Pazar villájában Maeterlinck várt teára. Vígan és mosolyogva fogadott, mint egy mindenbe beletörődött filozófus

Csillagok — emberek Nizza, február 27. Pazar villájában Maeterlinck várt teára. Vígan és mosolyogva fogadott, mint egy mindenbe beletörődött filozófus. — Mint az isteni Hallgatás apologétájának — mondotta nekem — hallgatnom kellene. De hallgatni csak azokkal lehet, akik régóta ismerik és szeretik egymást. Gondolom, még nem vagyunk ebben a viszonyban és ezért a hallgatásnak ama durva lealacsonyításához és bukásához kell folyamodnom, amit beszédnek nevezünk. Bizonyára meg fogja bocsátani, ha Önnek csak a csillagászatról fogok beszélni. Mostanában nem teszek mást, mint csillagászati könyveket olvasok és nem tudok másra gondolni, mint a csillagos égre. Ön talán nem is tudja, hogy ez a mi korunk, amely különben a művészetekre nem kedvező, a csillagászatnak arany-korszaka. Az utolsó harminc év vívmányai egyenesen csodálatosak. Kopernikus és Galilei ideje óta nem történt még oly rövid idő alatt annyi nagyfontosságú felfedezés. Olyan emberek, mint Jeans, Van Maanen, De Sitter, Russel, Arrhenius, Bounard, Adams, Eddington, Hubble mesébe illően megújították és kiszélesítették csillagászati tudásunkat. A huszadik század a csillagászat számára az lesz, ami volt a tizennegyedik század a klasszikus régiség és a tizenhatodik század a fizika számára: egy igazi és valódi újjászületés. Szerencsétlenségünkre ennek a teljes virágzásnak még két akadálya van. A művelt és gondolkozáshoz szokott személyek nem foglalkoznak csillagászati tanulmányokkal és a naprendszerről legfeljebb felületes ismeretük van. Másrészről pedig a csillagászokból, akik gyakran kitűnő fizikusok és matematikusok is, hiányzik a bölcseleti elmélyedés. Zseniális felfedezéseket tesznek és pontosan kifejtik a tényeket és az elméleteket, de képtelenek arra, hogy azokból az erkölcsi és metafizikai következtetéseket levonják. Én — ha nem veszi túlzott büszkeségnek — az összekötő agy szeretnék lenni a csillagok tudománya és az ember tudománya között. Talán nem ismeretlen Ön előtt a régi ezoterikus tudomány amaz alapvető tétele, mely azt állítja, hogy a mikrokozmosz megismétlése és visszfénye a makrokozmosznak, vagyis hogy a mindenség formája és szerkezete feltalálható az emberekben is. A pozitivista tudósok kinevették ezt a tételt, ami egy naiv különcködés játékának látszott. De a legújabb felfedezések és csillagászati teóriák ennek a régi hermetikus elvnek váratlan igazolást adtak. Egyszóval: a csillagok élete a világűrben hihetetlenül hasonlít az emberek életéhez itt a földön. Még egy félszázaddal ezelőtt is azt hitték, hogy a csillagok szeszélyesen vannak szétszórva itt-ott a

világűrben és hogy — mint a görögök mondották — megronthatatlanok, vagyis mindig egyformák. Korunk asztronómiája mindezt megváltoztatta. A világűrben — ha véges is, mint Einstein akarja, ténylegesen azonban végtelen — a csillagokból egész népek és nemzetek találhatók. Ezek a híres, Herschel által felfedezett és ma mindenki által elismert világszigetek. Ezek a szigetek kétfélék: spirális ködök, mint a Tejút, amelyhez hozzátartozik a nap és kerek csillagmasszák. Ezek a spirális ködök roppant méretű, folyó gázanyagok, melyekben milliárdnyi csillag sűrűsödött össze. A csillagmasszák viszont, mint például a Herkulesé, függetlenek a spirális ködöktől, szférikus alakjuk van és millió meg millió csillagot tartalmaznak. Az égitestek tehát nem szétszórva élnek, mint régen hitték, hanem nagy társaságokba egyesülve. Az égen, akár csak a földön, a társas élet uralkodik. Ezek a társaságok, akárcsak az embereké, családokból állnak és ezek a naprendszerek. Abban a mérhetetlen népben, amit a Tejút jelent, — s ami úgy látszik, milliárd meg milliárd élő és halott égitestből áll — legalább százezer a miénkhez hasonló naprendszer van, vagyis amelyben a Nap egész csomó csillaggal szemben a bőkezű atya szerepét játssza és ezek a csillagok viszont ténylegesen az ő fiai, mert az ő öléből származnak, akár a régi Kant—Laplace, akár pedig Jeans legmodernebb teóriáját fogadjuk el. A bolygók viszont a csillagok gyermekei, miután minden naprendszer tökéletesen hasonlít egy patriarchális családhoz. Egy másik csodálatos hasonlóság a csillagok és az emberek között a páros csillagok létezése. Az emberi lények legnagyobb része párosán él — mint férj és feleség, elválaszthatatlan barátok, szerelmesek — és a csillagok legnagyobb része, mint a csillagászok mondják, ikercsillag, vagyis úgy jelennek meg, mint két egyforma nagyságú csillag, amelyek tökéletes egyetértésben ugyana körül a gravitációs központ körül együtt mozognak. A csillagok az emberek módjára élnek — vagyis születnek, felcseperednek, aztán megvénülnek és meghalnak. A spektroszkópia lehetővé tette, hogy a csillagok élettörténetét rekonstruáljuk. Eleinte ezek gázszerű képződmények, amelyek