PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations. Pro Deo State University PDSU ON LINE PUBLISHERS DEPARTMENT

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations

Pro Deo State University PDSU ON LINE PUBLISHERS DEPARTMENT

Pétervári Zsolt

Az ellenállás joga TANULMÁNY


ELECTRONIC EDITION

1


Second edition © Pro Deo State University Faculty of Political Sciences and International Relations Department of European Studies Pétervári Zsolt 2012. (First edition: 2007 - Budapest) Published by the On Line Publishers Department of Pro Deo State University 7, Pulaski Street, Auburn New York 13021 United States of America ® Registration Number: KMFAP-PDSU 2012/09 – 05. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, without prior permission of the publishers.

2


I. Bevezetés A nyári politikai uborkaszezont követő ősz, habár mindeddig nem bizonyult annyira forrónak, mint amilyenre sokan számítottak, az év hátralévő részére kemény küzdelmet ígér. Az egymással párhuzamosan zajló kormányzati reformok következtében mindeddig példátlan mélységig süllyedt népszerűsége a balközép koalíciót egyre hasonlatosabbá teszi a rendszerváltás „kamikáze”-kormányához. Valóban rendszerváltást ígér mindkét nagy politikai erő: a „baloldali” az államháztartási részrendszerek átalakítása útján, a „jobboldali” – ha tehetné – a közjogi konstrukció megváltoztatásával képviselné a jelenlegi (kimondva kimondatlanul) mindkét fél által (bár más-más okokból) működésképtelennek nyilvánított viszonyokat. Az Országgyűlésből a miniszterelnök beszéde alatt kivonuló, a kétharmados törvények módosítási tervezeteinek egyikét se támogató, az önkormányzatokban a központi átalakítási tervek megakasztását ígérő FIDESZ szinte teljes egészében a dualizmus korabeli obstrukciós hagyományok követőjeként jelenik meg, ezzel szemben a politikai élet másik térfelén lévő szociálliberális kormány mind népszerűtlenségében, mind reformjainak radikális és kidolgozatlan jellegében mintha a polgári radikálisok mezét öltötte volna fel. Mindeközben a két véglet közt vergődő ország (minden látszat ellenére) csaknem egy évtizede mozdulatlan, míg térségbeli versenytársai szinte kivétel nélkül szárnyalnak. 3


Az alábbi elemzés nem a jelenleg zajló kormányzati reformsorozatot vizsgálja, annak korántsem népszerű részletei közismertek. Ezzel szemben az egy évvel ezelőtti őszi események óta a FIDESZ-MPSZ által egyre gyakrabban követelt új alkotmány és új rendszerváltás orbáni „programja” magyarázatra szorul. Az átfogó jelleggel soha ki nem fejtett ellenzéki elképzelések részleteit vizsgálom az alábbiakban. Az egyre szélesebb társadalmi szimpátiával övezett új rendszerváltás szemszögéből elemzem a (még mindig) részletes szakpolitikai program hiányában tevékenykedő legnagyobb ellenzéki párt ideológiájának összetevőit és a magyar politikai hagyományokhoz való viszonyát. A Parlament nyári ülésszakát záró ülésén Mikola István a társadalombiztosítás privatizációja kapcsán elhangzott felszólalása végén érdekes kijelentést tett: azt mondta, hogy a kormányzati egészségügyi reformok ellenében a Fidesz felszólít az ellenállásra. Furcsa egy mondat volt, az ülésteremben lévő kormánypárti képviselők többsége még csak értelmezni sem tudta; aztán a nyári uborkaszezonban valahogy elsikkadt az egész. Az ellenzék kötcsei összejövetele, és a népszavazási kampányt indító Orbán-beszéd után érthetőbbé vált, mire gondolhatott a FIDESZ egészségügyi szakpolitikusa: az ellenállás jogára… II. A kötcsei találkozó (Új Politika és új radikalizmus…) A Somogy megyei Kötcsén szeptember 8-án megrendezett Polgári Piknik keretében közel négyszáz 4


jobboldali értelmiségi és politikus eszmecseréje zajlott le. A negyedik alkalommal megtartott találkozó számára, habár az (idén először) sajtónyilvános volt, a média korántsem biztosított súlyának megfelelő publicitást. Holott a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezésében megvalósuló összejövetelen a sajátos magyar „konzervativizmus” fejlődési irányát hosszú távon meghatározó, a tavaly tavaszi választási vereség óta eltelt időszakot mélyen elemző, beszédek és előadások hangzottak el a Fidesz-MPSZ több vezető politikusától és szellemi holdudvarának számos prominensétől. Annak ellenére, hogy a kötcsei találkozó az ellenállási jog (Ius Resistendi) történelmi vonatkozást sejtető témájában lett meghirdetve, utólag megállapítható, az első hallásra közpolitikai vonatkozással egyáltalán nem bíró, a rendezvény címéül (is) szolgáló témaválasztás nagyon is aktuálpolitikai tartalmat jelölt. Az azóta már (szeptember második felében) útjára indított, a kormányzati reformintézkedések meggátolását célzó népszavazási kezdeményezést a felszólalók szinte mindegyike összekötötte a fenti jogtörténeti fogalommal. Az ellenállási jogot a hazánk első alkotmányának tekinthető (az 1222-es fehérvári törvénylátó napon elfogadott) Aranybulla, illetve az ahhoz kapcsolt záradék tartalmazta. Az akkoriban (a kisszámú városi polgárság mellett) gyakorlatilag a nemzet egészével azonosított nemesség azon jogát szentesítette, hogy szembeszegülhet a mindenkori uralkodó bármely rendelkezésével, ha az sérti a 31 cikkelyből álló Aranybulla tartalmát. A Ius 5


Resistendi hazánk történelme folyamán - főként a köznemesség számára előnyös alkotmányos lehetőségként - több országgyűlés alkalmával meg lett erősítve. Miután bekerült a Werbőczy István országbíró nevéhez fűződő jogi kodifikációs munkába (az 1514-es Tripartitumba), a szuverén magyar államiság (mohácsi csatavesztést követő) megszűnését követően a Habsburg központi hatalommal szembeni évszázados rendi ellenállás legfőbb alkotmányos támaszává vált egészen a westfaliai békét követő 1648-as pozsonyi országgyűlésig, ahol a III. Ferdinánd császárral kötött kompromisszum részeként önként lemondtak annak gyakorlásáról a magyar rendek. Kötcsén a felszólalók közül leginkább Navracsics Tibor hivatkozott az ellenállás jogára, mint a balközép kormány reformjai elleni fideszes népszavazási kezdeményezés történeti előképére illetve tradíciójára. A rendszerváltás folyamán létrejött társadalmi szerződés értelmezése szerint - a szociális piacgazdaság elvén alapult, amit Gyurcsány Ferenc kormánya folyamatosan megsért, ezért az Aranybulla ellenállási záradékának mintájára jogosan lép életbe a Ius Resistendi. Azonban e fogalmat a nagyobbik ellenzéki párt frakcióvezetője bővebb értelemben is használta: az utódpárttal való folyamatos szembenállás vonatkozásában. „A Fidesz azon dolgozik, hogy visszaszerezze az ellenállás jogát a magyar rendek számára. (…) A Fidesz él a Parlamenten belül egyedül az ellenállás jogával”i. Álláspontja szerint mindezt feladta a ’94-es koalíciókötéskor a korábban radikális antikommunista SZDSZ; legutóbb a 2006-os 6


országgyűlési választásokat követően pedig a Demokrata Fórum. Orbán Viktor a népszavazást jelölte meg a szerinte kizárólag alkotmányos és erőszakmentes eszközökkel megvalósítható (ciklus közbeni) kormánybuktatás egyetlen demokratikus, valamint egyben szimbolikus eszközeként. Habár beszédében kitért arra, hogy szerencsésebbnek tartaná demokratikusabb elvekből levezetni a majdani népszavazást, mint az Aranybullából, a Szent Korona-tanból vagy a Tripartitumból, de nem vetette el az ilyen jellegű történeti meghatározás létjogosultságát sem. Az egykori miniszterelnök a jobboldali egységet nem program, hanem küldetés alapján látja fenntarthatónak. A küldetés lényegét nem definiálta a Fidesz elnöke, azonban a globalitásnak ellenálló markáns nemzeti jelleg és a posztszocialista hálózatokkal szembeni antikommunizmus értelmében használta a kifejezést. Orbán szerint az egységes jobboldalt, melynek a végét jelentené, ha feladná küldetését, képtelen lesz (tisztességes eszközökkel) legyőzni a jelenleg utolsó erőforrásait felélő baloldal. A Fideszt éppen az Orbán-beszédben összesűrített alapvonásai teszik rendkívüli mértékben hasonlóvá a két világháború közti magyar kormánypárthoz: a „konzervatív” egység mindenáron való fenntartása, a jobboldalnak a nemzet egészével történő azonosítása, valamint a pártszövetség küldetéses jellege. A Horthyrendszer folyamatosan hatalmon lévő kormánypártja a választók által csak Egységes Pártként emlegetett Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), mint 7


