünk mi? Öreg már, beteg is. Sosem volt igazán termékeny, és ami férfiereje van, azt nyilván megkeseríti a gennyedő lába és a megrekedt belei. Mit tehet itt bármelyikünk? – Segíthetünk neki – veti föl. – Hogyan segítsünk ennél többet? – érdeklődöm. – A lány már így is bevet minden trükköt, amit a smithfieldi szajhák ismernek. Úgy ügyködik rajta, mintha a király részeg hajóskapitány lenne a bordélyban. Mindent megtesz, ami egy nőtől kitelik, és a király nem csinál mást, csak fekszik a hátán és nyög: „Ó, Katalin, ó, virágszálam!" Nincs már benne igazi nemzőerő. Nem csodálkozom, hogy nem jön össze a baba. Mit tehetnénk még? – Kölcsönvehetnénk egy keveset – vágja rá élelmes kerítő módján. – Mit? – Kölcsönvehetnénk némi nemzőerőt – javasolja. – Hogy érti?

– Úgy értem, hogy ha akadna egy fiatalember, valaki, akiben feltétlenül megbízhatunk, aki boldogan vállalna egy diszkrét viszonyt, akkor megengedhetnénk hogy találkozzon a lánnyal, és bátoríthatnánk a lányt, hogy bánjon vele kedvesen, szerezhetnének egy kis örömöt egymásnak, és talán kerülne baba a Tudor – bölcsőbe, és nincs, aki rájöhetne. Halálra váltan nézek rá. – Nem tenne ilyet még egyszer – mondom kereken. Az arca fagyos, mint a jég. – Soha nem tettem ilyet korábban – szögezi le óvatosan. – Én ugyan nem. – Ezzel aláírja a királyné halálos ítéletét. – Ha ügyesen csinálják, akkor nem. – Nem lehetne biztonságban. – Ha gondosan irányítanák és gardíroznák, akkor igen. Ha minden lépésnél te vezetnéd, és kész lennél megesküdni a tisztességére. Ki hazudtolna meg téged, a király régi, megbízható tanúját? – Éppen ez az. Mindig a király érdekében tanúskodtam – mondom a félelemtől kiszáradt torokkal. – Mindig a hóhér tanúja vagyok. Mindig a győztes oldalon állok. Sohasem tanúskodtam a védelem részére. – Mindig a mi oldalunk mellett vallottál – helyesbít. – És továbbra is a győztes oldalon lennél, teljes biztonságban. És rokona lennél a következő királynak. A Howard – Tudor – fiúnak – És a férfi? – Szinte zihálok a félelemtől. – Nincs olyan ember, akire ilyen titkot bízhatnánk. Biccent. – O, igen, a férfi. Azt hiszem, gondoskodnunk kell róla, hogy eltűnjön, miután megtette a dolgát, hm? Valami kis baleset, vagy kardpárbaj? Vagy rablótámadás? Mindenesetre el kell tenni az útból. Nem kockáztathatunk egy újabb... – A herceg habozik az utolsó szónál. – Botrányt. Behunyom a szemem a gondolatra. Egy pillanatig, a szemhéjam mögötti sötétében a férjem arca jelenik meg előttem, ahogy hitetlenkedve felém fordul, mikor belépek a tárgyalóterembe, és helyet foglalok a bírák előtt. Látom a remény villanását, amikor azt hiszi, a megmentésére jöttem. És aztán a lassú, iszonyodó rádöbbenést, amikor megérti, mit készülök mondani. Megrázom a fejem. – Rettenetes gondolatok ezek – mondom. – És rettenetes, hogy megosztja velem őket. Mi, akik már olyan dolgokat láttunk, olyan dolgokat tettünk... – Elakadok. Megnémít a félelem attól, amire rá akar venni. – Éppen azért beszélek veled, mert szemrebbenés nélkül néztél szembe a szörnyűségekkel – mondja, és ma este először valami melegség érződik a szavaiból, szinte már azt hiszem, a rokonszenv hangját hallom. – Kiben bízhatnék meg jobban, mint benned, aki osztod a családdal kapcsolatos becsvágyamat? A te bátorságod és ügyességed juttatott minket idáig. Nem kétlem, hogy most is előreviszed az ügyünket. Bizonyára ismersz olyan fiatalembert, aki boldogan próbát tenne a királynénál. Egy olyan fiatalembert, aki könnyen találkozhat vele. Egy nélkülözhető fiatalembert, akiért nem kár később. Talán alkalmas lenne a király valamelyik kedvence, akit ő maga is szívesen lát a királyné oldalán. Szinte fojtogat a félelem. – Ön ezt nem érti – mondom. – Kérem, kegyelmes uram, hallgasson meg. Ön ezt nem érti. Amit akkor tettem... kitöröltem az emlékeimből... sosem beszélek róla, sohasem gondolok rá. Ha bárki emlékeztet rá, megőrülök. Szerettem George-ot... Igazán kérem, ne emlékeztessen, ne kényszerítsen, hogy rágondoljak Talpra áll. Megkerüli az asztal, és a vállamra teszi a kezét. Gyengéd gesztus is lehetne, csakhogy olyan érzés, mintha lenyomna a székre. – Te döntesz, kedves Lady Jane. Gondolkozz csak el, és majd mondd el, mi a véleményed, ha volt időd mérlegelni. Én fenntartás nélkül bízom benned. Biztos vagyok benne, hogy azt

akarod tenni, ami a családunknak a legjobb. És őszintén hiszem, hogy mindig azt teszed, ami neked a legjobb.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. FEBRUÁR Itthon vagyok, és micsoda megkönnyebbülés itt lenni, nevetnem kell magamon, a sótlan vénkisasszonyon, aki idegenkedik a társasági élettől. De nem csak a hazatérésnek, az ismerős szobáknak, az ismerős kilátásnak, a megszokott szakácsnak örülök – sokkal inkább annak, hogy megszabadultam az udvartól, a sötétség udvarától. Uramisten, micsoda méregtől csöpögő helyet építenek maguk köré, nem is értem, hogy bírják ki. A király kedélye ingatagabb, mint valaha. Egyik pillanatban még szenvedélyes férje Howard Kittinek, mindenki szeme láttára fogdossa, mint valami kéjenc, és amikor Kitti elvörösödik, csak nevet a zavarán; aztán fél – óra múlva magából kikelve ordít egy tanácsnokával, földhöz vágja a sapkáját, rásóz egy apródra; vagy éppen hallgatag lesz és tartózkodó, csöndes gyűlölet és gyanakvás keríti hatalmába, a szeme fürgén jár ide – oda, keresi, kit okoljon a boldogtalanságáért. Mindig is szélsőségekre hajlamos temperamentuma veszedelmessé vált. O maga sem tud úrrá lenni rajta, nem ura a saját félelmeinek. Minden sarokban összeesküvést sejt, minden kanyarban merénylőre számít. Az udvar népe lassan mestere lesz annak, hogy elterelje a figyelmét és megzavarja; mindenki retteg a kedélye váratlan elborulásától. Katalin rohan hozzá, ha a király hívja, és visszaretten tőle, ha rosszkedvében úgy bánik vele, mint valamelyik szép kis agarával; de idővel kikészíti majd az állandó feszültség. És a leglehetetlenebb, legközönségesebb lányokkal vette körül magát, akiket úriházba be sem szabadna engedni. Az öltözékük hihetetlenül hivalkodó, annyi csupasz húst és ékszert villogtatnak, amennyit csak bírnak; és rossz a modoruk is. Amíg ébren van a király, és az udvarral időzik, addig elég fegyelmezettek, illegetik magukat, és hajlonganak a komor bálvány előtt; de amint távozik, megvadulnak, mint az iskolás lányok. Katalin meg sem próbál rendet tartani közöttük, sőt amint becsukódik az ajtó, egyértelműen ő a főkolompos. Az apródok, a fiatal udvaroncok egész nap ki – beszaladgálnak a termeibe, szól a zene, egy percig sem szünetel a szerencsejáték, az ivászat, a flörtölés. O maga szinte gyermek még, és persze kedvét leli abban, ha vízicsatát játszhat egy méregdrága ruhában, amit aztán gyorsan lecserél. De a környezete idősebb, kevésbé ártatlan emberekből áll, és az udvar egyre szabadosabb hellyé válik, vagy tán annál is rosszabbá. Ha beront valaki a hírrel, hogy közeledik a király, nagy kapkodás támad, hogy a méltóság látszatát keltsék a bejövőben, amit persze imád Kitti, az iskolás lány. De az udvarból kiveszett minden fegyelem. Lassanként az erkölcsiség is kivész belőle. Nehéz megjósolni, mi lesz ezután. A házasság első hónapjában azt hitte, gyereket vár, de tévedett; úgy látszik, fogalma sincs, milyen súlyos következményekkel járhat egy ilyen tévedés, és azóta nem történt semmi. Amikor eljöttem, a királyt rettenetesen gyötörte a lábsebe, és újból ágynak esett, ahol nem fogad senkit. Kitti azt mondja, nem hiszi, hogy teherbe eshet tőle, és vele is ugyanúgy tehetetlen, mint velem volt. Azt mondja, minden fortélyt bevet, hogy a király némi élvezethez jusson, és azt bizonygatja neki, hogy igazi, erős férfi, de az igazat megvallva ritkán sikerül az aktus.

– Színlelünk – mondja borúsan. – Én sóhajtozom, nyögdécselek, azt mondom, hogy micsoda gyönyör, ő meg igyekszik lökdösni, de igazából moccanni is alig tud, csak szánalmas színjáték, amit csinál, semmi más. Mondtam neki, hogy nem szabadna erről beszélnie velem. De erre azt kérdezte, őszinte bizalommal, hogy kitől kérjen tanácsot. Megráztam a fejem. – Senkiben nem bízhat meg – mondtam. – Engem fölakasztottak volna mint boszorkányt, ha a felét kimondtam volna annak, amit az imént közölt velem. Kijelenteni, hogy a király impotens, vagy megjósolni a halálát, az felségsértés, Kitti. A felségsértésért halálbüntetés jár. Soha senkinek ne beszéljen erről, és ha bárki megkérdezi tőlem, hogy beszélt – e velem róla, azt hazudom majd, hogy nem. Fehér volt az arcocskája. – De hát mit csináljak? – kérdezte. – Ha nem kérhetek segítséget, és nem tudom, mi a teendő? Ha még az is bűn, ha elpanaszolom valakinek a bajomat? Mit tehetek? Kihez fordulhatok? Nem válaszoltam, mert nem volt mit. Amikor ugyanilyen gondban és veszélyben voltam, én sem találtam senkit, aki segíthetett volna. Szegény gyermek, talán a herceg őkegyelmessége kitervelt valamit, amivel kihúzza a csávából, talán Lady Rochford meg tudja mondani, mit tegyen. De amikor ráun a király – és ez elkerülhetetlen, hiszen mit tehetne Kitti, hogy megőrizze a szerelmét? –, amikor ráun, és nincs gyerekük, minek tartaná meg a király? És ha kedve támad megszabadulni tőle, vajon vele is nagylelkűen megegyezik, ahogy énvelem? Én mégiscsak hercegnő voltam, tekintélyes barátokkal a hátam mögött, ő meg egy jelentéktelen, üresfejű, védtelen lány. Vagy talál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb módot az eltávolítására a király?

Katalin

HAMPTON COURT, 1541. MÁRCIUS Nézzük, mi minden van a birtokomban? Készen van az összes téli ruhám, és bár éppen most varrják az új tavasziakat, úgysem mennék velük semmire, mert közeledik a nagyböjt ideje, és nem hordhatom őket. Kaptam ajándékokat a királytól karácsonyra, egy részét ugyan már elfelejtettem vagy továbbadtam az udvarhölgyeimnek, de van közte például két medálos nyakék huszonhat lapos gyémántból és huszonhét kerek gyémántból, olyan nehezek hogy alig bírom tartani a fejemet, ha fölveszem őket. Van egy gyöngysorom kétszáz akkora gyöngyből, mint egy-egy szem szamóca. Van egy bájos lovam a drága Annától. Annának hívom, ő pedig még mindig Kittinek szólít, ha kettesben vagyunk. De az ékszerek most nem számítanak, mert azokat is félre kell tennem a nagyböjt idejére. Van egy új kórusom, énekesekkel és zenészekkel, de nem játszhatnak vidám zenét nekem, amíg tart a nagyböjt. Ráadásul ennem sem szabad semmi normálisát nagyböjt alatt. Nem kártyázhatok, nem vadászhatok, nem táncolhatok, nem játszhatok, és túl hideg van ahhoz, hogy kimenjünk a folyóra, de ha nem is volna hideg, úgyis mindjárt itt a nagyböjt. Még csak nem is bohóckodhatok az udvarhölgyekkel, nem futkározhatok a termekben, nem fogócskázhatok, nem tekézhetek, nem ütögethetem a labdát, amint itt a végtelenül nyomorúságos nagyböjt. És a király, Isten tudja, miért, idén korábbra hozatta a nagyböjtöt. Február óta ágyban fekszik, csak mert rátört a mélabú, még vacsorázni sem jön ki, és sosem fogad, és sosem kedves hozzám, és vízkereszt óta nem adott nekem semmit, és nem hívott a rózsaszálának. Azt mondják, beteg, de mivel úgyis mindig sánta,

mindig szorulásos, és a lába mindig rothad a sebtől, nem értem, minek ez a felhajtás. És ráadásul rém harapós is mindenkivel, semmivel nem lehet a kedvében járni. Jóformán lezáratta az udvart, mindenki lábujjhegyen jár, mintha még levegőt sem mernének venni. Sőt a családok fele haza is ment, mert a király úgysincs itt, nem dolgozik a Titkos Tanács, a király nem fogad senkit, úgyhogy egy csomó fiatalember távozott, és nincs semmi szórakozásunk. – A király hiányolja Anna királynét – mondja Ágnes Restwold, az alamuszi macska. – Nem – közlöm kereken. – Mitől hiányolná? Ő akarta félreállítani. – Pedig úgy van – erősködik. – Nem világos? Amint elutazott a hercegnő, a király megbetegedett, és lám, most visszavonult az udvartól, hogy kigondolja, mit tegyen, és hogyan szerezze vissza. – Hazugság – mondom. Borzasztó nekem ezt hallani. En tudom a legjobban, hogy ha az ember szeret is valakit, attól még könnyen kiverheti a fejéből egyik napról a másikra. Azt hittem, ez csak az én sekélyes szívemre jellemző, ahogy a nagyanyám mondja. De mi van, ha a király érzelmei is sekélyesek? Mi van, ha úgy találta – ahogy igazság szerint én is, ahogy mindenki – , hogy a hercegnő csinosabb, vonzóbb, mint valaha? Minden, amitől olyan idegennek és bárgyúnak tűnt, valahogy lekopott róla, és most lett igazán – mi is az a szó – méltóságteljes. Olyan volt, mint egy igazi királyné, én meg, mint mindig, a legcsinosabb lány voltam a teremben. Mindig minden teremben én vagyok a legcsinosabb lány. De csak ennyi vagyok. Sosem voltam ennél több. Mi van, ha a király most olyan nőt akar, akiben van méltóság? – Ágnes, visszaélsz a régi barátsággal, mely a királynéhoz fűz, amikor így elszomorítód őt – szól Lady Rochford. Imádom, ha ilyeneket mond, a szavakat mintha egy színdarabból venné, és a hangja hűvös, mintha a februári eső zúdulna az ember nyakába. – Hitvány tréfát űzöl a király egészségéből, melyért valamennyiünknek imádkozni kell. – Én imádkozom is – vágom rá, mert mindenki azt állítja, hogy a kápolnában mást se csinálok, csak a nyakamat nyújtogatom a páholy széle fölött, hogy Thomas Culpeppert bámuljam, aki mindig felpillant és mosolyog. Az ő mosolya a legszebb dolog a templomban, szinte varázsütésre felragyog tőle a kápolna. – Én imádkozom. És nagyböjt alatt aztán úgysem lesz más dolgom, mint imádkozni. Lady Rochford bólint. – Bizony, imádkoznunk kell a király egészségéért. – De miért? Tényleg olyan beteg? – kérdem tőle halkan, hogy Ágnes meg a többiek ne hallják. Néha már azt kívánom, bár ne engedtem volna őket ide. A lambethi lányszobában megfeleltek, de az az érzésem, hogy nem mindig viselkednek egy királyné lakosztályához illő módon. Biztos, hogy Anna királyné mellett sosem volt ilyen duhaj társaság. Az ő udvarhölgyei sokkal jólneveltebbek voltak. Mi soha nem mertünk volna úgy beszélni vele, mint ők velem. – Megint bezárult a seb a lábán – mondja Lady Rochford. – De hát nem figyelt, amikor elmagyarázta az orvos? – Nem értettem semmit – mondom. – Az elején még figyeltem, de aztán nem értettem. Egy idő után már meg sem hallottam a szavakat. Összeráncolja a homlokát. – Sok évvel ezelőtt a király szörnyű sérülést szenvedett a lábán. A seb sohasem gyógyult be. Ennyit bizonyára tud. – Igen – duzzogok. – Ennyit mindenki tud. – A seb elfertőződött, és ki kell szárítani minden nap, meg kell tisztítani a gennytől. – Azt tudom – mondom. – Ne beszéljen róla. – Nos, a seb most bezárult – folytatja. – Az jó, nem? Akkor begyógyult. A király jobban van.

– A seb behegedt a felszínén, de alatta még mindig gennyes – magyarázza. – A méreg nem tud kiürülni, felszivárog a hasába, onnan meg a szívébe. – Nem! – Teljesen meg vagyok döbbenve. – Amikor utoljára ez történt, tartottunk tőle, hogy elveszítjük – mondja nagyon komolyan. – Az arca elfeketült, mint a mérgezett hullának, csak feküdt élettelenül, amíg fel nem nyitották megint a sebet, és ki nem nyomták belőle a gennyet. – Hogy nyitják fel? – kérdezem. – Tudja, ez elég undorító. – Belevágnak, és nyitva tartják – mondja. – Kis aranyékekkel szétfeszítik. A sebbe kell nyomni az ékeket, hogy be ne hegedjen, különben megint elzáródik. A királynak állandóan tűrnie kell a nyílt seb fájdalmát, és most megint meg kell tenniük. Belevágnak a lábába, újra és újra. – Akkor megint meggyógyul? – kérdem élénken. Nagyon szeretném, ha nem mesélne tovább ezekről a dolgokról. – Nem – mondja. – Akkor megint olyan lesz, mint mindig: sánta, szenvedő, és megmérgezi a saját húsa. A fájdalom felbőszíti, és ami még rosszabb, öregnek és megviseltnek érzi magát tőle. A bicegés miatt sosem lesz már az, aki volt. Ön segített neki, hogy fiatalnak érezze magát, de a sebe most emlékezteti rá, hogy megöregedett. – Nem hihette igazán, hogy fiatal. Nem hihette, hogy fiatal és jóképű. Ezt még ő sem gondolhatta. Komolyan néz rám. – Jaj, Katalin, dehogynem hitte, hogy fiatal és szerelmes. És megint el kell hitetni vele. – De hát mit tehetnék én? – mondom durcásan. – Nem én döntöm el, hogy mit vesz a fejébe. Egyébként is, amíg beteg, nem is jön az ágyamba. – Önnek kell hozzá menni – mondja. – Menjen, és találjon ki valamit, amitől megint fiatalnak és szerelmesnek hiheti magát. Éreztesse vele, hogy tüzes, érzéki fiatalember. Összevonom a szemöldököm. – Nem tudom, hogyan. – Mit tenne, ha egy fiatal férfiról volna szó? – Mondhatnám, hogy az egyik fiatal udvaronc szerelmes belém – vetem föl. – Féltékennyé tehetném. Vannak itt olyan fiúk – Thomas Culpepperre gondolok, amikor ezt mondom – , akiket tényleg őszintén meg tudnék kívánni. – Soha – mondja nyomatékosan. – Ezt sose tegye. Nem is tudja, milyen veszélyes lenne. – Jó, de azt mondta... – Nem tudna olyasmit kitalálni, amitől a király szerelmesnek érzi magát, és nem akarja lefejeztetni érte? – tudakolja ingerülten. – De igazán! – kiáltok fel. – Én csak arra gondoltam... – Gondoljon másra – mondja elég gorombán. Nem felelek. Nem is gondolkozom. Szántszándékkal hallgatok, hogy megérezze, milyen goromba volt, és hogy nem tűröm. – Mondhatná, hogy attól fél, a király vissza akar menni a kJ evei hercegnőhöz. Ez olyan meglepő, hogy elfelejtek duzzogni, és elképedve nézek rá. – De hát pont ezt mondta Ágnes is, és maga rászólt, hogy ne szomorítson el. – Éppen ez az – mondja. – Ettől olyan ügyes hazugság. Mert majdnem igaz. A fél udvar ezt sutyorogja az ön háta mögött, Ágnes Restwold az arcába mondja. Ha egy pillanatig másra is gondolna, nem csak önmagára és a külsejére és az ékszereire, akkor láthatná, hogy van oka a nyugtalanságra és a kétségbeesésre. És az a legjobb, hogy ha bemegy a királyhoz, és eljátssza, hogy nyugtalan és kétségbeesett, akkor a király úgy fogja érezni, hogy két nő harcol a szerelméért, és megint meggyőződik a saját vonzerejéről. Ha elég jól csinálja, talán még nagyböjt előtt megint ágyba bújhatnak.

Tétovázom. – Természetesen boldognak akarom látni – mondom óvatosan. – De ha nem jön az ágyamba nagyböjt előtt, az nem olyan nagy baj... – Igenis baj. Nem az ön gyönyöre a cél, még csak nem is az övé – mondja komolyan. – Hanem az, hogy fiuk szülessen. Ügy látszik, ön folyton elfelejti, hogy nem a tánc, a zene, vagy akár az ékszerek meg a birtokok miatt van itt. Nem azzal szolgálja meg a koronát, hogy ön a király rajongásának a tárgya, hanem azzal, ha a király fiának az anyja. Amíg nem szül fiút, addig aligha fogják megkoronázni. – De én koronázást akarok – tiltakozom. – Akkor el kell érnie, hogy megint az ágyába jöjjön – mondja. – Gondolni sem merek rá, mi lesz, ha a királynak nem sikerül fiút nemzeni. – Jó, megyek. – Mélyen, bosszúsan sóhajtok, hogy lássa, nem félek én, sőt ellenkezőleg, hajlandó vagyok, ha fásultan is, eleget tenni a kötelességemnek. – Megyek és megmondom neki, milyen boldogtalan vagyok. Szerencsére a király külső fogadószobáját szokatlanul üresen találom, annyian hazautaztak. Thomas Culpepper majdhogynem egyedül van, egy ablakfülkében ül, a jobb keze a bal keze ellen kockázik. – Nyerésben van? – kérdezem a lehető legkönnyedebb hangon. Talpra ugrik, amikor meglát, és meghajol. – Én mindig nyerek, felség – mondja. A mosolyától egy pillanatra kihagy a szívem. Nem túlzok, tényleg, amikor így fölveti a fejét és mosolyog, hallom a szívem verését: bum – bum. – Nem nagy teljesítmény, ha mindig egyedül játszik – mondom fennhangon, és magamban hozzáteszem: ez pedig nem volt nagy szellemesség. – Nyerek a kockán, nyerek a kártyán, de a szerelemben örök vesztes vagyok – mondja nagyon halkan. Hátrapillantok; Katherine Tylney megállt beszélgetni a hertfordi herceg egyik rokonával, és kivételesen nem hallgatózik. Catherine Carey tisztes távolságban álldogál, kinéz az ablakon. – Maga szerelmes? – kérdezem. – Úgyis tudja – súgja vissza. Gondolni sem merek rá. Biztosan rólam beszél, mindjárt szerelmet vall nekem. De esküszöm, ha valaki másról van szó, abba belehalok. Nem bírom ki, ha valaki másra vágyik. De igyekszem könnyedén felelni. – Honnan kellene tudnom? – Tudnia kell, kit szeretek – mondja. – Mindenkinél jobban tudhatja. Ez a beszélgetés olyan gyönyörűséges, hogy a lábujjam is bizsereg új papucsomban. Melegem van, és biztos vagyok benne, hogy el is pirultam, és észre fogja venni. – Csakugyan? – A király most fogadja önt – jelenti be az az idióta Dr. Butt, mire szökkenek egyet és elhúzódom Thomas Culpeppertől, mert tökéletesen kiment a fejemből, hogy a királyhoz jöttem, mert újra föl akarom éleszteni a szerelmét. – Egy perc és jövök – szólok hátra a vállam fölött. Thomas felhorkan nevettében, és a szám elé kell kapnom a kezem, hogy ki ne törjön belőlem is a kacagás. – Nem, muszáj mennie – figyelmeztet csöndesen. – Nem várathatja meg a királyt. Itt leszek, amikor kijön. – Hát persze, megyek már – mondom, mert eszembe jut, hogy most a király elhidegülése miatt aggódó, elhanyagolt szerelmest kell játsszam, sietve elfordulok Thomastól, és a szoba felé szaladok; a király az ágyában hever, mint egy óriási hajó a szárazdokkban, a lába égnek áll a hímzett párnák halmán, nagy kerek képe sápatag és eltorzult az önsajnálattól, és én lassan elindulok a nagy ágy felé, és igyekszem mutatni, hogy mennyire ki vagyok éhezve a szerelmére.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. MÁRCIUS A király búskomorságba süllyedt, ragaszkodik hozzá, hogy békén hagyják, elzárva fekszik, mint valami vén, büdös, haldokló kutya, és Katalin próbálkozásai, hogy ismét elcsavarja a fejét, kudarcra vannak ítélve, mert ez a lány önmagán kívül senkivel nem bír fél napnál tovább törődni. Megint átment a királyhoz, de ezúttal be sem engedték, és ahelyett, hogy aggodalmat mutatott volna, csak fölvetette bájos fejecskéjét, és azt mondta, ha nem akarja látni, akkor ő ugyan nem jön többet. De azért eleget lebzselt ott, hogy összefusson Thomas Culpepperrel, aki sétálni vitte a kertbe. Utána küldtem Catherine Careyt egy vállkendővel, és egy másik jól nevelt lányt is, hogy fenntartsák a tisztesség látszatát, de abból, ahogy a királyné a fiú karjába kapaszkodva csevegett és nevetgélt, bárki láthatta, hogy boldog a társaságában, és rég kiment a fejéből a férje, aki némán fekszik egy elsötétített szobában. A herceg őkegyelmessége hosszan, szúrósan néz rám a vacsoránál, de nem szól, és tudom, hogy azt várja, mielőbb fedeztessem a mi kis kancánkat, hisz csak akkor ér valamit, ha vemhes. Egy fiú ígérete kirángatná a királyt a búskomorságából, és mindörökre biztosítaná a koronát a Howard család számára. Ezúttal meg kell lennie. Most sikerülnie kell. Nincs még egy család a világon, mely kétszer is esélyt kapott egy ilyen diadalra. Másodszor már nem ronthatjuk el. Katalin sértettségében zenészeket hívat a hölgyszobába, és táncol az udvarhölgyekkel és udvartartása más tagjaival. Nem különösebben szórakoztató, úgyhogy két vadóc lány, Joan és Ágnes lerohan az étkezőterembe, hogy meghívjon néhány udvaroncot. Amikor észreveszem, hogy mit csináltak, egy apródot küldök Thomas Culpepperért, hogy lássam, van-e olyan bolond, hogy megjelenik. Hát van. Látom Katalin arcát, amikor a fiú belép, látom a bőre pirosságát, és kapkodó mozdulatát, ahogy sietve a kis Catherine Careyhez kezd beszélni. Egyértelmű, hogy teljesen belehabarodott a fiúba, és egy pillanatra ráeszmélek hogy nem pusztán egy bábut látok a Howard – sakktáblán, hanem egy lányt, egy fiatal lányt, aki életében először szerelembe esik. Amikor azt látom, hogy a kis Howard Kitti zavarban van, elakad a nyelve, pirul, mint a rózsa, valaki másra gondol, nem önmagára, tulajdonképp egy lány nővé válásának vagyok a tanúja. Egészen megindító lenne, ha nem az angol királynéról lenne szó, és nem egy Howardról, akit szólít a kötelesség. Thomas Culpepper csatlakozik a táncolókhoz, és úgy helyezkedik, hogy a királyné partnere legyen, amikor leválnak a párok. Katalin lesüti a szemét, hogy boldog mosolyát elrejtse, és hogy szerénységet mímeljen, de amikor egymás mellé sodorja őket a tánc, és megfogja a fiú kezét, a két szempár egymásra talál, és mindketten leplezetlen vágyakozással bámulnak a másikra. Körbepillantok; úgy látom, senki más nem vette észre, sőt az udvarhölgyek fele maga is bociszemekkel mered valamelyik fiatalemberre. Lady Rutland felé nézek, és felvonom a szemöldököm; ő bólint, a királynéhoz lép, és halkan a fülébe mormol. Katalin duzzog, mint egy csalódott gyerek, aztán a zenészekhez fordul. – Ez lesz az utolsó tánc – mondja durcásan. De aztán megfordul, és a keze, szinte öntudatlanul, Thomas Culpepper kezét keresi.

Katalin

HAMPTON COURT, 1541. MÁRCIUS Mindennap látom őt, és mindennap kicsivel vakmerőbbek vagyunk egymással. A király még mindig nem jött elő a termeiből, és az orvosai és ápolói és az öreg tanácsadói szinte sosem jönnek az én termeimbe, úgyhogy most gyakorlatilag szabadok vagyunk – csak mi, fiatalok. Az udvar csöndes, nincs tánc, nincs szórakozás a nagyböjt miatt. Még a saját termeimben, szűk körben sem tarthatok már táncmulatságot. Nem vadászhatunk, nem csónakázhatunk a folyón, nem játszhatunk, nem csinálhatunk semmi érdekeset. De szabad a kertben sétálni, vagy mise után a folyóparton, és séta közben velem tart Thomas Culpepper, és mellette sétálni jobb, mint ha egy herceggel táncolnék a legszebb ruhámban. – Nem fázik? – kérdezi. Nemigen, hiszen a cobolyprémembe burkolózom, de fölnézek rá, és azt mondom: – Egy kicsit. – Hadd melengessem a kezét – mondja, és a könyökével a zekéjéhez szorítja. Elfog a vágy, hogy kibontsam a zekéjét, és becsúsztassam alá mindkét kezemet. A hasa sima és izmos lehet, azt hiszem. A mellkasát talán finom szőrzet borítja. Nem tudom, és annyira izgalmas, hogy nem tudom. Tudom viszont, milyen az illata, és most már felismerem. Meleg illata van, mint a drága gyertyáknak. Egészen megperzsel. – Így már jobb? – kérdi, kezemet az oldalához szorítva. – Sokkal jobb – mondom. A folyó mellett sétálunk, és egy arra járó csónakos valamit odakiált nekünk. Csak egy maroknyi udvarhölgy és udvaronc halad előttünk és mögöttünk, így senki nem tudja, hogy én vagyok a királyné. – Bárcsak egyszerű fiú és lány lennénk, két közönséges járókelő. – Azt kívánja, bárcsak ne lenne királyné? – Nem, szeretek királynénak lenni – és persze teljes szívvel – lélekkel szeretem Őfelségét, a királyt – , de ha csak egyszerű fiú és lány lennénk, elsétálhatnánk egy kis fogadóba ebédelni és táncolni, és az remek lenne. – Ha egyszerű lány és fiú lennénk, egy különleges helyre vinném önt, a kedvenc helyemre – mondja. – Igazán? Miért? – A hangomban ábrándos kis nevetés bujkál, de nem tudok uralkodni rajta. – Van ott egy privát ebédlő, és nagyszerű a szakácsuk. Káprázatos ebédre látnám vendégül, és utána udvarolnék önnek – mondja. Megbotránkozást színlelve kapkodom a levegőt. – De Culpepper úrfi! – És nem tágítanék, amíg nem kapok egy csókot – mondja vérlázító merészséggel. – És aztán folytatnám. – A nagyanyámtól kapna egy fülest – mondom fenyegetőn. – Megérné – mosolyog, és érzem, hogy dübörög a szívem. Legszívesebben hangosan felkacagnék mérhetetlen boldogságomban. – Talán visszacsókolnám – suttogom. – Biztos, hogy visszacsókolna – mondja, és nem törődik gyönyörteljes kis nyikkanásommal. – Nem találkoztam még olyan lánnyal, aki ne csókolt volna vissza, ha én megcsókoltam. Biztos vagyok benne, hogy megcsókolna, és azt hiszem, azt mondaná: „O, Thomas!" _ Akkor ön nagyon is magabiztos, Culpepper úrfi.

– Hívjon csak Thomasnak. _ Nem fogom! – Hívjon Thomasnak legalább ilyenkor, amikor kettesben vagyunk. – Ó, Thomas! – Tessék, kimondta, pedig még meg sem csókoltam. – Nem szabad csókolózásról beszélnie velem, amikor mások is vannak a közelben. – Tudom. Soha nem szabad hagynom, hogy ön veszélybe kerüljön. Jobban fogok vigyázni önre, mint a saját életemre. – A király mindenről tud – figyelmeztetem. – Mindenről, amit mondunk, talán még arról is, amit gondolunk. Mindenhol vannak kémei, és ismeri az emberek szívének minden titkát. – Az én szerelmem mélyen el van rejtve – mondja. – A szerelme? – Alig kapok levegőt. – A szerelmem – ismétli. Lady Rochford csatlakozik hozzánk. – Be kell mennünk – mondja. – Esni fog. Thomas Culpepper tüstént megfordul, és a palota felé vezet. – Én nem akarok még bemenni – makacskodom. – Menjen csak be, aztán mondja, hogy át akar öltözni, és osonjon le a belső szobájából nyíló kerti lépcsőn; az ajtónál fogom várni – mondja nagyon halkan. – Amikor utoljára megbeszéltünk egy ilyen találkozót, maga el sem jött. Kuncog. – Igazán megbocsáthatná már, az hónapokkal ezelőtt volt. Ezúttal nem fog csalódni bennem. Valami különlegeset tervezek erre az alkalomra. – És mi lenne az? – Megpróbálom rávenni, hogy újból kimondja: „Ó, Thomas."

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. MÁRCIUS Harst nagykövet híreket hozott az udvartól. Egy fiatalembert bejuttatott szolgának a király lakosztályába, és azt meséli, hogy a királyt mindennap kezelik az orvosok, a sebét próbálják nyitva tartani, hogy kiürüljön a méreg a lábából. Aranyforgácsokat tömnek a sebbe, hogy ne hegedhessen be, és madzaggal kötik le a szélét, az élő húsát rángatják a szerencsétlennek, mintha hurkát töltenének. – Nagyon szenvedhet – mondom. Dr. Harst bólint. – És kétségbe van esve – mondja. – Azt gondolja, sosem épül fel, azt hiszi, neki már befellegzett, és retteg, hogy mi lesz Edward herceggel megbízható gyám nélkül. A Titkos Tanács úgy véli, hogy régenskormányt kell alakítaniuk – Kire bízza a király a herceg felügyeletét a kiskorúsága idejére? – Nem bízik senkiben, és a herceg családja, a Seymourok ellenségei a királyné családjának, a Howardoknak. Nyilvánvaló, hogy kettészakítják majd az országot. A Tudorbékeidők ugyanúgy végződnek, ahogy elkezdődtek, a nagy családok polgárháborújával. És a király a nép hite miatt is aggódik. A Howardok a régi vallás eltökélt hívei, és visszaállítanák Róma fennhatóságát, de az egyház Cranmert követi, és ő a reformért fog harcolni. Elgondolkozva rágcsálom az ujjamat. – Még mindig tart a király attól, hogy összeesküvés készül a megdöntésére? – Északon állítólag újra felkelés tört ki a régi vallás visszaállításáért. A király fél, hogy az emberek fegyvert ragadnak, hadseregbe tömörülnek, azt hiszi, mindenhol pápisták lázítják a népet.

– Ugye engem nem érint mindez? Nem gyanakodhat rám! Az arca fáradt grimaszba gyűrődik. – Nem lehetetlen. A lutheránusoktól is fél. – De mindenki tudja, hogy a király egyházának gyakorló híve vagyok! – tiltakozom. – Mindenben alkalmazkodom a király előírásaihoz, bárki láthatja. – Protestáns hercegnőként került ide – mondja. – És az az ember, aki idehozta, az életével fizetett. Nagyon aggódom. – Mit tehetünk? – kérdezem. – Szemmel tartom a királyt – mondja. – Amíg a pápistákkal vesződik, addig biztonságban vagyunk, de ha a reformisták ellen fordul, akkor gondoskodnunk kell róla, hogy szükség esetén hazajuthassunk. Megborzongok kissé, az öcsém őrült zsarnokságára gondolok, a király őrült zsarnokságának alternatívájára. – Nekem ott nincs hazám. – De lehet, hogy itt sincs. – A király garantálta a biztonságomat – mondom. – Ahogy korábban a trónt is – mondja a nagykövet szárazon. – És ki ül most rajta? – Nem irigylem azt a lányt. – A férjére gondolok, aki a sérelmein kérődzik, gennyedő sebével a betegágy foglyaként, az ellenségeit számlálja és a vétkeket méricskéli, míg emészti a láz, és jogosnak hitt haragjában még inkább elborul az elméje. – Azt hiszem, nincs nő, aki irigyelné – feleli a nagykövet.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS – Mi történt tulajdonképpen Boleyn Annával? – E kérdéssel rémít halálra egy áprilisi reggelen a gyermekkirályné, amikor visszafelé tartunk a miséről. A király szokás szerint hiányzott a páholyából, és ez egyszer a királyné sem leste Culpeppert a páholy széle fölött. Még a szemét is behunyta az imádság alatt, mintha valóban imádkozna, és elgondolkodónak látszott. Most meg ez. – Felségsértéssel vádolták – mondom hűvösen. – Felteszem, tudja. – Igen, de miért? Pontosan miért? Mi történt? – Kérdezze a nagyanyjától vagy a hercegtől – mondom. – Maga nem volt ott? Hogy én ott voltam – e? Hogy én ott voltam – e, minden gyötrelmes pillanatban? – Igen, az udvarnál voltam – mondom. – És nem emlékszik rá? Mintha késsel vésték volna a bőrömbe. – O, emlékszem én. De nem szeretek beszélni róla. Minek a múltban vájkálni? Ma már az egésznek nincs semmi jelentősége. – De hát nem titok – erősködik. – Nincs mit szégyellni rajta, ugyebár. Nehézkesen nyelek. – Nem, persze. De én elveszítettem a sógornőmet, a férjemet és a jó hírünket. – Miért végezték ki a férjét? – Felségsértéssel vádolták, a királynéval és a többi férfival együtt. – Hát a többieket nem házasságtöréssel vádolták? – Az ugyanaz – mondom tömören. – Ha a királyné szeretőt tart, az felségsértésnek számít. Világos? Beszélhetnénk végre valami másról? – De akkor miért végezték ki a bátyját, a maga férjét? Megcsikordul a fogam. – Azzal vádolták őket, hogy szeretők – mondom komoran. – Érti már, miért nem

akarok beszélni róla? Hogy miért nem akar senki beszélni róla? Szóval lezárhatnánk a témát? A hangomra föl sem figyel, annyira megdöbbentik a szavak. – Azzal vádolták a királynét, hogy a saját bátyja volt a szeretője? – tör ki. – Hogy hihették róla, hogy ilyet tett? Hogy találtak bizonyítékot egy ilyen dologra? – Kémeken, hazudozókon keresztül – mondom keserűen. – Legyen ez az ön számára is figyelmeztetés. Ne bízzon azokban az ostoba csitrikben, akiket maga köré gyűjtött. – Ki vádolta meg őket? – kérdi még mindig értetlenül. – Ki tanúskodhatott ilyesmiről? – Nem tudom – mondom, mindenáron menekülni akarok előle, elszánt igazságkeresése elől. – Túl régen történt ez, nem emlékszem már, és ha emlékeznék, akkor sem akarnék beszélni róla. Elmasírozom mellőle, nem törődöm az udvari protokollal, nem tudom elviselni az arcára lassan kiülő gyanakvást. – Ki tudhatott róla? – ismétli. De én már nem figyelek rá.

