Tartalomjegyzék Amiért kutatni kezdtem A legkegyetlenebb hónap Hol van Isten, amikor valami fáj? Földalatti mozgolódás Alulról építkezve Ahonnan már nincs lejjebb A kegyelem olyan, mint a víz: lefelé folyik A kételkedők apostola Két világ lovasa Élet a burokban Bárcsak tudtam volna! A legesélytelenebbek Növekedvén a kegyelemben Egy város hamvain Ezen a kősziklán Homokdűnék és felhőkarcolók Áradó patak a sivatagban A komédia és a tragédia Bárcsak alkoholista lehetnék! A megszakított utazás Tűz alá vetett kegyelem Utószó
PHILIP YANCEY
Mire megyünk Istennel?
Amiért kutatni kezdtem Kétezernyolc késő novembere volt, közeledett a kiadóm által szervezett indiai utunk vége. Öt városban tartottam előadást a könyveimben felvetett témákról. Az utolsó állomásom India legnagyobb városa, Mumbai volt. A sors úgy hozta, hogy éppen előadásom estéjén érte a várost az a bizonyos rettenetes terrortámadás, amelynek során fegyveresek gránáttal és géppisztollyal támadtak a fő turistaközpontokra, és százhatvanöten életüket vesztették. A várost körülzárták a hatóságok, a szerzői estemet le kellett mondanunk. Helyette egy kisebb gyülekezet rögtönzött istentiszteletén vettem részt, ahol alkalmam volt néhány szót szólni. Félelem és szomorúság uralta az egész estét. Valamivel később, hazautazásunk napján lövöldözés tört ki a repülőtéren. Mielőtt felszálltunk volna azon kevés nemzetközi járatok egyikére, amelyeket nem töröltek, összesen ötször kutattak át minket és csomagjainkat a gépfegyverrel felszerelt biztonsági őrök. A hosszú repülőúton zaklatott lelkiállapotban gondoltam végig, milyen hasonló izgalmakban volt részem korábbi utazásaim során. Kínában titokban kellett becsempészni interjúalanyaimat a kopott hotelszobákba, nehogy a titkosrendőrség gyanút fogjon. Amikor a Virginia Tech egyetemen a tragédiától kábult diákok beszámolóit hallgattam, még magam is gyógyulófélben voltam kis híján halálos kimenetelű balesetem után. Egyszer prostituáltakkal zsúfolásig megtelt szobában beszélgettem, akik sorra elmesélték keserves élettörténetüket. Az efféle megrázó helyzetekben mindig ugyanaz a kérdés nehezedik rám: Mire megyünk Istennel? Mit nyer a hitéből az egyszerű, üldözött parasztember, az ámokfutó vérontást túlélő egyetemista, az évekig szexrabszolgaként élő nő? Ha rátalálok a válaszra, vagy legalább a közelébe jutok és megértem, mit nyújt Isten ezekben a helyzetekben, akkor talán a hit nehéz kérdéseire is választ kapok, azokra, amelyek időről időre valamennyiünknek fejtörést okoznak. Saul Bellowtól egy alkalommal, valamikor az 1980-as évek elején ezt kérdezte egy újságíró a sajtótájékoztatón: „Mi a különbség kettőnk között?” Bellow így felelt: „Maga újságíró, ezért a napi hírek érdeklik. Én író vagyok, ezért engem az örökkévalóság hírei foglalkoztatnak.” Különös módon engem épp az újságírói pálya terelt az örökkévalóság hírei felé. Újságírói kalandozásaim során a valóság mérlegére helyezhetem mindazt, amit íróként papírra vetek. Vajon tényleg képes-e enyhülést nyújtani a „vigasztalás Istene” olyan megsebzett helyeken, mint Mumbai vagy a Virginia Tech egyetem? Begyógyulnak-e valaha a rasszizmus által ejtett sebek az Egyesült Államok déli államaiban, vagy még inkább Dél-Afrikában? Képes-e kovászként hatni a keresztény kisebbség Kína vagy a Közel-Kelet ellenséges közegében? Ezek a kérdések járnak a fejemben, akárhányszor valamilyen izgalmas feladattal nézek szembe. Nem hallgathatom el, hogy a személyes megmérettetések során rendre befelé forduló típusnak bizonyulok. Az írás magányos műfaj, s én tökéletesen jól érzem magam, amikor tucatnyi könyv társaságában egy-egy hétre elvonulok a hegyek között megbúvó faházunkba, és a helyi kisbolt eladóján kívül egy szót sem váltok senkivel. A hosszú utak fárasztóak és költségesek, a fejlődő országokban pedig sokszor a csatatéren érzem magam, amikor kiállok a pódiumra. Itthon aztán boldogan zökkenek vissza a csendes remeteéletbe. Ennek ellenére minden utazásom alkalmával izgatottan figyelem, mi történik, amikor a hittel kapcsolatban a világtól elvonulva megfogalmazott
igazságok szembetalálkoznak a valósággal. Érezhető-e bármiféle hatásuk? Néhány évente megjelenik egy-egy új könyv, amelyben közismerten ateista vagy agnosztikus szerzők kérdőjelezik meg általában a vallás, konkrétan a kereszténység létjogosultságát. Némelyik mű leginkább egy kamasz kirohanására emlékeztet, ám olyan is akad, amely valóban fontos kérdéseket vizsgál. Mindeközben az amerikai lakosság körében végzett közvéleménykutatások arról adnak hírt, hogy egyre kevesebben kötődnek valamilyen valláshoz (míg 1957-ben a lakosság 2,7 százaléka volt nem vallásos, arányuk 2009-ben tizenhat százalékra nőtt). Ma már többen vannak a „nem vallásosak”, mint az episzkopális, presbiteriánus, metodista és evangélikus felekezet tagjai együttvéve. A nem vallásosak száma 1990 óta közel a duplájára nőtt, Európában pedig még jelentősebb az arányuk. Különös, hogy a magukat „nem vallásosnak” nevezők kétharmada hisz Isten létezésében. Egy részük képmutatónak, illetve irrelevánsnak tartja az intézményes vallást, míg egyesek nem értik, mi a szerepe Istennek. Nem is olyan régen az „istentelen kommunizmusnak” ellenálló Nyugaton a vallás még fontos védőbástyaként szolgált, ám mára épp a vallási fanatikusok váltak legfőbb ellenségeinkké. Nem csoda, hogy egyre többen kételkednek a vallás és a hit létjogosultságában, értékében. A keresztény hit védelmezői általában pontról pontra megfogalmazott érveik segítségével veszik fel a harcot a kétkedőkkel. Jómagam azonban, újságíróként, másképp közelítem meg a kérdést. Én inkább körülnézek a világban, és megvizsgálom, miként nyilvánul meg a hit az emberek mindennapjaiban, különösen szélsőséges élethelyzetekben. A valóságos hitnek pozitív változásokat kell felmutatnia, hiszen csak így adhat lényegi választ a kérdésre: „Mire megyünk Istennel?” A modern technológiai fejlesztések része az úgynevezett „asztali tesztelés”. A mérnökök rendre csodás újdonságokkal rukkolnak elő: iPhone-okat, netbookokat, játékkonzolokat, notebookokat, mp3lejátszókat, optikai tárolóeszközöket terveznek. Kérdés, hogy vajon a való világban, a fogyasztók kezében is megállja-e a helyét a legújabb csodamasina. Mi történik vele, ha véletlenül lelökjük az asztalról vagy kiesik a kezünkből? Vajon azt követően is működni fog? Nos, én hasonló módon próbálom lemérni a hit használhatóságát a mindennapi életben. Utazásaim során számtalan olyan helyre eljutottam, ahol a keresztényeket elnyomás, erőszak, betegség teszi napról napra próbára. Ebben a könyvemben mesélek Kínáról, ahol az egyház az ateista uralom ellenére is növekszik; a Közel-Keletről, ahol egyre fogy az egykor virágzó kereszténység ereje; DélAfrikáról, ahol rasszista múltját igyekszik kibogozni a vegyes bőrszínű hívők közössége. Az Egyesült Államokban nemcsak a Virginia Tech egyetemen és a prostituáltak gyűlésén jártam, hanem egy chicagói alkoholistacsoportban, valamint a déli államok, vagyis az úgynevezett Bibliaövezet két zárt közösségében is. Ezek a látogatások saját hitem „asztali tesztjei”. Ilyenkor dől el, hogy valóban komolyan gondolom-e mindazt, amit otthon, Coloradóban leírok. Hihetek-e igazán János apostol szavaiban: „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van”? Hirdethetem-e ezt az igazságot annak a nőnek, aki csak prostitúcióval tudja eltartani a gyermekeit? Az alkoholistának, aki egész életében függősége rabja? Netán a legkegyetlenebb dél-afrikai börtönben sínylődő elítéltnek? Elismerem, nagyobb kockázatot vállalnék a hitemmel, ha kizárólag az amerikai egyházat ismerném, amely sokszor nem tűnik többnek egy önfenntartó intézménynél. Ám a világ más pontjain korántsem ez
a helyzet. Szinte minden utamról felbátorodva, megerősödött hittel térek haza. A keresztényeknek csupán az egyharmada él a nyugati világban, én pedig kiváltságos helyzetemnél fogva saját szememmel láthatom, mit végez Isten a világ többi részén. Tanúja lehettem a kiengesztelődés csodájának Dél-Afrikában; a világ számokban kifejezve is legnagyobb lelki ébredésének, amely az elnyomó kínai hatalom alatt megy végbe; tapasztalhattam, miként fordul az indiai keresztény közösség a bolygónkon élő legmegvetettebb népcsoport felé. Íróként feladatomnak érzem, hogy beszámoljak ezekről a jó hírekről az elcsigázott Nyugaton, már csak azért is, mert ezek a hírek ritkán jelennek meg a CNN tudósításai között. Őszintén megvallva, azért is vállalom szívesen ezeket az utazásokat, mert így lehetőségem nyílik találkozni az olvasókkal. Afrikában Sedrák, Mesák, Abednégó, Beauty, Precious, Thanks, Witness, Gift és Fortune nevű személyekkel találkozom, sőt a Fülöp-szigeteken még ezeknél is egzotikusabb nevekbe botlom: Bot, Bos, Ronchie, Bitig, Peachy, Blessie, Heaven, Cha Cha, Tin Tin. Nem vagyunk egyenrangú kapcsolatban - viccelődtem régebben a dedikálások alkalmával. - Ön mindent tud rólam, hiszen előbb-utóbb a legtöbb gondolatomat, történetemet vagy tettemet megírom valamelyik könyvemben. Viszont én semmit sem tudok önről. Úgyhogy ebben a néhány percben, amit együtt töltünk, és dedikálom a könyvemet, kérem, mesélje el élete legnagyobb titkát! Valami olyasmit, amit még soha senkivel nem osztott meg. Végül felhagytam ezzel a szokásommal, mert egyesek komolyan vették a kérésemet, és olyan titkokba avattak be, amelyeket nem lett volna jogom megismerni. Közben rácsodálkozom, milyen mély kötődés jöhet létre olvasó és író között, noha soha életünkben nem láttuk egymást. Ezek a találkozások arról győznek meg, hogy nem én küzdök egyedül azokkal a kérdésekkel, amelyek rendre előbukkannak a könyveimben. Olykor magam sem értem például, miért lyukadok ki újra és újra a szenvedés témakörénél. Aztán a következő könyvbemutató körutamon megismerkedem egy szakállas idős úrral, aki odacsoszog a mikrofonhoz és azt mondja: „Isten Parkinson-kórral sújt. Hogyan gondolhatnám, hogy meghallgatja, amit imáimban kérek tőle?” Öngyilkosságokról, születési rendellenességekről, halálos betegségekről, teherautó által elgázolt gyerekekről hallok. Egy nő elmeséli, miért imádkozik tizenkilenc éve (épp ennyi ideje él erőszakos férje mellett). „Uram, ha valakit ma elüt egy részeg sofőr, hadd legyen az én férjem az áldozat!” Odabiceg hozzám egy szklerózis multiplexben szenvedő fiatal nő és elmondja: igyekszik minél többet megtudni az imádságról, mert olyan rohamosan romlik az állapota, hogy nemsokára semmi másra nem lesz képes. A kegyelemről tartott előadásom végén egy nő lép a könyvasztalhoz, és feltárja előttem, hogy meg kellene tanulnia megbocsátani. Bizony, mindnyájan így vagyunk ezzel - felelem. Nem, nem, nekem komolyan szükségem lenne rá! - győzködi saját magát is, majd elmeséli, hogy az apja megölte a férjét. „Először a múltamat vette el tőlem, azzal, hogy bántalmazott, most már a jövőmtől is megfosztott.” Mégsem szeretné, ha a gyermekei meggyűlölnék a nagyapjukat, aki épp börtönbüntetését tölti. A nő mögött egy férfi vár türelmesen a sorára, és amikor beszélgetni kezdünk, elmondja, hogy a lányát megerőszakolták a phoenixi repülőtér parkolóházában. „Úgy döntött, megtartja a babát. Kislány lett, a Grace1 nevet kapta.”
Az imádságról tartott előadásomat követően mosolyogva adja tudtomra egy kamaszlány, hogy mostantól a nővéréért is imádkozni fog. - Miért? - kérdezem. „Az imént mondta, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért!” Mögötte áll a sorban egy lelkésznő, aki élete sötét időszakáról mesél. Meghalt a fia, és az azt követő másfél évben képtelen volt rávenni magát az imádkozásra. Egy napon aztán így kiáltott Istenhez: „Istenem, nem akarok így meghalni!” Ám még így is további fél évre volt szüksége ahhoz, hogy újra imádkozni tudjon. Alagsori dolgozószobámba hazatérve minden ilyen találkozó után alázatot, meghatottságot és emelkedettséget érzek. Az Egyesült Államok keleti partján tett könyvbemutató körúton hétköznapi hívőkkel találkozom, akik olyan, látszólag tőlük idegen ügyeknek szentelik magukat, mint a pennsylvaniai hajléktalanok, a New Jersey-i szexbűnözők vagy a Harvardon tanuló ázsiai diákok problémái. Valaki egy katonáról mesél, aki szó szerint értelmezi a parancsot, miszerint imádkoznunk ildomos az ellenségeinkért. A férfi weboldalt hoz létre ATFP.org címen (Adopt a Terrorist For Prayer) [Fogadj örökbe egy terroristát imádságban], ahol ismert terroristák fényképét is közli. Ausztráliában megismerkedem két egyszerű asszonnyal, akik kézzelfogható cselekedetekre váltják a kegyelmet. Nyolcvankilenc észak-írországi politikusnak küldik el a kegyelemről szóló könyvem egyegy példányát, és a mellékelt levélben tudatják velük, hogy világszerte sok-sok keresztény imádkozik értük és a békéért. „A könyvet sikerült jó áron, öt dollárért megszereznünk, de a postaköltség egyenként tizenhárom dollár lesz.” Ebben a könyvben egyszerre jelenek meg előadóként és íróként. Két szerepbe bújva találkozom alkoholistákkal és a Bibliaövezetben élő egyetemistákkal, kínai cégvezetőkkel és dalitokkal, vagyis az indiai „érinthetetlenekkel”, cambridge-i C. S. Lewis-rajongókkal és johannesburgi karizmatikus hívőkkel. Ha a keresztények hite igaz, hatnia kell valamiképp ezekre az eltérő embercsoportokra, és az én hitem is erősödik a velük töltött idő alatt. Itt-ott meglepetések várnak rám: épp a Barack Obama megválasztását követő napon látogatok el oda, ahol Martin Luther King ellen merényletet követtek el, vagy váratlanul megérkezik a kínai interjúalanyom, akit követ a rendőrség. Az egyes fejezetekben nemcsak egy-egy történetet osztok meg, hanem annak hátterét is igyekszem megvilágítani, majd leírom, magam mit láttam jónak elmondani az adott találkozás alkalmával. (Az írás egyértelmű előnye a beszéddel szemben, hogy lehetőséget ad a javításra. Míg a könyvben felidézett beszédeim egy része szinte teljesen megegyezik a valóságosan elhangzottakkal, a többi esetben történt némi módosítás, amelynek révén megszabadultam az ismétlésektől, valamint a kizárólag az eredeti hallgatóság számára releváns mondandótól. Ezen kívül tapintatból megváltoztattam néhány nevet.) Utazásaim során megértettem, hogy az ember életében léteznek bizonyos egyetemes, az életkörülményeinktől független kérdések. „Mire megyünk Istennel?” - kérdezi például szinte mindenki, aki valamilyen formában szenvedéssel, halállal, szegénységgel vagy igazságtalansággal szembesül. Az elmúlt évekre visszatekintve egyértelműen körvonalazódik, milyen szándék vezérelt: újságírói tudósításaim célpontjaként olyan helyszíneket választottam, ahol esélyem adódott megtalálni a választ az említett kérdésre. Ilyenkor rövid időre beléphettem olyan embertársaim életébe, akiknek
jóval nagyobb mértékű elnyomást, erőszakot és zűrzavart kellett elszenvedniük, mint ami rám valaha is várhat. Azt remélem, azért imádkozom, hogy e tíz helyszínen megszerzett tapasztalataim olvasóimat is közelebb vigyék a fenti kérdés megválaszolásához. Amikor elutaztam New Yorkba, hogy a könyv kéziratát megmutassam a kiadónak, egy hirtelen ötlettől vezérelve jegyet vettem Aretha Franklin koncertjére. A „soul királynője” a Rádió City Music Hallban lépett föl. A koncertnek az volt a csúcspontja, amikor elénekelte a One Night with the King című spirituálét. Egy éj a királlyal, És minden más lesz. Egy nap udvarában, S életed új utat vesz. Egy pillanat vele, És megváltozol. Egy éj a királlyal, és minden más lesz. A dalt hatezer konszolidált New York-i rajongó fennállva, szűnni nem akaró tapsviharral köszönte meg az énekesnőnek, miközben ráadást követeltek. Aretha egyetemes, mély emberi vágyunkra tapintott rá: mindannyian sóvárgunk a változás után, és szeretnénk hinni, hogy Isten képes valami jót kipréselni romlott bolygónkból és annak gyarló lakóiból. Vajon van-e erre reményünk és hitünk?
A legkegyetlenebb hónap Kétezerhétben, egy februári vasárnap reggelen a New Mexikó-i Los Alamosból autóztam hazafelé. A coloradói határt elhagyva a változatosság kedvéért egy kihalt országúton folytattam az utam. Pár nappal korábban havazott, mégis váratlanul értek az aszfalton itt-ott felbukkanó csúszós jégfoltok. Amikor a kanyargós lejtőn hirtelen kifarolt a Ford Explorerem, harcba lendültem, és sebesen jobbra, balra, majd ismét jobbra kezdtem tekerni a kormányt. Végül a hátsó kerék mégis lecsúszott az útról. Éreztem, ahogy a puha termőföldben próbál megkapaszkodni. A kocsi az oldalára dőlt, s egyre lejjebb gurult az árokba. Hát ennyi volt, gondoltam, miközben ösztönösen, két kézzel szorítottam a kormányt, különben a két karom ide-oda csapódott volna. Lehet, hogy itt a vége. Még megijedni is alig volt időm. A szívem vadul kalapált, a rettegés és a tehetetlenség furcsa keveréke kerített hatalmába. A kocsi ötször fordult meg velem. Majdnem megsüketültem a zajtól, tört az üveg, a műanyag, a fém. A rádiókonzol szinte kilőtt a műszerfalból, az ablakok ripityára törtek. A síléceim, a bakancsom, a korcsolyám, a laptopom, a bevásárlókosaram és a bőröndöm szanaszét gurult a hegyoldalon. Aztán egyszer csak abbamaradt a gördülő száguldás, és a kocsi megállt a négy kerekén, sűrű porfelhőt hagyva maga mögött. Szállj ki! - figyelmeztettem magam, hiszen éppen elég filmben láttam, ahogy a hasonló sorsra jutott járművek lángra lobbannak. Kikapcsoltam a biztonsági övet, és a behorpadt tető alatt átpréselődve kigurultam a fűre. Vérzett az orrom, az arcom, a lábam, a karom sajgott a sérülésektől. A gerincem felső részén, a nyakam alatt nyilalló fájdalmat éreztem. Félig öntudatlanul néztem körül itt-ott megpillantva egy-egy szétszóródott holmit. Elsőként a mobiltelefonomat igyekeztem megtalálni a fűben, hiszen nem tudhattam, mikor vetődik erre valaki az elhagyatott úton. Öt perc sem telt el, amikor megállt egy autó. A fehéringes, nyakkendős mormon férfi ragaszkodott hozzá, hogy magamra terítsem a kabátját és beszálljak a kocsijába, s közben tartotta a fejem, nehogy megmozduljon, míg megérkezik a mentő. „A közelben van egy missziós templom - mondta. - Én vagyok a megyei mentőszolgálat vezetője. Tegye, amire kérem, és nem lesz semmi baj.” Jólesett engedelmeskedni. Föltett pár kérdést, hogy megállapítsa, milyen mentális állapotban vagyok: megkérdezte, milyen nap van, ki az Egyesült Államok elnöke, és mi a második keresztnevem. Pár órával később a közeli kórházban, egy hordágyhoz szíjazva tudtam meg, mi okozza a nyaki fájdalmat. - Nem is tudom, hogy mondjam el, Mr. Yancey - kezdte a fiatal orvos a CT-leletemet tanulmányozva. - Eltört a nyaka, pontosabban a harmadik nyakcsigolyája, ráadásul sajnos szilánkosan. A jó hír az volt, hogy a gerinccsatornát nem érintette a sérülés, mert akkor ugyanúgy lebénultam volna, mint Christopher Reeve. Mégsem úsztam meg rossz hír nélkül: közvetlenül a törött csigolya mellett húzódik az egyik fő ütőér, amelyet könnyedén átszúrhatott egy csontszilánk. - Odakint várakozik egy repülőgép, hogy szükség esetén azonnal Denverbe szállíthassuk - folytatta az orvos. - Készítünk egy újabb CT-felvételt, hogy lássuk, nem szivárog-e az artéria. Sajnos ez életveszélyes állapot. Ha vér szivárog az ütőeréből, valószínűleg nem éli túl a szállítást. Tessék, itt egy telefon, a biztonság kedvéért hívja föl a szeretteit és búcsúzzon el tőlük! Összesen hat órán át feküdtem az ágyhoz szíjazva, míg az orvosok a sorsomat latolgatták. Meg kell-
e műteni? Mi károsodhatott? Van-e más sérülés? A kis kórház ugyan fel volt szerelve CT-készülékkel, ám radiológusuk nem volt. A kezelőorvosaim műholdon keresztül vették föl a kapcsolatot egy ausztrál radiológuscsoporttal, ezért órákig tartott, míg megszületett a diagnózisom. Mindeközben mozdulatlanul feküdtem, felhívtam a családomat, végiggondoltam az életemet és készültem a halálra. Végül - hála Istennek! - kiderült, hogy nem sérült az artériám. Még aznap este kiengedtek a kórházból. A nyakamra merev rögzítőgallért kaptam, hogy az elkövetkező tizenkét hétben ne tudjam mozgatni a fejem. - A gallér nélkül egy lépést se tegyen! - figyelmeztetett az orvos. - Éjjel-nappal viselnie kell. Tessék, ezt a védőhuzatot használja zuhanyzás közben! Egyetlen óvatlan lépés, és meghalhat. Az ezt követő három hónapban egyetlen éjszakát sem aludtam át. Az olvasáshoz jól meg kellett emelnem a könyvet az ölemben tartott állványon. Fogmosás közben telefröcsköltem fogkrémmel a tükröt, mert nem tudtam a mosdó fölé hajolni. Nem vezethettem, nem kerékpározhattam, nem kocoghattam. De legalább éltem! A balesetet követő hetekben a kegyelem kábulatában csodálkoztam rá a világra: az égboltra, a fákra, a fűre, a feleségemre, a barátaimra. Mindent más szemmel láttam. Míg rozoga földi porhüvelyem újabb és újabb fájdalmakkal birkózott, nap mint nap megannyi új okot találtam a hálaadásra. A legegyszerűbb megfigyelés is átható örömmel töltött el: az ágról ágra röpködő madarak, a pufók bárányfelhők, a kövek és a jég között utat törő patak csobogása, ujjaim mozgatása, no meg az, hogy képes vagyok egyedül öltözködni. Igen, attól fogva más szemmel láttam a világot. Valahányszor elhaladtam egy út menti kereszt vagy virágcsokor mellett, szomorúan állapítottam meg, hogy egyes embertársaim - köztük saját rokonaim számára bizony jóval súlyosabban végződtek az enyémhez hasonló balesetek. Hirtelen, az internetnek és a CNN-nek köszönhetően erősen rám nehezedett a világban látott szenvedés súlya, és mély hálát éreztem az élet puszta jóságáért és szépségéért, amelyet kegyelemből visszakaptam. Hat héttel a balesetem után megszólalt a telefonom. Épp a merev testtartásomhoz igazított íróasztalomnál ültem. Egy fiatalember hívott, Matt Rogersként mutatkozott be. - Nem ismerjük egymást - mondta. - Elolvastam a Csalódás Istenben című könyvét, amikor súlyos depresszióban szenvedtem, és nagyon sokat jelentett. Az mentette meg a hitem. Ezt mindig is meg szerettem volna köszönni önnek, de most nem emiatt hívom. A férfi elhallgatott és nagyot nyelt. - Biztosan hallotta, mi történt a Virginia Tech egyetemen - folytatta. Igen, már egy hete folyamatosan az egyetemi mészárlás híre szerepelt a címlapokon. A lövöldözésben harminckét diák és egy tanár vesztette életét, az elkövető, egy zavarodott koreai diák pedig öngyilkos lett. - Az egyetem lelkésze vagyok - mondta Matt. - Tudom, hogy írt egy könyvet a szenvedésről Where Is God When It Hurts? [Hol van Isten, amikor valami fáj?] címmel. Nos, itt most mindenki ugyanezt kérdezi: hol van Isten, amikor ekkora fájdalom nehezedik ránk? A harminchárom áldozat közül kilencen kötődtek valamilyen módon az egyetem keresztény közösségéhez. Jövő vasárnap különleges istentiszteletet tartunk, amelyre az egyetemi város minden polgárát meghívjuk. Szeretnénk önt megkérni, beszéljen nekünk a könyvében felvetett kérdésekről.
Egy pillanatra meghökkentem, majd feltettem néhány kérdést, hogy milyen a hangulat az egyetemen, és hogyan kezelik a helyzetet az egyház munkatársai. - Normál helyzetben azonnal igent mondanék - feleltem végül. - Nagyon megtisztelő a meghívás. Csak épp van itt egy kis bökkenő - tettem hozzá, majd elmeséltem Mattnek a balesetemet. - Még nem forrt össze a nyakcsigolyám, s az idegsebész óva intett minden zötykölődéstől. Tőle kell engedélyt kérnem, hogy repülőre ülhessek. Ígérem, mindent megteszek. Nagyon fontos, amire készülnek, Matt, és szeretnék részt venni benne. Az orvos nem volt nyugodt az utazásom miatt, különösen azért, mert Blacksburgbe csak átszállással juthatok el. Egy döcögősebb leszállás következtében veszélyesen elmozdulhatott volna a törött csontdarab a nyakamban. Már hívni készültem Mattet a szomorú hírrel, amikor hirtelen eszembe jutott egy képtelen ötlet. Ismerek egy denveri ügyvédet, aki egy nagy bútorgyár alkalmazásában áll, melynek tulajdonosa egy közismerten nagylelkű keresztény vállalkozó. Greg Ruegsegger, a vállalkozó maga is hasonló szörnyűségeket élt át, mint ami a Virginia Tech egyetemen történt. Lányát, Kaceyt harminchat társával együtt meglőtték az emlékezetes 1999-es vérengzésben a Columbine középiskolában. Tizenhárman haltak meg. Kacey életben maradt, de maradandó károsodást szenvedett. Édesapjával többször is nyilvánosság elé álltak, hogy beszéljenek arról, amit átéltek, valamint a tanulságokról. Ők pontosan értik, mit élnek át most a Virginia Tech diákjai - gondoltam. Bárki másnál jobban tudják, mit kell ilyenkor mondani, hogyan lehet segíteni. A következő gondolat pedig önkéntelen mosolyt csalt az arcomra: Ráadásul Greg cégének saját repülőgépe is van... Több tucat telefonhívást követően készen állt a terv: magángépen repülök Virginiába, és elkísér a feleségem, egy közeli barátom, valamint a Ruegsegger család négy tagja. Nos, igen, mindig magánrepülőgéppel kellene utaznom, szűrtem le a tanulságot. Szombat délelőtt tíz órakor indult a gép, és a pilóták azt kérték, mindössze tíz perccel előbb érjünk ki a reptérre. Jó néhány órányi hercehurcát, parkolóhely- keresést, biztonsági ellenőrzést megspóroltunk így. Mivel kivételesen megtehettem, svájci bicskával a zsebemben szálltam föl a gépre. A repülő morogva, meredeken emelkedett a magasba a kifutósáv végéről. A pilóta kissé oldalra döntötte a gépet, hogy megcsodálhassuk a napsugarak tükröződését a hófödte hegycsúcsokon, majd megfordult, s a gép hegyes orrát az égnek szegezve elindult fölfelé, hogy elérje a tizenkétezer méteres repülési magasságot. Az úton meghallgattam Kacey történetét. A lövöldözést megelőző évben iratkozott át a Columbine középiskolába. Miután előző iskolájában két barátnője öngyilkos lett, Ő is gyanúsan sokat kezdett beszélni az öngyilkosságról. A szülei leszerelték a zárat az ajtókról, még a fürdőszobában is. Kaceynek egy ideig szülei hálószobájában kellett aludnia, hogy szemmel tarthassák. Szerették volna, ha új környezetbe kerül és tiszta lapot nyit. A Columbine tökéletes választásnak tűnt. Azon a bizonyos áprilisi napon Kacey épp egy magazint olvasgatott a könyvtárban, amikor elkezdődött a lövöldözés. A terembe berontó felfegyverzett Eric Harris és Dylan Klebold láttán gyorsan az asztal alá bújt, és maga elé húzta a széket. Hallotta, ahogy a könyvtáron végighaladó két fiú módszeresen leadja a lövéseket. Egyre közeledtek ahhoz a helyhez, ahol többen is elbújtak. Az asztal alól kikémlelve Kacey látta, ahogy Eric Harris egy tőle alig pár méterre kuporgó fiú mellé guggol, és rászegezi a fegyverét. A következő pillanatban eldördült a lövés, aztán füst vette körül a lányt.
A támadó ezután Kacey felé fordult. A lány a fülére tapasztotta a kezét, és talán éppen ez mentette meg az életét. A közelről leadott lövés szétroncsolta a hüvelykujját és a vállát, de a fejét nem találta el. Kacey felkiáltott, a támadó pedig ráüvöltött: „Ne nyávogj!” Kacey erre halottnak tettette magát. A könyvtárban meglőtt hat gimnazista közül egyedül ő maradt életben. Hiába mesélte el már százszor is a történetet, Kacey ott, a repülőn is sírva fakadt. Mindnyájan elcsendesedtünk, és elborzadva gondoltunk mindarra, aminek hamarosan tanúi lehetünk a hasonló borzalmakat átélt egyetemi városban. - Aggódom - szólalt meg végül Kacey mert a Virginia Techen nem maradnak együtt a túlélők. A szünetre mindenki hazautazik a saját államába, s az otthoniak csak hallottak a történtekről, de nem élték át személyesen. A mi városunk hónapokra gyászba borult, és nap mint nap érezhettem a körülöttem élők támogatását. Ha felkötött karral elmentem a boltba, még idegenek is megszólítottak, hogy szóljanak pár kedves szót. Havonta egyszer együtt vacsoráztunk a többi áldozat családjával. Közösen éltük át a tragédiát, és közös volt a gyógyulásunk is. Ezek az egyetemisták most szétszélednek, és elhagyják az egyetlen helyet, ahol értik, mi történt velük. Blacksburg város a Blue Ridge hegység egyik völgyében bújik meg. A repülőtérről a városba vezető úton már tombolt a tavasz. A zöldellő domboldalakat virágzó júdásfák és sombokrok tarkították, az utcákon rózsaszínbe borult almafák pompáztak. Bejelentkeztünk a szállodába, majd átsétáltunk az egyetemre. A főbb épületeket a közeli kőfejtőkből kitermelt szürkés-sárgás kövek díszítették. A közismerten modern intézmény területén meglepően patinás épületek sorakoztak. Az egyik építészeti műremeket, a Norris Hallt - ahol a lövöldözés nagy része történt - sárga rendőrségi kordon vette körül és lovasrendőrök őrizték. Az elkövető, Seung-Hui Cho gondosan leláncolta az épület kapuit, és módszeresen, teremről teremre haladt végig a folyosókon. Legalább 174 lövést adott le a tanári karra és a hallgatókra, mielőtt önmaga ellen fordította a félautomata gépfegyvert. A Virginia Tech gondosan ápolt parkjában, a gyönyörű kőépületek között sétálva szürreális élmény volt egy-egy emlékhelybe botlani, amelyet az alig néhány napja elhunyt áldozatok tiszteletére állítottak társaik. Az egyetem azzal igyekezett elejét venni az effajta megemlékezések gyarapodásának, hogy a központi sportpálya közepén felállított egy teniszpályaméretű sátrat, amely rövid idő alatt több tízezer részvétnyilvánító üzenettel lett tele. Óvodák, egyetemek, egyházak, magánszemélyek fejezték ki ezúton is az együttérzésüket. A sátron belül mind a harminchárom áldozat - igen, még az elkövető is külön helyet kapott, ahol a barátok, rokonok elhelyezhették személyes emlékeiket. Volt ott baseball, plüssmackó, A nagy Gatsby című regény egy-egy példánya, de még Starbucks kávéspohár is. A sátorban végigsétálva értettem meg, miféle érzékcsalódást tud okozni a média. Addig ugyanis egy csoportként gondoltam a harminc- három elhunytra, „az Egyesült Államok történetének legszörnyűbb tömeggyilkosságára'’, ahogy a televíziós hírek megfogalmazták. Ám a külön-külön felállított emlékhelyek Ryan, Emily, Juan, Waleed és Julia nevét viselték - vagyis nem egy közösségét, hanem harminchárom különböző személyét. A kézzel írt üzenetek ugyanebben erősítettek meg: Szeretlek. Ismertelek. Nem ismertelek. Bárcsak ismertelek volna! Hiányzol. Nagyon sajnálom. Sokat jelentettél nekem. Köszönöm Uram, hogy megváltottad a fiamat, kérlek, viselj gondot a többi harminckettőre is! Nyugodj békében!
A sportpályával szemben egy másik emlékhelyet is kialakítottak. Harminchárom jellegzetes helyi kő, mindegyiken egy-egy tábla az áldozatok nevével. Mellettük műanyag fóliával bevont versek, kartonpapírra ragasztott, esőáztatta üzenetek, fényképek, amerikai zászlók, virágcsokrok, léggömbök, plüssállatok. A sok apró emlék félkört formázva terült el a központi épület bejárata előtt, éjszaka pedig a körben elhelyezett mécsesek fényébe burkolózott. Seung-Hui Cho személye szemlátomást megosztotta az egyetemi közösséget. Nevét nem jelölte tábla, mégis sokan emlékeztek rá virággal, üzenetekkel. Ő is kapott emlékkövet, ám az eltűnt, majd újra a helyére került. Lemásoltam egy neki szóló versrészletet. Vétlenül lett osztályrészem a kereszt, amit nem oszthatok meg veled. Hatalmad fölöttem nincs, és soha nem is lehet. Őszintén hiányzol. Bárcsak megmutathattam volna neked az Ő szenvedélyes szeretetét és igazságát! Mindazt, ami szabadságot adott nekem. Sajnálom, hogy ebben nem osztozhattál velem. Nagyon sajnálom. Egy másik üzenet így hangzik: „Chónak: Remélem, a következő életedben nem kell erőszakhoz folyamodnod, hogy felhívd magadra a figyelmet.” A gyászolók jobbára csendben, egymásba kapaszkodva haladtak el az emlékhelyek előtt. Könnyeiket törölgették a napszemüvegük mögött, a kövekhez közel hajolva olvasgatták az üzeneteket. Az egyetem területén - egy kollégium előtt, egy tanterem mellett, a lépcsőkön, egy aulában - további emlékhelyekbe botlottunk. A levegőben illatosított gyertyák édes füstje terjengett. A híradót nézve borzalmas egyetemi tömeggyilkosságról hallunk, míg a helyszínen sétálgatva megilletődötten tapasztaltuk, milyen elképesztő mértékű együttérzést és szolidaritást váltott ki az esemény valamennyi amerikai állam és számos külföldi ország polgáraiban. A campus lelkészeitől megtudtuk, hogy a tragédiát követően különböző vallásos missziók tömkelege árasztotta el az egyetemi várost. Nagy-Britanniából keresztény zenészek érkeztek, ismert amerikai evangélisták állítottak sátrat, szcientológusok L. Ron Hubbard könyveit osztogatták, válságkezelő pszichológusok információs kiadványokat nyomtak a hallgatók kezébe. A jó szándékú gesztusok azonban valamiképp mégis rosszul sültek el. Déli államról lévén szó, a Virginia Tech hallgatóitól nem idegen a vallás, mégis ellenállnak, ha úgy érzik, túl direkt módon közelítenek feléjük, vagy visszaélnek a helyzetükkel. Érthető, hogy a tragédia által felvetett kérdésekre nem előre csomagolt, receptre felírt válaszokat kerestek. Szombat este vendéglátóinkkal, a New Life Christian Fellowship nevű egyetemi gyülekezettel volt találkozónk. Mart Rogers, aki a meghívást közvetítette, ezt mondta: „Ifjúsági lelkészként nem temetésekre, hanem esküvőkre készül az ember. Ilyesmire nincs forgatókönyvünk;” Nos, igen, másnak sincs. Mégis százával fordultak az emberek a gyülekezethez útmutatásért, vigaszért, muszáj volt tehát
tenni valamit. A gyülekezet tucatnyi főállású munkatársa próbálta érzékeltetni velünk, mit éltek át az elmúlt napokban egyrészt személyesen, másrészt a diákokkal beszélgetve, akik a lövöldözés során az érintett kollégiumban és tantermekben tartózkodtak. A találkozó során csak úgy özönlöttek a kérdések, a könnyek, az élmények, a Ruegsegger család jelenléte pedig igencsak áldásosnak bizonyult. Greg így fogalmazott: „Az embereknek csupán kis töredéke tudja, min mentek most keresztül. Mi tudjuk. Ezért vagyunk itt.” A gyülekezet tagjai közül többen is szerepeltek a CNN, a Fox és egyéb nagy hírcsatornák műsoraiban. „Az egész világ ránk figyel - mondta a lelkész. - Ne legyen bennetek gyűlölet vagy keserűség, ne tetézzétek a fájdalmat! Pál útmutatását kövessétek a Róma 12-ből: »Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval!«” Találkoztunk azokkal az egyetemistákkal is, akiket a legsúlyosabban érintett a tragédia. Akadozva, félénken indult a beszélgetés, aztán egy koreai diák kezdett beszélni: - A Norris Hall előtt elsétálva azt vettem észre, hogy sokan kiugranak az ablakon és futni kezdenek. Később tudtam meg, mi történt. Koreaiként most szégyellem magam, lelkiismeret-furdalásom van. A saját honfitársam művelte ezt! Éjszaka rémálmok gyötörnek, a napokat pedig legszívesebben átaludnám. Nagyon fáradtnak érzem magam. Hogyan kezeljem a bűntudatot? Kacey habozás nélkül válaszolt. - Mélyen együtt érzek veled! - felelte elcsukló hangon, és nem is próbálta visszatartani a könnyeit. Ezután elmesélte, mit élt át a Columbine középiskolában történt események után. Neki is bűntudata volt, amiért túlélte a lövöldözést, pedig súlyos találat érte a vállát. Valahányszor az elhunytak családjával találkozott, elszégyellte magát. - Normális, hogy így érzed magad - folytatta. - A lövöldözés óta mást jelent számotokra a normális fogalma. Biztosan sokan éreztek haragot magatokban. Bevallom, egészen mostanáig én nem nagyon haragudtam, a tragédia óta nyolc év telt el így. Ápolónőnek tanultam, keményen dolgoztam a diplomámért, de mivel a vállam állapota tovább romlott, rokkant lettem. Eric Harris nemcsak az egészségemtől fosztott meg, hanem a hivatásomtól is. Még mindig nem tanultam meg teljesen, mi a normális. Mind a mai napig összerezzenek, ha meglátok egy hosszú kabátos alakot a boltban. A diákok között voltak, akik nyíltan vállalták a gyászt, mások egyáltalán nem akartak beszélgetni. Akadtak, akik a veszteségen kívül semmi másról nem tudtak beszélni. Őket hallgatva újra belém hasított, mennyire más átélni egy ilyen tragédiát, mint pusztán a televízión keresztül értesülni róla. A tudósítók képeket mutatnak a dráma helyszínéről, összefoglalják az eseményeket, statisztikát készítenek, magyarázatot keresnek. Ezzel szemben azokra, akik mindezeket átélik, valamiféle köd ereszkedik le, döbbenten tárják szét a karjukat, és soha nem ismert érzések kerítik hatalmukba őket. Nem tudják, merre induljanak a miértek nyomába, s érzelmi állapotuk is igencsak hullámzó. Greg így vélekedett: - Aggódom, mi lesz ezekkel a fiatalokkal. A mi városunkban sokáig volt a figyelem középpontjában a középiskola tragédiája, és rengeteg támogatást kaptak. De ezek a diákok hamarosan szétszélednek az országban, és a környezetük nem tudja majd, mihez kezdjen velük. Úgy fogják érezni magukat, mint a poszttraumás sokkot elszenvedett katonák, miután a háborúból visszatérnek a békés kertvárosba.
Vasárnap két istentiszteletet tartottunk az egyetem egyik aulájában. Összesen mintegy ezerkétszázan jöttek el, kilencven százalékban diákok. Greg a Columbine iskolai vérengzésről beszélt, én pedig arról, hogy „Hol van Isten, amikor valami fáj?”. Kiadóm, a Zondervan minden résztvevőnek ajándékozott egy példányt az azonos című könyvemből. Talán sosem volt elcsigázottabb és figyelmesebb közönségem. A nyakmerevítőmnek köszönhetően - bár semmi köze nem volt a hallgatóságom által átéltekhez valamiképp közéjük tartozónak éreztem magam. Végül is a fájdalom az fájdalom, ezt tapasztaltam. Egy önpusztító kamasz, a kiújuló daganat, egy nyaktörés vagy holmi vaktában leadott lövések hatására mind ugyanazokat az alapvető kérdéseket fogalmazzuk meg magunkban. Milyen segítséget tud nyújtani a hitünk életünk szorongató helyzeteiben? Vajon mire megyünk Istennel? És milyen választ tudok felkínálni ezekre a kérdésekre én? A közönség soraiban ülő egyetemisták arcán mély és kétségbeesett fájdalom tükröződött. Éhező kismadarakra emlékeztettek, akik csőrüket tátva várják a vigasztalás morzsáit.
Hol van Isten, amikor valami fáj? Virginia Tech, 2007 áprilisa
„Április, a kegyetlen”, írta T. S. Eliot 1921-ben Átokföldje című verse kezdő sorában.2 A költő nem tudhatta, milyen prófétai erővel hatnak majd szavai ma Amerikában. Oklahoma City, a Cloumbine középiskola, és most a Virginia Tech egyetem - mindegyikre ugyanazon a szomorú héten emlékeztet a naptár, mindössze öt nap eltéréssel. Greg, Kacey és a többi coloradói kísérőm nevében is köszönöm a megtiszteltetést, hogy itt lehetek ma köztetek. Életetek legtörékenyebb, legsúlyosabb pillanatában osztozunk veletek, s őszintén átérezzük ennek jelentőségét. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megértsük, mi is történt Blacksburg gyönyörű egyetemén, és megpróbáljuk feldolgozni a feldolgozhatatlant. A templom falain belül gyűltünk ma össze, részben mert jobb helyen nem is tárhatnánk fel kérdéseinket és fájdalmainkat, másrészt pedig fogalmunk sincs, hová máshová fordulhatnánk. Péter apostol ugyanezt kérdezte Jézustól élete egy zavaros, kételyekkel teli pillanatában: „Hová mehetnénk, Uram?” Miközben azon töprengtem, mit mondhatnék nektek, két gondolat merült fel bennem. Az egyik az, amit mondani szeretnék, vagyis amivel a legszívesebben bátorítanálak benneteket. A másik az igazság. Bárcsak azt mondhatnám nektek, hogy a fájdalom, amit most éreztek, el fog múlni, köddé válik, és sohasem tér vissza! Gondolom, szüleitektől és másoktól is hallottatok mostanában ezekhez hasonló szavakat: Meglátod, minden jóra fordul, túl leszel rajta, ez is elmúlik egyszer. Bizonyára jót akarnak, akik így próbálnak vigasztalni benneteket, és az is igaz, hogy nem fogjátok magatokat örökké úgy érezni, mint most. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy sosem fogjátok elfelejteni azt, ami 2007. április 16-án történt. Egy háborodott fiatalember tette miatt egyetlen nap alatt megváltozott az életetek. Jól emlékszem arra az évre, amikor három barátomat veszítettem el. A harmincas éveimben jártam, nemigen találkoztam még a halállal. Nagy bánatomban kezembe akadt George Herbert kétsorosa: „Olvad a gyász, mint májusi hó, / Mintha sose lett volna hideg.” Ebbe a reménységbe kapaszkodtam, amikor a gyász lavinája maga alá temetett. A gyászom végül elolvadt, de olykor-olykor újra behavazott a bánat, amikor különböző hangok, illatok, egy-egy fénykép vagy emléktöredék váratlanul a barátaimra emlékeztetett. Nem mondhatom tehát azt, amit szeretnék, vagyis hogy egyszer majd elmúlik ez is. Viszont azt tudnotok kell, hogy a fájdalom, amit most éreztek és még sokáig érezni fogtok, nem más, mint az élet és a szeretet biztos jele. Jómagam majdnem kitörtem a nyakam egy autóbalesetben, ezért van rajtam ez a nyakmerevítő. Az első néhány órában, míg a hordágyhoz szíjazva feküdtem, nem kaphattam fájdalomcsillapítót, mert az orvosoknak meg kellett vizsgálniuk a reakcióimat. Teszteltek, a
végtagjaimat mozgatták, csipkedtek, tűvel szurkáltak, és közben ismételten azt kérdezgették: „Ez fájt? Ezt érezte?” Én valamennyi mozdulat urán felszisszentem: „Igen! Éreztem!”, ők, pedig mosolyogva válaszolták: „Ez jó jel!” Az érzékelésem jelentette a bizonyítékot arra, hogy nem sérült a gerincvelőm. A fájdalom jelezte, hogy élek és egyben vagyok, nem esett szét a testem. Hiszen ha a test érzéketlenné válik, az orvostudomány már tehetetlen. A gyászban a szeretet és a fájdalom találkozását éljük át. Seung-Hui Cho azért nem érzett fájdalmat, amikor lelőtte a diáktársaitokat, mert nem szerette őket. Ti viszont éppen azért gyászoljátok őket, mert kötődtetek hozzájuk. Néhányan egészen közeli kapcsolatban voltatok az áldozatokkal, de végső soron mindnyájan egy közösség tagjai vagytok, egy testhez tartoztok azokkal, akik meghaltak. Amikor a test szenved, mindnyájan szenvedtek. Ezt ne feledjétek, miközben a fájdalmatokkal birkóztok! Ne próbáljátok meg eltompítani magatokban ezt az érzést, hanem fogadjátok el mint az élet és a szeretet jelét! Az orvostanhallgatók jól tudják, hogy a mély sebekben kétfajta szövetnek kell meggyógyulnia: egyrészt a felszín alatti kötőszövetnek, másrészt a külső, védő bőrrétegnek. Ez a gyülekezet és a többi keresztény szolgálat azért szervez ilyen istentiszteleteket és biztosít tanácsadásokat, hogy elősegítse a mélyebben húzódó kötőszövet gyógyulását. A külső védőréteg csak ezt követően fog összeforrni, behegesedni. Kereszténynek valljuk magunkat, vagyis egy olyan személy követői vagyunk, akit Isten küldött közénk kétezer évvel ezelőtt. Ha elolvassátok az evangéliumokat, egyetlen olyan jelenetet fogtok találni, amelyben valaki Istennek szólítja Jézust: „Én Uram és én Istenem!” Tudjátok, ki mondja ezt? A kételkedő Tamás, a szomorú tanítvány, aki utolsóként fogadja el a feltámadás hihetetlen hírét. Jézus új, feltámadt testében jelenik meg Tamásnak, és minden kételyét eloszlatja. Az imént idézett, hitből fakadó felkiáltás - „Én Uram és én Istenem!” azonban csak Jézus sebeit látva hagyja el Tamás száját. Fogd meg a kezem! - mondja Jézus. - Érintsd meg az oldalam, tapintsd meg a sebeimet! Tamásba azonnal belehasít a felismerés: a Mindenható Isten, a Világegyetem Ura áll előtte, aki lehajolt hozzánk, hogy magára vegye a bűneinket és teljes közösséget vállaljon az emberi nemmel. A fájdalom élménye még Istentől sem volt idegen. Eljött közénk, teljességgel kivette részét az emberi létből, annak minden nyomorúságával együtt. Tamás a világegyetem legalapvetőbb igazságára ébredt rá: arra, hogy Isten szeretet. A szeretet azt jelenti, hogy fájdalmat és gyászt érzünk. A fájdalomban maga az élet nyilvánul meg. Az ószövetségi próféciákon nevelkedett zsidóság körében az egyik elterjedt mondás: „Ahol a Messiás, ott nincs gyötrelem.” Ám Jézus halála után ez éppen fordítva igaz: „Ahol gyötrelem van, ott a Messiás.” Boldogok a szegények, mondja Jézus, és boldogok azok, akik éheznek és szomjúhoznak. Boldogok, akik gyászolnak - vagyis mi is mindannyian, akik most itt vagyunk -, és boldogok, akiket üldöznek. Jézus önként vállalta a boldogmondásaiban felsorolt élethelyzeteket. Szegénységet, éhséget, szomjúságot, gyászt, üldöztetést egyformán megélt. Hol van Isten, amikor valami fáj? Egy választ már ismerünk, hiszen Isten eljött a földre és megmutatta. Elég, ha Jézus nyomába szegődünk, és megfigyeljük, mit váltottak ki belőle kora
tragédiái. Miként reagált az olyan, sokakat érintő nagy tragédiákra, mint amikor az államvezetés terrorista akciót hajtott végre a templomban, vagy amikor rázuhant egy torony tizennyolc ártatlan járókelőre? És mit érzett az egyéni tragédiák láttán, például amikor egy özvegyasszony elvesztette egyetlen fiát, vagy a római katona szolgája megbetegedett? Ezekben a pillanatokban Jézus soha nem állt neki prédikálni, nem hirdetett ítéletet, nem azt kérte a szenvedőktől, hogy nyugodjanak bele a kiszámíthatatlan isteni gondviselésbe. Együtt érzett a bánkódókkal, vigaszt és gyógyulást kínált nekik. Isten a szenvedők oldalán áll. Bárcsak a többi kérdésetekre is tudnám a választ! Boldogan megmondanám, miért történt mindez. Miért ezen az egyetemen történt, nem pedig a Virginia Commonwealth vagy a William and Mary egyetemen? Miért épp ez a harminckét ember vesztette el az életét, és nem mi? Nem tudom a választ, és azt javaslom, ne fogadjátok el, ha valaki az ellenkezőjét állítja! Isten sem adott választ Jóbnak ugyanerre a kérdésre, pedig ő aztán igazán megérdemelte volna, hogy értse a miérteket. Jézus sem sietett válaszolni, amikor a körülötte élők megkérdezték, miért történt ez vagy az a baleset, támadás. Sejtéseink, részleges magyarázataink lehetnek, de a teljes választ egyikünk sem ismeri. Egyedül azt tudhatjuk biztosan, hogyan érez Isten. Tudjuk, hogyan tekint le most a Virginia Tech egyetemre, hiszen egyszer, régen arcot öltött, és ezt az arcot könnyek áztatták. Ahol gyötrelem van, ott a Messiás. Három olyan esetről tudunk, amikor Jézus sírva fakadt: amikor barátja, Lázár meghalt; amikor a megpecsételt sorsú Jeruzsálemre letekintett; és amikor tudta, hogy szenvedés vár rá. „Isten könnyei adnak értelmet a történelemnek” - írta Nicholas Wolterstorff filozófus, miikor elvesztett fiát gyászolta. Nem mindenki találja elégségesnek ezt a választ. Határozottabb, részletesebb magyarázatra vágyunk. Az ember bizony néha szeretne bosszút állni, amikor sérelem éri. Egyik kedvenc szerzőm, Frederick Buechner írja: „Nem én vagyok a mindenható Isten, de ha én lennék, akkor talán irgalomból megszüntetném a világ kimondhatatlan fájdalmát, vagy szintén irgalomból szanaszét rúgnám a világot nagy fájdalmával együtt.” Isten egyiket sem tette. Ehelyett elküldte Jézust, és társunk lett ebben a világban a kimondhatatlan fájdalmak között, hogy egy lassabb, kevésbé drámai megoldás vegye kezdetét - amelyben nekünk is kulcsfontosságú szerepet szán. Bár már ősz a hajam, még élénken emlékszem, milyen egyetemistának lenni. Az ember úgy érzi, előtte az élet, s kezd ráébredni arra, hogy független erkölcsi lény. Mostanáig mások mondták meg, mit tegyen. Gyermekkorában a szülei irányították és döntöttek helyette, az általános iskolában a tanárok utasításait kellett követnie, és ez így ment a középiskolai évek alatt, sőt még az egyetemen is. Aztán egyfajta ideiglenes megállóhelyhez ér a felnőtté váláshoz vezető úton, s várja, hogy elkezdődjön az élete, dolgozzon, esetleg megházasodjon és családot alapítson. Az április 16-i események azonban minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az életetek - a döntéseitek, a hitetek, a személyiségetek - már most is fontos és számít. Sőt semmi másban nem lehetünk biztosak, csak a jelen pillanatban. Huszonnyolc diáktársatok és öt tanárotok számára már nem létezik a jövő. Az ő életük véget ért. Ennek lehetősége engem is közelről megérintett két hónappal ezelőtt egy kanyargós coloradói útszakaszon. Óránként kilencven kilométeres sebességgel haladtam a terepjárómmal, amikor egy
síkos kanyarban lecsúsztam az útról, és legurultam a domboldalon. Később hét órán át feküdtem hordágyhoz szíjazva, a fejemet pedig erős ragasztószalaggal rögzítették, nehogy elmozduljon. A CTvizsgálat kimutatta, hogy az egyik nyakcsigolyám ripityára tört, és éles csontdarabok ágaskodtak az egyik ütőér felé. Mivel az egyik karomat képes voltam mozgatni, és a mobiltelefonom még nem merült le teljesen, a feszült várakozás óráit telefonálással töltöttem: felhívtam a hozzám közel állókat. Tudtam, hogy talán utoljára hallhatom a hangjukat. Különös érzés volt ott feküdni tehetetlenül. Az agyam nem sérült, teljességgel tudatomnál voltam, és felfogtam, hogy ha az ütőeremen átfúródik egy csontdarab, bármelyik pillanatban meghalhatok. Samuel Johnson mondta: „Ha valaki az akasztófára vár, az agya bámulatos összpontosításra képes.” Elárulom, hogy ha valakit egy súlyos baleset után hordágyhoz szíjaznak, nemkülönben tud remekül összpontosítani. Mozdulatlanságomban döbbentem rá, életem milyen jelentős részét töltöm triviális dolgokkal. Higgyétek el, az alatt a hét óra alatt nem azon tűnődtem, mennyi könyvemet sikerült eladni, milyen kocsim van (amúgy is épp vontatták a roncstelepre), vagy menynyi pénz van a bankszámlámon! Mindössze néhány kérdésben össze tudtam foglalni magamnak, mi az, ami fontos. Kit szeretek? Ki fog hiányozni? Milyen életem volt? Készen állok-e arra, ami vár rám? Azóta igyekszem úgy élni, hogy ezek a kérdések előtérben legyenek. Szívesen ígérnék hosszú, fájdalommentes életet nektek, de nem tehetem. Ezt senki számára nem garantálja Isten, sőt még Jézus sem részesült ezekben a kiváltságokban. A keresztény világszemlélet szerint egyszerű a képlet. A világ jó. A világ bűnös. A világ megváltásra szorul. Teremtés, bűnbeesés, megváltás: dióhéjban ez a keresztény történet lényege. Ti is tudjátok, hogy a világ jó. Nézzetek körül, milyen gyönyörű a tavasz itt a virginiai dombok között! Nézzetek a barátaitokra, akiket szerettek! Habár most elborít benneteket a szomorúság, megtanultok majd újra nevetni, játszani, kirándulni és kajakozni a folyón. Egy nap majd újra tudtok szeretni, és gyermekeket neveltek. Igen, a világ jó. Azt is jól tudjátok, hogy a világ bűnös. Ti, akiket a Virginia Tech egyetemen ért 2007. április 7-e, jobban tudjátok ezt a világon bárkinél. Elie Wiesel Nobel-díjas író egyszer egy közismert rabbival beszélgetett, és föltett neki egy kérdést, ami régóta nem hagyta nyugodni. - Hogyan tud hinni Istenben Auschwitz után, rabbi? A rabbi egy hosszú percen át hallgatott, majd alig hallhatóan azt felelte: - Hogyan lehetne nem hinni Istenben Auschwitz után? Az egyetemi mészárlás és Auschwitz felfoghatatlan rémségei egyaránt azt mutatják, mire képes az ember önmagában. „Mi maradna nekünk Isten nélkül ebben az Auschwitz által elsötétített világban?'’ - kérdezi Wiesel. A kereszténység történetének utolsó fejezete arra bátorít: higgyük el, hogy eljön a megváltás a világ számára! Isten nem ilyennek tervezte a világot, és egyáltalán nincs megelégedve vele. Megígérte, hogy eljön az idő, amikor a gonoszság legyőzetik, amikor nem fognak többé lelőni sem amish gyerekeket, sem gimnazistákat a Columbine-ban, sem egyetemistákat a Virginia Techen. Sőt azt is megígérte, hogy a sebeink, amelyeket ezen a bűnös bolygón szereztünk, begyógyulnak. Tamás saját szemével láthatta ugyanezt Jézus testén.
A balesetem után az elsők között keresett meg Joni Eareckson Tada, akivel közel negyven éve, tartós bénulást okozó balesete után ismerkedtem meg. „Nem tudván, mennyire súlyosak a sérüléseid, fölvettünk a végtagbénultak imalistájára” - írta. Épp nekem való társaság, gondoltam. Néhány órán át valóban azon kellett töprengenem, milyen élet vár rám, ha lebénulok. Így még bámulatosabbnak tartom, ahogy Joni és sorstársai minden fájdalommal együtt diadalmaskodnak rokkant állapotuk fölött. Jézus szenvedéseiből tudjuk, hogy a fájdalmat nem büntetésként kapjuk, hanem a hit próbájaként. A szenvedés fölött aratott győzelem engem jobban lenyűgöz, mint a szenvedésből való szabadulás. Egyszer közös bibliatanulmányozó csoportba kerültem egy ismert keresztény vezetővel, akinek valószínűleg ti is hallottátok már a nevét. Sok nehézség érte akkoriban: kamaszgyerekei összeütközésbe kerültek a törvénnyel, amiért ő, az apjuk álmatlan éjszakákkal és súlyos összegekkel fizetett. Ráadásul ritka rákbetegséget állapítottak meg nála. Úgy érezte, szétesik az élete. - Isten jóságában gond nélkül tudok hinni - mondta. - Csak azt nem értem, mire megyek vele. Meghallgattuk az érveit, többféle válasszal is előrukkoltunk, de ő úgy hessegette el valamennyit, mint holmi idegesítő rovarokat. Hetekkel később Dallas Willard háromszáz oldalas könyvét böngészve megakadt a szemem egy mondaton. „Az isteni teljesség felé haladva semmi olyan nem történt és nem is történhet velünk, amit ne lehetne jóvátenni.” Megmutattam ezt a mondatot a barátomnak. - Ehhez mit szólsz? - kérdeztem. - Elfogadod, hogy valamire mégiscsak mehetünk Isten jóságával, mert semmi sem jóvátehetetlen? - Talán - felelte, és szomorkás tekintetében mintha felcsillant volna a remény. - Talán még az én helyzetemre is létezik jóvátétel. Szívesen megígérném nektek, hogy egyszer vége lesz a szenvedéseknek, elmúlik a szomorúságotok, hogy nem fog mindig úgy fájni, mint most. Semmit sem szeretnék jobban, mint erre ígéretet tenni, de sajnos nem tehetem. Viszont teljes meggyőződéssel vallhatom, amit Pál apostol ígér a Római levél 8. fejezetében: minden a javunkra válik, minden a javunkat szolgálja. Pál ugyanebben a fejezetben fejti ki azt is, mi minden érte már őt az életben: betegség, verés, börtön, hajótörés, emberrablás. Visszatekintve látja, hogy Isten minden valószínűség ellenére még ezeket a válságos helyzeteket is a javára fordította. „Mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” ez Pál végső következtetése. „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Itt a földön szörnyűséges dolgok történnek, de nekünk Isten olyan békességet kínál, amely „minden értelmet felülhalad”, és amely képes lecsendesíteni a szívünket és a gondolatainkat, még ha tragédia történik is velünk. Isten szeretete a világmindenség egyik alapigazsága, fundamentuma. Imádkozom értetek, hogy még végtelen szomorúságotok se homályosítsa el előttetek ezt a tényt. A lövöldözés előtt tíz nappal a történelem legsötétebb napjára emlékeztek a világban a keresztények. Arra a napra, amikor az emberi gonoszság erőszakkal Isten Fia ellen fordult és megölte, noha ő volt az egyetlen igazán ártatlan ember, aki valaha élt a földön. Mégsem úgy emlegetjük ezt a napot, mint sötét péntek, szomorú péntek vagy a rémségek péntekje. Egyszerűen nagypénteknek
nevezzük. Ezen a szörnyű napon vált lehetségessé a világ megváltása és a húsvét ünnepe, amely előrevetíti Isten ragyogó ígéretét, hogy mindent újjáteremt. Ahelyett, hogy hamis reménnyel áltatnálak benneteket, egy nehéz feladatra kérlek titeket. Próbáljatok meg bízni abban az Istenben, aki képes megmenteni, jóvátenni azt, ami most még menthetetlennek látszik! Egy másik holokauszt-túlélő, Bruno Bettleheim háromféle magatartást figyelt meg fogolytársain. Egyesek teljesen elerőtlenedtek, mások a tagadás védőpajzsa mögé bújtak, és megpróbáltak úgy élni, mint a háború előtt. A harmadik magatartás bizonyult a legegészségesebbnek: ez a csoport igyekezett újra bekapcsolódni az életbe, és a táborban szerzett tapasztalataival gazdagítani ezt az egyébként „nem normális” állapotot. Egy alkalommal odajött hozzám egy férfi a dedikáláson és megszólított: - Ugye írt egy könyvet, amelyikben azt a kérdést veti fel, hol van Isten, amikor valami fáj? - Igen. - Nos, nekem nincs időm olvasni. Tudna most egy-két mondatban válaszolni a kérdésre? (Az írók odavannak az ilyen „olvasókért”!) Percnyi gondolkodás után azt feleltem: Azt hiszem, egy kérdéssel válaszolnék: „Hol van az egyház, amikor valami fáj?” Kimondom, mennyiben vonatkozik ez rátok, a Virginia Tech hallgatóira. Akár tetszik, akár nem, most rajtatok a világ szeme. A városban hemzsegnek a közvetítőkocsik, az egyetem területén lesben állnak a riporterek. Láthattátok a CNN műsorában a gyülekezeteteket, a lelkészeiteket. Olyan borzalmas, ami itt történt, hogy szinte az egész országban megállt az élet. Így szokott ez lenni, ilyenkor lelassul az idő. Gondoljatok a Columbine-ra, szeptember 11-ére, a szökőárra! Egy ilyen sűrített pillanatban lelepleződik a felszínes celebkultúra, a szórakoztatóipar sekélyessége, és kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, ami igazán lényeges. Megnéztem az egyetem honlapját, és beleolvastam az üzenetek áradatába. Április 16. óta harmincnyolc oldalnyi komment gyűlt össze. Igen, a világ most ránk figyel. Tavaly ősszel ellátogattam a pennsylvaniai amish kolóniába. A Nickel Mine-i iskolai lövöldözés helyszínéhez közel ugyanúgy a világ minden tájáról összesereglett újságírók lepték el a domboldalt, mint most a ti egyetemetek területét. Keresték a jó beállítást a tudósításhoz. Úgy készültek, a gonoszságról számolnak majd be, mégis a hívőkről szóltak a riportok. Legnagyobb meglepetésükre ugyanis az amishok nem kérdezgették, hogy hol van Isten, amikor valami fáj. Pontosan tudták, hol van. Történelmük során megszokták az üldöztetést, ezért egy pillanatig sem lepte meg őket egy újabb borzalmas gonosztett. Összegyűltek, vigasztalták egymást, sőt a gyilkos családját is. Más szóval az évszázadok alatt megszilárdult közösség összetartó erejére támaszkodva gyógyították a sebeiket. Erre pedig felfigyelt a világ. Egy egyetemi tanár kétezernégyszáz újságcikket számolt össze, amely világszerte megjelent az esetről. A cikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogyan reagáltak az amishok a tragédiára és bocsátottak meg a gyilkosnak. Valami hasonlót tapasztaltam itt nálatok, Blackbsurgben is. Dél-Korea elnöke úgy nyilatkozott, hogy ha az ő hazájában ilyesmit művelne valaki, feldühödött százezrek vonulnának az utcára tiltakozva. Ám ezen az egyetemen ez senkinek sem jutott eszébe. Igen, a szörnyűséges tett felháborodást keltett bennetek, de az elkövető családja iránt együttérzést mutattatok. Az egyetem
területén itt-ott felbukkanó virágszőnyegek között több csokrot is találtam, amely Seung-Hui Chonak állít emléket. Tegnap érkeztem, és ma már repülök is tovább. Útitársam a Columbine középiskolai vérengzés egyik túlélője és családja. Hátborzongató a hasonlóság az ő tragédiájuk és aközött, amit ti éltetek át. A ma délutánt veletek töltjük, hogy segítsünk nektek feldolgozni valami olyasmit, amit soha senkinek, aki veletek egyidős vagy akárhány éves, nem lenne szabad átélnie. Aztán elmegyünk, ti pedig itt maradtok. Néhány nap múlva hazautaztok a családotokhoz, és kezdetét veszi az a hosszú, lassú és nagyon személyes folyamat, amelynek a végére talán megértitek, hogyan válik mindez a javatokra. Kérlek, becsüljétek meg a bánatot! Azért éreztek most ilyen nagy fájdalmat, mert kötődtetek az elhunytakhoz, barátaitok, évfolyamtársaitok, tanáraitok voltak. A szomorúság a szeretet bizonyítéka. A fájdalom idővel eltompul majd, de teljesen nem fog megszűnni. Kapaszkodjatok abba a reménységbe, hogy semmi, még ez a borzalmas tragédia sem jóvátehetetlen! Olyan Istent szolgálunk, aki megígérte, hogy mindent újjáteremt. Tolkien ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a világ falai mögött olyan öröm vár, amely minden szomorúságnál elsöprőbb erejű”. A szomorúság elsöprő erejét már ismeritek. Kívánom, hogy a gyógyulás útjára lépve az örömöt, az eljövendő új világ előhírnökét is megismerjétek. Végezetül pedig: a gyógyulás útján ne egyedül próbáljatok elindulni! Támaszkodjatok az itt jelen lévőkre, a gyülekezet munkatársaira és Krisztus testének más tagjaira, akiket a szülővárosotokból ismertek! Az igazi gyógyulás, a mélyen fekvő kötőszöveté, közösségen belül valósulhat meg. Hol van Isten, amikor valami fáj? Ott, ahol a népe van. Ahol gyötrelem van, ott a Messiás. A Messiás ma az egyházában ölt testet a földön. Ezt jelenti Krisztus teste. A 2. Korinthusi levél 1. fejezetének áldásával búcsúzom tőletek: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” Kívánom, hogy mindnyájan - diákok, szülők, tanárok, adminisztratív dolgozók, lelkészek, helybéliek - ismerjétek meg a minden vigasztalás Istenét, és ez a mindent megváltoztató ismeret áradjon ki a körülöttetek élőkre!