elnevezéséből is kitűnik, legfőbb érdemének a jobboldali egység megteremtését és fenntartását tekintette. A félautoriter rendszer irányítói kizárólag ezáltal vélték biztosíthatónak az ország kormányozhatóságát, vagyis a nemzetietlen és ’19-es gyökerű (azaz mai fogalmaink szerint „posztkommunista”) baloldal hatalomból történő kizárását (amihez a rendszer szempontjából természetesen jótékonyan járult hozzá a választói cenzus újbóli bevezetése, és a vidéken előszeretettel alkalmazott nyílt szavazás intézménye). Az „áthallásos” párhuzam különös pikantériáját adja, hogy a KNEP (későbbi nevén: Nemzeti Egység Pártja, majd Magyar Élet Pártja) keretében megvalósított jobboldali egység a Kisgazda Párt beolvasztása árán volt csak kivitelezhető. A Polgári Pikniken felszólalók előadásaiból a rendszerváltás óta sokat vitatott hazai „konzervatív” világnézet teljes valójában tárul elénk. A (nem véletlenül sajtónyilvános) rendezvény legfőbb hozadéka, hogy egyértelműen kommunikálta a közvélemény számára, hogy az ország legnépszerűbb politikai ereje a magyar politikatörténet mely eszmei hagyományát szándékozik követni. Kötcse egyenes vonalú folytatása Orbán Viktor (Egy az ország címmel) kora nyáron közreadott tézisgyűjteményének. Az abban meghirdetett plebejus szellemiségű Új Politika nyilvánvaló folyományának tekinthető a kötcsei szervezők azon célkitűzése, hogy az idén ősszel két évtizedes első lakitelki találkozó szellemiségét deklaráltan beemeljék a Fidesz ideológiájának centrumába. A csaknem húsz éve létrejövő Fidesz fennállásának első évtizedében (még évekig a jobboldalra való „átállását” követően is!) 8


kritikusan viszonyult e jobboldali hagyományhoz, melyet a kötcsei találkozó tanúsága szerint a népi, nemzeti és polgári elemeket egyaránt ötvöző ellenzéki erő mára teljes egészében magáénak vall. (Pindroch 2007.) A kötcsei rendezvényen felszólalt a Fidesz legutóbbi kongresszusán a párt alelnökévé választott (de továbbra is az Orbánnal szembeni belső ellenzék egyik vezérének tekintett) Kósa Lajos - Debrecen polgármestere is. A magát szabadelvű-konzervatívként meghatározó politikus sokak meglepetésére nem határolódott el az ellenállási jog felelevenítőitől, és a küldetéses politika hirdetőitől. Az elmúlt néhány hónap során adott interjúihoz hasonlóan városának Habsburgellenes, szabadelvű-kálvinista hagyományaival állította párhuzamba az általa vezetett helyhatóság és a jelenlegi balközép kormány ellentétét. Beszédében az önkormányzati munkát gerillaharchoz (!) hasonlította, emellett a vidéki nagyvárosok fideszes polgármestereit (önmagát is beleértve) kuruc brigadérosoknak nevezte. (Pindroch 2007.) Minden jel arra mutat, hogy a látszólag sikerei csúcsán álló, soha nem látott népszerűségnek örvendő Fidesz beszorult a két, egymással párhuzamosan futó, magyar jobboldali tradíció rosszabbik pozíciójába. Elsősorban nem program mentén szerveződik, hanem egy (éppen zajló kormányzati) program ellen. A rendszerváltás óta folyamatosan meglévő fideszes radikalizmus irányát tekintve egy év alatt jelentősen megváltozott: az elmúlt másfél évtized (akár liberális, akár polgári-konzervatív színekben jelentkező) kezdeményező radikalizmusa szinte észrevétlenül 9


védekező jellegűvé (reaktívvá) alakult. Immár nem a társadalom modernizálása vezérli, mint a ’90-es évek első felében; már nem is a posztkommunista hálózatok meggyengítésére törekszik (legalábbis nem elsősorban), mint végig az Orbán-kormány négy éve alatt, és az előző szociálliberális koalíció ciklusában. Egyedüli célja nem saját programjának a társadalom többségével való elfogadtatása, hanem a kormányzati elképzelések megakasztása; akár még az állampárt bizonyos alsóbb szintjeivel történő részleges és hallgatólagos kiegyezés árán is. Mindez kiegészül néhány, fentebb részletezett – korántsem meghatározó, de jellegzetes (a két világháború közti, többé-kevésbé egységes jobboldalra jellemző) vonással, melyek összegződve egy későbbi fideszes kormányzat alatt válhatnak dominánssá. Mindent egybevetve megállapítható: a nyár eleji Orbán-könyvben meghirdetett Új Politikához újfajta radikalizmus is társul, amely a dualizmus alatti közjogi ellenzékiség és a még régebbi hagyománnyal rendelkező rendi - vármegyei status quo konzervativizmus sajátos keverékének tekinthető. III. A sérelem, mint nemzeti hagyomány Hazánk jelenlegi társadalmi - és politikai állapotát alapvető módon határozza meg az ország történelméből fakadó, egészen az újkor hajnaláig visszamenő, két tényező: az ország korlátozott szuverenitása és fejlődésének évszázados megkésettsége. A mohácsi vésztől kezdődően hazánk letért a nyugat-európai centrumországokkal addig többé-kevésbé párhuzamosan 10


haladó fejlődési pályáról, mellyel egy időben korábbi teljeskörű függetlenségét is elvesztette. Nyilvánvaló, hogy a mostani társadalmi, gazdasági - és politikai válság egyes vetületei kizárólag e fél évezredes (!) történeti keretben értelmezhetők. Az ország három részre szakadásától számítható a magyar politikát azóta is meghatározó ellentét megléte; amely a többségi társadalom, és a tagjaira rátelepedő állam, illetve az annak működtetésében résztvevő kisszámú elitcsoportok között húzódik meg. A (poszt)modernitás korának összes szociológiai törésvonala erre az alapvető ellentétre rakódott rá. A XVI. századtól mindössze részlegesen fennálló, folyamatosan csak a megyei önkormányzatiság szintjén létező magyar államiság kizárólag az akkorra már elmaradott feudális struktúrák révén volt fenntartható. A Habsburg birodalmi központ európai modernizációt képviselő abszolutizmusa ekkor került szinte végérvényesen szembe a függetlensége maradványait őrző rendies keretek között szerveződő hazai társadalommal. A sajátos magyar fejlődés e paradoxona végigkíséri az újkor egészét: ennek epizodikus állomásait képviselik az egyes rendi országgyűlések éppúgy, mint a Bocskai -, a Rákóczi -,és a ’49-es szabadságharc egyaránt. A modernizáció szükségszerűségét felismerő irányzatok kizárólag csekély támogatottsággal bíró, elszigetelt társadalmi csoportokat voltak képesek maguk mögé állítani a Mária Terézia korabeli testőríróktól a II. József alatti jozefinistákon át a reformkori fontolva haladó főnemesség Széchenyi-vezette köréig bezárólag. 11