Katalin

HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS Nagyon megnyugtat, amit megtudtam, és csak azt sajnálom, hogy eddig nem jutott eszembe kérdezősködni. Mindig azt hittem, hogy az unokanővéremet, Anna királynét rajtakapták a szeretőjével, és azért fejezték le. Most kiderült, hogy sokkal bonyolultabb volt ennél az ügy, ő állt egy felségáruló összeesküvés középpontjában, ami túl régen történt már ahhoz, hogy megértsem. Féltem tőle, hogy én is ugyanabban a cipőben járok, és ugyanaz lesz a végzetem, féltem, hogy örököltem a komiszságát. De most már tudom, hogy összeesküvés történt, és valahogy Lady Rochford és a férje is belekeveredett. Fogadni mernék, hogy a vallásról volt szó, mert Anna buzgó szakramentárius volt, azt hiszem, ma meg már mindenki, akinek van egy kis esze, a régi hit pártján áll. Szóval úgy gondolom, ha nagyon ügyesen és diszkréten intézem a dolgokat, akkor legalább barátkozhatok Thomas Culpepperrel, gyakran találkozhatunk, lehet az állandó kísérőm, támaszom, és senkinek nem kell tudnia róla vagy rosszallania. És amíg hű szolgája a királynak, én pedig jó felesége vagyok, addig nem lesz ebből semmi baj. Ravaszul Catherine Careyt, az unokatestvéremet szólítom magam mellé, és megkérem, hogy válogassa szét a selyemcérnákat színárnyalatok szerint, mintha hímezni készülnék. Ha régebben lakna már az udvarnál, tudhatná,hogy ez csak ürügy, mert hozzá sem nyúltam a hímzőtűhöz, mióta királyné vagyok, de fog egy kisszéket és leül a lábam elé, és egymás mellé rakosgatja a különböző rózsaszíneket, és együtt szemléljük a cérnákat. – Elmondta valaha az édesanyád, hogy mi történt a nővérével, Anna királynéval? – kérdezem halkan. Felnéz rám. Mogyoróbarna a szeme, nem olyan sötét árnyalatú, mint a Boleyneké. – O, én is ott voltam – közli egyszerűen. – Ott voltál? – kiáltok fel. – Hiszen ezt nem is tudtam! Mosolyog. – Ön akkoriban vidéken volt, igaz? Nagyjából egykorúak vagyunk. De én udvarhölgy voltam akkor. Anyám is a királynét, a nővérét szolgálta, és én voltam az egyik legfiatalabb lány az udvarnál.

– És mi történt? – Szinte fojtogat a kíváncsiság. – Lady Rochford nem hajlandó elárulni! És olyan ideges mindig, ha rákérdezek. – Szomorú történet, és nem érdemes felidézni. – Ne kezdd te is! Tudni akarom, Catherine. Nekem is a nagynéném volt, nem? Jogom van tudni. – O, elmondom én, de tényleg nem lesz valami kellemes. A királynét azzal vádolták, hogy házasságtörést követett el a testvérével, az én nagybátyámmal. – Catherine csendesen beszél, mintha teljesen hétköznapi történetet mesélne. – És más férfiakkal is. Bűnösnek találták őt is, a bátyját is, a többi férfit is. A királynét és bátyját, George-ot halálra ítélték. Én elkísértem a nagynénémet a Towerbe. Az udvarhölgye voltam ott. Vele voltam, amikor érte jöttek, és elindult meghalni. Nézem ezt a velem egykorú lányt, az unokatestvéremet, családtagomat. – A Towerben voltál? – suttogom. Bólint. – Amint vége lett, a mostohaapám értem jött és elvitt onnan. Anyám megfogadta, hogy sosem megyünk vissza az udvarhoz. – Mosolyog és vállat von. – De hát itt vagyok – szól vidáman. – Ahogy a mostohaapám mondja: hova máshova mehetne egy lány? – A Towerben voltál? – Nem tudok megszabadulni a gondolattól. – Hallottam, ahogy a vérpadot ácsolták – mondja komolyan. – Együtt imádkoztam a királynéval. Láttam őt, amikor utoljára kiment. Rettenetes volt. Tényleg rettenetes. Nem szívesen gondolok rá még ma sem. – Elfordítja az arcát, és egy pillanatra behunyja a szemét. – Rettenetes volt – ismétli. – Szörnyű halált halt. – Felségárulást követett el – suttogom. – A királyi bíróság felségárulásért ítélte el – helyesbít, de nem igazán értem a különbséget. – Tehát elkövette. Megint rám néz. – Nos, mindez úgyis nagyon régen volt, és akár bűnös volt, akár nem, kivégezték a király parancsára, az Úrban megerősödve halt meg, és most már nincs többé. – Akkor biztosan bűnös volt. A király nem végeztetne ki egy ártatlan asszonyt. Lehajtja a fejét, hogy elrejtse az arcát. – Amint mondja, a király tévedhetetlen. – Gondolod, hogy ártatlan volt? – suttogom. – Tudom, hogy nem volt boszorkány, tudom, hogy nem volt áruló. Biztos vagyok benne, hogy nem követett el házasságtörést azokkal az emberekkel – mondja határozottan. – De nem vitatkozom a királlyal. Őfelsége bizonyára jobban tudja. – Nagyon félt a királyné? – suttogom. – Igen. Nem tudom, mit mondhatnék még. Lady Rochford lép be a szobába, és felfigyel kettősünkre, összedugott fejünkre. – Mit csinálsz, Catherine? – kérdi ingerülten. Catherine felnéz. – Hímző cérnákat válogatok őfelségének. Lady Rochford hosszan, keményen rám néz. Pontosan tudja, hogy aligha állok neki hímezni, amikor nem néz senki. – Tedd vissza rendesen a dobozba, ha végeztél – mondja. Aztán kimegy megint. – De őt nem vádolták meg – suttogom, az ajtó felé intve ahol őladysége távozott az imént. – És anyádat sem vádolták meg. Csak George-ot. – Anyám akkoriban tért vissza az udvarhoz. – Catherine elkezdi felgombolyítani a selymet. – És régi kedvence volt a királynak. Lady Rochfordot azért nem vádolták, mert ő tanúskodott a férje és a királyné ellen. Nem vádolhatták meg, ő volt a koronatanú. – Micsoda? – Annyira elképedek, hogy apró sikoly szakad ki belőlem, és Catherine hátrapillant az ajtó felé, mintha félne, hogy valaki hallgatózhat. – Elárulta a saját férjét és sógornőjét?

Bólint. – Régen volt már – ismétli. – Anyám azt mondja, régi bűnökön és régi sérelmeken nem érdemes rágódni. – Hogy tehette? – A megdöbbenéstől szinte dadogok. – Hogy tehetett ilyet? A halálba küldte a férjét! Megvádolta – azzal! Hogy bízhat ennyire a nagybátyám Lady Rochfordban? Ha elárulta a saját férjét és a királynét? Unokatestvérem, Catherine fölkel a padlóról, és a dobozba teszi a selymet, ahogy utasították. – Anyám meghagyta, hogy senkiben ne bízzak az udvarnál – jegyzi meg. – Azt mondta, különösen Lady Rochfordban ne. Most aztán van min töprengenem. Nem tudom elképzelni, milyen volt akkor régen. Nem tudom elképzelni, milyen volt a király, amikor még fiatal volt, egészséges fiatalember, talán ugyanolyan jóképű és kívánatos, mint Thomas Culpepper most. És milyen lehetett Anna királyné, a nagynéném, akit ugyanúgy csodáltak, ahogy most engem, ugyanúgy a tenyerükön hordták az udvaroncok, ahogy most engem, s ugyanúgy kitárta a szívét Jane Boleynnek, ahogy én. Nem tudom eldönteni, mit jelent mindez. Nem tudom eldönteni, számomra mit jelent. Ahogy Catherine is mondta, régen volt már, és most mindenki más, mint akkor. Nem hagyhatom, hogy ez a régi, szomorú történet kísértsen. Boleyn Anna régóta szégyenteljes titok a családomban, és most már aligha számít, hogy ártatlan volt vagy nem, hiszen végül árulóként halt meg. Nekem aztán végképp nem kell, hogy számítson. Szó sincs róla, hogy a nyomdokaiba lépnék, hogy a vérpad volna a Boleyn örökség, és én az örökös. Számomra ez semmin sem változtat. Nem kell utánoznom őt. Most én vagyok a királyné, és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Ügyesen kell bánnom a királlyal, aki jóformán nem is a férjem. Egy hónapja alig hagyta el a termeit, és be sem enged, ha látogatóba megyek hozzá. És mivel sosem találkozunk, nincs mitől elégedettnek lennie velem, és hónapok óta nem kaptam tőle semmit, még egy apró csecsebecsét sem. Olyan bárdolatlan dolog tőle, és olyan önző, hogy ha beleszeretek valaki másba, hát úgy kell neki. Persze, nem csinálok ilyet, és nem tartok szeretőt, a világ minden kincséért sem. De ha mégis úgy lenne, az csakis az ő hibája. Csapnivaló férj, és szép, hogy mindenki folyton az egészségemért aggódik, és az örökös érkezését várja, de ha be sem enged a szobájába, hogy szüljek gyereket? Elhatároztam, hogy ma este jó feleség leszek és újra próbálkozom, megüzentem egy apróddal, hogy szeretnék a királlyal vacsorázni a szobájában. Thomas Culpepper visszaüzen, hogy a király kicsit jobban van ma, és jobb a kedve is. Fölkelt az ágyból, és az ablaknál ülve hallgatta a madarak dalát. Thomas személyesen is átjön, hogy elmesélje, a király lenézett az ablakból, és látta, hogy a kiskutyámmal játszom, és mosolygott. – Tényleg? – kérdezem. Az egyik új ruhám volt rajtam akkor, nagyon halvány rózsaszínű, ezzel ünnepeltem a nagyböjt befejezését, végre – valahára, és a karácsonyi gyöngysoromat viseltem hozzá. Igazság szerint nagyon elragadó lehettem, ahogy a kertben játszadoztam. Bárcsak tudtam volna, hogy figyelnek! – Maga is látott? Elfordítja a fejét, mintha félne bevallani. – A király helyében én lerohantam volna a lépcsőn, hogy önnel legyek, fájdalom ide vagy oda. Ha én lennék az ön férje, sosem engedném el a közelemből. Bejön két lány, és kíváncsian néznek ránk. Tudom, hogy Thomas és én szembefordulva állunk, mintha csókolózni készülnénk. – Mondja meg Őfelségének, hogy vele vacsorázom ma este, ha megengedi, és mindent el fogok követni, hogy felvidítsam – mondom jól érthetően, mire Thomas meghajol és távozik.

– Felvidítod? – szól Ágnes. – Hogyan? Adsz neki még egy beöntést? – Mind felkacagnak, mintha ez remek vicc volna. – Igyekszem felvidítani, ha nem akar mindenáron rosszkedvű maradni – mondom. – És vigyázz a szádra. Senki nem mondhatja, hogy nem teszem gondosan asszonyi kötelességemet, még ha mogorva is a király. És legalább láthatom Thomast ma este, amikor értem jön, hogy átkísérjen a királyhoz, aztán vissza, így lesz pár percünk kettesben. Ha találunk egy helyet, ahol nem lát senki, akkor megcsókol, tudom, hogy megteszem, és elolvadok, mint a cukor a lábosban, amint erre gondolok.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS – Nagyszerű – mondja Howard bátyám. – A király nincs jobban, de legalább megint szóba áll a királynéval. Ágyba bújtak már? – Múlt éjjel. Katalin játszotta a férfi szerepét, ő volt fölül, meglovagolta, csak így tudta fölgerjeszteni, nagyon utálja ezt. – Nem érdekes. Fő, hogy az aktus meglegyen. És a király élvezi? – Hogyne. Melyik férfi nem? Komor mosollyal biccent. – És tökélyre vitte a lány a színjátékot, amit rendeztél? Meggyőzte a királyt, hogy amikor visszavonul az udvartól, a távollététől Katalinnak megszakad a szíve, és folyton attól fél, Henrik visszamegy a klevei nőhöz? – Azt hiszem, igen. Kurtán felkacag. – Jane, drága Jane, belőled csodálatos herceg lehetett volna. Neked kellene a családfőnek lenned, nőként kárba vész a tehetséged. A képességeid nyomorúságosan bennszorultak egy asszonyi testben. Ha egy királyságot kellett volna védened, férfiként kiválóan megálltad volna a helyed. Nem állom meg mosolygás nélkül. Hosszú utat tettem meg a kegyvesztettség évei óta, ha a család feje kijelenti, hogy nekem is hercegnek kellett volna lennem, amilyen ő. – Volna egy kérésem – mondom, amíg ilyen nagy az ázsióm nála. – Ki vele! Szinte azt mondanám: kérhetsz akármit. – Tudom, hogy hercegséget nem tud adni nekem – kezdem. – Lady Rochford vagy – emlékeztet. – A harcunk a címed megőrzéséért sikeres volt, ez megmaradt neked a Boleyn örökségből, ha minden más el is veszett. Nem jegyzem meg, hogy a cím nem sokat ér, amikor a nevemet viselő udvarházat a férjem húga meg a kölykei birtokolják, nem én. – Arra gondoltam, hogy egy másik címet szeretnék magamnak – vetem föl. – Miféle címet? – Arra gondoltam, újra férjhez mennék – rukkolok ki merészen. – Nem azért, hogy kilépjek ebből a családból, hanem hogy megnyerjem számunkra egy másik család szövetségét. Hogy tovább erősítsem a hatalmunkat, a kapcsolatainkat, növeljem a vagyonomat, és rangosabb címet szerezzek. – Szünetet tartok. – A családunkért, kegyelmes uram. Mindannyiunk érdekében. Ön szívesen állítja a nőket előnyös pozíciókba, és én szívesen férjhez mennék megint. A herceg az ablak felé fordul; nem látom az arcát. Hosszan hallgat, és amikor visszafordul, kifürkészhetetlenek a vonásai, mintha festményt látnék, olyan rezzenéstelen és semmitmondó. – Van jelölted? – kérdi. – Megtetszett valaki? Megcsóválom a fejem. – Eszembe sem jutna ilyesmi – mondom ravaszul. – Csak a javaslatot tárom ön elé, hogy kigondolja, milyen szövetség felelne meg nekünk: a Howardoknak. – És milyen cím felelne meg neked? – kérdi bársonyos hangon. – Hercegné szeretnék lenni – mondom nyíltan. – Szeretném, ha hermelinpalástot hordhatnék. Szeretném, ha kegyelmes asszonynak szólítanának. És szeretnék földeket birtokolni, a saját jogomon, nem csak a férjem vagyonából. – És miért fontolgassunk ilyen jelentős szövetséget a számodra? – kérdi, de előre sejti a választ. – Mert rokona leszek a következő angol királynak – suttogom.

– Így vagy úgy? – kérdi, a beteg királyra gondolva, amint a hátán fekszik, miközben a mi cingár leányunk erejét megfeszítve buzgólkodik rajta. – Így vagy úgy – felelem, az ifjú Culpepperre gondolva, amint lassan a királyné ágyához közelít, abban a hitben, hogy a saját vágyait követi, nem is sejtve, hogy a mi tervünket viszi véghez. – Ezen még gondolkozom – mondja. – Szeretnék újra férjhez menni – ismétlem. – Szeretnék újra egy ágyban hálni egy férfival. – Vágyat érzel? – kérdezi, mintha meglepné, hogy nem vagyok valamiféle hidegvérű kígyó. – Mint minden nő – mondom. – Férjet szeretnék, és még egy gyereket. – De ellentétben más nőkkel, csakis akkor kell az a férj, ha herceg – mondja halvány mosollyal. – És lehetőleg gazdag. Visszamosolygok rá. – Hát persze, uram – mondom. – Nem vagyok én olyan ostoba, hogy szerelemből házasodjak, mint egyesek, ugyebár.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. ÁPRILIS A számítás, és legyünk őszinték, egy csipetnyi hiúság vitt az udvarhoz karácsonykor, és azt hiszem, bölcs dolog volt emlékeztetni a királyt, hogy én vagyok az ő új testvére. De a félelem hozott sürgősen vissza Richmondba. Az ünnepségek és az ajándékok már rég feledésbe merültek, de a félelem megmaradt. A király jó kedvében volt karácsonykor, de sötét hangulatban töltötte a nagyböjtöt, és boldog voltam, hogy itt vagyok, és elfeledkeztek rólam az udvarnál. Úgy döntöttem, hogy nem megyek oda húsvétkor, és nem tartok velük a nyári országjárásra sem. Félek a királytól, fölismerem benne mind az öcsém zsarnokságát, mind apám őrültségét. Ránézek arra a fürkésző, gyanakvó szempárra, és úgy érzem, láttam már ilyet korábban. Veszélyes ember, és azt hiszem, az udvar is rájön idővel, hogy jóképű hercegük erős férfivá cseperedett, és most ez a férfi lassanként kezelhetetlen lesz. A király durván ostorozza a reformistákat, protestánsokat és lutheránusokat, és mind a lelkiismeretem, mind a biztonságvágyam arra sarkall, hogy a régi egyház régi szertartásai szerint gyakoroljam a vallást. Mária hercegnő hitét tekintem példaadónak, de nélküle is térdet hajtanék áldozáskor, és hinnék abban, hogy a bor vérré, a kenyér testté válik. Henrik Angliájában veszélyes másképp hinni, még a gondolataink is árulóink lehetnek. Miért érzi szükségét, ő, aki hatalmával és gazdagságával minden vágyát kielégítheti, hogy vadállat módján lessé szüntelenül, kit fenyegessen? Ha nem ő volna a király, az emberek azt mondanák, őrült, aki feleségül vesz egy fiatal nőt, és alig néhány hónap múlva már újabb mártírokra vadászik, akiket elégethet. Aki az esküvője napjára teszi legjobb barátja és tanácsadója kivégzését. Őrült és veszedelmes ember, és lassan már mindenki annak látja. Fejébe vette, hogy a reformisták és protestánsok a megdöntésére szövetkeztek. A norfolki hercegnek és Gardiner érseknek eltökélt szándéka a mostani formájában megőrizni az egyházat, a gazdagságától megfosztva, de lényegében katolikusnak. A reformot meg akarják bénítani ott, ahol most tart. A kis Kitti nem tudhat ellentmondani nekik, mert nem ért semmit; az igazat megvallva már azt is kétlem, hogy ismeri a könyvében található imádságokat. A herceg és az érsek sugallatára a király felszólította a püspököket, sőt az egyszerű plébánosokat is, hogy kerítsék

kézre azokat a férfiakat és nőket, akik a templomban nem mutatnak kellő tiszteletet úrfelmutatáskor, fogják perbe eretnekségért, és máglyán égessék el őket. A smithfieldi húspiac már nem csak a henteseknek ad otthont, hanem az emberi gyásznak is: a mártírégetés központjává vált, egész készletet halmoztak fel rőzséből és rudakból, hogy máglyák épülhessenek a férfiaknak és nőknek, akiket az egyház összeszed Henrik kedvéért. Egyelőre nem inkvizíció a neve, pedig ez az. Fiatal, tudatlan, ostoba embereket és néhány valóban szenvedélyes hívőt vallatnak csip-csup teológiai problémákról, amíg a keresztkérdések hatására, rettegve és összezavarva önellentmondásba keverednek, bűnösnek ítéltetnek, és a király, ahelyett hogy népe atyja lenne, kivonszoltatja őket a térre, és tűzhalálba küldi őket. Az emberek még mindig emlegetik Róbert Barnest, aki megkérdezte a szolgabírót, amikor a máglyához kötözték, hogy miért kell meghalnia. A szolgabíró nem tudott válaszolni, ő sem tudta, mi a férfi bűne. Ahogy a nézősereg sem. Barnes maga sem tudta, miközben tüzet gyújtottak a talpa alatt. Semmi törvénybe ütközőt nem tett, semmivel nem ártott az egyháznak. Ártatlan volt. Hogy történhet ilyesmi? Hogyan válhat a királyból, aki egykor a keresztény világ legvonzóbb hercege volt, a Hit Védelmezője, országa vezércsillaga, ilyen – ki merjem mondani? – szörnyeteg? Reszketés fog el, mintha fáznék, még itt, meleg richmondi szobámban is. Hogy telhetett el a király boldogságában ennyi gyűlölettel? Hogy lehet ilyen kegyetlen a népéhez? Miért ilyen szeszélyes váratlan dührohamaiban? Hogy merhet bárki az udvarnál élni?

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS Megvan a jelöltünk a királyné kegyeire, és jóformán a kisujjamat sem kellett mozdítanom, hogy elősegítsem a románcot. Nem kellett a királynénak más ösztönzés, csak a saját vágya, és máris fülig beleszeretett Thomas Culpepperbe, és ahogy elnézem, az is őbelé. A király lába kevésbé fáj már, és húsvét óta ismét kijár a magánlakosztályából, és az udvar élete visszazökkent a megszokott kerékvágásba; de a fiatalok így is megtalálhatják a módját, hogy találkozzanak, sőt a király maga hozza össze őket, felszólítja Culpeppert, hogy táncoljon a királynéval, vagy épp a királynénak kibicel kártyázás közben, ha Culpepper az osztó. A király nagyon szereti Culpeppert, kedvenc kamarását, és mindenhová magával viszi, gyönyörködik vonzó külsejében, kellemes modorában, szellemes társalgásában. Valahányszor átmegy a királynéhoz, Culpepper is elkíséri, és a király örül, ha együtt látja a két fiatalt. Ha nem vakítaná el önnön mérhetetlen hiúsága, láthatná, hogy egymás karjaiba kergeti őket; de nem, ő vidám triónak látja hármukat, és azt bizonygatja, hogy Culpepper saját ifjúkori önmagára emlékezteti. A gyermekkirályné és a gyermekudvaronc épp együtt kártyázik, a király belenéz a lapjaikba, mint egy jóságos apa két bájos gyereke társaságában; a norfolki herceg pedig megkerüli a termet, hogy beszéljen velem. – A király megint bejár a királynéhoz? Együtt hálnak, ahogy kell? – Igen – mondom szinte mozdulatlan ajkakkal, a bájos ifjú pár és az elragadtatott atya felé fordulva. – De ki tudja, milyen sikerrel. Biccent. – És Culpepper kész meghágni? Mosolygok és felnézek rá. – Mint ön is láthatja, a lány odavan érte, és a fiú is vágyik őrá. Biccent. – Sejtettem. És Culpepper nagy kegyben áll a királynál, ez jól jön nekünk, a király szereti, ha a kedvencei együtt táncolnak. Egyébként meg a fickó

egy lelkiismeretlen csirkefogó, ez is jól jön. Szerinted elég vakmerő, hogy vállalja a kockázatot? Egy pillanatig csak ámultan nézem a herceget, aki nyugodtan szövi a hálóját, tekintetét az áldozaton pihentetve; aki látja, azt hihetné, csak az időjárásról cseveg. – Szerintem szerelmes a lányba, most akár az életét is kockáztatná érte. – Milyen aranyos – mondja savanyúan. – De szemmel kell tartanunk. Féktelen fiatalember. Volt is egy csúnya ügye, hallottad? Megerőszakolta valami vadőr feleségét? Megrázom a fejem és elfordulok. – Nem tudok róla. Felém nyújtja a karját, és együtt sétálunk végig a galérián. – Megerőszakolta, és megölte a férjet, amikor az a nő segítségére sietett. A király mindkét bűnért kegyelmet adott Culpeppernek. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megbotránkozzam. – Ez aztán a kegyenc – jegyzem meg szárazon. – Mi mást hajlandó még megbocsátani neki a király? – De miért szemelte ki magának Katalin éppen őt? Nem szól mellette semmi, csak a fiatalsága, a külseje, az önhittsége. Fölnevetek. – Egy olyan lánynak, akinek a férje egy rút öregember, ennyi valószínűleg elég is. – Nos, megkaphatja, ha annyira akarja, és talán akad egy másik fiatalember is, akit föltálalhatunk neki. Egy korábbi választottjáról van szó, most tért vissza Írországból, és még mindig a lány után ácsingózik. Bátoríthatnád Katalint, esetleg az országjárás ideje alatt, hm? Akkor kevésbé is figyelnek rá, és ha még a nyáron megfogan, akkor karácsony előtt megkoronázhatják. Nyugodtabb lennék, ha már a fején lenne a korona, és a hasában a baba, főleg, ha újból megbetegszik a király. Az orvos azt mondja, a belei teljesen elzáródtak. – Segíthetek nekik – mondom. – Megkönnyíthetem nekik a találkozást. De ennél többet aligha tehetek. A herceg mosolyog. – Culpepper egy gazfickó, a királyné meg egy céda, úgyhogy nemigen lesz többre szükség, kedves Lady Rochford. Olyan barátságos és közvetlen, hogy felbátorodom, és amikor már visszalépne a belső körbe, a karjára teszem a kezem. – És az én ügyem... – emlékeztetem. Mosolygós arca meg sem rezdül. – Á, a házassági terv – mondja. – Alakul valami. Majd később elmondom. – Ki az? – Ostobaság, tudom, de azon kapom magam, hogy a lélegzetem is visszatartom, mint egy süldő lány. Ha hamarosan férjhez mehetek, nem kizárt, hogy lesz még egy gyerekem. Ha hozzámegyek egy nemeshez, megvethetem egy előkelő család alapjait, felépíthetek egy házat, nagy vagyont szerezhetek, lesz mit hagynom az utódaimra. Túlszárnyalhatom a Boleyneket. Láthatom a családom fölemelkedését. Továbbadhatom a vagyonomat; és első házasságom szégyenét és fájdalmát elfeledtethetem a diadalmas másodikkal. – Légy türelmes – mondja. – Előbb intézzük el Katalin dolgát.

Katalin

HAMPTON COURT, 1541. ÁPRILIS Tavasz van. Soha életemben nem éreztem át egy évszakot ennyire; de idén olyan ragyogó a nap, olyan hangos a madárdal, hogy hajnalban ébredek, és aztán ébren fekszem, a bőröm tetőtől talpig lágy, mint a selyem, az ajkam nedves, a szívem dübörög a vágytól. Nevetni akarok minden ok nélkül, apró ajándékokkal akarom elhalmozni az udvarhölgyeimet, hogy boldogok legyenek. Táncolni akarok,

végig akarok rohanni a kert hosszú fasorain, megpördülni a végén, lehuppanni a fűre, beszívni a kankalinok puha illatát. Lovagolni vágyom egész nap, táncolni egész éjjel, elkártyázni a király vagyonát. Farkasétvágyam van, mindenbe belekóstolok, ami a királyi asztalra kerül, és aztán a javát, a legjavát átküldőm hol az egyik, hol a másik asztalhoz; de soha, soha nem az övéhez. Van egy titkom, olyan hatalmas titok, hogy néha úgy érzem, alig kapok levegőt, megperzseli a nyelvem, égek a vágytól, hogy kimondhassam. Néha meg mint egy csiklandás: nevetnem kell tőle. És minden nap, minden éjjel melegen, lankadatlanul, buján lüktet a testemben. Csak egyvalaki tudja, csak egy. O néz vissza rám, ha mise alatt lekukucskálok a királyné páholyából, és meglátom odalent. Lassan, lassan felém fordul a feje, mintha megérezné a pillantásomat, felnéz, azzal a mosollyal az arcán, mely a kék szeménél kezdődik, aztán felragyog azon a csókolni való száján, és ekkor pimaszul, gyorsan rám hunyorít. Mert tudja a titkot. Vadászatkor mellém léptet a lovával, csupasz keze a kesztyűmnek súrlódik, és az érintése szinte leforráz. Olyankor alig merek ránézni, pedig csak ennyi az egész, egy finom érintés, hogy jelezze, tudja a titkot; ő is tudja a titkot. És amikor táncolunk, és egymás mellé visznek a tánclépések, és összekulcsolódik a kezünk, és a koreográfia szerint összefonódó tekintettel kellene körbemennünk, olyankor lesütjük a szemünket vagy félrenézünk, vagy igyekszünk közönyösnek tűnni. Mert nem merünk túl közel kerülni egymáshoz, nem merem az arcához tartani az arcom, nem merem a szemét, forró száját, csábító mosolyát nézni. Ha búcsúzáskor kezet csókol, nem érinti az ujjaimhoz a száját, csak rájuk lehel. Káprázatos, semmihez nem hasonlítható érzés. Csak meleg leheletével ér hozzám. Szelíd markában megrezzen a kezem e gyengéd érintésre, mint a puha pázsit a lágy fuvallatra. És mi az a titok, amitől hajnalban ébredek, és reszketek, mint a nyúl, egész estig, amikor meleg lehelete megremegteti az ujjaimat? Olyan nagy titok, hogy magamban sem merem kimondani. Mert titok. Titok. Magamhoz ölelem a titkot az éjjeli sötétségben, amikor Őfelsége Henrik végre elalszik, és keresek egy kis helyet az ágyban, mely nem az ő vaskos testétől langyos vagy a sebétől bűzös, és akkor gondolatban megformálom a szavakat, de suttogva sem merem kimondani: „Van egy titkom." Magamhoz húzom a párnát, hátrasimítok egy hajtincset a homlokomból, a párnára hajtom az arcomat, jöhet az álom, behunyom a szemem: „Van egy titkom."

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. MÁJUS Nagykövetem, Dr. Harst olyan hírt hoz, melynél megdöbbentőbbet, sötétebbet tán egész életemben nem fogok hallani. Reszketni kezdtem a puszta szavak hallatán, amikor elmondta. Hogy tehetett ilyet a király? Hogy tehet ilyet bárki? A király kivégeztette Margaret Pole-t, Salisbury grófnét. A király a halálba küldött egy ártatlan, csaknem hetvenéves asszonyt, minden ok nélkül. Vagy legalábbis, ha volt rá oka, az nem lehetett más, mint ami oly sok cselekedetét mozgatja: a saját tébolyult rosszindulata. Uramisten, micsoda rettenetes ember lett belőle. Kis richmondi udvaromban magam köré tekerem a köntösömet, szólok az udvarhölgyeimnek, hogy nem kell velem jönniük, és hogy a nagykövet és én sétálni megyünk a kertbe. Nem hagyom,

hogy félelmet lássanak az arcomon – most, amikor már pontosan tudom, milyen szerencsém volt, hogy ilyen könnyen, ilyen kényelmesen megmenekültem. Hálát adok Isten jóságáért, hogy megkímélte az életemet. Volt okom rettegni a király gyilkos tébolyától. Mindenki figyelmeztetett rá, és bár valóban féltem, azt nem tudtam, hogy ilyen elvetemült lehet. Ez a gonoszság, ez a beteges rosszindulat egy olyan asszonnyal szemben, aki az anyja lehetne, aki gyámleánya volt az ő nagyanyjának, legkedvesebb barátja a feleségének, keresztanyja a saját lányának; aki valóságos szent volt, nem követett el semmi rosszat – nos, ez egyszer és mindenkorra bizonyítja a szememben, hogy a király mérhetetlenül veszedelmes ember. Képes volt megparancsolni, hogy egy majdnem hetvenéves nőt kirángassanak az ágyából, és aztán lefejezzék – minden ok nélkül! Nem volt más célja, csak hogy összetörje a fia szívét, a családjáét, azokét, akik szeretik. Ez a király egy szörnyeteg, hiába mosolyog olyan melegen az arájára, hiába oly kedves és nagylelkű most velem, én jól az eszembe vésem: Henrik, angol király egy szörnyeteg, egy zsarnok, és a birodalmában senki nincs biztonságban. Nincs biztonság egy olyan országban, ahol ilyen király ül a trónon. Csak egy őrült viselkedhet így. Ez az egyetlen magyarázat. Henrik őrült, és én olyan országban élek, melyet egy őrült király irányít, és a biztonságom az ő jóindulatán múlik. Dr. Harst gyorsabb tempóra vált, hogy lépést tartson velem; olyan szaporán lépkedek, mintha gyalog akarnék elmenekülni a királyságból. – Látom, nagyon elszomorította a hír – mondja. – Kit ne szomorítana el? – Körbepillantok; németül beszélünk, nem hallgathatnak ki, az apródom lemaradt mögöttünk. – Minek végeztette ki Lady Pole-t a király? Évek óta a Towerben raboskodott. Aligha szőhetett összeesküvést ellene, senkivel nem találkozott, csak a fogláraival, a király már kiirtotta a fél családját, a többit meg a Towerbe vetette. – A király sem hiszi, hogy Lady Pole összeesküvést szőtt – mondja csendesen. – De az északiak megint a régi vallás érdekében lázadtak fel, és a Pole családot akarják a trónra ültetni. A Pole – ok eltökélt pápisták, és igen népszerűek, északról származnak, a York királyi család sarjai, a Plantagenet – dinasztiából. A régi hitet vallják. A király nem tűr meg riválist. Még egy ártatlan riválist sem. Megborzongok. – Akkor miért nem fog fegyvert az északiak ellen? – tudakolom. – Egy hadsereggel leverhetné a felkelést. Minek fejeztet le egy öreg hölgyet Londonban az északi felkelés miatt? – Azt mondják, azóta gyűlölte, mióta a lady Aragóniái Katalint támogatta a király ellenében – mondja csendesen. – Fiatal korában csodálta és tisztelte, Lady Pole volt az utolsó Plantagenet – hercegnő, több királyi vér folyt az ereiben, mint a királyéban. De a váláskor Lady Pole a királynét támogatta, nyíltan kiállt mellette. – Az sok évvel ezelőtt történt. – A király nem feledkezik meg az ellenségeiről. – Miért nem veri le a felkelést, mint legutóbb? Lehalkítja a hangját. – Azt mondják, fél. Ahogy legutóbb is félt. Akkor sem ő harcolt ellenük, a herceget, Thomas Howardot küldte maga helyett. Nem megy oda személyesen. Megszaporázom a lépteimet, a követ utánam siet, az apród még inkább hátramarad. – Sosem leszek igazán biztonságban – mondom, inkább csak magamnak – Amíg él, soha. Bólint. – Nem lehet a szavára adni – mondja röviden. – És sohasem felejt el egy sértést.

– Gondolja, hogy ez – egy mozdulattal körbemutatok a csodaszép parkon, a folyón, a mesés palotán – , ez az egész csak lekenyerezés? Hogy nyugton maradjak, hogy az öcsém nyugton maradjon, amíg a király fiút nemz Katalinnak? És a szülés után megkoronáztatja, és miután megkapta, amit akart, letartóztat felségárulásért vagy eretnekségért vagy ami vád épp az eszébe jut, és engem is meggyilkol? A nagykövet arca elszürkül a félelmes felvetésre. – Istenem, imádkozom, hogy ne úgy legyen. De nem lehetünk biztosak benne – mondja. – Eleinte úgy véltem, hogy tartós egyezséget akar, és tartós barátságot önnel. De nem lehetünk ebben biztosak. Ennél a királynál semmiben nem lehet biztos az ember. Sőt, lehetséges, hogy akkor még tartós barátságot akart, de holnap meggondolja magát. Mindenki ezt mondja róla. Hogy veszélyes és kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, kiben lát ellenséget. Nem bízhatunk meg benne. – Ő maga a végromlás! – fakadok ki. – Azt tesz, amit akar, bármit megtehet, amit akar. Veszedelmes ember. Egy rémálom! A tárgyilagos nagykövet nem szól rám, hogy túlzok. Dermedten látom, hogy bólint. – Rémálom – mondja egyetértőn. – Ez az ember a nép rémálma. Hála Istennek, hogy ön megszabadult tőle. Isten óvja az ifjú királynét.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. JÚLIUS A király, bár öregebbnek, megviseltebbnek tűnik, legalább végre visszatért az udvar körébe, és ismét úgy él, ahogy egy király, nem pedig mint egy nyomorult beteg. A temperamentuma átokként nehezedik a szolgáira, dühkitörései megrengetik a kastélyt. A lábát és a beleit maró méreg átszivárog a jellemébe. A Titkos Tanács lábujjhegyen tipeg, nehogy megsértse valamivel; reggel mond valamit, este már homlokegyenest ellenkező véleményt hangoztat indulatosan. Úgy tesz, mintha a reggelt már el is feledte volna, és nem meri emlékeztetni senki. Aki nem ért vele egyet, az hitszegő, és az árulás vádja úgy üli meg az udvar levegőjét, akár a király sebének a gennyes bűze. Gyakorlott köpönyegforgatók társasága ez, mégsem láttam még soha, hogy ilyen készségesen hajították volna félre minden meggyőződésüket. A király mindennap ellentmond saját magának, és a tanácsnokai rábólintanak, akármit vesz a fejébe éppen. Salisbury grófné kivégzése mindnyájunkat megrendített, még a legszívtelenebbeket is. Mind ismertük, mind büszkén vallottuk magunkat a barátjának, amíg Katalin királyné legjobb barátja és szövetségese volt, a York – dinasztia utolsó leszármazottja. Persze könnyű volt elfeledkezni róla, amikor kiesett a király kegyeiből, és eltemetkezett vidéken. Annál nehezebb volt aztán nem venni tudomást néma jelenlétéről, amikor a Towerbe került, és tudtuk,hogy zord körülmények között, fázva, éhezve, a családját gyászolva él, és még a csöpp unokáit is elnyelte a Tower börtöne. Az pedig elviselhetetlen volt, amikor a király minden figyelmeztetés nélkül lecsapott rá, és megparancsolta, hogy kirángassák az ágyából, és a vérpadon lemészárolják. Úgy hírlik, hogy elfutott a hóhérbárd elől, nem mondott megkapó beszédet, nem feküdt jámborul a tőkére a király kedvéért. Nem vallott be semmit, az ártatlanságát hangoztatta. Elzuhant a vérpadon, négykézláb menekült, a hóhérnak utána kellett futnia, és úgy vagdalnia szét a nyakát. Beleborzongok, ha hallom, a lelkem legmélyéig felkavar. Négykézláb kúszott el ugyanazon tőke elől, melyet Anna kivégzésére vittek ki valaha. Hány nő feje kerül még rá? Ki lesz a következő?