lassanként összesűrűsödnek és a fényesség és hőség legmagasabb fokára jutnak: ez a gyermek- és az ifjúkor. Ezek a hatalmas csillagok, fehér vagy kék fénnyel, az ég kolosszális gyermekei. Lassanként azután kisebbek lesznek, megsárgulnak, megvörösödnek és folyton töpörödnek. Ezek között a sárga ikercsillagok között, amelyek már az öregség jeleit mutatják, van a mi Napunk is. Végül is kialszik a fényük: a rubinszín elsötétül és fekete lesz. A csillagok meghalnak, de sötét holttesteik tovább keringenek élő testvéreik szikrázó fénysugarai között. De még más különös hasonlóság is van az emberi világ és a csillagvilág között. Mint mi közöttünk, úgy a csillagok között is a holtak száma meghaladja az élőkét. A fiatal csillagok, melyek csupa fény és csupa tűz, végtelenül kevesebben vannak, mint az öregek és a szegények. Az óriás csillagok száma sokkal kisebb a törpe csillagokénál. Az égboltozaton is, akárcsak az emberek között, túlsúlyban vannak a halottak, a közepesek és a szegények. A csillagok megöregedésével kapcsolatban egy meglepő emberi rokonságra akarok még rámutatni. Amint Harvard spektroszkópikus táblázatából kitűnik, amely biztos eszköz a csillagok korának megállapítására, az öregség a spektrumban egy ránccal jelentkezik, mely a mész jelenlétét és kiterjedését jelzi. Az embernél is az öregség jele a véredény-elmeszesedés, vagyis a véredények megcsontosodása, megkeményedése, a mész túlsúlyba jutása. A fehér és kék óriáscsillagok csodálatosak: kiszámíthatatlan pazarsággal égnek és csillognak s minden pillanatban fény- és hőzuhatagokat öntenek magukból. Ez az ifjúság tündéri őrülete, amit rövid élettel kell megbűnhődniök. És valóban, ez a korszak éppúgy, mint ami az emberi életben ennek megfelel, rövid ideig tart. És ez magyarázza meg, miért van az égboltozat főképpen törpe, sárga, vagyis kisebb, hidegebb és öregebb csillagokkal benépesítve.

Vannak azután csillagmasszák, amelyek sohasem jutnak el oda, hogy csilloghassanak vagy legalább is nem jutnak el ahhoz a 2700 fok minimális hőmérséklethez, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy mi láthassuk. Az ilyenek az emberi életben az elvetélt magzatoknak felelnek meg. De már előre látom a csillagok korát, illetőleg az Ön ellenvetését. Egy csillag, mielőtt kialudna millió és millió századig él, míg mi emberek alig jutunk el egy félszázadig. De ha összehasonlítja a csillagok véghetetlen masszáját az emberek apró méreteivel, be fogja látni, hogy a nehézség elesik. Megközelítő számításokat végeztem és felfedeztem, hogy nagyságuk arányában az emberek tovább élnek, mint a napok és a csillagok. A föld például, amennyire megállapítani lehet, alig két milliárd évet számlál és még egyszer annyit fog talán élni; de ha olyan hosszú életű volna, mint a sokkal kisebb ember, négy milliárd év helyett sok trilliói századot kellene megérnie. De — fogja Ön mondani — még más különbségek is vannak. A csillagok csupán fizikai és anyagi testek, míg az emberek élő és érző teremtmények. Az összehasonlításnak tehát az emberi és a csillagtársadalom között megvan a maga határa. Éppenséggel nem! A csillagok is, mint az állatok és az emberek, táplálkoznak. Lenyelik a világűrben bolygó megszámlálhatatlan meteorokat és felszippantják az éterben lebegő végtelen elektronokat. Máskülönben sokkal hamarabb elpusztulnának, — mert nem lehet állandóan fogyasztani és kiadni, mint a napok, a nélkül, hogy a veszteséget ne pótolnák. Ők is úgy jönnek a világra, mint mi. A Nap, miként már mondottam, az atya és ami még különösebb, a csillagok nemzése nem jöhetne létre, ha közbe nem lépne egy másik hatalmas égitest, amely felé közeledve az atya testéből valami gázszerű anyagot nem vonzana ki, — mely tüneményt sziderális áradásnak nevezhetnők. Ez a kiáradt anyag a körforgás következtében leválik a szerelmes csillagról és darabokra hullik, amelyek azután kihűlve a bolygókat alkotják. Ami a csillagok érzékenységét illeti, megelégszem azzal, hogy Önt Bose híres kísérleteire emlékeztessem az ásványok lelki életéről. Nincs a világmindenségnek olyan parányi része, ami ne vibrálna, ami vonzásban vagy taszításban ne részesülne, amely ne élvezne vagy szenvedne. Miért képeznének kivételt épp a csillagok? Úgy hiszem, azzal végezhetünk, hogy a mikrokozmosz valódi tükre a makrokozmosznak. A kis emberek itt ezen a kis csillagon teljesen megfelelnek a mérhetetlen világűrben a nagy csillagoknak. A csillagok az égboltozaton párosán, családokban és nemzetekben élnek, akárcsak mi és születnek, szikráznak rövid éltű ifjúságukban, szaporodnak, megöregednek, összeasznak és meghalnak, mint mi. Ott fenn is kivételek a zsenik, az óriások, a gazdagok és az élők. A mindenség lakói, akik annyira másoknak és távoliaknak látszanak, ugyanúgy élnek, mint a föld lakói, ugyanaz a sors jut nekik is osztályrészül és azonos tulajdonságaik vannak. Pascal