Évszázadok során a reformpártiság (részben valós okoknál fogva) a többségi társadalom tudatában összekapcsolódott a „megszálló hatalmat” szolgáló nemzetietlenség képével. A birodalmi keretek realitását elfogadó labanc irányzat, a reformkor udvarhű Konzervatív Pártját létrehozó agrárius-főúri irányvonal, a ’49-es szabadságharc leverését követően a kapitalizmust Magyarországon meghonosító Bach-rendszer magyar hivatalnokai (a „Bach-huszárok”) működésük során mind-mind a politikai - társadalmi élet megvetett és marginális szereplői voltak, melyből következően a történelmi tudatban máig hazaáruló színben tűnnek fel. Az országot a megrekedt fejlődés holtpontjáról kimozdító 1867-es kiegyezés gyökeresen változtatott a két szembenálló hagyomány (az elitista-udvarhű és a széles társadalmi bázisú függetlenség-párti) közti erőviszonyon. A passzív rezisztenciát feladó Deák vezetésével az addigi magyar történelemben először egy számottevő társadalmi bázissal bíró irányzat hagyott fel a rendszer-ellenzékiség politikájával úgy, hogy ezzel párhuzamosan képes volt évtizedekre kisebbségbe szorítani a sérelmi hagyományt követő erőket. Innentől kezdve rendhagyó módon nem az elit (egy részének) szűk csoportja állt szemben a nemzet elsöprő többségével, hanem hazánk társadalma hasadt szét a kiegyezés (radikális vagy realista) megítélése mentén két, nagyjából azonos súllyal bíró táborra. A létrejövő politikai rendszer sajátossága abban állt, hogy az állam (a társadalom legalább fele számára) többé nem egy idegen hatalom uralmát jelképezte, hanem a nemzeti függetlenség (vagyis legitim hatalom) létét 12


szimbolizálta. A rendszer ezen jellege tovább erősödött, mikor a rendszerkritikus ellenzék vezére Tisza Kálmán szegre akasztva a bihari pontokat a „baloldalról” átállt a kormánypárt soraiba. A dualizmus alatt többször módosuló pártrendszer legfőbb jellegzetessége, hogy a politika szférájában kikristályosodott módon jelentkezett a társadalomnak a kiegyezés során sajátosan kettéhasadt állapota. Mindvégig (a közjogi törésvonal mentén hasadó) bipoláris pártrendszer működött, amely fejlettségi szintjét tekintve messze elmaradt a korszakban már nagyrészt ideológiai alapon polarizálódó nyugati pártrendszerektől; az elsősorban rendszerkritikai jellegű ellenzék működéséből adódóan nem tudott meghonosodni a politikai váltógazdaságon alapuló rendszer. A sérelmi ellenzék a nemzet soraiból is kirekesztette a (szerinte az idegenek érdekeit szolgáló) dualista rendszer kereteit reálisan elfogadó kormányzó Szabadelvű Pártot, és az ellenzékben lévő, de kiegyezési alapon álló konzervatív Nemzeti Pártot egyaránt. A sérelmi hagyomány újbóli megerősödése az ország folyamatos gazdasági prosperitásából következett: azzal párhuzamosan egyre számottevőbb középosztályi csoportok izmosodtak meg, és váltak függetlenség (vagy legalábbis további önállósodás) pártivá. A dualizmus második felében a kezdetben konszolidált liberális rendszer fokozatosan jobbra sodródott és radikalizálódott. A kiegyezés rendszerének súlypontja a centrumból áttevődött a szélső pólusok felé: ereje teljében volt a radikális jobboldal, emellett egyre nagyobb társadalmi súlyt képviselt az osztályalapú (tehát 13


nem közjogi) rendszer-ellenzékiséget képviselő szociáldemokrata mozgalom is. Az életben lévő választójogi cenzus következtében számottevő baloldallal még nem rendelkező politikai szféra működött hazánkban a századfordulón. Mai fogalmaink szerint egy (többékevésbé) reformer és európai liberál-konzervatív erő állt szemben az alsó középosztály és a klérus nagy részének támogatását élvező, keresztényszociális - radikális jobboldallal. Az 1904-es választásokon az előbbi, vagyis a három évtizede kormányzó (Tisza István vezette) Szabadelvű Párt vereséget szenvedett az utóbbitól, a rendszerkritikai Függetlenségi Párt irányításával egységesülő sérelmi-nacionalista pártszövetségtől. Ferenc József természetesen nem volt hajlandó hozzájárulni a dualista rendszerrel szemben az ellenállás jogára hivatkozó, a kiegyezéssel létrejött közjogi viszonyok radikális átalakítását ígérő koalíció kormányra kerüléséhez. Az idős uralkodó a kényszerű helyzetből adódóan másfél évig parlamenti támogatással nem rendelkező, ún. hivatalnok (darabont) kormányt nevezett ki. 1906-ban egy kompromisszum eredményeként a programját (jelentős részben) feladó ellenzék mégis hatalomra juthatott. Az egykori kormánypártot Nemzeti Munkapárt néven újjászervező Tisza István 1910-ben könnyűszerrel győzte le a függetlenedési ígéretei közül megvalósítani semmit sem képes, hitelét vesztett koalíciót. A közvélemény számára gyakorlati szinten beigazolódott a sérelmi irányzat rendkívül korlátozott kormányképessége. 14


Az első világháború után (a polgári demokratikus jogállam és a kommunizmus rövid kitérőjét követően) megszilárduló Horthy-rendszerrel negyed századra alapvetően a sérelmi hagyomány jutott hatalomra; amely azonban külső és belső nyomásra szoros szimbiózisban volt kénytelen működni a korábbi európai – reformer irányzattal. Ez utóbbi tradíció a 20-as – 30-as évek folyamán a Teleki – és a Bethlen kabinetek által képviselt kormányzati technokrácia formájában jelentkezett. Azon „tudathasadásos” állapot rögzült csaknem 25 évre, amelyben a szerepét folyamatosan bővítő kormányzó mellett az Egységes Párt döntő része (a hagyományokon túlmenően főként a világháborús vereség és a trianoni trauma következtében) a sérelmi politikát képviselte; mellyel párhuzamosan a mindenkori kabinet a külpolitikai elszigeteltséget enyhítendő, és a gazdasági szükségszerűségeket felismerve kimondva – kimondatlanul a reformer értékrendet alkalmazta közpolitikájában. Ez utóbbi jellegzetességen még a területi revízió elsődlegesnek tekintett célja sem változtatott a rendszer konszolidált szakaszában. A mai napig általánosan elfogadott tévhittel ellentétben valójában nem a kizárólag szűk értelmiségi keretek közt zajló népi – urbánus vita mentén alakul ki a korszak leginkább jellegzetes társadalmi – politikai törésvonala, hanem (a több száz éves hagyománynak megfelelően) továbbra is a reformer és a sérelmi tradíció között. A helyzet újszerűsége „mindössze” abban rejlett, hogy a magyar történelem során először nem kormány és ellenzék közötti ellenállásról beszélhetünk, hanem ezen ellentét a korábbinál sokkal összetettebb módon az 15


ellenzék és a kormány pártjain belül is törésvonalat eredményezett. A Trianont követően szuverenitását visszanyerő országban a közjogi ellenzékiség értelmét vesztette, de annak sérelmi jellege és radikalizmusa a jobboldalon továbbra is meghatározó maradt, mindössze iránya módosult a békediktátummal szembeni küzdelemre. A két világháború közötti magyar politikai rendszer a dualista konstrukció jobbra tolódásához kísértetiesen hasonló módon sodródott a radikalizálódás irányába. A ’14 előtti államrendet szintén a külső militarizáló hatások és a belső társadalmi mozgások harapófogója vezette két évtizedes antiliberális szakaszába; ezen folyamatok a ’30-as évek középső harmadától leginkább a fasizmus formájában jelentkeztek. Itt érkezünk el a magyar politikatörténet talán legnagyobb korszakváltásához: a hazai politikai életben ekkor válik meghatározóvá a tömeg szerepe: ezt jelzi – többek között - az 1938-as választójogi reform is. A ’30-as évek folyamatai következtében a sérelmi hagyomány két irányzatra oszlik: a korábbi közjogi ellenzékiségből formálódik ki a magasabb státusú csoportokra jellemző „úri” válfaja, amely teljes egészében beletagozódik a Horthy-rendszer kereteibe (vagyis az 1906-os koalíció mintájára részben feladja törekvéseit). Emellett kialakul a népi változata, amely vidéki tradicionalista értelmiségi csoportok kooptálásával és a szociális jelleg előtérbe állításával (pl: földkérdés felvállalása) jelentős tömegtámogatásra tesz szert, és a hozzá hasonlóan (részben) sérelmi politikát folytató regnáló hatalomnak abszolút rendszer-ellenzéke lesz. A 16