Katalin ügyesebben kezeli ezt az új, ingerült Henriket, mint reméltük. Nem érdekli sem a vallás, sem a hatalom, így hát Henrik nem beszéli meg vele a döntéseit, és Katalin mit sem tud arról, hogy amit a király reggel elhatároz, az még sötétedés előtt a visszájára fordul. Üresfejű lány lévén Katalin sosem vitatkozik a királlyal. Az meg úgy bánik vele, mint a kedvenc kiskutyájával, egy dédelgetni való öl – ebbel, akit bármikor elküldhet, ha épp nincs kedve hozzá. Katalin jól tűri ezt, és van annyi esze, hogy Culpepper iránti érzelmeit az asszonyi odaadás leple alá rejtse. Egyébként is, melyik gazda venné a fáradságot, hogy megkérdezze az ölebet, mire vágyik igazából? Az egész udvar szeme láttára vonszolja magával mindenhová, nincs benne semmi szemérem. Vacsoránál szégyentelenül a királyné melléhez nyúlkál, megcsipkedi, nézi, ahogy az arca elvörösödik. Csókot kér tőle, és ha Katalin az orcáját nyújtja, helyette a száját kezdi szopogatni, és látszik, hogy pajkos keze a lány farát lapogatja. Katalin sosem húzódik el tőle, sosem lép hátra. Ha alaposan megfigyelem, észreveszem, hogy kissé megmerevedik a férje érintésére, de semmit nem tesz, amivel magára vonhatná a haragját. Ahhoz képest, hogy csak tizenöt éves, remekül viseli. Ahhoz képest meg különösen, hogy szenvedélyesen szerelmes egy másik férfiba. Ha találnak is alkalmat lopott együttlétekre vacsora és az esti tánc közben, éjfélre már az ágyában van a királyné, pompás hálóinge lazán befűzve, fehér hálósapkája nagynak, fényesnek mutatja a szemét: egy álmos angyal, aki a királyra vár. Ha sokáig kell várnia, néha elnyomja az álom. Amikor alszik, olyan, mint egy gyerek, és az a szokása, hogy az arcával végigsimítja a párnát; nagyon bájos ez a mozdulat. A király hálóruhában érkezik, vastag köpeny borul széles vállára, beteg lábát súlyos kötés fedi, de a genny szaga átszivárog a fehér kötszeren. Thomas Culpepper szinte minden este elkíséri, fiatal vállára súlyosan nehezedik a királyi kéz. Culpepper és Katalin még egy pillantást sem váltanak, amikor a fiatalember a lány ágyához kíséri az öreg királyt. Culpepper az ágy támláját bámulja Katalin feje fölött, ahol a király fába vésett névbetűje összefonódik a lányéval; Katalin pedig a hímzett selyemtakarót nézi. Culpepper lehúzza a köntöst a király kövér válláról, egy kamarás fölhajtja a takarót. Két apród fellódítja a királyt az ágyra, és ügyel rá, hogy a király ne inogjon meg, míg az ép lábán egyensúlyoz. A gennyes seb bűze szétárad a hálószobában, de Katalin meg sem rezzen. Állhatatosan, hívogatón mosolyog, és higgadtan tűri, amikor a király nyögdécselve az ágyra zökken, és a kísérők a takaró alá tolják a lábát. Azután magukra hagyjuk őket, tiszteletteljesen kihátrálunk a szobából, és csak ekkor pillantok Thomas Culpepperre, fájdalmas grimaszba torzult fiatal arcára. – Maga kívánja őt – mondom neki halkan. Látom, hogy tiltakozna, de aztán csak vállat von és hallgat. – O is kívánja magát – rukkolok ki. Erre megragadja a könyökömet, és félrevon az ablakfülkébe, ahol szinte teljesen beburkol minket a vastag függöny. – Ezt ő mondta? Ezekkel a szavakkal? – Igen. – Mikor mondott ilyet önnek? Mit mondott? – Majdnem minden éjjel kijön a hálószobából, miután elaludt a király. Olyankor leveszem a hálósapkáját, megfésülöm a haját, néha szinte sír. – Fájdalmat okoz neki a király? – kérdi megbotránkozva. – Nem – felelem. – A vágytól sír. Minden éjjel a királyra kell másznia és küszködnie, hogy kielégítse, de benne csak nőttön nő a feszültség, mint egy felajzott íjban. Culpepper arcát érdemes látni; ha nem volna olyan fontos a megbízatásomnak eleget tennem, kitörne belőlem a nevetés. – Sír a vágytól?

– Sikoltani tudna – mondom. – Néha altatóport adok be neki, máskor fűszeres forralt bort iszik, de még így is van, hogy órákig nem tud elaludni. Föl – alá járkál a szobában, a hálóinge szalagját húzkodva, és azt mondja, elemészti a vágy. – Mindig kijön, amikor elalszik a király? – Ha egy óra múlva visszatér ide, épp itt találja – susogom. Tétovázik egy pillanatig. – Nem merek – mondja. – Találkozhatna vele – mondom kecsegtetőn. – Amikor kibújik az ágyából, kielégítetlenül, önért epedve. Az arcára kiül a mohóság. – Kívánja magát – emlékeztetem. – Amikor megsimítom a haját, hátraveti a fejét, és azt suttogja: „O, Thomas!" – A nevemet suttogja? – Megőrül magáért. – Ha rajtakapnak vele, akkor neki vége, és nekem is – mondja. – Átjöhetne egyszerűen beszélgetni – mondom. – Hogy lecsillapítsa őt. A királynak is nagy szolgálatot tenne, ha visszaadná a felesége nyugalmát. Hisz meddig bírhatja még? A király minden éjjel magával rángatja, levetkőzteti, végigjártatja rajta a szemét, aztán a kezét, a teste minden porcikáját összefogdossa, ő mégsem lel soha békére. Ismétlem, Culpepper úrfi, a királyné nem bírja már sokáig, akár a pattanásig feszült húr. Görcsösen megrándul a torka, a gondolatra nagyot nyel. – Talán ha beszélhetnék vele... _ Jöjjön vissza egy óra múlva, én majd beengedem – mondom. Magam is levegőért kapkodok, majdnem ugyanúgy felizgatnak a saját szavaim, mint őt. – Beszélhet vele a belső szobában, a király a hálóban fog aludni. Én is magukkal leszek, egész idő alatt. Ki szólhatna egy rossz szót is, ha én is ott vagyok egész végig? Különös módon nem nyugtatja meg a barátságom; elhúzódik és gyanakodva méreget. – Mi készteti arra, hogy segítsen nekem? – tudakolja. – Mit nyer maga ezzel? – A királynénak segítek – vágom rá gyorsan. – Mindig őt szolgálom. Szüksége van a maga barátságára, találkozni akar magával. Én csak gondoskodom róla, hogy biztonságban legyen. Nyilván elvette az eszét a szerelem, ha képes elhinni, hogy biztonságos lehet ez a találkozás. – Egy óra múlva – mondja. * A kihunyófélben lévő tűz mellett várok Katalinra. A herceg parancsát teljesítem, de a gondolataim elkalandoznak; a férjem, George és Anna jár az eszemben. George is mindig megvárta Annát a királyi hálószoba előtt, ahogy most én a királynét, ahogy nemsokára Culpepper is. Megrázom a fejem; megfogadtam, hogy nem gondolok rájuk többet, megfogadtam, hogy száműzöm őket a gondolataim közül. Annak idején az őrületbe kergettem magam miattuk, de már nincsenek, hát nem kell gyötrődnöm többé. Kisvártatva kinyílik a hálószoba ajtaja, és Katalin lép ki rajta. Sötét árnyék ül a szeme alatt, halovány az arca. – Lady Rochford – suttogja erőtlenül, amikor meglát. – Előkészítette a bort? Felocsúdok töprengésemből. – Hogyne. – A kandalló melletti székre ültetem. Meztelen lábát a kandallórácsra támasztja. Megborzong. – Undorodom tőle – jegyzi meg váratlanul. – Uramisten, hogy undorodom magamtól. – A kötelességét teszi.

– De nem vagyok rá képes – mondja. Behunyja a szemét, és hátrabillenti a fejét. Egy könnycsepp csordul ki lecsukott szemhéja alól, és végigpereg az arcán. – Még az ékszerekért sem. Nem bírom tovább. Egy pillanatig hallgatok, aztán azt suttogom: – Látogatója jön ma éjjel. Meglepetten fölegyenesedik. – Kicsoda? – Szívesen látott vendég – mondom. – Valaki, aki után hónapok óta vágyódik felséged, talán már évek óta. Kit látna a legszívesebben? Elvörösödik az arca. – Csak nem azt akarja mondani... – szólal meg. – Ő jön? – Thomas Culpepper. A neve hallatán levegőért kapkod, és felpattan. – Föl kell öltöznöm – mondja. – És fésüljön meg. – Nem lehet – mondom. – Hadd fordítsam el a háló kulcsát. – Bezárná a királyt? – Muszáj, különben kijön, ha felébred. Majd kitalálunk valami ürügyet. – De kell a parfümöm! – Nem kell. – Nem fogadhatom így. – Küldjem el, ha az ajtóhoz ér? – Ne! Kopogás hallatszik az ajtónál, olyan halk, hogy meg sem hallanám, ha nem volna olyan edzett a fülem. – Már itt is van. – Ne engedje be! – A karomra teszi a kezét. – Túl veszélyes. Istenem, hisz nem keverhetem őt veszélybe! – Csak beszélgetni jött – csillapítom. – Abból nem lehet semmi baj. – Csöndesen kinyitom az ajtót. – Eressze be – szólok az őrnek. – A király hívatja Culpepper úrfit. – Szélesre tárom az ajtót, és Culpepper belép a szobába. Katalin föláll a kandalló mellől. A tűz világa beragyogja az arcát, bearanyozza a hálóingét. Leomló haja megcsillan a fényben, az ajka szétválik és a drága nevet suttogja, az orcája kipirul. A hálóing szalagja megrebben a nyakánál, ahol sebesen lüktet egy ér. Culpepper kábán, mint egy alvajáró, elindul feléje. Kinyújtja a karját, a lány megfogja a kezét, és a fiú tenyerét az arcához szorítja. Culpepper belemarkol Katalin hajába, a másik keze a derekát keresi vakon, és egymáshoz simulnak, mintha már hónapok óta várnának erre az érintésre; persze úgy is van. Katalin keze Culpepper vállára csúszik, a fiú magához szorítja, Katalin némán felkínálja az ajkát, és Culpepper lehajol hozzá. Elfordítom a külső ajtó kulcsát, hogy az őr ne jöhessen be. Aztán visszamegyek a hálószobához, és az ajtónak támasztom a hátam, a fülemet hegyezve, éberen figyelem a király felől érkező neszeket. Kihallatszik sípoló lélegzése, és egy hangos, zsíros böffentés. A tűz fényében látom, hogy Culpepper keze a hálóing alá csúszik, Katalin feje engedelmesen hátrahanyatlik, a fiú megfogja a mellét, és Katalin hagyja, hogy simogassa, sőt ujjaival a fiú göndör barna hajába túr, és saját meztelen nyakára húzza a fejét. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet róluk. Éppen olyan érzés, mint amikor George-ot képzeltem el a szeretőjével. Késként belém hasító gyönyör, gyötrő vágyakozás. Culpepper a magas támlájú székre ül, és magához húzza Katalint. Nemigen látok mást, csak a szék hátát és kettejük sötét kontúrját a tűz izzó fényében. Akárha a vágy koreográfiáját látnám: a fiú megragadja a lányt a csípőjén, és az ölébe ülteti. Látom, ahogy a lány a fiú nadrágját babrálja, s a fiú kibogozza a lány hálóingének szalagjait. A szemem láttára fogják megtenni. Nincs bennük szemérem: nem zavarja őket jelenlétem a szobában, a lány alvó férje a szomszédban. Leküzdhetetlen, buja vágyuktól hajtva most és itt, énelőttem teszik meg.

Lélegezni is alig merek; mindent látnom kell. Az alvó király fújtatásához kettejük halk zihálása társul; most közös ritmusra mozognak, és elővillan egy fehér comb, amikor Katalin félrehúzza a hálóingét, és Culpepper felnyög; tehát Katalin rámászott, és a testébe fogadta. Halk, vágyakozó sóhajt hallok: én sóhajtok, lopott gerjedelemtől fel – tüzelten. Megreccsen a szék; Katalin a támlába kapaszkodva, lihegve vonaglik, a fiú újra és újra belényomul, s hallom, hogy Katalin nyögdécselni kezd a gyönyörtől, félek, hogy felébresztik a királyt, de már semmi sem állíthatja meg őket, az sem, ha felébred, és kikiabál a király, az sem, ha fölkel, és kinyittatja az ajtót; a vágy egymáshoz tapasztja őket, nem szabadulhatnak. Amikor Katalin apró sikolyai felerősödnek, elgyengül a térdem az ő gerjedelmét tükrözve; lecsúszom a földre, letérdelek s bár őket nézem, George felhevült arcát látom magam előtt, s ölében a szeretőjét, míg végül Katalin elfulladva a fiú vállára hanyatlik, és ebben a pillanatban Thomas is felnyög, és megragadja a lányt, aztán elernyednek mindketten. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el; Katalin végre fölrezzen, és halkan mormol valamit. Culpepper elereszti, és a lány föláll a székről, leereszti a hálóinge szegélyét, és a fiúra mosolyogva a kandalló mellé lép. Culpepper fölkel és megköti a nadrágja zsinórját, aztán a lány felé nyúl, hátulról átöleli, és megharapdálja a nyakát, a haját. Mint egy fiatal leány, aki életében először szerelmes, Katalin megfordul a fiú ölelésében, az ajkát nyújtja felé és megcsókolja; a csókja rajongásról árulkodik, és örök szerelmet ígér. * Reggel a herceg őkegyelmessége keresésére indulok. Az udvar vadászathoz készülődik, és a királynét a király egyik barátja segíti a nyeregbe. A királyt már fellódították a vadászlova hátára; jó kedvében van, fölnevet Culpepper új, piros bőrkantárja láttán, aztán a kopóit szólítja. A herceg ma nem tart velük; az ajtóból szemléli a hűvös reggelen gyülekező lovakat és kopókat. A lovam felé menet megállok mellette. – Megtörtént – szólalok meg. – Tegnap este. Biccent, mintha csak a lópatkók árát közöltem volna vele. – Culpepper? – kérdi. – Igen. – És meg fogják ismételni? – Amilyen gyakran csak lehet. A királyné megőrül érte. – Csak óvatosan – mondja. – És szólj, amint teherbe esik. Bólintok. – És az én ügyem? – kérdem merészen. – A te ügyed? – ismétli, értetlenséget színlelve. – A házasságom – mondom. – Én... én férjhez akarok menni. Felvonja a szemöldökét. – Házassággal oltanád a szomjadat, kedves Lady Rochford? – kérdezi. – Pedig úgy emlékszem, George mellett is kiszáradtál. – Nem az én hibám volt – vágom rá. – Hanem... tudja, hogy kié. Mosolyog, hiszen neki nem kell magyaráznom, kinek a jelenléte árnyékolta be a házasságomat, ki vetette a szikrát, mely mindannyiunkat elégetett. – Tehát mi a helyzet az új házasságommal? – makacskodom. – Levélben intézem a dolgot – mondja. – Majd ha meghozod a hírt a királyné terhességéről, véglegesítem a döntést. – És a kiszemelt nemes? – kérdezem izgatottan. – Ki az? – Monsignor le Compie? – kérdez vissza. – Majd meglátod, kedves Lady Rochford. De nekem elhiheted, hogy vagyonos, fiatal, jóképű és – nézzük csak – három, de legföljebb négy lépcsőfokra áll a francia királyi tróntól. Megfelel ez neked? – Tökéletesen. – Az örömtől a szavam is elakad. – Nem fog csalódni bennem, kegyelmes uram.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. JÚNIUS Levelet kaptam a királyi főkamarástól, melyben meghív, hogy csatlakozzak az udvarhoz a nyári országjárásra. A király az északi megyékbe látogat el, ahol nem is olyan rég értek véget az új vallás miatti lázongások. Büntetni és jutalmazni megy, de előreküldte a hóhérát, és biztos távolságból követi. Hosszan üldögélek e levél fölött töprengve. Igyekszem mérlegelni, mi jár nagyobb veszéllyel. Ha a királlyal tartok, és jól érzi magát a társaságomban, és a kegyeibe fogad, akkor talán egy újabb évre gondoskodhatom a biztonságomról. De ugyanakkor a lelketlen udvaroncok is látni fogják, hogy a király mennyire kedvel, és azon lesznek, hogy távol tartsanak tőle. Katalin nagybátyja, a norfolki herceg mindent elkövet, hogy az unokahúga ki ne essen a király kegyeiből, és nem lesz ínyére az összehasonlítás énvelem. Nyilván megtartotta a dokumentumokat, melyek igazolják, hogy részese voltam a király elleni pápista szervezkedésnek. Talán ennél is nagyobb szörnyűségekre hamisított bizonyítékokat: házasságtörésre vagy boszorkányságra, eretnekségre vagy felségárulásra. Ki tudja, miféle eskü alatt tett vallomásokat szedett össze, amikor a halálomat kívánta? Aligha dobta ki őket, amikor a király inkább elvált tőlem. Bizonyára megvannak még. És meg is tartja őket örökre, hátha egy nap még fölhasználhatja ellenem. Viszont ha nem megyek el, akkor nem tudom megvédeni magam. Ha bárki a szájára vesz, és kapcsolatba hoz az északi összeesküvéssel, vagy szegény Margaret Pole grófnéval, vagy a kegyvesztett Thomas Cromwell – lel, vagy az öcsém tetteivel és kijelentéseivel, akkor csak én tisztázhatom magam. A ruhám zsebébe süllyesztem a levelet, és az ablakhoz lépkedek, a parkon túli gyümölcsfák hajladozó ágait nézem. Jó itt lenni. Jó a magam urának lenni, jó önállóan kezelni a vagyonomat. Visszamenni az oroszlán barlangjába: az angol királyi udvarba, és ismét szembenézni a vérszomjas fenevaddal: az angol királlyal – ehhez nincs merszem. Azt hiszem, és adja Isten, hogy igazam legyen: jobb, ha nem megyek el az országjárásra, hanem itt maradok, és ezzel vállalom a kockázatot, hogy ellenem fordítják a királyt. Inkább ezt választom, mint hogy irigyeket szerezzek az utazás alatt. És bármit inkább, mint a király társaságát, azoknak a malacszemeknek a szúrós pillantását, a felismerést, hogy valamivel – magam sem tudhatom, mivel – magamra vontam a haragját, és veszélyt hoztam a fejemre. A király veszedelmes. Veszedelmes bárkire, aki a közelében van. Én Richmondban maradok, és reménykedem benne, hogy a veszély forrása, Henrik messze elkerül, és biztonságban, békében élhetek itt. Idén távol maradok az udvartól, a rettegő birkanyájtól, magányos sólyomként uralom a néma égboltot. Van okom félni, de nem akarok félelemben élni. Vállalom a kockázatot. Magam maradok ezen a nyáron.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. JÚLIUS A herceg látogatóba jött unokahúgához a nyári országjárás előtt, de csakhamar rájött, hogy rosszabb pillanatot nem is választhatott volna. A királyné lakosztályában teljes a káosz. Sem a legtapasztaltabb szolgák, sem a királyné

nővére és mostohaanyja nem képesek követni az utasításokat. Katalin először esküdözik, hogy az új ruhái nélkül nem hajlandó elutazni, aztán eszébe jut, hogy már becsomagoltatta és előreküldette őket; ekkor az ékszeres dobozát követeli sürgősen, egy cselédlányt meggyanúsít, hogy ellopta az egyik ezüstgyűrűt, de aztán megtalálja, majd kis híján könnyekre fakasztja a dilemma, hogy elvigye-e Yorkba a cobolyprémet, végül pedig arcra borul az ágyon, és esküszik, hogy el sem megy, mert a király úgysem figyel rá soha, és mi értelme van Yorkba utazni, amikor az élete egy fabatkát sem ér? – Mi az ördög folyik itt? – sziszeg rám a herceg, mintha én tehetnék az egészről. – Egész nap ez ment – mondom rezignáltan. – De tegnap ennél is rosszabb volt. – Miért nem oldják meg a szolgák? – Mert Katalin mindenbe beleszól, egyszer így akarja, aztán meg amúgy. Már kétszer összecsomagoltuk és bekötöztük a ruhásládát az útra. Nem az öltöztetőnője a hibás, Katalin ragaszkodik hozzá, hogy mindent kiráncigáljunk egy pár kesztyű miatt, ami nélkül nem tud meglenni. – De hát a királyné termeiben nem lehet ekkora fejetlenség! – kiáltja, és ez egyszer őszintén meg van rendülve. – Ezek a királyné termei – ismétli. – Itt fegyelemnek kell lenni. A királyné mindig legyen méltóságteljes. Aragóniái Katalin soha... – De ő születésétől fogva királynénak volt nevelve, itt meg egy kislány uralkodik – felelem. – Ráadásul egy akaratos, elkényeztetett kislány. Nem királyné módján viselkedik, hanem ahogy egy kislány. És ha mindent fel akar forgatni egy szalag kedvéért, akkor meg is teszi, és senki nem utasíthatja rendre. – Neked kellene megnevelned. Felhúzom a szemöldököm. – Kegyelmes uram, a királynéról beszélünk. Ön tette királynévá ezt a gyereket. Sem az ön házaiban, sem a mindent elnéző király mellett nem tett szert józan észre. Majd megvárom, míg elmegy vacsorázni, és akkor mindent rendbe teszek, holnapra pedig az egész kimegy a fejéből, elindul az országjárásra, minden a csomagjában lesz, amire szüksége van, és ha mégis itt felejtett valamit, azt majd megveszi az úton. A herceg vállat von, és az ajtó felé fordul. – Mindegy, valójában hozzád jöttem – mondja. – Menjünk ki a folyosóra. Nem bírom ezt a női lármát. Karon fog, és kivezet a szobából. Az őrszem félreáll, mi arrébb sétálunk, hogy ne hallgathasson ki. – Culpepperrel legalább diszkréten viselkedik – mondja nyersen. – Senki nem sejti a dolgot. Hányszor feküdtek le egymással? – Féltucatszor – mondom. – És örülök, hogy nem pletykálnak róluk az udvarnál. De a saját termeiben legalább két nő tud róla, hogy szerelmes Culpepperbe. A szeme mindig őt keresi, ha meglátja, felragyog az arca. Az elmúlt héten legalább egyszer előfordult, hogy nem találták sehol. De éjjelente átjön hozzá a király, napközben pedig mindig van mellette valaki. Senki nem bizonyíthat rájuk semmit. – Meg kell oldanod, hogy az országjárás alatt is találkozzanak – mondja. – A sok költözködés közepette bizonyára lesz rá alkalom. Semmire nem megyünk azzal, ha csak ritkán vannak együtt. A királynénak fiút kell szülnie. Addig fedeztetjük, amíg vemhes nem lesz. Felvonom a szemöldököm a közönséges szavakra, de beleegyezően bólintok. – Majd én segítek neki – mondom. – Annyira sem képes tervezni, mint egy kölyökmacska. – Tervezzen csak úgy, mint egy tüzelő szuka – mondja erre. – A fő, hogy Culpepper meghágja. – És az én ügyem? – emlékeztetem. – Azt mondta, kiszemelt egy vőlegényt nekem.

A herceg mosolyog. – írtam a francia grófnak. Szívesen lennél hát Madame la Comtesse? – O – lehelem. – Tehát válaszolt? – Érdekli a dolog. Meg kell állapodnunk a hozományodról és a gyermekeid örökségéről. De annyit megígérhetek hogy ha a nyár végéig eléred, hogy teherbe essen a lány, akkor télen már Madame la Comtesse-nek csókolok kezet. Szinte lihegek lelkesedésemben. – És fiatal férfiról van szó? – Nagyjából veled egyidős, és tekintélyes vagyona van. De nem ragaszkodik hozzá, hogy Franciaországba költözz, már megkérdeztem. Tökéletesen megfelel neki, ha a királyné udvarhölgye maradsz, csak annyit kér, hogy Angliában és Franciaországban is legyen otthonotok. – Van chauteau-ja? – Valóságos palota. – Találkoztam már vele? Ismerem? Jaj, kiről van szó? Megveregeti a kezemet. – Csak türelem, Jane, minden Boleynek leghasznosabbika. Tedd a dolgod, és meglesz a jutalmad. Hiszen megállapodtunk, igaz? – Igen – mondom. – Meg. És én el is végzem, amit vállaltam. – Várakozásteli pillantást vetek rá. – Én úgyszintén, természetesen.

Katalin

A LINCOLNI KASTÉLY, 1541. AUGUSZTUS Attól tartottam, hogy szörnyen unalmas lesz az utazás, a bámészkodó tömegek, a hűségnyilatkozatok minden vásártéren, előre elképzeltem, hogyan csikorgatom majd a fogamat, hogy ne ásítsak, miközben a teljes díszbe öltözött királyt kövér polgármesterek köszöntik latinul minden egyes városházán – legalábbis azt hiszem, hogy latinul, bár Thomas azzal ugrat, hogy etiópiai nyelven van, mert véletlenül Afrikában kötöttünk ki – , de az igazat megvallva remekül szórakozom. A beszédek ugyan tényleg nagyon unalmasak de utána mindig van álcajáték vagy bál, mulatság esetleg piknik, és sokkal jobb királynénak lenni az országjáráson, mint otthon az udvarnál, mert mindenhol csak néhány napot töltünk és nincs időm elunni magamat. Itt, Lincolnban a király megparancsolta, hogy az összes udvarhölggyel együtt öltözzek Lincoln színébe, élénk zöld ruhába, és már a városba érkezésünk is olyan volt, mint egy álcajáték. A király maga sötétzöld ruhát viselt, íj és tegez volt átvetve a vállán, és hetyke tollas kalpagot tett a fejére. – Robin Hoodot alakítja, vagy magát a sherwoodi erdőt? – súgta nekem Thomas Culpepper, és a számhoz kellett nyomnom a kesztyűmet, hogy visszafojtsam a nevetést. Akárhová megyünk Thomas Culpepper mindig ott van a közelben, a tekintetemet keresi, megnevettet, és még a leglaposabb hűségnyilatkozatot is el tudom viselni, mert érzem, hogy rajtam a szeme. És a király is sokkal jobban van, az egészsége és a kedélye is javult, ami mindannyiunknak nagy megkönnyebbülés. Nagyon bosszantotta az északi lázadás, de úgy látszik azt azóta leverték, meg közben lefejeztette szegény Salisbury grófnét, amit akkor nagyon a szívemre vettem, de mostanra már legalább minden ellenségét legyőzte vagy megölette, és végre megint nyugodtan alhatunk az ágyunkban, mondja ő. Meg azt is mondta, hogy szövetséget kötött a császárral a francia király ellen, és a császár majd

megvéd a franciáktól – merthogy ők újabban az ellenségeink, voilá! – , és ez is igazán pompás. Tulajdonképpen ostobaság volna a grófnőt gyászolnom, végül is nagyon öreg volt már, annyi, mint a nagyanyám. De az a legnagyszerűbb, hogy amikor Yorkba érünk találkozunk a skót királyi udvarral és a király unokaöccsével, Jakab skót királlyal. A király nagyon várja már, meg én is, mert bajvívást és nagyszabású tornákat rendeznek a két ország találkozásának alkalmából, és úgyis az angol lovagok fognak nyerni, mert köztünk vannak a legbátrabb férfiak és legjobb harcosok. Tom Culpepper az új páncélját veszi föl, és én leszek a bajvívás királynője, új függönyök lesznek a páholyomon, és már alig várom, hogy láthassam. Mindent begyakoroltam. Gyakoroltam a belépést a páholyba, a körbenézést és a mosolyt. Gyakoroltam a leülést és a kegyes királyné – arcot, amit akkor öltök fel, ha megéljeneznek az emberek. És azt is gyakoroltam, hogyan hajolok le a páholy szélénél, hogy átadjam a díjakat. – Már csak a lélegzést kéne gyakorolni – mondja Joan Bulmer gorombán. – Szeretem pontosan végezni a dolgokat – mondom. – Mindenki engem néz majd. Hát, úgy teszek, ahogy az megfelelő. Száznál is több angol lovag vesz részt a bajvívásban, és azt hiszem, az összes megkért rá, hogy az én nevemben küzdhessen. Thomas Culpepper is élt az alkalommal,hogy bejöhessen a fogadószobámba a lincolni kastélyban, letérdelt elém, és megkérdezte, lehet – e az én lovagom. – A király parancsolta, hogy megkérjen rá? – kérdem, holott pontosan tudom, hogy nem. Lesüti a szemét a szégyentelen, mintha zavarban lenne. – A saját dobogó szívem parancsolta – mondja. – Nem mindig ilyen alázatos az úrfi – mondom. Erőteljes csókja jut eszembe, és a fenekembe markoló két keze – mielőtt elindultunk a Hampton Courtból, úgy ragadott meg, mintha képes lenne ott helyben, a galérián a farkára vonni. Felnéz rám, és a szeme sötét villanásából látom, hogy ő is erre gondol. – Néha úgy érzem, remélhetek. – Az bizonyos, hogy néha úgy viselkedik – mondom. Elkuncogja magát, és leszegi a fejét. Az ajkamhoz teszem a kesztyűmet és beleharapok, nehogy hangosan fölnevessek. – Tudom, mivel tartozom úrnőmnek, a királynénak – mondja nagy komolyan. – A szívem is beleremeg, ha csak elsétál mellettem. – Jaj, Thomas – suttogom. Olyan gyönyörűséges ez a párbeszéd, azt kívánom, bár egész nap folytathatnánk. Egyik udvarhölgyem elindul felénk, azt hiszem, közbe akar kotyogni, de Lady Rochford megszólítja, és elvonja a figyelmét. – Muszáj továbbhaladnom, mint mindig – mondom. – Nem maradhatok melletted addig, amíg szeretnék. – Tudom – mondja, és lágy, évődő hangjában őszinte szomorúság csendül. Tisztán hallom. – Tudom. De ma este találkoznunk kell, érezni akarlak. Erre már tényleg nem merek válaszolni, túl erős bennem a szenvedély, és bár nincs itt más, csak az udvarhölgyeim, tudom, hogy a vágyakozástól valósággal izzik az arcom. – Szólj Lady Rochfordnak – súgom. – O majd megoldja valahogy. – Hangosan pedig így válaszolok: – Egyszóval nem lehet az én bajnokom. Előbb meg kell kérdeznem a királytól, ő kit választ. – Az sem baj, ha nem kapom meg a kendődet, elég, ha rám mosolyogsz, amikor kimegyek a küzdőtérre – mondja. – Azt mondják, a skótok félelmetes ellenfelek,

nagydarab férfiak, erős lovakon. Csak mondd, hogy figyelsz rám, és reméled, hogy nem esem el egy skót lándzsa alatt. Ez olyan megindító, hogy sírhatnékom támad. – Mindig figyelek rád, hiszen tudod. Mindig figyeltelek, ha harcoltál, és mindig imádkoztam, hogy épségben maradj. – Én is figyellek téged – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. – Csak nézlek és kívánlak, Katalin, szerelmem. Látom, hogy mindenki engem néz. Kissé bizonytalanul fölkelek, ő is fölemelkedik. – Holnap kilovagolhat velem – mondom közönyösen, mintha nem sokat számítana. – Mise előtt vadászni megyünk. Meghajol és hátralép, és amikor elfordul, döbbenten kapkodok levegőért, mert az ajtóban, mint egy kísértet, egy pillanatig tényleg annak képzelem, hisz mi más lehetne – ott áll Francis Dereham. Az első szerelmem, az én Francisem lép a szobába, elegáns köpenyben, csinos zekében, szép kalapban, igencsak megszedhette magát, és éppen olyan jóképű, mint régen volt, amikor házaspárt játszottunk lambethi ágyamban. – Mr. Dereham – mondom jól érthetően, hogy tisztában legyen vele: már nem tegeződünk. Nagyon is jól érti, mert fél térdre esik. – Felség – mondja. Levél van a kezében, átnyújtja nekem. – A méltóságos hercegné, felséged nagyanyja küldött önhöz ezzel a levéllel. Biccentek az apródomnak hadd lássa Francis, hogy egy kisujjamat sem kell mozdítanom, ha át akarok venni egy levelet. Az apród kiveszi Francis kezéből, és felém nyújtja, hiszen túl fontos vagyok ahhoz, hogy lehajoljak érte. Nem kell Thomas Culpepperre néznem, anélkül is tudom, hogy merev, mint egy gém, és összehúzott szemmel méregeti Francist. Kinyitom a hercegné levelét. Szörnyűséges macskakaparás, mert alig tud írni, és mivel én meg alig tudok olvasni, elég ritkán levelezünk. Lady Rochfordra nézek, és ő máris ott terem mellettem. – Mi áll benne? – kérdem, átadva a levelet. Gyorsan átfutja, és mivel őt figyelem, nem az apródot, látom, hogy sajátos kifejezés költözik a tekintetébe egy pillanatra. Mint aki kártyázik, és észreveszi, hogy a partnere remek leosztást kapott, majdhogynem mulat rajta. – A nagyanyja a figyelmébe ajánlja ezt az urat, Francis Derehamet, aki az ő házában szolgált, amikor felséged még ott lakott. Csak csodálni tudom az önuralmát, ahogy rezzenéstelen arccal mondja ezeket a szavakat, holott pontosan tudja, mit jelentett nekem Francis és én őneki, mert mindent elmondtam neki kettőnkről, amikor még egy senki kis újonc voltam az udvarnál, ő pedig előkelő udvarhölgy Anna királyné mellett. Ráadásul, ha jobban meggondolom, mivel az udvarhölgyeim fele a barátnőm és hálótársam volt Lambethben, ők is pontosan tudják, hogy Francis és én, noha most udvariasan állunk egymással szemben, valaha meztelenül aludtunk együtt minden éjjel, amikor be tudott surranni a lányszobába. Ágnes Restwold elfojt egy kuncogást, és szigorú pillantással figyelmeztetem, hogy fogja be a száját. Joan Bulmer, aki énelőttem volt Francis szeretője, kővé dermed a döbbenettől. – O, igen – mondom, átvéve Lady Rochford modorát, és Francis felé fordulok mosolyogva, mint aki régi kedves ismerősét köszönti. Érzem, hogy Thomas Culpepper tekintete kérdőn ugrál rólam a körülöttem állókra; azt hiszem, muszáj lesz elmagyaráznom ezt neki, és nem fog éppen örülni. – A hercegné arra kéri felségedet, hogy fogadja szolgálatába Mr. Derehamet magántitkárként. – Igen – mondom. Fogalmam sincs, mit tegyek. – Persze.

Francishez fordulok. – Nagyanyám, a hercegné őméltósága a magántitkári pozícióra ajánlja önt. – Elképzelni sem tudom, miért lényeges a nagyanyámnak ez az állás. És azt sem értem, miért akarja, hogy Francis és én ilyen közel kerüljünk egymáshoz, amikor ő maga képelt fel és nevezett engem telhetetlen ringyónak, amiért beeresztettem a hálószobámba kislány koromban. – Hálás lehet neki. – Az vagyok – mondja. Lady Rochfordhoz hajolok. – Nevezze ki – mondja a fülembe kurtán. – Ez a nagyanyja kívánsága. – Nos, a nagyanyám óhajának eleget téve örömmel üdvözlöm önt az udvartartásomban – fejezem be. Francis fölemelkedik Milyen jóképű fiatalember. Nem csoda, hogy kislányként beleszerettem. Félrebillenti a fejét és mosolyog, mintha zavarba hozná a jelenlétem. – Köszönöm, felség – mondja. – Szívvel – lélekkel, hűen szolgálom önt. Kézcsókra nyújtom a kezem, és amikor közelebb lép, megcsap a bőre ismerős, érzéki illata, melyet valaha oly sokszor érezhettem. Első szeretőm illata ez, a férfié, aki az egész világot jelentette nekem. Hiszen a párnám alatt tartottam az ingét, hogy belefúrhassam az arcomat esténként, és róla álmodhassak. Rajongtam Francis Derehamért; de Istenem, bár ne kellett volna újra találkoznom vele. A kezem fölé hajol; ajka az ujjaimon éppoly lágy és rugalmas, mint a számon volt valaha. Előrehajolok. – Diszkréten kell viselkednie a titkáromként – mondom neki. – Most már királyné vagyok, nem hagyhatom, hogy pletykáljanak rólam, sem a jelenemről, sem a múltamról. – Testestől – lelkestől az öné vagyok – mondja, és egy pillanatra átcsap rajtam a vágy állhatatlan, hűtlen, legyűr – hetetlen hulláma. Még most is szeret engem, hiszen miért akarna különben nálam szolgálni? És bár haraggal váltunk el egymástól, nem felejtettem el az érintését, a csókjai lélegzetelállító izgalmát, meztelen combjai lendületét a combjaim között, első látogatását az ágyamban, mohó vágyát, aminek sosem álltam ellen. – Vigyázzon, mit beszél – mondom, és a mosolyából megértem, hogy pontosan tudja, mi jár az eszemben. – Vigyázzon, mire emlékszik – mondja.