Földalatti mozgolódás Vajon létezik-e még egy olyan társadalom, amelyik annyi megpróbáltatást élt át, mint a kínai? Alig száz éve még császár uralkodott a palotában, eunuchok szolgáltak, és az országban sokan rabszolgákat, ágyasokat tartottak, és elkötötték a nők lábát. Ezután következett a japán megszállás, majd egy kegyetlen polgárháború és Mao Ce-tung legendás hosszú menetelése. A világ legnépesebb országában végül győzött a kommunizmus. A nyugati tudósítók kezdetben még biztató hírekkel hozakodtak elő: az új vezetés sikeresen megbirkózik az ország hatalmas gondjaival. Az időközben szinte isteni méltósággal felruházott Mao elnöknek elég volt kihirdetnie, hogy minden kártékony állatnak pusztulnia kell, és máris félmilliárd paraszt állt készen a harcra. A kártevők ellen irányuló kampány során sikerült majdnem teljesen kipusztítani a patkányokat, legyeket és szúnyogokat, mire a verebekre került a sor. Alkonyatkor egész falvak álltak készen, hogy serpenyőkkel és fazekakkal hadonászva ijesztgessék a verebeket. A szerencsétlen madarak rémült szárnycsapkodással emelkedtek a magasba, majd kimerülten zuhantak a földre, és végül elpusztultak. Mire az ország vezetői ráébredtek, hogy a verebek inkább rovarokkal táplálkoznak, mint gabonával, már késő volt: bibliai méretekben özönlötték el az országot a termést felfaló sáskák. Az ezt követő éhínség miatt - vagyis Mao Orwellt idéző, „Nagy ugrás” fantázianevű eszeveszett agrárpolitikája következtében - végül harminc-ötvenmillió kínai veszett oda. Gyermekkoromban magam is hallottam a szegény, éhező kínaiakról - miattuk volt illendő minden falatot eltüntetnem a tányéromról. A templomban Kínából kiebrudalt misszionáriusokról, kínzásokat elszenvedő, majd sortűzben meggyilkolt mártírokról meséltek. A „vörös veszedelem” gondolata olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy az iskolában beiratkoztam kínai nyelvoktatásra. Így talán lehet belőlem amerikai kém, de legalábbis képes leszek lebeszélni az ellenséget arról, hogy megöljön, gondoltam. Tanárunk, egy kínai menekült sokat mesélt előkelő családja életéről. A szüleit megölték a kommunisták, a családi vagyont pedig elkobozták. Elmondása szerint az 1950-es évek erőszakhullámában egymillió földbirtokos lelte halálát. 1966-ban, azon a héten, amikor érettségiztem, Mao egy még ijesztőbb kampányt hirdetett meg: a Nagy Proletár Kultúrforradalmat. A párt százmillió hangszórót helyezett el a falvakban és a lakóépületekben, amelyeken keresztül propaganda-hadjáratot indított az országban. Az elnök önkénteseket toborzott az ellenforradalmárok felkutatására és likvidálására. Fiatalok egész hadserege állt készen arra, hogy fenekestül felforgassa az országot. A diákok szöges botokkal estek neki tanáraiknak, és papírcsákóban masíroztatták őket végig a városon. A Vörös Gárda katonái megszállták a házakat, minden értéket magukkal vittek, és ha valakinél eldugott pénzt találtak, azt megverték vagy megölték. Már az is gyanús volt, aki szemüveget viselt. Az értelmiségnek üvegszilánkokon kellett négykézláb elvonulnia a csúfolódó tömegek előtt. Az országos rendőrfőkapitány közönyösen kommentálta a fosztogató bandák pusztítását: „Ha az embereket agyonverik... az nem ránk tartozik.” Miután a képzett szakemberek jelentős részét munkatáborokba száműzték, összeomlott a gazdaság. Az üzleti életnek egyetlen szegmense létezett akkoriban: a forradalom. A figyelem hamarosan a valllás felé fordult. Sok katolikus és protestáns papot átképzőtáborokba küldtek, és kínzásokkal kényszerítettek hitük megtagadására. A gyerekeknek jelenteniük kellett, ha a szüleik otthon imádkoztak
vagy Bibliát olvastak. Előfordult, hogy keresztre feszítették a keresztényeket, és szögekkel szúrták át a tenyerüket. A Vörös Gárda több ezer templomot, imaházat és mecsetet rombolt le. Egyedül Tibetben hatezer kolostort pusztítottak el. A dicső történelem emlékei egyetlen zűrzavaros évtized alatt a semmivel váltak egyenlővé. 2004-ben, amikor először látogattam el Kínába, újabb változások tanúja lehettem. Bármerre néztem, toronydaruk magasodlak körülöttem, és a világ kereskedőhajóinak a fele ott várakozott a kikötőkben, hogy kirakodhassák az újonnan épülő gyárakhoz, autópályákhoz és egyéb épületekhez (egyedül Pekingben kétezer felhőkarcolóhoz) szükséges építőanyagot. Kínának ekkor trilliódollárnyi vagyona volt külföldön, amelynek nagy részét afrikai fejlesztésekbe, illetve nyugati bankokba fektette be. Az országban hatalmas lendülettel éledt újjá a kapitalizmus. A turistaközpontokban csiricsáré ruhába öltözött, képeslapot és szuvenírt árusító mongol nők állták utunkat, az utcasarkokon Rolex és Tissot márkájú órákat kínáltak a csencselők. „Eredetit vagy hamisat kér, uram?” - kérdezgették. A Mao által bevezetett unalmas homokszínű öltözék helyett a legújabb párizsi és milánói divat jelent meg a kozmopolita városközpontban. A fővárosban minden egyes amerikai gyorsétteremlánc képviseltette magát, még a Tiltott Város egyik palotájában is működött egy nem egészen odaillő Starbucks kávézó. Egy rendszeresen Kínába utazó ismerősöm jegyezte meg: „Az összes változás közül számomra a forgalomnövekedés a legdöbbenetesebb. 1981-ben jártam itt először üzleti úton. A repülőgépnél egy limuzin várt rám a kátrányos makadámúton, majd bevitt a városba. Útközben összesen három autót láttam. Kerékpárt persze annál többet: akkoriban nyolcmillió is akadt belőlük Pekingben. De autók még nem voltak. És tessék, nézz körül most!” Ismerősöm a dugóban várakozó Audikra, Mercedesekre, Buickokra mutatott. Épp az aznapi újság adta hírül, hogy Pekingben a kétmilliomodik személygépkocsit regisztrálták. 2004-es látogatásom óta ráadásul további kétmillióval gyarapodott a számuk. Jómagam nem üzleti céllal érkeztem Pekingbe. Egy ezerhétszáz fős nemzetközi gyülekezet hívott meg hétvégi szemináriumot tartani. A közösség megegyezett a kommunista hatósággal: nem templomban, hanem egy közösségi házban tartják összejöveteleiket, és a rendfenntartók mindaddig nem avatkoznak be szabad vallásgyakorlatukba, amíg kizárólag külföldiek vesznek részt az istentiszteleteiken. Így kissé groteszk, hogy az érkezőket fogadó gyülekezeti tagok tulajdonképpen a kidobóember szerepét töltik be: ellenőrzik az útleveleket, és kitessékelik a kínai állampolgárokat. Az általam tartott szemináriumról azonban nem zárták ki a helyieket, amit kissé nyugtalanítónak találtam. A kommunista párt az utca másik végén tartotta éves gyűlését, szigorú intézkedéseket vezettek be Pekingben, a Tiananmen teret rendőrök százai vették körül. Péntek este, mielőtt fölmentem a pódiumra, vendéglátóm a fülembe súgta, hogy a titkosszolgálat is megtisztelt bennünket a látogatásával. - Honnan tudod? - kérdeztem. Két öltönyös úriember felé biccentett, akik szorgalmasan másolták a kivetítőről az angol nyelvű dicsőítő ének szövegét. - Nem lepődnék meg, ha betiltanák a holnapi összejövetelünket tette hozzá a házigazda. Végül mégsem így alakult. Hat előadást tartottam, és a hallgatóságom rendkívüli érdeklődést
mutatott. Kínában semmiféle társadalmi előnnyel nem jár a vallásosság, sőt! Azok, akik istentiszteletre járnak, azért teszik, mert igazán hisznek. A legtöbb előadásom után lehetőséget adtam a beszélgetésre, és mély, gondolatébresztő kérdéseket kaptam. A gyülekezet tagjai hatvan országot képviselnek, mind saját kultúrával és hagyományokkal rendelkezik. Az istentiszteleteiken előfordul, hogy egy afrikai csoport táncot ad elő, egy európai operát énekel, vagy felcsendül az amerikai countryzene. Kína felé a repülőn David Aikman Jesus in Beijing (Jézus Pekingben) című könyvét olvastam. Aikman több mint két évtizeden át tudósított a Time-nak a világ több mint ötven országából, majd visszavonult, hogy a kínai keresztény egyház rendkívüli történetét kutassa és könyvet írjon róla. A kommunista hatalomátvétel idején Kína a missziós mozgalom gyöngyszemének számított: hétezer külföldi misszionárius szolgált az országban. Teológiai iskolákat és könyvkiadókat irányítottak, kilencszáz kórházat és hatezer iskolát üzemeltettek. Mao elnök azonban szinte egyik napról a másikra kizavarta őket az országból. A legnagyobb missziós ügynökség, a China Inland Mission munkatársai ekkor tartottak egy gyűlést Ausztráliában, hogy döntsenek a jövőről. Feloszlassák-e a szervezetet? Netán más ázsiai országokba települjenek át? Mi lesz a Kínában maradt keresztények sorsa? A négyszáz évnyi missziós munka gyümölcseként millióan tértek protestáns és több millióan katolikus hitre. Igaz, az akkor már több mint félmilliárdos népességhez képest a keresztények még mindig kisebbségnek számítottak. Ki fogja tanítani őket, ki fog könyveket adni a kezükbe, ki fogja ápolni a betegeket? Ezután évtizedeken át semmit nem lehetett tudni arról, vajon hogyan boldogul a kínai egyház, és a társadalmi zűrzavarral kapcsolatban kiszivárgó hírek sem adtak okot a bizakodásra. Lehet, hogy Mao asszonynak sikerült megtartania fogadalmát, hogy elpusztítja a kereszténységet? Amikor Kína végre újra kezdte megnyitni a határait, az egykori misszionáriusok egy része visszatért néhány rövidebb látogatásra. Meglepetten tapasztalták, hogy az egyház mérete a többszörösére nőtt. Aikman becslései alapján ma már talán nyolcvanmilliónál is több kínai vallja magát kereszténynek, míg más vélemények szerint a számuk a százmilliót is meghaladhatja. Azért nem tudhatjuk biztosan, mert sokan be nem jelentett (és illegális), mindössze húsz-harminc főt számláló gyülekezethez tartoznak, amelyek házaknál tartják összejöveteleiket. A történelem számokban mérhető legnagyobb keresztény ébredése tehát szinte irányítás és mindenféle külföldi befolyás nélkül jött létre. A jelenlegi kommunista kormány megtűri azokat a kínai keresztényeket, akiket szigorúan kordában tud tartani. Csak azok a gyülekezetek kaphatnak hivatalos működési engedélyt, amelyek tagjai a „Három Ön Hazafias Mozgalomnak”.3 Mivel vezetőiket a párt jelöli ki, és a lelkészek a fizetésüket is a párttól kapják, lelki szempontból igencsak sokfélék lehetnek ezek a gyülekezetek. Huston Smith írja, hogy ellátogatott egy ilyen regisztrált sanghaji gyülekezetbe, ahol a lelkész szinte könyörgött a tagoknak, hogy csak egyszer jöjjenek el vasárnap, mert különben sokan kiszorulnak a templomból. Minden istentiszteleten annyian voltak, hogy akik nem fértek be a templomba, azok tizenhat kisteremből hallgatták hangszórókon a prédikációt. A növekedés ennek ellenére jórészt a be nem jelentett házi közösségek hatására ment végbe, ami négy rendkívüli kínai keresztény férfiú tevékenységére volt visszavezethető. Őket úgy emlegetik, mint a négy pátriárkát. Megkértem egy japán barátomat, aki kapcsolatban áll ezekkel a titkos gyülekezetekkel, hogy
szervezzen meg számomra néhány találkozót. Ezúttal nem tanítani szerettem volna, hanem meghallgatni egy-két keresztény bizonyságtételét. A japán hölgy jellemző módon igen komolyan vette a megbízást: Pekingbe hívta a házigyülekezetek mozgalmának vezetőit. Volt, aki tíz órát vonatozott, hogy találkozzon velem. Ekkor már több napja szívtam a kínai főváros híresen szennyezett levegőjét. Ennek és a hétvégén megtartott hat előadásomnak köszönhetően súlyos „pekingi torokgyulladás” szindrómában szenvedtem, vagyis begyulladt az arcüregem, égett a szemem, kapart a torkom. Tudtam, hogy másnap indulok haza, és húszórás bezártság vár rám a repülőn. Titokban a hátam közepére kívántam az élményt, hogy egymásután hosszú és komoly interjúkat készítsek ezekkel az emberekkel. De valami azt súgta, kínai utam legemlékezetesebb tapasztalata vár rám. A feltűnés elkerülése érdekében japán ismerősöm az üzleti negyedtől távol, egy lerobbant kis hotelbe szervezte meg a találkozót. Több szobát is kivett, s kínai vendégeinknek magányosan kellett várakozniuk a saját szobájukban, míg sorra kerültek. - Nagyon fontos, hogy ne találkozzanak egymással! - magyarázta a japán hölgy. - Így, ha letartóztatják és kivallatják őket, nem tudják belekeverni a többieket. Megemlítettem, hogy elhoztam pár könyvem kínai kiadását ajándékba. - Jó, de ne dedikálja őket! - figyelmeztetett. - Különben a hatóságok rájönnek, hogy külföldivel találkoztak. Az elkövetkező öt órát tehát egy rovarölő szertől bűzlő, fülledt, ütött-kopott szállodai szobában töltöttem a hangosan kattogó forró radiátor mellett. Vendéglátóim szigorúan zárva tartották az ablakot, nehogy odakint meghalljon minket valaki. Ezenkívül átkutatták a szobát, hátha ott lapul pár lehallgatókészülék, továbbá őrt állítottak a folyosóra. Úgy éreztem magam, mintha egy James Bondfilmben szerepelnék, és alig akartam elhinni, hogy a mai, modern Kínában is ennyi óvintézkedésre van szükség. Kevéssel az első beszélgetés előtt megcsörrent a japán hölgy mobiltelefonja. Izgatottan váltott néhány szót a hívóval, majd mondott valamit kínaiul a tolmácsnak. Végül hozzám fordult: - Rossz hírem van. Yuan lelkész úr, a négy kínai pátriárka egyike, akit a leginkább szerettünk volna bemutatni önnek, nem tud eljönni. A kommunista párt gyűlése miatt a titkosszolgálat megtiltotta, hogy ezen a héten külföldiekkel találkozzon. Őrzik a házát. Nocsak, lehet, hogy mégis szükség volt az óvintézkedésekre, gondoltam magamban. Az interjút egy idős gazdával, Joshuával kezdtem. A kezére és barázdált arcára pillantva is kitalálhattam volna, mivel foglalkozik, olyan mély nyomot hagytak rajta a szabad levegőn és a napon töltött évek. Hófehér haja volt, narancssárga kardigánját állig begombolta. Szemmel láthatóan nem szokta meg, hogy holmi újságírók érdeklődjenek iránta. Kínosan feszengett, alig nézett a szemembe, és igen szűkszavúan válaszolgatott. Fél évet töltött börtönben a hite miatt, majd négy évre átnevelő táborba küldték. Legnagyobb meglepetésemre azt állította, hogy jól érezte magát a táborban. - Sokféle emberrel találkoztam, nemcsak földművesekkel, és jól kijöttünk egymással. Megtanultam, milyen drága kincs, ha Krisztusért szenvedhetek. Szabadulása után, ahogy a gazdaság nyitottabbá vált, csirketenyésztésbe fogott. Egy ideig virágzott is az üzlet, a több ezer csirkének hatalmas ólakat épített, ám a madárinfluenzajárvánnyal befellegzett a
vállalkozásának. Ma már Bibliákat tárol az ólakban. Japán ismerősöm itt közbevágott, hogy elmagyarázza: Már Kínában is nyomtatnak Bibliát, de nem tud minden hívő szerezni magának. Sokan titkos földalatti rejtekhelyen tárolják a Bibliákat, mert az a biztonságos. Így hát évek óta mi, japánok szállítunk Kínába Bibliát, mert ránk nem gyanakszanak. Beutazik az országba húsz japán turista, egyegy bőröndben ötven Bibliát hozunk magunkkal, és Joshua testvér a terjesztő. Évente ötezer Bibliát oszt szét. Miután Joshua elment, egy jóval fiatalabb férfi nyitott be a szobába. Lao San úgy dörzsölgette a szemét, mintha délutáni szunyókálásából ébredt volna. Tíz órát vonatozott éjszaka, hogy találkozzon velünk. A vendéglátónk úgy mutatta be, mint egy tudóst, akinek épp csak diplomája nincs. Ötven házigyülekezet vezetőjét pásztorolja, akik között többen mindössze tizenhat és húsz év közötti hölgyek. Valahol olvastam, hogy a világon élő kétmilliárd keresztény felét olyan lelkipásztor vezeti, aki két hétnél rövidebb ideig tartó hivatalos képzésben vett részt. Lao San szeretne változtatni ezen. Megkérdeztem, szerinte mire volna szüksége a kínai egyháznak. - Mindenekelőtt képzésre. Sok vezetőnk nem ért a bibliamagyarázathoz és a prédikáláshoz. Emiatt sok furcsa szekta van itt Kínában, továbbá több hitre és bátorságra lenne szükségünk. A nép még mindig félelemben él. Sokan vesztették el szeretteiket a kulturális forradalomban, vagy kerültek börtönbe. Azt hiszik, egy hívőnek sírnia szabad, de nevetnie nem. A körülöttünk élők úgy látják, a keresztények jó emberek, akik szépen fizetik a lakbért és az adót, ugyanakkor furcsák is. Gyakran válnak csúfolódás tárgyává az iskolában, a legtöbben szegények és iskolázatlanok. Jobb bizonyságtevőknek kellene lennünk, hogy az emberek lássák: a mi életünk gazdagabb, és tudunk örülni is. Lao San után Shi testvér lépett vagy inkább szökkent be a szobába. Rajta nyomát sem láttam két vidéki beszélgetőtársam félénkségének. A jogi végzettségű, intelligens, művelt, szellemes férfi mindenben sikeres lehetett, amibe belefogott. Úgy saccoltam, húszas éveiben járhat, de elárulta, hogy épp a negyvennégyet töltötte be. Megkérdeztem, hogy keresztény családban nevelkedett-e. Elnevette magát. - Épp ellenkezőleg - felelte. - A családom ateista. Én voltam a tartomány kommunista ifjúsági szervezetének vezetője, és a Vörös Gárdában is szolgáltam. A pártvezér agitált, hogy legyek az utódja. A munkahelyemre egy Három Ön gyülekezet mellett vezetett az utam. A bicikliről láttam, hogy az épület mindig zsúfolásig megtelt, az emberek énekelnek, együtt vannak. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, én ugyanis alig tudtam elráncigálni bárkit is a kommunista ifjúsági szövetség gyűléseire. Vajon hogyan találhatják ilyen sokan vonzónak ezt a gyülekezetet, amikor a keresztényeket általános megvetés övezi? - tűnődtem. - Egy nap leszálltam a kerékpárról, és szégyenkezve, lehajtott fejjel besétáltam a gyülekezetbe. Micsoda meglepetés ért! Azt gondoltam, csak öregek vagy lusták járnak gyülekezetbe, ehelyett fiatalokkal találkoztam, akik nagy erővel lettek bizonyságot. Vasárnap újra elmentem, és néhányan felismertek. Láttam, hogy rólam beszélnek. Azt hitték, kémkedek. Nyolc jüanért, ami háromnapi jövedelmemnek felelt meg, vettem egy Bibliát és elkezdtem olvasni. Éjszaka nem jött álom a szememre, ezért kiolvastam a Teremtés könyvét. Néhány nap alatt az egész Bibliát végigolvastam.
Hitetlenkedve szakítottam félbe: - Az egészet? Mózes mind az öt könyvével együtt? És értette? - Egy szót sem hagytam ki. Elejétől a végéig elolvastam, mint egy regényt. Persze nem mindent értettem, de az emberi természettel kapcsolatos tanítást sokkal logikusabbnak találtam a kommunizmus tanainál. Hinni kezdtem. Huszonhét éves voltam akkor. Egy ideig erősen vívódtam, mert tudtam, ha felvállalom a keresztény hitemet, a karrieremnek vége. Ám nem sokáig bírtam a feszültséget, így végül elmentem a párt vezetőjéhez, és lemondtam. Könyörgött, hogy térjek észhez, de akkor már döntöttem. Otthon már dühösen várt rám az apám, mert a pártvezér értesítette telefonon. - Csang Kaj-sek idejében a keresztények ellen harcoltam! - kiabálta. - Meg Koreában is! Az én házamba nem teszi be a lábát Jézus! Ha komolyan gondolod, költözz el! Azzal a földre hajigálta a holmimat. A következő hetekben a munkahelyemen aludtam. Apám, ha összefutottunk az utcán, elfordította a fejet. Shi testvér ezt követően Az apostolok cselekedeteibe illő hajmeresztő kalandjairól is mesélt. Faluról falura járva tanítja a házi gyülekezetek vezetőit. A titkosszolgálat a nyomában van, így állandó menekülés az élete. Egyszer mindössze három percen múlt, hogy nem kapták el. Bár van otthona, felesége, családja, évente csak egyszer-kétszer látogathatja meg őket. Végül az apja is keresztény hitre tért az unokája csodás gyógyulását követően. Kínában ma tízezer teológiai és bibliai iskola működik. Shi testvér ezekbe is rendszeresen ellátogat. Ő is úgy véli, hogy a kínai egyháznak elsősorban megfelelő tanításra, képzésre lenne szüksége. Megkérdeztem tőle: - Több szinten foglalkozik vezetőkkel. Ha a hozzájuk rendelt gyülekezeti tagokat összeadja, hány emberért tartozik felelősséggel az illegális egyházban? - Nehéz pontosan megmondani - felelte némi gondolkodás és fejszámolás után. - Úgy saccolom, 260 000 emberért. Mégis álnéven ismerik, semmiféle elismerésben nem részesül, és inkognitóban végzi a munkáját. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy összehasonlítsam az életét az Egyesült Államok celebkultúrájában tevékenykedő híres evangéliumi vezetőkével. Az interjúk már négy órája zajlottak. Lüktetett a torkom, lángolt a homlokom. Philip - mondtam magamnak - a te szenvedéseid még csak egy napon sem említhetők azzal, amit ezeknek az embereknek kell kiállniuk. Úgyhogy szedd össze magad és ne nyafogj! Mégis, ahogy telt az idő, egyre többször pillantottam az órámra, hátha még sikerül elcsípnem egy nyitva tartó gyógyszertárat, ahol kaphatnék valamit a torkomra. Ám egyszer csak megcsörrent a telefon, mire mindnyájan felugrottunk. Yuan lelkész és a felesége várt ránk a hotel recepcióján. Úgy döntöttek, megszegik a tilalmat, és mégiscsak találkoznak egy külföldivel. - Öt percet kérünk! - mondták a vendéglátóink Yuannak, majd Shi testvér kezébe nyomták a fényképezőgépüket és mindenféle gyanús papírjaikat, és sietősen átterelték egy másik szobába. Úgy vélték, Yuan lelkészt biztosan követték. Hamarosan egy fürge, vékony, alig százötven centi magas öregúr jelent meg az ajtóban. Kilencven éves vagyok, s ebből huszonkettőt töltöttem börtönben. Ugyan, mit tudnának ártani
nekem? - szólalt meg mosolyogva, tökéletes misszióiskolás angolsággal. Allen Yuan részt vett a házi gyülekezetek mozgalmának kialakításában még a japán megszállás idején. A kommunista hatalomátvétel után nem volt hajlandó együttműködni a Három Ön mozgalommal, mert hite szerint az egyházat nem felügyelheti semmiféle politikai párt, ateisták meg különösen nem. Letartóztatták, majd a börtönben megkínozták, és hónapokat töltött egy ablaktalan magánzárkában. - A fejemre húztam a takarót és imádkoztam. Tíz éven át egyetlen levél sem jutott el hozzám a családomtól. Nem volt Bibliám, csak az a néhány igeszakasz meg zsoltár, amit kívülről tudtam. És egyetlen ének. Ismeri? „A régi kereszt”. Jó hangosan rázendített: Ehhez a kereszthez mindig hű maradok, Szégyenét örömmel hordozom. Tudom, hogy ha majdan, hazaszólít Uram, A jutalmat ott fönn megkapom. Tizenhárom évet Kína északi tartományában, a mongol határ fölött töltött fogságban. - Az egy csoda volt! - lelkendezett. - Egyetlen vékony kabátom volt, mégsem fáztam meg soha azokon a fagyos teleken. Egyetlen napig sem voltam beteg! Nos, ahhoz képest, amilyen kutyául én éreztem magam, amikor ezt mesélte, történetét még lenyűgözőbbnek éreztem. - Ráadásul az én dolgom volt összekapcsolni a szénszállító vagonokat - folytatta. - A hatalmas kocsik jó hangosan csapódtak egymáshoz, nekem pedig be kellett ékelnem közéjük egy acélrudat, ami összekötötte őket. Sok fogolynak leszakadt a karja, a lába, vagy beszorult két kocsi közé - gondolom, éppen ezért bízták rám a feladatot. Úgy számolom, egymillió vasúti kocsit kapcsolhattam össze, de egyszer sem sérültem meg. Ez is csoda! Isten meghallgatja az imát! Yuan lelkész urat láthatóan lázba hozta az emlékezés, na meg az, hogy végre angolul beszélgethet valakivel. Negyedórán át levegőt sem vett, így esélyem sem volt kérdéseket föltenni. Később rájöttem, hogy ez nem is baj, hiszen az öreg szinte teljesen süket. A vasúti kocsik zaja megtette a hatását, hiába kérdeztem szinte kiabálva a gyülekezetéről, válaszában az időjárást ecsetelte. A lényeg az, hogy elmesélte élettörténetét és üldöztetése tanulságait. - Olyan időket élünk, mint az apostolok - magyarázta. - Igen, nálunk üldözik a keresztényeket, de nézze csak meg Hongkongot vagy Tajvant! Mindenük megvan, de Isten nem érdekli őket. Higgye el, én erősebb hittel jöttem ki a börtönből, mint ahogy bementem! Józsefhez hasonlóan mi sem tudjuk, miért kell nehézségeket átélnünk. Csak később, visszatekintve értjük meg. Gondoljon csak bele: hamarosan itt, Kínában lesz a legtöbb keresztény. Egy ateista államban, amelyik teljesen el akart tiporni bennünket! 1994-ben, amikor Billy Graham Kínába látogatott, Yuan meghívta az otthonába vendégségbe. Clinton elnök pár évvel későbbi útja során megtiltották a külföldi tudósítóknak, hogy Yuannal találkozzanak, ezért természetesen mind a kétezren kíváncsiak lettek rá. Az ennek köszönhető
nemzetközi ismertség védelmet biztosít Yuan számára, amit ő maximálisan ki is használ. Minden évben megkereszteli a megtérőket egy Pekingtől kétórányira lévő folyóban, és előfordul, hogy a rendőrség távcsővel figyeli a távolból. Kaptam tőle ajándékba egy felvételt a legutóbbi szertartásról, amikor 453 új hívőt keresztelt meg.4 Kissé kótyagos fejjel készülődtem a hazaútra, s nem csupán az arcüreggyulladásom miatt. Egyes vélemények szerint a 21. század Kína évszázada, s ezen nincs is mit csodálkoznunk. A poklot megjárt ország végre lendületbe jött, és ugyanaz a bátor, bizakodó lelkület jellemzi, mint annak idején az Egyesült Államokat. A világ egy része már nem is a Nyugattól, hanem Kínától vár útmutatást. A pártvezetők pedig mindeközben folytatják kötéltáncukat: kiporciózva osztogatják a gazdasági szabadságot, míg minden mást szoros ellenőrzésük alatt tartanak. Miközben a Nyugat egyre lejjebb csúszik a dekadencia és a szkepticizmus lejtőjén, Kína rohamosan fejlődik és vesz új irányt. David Aikman számításai szerint egy-egy társadalom mindig kulturális fordulóponthoz ér, amint a keresztények aránya eléri a tíz százalékot. Jézus hasonlatában Isten országa olyan, mint a kovász, amely az egész kenyértésztát megkeleszti. Akaratlanul is párhuzamot kellett vonnom Shi testvér és a maói ideák első követői között, akiknek esélyük sem volt arra, hogy saját hitükre térítsék Kína népét. Utolsó programom, ahol meghívott előadó voltam, a lehető legerősebb kontrasztot jelentette mindazzal szemben, amit a lerobbant szállodai szobában végighallgattam. Később is, valahányszor felidéztem kínai emlékeimet, az elém táruló kép mindig utat tört magának a gondolataimban. Egy nemzetközi gyülekezet vezetőségi tagja, egy köztiszteletben álló üzletember lefoglalt egy elegáns üzleti klubot egy felhőkarcoló ötvenedik emeletén, hogy koktélpartit és vacsorát adjon néhány nemzetközi nagyvállalat igazgatójának. A hatalmas ablakok által keretezett város fényárban úszott alattunk: neonreklámok garmada, a forgalmi dugókban várakozó autók fénycsíkjai és az épületek világítása kelt versenyre egymással. - Ezek az emberek azért jöttek Kínába, hogy meggazdagodjanak mondta a szervező leendő hallgatóságomról. - Körbekerített lakóparkokban élnek, s minden bizonnyal egy elég torz képük van Kínáról. Az asztaloknál olaj- és telekommunikációs vállalatok elnökei, a HP és a Microsoft vezetői fognak ülni. Ha egy cég számít, akkor jelen van Kínában. Néhány külföldi diplomatát is meghívtunk. Mivel nyugatiak, a kínaiak azt hiszik róluk, hogy mind keresztények. Persze, mint tudjuk, a többségüknek halvány fogalma sincs az evangéliumról. Szeretném, ha néhány percet beszélne nekik a kereszténységről, olyan formában, ahogy számukra érthető. Különösen arról, milyen hatással lehet a keresztény hit Kína jövőjére, hogy jót vagy rosszat tenne-e az országgal, és hogyan befolyásolja az Istenbe vetett hit a társadalmat. A meghívott üzletemberek - többnyire férfiak elegáns öltönyben - elfogyasztották a lehető legelőkelőbb pekingi vacsoramenüt, majd áttelepedtek a szalonba patinás skót whiskyt kortyolgatni és szivarozni. Eközben kaptam húsz percet, hogy a hitről és annak társadalmi hatásairól beszéljek.
Alulról építkezve Kína, 2004 márciusa
Ha kinéznek az ablakon, ezernyi felhőkarcoló tárul a szemük elé, a gazdasági fellendülés látványos jelei, hiszen alig negyven évvel ezelőtt még nem álltak itt ezek az épületek. Egy másik perspektívából úgy is tekinthetünk rájuk, mint sírkövekre, amelyek egy álom halálára emlékeztetnek. A Kínai Népköztársaság alapítója, Mao Ce-tung álma soha nem teljesült be. Marxista elvtársaival együtt Mao elnök hitt abban, hogy a forradalom hatására új emberfaj, a Szocialista Ember jön létre. Trockij így jellemzi ezt a felsőbbrendű lényt: „Az ember összehasonlíthatatlanul erősebb, okosabb és kifinomultabb lesz, teste harmonikusabb, mozdulatai ritmikusabbak és hangja muzikálisabb. A mindennapi élet formái dinamikusabb ritmust vesznek fel. Az átlagember Arisztotelész, Goethe vagy Marx szellemi magasságába fog emelkedni. Ezen magaslatok fölött pedig új csúcsok emelkednek majd.” Dr. Paul Brand, akivel három könyvet jegyzünk szerzőtársakként, közvetlenül a kulturális forradalom után hű képet kaphatott ennek az új társadalomnak az ideáljairól, amikor meghívták Kínába mint a leprabetegség szakértőjét. Korábban nem sokan léphettek be a nyugati világból a kommunista Kína területére. Dr. Brandet bocsánatkéréssel fogadta meghívója, az egészségügyi miniszter, amiért nem személyesen várta a repülőtéren (a gép ugyanis egy teljes napot késett). A miniszter megkérdezte, hogyan jutott el a szállodába. - Egyszerűen - felelte Brand. - Fogtam egy taxit. - Mennyit fizetett? - kérdezte a miniszter. - Negyven jüant. - Ez akkor tíz dollárnak felelt meg. Vendéglátója megdöbbent az összeg hallatán, de dr. Brand megnyugtatta: a világon bárhol elfogadható lenne ez az ár. A doktort másnap reggel lehívatták a szálloda halljába, ahol a taxisofőr sűrű bocsánatkérések közepette várt rá. - Elnézését kérem, uram. Három jüant kellett volna kérnem a fuvarért, nem pedig negyvenet. Egy pillanatra meginogtam, és kapzsi módon túl nagy árat szabtam. Tessék, a harminchét jüan visszajár. A sofőr mellett egy öltönyös úriember állt. - A taxisofőr főnöke vagyok - mutatkozott be. - Én is elnézést kérek. Én vagyok a hibás, mert én tanítottam őt becsületre és tisztességre, és ezek szerint kudarcot vallottam. Továbbképzésre fogom küldeni. Ezután a város tömegközlekedéséért felelős hivatalnok következett. - Nem, minden felelősséget magamra vállalok. Én határozom meg a közlekedési rendszer működési szabályait. Szégyenkezve kérek öntől bocsánatot. Fel kell számolnunk a kapzsiságot és a korrupciót. Úgy látom, egyesek mosolyogva, mások hitetlenkedve hallgatják a történetet. A Transparency International felmérése szerint ma üzleti szempontból Kína a hetvenkettedik legkorruptabb ország a
világon, ami nyilván nem meglepő az önök számára. A taxisofőr főnöke és a közlekedési vezető ma inkább jutalékot kérne a magas viteldíjból. Az új, szocialista embertípus mégsem született meg Kínában, mint ahogy korábban Oroszországban sem. Az emberi természet megváltoztatására tett legelszántabb kísérlet is pusztán azt igazolta, hogy a kínai ember épp olyan, mint bárki más. A kulturális forradalom kezdetén így kérkedett az ország vezérőrnagya, Mao kijelölt utódja: „Mao elnök egy géniusz, minden, amit mond, felbecsülhetetlen érték. Az elnök egyetlen szava többet ér bármelyikünk ezer megnyilvánulásánál.” Az állami nyomdák, mintha csak ezt a gondolatot kívánták volna nyomatékosítani, több mint ötmilliárd példányt készítettek Mao elnök Vörös könyvecskéjéből. Ez az egyetlen olyan kiadvány, amely több példányban jelent meg, mint a Biblia. (Ma reggel tíz centért vettem egyet az utcasarkon.) Az elnök közeli ismerősei, köztük például az orvosa által írt újabb életrajzokban azonban árnyaltabb kép rajzolódik ki a vezérről: nem egy erényes, hanem egy korrupt, erkölcstelen ember portréja. A hivatalos vélemény szerint a Mao által bevezetett törvények hetven százalékban helyénvalók voltak. Annyit ismernek el csupán, hogy a maradék harminc százalék tízmilliók életébe került. Az ideológiai megközelítésről Teng Hsziao-ping egy sokkal pragmatikusabb szemléletre helyezte a hangsúlyt. „Mindegy, hogy a macska fekete-e vagy fehér, ha megfogja az egeret” - mondta a gazdasági nyitás, a szabad vállalkozás bevezetése kapcsán. Ellenzéki gondolkodása miatt hét évet töltött száműzetésben a kulturális forradalom idején. Az ország végül az általa javasolt útra tért át, ezért dolgozhatnak önök is itt üzletemberként. Kína a huszadik században egy olyan nagyszabású emberkísérletet hajtott végre, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Ez a kísérlet nagyrészt elbukott, ahogy azt a kormány is beismeri. Az, hogy önök most itt vannak, éppen e kudarc fényes bizonyítéka, hiszen Mao még hitt abban, hogy Kína a világtól független, önellátó országként működhet. Nem a múlt, hanem a jövő tette tehát lehetővé az önök számára, hogy Kínába települjenek. A vállalatok, amelyeket képviselnek, felismerték, hogy ami a következő években itt történik, az meghatározhatja a 21. század gazdaságát és kultúráját. Engem pedig, mivel keresztény író vagyok, az is érdekel, hogy vajon a vallás milyen szerepet játszik majd ebben a jövőben. Nem értem, miért olyan ellenséges a kommunizmus a kereszténységgel szemben. Hiszen a jó keresztények többnyire jó állampolgárok: becsületesek, szorgalmasak, adakoznak, törvénytisztelők. A legtöbb kommunista országban, köztük itt is, mégis veszélyesnek tartják őket. Megkérdeztem a kínai illegális egyház egyik püspökét, vajon miért tekinti a kormány fenyegetőnek a keresztényeket. A püspök egyértelmű választ adott: „Három okból. Először is, mi Istenhez vagyunk lojálisak, a kommunisták azonban teljes lojalitást követelnek maguknak. Mivel istentagadók, igencsak felbőszíti őket, ha a lojalitások ütköznek. Másodszor, nem titok előttük az egyház erősödése, és mint minden olyan mozgalomtól, amely kívül esik a hatókörükön, ettől is félnek. Tudják, milyen szerepet játszott az egyház a kommunizmus megbuktatásában Kelet-Európábán. Harmadszor, jó a memóriájuk, és változatlanul nyugati vallásként tekintenek a kereszténységre. A misszionáriusok csak az ópiumháborúkat követően kaptak szabad kezet Kínában. Anglia azért harcolt, hogy ópiumot hozhasson be Kínába! Bőven van mit feldolgoznunk a történelmünkben!”
Évekkel ezelőtt a legnagyobb orosz napilap, a Pravda főszerkesztőjével beszélgettem ugyanerről. Épp akkor omlott össze náluk a kommunizmus. „Sok a közös vonás bennünk - mondta. - Maguk, keresztények elutasítják a rasszizmust, ahogy mi is. Harcolnak a szegénység ellen, ahogy mi is. Küzdenek az igazságtalanság ellen, ahogy mi is. Mi, kommunisták mégis valami torzszülöttet hoztunk létre, és milliókat börtönöztünk be vagy gyilkoltunk meg honfitársaink közül.” Ezután pillanatnyi szünetet tartott, majd így folytatta: „Csak a keresztény értékrend maradványai akadályozhatják meg, hogy teljesen szétessen az ország.” A Pravda főszerkesztője nagyon helyesen vont párhuzamot a két, egyébként ellentétesnek vélt világnézet között. Egyesek szerint a kommunizmus nem más, mint a kereszténység eretnek változata, mivel hasonló hangsúlyt helyez az egyenlőségre, a közös teherviselésre, az igazságra és a fajok békés egymás mellett élésére. A kommunizmus új, szocialista embertípusról beszél, a kereszténység újjászületett emberről. A két világnézet közötti fő különbség a hatalomhoz való viszonyukban rejlik. A kommunisták fölülről, fegyverrel a kezükben erőltetik nézeteiket az emberekre, ez magyarázza a túlkapásokat, amelyeket Sztálin a tisztogatások, illetve Mao a kulturális forradalom során elkövetett. Jézus ezzel szemben alulról induló mozgalomról és olyan változásokról beszél, amelyek nem külsőségekben, hanem az ember bensőjében mennek végbe. Valahányszor Jézus követői eltértek ettől az elvtől, ugyanazokat a hibákat követték el, mint a marxisták. A mai Kína az utolsó nagy kommunista államként egyfajta harmadik utat követ: egyrészről önkényuralmat gyakorol, másrészről mindazt átveszi a Nyugattól, ami a céljait szolgálja. Nem titok, Kína az utánzatok nagymestere, pompás másolatokat készít márkás nyugati órákról, autókról, repülőkről és atomfegyverekről. Kormánya a nyugati pénzügyi rendszert is egyre szorgalmasabban kopírozza, és vállalkozásra buzdítja polgárait. Eközben más nyugati értékeket, például a demokráciát és a szabad véleménynyilvánítást továbbra is elutasít. Vajon mihez kezd majd a kereszténységgel? A nem nyugati világ hajlamos egyoldalúan megítélni a Nyugatot. Nem tesz különbséget az igazán hívő keresztények és a keresztény gyökerekkel rendelkező társadalmak között. A nyugati televízióműsorokat, mozifilmeket látva feltételezi, hogy íme, ilyen termékeket állít elő a keresztény kultúra. Kína ateista kormánya nem tud mit kezdeni az állam és az egyház szétválasztásának fogalmával, a különböző értékrendű csoportok békés egymás mellett élésével. Ők ahhoz szoktak hozzá, hogy odafönt határozzák meg az irányelveket és a hitet, és nem engedik, hogy ezek alulról építkezzenek. Nos, ha Kína vezetői valóban egyenértékűnek tekintik a kereszténységet a Nyugattal, akkor nem csodálkozom, hogy elzárkóznak, és nem fogadják szívesen a szabad szellemű nyugati kultúrát. Kína régóta küzd a Nyugat káros hatásaival. Ahogy a földalatti keresztény egyház vezetője emlékeztetett, a „keresztény” brit birodalom még háborút is vívott azért, hogy ópiumot hozhasson Kínába, s ezzel javítsa saját kereskedelmi mérlegét. A kommunista hatalomátvétel előtt a kikötővárosokban minden tizennegyedik épület nyugati kereskedőket kiszolgáló bordélyházként működött. Ennek következtében gyorsan elterjedtek a különböző nemi betegségek. Mao idején Kína a világon elsőként szabadult meg ezektől a kóroktól, és húsz évig nem is ütötte fel a fejét újabb megbetegedés. Amikor azonban az ország újra nyitott a Nyugat felé, ez a biztonsága is szertefoszlott.
Amikor egy-egy külföldi utamról hazatérek az Egyesült Államokba, rendszerint elborzadok saját popkultúránktól. Kínában rettentő gondok várnak megoldásra, több százmillió parasztot kellene kiemelni a szegénységből. Ám hazatérve, ha bekapcsolom a tévét, Angelina Jolieról és Brad Pittről meg a legfrissebb hollywoodi pletykákról tudósítanak. Amerika társadalma összességében többet költ szépségápolási árucikkekre, mint oktatásra. Míg a világ jelentős hányada éhínséggel és alapvető betegségekkel küszködik, mi milliárdokat áldozunk szépészeti beavatkozásokra és testsúlycsökkentő programokra. Sajnos lassacskán Kínát is behálózza ez a felszínes értékrend. Az újságosstandokon ugyanazokat a képeket vélem felfedezni, mint otthon: gyönyörű szupermodelleket, újonnan meggazdagodott milliárdosokat, híres sportolókat látok. Az utcákat járva, különösen a nagyvárosokon kívül, többnyire szegény, hétköznapi emberek jönnek szembe velem, akiknek nem szabályos a fogsoruk és elnyűtt ruhát viselnek. A modern celebkultúrák ideáljai, Amerikában éppúgy, mint Kínában, az átlagember számára elérhetetlenek. Remélem, hogy önök, akik az üzleti világot irányítják, végiggondolják, hosszú távon milyen hatással lesznek Kínára. Hiszen nemcsak termékeket, hanem értékrendet is importálnak. A Nike például itt, Kínában valósította meg legsikeresebb marketingkampányát, mégpedig a hagyományos ázsiai értékrendet kigúnyolva, a szokásos amerikai képrombolást előnyben részesítve. Egy amerikai streetballcsapat közelmúltbeli turnéján az 50 Cent nevű rapper zenéjére tartotta bemutatóját. A szövegben olyasmi állt, hogy az anyja is tudja róla, hogy S-T-R-I-C-I. A kínai tinédzserek szinte itták a játékosok szabad szájú megjegyzéseit, mint például: „Sanghaji szemetek, megint veszítettetek!” Valóban az a célunk, hogy több mint egymilliárd kínai polgár utánozza a dekadens nyugati világ legrosszabb megnyilvánulásait? Kína vezetői a kultúrarombolás kockázatát is vállalva húzzák egyre szélesebbre az országukat egykor hermetikusan elzáró bambusz- függönyt. Vajon miért? És ami számomra még érdekesebb: miért egyre toleránsabbak a kereszténységgel? Mostani utamon meglátogattam néhány Pekingen kívül élő ismerősömet. Általuk teljesebb képet kaptam a valóságos Kínáról. Szuvenírt vásároltunk egy egyszerű piacon, ahol még az út sem volt aszfaltozva, és kevesebb mint két dollárból elegánsan megebédeltünk. Sok amerikai keresztény költözik Kínába és hasonló országokba, hogy angolt tanítson és mellesleg a hitéről is bizonyságot tegyen. Találkoztam olyan egyedülálló férfiakkal és nőkkel, akiknek a barátaik otthon, az Egyesült Államokban annak rendje és módja szerint megházasodnak, gyerekeket nevelnek, és kényelmes kertvárosi életre rendezkednek be. Ám ezek az ifjú kalandorok nem túl kellemes, elhanyagolt lakótelepi lakásokban élnek, mégis élvezik az életet. Indulnak a pekingi maratonon, vonattal bejárják a vidéket, és kínaiakkal barátkoznak a kávéházakban. Felbecsülhetetlen, mekkora hatást gyakorolnak Kína rohamosan változó társadalmára. David Aikman, a Time magazin egykori pekingi irodavezetője szerint ma mintegy háromezer nyugati keresztény dolgozik Kínában angoltanárként, és sokan közülük nem rejtik véka alá a hitüket. „Ez gyakran nyugtalanítja a titkosszolgálat munkatársait, akik igyekeznek szemmel tartani a kínai egyetemeken jelen lévő külföldieket. Csakhogy a kínaiak az évek során megtanulták megbecsülni
ezeket a keresztény tanárokat, hiszen rendesen viselkednek, nem isznak, nem flörtölnek a helyi lányokkal, még a többi külföldivel sem keverednek romantikus kapcsolatba, szorgalmasak és nemigen panaszkodnak.” Aikman hozzáteszi: „Az, hogy ezek a buzgó külföldi tanárok ilyen kitartóan csepegtetik a keresztény hitet a kínai emberekbe, erős hatást gyakorol a fiatal értelmiségre. Szinte minden városi, fiatal keresztény, akivel Kínában találkoztam, ezeknek a külföldi, angol anyanyelvű tanároknak a hatására vált hívővé.” A kínai kormányhivatalnokoknak állandó fejtörést okoznak a nyugati világ iránt táplált vegyes érzelmeik. Nem tudják eldönteni, hogy akadályozzák, vagy éppen ellenkezőleg, támogassák-e a kereszténység terjedését. Jót vagy rosszat tesz-e a társadalomnak az istenhit? Ezért olykor kampányszerűen támadásba lendülnek az egyház ellen, olykor pedig nyíltan eltűrik a működését. Emlékeznek Teng Hsziao-ping mondására? „Mindegy, hogy a macska fekete-e vagy fehér, ha megfogja az egeret.” Kína vezetői jól tudják, hogy a világ tíz leggazdagabb országa közül kilenc keresztény örökséggel rendelkezik, de az egyetlen kivétellel, Szingapúr is jelentős keresztény kisebbséget tudhat magáénak. A korrupciót és a gazdasági szabadságot jelző mutatók hasonló trendről árulkodnak. Még a megrögzött ateisták is kénytelenek elismerni, hogy a vallás jó hatással lehet a társadalomra. Aikmannál olvastam egy maoista kínai társadalomtudós véleményét: „Többek között azt kellett megvizsgálnunk, hogy minek tulajdonítható a Nyugat vezető szerepe a világban. Amit csak lehetett, számításba vettünk, a történelmi, politikai, gazdasági és kulturális szempontokat egyaránt. Először azt hittük, az a magyarázat, hogy önöknek hatalmasabb fegyvereik vannak, mint nekünk. Aztán azt gondoltuk, az önök politikai rendszere a legjobb. Ezután a gazdasági rendszerre gyanakodtunk. Végül az elmúlt húsz évben felismertük, hogy az Önök kultúrájának a keresztény vallás az alapja. Ezzel magyarázható a Nyugat hatalma. A társadalmuk és a kultúrájuk a keresztény erkölcsön alapul, s ez tette lehetővé a kapitalizmus megjelenését és a sikeres demokratikus átmenetet. Efelől kétségünk sincs.” Hadd pontosítsak: a keresztény ember számára a fenti előnyök mind Jézus követéséből fakadnak. Jómagam például nem azért vagyok hívő, mert a jézusi út jó hatással van a társadalomra, hanem azért, mert ezt tartom igaznak. És ha igaz, akkor természetes, hogy ideális feltételeket teremt az emberi élet számára. A kínai szociológusok kutatásai arra is rávilágítanak, hogy vidéken, ahol a keresztény hitet hirdetik az utazó evangélisták, csökken az ópiumfogyasztás és a bűnözés, valamint a keresztény hitre tért családok jobb körülmények között élnek, mint a szomszédaik. Kína vezetői, akik nem hívők, hanem pragmatikus szemléletű politikusok, egyszerűen azért váltak megengedőbbé a vallással szemben, mert azáltal, hogy hozzájárul a társadalom fejlődéséhez, az ő céljaikat is szolgálja.5 A vezetőknek azt is fel kell ismerniük, hogy a Kínában uralkodó zűrzavar és a villámsebességgel zajló változások lelki éhséget ébresztettek az emberekben. Az érintettektől tudom, hogy a falvakban a parasztok az üldöztetést is vállalva, rendszeresen összejárnak istentiszteletet tartani. Csalódtak a maoista ideológiában, így most más alapokra helyezik a hitüket. Akár rájuk is vonatkozhatnának a Zsidókhoz írt levél szavai az Újszövetségből, hiszen annak címzettjei is üldöztetést szenvedtek a politikai hatalom részéről. Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: „Nem maradok
el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ezért bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Ugyanez a lelki éhség a kínai értelmiség elit köreiben is megfigyelhető. Allen Herztke, a University of Oklahoma tanára néhány évvel ezelőtt előadókörúton volt kínai egyetemeken. Meglepetten tapasztalta, hogy a diákok a vallással kapcsolatban tették föl a legtöbb kérdést. „Ön hisz Istenben?” „Vallás nélkül nem is élhet erkölcsösen az ember?” „Ha a Biblia Isten szava, hogyhogy Isten nem tudott Kínáról?” Herztke úgy érezte, mintha az ország fiatal nemzedéke erkölcsi-intellektuális vákuumba került volna. Kína saját bőrén tapasztalta, milyen hatást gyakorolhat az országra egy önkényes, fölülről rákényszerített, jojóként működő moralitás. A szépség egykor megvetett volt, ma már erénynek minősül. A gazdagságot elítélték, ma követendő. A vallás? Régen tiltották, ma már megengedőbben viseltetnek iránta. Minderről egy szkeptikus ismerősöm jut eszembe, aki a „Vajon mit tenne Jézus?” szlogent parodizálva gyakran megkérdezte magától: „Vajon mit tenne egy ateista?” Végül azért hagyott fel ezzel a szokásával, mert rendszerint nem talált választ a kérdésére. Kína lett a világ számára a példa arra, hogy milyen felbecsülhetetlen emberi károkat okozhat, ha az erkölcsi normáinkat függetlenítjük az abszolút értékektől, majd néhány gyarló vezető kénye-kedve szerint alakítjuk ki, és radikális csoportokkal erőszakoljuk rá őket a népre. Ma már legalább akadnak olyanok, akik megbízhatóbb alapot keresnek a jó és a rossz kérdésében. Iosif Ton román lelkész leírja, milyen zűrzavart okozhat a marxizmus emberfelfogása. „Azt tanítják a gyerekeknek, hogy az élet az anyag véletlenszerű keveredéséből keletkezett, és a folyamatot az alkalmazkodás és a túlélés Darwin által leírt törvényei irányították. Az ember számára a földi élet az egyetlen esély, nincs élet a halál után, nem vár rá semmiféle megváltó, aki megjutalmazná önfeláldozásáért, vagy megbüntetné önzéséért és mohóságáért. Miután mindezt megtanulták, én következem, az én dolgom meggyőzni őket, hogy nemes lelkű és tiszteletreméltó felnőtté kell válniuk, és minden erejükkel, akár még az önfeláldozás árán is a táradalom javát kell szolgálniuk. Legyenek udvariasak, mondjanak igazat, éljenek erkölcsösen! Csakhogy nincs, ami a jóságra motiválná őket! Felfogták, hogy egy tisztán anyagi világban csak az boldogulhat, aki gyorsan kikaparja magának a gesztenyét. Mi késztetné őket arra, hogy önfeláldozóak és becsületesek legyenek?”6 Vajon elégséges-e a materializmus? Milyen alapon kellene erkölcsösen viselkednünk? Lehetünk-e jók Isten nélkül? A közeli jövőben ezeket a kérdéseket kell Kínának mérlegelnie. És a válaszok alapvetően meghatározzák majd az önök vállalatánál dolgozó alkalmazottak és vezetők teljesítményét, de azt is, hogyan képzeli el Kína saját vezető szerepét a világban. A világ figyelmét nem kerüli el a Kínában zajló drámai gazdasági növekedés, amely egyetlen nemzedék alatt alakította egyfajta gazdasági erőművé a paraszti társadalmat. Itt-tartózkodásom rövid ideje alatt jómagam a keresztény egyház drámai gyarapodásának is tanúja lehettem. Az 1950-es években sokan aggódva figyelték, hogy marad-e itt egyáltalán írmagja a kereszténységnek, hiszen a hatalom kitessékelte a külföldieket, és üldözni kezdte az egyházat. Ma becslések szerint naponta húszezer kínai tér át keresztény hitre. A kínai egyház a Back to Jerusalem (Vissza Jeruzsálembe)
mozgalom kereten belül százezer misszionáriust készül kiküldeni, hogy a Selyemút mentén, a Kína és Jeruzsálem között elhelyezkedő ötvenegy országban hirdesse az evangéliumot. Utazásaim és a történelem tanulmányozása során meghökkentő jelenségre lettem figyelmes: arra, ahogy Isten „bejárja” a világot - nem valami misztikus módon, hanem földrajzi értelemben. Pál apostol a Közel-Keleten élő gyülekezeteknek címezte újszövetségi leveleit, ám ezeknek a gyülekezeteknek ma már csak csökevényei léteznek. Felkutatásukhoz legalábbis egy muzulmán régész segítségét kellene igénybe vennünk. A kereszténység rövid idő alatt elérte Európát, megszelídítve a vad germánokat, vikingeket és a Nagy-Britannia és Írország területén elő törzseket. Több mint egy évezreden át ez volt az uralkodó vallás ezeken a területeken. Természetesen erről a múltról számos keresztény emlék árulkodik, ám a lenyűgöző katedrálisokban ma már nagyobb valószínűséggel találkozunk japán turistacsoportokkal, mint hívő közösségekkel. A keresztény hit idővel Észak- és Dél-Amerikában is megvetette a lábát, és a mai napig elevenen él. Az utóbbi években mégis inkább Afrikában és Ázsia egyes részein terjed a legintenzívebben, így ma már a keresztényeknek kevesebb mint egyharmada él Európában és Észak- Amerikában. Vajon minek köszönhető ez a jelenség? És miért van olyan sok ország, amely csak a múltban volt keresztény? („Volt muzulmán” országokról nemigen hall az ember.) Egy korábban már említett elvet látok e jelenség hátterében. Jézus tanítása szerint Isten országa alulról építkezik, nem pedig felülről jövő nyomás hatására. Isten pedig oda megy, ahol szívesen látják. A korrupciós és gazdasági statisztikák tanúsága szerint a kereszténység jó hatással lehet a társadalomra, ám amint az ország elér egy bizonyos kényelmi és jóléti szintet, polgárai egyre kevésbé érzik nélkülözhetetlennek a hitet. Megélnek a múlt erkölcsi tőkéjéből is. Isten pedig szép csendben odébbáll, s keres egy olyan országot, ahol nagyobb szükség van rá. Bolygónkon minden ötödik ember Kínában él. Vajon mi történik, ha a kereszténység továbbra is ilyen robbanásszerűen terjed a kínai társadalomban? Lehetséges, hogy Kína nemcsak globális gazdasági nagyhatalommá, hanem a kereszténység központjává is válik? Meglátjuk! Nem sok olyan kínaival találkoztam, aki még ma is rendületlenül hisz a korai maoista ideológiában. Viszont „földalatti” keresztényekkel beszélgetve ugyanazt az odaadást tapasztaltam, mint ami egykor a forradalmárokat jellemezte, akik minden valószínűség ellenére sikeresen leigázták a Föld legnépesebb országát. A Vörös Gárda erőszakos módszerei mély sebeket ejtettek az országon, amelyek azóta sem gyógyultak be. Az újfajta „forradalmárok” viszont a szeretet, igazság, könyörület keresztény eszményeit előnyben részesítő megközelítésükkel, alulról építkezve készülnek megváltoztatni a társadalmat. C. S. Lewis írja, hogy „a történelmet szemlélve észre fogjuk venni, hogy azok a keresztények tették a legtöbbet a jelen világért, akik a legtöbbet gondoltak az eljövendőre... Célozd meg a mennyet, s ráadásként megkapod a földet is. Célozd meg a földet, s egyik sem lesz a tiéd”.
Ahonnan már nincs lejjebb Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is részese lehetek egy olyan beszélgetésnek, amelyben prostituáltak hasonlítják össze napi bevételüket. Linda, az egykori ausztrál madám, akinek heti harmincezer dollárt hozott a „vállalkozása”, megjegyezte: az ő idejében a lányok körülbelül öt ügyfelet szolgáltak ki naponta, de ma már tíz-tizenöttel is meg kell birkózniuk. A Costa Rica-i Hilda döbbenten jegyezte meg: -Tizenöttel? Hiszen én két műszakban napi százat is megcsináltam! A férfiak sorba álltak az ajtó előtt, s mindegyikre tíz perc jutott. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. A zsúfolt teremben, ennyi nő között én voltam az egyetlen férfi, aki a kegyetlen, erőszakos hímsovinizmusról szóló történeteket hallgatta. Soha nem találkoztam még prostituálttal, most pedig egyszerre több tucatnyian vettek körül. Akadtak köztük gyönyörű, dekoratív szépségkirálynők. De voltak átlagos külsejűek is, illetve olyanok, akiken látható nyomot hagyott az utca kíméletlen világa: hiányos fogsor, sebhelyek, megviselt arcbőr. A szexről egészen természetesen és tárgyilagosan társalogtak, ahogy egy autóügynök beszél a gumikról vagy a napfénytetőről. Te jó ég, mibe keveredtem! Egy konferencia vendége voltam Wisconsinban, amelyet a női prostituáltak felé szolgáló misszióknak rendeztek, s amelyen harminc ország negyvenöt szervezete képviseltette magát. Hónapokkal korábban, amikor felhívtak telefonon, hogy felkérjenek előadónak, azzal hárítottam el az invitálást, hogy már tele a naptáram. „Erre számítottunk - felelte a szervező -, de gondoltuk, mivel újságíró, talán kivételt tesz. Ugyanis meghívtunk száz olyan nőt is, akik régen prostituáltak voltak...” Nos, ez valóban felkeltette az érdeklődésemet - na meg a feleségemét is! Mivel nem tudott elkísérni, igyekezett minél többet megtudni erről a bizonyos konferenciáról, mielőtt elengedi a férjét. Némi megbeszélést követően a feleségemmel egyetértésben úgy döntöttem, hogy elfogadom ezt a nem mindennapi felkérést, ám szabok egy feltételt: kérek egy délutánt, amikor meghallgathatom ezeknek a nőknek az élettörténetét. A feleségemmel össze is állítottunk néhány kérdést, melyek között szerepelt az is, ami Janetet a legjobban érdekelte: „Hogyhogy nem váltak férfigyűlölővé mindazok után, amin keresztülmentek?” Így kerültem egy prostituáltakkal teli konferenciaterembe a wisconsini Green Lake-ben. Három órán keresztül hallgattam megaláztatásaik és átalakulásuk szívszaggató történetet. Ami elképzelésem volt a szexipar működésével kapcsolatosan, azt mind lerombolták. Hilda,7 aki Costa Ricáról érkezett, spanyolul hadarva mesélt, a tolmács alig tudott lépést tartani vele. Hilda többször is szünetet tartott, hogy érzelmileg összeszedje magát. - Elnézést - mentegetőzött -, de az anyámról még soha nem meséltem senkinek. Nagyon szegények voltunk, ezért négyéves koromban az anyám eladott szexrabszolgának. Amíg a korombeli gyerekek óvodába meg iskolába jártak, én egy bordélyházban dolgoztam a kislányokat megillető magas tarifáért. Annyira szörnyű volt! Minden este álomba sírtam magam. Az anyám persze minden pénzt elszedett tőlem, amit kerestem. Serdülőkoromban kétszer is teherbe estem. Anyám mindkét gyereket elvette tőlem. „Egy ilyen mocskos gyereklány nem nevelhet gyereket” - mondta, és visszaküldött a bordélyba. Attól kezdve még keményebben kellett dolgoznom, gyakran két műszakban, hogy el tudjam
tartani a gyerekeimet. Csak ezzel tudtam kifejezni, hogy szeretem őket. Egész életemben csúnyának, koszosnak és szégyenletesnek éreztem magam. Rászoktam a piára és a kokainra, hogy tompítsam a fájdalmat. Egyedül a gyerekeim adtak értelmet az életemnek. Egyszer egy kuncsaft feldühödött, amiért nem voltam hajlandó teljesíteni a perverz kérését. Nekem esett egy baseballütővel és betörte a fejem. Látjátok? - kérdezte, azzal félrehúzta a haját, hogy megmutassa a sebhelyet. - A kórházi ágyon fekve azt tervezgettem, hogy öngyilkos leszek. El voltam keseredve. Mi lenne, ha kirántanám a testemből ezeket a csöveket? Valahogy mégis inkább letérdeltem, és könyörögni kezdtem Istenhez. Annyira szerettem volna kiszabadulni a prostituáltéletből, és igazi anyjává válni a gyerekeimnek! És Isten csodát tett, látomásban szólt hozzám. Azt mondta: „Keresd fel a Ráháb Alapítványt!” Még olvasni is alig tudtam, életemben nem hallottam a Ráháb szót. Spanyolul nem jelent semmit. Végül egy nővér segített megkeresni az alapítvány telefonszámát, és felhívtam őket. Hilda néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat, és úgy, horzsolásoktól és zúzódásoktól elcsúfítva bekopogtatott a Ráháb Alapítványhoz. „Segítsenek rajtam! - kérte. - Meghalok, nem bírom tovább.” Egy kedves, Mariliana nevű nő behívta, gondját viselte, és mesélt neki Isten szeretetéről. - Mariliana arcáról csak úgy sugárzott a remény! - folytatta Hilda, majd átölelte Marilianát. Ő volt a tolmács! Most már Mariliana is küszködött a könnyeivel. - Mosolyogva megölelt, adott egy tiszta ágyat, virágot hozott a szobámba, és megígérte, hogy többé nem fog bántani egyetlen férfi sem. Ő segített, hogy felhagyjak a prostitúcióval és új életet kezdjek. „Biztonságban vagy, Hilda” ismételgette. Elmondta, hogy a menedékotthont egy bibliai prostituáltról, Ráhábról nevezték el, aki igazi hős volt. Mariliana megtanított arra is, milyen egy igazi anya, és most szakmát tanulok, hogy Isten dicsőségére élhessek. Aznap délelőtt végigjártam a konferencia alkalmából rendezett kiállítást, ahol a különböző missziós szervezetek mutatkoztak be. Milyen mások voltak ezek a házilag készített táblák, mint a könyvfesztiválok profi tablói! Elolvastam számos szórólapot, és elbeszélgettem azokkal, akik ezt a nehéz szolgálatot végzik. Megtudtam, hogy a huszonötmillió nő, aki prostituáltként keresi a kenyerét a világban, nagyrészt szegény országokból származik. A közvetítők Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről és a volt Szovjetunió területéről „szerzik be” a fiatal nőket és gyerekeket. Csillogó életet ígérnek nekik, és ázsiai vagy nyugat-európai sztriptízbárokba és bordélyházakba szállítják őket. Egyedül Indiában nyolcmillió prostituált dolgozik, hatalmas egészségügyi válságot okozva az AIDS és a többi szexuális úton terjedő betegség terjesztésével. Mumbai város vöröslámpás negyedében több ezer, a falvakból elrabolt prostituáltat dolgoztatnak valóságos rabszolgaként lepusztult, négyszintes bordélyokban. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének becslése szerint évente hárommillió nőt és több mint egymillió gyereket közvetítenek ki világszerte ilyen módon. A gyerekek iránt egyre nő a kereslet, ugyanis a kuncsaftok egy része abban a hitben él, hogy a szűz lányokkal végrehajtott aktus az AIDS gyógymódja. Természetesen emiatt még gyorsabban terjed a betegség. A kiállításon azt is megtudtam, hogy az egyes szervezetek különböző módszereket alkalmaznak a prostituáltak felé végzett szolgálat során. Vancouver szegénynegyedéből egyszer eltűnt hatvanhárom nő, nagyrészt prostituáltak, s közülük huszonhét meggyilkolásával később egy sertéstenyésztő gazdát
vádoltak. Ennek hatására a különböző szervezetek menhelyeket alakítottak ki, és ingyen szolgáltatásokat, manikűrt, fodrászatot, talpmasszázst ajánlottak föl az utcanőknek. - A férfiak lábtörlőnek használják őket - magyarázta egy önkéntes, akit talpmasszőri munkája miatt egyszerűen csak „talpas hölgyként” ismernek. - Én igyekszem ezt ellensúlyozni. A prágai önkéntesek ebédelni vagy kávézni hívják a szexmunkásokat, és virágot visznek nekik. Az International Justice Mission nevű jogvédő szervezet ügyvédeket küld Thaiföldre és Indiába, hogy nyomást gyakoroljanak a helyi hatóságokra a közvetítői körök felszámolása céljából. A Shared Hope International ötszáz, a mumbai bordélyokból kimenekített fiatal szexrabszolgának nyújt menedéket a menhelyein. Egy új-zélandi nő a Németországba közvetített thai nők között végzett munkájáról mesélt. Egyedül Berlinben tizenkétezer thai prostituált űzi az ipart. A szolgálat munkatársa zenei lemezekkel, virággal, apró figyelmességekkel próbál kedveskedni nekik. - Ezek a nők megalázottan, magányosan tengetik az életüket egy idegen, rideg országban magyarázta. - Senkiben sem tudnak bízni, mert a többségüket molesztálta az apja, a bátyja, és később egy egész sor férfi, akiknek csak a testük kellett. Én nem vallást, hanem szeretetet kínálok nekik, de ha Isten is érdekli őket, akkor adok valamilyen keresztény olvasnivalót is. Saját szememmel láttam, ahogy a sztriptízbárban az oszlopon tekeregve olvassák a kis füzeteket, miközben a férfiak mohón legeltetik rajtuk a szemüket. Ezt a képet nem volt könnyű kitörölnöm a memóriámból. Visszatérve a konferenciaterembe, egy kirgiz nő elmesélte, hogy erőszakolták meg hároméves korában. - Tudom, min mennek keresztül ezek a lányok - mondta. - És azt is tudom, miért lesz belőlük szexmunkás. Fogalma sincs, milyen nehéz az olyan országok helyzete, mint ahonnan én jövök. Nincs munkalehetőség. Én befogadom ezeket a tizenöt-tizenhat éves fiatal lányokat, akik az utcán élnek. Isten segítségével megpróbálunk változtatni a helyzetükön, új életet keresünk nekik. Mint megtudtam, a szexiparban dolgozó nők körülményei országonként változnak. Egy Costa Rica-i vagy detroiti utcalány egészen más világban él, mint aki Las Vegasban vagy Dubaiban űzi ugyanezt az ipart. A fejlődő országokban élők tragikus élettörténetét hallgatva föltettem a feleségem által javasolt kérdést: „Hogyhogy nem váltak férfigyűlölővé mindazok után, amin keresztülmentek?’' Megakadt a szemem egy feltűnően jó alakú, szőke ausztrál szépségen, Sandrán. Előttem ült, tőlem balra. Nincs az a férfi, aki ne vette volna észre! Ő volt az, aki elsőként ugrott a kérdésemre: - Férfigyűlölővé? Én imádom a férfiakat! Olyan könnyen lehet őket manipulálni! Sandra gazdag országból jött, ez a történetéből is kiderült. - Tudtam, hogy szép vagyok, mert a suliban minden srác velem akart lefeküdni. Ha beléptem valahová, minden férfi tekintete rám szegeződött. Akkor hát fizessenek! - gondoltam. Felkerestem egy stricit, s fél évig minden ragyogóan ment. Bérelt nekem egy elegáns szállodai lakosztályt, bármikor hívhattam a szobaszervizt, és elképzelhetetlenül sok pénzt kerestem. Aztán rászoktam a kábítószerre és az alkoholra. A férfiak egyre perverzebb dolgokat kértek tőlem, olyasmit, amit a kemény pornóban láttak. El sem tudom mondani, milyen végtelenül magányosnak éreztem magam. Egész álló nap csak ültem az ágy szélén és bámultam a tévét, este meg jöttek a pasik.
Se barátok, se család, a szállodai szobán kívül nem volt életem. Állandó szégyenérzet gyötört. Olyan depressziós lettem, hogy egy egész évig fel sem keltem az ágyból. Sandra végül rátalált egy keresztény menhelyre, amelyet Perth egykori első számú madámja vezetett. - Bevallom, még mindig nehéz, pedig már hat hónapja nem dolgozom. Nemcsak a szertől váltam függővé, hanem a hatalomtól és a pénztől is. Mivel kimaradtam az iskolából, nem értek semmihez. De azt tudom, mit akar velem Isten. Meg kell gyógyulnom. Eszembe jutott Hilda, a Costa Rica-i lány. Az ő esetében - a bántalmazásokat, az elutasító családot, a szegénységet figyelembe véve jóval szembetűnőbb, hogy gyógyulásra van szüksége, gondoltam, Sandrát ezzel szemben az élvezeteket habzsoló, szexközpontú, pénzsóvár társadalom betegítette meg. Bizonyos szempontból rá talán nehezebb út vár. Linda vette át a szót, az egykori madám, akit Sandra korábban említett. - Azt mondják, a prostitúció áldozatok nélküli bűnözés. Hát akkor hallgassák meg ezeket a történeteket! Szerintem ez a leggonoszabb dolog a világon! Kilencéves prostituáltakról is tudok Perthben! Minden szexmunkást, akit ismerek, molesztálták gyermekkorában. Értem húsz éven át imádkozott a keresztény anyám, hogy szálljak ki, de Sandrához hasonlóan én is pénzfüggő voltam. Amikor végül abbahagytam, félthettem az életemet, mert a volt stricim nyolcszor próbált megölni. Felkerestem néhány egyházi vezetőt, de kiderült, hogy nem igazán akarnak tenni az ügyért. A politikusok pedig - köztük egykori kuncsaftjaim! - egyszerűen legalizálni akarják az ipart. Nem vagyok valami jól eleresztve anyagilag, de inkább eszem kukacot egész életemben, mint hogy újra áruba bocsássam a testemet. A pillanat alkalmasnak tűnt arra, hogy még egy kérdést föltegyek a listámról: „Prostituált ismerőseik közül hányan akarnak kiszállni?” A résztvevők egyetértettek: mindenki. Az első néhány hónapban még vonzónak tűnik a „szakma”, mert könnyen szerzett pénzzel és hercegnői ellátással jár. Ám idővel egyre többet követelnek a futtatók, a kuncsaftok erőszakossá válnak, s egyedül a drog és az alkohol jelent menedéket. Akaratlanul is az e-mail postafiókomban felbukkanó, a spam- szűrőmet kicselező hirdetések jutottak eszembe. Egzotikus nevű könnyű nőcskék ígérik, hogy bármit megtesznek, ha a linkre kattintok. A szexipar úgy adja el magát, mintha felnőttek közös játéka lenne, amelyben senki sem sérül és nincsenek következmények. Akkor miért mesélnek ezek a nők órák óta ennek az ellenkezőjéről? Néhányan, például Hilda, testi bántalmazást is szenvedtek, de érzelmi sérüléseket valamennyien szereztek. Ezenkívül mindnyájan áldozatnak érzik magukat. Már csak egyetlen kérdésre volt időm. - Tudják-e, hogy Jézus beszélt a szakmájukról? Felolvasom, mit mondott: „Bizony, mondom nektek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában.” Jézus kora vallási vezetőihez intézte ezeket a szavakat. Vajon mit érthetett ez alatt? Vajon miért épp a parázna nőket emelte ki? Néhány perc csöndet követően egy fiatal kelet-európai nő szólalt meg tört angolsággal. - Mindenki számára létezik olyasvalaki, akit lenézhet. Kivéve minket! Mi a lehető legmélyebben vagyunk. A családunk szégyell minket. Nincs a világon olyan anya, aki azt mondaná a kislányának:
„Kicsim, szeretném, ha prosti lennél, amikor nagy leszel.” A legtöbb országban törvényszegésnek számít, amit csinálunk. Higgye el, pontosan tudjuk, mit gondolnak rólunk az emberek! Kurvának, szajhának, lotyónak, cafkának neveznek minket. És annak is érezzük magunkat. Nálunk senki sincs mélyebben. És az, akinek már nincs lejjebb, néha segítségért kiált. Ezért örülünk, ha Jézus jön és segít. Talán ezt akarta mondani. Igen, talán ezt. Néhány órával később előadást kellett tartanom a konferencián. Az utolsó percig készültem a szállodai szobámban. Vajon mit mondhatnék az imént hallottak ismeretében, amit a prostituáltak és az őket segítő szolgálatok munkatársai egyaránt vigasztalónak és bátorítónak érezhetnek? A szervezők arra kértek, hogy a kegyelemről beszéljek, mert erről szól az egyik könyvem. Vajon Isten kegyelme elér-e oda is, ahonnan már nincs lejjebb? Jelent-e ott is valamit a hit? Az előadóteremben kiszúrtam néhány férfitársamat, valószínűleg a létesítmény dolgozóit, ám továbbra is kisebbségben maradtam. A terem zsúfolásig megtelt nőkkel, s ezúttal ők hallgattak, én beszéltem.