sérelmi hagyomány népi szárnyának szellemisége a tömeg képviseletéből adódóan némely pontokon átfedésbe került a korszak (térségünkben legaktívabb) totalitárius ideológiával, a fasizmussal (pl: a Mussolinirezsimet idealizáló Gömbös), vagy egyenesen a nácizmussal (pl: Sinka István a Nyilaskeresztes Párttal). A népi irodalmat és politikát talán végérvényesen szalonképtelenné tette nemzetközi szinten és hazai urbánus körökben egyaránt annak antiszemitizmussal való kétségtelen érintkezése. E tendencia alól a nemzeti önállóság kérdésére jóval érzékenyebb, és (a történeti német ellenessége következtében) gyakran angolszász orientációjú „úri” változata sem tudta teljes mértékben függetleníteni magát a náci Németország erősödése miatt (pl: Imrédy). A második világégést követő koalíciós időszakban (annak rövidsége miatt) nem jelentkezhetett újra e probléma; a totális jellegű kommunista diktatúrát megvalósító Rákosi rendszer a pluralizmus teljes felszámolásával lefagyasztotta a két tradíció évszázados küzdelmét. Rákosiék klerikális és fasiszta elhajlásnak minősítettek minden, az állampárton belül, vagy annak szatellit-szervezeteiben kibontakozó (a sérelmi hagyományhoz legfeljebb érintőlegesen köthető, de a függetlenségi igény csíráját tartalmazó) népi vagy nemzeti- kommunista törekvést (pl: a Veres Péter-féle Nemzeti Parasztpárt beolvasztása, a NÉKOSZ felszámolása, a titoistának bélyegzett Rajk László kivégzése). Az 1953-tól a szovjet-típusú kommunizmusnak a lehetőségekhez mérten már mérsékelt kritikáját adó Nagy Imre, és az általa vezetett pártfrakció ’56-ban nyílt rendszerkritikai jelleget öltött. 17


Mindez arra utal, hogy az akkor már (nem nyugatos, hanem) keleti modellű modernizációt pártoló és a sérelmi irányzat továbbélő küzdelmének felszámolása hosszú távon az egypárti keretek között sem volt lehetséges. A Kádár-i puha diktatúra éveiben az MSZMP-n belül újjáéledő népi – urbánus szembenállás valójában ennek folyományaként értelmezhető. A ’80-as évekre az állampárt színfalai mögött valójában már két párt működött: a Nemzetközi Valutaalap - és a Világbankcsatlakozást megvalósító, az EK-val kötött megállapodásokat levezénylő, a (keleti helyett egyre inkább a nyugati) modernizációban érdekelt, az urbánus értelmiség pártját fogó Aczél György vezetése alatt álló modernizációs, és a Pozsgay Imre irányításával szerveződő, a népi írók körével, valamint a lakitelki mozgalommal szoros szimbiózisban lévő népnemzeti. Az előbbi egyértelműen globalista modernizációs stratégiával rendelkezett, míg az utóbbi ennek nyilvánvaló, sérelmi jellegű tagadásán túl (koherens világkép hiányában) programmal nem állt elő. A nagyrészt a liberális narratíva szerint lezajló rendszerváltás során a sérelmi jobboldal mindkét ágának a fasizmussal való világháború előtti érintkezése miatt a függetlenségi tradíciónak a „konzervatív” oldalon történő bármely felbukkanását tévesen a fasizálódás jeleként értelmezte a mainstream szociálliberális értelmiség. Ahhoz, hogy megértsük a sérelmi hagyomány rendszerváltást követő jelentkezésének és napjainkban tapasztalt reneszánszának okát, megkerülhetetlen a ’90 utáni radikális jobboldal kialakulási folyamatának rövid ismertetése. 18


A két háború közti harmadik út hagyományát követő, népi írók (pl: Lezsák Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Csoóri Sándor) köréből formálódott ki az a széles bázisú, ún. népnemzeti tábor, amely az MDF megalapításával létrehozta az ország ’80-as évek végi legmeghatározóbb politikai erejét. Azonban a gyenge kormányképességű, koherens ideológiával nem rendelkező szerveződés amennyiben versenyben akart maradni a sűrű infrastrukturális és gazdasági hálózattal rendelkező utódpárttal, valamint a hamar kiváló szellemi háttérrel bíró urbánus Demokratikus Ellenzékkel, viszonylag hamar ráutalttá vált a keresztény középosztály intellektuális támogatására és nemzetközi kapcsolatrendszerére. A ’89 folyamán a mozgalomba újonnan érkező konzervatív értelmiségiek Antall József köré csoportosulva gyökeresen átformálták a kezdetben népi irányultságú szerveződést: a korábbiaknál professzionálisabb módon, valamint ideológiailag sokkal egységesebben kezdték működtetni az időközben párttá alakított MDF-et. A mindennek köszönhetően megnyert ’90-es választásokat követően kiéleződött a Demokrata Fórum két meghatározó irányzata között korábban is meglévő világnézeti ellentét. A három párti koalíció középre húzó erőiből nyugati típusú kereszténydemokrata néppárt szervezésébe kezdő miniszterelnök és a legnagyobb kormánypárt népi tradíciójának kizárólagosságát hirdető közismert drámaíró, Csurka István közötti ellentét. Az elmúlt csaknem húsz év távlatából egyértelműen megállapítható, hogy a rendszerváltás utáni 19


első ciklust csak látszólagosan határozta meg az akkoriban a háború előtti népi – urbánus vita feléledéseként definiált, a liberális (SZDSZ vezette) ellenzék és a(z MDF irányította) hagyományelvű kormányzat közötti, éles ideológiai szembenállás. Valójában a szembenállás tényleges „frontvonala” nem esett egybe a parlamenti frakciók határaival, hanem a történelemből jól ismert módon a modernizáció-párti – európai és a tradicionális irányzat között húzódtak meg (észrevétlenül). A máig sokat emlegetett antalli közép politikájának lényege az előbbiekből következően a kétfrontos küzdelem fogalmával írható le: Antall, aki egyértelműen az előbbi hagyomány képviselője volt, egyszerre helyezkedett szembe az erőltetett modernizáció hagyományát nyíltan felvállaló, radikális liberalizmust képviselő SZDSZ-el és a sérelmi hagyományt öntudatlanul is újjáélesztő pártján belüli nemzeti radikálisokkal. Ezzel magyarázható, miért állt ellen a két vezető párt koalícióját sürgető, a választásokat követően az MDF-re nehezedő, nemzetközi nyomásnak éppúgy, mint a népiek kormányzati szerepét elérni szándékozó, a kormánypártokon belüli törekvéseknek. A néhai miniszterelnök kormányzása során folyamatosan támaszkodott a liberális ellenzék középre húzódó elemeire saját pártja (egyre inkább antiglobalista és xenofób jelleget öltő) népi csoportjainak ellenében. E stratégia célja az egységesítendő kereszténydemokrata, kisgazda és konzervatív tábor a szabadelvű centrum erőivel történő kibővítése volt. Ennek jegyében kötött kompromisszumot (A Csurka által sokat bírált paktum keretében) az SZDSZ-t jobboldali liberálisként definiáló 20


Tölgyessyvel; majd a ’92-től (Pető Iván elnökségével) balra forduló szabad demokratákról ezért próbálta leválasztani (sikerrel) az egyre népszerűbb Fideszt. Antall csak ily’ módon vélte legyőzhetőnek a Demokratikus Chartának köszönhetően a politikai karanténból kikerülő, számottevő erőforrásokkal rendelkező utódpártot és liberális szövetségesét. 1992 több szempontból is fordulópont a magyar demokrácia történetében: a korábban liberálkonzervatív vonásokkal rendelkező, jobboldali váltópárti terveket dédelgető SZDSZ határozott szociálliberális irányt vett; a nemzeti liberalizmus jegyében a Fiatal Demokraták pártelitje elindult máig tartó fokozatos jobbra tolódása útján; valamint augusztus 20-án megjelent Csurka István hírhedt dolgozata, amely a rendszerváltás utáni nemzeti radikalizmus genezisének tekinthető. A rendszerváltás során kialakuló pluralista rendszer, habár látszólag szakított a magyar politikatörténeti tradíciókkal, valójában rátelepült a fentebb vázolt európai – modernizáló és sérelmi – függetlenség-párti ellentétére. Antall József történelmi érdeme, hogy élesen elhatárolta egymástól e két hagyományt; szembe mert szállni a csaknem fél évezredes tradícióval: az MDF-en belül marginalizálta a sérelmi hagyomány „úri” irányzatát, és nagyrészt kiszorította onnan a Csurka István vezette népit. A két világháború közötti politikai viszonyokat jól ismerő néhai miniszterelnök a többségét biztosító három kormánypárt tagságának alapvetően sérelmi jellegű értékrendje helyett a Tiszák szabadelvű konzervatív örökségére, valamint a Horthy-rendszer Teleki - és Bethlen-féle kormányzati 21