Jane Boleyn

A PONTEFRACTI KASTÉLY, 1541. AUGUSZTUS A két fiatalember, és fél tucat másik is, akik valamennyien joggal hiszik, hogy a királyné legfőbb kegyeltjei, mindennap körülötte legyeskednek, és az udvarnál oly feszült a hangulat, mint egy bordélyban a perpatvar kirobbanása előtt. A királynét felajzza a mindenünnen felé áradó állandó figyelem, minden vadászatkor, minden reggelinél és álcajátékban; olyan, mint egy gyerek, aki túl sokáig maradt fenn éjjel, szinte lázas az izgalomtól. Egyrészt ott van neki Thomas Culpepper, aki lesegíti a lóról, partnere a táncban, a fülébe suttog, ha kártyázik, elsőként üdvözli reggel, és utoljára búcsúzik el tőle este. Ugyanakkor ott van az ifjú Dereham is, aki úrnője parancsát lesve mindig ott áll az oldalán kis írótáblájával – mintha bizony bármikor bárkinek diktált volna levelet a királyné – , és mindig a fülébe sugdos, készségesen ellátja tanácsaival, fölbukkan ott is, ahol semmi keresnivalója. És hányan vannak még rajta kívül! Tízen? Húszan? Úgy csorgatják a nyálukat, mint éhes kutyák a mészáros ajtaja előtt. Még Boleyn Anna köré sem sereglettek ennyien, legféktelenebb korszakában sem. Viszont Anna még legféktelenebb korszakában sem éreztette a közönségével, hogy egy mosollyal megvehető, egy dallal, egy

verssel, egy szép szóval elcsábítható. Az udvar kezdi felismerni, hogy a királyné boldogsága, melyben oly sok öröme telik a hiszékeny királynak, nem egy ártatlan, férjéért rajongó fiatal lány boldogsága, hanem egy kacér, férfibolond nőé, aki lubickol az állandó figyelemben. Persze mindez sok konfliktussal jár, egyszer majdnem verekedésbe torkollik. Az egyik régi udvaronc figyelmezteti Derehamet, hogy el kellett volna hagynia az ebédlőasztalt, mert nem tagja a királyné tanácsának, és így nem borozhat a többiekkel. Dereham nem tud féket tenni a nyelvére, visszavág, hogy jóval azelőtt is a királyné bizalmasa volt, hogy mi ismertük volna, és mellette lesz jóval az után is, hogy mi már mind eltűntünk a színről. Hatalmas a felháborodás, természetesen. Attól rettegünk elsősorban, hogy a király fülébe is eljut a híre, így hát a királyné magához hívatja Derehamet, és együtt fogadjuk a lakosztályában. – Nem tűröm, hogy bajt keverjen az udvartartásomban – szól a királyné mereven. Dereham meghajol, de a szeme magabiztosan csillog. – Nem állt szándékomban bajt keverni. Szívvel – lélekkel önt szolgálom. – Ez mind nagyon szép – felel a lány ingerülten. – De nem akarom, hogy az emberek elkezdjék firtatni, mit jelentettem magának, és maga nekem. – Szerelmesek voltunk – szögezi le a férfi dacosan. – Erről ne essék szó – avatkozom közbe. – A királynéról beszélünk. A múltját el kell felejteni, mintha nem is létezett volna. Dereham a lányra néz, ügyet sem vet rám. – Soha nem fogom megtagadni a múltat. – Annak vége – szól Katalin határozottan; büszke vagyok a tartására. – És nem tűröm, hogy pletykáljanak róla, Francis. Nem tűrhetem, hogy az emberek a szájukra vegyenek. Ha nem képes hallgatni, el kell bocsátanom. A férfi egy pillanatig hallgat. – Férj és feleség voltunk Isten színe előtt – mondja aztán csendesen. – Ezt nem tagadhatja. Katalin keze megrebben. – Nem tudom – mondja tanácstalanul. – Mindenesetre ennek már vége. Csak akkor maradhat az udvarnál, ha többet nem beszél róla. Ugye, Lady Rochford? – Nem bírja befogni a száját? – kérdezem. – Hagyja ezt a „soha meg nem tagadom" sületlenséget. Ha befogja a száját, maradhat. Ha nem tudja megállni, hogy fecsegjen, mennie kell. idegen néz rám, semmi rokonszenv nincs köztünk – Be tudom fogni a számat – mondja.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. SZEPTEMBER Remek volt ez a nyár, első nyaram, melyet szabad nőként töltöttem Angliában. Bőtermő földek veszik körül a palotámat, s gyakran kilovagoltam, hogy figyeljem a gabona érését, a terméstől roskadozó gyümölcsfákat. Gazdag ország ez; hatalmas szénakazlakat halmoztunk fel téli takarmánynak, és a hombárokban egész hegyekben áll a gabona, melyből lisztet őröl majd a molnár. Ha az uralkodó békére vágyna, és hajlandó volna megosztani gazdagságát a néppel, akkor nyugodt, virágzó ország lenne Anglia. De a király gyűlölete a pápisták és protestánsok iránt megkeseríti népe életét. A legkisebb gyermekek is arra vannak nevelve, hogy úrfelmutatáskor tartsák szemüket az ostyán, ne felejtsenek el fejet hajtani és keresztet vetni, és a szüleik azzal fenyegetőznek, hogy ha nem tesznek eleget a király előírásainak,

mindannyiukat elviszik és megégetik. A szertartás szentségéből mit sem értenek az egyszerű emberek, csak azt tudják, hogy így kívánja a király, tehát most hajlonganak és áldoznak; nemrég még angolul hallgatták a misét, nem pedig latinul, és bárki elolvashatta a templomban kirakott Bibliát, amit most ismét elvittek onnan. A király hatalmában tartja az egyházat, de egész népét is az egyre súlyosabb, igazságtalan adókkal: megteheti, mert senki nem mer szembeszállni vele, mert felségsértés már az is, ha valaki megkérdőjelezi a döntéseit. Az emberek suttognak arról, hogy északon is föllázadtak a bátor, hősies férfiak, akik azt gondolták, harcolhatnak Isten nevében a király ellen. De a kisváros tapasztalt öregjei azt is tudják, hogy azok a férfiak mára mind halottak, és a király északi útja diadalmenet a sírok felett, és gyalázatos sértés az özvegyekkel szemben. Én sohasem szólok közbe, akármit is beszélnek mellettem, és ha olyasmit hallok, ami felségárulásnak minősülhet, akkor gyorsan félrevonulok, és sosem mulasztom el megemlíteni valamelyik udvarhölgyemnek, hogy beszéltek valamiről, amit nem értettem. A butaság álarca mögé rejtőzöm, azt hiszem, ez lesz a megmentőm. Ostoba, értetlen arcot vágok, és bízom benne, hogy megóv a rútságom, közönyösségem híre. Általában nemigen beszélnek előttem az emberek, afféle zavart kedvességgel bánnak velem, mint egy lábadozóval, aki nemrég élt túl egy szörnyű betegséget, és még mindig vigyázni kell rá. Bizonyos értelemben így is van. Én vagyok az első asszony, aki túlélte a királlyal kötött házasságot. Ez nagyobb teljesítmény Angliában, mint túlélni a pestist. A pestis megtámad egy várost, és a legrosszabb nyáron, a legszegényebb vidéken talán tíz asszonyból egyet megöl. De a király négy felesége közül csak egy maradt épségben, egészségben: én. Dr. Harst kéme azt írta a jelentésében, hogy a király hangulata sokkal jobb, kedélye sokkal nyugodtabb az északi utazás hatására. A kémet nem vitték magukkal az útra, hátramaradt a Hampton Courtban, hogy segítsen kitakarítani a király lakosztályát, rendbe hozni a palotát. így hát nincsenek híreim az országjárásról. Lady Rochford küldött egy rövid levelet, melyben megírta, hogy a király egészségi állapota sokat javult, és boldogok Katalinnal. Ha az a szegény gyerek nem fogan meg rövidesen, akkor nem sokáig lesz boldog, azt hiszem. Mária hercegnővel is levelezem. Nagyon megkönnyebbült, amikor a francia herceggel kötendő házassága kútba esett a spanyol – francia háború miatt, melyben a király Spanyolország mellé állt. Henrik retteg a francia megszállástól, és a gyűlölt adók egy részét a déli partvonal erődrendszerének kiépítésére költötte. Mária hercegnő szemében csak egy a fontos: ha az apja a spanyolokkal szövetkezik, neki nem kell egy francia herceghez feleségül mennie. Spanyol anya hű leányaként valószínűleg inkább halna meg szűzen, mint hogy francia férfi felesége legyen. Reméli, hogy a király elenged hozzá még az ősz beköszönte előtt. Amikor vége az északi utazásnak, írok a királynak, és megkérem, hogy Mária hercegnő meglátogathasson Richmondban. Szívesen találkoznék vele megint. A hercegnő csak nevet, és vénkirálykisasszonyoknak hívja párosunkat; azok is vagyunk. Két nő, akikkel nem lehet mit kezdeni. Senki nem tudja biztosan, hogy hercegnő vagyok vagy királyné vagy egy senki. Senki nem tudja biztosan, hogy ő hercegnő vagy fattyú. Két vénkirálykisassony. Vajon mi lesz velünk?

Katalin

YORK, KING'S MANOR, 1541. SZEPTEMBER Nos, tudhattam volna, hogy ez lesz: teljes kudarc. Jakab skót király mégsem jön, nem lesz bajvívás, nem lesz vetélkedés az udvarok között, csak a maroknyi angol udvar királynője vagyok, és nem történik semmi érdekes. Nem fogom a küzdőtéren látni az én drága Thomasomat, és ő sem fog az új függönyeim közt látni engem a páholyban. A király szerint Jakab nem merészkedik ilyen messze az országhatártól, és ha így van, akkor ez azt jelenti, hogy nem bízik a király adott szavában, a fegyverszünet ígéretében. Bár senki nem meri kimondani, az az igazság, hogy Jakab jól teszi, ha óvatos. Mert a király fegyverszünetet és barátságot ígért az északi lázadás vezetőinek is, királyi szavát adta, hogy bevezeti az általuk kívánt változásokat, és amikor hittek neki, elfogatta és felakasztatta őket. Élettelen fejük most is ki van tűzve York körül a falakra, és meg kell mondanom, elég visszataszító látvány. Megjegyzem Henriknek, hogy talán Jakab is attól tart, hogy odakerül; erre fölkacag, és azt mondja, okos cicuska vagyok, és Jakab bizony félhet is. De igazából azt hiszem, nem jó az, ha valakiben nem lehet megbízni. Mert ha Jakab megbízhatna a királyban, akkor eljön, és remekül éreztük volna magunkat. Ráadásul ez a ház ugyan pompás, és felújították külön a mi kedvünkért, de nehezen kerüli el a figyelmet, hogy nemrég még gyönyörű apátság volt, és azt gondolnám, ha a yorkiak a régi vallás hívei (talán egyenesen titkos pápisták), akkor elég rosszuleshet nekik, hogy ott táncolunk, ahol korábban a szerzetesek imádkoztak Persze ezt nem mondom ki hangosan, nem őrültem meg. De azért el tudom képzelni, milyen érzés lenne azt látni, hogy a hely, ahová segítséget remélve imádkozni jártam, mostanra teljesen megváltozott, és egy kövér, falánk király terpeszkedik a közepén, a vacsoráját követelve. Na mindegy, a lényeg az, hogy a király boldog, és bármilyen meglepő, még én sem bánom annyira a bajvívás elmaradását, mint hittem volna. Kissé csalódott vagyok, hogy nem láthatom a jóképű skótokat, és hogy ilyen messze kerültem a londoni aranyművesektől, de azért nem zavar különösebben. Furcsamód nem is tűnik igazán fontosnak. Mert szerelmes vagyok. Eletemben először mélyen és szívből szerelmes lettem, magam is alig tudom elhinni. Thomas Culpepper a szerelmem, minden boldogságom, az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Az övé vagyok, és ő az enyém, testestől – lelkestől. Mit érdekel most már, hogy egy olyan férfival kell együtt hálnom, aki az apám lehetne? Teszem a kötelességem a királyért, mintha adósságot törlesztenék, mintha bírságot fizetnék; és amint elalszik, szabad vagyok, mehetek a szerelmemhez. Sőt amilyen szerencsém van – és így sokkal kisebb a kockázat is – , a királyt úgy kimerítik az ünnepségek az úton, hogy sokszor nem is jön át hozzám. Megvárom, amíg elcsendesedik az udvar, s akkor Lady Rochford leoson a lépcsőn, vagy kinyitja az oldalajtót, vagy egy titkos átjárót a galéria felől, és belép Thomas, hogy órákig velem maradjon. Óvatosnak kell lennünk, olyan óvatosnak, mintha az életünk múlna rajta. De Lady Rochford minden költözéskor talál egy rejtekutat a szobámhoz, és elárulja Thomas-nak, hol kell bejönnie. Thomas látogatása sosem marad el, és Lady Rochford őrzi az ajtót egész éjjel, amíg Thomas karjaiban fekszem, és csókolózunk és sugdolózunk és örök szerelmet ígérünk egymásnak. Hajnalban Lady Rochford megkaparja az ajtót, akkor fölkelünk és

megcsókoljuk egymást, és Thomas kisurran, mint egy kísértet. Nem látja senki. Nem látják bejönni, és nem látják kimenni, az egész egy gyönyörűséges titok. A lányok, amilyen pimasz népek, persze sutyorognak. Nem hiszem, hogy volna merszük ilyen botrányos pletykákat terjeszteni, ha még mindig Anna királyné ülne a trónon. De hát csak én vagyok itt, és a többségük öregebb is nálam, és annyian vannak a régi lambethi társaságból, hogy nincs bennük semmi tisztelet, és kinevetnek, meg Francis Derehammel ugratnak, és félek, hogy számon tartják, mikor fekszem le, és nem értik, miért Lady Rochford az egyetlen hálótársam, és miért tartom zárva a hálószoba ajtaját, hogy ne mehessen be senki. – Nem tudnak semmiről – nyugtat meg Lady Rochford. – És úgysem mondanák el senkinek. – Egyáltalán nem volna szabad pletykálniuk – mondom. – Nem szólhatna nekik, hogy ne köszörüljék rajtam a nyelvüket? – Hogy tehetném, amikor felséged is együtt nevetett Joan Bulmerrel Francis Derehamen? – Thomason legalább sosem nevetek – felelem. – A nevét sem ejtem ki a számon. Még gyónáskor sem. Még magamban sem mondom ki. – Bölcs dolog – mondja. – Tartsa titokban. Teljes titokban. A hajamat fésüli, egy pillanatra megáll, és megnéz a tükörben. – Mikorra várható a vérzése? – Fogalmam sincs. – Sosem tartom számon. – Talán múlt héten lett volna az ideje. Mindenesetre még nem jött meg. Feszült érdeklődés ül az arcán. – Nem jött meg? – Nem. Hátul is fésülje meg, Jane. Thomas simán szereti hátul. Megmozdul a keze, de nemigen figyel oda. – Nem szokott rosszul lenni? – kérdezi. – Nem nőtt meg a melle? – Nem – mondom. Aztán megértem, mi jár az eszében. – O! Úgy érti, lehet, hogy terhes vagyok? – Igen – suttogja. – Adná Isten. – De hiszen az rettenetes lenne! – kiáltok fel. – Mert hát nem érti? Nem látja? Lady Rochford, lehet, hogy az nem a király gyereke! Leteszi a fésűt, és megrázza a fejét. – Ez Isten akarata – mondja lassan, mintha valami nehezet akarna megtanítani. – Ha ön a király felesége, és gyermek fogan a testében, akkor ez Isten akarata. Isten úgy akarja, hogy a királynak gyermeke szülessék. így hát jegyezze meg, hogy a király gyermekét hordozza, csakis az övét, akármi is történt ön és egy másik férfi között. Ez kissé homályos nekem. – De mi van, ha Thomas gyereke? – Egyből felötlik bennem Thomas kisfiának a képe, egy barna hajú, kék szemű kis gézengúzé, olyan, mint az apja, egy fiatal apa erős fia. Látja az arcomat, és rájön, mire gondolok. – Ön a királyné – szögezi le. – Ha gyermeke születik, akkor az a király gyermeke, Isten akaratából. Önnek egy pillanatig sem szabad mást hinnie. – De... – Nem – mondja. – És meg kell mondania a királynak, hogy talán a gyerekét várja. – Nem túl korai még? – Sosem korai reményt kelteni benne – mondja. – Semmiképpen sem akarjuk, hogy elégedetlen legyen. – Jó, megmondom neki – felelem. – Ma este átjön hozzám. Utána hívja ide Thomast. Elmondom neki is. – Ne – vágja rá. – Thomas Culpeppernek nem mondhatja el. – De el akarom!

– Az mindent elrontana – Nagyon szaporán, rábeszélőn szól hozzám. – Ha úgy tudja, hogy ön terhes, nem fekszik le többet önnel. Undorodna. Szeretőre vágyik, nem a gyermekei anyjára. Thomas Culpeppernek ne szóljon egy szót se, de keltsen reményt a királyban. így kell ezt intézni. – De hát örülne... – Nem. – Megrázza a fejét. – Kedves lenne, bizonyára, de nem jönne többet. Más szeretőt keresne magának. Láttam, amikor Catherine Careyvel beszélgetett. Az ön terhessége alatt szeretőt tartana. – Azt nem bírnám ki! – Akkor ne szóljon neki. Mondja el a királynak, hogy van ok a reményre, de Thomas előtt hallgasson róla. – Köszönöm, Lady Rochford – mondom alázatosan. Ha nem segítene a tanácsaival, nem is tudom, mi lenne velem. Aznap este a király átjön hozzám, és besegítik az ágyamba. A kandalló mellett várok, amíg nagy nehezen fellódítják a lepedőre, és mielőtt távoznak, az álla alá tűrik a takarót, mint valami óriás csecsemőnek. – Hitvesem – mondom neki barátságosan. – Gyere az ágyamba, rózsám – mondja. – Henrik a rózsáját akarja. A fogam is megcsikordul erre a hülyeségre: miért hívja Henriknek saját magát? – Mondanom kell valamit – jegyzem meg. – Nagyszerű hírem van. Föltornássza magát az ágyban, feje a félrecsúszott hálósapkával megbillen kissé. – Igen? – Késik a vérzésem – mondom. – Lehet, hogy gyereket várok. – O, rózsám! Édes rózsaszálam! – Még nem biztos – figyelmeztetem. – De úgy gondoltam, azonnal tudni szeretné. – Jobban, mint bármi mást! – bólint. – Drágaságom, amint igaznak bizonyul, királynévá koronáztatlak. – De akkor is Edward lesz a trónörökös – nézek rá kérdőn. – Persze, persze, de nagy kő esne le a szívemről, ha Edwardnak öccse születne. Egy királyi családnak nem elég egy örökös: a dinasztiának több fiúra van szüksége. Egy apró véletlen romba dönthet mindent, de ha két fiú van, akkor teljes a biztonság. – És hatalmas koronázási ünnepséget tartunk – szögezem le, és máris a koronára, az ékszerekre, a ruhára, a lakomára, az emberek ezreire gondolok, akik mind engem éljeneznek majd, az új angol királynét. – A te koronázásod lesz a legnagyobb ünnepség, melyet Anglia valaha látott, mert te vagy a legnagyszerűbb királyné – ígéri. – És amint visszaérünk Londonba, országos ünnepet rendelek el a tiszteletedre. – O! – Ez csodásan hangzik: egy nap, amikor mindenki az én személyemet ünnepli! Howard Kitti: ez aztán voilá! – Egy egész nap az én tiszteletemre? – Azon a napon mindenkinek el kell mennie a templomba, és hálaadó imát mondani Istennek, hogy nekem adott téged. Szóval csak a templomban ünnepelnek. Halovány, csalódott mosolyra húzom a szám. – És az udvari ceremóniamester hatalmas lakomát és mulatságot szervez – mondja. – És mindenkitől ajándékokat kapsz. Felragyogok. – Ez csodásan hangzik – mondom elégedetten. – Te vagy a legédesebb rózsaszál – mondja. – Tövis nélküli rózsa. Gyere az ágyba, Katalin.

– Jó. – Nem szabad Thomasra gondolnom, miközben az ágyon fekvő dagadt alak felé közeledem. Széles, boldog mosoly ül az arcomon, és behunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom. A szagát, az érintését el kell viselnem, de egy pillanatig sem gondolok rá, amíg teszem, amit tennem kell, aztán csak fekszem mellette, és várom, hogy elégedett szuszogása fújtató horkolásra váltson, jelezvén, hogy elaludt.

Jane Boleyn

AMPTHILL, 1541. OKTÓBER Csak egy hetet késett a vérzése, de azért nem csüggedtem el túlságosan. A puszta gondolat is elegendő volt, hogy a király még jobban beleszeressen, Katalin meg legalább elfogadta, hogy bár a nap fénye csak Thomas Culpepperre ragyog, azért nem muszáj minden titokba beavatni. Nagyszerűen viselkedett egész úton; még ha unta is a ceremóniákat és elkalandozott a figyelme, az arcáról sosem tűnt el a barátságos mosoly, és megtanulta, hogy a király mögött járjon egy lépéssel, ahogy egy szerény, engedelmes feleséghez illik. Az ágyban kiszolgálja a királyt, mint egy fizetett szajha, ebédnél mindig ott ül az oldalán, de soha egy rezdüléssel sem árulja el, ha a király szellent. Önző, buta lány, de idővel tán még remek királyné válhat belőle. Ha gyermeket fogan, és fiúörököst ad az angol trónnak, akkor elég sokáig élhet ahhoz, hogy kivívja az emberek csodálatát. A király mindenesetre rajong érte. Odaadása kellőképp megkönnyíti számunkra, hogy Thomas Culpeppert becsempésszük a hálószobába. Pontefractban volt egy kínos eset, amikor előzetes bejelentés nélkül átküldte Sir Anthony Dennyt a királynéhoz, aki épp be volt zárkózva Culpepperrel. Denny megpróbált benyitni, aztán szó nélkül távozott. Egy másik éjjel a király fölrezzent álmából, míg a pár az ajtó túloldalán hancúrozott, és Katalin kénytelen volt visszaszáguldani az öreghez, verejtéktől és szerelmes csókoktól nyirkosán. Ha a levegőt nem ülte volna meg a szellentés bűze, a király is megérezte volna rajta az érzéki vágy kipárolgását. Grafton Regisben az árnyékszéken közösültek – Culpepper felosont a lépcsőn a vizesárok fölötti kőfalú helyiségbe, Katalin meg azt hazudta az udvarhölgyeinek, hogy dögrováson van, aztán a szeretőjével töltötte az egész délutánt, s míg mi gyógyitalt főztünk odakint, ők vadul keféltek odabent. Ha nem lenne olyan veszélyes játék, még mulatságosnak is találnám. Ami azt illeti, így borzongató vággyal vegyes félelmet érzek, valahányszor meghallom őket. Nem szoktam nevetni. A férjemre és a húgára gondolok, és a nevetés a torkomra forr. Eszembe jut George ígérete, hogy mindenben mellette áll. Eszembe jut Anna kétségbeesett igyekezete, hogy teherbe essen, és a meggyőződése, hogy Henriktől sosem fog. A pokoli egyezségre gondolok, amit kötöttek – aztán feljajdulok, ha belém hasít a gondolat, hogy mindez csak az én félelmem, az én képzeletem szüleménye, és talán sosem történt meg. A halálukban az a legiszonyúbb számomra, hogy már sosem tudhatom meg, mi történt valójában. Kettejük bűnének és saját szerepemnek az emlékét csak úgy tudom elviselni, ha a gondolatot is távol tartom magamtól. Nem gondolok rájuk, nem beszélek róluk, és senki más sem említi őket előttem. Akár ha nem is léteztek volna. Csak így tudok megbirkózni azzal a tudattal, hogy én élek és ők meghaltak: úgy teszek, mintha nem éltek volna soha. – Szóval amikor Boleyn Annát felségárulással vádolták, igazából házasságtörésre gondoltak? – kérdi Katalin. A kérdés olyan élesen egybevág saját gondolatmenetemmel, hogy késként döf belém. – Hogy érti? – kérdezek vissza. Collywestonból lovagiunk Ampthill felé, egy napos, hideg októberi reggelen. A király elöl vágtázik az ifjú udvaroncokkal, a legjobb lovasnak képzelvén magát, miközben a többiek, köztük Thomas Culpepper, erőnek erejével fogják vissza saját lovaikat. Katalin lassan poroszkál szürke kancáján, én a Howardok egyik

vadászlován kísérem. Mindenki más hátramaradt pletykálni, senki sem véd meg Katalin kérdezősködésétől. – Korábban azt mesélte, hogy a férfiakat házasságtöréssel vádolták – folytatja. – Az hónapokkal ezelőtt volt. – Tudom, de azóta gondolkoztam rajta. – Elég lassan gondolkozik – mondom undokul. – Tudom – mondja tárgyilagosan. – És arra gondoltam, hogy az unokanővéremet, Boleyn Annát csak azért vádolták felségárulással, mert hűtlen volt a királyhoz, és lefejezték. – Körbepillant. – És arra gondoltam, hogy én ugyanilyen helyzetben vagyok – mondja. – Hogy ha valaki megtudná, azt mondaná, hogy hűtlen vagyok a királyhoz. Lehet, hogy felségárulásnak nevezné. Mi lenne akkor velem? – Ezért nem mondjuk el senkinek – felelem. – Ezért vigyázunk annyira. Emlékszik? Kezdettől fogva figyelmeztettem, hogy vigyáznia kell. – De miért segített, hogy találkozhassak Thomasszal? Mikor tudta, hogy ennyire veszélyes? Ha egyszer a saját sógornőjét ugyanezért végezték ki? Nem tudok mit válaszolni. Sosem hittem volna, hogy fölteszi ezt a kérdést. De épp az ostobasága teszi, hogy néha egyből rátapint a nyilvánvalóra. Elfordítom az arcom, elnézek a hűvös rétek fölött az esőzéstől megduzzadt folyó felé, mely úgy fénylik, mint egy pallos, egy francia pallos. – Mert a segítségemet kérte – mondom. – A barátja vagyok. – Boleyn Annának is segített? – Nem! – kiáltok fel. – Ő sosem fogadta volna el! – Nem volt neki is a barátja? – A sógornője voltam. – És ő nem szerette önt? – Kétlem, hogy valaha is igazán megnézett volna magának. Nemigen törődött velem. Hiába reméltem, hogy ezzel elaltatom a gyanúját, inkább csak felszítottam. Szinte hallom, ahogy lassan forognak agyában a kerekek. – Nem szerette önt? – kérdezi Katalin. – Ő, meg a bátyja meg a húga mindig együtt voltak. De önt kihagyták. Fölnevetek, de érzem, hogy nem hangzik őszintén. – Mintha iskolás gyerekekről beszélne. Bólint. – A királyi udvar éppen olyan. És ön meggyűlölte őket azért, hogy nem engedték maguk közé? – Én is Boleyn voltam – felelem. – Ugyanannyira, mint ők. Beházasodtam a Boleynek közé, a nagybátyjuk az én nagybátyám is. Az érdekeim a családhoz kötöttek, ahogy őket is. – Akkor miért vallott ellenük? – kérdezi. A nyílt vád úgy megdöbbent, hogy alig tudok megszólalni. Ránézek. – Hol hallott erről? Miért mond ilyet? – Catherine Carey mesélte – válaszolja egyszerűen, mintha mi sem volna természetesebb annál, hogy két lány, szinte gyermek, az árulás, vérfertőzés, halál titkairól pusmog. – Azt mondta, hogy maga a férje és a sógornője ellen tanúskodott. Azt vallotta, hogy szeretők és árulók. – Én nem – suttogom. – Én nem. – Nem bírom elviselni, hogy kimondja, amire gondolni sem merek soha. Most sem akarok rágondolni. – Nem így volt – mondom. – Ön nem értheti, túl fiatal hozzá. Még gyerek volt, amikor ez történt. Én meg akartam menteni a férjemet, meg akartam menteni őket. A herceg terve volt az egész. Végül nem vált be, pedig sikerülnie kellett volna. Azt hittem, megmentem a vallomásommal, de nem úgy lett. – Tényleg így történt?

– Megszakadt a szívem! – kiáltom fájdalmasan. – Meg akartam menteni, mert szerettem, és bármit megtettem volna érte. Szép ifjú arcát elönti a részvét. – Azért tette, hogy megmentse? Kesztyűmmel letörlöm a könnyeimet. – Az életemet adtam volna érte – mondom. – Azt hittem, így megmenthetem. Sikerülnie kellett volna. Bármit hajlandó voltam megtenni, hogy sikerüljön. – Miért nem vált be? – suttogja. – A nagybátyja és én azt hittük, ha beismerik a vétküket, akkor a királyné elválhat a királytól, és kolostorba vonulhat. Azt hittük, a férjemet megfosztják a címétől és a tisztségeitől, és száműzik. A többi vádlott nem volt bűnös, ezt mindenki tudta. George barátai voltak, a királyné udvaroncai, de nem a szeretői. Azt hittük, mind kegyelmet kapnak, mint Thomas Wyatt. – És végül mi lett? Felidézni a régi emlékeket olyan, mintha álmodnék. Gyakran álmodom erről, éjjelente fölriadok rá, mint a nagybeteg, kiűz az ágyamból, és addig sétálok föl – alá a szobámban, amíg sápadtan derengeni kezd az ég, és a tortúrának vége. – Tagadták a bűnösségüket. Ezzel nem számoltunk. Beismerést kellett volna tenniük, de mindent tagadtak, kivéve azt, hogy George sértőn beszélt a királyról, azt mondta, hogy impotens. – Még most, ezen a napfényes őszi reggelen, öt évvel a tárgyalás után is lehalkítom a hangom, és ellenőrzöm, hogy senki nincs a közelben, aki hallhat bennünket. – Nem voltak elég merészek, tagadták a bűnösségüket, és nem kértek kegyelmet. Én tartottam magam a tervhez, a herceg ragaszkodott hozzá. Megmentettem a címet, a földeket, a Boleynek örökségét, a vagyont. Katalin kíváncsian vár. Nem érti, hogy ez a történet vége. A nagy tett, a diadal: megmentettem a címet és a birtokot. Csodálkozva néz rám. – Megtettem a kötelességem, meg kellett mentenem a Boleyn örökséget – ismétlem. – Az apósom, George és Anna apja nagy vagyont halmozott fel élete során. George is hozzáadta a magáét. Anna vagyona is a része lett. Én pedig megmentettem mindent. Megmaradt a Rochford Hall, megtartottam a címet. Még ma is Lady Rochford vagyok. – Megmentette az örökséget, de nem ők örökölték – mondja Katalin értetlenül. – A férje meghalt, és biztosan azt hitte, hogy ön ellene tanúskodik. Azt hitte, hogy míg ő mindent tagad, ön a vád mellett áll. Ellene dolgozik. – Mindjárt a végére jár, mindjárt megszólal és kimondja a leg – szörnyűbbet. – Azt hihette, hogy ön azért hagyja meghalni, hogy megtarthassa a címet és a birtokot, az ő élete árán is. Üvölteni tudnék, most, hogy kimondta, szavakba foglalta a rémálmomat. Megdörgölöm az arcomat, hogy lesimítsam róla a gyötrelmes grimaszt. – Nem! Nem így volt! Nem így! Nem hihette ezt – mondom kétségbeesve. – Tudta, hogy szeretem, tudta, hogy meg akarom menteni. Amikor meghalt, tudnia kellett, hogy térden állva könyörgök a királynak a férjem életéért. Amikor Anna meghalt, biztosan tudta, hogy az utolsó pillanatban is a király előtt állok, és arra kérem, kegyelmezzen neki. Katalin bólint. – Azért remélem, sosem kell mellettem tanúskodnia – mondja. Halovány tréfa; meg sem próbálok mosolyogni. – Vége lett az életemnek – mondom egyszerűen. – Nem csak az ő életük ért véget, én is velük haltam. Egy darabig némán baktatunk egymás mellett, aztán két – három lány előrerúgtat a lovával, hogy csatlakozzon hozzá, és elcsevegjen vele Ampthillről és a várható fogadtatásról, meg hogy Katalinnak kell – e még a sárga ruha, és ha nem, Katherine Tylney kapja – e. Erre egyből kitör a perpatvar, mert Katherine Joannek ígérte, de Margaret erősködik hogy neki jár.

– Elég legyen – förmedek rájuk, visszazökkenve a jelenbe. – A királyné alig háromszor vette föl azt a ruhát, és amíg nem használta ki, addig az ő ruhatárában marad. – Nekem mindegy – mondja Katalin. – Bármikor rendelhetek másikat.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541.NOVEMBER Belépek a templomba, keresztet vetek, térdet hajtok az oltár felé, és helyet foglalok magas falú páholyomban. Szerencsére itt nem láthat senki; az ajtó bezárul mögöttem, a falak biztonságot nyújtanak, és még elöl is rács fedi a páholyt, így én kilátok, de engem nem figyelhetnek meg. Csak a pap nézhet le rám a magasból, a kórusról. Ha véletlenül nem nézek az ostyára, vagy elfelejtek a kellő pillanatban keresztet vetni, vagy nem a megfelelő kézzel teszem, vagy rossz sorrendben, senki nem jelent fel eretnekségért. Sok ezer ember most minden rezdülésére ügyel, mert nem adatott meg nekik ez a magány. Sok száz ember fog meghalni egy rossz mozdulatért. Felállók, meghajolok, letérdelek, leülök, ahogy a szertartásrend kívánja; de nem sok örömet lelek benne. Ez a király szertartásrendje, és minden szóban Henrik hatalma zeng, nem Istené. Sok helyen éreztem már Isten jelenlétét: kis lutheránus kápolnákban odahaza, a londoni Szent Pál – katedrális monumentális fenségében, a Hampton Court – i királyi kápolna csöndjében, ahol Mária hercegnő mellett térdeltem egyszer, és éreztem, hogy a mennyország békéje borul ránk; de most úgy tűnik a király megmételyezte a vallást számomra és rajtam kívül még oly sokak számára. Már csak a csendben találom meg Istent: ha a parkban vagy a folyóparton sétálok, ha egy feketerigó dalát hallom délben, ha lúdcsapat száll nyílként fölöttem, ha a solymász kiereszt egy madarat, mely felröppen, és némán vitorlázik az égen. Isten nem beszél hozzám Henrik parancsára, Henrik szavaival. Rejtőzöm a király elől, s a füleim süketek a király istenének hangjára. Térden állva imádkozunk a királyi család egészségéért és biztonságáért, amikor megrökönyödve hallom, hogy váratlanul új imádság került a megszokott szavak közé. A szégyen legkisebb jele nélkül arra kéri udvartartásomat, udvarhölgyeimet és jómagamat a pap, hogy adjunk hálát Istennek a király feleségéért, Katalinért. – Hála legyen néked, ó Uram, hogy a király házasságait sújtott sok fájdalmas szerencsétlenség után végre olyan asszonnyal ajándékoztad meg Őfelségét, aki mindenben a kedvére való. Nem tudom fékezni magam, fölkapom alázatosan lehajtott fejem, és a kórus felé nézve elkapom a richmondi pap meglepett tekintetét. A király feleségének méltatását egy hivatalos iratból olvassa fel, parancsra hirdeti ki, mintha új törvényt tenne közre. Az őrültsége arra vitte Henriket, hogy Anglia minden templomában hálát adasson Istennek, amiért korábbi fájdalmasan szerencsétlen házasságai után végre megtalálta az asszonyt, aki mindenben a kedvére való. Annyira felháborít a megfogalmazás, a tartalom és a tény, hogy térden állva kell hallgatnom ezt a sértést, hogy mérgemben félig fölemelkedem. Egy határozott kéz megragadja a ruhámat és visszaránt; egy pillanatig megingok, aztán megint térdre esem. Lőtte, a tolmácsom halványan rám mosolyog, összeilleszti a két tenyerét, mint az ájtatosság szobra, és behunyja a szemét. A mozdulattól észhez térek. Az ima valóban sértés, otromba és tapintatlan; de ha reagálok rá, akkor fejjel megyek a falnak. Ha a király azt kívánja tőlem, hogy térden állva fájdalmas szerencsétlenségnek tituláljam magamat az egész ország előtt, akkor nem az én dolgom rámutatni, hogy a házasságunk nem szerencsétlenség volt, hanem gondosan megtervezett, jól megfontolt szerződés, melyet ő szegett meg, abból az egyszerű és számára elégséges okból, hogy jobban tetszett neki egy másik nő. Nem az én dolgom rámutatni, hogy törvényes férj és feleség voltunk,

tehát most vagy házasságtörést követ el, vagy bigámiát, amikor bűnben él egy másik asszonnyal. Nem az én dolgom rámutatni, hogy ha a kis Howard Kitti, ez a léha, közönséges gyermek az egyetlen nő, aki mindenben a kedvére való, akkor vagy a világ legjobb színészét vette feleségül, vagy ő a legnaivabb bolond, aki valaha elvett egy lányt, holott az apja lehetne. Henrik valódi őrült, aki szenilis vén bolond módján bálványoz egy kislányt, és most az egész népét arra kötelezte, hogy hálát adjon Istennek a saját balgaságáért. Gyanítom, hogy az ország templomaiban az emberek a szájukat harapdálva próbálják visszafojtani a mosolygást, jóravaló férfiak átkozzák a sorsukat, mely Henrik egyházába vitte őket, ahol ilyen badarság kerülhet az imák közé. – Ámen – mondom hangosan, és amikor fölemelkedünk az áldásra, higgadt, ájtatos arcomat mutatom a papnak. A templomból kilépve csak egyre tudok gondolni: hogy szegény Mária hercegnőnek Hunsdonban torkán akad a szó a felháborodástól, az édesanyját ért inzultustól, a szentségtörő szavaktól, melyek Howard Kittit éltetik, és az apja esztelenségétől. Istenem, csak legyen annyi esze, hogy hallgat. Úgy látszik, akármit tesz a király, nekünk hallgatnunk kell. Kedden egyik udvarhölgyem kinéz az ablakon és megszólal: – Ott a nagykövet úr a kertben, futva jön a csónaktól. Vajon mi történhetett? Fölállok a székről. Dr. Harst sosem látogat meg előzetes bejelentés nélkül. Valami történt az udvarnál. Rögtön Erzsébet és Mária jut az eszembe, rögtön attól tartok, hogy velük történt valami. Csak nem Mária? Elvesztette a fejét,és szembeszegült tán az apjával? – Maradjanak – vetem oda kurtán az udvarhölgyeimnek, aztán sálat kanyarítok a vállam köré, és lemegyek a nagykövethez. Épp akkor lép az előcsarnokba, amikor leérek a lépcsőn, és egyből látom, hogy komoly dologról van szó. – Mi történt? – kérdem németül. Megrázza a fejét, tehát várnom kell, amíg bejönnek a szolgák, bort és süteményt tesznek elé, és végre kiküldhetem őket. – Mi történt? – Azonnal eljöttem, úgyhogy nem ismerem a részleteket, de muszáj volt figyelmeztetnem önt – mondja. – Figyelmeztetnie? Mire? Mária hercegnőről van szó? – Nem. A királynéról. – Gyereket vár? Megrázza a fejét. – Nem tudom pontosan. De tegnap óta nem hagyhatta el a szobáját, és a király nem hajlandó találkozni vele. – A királyné talán beteg? Mert a király retteg a pestistől. – Nem. Nem járt nála orvos. – Csak nem összeesküvéssel vádolják? – mondom ki legszörnyűbb félelmemet. – Elmondom, amit tudok, a nagyját a király lakosztályában szolgáló kémünk jelentette. A király és a királyné misét hallgattak vasárnap, és a pap hálát adott Istennek a király házasságáért, ahogy ön is hallhatta. – Hallottam. – Vasárnap este a király nagyon hallgatag volt, és egyedül vacsorázott, mintha megint elővette volna a szokásos betegsége. Nem látogatta meg a királynét. Hétfőn bezárkózott a szobájába, és a királynét is bezárták a sajátjába. Cranmer érsek ma bement a királynéhoz, és később szótlanul távozott. Ránézek. – Bezárták a királynét? És bezárkózott a király? Némán bólint. – Ön szerint mit jelent ez? – Szerintem a királynét megvádolták. De a vád egyelőre ismeretlen. Nekünk azt kell eldöntenünk, vajon nem keverhetik – e önt is bele. – Engem?