A kegyelem olyan, mint a víz: lefelé folyik Green Lake, 2004 augusztusa
Könyveimben több helyen is említem egy chicagói barátomat, persze mindig álnéven. Ezen ő csak nevet, hiszen az ismerősei azonnal felismernék, ha olvasnának róla. George nemrég súlyos stroke-ot kapott, aminek hatására az agya jelentős része károsodott. Ezzel véget értek hosszú, parttalan beszélgetéseink, amelyeket a chicagói politikáról, a genderelméletről, a teológiáról és George vietnami emlékeiről folytattunk. George sokáig egy könyvesboltot vezetett, elsősorban azért, hogy naprakész legyen a könyvvilágban, a haszon csak másodsorban foglalkoztatta. Még szerencse, hiszen a bolt alig hozott valamit a konyhára, s végül fel is kellett számolnia. Amikor egy-egy vásárló felébresztette a kíváncsiságát, George meghívta az utca végén található kétes tisztaságú kifőzdébe. Ott volt a székhelye, a nap java részét ott töltötte, végtelen számú kávét megivott, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott (akkoriban még nem tiltották a dohányzást a vendéglátóhelyeken). Soha nem piszkáltuk a koffein- és nikotinfüggőség miatt, mert tudtuk, hogy ezek tartják vissza egy még rosszabbtól, az alkoholtól. Az orvos figyelmeztette, ha még egyszer leissza magát, az az életébe kerülhet. George évente partit rendezett, hogy megünnepeljen egy újabb józanul eltöltött évet. George semmiféle sémába nem illett bele. Pacifista mennonita nevelést kapott egy kansasi farmon, lázadó korszakában elszegődött katonának és Vietnamban harcolt, majd egy nagyvárosban, Chicagóban telepedett le. Biszexuális volt, férfi és női partnerei egyaránt akadtak. Ez a láncdohányos, biszexuális, alkoholista barátom mégis jobban értette a teológiát, mint egy egyetemi professzor. Elmesélte, hogy első, bizonytalan lépéseit az Anonim Alkoholisták gyűlésén tette meg Isten felé, ahol el kellett ismerniük egy úgynevezett „felső hatalom” létezését. Aztán egyszer a távirányítót kapcsolgatva megmagyarázhatatlan módon ott ragadt egy vallási csatornán. Épp az Amint vagyok kezdetű éneket adta elő egy kórus. George letette a távirányítót, és figyelmesen végighallgatta az első, majd a második versszakot. Amint vagyok, nem várva, hogy Lelkemnek terhe, szennye fogy, Te, aki megtisztíthatod: Fogadj el, Jézusom! Közben a tévében közvetített istentiszteleten sokan előreverekedték magukat a szűk padsorok között a pulpitushoz, majd elvonultak imádkozni egy-egy segítővel. George számára ismerős volt a látvány, többször is volt benne része gyermekkorában. Mégis ott ragadt a képernyő előtt, és ő lepődött meg a legjobban, amikor könnybe lábadt a szeme.
Amint vagyok, nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át; Hadd bízza lelkem rád magát: Fogadj el, Jézusom! - Aznap este értettem meg először - mesélte később -, hogy Isten úgy szeret, ahogy vagyok. Mindenki más feltételeket állít. A családomnak csalódást okoztam, mert nem sikerült kihoznom magamból a legtöbbet sem az iskolában, sem a szakmában, semmiben. Csalódást okoztam az otthoni gyülekezetemnek is, mert elmentem harcolni a háborúba, meg a magánéletem miatt is. Csalódást okozok a barátaimnak és az orvosomnak is, mert nem vigyázok eléggé az egészségemre. A bagó, az ivás, a helytelen táplálkozás... Csóró, dagadt, ronda és egyre öregebb vagyok. Egyedül Isten szeret úgy, ahogy vagyok. Önök között vannak olyanok, akik nemcsak a családnak és a barátoknak okozott csalódás érzését ismerik, hanem jó adag elutasításban, szégyenben, sőt számkivetettségben is részük volt. Tudják, milyen az, amikor az ember gyűlöli saját magát, mert nem sikerül teljesítenie sem a saját, sem a környezete elvárásait. Azok pedig, akik a világ különböző részeiről érkezett missziós szervezetek képviseletben ülnek itt, és az úgynevezett „jó emberek” által messziről elkerült közegben végzik a munkájukat, nap mint nap ilyen történetekkel szembesülnek. George barátom tanított meg arra, hogy a kegyelem olyan, mint a víz: lefelé folyik. Otthon, Coloradóban a hegyi túrákon bőven akad alkalmam megtapasztalni, micsoda ereje van ennek a lefelé csordogáló víznek. Ami odafentről, a havas csúcsról parányi érként indul el, erőt gyűjtve gördül le a hegyről, és a többi erecskével találkozva váj utat magának a földben, a fűben, a sziklában. Ez az erő az idő múlásával képes átalakítani a tájat, és kivájni mondjuk a Grand Canyont pusztán azért, mert rendíthetetlenül keresi a legalacsonyabban fekvő helyet. Ma délután több olyan élettörténetet is végighallgattam, amely párhuzamba állítható George barátoméval. Olyanok meséltek szívbe markolóan az életükről, akik a legsivárabb mélység után megismerték a megváltást, és átélték, hogy bár az emberek megvetik, Isten elfogadja őket. Akármilyen mélyre süllyedünk is, a kegyelem a legalacsonyabban fekvő helyet keresi. Munkám során volt szerencsém interjút készíteni Robert Coles pszichiáterrel, aki egyben a Harvard egyetem professzora is. Pályafutása nagy részét a társadalom peremén élőknek szentelte, akikre túl kevés figyelem vetült. Idénymunkásokkal, részes bérlőkkel, az Appalache hegységben lakó szegények gyermekeivel foglalkozott. Elárulta, hogy a Harvardon minden előadását ugyanúgy kezdi: James Agee írótól idéz, aki a szegénységben élő vidéki amerikaiak életét dokumentálta. „E személyek egyike sem utánozható le, nem helyettesíthető, és még hozzá hasonló sem létezett soha. Minden ember egy új és kimondhatatlanul zsenge élet, amely szinte minden lélegzetvételnél sérül, de majdnem olyan nehezen pusztítható el, mint amilyen sérülékeny: egy időre védtelen elszenvedője a világegyetem roppant támadásainak.” Itt, Green Lake-ben e „roppant támadások” számos példájából, de az emberi élet törékenységéből is ízelítőt kaptam. Ezenkívül élő bizonyítékait láttam a kegyelem erejének, amely először ugyan lefelé
folyik, de utána elképzelhetetlen magasságokba röpíti az embert. Az Üdvhadsereg nem véletlenül nevezi a „kegyelem diadalának”, ami a lecsúszottakkal történhet. Úgy vélem, a jelen lévő hölgyek is valamennyien Isten kegyelmének győzelmi trófeái. Aki szexmunkások között szolgál, nyilván különleges nehézségekbe ütközik. Gondolom, a lehetséges támogatók nem szívesen szánják pénzüket olyan nőkre, akiknek szerintük nem az egyházban, hanem a börtönben lenne a helyük. Önök természetesen Jézus példáját követik, amelyet sokan ma is éppen úgy félreértenek, mint az ő idejében. Hadd jegyezzem meg, hogy az önök által végzett munka nemcsak a pártfogoltjaik számára értékes, hanem számunkra is, akik a partvonalról figyeljük azt. Hiszen az egyén misztériumára emlékeztet, és erre bizony nemcsak a modern társadalomnak, hanem nekünk, a hívők közösségének is nagy szükségünk van. George barátom maga volt a megfejthetetlen titok számomra. Soha, semmiféle skatulyába nem tudtam belepréselni. Valahogy egyikbe sem passzolt. Pacifista létére Vietnamban lövöldözött, amatőr teológus létére kedvét lelte a szexuális kísérletezésben, ragyogó elme létére a létminimumon tengődött, szenvedélybetegként legyőzte egyik szenvedélyét - igaz, a többit nem. Mondom, maga volt a csoda. Oroszországi látogatásomon vettem egy matrjoskababát, tudják, amelyik a derekánál szétszedhető, és egyre kisebb babák bújnak elő belőle. 1991-ben szinte óráról órára változott a politikai helyzet, így nem sikerült eltalálnom, melyik baba a nyerő. Azt választottam, amelyikre Mihail Gorbacsov volt felfestve. Ha szétszedjük, előbukkan Borisz Jelcin (aki hamarosan átvette a vezető pozíciót Gorbacsovtól). Ha őt is szétszedjük, jönnek az egyre kisebb méretű babák: Hruscsov, Sztálin, Lenin. Erről jutott eszembe később, hogy voltaképpen mi is matrjoskababák vagyunk: többféle én rakódik le bennünk, a jó és a rossz, a bölcsesség és az ostobaság, az értelem és az ösztön titokzatos ötvözetét hozva létre. A mai világban nem sok helyet hagyunk a misztikum számára. Szétszedjük, analizáljuk a dolgokat. A szociológusok megállapítják, milyen körülmények között válik valaki bűnözővé, az evolucionista biológusok pedig az állatvilágban keresik az emberi viselkedés magyarázatát. Az ember azonban valami titokzatos módon rendre kitör ezekből a skatulyákból. Két elkényeztetett, a kiváltságos gazdagok életét élő coloradói kamasz egyszer csak besétál a Columbine középiskolába, és legyilkolja tizenkét évfolyamtársát meg egy tanárát. Egy Teréz nevű albán apáca nem sok örömét leli abban, hogy földrajzot tanítson gazdag gyerekeknek viszont boldog, amikor haldokló kalkuttai koldusokat ápolhat. Látható, a misztérium kerekedik felül. Valamennyien magunkban hordozzuk a kétségbeesés és a győzelem, a bűn és a megváltás, a kegyetlenség és a könyörület, a hűség és az árulás, a szeretet és a gyűlölet lehetőségét. Döntéseink, kialakult személyiségünk sem változtatnak a megjósolható grafikonon. Miért választja egy nő a prostitúciót? Mert molesztálták gyerekkorában? Anyagi okokból? Mert mélyen magányos? Mert felborult a kémiai egyensúly a szervezetében? Vagy mert alacsony az önértékelése? Az összes tényezőt kipipálhatjuk, a titok akkor is titok marad. A szexualitás, mint az emberi viselkedés többi aspektusa, ellenáll a redukciónak. A Bloodhound Gang nevű rockzenekar arra buzdít: „Te meg én, baby, mi is csak emlősök vagyunk, hát csináljuk úgy,
mint ők a Discovery Channelen!” A dalszöveg találóan megragadja a szexközpontú társadalom gondolkodását, amely minden lehetséges emberi aktusról kimerítő videós háttéranyaggal szolgál bárki számára, aki rendelkezik számítógéppel és internet-hozzáféréssel. Épp csak az a bökkenő, hogy mi, emberek, nem úgy csináljuk, mint az állatok. Coloradóban számtalan emlősállat vesz körül. Megfigyeltem, hogy az ő szexualitásukban nyoma sincs a misztikumnak. A jávorszarvasbikák szeptemberben három héten át bőgnek és vívják agancspárbajukat, majd a győztes vadul meghág úgy hatvan-száz jávorszarvastehenet. Az aktust nem tekinti magánügyének, ott enged az ösztönnek, ahol éri: a helyi golfpályán vagy az én hátsó kertemben. Az év maradék negyvenkilenc hetében szemlátomást eszébe sem jut a szex. Ez számára egyszerűen szezonális, biológiai kérdés és semmi több. Vajon az ember számára pusztán testi kérdés-e a szexualitás? Hallgassunk meg pár countryszámot: szinte mindegyik a hűtlenségről szól! Lapozzuk fel az újságot, és azt látjuk, hogy a gyilkosságok jelentős része az elhagyott szeretővel folytatott veszekedésre vezethető vissza! Önöknek persze nem kell ezt magyaráznom. A ma délután végighallgatott történetek elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra nézve, hogy a szexben nemcsak a testével vesz részt az ember. Az a lelket is érinti. Minden nő, aki elmesélte az életét, azt is elmondta, hogy a sebeit e tény tagadása miatt szerezte. Sokukat a gyermekkorukban kapott sérülések terelték a szexipar felé. Aztán ott újabb sebeket szereztek, amelyek végül menekülésre késztették őket, különösen, miután megízlelték a kegyelem gyógyító balzsamát. A vágyaink, így a szexuális vágyaink sem helytelenek. Olyanok, mint a lépcsőfokok, amelyek elvezetnek a szépségig, a bensőséges kapcsolatokig, és végső soron Istenig, akitől mindezeket ajándékba kaptuk. Ha kivesszük ezeket a lépcsőfokokat, nem marad más, mint néhány szanaszét heverő farúd, amely sehová sem vezet. Önök, akik hátat fordítottak a szexiparnak, nem úgy léphetnek a gyógyulás útjára, hogy elfojtják a szexuális vágyaikat, netán visszaélnek velük, hanem úgy, hogy visszaillesztik őket a megfelelő helyre. Önök, akik gyerekek és fiatal lányok között szolgálnak Indiában, Brazíliában, Thaiföldön, Ausztráliában és a Cseh Köztársaságban, pontosan értik, miként értelmezi félre és fosztja meg minden misztikumtól az embert a mi kultúránk. Amint úgy érezzük, hogy végre megfejtettük egy embertársunk viselkedését, máris kitesszük magunkat a tévedés veszélyének, és számos meglepetésre számíthatunk. Az emberi élet redukálhatatlan, és a cselekménye inkább hasonlít egy Dosztojevszkij- regényre, mint egy szoftverkézikönyvre. A legnagyobb büszkeségeik között is lesznek olyanok, akik visszatérnek majd előző életvitelükhöz, és a legádázabb ellenfeleik közül is bűnbánóan keresnek majd néhányan önöknél menedéket.8 „Komoly dolog - írja C. S. Lewis - potenciális istenek és istennők társadalmában élni, és felismerni, hogy a legunalmasabb és legérdektelenebb egyén is, akivel szóba elegyedik az ember, egy napon olyan teremtménnyé alakul át, akinek imádására erős késztetést érzünk, illetve olyan szörnyűség és romlás keríti hatalmába, amit ma még legfeljebb rémálmainkból ismerhetünk. Bizonyos értelemben reggeltől estig mindannyian azon munkálkodunk, hogy egymást az egyik, avagy a másik irányba tereljük.”
Az egyén misztériuma gyarlóságunkra emlékeztet, mint ahogy ez a konferencia is ezt juttatja eszembe. Egyes hívők a kereszténység kezdeteitől fogva nem hajlandók tudomásul venni, hogy igenis mindannyian hibázunk. Pál apostol küzdött a gnosztikusok ellen, akik a megvilágosodás magasabb fokára hivatkoztak. Harcolt a farizeus lelkületű keresztények ellen, akik a vallási előírások szigorú betartását követelték. Szembeszállt az „igazakkal”, akik megvetettek bizonyos kategóriákba sorolható bűnösöket. Ezek a tendenciák a mi világunkban is megfigyelhetők. Jómagam olyan maximalista hívő közösségben nőttem fel, amelynek tagjai úgy érezték, elérkeztek a megvilágosodás magasabb fokára. Folyton a lelki életük mélységével foglalkoztak, és egymással versengve igyekeztek kerülni bizonyos viselkedésformákat. A gyülekezetünk egyik hölgytagja azt állította, hogy tizenkét éve nem követett el bűnt. Ugyanezek az emberek azonban a leghalványabb lelkiismeret-furdalás nélkül meséltek rasszista vicceket, és megsértették az emberi jogokat. Sőt egyfajta édes, hódító büszkeséget éreztek a sok „nem lelki”, különösen megrögzött bűnös lenézésekor. A homoszexuálisok és a prostituáltak egyaránt ebbe a kategóriába tartoztak. Pál egyértelmű támadást indít a bűnök rangsorolása ellen a Rómaiakhoz írt levél első és második fejezetében. Ő is lajstromot készít a bűnösökről, és a legkirívóbbakkal kezdi: elhajlottak, fajtalankodók, gyilkosok, istengyűlölők (különös módon itt kapnak helyet olyan hétköznapibb bűnök is, mint a kapzsiság, az irigység, a pletyka, a szülők iránti engedetlenség). Miközben olvasói, a tisztes állampolgárok felsőbbrendűségük kényelmes tudatában egyetértően bólogatnak, a második fejezetben Pál már egyenesen nekik szegezi mondandóját: Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” Sosem raboltam bankot, de nem kozmetikáztam-e az adóbevallásomat? Hátat fordítottam-e a szükséget szenvedőnek, mert kiveszett belőlem az együttérzés? Pál a hegyi beszéd logikáját követi: a gyilkosság és a házasságtörés csak intenzitásában különbözik a gyűlölettől és a bűnös vágytól. Sőt a botrányosan gonosz ember tulajdonképpen még előnyben is van, hiszen az ő lelkiismerete egyfajta belső iránytűként jelzi, hogy vészesen letért a pályáról. Pál legcsípősebb megjegyzései egy harmadik csoportnak, az igazaknak szólnak. Az ő korában ez a zsidókat jelentette, akik aprólékosan ügyeltek a törvény betartására. A szövegben található személyes névmások arról árulkodnak, hogy Pál, a farizeusok legnagyobbika nagyon is jól ismerte ezt a szindrómát. A gonoszokról többes szám harmadik személyben, a tisztes állampolgárokról többes szám második személyben beszél, ám amikor az önelégült igazakat jellemzi, többes szám első személyre vált: „Mi tehát az igazság? Különbek vagyunk? Egyáltalában nem!” Pál tisztában volt vele, milyen veszélyes, ha az ember erkölcsileg felsőbbrendűnek érzi magát. Hiszen ő maga is, amikor még a legigazabbak közé sorolta magát, üldözte a keresztényeket, és egyikük kínhalálához hozzá is járult. Egy másik levelében így ír: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” Érdekes, hogy Pál, a nyelv mestere nem azt írja, hogy első voltam, hanem hogy első vagyok. Tudta, milyen gyarló az ember. Aki a testen csomót vagy furcsa kinövést találva a tagadásba menekül, és nem megy el orvoshoz, az életet veszélyezteti. Ha a bűn meglétét tagadjuk, mintha ott sem lenne, még súlyosabb következményekre számíthatunk. Ha nem fogadjuk el a kíméletlen diagnózist, a gyógymódját sem
fogjuk megtalálni. Pál arra a következtetésre jut, hogy „nincsen igaz ember egy sem”. Ezzel a sommás megállapítással vezeti be az evangélium magyarázatát a Római levél harmadik fejezetében. Az emberi gyarlóság egyetlen gyógymódját, Isten kegyelmét ingyen, a törvénytől és minden emberi erőfeszítéstől, önjobbító szándéktól függetlenül kapjuk. Márpedig az ajándékot csak el kell fogadni, ki kell nyújtani érte az üres kezünket. Na persze, a saját igaz voltáról meggyőződött bűnös számára nincs ennél nehezebb mozdulat. George barátom mondta egyszer: „Úgy érzem, megrekedtem valahol az »amint vagyok« és az »amint lennem kellene« állapota között.” Nos, ez mindnyájunkra igaz. Kamasz- és egyetemista éveimben képmutatónak tituláltam a mereven konzervatív maximalistákat, és talán igazam is volt. Ma már inkább önkritikusan és együtt érzően szemlélem őket. Hiszen, ha ahhoz mérjük magunkat, amilyennek lennünk kellene, mindnyájan képmutatónak bizonyulunk. Az egyházon belül viszont nyíltan vállalhatjuk hibáinkat, és részesülhetünk a kegyelem gyógyító erejében. Az egyik legmegindítóbb történetet ma délután egy fiatal thaiföldi nőtől hallottam, aki kegyetlen őszinteséggel mesélt szexfüggőségéről. Az arcát a kezébe temetve mondta el, hogy még saját fiait is meg akarta erőszakolni. De megtapasztalta, hogy Isten kegyelmében valóban gyógyító erő rejlik, majd pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: „Mégsem könnyű a gyógyulás.” Milyen igaza van! Bármelyikünk tudna mesélni arról, micsoda erők harcolnak benne a gyógyulás ellen. George barátom sem próbálta szépíteni soha, milyen küzdelmeket él át. Pál apostol a Római levél kuszaságában is magasröptű hetedik fejezetében számol be a saját harcairól. Nem, nem könnyű a gyógyulás. Csak egyvalami nehezebb: megmaradni a betegségben. John Piper író és lelkész azt állítja: a szexuális bűnökben nem maga a paráznaság, a pornográfia vagy a többi erkölcstelenség a tragikus, hanem az, ahogy az embert mardossa a bűntudat és saját gyarlóságainak tudata, és úgy érzi, még Isten sem talál benne semmi használhatót vagy szeretnivalót. A bűntudatban fetrengve visszariadunk Isten felkínált megbocsátásától. Dávid király, aki egy egész nemzet számára vált a gyarlóság jelképévé, legnagyobb bukása után írta a következő sorokat: „A véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen. Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” Ezer évvel később Pál így foglalta szavakba, miben reménykedünk mi, keresztények: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem”. Ezen a konferencián ezt a „még bőségesebben” kiáradó kegyelmet ünnepeljük. Ha azért gyűltünk volna össze, hogy pusztán az emberi misztériumról és gyarlóságról szolgáltassunk újabb, elrettentő bizonyítékokat, akkor semmi reményt nem tudnánk felmutatni a világnak. Ezzel szemben azért vagyunk most együtt harminc országból, hogy az emberi természet újabb tulajdonságát, a megválthatóságot hirdessük. A Bibliából hangos, tiszta trombitaszóként hangzik a szilárd ígéret: mindegy, milyen vagyok és mit tettem, az újrakezdés lehetősége számomra is tárva-nyitva áll. Az első evangélium, Mátéé Jézus őseinek felsorolásával kezdődik. József és Mária bár egyszerű emberek voltak, a családfájukat nevezetes személyekre vezethették vissza. Leszármazottai például Izrael legnagyobb, államalapító királyának. Ám a felsorolás néhány csontvázat is kienged a szekrényből. A zsidó családfák nemigen szokták megemlíteni a nőket, itt mégis szerepelnek néhányan. Támár, a gyermektelen özvegy prostituáltnak öltözve a saját apósát csábította el, hogy a Messiás őse
lehessen. Ráháb nemcsak látszólag, hanem valóságosan is prostituáltként kereste a kenyerét. Betsabé pedig Dávidban ébresztett vágyat, amiből az Ószövetség leghíresebb botránya kerekedett. Jézus elődeire tehát vetül némi árnyék, ám ez is csak azt mutatja, hogy ő a szégyent tudatosan felvállalva, leplezetlenül lépett be az emberi történelembe. A tökéletlen családfa emellett a megváltás erejét is bizonyítja, ha ilyen nők kaptak szerepet a világ megváltójának múltjában. Ha a Bibliában előforduló gyilkosokat akarnánk sorra venni, bizony legnevesebb szereplőit is meg kellene említenünk: Mózest, Dávidot, Pált. Ha árulókat keresnénk, nemcsak Júdást, hanem Pétert és más tanítványokat is megtalálnánk köztük. Ha pedig a szexuális kicsapongást vennénk górcső alá, két névtelen nőre is bukkannánk, akinek az életét a Jézussal való találkozás változtatta meg. A János evangéliuma nyolcadik fejezetében egy házasságtörésen ért asszonyról esik szó. Valószínű, hogy a megszégyenítés részeként félmeztelenre vetkőztetve vonszolták a vallási „szakértők” elé. Az ítélet: kövezzék halálra. Szokás szerint az ominózus férfiút senkinek sem jut eszébe megvádolni (noha a nőt vele érték tetten), és a vádlókat szemlátomást a legkevésbé sem érdekli a nő sorsa - annál inkább szeretnének túljárni Jézus eszén. Ami Jézust illeti, megvárja, míg oldódik kissé a feszültség, addig csendben írogat a porba. Majd felegyenesedik, és a zsibongó csoport felé fordul: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ!” Ezzel az egyetlen mondatával véget is vet mindenféle megkülönböztetésnek: nincsenek többé „jók”, mint mi, vallási vezetők, és „rosszak”, mint ez a szajha. Jézus egészen más szemmel nézi a körülötte lévőket. Egyszerű embereket lát, akiknek szükségük van Isten kegyelmére, és akiket csupán az különböztet meg egymástól, hogy tudomásul veszik-e ezt vagy sem. A szerencsétlen asszony, aki állát leszegve, az első kő ütésére várva toporog előtte, tudomásul veszi. Miután minden bámészkodó eloldalog, az egyetlen, aki valóban bűntelen, elbocsátja a vétkest. „Én sem ítéllek el téged - mondja -, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” Az asszony pedig csodálkozva tapasztalja meg, hogy valaki nem a múltja, hanem a jövője alapján ítélkezik fölötte. Lukács evangéliuma hetedik fejezetében egy másik nő találkozik Jézussal: ő nem egyszerűen házasságtörő, hanem hivatásos utcanő, aki testét árulva keresi meg a betevőt. Ez a nő vakmerően beront egy farizeus házába, a rituális tisztaság összes előírását megszegi, és drága parfümmel keni meg Jézus lábát. Ráadásul ezután nem átallja kibontott hajával letörölni a könnyeivel keveredő drága kenetet. Ezen a sivatagos vidéken a parfüm a prostituáltak legfontosabb munkaeszközének számított így már érthető, miért került ez az ajándék egyévi jövedelmébe. Azzal, hogy minden vagyonát Jézus lábára önti, a nő otthagyja a „hivatását”, és Jézusra bízza a jövőjét. A házigazda, a farizeus, aki már eddig sem viselkedett túl udvariasan Jézussal, felháborodik. Hát nem tudja, ki ez a nő? Egy bűnös! Úgy véli, Jézus nem lehet igazi próféta, ha ilyen botrányos jelenetbe keveredik. Pedig a jelenet, amely a farizeus szerint Jézus hitelességét veszélyezteti, éppenséggel megalapozza azt: ő az, aki Isten bőséges kegyelmének közvetítőjeként jött közénk. „Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” A köztiszteletben álló vallási vezetők, a farizeusok szigorúan meghatározott erkölcsi rendszert alakítottak ki, ők jelentették a „szakma csúcsát”. Jézus követőinek nem sok esélyük lehetett velük szemben, hiszen az említett két nőhöz hasonlóan kérdéses múltú asszonyok, áruló tanítványok,
rabszolgák és azok tulajdonosai, és egy keresztények kínzására specializálódott zelóta is tartozott közéjük. Az emberi gyarlóság e mintapéldányai mind a tíz parancsolatot megszegték. Ám Jézus Lelkével feltüzelve mégiscsak e díszes társaság forgatta fel a világot. És miközben a Jézus által elindított mozgalom a mai napig gyarapszik, a farizeusok hamarosan elhagyták a színt. Ezen a konferencián alkalmam nyílt a megváltás regényes történetének újabb fejezeteit megismerni. Meghallgathattam egy ismert ausztráliai madám történetét, aki ma a szexuális rabszolgaságból szabadulni vágyó nőknek nyújt menedéket. Megismerhettem egy olyan nő történetét, akit gyermekként adtak el prostituáltnak, és csaknem belehalt a mindennapos bántalmazásokba, ám Isten csodás módon válaszolt az imájára. Már az itt összegyűlt szervezetek neve is a reménység ígéretét hordozza magában: Új Élet Központ, Skarlátzsinór, Szabadító Projekt, Elveszett Drahma, Hágár Projekt. Mindnyájan Isten kegyelmének trófeái vagyunk, ki drámaibb módon, ki kevésbé. Jézus nem az egészségesekért, hanem a betegekért, nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött. Meg azért, hogy megváltson és megváltoztasson minket, és mindent újjátegyen. Kívánom, hogy az eddiginél is nagyobb tűzzel gondozzák a lelkeket, a sok törékeny életet, akiknek a világegyetem roppant támadásai jutottak osztályrészül.
A kételkedők apostola C. S. Lewisszal teológiai tanulmányaim során találkoztam először, amikor sem a főiskola, sem én nem örvendtünk a legjobb egészégi állapotnak. Az intézmény, több rektorváltással a háta mögött, hazalátogató misszionáriusokkal és egyéb ideiglenes munkaerővel töltötte fel az üres tanári állásokat, akik minden jel szerint túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Ami engem illet, fundamentalista neveltetésem és ifjonci pökhendiségem miatt megvetéssel tekintettem főiskolámra. Hogy kerültem én ide? - kérdezgettem magamtól. Kárörvendően kerestem a hibát diáktársaim hitében, és megválaszolhatatlan kérdésekkel igyekeztem sarokba szorítani tanáraimat. Ha jól emlékszem, a kozmikus trilógiát9 olvastam először Lewistól. Talán nem ez a legjobb műve, rám mégis mély hatást gyakorolt. Olyan hihetően ábrázolta a természetfölötti világot, hogy attól fogva nem hagyott nyugodni a kérdés: Mi van, ha mégis létezik? Mi van, ha létezik egy másik világ, és valóban természetfölötti erők munkálkodnak a színfalak mögött - nemcsak a bolygó életében, hanem az enyémben is? Ezek az apró lökések szinte földrengéssé erősödtek, amikor a Keresztény vagyok, a Csodák és a Fájdalom című könyveket is elolvasom. Ezen olvasmányok hatására leomlott minden védőbástyám és a mögöttük megbúvó büszkeségem is. Lewis néhány évvel korábban, 1963-ban halt meg. Ekkor még számos könyve ismeretlen volt az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán, így Angliai antikváriumokból hozattam át őket. Úgy viaskodtam velük, mint valami vitapartnerrel, de végül velem is az történt, mint magával Lewisszal: kapálózva, tiltakozva, de mégiscsak berángattak Isten országába. Lewis azóta is állandó útitársam, a háttérből figyelő mentorom. Ott ül mellettem, és folyamatosan ösztökél, hogy fejlesszem írói stílusom, gondolkodásom, jövőképem és az egész életem. Lewis lépésenként jutott el a hitre. Először csak istenhívő lett, majd fokozatosan vált meggyőződésévé a testté lett Isten tanítása és a kereszténység hitrendszere. „Úgy éreztem magam, mint egy hóember, aki végre-valahára olvadni kezd” - írta. Mivel korábban maga is ateista volt, élete végéig együtt tudott érezni azokkal, akik nehezen szánják rá magukat a hitre. Chad Walsh nevezte el Lewist találóan „a kételkedők apostolának” az első róla szóló könyvben még 1948-ban. Azóta több évtized eltelt, de Lewis írásai még mindig kihívást és útmutatást jelentenek a kétkedők számára. Tégláról téglára bontja le a hittel szemben emelt falakat, és nyitja meg az elme és a képzelet kapuját egy másfajta látásmód előtt. C. S. Lewis úgy vélte, hogy a posztkeresztény kor modern embere a pogányok számára olyan, mint szűz szemében az elvált férj vagy feleség. A világ egyes tájain, például Kína falvaiban valóban friss, örömteli hírként fogadják az evangéliumot, de a nyugati világot már nem hatja meg. „Ezt már ismerem!” - mondja cinikusan a nyugati ember, és legyint. Az efféle olvasókat körmönfontabb, kifinomultabb írói módszerekkel lehet csak meggyőzni. „Nem arra van szükség, hogy sok-sok könyvecske szülessen a kereszténységről, hanem arra, hogy a keresztények sok különböző témában írjanak könyveket, amelyekben látens módon jelenik meg a kereszténység” - javasolta Lewis egyszer az anglikán egyház lelkészeinek. Magam is a Lewistól tanult írói megközelítést igyekszem alkalmazni a könyveimben. Az emberek
többsége ritkán fogad el olyan logikai érvelést, amelyet nem tud kötni saját valóságképéhez. A meggyőző írónak ezért hatnia kell az intuícióra is - mint ahogy Lewis hatott rám kozmikus trilógiájával, még mielőtt apologetikai műveit megismertem volna. Csak akkor tudtam hinni a láthatatlan világban, amikor a látható világban is felfedeztem nyomait. Maga Lewis is akkor tért keresztény hitre, amikor átérezte, hogy ez a hit egybecseng lelkének legmélyebb sóvárgásával, a Sehnsuchttal. Lewis, aki meggyőző hitvédőként könnyedén zavarba hozta diákjait, és nyilvános vitákon érezte igazán elemében magát, írásaiban inkább elbűvöli, mint lehengerli olvasóit. A hitet nem kérlelhetetlen érveléssel erőlteti rá közönségére, mint valami pap a szószékről, hanem gondolatmenete természetes és logikus következményeként jut el hozzá. Miután lovagiasan megvívta a maga kötélhúzó párbaját Istennel, ráébredt, hogy a kötél másik végén egy egészen más Isten áll, mint akit a szigorú, protestáns belfasti környezetben annak idején, kisfiú korában elképzelt. Jómagam hasonló elszántsággal küzdöttem egy kozmikus zsarnok ellen, végül mégis a kegyelem és könyörület Istenével találtam szemben magam. Idővel rátaláltam saját írói stílusomra. Mivel az egyházban megégettem magam, azóta is gyanakvással tekintek minden olyan hitszónokra és teológusra, aki a tekintély magaslatáról szólítja meg hallgatóit. Inkább megtanultam Lewistól, hogyan helyezkedjem az olvasó bőrébe, hogyan nyerjem el bizalmát, majd hívjam kísérőmül, miközben megkeressük a választ közös kérdéseinkre és kétségeinkre. Ez a megközelítés egyaránt illik újságírói hivatásomhoz és saját keresztény útkeresésemhez. Azonban velem ellentétben Lewis nem újságíró, hanem a középkori irodalom professzora volt. Talán épp az volt a legbámulatosabb teljesítménye, hogy hajlandó volt leereszkedni a populáris irodalom szintjére - igaz, oxfordi kollegái nem szükségszerűen sikerként könyvelték el ezt a teljesítményt. Lewis konyhanyelvből kölcsönvett hasonlatai és példái a buggyantott tojás, a homokpogácsa, az egérfogó - olyan ügyesen vezetik végig az olvasót a különböző bonyolult kérdések labirintusán, hogy a végcél és az odavezető út is egyértelműen kirajzolódik. Lewis úgy gondolta, a hitnek nem elég a tudomány szintjén megragadnia, az élet minden területén hatnia kell. Ha oxfordi tudós kollégái megvetően bírálták például a Csűrcsavar leveleit, a kozmikus trilógiát vagy Narnia krónikáit, Lewis mindig felidézte, mit mondott William Booth, az Üdvhadsereg tábornoka Rudyard Kiplingnek: „Fiatalember, ha egyetlen embert is megnyerhetnék Istennek azzal, hogy tamburinon dobolok a lábujjaimmal, megtenném.” Nos, Lewis is megfizette az árát annak, hogy dobolt a tamburinon: a sikereire irigy és a hite nyilvános vállalása miatt neheztelő professzorok megtagadták tőle a végleges oxfordi tanári kinevezést (a rivális egyetem, a Cambridge ezt később pótolta).10 Más szóval C. S. Lewis megerősített az írói hivatásban és abban az elképzelésemben, hogy szavakba foglaljam a hitemet. Magányos életforma ez. Ha nem egyedül vagyok a szobában, alig megy az írás. Ráadásul nem is mindig olyan üdvös az eredménye, hiszen amikor írok, akkor épp nem segítek a szegényeken, nem ápolok AIDS-betegeket, nem gondoskodom élelemről az éhezők számára, és még csak nem is folytatok fontos lelki kérdésekben eszmecserét senkivel. Lewis segített megértenem, hogy még ezzel az elszigetelt tevékenységgel is hatással lehetek a világra. Mivel magam
is egy inkább könyvmoly, mint emberbarát oxfordi professzor hatására változtam meg - mégpedig szó szerint, drámai és végleges módon -, bízom benne, hogy Isten hasznát veszi az én mégoly ügyetlen próbálkozásaimnak is, és gondolataim jelentenek valamit ismeretlen, távoli olvasóimnak. Nem épp természetes létforma egy székben ülni és betűket bámulni egész álló nap, különleges kísértésekre azonban annál kiválóbb alkalmakat kínál. Arthur Greeveshez címzett levelében Lewis így ír az írói büszkeség táptalajáról: Nevetséges és rémséges igazságra jöttem rá önmagammal kapcsolatban. Ha az ember hátradőlve figyeli, ahogy egyik gondolat töri ki a nyakát a másik után, még mielőtt felszínre törhetne, lassacskán felismeri, melyik lesz az, amelyik épségben fog előbújni. És akár hiszed, akár nem, minden harmadiknak az önimádat áll a középpontjában. Miután a többiek sorra kudarcot vallanak és nyakukat törik, végre felszínre jön egy, és azt mondja: „Milyen remek fickó vagyok, hogy mindnek nyakát törtem!” Hogy úgy mondjam, azon kapom magam, hogy naphosszat a tükör előtt pózolok... Mintha valami hidrával viaskodnék... A büszkeség... minden bűn ősanyja és Lucifer eredeti bűne... Hangszer vagyok, amit megszólaltatnának, de én inkább játszom magamon, mert azt hiszem, jobban ismerem a művet a Muzsikusnál. Az írói hivatás mindennapos része a büszkeséggel vívott harc. Azzal a feltevéssel kell munkához látnom, hogy a mondanivalóm ér annyit, hogy az olvasó időt szakítson rá, félretegye tennivalóit, és csendben üldögélve megvizsgálja, milyen nyomot hagytam a papíron. Ha nem hinnék ebben, másik pálya után néznék. Különös paradoxon, hogy a csendes elmélyülés akár exhibicionizmusba is átfordulhat. Miután Lewis legnépszerűbb könyveinek sikersorozata elindult az 1940-es években, a siker veszélye is új formákban jelentkezett az életében. Szép summa folyt be a jogdíjakból, özönleni kezdtek a rajongói levelek, és az író és szónok Lewis olyan mennyiségű felkérést kapott, hogy azt képtelen lett volna teljesíteni. 1947-ben a Time magazin címlapjára került. Az írók nem mindig kezelik megfelelően a rivaldafényt: vagy fürdenek a rájuk irányuló figyelemben, mint Norman Mailer, vagy keserűen visszavonulnak, mint J. D. Salinger. Lewis megmutatta, hogy más út is létezik. Ismerve Csűrcsavar fortélyait, minden oldalról igyekezett felvértezni magát ellenük. Bevételei kétharmadát adományokra fordította. Saját munkáihoz, könyveihez elfogódottság nélkül viszonyult, és eszébe sem jutott saját irodalmi örökségét mérlegelni. Mindenféle cáfolat nélkül nyelte le az oxfordi kollégák fitymáló, sértő megjegyzéseit. Minden levélre kézzel írt választ küldött. És ami talán a legfontosabb: sikerült elkerülnie a népszerűség csapdáját. Továbbra is élte a maga hétköznapi életét, sétákat tett, magánórákat adott, tanított az egyetemen, írt és tartotta a kapcsolatot a barátaival. Akárhogy is nézzük, C. S. Lewis unalmas életet élt. Ritkán utazott, és sosem tanult meg autót vezetni. Véletlenül fennmaradt dinoszaurusznak tartotta magát, aki a szekuláris kultúrában is hithű keresztényként él, és több évszázaddal ezelőtti zenével és irodalommal táplálkozik. A barátai azonban olyan embernek ismerték, aki majd kicsattan az életörömtől. „A közönséges természet csendes teljessége” - írja a The Allegory of Love (A szeretet allegóriája) című könyve egyik fejezetének mottójában, és ez az egyszerű kifejezés sokat elárul róla. Lewis kifinomult érzékkel vette észre a közönséges dolgok szépségét, Isten keze nyomát vélte felfedezni bennük.
Szülőhazájába, Írországba tett látogatása után „a kék hegyek, sárga partok, sötét fuksziák, feltörő hullámok, ordító szamarak, tőzegillat és virágzó hanga élményétől megittasodva” tért haza. Számára egészen egyszerű örömök is biztosították a teljesség élményét: ha egy patakparton, a lábát a vízbe lógatva fogyaszthatta el a szendvicsét, ha figyelhette, hogyan bontakozik ki a tavasz az egyetem parkjában, ha szabadtéren Wagnert hallgathatott. Nem is létezett számára nagyobb boldogság annál, mint ha egy egész napot szép csendben a barátaival tölthetett. „Ezek az arany percek: amikor egy nehéz munkanap végén négyen-öten megérkezünk kedvenc fogadónkba, papucsot húzunk és kezünkben egy itallal kényelmesen elhelyezkedünk a kandalló tüze mellett. Amikor beszélgetés közben kinyílik előttünk a világ, s ami mögötte van... Az életnek - a természetnek - nem is létezik ennél nagyobb ajándéka.” Lewis, miután Az öröm vonzásában című önéletrajzában lefestette az élet örömeit és azok transzcendens hatását, megrögzött agglegényként, ötvenévesen megismerkedett egy Joy nevű nővel (különös, hogy a név jelentése: öröm). A kissé magának való, vitában legyőzhetetlen, az agglegényéletben kiválóan eligazodó oxfordi professzor világába egyszer csak betoppan az eleven New York-i nő, Joy Davidman Gresham, aki szinte mindenben Lewis ellentéte: szeszélyes, elvált, zsidó származású, volt kommunista. Egymásba habarodnak és összeházasodnak - igaz, fordított sorrendben, ugyanis Lewis eredetileg csupán a nő vízumügyén kívánt segíteni a friggyel. Joy a következő évben már csontrákkal küzdő fekvőbeteg, ekkor szentesítik a házasságukat. Az Árnyékország című könyv, illetve film szépen ábrázolja ezt a valószerűtlen románcot, a váratlan boldogság és a halálos betegséggel vívott küzdelem időszakát. „Nem számítottam rá, hogy a boldogság, amely húszas éveimben elkerült, hatvanas éveimben ér utol” - mondta Lewis egy barátjának. A betegágyon megkötött házasság kezdetétől számítva Joy mindössze három évet élt negyven hónapnyi mámor, majd megsemmisítő gyász következett Lewis számára. (Igaz, egy alkalommal visszahúzódott a betegség, amit akkor a gyógyulás csodájaként éltek meg.) Barátjának címzett levelében Lewis azt írta: a halálra nem a legkegyetlenebb, hanem a legboldogabb pillanatokban vágyott leginkább. E világ örömei mindig az elkövetkezendőre emlékeztették, és Isten jóságának bizonyítékaiként élte meg őket. „Az öröm (ami nem egyenlő az élvezettel, s még kevésbé a szórakozással) figyelmeztet arra, hogy zarándokok vagyunk; emlékeztet, hívogat, vágyat ébreszt. A legértékesebb kincsünk a várakozás.” Joy halála után három évvel, 1963. november 22-én C. S. Lewis is meghalt, ám a hír egy másik közismert személy halála miatt kevés figyelmet kapott. Aznap David Lodge angol drámaíró épp saját szatírájának adaptációját nézte a színházban. Az egyik szereplő hordozható rádióval a kezében jelent meg egy állásinterjún a darabban, ezt látva a közönség felnevetett. A színész letette a rádiót, amelyből a beszélgetés közben élő zene szólt. Ám néhány perc múlva megszólalt a bemondó: „Adásunkat megszakítjuk. Most kaptuk a hírt, hogy John F. Kennedy amerikai elnök ellen merényletet követtek el Dallasban...” A közönség felmorajlott, a színész azonnal kikapcsolta a rádiót, de már késő volt. A külvilág valóságából beszüremlő rövidke mondat egy pillanat alatt szertefoszlatta a színházi előadás mesterséges légkörét. Bármi történt is a színpadon, ettől kezdve felszínesnek és jelentéktelennek hatott. Ehhez hasonló hatást gyakorolt rám és még sokakra C. S. Lewis. Megszakította az adást az én önző,
anyagias, öntelt és fájdalmas világomban - igaz, ő nem tragikus, hanem elképzelhetetlenül jó hírt közölt. Egy ígéretet jelentett be, miszerint Isten még nem mondott le bolygónkról. Lewis az eljövendő világ próbájaként fogta föl a földi életet, amelyben beépített - pozitív és negatív - jelek mutatnak előre. Édes álmaink az eljövendő megváltott világ sugallatai, amelyekben „érezzük a soha nem látott virág illatát, halljuk a soha nem hallott dallam visszhangját és a soha meg nem látogatott ország híreit”. Lewis szerint még a fájdalom is hasonló célt szolgál: hangszóróként zengi a fülünkbe, hogy bűnös világban élünk és erősen rekonstrukcióra szorulunk. A fájdalom akadályozza meg, hogy a jelen világra végső otthonunkként tekintsünk. A közelmúltban kértek föl a Mere Christians: Inspiring Stories of Encounters with C. S. Lewis [Keresztény vagyok: Inspiráló történetek a C. S. Lewisszal való találkozásról] című kötetben való közreműködésre. A könyv ötvenöt fejezetének egy részét ismert emberek jegyzik, köztük Francis Collins, Charles Colson, George Gallup Jr., Anne Rice. A többi szerző között akad iráni származású lelkésznő, orvosmisszionárius, ingatlanbecslő, nagymama, profi futballjátékos, countryénekes, kutatóorvos a Yale egyetemről és a Domino’s Pizza alapítója. Valamennyien hálásak Lewisnak, amiért megmutatta és hihetővé tette számukra a láthatatlan világot, és ezzel megerősítette a hitüket. C. S. Lewis valószínűleg nem számított arra, hogy gondolatai még halála után fél évszázaddal is ilyen nagy hatással lesznek a világra. Azt pedig egészen biztosan nem gondolta, hogy több tucatnyi könyve még nyomtatásban lesz, és évente több millióan vásárolják meg. Arra sem számíthatott, hogy a Disney Studios és a Fox filmet készít Narniáról, és az üzletek polcai az ehhez kapcsolódó reklámtermékekkel lesznek tele. Ha minderről még életében értesül, minden bizonnyal riadtan tiltakozott volna. Nem mi, írók vagyunk a Főnév, mondogatta. Mi pusztán melléknévként állunk az igazság nagy Főneve előtt. Lewis igazán hűen és mesterien töltötte be ezt a szerepet - ennek köszönhetően ma sokan ismerik és szeretik azt a bizonyos Főnevet. Köztük én is. A C. S. Lewis Alapítvány néhány évente úgynevezett „Oxbridge” konferenciát rendez: egy hét Oxfordban, egy hét Cambridge-ben. 1998-ban, amikor első alkalommal kaptam felkérést, a Sir Christopher Wren által tervezett elegáns Sheldonian Színházban tartottam előadást. A hagyomány megköveteli, hogy a szónok talárban és négyszögletű sapkában álljon a pulpitusra (göndör hajam az utóbbi viselését csaknem lehetetlenné tette). Mivel nem sokkal korábban jelent meg Jézus másként című könyvem, előadásom témájául is ezt választották. Mielőtt egy könyv megírásához hozzáfognék, mindig átnézem, mit írt Lewis a témában. Mivel a Jézus-szeminárium épp akkoriban került a sajtó figyelmének középpontjába, azt kívántam, bárcsak élne C. S. Lewis, és elmondaná a véleményét a különböző bizarr felvetésekről, amelyeket a szeminárium Jézussal és az evangéliumokkal kapcsolatban megfogalmazott! A konferencián egy színész tolmácsolásában végighallgathattam Lewis lenyűgöző prédikációját, amelynek címe: „The Weight of Glory” (A dicsőség súlyai). Ráadásul ugyanarról a szószékről hangzott el, amelyen maga Lewis is állt egykor. Ellátogattam Lewis otthonába, a „The Kilns”-be, megnéztem a sírját, sétáltam a Temze melletti vontatóúton, mérnöki precizitással megtervezett parkokban bolyongtam, esténként pedig hangversenyre jártam. Oxford sikeresen őrzi a nyugati civilizáció legjobb vívmányait. (Ki tudja, miért kelti fel mégis annyi lármás és slampos turista kíváncsiságát?) Azon kaptam magam, hogy irigylem Lewis csendes, szabályos, számítógép-, e mail-
és mobiltelefon-mentes életét. Tíz év múltán tértem vissza, hogy ugyanezen a konferencián, ám ezúttal Cambridge-ben szónokoljak. Az ide meghívott előadók listája is Lewis széles körökre gyakorolt hatását bizonyítja: Francis Collins genetikus, John Polkinghorne fizikus, Dana Gioia költő, Richard Swinburne és Nancey Murphy filozófus, Paul Vitz pszichológus, valamint egy egykori fehérházi szónoklatíró, egy filmkritikus, művészek, muzsikusok. A Christianity Today magazin olvasói Lewist tartják a legnagyobb hatású keresztény írónak, jóllehet nem igazán illik rá a tipikus amerikai „evangéliumi keresztény” személyleírás. Az író emlékére rendezett konferencia érdeme, hogy összehozza a különféle felekezetekből és háttérből érkezetteket, mivel ő a kereszténység lényegével foglalkozott, és kerülte az olyan megosztó kérdéseket, mint az univerzalizmus, a keresztség, a szentségek, a Szentírás tévedhetetlensége és az eschatológia. „Amióta keresztény vagyok - írta 1952-ben , azt gondolom, hogy a legjobb és talán az egyetlen szolgálat, amit tehetek nem hivő felebarátaimnak, ha megfogalmazom az örök érvényű keresztény hittételek magyarázatát és védelmét.” Még Lewis egy olyan magától értetődően ellenséges bírálója, mint a fundamentalista Bob Jones Jr. is kénytelen elismerni: „Ez az ember pipázik, alkoholt fogyaszt, mégis hiszem, hogy keresztény!” Lewis azzal, hogy az élvezeteket „a kegyelem cseppjeiként” értékeli, a látható és láthatatlan világot is összehozza egymással. A középkori remetékkel és a modern kori törvényeskedőkkel ellentétben nem látja szükségét annak, hogy a hívő ember a világnak hátat fordítva minden élvezettől megfossza magát. Ő maga szívesen megivott egy-egy mellbevágóan erős italt, örömmel pöfékelt a pipáján, jól érezte magát barátai társaságában, a Shakespeare-előadásokon, és élvezte a frappáns vicceket. Ahogy Csűrcsavar is elismeri, az élvezetek „az Ő találmányai, nem a miénk”. Az élet örömei valóságosan, önmagukban jók, és nemcsak elégségesek. Csak a mi vágyaink elégtelenek, a mi látásunk korlátozott. Lewisban valami olyasmit találtam meg, ami mind a szekuláris, mind az egyházi közösségben ritka jelenség: úgy tudott örülni a világnak, hogy közben nem bálványozta azt. Bolygónk minden fogyatékossága ellenére is magán viseli az eredeti terv nyomait, a szépség és az öröm jeleit, amelyek egyrészt felidézik, másrészt előrevetítik a Teremtő szándékát. Ha a modern ember elvált házasfél módjára viszonyul a kereszténységhez, akkor talán C. S. Lewis lehet a mediátor, aki újra felszíthatja a hit pislákoló parazsát. A „Mire megyünk Istennel?” kérdésre Lewis másfajta választ ad, mint a prostituáltak, a kínai földalatti egyház és a Virginia Techen történt mészárlás túlélői. Ő a pálfordulatot vett ateista példáját nyújtja, aki egy erősen világi tudományos közegben is meg tudta élni a hitét. Megértettem, hogy Lewis mindenekelőtt az egyesítő szerepét töltötte be, így végül ezt a témát választottam az előadásomhoz.
Két világ lovasa Cambridge, 2008 augusztusa
A barátaim nemrég részt vettek egy csoportos olaszországi körúton. Nappal templomokat és múzeumokat jártak végig, esténként hangversenyre mentek. A turistacsoport többi tagja a barátaimmal ellentétben nem különösebben érdeklődött a hit iránt. Egy kissé önhitt angol úr bátran ki is fejtette a véleményét: „Mennyivel jobb helyzetben lenne ma Európa, ha nem születik meg a kereszténység!” Nos, az úriember arról megfeledkezett, hogy ő maga is éppen azért vesz részt a drága turistaúton, hogy megismerje a keresztény kultúra kincseit. A kereszténység sajtója nem kifejezetten kedvező manapság, ami érthető is. A világ nagy része úgy tekint a vallásra, mint megosztó erőre: a muzulmánt a keresztény ellen, a hindut a muzulmán ellen, a tibeti buddhistát a kínai kommunista ellen, a katolikust a protestáns ellen, a síitát a szunnita elleti, a muzulmánt a zsidó ellen fordítja. Öngyilkos merénylők az eljövendő jutalomban bízva vetnek véget saját és embertársaik jelen életének. Az átlagember, aki a televízióban látja, hogyan szidalmazzák és bombázzák egymást a fanatikusok, undorodva fordul el a vallástól. Az amerikai társadalom, amely nem is olyan régen még az istentelen kommunistákat tekintette legfőbb ellenségének, ma már, amikor szélsőséges iszlamisták támadásait kell elszenvednie, egyre jobban elutasít bármiféle vallási kötődést. Keresztényként el kell ismernem, hogy a hitem valóban meghúz néhány választóvonalat: szembeállítja a világosság gyermekeit a sötétség gyermekeivel, a jót a rosszal, a lelki életet a testivel, a természeti világot a szellemivel. G. K. Chesterton a maga paradox stílusával nem talált semmi kivetnivalót ebben a dualista felfogásban. „A kereszténység úgy tette túl magát az egymásra dühödten acsarkodó ellentéteken, hogy mindkettőt megtartotta, és hagyja, hogy továbbra is dühödten fújjanak egymásra.” Véleményem szerint C. S. Lewis, aki lelki atyjaként tekintett Chestertonra, egészségesebb módon közelíti meg a kérdést, márpedig megosztott világunknak éppen erre van szüksége. Lewis ugyanis megtalálta a módját annak, hogy összehozza és egyesítse a látszólagos ellentéteket. Rögtön eszembe is jut egy nyilvánvaló ellentétpár. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak!” - int János apostol. Sokan mégis szeretjük a világot. Például most is itt ülünk ebben szépséges templomban, az angol gótika remekművében, amely valóban szemet gyönyörködtető látvány. Az imént felemelő muzsikát és verseket hallhattunk. Tegnap a Clarc College illatos, virággal borított kertjében sétálgattam, és belekóstolhattam a pompás nemzetközi konyha remekműveibe. Vajon engedetlen voltam-e János apostol parancsával szemben? Az élvezetekhez kapcsolódó ambivalens érzések minden vallásban, így a kereszténységben is megfigyelhetők. Salman Rushdie író jegyzi meg, hogy az igaz háború nem a gazdagok és a szegények, a szocialisták és a kapitalisták, a feketék és a fehérek között zajlik, hanem az epikureusok és a puritánok között. Rushdie a szigorúan hagyománytisztelő és világi muzulmánok közötti küzdelemben
látja ennek bizonyítékát, de a kereszténység törvényeskedőbb felekezeteiben is megfigyelhető ugyanez a feszültség. Gyermekkorom egyházi közössége világi, tehát bűnös dolognak ítélte a mozit, a koedukált fürdőzést és a rockzenét. A János apostol szavait szó szerint, szélsőségesen értelmező remeték egykoron meztelenül tengették napjaikat egy pózna tetején, vagy az egyiptomi sivatag barlangjaiban húzták meg magukat, s kenyéren és vízen kívül nem fogadtak el más táplálékot. Lewis egy ezzel a templommal rokon építészeti remekműben, mégpedig a testvérvárosban, Oxfordban mondta el véleményét a témáról. Mivel mindig is örömét lelte a művészetben, különösen a költészetben és a zenében, ki akarta deríteni, hogyan kapcsolódik a kereszténység a kultúrához. A naptár 1939-et mutatott, s mivel az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, Anglia jóformán egyedül harcolt a hitleri Németország ellen. Lewis a „Tanulás háborúban” címet viselő prédikációját olyan hallgatók előtt mondta el, akik már tudták, hogy hamarosan csatlakozni fognak barátaikhoz valamelyik észak-afrikai vagy európai fronton, egyelőre mégis igyekeztek a tanulmányaikra koncentrálni. Hogyan lehetnek képesek ezek a fiatalemberek - akik hamarosan életveszélyes helyzetben találják magukat, miközben a civilizáció jövője a tét - elmélyülni a történelem és a filozófia vagy a középkori angol irodalom rejtelmeiben? „Nem olyan-e ez, mintha vígan hegedülnénk, míg Róma ég?” - kérdezi a professzor. Előadása elején Lewis rámutat, hogy egyikünk sem tudhatja, élete mikor ér váratlanul véget - a háború pusztán növeli ennek esélyét. Nem az a kérdés, hogy háborúban érdemes-e irodalommal foglalkozni, hanem hogy egyáltalán érdemes-e. Ha a földi halandók életük minden pillanatában a mennyhez vagy a pokolhoz kerülnek egy-egy lépéssel közelebb, megéri-e a kultúrára pazarolni az idejüket? Természetesen megéri. Hiszen a világot Isten teremtette, s azt mondta, hogy az jó. Az Ótestamentum tanúsága szerint az ő ihletésére születtek a mesterien elkészített szent tárgyak és a szintén mesterműnek tekintett írott kijelentés. Az Újszövetség már némiképp megosztottabb a kultúra kérdésében, talán mert az első keresztények a művelt, de pogány Római Birodalom idején éltek. Lewis úgy érezte, helyére kell tennie a kultúrát. „Beethoven és egy takarítónő alkotómunkája - mondta - pontosan ugyanannak a feltételnek az alapján emelkedik lelki síkra: ha Istennek ajánlva, alázattal végzi, »úgy, mint az Úrnak».” Egyetlen lélek üdvössége, mondja egy másik alkalommal, a valaha megírt összes eposznál és tragédiánál többet ér. Nem akármilyen kijelentés ez egy olyan férfi szájából, aki irodalomtanításból élt! C. S. Lewis szerint tehát az emberi kreativitás jó, de nem a végső jó. A végső jó Isten dicsősége, aminek a kultúra nyugodtan alárendelheti magát. (Azt is tudjuk, hogy a popkultúra olykor a gonoszt dicsőíti.) Ez a konferencia, amely két keresztény gyökerű egyetem területén zajlik, most egy olyan ember előtt tiszteleg, aki írásaival, tanári pályájával és egész életével Istent kívánta dicsőíteni. Ahogy a hallgatók előtt megfogalmazta: „Az értelmiségi lét nem az egyetlen és nem is a legbiztonságosabb út Istenhez, de egy lehetséges út, amely talán számunkra kijelöltetett. Ez természetesen addig igaz, amíg tiszta és elfogulatlan szándék vezérel bennünket.” Emlékeznek a barátaim olasz körútjára? A kereszténység alapjaira épült európai kultúra nagyobb
épségben maradt fenn és kedvezőbb hírnévnek örvend, mint maguk a keresztények. Oroszországban járva ellátogattam a szentpétervári Ermitázsba. A múzeum egyik lenyűgöző termében Rembrandt huszonnégy festményét állították ki, köztük „A tékozló fiú hazatérése” címűt. Amikor ott jártam, egy orosz iskoláscsoport is a múzeumba látogatott, és meg-megállt a legfontosabb képek előtt, a kísérő tanárok pedig magyarázatokat fűztek az Izsák feláldozását vagy az angyali üdvözletet ábrázoló festményekhez. Az iskolásokat figyelve eszembe jutott Rembrandt egyik témája: Az apostolok cselekedeteiből vett jelenet, amikor Fülöp felszáll az etióp eunuch szekerére, és megkérdezi: „Értede, amit olvasol?” Nekünk is hasonló lenne a feladatunk itt, a posztkeresztény Európában. Oroszország például bőven rendelkezik a szükséges szókészlettel: gondoljunk csak Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeire (amelyek olyan nagy hatást gyakoroltak a hitemre), az Ermitázs falain függő műalkotásokra vagy a templomokban megcsodálható ikonokra! Elég, ha valaki fölszáll a szekérre, és magyarázattal szolgál. A kultúra, amely a földi örömök egyik formája, utat mutathat Istenhez. Ez C. S. Lewis erőssége, hiszen ő is saját benső vágyait a forrásukig követve jutott el a megtérésig. Mindazt, ami jó az életben a természet szépségét éppúgy, mint az emberi kreativitást -, egyfajta megelőlegezett visszhangnak tekintette, amely az eljövendő tökéletes világra mutat. „A menny hegyei és völgyei a jelen tapasztaltakhoz képest nem az eredeti másolatai, netán helyettesítői lesznek, hanem olyanok, mint ami a gyökérnek a virág vagy a szénnek a gyémánt.” Egy Manhattanben élő amerikai japán barátom, Makoto Fujimura rendkívüli lehetőséggel találta szemben magát szeptember 11-ét követően. Mako elismert művész és a hitét mélyen megélő keresztény ember. Mivel zavarta, hogy a keresztények elszakadtak a művészettől, nemzetközi művészmozgalmat alapított, hogy a kulturális életben való aktív részvételre buzdítsa a hívőket. Mako a Ground Zerotól pár utcányira egy művésznegyedben él. A World Trade Center katasztrófája után sok művész nem tudott visszamenni az otthonába és a műtermébe, ezért Mako közösségi műtermet nyitott, ahol folytathatták a munkát. A műhelyt „a Ground Zero művészeinek együttműködésére létrehozott oázisnak” nevezi. Mako elmesélte, hogy kollégái java részének korábban elsősorban a meghökkentés volt a célja, ezért gyakran obszcén, erőszakos témát választottak műveikhez. Szeptember 11-én azonban a valóság felülmúlta a képzelőerőt, hiszen saját lakókörnyezetükben olyan erőszak és obszcenitás tanúi lehettek, amit el sem tudtak volna képzelni. Mako biztonságot adó műtermében ezeknek az alkotóknak lehetőségük nyílt újfajta értékeket is felfedezni, így például a szépség, az emberiesség, a bátorság, a gyöngédség értékeit, és új alkotásaik már ezt a szemléletet tükrözik. Egy avantgárd művész például, aki addig a nemek és a szexualitás megfejtésén dolgozott, egészen új irányba indult: több száz origamipillangóból készített gyönyörű műalkotást. Az elkövetkező félévben kiállításokat, performanszokat, versolvasásokat és imaalkalmakat rendeztek a biztonságos oázisban. „A képzelőerőnk a gyógyítás felelősségét is legalább annyira ránk ruházza, mint amennyire a szorongásaink ábrázolásának feladatát”, vallja Mako. C. S. Lewis hasonlóképpen vélekedett: úgy gondolta, hogy az emberi képzelet alkotásai vigaszt kínálhatnak a sebzett bolygó számára, és egyben a végső gyógyulás vágyát is felébreszthetik az emberben.
Egy efféle konferencia rendszerint művészi tökélyre törekszik. A szervezők a legjobb zenészeket és művészeket hívták meg. Az istentiszteletek, a színpadi előadások, a versfelolvasások mind a minőség iránti elkötelezettségről árulkodnak. Persze erről óhatatlanul egy másik ellentmondás jut eszünkbe. Ugyanis Jézus a hegyi beszédben, a példázataiban és a kapcsolataiban egyaránt előnyben részesítette a gyengéket az erősekkel szemben. Modern világunk a szépséget, a sportteljesítményt, a gazdagságot és a művészi tökélyt ünnepli, Jézust azonban korántsem nyűgözték le mindezek. Hogyan törekedjünk úgy a tökéletességre, hogy közben együtt is érezzünk azokkal, akiknek erre esélyük sincs? Hadd fogalmazzam meg radikálisabban! Hogyan csodálhatjuk Miss Univerzumot úgy, hogy közben ne érezze magát értéktelennek a szemüveges, pattanásos tizenöt éves gimnazista lány, akinek leginkább egy lámpaoszlophoz hasonlít az alakja? Hogyan tiszteleghetünk úgy Bill Gates előtt, hogy közben ne sértsük meg a hajléktalant, aki Gates kukájában turkál? C. S. Lewis e téren is utat mutatott. Műveiben, amelyek a legkülönbözőbb műfajokat képviselik, mindig kiválóságra törekedett. Nem csoda, hogy még fél évszázaddal a halála után is újra kiadják azokat. Én, aki íróként keresem a kenyerem, Lewis munkáit olvasva rendre elcsodálkozom, honnan tudja olyan pontosan, hogy épp milyen gondolatnak, sőt szónak kell következnie. Bármibe is fogott, igen magasra tette a lécet: akár rádiós beszédet mondott, akár Milton Elveszett paradicsomát elemezte, akár a felesége halála miatt érzett bánatát öntötte szavakba, akár gyerekmesét írt. Reszkethetett az a diák, aki felkészületlenül vagy összecsapott munkával jelent meg az óráján! Eközben a tudós, aki legszívesebben kedvenc sörözőjében folytatott magasröptű eszmecserét kollégáival, egy helytelen angolsággal beszélő gondnokot alkalmazott (Fred Paxfordnak hívták, és Lewis igencsak a szívébe zárta). Három évtizeden át egy katonás házvezetőnő igazgatta otthona ügyeit, aki magát a ház urát is gyakran ugráltatta - részben a háborúban elhunyt fiának tett esküje miatt. Lewis naponta látogatta az asszonyt, miután az idősek otthonába költözött. Az író gyakran látott vendégül asztalánál szegényeket, és a második világháborús londoni bombázások idején evakuált gyerekeket fogadott be a házába. Egy kórházban vette feleségül a rákbeteg, nem is igazán szép Joyt, majd mindvégig gyengéd szeretettel ápolta. Az evolúciós természetfelfogásban - amely szerint a legerősebb egyed lesz sikeres a túlélésért folytatott versenyben - egyelőre nem sikerült magyarázatot találnom arra, miért is kellene gondoskodnunk a gyengékről és a szenvedőkről. A természet kíméletlen: a horda inkább otthagyja azokat, akik hátráltatják a haladást. C. S. Lewis azonban megértette, hogy a kereszténység egyrészt nagyra értékeli a minőséget (minden jó adomány a mennyei Atya ajándéka), másrészt együtt érez azokkal, akiknek semmijük sincs. Hogyan tisztelhetjük Miss Univerzumot és Miss Senkit, Bill Gatest és a hajléktalant? Úgy vélem, Lewis sietve kijelentené, hogy minden ember Isten képmását hordozza. „Közönséges emberek nem léteznek - mondta egy prédikációjában. - Soha senki nem találkozott még puszta halandóval. Nemzetek, kultúrák, művészetek, civilizációk lehetnek halandók, de ezeknek az élete a miénkhez képest annyit ér, mint egy szúnyogé. Akikkel tréfálkozunk, dolgozunk, házasságot kötünk, akiket olykor rendreutasítunk vagy kihasználunk, ők mind halhatatlanok. Vagy halhatatlan rémségek, vagy örökkévaló gyönyörűségek.” Ez a meglepő igazság a gondnokra és a tudósra egyformán vonatkozik. Lewis az ember jó tulajdonságait - a tehetséget, a szépséget, az intelligenciát - szintén Isten
ajándékának tekintette. Úgy vélte, ezek miatt legfeljebb alázatot és hálát érezhetünk, különben könnyen egy magát felsőbbrendűnek tartó sznob lesz belőlünk, aki gyorsan talál kifogást túlkapásaira. A társadalom pénzzel, hírnévvel és a többség számára elérhetetlen élvezetekkel jutalmazza a tehetséget, s éppen ebben rejlik a csapda. A veszélyt kiválóan szemléltetik a mai popkultúra ünnepelt „sztárjai”, akiknek házasságtörő, kábítószerfüggő, alkoholista, önző és kicsapongó életmódjától hangos a sajtó. Isten minden ajándéka, adottságaink és hétköznapi örömeink egyaránt, magukban hordozzák a visszaélés lehetőségét. Talán vannak itt olyanok, akik saját bőrükön tapasztalták a függőség hatalmát akár a pornográfia, akár az alkohol kapcsán. A földi örömök könnyen lecsúsznak a helyes vágányról, és elbitorolják az Ajándékozó jogait. Ez nekem kell,mindegy, milyen áron, nem számít, hogy helyese! Ahogy Lewis írja a Csűrcsavar leveleiben: ha a Teremtő szándékát figyelmen kívül hagyva merülünk el az élvezetekben, akár rabszolgáikká is válhatunk. „Egyre erősebben vágyunk az egyre kisebb örömöt nyújtó élvezetre” - ez az ördögi képlet. Lewis a hétköznapi életben, bátyja alkoholizmusában és saját szexuális vágyaival vívott küzdelmében talált erre bizonyítékot. Az ószövetségi próféták a bálványimádástól óvtak; a mai világ prófétái, a kutatóorvosok „szenvedélybetegségnek” nevezik ugyanazt a rendellenességet. Lewis tudta, hogy az egyetlen védelmet az jelentheti, ha minden ajándékot és élvezetet az isteni dicsőség fénysugarának tekintünk, és a maga helyén élünk vele. A modern világban teljességgel szabad a választás. Amit viszont a kereszténység kínál, az leginkább a gyerekneveléshez hasonlítható. Létezik-e olyan gyermeknevelési szakember, aki azt tanácsolná, hogy mindig adjuk meg a gyereknek, amit akar? Létezik-e olyan pszichiáter, aki a gyógyulni vágyó alkoholistára bízza, hogy mennyit ihat? Isten a saját érdekünkben tereli mederbe a vágyainkat, mivel a saját fejünk után menve nem mindig sikerül bölcsen döntenünk. A keresztény ember az Atya iránt érzett hálával élhet a világ örömeivel, miközben nem hagyja, hogy azok szolgává tegyék. Közben kötelessége megtisztelni a társadalom peremére sodródottakat: az időseket, a fogyatékkal élőket, a csúnyákat, a szegényeket, akik úgy érzik, keveset kaptak, és kevésbé részesülnek az élet örömeiből, noha valamilyen módon ők is Isten képmását tükrözik. Végül pedig C. S. Lewis abban is az egyesítő szerepét tölti be, hogy összeköti a két világot: a láthatót a láthatatlannal, a jelenlegit az eljövendővel. Az öngyilkos merénylő feláldozza az egyiket a másikért, a keresztény aszkéta lemond az egyik örömeiről a másik kedvéért. Lewis ezzel szemben meggyőződéssel vallotta, hogy a két világ kölcsönösen és örök időkig hat egymásra. Lewis jól ismerte a középkor világképét, ahogy a modern korét is, mert az előbbi legalább elismerte, hogy a világegyetemnek célja és értelme van. Jacques Monod pontosan foglalja össze a modern világszemlélet lényegét: „Az ember végre megértette, hogy egyedül van a hatalmas, érzéketlen világegyetemben, és csak a véletlennek köszönheti létét. Egy olyan világban kell megtanulnia élni, amely süket a muzsikájára, és a reményei iránt épp olyan közömbös, mint a szenvedései vagy a bűnei iránt.” Lewis író kortársainak - Sartre, Heidegger, Camus - művei szintén az
elidegenedés témáját dolgozzák fel. Ami a közelmúltat illeti, a környezetvédők a bolygó főgonoszának állítják be az embert. Philip Roth Szégyenfolt című regénye sokatmondó jelenettel zárul. Egy fákkal körülvett, befagyott tavat látunk, amelyet belep a frissen hullott hó. Egyetlen folt feketíti be az érintetlen szépséget: egy lékhorgász a tó közepén, aki olyan, „mint az írástudatlan keresztje a papír alján”.11A szégyenfolt tehát maga az ember. Az élet kereke nem áll meg. Az emberek szerelembe esnek, megházasodnak, gyermekeket nevelnek, dolgoznak, megöregszenek, majd meghalnak, újabb „foltoknak” engedve helyet a bolygón. Nem sokan gondolkodnak el azon, hogy a kozmosz és az örökkévalóság szempontjából van-e jelentősége az életüknek és a döntéseiknek. Lewis azonban e lehangoló képpel ellentétes felfogást vall: szerinte nagyon is számít, hogyan veszünk részt mi, emberek abban a nagyszerű táncban, ami egyszer majd begyógyítja a világegyetem sebeit. A görög és római istenek nemigen törődtek azzal, mit művelnek egymással az emberek a földön. Az antik világ szerint az életben az történt „odalent, ami odafönt”. Ha Zeusz megharagudott, villámlott az ég. A kereszténység megfordítja a képletet: mindannak, amit teszünk, végső soron örök következménye lesz. Az angyalok örvendeznek, ha egy bűnös megtér. Ha valakinek egy pohár vizet adunk Jézus nevében, a menny épp olyan áldozati ajándékként fogadja, akár egy gyönyörű szonettet vagy dicsőítő éneket. A Bibliából sugárzik a bizonyosság: az élet minden pillanata jelentőséggel bír. C. S. Lewis úgy vélte, az ellenség által elfoglalt területen élünk, ezért homályosan érzékeljük a valóságot, és veszélyesen bonyolulttá vált az áthaladás. A zarándok útja tehát rossz döntéseken és ijesztő buktatókon keresztül vezet el a mennyei városba. Most ugyan tükör által, homályosan látunk, de végül szemtől szemben megpillantjuk majd az Istent. Ahogy Lewis elképzelte: „A mennybe érvén első szavunk az lesz: Ó!... mintha azt mondanánk: aha, most már értem!” A Lewis által szerkesztett George MacDonald-antológiában találunk egy idézetet, amely akár Lewis sírfelirata is lehetne: „Az ént mint irányító, meghatározó erőt és forrást meg kell ragadnunk, el kell hagynunk, vissza kell utasítanunk. Nem uralkodhat tetteink fölött. Nem kérdezhetjük többé magunktól: »Mit szeretnék tenni?«, hanem azt kell kérdeznünk: »Mit akar az Élő Isten, mit tegyek?«” Igen, ez a hitben élt élet központi kérdése. C. S. Lewis több formában is megválaszolta ezt a kérdést: például Narnia krónikáiban, amelyben gyerekek harcolnak a gonosz ellen, hogy visszaszerezzék a kozmosz feletti uralmat. Választ adott a kozmikus trilógiában, amelyben más bolygók szállnak szembe az emberi szégyenfolttal, és ugyanezt tette a prédikációiban, apologetikai műveiben is. Valamennyi munkája azt az üzenetet harsogja, hogy az egyszerű, hétköznapi halandó igenis jelentős szereppel bír. Mindenekelőtt pedig saját életével adott választ, miközben kiválóságra törekedve, de alázatosan végezte szolgálatát a tanteremben, a szószéken, az íróasztal mellett és az otthonában.