technokráciájának európai-reformer hagyományára építette a „kamikaze-kormány” ideológiáját és közpolitikáját egyaránt. IV. Orbán, a rendszerváltó; avagy úton a nemzeti radikalizmus felé („Az egyes orbáni tételeket együtt és külön – külön valaki már elmondta.”ii) A balliberális publicisztikák ’98 óta visszatérő eleme az orbáni Fidesz módszerei, retorikája, világnézete kapcsán a legnagyobb jobboldali párt radikálisnak, vagy egyenesen szélsőségesnek való minősítése. Azonban a Fidesz-MPSZ programjának a nemzeti radikális pártéval történő összehasonlítása nélkül ezen megállapítások a hazai közbeszédben mindössze túlzó zsurnalisztikai elemként jelennek meg. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a sérelmi hagyományt ’90-es évek alatt képviselő Csurka, és az azt jelenleg nyíltan felvállaló Orbán (könyvéből és beszédeiből kiolvasható) programja a 2002-es választási vereséget követően szinte észrevétlenül fedésbe került egymással. A Magyar Igazság és Élet Pártjának csaknem tíz évvel ezelőtti, és a Fidesz jelenlegi plebejus programjának összevetésével a jobboldal centrumának (és ezáltal a rendszerváltás egész rendszerének) jobbratolódását kívánom modellezni. A népi mozgalomból kialakuló, és Csurka vezetése alatt megszerveződő MIÉP minden antiszemita vonása dacára nem a ’30-as évek alatti fasisztoid jelenségekkel állítható párhuzamba (szemben a liberális elit széles körökben osztott téves definíciójával), hanem a 22


sérelmi politika egyértelmű újjáéledéseként határozható meg. (Ennek bizonyítéka, hogy a MIÉP-et soha nem vette fel a szélsőséges, azaz posztfasiszta pártok listájára az Európa Tanács). Éppen ezen, mindeddig kevéssé részletezett, tényből adódott a hazai nemzeti radikalizmus mindenkori veszélyessége: a MIÉP nem egy (pár ezer fős) jelentéktelen posztfasiszta szerveződés volt, hanem a konzervatív nagyvárosi középosztály soraiban számottevő támogatottsággal rendelkező, és még azt is meghaladó szimpátiát élvező, a sérelmi tradíció népszerűségét felélesztő politikai erő. A neves drámaíró irányítása alatt kibontakozó irányzat egy újszerű és meghatározó vonással bővítette az általa felvállalt sérelmi hagyomány tartalmát: egy alternatív (habár korántsem reális) demokrácia- és kapitalizmus-modell lehetőségét felvázoló programmal. Vagyis a függetlenségi és sérelmi hagyomány tradicionálisan reaktív jellege a MIÉP esetében meglepő módon aktív elemekkel párosult. Csurka első (’92-ben közreadott) programja, habár az elmúlt másfél évtized során többször módosult, lényegi vonásait tekintve változatlannak mondható. Az alábbiakban azért részletezem a mára a politikai élet marginális szereplőjévé jelentéktelenedett MIÉP „értékrendjét”, mert amellett, hogy annak hatása messze felülmúlta a nemzeti radikális párt bármikori támogatottságát, a jobboldal legnagyobb erejének programjában, és szavazótáborának gondolkodásmódjában, bizonyos (nem is jelentéktelen) elemei jelenleg is megtalálhatók. A hazai jobboldal nagy részén a drámaíró MDF-ből való ’93-as kizárása óta makacsul tartja magát azon nézet, hogy 23


Csurka valójában létező anomáliákra mutatott rá, csak túlságosan nyíltan tette mindezt. Tehát az Antall halála után fél évtizedre hatalmi vákuumba kerülő) konzervatív oldal nagyobbik része nem a nemzeti radikális programot ítélte el, hanem (kevés taktikai érzéke miatt) annak képviselőjét. (Révész 2007.) 2007-es vereségét követően a jobboldal teljeskörű egységesítését céljául kitűző Fidesz (a baloldal listán való legyőzése érdekében) a nemzeti radikális szavazók elsődleges prioritású pártjává kíván válni, és ebbéli igyekezetében programját egyre nagyobb mértékben szövi át egykori csurkista elemekkel. A jelenség általánosságban úgy is megfogalmazható, hogy a jobboldal centrumába olyan értékek és elvek kerültek be az elmúlt évek során, melyek korábban kizárólag annak perifériáján létezhettek. Az alábbiakban igyekszem bizonyítani a néhány évvel ezelőtt még parlamenti erőnek számító MIÉP programja és a Fidesz jelenlegi irányvonala közti, álláspontom szerint megkérdőjelezhetetlen, párhuzamosságokat. A Magyar Igazság és Élet Pártja 1998-ban (Nemzetépítő államot! címmel) közreadott programjának középpontjában a Nemzetépítő Állam koncepciója állt, melynek előképe a második világháború után létrejött Erhard-i német jóléti állam volt. A MIÉP azóta is e tézisgyűjtemény szerint tevékenykedik, melyet (gyakorlatilag változatlan formában) A Rend Programja névre keresztelt át. A Nemzetépítő Állam fogalmát Csurka a jelenlegi gazdasági, alkotmányos és szociális viszonyok ellentéteként határozta meg. Mindent egybevetve a nemzeti radikalizmus eszménye „a munka szerinti 24


gyarapodást” elősegítő, „gondoskodó állam” volt. A MIÉP által javasolt monetáris politika „a hitelfelvétel – kamatfizetés körforgásának” évtizedes gyakorlata ellen irányult, amely helyzet a párt szerint „a pénzügyi – gazdasági oligarchia” tudatos mulasztásai miatt állt elő. (Csurka 1998 b, 1474-1475) A nemzeti radikális erő hazánkban elsőként állt elő a családi adózás, a KKVszektor radikális adó – és járulékcsökkentéssel történő támogatásának ötletével; a ’90-es évek gazdasági válsága közepette nyilvánvalóan irreális tervek voltak, melyek egyértelműen populista ígéretekként értékelhetők csakúgy, mint a privatizáció haszonélvezőinek megbüntetése (magánvagyonuk erőteljes megadóztatása révén). (Csurka 1998 b, 1476) A MIÉP Nemzetépítő Állama az ígéretek szerint szavatolta volna az állampolgárok munkához, otthonhoz, családhoz való jogát; emellett biztosítja a tisztességes jövedelem megszerzésének feltételeit. (Csurka 1998 b, 1477) A Nemzetépítő Állam Csurka-féle definíciójától nyilvánvalóan nem áll túlságosan távol Orbán Viktornak a jelenlegi gyenge állam ellentéteként megalkotott, erős Magyarországról szóló, víziója. Ez utóbbinak (kampány szlogenné is vált) lényege, hogy biztosítja polgárai számára a munka, otthon, család lehetőségét. (Orbán 2007 d, 6) A program gazdasági része, amit Csurka szociális piacgazdaságként jelöl, kifejezetten párhuzamba állítható a jobboldal jelenleg legnagyobb erejének gazdasági elképzeléseivel. Ezek a következők: a belső kereslet élénkítése, a mezőgazdasági termelés dotálása, a családi lakásépítés támogatása, a minimálbér radikális 25


emelése, a munkahelyeket felszámoló multinacionális vállalatok adójának emelése, valamint a teljes foglalkoztatottság szintjének elérése. A MIÉP antiglobalista gazdaságpolitikájának központi eleme a növekedés és a termelés volt. „A MIÉP gazdaságpolitikájában első a reálgazdaság”.iii Ez teljesen azonos Orbán munka alapú gazdaságot vizionáló elképzeléseivel. A ’90-es évek államháztartási hiányát és eladósodottságát a Fidesz-MPSZ jelenleg is kommunikált programjával megegyező módon kívánta kezelni a sérelmi hagyományt a rendszerváltást követően újjáélesztő nemzeti radikális párt: a bürokrácia leépítésével, a növekedés mesterséges generálásával, takarékos fiskális politikával (vagyis a költségvetés kiadási oldalának befagyasztásával), a reálgazdaságnak a pénzgazdasággal szembeni preferálásával, és adócsökkentéssel. Csurka (a jelenlegi orbáni politikával teljes azonosságban) elvetett minden megszorítási kísérletet, mondván a közép – és alsó rétegek tovább nem terhelhetők. (Csurka 1998 a, 987990) Az Orbán által egyre többet emlegetett munka alapú gazdaság fikciója, amely szembe helyezkedik a posztindusztriális kor gazdasági elveivel, már kifejezetten nemzeti radikális, antiglobalista irányultságot feltételez. Ezt részletezve Orbán az alábbiakat írja: „[A neoliberalizmus] elfogadja, hogy a spekuláció, az ügyeskedés jövedelmezőbb, mint a munka. […] Nem fogadható el, hogy azok, akik egész hónapban keményen dolgoznak, […] végül mégis úgy érezzék, hogy a semmiért dolgoztak, hiszen a hónap végére nem maradt 26