még megrémült az égboltozat méreteitől, mi azonban, hála a csillagászatnak, hozzánk hasonló élőlényeket, vagyis nagyobb testvéreinket látjuk bennük. A félelmet a szeretet váltja fel. Én, a legkisebb földi állat, ugyanolyan fajtájú vagyok, mint a Szíriusz vagy Aldebaran. Ha a csillagok mindenben hasonlítanak az emberhez, kéjeleghetek abban a tudatban, hogy én is csillag vagyok. Az öreg Maeterlinck észrevette unalomba süppedt meglepetésemet és abbahagyta a beszédet. Lementünk a kertbe, az éppen haldokolni készülő mimózák különös, sárga virágai közé. — Önt nem teszi boldoggá a tudat, hogy csillagok vagyunk? — kérdezte tőlem a Trésor des Humbles szerzője. — Dehogy, is nem — feleltem. — Én nagyon hálás vagyok Önnek, hogy ezt az égi rokonságot felfedte előttem. S míg Nizza felé mentem, szokásom ellenére felnéztem a nagy, csillagos égre és mielőtt bezárkóztam volna szállodai szobámba, udvarias búcsút intettem testvéreimnek, akik szerencsére tőlem trillió

kilométer távolban élnek. Város-hullák Nápoly, október 12. Majdnem a végén vagyok annak az utazásnak, amelyet hullák keresésében a régi világ körül megtettem, Az utam romhalmazokhoz és halott városokhoz vezetett. A helyett, hogy az élő és emberektől lakott városokat kerestem volna fel, elzarándokoltam az összes halott és csak árnyékoktól lakott városokhoz. Egyiptomban, kikerülve Kairót és Alexandriát, meglátogattam Heliopolist és Thebát. Ázsiában Trójától elkezdve felkerestem Pergamont, Sardest, Ancyrát, Jerikót és behatolva a pusztába a legendás Tadmort ezer oszlopával, továbbá Ekbatánát, a mágusok városát és végül Ninivét és Persepolist, a császári romok halmazát. Azután visszatértem Európába: Krétában körüljártam Knossos és Tyrintos kiásott palotáit, Görögországban megnéztem Eleusis és Delphi maradványait, Albániában pedig Butrintót. Azután végre Olaszországba jutottam. Szicíliában csak Selinuntnál álltam meg. Pompejit már ismertem, de viszont akartam látni Herculanumot. Felmásztam Kuma romjaira (a Szibilla barlangja fölött) és eljutottam egész Paesthumig, ami a régi Poseidonia. Még hátra van észak felé Ostia, Norba, Vetulonia és Populonia. Nem mondhatom azt, hogy mindeniket láttam, de a leghíresebbeket igen. A régi emberi hangyabolyok e megkövült csontvázai inkább vonzanak engem, mint azok a közönséges világvárosok, amelyekbe a holnap hullái zsúfolódnak össze. A bedűlt oszlopok nem támasztják itt többet a tetőket, az ég visszaszerezte a templom padlóját. A nap visszatért a földalatti kavernákba és kriptákba. A házak már csupasz falak, a palotákat és sírokat egyformán nem lakja már senki sem, mindenütt hamu, por és csönd. Az utak hepehupás kövein nem sétálgatnak már a házak és provinciák hatalmas urai, hanem csupán az ásatásoknál alkalmazott munkások, régészek és zarándokok, — a halál szolgái és rajongói. Azokban a szobákban, ahol emberi ujjongás és szerelem tombolt, most szabadon zuhog be az eső. Az amphiteatrumokban gyíkok és skorpiók sütkéreznek a napfényben, a királyok pazar termeiben baglyok és denevérek fészkelnek. Másokat talán szomorúságra hangolnak ezek a romok, ezek a fűvel benőtt, csupasz falak, amelyekben hajdan nagyság, gyönyör és büszkeség tombolt, — engemet azonban nem. Rombolásra és megalázásra ferdült hajlamom bőséges táplálékra talált ezeknek a romoknak a labirintusában. Bizonyos pillanatokban büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy ennek a szörnyű romlásnak a közepette én élek, máskor meg elragad a lealacsonyodás kéjes érzése: a mi városaink is hasonlóak lesznek ezekhez és a mi büszkeségünknek is ugyanez lesz a vége. De legalább — akár így, akár úgy — az ember lelke kiemelkedik a hétköznapi távlatokból: Palmira engem jobban megragadott, mint London. Az elhagyott vagy kiásott városok összehasonlíthatatlanul szebbek, mint az élő városok. Képzelő tehetségünk fölépít és visszaállít mindent és így egy sokkal hatalmasabb és tökéletesebb együttesre tesz szert. Az én számomra nincs csodálatosabb annál, mint ami félbemaradt vagy majdnem rommá dőlt. A halál illata hatalmas elixír annak, aki tudja, hogy egykor meg kell halnia. Aznap, amikor Paesthumban voltam, az ég viharos volt. De nekem egy kis napsugár elég volt ahhoz, hogy feltámassza Neptunus templomát, mézszínű, hatalmas, a századok fogától megrágott, de borzalmasan élő oszlopaival, amelyek mintha földre szállt sziklacsonkok volnának, hogy még egyszer egy pillanatra Görögország minden fényét és egész életét megláthassam. A halott istennek ez a nagy halottasháza, amely ott nyugszik a zöldellő fű és páfrány, a távoli sötét hegyek és a közel morajló tenger között, sokkal élőbbnek és ragyogóbbnak látszott, mint maga az élő természet. És ott volt a közelben egy csodaszép, barna leányka, piros ronggyal a fején s olyan szemekkel, mint az éjszaka angyaláé — és mégis a templommal szemben ő tetszett halottnak.