Élet a burokban A teológiai főiskolán, ahol tanultam, akadt néhány különc figura. Az egyik kollégista fiú például azt mesélte, hogy a szülei időnként mérges szömörcét kevertek a narancslevébe, hogy immunitást szerezzen a veszélyes növény ellen. Egy évfolyamtársam, aki farmon nőtt fel, állítása szerint azzal szórakozott, hogy nyakig a földbe temette a tyúkokat, majd áthajtott rajtuk a fűnyíróval. Persze, miután ezt megtudtam, igyekeztem elkerülni az illetőt. „Megismeritek az igazságot, és az igazság furcsává tesz titeket” - idézhetnénk Flannery O’Connort, akinek az irodalomtörténet néhány csodabogár regényhősét köszönhetjük. Egy magas, szeplős, elálló fülű, halványkék szemű elsőéves hallgató mindennap dobozt húzott a nadrágszárára, nehogy piszkos legyen pantallója alja. A betegesen félénk fiatalember többnyire leszegett fejjel csoszogott végig a folyosókon, de ha nem szóltunk hozzá, akkor néhány óra múlva megjelent az ajtónkban, és feltűnően dadogva megkérdezte: „Me-e-egbántottalak va-va-valamivel?” Egy negyedéves diák, akivel egy emeleten laktam, büszkén vállalta, hogy évente csak egyszer zuhanyozik. Amikor eljött a nagy nap, a kollégium összes lakója díszsorfalat állva tapsolt, míg kezében a törülközőjével végigvonult a folyosón. Természetesen egészen normális fiatalok is jártak a főiskolára, akik közül többel a mai napig barátok vagyunk. Jómagam azonban sem érzelmi, sem lelki értelemben nem voltam egészségesnek mondható akkoriban, és a főiskolát is egyfajta diliháznak tekintettem. Szerettem volna felülemelkedni a szegénységben telt gyermekkoromon és a déli államból hozott vallási fanatizmuson, és ezt a főiskolát választottam ugródeszkának, hátha innen egy nyitottabb és elegánsabb világba vezethet az utam. Az intézmény azonban inkább egyfajta elszigetelt erődítménynek bizonyult, amely erős bástyákkal és saját szubkultúrával védi magát a külvilággal szemben. A társadalmi értékrend itt felcserélődött. Járt ugyan a főiskolára néhány vonzó lány és legalább egy gazdag fiú (akinek Jaguárja és magánrepülőgépe is volt), a helyi ranglétrának csak az alján kaphattak helyet. Mi, többiek folyton róluk pletykáltunk, na meg imádkoztunk értük - igaz, néhányan titokban vágyakoztak a szép lányok után, és irigyelték a menő srác játékszereit. Ha valaki véletlenül érdeklődést mutatott a filozófia, a természettudományok vagy egyéb gondolkodást igénylő tárgyak iránt, rögtön gyanút keltett. Bölcsészettudományok csak elvétve bukkantak föl a főiskola curriculumában. „A világi műveltség a legnagyobb veszély a keresztény ember számára!” - harsogta egyik professzorunk. Ideálisnak a simulékony, engedelmes diák számított, aki ismerte a „lelki” keresztények szókészletét. „Lekéstem a buszt... az Úrnak biztosan volt valami célja ezzel.” Ja, persze, legközelebb inkább állítsd be az ébresztőórád, és ne Istenre fogd! „Philip, szeretném, ha tudnád, hogy az Úr nagyon a szívemre helyezett. Valahogy különös szeretetet érzek irántad.” Aha, és különös szeretetből azt kívánod, bárcsak ne lennék ilyen keményfejű, hanem hozzád hasonlítanék! Negyven év távlatából és mai, köldökmutogató, lecsúszós nadrágú, tetovált és ajakpiercinget viselő korunkból visszatekintve nem is olyan könnyű felidéznem, milyen morál uralkodott az 1960-as években Amerika déli államának ezen a bibliai főiskoláján. Annyi biztos, hogy a fiatalurak minden
este zakót és nyakkendőt öltöttek a vacsorához, és azonnal fölpattantak, amikor egy ifjú hölgy megközelítette az asztalukat. A lányoknak szigorú, ám évente változó öltözködési szabályzatot kellett követniük. Elsőéves korunkban még el kellett takarnia a térdüket a szoknyájuknak, a következő három évben viszont amikor odakint, az erődítmény falain kívül már tombolt a miniláz - már térdközépig, majd pontosan a térd fölé kúszott a határvonal. A rektor titkárnői árgus szemekkel figyelték a renitenseket. Olykor még le is térdeltették a lányokat, és a pontosság kedvéért vonalzóval mérték meg a szoknyahosszt. A lányok nadrágot nem viselhettek, kivéve, amikor szénásszekéren kocsikáztunk - akkor a szoknya alá fölvehették. Ha netán a saját szobájukban nadrágot öltöttek, a folyosón levő mosdóba akkor is csak úgy mehettek ki, ha fölvettek egy köntöst. Egy ismerősömet köntös nélkül csípték fülön egyszer késő éjjel, aki ezután nyíltan megkérdőjelezte a szabály létjogosultságát. - Nem tudhatja, mikor fut össze egy takarítóval - szólt a női hallgatók dékánjának válasza. A hatvanas évek szexuális forradalma sem tudott behatolni a főiskola hermetikusan elzárt világába. „A hallgatók semmilyen körülmények között nem foghatják meg egymás kezét, nem ölelhetik és csókolhatják meg egymást, és semmiféle testi kontaktust nem létesíthetnek” - olvashattuk a hatvanhat oldalas házirendben, amelyet évről évre aláírattak velünk. A kísértések elkerülése végett az elsőévesek hetente kétszer randevúzhattak (igaz, nem ugyanazzal a személlyel, és csakis egy másik pár kíséretében), vasárnap este pedig kizárólag a templomba mehettek együtt. Az elsőéves lányoknak a női hallgatók dékánjától kellett engedélyt kérniük minden egyes randevúhoz. Az említett lehetőségeken kívül még a jegyespárok is csupán napi egy órán át „ismerkedhettek egymással”, mégpedig vacsoránál, az egész diákság jelenlétében. Telefonálni tilos volt. Elég volt kissé közelebb húzódni a randevún megismert fiúhoz vagy lányhoz sorban állás közben a menzán, már kezdődött is az inkvizíció a dékánnál. Megfogták-e egymás kezét? Csókolóztak-e? Miért játszik a kísértéssel? Valaki mindig figyelte az embert, a kémek pedig azonnal jelentették a szabálysértést. Egy kirándulás alkalmával például a buszvezető teremtette le a barátomat: - Keresztényként kötelességem, hogy szóljak. A visszapillantó tükörben láttam, hogy összeért az orruk azzal a lánnyal. Nem tudja, mit mond a Biblia? Jó a férfinak asszonyt nem érinteni! Egy köztiszteletben álló idős, kopasz professzorunk ragaszkodott hozzá, hogy a felesége a saját autójukban szorosan az ajtó mellé üljön, nehogy ismeretlenek rosszat feltételezzenek róluk, ha esetleg túl közel csúsznának egymáshoz a padszerű ülésen. A tanár úr azért vált meg a közeli áruházba fektetett részvényeitől, mert azok fürdőruhát kezdtek forgalmazni, márpedig ő mindenféle koedukált fürdőzést ellenzett. - Ha kirúzsozzák a szájukat - figyelmeztette a szűzies lányokat az óráján -, azzal felszólítják a világot: Csókolj meg! A főiskola tiltotta a táncot, a kártyát, a billiárdot, a korcsolyázást, a mozit, a bokszot, a birkózást és „minden olyan opera vagy hangverseny látogatását, amelyben balett, tánc vagy kétértelmű dal szerepel”. A kollégiumi szoba magányában is csupán „a keresztény hitvallással összeegyeztethető zenét” hallgathattak a fiatalok, ami az 1960-as években igencsak egyéni értelmezés kérdése volt. Jómagam nem éltem meg különösebb veszteségként e tiltásokat, mivel amúgy sem érdekeltek az
említett tevékenységek. A szabályokra jellemző szeszélyesség és következetlenség azonban annál jobban bosszantott. Míg a lányoknak a szoknyáját, addig a fiúknak a haját méricskéltek: a fület nem takarhatta el, az arcon pedig végképp semmiféle szőrzetnek, sem szakállnak, sem bajusznak nem volt helye. A Bibliában egyértelműen megjelenő nyelveken szólást tiltották, és hiába találunk pozitív utalásokat a borra a Szentírásban, az alkoholfogyasztás megbocsáthatatlan bűnnek számított. Az istentiszteleteken a dékánok igyekeztek szilárd bibliai elvekkel megtámogatni a házirend egyes pontjait, ám ezt az évenként bevehetett újítások némiképp megnehezítették. Szegény szabályalkotók alig tudtak lépést tartani a rohamosan változó világgal. Amikor Billy Graham hozzánk irányította a Jézus-mozgalom néhány képviselőjét, a dékánok első dolga az volt, hogy cenzúrázzák a lemezgyűjteményüket és borbélyhoz küldjék őket. Hétvégenként néha stoppal elugrottam a városba, hogy lődörögjek egyet a hatalmas állami egyetem területén. Az ottani kollégiumokban - melyek természetesen koedukáltak voltak - volt tévékészülék! A padokon hippi külsejű diákok nyalták-falták egymást mindenki szeme láttára. A falakat grafiti tarkította, a faliújságokon pszichedelikus plakátok hirdették a különböző demonstrációkat és tüntetéseket. A liftben húgyszag terjengett. Mintha egy alternatív univerzumba csöppentem volna. A bibliai főiskola védett közegébe visszatérve igencsak tudtam értékelni a tiszta falakat, a makulátlan mosdókat és a takaros kollégiumi szobákat (naponta ellenőrizték a bevetett ágyakat és a tisztaságot). A világi iskolák kollégiumi morálját nálunk a feje tetejére állították: mi a felelősségtudat, az udvariasság, a tisztaság, a rend és az önfegyelem terén versenyeztünk egymással. És valóban működött a dolog. Bennem mégis fellázadt valami. William James filozófus írta 1896-ban, miután ellátogatott egy népfőiskolai gyűlésre: „Egy hetet töltöttem ott, és elámultam, milyen gördülékenyen és bájosan működik minden, milyen idilli a középosztály, sehol egy áldozat, egy folt, egy könny. Azon viszont még jobban meglepődtem, hogy a sötét és gonosz világba visszatérvén úgy éreztem... micsoda megkönnyebbülés! Végre újra primitív és barbár közegben lehetek... csak hogy meglegyen az egyensúly.” Olvasóim általában kétféleképpen fogadják a teológiai főiskolán szerzett élményeim beszámolóit. Egyesek rosszallják, hogy bírálom az Istentől elrendelt intézményt, és eltorzítom a valóságot. „Tényleg ugyanarra a főiskolára jártunk mi ketten?” - kérdezi felháborodva sok egykori diák. Mások katolikusok, pünkösdiek, adventisták - felidézik saját emlékeiket, akár kedvezően alakították, akár lerombolták hitüket a teológiai évek. „Köszönöm, hogy felszabadított az állandó bűntudat érzése alól” - írják. A visszaemlékezéssel semmiképpen sem az a célom, hogy megszégyenítsem a főiskola vezetőségét (ezért sem árulom el az intézmény nevét), egyszerűen az ott kapott félreérthető üzenetet próbálom meg kibogozni. Egyszer élénk beszélgetést folytattam a főiskola egykori, általam nagyon tisztelt rektorával, aki tanulmányaim utolsó két évében vezette az intézményt. - Jó sok szaftos történetet ismerek keresztényekről, akik Istent szolgálják - mesélte. - Viszont soha nem írnám meg őket, nehogy fájdalmat okozzak. Igyekszem az aranyszabályhoz tartani magam: csak azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek! A rektor úr szavain eltöprengve erősödtem meg abban, hogy igenis kell írnom a múltamról, még ha
azzal fájdalmat okozok is. Közben pedig remélem, hogy az olvasók figyelmeztetnek, ha következetlenséggel, túlzással vagy teológiai tévedéssel találkoznak írásaimban. A Bibliánál őszintébb könyvet nem ismerek. Isten igéje a főhőseiről is kendőzetlenül tárja elénk az igazságot (gondoljunk csak Mózesre, Dávidra, Péterre), és a tanítás legfőbb őrzőjével, az egyházzal kapcsolatban sem szépít (lásd Jakab levelét, a Galata levelet, a Korinthusiakhoz írt első levelet és a hét gyülekezetnek szóló levelet a Jelenések könyvéből). A farizeusok és társaik alapvető hiányossága, hogy képtelenek elfogadni a kritikát. Az ember és az általa létrehozott intézmények gyakran ugyanebbe a hibába esnek: mivel a lehető legjobb színben szeretnénk feltüntetni magunkat, folyton magyarázzuk a „bizonyítványunkat”, rejtegetjük a hibáinkat. Márpedig így nemcsak hiteltelenné válunk, hanem pontosan azoknak a veszélyeknek tesszük ki magunkat, amelyekre Jézus figyelmeztetett. Istent a szóban forgó intézményben ismertem meg - ez az életre szóló élmény nemhogy négy főiskolai évet, hanem húsz esztendőnyi börtönt is megért volna! Mások viszont - köztük hozzám közel állók ugyanebben az intézményben épp hogy elfordultak Istentől. Míg én életem négy hóbortos éveként tartom számon azt az időszakot, ők elsősorban az elszenvedett ítélkezésre, elutasításra, kiközösítésre emlékeznek. Az ő élményeiket megismerve jobban értem, miért haragudott annyira Jézus a farizeusokra, noha hivatalosan akkoriban ők voltak a legigazabb életűnek gondolt, a törvényt legteljesebben betartó hívők. Jézus azzal vádolta őket, hogy bár még a fűszerekből is tizedet adnak, a súlyosabb kérdésekkel, az igazsággal nem törődnek. A mi időnkben más egyetemeken a vietnami háború, valamint az alabamai és mississippi faji megkülönböztetés ellen tiltakozott a diákság, mi pedig az özönvíz kiterjedéséről, a hiperkálvinizmusról és a gyermekkeresztségről vitáztunk. Tanulmányoztuk ugyan a Bibliát, de szelektíven. Marilynne Robinson így fogalmazza meg ezt: „Akik szerint a Szentírás szentsége azon múlik, hogy hiszünk-e a szó szerinti hatnapos teremtésben, érdekes módon soha nem értik szó szerint az »aki kér, annak adj«, vagy »add el mindened, és a pénzt oszd szét a szegények között« parancsát.” Az egyik évben egy diák arcon lőtte magát. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy baleset történt-e: a fiú csak megvizsgálta a pisztolyt, amikor az véletlenül elsült, és a golyó az állkapcsába fúródott. A pisztoly tulajdonosának le kellett írnia ötszázszor, hogy „nem tartok töltött fegyvert a szobámban”. De mivel Amerika déli részén voltunk, a fegyverbirtoklás kérdésével, ami jóval fontosabb, senki sem foglalkozott. Egy másik évben a közeli folyóba fulladt egy diák, miután a fönti gátnak köszönhetően váratlanul megemelkedett a vízszint. A barátját, aki vele volt, nagyon megviselte a baleset, de büntetésből közmunkát kellett végeznie, amiért vasárnap, a szent napon úszni ment. A főiskola nagy hangsúlyt fektetett a „győzelmes keresztény életre”, pedig Jézus arra is figyelmeztette a farizeusokat, milyen veszélyes az efféle „kétszintű” lelkiség. A diákság kamaszokból állt, akik még alig fogták föl, mit jelent az erkölcsi felelősség. Még alig éltek, de már azon versengtek, hogy melyikük „szánja oda teljesebben az életét az Úrnak”, és kinek „mélyebb a lelki élete”. Ha valakiből - szüleinkből, testvéreinkből vagy a hozzám hasonló, gyanús diákokból - hiányzott a kellő lelkesedés, máris aggódva érdeklődtek: „Biztos, hogy ismeri már az Urat?” C. S. Lewis műveire, amelyek számomra a mentőövet jelentették, a fejüket csóválták, hiszen az író pipázott és sört ivott. Az istentiszteleten mindennap kötelező volt megjelennünk, valamint reggelente csendességet kellett tartanunk. Reggel hatkor jó hangosan megkondult a harang, nehogy elmulasszuk az Ige tanulmányozását
és az imádkozást. Negyedévente imanapokat tartottunk. Hamar megtanultuk, hogy az tehet szert nagyobb elismertségre, aki nyilvános imában és bizonyságtételben adja tanújelét mély lelki életének. A szobatársam ez okból vallott meg mindenki előtt olyan bűnöket, amelyeket - tudtommal - sohasem követett el. Egy lány hét hónapon keresztül kettős életet élt: elhitette velünk, hogy rákos és meg fog halni. Idővel már senki sem tudta megkülönböztetni a színjátékot a valóságtól - vagyis pontosan az történt, amit Jézus mondott a farizeusokról. Egyszer a dékán behívatta egy barátnőmet az irodájába, amiért a kabátja rövidebb volt, mint a szabályoknak megfelelő szoknyája. - Most mondd meg, Joyce, mit csináljak veled! - dorgálta meg a dékán, mintha legalábbis a tízparancsolatot szegte volna meg szegény lány. Másik alkalommal ugyanez a diák úgy ment ki a lánykollégium folyosójára, hogy a köntösén az alsó gomb kigombolva maradt. Elkapták. - Ezek után hogyan bízzak meg benned, Joyce? csóválta a fejét a dékán. - Hogyan tud majd használni Isten, ha még erre is alkalmatlan vagy? Ugyanez a lány egyszer segített a Valentin-napi ünnepség dekorációjának elkészítésében, és saját szemével látta, ahogy a dékán fehér kesztyűben, egyesével ellenőrzi a feliratokat a szív alakú cukorkákon. Az Enyém vagy, az Örök barát és a Valentinom átment a szemlén, ám a Cukorfalat, a Csókos szájú és az Imádlak bizony a szemetesben landolt. Az igazságtalannak tartott karikatúráim ellen tiltakozó olvasók úgy vélik, az efféle intézmények egyik nagy előnye az egészséges közösség. Ezzel egyetértek. Melyik állami egyetem neveli hasonlón pozitív értékrendre a hallgatóit és nyújt ilyen erős támaszt nekik? Amikor ünnepnapokon kiléptünk a burokból, a világban szó szerint a „meztelen” valósággal szembesültünk: azok odakint melltartókat és katonai behívókat égettek, egyetemeket bombáztak, LSD-vel utaztak. Merénylők végeztek Kinggel, majd Kennedyvel. A gettókban zavargások törtek ki, a Kent State egyetemen katonák lőttek a diákok közé. Miután szembesültünk mindezzel, a főiskola biztonságos, rendezett és szabályozott világába visszacsöppenve tovább méricskéltük a szoknyák hosszát és a fiúk haját, s kitartóan elemeztük a hiperkálvinizmus tanait. Egyszer megpróbáltam elmagyarázni Frederick Buechnernek, miért van szükség olyan sok szabályra a keresztény egyetemeken. Ő akkoriban a Whearon College-ban tanított vendégelőadóként. Első érvemmel az erkölcsre hivatkoztam, ám végül kénytelen voltam egyetérteni vele: a Biblia sem az alkoholt, sem a dohányzást, sem a táncot nem tiltja. Ezután az in loco parentis elvét említettem, amelynek szellemében az iskola a szülők helyett vállal felelősséget a gyerekekért. Bob Jones Sr. például úgy reklámozta az általa alapított keresztény egyetemet, hogy „a szülők éjszaka végre nyugodtan aludhatnak, mert testileg, lelkileg és mentálisan biztonságban tudhatják gyermekeiket”. Buechner azt felelte erre az érvre: - Igen, de ezek a gyerekek húsz-, huszonegy, huszonkét évesek. A törvény szerint már felnőttek. Buechner végül egyedül a „csúszós lejtő” érvben látott rációt. Hiszen a Harvard, a Yale, a Princeton és az Oberlin is hasonló irányú elkötelezettséggel indult annak idején. „Mindnyájunk végső célja, ami az életünket és tanulmányainkat illeti, hogy megismerjük Istent és Jézus Krisztust, mert ez
az örök élet” - hirdeti a Harvard eredeti házirendje. „Átkozott legyen minden olyan tudomány, amely ellentétes Krisztus keresztjével!” - fogalmaz a Princeton első rektora. Ha megkérdőjelezzük, hogy az özönvíz az egész világra kiterjedt, vagy hogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, akkor előbb-utóbb Jézus csodáiban és feltámadásában is kételkedni fogunk. Ha megengedjük, hogy a fiatalok kézen fogva lófráljanak, hamarosan szabad bejárást követelnek majd a kollégiumokba is. Amikor harmadéves lettem, a főiskola legnagyobb meglepetésemre fölvett egy Harvardon végzett szociológiatanárt. Az ő hatására sikerült kitörnöm a burokból, és egyfajta szubkultúraként tekintenem a főiskolára. Az Erving Goffman által leírt „totalitárius intézménymodellt” megismerve rájöttem, hogy a főiskolán jól bevált módszerekkel gyakorolnak kontrollt felettünk annak érdekében, hogy belénk neveljék a lelki értékeket. A férfihallgatók dékánja elismerte, hogy azért ragaszkodnak bizonyos értelmetlen szabályokhoz, hogy engedelmességre szoktassák a diákságot. Mint a katonaságnál, gondoltam. Pedig egyetlen sorkatona harci képességeit sem befolyásolja, hogy olyan precízen veti-e be az ágyát, hogy leguruljon róla a pénzérme, vagy olyan fényesre suvickolja-e a bakancsát, hogy tükröződjön rajta az őrmester képmása, ha ránéz. Egyetlen hatása van csupán, egyetlen fontos katonai szabályt erősít meg: „Itt én parancsolok, és neked azt kell tenned, amit én mondok!” Goffman elmélete szerint a totalitárius intézmények, például a katonai akadémiák és a börtönök na meg a bibliai főiskolák, vetettem föl magamban - fokozatosan átprogramozzák tagjaikat, míg végül azok a belső szubkultúrát tartják normálisnak. Szociológiából azt választottam házi feladatomnak, hogy minden elsőéves és végzős hallgatónak a kezébe nyomtam egy általam készített kérdőívet, amelyeken meglehetősen tudománytalan kérdéseket tettem föl. Például: „A főiskola melyik szabálya zavar a legjobban?” És csodák csodája, a végzősök valóban védelmükbe vették az elsőévesek által nevetségesnek ítélt szabályokat. Kutatómunkám eredménye az lett, hogy miután egy jóakaróm eljuttatta a dékánhoz a kérdőív egy stencilezett példányát, ismét felkerültem a gyanús diákok listájára. - Ez lázadás! - fakadt ki az intézmény egyik vezetője. - Hogyan végezhet felmérést az elsőévesek között? Hiszen ők még nem is ismernek minket! Ahogy már elismertem, nem a legegészségesebb állapotomban köszöntöttek rám a főiskolai évek, különösen az első kettő. Az istentiszteleteken magazinokat olvastam, hogy pótoljam a lemaradásomat. Ez nem kevés megrökönyödést váltott ki ájtatosabb életű diáktársaimból, akik rendre jelentettek is a dékánnál. Egyfajta csendes „ellentanúként” sokszor kiültem a szabadba, és Harvey Cox The Secular City [A világi város], valamint Bertrand Russell Miért nem vagyok keresztény? című művét olvastam. Egyszóval magam voltam az ideális teológiai hallgató ellentéte, és ennek megfelelő elbánásban is részesültem. Egyesek konoknak neveztek, mások kerülték a társaságom, megint mások buzgón imádkoztak értem. Néhányan azért szerettek is - különösen az a lány, aki később a feleségem lett. Isten és a vezetőség kegyelméből valamiképp mégiscsak eljutottam a diplomáig. Ma némiképp szégyenkezve és őszinte hálával gondolok az ott töltött éveimre. Hálás vagyok a megszerzett bibliaismeretért, azért, mert fegyelemre szoktattak - bár akkor haragudtam emiatt -, és azért, mert a főiskolának köszönhetően került szilárd alapokra a hitem. Azóta is vegyes érzelmekkel viszonyulunk egymáshoz - az iskola és én. Megkaptam az „Iskolánk híres hallgatója” címet, aztán majdnem vissza is vonták amiatt, amit a Meghökkentő kegyelem című könyvemben írtam róluk.
Háromszor tértem vissza a teológiára előadni. Az első alkalommal egy előadássorozatot tartottam, végül ez lett a kegyelemről szóló könyvem vázlata. Úgy éreztem, a kegyelem volt a hitem hiányzó összetevője, hogy a főiskola falain kívüli világban is szilárdan megállhasson. Második alkalommal, egy évtizeddel később a diplomaosztóra hívtak meg beszédet mondani, de olyan rövid idővel az esemény előtt, hogy el is tűnődtem, vajon ki mondhatta le a felkérést. Az egyetem területére érve, épp amikor kiszálltam az autómból, megállított egy diák és megkérdezte: - Nem maga Philip Yancey? Bólintottam, majd megjegyezte: - Pedig azt mondták, soha többé nem hívják meg, miután megjelent az a könyve a kegyelemről! A vezetőség és a tanári kar is biztosított afelől, hogy az iskola radikális változáson ment át. Valóban, minden jel arra mutatott, hogy ez így van. Ám néhány hallgató azért megsúgta: - Nem olyan sok minden változott ám! Még mindig az agykontroll- szellem uralkodik. 2007-ben ismét meghívtak. Azzal a feltétellel vállaltam a felkérést, hogy az előadásom címe az lesz: „Amit bárcsak tudtam volna itteni diákként!”
Bárcsak tudtam volna! Bibliai főiskola, 2007 áprilisa
Köszönöm, hogy eljöttetek! Bár engem nem tudtok átverni: tisztában vagyok vele, hogy az istentiszteleten kötelező a részvétel. A kijelölt helyre kell ülnötök, s ellenőrzik, hogy mindenki itt vane. Látom a régi helyem: engem oda, előre ültettek, hogy szemmel tudjanak tartani. Előfordult, hogy az istentisztelet alatt a Time magazint lapozgattam, be is hívatott a dékán, hogy ezt a hallatlan illetlenséget megtárgyalja velem. Persze elmagyaráztam neki, hogy kifejlesztettem magamban azt a képességet, hogy egyszerre tudjak figyelni az olvasásra és a prédikációra is. A multitasking (többfunkciós) kifejezés még nem is létezett, én már gyakoroltam. A dékán meghányta-vetette magában a magyarázatomat, majd megkérdezte, nem tiszteletlenség-e ez az aktuális prédikátorral szemben. - Szívesen beszélek velük az istentisztelet előtt, és biztosítom őket arról, hogy olvasás közben is figyelni fogok - feleltem. Sajnos a teológiai főiskolák dékánjai épp az ilyen okostojások miatt őszülnek és halnak meg idő előtt. Amilyen éretlen voltam, bármit szívesebben csináltam volna, mint hogy hetente ötször prédikációt hallgassak az istentiszteleten. És tessék, most vezekelhetek: nekem kell szónokolnom egy sereg főiskolás előtt, akik valószínűleg legalább annyira unatkoznak és lázadoznak magukban, ahogy annak idején én tettem. Egyértelmű, hogy Istennek jó humorérzéke van. Amikor diákként ültem itt, megfigyeltem, hogy a legtöbb szónok a közönség nyolcvan százalékához intézi szavait, azokhoz, akik szívesen meg is hallgatják, nem pedig az önérzetükben megsértett lázadókhoz, mint amilyen én voltam. Én viszont ezúttal elsősorban ezt a húsz százalékot szeretném megszólítani. Azokat, akik úgy érzik magukat, mint én egykor, és nem biztosak benne, hogy itt a helyük. Elmondom, mi az, amit jó lett volna tudnom akkor, negyvenvalahány évvel ezelőtt. Talán ha elárulom, mivel lettem okosabb azóta, megspórolok nekik némi fejfájást, míg itt morzsolgatják napjaikat. De legalábbis felvázolom, mi vár rájuk, ha végeznek. Bárcsak tudtam volna egyszerre két világot is értékelni! A keresztények hite szerint nemcsak az a világ létezik, amit az ablakon kinézve látunk. A kövek, a fák, a madarak, a felhők anyagi világán kívül létezik valami más is. Egy ilyen bibliai főiskola egyfajta mesterséges környezetet hoz létre a láthatatlan világ megismerésére. A tantárgyak jó része lelki természetű, a Bibliára koncentrál, hiszen hitünk szerint nem létezik jobb útmutató a mindenség, azaz a látható és láthatatlan világ Teremtőjének felfedezéséhez. Az itt töltött éveimet végiggondolva - bár nagyrészt igen zaklatott állapot jellemzett ahhoz a tényhez képest, hogy itt ismertem meg Istent, minden más elhalványul. Hiába töltöttem a gyerekkoromat egy szigorú gyülekezet által meghatározott közegben, és ismertem olyan jól a Bibliát, mint az itteni tanárok közül némelyek, az élő Istennel egészen addig nem éltem át személyes és meghatározó jellegű
találkozást, míg ide nem kerültem. Már pusztán emiatt is örökké hálás leszek ennek a főiskolának. Ugyanakkor azt hiszem, nem volt kiegyensúlyozott az a kép, amit itt festettek elénk. Egy mesterséges környezetben, amely a láthatatlan világra fókuszál, könnyebb értéktelennek látni a látható, teremtett világot. Egyszer tanúja voltam, amikor Eugene Peterson - akinek nevét elsősorban a The Message bibliafordításhoz szoktuk kötni - felidézte egy excentrikus nővel, bizonyos Lychen nővérrel kapcsolatos emlékeit. A pünkösdi gyülekezet, amelynek Peterson gyermekkorában tagja volt, gyakorolta a prófétálás ajándékát. Ez a törékeny, idős asszony, Lychen nővér minden áldott héten fölállt, és valami ilyesmit mondott: - Az Úr kijelentette, hogy nem látom meg a halált, amíg ő hangos kiáltással és trombitaszóval le nem száll a mennyből, hogy a többi szenttel együtt elragadjon, és a levegőben találkozzam vele. Petersont - nagy bánatára - egy napon megkérte az édesanyja, hogy vigyen át egy kis süteményt az idős hölgynek. A fiú félelemtől reszketve kopogott be Lychen nővér ajtaján. A kilencvenéves, boszorkás, sápadt és csontos öregasszony beinvitálta, hogy ő is egyen a süteményből. Töltött a fiúnak egy pohár tejet, és a szerencsétlen kénytelen volt csendben elmajszolni a süteményt a sötét szobában. Lychen nővér ugyanis nappal is csukva tartotta a spalettákat. Peterson azt mesélte, hogy később volt egy látomása. Látta magát, ahogy beront az öregasszony házába, és szélesre tárja az ablaktáblákat. „Nézzen ki! - kiáltja. - Látja, az ott egy nyárfa! A felső ágán épp egy halászsas ül. És nézze csak, egy szarvas! Lychen nővér, az ott kint egy gyönyörű világ!” Nos, nekem ez a gyönyörű világ segített visszatalálnom a hithez, részben azáltal, hogy helyre tette az Istenről alkotott téves felfogásomat. Egyre inkább olyannak láttam Istent, mint egy hóbortos művészt, aki különféle mókás teremtményeket talál ki: például a tarajos sült, a borzot és a csupaszorrú vombatot. Aki elárasztja a világot sivatagi vadvirágokkal és olyan trópusi halakkal, amelyek szépsége bármelyik művészeti múzeum gyűjteményét túlszárnyalja. Francis Collins, aki az emberi géntérkép projektet irányította, a DNS elegáns kettős spirálján is Isten keze nyomát látja. Annie Dillard a Virginiai Tinker patakban élő és ficánkoló parányi élőlényekben találja meg ugyanezt a nyomot. Ha John Muir, Henri Fabre, Loren Eiseley vagy Lewis Thomas természetleírásait olvasom, csodálattal tölt el a Nagy Művész, akiben ezek a szerzők talán nem is hisznek, de pontos és tisztelettel teljes megfigyeléseik számomra szélesre tárják az ablakspalettákat. Mark Noll egyháztörténész szerint merő tévedés az ismert keresztény ének következő sora: „A földön minden elhomályosul, ha kegyelme és dicsősége felragyog”. Igaza van, hiszen a világ Isten dicsőségének fényében nem elhomályosul, hanem még tisztábban rajzolódik ki. Isten megteremtette az anyagi világot, minket a közepébe ültetett, ő pedig testet öltve ellátogatott közénk. Az a legkevesebb, hogy hálásak vagyunk érte. Remélem, miután elhagyjátok ezt a mesterséges közeget - sőt, még előbb is -, sikerül majd felfedeznetek a kinti világot. Barátkozzatok nem hívőkkel is, és ti legyetek a példa előttük abban, ahogy örömöt leltek a szépségben, a vágyaitokban, a kíváncsiságban! Hiszen mindez Isten ajándéka, azért adta, hogy helyesen éljünk vele. Remélem, benneteket is eltölt majd valamiféle szent hála, amikor megismeritek a kinti világot - különösen, ha más országokban szolgáljátok Istent. Bahrainban
megismerkedtem egy lelkésszel, aki első ránézésre meg tud különböztetni kétezer féle kagylót. Találkoztam egy Costa Rica-i misszionáriussal, aki az évek során világszínvonalú lepke- és molylepkegyűjteményre tett szert. John Stottról, az angol író-lelkészről talán ti is hallottátok, hogy egész életében szenvedélyes madármegfigyelő volt. A Bibliában is találunk példát arra, hogyan merítsünk a világ gazdagságából. Izrael népe például egyiptomi aranyat használt föl a szent sátor elkészítéséhez. Talán a Királyok második könyvében olvasható történetre is emlékeztek. Mi is történt, amikor Samária ostrom alá vett városában éhínség tombolt? A kiközösített leprások végső elkeseredésükben, az életüket kockáztatva lopóztak az ellenség táborába, hogy élelmet keressenek. Amikor bejutottak, alig hittek a szemüknek: az ellenséges hadsereg eltűnt, ők pedig szépen bevitték a városba az otthagyott készleteket. Olykor bizony ki kell mennünk az egyház falain túlra, hogy táplálékot találjunk, és feltöltekezzünk művészettel, szépséggel, tudással, hogy aztán vigyünk belőle az odabent maradtaknak is. Volt idő, amikor az egyház a kultúra legfőbb letéteményeseként védelmezte mindezt, és megszabta az irányát. Az oktatás, a tudomány, a művészet, a zene gyökerei mind a hívő emberek közösségéből erednek, hiszen őket az éltette, hogy legyen meg Isten akarata, „amint a mennyben, úgy itt a földön is”. Ha nem veszünk tudomást a falainkon túli világról, azzal magunknak és a világnak is ártunk. Bárcsak tudtam volna, hogyan éljek egészséges lelki életet! Megvan még az iskolai szabályzat? Az én időmben hatvanhat oldalas házirendhez kellett tartanunk magunkat. A Bibliának is hatvanhat könyve van. Még viccelődtünk is azon, hogy felosztjuk a házirendet Ó- és Újszövetségre. Igaz, szerintem az egésznek inkább Ószövetség-íze volt. Gondolom, hallottatok néhány sztorit a régi szép idők szabályrendszeréről. Jobb, ha tudjátok: az egész szóról szóra igaz! A diákok mindig is tiltakoztak a tekintély ellen, ettől diákok. Miután itt végeztem, a Wheaton College-ban szereztem meg a mesterdiplomámat. Az ottani házirend nem hatvanhat, hanem alig egyoldalas volt, ám a diákság ugyanúgy zúgolódott az elnyomás ellen. Bármilyen furcsa, nem is a szabályok szigorúsága a legfőbb gond, hiszen a katonai főiskolákon jóval merevebb rend uralkodik, mint bármilyen teológián, mégis ezresével tolonganak a fiatalok, hogy bejussanak. Itt, a bibliai főiskolán inkább az a kísértés, hogy a szabályokat „kipipálva” megelégedjünk a külsőségekkel, és ne foglalkozzunk a lelki életünkkel. Ha külsőségekre alapozzuk a hitünket, annak is megvan az előnye: legalább pontosan ismerjük az elvárásokat. Ugyanakkor a hitről is könnyebb „leszokni” miatta. Úgy változtatgathatom a viselkedésemet, mint kaméleon a színét, miközben odabent semmiféle változás nem történik. Ismerek olyanokat, akik itt végeztek, de a főiskola szigorú szabályai miatt végül elfordultak Istentől. Tehát pontosan az ellenkezője történt velük, mint amit a szabályok alkotói szerettek volna. Vannak köztetek olyanok, akik iszlám országokban akarnak szolgálni. Bizonyára tisztában vagytok a szigorú vallási előírások hátulütőivel. A Harvard egyik vendégprofesszorának így magyarázta ezt egy iráni értelmiségi férfi: „Lehet, hogy ezekről a fiatalokról örökre lemondhat az iszlám vallás... Öltözködésükben követik a hagyományokat, tartják a szokásokat, de csak azért, mert a törvény megköveteli tőlük. A szívük mélyén azonban cinikusak, s nem őszinték. Nagy buzgóságunkban erőltetjük a konformitást, és közben egy egész nemzedéknyi fiatalt elveszítünk, akikből soha nem lesz
hívő.” Nos, ennél pontosabban aligha lehetne megfogalmazni, miben rejlik a törvénykező, ítélkező keresztény szubkultúrák veszélye. A szigorú szabályok akkor jelentenek veszélyt a keresztények számára, ha nem tükrözik, hanem elfojtják a lelki életet. Azért tartod be a szabályokat, hogy elnyerd Isten tetszését? Olyan közösség tagja vagy, ahol a szabályok követése alapján állítják föl a lelki érettség ranglétráját? Előfordul, hogy a szabályok elvonják a figyelmedet fontosabb kérdésekről? Milyenné tesznek a szabályok: büszkévé vagy alázatossá? Segítségedre vannak-e abban, hogy megerősödjön a lelki életed, vagy csak kívülről nézve vagy frissen meszelve? Jézus tette föl ezeket a kérdéseket a farizeusokkal kapcsolatban, és olyan keményen fogalmazott, mint egyébként soha. Emlékszem, milyen volt hazautazni karácsonyra és a nyári szünetre, miután több hónapot itt, ebben a védett közegben töltöttem. Szinte kulturális sokkot kaptam, amikor visszacsöppentem a „szex, drog és rock and roll” világába. Higgyétek el, ez semmiség ahhoz képest, amit egy idegen országban fogtok tapasztalni! Európában a hívők is isznak alkoholt az étkezésekhez (a reggelit kivéve), és a közparkokban felsőrész nélkül napoznak a nők. Afrikában gyerekkorú katonákkal és burjánzó korrupcióval fogtok találkozni, Ázsiában pedig el fogtok ámulni, milyen méreteket öltött a prostitúció. Ha iszlám országba kerültök, ne csodálkozzatok, ha a szomszédotoknak egynél több felesége van, és az asszonyok sikoltoznak, amikor veri őket a férjük. Hogyan készülhet fel az ember ilyen mértékű kulturális sokkra? Jézus világos tanácsot ad a tanítványainak a Márk evangéliuma 7. fejezetében. „Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül?” Gondolom, ezt hallva tanácstalanul kezdte vakargatni a fejét a sok zsidó tanítvány, hiszen az ószövetségi törvények jó része a tisztátalansággal kapcsolatos. Ha megérintesz egy tisztátalant, magad is azzá válsz; ha tisztátalan állatot eszel, téged is tisztátalanná tesz. Márk mintegy mellékesen megjegyzi: „Jézus ezzel tisztának nyilvánított minden ételt.” Erről a szakaszról alkalmam volt hallani dr. Paul Brand prédikációját egy régi angol kőtemplomban. „Jézus anatómiai ismereteket tanít éppen, és minden úgy van, ahogy mondja” magyarázta dr. Brand, majd ecsetelni kezdte, milyen csodálatos az emberi bőr, amely határt von a külvilág és az ember bensője között. Minden oldalról veszélyek leselkednek ránk, de a hámsejtek életmentő akadályt képeznek a veszélyekkel szemben. „Csupasz kézzel kitisztíthatom a sáros csatornát, sőt belenyúlhatok a vécébe is, ha eldugult, s közben több millió baktériummal találkozhatok, de a bőrsejtek hűséges várvédőként megakadályozzák, hogy ezek behatoljanak a testembe. S hogy Jézus kijelentését megerősítsem, elárulom: az ember tápcsatornáját is hasonló hámsejtek borítják, ezért ha lenyelünk egy idegen dolgot - például a rabló a gyémántot, vagy a drogfutár a műanyaggal borított csomagocskát az szó szerint képtelen bejutni a testünkbe, és nem töri át a hámsejtek védvonalát, mielőtt hátul távozik.” Dr. Brand azt is elmagyarázta, mi történik, ha valamilyen sérülés, netán sebészeti beavatkozás során gyengül a hámsejtek védekezőképessége. „A bőrt átvágva a lehető legkomolyabb kockázatot vállaljuk, hiszen ezáltal a külvilág veszélyeinek tesszük ki a sérülékeny belső szerveket. A sebész a legerősebb fertőtlenítőszerekkel mosakszik be műtét előtt, és még így sem biztos, hogy a beteg elkerüli a súlyos fertőzést.”
A templom kőfalait díszítő színes üvegablakokra mutatva dr. Brand egy lelki természetű tanulságot is levont. „Észrevették, hogy a művészek általában imára kulcsolt kézzel ábrázolják a szenteket? A hétköznapi életben nemigen találkozom ezzel a testtartással a műtőt kivéve. Miután bemosakodtam, így, az ujjaimat egymáshoz érintve várom meg, hogy a beteget előkészítsék, nehogy hozzáérjek valamilyen baktériummal fertőzött tárgyhoz. Micsoda rémes ábrázolása ez a szenteknek! Hiszen éppen ellenkezőleg, kitárt karokkal kellene fordulnunk a szennyezett világ felé, mert Jézustól tudjuk: ami kívülről jön, az úgysem teheti tisztátalanná az embert!” Jézus mondja: „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség.” Jómagam a legtöbb szabályt betartottam, amíg itt tanultam. Persze bevallom, nem mindet. Néhányan jelentős energiákat fektettünk be, hogy ellen tudjunk állni nekik, hiszen olyan nagy erőt éreztünk bennük. Ma már tudom, hogy ez az erő inkább negatív volt, mert valami sokkal fontosabb dologról vonta el a figyelmem: arról, hogy a lelki életemmel törődjek. A hangosan zúgó harang minden reggel kiparancsolt bennünket az ágyból, hogy nekilássunk az imádkozásnak és a bibliaolvasásnak. A dékán rendszeres ellenőrzésekkel gondoskodott róla, hogy betartsuk a szabályt. Ezek után évekbe telt, míg végre képes lettem nem kötelességként, hanem kiváltságként felfogni az imát, és a bibliaolvasásra sem feladatként, hanem az élet forrásaként gondolni. Bárcsak olyan érett lettem volna a diákévek alatt, hogy nem foglalkozom annyit a sok kicsinyes szabállyal, és helyette a lelki életemmel törődöm! Ezt a meccset mindenkinek önmagával kell lejátszania. Ha valamiféle külső rendszertől várjuk, hogy a lelki életünk fejlődjön, a főiskola kapuján kilépve már dobhatjuk is azt a kukába, mint ahogy sokan ezt is teszik. Ha viszont azt cselekedjük, amire Jézus oktatta a tanítványait, és belül megtisztulunk, akkor kívülről már semmi sem tehet minket tisztátalanná. Akkor képesek leszünk szeretettel fordulni az erőszakos, embercsempész, igazságtalan, szegény, erkölcstelen világ felé, és mégis tiszták maradhatunk. Bárcsak alázatosabb lettem volna! Azért iratkoztam be erre a főiskolára, mert azt hittem, itt lakik az Igazság. Később tudtam csak meg, milyen kicsi szeletet birtokolnak a világból az evangéliumi keresztények. A Föld lakosainak kevesebb mint egyharmada vallja magát kereszténynek, s a kétharmaduk eleve katolikus, ortodox vagy valami hasonló. A többi keresztény a világ lakosságának épphogy tíz százalékát teszi ki, de közülük sem mindenki fogadná el az evangéliumi jelzőt. Ma már a többi utat és hagyományt is tudom értékelni. Az imádságról szóló könyvem írása közben a katolikusok voltak a legnagyobb hatással rám. Nem csoda, hiszen ők egész rendeket alapítottak az ima gyakorlata köré. A keleti ortodoxoktól a titkokról és a tiszteletről tanultam. Zenéjükben, istentiszteletükben, teológiájukban fellelem a mysterium tremendumot, vagyis azt a pillanatot, amikor mi, hangyányi emberek megállunk a világegyetem Istene előtt. Hogyan is taníthatna meg erre egy evangéliumi gyülekezet, ahol a dicsőítést gitárosok vezetik rövidnadrágban, kinyúlt pólóban és hátracsapott baseballsapkában? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Isten nem azért vezette végig népét az Ószövetség tekervényes útján, Jézus pedig nem azért töltötte szolgálati éveit tizenkét zsidó társaságában, hogy
megváltsa az amerikai evangéliumi keresztényeket. Ennél azért valamivel nagyobb szabású terve volt. Itt a helye az alázatnak! Ne értsetek félre! Néhány barátommal ellentétben én nem pejoratív értelemben használom az evangéliumi jelzőt, és a média által megrajzolt karikatúrával sem tévesztem össze, amely az evangéliumi hívőket jobboldali fanatikusoknak ábrázolja. Maga a szó örömhírt jelent, én pedig több mint ötven országban láthattam, hogyan végzi munkáját sok-sok alulfizetett evangéliumi misszionárius és segélyszervezet. Gyógyítanak, tanítanak, jogokat orvosolnak és kézzelfogható segítséget nyújtanak a rászorulóknak, mert hiszik, hogy ezzel Istent szolgálják. - Az evangéliumi keresztények bármire kaphatók - jegyezte meg egy barátom, aki Chicago belvárosában toboroz önkénteseket. Majd hozzátette: - Csak épp előbb kicsit meg kell puhítani őket, hogy ne legyenek olyan ítélkezők, mert különben nem vesszük hasznukat. Langdon Gilkey Shantung Compound című könyvében egy kényszerből létrejött keresztény közösségről olvashatunk. A második világháborúban a japán megszállók koncentrációs táborba gyűjtötték a külföldieket, köztük számos misszionáriust is. Nos, az evangéliumi hívők nem túl szépen teljesítettek. Folyton panaszkodtak a körülményekre, pletykákat terjesztettek társaikról, és a Nyugatról kapott csomagok tartalmát inkább felhalmozták, mint hogy szétosztották volna. Az együtt raboskodó keresztények közül az evangéliumi hívők voltak a legkicsinyesebbek, leginkább széthúzóak és a legönzőbbek. (A legjobban a trappista szerzetesek teljesítettek. Miután feljebbvalóik feloldották őket a némasági fogadalom alól, a tábor szinte üdülőközponttá változott a számukra. Változatos volt a koszt, szabadon beszélgethettek, nevetgélhettek, vicceket mesélhettek, és nők között tölthették napjaikat!) Az evangéliumi mozgalom történetében sok szép mozzanatot találunk, de megjelenik benne a széthúzás is. (Vajon hány felekezetet képviselünk mi, akik most egybegyűltünk?) A múltat botrányos etikai tévedések és túlzott ítélkezés tarkítja. Egyes felekezeteket, például a déli baptistát és a metodistát a rabszolgaság intézménye hívta életre: az alapítók rabszolgákat tartottak, és nem szerettek volna változtatni ezen a gyakorlaton. Számos evangéliumi felekezet - köztük a sajátom is - nyíltan ellenezte a polgárjogi mozgalmat. Ha pedig elolvassátok a legfrissebb felméréseket, meglátjátok, hogy az evangéliumi keresztények házassága ugyanolyan arányban végződik válással, mint bárki másé. Reggel felfigyeltem a kápolna melletti emlékműre, amelyet a győzelmes keresztény élet tiszteletére emelt a főiskola. Tudom, hogy ez itt fontos értéknek számít. Természetesen én sem ellenzem ezt az ideált, csak annyit tennék hozzá halkan, hogy legyetek óvatosak! Legyetek alázatosak, és ne lepődjetek meg túlságosan azon, ha elbuktok! Néhány éve épp a győzelmes keresztény életről beszélgettem a főiskola általam igen tisztelt professzorával, akitől annak idején sok szeretetet és törődést kaptam, és akinek részben köszönhetem, hogy megmenekült a hitem. Találkozásunk után nem sokkal meghalt. Bevallom, meghökkentem, amikor egykori mentorom, a hitóriás köntösben és papucsban csoszogott ki az ajtóhoz, hogy üdvözöljön. - Azért hiszek a győzelmes keresztény életben, mert láttam a főiskola alapítójának életét - mondta, majd tovább mesélt erről a kiváló jellemű, istenfélő férfiúról. - Értem - feleltem, de egy kérdés is kicsúszott a számon. - Csak egyetlen ilyen embert ismer? A mércét valóban nem tehetjük alacsonyabbra, de az ideált sem szabad normaként felfognunk.
Amikor D. L. Moodyt megkérdezték, hogy betöltötte-e a Szentlélek, azt felelte: - Igen, de itt-ott szivárog. Talán érdemes lenne kitennetek egy táblát a győzelmes keresztény élet emlékműve mellé azzal a felirattal: „Igen, de itt-ott szivárog.” Bárcsak megismerhettem volna itt a kegyelmet! Erről a témáról nem szeretnék túl részletesen beszélni, de nem is hagyhatom ki, hiszen, ahogy Pál apostol mondja, „kegyelemből, hit által” tartatunk meg. Azt már megírtam, hogy a főiskola hallgatójaként nem túl gyakran találkoztam a kegyelemmel. - Lehet, hogy jelen volt, csak nem rendelkezett vevőkészülékkel hozzá - jegyezte meg az imént említett mentorom. Én persze tiltakozni kezdtem, és konkrét példákkal ecseteltem, miért hiányzott ebből az intézményből a kegyelem. De talán mégis neki volt igaza. Ki tudja, lehet, hogy saját lelki tompultságom miatt nem voltam képes megérezni a kegyelem illatát? Csak azt tudom, hogy a diplomaosztó után időbe telt, míg igazán megértettem, hogy az evangélium valóban jó hír, és a világegyetem „arcán” gyakoribb a mosoly, mint a homlokráncolás. Meg azt, hogy Isten elsősorban szeretet. János első levele ígéri: „bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél”. Bárcsak tudtam volna ezt annak idején! Torz képem volt Istenről, amikor beiratkoztam erre a főiskolára. Valamiféle szuperrendőrnek képzeltem, aki jól fejbekólintja az embert, ha egy kicsit is jól érzi magát. Mekkorát tévedtem! Hiszen amikor igazán megismertem Istent, megtudtam, hogy épp a lázadó ember a szíve csücske, és olyanokat választ be a csapatába, mint a házasságtörő Dávid, a siránkozó Jeremiás, az áruló Péter és az emberi jogokat lábbal tipró tarzuszi Saul. Megértettem, hogy ennek az Istennek a Fia a tékozlókat választja történetei főhősévé és szolgálata legfőbb dicsőségévé. Nyilván észrevettétek, hogy merevítő gallért viselek a nyakamon. Két hónapja felborultam az autómmal. Aznap hét órán át feküdtem egy hordágyhoz szíjazva, nem tudva, hogy megérem-e a következő órát. Amennyi prédikációt végighallgattam gyerekkoromban a pokol kénköves tüzéről, biztos voltam benne, hogy legalább az orromat meg kellene csapnia kissé a kén bűzének. De nagy megkönnyebbülésemre semmit sem éreztem. Olyan Istennek szolgálok, akiben megbízhatok, aki folyton kémleli a látóhatárt, hogy hazatér-e a tékozló fiú, és amikor meglátja, elébe fut. „Nem igazságtalan az Isten” - állítja a Zsidókhoz írt levél szerzője, és akkor még finoman fogalmaz! A tanári kar felvilágosított, hogy ma már egészen más a diákság összetétele, mint az én időmben. Akkoriban sokan úgy érezték, az elit körébe tartoznak, és ők fogják meghódítani a világot Krisztus üzenetével. Időközben ezt a főiskolát is utolérték társadalmunk betegségei. Ma már jóval több olyan diák jár ide, aki elvált szülők gyermeke, és sokan, a hallgatók egyötöde szenvedett el valamilyen szexuális erőszakot. Vannak itt olyanok, akiknek a szülei alkoholisták, és emiatt szereztek komoly sebeket. És biztosan sokan hordoztok magatokban szégyellni való titkokat. Megkérdeztem a tanáraitokat, melyek most a legégetőbb kérdések itt a főiskolán. Míg az én időmben a hiperkálvinizmus vagy a nők szolgálatban betöltött szerepe volt a téma, ma már, ahogy megtudtam, az internetes pornó a legfőbb gond. Itt van a kezemben egy olyan hallgató levele, aki néhány évvel előttem járt ide. „Önnel ellentétben
én önbizalommal telve éltem meg a főiskolai éveket - írja. - A jövő fényesnek és ígéretesnek látszott. Csak hogy azért voltam ilyen magabiztos, mert a törvényeskedés mintaképe voltam. Épp, mint egy farizeus. A szabályok éltettek.” A levél folytatásából kiderül, hogy a hölgy egy misszionáriuscsalád sarjához ment feleségül, aki aztán huszonöt éven át több száz alkalommal szegte meg a házassági esküjét, hetero- és homoszexuális partnerekkel egyaránt. A csalódott feleség ezután megtudta, hogy „istenfélő” édesapja, aki mindennap családi áhítatot tart, molesztálta a lányunokáit. Egy évvel később pedig a hölgy kamasz lányát erőszakolták meg. „Hát már sosem lesz vége a szenvedéseimnek?” kérdezi levelében. Miután részletesen elmeséli a családi tragédiákat, leírja, hogyan fedezte föl Isten életet adó kegyelmét. „Én a keresztény életformát szerettem, nem pedig Istent - állapítja meg főiskolai éveiről. De azóta magam is részesültem abból a meghökkentő kegyelemből, amelyről írni szokott. Úgy terveztem, ennyi idősen majd ajándékokkal (az elért sikereimmel) megtömve állhatok Isten elé, végül mégis üres (!) kézzel kellett elé járulnom.” Ekkor élte át először Isten jóságát és kegyelmét, ám ennek hatására a sok szomorúság és fájdalom ellenére is mély megelégedettség és békesség töltötte el. Ezután egy kicsi misszióiskola tanáraként kezdett új életet. A bibliai főiskola egyfajta ideiglenes állomás az érettséghez vezető úton. El sem tudjátok képzelni, milyen zűrös és érthetetlen világba fogtok innen csöppenni! Ami most egyértelműnek látszik, hamarosan nem lesz az. A szabályok és a doktrínák önmagukban nem lesznek képesek megvédeni benneteket a meglepetésektől, amelyek önmagatokkal és a körülöttetek élőkkel kapcsolatban érnek majd titeket. Gyakran kell majd a szomjatokat oltanotok Isten kegyelmének forrásából. Miután megkapjátok a diplomátokat, többé már nem a harang fog reggel ébreszteni, és nem lesz házirendetek, ami előírná, hogyan viselkedjetek. Ez itt csak egy ideiglenes állomás. Most a társaitok és az itteni élményeitek jelentik számotokra a valóságot, ám nemsokára mindez a múlt ködébe vész. Hiába hallgatjátok nap mint nap ugyanazoknak a tanároknak az előadásait, nemsokára már a nevükre sem fogtok emlékezni, higgyétek el! Persze az ember a jelenben él. Az, hogy miként töltitek itt az időt, kik a tanáraitok, és kivel lógtok a szabadidőtökben, meghatározó erővel bír. Fontosak ezek az évek, hiszen most formálódtok. A legfontosabb azonban, hogy ezt az egyetlen szót, kegyelem, az eszetekbe véssétek. Azt remélem és azért imádkozom, hogy engedjétek, hogy hasson rátok ez a kegyelem, és az itt töltött évek alatt ne csak ti higgyetek Istenben, hanem lelketek mélyén tudjátok, hogy ő is hisz tibennetek.