– Ha pápista összeesküvés a vád, vagy fekete mágia a király férfiereje ellen, akkor az embereknek eszébe juthat, hogy önt is pápista összeesküvéssel vádolták, és a király önnel is tehetetlen volt. Eszükbe juthat az ön barátsága a királynéval. És az, hogy karácsonykor együtt táncoltak az udvarnál, és nagyböjtkor megbetegedett a király, amint ön távozott az udvartól. Fölmerülhet, hogy ön és a királyné összeszövetkeztek ellene. Talán még azt is gondolhatják, hogy boszorkányságot űztek. Fölemelem a kezem, hogy elhallgattassam. – Nem, nem! – Én tudom, hogy nem igaz. De a legsúlyosabb vádakra kell fölkészülnünk. És kigondolnunk, hogyan védekezzünk ellenük. írjak az öccsének? – O nem segítene – mondom mogorván. – Egyedül vagyok. – Akkor készen kell állnunk – mondja. – Vannak erős lovai? Bólintok. – Adjon hát annyi pénzt, amennyiből további lovakat bérelhetek a doveri út állomásain – mondja elszántan. – Amint úgy látom, hogy ön is veszélybe kerülhet, elhagyjuk az országot. – A király le fogja záratni a kikötőket – figyelmeztetem. – Legutóbb is megtette. – Ezúttal nem esünk csapdába. Bérelek egy halászhajót az útra – feleli. – Most már tudjuk, mire képes a király. Tudjuk, milyen eszközökkel él. Elmenekülünk, még mielőtt a letartóztatásról döntene. A csukott ajtóra pillantok. – A szolgák között biztosan van valaki, aki jelentést tesz erről a látogatásról – mondom. – Ahogy nekünk is van kémünk a királynál, ő is nyilván tart itt kémet. Minden lépésemet figyeli. – Tudom, ki a kém – szól Dr. Harst csendes elégedettséggel. – Jelenteni fogja, hogy itt jártam, de semmi többet. Most már az én emberem. Szerintem nyugodtak lehetünk. – Mint az egerek a vérpad alatt – mondom keserűen. Bólint. – Fő, hogy ne ránk hulljon a bárd. Megborzongok. – De kire hulljon? Én nem szolgáltam rá, de a kis Howard Kitti sem! Egyikünk sem tett mást, mint hogy hozzáment ahhoz, akihez parancsolták! – Ha ön ép bőrrel megússza, én megtettem a kötelességem – mondja. – A királyné forduljon a saját barátaihoz segítségért.

Katalin

HAMPTON COURT, 1541. NOVEMBER Vegyük csak át, mi mindenem van most? Micsoda meglepetés! Nincs egy barátom sem, pedig azt hittem, tucatjával vannak. Nincs egy lovagom sem, pedig azt hittem, mozdulni sem tudok tőlük. Még családom sincs, úgy látszik, odébbálltak mind. Nincs férjem, mert nem hajlandó beszélni velem, és még gyóntatom sincs, hisz maga az érsek lett az inkvizítorom. Mindenki olyan undok velem, és ez annyira igazságtalan, nem is tudom, mit gondoljak, és mit mondjak. Az udvarhölgyeimmel táncoltam, amikor bejöttek, és közölték, hogy nem hagyhatom el a termeimet, így parancsolta a király. Egy pillanatig – micsoda szamár vagyok, a nagyanyámnak igaza volt, hogy nálam nagyobb szamarat nem hordott még hátán a föld – azt hittem, álcajáték lesz, és beront valaki jelmezben és foglyul ejt, aztán beront valaki jelmezben és

kiszabadít, utána bajvívás következik és csatajáték a folyón, vagy valami egyéb mulatság. Vasárnap az egész ország hálaadó imát mondott értem, úgyhogy másnap amúgy is számítottam valamiféle ünnepségre. Vártam hát a zárt ajtók mögött, hogy megjelenjen a kóbor lovag, esetleg egy torony az ablakom alatt, vagy egy ostromló sereg, vagy egy vágtázó lovascsapat a kertben; mondtam is az udvarhölgyeimnek: – Azt hiszem, remek tréfa lesz ebből! – De egész nap hiába vártunk, pedig még be is szaladtam átöltözni az ünnepségre, de nem jött senki, és amikor zenészeket hívtam, hogy vigadhassunk, akkor bejött Cranmer érsek, és közölte, hogy a táncnak ezennel vége. Jaj, milyen undok tud lenni! Annyira komoly az arca, mintha valami nagy baj történt volna. Aztán Francis Derehamről kezd kérdezgetni, épp őróla, akit kizárólag a tiszteletre méltó nagyanyám kedvéért vettem föl! Mintha én tehetnék róla! És ez az egész valami szánalmas minden lében kanál pletykafészek miatt van, aki árulkodott az érseknek a régi lambethi flörtről, mintha ez bármit is számítana még! És meg kell mondanom, ha én érsek volnék, igyekeznék jobb ember lenni, és nem hallgatni az ilyen fecsegőkre. Úgyhogy meg is mondom neki, hogy hazugság az egész, és ha beszélhetnék a királlyal, akkor könnyen meg tudnám győzni, hogy ne higgyen a rágalmazóknak. De ekkor Cranmer érsek úr alaposan rám ijeszt, mert azt feleli félelmes hangon: – Asszonyom, éppen ezért nem találkozhat Őfelségével, amíg a nevét nem tisztáztuk minden vád alól. A lehető legalaposabban megvizsgáljuk a körülményeket, amíg az ön becsületén esett minden csorbát ki nem köszörültünk. Hát erre nincs mit mondanom, mert tudom, hogy az én csorbámat nem lehet teljesen kiköszörülni, vagy mi; de végül is az a lambethi dolog csak egy hajadon lány és egy fiatalember ügye volt, szóval most, hogy már a király felesége vagyok, ki törődne azzal, ami a távoli múltban történt? Hiszen mikor volt már az, két éve is megvan! Kit érdekel ma már, akármi is volt akkor? Talán reggelre elmúlik az egész. A királynak vannak néha ilyen fura szeszélyei, valakire megorrol és lefejezteti, és utána gyakran megbánja. Megorrolt szegény Klevei Anna királynéra is, de végül nekiadta a richmondi palotát, és kinevezte legkedvesebb testvérének. Úgyhogy egész jó hangulatban megyünk aludni, és megkérdezem Lady Rochfordot, mi a véleménye, mire nagyon különös arcot vág, és azt mondja, talán megúszhatom a dolgot, ha megőrzöm a hidegvérem és mindent tagadok. Nem valami biztató ilyet hallani épp tőle, akinek a saját férje mindent tagadott, mégis kivégezték. De ezt nem említem neki, nehogy feldühödjön. Katherine Tylney alszik velem ma éjjel, és lefekvéskor nevetve mondja, hogy bizonyára azt kívánom titokban, bárcsak Tom Culpepper lenne a helyén. Nem válaszolok, mert tényleg azt kívánom. Annyira kívánom, hogy legszívesebben a nevét kiáltanám. Katherine már rég horkol, amikor én még mindig ébren fekszem az ágyban, és arra gondolok, bár máshogy történt volna minden, és Tom eljött volna Lambethbe, harcol értem Francisszel, és talán meg is öli, aztán elvisz magával, hogy feleségül vegyen. Ha értem jön, soha nem lesz belőlem királyné, és soha nem lett volna gyémánt nyakékem. Ugyanakkor egész éjjel a karjaiban feküdhetnék, és néha azt érzem, jobban jártam volna így. Ma este legalábbis úgy érzem. Annyira rosszul alszom, hogy hajnalban már ébren vagyok, és a zsalun át beszűrődő sápadt fényt figyelem csendben, és arra gondolok, hogy minden ékszeremet odaadnám, ha láthatnám Tom Culpeppert, és hallhatnám a nevetését. Egész vagyonomat odaadnám, hogy a karjában lehessek. Istenem, remélem, tudja, hogy bezártak ide, és nem hiszi, hogy szándékosan rejtőzöm előle. Olyan szörnyű lenne, ha később, amikor kimegyek, kiderülne, hogy megsértődött a

közönyömön, és már másnak udvarol. Belehalnék, ha megtetszene neki egy másik lány. Komolyan mondom, megszakadna a szívem. Küldenék neki levelet, ha mernék, de senki nem mehet ki a lakosztályomból, és a szolgáimra nem merek üzenetet bízni. Behozzák a reggelit, még enni sem mehetek ki. Nem mehetek a kápolnába sem, majd idejön egy gyóntatóatya, hogy együtt imádkozzon velem, mielőtt újra meglátogat az érsek Kezdem úgy érezni, hogy ez tényleg nincs rendjén, talán tiltakoznom kellene. Én vagyok az angol királyné, engem nem lehet csak úgy bezárni, mint egy haszontalan gyereket. Felnőtt vagyok, úriasszony vagyok, Howard vagyok. Én vagyok a király felesége. Mit képzelnek, ki vagyok én? Az angol királyné maga. Azt hiszem, beszélek az érsekkel, és megmondom neki, hogy nem bánhat így velem. Addig töröm ezen a fejem, amíg végül egészen méregbe gurulok, és elhatározom, hogy meg fogom követelni az érsektől a kellő tiszteletet. És erre nem is jön! Egész délelőtt csak üldögéltünk és hímezni próbáltunk, hogy nagyon elfoglaltnak tűnjünk, ha véletlenül nyílna az ajtó, és bejönne az érsek úr. De nem! Már a délután is elmúlt – és micsoda sivár egy délután! – , mire kinyílik az ajtó, és belép az érsek, barátságos arca szokatlanul komor. Az udvarhölgyeim szétrebbennek, mint egy csapat ártatlan pillangó, akiket összezártak egy rusnya féreggel. Én ülve maradok, végül is én vagyok a királyné. Azért jó lenne, ha olyan lehetnék, mint Anna királyné, amikor bejöttek hozzá. O valóban ártatlannak látszott, igazságtalanul megvádolt asszonynak. Most már bánom, hogy aláírtam azt a papírt, ami ellene vallott. Most látom csak milyen rossz, ha kételkednek az ember becsületében. De honnan sejthettem volna, hogy egy nap én is ilyen helyzetbe kerülök? Az érsek úgy lép mellém, mint akit nagyon bánt valami. Most a szomorú arcát öltötte fel, mintha magában vívódna. Egy pillanatig biztosra veszem, hogy bocsánatot akar kérni a tegnapi viselkedéséért, és aztán elenged. – Felség – mondja nagyon halkan. – Mélységes megrendüléssel vettem hírét, hogy szolgálatába fogadott egy bizonyos Francis Derehamet. Megdöbbenésemben egy pillanatig szóhoz sem jutok. Hiszen erről mindenki tud. Amennyi galibát Francis csinált az udvarnál! Nem volt éppen visszahúzódó. Hogy érti az érsek, hogy hírét vette? Ezzel az erővel mondhatná, hogy hírét vette Henrik lábsérülésének! – Hát igen – mondom. – Mint köztudott. Ismét a földre pillant, kezét összekulcsolja reverendával borított kerek hasán. – Tudjuk, hogy közeli viszonyban állt Derehammel, amikor a nagyanyja házában lakott – mondja. – Dereham bevallotta. Ó! Micsoda tökfilkó. Most aztán nem tagadhatom le. Miért kotyogta ki? Hogy lehet ilyen szószátyár hencegő? – Okkal hisszük, hogy rossz céllal helyezte ilyen bizalmas pozícióba a kedvesét – szól az érsek. – Ahol mindennap találkozhat önnel. Ahol az udvarhölgyei távollétében is felkeresheti. Akár bejelentés nélkül is. – Maga csak ne higgyen semmit – mondom dölyfösen. – Egyébként pedig nem is a kedvesem. Hol a király? Beszélni akarok vele. – Ön Dereham szeretője volt Lambethben, nem volt szűz, amikor hozzáment a királyhoz, és a házassága alatt is viszonya volt Derehammel – mondja. – Ön házasságtörést követett el. – Nem! – vágom rá. Az igazság egybefolyik a hazugsággal, és egyébként sem tudom, mennyit tudnak pontosan. Ha legalább Francisnek lett volna annyi esze, hogy befogja a száját! – Hol a király? Feltétlenül beszélni akarok vele! – A király személyes óhaja, hogy járjak utána az ön viselt dolgainak – mondja. – Nem találkozhat vele, amíg nem válaszolt a kérdéseimre, és nem tisztázta tökéletesen a nevét.

– Találkozni akarok vele! – Talpra ugrom. – Nem tarthat távol a férjemtől. Ez biztosan törvényellenes! – Hiába, mert már nincs itt. – Nincs itt? – Egy pillanatra mintha megbillenne a padló fürge lábaim alatt, mint amikor hajón táncol az ember. – Nincs itt? Hol van? Nem mehetett el. Csak karácsonykor utazunk tovább, Whitehallba. Nem mehetett sehová, nem hagyna itt csak úgy. Hová ment? – Az Oatlands – palotába. – Oatlandsbe? – Ott volt az esküvőnk. Soha nem utazna oda nélkülem. – Hazudik! Hová ment a király? Ez nem lehet igaz! – Legmélyebb sajnálatomra kénytelen voltam megmondani neki, hogy ön Dereham szeretője volt, és tartok tőle, hogy még most is az – mondja Cranmer. – Isten látja lelkemet: bármit megadtam volna, hogy megkíméljem ettől a hírtől. Már – már azt hittem, eszét veszti a fájdalomtól; ön összetörte a szívét, úgy hiszem. Azonnal Oatlandsbe utazott, csak egész csekély udvartartást vitt magával. Senkit nem fogad, mert ön összetörte a szívét, és tönkretette a saját életét. – Uramjézus, ne – mondom erőtlenül. – Ó, Jézusom, ne. – Ez iszonyú, de ha Thomast is magával vitte, akkor legalább a szívszerelmem biztonságban van, és senki nem gyanakszik ránk. – Magányos lesz nélkülem – mondom, hátha az érsek felsorolja, ki kísérte el a királyt. – Tán bele is őrül a fájdalomba – közli. – Ó, Istenem. – Mit mondhatnék erre? A király eddig is dühöngő őrült volt, és ezt aligha lehet az én számlámra írni. – Nincsenek kísérői? – kérdem ravaszul. Csak adná Isten, hogy Thomas biztonságban legyen. – A főkamarás – feleli. Akkor Thomas nincs veszélyben, hála Istennek. – Nincs választása, vallania kell. – De nem tettem semmit! – kiáltok fel. – A szolgálatába fogadta Francis Derehamet. – A nagyanyám kérésére. És soha nem volt kettesben velem, még a kezemet sem érintette meg. – Ártatlanságom tudata némi önbizalommal tölt el. – Érsek úr, ön nagyon rosszul tette, hogy felzaklatta a királyt. Fogalma sincs, milyen, amikor felzaklatják. – Nincs választása, vallania kell. Nem tehet semmi mást. Ez teljesen olyan, mint amikor egy rőzsenyalábbal a smithfieldi máglyák felé vánszorognak azok a szerencsétlen halálraítéltek; a rémülettől elhallgatok, és kuncogás tör elő a torkomból. – Érsek úr, én tényleg nem tettem semmi rosszat. Mindennap gyónok, hiszen tudja, és soha nem tettem semmit. – Ön nevet? – kérdi megbotránkozva. – Jaj, csak a döbbenettől! – mondom türelmetlenül. – Engedjen el Oatlandsbe, érsek úr. El kell engednie. Beszélnem kell a királlyal, tisztáznom kell magamat. – Nem, gyermekem, velem kell beszélnie – mondja komolyan. – El kell mondania, mit művelt Lambethben, és mit művelt azóta. Teljes és őszinte vallomást kell tennie, és akkor talán megmenthetem a vérpadtól. – A vérpadtól? – sikoltom a szót, mintha először hallanám. – Hogy érti, hogy a vérpadtól? – Ha hűtlen volt a királyhoz, akkor felségsértést követett el – mondja lassan és tagoltan, mintha kisgyerek lennék. – A felségsértésért halál jár. Ezt nyilván ön is tudja. – De nem voltam hűtlen hozzá – hadarom. – Még hogy vérpad! A Bibliára is megesküszöm, ha kell. Az életemre is megesküszöm. Sohasem követtem el

felségsértést, sohasem követtem el semmit! Kérdezzen meg bárkit! Bárkit! Jó leány vagyok, tudhatja, hogy az vagyok, a király a rózsaszálának hív, tövis nélküli rózsaszálának. Az Ő akarata az enyém. – Valóban meg kell majd esküdnie a Bibliára. Úgyhogy egyetlen hazug szó sem lehet a vallomásában. Nos, először is mondja el, mi történt ön és a fiatalember között Lambethben. És ne felejtse el, hogy Isten minden szavát hallja, egyébként meg Dereham vallomását úgyis ismerem már, mindent elmondott. – Mit vallott? – kérdezem. – Azzal ne törődjön. Mondja el ön. Mit művelt vele? – Nagyon fiatal voltam – mondom. Felpislogok rá, hátha elfogja a szánalom. És igen! Sajnál! Még a szeme is könnyes. Ez annyira jó jel, máris magabiztosabb vagyok. – Nagyon fiatal voltam, és sajnos a lányok, akikkel laktam, mind olyan romlottak voltak. Rossz társaságba kerültem, rossz példát mutattak nekem. Biccent. – Beengedték a házban lakó fiatalembereket a leányszobába? – Igen. És Francis is bejárt oda, egy másik lányhoz, de aztán én jobban tetszettem neki. – Szünetet tartok. – Az a másik lány feleolyan csinos sem volt, mint én, pedig akkor nem is voltak ilyen szép ruháim. Az érsek erre valamiért nagyot sóhajt. – Ez puszta hiúság. A fiatalemberrel elkövetett vétkéről beszéljen inkább. – Persze! Mindjárt elmondom. Annyira szégyellem magam. Francis nagyon erőszakos volt. Nem hagyott békén. Esküdözött, hogy szerelmes belém, és én hittem neki. Nagyon fiatal voltam. Házasságot ígért nekem, azt hittem, a felesége vagyok. Nem hagyott békén. – Befeküdt az ön ágyába? Legszívesebben letagadnám. De ha az a tökfilkó Dere – ham mindent elmondott, akkor csak annyit tehetek, hogy igyekszem jobb színben feltüntetni magamat. – Igen. Nem én hívtam, de ő nem hagyott békén. Kényszerített. – Erőszakkal tette magáévá önt? – Igen, olyasmi. – És ön nem kiáltott segítségért? Nem volt talán egy szobában a többi fiatal hölggyel? Ok biztosan meghallották volna. – Én hagytam, hogy megtegye. De nem én akartam. – Tehát együtt hált önnel. – Igen. De nem meztelenül. – Teljesen felöltözve maradt? – Úgy értem, nem volt meztelen, csak amikor levetette a nadrágját. Azután már igen. – Azután már mi? – Azután már meztelen volt. – Ez még az én fülemnek is esetlenül hangzik. – És elvette az ön szüzességét? Ebből sehogy sem látok kiutat. – Ehm... – Szeretők voltak. – Nem tudom... Fölkel, mintha indulni készülne. – Ezzel mit sem segít magán. Nem tudom megóvni, ha hazudik nekem. Annyira félek, hogy itt hagy, hogy felkiáltok, utánaszaladok és karon ragadom. – Kérem, érsek úr, elmondok mindent. Csak annyira restellem magam, és annyira sajnálom... – Most már zokogok, olyan szigorúan néz, és ha ő nem áll a pártomra, hogyan magyarázzam ki magam a király előtt? Mert az érsektől is eléggé félek, de a királytól egyenesen rettegek. – Mondja hát. Együtt hált vele. Férj és feleség voltak. – Igen – vallom be megtörten. – Igen, azok voltunk.

Eltolja a kezemet, mintha valami bőrbetegségem lenne, és az érintésemtől is irtózna. Mintha leprás lennék. Én, aki alig két napja még olyan fontos voltam, hogy az egész ország köszönetet mondott Istennek, amiért rám talált a király! Ez egyszerűen lehetetlen. Lehetetlen, hogy minden ennyire elromlott egyik pillanatról a másikra. – Fontolóra veszem a vallomását – mondja. – Imában kérek útmutatást Istentől. Kénytelen leszek a királynak is elmondani. Majd megfontoljuk, milyen vádat emeljünk ön ellen. – Nem lehetne fátylat borítani az egészre? – suttogom súlyosan felékszerezett kezemet tördelve. – Olyan régen volt mindez. Évekkel ezelőtt. Senki nem emlékszik már rá. A királynak nem is kell megtudnia, ön is mondta, hogy összetörne a szíve. Nem mondhatná azt neki, hogy semmi különös nem történt? Nem maradhatna minden a régiben? Úgy néz rám, mintha azt hinné, megőrültem. – Katalin királyné – mondja gyengéden. – Ön elárulta az angol királyt. Ezért halálbüntetés jár. Nem tudja megérteni? – De hiszen ez az egész jóval a házasságom előtt volt – nyüszítem. – Nem árultam el a királyt. Nem is ismertem még. A király biztosan megbocsátja a gyerekkori botlásaimat! – A torkomat fojtogatja a zokogás, nem bírom visszatartani. – A király nem neheztelhet a régi botlásaimért, hiszen kislány voltam még, nem volt, aki vigyázzon rám. – Nagyot nyelek. – Ugye kegyes lesz hozzám Őfelsége? Hiszen szeret engem, és én olyan boldoggá tettem. Istennek is megköszönte, hogy az övé vagyok, és ez az egész, ez nem számít semmit. – A könnyek végigömlenek az arcomon, nem is kell tettetnem a megbánást, annyira felkavar, hogy itt kell állnom, szemben ezzel a rémséges emberrel, és egyik hazugságból a másikba bonyolódnom, hogy mentsem, ami menthető. – Kérem, uram, könyörgök, bocsásson meg. Kérem, mondja azt a királynak, hogy nem követtem el semmi súlyosat. Az érsek elhúzódik mellőlem. – Csillapodjék. Csillapodjék, kérem. Egyelőre befejeztük. – De mondja, hogy megbocsát, mondja, hogy a király meg fog bocsátani. – Remélem, úgy lesz, remélem, meg tud bocsátani. Remélem, hogy van rá mód, hogy ön megmeneküljön. Belekapaszkodom csillapíthatatlanul zokogva. – Nem mehet el, amíg meg nem ígéri, hogy nem esik bajom. Az ajtóhoz vonszolja magát, bár úgy csimpaszkodom belé, mint egy bömbölő kisgyerek. – Asszonyom, nyugodjék meg. – Hogy lehetnék nyugodt, amikor azt mondja, hogy a király haragszik rám? Amikor azt mondja, hogy halálbüntetés jár ezért? Hogy nyugodjak meg? Hogy nyugodhatnék meg? Még csak tizenhat éves vagyok, nem vádolhatnak meg, nem... – Engedjen el, asszonyom, ezzel a viselkedéssel nem használ magának. – Ne menjen el áldás nélkül! Eltol magától, és sietve keresztet rajzol a fejem fölé. – Tessék. Tessék, in nomine...filii... és most már elég legyen. A padlóra vetem magam zokogva, de hallom az ajtó – csukódást, és bár már nem láthat, nem bírom a sírást abbahagyni. Még akkor is sírok, amikor a belső ajtó kinyílik, és bejönnek az udvarhölgyeim. Hiába sürgölődnek körülöttem, hiába simogatják a fejem, nem tudok felülni, nem tudok megvigasztalódni, annyira félek, olyan rettenetesen félek.

Jane Boleyn

HAMPTON COURT, 1541. NOVEMBER

A lány úgy megrémült az érsektől, hogy félig eszét vesztette, és most nem tudja, hazudjon vagy bevalljon mindent. Most a herceg őkegyelmessége is átjött Cranmerrel, és míg az udvarhölgyek azzal küszködnek, hogy a zokogó királynét elráncigálják az ágyától, megáll mellettem. – Be fogja vallani Culpeppert? – suttogja olyan halkan, hogy egész közel kell hajolnom hozzá. – Ha Cranmer megdolgozza, bármit bevall előbb – utóbb – figyelmeztetem súgva. – Nem tudom elhallgattatni. Az érsek hol reménnyel kecsegteti, hol a kárhozattál fenyegeti. Katalin csak egy buta kislány, és az érsek szemmel láthatólag eltökélte, hogy összeroppantja. Ha tovább fenyegeti, az őrületbe fogja kergetni. Kurtán fölnevet, szinte nyögésnek hangzik. – Az őrület a legjobb, ami történhet vele, csak az menthetné meg – mondja. – Te jóságos Isten. Két unokahúgom ült Anglia trónján, és mindkettő a vérpadon végzi! – Mi menthetné meg? – Ha őrült, akkor nem végezhetik ki – mondja egykedvűen. – Őrülteket nem állítanak bíróság elé. Ha megőrülne, kolostorba záratnák. Te jóságos Isten, ő sikoltozik így? Howard Kitti hátborzongató segélykiáltásai visszhangoznak a teremben; kegyelemért esedezik, miközben az udvarhölgyek megpróbálják az érsek színe elé vonszolni. – Mit fog tenni? – tudakolom. – Ez nem mehet így tovább. – Én igyekszem kimaradni ebből – mondja zordonan. – Reméltem, hogy ma eszénél lesz, amikor meglátogatom. Azt akartam tanácsolni neki, hogy ismerje be Derehamet, de tagadja le Culpeppert, akkor csak annyi történt, hogy egy korábbi házassági előszerződés dacára ment hozzá a királyhoz, mint Klevei Anna. Talán megúszhatta volna. Talán vissza is fogadta volna a király. De ha így folytatja, elpusztítja magát, még a hóhér sem kell hozzá. – Kimarad belőle? – kérdem értetlenül. – És mi lesz énvelem? Az arca merev, mint a kőszikla. – Mi lenne? – Hozzámegyek a francia grófhoz – hadarom. – Akármilyen a szerződés, nekem megfelel. Néhány évet eltöltök vele Franciaországban, ahol neki tetszik. Eltűnök szem elől, amíg a király ki nem heverte ezt az ügyet. Nem vonulhatok megint száműzetésbe, nem mehetek vissza Blicklingbe, nem bírom ki. Nem tudom megint végigcsinálni, képtelen vagyok rá. Hozzámegyek a francia grófhoz, az sem baj, ha nem jár vele nagy vagyon. Az sem baj, ha öreg és csúnya vagy akár nyomorék. Hozzámegyek a francia grófhoz. A herceg egyszerre öblös nevetésben tör ki, szinte felvonít, mint a fölheccelt medve, egyenest az arcomba. Hátrahőkölök; de a vidámsága rémítően őszinte. Hahotája túlharsogja a Katalint csitító udvarhölgyek kiáltozását, Katalin szívszaggató és fülhasogató jajveszékelését, az érsek hangos imáját. – A francia gróf! – rikkant fel. – A francia gróf! Elment az eszed? Neked is elment az eszed, mint az unokahúgomnak? – Tessék? – szólok hüledezve. – Min nevet? Halkabban, kegyelmes uram. Halkabban. Nincs ebben semmi mulatságos. – Semmi mulatságos? – Képtelen uralkodni magán. – Soha nem volt semmiféle francia gróf Nem is lehetett volna. Nem is lesz soha, sem francia gróf, sem angol vikomt, sem angol báró. Sem spanyol don, sem olasz herceg. Nem kellenél te egyetlen férfinak sem a világon. Tényleg olyan ostoba vagy, hogy nem tudod? – De azt mondta...

– Akármit mondtam volna, hogy nekem dolgozz, ahogy te is akármit mondanál, ami a céljaidnak megfelel. De sosem gondoltam volna, hogy el is hitted. Hát nem tudod, mit gondolnak rólad az emberek? Érzem, hogy a lábam remegni kezd, éppen úgy, mint legutóbb, amikor tudtam, hogy el kell árulnom őket. Amikor tudtam, hogy saját magam elől is el kell rejtenem a hamisságomat. – Nem tudom – mondom. – Nem akarom tudni. Kemény kézzel megragadja a vállamat, és a királyné egyik drága aranykeretű tükre elé cibál. A tompa fényű ezüstről saját tágra nyílt szemeim néznek vissza rám, és a herceg tekintete, mely olyan zord, mintha maga a Halál állna mellettem. – Nézd – mondja. – Nézd meg magadat, és vedd észre, mi vagy: egy hazug, kétszínű asszony. Nincs férfi a világon, aki feleségül venne. Európa minden csücskében úgy ismernek, mint az asszonyt, aki a hóhér kezére juttatta a férjét és a sógornőjét. Európa minden udvarában úgy ismernek, mint az asszonyt, akinek a hitványsága arra kárhoztatta a férjét, hogy felakasszák – a herceg erősen megráz – , aztán még a halála előtt, összevizelt nadrágjában levágják a kötélről – újra megráz – , a farkától a torkáig felmetéljék a hasát, a saját szeme láttára tépjék ki a beleit, a máját, a tüdejét, és elvérezzen, míg a máját, a szívét, a beleit, a tüdejét elégetik előtte – újra megráz – , és végezetül felszabdalják, mint hentes a barmot: levágják a fejét, a karját, a lábát. – Nem tettek ilyet vele – suttogom, de az ajkam alig mozog a tükörben. – Az nem a te érdemed – mondja. – Az emberek erre emlékeznek. A király, George legádázabb ellensége megkímélte a tortúrától, melyre te ítélted. A király lefejeztette, de te kibeleztetted volna. Te, a tanúk padján állva, amikor megesküdtél, hogy ő és Anna szeretők voltak, hogy meghágta a saját húgát, hogy szodomita, hogy a fél udvarral együtt fajtalankodott, és megesküdtél, hogy a király életére tört, a halálba esküdted a vallomásoddal, olyan pusztulásra ítélve a férjedet, amilyet egy kutyának sem szánna senki. – Az ön terve volt. – Arcom a tükörben elzöldül a szörnyű igazság hallatán, sötét szemem kimered az iszonyattól. – Az ön terve volt, nem az enyém. Ne engem okoljon. Azt mondta, megmenti őket. Hogy kegyelmet kapnak ha rájuk vallunk, és ők elismerik a bűnösségüket. – Tudtad, hogy hazugság. – Megráz, mint terrier a patkányt. – Tudtad, te hazug. Nem azért tanúskodtál, hogy őt megmentsd. Hanem azért, hogy megmaradjon a címed és a vagyonod, az örökségednek hívtad, a Boleynek örökségének. Tudtad, hogy ha a saját férjed ellen vallasz, akkor a király meghagyja a címedet és a birtokaidat. Csak ennyi kellett neked. Csak ezzel törődtél. Vérpadra juttattad azt az ifjút és szépséges húgát, hogy a saját szutykos bőrödet mentsed, és a saját hitvány címedet megtarthassad. A halálba küldted őket, barbár halálba, mert szépek voltak, vidámak és boldogok egymással, téged viszont kirekesztettek. A neved egyet jelent a rosszindulattal, féltékenységgel és beteg vággyal. Azt hiszed, akad férfi, aki megosztaná a címét veled? Azt hiszed, van, aki a férjed merne lenni? Ezek után? – Meg akartam menteni őt. – Rávicsorgok kettőnkre a tükörben. – Azért vádoltam meg, hogy beismerje a vétkét, és kegyelmet kapjon. Megmenthettem volna. – Gonoszabb gyilkos vagy a királynál is – mondja durván, és félrelök. Nekiesem a falnak, és a faliszőnyegbe kapaszkodom, hogy el ne zuhanjak. – A saját sógornőd és férjed ellen tanúskodtál, ott álltál Jane Seymour halálos ágyánál, tanúskodtál Klevei Anna ellen, és a hóhér kezére juttattad volna, most pedig nyilvánvaló, hogy újabb kuzinodat láthatod hamarosan a vérpadra lépni, és szemernyi kétségem sincs, hogy ellene vallasz majd. – Szerettem George-ot – mondom makacsul; ezt az egy vádat nem hagyhatom szó nélkül. – Nem tagadhatja, hogy szerettem őt. Szerettem teljes szívemből.

– Akkor nem csak hazug vagy és hűtlen barát: rosszabb annál – mondja hidegen. – A szereteted juttatta nyomorúságos sorsra a férfit, akit szerettél. Rosszabb hát a te szereteted, mint mások gyűlölete. Sokan gyűlölték George Boleynt, de a te szerető vallomásod vitte a sírba. Nem látod, mennyire elvetemült vagy? – Ha mellettem állt volna, ha fontos lettem volna neki, megmentettem volna – tör ki belőlem a fájdalom. – Ha úgy szeretett volna engem is, mint őt, ha részese lehettem volna az életének, ha én is annyit számítottam volna neki, mint ő... – Sosem állt volna melletted – mondja a herceg, s a hangjából méregként csorog a megvetés. – Sosem szeretett volna. Az apád megvette neked jó sok pénzért, de nincs az az ember és nincs az a vagyon, ami szeretetreméltóvá tehetne téged. George megvetett, Anna és Mary kinevetett. Ezért vádoltad meg őket, az önfeláldozásodból, a magasröptű önigazoló mesédből egy szó sem igaz. Megvádoltad őket, mert ha nem lehetett a tiéd, inkább holtan akartad látni, mint a húga oldalán. – Anna közénk állt – lihegem. – A kopói is közétek álltak. És a lovai. Jobban szerette a lovait, jobban szerette a vadászsólymait nálad. És te szíved szerint mind megölted volna, az összes lovat, kopót és sólymot, színtiszta féltékenységből. Aljas perszóna vagy te, Jane, és én fölhasználtalak, mint egy mocskos rongyot. De most már végeztem azzal az ostoba Katalinnal, és végeztem veled is. Adhatsz neki tanácsot, hogy megpróbáljon kilábalni a bajból, ha tud. Vagy tanúskodhatsz ellene. Nem érdekel sem ő, sem te. Tenyeremet a falra támasztom a hátam mögött, és előrelököm magam, hogy közelről a szemébe nézhessek. – Nem tűröm, hogy így bánjon velem – acsargok. – Nem vagyok mocskos rongy, a szövetségese vagyok. Ha ellenem fordul, megkeserüli. Ismerem minden titkát. Eleget ahhoz, hogy vérpadra juttassam Katalint, eleget ahhoz, hogy odakerüljön maga is. Tönkreteszem őt, tönkreteszem mindkettőjüket. – Az arcom felforrósodik, zihálok a dühtől. – A hóhér elé juttatom őt és minden Howardot. Még akkor is, ha ezúttal az életembe kerül! Megint fölnevet, de most már halkabban, lecsendesedett a haragja. – Neki már semmi esélye – mondja. – A király végzett vele. Én is végeztem vele. Meg tudom menteni magamat, meg is teszem. Te viszont együtt buksz a szajhával. Kétszer nem úszhatod meg. – Mindent elmondok az érseknek Culpepperről – mondom fenyegetőn. – Elmondom, hogy maga szorgalmazta ezt a viszonyt. Hogy a maga kedvéért hoztam össze őket. – Azt mondasz, amit akarsz – mondja könnyedén. – Nincs bizonyítékod. Egyetlen ember volt, aki üzeneteket közvetített kettejük között, aki beengedte Culpeppert a királynéhoz. Az pedig te vagy. Akárhogy próbálsz engem belekeverni, csak saját magadat feketíted be. Az életeddel fizetsz érte, és elhiheted, hogy engem egy fikarcnyit sem érdekel. Egyszerre felsikoltok, sikoltva térdre esem, és átkulcsolom a bokáját. – Ne mondja ezt! Én önt szolgálom, önt szolgálom évek óta, én vagyok a leghűségesebb szolgája, és jóformán semmit sem kaptam érte. Vigyen el innen, és akkor meghal Katalin és meghal Culpepper, de én biztonságban leszek ön mellett. A herceg lassan lehajol, és lefejti a kezem a lábáról, mintha valami undok, ragadós gaz lennék, mely a bokája köré tekeredett. – Nem, nem – mondja szórakozottan, mintha már másutt járna az esze. – Nem. Katalint már nem menti meg semmi, és én a kisujjamat sem mozdítom, hogy téged megmentselek. A világ jobb hely lesz nélküled, Jane Boleyn. Nem fogsz hiányozni senkinek. – Az öné vagyok. – Felnézek rá, de már nem merek hozzáérni, hát otthagy, megkocogtatja a külvilágba vezető ajtót, melynek túloldalán az őrszemek egykor a

belépőket tartották vissza, s most minket tartanak benn. – Az öné vagyok! – kiabálom. – Testestől – lelkestől. Szeretem! – Nekem nem kellesz – szögezi le. – Nem kellesz senkinek. És az utolsó férfi, akit állítólag szerettél, a te vallomásod miatt halt meg. Ocsmány jószág vagy te, Jane Boleyn, a hóhér felőlem bevégezheti, amit a sátán elkezdett. – Keze már az ajtón, de ekkor hirtelen eszébe ötlik valami. – Felteszem, téged is a Tower udvarán fejeznek le, ahol Anna meghalt – mondja. – Ez aztán az irónia. Fogadni mernék, hogy ő és a bátyja kacagva várnak rád a pokolban.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. NOVEMBER Átvitték Howard Kittit a syoni apátságba, s most fogva tartják, alig néhány udvarhölgy társaságában. Letartóztattak két fiatalembert a nagyanyja házából, és addig fogják kínozni őket, amíg be nem vallanak mindent, amiről tudnak, aztán addig kínozzák őket, amíg be nem vallanak mindent, amit hallani akarnak tőlük. Bizalmas barátnőit is a Tower – be viszik kihallgatásra. Őfelsége, a király visszatért oatlandsi elvonultságából, újból a Hampton Courtban van. Azt mondják, nagyon hallgatag, nagyon letört, de nem haragos. Szerencse, hogy nem haragos. Ha nem tör ki rajta a szokásos bosszúszomjas dühroham, akkor talán elmerül az önsajnálatban, és egyszerűen száműzi Katalint. Érvényteleníti a házasságát a királyné förtelmes viselkedésére hivatkozva – pontosan ezeket a szavakat használta a parlament előtt. Adja Isten, hogy a parlament egyetértsen vele, úgy határozzon, hogy Katalin nem alkalmas személy királynénak, és akkor az a szegény gyerek kiszabadul, és a barátai hazamehetnek. Elmehetne Franciaországba, a királyi udvarban nagy örömet szerezne a jelenléte, kedvüket lelnék e hiú és csinos kislányban. Vagy talán rá lehetne venni, hogy maradjon Angliában, ahogyan én, a király testvéreként. Akár el is jöhetne hozzám, lakhatna velem, és barátok lennénk, mint régen, amikor én voltam a királyné, akit nem kívánt a király, és ő az udvarhölgy, akit igen. Ezer és ezer helyre küldhetnek, ahol nem lenne terhére a királynak, és ahol megnevettetné az embereket oktondiságával, ahol értelmes nő válna belőle. Abban bizonyára mindenki egyetért, hogy nem végezhetik ki. Egyszerűen túl fiatal ahhoz. O nem egy számító, fortélyos Boleyn Anna, aki hat éven át szövögette hálóját a király köré, és végül a saját becsvágya taszította le a trónról. Kitti csak egy kislány, és még a kiscicája is agyafúrtabb nála. Egy ilyen gyermeket a legszigorúbb bíra sem küldene a vérpadra. Istennek hála, a király szomorú, nem pedig dühös. Adja Isten, hogy a parlament a házasság felbontását javasolja neki, és Cranmer érsek is megelégedjen annyival, hogy gyerekkori szerelmi kalandjai okán kegyvesztett lesz a királyné, és ne járjon utána a házasság alatti ballépéseinek. Nem tudom, mi folyik mostanság az udvarnál, de láttam Kittit a karácsonyi ünnepségek idején, és úgy tűnt nekem akkor, hogy készen áll egy szerelmi viszonyra, és alig várja. És hogyan is állhatott volna ellen a kísértésnek? Hiszen arra volt ítélve, hogy egy nála jóval idősebb, beteges, impotens, sőt talán őrült férfi oldalán érjen felnőtt nővé. Ilyen körülmények között még egy értelmes fiatalasszony is a köré sereglő fiatalemberek valamelyikével vigasztalódna. Katalin meg amúgy is férfibolond.