Caccavone Nápoly, október 23. Pompei egyik svájci kávéházában megismerkedtem Caccavone professzorral, aki magát metazófusnak nevezi és azt állítja, hogy a legmodernebb filozófusokat is „túlszárnyalta”. Caccavone különben az az ember, aki mint látható állat, a világok gömbölyű alakja felé törekszik. Az első látásra olyan, mintha egy golyóból és három félgolyóból állana: egy ködszerű kolosszális fejből, továbbá két elrejthetetlen kerekségből, amelyek a legszélesebb székről is lecsüngenek és egy előgömbből, amely a melltől szép hajlással egész a lábak tövéig leér. Mint mondják, egyike a legtermékenyebb embereknek: minden évben kiad egy könyvet és születik egy fia. Könyveinek nagy általánosságban mindig ugyanaz a tartalma, a gyermekek azonban igen különbözők. De Caccavone egyformán büszke mindegyikre. Tizenkét kötete és tizenkét gyermeke van és a terjedelmes metazófus kénytelen volt már egy csomó állást vállalni, hogy népes családjának szükségleteiről gondoskodni tudjon. Száz kilométeres körzetben nincs olyan állás, hivatal vagy szinekúra, amit Caccavone ne foglalt volna el, ne birtokolna vagy ne vágyna utána. A községtanácsban iskolaszéki tag volt, a plutói akadémiában általános és örökös titkár. A pompeji iskolában az emberi tévedések történelmének katedrája az övé volt, a boscorealei iskolában pedig összehasonlító logológiát tanított. Stabiában a pneumatológiát adta elő, Angriban a frenaszténiások intézetét vezette. Elnöke volt azonkívül a növények jogaira alakult ligának s tagja annak a nemzetközi bizottságnak, amely a józan ész kiirtását tűzte ki célul, ami éppenséggel nem vág bele a metazófiába. Alelnöke az eretnekeket védő egyesületnek, igazgatósági tagja három kiadóvállalatnak, főnöke az interszekuláris enciklopédiának. Belső megbízottja a haszontalan ismeretek terjesztésére alakult központnak, pénztárosa a pneumatikus kiürítés nemzeti szövetségének. Elnöke a telluri mozgások meggátlása kerületi tanácsának, főszerkesztője egy metazófiai újságnak, egy csecsemőgondozó folyóiratnak, egy metempirikus politikát terjesztő hetilapnak, egy Atlantis kutatására szánt közleménynek és több más folyóiratnak. Ezek a fizetések, kiutalások, jelenléti és vizsgálati díjak, rendkívüli jutalmazások, részvényeinek hozadéka és egyéb kis keresetek tették lehetővé azt, hogy magát és gyermekeit eltartsa, néhány házat építsen és folyószámlája legyen különböző bankokban. De testi térfogata és pénzéhsége ellenére Caccavone nagy szerelme a bölcselet, vagy amint ő nevezi, a metazófia maradt. Tegnapelőtt hosszas megbeszélésem volt vele — mert tőlem remél pénzt egy metazófiás kolostor alapításához, amelynek ő volna a perjele, tanárja és gazdája — és azt hiszem, hogy gondolatmenetének a magvát megértettem. — Évekkel ezelőtt — mondotta — egy szicíliai filozófus eljutott a régi és az új metafizika összefoglalásához, amikor a híres egyenlőséget kimondotta, hogy lenni annyi, mint gondolkozni. De ő még nem vette észre, hogy az ő ideális és abszolút monizmusában még mindig megmaradt a dualizmus némi gyalázatos nyoma. Egy egyenlőség erőltetése, ha a terminusok egyenlősége mégoly megalapozott is, magába zárja két terminus legalábbis látszólagos és tüneti létezését. Ha a létezést egyenlőnek mondjuk a gondolattal, vagyis hogy minden visszavezethető a gondolatra, ez azt jelenti, hogy vannak a létezésnek részei, amelyek a közfelfogás és a tapasztalat szerint nem tartoznak a gondolathoz. Az a hihetetlen erőfeszítés, amellyel az ember a két fogalmat egyesíteni akarja, bizonyítja, hogy a tökéletes egyenlőség inkább ideál, mint közvetlen intuíción nyugvó igazság. Én azonban mélyebben belementem a dolgokba, mint ez a szicíliai fő-idealista s alaposan megvizsgáltam azt a két fogalmat, amelyet ő egyenlővé tenni akar. A lét, ha az ember jól szemügyre veszi, annyira általános fogalom, hogy egyáltalán semmit sem jelent. Magába foglalhat mindent és

így következésképpen semmi részleteset. Egy írásbeli jel és semmi egyéb. De hátra van még a gondolat és ez a keményebb dió. Lássuk csak tehát, miben áll ez a híres gondolat, amely az én félénk elődöm szerint az egyedüli valóság. Szedjük szét darabokra! Mindenekelőtt megtaláljuk benne az úgynevezett érzeteket és képzeteket. Ezekről azonban Berkeley zseniális fölfedezése után már tudjuk, hogy micsodák: ugyanazok a dolgok, amiket a fizikusok anyagnak neveznek. Ha pl. az embernek a vörös színről érzete van, az annyit jelent, hogy bennünk vagy rajtunk kívül jelen van a vörös szín. Azután ott találjuk még az akaratot. De Loeb és még inkább Pavlov merész kutatásai bebizonyították, hogy itt egyszerűen trópusokról, jobban mondva reflex-jelenségekről van szó. Az a tény, hogy a férfit izgatja a hús, nem bizonyítja még, hogy a választás tudatos és az elhatározás szabad akaratú, hanem legfeljebb egy ösztönös hajlamot, mint ahogy a napraforgó a nap felé fordul. Jagadis Chandra Bose bebizonyította, hogy hasonló vonzások vannak a növény- és az ásványvilágban is, de viszont egy idealista sem engedi meg azt, hogy a káposztafejek vagy a kövek is képesek gondolkodni. Megmaradnak tehát az általános fogalmak: az absztrakciók és az ideák. De ezek, mint már előbb a létezés fogalmánál láttuk, semmi egyebek, mint szóbeli, vagy írásbeli jelek minden tartalom nélkül, amelyekkel társalgásunkban élünk, akárcsak a gyermekek, akik úgy játszanak a kavicsokkal és gombokkal, mintha azok valódi pénzdarabok volnának. Mindent összefoglalva tehát ez a híres gondolat, amelyre az egész létezést vissza akarjuk vezetni, nem létezik, tisztán fantázia, vagy pedig egyszerű megállapodás az egész. A modern filozófia heroikus körforgása ezzel befejeződött. Kezdődött Descartessal, aki azt mondotta: gondolkodom, tehát vagyok. És végződik Caccavone logikus következtetésével: nem gondolkozom, tehát nem vagyok. A létezés igazi szinonimája vagy helyesebben ononimája: a semmi. Mi nem létezünk, a gondolat nem létezik, tehát semmi sem létezik. Ez a radikális metafizika, vagy ha egy görög szót akar rá, az oudenizmus. — De hová teszi — kérdeztem — azt, amit a németek értékítéletnek mondanak, vagyis a jót és a rosszat, az igazat és a tévését, a csúnyát és a szépet? — Látom, — felelte — hogy Ön még azt az abszolút idealizmust sem ismeri eléggé, amelyből mint a modem filozófia túlsó pontjából az én filozófiám kiindul. Már elődöm bebizonyította, hogy az idő tévessé, rosszá és csúnyává teszi azt, ami adott pillanatban igaznak, jónak, szépnek látszik. A ma tévedései tulajdonképpen a tegnap igazságai, ami ma jó, az holnap rossz lesz. Ezek előrebocsátása után a következmények ezek: ha idő múltával minden rosszá, tévessé és csúnyává lesz, ez azt jelenti, hogy a valóságban nincs is igazi jó, valódi igazság és igazi szépség. És így következésképpen az értékítéleteknek sincs többet értelmük. Az ember visszatér a Hegy Öregének mélységes mondásához: semmi sem igaz és minden meg van engedve. — Engedjen még egy kis ellenvetést — mondottam. — Ha semmi sem létezik és logikailag mindent vissza lehet vezetni a semmire, akkor mégis hogy fejti meg emberi létezésünket, például az Ön meg az én létezésemet? Ezeknél a szavaknál Caccavone kövér, kerek arca széles mosolyra húzódott és olyan lett, mint egy bőrrel keretezett, mozgó ráncokból álló álarc, szemei pedig, amelyek pillanattal ezelőtt még szinte a szemüveg lencséjét érintették, elrejtőztek a szemhéjak ráncos függönye mögé. Alighogy magához jött nevetéséből és beszélni tudott, így kiáltott fel: — Ön tehát, mint az alsóbbrendű lények, hisz a mi létezésünkben? Tehát Ön még mindig rabja annak a régi, buta babonának? Hát nem érti, hogy ha egyszer elismerjük saját létezésünket és ezzel együtt másoknak és az egész világmindenségnek a létezését, ezzel szükségszerűen elismerjük a legfőbb

Lénynek, a mindenek örök teremtőjének a létezését is? És Ön még nem tudja, hogy az Isten meghalt? És hogy mi filozófusok öltük meg őt végérvényesen? Kérve-kérem, analizálja csak egy kissé a létezés fogalmát. Mit jelent létezni? Tartóssá lenni, mégpedig tudatosan. De bizonyára tudja, hogy a mi fizikai és erkölcsi személyünk, minden pillanatban változik, elmúlik és átalakul. Ön már nem ugyanaz, mint ami egy órával ezelőtt volt: egy másik Góg született, az öreg Góg meghalt és így tovább a teljes fölbomlásig, ami — ha az ember az idő végtelenségére gondol — igen közeli és fenyegető. És vajon valóban tudatában vagyunk-e önmagunknak? Soha, semmiképpen. Alig határozom el, hogy meg fogom figyelni jelenlegi tudatállapotomat, éppen azzal a ténnyel, hogy figyelmemet odafordítottam, hozzáadok már valamit, ami ez előtt nem volt meg és ez azt jelenti, hogy az egészet más állapotra alakítom és változtatom át és az, ami jelen volt, hirtelenül múlttá vagyis holttá, megragadhatatlanná, megismerhetetlenné változik. Az én jövendőbeli cselekedeteim még nincsenek meg, vagyis nem léteznek és nem is lehet őket számon tartani. Tehát a jelen állapot eltűnik és meghal, mielőtt még megállapíthatnék. A jövendő még nem jelent meg, tehát meg sem fogható. Ebből következik, hogy mi tulajdonképpen soha egy pillanatra se vagyunk valóban tudatában a mi állítólagos és feltételezett gondolatunk tartalmának. És hogy, mint világos, semmi jogunk sincs ismeretlen és megismerhetetlen tüneményekből a mi létezésünket levezetni. Annak, ami meghatározhatatlanul és szédületesen változik, nincs se létezése, se valósága — az örök mozgás és nem szubsztancia. Nekem tehát jogom van az én anticarteziánus alapelveimet megismételni: nem gondolkodom, tehát nem vagyok! És az Etnafilozófus hírhedt és naiv egyenlősége helyébe merészül odahelyezem az enyémet: létezés = semmi. Nem tudtam hirtelenül, hogy erre a gondolatmenetre mit feleljek. Caccanove négy domborulatának teljes méltóságával felállott és a nélkül, hogy kifizette volna a négy megivott sört, kiment a kávéházból. Ez a bevezetés az Oudenizmusba tehát egy rettenetes fejfájásomba és a borravalót is beleértve, tizenhat olasz lírámba került. Gróf Saint-Germain A Prince of Wales fedélzetén, február 15. Ezekben a napokban megismerkedtem a híres Saint-Germain gróffal, aki nagyon komoly úriember, közepes, de láthatólag robusztus termettel, ruházkodásában rafinált egyszerűséggel. Nem mutat többet ötven évnél. A hajóút