A legesélytelenebbek A 2003-as keltezésű levélben, melyben „Philip lelkész úrnak” szólítottak, a dél-afrikai Johannesburgba hívtak meg tanévzáró beszédet tartani. Válaszlevelemben további részletek felől érdeklődtem, valamint megjegyeztem, hogy beérem a „Kedves Philip!” megszólítással, mivel nem vagyok lelkész. A válasz ismét csak „Philip lelkész urat” szólította meg, mint ahogy a Rhema gyülekezettől azóta érkezett összes többi levél is. Némi utánajárás árán megtudtam, hogy a nevezett karizmatikus gyülekezetet 1979-ben alapították, amikor még mindössze tizenhárom tagot számlált, ám azóta harmincötezer fősre nőtt. A lelkipásztor, Ray McCauley az egyik legismertebb személy Dél-Afrikában, részben televíziós szolgálata, részben 2000-ben bekövetkezett válása miatt, ami a hírekben is szerepelt. Ezenkívül az egykor fehér bőrű közösség ma már hetven százalékban feketékből áll. Végül úgy felébredt bennem a kíváncsiság, hogy elfogadtam a felkérést. Ezután még egy levél érkezett: „Kedves Philip lelkész úr! Ray pásztor és felesége szeretné vendégül látni önt és kedves nejét egy magánrezervátumban, mielőtt megtartja beszédét.” Rayjel és Zeldával egy johannesburgi szállodában találkoztunk a hosszú, harminchat órás repülőút után. Megjegyzem, a házaspár feltűnő jelenség. Ray fiatalkorában testépítő volt: mintegy harminc évvel ezelőtt ezüstérmet nyert ugyanazon a Mr. Univerzum versenyen, amelynek Arnold Schwarzenegger lett a győztese. Bár nem igazán látszik rajta, hogy mostanában is sűrűn látogatná az edzőtermet, méretei még mindig lenyűgözőek. Az sem illik a képbe, hogy a szülei megrögzött szerencsejátékosok voltak, ő maga pedig egy éjszakai bár kidobóembereként kereste a kenyerét. Drámai megtérését követően alapította meg a gyülekezetét, amely azóta a legnagyobb keresztény közösséggé növekedett Dél-Afrikában. A vasárnapi istentiszteleteiket mind a négy kábeltelevíziós csatorna közvetíti. A feltűnően szőke Zelda sem akármilyen múltat cipel magával. A szülei elhagyták, árvaházban nevelkedett. Modellként dolgozott Londonban, rockzenészekkel járt, majd Dél-Afrikába visszatérve három gyereket szült három apának. Amikor Rayt megismerte, már kétszer elvált. Kifogástalan eleganciájú öltözékben jelen meg, igaz, egy bevásárló túrán jobban el tudtam volna képzelni, mint egy vadasparkban. Kezet ráztunk új ismerőseinkkel, bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba, és már indultunk is a hétvégi kalandra. Hamarosan kiderült, hogy sem Ray, sem Zelda nem különösebben rutinos autóvezető, ám ez érthető, mivel a gyülekezetnek saját sofőrszolgálata van. Nos, fél óra alatt sikerüli alaposan eltévednünk. Zelda megállt egy országúti pihenőnél, hogy útmutatást kérjen, én pedig máris képet kaphattam arról, mekkora sztár a férje. Az afrikaiak pillanatokon belül körülvették a kocsit és kiáltozni kezdtek: „Itt van Ray pásztor! Itt van Ray pásztor!” Egy bátrabb nő, akinek a mosolya mögül elővillantak aranyfogai, behajolt az ablakon, hogy a pásztor áldását kérje. Ray megfogta a kezét és elmondott egy rövid imát, mire a nő ugrándozni kezdett örömében. - Megáldott! Megáldott! - ujjongott sírva. Janettel egymásra néztünk. Ezek szerint Dél-Afrika pünkösdi pápájával fogjuk tölteni a hétvégét? Minden jel szerint ez várt ránk. A következő pár napban már napkelte előtt elindultunk a hajnali
szafarikra, és szinte minden időnket együtt töltöttük. Bevallom, lenyűgözött Ray lelki és intellektuális fejlődése. Buzgón faggatott, hogy milyen könyveket ajánlok olvasásra, és minden javaslatomat szorgalmasan feljegyezte. Szemmel láthatóan túllépett már a „csak valld meg, és a tiéd lesz” tanán, amit felekezete fennen hirdet. Amikor az apartheid kormány már megingani látszott, Nelson Mandela és Desmond Tutu püspök egyaránt barátjává fogadta, bár ebben talán Ray országos televíziós ismertsége is szerepet játszhatott. Mindeközben a pásztor faji, politikai meggyőződése és teológiai szárnypróbálgatásai is hatalmas változáson mentek keresztül. A „siker evangéliuma” mindig nagy tetszést arat, amikor felbukkan egy-egy fejlődő országban. Fülöp-szigeteki, brazíliai lelkészek elbeszéléséből tudom, milyen tömegek özönlenek meghallgatni a prédikációkat, amelyek szerint az egészséghez és a gazdagsághoz nem kell más, mint hit. Aztán, amikor nem az ígéret szerint alakul az életük, kiábrándultan távoznak. Ray viszont megértette, hogy az egyház küldetése több ennél, és akár a dél-afrikai társadalom megújulásában is fontos szerepet játszhat. A Rhema gyülekezet Ray vezetése alatt az emberek valós szükségleteivel is elkezdett foglalkozni: AIDS-kórházat alapított, lakásprogramot indított el, és gazdaságot hozott létre gyógyulófélben lévő szenvedélybetegek részére. Azt is megtapasztalhattam, milyen lebilincselően tud anekdotázni Ray McCauley. Mindenkit ismer, akit ismerni érdemes, és az utóbbi években mindenhol ott volt, ahol valami fontos dolog történt. Egyszer például egy krízishelyzetben helikopterrel szállították egy vérengzés helyszínére. A gépről leszállva egyszer csak Desmond Tutu oldalán, a jajveszékelő tömeg előtt találta magát. Amikor körülnézett és észrevette, hogy ő az egyetlen fehér ember, ameddig a szem ellát, hevesen kalapálni kezdett a szíve. A helyzet pattanásig feszült. - Soha nem éltem át ehhez foghatót - mesélte. - A fejünk fölött rendőrségi helikopterek köröztek, a bokrok mögül mesterlövészek fegyverei meredtek a tömegre, és alig várták, hogy vér folyjon. Tutu érseknek azonban a szeme sem rebbent. Kért egy jó adag skót whiskyt, lassan elkortyolgatta, majd fölállt, és a hangja erejével meggyőzte a több tízezer feldühödött tüntetőt, hogy oszoljanak szét. Egy nyitott tetejű Land Roverben ülve hallgattam végig, mi történt a színfalak mögött, amíg DélAfrika ezeket az izgalmas időket élte. Közben haladtunk, s igyekeztünk minél több vadon élő állatot észrevenni. Egyszer egy elefántbika úgy tett, mintha meg akarná rohamozni a kocsinkat. Végül a túravezetőnk rácsapott az oldalára, és az utolsó pillanatban megállította. Láttunk friss zsákmányon lakmározó elefántokat, hím rinocéroszokat, egy csapat zsiráfot borjaikkal, egy harmincöt elefántból álló csordát és a folyóban horkoló vízilótársaságot. Zoológiában járatos túravezetőnk igyekezett minél több információval ellátni bennünket az állatok viselkedéséről, már amikor Ray szünetet tartott az anekdotázásban. A hím víziló, mint megtudtuk, csak akkor párosodik, ha legyőzött egy nálánál gyengébb másik hímet. Most hallottunk először az antilop orrában található parányi kapillárisokról, amelyek a sivatagi hőségben az állat agyának hűtésében játszanak szerepet. Tanultunk a piros csőrű nyűvágókról, amelyek zavartalanul ficánkolhatnak a rinocéroszok, elefántok és vízi bölények hátán. A parányi madárkák jó szolgálatot tesznek a nagytestű állatoknak, mert lecsipegetik róluk a bogarakat és kullancsokat. Új ismereteket szereztünk a meglehetősen parányi aggyal rendelkező struccról, amely minden másnap
lerak egy tojást, de gyakran elfelejti, hogy hová, így nem túl nehéz a tojásait begyűjteni. Egyszóval barátságos útitársainknak és a vadon állatainak köszönhetően tele volt izgalmakkal és örömökkel a hétvége. Ezután visszatértünk Johannesburgba, hogy megtartsam a beszédet a főiskola diplomaosztóján. - Van még egy apróság, amit el kell döntenünk - vetette föl Ray útban hazafelé. - Te adsz lehetőséget a megtérésre, vagy én tegyem azt? - Azt hittem, ez egy diplomaosztó - csodálkoztam. - Lehetőséget adunk a megtérésre? Úgy érted, jöjjenek előre, akik imádkozni szeretnének? - Igen. Tudod, sok diáknak itt lesznek a rokonai, nem hívők is. Jó lenne, ha lehetőséget kapnának arra, hogy ott, helyben befogadják Krisztust. - Tudod, Ray - feleltem pillanatnyi gondolkodás után -, ez egy másik kultúra. Inkább te csináld! Este, az ünnepi beszédem végén Ray klasszikus, Billy Graham-féle módszerrel előrehívta a megtérni vágyókat, és sokan - fiatalok, idősek egyaránt - el is indultak a sorok között. Legnagyobb megdöbbenésemre a színpad, amelyen ültem, egyszer csak megmozdult alattam. Riadalmamat látva a mellettem ülő segédlelkész a fülembe súgta: a színpad síneken fekszik. - Elektromosság mozgatja, mint az operaszínpadot, hogy több helyük legyen az előre jövőknek tette hozzá. Nos, igen, ez itt a Rhema gyülekezet. Három évvel később, 2006-ban tértem vissza Dél-Afrikába, ezúttal egy brit színtársulat, a Saltmine Theatre Company tagjaival. Egy hat várost érintő előadássorozat keretében, amelynek a kegyelem volt a témája, ismét alkalmam nyílt szónokolni a Rhema gyülekezetben. Most a vadrezervátum helyett néhány újonnan nyílt múzeumot kerestem föl, amelyek az apartheid emlékét őrzik. Vajon mit taníthat Dél-Afrika a kegyelemről a világnak? Az ország a közelmúltban ünnepelte a „csoda” tizedik évfordulóját, vagyis a kormányváltást, amelynek következtében egyszer s mindenkorra véget ért az apartheid uralma, és az ország irányítása újra a színes bőrű lakosság kezébe került. A világ vérfürdőre számított, hiszen Nelson Mandela 1990es szabadulása és 1994-es elnökké választása között tizennégyezren estek áldozatául az erőszaknak. A valóság azonban rácáfolt a szakértőkre: az új hatalom nem a bosszú politikáját folytatta. Mandela békejobbot nyújtott a fehér kisebbségnek, és Desmond Tutut bízta meg az atrocitások feldolgozásával. Ám ezt nem bírósági, hanem igen innovatív úton vitték véghez: létrehoztak egy nevében is merész kormánybizottságot - Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelődésért -, hogy a nemzet úgy bocsásson meg, hogy közben ne felejtsen. Bill Clinton a következő beszélgetést folytatta Nelson Mandelával: - Nem gyűlölte őket azért, amit tettek? - Dehogynem, sokáig gyűlöltem őket - felelte Mandela. - A börtönben követ kellett törnöm, és a gyűlölet adott hozzá erőt. Sok mindent elvettek tőlem. Elszakítottak a feleségemtől, és végül emiatt ment tönkre a házasságom. Nem láthattam felnőni a gyerekeimet. Testileg, lelkileg bántalmaztak. Aztán egy napon ráébredtem, hogy bármit elvehetnek tőlem, de az elmém és a szívem az enyém marad. Csak akkor kaphatnák meg őket, ha önként felajánlanám, de én úgy döntöttem, nem válok meg
tőlük. - És amikor kiszabadult a börtönből? - forszírozta tovább a kérdést Clinton. - Felébresztettem Chelsea-t, a lányomat, és együtt néztük a televízióban, ahogy kisétált a szabad életbe. Akkor sem gyűlölte őket? - Amikor éreztem felgyűlni a haragot magamban, azt gondoltam: „Huszonhét évig az övék voltál. Ha gyűlölöd őket, újra a foglyukká válsz.” De én szabad akartam lenni, ezért elengedtem a haragot. Elengedtem. Ezzel a magatartással Mandela az egész ország számára meghatározta a hozzáállást. A feketék vezetői arra buzdították az embereket, hogy ne engedjenek a haragnak, még ha jogos lenne is. Szabaduljanak meg tőle, és az újonnan kivívott szabadságban próbáljanak meg inkább előretekinteni! A fehérek gyülekezeteit, amelyek közül sokan támogatták az elnyomó rendszert, egészen váratlanul érte ez az újfajta együttműködő-készség. Úgy érezték, végül mégiscsak kapnak némi szerepet ők is az ország jövőjében. A johannesburgi Apartheid Múzeum a régi rendszerben uralkodó életformát kísérli meg rekonstruálni. Amikor a csoportunk belépett, egyenként meghatározták, melyik fajhoz fogunk tartozni, és ennek megfelelően tapasztalhattuk meg a mindennapi életet. Külön bejáraton léphettek be az európaiak, a feketék, az indiaiak és a színes bőrűek (vagy vegyes származásúak), majd egy acélkorlátokból álló labirintuson verekedtük át magunkat, amelyekre eredeti személyi igazolványokat ragasztottak a múltból. Az apartheid éveiben ez az igazolvány határozta meg, milyen elbánásban részesül egy polgár. Bizonyos külföldi fajok, például a japánok „tiszteletbeli fehér” rangot kaptak, és a fehérekével megegyező kiváltságok jártak nekik. Mindezt azért, mert gazdasági szempontból fontosak voltak az országnak. A múzeumban felidézett szegregációs törvények láttán összerezzentem: eszembe jutottak georgiai gyermekkorom emlékei. A hazámban tapasztaltaktól nem sokban eltérő rasszizmust dokumentáló kiállításon végighaladva haragot és bűntudatot éreztem. A feketék és a fehérek külön iskolákba, éttermekbe, strandokra, uszodákba, mosdókba és kórházakba jártak. A múltat megörökítő fotókon jól látszott a padokra, liftekre, gyalogos hidakra, sőt mentőautókra felerősített „Európaiaknak fenntartva” felirat. A még teljesebb elkülönülés érdekében a fehérek kormánya úgynevezett „új hazát” jelölt ki a feketék számára. Ezekre az indián rezervátumokra emlékeztető, elzárt területekre költöztették őket, miután megfosztottak dél-afrikai állampolgárságuktól. Hárommilliónál is több színes bőrűt telepítettek át erőszakkal újonnan kijelölt „szülőföldjükre”, illetve a nagyvárosok határában kialakított településekre. Soweto városhatárába hatvanezren költöztek át. A központtól biztonságos távolságban elhelyezkedő külterületekről jártak be a kertészként, szobalányként foglalkoztatott feketék a városba dolgozni, így naponta több órát kellett utazniuk. Kate nevű idegenvezetőnket, a fiatal, fehér bőrű dél-afrikai nőt szintén megrázta a kiállítás. Élete nagy részét maga is ebben az igazságtalan világban töltötte, amelyben a feketéknek le kellett lépniük a járdáról, ha fehér ember közeledett (sőt, bizonyos esetekben nem is használhatták a járdát). Jól ismerte a megaláztatások korát és az erőszakos elnyomást, amellyel elérték, hogy a négyszeres túlerőben lévő feketék ne tudjanak változtatni sorsukon. A múzeum videofilmeken mutatta be a
legszörnyűbb mészárlásokat. Sharpeville-ben például egy alkalommal hatvankilenc embert végzett ki és tizennyolcezret tartóztatott le a rendőrség. Sowetoban hivatalosan huszonhárom volt a halálos áldozatok száma, de a gyanú szerint több százan meghalhattak. A múzeumból a ragyogó napsütésre kilépve Kate keserűen jegyezte meg: - Tudva, hogy mit tettünk, és hogyan bántunk a feketékkel, jogukban állt volna az összes fehér embert falhoz állítani és főbe lőni. Mégsem ez történt. A múzeum büféjében együtt nevetgélt és falatozott a sok látogató, akármilyen fajhoz tartozott is. Előző este a Rhema gyülekezet istentiszteletén egymás mellett ültek feketék, fehérek és mindenféle bőrszínűek. Sok dél-afrikai megfogadta a rendkívüli vezetői képességekkel megáldott Mandela tanácsát, és „elengedte” a sérelmet. Sowetóban Mandela szép, rendezett otthonába is ellátogattam, ami ma már múzeumként működik, Tutu érsek házától nem messze. A felkeléseiről híres szegénynegyedben található a világ egyetlen olyan utcája, ahonnan két Nobelbékedíjas is származik. Az ószövetségi prófétákra emlékeztető érsek Istennek tulajdonítja a megbékélés csodáját. - Istennek tényleg van humorérzéke. Gondolta volna egyetlen épeszű ember is, hogy Dél-Afrika bármi másban példát mutathat, mint a megtorlásban és abban, hogyan nem szabad kormányozni egy országot? Mi, dél-afrikaiak voltunk erre a legesélytelenebbek, éppen ezért választott ki minket az Úr. Nem tulajdoníthatjuk magunknak az elért sikereket. Saját romlásunkba rohantunk, a megsemmisülésből rántott ki minket Isten. Ha valaki, hát a mi országunk reménytelen eset lehetett. A kegyelem azonban még ilyen elmérgesedett körülmények között is működik - 2006-ban magam is megtapasztalhattam az erejét. Michael Lapsley atya kezében, akit apartheidellenes tevékenysége miatt egy szomszédos országba száműztek, egy napon felrobbant egy levélbomba, amelyet feltehetőleg a dél-afrikai hatóságok küldtek a címére. Az atya mindkét kezét elveszítette, mégis visszatért az országba, amint az új kormány hatalomra került. Megalapította a Gyógyuló Emlékek Intézetét, és ahelyett, hogy fogyatékként élné meg két keze elvesztését, világméretű kampányt indított az erőszak áldozatainak megsegítésére. Meghívást kaptam a Fokváros melletti Szent Jakab-templomba. Annak idején ide hatolt be négy fekete bőrű fegyveres. A vasárnap esti istentiszteleten részt vevő hívők közé tizenkét centis szögekkel megtoldott kézigránátokat hajítottak, és gépfegyverrel lőttek az emberekre. Tizenegyen meghaltak, ötvennyolcan megsebesültek. A túlélőktől tudom, hogy a gyülekezet tagjai később találkoztak a támadókkal, és nyilvánosan megbocsátottak nekik. Azóta a Szent Jakab-templom a megbékélés egyik legfőbb világítótornya. A történet pedig „körbe is ért”, amikor épp könyveket dedikáltam a templom előterében. Egy elegáns hölgy lépett oda hozzám, és miután bemutatkozott, közölte: - Említette, hogy Nelson Mandela meghívta a börtönőrét, hogy álljon ő is ott a színpadon a beiktatási ceremónián. Nos, a Pollsmoor börtön őre történetesen az én férjem volt. Három éve halt meg. Köszönöm, hogy beszélt róla. Legalább ilyen fontos - bár nem ilyen megható - volt egy másik találkozóm, amelynek során a Holland Református Egyház vezetőjével ismerkedhettem meg. Az apartheid-politika ennek a felekezetnek a doktrínájára vezethető vissza. (Az apartheid idejében a fekete bőrű afrikaiaknak
törvény tiltotta a belépést a fehérek gyülekezeteibe. Ahhoz képest, milyen bánásmódban részesítették a fekete lakosságot azok, akik a kereszténységet elhozták az országba, csoda, hogy egyáltalán érdekli őket a hit. Ma Dél-Afrika a negyedik a világon a templomba járók arányát illetően.) A köztiszteletben álló lelkész-teológussal Stellenboschban, a holland reformátusok fellegvárában találkoztam. - Abban a hitben nevelkedtem - mesélte -, hogy az apartheid tana bibliailag megalapozott. Ez nem is csoda, hiszen a hivatalos egyházi tanítás és a református teológusok is a Szentírással támasztották alá, valamint rendszeresen hirdették a szószékről. A felekezet azóta elhagyta ezt a bűnt, és a tanítást eretnekségnek nyilvánította. Higgye el, emiatt más kérdésekben is óvatosan, rendkívül óvatosan fogalmazok meg bármiféle hivatalos állásfoglalást! - Nagyrészt az apartheid igazságtalanságainak köszönhetően a mi egyházunk az egyik leggazdagabb az országban - tette hozzá. – A mi infrastruktúránknál talán csak a kormányé fejlettebb. Hatalmas épületekkel, templomi konyhákkal, iskolákkal rendelkezünk. Részben vezeklésként, részben együttérzésből azt kérem felekezetünk tagjaitól, hogy kezdjünk el szolgálni azok felé, akikkel ennyi rosszat tettünk. Az ország rendkívül súlyos gondokkal küzd, sújtja a szegénység, az AIDS, a bűnözés. Így legalább a megoldásból is kivehetjük a részünket. Dél-Afrikában úgy bontogatják szirmaikat a kegyelem virágai, mint amikor a nyári zápor után váratlanul kinőnek a vadvirágok a prérin. Kétezerkilencben harmadszor is ellátogattam Dél-Afrikába. Ekkorra alábbhagyott a nagy változást követő eufória, és helyét átvette a nyugtalanság. Vajon miként lehet megbirkózni az ország előtt tornyosuló jókora akadályokkal? - ez volt a fő kérdés. A fehérek a „fordított diszkrimináció” áldozatául esett kétezer fehér bőrű farmert gyászolták éppen, akiknek gyermekeik a jobb oktatás és munkalehetőségek reményében nagy számban hagyták el az országot. A feketék reményvesztetten panaszkodtak a nyomorra, és felrótták a kormánynak, hogy nem képes megoldani a bódévárosokban élők lakáshelyzetét. A bűnözés terjedése pedig kivétel nélkül mindenkit nyugtalanított: mindennaposak voltak a betörések, a gyilkosságok és a nemi erőszak. A baj, mint tudjuk, nem jár egyedül: a HIV/AIDS-válság is komoly gondot okoz Dél-Afrikában. A vírusfertőzöttek száma hatmillió, tehát nagyobb, mint a világ bármely más országában. A legújabb gyógyszerek megjelenéséig naponta ezren haltak bele a kórba. Több árvaházban is közelről szembesülhettem a betegség következményeivel, Afrikában ugyanis tizenötmillió gyerek veszítette el egy vagy mindkét szülőjét az AIDS következtében. Egy árvaházi látogatás után a házigazdáim elvittek egy közeli temetőbe, ahol több temetés zajlott egy időben. A gyászolók jajveszékelése messzire elhallatszott. A kapun kívül annyi busz parkolt, mint egy-egy sportesemény helyszínén. Az AIDSjárvány terjedésével új szokás alakult ki: szombat lett a temetések napja. Az egyik településen, ahol egykor hetente két temetést tartottak, ma hetvenöt az átlag. A nehézségek láttán a dél-afrikai egyház is hallatni kezdte a hangját. Mivel a kormány lehetőségei korlátozottak, szívesen fogadja az egyház segítségét a társadalom felépítésében. Az állam és egyház szétválasztásával nem sokat törődnek, így az ország a különböző vallási csoportok laboratóriumává vált, akik a frontvonalon próbálnak megbirkózni a humán problémákkal. Százezer nonprofit és civil szervezet tevékenykedik az országban, sokan közülük hitbéli meggyőződésüket követve. Fokváros környékén három ilyen szervezetnél tettem látogatást. A város
legnagyobb nyomornegyedeiben működő Learn to Earn nevű szervezet fiatalok oktatásával foglalkozik: a takarítástól a főzésen keresztül az online média rejtelmeiig számos készségre megtanítja őket. Az AIDS az ő profiljukat is átalakította, így a korábban esküvői meghívókat tervező tanulók ma már temetéseket szerveznek. Egy másik kisebb szolgálat bandatagok rehabilitációjával ért el figyelemre méltó eredményeket a Pollsmoor börtönben. A harmadik szolgálat pedig talán valamennyi közül a legvalószínűtlenebb. John Thomas, az álmos tengerparti kisváros, Fish Hoek baptista lelkipásztora megtudta, hogy a közeli szegénytelepen igen magas az AIDS-betegek aránya. Elképedve tapasztalta azt is, hogy a hatodik-hetedik osztályos gyerekek hetven százaléka szexuális életet él. - Előfordul, hogy egy családanya négy-öt férfival is rendszeres testi kapcsolatot tart fenn - mesélte. - A hétfői partner fizeti a gyerekei tandíját, a keddi a rezsiszámlákat, a szerdai az élelmiszert, és így tovább. A nők ezt nem prostitúciónak, hanem a túlélés eszközének tekintik. Ha valaki megfertőződik, és nem vigyáz, az összes partnerének továbbadhatja a betegséget, akik aztán szintén megfertőznek másokat. A gyerekek még szívszaggatóbb történeteket mesélnek. Megismerkedtem egy tizenhárom éves lánnyal, aki egy McDonald’s vacsoráért bocsátotta áruba a szüzességét. Találkoztam egy tizennégy éves lánnyal, aki elmondta, hogy lehetőleg minél gyakrabban igyekszik lefeküdni valakivel, mert el akarja kapni az AIDS-t, hogy hamarabb meghaljon. Nem is reméli, hogy valaha munkát talál, és kiverekedheti magát a nyomorból. Thomas elindította az Élő Reménység programot, amelynek keretében egy hospice- és megelőző központot, valamint AIDS-beteg hajléktalanok és szenvedélybetegek felé végzett szolgálatot működtetnek. A gyülekezete éves költségvetése négyszázezer dollár, és tíz munkatárssal működik. A program ezzel szemben 1,2 millió dolláros költségvetéssel és száznyolcvan munkatárssal végzi szolgálatát. A világ minden tájáról érkeznek hozzájuk érdeklődők, akik arra kíváncsiak, milyen nagy hatással lehet a környezetére egy egyszerű gyülekezet. - Ezt nem tanították a teológián - mondja Thomas nevetve. - De én vettem a fáradságot, és megvizsgáltam, mit tanít Jézus a szegényekről. Nem maradt más választásom, mint hogy a tettek mezejére lépjek. A három fokvárosi szolgálatnál tett látogatásom után északra repültem, hogy újra felkeressem a Rhema gyülekezetet Johannesburgban. Ray McCauley, a lelkész azon a héten ismét a címlapokra került. Egyrészt azért, mert az egyik elnökjelölt, Jacob Zuma előző vasárnap beszédet tartott a gyülekezetében, ami heves tiltakozást váltott ki politikai ellenfeleiből. Másrészt azért, mert a Rhema nyilvánosságra hozta előző évi költségvetését, amely elérte a tízmillió dollárt. Amikor fokvárosi barátaimnak megemlítettem, hova készülök, kérdőn néztek rám. - Menyit tudsz a Rhemáról? - tudakolta udvariasan egyikük. Ezúttal Ray testvérénél, Alannél szálltam meg, aki szinte minden téren bátyja ellentéte. Míg Ray vérbeli társas lény, aki kedveli a fényűzést és a rivaldafényt, addig Alan egy halk szavú ügyvéd, és egyszerű vidéki életet él egy kommunában. Egy ideig a chicagói Jesus People közösség tagja volt, Jim Wallist, a Sojourners magazin alapítóját tekinti mentorának; nemrég látta vendégül Shane Claiborne-t, a New Monastic közösség alapítóját és a The Irresistible Revolution: Living as an Ordinary
Radical [A forradalom, aminek nem lehet ellenállni: hétköznapi radikalizmus] című könyv szerzőjét. Alan és felesége, Xana vezeti a Rhema egyik szolgálatát, amely több száz szenvedélybeteget, egyedülálló anyát és AIDS-árvát támogat. A csendes és meglehetősen spártai jellegű vidéki környezetből utaztam tovább a Rhema gyülekezet szépen gondozott főiskolájára. Először egy istentiszteleten tartottam beszédet (igen, a színpad ezúttal is mozgott a síneken). Nincs túl sok tapasztalatom karizmatikus hallgatósággal, de annyi bizonyos, hogy sokkal szórakoztatóbb úgy állni a szószéken, hogy a közönség tapsol, áment kiabál és buzgón bólogat. Következő és egyben utolsó dél-afrikai estémen a gyülekezet vezetői és a bibliai főiskola hallgatói előtt beszéltem. Előadásom címének azt választottam: „Növekedvén a kegyelemben”, mivel a Rhema egyes vezetői és maga Ray McCauley is ugyanazt az utat járták be. A hit, amelyet elfogadtak, először egyéni életekre volt hatással, ám egyszer csak egy olyan mozgalom kellős közepén találták magukat, amely az egész társadalmat képes átalakítani. Előfordul, hogy egy gyülekezet csupán saját belső ügyeire fordítja minden energiáját, és csak azzal foglalkozik, hogy milyen legyen a dicsőítés vagy az épület. Ám a délafrikai egyház kénytelen egyre inkább kifelé fordulni és a falain kívül megjelenő gondokkal is foglalkozni. Noha a Rhema egykor a jólét evangéliumát hirdette, Ray elárulta, hogy azóta sokat változott a gyülekezet jövőképe. - Inkább kórházhoz kell hasonlítanunk, mint szállodához - mondta. Jézus a hegyen épült város, a sötétségben fénylő világosság, a só metaforáját használta. Mindhárom arról tanít, milyen hatással kellene lennünk a világra. Az egyház mint kultúraformáló tényező: lehet, hogy a Rhema gyülekezet szivárványszínű közössége mutatja meg Dél-Afrikának, hogy ez mit jelent?
Növekedvén a kegyelemben Dél-Afrika, 2009 márciusa
Emlékszem, milyen volt, amikor először láttam zsiráfot a szavannán. Derűsen álldogált egy szentjánoskenyérfa mellett, terepszínű bundájával szépen beleolvadt a környezetébe. Aztán a kétszintes épületnél is magasabb vad egyszer csak megmozdult, és míg kecses, hosszú léptekkel haladt, le-föl ingott kis feje és végtelenül hosszú nyaka. Amikor felkiáltottam örömömben, túravezetőnk lesújtó pillantást vetett rám. A vadrezervátumban nem hangoskodik a turista figyelmeztetett. A szálláson aztán mindent elolvastam a zsiráfról, amit csak találtam. A súlya mintegy tonnányi, a nyaka ennek harmadát teszi ki. Meglepő módon ugyanannyi nyakcsigolyája van, mint az embernek, viszont az ízületei és az izmai jóval nagyobbak, hogy a túlméretezett nyakat meg tudják tartani. Ábrákon tanulmányoztam a zsiráf bonyolult vérkeringését: az egyirányú billentyűket, amelyek lehetővé teszik, hogy lehajoljon inni, és a vér ne szálljon rögtön a fejébe; a feszes bőrt, amely olyan, mint egy gyógyharisnya, mert nem engedi a lábakban pangani a vért; a hosszúkás szívet, amely az átlagos vérnyomás kétszeresével pumpálja a vért a végtagokba. Megnéztem egy filmet, amely egy zsiráf ellését dokumentálja: a kisborjú közel kétméteres magasságból pottyan a porba, ám percek múltán föltápászkodik, és megteszi első ingatag lépéseit. Másnap a zsiráf tüdőkapacitásáról és tövisálló nyelvéről tudtam meg titkokat, ám amikor a turistacsoport többi tagját is felvilágosítottam új ismereteimről, ők meglehetősen üres tekintettel meredtek rám. Persze, afrikaiak voltak, úgyhogy miért is ájultak volna el egy zsiráftól? Ők antilopra vadászó gepárdot szerettek volna látni, esetleg ritka fehér rinocéroszt. A zsiráf a kezdőknek való! Később, amikor ezen eltűnődtem, rájöttem, milyen jellemző ez a magatartásminta: az izgalmas dolgok egyszer csak ismerőssé válnak, majd csalódásba torkollnak. Szerelmesek leszünk valakibe, hazahozzuk a kórházból az újszülöttet, először megy iskolába a gyerekünk, megtanul olvasni - mind egy-egy mérföldkő az életünkben. Az adott pillanatban lelkesítő és ígéretes, de minden csoda három napig tart. A ma már kissé ráncos, unatkozó, középkorú szerelmespár, vagy a tetovált kamasszá fejlődött kisbaba fotóit nézegetve el sem tudjuk képzelni, mire szolgált az a nagy felhajtás annak idején. Első dél-afrikai utam alkalmával, 2003-ban még mindenki a „csodáról” beszélt, s csordultig volt reménységgel. Ma, néhány évvel később már korrupcióval és alkalmatlansággal vádolja a kormány a politikai pártokat. A bűnözésről többet beszélnek, mint az apartheid bukásáról, az AIDS fontosabb kérdés, mint a gazdasági fejlődés. Önök közül azok, akik lelkészek vagy pszichológusok lesznek, minden bizonnyal találkoznak majd ezzel az emberi magatartásmintával. Ugyanaz a pár, amelyik a szerelem igézetében esküvőre jelentkezett a lelkésznél, keserűen fog visszatérni, és a váláshoz kérik majd a segítségét. A
szenvedélybetegek, akiket kihoznak a börtönből és támogatnak a kezelésük során, visszaesnek és tovább pusztítják önmagukat. Az újonnan megtért hívők, akiknek annyira megváltozik az életük, hogy attól az önök hite is új erőre kap, egyszer csak kijelentik: „Ez csak egy rövid szakasza volt az életemnek. Már nem érdekel a vallás.” A Rhema gyülekezet jól ismeri ezt a fellángoló lelkesedést, amely azokat szokta eltölteni, akik először hallják az evangélium örömhírét. Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy ez a buzgóság megszokássá váljon, majd csalódássá keseredjen? Továbbá hogyan segíthetjük elő Isten országának növekedését, hogy képes legyen meggyógyítani és átalakítani egy súlyosan megsebzett társadalmat? Az egyszerűség kedvéért három szakaszra osztottam a keresztény életet: gyermekkorra, felnőttkorra, illetve szülői szakaszra. Miközben ez a felosztás természetesen előrehaladást feltételez, mindegyik szakaszból van mit tanulnunk és megőriznünk. Maga Jézus is a gyermekeket állította elénk a hit példájaként. Persze jobban tesszük, ha nem rekedünk meg ebben a fázisban. Pál apostol is felrója a korinthusiaknak, hogy „Krisztusban kisdedek” maradtak, és továbbra is csak a lelki tejet tudják megemészteni a szilárdabb táplálék helyett. Itt, Afrikában újra és újra megtapasztalom a lelki újjászületést kísérő örömöt és izgalmat, itt igazán érezhető, hogy az evangélium örömhír. Most épp az afrikai missziók történetét olvasom. Száz évvel ezelőtt még kevesen gondolták, hogy a kereszténység gyökeret fog verni ezen a tájon. Az 1910-es nagy edinburghi konferencián még említésre is alig méltatták az afrikai kontinenst. A kereszténység csak a gyarmati rendszer bukása után kezdett el terjedni Afrikában. Ma már több keresztény él itt, mint bármely másik földrészen, és naponta harminckétezer afrikaival gyarapszik az egyház létszáma. A hívők nyíltan, gátlások nélkül vállalják a hitüket, a buszok és a taxik oldalát keresztény gondolatok díszítik. Nekünk, akik a nyugati világból látogatunk ide - ahol a kereszténység inkább egy nagyvállalathoz, mint élő mozgalomhoz hasonlít —, jót is tesz, hogy emlékeztetnek rá: az evangélium lényege az életet megváltoztató örömhír. Van egy saját elméletem, mely szerint Isten engedékenyebb az újonnan érkezettekkel, és a legnehezebb feladatokat a hitben előbbre járóknak tartogatja. Az imádságról szóló könyvem írása közben sok kereszténnyel beszélgettem. A legizgalmasabb imameghallgatásokról azok a fiatal hívők számoltak be, akik a Jézus által is kívánatosnak tartott gyermeki hittel fordultak Istenhez. Szaván fogták Jézust, hiszen ő mondta a tanítványainak, hogy bármit kérhetnek az ő nevében Mintha itt, a Rhema gyülekezetben is ugyanez a lelkület uralkodna, különösen, amikor hangos ujjongás tör ki a megtérőket látva. Ugyanakkor két gyermekbetegségre is felhívnám a figyelmet, ami a kor velejárója. Az egyik a törvényeskedés. Talán különösen hangzik, hogy a gyermekkorhoz kapcsolom ezt a tulajdonságot, hiszen általában érettebb, fegyelmezett hívők jutnak róla eszünkbe. Nos, éppen ez a baj! Egyesek ugyanis a törvények hangoztatásával próbálják meg felsőbbrendűnek feltüntetni magukat. Felszínesen szemlélve egészen ártatlannak, sőt nevetségesnek tűnik ez a hajlam, amely minden vallásban megfigyelhető. Az izraeli ortodox zsidók előre beprogramozzák a felvonókat szombatra, hogy álljanak meg minden emeleten, mert ha megnyomnák a gombot, az már „munkavégzésnek” számítana. Egyes szállodákban előre letépik és behajtogatják a vécépapírt a szombati vendégeknek. A Pennsylvaniában élő amishok csak lovas kocsin közlekednek, míg szomszédaik, a mennoniták
engedélyezik az autóhasználatot, ha nincs krómfelület a járművön. Ugyan, kinek ártanának ezekkel a törvényekkel? Csakhogy Jézus (lásd Lukács 11. és Máté 23. fejezetében), illetve Pál (lásd a Galata levélben) egyaránt ellenezte a törvényeskedést, mivel viszályt szít, és ellentétes Isten kegyelmével. Itt, DélAfrikában tökéletes példát láthattunk a törvénykezés egyik veszélyére, a kicsinyességre, holland reformátusok sok szempontból dicséretesen fegyelmezett életű emberek, de betiltották a Playboy magazint és szigorúan cenzúrázták a filmeket, miközben milliókat telepítettek ki otthonukból. Harminc éve mesélte egy dél-afrikai kamaszlány, hogy farmernadrágban nem léphettek be a templomba, és illetlenségnek számított rágógumizni az istentiszteleten. Ugyanez a közösség viszont életbe léptette az apartheid rasszista doktrínáját! Az, hogy milyen viselkedés számít elfogadhatatlannak, folyamatosan változik. Sok gyülekezet szigorúan elítéli a dohányzást, és épp csak megtűri az alkoholfogyasztást, ám az igazán nagy veszélyt jelentő falánkságról ritkán hallok tanítást. Szüleink idejében a hollywoodi filmek, a jazz, a Halloween és a hosszú haj borzolták a kedélyeket. Pál apostol korában a vegetarianizmus, a pogány ünnepek tisztelete, a bálványoknak áldozott hús, a körülmetélés és az angyalok imádása számított vitatott kérdésnek. Pál nem különösebben válogatta meg szavait, amikor kikelt a törvényeskedők ellen. A Kolosséiakhoz írt levelében azt nehezményezi, hogy egyesek az ünnepek, illetve a szombat megtartása alapján ítélnek meg másokat. A körülmetélés mellett kardoskodókat a Filippiekhez írt levelében szólítja meg: „kutyáknak, gonosz munkásoknak, megmetélteknek” nevezi őket. A Timóteusnak címzett első levelében pedig „hazug képmutatóknak” titulálja azokat, akik tiltják a házasságot, és tartózkodnak bizonyos ételektől. Bár önmagával szemben szigorú volt, Pál apostol pontosan felmérte a törvénykezés veszélyeit, s azt, ha a kegyelem és megbocsátás evangéliumát törvényekre cserélik. A törvények ugyanis nem magasabbra, hanem alacsonyabbra helyezik az isteni mércét. Semmiféle szabályrendszerré nem redukálható a parancs, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, gondoskodj a szegényekről, légy igazságos, bocsáss meg az ellenségeidnek. Sőt bármiféle szabályrendszer eleve korlátozná Istent a szándékában. A hangsúly eltolódik: többé már nem az lesz a fonos, hogy a bűnösök részesüljenek Isten kegyelmében, hanem csak álszent hívők fognak értelmetlenül versengeni egymással. A hit így elveszíti jelentősegét. Pál első kézből szerzett tapasztalatot a törvényeskedésről, hiszen korábban maga is a legapróbb részletekig betartotta a farizeusi előírásokat. Ám a krisztusi szabadság olyan erővel ragadta meg, hogy azt soha nem tudta elfelejteni. Nekünk sem kellene! Nem kerülhetem meg a hitbeli gyermekkor még egy éretlen vonását. Ismerve a Rhema gyülekezet történetét, igyekszem óvatosan fogalmazni. Tudom, milyen fejlődésen ment keresztül a közösség ebben a kérdésben, amit általában „jóléti evangéliumként” szoktunk emlegetni. Brazíliában járva elbeszélgettem az ottani egyház egyik vezetőjével. - Bizonnyal hallott a brazíliai egyház robbanásszerű növekedéséről mondta. - Nos, valóban ez zajlik most nálunk, sorra nőnek ki a földből az új gyülekezetek. A növekedés egyik oka, hogy a templomokban azt ígérik az embereknek, hogy a kereszténység minden gondjukat megoldja. Autóra vágysz, netán állást szeretnél? Imádkozz érte! Beteg a gyermeked? Imádkozz! Természetes, hogy egy
ilyen szegény országban tömegek mozdulnak meg erre az üzenetre. Arról viszont nem szól a fáma, mi történik a „hátsó ajtónál”. Akiket ez az ígéret vonzott ide, szép csendben odébbállnak, miután rájönnek, hogy a módszer nem tölti be a hozzá fűzött reményeiket. Az Újszövetségben nincs konkrét figyelmeztetés a jóléti evangélium veszélyeire vonatkozóan, és ennek egyetlen oka van: az első keresztényeknek fogalmuk sem volt arról, mi az a jólét. Jézus időben szólt a tizenkét tanítványnak: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé”, majd előrevetítette, mi vár rájuk: korbácsolások, bíróság, üldöztetés, árulás. És valóban: a tizenkettőből tízen mártírhalált haltak A jeruzsálemi keresztények olyan nyomorban éltek, hogy Pál kénytelen volt támogatást gyűjteni nekik. De azt is elég végiggondolnunk, milyen élete volt magának az apostolnak: hajótörés, börtön, verések, na meg az a bizonyos soha be nem gyógyuló „tövis a testében”. Valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy létezhet „jóléti evangélium” is. Hiszem, hogy Isten a legjobbat akarja az övéinek, és ebbe az egészég és a kényelem is beleértendő. Feltétel nélküli ígéretet kaptunk arra, hogy Isten egy napon eredeti állapotába fogja visszaállítani bolygónkat. A Biblia ugyanakkor azt is tudtunkra adja, hogy a föld ellenséges terület, a gonosz uralkodik rajta, és a szenvedések alól a keresztények sem kivételek. Számos országban jártam már, és meggyőződhettem arról, hogy a hívők is ugyanakkora számban élnek szegénységben, mint a nem hívők, sőt sok helyen még inkább ez az osztályrész jut nekik. Bár statisztikailag nem tudom alátámasztani, gyanítom, hogy a keresztények is ugyanolyan arányban betegszenek meg, mint a nem hívők. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ugyanannyian, vagyis száz százalékban halnak meg. A problémamentes élet ígéretével kecsegtető egyházak persze telt házzal büszkélkedhetnek, különösen gazdasági vagy egészségügyi válságok idején. Ám ha túl sokat ígérünk, illetve elferdítjük a Biblia üzenetét, a többség előbb-utóbb csalódottan fog odébbállni, s talán egy életre megkeseredik az egyházzal szemben. Nem könnyű feladat felnőtté nevelni azokat, akik megrekedtek a lelki gyermekkorban. Az egyértelmű szabályok kétségkívül némi biztonságérzetet jelenthetnek, és a gondtalan élet ígérete sem kevésbé csábító. Ám mindkettő édes méreg, s komoly veszélyeket rejt. Ezúttal a Rhema gyülekezet Könyörületes Kezek szolgálati központjában szálltam meg, ahol gyógyulófélben lévő szenvedélybetegeken próbálnak segíteni. Bár a szolgálat nevében megtaláljuk a könyörület szót, bizonyos magatartásokkal szemben zéró toleranciát hirdettek a vezetők. Nem tűrnek semmiféle erőszakot, lopást, senkinek nem lehet a birtokában kábítószer vagy alkohol. Szenvedélybetegekre ugyanis nem hatnak a felnőtteknek szóló érvek. Nem beszélhetünk így velük: „Nos, nézzük, hogyan segíthetünk magán! Mi lenne, ha napi két liter alkohol helyett csak egy litert fogyasztana? Ön is úgy gondolja, hogy jobb lenne? Látom, kleptomániás is. Vissza tudná fogni magát egy kicsit? Mondjuk úgy, hogy csak hétvégén lovasít meg ezt-azt a szobatársaitól?" Attól, hogy a keresztény élet felnőtt szakaszába érünk, még nem vethetünk el minden szabályt, és nem élhetünk úgy, ahogy kedvünk tartja. Éppen ellenkezőleg: amikor a hívők nem voltak hajlandók felhagyni az erkölcstelenséggel, Pál apostol úgy beszélt velük, mint egy megbántott szülő a rakoncátlan gyerekkel. Annak, aki lopott, megmondja, hogy többé ne lopjon. Aki pedig vérfertőzést követett el, azt ki kellett zárnia a korinthusi gyülekezetnek.
Az Újszövetség pengeélen táncol. Egyrészt elveti a törvényeskedést, illetve a gyerekes szabálykövetést, másrészt elítéli az erkölcstelenséget, és szent életre szólít fel. Pál élete a példa arra, miként képes a felnőttkorba ért hívő fenntartani ezt a törékeny egyensúlyt. Pál határozottan ragaszkodik szabadságához, mégsem használja ki azt. Felelősen él vele. Egy konkrét példa: ő maga nem csinált lelkiismereti kérdést a pogányoktól származó hús fogyasztásából vagy ünnepeik megtartásából, de az éretlen hívők kedvéért készséggel változtatott magatartásán, nehogy valakit megbotránkoztasson. „Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk” - írja. Szinte halljuk az apostol megkönnyebbült sóhaját, amikor a civakodó korinthusiak helyett végre az érettebb efézusiaknak és filippieknek szóló levelét fogalmazza. Végre nem kell kiselőadást tartania, hanem elmerenghet Isten gazdag irgalmán és Krisztus végtelen szeretetén. Tőlük már magasabb rendű, felnőtt érvekre hivatkozva kérheti: „éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhivattatok”. Arun Gandhi, Mahatma Gandhi unokája személyesen mesélt el egy történetet serdülőkorából. Akkoriban nem is éltek messze innen. Talán tudják, hogy Arun apja, Manilal az apartheid elleni küzdelem egyik hőse volt, és összesen tizennégy évet töltött börtönben. Történt egyszer, hogy Arun friss jogosítvánnyal a zsebében elvitte apját Johannesburgba, majd mindketten mentek a dolgukra, de megbeszélték, mikor találkoznak. Arun beült egy kétrészes filmre a moziba, ezért elkésett a találkozóról. Késését egy kitalált történettel magyarázta, ám apja észrevette, hogy hazudik. A városból kiérve az apa azt kérte, hogy húzódjon le az útról a kocsival. - Ez most nagyon felkavart mondta az apa. - Mi viheti rá a fiamat arra, hogy hazudjon nekem? Hol követtem el a hibát, hogy nem bízik bennem? Ezen el kell gondolkodnom. Az apa kiszállt, s a hátralevő utat gyalog tette meg, Arun pedig mögötte poroszkált a kocsival, hogy megvilágítsa az aszfaltot. Hat órán át haladtak így, óránként legfeljebb hat kilométeres sebességgel! Amikor Arun elmesélte a történetet, nem álltam meg szó nélkül: - Öregem, jó nagy lelkiismeret-furdalást keltett benned az apád! - Dehogy! - csattant fel Arun. - Nem ismered őt. Nagyszerű ember volt. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy elnyerjem a tetszését és hasonlítsak rá. Tényleg őszintén elgondolkodott azon, hogy hol hibázott. Én pedig megtanultam egy nagyon fontos leckét. Az volt az utolsó alkalom, hogy nem mondtam igazat. Más szóval, Arun attól fogva az apjához méltó fiúként akart élni. A felnőttkor nem felelőtlenséget jelent, hanem épp az ellenkezőjét. Felelősséggel, szabadságunk tudatában, de nem kizárólag a magunk kedvére kell élnünk. Istennek kell tetszenünk, akitől a szabadságunkat kaptuk. Jézus két parancsban foglalta össze az Istennek tetsző élet lényegét: szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat, mint magadat! Legutóbbi látogatásom alkalmával megemlítettem önöknek Joanna Flanders-Thomast. Ez a rendkívüli nő eleinte az apartheid ellen küzdött, majd egy szűkebb körben próbálta meg hasznossá tenni magát. Ez a szűkebb kör nem más volt, mint a legkegyetlenebb dél-afrikai börtön, ahol Nelson Mandela is nyolc évet töltött. Joanna naponta látogatta a foglyokat a megbocsátás és megbékélés egyszerű, evangéliumi üzenetével. Még egy igen hangzatos nevű aprócska szolgálatot is alapított: a Reménység és Változás Központját. Míg az ezt megelőző évben 279 erőszakos cselekmény történt a
börtön falain belül, a következő évben csupán kettő, az azt követőben nyolc. Ezek az eredmények a BBC tévécsatorna figyelmét is felkeltették, és forgatócsoportot küldtek Londonból, amely végül két egyórás dokumentumfilmet készített Joanna munkájáról. Legutóbb elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Joannával és férjével Fokváros tengerpartján. - Láttam a BBC dokumentumfilmjeit, de még mindig nem értem - fordultam Joannához. - Ezek a rabok szörnyetegek: nemi erőszak elkövetői, gyilkosok. Úgy láttam, te egyszerűen bibliatanulmányozást vezetsz nekik, bizalomra épülő játékokat játszol velük, és imaalkalmakat tartasz. Mégis, mitől változott meg ennyire a Pollsmoor? - Nos, Philip, természetesen Isten már korábban is ott volt abban a börtönben. Nekem csak az volt a dolgom, hogy láthatóvá tegyem - vágta rá gondolkodás nélkül Joanna. Ezt a frappáns választ azóta is a legjobb küldetésnyilatkozatnak tartom Jézus felnőtt követői számára. Tudjuk, milyen Isten: igaz, igazságos, könyörületes, irgalmas, kegyelemmel és szeretettel teljes. Valamilyen okból úgy döntött, hogy ezeket a tulajdonságait hozzánk hasonló emberi lényeken keresztül juttatja kifejezésre a földön. Ez rémisztően nagy feladat, de saját szememmel láttam itt, DélAfrikában, ahogy egyszerű, hétköznapi emberek sikeresen teljesítik. Hadd meséljem el a Joannával való második találkozásomat! 2006- ban történt, nem sokkal azt követően, hogy innen elutaztam. Joanna bevitt a Pollsmoor börtönbe - ez meglepően nehézkes vállalkozás, ha az ember történetesen külföldi, és nem követett el bűncselekményt. Az Angliából érkezett színészcsoporttal összeállítottunk egy istentiszteletet a raboknak. Háromszázan vettek részt az előadáson, Joanna a legtöbbjüket név szerint üdvözölte. Legalább ezen az egy napon tisztelettel bánt velük valaki: nem számok, hanem emberi lények voltak. Énekeltünk, majd a színészek előadása következett, aztán a rabok imádkoztak azokért a társaikért, akiknek arra a hétre volt előjegyezve a tárgyalásuk. Az istentisztelet után Joanna felajánlotta, hogy megmutat egy keresztény cellát, vagyis a börtönnek azt a részér, amelyet a lelki programban részt vevő rabok számára tartanak fenn. Sötét beton folyosókon át jutottunk le a föld alatti részbe. Némelyik zárka ajtaján „Kizárólag bandatagoknak’’ felirat állt, a börtön így különítette el a bandatagokat a többi elítélttől. A férfiak füttyögve, a fémbögréjüket a rácsokhoz csapkodva üdvözölték csoportunk nőtagjait. Elképesztően zsúfoltak voltak a cellák: nyolcezer rab szorongott a feleannyi férőhelyen. Amikor az őr kinyitotta a „keresztény cellához” vezető acélajtót, majdnem hanyatt vágódtam az orromat megcsapó bűztől. A nappalimmal megegyező méretű helyiségben ötven férfi lakott. Háromemeletes ágyakban, és a földre fektetett szivacsmatracokon aludtak. Egyetlen vécé jutott ötven emberre, ami megmagyarázta a bűzt. Az ágyak pereméről mosott ruhák lógtak, és akármilyen hideg volt odakinn, a zsúfolt szoba olyan érzést keltett, mint egy szauna. Néhány rab az írásról kérdezett, hiszen ez azon kevés tevékenységek egyike, amit a zárkában is művelhetnek. Megtudtuk, hogy egyetlen óra kivételével - amikor kimennek tornázni az udvarra - az egész napot a cellában töltik. Válaszoltunk a kérdéseikre, a színészek előadtak egy rövid jelenetet, majd Joanna megkérdezte őket, hogy melyikük mesélne szívesen az életéről. Adam kezdte. - Életfogytig tartó és még harmincnyolc év büntetést szabtak ki rám - mondta. - Lefizettem valakit, hogy ölje meg a feleségemet, de a gyilkos feladott. Tudom, hogy rosszat tettem, és Joanna segítségével
szeretnék kibékülni a feleségem családjával. Innen valószínűleg soha nem jutok ki. Mégis hálás vagyok, amiért itt lehetek, mert Joannának és Juliannak köszönhetően itt ismertem meg Istent. Amíg élek, Istent akarom szolgálni, ahogy csak tudom. Ezután John következett. - Az X26 nevű banda tagja vagyok. Tizennégy éves lányokat erőszakoltunk meg csoportosan. Három életfogytiglanra ítéltek. Lehet, hogy soha nem kerülök ki innen, mint az előttem szóló testvér. De hozzá hasonlóan én is az Úrnak ajánlottam magam, és hasznosan szeretném eltölteni az időt. Istenért akarok élni. Miközben beszéltek, a mögöttük lévő falat bámultam. A többi zárkát főleg pornográf feliratok és bandajelszavak tarkították, itt viszont keresztény dalszövegeket pingáltak cirádás betűkkel a falra. Az egyikben felismertem Andrae Crouch szövegét: „Hamarosan, nemsoká meglátjuk majd a Királyt. Nem lesz több sírás... Nem lesz több halál.” Hirtelen megértettem, milyen mély értelemmel telnek meg ezek a szavak, amikor az ember negyvenkilenc férfival bezárva tölti hátralévő életét - azt a napi egy órát leszámítva. Egy másik dalszövegre is felfigyeltem: „A te lábadnál, Uram, ott a legnagyobb magasság.” És még egyre: „Itt van Isten köztünk... Érzem erejét és kegyelmét.” Összerezzentem, amikor eszembe jutott, mit mondott Joanna három évvel azelőtt: - Nos, Philip, természetesen Isten már korábban is ott volt abban a börtönben. Nekem csak az volt a dolgom, hogy láthatóvá tegyem. Ezek a szavak egyfajta próféciává lényegültek át, és most saját szememmel láthattam őket beteljesülni. Ők ketten Juliannal valóban láthatóvá tették Istent ebben a börtönben, ezért lehetséges, hogy az egykori bandatagok békében, Istent dicsőítve élnek együtt. Érett felnőttnek kell ahhoz lenni, hogy valaki elfogadja a Pollsmoorba szóló isteni elhívást, de ahhoz is, hogy Istennek tetsző módon éljen ilyen körülmények között. A szülői szakaszra áttérve hadd kölcsönözzek egy példát mentoromtól, dr. Paul Brandtől, aki az életével mutatta be a szóban forgó igazságot. Egyszer az illinoisi Wheaton College díszes kápolnájában tartott előadást. A felénél járhatott, amikor váratlanul benyúlt a zsebébe, és elővett egy fürt szőlőt. - Elnézést, egy kis frissítőre van szükségem - mondta, mire a padsorokban egyesek elkezdtek kuncogni. Dr. Brand leszakított egy lédús, piros szőlőszemet, bekapta, majd elégedett mosollyal rágni kezdte. Aztán hirtelen elfintorodott, és a hallgatóság legnagyobb megdöbbenésére lendületesen a szőnyegre köpte a magokat. Miután a nevetés alábbhagyott, komolyra fordította a szót. Pál Galatákhoz írt levelének ötödik fejezetéből felolvasta a Lélek gyümölcséről szóló szakaszt: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. - Ezek a tulajdonságok minden szempontból az ember javára válnak - magyarázta. - Ezek Isten jellemzői, amelyeket bennetek is ki akar fejleszteni. Mivel azonban magam is neveltem gyümölcsfákat, tudom, hogy a gyümölcs szempontjából a szaporodás a végső cél. A gyümölcs szép és kívánatos, ezért a madarak vagy az emberek észreveszik, leszedik a szőlőt, az almát, a szedret, és azt teszik, amit én az imént: a magot kiköpik a földre. Ha nem ebben a szép kápolnában, hanem a
szabadban tartanánk ezt az összejövetelt, tíz év múlva megtalálnám a szőlőtőkét, amely a szemléltetés eredményeként nőtt ki a földből. Dr. Brand részletesebben is elmagyarázta az említett elvet, amikor egy alkalommal egy gyümölcsösben sétálgattam vele. - A gyümölcsöt a saját szempontjaink szerint értékeljük, és azt hisszük, célja, hogy a mi örömünket szolgálja. Látod ezt az almát? Piros, finom, illatos. A gyümölcs minden része a szaporodást szolgálja. Lehullva kissé besüpped a talajba, ami tökéletesen elég tápanyagot szolgáltat a belsejében fejlődő magoknak. A hitben való növekedés utolsó szakaszában tehát a körülöttünk élők felé fordulunk. Ahogy Pál mondja a galatáknak: „szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a restnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint magadat!«” Azért nevezem ezt szülői szakasznak, mert szülőként az ember nemcsak a saját szükségleteivel törődik, hanem másokéval is. Minden újdonsült szülő elcsodálkozik azon, hogy egy beszélni sem tudó, helyváltoztatásra is alig képes parányi lény miként képes fenekestül felfordítani a világot. A kisbabák megzavarják a család éjszakai nyugalmát, meghiúsítják az ember terveit és napirendjét, félbeszakítják a karrierjét. A szülő éjnek évadján nekiáll pelenkát cserélni, és ápolja gyermekét, amikor beteg. Kicsivel később azon kapja magát, hogy a rég megtanult ismereteket - az ábécét, a szorzótáblát, a földrajzi alapfogalmakat - szajkózza. Aztán a gyerek, amikor kamaszodik, legtöbbször úgy viselkedik, mintha szégyellné a szüleit. Hányszor hallja életében egy anya vagy apa a következő mondatot: „Szeretném megköszönni azt a sok önzetlen áldozatot, amit értem hoztatok. Olyan hálás vagyok érte!”? Miért válunk mégis szülőkké? Azért, mert velünk született vágyunk, hogy továbbörökítsük génjeinket, vallják a tudósok. Épp, mint az afrikai vadonban élő állatok. Ez így van, de szerintem ennél többről van szó. Az is velünk született vágyunk, hogy szeressünk, kötődjünk valakihez, és egy másik emberben megsokszorozzuk önmagunk. Teremtőnkhöz hasonlóan mi is életet akarunk adni, még ha tudatában vagyunk is annak, hogy ez áldozatokkal jár. Ezen a mostani utamon szerettem volna megismerni néhány olyan keresztény kezdeményezést, amely segít elszórni a hit magvait itt, Dél-Afrikában. Ellátogattam egy közösségi házba, ahol az oktatók számítógépes ismeretekre tanítanak olyan gyerekeket, akiknek nemhogy számítógépük nincs otthon, hanem még az áram sincs bevezetve a házukba. Elmentem egy baptista gyülekezetbe, amely hospice szolgálatot működtet AlDS-betegek számára, ugyanakkor megelőzéssel is foglalkozik. Azt remélik, hogy a programban részt vevő hétezer gyerek nem fog megfertőződni a vírussal. Láttam, milyen kemény szeretettel fordulnak a szenvedélybetegek felé a Könyörület Kezei szolgálat munkatársai. Mint tudják, a világ nagy része megveti Afrikát a korokon átívelő szegénység, a gyenge kormányzás, a korrupció és a betegségek miatt. A Dél-Afrikában végbement, viszonylag békés átalakulás jelenti az egyik üdítő kivételt. Bár kisebb feltűnéssel, további reménykeltő történések is fel-felbukkannak. Isten országának számos állomáshelyét láthattam itt mindhárom látogatásom alkalmával. Az elmúlt két évtizedben nemcsak az ország, hanem a Rhema gyülekezet is átalakult.
Örülök annak, hogy ebben az országban olyan sokan kezdték el a Rhemához hasonlóan lebontani a templom falait, hogy segítő kezeket nyújtsanak a szükséget szenvedőknek. Így nemcsak egyéni életek fognak megváltozni, hanem maga a társadalom is. A szeretet sosem könnyű, akár gyerekeket nevel az ember, akár hajléktalanszállást épít, szenvedélybetegeket támogat vagy AIDS-árvákat fogad örökbe. Jézus nem azért jött el és halt meg, hogy boldogan, csak magunkkal törődve éljünk, s megmutassuk a világnak, milyen elégedettek vagyunk. Azért jött, hogy példát adjon, s mi a nyomába lépjünk. „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz”mondja Jézus dr. Brand illusztrációjának eredeti változatában. Egyesek meglehetősen borúlátóak Dél-Afrika jövőjét illetően. Én nem vagyok az. Bennem él a remény, mert láthattam, hogyan növekszik a kegyelemben ez a gyülekezet, és milyen gyorsan terjed Isten országa a világnak ezen a táján. Nagyszerű vezetőik, Nelson Mandela és Desmond Tutu lenne az első, aki elismerné, hogy Dél-Afrikának nem olyan változásra van szüksége, amit parlamenti törvényekkel lehet előidézni. Mindazok közös erőfeszítése képes csak erre, akik Jézus elhívására válaszolva készek elveszíteni az életüket, hogy megtalálják azt: azaz szórják a magot. Hiszen Isten országa így, magonként növekszik.
Egy város hamvain A 2008-as év októbere aggodalmakkal telt az Amerikai Egyesült Államokban. Elnökválasztás előtt álltunk, a gazdaság pedig szabadesésben zuhant egyre lejjebb. Az ingatlanok jó része ekkor már kevesebbet ért, mint a rájuk terhelt jelzálog összege. Az év végére kétmilliónál is több család házát kényszerértékesítették, és a három nagy autógyárból kettő a csőd szélén állt. Ahogy a választás napja közeledett, egyre világosabbá vált a konzervatív gazdaságpolitika lényege. Utolsó hivatali hónapjaiban George Bush egybillió dolláros mentőcsomagot dobott be a bankok és különböző iparágak megsegítésére. Barack Obama győzelme szinte borítékolható volt, a konzervatívok már tördelték a kezüket, és nem győztek sopánkodni az abortuszkérdés, valamint a homoszexuálisok jogainak várhatóan kedvezőtlen alakulásán. Ebben a nyugtalan választás előtti légkörben úgy elszabadultak az indulatok, mint még soha. A postaládámba Obama ellen uszító levelek érkeztek, amelyek felhívták a figyelmemet arra, hogy az elnökjelölt Afrika szülötte, „a sötét kontinensé, ahol démonokat imádnak, és mértéktelen vérengzés és erőszak tombol”. Óvtak, mert Obama az „iszlám gyermeke, egy olyan vallásé, amelyben a hívő korlátlan engedelmességgel tartozik istenének, és a hitetlenek erőszakkal bűnhődnek”. Vigyázzak, mert az elnökjelölt „bizonyítottan csaló és hazug, s nyelvén a pokol tüze ég”. Korábban elfogadtam egy felkérést, hogy november másodikán tartsak előadást Denverben, a gyülekezetemben, de az eszembe sem jutott, hogy ez a dátum csak két nappal előzi meg a választást. A részvények értéke egy hónap alatt globálisan hétbillió dollárt esett, s a hosszú évek alatt felhalmozott nyugdíjak pillanatok alatt semmivé váltak. Amerikában havonta félmillió munkahely szűnt meg. Vajon egy újabb gazdasági világválság vár ránk? A gyülekezetemre a félelem köde ereszkedett le: sokan vesztették el állásukat vagy otthonukat, és mindenkit nyugtalanított a világválság lehetősége. Míg készültem, három barátom jutott eszembe. Ők hárman kiválóan szemléltetik, mennyire különböző politikai meggyőződést vallhatnak még a keresztények is. Shane Claiborne rasztafrizurát visel, Philadelphia belvárosában él, és az iraki háború kitörése előtt életét kockáztatva vett részt a „Bizonyságtevők a békéért” elnevezésű akcióban. Többen Irakba utaztak, és letáboroztak azokon a stratégiai pontokon, amelyek bombázására az Egyesült Államok készült, hátba így megakadályozhatják a katonai beavatkozást. Tony Campolo kopasz, öltönyben jár, Clinton elnök tanácsadója volt, és ahol csak megfordul, vitát kavar. Chuck Colson a Nixon-kormány hivatalnoka volt, támogatja a konzervatív politikát, és kiváló börtönszolgálatot vezet. Campolo és Colson, bár ellentétes oldalon, egyaránt a politikai rendszer részeként tevékenykedik. Claiborne a maga útját járja. Mindhárman szeretik a hazájukat és követik Jézust, és meg tudják nevezni bibliai példaképüket. Keresztelő János elítélte az uralkodó erkölcstelen életvitelét, és életével fizetett, mert teljesítette prófétai kötelességét. Pál apostol kihasználta a római jogrendszert, és tisztelettudóan tett tanúbizonyságot Jézusról királyok és kormányzók előtt. Dániel két pogány kormányban is magas pozíciót töltött be, de civil engedetlenséget követett el, hogy imádhassa Istent. Tanításom textusául Jézus rövid példázatát választottam az okos és az ostoba építőmunkásokról. Nem hagyhattam figyelmen kívül a körülöttünk dúló gazdasági válságot, de arról sem feledkezhettem meg, hogy ha a politikát belekeverem a mondandómba, megégethetem magam. A keresztények között
soha nem fog megszűnni a politikai szerepvállalással kapcsolatos véleménykülönbség. Jézus példázata azonban merőben új oldalról közelíti meg a témát. Két nappal később lezajlott a mérföldkőnek számító elnökválasztás, amelynek eredményéről az utolsók között értesültem. Aznap este ugyanis Memphisbe kellett repülnöm, hogy előadást tartsak az Egyházi Egészségközpontban. A gép este hétkor indult, a keleti parton ekkor zártak be a szavazófülkék. Két és fél óra múlva szálltunk le, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy melyik jelölt áll nyerésre. Miután lesétáltam a repülőgép lépcsőjén, megragadtam az első utamba eső embert, és megkérdeztem, hogy áll a választás. Az afro- amerikai csomagrakodó munkás szája széles mosolyra húzódott. - Jól állunk - felelte. - Obama már százhetvennégy választókerület szavazatát bezsebelte. Nyert Ohióban, Pennsylvaniában és Floridában, és a kaliforniai szavazatokat még össze sem számolták! Egy - a választási rendszer rejtelmeiben kiválóan eligazodó - repülőtéri munkás nyitotta fel a szemem arra, milyen sokat jelent ez a választás azok számára, akik egykor súlyos elnyomás alatt éltek, és akiket a demokrácia szabadított fel. Másnap viszont annál jobban kijózanított, milyen vegyes érzelmek fűzik a keresztény egyházat a rasszizmus kérdéséhez. Memphisi vendéglátóim megkérdezték, melyik nevezetességet szeretném inkább felkeresni: Elvis Presley birtokát Gracelandben, vagy a Nemzeti Polgárjogi Múzeumot. Részben a történelmi jelentőségű elnökválasztás miatt a múzeumra szavaztam, amelyet Martin Luther King kivégzésének helyszínén, a motelt művészien körbeépítve hoztak létre. Órákon át bolyongtam odabenn, az amerikai délen töltött kamaszkorom eseményeit felidézve. Az észak-karolinai Greensboroból származó laminált konyhapult mellett állva néztem meg a filmet, amely az ottani eseményeket mutatta be.12 A csőcselék cigarettákat nyomott el a fekete egyetemisták fején, mustárt és ketchupöt fröcsköltek az arcukba, lelökték őket a székről, és a rendőrök mindezt kacagva nézték végig. Közben egy másik képernyőn egy szintén hátborzongató jelenetsor futott: az alabamai Birminghamben tűzoltófecskendők erős vízsugarával üldöztek fekete bőrű gyerekeket, miközben vicsorgó német juhászkutyák kaptak utánuk. A kis testek szinte súlytalanul csapódtak ide-oda a vízsugártól. Egy alabamai buszt is kiállítottak - ugyanolyat, mint amilyenben Rosa Parks nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér embernek. A fehérek helyét elöl, a feketékét hátul jelölték ki a táblák. Egy másik teremben egy koromfeketévé szenesedett busz állt. Ezt az alabamai csőcselék gyújtotta fel, mert el akarta kergetni a polgárjogi harcosokat, akik tüntetőleg foglalták el a fehérek számára kijelölt helyeket a járműveken. A tömeg eltorlaszolta a lángoló busz ajtóit, hogy a feketék bennégjenek. Végül az autópálya-rendőrség segítségével sikerült kiszabadulniuk, miközben a felbőszült tömeg vasrudakkal és baseballütőkkel ütötte-verte őket. A városi kórházba kerültek volna, de az megtagadta az ellátásukat. A múlt távlatából szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen kegyetlen bánásmód jutott osztályrészül olyanoknak, akik csupán a legalapvetőbb emberi jogokat szerették volna biztosítani maguknak. Nem vágytak többre, mint választójogra és arra, hogy leülhessenek a buszon, kiszolgálják őket az éttermekben, megszállhassanak a motelekben, és járhassanak egyetemre. (A színes bőrű James Meredithet kétszáz fős szövetségi haderő kísérte be első előadására a Mississippi egyetemre, de az
ezt követő forrongásoknak így is sok sebesültje és két halálos áldozata volt.) Elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogyan ujjongtunk az osztálytársaimmal „hófehér'’ iskolánkban, amikor a seriffek letartóztatták a polgárjogi mozgalom „idegen felbujtóit”. King hátborzongatóan profetikus utolsó szavait - „Én már elértem a hegytetőt” - emléktábla őrzi a múzeumban. Mindössze órák teltek el Barack Obama megválasztása óta, amikor ezen a verőfényes napon ezeket a szavakat olvastam. Elszorult a torkom. „Lehet, hogy én már nem lehetek ott veletek, de szeretném, ha tudnátok, hogy el fogunk jutni az ígéret földjére.” A beszéd elhangzását követő napon King meghalt. A vértócsa pontosan ott volt, ahol álltam: a Lorraine Motel nevezetes erkélyén. Milyen szerepet játszott az egyház ebben a politikai drámában az 1960-as években? A polgárjogi mozgalom vallási gyökerekből táplálkozott, és lelkészek álltak az élén, mint maga King is. Kívülállóként kérdőjelezték meg az igazságtalan rendszert: a bibliai próféták hagyományaihoz híven a parlamentben hozott törvényeknél magasabb rendű törvényre hivatkoztak. Míg egyes fehér bőrű keresztény vezetők az alabamai Selmaban és a mississippi Jacksonban húzódó frontvonalon csatlakoztak hozzájuk, mások belülről próbálták bomlasztani a rendszert, és eltörölni az igazságtalan törvényeket. Ám nem mindenki tette ezt. Az atlantai gyülekezet, amelynek gyermekkoromban tagja voltam, büszke volt tisztán evangéliumi tanítására, ám a rasszizmus kérdésében a tagság nagyobb része egyértelműen a rossz oldalra állt. Számos déli gyülekezethez hasonlóan a miénk is makacsul ellenezte a polgárjogi mozgalmat. Csodálkozom, hogy az Afrikából idehurcolt rabszolgák annak idején olyan készségesen áttértek gazdáik vallására, és azt sem értem, miért virágzanak ma annyira az afroamerikai gyülekezetek. Úgy sejtem, sokszor inkább rossz hírként jutott el hozzájuk az evangélium. A déli baptista felekezetnek százötven évre volt szüksége ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a rabszolgatartás támogatásáért. A Bob Jones Keresztény Egyetem pedig csak 2008 novemberében vagyis csak Obama megválasztása után két héttel - ismerte el, hogy hiba volt megtagadnia a fekete bőrű diákok felvételét (1971-ig), és tiltania a különböző bőrszínű fiatalok együtt járását (2000-ig). „Nem képviseltük megfelelően az Urat, és nem töltöttük be parancsát, miszerint úgy kell szeretnünk másokat, mint önmagunkat” - nyilatkozta Stephen Jones rektor. Ugyanígy én is bocsánatot kérhetnék, és még sok-sok evangéliumi keresztény, aki ellenezte a polgárjogi mozgalmat. A memphisi múzeum kiállítótermeit végigjárva eltűnődtem: milyen sokszor előfordul, hogy a környező kultúra meghatározóbb szerepet játszik a keresztény politika alakulásában, mint Jézus evangéliuma. Ezt Stephen Jones is elismerte bocsánatkérése folytatásában. Az amerikai kereszténységet - kezdetben a mi egyetemünket is beleértve - közel két évszázadon át meghatározta az amerikai kultúra szegregációs erkölcsisége. Ennek következtében sajnos hosszú időn át engedtük, hogy intézményünk működésének rendjére erőteljesebben hasson ez az erkölcsiség, mint a Szentírás tanítása és előírásai. Hozzáidomultunk a kultúrához ahelyett, hogy egyértelmű keresztény ellenpontjai lettünk volna. A múzeumból kilépve még sokáig motoszkált bennem egy kérdés: vajon százötven év múlva miért kell majd bocsánatot kérnie az egyháznak?
A múzeumban eltöltött nap hatására komor hangulat vett erőt rajtam. Az egyház magatartásán nem más, mint Isten hírneve áll vagy bukik. A világ szeme van rajtunk, mégis milyen gyakran ejtünk foltot ezen a hírnéven! Bírálóink kárörömmel hibáztatják Istent a követői által elkövetett súlyos hibákért. Barack Obama a változás programját hangoztatva indult az elnökségért. Nem kellene-e az egyháznak is a lehető legfontosabb változásokért vívott harc élére állnia? A déli országrészben, ahonnan származom, mégsem az egyház prófétai fellépése, hanem a szövetségi kormány határozott intervenciója idézte elő a változást és a faji megkülönböztetés enyhülését. Így keseregtem az egyház vakságán - és a sajátomon amiért nem alakítja, hanem pusztán tükrözi a társadalmi folyamatokat, amikor elérkezett a dr. Scott Morrisszal megbeszélt találkozóm ideje. A könyvekkel borított irodában kiderült, hogy szép számmal akadnak közös vonásaink. Ugyanazokban a zavaros időkben és ugyanott, Atlantában nőtt föl, mint én. Nagy baseballrajongó, még az egyik atlantai ificsapat relikviáit is kitette a polcára. Nevetve idéztük föl a csapat egyik legendásan hosszú hazafutását: a pályáról elütött labda egy szénszállító vasúti kocsiban landolt, majd oda-vissza megtette az utat Nashville-ig. Pontosan 833 kilométeres hazafutás! Morris egy atlantai elitiskolában töltötte kamaszéveit, s a takarítókat és a kertészeket leszámítva alig érintkezett feketékkel. A Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom hozzám hasonlóan rá is mély hatást gyakorolt. Miután diplomát szerzett a Yale Egyetem teológiai fakultásán, visszaköltözött Atlantába, és elvégezte az Emory Egyetem orvosi karát. Háziorvosi képesítést szerzett. A felszentelt lelkész, az orvosi kamara tagja ezt követően bejárta az országot, azt kutatva, létezik-e olyan szolgálat, amely az ember teljes, azaz testi és lelki jólétét tűzi ki céljául. Eközben folyton különböző állami korlátozásokba ütközött, amelyek meghiúsították szándékai, hogy holisztikus szemléletű egészségügyi ellátásban részesítse a szegényeket. Végül új irányba indult el, és létrehozta saját nonprofit programját, amit Egyházi Egészségközpontnak keresztelt el. Memphisre az ott dolgozó szegények magas száma miatt esett a választása - vagyis pont azok miatt, akikért King harcolt, míg meg nem ölték. Morris 1987-ben nyitotta meg klinikáját, ahol olyanoknak biztosít orvosi ellátást, akik dolgoznak, de nincs egészségbiztosításuk. Az első napon tizenkét beteget vizsgált meg, és ezt követően terjedni kezdett a híre. Az azóta igencsak kiépült Egyházi Egészségközpont ma már ötvenezer beteget lát el. A pácienseknek vagy nincs biztosításuk, vagy hajléktalanok. A jövedelmüktől függően fizetnek a szolgáltatásokért, alkalmanként átlagosan húsz dollárt. Morris büszkén kalauzolt körbe a komplexum különböző részlegein. A nagynevű kórházairól ismert Memphis az Egyesült Államok déli részén, a Bibliaövezetben fekszik, Morris pedig szívesen él a helyzetéből adódó előnyökkel. A kórházak rendszeresen ajánlanak fel intézményének orvosi kellékeket és önkéntes munkát (pontosabban hatszáz egészségügyi szakember tudását). A környező gyülekezeteket pedig azok elérésére mozgósítja, akik jobban bíznak az egyházban, mint más intézményekben. Az egyházi önkéntesek - többnyire kisebb afroamerikai gyülekezetek női tagjai - megtanulják az egészséges táplálkozás alapjait, a magas vérnyomás, a cukorbetegség és a terhesgondozás feladatait, majd továbbadják az ismereteket a gyülekezetükben. Morris a pályája kezdete óta segédlelkész a klinika túloldalán található belvárosi Szent János metodista templomban. Azzal, hogy ilyen leleményesen ötvözi hitét és orvosi praxisát, egy egész
városrész életére hatást gyakorol. Micsoda remek példa az egyház által irányított civil kezdeményezésre! A klinika, amely az ország legnagyobb ilyen jellegű intézménye, nem fogad el támogatást a kormánytól, elsősorban adományokból tartja fenn magát. Minél többet megtudtam az Egyházi Egészségközpontról, annál jobban örültem, hogy előadást tarthatok a munkatársainak és a támogatóinak. Memphis hamvain, a polgárjogi mozgalom legsötétebb napjainak helyszínén megjelenik egy csapat keresztény, és megmutatja, hogy más oldalról is meg lehel közelíteni egy komoly problémát. Ehhez csupán arra volt szükség, hogy a politikai rendszeren kívül keressék a megoldást. A memphisi egyház remek példát szolgáltat arra, miként oldható meg helyi szinten az egészségügyi ellátás válsága, amely a szövetségi kormánynak annyi álmatlan éjszakát okoz. Az Egyházi Egészségközpont támogatóinak szóló előadásom időpontja az elnökválasztás utáni estére esett. Akikkel csak találkoztam az alkalom előtt, mind ugyanazt a feszültséget sugározták, mint amit saját, coloradói gyülekezetemben éreztem. A nemzet egészéhez hasonlóan Memphis sem szokta még meg az elsöprő erejű washingtoni változás gondolatát, különösen az elmúlt száz év legsúlyosabb gazdasági válságával a háttérben. Vajon mit hoz a jövő? A rádió interjút készített a polgárjogi mozgalom egyik vezetőjével, dr. Joseph Loweryval, akit felkértek, hogy mondjon imát Obama elnök beiktatási ceremóniáján. - Milyen érzés, hogy végre láthatja megvalósulni a mozgalom nagy álmait? - kérdezte a riporter. - Nos, emlékszem arra az időre, amikor a baseballcsapatok elkezdtek feketéket választani vezetőjüknek - felelte Lowery némi huncutsággal a hangjában. - Nekem úgy tűnt, a fekete menedzsereknek mindig olyan csapat jutott, amelyik már a béka feneke alatt volt, azaz a csőd szélén állt. Ugyanezt látom most is, az elnökválasztás után. Természetes, hogy büszke vagyok fekete elnökünkre, de hát nem akármilyen káoszban kell rendet teremtenie! Ismét Jézus példázatához fordultam, amely az ideiglenes helyett az örökkévalóra emeli a tekintetünket.