semmi a családnak”.iv A Fidesz májusi kongresszusán plebejus politikát hirdető egykori miniszterelnök az Egy az ország című nyár eleji tézisgyűjteményében miépes hatást tükröző kifejezésekkel minősítette hazánk gazdasági állapotait (vagyis a gyenge Magyarországot): „dobra vert haza”, „a multik deficitet termelnek” az ország számára, a dogmatikus piacpártiság „mindent pénzben mér”, „az erkölcs nélküli kormányzatok […] rablóbandák”, „a húzd meg, ereszd meg országrontó politikája”. (Orbán 2007 d, 22-37) Az uralmon lévő elitet A Nemzetépítő Állam (számos tekintetben antikapitalista) programja kisszámú, élősködő bankár rétegként határozta meg, melyet a társadalom munkája tart el: „Nem azért élünk, hogy a bankároligarchia mérhetetlen gyarapodását szolgáljuk”.v Orbán a nyár elején megjelent könyvében az általa új arisztokráciaként jelölt szociálliberális elit kapcsán meglepően hasonlóan fogalmaz: „A vállalkozók helyett egyre gyakrabban cápák és spekulánsok tűnnek fel. […] Az emberek nem azért dolgoznak, hogy eltartsák a szélhámosokat. Egyetlen társadalom sem épülhet a pénzre, még a kapitalizmus sem.vi A hazai privatizáció alatti visszaélések legfőbb okaként Csurka az alkotmányos konstrukció alkalmatlanságát jelölte meg. A MIÉP létrejöttétől kezdődően konzekvensen képviselte egy új rendszer megalkotásának szükségességét, mert a harmadik köztársaság demokratikus intézményrendszerét egyfajta jogállami díszletként értelmezte. Mindez együtt járt volna az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásával, vagyis egy új alkotmány elfogadásával; Csurka szavaival: a 27


rendszer megtisztulásával. (Csurka 1998 b, 1477) A ’92es híres Csurka-dolgozat ennek a sajátosan magyar, a harmadik út hagyományait követő, tekintélyelvű – nacionalista „demokráciának” az alapvető elemeit vázolta fel. A FIDESZ plebejus (fél)fordulata után az Orbán interjúk visszatérő eleme, hogy Magyarországon évek óta csak látszatdemokrácia működik, melyet egy új alkotmányos konstrukcióval, azaz (kimondva – kimondatlanul) új rendszerváltással lehet orvosolni. Az egykori miniszterelnök kijelentései egybecsengenek a jobboldali néppárt értelmiségi holdudvarának a rendszerváltás végérvényes félresiklását széles körben kommunikáló tevékenységével. E politika jegyében a népszavazási kampányt elindító, az őszödi beszéd egyéves évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen elmondott, beszédében Orbán a korábbi kettős (vagyis a radikálisokhoz és a mérsékeltekhez egyaránt szóló) beszédet már – már feladva meglepően radikálisan fogalmazott: „A magyar demokrácia megtisztulása még várat magára […] Az alkotmányos intézmények rendje a demokrácia látszat, paraván csupán a mi hazánkban. Az embereket puszta eszköznek tekintő diktatórikus kísérlet tanúi és elszenvedői vagyunk (…)” vii A fenti kijelentései kiegészülnek a jelenlegi kormány tevékenységének kriminalizálásával, és tagjai majdani felelősségre vonásának konkrét ígéretével: „[…] az emberek megtévesztése, az adatok meghamisítása, a valóság eltitkolása bűn, amiért felelni kell […]”.viii Az EU-ból érkező pályázati források kormányzati ellopásának (!) egy rádió interjúban történő Orbán általi bejelentése (vagyis tényként való közlése) is ebbe a 28


sorba állítható (Exterde 2007). Korábban legfeljebb a parlamenten kívüli MIÉP részéről lehetett hallani ilyen mértékű (a rágalom kategóriájába tartozó) radikális kormánykritikát. A 2002-es jobboldali választási vereség óta Orbán egyre gyorsabb ütemben sodródik a szociális demagógia irányába; ez pártjának nemzeti radikális jellegét erősíti. „Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek”.ix A MIÉP programjával további párhuzamot jelent a plebejus politika (új arisztokráciával szembeni) elitellenessége, ami a sérelmi - függetlenségi hagyomány jegyében (leginkább a multikat érintő) látens Nyugat-ellenességgel és antikapitalizmussal párosul: „[…] egy ország és egy nemzet ma is rendelkezik kellő erővel a multikkal szemben.x […] A pénzre épülő kapitalizmus mindent árucikként kezel, és minden emberi viszonyt üzleti viszonnyá próbál változtatni. Ennek a kora lejárt.”xi A háború előtti népi mozgalom ideológiájának (a rendszerváltáskor kizárólag Csurka által képviselt) több eleme is megjelenik Orbán beszédeiben: ide sorolható a vidéki életforma idealizálása („a vidék a jövő életmódja”), a magyarság agrárnemzetként való meghatározása („mi is agrárnemzet vagyunk”), vagy az önálló magyar út reális lehetőségének propagálása. (Orbán 2007 d, 69-71. o.) „Ha egy nemzet […] dacolva a világ kordivatjaival, a saját útját járva akar magasabbra 29


jutni […] csak akkor nem szédül meg, ha biztos talajt érez a lába alatt”.xii A sérelmi hagyománynak a jobboldal nagyobbik pártján történő elhatalmasodása retorikai, szimbolikai és ideológiai szinten is érezteti hatását. A háborús retorika alkalmazása; az Árpád-sávos zászlónak, mint a Rákócziszabadságharc lobogójának, valamint a Kossuthcímernek a tüntetéseken általánossá vált használata arra utal, hogy a FIDESZ (és a mögötte álló tábor) az ellenzéki létet, a globalizáció és a posztkommunista baloldal elleni küzdelmet, egyfajta szabadságharcként éli meg. Az egészet beleilleszti a nemzeti függetlenségért folytatott évszázados küzdelem tradíciójába. A rendies - vármegyei és obstrukciós hagyomány felvállalása leginkább a kormányzati reformok ellenzésének mikéntjében nyilvánul meg. Az egy évvel ezelőtti önkormányzati választásokat követően a települési - és a megyei önkormányzatok elsöprő többségét elnyerő FIDESZ elnöke a pártja által irányított helyhatóságok alapvető funkciójaként a központi átalakításokkal való szembehelyezkedést, illetve azok helyi hatásainak tompítását jelölte meg: „[…] a beiskolázásnál, ha lehet, segítsék a szülőket, a közlekedési díjak emelésénél próbálják annak kedvezőtlen hatásaitól megvédeni a városok és falvak lakóit, az áremelkedésekkel szemben próbáljanak helyi politikákat kialakítani. Ott, ahol a kormány halálra ítélte a kórházakat, igyekezzenek megtenni mindent annak érdekében, hogy ez ne következzen be. […] Ezt valamelyest segíti az a tény, hogy mind a Megyei Közgyűlések Országos Szövetségének elnöki, mind pedig 30


a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöki posztját olyan politikus tölti be, aki a Fidesz tagja”.xiii Mindent egybevetve megállapítható, hogy Csurka István 2002-es végérvényes bukását követően a sérelmi tradíció rendszerellenzéki programja nem tűn el a magyar politikai élet színpadáról; sőt erősebben van jelen, mint valaha: a népi irányzat maradékát (Lezsák Sándornak köszönhetően) sikerrel integráló Fidesz ideológiájának szerves részét képezve bekerült a jobboldali szellemi élet centrumába. Lezsák soha sem volt híve az antalli közjogi konstrukciónak, amely a Nemzeti Kerekasztal és az MDF – SZDSZ megállapodás (a népiek szóhasználatában: paktum) adta keretek között formálódott ki. Antall belső ellenzékének (egyik) vezéreként a konszenzuális demokrácia és a korlátozott kormányzat modelljének meghonosodására nem, mint jogállami eredményre tekintett. A népnemzeti irányzat tagjai a rendszerváltás megvalósuló antalli folyamatát (az igazi rendszerváltás lehetőségét megakadályozó) sérelemként élték meg. A népiek és (a FIDESZ-be történő betagozódásuk óta) a politikai közösség fele számára (!) illegitim harmadik köztársaság rendszere az ország teljes függetlenségét akadályozó, idegen hatalmakkal kollaboráló helytartó elitek által létrehozott és működtetett rezsimként tűnik fel. Lezsákék ellenzékisége (e tekintetben Csurkával teljes azonosságban) a rendszerváltás óta folyamatosan közjogi ellenzékiség jellegét ölti, amely egyértelműen a dualista függetlenség-párti hagyomány folytatásának tekinthető. Mindössze az ellenségkép változott: nem a Habsburg udvar és a vele szövetséges hazai csoportok, 31