első idejében nem közeledett senkihez és nem beszélt senkivel. Egyik éjszaka azonban, amikor egyedül álltam a hajóhídon és Massaua távoli fényeit néztem, hirtelen megjelent előttem és rám köszönt. Amikor megmondotta a nevét, azt hittem, hogy valamelyik leszármazottja annak a Saint-Germain grófnak, aki titokzatosságával és hosszú életének legendájával betöltötte az egész XVII. századot. Véletlenül épp röviddel ezelőtt olvastam valami magazinban egy cikket a halhatatlan grófról és így szerencsére nem voltam meglepetve. A grófnak láthatólag hízelgett, hogy ismertem már történetét és elhatározta, hogy megajándékoz bizalmával. — Sohasem voltak gyermekeim és nincsenek semmiféle leszármazottaim. Én ugyanaz vagyok, ha méltóztatik elhinni, mint akit a XVIII. században Saint-Germain gróf neve alatt ismertek. Bizonyára olvasta, hogy egyes életrajzírók már 1784-ben eltemettek engem Schleswig hercegség Eckenförde nevű kastélyában. De vannak olyan feljegyzések is, amelyek azt bizonyítják, hogy engem 1786-ban az orosz cárné fogadott, sőt Athemar grófnő Párizsban találkozott velem 1789-ben egy templomban. 1821-ben állítólag hosszasan tárgyaltam Velencében a Szent Márk-téren Châlons gróffal. Az angol Wandam felismert engem 1847-ben. 1896-ban léptem összeköttetésbe Mrs. Annie Besanttal. Mrs.

Oakley 1900-ban hiába kutatott, hogy velem találkozzék, ismerve ennek a jó asszonynak a jellemét, sikerült kikerülnöm. Néhány évvel később találkoztam Mr. Leadbeaterrel, aki kissé fantasztikus, de alapjában véve elég hű leírást adott rólam. Hatvan évi távollét után kedvem támadt, hogy az öreg Európát viszontlássam; és most visszatérek Indiába, ahol legjobb barátaim laknak. A mai Európában, mely elvérzett a világháborúban és kótyagos lett a gépkultusztól, semmi keresnivalóm sincs. — De ha igazak a hírek, melyeket olvastam, már 1784-ben, az Ön állítólagos halála idején, több mint százéves kellett, hogy legyen. A gróf szelíden mosolygott. — Az emberek — felelte — nagyon feledékenyek és túlságosan gyermekek ahhoz, hogy a kronológiában eligazodhassanak. Egy százéves ember az ő számukra meglepetés és csodaszámba megy. Az ókorban, sőt még a középkorban is az emberek emlékeztek néhány elemi igazságra, amelyek a dölyfös tudományos tudatlanság folytán feledésbe merültek. Egyik ilyen igazság az, hogy nem minden ember halandó. A legtöbben valóban meghalnak hetven vagy száz év után; egy töredéke az emberiségnek azonban tovább él a végtelenségig. Ebből a szempontból az emberiség két részre oszlik: az elpusztultak mérhetetlen népére és az eltűntek zárt arisztokráciájára. Én ehhez az elit kis társasághoz tartozom és 1784-ben már nem százéves, hanem néhányszor százéves voltam. — Ön tehát halhatatlan? — Ezt nem mondottam. Különbséget kell ugyanis tenni halhatatlanság és halhatatlanság között. A vallások már évezredek óta tudják, hogy az emberek mind halhatatlanok, vagyis hogy a halál után egy új életet kezdenek. Az emberiség egy töredékének a rendesnél annyira hosszabb földi élet adatik, hogy az a halandó köznép előtt halhatatlanságnak számít. De miután az időnek egy bizonyos pontjában születtünk, nagyon is valószínű, hogy előbb vagy utóbb nekünk is meg kell halnunk. Az egyedüli különbség az, hogy a mi átlagos élettartamunk nem évtizedekre, hanem évszázadokra terjed. Elvégre is hetven évvel vagy hétszáz évvel meghalni nem olyan csodálatos különbség annak, aki az idő relativitásával tisztában van. — Ön az előbb a halhatatlan arisztokráciát emlegette. Tehát nem Ön az egyedüli, aki ennek a privilégiumnak örvend? — Ha az Ön embertársai jobban ismernék a történelmet, nem akadnának fel bizonyos kijelentéseken. A világ minden országában, a legrégebbiekben és a legmodernebbekben is erősen tartja magát a hit, hogy egyes emberek nem haltak meg, hanem csak elragadtattak, — vagyis eltűnnek a nélkül, hogy testüket feltalálni lehetne. Ezek tovább élnek elrejtve és ismeretlenül vagy elalszanak, de egyik percről a másikra felébredhetnek és visszatérhetnek. Menjen el például Németországba és meg fogják Önnek mutatni a Salzburg melletti Unterbergben a helyet, ahol látszólag álomba merülve várakozik Nagy Károly; vagy Kyffhäusert, ahová Barbarossa Frigyes menekült, hogy a maga idejét kivárja; vagy Sudermerberget, mely még mindig vendégül látja Fogler Henriket. Indiában el fogják Önnek mondani, hogy Nana Szahib, az 1857-es forradalom feje, aki úgy eltűnt Nepálban, hogy nyomot se hagyott maga után, még mindig él a Himaláján elrejtőzve. A régi zsidók tudták, hogy Hénoch pátriárka kikerülte a halált és a babiloniak ugyanazt hitték Hasisadráról. Századokig várták, hogy Nagy Sándor újra feltűnjön Ázsiában, mint ahogy Hamilcart, aki a panormusi csatában tűnt el, a karthagóiak várták. Néró többször is megjelent állítólagos halála után s a tianai Apollonius, régi életrajzírói szerint, eltűnt a nélkül, hogy meghalt volna. Továbbá mindenki tudja, hogy a britek sohasem hittek Artus király halálában, mint ahogy a gótok sem Theodorik, a dánok sem Holger Danske, a portugálok Sebastian király, a svédek XII. Károly király és a szerbek Kraljevics Markó halálában.