Dr. Harst érkezik hozzám lóháton Londonból, és amint belép, kiküldi az udvarhölgyeimet, hogy négyszemközt beszélhessünk. Ebből máris tudom, hogy gyászos híreket hozott az udvartól. – Mi van a királynéval? – kérdem azonnal, amikor kettesben maradunk, és a kandalló mellett összedugjuk a fejünket, mint az összeesküvők. – Még mindig vallatják – mondja. – Ha van még bármi rejtegetnivalója, előbb – utóbb kiszedik belőle. Gondosan őrzik Syonban, senki nem látogathatja. Még a kertbe sem mehet ki sétálni. Négy udvarhölgye raboskodik vele együtt, de ha tehetnék, otthagynák. A legjobb barátait letartóztatták és a Towerben vallatják. Azt mondják, a királyné folyton csak sír, és bocsánatért esedezik. A bánattól nem tud sem enni, sem aludni. Azt mondják, halálra koplalja magát. – Isten óvja szegény kis Kittit – mondom. – Isten óvja. De gondolom, elég bizonyítékuk van már ahhoz, hogy érvénytelenítsék a házasságot. A király megteheti, hogy elválik tőle és elereszti. – Nem, most már súlyosabb vádakra keresnek bizonyítékot – feleli kurtán. Mindketten hallgatunk. Nagyon jól tudjuk, mit jelent ez, és okkal tartunk tőle, hogy lesz mit találni. – A látogatásom oka ennél is komolyabb – mondja. – Uramisten, mi lehet még komolyabb? – Azt hallottam, hogy a király az önnel kötött házasság visszaállítását fontolgatja. Egy pillanatig meg sem tudok szólalni az elképedéstől, aztán megmarkolom székem faragott karfáját, és elfehéredő ujjaimat bámulom. – Ugye csak tréfál? – Nem tréfa. Ferenc francia király nagyon szorgalmazza a házasságot, az ön fivérét és a királyt meg akarja nyerni szövetségesnek a Spanyolország elleni háborúhoz. – A király újból szövetkezni akar az öcsémmel? – Spanyolország ellen. – Azt nélkülem is megtehetik! Nélkülem is szövetséget köthetnek! – A francia király és az ön fivére azt akarják, hogy ön visszakapja régi pozícióját, a király pedig meg akar szabadulni Katalin emlékétől. Minden olyan lenne, mint régen. Mintha Katalin sosem lett volna. Mintha ön csak most érkezett volna Angliába, és minden az eredeti terv szerint folyna tovább. – Még Henrik angol király sem pörgetheti vissza az időt! – kiáltom, fölpattanok a székből, és nagy léptekkel mérem a szobát. – Nem egyezem bele. Nem merem megtenni. Egy éven belül megölne. Henrik egy feleséggyilkos. Ha asszonyt vesz magához, azt elpusztítja. Már szokásává vált. Ez az életembe kerülne! – Ha tisztességes feltételeket ígérne... – Dr. Harst, egyszer már megmenekültem tőle, én vagyok az egyetlen felesége, aki túlélte a vele kötött házasságot! Nem megyek vissza az oroszlán barlangjába. – Tudomásomra hozták, hogy megfelelő biztosítékokat kínálna... – Henrik angol királyról van szó! – csattanok fel. – Ez az ember három feleségét veszejtette már el, és épp most építi a vérpadot a negyediknek! Nála nincsenek biztosítékok. O egy gyilkos. Ha Henrik ágyába fektet, azzal aláírja a halálos ítéletemet. – El fog válni Katalin királynétól, ebben biztos vagyok. A parlament elé terjesztette a javaslatot. Tudják róla, hogy nem volt szűz, amikor hozzáment a királyhoz. Botrányos viselkedéséről Európa minden udvarában beszámolnak a nagykövetek. Nyilvánosan szajhának bélyegzik. A király egyszerűen félreállítja. Nem fogja megöletni. – Miért olyan biztos ebben?

– Mert nincs rá oka, hogy megölesse – válaszolja gyengéden. – Ön túlságosan felizgatta magát, nem gondolkodik tisztán. Katalin félrevezette a királyt a házasság előtt, ez bűn, nem lett volna szabad. A király nyilvánosságra hozta a tényeket. De mivel nem volt érvényes a házasság, Katalin nem szarvazhatta fel, a királynak semmi oka rá, hogy ne engedje szabadon. – Akkor miért folytatják a vizsgálatot ellene? – kérdezem. – Ha egyszer elég bizonyítékot találtak, hogy szajhának nevezzék, eleget tudnak ahhoz, hogy megszégyenít – sék, és elválhasson tőle a király? Akkor miért kell még több bizonyíték? – Hogy megbüntethesse a csábítóit – feleli. Összetalálkozik a tekintetünk, egyikünk sem tudja, miben merjen hinni. – Félek tőle – mondom gyászosan. – Nem csoda, valóban félelmetes uralkodó. De elvált öntől, és megtartotta a szavát. Nagyvonalú egyezséget kötött önnel, és gondoskodott róla, hogy ön békében és jólétben éljen itt. Lehet, hogy elválik Katalintól, és vele is megegyezik, talán most már ez a módszere. Utána pedig lehet, hogy újból el akarja venni önt. – Nem tudom megtenni – mondom halkan. – Higgye el, Dr. Harst, még ha önnek van is igaza, és megbocsátó, sőt nagylelkű lesz Katalinnal, akkor sem mernék hozzámenni. Nem tudnám elviselni, hogy újból a felesége legyek. Máig minden reggel térden állva mondok köszönetet Istennek, hogy legutóbb olyan szerencsés voltam. Ha fölvetik a kérdést a tanácsnokok vagy az öcsém vagy a francia nagykövet, mondja meg nekik, hogy belenyugodtam a helyzetembe, elfogadtam, hogy másnak ígérkeztem el, ahogy a király maga mondta. Ahogy ő gondolta: foglalt vagyok, nem mehetek férjhez. Győzze meg őket, hogy ez lehetetlen. Esküszöm, hogy nem vagyok rá képes. Nem teszem újból a tőkére a fejem, nem várom engedelmesen, hogy lesújtson a bárd.

Katalin

A SYONI APÁTSÁG, 1541. NOVEMBER Lássuk csak, mi mindenem van? Meg kell mondanom, elég rosszul állok. Van hat aranyszegélyes francia fejdíszem. Hat pár ruhaujjain, hat dísztelen tunikám, hat ruhám, mélykék, fekete, sötétzöld és szürke színben. Nincsenek ékszereim, nincsenek játékaim. A kiscicám sincs itt. Mindent, amit a királytól kaptam, elvitt tőlem Sir Thomas Seymour – egy Seymour! Hogy épp egy Seymour dézsmálja a Howard – vagyont! Ezt a szégyent! – , és visszaadta a királynak. Ezek szerint semmi nem volt igazán az enyém, amit korábban összeszámláltam. Csak kölcsönbe kaptam, nem ajándékba. Három szobám van, elég silány falikárpittal. Az egyikben a szolgáim laknak, a másik kettőben én és a féltestvérem, Isabel, Lady Baynton meg két másik udvarhölgy. Annyira neheztelnek, amiért ilyen helyzetbe hoztam őket a komiszságommal, hogy egyikük sem áll szóba velem, csak Isabel, ő is csak azért, mert az a dolga, hogy bűnbánatra serkentsen. Mit mondjak, elég siralmas társaság ilyen szűk helyen. A gyóntatom csak arra vár, hogy hívjam, ha olyan őrült lennék, hogy önként a hurokba dugom a fejem, és bevallom neki azt, amit mindenki más előtt letagadtam; Isabel meg naponta kétszer megdorgál, mint valami cselédlányt. Van néhány imakönyvem meg a Biblia. Van némi varrnivalóm, ingek a szegényeknek; de hogy mi szükségük ennyi ingre?! Nincsenek apródjaim, udvaroncaim, udvari bolondom, zenészeim, énekeseim. Még a kiskutyáimat is elvették tőlem, és tudom, hogy nagyon fognak sírni utánam.

Egyetlen barátom sem maradt. A nagybátyám felszívódott, mint a reggeli harmat, és azt hallottam, hogy a Towerben van az udvartartásom zöme, Lady Rochford meg Francis Dereham, Katherine Tylney és Joan Bulmer, Margaret Morton és Ágnes Restwold, és rólam vallatják őket. De ami ennél is rosszabb, ma tudtam meg, hogy Thomas Culpeppert is a Towerbe vitték. Szegény, délceg Thomas! Borzasztó már azt is elképzelni, hogy őrizetbe veszi valami ronda katona; de ha arra gondolok, hogy kivallatják az én Thomasomat, akkor összecsuklik a térdem, és zokogva szorítom arcomat a durva ágytakaróra. Bárcsak megszöktünk volna, amikor egymásba szerettünk! Bárcsak értem jött volna, még mielőtt az udvarhoz kerültem, amikor még fiatal lány voltam Lambethben. Bárcsak rögtön megmondtam volna neki, hogy az övé vagyok, csakis az övé, mielőtt minden elromlott volna. – Hívjam a gyóntatóját? – kérdi Lady Baynton hidegen, amikor rajtakap, hogy sírok. Világos, hogy erre utasították, alig várják, hogy összeroppanjak és elmondjak mindent. – Nem – mondom gyorsan. – Nincs mit meggyónnom. Az a legrémesebb, hogy ezek itt Lady Margaret Douglas szobái, itt raboskodott magányosan, csak mert szerelmes lett. Milyen furcsa! Itt sétált ő is fel – alá, mint most én, egyik szobából a másikba, bebörtönözve egy férfi miatt, és nem tudhatta, mi lesz a vád, sem azt, hogy mi lesz az ítélet, sem azt, hogy mikor sújt le a mennykő. Egy éven és egy hónapon át éldegélt itt egymagában, kegyvesztettként, remélve, hogy megbocsát neki a király, azon tépelődve, mi lesz vele. Alig néhány napja vitték el innen, hogy elfoglalhassam a helyét – nem bírom felfogni! – , elvitték Kenninghallba, ahol megint csak fogoly lesz, amíg meg nem bocsát neki a király, ha megbocsát valaha. Sokat gondolok rá; alig idősebb nálam, bezárták és magára hagyták, mint engem, bebörtönözték, mert szeretett valakit, aki viszontszerette, és most már azt kívánom, bár térden állva könyörögtem volna a királynak, hogy legyen nagylelkű hozzá. De hát honnan tudhattam volna, hogy egyszer én is ebben a helyzetben leszek? Ugyanezekben a szobákban? Hogy azzal gyanúsítanak, hogy szerelmes fiatal nő vagyok, mint ő? Bárcsak megmondtam volna a királynak, hogy hiszen fiatal még szegény, és ha butaságot tett is, inkább gyámolítani kellene, nem pedig letartóztatni és megbüntetni. De én nem keltem a védelmére, ahogy nem védtem meg szegény Margaret Pole-t, sem azokat a szerencsétleneket Smithfieldben. Nem szólaltam föl az északi felkelők érdekében, és nem mozdítottam a kisujjamat sem Thomas Cromwellért, hagytam, hogy kivégezzék az esküvőm napján, és egy percig sem éreztem szánalmat iránta. Nem fogtam pártját Mária hercegnőnek, a király lányának, sőt még árulkodtam is rá. Még úrnőmért, Anna királynéért sem szólaltam fel, akit szerettem. Hűséget és barátságot fogadtam neki, de amikor elém toltak egy papírt, ami ellene szólt, én aláírtam anélkül, hogy akár elolvastam volna. És most nincs senki, aki térdre esne értem a király előtt, és kegyelemért esedezne. Persze igazából nem is tudom, mi történik. Ha Francis Derehammel együtt Henry Manoxot is letartóztatták, ő elmond nekik mindent, amit hallani akarnak. Rossz viszonyban váltunk el egymástól, és nem szíveli Francist. Elárulja, hogy kis híján szeretők lettünk, és azt is, hogy faképnél hagytam, és Francis Derehamet választottam helyette. Tönkreteszi a jó híremet, és a nagyanyám nagyon dühös lesz. Gondolom, a lambethi lányokat is alaposan kikérdezik rólam. Ágnes Restwold és Joan Bulmer a szíve mélyén cseppet sem rajong értem. Amíg nagy kegyekre számítottak tőlem az udvarnál, addig körbehízelegtek, de aligha fognak megvédeni vagy hazudni az érdekemben. És ha felkutatnak még fél tucat régi lányt az Isten háta mögött, azok bármit hajlandók lesznek elmondani egy londoni utazás kedvéért. Ha Francisről érdeklődnek Joan Bulmer-nél, ő mindent elmond nekik,

semmi kétség. Az összes lány hallhatta a Norfolk House-ban, hogy Francis a feleségének hívott, és én hallgattam erre a megszólításra. Tudják, hogy úgy háltunk együtt, mintha házasok lennénk, és az igazat megvallva én nem tudtam biztosan, hogy azok vagyunk – e. Sosem gondolkoztam el rajta igazán. Katherine Tylney készségesen elmesél mindent Lambethről; csak nehogy Lincolnról, Pontefractról vagy Hullról is kérdezgessék. Ha elsorolja, hány éjjelen tűntem el a szobámból, akkor egykettőre eljutnak Thomashoz. Ó, Istenem, ha soha nem találkoztunk volna! Most biztonságban lenne ő is, én is. Ha beszélnek Margaret Mortonnal, elmeséli nekik, hogy szóváltás volt kettőnk között, amikor megpróbált benyitni a hálószobámba, de zárva találta az ajtót. Thomas, a drága Thomas feküdt az ágyamban, és az ajtóhoz száguldottam, hogy a fejemet kidugva ráordítsak Margaretre, mutasson több tiszteletet. Az arcomba nevetett, tudta, hogy van valaki velem. O, Istenem, ha kevesebbet veszekedtem volna velük! Ha ajándékokkal, ruhákkal édesgettem volna őket magamhoz, akkor talán most hazudnának az érdekemben. És ha jobban belegondolok, Margaret egyszer kint volt a fogadószobámban, amikor Thomas a belső szobában volt velem, még a Hampton Courtban. Az egész délutánt együtt töltöttük a kandalló mellett, egymást csókolva és simogatva, és kacagtunk az udvaroncokon, akik alig néhány lépésre voltak tőlünk, az ajtó túloldalán. A merészségünket izgalmasnak találtam akkor; most viszont vörösre és duzzadtra csipkedem a tenyerem, ha arra gondolok, micsoda idióta voltam. De még most sem bánom. Ha meg kell halnom azért a délutánért, akkor sem bánom meg soha, hogy az ajkamon éreztem az ajkát, a bőrömön az érintését. Hálás vagyok, hogy megadatott az a kis idő. Nem sajnálom, hogy megtörtént. Mindjárt behoznak még egy tálca ennivalót. Hozzá sem fogok nyúlni. Nem tudok enni, nem tudok aludni, nem tudok mást, csak téblábolni ebben a két szobában, és arra gondolni, hogy Lady Margaret Douglas is ugyanígy járkált itt, és a szeretett férfira gondolt. De az ő titkait nem teregette ki minden barátja. Nem próbálta ellene fordítani a királyt a Howardok összes ellensége. O a legszerencsétlenebb nő, akit ismerek, hozzám képest mégis szerencsés. Tudom, hogy Lady Rochford kitart mellettem, ebben biztos vagyok. O tudja, mit jelent nekem Thomas, és mit jelentek én őneki. Nem fogja elveszteni a fejét, volt máskor is veszélyben, tudja, hogyan válaszoljon a kérdésekre. Idősebb asszony, sokat tapasztalt. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem: – Tagadjon le mindent! – , és meg is fogadom a tanácsát. O tudja, mi a teendő. Tudom, hogy vigyáz magára, és rám is. O mindenről tud, persze, ez a baj. Tudja, mikor szerettem bele Thomasba, ő intézte titkos találkáinkat, ő hozta – vitte a leveleket, ő módolta ki, hogy együtt lehessünk. O rejtette el Thomast a függöny mögött, és egyszer Yorkban a lépcsőház homályában. Idegen házakban, kacskaringós folyosókon át csempészte be őt hozzám. Pontefractban Thomasnak külön szobája volt, vadászat után oda mentünk egyik délután. Lady Rochford mondta meg, hol találkozhatunk, és egyik éjjel, amikor maga a király próbált bejönni a külső ajtón, mert velem akart hálni, a lady megőrizte a hidegvérét és kikiabált, hogy beteg vagyok, aludni tértem, és most nem jöhet be. Bizony! Elküldte az ajtótól az angol királyt, és a hangja még csak nem is remegett! Annyira bátor, nem fog sírva fakadni és bevallani mindent. Szerintem még a kínpadon is csak nézne rájuk mereven, és hallgatna. Nem félek attól, hogy elárul. Bízom benne, hogy hallgatni fog, akármit kérdeznek. Tudom, hogy bízhatom a titoktartásában. Csakhogy... csakhogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy a férjét sem tudta megvédeni a vádakkal szemben. Nem szívesen beszél róla, és ez is elgondolkodtató. Mindig azt hittem, hogy csak azért, mert annyira letörte a férje

halála, de mi van, ha többről van szó? Catherine Carey biztos volt benne, hogy Lady Rochford nem védeni, hanem befeketíteni akarta őket a vallomásával. Hogy lehetséges ez? És a lady maga mondta, hogy csak az örökségét mentette meg, de őket nem. Ha ők mindketten meghaltak, de ő megúszta sértetlenül, akkor kellett lennie valami megállapodásnak közte és a király között. És ha elárult már egy királynét – ráadásul a saját sógornőjét –, és cserbenhagyta a saját férjét, miért mentene meg engem? A, tudom, hogy azért törnek rám ezek a félelmes gondolatok, mert olyan nehéz helyzetben vagyok. Szegény Margaret Douglas is biztos félőrült volt a folytonos járkálástól és a bizonytalanságtól. Borzasztó lehetett egy évet tölteni ezekben a szobákban, és nem tudni, szabadon engedik – e valaha. Én nem bírom a várakozást, és vele ellentétben legalább azt az egyet biztosan tudom, hogy engem hamarosan kiengednek. Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul, de azért sok minden aggaszt, sőt tulajdonképpen minden aggaszt. Többek között az, hogy Boleyn Annát kivégezték, a bátyját kivégezték, Jane mégis szabadon elsétálhatott. És hogy lehet az, hogy soha senki nem tette ezt szóvá? És hogy lehet az, hogy megtarthatta a férje örökségét, de a vallomása nem mentette meg a férjét? Ezt sürgősen abba kell hagynom, mert kezdem azt gondolni, hogy tanúskodni fog az ügyemben, és engem is oda juttat, ahová Boleyn Annát, pedig ez nevetséges, mert Lady Anna házasságtörést, boszorkányságot és felségárulást követett el. Én meg nem csináltam semmit, csak egy kicsit túl messzire mentem Henry Manoxszal és Francis Derehammel lánykoromban. És amit azóta tettem, arról nem tud senki, és úgyis letagadnám. Uramisten, ha kikérdezik Thomast, tudom, hogy megvéd, de ha kínpadra vonják... Erre gondolnom sem szabad. Ha elképzelem Thomast a kínpadon, üvölteni tudnék, mint a fölheccelt medve, ha lerántják a kutyák. Hogy Thomas szenvedjen! Felüvöltsön, ahogy én most! Nem, nem gondolok rá. Nem történhet meg. O a király szeretett kisfia, így emlegeti, szeretett kisfiának. A király sosem bántaná Thomast, és sosem bántana engem. Nincs oka Thomasra gyanakodni. És egyébként is úgy vélem, ha tudná, hogy Thomas és én szeretjük egymást, megértené. Ha az ember szeret valakit, megérti ezt az érzést. Talán még nevetne is rajta, és azt mondaná, ha vége a mi házasságunknak hozzámehetek Thomashoz. Lehet, hogy áldását adná ránk. Sokszor megbocsát az embereknek, főleg a kegyeltjeinek. Hiszen nem vagyok én olyan, mint Margaret Douglas, aki az engedélye nélkül ment férjhez. Én nem dacoltam az akaratával, sosem tennék ilyet. Istenem, Margaret biztos azt hitte, itt fog meghalni. Én alig néhány napja vagyok itt, de máris arra gondolok, hogy a kőfalba kellene vésnem a nevemet. Az ablakok a hosszan elnyúló parkra néznek, látom a napfényt a fakó gyepen. Valaha apátság volt ez a ház, az itteni apácák híresek voltak rendjük szigorúságáról és szépséges énekükről. Legalábbis így mesélte Lady Baynton. De a király elűzte az apácákat, és elkobozta az apátságot, úgyhogy most úgy érzem, mintha templomban kellene laknom, és az apácák szomorúsága valósággal átjárja a házat. Nem nekem való hely egyáltalán. Mégiscsak én vagyok az angol királyné, vagy ha nem királyné, akkor Howard Katalin, az ország egyik legelőkelőbb családjából. Elvégre Howardnak lenni annyi, mint a csúcson lenni. Lássuk csak, valamivel fel kell vidítanom magam. Tehát mi mindenem van? De ettől nemigen lesz jobb kedvem. Sőt biztosan nem. Hat ruhám van, nem valami sok, és csupa unalmas, öreges színben. Két szobám van és egypár saját szolgám. Ha a helyzet derűs oldalát nézem, mégiscsak jobban állok, mint amikor a lambethi Howard Kitti voltam. Van valakim, aki szeret, és akit

én is szeretek tiszta szívemből, és akihez valószínűleg feleségül mehetek, amikor kiengednek. Van egy hűséges barátnőm, Lady Rochford, aki kiáll mellettem, Tom pedig az életét is feláldozná értem, úgyhogy annyit kell csak tennem, amikor megint eljön az érsek, hogy Francis Derehamet és Henry Manoxot továbbra is beismerem, de egy szót sem szólok Thomas Culpepperről. Képes vagyok rá. Erre még én is képes vagyok. És akkor minden jóra fordul, és amikor legközelebb összeszámlálom, mim van, sok szép dolog lesz megint a listán. Semmi kétség. Semmi kétségem felőle. De miközben ezzel nyugtatom magam, ömlenek a köny – nyek a szememből, és csak zokogok és zokogok. Nem bírom abbahagyni a sírást, pedig tudom, hogy igazán biztató a helyzetem. Minden rendben lesz, tényleg, nekem mindig szerencsém van; mégsem bírom abbahagyni a sírást.

Jane Boleyn

A LONDONI TOWER, 1541. NOVEMBER Annyira rettegek, azt hiszem, csakugyan meg fogok őrülni. Folyvást Katalinról és az idióta Derehamről kérdeznek, és először azt hittem, letagadhatom az egészet. Nem voltam Lambethben, amikor viszonyuk volt, és azóta biztosan nem történt köztük semmi. Tiszta lelkiismerettel elmondhatom, amit tudok. De amikor a hatalmas fakapu döngve bevágódott mögöttem, és rám vetült a Tower dermesztő árnyéka, olyan rettenetet éreztem, mint soha életemben. A régi májusi nap óta kísértő árnyak most magukkal ragadnak. Ott járok, ahol ők jártak, ugyanazok a rideg falak magasodnak fölém, ugyanazt az iszonyatot érzem, ugyanaz a végzet ér utol. Istenem, így érezhetett George is, az én drága George-om. O is hallotta a kapu döngését, ő is látta a Tower fenyegetőn égnek meredő kőtömbjét, ő is tudta, hogy barátai és ellenségei odabent vannak a falak között, és hazugságot hazugságra halmoznak, hogy mentsék a saját bőrüket és elveszejtsék őt. És most én is ott járok, ahol ő járt akkor, már tudom, mit érzett, és ismerem a félelmet, amit átélt. Ha Cranmer meg a többi vallatóbiztos beéri Katalin gyerekkorának, az udvar előtti múltjának vizsgálatával, már az is elég ahhoz, hogy tönkretegyék; mi mást akarhatnának még? Ha Manox és Dereham ügyénél maradnak, rám nincs is szükségük. Nem ismertem még Katalint akkoriban. Az egésznek semmi köze hozzám. Tehát nincs mitől félnem. De ha így van, miért vagyok itt egyáltalán? Kőburkolatú, nyirkos falú apró helyiségben vagyok. A kőfalat fekélyként borítják a régi foglyok vésett névbetűi. Nem akarom látni a G.B.-t, George Boleynt; azt hiszem, beleőrülnék, ha rábukkannék. Inkább leülök az ablak mellé, és kinézek az udvarra. Nem kutatom át a falat a neve után, nem futtatom végig ujjaimat a hideg kövön, ahol bevéste. Csak ülök itt csendben, és kinézek az ablakon. Nem, ez nem lesz jó. Az ablak a füves udvarra néz, a cellámból éppen arra a helyre nyílik a kilátás, ahol Annát lefejezték a vallomásom alapján. Nem nézhetek oda, nem nézhetem a fű ragyogó zöldjét. Milyen friss színű! Ősszel nem szokott ilyen lenni! Ha a füvet nézem, biztosan megőrülök, így érezhetett Anna is, míg várakozott, és tudhatta, hogy elég titkát ismerem ahhoz, hogy vérpadra juttassam. És sejthette, hogy ezt az utat választom. Tudta, hogy addig gyötört és ingerelt és gúnyolt, amíg eszemet vesztettem a féltékenységtől, és nyilván azon tépelődött, átadom – e magam pokoli dühömnek, kívánom – e a halálát. Aztán megtudta. Megtudta, hogy ellenük tanúskodtam, hogy a tanúk padján állva csengő hangon kimondtam a végzetes szavakat, minden

lelkiismeret – furdalás nélkül. Hát most utolért a lelkifurdalás. Istenem, de mennyire. Úgy érzem, már évek óta rejtegettem magam elől az igazságot, de a norfolki herceg kíméletlen szavai kellettek ahhoz, hogy tisztán lássam, és ezek a hideg falak tették számomra valóságossá. Féltékeny voltam Annára, féltékeny George iránti szeretetére, féltékeny George testvéri odaadására, és nem azt vallottam, amit igaznak tudtam, hanem amivel a legtöbbet árthattam nekik. Isten bocsássa meg. George gyengéd törődését és kedvességét a húga iránt mocskos és sötét bűnnel magyaráztam, mert nem tudtam elviselni, hogy nem velem volt gyengéd, odaadó és kedves. Elpusztítottam, hogy megbüntessem a közönyösségéért. Ám akár egy régi tragédiában, ahol haragosak az istenek, még most is közöny vesz körül. Magányosabb vagyok mint valaha. Elkövettem a legnagyobb bűnt, amit asszony a férje ellen elkövethet, mégsem nyertem megnyugvást általa. A herceg visszavonult vidéki birtokára, sem Katalin, sem én nem látjuk többet. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, egyetlen gondja a saját nyomorult biztonsága és becses vagyonának az őrzése. Meg aztán a királynak szüksége is van egy Howardra, aki harcba száll érte, megküzd a nevében, és leszámol az ellenségeivel. Meglehet, hogy gyűlöli az újabb házasságtörő asszony miatt, de nem követi el azt a hibát, hogy a feleségével együtt legjobb katonáját is eltaszítja. Viszont lehetséges, hogy Katalin mostohanagyanyja, a hercegné az életével fizet. Ha bebizonyosodik, hogy tudott Katalin feslett múltjáról, akkor felségárulással fogják vádolni, mert nem figyelmeztette a királyt. Ahogy őt ismerem, máris cafatokká tépi a régi iratokat, titoktartásra esketi meg a háznépét, elcsapja régi szolgáit és minden nyomot eltakarít a szobáiból. Talán elég lesz ahhoz, hogy tisztára mossa magát. De mi lesz énvelem? Világos, hogy mit kell tennem. Thomas Culpepperről egy szót sem szólok Francis Derehamről meg csak annyit tudok mondani, hogy a királyné szolgája volt a hercegné kérésére, és semmi nem történt köztük az én jelenlétemben. Ha rájönnek Thomas Culpepper titkára (és aligha kell sokáig vizsgálódniuk hogy mindent megtudjanak róla), akkor minden kiderül. Ha minden kiderül, akkor megmondom nekik hogy a királyné összefeküdt vele a Hampton Court-ban, amikor a király megbetegedett, és hogy végig szeretők voltak a nyári országjárás alatt, amikor Katalin terhesnek hitte magát, egészen addig a napig, mikor térden állva adtunk hálát Istennek a király házasságáért. Megmondom, hogy az első naptól tudtam, micsoda szajha, de kényszerített ő is, a herceg is, nem tehettem azt, amit helyesnek tartottam. Ezt fogom mondani. Akkor meghal Katalin, talán a herceg is, de én nem. Csak ez számít. A szobám kelet felé néz, és minden reggel ébren vagyok már, amikor hét órakor felkel a nap. A Tower hosszú árnyékot vet az udvar élénkzöld gyepére, ahol Anna meghalt; mintha sötét ujj mutatna vádlón a szobám felé. Ha Annára gondolok, szépségére és bájára, ravaszságára és éles elméjére, úgy érzem, beleőrülök. Ezekben a szobákban várakozott, ezeken a lépcsőkön ment le, arra a helyre ott az udvaron (ha az ablakhoz mennék látnám a füvet, de soha nem megyek az ablakhoz), a tőkére hajtotta a fejét és bátran halt meg, pontosan tudva, hogy mindenki elárulta, aki korábban hasznot húzott a dicsőségéből. Tudta, hogy George és barátai, legszűkebb környezetének tagjai, akik annyira szerették, előző nap haltak meg, és tudta, hogy én tettem a végzetes vallomást, a nagybátyja mondta ki a halálos ítéletet, és a király ujjongva fogadta. Nem bírok rágondolni. Vigyáznom kell magamra, nem gondolhatok rá. Édes Istenem, Anna tudta, hogy ellene vallottam. Édes Istenem, George úgy halt szégyenteljes halált, hogy tudta, én árultam el. Talán nem értette meg, hogy

szeretetből tettem. Ez a legszörnyűbb benne. Soha nem jöhetett rá, hogy szeretetből tettem. Olyan gonoszság volt, olyan elvete – mültség, hogy soha nem érthette meg, mennyire szerettem, és hogy nem tudtam elviselni, ha más nőre nézett. Főleg nem Annára. Főleg nem úgy. Leülök, és a fal felé fordulok. Nem bírok kinézni az ablakon. Nem bírom végigkutatni a cella falát, nem akarom megtalálni a nevét. Leülök, és az ölemben összekulcsolom a kezemet. Ha figyel valaki, láthatja, hogy higgadt vagyok Hiszen ártatlan vagyok Olyan ártatlan és higgadt, mint... mint Lady Margaret Pole, például, akit szintén az ablakom alatt fejeztek le. Az ő érdekében sem szóltam egyetlen szót sem. Édes Istenem, hogyan szívhatom be egyáltalán e hely levegőjét? Sok pár láb csoszogását hallom a lépcső felől. Mit képzelnek, hány emberre lesz szükség ehhez? Megcsikordul a kulcs a zárban, kitárul az ajtó. Bosszant ez a lassúság. Azt hiszik, megijedek ettől a fenyegető színjátéktól? Aztán bejönnek. Két férfi és az őrök. Az egyiket, Sir Thomas Wriothsleyt ismerem, de az írnokot nem. Hosszan matatnak, odahúzzák az asztalt, széket tolnak alám. Állva maradok, összefűzöm az ujjaimat, igyekszem közönyösnek tűnni. Aztán észreveszem, hogy a kezemet tördelem, hát kényszerítem magam, hogy nyugton maradjak. – A királyné gyerekkoráról, lambethi múltjáról szeretnénk kikérdezni önt – mondja Wriothsley. Biccent az írnok felé, hogy jegyzeteljen. – Nem tudok erről semmit – mondom. – A feljegyzéseikből bizonyára kiderült, hogy vidéken voltam, a Blickling Hallban, utána pedig Anna királyné udvartartásába álltam, ahol megbízható, tisztességes szolgálatot nyújtottam. Howard Katalint csak akkor ismertem meg, amikor Anna királyné mellé került. Az írnok egyetlen vonást húz csak a papírra. Látom, mi az. Egy kis pipa. Tehát tudták, mit fogok mondani, nem kell leírniuk. Felkészültek erre a kihallgatásra, egyetlen szavukat sem szabad elhinnem. Tudják, mit akarnak kérdezni, tudják, milyen választ várnak tőlem. Résen kell lennem. Fel kell fegyvereznem magam ellenük. Bár tisztán tudnék gondolkodni, bárcsak össze tudnám szedni örvénylő gondolataimat. Nyugodtnak kell lennem, ravasznak kell lennem. – Amikor a királyné titkárává fogadta Francis Derehamet, tudta ön, hogy korábban barátok és szeretők voltak? – Nem, semmit nem tudtam a királyné múltjáról – mondom. Az írnok ezt is kipipálja. Ezt is előre tudták. – Amikor a királyné arra kérte önt, hogy hozza a szobájába Thomas Culpeppert, tudta – e, mi a szándéka? Leesik az állam. Hogy jutottunk egyetlen ugrással Thomas Culpepperhez? Honnan tudnak Thomas Culpepperről? Mit tudnak róla? Mit mondott nekik? Talán e pillanatban is a kínpadon fekszik a fájdalomtól okádva, felöklendezve az igazat? – Sosem kért erre – mondom. Az írnok vízszintes jelet húz a papírra. – Tudjuk, hogy a királyné erre kérte, és tudjuk, hogy Culpepper be is ment hozzá. Na mármost, ha kedves az élete, legyen szíves elmondani, mi történt Thomas Culpepper és Howard Katalin között! Az írnok várakozásteljesen nyomja pennáját a papírra; a szavak kiszáradt ajkamra tolulnak. Bekövetkezett. Katalinnak vége, Culpepperre halál vár, én pedig árulóvá leszek: megint.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1541. DECEMBER

A néhai norfolki herceg özvegyét betegágyán hallgatták ki unokája múltjáról. Bíróság elé kell állnia, mert szó nélkül hagyta, hogy Katalin hozzámenjen a királyhoz, holott tudta, hogy már nem szűz. Ez újabban felségárulásnak minősül. Felségárulásért kell felelnie a bíróság előtt, mert az unokája szeretőt tartott. Ha bűnösnek találják, újabb idős hölgy fejére sújt le Henrik bárdja. Dereham és Culpepper ellen közvetett árulás a vád. Az ok: mindketten testi kapcsolatba kerültek a király feleségével. Derehamet annak dacára vádolják, hogy nincs ellene szóló bizonyíték, és a legtöbben úgy vélik, hogy jóval a házasság előtt volt viszonya a királynéval, sőt még az én házasságom előtt. Hiába; újabban ez is árulásnak számít. A király „közönséges cafkának" nevezte a királynét – jaj, Kitti, hogy bárki képes ilyet mondani rád! Mindkét férfi bűnösnek vallotta magát felségsértésben, így remélnek kegyelmet nyerni. Mindketten tagadják, hogy együtt háltak a királynéval. Bírájuk – bármilyen elképzelhetetlen volna ez annak, aki nem ismeri Henrik uralmát – a norfolki herceg, aki többet tud minderről, mint bárki sejthetné. Őkegyelmessége visszatért vidékről, hogy meghallgassa a vallomásokat, melyek igazolják, hogy az unokahúga, Katalin házasságot ígért Derehamnek, bebocsátotta a hálószobájába, beengedte az ágyába. Megtudta a vallomásokból, hogy Dereham az udvarhoz került Katalin titkáraként, és ez, úgy látszik elegendő bizonyíték a fiatalok bűnösségére. Hiszen mi másért állt volna Dereham a királyné szolgálatába, kérdezik a vallatóbiztosok méltatlankodva, ha nem azért, hogy elcsábítsa úrnőjét? Arról szó sem esik, hogy talán egyszerűen csak előnyöket remélt Katalin sikerétől, mint a többiek. Culpepper eleinte mindent tagadott, de amint a királyné udvarhölgyei, köztük Lady Rochford, megtették vallomásukat, megértette, hogy vége a játéknak, és most már beismeri a bűnösségét. Mindkét fiatalemberre akasztás vár, aztán még élve levágják őket a kötélről, felvágják a hasukat, kihúzzák a zsigereiket, és miközben elvéreznek, feldarabolják őket; ez a büntetés azért, mert szerették a csinos leányt, aki feleségül ment a királyhoz. Ez Katalin sorsát is előrevetíti. Tudom, hogy így van, és mindennap imádkozom szegény kislányért. Ha a férfiakat, akik szerették, a legkegyetlenebb halállal sújtják, amit angol földön valaha kiötöltek, akkor igen csekély esély van rá, hogy ő kegyelmet kap, és visszanyeri a szabadságát. Félek, hogy a Tower foglya lesz egész életére. Édes Istenem, hiszen csak tizenhat éves. Hát nem értik, hogy két évvel ezelőtt túl fiatal volt még ahhoz, hogy tudja, mit tesz? Nem sejtette a nagybátyja, hogy egy tizennégy éves lány aligha tud ellenállni a kísértéseknek, amikor minden szeszélyét készséggel kiszolgálják? Azon nem is töröm a fejem, mit gondolt Henrik. Henrik őrült. Nem gondolt ő semmire, csak a saját gyönyörére, a saját meggyőződésére, hogy a felesége imádja. Ezért kell Katalinnak megfizetnie: mert nem teljesítette be egy őrült hiú ábrándjait. Akárcsak én. Amikor undorodva elfordultam a királytól Rochesterben, meggyűlölt érte, és meg is büntetett, amint tudott, rútnak, kövérnek, lógó mellűnek, petyhüdt hasúnak nevezett, elterjesztette, hogy nem vagyok szűz, visszataszító szagom van, egyenesen bűzlök. Amikor Kitti fiatal, csinos férfit választott dagadt, rothadó testű férje helyett, akkor istentelen szajhának titulálta. Engem megaláztatással és számkivetéssel büntet, aztán a nagylelkűségével hivalkodik. Nem hiszem, hogy Katalin ilyen könnyen megússza. A belső szobámban térdelek az imazsámolynál, amikor csendesen kinyílik mögöttem az ajtó. Veszélyes időket élünk, hát riadtan megpördülök. Lőtte az, a tolmácsom, és az arca halott halvány.