Ezen a kősziklán Memphis, 2008 novembere
Tegnap az egész világ izgatottan várta, hogy összeszámolják a szavazatokat. Az eredmény: eget rengető változás Amerika politikai palettáján, és az első afroamerikai elnök megválasztása. Amennyire a külső jelek alapján meg tudom ítélni, néhányan önök közül most tele vannak örömmel és reménnyel. Mások ellenben csalódottak, s talán félelemmel tekintenek az országra váró változások elé. Ráadásul épp egy akkora gazdasági felfordulás idejét éljük, amekkorára az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta nem volt példa. Egyelőre senki sem tudja, ez meddig tart majd és mit hoz a jövő. Azon töprengve, mi illene az alkalomhoz, Jézus egyik példázata jutott eszembe. Így szól: Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult. Egyszer hallottam egy idevágó történetet Millard Fullertől, a Habitat for Humanityt megalapító ügyvédtől. Miamiban 1992-ben egy hatalmas hurrikán pusztított, amelyet Andrew-nak kereszteltek el. Száztizenhétezer ház dőlt össze, illetve rongálódott meg jelentősen. Ám különös módon, egy olyan területen, ahol valóságos szemétlerakó keletkezett a pusztítás következtében deszkákból, mosdókagylókból és az épületek törmelékéből, huszonhét ház büszkén és sértetlenül állt a helyén. Történetesen mind a huszonhetet a Habitat for Humanity építette. - Mivel magyarázza ezt a jelenséget? - tudakolta a CNN riportere Fullertől, aki épp akkor érkezett, hogy felmérje a károkat. - Egyedül a Habitat házai maradtak meg. Millard Fillert soha nem hozta zavarba, amikor mikrofont nyomtak az orra alá. - Mindenekelőtt - felelte jellegzetes alabamai tájszólásával - mi a Kősziklára építjük a házainkat, mivel keresztények vagyunk! A riporter olyan értetlenül meredt Fullerre, mintha legalábbis nyelveken szólt volna. - Másodszor, szeretetet is keverünk a malterba. Végül pedig elárulom, hogy a mi házainkat amatőrök építik. A profi ácsok általában negyven centiméterenként verik be a szögeket, de a mi önkénteseink - biztos, ami biztos - két centinként. Egy ilyen masszív házat még Andrew, a hurrikán sem képes elpusztítani! Ma este egy igen egyszerű kérdést szeretnék föltenni: vajon mire építsük a házunkat? A pénzre? Nos, amikor a részvénypiacok egyetlen hónap leforgása alatt hétbillió dolláros veszteséget szenvednek el, a pénz inkább homoknak, semmint kősziklának tűnik. A történészek úgy
fogják számon tartani a 2008-as évet, mint amikor cunami söpört végig a pénzvilágon, több millió elárverezett házat, csődbe ment cégeket, állástalan tömegeket hagyva maga után. Néhányan a pénzügyi rendszer kezébe helyeztük a jövőnket, hogy nyugdíjaséveinkben is legyen miből élnünk. Ám a szökőárral ez a pénz is elúszott. A házunk értéke egyik napról a másikra felére csökkent, és több évtizedes megtakarításunk vált semmivé. Ha ez bárkit is megnyugtat: a helyzet sokkal rosszabb is lehetne. Zimbabwében például a héten rekordot döntött az infláció: elérte a 231 millió százalékot. Tehát ha valaki hétfőig megtakarított egymillió zimbabwei dollárt, az keddre már alig pár dollárt ért. Egy zimbabwei ismerősöm mesélte, hogy két napig állt sorba remegő lábbal a bankautomata előtt, hogy kivegye a pénzét. Amikor végre sorra került, és a kezében tarthatta a maximálisan engedélyezett kétezer zimbabwei dollárt, az csupán az amerikai cent ezredrészét érte. Akadnak, akik nem pénzre, hanem a politikára építik a házukat. Egész évben mást sem hallottunk, mint egymással versengő republikánusok és demokraták elképzeléseit az ország jövőjéről. A Demokrata Párt 2008-as jelölőgyűlésének Denver adott otthont, ahol én is lakom. Itt jelölték Barack Obamát, úgyhogy bőven volt részünk grandiózus ígéretekben. Láttam a delegáltakat vicces kalapjukban, meg a zajos kavalkádot, a zászlókat, a léggömböket. Hallottam, hogyan ünnepli a tömeg a színpadra lépőket. Úgy tűnt, mintha őszintén hinnének a politikusok túlzó ígéreteiben, miszerint vissza fogják állítani az ország becsületét, adóemelés nélkül helyrepofozzák a gazdaságot, megálljt parancsolnak a globális felmelegedésnek, és minden állampolgárnak ingyenes egészségügyi ellátást biztosítanak. Fele munka, dupla öröm. Bocsássanak meg nekem, de miután bőven volt részem mindkét párt politikai ígéreteiben, már nem hiszek abban, hogy a politika képes lenne megteremteni számunkra a földi paradicsomot. Négy év múlva egy másik párt gyűlésén majd szépen felsorolják a most megválasztott kormány összes mulasztását. A lényeg az, amire Martin Luther King is felhívta a figyelmünket: a politika képességei korlátozottak. Lehet, hogy a törvény megakadályozza, hogy a fehérek feketéket lincseljenek meg, de azt egyetlen törvény sem írhatja elő, hogy a különböző bőrszínű emberek szeressék egymást és bocsássanak meg egymásnak. Az igazságosságot előírhatja a politika, de az együttérzést nem. Az evangéliumokat olvasva meglep, milyen közönnyel viseltetett Jézus a politika iránt. Shane Claiborne könyvének címe - Jesus for President [Jézust elnöknek] - izgalmasan hangzik, mégsem tudom elképzelni, hogy Jézus bármiféle politikai pozícióra törekedett volna. Inkább enyhe megvetéssel szemlélte a hatalmi politikát. Heródest rókának nevezte, Poncius Pilátust pedig alaposan kioktatta: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” Jézus nem bízott sem a pénzben („Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”), sem a politikában („Az én országom nem ebből a világból való”). A házépítők példázatából azonban világosan kiderül, miben kell hinniük az ő követőinek. Okosnak azt az embert nevezi, aki „hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat”. Mivel Máténál ez a példázat a hegyi beszéd csúcspontja, a „beszédeket” kifejezés Jézus legfontosabb tanítására utal. A hegyi beszédet olyan jól ismerjük, hogy már szinte észre sem vesszük, mennyire radikális. Ha kíváncsiak vagyunk, hogyan fogadhatta Jézus szavait eredeti hallgatósága, érdemes szemügyre
vennünk egy érdekes választási eseményt. Ez merőben más, mint amit mi a napokban átéltünk: 2004ben, a világ másik felén zajlott. Hallottak az ukrajnai narancsos forradalomról? Hadd meséljek egy kicsit azokról a névtelen hősökről, akik az első szikrákat gyújtották! A Szovjetunió többi tagállamához hasonlóan a szocialista birodalom összeomlása után Ukrajna is a demokrácia útjára lépett. Igaz, nem siették el a dolgot. Ha az amerikai elnökválasztást piszkosnak érezzük, akkor mit szóljon Viktor Juscsenko, az ukrán reformpolitikus? Elég volt felvennie a kesztyűt a hatalomba szinte bebetonozott párttal szemben, és máris titokzatos dioxinmérgezés áldozata lett, amibe kis híján belehalt. De ő még ezek után, betegen, eltorzult arccal sem szállt ki a versenyből, hiába óvták sokan. A választás napján a közvéleménykutatások szerint tíz százalékkal vezetett, a kormány azonban nyilvánvaló csalással - fordított a helyzeten. Az állami televízió csakhamar bejelentette: „Hölgyeim és uraim, bejelentjük, hogy az ellenzéki Viktor Juscsenko egyértelműen vereséget szenvedett.” Egyvalamiről azonban megfeledkeztek: a képernyő jobb sarkában megjelenő jeltolmácsolásról. A bátor jeltolmács, süketnéma szülők gyermeke, nem ugyanezt a hírt közölte. „Ukrajna siket polgáraihoz szólok: ne higgyétek el, amit a hatóság mond! Hazudnak, és én szégyellném magam, ha lefordítanám ezeket a valótlanságokat. Juscsenko az elnök!” Így indították el a narancsos forradalmat a siketek a tolmács, Natalja Dmitruk hatására. Sms-ben értesítették barátaikat a választási csalásról, majd Dmitruk példáján az újságírók is felbátorodtak, és egyszerűen nem adták le a kormánypárt híreit. Az ezt követő hetekben egymillió narancsszínű ruhába öltözött ember özönlött új választást követelve a főváros, Kijev utcáira. A kormány végül engedett a nyomásnak, új választást írt ki, amit ezúttal vitán felül Juscsenko nyert meg. Amióta ezt a történetet ismerem, a nagy képernyő sarkában megjelenő igazmondó kis képernyő számomra az egyház szimbóluma. Nem mi, hívők döntjük el, mit mutasson a nagy képernyő. (Ha mégis, akkor az általában elég rosszul sül el.) Nézzenek csak körül az újságosstandokon, vagy kapcsolják be a televíziót! Csak az a fontos, hogy szépek vagyunk-e, mennyi a jövedelmünk, mekkora hatalommal rendelkezünk. A magazinok címlapjáról tökéletes alakú szupermodellek és jóképű fiatalemberek mosolyognak ránk, de az utcán nemigen jönnek szembe velünk hasonló adottságú emberek. A szülők jól tudják, milyen elkeserítő az előnytelen külsejű kamasz számára, hogy nap mint nap ezek a képek lebegnek a szeme előtt. Szegények is sokan vannak a világban, mégsem látjuk őket sem a címlapokon, sem a híradóban. Csak a multimilliomosok érdekesek, mint Bill Gates vagy Oprah Winfrey. Sokat elárul a mai celebkultúráról az a tény, hogy Kevin Garnett kosárlabdázó - aki elismeri, hogy legnagyobb tudománya abban merül ki, hogy egy gömbölyű labdával beletalál egy kör alakú lyukba - magasabb jövedelemmel rendelkezik, mint az Egyesült Államok szenátusának tagjai együttvéve. Milyen ország az, amelyik egyetlen polgára sportteljesítményét többre értékeli száz legfontosabb törvényhozója munkájánál? Nyilván nem csak a mi társadalmunk ilyen. A történelem során mindig is a győzteseket dicsőítette a nép, s nem a veszteseket. Ám egyszer csak megjelent valaki - mint a jeltolmács a televízió jobb alsó sarkában akit Jézusnak hívtak, és azt mondta: Ne higgyetek annak, amit azon a nagy képernyőn
láttok! Az hazugság. Nem a gazdagok, hanem a szegények a boldogok. És boldogok, akik gyászolnak, éheznek, szomjaznak, akiket üldöznek. Akik mindig a helyzet magaslatán vannak, mélyen fogják végezni. Akik pedig úgy érzik, mélyebbre már nem süllyedhetnének, végül magasra kerülnek majd. Hiszen mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét elveszíti? Akkor kerülhet sziklaszilárd alapokra az életünk, ha Jézus szavait átültetjük a gyakorlatba. Ez a furcsa világ, amelyben élünk, folyton azt harsogja az arcunkba, hogy az ember értékét a külseje, a jövedelme vagy a hatalma határozza meg. Jézus viszont azt szeretné, ha Isten szemszögéből látnánk a világot, és megértenénk, hogy neki legalább olyan fontos, ami Darfurban vagy Haitin történik, mint ami a Wall Streeten. És legalább annyira érdekli a lerobbant memphisi szegényegyed sorsa, mint Beverly Hillsé. Az egyén és a társadalom csak úgy lehet egészséges, ha a kis képernyőn megjelenő üzenetre is odafigyel. A világot járva megértettem, hogy Isten országa - vagyis a sziklára épült ház - a legkülönösebb helyeken is virágozhat. Sőt sokszor olyan emberek körében, akik sem pénzzel, sem hatalommal nem rendelkeznek. Hallottam egy kínai lelkészről, aki öt évet töltött börtönben. Amikor megtudta, hogy a felesége meg fog vakulni, aláírta a papírt, megtagadta a hitét - csak azért, hogy a feleségével lehessen. Ám rövidesen olyan bűntudata támadt, hogy feljelentette magát, amiért hamis tanúvallomást tett. Azonnal börtönbe zárták - további harminc évre. - Imádkoztok politikai változásért? - kérdeztem a kínai keresztényektől. - Nem - felelték. - Szerintünk mindig lesz üldöztetés. Azért imádkozunk, hogy elég erősek legyünk elviselni. Kelet-Európábán megismerkedtem egy moldáviai fiatalemberrel, aki szintén az üldöztetésekről mesélt. Titkos imaalkalmaikat egy bűzös melléképületben tartották, hogy ne keltsenek gyanút a szomszédokban. - Most, hogy szabadok lettünk - mondta -, az egyházból kiveszett a szenvedély. Néhányan most a kommunista pártra fogunk szavazni, mert ha ismét hatalomra kerülnek, talán újra megtisztulhat az egyház. Ilyen helyzetekről hallok, majd hazatérek az Egyesült Államokba, ahol a hírek fegyverrel hadonászó rapperekről, Britney Spearsről, - Paris Hiltonról és más zavart lelkű celebekről szólnak. Próbálják csak ki, nézzék négy órán át egyhuzamban a Music Televisiont, majd tűnődjenek el azon, miféle üzenetet sugárzunk óriásképernyőinken a világba! Az Egyesült Államok, vitathatatlanul a történelem legtöbb áldásban részesülő nemzete, észrevehetné végre, hogy a kiváltságos állapot nem old meg mindent. Országunkban stabil politikai rendszer uralkodik, és (egyelőre) a föld minden nemzeténél gazdagabbak vagyunk. Csakhogy a világ összes elítéltjének negyede a mi börtöneinkben raboskodik, miközben a világ népességének mindössze hat százaléka él itt. Vagyis nálunk több az elítélt, mint Kínában és Oroszországban együttvéve! Az is figyelemre méltó, hogy a receptre kapható gyógyszerek mennyiségének a fele nálunk fogy el. A nagy képernyős üzenet Fogyassz! Szórakozz! Élvezd az életet! egyértelműen hibás. Nemcsak bolygónknak ártunk vele, hanem önmagunknak is. Itt, Amerikában a legsúlyosabb egészségügyi problémák egytől egyig az élvezetek hajszolására vezethetők vissza: dohányzás (tüdőtágulás, tüdőrák), kóros kövérség (cukorbetegség, szívproblémák), a stressz (szívbetegség, magas
vérnyomás), alkoholfogyasztás (magzati károsodás, erőszakos bűncselekmények, autóbalesetek), kábítószerhasználat, szexuális úton terjedő betegségek. Túl sokat dohányzunk, túl sokat eszünk, túl sokat iszunk, túl sokat dolgozunk, és túl sok emberrel fekszünk le. A szó szoros értelmében pusztítjuk önmagunkat. Nem lenne érdemes jobban odafigyelnünk a kis képernyős üzenetre? Hadd fogalmazzak konkrétabban egy mindnyájunkat érintő kérdés kapcsán! A gazdasági válság minden jelenlévő életére hat valahogyan, egyesekére drámai módon. Hogyan alkalmazhatjuk Jézus tanítását ebben a helyzetben? Hogyan fejezhetjük ki, hogy „bízunk a Kősziklában”? Ugyanezen a kérdésen a hét elején is el kellett gondolkodnom, amikor felhívott a Time magazin vallási szerkesztője. - Úgy tudom, nemrég az imádságról írt könyvet - mondta. - Mit gondol, hogyan kellene imádkoznunk ebben a súlyos gazdasági válságban? Beszélgetésünk végére az imádság három szintje kristályosodott ki előttem. Az első szint igen egyszerű: nem más, mint egy ösztönös segélykiáltás. Ha az ember elveszíti az állását, megbetegszik, netán semmivé válik a nyugdíjbiztosítása, az imán keresztül hangot adhat félelmének. Én már tudatosan figyelek arra, hogy ne szerkesszem meg az imáimat, ne akarjak kiműveltnek és érettnek tűnni Isten előtt. Szerintem ő azt szeretné, ha úgy mennénk oda hozzá, ahogy vagyunk, bármilyen gyerekesnek érezzük is ezt. Ha pontosan számon tartja az égi madarakat, akkor nyilván a pénzügyi zűrzavar hatásával is tisztában van, amelyet a gyarló emberiségnek el kell szenvednie. „Ne aggódjatok a holnap felől!” - mondja Jézus. A madarak továbbra is találnak maguknak ennivalót, a virágok időről időre szirmot bontanak. Majd aggódik magáért a holnap! Ti csak bízzatok mennyei Atyátokban! A Biblia szerint nem is létezik jobb megoldás a félelmeinkre, mint ha imába csomagoljuk azokat. „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” - írja Péter apostol. Válságos időkre Jézus Gecsemáné-kerti éjszakáját tekintem mintának. Ő is félt, szorongott, háromszor is a földre borult, vért verejtékezett, és azt mondta: „Szomorú az én lelkem mindhalálig” A gyötrelmeket követően mégis másképp imádkozott. Míg kezdetben azt kérte: „vedd el tőlem ezt a poharat”, végül így szólt Istenhez: „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te”. Az ezt követő megpróbáltatásokban, a kihallgatásokon Jézus a legnyugodtabb szereplő, pedig még a tanítványai is elgyengülnek. Az imádsággal töltött éjszaka hatására feloldódott a szorongása, megerősödött a bizalma a szerető Atyában, és bátorságot nyert, hogy szembe tudjon nézni a rá váró szenvedéssel. Ha úgy imádkozom, hogy nemcsak beszélni, hanem hallgatni is kész vagyok, eljuthatok a második szintre, vagyis az elmélkedés szintjére. OK, a megtakarításaim köddé váltak. Mit tanulhatok ebből a katasztrófának látszó helyzetből? Múlt héten összeomlott a globális pénzpiac, s közben nekem folyton ez a keresztény gyermekdal járt az eszemben: A bolond homokra épített, És a ház erősen állt. De jött az eső és fújt a szél,
És a háza összedőlt. A válság arra készteti az embert, hogy megvizsgálja élete alapjait. Ha elsősorban az anyagiak jelentik számomra a biztonságot, netán a kormány problémamegoldó képességében bízom, akkor biztosan be fog ázni az alagsor és leomlanak a falak. Mennyire érint mélyen a nyugdíjam elvesztése, vagy az, hogy a kedvenc helyi politikusom alulmaradt a választásban? Abból látszik, mennyire tart markában a világ, hogy milyen erős érzelmi reakciót váltanak ki belőlem ezek az események. A pénzügyi válság esélyt kínál az országnak, hogy eltűnődjön erkölcsi alapjain. Az összeomlás után keletkezett romok között kutakodva az elemzők jó pár ódivatú szavunkat is megtalálták és leporolták: kapzsiság, mértékletesség, becsület, takarékosság, bizalom. Ha az igazgatók hatalmas prémiumokat vágnak zsebre az alkalmazottak és a részvényesek kárára, ha a bankok átcímkézve kínálják a kevés haszonnal kecsegtető befektetéseket, ha a kölcsön felvevője faképnél hagyja jóhiszemű hitelezőjét, összedől a rendszer. A jól működő gazdaságot a bizalom vékony hálója tartja össze. (Ha kétségeik lennének efelől, látogassanak el egy olyan országba, ahol csak megvesztegetéssel lehet elérni bármit is, és mindig meg kell számolni a visszajárót!) John Wesley két évszázaddal ezelőtt a következőképpen figyelmeztette a metodista hívőket a siker veszélyeire és hitre gyakorolt hatására: Félek, hogy ha valahol megindul a vagyonosodás, ugyanolyan arányban csökken a vallás eszenciája. Ezért nem látom, hogyan lenne lehetséges - a dolgok természetéből adódóan folyamatosan fenntartani a vallási ébredést. Ugyanis a vallás szükségszerűen szorgalmassá és takarékossá tesz, ezek a tulajdonságok pedig mindenképpen vagyonosodáshoz vezetnek. Ám a vagyon növekedésével a büszkeség, a harag és a világ szeretete is elburjánzik. A pénzügyi hanyatlás viszont eltávolíthat bennünket a „nagy képernyő” kísértéseitől, hogy újra Istenre és a közösségre támaszkodjunk. Ilyenkor a celebkultúra illúziói helyett a valódi emberi szükségletek felé fordítjuk a figyelmünket. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a világ azon területein, ahol ma virágzik a kereszténység a szubszaharai Afrikában, Dél-Amerikában, Kína vidéki részén, a Fülöp-szigeteken -, szegénység uralkodik. Az imádkozás harmadik szintjének meghatározását az imént említett zimbabwei ismerősöm levele inspirálta. Ezen a szinten Isten segítségét kell kérnem ahhoz, hogy ne csak a saját gondjaimra figyeljek, hanem együtt érezzék azokkal is, akiknek igazán reménytelen a helyzetük. Jézus így tanított imádkozni: „legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”. Tudjuk, hogy a mennyben nem lesznek hajléktalanok, szűkölködők, éhezők. Amikor a tőzsdeindexek addig ismeretlen mélységekbe zuhantak, folyton a missziós kórházak, hajléktalanmissziók, segélyszervezetek és egyéb nonprofit szolgálatok jártak az eszemben, akiknek a léte elsősorban nagylelkű támogatóik adományain múlik. A Római Birodalom hanyatlásának napjaiban azzal tűntek ki a keresztények, hogy ők nem menekültek el a pestis sújtotta falvakból, hanem ott maradtak gondozni a betegeket. A szoptatós dajkák szinte hadseregbe tömörülve mentették a csecsemőket, akiket a rómaiak furcsa születésszabályozási módszert alkalmazva - egyszerűen otthagytak az út szélén. Micsoda hatalmas
bizonyságtétel lenne, ha a jelen pénzügyi válságban a keresztények még bőkezűbben adakoznának a hajléktalanszállások, az afrikai AIDS-ellenes küzdelem, a memphisi szegények orvosi ellátása javára! Milyen nagyszerűen képviselhetnék Isten országának értékrendjét dekadens világunkban! Ha így tennének, minden logikának és a józan észnek is ellentmondanának. Kivéve persze, ha komolyan veszik - vesszük - Jézus egyszerű példázatának tanulságát. Vagyis biztos alapokra építjük a házunkat, vagy ha úgy tetszik, elhisszük, amit a kisebb képernyőn látunk. Nagyobb válságok idején lehetőség nyílik a keresztények számára, hogy a nagy képernyő hazugságait és felszínességét leleplezve eljuttassák az embereknek saját, radikálisan eltérő üzenetüket. Talán emlékeznek rá, hogy 2001. szeptember 11. után egy rövid időre eltűntek a televízió képernyőjéről a sportközvetítések, a vígjátékok és a reklámok. Ez a hatalmas iparág, amely szórakoztatásunkról gondoskodik, és az anyagi javak hajszolására csábít bennünket, kénytelen volt szembesülni a valósággal: ha a nemzetet tragédia éri, senkit sem érdekel a média által kínált világ. Az emberek ösztönösen az egyházhoz fordultak vigasztalásért és magyarázatért. A következő hetekben huszonöt százalékkal nőtt a templomok látogatottsága, ám a szórakoztatóipar rövid idő alatt összeszedte magát, és ismét jogot formált a nézők figyelmére. Még ennél is fontosabb, hogy az egyház másfajta látásmódról tehet bizonyságot válság idején. Konyhai példával élve Jézus a sóhoz hasonlította Isten országát. A só nagy hatású tartósítószer, a húst elég egyszer megszórni vele, hogy megakadályozzuk a romlását. Jézus sohasem bízta meg azzal a nemes feladattal a tanítványait, hogy tegyenek rendet a Római Birodalomban. Sem ő, sem Pál apostol még csak említést sem tett a halálos gladiátorviadalokról, az orgiákról vagy a csecsemők elvesztéséről. Ehelyett mindketten arra bátorították követőiket, hogy a környező kultúrával ellentétes életmódot folytassanak. Rómában még ma is áll a Colosseum, ahol egykor oroszlánok és más vadállatok martalékává váltak a keresztények. Végül mégis betiltották a viadalokat, és kereszt került az amfiteátrum tetejére. Az esélytelennek látszó parányi alternatív mozgalom végül diadalmaskodott. Nekünk, huszonegyedik századi amerikai keresztényeknek nem azon kellene kezünket tördelve sopánkodnunk, hogy milyen kultúra vesz körül bennünket. Követhetnénk inkább a narancssárgába öltözött kijevi ellenállók példáját, és visszautasíthatnánk a nagy képernyőn megjelenő üzeneteket. Kitarthatnánk amellett, hogy az embert nem a külseje, a jövedelme, a származása vagy az állampolgársága teszi értékessé, hanem mindenki Isten szent és sérthetetlen ajándéka. Kiállhatnánk a könyörület és igazságosság mellett - vagyis, ahogy Jézus mondja, törődhetnénk a „legkisebbekkel” hiszen ezek nem a politikusok és a szociológusok állal meghatározott esetleges értékek, hanem a Teremtő szent parancsa áll mögöttük. Utazásaim során számos inspiráló példát látok arra, ahogy az egyház megvalósítja ezt az elvet. Egy fülöp-szigeteki asszony eleinte csak a házába hívogatta be az utcagyerekeket, de ma már háromtucatnyi kisgyerek szállásáról és élelmezéséről gondoskodik. Egy Guatemala City-i házaspár iskolát alapított, és lakhatást biztosít tizenegyezer ember számára, akik Közép-Amerika legnagyobb szeméttelepén guberálásból élnek. Afrikai önkéntesek mindennap meglátogatják az egyik börtön lakóit, levest és kenyeret visznek nekik, mert másra nem telik ezekben a szegény országokban. Bevallom, az is reménnyel tölt el, amit ma itt, Memphisben láthattam. Dr. Scott Morris a Yale-en
megszerzett teológiai végzettségével és az Emoryn kapott orvosi diplomájával büszkén válogathatna a jobbnál jobb állásajánlatok, illetve az azokkal járó juttatások között. De ő inkább a kis képernyős üzenetre koncentrált, és mindenféle állami segítség nélkül létrehozott egy egészségügyi szolgáltató központot „a legkisebbek” megsegítésére. Dr. Morris végigkalauzolt a létesítményen. Büszke apaként mutatta meg egyik szeretett kincsét, a Reménység és Gyógyulás Központot. A ragyogóan felszerelt fintesszközpontban jómódú ügyfeleket láttam, akik a tagsági díj befizetésével finanszírozzák a szegények orvosi ellátását. A gépeken ügyvédek és üzletasszonyok edzettek, mellettük pedig néhány páciens, akit a cukorbetegség kezeléseként küldött ide az orvos. A központban nem számít a kor, a társadalmi rang, a bőrszín - az én fiatalkoromban ez elképzelhetetlen lett volna itt, Memphisben. Önök közül is sokaknak van érdekeltsége ebben az alternatív társadalomban: önkéntes tanácsadók, segítenek a levelek postázásában, kezelik a betegeket, vagy anyagi támogatást nyújtanak. Olyasvalamit hoztak létre így, együtt, ami példa nélküli. Más városokból, országokból is sokan eljönnek, hogy rácsodálkozzanak a munkájukra és tanuljanak önöktől. Memphis egyik nevezetessége Graceland, a másik a történelmünk szégyenletes fejezetének emléket állító Polgárjogi Múzeum, a harmadik az Egyházi Egészségközpont - az alternatív, evangéliumi szemlélet élő emlékműve. Isten áldása legyen mindenkin, aki hozzájárul működéséhez! Tegnap volt az elnökválasztás. A győztes a változásra alapozta programját. Igen, kétségtelenül szükségünk van változásra. Ám úgy vélem, attól függetlenül, hogy kit választunk meg elnöknek, egy egészséges társadalomnak többre van szüksége, mint amiről a politika gondoskodni képes. Mint korunk német filozófusa, Jürgen Habermas megfogalmazta: „A demokrácia olyan jellemvonásokat követel meg polgáraitól, amelyeket ő maga nem tud biztosítani számukra.” Hiába festenek elénk a politikusok emelkedett képet a jóléti, egészséges, szabad társadalomról, egyetlen kormány sem képes őszinte, együtt érző, felelősségteljes emberekről gondoskodni hozzá. Új szemléletre van szükség: meg kell értenünk, hogy nem tulajdonosok, hanem csak gondnokok vagyunk ezen a bolygón, nem uralkodnunk kell egymás felett, hanem Istent és az igazságot szolgálva kell élnünk. Le kell törölnünk a hazug üzenetet a nagy képernyőről, és helyette a jobb alsó sarokban felbukkanó kis képernyőre kell figyelnünk, Kősziklára kell építenünk a házat, vagyis meg kell hallanunk és meg kell valósítanunk Jézus szavait. Ha így teszünk, akkor mindegy, mi történik a tőzsdén, Iránban, Észak-Koreában, Kínában vagy más veszélyes helyeken, amikor jön az eső és fúj a szél, házunk erősen áll majd.
Homokdűnék és felhőkarcolók A 2009-es évek elején előadókörúton vettem részt a Közel-Keleten, elsősorban az Egyesült Arab Emirátusokban, de a Perzsa-öböl kisebb országaiba is ellátogattam. Két nemzedékkel ezelőtt még beduinok éltek azon a tájon, és tevekaravánnal járták a sivatagot. Még ma is látni egy-egy vadon élő tevét a homokdűnék között, miközben végigszáguldunk a modern, hatsávos autópályán. A KözelKeletre is megérkezett hát a civilizáció: az olajéhségnek köszönhetően lélegzetelállító sebességgel változik a kép. A nyugati világnak körülbelül olyan mértékben van szüksége az olajra, mint amennyire a Perzsaöböl országai rászorulnak a nyugati piacokra és a szakértelemre. Ez a kölcsönös függés klasszikus „se veled, se nélküled” kapcsolatot eredményez. Naponta törnek ki újabb és újabb konfliktusok a két civilizáció, az iszlám és a keresztény Nyugat találkozása mentén, és emiatt az egész Közel-Kelet tűzvonalba került. A Geopolitics of Emotion (Az érzelem geopolitikája) címmel nemrég megjelent könyv szerint valójában a megalázottság érzése ütközik a félelemmel. A közelmúltbeli megaláztatások haragra gerjesztik a szélsőséges iszlám csoportokat, ezért a nyugati világban egyre nő a félelem. Magam is némi nyugtalansággal repültem a Közel-Keletre, pedig tudtam, hogy a média által festett kép nagyrészt sztereotípiákon alapul. A Perzsa-öböl országaiban legnagyobb meglepetésemre viszonylag kevés helyi arabbal találkoztam. A népességnek mindössze tíz-húsz százaléka őshonos, a nagy többség Indiából, illetve a Fülöp-szigetekről érkezett munkavállaló, na meg jómódú európai és amerikai üzletember vagy turista. E szokatlan keveredés sokszor teremt érdekes helyzeteket. A tengerparton láttam egy tetőtől talpig feketébe burkolt nőt, amint a bikiniben napozó lányok között sétálgatva iPhone-ján beszélgetett. Kilestem, hogyan vonul végig egy turbános arab férfi a modern bevásárlóközpontban, nyomában négy feleséggel. A régió életét az iszlám vallás uralja, és a törvényeket nem a politikusok, hanem az imámok hozzák. A szállodai szobákban nyíl mutatja, merre van Mekka, és a napilapok felsorolják, pontosan hány órakor hív imára a müezzin a mecsetekben. A szabadságnak is megvannak a maga korlátái. Amikor például a British Museum internetes oldalát tanulmányoztam, megjelent egy üzenet a gép képernyőjén: „Az Egyesült Arab Emirátusok internetes hozzáférésre vonatkozó szabályzata által tiltott tartalomnak minősítve.” Aki először jár hagyományos iszlám országban, annak leginkább a nőkkel való bánásmód lesz a szembeszökő. Akad olyan férfi, aki nem engedi meg a feleségeinek, hogy kilépjenek a házból. Az éttermekben elfüggönyözött részt tartanak fönn a nők számára, ahol a fátylukat felemelve étkezhetnek. Még a mecsetekben is külön bejárat és imaterem áll a nők rendelkezésére. Szaúd-Arábiában, a legkonzervatívabb iszlám országban a nők mind a mai napig nem vezethetnek autót, és ha egy nő a férje nélkül taxiba ül, akár botütést is mérhet rá az erkölcsrendészet. A házasságtörést halállal is büntethetik. Ugyanakkor az olaj annyi pénzt hoz a konyhára, hogy a Perzsa-öböl országainál ma nemigen találunk modernebb helyet ezen a bolygón. A dubai felhőkarcoló-rengeteg úgy fest, mintha Las Vegast felpumpálták volna szteroidokkal. Lehet, hogy a városvezetés kiosztott fejenként egymilliárd dollárt a világ vezető építészei között, és cserébe csak azt kérte, hogy engedjék szabadon a fantáziájukat?
Láttam egy vitorlást formázó elképesztő szállodát. Gyepszőnyeggel borított helikopterfelszállópályáján Roger Federer teniszezik a hotel reklámfilmjében, és Tiger Woods innen üti be a golflabdát az óceánba. A minden luxussal felszerelt szobák ára ötezer dollár egy éjszakára, amihez komornyik is jár. Rövid sétára találjuk a világ legmagasabb épületét, a Burdzs- Kalifát, amely épp befejezés előtt áll, és kétszer olyan magas, mint az Empire State Building. A helyiek viccesen az Emirátusok nemzeti madarának nevezik az építkezéseken használt darut, és nemzeti hősként tartják számon az egyik darukezelő munkást, Babu Sassit, aki inkább kilencszáz méter magasságban, a torony tetejének vonalában tölti az éjszakát a fülkében, mivel túl sokáig tartana minden este leereszkednie. A régió minden országának megvannak az egyéni sajátosságai. „A kuwaiti sofőrök őrültek” - tudtuk meg. Szó mi szó, arrafelé a gyalogosok valóban csak életük kockáztatásával kelhetnek át a kereszteződéseken. Az arab otthonok elengedhetetlen kelléke, a progresszív Al Jazeera televízió Katarban székel. Bahrain mozik, alkohol és prostituáltak széles kínálatával várja Szaúd-Arábia elnyomott polgárait, akik olyan tömegesen özönlenek az országba hétvégenként, hogy forgalmi dugót okoznak a járdán. (A prostitúció ugyan tiltott az iszlám vallásban, de a férfiak ügyesen megkerülik a törvényt, és egy-egy hétvégére házasságot kötnek a prostituáltakkal, majd az idő lejártával el is válnak.) A Perzsa-Öböl országai felszínesen szemlélve egyre jobban hasonlítanak a nyugati világra. Jelen van számos, franchise-rendszerben működtetett amerikai étteremlánc (KFC, Cinnabon, Chili’s, Applebee’s, Pizza Hut, Ben & Jerry’s). A civilizációk összecsapása nemcsak az arab és a nyugati világ között figyelhető meg, hanem az arab kultúrán belül a hagyományok és a modern életmód között is. Ha egy átlagos muzulmán meghallja a keresztény szót, valószínűleg David Beckham és Madonna fog először eszébe jutni. Az általam megismert arabok többsége számára a szó azt jelenti: nem muzulmán. A kereszténységről kialakult képük a mozifilmekben és a televízióban látottakon alapul. Meglepődnek és örülnek, ha olyan keresztényekkel találkozhatnak, akik komolyan veszik a hitüket. Bár csak rövid időt töltöttem ott, úgy vettem észre, hogy velük a vallási nézeteltérések ellenére is könnyebb a hitről beszélgetni, mint a nyugati emberrel. A muzulmánok prófétaként tisztelik Jézust, bár nem tartják egyenrangúnak Mohameddel. A mai napig gyakran adják az Isa nevet a fiúgyermekeknek - ez a Jézus arab megfelelője. Egy köztiszteletben álló bahraini sejket is így hívtak, ezért aztán olyan meglepő elnevezésű nevezetességekkel találkozhatunk, mint „Jézus Király híd”, vagy „Jézus Király Könyvtár”. Katar nem állt be a sorba a többi arab ország mellé, amikor azok betiltották Mel Gibson Passió című filmjét. Nem sok idő telt el, és a környező országokból is özönleni kezdtek a filmre kíváncsi arabok, hiszen arrafelé is elterjedtek a pletykák a film állítólagos zsidóellenes látásmódjáról. (Végül naponta többször vetítették a mozik.) Az arabok zömmel megértették a film arámi nyelven elhangzó részeit, és sokan ekkor ismerték meg Jézus életét a maga valóságában. Bár Jézust tisztelik, a keresztény hitre való áttérést tiltja a törvény, és az nem is veszélytelen. Amikor megkérdeztem vendéglátóimat, hogy hány arab keresztényről tudnak a Perzsa-öbölben, országokra bontva sorolni kezdték a hívőket, több esetben név szerint. Mindenesetre az első
misszionáriusok, akik több mint egy évszázaddal ezelőtt éltek a régióban, jó benyomást keltettek. Néhány keresztény szervezet a muzulmán szigor ellenére is működhet az országokban. A Samuel Zwemer amerikai misszionárius által 1903-ban alapított bahraini klinika ma is áll, ráadásul övé az egyes számú postafiók az országban. Egy másik keresztényről tudjuk, hogy az uralkodó sejk anyját ápolta, aki ezért hálából megengedte, hogy a hölgy iskolahálózatot hozzon létre. Részt vettem az 1960-ban misszionáriusok által alapított Oasis Kórház istentiszteletén. A királyi család tizenhét tagja jött világra egészségesen az itt dolgozó orvosok és szülésznők közreműködésével, noha akadtak komplikációk. A kórház tevékenységének köszönhetően a környéken ötven százalékról kevesebb mint egy százalékra esett vissza a csecsemőhalálozás aránya. A kórház egy alkalommal kétmillió dollárt kért fejlesztésre, amit Abu Dzabi uralkodója teljesített is. - Túl szerények - mondta, majd egy államilag támogatott százmillió dolláros fejlesztési tervet ajánlott fel. - Ha az Oasis Kórház nem lenne, én sem lennék itt - fejtette ki az uralkodó. Ma már harmincnégy ország egészségügyi dolgozói élnek és dolgoznak az Oasis Kórház területén. Minden betegszobában elhelyeztek egy példányt a Jézus élete című filmből, valamint Lukács evangéliumának arab fordításából elegáns, vörösesbarna bőrkötésben, aranybetűs címoldallal. A legtöbb arab kormány engedélyezi az egyház működését, amíg az kizárólag a külföldieket szolgálja, és nem próbálja megtéríteni a helyi lakosságot. Általában egyetlen telket jelölnek ki a keresztényeknek, amelyen osztozniuk kell a különböző felekezeteknek akár még mormonokkal, szikhekkel és egyéb vallásuakkal is. Kuwaitban egy olyan épületben tartottunk összejövetelt, amelyen hetvenöt gyülekezet osztozik. A hétvégéken öt fülöp-szigeteki, hét indiai nyelvű közösség, koreai presbiteriánusok, anglikánok, déli baptisták, pünkösdiek és még ki tudja, hányféle csoport tart itt istentiszteletet. Milyen különös: végre megvalósul a keresztények elérhetetlennek tűnő egysége, ráadásul az iszlám kormánynak köszönhetően! Egy nemzetiség azonban feltűnően hiányzik ezekből a gyülekezetekből: a kuvaitiak. Ezek a gyülekezetek, mivel a helyi lakosságtól távol kell tartaniuk magukat, elsősorban a külföldiekre koncentrálnak. A Perzsa-öböl országaiban általában több ezer fülöp-szigeteki, nepáli, pakisztáni és indiai dolgozik, miközben a helyiek, legyen szó Bahrainről, Katarról vagy Kuvaitról, vígan élnek az állam által biztosított segélyből. A külföldiek pedig gyakran borzasztó körülmények közé csöppennek. Egy nepáli építőmunkás beavatott a rendszer működésébe. A falun élő, szegény külföldi otthon minden tulajdonára jelzálogkölcsönt vesz fel, hogy ki tudja fizetni a tetemes, háromezer dolláros közvetítői díjat az ügynökségnek, amely munkát ígér neki a Perzsa-öböl valamelyik luxus színvonalú munkatáborában. A vendégmunkás elhagyja hazáját és szeretteit, de megérkezvén egészen más körülmények között találja magát, mint remélte. A munkásszállás olyan, mint egy katlan, tucatnyian laknak egy szobában, egyetlen mellékhelyiség van, és havi száz-kétszáz dollárnak megfelelő összegért kell dolgoznia reggeltől estig. Az összegből alig futja lakbérre, élelemre és tartozása kamataira. Ha panaszkodni mer, vagy bármi más probléma adódik vele, a vendéglátó ország visszavonja a munkavállalási engedélyt, és hazaküldi Nepálba. A keresztények ezeket a vendégmunkásokat látogatják meg a táborokban, és visznek nekik telefonkártyát, zenét, hazájukból származó élelmiszert, esetleg focilabdát és az anyanyelvükre lefordított Bibliát. Az egyik gyülekezet menedékházat tart fönn fülöp-szigeteki szobalányok részére,
mert gyakran szenvednek el bántalmazást az arab munkaadóktól. Egy másik gyülekezet börtönben fogva tartott külföldieket látogat rendszeresen. Ezeket az elítélteket a törvény szerint gyakorlatilag semmiféle jog nem illeti meg. Így mégiscsak van lehetőségük a szolgálatra a Perzsa-öbölben élő hívőknek, még ha szigorúan csak a külföldiek körében is. Ennek a befogadó szemléletnek köszönhetően igen színes és egzotikus közönség várt rám az előadásomon. Nagyon tisztelem azokat a keresztényeket, akik a világnak ezen a részén szolgálják Istent. Az öböl egyik országában egy keresztények által is használt vendégházban szálltunk meg. A hívők gyakran rendeznek itt hétvégi programokat. Együtt reggeliztem egy kedves fiatal párral, akik a tálibok által rettegésben tartott muzulmán országból érkeztek látogatóba. Arrafelé sosem mutatkoznak együtt nyilvánosan férfiak és nők. Így ez a pár sem tud randevúzni, és egyébként sem lenne hová menniük. Hallják, ahogy a szomszéd veri a feleségét, és nem tehetnek mást, mint hogy másnap bekötözik a szegény asszony sebeit. (Az asszonyverés arrafelé nem számít bűncselekménynek.) Közben írni, olvasni, számolni tanítják a népet egy olyan országban, ahol az analfabéták vannak többségben, a nők között pedig igen ritka az írni- olvasni tudó. Az efféle mindennapos, szociális és lelki próbatétel még a legszilárdabb hitet is kikezdi. A Perzsa-öbölben tett látogatásunk legizgalmasabb eseménye volt, amikor helyi keresztényekkel, vagy ahogy ők nevezik magukat, „muzulmán hátterű hívőkkel” találkozhattunk. A kis csoport titokban gyűlt össze egy tárgyalóban. A legtöbben egész jól beszéltek angolul, a tolmács csak szükség esetén szólalt meg. Egy középkorú nő elmesélte, hogy a Koránt olvasva valami titokzatos oknál fogva egyre (még Mohamednél is) szimpatikusabbnak találta Jézus prófétát. Minél többet megtudott Jézusról, annál jobban szerette volna megismerni. Éjszaka, álmában különös szavakat hallott: Messiás, Isten gyermeke, bárány. Miért beszél bárányokról az Isten? - csodálkozott. Aztán meghallotta ezt a mondatot is: „Az igazság szabaddá tesz”, de nem tudta, hogy a keresztények Bibliájából való. Egyik éjjel látomása volt, amelyben Jézus hívta őt, hogy kövesse. Még tizennégy évig jelent meg neki többször is ez a látomás, míg végül elmondta a körülötte élőknek, hogy Jézus követője lett. Elcsuklott a hangja, amikor a családja részéről elszenvedett üldöztetésről mesélt. De nem is kellett volna többet mondania, az arcán éktelenkedő sebhelyek mindent elárultak. Másfajta út vezetett a hithez az egyik sűrű, barna hajú, bozontos szemöldökű férfi életében. - Muzulmán voltam, de sok mindent nem értettem - mesélte. - Kiknek van igazuk? A síitáknak, a szunnitáknak vagy a szufiknak? A barátom hívott, hogy tanulmányozzuk együtt a Koránt. Napi két órát szántunk rá. Aztán kiderült, hogy keresztény, megtért muzulmán. Rettentő dühös lettem, legszívesebben megöltem volna. De végül egyszerűen megszakítottam vele a kapcsolatot. Később elmentem egy zarándoklatra Szaúd-Arábiába. Bejártuk a szent helyeket, és én a buszon folyton az imámokat faggattam. Ám őket nem érdekelték a kérdéseim, csak megdorgáltak, amiért nincs elég hitem. Minél többet olvastam a Koránt, annál több hibát vettem észre benne. Én igazi kapcsolatra vágytam az Istennel, nemcsak mások által leírt imákat akartam ismételgetni. Aztán elmondtam a miatyánkot, és úgy éreztem, életemben először igazán imádkoztam. Így kezdődött a kapcsolatom Istennel. Néhány álom hatására a férfi felesége is megtért. Az előző évben nagyon haragudott a férjére,
amiért keresztény lett. Az egyik álomban azt látta, hogy elkér a férjétől egy kulcsot, a másikban a tengerparton feküdt és a bőre hámlott a napégéstől, „mint amikor a kígyó levedli a bőrét”. Végül Jézus is megjelent neki álmában, így ő is rátért ugyanarra a veszélyes útra, mint a férje. A lányuk, egy szép, diplomás fiatal nő hónapokig kerülte a vallás témáját a szülei előtt, mert félt a társadalmi következményektől. Ám egyre több pozitív változást látott a szüleiben, és felismerte, milyen tekintélyelvű és negatív szemléletű az iszlám vallás. Miért törvénytelen keresztény hitre térni az iszlám országokban? - töprengett. Miért dorgál meg az imám, ha beszélek neki a kérdéseimről és a kétségeimről? Végül aztán ő is megtért. A legtöbb arab hívő álmokról és látomásokról mesélt, és valamennyien beszámoltak arról, hogy a szüleik elutasították a döntésüket, mert rettegtek a „hitehagyás” következményeitől. A muzulmán hitből megtérők nem egyformán közelítik meg a kérdést. Vannak, akik egyértelműen szakítanak a múlttal, és nyilvánosan vállalják új hitüket. Vannak, akik egyfajta köztes állapotot tartanak jónak, és „Jézus muzulmán követőiként” továbbra is járnak a mecsetbe, pénteken imádják az Istent, olvassák a Koránt, és imádkozzák az iszlám imáit, de közben a Bibliát is olvassák, és követik Jézust. A muzulmán hátterű hívők, akikkel én találkoztam, a múlttal való szakítást tartják jobbnak, de azt elismerik, hogy ha egy muzulmán ember át akar térni a keresztény hitre, akkor hatalmas nehézségekkel kell szembenéznie. Később azt is megtudtam, hogy egy arab keresztény végül elhagyta az országot, miután a családja megverte, börtönbe juttatta, és megfosztották a gyerekeitől. Többen is említették Fatima Al-Mutayri esetét. A huszonhat éves szaúd-arábiai költőt néhány hónappal a látogatásom előtt ölte meg a bátyja, mert az interneten megtalálta a lány gondolatait a keresztény hitről. Kivágta a nyelvét, majd felgyújtotta a saját testvérét. Ha manapság a Közel-Keletre utazunk, ahol az arab keresztények csak titokban találkozhatnak, és bármikor letartóztathatják őket, könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy maga Jézus is itt élt. Más szóval ez a kereszténység bölcsője. Nem is olyan régen, 1948-ban, a mai Izrael megszületésének idején a palesztinoknak még a negyven százaléka keresztény volt, és büszkén vezették vissza származásukat a korai, apostoli időkig. Ma már csak két százalékuk vallja magát kereszténynek, a többiek elmenekültek a régióból. A közelmúltban pedig az iraki háború hatására bomlott fel az egyik stabil keresztény közösség, és ez az országban élő 1,4 millió hívő keresztény felét elüldözte. Ma nincs olyan része a világnak, amely jobban ellenállna a kereszténységnek, mint ez. Magam is képet kaphattam erről az ellenállásról az öböl egyik országában. A helyiek kibéreltek egy termet a városban, és széles körben hirdetni kezdték a tervezett programunkat. A terem tulajdonosa irreális summát, ötezer dollárt kért hangosítás használatáért, majd a program előtti napon kaptunk egy faxot. Ebben „a program természetére” hivatkozva visszavonták a teremhasználati engedélyt. A szervezők gyorsan másik helyszínt kerestek, és igyekeztek értesíteni a változásról a több száz résztvevőt. Néhány hét múlva a kormány több kulcspozícióban lévő keresztény vízumát visszavonta. A Perzsa-öböl bejárása után megálltunk Egyiptom fővárosában, Kairóban, ahol leplezetlenül nyilvánul meg a Közel-Keletre jellemző feszültség. Meglátogattam egy gyülekezetet, amelynek egyik tagját aki a Wheaton College-ban szerzett diplomát elrabolta, majd nem éppen szelíd módszerekkel hallgatta ki a titkosrendőrség. Az eset fel is keltette az Amnesty International és a The New York
Times figyelmét. Kairóban jártamkor a város egyik híres teaházában vacsoráztam a barátaimmal ugyanezen a helyen egy hét múlva bomba robbant. Egy turista életét vesztette, és sokan megsérültek. Kairóban egy különleges közösséggel is megismerkedhettem. A Perzsa-öböl országaival ellentétben Egyiptomban fennmaradt az egyház, és a lakosság tíz százaléka kereszténynek vallja magát. Eredetüket egészen Márk apostolig vissza tudják vezetni. A törvény ugyan biztosítja számukra a vallásgyakorlás jogát, sokszor mégis akadályokba ütköznek, és a térítés nekik is tilos. Vasárnap meglátogattuk őket Kairó külvárosában, Mokkattamban. A harmincezer főt számláló kiterjedt nyomornegyedet a szemétben turkálók „alapították”. Kairóban nem létezik szervezett szemétszállítás, a szegények szedik össze az utcára kirakott szemeteszsákokat, és szállítják el őket erre a szeméttelepre. Az ott lakók szétterítik a szemetet a háztetőkön, és kiválogatják belőle az újrahasznosítható műanyagot, textilt, üveget és fémet. A telep fölött bűzös levegő terjeng, ez a nyári hónapokban különösen orrfacsaró. Mivel a szerves hulladékot disznókkal etetik meg, és ez az állat utálatos az iszlám vallásban, különösen magas az itt elő keresztények száma.13 A kopt ortodox egyház papjának vezetésével a közösség házakat, iskolákat, sportpályát és klinikát épített a hegy lábánál lévő elhagyatott kőbánya területén. Mintegy harminc évvel ezelőtt a szeméttelep egyik lakója hatalmas barlangra bukkant a környéken. A kopt keresztények az évek során száznegyvenezer tonna követ hordtak ki a barlangból, míg végül egy háromezer fős befogadóképességű terem jött létre. Többnyire a muzulmán böjt idején, éjszaka dolgoztak, amikor a szigorú őrök hazamentek étkezni. Az egyház azóta kinőtte a helyiséget, és ma már egy tizenháromezer fős amfiteátrumban tartják az istentiszteleteket, amelyet szintén egy sziklából vájtak ki. Ez messze a legnagyobb keresztény templom a Közel-Keleten. A homokkő sziklafalban egy lengyel szobrász alkotott bibliai jeleneteket ábrázoló domborművet. A World Vision nevű jótékonysági szervezet is hozzájárult a templom felépítéséhez, míg ki nem utasították Egyiptomból. A területet gazdagon beültették növényzettel, így született meg a szépség oázisa a nyomor sivatagjában. Ottjártunkkor egy egyszerű hétköznapon több százan nyüzsögtek a parkban. Hűsöltek az árnyékban, nézegették a szobrokat, sorba álltak, hogy beszélhessenek a pappal. A szikla pereméről beláttuk a nyomortelep több ezernyi, szeméttel borított háztetőjét és a fölöttük köröző dögevő madarakat. Közel-keleti utolsó állomásom Jordánia volt. A Nebo hegy tetejéről lenézve Izrael tárult a szemem elé. Pontosan ott álltam, ahonnan a hagyomány szerint annak idején Mózes meglátta az ígéret földjét. Láttam, hol keresztelkedett meg Jézus, amikor megkezdte nyilvános szolgálatát. Azon a napon, ott a Jordán folyó partján, gyökeret vert egy mag, amely azóta is, a sok-sok akadály és ellenállás dacára folyamatosan növekszik. Jézus követőinek hite megállás nélkül terjed azon a tájon éppúgy, mint a világ távoli részein. A legvalószerűtlenebb helyeken üti fel a fejét, mint a sziklák között felbukkanó növény: az afganisztáni földalatti egyházban, a Perzsa-Öböl egyik házi közösségében, a kairói szeméttelepen. Utamra visszatekintve különösnek érzem, hogy éppen azon a tájon ütközik ilyen merev ellenállásba a kereszténység, noha az volt a bölcsője. Másrészt talán éppen így hasonlít leginkább az itt élő
keresztények helyzete a két évezreddel ezelőtti állapotokra, amikor az új mozgalomnak a zsidók és Róma ellenállásával kellett megküzdenie. Közel-keleti előadásaim előtt minden alkalommal eszembe jutott, mennyire más keresztényként - szabadságban és kényelemben - élni saját hazámban, mint ott, ahol szinte állandóan ostromállapot uralkodik. Eszembe jutottak a muzulmán hátterű hívők is, akik az életükről meséltek, és akiknek állandó rettegésben kell élniük. Míg Amerikában sok gyülekezetnek az a legfőbb gondja, hogy készítsen-e új honlapot vagy lebetonoztassa-e a parkolót, a Közel-Kelet egyes részein még biztonságos gyülekezőhelyet is nehéz találniuk a hívőknek, és folyton félniük kell a besúgóktól. Emberjogi szervezetek állítása szerint a huszadik században több keresztény halt mártírhalált, mint addig összesen. Pakisztánban, Indiában, Jemenben, Indonéziában és a Perzsa-öböl egyes országaiban ma is bármikor letartóztathatják és megkínozhatják a keresztényeket, pusztán a hitük miatt. Bevallom, zavarba jöttem, sőt valamelyest el is szégyelltem magam, amikor olyanokhoz kellett szólnom, akik ebben a légkörben élnek. A nagy összejövetelek előtt mindenhol találkoztam helyi lelkészekkel és keresztény vezetőkkel is, és az ebéd vagy a vacsora mellett meghallgattam élettörténetüket. Ilyenformán számos felekezet és ország keresztényeivel volt alkalmam megismerkedni: indiaiakkal, dél-afrikaiakkal, fülöpszigetekiekkel, dél-koreaiakkal, egyiptomiakkal, de angolokkal és amerikaiakkal is. Bahrainban egy hátsó kertben tartottuk az összejövetelt harminc Szaúd-Arábiában szolgáló külföldi részvételével. Többségük az olajfúró cégek munkásszállásain él, és valamennyien hátborzongató történeteket meséltek a legkonzervatívabb muzulmán országról. Előadásom alatt a vendéglátók megkérték a felszolgálókat, hogy menjenek be a házba, nehogy jelentést tegyenek a szaúdi hatóságoknál. Hogyan bátoríthatnám ezeket a nehéz sorsú, elkeseredett hívőket? Hogyan emlékeztethetném őket arra, hogy Isten jósága még ilyen körülmények között is változatlan?
Áradó patak a sivatagban Közel-Kelet, 2009 januárja
Ha valaki Julius Caesar napjaiban kiállt volna ide, hogy megjósolja a hatalmas Római Birodalom hanyatlását és egy galileai ács által alapított jelentéktelen kis vallás diadalát, minden bizonnyal bolondnak tartották volna. Mint azt is, aki öt évszázaddal később megjövendöli, hogy a kereszténység eltűnik a Közel-Keletről - hiszen akkor a mai Irak, Szíria és Törökország területén is ez volt az uralkodó vallás. Mi mégis egy ház hátsó kertjében, titokban gyűltünk most össze egy iszlám állam területén, és abban reménykedünk, hogy a kiszolgáló személyzet nem hallgatózik. Kívülállóként elképzelni sem tudom, miért éppen ez a régió a legellenállóbb a kereszténységgel szemben, amikor ez volt a bölcsője és a központja is. Jacques Ellul francia szociológus előállt egy magyarázattal. Ő figyelt fel arra a paradox tendenciára a modern világban, hogy amint a keresztény hit áthatja a társadalmat, az az evangéliumnak ellentmondó értékrendet kezd generálni. Külföldi útjaim során gyakran tesztelem ezt az elméletet, és megkérdezem az adott ország lakóitól, hogy mi jut eszükbe, ha meghallják az Amerikai Egyesült Államok nevét. Kivétel nélkül mindenki e három válasz egyikét vágja rá: gazdagság, hatalom, hanyatlás. A gazdagság. Míg az Egyesült Államokban a világ népességének mindössze öt százaléka él, a világ gazdasági termelésének majdnem a negyedét állítja elő, és uralja a globális pénzvilágot. A katonai hatalom. Az Egyesült Államok, mint ahogy arra a média rendszeresen emlékeztet is, „a világ egyetlen szuperhatalma”. Az ország katonai költségvetése a sorban utána következő huszonhárom országénak összegét is meghaladja, pedig ezek között olyan hatalmakat találunk, mint Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea. A hanyatlás. A külföldiekben kialakuló képet általában hollywoodi filmek határozzák meg, amelyek jórészt a szex és a bűnözés témája körül forognak. Akár pontos ez a kép, akár nem, a világ többi lakójának ezek a tulajdonságok jutnak eszébe az Egyesült Államokról, legalábbis az én nem reprezentatív kutatásom szerint. Mindhárom ellentétes Jézus tanításával és példájával, hiszen az ő életét szegénység, önfeláldozás és tisztaság jellemezte. Nem csoda, hogy az iszlám vallás hívei nem értik a kereszténységet, ezt az erős hitrendszert, amely a társadalom egészét tekintve furcsa módon saját ideáljai ellentétét képes létrehozni. Az itt állomásozó amerikai katonák tudják, miről beszélek: két háborút is úgy kellett végigharcolniuk, hogy az ő oldalukon küzdő muzulmánok iránti tiszteletből ki kellett bírniuk alkohol és Playboy Magazin nélkül. Egy muzulmántól hallottam a Baywatch-szindrómáról. Miután a Dallast levették a műsorról, ez a kissé túlfűtött sorozat lett a legnépszerűbb televíziós exportáru külföldön. - Az embert mindig vonzza az, amitől a legjobban fél - magyarázta ez a mohamedán férfi. Képzelje csak el, mit képvisel a dekadens amerikai kultúra egy muzulmán fiatalember számára, aki
addig a családján kívül soha nem látott női térdet vagy arcot! Ami minket, amerikaiakat illet, értetlenül és felháborodva állunk a jelenség előtt, amikor muzulmán tömegek azt üvöltik: „Halál a nagy sátánra!”, majd elégetik vezetőink képmását. Az amerikaiak többsége nem tud mit kezdeni ezekkel a jelenetekkel. A „nagy sátán” elnevezés különösen fájdalmas számunkra, hiszen keresztény nemzetként tekintünk magunkra, ráadásul jóval vallásosabbak vagyunk, mint például az európaiak. Mi még legalább járunk templomba. Hogyan gondolhatja rólunk bárki is, hogy az ördöggel cimborálunk? Önök nyilván mind tudják, mi a különbség a Jézust példaképüknek tekintő elkötelezett keresztények és a „keresztény kultúrában” élő emberek között, akik történetesen keresztény örökséggel rendelkező országba születtek. Ám muzulmán felebarátaik zöme nincs tisztában ezzel a különbséggel. (Ehhez hasonlóan sok amerikai sztereotípiákban gondolkodik a Közel-Kelettel kapcsolatban, és minden muzulmánt radikális terroristának vél.) Véleményem szerint ennek a zavarnak a magyarázata részben az iszlám országokra jellemző vallási totalitárius szemléletben, valamint a keresztény társadalmakban megszokott laissez faire megközelítésben keresendő. Egy muzulmán férfi azzal jött oda hozzám évekkel ezelőtt: - Az egész Koránt elolvastam, de nem találok benne útmutatást arra nézve, hogy mit jelent muzulmánként kisebbségben élni egy országban. A teljes Újszövetséget is elolvastam, de ott meg azzal kapcsolatban nem kaptam tanácsot, hogy mit jelent keresztényként többségben élni. Nos, ezzel sikerült rámutatnia a két vallás közötti legalapvetőbb különbségre. Az iszlám társadalom hajlamos egyetlen egységként kezelni vallást, kultúrát, törvényt és politikát. Míg az Egyesült Államokban a bíróságon döntenek arról, hogy törvényes-e felekezetileg semleges imát mondani a futballmérkőzések előtt, vagy szabad-e nyilvános emlékműveket emelni a tízparancsolatnak, a világnak ezen a táján még a légitársaságok is figyelmeztetnek a napi öt imára. Az olyan országokban, ahol egyszerre több vallás van jelen - például Nigériában a növekvő muzulmán népesség igyekszik minden polgárra nézve kötelezővé tenni a saria törvényét. Ha odaföntről mindent megmondanak a társadalomnak, az könyörtelenül hatásos tud lenni. A történelem egy bizonyos pontján az iszlámnak a keresztény területek háromnegyedét sikerült meghódítania, így a Közel-Keletet és Európa nagyobb részét is. Természetesen mi, keresztények is megpróbálkoztunk a kényszer módszerével - gondoljunk csak a spanyol inkvizícióra, a kálvini Genfre, a cromwelli Angliára, a New England-i puritánokra! Mi sem szívesen emlékszünk vissza a történelem ezen időszakaira. Ám a keresztény Nyugaton fokozatosan megvalósult az egyház és az állam szétválasztása, illetve a vallásszabadság elve. A muzulmán világ bizalmatlansága a Nyugattal szemben részben a szabadság hangsúlyozásában gyökerezik. A szabadság pedig mindig kockázattal jár. Önök közül is úgy vélekednek néhányan, hogy egy szigorúan ellenőrzött iszlám országban szívesebben nevelnék föl a gyerekeiket, mint az Egyesült Államokban, ahol a szabadság gyakran dekadenciához vezet. Egy egyiptomi keresztény férfi mesélte, hogy csak akkor jelentkezhet be egy szállodába egy nővel, ha papírral igazolja, hogy a felesége. Ő pedig örül ennek az előírásnak, a felesége nemkülönben. A muzulmánok családcentrikusságából is volna mit tanulnunk. Akik Nyugatra emigrálnak a Közel-Keletről, döbbenten tapasztalják, hogy a kisgyerekeket óvodába visszük, korosodó szüleinket meg idősek otthonában helyezzük el.
Ám hiába jár előnyökkel is, ha valaki a világnak ezen a táján él, az mindnyájuk számára komoly kihívást jelent, hogy egy sokszor ellenséges kultúrában, kisebbségben kell gyakorolniuk keresztény hitüket. Hogyan élhetnek híven keresztény meggyőződésükhöz, és mutathatják meg a kereszténység valódi arcát muzulmán felebarátaiknak? Szerencsére van jó példa, amelyet követhetnek: az első keresztények, akik a világnak éppen ezen a részén éltek. Mostanában Rodney Stark The Rise of Christianity [A kereszténység felemelkedése] című történelmi tanulmányát olvasom. A vallásszociológus szerző tanulmányozta az első keresztények sikeres mozgalmát, amely három évszázad alatt néhány százezerről akkorára nőtt, hogy a Római Birodalom lakosságának a felét átfogta. Az ellenséges közegben élő keresztények nem tettek mást, mint hogy úgy cselekedtek, ahogy azt a hitük diktálta. A többségi kultúrával szemben emberségesen bántak a rabszolgákkal, sőt gyakran fel is szabadították őket. A nőket vezetői pozíciókba emelték. Ha járvány sújtott le a városra, ott maradtak ápolni a betegeket. Nem éltek olyan közismert módszerekkel, mint az abortusz vagy a csecsemőgyilkosság. Az üldöztetésre nem terrorizmussal válaszoltak, hanem mártírok lettek. Miután a Római Birodalom szociális hálózata szétesett, átvették a szerepét. Még egy pogány bírálójuk is kénytelen volt elismerni, hogy az első keresztények úgy szerették felebarátaikat, „mintha egy családba tartoznának velük” Lehet, hogy az az irgalomból fakadó szolgálat, amit önök a külföldi vendégmunkások körében végeznek, hosszú távon nagyobb hatást fog elérni a Közel-Keleten, mint az a több millió dollár, amit olajkutatásra és építkezésekre adunk. Saját szememmel láttam, hogy hosszú távon milyen eredményeket hozott annak a maroknyi misszionáriusnak az áldozatos munkája, aki sok-sok éve elkezdte tanítani és gyógyítani a rászorulókat. Az emberek ösztönösen megérzik, hogy valakit a profit vagy a szeretet motivál-e arra, amit tesz. Az Egyesült Államokban sokan a GDP-vel, a katonai erővel, a globális hatalommal mérik nemzetünk eredményességét. Isten országában azonban az elesettekkel való törődés, valamint ellenségeink szeretete a siker mérőeszköze. A Máté evangéliuma 25. fejezetében leírt végítélet idején Isten az alapján fogja megítélni a népeket, hogy miként bántak a szegényekkel, a betegekkel, az éhezőkkel, az idegenekkel és a börtönben sínylődőkkel. Milyen más képe lenne a világnak a hazámról, ha a „Jézus-szindróma”, és nem a fegyverek, a gazdagság és a „Baywatch-szindróma” fogalmát társítanák hozzá! Részt vettem egy hétvégi konferencián, amelyet a néhai M. Scott Peck író-pszichiáter szervezett. (Az ő műve A járatlan út című könyv.) Tíz zsidót, tíz keresztényt és tíz muzulmánt hívott meg. Peck alapkoncepciója az volt, hogy ha szeretnénk megoldani az emberi problémákat, akkor előbb valamiféle közösségi szellemnek kellene kialakulnia közöttünk. Csak ezt követően kezdhetnénk el foglalkozni a különböző vitás kérdéseinkkel. A diplomácia épp ezzel ellentétes megközelítést alkalmaz. Sajnos a hétvége csak tovább élezte a zsidók és mohamedánok konfliktusát, míg a keresztények csendben félrehúzódva figyelték őket. A konferencián részt vett dr. Hanan Ashrawi, a kiváló palesztin törvényhozó, aktivista és tudós. A következő szavakkal mutatkozott be: - Négyszeresen hátrányos helyzetű vagyok. Feminista nő vagyok egy férfiak uralta társadalomban. Keresztény vagyok egy alapvetően muzulmán társadalomban.
Palesztin vagyok, egy ország nélküli nép tagja. Itt, az Egyesült Államokban pedig faji és kulturális kisebbség tagja vagyok. A konferencia után nem sokkal kezembe kerültek René Girard francia filozófus-antropológus művei, aki ragyogó karrierje utolsó állomásaként a Stanford egyetemen dolgozott. Girardot lenyűgözte az a tény, hogy a modern világban erkölcsi erővel bír, ha valaki hátrányos helyzetű. Dr. Ashrawi bemutatkozása például tiszteletet váltott ki belőlünk. Girard megjegyzi, hogy a huszadik században számos felszabadítási mozgalom nagy sebességre kapcsolt - például a rabszolgaság eltörlése, a nők szavazati joga, az állatvédelem, a homoszexuálisok, a nők, a kisebbségek jogai és az emberi jogok terén. Girard azért találta olyan érdekesnek ezt a trendet, mert az ókori történelemben semmi ehhez foghatóval nem találkozott. A történelmet nem a hátrányos helyzetűek, hanem a győztesek írták. A babiloni, görög és más mitológiák nem a szánalomra méltó áldozatok, hanem a hősök nagy tetteit éneklik. Girard tovább kutatott, s végül Jézus történelmi személyére sikerült visszavezetnie a jelenséget. Feltűnt neki, hogy Jézus élettörténete más, mint kiemelkedő kortársaié, az övé úgymond az árral szemben úszik. Jézus maga választotta a szegénységet és megvetettséget, menekültként töltötte a gyermekkorát, kisebbségben élő nép tagja volt egy kegyetlen rezsim idején, és fogolyként halt meg. A kezdetektől fogva a vesztesek - a szegények, elnyomottak, betegek, hátrányos helyzetűek - oldalán állt. Girard arra a következtetésre jutott, hogy Jézus keresztre feszítése újfajta „cselekményszövést” vezetett be a történelembe: az áldozatot épp áldozat volta teszi hőssé. Nem hívő kollégái legnagyobb megdöbbenésére Girard végül keresztény hitre tért. Jézus ártatlan áldozatként halt meg, és ezzel kezdetét vette valami, ami Girard egyik tanítványa szerint „a legelsöprőbb erejű forradalom a világtörténelemben, nevezetesen az áldozatok irányában tanúsított empátia kialakulása”. A nyugati világban az áldozat ma már magas erkölcsi pozíciót foglal el. Elég arra gondolnunk, hogyan mutatja be a média az afrikai AIDS-árvák gyötrelmeit, a tibeti menekültek vagy a gyökértelen palesztinok helyzetét. Girard úgy véli, hogy Jézus élete és halála új csapást vágott a történelemben, amelynek az igazságtalanság eltörlése a célja. Lehet, hogy évszázadokba telik, míg ez a csapás utat tör magának az elnyomásban - jó példa erre a rabszolgaság elleni harc -, de a felszabadító lendülete már megállíthatatlan. Jézus követői olykor maguk is rálépnek erre az ösvényre, olykor csak az út mellett állva figyelik, mi történik. Az evangélium azonban idővel megteszi a hatását. Remekül látszik a kontraszt, ha megnézzük azokat a társadalmakat, ahol nem érvényesült nagymértékű keresztény befolyás. A nők, a kisebbségek, a rokkantak, az emberjogi aktivisták mind-mind az evangéliumból merítenek erőt pontosabban a keresztből, ahol Isten az áldozat oldalára állt. Különös módon a „politikai korrektség mozgalma”, amely ezeket a jogokat védelmezi, gyakran épp a kereszténység ellenségeként pozícionálja magát, noha az evangéliumnak köszönheti tartóoszlopait, amelyek egyáltalán lehetővé tették a létrejöttét. Azok is, akik elítélik az egyház erőszakos cselekedeteit, a rabszolgaságot védelmező magatartását, a nemek közötti megkülönböztetését és fajgyűlöletét, evangéliumi alapelvek mentén teszik ezt. Az evangélium akkor is kovászként hat egy társadalomban, amikor az egyház nem a megfelelő oldalra áll egy-egy kérdésben. Magam is láttam ezt az új csapásirányt itt, a Közel-Keleten, például abban, ahogy önök közül sokan
az igazságtalanság áldozatainak védelmére kelnek. A régió egyes országaiban nemi, faji és vallási megkülönböztetésen alapuló hierarchia uralkodik, amely a maga módján ugyanolyan merev, mint az indiai kasztrendszer. Ám önök megmutatják, hogy másképp is lehet bánni a nőkkel, a külföldiekkel, a szolgákkal és más fajhoz tartozókkal. Egyben a kereszténység új arcát mutatják meg ott, ahol hajlamosak sztereotípiák alapján ítélni. Lehet, hogy úgy érzik magukat, mint egy ostrom alatt álló kisebbség, és nem is alaptalanul. Ám a történelem a tanúm rá, hogy a keresztény kisebbség, amely nem tesz mást, csak Jézus szellemiségét tükrözi, újra meg újra képes fenekestül felforgatni környezetét. Megtörtént már a világnak ezen a részén, s megtörténhet újra! A hit a történelemhez hasonlóan ismétli önmagát. Gordon Cosby, a washingtoni Megváltó Gyülekezete alapító lelkésze vezetett rá egy fontos felismerésre. Cosby érdekes, ismétlődő mintára lett figyelmes, amikor a szerzetesi mozgalmat tanulmányozta. Először jön egy idealista, s buzgó hite másokat is az ő útjára állít. A szerzetesek ezután létrehoznak egy közösséget, amihez egyfajta rendre van szükség - ez magyarázza Szent Benedek vagy Loyolai Szent Ignác szigorú szabály- rendszerét. A fegyelmezett közösségek virágozni szoktak, ám végül épp ennek a sikernek a hatására kezd alábbhagyni a buzgóság, és a közösség öncélúvá válik. A mozgalom ezután bomlásnak indul, majd jön valaki, aki feltámasztja az idealista szellemet, és minden kezdődik elölről. Cosby a „szerzetesrendek ciklusának” nevezi ezt a folyamatot, amelyet nyomon követhetünk például olyan idealisták mozgalmában, mint Loyolai Szent Ignác, Assisi Szent Ferenc vagy Nursziai Benedek. A bencések kezdetben sok erdőt kivágtak, hogy földműveléssel foglalkozhassanak, és bevételeiket csatornázásba, haszonállatokba, vetőmagba fektették. Pár évszázad múltán azonban már fizetett munkásokkal dolgoztattak, és hátradőlve élvezték az idegenek munkájának gyümölcsét, például híres brandyjüket. Volt idő, amikor a rend jövedelmének a felét az apát luxuskörülményeinek fenntartására fordították. Olykor megjelent egy-egy reformer, aki emlékeztette a szerzeteseket Szent Benedek tanítására. Ilyenkor ébredés következett, ám előbb-utóbb újra lefelé tartó spirálba kerültek. Talán nem szerzetesi, hanem emberi ciklusnak kellene neveznünk ezt a jelenséget. Ádám és Éva átmeneti paradicsomi tartózkodása óta az ember látványosan nem tud mit kezdeni a jóléttel és a sikerrel. Az ószövetségi időkben, ahogy erősödött a gazdaság és megszilárdult a béke, úgy foglalkozott egyre kevesebbet Izrael népe a lélek dolgaival, és kereste biztonságát katonai erejében és szövetségeseiben. Megfeledkeztek Istenről, mondja találóan a próféta. Szóval ha bajban vagyunk, Istenhez fordulunk, ha meg minden rendben, akkor megfeledkezünk róla. Ez a ciklikusság saját országom jövője kapcsán is aggodalommal tölt el. Néhány éve a floridai Orlandóban töltöttem egy igencsak furcsa, hogy ne mondjam, bizarr napot. A kiadóm videofilmsorozatot készített az egyik könyvem alapján. Mivel arra nem volt elég a költségvetésük, hogy különböző helyszínekre utazzunk forgatni, Orlandóba mentünk, ahol minden létező helyszín hamisított változata megtalálható. Hajnalban kibérelték a Universal Studios egy részét, és fölvettek egy jelenetet a nem igazi New Yorkban, a nem igazi New York-i Közkönyvtár épülete előtti nem igazi metróállomáson. Valamivel később a Jeruzsálemet rekonstruáló Szentföld Élményparkban vettünk föl egy jelenetet. Itt le kellett sétálnom egy nem igazi templom lépcsőjén, és meg kellett állnom egy nem
igazi kereszt és sír előtt, miközben mondtam a szöveget. („Ne mulasszák el a keresztre feszítést 12 és 3 órakor!” - hallatszott közben a park hangosbemondóján.) A két jelenet között a Ripley’s Believe It or Not Múzeumban forgattunk. Volt még egy állomásunk egy magas színvonalú animációs iskolában, ahol tehetséges videojátéktervezőket és animátorokat képeznek. A diákok a Harvard és a Princeton Egyetem tandíjának megfelelő összeget fizetnek, hogy itt tanulhassanak. Érdeklődéssel figyeltem a szépreményű fiatalokat, miközben mindenféle csodát varázsoltak a képernyőre. Például a Grand Theft Autohoz vagy a Simshez hasonló virtuális valóságjátékokat, amelyek napjainkban már a sporteseményeknél és a hollywoodi filmeknél is jövedelmezőbbek. Egyébként semmi kifogásom a videojátékok ellen, sőt valószínűleg engem is magukkal ragadtak volna, ha már harminc éve is léteztek volna (a Galaxyval és a Pacmannel még játszottam is). Másrészt meglehetősen furcsának találom, hogy társadalmunk efféle mesterséges valóságok létrehozására ösztönzi legígéretesebb ifjú tehetségeit. Hiszen ugyanezek a fiatalok laboratóriumokban is szorgoskodhatnának, hogy megtalálják olyan nagyon is valóságos betegségek gyógymódját, mint az AIDS vagy a malária. Míg a stáb a forgatást készítette elő, én a turistákat figyeltem a Universal Studios, a Ripley's Múzeum és a Szentföld Élménypark területén. Többségük túlsúlyos amerikai volt: rövidnadrágban, kinyúlt pólóban és flip-flop papucsban bámulták az érdekességeket és a hamis kiállítási tárgyakat. Bár nyilván a kialvatlanság és egy jó nagy adag kávé is hozzájárult a lelkiállapotomhoz, egész idő alatt a szerzetesek ciklusa járt az eszemben. Hát valóban így tölti a szabadidejét és költi a pénzét egy szabad, jóléti, Istentől megáldott társadalom? Úgy látom, a Közel-Kelet is gondolkodás nélkül követi ezt az utat. Dubai, a sivatag országa fedett sítereppel büszkélkedhet, amely még a mi coloradói pályáinkkal is vetekszik. Sótlanított tengervízzel gondoskodnak a golfpályák zöld gyepéről - de hogy kerül golfpálya a sivatagba? A bevásárlóközpontokat Velencéről, a Tadzs Mahalról, a kínai nagy falról mintázzák. Ez már a bőség zavara lenne, ha nem tudnánk, milyen nyomorúságos körülmények között élnek a munkások, akik ezeket a csodákat felépítik. Engem mégis reménnyel tölt el ez a furcsa kettősség, hiszen Isten országa is pontosan ilyen körülmények között vert gyökeret. Ha a törvények tiltják, hogy önök a hitükről beszéljenek az itt élőkkel, akkor forduljanak a vendégmunkások felé, akik ezt a pompát létrehozzák, bár élvezői sohasem lehetnek. Meglehet, hogy az arabok a nyugati filmek és televízióműsorok alapján alakítanak ki képet a keresztényekről, de ha orvosra van szükségük, a missziós klinikák és kórházak tárt karokkal várják őket. A legszigorúbb iszlám kormányok behunyják a szemüket, és megengedik, hogy önök a börtönökben szolgáljanak, mert látták, milyen szeretettel törődnek a fogva tartott külföldiekkel is. Az ellenséges Rómában élő első keresztényekhez hasonlóan önöket is arra szólítja föl Isten, hogy cselekedjenek a hitük szerint. Lesz olyan mag, amelyik szikkadt földbe hull, de lesz, amelyik gyümölcsöt hoz majd. A keresztényeknek minden nemzedékben fejtörést okoz, hogy miként őrizhetik meg az evangélium radikális jellegét. Valóban képes a mi hitünk fenekestül felforgatni a társadalmat? Nos, önök bebizonyíthatják, hogy igen!