Mindezek a királyok csak elaludtak vagy elrejtőzködtek, de vissza kell térniök a földre. A mongolok még ma is várják Dsingisz kán visszatérését. Az evangélium néhány versének tetszetős magyarázata millió és millió kereszténnyel hitette el, hogy Szent János nem halt meg, hanem még mindig közöttünk él. 1793-ban a híres Lavater biztosra vette, hogy nyomára bukkant Koppenhágában. De elég lehetne a Bolygó zsidó klasszikus példája, akit Ahasvér néven különböző országokban és különböző századokban felismertek és aki immár 1900 éves kell hogy legyen. Mindezek a hagyományok, amelyek függetlenek egymástól, bizonyítják, hogy az emberi nem biztosra veszi, vagy legalább is gyanítja, hogy vannak emberek, akik az átlagos emberi élettartamot túlhaladják. És én, aki egyike vagyok ezeknek, teljes tekintélyemmel megerősíthetem, hogy ez a hit megfelel a valóságnak. Ha minden embernek része volna ebben a legendás hosszú életben, lehetetlenné válnék az élet. Az azonban szükséges, hogy hébe-korba legyen ilyen is: bizonyos értelemben mi vagyunk a múlandóság hiteles följegyzői. — Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, milyenek a benyomásai egy halhatatlan embernek? — Ne higgye kérem, hogy a mi sorsunk irigylésre méltó. Sőt ellenkezőleg! A rólam szóló legenda azt meséli, hogy ismertem Pilátust és jelen voltam a keresztre feszítésnél. Buta hazugság! Sohasem dicsekedtem hazug dolgokkal. Csak pár hónapja annak, hogy ötszáz éves múltam; tudniillik a XIV. század első éveiben születtem, de még éppen idejében, hogy Kolumbus Kristófot jól ismerjem. De most nincs időm, hogy az életemet elmeséljem. Az egyedüli század, amelyben gyakrabban látogattam meg az embereket, mint tudja, a XVII. század és nem panaszkodhatom ellenük. De rendszerint magánosan élek és önmagámról nem szívesen beszélek. Sok gyönyörűségem volt ezalatt az öt század alatt s különösen tudásvágyam kielégítésére sohasem hiányzott az alkalom. Láttam a világ arcának nagy megváltozását, egyetlenegy élet időtartama alatt láthattam Luthert és Napoleont, XIV. Lajost és Bismarckot, Leonardot és Beethovent, Michelangelot és Goethet. S talán éppen ennek következtében történt, hogy a nagy emberek iránti babonás rajongástól meg tudtam szabadulni. De ezekért az előnyökért nagy árakat fizettem. Néhány század után gyógyíthatatlan életundor fogja el a szerencsétlen halhatatlanokat. A világ egyhangú, az emberek semmit sem tanulnak s minden generáció ugyanazokba a tévedésekbe és gyalázatokba esik. Az események ugyan nem ismétlődnek, de hasonlítanak egymáshoz. Van elég időnk ahhoz, hogy megtanuljuk mindazt, amit a világon érdemes tudni és így végre is minden újságnak, meglepetésnek és kinyilatkoztatásnak vége szakad. Megvallhatom Önnek most itt, ahol csak a Vörös-tenger hallgat bennünket: az én halhatatlanságom kezd unalmas lenni. A földnek nincs többé titka számomra és semmi reményem sincs embertársaimban. Én szívesen megismétlem Hamlet szavait, amelyeket először 1594-ben Londonban hallottam: „Nincs többé örömöm a férfiakban, de még a nőkben sem.“ — Saint-Germain gróf hirtelenül egész kimerültnek látszott, mintha pillanatról-pillanatra öregebb lenne. Ott maradt mellettem mély hallgatásban több mint negyedóráig, hol a sötét tengert, hol a csillagos eget nézegetve. — Bocsásson meg, — mondotta is végre — ha elbeszélésemmel untattam. A vén emberek, ha fecsegni kezdenek, kiállhatatlanok. Egész Bombayig nem szólt többet hozzám egy szót sem Saint-Germain gróf, jóllehet többször megkíséreltem, hogy beszélgetésbe vonjam. A kihajózáskor udvariasan köszönt és láttam, mint távozott el három öreg hinduval, akik a kikötőben várták. Egészen piciny New-York, január 24.