hanem a multinacionális vállalatok érdekeit szolgáló szociálliberális elit (melybe ’90-óta beleértik az antalli irányzatot is). Meghatározó párhuzama a mai és az első világháborút megelőző politikai szembenállásnak, hogy a sérelmi – rendszerkritikai ellenzék a kormányzat tagjait, és a valóban konzervatív ellenzéket (akkor a Nemzeti Pártot, ma a Demokrata Fórumot) - azok kollaborálása miatt - nem tekinti a nemzet részének. Az, hogy a pályája elején a ’90-es rendszerváltás legradikálisabb híveként fellépő Orbán Viktor az általa (is) létrehozott közjogi konstrukció legelszántabb kritikusává vált (vagyis változatlanul rendszerváltóként pozícionálhatja magát) meglepő, de előre nagyon is látható folyamat végállomásának tűnik. A drámaíróból lett MIÉP-vezér Orbánnak nem a jobboldalhoz, hanem a sérelmi táborhoz való közeledésének folyamatára ösztönösen érzett rá (már 1997-ben!) alábbi sorai tanúsága szerint: „Az egyes orbáni tételeket együtt és külön – külön valaki már elmondta. Nem Antall József, mint vélhetnénk […], hanem e sorok írója – akit azonban meg sem említenek. Furcsa helyzet. Orbán Viktor fel akarja ölteni Antall József mezét, de nem az ő szavait és tételeit veszi át, hanem a közös ellenségét. Orbán idéz és kihagy. Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki.”xiv V. Alapvetően jó szándékú emberek… (A Fidesz és a szélsőjobb viszonya) A magyar demokrácia sokrétű válságának egyik számottevő eleme a tekintély hiányaként nevesíthető. E 32


hiátus időről – időre jelentkező pótlékok számára nyújt kedvező táptalajt. Ilyen, meglehetősen torz, „tekintélypótlékként” értelmezhető a Magyar Gárda megalakulása is. A jobboldali elit radikális fele (is) keresi a számára ideológiai, történeti, társadalmi fogódzót jelentő intézményeket, és amennyiben nem talál céljának megfelelőt, kreál magának (és táborának) egyet. A Magyar Gárda-ügyben megmutatkozott a FIDESZ és a hazai szélsőjobb ambivalens viszonya, amely leginkább a népi mozgalom és a fasizmus ’30-as években tapasztalt (részleges és eseti) érintkezésével vonható párhuzamba. Az a tény, hogy a nyár végén alapított Magyar Gárdától a FIDESZ-MPSZ nem mert egyértelműen és egyöntetűen elhatárolódni, rávilágít arra a tényre, hogy hazánk legnagyobb politikai erejének elitje nem ismeri saját választói bázisának radikális részét. Az orbáni stratégia évtizedes meghatározója a jobboldal egy pártban történő egyesítésének célja; ennek jegyében a nemzeti radikális „életérzés” megjelenítése, vagy legalábbis hallgatólagos elfogadása elkerülhetetlen a nagyobbik ellenzéki erő számára. Azonban minden jel arra mutat, hogy a Szövetség irányítói nem ismerték fel azon összefüggést, hogy a sérelmi tradíciót követő (egykor Csurkával szimpatizáló) széles bázisú szavazói réteg a rendszerváltás óta különböző formában megjelenő marginális (legfeljebb pár száz fős) posztfasiszta csoportosulással korántsem azonos. Habár szimbólum-rendszerét és retorikáját tekintve látszólagos hasonlóságot vélhetünk felfedezni az ellenzéki tüntetéseken megjelenő, Árpád-sávos zászlókat lengető társaság, valamint a Gárdát alapító tagság között, 33


valójában e két réteg világnézetében, és társadalmi hátterében gyökeresen eltér egymástól. Előbbi a sérelmi – függetlenségi hagyományt követi (az Árpád-sávos lobogót is a kuruc szabadságharc szimbólumaként tiszteli), míg utóbbi politikai – történelmi „eszményképének” gerincét a ’44-es nyilas terror időszaka képezi (ennek jelképeként használja ugyan azt a zászlót). Furcsa helyzet: azonos szimbolika párosul két, egymástól gyökeresen eltérő ideológiával. A FIDESZ értelmiségi holdudvarának és szimpatizánsi körének radikális tagjai (pl: Bencsik András, Pörzse Sándor, Für Lajos) aktív részvétele a Magyar Gárda szervezésében legfeljebb a népi mozgalom és a fasiszta irányultság közötti (’30-as évek beli) érintkezési felületnek feleltethetőek meg, de súlyosan hibázik a liberális mainstream értelmiség, ha a két irányzat ideológiai azonosságát hirdeti. Mert azzal a céljával éppen ellenkező hatást generál: amennyiben a jobboldali néppárt táborának radikálisai fasiszták, akkor nyilvánvalóan marginális, társadalmi beágyazottsággal nem rendelkező jelenségként fogja kezelni őket a közvélemény. Ezzel szemben (ugyan úgy, mint Csurka idejében) egy széles értelmiségi háttérrel és (alsó-) középosztályi szimpátiával bíró, a jobboldal szerves részét képező jelenséget (a nemzeti radikalizmust) bagatellizálja a nemzetközi szintre terelődött Gárda körüli vita „segítségével”. A nemzetközi sajtó (a konzervatív és a liberális egyaránt) egy amúgy is gyenge demokratikus intézményrendszerrel rendelkező ország társadalmi – gazdasági válságának tüneti jelenségeként láttatta a 34


Magyar Gárda megalakulását. Egyértelművé teszik olvasóik számára, hogy az új rendszerváltást sürgető fideszes retorika táptalajt jelentett a Gárda számára: „Ez az elgondolás nem egyik napról a másikra született meg. Csak idő kérdése volt, mikor találnak egymásra emberek, akik a Fidesz és a szélsőjobboldalon elhelyezkedő pártok retorikáját komolyan veszik, azt, hogy új forradalomra van szükség az idegen uralommal azonosított szocialistákkal szemben”.xv Az osztrák Der Standard a vezető ellenzéki erőhöz köthető polgári körök folytatásaként határozta meg a Jobbik által szervezett Gárdát (MTI 2007 l). A nyugati sajtóhoz hasonlóan a Fidesz felelősségét kiemelve tudósítottak az avatásról a szomszédos országok lapjai is (MTI 2007 a, MTI 2007 p). A FIDESZ, habár nem testületileg, csak egyes vezetői nyilatkozatai útján (pl: Pokorni), a nagy nemzetközi felháborodás hatására elítélte a Magyar Gárda tagságát. A legnagyobb ellenzéki párt elnöke „kétségbe nem vonva senki jó szándékát” (!) hangsúlyozta, hogy a Magyar Gárda szervezői rossz válaszokat adnak jelenlegi társadalmi problémáinkra. (Orbán 2007 b) Ezen érvelés veszélye a sorok között tárul elénk: csak a válasz rossz, de a problémafelvetés helyes. A fasiszta veszéllyel riogató szociálliberális értelmiség észre sem veszi, hogy minden úgy zajlik, mint másfél évtizeddel ezelőtt, a Csurka elleni lázas küzdelme során. A liberális ellenzék hathatós fellépésének és az antalli közép politikájának hatására a közélet margójára szorított drámaíró eszméi „reálcsurkista” formában 35