– Mi történt? – Egyből talpra ugrom. A sarkam beleakad a ruhám szegélyébe, megbotlom, és kis híján elesem, a kis oltárba kapaszkodva állok fel. A kereszt megbillen, és a padlóra zuhan. – Letartóztatták az egyik lányt, Francest, és a birtokos gazdát, Richárd Tavernert. Tátva marad a szám az iszonyattól, aztán nagyokat lélegzem, hogy összeszedjem magam. Kifejezéstelen arcomat látva azt hiszi, nem értettem, amit mondott, megismétli hát a szörnyű hírt németül: – Letartóztatták az udvarhölgyét, Francest, és elvitték Richárd Tavernert is. – Mi a vád? – suttogom. – Nem mondták meg. A vallatóbiztosok itt vannak a házban. Mindannyiunkat kikérdezik. – Biztosan mondtak valamit! – Csak annyit, hogy kikérdeznek mindenkit. Még önt is. A félelem megdermeszt. – Gyorsan – mondom. – Siessen azonnal az istállóhoz, és az egyik fiút küldje Dr. Harsthoz Londonba hajóval. Mondja meg neki, hogy súlyos veszélyben vagyok. Induljon el tüstént. A kerti lépcsőn menjen le, és vigyázzon, nehogy meglássák. Biccent, és a rejtett kijáraton elindul a kertbe, épp amikor felpattan a fogadószobám ajtaja, és bemasírozik öt férfi. – Azonnal álljon meg! – rendelkezik egyikük a nyitott ajtó láttán. Lőtte megtorpan, de nem néz felém. – Csak a kertbe megyek – mondja angolul. – Friss levegőt akarok szívni. Nem érzem jól magam. – Le van tartóztatva – feleli a férfi. Előrelépek. – Milyen alapon? Mit hoznak fel ellene? A legidősebb férfi, nem tudom, ki az, felém lép, és kissé meghajtja magát. – Lady Anna – szólal meg. – Londonban az a szóbeszéd járja, hogy súlyos törvénysértés folyik az ön otthonában. A király parancsára vizsgálatot tartunk. Aki titkolózni próbál vagy hátráltatja a nyomozást, azt a király ellenségének tekintjük, és felségsértésért kell felelnie. – Engedelmes alattvalói vagyunk a királynak – vágom rá. Magam is kihallom a hangomból a félelmet. O is hallhatja. – De a házamban nem folyik törvénysértés, én nem sértettem meg a törvényt semmivel. Biccent. Feltehetőleg ezt mondta Howard Kitti is; Culpepper és Dereham úgyszintén. – Válságos időket élünk, gyökerestül kell kiirtanunk a bűnt – mondja erre. – Legyen szíves, maradjon ebben a szobában, ha óhajtja, önnel maradhat ez a hölgy is, amíg kikérdezzük a háznépet. Utána önnel fogunk beszélni. – Értesítenem kell a nagykövetemet – mondom. – Nem bánhatnak úgy velem, mint akárkivel. A nagykövetemnek tudnia kell erről a vizsgálatról. A férfi elmosolyodik. – Ebben a pillanatban hallgatják ki az otthonában – mondja. – Vagyis inkább a fogadóban, ahol megszállt. Ha nem tudtam volna, hogy egy uralkodó nagykövete, ágrólszakadt kereskedőnek néztem volna. Nem mondhatni, hogy előkelő házat visz. Zavaromban elvörösödöm. Ez is az öcsém műve. Dr. Harst sosem kapott rendes fizetést, nem kapott tisztességes otthont. Most engem gúnyolnak az öcsém szűkmarkúsága miatt. – Kérdezzenek ki bárkit – mondom vitézül. – Nincs rejtegetnivalóm. Tartom magam a királlyal kötött egyezséghez. Egyedül lakom, nem fogadok több vendéget, mint illendő, a béreket beszedem, a számláimat kifizetem. Amennyire meg tudom

ítélni, a szolgáim józan, fegyelmezett életet élnek, és a király előírásainak megfelelően járunk templomba és gyakoroljuk vallásunkat. – Akkor nincs mitől félnie – mondja. Sápadt arcomra pillant, és mosolyog. – Kérem, ne aggódjon. Csak a bűnösöknek kell félelmet mutatniuk. Mosolyra rántom merev ajkaimat, a székhez megyek, és leülök. A férfi szeme a padlón heverő feszületre és az imazsámolyról lerántott térítőre siklik; elhűlve vonja föl a szemöldökét. – Lehajította Urunk keresztjét? – suttogja elborzadva. – Baleset volt. – Még az én fülemnek is gyengén hangzik. – Vegye föl, Lőtte. A férfi sokatmondó pillantást vált egyik társával, jelezve, hogy ez ellenem szóló bizonyíték; aztán kisétálnak a szobából.

Katalin

A SYONI APÁTSÁG, 1541. KARÁCSONY Lássuk újra, mi mindenem van? Még mindig megvan ugyanaz a hat ruhám és hat fejdíszem. Két szobám van, az ablakok a kertre néznek, a folyó felé, ahol már sétálhatok is, ha óhajtok, de nem óhajtok, mert metsző' hideg van odakint, és állandóan zuhog az eső. Van egy szép kis kőkandallóm, és jó sok tűzifám, mert hidegek a falak, és ha keletről fúj a szél, be is nedvesednek. Csak sajnálni tudom az apácákat, akik egész életüket itt töltötték és imádkozom, hogy hamarosan kijussak innen. Van egy Bibliám és egy imádságoskönyvem. Van egy feszületem (nagyon szegényes, drágakövek nélkül) és egy imazsámolyom. Van két kelletlen cselédlányom, akik segítenek az öltözködésnél, meg itt van Lady Baynton és két másik nő, akik délutánonként mellettem ücsörögnek. Egyikük sem valami jókedvű. Azt hiszem, ez minden. Az benne a legrosszabb, hogy karácsony van, és mindig úgy imádtam a karácsonyt. Tavaly ilyenkor Anna királynéval táncoltam az udvarnál, és a király mosolyogva nézett, és kaptam nyakéket huszonhat gyémántból, és egy gyöngysort, és Anna királyné bíborszín bársonyba öltöztetett lovat hozott nekem. Minden este együtt táncoltam Thomasszal, és Henrik azt mondta, mi vagyunk a legbájosabb pár az egész világon. Karácsony estéjén Thomas megfogta a kezemet éjfélkor, és amikor arcon csókolt, a fülembe suttogta: – Álomszép ma este. Még most is hallom, még most is a fülembe cseng a suttogása: – Álomszép ma este. – De most már halott, levágták drága fejét a testéről, és én hiába vagyok most is álomszép, még egy tükröm sincs, hogy megvigasztalódjak. Lehet, hogy nagy szamárságnak hangzik de az a legmeglepőbb, hogy mennyi minden változott ilyen rövid idő alatt. Egy éve még újdonsült araként ünnepeltem a karácsonyt, és én voltam a legeslegszebb királyné; csak egy év telt el azóta, és most szörnyűbb helyzetben vagyok, mint valaha, szörnyűbb helyzetben, mint bárki. Azt hiszem, sok bölcsességet merítek ebből a szenvedésből. Ostoba kislány voltam, de most már felnőtt asszony vagyok. Sőt azt hiszem, jó asszony lennék, ha esélyt kapnék újra, hogy királyné lehessek. Szerintem ezúttal tényleg jó királyné lennék. És mivel a szerelmem, Thomas meghalt, azt hiszem, most már hű maradnék a királyhoz. Ha arra gondolok, hogy Thomas meghalt értem, megszakad a szívem. Ha arra gondolok, nincs többé, vége, képtelen vagyok felfogni. Sohasem gondoltam eddig a halálra, sohasem eszméltem rá, mennyire végleges. Nem tudom elhinni, hogy nem látom őt többé e világban. Már a mennyországban is jobban hiszek, és remélem,

találkozunk ott, és szeretni fogjuk egymást megint; csak most már nem leszek férjnél. Amikor kiengednek, biztos mindenki észreveszi majd, mennyire más ember lettem. Engem nem állítottak bíróság elé, mint szegény Thomast, nem kínoztak meg, mint őt. De azért igenis sokat szenvedtem, a magam egyszerű módján. Szenvedtem, ha Thomasra gondoltam, a kettőnk szerelmékre, ami az életébe került. Szenvedtem, ha arra gondoltam, hogyan próbálja megőrizni a titkunkat, és mennyire aggódhat értem. Nagyon hiányzik. Még mindig szerelmes vagyok belé, noha nincs már ezen a világon, és nem szerethet viszont. Ha meg is halt, én még mindig szeretem, és hiányzik, mert minden fiatal nőnek hiányzik a párja a szerelem első hónapjaiban. Folyton arra gondolok, hogy látni szeretném, aztán eszembe jut, hogy nem láthatom már többet. Ez jobban fáj, mint valaha képzeltem volna. Mindenesetre egyvalamire jó ez az egész: most már nincs, aki ellenem tanúskodhatna, hiszen meghalt Thomas és Francis is. Csak ők tudták pontosan, mi történt, és már nem vallhatnak ellenem. Ez csak azt jelentheti, hogy a király szabadon akar engedni. Talán januárban szabadon enged, és valami szörnyen sivár helyen kell laknom ezentúl. Vagy talán most, hogy Thomas halott, megbocsát nekem a király, és én is a testvére leszek, mint Anna királyné, és akkor legalább nyáron és karácsonykor ellátogathatok az udvarhoz. Talán jövő karácsonyra megint boldog leszek. Talán jövőre csodás ajándékokat kapok, és nevetve gondolok vissza erre a karácsonyra, amikor buta fejjel azt hittem, vége mindennek. Rémségesen lassan telnek a napok, pedig későn világosodik, és korán sötétedik. Még szerencse, hogy a szenvedés nemesít, mert különben kész időpocsékolásnak tűnne az egész. Elfecsérlem az ifjúságomat ezen az unalmas helyen. Jövőre tizenhét éves leszek, gyakorlatilag vénasszony. Megrázó gondolat, hogy hétről hétre itt senyvedek, és elúszik egész fiatalságom. Az ablak mellett számlálom a napokat a falon, és ha a bevésett jeleket nézem, úgy tűnik, mintha sosem érnének véget. Néha kihagyok egy napot, így nem látszik olyan soknak. De ettől meg elrontom a számlálást, ami nagyon bosszantó. Olyan buta dolog, hogy még a napokat sem bírom számon tartani. De nem vagyok biztos benne, hogy igazán tudni akarom, mennyi idő telik el. Mi lesz, ha évekig itt tartanak? Nem, ez lehetetlen. Gondolom, a király Whitehallban tölti a karácsonyt, és majd vízkereszt után bejelenti, hogy szabadon bocsát. De úgysem fogom tudni, mikor lesz az, mert összezavartam a számolást. Néha már az jut eszembe, hogy a nagyanyámnak volt igaza, és tényleg egy szamár vagyok ami elég elkeserítő gondolat. Tartok tőle, hogy a király még akkor is nagyon haragszik majd, bár nyilván nem fog mindenért engem hibáztatni, mint Cranmer érsek. De amikor találkozunk, biztosan megbocsát. Olyan ő is, mint a hercegné öreg intézője, aki folyton azt hajtogatta, hogy ellátja a bajunkat, ha rosszalkodunk, például a szénában ugrándozunk vagy letörjük az almafák ágait, és egyik – másik fiút meg is rakta egypárszor, de ha rajtam lett volna a sor, csak felnéztem rá könnyes szemmel, és akkor megpaskolta az arcomat, és azt mondta, ne sírjak, az egészről a nagyok tehetnek. Szerintem így lesz a királlyal is, amikor végre találkozunk. Hiszen ő mindent tud, úgyhogy azt is tudhatja, hogy mindig szertelen kislány voltam, és könnyen tévútra vittek a többiek. Az ő bölcsességében azt is bizonyára megérti, hogy szerelmes lettem, és nem tehettem másképp. Aki ilyen öreg, az biztosan belátja, hogy ha egy lány szerelmes, akkor nem tudja megkülönböztetni a helytelent a helyestől. Ha egy lány szerelmes, semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy mikor találkozhat végre a kedvesével. És most, hogy elvették tőlem szegény Thomast, és sosem találkozom vele többé, ugye mindenki belátja, hogy eléggé megbűnhődtem már?

Jane Boleyn

A LONDONI TOWER, 1542. JANUÁR Tehát most várunk. A király feltehetőleg hajlik rá, hogy megbocsásson a feleségének annak a szajhának ezért vár ilyen sokáig. És ha neki megbocsát, akkor nekem is, és újfent megmenekülök a bárdtól. Haha! Milyen kacagtató fordulat a sorstól, hogy idejutottam, a Towerbe, ahol a férjem raboskodott, s ugyanaz a végzet vár rám is, holott hátat fordíthattam volna az udvarnak és az udvari életnek, maradhattam volna biztonságos norfolki kuckómban. Egyszer már megmenekültem, ráadásul a címemmel és járadékommal együtt. Minek iparkodtam annyira vissza? Én tényleg azt hittem, hogy garantálom a férjem szabadságát. Tényleg azt hittem, ha mindent bevallók helyette, akkor kiderül, hogy Anna valóban boszorkány és hűtlen feleség, ahogy hitték és rájönnek hogy George csak megbabonázott, tehetetlen báb volt Anna kezében, és hazaengedik hozzám; akkor a Rochford Hallba viszem őt, elfeledtetem vele a múltat, gyermekeink születnek és boldogan élünk. Ez volt a tervem, így kellett volna történnie. Hittem, hogy Anna a vérpadon végzi, és George megmenekül. Tényleg azt hittem, hogy Anna szépséges feje a porba hullik, de a férjem végre biztonságban lesz az én karjaimban. Reméltem, hogy megvigasztalhatom a húga elvesztéséért, és idővel belátja, hogy nem is olyan nagy kár érte. De nem, mégsem. Nem így volt. Azt hiszem, néha úgy képzeltem, hogy Anna meghal, és csak azt kapja, amire rászolgált, amilyen számító ringyó; és George is meghal a húga hibájából, és a vérpadon majd rádöbben, hogy faképnél kellett volna hagynia, és engem szeretnie helyette. Rádöbben, hogy én mindig odaadó felesége voltam, Anna pedig rossz testvér. Azt hiszem, úgy éreztem, ha a vérpadra kell lépnie ahhoz, hogy belássa, milyen álnok barátja volt Anna, akkor megéri. Soha nem hittem igazán, hogy meghalnak, és nem látom őket többé. Soha nem hittem igazán, hogy eltűnhetnek az életemből, eltűnnek ebből a világból, és nem látom őket többé. De sejthette – e bárki, hogy eljön a nap, amikor nem vonulnak be többé a terembe kart karba öltve, bensőségesen egymásra nevetve; egy nap nem látom többé, ahogy Anna hajdísze büszkén magasodik George göndör fekete feje mellett, s egyformán magabiztosak, egyformán vonzók, egyformán parancsolásra termettek. A legeszesebb, legszórakoztatóbb, legragyogóbb páros az udvarnál. Nincs nő, aki az én helyemben ne kívánta volna Anna láttán, hogy inkább haljanak meg mindketten, mint hogy együtt sétáljanak örökösen, egymásba karolva, szépségük és méltóságuk teljében. O, Istenem, remélem, korán beköszönt a tavasz, a szürke délutánok végeérhetetlen lidércnyomásként fojtogatnak ebben a kis szobában. Reggel nyolcig sötét van, és délután négykor már alkonyodik. Néha elfelejtik kicserélni a gyertyákat, csak a kandalló ad némi világosságot. Állandóan fázom. Ha korán beköszönt a tavasz, és látom, hogy aranyszínűre vált a reggeli fény, akkor tudni fogom, hogy túléltem a sötét telet, és biztos lehetek benne, hogy megérem a következőt. Az én számításom szerint – és ki ismerné jobban a királyt nálam? –, ha húsvétig nem fejezteti le Katalint, akkor már nem is fogja. Ha húsvétig nem fejezteti le, akkor megmenekülök, hisz minek kegyelmezne meg neki, de végeztetne ki engem, a bűntársat? Amíg Katalin észnél van, és mindent tagad, addig van esélye. Remélem, figyelmeztette valaki, hogy ha letagadja Culpeppert, de beismeri, hogy Isten előtt házasok voltak Derehammel,

akkor van esélye. Ha Dereham feleségének vallja magát, akkor nem a királyt szarvazta fel, csak Derehamet, akinek a feje a London hídon díszeleg, tehát nemigen lesz alkalma panaszt emelni. Kacagnom kell; micsoda egyszerű kiút, de ha senki nem szól róla Katalinnak, lehet, hogy a butasága viszi a sírba. Édes Istenem, hogy is juthatott eszembe – nekem, Boleyn Anna sógornőjének – hogy egy olyan féleszű kis ringyóval szövetkezzem, mint Katalin? Hiba volt megbíznom a norfolki hercegben. Azt hittem, összedolgozunk, azt hittem, férjet szerez nekem, és remek partit csinálok. Most már tudom, hogy nem szabad hinni neki. Előbb is rájöhettem volna. Arra használt, hogy féken tartsam Katalint, később pedig arra, hogy összehozzam Culpepperrel. Most pedig lement vidékre, és a saját mostohaanyja, a fia, a felesége mind valahol a Towerben vannak, és mind az életükkel fizetnek azért, mert szerepet játszottak a király rászedésében. De a herceg a kisujját sem mozdítja a mostohaanyjáért, sem a kis unokahúgáért; értem meg aztán végképp nem. Ha életben maradok, ha megúszom, akkor megtalálom a módját, hogy följelentsem felségárulásért, és idejuttatom, ahol egyetlen szűk helyiségben tengeti majd a napjait, és minden pillanatban rettegve várja a vérpad ácsolásának zaját, és a Tower kapitányát, aki eljön érte, és közli, hogy holnap lesz az a nap, a halála napja. Ha életben maradok, akkor megfizet azért, amit mondott nekem, ahogy beszélt velem, amit velük tett. Ugyanúgy fog szenvedni ebben a kis szobában, mint én most. Ha arra gondolok, hogy tényleg ez történik velem, megőrjít a rettegés. Egyetlen vigaszom, egyetlen reményem az, hogy nem végezhetnek ki, ha megőrjít a rettegés. Egy őrültet nem lehet kivégezni. Nevetni tudnék, de félek a nevetésem visszhangjától e kopár falak között. Egy őrültet nem végezhetnek ki, úgyhogy végeredményben, ha bekövetkezik a legrosszabb, az én nyakam nem kerül a tőkére, ahol Katalin végzi. Őrültnek tettetem magam, és akkor egy foglárral visszaküldenek Blicklingbe, ahol aztán majd lassanként visszanyerem ép eszemet. Időnként félrebeszélek kicsit, hogy megmutatkozzon romló állapotom. Időnként felkiáltok, hogy esik az eső, és amikor bejönnek, látványosan zokogok, mert csillog a pala az ablakom alatt. Éjjelente néha felkiáltok, hogy a hold gyönyörűséges álmokat susog a fülembe. Kissé meg is rémülök magamtól, az az igazság. Egyszer – egyszer, amikor nem játszom az őrültet, arra gondolok, hogy tényleg őrült lehetek, az voltam mindig, teljesen őrült, talán már gyerekkorom óta. Őrült voltam, mert nőül mentem Georgehoz, aki sosem szeretett, őrült voltam, hogy olyan szenvedélyesen szerettem és gyűlöltem egyszerre, őrült voltam, hogy vad gyönyörűséget okozott, amikor elképzeltem őt a szeretőjével, őrült voltam, mikor ellene tanúskodtam, és micsoda őrült, hogy olyan ádáz féltékenységgel szerettem, mely a vérpadra juttatta... Elég ebből, elég. Nem gondolhatok most erre. Nem idézhetem fel. Játszanom kell az őrültet, nem pedig az őrületbe kergetnem magamat. Színlelnem kell az őrültséget, nem pedig éreznem. Nem felejtem el, hogy mindent megtettem George megmentéséért, mindent. Aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Jó és hűséges feleség voltam, megpróbáltam kiszabadítani a férjemet és a sógornőmet. És Katalinon is megpróbáltam segíteni. Nem én tehetek róla, hogy egyik hitványabb volt, mint a másik. Nem büntetést, hanem szánalmat érdemlek sanyarú sorsomért.

Anna

A RICHMONDI PALOTA, 1542. FEBRUÁR

A szobámban ülök egy széken, a kezem összefonom az ölemben; a Titkos Tanács három főúri tagja áll előttem komor arccal. Végre iderendelték Dr. Harstot, tehát ma eljön a döntés pillanata, miután hetekig vallatták házam népét, vizsgálták a számláimat, és kikérdezték még az istállófiúkat is, merre szoktam lovagolni, és kivel. Nyilvánvaló, hogy titkos találkozókat szándékoztak leleplezni, de vajon mi a gyanú, kivel szövetkeztem? A császárral, a spanyolokkal, a franciákkal vagy a pápával? Talán azzal gyanúsítanak, hogy szeretőt tartok, vagy azzal vádolnak meg, hogy felcsaptam boszorkánynak. Mindenkitől megtudakolták, hogy merre jártam, és ki látogat rendszeresen. Elsősorban az ismeretségi körömet igyekeztek feltérképezni, de nem tudom, mit kerestek Mivel nem vagyok sem összeesküvő, sem boszorkány, sem szajha, emelt fővel kellene vállalnom az ártatlanságomat, de egy nálam jóval fiatalabb lány épp a halálos ítéletét várja, és országszerte nap mint nap égetnek halálra igaz lelkű embereket, csak mert nem osztják a király véleményét az oltáriszentségről. Az ártatlanság már nem elég. Mégis emelt fővel nézek szembe bíráimmal, mert tudom, hogy a nálam jóval erősebb hatalommal szemben, akár élveteg és kegyetlen fivéremről, akár a hiú és őrült angol királyról van szó, mindig jobb, ha büszkén és bátran várom a legrosszabbat. Dr. Harstot viszont kiveri a víz félelmében, verejték gyöngyözik a homlokán, s időnként megtörli az arcát egy szutykos zsebkendővel. – Elhangzottak bizonyos állítások – mondja Wriothsley fontoskodva. Hűvösen nézek rá. Sosem szerettem, ő sem engem, de az egyszer biztos, hogy jó szolgája a királynak Amit Henrik kíván, azt ez az ember tálcán hozza elé, a törvényesség mázával leöntve. Hát most meglátjuk mit kíván ezúttal Henrik. – A király fülébe jutott, hogy ön gyermeket hozott a világra – mondja. – Úgy hallottuk, hogy a nyáron fiúnak adott életet, akit elrejtettek az ön szövetségesei. Dr. Harstnak tátva marad a szája. – Hogy mi? – kérdezi. Arcizmom sem rezdül. – Hazugság – felelem. – Mióta Őfelségének és nekem különváltak az útjaink, nem érintett férfi. És ön személyesen bizonyította annak idején, hogy Őfelsége sem ismert testileg. A király maga is megesküdött, hogy szűz voltam akkor, és még most is szűz vagyok. A szolgálóim a megmondhatói, hogy nem szültem gyermeket. – Megkérdeztük a szolgálóit – válaszolja látható élvezettel. – Kikérdeztük mindegyiket, és igen eltérő válaszokat kaptunk. Van egynéhány ellensége a háznép között. – Sajnálattal hallom – felelem. – És jogosan érhet bírálat a személyzet fegyelmezetlenségéért. A szolgálók néha hazudnak. De ez az egyetlen vétkem. – Ennél rosszabbat is vallottak – mondja. Dr. Harstnak lángba borul az arca, nehezen szedi a levegőt. Ugyanaz a kérdés gyötri, mint engem: mi lehet rosszabb, mint egy eltitkolt gyermek? Ha ez egy koncepciós felségsértési per kezdete, akkor gondosan szövik körém a hálót. Kétlem, hogy meg tudnám védeni magam, ha eskü alatt tett vallomásokat és egy ismeretlen újszülöttet vetnek be ellenem. – Mi lehet rosszabb ennél? – kérdezem. – Azt mondják, hogy nem volt semmiféle gyermek, ön csak tettette a szülést, és biztosította a szövetségeseit, hogy a kisfiú a király gyermeke, az angol trón várományosa. Pápista árulók segítségével arra készül, hogy trónra ültesse a fiút, és bitorolja a Tudorok uralmát. Mi erre a válasza, aszonyom? Kiszáradt a torkom, érzem, hogy hiába keresem a szavakat, nem jön ajkamra meggyőző cáfolat. Ha akarnak, nyomban letartóztathatnak, pusztán erre az állításra

hivatkozva. Ha találtak egy tanút, aki kijelenti, hogy terhességet színleltem, és azt állítottam, hogy megszültem a király fiát, akkor felségárulásra találtak tanút, és bezárhatnak Katalin mellé Syonba, hogy együtt várjuk a halált: két kegyvesztett királyné nyaka kerül ugyanazon tőkére. – Az a válaszom, hogy ez nem igaz – mondom egyszerűen. – Akárki is mondta ezt, az hazudik, és hamis tanú. Semmiféle királyellenes összeesküvésről nincs tudomásom, és nem is volnék hajlandó ilyenben részt venni. Testvére és hű alattvalója vagyok a királynak ahogy parancsolta. – Tagadja, hogy lovak várnak önre, melyekkel eljuthat Franciaországba? – kérdi egy szuszra. – Tagadom. – Amint a szó kiszalad a számon, már érzem, hogy hibát követtem el, mert nyilván tudnak a lovakról. Sir Thomas elmosolyodik, már tudja, hogy most leleplezett. – Tagadja? – kérdezi újra. – Azok a lovak rám várnak – szólal meg Dr. Harst reszkető hangon. – Mint tudják, sok az adósságom, restellem bevallani, de rengeteg az adósságom. Arra gondoltam, ha a hitelezőim sürgetni kezdenek, akkor gyorsan Klevébe utazom, és pénzt kérek a gazdámtól. Azért béreltem a lovakat, hogy elmenekülhessek a hitelezőim elől. Hitetlenkedve meresztem rá a szemem. Lenyűgöz ez az ügyes hazugság; de vallatóink ezt nem tudhatják. Dr. Harst meghajol. – Elnézését kérem, Lady Anna. El kellett volna mondanom. De annyira restelltem. Sir Thomas a másik két tanácsnokra pillant, azok bólintanak. A magyarázat elfogadható, ha nem is a kedvükre való. – Nos – mondja szaporán. – A két szolga, aki ezt a koholmányt kiagyalta, a Towerbe kerül rágalmazásért. A királynak eltökélt szándéka, hogy megvédje az ön becsületét. A váltás szinte letaglóz. Úgy hangzik, mintha tisztáztak volna minden gyanú alól, és egyből csapdát sejtek e mögött. – Hálás vagyok Őfelségének atyai gondoskodásáért – mondom óvatosan. – Leghívebb alattvalójának vallom magam. Sir Thomas biccent. – Helyes. Most mennünk kell. A tanács mielőbb tudomást akar szerezni arról, hogy az ön személye tisztázódott. – Elmennek? – kérdezem. Tudom, hogy azt remélik, hátha elárulom magam megkönnyebbülésemben. Nem is sejtik, mennyire félek. Nem hiszem, hogy valaha is fellé – legzem, mert merek hinni a biztonságomban. Mint az alvajáró, fölemelkedem a székből, és kimegyek velük, lesétálunk a főlépcsőn a bejárathoz, ahol a kísérőik lóháton várnak rájuk a királyi lobogó alatt. – Remélem, jól van a király – mondom. – Összetört a szíve – mondja Sir Thomas nyíltan. – Szomorú ügy ez, nagyon szomorú. Őfelségét megint kínozza a lábsebe, és Howard Katalin viselkedése mélyen megrendítette. Karácsony óta az egész udvar gyászol. Mintha meghalt volna a királyné. – Szabadon bocsátják? – kérdem. Gyors, óvatos pillantást vet rám. – Mit gondol? Megrázom a fejem, nem vagyok olyan ostoba, hogy őszintén beszéljek, különösen azután, hogy magam is épphogy megúsztam a letartóztatást. Ha valaha is szavakba öntenem a véleményemet, azt mondanám: hónapok óta sejtem, hogy a király nem épelméjű, és senkinek nincs bátorsága szembeszegülni vele. Talán elereszti Katalint, talán visszafogadja, talán a testvérének titulálja, talán lefejezteti, a hangulatától függően. Talán újból feleségül vesz engem, vagy lefejeztet felségsértésért. A király dühöngő őrült, és úgy tűnik, rajtam kívül nem veszi észre senki.

– A király lesz a bírája – mondja Wriothsley, megerősítvén titkos sejtésemet. – Isten csakis hozzá szól.

Jane Boleyn

A LONDONI TOWER, 1542. FEBRUÁR Kacagok, szökdécselek, néha kinézek az ablakon, és a sirályokat szólongatom. Nem lesz tárgyalás, nem lesz vallatás, nem lesz esélyem, hogy tisztázzam magam, tehát semmi értelme összeszedettnek lennem. Nem merik bíróság elé állítani azt a féleszű Katalint, vagy talán ő nem ment bele, nem tudom, hogy történt, és nem is érdekel. Csak annyit tudok, amennyit közölnek velem. Nagyon hangosan beszélnek hozzám, mintha süket lennék vagy öreg, nem pedig őrült. Azt mondják, a parlament felségárulásért és összeesküvésért teljes jogfosztásra és halálra ítélte Katalint és engem. Tárgyalás, bíró, esküdtszék és védő nélkül döntöttek, és bűnösnek találtak. Ez Henrik igazságszolgáltatása. Kifejezéstelen arccal bámulok, kuncogok, magamban dúdolok, és megkérdezem, mikor megyünk vadászni. Már nem tarthat soká. Úgy vélem, néhány napon belül áthozzák Katalint Syonból, és aztán lefejezik. A király orvosát, Dr. Buttot küldik be, hogy megvizsgáljon. Mindennap eljön, leül egy székre a szoba közepén, és vastag szemöldöke alól rám szegezi a tekintetét, mintha vadállat lennék. Neki kell eldöntenie, hogy őrült vagyok – e. Ettől aztán őszinte kacajra fakadok. Ha ez a doktor tudná, mi fán terem az őrültség, akkor már hat éve bezáratta volna a királyt, még mielőtt meggyilkolta volna a férjemet. Pukedlizem a doktor úr előtt, körbetáncolom, válasz helyett csak nevetek, amikor a nevem és a családom után érdeklődik. A színjáték sikeres, látom szánakozó pillantásából. Kétségkívül jelenteni fogja a királynak, hogy nem vagyok épelméjű, és akkor kénytelenek lesznek elengedni. Nicsak! Nicsak! Mit hallok! Fűrész és kalapács zaját. Kikukkantok az ablakon, és tapsikolok, mintha elbűvölne a látvány: épül a vérpad Katalin számára. Az én ablakom alatt fejezik le. Ha lesz hozzá merszem, végignézem. Innen látni a legjobban. Miután Katalin meghalt, elküldenek engem innen, valószínűleg Blicklingbe, a családomhoz, ahol aztán csöndben és titokban újra visszanyerem ép elmémet. Nem sietem el, nem akarok feltűnést kelteni. Egy – két évig még ugrabugrálok, dúdolok, a felhőkkel beszélgetek, és végül, amikor az új király, Edward trónra lép, és a régi bűnök megbocsáttatnak, visszatérek az udvarhoz, és a lehető legjobban szolgálom az új királynét. Á! Egy deszka nagy döngessél lezuhan, egy fiatalember nyaklevest kap az ügyetlenségéért. Fölrakok egy párnát az ablakpárkányra, és onnan nézem őket egész nap, a méricskélés, fűrészelés, szögelés legalább olyan szórakoztató, mint egy udvari álcajáték. Ekkora felhajtást csapni a színpad körül, amikor az előadás alig néhány percig tart! Amikor behozzák az ebédemet, tapsikolok és a tálcára mutatok, mire a foglárok megcsóválják a fejüket, némán leteszik az ételt, és kimennek.