Mindig csodálkozom és mindig felháborodom, mivel én is ehhez a fajtához tartozom, az emberek alázatos szerénységén. Minden pillanatban nagyságokról beszélnek — the biggest in the world — és utána rájön az ember, hogy a legkisebb semmiséget is mérhetetlennek látják. Teljesen hiányzik belőlük a szemmérték az óriási megítélésére. Úgy diskurálnak, mint a Sámsonok és úgy cselekednek, mint valami bohócok. Egy hatvan méter magas szobor már kolosszálisnak tűnik fel előttük; egy százötven méter magas ház az ég kigúnyolásának; egy háromszáz méter magas torony egyedülálló csodának és egy ezer méter hosszú híd az emberi géniusz diadalának! Egy-egy város, amelyben hat vagy hét millió ember él — azaz százszorosan lakatlanabb, mint egy-egy hangyaboly — szörnyű nagy város benyomását kelti és egy százmilliós nép már mérhetetlennek látszik. Sohasem vágódott az emberiség ennyire hasra ilyen taplófejű vállalkozók munkái előtt. Amikor először álltam meg az Eiffel-torony lábainál, nem tudtam nevetésem elfojtani. Ez az esetlen, rozsdás vasketrec, mely egy folyam partján heverő játékszernek látszik mérnökök számára, ez volna valóban a föld legmagasabb építménye? Szégyellhetjük magunkat, hogy emberek vagyunk és hogy ebben a században születtünk. A római Szent Péter, úgy mondják, a világ legnagyobb temploma és az előcsarnoka legalább is akkora térség, amely némely álmomnak kicsinyített mintája lehetne. De ha belépünk a belsejébe, nagy csalódás fog el bennünket. Ez az egész? Néhány lépéssel már a kupola alá érünk. Nem akarom azt mondani, hogy csúnya, miután az építészek annyira megcsodálják, de a méretei hihetetlenül nyomorultak. Ha a világ ura — aki majd egyszer uralma alá fogja hajtani az összes kis provinciákat, amiket ma királyságoknak és köztársaságoknak neveznek — építene egy magához méltó királyi palotát, egy ilyen kupola, mint a Michelangeloé, legfeljebb egy mellékbejárat tetőíve lehetne. Ami pedig a Kolosszeumot illeti, úgy gondolom, hogy az legfeljebb átjáró udvar lehetne a konyhák felé. Hanem talán a babilóniaiaknak és az egyiptomiaknak volt több érzékük a grandiózus iránt, ámbár nagyon megokolt a bizalmatlanság a könnyen tévedésbe ejtő romokkal szemben? De legalább a modem embereknek, akiknek eszközei és szerszámai messze fölötte állnak a régieknek, kellene sokkal többet tenni és nemcsak a szájukat eltátani a mi mikromániás mérnökeink nyomorult kísérletei előtt. Senkinek sincs akkora fantáziája, amely méltó volna hozzánk, mint a föld királyaihoz. El kellene például kezdeni a bábeli torony építését, amit gyáva babonából ezer évekkel ezelőtt abbahagytak. Egy ezer méter magas torony, amely a felhők felé emelkedik, ahonnan az ember lábainál egy egész országot beláthatna, a mi építészeink számára nem volna lehetetlen vállalkozás. Majdnem négyszáz éve annak, hogy Michelangelóban egy valóban emberhez méltó gondolat megfogamzott, hogy tudniillik egy hegyből kifaragással egy gigantikus szobrot kellene csinálni. Senki sem hallgatta meg és senki sem segített neki, de én kijelentem, hogy ez a végre nem hajtott mű a Buonarrotti legigazibb remekműve. Az apuai alpokban még mindig van egy márvány-hegy, amely igen alkalmas volna erre. És ki gondol egy képességeinkhez méltó hídra, amely például Európát Amerikával összekötné? Az általam megkérdett technikusok kivihetőnek tartják, csupán a költségről, az időről és az elszántságról van szó. De az én kortársaim utálatos kicsinyhitűek. Egy királyi út, amely 200 méter széles és 200 kilométer hosszú, amit a világ legnagyobb zsenijeinek ezer és ezer kolosszális szobra szegélyez, amely áthalad legalább egy harminc millió lakosú világvároson, ezeknek az alkalmazkodó pigmeusoknak lehetetlen álomnak tűnik fel. Az emberek megelégszenek azzal, hogy megcsodálják azokat a 200 vagy 300 méter hosszú hajókat, amelyek néhány ezer élőt lassan átszállítanak a tengeren. Pedig egy korunkhoz méltó hajónak akkorának kellene lennie, mint egy igazi, valódi sziget, valódi földbe ültetett kertekkel, utcákkal és

palotákkal, nem arra szánva, hogy ide-oda mozogjon két kontinens között, hanem hogy lehetővé tegye a teljes menekülést minden kontinenstől. A mai gőzhajók csak amolyan bárkák, amelyek egy évszázad múlva ugyanazt a benyomást fogják reánk tenni, mint a postakocsik egy századdal ezelőtt. Egyelőre csak a szavaink nagyzolók, de a cselekedeteink olyanok, mint a hangyáé vagy mint a vakondoké. Még a bogarak is leckét adhatnának nekünk a nagyságból. A modem ember büszkélkedése ellenére úgy gondolkozik, mint Gulliver és nem veszi észre, hogy a liliputiak szintjén mozog. Nyomtatható változat Értékelve: 3.50 pont az 5-ből. Megosztás