Befejezésképpen hadd meséljek el egy igaz történetet! Az 1970- es években Afganisztánban történt, még az orosz megszállás, a táliburalom és a NATO-beavatkozás előtt. Az idő tájt a külföldiekre való tekintettel a kormány engedélyezte egy kis keresztény gyülekezet működését. Igaz, afgánok nem lehettek a tagjai. (A későbbi szigorúbb kormány visszavonta az engedélyt, és lerombolta a templomot. Még egy hatalmas lyukat is ástak a helyére, mert hallottak valami szóbeszédet a „földalatti egyházról”.) Egy Len nevű ismerősöm összehozott egy zenészcsapatot, hogy bejárják a Közel-Kelet országait. Kissé félve, de Afganisztánba is elfogadta a meghívást egy kabuli koncert erejéig. Len kötelezővé tette, hogy a tinédzserek, akik a zenészcsapatot alkották, szóról szóra leírják a szövegüket, amit a koncerten mondani fognak, s ezt vele kellett jóvá hagyatniuk. - Ez egy nagyon szigorú iszlám ország - figyelmeztette őket. - Ha valami rosszat mondotok, akár börtönbe is kerülhettek, ráadásul az országban élő keresztényeket is veszélybe sodorhatjátok. Szóról szóra tanuljátok meg a szöveget, és még véletlenül se térjetek el tőle a koncerten! A fiatalok tágra nyílt szemekkel hallgatták, milyen félelmetes következményekkel járhat, ha bakiznak. A csapat bemelegítésképpen adott egy rövid koncertet az ENSZ iskolájában, majd egy étteremben, ahol népdalokat és Isten szeretetéről szóló énekeket adtak elő. A nagy kabuli koncerten megtelt a terem afgánokkal, sokaknak csak az ajtón kívül jutott hely. Minden ragyogóan ment, amíg az egyik gyerek le nem rakta a gitárját és improvizálni nem kezdett. - Most szeretnék mesélni nektek a legjobb barátomról, Jézusról, és arról, hogyan változtatta meg az életemet - kezdte. Len a színpad mögül hadonászott, hogy hagyja abba, és olyan mozdulatot tett, mint amikor valakinek elvágják a torkát. Ám a fiú ügyet sem vetett rá, hanem részletesen elmesélte, hogyan változtatta meg Isten az életét. - Magamon kívül voltam - mesélte Len. - Tisztában voltam a következményekkel. A fejemet fogtam, és vártam, hogy rám szakadjon a mennyezet. Ehelyett valami elképesztő dolog történt. Egyszer csak fölállt az ország kulturális minisztere, és odalépett a színpadhoz. - Sok amerikai fiatal utazik át az országunkon - mondta. - A legtöbben kábítószerért jönnek, és hippinek néznek ki. Olyan fiatalokat, mint ti, még sosem láttunk vagy hallottunk. Ennek az országnak nagy szüksége van az Isten szeretetéről szóló üzenetre. Nagyon örülök, hogy hallhattalak titeket! Ti lesztek a példaképek az afganisztáni fiatalok számára! Szeretnélek meghívni benneteket, hogy hosszabbítsátok meg a turnétokat, hogy minden főiskolára eljussatok, és a kabuli rádióban is elmondjátok ezt az üzenetet. Én majd mindenről gondoskodom. Len mukkanni sem tudott. Este aztán összehívta a csapatot. Hallottátok, mit mondott az az ember? Átíratjuk a repülőjegyeket, és természetesen meghosszabbítjuk az utat. Azt akarja, hogy ugyanezt mondd el. Nehogy egy szót is megváltoztass! Az ezt követő napokban több koncertet adtak. Egy-egy előadás végén az afgán fiatalok körbevették és kérdéseikkel ostromolták őket. Mesélj még Jézusról! A Koránból ismerjük őt. Azt mondod személyes kapcsolatod van Istennel. Elmondanád, az milyen? Hogyan változtatott meg a hited? Voltak, akik azt kérték, hogy
imádkozhassanak az amerikai fiatalokkal. Ilyesmi még sohasem történt Afganisztánban. A rendkívül sikeres turné után az utolsó napon a zenészcsapat találkozhatott egy köztiszteletben álló férfival, dr. J. Christy Wilsonnal. Wilson misszionárius szülők gyermekeként született Iránban, a Princeton Egyetemen tanult, majd a skóciai Edinburgh egyetemén orientalisztikából szerzett doktori fokozatot. Ezután huszonkét évig Afganisztánban élt, és egy állami gimnázium igazgatójaként dolgozott. Emellett angolt tanított a koronahercegnek és afgán diplomatáknak. Ezenkívül ő vezette a Community keresztény gyülekezetet és alapította meg a kabuli Vakok Iskoláját. Wilson szokatlan helyre, egy temetőbe vitte el az amerikai fiatalokat. Ez az egyetlen olyan temető Afganisztánban, ahová „hitetleneket” temethetnek. Elsőként egy ősrégi sír mellett álltak meg. - Ez az ember harminc évig dolgozott itt, ő fordította le a Bibliát afgán nyelvre - magyarázta. Egyetlen embert sem látott megtérni. Itt, mellette, ebben a sírban fekszik az, aki a nyomába lépett. A gyermekeit is ide temették. Ő huszonöt éven ár munkálkodott, ő keresztelte meg az első afgán keresztényt. A sírok között sétálgatva Wilson sorra elmesélte az első misszionáriusok élettörténetét. A sor végén megállt, és a fiatalok szemébe nézett. - Az egyik harminc éven át hordta el a köveket. Semmi mást nem csinált, csak a köveket hordta. Aztán valaki a helyébe lépett, és meghúzta a barázdákat. Ennyi. A következő elvetett néhány magot, és aki utána jött, az megöntözte. Most pedig ti, gyerekek - igen, ti, learathatjátok a termést. - Életem egyik legszebb pillanata volt - mesélte Len. - Figyeltem ezeknek a gyerekeknek az arcát, ahogy hirtelen leesik nekik a tantusz. Ahogy megértik, hogy az elképesztő lelki ébredés, aminek a tanúi lehettek, csupán az utolsó lépés volt egy hosszú, évszázadokon átívelő, kitartó szolgálatban. Sohasem felejtem el azt a napot. Önök is, akik a világnak ezen az ellenséges táján dolgoznak és imádkoznak, bizonyára úgy érzik olykor, hogy csupán köveket hordanak, barázdákat húznak. Talán így is van. Az aratás Isten kezében van. Fogalmunk sincs róla, mit hoz a jövő itt, a Közel-Keleten. A többség, aki Nyugatról érkezik ide, nem Jézust képviseli. Egyesek hadifelszerelést szállítanak ide, mások az erőforrásokat akarják kiaknázni vagy a pénzüket szeretnék befektetni. De önök más elhívást kaptak: Jézus szellemiségét kívánják megismertetni az itt élőkkel, és a kétezer évvel ezelőtt elindított felszabadítási mozgalomban szeretnének részt venni. Ez a kép természetesen nemcsak René Girardnál jelenik meg, hanem a prófétánál is, aki így szól: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” Kívánom, hogy egyre bővebben áradjon ez a patak!
A komédia és a tragédia Az újságot böngészve megakadt a szemem egy hirdetésen. „Komédia és függőség” - ígérte a cím, amelyet már önmagában is oximoronnak éreztem. Dumaszínházról lévén szó, négy közismert humorista beszél a szenvedélybetegségéről. Megnéztem az időpontot: épp egy héttel a hasi műtétem után. Majd még eldöntöm! - gondoltam, azzal félretettem az újságot. Az előadás napján délután havazni kezdett. A város úgy bedugult, hogy alig lehetett autóval közlekedni. Az egész napot a belvárosban töltöttük, és egyezkedni kezdtünk, hogy hazamenjünk-e a hegy lábánál lévő otthonunkba. Gondoltam, megállok a színház előtt, hátha van még jegyük. Igen, volt. Kissé hezitálva leparkoltam a színház előtt, és bementünk (Janet figyelmeztetése mellett: „Ne feledd, nemrég műtöttek, még nem nevethetsz!”). A közönség - nem úgy, mint általában a színházban vagy a hangversenyen - igen vegyes összetételűnek tűnt. Szakadt külsejű hajléktalanok és öltönyös üzletemberek foglaltak helyet egymás mellett. De nyugdíjasokat és tinédzsereket, hetero- és homoszexuálisokat is láttam a sorokban. A havazás ellenére több mint ezren eljöttek, és mintha valamennyien ismerték volna egymást. Legalábbis tudták egymás keresztnevét. Hirtelen rádöbbentem, hogy a közönség jelentős része egy szenvedélybeteg-találkozónak tekinti az estét. Nem túl nagy figyelmesség a színház részéről, hogy a bár nyitva van az előcsarnokban, gondoltam. Igaz, nem tolongtak a pultnál az emberek. Janettel a hátsó sorokban találtunk szabad helyet, majd miután leültünk, olvasgatni kezdtük a függönyre vetített idézeteket. Mark Twaintől: „A dohányzásról könnyű leszokni. Nekem már százszor sikerült.” Tallulah Bankheadtől: „A marihuána nem okoz függőséget. Én csak tudom, évek óta élek vele.” Robin Williamstől: „Isten a kokain segítségével figyelmeztet, hogy túl sokat keresel.” Elsőként, negyedórás késéssel Mark Lundholm, a Broadwayról és a Showtime televíziós csatornáról ismert komikus lépett színpadra. Már épp belefogott volna a beszédébe, amikor a mikrofon recsegni-ropogni kezdett, majd teljesen elnémult. Mark vállat vont, és eltűnt a függöny mögött. - Azt hittem, ilyesmi csak a templomban fordul elő - súgtam Janet fülébe. - Talán tényleg haza kellett volna mennünk. A technikusok végül mégiscsak beüzemelték a hangosítást, és következhetett a négy előadó. A komikusok mindenféle díszlet vagy videó- bejátszás nélkül megálltak a mikrofon előtt, s beszéltek, egyenként tíz-húsz percet. Csípős, tréfás, szomorú, vidám, merész, profán, szent történeteik a székhez szögeztek bennünket, s közben egyszerre sírtunk és nevettünk. Vasárnap volt, és én azt kívántam, bárcsak legalább töredékében lett volna ennyi köze a délelőtti istentiszteletnek a való élethez, mint amit itt hallok. Az egyetlen női előadó a gyermekkoráról mesélt. Az apja túlélte Auschwitzot, és későbbi elmebetegsége miatt százötvenszer kezelték elektrosokkal, míg ő, a lánya a folyosón várta, hogy hazavihesse. -Tizenöt és tizenkilenc éves korom között negyven különböző szexpartnerem volt - mesélte. - A körülmények egybeestek: zűrzavaros család, önbizalomhiány, az idősebb férfiak érdeklődése testi adottságaim iránt. Ismerik azokat az ezerdarabos kirakókat? Úgy éreztem magam, mintha valamiféle
értelmes képpé kellene összeraknom az életem darabkáit, csakhogy azok nem illettek egymáshoz, és nem volt meg a kép, hogy útba igazítson. A hölgy után egy középkorú férfi beszélt a káros szenvedélyeiről. - A szexfüggők gyűléseire is jártam - na jó, majdnem. Többnyire csak odakint vártam a kocsiban, hátha egy-egy pipi visszaeső szeretne lenni. Jó tíz évet pazaroltam el az életemből a telhetetlenségre: még több szexre, még több piára, még több kábítószerre vágytam. Ha el akartam hagyni New Yorkot, egész New Jersey államot meg kellett kerülnöm, mert ittas vezetésért köröztek. Mindent megéltem: totális lerészegedést, letartóztatást, válást, mire rájöttem, hogy a több sem elég. Ma már a „minden első gondolat hibás” elvét követem. Ugyanis az első gondolatom szinte mindig tévedés. Micsoda jó nő! Nana, haver, neked feleséged van! Inni kéne egyet. Ne tedd! Tudod, mi lesz a vége! Ez a bunkó bevágott elém! Lehet, hogy ugyanolyan zűrös az élete, mint a tiéd. Több évnyi terápiára és több száz csoporttalálkozóra - olyanokkal, mint ti - volt szükségem ahhoz, hogy új hangok is megszólaljanak a fejemben. Elhallgattatni ugyan nem tudom az első gondolatot, de kijavítani igen. Van már néhány ilyen második gondolat a tarsolyomban. A legszívbemarkolóbb pillanatot egy ragyogó humorú fiatalember előadása közben éltük meg. Miután színesen ecsetelte delíriumos kalandjait, s a közönség a megfelelő állapotba került, egy pillanatra megállt, majd hangnemet váltott. - Aztán egyik este arra ébredtem, hogy az autópálya felezővonalán fekszem, a kocsim pedig ripityára törve, felfordulva hever nem messze tőlem. Sem az estére, sem az ütközésre nem emlékeztem. Csak annyit tudtam, hogy jobb lesz elhúznom a csíkot, mielőtt odaérnek a zsaruk. Hazagyalogoltam, összesen három kilométer volt az út, az anyám nyitott ajtót. Látta a vért és a horzsolásokat, érezte a leheletemen, hogy ittam, mégis olyan szorosan megölelt, hogy csaknem kiszorította belőlem a szuszt. Na, azóta egy kortyot sem ittam. Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam az édesanyámat! Még egyetlen előadásomat sem látta. Los Angelesből repült ide, itt ül a második sorban. Miután kitört a tapsvihar, a fiatalember megpróbálta folytatni, de képtelen volt rá. Kifújta az orrát, és sietős léptekkel lement a színpadról. Gyerekkoromban úgy hittem, az ivásnál nem létezik nagyobb bűn. Dohányzó hívőket ismertem, gyakran láttam őket rágyújtani a vasárnapi istentisztelet után a metodista és a presbiteriánus templom lépcsőjén. Olyanról viszont nem volt tudomásom, aki ivott. Kissé duhaj bátyám már a bibliai főiskolára járt, amikor elhatározta, hogy megkóstolja a bort (egy McDonald’s-os papírpohárból, jéggel), de később úgy gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hogy megvallotta bűnét a dékánnak. A megfelelő büntetésen tanakodva vette csak észre a főiskola vezetősége, hogy a hatvanhat oldalas házirendben egyetlen szó sem esik az alkoholról. Az ivás olyan egyértelmű és gyalázatos bűnnek számított, hogy senkinek eszébe sem jutott külön szabályban tiltani - mint ahogy a gyilkosságot vagy az állatokkal való fajtalankodást sem. A fundamentalista légkörben, amelyben felnőttem, senki sem törődött olyan intézményes bűnökkel, mint a rasszizmus vagy az igazságtalanság. A büszkeség és törvényeskedés vétkével sem foglalkoztak, hiába kelt ki Jézus ezek ellen. Ám a pokolhoz vezető út ivással van kikövezve - ezt senki sem vitatta
volna. A jelenség a múltban leli magyarázatát, hiszen a szesztilalom, a „nemes kísérlet” bevezetése volt az, ami a konzervatív keresztények számára ugródeszkaként szolgált a politikai életbe - amikor még szó sem volt abortuszkérdésről vagy a homoszexuálisok jogairól. Az Egyesült Államok alkotmányában két kiegészítés vonatkozott az alkoholra: a 18. betiltotta az árusítását, majd a 21., tizennégy évvel később, visszavonta a tilalmat. Szinte sokkolt, amikor megtudtam, hogy nem minden felekezet utasítja el az alkoholt, sőt az úrvacsorán nem szőlőlével, hanem igazi borral kínálják a híveket. Rájöttem, hogy a Biblia 231 alkalommal tesz említést a borról, ráadásul legtöbbször nem is negatív felhanggal. A középkor embere, részben mert szennyezett volt az ivóvíz, sok sört fogyasztott. A történészek szerint a protestáns gyülekezetekben is ezért kezdődik tizenegy órakor az istentisztelet. Állítólag Luther Márton határozta meg a lehető legkésőbbi délelőtti időpontot, ugyanis ő maga sem vetette meg a szombat esti sörözgetést, és egy kis dorbézolás után szívesen aludt tovább. Az orvosok manapság kifejezetten egészségesnek tekintik a mérsékelt borfogyasztást. A szociológusok szerint absztinens családokból gyakrabban kerülnek ki alkoholisták, mint onnan, ahol nem vetik el teljesen az alkoholfogyasztást. A hangsúly a mértékletességen van. A gyarmatosítás idején az amerikai társadalom háromszor annyi alkoholt fogyasztott, mint ma. London egyes városrészeiben a 19. században minden ötödik házban kocsma működött. Sokszor ötéves gyerekeket küldtek el az apjukért, mielőtt az egész napi jövedelmét elinná. Az apák meg ilyenkor felültették a kisfiúkat és a kislányokat a bárszékre, és nekik is rendeltek egy gint. (William Booth épp ezen állapotok láttán alapította meg az Üdvhadsereget.) Nekem sem volt szükségem a „Komédia és függőség” című előadásra ahhoz, hogy képet kapjak a szenvedélybetegség tragikus következményeiről. Vannak rokonaim, akiknek az tette tönkre az életét, hogy nem voltak képesek uralkodni magukon. Vannak barátaim, akiknek kamaszkorú gyerekeit bokabilincs viselésére kötelezte a bíróság, és naponta kell jelentkezniük vizeletvizsgálatra. Osztottam már levest ingyenkonyhákon egykori igazgatóknak és orvosoknak, akik ma az utcán élnek és koldulnak. Vannak barátaim, akiket elkísértem az Anonim Alkoholisták gyűlésére, ahol számtalan tönkrement házasságról, elveszített állásról és ittas vezetéstől szóló történetet hallottam. Egyszer, miután egy előadásomban megemlítettem az Anonim Alkoholistákat, odajött hozzám egy nő, hogy kezet rázzon velem. - Ismeri Bill Wilsont? - tudakolta, én meg gyorsan kutatni kezdtem a memóriámban. Nem ismertem ilyen nevű személyt. A hölgy bólintott, majd odébbállt. Később tudtam meg, hogy az A. A. titkos kódját használta - mint amikor a keresztények azt kérdezik valakitől, hogy ismeri-e Jézust. Bill Wilson az A. A. egyik alapítója, akit Aldous Huxley „a huszadik század legnagyobb társadalomépítőjének” nevezett. Az A. A. megalakulásának története már-már mitikus legendává vált. Bill Wilson, a nyájas New York-i vállalkozó 1934-ben összefutott régi ismerősével. Az illető, bizonyos Ebby elújságolta, hogy megtalálta az alkoholizmus gyógymódját, mégpedig a vallásban. Billnek abban az évben négyszer kellett befeküdnie az elvonóra. Olyan mély depresszióban szenvedett, hogy otthonában szándékosan a földszinti szobában aludt, nehogy éjszaka kiugorjon az ablakon. Az orvosa már az elmegyógyintézettel
fenyegette, így Bill jobbnak látta, ha hallgat régi ismerősére, aki maga is megjárta már az elmegyógyintézetet. Ebby ekkor már józan életet élt - nem fogadta el Bill meghívását egy italra -, és látszólag rendben volt. Nem próbálta meg ráerőltetni a hitet Billre, de az, hogy egy sorstársával oszthatja meg gondjait, Billben felszabadította a gátat, amit segítőkész kívülállókkal szemben szokott érezni. Ebby egyszerű képlettel állt elő: „Vedd észre, hogy bajban vagy, ismerd el, és légy kész Istenre bízni az életed!” Bill Wilson életében nemsokára egy háromnapos alkoholmámor következett, de azért elment egy keresztény menhelyre, az úgynevezett Oxford Csoport gyűlésére. A tivornya után a kórházban kötött ki és megtért. Szóval, ez az az Isten, akiről beszéltek! - gondolta magában. „Nagy békességet éreztem, és azt gondoltam: mindegy, milyen rosszul fest a helyzet, akkor sincs baj. Istennel és az ő világával minden rendben van” - emlékezett később. Bill ezután öt hónapig nem ivott. Ám miután nem sikerült megkötnie egy üzleti szerződést, újra depresszióba zuhant. Felhívott egy papot, hogy segítsen megkeresni a menhely egyik munkatársát. Ám egy nő vette föl a telefont, s véletlenül egy dr. Bob Smith nevű proktológust kapcsolt, aki maga is sikertelenül küzdött az alkoholizmussal. A két férfi pillanatok alatt összebarátkozott. Az ezt követő hónapokban dr. Bob egyáltalán nem ivott, és együtt kidolgozták a tizenkét lépéses program alapelveit. Ma világszerte több mint kétmillióan vesznek részt az Anonim Alkoholisták programjában, és még ennél is többen az ennek nyomán létrejött többi programban. A szenvedélybetegek támogatócsoportokban kezelik különböző függőségeiket, így az étkezési, kábítószer-, dohány-, szex-, munka-, fájdalom-, sőt csokoládéfüggőségüket - összesen kétszázötvenféle káros szenvedélyt. A kezdet kezdetén érdekes dilemmába kerültek. Az Oxford Csoport egyértelműen vállalta keresztény elkötelezettségét, és „négy abszolútumot” hirdetett meg a programjában: abszolút őszinteséget, abszolút tisztaságot, abszolút önzetlenséget és abszolút szeretetet. Bill Wilson úgy érezte, ez már maximalizmus, és az alkoholistákra amúgy is jellemző „mindent vagy semmit” mentalitást erősíti. Ebby barátjának képlete épp ennek ellenkezőjére helyezte a hangsúlyt: arra, hogy elismerjék tehetetlenségüket, és Istenre bízzák magukat. Bill gyakorlatias és működőképes módszert szeretett volna megalkotni, amelyben inkább a fejlődés, mint a tökéletesség a cél. - Nem vödörrel kell az emberekre zúdítani ezeket a gondolatokat, hanem kiskanállal kell adagolni őket - mondta. Éppen elégszer volt tanúja annak, hogy egy alkoholista úgy érzi, egyszer s mindenkorra kigyógyult, mégis visszaesett. Sőt ő maga is elégszer átélte ugyanezt. A később Anonim Alkoholistáknak nevezett csoport végül levált az Oxford Csoportról. Bill nem felejtette el, hogy kezdetben ő is idegenkedett a vallástól, ezért úgy érezte, mások sem akarnak egyik napról a másikra angyallá változni. A négy abszolútum túlságosan „abszolút'' volt számára, ráadásul a keresztény hitvallást sem fogadná el automatikusan minden alkoholista. Ezért inkább a kegyelemre alapozták a programjukat, elismerve, hogy a csoportok tagjai sohasem érik el a tökéletességet. Wilson úgy vélte, hogy az abszolútumok vagy teljesen elvennék az alkoholisták kedvét, vagy felfuvalkodottá tennék őket. A maximalista elveket valló csoport végül eltűnt, a kegyelemre alapozott A. A. pedig azóta is növekszik. A kérdés azonban továbbra is megosztja az A. A. programjaiban részt vevő keresztényeket.
Egyesek nehezen viselik, hogy a szervezet túlzottan általánosítva fogja föl a lelki kérdéseket. Isten helyett „Felső Hatalomról” beszélnek, sem Jézusról, sem megtérésről nem esik szó, és a vallást spiritualitásnak nevezik. Egyszer beültem egy taxiba, amelynek sofőrje egy nyelvgyűrűt viselő vörös hajú nő volt, akinek a nyakát egy virág alakú tetoválás díszítette. Percek múlva már mesélte is az életét: cracket szívott, elpazarolta az ifjúságát, de a Teen Challenge nevű szervezet segítségével meggyógyult. - A crack nem arra való, hogy jól érezze magát az ember - magyarázta. - Csak az a jó benne, hogy semmit sem érzel. Azoknak való, akiknek nagyon mélyek a sebeik, s csak így tudják tompítani a fájdalmukat. Amikor elmúlik a hatása, az ember borzasztóan szégyelli és gyűlöli magát, ezért újra meg újra szív. Megkérdeztem, mit gondol az A. A.-ról. - Időpocsékolás! Ha nincs benned bűnbánat, csak az idődet pazarolod a tizenkét lépésre. Először meg kell térned Istenhez. Sok-sok szenvedélybeteg tudná cáfolni, amit a taxisofőr mondott, de azzal ők is egyetértenének, hogy a lelki tartalom elengedhetetlen. Ha valaki függő, akkor mindennél nagyobb szüksége van Isten segítségére a küzdelemben. A pszichiáterek sem értek el sikert az alkoholizmus kezelésében, míg fel nem ismerték annak lelki aspektusát. A leghatékonyabb programok ma már háromdimenziós megközelítéssel dolgoznak, vagyis a függőség testi, pszichés és spirituális aspektusát is figyelembe veszik. Bill Wilson az alapokig lecsupaszította a kereszténység fő elveit - a tehetetlenséget, az őszinteséget, a bűnbánatot, a jóvátételt, a bizalmat, az imádságot és a közösséget -, továbbá a lehető legkevesebb doktrínával, valamint a legtöbb szeretettel kiegészítve hagyta, hadd végezzék el azok a dolgukat. Jézus a parányi mustármaghoz hasonlította Isten országát, amely végül fává nő, s amelynek lombjai között menedéket találnak a madarak. Valami hasonló történik az A. A. mozgalmában is: az evangélium beássa magát a kultúra talajába, majd csírázásnak indul, és az egyház falain kívül is jótékony hatást gyakorol a világra. Wilson azonban mindig is kitartott amellett, hogy ha egy alkoholista figyelmen kívül hagyja a tizenegyedik lépést, azzal a legnagyobb hibát követi el. („Igyekeztünk ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat - a saját felfogásunk szerinti - Istennel, csupán azt kérve, hogy ránk vonatkozó akaratát megtudhassuk, és erőt kapva azt kivitelezhessük.”) A New York-i csoportban nem fektettek hangsúlyt a spirituális dimenzióra, ezért nem is lett olyan sikeres, mint az ohiói csoport. Wilson egy levélben fejti ki meggyőződését: Az elmúlt évben sokan érezték úgy, hogy a közösség, az egymás iránt tanúsított segítőkészség, a találkozók szívmelengető légköre együttesen elég lesz ahhoz, hogy az alkoholisták legyőzzék szenvedélyüket. Ám az év végi számvetés megértette velünk, hogy e szemléletnek kevés túlélője maradt, mert a palackozott hőkezelés meggyőzte őket arról, hogy találnunk kell valamiféle lelki alapot az életünkhöz, különben meghalunk. Néhányan, akik szorgalmasan, inkább filozófiai, mint spirituális síkon dolgoztak a többi alkoholistával, ma elismerik: „Azt hittük, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, de bebizonyosodott, hogy a cselekedetek hit nélkül szintén halottak.”
Éveken át rendszeresen találkoztam egy chicagói barátommal, aki az A. A.-gyűlésekre is sokszor elhívott. Hosszadalmas gyógyulása minden lépésén végigkísértem, így szenvedélye valamennyi oldalát megismerhettem. Évente partit rendezett, s egy alkalommal nekem ajándékozta a tíz józan évért kapott medálját, amit a mai napig az egyik legféltettebb kincsemként őrzök. George majdnem mindennap elment a Mustármagnak nevezett épületbe, ahol hetente ötven gyűlést tartanak. Gond nélkül elismerte, hogy az ő életében az A. A. vette át az egyház helyét, ám ez a tény olykor nyugtalanította is. A problémát az A. A. „krisztológiai kérdésének” nevezte. - Az A. A.-nak nincs teológiája - magyarázta. - Alig esik szó Krisztusról. Az A. A. kölcsönveszi az egyház szociológiai módszereit, meg néhány kifejezést és fogalmat, de tantételei nincsenek. Ez hiányzik, de én elsősorban a túlélésre hajtok, s ebben több segítséget kapok az A. A.-tói, mint bármelyik itteni gyülekezettől. Az egyházat - a Mustármag épületéből is jól látható templomtornyokkal együtt - áporodottnak és erőtlennek érezte. George ha mégis elment egy-egy istentiszteletre, az én gyülekezetemet választotta. A belvárosban álló épületben vasárnap reggelenként ingyen reggelivel kínálták a nyugdíjasokat. Előfordult, hogy részegek is betévedtek, majd miután megreggeliztek, fölmentek a templomba melegedni. Kényelmesen elnyújtóztak a padon, és végighorkolták a prédikációt. Emlékszem egy férfira, aki szeretett dobálózni: egyszer egy focilabdát csavart be a lelkész elé, aki épp az úrvacsorai borra kérte Isten áldását. Ez a gyülekezet valamiképp még ezeknek a zavarodott lelkeknek is talált helyet - mintha a végsőkig feszített kegyelem menedéke lett volna. Azt azonban el kellett ismernem, hogy a Mustármagban tett látogatásaim után némiképp átalakult az ideális gyülekezetről alkotott képem. A tagok mosolyogva ölelik meg egymást, amikor megérkeznek. Körbeülnek, megvallják bűneiket, elmesélik az élettörténetüket. Mint a Komédia és függőség műsorában, csak humor nélkül. Sokan, akik olyan családból jönnek, ahol a tagadás légköre uralkodik („Jaj, csak el ne mondd senkinek!”), felszabadítónak érzik, hogy végre kiönthetik a szívüket. A tagok megfogadják, hogy bármiben bármikor segíteni fognak egymásnak. Ha valaki hajnali négykor kísértést érez, hogy igyon, felhívhatja egy társát az A. A. csoportból, és az már indul is. Az A. A.-ban alapszabály, hogy pozíciótól és múlttól függetlenül mindenki egyenrangú és egyenlő bánásmódot érdemel - ezért használják csak a keresztnevüket. A Mustármag csoport hetente elmondja kórusban a tizenkét pontot, de úgy vettem észre, hogy két pont különösen fontos számukra. Az egyik a radikális őszinteség. Ezek az alkoholisták és kábítószerfüggők kilométerekről kiszagolják a hazugságot, és kegyetlenül őszinték saját hibáikkal és bukásaikkal kapcsolatban is. A másik ilyen lépés a radikális bizalom. Tisztában vannak vele, hogy a barátaik és Isten segítsége nélkül egy napig sem bírnák. A hibáik megvallása után imádkozni szoktak. Őket hallgatva eszembe ötlött, milyen jót tenne egy kis továbbképzés a gyülekezetemnek, különösen e két lépéssel összefüggésben. Az egyházban sokan viselnek álarcot: - Hogy vagy? - Köszönöm, jól - érkezik a gyors válasz, noha az illető házassága romokban, kamasz gyermeke pedig lelépett. - Tudok segíteni valamiben?
- Nem, nem, minden rendben. Bízunk Istenben. Megkérdeztem George-ot, miért kerülik az egyházat az A. A.-ból ismert barátai. Azt felelte, sokan érzik úgy, hogy nem fogadják be őket, ráadásul az egyházban még hangsúlyosabbá válnak a hibáik. - Ha eljönnek velem, kényelmetlenül érzik magukat. Úgy tapasztalják, hogy kilógnak a sorból, mert azt látják, hogy a gyülekezet tagjainak olyan rendezett az élete. Elegánsak, van családjuk, munkájuk. Az ő életükben minden stimmel, a miénk meg kész káosz. Ezért mi szívesebben ülünk le őszintén beszélgetni egymással egyszerű farmernadrágban, pólóban, a kezünkben cigarettával vagy egy csésze kávéval. George éles szemmel kifigyelte, hogy amikor valaki késve érkezik az istentiszteletre, mindenki megfordul, odanéz, majd vagy összeráncolja a szemöldökét, vagy önelégült mosolyra húzódik a szája. Hát, igen, én tudom, mi a felelősségérzet! - gondolja magában. Ha viszont egy A. A. gyűlésre esik be késve valaki, a többiek félbeszakítják a beszélgetést, és felugranak, hogy üdvözöljék az illetőt. Nagyon jól tudják, hogy a késés azt jelenti: az illető kis híján el sem jött. Ahogy George fogalmaz: - A késés azt jelenti, hogy kétségbeesett közösségvágyam felülkerekedett kétségbeesett alkoholvágyamon. George végül sikeresen visszatalált az egyházba. Egy episzkopális gyülekezetre esett a választása, amely igencsak különbözik eredeti, mennonita vallásától. Új gyülekezete imádságos könyvében az A. A. hitvallásából hiányzó „krisztológiai” tételt is megtalálta. Később aztán belebotlott egy olyan szervezetbe, amely egyesíti a két szemléletet. Tíz évvel azt követően, hogy elköltöztem Chicagóból, felkértek, hogy tartsak előadást a keresztény hitüket nyíltan vállaló tizenkét lépéses csoportok nagygyűlésén. George felvilágosított: - Előre szólok, hogy ez egy szervezetlen, egyszerű, vidéki társaság, és az úgynevezett nagygyűlés egy templom alagsorában lesz. Tehát korántsem olyan felkérésről van szó, ami feltétlenül belekívánkozik az önéletrajzodba. De nagyon örülnénk, ha el tudnál jönni. Természetesen elfogadtam a meghívást. Hamar ki is találtam az előadás címét: „Bárcsak alkoholista lehetnék!” Nem szellemeskedni akartam, azt szerettem volna kifejezni, hogy az alkoholisták és más szenvedélybetegek olyan életbölcsességekre tanítottak meg, amelyekre másképp nem tudtam volna szert tenni. Később, amikor átdolgoztam az előadás szövegét, hogy része lehessen ennek a könyvnek, a szerkesztő a cím megváltoztatását javasolta. Mégis úgy véltem, a cím kifejezi, hogy közösséget vállalok az alkoholistákkal. George példájából megtanultam, hogy mindnyájan sebezhetők vagyunk, hiszen a függőség egyfajta bálványimádás, vagyis Isten helyett valami más foglalja el a központi helyet az életünkben.
Bárcsak alkoholista lehetnék! Chicago, 2003 augusztusa
Hadd kezdjem egy idézettel Herman Melville Moby Dick, a fehér bálna című regényéből: Híresen kitűnő mesterember volt, nem fogyott ki a munkából; háza volt és kertje; fiatal, lányos, szerető feleséget és három vidám, pirospozsgás gyereket dédelgetett, minden vasárnap elment a ligetbe épített derűs templomba. De egy éjszaka, a sötétség fedezéke alatt, igen ravasz álruhába öltözve, elszánt betörő lopakodott boldog otthonába, és kirabolta őket mindenükből. És még szomorúbb elmondani: maga a kovács vezette a betörőt tudatlanul családja szívébe. A Bűvös palack volt az. Midőn kihúzták a végzetes dugót, kiszökkent a gonosz, és feldúlta házát.14 Melville százötven évvel ezelőtt írta e sorokat, de „bűvös palackja” bizonyára nem ismeretlen előttetek. Néhányan azt is tudjátok, milyen pusztításra képes ez a palack az éj leple alatt, és mennyire kifoszthatja az ember szívét és otthonát. Nincs szükségetek kiselőadásra a függőség veszélyeiről és romboló hatásáról. Ezért én is máshonnan szeretném megközelíteni a kérdést. Ne értsétek félre a címet, eszemben sincs elbagatellizálni a küzdelmeiteket! Nagyon is dicséretes, hogy egybegyűltetek a könnyebb küzdelem reményében. Jómagam mindig átélek minden témát, amiről írok. Ha a fájdalom a témám, akkor érzelmileg, sőt fizikailag is szenvedek. Ha a kételkedésről írok, magam is megkérdőjelezem, ami addig biztosnak tűnt. Az író mindig az olvasója, a közönsége helyébe képzeli magát: ezért adtam azt a címet az előadásnak, hogy „Bárcsak alkoholista lehetnék!”. Miközben gondolatban a ma estére készültem, rájöttem valamire: a gyógyulófélben lévő szenvedélybetegeknek naponta kell megerősíteniük magukban olyan lelki igazságokat, amelyekkel mi nem is foglalkozunk, legfeljebb megbotlunk miattuk. Emlékszem, egy ismerősöm mondta egyszer: - Naponta kértem Istent, hogy vegye el az ital utáni vágyam, mégis minden reggel a Jack Daniel’s whisky volt az első gondolatom. Aztán egyszer rájöttem, hogy tulajdonképpen az ital utáni sóvárgásomnak köszönhetem, hogy mindennap imádkozom. Éppen a gyengeség kényszerít oda Istenhez. Ebben az egyszerű mondatban egy mély teológiai igazság jelenik meg. Ha megengeditek, kifejtenék néhány olyan igazságot, amely a mozgalmatok alapja. Szemérmes társadalmunk szinte már nem is használja a bűn szót, és sikamlós felhangjai miatt még a ti csoportjaitok is sokszor kerülik. Jómagam sokat tanultam a bűn természetéről alkoholistáktól és más szenvedélybetegektől. Délelőtt a csoportos beszélgetéseken így mutatkoztatok be egymásnak: „Sziasztok, John vagyok és alkoholista”, „Maria vagyok és kokainfüggő”. Ha valaki azt mondta volna: „John vagyok, alkoholista voltam, de már meggyógyultam”, rögtön figyelmeztettétek volna.
Igen, mert a tizenkét lépéses módszerek előírják a jelen idő használatát. Olyan, hogy „gyógyult” alkoholista, nem létezik, legfeljebb valaki felhagy az ivással. A szenvedélybetegek gyógyulófélben vannak, de sohasem nyilváníthatják magukat gyógyultnak. Egy alkoholistát mindig csak egyetlen pohár ital választ el attól, hogy visszaessen, egyetlen pillantás attól, hogy újra a pohár fenekére nézzen. Pál apostol a ti oldalatokon áll. Ezt írta Timóteusnak: „igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” Észrevettétek a jelen időt? Pedig Pál igazán járatos volt a görög nyelvtanban! A világ legjobb misszionáriusa, az Újszövetség jelentős részének szerzője tisztában volt azzal, hogy az erkölcsi szakadék szélén áll. Megvoltak a maga kísértései, amelyekkel meg kellett vívnia a harcát: büszkeség, türelmetlenség a lassúbb felfogásúakkal szemben, az erkölcsi felsőbbrendűség érzése. Mégis, mintha mi toleránsabbak lennénk ezekkel a bűnökkel szemben. Hiszen Pál mégiscsak egy ragyogó elme, szigorú, emelkedett gondolkodású férfiú volt, és ezért lehetett ilyen nagy hatással a világra. Nem is hasonlított a Moby Dick kovácsára, aki tönkretette a saját és a családja életét. Pál viszont egyértelműen azt állítja a Rómaiakhoz írt levélben, hogy az „elfogadhatóbb” bűnök nagyobb kárt okozhatnak, mint az általános megvetéssel övezett vétkek. (Ne feledjük, Pált erkölcsi felsőbbrendűsége késztette arra, hogy részt vállaljon István megkövezésében - talán éppen ennek az emléke nehezedett rá, amikor Timóteusnak írt.) A szenvedélybetegek csoportjaiban azonban nem rangsorolják a bűnöket, és az ötödik lépésükben kimondják: „elismerjük Isten, önmagunk és embertársunk előtt bűneink valós természetét”. A délelőtt felidézett tizenkét pontból hat konkrétan megnevezi Istent vagy egy Felsőbb hatalmat. Ez annak köszönhető, hogy Bill W. és dr. Bob felismerte: minden bűn Isten ellen elkövetett vétek. „Egyedül ellened vétkeztem” - mondja imájában Dávid, miután gyilkosságot és házasságtörést követett el. A bűn lényege, hogy feldúlja a világegyetem Isten által megszabott rendjét. Szent Ágoston figyelte meg, hogy a bűnnek nincs teremtő ereje, hanem csak az Isten által teremtett jót képes kiforgatni. Pál apostol intelligenciája és meggyőződése önmagában szép dolog, mégis lehet úgy alakítani, hogy az a gonoszt szolgálja. A szőlő leve, a gyógyszer, a szex, az étel, a munka mindmind jó dolog, de ezekkel is lehet rosszul élni, szakkifejezéssel „visszaélni”. Ezt hívják abúzusnak. Ha pedig visszaélünk velük, ezek az egyébként jó dolgok foglyul ejtenek és elpusztítanak bennünket. Ismerek egy agglegényt, aki pornófüggőséggel küzd. A cukorbetegség miatt egyik szemére teljesen, a másikra kilencven százalékban elvesztette a látását. A háza rendetlen és koszos, ő pedig alig teszi ki a lábát otthonról. Azzal a pár fogával, ami megmaradt, valahogy elmajszolja az ételt, amit a szociális szolgálat munkatársai nap mint nap házhoz szállítanak. Télen, hogy spóroljon a fűtéssel, tollkabátba bújik, és kötött sapkát húz a fejére. Nyomorog, de a szociális segély nagy részét kemény pornóra költi. Esténként odahúzza a széket a tévé elé, beügyeskedi a lemezt a lejátszóba, és nagyítóval lesi a képernyőn megjelenő meztelen testeket. Nem hinném, hogy Isten valami ilyesmire gondolt, amikor megajándékozott bennünket, embereket a szexualitással. A saját bölcsességünk nem elegendő ahhoz, hogy okosan éljünk az Istentől kapott ajándékokkal. Szükségünk van a Felsőbb Hatalomra is, hogy a vágyaink a helyükre kerüljenek. A képernyő digitalizált pixeljein megjelenő színészek, az alkoholmámor pillanatnyi menedéke, a delíriumos percek a kokainos bulin - mindez felborítja a világ rendjét, amely fölött sáfárként kellene őrködnünk.
Szent Ágoston azt mondja, hogy a gonoszság először csak elmegy az ajtód előtt, mint egy idegen, aztán betér, mint egy vendég, majd beköltözik, mint a ház ura. Ti jól ismeritek ezt a lefelé tartó spirált, és tudnátok mesélni róla, mekkora kárt okoz. Ez a sötét tudás egyben fel is vértez benneteket, mivel véleményem szerint sok jó szándékú hívő a homokba dugja a fejét. Veletek ellentétben ők azt hiszik, hogy immúnisak a bűn romboló erejével szemben. Nem tanulnak Páltól, mert múlt időben beszélnek a bűnről. Hadd idézzek egy alkoholista leveléből, aki viszont megtanulta ezt! Tudom, hogy ma is foghatnám magam, és elkezdhetnék újra inni. Kezdődhetne a kicsapongás. Annyi nővel feküdhetnék le, ahánnyal csak kedvem tartja, és jó ideig élhetnék részeg kábulatban. Csakhogy van itt egy csapda. Saját bőrömön tapasztaltam, micsoda kínokat és bűntudatot hoz magával ez az életmód. És ebből nem kérek. Olyan kínok, akkora bűntudat gyötört, hogy még az élettől is elment a kedvem, és kedves barátom, ezért nem akarom kihasználni Isten nagyvonalúságát, miszerint ő hajlandó lenne ismételten megbocsátani, ha erre az útra térnék... Ráadásul mostanában, nagy ritkán úgy érzem, sikerül Isten akarata szerint élnem. Ennek pedig olyan elképesztő és boldogító a jutalma, hogy Isten közelsége szinte függővé tesz. Van egy közismert mondás az A. A.-ban: „A vallás olyan embereknek való, akik hisznek a pokolban. A spiritualitás olyanoknak, akik megjárták a poklot.” Nem úgy van, hogy az ember egy napon elhatározza: „Mostantól függő leszek.” Fájdalmat, elutasítást él át, magányos, és ezért keres valamit, amitől jobban érzi magát. Eleinte be is válik az anyag, mert eltompítja a fájdalmat, és eufóriát okoz. Később azonban, ahogy Dan Wakefield mondja, a függőség csak tovább növeli azt az űrt, amit be kellett volna töltenie. Egyre kevésbé hoz megkönnyebbülést, és élvezetet is csak rövid ideig nyújt. Végül pedig határozottan kárt tesz az emberben: tönkreteszi a tüdejét, a máját, az agyát és szétzilálja a kapcsolatait. A kamasz gyerekpornót talál apja számítógépén. A feleség megtalálja a férje szeretőjétől érkezett levelet. Egy anya arra ocsúdik részeg kábulatából, hogy a lánya arcán ott vöröslik a keze nyoma. Megérkezik a rendőrautó a cserbenhagyásos gázolás helyszínére. A lefelé tartó spirálnak is vége lesz egyszer: ott lent, ahonnan már nincs lejjebb. A bűnnek ára van! Amikor Pál elismeri Timóteusnak, hogy a bűnösök közül ő a legrosszabb, sietve hozzáteszi: „De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak.” És nem állja meg, hogy egy rövid hálaadó imát ne csatoljon hozzá: „Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” A szenvedélybetegek nemcsak a bűn természetére és következményeire hívják fel a figyelmünket. Arra is megtanítanak, mennyire rászorulunk a kegyelemre. Egy másik alkoholistától is kaptam egy levelet, aki kiszámolta, hány bűnt követne el a világ összes lakója, ha hetven évig élne, és naponta csak egyszer vétkezne: 901 800 000 000 000 bűnt. (Nekem más eredmény jött ki, de az sem sokkal kisebb.) A levélíró nem valamiféle morbid rejtvényt akart megfejteni, hanem a matematika nyelvén szerette volna ünnepelni Isten elképesztő kegyelmét. A tizenkét lépést követve mindennap arra kérte
Istent, hogy vegye el a vétkeit, hibáit, jellembeli hiányosságait, és ezután örvendezett a megbocsátásban. Vannak olyan gyülekezetek, amelyek közös imádsággal segítik bűnbánatra tagjaikat, és a bűnbocsánat sakramentumának tekintik az úrvacsorát, az eucharisztiát, valamint a misét. Ám olyan igazi megbánást, mint amilyet ti tanúsítotok a csoportokban, ritkán látni az egyházban. Sok keresztény inkább egyfajta önelégült büszkeséggel lép ki a templom ajtaján: Nézzetek rám! Ma reggel korán fölkeltem, és templomba jöttem ahelyett, hogy füvet nyírtam volna vagy sportot néztem volna a tévében! A szenvedélybetegek viszont a hibáikat észben tartva indulnak haza a gyűlés végén, miközben Isten kegyelméből is erőt merítenek. A falakon lévő feliratok kifejezik, mit éreznek. Mindig csak az aznap számít! Nem tökéletességre, hanem lelki fejlődésre törekszünk! Eljöttem, ráébredtem, Istenhez fordultam! Engedd el, és engedd át Istennek! Fordítsd a visszájára! Mi lenne velem Isten kegyelme nélkül? Ezen a nagygyűlésen szívszaggató történeteket hallhattam. A történetek szégyenről, bukásról szóltak és arról, mi vezetett rá benneteket a segítségkérésre. Eszembe juttatták gyermekkori élményeimet, a gyülekezetünkben elhangzó „bizonyságtételeket”. Ezek általában arról szóltak, miként találta meg valaki Istent abban a lelki nyomorban, amiben élt. Ám érzek egy fontos különbséget. Ezek a bizonyságtételek, miután élénken lefestették a múltat, a megtéréssel véget is értek. Ti azonban további küzdelmeitekről is meséltek, amelyek miatt szüntelenül rászorultok Isten kegyelmére. Ettől az érzéstől nem szabadulhattok, mint az az ismerősöm, akinek reggel a Jack Daniel's az első gondolata. Ti nem engedhetitek meg magatoknak a luxust, hogy homokba dugjátok a fejeteket. Ha a mennybe szállnék, ott vagy - írja a zsoltáros, majd gyorsan hozzáteszi -, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.” Ti is megtanultátok, hogy soha nem kerülhetünk kívül Isten kegyelmének hatókörén. Bármilyen mélyre süllyedünk is, az ő kegyelme még annál is lejjebb ér. És az benne a szép, hogy nem hagy ott bennünket! Egy színpadi komikustól hallottam „az első gondolat hibás” elvéről. Az illető a gyógyulás útján járva nem mert többé bízni az első gondolataiban. „Szükségem lenne egy italra.” Ne tedd! Tudod, hova vezet. Akkoriban épp a Rómaiakhoz írt levelet tanulmányoztam, és rájöttem, hogy Pál ugyanezt az elvet írja le kissé elegánsabban a 7. fejezetben. Vegyük észre, itt is jelen időben beszél! „Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök.” Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogy ti beszéltetek ma a küzdelmeitekről! „Én nyomorult ember!” - vonja le a következtetést Pál. Ám hirtelen hangnemet vált - mintha másik csatornára kapcsolt volna. Az első gondolat mindig hibás képlete helyett kimér egy jó nagy adagot a kegyelem valóságából: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak”. Nem is tudok elképzelni jobb módszert a hibás gondolatok kijavítására és a kegyelemben való megerősödésre, mint végigolvasni a Római levél 7. és 8. fejezetei. Isten korrigálni akarja az első gondolatainkat, hogy azok valóságos állapotunkat tükrözzék: azt, hogy az ő szeretett gyermekei vagyunk és megbocsátott nekünk. Nemrég meglátogattam egy rokonomat, aki progresszív stroke-on esett át. Éppen golfozott, amikor úgy érezte, homályosan lát. Pár nappal később zavarttá vált a beszéde, majd lebénult a jobb karja. Másnap már járni sem tudott. Amikor megérkeztem a kórházba és leültem az ágya mellé, már
mozdulatlanul feküdt, és üres tekintettel meredt maga elé. Az agya sorra lekapcsolta a teste különböző funkcióit, mint ahogy a pilóta leállítja a repülőgépet. Az MRI három elhalt területet mutatott ki az agyában, és azt is felfedte, hogy az agy közel egyharmada veszélyeztetett. Az idegsebész egy bonyolult eljárás mellett döntött, amelynek során eltávolítja a koponya egy részét, és egy fejbőrhöz közeli artériát vezet át az agy mélyebben fekvő részére. A műtét után végzett MRI-vizsgálat szerint helyreállt a veszélyeztetett terület vérellátása, és kezdtek visszatérni a funkciók. Már a műtér utáni órákban észrevehető volt a változás, a beteg éberebb lett, majd a következő hetekben újra tudott beszélni, és a jobb oldali végtagjaiba is visszatért az élet. Beteg rokonomat látva új képet kaptam a bűnről és a kegyelemről. A bűn régimódi fogalma alatt testi-lelki károkat okozó viselkedést értünk. Visszaélünk Isten ajándékaival, és valami idegen dolgot juttatunk be a lelkünkbe. Ha engedjük, hogy a bűn szokássá, függőséggé váljon, akkor súlyos károkat fog okozni bennünk, és kikapcsolja azokat a funkciókat, amelyekre teremtettünk. A bűnbánat megszünteti az elzáródásokat, és biztosítja a táplálék szabad áramlását a veszélyeztetett területekre, vagyis utat enged Isten életet adó, megtisztító kegyelmének. A keresztény élet legmélyebb titkait a szenvedélybetegek révén értettem meg. Miután elolvastam Kálvin A keresztény vallás rendszere és Luther A szolgai akarat című művét, több kérdés merült fel bennem, mint amennyire választ kaptam. Valóban szabadok vagyunk? Hogyan kérhetik számon rajtam Ádám és Éva eredendő bűnét, vagy azokat, amelyeket egy rosszul működő család örökített rám? Isten vajon a predesztináció vagy jövőbe látó képessége miatt ismeri mindazt, ami rám vár? Aztán összebarátkoztam valakivel itt, Chicagóban, aki, ugyan személyesebb formában, de ugyanezekkel a kérdésekkel birkózott. - Nekem az első lépést volt a legnehezebb megtennem: elismerni azt, hogy tehetetlen vagyok, és nem tudom kézben tartani az életem - mesélte. - Az A. A. szerint az alkoholizmus betegség, és ezzel egyet is értek. Ezt igazolják családom génjei, és a testem kémiai zavarai is. Amikor ittam, többnyire úgy éreztem, nincs más választásom, nem vagyok szabad. Képtelen voltam a szenvedélyem nélkül élni, muszáj volt engednem neki. Akkoriban ezt a depresszióra, az állástalanságra, a szexuális életem sikertelenségére fogtam. Azt azonban el kell ismernem, hogy valahányszor a számhoz emeltem a poharat, volt egy pillanat, vagy inkább a pillanat töredéke, amikor szabadon, a következmények teljes ismeretében dönthettem. Ma már úgy döntök, hogy nem iszom. - De azt mondtad, hogy az alkoholizmus egy betegség - szakítottam félbe. - Tudom, ez ellentmondásosnak tűnik. Mégis, ahhoz, hogy jussak valamire, muszáj volt vállalnom a felelősséget minden tettemért. Meg azért is, ami a teljes kábulat állapotában történt, amikor nem is voltam magamnál. Az A. A.-bán a haverok segítettek megértenem, hogy mindenért csak magamat okolhatom. Sőt az Anonim Alkoholistáknak még az eredendő bűn fogalma is magától értetődő, hiába ütközik meg rajta sok keresztény. Nem muszáj úgy döntenünk, hogy iszunk, mégsem tudunk ellenállni a késztetésnek. Ebből az ördögi körből addig nem lehet kilépni, amíg el nem ismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk, és segítségre szorulunk. És miközben Isten segítségét kérjük, továbbra is minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy ne igyunk. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus mélyen együtt érez azokkal, akik a legmélyebbre
süllyedtek. Ő aztán tényleg mindenkinél jobban átlátta az intézményes bűnöket, a fajgyűlöletet, az igazságtalanságokat, a fogyatékosok nehézségeit. Mégis következetesen kitartott a szabadság elve mellett, mindig az egyénre hárítva a felelősséget. „Szeretnél meggyógyulni?” - kérdezi, és csak igenlő választ követően gyógyítja meg az embert. Isten nemcsak azt segít megértenünk, hogy megbocsátott nekünk, és ez a valóságos állapotunk, hanem erőt is ad, hogy kibontakoztathassuk ezt a valóságot. A barátom felidézett egy gondolatot az A. A.-találkozókról, amely az ő szájából is elhangzott már: „Tudom, hogy maradt bennem még egy alkoholista. Csak az a baj, hogy józan emberből nincs még egy.” Az odabent egymással birkózó alkoholista és józan lény képe nagyjából megfelel annak, ahogy gyerekkoromban a keresztény életet magyarázták nekünk. A vasárnapi iskolában bemutatott rajzokon egy szőrös, mogorva, törökös külsejű férfi birkózott egy rendezett, északi típusú szőkével - mindezt az emberi szívben. Néha a „testi keresztény” győzött, vagyis a török nyomta le a skandinávot, néha a szőke kerekedett fölül. A tanító pedig elmagyarázta, hogy a hívők lelkében ehhez hasonló spirituális harc dúl. Bármilyen együgyű is a példa, valamelyest reális képet ad a valóságról. Az ember bonyolult lény, a viselkedését ritkán lehet egyetlen okra visszavezetni. W. E. B. Du Bois polgárjogi vezető fogalmazott meg egy képletet saját származása kapcsán, amely mindnyájunkra igaz: „Többek vagyunk annál, mint aminek látszunk.” Azt hiszem, uralom a helyzetet, és akkor váratlanul rám törnek az érzelmek. A terápia feltárhatja személyiségem rejtett vonásait, ám biztosan maradnak elérhetetlen részek. Lehet, hogy egy tudat alatti, feldolgozatlan gyerekkori sérelmet élek meg, vagy a hormonjaim játszanak velem. Egy üzleti tanácsadó ismerősöm a vállalatok működéséhez hasonlítja az ember személyiségét: - Úgy működöm, mintha egy cég elnöke lennék. A cégem (az énem) több alkalmazottal dolgozik: ezek az érzéseim, a késztetéseim, a genetikai örökségem, a racionális döntéseim. Az épületen, vagyis a testemen osztoznak. A cégért, mint elnök, én vagyok a felelős, de nem tudom mindig közvetlenül irányítani az összes alkalmazottat. Nemritkán, nagy meglepetésemre, egyik-másik átveszi az irányítást. Eluralkodnak rajtam az érzelmek, impulzív döntést hozok, és fogalmam sincs róla, hogyan történhetett ez meg. Amikor végre úgy érzem, ura vagyok a helyzetnek, valamelyik alkalmazott kilöttyenti a kávét, elkésik az értekezletről, lecsúszik a határidőről, vagy egyszerűen ellenem dolgozik. A cég letér a pályájáról, a helyzet már a létét fenyegeti. „Itt él bennem egy alkoholista, de itt van-e a józan ember is?” - kérdezi az alkoholista. „Nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” - mondja Pál. Valóban többek vagyunk annál, mint aminek látszunk. Ahogy Páltól megtudjuk, a keresztény ember számára más források is elérhetők: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz - mondja a korinthusiaknak. - Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” Az iménti hasonlatot követve azt mondhatnánk, hogy a megtéréssel új igazgató kerül a csődbe ment cég élére. Egy tetemes tőkeinjekcióval megszilárdítja az alapokat, és elindítja a hosszú, lassú munkát az egységes és egészséges működés kialakítása érdekében. Rá is igaz, mint bármelyik cégvezetőre, hogy a sikert nem kényszerrel, hanem a tagok mozgósításával éri el. A tizenkét lépés remekül kifejezi, hogy ebben a folyamatban szüntelenül kell támaszkodnunk Istenre és egymásra. Milyen érdekes, hogy a
szabadságunk kibontakoztatására épp a másoktól való függés tesz képessé! Végül azért is kívánom, bárcsak alkoholista lehetnék, mert úgy vélem, sokat tanulhatunk tőletek arról, hogy milyen, illetve milyennek kellene lennie az egyháznak. A helyzet szomorú iróniája, hogy a legmélyebb lelki életet élő szenvedélybeteg ismerőseim kerülik az egyházat, mert szerintük az azoknak való, akiknek minden rendben van az életükben. Na persze! Ha minden tökéletes lenne az életemben, jóval szórakoztatóbb programot is el tudnék képzelni magamnak vasárnap délelőttre! Azért megyek el mégis az istentiszteletre, mert így fejezem ki, hogy szükségem van Istenre és az ő családjára. Vagyis ugyanazért, amiért ti a csoportotokba jártok. Bevallom, sokszor üres szívvel jövök el az istentiszteletről, mert az egyház annyira igyekszik eltakarni a valóságot és fenntartani valamiféle tisztes látszatot. Miért alakítottuk ki magunkról ezt a képet? Miért gondolják sokan, hogy az egyház a rendes embereknek való, s nem arra szolgál, hogy rendbe jöjjenek az emberek? Dorothy Day, a katolikus munkásmozgalom megalapítója egész életében szenvedélybetegeknek és tönkrement életű embereknek szolgált. A naplójában elismeri, hogy olykor már majdnem lemondott róluk, de aztán azt is elmondja, miért tartott ki mégis. Igen, sajnos én túl jól látom, milyen rossz az ember. Bárcsak ne látnám! Ezt a tisztánlátást a saját bűneimnek köszönhetem. Ha nem sebesített volna meg oly sokszor a bűn, és nem homályosította volna el a látásomat, valamint nem tompította volna el a szeretetre és az örömre való képességemet, akkor bennetek is könnyebben észre tudnám venni Krisztust. Amikor nekem is ennyi a bűnöm, nem tudok eleget foglalkozni a ti vétkeitekkel és nyomorúságotokkal. Csak szeretni tudlak benneteket, szegény útitársaim, társaim a szenvedésben. Egyetlen hajszállal sem szeretném megnövelni amúgy is nehéz terheiteket. Mindennap azért imádkozom, hogy Isten tágítsa ki a szívemet, hogy mindnyájatokat az ő szeretetével láthassalak, s az ő szeretetével szerethesselek. Dorothy Day azért volt képes kegyelemmel fordulni embertársai felé, mert önmagával is radikálisan őszinte volt. Házasságon kívüli terhességével kapcsolatban éppúgy, mint éles nyelvével és indulatos természetével szemben. Olyan egyházra vágyom, amely bővelkedik kegyelemben, és nem bünteti, hanem jutalmazza az őszinteséget. Amelyik - Jézust követve - nem az igazakért, hanem a bűnösökért, nem az egészségesekért, hanem a betegekért van. Mindnyájan betegek vagyunk közösségetek ennek elismerését tekinti a tagság feltételének. Ez a szemlélet mégsem tetszik mindenkinek. Valahányszor a kegyelemről tartok előadást, és azt beszélgetés követi, felmerül a „kegyelemmel való visszaélés” kérdése. Mi a helyzet azokkal, akik kihasználják a kegyelmet? Mi lesz a szabályokkal és a felelősségtudattal? Nem beszélve a számonkérésről! A kérdés jogos. Talán ismeritek John O’Brien Las Vegas, végállomás című regényét és a belőle készült filmet, amelyben Nicholas Cage játssza a főszerepet. Sera, a prostituált szerelmes lesz Benbe, akiről tudható, hogy előbb-utóbb halálra fogja inni magát. „Tudom, hogy soha nem fogsz megváltozni” - mondja Sera, és megfogadja, hogy olyannak fogja elfogadni a férfit, amilyen. Társfüggőségének tragikus jele, hogy a születésnapján egy ezüstflaskával ajándékozza meg a férfit. Végül mindketten önpusztító életmódjuk áldozatául esnek (John O’Brienhez hasonlóan, aki harmincnégy évesen, két
héttel a regény megfilmesítési jogának eladása után öngyilkos lett). Mondhatjuk, hogy a szerelmespár halálát a kegyelemmel való visszaélés okozza. Gondolom, ti is tudnátok mesélni a társfüggőségről. A tizenkét lépéses módszernek viszont része a számonkérés, amelynek révén megelőzhető a kegyelemmel való visszaélés. Ha valaki álarcot visel, vagy tagadja a függőségét, azt nem tűritek meg magatok között. Olyan baráti hálózatot hoztok létre, amelyben egészen kézzelfogható módon gyakoroljátok a kegyelmet. Törődtök egymással, feltakarítjátok a hányást, ha kell, együtt virrasztotok az elvonással birkózóval. Egyetlen gyarló tulajdonsággal, a szenvedélybetegséggel foglalkoztok, és valódi közösségként számon kéritek magatokon ezt a vétket. Egy alkoholista ismerősöm jegyezte meg egyszer: - Ha besétálnék az A. A.-gyűlésre, és kijelenteném, hogy most lőttem le a felségem, rögtön azt kérdeznék: „Ezért most le akarod inni magad?” Nem ismerek olyan gyülekezetet, amelyik ennyire komolyan venné az elszámoltatást. Ernest Kurtz, aki megírta az Anonim Alkoholisták történetét, így vélekedik: „Az alkoholistákat az köti össze, azért tudnak tanulni egymástól, mert nem valamiféle erőn, hanem egy gyengeségen osztoznak. Tudják, mi az, amire nem képesek.” Az egyháznak sem ártana ezt felidéznie, hiszen nem újdonságról van szó. Maga Pál apostol is csaknem negyvenszer tesz említést saját gyengeségéről. Akadnak ugyan keresztény vezetők, akik egy-egy nagyobb bukás után nyilvánosan bocsánatot kérnek, de vajon hányan vannak, akik nyíltan vállalják a kételyeiket, hibás jóslataikat, álszentségüket és kifogásaikat? Hiszen olyanok ezek, mint egy-egy jeges folt a hegyi úton, könnyű megcsúszni és jó nagyot esni rajtuk. Sejtésem szerint, ha az árgus szemekkel figyelő világ azt látná, hogy az egyház tárt karokkal várja a gyógyulni vágyókat, az nagyobb hatással lenne rá, mint az összes jól megszervezett evangelizációs programunk együttvéve. Az 1996-ban Algériában terroristák által meggyilkolt hét trappista szerzetes egyike úgy tekintett elhívására, hogy az akár az egyház meghatározásaként is megállná a helyét: „A szerzetes nem más, mint egyszerű bűnös, aki csatlakozik a bűnösök közösségéhez. Ez a közösség bizonyos Isten irgalmában, és a testvérek jelenlétében igyekszik felismerni gyengeségeit.” Ez a definíció a ti csoportjaitokra is ráillene, hiszen a ti tizenkét lépésetek visszavezethető oda, ahonnan eredetileg származik: a Biblia tanításához. Elismerjük, hogy megszakadt a kapcsolatunk Istennel, erkölcsi felelősséget vállalunk a hibáinkért, elismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk, és külső segítségre szorulunk, kérjük Istent, hogy javítsa ki a jellemhibáinkat, jóvátesszük, ha valakinek kárt okoztunk, imádkozunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, a gyógyulás üzenetét másokhoz is eljuttatjuk - ez a képlet valóban egyenesen a Bibliából származik. Hála nektek, nekünk már nem kell alkoholistává vagy más szenvedély betegévé válnunk ahhoz, hogy megtanuljuk ezt a leckét. Ti lehettek a mentoraink, és amit ti megtört állapototokban megtanultatok, azt mi is alkalmazhatjuk az életünkre. Írásaimban többször utalok alkoholista barátomra, George-ra, aki most történetesen itt ül közöttetek. Azon a húsz évvel ezelőtti keserű, hideg estén, amikor először járt A. A.-gyűlésen, tárt karokkal fogadták számára idegen emberek, és hívták, hogy menjen máskor is. George élete romokban hevert, és mivel akkoriban nemigen invitálták sehová, hát újra elment. Az egyházban nem mindig van része ilyen fogadtatásban. „Hát még mindig nem vagy túl rajta?” -
kérdezik. Ő pedig ilyenkor ezt feleli: - Tudom, ha életem végéig járok is az A. A.-gyűlésekre, soha senki nem fogja megkérdezni, hogy miért beszélek még mindig az alkoholfüggőségemről. Mindig csak annyit mondanak: „Gyere máskor is! Örülünk, hogy itt voltál!”
A megszakított utazás Utam számtalanszor vezetett olyan országba, ahol - mint ahogy arról a bibliai főiskola hallgatóinak is beszéltem - „kulturális sokk” ért. Háromszor jártam Indiában: először 1982-ben, majd 1990-ben. Ez utóbbi alkalommal dr. Branddel, az angol ortopédsebésszel a közösen írt könyveink témáját kutattuk. Dr. Brand elismert leprakórházat alapított Dél-Indiában. Szerzőtársam inkább Indiát érezte otthonának, mint Angliát vagy későbbi lakóhelyét, a louisianai lepraszanatóriumot. Szívesebben mosakodott indiai módra, a fejére merve a vizet, mint pazarlóan zuhanyozva, vagy a kádban fürödve. Nem volt szüksége evőeszközre, mert kiválóan elsajátította az indiai technikát: egy kézzel gombócot formált a rizsből, és azt mártotta a húsos vagy zöldséges ételbe. Amikor csak lehetett, mezítláb járt, és ha egy amerikai üzletben vagy étteremben meglátta a táblát: „Cipő és ing nélküli vendéget nem szolgálunk ki!” szenvedélyesen ecsetelni kezdte, milyen előnyös a láb és a testtartás szempontjából, ha nem viselünk lábbelit. (Közös útjainkon mindhárom módszert kipróbáltam, de kitartok a zuhanyzás, az evőeszköz és a cipő mellett.) Ami a legfontosabb, dr. Brand nagyon szerette az indiai embereket, és ez a szeretet rám is átragadt. Aki először jár Calcuttában, megdöbben a szegénység láttán. A városban félmillióan töltik az utcán vagy Mumbai (egykor Bombay) nyomornegyedében az éjszakákat (ahogy azt a Gettómilliomos című filmben látjuk). Amikor először érkeztem Indiába, Madrasban szálltam le. Emlékszem, a gép addig körözött a repülőtér fölött, míg odalent egy terepjáró körbejárta a leszállópályát, és a reflektorral elzavarta az ott alvó szegényeket. Dr. Brand a szegények közül is a legszegényebbeket kezelte: sok betege az érinthetetlenek kasztjából származott. Ő azonban senkiben sem a származását, hanem a személyét nézte. Olykor sírva mesélt betegei nehéz sorsáról, kitaszítottságáról. Ö segített megértenem, micsoda kegyelem és tolerancia szükséges ahhoz, hogy ez az egymilliárd ember együtt éljen ebben a zsúfolt országban. Első utamon szinte még a nyakam is belefájdult, annyit forgattam a fejem jobbra-balra, nehogy elmulasszak valamit az ezerarcú Indiából. A szivárványszínűre pingált elefántot, amelyik az úton bóklászó tehenek között tört magának utat. A kígyóbűvölőt a ravasz mongúzzal és a kosárnyi kobrával. A riksahúzókat, akik kerékpáron vagy gyalogosan, az életük kockáztatásával igyekeztek előbbre jutni a reménytelenül kavargó forgalomban. A színpompás szárikba öltözött nőket, akik között nem akadt két egyforma, és olyan egzotikusan szépek voltak, mint a trópusi madarak. A hímzett kabátkába és fezkalapba öltöztetett majmot, amelyik egy kutya hátán ült és cigarettázott, miközben a gazdája egy közös fotóra próbálta becserkészni a járókelőket. A pornográf domborművekkel díszített hindu templomot a képi ábrázolást tiltó muzulmán mecset tőszomszédságában. Egyszer három órán át gyönyörködtem a napfelkeltében, és a fény játékában a gyöngyházfényű Tadzs Mahal falán. Varanasiban bejártam a halottégető ghatokat. Az orromat facsarta a bűz, míg a ropogó tűzben elhamvadtak az emberi testek, s végül a Gangeszbe szórták a maradványokat. A vidéki kátyús aszfalton döcögve figyeltem, hogyan ültetik el a parasztok a rizst, miközben a sofőr az úton bóklászó állatokat, embereket és járműveket kerülgette. Calcuttában nem győztem elkergetni a koldusokat, miután megtudtam, hogy a vakon és torz végtaggal kunyeráló gyerekeket a maffia csonkítja meg a nagyobb haszon reményében.