továbbra is meghatározóak maradtak a jobboldali tábor soraiban. Általánossá vált a nagyszámú népnemzeti szimpatizánsok körében azon nézet: hogy „írói munkássága részeként” Csurka reális veszélyekre mutatott rá (problémafelvetése helyes volt), csak programja bizonyultak irreálisnak (vagyis mindössze rossz válaszokat adott). (Révész 2007) A Csurka szerepét jelenleg betöltő Magyar Gárda többé-kevésbé megvalósuló stigmatizálása (vagy legalábbis a jobboldali sajtó részéről történő agyonhallgatása) közben világnézete „finomított” azaz sérelmi formában tovább él a jobboldal centrumában. A helyzet riasztóbb, mint másfél évtizede mert a jobboldal fősodrát nem az európai – modernizáló tradíciót követő Antall – Boross irányzat határozza meg, hanem a függetlenségi – sérelmi hagyományt teljes egészében adaptáló orbáni ideológia. Sólyom László köztársasági elnöknek igaza volt az Országgyűlés őszi ülésszakát megnyitó beszédében, mikor leszögezte: Magyarországon nincs fasisztaveszély. Azonban nem tette hozzá, hogy létezik egy sokkal súlyosabb, a sérelmi alapú nemzeti radikális veszély. VI. Összegzés „Diktatúrát építenek, kifosztanak egy országot, megvernek embereket (…)” xvi - mondja a regnáló kormányról Orbán Viktor; a Polgári Magyarország programjának megvalósításában a FIDESZ magára hagyta a balközépet – bírálja az ellenzék vezető erejét a az ország miniszterelnöke a nagyobbik kormánypárt tapolcai frakcióülésén. Két régi – új magyar tradíció 36


küzdelmének vagyunk részesei: a sérelmi – függetlenségi hagyománya vívja több, mint fél évezredes harcát a modernizáló – európai irányultsággal. A szembenálló táborok közötti ellentét nem vázolható fel a megszokott kifejezéseink segítségével: kormány – ellenzék, a baloldal – jobboldal, a liberális – konzervatív fogalompárok mind-mind csak körülírják, de nem ragadják meg annak lényegét. Talán első látásra nem is gondolnánk, hogy a FIDESZ által spontán civil megmozdulásokként kommunikált társadalmi megmozdulások (pl: a nagycsaládosok tüntetése, az orvosok és a gyógyszerészek kamaráinak küzdelme, a kilátásba helyezett gazda-tüntetés, a sokáig küszöbön álló, végül mégis elmaradt BKV-sztrájk) nem a Nyugaton megszokott polgári ellenállási mozgalmak hagyományát követik. Sokkal inkább a magyar sérelmi tradíció ismételt felbukkanásáról van szó, melyről a rendszerváltás kezdetén azt hihettük, rég elfeledett jelenségként végérvényesen a történelemkönyvek lapjaira került. Az ország legnagyobb politikai erejének nemrég induló népszavazási kampánya habár látszólag egyszerűen eldönthető kérdéseket népszerűsít majd (pl: Akar-e tandíjat?, Akar-e vizitdíjat?), azonban áttételesen egy jóval összetettebb, sokak által alig érzékelhető, azonban Magyarország jövőjére nézve talán a legmeghatározóbb témakört érint majd: Milyen demokráciát szeretne? A ’98 és 2002 között még a liberál-konzervatív értékrend és a radikális jobboldaliság között ingadozó FIDESZ a népszerűségi mutatók fényében úgy tűnik, végérvényesen egymásra talált a magyar társadalom 37


zsigeri értékeivel. A sérelmi hagyomány felvállalása azonban egy kibogozhatatlan paradoxont rejt magában. Hiába alkot programot, vagy hiába nyer választást a magát függetlenségi erőként meghatározó párt, a történelmi példák sorából tudható: vagy programját adja fel, és akkor ideiglenesen kormányozhat, majd eltűnik, vagy soha nem juthat hatalomra. A magyar jobboldal új alkotmányt és igazi rendszerváltást ígérő illiberális pártja végérvényesen belesüllyedni látszik a Lengyelországban éppen most megbukó közép-európai sérelmi hagyomány kormányképtelenségének mocsarába. VII. Felhasznált irodalom Bodacz Balázs: Ellenállás demokratikus formában in Magyar Nemzet (2007.09.10.) Sólyom László - Nincs fasisztaveszély in uo. (2007.09.11.) Csák Csongor – Simon Ernő: A jövőnk a tét (interjú Navracsics Tiborral) in Figyelő (2007.08.30.) Csizmadia Ervin: A konzervativizmus és a hagyomány in Élet és Irodalom (46. évf./47. sz.) Miért torpant meg a magyar jobboldal? in uo. (51. évf./15. sz.) Tiszteletre méltó tekintély in uo. (46. évf./25. sz.) Csurka István: A Nemzetépítő Állam – a MIÉP programja in Minden, ami van III., Püski, Bp., 1998 Antall József menedékház in Minden, ami van II., Püski, Bp., 1998. Nemzetépítő államot! in uo. Népfelvilágosítás in Minden, ami van III., Püski, Bp., 1998. 38


Szájherflizés in uo. Elek István: A Fidesz esete a gárdával in Magyar Hírlap (2007.09.07) Exterde Tibor: Interjú Orbán Viktorral (Info Rádió: Aréna, 2007.09.19.) in www.inforadio.hu (2007.09.21.) Navracsics Tibor: Beszéd a kötcsei találkozón (szerkesztett változat) in www.fidesz.hu (2007.09.14.) Orbán Viktor: Beszéd a Jövőnk vitasorozat versenyképességről szóló konferenciáján in www.orbanviktor.hu (2007.09.14. Beszéd a kötcsei találkozón (szerkesztett változat) in www.fidesz.hu (2007.09.14) Beszéd az őszödi beszéd egyéves évfordulója alkalmából tartott Fidesz-gyűlésen in www.orbanviktor.hu (2007.09.19) Egy az ország, Helikon, Bp., 2007. Pál Gábor: Kormányzati munkára készül a Fidesz (interjú Navracsics Tiborral) in Magyar Nemzet (2007.09.12.) Pindroch Tamás: A népszavazás célja a kormánybuktatás in Magyar Hírlap (2007.09.10) Pintér Attila (szerk.): Nálunk nincs fasisztaveszély (A nap témája) in Magyar Hírlap (2007.09.11.) Révész Sándor: A reálcsurkizmus diadala in Népszabadság (2007.08.18.) MTI-hírszolgálat: Cseh lapok a Magyar Gárdáról (2007.08.27. Fidesz: Antifasiszta ellentüntetés (2007.08.25.) Az egyházak tudta nélkül szentelték fel a Magyar Gárda zászlaját (2007.08.25. 39


Gyurcsány: A Magyar Gárda megalakulása összeegyeztethetetlen az európai demokratikus hagyományokkal (2007.08.25 Gyurcsány Ferenc levele a Zsidó Világkongresszushoz (2007.08.27. Gyurcsány magatartása váltotta ki a Magyar Gárda megalakulását (2007.08.26.) KDNP: Gyurcsány Ferenc „és barátai” hagyják abba az emberek riogatását! (2007.08.26.) Kóka János, az SZDSZ elnökének közleménye (2007.08.26.) Magyar Gárda összefoglaló (2007.08.26.) MDF: Minden párt zárja ki soraiból a Magyar Gárda tagjait (2007.08.25.) Német lapok a Magyar Gárdáról (2007.08.27.) Osztrák lapok a Magyar Gárdáról (2007.08.27.) Pokorni: a Magyar Gárda rossz az országnak (2007.08.27.) Somogyi Ferenc: a Magyar Gárdáról Tom Lantos fejtette ki az amerikai álláspontot (2007.08.31.) Szilvásy: Nincs társadalmi támogatottságuk a szélsőjobboldali csoportoknak (2007.09.) Szlovák lapok a Magyar Gárdáról (2007.08.27.) i Navracsics Tibor kötcsei beszéde, www.fidesz.hu (2007.09.14.) ii Csurka István: Szájherflizés in Minden, ami van III., 1349. o. iii Csurka István: Nemzetépítő Államot! in Minden, ami van II., 987. o. iv Orbán Viktor: Egy az ország, 65. o. 40


v Csurka István: Nemzetépítő Államot! in Minden, ami van II., 988. o. vi Orbán Viktor: Egy az ország, 67. o. vii Orbán Viktor: Beszéd az őszödi beszéd első évfordulóján in www.orbanviktor.hu viii in uo. ix Orbán Viktor: Beszéd az őszödi beszéd első évfordulóján in www.orbanviktor.hu x Orbán Viktor: Egy az ország, 63. o. xi in uo., 66. o. xii in uo., 16. o. xiii Exterde Tibor interjúja Orbán Viktorral in www.inforadio.hu xiv Csurka István: Szájherflizés in Minden, ami van III., 1349. o. xv MTI: Német lapok a Magyar Gárdáról – Die Welt (2007.08.27.) xvi Exterde Tibor interjúja Orbán Viktorral in www.inforadio.hu

41

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations. Pro Deo State University PDSU ON LINE PUBLISHERS DEPARTMENT

Recommend Documents