Katalain

A SYONI APÁTSÁG, 1542. FEBRUÁR Olyan ez a délelőtt is, mint a többi, csendes, tétlen, eseménytelen, egyhangú, magányos. Annyira unok mindent, annyira unom magamat, hogy amikor lábdobogást hallok az ablak alatti ösvényről, felujjongok a gondolatra, hogy végre történik valami – akármi az, nekem megfelel. A hosszú ablakhoz szaladok, mint egy gyerek, és látom, hogy a folyó felől királyi küldöttek vonulnak a házhoz. Uszályon jöttek, és látszik nagybátyám hercegi lobogója, és a kísérők az ő livréjét hordják, s az élükön ott van ő, tiszteletet parancsoló és ingerült, mint mindig, és fél tucat titkos tanácsnok lépked mellette. Végre! Végre! Úgy megkönnyebbülök, hogy legszívesebben sírva fakadnék a láttukon. A nagybátyám mellém állt! A nagybátyám visszatért hozzám, hogy megmondja, mit tegyek. Végre kiszabadulok. Végre eljött értem, és elengednek. Gondolom, elvisz valamelyik vidéki házába, ami nem lesz nagyon szívderítő, de ennél mégiscsak jobb. Vagy lehet, hogy elküldenek messzire, például Franciaországba. Az csodás lenne, bár igaz, hogy nem tudok franciául, csak annyit, hogy voilá!, de biztos majdnem mindenki tud angolul. Vagy ha nem, megtanulhat. Kinyílik az ajtó, belép a házparancsnok. Könnyben úszik a szeme. – Asszonyom – mondja. – Eljöttek önért. – Tudom! – mondom örvendezve. – És nem kell összecsomagolnia a ruháimat, mert az se zavar, ha itt maradnak örökre, majd rendelek újakat. Hová kerülök? Szélesebbre nyílik az ajtó, és ott áll a nagybátyám személyesen, szigorú arccal, ahogy dukál, mert nyilvánvalóan igen komolynak kell mutatkoznunk – Kegyelmes uram! – mondom. Alig tudom megállni, hogy rá ne kacsintsak. Tehát ezt is átvészeltük, hm? Megint a régi szereposztás. Ő szigorúan néz, én az utasításra várok Nyilván kieszelt valami tervet, amivel egy hónapon belül ismét a trónra juttat, és kieszközli nekem a bűnbocsánatot. Azt hittem, rettentő nagy bajban vagyok és lemondott rólam; de íme, eljött, és ahol ő megjelenik ott minden jóra fordul. Amikor fölemelkedem a pukedliből, jól megfigyelem az arcát, és látom, hogy szörnyen zord, úgyhogy én is komolyra igazítom a vonásaimat. Lesütöm a szemem, és kellően bűntudatos képet vágok. Úgyis sápadt vagyok, mert sosem levegőzöm, és úgy érzem, földre szegezett pillantásommal és enyhén lebiggyesztett ajkammal végtelenül jámbornak tűnhetek. – Kegyelmes uram – mondom halk, gyászos hangon. – Azért jöttem, hogy kihirdessem az ítéletet – mondja. Várom a folytatást. – A király parlamentje megvitatta az ügyet, és törvényt hozott önnel szemben a teljes jogfosztásról. Ha érteném, mi ez, jobban tudnám, hogyan reagáljak. Az lesz a legjobb, ha tágra nyitom a szemem és szolgálatkésznek látszom. Felteszem, ez a teljes jogfosztás feloldja a házi őrizetet. – A király hozzájárulását adta. Jó, jó, de mihez? Mit jelent ez az én számomra? – Átvisznek a Towerbe, és a nyilvánosság kizárása mellett mihamarabb végrehajtják az ítéletet a Tower udvarán. Birtokaid és vagyontárgyaid visszaszállnak a koronára. Esküszöm, fogalmam sincs, miről beszél. Egyébként meg, hála a hanyagságának, mellyel értékeimet kezelte,immáron nincsenek sem birtokaim, sem

említésre méltó vagyontárgyaim. Nem felejtettem el, hogy Thomas Seymour magával vitte az ékszereimet, mintha még mindig a húga tulajdonában állnának. A herceg kissé csodálkozva fogadja hallgatásomat. – Megértetted? Nem szólok, csak továbbra is jámboran nézek. – Katalin! Megértetted? – Nem tudom, mi az a teljes megfosztás – vallom be. Úgy hangzik, mint valami paraszti munka. Úgy néz rám, mintha féleszű volnék. – Jogfosztás – javít ki. – Teljes jogfosztás a parlament által. Vállat vonok. Kit érdekel, hogy hívják? Azt jelenti ez, hogy vége a rabságomnak, visszamegyek az udvarhoz? – Azt jelenti, hogy a parlament bíróság bevonása nélkül halálra ítélt, és a király hozzájárulását adta – mondja csendesen. – Nem lesz tárgyalás. Meg kell halnod, Katalin. Lefejeznek a Tower udvarán. – Meghalni? – Igen. – Nekem? – Igen. Ránézek. Kell, hogy legyen valami terve. – Mit tegyek? – kérdem suttogva. – Ismerd be a vétkeidet, és kérj kegyelmet – vágja rá. Annyira megkönnyebbülök, hogy sírni tudnék. Hát persze, hogy megkegyelmeznek, ha bocsánatot kérek. – Mit kell mondanom? – tudakolom. – Diktálja le pontosan, mit mondjak. Előkap egy összecsavart papírt a zekéje zsebéből. Mindenre van kész terve. Milyen szerencse, hogy ő a nagybátyám. Kicsavarom a papírt, és ránézek a hercegre. Rémesen hosszú a szöveg. Nagybátyám biccent, úgy látszik, muszáj felolvasnom az egészet. Belefogok. Az első szakasz arról szól, hogy beismerem a király, az Úr, sőt az egész angol nemzet ellen elkövetett súlyos vétkemet, ami mégiscsak túlzás, hiszen csak azt tettem, amit fiatal nők százai tesznek nap mint nap, főleg, ha öreg és visszataszító alak a férjük; ráadásul nekem nagyon undok bánásmódban volt részem. Mindenesetre hangosan felolvasom a szavakat, a herceg bólogat, a tanácsnokok vele bólogatnak, úgyhogy nyilvánvalóan jól teszem, és mindenki elégedett velem, ami mindig jó jel. Csak azt sajnálom, hogy nem kaptam előbb egy példányt, hogy gyakorolhassak rajta. Szeretem hibátlanul csinálni a dolgokat, ha mások is néznek. Kibontom a következő szakaszt, és elmondom, hogy esedezem felséges királyomhoz, ne kárhoztassa rokonságomat és családomat a vétkemért, hanem fogadja őket végtelen kegyelmébe és jóindulatába, hogy ne kelljen az én bűneimért vezekelniük. Keményen a nagybátyám szemébe nézek, mert világosan látom, hogy saját magát akarja mentesíteni az én bűnhődésem alól. Rezzenéstelen arccal néz vissza rám. Azután arra kérem a királyt, hogy a halálom után ajándékozza ruháimat a szolgálóimnak, hisz mást nem adhatok nekik. Ez olyan szomorú, hogy alig bírom hangosan felolvasni. Rágondolni is rossz! Hogy nekem, aki olyan gazdag voltam, ne legyen mit elajándékoznom! Hogy le kelljen mondanom a ruháimról, mert úgysem hordom őket többet! És micsoda nevetséges ötlet, hogy egy fikarcnyit is érdekelne, mi lesz azzal a díszítetlen és képtelenül gyászos színű hat ruhával, hat pár ruhaujjal, hat tunikával és hat francia fejdísszel. Felőlem akár tűzre is vethetik. De eltekintve a ruhák meg a nagybátyám alattomos gyávasága miatti bosszúságomtól, a beszéd végére annyira elszomorodom, hogy sírva fakadok, és a tanácsnokok mind búskomoran nézik e szívhez szóló jelenetet, biztos a királynak is

beszámolnak róla, és semmi kétségem, hogy nagyon meg fogja hatni, ha elképzeli, amint mások sorsáért aggódom, és elajándékozom kicsiny ruhatáramat. Ez olyan szomorú, hogy sírnom kell, pedig tudom, hogy színjáték az egész. Ha igaznak hinném, teljesen összetörnék. Nagybátyám biccent. Megtettem, amire kért, most már az ő dolga meggyőzni a királyt, hogy minden bűnömet megbántam, és készen állok a halálra. Ennél többet, úgy vélem, senki sem várhat tőlem. Látogatóim kimasíroznak a szobából, és egyedül maradok egyetlen székemen ülve, unalmas ruhámban, és várom a visszatértüket és a hírt, hogy mivel ennyire megbántam mindent, végül is megbocsátanak. * Ezúttal számítok az uszály érkezésére, már hajnalok hajnalán az ablaknál állok. Általában nincs miért felkelnem, és nincs mit csinálnom, úgyhogy átalszom a reggeli idejét, egészen ebédig, de ma biztos vagyok benne, hogy jön a királyi kegyelem, és a legjobb formámban akarok megjelenni. Amint kivilágosodik, csöngetek a szolgálómnak, hogy szedje elő a ruháimat. Hm, micsoda választék! Van itt egy fekete ruha, két sötétkék, majdnem fekete, egy sötétzöld, majdnem fekete, egy szürke, és a biztonság kedvéért, hátha egy nem elég, még egy fekete. Tehát mit vegyek föl? Fekete ruhát választok, de sötétzöld ujjakkal és sötétzöld fejdísszel, ami a megbánásomat és a Tudor-szín iránti hódolatomat jelképezi azoknak, akiknek számít az ilyesmi. A szememhez is illik, ami sosem árt. Nem tudom, hogyan fog lezajlani ez a ceremónia, pedig szeretek jól felkészülni az ilyen alkalmakra. A szertartásmesterem mindig előre megmondta, hova kell állnom, hogyan kell néznem, és én szeretek mindent elpróbálni. Ez természetes egy olyan lánynál, aki nagyon fiatalon lett királyné, és nem arra nevelték. De amennyire tudom, én vagyok az első királyné, aki kegyelmet kap házasságtörésért és felségsértésért meg effélékért, úgyhogy majd menet közben feltaláljuk magunkat. Meg aztán a nagybátyám, az a vén róka úgyis kisegít, ha bizonytalan vagyok. Reggel kilenckor már felöltözve várakozom, de nem jön senki. Misét hallgatok, és némán duzzogva reggelizem, és még mindig semmi. De aztán kicsivel dél előtt meghallom a várva várt lábdobogást a kövezett útról, és az ablakhoz száguldók, látom a nagybátyám szögletes kalapját, a tanácsnoki pálcákat meg a királyi lobogót, egyre közelebb érnek, hát visszaloholok a székemhez, és leülök, illedelmesen összeszorítom a térdem, az ölembe teszem a kezem, és bűnbánóan lesütöm a szemem. Kitárul a dupla szárnyú ajtó, mindenki bevonul, mindenki a legjobb ruhájában. Fölkelek, és pukedlizem a nagybátyám előtt, ahogy illik, hiszen ő a családfő; de ő már nem hajt fejet előttem, ahogy egy királynénak jár. Állok és várok. Meglep, hogy nem látszik rajta a szerencsés végkifejlet miatti megkönnyebbülés. – Azért jöttünk, hogy a Towerbe vigyünk – mondja. Bólintok. Azt hittem, Kenninghallba megyünk, de ez még jobb talán, a király gyakran használja a Towert londoni lakhelyéül, lehet, hogy ott fogunk találkozni. – Ahogy kívánja, kegyelmes herceg úr – mondom bűbájosán. Kissé meglepi illedelmes modorom. Nagyon kell igyekeznem, hogy ne kuncogjak. – Ki fognak végezni, Katalin – mondja. – Elítélt árulóként mégy a Towerbe. – Árulóként? – ismétlem. – Mondtam a múltkor – szól türelmetlenül. – Bűnösnek talált a parlament. Megmondtam. Nem állítanak bíróság elé, ezzel is tisztában vagy. Beismerted a vétkeidet. A beismerés ellened szóló bizonyíték. Most pedig végrehajtják az ítéletet. – Azért tettem beismerést, hogy kegyelmet kapjak – magyarázom.

Bosszúsan néz rám. – De nem kaptál kegyelmet – mondja. – Nincs más hátra, csak az ítélet elfogadása. – És? – sürgetem kissé nyeglén. Mély levegőt vesz, mintha az ingerültségét próbálná legyűrni. – Őfelsége beleegyezett, hogy végrehajtsák a kivégzést. – Akkor a Towerben fog kegyelmet adni? – vetem föl. Nőttön nő bennem a nyugtalanság, mert csak a fejét rázza. – Az ég szerelmére, lányom, nem lehetsz ekkora idióta! Ne is reménykedj. Semmi alapod a reményre. Amikor a király megtudta, mit műveltél, előrántotta a kardját, és saját kezűleg akart megölni. Vége van, Katalin. Fel kell készülnöd a halálra. – Az nem lehet – mondom. – Csak tizenhat éves vagyok. Senki nem ölhet meg, ha csak tizenhat vagyok. – Dehogynem – mondja ridegen. – Nekem elhiheted. – A király majd megakadályozza. – Ő óhajtja a leginkább. – Maga megakadályozza. Szeme hideg, mint a döglött halé. – Én nem. – De valakinek meg kell akadályoznia! Elfordítja a fejét. – Vigyék! – mondja. Fél tucat őr vonul be a szobába, a királyi testőrség, akik nemrég még díszszemléken illegették magukat előttem. – Nem megyek – mondom. Most már tényleg félek. Kihúzom magam, amennyire csak tudom, és szigorúan meredek rájuk. – Nem megyek. Nem kényszeríthetnek. Kissé elbizonytalanodnak, és a nagybátyám felé pillantanak. Nagybátyám a tenyerébe csap az öklével. – Vigyék! – ismétli. Megfordulok, és a belső szobámba futok, bevágom magam mögött az ajtót, de csak egy pillanatig tartja vissza őket, elkapják, még mielőtt becsapódna, gyorsan utolérnek. Belekapaszkodom az ágy egyik oszlopába, és köréje kulcsolom az ujjaimat. – Nem megyek! – kiáltom. – Nem kényszeríthetnek! Nem nyúlhatnak hozzám! Anglia királynéja vagyok! Senki nem nyúlhat hozzám! Egyikük megragadja a derekamat. Egy másik előrenyúl, és lefejti az ujjaimat, és amikor a kezem kiszabadul, arcul csapom az elsőt, amilyen erősen csak bírom, mire elereszt, de egy harmadik megint megragad, és a második most elkapja a kezemet, hiába viaskodom, hátrafeszíti a karomat, és hallom a ruhaujj szakadását. – Eresszenek! – sikoltok fel. – Nem foghatnak meg. Katalin vagyok, az angol királyné. Nem nyúlhatnak hozzám, a testem szent és sérthetetlen. Eresszenek! Nagybátyám az ajtónyílásban áll, arca démonian sötét. Biccent az egyik mellettem állónak aki lehajol, és megragadja a lábamat. Bele akarok rúgni, de fölnyalábol, mint egy kapálózó csikót, és a három férfi kicsoszog a szobából, szorosan közrefogva engem. Az udvarhölgyeimnek könnybe lábad a szeme, a házparancsnok holtsápadt az iszonyattól. – Ne hagyja, hogy elvigyenek! – sikoltom. Némán megrázza a fejét, látom, hogy az ajtóba kapaszkodik, hogy össze ne essen. – Segítsen! – sikoltozom. – Szóljon... – és itt elhallgatok, mert nincs kinek szólni. A nagybátyám, védelmezőm és mentorom mellettem áll, és az ő parancsára teszik ezt velem. A nagyanyám, a testvéreim, a mostohaanyám mind őrizetben vannak, a többi családtagom meg vadul bizonygatja, hogy jóformán nem is ismer. Nincs, aki megvédjen, és soha nem szeretett senki, csak Francis Dereham és Tom Culpepper, és ők halottak. – Nem mehetek a Towerbe! – Most már zokogok, az őrök kemény, ruganyos léptei kirázzák belőlem a szuszt, ahogy maguk közé lógatva cipelnek, mint egy zsákot. – Ne vigyenek a Towerbe, könyörgök! Vigyenek a királyhoz, hadd beszéljek a lelkére. Kérem! Ha hajthatatlan, akkor elmegyek a Towerbe, akkor szembenézek a

halállal, de még nem állok készen, még csak tizenhat éves vagyok. Még nem halhatok meg! Nem szólnak semmit, felsétálnak a pallón az uszályra, és vadul tekergőzöm, hátha beesem a vízbe és elmenekülhetek, de hatalmas kezük erősen szorít. Fellódítanak az emelvényre az uszály hátuljában, és jószerivel rám ülnek,hogy nyugton maradjak. A kezemet és a lábamat nem eresztik el, és hiába sírok és könyörgök, hogy vigyenek a királyhoz, elfordulnak, és a folyóra bámulnak, mintha megsüketültek volna. A nagybátyám és a tanácsnokok a fedélzetre lépnek, komorak, mintha a saját temetésükre indulnának. – Kegyelmes uram, hallgasson meg! – kiabálom, de megrázza a fejét és előremegy, hogy ne halljon, és ne is lásson. Most már annyira félek, hogy nem tudom abbahagyni a sírást, ömlenek a könnyeim és folyik az orrom, és ez a vadállat nem ereszti el a kezem, még az arcomat sem tudom letörölni. A könnyektől fázik a bőröm, és a takony undorító ízét érzem a számon, még az orromat sem törölhetem meg. – Kérem – mondom. – Kérem. – De ügyet sem vet rám senki. Az uszály gyorsan siklik lefelé a folyón, épp időben érte el az apályt, és az evezősök lapjára fordítják az evezőlapátokat, hogy a London hídnál az áramlat legbiztonságosabb részére tereljék a hajót. Felpillantok, de bár ne tettem volna, mert egyből meglátom a két új fejet, a két frissen levágott fejet, Tom Culpeppert és Francis Derehamet, tágra nyitott szemeikkel és kivicsorodó fogsorukkal olyanok, mint két nedves, puha vízköpő; Dereham sötét hajában egy sirály próbálja épp megvetni a lábát. Kitűzték a fejüket a többi iszonyú, rothadó maradvány mellé, és a madarak kivájják majd a szemüket és kirágják a nyelvüket, és éles csőrüket a fülükbe fúrják, hogy kipiszkálják az agyvelőt. – Kérem – suttogom. Már nem is tudom, mit kérek. Csak azt remélem, hogy ez az egész elmúlik. Csak azt kívánom, hogy ne legyen igaz. – Kérem, jó urak... kérem. Bemegyünk a vízi kapun, a rács fölemelkedik, amint az őrök megpillantanak minket; az evezősök beemelik a lapátokat, és a hajó besiklik a dokkba a fal sötét árnyékában. A Tower kapitánya, Sir Edmund Walsingham áll a lépcsőnél, üdvözölni jött, mintha a királyi lakosztályt foglalnám el, mintha még mindig királyné lennék, ráadásul bájos és ifjú királyné. A kapurostély csobbanva ereszkedik vissza a vízbe, ahogy legörgetik a láncok, és az őrök kiemelnek az uszályból, megragadják mindkét karomat, és míg föllódítanak a lépcsőn, megbotlik a lábam. – Köszöntöm, Lady Katherine – mondja Sir Edmund megszokott udvariasságával. De én nem válaszolok, mert nem bírom abbahagyni a zokogást, minden lélegzetvétellel zihálva tör elő torkomból a sírás. Hátranézek a nagybátyámra, aki az uszályon áll, csak arra vár, hogy eltűnjek a szeme elől. Fürgén visszafordul majd az áramlattal – akár egy révész – , most, hogy munkája elvégeztetett. Nem tűrheti, hogy rávetüljön a Tower árnyéka. Visszasiet a királyhoz, hogy bebizonyítsa, a Howard család eltaszította korcs sarját. Nekem kell megfizetnem a Howardok becsvágyáért, nem neki. Felsikoltok: – Bácsikám! – , de csak int a kezével, mintha azt mondaná: „Vigyék!", és az őrök engedelmeskednek. Fölvezetnek a lépcsőn, el a Fehér Torony mellett, át az udvaron. A gyepen egy kis emelvény épül, fából ácsolt színpad, úgy három láb magas, széles lépcsőfokokkal. Néhányan korlátot építenek az ösvény köré. Az őrök meggyorsítják lépteiket és nem néznek oda, és ebből már biztosan tudom, hogy ez a vérpad, és a korlát arra szolgál, hogy visszatartsa a halálom óráján idesereglő tömeget. – Hányan jönnek el? – kérdezem elcsukló hangon, a zokogástól nehezen kapok levegőt.

– Pár százan – mondja a parancsnok feszengve. – Nem lesz nyilvános. Csak az udvar jöhet. A király kegyéből. Bólintok, bár szerintem nem valami nagy kegy. A torony ajtaja kinyílik előttünk, és fölmegyek a szűk kőlépcsőn; az egyik őr egy lépéssel előttem járva vonszol magával, a másik hátulról tol. – Egyedül is megy – mondom, erre elengedik a karomat, de szorosan mellettem maradnak. A szobám az első emeleten van, a nagy üvegablak az udvarra néz. Ég a tűz a kandallóban, egy kis szék áll mellette, és egy asztal, rajta a Bibliával, hátrébb pedig egy ágy. Az őrök eleresztenek, és megállnak az ajtónál. A parancsnok és én egymásra nézünk. – Van valami kívánsága? – kérdezi. Hangosan felkacagok ezen a komikus felvetésen. – Mint például? – kérdezek vissza. Vállat von. – Valami finomság, esetleg lelki vigasz? Megrázom a fejem. Már abban sem vagyok biztos, létezik – e Isten egyáltalán, mert ha Henrik Isten kiválasztottja, és ismeri Isten akaratát, akkor úgy látszik, Isten a halálomat akarja, de különös kegyből nem nyilvánosan. – Szeretném látni a tőkét – mondom. – A tőkét, asszonyom? – Igen, a kivégzőtőkét. Ide tudják hozni? – Ha kívánja... de... miért kell önnek? – Gyakorolni – mondom türelmetlenül. Az ablakhoz lépek és lenézek. Az udvar tömve lesz emberekkel, akik egykor büszkén szolgáltak engem, és elszántan keresték a barátságomat. Most pedig végignézik, ahogy meghalok. Ha meg kell tennem, hibátlanul akarom tenni. A parancsnok nagyot nyel. Hát persze, hogy nem érti, mire gondolok, öreg már, az ágyában fog meghalni, és a barátai veszik majd körül, amikor elszáll belőle a lélek. De engem több száz bíráló szem fog figyelni. Méltóságteljesen akarom csinálni, ha már muszáj. – Azonnal behozatom – mondja. – És most kíván beszélni a gyóntatójával? Bólintok. Bár ha Isten úgyis mindent tud, és már eldöntötte, hogy a tizenhetedik születésnapom előtt meg kell halnom, akkor nemigen látom be, mi értelme a gyónásnak. Sir Edmund meghajol és kimegy. A katonák is meghajolnak, és becsukják az ajtót. A kulcs nagy csörrenéssel fordul el a zárban. Az ablakhoz megyek, és az ácsokat nézem a vérpad körül. Úgy látom, estére befejezik. Talán holnap reggelre készen is van. Két ember kell a tőke becipeléséhez, lihegve, fújtatva hozzák, úgy látszik, nehéz, s közben engem néznek a szemük sarkából, nyilván különösnek találják, hogy gyakorolnom kell. Pedig ha ők is Anglia trónján ültek volna, ennyire fiatalon, mint én, akkor tudnák, milyen megnyugtató pontosan végezni a szertartásokat. Semmi sem rosszabb annál, amikor nem tudja az ember, mit kell csinálnia, és bolondnak nézik. Letérdelek a nagydarab tönk elé, és ráhajtom a fejem. Hát nem mondhatnám, hogy nagyon kényelmes. Elfordítom a fejem előbb balra, aztán jobbra. Nincs lényeges különbség, és a látvány sem változik, hiszen be lesz kötve a szemem, és a kendő alatt szorosan becsukom, mint egy gyerek, remélve, hogy csak álmodom. Sima a fa, forró bőröm hűvösnek érzi. Azt hiszem, tényleg muszáj ezt végigcsinálnom. Leülök a sarkamra, és megbámulom azt az átkozott vacakot. Esküszöm, ha nem volna olyan rettenetes, nevetni tudnék. Egész életemben azt hittem, enyém a Boleynek öröksége: a báj, a kellem, a szépség – és most kiderült, hogy ennyit örököltem: a tőkét. Ez az én Boleyn örökségem. Voilá: a kivégzőtőke.

Jane Boleyn

A LONDONI TOWER, 1542. FEBRUÁR Ma végzik ki, a tömeg már gyülekezik az udvaron. Az ablakból kinézve sok ismerős arcot látok. Ezek a barátaim és riválisaim, réges-régről, együtt töltöttük gyermekéveinket VII. Henrik idejében, néhányukkal együtt szolgáltam Aragóniái Katalin királynét. Vidáman integetek, és ketten észre is vesznek, rám mutatnak, megbámulnak. Most hozzák a tőkét! Valahová el volt dugva eddig, de most ketten fölemelik a vérpadra, és fűrészport szórnak köré. Arra folyik majd a vére. A vérpad mögött szalmával teli kosár áll, abba kerül a feje. Ismerem az egészet, hiszen láttam már korábban, nem is egyszer. Henrik sosem hagyta tétlenkedni a hóhérát. Ott voltam Boleyn Anna lefejezésénél, láttam fölsétálni az alacsony lépcsőkön a vérpadra, láttam, amikor megállt a tömeggel szemben, beismerte a bűneit, és imádkozott a lelke üdvösségéért. Elnézett a fejünk fölött a Tower kapuja felé, mintha az ígért kegyelmet várná. De a kegyelmi parancs nem jött, le kellett térdelnie, és a tőkére hajtania a fejét, aztán széttárnia a karját, jelezvén, hogy lecsaphat a pallos. Sokszor eltűnődtem, milyen érzés lehet az elítéltnek kiterjeszteni a két karját, mintha repülne, aztán a következő pillanatban hallani a suhogást, és érezni a közeledő penge szelét a nyakán, és azután... Nos, Katalin hamarosan megtapasztalja. Kinyílik mögöttem az ajtó, és belép egy pap ornátusban, arca nagyon komor, egy Bibliát és egy imádságoskönyvet szorít a melléhez. – Gyermekem – mondja. – Felkészültél halálod órájára? Hangosan fölnevetek, és olyan hitelesre sikerül, hogy még egy tébolyult kacajt hallatok. Nem mondhatom meg neki, hogy téved, hiszen engem nem ítélhetnek halálra, mert őrült vagyok; helyette rászegezem az ujjam, és felkurjantok: – Hahó, hahó, hahó! Felsóhajt, és letérdel előttem a padlóra, összefonja két kezét, behunyja a szemét. Elszökdelek a szoba túlsó végéig, és azt mondom megint: – Hahó! – De belekezd a gyónási és bűnbánati imákba, és már egyáltalán nem figyel rám. Valami fajankó azt mondhatta neki, hogy fel kell készítenie a halálra, és úgy látszik, rá kell hagynom, hisz aligha vitatkozhatok vele. Gondolom, az utolsó pillanatban majd házi őrizetre változtatják az ítéletet. – Hahó! – ismétlem, aztán felmászom az ablakpárkányra. Mozgolódni kezd a tömeg, és mindenki a nyakát nyújtogatja a torony ajtaja felé. Lábujjhegyre állok, és a hideg üveghez nyomom az arcom, hogy lássam, mit bámulnak. O az, a kis Howard Kitti, a vérpad felé támolyog. Úgy látom, összecsuklott a térde, egy őr és egy szolgáló hurcolja tovább, úgy kell felrángatni a lépcsőre, reszkető lába tétován kaszálja a levegőt, kénytelenek megfogni és fölemelni a vérpadra. Elnevetem magam a jelenet abszurditásán, aztán torkomra forr a nevetés az iszonyattól: hiszen egy lány, szinte még gyermek a szemem láttára megy a halálba. De ekkor rájövök, hogy ez is csak az őrültségemet mutatja, hát újból fölnevetek, hadd hallja a pap, aki mögöttem imádkozik lelkem üdvéért. Katalin tán elájult, mert az arcát pofozgatják és csipkedik szegény jószágnak. Az emelvény elejébe botladozik, megfogódzik a korlátban, és beszélni próbál. Nem hallom, mit mond, kétlem, hogy bárki hallaná igazán. Látom viszont a száját, úgy tűnik, azt mondja: „Kérem."

Összeesik, de elkapják, és térdelő helyzetbe nyomják a tőke elé, belekapaszkodik, mintha az megmenthetné. Még innen is látom, hogy sír. Aztán finoman, ahogy este szokta, mint egy kislány elalvás előtt, kisimít egy tincset a homlokából, és fejét a tőkére hajtja. Elfordítja fejecskéjét, és a sima fához szorítja az arcát. Habozva – mintha legszívesebben várna még – kinyújtja reszkető két karját, de a hóhér nem késlekedik, és a bárd lesújt, mint a cikázó villám. Felsikoltok a szétfreccsenő vér, az emelvényre pattanó fej láttán. Mögöttem a pap elhallgat, és eszembe jut, hogy nem szabad kiesnem a szerepemből, egyetlen pillanatra sem, hát fölkiáltok: – Kitti, te vagy az? Te vagy az, Kitti? Mit játszotok? – Szerencsétlen asszony – mondja a pap, és talpra áll. – Adj jelet, hogy meggyóntad bűneidet, és az Úrban megerősödve halsz meg, szegény tébolyult teremtés. Leugrom a párkányról, mert hallom, hogy megnyikordul a kulcs a zárban, tehát értem jönnek és hazavisznek. A hátsó ajtón vezetnek ki, és sietve a vízi kapuhoz visznek, ahol, gondolom, már vár egy lobogó nélküli uszály, mely Greenwichbe szállít, s onnan talán hajón Norwichba. – Indulni kell – mondom vidáman. – Isten áldja meg őt, és bocsásson meg neki – mondja a pap. Elém tartja a Bibliát, hogy megcsókoljam. – Indulni kell – ismétlem. Megcsókolom a Bibliát, ha már olyan fontos neki, és nevetek a szomorúságán. Az őrök közrefognak, és gyorsan lemegyünk a lépcsőn. De amikor a torony hátuljához fordulnánk, az elülső bejárathoz terelnek, az udvar felé. Megtorpanok, nem akarom látni, hogy Howard Katalin testét lepedőbe csomagolják, mint holmi ócska szennyest; de eszembe jut, hogy őrültnek kell látszanom, a legutolsó pillanatig, amíg hajóra nem tesznek, olyan tébolyultnak kell látszanom, hogy ne fejezhessenek le. – Gyorsan, szaporán! – mondom. – Gyí, te, gyí! Az őrök karon ragadnak, kivágódik az ajtó. A tömeg még nem széledt szét, mintha csak egy újabb előadás következne a vérfoltos színpadon. Nem szeretnék közöttük átsétálni, végigmenni egykori barátaim előtt, akik megtiszteltetésnek érezték, hogy ismernek. Az első sorban egy rokont pillantok meg, Surrey grófját, látszik, hogy háborog a gyomra unokatestvére vérének látványától, de igyekszik tréfára venni a dolgot. Én is vele nevetek, és az őreimre nézek. – Gyí, te, gyí! – mondom nekik. Utálkozva fintorognak, aztán még erősebben szorítják a karomat, és a vérpad felé vezetnek. Tétovázom. – Én nem – mondom. – Tessék csak jönni, Lady Rochford – mondja az őr a jobbomon. – Jöjjön fel a lépcsőn. – Nem! – tiltakozom, a földbe vájom a sarkamat, de túl erősek nekem. Magukkal húznak. – Tessék csak jönni, ez az, jó kislány. – Nem végezhetnek ki – mondom. – Őrült vagyok. Nem végezhetnek ki egy őrültet. – De igen – válaszolja a férfi. Rúgkapálva próbálok kiszabadulni, amikor a vérpadhoz érünk, nekivetem a lábam az első lépcsőfoknak és ellököm magam, de nagy nehezen följebb tuszkolnak. – Nem tehetik – mondom. – Őrült vagyok. Az orvosok mondták. A király a saját orvosait küldte hozzám, a saját orvosait, mindennap, és megállapították, hogy őrült vagyok – Az ám, de megváltoztatta a törvényt – lihegi az egyik őr. Valaki a segítségükre siet, és hátulról tol. Kemény keze feltaszít az emelvényre. Elöl most viszik el Katalin

bebugyolált holttestét, feje a kosárban van, csodaszép aranybarna haja túlomlik a kosár peremén. – Én nem! – ellenkezem. – Én őrült vagyok. – A király megváltoztatta a törvényt – feleli az őr, túlkiabálva a kacagó közönséget, melyet felvidított a váratlan dulakodás a lépcsőn. – Megváltoztatta a törvényt, hogy bárkit le lehessen fejezni, akit árulásért ítéltek el, akkor is, ha őrült. – Az orvos, a király saját orvosa mondta, hogy őrült vagyok – Az mindegy, akkor is meg fog halni. A színpad elején állunk. Végignézek a nevető, várakozásteli arcokon. Soha senki nem szeretett engem az udvarnál, senki nem fog egyetlen könnyet sem hullatni értem. Senki nem fog tiltakozni az újabb igazságtalanság ellen. – Nem vagyok őrült! – kiáltom. – De teljesen ártatlan vagyok. Jóemberek, szánjanak meg, könyörögjenek a királyhoz, hogy legyen irgalmas. Nem tettem semmi rosszat, csak egyvalamit, egy szörnyű dolgot. És azért már megbűnhődtem, tudhatják, hogy megbűnhődtem érte. Senki nem hibáztatott, pedig a leggonoszabb dolog volt, amit asszony a férjével tehet... én szerettem őt... – Dobpergés hallatszik, mindent túlharsog, csak a saját sírásomat hallom. – Sajnálom, annyira sajnálom... Elrángatnak a korláttól, az emelvény elejéről, és térdre kényszerítenek a vérfoltos fűrészporban. Erővel a tőkére nyomják a kezemet, az ő vérébe. Lenézek a kezemre: véres, mint egy gyilkosé. Ártatlan vérrel a kezemen fogok meghalni. – Ártatlan vagyok! – kiáltom. Rám erőszakolják a kendőt, bekötik a szemem, nem látok semmit. – Nem követtem el semmit. Soha nem követtem el semmit. Az egyetlen bűnöm, az egyetlen, amit elkövettem, az volt, amit George ellen tettem, a férjem ellen, szerelemből, Isten bocsássa meg... gyónni akarok... – Háromra – mondja az őr. – Egy, kettő, három.

ÖT EVVEL KESŐBB

Anna

A HEVERI KASTÉLY, 1547. JANUÁR Tehát meghalt végre – a férjem, aki megtagadott, a férfi, aki nem váltotta be ifjúkora reményeit, a király, aki zsarnokká lett, a tudós, aki megháborodott, az angyali kisfiú, aki szörnyeteggé vált. Csak a király halála mentette meg utolsó feleségét, Parr Katalint, akit letartóztattak volna felségsértésért és eretnekségért; de a halál, Henrik régi szövetségese, társa és kerítője végül érte is eljött. Hány embert ölt meg a király? Most, hogy a halál végleg elfojtotta gyilkos vágyait, elkezdhetünk számolni. Ezreket ölt meg. Soha nem fogjuk pontosan tudni. Országszerte lángoltak a piactereken az eretnekek máglyái, s álltak az árulók bitófái. Sok ezer nő és férfi halt meg, akiknek az volt egyetlen bűnük, hogy nem értettek egyet a királlyal. Pápisták, akik apáik vallását követték, reformerek, akik megújhodást kívántak. A holtak között van a kis Howard Kitti is, akinek az volt a bűne, hogy vele egykorú fiút szeretett, nem pedig egy öregembert, akinek a teste tetőtől talpig rothadt. Ezt a férfit nevezték nagy királynak, a legnagyobb királynak Anglia történetében. Nem az a tanulság ebből, hogy ne legyen király? Hogy a népnek szabadság kell? Hogy a zsarnok akkor is zsarnok, ha csinos fejen hordja a koronát? A Boleyn örökségre gondolok, mely oly sokat jelentett Lady Rochfordnak. Végül övé lett az örökség. Örökölte sógornője és férje halálát. A vérpad lett az öröksége neki és szegény Kittinek, ugyanaz a halál. Én is megkaptam a magam részét a Boleyn örökségből, ezt a bájos kis kastélyt a kenti országrészben: ez legkedvesebb lakhelyem. Tehát vége. Gyászba öltözöm a király emlékére, aztán részt veszek a herceg, a drága kisfiú, a leendő Edward király koronázásán. Az lettem, amire ígéretet tettem magamnak, ha elkerül Henrik bárdja. Megfogadtam, hogy élni fogom a saját életemet, kedvem szerint, megállom a helyem a világban, önálló nő leszek; és most elértem. Szabad vagyok, megszabadultam Henriktől, és végre megszabadultam a félelemtől. Ha éjjel kopognak az ajtómon, nem ugrom ki dübörgő szívvel az ágyamból, arra gondolva, hogy elhagyott a szerencsém, és a király értem küldte a katonáit. Ha idegen érkezik a házamhoz, nem sejtek kémet benne. Ha valaki az udvarról érdeklődik, nem gyanakszom csapdára. Macskát fogok tartani, és nem félek attól, hogy boszorkánynak hisznek, táncolni fogok, és nem félek attól, hogy szajhának neveznek. Kilovagolok, és arra megyek, amerre tetszik. Messze szállok, mint a sólyom. Élem az életemet, és örömemet lelem benne. Szabad leszek végre. Nem csekélység ez egy nőnek – a szabadság.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE VIII. Henrik feleségei közül Klevei Annát és Howard Katalint ismerjük legkevésbé; holott, amint az gyakran megesik, azt hisszük, jól ismerjük őket. A valós tények e regényes feldolgozásában igyekeztem félretenni a tradicionális felfogást, hogy az egyik csúnya volt, a másik buta, és hátteret adni a két fiatal nőnek, akik rövid ideig a legfontosabb asszonyok voltak Angliában, egymást követő feleségei egy férfinak, akit lassan hatalmába kerített a téboly. A szereplők életének főbb tényeit a történelemből merítettem. Klevei Anna gyermekkorával kapcsolatban kevés adatot találtam, de úgy véltem, édesapja betegsége és fivére uralma érdekes megvilágításba helyezi későbbi döntését, amikor a kockázat ellenére Angliában maradt. Sok egykorú forrás beszámol vonzó és bájos külsejéről, és Holbein portréja is tanúságot tesz róla. Úgy hiszem, a balsikerű rochesteri találkozás késztette arra a hiúságában súlyosan megsértett Henriket, hogy elutasítsa Annát. A szakirodalom, különösen Retha Warnicke történész munkássága részletesen dokumentálja az összeesküvést, mely a válás alternatívájaként boszorkányság vagy felségsértés vádjával fenyegette a királynét, a házasságát érintő egyéb bizonyítékokhoz hasonlóan teljesen alaptalanul. Howard Katalin gyermekkoráról többet tudunk, de szinte kizárólag az ellene szóló vallomásokra támaszkodva. Regényes beszámolómat a történelmi tényekre alapoztam, és megértéssel fordultam a fiatal lány felé, aki nála jóval idősebb és kifinomultabb emberek közé került az udvarnál. Egyetlen fennmaradt levele, mely Thomas Culpepperhez íródott, számomra egy nagyon fiatal és mélyen szerelmes lány érzéseiről tanúskodik. Jane Boleyn, Lady Rochford alakja valós személyen alapul – kevés regényíró merne hozzá hasonló szörnyeteget kitalálni. Valóban ő szolgáltatta a döntő bizonyítékot, mely férje és sógornője lefejezéséhez vezetett, és erre a féltékenységen és az örökség megtartásának szándékán kívül nem akad más magyarázat. Jelen volt Jane Seymour halálos ágyánál, és vallomást tett Klevei Anna ellen, mely a vérpadra juttathatta volna a királynét (ahogy regényemben beszámolok róla). Az ellene szóló bizonyítékok és saját vallomása egyértelműen elárulják, hogy támogatta Howard Katalin hűtlenségét, noha tisztában volt az ifjú királyné veszedelmes helyzetével. Az a feltételezés, hogy ezzel Katalin terhessége volt a célja, tőlem származik. Az én értelmezésem szerint azért színlelt őrültséget, hogy megmeneküljön a vérpadtól, de remélem, mind ebből a könyvből, mind A másik Boleyn lányból kiviláglik, hogy Jane Boleyn sohasem volt teljesen épelméjű. Honlapomon, a philippagregory.com-on részletes háttérinformáció olvasható e regény megírásával kapcsolatban. AZ ALÁBBI MÜVEK FELBECSÜLHETETLEN SEGÍTSÉGET NYÚJTOTTAK A KÖNYV ANYAGÁNAK KUTATÁSÁHOZ Baldwin Smith, Lacey, A Tudor Tragedy, The Life and Times of Catherine Howard, Jonathan Cape, 1961 Bindoff, S. T., Pelican History of England: Tudor England, Penguin, 1993 Bruce, Marie Louise, Anne Boleyn, Collins, 1972 Cressy, David, Birth, Marriage and Death: Ritual Religions

and the Life – cycle in Tudor and Stuart England, Oxford University Press, 1977 Darby, H. C, A New Historical Geography of England before 1600, Cambridge University Press, 1976 Denny, Joanna, Katherine Howard, A Tudor Conspiracy, Portrait, 2005 Elton, G. R., England under the Tudors, Methuen, 1955 Fletcher, Anthony, Tudor Rebellions, Longman, 1968 Guy, John, Tudor England, Oxford University Press, 1988 Haynes, Alan, Sex in Elizabethan England, Sutton, 1997 Hutchinson, Robert, The Last Days of Henry VIII, Weidenfeld and Nicolson, 2005 Lindsey, Karen, Divorced, Beheaded, Survived, A Feminist Reinterpretation of the .Wives of Henry VIII, Perseus Publishing, 1995 ; ' Loades, David, The Tudor Court, Batsford, 1986 Loades, David, Henry VIII and His Queens, Sutton, 2000 545 Mackie, J. D., Oxford History of England: The Earlier Tudors, Oxford University Press, 1952 Mumby, Frank Arthur, The Youth of Henry VIII, Constable and Co., 1913 Plowden, Alison, The House of Tudor, Weidenfeld and Nicolson, 1976 Plowden, Alison, Tudor Women: Queens and Commoners, Sutton, 1998 Randall, Keith, Henry VIII and the Reformation of England, Hodder, 1993 Robinson, John Martin, The Dukes of Norfolk, Oxford University Press, 1982 Routh, C.R.N., Who's Who in Tudor England, Shepheard – Walwyn, 1990 Scarisbrick, J. J., Yale English Monarchs: Henry VIII, Yale University Press, 1997 Starkey, David, Henry VIII: A European Court in England, Collins & Brown, 1991 Starkey, David, The Reign of Henry VIII: Personalities and Politics, G. Philip, 1985 Starkey, David, Six Wipes: The Queens of Henry VIII, Vintage, 2003 Tillyard, E. M. W., The Elizabethan World Picture, Pimlico, 1943 Turner, Robert, Elizabethan Magic, Element, 1989 Warnicke, Retha M., The Marrying of Anne of Cleves, Cambridge University Press, 2000 Warnicke, Retha M., The Rise and Tall of Anne Boleyn, Cambridge University Press, 1991 Weir, Alison, Henry VIII, King and Court, Pimlico, 2002 Weir, Alison, The Six Wives of Henry VIII, Pimlico, 1997 Youings, Joyce, Sixteenth – Century England, Penguin, 1991