India sokat változott - tudtam meg, amikor a harmadik útra készültem 2008-ban. - Rá sem fogsz ismerni! Ez már egy új India, a csúcstechnikát gyártó cégek, a pompás bevásárlóközpontok, a felhőkarcolók országa.” Ami igaz, igaz, szembeszökő volt a változás. 1982-es látogatásom óta India népessége gyorsabban növekedett, mint az Egyesült Államok teljes lakossága, ezért a városok és azok utcái még zsúfoltabbak lettek. Az újság azt írta, hogy naponta négyezer új autót helyeznek forgalomba. Ma már Mercedesek és Audik uralják az utakat, sőt olykor még egy-egy Jaguár is felbukkan. A kígyózó kocsisorok között úgy cikáznak a motorkerékpárok és a háromkerekű taxik, mint a tengerben a kishalak a nagyok között. Indiában a régi dolgok sem tűnnek el: pusztán rájuk rakódnak az újabb rétegek. A luxusautóknak továbbra is ökrös szekerekkel, lovakkal, elefántokkal és tevékkel kell osztozniuk az úton. A nagyvárosokat átszelő elektromos vezetékek kényelmes közlekedési útvonalat biztosítanak a helyi majmoknak. A városokban ugyan modern épületek magasodnak, vidékre érve visszaköszön a régi India: az asszonyok ma is a fejükön egyensúlyoznak a rézedényekkel, vízibölények húzta ekével szántanak, kézi erővel merik a vizet az öntözőmunkások egyik csatornából a másikba, hajlott hátú öregasszonyok söprögetik az utcát a nyél nélküli cirokseprűkkel. Úgy hallottam, több indiainak van mobiltelefonja, mint ahányan hozzájutnak tiszta vízhez. India társadalmi működése alaposan feladja a leckét az embernek. A kasztrendszer legalján százhatvanmillió dalit, azaz érinthetetlen él. Bár ők is hindu vallásúak, nem léphetik át a hindu templomok küszöbét, ezért a közelmúltban egyre inkább más vallások irányába, köztük a kereszténység felé fordultak. Két héttel Barack Obama megválasztása után utaztam Indiába. Egy dalit tudós meg is jegyezte: - Maguk, amerikaiak most, kétszázötven évvel a rabszolgaság eltörlése után első fekete bőrű elnöküket ünneplik. Mi négyezer éve élünk a hindu kasztrendszer elnyomása alatt, és még mindig a felszabadulásunkra várunk. A dalitok után a „többi hátrányos helyzetű kaszt” következik a sorban: ők India lakosságának több mint a felét teszik ki, hatszázmillióan vannak. Aktivistáik elnyomásnak tartják a kasztrendszert, amelynek az a célja, hogy tagjai ne tudjanak feljebb lépni. Természetesen a hindu fundamentalisták az ellenállás első jelére ugranak. Részben ez magyarázza az Orissa tartományban történt 2008-as zendülést, amelynek során ötvenezer keresztényt üldöztek el otthonából, majd felgyújtották templomaikat és házaikat. Egy indiai barátom így látja az országot: - Olyan sokszínű ez az ország, rengeteg kaszt és szubkultúra él benne, ezerötszáz nyelvet használunk. Veled több a közös vonásom, mint azokkal, akik India más részein élnek. Az országba látogató viszályokkal, osztályrendszerrel, egy egymilliárd fős zavaros ország egymással ütköző érdekeivel találkozik. A felszín alatt azonban sokszor talál mély együttérzést, és lenyűgözi ez az erős nemzet. Hosszútűrő, varázslatos, érthetetlen, titokzatos - nem létezik olyan jelző, ami ne illene Indiára. Hyderabadban bejártam a Good Shepherd projekt iskoláit, amelyekből nyolcvan épült az országban. A vendéglátónk, Joseph D’Souza elmondta:
- Az első misszionáriusok a rangos brahmin kasztok között kezdték a munkát, azt remélve, hogy az evangélium felszabadító üzenete rajtuk keresztül az elnyomottakhoz is eljut. Ám mivel ez nem valósult meg, irányt váltottunk és alulról építkezünk. Az egyik ilyen vidéki iskolában négyszáz tanuló várta az érkezésünket vigyázzállásban. Rövid köszöntőket mondtak, felolvasták az aznapi hírek összefoglalóját, elénekelték a himnuszt és néhány keresztény éneket, felmondták a 23. zsoltárt, majd szétszéledtek az osztálytermekbe. Az órákon büszkén mutatták be, mennyi mindent tudnak már, és olyan hangosan kántálták a szorzótáblát és az ábécét, mintha a hangerőért is piros pont járna. „Nagy A, kis a! Nagy B, kis b! Nagy C, kis c!” Meglepett, hogy egyetlen cinikus diákot sem látok, nem úgy, mint az Egyesült Államokban. Nem lógott rajtuk a ruha, és nem nyújtóztak el pimaszul a széken azzal a tipikus „Taníts, ha tudsz!” arckifejezéssel. Négyezer éve ez az első olyan dalit nemzedék, amelyik oktatásban részesül. Ráadásul angol nyelven, ami jobb munkalehetőséget fog biztosítani nekik. Az már csak hab a tortán, hogy tápláló ebéd, orvosi ellátás és két váltás iskolai egyenruha is jár nekik (és ez a legjobb ruhájuk). A délutánonként büszke mosollyal hazatérő gyerekek az egész közösség életét bearanyozzák. Aznap délután egy úgynevezett „csőfalut” is meglátogattunk, ahol a tanulók egy része él. A rozoga „lakótelep” egy gyár mellett található, itt készülnek a csatornázáshoz felhasznált hatalmas betoncsövek. A selejtes csöveket a gyár melletti üres földterületre hordták ki, és az évek múlásával egyre több család költözött ide. Berendezkedtek a másfél méter átmérőjű csövek belsejében, itt élnek víz- és áramellátás nélkül. A beton úgy magába szívja a nap melegét, hogy amikor beléptem egy ilyen parányi csőlakásba, mintha forró kemencébe kerültem volna. A csövek között rongyos öltözetű gyerekek kergetőztek, pózoltak, hogy fényképezzük le őket, és énekelni kezdtek a külföldi vendégek tiszteletére. Felismertem közülük néhányat, akik délelőtt még egyenruhában sorakoztak az iskolában. Egy kislány büszkén árulta el, hogy orvos szeretne lenni. - Milyen orvos? - kérdeztem. - Kardiológus! - vágta rá. El sem tudom képzelni, micsoda változás előtt állnak ezek a dalit gyerekek, akikre addig legfeljebb utcaseprés vagy a magasabb rendű kasztok latrináinak tisztítása várt. Az indiaiak vendégszeretete kimeríthetetlen. Városról városra utaztunk, de minden repülőtéren hatalmas, fényképes táblával, virágfüzérrel és csokrokkal vártak minket, olykor még egy egyenruhás gyerekkórus köszöntését is meghallgathattuk. Ez a szíves fogadtatás jelentette talán a legnagyobb változást a számomra, hiszen megmutatta, saját szerepem is mennyit változott. Első indiai utamra még fiatal, borzas fejű újságíróként jöttem, hogy figyelemmel kísérjem egy általam tisztelt és csodált ember munkáját. Jegyzeteltem, interjút készítettem az ismerőseivel és kollégáival, és igyekeztem megérteni a személyét és a szellemiségét. 2008-ban viszont már egy hat várost érintő előadói körútra érkeztem Indiába, amelyet a könyvkiadóm szervezett. Mindegyik helyszínen a színpadra állítottak, és reflektor világított a szemembe. Bevallom, a régi szerepben kényelmesebben éreztem magam. És csodálkozom, hogy amit a kis coloradói dolgozószobámban leírok, az értő fülekre talál a világ túlsó felén, egy túlnépesedett, forró országban élő vallási kisebbség berkein belül. Indiai vendéglátóim azt kérték, hogy a kegyelemről beszéljek - nem rossz témaválasztás egy ilyen
sokszínű és megosztott országban. A különböző városokban különböző nehézségekkel kellett megküzdenünk. Az első előadás helyszínén, Újdelhiben, érkezéskor tudtam meg, hogy több száz dalitot is várnak az előadásomra, ezért tolmácsolásra lesz szükség. Emiatt hirtelen a mondandóm felét törölnöm kellett, hogy jusson idő a tolmácsnak is. A háromezer fős közönség a szabadban foglalt helyet, így túl kellett kiabálnom az autótülkölést és a riasztók hangját, valamint be kellett érnem egy kissé csökönyös számítógéppel, amely valahogy mindig kiesett a ritmusból a Power Pointprezentációm vetítése közben. Bangalore-ban volt egy szólóénekesünk, de a hangtechnika folyton lecsapta a biztosítékot, amikor rákezdte volna. (Hiába nevezik Indiát a világ technológiai fővárosának, az embereknek szemük sem rebben, ha elmegy az áram.) Hyderabadban én estem az áramszünet áldozatául: az előadásom közepén egyszer csak teljes sötétség borult a teremre. Percekig tanácstalanul toporogtam a színpadon, míg be nem kiáltott valaki: „Szerintem hallanánk, amit mond!” így aztán csak kiáltoztam a sötétben, míg visszatért az áram. Úgy éreztem magam, mintha ostrom alatt lennék, de az indiai egy türelmes nép, őket semmi sem hozta zavarba. A program általában fél hat és hat között kezdődött, de én csak nyolc óra körül kerültem sorra, sok-sok zene, hosszadalmas bevezetők és a szervezőknek szóló végtelen köszönetnyilvánítások után. Az előadást követően pedig leültünk Janettel egy könyvesasztalhoz, egy órán át beszélgettünk az érdeklődőkkel, és közben dedikáltam. Az indiaiak eközben ott tolongtak körülöttünk, és nemcsak a könyveket dugták az orrunk alá, hanem folyton kattintgatták a fényképezőgépüket és a mobiltelefonjukat is. A fegyelmezett sorban állás hagyományát szemlátomást nem sikerült átadniuk a brit gyarmatosítóknak. Ekkor jártam itt először úgy, hogy dr. Brand, aki megismertette velem az országot, nem volt velem. Minden előadásomban említést tettem róla, és mindig akadt valaki, aki ismerte. Hyderabadban például egy lila szárit viselő idős hölgy jött oda hozzám. Tizenkét órát vonatozott, hogy meghallgathassa az előadásomat. 1980-ban, rögtön a megjelenése után olvasta a Fearfully and Wonderfully Made című könyvünket, és imádkozni kezdett a fiáért, hogy dr. Paul Brand példáját követve ő is orvos legyen. A fiának nem beszélt erről, tudván, hogy a gyerekek sokszor épp a szüleik kívánságával ellentétes döntéseket hoznak. A fiú végül a vellorei orvostudományi egyetemen tanult tovább, ahol dr. Brand is tanított. Ma a dr. Brandről elnevezett osztály kézsebésze. Van tehát, aki továbbvigye az örökséget. Utunk a végéhez közeledik, és eddig sikeresnek érzem. Sok inspirációt kaptunk olyan hívőktől, akiknek a hite a társadalomra is hatást gyakorol, különösen a dalitok körében. Egy előadás van hátra, holnap este Mumbai belvárosában. Dr. Stephen Alfred otthonában szálltunk meg, a belvárostól húsz mérföldre fekvő kertvárosban. Vendéglátóink elnézést kérnek, amiért nem valamelyik belvárosi szállodában, hanem egy családnál szállásoltak el bennünket, de szeretnék, ha látnánk a doktor úr által létrehozott csodálatos kórházat és AIDS-klinikát. Vacsoránál Stephen Alfred mesél az életéről. Angliában tanult, angol nőt vett feleségül, és sikeres sebészeti praxist épített föl magának. Ám egy éjszaka volt egy látomásszerű élménye. Isten föltett neki három kérdést: Miért teremtettelek indiainak? Miért teremtettelek jónak? Mihez kezdesz ezzel? A kérdések nem hagyták nyugodni, így végül otthagyta a praxisát, Indiába költözött a családjával, és nyitott egy kórházat a szegényeknek.
Másnap reggel még sötét van, amikor felébredek. Futócipőt húzok, és halkan kinyitom a bejárati ajtót. Az Alfred család egy zárt lakóparkban él, kifelé menet viccesen tisztelgek a portásnak. Mivel gyakran eltévedek ilyenkor hajnaltájt, inkább a közeli tó felé veszem az irányt. Ott nyugodtan kocoghatok körbe-körbe, nem kell a kacskaringós utcákon eligazodnom. Minden utcasarkon áll egy teaárus. Néhányan nagy szemeket meresztenek a fehér lábú, gebe külföldire, de senki sem köt belém. Futás közben a földet nézem, nehogy belelépjek a kutyák, tehenek, kecskék, malacok vagy egyéb élőlények ürülékébe. Hűvös a reggel. A Coloradói hegyek közül csöppentem ide, a tengerszint közelében fekvő országba, nem csoda, hogy felfrissít és energiát ad a futás. És ez az első alkalom, hogy mindenféle bélprobléma nélkül megúszom az itt-tartózkodást. Amikor visszaérek a házhoz, a házaspár az ajtóban vár. - Jól vagy? - kérdi Stephen aggodalmasan. - Már majdnem kerestetni kezdtünk. Menjünk be gyorsan! Azt mondják, a külföldiekre vadásznak. Ekkor tudom meg, mi történt. Tegnap este, míg mi az asztalnál anekdotáztunk, pakisztáni terroristák szállták meg Mumbai belvárosát, és tíz különböző ponton hajtottak végre támadást. így a központi pályaudvaron, több belvárosi szállodában, egy kórházban, egy kávéházban, egy moziban, egy egyetemen és egy zsidó közösségi házban. Mumbait lezárta a rendőrség, mert a zsidó központnál és a Tadzs Mahal hotelnél még mindig ádáz harc dúl. Az előadást nem tartják meg. A házaspár törli a ma éjszakára érvényes foglalásunkat a repülőtér melletti szállodában, és közli, hogy nyugodtan maradhatunk náluk, míg le nem nyugszik a helyzet. A nappaliban körbeüljük a kis televíziót, nézzük a híradót. Tizenegy rendőr meghalt, köztük az állambiztonsági hivatal feje. A polgári áldozatok száma óráról órára emelkedik: legalább hetvenen, talán százan haltak meg. Legtöbben a pályaudvaron vesztették életüket, de a város két legnagyobb szállodájából még nem kaptak értesítést, csak azt tudni, hogy a környékükön sűrű a füst. (A végső mérleg százhatvanöt halálos áldozat és háromszáznyolcvan sebesült.) A szállodák felső emeletein több vendég is kihajol az ablakon, és törölközővel integet. A helyszínt tankok és fegyveres kocsik veszik körbe, és több ezer bámészkodó. Leülünk reggelizni, és amikor hálát adunk az ételért, eszembe jut, hogy tizenhárom időzónára innen, Amerikában ma a hálaadás napja van. Bőven van miért hálát adnunk, mindenekelőtt a biztonságunkért. Ha nem tettük volna ezt a kis kitérőt, és maradunk az eredeti tervnél, akkor most valamelyik belvárosi szállodában lennénk. Kisvártatva megszólal a telefon, és Stephen meglepetésemre átnyújtja nekem a készüléket: - Téged keresnek. Ki tudhatja, hogy itt vagyunk? Janet családja, komoly internetes kutatómunkát, majd az indiai szervezőkkel folytatott telefonbeszélgetést követően sikeresen megtalál bennünket. - Jól vagytok? - kérdezi a nővére. - Annyi szörnyűséget láttunk a híradóban, nagyon aggódtunk értetek! Így veszi kezdetét a végtelen borzalom. Folyton 2001. szeptember 11. jár az eszemben, amikor az egész ország tekintete a televízióra tapadt. Egy repülőgép csapódott a Világkereskedelmi Központ épületébe. Nem, két repülőgép. Nem kis sportgépek, hanem utasszállítók. Úgy tudjuk, a Pentagon épületébe is belerepült egy gép. Pennsylvaniában, egy lakatlan területen robbanás történt. Az
országot megtámadták. Várjunk csak, az egyik torony mozogni kezdett. Mindjárt összedől! Úristen! Ez leomlik! Ebben a két toronyban ötvenezren dolgoznak... A terrortámadások mindig hirtelen kezdődnek és érnek véget. Ez a mostani három napig elhúzódik. Az indiai televízió huszonnégy órában tudósít az eseményekről. Egyértelmű, hogy a terroristák is figyelik a médiát, és az élő adásból szereznek naprakész információt a kommandósokról, ahogy a helikopterről leereszkednek az elfoglalt épületek tetejére. A támadók ennek megfelelően változtatnak pozíciójukon. Az első estén még a helyi rendőrség próbált meg behatolni az épületbe, de a kilencmilliméteres pisztolyoknak AK-47-es gránátvetőkkel kellett volna felvenniük a versenyt. Egy egész napba telt, míg a felfegyverzett szövetségi kommandósok a helyszínre értek. Az élet ilyenkor megáll, ez történt Amerikában szeptember 11. után is. Az emberek most egész Indiában - az otthonukban, az éttermekben, a repülőtereken, a pályaudvarokon - csak ülnek csendben a tévékészülékek előtt. A képernyő alján keskeny sávban futnak a szívbe markoló üzenetek: „Veneeta, imádkozunk érted... Vijay, kérlek, telefonálj haza, aggódunk érted!” A napilapok sorra hozzák le a szemünk előtt játszódó dráma részleteit. Egy ismert újságírónő, akit a szállodai szobájában ejtettek túszul, féloldalas cikket küld át sms-ben. Leírja, hogy a folyosón lövöldözés zajlik, és a gránátrobbanás füstje már a szobájába is bekúszott a küszöb alatt. Eltorlaszolja az ajtót a bútorokkal, de így is veszélyben érzi magát. Jól ír, teljesen beleéljük magunkat a helyzetébe, amikor olvassuk a beszámolót. Másnap az utolsó üzenetét is leközli a lap: „A terrorista bent van a fürdőszobában. Az ágy alá bújtam...” A szerkesztő megjegyzése: az újságírónő holttestét megtalálták a kommandósok. Egy üzletember, aki egy frissen megkötött üzletre koccintott éppen, két napig fekszik az üvegtörmelékben, halottnak tettetve magát. Közben a karjával eltakarja az arcát, nehogy észrevegyék, hogy külföldi. Egy muzulmán házaspár kinéz az ablakon, mert azt hiszi, tűzijáték hangját hallja. A szemközti kávéház felől egy egész lövéssorozatot adnak le rájuk, és a kisfiúk szeme láttára halnak meg mindketten. A szóbeszéd terjed, mint a gaz: megkínzott, eltorzult holttestekről, a szálloda medencéjében lebegő halottakról, egész épületek elpusztítására alkalmas időzített bombákról hallunk. (Öt nappal a drámai események után a rendőrök hatalmas bombát találnak a pályaudvar kellős közepén.) A Taj hotelről mondja egy indiai: El sem tudja képzelni, mit jelent ez a szálloda az indiai népnek! Ez az egyik nemzeti büszkeségünk, egy ikon, mint önöknek a Szabadság szobor. Az impozáns épületet egy gazdag indiai építtette 1903-ban, miután nem engedték be az egyik, fehéreknek fenntartott brit szállodába. A díszes pályaudvar szintén a viktoriánus korban épült. Az egykor Victoria Terminusnak nevezett állomás a világörökség része. Szeptember 11-éhez hasonlóan itt is sok történetet hallunk szerencséről, hősiességről. Egy brit házaspár a Taj hotelben vacsorázik tizenkét éves fiával. A fiú kimegy a mosdóba, és a terroristák néhány perc múlva megtámadják a szállodát. A szülők harminchat órán át kétségek között vergődnek, semmit sem tudva a fiukról. Végül az egész család megmenekül, újra együtt lehetnek. A Taj hotel igazgatója elbújtatja a vendégeket az alagsori élelmiszerraktárban, miközben fogalma sincs róla, hogy a felesége és kér gyermeke halálra ég a több emelettel följebb lévő lakosztályban. Egy brit ügyvéd,
miután eltorlaszolja a szobája ajtaját és elbújik az ágy alatt, rögtönzött hálózatot hoz létre, és így kommunikál a többi tússzal, akiknek Blackberry telefonja van. Egy indiai bébiszitter kicsempészi a rabbi kétéves kisfiát a zsidó közösségi házból, és így a kicsinek nem lesz része a kínzásokban és a halálban, ami a szüleire vár. (Izrael azóta „igaznak” nyilvánította a dadát, és állampolgárságot adományozott neki.) Akad pozitívabb kicsengésű hír is. Ott van például az éber vasutassal készült interjú, aki miután észrevette a gépfegyveres terroristát a pályaudvar lépcsőjén, higgadtan közölte a hangosbemondón keresztül: „Az első vágányhoz vezető lépcsőt lezártuk, kérjük, ne használják!” A becslések szerint ötszáz utas életét mentette meg. Ám még így is ötvenen vesztették életüket a pályaudvaron. Kizárt, hogy ma megtartsuk az előadást, főleg az eseményekhez közeli helyszínen. Sajnálom a szervezőket, akik hónapok óta tervezik a programot, nyomtatják a jegyeket, készítik a feliratokat, raktározzák a könyveket. Napközben eszünkbe jut egy ötlet. Mi lenne, ha egy itteni templomban tartanánk egy spontán összejövetelt legalább azoknak, akik Mumbainak ezen a felén, a kertvárosokban élnek? Emlékszem 2001. szeptember 11-ére: este megtelt a templom több száz emberrel. Senki nem tervezte, nem hirdette meg, hogy ott találkozzunk, de döbbenetünkben, bánatunkban, félelmünkben ösztönösen a templomba mentünk, hogy együtt imádkozzunk a többi hívővel. Ha a hitünk egyáltalán számít valamit, ilyen válságos időkben is számítania kell. Most akaratlanul is egy ilyen hitet próbáló válsághelyzetben találtam magam. Miközben a lehetőségeket latolgatjuk, csengetnek. Dayanidhi Rao, a lelkes fiatal énekes, aki mind az öt városban fellépett velünk, valahogy eljutott az orvos házáig. A zene és az előadó tehát megvan. Stephen Alfred telefonál néhány barátjának és egy helyi lelkésznek, s késő délutánra összeáll az esti program. A meghirdetett időpontra kétszázötvenen gyűlnek össze. Énekelünk. Imádkozunk. A nap eseményeiről beszélgetünk. Siratjuk a halottakat és a sebesülteket. Megint imádkozunk. És most nekem kell mondanom valamit - a kegyelemről.
Tűz alá vetett kegyelem Mumbai, 2008 novembere
A mai napon újraéltem saját nemzetem történetének tragikus napját, 2001. szeptember 11-ét. Mint most titeket, bennünket is külföldi fanatikusok támadtak meg, részben hitbeli különbözőségünk, részben a puszta gyűlölet miatt. Mint most ti, mi is kábultan figyeltük a híreket, és ezek olyan szívet tépőek voltak, hogy követni is alig tudtuk őket, de egyben olyan idegfeszítőek is, hogy nem tudtuk nem nézni őket. És ahogy most ti, mi is hívás nélkül összegyűltünk azon a végzetes estén, hogy együtt gyászoljunk, találjunk választ a kérdéseinkre és imádkozzunk. A szeptember 11-ét követő hétvégén a feleségemmel elutaztunk Colorado állam gyönyörű vidékére, hogy megmásszunk egy hegyet. Megérkezett az ősz, bearanyozta a rezgő nyárfák levelét, aztán a reggel lehullott hó fehér szegélyt húzott rájuk. Végül épp a hó miatt kellett visszafordulnunk a csúcs előtt. Jót tett, hogy néhány napig el voltunk zárva a televíziótól és - igen - az emberektől is, akik ilyen kegyetlenül bánnak társaikkal. Ez a rövid pihenő emlékeztetett bennünket arra, hogy az élet megy tovább, a világ változatlanul szép, még a nagy tragédiák ellenére is. Egy héttel később Washingtonba, majd New Yorkba repültem az új könyvem bemutatójára. Az interjúk során senki sem az új könyvről kérdezett, hanem egy másikról, amit huszonnégy évvel azelőtt írtam, s a címe: Where Is God When It Hurts? [Hol van Isten, amikor valami fáj?] Hiszen akkor valóban mindenkit elsősorban az érdekelt, hogy hol van Isten, amikor szenvedés ér bennünket. Amikor Washingtonban felszállt a gép, a pilóta egészen újszerű módon üdvözölt bennünket. - Mindnyájan ismerik a közelmúlt eseményeit - kezdte. - Elővigyázatosságból azt kérem, hogy mindenki tartsa szemmel a mellette ülő utastársát. Ha veszélyesnek ítélik a viselkedését, javaslom, hogy a többi utassal összefogva, párnákkal és takarókkal igyekezzenek lefogni, míg a személyzet odaér és megkötözi. Rémülten sandítottam az ablaknál ülő kopasz, kövér emberre, és egy pillanat múlva belém hasított a felismerés, hogy egyetlen terrorcselekmény képes volt szétszakítani a társadalmunkat összetartó bizalom szövetét. Most már mindenkire lehetséges ellenségként kell tekinteni. New Yorkhoz közeledve újra megszólalt a pilóta. - A mai napon megváltozott a repülési útvonal, így elrepülhetünk Manhattan fölött - jelentette be. Mi vagyunk az egyik első járat, aki erre engedélyt kapott. Bal oldalon láthatják a Ground Zerot. Azzal kissé megbillentette a gépet. Ott, ahol néhány hete még a világ két legmagasabb épülete állt, most egy sötét lyuk tátongott. A füstölgő romokon apró sárga bulldózerek tevékenykedtek. „India szeptember 11-éje” - állt az egyik napilap címoldalán ma reggel. Mint tudjuk, az Egyesült Királyság és Spanyolország is átélte már a sajátját. Mikor lesz ennek vége? Meddig tart még a gyűlölet körforgása, amelyben az emberek úgy fejezik ki nézetkülönbségeiket, hogy belerepülnek egy irodaházba egy utasszállítóval, vagy felrobbantanak egy vonatot, és sorozatlövést adnak le egy
szálloda halljában? Mint tudjátok, ma este Mumbai belvárosában kellett volna előadási tartanom, egy olyan helyen, ahol még most is harcolnak. Hadd köszönjem meg a gyülekezet lelkészének, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül megnyitotta előttünk a templomot! Mindenki másnak is köszönet, aki segített abban, hogy most összegyűlhessünk. Ahogy terveztem, a kegyelemről fogok beszélni, mert nem hinném, hogy e pillanatban bármi másra nagyobb szükség lenne éppen most Indiában. De előbb hadd biztosítsalak benneteket arról, hogy nem vagytok egyedül! Ma a hálaadás napja van az Egyesült Államokban. Talán ez az egyetlen olyan egyházi ünnepünk, amelyet elkerült a kereskedelem szelleme. Ma zárva vannak az iskolák és a munkahelyek, és több millió család együtt ünnepel. Sokan közülük figyelemmel fogják kísérni a mumbai eseményeket, és imádkozni fognak értetek. Már eddig is több tucat e-mailre és telefonhívásra válaszoltam. Az amerikai barátaimat mélyen megérintette, ami Indiában történt. A világ osztozik a gyászotokban, és szolidaritást vállal veletek. Néhányan tudjátok, hogy együtt dolgoztam dr. Paul Branddel, aki a vellore-i keresztény orvosi egyetemen oktatott és leprakórházat hozott létre. Ő tanított meg arra, milyen fontos a fájdalom, mert a test egységét jelzi. Dr. Brand egyszer mesélt egy Új-Guinea-i leprás férfiról, aki az ágyában, a takaró alatt tartott forró szénen sütötte a krumplit. Az efféle jelenetek hatására ismerte föl dr. Brand, hogy a rettegett kórral járó torzulások kivétel nélkül egyetlen okra vezethetők vissza: a leprás betegek nem éreznek fájdalmat. Mivel nem érzett fájdalmat, az az öregember már nem tekintett úgy az ujjaira, mint amikre vigyáznia kellene, mint amik hozzá tartoznak. Dr. Brand mondott valamit, amit mélyen az eszembe véstem: „Az egészséges test odafigyel a leggyengébb testrész fájdalmára is.” Biztosíthatlak benneteket, hogy a világ ma India fájdalmára figyel. Néhány hónapja, amikor meghallottuk, mi történt Orissában, hogy több ezer ember vált hajléktalanná, a nyugati világ osztozott a szenvedésetekben. Osztozunk most is, amikor nem is messze tőlünk ilyen rémséges terrortámadás ért benneteket. A Mumbai belvárosában zajló események élethű képet festenek a világról, amelyben nem a kegyelem törvénye uralkodik. Inkább valami olyasmi irányítja, ami Newton harmadik törvényével rokon: minden akció önmagával egyenlő és ellentétes reakciót vált ki. Ha megütsz, visszaütök. Ha lebombázod az országomat, én lebombázom a tiédet. Az én országom legalábbis ezt a reakciót választotta szeptember 11-e után. Hét év elteltével még mindig ennek utóhatásait nyögjük olyan távoli helyeken, mint Afganisztán vagy Irak. A világ vezetői ma szinte könyörögve kérik Indiát, hogy ne ezt az utat válassza. A világ meghatározott törvények szerint működik. A politikusok igazságról, az egyént megillető jogokról és a bűnözőknek járó büntetésről beszélnek. A bankok hasonlóképpen működnek: adnak kölcsönt, hogy motorkerékpárt vagy házat vehess, de ha késel a törlesztéssel, visszaveszik. A birodalmak is ezt a szabályt követik, mint azt ti itt, Indiában nagyon jól tudjátok. Sértsd meg az uralkodó hatalmat, de vigyázz, nagy árat fogsz fizetni érte! Továbbmegyek: a vallások is hasonló szabályok szerint működnek. Kell-e erről többet mondanom ott, ahonnan a karma fogalma származik? Igaz, hogy hat-hétmillió reinkarnáció kell hozzá, állítják a hindu bölcsek, de végül minden ember megkapja azt, amit érdemel.
Jézus radikálisan más üzenetet hozott. Eszerint nem azt kapjuk, amit érdemlünk, hanem épp az ellenkezőjét. Büntetést érdemlünk, és megbocsátást kapunk, Isten haragja járna nekünk, de ő a szeretetét kínálja. A fajok, kultúrák, osztályok, nyelvek, vallások által megosztott világban Jézus a világegyetem leghatalmasabb energiáját, a kegyelem erejét engedte szabadon. Ez ad új reményt az erőszakos és megosztott világnak. Nem is tudnék Indiánál jobb laboratóriumot elképzelni a kegyelem tesztelésére, ahol olyan kiszámíthatatlanul keverednek kasztok, nyelvek, fajok és vallások. Azt már tudjuk, hogy néz ki a kegyelem alternatívája: nézzetek ki az ablakon, talán még most is látszik a füst, ami az ostrom alatt álló mumbai szállodákból száll fel. A kérdésem csak az: tudjuk-e, hogyan nézne ki itt a kegyelem? Ahhoz nincs szükségünk kegyelemre, hogy megértsük egymást valakivel, aki hasonlít ránk és mindenben egyetért velünk. A kegyelem próbája a különbözőség: a brahmin mellé vetődő dalit, az abortuszpárti vagy homoszexuális aktivista, aki bigottnak és szűk látókörűnek tart, a Pakisztánból ideköltözött szomszéd. Hogyan működhet a kegyelem ezekben a helyzetekben a valóságban? Én Jézus életében keresem erre a választ, hiszen mégiscsak ő engedte ki a palackból ezt az ellentétes erőt. Jézus azzal kezdte nyilvános szereplését, hogy a szülővárosában elment a zsinagógába, és felolvasta a következő idézetet Ézsaiás próféta könyvéből: Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét. Miközben minden szem rászegeződött, Jézus drámai bejelentést tett: „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.” Az egybegyűltek bizonyára felismerték, hogy az idézett szakasz Ézsaiás Messiásra vonatkozó jövendölése, Lukács mégsem számol be arról, hogy bárki is felháborodott volna Jézus szavain. „Mindnyájan egyetértettek vele, majd elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti.” Néhány perccel később azonban lincselők csürhéjévé alakult át az ámuldozó tömeg, és le akarták lökni Jézust egy szikláról. Miért? Mert volt mersze olyan példákat említeni az Ószövetségből, amelyekben Isten kegyelemmel fordult Izrael két ellensége felé. Az egyik az éhező föníciai özvegy, a másik a leprás szíriai hadvezér. Ezzel azt a nagyon is emberi késztetést leplezte le, hogy az egyik embercsoportot a másik fölé helyezzük. A zsidók mindaddig szívesen hallgatták Jézust, amíg arról beszélt, hogy ők maguk a foglyok, akikre szabadulás vár, és az elnyomottak, akik megszabadulhatnak a római elnyomástól. Isten kiválasztott népeként ragaszkodtak előjogukhoz, és haragudtak, ha ebből másoknak is részt tulajdonított valaki. Ők annak örültek volna a legjobban, ha a János 3,16 így szól: „Mert úgy szerette Isten a zsidókat...” - nem pedig „a világot”. Jézus idejében mindenki ismerte a rangsort, hiszen az istenfélő zsidó férfiak minden áldott nap hálát adtak Istennek azért, mert nem rabszolgának, nőnek vagy pogánynak születtek. Ti itt Indiában szintén beleszülettetek egy rangsorba, és ez egész életetekre megbélyegez benneteket. Bár az évek során enyhült valamelyest a kasztrendszer, minden dalit tapasztal diszkriminációt, ami a brahminokat elkerüli. Lehet, hogy a brahminok gyerekei a dalitok gyerekeivel játszanak, de megérinteni már nem merik egymást - ez abból a korszakból maradt fent, amikor még érinthetetleneknek hívták a dalitokat. Ahogy az én hazámban, a sötét bőrűek itt is olyan akadályokba ütköznek, amelyek a fehér bőrűeket
nem érintik. Szégyen, hogy az egyházban is sokszor követjük ezt a gyakorlatot, és rangsoroljuk egymást. Olykor a társadalmi előítéleteket utánozva, olykor sajátokat kreálva. A legutóbbi felmérés szerint a világon harmincnyolcezer különböző felekezet létezik. Egészen addig harminchétezerkilencszázkilencvenkilenc volt, amíg valaki úgy nem érezte, hogy jobban látja az igazságot, és az ő gyülekezete tisztább a többinél. Ezért új felekezetet vagy szektát alapított. Ismerek valakit, aki egész Amerikában nem talált kellően tiszta gyülekezetet magának, ezért Ausztráliába költözött, ahol szintén nem bukkant még rá egyre sem, amely helyes teológiai felfogással rendelkezne. Végül saját gyülekezetet alapított. Az utolsó hírek szerint hárman maradtak: egy idős, Parkinson-kóros férfi, az ismerősöm és a felesége. A két férfi felváltva prédikált egymásnak (a nőknek itt nem engedik meg a tanítást). Jézus „kegyelemmel és igazsággal teljesen” érkezett közénk, írja János az evangéliuma előszavában. A harmincnyolcezer felekezet léte - hogy a hitvallások, zsinatok és vallásháborúk történetét ne is említsük - bizonyítja, milyen messzire képesek elmenni a keresztények az igazságért vívott harcukban. Bárcsak a kegyelem közvetítésébe is ennyi energiát fektetnének! Még ha sikerül is egy-egy gyülekezetnek egybegyűjteni különböző bőrszínű és társadalmi osztályba tartozó hívőket, előbb-utóbb ott is kialakul valamiféle „lelki'' rangsor. A teológiai végzettséggel rendelkezők lenézik a többieket. A lelki ajándékok és a keresztény élet olyan egészséges, szükséges velejárói, mint az imádkozás, szép lassan versengés tárgyává válnak. A közösségbe belopakodik a törvénykezés szelleme, és a „lelki” keresztények enyhe megvetéssel szemlélik a többieket. Az utolsó alkalommal, amikor Jézus együtt imádkozik a tanítványaival, az egységükért könyörög: „hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”. Ez az ima sajnos egyelőre megválaszolatlan. Néhány éve előadást tartottam a szomszédos Mianmarban, azaz Burmában a World Vision konferenciáján. - Jó, ha tudja, hogy a jelen lévő lelkészek szinte mindannyian megjárták a börtönt a hitükért tájékoztatott a szervező, amikor meghívott. - Súlyos elnyomás alatt élnek. - Akkor a szenvedésről beszéljek? - Nem, nem, az már természetes része az életüknek - vágta rá. - Már megszokták. Azt szeretnénk, ha a kegyelemről beszélne. Tudja, nehezen jönnek ki egymással a különböző keresztény csoportok. Az egyház egysége, Jézus utolsó imája egy olyan csoda, amire még mindig várnunk kell. Volna-e erre jobb hely Indiánál? Egy indiai egyházi vezető említette egyszer, hogy egy kivételével minden olyan csoda megtörtént már a többi indiai vallásban is, ami a kereszténység követői között. Nemcsak a keresztények, hanem a hinduk és a muzulmánok is tapasztaltak már csodás gyógyulásokat. Nemcsak a keresztények számolnak be megváltozott életekről, hanem a buddhisták is. Egyetlen keresztény csoda létezik, aminek láttán elámulnak az indiaiak: amikor különböző nemű, bőrszínű, kasztú és társadalmi osztályú emberek egyetértésben élnek együtt. Pál, a dicséretes zsidó, aki naponta hálát adott azért, hogy nem rabszolgának, nőnek vagy pogánynak született, a kegyelem felszabadító erejét megtapasztalva már másképpen imádkozott. A galaták megosztott közösségéhez intézett szavai elképesztő átalakulásról tanúskodnak: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek
vagytok a Krisztus Jézusban.” Kívánom, hogy az indiai egyház képes legyen megmutatni a megosztott világnak, hogyan győzheti le a kegyelem ereje a széthúzás és megkülönböztetés emberi ösztönét. Szegények, foglyok, vakok, elnyomottak - Jézus első prédikációjából világossá válik, mennyire fordítva látta a világot. Boldogok a szegények, mondja a hegyi beszédben, és boldogok a szelídek, az üldözöttek, a gyászolók. Talán e szavak némi enyhülést és vigaszt nyújthatnak Indiának ezen a szomorú napon. S mintha Jézus a példázataiban is ugyanezt akarta volna hangsúlyozni: azok hősei is a legszegényebbek - ha úgy tetszik, a gettólakók - közül kerülnek ki. Az egyik példázat két emberről, egy gazdagról és egy sebekkel borított testű koldusról szól. Egyértelműen Lázár, a koldus a pozitív hős, a gazdagot még csak meg sem nevezi Jézus. Egy másik történetben két hivatásos egyházfi is elfordítja a fejét, amikor elhalad egy bűntény szerencsétlenül járt áldozata mellett, míg a vegyes származású eretnek, az irgalmas samaritánus jelenik meg pozitív hősként. Az egyik leghíresebb példázatában pedig nem az engedelmes, felelősségteljes, szüleit tisztelő báty, hanem a züllött, lázadó, tékozló fiú példáját állítja elénk. Jézus nemcsak a példázataiban, hanem a kapcsolataiban is hasonló, fordított mintát követ. Egyszer végigböngésztem az evangéliumokat, és készítettem egy táblázatot Jézus ismerőseiről. Kevés kivételtől eltekintve azt találtam, hogy minél igazabb, lelkiismeretesebb, becsületesebb valaki, annál jobban kerüli Jézust. Minél erkölcstelenebb, felelőtlenebb, megvetettebb - vagyis minél kevésbé hasonlít Jézushoz -, annál jobban vonzódik hozzá. (Vajon Jézus követőihez miért viszonyulnak pont fordítva az emberek?) A kegyelem ingyen ajándéka mindenkinek jár, aki elfogadja, de sokszor épp azok nyújtják ki érte a kezüket, akik máshová már nem tudnak fordulni. Remek példa erre a János evangéliuma negyedik fejezetében megismert nő, aki szinte semmiben nem hasonlít Jézushoz. Az asszony megvetett samaritánus, a faji előítéletek áldozata, ezért igencsak meglepődik, amikor Jézus leereszkedik hozzá és szóba áll vele. Hát még akkor, amikor az ő „tisztátalan” korsójából kér inni! A tanítványok még inkább megdöbbennek azon, hogy a kulturális szabályokat áthágva Jézus egy idegen nővel társalog. Ha a falubeliek látták, valószínűleg azt gondolták, hogy elment az esze, hogy ezzel a nővel diskurál. Hiszen öt férje volt, és akivel most él, az még csak nem is a férje! (Egyes tudósok szerint azért megy a nő egyedül, a forró déli órában a kúthoz, mert a többi asszony kiközösítette - ők ugyanis a hajnali hűvösben, csoportosan jártak vízért.) Az asszony tehát minden szempontból különbözik Jézustól: származását, társadalmi és erkölcsi státusát, valamint vallását tekintve egyaránt. Jézus rá is mutat ezekre a különbségekre. Nem hagyja magát eltéríteni, hiába beszél a nő híres ősökről és az istentisztelet helyéről. Jézus kitartóan a szomjúságról, az egyik legalapvetőbb emberi szükségletről beszél neki, ami minden emberre jellemző. Nem véletlenül foglalkozik szó szerinti és átvitt értelemben is a szomjúság kérdésével. Hiszen minden szexuális késztetésünk, függőségünk végső soron nem más, mint egy hamis isten, amellyel képtelenek vagyunk a legmélyebb szomjunkat oltani. De Jézus mesél a nőnek az élő vízről, amelyre igazán szükségünk van. Ez az egyetlen eset a négy evangéliumban, amikor Jézus Messiásnak nevezi magát. Így lesz ez a nő az első misszionárius, noha valószínűleg egyetlen általam ismert szolgálatba sem vennék föl munkatársnak. Jézus azonban jól döntött, hiszen - bár senki sem gondolta volna róla - az asszony
bizonyságtételének hatására sok samaritánus kezdi el követni Jézust. „Ez az ember tényleg a világ Megváltója!” - ujjonganak. Az asszonynak köszönhetően találkoznak végre valakivel, aki nem Isten ítéletét, hanem mindent átformáló szeretetét kínálja nekik, és nemcsak azt látja, honnan jönnek, hanem azt is, hogy hová juthatnak el. Jézus minden bizonnyal azért mondta el ezeket a példázatokat, és azért fordult a kitaszítottak felé, mert rá akart mutatni, hogy mi emberek ösztönösen osztályozzuk, rangsoroljuk magunkat. A hegyi beszédből egyértelműen kiderül, hogy éppen azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik úgy érzik, már megérkeztek. Hiszen épp a kegyelemről maradnak így le. Az élő vízből csak az kér inni, aki szomjúságot érez. A kegyelem, amely képes áthidalni a népek, osztályok és teológiai rendszerek közötti különbségeket, és képes oltani az erkölcsi vagy társadalmi okból kitaszítottak szomjúságát, az elnyomottnak és az elnyomónak is reményt kínál. Lukács mindkettőt bemutatja, amikor Jézus jerikói látogatásának történetét beszéli el (Lukács 18-19. fejezet). Bartimeusnál keresve sem találhatnánk alkalmasabb személyt az elnyomottak helyzetének bemutatására. Ő is koldulásból élt, mint sok indiai rokkant és szegény. Mivel vak volt, nem is igen lett volna más lehetősége abban a korban. Ráadásul még a neve is azt jelentette, hogy „a szenny fia”, tehát akárhányszor a nevén szólították, az felért egy sértéssel. Bartimeus a világ kitaszítottjainak jelképe azoké, akik nem boldogulhatnak segítség nélkül. „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” - kiált Bartimeus, amikor Jézus elhalad mellette, de a követők megpróbálják elhallgattatni. Az emberek szégyellték az ilyen koldusféléket. Jézus ekkor már népszerűsége csúcsán járt, és nyilván sűrű volt a programja. Ne zavard a híres rabbit! Sok dolga van! De mi lehetett volna fontosabb Jézus számára, mint hogy megkönyörüljön egy vak kolduson? Megállt, odaszólt a kiáltozó Bartimeusnak, és ott helyben meggyógyította. Egyedül az ő nevét ismerjük azok közül, akiket meggyógyított. A Jézus példáját követő egyház igazán szépen képviseli Isten kegyelmét az elnyomottak között. Bárhol járok is a világban, ezt látom. Saját hazámban egyházi csoportok építik újjá a Katrina hurrikán által lerombolt házakat, Afrikában segélyszervezetek gondoskodnak az AIDS-árvákról, a világ legelhagyatottabb tájain missziós kórházak és iskolák épülnek. Az elmúlt hetekben itt, Indiában is számtalan hasonló példát láthattam. Említettem dr. Brandet és a leprások között végzett munkáját. Ennek a betegségnek a megismerését és kezelési módját elsősorban misszionáriusoknak köszönhetjük. Nem feltétlenül azért, mert ők a legjobb orvosok és tudósok, hanem mert egyedül ők voltak hajlandók leprásokat szolgálni és megérinteni. Épp ma délelőtt láthattam, milyen munka folyik dr. Stephen Alfred AlDS-kórházának köszönhetően, ugyanis a feleségemmel és két szociális munkással meglátogattuk a nyomornegyedben élő betegeket. Miután valaki megkapja a diagnózist, ezek a szociális munkások mindennap meglátogatják a családot, és segítenek nekik megtanulni a biztonságos érintkezést és a gyógyszeradagolást. Az állam soha nem tudná finanszírozni azt a fajta személyre szóló ellátást, amit az egyház biztosít. Az indiai egyház büszkén ápolja az oktatási és az orvosi szolgálat hagyományát. Bár a keresztények mindössze a népesség két-három százalékát teszik ki, az ország egészségügyi ellátásának egyötödét ők
irányítják. A legjobb iskolák tartoznak hozzájuk, és nekik köszönhetően ma már a dalitok is részesülhetnek oktatásban. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egyes, a szegények számára létrehozott iskolákban és kórházakban bevezettek néhány változást, hogy fizetőképes diákokat és szülőket is odacsalogassanak. Azért imádkozom, hogy képesek legyetek ellenállni ennek a csábításnak, és kövessétek továbbra is Jézus példáját, aki a vak Bartimeusnak, a szenny fiának szolgált. Lukács szerint Jézus nem szándékozott elidőzni Jerikóban, de a Bartimeussal való találkozás miatt lassabban tudort áthaladni a városon. Egy másik találkozás azonban az egész programját átalakította. Zákeus az elnyomók oldalán állt, ő volt a régió fő vámszedője. A rómaiak nevezték ki, így a helyiek jogosan tekintették kollaborálnak. Hiszen elvette a zsidók pénzét, és átadta a megszállóknak, akik katonai erővel uralkodtak fölöttük. Lukács megemlíti, hogy Zákeus felmászott egy fára, mert alacsony termete miatt nem látott el a tömeg fölött. Talán a fán érezte magát biztonságban, tudván, mit gondolnak róla az emberek. Jézus azonban pillanatok alatt leleplezte: megállította a menetet, és odaszólt a vadfügefa levelei között rejtőző kistermetű embernek: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” A sokaság meg is lepődött ezen, hiszen ők bizony be nem tették volna a lábukat egy vámszedő házába! Ami ezután következik, abból megtudjuk, hogyan lehet nagyobb igazság a földön: hitre kell vezetni az elnyomókat! Zákeust olyannyira megindította Jézus gesztusa, hogy fele vagyonát azon nyomban odaígérte a szegényeknek, és megfogadta, hogy négyszeresen visszafizeti a kárát mindenkinek, akit becsapott. A tömeg zúgolódik, és ez is elárul valamit: az elnyomókat jóval nehezebb kegyelemben részesíteni, mint az elnyomottakat. Egész Indiát megrázta, amikor 1999-ben egy hindu fanatikusokból álló csőcselék megtámadott egy ausztrál misszionáriust. Graham Staines leprások között dolgozott Orissa államban. Grahamet és két fiát - akik tíz- és nyolcévesek voltak - elevenen felgyújtották a furgonjukban. Mindenki biztosra vette, hogy Gladys, az özvegy visszaköltözik Ausztráliába, de ő még öt évig itt maradt és folytatta a férje munkáját. - Megbocsátottam a gyilkosoknak - mondta, amikor kegyelemért folyamodott a támadóknak. - Nincs bennem keserűség, mert a megbocsátás gyógyulást hoz. Ennek az országnak ki kell gyógyulnia a gyűlöletből és az erőszakból. Mielőtt visszavonult, még felügyelte egy új leprakórház, a Graham Staines Emlékkórház megépítését. Az indiai kormány a második legmagasabb állami kitüntetéssel ismerte el egy idegen, Gladys Staines tevékenységét. Tavaly öt muzulmán szélsőséges fiatal érdeklődést mímelve beépült egy keresztény bibliatanulmányozó csoportba Törökországban. Előre kitervelték a támadást, három keresztény munkatársat kínoztak és öltek meg. Egyikükkel, egy német misszionáriussal százötven késszúrással végeztek. Az ő özvegye is pontosan úgy viselkedett, mint Gladys Staines: megbocsátott azoknak, akik ilyen kegyetlenül meggyilkolták a férjét. Jézusnak a kereszten elhangzott szavait idézte: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek". A török napilapok címoldalon közölték a hírt. A kegyelem ragyogó példája volt ez egy olyan országban, ahol régóta megszokott az örmény és kurd lakossággal szembeni erőszak.
Amikor a világ azt látja, hogy az elnyomókat érdemtelenül kegyelemben részesítjük, elcsendesedik. Nelson Mandela is a kegyelemről adott leckét, amikor huszonhét év után kiszabadult a börtönből, és megválasztották Dél-Afrika elnökének. A beiktatási ceremóniára meghívta a börtönőrt, és fehér bőrű afrikai rendőröket kért fel testőrnek. Ezután kinevezte Desmond Tutu érseket a Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelődésért kormánybizottság élére, amely arra volt hivatott, hogy bosszúvágy nélkül fedje föl az elnyomás rémségeit. A bizottság szabályai szerint ha valaki a vádlóival találkozva kész volt részletesen beismerni bűnét, akkor nem indítottak ellene eljárást. Egyesek tiltakoztak ugyan a bűnözők szabadon bocsátása ellen, Mandela kitartott amellett, hogy gyógyulásra nagyobb szüksége van az országnak, mint igazságszolgáltatásra. Az egyik ilyen meghallgatás a következőképpen zajlott: Egy van de Broek nevű rendőr idézte fel azt az esetet, amikor rendőrtársaival lelőtt egy tizennyolc éves fiút, majd, mintha egyszerűen csak húst sütögetne, elégette a holttestet, hogy megsemmisítse a bizonyítékokat. Van de Broek nyolc évvel később visszatért ugyanahhoz a családhoz, és az apát is letartóztatta. A feleségének pedig végig kellett néznie, ahogy a rendőr a férjét egy farakáshoz kötözi, benzinnel leönti és felgyújtja. A tárgyalóteremben a légy zümmögését is lehetett hallani, amikor az idős asszony, aki előbb fiát, majd férjét is elveszítette, szólásra emelkedett. - Mit kíván van de Broek úrtól? - kérdezte a bíró. Az asszony azt kérte, hogy van de Broek menjen vissza oda, ahol elégette a férjét, és szedje össze a hamvait, hogy méltón eltemethesse. A rendőr lehajtott fővel beleegyezett. Az asszonynak azonban volt még egy kérése: - Van de Broek úr az egész családomat elvette tőlem, bennem mégis maradt szeretet. Szeretném, ha havonta kétszer meglátogatna a gettóban, és velem töltené a napot, hogy az anyja lehessek. És szeretném, ha tudná, hogy Isten megbocsát neki, és én is megbocsátok. Szeretném átölelni, hogy tudja, valóban megbocsátok. Miközben az idős asszony elindult a tanúk padja felé, a teremben néhányan spontán elkezdték énekelni az „Ó, érthetetlen kegyelem” című keresztény éneket. Van de Broek azonban nem hallhatta a himnuszt, mert az események hatására elveszítette az eszméletét. Aznap tehát senki nem szolgáltatott igazságot Dél-Afrikában, de a bizottság működésének elkövetkező gyötrelmes hónapjai során sem. Nagyobb dolog történt itt igazságszolgáltatásnál, az ország megtette az első lépést a megbékélés útján. A nemzetek jogosan szolgáltatnak igazságot, mint ahogy a mumbai vérengzést is ez követi majd. Az igazságszolgáltatás azonban előbb- utóbb zsákutcába vezet. Igaza volt nagyra becsült vezetőtöknek, Mahatma Gandhinak, aki azt mondta: „Szemet szemért, fogat fogért, és hamarosan az egész világ vak lesz és fogatlan.” Jézus életében és halálában is más utat mutatott, a kegyelem nem e világi útját. Nekünk, követőinek az ő nyomában kell járnunk. „Ne győzzön le titeket a gonosz, hanem ti győzzétek le a gonoszt a jóval!” - mondja Pál apostol. A gonoszt azonban csak akkor győzheti le a jó, ha a sértett fél elnyeli, megemészti, és nem hagyja továbbterjedni a sértést. Erre adott példát Jézus életében és halálában
egyaránt, és ezt látjuk Orissában, Törökországban és Dél-Afrikában is. Nekünk, Jézus követőinek az a feladatunk, hogy továbbadjuk ezt a kegyelmet, hadd szabaduljon el hatalmas ereje megfáradt, dühös bolygónkon! Bárcsak az egyház is arról lenne nevezetes, hogy szabadon kiárasztja Isten kegyelmét bűnösökre, gazdagokra, szegényekre, a sötétben kóválygókra, a kitaszítottakra, az ellenkező véleményen lévőkre, az elnyomottakra és az elnyomókra egyformán!
Utószó Hogy kerülök folyton ilyen veszélyes helyzetekbe? - töprengtem, amikor a gépem felszállt a zaklatott Indiában, s elindult coloradói otthonom felé. A kérdést minden kimerítő utamat követően fel szoktam tenni magamnak. Egyrészt én is ugyanazon okból kelek útra, mint bárki más. Vonz a szépség, a kaland, kiszélesednek a határaim, saját kultúrámat is új szemmel látom. Emellett újságíró vagyok, tehát folyton új élményekre van szükségem, nehogy kifogyjak a mondanivalóból. Láttam, ahogy az első reggeli napsugarak megérintik a Tadzs Mahalt, és ahogy egy végtelenül hosszú antilopcsorda végigkígyózik a Serengeti Nemzeti Parkon. Kocogtam a fogcsikorgató hidegben a moszkvai Vörös téren, és búvárkodtam a Nagy Korallzátonyon Ausztráliában. Japánban udvarias és előzékeny viselkedést tanultam. Ott még a benzinkutas is fehér kesztyűt visel, meghajol, amikor behajtunk, és nem vár borravalót, amiért lemossa a szélvédőt és a fényszórót. A közel-keleti vendégszeretetből is volna mit elsajátítanunk. Előbb-utóbb azonban elhalványul az utazás fénye, különösen szeptember 11. óta. A biztonsági ellenőrzések sora, amikor le kell venni cipőt, övet, órát, ki kell pakolni az aprópénzt, a laptopot, a hajzselét és minden folyadékot. A külföldi utakat az egészségem is megsínyli. A tizenkét óránál hosszabb repülőutakon rendszerint begyullad a torkom. Mivel nem tudok repülőn aludni, csak üldögélek és olvasok csendben, s közben érzem, ahogy kiszárad a torkom és a szemem. Számos fejlődő országot bejártam, ahol szinte elviselhetetlen a forgalom és a levegőszennyezés, az élelmiszer pedig gyanús. Az előadásokon akadozik a légkondicionálás és a hangosítás, a dedikáláson szinte fojtogat a tömeg. Amikor már-már annyira megsajnálom magam, hogy örökre elfelejtek minden utazást, belebotlom egy ápolónőbe, aki távoli kis falvakban AIDS-betegeket kezel, és naponta négy-öt órát motorozik a sáros földúton. Ilyenkor szokott eszembe jutni egy másik, mélyebb ok, amely világjárásra indít, és ami e könyv megírására késztetett. A valódi, működő hitet keresem a világban. Mit találtam ezen a tíz utamon, amelyről ebben a könyvben beszámoltam? A gyászoló Virginia Tech Egyetemen és a lebombázott Mumbaiban egyfajta menedéknek láttam az egyházat, ahol vigaszra találnak a gyászolók. Míg az imádság gyógyulásban játszott szerepéről megoszlanak a tudományos vélemények, azt minden kutatás alátámasztja, hogy a sérült személy egy támogató közösség segítségével tud a legkönnyebben meggyógyulni és visszatalálni az életbe. Nem úgy vagyunk megalkotva, hogy egyedül is meg tudjunk birkózni a fájdalommal. Az egyház mind a virginiai Blacksburgben, mind az indiai Mumbaiban szélesre tárja a kapuit a szenvedők előtt. Mindemellett annak is tanúja lehettem, hogy az egyház úgy képes szembesíteni a gonosz világ valóságával, hogy közben ellenáll a bosszúvágynak. A terrorizmus és őrület által meggyötört világnak mindennél nagyobb szüksége van az egyházra, hogy láthassa: a kulturális, etnikai, kasztbeli különbségeket másképpen is lehetséges kezelni. Kétségtelen, hogy az egyház időnként többet tesz a probléma, mint a megoldás érdekében. Ezt a Bibliaövezet szubkultúrájában tanultam meg, amely egyik kezével a szegregációba, a másikkal a Biblia tévedhetetlenségébe kapaszkodott. Néha viccesen mesélem, hogy egy toxikus gyülekezet hatására az „elvonón” kötöttem ki, és az egyház történelmi tévedéseit írásaimban is sokkal inkább
kiemelem, mint tagadom. A bibliai főiskolára - vagy ahogy elneveztem, a „burokba” - visszatérve ismertem föl, hogy ha a világtól elzártan próbálunk keresztény életet élni, besavanyodunk. Ha megnézem, mit kifogásolt Jézus a farizeusok viselkedésében, végső soron egyetlen mondatban össze tudom foglalni a lényeget: a farizeusok túl sok időt töltenek egymás társaságában. Ennek következtében pedig - akár zsidó, akár keresztény farizeusokról beszélünk - elhanyagolják a világ dolgait, beszűkül a látókörük, és egymással versengve próbálnak meg valamiféle mesterkélt vallásosságot kialakítani. Hálás vagyok mindazért, amit a bibliai főiskola burkából magammal hozhattam: az önfegyelemért, az életem véges voltának felismeréséért, a Jézus iránti elkötelezettségem kialakulásáért. A memphisi Egyházi Egészségközpont és Scott Morris kiváló példa arra, ahogy alternatív gondolkodásmódjával képes megoldást találni egy óriási szociális problémára, és sok-sok önkéntest meggyőzni arról, hogy cselekedetekre váltsa a hitét. Az igazság kedvéért azt sem hallgathatom el, hogy vannak olyan évfolyamtársaim a bibliai főiskoláról, akik ma árvízkárosultaknak segítenek a Fülöp-szigeteken, angolt tanítanak Kínában, berendezést szállítanak perui iskoláknak és kórházaknak, és dél-afrikai börtönök foglyait látogatják. A burokjellegű intézmények mindaddig egészséges célt szolgálnak, amíg a „kinti” életre készítenek fel. A szenvedélybetegekkel és prostituáltakkal készített interjúimban számtalan szívszaggató történetet hallottam a gonoszság pusztító erejéről - és arról, hogyan képes Isten ereje felülkerekedni ezen a gonoszságon. Bárcsak Christopher Hitchens és Richard Dawkins is hallhatná, hogyan alakul át a társadalom kitaszítottjainak az élete, miután a lehető legmélyebbre kerülnek! Azoké, akik azt állítják, személyesen Isten és az ő hatalmas kegyelme mentette meg az életüket. Mire megyünk Istennel? Ő szabadított ki a szexrabszolgaságból és a kábítószerfüggőségből. Ő adta vissza az életemet. A szkeptikusok nyilván másképp, pszichés és szociális okokkal magyaráznák e változásokat. Csakhogy ha az ember egész délután tucatszámra hallja az efféle történeteket, hajlamos elvetni ezeket a racionális érveket. Maga Jézus sem igen bizonygatta a teológiai igazságait, egyszerűen csak megváltoztatta az emberek életét. A spektrum másik végén ott van C. S. Lewis, az irodalmár, aki a tudomány kifinomult világában élt és dolgozott. Ennek a közegnek is megvannak a maga gonoszságai: az önelégültség, a sznobizmus, az arrogancia, a rosszindulat. Bár Lewis logikai érvekkel és „bizonyítékokkal” is alátámasztotta hitét, azok, akik megtérése előtt és után is ismerték, az életét tekintik a legmeggyőzőbb bizonyítéknak. „Ő a leghitelesebb megtért ember, akit ismerek’' - jellemezte egy ismerőse. Kínában egy másfajta változásról kaptam képet, ami az egész társadalmat áthatja. Jézus kicsi, jelentéktelen dolgokhoz hasonlította Isten országát: a sóhoz, a kovászhoz, egy fűszernövény parányi magjához. Mintha csak azt akarta volna a lelkünkre kötni, hogy ne számokban mérjük az evangélium hatását. Azok, akik a merev gondolkodású ateista, kommunista országokba látogatnak, akár meg is fordíthatják a kérdést: Mire megyünk Isten nélkül? A legtöbb kínai otthonban még ma is Mao néz le a falról, bár a többség elismeri, hogy a vezérnek nem sikerült eltüntetnie Istent az országból. Az ember ösztönös késztetését, hogy valamit imádjon, a vezér saját magára irányította, személyi kultuszt vezetett be, de ezzel az erkölcsöt és az erényt is gyökerestől szakította ki. Hogy mit számít a hit? Elég a múlt századra visszagondolnunk, hogy lássuk az elszomorító bizonyítékot: finoman szólva, nagyon is
számít, ha hiányzik. Sztálin és Mao, a vallás két megrögzött ellenzője összesen százmillió honfitársa haláláért felelős. A „vasfüggöny” ezzel szemben akkor omlott le, amikor a keresztények gyertyával a kezükben, hívő énekeket énekelve kivonultak az utcára. És a média radarjait kicselezve még Mao Kínájában is vallási ébredés tört ki, ami talán egész Ázsia és a világtörténelem számára is új irányt jelöl ki. A nyugati hatalmak Irakban és Afganisztánban fájdalmak és komoly veszteségek árán tanulták meg: az erővel kikényszerített változás ritkán vezet eredményre. Ugyanakkor az a hit, amelyik alulról építkezve, fokozatosan, kényszer nélkül halad végig a társadalmon, valódi változást képes elérni. A kereszténység is így terjedt el a Római Birodalom keleti határain túllépve, ám egy ideiglenes diadalmenetet követően ismét kisebbségbe került a közel-keleti régióban. De azzal a könyörülettel, amellyel a társadalom kitaszítottjai felé fordulnak, és amilyen tisztelettel bánnak a nőkkel az ott élő keresztények, talán hosszú távon többet tesznek a demokratikus értékek elterjedéséért, mint bármiféle politikai módszer előírásai. Azon országok közül, ahova ellátogattam, Dél-Afrika szolgált a legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb élményekkel. Nelson Mandela joggal kérdezhette volna meg, hogy „Mire megyünk Istennel?”, miután huszonhét évet töltött börtönben egy olyan rezsimben, amely a Bibliával igazolta a rasszizmust. Mandela mégis kitartott a hitben, és a Desmond Tutu érsek által megtámogatott erkölcsi tekintélyével békés átmenetet biztosított hazája számára, noha mindenki vérfürdőt jósolt. DélAfrikában ma virágzik az egyházi élet, és sok különböző származású ember igyekszik együttes erővel megbirkózni a szegénység, az AIDS, a bűnözés és a korrupció problémájával. A „Mire megyünk Istennel?” kérdést felvetve sokan arra keresik a választ, hogy miért nem avatkozik be Isten közvetlenebb módon, erőteljesebben az életünkbe. Miért engedte meg Hitlernek, Sztálinnak, Maónak, hogy ekkora kárt okozzon? Miért nem vállal tevékenyebb szerepet a történelemben? Erre több válasz is eszembe jut. Az Ószövetség szerint volt idő, amikor Isten igencsak aktív és határozott szerepet vállalt, mégsem lett nagyobb Izrael hite. És ahogy azt a földi hatalmak már megtanulták, a kényszer és a szabadság nemigen fér meg egymás mellett - ha az egyiket hangsúlyozzuk, a másik gyengül. Isten következetesen az emberi szabadság felé hajlik. Végső soron azonban nem tudhatjuk biztosan a választ, és csak egy-egy pillanatra nyerhetünk bepillantást Isten tervébe. Ki tudja, mi okból, de Isten elsősorban hozzánk hasonló, egyszerű embereken keresztül akarja megmutatni magát. Élénken emlékszem, milyen határozottan jelentette ki Joanna a Pollsmoor börtönben végbement változások kapcsán: - Nos, Philip, természetesen Isten már korábban is ott volt abban a börtönben. Nekem csak az volt a dolgom, hogy láthatóvá tegyem. A „Mire megyünk Istennel?” kérdése nyitott kérdés. A választ Isten bennünk, követőiben rejtette el. Miközben a világ szeme rajtunk van, nekünk kell bemutatnunk, hogy a hitnek van ereje és változáshoz vezet. Tíz olyan helyszínről tudósítottam, ahol saját szememmel láthattam a kérdésre adott választ ami talán nem tökéletes, hiszen egyszerű emberekre bízatott, de a maga módján a remény és a változás illatát árasztja. Bárcsak minél messzebbre elérne ez az illat!
Megjegyzések [←1] Jelentése: kegyelem.
[←2] Vas István fordítása.
[←3] A maoista vezetők még 1950 nyarán fölszólították a protestáns lelkészeket és hívőket, hogy függetlenítsék magukat mindenféle külföldi befolyástól. Így - az elzárkózás vezéreszméjének jegyében - meghatározták a protestáns keresztények hármas feladatát az új Kína építésében, amely az önkormányzás, az önellátás és az önhirdetés elvén alapul. Ezt testesítette meg a Peking által létrehozott „Három Ön Mozgalom”. 1951 áprilisában százötven protestáns vezető minden kapcsolatot megszakított a külföldi missziókkal. 1954 júliusában pedig Pekingben megalakult a kínai protestantizmus országos szervezete, a Kínai Protestáns Egyházak „Három Ön Hazafias Mozgalmának Bizottsága”. (A szerk.)
[←4] Allen Yuan 2005-ben, találkozásunk után másfél évvel távozott el az élők sorából.
[←5] A kommunista párt szempontjából ez veszélyeket is rejthet magában. A Freedom Watch nevű humanitárius szervezet felmérése szerint 2009-ben a nyolcvankilenc „szabad” országból nyolcvanegy túlnyomórészt keresztény hagyományokkal rendelkezik.
[←6] Az emberiség felszámolása című könyvében C. S. Lewis hasonlóan figyelmezteti a posztkeresztény társadalmakat, amelyek meg akarják semmisíteni erkölcsi gyökereiket. „Mellkas nélküli embereket gyártunk, de erényességet és vállalkozó szellemet várunk el tőlük. Legyintünk a becsületre, de meglepődünk, amikor árulókra bukkanunk köreinkben. Saját kezűleg heréljük ki a lovakat, majd szaporodásra buzdítjuk őket.” [Budapest: Harmat, 2007. 29. old.]
[←7] A neveket természetesen megváltoztattam.
[←8] A szexmunkások között szolgáló hívőktől tudom, hogy a megtérők közül sokan visszatérnek előző életformájukhoz. Idővel értesültem arról, hogy Sandra, a szőke ausztrál lány is közéjük tartozik. Miután Európába költözött és beiratkozott a teológiára, egyre jobban hiányoztak neki múltja izgalmai. Mivel semmiféle végzettséggel nem rendelkezett, úgy érezte, egyetlen dologhoz ért: hogy a testével örömöt szerezzen a férfiaknak. Végül hazament Ausztráliába, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
[←9] A csendes bolygó, Perelandra és A rettentő erő - C. S. Lewis mindhárom regénye megjelent magyar nyelven a Harmat Kiadó gondozásában.(A szerk.)
[←10] J. R. R. Tolkien így magyarázta a Lewisszal szemben táplált ellenséges érzelmeket: „Oxfordban kétféle irodalmat néznek el az embernek, ha azt szerzőként jegyzi. Írhat a saját kutatási területéről, legyen az irodalom, természettudomány vagy történelem. Ezenkívül írhat krimit, mert az influenzát minden professzor elkapja néha, és hát muszáj olvasnia valamit az ágyhoz kötött betegnek. Azt viszont soha nem nézik el az embernek, ha népszerű irodalmat ír, mint amilyen teológiai könyveket publikált Jack is. Ha ráadásul nemzetközi sikert is arat vele mint ő -, azt pláne nem bocsátják meg neki!”
[←11] Philip Roth: Szégyenfolt (Ford.: Sóvágó Katalin), Budapest: Európa, 2003. 440. old.
[←12] 1960. február 1-jén négy fekete bőrű diák bevonult egy fehérek számára fenntartott étterembe, és ezzel egy mozgalommá terebélyesedő ülősztrájk vette kezdetét. (A ford.)
[←13] Látogatásunk után nem sokkal a H1N1 vírus (amit helytelenül sertésinfluenzának neveznek) bolygatta föl a közösség életét. Egyiptom muzulmán többségű kormánya egy gyors döntéssel elrendelte az országban található összes - háromszázötvenezer - sertés levágását, noha igazolt megbetegedést még nem is regisztráltak. Tekintve, hogy a muzulmánok nem tartanak és nem fogyasztanak sertést, a döntés kizárólag a keresztény kisebbséget érintette. Mivel a szemétválogatásból élő szegények ettől kezdve nem tudtak mit kezdeni a szerves hulladékkal, Kairó utcáit ellepte a rothadó szemét. Ez odavonzotta a patkányokat, s gyorsabban terjedtek a betegségek. Sok szegény család, aki addig szemétválogatásból és a sertések eladásából élt, valamint sertéshúst fogyasztott, elvesztette a megélhetését.
[←14] Szász Imre fordítása. Forrás: www.mek.oszk.hu
